7.

TÉTEL
A személyes életérzés megjelenése Berzsenyi Dániel költészetében
„A forma antik, a szellem modern visszahatással klasszikus, a nyelvbeli kifejezés
félreérthetetlenül, erőteljesen modern: romantikus. Korfordulatban áll, s lélekkel jelzi a
változó időt.” (Horváth János)
7.1. Bevezetés
Berzsenyi életművére és egyes költeményeire is két stílusirányzat, a klasszicizmus és a
romantika együttes érvényesülése a jellemző. A leggyakrabban alkalmazott rímtelen
időmértékes verselés vagy a horatiusi minták a klasszicizmus legszembetűnőbb formai
jegyei. Ezek a jegyek a latin szerző tudatos követésének az igényét jelzik. Ugyanakkor a
Berzsenyi-szövegek érzelmi túlfűtöttsége, a lírai én vágyott eszményeinek és a valóságnak
az ellentéte eltávolítja a horatiusi magatartástól. Ez a vonás az ódáit az elégia műfaja felé
mozdítja el. Az eszményi teljesség utáni romantikus vágy és a túlfűtöttség a személyesség
előtérbe kerülésével jár.
Költészetében is a személyiségében élő ellentmondás fogalmazódik meg. Lírájának az ókor,
az antik világ a mércéje, eszméiben a sztoicizmus (lemondó magatartás) dominál, ami műfaji
és formai tisztaságra való törekvésében is megnyilvánul. Saját stílusa azonban romantikus:
magába forduló, melankolikus alkat. Az ellentmondásosság, kettősség olykor egyetlen művön
belül is megfigyelhető.
A klasszicista elemeknek gyakran az érzelmek kordában tartása, megfegyelmezése a
funkciója. Az érzelmek felett való uralkodás, elsősorban a bánat, a szomorúság, valamint az
öröm elfojtása azt sugallja, hogy eszméinek, ideáinak mindenáron meg akar felelni. Ez
azonban gyakran meghiúsul: bár kétségtelen, hogy Berzsenyi sok művének befejezésére
jellemző egyfajta feloldás, megnyugvás (rezignáció, sztoicizmus), de az ezt megelőző képek,
metaforák kifejező ereje, a szövegek érzelmi telítettsége arra utal, hogy mindez inkább csak
póz, szerep – a valódi személyiség emögött rejtőzik.
Feltehetően az 1808-ig tartó első korszak legkorábban keletkezett darabjai a horatiusi minták
nyomán íródtak (A magyarokhoz; Osztályrészem; Horác) Az ódák retorikus szerkezetüknél
és tanító szándékuknál fogva a klasszicizmus irányzatához állnak közelebb. A romantikus
vonásokkal kibővülő elégiákban (Közelítő tél; Levéltöredék barátnémhoz) előtérbe kerül a
lírai személyiség és megnő a képszerűség szerepe.
7.2. Osztályrészem
Berzsenyi nemcsak azért kapta a „magyar Horatius” nevet, mert témában, versformában sok
ösztönzést kapott és vett át az antik mintaképtől, hanem azért is, mert megpróbálta magáévá
tenni, mintegy magára erőszakolni annak sajátos, kétezer évvel korábbi életfilozófiáját is.
Ebből az életbölcsességből mindenekelőtt a megelégedettségre volt a legnagyobb szüksége. A
kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a
„megelégedettséggel”: belenyugodni a neki rendelt sorsba, az „osztályrészébe”.
 Az ifjúkorból a férfikorba megérkezés pontján szólal meg korai költészetének közismert
elégikus ódája.
 Személyes hangvételű, a számvetés szándékával, létösszegző igénnyel szólal meg.
 A tagolás 3 részre osztja a verset.
A lírai én rögzíti a férfikorba érkezés tényét.
Megjelenik a hajótoposz, az életszakaszon
való biztonságos átjutás jelképe, a
megállapodás, a révbe érkezés metaforája
(„levonom vitorlám”; „lekötöm hajómat”). A
hajómetafora Horatius Licinius Murenához c.
ódájában a belső egyensúlyra törekvő
1-2. vsz. magatartást jelképezte.
Az előző életszakaszra a „heves ifjú” jelzős
szerkezet utal, a múltat a beszélő lezártnak
tekinti, kívülről tekint ifjúkorára. Ifjúságát a
lelki nyugtalanság az útkeresés, míg
felnőttkorának kezdő szakaszát a belső béke,
nyugalom, az elérhetetlen vágyakkal
(„tündérkép”) való leszámolás jellemzi.
A beszélő a jelenlegi léthelyzetét jellemzi,
látszólagosan a teljes megelégedettség
hangján szólal meg. Azonban a birtokolt
javak („kies szőlő; biztató föld, szeretet lakja
hajlék”) nem érnek fel az eszményi antik
3-5. vsz. tájhoz. A 4. vsz. felsorolása azt jelzi, hogy a
leszámolás mégsem olyan végleges, ezt
bizonyítja az elhallgatott bizonytalanság, a
fájdalmas lemondás. A boldog elégedettség
egyetlen feltételének a nélkülözés elkerülését
tartja.
A lírai én a költészetéhez fűződő viszonyt
taglalja, A megelégedettség érzetét már nem
anyagi-fizikai vagy környezeti feltétektől,
6-7. vsz. hanem lelki-szellemi szükségletek
kielégítésétől teszi függővé. Camonea múzsa a
költészetet mint létformát jelenti a beszélő
számára.

7. 3. Két elégia
1804 körül keletkezett elégiákban a reménytelenség, a mulandóság, az idő gyors múlása, az
elkerülhetetlen végzet tudata dominál. Berzsenyire nyomasztóan hatott elszigeteltsége, poétai
álomvilágának és a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása.
A közelítő tél
 A vers Berzsenyi elégiaköltészetének egyik kiemelkedő darabja. A vers a mulandóságot
tematizálja. A témát az első három versszak a természet szintjén, a negyedik az
általánosítás szintjén, az 5-6. vsz. pedig a lírai én személyes szintjén jeleníti meg.
 Szerkezeti felépítésének alapja az idő-és értékszembesítés.

1-3. vsz. Az első három versszak a tájleíró vers

hagyományos szerkesztésmódját követi. A
lírai én szemléletének tárgya az őszi táj. Az őszi
 táj kihaltságát összekapcsolja az értéktelített
tavasz és nyár múltbeli megidézésével (tagadó
szerkezet, ellentétes színhatások, szinesztéziák,
hangutánzó-hangulatfestő szavak,
hangszimbolika).
A törvényszerűség szintjére emeli az értékek
pusztulását (idő-madár igei metafora). A
4. vsz. látomásszerű kép egyetemes érvényűvé teszi a
mulandóság tapasztalatát.
A lírai én személyes sorsára vonatkoztatja a
mulandóság minden létezőre vonatkozó
törvényszerűséget. Nyilvánvalóvá válik, hogy a
vers valójában az ifjúságot és a lelki öregséget
5-6. vsz. állítja szembe („virágkoszorú”) Az
aranykorként értelmezett ifjúság elmúlása
fájdalmas beletörődéssel tölti el a beszélőt. Az
őszi táj a lélek belső vidékévé válik.

Levéltöredék Barátnémhoz
 A költeménynek műfajkijelölő címe van. Egyrészt költői levelet, a korban divatos
episztolát ígér, másrészt a szöveg töredékes voltát állítja.
 A vers a költői levél beszédhelyzetének megteremtésével indul. A lírai én közvetlen,
tegező formában szólítja meg a címzettet, megjelöli a levél tárgyát, a szüreti esték leírását
ígéri. Azonban megszólítottról a megszólítóra tevődik a hangsúly. Az életképszerű
elemekről (hűvös őszi este, cselédek távoli lármája, magányos pihenés) a belső
lélekállapot kerül kifejezésre. Ez a lassú, fokozatos váltás az episztola műfajától az elégia
kifejezésmódjához közelíti a verset. A beszédmód vallomásossá válik. A környezet külső
elemei metaforikus tartalommal telítődnek meg.
 A megjelenített melankolikus létállapot örökös érvényű létösszegzéssé alakul, általányos
érvényűvé válik, a magányos szüreti képsor összegző jelképpé válik.
 A lírai én számára a valósággal szemben a múlt örömeire való emlékezés, a képzelet és a
költészet nyújt vigaszt és menedéket.
 A metaforikus kifejezésmód jellemző vonása a romantikának. A vershelyzet motívumai a
vers zárlatában megismétlődnek, viszont metaforikus jelentéssel bővülnek
(„elesvéledtem”- „lefestem szüretem estvéli óráit”; „élet vidám álorcája”- „vígság
lármái”; „pislogó lángjait”- „tüzemet gerjesztem”)
7.4. Befejezés
Berzsenyi csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt.
Valóságos kettős életet élt: munka után külön költői világába húzódott. A falusi földesúri
életforma és a teremtett költői ideálvilágnak ellentéte nemcsak verseinek egyik ihlető
forrása, hanem egész életének feloldhatatlan problémája is lett. Két stílusirányzat élt
költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett a földjéhez rögzült
földesúr és a csapongó költő.