Kosztolányi-tétel

Kosztolányi a Nyugat első nemzedékén volt a tagja, Ady, Babits, Juhász Gyula és
Tóth Árpád mellett. Költő, regény- és novellaíró, a magyar nyelv művésze, aki egész életében
újságíróként dolgozott, mint Ady. Ars poeticája a „l’art pour l’art”, azaz a művészet a
művészetért volt, akárcsak a francia szimbolisták Baudelaire, Verlaine és Rimbaud. Az
alkotás függetlenségét hirdette, úgy gondolta, hogy a művészet nem társadalomformáló erő,
mint ahogy Ady gondolta.

Első kötete 1907-ben jelent meg Négy fal között címmel, viszont ez még csak a
hangkeresés kötete volt. Az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai című kötetét nevezzük
az első jelentős Kosztolányi-kötetnek. Ez emelte a legnépszerűbb költők közé, ez hozta meg
számára az ismertséget és az elismerést is. A kötet jellegzetes versei a szereplírához tartoznak,
azaz a költő beleéli magát a szabadkai kisgyermek helyzetébe, az ő szemével láttatja a világot
és az ő szemével csodálkozunk rá a világra. Ezekre a versekre jellemző a kettős látószög,
ennek oka a visszaemlékezés. Ez a vonás fellelhető az Azon az éjjelen és A rút varangyot
véresen megöltük című műveiben. Az első versben a gyerek látószögét a nagypapa halála
tükrözi, viszont az utolsó két sor már a felnőtt látószögét írja le:

„Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.”

A második műben béke megölése a gyerek látószöge, ám a felismerés, hogy mit tettek, már a
felnőtt látószöge:

„mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.”

A szegény kisgyermek panaszai című kötet nyitóverse a Mint aki a sínek közé esett….
Jellegzetes költői képe a hasonlat, mely 5-ször tér vissza a műben, és ez a nyitó és záró sor
keretbe foglalja a verset. Kosztolányi Az ihlet születésének állapotát ragadja meg, ez a halál
előtti pillanat, amikor az ember:

„… által érzi tűnő életét,

és nem lát, ahogy nem látott sose még.”

A költő úgy gondolja, hogy ebben a rendkívüli helyzetben kell megragadni ami lényeges, ami
feledhetetlen:
„egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot rémeset, édeset.”

A pillanatnyi benyomás fontos volt számára, ebből következik, hogy a mű stílusirányzata az

impresszionizmus. A vers tulajdonképpen ars poetica, azaz költői hitvallás.

Ars poeticája továbbá ebben a kötetben a Mostan színes tintákról álmodom kezdetű műve.
Erre a versre is jellemző a kettős látószög. Oka a visszaemlékezés, a gyerek az aki kijelenti:

„Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga….”
Ezután színeket sorol fel a költő, de ezek többletjelentést kapnak, a sárga az ébredező
szerelem, a kék a testvéri szeretet, az arany pedig az anyai szeretet. Jellegzetes költői képe a
versnek a szinesztézia, példa erre a „néma-szürke”. A mű végén megjelenik a felnőtt
látószöge, a költő ars poeticája:

„és akkor írnék, mindig-mindig írnék…

Oly boldog lennék, Istenem, de boldog
Kiszínezném vele az életem”

Kosztolányi különbséget tett a felnőtt lét a gyereklét között. Úgy gondolta, hogy a
gyerek élete élményekben gazdagabb, színesebb. A felnőtt létet szürkébbnek, egyhangúbbnak
vélte, amelyet viszont a művészet színpompájával lehet színesíteni. A két lét közötti
különbség jelenik meg Boldog szomorú dal című művében. 1917-ben jelent meg, de a Kenyér
és bor kötetben csak 1920-ban. 1916 decemberében írhatta ezt a költő, ’17 januárjában
közölte a Nyugat. A kisgyermek panaszait ekkora a felnőtt ember problémája, elégedetlensége
váltja fel. Kosztolányi ekkora már elismert, jó anyagi körülmények között élő költő, akinek
felesége, kisfia van. És ebben a helyzetben számot vet sorsával, eddigi életével kapcsolatban.
A költői jelzők között ellentét feszül, és szerepel a címben a műfaji megjelölés is. Ez az
ellentét meghatározza a vers szerkezetét is. A vers első szerk. egysége a „De” ellentéte
kötőszóig tart. Szinte leltárszerűen sorolja a költő, hogy mi az ami megadatott számára, addigi
életében:

„Van már kenyerem, borom is van,”

10-szer fordul elő a „van” birtoklást kifejező ige ugyanúgy, mint Berzsenyi Dániel
Osztályrészem című magánéleti ódájában. Kosztolányi szándékosan játszik rá a nagy
költőelőd versére. Látszólag magabiztosan, önelégülten ír a költő addigi életéről, ám a vers
másik felében kiderül, hogy elégedetlenség járja át:

„Mert nincs meg a kincs, mire vágytam.”

Ez az egyetlen „nincs” eltörli a 10 db „van” igen jelentőségét, ez egy színesebb, élményekben

gazdagabb, gondtalan világra utal, ami talán a gyerekkorban még megvolt. A vers kulcsszava
a „kincs”, ezt belső rímmel is kiemeli a költő. A vers lemondó vallomással zárul:

„Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.”

Szembekerül egymással az égi és a földi világ. Az égi világ az otthon meg nem valósult
gazdagságára utal, míg a földi világ az itthon hétköznapi szegénységre. A mű formailag
időmértékes verselésű, verslába az anapesztus, keresztrímekkel, de található benne mozaikrím
is pl.: „borom is van”, „szomorítsam”, „feleségem”, „eleségem”. Költői eszközei közül
kiemelkedik az alliteráció, viszont nem mássalhangzók, hanem magánhangzók alliterálnak
egymással: „elég eleségem”.