See discussions, stats, and author profiles for this publication at: https://www.researchgate.

net/publication/268955908

Természetvédelmi botanika. Oktatási segédanyag a Debreceni Egyetem

kurzusához.

Book · December 2014

DOI: 10.13140/2.1.2628.2566

CITATIONS READS

0 1,893

1 author:

Attila Molnár V.
University of Debrecen
243 PUBLICATIONS   3,046 CITATIONS   

SEE PROFILE

Some of the authors of this publication are also working on these related projects:

Distribution, taxonomy, ecology and conservation of European Orchids View project

Natural history of the genus Elatine (Elatinaceae) View project

All content following this page was uploaded by Attila Molnár V. on 01 December 2014.

The user has requested enhancement of the downloaded file.

 Természetvédelmi botanika
Oktatási segédanyag
a Debreceni Egyetem kurzusához

Molnár V. Attila

mva@science.unideb.hu http://molnar-v-attila.blogspot.hu/

Az oktatási segédanyag a TÁMOP-4.2.4.A/2-11/1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság

Program című kiemelt projekt keretében készült. A projekt az Európai Unió
támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék, Debrecen

2014
 A MAGYAR NÖVÉNYVILÁG VÉDELME

Miért van szükség a természet védelmére?

Erre a sokunknak magától értetődőnek tűnő, ám a társadalom többségének mégis

idegennek számító kérdésre elég sokan és sokféleképpen próbáltak már válaszolni.
Vannak, akik a természeti értékeket (közöttük a növényfajokat) a pótolhatatlan
értékű műalkotásokkal vagy történelmi emlékekkel hasonlítják össze. Védelmük
szükségességének legfőbb indokaként azt hangsúlyozzák, hogy évezredes evolúciós
fejlődés eredményeként jöttek létre, s mint ilyenek, egyszeriek és
megismételhetetlenek. Mások azt mondják, hogy azért kell védenünk a természetet,
mert értékei nélkül szegényebb, sivárabb lenne a világ. A haszonérdekelt emberi
társadalom felé hatékonyabbnak tűnik az a magyarázat, mely az élőlényekben rejlő
genetikai információ pótolhatatlanságát, az ember számára potenciálisan szükséges
voltukat hangsúlyozza. Azaz azt vallják, hogy nem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk
az élőlényekben rejlő biológiai potenciálra, nevezetesen új gyógynövényekre,
antibiotikumokat termelő szervezetekre, kísérleti és haszonállatokra, valamint
termesztett (ipari és élelmiszer-) növényekre. E nagyon antropomorf, ám ezzel
együtt elég racionális elmélet szerint minden élőlény védelemre méltó, hiszen jelenleg
nem tudjuk felmérni, hogy a jövőben mely fajokra lehet szükségünk. A legtöbb
kutató az élőlények védelmét amiatt látja fontosnak, mert a földi életközösségek
egymásrautaltságuk, bonyolult – részben még nem is ismert – kapcsolataik révén
kihatással vannak környezetük állapotára, az életközösségek minden tagjának
létezésére. Azt hangsúlyozzák tehát, hogy az ember (mint biológiai faj) létezése – a
civilizáció minden törekvése ellenére – nem független természeti környezetétől és a
többi élőlénytől. A Földön kialakult élővilág ugyanis jelentős mértékben átformálta
bolygónk arculatát. A bioszféra az egész Földre kiterjedő szabályozási funkciót lát el,
melynek – az emberi tevékenység által előidézett – működési zavarait nap mint nap
tapasztalhatjuk, gondoljunk a több esetben még nem tisztázott hátterű „globális
környezetvédelmi problémák” néven ismert jelenségcsoportra (klímaváltozás,
ózonprobléma, talajerózió, savas esők stb.).
Mivel semmilyen szaporodó közösség egyedszáma nem növekedhet korlátlan
ideig exponenciálisan egy véges, korlátolt forrásokkal (tápanyagokkal, energiával stb.)
rendelkező rendszerben, a fajok száma sem növekedhet tartósan korlátok nélkül.
(Gondoljunk bele: még ha minden faj azonos és csekély számú egyedből állna is, a
fajok számának exponenciális növekedése az egyedek számának még nagyobb
növekedését eredményezné.) A fajok kipusztulása tehát (folytonos keletkezésükből
adódóan) természetes, szükségszerű folyamat. Minden fajnak megvan a maga
„pályafutása”: folyamatosan születnek, elterjednek, majd elterjedésük beszűkül,
szétdarabolódik, az elszigetelt állományok új fajokká alakulnak vagy maradványfajként
élnek tovább hosszabb-rövidebb ideig, míg végül végleg eltűnnek. Az a cél, hogy
fajok egyáltalán ne pusztuljanak ki, nyilvánvalóan teljesen hiábavaló és irracionális

1
volna. Célunk az élőlények védelmével az kell legyen, hogy az emberi tevékenység
miatt minden korábbinál nagyobb mértékű – a bioszférát és magát az embert
fenyegető – kipusztulási hullámot mérsékelni próbáljuk.
A bioszféra, ill. az azt alkotó, fenntartó élőlények védelmét tehát érzelmi, anyagi
és környezeti szempontok is indokolják. Az élőlények megőrzésének szükségessége
az ember saját – bár sajnos még nem „jól felfogott” – érdeke.

Hogyan valósul meg a növények védelme Magyarországon?

A „miért?” után néhány szó a „hogyan?”-ról. A természetvédelmi érdekeket az

államigazgatás útján lehet érvényesíteni. A védelem tehát jogi eszköz ahhoz, hogy az
élőlények – rövid távú gazdasági érdekekkel sok esetben ellentétben álló –
fennmaradásához esélyt adjunk.
Magyarországon a természet védelmén belül az élővilág jogszabályi védelme
napjainkban kétféle módon valósul meg. Egyrészt jogi előírások révén védelemben
részesülnek bizonyos állat- és növényfajok, másrészt hazánkban az ún. védett
természeti területeken (azaz nemzeti parkokban, tájvédelmi körzetekben,
természetvédelmi területeken és természeti emlékek területén) található élővilág
területi védelemben részesül. A természetvédelmi törvény további gazdálkodási,
művelési megszorításokat tesz lehetővé a területi védelmet nem élvező – természetes
vagy természetközeli állapotú –, ún. „természeti területek”-en (amilyenek az erdő,
gyep, nádas művelési ágú földterületek, a művelés alól kivett földterületek, melyeken
nem folyik bányaművelés, ill. nem építmény elhelyezésére szolgál, továbbá a mező-
és erdőgazdasági hasznosításra alkalmatlan földterületeken). A fajok jogi védelmének
hatékonysága erősen függ a társadalom természetvédelmi tájékozottságától,
érzékenységétől és szemléletétől, ill. más morális kérdésektől. Hazánkban sajnos
jelenleg e tekintetben nem túl bíztató a helyzet. Önmagában a faji szintű jogszabályi
védelem a fajok fennmaradását nem garantálja, mivel az élőlények hosszú távon és
megnyugtató módon csak természetes környezetükben, életközösségükben
maradhatnak fenn. A növények életlehetőségei például szigorúan meghatározottak,
gondoljunk csak az éghajlati és kőzettani tényezőkre, a talaj nedvességi és szerkezeti
viszonyaira, tápanyag-ellátottságára, kémhatására, ill. szimbionta partnereikre,
parazitáikra és az egyéb velük együtt élő élőlények (például megporzók,
versenytársak) populációira.
Természetesnek tűnik tehát, hogy a területi védelem ökológiai szempontból
sokkal hatékonyabb és megalapozottabb. A területi védelem hatékonysága is függ
azonban több tényezőtől, úgymint: a terület tulajdoni viszonyaitól, kezelésétől vagy
esetleg – a védelemmel önmagával nem megoldott – egyéb tényezőktől (például
szukcessziós változásoktól). Az ideális eset tehát az, ha a veszélyeztetett és
természetvédelmi, tudományos stb. szempontból „jelentős” fajok védettek, és
populációik – legalább részben – természetvédelmi kezelés alatt álló, elsődlegesen

2
ilyen rendeltetésű, területi oltalom alatt álló területeken élnek. A most felvázolt
módon talán fenn lehet tartani egyes fajokat és társulásaikat, de az egész bolygóra
kiterjedő működő rendszert nem. Ennek érdekében minden típusú élettérre
sürgősen ki kellene terjeszteni a „fenntartva hasznosítás és megőrzés” gyakorlatát.

A növényfajok védetté nyilvánításának szempontjai

A növényfajok védetté nyilvánítása során hazánkban is – a nemzetközi

gyakorlatnak megfelelően – számos szempontot vettek figyelembe, úgymint:

1. A fajban megtestesülő génkészlet pótolhatatlansága, melyet a következő

tényezők reprezentálnak [NÉMETH Ferenc (1980) nyomán]:
• A faj filogenetikai elszigeteltsége. Bármely taxon génkészlete pótolhatatlan, de
a pótolhatatlanság mértéke különböző lehet. A génkészlet vesztesége nagyobb egy
törzsfejlődésileg (filogenetikailag) elszigetelt taxon – például monotipikus család
vagy nemzetség képviselője – kihalása esetén, mintha ugyanez egy, a rokonsági
körétől elkülönült, kevéssé kereszteződő, ivaros szaporodású, stabil fajjal, vagy
ismét más, ha egy kialakulóban lévő, rokonaitól éppen csak elkülönült fiatal fajjal,
alfajjal, hibridogén vagy apomiktikus kisfajjal történik meg. Az állatvilágból
közvetlen példát is meríthetünk ennek illusztrálására: a rokontalanabb kiveszett
fajokat (például a dodót vagy a mamutot) lehetetlen visszakeresztezésekkel
„rekonstruálni”, míg ez sikerült például a Przewalski-ló vagy az őstulok esetében,
pedig mind a négy faj nagyjából azonos történelmi időszakban pusztult ki.
• Elterjedési területének nagysága (bennszülöttségi jelleg). Bennszülötteknek
(endemikusoknak) nevezzük a kizárólagosan valamely – viszonylag kis kiterjedésű
– területen elterjedt fajokat. A bennszülött fajok védelme a hazai flórában
betöltött szerepük fontossága miatt szükséges.
• Elterjedési területének diszjunktsága (reliktum jelleg I.). A visszaszorulóban,
pusztulóban lévő növényfajok elterjedési területe – a kedvezőtlenné váló
környezeti tényezők hatására – feldarabolódik, egymástól elszigetelt foltokra
tagolódik. Az összefüggő, nagy kiterjedésű elterjedési területtől távoli, szórványos
előfordulásokkal jellemezhető áreát diszjunktnak nevezzük. Ha a körülmények
változása olyan nagy mértékű, hogy az elszakadt területek nagysága teljesen
összezsugorodik, és az elterjedési terület csak szétszórt, kis foltokból áll, akkor az
área diszperzzé válik. Diszperz elterjedési területtel rendszerint a menedékhelyeken
(refúgiumokban) fennmaradt maradványfajok, azaz reliktumok rendelkeznek. A
fajon belüli genotípusok heterogenitása és eloszlása összefügg a szóban forgó faj
áreájával és az abban elfoglalt helyzetével. A diszjunkt és diszperz
maradványpopulációk és az áreahatáron fekvő állományok elsodródott

3
 génkészletük egyedi vonásai miatt lehetnek értékesek, míg az áreaközpontban a
különböző genotípusokban való gazdagság (géncentrum) képvisel értéket.
• Hazai előfordulásainak kora (reliktum jelleg II.). A védelem szempontjából
eltérő elbírálás alá esik egy csupán az utóbbi pár száz évben meghonosodott
(neofiton) adventív faj, mint flóránk őshonos tagjai vagy a történelem előtti
időkben meghonosodott archeofitonok. A reliktumok között is aszerint tehetünk
különbséget, hogy megtelepedésük ideje mikorra tehető. Eszerint beszélünk
jégkorszak előtti (preglaciális vagy tercier) reliktumokról, jégkori (glaciális)
reliktumokról, az egyes jégkorszakok közötti melegebb éghajlatú időszakokban
megtelepedett interglaciális maradványfajokról, ill. a jégkor utáni (posztglaciális)
reliktumokról. Adott faj állományainak genetikai különbözőségét
(változatosságát!) az egymástól való elszakadás növeli. Az elterjedési területtől
elszakadt állományok új fajok keletkezésének lehetnek kiindulópontjai.
2. Veszélyeztetettség. Részletesebben „A MAGYAR FLÓRA VESZÉLYEZ-
TETETTSÉGE” című részben (28. oldal).
3. Ritkaság. Megítélése léptékfüggő, a kis léptékben ritka faj nagyobb léptékben
elterjedt lehet. Például a nálunk kivételesen ritka esetben megtalálható boreális
elemek [mint a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum)] vagy a szórványos
kontinentális fajok [mint a pamacslaboda (Eurotia ceratoides)] a tajgaerdőzónában,
illetve Belső-Ázsia félsivatagos területein gyakoriak. Adott területen a védetté
nyilvánítás szempontjából a helyi ritkaság a döntő szempont.
4. Tudományos jelentőség. Kiemelkedő flóra- és vegetációtörténeti jelentőséggel
bírnak például a maradványfajok.
5. A faj „szépsége, dekorativitása”. Bizonyos veszélyeztető tényezőktől (például
virágszedés, kiásás) nem elválasztható szubjektív szempont.
6. A faj indikátor jellege, ökológiai „szerepe”. E szempont alapján elsősorban
olyan fajok lettek védettek, melyek természetvédelmi szempontból értékes,
veszélyeztetett, fogyatkozó élőhelyekhez, társulásokhoz kötődnek.
7. A nemzetközi természetvédelmi egyezmények ajánlásai. Rövid ismertetésük
és a hazánkban honos, a hatályuk alá eső növényfajok felsorolása „A
NEMZETKÖZI VÖRÖS LISTÁK ÉS TERMÉSZETVÉDELMI
EGYEZMÉNYEK” című részben (24. oldal) található.
8. Ritka, veszélyeztetett rokonfajokkal való összetévesztés lehetősége. A
„tollas” toklászú árvalányhaj-fajok (Stipa spp.) mind védelemben részesülnek, mert
például a kirándulóktól nem várható el, hogy a ritka és veszélyeztetett fajaikat
elkülönítsék a gyakori, jelenleg nem veszélyeztetettektől. A nőszirom nemzetség
valamennyi hazai faja 1988-tól 1993-ig hazánkban védett volt. A nem veszélyeztetett
és gyakori mocsári nőszirom (Iris pseudacorus) azért került védelem alá, mert a
szakemberek úgy gondolták, hogy a laikusok nem különböztetik meg a nálunk élő
hét másik, sokkal ritkább és veszélyeztetettebb nősziromtól. Ez a vélemény azonban
nem állta meg a helyét, és ezért ez a faj 1993-ban lekerült a védett fajok listájáról.

4
Természetesen egy növényfaj védetté nyilvánítását egyidejűleg több szempont is
indokolhatja, sőt a legtöbbször éppen erről van szó.

A növényvilág védelmének hazai története

A „történelmi” előzmények

Hazánkban a XIV. század óta ismeretesek olyan rendelkezések, melyek

korlátozták a „fa- és erdőhasználat”-ot, természetesen elsősorban gazdasági,
tulajdonjogi, ill. közbiztonsági érdekek miatt. Levéltárakban fennmaradt évszázados
dokumentumok tanúskodnak a gyümölcsösök, ill. gyümölcsfák védelme érdekében
tett törekvésekről is.
Gróf FRANZ ADAM WALDSTEIN (KITAIBEL PÁL barátja, szerzőtársa és mecénása)
1795-ben Nógrád megyén keresztül Bártfára utazott. A divényi erdőről a
következőket írja útinaplójába: „sok országban utaztam már, de ennél pompásabb erdőre még
nem akadtam, elöljárók, bírák és ti többiek valamennyien, óvjátok, oltalmazzátok ezt az erdőt,
mint egy szent ligetet, gondoskodjatok arról, hogy gyilkos fejsze el ne pusztíthassa a jótékony
természetnek ezt az alkotását, amelyen 300 esztendeig dolgozott…” Amint arról GOMBOCZ
ENDRE is megemlékezik: WALDSTEIN a helytelen, minden újítás nélkül, nagyapáról
unokára szálló erdőgazdálkodás ellen is szót emelt.
A magyar természetvédelem régi – több mint 120 éves – hagyományokra
tekinthet vissza, a növények jogi védelme azonban mégis sokáig váratott magára. A
növények védelmével kapcsolatba hozható első konkrét hazai utalás VIZER
ISTVÁNtól származik 1846-ból, aki szerint a természetvizsgálók testületének „…
feladata volna: legelőször is a honi Flórát annyi ritkaságával és különlegességeivel …”
feldolgozni. ANTON KERNER 1863-ban írta a következőket: „…már gőzvasutak
robognak az Alföldön keresztül-kasul, a végtelen mocsarak évről-évre szűkebb határok közé
szorulnak, buja szántóföldek váltják fel a füves steppéket. A steppetalajnak nem egy növényét
fogjuk eltűnni látni, a vízimadarak vad csapata is istenhozzádot mond e vidéknek…”
A hazai természetvédelmet, annak jogi kereteit az 1879-ben megalkotott első
erdőtörvény alapozta meg. E jogszabály véderdőkről szóló rendelkezése biztosította
az olyan erdők fenntartását, amelyeknek letarolása káros következményekkel járhat.
A múlt században – amikor a vadon élő állatok védelme már komolyan foglalkoztatta
hazánk természettudósait – a növények védelme még „gyermekcipőben járt”.
Elsősorban a ritka, telepített „egzóta” és hazai fák (közülük is nem elsősorban fajok,
hanem idős, nevezetes példányok) védelmének szükségessége fogalmazódott meg.
BREDETZKY SÁMUEL 1802-ben az akkor még telepítettnek hitt öreg soproni
szelídgesztenyések, HERMAN OTTÓ 1878-ban pedig a Gellért-hegyen a török idők
óta tenyésző törökpirosító (Peganum harmala) védelmét javasolta. Az „ereklyeként

5
ránkmaradt ősi fák védelmét” már SZÉCHENYI ISTVÁN szorgalmazta („ … ledöntvén a
százados csert, csak századok adhatják azt ismét tökéletes épségben vissza.”) A „nevezetes,
különleges növésű, ritka fák” országos összeírására, felmérésére, védelmére ILLÉS
NÁNDOR tett javaslatot 1879-ben. Ezt a munkát LENGYEL BÁLINT (1897),
MÁGOCSY-DIETZ SÁNDOR (1908), KAÁN KÁROLY (1915), HANUSZ ISTVÁN (1915),
RAPAICS RAYMUND (1929) kezdték el.
A Nagyvárad melletti Püspökfürdő vizében (ma Románia) – talán harmadkori
reliktumként – fennmaradt nílusi tündérrózsa (Nymphaea lotus var. thermalis)
védelmét FLATT KÁROLY, ill. SIMONKAI LAJOS 1886-ban szorgalmazta. E növény
nagyváradi állományát KITAIBEL PÁL fedezte fel és szintén KITAIBEL telepítette
(1800-ban) a budai Lukácsfürdő meleg vizű tavába. A fürdő 1888-as átalakításakor
veszélybe került tündérrózsa védelme érdekében SCHILBERSZKY KÁROLY,
CSEÖRGHEŐ ALADÁR, BORBÁS VINCE, MÁGOCSY-DIETZ SÁNDOR ragadtak tollat.
Az amerikai eredetű mocsárciprusok (Taxodium distichum) városligeti példányai is
szerepeltek a fővárosi védendő növények között.
PADOS JÁNOS 1867-ben írta a tiszafáról (Taxus baccata): „Fájdalom, hogy kevés
kíméletet tanúsítunk e ritka fa iránt, pedig alig hiszem, hogy az országban csak három helyen is
tenyésznék…” Pusztulásának „fő oka az, hogy későn-korán pusztíttatik és vagdaltatik; télen
azért, mivel mindig zöld és a szemnek kedves, minden mulatótermet ezzel szoktak feldíszíteni;
másrészt botoknak, ostornyélnek, pipaszáraknak vagdalják le; nyáron csupán azon ellenszenvből
pusztitják a marhákat őrző cselédek, mert veszélyes és mérges az állatokra nézve…” ORBÁN
BALÁZS 1889-ben a ma Románia területén levő, erdélyi Tordai-hasadék bemutatása
során a növénytakaró és különösen a tiszafa védelmére kelt. A tiszafa bakonyi
termőhelyének egy részét 1892-ben véderdőnek jelölték ki, ám ez nem oldott meg
minden gondot. A faj veszélyeztetettségéről BORBÁS VINCE 1895-ben, SAJÓ
KÁROLY pedig 1899-ben írt. 1894-ben jelent meg BORBÁS VINCE a sulyom (Trapa
natans) veszélyeztetettségéről írott cikke, „A sulyom pusztuló félben” címmel, melyben
megállapítja: „Az európai sulyom szemlátomást pusztul… hazánkból is ismerjük a sulyom
gyérülését.” BORBÁS szerint pusztulását a „tavak, holtágak, állóvizek kiszárítása, a folyók
szabályozása”, a „fürdés, halászás” és ehető termésének gyűjtése okozzák. DABÓCZY
ERNŐ 1900-ban a sulyomról szóló dolgozatában írja: „E növény úgy látszik, hogy
Erdélyben is pusztulásnak indul, és kívánatos volna, hogy előfordulásának körülményeit,
termőhelyét, elterjedését az érdeklődők följegyeznék…” SIMONKAI LAJOS 1892-ben
kívánatosnak tartotta, hogy „a főváros a fásításnál legyen tekintettel a hazai fafajokra”.
DEGEN ÁRPÁD 1895-ben arról számol be, hogy a ruderális növények terjedése, az
akác- és szőlőtelepítés miatt „Magyarország eredeti, sajátlagos homoki flórája szemlátomást
pusztul”. A pusztuló homoki bennszülött fajok között említi például a homoki
bakszakállt (Tragopogon floccosus), a borzas len kopasz alakját (Linum hirsutum subsp.
glabrescens) és mindenekelőtt a tartós szegfűt (Dianthus diutinus), melyet akkoriban
több korabeli flórakutató keresett hiába egykori lelőhelyein. HANUSZ ISTVÁN a
Növénytani Szakosztály 1898. december 7-én tartott ülésén „A vad virágok védelméről”
tartott előadást, melyben megállapítja: „Nemcsak a talajkultúra fejlődése, folyók
szabályozása, mocsarak kiszárítása, legelők feltörése, erdők irtása pusztít ki némely növényt,

6
hanem maga az ember közvetlenül is…” „Némely helyeken a turisták már kiölték a gyopárt
csupa szeretetből.” 1901-ben „A vad virágok érdekében” címmel tartott előadásában
rámutatott azokra a „pusztításokra, a melyekben a ritkább vad virágok a kíméletlen gyűjtéssel
és szedéssel részesültek, a mi által hovatovább jobban kiirttatnak.” A földmívelésügyi
miniszter 1900-ban 21.527. számmal rendeletet adott ki, melyben többek között a
történelmi emlékhez, mondához vagy szájhagyományhoz kapcsolódó, ill. a rendkívüli
nagyságú, korú vagy a rendestől eltérő alakú fapéldányokat megőrizni kívánta. A
Magyarországi Kárpát Egyesület 1900-ban a Magas Tátrában botanikus kertet kívánt
létesíteni, s ez ügyben támogatásért a Természettudományi Társulathoz fordult. A
Növénytani Szakosztály a javaslatot támogatásra érdemesnek tartotta. Egyes
botanikusok viszont a „havasi kert”-et teljesen feleslegesnek, sőt a növényzet
szempontjából károsnak tartották. BORBÁS VINCE szerint „Hogy gyarapodjék a tátrai
virágoskertben a zergeboglár (Trollius), ha minden látogató egy-egy sárga bokrétacsomót visz a
kezében, azután nemsokára eldobja.” WAGNER JÁNOS szerint pedig: „a havasi kertek divatja
vészes befolyással van az eredeti havasi flóránkra, mert a kertészek ezerszám ássák ki s viszik el
havasi növényeinket, úgyhogy a ritkaságok védelmének egyedüli helyes módja volna tilalom, mely
szerint havasi növényt piacra vinni nem szabad!” SAJÓ KÁROLY a múlt század végén
beszámol külföldi természetvédelmi intézkedésekről, majd pedig 1902-ben „nemzeti
védett területek” kialakítását javasolta olymódon, hogy a hazánkban élő valamennyi
állat- és növényfaj fennmaradhasson háborítatlan élőhelyeken. Felhívja a figyelmet a
síksági, a dombvidéki és a vizes élőhelyekhez kötődő élővilág veszélyeztetettségére.
1905-ben megjelent cikkében példákat hoz fel – elsősorban az állatvilágból – az
élőlények veszélyeztetettségére, ismerteti a követendő külföldi természetvédelmi
törekvéseket. Példát is mutat: magánbirtokán homoki élőlényközösségeknek nyújt
háborítatlan élőhelyet; célja elsősorban ritka rovarfajok védelme. Beszámol arról,
hogy lakóhelyének környékén a „gyökérásók” gyöktörzsének festékanyagtartalma miatt
szinte teljesen kiirtották a báránypirosítót (Alkanna tinctoria), mely a ritka Oxynychus
erythrocephalus nevű bödefaj tápnövénye. Sőt éjjeli holdvilág mellett magánbirtokáról is
ellopták az ott élő báránypirosító-tövek legnagyobb részét. Ezután SAJÓ KÁROLY a
megmaradt néhány tövet magról újra elszaporította. Beszámol arról, hogy az
őrszentmiklósi homoki területen tíz éve nem látta a kék szamárkenyeret (Echinops
ruthenicus), mely hajdan nem volt ritka ott. Felhívja a természetrajztanárok figyelmét
arra, hogy az iskolákban „divatos” növénygyűjtés számos fajt fenyeget. Sajnálatos,
hogy SAJÓ KÁROLY munkássága „csak” az intézményes német természetvédelem
létrehozását tudta előidézni, Magyarországon ilyen hatása azonban nem volt.
1905 márciusában HUTYRA FERENC indítványozza, hogy a Természettudományi
Társulat Állattani és Növénytani Szakosztálya foglalkozzon azzal a kérdéssel, hogy
„mi módon lehetne hazánkban egyes természeti különlegességgel bíró földterületeket a kultúra
nivelláló hatása ellen megvédeni.”
CSAPODI ISTVÁN 1906-ban ragad tollat a Gellérthegyen élő törökpirosító
(Peganum harmala) védelme érdekében.
A Növénytani Szakosztály 1906. április 25-ei ülésén szorgalmazta „az ország
tervszerű természetrajzi kutatását”, és kereste annak lehetőségét, hogy „milyen módon

7
lehetne egyes érdekes területeket, természeti ritkaságokat gondozás alá venni". A kor vezető
botanikusai testületi állásfoglalásaként a Szakosztály sürgette, hogy egyes botanikai
ritkaságok („őstenyészetek, egyes fák, nevezetes lelőhelyek …”) „a törvény védelme alá
helyeztessenek”, és ennek érdekében a szükséges lépéseket a Királyi Magyar
Természettudományi Társulat tegye meg. A Növénytani Szakosztály 1906. évi május
6-i ülésén SCHILBERSZKY KÁROLY a következő indoklást fűzte a Szakosztály
javaslatához (részlet): „Növénytani szempontból hazánknak vannak olyan vidékei vagy
éppenséggel csekély terjedelmű helyei, ahol bizonyos növényalakok vagy mint kizárólagos unikumok
szűk határok között tenyésznek… Ha ilyen növényeknek kellő védelmet nem biztosítunk, az
illető alakok kiveszésének nézhetünk elébe… Szükségesnek bizonyul a védelem az okból is, mert
egyes dilettáns növénygyűjtők, valamint árúsítási vagy cserélő viszonyban lévő egyének főleg a
növényritkaságokra vetik magukat és tömegesen gyűjtik azokat részint herbáriumi czélokra,
részint pedig mint élő növényeket hordják szét a világtájak minden irányába.”
1908-ban – mint arról BUND KÁROLY korabeli cikke tájékoztat – KAÁN KÁROLY
javaslatára az Országos Erdészeti Egyesület egyes őserdőrészletek fenntartására indított
mozgalmat, ill. kezdeményezte ennek gyakorlati megvalósítását a földmívelésügyi
miniszternél. A növények faji védelemére hazánkban első ízben egyik kiváló
flórakutatónk, DEGEN ÁRPÁD tett konkrét javaslatot. 1909-ben a földmívelésügyi
miniszterhez benyújtott javaslatában kérte az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens),
a vetővirág (Sternbergia cochiciflora), a kunsági bükköny (Vicia biennis), a buglyos
boglárka (Ranunculus polyphyllus), a cseh tyúktaréj (Gagea bohemica), a cselling
(Cheilanthes marantae), a sárga sásliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus) és a kék
szamárkenyér (Echinops ruthenicus) oltalmát. 1909-ben jelent meg KAÁN KÁROLY
„Természeti emlékek fenntartása” c. kötete, melynek hatására DARÁNYI KÁLMÁN
földmívelésügyi miniszter még ugyanebben az évben rendeletet adott ki „a természeti
emlékek összeírása érdekében". E rendelet szerint a megőrzendő természeti emlékek
közé tartoznak: a történelmi vonatkozású természeti emlékek, az „őserdők”, ritka
méretű vagy előfordulású, ill. egyes vidékeken kihaló fákból álló erdőrészletek, „más
ritka növény, valamint állatfajok és azok lelő- és tenyészőhelyei”,… „tudományosan érdekes
kőzetalakulások”,… „őstőzeglápok és tőzegtelepek”,… „természeti különlegességek,
látványosságok". A rendelet eredményeképpen összeírtak többek között 20 őserdő--
részletet, 3 olyan erdőrészletet, mely növényzete miatt tudományosan értékes, 32
olyan erdőrészletet, mely ritka madárfajok költőhelye, vagy ritkább emlősök és
növények előfordulási helye, 13 őstőzeg-telepet és lápot stb.
BUDAI JÓZSEF 1912-ben megjelent cikkében ismertette a bélapátfalvai Bélkő
különleges flóráját [többek között a magyarföldi husángot (Ferula sadleriana),
hármaslevelű macskagyökeret (Valeriana tripteris), korai szegfűt (Dianthus praecox
subsp. praecox), sziklai borkórót (Thalictrum foetidum), tátrai hölgymált (Hieracium
bupleuroides subsp. tatrae) stb.] és a hegy bányászat miatti veszélyeztetettségét: „A
Bélkövet azonban, mely mint látható, egyike a Bükk legérdekesebb pontjainak, sajnos veszély
fenyegeti. Pár év előtt felépült a Weszely-féle czementgyár, mely a hegy kihasználási jogát az egri
káptalantól 100 évre kibérelte. Már néhány év is iszonyú pusztítást végzett a gyönyörű

8
sziklákban, éppen a legérdekesebb növények lelőhelyein…” „Csak pár évtized még… s a hegy
érdekességeit hiába keresi majd a kutató botanikus.”
DÉCHY MÓR külföldi természetvédelmi törekvésekről beszámoló, 1912-ben
megjelent cikkében megállapítja, hogy a mezőgazdaság, az erdőművelés és az ipar
következtében „hazánk ősi növénydísze rohamosan fogy…”, egyúttal sürgette az első
magyar nemzeti park létrehozását.
Az I. világháború alatt az egyre súlyosbodó körülmények dacára is eredményes
munkát végzett hazánk növényritkaságainak védelme terén a budapesti
tudományegyetem növényrendszertani- és növényföldrajzi intézete. TUZSON JÁNOS
kezdeményezésére a Földművelésügyi Minisztérium 41.149-1916. sz. leirata szerint
elhatározta, hogy a szibériai pacsirtafű (Polygala sibirica) egyetlen akkoriban
ismeretes európai lelőhelyét (a ma Románia területén lévő) alsófehérmegyei
Szászcsanád község határában „a természeti emlékek sorába felveszi és az illető részletet a
mintegy egy holdnyi kiterjedésben megfelelő kerítés felállításával biztosítja". E lelőhelyen
TUZSON már csak 7 példányt talált és felkérte kollégáit, hogy „kíméljék ezt a növényt”,
az írás német nyelvű összefoglalójában pedig kéri a botanikusokat, hogy gyökérrel
együtt ne gyűjtsék („die Pflanzen samt Wurzel nicht zu sammeln”). A szibériai
pacsirtafüvet a területtel szomszédos Magas-hegyről JOSEPH BARTH evangélikus
lelkész pusztította ki, aki számos múzeum és magánherbárium számára nagy
mennyiségben gyűjtött cserepéldányokat. Szintén TUZSON JÁNOS javaslatára került
védelem alá a nevezetes megkövült harmadkori ipolytarnóci fatörzs, a Pinus tarnocensis
maradványa is.
MOESZ GUSZTÁV 1917-ben a Németországban igen ritka tövisperje (Tragus
racemosus) és a pikkelypáfrány (Ceterach officinarum) német állami védelméről, mint
követendő példáról számolt be.
Az I. világháború és az utána következő trianoni béke nagymértékben
visszavetette a század elején elinduló botanikai-természetvédelmi mozgalmat. A
DARÁNYI IGNÁC minisztersége idején összeállított „védendő értékek leltára” a
trianoni békével érvényét vesztette. FILARSZKY NÁNDOR 1922-ben emelt szót
Erzsébetfalva határában fekvő Gubacsi puszta melletti sós tó védelme érdekében,
melyben a Chara nitida nevű csillárkamoszatnak igen ritka, f. stagnalis nevű alakja élt.
Párizsban 1923-ban nemzetközi természetvédelmi kongresszust tartottak, melyen
Magyarország egyike volt a kilenc résztvevő államnak. E kongresszus kapcsán de
POTTERE GERARD és SCHERMANN SZILÁRD foglalták össze a magyar
természetvédelmi törekvéseket. SCHERMANN szerint a „Magas-Tátra jellemző
növényvilágát a tátralomnici botanikus kert lett volna hivatott megőrizni és szemléltetni; a tervek
készen voltak s a munkálatok itt a háború utolsó éveiben már meg is indultak; a déli Kárpátok
flóráját a Herkulesfürdőn tervezett botanikus kert mutatta volna be. A Delibláti pusztán egy több
holdas terület került védelem alá, a homoki flóra egyéb jellemző képviselőin kívül az Artemisia
latifolia és a Paeonia tenuifolia termőhelyeivel. Szeged környékén, Királyhalom mellett, egy
ősállapotban levő homokpuszta-részlet, Dabas mellett pedig egy ősmocsaras terület védelem alá
helyezése volt tervbe véve; ez utóbbi tervek még megvalósításra várnak.” GÁYER GYULA 1924-

9
ben párhuzamot vont az akkor már megsemmisült vindornyai láp alacsony
tengerszint feletti magasságon előforduló, dagadólápokra jellemző növényei, ill. a
lesenceistvándi láp érdekes növényfajai között. Felhívta a figyelmet a lesencei
tőzegmohos és a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) sokoldalú
veszélyeztetettségére. Gróf AMBRÓZY-MIGAZZI ISTVÁN malonyai és jeli parkjában
„örökzöld kert” létrehozásán fáradozott, de eközben oltalmat nyújtott például a ma
„Jeli arborétum” néven ismert egykori birtokán az eredeti növényzet ritka fajainak is
[kereklevelű harmatfű, tőzegmohák (Sphagnum spp.), fehérmájvirág (Parnassia
palustris), kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), őszi füzértekercs (Spiranthes
spiralis)]. A hazai természetvédelem úttörője, KAÁN KÁROLY az 1920-as évek elején
már szorgalmazta például a bugaci „ősborókás” és a balaton-felvidéki cserszömörcés
molyhostölgyesek valamely szép állományának védelmét. BOROS ÁDÁM 1929-ben
megjelent cikkében hívta fel a figyelmet arra, hogy az egyedülálló értékekkel
rendelkező bátorligeti lápot a megsemmisülés veszélye fenyegeti: „A lecsapolási
munkálatok a környéken olyan előrehaladottak, hogy már ez évben elérheti a csatorna Bátorligetet,
ami annak néhány év alatti elpusztulását jelentené.” A tiszafa (Taxus baccata) bakonyi
állományát fenyegető veszélyekre 1929-ben JÁVORKA SÁNDOR, ill. RÉDL REZSŐ
hívták fel a figyelmet, ugyanebben az évben a termőhely egy részét kivonták az
erdészeti „rendes hozamterületek”-ből és ezt követően az erdőgazdasági üzemtervben
„csatolt terület”-ként szerepelt.

A „hőskor”

A Növénytani Szakosztály 1929. decemberi ülésén 21 olyan botanikai

szempontból értékes területet ajánlott a földmívelésügyi miniszternek védelmi
célzattal, mint a bátorligeti ősláp, a pilisi len (Linum dolomiticum) pilisszentiváni
termőhelye (Kis-Szénás) vagy a lesencetomaj-lesenceistvándi láp, mely többek között
a havasi hízóka (Pinguicula alpina) egyetlen hazai lelőhelye volt. Sajnos a késlekedő és
nem elég hatékony védelem e láp-komplex teljes elpusztulását okozta. A Növénytani
Szakosztály s így a magyar botanikusok haladó gondolkodását talán érzékelteti, hogy
ugyanekkor az Állattani Szakosztály kívánatosnak tartott volna hasonló
intézkedéseket veszélyeztetett állatfajokkal és élőhelyeikkel kapcsolatban, ám a
tulajdon- és jogi viszonyokra hivatkozva nem tartotta lehetségesnek a
természetvédelmi érdekek jogi úton való érvényesítését, és így nem is szorgalmazta
azt.
A század 20-as éveitől kezdődően egyre gyorsuló ütemben folyik a természeti
értékek számbavétele. Igen nagy jelentőségűek e szempontból FÖLDVÁRY MIKSA
munkái, melyekben a 30-as évek elején – korát messze megelőzve – vette számba a
Mecsek, a Balaton, a Dunántúl északi részének, a Bakony-hegység és a Bakonyalja, ill.
a „Felsődunántúl” védelemre érdemes természeti értékeit (mint amilyenek: a
„tájrészletek; nevezetes, ritka növények; érdekes, ritka állatok; nevezetes források; különleges,
történeti nevezetességű, mondás, legendás fák; érdekes, szép sziklák; barlangok és a földfelület

10
sajátos alkotásai”). E területeket személyesen járta be, különlegességeiket fényképeken
és szemléletes leírásokban örökítette meg s némely esetekben úgy írt róluk, mintha
valóban kimondták volna védettségüket. Szükségesnek tartotta a legértékesebb
flórával rendelkező területek „hatósági védelmé”-t. Bátorságról tett tanúbizonyságot,
mikor a gazdasági világválság idején termelésből kivonandó, érintetlenül fenntartandó
területekre tett javaslatot. „Rigóci természetvédelmi liget” néven javasolta a mostanság
„Barcsi ősborókás”-ként ismert terület védelmét. A Bakony-hegységben többek
között a védendő tájrészletek közé sorolja a fenyőfői ősfenyvest, a szentgáli tiszafást,
a Burok- és a Cuha-völgyet. A feldolgozott területeken kiváló érzékkel nevezte meg a
védelmet leginkább igénylő, veszélyeztetett és tudományos szempontból értékes
növényfajokat. A Bakony és környékének növényei közül például 23 faj oltalmát
tartotta fontosnak; olyan, ma már védelem alatt álló fajokét, mint a cifra kankalin
(Primula auricula subsp. hungarica), a havasi és az illatos hagyma (Allium victorialis, A.
suaveolens), a tátorján (Crambe tataria), a babér- és a henye boroszlán (Daphne
laureola, D. cneorum), a papucskosbor (Cypripedium calceolus), a királyné gyertyája
(Asphodelus albus) vagy a magyar gurgolya (Seseli leucospermum).
A Természettudományi Társulat a Növénytani Szakosztály indítványára 1932-ben
a budai Sas-hegy védelmét indítványozta. JÁVORKA SÁNDOR 1932-ben a tátorján
(Crambe tataria) balatonkenesei – akkoriban ismert egyetlen hazai – állományának
felfedezése kapcsán adott áttekintést a faj történetéről, helyzetéről. Megállapítja: „még
a török-pusztítások utáni időkben oly gyakori tátorján a Magyar Alföld környékéről a kultúra
előrenyomulásával mindjobban pusztult. Mindenképpen figyelmet és megbecsülést érdemel tehát,
különösen pedig védelmet jelenlegi, talán utolsó, balatonkenesei termőhelyén!” JÁVORKA felhívta
a figyelmet, hogy a tátorján termőhelye körül „sajnos most már … veszedelmes közelségben
folynak a parcellázások és villaépítések”.
KAÁN KÁROLY 1925-ben kapott megbízást a Magyar Tudományos Akadémiától
egy, a magyar természetvédelem addigi történetét és a megóvásra érdemes természeti
értékeket összefoglaló könyv megírására, mely 1932-ben jelent meg „Természetvédelem
és természeti emlékek” címmel. A könyv többek között ismerteti a természetvédelem
jelentőségét, történetét, külföldi példáit, ill. a természet védelméhez szükséges
tevékenységeket. Utóbbiakat a következőkben foglalta össze: 1. megfelelő törvények
és ezeken alapuló kormányzati intézkedések, 2. a természetvédelem szolgálatát ellátó
szervezet, 3. sokoldalú, kellően megszervezett társadalmi tevékenység. Az állatvilág
számos fajával kapcsolatban számol be hazánkban védelmi törekvésekről, s egyúttal
megállapítja, hogy „a növényfajok védelméről nálunk eddig számottevően nem intézkedtek.”
Számba veszi a védelemre ajánlott területeket, és ezek geológiai, tájképi, növénytani
és állattani értékeit, barlangjait, műemlékeit, történelmi emlékeit.
Az alábbiakban felsorolunk néhány botanikai szempontból jelentősebb, e műben
védelemre javasolt területet, ill. megemlítünk néhányat a KAÁN KÁROLY által
megnevezett növényritkaságok közül:
A „kiskunsági ősi turjánok és tartozékaik”: békaliliom (Hottonia palustris), nádi
boglárka (Ranunculus lingua), keskenylevelű gyapjúsás (Eriophorum angustifolium),

11
 szibériai és korcs nőszirom (Iris sibirica, I. spuria), pókbangó (Ophrys sphegodes),
vidrafű (Menyanthes trifoliata), csengettyűvirág (Adenophora liliifolia), kúszó csalán
(Urtica kioviensis), keleti békakorsó (Sium sisaroideum), lápi békabuzogány
(Sparganium minimum), óriás útifű (Plantago maxima).
A bátorligeti ősláp, mely TUZSON JÁNOS szerint „az észak és dél, a hegységek és a
puszták legváltozatosabb növényvilágát rejti magában”. Ez a lápi nádtippan (Calamagrostis
neglecta), a tőzegeper (Comarum palustre), a molyhos nyír (Betula pubescens), a
szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica), a babérfűz (Salix pentandra), a zergeboglár
(Trollius europaeus), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), az jószagú bibircsvirág
(Gymnadenia odoratissima) stb. lelőhelye.
A bátorligeti legelő, mint a leány-, a tátogó és a magyar kökörcsin (Pulsatilla
grandis, P. patens, P. hungarica), valamint hibridjeik termőhelye. BOROS ÁDÁM szerint
a „legpompásabb kökörcsinmező”, melyhez fogható „kökörcsin termőhely nincs sehol a
világon”.
Baláta-tó: szíveslevelű hídőr (Caldesia parnassifolia), tóalma (Ludwigia palustris),
aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa), lápi békabuzogány (Sparganium minimum).
A Gellért-hegy, mely a „növényvilág természeti emlékeinek valóságos tárháza”. 44 értékes
növényfajt sorol fel a hegyről, közöttük olyanokat, mint a sárgás habszegfű (Silene
flavescens) és a csikófark (Ephedra distachya).
A Tihanyi-félsziget: rajta a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), az őszi csillagvirág
(Scilla autumnalis) és a sulyoktáska (Aethionema saxatile).
Szársomlyó (Harsányi-hegy): magyar kikerics (Colchicum hungaricum), bakszarvú
lepkeszeg (Trigonella gladiata), lónyelvű és szúrós csodabogyó (Ruscus hypoglossum,
R. aculeatus) stb. lelőhelye.
A lesenceistvándi láp: kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), lisztes kankalin
(Primula farinosa), havasi hízóka (Pinguicula alpina).
Az egerbaktai láp: tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), vidrafű (Menyanthes trifoliata),
kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), gyilkos csomorika (Cicuta virosa).
A keleméri lápok: tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), gyapjasmagvú sás (Carex
lasiocarpa), molyhos nyír (Betula pubescens), hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum
vaginatum), füles fűz (Salix aurita), tőzegmohák (Sphagnum spp.)
A budaörsi Csíki-hegyek.
A pomázi Kő-hegy: hosszúfüzérű harangvirág (Campanula macrostachya) és a Tó-lak:
tőzegmohák (Sphagnum spp.), buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus).
A hansági „őségeres” Kapuvártól északra.
A bükki Feketesár-völgy, mint a Teleki-virág (Telekia speciosa) lelőhelye.

12
A szegedi „Királyhalma” térsége: tartós szegfű (Dianthus diutinus), egyhajúvirág
(Bulbocodium vernum), gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus), tarka sáfrány (Crocus
reticulatus).
A Szent György-hegy, mely a cselling (Cheilanthes marantae) egyetlen hazai lelőhelye.
A Badacsony, melynek növényritkaságaként a borostyánfojtó szádort (Orobanche
hederae) említi.
A Pilis hegy, mint többek között a magyarföldi husáng (Ferula sadleriana) és a
hármaslevelű macskagyökér (Valeriana tripteris) lelőhelye.
A Nagy- és Kis-Szénások: pilisi len (Linum dolomiticum), sziklai nefelejcs (Myosotis
stenophylla), harangláb (Aquilegia vulgaris), terpedt koronafürt (Coronilla vaginalis),
henye boroszlán (Daphne cneorum).
A tatai Fényes-forrás: nagy aggófű (Senecio umbrosus), osztrák tárnicska- (Gentianella
austriaca).
Naszály: buglyos kőtörőfű (Saxifraga paniculata), sápadt kosbor (Orchis pallens).
Hárskúti Esztergály-völgy: cifra kankalin (Primula auricula subsp. hungarica).
A szentgáli tiszafás: tiszafa (Taxus baccata).
A hévízi tó és csatorna mint a tengermelléki káka (Schoenoplectus litoralis) akkoriban
ismert egyetlen kontinentális lelőhelye.
Szentendrei Pismány-hegy: a szentendrei rózsa (Rosa sancti-andreae) lelőhelye.
„Van ezen kívül is a magyar flórának számos olyan faja, mely főleg a városok közelében, de
egyebütt is megoltalmazást igényel” – írta KAÁN; példaként hozza fel a kirándulók által
fenyegetett magyar zergevirágot (Doronicum hungaricum). A területi védelmet
előnyben részesíti, de kimondja, hogy „ezek a ritka növények … érdemesek arra, hogy
amennyiben rezerváció létesíthető nem volna … védelem alá kerüljenek."
E könyv hatására tudósok, természetbarátok és helyi döntéshozók egyaránt
megmozdultak a természet védelme érdekében. A florisztikai adatközlő és a
vegetációt leíró szakcikkekben és ismeretterjesztő írásokban mind többször lehet
érezni a hazai botanikusok féltő aggodalmát egy-egy ritka növényfajjal vagy
veszélyeztetett lelőhellyel kapcsolatban.
PAUER ARNOLD 1932-ben vette számba „Vas vármegye természeti emlékei”-t. Remek
írása a megye kiemelkedő flórakutatója, GÁYER GYULA törvényszéki bíró
elgondolása, útmutatásai és adatai alapján „elsősorban a vadvirágok és ősi, ritka növésű fák
kímélésére, … felkutatására” született. A megye természeti emlékei között PAUER hét
tájrészletet sorol fel, szemléletes leírást ad róluk, különösen pedig jellegzetes
növényeikről GÁYER munkái alapján. Védelemre javasolja például a genyőte
(Asphodelus albus) ostffyasszonyfai előfordulási helyét; a Kám melletti „Jeli”-t, borókás
csarabosával, tőzegmohás- (Sphagnum) lápjával, kereklevelű harmatfűvel (Drosera
rotundifolia); a Kismákfa melletti égerest a gyilkos csomorikával (Cicuta virosa),

13
tavaszi tőzikével (Leucojum vernum); a csillagos nárcisz (Narcissus stellaris) vend-
vidéki lelőhelyét; a Zsidai-völgyet a kakasmandikó – itt: „csibetulipán” – (Erythronium
dens-canis) tömeges előfordulásával és seregnyi egyéb értékes fajjal, például henye
boroszlán (Daphne cneorum), sárga sásliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus), havasi éger
(Alnus viridis), zergeboglár (Trollius europaeus), bordaharaszt (Blechnum spicant). Korát
messze megelőzve kategorikusan ellenzi a vadvirágok tömeges csokorba szedését:
„…általában – előfordulási helyre való tekintet nélkül – védelemben kellene részesíteni a mezők,
rétek, erdők néhány tájfestő szép virágát, amelyeket mostanában virágkedvelő kirándulók …
tömegesen pusztítanak.”, „a szobába kerti virág való; a vadvirág díszítse a szabad természetet: ott
gyönyörködtet igazán!” A Vas megyei védelemre szoruló növények közé további 9 fajt
sorol: az erdei cikláment (Cyclamen purpurascens), a gyöngyvirágot (Convallaria
majalis), a tündérfürtöt (Aruncus sylvestris), a kockásliliomot (Fritillaria meleagris), a
kétlevelű sarkvirágot (Platanthera bifolia), a tavaszi tőzikét (Leucojum vernum), a
szártalan kankalint (Primula acaulis), a gímpáfrányt (Phyllitis scolopendrium) és a
pikkelypáfrányt (Ceterach officinarum).
A Dunántúli Turista Egyesület soproni „fiókja” 1933-ban, majd 1934-ben
javaslatot tett Sopron polgármesterének, címernövénye, az erdei ciklámen (Cyclamen
purpurascens) védelmére. Az utóbbi javaslat eredményeképpen – Magyarországon
elsőként – Sopron város „törvényhatósága” kísérletet tett vadon élő növények
konkrét hatósági védelmére. Az 1934-ben elfogadott kilenc paragrafusból álló
szabályrendelet-tervezet (melyet ZÜGN NÁNDOR erdőmester állított össze, és az
„Egyes növények és virágok védelméről” címet viselte) a ciklámen mellett a gyöngyvirágot
(Convallaria majalis), a nagylevelű és kislevelű hársat (Tilia platypyllos, T. cordata), a
madárberkenyét (Sorbus aucuparia), a hölgypáfrányt (Athyrium filix-femina), az erdei
pajzsikát (Dryopteris filix-mas) és – HERTAY ZOLTÁN javaslatára – a papucskosbort
(Cypripedium calceolus) védettnek mondta ki, valamint tervezték a kétlevelű sarkvirág
(Platanthera bifolia) védelmét is. Ez volt hazánkban az első nagy horderejű, önálló
kezdeményezés a növények „hivatalos” védelme terén, melynek hiányosságaként
legfeljebb az róható fel, hogy nem jutott el az akkor már felkutatott egyéb természeti
ritkaságok védelméig. Sajnos a belügyminisztérium két évi halogatás után – formai
okokra hivatkozva – nem fogadta el ezt az úttörő jelentőségű tervezetet. (Az 1937.
évi soproni javaslat szintén kudarcra ítéltetett.) Hasonló helyi kezdeményezések
voltak az országban másfele is. Nagyharsány község elöljárói (BAKOS LAJOS, a község
bírája, IHÁSZY LAJOS főjegyző és GÖLÖNCSÉR SÁNDOR a helyi „legeltetési társulat”
elnöke) 1935-ben PÉNZES ANTAL és HORVÁT ADOLF OLIVÉR botanikusok
vezetésével a magyar kikerics (Colchicum hungaricum) szársomlyói lelőhelyén hat
különálló területet „kicölöpöztettek” és „természeti emlék”-nek nyilvánítottak.
Nagykőrös képviselő testülete – DEZSŐ KÁZMÉR polgármester kezdeményezésére –
1935-ben védelem alá helyezte Pótharaszt puszta egyes részeit (például a Nyárfás-
erdőt és a Vajkó-zsombékot), melyek az indoklás szerint számos növényritkaság
[például a tartós és kései szegfű (Dianthus diutinus, D. serotinus), homoki bakszakáll
(Tragopogon floccosus), homoki fátyolvirág (Gypsophila arenaria), hússzínű ujjaskosbor
(Dactylorhiza incarnata)] lelőhelyei.

14
 Évekig tartó huzavona után végül 1935-ben jelent meg az erdőkről és a
természetvédelemről szóló IV. törvénycikk. Korszerű, külföldön is élénk érdeklődést
kiváltó jogszabály volt, mely lehetőséget és lendületet adott a hazai természetvédelem
számára. A természetvédelem tárgyai közé sorolta többek között azokat „a vadon
tenyésző állat- és növényfajokat, melyek a kipusztulás veszélyével szemben oltalomra érdemesek".
E törvénycikk végrehajtásáról kiadott rendelet előírta, hogy a földmívelésügyi
miniszter az OTvT meghallgatásával rendelettel állapítja meg „a kipusztulás veszélyével
szemben oltalmazott vadon tenyésző állat- és növényfajokat”, melyekről tudományos és
magyar nevük feltüntetésével jegyzéket kell vezetni.
Kiváló botanikusunk, JÁVORKA SÁNDOR 1935-36-ban a botanikai szempontból
legfontosabb 16 védendő területre tett javaslatot, az ott élő védendő növényfajok
listájával együtt. Az akkoriban már bányászott bükki Bélkő helyett a kőbányát a
szomszédos Ördög-hegyre javasolta. FÖLDVÁRY MIKSÁval, MOLCSÁNY GÁBORral és
másokkal nagyszámú terepbejáráson próbálta e területek (például az uzsai csarabos, a
szentgáli tiszafás, a budai Sas-hegy, a Kis-Szénás, az erdélyi hérics békés megyei
lelőhelye és a balatonkenesei tátorjános) védelmének megvalósítását szolgálni.
Kiemelkedő jelentőségű volt, hogy SOÓ REZSŐ szorgalmazására, ill. a debreceni
egyetemi Növénytani Intézet közreműködésének köszönhetően 1937-38-ban a
földművelésügyi tárca Bátorliget legértékesebb részeit (kb. 40 kat. holdat) 56 ezer
pengőért megvásárolta. Ez a négy, egymással nem érintkező állami terület volt
Bátorliget védelmének kezdete. KÁRPÁTI ZOLTÁN 1938-ban lápi reliktumnövények
veszélyeztetettségéről ír, melyeket az emberi „hozzánemértés és nemtörődömség” a
kipusztulással fenyeget. 1938-ban megalakult (az 1935-ös törvénycikk előírásának
megfelelően) az Országos Természetvédelmi Tanács, amely nem hatóság, hanem egy
javaslattevő és koordináló szerv volt. Igen nagy szerepe volt a védetté nyilvánítások
előkészítésében, „megokolás”-ában. Elnöke KAÁN KÁROLY lett, 45 tagja közé több
botanikusunkat (JÁVORKA SÁNDOR, SOÓ REZSŐ, GOMBOCZ ENDRE, TUZSON
JÁNOS) is kinevezték. Madarak és növények védelmével kapcsolatban az OTvT-hoz
több egyesület, tudományos intézet és múzeum intézett előterjesztést. A védendő
állat- és növényfajok jegyzékének összeállításához a téma legjobb ismerőiből külön
bizottságokat alakítottak 1941-ben. A bizottsági jelentéseknek megfelelően 30
növényfajt mindenhol, 43 fajt csak bizonyos termőhelyeken javasoltak védelemre. Az
ekkor védelemre javasolt növények jegyzéke nem maradt fenn, de tudjuk, hogy –
sajnos eredmény nélkül – továbbították a miniszterhez. Egyes területek védelméről a
II. világháború előtt a tulajdonosok gondoskodtak; ez történt a bátorligeti Fényi-erdő, ill.
a pilisi len (Linum dolomiticum) pilisszentiváni lelőhelye esetében - gróf KÁROLYI JÓZSEF,
ill. gróf KARÁCSONYI-KEGLEVICH IMRE jóvoltából.
Láthatjuk tehát, hogy botanikus és erdész szakmai körökben már a XIX. század
végén kezd megfogalmazódni a növények védelmének igénye és az a felismerés is,
hogy a természet védelme jogi eszközökkel biztosítható. A jogalkotás ezt azonban
csak igen nagy késéssel „vette tudomásul". A természetvédelemhez kapcsolódó
jogszabályokban jó ideig nem esik szó növényfajok közvetlen jogi védelméről; ezt
eleinte a természetvédelmi területek voltak (helyesebben: lettek volna) hivatottak

15
ellátni. Hazánkban elsőként a debreceni Nagyerdő homoki tölgyeseinek egy része került
„hivatalos” országos területi természetvédelmi oltalom alá, 1939-ben. Ezt követte a
II. világháború idején néhány terület, többek mellett a kiemelkedő növénytani
értékekkel rendelkező csévharaszti borókás, a Baláta-tó, a Szársomlyó, a soproni Szárhalmi-
erdő védetté nyilvánítása. Némely esetekben egyéni cselekvés segítette elő
kiemelkedő botanikai értékek fennmaradását. Ez történt az újszentmargitai sziki
tölgyes esetében, melyet a háború éveiben PAPP LÁSZLÓ erdőgondnok személyes
fellépése mentett meg a kitermeléstől.
Az 1942-ben kelt földművelésügyi miniszteri rendelet – több Sopron környéki
terület mellett – elrendeli az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens) védelmét is,
melynek sorsa még ezek után sem rendeződött megnyugtatóan. 1955-ben Sopron
város Tanácsa – főként FŐZŐ GÉZA szorgalmazására – újabb rendeletben próbálta
szabályozni a ciklámen védelmét. Az 50-es és 60-as években tovább folyt hazánk
legértékesebb természeti területeinek védelem alá helyezése, néhány esetben a
területeket kifejezetten egyetlen növényfaj előfordulása miatt nyilvánították védetté.
Ez történt a „kunfehértói holdrutás erdő” esetében, ahol ZÓLYOMI BÁLINT és
BAKSAY LEONA 1950 tavaszán fedezték fel a virginiai holdruta (Botrychium
virginianum) egyetlen hazai lelőhelyét. 1956-ban CSAPODY ISTVÁN adott áttekintést
Sopron környékének természetvédelmi múltjáról és feladatairól. Cikkében sürgősen
országos védelmet kért az azóta már csak „roncsaiban” létező kőhidai- és tómalmi
láprétek növényritkaságainak [többek között a lisztes kankalinnak (Primula farinosa),
lápi hízókának (Pinguicula vulgaris), vidrafűnek (Menyanthes trifoliata) és a
hagymaburoknak (Liparis loeselii)], a Fertőmenti-dombsoron a már akkoriban is
egyre fogyatkozó rigópohárnak (Cypripedium calceolus) és a hazánkban csak innen
ismert sziklai bengének (Rhamnus saxatilis), a Bécsi-dombon pedig a szívlevelű
gubóvirágnak (Globularia cordifolia). A Soproni-hegységben elsősorban a Hidegvíz-
völgy védelmét sürgette mások mellett az azóta innen sajnos kipusztult árnikát
(Arnica montana), narancsvörös aggófüvet (Senecio aurantiacus) említve. Ebben az
időszakban a természetvédelem érdekei a vélt vagy valós „népgazdasági” érdekeknek
(vö. kopárfásítások, víztelenítések-lecsapolások, gyepfeltörések, bányanyitások,
beépítések, intenzív művelési törekvések stb.) teljes mértékben alá voltak rendelve,
még védett területeken is. Pótolhatatlan élőhelyek tönkretétele, felbecsülhetetlen
jelentőségű növényritkaságok pusztítása folyt hazánkban és sajnos kisebb mértékben
még napjainkban is folyik. Az esztelen pusztítás ellen csak kevesen emelték fel a
szavukat. TALLÓS PÁL erdőmérnök a pápakovácsi és a devecseri láprétek
beerdősítését, víztelenítését, az ott élő ritka növények [például zergeboglár (Trollius
europaeus), pók- és poszméhbangó (Ophrys sphegodes, O. fuciflora)] és lepkefajok
védelme érdekében ellenezte. Egy erdészeti szaklapban (!) 1954-ben megjelent
cikkében írta: „A síklápok asszociációi területileg nem jelentősek. Ne kívánjuk ezek befásítását,
mert legtöbb növényritkaságunk itt tenyészik, e társulások teljes egészükben védelemre méltók.”
1959-ben konkrét, gyakorlati javaslatokat is tett az általa részletesen feltárt Széki-erdő
legértékesebb növény- és állatfajai érdekében „melyek hazánkban unikum-számba mennek
és így fennmaradásuk biztosítása elsőrendű kulturális érdek.”

16
 Védett növények Magyarországon

Az első növény faji védetté nyilvánítására Magyarországon 1971-ig kellett várni.

Ekkor helyezték védelem alá az erdélyi héricset (Adonis transsylvanica), még volgai
hérics (Adonis volgensis) néven. Egyébként e növény talán legnagyobb jelenlegi
állományának fennmaradása egy Békés megyei vasútvonal töltésének gyepjében,
annak köszönhető, hogy a MÁV az 1930-as években – minden jogi kényszer nélkül –
(valószínűleg a lelőhelyet megtaláló HERKNER ZOLTÁN MÁV főmérnök
közbenjárására) a vasútvonalat a hérics miatt néhány méterrel odébb helyezte!
Köszönet érte!
A 60-as és 70-es években a magyarországi botanikusok és természetvédelmi
szakemberek már világosan látták annak szükségességét, hogy a hazai flóra
legveszélyeztetettebb fajai jogi védettséget kapjanak. Ebben az időszakban mérik fel
hazánkban először tematikusan a védelemre szoruló növényfajokat és társulásokat.
HORVÁTH ERNŐ és JEANPLONG JÓZSEF 1962-ben vették számba „Vas megye ritka és
védelmet érdemlő növényei”-t. 115 ritka vagy Vas megyére jellemző előfordulású – ma már
többségében védett – növényt soroltak a védendő fajok közé [például fehér sáfrány
(Crocus albiflorus), bordapáfrány (Blechnum spicant), henye boroszlán (Daphne cneorum
subsp. arbusculoides), hegyi lednek (Lathyrus linifolius var. montanus), szakállas
orbáncfű (Hypericum barbatum), kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), árnika
(Arnica montana), csermelyciprus (Myricaria germanica) stb.]. KÁRPÁTI ZOLTÁN 1963-
ban elsősorban a reliktumok [például bókoló zsálya (Salvia nutans), tátorján (Crambe
tataria), magyarföldi husáng (Ferula sadleriana), szirti pereszlény (Calamintha
thymifolia), tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus), hagymaburok (Liparis loeselii)]
védelmét szorgalmazta, felhívta a figyelmet néhány, e fajokat fenyegető veszélyre.
CSAPODY ISTVÁN és SZODFRIDT ISTVÁN 1970-ben szükségesnek tartották a
védelemre érdemes növénytársulások listájának összeállítását. Javaslatot tettek kb. 70
hazai növénytársulás védelmére, esetenként megjelölve azt is, hogy adott társulás
mely növényritkaságok (például: bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis subsp. banatica),
havasi hagyma (Allium victorialis), pilisi len (Linum dolomiticum), lila csenkesz
(Festuca amethystina), tiszafa (Taxus baccata), lápi csalán (Urtica kioviensis), györgyfű
(Huperzia selago) stb.) termőhelye. KOVÁCS MARGIT és PRISZTER SZANISZLÓ 1974-
ben értékelték a flóra és a vegetáció változását Magyarországon az utóbbi száz év
során, valamint sürgették a védendő növényfajok jegyzékének összeállítását.
Ideiglenes javaslatuk közel négyszáz faj vagy alfaj, ill. további 22 fajcsoport,
nemzetség, ill. család fajainak védelmét tartja indokoltnak. 36 faj esetében „azonnali,
teljes védelmet” tartottak kívánatosnak. Szintén KOVÁCS MARGIT és PRISZTER
SZANISZLÓ 1975-ben (CSAPODY ISTVÁN és SZODFRIDT ISTVÁN közreműködésével)
írt és 1977-ben megjelent „Védelmet kívánó növényfajaink és növénytársulásaink” című
dolgozata 525 faj védelem alá helyezését javasolta. NÉMETH FERENC 1975-ben
állította össze „Magyarország endemikus, pannon jellegű, reliktum és ritka növényfajainak
névsorá”-t, CSAPODY ISTVÁN pedig 1976-ban készíti el az Országos Környezet- és
Természetvédelmi Hivatal számára a „Magyarország védelemre javasolt növényfajainak

17
névsorá”-t, mely 424 fajt foglal magában. A felsorolt szakértői vélemények
figyelembevételével, valamint az 1978 áprilisában és az 1980 júniusában, az ország
tapasztalt terepbotanikusainak részvételével lezajlott vitaülések eredményeképpen
alakították ki a Magyarországon védendő növényfajok listáját. Ezen a lajstromon 368
faj szerepelt, melyek közül eleve kimaradtak a ritka előfordulású, de jelentéktelen
külsejű vagy „gyom jellegű” fajok, melyeknek akkor az élőhelye sem tűnt
veszélyeztetettnek [például a csepplen (Radiola linoides), a hagymaszagú tarsóka
(Thlaspi alliaceum) vagy a centike (Centunculus minimus)].
A 1976-ban egyes dél-dunántúli megyékben néhány látványos, kereskedelmi céllal
is gyűjtött s emiatt meglehetősen veszélyeztetett növényfaj megyei védettségét
mondták ki. Zala és Somogy megyékben a csillagos nárcisz (Narcissus angustifolius),
az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis), a
kockásliliom (Fritillaria meleagris), a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum), a
szúrós csodabogyó (R. aculeatus) és a sárga sásliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus)
kapott védelmet. A szúrós csodabogyó védelmét Baranya és Tolna megyében is
elrendelték, valamint Tolnában védelem alá helyezték az illír sáfrányt (Crocus
tommasinianus). [Utóbbi védetté nyilvánításának érdekes és a korra jellemző
előzménye, hogy „1976. október 22-én” (!) „bizottsági helyszíni bejárás során megállapítást
nyert, hogy…” (a gyulaji sáfrányos erdőből) „a Csapody sáfrány, mint a védetté nyilvánítást
indokló különlegesség eltűnt. Ezért a bizottság a védettség feloldást és a Csapody sáfrány általános
védetté nyilvánítását javasolja.”] 1981-ben Zala megyében védelem alá helyezték még a
következő fajokat: téltemető (Eranthis hyemalis), zergeboglár (Trollius europaeus),
henye boroszlán (Daphne cneorum), magasszárú kocsord (Peucedanum verticillatum),
osztrák zergevirág (Doronicum austriacum). A megyei védettségi határozatok – a
ciklámen virágának szedésén kívül – megtiltották a védetté nyilvánított növényfajok
bármely részének gyűjtését, kereskedelmi árusítását az illető megyék teljes területén.
Hazánkban „az arra érdemes vadon élő növény- és állatfajok”, valamint ezekhez
kapcsolódó társulások védetté nyilvánítására először az 1982. évi 4. számú, a
természetvédelemről szóló törvényerejű rendelet (Magyar Közlöny 1982. 14. szám)
megjelenése után volt mód. E jogszabály az őshonos fajok védetté nyilvánítására
helyezte a hangsúlyt, de lehetőséget adott jelentős értéket képviselő parkok,
arborétumok, történeti nevezetességű fák, valamint ősi hazai háziállat-fajták
védelmére is. A rendelet a jogi védettségen túl előírta – ha a „faj megóvása másként nem
biztosítható” – a faj „jellegzetes termő-, ill. tenyészőhelyével” együtt történő védelem alá
helyezését. A természetvédelmi értéket károsító cselekmények szankcionálását
állampolgárok esetében a büntetőjogi, ill. a szabálysértési jogszabályok teszik
lehetővé. A rendelet a jogi személyek és jogi személyiséggel nem rendelkező más
szervezetek esetében „a természetvédelem érdekeit súlyosan sértő tevékenység vagy mulasztás”
esetén természetvédelmi bírság kiszabását írta elő. E törvényerejű rendelet
végrehajtásáról jelent meg a 8/1982. (III.15.) számú minisztertanácsi rendelet, mely
többek között kimondta: „A védetté, ill. fokozottan védetté nyilvánított növényfaj védettségének
hatálya kiterjed a faj minden egyedére, az egyed valamennyi részére (gumó, hagyma, gyökér, hajtás,
levél, virág, mag stb.), bármely állapotára (élő egyed, preparátum).” E rendelet a területileg

18
illetékes természetvédelmi, ill. nemzeti parki igazgatóságok engedélyéhez kötötte a
védett növényfajok szervezett, ill. kereskedelmi célú szedését (nem védett területen
is), ill. valamely védett növényfaj egyedének preparálását, értékesítését, ill. külföldre
juttatását.
A védett növényfajok körét hazánkban elsőként az 1/1982. (III.15.) OKTH
rendelkezés állapította meg (Magyar Közlöny 1982. 14. szám). A rendelkezés 1. sz.
melléklete a védetté nyilvánított 310 növényfaj névsorát és eszmei értékeiket (500,
1000, 2000, ill. 3000 forint), a 3. sz. melléklet pedig 30 fokozottan védett növényfaj
lajstromát tartalmazza, melyek eszmei értéke példányonként egységesen 5000 forint
volt. Az ekkor védetté nyilvánított fajok a mai napig védett növényeink jegyzékének
gerincét alkotják.
A 70-es évek közepétől tehát – a hazai természetvédelem koncepciójában és
lehetőségeiben beálló változás hatására – lehetővé vált a növényfajok jogi védelme
Magyarországon. Hatékony védelmüket azonban a hivatásos és amatőr
természetvédők, a „botanikus szakma” önmagában, még e jogszabályok segítségével
sem tudja elérni. A társadalom minél szélesebb rétegeit kell megnyerni az ügynek,
tudatosítani élővilágunk (és azon belül flóránk) felbecsülhetetlen értékét,
pótolhatatlanságát. Ezt a szemléletformáló–ismeretterjesztő célt tűzték ki maguk elé
azok a védelem előkészítésében is meghatározó szerepet játszó szakemberek, akik
veszélyeztetett növényfajaink egy részét bemutató könyveket és egyéb
ismeretterjesztő munkákat írtak. CSAPODY ISTVÁN 1982-ban megjelent könyve, a
„Védett növényeink”, hazánkban úttörő-vállalkozásnak számított; a kiadott 25.000
példány hónapok alatt elfogyott a könyvesboltokból. Az e könyvben szereplő
„védett” fajlista – a szerző hibáján kívül – nem pontosan azonos a rendeletben
szereplővel, de ettől függetlenül igen jelentős szerepe volt a fiatal generációk
szemléletformálásában, a védett növények megismertetésében. Hasonló jelentőségű
volt a NÉMETH FERENC és SEREGÉLYES TIBOR nevéhez fűződő „Ne bántsd a virágot”
(1982), ill. „88 színes oldal tavaszi vadvirágokról” (1984) című könyvek (előbbi angol és
német nyelven is megjelent), valamint a Búvár című folyóirat „Veszélyeztetett
növénynemzetségek” majd „Védett növénynemzetségek” című cikksorozata NÉMETH
FERENC tollából a 70-es és 80-as években. A mai fiatal, pályakezdő természetvédők,
botanikusok közül számosan ezen népszerűsítő munkák hatására kezdtek a
veszélyeztetett növényfajok iránt érdeklődni, velük foglalkozni.
1988-ban kissé módosították a rendeletileg védett növények körét. A 7/1988. (X.
1.) KVM-rendelet (Magyar Közlöny 1988. 45. szám) a védett növényfajok körét 75
fajjal bővíti és rendelkezik ezek eszmei értékeiről is; az addig is védett Horánszky-
cickafarkot (Achillea horanszkyi) pedig fokozottan védetté nyilvánítja. Ekkor lett
védett számos gyakori és nem veszélyeztetett orchideafaj is, melyet hazánk
Washingtoni Egyezményhez (CITES) való 1985-ös csatlakozása tett szükségessé.
1993-ban jelentős változások történtek a védett növényfajok névsorában. A
12/1993. (III. 31.) KTM rendelet (Magyar Közlöny 1993. 36. szám) újból
megállapítja (többek között) a védett és a fokozottan védett növényfajok körét

19
(előbbiek számát 85-tel, utóbbiakét 16-tal növeli). Ez a jogszabály a hazai
természetvédelem történetében először rendelkezik a védett fajok hibridjeinek
védelméről. Néhány növényfaj (például hazánkból kipusztultnak tekinthető
barázdált csüdfű (Astragalus sulcatus); vagy a gyakori, nem veszélyeztetett mocsári
nőszirom (Iris pseudacorus)] védelmét feloldották, fokozott védelem alá helyezték a
szibériai hamuvirágot (Ligularia sibirica), mely kipusztult utolsó ismert hazai
lelőhelyéről is, de megkísérelték a visszatelepítését. Jelentős előrelépés volt e
jogszabály a fás szárú növények jogi védelmének szempontjából. Korábban ugyanis
az volt a hivatalos álláspont, hogy a fás szárú növényfajok (fák és cserjék) védelme
elsősorban erdészeti feladat, ill. erdőművelési kérdés. E nézetben persze sok igazság
van, de ezzel együtt 1993-ban védelmet kapott a fás szárúak közül a tiszafa (Taxus
baccata), a keleti gyertyán (Carpinus orientalis), a magyar tölgy (Quercus frainetto), 3
madárbirsfaj (Cotoneaster spp.), a fekete lonc (Lonicera nigra), a parti fűz (Salix
eleagnos), a csermelyciprus (Myricaria germanica), a sziklai benge (Rhamnus saxatilis), a
molyhos nyír (Betula pubescens) és fokozottan védett lett a csikófark (Ephedra
distachya). A nemzetközi természetvédelmi szervezetek (IUCN, ICBP stb.)
elvárásaihoz igazodva, védelem alá kerültek olyan, Magyarországon egyelőre létükben
nem veszélyeztetett endemikus fajok [például budai imola (Centaurea sadleriana),
kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum)] vagy olyan fajok, melyek védelmét
világállományuk nagyobb mértékű veszélyeztetettsége és élőhelyeik nyugat-európai
visszaszorulása miatt nemzetközi egyezmények, vörös listák ajánlják [például iszapfű
(Lindernia procumbens), pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum), buglyos boglárka
(Ranunculus polyphyllus) stb.]. Az 1982-ben megállapított, addigra nagymértékben
inflálódott, szankcionáló hatását elvesztett „eszmei értékek” helyett új
természetvédelmi értékeket állapítottak meg. A védett növényfajok forintban
kifejezett természetvédelmi értéke ezután 2000, 5000 és 10 000 forint, a fokozottan
védetteké pedig 30 000 vagy 50 000 forint.
A hazai természetvédelem szempontjából igen jelentős előrelépés volt az 1996. évi
LIII. törvény „A természet védelméről” (Magyar Közlöny 1996. 53. szám), melynek
a hazai növényvilág védelmének szempontjából legfontosabb részeit röviden a
következő alfejezetben ismertetjük.
A kipusztult és veszélyeztetett élőlényeket számba vevő Vörös Listákhoz
hasonlóan a védettségi listák szinte sohasem tekinthetők lezártnak, véglegesnek. A
flórában és a faunában bekövetkező változásokat (és itt nemcsak a kipusztulásokra
kell gondolni!) a természetvédelmi szakemberek – a védettségi listák összeállítói – is
igyekeznek nyomon követni. Legutoljára a 15/1996. (VII. 26.) KTM rendelet
(Magyar Közlöny 1996. 64. szám) jelentett változtatást a törvényesen védett
növényfajok körében. A bővítés okai egyrészt örvendetes új felfedezések [a
tőzegorchidea (Hammarbya paludosa), a vöröslő nádtippan (Calamagrostis purpurea) és
négy nőszőfűfaj (Epipactis bugacensis, E. gracilis, E. albensis, E. nordeniorum) előfordulása
az elmúlt években vált ismertté hazánkban), másrészt a korábban hazánkból már
kipusztultnak hitt fajok [törpe vajvirág (Orobanche nana) és borzas macskamenta
(Nepeta parviflora)] újbóli megtalálása, valamint néhány más ritkább faj [rejtőke

20
(Teesdalia nudicaulis), fehér zászpa (Veratrum album), Bieberstein-gyújtoványfű
(Linaria biebersteinii)] tudományos jelentősége, veszélyeztetettsége. A rendeletben
szintén szereplő kései és balti szegfű (Dianthus serotinus, D. arenarius subsp.
borussicus), hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa stenophylla) tulajdonképpen már
korábban is védettek voltak, hiszen a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata)
kivételével valamennyi (8) árvalányhajfajunk, ill. a „fehér” szegfűk gyűjtőfajai
(Dianthus arenarius agg. és Dianthus praecox agg.) 1982-től állt védelem alatt. A
rendeletben történt újbóli szerepeltetésükre amiatt került sor, mert az 1993-as
rendeletből véletlenül „kimaradtak”. A vörösbarna nőszőfű BORBÁS VINCÉről
elnevezett bennszülött alfaja (Epipactis atrorubens subsp. borbásii) a törzsalakhoz képest
emelt szintű védettséget kapott. Az igen veszélyeztetett, már korábban is védett
óriás útifű (Plantago maxima) a rendelet értelmében fokozott védelmet kapott. E
rendelet kimondja továbbá: „Tudományos és természetvédelmi jelentőségük miatt védett, illetve
fokozottan védett fajnak minősülnek a védett, ill. fokozottan védett növény- és állatfajok hibridjei.
A hibridfajok egyedenkénti értéke a magasabb értékkel rendelkező védett, illetve fokozottan védett
szülőfaj értékével egyezik meg.”

1. táblázat. A védett és fokozottan védett növényfajok számának alakulása

Magyarországon

Időszak 1971–1982 1982–1988 1988–1993 1993–1996

Jogszabály 1/1982. (III. 7/1988. (X. 1.) 12/1993. (III.

15.) OKTH KVM rendelet 31.) KTM
rendelet rendelet
Védett mohafajok – 19 20 20
száma
A védett (és azon belül 1 291 (30) 364 (31) 433 (47)
a fokozottan védett)
növényfajok száma
Időszak 1996–2001 2001–2005 2005–2008 2008–

Jogszabály 15/1996. 13/2001. 23/2005. 22/2008. (IX.

(VII. 26.) (V.9.) KöM (VIII. 31.) 12.) KvVM
KTM rendelet rendelet KvVM rendelet
rendelet
Védett mohafajok 20 78 78 79
száma
A védett (és azon belül 444 (52) 554 (63) 554 (63) 570 (71)
a fokozottan védett)
növényfajok száma

21
 Természetesen nem csak a védett növényfajok megőrzése fontos. Számos faji
védelem alatt nem álló ritka és veszélyeztetett, de nem feltűnő hajtásos növényt
(valamint például a ritka mohákat) termőhelyükkel együtt, természetvédelmi oltalom
alatt álló területeken igyekszünk védeni. A nemzeti parkokban, tájvédelmi
körzetekben, természetvédelmi területeken, valamint az erdő rezervátumokban és a
bioszféra rezervátumokban a nem védett növényfajok termőhelyükkel együtt
élveznek – különböző szintű és hatékonyságú – védelmet.

Aktív természetvédelem

Szó esett már arról, hogy a passzív jogi védelem önmagában nem biztosítja a
növényfajok fennmaradását, csupán lehetőséget nyújt hozzá. A hatékony (és szükség
szerint aktív) védelem első lépése az, hogy tudnunk kell, a védelemre szoruló
növényfaj hol, milyen körülmények között él. Sajnos ez nem mindig van így; a hazai
florisztikai kutatások visszaesése óta – tehát nagyjából 1960-as évektől – semmi
információnk nincs számos jogi védelemben részesülő növényünkről.
A passzív védelem hatástalanságát jól illusztrálja a tátorján (Crambe tataria) példája.
A Balatonkenese–Balatonakarattya felett húzódó, meredek letörésű „kenesei
Magaspart”-on több, a megfogyatkozott löszpusztákra jellemző növényritkaság él.
Ezek egyike a fokozottan védett tátorján. Kenesén jórészt egykori gyümölcsösök,
szőlők bolygatott gyepszintjében található. Ennek a hazánkban igen megritkult fajnak
korábban ez volt az egyetlen ismert magyarországi lelőhelye s emiatt szükséges volt a
területi védelme is. A területen 1 hektárt – ahol a legnagyobb egyedszámban élt –
bekerítettek. A taposás és bolygatás elmaradása miatt a gyep itt fokozatosan záródott,
s a tátorján egyre jobban kiszorult belőle, mivel nem tudott magról felújulni. Mint
HORVÁTH ANDRÁS vizsgálatai tisztázták: a faj Vácduka határában, Balatonkenesén
(és szlovákiai termőhelyein) bolygatott, részben felhagyott szőlőkben,
gyümölcsösökben fordul elő. A Hernád löszös partoldalában élő, ill. a tolnai
löszvölgyek erodálódó oldalain található populációi szintén nem zárt gyepben élnek,
hanem szinte pionír stratégiát folytatnak. Fontos tudnunk, hogy egy terület
bekerítésével és „magára hagyásával” nem az ott élő védendő élőlények
szempontjából kívánatos társulást (mint állapotot) hanem az onnan folytatódó
szukcessziós folyamatot védjük! Nagyon fontos tehát a védeni kívánt élőlénynek és
„igényeinek” minél jobb megismerése, ezen ismeretek alkalmazása.
Az aktív védelem során lehetőségeink szerint a fajt veszélyeztető tényezők hatását
próbáljuk mérsékelni. A veszélyeztető tényezők természetesen különböző mértékben
sújthatnak egy fajt vagy annak csak bizonyos állományait. Ez egyúttal azt is jelenti,
hogy eltérő mértékben szükséges a beavatkozás. A hazánkban még szerencsére
sokfelé megtalálható leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) egyes állományait a
kirándulók rendszeresen „megtépázzák”, a kiskerttulajdonosok pedig gyakran
próbálják kiásott töveit kertjükbe telepíteni. A faj teljes hazai állománya önmagában
ettől még nincs veszélyben. Népszerű, nagy forgalmú kirándulóhelyek környékén

22
azonban megakadályozhatjuk a kökörcsin virágainak leszedését, ha ollóval óvatosan
félbevágjuk a virágzó kökörcsinek lepelleveleit, mely a virágszedők számára kellő
mértékben „elcsúfítja” a növényeket, viszont a megporzó rovarokat nem zavarja és a
termésérést nem akadályozza. Az utolsó ismert hazai tátogó kökörcsin (Pulsatilla
patens) populáció esetében sokkal sürgetőbb és hathatósabb intézkedésekre van
szükség. Virágzáskor őrizni kell az állományt, a virágokat szúrós gallyakkal vagy
zsinórból készült ideiglenes „kerítéssel” meg kell védeni a nyulaktól, melyek
előszeretettel lerágják azokat. A kis mennyiségű és részben hibrid eredetű
terméshozamot a tátogó kökörcsin tövek egymás közötti megporzásával lehet
növelni. A termések egy részéből kerti körülmények között kell növényeket nevelni,
majd ezeket a példányokat az eredeti termőhelyre visszatelepíteni. A lisztes
kankalin (Primula farinosa) utolsó hazai állományai esetében már történtek aktív
védelmi intézkedések, ill. próbálkozások. Az egykor óriási egyedszámú Tapolca-
medencei lelőhely a karsztvízkiemelés és kavicsbányászat miatt teljesen kiszáradt,
tönkrement. Az állomány megmaradt töredékét sikertelenül próbálták meg tövestől
áttelepíteni a Fertő mellékére, ill. a Turján-vidékre. A legutolsó tengődő tövek
csepegő pillepalackokból történő öntözése sem tudta megakadályozni a faj itteni
szinte teljes eltűnését: 1992-ben PALKÓ SÁNDOR még százas nagyságrendben találta
meg példányait főként a kiégőben lévő tőzegzsombékok északi oldalán, 1995-ben
már csak tizenkilenc (közöttük mindössze négy virágzó) példányára leltünk. 1997-ben
már csak tucatnyi példány senyvedett, közülük 2 hozott virágot. A Káli-medencében
a termőhely csatornázása után az „utolsó pillanatban” (a 80-as évek második felében)
megtalált állomány valószínűleg hosszú távon is fennmaradhat, köszönhetően a
végrehajtott vízszintemelésnek, élőhely-rekonstrukciónak.
Kisszámú és féltett lápjaink szinte mindegyike aktív beavatkozásra szorul(na) a
rajtuk lejátszódó kiszáradási, tápanyagfeldúsulási, nádasodási, beerdősülési folyamatok
miatt. A „tüneti kezelések” (például a nádaratás, rezgőnyár-irtás) nem váltották be a
hozzájuk fűzött reményeket, a vízszint-rekonstrukciós kísérletek viszont jobb
eredményeket hoztak.
Felvetődhet a kérdés, hogy miért kell az aktív természetvédelem eszközeivel
mesterségesen beavatkozni bizonyos élőlényközösségek fenntartása érdekében. Miért
nem hagyjuk a szukcessziót „végig játszódni”? Az általunk aktív természetvédelmi
beavatkozással megőrizni kívánt élőlények és élőlényegyüttesek az ember
tevékenységét megelőzően képesek voltak a fennmaradásra, mi szükség van tehát ma
a beavatkozásra? A válasz az, hogy a beavatkozásokat éppen az emberi tevékenység
tette szükségszerűvé. Vegyük például az tőzegmohás lápjaink esetét. E társulások igen
sok értékes, nagyrészt reliktum-fajt őriznek. Fenntartásuk számos esetben igen nagy
nehézségekbe ütközik a fent említett problémák miatt. Az emberi tevékenységet
megelőzően e társulások folyamatosan keletkeztek, átalakultak és szűntek meg. Az
átalakulásuk és megszűnésük mai napig is folyik (ráadásul gyors ütemben), ám
keletkezésükre gyakorlatilag alig van esély. A beregi lápok például lefűződött
holtágakból keletkeztek, a kelemériek pedig hegycsuszamlás által elgátolt
medencében jöttek létre. A folyószabályozások következtében manapság már nincs

23
lehetőség új holtágak létrejöttére, és a hegycsuszamlásokat is nyom nélkül igyekszünk
eltüntetni. Alig maradtak jó vízellátottságú, pangóvizes magassásosok, melyekben
tőzegképződési és láposodási folyamatok indulhatnának meg. Ha erre mégis van
lehetőség, a jellegzetes lápi flóra betelepedését nagyon megnehezíti az a körülmény,
hogy a „szomszédos” hasonló jellegű élőhelyek igen nagy távolságra (akár több mint
száz kilométerre) vannak, mivel egykori lápjainkból alig néhány maradt. A jelen
helyzethez alkalmazkodva természetvédelmi szempontból tehát a legkézenfekvőbb
megoldásnak a még meglévő lápok állapotának aktív beavatkozással történő
„stabilizálása” látszik.
Ez a példa természetesen kiterjeszthető az aktív természetvédelmi élőhely- és
élőlénymegőrzés szinte valamennyi területére, a kaszálással fenntartott hegyi és
kaszálórétekre, ill. ezek fajaira stb. Utóbbiak megőrizni kívánt fajai eredetileg olyan
mozaikosan elhelyezkedő társuláskomplexekben (például erdőtisztásokon) élhettek,
melyek fennmaradásához az intenzív erdő- és mezőgazdálkodás nem nyújt
lehetőséget. A már vázolt aktív természetvédelmi intézkedések tehát nem
kifogásolhatók etikai szempontból sem, szükségességük pedig nyilvánvaló.
Szerencsére e tevékenységeknek mára néhány eredménye is van, például a sok,
nagyon megfogyott ritkaság [tőzegeper (Comarum palustre), tőzegáfonya (Vaccinium
oxycoccos), tőzegorchidea (Hammarbya paludosa), hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum
vaginatum), babérfűz (Salix pentandra) stb.] élőhelyéként számon tartott beregi lápok
rekonstrukciói.

NEMZETKÖZI VÖRÖS LISTÁK

ÉS TERMÉSZETVÉDELMI EGYEZMÉNYEK

A flóra és a fauna elszegényedésének regisztrálására, a figyelem felkeltésére és a

folyamat megállítása érdekében világszerte állítanak össze ún. Vörös Listákat és
Vörös Könyveket, melyek a kipusztult és a veszélyeztetett fajokat veszik számba. A
fajok fennmaradása a haszonérdekelt emberi társadalom tevékenysége, hatásai miatt
csak jogi eszközökkel biztosítható. Az elmúlt évtizedekben több nemzetközi politikai
egyezmény született az élővilág védelme érdekében, például a nemzetközi jelentőségű
vadvizekről mint a vízimadarak tartózkodási helyéről rendelkező ramsari egyezmény
(1971) vagy a vándorló állatfajok védelméről szóló bonni egyezmény (1979). A
legjelentősebb az 1992-ben Rio de Janeiróban megtartott konferencia („Föld Csúcs”)
és az ott megkötött biodiverzitási egyezmény volt. Rióban 154 ország politikai
vezetői nyilvánították ki szándékukat arra vonatkozóan, hogy csatlakozzanak a
biológiai sokféleség megőrzéséről szóló egyezményhez. Azóta több mint száz ország
ratifikálta az egyezményt. A riói egyezményt aláíró nemzetek számára többek között
jogilag kötelező érvényű előírás a vadon élő növény- és állatviláguk felmérése,
valamint veszélyeztetett fajaik védelmét célzó tervek kidolgozása. A nemzetközi

24
természetvédelmi egyezményekhez csatlakozó államok vállalják, hogy bizonyos
előírásokat jogi és adminisztratív úton betartatnak, jogrendszerükben szerepeltetik az
egyezmények alapelveit. Hazánk 1996-ban elfogadott, első természetvédelmi
törvényének megszületése nem kis részben köszönhető a riói egyezménynek, mellyel
szemléletmódja és előírásai nagymértékben harmonizálnak. Az alábbiakban
áttekintjük azokat a vörös listákat és nemzetközi egyezményeket, melyekben szó esik
hazánkban is előforduló növényfajokról.

Nemzetközi vörös listák

Az IUCN (International Union for Conservation of Nature and Natural

Resources – „Természetvédelmi Világszövetség”) „Ritka, veszélyeztetett és endemikus
európai növényfajok Vörös Listájá”-n („List of rare, threatened and endemic plants
in Europe”) kb. 1300, főként mediterrán növény szerepel. Külön felsorolásban
találhatók a bennszülött fajok. A lokális bennszülöttek kivételével két
veszélyeztetettségi értéket adnak meg, melyek a faj helyzetét Európában, ill. az adott
országokban fejezik ki. A növényeket a következő veszélyeztetettségi kategóriákba
sorolják:

Ex – kipusztult (Extinct) – e könyvben nem szerepel ilyen

növény.
E – kipusztulás közvetlen veszélyébe került (Endangered)
V – sebezhető (Vulnerable)
R – ritka (Rare)
K – hiányosan ismert (Insufficiently known) – olyan
taxonok melyekről információ hiányában csak
feltételezik, hogy valamely mértékben veszélyeztetett.
I – meghatározatlan veszélyeztetettségű (Indeterminate) –
olyan taxonok melyek biztosan veszélyeztetettek, de azt
nem tudjuk, hogy milyen mértékben.

E listán szereplő fajok közül 64 taxon fordul (vagy fordult) elő hazánkban. E
helyen a regionális (európai) veszélyeztetettségi kategóriákat szerepeltetjük.
Megjegyezzük, hogy több (itt *-gal jelölt) faj előfordulását a Vörös Lista nem tünteti
fel Magyarországon, említi viszont őket a szomszédos államok területéről. A vastag
és dőlt betűvel szedett fajok fokozottan védettek, a dőlt betűsek védettek hazánkban,

25
a normál betűkkel szedettek pedig jelenleg Magyarországon nem állnak
természetvédelmi oltalom alatt.)

Achillea horanszkyi – E Iris humilis subsp. arenaria – V

*Achillea ochroleuca – V
Aldrovanda vesiculosa – V
Allium suaveolens -V
Angelica palustris – V
Apium repens – V
Astragalus dasyanthus – V
*Astragalus sulcatus – V
Botrychium matricariifolium – V
*Botrychium multifidum – V
Botrychium virginianum – V
Caldesia parnassifolia – V
*Carex brevicollis – R
Centaurea sadleriana – R
Cirsium brachycephalum – V
Cirsium furiens – V
Colchicum arenarium – E
Corispermum canescens – R
Corispermum nitidum – R
Crambe tataria – V
Cynanchum pannonicum – V
Cypripedium calceolus – V
Dianthus diutinus – R
Diphasium issleri – V
Dracocephalum austriacum – E
Elatine alsinastrum – I
Elatine hungarica – V
Eleocharis carniolica – V
Erysimum pallidiflorum – V
Ferula sadleriana – V
Festuca pannonica – v
Hammarbya paludosa – V
Hesperis matronalis
subsp. vrabelyiana – V
Lathyrus transsylvanicus – V
*Ligularia sibirica – R
Lindernia procumbens – V
Linum dolomiticum – V
Liparis loeselii – V
*Lythrum thesioides – E
Marsilea quadrifolia – V
*Myosotis stenophylla – V
Onosma tornensis – V
*Onosma (arenaria subsp.) pseudarenaria –
E
Orobanche caesia – V
*Plantago schwarzenbergiana – I
Pulsatilla hungarica – V
Pulsatilla patens – V
Pulsatilla zimmermanii – V
Pyrus magyarica – I
Ranunculus polyphyllus – V
Salvinia natans – V
Serratula lycopifolia – V
Seseli leucospermum – V
*Spiraea crenata – V
Stipa borysthenica – V
Stipa dasyphylla – V
*Thlaspi jankae – V
Thlaspi schudichii – V
Tragopogon floccosus – V
Trapa natans – V
Typha minima – V
*Typha shuttleworthii – V
Vicia sparsiflora – V

1998-ban jelent meg az IUCN Veszélyeztetett Növényfajok Vörös Listája

(1997 IUCN Red List of Threatened Plants.) A kötetben 36 hazánkban előforduló
taxont tüntettek fel, mely valójában 35 növényre vonatkozik (a magyar kökörcsin két,
szinonim néven is szerepel). A *-gal jelölt fajok előfordulását a Vörös Lista nem
tünteti fel Magyarországon, említi viszont őket a szomszédos államok területéről.

26
 A nevek után zárójelben lévő betűk a világállomány, ill. a magyarországi
populációk veszélyeztetettségére utalnak. A rövidítések és a fajok hazai védettségének
jelölése, ugyanaz mint az IUCN európai Vörös Listájánál.

Achillea horanszkyi (E, E) Linum dolomiticum (E, E)

Alyssum montanum
subsp. brymii (R, R)
Astragalus dasyanthus (R, R)
Campanula moravica (R, R)
Centaurea sadleriana (R, R)
Cirsium boujartii (R, Ex)
* Dactylorhiza fuchsii subsp. sooiana (V, V)
Dianthus diutinus (V, V)
Dianthus plumarius
subsp. lumnitzeri (E, E)
Dianthus plumarius
subsp. praecox (I, E)
Dianthus plumarius
subsp. regis-stephani (E, E)
* Epipactis pontica (R, I)
* Epipactis albensis (V, V ill., E)
Festuca wagneri (R, R)
Gladiolus palustris (I, E)
Hesperis vrabelyiana (V, V)
Knautia kitaibelii
subsp. tomentella (R, R)
Koeleria majorifolia (I, I)
Onosma tornensis (I, E)
* Ophrys holoserica subsp. holubyana
(I, I)
Plantago schwarzenbergiana (E, R)
Poa pannonica subsp. scabra (R, R)
Pulsatilla pratensis subsp. hungarica
(V, V)
Pulsatilla pratensis
subsp. zimmermannii (R, R)
Rosa villosa
var. sancti-andreae (V, V)
Sedum hillebrandtii (R, R)
Serratula lycopifolia (R, V)
Seseli leucospermum (R, R)
Sesleria heuflerana
subsp. hungarica (R, R)
Sorbus austriaca
subsp. hazslinszkyana (V, V)
Stipa dasyphylla (R, V)
Thlaspi jankae (R, R)
Thlaspi schudichii (V, V)
Vincetoxicum pannonicum (V, V)

Nemzetközi természetvédelmi egyezmények

A Berni Egyezmény (BE) kifejezetten az európai kontinens vadon élő növényei,

állatai és természetes élőhelyeik védelmére jött létre 1979-ben, az Európa Tanács
égisze alatt. Az egyezmény – melyhez hazánk 1990-ben csatlakozott – szakértői
testületei ellenőrzik a szerződő államokban a rendelkezések jogi, adminisztratív úton
történő megvalósítását. A jelenleg érvényben lévő természetvédelmi jogszabályaink
összhangban vannak az Egyezmény előírásaival. E nemzetközi megállapodás a parlagi
vipera és élőhelyeinek védelmét, valamint a láprétek megőrzését külön felelősséggel
ruházta hazánkra.

27
 A következőkben felsoroljuk a Berni Egyezmény I. függelékében szereplő,
hazánkban honosnak tekinthető 18 növényfajt. A fajok magyarországi védettségének
jelölése ugyanaz mint az IUCN Vörös Listájánál. (Forrás: Flóra adatbázis 1.2)

Aldrovanda vesiculosa Lindernia procumbens

Angelica palustris Linum dolomiticum
Apium repens Liparis loeselii
Botrychium matricariifolium Marsilea quadrifolia
Botrychium multifidum Onosma tornensis
Caldesia parnassifolia Paeonia offoconalis subsp. bantica
Colchicum arenarium Pulsatilla patens
Cypripedium calceolus Salvinia nutans
Dianthus serotinus Spiranthes aestivalis
Dracocephalum austriacum Thlaspi jankae
Ferula sadleriana Trapa natans
Himantoglossum caprinum Typha minima
Ligularia sibirica Vincetoxicum pannonicum

A Washingtoni Egyezmény (CITES) a veszélyeztetett vadon élő növény- és

állatfajok kereskedelmét szabályozó, 1973-ban aláírt államközi megállapodás, melyhez
hazánk 1985-ben csatlakozott. Az egyezmény célja a veszélyeztetett fajok és a belőlük
készült termékek kereskedelmi forgalmának szabályozása, szükség esetén teljes
korlátozása. A veszélyeztetett fajokat kategóriákba sorolva kezeli, az egyezményben
szereplő fajok exportálását az 1986. évi 39. sz. Magyar Közlönyben megjelent 15. sz.
törvényerejű rendelet a KTM Természetvédelmi Hivatalának engedélyéhez köti [a
nem védett hóvirágét (Galanthus nivalis) is]. Az egyezmény II. függelékében szerepel
az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), valamint a kosborfélék (Orchidaceae)
családja; azaz a Washingtoni Egyezmény hatálya valamennyi orchideafajra kiterjed.

A MAGYAR FLÓRA VESZÉLYEZTETETTSÉGE

A növényfajok veszélyeztetettsége védetté nyilvánításuk egyik legfontosabb

szempontja. A veszélyeztetettség két különböző fogalmat takar. Jelentheti egyrészt
tetszőlegesen megválasztott populációk (például egy rét, hegység, megye vagy ország
adott fajhoz tartozó egyedeinek) veszélyeztetettségét vagy a faj teljes népességének
(világállományának) veszélyeztetettségét is.
Egyes hazai növényfajok veszélyeztetettségének kérdése igen sok botanikusunkat
foglalkoztatta (lásd a „A MAGYAR NÖVÉNYVILÁG VÉDELME” című részben,
1. oldal). A 70-es évek közepén a hazai flóra pusztulási tendenciáira KOVÁCS
MARGIT és PRISZTER SZANISZLÓ hívták fel a figyelmet, több cikkükben. A
Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett állat- és növényfajok „Vörös Könyv”-e

28
1989-ben jelent meg, melynek hajtásos növényekkel foglalkozó részét NÉMETH
FERENC írta. E munka előkészületeként állította össze (még 1980-ban) a
magyarországi edényes flóra „Vörös Listá”-ját, mely a hazánkban előforduló
növényfajok veszélyeztetettségi listájának megalapozása. E munkát alapműként
használtuk fel jelen könyvben is.

A növényfajok veszélyeztetettsége a következő tényezőktől függ [NÉMETH

FERENC (1980) nyomán]:

• A faj állományainak kiterjedése. A nagy, összefüggő területen elterjedt fajok

kevésbé veszélyeztetettek, mint amelyek állományai lokális előfordulásúak, kis
kiterjedésűek, „ritkák”. A fajok ritkasága általában beszűkült tűrőképességükre és
korlátozott szaporodóképességükre vezethető vissza.
• A populációk genetikai változatossága. A fajok megőrzéséhez nagy
egyedszámú, változatos, környezetük változásaihoz lehetőség szerint
alkalmazkodni tudó, önfenntartó populációkra van szükség. A sokat emlegetett
genetikai változatosság az élőlények alkalmazkodóképességét, hosszú távú
fennmaradását alapvetően meghatározó tényező. Nagy egyedszámú, változatos
populáció egyes példányai nagyobb valószínűséggel élnek túl egy betegséget,
mechanikai károsító hatást (sérülést), éghajlatváltozást, termőhelyi leromlást stb.,
mint egy kevés példányból álló, genetikailag egymáshoz nagyon hasonló (vegetatív
szaporodással létrejött) állomány egyedei. A genetikai változatosság tehát szoros
összefüggésben van két, sokkal könnyebben „megfogható” tulajdonsággal: az
állomány egyedszámával, ill. az adott faj bizonyos szaporodásbiológiai
sajátosságaival. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a kis egyedszám önmagában
is veszélyeztető tényező, de a kisebb potenciális genetikai változatosság miatt
úgyszintén az. Ha egy populáció egyedszáma nagymértékben lecsökken, akkor
valószínűleg a megmaradt példányok nem fogják hordozni az olyan mértékű
genetikai változatosságot amely a korábbi populációra jellemző volt (ún.
„genetikai sodródás” vagy drift). A növényeknél gyakori vegetatív szaporodás –
például a sarjtelep- és sarjhagymaképződés, az indák legyökerezése stb. – során
„születő” példányok, genetikailag tulajdonképpen azonosak, akárcsak az egypetéjű
ikrek. Az ivaros (reproduktív) szaporodás során a tulajdonságok kombinálódása
révén a szülőktől eltérő genetikai anyaggal rendelkező utódok keletkeznek,
amelyek ráadásul még egymástól is különböznek és így van esély arra, hogy a
megváltozott környezetben ebből a változatosságból egyes genetikai típusok
túlélhetnek.
• A faj terjeszkedési–pusztulási tendenciája. Önmagában egy faj állományainak
kiterjedéséből kivéve és egyedszámából nem lehet a veszélyeztetettségére nézve
messzemenő következtetéseket levonni. Előfordulhat, hogy egy területen adott
időpontban két növényfajnak ugyanannyi populációjában közel azonos számú

29
 egyede él; az egyik azonban egy visszaszorulóban lévő maradványfaj, míg a másik
expanziója elején járó, frissen megtelepedett behurcolt növény. A ma már
országszerte tömegesen előforduló adventív fajok magyarországi megjelenéséről
egykor a botanikusok érdekes, új florisztikai adatként számoltak [például a
parlagfű (Ambrosia artemisifolia) esetében]. A növényfajok többsége – néhány
közömbös és ruderális fajt– a kultúrterületek növekedése és a természetes
élőhelyek rohamos fogyatkozása és degradálódása miatt valószínűleg erősen
visszaszorulóban van. Ezt a folyamatot azonban az irodalmi adatok és a kutatói
kapacitás szűkössége miatt kevéssé tudjuk regisztrálni.
• Degradációtűrés, alkalmazkodóképesség, élőhelyigény. Adott faj annál
inkább veszélyeztetett, minél behatároltabb a termőhellyel, annak klímájával,
talajviszonyaival stb. szemben támasztott igénye és minél kevésbé tűri termőhelyi
viszonyainak megváltozását. A mi klímánkon azért számít kuriózumnak a nyílt
termőhelyeken élő magashegyi növényfajok előfordulása, mert kevés olyan hűvös
mikroklímájú, de ugyanakkor fényben bőven részesülő termőhelyünk van, melyek
az említett fajok előfordulását teszik lehetővé. Ilyenek például az északi kitettségű
dolomitsziklagyepek, az elegyes karszterdők vagy a lápok, melyek fajai a termőhely
leárnyékolásával vagy klímájának megváltozásával eltűnnek, a szintén hűvös, de
sötét montán bükkösökben vagy a fényben bőven részesülő, de „túl meleg”
gyepekben nem élnek meg.
• Életmód, specializáltság. A nagymértékben specializált, más élőlényekre
(például mikorrhiza-partnerek, megporzók, termésterjesztő szervezetek) utalt
fajok létét szorosan meghatározzák e más fajok és az azokra ható
kényszerfeltételek is. Emiatt a specializált fajok a hirtelen környezeti változásokkal
szembeni alkalmazkodóképessége rendszerint kisebb, veszélyeztetettsége pedig
nagyobb, mint a kevésbé specializáltaké.

A növényfajok állományainak veszélyeztetettsége az elterjedési terület különböző

pontjain eltérő lehet. Skandinávia hűvös klímájában például gyakoriak a lápok és az
olyan növényfajok [tőzegmohák (Sphagnum spp.), tőzegeper (Comarum palustre) stb.],
melyek e termőhelyekhez kötődnek. Nálunk e fajok áreájuk déli határán, csupán
néhány lokális és sérülékeny állományban maradtak fenn. A növényfajok
veszélyeztetettségében az elterjedési területen belül sokkal kisebb léptékben is nagy
különbségeket tapasztalhatunk. Általában elmondható, hogy a Kárpát-medencében a
síkságok eredeti vegetációja sokkal inkább károsodott az emberi tevékenység
(lecsapolások, mezőgazdasági művelés, erdőirtás stb.) miatt, mint a domb- és
hegyvidékek növényzete. A középhegységeinkben egyes növényfajok [például
tavaszi hérics (Adonis vernalis), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris)] sokszor
tömegesek, míg Alföldünkön ugyanezek a fajok már nagyon megfogyatkoztak és igen
veszélyeztetettek.
Az elterjedési területtől messze elszakadt populációk vagy az área határán található
állományok rendszerint sérülékenyebbek, mint az elterjedésű terület súlypontjában

30
élők. De nemcsak ezért kell különös gondot fordítani megőrzésükre, hanem mert
egyrészt előfordulásaik rendszerint flóra- és vegetációtörténeti szempontból
jelentősek, másrészt pedig genetikai szempontból rendszerint különböznek az área
központi területein élő populációktól. Általában a kisebb elterjedési területtel
rendelkező növények [például budai imola (Centaurea sadleriana), kisfészkű aszat
(Cirsium brachycephalum)], ill. Nyugat-Európában már megritkult, veszélyeztetett
termőhelyű fajok [például pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum), rucaöröm (Salvinia
natans)] világállománya veszélyeztetett, de nálunk még életerős populációik élnek.
Ezek védelmét nemzetközi természetvédelmi szervezetek is szorgalmazzák, mert a
faj kellően változatos, nagy egyedszámú állományainak fennmaradása nálunk
biztosítható.

Veszélyeztető tényezők

Veszélyeztető tényezőnek tekintünk minden olyan tevékenységet, hatást,

jelenséget, mely egyrészt az össznépesség változatosságát (másképpen kifejezve: a
populációk számát), ill. a populációk változatosságát (tehát az állományok
egyedszámát) csökkenti, élőhelyeiket elpusztítja, átalakítja és ezáltal veszélyezteti a
fajok, ill. egyes állományaik fennmaradását.
Az alábbiakban felsoroljuk a növények termőhelyeit és magukat a növényeket
veszélyeztető fontosabb tényezőket, melyek jelentőségét példákkal is igyekszünk
bemutatni. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a veszélyeztető tényezőket
megpróbáltuk csoportosítani, tipizálni. E tényezők többsége persze egymással
kombinálódva fejti ki hatását, például egy láprét kiszáradását a lecsapolás mellett az
aszályos időjárás is elősegíti, de növényzete még gyorsabban tönkremegy, ha ráadásul
még korábban meg is trágyázták, esetleg vad-etetésre szolgáló „szórót” létesítenek
rajta vagy égerrel is betelepítik. Ugyanakkor egy tényezőnek is lehet több, a
termőhelyet, ill. annak fajait veszélyeztető vonatkozása: mondjuk az intenzív
turizmussal járó taposás, szemetelés a termőhely degradációját okozza, de a
virágszedő kirándulók egyúttal a növénypopulációkat közvetlenül is veszélyeztetik.
Egy tényező megnevezésénél megjelöljük, ha a konkrét hatás adott élőhelytípust
kifejezetten veszélyeztet, vagy ha egy adott tevékenység során a károkozók bizonyos
jellegű élőhelyeket „előnyben részesítenek”. Megjegyezzük, hogy számos
„természetes” veszélyeztető tényező is létezik (például paraziták, növényevők), itt
azonban csak azokra tértünk ki, melyek közvetve vagy közvetlenül az emberi
tevékenységgel függnek össze. Nyilvánvaló, hogy egyes növények gumóit a
vaddisznók mindig is ették. A baj akkor van, amikor a vaddisznóállomány – az etetés
és a természetes ellenségek kiirtása miatt – az eredetinek többszörösére duzzad. Az
élőlényközösségek tagjaira – a közöttük lévő, kevéssé ismert vagy még csak nem is
sejtett bonyolult kölcsönhatások miatt – közvetetten (például a parazitákon,
versenytársakon, fogyasztó szervezeteken, szimbionta partnereken, megporzókon,

31
termésterjesztő szervezeteken, mikroklímát fenntartó környező társulásokon stb.
keresztül) ható veszélyeztető tényezőkről nagyon keveset tudunk.
E bonyolult kapcsolatok illusztrálására szolgáljon a következő példa. A mezei
pockok robbanásszerű elszaporodása (gradációja) amellett, hogy gazdasági
értelemben is igen káros, egyes megőrizni kívánt termőhelyeket, ill. ezek növényfajait
is jelentősen veszélyezteti (lásd lent!). E pocokfaj állományait a ragadozó madarak,
valamint a baglyok és egyes ragadozó kisemlősök „tartják kordában”. Fontos szerepe
van azonban a nyári esőzéseknek is: a csapadékvíz a pockok járataiba befolyva
ugyanis jelentős pusztítást végez a fiatalok között. Ha a kérdést részletesen
megvizsgáljuk, látjuk, hogy a pockok elszaporodását több, egymástól független
tényező is elősegítheti.
A ragadozó madarak állományainak vészes csökkenését okozzák a
magasfeszültségű villanyvezetékek, a vadászat, a fészkelőhelyül szolgáló fák kivágása.
Az ölyvekhez és vércsékhez hasonlóan a baglyokat is veszélyeztetik a különböző
vegyszerek, de emellett a templomtornyok, padlásterek lezárása is sújtja az ott
fészkelő gyöngybaglyot, vagy az odvas fák kivágása a macskabaglyot. Az ölyvek
vadászatát zavarja a pihenő, táplálkozó és figyelőhelyül szolgáló fák hiánya a nagy
kiterjedésű legelőkön, vagy a kaszálás elmaradása miatti magas fű a réteken. A legelők
víztelenítése is hozzájárulhat a pocokállomány élőhelyének területi növekedéséhez,
egyedszámuk emelkedéséhez, ill. a nedvesebb területeket kedvelő hermelinek
megfogyatkozásához. A korábban összefüggő területeket egymástól elválasztó
mezőgazdasági monokultúrák egyrészt kiindulási helyei lehetnek a
„pocokinváziónak”. (A gradáció gyakran például lucernaföldeken vagy
lóheretáblákon következik be.) A szántóföldek ugyanakkor elszigetelik egymástól a
ragadozó kisemlősök potenciális táplálkozó- és pihenőhelyeit. Az utóbbi idők
éghajlati ingadozásaiban feltételezhetően a környezetszennyezés is szerepet játszik,
márpedig a gyakori nyári aszályok szintén kedveznek a pocok gradációjának.
A veszélyeztető tényezőként felsorolt tevékenységek egy részének (például
útépítés, ipartelepítés, bányászat, mezőgazdasági művelés stb.) szükségessége
vitathatatlan. Ez esetben arra kell ügyelni, hogy mindez olyan helyen történjék
(például a beruházás helyének körültekintő megválasztásával, az út tervezett
nyomvonalának módosításával stb.), ahol nem semmisít meg pótolhatatlan értékeket.
A veszélyeztető tényezők másik részét (például a kopárfásításokat, a terepi „moto-
cross”-t, újabb gyepterületek feltörését, további lecsapolásokat stb.) azonban nem
indokolják gazdasági szükségszerűségek, kényszerek. E tevékenységek nemcsak
károsak, hanem feleslegesek is.

A termőhelyeket érintő veszélyeztető tényezők

Az élőlényeket és közösségeiket leginkább veszélyeztető tényezők az élőhely

megszűnését, átalakulását, ill. beszűkülését okozó hatások. Az egyes élőhelyek

32
(növénytársulások) kiterjedése, veszélyeztetettsége, fajgazdagsága és ezekből
következően természetvédelmi értéke természetesen nem egyenlő. Vannak
különösen veszélyeztetett élőhelyek, mint amilyenek a löszön kialakult vegetáció és a
vizes élőhelyek; a lápok, a láprétek vagy a ligeterdők. Az élőhely veszélyeztetettségét
jól jellemzi azok egykori és jelenlegi kiterjedése. Ezt alátámasztandó elég néhány adat:
a tatárjuharos lösztölgyes egykor az ország 9 %-át borította; ma, mindössze 0,07 %-
át. E társulás állományainak tehát már több mint 99,9 %-a a múlté.

Területi igénybevétel

Ipari létesítmények, települések, üdülőterületek, „nyomvonalas létesítmények”

(azaz utak, autópályák, gáz-, kőolaj- stb. vezetékek), felszíni bányák, víztározók,
szeméttelepek stb. létesítése gyakorlatilag megsemmisíti a helyükön létezett
életközösségeket.

Művelési mód megváltoztatása

• Bányászat, anyag- és gázkitermelés. Az országban szerte működnek kisebb-

nagyobb bányák, melyek közül néhány súlyos természetvédelmi kárt okozott. A
mészkőbányászat pusztította el a bükki Bélkőn a déli sárkányfű (Dracocephalum
austriacum) termőhelyét és sodorta veszélybe a szirti pereszlényt (Calamintha
thymifolia), a magyarföldi husángot (Ferula sadleriana) vagy a tátrai hölgymált
(Hieracium bupleuroides subsp. tatrae). Az Esztramoson a Bélkőhöz hasonlóan a
bányászat elpusztította a korai szegfüvet (Dianthus praecox subsp. praecox). A
Szársomlyón a bányászat számlájára írható a rozsdás gyűszűvirág (Digitalis
ferruginea) állományának végveszélybe kerülése, vagy a törpe vajvirág (Orobanche
nana) először megtalált lelőhelyének elpusztítása. A havasi hízóka (Pinguicula
alpina) lesencetomaji termőhelyét a kavicsbányászat szűntette meg, a szarvas
bangó (Ophrys scolopax subsp. cornuta) közelmúltban megtalált villányi-hegységi
állományát pedig egy mészkőbánya meddőhányójának terjeszkedése fenyegeti. A
fenyőfői erdeifenyves területén folyó bauxitbányászat a táj gyökeres átalakulását,
az itteni különleges élőlényegyüttes teljes eltűnését vonhatja maga után. A
bazaltbányászat talán legszebb egykori tanúhegyünket, a Halápot tette tönkre a
Tapolcai-medencében, de csúnya sebet ejtett a Badacsonyon is; az uzsai láz-hegyi
bányának pedig része volt a hosszúlevelű harmatfű (Drosera anglica) hazai
kipusztulásában. A bányászat nemcsak termőhelyük elpusztításával, hanem
közvetett módon is veszélyeztethet növényeket. Például a robbantási törmelék
elboríthatja termőhelyüket, ill. a hulló mészkő- (cement-) por elpusztítja egyes
fajok [például a magyar kikerics (Colchicum hungaricum)] bibéjét, ezáltal csökkentve
a populáció maghozamát.

33
• Gyepek feltörése. Magyarországon a mezőgazdasági művelésre alkalmatlan
(sziklás, meredek vagy terméketlen) gyepeken kívül gyakorlatilag nem találunk
„ősgyepeket”. Egykori löszgyepeinket szinte teljes mértékben felszámolta a
hosszú évszázadok óta tartó szántóföldi művelés. Ritkaságaik [például a bókoló
zsálya (Salvia nutans)] egykor jóval elterjedtebbek voltak, megfogyatkozásukat
élőhelyeik megszűntetése okozta. Természetesen nemcsak a löszgyepeket sújtotta
a feltörés; például a kiszáradó láprétek, homoki gyepek napjainkban is esnek
áldozatául. A Nyírségben még 1995-ben is szántottak fel olyan kékperjés láprétet,
mely többek között több ezer tő fehér zászpa (Veratrum album) és fokozottan
védett mocsári angyalgyökér (Angelica palustris) termőhelye volt. Előfordul, hogy
a mezőgazdasági területen szántó traktor évről évre néhány méterrel tovább szánt
a művelés alatt álló föld szélénél, s ezáltal egyre nagyobb területet „kanyarít ki” a
még megmaradt gyepből.
• Gyümölcsös- és szőlőtelepítés: például hegylábi sztyeprétek termőhelyén.
• Sziklagyepek, kiszáradó láprétek, sztyeprétek beerdősítése. A főként az 50-
es években szorgalmazott, az erdőterületet statisztikai szempontból növelő,
feketefenyővel végzett ún. kopárfásítások legszebb dolomitsziklagyepjeinket tették
tönkre, például a Keszthelyi- és Budai-hegységben vagy a Keleti-Bakonyban. A
fokozottan védett cifra kankalin (Primula auricula subsp. hungarica) féltucatnyi
hazai lelőhelyének felén történt feketefenyő-telepítés, de szűntetett meg a
kopárfásítás szürke bogáncs (Carduus crassifoliuss) termőhelyet, és veszélyezteti
hazánk egyetlen hegyi tarsóka (Thlaspi montanum) állományát, vagy a pilisi len
(Linum dolomiticum) élőhelyének egy részét is. A dolomitkopárokra telepített
feketefenyvesek fája a kedvezőtlen termőhelyi körülmények miatt szinte semmire
nem használható, értéke a nehezen megközelíthető, meredek termőhelyeken
legtöbbször még a letermelés költségeit sem fedezi. A fenyők árnyékolása,
valamint a nehezen lebomló, vastag tűlevélszőnyeg („száraztőzeg”) gyepet
elborító, talajsavanyító hatása miatt az eredeti gyep fajai nagyon megritkulnak. A
poszméhbangó (Ophrys fuciflora) és több más növényritkaság bakonyaljai
termőhelyét – egy kékperjés láprétet (amely a nagyon ritka lápi tarkalepke élőhelye
is) – víztelenítették, majd enyves égerrel telepítették be, annak ellenére, hogy a
terület botanikai és zoológiai értékeit felfedező TALLÓS PÁL erdőmérnök
kimutatta, hogy az akkoriban még csak tervezett égertelepítés számottevő anyagi
haszonnal sem járhat. Égertelepítést végeztek a csillagos nárcisz (Narcissus
angustifolius) egyik termőhelyén, Gödörháza közelében is.
• Halastavak létesítése. Elsősorban mélyebb fekvésű, nedves élőhelyeket és ezek
növényeit fenyegető veszélyforrás. A lisztes kankalin (Primula farinosa subsp.
alpigena) devecseri termőhelyén, ill. a vidrafű (Menyanthes trifoliata), pókbangó
(Ophrys sphecodes) sopronkőhidai termőhelyén létesítettek halastavat, de a
Hortobágyon (Gyökérkút) is halastó van a hólyagos here (Trifolium vesiculosum)
egykori élőhelyén.

34
 A termőhelyi viszonyok megváltoztatása

• Csatornázás, lecsapolás, tőzegkitermelés. NÉMETH FERENC (1995) szerint sík

vidéki lápterületeinket általában szántóterület nyerése céljából csapolták le, ám a
tökéletlen kivitelezés miatt nagy területek maradtak művelhetetlenek. A
vízszintcsökkenés a fel nem tört területeken is gyökeres változásokat okozott.
Szerencsésebb esetben csak felgyorsította a feltöltődési szukcessziót, de megesett,
hogy a szárazra került tőzeg kiégett, a feltáródott ásványi anyagok a talajt
eutrofizálták. Legnagyobb lápterületeink (például az Ecsedi-láp, a Sárrét, a Rétköz)
az elmúlt évszázadokban megkezdett vízrendezések, lecsapoló munkálatok
nyomán úgy semmisültek meg, hogy élővilágukból hírmondó sem maradt, egykori
flórájukról szinte semmi információnk nincs. A vindornyai láp lecsapolásával,
tőzegének kitermelésével számos növényritkaság [például kereklevelű és
hosszúlevelű harmatfű (Drosera rotundifolia, D. anglica); valamint hibridjük (D.
intermedia); tőzegeper (Comarum palustre), tőzegrozmaring (Andromeda polifolia)]
veszett ki, utóbbi egyúttal a hazai flórából is eltűnt. A Hanság és a Tapolcai-
medence gazdag lápvilága szintén eltűnt s majdnem erre a sorsra jutott a lisztes
kankalin (Primula farinosa subsp. alpigena) káli-medencei (utolsó ismert hazai )
állományának termőhelye. A lecsapolásoknak, vízrendezéseknek azonban sokkal
messzebbre ható következményei is vannak. A Duna–Tisza közi homokhátságon
– a jelentős éghajlati vízhiány ellenére – zárt lomboserdők, erdőssztyepek és lápok
mozaikja élt a közeli és gyorsan utánpótlódó talajvíznek köszönhetően. A
századforduló környéki lecsapolások (napjainkban rohamosan növekvő lakossági
vízhasználattal és a 70-es évektől a 90-es évek elejéig tartó aszálysorozattal együtt)
a talajvízszint 2-7 méteres süllyedését okozták. Ennek következtében nemzetközi
jelentőségű vadvizek szűntek meg, lehetetlenné vált a gyertyános-, a
gyöngyvirágos- és a pusztai tölgyesek felújítása és napjainkban már a
növénytermesztés is kezd ellehetetlenülni [NÉMETH FERENC (1995)].
• Erdők tarvágásos „véghasználata”. A leirtott területen a korábbi erdő
aljnövényzetének legtöbb faja eltűnik vagy megritkul, az ott bekövetkező gyökeres
klimatikus, tápanyag-ellátottsági stb. változások hatására. Ezeken a területeken az
erdőt ráadásul nem természetes úton újítják fel, hanem újratelepítik, amely
gyakran azt jelenti, hogy például bükkös termőhelyre lucfenyves kerül avagy
megváltoztatják az elegyarányokat, azaz a később felnövekvő erdőből hiányozni
fognak a gazdasági szempontból értéktelenebb fák.
• Intenzív gyepgazdálkodás, felülvetés. E néhány évtizeddel ezelőtt igen
„divatos” evékenységnek ma számos dicstelen példáját láthatjuk. A tucatnyi híres
növényritkaság [köztük a fokozottan védett tátogó- és magyar kökörcsin,
(Pulsatilla patens, P. hungarica), valamint magyar nőszirom (Iris aphylla subsp.
hungarica)] lelőhelyeként számon tartott bátorligeti Nagylegelő döntő hányadát
NÉMETH FERENC–SEREGÉLYES TIBOR (1982) szerint teljesen tönkretette az ott
elvégzett gyeplazítással, felülvetéssel, műtrágyázással járó melioráció, amely

35
 nemcsak természetvédelmi szempontból volt rendkívül káros, hanem gazdaságilag
is elhibázottnak tekinthető..
• Karsztvíz- és talajvízkiemelés. A Dunántúli-középhegység mélyművelésű
(karsztvízbetörés által fenyegetett) bauxit- és szénbányáiban nagyjából az 1960-as
évektől kezdődően nagyarányú karsztvízkiemelés folyt, ennek hatása az egész
Dunántúli-középhegységben érezhető volt. SZILÁGYI GÁBOR 1979-ben írott cikke
szerint például Nyirád térségében 276 m3, Tatabányánál 140 m3 karsztvizet
emeltek ki percenként. Ennek eredményeként helyenként 100-200 méterrel is
csökkent a karsztvízszint az eredetihez képest. A források nagy része elapadt vagy
vízhozamuk drasztikus mértékben csökkent, az általuk táplált forráslápok, patakok
és a hozzájuk csatlakozó más vízhez kötött társulások (üde láprétek,
magassásosok, lápi magaskórósok) jó része a Bakonyalján és a Tapolcai-
medencében erősen károsodott, kiszáradt vagy teljesen tönkrement.
• Kaszálás, hasznosítás, kezelés hiánya. Vannak olyan élőlényközösségek
(például a hegyi rétek, kaszáló- és láprétek) melyeket az emberi beavatkozás, a
kaszálás tart fenn, véd meg a beerdősüléstől. Ha e termőhelyeken a kaszálás
kellően régóta (mondjuk évszázadok óta) folyik akkor az ott élő, ill. oda
betelepedett növények kiválóan alkalmazkodtak hozzá. A hegyi kaszálók
legfajgazdagabb társulásaink közé tartoznak. A zempléni Gyertyánkúti- (más
néven Bohó-) réteken [többek között gömböskosbor (Traunsteinera globosa),
bodzaszagú, széleslevelű és erdei ujjaskosbor (Dactylorhiza sambucina, D. majalis,
D. fuchsii), réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), csengettyűvirág (Adenophora
liliifolia), kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum) lelőhelyén] a kaszálást fokozatosan
kezdték felhagyni a környékbeli falvak (Telkibánya, Gönc, Regéc) lakói,
párhuzamosan az állattartás visszaszorulásával, valószínűleg a II. világháború
idején vagy röviddel azután. Néhány „nadrágszíjparcellát” feltehetően egészen a
70-es évekig kaszáltak, ezért a rét erdősödése az egyes foltokban nagyon
különböző mértékben haladt előre. A felhagyott gyepekbe először a szél útján
igen jól terjedő termésű és a savanyú talajt jól elviselő közönséges nyír települt be,
igen nagy tömegben. A kezdetben igen sűrű fiatalos nyíres a növekedéssel
párhuzamosan kiritkul. (E nyírfiatalosok alatt már csak igen fajszegény gyepszint
él, a természetvédelmi szempontból kiemelkedő értékű fajok hiányoznak.)
Fokozatosan megy végbe az egyéb fafajok például a gyertyán betelepedése. Néhol
már tekintélyes méretű, idős gyertyánosok vannak. A rét jelenleg legjobb
állapotban lévő, természetvédelmi szempontból legértékesebb foltja nyíres
fiatalosból jött létre a nyíres kiirtása, majd a terület kaszálása révén, az immár több
mint egy évtizede folyó rekonstrukciós táboroknak köszönhetően. Az egykori
kaszálórétek esete nagyon hasonlít a kaszált láprétekéhez. A turján-vidéki
lápréteken a kaszálás elmaradása esetén már néhány év elteltével észlelhető a
láperdők környékén a magyar kőris újulata. Kaszálás híján e területeken
bokorfüzesek, ill. a mélyebb részeken kőrises égerlápok alakulnának ki. Ezek a
társulások is igen értékesek természetvédelmi szempontból, de a láprét-homoki
sztyeprét átmenetek számos növényritkasága bennük nem él meg. A hasznosítás

36
 megváltozása más termőhelyek növényeit is veszélyeztetheti. A nagy gombafű
(Androsace maxima) – mely eredendően a nyílt löszgyepek faja – állományai
leggyakrabban hegylábi, extenzíven művelt szőlőkben, gyümölcsösökben élnek.
Az intenzív művelés, a vegyszeres gyomirtás miatt azonban mára nagyon
megfogyatkozott. A korábban extenzíven használt, „jól beállt” legelők, fás legelők
növényzete alkalmazkodott a mérsékelt legeltetéshez, melynek megszűnése
kedvezőtlen folyamatokat (a gyep magasabbá válását, cserjésedést) indít el. A
sovány talajú, nagy kiterjedésű, hosszú ideje (akár évszázadokon keresztül)
legeltetett birkalegelőkön, a legeltetés intenzitásának csökkenésével például az
egybibés galagonya térhódítása okozhat természetvédelmi gondokat. A fiatal
galagonyacserjék esetleges lekaszálása – sarjadásuk, bokrosodásuk révén – esetleg
ronthat is a helyzeten.
• Klimatikus változások. A napjainkban tapasztalható, ismeretlen hátterű, de
valószínűleg többek között a környezetszennyezéssel is összefüggő
klímaingadozások, éghajlati változások szintén kedvezőtlen hatásokat
gyakorolhatnak bizonyos termőhelyekre. Budapest körzetének helyi klímájában
például már az életközösségek összetételén is meglátszik a nagyváros hulladékhője
és a növénytelen épülettömege által okozott felmelegedés, sivatagosodás. A
nagyjából 1994-ig tartó, két évtizedes igen száraz periódus Magyarországon
nagyon hátrányosan érintette a „vizes” területeket, termőhelyeket. E tényező
hatása persze egyéb tényezőkkel (például eutrofizáció, nádasodás) is
kombinálódik; emiatt egyes termőhelyek átalakulása vagy fajok eltűnése kizárólag
klimatikus változással ritkán indokolható. Feltehetően a termőhelyek részben
klimatikus okokra is visszavezethető kiszáradása, ill. a részben emiatt megindult
szukcessziós folyamatok hatására tűnt el az egerbaktai, ill. a keleméri lápokról (és
egyúttal a magyar flórából) a vékony gyapjúsás (Eriophorum gracile), a fürtös
lizinka (Lysimachia thyrsiflora) valamint a posványsás (Carex limosa).

Erdőirtás, lecsapolás okozta mikroklíma-változásra ezrével akad példa szerte az

országban. Márpedig nemcsak a makro-, hanem a mezo- és mikroklíma megváltozása
is kedvezőtlenül hat egyes – és nemcsak a „vizes élőhelyekhez” ragaszkodó – fajok
létére. A bajuszvirág (Epipogium aphyllum) populációit például a lelőhelyet övező
erdőállományok kivágása is veszélyezteti a termőhelyre addig jellemző
„állományklíma” megváltozása miatt. A nálunk szórványosan (bükkösökben)
előforduló havasi hagyma (Allium victorialis) száraz években nem vagy alig virágzik,
állománya a szárazság következtében visszaszorul. Amíg a lápokon megtelepedő és
felnövekvő fás szárú növények (például rezgő nyár, nyír- és fűzfajok) igen erőteljes
párologtatásuk révén a vízkészletet csökkentik, a termőhely átalakulását,
beerdősülését elősegítik, addig a lápokat körülvevő erdőknek (például cseres vagy
gyertyános tölgyeseknek) fontos szerepük van a hűvös, párás mikroklíma
fenntartásában. Hasonló mikroklímát módosító szerepe lehet például
homokpusztákon a megmaradt erdőfoltoknak vagy akár fasoroknak, akácosoknak is.

37
• Környezetszennyezés. Ide tartozik a légkörbe, a talajba és a természetes vizekbe
kijuttatott (ill. jutó) szennyező anyagok hatása az életközösségekre és magukra az
élőlényekre. A közismert savas esők katasztrofális hatása (mely a fosszilis
tüzelőanyagok égetésének következménye) nálunk a száraz éghajlat és a
túlnyomórészt bázikus alapkőzetek miatt letompítva jelentkezett. Hasonló, bár
inkább lokális hatásuk lehet a talajba, vizekbe, levegőbe jutó toxikus fémeknek,
vagy az utak téli sózásához használt, magasabb koncentrációban mérgező (klorid-
és magnézium-) ionoknak. A légkörbe jutó és onnan a csapadékkal a talajba
mosódó nitrogénszennyezés egyes vélemények szerint napjainkban megfelel a
szántóföldeken a 30-as években alkalmazott műtrágyázás átlagának, emiatt már
„szárazföldi eutrofizációról” is beszélhetünk. A szárazföldi eutrofizációnak
jelentős szerepe lehet az intenzív mezőgazdasági területekkel körülvett kis
élőhelytöredékek növényzetének átalakulásában. A bókóló zsálya (Salvia nutans)
tatársánci termőhelyén – valószínűleg a környező szántók felől a csapadékvízzel
beszivárgó nitrogén és foszfor miatt – az eredetileg csenkeszes gyep mára
magasfüvű rozsnokos-tarackbúzás-csomós ebíres gyeppé alakult; a mélyebb
részeken terjedőben van a nitrogénkedvelő nagy csalán.
• Libatartás, libalegeltetés. Néhány éve természetvédelmi és politikai
felhangokkal nagy port kavart a hortobágyi „libaügy”. A libalegeltetés elsősorban a
hortobágyi szikeseket és a Duna-Tisza közi, valamint nyírségi homoki területeket
veszélyezteti. A rendszerint több ezer példányt számláló libacsapatok legelése, de
még inkább a vastagon lerakódó ürüléke teljesen tönkreteszi ezeket a
termőhelyeket. Sajnos, még 1996-ban is esett áldozatul egy nyírségi homoki
legelőn magyar kökörcsin (Pulsatilla hungarica) és agárkosbor (Orchis morio)
állomány a libatartásnak.
• Mű- és szervestrágyázás. A rétek fűhozamának növelése érdekében alkalmazott
trágyázásra a növénytársulások és a növényritkaságok igen érzékenyen reagálnak.
A Turján-vidéken a műtrágyázott láprétekről például szinte teljesen eltűntek az
orchideák. Az így megzavart nedvesebb társulások „gyógyulása” a trágyázás
abbamaradása után – ha a környező területeken nagy kiterjedésben vannak még
természetközeli állapotú rétek, ahonnan a kiszorult növények visszatelepülhetnek
– viszonylag hamar megindul. Amint SEREGÉLYES TIBOR vizsgálatai mutatják,
Dabas környékén a műtrágyázás után két évtizeddel a fajkészlet már szinte teljesen
regenerálódott [megjelentek például a bangók (Ophrys insectifera, O. scolopax subsp.
cornuta)] a rontott réteken is, de a társulások szerkezete, a fajok tömegviszonyai
még nem álltak helyre. (A rontott száraz gyepek regenerációja valószínűleg jóval
hosszabb folyamat.)
• Műtrágya- és vegyszerbemosódás, vegyszerek széllel történő elsodródása.
A mezőgazdaságban alkalmazott kemikáliák bemosódása elsősorban a vizeket és a
vizes élőhelyeket, másodsorban pedig a művelt területekkel körülvett gyepeket
fenyegeti. Az ilyen kis kiterjedésű, szántók közé ékelt foltokra [mint az erdélyi
hérics (Adonis transsylvanica) békési lelőhelyei] és ezek növényeire a környező

38
 mezőgazdasági területeken végzett repülőgépes permetezések során elsodródó
vegyszerek (főként a növényvédő szerek) súlyos veszélyt jelentenek.
• Intenzív, iparszerű mezőgazdasági művelés. A növényvédő szerek és a
műtrágyák használata és a jó hatásfokú vetőmagtisztítás, valamint néhány sajátos
növényi kultúra (például a lenvetések) megszűnése, az intenzív talajművelés és a
nagytáblás gazdálkodás következtében a szántóföldi gyomflóra világszerte
elszegényedőben van. Az utóbbi években hazánkban a nagytáblás művelés és a
növényvédő szerek használatának (talán átmeneti) visszaszorulása miatt, számos
megritkult gyomfaj ismét megjelent, ill. terjedőben van. A magyarországi
gyomflóra veszélyeztetettségéről, a gyomfajok megőrzésének lehetőségeiről és
szükségességéről PINKE GYULA 1995-ös cikkében olvashatunk).
• Tájidegen fajokkal (például fekete-, erdei- és lucfenyő, akác, nemes
nyárak) végzett „fatelepítés”. A tájidegen fajok telepítésével kapcsolatosan –
sajnos – bőven lehet természetvédelmi szempontból kedvezőtlen példákat találni.
Az alföldi egykori homoki tölgyesek és gyöngyvirágos tölgyesek helyére
elsősorban az erdeifenyőt, az észak-amerikai eredetű vörös tölgyet és az országban
szinte mindenhová elterjesztett akácot telepítenek, mivel a mélyre süllyedt
talajvízszint miatt a kocsányos tölgy felújítása igen nagy nehézségekbe ütközik.
Ezekben az ültetvényekben sohasem alakul ki „normális” gyepszint, javarészt az
árnyéktűrő, nitrogénkedvelő gyomok szaporodnak el bennük; csak kivételes
esetben élnek itt természetvédelmi szempontból értékes fajok. Ártereinken,
egykori ligeterdeink termőhelyein ma jórészt „papírnyár-” és fűzültetvények, vagy
a behurcolt gyalogakác áthatolhatatlan bozótjai „díszlenek”.
• Tájidegen növények és gyomok terjedése. Több behurcolt növény [például
homokpusztáinkon a selyemkóró (Asclepias syriaca), vagy a Dunántúl nedvesebb,
nyílt termőhelyein a kanadai aranyvessző (Solidago canadensis)] igen agresszíven
terjed, ezeket az élőhelyeket gyökeresen megváltoztatja, őshonos növényeinket
kiszorítja.
• Tápanyag-feldúsulás. Számos érdekes növényközösség, ill. védelmet érdemlő
növényfaj él tápanyagban szegény körülmények között. E termőhelyeken (mint a
lápok és a sovány gyepek) az intenzív növekedésű, tápanyagigényes füvek nem
élnek meg, ezáltal „marad hely” a kis versenyképességű, de a szélsőségeket jobban
elviselő növényfajok számára. A levegőből csapadékkal bemosódó
nitrogénszennyezés, a legeltetésből, a túlzott nagyságú vadállományból adódó
trágyázás ezeket a termőhelyeket fokozottan veszélyezteti.
• Túllegeltetés. Veszélyeket rejthet magában, ha például egy korábban
marhalegelőként hasznosított területen juhokat vagy kecskéket kezdenek
legeltetni. Szintén károkat okoz a növényzetben, ha több állat rágja, tapossa és
trágyázza a gyepet, mint amennyit a terület „elbír”. A túlzott mértékű legeltetés
veszélyezteti például a Cegléd környéki nagy egyedszámú pókbangó- (Ophrys
sphegodes) állományokat. Vannak olyan termőhelyek, ill. növényfajok, melyek a

39
 legeltetésre, ill. a vele járó hatásokra nagyon érzékenyek. A korábban kaszálással
fenntartott, fajgazdag hegyi réteken szintén súlyos gondokat okozhat a legeltetés,
mint azt a bükki Nagymező esete igazolta. A terület a 60-as évektől a csipkéskúti
ménes legelője lett, s a túllegeltetés hatására az északi sárkányfű (Dracocephalum
ruyschiana) állománya néhány év alatt tucatnyi példányra fogyott, sőt a réti
kardvirág (Gladiolus imbricatus) évekre el is tűnt. A legértékesebb fajoknak otthont
adó töbörrendszer bekerítésével, a lovak kizárásával e fajok állományai
regenerálódtak.
• Túlzott létszámú vadállomány. A túlszaporodott vadállomány az ország egyes
részeiben (Gerecse, Déli-Bükk, Budai-hegység stb.) igen súlyos károkat okoz a
termőhelyekben. Taposásukkal, túrásukkal a zárt gyepet felszaggatják, trágyájukkal
a talajt eutrofizálják, ezzel megnyitják az utat az agresszív gyomfajok betelepülése
előtt, melyek magvainak egy része éppen a vadtakarmánnyal érkezik a területre. A
szelektív legelésnek köszönhetően elszaporodnak a szúrós, a mérgező és a „rossz
ízű” növények. Különösen sok „baj van” a hazánkba betelepített, tájidegen
muflonnal. Ez a mediterrán Korzikáról származó juhfaj nehezen bírja a havas
teleket, a tavasz közeledtével naphosszat a déli oldalak leghamarabb felmelegedő
sziklagyepjeiben tartózkodik, csapatostul. A vékony termőrétegű, a hóolvadéktól
amúgy is felázott talajú gyepeket a mufloncsapatok valósággal tönkrerágják,
tapossák és trágyázzák. (A Gerecsében van olyan hegygerinc mely két évtizeddel
ezelőtt – az akkor készült fényképek tanúsága szerint – árvalányhajas gyep volt,
ma pedig gyomtenger.) Az őshonos gím- és a betelepített dámszarvas nagy
létszámú állományai nemcsak az erdők aljnövényzetét teszik tönkre, hanem –
vadvédelmi kerítés hiányában – teljesen lehetetlenné teszik az erdőfelújítást is. A
fiatal fák hajtásait rendszeresen visszarágják, s ezáltal az újulatot hasonlatossá
teszik egy gondosan nyírt sövényhez. A szapora vaddisznók túrásukkal a sztyep-
és lápréteken okozzák a legnagyobb kárt. Nagy összefüggő területeken forgatják
fel a gyepszőnyeget, a talajban lévő gyöktörzseket, hagymákat, gumókat pedig
elcsámcsogják. Egyes természetvédelmi területeket (például a szentgáli tiszafást) a
– mezőgazdasági területekhez hasonlóan – a nagy létszámú vadállománytól
körbekerítéssel kellett megvédeni. A sózók, vadetetők, dagonyák és szórók
környékén a növényzet rendkívüli mértékben degradálódik, gyomosodik. A
magas istác (Armeria elongata) egyik bükki termőhelyén (egy erdő által körülölelt
alacsony füvű, mészkerülő gyepen) a vadászok szórót létesítettek, melynek helyén
most egy elgyomosodott folt éktelenkedik, de az egész gyep degradálódott.
• Tűz. Nemcsak a növényzet „mechanikai” károsítása, a szaporító képletek (például
a virágok, az érőben lévő termések, a még termésben lévő vagy talajra kihullott
magvak) elpusztítása miatt, hanem a talaj felső, áthevülő részében található
élőlények veszélyeztetése, a tápanyag-forgalmi viszonyok megváltoztatása miatt is
lehetnek a tűznek természetvédelmi szempontból nemkívánatos hatásai. Bizonyos
élőhelyek élővilága szinte teljesen meg is semmisülhet ennek hatására, mint azt a
bócsai borókás egy részletének leégése során láthattuk.

40
• Vágásterület tolólapos „kituskózása”. E tevékenység során munkagépekkel a
tuskókkal együtt a talajt is eltávolítják, ezzel az irtásterületen az erdő
aljnövényzetéből még ott maradt kitartó és szaporító szervek (gyöktörzsek,
gumók, hagymák, elfekvő magvak) is megsemmisülnek, a gyepszint is teljesen
elpusztul.

A termőhely, a vegetáció (és vele együtt a növényfajok) mechanikai károsítása

• Intenzív turizmus. A forgalmas turistaútvonalak, pihenőhelyek környékén a

termőhelyet nagyon jelentős taposás éri, és emellett a virágszedés, szemetelés,
tűzgyújtás is okozhat károkat a növényzetben. Budapest mellett a Hármashatár-
hegy tetejének állapota vagy a bükki Tarkő sziklagyepjének degradáltsága jól
mutatja mindezt. Az egyetemek és főiskolák által szervezett nagy létszámú
terepgyakorlatok [melyek ráadásul sokszor a legértékesebb, szigorúan védett
területeket is érintik (például a soproni kistómalmi láprétet), több esetben a
természetvédelmi hatóság engedélye nélkül] szintén veszélyt jelenthetnek.
• Katonai tevékenység. A túlzott mértékű katonai tevékenység helyenként
veszélyeztetheti a növényzetet és annak termőhelyét, de meg kell jegyezni, hogy a
katonai lőterek és gyakorlóterek tulajdonképpen a leghatékonyabb „védelem”-nek
is számítanak.
• Moto-cross, járművek által okozott taposás. Az utóbbi években főként
települések környékén (például a budaörsi Csíki-hegyekben, a pesthidegkúti
Kálvária-hegyen vagy a Várpalota környéki dolomitkopárokon) nagyon divatba
jött a szabad természetben való cross-motorozás. A sziklagyepekre, sztyeprétekre,
azok talajára rendkívül káros hatással van ez a „sport”. A kipörgő kerekek hatására
a gyep teljesen „kikopik”, a talaj erodálódik, a szabad talajfelszínen gyomok
kapnak lábra. Túlzott mértékű terepi kerékpározás hasonló károkat okozhat; ma
már a bükki Tarkőn (!) is lehet „mountain bike”-osokkal találkozni.

Közvetlenül a növényeket veszélyeztető tényezők

Virágszedés, növénygyűjtés, kereskedelem

E veszélyforrás napjainkban elsősorban a feltűnő élőhelyeken található, látványos

növényeket [például magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), leánykökörcsin
(Pulsatilla grandis), bíboros kosbor (Orchis purpurea)] fenyegeti, korábban pedig a népi
vagy hivatalos gyógyászati célra „drog”-ként gyűjtött fajokat sújtotta. Egy-egy faj
helyi állományainak megfogyatkozását a népi gyógyászatban vagy az állatok

41
takarmányozásában való felhasználása is elősegíthette. KITAIBEL PÁL útinapló-
feljegyzéseiből (melyeket GOMBOCZ ENDRE, ill. PRISZTER SZANISZLÓ tettek közzé
magyar nyelven) tudjuk, hogy néhány – jelenleg védett – növényfajt milyen célokra
használt a nép Magyarországon a XVIII-XIX. században. A turbánliliom (Lilium
martagon) hagymapikkelyeit teheneknek adták tejszaporítás céljából. Úgy tartották tőle
a tej sűrűbb és sárgásabb lesz. A pirítógyökér (Tamus communis) gyöktörzséből zsírral
készült kenőcsöt készítettek, melyet bénulások és zsugorodások kezelésére
használtak. A kálmos (Acorus calamus) gyökerét juhoknak és szarvasmarháknak adták,
levelét pedig a lovak is legelik. A leánykökörcsint (Pulsatilla grandis) friss hólyagokra
tették, hólyaghúzóként használták. Az örménygyökér (Inula helenium) kivonata
szúnyogriasztó hatású, gyökerei pedig a tejhozamot növelik, ezért azokat márciusban
kiásták. A réti őszirózsát (Aster punctatus) „köszvényfű”-nek nevezték, végtagfájdalmak
ellen alkalmazták. A királyné gyertyája (Asphodelus albus) gyökereit disznókkal
etették, a teheneknek tejhozamuk növelésére adták lóherével, a birkák pedig zsenge
hajtásait fogyasztották. A sziki kocsord (Peucedanum officinale) összetört terméseit a
fej gombás betegségeinek kezelésére használták. FÄLLER JÁNOS 1943-ban megjelent
doktori értekezésében gyűjtötte össze a magyar nép által gyógyításra és kuruzslásra
használt növényeket. Dolgozatában 66, a népies gyógyászatban használt, jelenleg
védelem alatt álló növényfajt sorol fel. Amint BOROS ÁDÁM 1935-ben megjelent
cikkében írja, a Kiskőrös környékén gyógynövényként gyűjtött (ma már védett)
vidrafűről (Menyanthes trifoliata): „A gyógynövény-nagykereskedők a piacra kerülő készlet évi
mennyiségét szárazon 6-12 000 kg-ra becsülik, amiből kb. 1000 kg a belföldi szükséglet. Ez az
adat azonban a „keserűlóhere” (vidrafű-) gyűjtés fénykorára vonatkozik. Az 1928-29-i évek óta
a gyűjtött mennyiség csökent, úgy hogy jelenleg csupán 1000 kg körül jár.” Felhívta a figyelmet
arra, hogy a vidrafű egész országban tapasztalható gyérülése, pusztulása valamint „a
gyűjtött Menyanthes-drog évi mennyiségének az utóbbi években történt apadása a mocsarak
nagyobb arányú lecsapolásával függ össze.” 1952-ben szintén BOROS ÁDÁM állapította meg:
„Ma a Menyanthes valósággal ritkaság az Alföldön és Kiskőrösről többé semmi áru sem kerül a
gyógynövény-kereskedelembe.” A népi állatgyógyászatban nagy jelentősége volt tavaszi és
az erdélyi héricsnek (Adonis vernalis, A. transsylvanica), melyek szárított gyökereit
„táragy” vagy „tályoggyökér” néven árusították. E két faj katasztrofális mértékű
visszaszorulását Békés megyében elsősorban termőhelyeik felszántása okozta, a
megmaradt populációkat a „táragyos emberek” azonban tovább tizedelték. A
gyakoribb fajokat nem fenyegeti közvetlenül a gyűjtés (bár egyes populációkat
teljesen kipusztíthat), de a genetikai változatosság csökkentése miatt jelentős
veszélyeztető tényező lehet. A domb- és hegyvidékeinken gyakori tavaszi hérics
védetté nyilvánítására 1982-ben azért került sor, mert korábban hatóanyagai miatt
(melyekből szívgyógyszerek készülnek) óriási mennyiségben gyűjtötték. A
gyógyszergyártáshoz szükséges növények esetében nagyüzemi termesztésükről kell
gondoskodni, mint az éppen a tavaszi hérics vagy a gyapjas gyűszűvirág (Digitalis
lanata) esetében történt. A Dél-Dunántúlon sokfelé még tömeges előfordulású
szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) védetté nyilvánítását az indokolta, hogy
mutatós, örökzöld hajtásait virágkötészeti és koszorúkészítési célokra igen nagy
mennyiségben gyűjtötték. A század elején (HOLLÓS LÁSZLÓ korabeli beszámolója

42
szerint) egyedül Szekszárd környékéről évi kb. 10-12 mázsányit szállítottak belőle
Budapestre. (A „vad puszpáng”-ként emlegetett csodabogyó szedési jogát Szekszárd
vidékén évente 50-400 koronáért adták bérbe. A bérlő munkásokkal szedette,
akiknek leszedett kilónként 10-11 fillért fizetett. Az „áru” mázsáját a bérlő
Budapesten 48-58 koronáért értékesítette.) GELEKA FERENC kaposvári erdőmérnök
szerint „az erdőgazdaságok 1957 és 1967 között összesen 5633 mázsa csodabogyót termeltek
ki”. A babérboroszlán (Daphne laureola), a tiszafa (Taxus baccata) örökzöld hajtásait,
ill. a gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium) leveleit koszorúkötéshez szintén használták.
Egyes növénycsoportokra (például orchideákra) specializálódott „gyűjtők” nagyon
súlyos károkat okoznak a ritkább fajok állományaiban. Egyes trópusi orchideafajokat
(például a himalájai Vanda coerulea-t) teljesen kipusztított a gyűjtés. Angliában már
több ízben is kipusztultnak hitték a bajuszvirágot (Epipogium aphyllum). Az utolsó
megmaradt állományok egyedeire viszont – a törvényes védelem ellenére – „gyűjtők”
leselkednek, a feketepiacon egy példány értéke az EHRLICH házaspár könyve szerint
ugyanis 400 dollár körül van. SAJÓ KÁROLY 1905-ben beszámolt arról, hogy a
Kárpátokban egy „gyűjtő” a Silene nivalis-t oly tömegesen szedte (minden bizonnyal
kereskedelmi céllal), hogy ládaszám szállította külföldre; Thüringiában pedig „egy
felette ritka kosborfajt” kipusztított egy másik „gyűjtő”, majd a herbáriumpéldányokat
darabonként 15 márkáért áruba bocsátotta… Ilyen példáért sajnos azonban nem kell
messzire mennünk. A Sopron környékén élő, egykor igen gazdag rigópohár-
(Cypripedium calceolus) állomány vészes megfogyatkozásáért a töveket kiásó, kertjeikbe
telepítő „növénybarátok” felelősek elsősorban. A két világháború között egy soproni
orvos kertjében százas nagyságrendben élt az oda telepített Cypripedium, az állomány
azonban a háború alatt megsemmisült.
BOROS ÁDÁM 1924-ben vette számba a budapesti piacokon árusított
vadvirágokat. Mintegy 20 fajt sorol fel, közülük jelenleg védettek: a leánykökörcsin
(Pulsatilla grandis), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a „tavaszi” csillagvirág (Scilla
bifolia agg.), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a kornistárnics (Gentiana
pneumonanthe), a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a pusztai árvalányhaj (Stipa
pennata) és a homoki szalmagyopár (Helychrysum arenarium).
HORVÁT ADOLF OLIVÉR 1940-ben megjelent cikkéből megtudhatjuk, hogy Pécs
piacain egykor több mint 50 vadon termő növényfajt árusítottak. Közülök ma már
védettek: a szártalan kankalin (Primula acaulis), a lónyelvű és a szúrós csodabogyó
(Ruscus hypoglossum, R. aculeatus), az epergyöngyike (Muscari botryoides), a tavaszi
hérics (Adonis vernalis), a magyar és a kaukázusi zergevirág (Doronicum hungaricum,
D. orientale), a nagyezerjófű (Dictamnus albus), a bíboros kosbor (Orchis purpurea), a
turbánliliom (Lilium martagon), az erdei tündérfürt (Aruncus silvester), a széleslevelű
gyapjúsás (Eriophorum latifolium) és a bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria).
TIMÁR LAJOS 1953-ban több mint 130 olyan vadon élő növényfajt sorol fel,
melyeket Szeged piacain árusítottak. Közülük a jelenleg védett fajok: a konkoly
(Agrostemma githago), a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), a fehér tündérrózsa

43
(Nymphaea alba), a réti iszalag (Clematis integrifolia), budai imola (Centaurea sadleriana),
kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a mocsári aggófű (Senecio paludosus).
A piaci vadvirág- és növénykereskedelem elsősorban az örökzöldeket, a dekoratív
„csokorvirágokat”, a szárított „szalmavirág”-nak alkalmas fajokat és a hagymás-
gumós növényfajokat fenyegeti. Az ország szinte minden táján előfordul, hogy védett
növényeket árusítanak, elsősorban jelesebb ünnepek táján. A debreceni és
nyíregyházi piacokon Nők napja előtt főként a Bereg-Szatmári sík ukrajnai oldaláról
származó kárpáti sáfrányt (Crocus heuffelianus), tavaszi tőzikét (Leucojum vernum),
erdélyi csillagvirágot (Scilla kladnii), manapság már ritkábban a nyírségi
egyhajúvirágot (Bulbocodium vernum) próbálják áruba bocsátani, de ritkán más fajok
[például magyar kikerics (Colchicum hungaricum)] is „felbukkannak” a piaci árusoknál.
Zala és Vas megye településein ugyanekkor a kakasmandikót (Erythronium dens-canis)
és a tavaszi tőzikét, májusban ritkán („vadszelence” és „farkashárs” néven) a bódító
illatú henye boroszlánt (Daphne cneorum), nyár végén pedig az erdei cikláment
(Cyclamen purpurascens) kínálják megvételre. (Az árusok gyakran azzal védekeznek: a
növények kertből vagy külföldről származnak. A jogszabályok értelmében védett
növények kerti tartásához, valamint külföldről történő behozatalához, ill. az országon
történő átszállításához is természetvédelmi és növényegészségügyi engedély
szükséges.)
Piaci- és virágbolti vegyes csokrokban időnként más védett fajok manapság is
feltűnnek: május-júniusban a mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. palustris) vagy
nyár vége felé a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe). A tollas toklászú (védett)
árvalányhajakat (Stipa spp.) is gyakran gyűjtik és árusítják is (például cserkész-
kalapdísznek, ill. külföldi turistáknak). A piaci árvalányhaj-árusok tudják, hogy a
kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) nem áll védelem alatt és az őket figyelmeztető
természetvédőnek váltig állítják, hogy az általuk kínált árvalányhaj a nem védett
fajhoz tartozik. (E fajt egyébként kopasz toklász-szálkája miatt – ami védett
rokonaitól jól elkülöníti – nem árusítják.)
Nálunk igen ritkán fordul elő, hogy védett növényfajt étkezési célokra
gyűjtenének, de erre is van példa. A Kárpát-medence löszpusztáin egykor igen
elterjedt tátorján (Crambe tataria) megfogyatkozásához (élőhelyeinek feltörésén kívül)
az is hozzájárulhatott, hogy a pásztorkodó, földművelő nép szívesen fogyasztotta a
feltűnő „tatárkenyér”-nek káposztára emlékeztető ízű karógyökerét, hajtásait és
levélzetét. KITAIBEL PÁL a következőket írta a tátorján felhasználásáról útinaplójába:
„gyökereit Jászberényben eszik, akárcsak a doni kozákok a Crambe orientalis-ét. Az Alföldön
kiássák a gyökereit, felakasztják és három hét után lisztet szitálnak belőle, melyet főzésre
használnak. Leveleinek olyan az íze mint a káposztáé, de annál édesebb és kevésbé csípős.”
ORBÁN BALÁZS „A Székelyföld leírása“ című, 1870-ben megjelent munkájában (a
Mezőséget ismertető részben) így ír a tátorjánról: „Nagy mennyiségben terem… ritka szép,
ölesnél magasabb példányait láttam ott szabadon és tisztelten tenyészni… gyökere nagy éhségkor
sokakat mentett meg az éhhaláltól. Nem is oly rossz eledel, íze hasonlít a káposzta torzsához, s
nagy táperővel bír. A gyermekeknek most is kedves mezei nyalánksága.”

44
 GLASER IGNÁC egri orvos 1734-ben írott levele szerint Eger környékén „a
pásztorok csemegének eszik és akkora tövei nőnek arrafelé, hogy egyetlen tőből egy ember hét napig
is könnyen elélhet”. DIÓSZEGI SÁMUEL és FAZEKAS MIHÁLY Fűvészkönyvében az írják
a „buglyos tátorján”-ról, hogy: „íze émelygős retek keserűségével elegyes”. A tátorján
fogyasztása különösen aszályos években, nagy éhínségek idején lehetett jelentős, de
még a közelmúltban is előfordult. NÉMETH FERENC és SEREGÉLYES TIBOR arról
írnak könyvükben, hogy az 1970-es évek végén Balatonkenesén még találkoztak
olyan öreg nénivel „akinek legkedvesebb csemegéje a tátorjánfőzelék volt, és szőlőjében, ha nem
is termesztette, de konyhakerti növényként kímélte a gyomként betelepülő tátorjánt.”
KITAIBEL PÁL útinaplójából, JÓKAI MÓR, BORBÁS VINCE, KIESELBACH GYULA
és mások írásaiból tudjuk, hogy a sulyom (Trapa natans) termését „állatok és az ember
egyaránt fogyasztják”. A tövises termést főzve, sütve csemegeként ették, de lisztjéből
kenyeret is sütöttek. Közkedveltségére utalnak népi elnevezései is, mint:
csemegesulyom, vízigesztenye, vízidió, vízimogyoró. BARTHA ISTVÁN szerint
Szolnokon is fogyasztották a főtt sulymot, melyet ócska suba segítségével „halásztak”
a Tiszán. NAGY JENŐ szerint a XIX. század 50-es, 60-as éveiben Nyíregyházán
„annyira dívott a főtt sulyom evése, hogy a piacon úgy árulták, mint a gesztenyét, és a nép oly nagy
tömegekben fogyasztotta a közkedvelt csemegét, hogy a felvágott és szétdobált szúrós sulyomhéjak
szinte lehetetlenné tették a mezítláb való járkálást.” IGMÁNDY JÓZSEF szerint Debrecenben
még 1907 és 1912 között is árulták. Amint arról PETRIKOVITS LÁSZLÓ írásából
értesülhetünk, a nyíregyházi piacon e század elején még néha feltűnt egy-egy
sulyomárus. Egyesek pedig Miskolcról jártak sulymot vásárolni Tiszalucra, ahol a
gyerekek csónakból, közvetlenül a növényről is szedték termését, késő ősszel és télen
pedig (a jég alól is) mederfenékről „tapogatókkal” gyűjtötték. A sulyom levélzete
lovak takarmányául is szolgált.
Régi források szerint a szártalan bábakalács (Carlina acaulis) húsos vackát is
fogyasztották ínségeledelként. Napjainkban is előfordul, hogy a Szársomlyón
kirándulók (persze főként a gyerekek) a magas borsó (Pisum elatius) félig érett
hüvelyterméseiből megeszik a „cukorborsó”-hoz hasonló ízű magvakat.

Túlzott létszámú vadállomány

A „túltartott” vadállomány a termőhelyek károsítása mellett némely esetben

növényritkaságok fennmaradását közvetlenül is veszélyezteti. A muflon kedvelt
csemegéje például a fokozottan védett magyarföldi husáng (Ferula sadleriana)
zamatos hajtása. Javarészt e Korzikából betelepített vadjuh rovására írható a
nagymarosi husángállomány kipusztítása, ill. a gerecsei populáció visszaszorulása. A
Kőszegi-hegységben a széleslevelű harangvirágot (Campanula latifolia)
akkumulátorról működtetett villanypásztor védi a szarvasok rágásától. A
villanypásztoron belül egyelőre zavartalanul virágoznak és érlelnek termést a
növények. Hasonló a helyzet a bükki havasi hagyma (Allium victorialis) állománnyal,
melyet a vadállománytól kerítéssel kell védeni. A tátogó kökörcsin (Pulsatilla patens)

45
egyetlen ismert hazai állománya alig képes termést érlelni, mert virágaikat – a
leánykökörcsinével (Pulsatilla grandis) együtt – igen szívesen rágják le a mezei nyulak.
A kocsányt tőben elharapják és a gallérlevelekig megeszik, az e fölött lévő részeket
pedig elhullatják. Áprilisban kalapszám lehet összeszedni a szerteszét heverő
bimbókat és virágokat. A Velencei-tó úszólápjainak víztelenedése, megfeneklése, a
víz tápanyagokban való dúsulása miatt amúgy is megfogyatkozott hagymaburok
(Liparis loeselii) állományát a madárrezervátum nádasába bejáró (egyébként a gém- és
kócsagtelepek fészekaljaiban is komoly károkat okozó) vaddisznókondák
veszélyeztetik.

Elszaporodott rágcsálók kártétele

Elsősorban száraz években, ún. pocokgradáció esetén okozhatnak súlyos károkat

a mezei pocok túlszaporodott állományai. E kisrágcsálók a talajt járataikkal sűrűn
átfurkálják, a földbeni tápanyag-raktározó és kitartó szerveket (gumókat,
gyöktörzseket, karógyökereket stb.) kikaparják, megrágják. Szlovákiai vizsgálatok
kimutatták, hogy egy vizsgált őszi füzértekercs (Spiranthes spiralis) populációban
bekövetkező veszteségek legjelentősebb részéért (kb. a harmadáért) a pockok
„felelősek”. (Hasonló jellegű, de jóval kisebb nagyságrendű veszteségeket okozhatnak
tücskök is.) Nálunk a tátogó kökörcsin (Pulsatilla patens) egyetlen ismert jelenlegi
hazai lelőhelyén, Bátorliget mellett 1994-ben oly mértékben szaporodtak el a pockok,
hogy a homoki legelő talaját ementáli sajthoz hasonlatosan „átlyuggatták”. 1995
tavaszán a termőhely siralmas látványt nyújtott: a korábbi virágzó állomány [kb. 100
tátogó és ezernyi magyar kökörcsin (P. hungarica)] töredéke nyílott, helyenként a
gyep is degradálódott, mindenfelé csupasz talajfelszínek, egymástól arasznyira
elhelyezkedő pocoklyukak és felszíni „futófolyosók” éktelenkedtek.

„Beolvasztó” (introgresszív) hibridizáció

Közel rokon, egymással könnyen kereszteződő, együtt előforduló fajok esetén

fennáll a veszélye annak, hogy a veszélyeztetett, kis egyedszámú faj állománya
„beolvad” a vele együtt előforduló tömegesebb faj populációjába, így genetikai
anyaga „felhígul”, elkeveredik a másikéval. Erre akkor van esély, ha a létrejött
hibridek szaporodóképesek, azaz vissza tudnak kereszteződni a szülőfajokkal. Az
introgresszív hibridizáció leggyakrabban olyan esetekben fordul elő, amikor a
védendő és rendszerint kis egyedszámú faj egy vele addig földrajzi elkülönülés miatt
nem érintkező közelrokon fajjal találkozik, például az utóbbi betelepítése, kivadulása
következtében. Azt, hogy mely tényezők akadályozzák az egymás közvetlen
közelében előforduló közel rokon fajokhoz tartozó természetes populációk
hibridizációját, hiányosan ismerjük. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy
például a cifra kankalinnak (Primula auricula subsp. hungarica) – mely kertekben

46
gyakran és könnyen hibridizál más Primulákkal – hazánkban nem ismert természetes
úton létrejött hibridje. Annak ellenére sem, hogy töveitől néha néhány méterre nyílik
a tavaszi kankalin, (P. veris), de előfordulhat közelében a szártalan kankalin (P.
acaulis) és kisebb számban az utóbbi két faj hibridje is. Az emberi beavatkozás
viszont könnyen idézi elő a „beolvasztó” hibridizációt. Előfordult, hogy a István
király-szegfű (Dianthus praecox subsp. regis-stephani) egyik budai-hegységi vagy a
Lumnitzer szegfű (Dianthus praecox subsp. lumnitzeri) Szent György-hegyi állománya
a közelben lévő kertekben található termesztett szegfűkkel (például Dianthus
gratianopolitanus fajtával) kereszteződött, és a sziklagyepben rojtos, rózsaszínes szirmú
szegfűk jelentek meg. A természetből csaknem teljesen eltűnt Kitaibel- (más néven
fehér) varfű (Knautia kitaibelii subsp. tomentella) megtalálható az ELTE Botanikus
Kertjében, ám a tiszta fehér vagy sárgásfehér virágzatú példányok nagyon kevesen
vannak, az állomány nagy része a mezei varfűvel (Knautia arvensis) képzett, halvány-
vagy fehéreslila virágszínű hibrid. A bókoló zsálya (Salvia nutans) egyik hazai
lelőhelyén előfordul e fajnak a ligeti zsályával (Salvia nemorosa) alkotott hibridje
(Salvia x betonicifolia) is, melynek egyedszáma az 1960-as évek eleje óta jelentősen
emelkedett. A fekete galagonya (Crataegus nigra) természetes populációinak
beolvadása is megindulni látszik az egybibés galagonya (Crataegus monogyna)
állományába (a keletkező hibrid a C. x degenii).

„Gyomirtás”

Bizonyos mezőgazdasági szempontból nemkívánatos növényfajokat

szántóföldeken, réteken és legelőkön különböző eljárásokkal irtottak, ill. irtanak.
Tövük kiszurkálásával („acatolás”-sal) gyérítették többek között a ma már védett
fajok közé számító réti iszalagot (Clematis integrifolia), a tavaszi héricset (Adonis
vernalis), a szártalan bábakalácsot (Carlina acaulis). Kaszálással, levágással irtották a
tavaszi héricset (Adonis vernalis), a kisfészkű aszatot (Cirsium brachycephalum), a
budai imolát (Centaurea sadleriana) és a fehér zászpát (Veratrum album). Vegyszeres
gyomirtást javasoltak például a rucaöröm (Salvinia natans), a szártalan bábakalács
(Carlina acaulis), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) és a konkoly (Agrostemma
githago) ellen. Különböző talajmunkákat, agrotechnikai eljárásokat alkalmaztak a
mételyfű (Marsilea quadrifolia), a konkoly (Agrostemma githago), a fényes és a szürke
poloskamag (Corispermum nitidum, C. canescens) elszaporodásának megelőzésére.
A „gyomnövény” fogalma meglehetősen tág; nemcsak a művelt területek
gazdasági szempontból káros növényeit foglalja magába, hanem az „értéktelen”,
szúrós, mérgező fajokat is. A gyomirtás tehát alkalomszerűen e fajokat is sújthatta.
KUBINYI ÁGOSTON „Magyarországi mérges növények” című könyvében (mely 1842-ben
jelent meg) mintegy húsz jelenleg védett növényfajt említ [például fehér zászpa
(Veratrum album), tiszafa (Taxus baccata), tavaszi hérics (Adonis vernalis),
farkasboroszlán (Daphne mezereum), erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens)]. A
legmérgezőbbek között tartja számon a gyilkos csomorikát (Cicuta virosa); melyről

47
megjegyzi, hogy: „némelly tartományokban kiirtása keményen magparancsoltatik.” UJVÁROSI
MIKLÓS 1973-ban megjelent „Gyomnövények” c. könyvében még számos (ma már
törvényes védelemben részesülő) növény szerepel mint gyom [például konkoly
(Agrostemma githago), nyúlánk madártej (Ornithogalum pyramidale), fényes és szürke
poloskamag (Corispermum nitidum, C. canescens)], a rétek és legelők mérgező [például
tavaszi hérics (Adonis vernalis), réti iszalag (Clematis integrifolia), karcsú sisakvirág
(Aconitum variegatum), gyilkos csomorika (Cicuta virosa), fehér zászpa (Veratrum
album), vagy szúrós növénye [például kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum),
szártalan bábakalács (Carlina acaulis)], ill. mezőgazdasági területeken ritkán
előforduló vagy alkalmilag megtelepedő, gazdasági szempontból „értéktelen” faja
[például iszapfű (Lindernia procumbens), festő csülleng (Isatis tinctoria),
pocsolyalátonya (Elatine alsinastrum), budai imola (Centaurea sadleriana), nagy
gombafű (Androsace maxima)] is. Ritkaságuk miatt gazdasági szempontból (nálunk)
nem jelentősek: gyíkpohár (Blackstonia acuminata), szártalan bábakalács (Carlina
acaulis), homoki kikerics (Colchicum arenarium), nagy gombafű (Androsace maxima),
bunkós hagyma (Allium sphaerocephalum), gömbtermésű és csilláros madártej
(Ornithogalum sphaerocarpum, O. refractum). A gyilkos csomorika (Cicuta virosa)
esetében UJVÁROSI azt írja: „mint ma már ritka növényt, ha nem szükséges, ne irtsuk.”
A konkoly (Agrostemma githago) korábban nálunk a gabonavetések legismertebb és
legelterjedtebb gyomnövénye volt. Rendkívüli mértékben alkalmazkodott az őszi
vetésű gabona termesztéséhez. Rendszerint a gabona szárával egyforma magasra nő
(vagy csak kissé alacsonyabb), a magvak az aratás idejére érnek be, de a toktermések
nem nyílnak fel teljesen (így a magvak nem hullanak ki a betakarítás során); a magvak
súlya és mérete megközelítőleg azonos a gabona-szemtermésekkel (ezért egyszerű
eszközökkel, például rostálás, szelelés) nem lehet szétválasztani őket. A konkoly
magjainak nincs nyugalmi állapota és így a gabonavetéssel együtt csírázásnak indul.
Magjai szaponintartalmuk miatt mérgezőek; ha a lisztbe beleőrlik, a kenyér kékes
színt és égető ízt kap tőlük. A vegyszeres gyomirtás, a fejlett vetőmagtisztító eljárások
hatására mindenütt annyira megritkult, hogy manapság sok oszágban veszélyeztetett
vagy védett növény, néhol pedig már ki is halt. (Nálunk a rendszerváltás óta ismét
terjedőben van.)
A fogyatkozóban, visszaszorulóban lévő gyomnövények hagyományos
természetvédelmi módszerekkel nem tarthatók fenn, jogi védelmük pedig
(hatástalanságán túl) esetleg felesleges indulatokat szülne. Követendő példa lehet
Németországé, ahol a szántóföldek szegélyében hoztak létre „védelmi övezetet” a
veszélyeztetett gyomnövények számára. A több ezer kilométer hosszúságban és
néhány méter szélességben kijelölt sávban mellőzték a növényvédő szerek
használatát és a műtrágyahasználatot is korlátozták. Ennek eredményeként már
eltűntnek nyilvánított gyomfajok jelentek meg ismét, a gazdálkodók pedig pénzbeni
kárpótlást kaptak a terméskiesésért.

48
 Tudományos célú növénygyűjtés

Ha a teljesség igényével akarjuk a növények veszélyeztetettségét vizsgálni, akkor

szólni kell néhány szót a tudományos célú növénygyűjtésről is, mint veszélyeztető
tényezőről. Hangsúlyozni kell, hogy ez a tevékenység nagyságrendekkel kisebb
károkat okozott növényvilágunkban, mint a civilizáció ezernyi „áldása”, sőt a
kutatóknak, gyűjtőknek igen jelentős szerepe volt egyes fajok vagy területek
veszélyeztetettségének feltárásában, védelmében is.
A növénygyűjteményeknek – a herbáriumoknak – igen komoly tudományos
értékük van, készítésüknek pedig évszázados hagyományai. A herbáriumi tartósított
növények vizsgálata hozzájárulhat a kérdéses rendszertani helyzetű példányok pontos
azonosításához és a fajok elterjedésének pontosabb megismeréséhez is, de az új
alakoknak a tudományba történő bevezetésekor („leírásakor”) is kötelező a
begyűjtött herbáriumi példányok közül ún. „típuspéldány”-t kijelölni. Ma, amikor
különböző határozókönyvek és kézikönyvek állnak rendelkezésünkre, sokszor
problémát okoz egy-egy növény pontos azonosítása. Ehhez ma is a legjobb „eszköz”
a herbárium, de korábban ez volt szinte az egyetlen eszköz. A herbáriumokban
felhalmozott óriási mennyiségű rendszertani és elterjedési információ pedig
nélkülözhetetlen segítség volt hazánk növényvilágának megismerésében.
Tudományos céllal emiatt természetesen ma is készülnek herbáriumok, de a
növénygyűjtésnek századunk első feléig sokkal nagyobb jelentősége és népszerűsége
volt. Hivatásos és műkedvelő botanikusok (utóbbiak között akadtak gyógyszerészek,
orvosok, egyházi méltóságok, tanítók, tanárok, arisztokraták, de még olajkutató
mérnök, banktisztviselő és politikus is) kutatták az ország flóráját, azaz gyűjtöttek
növényeket. Egy-egy nehezen elérhető ritkaság, különleges helyen található kuriózum
igen nagy becsben állt a gyűjtők között, rendkívül értékes „csereanyagnak” számított;
emiatt néha százával gyűjtötték. A kis példányszámban előforduló, ritka megjelenésű
fajok esetében előfordulhatott, hogy egyes populációk meggyengülését, esetleg
kipusztulását idézte elő a gyűjtés. A világflórából kihalt magyar mézpázsitot
(Puccinellia pannonica) ugyan bőven gyűjtötték, de eltűnését kispesti termőhelyének
beépítése okozta. A hosszúlevelű harmatfű (Drosera anglica) utolsó, senyvedő hazai
példányait botanikusok „herbáriumi lapokra menekítették” a már amúgy is halálraítélt,
tönkretett uzsai lápszemből. Más fajok – mint a nyári füzértekercs (Spiranthes
aestivalis) zalai, vagy az ágas holdruta (Botrychium matricariifolium) kőszegi –
állományainak kipusztulásáért a termőhelyek átalakulása mellett kisebb vagy nagyobb
mértékben a gyűjtés is felelős lehet. A tudományos célú növénygyűjtés éppen a nagy
ritkaságokra nézve jelentette a legnagyobb veszélyt. Ezt a tényt egyes kutatók korukat
megelőzve felismerték, hangsúlyozták. HANUSZ ISTVÁN 1898-ban tartott előadásában
mondta: „némely botanikus, tisztelet a kivételeknek, a csereviszony fenntarthatása végett egész
vandalismussal esik neki a ritkább növények telepének, pedig a szedés és a gyűjtés mérsékelt módon
is veszélyes lehet rájok nézve.” KÁRPÁTI ZOLTÁN szerint a hagymaburok (Liparis loeselii)
1930-as években ismert egyetlen hazai (soproni) állománya jelentéktelen külsejének
köszönhette fennmaradását: ha e kis orchidea feltűnőbb lenne, az egész országból

49
odajáró gyűjtők már akkor kipusztították volna. JÁVORKA SÁNDOR 1942-ben írta,
hogy a vértesi (és egyben egyetlen hazai) forrásfodorka (Asplenium fontanum)
lelőhelyet felfedezője, JÓZSEF főherceg „fián kívül senkivel sem közölte… hallgatásával
óhajtván megakadályozni azt, hogy botanikus vagy kertész onnan kipusztítsa”, mert „a
természeti ritkaságoknak sokszor a természetkutató szenvedélye a legnagyobb ellensége.”
A körültekintő és természetvédelmi célokat is szem előtt tartó növénygyűjtés
tudományos jelentősége elvitathatatlan. A fényképről is azonosítható fajok esetén
azonban a dokumentáció lehetséges módja a jó minőségű fotó is. A védett és
veszélyeztetett fajok esetén pedig a tudományos célú gyűjtés során is kerülni kell az
egyedek tömeges és tövestől való gyűjtését.

Növényfényképezés

Az utóbbi néhány évben hazánkban is örvendetes módon megszaporodott

növényfényképezéssel is foglalkozó természetfotósok, botanikusok száma. A
fényképezés (egészen pontosan elsősorban a vele járó taposó hatás) a tudományos
célú növénygyűjtéshez hasonlóan elsősorban a legnagyobb ritkaságokat, ill. azok
termőhelyeit veszélyezteti. A fotózás a növények bemutatásának és jobb
megismerésének hatékony eszköze, de csak károsításuk teljes elkerülésével szabad
őket fényképezni! (Az állatfényképezés során még több szempontot kell szem előtt
tartani mint a növények fotózása esetén.)
A fotózás során a szélcsendre, megfelelő fényviszonyokra váró, a látványos
növény előtt akár órákig (!) hasaló fényképész azzal okoz kárt, hogy a megörökíteni
kívánt példány előtt a gyepet „elfekszi” ezáltal a kevésbé feltűnő, később virágzó
fajokat vagy a még nem ivarérett, tőleveles példányokat károsítja, a talajt tömöríti,
meredekebb termőhelyeken az eróziót is elősegíti. A fényképezett növénynek némi
takarást adó környező növényzet elfekvésével vagy a fénykép kompozíciója,
hátterének egyneműsége miatti eltávolításával a növény feltűnőbbé,
kiszolgáltatottabbá válik a virágszedőknek és a legelő vadaknak. E sorok írója – aki
egyébként maga is fényképezi a növényeket – már látott olyan bíbor sallangvirág
(Himantoglossum caprinum) tövet, mely körül két méteres sugarú körben a gyep teljesen
el volt fektetve, de az is előfordul, hogy egyik-másik „közismert” rigópohár-
(Cypripedium calceolus) lelőhelyen a legszebb virágzó példányok között az oda
zarándokoló fotósok által frissen taposott „ösvény” vezet. E faj legismertebb bükki
lelőhelyét a bekerítés sem tudta megvédeni a kertbarátoktól, az engedély nélküli
fotósoktól, ill. a terepgyakorlatoktól. Az utóbbi időben ezt az állományt fegyveres-
kutyás biztonsági őrrel kell őriztetni!

50
Az emberi tevékenységnek a növények veszélyeztetettségét csökkentő hatása

Az ember tevékenységet szinte mindig mint az élővilág létfeltételeit felszámoló,

megszűntető tényezőt említik. Korábban láttunk már példát az emberi beavatkozás
által fenntartott természetvédelmi szempontból értékes társulásokra (például hegyi
kaszálórétekre), de a témának más vetülete is van. Nyilvánvaló, hogy bizonyos
növényfajok (például gyomok, behurcolt fajok) terjeszkedését, fennmaradását az
emberi tevékenység teszi lehetővé, de ritkán az is előfordulhat, hogy természeteshez
közeli élőlényegyüttesek vagy ritka, védendő fajok köszönhetik létüket vagy
fennmaradásukat neki.

• Az egykori löszpusztai vegetáció utolsó töredékeit és annak ritka fajait az ember

által létrehozott kunhalmok, tatársáncok, halomsírok, mezsgyék, esetleg vasúti
töltések őrizték meg. Ezek keletkezésekor körülöttük még nagyobb kiterjedésű
eredeti löszpusztai vegetáció pompázott. Innen kiindulva ezekre a mesterséges
formákra telepedett vissza a jellegzetes lösznövényzet. A mezőgazdasági művelés
során viszont éppen ezek a kis foltok kerülték el a felszántást, például viszonylag
meredek oldalaik miatt. Így váltak tehát ezek a tulajdonképpen másodlagos
élőhelyek az itteni növényritkaságok utolsó menedékeivé. Növényzetüket
rendszerint ősgyepnek nevezzük. Fajösszetételüket tekintve azok, ám ezek a
gyepek mégsem őseredetiek. Ilyen jellegű helyeken maradt fenn a kónya zsálya
(Salvia nutans), az erdélyi hérics (Adonis transsylvanica), kék atracél (Anchusa
barrelieri) Békésben vagy a macskahere (Phlomis tuberosa) a Hortobágyon és
Békésben, ill. a csikófark (Ephedra distachya), a bugás hagyma (Allium
paniculatum) és más fajok a Mezőföldön.
• Több fajgazdag hegylábi sztyeprétünk egykori [a szőlőlevéltetű („filoxéra”) által
kipusztított és ezután felhagyott] szőlőültetvény helyén jött létre a hegy magasabb,
nem művelt részeiről visszatelepült növényfajokkal. A Tokaji-hegyen például ilyen,
két évszázadnál fiatalabb sztyepréteken él többek között a gyapjas őszirózsa
(Aster oleifolius), a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus), a törpemandula
(Amygdalus nana), valamint több ritka orchidea állományának jó része.
• A felhagyott, de még inkább a rendszeresen kaszált gyümölcsösök gyepszintjében
számos értékes (főként sztyeprétekre és hegyi rétekre jellemző) növényfaj
telepedhet meg. Különösen gazdag (volt) a zalai és a Vas megyei gesztenyések
flórája, ezek állományaikban például a hosszúlevelű aggófű (Senecio ovirensis), a
keskenylevelű tüdőfű (Pulmonaria angustifolia), az osztrák tárnicska (Gentianella
austriaca), a bodzaszagú ujjaskosbor (Dactylorhiza sambucina), a légybangó
(Ophrys insectifera) és más ritka fajok éltek.
• A Duna–Tisza közének homokjára jellemző, „ősborókás”-ként is emlegetett
nyáras-borókások, szintén nem teljesen eredeti növényközösségek, hanem talán
az erdőirtást követő legeltetés hatására keletkeztek. E területek is őrzik a

51
 homokpusztai növényzetet és annak értékes fajait, például a homoki kikericset
(Colchicum arenarium), a poloskamagokat (Corispermum spp.), a csikófarkot
(Ephedra distachya), a homoki nőszirmot (Iris humilis subsp. arenaria), a kék
szamárkenyeret (Echinops ruthenicus).
• Ritkán a homoki tölgyesek helyére telepített akácosokban találjuk például
Debrecen környékén az eredeti növényzet értékes fajait mint a tarka sáfrányt
(Crocus reticulatus), az egyhajúvirágot (Bulbocodium vernum) vagy a magyar
nőszirmot (Iris aphylla subsp. hungarica).
• A vágásterületeken néha nagy tömegben szaporodhatnak el egyes védett fajok [a
Bakonyalján például a tarka nőszirom (Iris variegata), a királyné gyertyája
(Asphodelus albus), a bársonyos kakukkszegfű (Lychnis coronaria) vagy
gömbtermésű madártej (Ornithogalum sphaerocarpum)]. Ezek a fénykedvelő,
elsősorban erdőszéleken, tisztásokon előforduló (javarészt erdőssztyep-) fajok a
zárt erdő alatt nem vagy csak kisebb egyedszámban tudnak virágozni. A
vágásterületen az erdőújulat felnövekedésével, „bezáródásával” persze ismét
megritkulnak, de az azt megelőző bőséges magtermésükkel elősegítik a környező
populációk fennmaradását, megerősödését. A félárnyékot kedvelő pázsitos
nőszirom (Iris graminea) legnagyobb és dúsan virágzó állományai erdei nyiladékok,
kocsinyomok és utak mentén fordulnak elő.
• A tűznek is lehetnek olykor természetvédelmi szempontból kedvező hatásai,
például a beerdősödés akadályozása vagy az elhalt és felhalmozódott növényi
részek „eltávolítása” a kaszálatlan réteken.
• Telepített fenyvesek tűlevélszőnyegén, a kisavanyodó talajon néha megtelepszenek
különböző harasztok, körtikék és orchideák. A Gerecsében található egy olyan
telepített fenyves, ahol olyan ritka pajzsika- (Dryopteris spp.) és vesepáfrányfajok
(Polystichum spp.), valamint hibridjeik fordulnak elő, melyek hazánkban egyenként
is igen ritkák, de így együtt sehol máshol nem találhatók meg. Számos példa van
például a kis körtike (Pyrola minor) vagy az egyvirágú körtike (Moneses uniflora)
hasonló jellegű előfordulására például a Bükkben. E hegyvidéki fajok ritkábban az
Alföldön is megtelepedhetnek, mint a kereklevelű körtike (Pyrola rotundifolia) a
Nyírségben vagy a kapcsos koprafű (Lycopodium clavatum) a Beregben. A Vértes
egy telepített fenyvesében több körtikefaj társaságában fordult elő az avarvirág
(Goodyera repens). A Kőszegi-hegységben telepített fenyvesben más ritka orchideák
[bajuszvirág (Epipogium aphyllum), karcsú nőszőfű (Epipactis gracilis)] telepedtek
meg, de van példa a gérbics (Limodorum abortivum) tömeges megjelenésére is
feketefenyvesben (Keszthelyi-hegység).
• "Másodlagos” élőhelyeken néha sziklalakó páfrányok is megtelepednek. A hűvös,
párás és sötét kutakban számos példa van – az Alföldön is – a karéjos
vesepáfrány (Polystichum aculeatum), zöld fodorka (Asplenium viride) vagy a
szurdokerdőkre jellemző gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium) megjelenésére,
terméskőből rakott falakon, kerítéseken pedig – a nem védett fodorkafajok

52
 mellett – ritkán a magyar pikkelypáfrány (Ceterach javorkaeanum), a fekete- és a
mirigyes fodorka (Asplenium adiantum-nigrum, A. lepidum) tűnhetnek fel.
• Üde másodlagos termőhelyeken, főleg talajvízhez közeli pionír homokfelszíneken,
felhagyott homokbányákban, útbevágásokban, vasúti töltések oldalában és
árkaiban, ültetett nemesnyárasokban rendszeresen megtelepszik a gyep
konkurenciáját nehezen viselő, ugyanakkor rendkívül apró magvaik révén
könnyen terjedő orchideák és harasztok néhány faja. E pionír termőhelyeken a
leggyakoribb megtelepedők: a vitéz kosbor (Orchis militaris), a mocsári kosbor
(Orchis laxiflora subsp. palustris), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a
békakonty (Listera ovata), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris). Ritkábban más
fajok is felbukkanhatnak ezeken az élőhelyeken, például a pók- és a méhbangó
(Ophrys sphegodes), több nőszőfűfaj (Epipactis spp.) és madársisakok (Cephalanthera
spp.), a védett harasztok közül pedig a kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum).
Útbevágások oldalában, villanyvezetékek pásztájában és vágásterületeken elég
rendszeresen telepszenek meg a Zempléni-hegységben a közönséges lapos-, a
kapcsos- és a kígyózó korpafű (Diphasium complanatum, Lycopodium clavatum, L.
annotinum), a buglyospáfrány (Phegopteris connectilis), ritkábban a györgyfű
(Hupezia selago), a Mecsekben és a Nyugat-Dunántúlon pedig a kapcsos korpafű. A
hazánkból valószínűleg kipusztult nyári füzértekercs (Spiranthes aestivalis) két
biztos hazai lelőhelye felhagyott homok-, ill. agyagbányában volt, Nagykanizsa és
Győr mellett. Az adriai sallangvirág (Himantoglossum adriaticum) – mely nálunk
eredendően a nem túlságosan száraz, félárnyékos bokorerdők és ezek gyepjeinek
ritkasága – legnagyobb állományai taposott utak mellett, kaszált útpadkákon élnek.
Megtelepedését a kis gyepkonkurencia mellett, az útrézsű vagy az út mellett
található fák árnyékoló hatása által kialakított hűvösebb mikroklíma, valamint a
műút egyik feléről is a termőhelyre csorgó csapadékvíz segíti elő. Természetesen a
most felvázolt élőhelyek nem tarthatók fenn csupán passzív területi védelemmel,
olyan feltételeket kell teremteni, hogy lehetőségük legyen a védendő fajoknak a
fennmaradásra, a folyamatos „újratelepedés”-re. (A nagy homokbányákat például
körültekintően művelve biztosítani lehet, hogy mindig legyenek friss, szabad
talajfelszínek, ahova az orchideák betelepedhetnek és 1–2 évtizede felhagyott
részek, ahol magtermő állományaik élhetnek.)
• Erdészeti feltáróutak szegélyén és bevágásaiban, üde, konkurenciamentes
helyeken sokszor tömeges a fehér acsalapu (Petasites albus) például a Kőszegi-
hegységben. Útbevágásokban ritkábban előfordul (például a Bükk-hegységben) a
kis holdruta (Botrychium lunaria) valamint az osztrák tárnicska (Gentianella
austriaca) is.
• Az időnként elárasztott területekre, tócsák, tavak, folyók partjára jellemző
iszapnövényzet apró termetű, rendszerint egyéves fajai közül jó néhány –
élőhelyeinek megfogyatkozásával, beszűkülésével – igen veszélyeztetetté vált;
védett és nemzetközi vörös listás növények is akadnak közöttük. Amint azt
többek között CSAPODY VERA és BOROS ÁDÁM cikkeiből tudjuk, a 40-es és az

53
 50-es években, mikor a rizs termesztésével próbálkoztak a Hortobágyon, néhány
faj [mint a mételyfű (Marsilea quadrifolia) és a látonyafajok (Elatine spp.)] „gyom”-
ként kifejezetten elszaporodott a rizsföldeken. A pocsolyalátonya (Elatine
alsinastrum) rendszeresen, az iszapfű (Lindernia procumbens) ritkábban, de
jellemzően tűnik fel iszapos erdei nyiladékokon, sáros földutak kátyúiban,
keréknyomokban, dagonyákban, leeresztett tavak fenekén például a Bereg-
Szatmári síkon. Ilyen termőhelyen, valamint homokbányák nedvesebb részein is
megjelenik az elsősorban a sziki iszaptársulásokra jellemző gyíkpohár (Blackstonia
acuminata).
• Kavics- és kőbányákban is megtelepedhetnek ritkán veszélyeztetett növényfajok.
A Bélkő nevezetes, fokozottan védett növényei (melyeket a kőbányászat majdnem
kipusztított) a szirti pereszlény (Calamintha thymifolia) és magyarföldi husáng
(Ferula sadleriana) állományának nagyobb része a bányatelken belül él. A patakok és
folyók kavicsos hordalékzátonyainak pionír növénye, a védett vízparti deréce
(Chamaenerion angustissimum). E faj hazánkban „eredeti” termőhelyein nagyon ritka,
de kavics-, sóder- és kőbányákban megtelepedett a Balaton-felvidéken, a Velencei-
és a Budai-hegységben, a Gerecsében és a Fertő menti dombsoron is.
• A természetes élőhelyek közvetlen környékén vezető nagyobb forgalmú
autóutakkal vagy az ott folyó bányászati tevékenységgel együtt járó zavaró hatás
távol tarthatja a veszélyeztetett sziklagyepektől vagy sztyeprétektől a
túlszaporodott vadállományt. A jelenleg is aktívan bányászott Bélkő megmaradt
sziklabércén vagy a Gerecsében az utak közvetlen környékén sokkal kisebb a
természetes vegetációban okozott vadkár, mint a környező területeken.
• Magasfeszültségű vezetékek alatt elterülő gyepfoltok néha „megmenekülhetnek” a
feltöréstől és az intenzív műveléstől. Ily módon megmaradt láprétfoltok például a
Dél-Alföldön, a Bakonyalján számos védett növénynek [például fehérmájvirág
(Parnassia palustris), kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), mocsári nőszőfű
(Epipactis palustris) stb.] nyújtanak menedéket.

54
 FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

ALMÁDI L. (1962): Védjük meg az utolsó tátorjánt a Balaton mellett. – Napló

(Veszpém megyei napilap) július 26. 18 (173): 8.
AMBRÓZY-MIGAZZI I. (1922): Növényrezervációk és parkok Középeurópában és
Magyarországon. – Botanikai Közlemények 20 (4-6): 128-133.
ANONYMUS (1906) Milyen módon lehetne egyes speciális érdekes területeket,
természeti ritkaságokat gondozás alá venni? – Növénytani Közlemények 5: 107.
ANONYMUS (1906) Társulati ügyek. – Természettudományi Közlöny 38: 522-523.
ANONYMUS (1949) A tiszafa pusztulása az európai erdőkben. – Természet és
Technika 108: 759.
ANONYMUS (1988) Természetvédelmi információs alrendszer I. kötet. Kódjegyzék a
TVR 1., TVR 2., és TVR 4. adatlapokhoz. – Összeállította a KvI Természetvédelmi
Munkacsoportja, Budapest. (Benne: fokozottan védett, védett és veszélyeztetett
növények listája).
BARINA Z. (2000): Felhagyott homokbányák florisztikai vizsgálata I. – Kitaibelia 5(2):
313-318.
BARINA Z. (2001): Felhagyott homokbányák florisztikai vizsgálata II. – Kitaibelia
6(1): 157–165.
BARTHA D. (1991): Vörös lista. Magyarország veszélyeztetett és védett fa- és
cserjefajai, 24 pp.
BARTHA D. (1992): A magyarországi szilvikol flóra veszélyeztetettsége. –
Természetvédelmi Közlemények 2: 57-64.
BARTHA D. (1997): A magyarországi erdők természetvédelmi problémái. – Kitaibelia
2 (2): 308-310.
BARTHA D. (szerk.) (2012): Természetvédelmi növénytan. – Mezőgazda Kiadó,
Budapest. 400 pp.
BÁNYAI L. (1979): A növénynemesítés géntartaléka., A vadon élő növények
elterjedése és a hazai növénytársulások géntartalékai. In: STERBETZ I. (szerk.): Élő
örökségünk. Génerózió, génbank. – Mezőgazdasági Kiadó, Bp.
BEKE Ö. (1932): A tátorján irodalmához és elnevezéséhez. – Debreceni Szemle 6 (12):
468-470.
BORBÁS V. (1894): A sulyom pusztuló félben. – Természettudományi Közlöny 26:
297-322.
BORBÁS V. (1895): A vénhedő tiszafa. – Természettudományi Közlöny 27: 57-77.
BORBÁS V. (1900): A lukács-fürdői Nymphaea-ról. – A Kert 6: 778.
BORBÁS V. – SCHILBERSZKY K. (1893): A Nymphaea thermalis D. C. Budapesten való
megtartásának módjai. – Természettudományi Közlöny 25: 270.
BOROS Á. (1924): A budapesti virágkereskedelem vadvirágai. – Természettudományi
Közlöny 56: 382-383.
BOROS Á. (1929): Bátorliget nagy veszélyben van! – Debreceni Szemle 3 (6): 290-291.
BOROS Á. (1929): Mentsük meg a nyírségi Bátorligetet! – Természet 25 (7-8): 74.
BOROS Á. (1930): A Baláta-tóról. – Természet 26 (5-6): 65.

55
BOROS Á. (1934): Földváry Miksa természetvédelmi tanulmányai. – Botanikai
Közlemények 31: 160-161.
BOROS Á. (1935): Menyanthes trifoliata mint drogszolgáltatónövény Magyarországon. –
Kísérletügyi Közlemények 38 (1-5): 118-122.
BOROS Á. (1947): A pesti utca vadvirágai. – „Budapest” 3: 153-158. + 5 ábra.
BOROS Á. (1949): A mételyfű, rizsvetéseink gyomnövénye. – Természet és Technika
108 (12): 750-751.
BOROS Á. (1952): A Duna-Tisza köze növényföldrajza. – Földrajzi Értesítő 1 (1): 39-
53. + térkép.
BOROS Á. (1960): Rizs-gyom tanulmányok. – Agrobotanika 2: 141-163.
BOROS Á. (1968): Virágszedés és természetvédelem. – Búvár 13 (3): 148-149.
BUDAI J. (1912): A bélapátfalvi Bélkőhegy flórája. – Magyar Botanikai Lapok 11: 68-
71.
BUND K. (1908): A tipikus erdei növényzet megóvása. – Erdészeti Lapok 47: 108-
113.
CSAPODI I. (1906): A Peganum Harmala ügyében. – Növénytani Közlemények 5: 155-
156.
CSAPODY I. (1956): Természetvédelmi feladataink. – Soproni Szemle 10 (2). Sep. 5
pp.
CSAPODY I. (1956): A soproni természetvédelem múltja, jelene és feladatai. –
Soproni Szemle 10 (3): 230-255.
CSAPODY I. (1976): Magyarország védelemre javasolt növényfajainak névsora.
Részletes kigyűjtés a védelemre javasolt kétszikűekről. – Kézirat. Országos
Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, Budapest.
CSAPODY I. (1982): Védett növényeink. – Gondolat Kiadó, Budapest. 350 pp.
CSAPODY I. – BARTHA D. (1992): Útmutató védett növényeink ismeretéhez és
gyakorlati védelméhez. – Oktatási segédlet. Erdészeti és Faipari Egyetem
Erdőmérnöki Kar, Sopron. 72 pp.
CSAPODY I. – SZODFRIDT I. (1970): Természetes erdőtípusok védelme. – Az Erdő
19: 22-226.
CSAPODY V. (1953): A rizs gyomnövényei. – Annales historico-naturales Musei
Nationalis Hungarici (4.) 45: 35-45.
CSEÖRGHEŐ A. (1889): A hévvízi tündérrózsa ügyében. – Természettudományi
Közlöny 21: 456.
CSONTOS P. – LŐKÖS L. (1992): Védett edényes fajok térbeli eloszlásvizsgálata a
Budai-hegység dolomitvidékén. – Szünbotanikai alapozás természetvédelmi
területek felméréséhez. – Botanikai Közlemények 72 (2): 121-143.
DABÓCZY E. (1900): Trapa natans fejlődési, fiziológiai-anatómiai s biológiai viszonyai.
– Természettudományi Közlöny 32: 478-479.
DARÁNYI I. (1909): A természeti emlékek fenntartása. – Erdészeti Lapok 48: 519-
526.
DE POTTERE G. (1923): Az 1923. évi párizsi nemzetközi természetvédelmi
kongresszusról. – Erdészeti Lapok 62: 222-225.

56
DÉCHY M. (1912): A természet védelme és a nemzeti parkok. – Természettudományi
Közlöny 44: 81-99.
DEGEN Á. (1895): Hazánk homokpusztáinak egy bennszülött szegfűve (Dianthus
diutinus Kit.). – Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz 27: 24-27.
DIÓSZEGI S. – FAZEKAS M. (1807): Magyar füvész könyv. – Reprint kiadás: Múzsák
Közművelődési Kiadó, Budapest. 1988.
EBERLE, G. (1979): Pflanzen unserer Feuchtgebiete und ihre Gefährdung. – Verlag
von Waldemar Kramer, Frankfurt am Main. 236 pp.
EHRLICH, P. – EHRLICH, A. (1995): A fajok kihalása. – Göncöl Kiadó, Budapest. 359
pp.
FACSAR G. (1990): Magyarország Rosa flórájának veszélyeztetettségi és
természetvédelmi helyzete. – Lippay János Tudományos Ülésszak előadásainak és
posztereinek összefoglalói. KÉE Kiadványai. pp.: 145-146.
FARKAS S. (1990): Kézikönyv a Tolna megyében észlelt védett növényfajok
felismeréséhez (Tolna megye védett növényei) – Babits Művelődési Központ,
Szekszárd, 250 pp.
FÄLLER J. (1943): Növényeink a népies gyógyászatban, kuruzslásban, babonában. –
Bölcsészdoktori értekezés. Készült a Debreceni M. Kir. Tisza István-
Tudományegyetem Növénytani intézetében. Nagy Károly Grafikai Műintézetének
nyomása, Debrecen. 63 pp.
FEKETE G. (1996): A hazai biodiverzitás: feltárás, megértés, megőrzés. – Természet
Világa 127. II. különszám: 16-19.
FLATT K. (1886): Védelmet a magyar Lotos-virágnak! – Nagyvárad 1886: 265., 266. sz.
FÖLDVÁRY M. (1928): A Balaton környékének természeti emlékei. – Erdészeti
Kísérletek 30: 319-352., 407-409.
FÖLDVÁRY M. (1929): A Balaton környékének természeti emlékei. – A Természet 25
(5-6): 49-50., (7-8): 70-73., (9-10): 92-94., (11-12): 110-111., (15-16): 148-151.
FÖLDVÁRY M. (1931): A rigóci természetvédelmi liget. – Természettudományi
Közlöny 63: 430-434.
FÖLDVÁRY M. (1932): Természeti emlékek a Mecseken és környékén. – Erdészeti
Lapok 71: 462-475., 594-614., 703-721.
FÖLDVÁRY M. (1933): A Bakonyhegység és Bakonyalja természeti emlékei. –
Erdészeti Lapok 72: 20-35., 321-331., 510-527., 662-672., 799-814., 943-953., 1023-
1033.
FÖLDVÁRY M. (1934): A hazai természetvédelem napjainkban. – Debreceni Szemle
8: 337-347.
FÖLDVÁRY M. (1934, 1935): Felsődunántúli természeti emlékek. – Erdészeti Lapok
73: 579-604., 698-715, 821-930, 1053-1086, 74: 171-188, 272-286.
FÖLDVÁRY M. (1943): Hazai védett természeti emlékek. – Pótfüzetek a
Természettudományi Közlönyhöz 75: 74-81.
FRANK N. – KIRÁLY G. – TÍMÁR G. (1998): Vörös lista. A hazai Laitaicum védett és
veszályeztetett edényes növényfajai. – A Soproni Műhely különszáma, Sopron. 68
pp.

57
GALAMBOSI B. (1980): Termesztési tapasztalatok magról nevelt Adonis vernalis L.
növényekkel. – Botanikai Közlemények 67 (4): 307-311.
GELETA F. (1969): A szúrós csodabogyó jerlentősége. – Az Erdő 104 (5): 221-226.
GELETA F. (1969): A szúrós csodabogyó. – Természet Világa 100 (8): 359.
GOMBOCZ E. (1935): Az első hatóságilag védett növény hazánkban. –
Természettudományi Közlöny 67 (5-6): 106-108.
GOMBOCZ E. (1936): A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. – Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest. 636 pp.
GOMBOCZ E. (1941): A Társulat és a természetvédelem., Természetvédelem. In:
GOMBOCZ E.: A Királyi Magyar Természettudományi Társulat története 1841-
1941. – Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest. pp.: 281-288., 372-
376.
GOMBOCZ E. – HORVÁT A. O. (1939): Kitaibel Pál Baranyában. – Sep. a Ciszterci
Rend pécsi Nagy Lajos Gimnáziumának 1938-39. évi értesítőjéből. – Taizs J.
Könyvnyomda, Pécs. 54 pp.
HANUSZ I. (1899): A vad virágok védelméről. – Természettudományi Közlöny 31: 43.
HERMAN O. (1878): „Veto” vagy inkább kérés egy érdekes növény érdekében. –
Természetrajzi Füzetek 2: 76-79.
HÉDER I. (1950): A kopárfásítás problematikája az Erdészeti Tudományos Intézet
ötéves tervében. – Mezőgazdasági Tudományos Közlemények (Mezőgazdasági
Kísérletügyi Központ negyedévi kiadványai) 2: 187-194. + 4 fénykép.
HOLLÓS L. (1912): A Ruscus aculeatus L.-ről. – Magyar Botanikai Lapok 11: 279.
HORÁNSZKY A. (1981): Vadtelepítés és ökológiai szemlélet. – Búvár 36 (2): 79.
HORVÁT A. O. (1940): A pécsi piac vadvirágai. – Búvár 1940 (6): 257-259.
HORVÁTH A. (1991): A tátorján (Crambe tataria Sebeók) magyarországi védelmének
cönológiai és ökológiai alapjai. – Természetvédelmi Közlemények 1 (1): 23-38.
HORVÁTH E. – JEANPLONG J. (1962): Vas megye ritka és védelmet érdemlő
növényei. – Vasi Szemle 16: 19-42
HORVÁTH F. – DOBOLYI Z. K. – MORSCHAUSER T. – LŐKÖS L. – KARAS L. –
SZERDAHELYI T. [szerk.] (1995): Flóra adatbázis 1.2 – Taxonlista és attribútum
állomány. – MTA ÖBKI Vácrátót. 267 pp.
IGMÁNDY J. (1931): Adatok Hajdú vármegye növényzetéhez. – Debreceni Szemle 5
(4): 188-189.
ILOSVAY L. (1930): A természet védelme külföldön és hazánkban. –
Természettudományi Közlöny 62: 257-273.
IUCN Threatened Plants Unit (IUCN Conservation Monitoring Centre) Kew, UK
(1983): List of rare, threatened and endemic plants in Europe (1982 edition) –
European Comittee for the Conservation of Nature and Natural Resources,
Strasbourg, 1983.
JAKUCS L. (1989): Megvédhető-e a dunántúli karsztvíz? – Élet és Tudomány 44 (24):
739-741.
JÁVORKA S. (1929): A bakonyi vénhedő tiszafa. – Természettudományi Közlöny 61:
264-268.

58
JÁVORKA S. (1932): A tátorján Magyarországon. – Természettudományi Közlöny 64:
428-432.
JÁVORKA S. (1949): A tiszafa pusztulása az európai erdőkben. – Természet és
Technika 108: 759.
KAÁN K. (1932): A természet védelmében. – Természettudományi Közlöny 64: 97-
103.
KAÁN K. (1932): A természetvédelem és a természeti emlékek. – Kir. Magyar
Természettudományi Társulat, Budapest. 1932. 312 pp.
KALOTÁS Zs. (1993): Új lista a védett fajokról. – Átértékelés és bővítés. –
TermészetBúvár 48 (4): 15-17.
KALOTÁS Zs. (1997): Módosult a védett fajok listája. A hibrid fajok is oltalmat
kaptak. – TermészetBúvár 52 (1): 16-17.
KÁRPÁTI Z. (1938): Érdekes és újabb növényelőfordulások Sopron környékén. –
Soproni Szemle 1938 (1-2): 74-84.
KÁRPÁTI Z. (1962): Természetvédelmünk néhány növénytani problémája. – Búvár 8:
131-133.
KELEMEN J. (szerk., 1997): Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú
kezeléséhez. A KTM Természetvédelmi Hivatalának tanulmánykötetei 4. –
TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó, Budapest. 388 pp.
KERNER A. (1863): Das Pflanzenleben der Donauländer. – Innsbruck, Wagner'sche
Buchhandlung, 348 pp.
KESZTHELYI I. (1981): Természetvédelem. In: HORTOBÁGYI T. – SIMON T. (szerk.):
Növényföldrajz, társulástan és ökológia. – Tankönyvkiadó, Budapest. 496-517.
KIESELBACH Gy. (1943): A sulyom. – Természettudományi Közlöny 75 (4): 112-117.
KIRÁLY G. (1997): A Kőszegi-hegység flóra- és vegetáció-változásai az elmúlt 150
évben. – Tilia 5: 322-353.
KIRÁLY G. (szerk.) (2007): Vörös Lista. A magyarországi edényes flóra
veszélyeztetett fajai. [Red list of the vascular flora of Hungary]. – Saját kiadás,
Sopron. 73 pp.
KIRÁLY G. (szerk.) (2009): Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei.
Határozókulcsok. – Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő.
KIRÁLY G. – VIRÓK V.– MOLNÁR V. A. (szerk.) (2011): Új magyar füvészkönyv.
Magyarország hajtásos növényei. Ábrák. – Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság,
Jósvafő. 676 pp.
KOVÁCS M. – PRISZTER SZ. (1974): A flóra és a vegetáció változása Magyarországon
az utolsó száz évben. – Botanikai Közlemények 61 (3): 185-197.
KOVÁCS M. – PRISZTER SZ. (1974): Pusztuló növényvilágunk. – Búvár 29 (12): 329-
332.
KOVÁCS M. – PRISZTER Sz. – CSAPODY I. – SZODFRIDT I. (1977): Védelmet kívánó
növényfajaink és növénytársulásaink. – MTA Biológiai Osztályának Közleményei
20: 161-194.
KUBINYI Á. (1842): Magyarországi mérges növények. – Budán, a Magyar Királyi
Egyetem betűivel. (Reprint kiadás: ÁKV reprint sorozat 1983.) 84 pp. + 30 színes
tábla.

59
LENGYEL B. (1897): Hazánk néhány nevezetes nagy fája. – Természettudományi
Közlöny 29: 441-461.
LENGYEL G. (1936): Természetvédelem a pótharaszti pusztán. –
Természettudományi Közlöny 66: 472-476.
LESS N. (1991): A természetvédelem és a vadkár kapcsolatáról. – Erdészeti Lapok 126
(3): 88.
LUCAS, G. – SYNGE, H. (1978): The IUCN Red Data Book. IUCN Threatened
Plants Comittee, Kew, Richmond.
LUCAS, G. – WALTERS, S. M. (1976): List of rare, threatened and endemic plants for
the countries of Europe. – IUCN Threatened Plants Comittee, Kew, Richmond.
MARGITTAY R. (1941): Védett tátorjántelep Balatonkenesén. – Búvár 7: 313.
MARKOVICS T. (1997): Védett növényfajok szaporítása és visszatelepítése egykori
élőhelyeikre. – Kitaibelia 2 (2): 311-312.
MÁGOCSY-DIETZ S. (1893): A Nymphaea thermalis védelméről. – Természettudományi
Közlöny 25: 381.
MÁTYÁS CS. (1981): Vadtelepítés – károkkal. – Búvár 36 (2): 79.
MOESZ G. (1917): A Tragus racemosus és Ceterach officinarum védelme Németországban.
– Botanikai Közlemények 16: 128.
MOLNÁR V. A. (1999): Mit tehetünk Magyarország növényvilágáért?, A magyar
növényvilág védelme., Nemzetközi Vörös Listák és természetvédelmi
egyezmények., A magyar flóra veszélyeztetettsége. In: FARKAS S. (szerk.):
Magyarország védett növényei. – Mezőgazda Kiadó, Budapest. pp.: 11-12., 14-25.,
26-28., 29-42.
MOLNÁR V. A. (1999): Flóravédelem 1. rész. A hazai növényvilág védelmének
kezdetei. – Élet és Tudomány 54(11): 331-334.
MOLNÁR V. A. (1999): Flóravédelem 2. rész. Mit védünk, miért és hogyan? – Élet és
Tudomány 54(12): 359-362.
MOLNÁR V. A. (2003): Rejtőzködő kincseink. Növényritkaságok a Kárpát-
medencében. – Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék – WinterFair Kft.
Debrecen – Szeged. 232 pp.
MOLNÁR V. A. (szerk., 2011): Magyarország orchideáinak atlasza. – Kossuth Kiadó,
Budapest. 504 pp.
MOLNÁR V. A. – LUKÁCS B. A. (2014): Belvizes szántók. Átok vagy áldás? – Élet és
Tudomány 69(15): 454–456.
MOLNÁR V.A. – LOVAS-KISS Á. – SÜVEGES K. (2014): Orchideák – kultúrtájban.
Madár-sisakok, nőszőfüvek és nyárültetvények. – Élet és Tudomány 69(40): 1254–
1256.
NAGY J. (1917): A Magyar Alföld két pusztuló növénye: a kolokán és a sulyom. –
Természettudományi Közlöny 49: 838-839.
NÉMETH F. (1975): Magyarország endemikus, pannon jellegű, reliktum, és ritka
növényfajainak névsora. OKTH, Budapest. (Kézirat.)
NÉMETH F. (1980): A veszélyeztetett növényfajok Vörös Könyve. – Búvár 35 (3):
115-116.

60
NÉMETH F. (1980): A Vörös Lista és kódolása. – kézirat. – Módosítva megjelent
1995-ben: HORVÁTH F. és mtsai. (szerk.): Flóra adatbázis 1.2 – Taxonlista és
attribútum állomány. – MTA ÖBKI Vácrátót, 1995. pp.: 43-50.
NÉMETH F. (1982): Már rendelet védi! Vadontermő ritka növényeink. – Búvár 37 (7):
291-293.
NÉMETH F. (1987): Fogyatkozó növényvilág – A Vörös Könyv figyelmeztetése. –
Búvár 42 (6): 21-23.
NÉMETH F. (1989): Növényvilág. Száras növények. – In: RAKONCZAY Z. (szerk.):
Vörös Könyv. Akadémiai Kiadó, Budapest. pp.: 263-321.
NÉMETH F. (1995): Elvek és módszerek. In: IUCN: Nemzeti ökológiai hálózat –
Javaslat a környezet- és természetbarát területhasznosításra. – IUCN Gland, Svájc
és Budapest, Magyarország. 88 pp. + 13 térkép.
NÉMETH F. – GYURKÓ G. (1977): Vadflórabegyűjtő utak 1975-ben. – Agrobotanika
18: 105-117.
NÉMETH F. – SEREGÉLYES T. (é.n.): Ne bántsd a virágot. Néhány ritkaság a hazai
növényvilágból. – Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal – Magyar
Távirati Iroda, Budapest (1982). 132 pp.
NÉMETH F. – SEREGÉLYES T. (1985): 88 színes oldal tavaszi vadvirágokról. –
Mezőgazdasági Kiadó, 96 pp.
ORBÁN B. (1870): A Székelyföld leírása – történelmi, régészeti, természetrajzi s
népismei szempontból. IV. kötet. – Ráth Mór kiadása, Pest.
OROSZI S. (1986): A magyar természetvédelem kezdetei. – Országos Erdészeti
Egyesület, Budapest. 219 pp.
PADOS J. (1867): Még egyszer Magyarország méregfájáról. – Erdészeti Lapok 6: 468-
470.
PAPP L. (1997): Nyírségi és környékbeli védett növényfajok szaporítási kutatásai,
mentési kísérletei és ezek eredményei. – Kitaibelia 2 (2): 317-319.
PAUER A. (1932): Vas vármegye természeti emlékei. Különnyomat a csornai
premontrei kanonokrend szombathelyi Szent Norbert Gimnáziumának 1931-32.
évi Értesítőjéből. – Martineum Könyvnyomda Rt., Szombathely, 66 pp.
PETRIKOVITS L. (1943): A sulyomtermés gyűjtése és felhasználása a Tisza vidékén. –
Természettudományi Közlöny 75: 216.
PINKE Gy. (1995): Kísérlet botanikai szempontból értékes gyomnövényeink
összeírására. – Acta Agronomica Óváriensis 37 (2): 153-175.
PRISZTER SZ. (1984): Magyar növénynevek Kitaibel Pál útinaplóiban. –
Orvostörténeti Közlemények (Communicationes de Historia Artis Medicinae) 107-
108: 161-175.
RAPAICS R. (1929): Öreg fák, ősi legendák. – Természettudományi Közlöny 61: 721-
735.
RAPAICS R. (1940): Kíméld a virágot! – A Természet 36 (7): 94-95.
RÉDL R. (1929): A bakonyi tiszafa pusztuló új lelőhelye. – Veszprémi Gimnázium
Értesítője 1929: 4.
SAJÓ K. (1899): A tiszafáról. – Erdészeti Lapok 38: 1400-1420.

61
SAJÓ K. (1902): A pusztuló állati és növényi kincsek megmentése Németországban. –
Természet 5 (4-5):
SAJÓ K. (1902): A természetnek fenntartott területekről. – Erdészeti Lapok 41: 221-
226.
SAJÓ K. (1904): Az ős-természet maradványainak megmentése. – Uránia 5: 391-392.,
446-448.
SAJÓ K. (1905): Az ős-természet kincseinek megmentése. – Természettudományi
Közlöny 37: 705-739.
SÁNTA A. – SEREGÉLYES T. – VIDA G. (1995): Természetvédelem. – In: JÁRAIné-
KOMLÓDI M. (szerk.): Pannon Enciklopédia. Magyarország növényvilága. –
Dunakanyar 2000, Budapest. pp.: 318-337.
SCHERMANN Sz. (1923): Nemzetközi természtvédelmi kongresszus Párizsban. –
Természet 19: 54-56.
SCHILBERSZKY K. (1888): A Nymphaea thermalis D. C. Nyilt levél Fuchs Emil
Budapest. fővárosi főkertész úrhoz. – Kertészeti Lapok 3: 313.
SCHILBERSZKY K. (1889): A hévvízi tündérrózsa budai termőhelye. –
Természettudományi Közlöny 21: 370-374.
SCHILBERSZKY K. (1889): A hévvízi tündérrózsa ügyében. – Természettudományi
Közlöny 21: 513.
SCHILBERSZKY K. (1889): A józsefhegyi forrástó. A Nymphaea thermalis D. C.
budapesti (lukácsfürdői) termőhelye 1889-ben. – Kertészeti Lapok 4: 177-180.
SCHILBERSZKY K. (1889): A megmentett hévvízi tündérrózsa. – Kertészeti Lapok 4:
266-268.
SCHILBERSZKY K. (1906): Indoklás a hazai természeti ritkaságok védelme és
gondozása ügyében felolvasott bizottsági határozati javaslathoz. – Növénytani
Közlemények 5: 110.
SCHILBERSZKY K. (1911): Az ősi fákról. – A Kert 17: 397-402., 427-433., 462-465.,
492-496.
SEREGÉLYES T. – S. CSOMÓS Á. (1995): A Sásdi-rétek (Káli-medence) botanikai
értékei és élőhely-rekonstrukciója. – Kanitzia 3: 33-50.
SIMON T. (1991): Növényfajok és társulások természetvédelmi értékének becslése. –
Természetvédelmi Közlemények 1: 99-114.
SIMON T. (1996): Növénytársulások, működő biológiai rendszerek megőrzése. –
Természet Világa 127. II. különszám: 24-28.
SIMONKAI L. (1886): Pusztulás fenyegeti a Móma hegység tündérforrását. – Alföld
(Arad) 1886. márc. 17.
SOMLYAY L. (1995): Amit a Teleki-virág példája sugall. Felelőtlenség az önkényes
áttelepítés. – TermészetBúvár 50 (5): 23.
SOÓ R. (1935): A pusztuló Bátorliget. – Természettudományi Közlöny 67: 14-21.
SZABÓ L. – HORVÁTH ZS. – PINTÉR I. (1974): A természetes flóra géntartalékai
Magyarországon. – Agrobotanika 15: 57-80.
SZILÁGYI G. (1979): Vízveszély és vízvédelem a bányászatban. – ÉT 34 (13): 387-390.
TALLÓS P. (1954): A pápakovácsi láprét növénytársulásai és fásítása. – Erdészeti
Kutatások 4: 55-69.

62
TALLÓS P. (1959): Erdő- és réttípus tanulmányok a Széki-erdőben. – Erdészeti
Kutatások 6: 301-350.
TÍMÁR G. (1996): Vörös Lista. A Soproni-hegység védett és veszélyeztetett edényes
növényfajai. – A Soproni Műhely különszáma, Sopron. 49 pp.
TIMÁR L. (1953): Vadvirágok Szeged piacain. – Annal. Sect. Horti- et Viticulture
Universitatis Scient. Agriculturae 11 (2): 109-116.
TUZSON J. (1914): Jegyzetek a magyar flóra néhány növényéről. – Botanikai
Közlemények 3: 138-142.
TUZSON J. (1916): A Polygala sibirica védelme (Der Schutz der Polygala sibirica in
Ostungarn) – Botanikai Közlemények 15: 109. ill. 32-33.
UJVÁROSI M. (1973): Gyomnövények. – Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 833 pp.
VARGA L. (1936): Sopron környékének hatóságilag védett növényei. –
Természettudományi Közlöny 68: 433-434.
VARGA Z. (1996): Fajképződés és biológiai sokféleség. – Természet Világa 127. II.
különszám: 11-15.
VÖRÖSS L. Zs. (1975): A csodabogyó Baranyában. – Búvár 30 (3): 124-125.
VÖRÖSS L. Zs. (1976): Szársomlyó ritka növényei. – Búvár 31 (5): 207-210.
WALTERS, K.S. - GILLETT, H.J. [eds] (1998): 1997 IUCN Red List of Threatened
Plants. Compiled by the World Conservation Monitoring Centre. IUCN - The
World Conservation Union, Gland, Switzerland and Cambridge, UK. lxiv + 862
pp.
ZÓLYOMI B. (1969): Földvárak, sáncok, határmezsgyék és a természetvédelem. –
Természet Világa 100 (12): 550-553.
ZÓLYOMI B. (1983): Jávorka Sándor és a természetvédelem. – Búvár 38 (5): 221.
ZSOLDOS I. (1995): Lopott virágok. – Élet és Tudomány 50 (14): 436-437.

63
 TARTALOM

A magyar növényvilág védelme .......................................................................... 1

Miért van szükség a természet védelmére? ...................................................... 1
Hogyan valósul meg a növények védelme Magyarországon? .........................2
A növényfajok védetté nyilvánításának szempontjai .......................................3
A növényvilág védelmének hazai története......................................................5
A „történelmi” előzmények............................................................................................. 5
A „hőskor”....................................................................................................................... 10
Védett növények Magyarországon ............................................................................... 17
Aktív természetvédelem.................................................................................. 22
Nemzetközi vörös listák és természetvédelmi egyezmények .......................... 24
Nemzetközi vörös listák............................................................................... 25
Nemzetközi természetvédelmi egyezmények.............................................. 27
A magyar flóra veszélyeztetettsége ................................................................... 28
Veszélyeztető tényezők................................................................................... 31
A termőhelyeket érintő veszélyeztető tényezők......................................................... 32
Területi igénybevétel .................................................................................................... 33
Művelési mód megváltoztatása................................................................................... 33
A termőhely, a vegetáció (és vele együtt a növényfajok) mechanikai károsítása 41
Közvetlenül a növényeket veszélyeztető tényezők .................................................... 41
Virágszedés, növénygyűjtés, kereskedelem ............................................................... 41
Túlzott létszámú vadállomány .................................................................................... 45
Elszaporodott rágcsálók kártétele .............................................................................. 46
„Beolvasztó” (introgresszív) hibridizáció.................................................................. 46
„Gyomirtás” .................................................................................................................. 47
Tudományos célú növénygyűjtés ............................................................................... 49
Növényfényképezés ..................................................................................................... 50
Az emberi tevékenységnek a növények veszélyeztetettségét csökkentő hatása . 51
Felhasznált és ajánlott irodalom....................................................................... 55

64
View publication stats