Alonso Quijano, a Pierre Mé nard szerző je

A fordítá s metaforá ja é s a metafora fordítá sa

Traduttore – traidore (?)

Eco szerint (: La Mancha és Bábel között –irodalomról ) hűnek kell maradni a könyvekhez,
noha az értelmezés szabadsága felkínálja a több szinten való olvasást, de tiszteletet kell
tanúsítani irántuk. „A világ zárt könyv, ami egy olvasatot enged” ezzel szemben az
elbeszélés nyitott mű, amennyiben a világról meglévő információkat tarthatónak véljük
(egy új történelemfelfogás v matematikai felfedezés változtathat ezen), és közben a
könyvek eseményei örökké igazak maradnak. A vallási különvéleményt elfogadjuk, de
ezekhez a tényekhez tartjuk magunkat, elválasztják, mi nem lehet szabad értelmezés
tárgya (pl Julien Sorel előre megfontolt szándékkal ölt v. hirtelen elhatározásból-a
szöveg megengedi mindkét értelmezést). Egy értelmezés számára fontos lehet egy
látszólag jelentéktelen körülmény is (Poe az elveszett levélben pl a levél helye a szöveg
szerint fontos, A Három testőrben az évszaknak megfelelő öltözet/viselkedés
realisztikus).  így, az irodalom az igazság egy képzeletbeli mintáját kínálja.

↓
Az irodalmi igazság visszatükröződik abban, abban, amit hermeneutikai igazságnak
nevezünk, mert ha nincs a szövegben semmi, ami alapját képezheti bizonyos
feltételezéseknek, akkor nem hagyatkozhatunk rá; tehát az irodalom világában „le lehet
tesztelni”, hogy az értelmezőnek van-e valóságérzékelése v. csak a saját fantáziájára
hagyatkozik.
A fantázia és a valóság ellentéte, vagy összeegyeztethetősége fordítói szempontból
többek közt a nyelv nem anakronisztikus és nem inkoherens használatának kérdésében
manifesztálódik, mely kérdéskörben a szerkesztő és a fordítás egyéb utómunkáit
elvégző szakemberek segédkeznek. Én azonban egy másik fantazmagórikus, mégis a
valóságábrázolás egyik igen jeles példájával szeretném illusztrálni e konfliktus
létrejövésének lehetőségét és megoldását. Borges Az olvasó babonás etikája c. művében
Cervantes stilisztikai gyengesége mellett a tökéletes oldal és a halhatatlanságra számot
tartó oldal különbségének rejtélyét is felfedi.

.Góngora verseiben egyetlen sort sem lehet büntetlenül megváltoztatni (legalábbis ezt
állítják a szöveg közreadói); bezzeg a Don Quijote posztumusz csatákat nyer a fordítói
ellen, s túlél minden gondatlan kiadást.”

Borges nem csak eme írással állít emléket a Don Quijoténak: A Pierre Ménard, a Don
Quijote szerzője, melyre előadásom címével s utalok, más szemszögből közelít a mű
öröklétéhez illetve a szerző vagy a fordító szerzőiségéhez: A lá tható életmű vet, amit ez az
elbeszélő há trahagyott, kö nnyű szerrel és rö viden elsorolhatjuk. – Nos, ahogy Kutasy
Mercédesz Pierre Menard, az MTMT szerzője c. írá sá ban olvashattuk (É let és irodalom
2021 jú nius 25), filoló gusként e lá tható életmű folyamatos termelését kell megvaló sítanunk; de
anélkü l, hogy erre bő vebben kitérnék, maradjunk Borges Pierre Ménard-já mná l:

„Akik azzal gyanúsították meg Ménard-t, hogy egy kortárs Don Quijote megírásának
szentelte életét, rágalmazzák fényes emlékét. Nem más Don Quijoté-t akart papírra vetni
- ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t.

Az elgondolt kezdeti módszer viszonylag egyszerű volt. Jól tudni spanyolul, visszanyerni
a katolikus hitet, harcolni a mórok vagy a török ellen, elfelejteni Európa 1602 és 1918
közötti történelmét, Miguel de Cervantesnek lenni. Pierre Ménard-t foglalkoztatta ez az
eljárás (tudom, hogy már elég ügyesen kezelte a tizenhetedik századi spanyol nyelvet),
de elvetette, mivelhogy könnyű. Talán inkább mert képtelenség! - mondhatja az olvasó.”

Nos, pontosan ez az, ahol a fordító és a szerző alakja úgymond összeér, hiszen
mindkettőjük szerepe, amennyiben, ha nem is örök, de maradandó, hiteles és közérthető
írás megalkotására törekszenek, sok esetben abban áll, hogy láthatatlanok maradjanak.
Ezzel kapcsolatban idézem Cortázartól a Sehol sem teljesen jelen című esszé egyik
idevágó gondolatát: „Sok mindenben örökre gyerek maradok, de az a fajta gyerek,
akiben kezdettől ott él a felnőtt is, s amikor a kis szörnyeteg valóban felnő, továbbra is
magában hordja a gyereket, s ez nel mezzo del cammino a világra nyitottság legalább
kétféle útjának ritkán békés egybeesését eredményezi./Érthetjük mindezt
metaforikusan is, mégis feltétlenül olyan természetre utal, amely a gyermeki szemléletet
nem áldozza fel soha a felnőtt világképéért, s a kettő egymás mellé rendeltségének
következtében - amitől költővé, netán bűnözővé, meg persze kronópiává és humoristává
is válhat (hogy mi lesz belőle, csak arányok, hangsúlyeltolódás és választás kérdése:
egyszer játszom, egyszer ölök) - egyetlen rendszerben se érzi magát igazán otthon, s a
hálókban, amelyeket az élet sző s ahol mi vagyunk a pók meg a légy is, nincs teljesen
jelen, egyikben sem. Sok írásomat excentrikusnak bélyegzik, mivel nem vagyok hajlandó
világos különbséget tenni élet és írás között; s ha az életem során sikerül is olykor azt a
benyomást keltenem, hogy bizonyos fokig részt veszek a körülményeim adta
viszonyokban, a jelenlétem mindig nyilvánvaló és letagadhatatlan abban, amit írok,
hiszen épp ezért írok, hogy ne kelljen teljesen, csak félig jelen lennem. (...)” 1.
Mondhatni ehhez közeli a hasonlat jelenik meg meglepő módon Borisz Paszternák
Shakespeare-fordításaihoz írott feljegyzéseiben:

„A gyilkosság borzasztó és veszélyes dolog. Mielőtt végrehajtja valaki, mindent alaposan

át kell gondolnia, minden lehetőséget figyelembe kell vennie. A hőseik helyett
gondolkodó Shakespeare és Dosztojevszkij az előrelátás adottságával és a saját
képzeletükkel, azonos képzelőerővel ruházzák föl őket. Az alkotók és hőseik itt is, ott is

1
Cortázar, Julio: Sehol se teljesen jelen. En: Nagyvilág, 2004 (49. évfolyam, 1-12. szám)2004 / 12. szám. Ford.
Imrei Andrea. Forrás: https://adt.arcanum.com/hu/view/NagyVilag_2004/?query=cort%C3%A1zar%20julio
%20sehol%20se%20teljesen%20jelen&pg=1045&layout=s. Megtekintés dátuma 2023-01-09.
egyforma képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy idejében elrendezzék a részleteket. A
bűnügyi vagy detektívregény kettős, megemelt realizmusa ez, óvatos, körültekintő, akár
maga a gyilkosság.”

Ahogy Paszterná k Shakespeare-fordítá saihoz írott feljegyzéseiben írja, a szerző ,

szü kségképpen belehelyezi magá t a gyilkos bő rébe, ugyanú gy, ahogy a fordító – kinek a
bő rébe? Természetesen a fordító az olvasó szemével kell, hogy kezelje a textust, hiszen
az ő bírá ja a befogadó . A befogadá s aktusa pedig nem pusztá n a verbá lis kommuniká ció n
keresztü l zajlik: a nyelv elő tti illetve a nyelven tú li kommuniká ció s eszkö zö k éppú gy
részt vesznek a jelentéskö zvetítésben. Radnó ti Sá ndor így fogalmaz, AZ
OLVASHATATLANSÁ G ALLEGÓ RIÁ I című mű vében:

A nyelv maga kibonyoló dik azokbó l a nyelven kívü li viszonyokbó l, amelyeket –

meglehet, az elgondolható t vagy aká r érezhető t preformá lva – jelö l, és abszolú t
autonó miá ra tesz szert; a nyelven belü li energiá k szabad já tékba fognak. Ekö zben
„a szü kségletek vezérelte nonverbá lis tartomá nnyal” (283. 210.) két dolog
tö rténhet: vagy talá n, vagy bizonyosan „a nyelv kedvéért létezik” (uo.). Az első
esetben „képtelenség eldö nteni, hogy Proust azért talá lta-e fel a metaforá kat, mert
bű nö snek érezte magá t, vagy bű nö snek kellett nyilvá nítania magá t, csak hogy
haszná t vegye sajá t metaforá inak”

A fenti idézet tö bbek kö zt Paul de Man, Az olvasá s allegó riá i c. írá sá ra

reflektá l, melynek egyik fontos pontja a metafora. Elő adá som alcíme a metafora
fordítá sa, a fordítá s metaforá ja, erre adok magyará zatot a kö vetkező kben: a nyelvi,
nem nyelvi, kulturá lis és szimbolikus szö vegrétegekben meghozott fordító i és
fordítá s utá ni szö vegalkotó i dö ntések kapcsá n ismét Ecot idézem La Mancha és
Bá bel kö zö tt, aki első ként Todorovhoz fordul a szimbó lum egy lehetséges
definíció já ért.: „a szimbolikus minden, nyelvben meglévő má sodlagos
jelentésrétegekkel tö rténő azonosítá sa. A kétértelmű ség, vagy a
metafora(szá mtalan értelmezés, kulturá lis konvenció k szerint) nem tartoznak a
szimbó lumok kö zé. A metafora Eco megfogalmazá sá ban szó szerinti értelemben
hamis/furcsa/értelmetlen.

Ebben a metaforikus, szimbolikus, nyelv elő tti, nyelv utá ni bá beli

zű rzavarban teremt a fordító egy adott kor konszenzusainak megfelelő rendet,
értelmet. De ahogy azt má r Borges is felvetette az ö rö kérvényű La manchai
zű rzavarral, ami egészen Bá belig tart, nem minden esetben a nyelviség, a fordító
adott korá hoz alkalmazkodó , egyességes megoldá sai azok, amelyek á ltal egy mű
halhatatlan lesz. Egy korá bbi tanulmá nyomban Shakespeare Hamletjét kö vettem
végig az izlandi legenda Hamlodijá tó l Stoppard Rosencranc és Guildensternjén
keresztü k (anélkü l, hogy mos minden feldolgozá st felsorolnék) Heiner Mü ller
Hamletgépéig, arra a konklú zió ra jutvá n, amelyre Borges is, hogy a fabula tú léli a
szü zsé metamorfó zisá t. Szintén ezt példá zza egy má sik eset, egy ugyancsak
színhá zi példa, legalá bb is valamelyest színhá zi: a nahuatl nyelven, spanyol
redondillá ban író dott Ollantay, melynek szerző isége anonim, avagy egyenesen
azonos a mű első lejegyző jének személyével. Magyar fordító ja Dobos É va, a
kiadvá ny elő szavá t Simor Andrá s alkotta. Padre Antonio Valdéz, az első írott forrá s
létrehozó já t egyesek szerző nek tekintik, s ezzel kapcsolatban