Reflektálás egy jelenségre

„Kétségtelen, hogy a világban több mint tízezer hangya, tízezer ember, tízezer remény,
félelem vagy rémálom létezik. Ám ha elfogadjuk a tízezres értéket, és ha elgondoljuk,
hogy minden metafora két különböző dolog összekapcsolásával jön létre, akkor – ha kellő
időnk volna – hihetetlenül nagyszámú metaforát alkothatnánk. Már elfelejtettem, amit
számtanból tanultam, de azt hiszem, úgy kapnánk meg az összeget, ha összeszoroznánk
10 000-et 9999- cel, azt meg 9998-cal és így tovább. A lehetséges kombinációk száma
persze nem végtelen, de azért próbára teszi a képzeletünket. Így könnyen felmerülhet
bennünk: hát akkor a költők vajon mi az ördögért használják minden korban s a világ
minden táján mindig ugyanazokat az alapmetaforákat, ha egyszer ennyi lehetséges
kombináció létezik? Hát, ezek itt a szemek és a csillagok, azok meg az idő és a folyó,
újból és újból...” Jorge Luis Borges: A metafora.

Típusok, formák, variációk. Mi a véleménye a metaforáról írott fenti

gondolatmenetről, a szerző érveiről? Értelmezze a költőkről és a költészetről írt
gondolatokat! Néhány költészettörténeti példára is utalva fejtse ki álláspontját!

A metafora egy nyelvi kép, melynek esetében két dolgot kapcsolunk össze, állítunk párhuzamba
valamilyen közös tulajdonságuk alapján; a közös tulajdonság alapja lehet a tényleges hasonlóság, de
akár a humor, az irónia, a groteszk eszköze is lehet az összekapcsolás; a két párba állított dolog
között valójában igen nagy a távolság az esetek döntő többségében, ettől válik ez a nyelvi kép olyan
érzékletessé, a közös tulajdonság az, ami hidat képez közöttük. A metonímia például ezzel szemben
az érintkezésen alapul, az ott összekapcsolt dolgoknak ténylegesen van közük egymáshoz, a
metaforánál viszont ,,távolság” van a két dolog között (Peti egy igazi oroszlán volt a ringben: Peti
és az oroszlán közös halmaza: bátorság, harciasság, agresszió).

A metaforák kérdésével sokan és sokféleképpen foglalkoztak már (Mark Johnson, George

Lakoff, Kövecses Zoltán pl.), ez a nyelvi kép talán a legfontosabb a sok trópus közül, hiszen
valójában ez szervezi mindennapi kommunikációnkat, még akkor is, ha erről eddig nem is volt
tudomásunk. A metaforák nem csupán a költők, írók kiváltságos eszköze, a mindennapi életben
számos metaforát használ az átlag beszélő maga is; ezeket a metaforákat bátran nevezhetjük
hétköznapi metaforáknak – George Lakoff és Mark Johnson: Metaphors we live by c. könyve után
szabadon –, hiszen mindenki ismeri és használja is őket: Nagyon rezeg a léc; Ez a kapcsolat
megfeneklett/zátonyra futott; Teljesen lefagytam a vizsgán; Jani egy igazi bika; Még emésztem a
dolgot; Jól megrágta magában a kérdést stb. Az igazság az, hogy a metaforák alkalmazási területe
sokkal inkább a hétköznapi beszélgetések világa (köznyelvi jelleg), semmint a szépirodalomé.

Borges maga is arra utal írásában, hogy a metaforák száma gyakorlatilag végtelen; a
kombinatorika módszerével talán el tudnánk jutni egy végső számhoz, ami megadná a világban
fellelhető összes metafora összegét, de az igazság az, hogy ez az összeg egy szimpla számsorral
nem definiálható. A metaforák mentális kapcsolatok az agyban, éppen ezért a kreativitáson és a
szubjektív értékítéleten múlik csupán, hogy ki mit mivel és hogyan kapcsol össze. Mivel minden
ember más és más, eltérő szociokulturális háttérrel rendelkezik, ezáltal az egyes emberek mentális
lexikonjában lévő szavak és fogalmak, illetve a közöttük lévő kapcsolatok is eltérőek lesznek,
vagyis a párosítások száma csakugyan szinte végtelen.

De miért van akkor ilyen kevés ,,aktív metafora”? Aktív metafora alatt a használat gyakoriságára
gondolok elsődlegesen, ezt a kérdést Borges is felveti a szövegben. Alapvetően mindenki eltérő
személyiség, és ez így is van jól, de az alapvető szociokulturális ismereteink mégiscsak azonosak.
Ennek oka, hogy ugyanabban a társadalomban, ugyanolyan szabályok és normák mentén
szocializálódtunk, ezáltal az ismereteink is nagyjából azonosak, közösek. Tudjuk, hogy mik a
szabályok, mit szabad és mit nem, mit vár el tőlünk az adott társadalmi közeg a viselkedés, a modor,
a tudás terén. A költészet is így működik, a nagy alkotók - bár minden korszakban születnek új
irányzatok, megközelítések, lásd lejjebb! - alapvetően ősi, az emberiség korával egyidős
toposzokkal dolgoznak, ezekben gondolkodnak. Ilyen toposz a szerelem, a baráti kapcsolatok, a
mulatás, a mulandóság/halál, a lét értelmének kérdése, a baráti kapcsolatok, a gyermekség stb.
Ezek a témák végesek és egyetemesek (minden korban megjelennek és jelentőséggel bírnak), s
természetes, hogy az egyes témákon belüli asszociációk is ismétlődő tendenciát mutatnak egy idő
után (ahogy Borges maga is említi, a szem egyenlő a csillagokkal, az idő pedig a folyóval a legtöbb
esetben, ezek az ,,ősmetaforák”).

Vannak olyan metaforák is, amelyek egy idő után ,,elkopnak”, majd visszatérnek, születnek új
metaforák is, amelyek idővel ,,hagyománnyá tudnak válni” a használat során. Sok olyan motívum
van, amely divatos volt egy időben, ilyen például a német romantika kék virág vagy vándorlás
motívuma (Goethe: A vándor éji dala, Chamisso: Schlemihl Péter), az évszakok, napszakok
metaforikája (Babits, Petőfi, Ady), a hasonmás-motívum (Kosztolányi: Esti Kornél kalandjai,
Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel, E. T. A. Hoffmann több műve). A metaforák alapvetően
úgy működnek, mint a szavak; egyes szavak eltűnnek, átalakulnak, módosul a jelentésük, esetleg a
morfológiai jellegük (alaktanuk), új szavak jönnek be a nyelvbe (jövevényszavak, idegenszavak), de
az alapvető szókincsünk magja változatlan marad, hiszen ezek már olyan régóta és olyan aktívan
használva vannak jelen a nyelvben, hogy nem tudnak kikopni onnan.

Természetesen egy költő igazi nagyságát éppen az adja meg, hogy hogyan tud mégis
kiemelkedni, valami újat, váratlant hozni mindezek ellenére a már jól ismert metaforakapcsolatok
világába. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy az egyes költészeti irányzatok,
egyes irodalomtörténeti korok változásai magukban hordozzák és hordozták az új témákat is, s az új
témák természetesen új képi világot is létrehoztak Vagyis a változás állandó, de az alapmotívumok,
a toposzok, az ,,ősmetaforák” változatlanok.

A költők, írók alapvetően maguk is emberek, de ami még fontosabb: embereknek írnak. Az
alkotó alapvető célja az, hogy az alkotása célt érjen, a befogadó be tudja fogadni az olvasottakat.
Éppen ezért az alkotó olyan témákat, olyan szóképeket és alakzatokat használ – talán tudatosan,
talán tudattalanul – , amelyek a befogadónak érdekesek és feldolgozhatóak lehetnek. Természetesen
voltak és vannak olyan korok, amelyekben az alkotó ,,önző” és nem ,,szolgálja ki” a befogadói
igényeket (posztmodern versek pl.), de alapvetően érdemes a már ,,jól bevált recepttől” nem eltérni,
és azokat a toposzokat és nyelvi képeket alkalmazni, amiket a befogadók szeretnek és elvárnak.
Ezek az ismétlődések lehetnek unalmasak, érdektelenek a szépirodalmat aktívan olvasóknak, de a
többség nem ilyen; ugyanez a tendencia figyelhető meg a filmek esetében is, a tömegfilmek
világában az egyes filmek dramaturgiai ,,csavarjai” nem igazi meglepetések azoknak, akik már sok
filmet láttak vagy sok könyvet olvastak. A tömegfilm szó előtagja azonban utalás is arra, - mint
egyfajta figyelmeztető -, hogy ezen filmek a tömegeknek szólnak, ezáltal az ő igényeiket elégítik ki
elsődlegesen.