Az ember filozófiája - Madách történelmi drámájának hatáselözményeiröl

Az irodalomkritika változatos módon tolmácsolta Madách elgondolásait az ember történeti létének

meghatározásáról és a történetiségröl magáról. Ez akármég szélsöséges formákat is öltött, hiszen ha
a dráma hatástörténetének utánajárunk, a dicshimnuszoktól a betiltásig sokminden elöfordult ez
alatt a majd 160 év alatt. Arra is akad példa, hogy ezen szélsöségeknek mintegy harmóniájával
próbálkozzon a kritikus, vagy hogy az egymásnak ellentmondó véleményeket közös nevezöre
hozza. Ebben a cikkben arra teszek kísérletet, hogy a felesleges utalásoktól megszabadítva
közeledjek Madách müve felé, ami hatását tekintve az egyik legnagyobb volumenü magyar
filozófiai munka. Persze kérdésként felmerülhet: mitöl filozófia, amikor a szépirodalomhoz tartozik
és miért a legnagyobb, mikor fogalmiság tekintetében elmarad olyan müvektöl, amelyekre itthon is
külföldön is egyaránt büszkék lehetünk. Nos, ha az irodalmi stílusra vonatkozik a kérdés, utalhatunk
Platónra magára is, aki nem átallotta a dialógusait hexameterben elöadni, s a verselés által gyakran
csak körülírta, máskor tréfásan utalva adta elö, amire "rávezetni" akart. Az irodalmi müfaj, ami a
Tragédia esetében a Dráma szintén alkalmas arra, hogy messzemenö következtetéseket lehessen
belöle levonni, s ha emellett további kételyek merülnek fel a müvészet és a filozófia határainak
átlépése kapcsán, gondolhatunk szintén Platónra, aki a müvészetet a "jó"-hoz vezetö útvezetönek
tüntette fel.

"Az ember tragédiájának" behatóbb elemzéséhez érdemes segítséget kérni. S hogy csakugyan a
leghitelesebb értelmezöt szólítsuk meg, érdemes magához a Szerzöhöz fordulni, aki számos
feljegyzésében, naplóbejegyzésében és leveleiben is részletes kommentárt bocsáthat
rendelkezésünkre. Az egyik ilyen feljegyzésben Madách a következöket írja:

"A mi értelmünk a jó és célirányosról éppen azon természettől van alakítva s absztrahálva, melyet
ítélni akarunk. A metafizika annak poézise, mit nem tudunk. //Tudomány csak akkor lesz, mikor
természettudomány lesz minden, így a morál és pszichológia is."

(Madách Imre összes müvei II, Révai Nyomda, Budapest, 1942. 752. oldal)

A tudásnak és a metafizikának ez az egy mondatba sürített összekapcsolódása Madách életében, ill.

"Az Ember Tragédiájában" különös jelentösséggel bír, hiszen, mint említettük, Madách maga is
filozófus volt.

//:Az elmúlt 200 évben, de különösen az elmúlt száz évben böséges szakirodalom segíti a kutatókat,
hogy a megfelelö filozófiai irányzatokat felfedezzék Madách müveiben és azokat néven nevezzék.
A témával kapcsolatban pl. Máté Zsuzsanna "Mit szabad remélnie Ádámnak" címü cikkére hadd
utaljak, melyben számos filozófiai irányzatot nevesít a Szerzö és ezeket összehasonlítja Madách
életmüvével, illetve konkrétan az Ember Tragédiájával. (Mit szabad remélnie Ádámnak? – Kant és
Madách Imre Az ember tragédiája: Pro Philosophia, 2005. 44. szám 84-94. o.)://

Ezzel a kijelentéssel nem abba a részletekbe menö összehasonlításokba szeretnék belemenni, hogy
bizonyos vélemények, vagy filozófiai nézetek hogyan fordulnak elö Madách müveiben. Elsödleges
értelemben arra kívánok ugyanis rávilágítani, hogy miként tekinthetö Madách filozófusnak.

A drámai irodalom és a filozófia összekapcsolása nem feltétlenül magától értödö. Ahogy a filozófia,
a szépirodalom is egyfajta emelkedett hangnemben születik, szemléletmódja eltér a hétköznapi
vizsgálódásoktól. A filozófiai esztétika pedig nemcsak annak az alapjait fekteti le, hogy milyen
gyakorlati szempontok érvényesülnek egy müvészi alkotás keletkezésekor, hanem annak is, hogy
mi maga a müvészet. A.E. Taylor írja: "Szókratésznek határozottan az a véleménye, hogy korának
müvészetében elsösorban egy olyan tendencia érvényesül, mely kimerül a laza, formátlan
komplexitás és változatosság önmagáért való szeretetében, és így mind a jellem, mind az ízlés
védelmében szükségesnek látja a mértékletes egyszerüséghez és a "klasszikusabb" müvészeti
elvekhez való visszatérést." (A.E: Taylor: Platón, Osiris, 391.o)

Talán nem csak nekem jut eszembe ennek kapcsán Kazinczy jól ismert mondata: "Jót s jól. Ebben
áll a nagy titok..." Madách a poézis, a müvészet lényegét maga is ebben a jóban és a már idézett
"célirányosban" látta megvalósulni. A fent idézett Madách-féle jegyzetnek a másik mondata még
velösebb:
"A metafizika annak poézise, mit nem tudunk." Immanuel Kantnak sajátos recepciója ez, aki maga
is a tudást vette elöször górcsö alá, s aki ezt kifinomult mozdulatokkal különítette el mindattól, ami
metafizika. A tudomány mindenki által megszerezhetö tudás arról, ami az érzékeink világához
tartozik, elvont fogalmakat lehet róla alkotni, amikre logikai következtetések igazak. Madách azt
írja, hogy még a morál és a pszichológia is alkalmas arra, hogy tudománnyá legyen. A metafizikáról
azonban másképp vélekedik, azzal ugyanis a poézis vonatkoztatható: a metafizika világának
megragadására a müvészetet tartja alkalmasnak. Ezzel Madách sajátvéleményt fogalmaz meg, ami
eltér a kanti esztétikától.

Kant gondolata, hogy a lehetö legtöbb ismeretet az egy közös filozófia címszó alatt bizonyos
szempontok szerint és bizonyos eljárásmóddal tárgyaljunk, a metafizikára nem alkalmazható.
Ugyanígy "tudományosan" Kantnak az esztétikus jelenségek vizsgálatakor megfogalmazott
általános tetszés elve sem igazolható, mint közmegegyezés (Az ítélöerö kritikája 22§.)) Madách
Imre jegyzeteiben, de mindenekelött az Ember tragédiájában ugyan elsöre úgy tünik, hogy a poézis
a tudomány kontrasztjaként szerepel, a szembenállásból mégsem lesz egymást kizáró ellentétpár. A
tudomány, mint említettük arról ad számot, amit tudunk, s amit az ember megtapasztalhat. Miröl ad
számot a müvészet? Madách a poézis és a müvészet szerepét abban látja, hogy olyan valóságról
adjon számot, amiröl a tudomány képtelen. Mindarról, amiröl vagy nem tudunk eleget, vagy amit
képtelenség emberi szavakkal kifejezni: ilyen maga Isten léte és szerepe is. Az Ember
tragédiájában, a londoni színben Madách mind pozitív, mind negatív formában megfogalmazza,
hogy mi a müvészet szerepe. Lucifer a torzról mondja: "Én éppen a torzban gyönyörködöm/ Az
emberarcra egy majomvonás;/ a nagyszerü után egy sárdobás;..." Pár mondattal késöbb a
korcsmáros monológja így szól: "Urak, vígan, a tegnap elveszett/A holnapot nem érjük el soha/
Isten táplálja a madarakat,/S minden hiúság-mond a biblia." Erre pedig Lucifer reagál: "Tetszik
nekem e filozófia/Üljünk le itt e szép árnyas padon/ S nézzük, mi olcsón és mi jól mulat/Savanyú
borral és rossz zenével a nép." A müvészet értelme ebben a negatív megfogalmazásban a pillanatnyi
örömökben érhetö tetten. Az örök dolgok helyett a mában - s ehhez még a szentírási szavakat is
képes eredeti szövegkörnyezetükböl kiemelve átértelmezni. Ha ezeknek a sorokat pozitív elöjellel a
müvészetre vonatkoztatjuk, azt kell mondanunk, hogy a müvészet a jellem és az ízlés formálója,
mely az örök dolgok szolgálatában áll. Ha megfordítjuk mindazt, ami a londoni színben kifordítva
hangzik, a müvészetröl azt lehet elmondani, hogy tartalmát és formáját tekintve is az örökhöz kell,
hogy szabja magát.

Ha azt a kérdést teszik fel, hogy vajon Kant hatott-e Madáchra, s kimondottan az Ember
Tragédiájára, csak hezitáló választ tudnék adni: hatott, amennyiben imponálhatott Kant strukturált
gondolkodása, a tudományba vetett hite, az erkölcsi maximák és a kategórikus imperatívusz, de
mégsem ezek a dráma megoldóképletei.

Immanuel Kant mellett nyilvánvalóan GFW Hegel a másik filozófus, akit Madách Imre olvasott, s
habár ennek a hatásnak a nyomai nem olyan egyértelmüek, mint Kanté, valamiféleképpen
rányomta bélyegét a Madách drámájának végkifejletére is. Hegel óriási hatást váltott ki korának
szellemi atmoszférájára és közvetett módon, iskolái révén és az öt követö gondolkodók révén
meghatározták az egész 19.-20. századi gondolkodást. Hegel volt az a gondolkodó, aki nagy drámai
eszköztárral vázolta fel az ember filozófiai állapotát: mint olyan lényét, aki egyszerre alanya és
tárgya a filozófiának, mint olyan létezöét, aki nemcsak egyfajta szitációval rendelkezik a világban,
hanem aki tudatosan tekint magára, s aki önreflexióra képes. Nemcsak Madách volt az, aki ebben a
korban a filozófia és a müvészet határán nagyszabású drámai müvet alkotott. Goethe Faust-ját
ugyan gyakran idézik a Tragédia ösmintájaként (Arany is ezt tette), de ebben a szellemtörténeti
kontextusban Madách Wagnerhez közelebb áll. A Trisztán és Izolda, vagy már a Tannhäuser is
hasonló húrokat pendít meg. Mindegyik egy folyamatot tár fel, mindegyikben az ember-lét
komplexitásának konfliktusai hordozzák a drámai súlyokat és mindegyik egyfajta értelemben
tragikus: ez pedig az immanencia törvényszerüségeinek való megfelelésre vonatkozó teljes
képtelenség. Másfelöl mindegyik új világot tár elénk. A Trisztán, ami a szerelem földöntúli
karakterét ünnepli, Tannhäuser, ami a szeretet hármas arcát mutatja be, s Wagner zenei drámái is a
természet-természetfeletti határait feszegetik. Hegel hatása legföképpen a történetiség vizsgálatában
érhetö tetten. A történelmi korok kategorizálása, tipizálása és a bennük lejátszódó ellentétek
dinamikája eredetien hegeli gondolat, amit Marx is átvett, továbbfejlesztett. Hegel után magától
értödö volt a "Szellem" fejlödéséröl beszélni, akkor is, ha a "Szellem Fenomenológiáját" nem is
vették minden tekintetben alapul. Olyan magától értödönek tünik ez Madáchnál is, hogy még ö
maga sem tesz róla említést. Erdélyinek írt levelében pl. "lélektani szükségröl" ír, s nem logikai,
pláne nem dialektikus fejlödésröl. Erös a gyanú, hogy Hegel hatása mellett Madách esetében még
további hatásokkal is számolni kell. Nem lehet minden tekintetben kizárni ugyanis, hogy
amennyiben az Ember tragédiájának esetében platonizmussal állunk szemben, s a Drámát a "jó" felé
vezetö út, vagy "fejlödés" részeként kell értelmezni, akkor sokkal közelebb áll a szerzöhöz az
ágostoni platonizmus (vö. a kétféle "Civitas"), mint azok a Platón-féle idealista elgondolások, amik
a német idealizmus közvetítésével jutottak el Magyarországra. Madách Tragédiájában az
ellentétpontok ugyan jelentös hangsúllyal szerepelnek, de meglepö módon a szintézisnek szinte
semmi kézzelfogható jele nincsen. Ennek a jelentösége a dráma szerkezetének vizsgálatakor lesz
kiemelkedö. Az egész dráma tudniillik egy kerettörténetbe ágyazottan zajlik, mely az idötlenség
bibliai állapotából merítette az ihletet, és az idö folyását egymásnak ellentmondó állapotok
egymásutániságában szemléli egészen a londoni színig bezárólag. A kezdö két szín egyfajta
idötlenséget jelenít meg: az örök és változatlanság nézöpontjának helyszíne ez. A bevezetés és a
befejezés bibliai kontextusban szerepel, noha a Teremtés könyvének parafrázisa több utalást is
tartalmaz, melyek nem a Biblia elsö könyvéböl valók. Ilyen például Lucifer jellemzésénél az a
"lázadó szellem", aki kiprovokálja Istennél a próbatétet. A jelenet inkább Jób könyvéböl való, ahol
szintén az igaz ember próbatételének okairól olvashatunk (Jób 1,11). Éva szerepe is sokat
kölcsönzöttt a bölcsességi irodalomból (vö. Sir 25,24). A drámát keretezö mü ugyanakkor Biblián
kívüli elemeket is tartalmaz. Nem mellékes, hogy Madách teológiája hogyan jut el az elsö szín
deista szólamaitól a küzdelem és bizakodás ágostoni hagyományáig. "A gép forog, az Alkotó pihen"
tökéletesen beleillik a deista elképzelésbe és nem áll távol Kant teodíceájától sem. A világ eszerint
megy a maga menetrendje szerint és az ember ennek a világnak csak mintegy tartozéka és része:
még akkor is, ha az actus humanus, az emberi tett valamilyen viszonylagos szabadságból is ered. A
Tragédia utolsó mondata, amit az Úr válaszként Ádámnak a végzetre vonatkozóan ad ("Csak az a
vég! - Csak azt tudnám feledni!"..."Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.") egy ettöl jelentös
mértékben eltérö teológiát vázol fel. Mert ha a gép forog, akkor mire való a bizalom. Persze az is
egy lehetséges értelmezési mód, ha a "gép forog" a világ menetére vonatkozik, míg Ádám benne
egy különleges létezö, aki folyamatosan rászorul az Alkotó segítségére. A bizalom minden esetre
egyfajta szinonímája lesz a kegyelemnek, mellyel az Isten nem hagyja az embert magára. Az
emberiség nem "saját levében föl", mert Isten segítö jelenlétével felemeli, megtisztítja és segíti. Így
tehát az Ember Tragédiája nemcsak tragédia, mert egyfajta örömhírt is magábanfoglal, egyfajta
evangéliumot, amiröl Izajás próféta beszélt (Iz 7,1), s amit tulajdonképpen a Jahve-név is jelent
(Kiv 3,15: "Veled-vagyok"). Mindezt persze negatív kontextusban tálalva, hisz amint Erdélyi
Józsefhez írt levelében is kifejti:

"A vád a szocializmust nézi, mintha én azt gúny tárgyául akarnám tenni. Egész művem alapeszméje
az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva kezd cselekedni: az
emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt
megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényében
rejlik, melyet levetni nem bir (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de, bár kétségbeesve azt
tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s
előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét,
melyet saját maga legyőzni nem bir, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet
,,küzdj és bízzál"-ja vonatkozik. Az egyes képeket vagy momentumokat aztán úgy igyekeztem
egymás után helyezni, hogy azok egy bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani
szükségből következzenek egymásból. Mind ezt lehet, sőt félek, hogy egyátalán utói nem értem.
Csak azt akarom kihozni, hogy midőn a szocializmus gúnyolásával vádolsz, akkor szabadság,
keresztyénség, tudomány, szabad verseny s mindazon eszmék gúnyolásával is vádolhatsz, mik az
egyes részeiknek tárgyai, miket éppen azért választottam tárgyaiul, mert az emberiség fejlődésének
főmomentumaiul nézem. Ilyennek nézem a szocialisztikus eszméket is, s azért állítám elő egy
képben. Igaz, mindannyiban megbukik Ádám. De megbukik azon érintetlen gyöngéinél fogvást,
melyek természetében vannak, melyeket csak Isten keze pótolhat, az eszme folyton fejlik, s győz,
nemesedik. — Ezzel csak ez intentiót akartam menteni előtted, az embert akartam rehabilitálni
magamban, korántsem a művészt."

A Dráma legfontosabb jellegzetességeit összefoglalva tehát az látszik körvonalazódni, hogy

Madách az a fajta filozófus, aki nem áll meg egy filozófiai nézet adaptációjánál. Nem egyszerüen
lefordít egy nézetet, s nem egyszerüen müvészi formába önt egy adott elgondolást. Ugyan a
filozófiatörténetben erre is van példa (pl. Voltaire, W. Blake, S.A.Kierkegaard, R. Strauss stb.), de
talán még több példa van arra, amikor a sok hatásból a müvész egyedit komponál (az egyik
legpregnánsabb példa R. Wagner, s ide sorolom Madách Imrét is). Az ember tragédiájának
középpontjában a londoni szín található. Ugyan Madách sosem járt Londonban, de korára az egyik
legdöntöbb befolyást a "haladás", "technika"viszonylatában az újkori Anglia jelentette. Madách túl
minden diadalittas fejlödési mámoron és a haladás iránt érzett rajongáson kudarcai legmélyén kézbe
vette az emberi lét nyomorát és egyszersmind legnagyobb lehetöségeit. Filozófiájának
középpontjában egyértelmüen az ember volt, aki nemcsak része a világnak, hanem megfigyelöje is.
Egyszerre transzcendens és immanens lény. Egyszerre szellem és anyag. Madách nem menekül el a
metafizika kérdései elöl: szinte kiolvasható a szellem transzcendenciájának és a testi való lefelé
húzó erejének a hatása. S ha azt gondolnánk, mindez tiszta dualizmusból táplálkozik, rögvest
összezavar az a tény, hogy az ember ebböl a kettösségböl is kitör: anyagi mivoltában a bukásokon
keresztül a bizalomra és reményre kap meghívást. Antropológiájában Madách összekapcsolja a
szellemi létezést és az anyagi viszontagságokat. A kettö küzdelme pedig nem csak bukást:
tapasztalatot is teremt, ami lehetöséget nyújt arra, hogy a horizontális perspektívában
megjelenhessen a vertikalitás. Korának realizmusa iránt fogékony Madách Lucifer rendre Lucifer
szájába adja a kijózanító mondatokat. Az a filozófia, ami csak a tények ismétlését tüzi ki célul
Luciferrel azonban örök bukásra van kárhoztatva. Ebben a tekintetben tehát a vertikalitás nemcsak
lehetöség, hanem kötelesség is: a bukásokat és a történelmet (s legyen szó itt személyes
történetekröl, vagy emberi történelemröl) kell úgy szemlélni, hogy abban a bizalom, vagyis a
kegyelem - a láthatatlan, amiröl a poézis tud csak szólni, benne legyen és az adjon tápot lelki
vágyainknak.