Papp Ágnes Klára

A tér poétikája
- a poétika tere
A századfordulós kisvárostól
az ezredfordulós terekig a magyar irodalomban
 PAPP ÁGNES KLÁRA

A TÉR POÉTIKÁJA - A POÉTIKA TERE

 Károli Könyvek
monográfia

Sorozatszerkesztő: Sepsi Enikő

A szerkesztőbizottság tagjai:

Bállá Péter, Bozsonyi Károly, Csanády Márton,

Fabiny Tibor, Homicskó Árpád, Kendeffy Gábor, Sepsi Enikő,
Szenczi Árpád, Törő Csaba, Zsengellér József
 PAPP ÁGNES KLÁRA

A TÉR POÉTIKÁJA
- A POÉTIKA TERE

A SZÁZADFORDULÓS KISVÁROSTÓL
AZ EZREDFORDULÓS TEREKIG
A MAGYAR IRODALOMBAN

Károli Gáspár Református Egyetem • L’Harmattan Kiadó

Budapest, 2017
 A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.

Lektorálta: Tóth Sára

Felelős kiadó: dr. Sepsi Enikő, a KRE BTK dékánja.

Károli Gáspár Református Egyetem
1091 Budapest, Kálvin tér 9.
Telefon: 455-9060
Fax:455-9062

© Papp Ágnes Klára, 2017

© Károli Gáspár Református Egyetem, 2017
© L’Harmattan Kiadó, 2017

ISBN 978-963-414-322-2
ISSN 2063-3297

Kiadja a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan Kiadó

A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14-16.
Tel.: +36-1-267-5979
harmattan@harmattan.hu
www.harmattan.hu;webshop.harmattan.hu
 TARTALOMJEGYZÉK

A térbeli fordulat kronotoposza. B evezetés.................................................................7

A KISVÁROS POÉTIKÁJA

A kisváros poétikája. A kisváros toposza Kaffka Margit, Móricz Zsigmond

és Kosztolányi Dezső m űveiben............................................................................. 29
Szindbád, a kisvárosi f lâ n e u r ......................................................................................60
Nyári délután a régi Fehérvárt. Karácsony Benő és a kisváros poétikája.............. 95

MODERN ÉS POSZTMODERN TEREK

Város és határ, térkép és labirintus. Az Iskola a határon és a Buda közt

végbemenő váltás térpoétikai m egközelítésben..................................................115
A történet térképe. Tér- és identitásképzetek Lengyel Péter Macskakő című
regényében.............................................................................................................. 130
Mágikus realista anekdota - tíz év távlatából. A mágikus realizmus
kronotopikus jellege ......................................................................................... 142

KISEBBSÉGI IRODALMI TEREK

A csirkepaprikás-elmélettől és töltöttkáposzta-modellig. A kisebbségi irodalom

újraértelmezési lehetőségei a posztkoloniális kritika tükrében....................... 179
Mágikus-realista történelem. Avagy még mindig és már megint a „határon túli
irodalom” értelmezési lehetőségei a posztkoloniális kritika tü k réb en ............... 193
Tér, történelem, narráció: Láng Zsolt „áltörténelmi regényei” ürügyén a kisebbségi
és a posztkoloniális elmélet tér-, illetve történelemtapasztalatáról ..................200
Performatív nyelv - groteszk test. Testképzet és nyelvfelfogás összefüggései
Láng Zsolt: Bestiarium Transylvaniae. A tűz és a víz állatai című regényében . 222

Irodalomjegyzék........................................................................................................ 243
A tanulmányok eredeti megjelenési h e ly e ................................................................254

5
 A TÉRBELI FORDULAT KRONOTOPOSZA
Be v e z e t é s

„Jelenlegi korunk talán inkább a tér kora lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség,

a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük. Olyan pillanat ez,
úgy hiszem, amelyben a világ nem annyira az időn keresztül kibontakozó életként,
hanem pontokat összekötő és szálakat keresztező hálóként tekint magára.”1

Az itt következő tanulmány bevezető szerepét az indokolja, hogy noha ere­

detileg a modernség és a posztmodern tér-, idő- és identitástapasztalatának
összevetését megkísérelő második és harmadik fejezet elméleti tanulságainak
levonásaként született, szorosan kötődik az első résznek a modernség és a met­
ropolisz szerves kapcsolatából kiinduló kutatásaihoz is, amennyiben közép­
pontjában a nagyváros tapasztalatának megváltozása áll. A kötet elemzéseinek
hátterében ugyanis az az elképzelés munkál, hogy a két korszak szemléletmód­
jának eltérése kimutatható a tér és az idő érzékelésében, következésképpen
pedig rányomja bélyegét a két korszak műveinek kronotopikus felépítésére. En­
nek megfelelően jelen írás azt a kérdést teszi fel, hogy miféle kronotoposzként
írhatjuk le a „térbeli fordulattal” létrejövő új tér-idő-tapasztalatunkat, illetve
milyen világ- és szubjektumfelfogásról árulkodik kronotopikus szemléletünk
megváltozása. A kötet első része, A kisváros poétikája a modernség korának
egyik jellegzetes - ámde a joggal reprezentatívnak tartott metropolisz mellett
háttérbe szoruló - terét vizsgálja, és arra tesz kísérletet, hogy kimutassa: a pro­
vinciális kisváros megrajzolása éppúgy magán viseli a korszak lenyomatát, mint
a rohanó, elidegenedett nagyváros irodalmi reprezentációja, sőt mondhatni
annak ellenmítoszát teremti meg. Mindkét helyszín egyszersmind a modern
szubjektum tapasztalatát megalapozó, sőt azt tükröző toposzként is leírható.
Ezzel szemben az utána következő két fejezet arra keresi a választ, hogyan
érhető tetten a posztmodern szemléletváltás a tér- és időérzékelésben, illetve
milyen okokra vezethető vissza ez az átalakulás. Az előbbi fejezet (Modern
és posztmodern tér) magára a korszakváltásra koncentrál. Egyrészt két olyan
író, Ottlik Géza és Lengyel Péter műveinek értelmezésével, akik maguk is ak­
tív részesei, végrehajtói a fordulatnak, amint ez a regényeik recepciójában is
újra meg újra felmerül. A vizsgálat középpontjába kerülő művek, a Buda és a
1 Foucault, Michel: Eltérő terekről, ford. Sutyák Tibor, in Uő: Nyelv a végtelenhez: tanulmányok
előadások, beszélgetések, Debrecen, Latin Betűk, 2000. 147.
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

Macsakakő, egyszersmind a modern metropolisz-mítosz átértelmezéseiként is

felfoghatók, épp ezért jól érzékelhető rajtuk keresztül, hogy mennyiben kezdik
ki a nagyváros modern tapasztalatát. Míg a fentiek az átmenet felől közelítik
meg a problémát, addig a fejezet zárótanulmánya (Mágikus realista anekdo­
ta - tíz év távlatából) egy minden ízében posztmodern jelenségre kérdez rá:
a mágikus realizmus jelenlétére a magyar irodalomban,2 és arra, hogy milyen
kronotopikus vonásai mutathatók ki ezeknek a műveknek. Ugyanakkor ez az
írás is, amellett, hogy kísérletet tesz, hogy kimutassa a tér és az idő érzékelé­
sének jellegzetességeit a magyar mágikus realista regényekben, arra törekszik,
hogy egyszersmind ennek a modernség előtti magyar irodalomhoz vezető gyö­
kereire, e hagyomány átértelmezésének mikéntjére is rámutasson.
A harmadik fejezet (Kisebbségi irodalmi terek) kiindulópontját ennek a ta­
nulmánynak az egyik zárógondolata képezi: az a megfigyelés, hogy az elemzett
regények jelentékeny része a határon túli magyar irodalom köréből kerül ki,
ahogy a mágikus realizmus klasszikusai jelentős részben az Európától távoli,
de annak hatását megtapasztaló, általában posztkoloniális kultúrákból kerültek
ki. Ebből következik a kérdés: milyen kapcsolat mutatható ki a (poszt)koloniális
és a kisebbségi tapasztalat, a többféle kultúra hatását magán viselő identitás
és a mágikus realizmusban megnyilatkozó tér-idő-érzékelés között. A mági­
kus realizmus és a kisebbségi lét összefüggésének vizsgálata ezért először is a
posztkoloniális irodalomkritika relevanciájának kérdését vetette fel a kisebb­
ségi irodalom és kulturális identitás vizsgálatában. Ez részben a határon túli
magyarság önmeghatározásának vitás kérdési felől látszott megközelíthetőnek,
részben pedig az irodalomban tapasztalható párhuzamos jelenségek mentén.
Ennek során a határon túli magyar irodalmakban a rendszerváltás után pár­
huzamosan lezajló, az önmeghatározásról, az anyaországi irodalomhoz fűződő
viszonyról folyó viták kérdéseit a posztkoloniális kritika párhuzamos meglátá­
sai fényében vizsgáltam (A csirkepaprikás-elmélettől és töltöttkáposzta-model-
lig. A kisebbségi irodalom újraértelmezési lehetőségei a posztkoloniális kritika
tükrében). Ez a gondolatmenet ahhoz a kérdéshez vezetett, ami m ár a mágikus
2 A tanulmány csak részben azonos a korábban hasonló címen megjelent írással. (Papp Ágnes
Klára: Mágikus realista anekdota - A mágikus realizmus és a magyar elbeszélői hagyomány
találkozása. A mágikus realizmus kronotopikus jellege, in Uő: Átlátunk az üvegen?, Budapest,
Napkút, 2008.) Az átdolgozást egyrészről az indokolja, hogy az utolsó fejezetben tárgyalt, a
kisebbségi és a mágikus realista irodalom között kimutatható kapcsolatok új megvilágításba
helyezik az itt felvetett, nem csak a tér és az idő érzékelésére, hanem az identitás tapasztalatára
vonatkozó megállapításokat is. (Ahogy a kötet Láng Zsolt-elemzései is újabb szempontokkal
és érvekkel egészítették ki a tanulmány gondolatmenetét.) Másrészről az, hogy az írás első
verziójának megírása óta a mágikus realizmus magyar recepciója fontos művekkel bővült.
A mágikus realizmus kronotopikus leírásának kísérlete pedig illeszkedik a modern és a poszt­
modern közti korszakváltás térpoétikai megközelítésének kontextusába.
 A TÉ RB EL I FO RD U LA T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

realizmus kérdése kapcsán is felmerült: a téridő érzékelésének és az identitás

kapcsolatának összefüggéseihez. Ugyanakkor rendkívül fontosakká váltak a
kétféle identitás- és tértapasztalat eltérései is. Az európai kultúrkörben ezek
közül különös jelentőséget kap a történelem tapasztalata, ami a historiográfiai
metafikció, és a magyar irodalomban az ezredfordulón fellendülő ún. „áltörté­
nelmi” regény áramlat kérdéséhez vezetett {Mágikus-realista történelem. Avagy
még mindig és már megint a „határon túli irodalom”értelmezési lehetőségei a
posztkoloniális kritika tükrében). Ezt a jelenséget Láng Zsolt Bestiáriumaiban
vizsgáltam részletesen, ezek a művek ugyanis összekapcsolják a kötet kérdésfel­
vetéseit: egyrészt visszacsatolnak a mágikus realizmus és a kisebbségi irodalom
összefüggésének problémájához, másrészt a történelem eltérő percepciójára
is reflektálnak. Mindez arra a következtetésre vezetett, aminek konklúzióját
épp az itt következő tanulmányban igyekszem levonni: hogy tér és idő tapasz­
talata szorosan összefügg az identitás és a szubjektum tapasztalatával. Ha a
modernség egyik meghatározó élményének - akár Walter Benjamin kószálója,
akár Jonathan Crary megfigyelője nyomán - azt a tapasztalatot tartjuk, hogy
a tér és az idő érzékelése mennyire az érzékelő szubjektum függvénye, akkor a
posztmodern esetében e megfigyelő szubjektum identitásának összetettségét,
ellentmondásosságát, szétszóródását, ennek következtében az érzékelés plurá­
lissá válását kell kiemelnünk.

B a h t y i n é s a „t é r b e l i f o r d u l a t ”

Ez a gondolatmenet - egyetértve Michel Foucault azon megállapításával, hogy

„őszintén szólva szó sincs az idő tagadásáról, legfeljebb az időnek és történe­
lemnek nevezett dolgok egy bizonyos kezelésmódjáról”3 -, közvetve amellett
érvel, hogy némileg félrevezető a „térbeli fordulat” kifejezés, amennyiben sem­
miképpen sem az időről a térre áttevődő érdeklődésről van szó. Ennek értel­
mében az itt következő tanulmány két irodalomértelmezési irány termékeny
összekapcsolását célozza meg: egyrészről az ún. „térbeli fordulat” részét képe­
ző térpoétikai vizsgálat, másrészt - a fentinél jóval korábbi - Mihail Bahtyin
kronotoposz fogalmához fűződő elmélet összevetését. A „térbeli fordulat” fo­
galma alapvetően érdeklődésünk, a kutatás megváltozott irányára vonatkozik:
arra, hogy akár a társadalomtudományokban, akár az irodalom vizsgálatában
a történetiség, az időben képződő folyamatok, az emlékezés helyett a térbeli
struktúrák vizsgálata lesz meghatározó. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy

3 Foucault, Michel: i. m., 147.

9
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

a tér szempontja egyszerűen felváltaná az időét a kutatásban, sokkal inkább

azt, hogy maga alá rendeli.4 Hogy két - a térbeli fordulat létrejöttére alapvető
hatást gyakoroló - francia gondolkodóra hivatkozzak: Bachelard az emlékezet
alapvető térbeliségével indokolja a térpoétika létrehozásának szükségességét,5
Michel Foucault pedig, aki korunkat a „tér korszakaként” határozza meg, azzal
folytatja a bekezdés elején idézett megállapítását, hogy „a térnek is megvan a
maga történelme”.6 E gondolat kifejtése során azonban rá kell jönnünk, hogy
itt sem magának a térnek, hanem a tér érzékelésének, reprezentációjának, kon­
cepciójának történetiségéről beszél.
Bahtyin fent jelzett teóriája, kronotoposz-fogalma nem ilyen metaelméleti,
hanem történeti, leíró jellegű. Először is az orosz elméletíró leszögezi, hogy a
tér és az idő képe egymástól elválaszthatatlan. Ezt tükrözi maga az irodalomra
vonatkoztatott kronotoposz elnevezés: „Az idő itt besűrűsödik, összetömö­
rül, művészileg látható alakot ölt; a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamat­
tá, szüzsévé, történetté nyúlik ki”.7 Ugyanakkor kifejti azt is, hogy maguk a
kronotoposzok kulturális jelenségek, amelyek történetileg változnak: „A való­
ságos történeti időt és teret, továbbá a bennük mozgó reális történelmi embert
az irodalom bonyolult, megszakításokkal teli folyamat során vette birtokába.
A térnek és az időnek mindig csak azokat az oldalait hódíthatta meg, melyek
az emberiség fejlődésének adott stádiumában már hozzáférhetők voltak; hoz­
zájuk igazodtak azok a műfaji módszerek, amelyek révén a valóság meghódított
oldalai az irodalomban tükröződtek és művészileg megjelenítődtek.”8Mint eb­
ből a rövid meghatározásból is kitűnik, Bahtyin szerint az egy-egy korszakot
jellemző kronotoposz árulkodik a kor szubjektumfelfogásáról és világképéről
is. Ennek leírására dolgoz ki egy szempontrendszert, amivel gyakorlatilag a re­
gény kronotoposz-történetének egyes fejezeteit tárja fel, és ezek alapján határoz
meg regénytípusokat. Ugyanakkor megállapításai sokkal tágabb érvényűek,
mivel a műfaji változatok létrejöttét a gondolkodástörténetnek, a tér-, idő- és
szubjektumfogalom (Bahtyinnál „emberkép”) fejlődési folyamatának rendeli
alá. Ezt a tág spektrumú vizsgálatot viszont az érintett regények szövegközeli
értelmezésével támasztja alá.
A két elméleti irányt egymás felől is meghatározhatjuk: Bahtyin lényegében,
Foucault kifejezésével élve, a „tér történelmének” az egyes fejezeteit írja meg,
4 L.: Gyáni Gábor: Térbeli fordulat és várostörténet, in Uő: Budapest - túl jón és rosszon, Bu­
dapest, Nagyvilág Kiadó, 2008.
5 Bachelard, Gaston: A tér poétikája, Budapest, Kijárat, 2011. 30.
6 Foucault, Michel, i. m., 147.
7 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben, in Uő: A szó esztétikája, Gondolat Kiadó, 1976.
258-259.
8 Uo„ 257.

10
 A TÉ RB EL I FO RD U LA T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

ehhez reprezentatív példaként a regényt használva fel. Megállapítása szerint az

irodalomban sok esetben sokkal tisztábban mutatkozik meg egy-egy korszak
tér-idő-felfogása, mint a gondolkodástörténetben. A térpoétika megalkotói,
a térbeli fordulatot végrehajtó gondolkodók viszont - Bahtyin felől nézve - a
tér és az idő egy újfajta szemléletét valósítják meg, azaz a „térbeli fordulatot”
kronotopikus fordulatként is értelmezhetjük. Ez alapján tehetjük fel kérdése­
inket: miféle kronotoposzként írhatjuk le a „térbeli fordulattal" létrejövő új
tér-idő-tapasztalatunkat? Milyen világ- és szubjektumfelfogásról árulkodik
kronotopikus szemléletünk megváltozása?
A vizsgálatot elősegítheti, hogy a „térbeli fordulatnak” van egy másik oldala
is: a modern és posztmodern irodalom közt végbemenő váltás. „A posztmodern­
izmus és a modernizmus megkülönböztetése során gyakran tűnt viszonylag
produktívnak egy bizonyos térbeli fordulat, hiszen a modernizmus időtapasz­
talásait - az egzisztenciális időt, valamint a mélyemlékezést - hagyományosan
az érett modernizmus domináns jellegének szokás tekinteni.” - írja Frederic
Jameson, míg a posztmodernnel kapcsolatban „az új térbeliesítés esztétikájáról”
beszél.9 Paul Ricoeur Idő és elbeszélés című munkájának egyik kulminációja-
ként három művet elemez, mint a fiktív időtapasztalat elbeszélésbe öntését:
„Ezek az időtapasztalatnak olyanfajta változatai, melyeket kizárólag a fikció
képes a felszínre hozni, s melyeket a célból tár az olvasás elé, hogy a köznapi
időbeliséget újraalkossa, refigurálja. Végül pedig e három alkotás közös vonása,
hogy a széttartó együttállás alapvető tapasztalatának határán feltárják az idő
viszonyát az örökkévalósághoz."101Ez a három mű a Mrs Dalloway, a Varázshegy
és A z eltűnt idő nyomában, a modernség három reprezentatív műve. Ugyanak­
kor az is beszédes, a térbeli fordulatot megelőző szemléletmódról tanúskodik,
hogy Ricoeur az elbeszélés időtapasztalat-feltáró képessége alá rendeli a fiktív
tér vizsgálatát. Különösen szembetűnő ez Thomas Mann regényének elemzése­
kor, minek során nagyon sok, az idő érzékelését meghatározó térformáról tesz
említést: a „fentiek” és a „síkvidék” meghatározó szembeállításától a havas táj
képéig, amiről a következőket írja: „A hófödte csupasz táj valójában jóval több,
mint a döntő jelenet díszlete: magának az időélménynek a térbeli megfelelője.”11
Az időbeliség elsőbbsége alapján tehát átfedésbe kerül a modernitás irodal­
ma és gondolkodástörténete. Ehhez képest a posztmodernnek nevezett iroda­
lomban ugyanis feltűnően sok az idő ábrázolását a térnek alárendelő regény.

9 Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, ford. Dudik
Annamária Éva, Nórán Libro Kiadó, 2010. 165,168. (1. még: 373-382.)
10 Ricoeur, Paul: A fiktív időtapasztalat, ford. Szávai Dorottya, in Szávai Dorottya (szerk.): Feje­
zetek a francia irodalomelmélet történetéből, Budapest, Kijárat, 2007. 265.
11 Uo., 293

11
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

„Mindezt azonban térbeli jelenségnek kell tartanunk a szó legalapvetőbb ér­

telmében, hiszen bármi is legyen a posztmodern összeférhetetlenségben össze­
kombinált különféle tételek eredete - származhatnak eltérő időzónákból vagy a
társadalmi és materiális univerzum egymástól független parcelláiból - , határo­
zottan érzékeljük térbeli elkülönülésüket.” - írja Fredric Jameson.12A szöveget
szervező, időbeli egységet teremtő narratíva helyébe elbeszélések sokasága lép,
amelyeket a regény tere fog össze, foglal egységbe, ami sokszor az egy helyen, de
különböző időben, illetve a különböző szereplőkkel játszódó, de eltérő nézőpon­
tokból láttatott történetek rétegzettségének,13 a tér palimpszesztszerűségének
tapasztalatához,14 és a biografikus illetve a történeti idő linearitását felváltó, a
szerkesztésben is a fenti rétegzettséget érvényesítő regényformákhoz vezet.15
Ez persze az egység fogalmát magát is átértelmezi. A vizsgálathoz —mivel itt az
irodalmi alkotások mellett érdemes a kérdés recepcióját is figyelembe venni - a
metropolisznak a modernségben meghatározó jelentőségre szert tevő toposzát,
és annak posztmodern újraéertelmezését válaszottam.

12 Jameson, Fredric: i. m., 381-382.

13 „Mindeközben a sajátos megkülönböztető struktúrák [...] szintén nagyban hozzájárulnak egy
korábbi megjegyzés igazolásához, miszerint a posztmodern észlelés a »különbség kapcsolatot
teremt« szlogennel fogalmazható meg. Valóban úgy tűnik, hogy az észlelés új módozatainak
éppen az ilyen egymással összeférhetetlen dolgok egyidejű megtartása az alapja.” Jameson,
Fredric: i. m., 381.
14 Ezzel kapcsolatban 1. David Harvey elképzelését a posztmodern tér palimpszesztszerűségéről,
vagy Paul Carter koncepcióját a posztkoloniális hely és történelem rétegzettségének tapasz­
talatáról: „Ez a történelemfelfogás a helyet úgy vizsgálja, mint egy palimpszesztet, melyen az
egymást követő feliratok nyomai hozzák létre a hely komplex tapasztalatát, ami ily módon tör­
ténetivé válik.” Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen: Key Concepts in Post-Colonial
Studies, London, Routledge, 1999. 182. Harvey, David: The Condition of Postmodernity, Ox­
ford, Basil Blackwell, 1991. 66, 284-285. https://libcom.org/files/David%20Harvey%20-%20
The%20Condition%20of%20Postmodernity.pdf (utolsó letöltés: 2017. 05. 30.); Carter, Paul:
Spatial History, in Ashcroft, Bill—Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen (ed.): The Post-colonial
Studies Reader, London-New York, Routledge, 1995. 375-378.
15 Ezzel kapcsolatban részletesen 1. a kötet Tér, történelem, narráció: Láng Zsolt „áltörténelmi
regényei" ürügyén a kisebbségi és a posztkoloniális elmélet tér-, illetve történelemtapasztala­
táról című írását.

12
 A TÉ RB EL I FO R D U LA T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

A MODERN METROPOLISZ MINT KRONOTOPOSZ

„Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.”
(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

Ezt a választást indokolja, hogy a város nem csak mint valós és fiktív tér érdekes,
hanem mint a modern és posztmodern szubjektum és világ érzékelését leképező
diskurzus.16 Ennek köszönhető, hogy egyrészről a modernség és a posztmodern
közti váltás egyik tünete az irodalomban a város kronotoposzának átértelme­
zése, másrészt a térbeli fordulat utáni elmélet fontos terepe lett a városkutatás,
aminek nem csak történeti-szociológiai okai vannak: a város ugyanis tér és idő,
tér és szubjektum, individuum és tömeg találkozási pontjaként éppúgy vizsgál­
ható, mint az eltérő kultúrák, nyelvek, etnikumok, korok érintkezési helyeként.
A vizsgálathoz több oldalról kezdhetünk hozzá: egyrészt értelmeznünk kell
kronotoposz és emberkép, világlátás összefüggésének mikéntjét, másrészt fel­
tétlenül szükséges utalnunk azokra az elképzelésekre, amelyek alapján elhatá­
rolhatjuk a modernség idején létrejövő város fogalmát a korábbi koncepcióktól,
hogy ezekre alapozva a modern és a posztmodern városképzet különbségeire
rámutathassunk.
A város mint toposz kulturális, szimbolikus jelentéseivel kapcsolatban Jurij
Lotman két alapvető, a mitikus ősképekben gyökeredző típust különíti el. Az
egyik a kozmoszként funkcionáló: „Amikor a város úgy viszonyul az őt körül­
vevő világhoz, mint a centrumában elhelyezkedő templom a városhoz, akkor a
világmindenség idealizált modelljévé válik, s annak centrumában helyezkedik
el. Az ilyen város az ég és föld közötti közvetítőként viselkedik, vonzáskörében
szerveződnek meg a genetikus mítoszok”.17 Ez a zárt, „koncenrikus” modell
függőlegesen tagolódik, hierarchizált, időben „kezdete van, de vége nincs -
ez az »örök város«”.18 Ennek a városnak a megformálásában Mircea Eliade

16 A város, mint „kulturálisan meghatározott jelrendszer irodalmi reprezentációjával” kapcso­

latban felmerülő alapkérdések tisztázására Benyovszky Krisztián vállalkozik, aki három prob­
lémakört különít el: egyrészt, hogy „milyen értelemben beszélhetünk úgy a városról [...] mint
irodalmi szövegről”; másrészt, hogy mit is jelent a „város olvasása”; harmadrészt, hogy „ha a
város szöveg, akkor az olvasása mennyiben különbözik az irodalmi művekben ábrázolt város­
októl”. Benyovszky Krisztián: A város szemiotikája az irodalomban, in Benyovszky Krisztián:
Szövegek szeszélye, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2010.105-106. Végkövetkeztetésében Roland
Barthes-tal a város diskurzusként való meghatározásához jut el. Uo., 121.
17 Lotman, Jurij: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái, in Kovács Árpád-V.
Gilbert Edit (szerk): Kultúra, szöveg, narráció, Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1994.
187-188.
18 Uo., 188.

13
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

kifejezésével, a profánnal szembeállított „szent tér” testesül meg.19Ezzel állítja

szembe Lotman a kulturális tér perifériáján fekvő, „horizontálisan tagolódó”,
excentrikus, az otthonos és idegen, saját és másik, természetes és mesterséges
ellentétét megjelenítő város archetípusát: „Ez a város a Természet ellenében
épülve, állandó harcban áll vele, kettős interpretációra ad lehetőséget: értelmez­
hető egyrészt, mint a ráció győzelme az őselemmel szemben, másrészt pedig,
mint a természetes rend deformációja.”20A városnak ez a toposza a nyitottságot,
a határt teszi hangsúlyossá és értelmezendővé, horizontálisan tagolja a teret,
a Sajátot állítja szembe az Idegennel, az őselemet a kultúrával, a természetet a
civilizációval. Ez az ábrázolás az állandó fenyegetettség, a pusztulás árnyékát
vetíti előre: „Az ilyen városok neve körül eszkatologikus mítoszok szerveződ­
nek”.21Mint ebből is látszik, a kétféle alapvető városkép két eltérő kronotopikus
szerkezetet valósít meg. Az előbbi a vertikálisan és horizontálisan egyaránt
működő középpontra és az ehhez kapcsolódóan pedig az „alapításra”, mint a
középpont kijelölésének aktusára épül, az utóbbi a határ és a potenciális, fenye­
gető jövőbeli „vég” összekapcsolódására. Ez a kétféle alapvető tér- és időtapasz­
talat eltérő módon határozza meg az ember helyét is: visszahat az emberképre,
sőt az embernek, a hősnek, szereplőnek az elbeszélésben játszott szerepére,
magára a szüzsére is. A zárt, koncentrikus város az embert a középpontban, a
Föld és Ég találkozási pontján helyezi el, a kettő közt való közvetítés potenciális
végrehajtójává teszi; a horizontális viszont a határra, két világ határára helyezi,
egyszersmind az ember számára az állandó harc, küzdelem szerepét írva elő.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a modern és posztmodern
metropolisz elméleteit összegző tanulmányában22 Bókay Antal a vertikális és a
horizontális város diskurzusát történeti típusoknak fogja fel: a vertikálisát mint
transzcendensét, mitologikusát, míg a horizontálisát mint a transzcendenciát
nélkülöző modern város-képzetet értelmezi, és ebből próbál a posztmodern
város képének megrajzolása felé továbblépni. Noha újkori példái meggyőzőek-
nek tűnnek, nem számol a lehetséges ellenpéldákkal, azzal, hogy a határra épült
nyitott városnak is mitológiai gyökerei vannak: „Az ilyen városok neve körül
eszkatologikus mítoszok szerveződnek, a pusztulás jóslatai; az elemek végzet­
szerűségének és diadalának gondolata itt elválaszthatatlan a város mitológiájá­
nak körétől, s ez rendszerint a vízözön, a tenger mélyére lesüllyedés formájában
manifesztálódik.”23 A Bókay által említett, a horizontális város diskurzusát
19 Eliade, Mircea: A szent tér és a világ szakralizációja, in Uő: Mircea Eliade: A szent és a profán,
Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987.
20 Lotman, Jurij, i. m., 188.
21 Uo., 188.
22 Bókay Antal: A város. Egy fantázia színeváltozásai, Műhely, 2006/6.
23 Lotman, Jurij, i. m., 188

14
 A TÉ RB EL I FO RD U LA T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

újraértelmező város-vidék ellentét24 is a Lotman által leírt (az excentrikus vá­

ros képét meghatározó) mesterséges-természetes oppozíció egy változata. Ez
esetben viszont nem tekinthetjük őket történeti típusoknak, inkább a kétféle
archetipikus modellel, és annak a reprezentációkban való továbbélésével, átér­
telmezéseivel kell számolnunk.
Az ábrázolások története során a modern városszövegekben tovább működ­
nek a fenti ősképek, a középpont és a határ, a zártság és a nyitottság kódjai, de
a mitikus ábrázolások kozmikus perspektívájából a történeti időbe helyeződve,
deszakralizálódva. Ezekben a modern városképekben a természeti és mestersé­
ges határa sokszor a saját és idegen, az otthonos és otthontalan, a belső/szub-
jektív és a külső nézőpont oppozíciójává válik. Épp így felfedezhető bennük a
koncentrikus város képzetének nyoma is, csakhogy már nem a transzcendencia,
hanem annak hiányában a szubjektivitás válik értelemképző középponttá. Külö­
nösen hangsúlyos ez a modernség kezdetén, Baudelaire kószálója, csatangolója
(flâneurje) számára, vagy annak Walter Benjamin által leírt előzményében: a
romantikus elbeszélésben.25 Benjamin két momentumot emel ki a város-kép
és a figura összefüggésének vonatkozásában: egyrészt a kószáló és a modern
kor metropoliszait jellemző tömegélmény egymást feltételezését („A tömeg
az ő igazi eleme [...]. Szenvedélye és hivatása: összeforrni a tömeggel” - idézi
Baudelaire-től26), másrészt a látás, a szemlélődés meghatározó tevékenységgé
válását. A kettő organikus összefüggésben áll: a tömeg ugyanis nem az ábrá­
zolás tárgyaként jelenik meg („A tömeg Baudelaire-nál mélyen belső mozzanat
- ezt bizonyítja az is, hogy leírását hiába keressük költészetében.”27), hanem
a nézőpontot, a látásmódot meghatározó alapvető körülményként: „A tömeg
lebegő fátyol - rajta keresztül szemléli Párizst Baudelaire”.28 „A romlás virágai
mind a mai napig tartó, széles rezonanciája mélyen összefügg egy bizonyos né­
zőponttal, amelyet a benne először megverselt nagyváros tett magáévá.”29 - ezt
a nézőpontot határozza meg az idegen, arctalan tömeg, amelynek „cinkosává

24 Ugyanezt az ellentétet részletesebben fejti ki, és egyben kronotopikus jellegére is utalást tesz
a következő tanulmányban: Bókay Antal: Vidék és város. Poétikai-episztemológiai térformák
a késő-modern költészetben, in N. Kovács Tímea-Böhm Gábor-Mester Tibor (szerk.): Terek
és szövegek, Budapest, Kijárat, 2005.
25 Benjamin, Walter: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, in Walter Benjamin: Angelus
novus, Budapest, Magyar Helikon, 1980.
26 Baudelaire, Charles: Művészeti kuriózumok, ford. Csorba Géza, Budapest, Corvina, 1988. 83.
27 Benjamin, Walter: Motívumok Baudelaire költészetében, in Walter Benjamin: Kommentár és
prófécia, Gondolat Kiadó, 1969. 248.
28 Baudelaire, Charles: Művészeti kuriózumok, i. m., 243-244.
29 Benjamin, Walter: Zentralpark, in Benjamin, Walter: Kommentár és prófécia, Gondolat Kiadó,
1969.

15
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

válik, de el is különíti magát tőle - csaknem egyazon pillanatban”.30Ugyanakkor,

mint ez a vonzás és taszítás, azonosulás és szembenállás, idegenség és szemlélő
részvétel kettősségéből kiderül: ezt az élményt az individuum, a szubjektum
és a tömeg szembeállítása határozza meg. Különös figyelmet azért érdemel itt
Baudelaire, mert vele a modernségnek az a vonulata kezdődik meg, amelyben
a nyitott, a határon elhelyezkedő város a szubjektív érzékelés és az objektív lét
határán megteremtett belső város képévé alakul: a „kószálás” nemcsak passzív
szemlélődés, hanem mentális, teremtő tevékenység is. Jonathan Crary ezért is
sorolja a flâneurt a 19. században gyökeresen megváltozott világtapasztalatot,
látásmódot31 képviselő reprezentatív figurák közé. Ez azért lesz érdekes, mert
ennek eredményeképpen nem a város lesz a szubjektum modellje, hanem a szub­
jektum építi fel a maga városát, akár képzeletében, akár gondolatai vagy emlékei
által (mint Proust vagy Krúdy). Ennek köszönhetően válhat újra centrummá a
város képe, ugyanakkor ez a középpont nem a szakralitás, hanem a szubjektivitás
körül jön létre, a szemlélődés, az emlékezés vagy a képzelődés útjainak közép­
pontjában álló megfigyelő, gondolkozó ember körül: „Soha nem lenni otthon
és mégis mindenütt otthon érezni magát; látni a világot, a világ központjában
állni, de rejtve maradni a világ előtt” - írja Baudelaire A modern élet festőjé­
ben.32A flâneur középpontba kerülésében benne rejlik az is, hogy transzcendens
értelem hiányában a bensőség az értelemadás egyetlen megmaradt, lehetséges
forrása (lásd a mottóban idézett, Baudelaire megállapítására „rímelő” Kosztolá-
nyi-sorokat). Ezt a városképet ugyanakkor úgy is felfoghatjuk, mint védekezést
a város heterogenitásával, idegenségével szemben. A modernségnek a fent leírt
város-toposzában egyszerre van jelen a határ tapasztalata, mint a szubjektum
és az egységét fenyegető, középponttalan, otthontalan külvilág határa, illetve
az értelemadó, teremtő centrumként értelmezett szubjektum tapasztalata. Bókay
Antal, már említett tanulmányában szintén a baudelaire-i diskurzus városképé­
nek „átfogó pszichológiai konstrukcióvá” válását, szubjektivitását emeli ki: „Ez
a Párizs nem materiális tér, hanem élményben megformálódó szubjektív han­
gulat, a tér mély, belső érzése”,33 és Benjamin nyomán a kószáló nagyvárosának
labirintussá válására hívja fel a figyelmet.

30 Benjamin, Walter: Motívumok, i. m., 248.

31 „A modernités ebben az esetben egybeesik a látás klasszikus modelljeinek és reprezentációik
stabil terének összeomlásával [...]. Az 1820-as és 1830-as években elkezdődik a megfigyelő
újrapozícionálása [...] egy olyan körülhatárolatlan terepen, ahol a belső érzékelés és külső jel
közötti megkülönböztetés visszavonhatatlanul elmosódott.” Crary, Jonathan: A megfigyelés
módszerei. Látás és modernitás a 19. században, ford. Lukács Ágnes, Budapest, Osiris, 1999.
10. (1. még: Uo., 32-33)
32 Baudelaire, Charles: Művészeti kuriózumok, i. m., 83.
33 Bókay Antal: A város, i. m., 8.

16
 A TÉ RB EL I FO RD U LA T K R O N O T O P O S Z A . BE V EZ ET É S

Azt, hogy a flâneur térélménye hogyan függ össze az identitás és a szubjek­

tivitás reprezentációjával, Zygmunt Bauman egy másik oldalról közelíti meg:34
az embert a térrel összekapcsoló kószálást mint az életet leképező (zarándok)út
toposzának újraértelmezését fogja fel, és ebben az összehasonlításban a mozgás
céltalanságát emeli ki. M int megállapítja, célképzet hiányában strukturálatlan
térré és idővé,35 Baudelaire kifejezésével „pusztasággá” változik a világ36 ezzel
párhuzamosan pedig saját élete epizódok sorára esik szét,37 ahol Bauman meg­
állapítása szerint nem az önazonosság kialakítása, hanem m egtartása jelent
nehézséget,38 mivel „az ilyen világban szerzett tapasztalatokból nem alakulhat
ki semmilyen összefüggő és ellentmondásmentes életstratégia”.39A „pusztaság”
(azaz a strukturálatlan tér és idő) ennek a térélménynek a leírására nem csak
azért tűnik pontosabbnak, mint a „labirintus”, mert a kifejezés Baudelaire-től
származik, hanem azért is, mert egyrészt lehetőséget teremt egy sajátos, Bókay
összefoglalásából jól kitűnő terminológiai probléma tisztázására, másrészt,
mert sokkal pontosabban írja le a kószáló térhasználatát. Bókay ugyanis nem­
csak Baudelaire flâneurje kapcsán ír az így kialakuló Párizs-kép útvesztősze­
rűségéről, hanem a posztmodern kapcsán is labirintus-városról beszél. Épp
ezért csak abban az esetben tűnik meggyőzőnek az, amit a modernséget felváltó
posztmodern metropoliszról ír, ha Baudelaire Párizsát már a posztmodern met­
ropolisz előképeként könyveljük el, hiszen az alábbi jellemzés: „a posztmodern
város belülről, a személyesből származik, véletlenszerű hangulatok, élmények,
emlékek sokfélesége alkotja”, teljes mértékben vonatkoztatható Baudelaire kó-
szálójának Párizsára is, amiről viszont a következőket írja Bókay: „Ez a Párizs
nem materiális tér, hanem élményben megformálódó szubjektív hangulat, a tér
mély belső érzése anélkül, hogy konkrét tárgyai megjelennének. [...] Ennek is
valamiféle struktúra az eredménye, de szociológiai-statisztikai helyett itt egy
szimbolikus rend válik érzékelhetővé, amelynek alapja a fantáziában, képze­
letben, a belső tárgyi projekcióiban található”.40 (A félreérthetőség onnan szár­
mazik, hogy Bókay két modern városképről ír: a térképszerű, átláthatóságra,

34 Bauman, Zygmunt: A zarándok és leszármazottai: sétálók, csavargók és turisták, ford. Teller

Katalin, in Biczó Gábor (szerk.): A z idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, Debrecen, Cso­
konai, 2004. 195-201.
35 Uo„ 197-199.
36 Baudelaire „végeláthatatlan emberi pusztaságok fáradhatatlan utazójának” nevezi a kószálót.
Baudelaire, Charles: i. m., 84.
37 „A végeredmény tehát az idő epizódokra történő fragmentálása lesz, amelyben minden epizód
magában áll, elszakítva a múlttól és a jövőtől, magába zártan, függetlenül.” Bauman, Zygmunt:
i. m., 199.
38 Uo., 197.
39 Uo., 199.
40 Bókay Antal: i. m., 10.

17
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

ellenőrizhetőségre törekvő diskurzusról,41 és az - ennek ellenreakciójaként is

felfogható, Baudelaire-rel születő - szubjektív képzetről. A posztmodernként
meghatározott „puha város” pedig éppúgy ellentéte az előbbinek, mint a kó­
száló Párizsa.) Az ellentmondásból kivezető egyik megoldási lehetőséget az
előbb említett Zygmunt Bauman fogalmazza meg, aki a flâneur par excellence
világának az ezredvégi fogyasztói társadalmat, igazi terepének pedig a plázák,
és a virtuális kószálás, a telecity világát tartja.42 Ez az elgondolás azonban erő­
sen vitatható, m ert a baudelaire-i kószáló szemléletmódját, az általa megfogal­
mazódó modernség-felfogást háttérbe szorítja: egyszerűen új értelmezést ad a
Baudelaire-től származó fogalomnak. Nem annyira a különbségek megfogal­
mazását, mint inkább elmosását eredményezi.

M o d e r n „p u s z t a s á g ” é s p o s z t m o d e r n „l a b i r i n t u s ”

„A város bonyolult szemiotikái mechanizmus, a kultúra generátora. Ezt a funkciót

csak azért képes betölteni, mert különböző felépítésű és heterogén, más nyelvekhez
és más szintekhez tartozó kódok és szövegek olvasztótégelyeként működik. Bármelyik
város éppen elvi szemiotikái poliglottizmusa miatt válhat különböző [...] szemiotikái
kollíziók színterévé. Különböző nemzeti, társadalmi, stiláris kódok és szövegek met­
széspontjában elhelyezkedve különféle hibridizációkat, átkódolásokat, szemiotikái
fordításokat valósít meg, amelyek új információk generátorává változtatják a várost.
Az ilyen szemiotikái kollíziók forrásának nem csak a különféle szemiotikái képzetek
szinkronikus elhelyezkedése bizonyul, hanem a diakrónia is.”43

Talán előbbre juthatunk, ha nem a rendezett, térképszerű, geometrikus illetve

a személyesből származó, labirintusszerű városkép ellentéteként határozzuk
meg a modern és posztmodern tér szemléletváltását, mert a fentiek alapján
az útvesztőszerű posztmodern metropolisz nehezen elválasztható a modern
város szubjektív diskurzusától. Erre alkalmasabbnak látszik a posztmodern
városképnek az a vonása, ami a metropolisz tapasztalatában Poe-tól és Baude­
laire-től kezdődően meghatározónak tartott törmegélményhez44 köti. Zygmunt
Bauman épp az Én és az Idegen szembeállításában próbálja megragadni a kó-
41 U o.,6-7.
42 Bauman, Zygmunt: i. m., 201-202.
43 Lotman, Jurij: Pétervár, i. m., 195-196.
44 A két példa Walter Benjamin érveléséből származik, aki mindenekelőtt Poe A tömeg embere
című novellájára és Baudelaire A modern élet festője című írására hivatkozik (de mellettük
szerepel utalásai közt Balzac, Dickens, Engels, Victor Hugo is). Benjamin, Walter: A második
császárság Párizsa Baudelaire-nél, i. m., 857-889.

18
 A TÉ RBE LI F O R D U L A T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

száló élményének lényegét: „idegenek közt lenni és köztük idegennek maradni

(tömegben lenni, de nem a tömeg részévé válni); az idegeneket mint »felüle­
teket« megragadni - »mibenlétük« kimerül abban, »ami látható«”.45 Bókay a
Másikkal való kapcsolat kérdését a posztmodern város és az identitás kapcsán
próbálja megragadni: „A vertikális és horizontális város koncepciója után ez
[ti. a posztmodern város - P. Á. K.] egy olyan tér, amely a személyesség, a
saját test, a vágyak materiális birodalma kidolgozása során teremtődik meg.
Rejtett iránya megint vertikális, de mégsem transzcendens, újra határ-átlépő,
de mégsem isteni, túlvilági, hanem a test és a tudat, a közös és a személyes,
a szimbolikus és az imaginárius szelf között formálódik meg, alapjaként egy
pszichoanalitikus értelemben is kidolgozott kultúra-fogalom, kultúra-teremtés
érdeke szolgál.”46 Ebben a meghatározásban lényegében egyedül a posztmo­
dern város „Másikat teremtő”, „identitást megbontó” vonásai azok, amelyek
arról árulkodnak, hogyan is érti az egyéni, individuális és a kollektív speciális
viszonyát, a kettő közti határátlépést ez a koncepció: „Magát a várost is folyto­
nosan fenyegeti a migráció és a bűnözés Másikat teremtő, identitást megbontó
káosza.”47A „Másik”, az idegenség fenyegető jelenléte, az identitás elvesztésének
félelme, mint Bókay által kiemelt posztmodern vonások, ezzel szemben pedig a
kószáló által az én és tömeg közé húzott éles határvonal (amire Bauman hívja
fel a figyelmünket) visszaterelnek bennünket Walter Benjáminnak az egyén,
a szubjektum és a tömeg viszonyát tárgyaló gondolatmenetéhez. Hiszen a tö­
megélmény a posztmodern városképekben is meghatározóvá, sőt a tömegben
elvegyülő kószáló tapasztalatánál is meghatározóbbá válik: nem csak a látás­
módot határozza meg, nemcsak „fátylat von” a céltalan szemlélődő tekintete
elé, hanem mintha maga a tömeg, annak kulturális, nyelvi sokfélesége alkotná
az ezáltal ugyancsak labirintusszerűvé váló teret. Ez esetben viszont mi is az,
ami elválasztja a modernség reprezentatívnak tekintett fláneurjét, kószálóját a
posztmodern térérzékeléstől, városábrázolástól?
A kérdés tisztázása érdekében először is a metropoliszt alkotó-alakító tömeg
és az érzékelő szubjektum viszonyának modern és posztmodern tapasztalata kö­
zött kell különbséget tennünk. Bókay ezt pszichoanalitikus alapon kíséreli meg, a
test-poétikák belátásait vonva be az érvelésébe: „A város, a tér itt már egy abszolút
privát tér lett, az út, a kószálás befele visz, egy olyan a személyesen belüli város­
ba, ahol már nincsenek utcák, bár mindenütt váratlan irányok nyílnak meg, ahol
nyelv előtti nárcisztikus identitásunk képez ki valami ősi, álomi keretet. Pontosan
erre vezet sok posztmodern város-koncepció. A vertikális és horizontális város
45 Bauman, Zygmunt: A zarándok, i. m., 201.
46 Uo„ 10.
47 Uo.

19
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

koncepciója után ez egy olyan tér, amely a személyesség, a saját test, a vágyak
materiális birodalma kidolgozása során teremtődik meg.”48 Ebből vonja le a már
idézett következtetést, hogy „A posztmodern város belülről, a személyesből szár­
mazik”.49 Az okfejtés meggyőzőerejét azonban csökkenti, hogy nem állít mellé
érveket: nem reprezentatív irodalmi alkotásokra, hanem elméleti koncepciókra
hivatkozik: Jonathan Rábán soft city-jére, mellette pedig Michel de Certeau gya­
logló városára, David Harvey palimpszeszt fogalmára. Ezek az elképzelések pe­
dig közel sem egybehangzóak. De Certeau gyaloglóinál az „egészet” át nem látó
sétálók sokasága az, ami dekonstruálja a fogalom-város térképszerű áttekinthető
rendjét.50Harvey megint más irányba indul el: a posztmodern kort, mint a téridő
tapasztalat sűrűsödésének (time-space compression) egy újabb fokozatát látja,51
aminek ellenhatásaként a helyi, a partikuláris érvényesül (ennek következtében
pedig a kollázs, az eklekticizmus válik meghatározóvá képének kialakításában).
A Bókay által idézett mondat folytatásában Harvey a következőket írja: „A poszt-
modernitás ezzel szemben a város szövedékét szükségszerűen töredékesnek, az
egymásra rakódó múltbéli formák »palimpszesztjének«, az aktuális, sokszor
mulandónak bizonyuló használatok/gyakorlatok »kollázsának« fogja fel. Egysze­
rűen csak azért, mert a metropolisz [...] érzékeny a nemzeti hagyományokra, a
helyi történetekre, az egyének akaratára, szükségleteire és tetszésére.”52
Ezek a megállapítások új oldalról világítják meg a posztmodern metropolisz­
tapasztalatát. A szubjektivitás és a tárgyi világ határainak elbizonytalanítása,
identitásának széthullása mellett egy másik jellemző vonásra hívják fel a fi­
gyelmet. Ezek a koncepciók mintha fordítanának a szubjektum és a tömegként
ábrázolt „Másik” viszonyán, mintha átkerülnének a határ túloldalára: nem az
egyes szubjektum érzékelését helyezik a középpontba, hanem a város hetero­
genitására, pluralitására hívják fel a figyelmet.53 Ezáltal viszont óhatatlanul
48 Uo„ 12.
49 Uo.
50 „Az előrehaladó és egymást keresztező írások hálózatai egy szerző és néző nélküli sokszoros
történetet alkotnak”. És fordítva: a tömegen való felülemelkedés teszi lehetővé az áttekinthető
„geometrikus perspektíva” megteremtését. „Aki a magasba emelkedik, kilép a mindenféle -
szerzői és nézői - identitást magába szippantó és olvasztó tömegből.” Certeau, Michel de: A
cselekvés művészete, Budapest, Kijárat Kiadó, 2010. 117-119.
51 Harvey, David: The Condition of Postmodernity, 284-285. https://libcom.org/files/David%20
Harvey%20-%20The%20Condition%20of%20Postmodernity.pdf (utolsó letöltés: 2016.07.08.)
52 „Postmodernity cultivates, instead, a conception of urban fabric as necessarily fragmented,
a »palimpsest« of past forms superimposed upon each other, and a »collage« of current uses,
many of which may be ephemeral. Since the metropolis [...] simply aims to be sensitive to
vernacular traditions, local histories, particular wants, needs, and fancies.” Harvey, David:
The Condition of Postmodernity, Oxford, Blackwell, 1990. 66.
53 Lyotard megállapítása a másik oldalról a nyelv oldaláról világítja meg e pluralizálódás hát­
terét: „A nyelvjátékok ezen szétszóródásában [dissémination] úgy tűnik maga a társadalmi

20
 A TÉ RB EL I FO RD U LA T K R O N O T O P O S Z A . B EV EZ ET É S

decentralizálódík a város képe. Erre a városra vonatkoztatható Foucault azon

megállapítása, miszerint a tér nem homogén, üres entitás, hanem differenciált,
következésképp heterogén, helyeit az útszerűen elképzelt viszonyok sokasága
határozza meg (akárcsak de Certeau gyalogló városát a sétálók által leírt út­
vonalak): „Például leírhatók a viszonyok, amelyek meghatározzák a közlekedés
szerkezeti helyeit, az utcákat, a vonatokat (a segítségével haladunk egyik pont­
ból a másikba)”.*54 Ezek az utak nem egyetlen középpontba futnak, hanem há­
lózatszerűén keresztezik egymást, „szerkezeti helyeket”, „viszonyegyütteseket”
határoznak meg. Ennek következtében nagyon jól elkülöníthető, miben kü­
lönbözik a modernség flâneurjének céltalan sétái nyomán létrejövő véletlen-
szerű, kusza útvonal - amiről Benjamin így ír: „a labirintus a tétovázás ha­
zája”, illetve „A célhoz éréstől irtózok útja könnyen labirintust ír le”55 - , és a
posztmodern metropolisz-reprezentációk útvesztőszerűsége: az utóbbiban az
útvonalak (tulajdonképpen a sétáló szubjektumok) megsokszorozódnak, ennek
következtében az általuk megrajzolt utak áttekinthetetlen hálózattá válnak.
Visszatérhetünk itt Michel de Certeau Séták a városban című tanulmányához,
ahol a gyalogosok mozgása („gyakorlata”) által leírt hálózatszerű, útvonalak
sokasága által terem tett kusza és „vak” metropoliszról a következőket írja:56
„Mintha valamiféle vakság jellemezné a lakott várost szervező gyakorlatokat.
Az előrehaladó és egymást keresztező írások hálózatai egy szerző és néző nél­
küli sokszoros történetet alkotnak, amely útvonalak töredékeiből, átalakuló
terekből formálódik: ez a történet meghatározatlan és mindennapi marad a
reprezentációkhoz képest.”57 (Ha de Certeau perspektíváit az előbbiekben leírt
metropolisz-reprezentációknak próbáljuk megfeleltetni, akkor a madártávlati
„geometrikus perspektíva” a modern térkép-város képzetét rögzíti, míg a gyalo­
gosok áttekinthetetlen úthálózata a posztmodernét. Baudelaire és a nyomában
születő szubjektív, egyetlen gyalogos - a kószáló - céltalan tévelygései által

szubjektum bomlik fel. A társadalmi kötelék nyelvi, de nem egy szálból fonódik. Szövedék,
amelyben legalább kétféle, de valójában meghatározatlan számú és különböző szabályoknak en­
gedelmeskedő nyelvjáték keresztezi egymást.” A „nyelvjátékok szétszóródása”, a soknyelvűség,
a heteroglosszia érzékelése alapozza meg többek közt a metropolisz világában reprezentálódó
pluralitás tapasztalatát. Az már csak ráadás, hogy itt Lyotard Wittgenstein hasonlatára hivat­
kozik, aki a nyelvet egy régi (értsd időben többrétegű, változó, terjeszkedő) város hoz hasonlítja,
és hasonlatából e sokféleség egyetlen metadiskurzusban való totalizálhatatlanságát, a szintézis
lehetetlenségét emeli ki, mint a „posztmodern állapot” jellemzőjét. Jean-François Lyotard:
A posztmodern állapot, ford. Bujalos Isván, Orosz László, in Habermas, Jürgen-Lyotard, J.F.-
Rorty, Richard: A posztmodern állapot, Budapest, Századvég, 1993. 87.
54 Foucault, Michel: Eltérő terekről, i. m., 149.
55 Benjamin, Walter: Zentralpark, i. m., 284.
56 Certeau, Michel de: i. m., 117-119.
57 Uo., 118-119.

21
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

kialakított városképek valahol a kettő között helyezkednek el.) Foucault és de

Certeau meghatározásában figyelemreméltó, hogy mindketten az utak soka­
ságára helyezik a hangsúlyt. Ezek a koncepciók - Italo Calvino szavaival - az
„egymásba futó vonalak hálójában” megrajzolódó városra vonatkoznak. (A Ha
egy téli éjszakán egy utazó idézett fejezetcíme azért is jó példa, m ert Calvino
fenti sora az egyik stílusimitációként, paródiaként is olvasható „regény” címe,
ami a sorsok, nézőpontok, történetek és szövegek, müvek, intertextusok pár­
huzamára figyelmeztet, és arra, hogy a kereszteződési pont, a hálózat mint
kronotoposz, mint struktúra, mint formateremtő elv egyaránt szervezi e poszt­
modern művek világát.58)
Ha a fenti városkép által teremtett kronotoposzt próbáljuk leírni, akkor az út
bahtyini elemzéséből érdemes kiindulnunk. Az utat Bahtyin elsősorban mint
életutat, a cselekmény középpontjába helyezett egyedi hős történetét, sorsát
tükröző kronotoposzt tartja meghatározó jelentőségűnek az elbeszélés törté­
netében.59 (Ennek átértelmezése a flâneur kószálása is, ahol - mint ezt Bauman
elemzése oly pontosan kimutatta - a térhasználat céltalansága, véletlensze­
rűsége az általa közvetített életfelfogásra, világlátásra, a sétáló identitásának
egészelvűségére vonatkoztatható.) Az utak sokszorozódása, amit például a
város tere tesz lehetővé, ezzel szemben pontosan az elbeszélés alanyának (és
ezzel történetének, kultúrájának, nyelvének, értékrendjének) pluralizálódá-
sát, a posztmodernre jellemző hibridizálódást, a kulturális, történelmi rétegek
palimpszesztszerű egymásra rakodását eredményezi. Ez vezet a posztmodern
tapasztalatot jellemző - Jameson kifejezésével élve - „valóság-pluralizmus­
hoz”: „A struktúra tehát alátámasztja azt a posztmodernizmus-értelmezést,
amelyben a töredezettség szó túlságosan gyenge és primitív kifejezés, és való­
színűleg túlságosan »totalizáló« is, különösen azért, mert ma már nem vala­
miféle korábban létező organikus totalitás felbontása a kérdés, hanem inkább
a többszörösség kialakulása új és váratlan módokon: az egymással össze nem
függő eseménysorok és diskurzustípusok [...] egyfajta valóság-pluralizmus[ként
értelmezhetők]”.60 Ezek szerint, ha az itt végbemenő változást kronotopikus
58 A város, a szöveg és az irodalmi kommunikáció párhuzamait Benyovszky Krisztián tekinti át
a „város olvasásával” kapcsolatos koncepciók összegzéseként. Benyovszky Krisztián: A város
szemiotikája, i. m., 108-115. A tanulmánya azért is érdekes, mert a cseh és szlovák szak-
irodalom megállapításait is bevonja az értelmezésbe. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a
város-reprezentációk történetiségét. Amikor a város mint szöveg és a városról mint szövegről
szóló diskuruzus párhuzamait tekinti át Daniela Hodorová nyomán, és a többnyelvűséget,
a sokszólamúságot, a fragmentumszerűséget, a palimszeszt-jelleget, a jelentésgeneráló erőt,
a nyitottságot sorolja fel mint közös vonásokat, akkor különösen fájó a hiány, hogy nem tesz
kísérletet ábrázolás-típusok elkülönítésére. Uo., 116
59 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 287-288.
60 Jameson, Fredric: A posztmodern, i. m., 380-381.

22
 A TÉ RB EL I F O R D U L A T K R O N O T O P O S Z A . BE V EZ ET É S

váltásnak tekintjük, akkor először is a modern szemlélet individuum-közpon­

túságával, az egyénre koncentrálódó szubjektivitásával szemben a posztmodern
identitás- és térszemlélet pluralitása tűnik fel. Ezeknek a városképzeteknek
a kuszaságát az adja, hogy nem az egyén szemszögéből szemlélik és teremtik
meg a teret, hanem a sokaság nézőpontjából, amit egyének, sorsok, nézőpon­
tok (egyszersmind nyelvek, kultúrák, szemléletmódok) sokaságaként írnak le.61
(Lengyel Péter regényét idézhetjük példatárunkból.) így alakul ki a posztmo­
dern nagyvárosnak az a jellemző képe, amelyben a középpontból, koncentrikus
szerkezetből egyrészt a különböző történeti korok metszéspontja, egyidejűsége
lesz: térbe vetülő idő; másrészt a saját és idegen közti határ átlépésének lehető­
sége: különböző kultúrák, nyelvek érintkezési felülete, keveredése - a pluralitás,
a heterogenitás tere. „Bonyolult szemiotikái mechanizmus, a kultúra generá­
tora [...]. Különböző nemzeti, társadalmi, stiláris kódok és szövegek metszés­
pontjában elhelyezkedve különféle hibridizációkat, átkódolásokat, szemiotikái
fordításokat valósít meg” - ahogy azt Lotman írja a mottóban kiemelt megál­
lapításában.62 Figyelemreméltó, hogy ennek a multikulturális metropolisznak
az időtapasztalata visszanyúlik mitologikus gyökereihez. Részben a kezdet ide­
jéhez kapcsolódó centrális városhoz: amennyiben a történeti m últ megőrzőjévé,
palimpszesztszerű lenyomatává válik; részben a határon fekvő nyitott város
eszkatologikus jövőtapasztalatához, amennyiben a különböző nyelvek, kultú­
rák találkozásából eredően a sokszor fenyegetőként érzékelt idegen és születő,
leendő új formációk terepévé változik. (Jól érzékelhető ez a kettős időtapasztalat
Ransmayr A z utolsó világ vagy Bodor Ádám Verhovina madarai terének meg­
formálásában.) A város pluralitása, heterogenitása természetesen benne rejlik a
modern metropolisz-ábrázolások tömegélményében is, de ott csak téma, háttér,
a középpontban álló szubjektum élménye, szemléletmódját befolyásoló tényező.
A posztmodern várostapasztalat számára viszont formateremtő elvvé válik,63
61 Ez párhuzamba állítható Linda Hutcheonnak a posztmodern próza leírására használt
diszkurzív pluralizáció (discousive pluralizing) fogalmával, amiről a szerző a következőket
írja: „a diszkurzív pluralizáció egyik következménye, hogy mind a történelmi, mind pedig a
fiktív narráció (talán illuzórikusnak mondható, de szilárd és egyedüli) középpontját szétszórja.
A határokat és a periférákat pedig új jelentőséggel ruházza fel. Akár a középponton kívüli,
akár a decetralizáit értelmében az ex-centrikusra irányítja a figyelmet.” „One of the effects
of this discursive pluralizing is that the (perhaps illusory but once firm and single) center
of both historical and fictive narrative is dispersed. Margins and edges gain new value. The
»ex-centric«- as both off-center and de-centered - gets attention." Ez különösen akkor válik
sokatmondóvá, ha tekintetbe vesszük a tanulmány korábbi részét, ahol Hutcheon kifejti, hogy
a posztmodern látásmód a „világot”, a szövegek, diskurzusok világaként érzékeli. (Hutcheon,
Linda: Historiographic Metafiction, 12, 9, http://ieas.unideb.hu/admin/file3553.pdf (utolsó
letöltés: 2015. 03. 03)
62 Lotman, Jurij: Pétervár, i. m., 195-196.
63 A téridőnek ez a fajta hálózat- illetve palimpszesztszerűsége természetesen nem csak

23
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

amire fenntartás nélkül alkalmazhatjuk Lyotard szavait: „senki sem beszéli

mindezeket a nyelveket, azoknak nincs univerzális metanyelvük, kudarcot vall
a rendszer-szubjektum tervezete”.*64 A kronotoposz meghatározza a szerkezetet
(a „szöveg terét”) is, elég a mágikus realista regények „túlzsúfoltságára”, a sze­
replők, történetek halmozására, „burjánzó figurativitására” gondolnunk,65 de
Ottlik Budájában is hasonlóan hálózatszerű elrendezés érvényesül. Ugyanak­
kor a pluralizálódásnak köszönhetően már nem dönthető el egyérteműen, hogy
Lotman fogalmait használva centrális-vertikális vagy periferiális-horizontális
városképpel van-e dolgunk, hiszen mindkettő feltételezi egy ember (mint „az
ember”) kitüntetettségét: középpontba kerülését - akár a szakrálissal való
érintkezése, akár kitüntetett szubjektivitása okán -, vagy az ő oldalának, né­
zőpontjának, értékrendjének „sajátként” való megjelenítését, az „idegennel”,
„mással” való szembeállítását. Az „idegen”, a „Másik” nézőpontja, maga a más­
ság tapasztalata csak akkor érvényesülhet - anélkül, hogy az elbeszélés során
bekebelezné a „saját” - , ha megőrzi többességét, állandó váltásokra, a különb­
ségek, „elkülönböződések” érzékelésére késztet. Ennek következtében nem az
egyén lesz a határ átlépője, hanem maga a tér lesz az állandó határátlépések
sokrétű, palimpszesztszerű terepe, amelynek nem egyetlen kiemelt fontosságú
pontja lesz (mint a középpont vagy a határ - legyen ez a kiemelt pont akár a
külsővel szembehelyezett, középpontként érzékelt belső, szubjektív tér), hanem
pontjai: az utak metszési-, találkozási pontjai, Foucault kifejezésével „szerkezeti
helyek”.66
Ha visszatérünk Walter Benjamin leírásához, amelyben a baudelare-i „kószá-
lót” szembeállítja a városi tömeggel,67 akkor azt kell mondanunk, hogy a város­
nak ezt a képét az utóbbi, a tömeg teremti meg. Ez korántsem tömegjelenetek
formájában nyilvánul meg, hanem az eltérő tapasztalatok, vagy pontosabban a
tapasztalatok sokféleségének érvényesítésében. Az eltérő kódok, nyelvek, kul­
túrák, nézőpontok, történetek, korok pluralitásában, ami leképeződik a mű
cselekményszerkezetében (mondhatjuk: egyetlen, nagy narratívájának narra-
tívák sokaságára való szétesésében), nézőpontjainak megsokszorozódásában.
metropoliszreprezentációk formájában jelenhet meg: lehet kisváros (példatárunkban Grendel
Ga/erijében, Kolozsvári Papp László Kolozsvár-történeteiben), lehet egész Erdély (Láng Zsolt
Az ég madarai), vagy virtuális tér (például egy műalkotás tere Fehér Béla Triptichonjában).
64 Lyotard, Jean-François: A posztmodern állapot, ford. Bujalos Isván, Orosz László, in Haber­
mas, Jürgen-Lyotard, J.-F.-Rorty, R.: A posztmodern állapot, Budapest, Századvég, 1993.
87-88.
65 L. Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről, Debrecen, Kossuth Egyetemi
Kiadó, 1997.87-90,133-136. A kérdéssel részletesen foglalkozom a Mágikus realista anekdota
és Láng Zsoltról szóló Performatív nyelv - groteszk test című tanulmányban.
66 Foucault, Michel: Eltérő terekről, i. m., 149.
67 Benjamin, Walter: Motívumok, i. m., 240-254.

24
 A TÉR BELI FO RDU LAT K R O N O TO PO SZA . B EV EZETÉS

A soknyelvűség, a heteroglosszia formateremtő elvként való érvényesülésében.

Ebben nem csak a sokféleség, a város hálózatszerűsége, hanem a fentiek ta­
lálkozásai által kirajzolt „szerkezeti helyek” és ennek nyelvi konzekvenciái
lesznek fontosak: a fordítás, a hibridizáció technikái. A városnak ebben a há­
lózatszerű toposzában a szubjektum és egyetlen útja, sorsa elvész, feloldódik,
dekonstruálódik. Az egyes ember szerepe nem a teremtés, nem a szemlélődés,
hanem a tévelygés, eltévedés, és a tájékozódás lesz, épp ezért válik olyan köny-
nyen útvesztővé ez a város (ahogy a mű maga is).
Ez a labirintikus tér jellemzően kétféleképpen teremtődik meg. Egyrészt a
célelvű, egyértelmű út kronotoposzát dekonstruáló, labirintussá változtató,
megsokszorozó, és az életút egyértelműségéből fakadó egyértelmű identitásfo­
galmat kikezdő művekben, mint Alain Robbe-Grillet Útvesztője vagy Radírokja,
Auster New York-trilógiája, de erre vonatkozó kísérletként értelmezhetjük Ott-
lik Budáját, Lengyel Péter Macskakő című regényét, vagy Bodor Ádám „ál-kül-
detés történeteit” is. Ez a típus tulajdonképp a modern regény ellenformájaként
jön létre, sok szállal kötődve még annak kronotoposzához (jellemző módon a
modernség egyik paradigmatikus művének tartott, de időről időre posztmo­
dern vonásokkal „gyanúsított” Ulysses is ezt a típust látszik képviseni). Ezek a
regények többnyire a modernség jellemző narratíváinak: a keresésnek, a nyo­
mozásnak a kifordításából, kétségbevonásából építkeznek. Másrészt a teret,
a térérzékelést pluralizáló, soknyelvű, sok-kódú regények alakjában, amelyek
szereplőiket, történeteiket is sokszorozzák, mint a mágikus realista regények
(de Pavic Kazár szótára is hasonlóan labirintikus teret hoz létre, csak nem
egy város, hanem egy birodalom határai közt), vagy olyan alkotások a magyar
irodalomban, mint Láng Zsolt, Grendel Lajos m ár említett, a továbbiakban
részletesen is tárgyalt regényei.

25
 A KISVÁROS POÉTIKÁJA

„Ül az ember Moszkvában, a vendéglő nagytermében, senkit sem ismer, őt sem

ismerik, és mégsem érzi magát idegennek... Itt meg mindenkit ismer, mindenki
ismerős, és mégis idegen, idegen... Idegen és magányos.”
(Csehov: Három nővér)
 A KISVÁROS POÉTIKÁJA
A k is v á r o s topo sza K a f f k a M a r g it , M ó r i c z Z s ig m o n d
és Ko s z t o l á n y i D e z s ő m ű v e ib e n

„IRINA (egyedül, kétségbeesett szomorúsággal):

Moszkva!... Moszkva!... Moszkva!...”
Csehov: Három nővér

A PROVINCIÁLIS KISVÁROS, M IN T A METROPOLISZ ELLENPONTJA

„Mekkora a világ. Sárszeg ezen csak kis pont. Vannak

fővárosok, hol az ilyen gyötrődés érthetetlen volna.”
(Kosztolányi Dezső: Aranysárkány)

A városkutatás manapság felkapott interdiszciplináris kutatási területe gya­

korlatilag a 19. században létrejövő metropoliszok reprezentációinak vizsgálata
körül alakult ki. A diskurzus egyik megalapítója, Walter Benjamin Baudelaire
Constantin Guys-ről írott esszéjének flâneur (kószáló, csatangoló) figurájára,
illetve többek közt Poe és Baudelaire műveire alapozva fejti ki koncepcióját,1és
a továbbiakban Dickens és Poe Londona, Balzac, Victor Hugo, Baudelaire, Flau­
bert, Zola, majd Proust és még folytathatnánk ki mindenki (többek közt itt is
Poe) Párizsa jelentik e diskurzus legfontosabb hivatkozási pontjait. Ugyanakkor
nehéz nem észrevenni, hogy ezzel párhuzamosan megjelennek a kisvárosnak
a korábbiaktól eltérő hangsúlyú, jelentésessé váló, nem semleges de nem is
idillikus ábrázolásai: már Stendhal Vörös és feketéjének Verriéres-ében vagy
Balzac több művében (a karrierre áhítozó hős szülővárosaként - például az
Elveszett illúziókban -, vagy teljes egészében az Eugénie Grandet helyszínében).
E toposz igazi reprezentatív alkotásai a század közepétől tűnnek fel Flaubert
regényeiben, mindenekelőtt a Bovarynéban, majd Csehov műveiben (de említ­
hetnénk itt Maupassant-t, George Eliotot vagy Gogolt, Turgenyevet is). Ezeknek
az ábrázolásoknak az újdonsága épp a nagyváros/főváros ekkorra m ár igen­
csak alakulófélben lévő mítoszától való függőségük. Ugyanakkor nem egyszerű
szembeállításról van szó (a természet-civilizáció ellentét újraértelmezéséről),1

1 Benjamin, Water: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, ford. Bence György, in Uő:
Angelus Novus, Budapest, Magyar Helikon, 1980.; Benjamin, Walter: Párizs a XIX. század
fővárosa, ford. Széli Jenő, Motívumok Baudelaire költészetében, ford. Bizám Lenke, in Uő:
Kommentár és prófécia, Budapest, Gondolat Kiadó, 1969. 75-94, 228-276.

29
 A TÉ R P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

semmiképpen sem szimmetrikus a két toposz viszonya: a 19. századi m etropo­

lisz - éppen ebben áll mitikusságának alapja - centrum: egyfajta deszakralizált
kozmosz, minden lehetőség, esemény, élet, történet találkozási pontja. (Más
kérdés - és ez alapvetően határozza meg reprezentációinak alakulását - , hogy
a szubjektum milyen szerepet vállal benne: a kezdeményező cselekvőét, az ese­
ményekkel sodródóét vagy a szemlélődőét.) Szemben a kisvárossal, amely épp
ezek hiányával, és e hiány tudatával jellemezhető. Mi több: a periferikusság
tudata alakítja ki ábrázolásának jellemző formáit (épp ez különbözteti meg a
korábbi kisváros-ábrázolásoktól). Gyakorlatilag elmondhatjuk, hogy egymást
feltételező, kiegészítő alakzatokról van szó: ha a metropolisz mítoszáról beszél­
hetünk, bízvást nevezhetjük e kisvárosi történeteket egyfajta „ellenmítosznak”,
amelynek kronotopikus vonásait is a periferikusság tudata alakítja ki.
Ha ellenmítoszként beszélünk ezekről a kisváros-ábrázolásokról, a vizsgála­
tot először is a nagyváros-ábrázolások mitikus gyökereivel érdemes kezdenünk.
Jurij Lotman, Szentpétervár irodalmi szimbolikáját vizsgálva, kétféle mitikus
városképet ír le,2 mintegy a modern városábrázolatokban is fellelhető képek
archetípusaiként. Egyrészről a templom köré épülő centrális, koncentrikus,
függőleges (ég és föld közt közvetítő), a kozmoszt leképező modellt, mint Jeru­
zsálem vagy Róma, amely az alapítás idejét hangsúlyozza ki: „az ilyen városnak
van kezdete, de nincs vége - ez az örök város - Roma aeterna”.3 Másrész­
ről a vízszintes kiterjedésű, a Saját és az Idegen határán fekvő, fenyegetett,
megvédendő várost, a végidőt előrevetítő eszkatologikus mítoszok terepét:
„Az excentrikus város a kulturális tér »szélén« helyezkedik el: tengerparton,
folyótorkolatnál. Itt nem a föld-ég antitézis aktualizálódik, hanem a mester­
séges-természetes oppozíció.”4 A centrum és a határ - a két archetípust meg­
határozó térforma - egyaránt fellelhető a 19. századi metropolisz képében, de
hangsúlyosan deszakralizált formában. A nagyváros mindenekelőtt a zajló élet
(sőt Élet), az érvényesülés, a társadalom, a hatalom, az események középpont­
jaként értelmeződik: hangsúlyozottan evilági centrumaként (jellemző módon
az alvilág, a bűnözés, az éjszakai élet meghatározó motívumot jelent képének
kialakításában, utalhatunk már Balzacra, Dickensre, majd Eugène Sue a korban
rendkívüli népszerűségnek örvendő regényérére, a Párizs rejtelmeire, Zolára
és persze Baudelaire-re is). De sok esetben a határ - egyrészt mint a term é­
szetes-mesterséges, másrészt, mint a saját és idegen jelentéseit átértelmező
belső (személyes, szubjektív) és külső világ szembeállítása, a külső és belső

2 Lotman, Jurij: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái, i. m., 186-189.

3 Uo„ 188.
4 Uo., 188.

30
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

nézőpontok játéka5 is meghatározóvá válik ezen városok reprezentációiban.

Időbeli megjelenítését is egyrészről az evilágisággal is összefüggő múló (sőt
sokszor rohanó) idő képzete alkotja akár sorsfordító (személyes) események,
akár történelmi események, akár a szokások, vagy épp a divat6 képében, más­
részről a kép szubjektivizálódásával ennek a külső, eseményekkel érzékeltetett
időnek a belső időtapasztalattal való szembeállítása.
A fenti kisvárosábrázolások újdonságát ezzel szemben épp az adja, hogy
sem a középpont, sem a határ térformája nem válik meghatározóvá bennük:
mind Flaubert, mind Csehov műveiben - ha van is olyan szereplő (Homais
patikus vagy Kuligin, Mása férje a Három nővérben), aki a „világ középpontjá­
nak” érzi a szóbanforgó kisvárost, az csak meglehetős fénytörésben mutatott
mellékszereplő, aki önelégültségével, szűklátókörűségével, provincializmusával
tüntet - a hős(ök), illetve az elbeszélő szempontjából jelentéktelennek, margi­
nálisnak tűnik mindaz, ami a kisvárosban zajlik. Talán épp ez, a marginalitás
tudata avatja reprezentatívvá e téren Flaubert és Csehov müveit - az, hogy
náluk formaalkotó tényezővé válik a kisváros, ami korábbi művekben csak hát­
tér volt. Ezek a marginalitás, periferialitás tudatából (illetve tudatosításából)
kibomló térábrázolások összefüggnek az időérzékeléssel, az értékszerkezet­
tel, az embernek a világban való elhelyezésével is: ezek a vonások alakítják ki
a provinciális kisváros jellemzően a 19. század második felében létrejövő, de
még a 20. században is meghatározó szerepet játszó (a magyar irodalomban
jellemzően a 20. század első felében kibontakozó) kronotoposzát, és viszont: ez
a kisváros-toposz éppúgy reprezentatív kifejezője a modernség életérzésének,
mint a flâneur Párizsa. M ert ez a kisváros nem csak a metropolisz által meg­
testesített modernitás ellenpontjaként jelenhet meg, hanem mint az egyéntől
elidegenedett, külsőségekben megnyilvánuló világ képviselője, a szubjektum
magára maradásának, befelé fordulásának terepe. Ekként viszont új típusokat,

5 Walter Benjamin jut oda, hogy meghatározó nézőpontként értelmezze a kószáló figuráját, és
ennek értelmében nevezze Baudelaire Párizsát a kószáló Párizsának: „Ez a költészet [...] egy
allegorikus költői látásmód, az elidegenedett ember tekintete”. Benjamin, Walter: Párizs a
XIX. század fővárosa, i. m., 87. L. még: Crary, Jonathan: A megfigyelés módszerei. Látás és
modernitás a 19. században, ford. Lukács Ágnes, Budapest, Osiris, 1999.
6 Baudelaire az, aki A modern életfestőjében részletesen ír a divat és a nagyváros, a modernség
összefüggéseiről. Baudelaire, Charles: A modern élet festője, ford. Csorba Géza, in Charles
Baudelaire válogatott művészeti írásai, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1964. De figyelem­
reméltó például, hogy Balzac Párizs-ábrázolásában is mekkora szerepet játszik - a sokszor
vidékről érkező fiatalember szemével láttatott - párizsi fényűzés, a különböző társadalmi
körökben dívó szokások (és azok ismerete vagy nem ismerete, mint a beavatottság jele), a divat.
Vagy, hogy az Érzelmek iskolájának Frédérick Moreau-ja mekkora szimbolikus jelentőséget
tulajdonít egy-egy tárgy megszerzésének (hogy aztán épp oly gyorsan meg is feledkezzék róla).

31
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

új perspektívákat teremt. A továbbiakban, Kaffka Margittól, Móricztól és Kosz­

tolányitól merítve példáinkat (és ellenpéldáinkat),7 ezeket fogom körüljárni.8
Ennek a kisvárosi térnek, és ez adja igazi újszerűségét a korábbi kisváros­
ábrázolásokkal szemben, konstitutív része a valahol, a sokszor mitikussá nö­
vekedő távolban lévő nagyváros léte. Hangsúlyozottan léte, és nem képe, mivel
nem feltétlenül szükséges, hogy ez a nagyváros valódi helyszín, a cselekmény
tere legyen: elég, ha a szereplők álmaiban bukkan fel (mint Bovaryné illetve
a Három nővér hőseinek vágyaiban), vagy egyszerűen csak kimondatlanul is
mindig a szavak mögött bujkáló viszonyítási pontként van jelen (Az isten háta
mögöttben9 vagy Kosztolányi regényeiben). Sőt épp azok a legnyilvánvalóbb,
legteljesebb képei ezeknek a kisvárosoknak, ahol a nagyváros egyáltalán nem
játszik szerepet a konkrét cselekményben. Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy
ezekben a művekben - és így lehet meghatározó a metropolisz, és mindaz, amit
a mű elsősorban a szereplők vágyaiban megmutatkozó jelentésszerkezetében
szimbolizál - hangsúlyosan hiányként, a vágy tárgyaként van jelen. A hiány

7 Györffy Miklós adja a legteljesebb listáját a magyar „kisváros-regények” íróinak Eötvös Jó­
zseftől és Mikszáthtól az általa elemzett Kosztolányiig. Ugyanakkor épp ezek a példák jól
mutatják, hogyan értelmeződik át a kisváros toposza a magyar irodalomban. Györffy Miklós:
Sárszeg mint létm ódéit Kosztolányi Dezső: Pacsirta és Aranysárkány, in Uő: Magyar elbeszélő
szólamok, Pozsony, Kalligram, 2004. 99.
8 Az itt kifejtett elképzeléssel vitázik Szitár Katalin a Mária éveiről írt, térpoétikai szemponto­
kat is érvényesítő elemzésében. Szitár Katalin: A térből az időbe (Kaffka Margit: Mária évei),
TOPOS, 2014/1, 23-46.
A „vitázik” szó szerint értendő, noha a szerző a jegyzetekben erre nem utal, lévén, hogy ekkor
még csak a szóbeli változatot ismerte, nyomtatásban nem jelent meg a Kisváros poétikája.
Ugyanis az itt hivatkozott tanulmány alapját jelentő előadás (Szitár Katalin: A térből az időbe)
a 2013. október 25-26.-án rendezett Városolvasatok 2.: Ikonikus helyek című konferencián
szerepelt, Ez előtt nem egészen egy hónappal zajlott le a Szitár Katalin által szervezett 5.
Veszprémi regénykollokvium, ott hangzott el a jelen tanulmány koncepcióját összefoglaló
Periféria és centrum. A kisvárosi tér és idő a 20. Századi magyar regényben címmel tartott
előadásom (2013. szeptember 20-án).
Ugyanakkor a nézetkülönbség nem olyan nagy, mint a két írás alapján gondolni lehetne: alap­
vetően abból fakad, hogy Szitár Katalin a tér fogalmát az időről (Uo. 25-27), és a teret érzékelő
szubjektivitásról (Uo. 32) leválasztva tárgyalja, épp ezért joggal állíthatja, hogy „Ha a magyar
regénymodellt - vagy éppenséggel Kaffka Margit regényét - önmagában kizárólag térpoétikai
jelenségként kívánjuk leírni, beleütközünk abba a problémába, hogy vagy elvont szerkezetként
kell tárgyalnunk a ter(ek)et, vagy, ha az »én« történeteként tárgyaljuk, a hőst is a tér részének
kell tekintenünk.” Uo. 24. Itt viszont a kisvárost mint kronotoposzt: a személy cselekvése,
érzékelése, elbeszélése által megteremtett változó helyet vizsgálom, teljesen egyetértve Szitár
Katalin azon végkövetkeztetésével, hogy „a személy térbeliségének jellemzője, hogy az mindig
az idő által létrehozott tér” (Uo. 44). Ennek köszönhetően - mint arra továbbiakban utalni
fogok - , több ízben találkoznak gondolatmeneteink.
9 Jellemző ironikus gesztus, hogy Az Isten háta mögöttben ez a viszonyítási pont elsősorban
nem a főváros, hanem egy másik (fiktív!) kisváros: FlaubertBorarynéjának ugyancsak iróniával
ábrázolt helyszíne.

32
 A KISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

és jellemző kifejezői: a csönd, az eseménytelenség, a csökkentértékűség, a je­

lentéktelenség válik központivá ezekben a művekben.10 Az egész toposz erre
az ürességre, valós és vágyott kettősségére, a lélekben megélt „máshol-létre”
épül: lényegében olyan mértékben antimitikus, amilyen mértékben mitizálja
a nagyvárost. Negatívan ezek a művek legalább annyira a nagyváros mítoszát
építik, mint Balzac, Baudelaire vagy Proust.

A LÉLEKBEN MEGÉLT MÁSHOL-LÉT. KAFFKA M ARGIT: M Á R I A ÉVEI

„Minden, ami voltam és szerettem lenni, befelé fordult bennem és befelé fulladt, és
ha néha nem vihetném így - kéretlenül, fölösen és kicsit tálcára rendezetten - Maga
elé... Itt én olyan igénytelen, hallgatag, okos és óvatos vagyok. Fuldoklóm néha! Úgy
érzem, e kulcsos város régi romfalai körülzáródnak előttem, és mindig összébb-
összébb szorulnak, megnyomorítanak, és már kétségbeejtően elférek, már ide illek."
(Kaffka Margit: Mária évei)

A valós és a vágyott kettőssége és az ebből fakadó hiánytapasztalat többfé­

leképpen jelenhet meg: a mű helyszíneinek szembeállításában, a szereplőket
megosztó tényezőként vagy az elbeszélői nézőpontok ambivalenciájában.
Kiindulópontként Kaffka Margit 1913-ban megjelent Mária évei című regé­
nyét vizsgáljuk meg, amely, szemben Móricz A z Isten háta mögöttiével illetve
Kosztolányi Pacsirtájával, Aranysárkányéval, megjeleníti mindkét helyszínt - a
meghatározó színteret jelentő felvidéki kisvárost Budapest ellenpontozza -,
épp ezért sokkal világosabban megfigyelhetők a két toposz ábrázolásának att­
ribútumai. Mindenekelőtt az „álmatag” kis település leírásaiban, ahol „szürkék
már a falevelek a portól, nehéz csendesség tikkad az utcákon és tehetetlen siket
unalom”, amit ehhez hasonló jelenetek egészítenek ki: „Zaklató intenzitással
érezte mindezt most, a tespedt város nyári sziesztáját, boltok pállott bűzét,
nyelvelő kutyákat a hűs kapualjakban, fatáblás ablakok mögött öltögető, bámész
szemű kövéres asszonyokat. És az edénymosogatás profán zörejeit a házban,
az utcai lakás teraszán a házigazdát, a kövér szűcsmestert, amint újságja fölött

10 A hiány motívuma - mint majd részletesen is elemezni fogjuk - mindhárom regényben meg­
határozó szerepet játszik: a Mária éveiben a főhősnő egész élete a valódi események hiányában
a képzeletben megélt élményekre épül, amit többek közt az élet és az írás, az irodalom ellentéte
fejez ki; A z Isten háta mögöttben elsősorban az olvasói elvárások felébresztésében (bizonyos
események bekövetkeztének, például a házasságtörésnek, a sejtetésében) és be nem teljesíté­
sében jelenik meg; míg a Pacsirta már szerkezetében is egy hiányra, a címszereplő hiányára
épül, ami magának a cselekménynek a terét és idejét megteremti, de a főszereplők érzéseinek
kimondatlansága úgyszintén feszültségkeltő hiányként húzódik végig a regényen.

33
 A TÉ R PO É TIK Á JA - A P O É T IK A TERE

bóbiskol; az anyját, vakoskodva a varráson a belső sötétes hálószobában, és

Ágnest, aki odaát, az üvegnégyszögekkel falazott veranda-ebédlőben babrál
szórakozott unalommal valami áruisme-feladványon” (25).11 Ezeknek a jelene­
teknek jellegzetessége az állóképszerűség: először is teljes egészében a cselek­
ményben részt nem vevő háttérre fókuszálnak, hangsúlyosan időtlenek (a múlt
idejű elbeszélésbe - „érezte” - jelen idejű, illetve főnévi szerkezetek ékelődnek),
ugyanakkor csupa olyan cselekvés, történés zajlik bennük (bóbiskolás, öltöge-
tés, varrás, babrálás), amelyet épp a mozgás, az esemény hiánya vagy ismétlő­
dő jellege, minimalitása határoz meg (még a zaj is távoli, folyamatos zörgés).
Emellett a jelzők (tespedt, pállott, profán, sötétes) is a hiányt - ezúttal nem a
cselekvés, hanem az érték hiányát - tükrözik, a kettőt egymáshoz kötve. Szinte
mindenben ellentétei ennek Budapest rövid leírásai, melyekben a Benjamin
által is meghatározónak tartott tömeghatáson kívül a színek, a fény, a szépség,
a mozgás képe és az éles, élénk hangok társulnak a nagyvároshoz, és - mint
erről még szó lesz - visszatérően a szép nő képzetéhez kapcsolódnak:

„Úgy ragyogott a nap. - Áradt és nevetett a déli korzó, fehér hóprém simult a kar­
csú híd elegáns vállaira, a kerek jégtáblák, mint nagy láprózsák úsztak és torlódtak
lefelé a Dunán ezerszer megszikrázva a fehér fényben. A színház előtt rikkancsok
kiáltozták a Seregély Pál nevét - A thrák harcos - rikoltozták a tarka plakátok, és
nagy csoport ember tolongott az előcsarnok bejárata előtt” (57).

„Osszébbesett a szürkeség odakinn, sűrűbb lett a járáskelés. Szép, elegáns asszo­

nyok jöttek virággal, gyors, idegzett léptekkel, szemük kicsillant a fátylak homálya
mögül árulkodón, nyugtalanul mintha nem bírna a titokkal. A fátyolok szegélyét a
szél zaklatta, repeste mögöttük, ha gyorsan kémlelve fordult el mozgékony fejük egy
utcasarkon” (196 - Kiemelések tőlem: P. Á. K.).

Jól látszik ebből a két toposz időbeli meghatározottsága: a kisváros hangsú­

lyosan az ismétlődő, visszatérő események színtere, jellemző módon ezek ké­
pét a leírások mellett néhány kivétellel a kiragadott, csomópontszerű, de ez­
zel „tipikusnak” mutatkozó jelenetek (mint egy bál, egy-egy beszélgetés, séta)
alkotják egyrészről, másrészről a levelek én-elbeszélése, amely nem annyira
magukat a történéseket meséli el, inkább azok összefoglalását adja és a rájuk
vonatkozó reflexiókat. Budapest ezzel szemben az egyszeriség terepe: épp az
olyan meghatározóvá váló események lehetőségét jelenti, mint a bálványozott1

11 A Mária éveiből származó idézetek lapszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Kaffka Mar­
git: Mária évei, Budapest, Eri Kiadó, 2005.

34
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A KISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

íróval, Seregéllyel való találkozás. Megmutatkozik ez abban is, hogy a kisváros

életének bemutatásában milyen nagy hangsúlyt kap a leírás, a háttérben zajló,
a hely miliőjét visszaadó (a cselekményen mit sem lendítő) társalgás, szemben
azzal, hogy Budapest képének megalkotásában sokkal nagyobb szerepet játszik
az események elbeszélése és a jelentőséggel bíró, informatív erejű beszélgetés.
Ugyanakkor az, hogy e hiánytapasztalat egyértelmű szembeállításon ke­
resztül nyilvánul meg, alapvetően meghatározza a befogadói pozíciót. A M á­
ria eveiben a két helyszín egyetlen nézőpontba helyeződik bele (nem véletlen
az én-elbeszélést használó beillesztett részek, a levél, a napló használata), a
kettősség a lélektani ábrázolásba íródik be,12 és nem mozdítja ki a befogadói
nézőpontot,13szemben Móricz és Kosztolányi fent említett műveivel, ahol nem
a főhős perspektívája, hanem a kisváros tere játssza a keret szerepét, amelyben
több szereplő nézőpontja találkozik. A másik ellenpontja a Mária éveinek a
Színek és évek kisváros-ábrázolása lehet. Itt is meghatározó szerepet játszik
a kisvárosi miliő ábrázolása, sőt a főváros képe is megjelenik, ugyanakkor ez
mégis alapvetően tér el a fenti ábrázolástól, amennyiben nem jelenik meg benne
a kisváros periferialitásának, provincialitásának tudata. Természetes háttér,
színhely lesz, nem hordoz szimbolikus jelentéseket a nézőpontunkat megha­
tározó főhősnő számára. „Pórteleky Magda ugyanis, minden távolságtartása,
tudatos, minősítő megjegyzése-magyarázata ellenére, hozzátartozik ahhoz a
közeghez, amely életútját meghatározza.” - írja elemzésében Györffy Miklós,
ebből következően „nemhogy nem tagadja meg életét, nemhogy nem hasonlik
meg önmagával, de még nosztalgiát is érez múltja iránt. Az egész emlékezést
végigkíséri valami fájdalmas-borongós veszteségérzet. Nem azt fájlalja, hogy
élhetett volna más, igazabb, szebb életet, hanem, hogy az élete annak az élet­
formának az elmúlását hozta, amelybe beleszületett.”14 Mária ezzel szemben
pontosan - Györffy szavaival - azt „fájlalja”, hogy élhetne „más, igazabb, szebb
életet”. Ebben a szembeállításban látszik igazán, hogy a kettősség, a hiány ta­
pasztalata mennyire átalakítja a hely érzékelését, akár a nézőpontok játékában,
akár a főszereplő tudatában van jelen.15 Kaffkánál jellemző módon a nem első-
személyű elbeszélések is a szereplő perspektíváján (és értékrendjén) átszűrve

12 „Az idő megváltoztatja a teret [...]. Ez azonban nem a kisvárosi tér, hanem annak Mária által
elbeszélt változata” Budapest, Kijárat, 2003. 400. Horváth Zsuzsa, i. m., 32
13 Ez alól lényegében csak a párizsi rész jelent kivételt, ami viszont nem épül be organikusan
a regény szerkezetébe - inkább kevéssé sikerült, tanulságossággal fenyegető ellenpontnak
látszik.
14 Györffy Miklós: A modern magyar én-regény születése. Kaffka Margit: Színek és évek, in Uő:
Magyar elbeszélő szólamok, 31-32.
15 A hiány és az elvágyódás szerepét Szitár Katalin is hangsúlyozza elemzésében. Mi több, kimon­
dottan a „szemintikailag üres tér” jelentőségéről ír. Szitár Katalin: A térből az időbe, i. m., 31.

35
 A TÉ R P O É TIK Á JA - A P O É T IK A TER E

jelennek meg: a kisváros előbb idézett „pállott”, „tespedt” mivolta a nézőpont

szubjektivizáltságáról tanúskodik, ahogy a következő, Budapestet leíró rész­
let is: „Nyüzsgött és zümmögött az áprilisi utca, mint valami felnyitott, ned­
ves és kíváncsi szem, olyan volt az egész világ körül. Valami kimondhatatlan,
szinte fájó, éles elevenkedés” (195) - ahol a látó szubjektum és a látás tárgya
mint hasonlító és hasonlított kapcsolódnak össze. (Hiszen nyilvánvaló, hogy
nem a világ olyan, mint a nyitott szem, pláne nem a kíváncsi szem nyüzsög
és zümmög - hogy mégsem feltűnő olvasás közben a képzavar, annak az az
oka, hogy automatikusan, a nyelvtani szerkezetet felülírva, a nyüzsgő utcakép
és a tőle felélénkült tekintet összekapcsolásaként értelmezzük a hasonlatot).
Ebben a regényben a két tér mint a valóság illetve a vágy tárgya íródik be a
főszereplőnő leikébe, és vele együtt mindaz, amit ez a két hely jelent számára:
tétlenséget, eseménytelenséget, kisszerűséget, szűkösséget, illetve nagy lehe­
tőségeket, sorsfordító eseményeket, zajló életet, nagy érzelmeket, intellektuális
kihívást - pontosabban mindezek hiányát. És ahogy ez a hiányállapot mindin­
kább életté, valósággá válik, úgy lesznek egyre átléphetetlenebbek számára is
a határok, úgy válik ő maga is egyre „kisvárosibbá” és lesznek egyre távolibbak
és idealizáltabbak, majd misztifikáltak, már-már szentek a vágy tárgyát jelentő
értékek, és az azt képviselő alakok. Jól mutatja ezt Mária reakciója az író leve­
lének kézhezvételekor:

„Mária megállt, egyszerre kalapálni kezdett a szíve. A Seregély levele!... Reszketve

állt ott, amíg anyja a kulccsal bajlódott, és már nagy, mérhetetlen messzeségek vá­
lasztották el az előbbi percétől. És tőlük is oly távol jutott. Kezében a levél, a drága
zálog, messze, magasabb, különb világból jött izenet! Benne a sorok, pompázatos
titok még, de majd olvasni fogja. Aki írta, sohase látta még az ő arcát, de írás közben
ővele, csakis vele volt [...]. Fölötte van - már érzi - e kényszerű, kicsinyes viszonyok­
nak: van, ami kiemeli és élteti itt” (42).

Ebben a folyamatban főszerepet játszik, mintegy annak jelképévé válik a szere­

lem kérdése, ami testi szerelemként elfogadhatatlanul visszataszító lesz a hősnő
számára, és a pillanatnyi eksztázis, lelki egyesülés vágyává szublimálódik: „ha
én boldogságot vagy teljesülést rajzolgatok magam elé [írja Mária Seregélynek]
legkezdettől fogva mindig úgy gondoltam: egy jelenet, valami betetőzés, össze­
találkozás, felismerés - percnyi csodás felemelkedés - , és aztán hulljon vissza
minden a homályba, de nyomtalanul” (51). (Ezen a ponton derül fény arra, miért
kapcsolódik Budapest a vonzó, titokzatos nő képéhez.) Erre mutat az is, hogy a
levél, a testetlen lelki-szellemi együttlét helyettesíti a valódi érzelmi-testi kap­
csolatot. (Azon kívül, hogy Mária leveleiben alig kap helyet a hétköznapi élet,

36
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A I<AFFKA M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

az is jellemző, hogy - mint a szövegből kikövetkeztethető - levelei nagy részét

el sem küldi a címzettnek.) Másrészt a művészet, a költészet, a szó világa he­
lyeződik szembe a „tett” világával, ahogy Bodnár György jellemzi Máriát: „A
szavak és az álmok világában valóságosabb életet él, mint tetteiben és nappalain.
Irtózik a tettől, s a valóságot idegennek, magányosnak érzi.”.16A regény mintegy
lélektani hátteret teremt az esztétizáló, az életet a szépséggel, a művészettel
ellenpontozó világlátás mögé. Ugyanakkor ez a belső folyamat lépésről lépésre
tudatosodik a hősnőben, ahogy az is, hogy ez a „határ” (a kisvárosi értékrend,
viselkedési és illemszabályok, látszatok), már nem külső kényszert, hanem át-
léphetetlen belső korlátot jelentenek: Mária egyre inkább önmaga számára is
akadályt emel bármi elképzelhető váltás elé, míg a kitörésről szőtt álmai egyre
kétségbeesettebbekké és irreálisabbakká válnak. Ez a folyamat viszont a főhősnő
perspektívájával azonosuló elbeszélői nézőpontnak köszönhetően tragikussá vá­
lik: nem játszik a narrátor a belső és külső szempontok ironikus váltogatásával,
a végbemenő lelki folyamatok kétértelművé tételével.
Ebben a regényben a hiány tereként megélt kisvárost a lélekben megélt más-
hol-lét története értelmezi, ami jellemző motívuma a fenti ábrázolásoknak,
gondoljunk csak Emma Bovary álmodozásaira vagy a három nővér vágyako­
zására Moszkva után. Ebben a regényben viszont a motívum a főhősnő lélek­
tanát, a regény nézőpontját és kompozícióját meghatározó tényezővé válik: a
vágyakban, gondolatban való máshol-lét, az értékek máshol-léte kiüríti a valós
életet. Mindaz, ami valóban megtörténik, olyan mértékben értéktelen és ér­
dektelen lesz Mária számára, mintha meg sem történt volna: levelei, melyekben
a hétköznapi események alig játszanak szerepet, szintén erről tanúskodnak.

16 Bodnár György: Kaffka Margit, Budapest, Balassi, 2001. 201. Szitár Katalin ennek vizsgálatát
az elbeszélésmód problémája felé hosszabbítja meg. Noha az itt idézett tanulmányában nem a
Mária éveiről ír, szavai ennek a regénynek a narrációjára is vonatkoztathatók: „A szó priori­
tásával, szinte kultikus tiszteletével függ össze a hősök felfokozott elbeszélői aktivitása is, s az
elbeszélésnek, mint a sorsról alkotott szövegnek adott elsőbbség a sorssal, mint történéshal­
mazzal szemben.” Szitár Katalin: Az elbeszélő gondolkodás és a szó poétikuma, Kaffka Margit:
Polixéna tant, in Horváth Kornélia-Szitár Katalin (szerk.): Szó, elbeszélés, metafora, Budapest,
Kijárat, 2003. 400. L. még: Szitár Katalin: A térből az időbe, i. m., 37-41. Horváth Zsuzsa is
megállapítja, hogy a fenti állítás a Mária éveiben kiemelten érvényes. Ezt alátámasztja a regény
intertextuális utalásainak, és azok műben játszott szerepének feltérképezésével: „Ugyanakkor
itt is közvetítő elemként jelenik meg az irodalmi szöveg Mária életében, eszerint a valóságot
önmagában nem képes kezelni, megélni, csak az irodalmon, sőt csak a megfelelő irodalmi
szöveg, csak a közvetítés útján. A szó mágikus, a tettet leplező, hátráltató ereje létfeltétele
Máriának. Olyan szituációkban találja meg a helyét és önmagát, amiknek tud irodalmi meg­
felelést adni, irodalmi(as) kapcsolatot létrehozni. Az intertextus itt funkciójának megfelelően
irodalmias gondolkodást jelent.” Horváth Zsuzsa: „Az élettörténet mint játékszer". Fikció,
narráció és identitás összefüggéseiKaffka-regényekben, Doktori disszertáció, 120,108. http://
doktori.btk.elte.hu/lit/horvathzsuzsa/diss.pdf (utolsó letöltés: 2017. 05. 23.)

37
 A TÉE PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

Ezzel szemben a képzeletben megélt események irreális mértékben telítődnek

értékkel és értelemmel. (Különösen jól érzékelhető ez európai utazásának tör­
ténetében, amit naplójában örökít meg: ugyanazt az utat járja be, amit az író
tett meg szeretőjével, és mind jobban átéli az asszony szerepét, lélekben azo­
nosul vele.) Olyannyira, hogy a főszereplőnő képtelenné válik megélni az adódó
lehetőségeket, akár saját kisvárosi életében történnek ezek, mint a szerelem,
a házasság lehetősége, akár a vágyott budapesti nagybetűs Életben, amikor
az íróval való találkozás felvethetné egy kezdődő kézzelfoghatóbb kapcsolat
lehetőségét. (Hogy ennek vágya felébred Máriában, arról tanúskodik egyrészt
lelki azonosulása Seregély szeretőjével, másrészt az a megrázkódtatás, amit
akkor él át, amikor megtudja, hogy az író elhagyta korábbi szeretőjét, és egy
fiatal —nála is fiatalabb —lányt vett feleségül.) Ennek az ábrázolásmódnak
köszönhetően helyeződik belülre a cselekmény és a regény értékcentruma: a
kisváros-nagyváros ellentét egyszersmind azonosul a földhözragadt valóság, a
mindennapi események és a lélekben megélt, vágyott, megálmodott élet ket­
tősségével. Mindaz, ami valóságos, üressé válik, mindaz, ami értékes, valótlan
lesz: ennek mintegy jelképe a kisváros és a nagyváros ábrázolása.
Érdekes e téren a női szereplő, női perspektíva és a kisvárosiasság össze­
kapcsolása. A nagyvárosi nő - általában a bukott nő, a prostituált -, mint a
nagyváros, a modernség szimbóluma, a modern művész metaforája Baudelaire
óta visszatérő motívuma a kor művészetének. Ennek halovány visszfényét lát­
hatjuk abban, ahogy Budapestet látja Mária Kaffka regényében - az a Mária,
aki hangsúlyozottan irodalmi reprezentációkon keresztül szemléli a világot,
mindenekelőtt a vágyott nagyvárost. Ezzel a csak jelzésszerűen megjelenő
feminitás-képpel áll szemben maga a hősnő alakja, aki bármennyire is idegen­
nek érzi környezetét, mégis tipikus kisvárosi figurának tekinthető: a kisváros
életbe belesavanyodott, széplélek vénkisasszony felé hosszabbíthatjuk meg Má­
ria sorsát. Épp e szerep veszélyének tudatosulása hajtja Máriát a nem-vágyott
házasság, majd az öngyilkosság felé. Ugyanakkor az is jellemző, hogy e típus
lélektani megalkotásában, akárcsak a kisvárosi tér megrajzolásában, a mozgás,
a lehetőségek korlátozottsága, az élet túlszabályozottsága jelenik meg. Gya­
korlatilag kétféle térhasználat: a korra jellemző női17 és a kisvárosi találkozik a
főhősnő alakjában, két olyan térhasználat, amely a bezártsággal, a fokozott sza­
bályozottsággal jellemezhető. A szereplőnő kettősége abban mutatkozik meg,
ahogy elvárásaiban lényegében azonosul a kisvárosi szokásokkal, illemmel,
ugyanakkor tudatában van ezek értelmetlenségének: vágyaiban lázad ellenük,
17 Erről 1.: Horváth Györgyi: Kószálónők a régi Budapesten. Nagyvárosi térhasználat és női mű­
vésziét - Kaffka Margit: Állomások, in Varga Virág-Zsávolya Zoltán (szerk.): Nő, tükör, írás,
Budapest, Ráció Kiadó, 2009. 162-189.

38
 A KISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z s iG M O N D É S ...

de ez a vágy öncél marad: „meg kell őriznie e néma lángot, magános szerelmét,
s a szép szenvedéseket - e folytonos, lila színű izzást a lelke legmélyén” (74).
(A regény két mellékszereplőben is érzékelteti azt, hogy a változtatás nem le­
hetetlen: az egyik a kisváros véleményével mit sem törődő, „fuzsitos” Csilléry
Adrienne, akiről megtudjuk, hogy Pestre ment és színitanodába jár, a másik
a volt kollégiumi szobatársnő, Taubler Vica, aki írónő lesz, és Párizsba kerül.)
A hétköznapi élet és a vágyak elszakadásában, a külvilág és a belső világ egy­
mástól való elidegenedésében, és e kettőség megélésében, tudatosításában, mi
több: a valóság és írás, művészet, szépség kettőségévé való transzponálásában
viszont a modern életérzés nyilvánul meg.

A KARIKATÚRA KARIKATÚRÁJA.
M ó r ic z Z s i g m o n d : A z Is t e n h á t a m ö g ö t t

„A kisváros megöl minden nagyobb és tisztább szándékot, megmér­

gezi a legnemesebb lelket is, összezsugorít mindenkit a maga mére­
téhez. A magyar kisváros felett lebeg az a megfogalmazhatatlan ma­
gyar átok, melyet éppen Móricz nemzedéke érzett a legerősebben.”18

Épp ezért viszont Kaffka regénye szinte teljesen mentes lesz a provinciális kis­
városi tér ábrázolásában legtöbbször fontos szerepet játszó iróniától, a főhőst
egyszerre belülről és kívülről mutató nézőpontjátékoktól. Legfeljebb a kisvárosi
miliőt visszaadó beszélgetésekben érzékelhetjük egy ilyen ábrázolás lehetőségét.
Jellemző részlet Mária félelme a „nevetségességtől” hazugsága után, aminek el­
beszélése, épp a szereplő ezen való gyötrődésének belső ábrázolása révén, szin­
tén tragikus tünete lesz a benne végbemenő visszavonhatatlan változásoknak:

„De rettenetes, dúló zavar hullámzott fel belsejében egyszerre, az émelyítő szégye­
nig, az önmegvetésig. Az ideges hazugságmámor szörnyű kijózanodása. [...] Hirtelen
eszébe jutott, Seregély Pál egyik regényhősnője, aki valóságos botlást vall be a kérőjé­
nek így... de a hős azért feleségül veszi mégis, sőt még annál inkább... Ó hisz az egy
írott alak, literatúrai... Pfuj, pfuj! Ha valaki tudná az igazságot, egyszerűen csak...
nevetne őrajta! És hangos, ideges kacagógörccsel fuldoklott és temetkezett bele a
díványpárnába - aztán sírásba csapott át, zokogott és vergődött, aztán csendesülten
és mélyen sírt soká, soká. [...] Már értette is az egészet” (142).

18 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai és Társa, 1935. 486, http://mek.oszk.
hu/14800/14871/14871.pdf (utolsó letöltés: 2017. 01. 08.)

39

-
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

„Nevetségessé válni; ez a gondolat elviselhetetlen volt neki. Egy vélt vétket, nagy
tragikus botlást meg tudott bocsátani, meg tudott szentelni egy férfi szerelme - de
tönkremenne talán egy visszás és zagyva hangulaton” (173).

Ezzel szemben a kisszerű nevetségesség - mint a mottóban kiemelt idézet is

mutatja - Móricz (és Kosztolányi) kisvárosának meghatározó elemévé növek­
szik. Ez annak köszönhető, hogy itt a kisváros nem a főhős lélekábrázolásának
hátterében, mint lelki fejlődését tragikusan meghatározó tényező jelenik meg,
a „tipikus” kisvárosi figurák nem csak a főszereplőt körülvevő mellékalakokként
kerülnek elénk, hanem maguk is főszereplővé válnak. A kisváros szűklátókörű­
sége, zártsága nem (csak) a főhős szubjektív tapasztalata lesz, hanem a szereplők
nézőpontját, látásmódját, a regény szerkezetét meghatározó kompozicionális
tényező: ezek a regények több szólamra, nézőpontra komponált szerkezetek.
A keretet nem a főszereplő nézőpontja, hanem a helyszín adja: azt is mondhat­
juk, hogy az igazi főszereplő maga a kisváros lesz. Jellemző módon ezekben a
regényekben a főváros legfeljebb utalásként jelenik meg, nem képez valós térbeli
ellenpontot. Ugyanakkor mégis jelen van a hiány, a periférikusság tudata, és
ebben játszik meghatározó szerepet többek közt az irónia.
Különösen igaz ez Móricz Kaffka Margit előbb elemzett művével szinte egy­
korú, 1911-es kisregényére, ami - mondhatni - az ellenkező végletet jelenti:
m ár a cselekménye is két szálra fűződik, Veresné és Laci történetére, és e kettő
központi szereplői mellett még számos figurát vonultat fel, állandóan oszcillál
nézőpontja az egyes szereplők, a külső és a belső, a narrátori és a szereplői
perspektívák között. Első látásra a kisvárosiasság megosztani látszik az ott
élőket: egyrészről olyan alakokra, akik nem érzékelik életük, világuk jelenték­
telen, nevetséges voltát, kisszerűségét, másrészről azokra, akik képesek kívülről
is látni, kritikusan, ironikusan szemlélni Ilosvát és lakóit. Ez azt a felületes
benyomást keltheti, hogy az elbeszélői nézőpont ez utóbbiakkal azonosul az
előbbiek rovására. Mint a műről született számos, narratológiai szempontokat
is érvényesítő elemzésből kiderül, ez távolról sincs így: a szabad függő beszéd, a
style indirect libre alkalmazása, a külső és belső perspektíva, illetve a személy­
telen és a (közvetett) belső magánbeszéd interakciója19 eltávolítja egymástól az
elbeszélő és a szereplők szólamát, elbizonytalanítja a befogadó nézőpontját, iro­
nikus távolságot teremt. A móriczi eljárás legpontosabban Borisz Uszpenszkij
kifejezéseivel írható le, aki elkülöníti az értékelő, „ideológiai”, a tér- és időbeli,
a pszichológiai és a frazeológiai nézőpontot, és ezek kölcsönhatásaira hívja
fel a figyelmet.20 Móricz kisregényében ugyanis épp ezek az eltérések válnak
19 Kulcsár Szabó Ernő: Beszédaktus, szerepkör, irónia, in A magvető nyomában, i. m., 43.
20 Uszpenszkij, Borisz: A kompozíció poétikája, ford. Molnár István, Budapest, Európa

40
 A K ISVÁROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z siG M O N D É S ...

jelentésessé. Legegyszerűbben a szabad függő beszéd alkalmazása esetében,

amely a harmadik személyű elbeszélő szólamába beleszövi a szereplő szavait,
és akár egyetlen mondaton, bekezdésen belül kimozdítja látószögünket: „A
kolléga annyi megaláztatás után egyszerre nagyon jól kezdte magát érezni. »Van
neki a füle mögött« dicsérte meg harmadik személyben saját magát az ügyesen
beadott keserű labdacsért. A legártatlanabb asszonyt is hírbe lehet hozni egy
véletlen szóval! [...] És aztán ki tudja, hátha nincs is ártatlan asszony” (7).*
21 Ez
az eljárás: a pszichológiai nézőpont beolvasztása a narrátor perspektívájába első
látásra a szereplő és az elbeszélő pozíciójának közelségére, egy a mű „ideológiai
nézőpontját” tükröző véleményre enged következtetni. A fenti rész első mon­
data például egyértelműen a narrátor szólama, míg a következőben ettől élesen
elválik, ennek alárendelődik a szereplő szólama: mintegy illusztrációja csak a
narrátor kijelentésének. A harmadikban viszont a kettő összeolvad. Továbbra
is a szereplő szavai idéződnek, de immár jelöletlenül, minek következtében a
szereplő szólama kerekedik felül (az elbeszélő jelenlétére nyelvtanilag semmi­
ből sem lehet következtetni), hogy aztán az utolsó, szentenciaszerű kijelentés
forrását már ne lehessen egyértelműen elhelyezni. Eldönthetetlen, hogy még
mindig a „kolléga” gondolatait olvassuk, vagy az elbeszélő ehhez fűzött kom­
mentárját - leginkább az sejthető, hogy a kettő egybeesik. Móricz ugyanakkor
különböző, egymástól eltérő véleményeket tálal egymás után ebben a formában,
és ezzel kioltja a fenti hatást: azt a benyomást, amit a narráció mikroszerkezete
felépít, a kompozíció, a makroszerkezet lerombolja.
Ugyanez mondható el az elbeszélésmód másik játékáról is, ami elsősorban
a „kívülállónak” látszó, és épp ezért a szerzői pozíció - Uszpenszkij kifejezé­
sével az „ideológiai nézőpont” - képviseletével, „kibeszéléssel” gyanúsítható
szereplők, mindenekelőtt az albíró szólamára vonatkozik. A regény bő első
fele dúskál az olyan részekben, amelyek a kisváros világát az újonnan érkezett
albíró szemével mutatják, aki nem csak az elmondottak tér- és időbeli helyzetét,
lélektani nézőpontját határozza meg, hanem kommentálja is a történteket, amit
tovább árnyal az, hogy - mint a fentiekben is - nyelvi szinten is összecsúsznak
az elbeszélői és szereplői szólamok:

„A férfiaknak megremegett a szemük. Folyvást ittak s ez még valószínűbbé tette

előttük a lehetetlenséget, hogy az asszony elmegy a városból. És az albíró előtt nagy
tisztasággal bontakozott ki a helyzetük: röghöz vannak ezek kötve! soha ezek, soha
nem mehetnek el a városból, éljenek bár száz esztendőkig, s történjék akkora földin­

Könyvkiadó, 1984.
21 Az idézetek lapszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Móricz Zsigmondi Az Isten háta
mögött, Budapest, Fapadoskonyv.hu Kft, 2012.

41
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

dulás, amely az egész világot felforgatja... Csak itthon emberek, férfiak, valakik. Ha
innen elmozdulnak, rögtön párává lesz eddigi életük minden eredménye...” (112).

Ezt a narráció által érzékeltetett kívülállást viszont kétségbe vonja a cselek­

mény további alakulása, az, ahogy az albíró - akárcsak Veresné - mind jobban
beleragad a környezetbe, mindinkább bebizonyosodik róla, hogy ugyanolyan
kisszerű, mint a kisváros többi lakója, annak ellenére, vagy épp azzal együtt,
hogy többnek hiszi magát. Ezt mintegy szimbolikus gesztusként támasztja alá,
hogy pontosan az albíró lesz az, akinek a sorsa eldől a szereplők közül, és már
biztos nem hagyja el a várost. Mindkét esetben az elbeszélésmód és az esemé­
nyek egymásutánja kelt ellentétes benyomást, és ezáltal mozdul el a befogadó
nézőpontja. Uszpenszkij iróniameghatározása pontosan írja le ezt az eljárást:
„A szerzői és az olvasói pozíciók ilyenfajta ütköztetése igen alkalmas az iro­
nikus hatás létrehozására. Jellemző az iróniára, hogy a szerző egy bizonyos
szereplő nevében beszél vagy cselekszik, de maga ez a személy nem értékelő
szubjektumként, hanem az értékelés tárgyaként lép fel (ennek alapján mond­
hattuk föntebb [...]: az iróniára jellemző, hogy az értékelői nézőpont nem esik
egybe valamilyen más pozícióval).”22
A kisváros ennek következtében nem csak háttérként és keretként, hanem a
szereplők szemléletmódját (és - mint ezt a recepció bőségesen tárgyalja - be­
szédmódját23) meghatározó tényezőként is jelen van: a provincialitás nem csak
kész helyzet, hanem a mű kezdetekor még többesélyesnek tűnő események ala­
kulását, a főbb szereplők lehetőségeit, mozgásterét behatároló tényező. Hiszen
mindhárom a kisvárosból kitörni akaró hős: az albíró, Veresné és Laci történeté­
ben egyaránt a környezet diadalmaskodik, amit az is alátámaszt, hogy történetük
„tanulságát” a kisvárosi pletyka, a regény kifejezésével a „pletykaváros” vonja le.
Ugyanakkor az albíró és Veresné története is egyértelműen ironikus: mindketten
a flaubert-i „karikatúra karikatúrái” lesznek, esetük nem értéket mutat fel, hanem
értékhiányt. Ezt a hiányállapotot nem csak az elbeszélésmód érzékelteti, hanem
maga a kisregény cselekményszerkezete is hordozza. Mint a meghatározó elem­
zések szinte mindegyike megállapítja, a mű nem annyira a lejátszódó, inkább az
elbeszélt eseményekből, illetve a szereplők vagy épp a befogadó által elvárt for­
dulatok elmaradásából, az elvárás meghazudtolásából építkezik.24A provinciális
kisváros képének meghatározó tényezője lesz az eseményhiány.
22 Uszpenszkij, Borisz: A kompozíció poétikája, i. m., 209.
23 L. Kulcsár Szabó Ernő: Beszédaktus, i. m., 30-45.
24 A teljesség igénye nélkül: Kulcsár Szabó Ernő a be-nem-következett események szerepéről,
Eisemann György a konfliktus kirobbanásának elmaradásáról, nevetségességéről, Szilágyi
Zsófia a fordulatok és az általuk képviselt eszmények hiányáról, az igazság (a történő esemény)
helyébe lépő pletykáról (megbízhatatlan elbeszélőik] által előadott eseményről) ír. Kulcsár

42
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

Különösen jól látszik ez Móricz ellenpéldáin. Itt merül fel annak kérdése,
hogy mennyiben különböznek más kisvárosban játszódó regényei - m inde­
nekelőtt az Úri muri, a Rokonok - A z Isten háta mögött látásmódjától. Ez azért
is érdekes, m ert már afelé a kérdés felé hosszabbítja meg vizsgálatunkat, hogy
van-e a kószálóhoz hasonló jellegzetes figurája a modernség kisvárosának.
A fenti két Móricz-regény sok motívumában emlékeztet az eddig elemzett típus­
ra: itt is a fővárosi haladással, modernizációval szembeállított provincialitás,
a változtatás lehetetlensége játssza a fő szerepet a kisváros képének megal­
kotásában, ahogy az ábrázolás bizonyos kliséiben, mint a kihaltság, a por és
a sár is emlékeztet a fentiekre.*25 A bezártság, ami ez esetben legtöbbször a
kapcsolatrendszer, a viselkedési szabályrendszer zártságaként jelenik meg (kü­
lönösképpen a Rokonokban) úgyszintén itt is meghatározó.26 Ugyanakkor első
látásra feltűnhet, hogy az eseménytelenség, illetve a történések kisszerűsége,
ami a fentiekben (ahogy Kosztolányinál is) a toposz meghatározó összetevő­
jének tűnt, e két regényben korántsem jellemzi a cselekményt. Míg az eddig
elemzett művekben (a M ária éveiben csakúgy mint A z Isten háta mögöttben)
az átlagos, a szokásos, a szürke, a hétköznapi játszotta a főszerepet, addig eze­
ket a Móricz-regényeket épp a rendkívüli szervezi. Rendkívüli figura az Úri
muri Szakmáry Zoltánja, ahogy szerelme, újító szelleme, temperamentuma,
dorbézolásai és tragédiája sem átlagos. (E motívumok rituális vonásaira mu­
tat rá Eisemann György. De már korábban Margócsy István hívja fel a figyel­
met Móricz írásainak mitikusságára a Sárarany kapcsán, Gintli Tibor pedig

Szabó Ernő: Beszédaktus, i. m., 28., Eisemann György: A Móricz-újraolvasás esélyei, in Fenyő
D. György (szerk.): A kifosztott Móricz?, Budapest, Krónika Nova, 2001. 243., Szilágyi Zsófia,
Móricz Zsigmond, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2013. 194-195.
25 Különösen érdekes itt a Móricz KerekFerkó című, még az első világháború előtt írt kisregénye,
amely egyszersmind a későbbi dzsentri-regények előképének is tartható. Ugyanakkor a meg­
határozó helyszínt jelentő kisváros világának leírásában szinte mindenben az eseménytelen,
szürke, poros kisváros képét rajzolja meg: „S ez a rettentően hosszú utca egészen néptelen.
Egy lélek sincs kint. Senkinek sincs útja a gömbakácos járdán, egy gyerek sem ugrál kint a
porba, egyetlen szekér sem zörög végig a széles kocsiúton. Se kutya, se csirke, se liba nem
lábatlankodik idekinn. A könnyű, fehér porrá őrölt sártenger úgy fekszik az úttesten, hogy a
legkisebb szél feldobja a levegőbe, s nem kavarja más, ha csak szél nem. Ló nem nyerít, tehén
nem bőg, kutya nem ugat sehol, mintha egy elvarázsolt városban, vagy inkább egy babonával
borzasztó nagyra növelt álomfaluban járna az ember.” Ezt a képet robbantja aztán szét az
eseménytelennek és szürkének egyáltalán nem nevezhető történet. Móricz Zsigmond: Kerek
Ferkó, http://mek.oszk.hu/05000/05074/05074.htm. (utolsó letöltés: 2015. 05. 17.)
26 Szirák Péter azt érzékeli újdonságként Móricz ábrázolásmódja kapcsán, hogy a társadalmat
tagolt, feszültségekkel teli térként érzékeli, amelyet az „életkeretek túlszabályozottsága” és
statikussága határoz meg. Hozzátehetjük, hogy ez a társadalmi tér legtöbbször a kisváros teré­
ben testesül meg. Szirák Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje, in A kifosztott
Móricz?, i. m., 233.

43
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

a szexualitás mitizáló, a teljes élet birtoklását képviselő megjelenítését hang­

súlyozza27). De rendkívüli a Rokonok egész cselekménye, kezdve azon, hogy
Kopjáss Istvánt főügyésszé nevezik ki, és belelát, majd belekeveredik a hatalom
működésébe. (A rendkívüliségnek, mint más Móricz-művekben, itt is megvan
a magánéleti megfelelője.) A cselekmény itt is kivételes események sorából áll:
az ágyba hozott reggelitől és a hajdú feszes vigyázzállásától a házvételen, a
vendégségeken, ajánlatokon, a Magdalénával való találkozáson át egészen az
öngyilkosságig, ami gondoskodik arról, hogy ne térhessenek vissza a szürke
hétköznapok (mint a Pacsirta ban). Annak, hogy nem a kisszerű, a hétköznapi
áll ezeknek a regényeknek a középpontjában elsősorban persze nem az öngyil­
kosság az oka, hanem az, hogy ezek a művek a kisvárost egészen más perspek­
tívából láttatják: nem a kisemberéből, hanem a dzsentriéből, a város vezető
rétegéből, felső (kisvárosról lévén szó, természetesen nem tízezeréből, hanem
inkább) százából. Kopjáss István története is a kinevezésétől a haláláig tart, arra
a rendkívüli időszakra szorítkozik, amíg hősünk „számít”, „valaki” Zsarátnok
életében: korábbi jelentéktelen élete csak közvetetten jelenik meg. Ugyanak­
kor épp ez a korábbi jelentéktelenség teszi lehetővé, hogy amellett, hogy saját
történetének értelemszerűen a főszereplője, a város történetének, panamáinak
külső nézőpontú, rácsodálkozó tanúja legyen. A szereplők mindkét regényben
nagyrészt azok közül kerülnek ki, akiknek a tettei meghatározó erővel bírnak,
akik hatalommal rendelkeznek. Az Úri muriban írja Móricz:

„Végül már csak a bikák maradtak együtt. Főleg a földbirtokosok, akiket, úgy lát­
szik, keményebbre edzett a természet. Zoltán felszámolta gépiesen magában, kinek
mennyi földje, birtoka van. S nagy meglepetésére a határ háromnegyed része itt van
együtt ebben a kaszinói teremben. Itt van körülöttük a nagy, népes város, de a határ
az itt van együtt. Kint lakik a tízezernyi nép, akik mind a földből élnek, de a határ
háromnegyed része ezeknek a jelenlévőknek a markában van” (204-205).28

Ráadásul ettől a rétegtől is elütnek e regények hősei, mivel mást akarnak, kü­
lönbek, mint a környezetük: küzdelmük épp ezért mindkét esetben heroikus
és tragikus lesz, mint a fenti idézet folytatása mutatja: „Ha ő az eszét adhatná
nekik. Ha meg lehetne ezeket fogni s indítani a maga új gondolatai szerinti
új úton, akkor paradicsomot lehetne ebből a határból csinálni. [...] És ő most
27 L.: Margócsy István: Sárarany, i. m., 20.: „A Sárarany főhőse állandóan a mitikusan értelmezett
sorssal, Istennel állítja szembe magát”; Eisemann György: A Móricz-újraolvasás esélyei, i. m.,
246-247., Gintli Tibor: Bovary úr vagy Bovaryné?, in Onder Csaba (szerk.): A z újraolvasott
Móricz, 206-os Kikötő, Nyíregyháza, 2002. 75, 79.
28 A továbbiakban az oldalszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Móricz Zsigmond: Úri
muri, Budapest, Akkord Kiadó, 2005.

44
 A KISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A I<A FFK A M A R G IT , M Ó R IC Z Z s iG M O N D É S ...

abba fogja hagyni, s ő az egyetlen, aki elindult, mert csak most érzi, hivatása
volt, hogy elinduljon [...]. O is letört, kiesett, az élet rostáján kihullott, mint a
fonnyadt szem. Vagy kivetették az ocsúval” (205). Az Úri muri térábrázolása is
tükrözi ezt az eltérő szemléletet, itt elsősorban nem a nagyváros-kisváros el­
lentéte határozza meg a mű értelemszerkezetét (bár a háttérben az is jelen van),
hanem a város illetve tanya/puszta kettősség, amelyben az utóbbi képviseli a
lehetőséget, a szabadságot, szemben a város kötöttségeivel. A szembeállításban
határozottan jelen van a természet-város oppozíció is, barbárság és civilizáció,
életerő és dekadencia, kelet és nyugat ellentéteként értelmezve. Ugyanakkor a
hős által képviselt kezdeményezőkészség, erő - ami a természeti erő mintájára
van megformázva, ez adja többek közt az ábrázolás mitikus felhangjait - visz-
szájára fordul: építőből rombolóvá válik.
Az eddig említett kisváros-ábrázolások, akár Flaubert, Gogol, Turgenyev
vagy Csehov, akár Kaffka, Kosztolányi műveiben vagy A z Isten háta mögöttben
szerepeltek, ezzel szemben hangsúlyosan a kisember kisváros-tapasztalatát tük­
rözik: aki alapvetően maga is kisszerű, hétköznapi, aki nem irányít, hanem
maga is - leginkább a megszokások, az illem, a közvélemény által - irányított,
akinek a tettei nem hatnak széles körben - épp ezért általában nem is tesz
semmit -, akinek még az elvágyódása is saját korlátoltságát tükrözi. Aki maga is
épp annyira híján van a kezdeményezőkészségnek, mint a környezete, legfeljebb
annyiban több náluk, hogy ennek tudatában van vagy tudatára ébred. Jellemző
módon ezekben a regényekben a mellékszereplők is társadalmi típusok kép­
viselőiként jelennek meg: az embernél fontosabb a szerep, amit betölt. (Ezt A z
Isten háta mögöttben például a megnevezések is tükrözik, az, hogy több figu­
rának nincs neve, csak funkciója: albíró, káplán.) Móricz Úri murijában vagy
a Rokonokban ezzel szemben a származás válik meghatározóvá a szereplők
alakjának megrajzolásában: rajtuk keresztül valami náluk több nyilatkozik meg.
Különösen az Úri muri mitizáló látásmódjában hangsúlyos ez, a Rokonokban
a származás már kétes értékű „rokonsággá” válik.
A provinciális kisváros kisembere több mint téma az előbbi regényekben:
egy életérzés hordozója, éppúgy a modernség sajátos világtapasztalata mutat­
kozik meg általa, mint a kószáiéban.29 Csak ő nem a tömegben vész el, tapasz­
talja meg az idegenséget, esetlegességet, hanem a jelentéktelenségben, a fel­
színességben, az érdektelenségben. Ahogy Andrej mondja a Három nővérben:
„Ül az ember Moszkvában, a vendéglő nagytermében, senkit sem ismer, őt sem

29 Ugyancsak a baudelaire-i életérzéssel, a spleennel kapcsolja össze a századelő művészetét, és

ezen belül is Móriczot, Bori Imre, aki a tizes évek regényeiben - többek közt A z Isten háta
mögöttben - is az otthontalanság, a spleenes életérzés egy variációját látja. Bori Imre: Spleen
- öneszmélés, in Uő: Móricz Zsigondprózája, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1982. 30-32.

45
 A TÉ R P O É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

ismerik, és mégsem érzi magát idegennek... Itt meg mindenkit ismer, mindenki
ismerős, és mégis idegen, idegen... Idegen és magányos.”30 Kisvárosa is egy a
kisvárosok sorában: a fenti ábrázolások „tipikusságában” annak tudata rejlik,
hogy ilyen kisváros számtalan van. Ha Walter Benjamin nyomán a kószáiéról
azt mondjuk, hogy a modern, a világot a maga esetleges, széteső formáiban ér­
zékelő művész metaforájának tekinthető, akkor a kisváros kisembere ennek ne-
gatívját adja - éppúgy, ahogy a kisváros negatívan a metropolisz mítoszát építi.
Ő is az ember, az individuum tehetetlenségének, magáramaradottságának és
lényegtelenségének hordozója, aki a világot éppúgy nem birtokolja, ahogy ön­
magát, saját életét sem, csakhogy ezt nem látja, hanem éli. Ő az, akire a nagy­
városban a kószáló tekintete szegeződne. De a kisvárosban nincsenek kószálok,
így ezek a történetek, ezek az emberek másként kell színre lépjenek: ezért lesz
meghatározó ezekben a regényekben a szereplőknek a saját életükkel, annak
értelmetlenségével és változtathatatlanságával való szembesülés mozzanata,
akár Mária lassú belátásában, akár Veresné összeomlásban vagy Veres Laci
keserű belátásában, akár a Vajkay Ákosban végbemenő tudatosulási folyamat
során. Beszédes e téren, hogy a Sárszeg-regényekre jelentékeny befolyást gya­
koroló Csehovról31 hogy ír Kosztolányi: „Az eseménytelenség drámáját vitte
színpadra, minden hazug gömbölyítés nélkül, s azt mutatja meg, felvonásról
felvonásra mint múlik el egy év, két év, öt év, az idő és élet [...] minden érte­
lem nélkül, mint az életben szokott történni [...] s nincs megoldás, mert nincs
magyarázat.”32 Ahogy az idézet kiemelt része mind alapgondolatában, mind
szerkezetében a Pacsirta utolsó fejezetét összefoglaló mondatot juttathatja
eszünkbe: „Melyben a regény 1899. év szeptember 8.-án, pénteken véget ér, de
nem fejeződik be” (143).

30 Csehov, Anton Pavlovics: Három nővér, ford. Kosztolányi Dezső, in Uő: Sirály. Színművek,
Budapest, Magyar Helikon, 1973. 508.
31 Zágoni Ervin: A Csehov-élmény nyomában, in: Uő: Kosztolányi és az orosz irodalom, Buda­
pest, Akadémiai Kiadó, 1990. 76-110., Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Pozsony,
Kalligram Könyvkiadó, 2010. 228—229., Mohai V. Lajos: A Sárszeg regények és környezetük,
Savaria University Press, Szombathely, 2010. 35-37.
32 Kosztolányi Dezső: Csehov doktor úr, in Uő, Színházi esték I., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.
329. [Kiemelés tőlem - P.Â.K.]

46
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A KISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

A KISEMBER LÉLEKTANA.
Ko s z t o l á n y i D e z s ő : Pa c s ir t a

„Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a
lélek élete meghatványozódik, nem tágul csak mélyül, sűrű, intenzív, különös
lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet.”
Kosztolányi Dezső: írók, festők, tudósok. Tanulmányok magyar kortársakról33

Ez a negatív modernség-tapasztalat részben választ ad arra, miért ingadozik az

eddig elemzett művek ábrázolásmódja a belső nézőpont elsőbbségével élő lélek-
taniság és a nézőpontok kimozdítására épülő ironikus látásmód között: ez a kis­
ember egyszerre nevetségesen jelentéktelen, ugyanakkor épp jelentéktelensége
az, ami reprezentatívvá teszi alakját. Jól érzékelhető ez Ijasnak a gondolataiban
Vajkay Ákosékról, a Pacsirta egyik kulcsjelenetében,34 abban a metafikciósnak
is tekinthető részben, amikor Pacsirta szülei találkoznak a költői ambíciókat
dédelgető újságíróval:

„Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkűk befelé kunkorodik.
Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek,
mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. [...] Az a vers, melyet fejében
hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról,
amit hallott a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek,
és ma már nem ülnek” (79).35

Különösen fontos a mi szempontunkból az, hogy ez a közösség, ezek az érzések

Vajkayék részéről némák, ezek az emberek nem képesek megfogalmazni azt,
ami bennük zajlik - ehhez szükség lenne valakire, aki rácsodálkozik jelenték­
telen alakjukra, érdektelen életükre, kimondatlan szenvedésükre, meglátja ben­
nünk a társat. Ebből a szempontból sokatmondó az, hogy a kószálót Benjamin
„tekintetként” határozza meg („egy elidegenedett ember tekintete”36), míg itt
33 Idézi: Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában, in Uő: „Minta
a szőnyegen", Budapest, Balassi Kiadó, 1995.195.
34 Itt nem szólunk a Pacsirtának, az életmű más darabjaihoz fűződő viszonyáról. Kosztolányi kis­
városképének az életműben betöltött központi szerepéről, életrajzi hátteréről és változásáról a
Szegény kisgyermek panaszaitól a Sárszeg-regényekig. A kérdésről 1.: Mohai V. Lajos: A vidék
mélységes mítosza. Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából, Szombathely, Savaria University
Press, 2016.
35 A Pacsirtából származó idézetek oldalszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Kosztolányi
Dezső: Pacsirta, Esti Kornél, Budapest, Kossuth Kiadó, 2014.
36 „Ez a költészet [...] egy allegorikus költői látásmód, az elidegenedett ember tekintete” Benja­
min, Walter: Párizs, a XIX. század, i. m., 87.

47
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

nem ők képviselik ezt a nézőpontot, hanem rájuk irányul a tekintet (egy költő
tekintete!) kívülről határozza meg (mondhatni: alkotja meg) őket. Ő az, aki
képes értelmet adni, azaz történetet formálni életükből. A hiány itt már nem
csak a történések, a cselekmény hiánya („itt el sem kezdődhetnek a tragédiák”),
hanem a megfogalmazás, a kimondás hiánya is.37A kisember idegenségét, ma­
gányát ez az önmagával szemben tanúsított értetlenség is jellemzi. A szubjek­
tivitás megragadhatatlansága itt nem kimondott tanulság, nem a szubjektum
élménye, m int a kószáló esetében, hanem a történet kibontakozása során a
befogadó számára összegződő tapasztalat. Ebből a szempontból jelképesnek
tekinthető az a momentum, hogy Vajkay és felesége - mint ez a regény több
pontján is felmerül - nem értik és nem becsülik a történeteket. Az újság híreit
sem tudják értelmezni, elveszettek a világban. De épp ilyen elveszettek a lélek
útvesztőiben is. Az öregről azt is megtudjuk, hogy „kevésre becsülte azokat a
koholt históriákat, melyeket emberek találtak ki”, és gyakorlatilag „nem is olva­
sott semmiféle munkát, hol a képzelet otthagyta bűvös nyomát”, elvben is csak
az épületes, az életet leegyszerűsítő erkölcsi tanulságok alapján magyarázó mű­
veket kedveli, amelyek „abba a kellemes káprázatba ringatnak bennünket, hogy
senki sem szenved érdemtelenül, senki sem hal meg ok nélkül gyomorrákban”
(61-62). A történetek értése - ezt sugallja a fenti részlet - épp a másik és a saját
élet, lelkivilág, problémák artikulálásának képességét feltételezi.38 Mutatja ezt
az az értetlenség is, amit Vajkay tanúsít Ijas kitárulkozásával szemben:

37 Hima Gabriella az egész regényt a verbális tabu - és ennek pendant-jaként a mások elől mene­
külő, lesütött tekintet - kifejeződéseként elemzi. Hima Gabriella: „Penetráns tekintet” (Kosz­
tolányi Dezső: Pacsirta, 1923), Irodalomtörténet, 1998/4, 585-601.
38 Hasonló, csak még sarkítottabb az Aranysárkány főszereplőinek ellentéte. Novák Antal ugyan
felvilágosult, gondolkodó lény, de ő is csak a pozitivista tudást, a természettudományokat
értékeli, szemben a regényeken felnövő Hildával. Konfliktusuk többek közt épp abból táplál­
kozik, a tanár módszerei azért mondanak csődöt, azért nem talál utat saját lánya leikéhez,
mert nem egy nyelven beszélnek. Ugyanakkor a lány életfelfogása minden erkölcsi kétes
értékűsége, neveletlensége, műveletlensége ellenére is életképesebbnek, élet-közelibbnek mu­
tatkozik, mint az apjáé. Itt is beszédes az a momentum, hogy Novák Antal úgy „oldja meg” a
köztük lévő konfliktust a lány szökése után, hogy megpróbál változatlanul élni, minél kevésbé
beszélni róla.
A történetek olvasása egyébként itt is felmerül, mint az élet értése és a vele szembeni értetlen­
ség pendant-ja. Novák kételyei ébredésével éppenséggel szembeállítja saját, a világról alkotott
tiszta, felvilágosult képét a regények irracionalitásával: „Hol az összefüggés, a kapcsolat? Ilyen
az élet? Nem, ez nem is az élet, csak a regények ilyenek, mikor az író egymásra torlasztja
az eseményeket, s nem indokolja meg kellően.” Csakhogy az események folyása arra mutat,
hogy az élet igenis „ilyen”: indokolatlan, összefüggéstelen, igazságtalan - mint egy regényben.
Koszolányi Dezső: Aranysárkány II., Budapest, Szépirodalmi, 1964. 51.

48
 A K ISVÁROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

„Ákos nem tudott figyelni fiatal barátjára, ki már mindenféle zavaros dolgokat
fecsegett a szenvedés örökkévaló, dicső voltáról, részletesen beszélt verseiről, azok­
ról, melyeket eddig írt, és azokról, melyeket eztán ír majd. Folyton ezt ismételte:
- Dolgozni kell, dolgozni kell.
Ő pedig elkapta a szót.
- Dolgozni kell fiam. A munka. Csak a munka. Nincs szebb, mint a munka.
Ijas elhallgatott. Látta, hogy két malomban őrölnek, nem értik őt” (76).

Ez az értetlenség, érzéketlenség azonban szerves része a főszereplők lélekta­

nának, alapvető mozgatórugója történetüknek, amelynek csúcspontja épp a
kimondás, ami maga is egy elhallgatás formájában fogalmazódik meg:

Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy, mint most. És azt se bánnánk, hogyha
szegény akár ebben a pillanatban meg...
Nem mondta ki a szörnyű szót. De így még szörnyűbb volt, mintha kimondta
volna” (114).

Ennek a jelenetnek az egész felépítése, narrációjának megformálása a kisember

lélektanát, a kimondás kényszerítő ereje és a kimondhatatlanság közti feszült­
séget tükrözi.39Mennyire más nézőpontból, mennyire más hangnemben szólal
meg itt a főszereplő, mint a szintén őrlődő, válságon keresztülmenő Szakhmáry
Zoltán az Úri muriban! Szakhmáry előbb idézett monológjának40 retorikussága
a bukás tragikus beállítását tükrözi. Itt a hőst az elbeszélő hangjával azonosító
és a befogadót is hozzá közel hozó szabad-függő beszéd formáját alkalmazza
Móricz, ráadásul a gondolatmenet jól felépített, szónokias, hatásos, mintha nem
is gondolatokról lenne szó.41 A szereplő belső monológja tulajdonképpen bele­
helyezkedik a narrátornak az olvasó felé irányuló, rá hatást gyakorolni akaró
39 „A kitörés verbális szintje látszólag Pacsirta iránti gyűlöletet vagy legalábbis vele szembe­
ni ambivalens érzéseket fejez ki. Az apa szavainak azonban nincs szemantikai értéke, csak
pszichológiai.” - írja a jelenettel kapcsolatban Hima Gabriella. Vajkayék párharcát „dialógus
formájú kettős monológnak” nevezi: „Beszélgetésük áldialógus, melyben a szavak egymást
csak katalizálják, anélkül, hogy egymásra reflektálnának. Az öncsalásból való eruptív ébre­
dés mindkettőjükben önállóan megy végbe. Csak most vallják be egymás előtt maguknak a
családi szégyent, egy olyan beszélgetésben, melyben egymást ugyan meghallgatják, de nem
válaszolnak egymásnak.” Hima Gabriella: i. m., 597, 598.
40 „Ha ő az eszét adhatná nekik. Ha meg lehetne ezeket fogni s indítani a maga új gondolatai
szerinti új úton, akkor paradicsomot lehetne ebből a határból csinálni. [...] És ő most abba fogja
hagyni, s ő az egyetlen, aki elindult, mert csak most érzi, hivatása volt, hogy elinduljon... Ő
is letört, kiesett, az élet rostáján kihullott, mint a fonnyadt szem. Vagy kivetették az ocsúval.”
(Úri muri, 205.)
41 A belső beszéd ilyen retorikus megjelenítése a Móriczra erős hatást gyakoroló Jókai lélekáb-
rázolási módszerére, dikciójára emlékeztet.

49
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

dialógusába: innen kölcsönzi retorikáját. (És itt nyoma sincs a szereplőt az

elbeszélővel összeolvasztó monológ ironikus felülírásának, mint A z Isten háta
mögöttben.) Vajkay Ákos jelenete egészen más: Kosztolányi nem az elbeszélőn
szűri át a szereplő érzéseit, gondolatait, hanem a szereplővel mondatja ki. „Hát
aztán? - dörmögött Ákos - , akkor legalább elég. Akkor legalább nem lesz ez
sem. Mindegy - mondta szomorúan - , mindegy” (110). Annak ellenére, hogy
ezek hangosan kimondott szavakként vannak leírva, sokkal töredezettebbek,
rendezetlenebbek, egyáltalán nem olyan lényegre törők, mint Szakhmáry Zol­
tánéi. Nem kifelé, a befogadó felé irányulnak, nem az olvasóra gyakorlandó (ez
esetben tragikus) hatás elérését, nem egy élethelyzet minél pontosabb megra­
gadását, leírását célozzák meg, hanem a beszélő pillanatnyi érzelmeit, lelkiálla­
potát tükrözik, hűen követik annak ingadozását percről percre (amit a Móricz-
regény összegző jellegű elbeszélése nem tesz lehetővé). Ez a folyamatszerűség
itt lényegbevágó: a kimondással, a kimondásért folytatott küzdelmet tükrözi.

„- Nem értesz te engem - felelt az öreg indulatosan. - Nem arról beszélek.

- Hát miről?
- Arról, ami itt fáj, itt - és a szívét verte. - Arról, ami itt van. Erről itt. Mindenről.
- Aludj már.
- Nem alszom - mondta Ákos hepciásan. - Azért sem alszom. Most végre be­
szélni akarok.
- Hát beszélj.
- Mi őt nem szeretjük.
-Kik?
- Mi.
- Hogy mondhatsz ilyent?
- Igenis - kiabált Ákos, és kezével az asztalra vert, mint előbb. - Gyűlöljük őt.
Utáljuk” (113-114).

A párbeszédet kiegészíti a narrátor szólama, amely Vajkayt szinte kizárólag

külső nézőpontból láttatja: a felindulás (és a részegség) beszédes testi tüne­
teit hangsúlyozza. Ezt ellenpontozzák a feleség szavai, és belső nézőpontból
bemutatott érzései: ezek szintén a férj alakját emelik ki, hiszen az ő szavainak
reakciója olvasható le az asszonyban végbemenő lelki történésekből.
A kimondatlanság és az ebből fakadó magány központi témává válása egy
rejtett ellentmondáshoz vezet: a mű témája és szövegszerűsége kerül ellentétbe
egymással. Ez több módon is érzékeltetődik a regényben. Egyrészt magában
a felépítésben, amely szinte kerülgeti a konfliktust. Pacsirta elutazásával és a
megszokások mind fokozottabb felrúgásával (ami fölött mind nehezebben tér

50
 A KISV Á ROS PO É TIK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A I<AFFKA M A R G IT , M Ó R IC Z Z s iG M O N D É S ...

napirendre Vajkay és felesége, mind kevésbé tudják önmagukkal is elhitetni,

hogy nem jelent semmit az, hogy lányuk távolléte ennyire kibillenti őket a ren­
des kerékvágásból) egyre növekszik a feszültség, mintegy a kimondatlansággal
írva elő a kimondás szükségességét. Másrészt az egész regény narrációs tech­
nikájában is kimutatható: a párbeszédek ürességében, a végül, a regény nagy­
jelenetében felszínre bukó érzések artikulálatlanságában, amit kiegészítenek a
belső nézőpontú elbeszélések (például Ákos álmáról), és a narrátor által már
korábban leírt pontos megfigyelések (például, hogy Vajkay lemarad a lányától
a főtérre érve, vagy hogy a szerencsétlen, jelentéktelen kis vasúti tiszt, Cifra
Géza köré milyen családi legendát szőnek magukban). Ez a narrátori szólam
- ami szó a szövegben, de nem az a regény fiktív világában - teszi lehetővé,
hogy a megfogalmazatlan érzések is érzékeltetődjenek. Ugyanakkor ez a szó­
lam is inkább sejtet, mint egyértelműen kimond: nagyon sokat bíz az olvasó
összegzésére - a regénynek arra a virtuális szólamára, amely értelemszerűen
nem verbalizálódik a szövegben.
A kimondhatatlanság, a megfogalmazás, történetté alakítás képtelensége
azért lesz a modernség élményének része, mert az ön-nem-értés a közösség­
keresés és -találás elé gördít akadályokat, magányba taszítja az embert: Vajkay
és felesége egymással se tudják „megbeszélni” életüket, érzéseiket. A regény
ugyan érzékelteti egy kevésbé tudatos formáját az érzelmek közösségének. Jel­
lemző módon ezt is művészi élményekhez köti, még ha azoknak alacsonyabb
rendű formáihoz is. Először a színházban „válnak eggyé” Vajkayék a közön­
séggel, a darab tomboló sikerével. Később a kanzsúr nótázásában oldódik fel
a főszereplő, ahogy a többiek is. Ezek azonban „kilengéseknek” minősülnek
saját szigorú életrendjük szerint, amelyek csak kivételesen történhetnek meg
velük: az érzelmek átélésének még ezeket a formáit sem engedik meg önma­
guknak. Magányuk így válik egyetemessé,42 amit az is mutat, ahogy véget ér
Ákos nagy szembenézése: „Anya eloltotta a villanyt, lefeküdt az ágyba. Ő is
magára vonta a paplant a szájáig. Nem döntötték el azt, amit akartak. Semmi
megoldásra sem jutottak, de legalább elfáradtak. Ez is volt valami.” Hogy aztán
Pacsirta megérkezésével ott folytatódjék minden, ahol egy héttel korábban fél­
beszakadt. Alapvető kérdés a regény értelmezése szempontjából, hogy mennyire
jelent lélektani feloldást illetve biztos pontot a mű világának kisszerűségében
a szülők, majd később a lány imája. Szegedy-Maszák Mihály ugyan elutasítja,

42 A narráció szempontjából ezt a folyamatot Szitár Katalin a következőképpen foglalja össze:

„a kommunikatív beszédformákat egyre inkább az autokommunikativ tevékenység váltja fel,
s végül a tökéletes magány egyedüli beszédlehetősége: az ima.” Szitár Katalin: A prózanyelv
Kosztolányinál, Budapest, Asterikos, ELTE Bölcsészdoktori Értekezések, 2000.45.

51
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

hogy keresztény regényként43 lenne értelmezhető a Pacsirta, de a hitre mint az

egyetlen értékre mutat rá a regény egészét uraló értékviszonylagosságban.44
Ez óhatatlanul lélektani dimenzióba helyezi az egzisztenciális kérdést: nem a
transzcendencia jelenlétére, hanem az igényére mutat rá. Ugyanakkor az em­
ber magányát megalapozó kommunikációs probléma szempontjából is kétféle
értelmezése lehet az ima tényének: valódi dialógusként, igazi feloldásként is
felfogható, de monológként is. A regény nyitott, az olvasó felé meghosszabbított
kérdéseire45 jellemző az, ahogy a szöveg is lebeg a két megoldás között, mint
a feszület leírásában is látható: „[Jézus] nem nyújthatta e nő felé sem segítő
kezét. Jelenléte mégis nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában...” (142)
Az, hogy a kisvárosnak, a kisembernek ez a képe mennyire a modernség él­
ményével függ össze, jól látszik abban is, ahogy a halál élménye - a cselekmény
által nem is mindig indokoltan, mondhatni metaforikus motívumként - ott
lebeg mindhárom mű fölött. Kezdhetjük a Mária évei befejezésével, amit már
korábban, több mozzanat is előrevetít: a mű elején, még az intézet ablakából
látott öngyilkosság elbeszélése, a Dunába esett tárca. A z Isten háta mögöttben
a halál és a kisváros összefonódása inkább ironikus: az iskolának felajánlott
régi temetőtől a regény lezárásáig, az albíró balesetéig és Veresné félresikerült
öngyilkosságáig, illetve, sejtetve Lacinak az egész művön végighúzódó „jobb
volna meghalni” gondolatáig - amit viszont, megint csak jellemző módon, nem
követ tett. És végül a Pacsirta. Ebben a műben a legfeltűnőbb, hogy a halálnak
több, nagyobb a jelentősége, mint az események által megkövetelt fordulatnak,
lezárásnak. Itt gyakorlatilag a cselekményben alig játszik szerepet, mégis na­
gyobb hangsúllyal van jelen, mint az előző két műben. Vajkay Ákos tárgyilagos,
közönyös halálra készülésétől, álmában előtörő elfojtott érzelmein át (ez az a
momentum, ami a történet felől is indokolt) egészen a leírások motivikájáig,
amelyekben a kisváros toposzának minden jellemzője visszatér. Hima Gabriella
hívja fel a figyelmet a tér - a ház, a kisváros - és a lelktani ábrázolás párhu­
zamaira, és utal a városábrázolásban feltűnő, visszatérő motívumokra: „Az
élő élettelenné, a lakóhely temetkezési hellyé való transzformációja nemcsak
a Vajkay-ház interieurjeiben, hanem a regény egyéb színterein is végbemegy.
A kisvárosi világ élettelenségének szuggesztióját a főutcán található há­
rom koporsóüzlet és két sírkőkereskedés is fokozza. Ezek a templom állandó
43 A kérdés alapvetően Balassa Péter nagyhatású Édes Anna tanulmánya nyomán merül fel. Ba­
lassa Péter: Kosztolányi és a szegénység, in Uő: A látvány és a szavak, Magvető Kiadó, 1987.
115-137.
44 Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség, i. m., 195-196.
45 Györffy Miklós az, aki elemzésében épp a regény értelmezési lehetőségeinek nyitottságát,
az egész mű értékszerkezetének a befejezésben sem feloldott ambivalenciáját hangsúlyozza.
Györffy Miklós: Sárszeg mint létmodell, i. m., 104-113.

52
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

»fülsiketítő harangozás«-ával azt a benyomást keltik, »hogy az emberek nem is

élnek itt, csak meghalnak«. A tárgyak és személyek között antropomorfizálás-
sal, eltárgyiasítással és devitalizálással teremtett korrespondencia az ábrázolt
élet statikus jellegét hangsúlyozza. A mozgás szabadsága néhány szűk térre
korlátozódik, amelyek le vannak zárva, és amelynek még vészkijáratai is el
vannak rekesztve. Az utolsó jelenetben a Vajkay-ház új berendezési tárgyaként
felbukkanó madárkalitka az egész ház, sőt, tágabb értelemben az egész város
metaforája.”.46 Hozzátehetjük ehhez a Negyedik fejezetből „Sárszeg gyilkos
porát” (30), vagy a regény végén az érkező ősz leírásának a jelentéktelenséget,
magányt és elmúlást visszhangzó sorait, amelyek mintha az egész regény at­
moszféráját foglalnák össze:

„Középütt, a park gyepágyában fehérre meszelt karók álltak üveggolyókkal, és

rájuk borultak a haldokló rózsák, kiégett maghonnal. Könnyű szellőcske tipegett
a homályos utakon, egy-két száraz levelet csörgetve. A padok, az is, melyen Ákos
kedden délután sütkérezett, csöpögtek a nyiroktól. A gyep kopaszodott. Senki sem
tartózkodott itt, csak egy rendőr járkált a kerítés előtt, ki Vajkay Ákosnak mereven
tisztelgett. Mély éjszaka volt.
Ákos összehúzta mogyorószín őszikabátját, mert fázott. Valami motozást hallott
fönn, magasan fönn a levegőben.
- Ez az ősz - gondolta.
Milyen hirtelen jött. Nem fönségesen, nem halálosan, nem nagy pompájában,
arany levélszőnyegével és gyümölcsös koszorújával. Kis ősz volt ez, alattomos, fekete,
sárszegi ősz” (141).

A kisember lélektani képének Kosztolányi-féle rajzától visszakanyarodva a kis­

város toposzához, szembeötlő, hogy mindkettőben milyen meghatározó a hiány
alakzata.47 A kisembert a magány, az idegenség mellett egyfelől az (ön)értés,
az önkifejezés, másfelől a cselekvő- és kezdeményezőkészség hiánya jellemzi.
Ez alakítja ki a 19. század végi, 20. század eleji kisváros képét is, amit ugyan­
csak a „mélység” értése helyett a felszín jellemez: a látszatok, a szokások, az
emberi helyett a társadalmi kapcsolatok, az egymást értő párbeszéd helyett az

46 Hima Gabriella: „Penetráns tekintet”, i. m., 588.

47 Szitár Katalin, előbb említett tanulmányában a következőképpen foglalja össze a Pacsirta
értelemképző eljárását: „egy hiányra alapozott, deficites történés szolgál az értékteremtő fo­
lyamat alapjául.” Szitár Katalin: A prózanyelv, i. m., 43. Györffy Miklós pedig arra hívja fel a
figyelmet, hogy „a regény idődimenzióját a főhős (?), mindenesetre a főszereplő hiánya teremti
meg [...] az előtérben álló és a regény tárgyát képező cselekményt, a szülők, mindenekelőtt
az apa súlyos lelki válságát egy olyan szereplő okozza, aki a maga testi valójában nincs jelen a
történet nagy részében.”. Györffy Miklós: Sárszeg mint, i. m., 102-103.

53
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TE R E

egymást tárggyá tévő pletyka uralma. Másrészről pedig az eseménytelenség,

kisszerűség, a jelentéktelenség - ami a bevezetőben leírt, a nagyvilágot jelentő
metropoliszhoz mért periferialitásban nyilvánul meg.

A PROVINCIÁLIS KISVÁROS KRONOTOPOSZA

„Ez az idő sűrű, nyúlós, úgyszólván belemászik a térbe”48

Ezen a ponton a kisember kisvilága a modernség egy másik reprezentatív tör­

ténetének is része lesz: az önmagában ábrázolt idő történetének, aminek egyik
kiindulópontja az Érzelmek iskolájának Proust számára is meghatározóvá váló
időtapasztalata (de épp hivatkozhatnánk már az Anyeginre vagy az Oblomovra
is). A nem a cselekményben megtestesülő, hanem lélekben múló idő, a változás
belső tapasztalata meghatározó szerepet játszik az itt tárgyalt művekben is,
épp azért, mert a kisváros változatlansága, a benne élők szokásokon alapuló
életrendje, tehetetlensége erre predesztinálja. Bahtyin A tér és az idő a regény­
ben című nevezetes tanulmányában egy bekezdést szán a 19. század második
felében kialakuló provinciális kisváros kronotoposzának. Ebben kiemeli, hogy
„e kisváros a ciklikusan folyó mindennapi idő helye. Benne nem események zaj­
lanak, hanem csupán minduntalan ismétlődő »léthelyzetek«. Az idő itt teljesen
mentes a történelem előrehaladó mozgásától, s szűk körökben mozog: napok,
hetek, hónapok vagy az egész élet körében. A napok itt nem napok, az évek nem
évek, az élet nem élet. Napról napra ugyanazok a mindennapi cselekvésfor­
mák, ugyanazok a beszélgetési témák, ugyanazok a szavak stb. ismétlődnek [...].
A köznapiságba záródott élet ciklikus ideje ez.”49 Ugyanakkor azt is hozzáfűzi
a fenti gondolatmenetéhez Bahtyin, hogy épp ennek az időtapasztalatnak a
teljes eseménytelensége miatt nem lehet az egész regény meghatározó ideje, „az
írók általában összefonják más, nem ciklikus idősorokkal, vagy az utóbbiakkal
félbeszakítják, és gyakran használják a kontraszthatás kedvéért, eseménydús
és energikus idősorok hátteréül.”50
Az eddig vizsgált három műben más és más módon, de egyaránt a kisváros
ciklikus időtapasztalata volt a domináns, mintegy arról (is) szóltak a regények.
Ezt az időélményt ugyanakkor mindhárom kontraszthatás révén éri el: gya­
korlatilag a változás és változatlanság konfliktusa zajlik ezekben a művekben.
A Mária éveiben folyamatosan szembesítődik a kisvárosi élet változatlansága a
48 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben, i. m., 300.
49 Uo., 300.
50 Uo., 300-301.

54
 A KISV Á ROS PO É TIK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A I<AFFKA M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

főhősnő öregedésével, saját életének nyomtalan elmúlásával. Eközben a törté­

neti idő mintha szinte teljesen eltűnne: csak egy-egy jel utal rá, hogy „máshol”
zajlanak az események: Seregélyes kötetének megjelenése, darabjának bemuta­
tása, az Apostol által csodált fiatal költők felbukkanása (jellemző módon ezek
is mind az irodalommal állnak kapcsolatban). Az egyedüli kivétel az az utalás,
amit a Darvas megjelenése után olvasott politikai hírek vetnek fel, de ez is
csak magánéleti elhatározást érlel: Mária ekkor ír levelet Darvasnak.51 M int­
ha Bahtyin szavai: „az élet nem élet” egyenesen Kaffka regényéről szólnának.
Itt gyakorlatilag az életrajzi regény lineáris biografikus ideje szembesítődik
minduntalan a ciklikus változatlanság érzetével. Ez a konfliktus a főhősnő bel­
ső időtapasztalatában csapódik le: a kettő közti szakadék az, ami tudatosodik
Máriában: „Milyen végtelenné nyúlik az idő! Valahová, valamibe ha menekülni
lehetne! De itt, körülötte úgy elintéződtek, olyan megállapodott színt kaptak
az élet apró dolgai, mintha örökre így kellene már maradniuk, s a környezete
természetesnek találta ezt!” (26), „Azt akarja [írja a főhősnő Seregélynek], hogy
írjak mindennapos dolgokról is - arról, hogy miképp folyik itt az életem? De hát
folyik-e egyáltalában? Nem is tudom, miért kell nekem most dátumot írni, mint
tavaly ilyenkor? Pedig bizonyosan öregedtem egy évet” (55). Jellemző kifejezése
ennek az évszakok váltakozásának, visszatérésének állandó hangsúlyozása a
cselekmény hátterében, mint az itt következő rövid részletben is: „így beszél­
gettek, és múltak csendes napok és csendes esték. Ősz volt, megint télre fordult,
és úgy volt, hogy kezdődik minden elölről” (135). Hasonlóképp az ismétlődés
élménye fogalmazódik meg Máriában a tanítás, az egymást követő osztályok,
generációk kapcsán is. Ez egyben a külső és a belső, a személyes és a személytől
független időtapasztalatot is szembefordítja egymással: a személytelen, külső
idő a kisváros ciklikus, változatlan ideje lesz - a személyes külső az öregedés
ténye - a személyes belső ezek ellentmondásának átélése. Ezt ellenpontozza a
budapesti jelenetek már elemzett dinamikus időtapasztalata.
A változatlanság és változás konfliktusa más módon, de A z Isten háta
mögöttben is főszerepet játszik. Mind Veresné, mind Laci belső ábrázolása
szempontjából egy krízis: gyors, visszavonhatatlan változás lezajlásának tanúi

51 Fülöp László is észreveszi Kaffka kisváros-rajzának ezt a vonását, de ő ezt (a korszak elvárá­
sairól árulkodó módon) a regény hibájául rója fel: „Mária egyszemélyes történetét a közegte­
remtés szempontjából nézve Kaffka úgy beszéli el, hogy csak a szűkebb, közvetlenebb élettér
szerepét betöltő kisvárosi miliőt vázolja fel néhány vonással. A tágabb dimenziót, a társadalmi
és történelmi hátteret kikapcsolja az ábrázolásból [...]. Nincs tehát a regényvilágnak pregnáns
társadalomfestő és sokatmondó társadalmi érvényessége”. Kisváros-regények sorával szem­
besítve viszont nagyon is kitűnik, mennyire beszédes akár a mű lélektani felépítése, akár a
tér megképzése szempontjából ez a „hiány”. Fülöp László: Kaffka Margit, Budapest, Gondolat
Kiadó, 1987.

55
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

vagyunk. Ez a két lejátszódó válság azonban a maga módján a változatlanságba

való belesimulás felé mutat. A regény első felében úgy tűnik, a tipikus kisvárosi
figuraként megrajzolt férjjel szemben Veresné a változtató, a kezdeményező erő
szerepét játssza az „egész kisváros” (illetve nála összejött reprezentatív köré­
nek) életében, amit fiatalsága, vonzereje jelképez. A regény második fele azon­
ban épp e vonzerő és az általa képviselt aktivizáló képesség elvesztéséről, vagy
még inkább az illúzió szertefoszlásáról szól.52 Kétszeresen is a kisváros „győz”:
egyrészt Veresnéről is kiderül, hogy tipikus és nevetséges kisvárosi figura, aki
ráadásul éppoly kevéssé képes a kitörésre, mint a környezete, másrészt a kez­
deményező erőt jelképező fiatalságát és vonzerejét is elveszti. Veresné hirtelen
megöregedése - ami a kisregény legvitathatóbb pontja - ezt a jelképes értel­
met tükrözi, némileg valószerűtlenül. Ugyanakkor, ha Bahtyinnak a válság, az
életre szóló fordulat idejét tükröző küszöb kronotoposzáról írott gondolatát
követjük, azt is mondhatjuk, hogy ebben az esetben ennek az időtapasztalat­
nak az explicit megjelenítéséről van szó: „Az irodalomban a küszöb motívuma
mindig metaforikus és szimbolikus, néha nyílt, többnyire azonban implicit
alakban [...]. Az idő ebben a kronotoposzban lényegében mindig pillanatnyi,
valahogy tartam nélküli, és kilóg a biográfiai idő menetéből.”53 Gyakorlatilag
itt a visszafordíthatatlan, hirtelen belső változás külsővé transzformálódik.
A tükör motívuma ezt a kívülről látott, megpillantott (külsővé vált) belsőt teszi
képszerűvé.
A regény másik szála, Laci története is a kisvárosi élet felülkerekedését muta­
tó fordulat. Az ártatlanság elvesztésének és ezzel együtt az illúziók, az erkölcsi
kívülállás elvesztésének története:54 annak tapasztalata, hogy ő is „olyan lett,
mint a többi”. „Úgy látszik, a halál után jön az élet. Már ő is rendes, közönsé­
ges emberré tud bizonyára lenni, meghaltak a nagyszerűségek, most már nem
vár túlzott valamit semmitől... Körülnézett. Mindenkinek az arcát nézte [...].
[L]ehet-e természetellenesebb, mint hogy most nem mutat rá ujjal mindenki,
s hogy ezek az utálatos cinkosok nem nevetnek röhögve a szeme közé s nem
kiáltják neki: - Na lám, most már te is közülünk való vagy!” (153 - Kiemelések
tőlem: P. Á. K.) (Ugyanakkor ez az egyedüli olyan szála a regénynek, amely
valódi értékveszteséget sejtet, amit nem ír felül az irónia.) A válság és a cik­
likus idő tapasztalatának szembesítéséből mindkét esetben a változatlanság
52 Kulcsár Szabó Ernő ezt mint a férj diskurzusának felülkerekedését interpretálja. Kulcsár Szabó
Ernő: Beszédaktus, i. m., 37.
53 Bahtyin, Mihail: i. m., 301.
54 Több értelmező is ez alapján beavatás-történetként (illetve félresikerült beavatásként) elemzi a
cselekménynek ezt a szálát. Erről lásd Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond, i. m., 197. A „beavatás”
időszerkezetére viszont épp a küszöb kronotoposza: a belső változásnak a szertartásban való
külsővé tevése, jelképes pillanathoz kötése, vagyis a biográfiai időből való kiemelése jellemző.

56
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

kerül ki győztesen. Épp így a regény időábrázolása is az egyszeri, rendkívüli

és a szokásos, visszatérő esemény(ek) kontrasztján alapul: az egyszerinek tűnő
mulatozásról, az utcai, vendéglői beszélgetésről - ismétlődése folytán - kiderül,
hogy mindennapi esemény.55
A kisember lélektanának, nézőpontjának, a kisváros idejének és a modernség
világlátásának összefonódása azonban legtisztábban Kosztolányi Pacsirtájában
figyelhető meg. Kosztolányi kisváros-regényeit is jellemző módon a változás
és a változatlanság kontrasztja határozza meg. Györffy Miklós a következő­
képpen írja le a regény időszerkezetét: „Vajkayék életében áll az idő, amelyet
Pacsirta elutazása egyszeriben elindít. Valójában az idő mérhető és néhány
napra tartalmassá váló múlása az, ami szokatlan számukra és kizökkenti éle­
tük rendes menetét. [...] Pacsirta egyhetes távolléte azáltal válik elbeszélésre
érdemes eseménnyé, hogy időbeli tagoltságot visz az időtlenségbe, életet a ha­
lott tengődésbe”.56 Szegedy-Maszák Mihály több elemzésében is rámutatott,
hogy szervezi e regények világát a különböző időkezelések váltogatása, az eltérő
időtapasztalatok kontrasztja: a Pacsirta első soraiban például a naptári, tör­
téneti idő pontos rögzítése, ami a továbbiak szokásokon, ismétléseken alapuló
körkörös idő tapasztalatát ellenpontozza,57 az Aranysárkányban a csillagné­
zés által érzékeltetett egyetemes, kozmikus és a személyes, illetve a külső és
a belső idő szembeállítása.58 Mindkét tanulmányban - ahogy a Kosztolányi
monográfiában is - arra a végkövetkeztetésre jut a szerző, hogy a változat­
lanság, a „körkörösség” diadalmaskodik ezekben a kisvárosi regényekben: „A
történet olyasféle kisvárosban játszódik, amilyennek a Madame Bovary vagy
Turgenyev, Csehov egyes könyveiben is találkozik az olvasó. Sárszeg nem is­
mer célelvűen előrehaladó időt [...]. [A]z idő nem egyéb állandó körforgásnál,

55 Ez a ciklikusság-tapasztalat az, ami a recepcióban a mitikussággal kapcsolódik. (Vö: Szilágyi

Zsófia: i. m., 195-201.) Ugyanakkor épp e tapasztalat ironikus megvilágítása mutat rá, hogy
lényegében „antimitikus”, minden értéket kétségbevonó szemlélet jellemző ezekre a művekre:
ez a „rituálé” minden szakralitást nélkülöz.
56 Györffy Miklós: Sárszeg mint létmodell, i. m., 104.
57 Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség, i. m., 185-198. Szegedy-Maszák Mihály ebben a ta­
nulmányában hatféle időtapasztalat (külső, belső, kozmikus, történeti, célelvű és körkörösen
önmagába visszatérő) kölcsönhatását állapítja meg. Mohai V. Lajos is a bezártság, a provin­
cializmus és a statikusság összefüggését hangsúlyozza a Pacsirta kapcsán: „Ebben a regény­
világban még a viszonyag elviselhető élet létrejöttére sem lehet meg az esély, a körülmények
pedig csakis a kegyetlen önrombolások árán szelidíthetők valamennyire is; elfogadható keretté
a teljességgel lefokozott lét válik a szereplők számára - ezért lehet az, hogy egy rendkívül zárt,
lineáris esemnyláncolatú történetben regénykezdet és végkifejlet között annak ellenére terem­
tődik szinte elviselhetetlen feszültség, hogy a szereplők helyzete mit sem változott: a Pacsirta
regényvilágára az állókép jellemző.” Mohai V. Lajos: A vidék mélységes mítosza, i. m., 69.
58 Szegedy-Maszák Mihály: Idő, nézőpont és értékszerkezet az Aranysárkányban, in Uő: „Minta
a szőnyegen”, i. m., 199—214.

57
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

ugyanazok az események ismétlődnek napról napra, sőt évről évre, s az emberi

élet ritmusa megegyezik a természetével. Nincsenek jelentőségteljes, súlyos kö­
vetkezményekkel járó találkozások és elválások, a folytonosságot nem szakítja
félbe nagy megrázkódtatás, az idő színtiszta tartam nak látszik.”59 Ugyanakkor
mindkét regény a rendkívülivel mutat rá a megszokottra. Különösen igaz ez a
Pacsirtara. Itt látszik csak igazán, hogy ez a „rendkívüli” mennyire más, mint
Móricz dzsentri-regényeinek rendkívüli hősei és tetteik, érzéseik. Itt ugyanis
a „rend” a megszokást jelenti, és az eltérés, a kicsapongás maga is kisszerű: az
otthoni ízetlen rizses hús helyett ebédre evett vendéglői bográcsgulyástól a
színházi élményen keresztül egészen a „párducok” minden héten megismétlő­
dő kanzsúrjáig. Mindez azonban csak a főszereplők, Vajkay Ákos és a felesége
számára jelent különleges, megrázó élményt: az, hogy nekik egy jó ebéd vagy
egy középszerű operett megnézése nem mindennapi esemény, őket jellemzi. Itt
a „rendkívülinek” épp az a funkciója, hogy rámutasson a „rendesre”. Minden
különleges, egyszeri esemény ürügye annak, hogy felsorakozzon mögötte egy
egész élet megszokása: az alig változó, ízetlen étkek a vendéglői ebéd hátteré­
ben, az elvonultságuk a színház, a vendégség, a mulatozás mellett és így tovább.
Kosztolányi így tudja egyetlen hétbe sűríteni egész életüket. Ugyanakkor, mint
már szó volt róla, ennek a hétnek is megvan a maga folyamata, ami a saját életük
ürességére, szürkeségére való ráébredéshez és az ebből fakadó megrázkódta­
táshoz vezet. Ennek az életnek az emblémája a csúnya lány, Pacsirta.60 Ter­
mészetesen úgy is lehet értelmezni a történteket, hogy ő az egyedüli akadálya
annak, hogy a szülők kiteljesítsék magukat, kilépjenek jelentéktelen életükből.
Ennek azonban ellentmond az, hogy az egy hetes „kitörés” maga is kisszerű,
nem lép a kisváros keretein túlra, nem hoz értelmet az életükbe. (Sőt, épp ezek
azok a mozzanatai a regénynek, amelyek leginkább ironikus megvilágításba
kerülnek: a színház és az ott előadott darab, a kaszinóbeli mulatozás rítusa).
Egyedüli „értelme”, tanulsága e hétnek életük ürességének tudatosítása - ami,
tegyük hozzá, nem vezet változtatáshoz. Innen nézve ez a csöppet sem vonzó,
jelentéktelen, terméketlen (aggszűz mivolta már lényegében eldöntött tény a
regény idejében), ugyanakkor akkurátus, a szokásokhoz ragaszkodó vénlány
maga a kisvárosi élet, a saját életük. Ugyanígy jelképes a szeretet hiánya is, mint
alapvető hiány: a mély emberi kapcsolatok, az együttérzés hiánya. Az idegenség,
a magára-maradottság metaforája.

59 Uo., 199.
60 Németh G. Béla Kosztolányi rendkívüli ökonómiájú, szigorúan tárgyilagos, tömör stílusának
tulajdonítja a szöveg hajlamát a szimbolikusságra. Ahogy írja „minden túlnő önmagán” (10),
jelképes jelentőséget vesz fel. Németh G. Béla: Egy életszerető „nihilista": Kosztolányi, in:
Németh G Béla: írók, művek, emberek, Krónika Nova, 1998. 5-25.

58
 A K ISV Á ROS P O É T IK Á JA . A K ISV Á ROS T O P O S Z A K A F F K A M A R G IT , M Ó R IC Z Z S IG M O N D É S ...

A változás és változatlanság itt felsorolt konfliktusai az idő- és térábrázolás,

illetve cselekmény-bonyolítás kétféle jellegzetes típusára mutatnak rá: az élet
egy meghatározó fordulatát bemutató cselekményes regényhez képest vagy az
életidő kitágításával, vagy végletes beszűkítésével élnek ezek a művek. E kettő
a provinciális kisváros kronotoposzának más és más oldalát hangsúlyozza. Az
életidőt kitágító, azaz az idő múlásának feltartóztathatatlanságát hangsúlyozó,
és azt az élet eseménytelenségével kontrasztba állító típus (itt a Mária éveivel
illusztráltuk61) a ciklikusság tapasztalatát a maga egymásutániságában építi fel
az eseménytelenségen, a világ változatlanságán, az ismétlődéseken, a történé­
sek jelentéktelenségén és azok megélésén keresztül, amire a történelmi időből
„kihullott”, a szokások rabságában élő kisváros remek terepet nyújt. Itt folya­
matában, linearitás és a linearitást felülíró változatlanság ellentéteként, állandó
visszatérésként jelenik meg ez az időtapasztalat. Ez a típus szakít a korábbi
tizenkilencedik századi regényeknek azzal a jellemző vonásával, hogy egy bizo­
nyos, a hős életében meghatározó fordulatra: nevelődésre, karrierre, szerelemre,
egy „kerek” történetre koncentrál, gyakorlatilag ennek elbeszélése teremti meg
a mű kereteit. Ehelyett egy élet lélektani realitással megírt története lesz az
alapja, ami lehetetlenné teszi, hogy bármi csúcspontként, beteljesülésként jelen­
jen meg benne. Ennek következtében a történet vagy véletlenszerűen, mintegy
az „és így tovább” nyitottságát jelző három ponttal zárul, vagy a főszereplő
halálával. A kisvárosi tér bezártságát, szűkösségét az időábrázolás behatárolt-
ságává transzformáló regények ezzel szemben a változással mutatnak rá a vál­
tozatlanságra. Itt gyakorlatilag térré válik az idő: az teremti meg az elbeszélés
keretét. Ugyanakkor ez annak tapasztalatát hordozza implicit módon, hogy
az idő nyitott, ismétlődő, sehonnan sehová se vezető folyamat: nem alkalmas
arra, hogy magának medret vájjon, mesterséges, külsődleges eszközökkel lehet
csak véletlenszerű mederbe terelni, elbeszélhetővé tenni. Ilyen meder, keret a
zárt és változatlan kisváros és a szereplők életének fordulópontja, amely épp a
változatlanság megtapasztalásának élményéhez kapcsolódik.

61 Hasonló Balzac Eugénie Grandet-jának, Flaubert Bovarynéjának, Csehov számos kisvárosi

novellájának és darabjának (mint A 6-os számú kórterem vagy a Három nővér) cselekménye.
Természetesen nem csak kisváros-regények élnek ezzel az időkezeléssel, jó példa erre az Ér­
zelmek iskolája.

59
 SZINDBÁD, A KISVÁROSI FLÂNEUR

„Ha van magyar magány, akkor Krúdy hőseinek magánya az...”

Márai Sándor: Föld, Föld!

A MITIZÁLT KISVÁROS

„a tér kapcsán kialakított viszony az emberhez való viszonyok­

nak egyrészt feltétele, másrészt szimbóluma”
Georg Simmel: Exkurzus az idegenről1

Ha a huszadik század első felének magyar kisváros-képéről és az általa közve­

tített tapasztalatról beszélünk, akkor megkerülhetetlenek Krúdynak az eddig
leírt típusoktól merőben eltérő kisváros-ábrázolásai, ezen belül is mindenek­
előtt az a kép, amely reprezentatívan a tízes években írt Szindbád-novellákban2,
ezek közt is a Szindbád alakját megteremtő, legtöbbet idézett, legszélesebb
körben ismert első darabokban rajzolódik meg. Ha Kaffka Margit Mária évei­
nek kisvárosáról azt mondtuk, hogy a Bahtyin által leírt provinciális kisváros
kronotoposzának3 azon kitétele, miszerint itt „az élet nem élet”, mintha csak
róla szólna, akkor Krúdy Szindbádjának felvidéki vagy nyírségi kisvárosai ép­
penséggel azt a megállapítást látszanak illusztrálni, miszerint „az idő itt tel­
jesen mentes a történelem előrehaladó mozgásától”. (Annyira, hogy a korai,
1906-os, mikszáthi ihletésű A podolini kísértet bevezetőjében (Valami előszó­
félé) ez szó szerint valóra is válik, a fantasztikumba fordítva a kisvárosképnek
1 Simmel, Georg: Exkurzus az idegenről, in Biczó Gábor (szerk.): A z idegen. Variációk Simmeltől
Derridáig, Debrecen, Csokonai Könyvkiadó, 2004. 56.
2 Az 1911-ben megjelent Szindbád ifjúsága, illetve az ebből válogató és ezt kiegészítő 1917-es
Szindbád ifjúsága és szomorúsága kötet darabjairól van szó.
3 ,,[E] kisváros a ciklikusan folyó mindennapi idő helye. Benne nem események zajlanak, ha­
nem csupán minduntalan ismétlődő »léthelyzetek«. Az idő itt teljesen mentes a történelem
előrehaladó mozgásától, s szűk körökben mozog: napok, hetek, hónapok vagy az egész élet
körében. A napok itt nem napok, az évek nem évek, az élet nem élet. Napról napra ugyanazok
a mindennapi cselekvésformák, ugyanazok a beszélgetési témák, ugyanazok a szavak stb. is­
métlődnek. [...] A köznapiságba záródott élet ciklikus ideje ez.” Ugyanakkor azt is hozzáfűzi
a fenti gondolatmenetéhez Bahtyin, hogy épp ennek az időtapasztalatnak a teljes esemény-
telensége miatt nem lehet az egész regény meghatározó ideje, „az írók általában összefonják
más, nem ciklikus idősorokkal, vagy az utóbbiakkal félbeszakítják, és gyakran használják a
kontraszthatás kedvéért, eseménydús és energikus idősorok hátteréül.” Bahtyin, Mihail: A tér
és az idő a regényben, i. m., 300.

60
 S Z IN D B Á D , A K ISV Á RO SI FLA N EU R

ezt a vonását.4) Ez a rendkívül karakteres vonás ugyanakkor a Szindbád-tör-

ténetekben kevésbé illeszkedik az előző fejezetben elemzett regények kapcsán
leírt, alapvetően a nagyváros és a kisváros szembeállítására épülő kettősségre,5
ami a mitizált metropolisszal szemben a provinciális kisváros ellenmítoszát,
annak telítettségével szembeállított (lehetőség-, cselekedet- vagy értékhiányban
megnyilvánuló) ürességre épülő toposzát hozza létre, és ezzel a nagyváros-rep­
rezentációkhoz hasonlóan a modernség életérzésének egyik reprezentatív hor­
dozójává válik. Úgy tűnik, épp ellenkezőleg: itt a kisváros mitizálódik, az lesz
az utazás célpontja, a középpont, az érték hordozója. Ezt a korábban jellemzett
toposztól való eltérést tükrözi az, hogy Krúdy fenti kisvárosaihoz hasonló att­
ribútumokkal rendelkezik az udvarházak vagy a falu ábrázolása is a tízes évek­
beli novellisztikájában. Tanulságos ebből a szempontból, hogy Bezeczky Gábor
három példát hoz fel a Szindbád ifjúságára jellemző ciklikus időszemlélet és az
általa felidézett tipikus motívumok illusztrálására (A hídon mellett az Egy régi
udvarházból és a Szindbád őszi útja egy részletét), és e három egyszersmind a
fenti három helyszínt idézi meg.6
Ennek az ábrázolásnak az értelméhez közelebb jutunk, ha még mindig
Bahtyinból kiindulva, azt vizsgáljuk meg, hogy Krúdy milyen más időta­
pasztalattal szembesíti a kisváros ábrázolását, milyen más kronotoposz se­
gíti a provinciális hely és idő színrevitelét. Ez természetesen az út, az utazás
kronotoposza7 lesz, ami ez esetben az emlékezés színrevitelét is szolgálja, azaz
egyszerre helyváltoztatás és a személyes múltba tett út, egyszerre külső és

4 A podolini kísértet metaforikus és fantasztikus közt átmenetet képező téridejéről 1. Tarjányi

Eszter elemzését: Tarjányi Eszter: A fikcionáltság, a történetiség és a térábrázolás narratívá-
jának találkozása Krúdy boncasztalán, Irodalomismeret, 2013/2,18-29.
5 Többek közt azért is a Szindbád-történetek kisvárosát állítom a vizsgálat középpontjába - noha
Krúdy sok más művében is megjelenít hasonló helyszíneket - , mert ezekben az írásokban te­
remtődik meg, mint látni fogjuk, a legletisztultabb formában ez a toposz: ahogy vonásai nem
válnak újabb fikció kiindulópontjává, így nem helyeződnek be a kisváros-nagyváros szembeál­
lítás értelemstruktúrájába sem, mint például a Napraforgó, az Asszonyságok díja, a Boldogult
úrfikoromban utalásaiban vagy az N.N. visszaemlékezése esetében. A város-vidék szembeállítás
értelemkonstituáló szerepéről 1.: Eisemann György: A város mint fikció és emlék (Krúdy Gyula
Asszonyságok díja és más „pesti regények”), Budapesti Negyed, 2001/4; Fülöp László: Köze­
lítések Krúdyhoz, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986; Orosz Magdolna: Monarchia-
diszkurzus és az emlékezés tere Krúdy Gyula: Boldogult úrfikoromban című regényében, Iro­
dalomtörténet, 2008/2, 244-245. A város-vidék szembeállítást megalapozó szemléletmódról
írja Fülöp László: „Krúdy epikájában a nagyvárosélmény létrehívja saját ellentétét is, kialakítja
azokat a nosztalgiákat, amelyek egy másfajta életet tesznek kívánatossá. Vágyképek alakjában
tűnnek fel olyan életminták és életmódváltozatok, tájak és közegek, helyzetek és miliők, ame­
lyek hiányoznak a modern urbanizált élet szerkezetéből.” Fülöp László: Közelítések, i. m., 85.
6 Bezeczky Gábor: Krúdy Gyula: Szindbád, Budapest, Akkord Kiadó, 2003. 26-27.
7 L.: Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 297-298.

61
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

belső, térbeli és időbeli utazás.8 Fried István létélményként értelmezi az uta­

zást, az útonlétet Krúdynál: „az utazás az elbeszélés olyasfajta térideje, amelyen
az egymásba/ra rakódó tér és idő kölcsönösen kioltja egymást, mindössze a
múlt időbe helyezett és [...] az emlékezet révén fölidézett történések és/vagy
világérzékelések történetbe szervezése nyomán lokalizálódik és (kevésbé konk­
rétan) temporalizálódik a cselekmény”.9 Ez teszi lehetővé, hogy az ezekben a
novellákban megjelenő kisváros tere reprezentatív módon a szubjektum képévé
váljék. Amit Bókay Antal ír a metropolisz-reprezentációkról, itt is érvényes­
nek látszik: „A kreatív mozzanat egy kollektív-személyes szubjektivitást teremt
meg, a tárgyi tér szimbolikussá, értelmet, érzelmet magába sűrítő és főleg sze­
mélyes és kollektív identitást teremtő képpé válik.”101(Kiemelések tőlem: P. Á.
K.) Csakhogy Szindbád utazásai új irányból világítják meg a kisvárosi teret.
Szindbádnak a kisvárosi helyszínekhez fűződő viszonya egészen speciális: egy­
szerre - illetve váltogatva - láttatja az utazó idegen, a kívülálló és az odatartozó
szemével, valós és emlékezeti térként, hol ismerősként, hol idegenként érzékelve
a helyet, ami a távolság és azonosulás dinamikáját más-más értelemben kihasz­
náló nosztalgikus és ironikus hatások kiindulópontja lesz. Mindez egy kívülről
passzív, szemlélődő, belülről viszont rendkívül aktív, rekonstruáló és teremtő
tevékenység kettősségében nyilvánul meg.11
A továbbiakban ennek a „tevékenységnek” mint nézőpontnak és térhasználat­
nak az értelmezéséhez azt a szempontrendszert hívjuk segítségül, amit Walter
Benjamin mozgósít: egy, a modernség látásmódját leíró reprezentatív figura, a
Baudelaire-től megidézett flâneur (kószáló, más fordításokban csatangoló, sé­
táló) elemzése12 kapcsán. Ennek során természetesen először az a kérdés merül

8 Ajtay-Horváth Magda a magyar és angol szecesszió összehasonlító elemzése során teremt kap­
csolatot az emlékezés és az utazás témája közt, amikor mindkettőt a századforduló menekülés
motívumának variációiként értelmezi (érdekes módon a Bródy Sándortól és Gozsdu Elektől
Babitsig tartó példatárát Krúdy irányába nem hosszabbítja meg, noha megállapításai épp a
Szindbád-novellák esetében rendkívül találóak): „a Menekvés passzív formája az emlékezés,
az ábránd és illúzió. Aktív formája pedig a bolyongás, a kívülrekedtség tudatos vállalása.”
Ajtay-Horváth Magda: A szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában,
http://mek.oszk.hU/03900/03917/03917.htm#36 (utolsó letöltés: 2016. 05.17.)
9 Fried István: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula műveiben,
Budapest, Palatínus, 2006. 192-193.
10 Bókay Antal: A város. Egyfantázia színeváltozásai, i. m., 4.
11 Ezt a kettősséget Szitár Katalin a cselekmény- és eseményszerűség ellentétében látja megra-
gadhatónak, egyszersmind nyelvi eseményként értelmezve Szindbád emlékező tevékenységét:
„Az emlékezés nem cselekményszerű, nem is vezet cselekményes megoldáshoz. Ugyanakkor
intenzív eseményszerűsége van, s nyelvi eseményt indukál.” Szitár Katalin: A felejtés narratívá-
ja (Krúdy Gyula: Női arckép a kisvárosban), in Szitár Katalin: Hiány-jelek, Budapest, Gondolat
Kiadó, 2013. 79.
12 Benjamin, Water: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, in Uő: Angelus Novus, i. m.;

62
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F LA NE UR

fel, hogy lehet-e a kisváros a „kószálás” terepe, noha Baudelaire-nél, és ennek

nyomán Benjáminnál, épp a sétálás helyszínét képező metropolisz tapasztalata
alapozza meg a modernség alapélményét (és viszont: a metropolisz modernséget
meghatározó tapasztalata részben épp a kószálás révén alkotódik meg). Eny-
nyiben természetesen ahhoz a Kaffka, Móricz és Kosztolányi kapcsán felvetett
gondolathoz kanyarodhatunk vissza, miszerint a provinciális kisváros a tizenki­
lencedik század végének - a magyar irodalomban a huszadik század első felének
- irodalmában mintegy a metropolisz-mítosz „fonákját” alkotja meg, és ezáltal
negatívan, a hiány révén, a kisváros is a metropolisz mítoszát építi. Ez a kérdés
természetesen visszafordítható a kisváros-ábrázolás kérdésére is: hogyan értel­
mezi át a provinciális kisváros (krono)toposzát Krúdy a kószáló Szindbád révén?

A f l â n e u r És K r ú d y

„[Szindbád a]z utcán hirtelen megállott lehajtott fővel, az út közepén nem figyelt a
vágtató kocsikra, és a kirakatok előtt ácsorgott, anélkül, hogy bármit is látott volna
a kiállított portékákból. Utcákba került, amelyekben sohasem járt azelőtt, és az
idegen házak között szívesen eltévedt, ismeretlen, messzi, nagy városokba képzelte
magát, ahol céltalanul kóborol, míg a szállodában fölbontatlan levelek várják.”
(Krúdy Gyula: Szökés az életből)

Érdekes adalék a Krúdy-művek és a baudelaire-i flâneur kapcsolatához, a két

modernség-tapasztalat hasonlóságához, hogy Fábri Anna, a Krúdy-művek Bu-
dapest-képéről írván,13 anélkül, hogy akárcsak egy szóval is említené Walter
Benjámint, az ő elemzésével számos ponton egyező vonásokat emel ki Krúdy
városábrázolása kapcsán (még pontosabban: szinte minden általa kiemelt vonás
megfeleltethető Benjamin elgondolásának). Mindenekelőtt a passzív, kívülálló
nézőpontot: „[Krúdy] Sokáig (szinte mindvégig) inkább csak megfigyelője volt,
nem pedig részese a pesti életnek, amelyet találkozásuk első pillanatától kezdve
titkokkal telítettnek látott”.14 Benjamin is a perspektíva kérdését tartja meg­
határozónak,15 amiben az idegenség tapasztalata testesül meg: „Ez a költészet

Benjamin: Párizs a XIX. század fővárosa, Motívumok Baudelaire költészetében, in Uő: Kom­
mentár és prófécia, i. m„ 75-94, 228-276.
13 Fábri Anna, „Mit lehet írni Pestről?”A Krúdy-művek Budapestjéről, Budapesti Negyed, 2001/4,
http://bparchiv.hu/id-463-fabrLanna_quot_mit_lehet_irni.html (utolsó letöltés: 2016.02.20.)
14 Uo.
15 „A Romlás virágai mind a mai napig tartó széles rezonanciája mélyen összefügg egy bizonyos
nézőponttal, amelyet [...] a nagyváros tett magáévá” Benjamin, Walter: Zentralpark, in Uő:
Kommentár és prófécia, i. m., 277.

63
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

[...] egy allegorikus költői látásmód, az elidegenített ember tekintete” - mondja,

majd így folytatja: „A csatangoló mind a nagyvárosnak, mind a polgári osz­
tálynak csak a küszöbéig jutott. Egyik sem kerítette még hatalmába. Egyikben
sem otthonos.”16 (Kiemelés tőlem: P. Á. K.) Hasonló párhuzam tapasztalható
abban, hogy Fábri felhívja a figyelmet a gyaloglás meghatározó szerepére a
város képének megalkotásában (a francia flâner ige is egyértelműen gyalogos,
cél nélküli járást jelent), illetve az ennek során kialakuló érzéki, felszíni be­
nyomások jelentőségét. Ez egybehangzik Benjáminnak azzal a Baudelaire-re
alapozott megállapításával, hogy „A kószálóban a látnivágyás üli diadalát”.17
Ezt pedig a felszín megtapasztalását és a benyomások múlandóságát tükrö­
ző szemléletmód következményeként értelmezi.18 Harmadrészt Fábri Anna a
„minden eladó” élményét emeli ki Krúdynál (nem mellesleg a félvilági nő sze­
repét19) a „pesti embervásár” ábrázolásában.20 Benjamin ehhez hasonlóan a
születő nagyváros tapasztalatában az árunak a művész és a művészet világára

16 Benjamin, Walter: Párizs, a XIX. század, i. m., 87. Érdemes ezt és Fábri Anna állítását összevet­
ni azzal, amit Szegedy-Maszák Mihály tart fontosnak kiemelni: a Nyugat első nemzedékének
meghatározó alkotói szinte mind vidéki születésűek, akik nem feltétlenül otthonosak Pesten.
Tanulmányában ezt mint Ady, Babits, Kosztolányi és persze Krúdy műveinek többek közt
Budapest-ábrázolásásában megnyilvánuló modernség-felfogására (ezáltal pedig az egész első
nemzedékes Nyugat modernségképére) kiható tényezőt veszi számításba. (Ezt a mindenekelőtt
Krúdy műveiben megtestesülő látásmódot pedig szembeállítja Kóbor Tamás művészi érte­
lemben konzervatív, ugyanakkor a városiasodást igenlő szemléletmódjával.) Szegedy-Maszák
Mihály: Konzervativizmus, modernség és népi mozgalom a magyar irodalomban, in Szegedy-
Maszák Mihály: „Minta a szőnyegen”, i. m., 152-153.
17 Benjamin, Walter: A második császársági. m., 892. Baudelaire Constantin Guys-ről, a flâneur
megtestesítőjéről úgy nyilatkozik, mint „akin telhetetlen szenvedély, a látás és érzékelés szen­
vedélye uralkodik”, a kószálót „szenvedélyes megfigyelőnek” titulálja. Baudelaire, Charles:
Művészeti kuriózumok, i. m., 82, 83.
18 Szauder József is a felszín érzékelését, a kívülről szemlélés szerepét emeli ki az olyan jellegzetes
Krúdy-hősök esetében mint Szindbád vagy Rezeda Kázmér. Szauder József: Tavaszi és őszi
utazások, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980.17.
19 Hasonló vonásokat emel ki Sánta Gábor is, az elbeszélések és regények mellett Krúdy publicisz­
tikájára hivatkozva: a pénz, a szerelem, a prostitúció témáit. Sánta Gábor: „Nem élhetek Pest
nélkül" (Krúdy Gyula Budapestje), in Uő: „Minden nemzetnek van egy szent városa” Fejezetek
a dualizmus korának Budapest-irodalmából, Pécs, Pro Pannónia Alapítvány, 2001. 65-99.
20 „[Gjondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő ifjúnak éji magányában teremnek, mi­
dőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban,
színházban történnek, midőn az oszlop mögött állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok
és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök és ismeretlenek; ostobák és okosak
találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint a fehér holló,
ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az
ablakon át nézi a dolgokat” - írja Krúdy az első „pesti regényének” titulált A vörös postakocsi
bevezetéseként közölt, Kiss Józsefnek címzett levélben 1913-ban, ezúttal önmagát helyezve a
szemlélő, kószáló pozíciójába (és pózába). Krúdy Gyula: A vörös postakocsi, in Krúdy Gyula:
Utazások a vörös postakocsin, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977. 9.

64
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F LA NE UR

gyakorolt meghatározó szerepét hangsúlyozza, egyrészről a kószáló-művész

attitűdjében; másrészről a műalkotás áruvá válásának gyakorlatában21 (ezért
is szerepel Baudelaire-nél a modern művész metaforájaként a prostituált - ál­
lapítja meg Benjamin). „[A megfigyelő mint flâneur] illuzórikus árucikkszerű
képek szüntelen egymásra következésének változékony fogyasztója” - írja Jo­
nathan Crary,22 aki a megfigyelő státusának, modelljének változását vizsgálja a
tizenkilencedik század első felétől fogva, mint ami a modernség kialakulására
alapvető hatást gyakorol (ennek a folyamatnak rendeli alá a kószáló látásmód­
jának megjelenését is).
Ahhoz azonban, hogy Szindbád kisvárosi kószálását összevessük a Baude­
laire és Benjamin flâneurjében megtestesülő modernségtapasztalattal, tovább
kell lépnünk a felszíni párhuzamoknál, és a csatangoló alakjának, térhaszná­
latának és látásmódjának mélyebb értelmére: a benne rejlő időtapasztalatra,
szubjektumfelfogásra, világlátásra kell rákérdeznünk és azt összevetnünk a
Szindbád utazásaiban megfogalmazódó létértelmezéssel. Az eddigiek alapján
a flâneur figurája egyrészt egy sajátos, cél nélküli mozgás képzetével, másrészt a
bejárt tér állandó változásával jellemezhető, ami a külvilághoz fűződő kapcsolat
felszínességéhez vezet: „Az igazi csatangoló, a szenvedélyes megfigyelő számára
végtelen öröm, ha a sokaság, a változékonyság, a mozgás, a tünékenység és a
határtalanság közelében üthet tanyát. Soha nem lenni otthon és mégis m in­
denütt otthon érezni magát; látni a világot, a világ központjában állni, de rejtve
maradni a világ előtt” - írja Baudelaire A modern élet festőjében,23 Mi több,
mint az idézet is mutatja, össze is kapcsolja a térhasználatot az időtapasztalat­
tal: a mozgás cél- és értelemnélküliségét az élet, a világ folyamatos változásának
cél- és értelemnélküliségére viszi át. Zygmunt Bauman, a zarándok és a kószáló
(irodalmi ábrázolásainak) sajátos tér-, idő- és élettapasztalatát összevető ta­
nulmányában a (narratív) identitásképzés kérdésével kapcsolja össze a kétféle
alakot. Míg a zarándok esetében épp a pusztán átvezető út céljának képzete az,
ami folytonosságot, egységet ad, és ezért „itt az életet összefüggő történetként
lehetett elbeszélni, »értelemmel teli« történetként”; addig a kószáló (mint a
zarándok modern leszármazottja) magát a világot változtatja pusztasággá, azaz
strukturálatlan térré és idővé, örök jelenné: „a sétálás [kószálás] azt jelenti, hogy
az emberi valóságot mint epizódok sorát éljük végig - mint múlt és következ­
mény nélküli eseményeket [...] hogy a találkozásokat közösségiség nélkül éljük
meg [...] amelyeknek nincsenek következményeik, mint más emberek életének

21 Benjamin, Walter: Párizs, a XIX. század, i. m., 87-89.

22 Crary, Jonathan: A megfigyelés módszerei, i. m., 8-9.
23 Baudelaire, Charles: Művészeti kuriózumok, i. m., 83.

65
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

elillanó töredékeit, amelyeket a sétáló kedve szerint alakíthat”.24 Az identitást

képző célelvűség elvesztésének következtében - írja Bauman - nem is annyira
az identitás kialakítása, hanem megtartása ütközik akadályba.25 Bauman ér­
telmezése - ami számunkra azért is érdekes, mert a kószáló alakját a költészet
területéről a narratív fikció területére viszi át - kiemel néhány olyan vonást,
ami Krúdyval kapcsolatban feltétlen elgondolkodtató. Az egyik ilyen vonás az
élet töredékes tapasztalata, ami Bauman elgondolásában éppúgy vonatkoztat­
ható a világtapasztalat egységének elvesztésére, a nagy narratíva epizódokra
való széthullására, mint az élettörténet és ezáltal a narratív identitás egészként
való érzékelésének elvesztésére, a szubjektum-tapasztalat töredezettségére.26
A közelmúlt Krúdy-szakirodalmának egyik visszatérő kérdése épp a Krúdy
művekben, ezen belül is kiemelten a Szindbád-elbeszélésekben a szubjektum
egészelvűségének kikezdése.27 A térhasználat és az identitásképzés összefüg­
gését Gintli Tibor is ennek jegyében - és a Bauman-féle kószáló-értelmezéssel
teljes összhangban - foglalja össze az egyik első Szindbád-szöveg, a Francia
kastély kapcsán: „A vándorlás és cél nélküliség a rögzített belső lényeg taga­
dására utal, a szubjektum nem egy belső centrum köré rendeződik, hanem
a véletlenszerűség és az időlegesség nyomait viseli magán.”28 Ennek kapcsán
először is a Szindbád-novellák műfajiságának, illetve a Szindbád-figura prob­
lematikus identitásának kérdése merül fel:29 a Krúdy-szakirodalomnak ez a
24 Bauman, Zygmunt: A zarándok és leszármazottai: i. m., 201.
25 Uo„ 197.
26 Uo„ 195-197.
27 Bezeczky Gábor összefoglaló művében, műfaji kérdéseket is felvetve, a következőképpen ír
Krúdy Szindbádjáról: „Elbeszélésről elbeszélésre gyakran a hős folytonossága is kérdéses”,
„Hiányzik némely kellék azok közül is, melyek a hagyományos regényben a főszereplő öna­
zonosságát biztosítják”. Bezeczky Gábor: Krúdy Gyula, i. m., 24. Gintli Tibor monográfiája
pedig kimondottan az identitás megszerveződésének kérdése köré rendeződik, és azt vizsgálja,
hogyan alakul egyes Krúdy-művekben az Én lényegszerű megragadhatóságát kétségbevonó,
illetve az önazonosság helyreállítának kísérleteként értelmezhető eljárások dinamikája. Mint
a bevezetőben írja: ,,[a kötet minden fejezete] egy-egy olyan elbeszéléspoétikai megoldást
igyekszik körüljárni, melyeknek közös jellemzője, az elbeszélt alakok szubsztancialitásának
megkérdőjelezése, illetve a személyiség szóródásának felvetése”. Ezen belül a Szindbád ifjú­
sága kötet kapcsán elsősorban az emlékezés, a múlt elsajátítása és a narratív identitás meg­
alkotása között mutatkozó összefüggések kerülnek középpontba. Gintli Tibor: „Valaki van,
aki nincs”. Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben, Budapest, Akadémiai
Kiadó, 2005. 8, 67-100. Dobos István egyenesen a személy azonosságáról szóló paródiaként
olvassa a Szindbád-történeteket. Magáról a Szindbád névről (mint a szereplő önazonosságát
megteremteni hivatott nyelvi jelről) is azt írja „inkább tekinthető üres jelölőnek, mint tulaj­
donnévnek, ezért képes magába foglalni a legkülönfélébb emberi tulajdonságokat”. Dobos
István: Az alakzatok kettős olvashatósága. Krúdy Gyula: Szindbád, Irodalomtörténet, 2014/2,
232, 236.
28 Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs”, i. m., 181.
29 Bezeczky Gábor fel is hívja a figyelmet a két kérdés elválaszthatatlanságára, és egy sor érvet

66
 S Z I N D B Á D , A KISVÁ ROS I F L A N E U R

visszatérő problémája pontosan a Szindbád-történetek által közvetített tapasz­

talat epizodikusságára, az élet egységének helyreállíthatatlanságára mutat rá,
amit nem csak a ciklusokon belüli töredékesség, a novellák „ismétlésszerkeze­
tei”, a legtöbb elbeszélés egymáshoz képest való elhelyezésének hiánya, hanem
az egyes ciklusok Szindbádjának összeolvashatatlansága is m utat.*30 Hason­
lóképpen felhozható az első két ciklus novelláiban a legtöbb mellékszereplő
alakjának epizodikussága,31 „felcserélhetősége”.32 Különösképpen vonatkozik
ez a felidézett elcsábított (vagy elcsábítani akart) nőkre, akiknek a Szindbáddal
való kapcsolatára, illetve arra, ahogy Szindbád nézőpontjából megjelennek,
minden tekintetben vonatkoztatható az a kijelentés, hogy történetüket „mint
epizódok sorát éljük végig - mint múlt és következmény nélküli eseményeket
[...], mint más emberek életének elillanó töredékeit, amelyeket a sétáló kedvére
alakíthat”. Szindbád életét - már persze, ha egyáltalán beszélhetünk Szindbád
„életéről” mint egységről - mintha érintetlenül hagynák ezek a nők, mint egyes
személyek, hogy többes számban, általánosan annál inkább meghatározzák.
Ugyanakkor gondolatban (emlékezetben) előhívhatók: ugyanott vannak, mint
akik azóta is csak Szindbádra várnak, arra, hogy életüket a „sétáló kedvére ala­
kítsa”. Különösen jól érzékelhető ez a Szindbád és a csók, illetve a Tájékoztatás
esetében, ahol nem egy kaland elbeszélésére kerül sor, hanem_a „történet” épp
maga a behelyettesíthetőség, a felcserélhetőség, mint ezt az arcokat egybe­
mosó többes szám (a „szerették...” litániaszerű ismétlése), a találkozások, a

sorol fel a mű „összetett regényként” való olvashatósága ellen. Érdekes e téren, hogy Bezeczky
nézete homlokegyenest ellenkezni látszik Gintli Tibor véleményével, aki a Szindbád ijjúságá-
nak regényszerű olvashatósága felé hajlik. Ugyanakkor, ha jobban megvizsgáljuk, azt tapasz­
taljuk, hogy nem annyira a Krúdy mű egységességéről alkotott állásfoglalásuk tér el, mint
inkább a regény műfajának értelmezése, ami Gintli Tibor esetében sokkal tágabb fogalomnak
bizonyul - ezért fér bele a Szindbád ifiúsága is. Bezeczky Gábor: Krúdy Gyula, i. m., 21-25;
Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs", i. m., 69-71.
30 A legtöbb monográfia-szerző az egyes ciklusok Szindbádjának különbségét hangsúlyozza. Az
utóbbi évtizedek szakirodaimában talán Fábri Anna az egyedüli, aki kísérletet tesz rá, hogy
egységes narratívát és fejlődő alakot rekonstruáljon az elbeszélések alakulástörténete mögé.
Fábri Anna, Ciprus és jegenye, Budapest, Magvető Kiadó, 1978. 56-57. A Szindbád-ciklusok
kohéziójának kérdéséről és korábbi szakirodalmáról 1.: Finta Gábor: A lét vándora (Krúdy
Szindbádjáról), http://epa.oszk.hu/00000/00001/00399/pdf/itk_EPA00001_2000_03-04_405-
415.pdf (utolsó letöltés: 2017. 05. 30.)
31 Ettől eltérni látszik a két „nevelő”, Potrobányi és Ketvényi Nagy Sámuel alakja, illetve
Majmunka figurája. Következménye ez egyrészt a cselekményben játszott szerepüknek: nem
csak a két nevelő, de Majmunka sem a meghódítás célját jelentő - és ebbéli mivoltukban egy­
mással felcserélhető - nők közül kerül ki. (A bölcs, józan nők alakjáról, és arról, hogy a póz, a
szerep levetése - ami a többi nőt azonossá teszi - hogy lesz egyíéniségteremtő az esetükben,
Fábri Anna ír részletesen: Fábri Anna: Ciprus és jegenye, i. m., 75-76.)
32 L. Gintli Tibor megállapítását a Francia kastély nőszereplői kapcsán, Gintli Tibor: „Valaki
van, aki nincs", i. m., 181.

67
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

szerelmes-udvarló szavak, jelenetek, csókok felsorolása is mutatja, míg végül az

ellentétek összegzik a gondolatfutamot: „Szerették barnák, szőkék, soványak
és kövérek - és a hajós mindegyikről azt hitte, hogy most találta meg az igazi
szerelmét, amint igazi szerelme volt ő is a nőknek, akik sohasem felejtették el
végleg”.33 Jellemző módon érzékelteti ezt a nők „fragmentalizálódása”: emlé­
küknek testek, sőt, testrészek emlékére váltása, ezek önállósulósa:

„a szájak emléke, amelyek még nemrégen a szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a

szemek és a hangok emléke, amelyek nemrégen még külön-külön arra buzdították,
hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, megcsókolja az ajkakat, újra
megtapogassa a kezeket...”
„Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte - amilyent az utóbbi időben ren­
desen álmodott -, női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek,
lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az
egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállalt és lábak harisnyában, magas sarkú cipőben;
majd nők hosszú sora ingben [...]; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a
nyaka köré kulcsolódtak.”34

Em l é k , é l m é n y és m o d e r n s é g

„Az emlék az élmény kiegészítője. Benne csapódik ki a múltját holt va­

gyonként leltározó emberiség mindjobban fokozódó önelidegenülése.”35

Az epizodikusságnak azonban a fenti jelenségek - a műfaji kérdések, a mel­

lékszereplők és történeteik „felcserélhetősége”, a következmény, a felelősség
hiánya - csak tünetei, aminek mélyén egyrészről egy időtapasztalat, az állandó
mozgásban lévő világban az élmény „elillanó” volta, másrészről egy létérzés
rejlik: a passzív, a világba cselekvései vagy kapcsolatai révén magát be nem író
ember idegensége (ahogy Bauman írja: „a találkozásokat közösségiség nélkül
éljük meg”). Egy furcsa, központi, és mégis ürességet rejtő pozíció, egy olyan
ember helyzete, akiről Baudelaire azt írhatja, hogy „Tükörhöz is hasonlíthat­
juk [...], vagy egy gondolkodó kaleidoszkóphoz, mely minden mozdulatával a
sokrétű életet és az élet elemeinek örökké változó szépségét vetíti elénk.”36 Ez a
33 Krúdy Gyula: Tájékoztatás, in Uő: Szerenád, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 553.
34 Krúdy Gyula, Szindbád álma, in Krúdy Gyula: Az álombéli lovag, Budapest, Szépirodalmi
Könyvkiadó, 1978. 473, 481
35 Benjamin, Walter: Párizs, a XIX. század, i. m., 87.
36 Baudelaire: Művészeti, i. m., 83; Az idézet konklúzióját eredetiben idézem, mert a magyar
fordítás pontatlan. Az eredetiben: „C’est un moi insatiable du non-moi” = Egy olyan én, ami

68
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

szemlélődő passzivitás - amiben a cselekvés és az önmagát elkötelező kapcso­

latok hiánya rejlik benne - a kulcsa ennek a furcsa otthontalanságnak: a külső
világban, a tények világában, a jelenben való otthontalanságról árulkodik, amit
a képzelet aktivizálása kompenzál. Ez pedig a külső és belső világ határainak
elmosódásához vezet. Ennek a Krúdy írásokban, és különösképpen a tízes évek
Szindbád-novelláiban való érvényességét aligha kell bizonygatni,*37 hogy csak
az előbbi idézett Tájékoztatás folytatására hivatkozzak:

„Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény [...]. És mindenért hiába
rajongott, amit életében elérni óhajtott. Nem vigasztalta a százhét nő, aki viszont­
szerette, aki képzelődésében kábult emlékezésbe ringatta, aki mindegyik hozott
magával valami újat, alig érthetőt és sosem felejthetőt: egy hangot, egy mozdulatot,
egy illatot, egy furcsa szót, egy sóhajt... hisz még százhétnél több volt azoknak a
nőknek a száma, akik Szindbád ábrándvilágában piros karikákon hintáztak. Akiket
mind szeretni tudott volna. Akikre egyszerű látás után is úgy gondolt, mintha csak
a kezét kellene kinyújtani értük.”38

Ennek a szemléletmódnak az érvényesülésére a fenti vallomás történetre vál­

tásától, azaz a beteljesületlen, a csak vágyott szerelmek, a gondolatban végre­
hajtott hódítások elbeszélésétől az irodalmiság, a szövegszerűség számtalan
esetéig39 sokféle példát hozhatnánk. Összhangban áll ez azzal, amit Jonathan
Crary ír a megfigyelő szubjektivizálódása következtében a „külső” és a „belső”
érzékelés megkülönböztetésének felszámolásáról. Ennek kapcsán előbb Nietz-
schét idézi A z értékek átértékeléséből:

nem tud betelni a nem-énnel (saját fordítás) Charles Baudelaire: Écrits sur Vart 2., Paris, Éd.
Gallimard, 1971. 146
37 Az emlékek, képzelet és valóság összemosásának jelentőségét már a hatvanas években
Baránszky-Jób László kiemeli a Krúdy emlékezés-technikáját Proustéval egybevető tanulmá­
nyában, ahol mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy Proust analizáló elbeszélésmód­
jával szemben Krúdy szintetizál: szerkesztési elve az „élménypillanatokba tömörített a múlt”.
Baránszky-jób László: Szempontok a Krúdy-jelenség megközelítéséhez, Új írás, 1975/7, http://
www.krudy.hu/Szakirod/BaranszkyJobLaszlo/BJLUI75_7.html (utolsó letöltés: 2017. 05. 30.)
A tanulmány első változata 1965-ben jelent meg az újvidéki Híd folyóiratban
38 Krúdy Gyula: Tájékoztatás, i. m., 554.
39 A kérdéssel kapcsolatban 1.: Fábri Anna: „Egykor regényhős voltam...”. Az irodalom kultu­
sza Krúdy Gyula műveiben, http://www.holmi.org/2000/06/fabri-anna-„egykor-regenyhos-
voltam...”-az-irodalom-kultusza-krudy-gyula-muveiben, (utolsó letöltés: 2016. 04. 05);
Eisemann György: A város, mint fikció és emlék. Krúdy Gyula: Asszonyságok díja és más
„pesti regények”, Budapesti Negyed, 2001/4, Fried István, Kicsinálja a regényeket?, Budapesti
Negyed, 2001/4, Gintli Tibor: Olvasás és önértelmezés, in Uő: „Valaki van, aki nincs”, i. m.,
37-66.

69
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

„Kimondhatatlanul nagyobb érzékenység, [...] a különnemű benyomások nagyobbak,

mint valaha: ételek, újságok, irodalmak, ízlések, sőt a vidék stb. kozmopolitizmusa.
E beáramlás tempója prestissimo; a benyomások elmosódnak; az emberek ösztö­
nösen védekeznek ellene, hogy magukba fogadjanak, mélyen magukba fogadjanak
valamit, „megemésszenek” valamit. Ebből következik az emésztőerő gyöngülése.
Bizonyos alkalmazkodás következik be a benyomások sokaságához: az ember elfelejt
hatni (agieren), csupán kívülről visszahat (reagieren) az ingerekre”40,

majd levonja a végkövetkeztetést:

„Ezzel Benjáminhoz hasonlóan Nietzsche is romba dönti a szemlélődő néző lehe­

tőségét, és egy esztétikaellenes elfordulásban állapítja meg a modernitás központi
vonását, amelyet később Georg Simmel és mások majd részletekbe menően vizsgál­
nak. Amikor Nietzsche olyan kvázitudományos szavakat használ, mint „beáram­
lás”, „alkalmazkodás”, „visszahat” és „érzékenység”, azok egy olyan világról szólnak,
amelyet már új perceptuális összetevőkké alakítottak át. A modernitás ebben az
esetben egybeesik a látás klasszikus modelljeinek és reprezentációik stabil terének
összeomlásával [...]. Az 1820-as és 1830-as években elkezdődik a megfigyelő újrapo-
zícionálása [...] egy olyan körülhatárolatlan terepen, ahol a belső érzékelés és külső
jel közötti megkülönböztetés visszavonhatatlanul elmosódott,”41

Bauman még tovább megy, és egy olyan megállapítást tesz, ami a tízes évek
Krúdyjának retorikájában par excellence módon látszik megvalósulni: „A sétáló
az életet »mintha« módjára élte, más emberek életével való foglalatosságát pe­
dig »olyan mintha« viszonya határozta meg: a »látszat« és a »valóság« ellentétét
semmissé tette.”42 Ez úgy tűnik, összhangban áll a korai Szindbád-novellákban
(és a korban írt más Krúdy-művekben) a hasonlat meghatározó szerepével.
Kemény Gábor a hasonlat központi jelentőségét a korszak írásaiban épp in­
nen eredezteti: „Krúdynál [...] a hasonlatok nem kötnek, hanem oldanak, nem
a pontosabb kifejezésnek, hanem a hangulati teljességnek az eszközei. [...] A
dolgok és események nem a maguk valóságában léteznek nála, hanem abban a
formában, azzal a hangulati értékkel, ahogyan a lélek belső síkján tükröződ­
nek.”43 Fábri Anna egyenesen a Krúdy-hasonlat világképi megalapozottságáról
ír. Arról, hogy a táj, a tárgyak, sőt az elvont fogalmak átlelkesítése, és az, hogy

40 Nietzsche, Friedrich: Az értékek átértékelése, ford. Romhányi Török Gábor, Budapest, Holnap
Kiadó, 1998. 21.
41 Crary, Jonathan: A megfigyelés módszerei, i. m., 10.
42 Bauman, Zygmunt: A zarándok, i. m., 201.
43 Kemény Gábor: Szindbád nyomában, Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1991. 68.

70
 S Z I N D B Á D , A KI SVÁ ROS I F L A NE UR

ezekben a képekben sokszor nem dől el, hogy mi a hasonlító és mi a hasonlított,

az ember és természet közti határok elmosódására mutat, egy „mágikus világ”
tapasztalatára, ahol „minden él, de semmi és senki nem él önálló életet”, és az
egyértelműség elvesztését, titkos viszonyok, rejtett kapcsolatok meglétét sugall­
ja.44 Ezt az elbizonytalanító hatást tükrözi a mint mellett a mintha gyakorisága,
ami azon kívül, hogy félig visszavonja a hasonlatot, a képzettársítást megterem­
tő szubjektivitás jelenlétét még kifejezettebbé teszi. Mi több: a külső és belső
tapasztalat összemosódása - ami többek közt az élet „mintha”-tapasztalatában
nyilvánul meg, ahogy erre a flâneur és Szindbád alakja egyaránt rámutat - az
alapja a valóságban való otthontalanságnak:

„Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat:
kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen - úgy indult el Szindbád megkeresni
az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét... Mintha új
és ismeretlen érzéseket keresne...”45

Arra, hogy az otthontalanság és a felszínesség a látásmódban, magában a

látó szubjektumban, az én-tapasztalatban gyökeredzik, Benjamin is rámutat,
amikor a kószálót egy elidegenedett ember tekinteteként határozza meg. Erről
az elidegenedés-élményről Baudelaire így ír: „Soha nem lenni otthon és mégis
m indenütt otthon érezni magát; látni a világot, a világ központjában állni, de
rejtve maradni a világ elől”.46 Azonban - és itt egy olyan ponthoz értünk, amit
a Szindbáddal való összevetésnél, mint lényegi különbséget, feltétlenül végig
kell gondolnunk - a nagyvárosi tömeg-élmény szerepét emeli ki m ár Baude­
laire e pozíció, nézőpont megteremtésében: „A tömeg az ő igazi eleme [...].
Szenvedélye és hivatása: összeforrni a tömeggel”.47 (Kiemelés az eredetiben.)
Benjamin aztán ezt részben történelmi-művelődéstörténeti adatokkal, rész­
ben (elsősorban A. E. Poe-tól és Balzactól vett) irodalmi példákkal támasztja
alá48, míg végül arra a konklúzióra jut, hogy „A tömeg az a fátyol, amelyen
keresztül nézve a csatangolónak fantazm agóriaként látszik a megszokott

44 Fábri Anna: Ciprus és, i. m., 32, 39. Ezt érdekes összevetni azzal az értelmezéssel, amit David
Harvey ad a kószálóról és az általa megtapasztalt, leírt (és ezáltal „olvashatóvá tett”) városról
Balzacnál. Arról, hogy hogyan antropomorfizálódik, válik „fétistárggyá” a város, és lesz ennek
következtében a világot átalakító, az életünkbe beleszóló mágikus erő. Harvey, David: Paris,
Capital of Modernity, New York-London, Routledge, 2003. 25, 53, 55.
45 Krúdy Gyula: Szindbád második útja, in Krúdy Gyula: A z álombéli lovag, Budapest, Szépiro­
dalmi Könyvkiadó, 1978. 384-385.
46 Baudelaire: Művészeti, i. m., 83.
47 Uo., 83.
48 Benjamin: A második köztársaság kora Baudelaire-nél, i. m., 856-860.

71
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

város”.49 Azaz a tömeg-élmény organikus szerepet játszik a kószáló speciá­

lis tapasztalatának létrejöttében. De ha ez így van, akkor Szindbád esetében
- ahol, Krúdy más műveihez hasonlóan, legtöbb esetben még a Budapesten50
játszódó történetekben is nehéz kimutatni bármiféle tömeg-élményt, sokkal
inkább a nagyváros egyes részei önállósulnak, és válnak kisvárosszerű mik­
rovilágokká - mi tölti be ezt a funkciót? Pontosabban fogalmazva: mi játssza
azt az „elidegenítő” szerepet, aminek köszönhetően a kószáló Baudelaire után
szabadon: „sehol sincs otthon, és mégis m indenütt otthon érzi magát”? Mi az
az elem, amiben elveszítheti önmagát?
Ez esetben arra kell keresnünk a választ, hogy mi az a tapasztalat - ha nem
a tömeg élménye —ami ehhez a sajátos otthonos otthontalansághoz, az ott­
honostól való elidegenedéshez vezet, ami a passzív és magányos szemlélődő
flâneur magatartását meghatározza, ami őt az itt és most valóságából kiin­
dulva a képzelet, a „fantazmagória”, a „mintha” világába viszi. És ez esetben
vissza kell térnünk ahhoz az összefüggéshez, ami a flâneur időtapasztalata
és a tömegélmény között mutatkozik, és azt összevetnünk Krúdy emlékezés­
technikájával. A kószáló számára, ahogy Baudelaire írja: „a sokaság, a válto­
zékonyság, a mozgás, a tünékenység és a határtalanság” egységes benyomássá
válik, ami lehetővé teszi, hogy egy sajátos, ambivalens pozíciót foglaljon el (ezt
írja le az otthonosság és otthontalanság kettősségével). Az először 1915-ben
a Magyarországban Szindbád feltám adása címmel megjelent A z éji látogató
című novellában jól megfigyelhető a pillanatnyi, megragadhatatlan élményének
kultusza és az idegenség tapasztalatához fűződő organikus kapcsolata: „vakme­
rőén behatolt idegen házakba, hogy kezet csókoljon ismeretlen nőknek, áldását
kérje az idősebb asszonyságoknak, és a pillanatnyi gyönyör, a titkos boldog­
ság, az elröppenő perc fontosságát bizonyítsa először látott nőknek, meglepett

49 Benjamin: Párizs, a XIX. század, i. m„ 87. L. még: „A tömeg lebegő fátyol - rajta keresztül
szemléli Párizst Baudelaire” Benjamin: Motívumok Baudelaire költészetében, i. m., 244.
50 ,,[M]ég mindig a legkisebb vidéki várossal versenyez Pest abban a körülményben, hogy itt
mindenkit ismernek” - idézi a világháború előtti Budapest-képe kapcsán Krúdy Divatlevél
címen megjelent 1914-es cikkét Sánta Gábor. Ahogy épp ennek az otthonosság-, kisvárosias-
ság-élménynek az elvesztését emeli ki publicisztikájában már a tizes évek második felétől, mint
erről az 1916-os A lumpokról című írás tanúskodik: „Megyek az utcán. Csodálkozva nézem
a főváros megváltozott arculatát. Mintha mind eltűntek volna a régi emberek. [...] Csupa
idegenek, ismeretlenek, akik valamely rejtélyes ok miatt valahol útra keltek, mint a sáskák, és
sűrű emberrajként zümmögve útba ejtik egy napra vagy egy hétre vagy tíz esztendőre Buda­
pestet.” Ugyanennek a folyamatnak másik arcaként állítja be a szépirodalmi műveiben ekkor
még jobban felerősödő Monarchia-nosztalgiáját: „Az író-Krúdy inkább a múltban keres láto-
másos-lírai regényeinek színhelyet, legyen az a Nyírség, a Felvidék vagy a főváros. A hírlapíró
azonban élénken reagál mindenre, ami kora Magyarországán történik.” Sánta: „Nem élhetek
Pest nélkül’’, i. m., 75, 77-79, 82.

72
 S z i N D B Á D , A KISV ÁROSI F LÂ NE UR

helyzetükben”.51 Ez a tapasztalat pedig szoros kapcsolatban áll a világ szédítő

változásával. (Érdemes megfigyelni, hogy mennyire összhangban áll a fenti
leírás az előbb idézett Nietzsche-látlelettel: „E beáramlás tempója prestissimo;
a benyomások elmosódnak [...]. Bizonyos alkalmazkodás következik be a benyo­
mások sokaságához: az ember elfelejt hatni (agieren), csupán kívülről visszahat
(reagieren) az ingerekre”). Eszerint a tömegben és az állandóan változó be­
nyomások közt, azaz térben és időben való elveszettség alakítja ki azt a kifelé
passzív, befelé aktív létmódot, ami a kószálót jellemzi. David Harvey a Párizs,
a modernség fővárosa című monográfiájában azt írja, hogy a flâneur tapasz­
talatát a megnövekedő párizsi élet kaotikussága alapozza meg, amit a kószáló
tevékenysége „olvashatóvá tesz”.52
Krúdynál ez a kifelé passzív, befelé aktív létezés az emlékezésben testesül
meg, ami a jelenlévő tér kézzelfogható tapasztalatából kiindulva a szubjektív és
virtuális emlékezeti térbe vezet. Az otthontalanság nem a tömegben való elve­
szettség, hanem a jelenben való idegenség alakját ölti magára. Mondhatni a fik­
ció keretein belül kvázi objektív - de legalábbis kézzelfogható - , jelenbeli hely,
tárgyi világ és a felidézett (vagy elfelejtett) múltbeli világ közti távolság játssza
annak a bizonyos „fátyolnak” a szerepét, „amelyen keresztül nézve a csatango-
lónak fantazmagóriaként látszik a megszokott város”. Ez esetben viszont - noha
hasonló létélmény, a jelen kiüresedése (Bauman Baudelaire-től kölcsönzött53
kifejezésével „pusztasággá válása”), a valóság elvesztése, a hiány léttapasztalata
nyilvánul meg általa - mégsem szükségszerűen a tömeges nagyváros lesz a
kószálás terepe. Mondhatni Krúdy a térbeli kószálást időbelivé transzformálja,
ami annál is inkább megmarad a flâneur élményének körében, mivel csak még
kifejezettebb benne a szubjektivitás élménye, hiszen sosem tudjuk, külső vagy
belső, jelenbeli vagy múltbeli tájakon járunk-e. Magáért beszélő példa a múlt
és a jelen egymásra-másolódásában megnyilvánuló azonosság és különbség,
ismerősség és idegenség játékára a női arcképek (valós látvány és emlékkép)
szerepe ezekben az elbeszélésekben. Ezt kétféleképpen is lejátssza Krúdy. Egy­
részt az öregedő, hervatag nő és a múltbeli emlék egymásra-másolásában, mint
A régi hangban vagy a Szindbád őszi útjában (de negatív formában ugyanerre
utal a Női arckép a régi kisvárosban is, ahol Lenke megöregedését leginkább a
leírás hiánya érzékelteti: az, hogy Szindbád tekintete az öltözékén, a zöldköves
gyűrűn, a cipőjén áll meg54). Másrészt az egykori valóság hamis, illúziószerű

51 Krúdy Gyula: Az éji látogató, in Uő: Szerenád, i. m., 574.

52 Harvey, David: Paris, i. m., 24-25.
53 „[A] végeláthatatlan emberi pusztaságok fáradhatatlan utazója [...] [a]zt a valamit keresi, amit
szabad legyen modernségnek neveznünk” Baudelaire, Charles: Művészeti, i. m., 84-85.
54 L. Szitár Katalin: A felejtés, i. m., 82-87.

73
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

újjáéledésében, és annak lelepleződésében, mint a Szindbád, a hajósban vagy

A hídonban, ahol a látszatot leleplező mondat: „vagy legalábbis a lánya”55 szó
szerint ismétlődik.
Emlék és élmény viszonyáról ír a flâneur kapcsán Benjamin is: „Az emlék
az élmény kiegészítője. Benne csapódik ki a múltját holt vagyonként leltározó
emberiség mindjobban fokozódó önelidegenülése.”56Ez, az emlék és az élmény,
a múlt és a jelen disszonanciája, a felidéződő emlékben kifejeződő önelidegenü-
lés Krúdy alapélménye.57 A saját, egykori énnel való folyamatosság elvesztésé­
ben, hiábavaló keresésében, a múlt „holt vagyonná” válásának élménye nyilvá­
nul meg: az életútban létrejövő összefüggő, lényegszerű narratív identitásnak
- am it az emlékezet alkot meg - a szétesése, fragm entum okra, epizódokra da-
rabolódása. „Az egykori Én és az emlékező Én távolsága egyre hangsúlyosabbá
lesz - írja Gintli Tibor a korai Szindbád novellák em lékezéstechnikája kapcsán
- miközben kapcsolatuk mégis egyfajta összetartozást jelez, olyat azonban,
amely nem igyekszik, mintegy kilépve az időből, valamiféle szubsztanciális,
transzcendens szubjektumot képezni.”58 Annak az identitástapasztalatnak a
szubjektív - a Szindbád-történetekben hol nosztalgikus-elégikus, hol ironi­
kus - megfogalmazódása, amiről Bauman mint a céltalanná váló út, utazás
következményéről azt írja, hogy nem az önazonosság megteremtése, hanem a
megtartása válik lehetetlenné. Ebben látja az okát annak, hogy a „tartós” világ
helyett a múlandó, az ideiglenes tapasztalata lesz meghatározó,59 és viszont:
az állandóan változó, belakhatatlan világ teszi lehetetlenné az identitás meg­
tartását.
Az is látható a fenti leírásból, hogy mind a kószáló révén, mind pedig a
Szindbád-történetek révén megfogalmazódó létélménynek organikus része egy
sajátos időtapasztalat: a figurának a jelenbeli gyökértelensége, a folyamatos­
ság elvesztése. Ennek csak egyik „arca” a jelenben való passzív szemlélődés,
a tömegben való elveszés, a másik a folytonosságvesztésnek - az ugyancsak a
céltalan útonlétben, csatangolásban, mint életformában megfogalmazódó -
újra meg újra átélése: hiábavaló keresése, illúziószerű megtalálása és ismételt
55 Krúdy Gyula: A z álombéli lovag, i. m., 382, 400.
56 Benjamin, Walter: Párizs, a XIX. század, i. m., 87.
57 Gintli Tibor már említett monográfiájának a Szindbád ifjúságát elemző részében szintén
az emlékezet és az identitás összefüggéséből, az emlékezésnek a múlt elsajátításaként való
értelmezéséből indul ki, majd A Szindbád, a hajós értelmezése kapcsán azt mutatja ki, hogy
„a változatlan azonosság megragadása, illetve az azonosságként történő visszaidézés lehe­
tetlensége kerül szembe” ezekben az elbeszélésekben. Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs”,
i. m., 67, 76. Az emlékezés és önazonosság kérdéséről 1. még Bezeczky Gábor interpretációját
a Szindbád első utazásáról. Bezeczky Gábor: Krúdy, i. m., 54-55.
58 Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs”, i. m., 89.
59 Bauman, Zygmunt: A zarándok, i. m., 197.

74
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

elvesztése. A jelentől való elidegenedés, örök nosztalgia és e nosztalgikus

attitűd önironikus szemlélése. Mindkettő mélyén a változás megélésének, a
szubjektum külső és belső (Krúdynál a jelen és a múlt) határán egyensúlyo­
zó ambivalens helyzetének alapvetően modern tapasztalata rejlik, ahogy már
idéztük: „Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen
országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen - úgy indult el Szind-
bád megkeresni az ifjúkori emlékeit. M intha még egyszer akarná kezdeni élete
regényét... Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne...”60

Ez az idézet a Szindbád második utazásából azonban a valóság és a képzelet ha­

tármezsgyéjén való bolyongás egy másik vonására is rámutat: a jövő és a múlt,
mint az ismert és az ismeretlen furcsa összekapcsolódására Krúdy kószálójá-
nak tapasztalatában, amiben úgyszintén a modernség ambivalens szemlélete
nyilvánul meg. A korai Szindbád-novellák gyakori fogása, hogy az elbeszélés
jelenét, mint az élet delén túl járó, „mindenen túl lévő” állapotot jelenítik meg:
„Szindbád ugyanis elérkezett életének ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül
már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen...” (Szind­
bád második utazása), „Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát,
elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul...” (A hídon), „A gazdag és
vidám Szindbád azelőtt messzi utakra hajlandó volt, [...] De most a legköze­
lebbi sarokig se ment el...” (Szindbád útja a halálnál) „[mjiután a hajós már
úgyis réges-régen meghalt, és ha látni vélték is őt némelyek [...] azok nem az
igazi Szindbádot látták, csak a kísértő szellemét...” (Szindbád titka) (Kieme­
lések tőlem: P. Á. K.).61 Ehhez a létállapothoz - ami minden utazás „utolsó
utazásaként való értelmezését sugallja62 - az első idézet egy furcsa, az egész
ciklus tér- és időábrázolása szempontjából alapvető jelentőségű paradoxont
ad hozzá: a távoli, ismeretlen országokba vezető utat helyettesítő hazautazást,
60 Krúdy Gyula: Szindbád második útja, i. m„ 384-385.
61 Krúdy Gyula: Az álombéli lovag, i. m., 384, 398, 402, 442. Ugyanez az ellentmondás a forrása
Szindbád olyan megjelenítéseinek, mint a „százesztendős fiatalember” (Szindbád és a színész­
nő). L. még: „Szindbád háromszázegynéhány éves ember létére gondosan öltözködött” (Szind­
bád álma), „Szindbád, amikor még csak 103 esztendős volt” (Szindbád őszi útja) Uo., 461,471,
487. A Szindbád titkából vett idézet esetében különösen jól látható, hogy ez a forrásvidéke
a Szindbád feltámadásának keretébe illesztett elbeszéléseknek is. (Az 1915-ös Tájékoztatás
teremti meg ezt a keretet, és olyan, ugyanabban az évben született novellákban tér vissza, mint
- többek közt - a Bánatiné, a tévedt nő, A z éji látogató, Az ecetfák pirulása, az Érzelgős utas,
A titkos szoba, a Vörös ökör vagy a Síron túli boldogság.) Gyakorlatilag jól nyomon követhető,
hogyan fordul át a figura fikcióba, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a Podolini kísértet bevezető­
jének mesés története az alvó városkáról retorikai fordulatként tér vissza számos novellában
(azzal a különbséggel, hogy ott a fantasztikus történet alakul képpé).
62 Ami természetesen önmagában is ellentmondásos, hiszen ilyen „utolsó utazás” több is előfor­
dul a Szindbád ifjúsága során.

75
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

amit a m últ felidézése, mint az újdonság keresése ellentmondásának feleltet

meg („úgy indult el Szindbád megkeresni az ifjúkori emlékeit. [...] M intha új
és ismeretlen érzéseket keresne”). A Krúdyra jellemző emlékezéstechnikának
sajátos jelentésárnyalatot ad, hogy a múltba vezető út a hajós „ismeretlen vi­
zekre” vivő felfedezőútjaihoz, az új kereséséhez kapcsolódik: a múlt és a jövő,
az idegen és az otthonos ambivalenciáját teremti meg, egyszersmind arra az
áthidalhatatlan távolságra hívja fel a figyelmet, ami a múlt egykori átélésének
és a múlt felidézésének élménye között húzódik.
Az új, a változó, illetve a múlandó ambivalenciája nemcsak az utazás és emlé­
kezés összekapcsolásában jelenik meg Krúdynál. Ezzel mondhatni egyenértékű
szerepet tölt be Krúdynál az újabb és újabb nők, kalandok keresése:6364„Midőn
céltalanul, ok nélkül utazott messzi tájak felé, ismeretlen szigetországok világá­
ban, titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket leste szemével és szívével”
(Szindbád útja a halálnál), „Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt,
ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni, újakra, ismeretlenekre, futólagosán meg­
ismert nőkre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a
moziképeken” (Szindbád őszi útja).MA nő azonban többet jelent, mint az egyes
hódítások célját. Mutatja ezt a beteljesületlen szerelmek sokasága, a mindig
újabb és újabb ismeretlen nők utáni vágy. Fábri Anna azt írja, hogy kalandjai
„pótlékok, amelyek idővel önállósulnak”, „álkalandok” lesznek, amelyekben „a
forma lesz a lényeges, nem a cél, hanem a hozzá vezető ú t”.65 Gintli Tibor a be­
teljesületlen, a megszakított szerelmek révén megmutatkozó Krúdy-attitűdben
a Kierkegaard-nál Don Juan-alakjában megtestesülő esztétikai szemlélet, a be­
teljesületlen vágyakozásban megnyilvánuló végtelenségtapasztalat kifejeződé­
sét látja.66A cél nem egy adott nő meghódítása, hanem a hódítás maga. De még
ez a cél sem teljesedik be: a vágy utáni vágyakozás, mint a szubjektumnak a nő
által képviselt múlandó szépséghez fűződő örök hiányállapota lesz visszatérő,
mindig megújuló témája a novelláknak.
Walter Benjamin hasonlóképpen a modernséget képviselő flâneur szem­
léletmódjának legtökéletesebb kifejezését Baudelaire költészetében az Egy

63 Ezzel párhuzamba állítható az az ambivalens értelem, amit Benjamin lát a kószáló és az „új”
viszonyában. Az új állandó hajszolását egyrészről Benjamin is a modern művészet egyik sine
qua nonjának látja. Ennek okát a művészet áruvá válásában leli meg, és azzal indokolja, hogy az
„új” mint az utolsó, abszolút érték áll ellen a piacosodó, relativizálódó világnak: „A művészet,
amely kételkedni kezd saját küldetésében, és már nem »inséparable utilité« (elválaszthatatlan
a hasznosságtól - Baudelaire), a legfőbb értékének szükségképpen az újat tekinti.” Benjamin,
Walter: Párizs, a XIX század, i. m., 88-89.
64 Krúdy Gyula: Szerenád, i. m, 403, 487.
65 Fábri Anna: Ciprus és, i. m., 73.
66 Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs”, i. m., 184-185.

76
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

ismeretlen sétálóhoz (À une passante) című szonettjében,67 a kószáló szeme

elől eltűnő, a vágy elérhetetlen tárgyaként megörökített nőalakban látja meg­
valósulni:

„Oh, illanó csoda,

kinek tekintete lelkem újjásziilötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh, messze majd! Későn! Talán soha...

Mit sejtem merre szállsz? Mit sejted, hol bolyongok?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!"
(Babits Mihály fordítása)

A nő, mint a szépség megtestesítője, Baudelaire számára jelképes szerepű: egy­

szerre képviseli az örök értéket és a múlandóságot, az evilágit és a transzcen­
denst. Ez a kétarcúság: a mindig változó élet követése, az új keresése és benne
az örök megtalálása a lényege Baudelaire modernség-fogalmának is._„[A] te­
vékeny képzelettel megáldott magányos ember, [...] a végeláthatatlan emberi
pusztaságok fáradhatatlan utazója [...], [a]zt a valamit keresi, amit szabad legyen
modernségnek neveznünk [...], az a dolga, hogy kihámozza a divatból mindazt
a történelmi poézist, ami csak megtalálható benne, az átmenetiből kiszűrje a
maradandót. [...] A modernség - az átmeneti, a múlékony, az esetleges - alkotja
a művészet egyik felét, a másik fele örök és változatlan”.68

S ziN D B Á D KISVÁROSAI

„A helyek töredékes, rejtekező történetek: a múltak, melyeket a másik csent el az

olvashatóságtól, összezsúfolt idők, melyeket ki lehet ugyan bontani, ám inkább
úgy vannak jelen, mint a várakozó, rejtvénynek megmaradó elbeszélések.”69

Kétségtelen, hogy az egyik, a provinciális kisváros századfordulós képét átrajzo­

ló, átértelmező motívuma Krúdynak a kószálásban rejlő utazás kronotoposza: a
kisváros egyik célpontja ezeknek az utazásoknak, ugyanakkor ezt a célképzetet

67 Benjamin, Walter: Motívumok Baudelaire költészetében, i. m., 244-245.

68 Baudelaire, Charles: Művészti, i. m., 84-85. L. még: Uő: Le Beau, la Mode et le Bonheur, in
Uő: Écrits sur l'art 2., 136-137.
69 Michel de Certeau: A cselekvés művészete, ford. Z Varga Zoltán, Sajó Sándor, Szolláth Dávid,
Budapest, Kijárat, 2010. 133.

77
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

kétségbe is vonják, ki is ürítik a novellák. Egyrészt mert az utazás célszerűségét

- még ha a bevezető mondatok azt is sugallják, hogy az egyetlen, az utolsó útról
van szó - az elbeszélésciklus ismétlései felülírják (ahogy a bevezetés megálla­
pítását is ismétlődő retorikai fordulattá változtatják). Másrészt, mert maguk az
egyes novellák, az utazások is a hiányt írják körül: történetük visszatérő mó­
don egyfelől a múlt megtalálásának illúziójára és az illúzió szétfoszlására épül,
másfelől a szerelem, a vágyakozás beteljesületlenségére. Ennek megfelelően a
Szindbád-novellák kisvárosának megrajzolása összhangban áll a provinciális
kisváros Bahtyin által is leírt vonásaival: szűk körben mozgó köznapiságával,
a „történelem előrehaladó mozgásától”70 mentes ciklikusságával, jellegzetes
motívumaival (mint a csönd, a kopottság, a kisszerűség), amelyek - mint ezt
a korábbi elemzések mutatták - lehetővé tették, hogy a kisváros a hiány, a le­
hetőség-, érték-, esemény-hiány tere legyen. Ugyanakkor, épp a kisváros utcáit
ismerősként egyszersmind idegenként rovó flâneur: Szindbád „elidegenedett
tekintetének”, nézőpontjának köszönhetően erre a térre - még ha nem is jele­
nik meg egy azt ellenpontozó nagyváros - egy másik tapasztalat távolságából
tekintünk.
Ezt a távolságot jól példázza egy meglehetősen periferikus novella, az először
1912. február 16-án a Pesti Naplóban publikált Hófúvásban, ami 1960-ig nem is
jelent meg kötetben. Annak, hogy ez az írás annyira kívül esett a figyelem körén,
talán épp az is lehet az oka, hogy nem tartozik az emlékező elbeszélések közé
(noha a közbevetett időmegjelölés: „már nagyon régen történt ez”, érzékeltet
időbeli távolságot, csakhogy ez az elbeszélő jelenét és a hős múltbeli történetét
választja el, nem integrálódik a főszereplő szubjektumába, és ezért teljesen
háttérbe szorul, nem lesz kompozicionális tényező). A történet megelégszik
azzal, hogy egyszerű tényként állapítsa meg: „Szindbád egyszer - már nagyon
régen történt ez - éjjel a vonattal egy ismeretlen városkába érkezett”.71 Épp
ennek köszönhetően nagyon jól megfigyelhető, hogy az itt - az emlékezés híján
egyszerű háttérként megrajzolt - provinciális kisváros képét hogyan itatja át a
kószáló nézőpontja. A helyszín leírása lényegében mindenben (vagy majdnem
mindenben) megfelel a sztereotípiáknak: a csönd, a kihaltság, az állomáson
várakozó batár rozzantsága, a szűk sikátorok, a piroslámpás ház kiábrándító
vidékies kopottsága. Ugyanakkor ezt a képet új értelemmel gazdagítja Szindbád
alakja, nézőpontja, attitűdjének változása, a vonatról leszálló hős bizakodó,
derűs hangulatától („Ismeretlen városkába érkezett, hegyek közé, szép havas
télben; a hópelyhek, amelyek belepték az éjszaka kárpitját, barátságosan és jó-
70 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 300.
71 Krúdy Gyula: Hófúvásban, in Uő: Az álombéli lovag, i. m., 510-513. (A további hivatkozások
ennek a kiadásnak a lapszámait tartalmazzák.)

78
 S Z I N D B Á D , A KISVÁ ROS I F L A N E U R

kedvűén dudorásztak a fülébe, amint a vonat fülkéjét elhagyta, mint valami

jólelkű nagyapa körül ujjonganak az unokák” [510]), az egyre fokozódó rossz­
kedvén át (a zongorista „csak gyűrött józanságot észlelt [...] hideg arcában”
[511], majd „Szindbád álmosan legyintett. Rosszkedv lopózott mögéje, mióta e
házba lépett” [512]), egészen a nyilvánosházból való meneküléséig. Ennek kö­
vetkeztében viszont a fenti üresség nemcsak a kisváros jellemzője lesz, hanem
lélekben lejátszódó folyamat, belső kiüresedés. Tükrözi ezt Szindbád hallgatása:
a beszéd hiánya (amit a bizalmaskodó, nagyvilágiasságukkal kérkedő és épp
ettől szánalmas helybéliek fecsegése emel ki) már nemcsak a kisvárost, hanem
szemlélőjét is minősíti. Ezt fokozza a novella leírásainak szubjektivizáltsága, a
belső és a külső észlelés határainak elmosódása: ahogy a hópelyhek „jókedvű
dudorászása” az első sorokban a szemlélő hangulatát tükrözi, úgy lesz az elha-
gyatottság és csönd a belső magáramaradottság, idegenség tükörképe. Épp így
a kopottságban, sivárságban megnyilvánuló értékvesztés nemcsak a helyszínt,
hanem szemlélőjének életérzését is minősíti. Jól érzékelhető, hogy mit jelent
a külső és a belső határainak elmosódása a kószáló szemléletében: a - külső­
leg - passzív szemlélődésben megnyilvánuló, de belsőleg egyre intenzívebb,
növekvő idegenségérzet mélyen átitatja a tér tapasztalatát. Ezt támasztja alá
Szindbád képzelődése az utasembert kifosztó gyilkosokról („Gyilkosságokra,
megfojtott utasemberekre gondolt. A falban talán meghurkolt kereskedők hullái
állonganak...” [512]). Illetve a helyszín és a visszataszító, bizalmaskodó alakok
(a „sunyi alattomos külsejű” kocsis [510], a hízelkedő, bodros hajú nő, a ragyás
képű, fekete fogú zongorista) leírását ellenpontozó utalás a múltra, ami kimon­
datlanul újabb visszafordíthatatlan veszteséget sugall: „a sarkon egy kőszent
didergett fülkéjében, aztán [...] egy gömbölyű, középkorias vasrostély mögül
piros lámpafény szűrődött a hóesésbe”, „A folyosón parfüm és pomádé szaga
fogadta a belépőt, kis ajtók mögött rózsaszínű fények és földre dobott vánkosok.
A zongora mind közelebb hangzik. Egy ajtót felnyitnak, ahol több lámpás ég a
kerek, bolthajtásos terem falán. (E ház zárda volt vagy erősség. A nagy, négy-
szögletes köveken erősen visszhangzik a lépés)” (511). Ezekben a részletekben
feltűnő a zárda, a sarkon álló szent és a nyilvánosház szembeállítása,72 ami pár­
huzamban áll Szindbád elkomorulásának az önelégültségtől az önvádba hajló
tendenciájával. Szindbád, aki az elbeszélés elején még magabiztos fensőbbség-
tudattal reagál a kocsis szavaira: „helyeslőén bólintott, most már régidő óta
rendes, dolgos ember volt akkortájt” (510), szökése előtt mintha attól rettenne
meg, hogy maga is a vidéki örömtanya lakóihoz züllik: „búbánatosan bámult a
72 A vallási és szerelmi motivika összefüggéséről Krúdy műveiben részletesen ír Kemény Gábor.
Kemény Gábor: A szakrális és az erotikus viszonya Krúdy prózájában, in Jenei Teréz-Pethő
József (szerk): Stílus és jelentés, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004. 44-54.

79
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

lámpafénybe. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában egy fényes huszonötkrajcárost

csent el az anyjától. Itt kezdődött a romlása. Istenem, hová jutott!” (512).
Innen fejthető fel a befejezés értelmének sokrétűsége: hiszen a kiábrándító
környezet és Szindbád félelmei az utazókra váró veszedelmektől csak az egyik
oldalát világítják meg szökésének. Másik oldala épp a fenti „veszély”: a kisszerű,
nyomorúságos romlottság sokkal valóságosabb és kézzelfoghatóbb, mint holmi
regényes rablótámadás. Az értékhiány, az üresség nem csak a kisvárost, hanem
magát az azt meglátogató „előkelő idegent” is fenyegeti. Beszédes, hogy a ko­
csis által először „nagyságos úrnak” szólított, majd „idegen uraságnak” titulált
Szindbád előbb „doktor úr”, végül a helyi teltidomú szépség szemében már
csak lekezelő „bácsika” lesz („Nézze, bácsika, ne legyen már olyan rosszkedvű”
[512]). A befejezésben a kisváros képviselte értéktelenség és a belső ürességérzet
kapcsolódik össze az esemény - kaland, csábítás vagy regényes rablótámadás -
hiányával, öniróniába fordítva át az elbeszélés egyre elkeseredettebb hangját:
nemcsak, hogy nem történik semmi a szegényes nyilvánosházban, de még a
veszély is képzelgésnek bizonyul, a menekülés oka nem a külvilágban, hanem
a lélekben rejlik. Ezt pecsételi meg az utolsó két mondat megállapítása.

„A jobb kezével revolverét fogta a zsebében, és kiment a barátságos szobából. Vé­

gigsietett a folyosón, hallotta, hogy kiáltoznak utána, de most már szökött. Az ajtót
sikerült az első fogásra felnyitnia. Már kinn volt a havas, sötét utcán. A hópelyhek
hűvösen, enyhén szállongtak égő arcába.
Mintha valami nagy veszedelemből szabadult volna meg, mélyen, hangosan fel-
lélegzett.
Nesztelenül lépkedett visszafelé a mély hóban, amerre emlékezete szerint a kocsi
az imént hozta.
Hátranézett. Nem is üldözték!’ (512-513 - Kiemelés tőlem: P. Á. K.)

A kisváros ezek szerint, noha ábrázolása motívumaiban a tizenkilencedik szá­

zad végének provinciális kisvárosaira emlékeztet, mindenekelőtt Szindbád eg­
zisztenciális hiányérzetét képezi le: ez a hiány - még akkor is, amikor, mint a
fenti novellában, nem az emlékezés idejébe helyeződik bele - belső, szubjektív
hiányérzet, ami kivetítődik a térbe.
A kisváros toposzának ez az átalakulása még sokkal meghatározóbb azokban
a Szindbád-elbeszélésekben, amelyekben a flâneur egyszersmind emlékező is,
annak következtében, hogy itt egyértelműen az ő szemével látjuk a világot.
Ezáltal a látvány szubjektivizáltsága, a külső és belső vízió közti határ elmo­
sódása még kifejezettebb lesz. Eisemann György ugyan a pesti regények vá­
rosképét elemezve írja a következőket, de az teljes mértékben vonatkoztatható

80
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

a fenti Szindbád-novellákra, Krúdy emlékezéstechnikájának köszönhetően

a szubjektum és a tér között keletkező összefüggésre is: „a város toposzhoz
kötődő emlékezés tehát [...] úgy határozható meg, hogy elbeszélésében a tár­
gyi-személytelen alakzatok, jelentések strukturálódnak át, egy újabb szinten
fikcionálódó, ekként színre kerülő, ekkor már »személyhez« (archoz) kötődő
jelentéssé.”73 Érdemes felidézni A hídon harmadik bekezdéséből a kisváros so­
kat idézett leírását, és annak motivikus szerkesztését a kószáló léttapasztalata
szempontjából szemügyre venni.

„A városka (amelyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott vol­
na. Némely vidéki város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha
egyszer elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak
e helyre, és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon a
városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik, és álomba merülve várja,
amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka megrázkódjon és
felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra, ahová Szindbád eluta­
zott, mert a toronyórák is megállották itt. Valami olyan időt mutattak az órák, ami­
lyen talán soha sincs. A kapuk, amelyek többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek
halkan és csöndesen nyílnak sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejü esőcsatornák
felmondták a szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, és a kis boltok
előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol egy boltajtó
nyikorgóit, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy tűnt fel, hogy huszonöt
év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó, csengett a kis csengő gyertyákért,
kőolajért járó cselédleányok keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken már
akkor is - sarkantyús legény korában - lezárt szemű zsalugáterek foglaltak helyet.
Már akkoriban eltűnődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel
senki, és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajon mi lehet az ilyen ablakok mögött?
Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák
közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen, és
valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt
ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba...”74

A leírás a provinciális kisváros sztereotípiájának két motívumát idézi meg: a

megállt idő és az elhagyatottság, a hiány, az értékvesztés motívumait,75 azaz

73 Eisemann György: A város, mint fikció és emlék, Budapesti Negyed, 2001/4.

74 Krúdy Gyula: A hídon, i. m„ 398-399, in Uő: Krúdy Gyula: Az álombéli lovag, Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest, 1978. 398-402. (A további hivatkozások ennek a kiadásnak a lapszá­
mait tartalmazzák.)
75 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 300.

81
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

egy időtapasztalatot kapcsol össze egy hiány-tapasztalattal. Ugyanakkor a kettő

viszonyának új hangsúlyt ad az emlékezés szubjektivizáltsága, aminek követ­
keztében a leírás „tárgyi-személytelen alakzatai” „»személyhez« (archoz) kötőd­
nek”, ahogy Eisemann írja. Lényegében a flâneur életérzésének és a Krúdy-féle
emlékezéstechnikának a közös tapasztalata összegződik a tér reprezentációjá­
ban. A kívülálló narrátor által elbeszélt szöveg első fele gyakorlatilag m indjob­
ban és jobban átitatódik Szindbád nézőpontjával, gondolataival, asszociációival:
Szindbád az elbeszélés tárgyából fokozatosan annak alanyává: szemlélőjévé és
alkotójává válik. Nézőpontjának „elidegenedettségéről” mindenekelőtt az ta­
núskodik, hogy az mire is szegeződik, és csupán másodsorban az, hogy milyen
módon írja le, illetve, hogy mire asszociál belőle: mint a baudelaire-i flâneur, ő
is elsősorban tekintet és csak másodsorban a leírás hangnemét, metaforizációját
alakító hang. Az első mondat - „A városka (amelyben Szindbád egykor kato­
náskodott) mintha mit sem változott volna” - még egyértelműen a narrátor
tényszerű megállapításának látszik. A következő, a századokra elaludt városká­
ról szóló fabuládé azonban már érdekes eldöntetlenségről tanúskodik: éppúgy
lehet az elbeszélő ábrándozása (ezt a benyomást erősíti, hogy egy visszatérő
Krúdy-toposzról van szó), mint Szindbád asszociációja (ezt a szöveg folytatása
látszik alátámasztani). Egészen „a toronyórák is megállották itt. Valami olyan
időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs” megállapításig, ami egyrészről
beleilleszkedik a következő felsorolásba, amelyet már egyértelműen Szindbád
pásztázó tekintete irányít (a toronyóráktól indulva érinti a kapukat, a sárkány­
fejű esőcsatornákat, a kis boltokat, megáll egy boltajtónál, egy kis csengőnél,
hogy végül az ablakoknál időzzön), ugyanakkor ez ellentmondani látszik a fenti
mondat első felének, amely külső nézőpontból tekint Szindbádra és „arra a
városra, ahová Szindbád elutazott”. Másrészről a megállapítás a fabuláció által
sugallt időtapasztalatot summázza: a múlt és a jelen rögzíthető idősíkját el­
oldja a valóságtól, az időtlenségbe, a képzeletbe, az „amilyen talán soha sincs”
bizonytalanságába utalja.76 (Visszacsatolhatunk itt a flâneur kapcsán a külső

76 Az elbeszélésnek ez az egyetlen mondata a Krúdy-féle időkezelés és emlékezéstechnika vissza­

térő hivatkozási pontja. Ezt a teremtő tevékenységet, Krúdy emlékezéstechnikáját Proustéval
szembeállítva emeli ki Baránszky-Jób László, szintén erre utalva: „Krúdynak nagyobb [...]
a teremtő képessége, semmint az élményvilága. Mintha képzeletében születne csupán meg
az az élményvalóság, amelynek azután ő ekként szükségképpen aktív szereplője. Az órák
tulajdonképpen mindig olyan időt mutatnak nála, amely sohase volt” Baránszky-Jób Lász­
ló: Szempontok, i. m., http://www.krudy.hu/Szakirod/BaranszkyJobLaszlo/BJLU175_7.html.
Szitár Katalin ugyancsak erre hivatkozik, amikor a bergsoni időfelfogással veti össze Krúdy
emlékezéstechnikáját: „Nem beszélhetünk tehát abszolút jelen időről [Bergson szerint], leg­
alábbis minden jelen tartalmaz múltat és jövőt is, sőt mondhatjuk az emlékező lény az időnek
így értett »hármas egységében« van jelen. A Krúdy-szöveg időszerkezetének egyik alapvonása
az, amit időtlenségnek szokás nevezni: »Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán

82
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F LA NE UR

és belső közti határ elmosódására: az emlékezőtői függetlenül is létező múlt és

jelen síkját itt a csak a képzeletben élő virtuális idő írja felül.)
Ettől kezdve azonban megszűnik az eldöntetlenség: egyértelműen Szindbád
lesz az elbeszélés fokalizátora, az ő benyomásai irányítják a következő rész kép­
sorát. Beszédes, hogy a leírás második motivikus témája, a veszteség itt jelenik
meg: míg az előző gondolatmenet mesés képzelődését akár derűsnek is lehet
tekinteni, innentől az elhagyatottság, a kopottság nyomja rá bélyegét minden
részletre: a megállt idő már nem az elaludt városkáról szóló mese része, hanem
a sivárság oka. Ugyanakkor - és ez a látásmód a Szindbád-novellák leírásait
általánosan is jellemzi - ez a hiány nem a látó, emlékező és álmodozó szub­
jektum benyomásaként, hanem a látvány tárgyának vonásaként jelenik meg.
Itt erősen támaszkodik Krúdy a provinciális kisváros ábrázolásának visszatérő
vonásaira: csönd, néptelenség, szegényesség jellemzi a novella színhelyét. Egy­
részt az elhanyagoltság különböző változataiban: a kapuk bezárva, a csatornák
„felmondták a szolgálatot”, a boltajtó nyikorog, az ablakokat talán soha nem
nyitja ki senki, „a por vastagon rakódik a zsalukra”. Másrészt az egész leírás ál­
lóképszerűségében, ami nem csak a változatlanságban mutatkozik meg, hanem
abban is, hogy csupa ismétlődő, folyamatos történés (csurgó esővíz, nyikorgó
ajtó, a szél által „rázogatott” ostornyél) vagy állapot szerepel. Harmadrészt
a hiány ábrázolásában, amit a csönd, a sötétség és az egész leírást jellemző
elhagyatottság sugall, mint a hang, a fény, az emberek hiánya. Ugyanakkor
egészen más irányt ad a leírásnak a szemlélő alakja, amit az is mutat, hogy ő
az egyedüli mozgó, helyet változtató, észlelő lény a leírásban: talán itt érhető
tetten a legjobban az, amit már a Hófúvásban kapcsán megállapítottunk, hogy
mennyiben lesz más a világlátott, spleenes kószáló szemével nézve „ugyanaz”
a helyszín, pontosabban mennyiben ad más értelmezést a kronotoposznak az,
hogy a flâneur nézőpontjából látjuk, kószálásának keretébe helyeződik a leírása.
Ennek köszönhetően ugyanis a kisváros reprezentációja a szemlélő hangula­
tának, életérzésének lenyomataként értelmeződik. A hiány alakzata, amely oly
meghatározó a 19. század végi, századfordulós ábrázolásokban, itt a szubjek­
tum belső rajzának része lesz: a tér által reprezentált üresség, sivárság a belső
hiányérzet, idegenség képévé válik. De nem úgy, mint mondjuk Kaffka Margit
M ária éveiben, ahol elsősorban a lélektani fejlődés társadalmi, életmódbeli
motivációját megteremtő, azaz a szubjektum mozgásterét, lehetőségeit és vég­
ső soron történetét alakító, motiváló tényezőként szerepel, és ha jelképessé
válik, akkor is ebből a funkcióból meríti szimbolikus értelmét, hanem akként

soha sincs«. Ugyanakkor az emlékezet számára ez az irreálisnak tetsző, a meghatározásnak

és a logikai osztályozásnak ellenálló »sosem volt« idő bizonyul valósnak.” Szitár Katalin:
A felejtés, i. m., 72.

83
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

a helyként, amely a szubjektum életérzésének, léttapasztalatának - egyrészt a

hozzá tapadó visszahozhatatlan emlékeknek, másrészt csöndes kihaltságának,
kopottságának köszönhetően - a színrevitelére alkalmas.
Itt érdemes végigkövetni, ahogy az idézett, a toronyóra és a kapuk említésével
kezdődő részlet a tárgyilagosnak látszó ábrázolástól (amelyben Szindbád nem
is említődik, és ezért csak utólag derül ki, hogy már itt a szereplő nézőpontja
irányítja a tekintetünket, az ő benyomásai határozzák meg a hely atmoszféráját)
a saját szubjektivitására mind jobban rámutató elbeszélés felé tart. Attól kezdve,
hogy Szindbád jelenléte lelepleződik: „Szindbádnak úgy tűnt fel” (noha már ha­
marabb is jelen van az emlékező perspektívája az „ugyanazon fakó ostornyele­
ket” két idősíkot összevető ,,ugyanazon”-jában), a leírás egyre metaforikusabbá
válik a képzettársításokat teremtő szubjektum jelenlétét érzékeltetve: „sírdo-
gált az ajtó”, a „lezárt szemű zsalugáterek” vagy a „halott ablakokon”. Ezek a
metaforák által érzékeltetett asszociációk bomlanak ki a már egyértelműen
Szindbádnak tulajdonított képzelődésben (ami utólag a metaforizáció forrása­
ként is őt jelöli meg) a zárt ablakok mögötti halottról, álmodozó asszonyról és
reménytelen várakozásról. Az egész leírás a magányosság, idegenség élményét
írja körül: nem csak a hely elhagyatottságában (az egyedüli kivételt a gyertyá­
ért és kőolajért járó cselédlányok jelentik, de az ő képük jellemző módon nem
ismétlődik meg a jelenben), hanem az emberekhez vezető utak, ajtók, ablakok
lezártságában, és végül Szindbád töprengéseiben is, ahol egyrészt ember csak
alvóként vagy halottként szerepel. Másrészt emberi kapcsolat csak a Másik
jelenlétét pótló képként, a vágy elérhetetlen tárgyaként jelenik meg. A szöveg
azonban egyre jobban felerősíti azt a benyomást, hogy ez a sivárság nem az
idő múlásának következménye (hiszen már egykor is épp ilyen volt a kisváros),
hanem a hely vonása: „ugyanazon fakó ostornyelek”, „Szindbádnak úgy tűnt fel,
hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az ajtó”, „Már akkoriban
eltűnődött ezeken a halott ablakokon” - maga a kisváros lesz a megállt idő és
a hiány képviselője (Kiemelések tőlem: P. Á. K.).
Az álló idő és a sivárság, kihaltság összekapcsolása77 azonban ambivalens
értelmű, amire már az is figyelmeztet, ahogy Szindbád nézőpontjának explicit
megjelenésével megváltozik a leírás hangulata: a mesés képzelődésről a kisváros
vigasztalan elhagyatottság keltette atmoszférájára vált át. Ez a váltás az egész
77 Hasonló leírás szerepel a Szindbád titkában is, amely szintén a kopottság és a megállt idő
toposzát kapcsolja össze: „az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen
állott, csak valamivel kisebb lett. A kolostor falán állanak a kopott óramutatók, mert még ma
is ott ült az egyik mutatón az az öreg varjú, amely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt
ott helyet. A kőfalról, mely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat...” Ugyanakkor
itt a leírás csak háttér, a történet más fordulatot vesz, az emlékezésnek nem lesz értelemképző
jelentősége. Krúdy Gyula: Szindbád titka, in Uő: Krúdy Gyula: A z álombéli lovag, i. m., 443.

84
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F LA NE UR

novella menetét: a múlt, egykori önmaga megtalálásának illúziójától az illúzió

szertefoszlásáig, az értéktelítettségtől a kiüresedésig tartó ívét előrevetíti. Gintli
Tibor, aki a Szindbád ifjúsága novelláiban - köztük A hídonban - kétféle, a végle­
gesen rögzült emléktartalom koncepciójára és az emlékezés lezárhatatlanságára
épülő emlékezésmodell78közti váltakozás dinamizmusát mutatja ki, a következő­
ket írja a fenti, harmadik bekezdésbeli részlet és az egész elbeszélés kapcsolatáról:

„A hídon szövegét olvasva [...] az emlékezés egyik oldalról a múlt »megelevenedése-

ként«, változatlan visszatéréseként, újraéléseként értelmezhető. Ez a sor mindenek­
előtt a jelenbeli eseményeket a múltbeli történések változatlan ismétlődésként elénk
állító szövegegységekből hozható létre, illetve azokra a leíró szakaszokra támaszkod­
hat, melyek a változatlanságot sugallják, illetve olykor kimondottan tematizálják (3.
bekezdés) [...]. Ugyanakkor ez az emlékezésmód egyetlen ponton sem jut olyan közel
az uralkodó pozícióhoz [...]. Az ismétlődés talán legszembeszökőbb mozzanatába
ugyanis már korán beleszövődik az azonosság lehetőségének megkérdőjelezése, il­
letve ironizálása”79 (Kiemelések tőlem: P. Á. K.).

Itt Gintli a fenti leírást követő megjegyzést idézi.80 A bekezdés részletes elem­
zése azonban azt mutatja, hogy a kétféle, egymást kijátszó, az azonosságra,
visszahozhatóságra és az annak lehetetlenségére, a múlt és jelen közti áthidal­
hatatlan távolságra épülő emlékezéskoncepció kettőssége már korábban meg­
jelenik: beépül a tér reprezentációjának ellentmondásosságába. Ez a leíráson
belül lejátszódó folyamat viszont az idézett rész egészét úgy olvastatja, mint ami
Szindbád belső világában játszódik. Erre látszik figyelmeztetni az első látásra
teljesen külső nézőpontúnak mutatkozó bevezető mondatban - „A városka
(amelyben Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna”
- a „mintha”, ami a fentiek fényében értelmezhető a benyomás szubjektivitásá­
nak a jeleként, összhangban Baumannak a flâneur szemléletmódjára („az életet
»mintha« módjára élte”) vonatkozó megállapításával. A külsőnek és a belsőnek
ez az egymásba játszatása viszont a leírásnak, a hely ábrázolásának egyszerre
ad lélektani és egzisztenciális értelmet. A kettő elválaszthatatlanul összefonó­
dik, ami magából a kószáló létérzékelésének alapvető szubjektivitásából fakad:
ebben a tapasztalatban nem választható el egymástól a szemlélő, a szemlélet
és a szemlélet tárgya.

78 Gintli Tibor: „Valaki van, aki nincs’’, i. m„ 75-76.

79 Uo., 87-88.
80 „[Vjalahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint egy kardot, hóna
alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A. Marchali-féle cukrászbolt felé, mint
egykor hajdanában... Hátranézett, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a sarkán” (399).

85
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

De nemcsak azt figyelhetjük meg, hogy a kószáló magánya, elidegenedettsége

hogyan itatja át a hely - ez esetben a kisváros - reprezentációját, hanem azt
is, hogy ez az életérzés, látásmód hogyan alakítja át a múlt és a jelen távolsá­
gában megragadható emlékezést az időtlenség tapasztalatává, ami egyrészt az
„álló idő” toposzában, másrészt a csak a képzeletben létező, talán soha nem
volt idő elérhetetlenségében jelenik meg. Ez a csak virtuálisan létező, „amilyen
talán soha sincs” szubjektív idő - ami lényegében az egész elbeszélés idejének
is tekinthető,81 legalábbis annyiban, amennyiben épp a múlt visszahozásának,
megtalálásának vágya indítja el Szindbádot, és ennek illúzió volta lepleződik le
a novella végére - a Baudelaire által leírt modernség időtapasztalatának ambi­
valenciájával bír: egyszerre múlandó, esetleges, amennyiben a szubjektumhoz
kötött, és örök, amennyiben annak elérhetetlen, soha nem múló vágyát hor­
dozza. Az elemzett rész jól mutatja, hogy e kétféle időérzékelésnek hogyan lesz
találkozópontja a kószáló szemével látott kisváros, ami egyrészt változatlannak
látszik, „mintha századokig aludna”, másrészt minden ízében elmúlást lehel.

K isv á r o s és t e r m é s z e t

„Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha
hajdani szüzességével kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rej­
tik a hó alá megritkult gallyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítato-
san tiszták [...]. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő
bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak
volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide
a szarvasbokájú delnők rózsaszínű arcú lovagjaik karján, sem az alant fekvő
városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó me­
nyecskék rejtve, félve, de boldogan, míg a vártemplom árkádja alatt bajuszát
pödörgeti a várakozó férfiú. [...] Szindbád csendesen nézelődött jobbra és
balra, a kert néptelen volt, a romba dőlt kastély a hó alatt úgy terült el, mint
az örök enyészet.”
(Krúdy Gyula: A téli út)

81 Az időtlenség illúziójának megteremtését más novellák kapcsán hasonlóképpen írja le Gintli

Tibor és Szitár Katalin is. Gintli a Szindbád második líí/ában egymásra vetülő múltbeli és
jelenbeli képek összeolvadása kapcsán állapítja meg, hogy „A jelen és a múlt egyetlen időfeletti
dimenzióvá olvadva ugyanis a változatlan, az örök dimenzióját képezné meg”. Gintli Tibor:
„Valaki van, aki nincs", i. m., 87. Szitár Katalin pedig az emlékezés által megalkotott idő
tapasztalatával köti össze: „az emlékezet számára ez az irreálisnak tetsző, a meghatározás­
nak és a logikai osztályozásnak ellenálló »sosem volt« idő bizonyul valósnak.” Szitár Katalin:
A felejtés, i. m., 72.

86
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

Ennek az ambivalens időtapasztalatnak - ami nemcsak A hídonban, hanem a

legtöbb tízes évekbeli kisvárosi Szindbád-novellában jelen van - a megteremté­
séhez Krúdy többféle kronotoposzt megidéz.82Nemcsak az életutat térbe vetítő,
ugyanakkor az utazás (és ezzel az élet) célszerűségét, értelmét kétségbevonó
kószálást, nemcsak a kószáló tapasztalatának szubjektivizáltságát a múltba tett
utazássá transzformáló emlékezést, nemcsak a provinciális kisváros változást
nem ismerő, ciklikus idejét, hanem mindennek ellenpontozására a természet,
a táj valódi változatlanságának, maradandóságának toposzát is. Krúdy kisvá­
rosainak (különösen felvidéki kisvárosainak) leírását szinte mindig „keretezi”
a táj ábrázolása: a hegyek, a Poprád, a fenyvesek képe. A hídonban Szindbád
arra emlékezik, ahogy egykor „a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a
messziségben alvó kék erdőket” (a mondat a novella végén szinte szó szerint
megismétlődik, ahogy a hídra és a folyóra vonatkozó megállapítás is); a Hófú­
vásban „ismeretlen városkába érkezett, hegyek közé, nagy, szép havas télben”;
a Szindbád a hajós a táj (a kisvárosba vezető út) hosszabb leírásával kezdődik,
ahogy a Női arckép a kisvárosban vagy a Téli út is (a befejezés ez utóbbi négyből
háromban visszahozza a táj, illetve a hó motívumát). A természet hangsúlyos
megidézése a provinciális kisváros képét újraértelmezi a település és a termé­
szet idejének egymás mellé helyezésével (ahogy ez más helyek: udvarház, falu
Krúdy-féle leírásánál is megtörténik). Míg a provinciális kisváros ideje hagyo­
mányosan a metropolisz változó történelmi idejével, rohanó életének képzetével
alkot kontrasztot, addig a természettel ellenpontozott kisváros az emberi idő
és a természeti idő: a ciklikusság két értelme közti ellentétet hangsúlyozza.
A hely zárványszerűségének benyomása83 szoros kapcsolatban áll a kisvárost
82 Bezeczky Gábor is érzékeli az időtapasztalat összetettségét, de ő (csak) a ciklikus és lineáris
időszemlélet párhuzamát követi végig a tízes évek, többek közt a Szindbád ifiúsága írásaiban.
Noha ennek az időkezelésnek számos következményét leírja (a hirtelen állapotváltozást, mint a
ciklikusból a lineárisba való váltást, az állapotrajzok között maradó „üres teret”: az elhallgatás,
a kihagyás, a folytonossághiány jelentőségét), ugyanakkor ennek forrásaira, a térábrázolással
való szerves összefüggésére nem mutat rá. Bezeczky Gábor: Krúdy, i. m., 26—40.
83 A zárványszerűség jelentőségét többen kiemelik Krúdy térhasználatában. Fábri Anna arra
mutat rá, hogy milyen fontos szerepet játszik a természet részeként, a civilizációval szembeál­
lítható menedékként ábrázolt kis település a tizenkilencedik századbeli magyar irodalomban,
és hogy ez a mindenekelőtt Jókaira (kisebb mértékben Mikszáthra) jellemző toposz hogyan
alapozza meg Krúdy felvidéki kisvárosainak ábrázolásmódját. Mindenekelőtt a zárványsze­
rűség jelentőségét emeli ki ezekben a leírásokban: „öröknek mutatkozik a városka álomszerű
elzártsága, az emberek ugyan megöregedtek, de a régi hangulatok frissek és elevenek marad­
tak” - írja az első Szindbád-novellákról. Fábri Anna: Város, vár, adoma. A Felvidék képe Jókai,
Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula műveiben, Műhely, 1995/2-3,112-114. Fülöp László pedig
a Boldogult úrfikoromban kapcsán beszél a menedékszerű, zárt tér jelentőségéről, illetve a
bensőségesség illúziójáról és annak szertefoszlásáról, mint a kisregényt szervező kronotopikus
alakzatról. Fülöp László: Közelítések, i. m., 377-379. Mindkét tanulmány az elzártság vágyát
és „álomszerűségét”, illúzió voltát emeli ki.

87
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TERE

körülvevő természettel: a települést övező hegyek, erdők képével (másrészről

persze a nagyvárostól való távolság is szerves részét alkotja). Ugyanakkor a
menedék benyomását a kisvároshoz közeledő, arra kívülről, távolról tekintő
kószáló Szindbád nézőpontja teremti meg, mint A hídon első felében. A hely
ebből a perspektívából, a nagyvárosból, rohanó életből érkező utas számára
mutatkozik idillien elzárt, változatlan rejtekhelynek, ahogy a Szindbád, a hajós
ki is hangsúlyozza: „Szindbád, aki az unalom és az idegesség elől, a ragyogó
estéjű Budapestről e nagy téli időben elutazott, ilyen formán érkezett meg egy
napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók
húzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben.”84A ro­
hanó nagyvárosi életnek, múlandóságnak ellenálló hely képének kialakításában
játszik meghatározó szerepet a természet rajza és az általa megidézett időta­
pasztalat. Egyfelől azzal, hogy a táj részét alkotja a lakott hely, szinte természeti
jelenségnek tűnik, ha leírása során meg is jelenik az emberi, történelemi idő,
azt meg is szünteti: mesévé oldja85 (mint A hídon ábrándszerű gondolatmenete
a királyok által elfeledett városról). Másfelől azzal, hogy a kisvárost elsősorban
épületeivel, tárgyaival és nem lakóival írja le (a környező hegyek, a házak, a
torony, a folyó, a híd homogén képet alkot, amit sokszor az időjárás képe - pél­
dául a mindent beborító hó - foglal keretbe): ha szerepelnek is emberek, csak
távolról, a táj tartozékaként jelennek meg („egy léknél a folyó hátán három vörös
szoknyás asszony ruhát sulykolt...”,86 „A Poprád havas hátán kisdiákok korcso­
lyáztak”87). Ugyanakkor ez a táj és a részét képező városka azért nem feltétlenül
mutat rideg, elhagyatott képet, mert a szemlélő megeleveníti: ez nemcsak a múlt
megidézésében, hanem a metaforizációban is megjelenik (ahogy ezt A hídon
leírásában is láthattuk), mint a Szindbád, a hajósban, ahol a főerdész egykor
legszebbnek számító piros bekecsének színe jelenik meg a „pohos derekú to ­
rony” tetején, ami viszont a gyerekkorában a kolostor folyosóján függő képeken
látható jezsuita generálisok ruhájára emlékezteti Szindbádot; vagy a Szindbád
és a színésznő ben, ahol a torony a vidéki városkába reggel érkező Szindbádhoz
hasonul: „torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét
az utca végén”.88 Az elbeszélések azonban, ahogy Szindbád bejárja a kisvárost,
ahogy emberek jelennek meg (vagy akár már hamarabb is, mint A hídon előbb
idézett leírásában) fokozatosan lebontják ezt az illúziót, és a táj részeként ábrá-
84 Krúdy Gyula: Szindbád, a hajós, in Uő: Az álombéli lovag, i. m„ 375.
85 „[A] Felvidék mint emlék, mint a képzeletben, mesében vagy legendában megőrzött múlt je­
lenik meg. S ebből a szempontból igazán mindegy, hogy személyes vagy történeti múltról, a
tegnapról, vagy száz évekkel ezelőttről van szó”. Fábri Anna: Város, vár, adoma, i. m., 112.
86 Krúdy Gyula: Szindbád, a hajós, in Uő: A z álombéli lovag, i. m., 373.
87 Krúdy Gyula: Szindbád titka, in Uo., 443.
88 Krúdy Gyula: Szindbád és a színésznő, in Uo., 464.

88
 S Z I N D B Á D , A KISV ÁROSI F L A N E U R

zolt változatlan kisváros képét a lakók változásának képével: a természeti időt

az emberi idővel, a természet maradandóságát a múlandósággal szembesítik.
A természet, a hely változatlansága keretében lelepleződik az egyéni lét véges­
sége. A kettősség érzékeléséhez azonban szükséges a szemlélő, a kisvárosban
menedéket kereső kószáló alakja, aki pontosan a rohanó, kiüresedett élet elől
keres menedéket a múltban, az azt megőrizni látszó kisvárosban, és ennek az
illúziónak a semmisségével szembesül.
Itt említhetjük meg az egymásra következő generációk megidézését, mint
Krúdy egyik kedvelt fordulatát, ahol pontosan a természeti jelenségként meg­
újuló (nem individuumként megjelenő) ember képe ellenpontozza az egyén
múlandóságát. Bezeczky Gábor a Szindbád ifiúsága kapcsán egyenesen az
ehhez hasonló részekhez köti a ciklikusság tapasztalatát: „a ciklikus idő-
szemlélet Krúdynál gyakran abban nyilvánul meg, hogy az elbeszélt esemé­
nyek olyan életformákból erednek, melyekben hosszú időtartamokon - év­
tizedeken vagy akár évszázadokon - keresztül m inden változatlan formában
tér vissza.”89 A fenti kisváros-ábrázolásokban az anya és a lánya alakjának
egymásra vetítésében is ez a gondolat munkál (de hasonló szerepet játszik
a gyerekkorára emlékező előtt megjelenő korcsolyázó gyerekek képe, vagy a
katonáskodását felidéző Szindbád által m egpillantott tiszt a cukrászdában,
ahol az ember nem m int egyéniség, hanem mint a hely, a táj tartozéka jelenik
meg). A Szindbád és a színésznő bevezetésében fogalmazódik meg legpon­
tosabban ez a kettősség:

„egy egész múltnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra sem­
mi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyan­
olyanok ülnek a helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a
menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban, gyerekben ismétlődnek.
A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint száz esztendő
előtt, és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik
tudomást venni, hogy nem a száz esztendő előtti ember ül az asztalnál.”90

Jól látszik az idézetben, hogy a generációk váltakozásának, mint az állandó­

ság illúziójának keretét a természet ábrázolása teremti meg, sőt a részlet vége
felé egyenesen a természet szemszögéből látjuk azonosnak az egymást váltó
nemzedékeket, amivel a természet emberi elmúlás iránti közömbösségének
toposzára játszik rá Krúdy. Ugyanakkor - elsősorban a „mintha” ismétlésében

89 Bezeczky Gábor: Krúdy, i. m., 27.

90 Krúdy Gyula: Szindbád és a színésznő, i. m., 461-462.

89
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

- erőteljesen érzékeltetődik egy ezzel ellentétes szemléletmód: az elmúlást ér­

zékelő, a változatlanság önámítás voltával tisztában levő, Szindbádhoz kötődő,
azaz hangsúlyosan individuális és szubjektív nézőpont.
A fenti Szindbád-elbeszélések azonban nemcsak a személyes, emberi és a
természeti idő ellentétét, hanem a provinciális kisváros kronotoposzában rej­
lő oppozíciót is kiaknázzák. Épp ebből ered ambivalenciájuk: a kisváros tere
egyszerre képviseli a megállt, változatlannak látszó időt a nagyváros rohanó
életével szemben (amit akkor is megidéz a kószálóként megrajzolt Szindbád,
amikor ez expressis verbis nem fogalmazódik meg), és az elmúlást a természet
örökkévalóságával, ciklikus megújulásával szemben. A novellák ezt a kettőssé­
get a vágy és a kiüresedés folyamataként viszik színre. M int A hídon ban, ahol
a mű elején a kisváros a vágyott harmónia megtestesülésének: a múló időnek
ellenálló, és épp ennek köszönhetően a múlt által képviselt elveszett teljesség,
az én folytonossága visszanyerését biztosító helynek látszik. Felkeresése először
csak a mese valótlanságába utalja a változatlanságot (lásd az álomba merült
városkáról szóló részt), majd az idő múlásától elhagyatott teret kiüríti: sivárrá,
elhagyatottá változtatja, végül pedig a nosztalgiát iróniába fordítja. Mindez
megelőzi a cselekményben végbemenő, ezzel egybehangzó fordulatot, amely
a cukrászdába belépő Szindbád „semmi sem változott” benyomásával kezdő­
dik, és a medalionban egykori önmagát megpillantó Szindbád szembesülésé­
vel végződik. Csakhogy itt már nem a leírás átlelkesítésén keresztül, hanem
a perspektívák, a megnevezések és a (tükör)képek játékával valósul meg ez a
folyamat. Egyrészt a múlt belső vízióból külső képpé válásában: az egykori
önmagát panoptikumi figuraként megtestesítő fiatal tiszt megpillantásában,
amire a valóban őt ábrázoló „fakó arckép” válaszol; aztán a korábban Szindbád
által uralt nézőpontnak az Amália lányáéval való ellenpontozása, akinek szem­
pontjából hősünk előbb „fura idegennek” mutatkozik, akitől később „harago­
san, idegenkedve” húzódik el (miközben itt már „öreg idegenként” aposztrofálja
Szindbádot). Ugyanakkor ez a rész - ellentétben a leírással, amelynek során
a szereplőben nem tudatosodik az idő visszafordíthatatlansága, mivel a hely
hangulatává oldódik benne az elmúlás érzete - m ár Szindbádot is szembesí­
ti a múlt visszahozhatatlanságával, a folytonosság helyreállíthatatlanságával.
A kétszeresen, a térábrázolás és a szereplők szintjén végbemenő folyamat fázis-
eltolódása arra mutat, hogy a cselekedetet megelőző leírás metaforizációjában
már a mú kezdetétől kódolva van az elbeszélés befejezésében tudatosuló ellent­
mondás: míg a cselekmény szintjén csak a novella végére összegződik a múlt
visszahúzásának illúzió volta, addig a leírások képi világa már az első soroktól
kezdve előre jelzi az imagináció, a képzelet és a valóság távolságát. Jelen van
a hely előbb idézett és elemzett leírásában, de már előbb is, a novella végén

90
 S Z I N D B Á D , A K IS V Á R O S I F L A N E U R

szinte változatlanul megismételt sorokban: abban, hogy Szindbád már egykor is

„álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket”, ahol az álmodozás, a mesz-
sziség éppúgy az elvágyódást, a nem a jelenben élést jelöli meg az ifjú Szindbád
meghatározó vonásaként, mint ahogy öregkori önmagának is ez lesz legfőbb
jellemzője (ha valamilyen szinten létrejön azonosság, akkor az épp ebben, a je­
lenben lét hiányában valósul meg). Riffaterre kifejezésével91 a motivika a „fikció
tudattalanjaként” működik. A „tudattalan” kifejezés itt azért is indokolt, mert
az elbeszélés sajátos, a külső és a belső nézőpont eldöntetlenségével jellemezhe­
tő narrációja következtében úgy is értelmezhető a leírást átható metaforizáció,
mint Szindbád hangulatának nem verbalizálódó, nem tudatosuló érzelmeinek
a lenyomata, azaz, mint a múlt visszahozhatatlanságának, képzeletbeliségének,
következésképp a jelen ürességének a sejtetése.
Az emberi és a természeti idő ellenpontozása - több novellában ismétlődő
módon - az utazás célját jelképező szerelmi tematikában és azt ezt megteste­
sítő nő alakjában csúcsosodik ki: az egykor virágzó nő és a hervatag asszony
képének különbségében, anya és leánya összetévesztésében és a tévedés tuda­
tosításában, a meghalt kedves emlékének felidézésében. Talán itt érhető tetten
leginkább, hogy a táj, a zárványszerű kisváros ábrázolásában negatívan a bu-
kolikus idő kronotoposza rejlik, amiről Bahtyin a következőket írja:

„Ez a nem túl tágas, nagyon konkrét és koncentrált lírai-epikai kronotoposz az egész
világirodalomban jelentős szerepet játszott. [...] Az idő itt bizonyos félig ciklikus rit­
mus szerint múlik, és összecsendül egy finom részletességgel kidolgozott, sajátosan
idilli tájrajzzal. Az apró szerelmi jelenetek és lírai áradozások sűrű, nehéz, mézillatú
ideje ez, amely átitatja a természeti tér szigorú határokkal elkülönített, befelé zárt
és minden ízében stilizált darabkáját.”92

Ennek a kronotoposznak egyrészt a befelé zártságát, stilizáltságát, másrészt

a szerelmi téma központba állítását, a biografikus időt a természet ciklikus
idejével azonosító logikáját kölcsönzi Krúdy, annak „mézillatú idejét” az őszi,
téli hidegre hangolva át, ami annál is inkább hatékony tud lenni, m ert a 19.
századi magyar irodalom, elsősorban Jókai motívumaiból, azok lebontásá­
ból építkezik. Lényegében teljesen kifordítja a kronotoposz belső logikáját: a
bukolika lényegéhez tartozik az az értéktelítettség, amit ember és természet
harmonikus egysége, az ébredő, virágzó természetnek a fiatalság és a szerelem
motívumaival való összhangja hoz létre: épp ebből származik a tér stilizációja.

91 L. Riffaterre, Michael: A fikció tudattalanja, ford. Gács Anna, in Thomka Beáta (szerk.): Nar-
ratívák 2., Budapest, Kijárat, 1998. 85-105.
92 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 272-273.

91
 A TÍR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

Krúdy a tavaszi és a nyári képek őszire, télire cserélésével a megújulás helyett

a hervadás, az elmúlás jelenlétét érzékelteti, ami a szerelem, a termékeny­
ség, az élet, az értéktelítettség képeit kiüríti, az öregedés, az emlékezés, az
elmúlás, a halál képeire cseréli. (Jól példázza ezt a pásztorregények tipikus
helyszínének, a kertnek a Krúdy-féle használata: az őszi-téli kert - ez eset­
ben különösen beszédes a tem etőkert - , m int a szerelmi légyott helyszíne,
az általunk vizsgált korpuszban az Utazás éjjel, a Téli út esetében.) Ennek
köszönhető az is, hogy a szeretett nő ábrázolása - vagy épp hiánya, mint
a Szindbád második útjában - lesz a toposz átalakításának, kiüresítésének
egyik legfontosabb terepe. A bukolikus kronotoposzban ugyanis az ember és a
természet harmóniája a szerelmi témában testesül meg: a természet megúju­
lása az ifjúság idejével, a természet termékenysége a szerelmi beteljesüléssel
azonosul. Krúdy történeteiben viszont csak az idill emléke (vagy még az sem:
csak a vágya) van jelen: a szerelmesek megöregednek, a szerelem elmúlik, és ez
kerül ellentmondásba a természet megújulásával, örök, és ezáltal közömbös­
nek mutatkozó idejével. A vágyott nő alakja (éppúgy, m int maga a kisváros)
a mindig megújuló természet - az ifjúság, a szerelem - részeként idéződik
meg, öregedése azonban tudatosítja az emberi idő végességét, az elmúlást, az
emlékek visszahozhatatlanságát: lelepleződik a biografikus és a természeti idő
különbsége, az ember „magára m arad” az elmúlással szemben. Ugyanakkor
a természet, a tér és az ember, a „szerelmesek” egymást átható stilizációja
éppúgy megmarad, csakhogy a fenti ambivalencia következtében az idilli elé-
gikusba vagy ironikusba fordul. Ebből a szempontból azt is lehet mondani,
hogy a Krúdy-kisváros m intha a változatlan, örökké megújuló természet és
a múlandó emberi világ határán állna. Ugyanakkor a kószáló perspektívájá­
nak köszönhetően a nagyváros élménye is megidéződik a háttérben, innen
nézve viszont a természetbe ágyazott kisváros mutatkozik menedéknek. Ez
a menedék azonban elérhetetlen: bármennyire kézzelfoghatónak látszik is, a
múlt, az emlékek, a képzelet káprázatában létezik csak. Elérhetetlenségének
oka pedig épp a vágyakozó, az emlékező létében rejlik, időbe vetettségére
emlékeztet újra meg újra.92

92

■
 S Z I N D B Á D , A KI SVÁ ROS I F L A N E U R

K r ú d y k is v á r o s a
versu s K a f f k a , M ó r ic z é s Ko s z t o l á n y i k is v á r o s a i

Krúdy látszólag sokkal jobban épít a korai Szindbád-elbeszélések kisvárosképé­

nek kialakításakor a 19. századi magyar irodalom toposzaira, mint akár Móricz,
akár Kaffka Margit vagy Kosztolányi. Ugyanakkor, épp annak köszönhetően,
hogy rendkívül sokféle, egymásnak ellentmondó hagyományra, azok kifordí­
tására hagyatkozik, hoz létre a modernségre jellemző ambivalens időtapasz­
talatot és létérzékelést. Mutatja ezt az is, hogy az előző tanulmány (A kisváros
poétikája) végén leírt tér-idő szerkezetek egyike sem jellemző rá: se az életrajz
(amelynek helyszíne a kisváros), se maga a kisváros zárt tere nem határozza
meg az írások kompozícióját: a kószáló perspektívája válik keretté, az diktálja
mind a narrációját, mind pedig az elbeszélésszerkezetét. A flâneur nézőpont­
jából, térhasználatából, útjának céltalanságából egyenesen következik egyrészt
az utazások értelmének folyamatos kiürítése, kétségbevonása, másrészt a tör­
ténetek megsokszorozása, az egyetlen cselekményre épülő regény helyett a
széttagolódó, fragmentálódó szerkezet.93 Ennek következtében, míg a Mária
éveiben vagy a Pacsirtában a modernség tapasztalata egyértelműen a szereplők
lélektanába íródott bele, aminek a provinciális kisváros tipikus terét, lélektani
motivációját szolgáltatta (és viszont: a szereplők a kisváros tipikus alakjaiként
jelentek meg); addig Krúdynál a leírások metaforikájába, a történetek ismétlődő
motívumaiba íródik bele, mondhatni a szöveg „tudattalanjában” marad: nem
a pszichológiai ábrázolás háttere lesz a tér reprezentációja, hanem fordítva, a
hely válik egy léttapasztalat hordozójává. Ezekben a Szindbád-novellákban a
külső és belső nézőpont elválaszthatatlanságának köszönhetően a szubjektum
életérzése a térre vetül ki. Ennek lesz egyik kiemelt terepe a Krúdy-féle kisváros.
Ha ezzel kapcsolatban az előbbiekben Walter Benjáminra hivatkoztam élmény
és emlék elválaszthatatlansága kapcsán, akkor most illő, hogy egy Baudelaire
versből idézzek, egy olyan műből, amely épp a flâneur és az általa látott hely
szerves kapcsolatára, a leírásnak, a lélektannak és a metaforikának Krúdyra is
jellemző összefonódására emlékeztet:94

93 Szindbádhoz hasonló kószáló-emlékező figura számos tizes évekbeli novellában szerepel, mint
a beszélő nevű Emléki („Emléki, aki fiatal korában sokat kóborolt vidéken, és csaknem minden
városban volt nőismerőse, akihez szerelemmel közeledett”, Emléki utolsó kalandja)', Orbán
gróf (Bánatos utazás, Szegilongi); Orgonás A gyertya egy tiszta házban című novellában (ami
sok tekintetben A hídon egy variációjának is tekinthető), vagy Az útitárs címszereplője. Abban,
hogy a típus reprezentatív hőse a tizes évek elején megteremtett Szindbád lett (a véletlenek
összjátékán és a visszatérő szereplő nem lebecsülendő promóciós jelentőségén kívül), a novella­
füzér szerkezet és a figura egymást erősítő szerves kapcsolatának is jelentősége van.
94 Pór Péter a verset mint a „modern líra alapító művét” elemezi. „A költeménynek, amelyet

93
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban

Nincs rezzenés! Kövek, állványok, új falak,
Ódon külvárosok: jelképpé válnak nyomban,
S rám dús emlékeim kősúllyal omlanak.95
Charles Baudelaire: A Hattyú
(Tóth Árpád fordítása)

Baudelaire Victor Hugónak ajánlott (nyilván mert ő vonta be a modern Párizs témáját a köl­
tészetbe) megszületésétől kezdve mindenki paradigmatikus jelentőséget tulajdonított, kezdve
magán a két költőn, akik levélváltásban fogalmazták meg, miben látják valóságos témáját.”
A vers jelentőségét a címben rejlő paronomázia alapozza meg (cygne=hattyú; signe=jel). Erre
hivatkozva teszi fel a kérdést Pór Péter: „Mennyiben paradigmatikus tehát ez a vers, másképp
fogalmazva, minek a jele a »hattyú«, ez a kétlaki és sehol nem lévő emblematikus madár az
antik görög táj és a modern nagyváros között?” Végkövetkeztetésében az idegenség negatív
tapasztalatában látja meg ezt a paradigmatikus jelentést. Az elemzéshez hozzátehetjük, hogy
Baudelaire - mint az idézetből is kitűnik - mindvégig a múlttal, az emlékekkel szemben a jelen­
ben való idegenség tapasztalatát fogalmazza meg: ennek lesz hordozója a megvátozott Párizs
éppúgy, mint „bús mítoszként” megjelenített hattyú. Pór Péter: Baudelaire kettős öröksége,
Alföld, 2001/7, 129-130, http://epa.oszk.hu/00000/00002/00064/por07.html (utolsó letöltés:
2017. 06. 26.)
95 Az eredetiben:
Paris change! mais rien dans ma mélancolie
N ’a bougé! palais neufs, échafaudages, blocs,
Vieux faubourgs, tout pour moi devient allégorie
Et mes chers souvenirs sont plus lourds que des rocs.

94
 NYÁRI DÉLUTÁN A RÉGI FEHÉRVÁRT
K a r á c s o n y B e n ő é s a k is v á r o s p o é t ik á j a

„Nem is annyira mi gondoljuk el a várost, mint inkább az gondol el minket,

méghozzá jóval azelőtt, hogy egyáltalán elkezdenénk gondolkodni róla.”1

Eddig a 20. század első fele magyar irodalmának néhány reprezentatív művében
(Kaffka Margitnál, Móricznál, Kosztolányinál, Krúdynál) vizsgáltam a provin­
ciális kisváros képét, és ez alapján annak a kronotoposznak a különféle válto­
zatait igyekeztem feltérképezni, amely a világirodalomban valahol Flaubert és
Csehov között alakult ki. A kisvárosnak azokat az ábrázolásait igyekeztem ér­
telmezni a magyar irodalomban, amelyekben a helyszín nem csak puszta háttér,
hanem kompozicionális tényező, a benne élők lehetőségeit, céljait (leginkább
ezek hiányát) megszabó, és ezáltal egy élettapasztalatot, egy életérzést közvetítő
tér. Ez két irányban nyitott értelmezési lehetőségeket: egyrészt lehetővé tette,
hogy ezeket a reprezentációkat a 19. századi illetve 20. század eleji nagyvárost,
a modern életérzést közvetítő Párizs- illetve metropolisz-mítoszt kiegészítő
ellen-mítoszként fogjuk fel. Olyan helyként, amely nem középpontként, hanem
eleve perifériaként állítja magát, amelyet a marginalitás, a jelentéktelenség tu ­
data határoz meg, amely eleve feltételezi azt a centrumot - a nagyvárost -,
amihez méri magát, minek következtében a hiány, az esemény, az érték hiánya,
az élet üressége szervezi. Másrészt lehetővé tette, hogy a városkutatásoknak
abból a közös tulajdonságából induljunk ki, amire a Derridától vett mottó is
utal, és amelyet Bókay Antal a következőképpen foglal össze: „A legjelentősebb
város-elméletek egyben szubjektum-elméletek is, a város egyszerre szociális
kép és emberi tájkép.”2
A provinciális kisvárosnak az eddig elemzett változatait új vonásokkal egé­
szítik ki Karácsony Benő művei. Ezek a művek is, elsősorban Kosztolányi regé­
nyeihez hasonlóan, a provinciális kisváros kisemberét helyezik középpontba.
Ugyanakkor mintha másként látnánk ezt a kisembert: nem a magányos és el­
idegenedett individuum képe jelenik meg melankolikus, tragikus vagy ironikus
megvilágításban. Épp ellenkezőleg: a kisszerűség, a provincialitás - ami itt
1 írja Jacques Derrida Paul Valéryt idézve és továbbgondolva. Derrida, Jacques: Egy város nem­
zedékei - emlékezet, prófécia, felelősség, Magyar Lettre International, 1992/3, 59.
2 Bókay Antal: A város. Egy fantázia színeváltozásai, i. m., 7.

95
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

is fontos összetevő - ez esetben az emberi kapcsolatok melegségével, a hely

langyos otthonosságával, az ironikus látásmódot kiegészítő megértő humorral
társul. Ugyanakkor ezekben az írásokban is jelen van az eddigiekben a toposz
legfőbb összetevőjének tételezett szembeállítás a lehetőségeket rejtő, a roha­
nó életű nagyvárossal. A hosszabb művekben (mint a Pjotruska, vagy kisebb
mértékben a Napos oldal) tematizálódva: a főhős életútjának színhelyeiként,
vágyainak tárgyaként; a novellákban inkább a kisvárosi élettel szembeni tá­
volságtartás, a helyi értékrendet, szokásokat, figurákat kívülről szemlélő né­
zőpont formájában jelenik meg. A szemléletváltás semmiképpen sem köthető
nemzedékváltáshoz: Karácsony Benőnek a kisvárost középpontba állító novellái
- mint a Mihalkáné-ciklus darabjai - jórészt a húszas évek elején születtek, a
regényei közül a fenti helyszínhez leginkább kötődő darab, a Pjotruska, 1927-
es, tehát, nagyjából abból az időből származnak, mint Kosztolányi kisváros­
regényei (ahogy a szerző is az első nyugatos nemzedékkel egykorú). Sokkal
inkább azzal, a korszak erdélyi irodalmában is egyéninek számító, a korabeli és
az 50-70-es évekbeli recepcióban művészi öncélúságnak, cinizmusnak titulált
szemléletmóddal kapcsolható össze,3 aminek okait Cs Gyimesi Éva, Karácsony
Benő újra-kanonizációját felvető, A korán jött polgár beszédes című tanulmánya
a következőképpen foglalja össze: „A polgár vagy művész autonóm személyisége
ugyanis a maga öncélúnak tekintett egzisztenciájával és ars poeticájával, sehogy
se illett bele az irodalom politikai sémába”,4 és ami alapján az ezredfordulón
egy, elsősorban e látásmód ironikus-humoros vonásait előtérbe helyező értel­
mezési vonulat indult meg. Ugyanakkor a Pjotruska, az Új élet kapujában és a
Napos oldal után, 1940-ben megjelent Nyári délután a régi Fehérvárt mintha
összegezné ennek a megváltozott perspektívának a következményeit. Jellem­
ző erre a kisvárosképre, hogy a szellemi rokonai nem annyira a fent említett
nyugat-európai írók, vagy a magyar nyugatosok közt találhatók meg, sokkal
inkább a Hasek, Capek, Hrabal vonalon, különösképpen ez utóbbi szerző mű­
veiben. Mi jellemzi ezeknek a szerzőknek a kisváros-ábrázolását? Miben tér el
az előbbiekétől?
A fordulat talán a tér és szubjektum szó szerinti és átvitt értelmű viszonyát
is meghatározó nézőpont megváltozásában ragadható meg. A fenti, Flaubert,
Csehov vagy Móricz, Kosztolányi-féle kisváros-ábrázolások közös vonása, hogy
a város-reprezentációk archetipikus toposzait alkotó középpont vagy a határ

3 Karácsony Benő műveinek recepciójáról, különösképpen ironikus látásmódjának fogadtatá­

sáról részletesen 1.: Balogh Andrea: A z irónia Karácsony Benő regényeiben, Egyetemi Műhely
Kiadó-Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2012.125-154.
4 Cs. Gyimesi Éva: Egy korán jött polgár, Holmi, 1994/5, 744.

96
 N yári d élu tá n a rég i Fe h é r v á r t . K a r á c s o n y Be n ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

térformák5nem válnak meghatározóvá bennük. Ezek a saját marginalitásának,

periferialitásának tudatából (illetve tudatosításából) kibomló térábrázolások
összefüggnek az időérzékeléssel, az értékszerkezettel, az embernek a világ­
ban való elhelyezésével is: ezek a vonások alakítják ki a provinciális kisváros
kronotoposzát,6 és viszont, ez a kisváros-toposz lesz éppúgy reprezentatív ki­
fejezője a modernség életérzésének, mint a flâneur Párizsa. Mert ez a kisváros
nem csak a metropolisz által megtestesített modernitás ellenpontjaként jelenik
meg, hanem mint a szubjektum magára maradásának, befelé fordulásának te­
repe. Ekként viszont új perspektívákat teremt. Ennek a kisvárosi térnek - és
ez adja igazi újszerűségét a korábbi kisváros-ábrázolásokkal szemben - kons­
titutív része a sokszor mitikussá növekedő távolban lévő nagyváros léte. Ez
arra hívja fel a figyelmünket, hogy ezekben a művekben - és így lehet megha­
tározó a metropolisz, és mindaz, amit a mű elsősorban a szereplők vágyaiban
megmutatkozó jelentésszerkezetében szimbolizál - hangsúlyosan hiányként,
a vágy tárgyaként van jelen. Az egész toposz erre az ürességre, valós és vágyott
kettősségére épül. Ez a hiány a szereplők tudatában, a kisvároshoz fűződő vi­
szonyukban ölt testet. Lényegében épp úgy a nézőpont részévé válik, ahogy
Benjamin szerint a kószáló is alapvetően egy a nagyvároshoz fűződő viszonyt,
„az elidegenedett ember tekintetét”7 testesíti meg.
A nézőpont megváltozása nagyon jól érzékelhető Karácsony Benő fent emlí­
tett regényeinek abban a vonásában, hogy hőseik életútja jellemző módon kőr­
útként, a kiindulóponthoz való visszatérésként ábrázolódik. Akár a Pjotruska,
akár a Napos oldal első részében, a kisvárosból való elvágyódás motívumában
nagyon határozottan megjelennek a toposz fent említett, a nagyváros mitizá-
lásával és ehhez képest a kisvárosnak a hiány helyeként való megjelenítésével
összefüggő vonásai (különösen a Pjotruskában). Ugyanakkor már itt figyelmez­
tető jel lehet, hogy az emberi kapcsolatokban a felszínes társadalmi viszonyok
ironikus ábrázolása mellett milyen nagy hangsúlyt kap a barátság. Ahogy az
is, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a társadalmon kívülisége mennyire hang­
súlyos lesz: a Pjotruská ban a habókos Csermelyhez fűződő barátság, a Napos

5 A kérdésről 1. Lotman, Jurij, Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái, i.

m„ 186-189.
6 Amit Bahtyin a következőképpen ír le: „e kisváros a ciklikusan folyó mindennapi idő helye.
Benne nem események zajlanak, hanem csupán minduntalan ismétlődő »léthelyzetek«. Az
idő itt teljesen mentes a történelem előrehaladó mozgásától, s szűk körökben mozog: napok,
hetek, hónapok vagy az egész élet körében. A napok itt nem napok, az évek nem évek, az élet
nem élet. Napról napra ugyanazok a mindennapi cselekvésformák, ugyanazok a beszélgetési
témák, ugyanazok a szavak stb. ismétlődnek. [...] A köznapiságba záródott élet ciklikus ideje
ez.” Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben, i. m„ 300.
7 Benjamin, Walter: Párizs a XIX. század fővárosa, i. m., 87.

97
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

oldalban a cimborák mindenkit megbotránkoztató, az illemre és szegénységre

fittyet hányó köre (amit ez esetben a természet és a falu terének még inkább
emberi értékrendje fog háttérbe szorítani, minek következtében ez utóbbi lesz
a visszatérés célpontja is). Figyelmeztető a kisvárosnak ez az előbbiekétől eltérő
vonása, m ert épp ezek a kapcsolatok válnak értékké a nagyváros emberidegen,
magányos, érdekközpontú világának a megismerése után. Ezért lehet a kisváros
- anélkül, hogy kétségbe vonná annak provincialitását - mégis értéket képvi­
selő hely, a visszatérés célpontja, egyfajta önmagunkhoz való közelebb kerülés.
(Ezt támasztja alá a Pjotruskút kezdő városleírás motívumainak visszatérése
a befejezésben, amiről Tót H. Zsolt ír részletesen.8) Nem csak az elvágyódás
helye lesz a kisváros, hanem a honvágy tárgya is. Ugyanakkor a megtett életút
lehetetlenné teszi az idilli azonosulást: egyfajta távolságot, kívülről szemlélést
eredményez, ami egyrészt a látásmód megértő humorában, másrészt nosztal­
gikus felhangjaiban érhető tetten.
Ez a kettősség: a megértő humor és a nézőpont távolsága különféleképpen
jelenik meg Karácsony Benő kisvárosi novelláiban. Az írónak népszerűséget
szerző (ugyanakkor a későbbi elítélő, humorista besorolásért elsősorban fe­
lelős) Mihalkáné-ciklus9 a kívülről szemlélés és a megértés humort gerjesztő,
a kisvárosi élet, szokások és alakok (mindenekelőtt Mihalkáék) kisszerűségét
kifigurázó lehetőségét használja ki. A Nyári délután... ezzel szemben egészen
speciális módját választja ennek az ambivalens viszonynak az érzékeltetésére.
Egyrészről a kisvárost saját mércéjével mérve képes középpontként láttatni,
másrészt ezt a tapasztalatot kívülről, távolról szemlélni, egyszerre érzékeltet­
ve a hely vidékiességét és az iránta érzett nosztalgiát, az otthonosságot és az
ürességet, iróniát és humort.
Ez mindenekelőtt abból következik, hogy a látszólag egyszerű és rövid elbe­
szélés10 többszörösen rétegzett, akár a felépítését, akár a nézőpontszerkezetét
tekintjük. A szöveg első látásra két részre oszlik. Egy rövidebb, hangsúlyozottan
retrospektív, személyes hangú, kötetlen, mondhatni fecsegőnek látszó beve­
zetésre, amely az elbeszélőt a kisváros egykori lakójaként személyesen köti a
további elbeszélés teréhez: „Egyszer, jó néhány éve ennek, a Hungária szálloda
előtt egy fényképész , aki a főteret fényképezte, odaállított harmadmagam-
mal a lencséje elé...” (26). És egy hosszabb, teljesen személytelen narrátor által
elmesélt (akiben csak a bevezető rész szavai alapján sejthetjük az első sorok-
8 Tót H. Zsolt: Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és műve, Balassi Kiadó, 1994. 43.
9 A Dinnyebefőtt, az Elszívják a szivaromat, a Pillanatnyi segély, A fiam munkában című no­
vellák.
10 A legutóbbi kiadásban mindössze tíz oldalt tesz ki a novella. L. Karácsony Benő: Nyári dél­
után a régi Fehérvárt. Összegyűjtött novellák, Kolozsvár, Kalota Könyvkiadó, 2006. 26-36.
(A további oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

98
 N yári d élu tá n a régi Fe h é r v á r t . K a r á c so n y Be n ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

ban megidézett első személyű elbeszélőt, erre az azonosságra azonban ebben

a spáciummal is elválasztott részben mindössze egyetlen szövegszerű utalást
találunk), a visszaemlékezés múltidejét néha időtlen jelenben feloldó, a város
egy „nyári délutánját” madártávlatból ábrázoló részre. Amikor ezt a két, a tipo­
gráfia által is érzékeltetett egységet elkülönítjük, feltűnhet, hogy a cselekmény
szintjén ennél több szakaszra oszlik a novella. A (személyes) bevezető ugyanis
elég hamar áttűnik egy már az első személyt nem alkalmazó emlékező részbe
(gyakorlatilag még az első bekezdés közepén elhangzik az egész novella utolsó
egyes szám első személyű igéje: „Ahogy most nézegetem a régi képeslapot, lá­
tom, hogy helytelenülfogalmaztam. Mert a fényképész...” [26 - Kiemelés tőlem:
P. Á. K.]), ettől kezdve az elbeszélő történetéből átlépünk a kisváros, a „régi
Fehérvár” történetébe. Az innentől már csak feltételezhető, hogy még mindig
a személyes emlékek elbeszélését olvassuk. A kettő közt a fénykép és a fényké­
pen ábrázolt - már az első, itt is idézett mondatban megjelölt - főtér teremt
kapcsolatot: háttérből előtérré, az elbeszélés világának is, kompozíciójának is
középpontjává válik. (Itt előre jelezhetjük, hogy az egész mű kisvárosképét ez
a centrumként megjelenített toposz teremti meg, ami arra is rámutat, miben
tér el a Karácsony Benő által kialakított reprezentáció az előbbiekben leírt flau-
bert-i, csehovi képtől, ugyanakkor azt is látni fogjuk, hogyan válik más módon
mégis a hiány terévé a középpont). Ez a személytelen emlékező rész azonban
tovább kanyarog: több témát is érint, mintegy véletlenszerűen, a fényképezésről
a főtérre és az ott található szállodára, onnan az ott levetített első mozgóképre
asszociál („A Hungária emeleti termében bemutatták a kinematográfot: három
órai izgalmas előkészület után egy háromperces mozgóképet. A kép minden
irányban kitűnően mozgott, vízszintes irányban éppúgy, mint függőlegesen.
A gépből aztán nagy lángok lobbantak fel, és a képszalag elégett” [26-27]).
A látszólag véletlenszerű asszociációsor ugyanakkor összefügg: retorikailag
a „még csak” ismétlődése köti össze, egyszerre hangsúlyozva a felsoroltak el­
múlt és kisszerű, vidékies voltát (a fényképész csak „régi vidéki fotográfus”, „a
szálloda pedig csak fogadó volt”, „a főtér még csak piac” [26]). Ennek motivikus
jelentőségét hangsúlyozza a második bekezdés fordulata: „De a dolgok Fehér­
várt is fejlődésnek indultak” (27). A fehérvári, némileg ironikusan bemutatott
fejlődés - amelynek a villanyvilágítás bevezetése mellett többek közt a tűzol-
tótisztek új rézsisakja is fontos lépcsője - vezet el a novella fő eseményét képe­
ző bonyodalom elbeszéléséhez: a Hungária szállóban zajló „magas színvonalú
viták” tárgya kapcsán a bevezető rész utolsó mondatában (a továbbiak számára
mintegy „feladva a labdát”) az általános, hangsúlyosan iteratív elbeszélés átvált
az egyszeri esemény leírásába: „Ilyen volt az a hallatlan és elképesztő botrány
is, hogy Úrnapkor a katonazenekar megint az osztrák himnuszt játszotta” (27).

99
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

A váltás kettős: nem csak az egyszeri esemény jelenik meg benne, hanem az
addigi személyes idő mellett a történelmi idő is, egyértelműen a Monarchia
korára datálva a novella idejét.11
Ezek után annál meglepőbb, hogy a novella tulajdonképpeni témája nem ez
a „hallatlan és elképesztő botrány” lesz. A botrány csak további keretet képez:
ennek kitörése és a mű végén néhány sorban elbeszélt banális lezárulása csak
közreveszi a mű tulajdonképpeni „cselekményét”, a szálloda kávéházából az
ebéd utáni vita végeztével hazatérő, majd estefelé visszatérő társaság tagjainak
végigkövetett útját. Ezt elolvasva átértékelődnek az előző rész megállapításai
is: míg első olvasásra az előbb idézett, a botrányt említő utolsó mondat lát­
szott a legfontosabbnak, addig ennek ismeretében az ezt megelőző, korábban
véletlenszerűnek, csak a lényeg felvezetésének tűnő mondatok válnak hangsú­
lyosakká („Itt [a Hungária szállóban] futott össze minden, itt alakultak ki azok
a dolgok, amelyekből a lapszerkesztő szerint sohasem lett semmi” - amint ezt
az „elképesztő botrány” elsimulása is mutatja - „Három óra után aztán lassan-
kint oszladozni kezdett a társaság, bankokba, irodákba, rendelőkbe, üzletekbe”
[27] - ennek részletezése lesz a novella tulajdonképpeni témája). Innen nézve
a botrány válik ürüggyé a szereplők útvonalainak leírására, és a zárómondat
felvezetése („Ilyen volt az a hallatlan...”) is átértékelődik: már nem az eset fon­
tosságát és egyszeriségét látszik hangsúlyozni, hanem tipikusságát: azt, hogy
ilyen „hallatlan” botrányok időről időre megestek (és elsimultak). Ez az elbe­
szélői eljárás azért érdekes, mert rámutat Karácsony kettős narrációs techni­
kájára: egyszerre érzékelteti az esemény egyszeriségét, rendkívüliségét, a hely
központiságát, ugyanakkor egy ellenkező irányú eljárással kétségbe is vonja ezt
a maga által teremtett centrumot. A botrányról kiderül, hogy se nem egyszeri,
se nem rendkívüli, sőt: még csak nem is botrány, mivel még aznap, szinte ma­
gától elrendeződik az ügy. De nem csak a botrány jelentősége válik kétségessé,
maga a novella cselekményében is rés nyílik. Űr keletkezik a történetben, amit
a leírások töltenek ki: a novella „magját” képező, a kisváros lakóinak útvonalát
végigkövető elbeszélések, melyek a tíz oldalas műből nyolcat töltenek be.
Itt, mielőtt a részleteket szemügyre vennénk, érdemes azon elgondolkodni,
hogy minek is nevezzük ezt a részt: elbeszélésnek vagy leírásnak. Azért lényegi
ez a kérdés, m ert az egész novellát meghatározó - a kisváros ábrázolásában
11 Csak mellékesen hívnám fel a figyelmet a magyar irodalom kisvárosainak és a Monarcháinak
az összefüggésére. Itt nem is elsősorban Kaffka Margit regényei vagy az Isten háta mögött az
érdekes, mivel ezek a művek valóban még az első világháború előtt születtek. Sokkal inkább
az, hogy Kosztolányi is hangsúlyozottan erre az időszakra datálja a Pacsirtát a húszas években
- anélkül, hogy ennek különösebb szerepe lenne a későbbiek folyamán a regényben - , vagy
Krúdy kisvárosai is egyértelműen - bár nem konkretizálható módon - egy a Monarchia idejére
datálható virtuális világban helyezhetők el.

100
 N yári délu tá n a régi Fe h é r v á r t . K a r á c s o n y Be n ő és a k isv á r o s po é t ik á ja

központi fontosságú - időszemléletre mutat rá. Az elbeszélés, a cselekmény

ugyanis eleve idővonzattal bír, míg a leírás elvileg időtlen, állóképszerű.12 Ka­
rácsony Benő valami köztes módszert dolgoz ki - ami szoros összefüggésben
áll a mű térábrázolásával. Ugyanis leírásokat olvashatunk, ezek a leírások azon­
ban útvonal-leírások13: egy-egy szereplőt követünk hazafelé vezető útján. Az
út kronotoposzáról már Bahtyin is megállapítja, hogy sajátos tér-időt teremt:
„Az idő itt úgyszólván beleoldódik a térbe, és (utat képezve) benne zajlik”.14
Ez az útvonalak szervezte szöveg tehát egyszerre lesz az út által megteremtett
tér leírása, és az út megtétele, mint esemény elbeszélése. Ez a narráció az elbe­
szélés, a toposz sajátos megteremtésének két nagyon fontos vonására mutat rá:
egyrészt a kisvárosi téridő ábrázolására, másrészt az ember és a hely egymást
megképező viszonyára.
Ez a sajátos elbeszélés ugyanis egyszerre lesz időtlen, állóképszerű és időhöz
kötött. Jól mutatja ezt az, hogy a bevezetés hangsúlyos retrospektív nézőpontja,
és az ezáltal megteremtett múlt idejű elbeszélés hogy megy át fokozatosan egy
időtlen jelenbe. A „nyári délután” leírása, még a konkrét eseményhez kötötten
egyértelmű múlt idővel kezdődik: „A felkorbácsolt szenvedélyek másnap fél
négyig viharzottak” (27). Ahogy azonban az esemény elbeszéléséről a hely le­
írására tevődik át a hangsúly, észrevétlenül jelen időbe csúszunk át: az „útleíró”
résznek már a második bekezdésében megtörténik ez a váltás: „A gépkocsi meg­
kerülte a sétateret, és a szász templomnál kifordul a hosszú Vasút utcába” (28
- Kiemelések tőlem: P. Á. K.). Innen kezdve már csak egy-egy ponton bukkan fel
a múlt idő, jellemző módon ott, ahol az elbeszélés is az eredeti kiindulópontra, a
főtérre, a szállodához tér vissza egy-egy új szereplőért. Ez a jelen idő viszont - a
hangsúlyos, többszörösen exponált múlt időbe, emlékezésbe ágyazottságának
köszönhetően - nem kelti az épp-most-történés benyomását, hanem a felidézés
időtlen terébe emeli a leírtakat. Az eseményszerűséget képszerűségbe fordítja
át. Ezt fokozza az, hogy a mozgó fokalizátoroknak köszönhetően mindenről
pillanatképet kapunk. A látványok (néhol pedig hangsúlyozottan a hangok)

12 „A leírások esetében pedig éppen az történik, hogy a történet ideje megszakad és megder­
med. Az események megtorpannak, jóllehet az olvasás vagy az elbeszélés ideje folyamatos,
és mi úgy tekintünk a karakterekre, a helyszín részleteire, akár egy élőképre.” Chatman,
Seymour: Amire a regény képes, de a film nem (és fordítva), ford. Sághy Miklós, in Fűzi Iza­
bella (szerk.): Vizuális és irodalmi narráció Szöveggyűjtemény, http://gepeskonyv.btk.elte.
hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%Ellis%20%E9s%20irodalmi%20narr%Elci%F3%20(E)/
szoveggyujtemeny/chatman/index.html (utolsó letöltés: 2014. 02. 08.)
13 A leírásnak ezt módját, mint külön, jellemző leírás-típust említi és elemzi Mieke Bal. Bal,
Mieke: A leírás, mint narráció, ford. Huszanagics Melinda, in Thomka Beáta (szerk.): Narra-
tívák 2. Történet és fikció, Kijárat 1998. 160. Példái ugyanakkor a cselekménynek alárendelt
leírásokra vonatkoznak, míg itt mondhatni a leírásnak rendelődik alá a cselekmény.
14 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 298.

101
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

egymást követik, a szemlélő kommentárjaival megszakítva, mint az állatorvos

útján:

„Elnéz az Óvoda utcába: a román tem plom tornya krétafehér a tű ző naptól. A Sörház
utcában zsivaj fogadja. Gyerekek gom boznak a zsidó tem plom előtt. Unatkozva néz
maga elé. Látja az utca végén a Papok kertjének öreg jegenyéit és a C solnakázó-tó
vizének villanását. A por és kocsizörgés elálm osítja, nem látja már, hogy a kovács-
m űhely előtt m akrancos lóval bajlódik a patkolókovács. Csak a vám ház előtt nyitja
ki szem ét, mert m egütötte fülét a pénzügyi tanácsos kappanhangja, am int törvény­
telen nyugdíjaztatását magyarázza az útkaparónak. Paralitikus — gondolja lom hán.
A Lépes püspök kőkeresztje szürkén nyúlik ki a városvégi kukoricásból” (32-33).

Ennek a leírásnak a sajátos idejét az elbeszélésmód mellett meghatározza az

elbeszélés tárgya is, ami a kisváros-ábrázolások sajátos témaköreiben mozog:
kisszerű, jelentéktelen, ismétlődő, néha nevetséges események („A tömzsi
templomtoronnyal szemközt, az út túlsó oldalán vászoncsövek lógnak egy
fatoronyból. A tűzoltó-laktanya. Egyik kongó szobájában egy vadászkürt hó­
napok óta próbálja a Visszhang című katonazenei dalműből a visszhangot”;
[28] „A bronzhajú fiatal gyógyszerészné pipacsvörösre gyulladva hajol ki az
ablakon. Ilyenkor szokott az ablaka alatt elhaladni a hatalmas vállú utászkapi­
tány” [30]; „A Batthyány-könyvtár felől kispapok kék sora indul mindennapi
sétájára” [34 - Kiemelések tőlem: P. Á. K.); illetve csönd, por, napsütés, for­
róság, eseménytelenség, üresség, unalom („Az utcán csend van. A dús lombú
gesztenyesor árnyékában a gesztenye lehullott, tüskés gömböcskéi hevernek.
A nyitott kanálist karbolos mésszel öntötték végig” [30]; „A nagy tér fenekén
egyenesre vonalozott hosszú utca nyúlik le a távoli Cigánysorig. Egyik sarkán
a vászonüzlet színes pamutcsomagai, a másik sarkon kis mokánylovak farkai
himbálóznak álmosan-, a házigyolccsal letakart födelek alól bervei és kisfaludi
fuvarosok csüngetik lábukat” [30]; „[...] átbotorkál a. forró kövezeten, hogy a
nyomdába vigye a begyűlt kéziratot. Álmos csend van, az üzletek redőnyei már
felgördültek” [31]; „A hatalmas boltozat alatt egyhangúan csapkodja bakancsát
az őrszem. A kaszárnyák, kincstári épületek több emeletes, vaskos tömbjeiből
hűvös prófunt és raktári ruhák posztószaga árad” [34]). De nem csak a hangulat:
a jellegzetes helyek (sétatér, piac, városháza, tüzérlaktanya stb.), illetve figurák
is ennek a képnek a megteremtői. Ezt hangsúlyozza az is, hogy gyakorlatilag
alig néhányuk szerepel névvel, leginkább a szerepük jelöli őket (irodaigazgató,
a múzeum vezetője, patkolókovács, énekes kanonok és így tovább), illetve az
ehhez fűzött állandó jelző-szerű jellemzések: a „velőtrázóan köhögő építész”, az
„ó-lábú pék”, a „bronzhajú fiatal gyógyszerészné”, a „dinnyefejű lapszerkesztő”,

102
 N yári d élután a régi Fe h é r v á r t . K a r á c s o n y Be n ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

amelyek a kisváros világára, beszédtémáira, közvélekedésére utalnak. Ezzel

szemben viszont helynevekben bővelkedik a leírás - mintegy azt támasztva alá,
hogy a város a főszereplő. A neveknek - Mészáros sor, Európa kávéház, Vasút
utca, Papok kertje, a Jericho épülete, Maros, Alvinc, Kecskekő stb. - mintegy
megidéző szerepe van: a tér megteremtésében, egyediségének hangsúlyozásá­
ban, egy sajátos referencialitás-illúzió létrehozásában játszanak szerepet.
A kettő között a kapcsolatot a mozgó, szemlélő, gondolkodó ember teremti
meg: az ő nézőpontja, mozgása lesz a foglalata ennek narrációnak. Ugyanakkor
ezek a (ráadásul váltakozó) szereplők csak szabadon felhasznált fokalizátorai az
elbeszélésnek, a narrátor mindvégig szabadon mozog a figurák, a személyhez
kötött és a személytelen elbeszélés között, sőt váltogatja a leírás külső és az
épp követett alak gondolatainak belső ábrázolását. Mindez a filmnarrációhoz
hasonlító elbeszélést hoz létre. Karácsony Benő narrációjának filmszerűsége
több tanulmányírónak is feltűnt, legutóbb Tót H. Zsolt elemezte részletesen
az író filmes eszközeit, a különféle montázstípusok megjelenését Karácsony
Benő műveiben.15 Ha ennek alapján a Nyári délután... szövegét vágástechnikai
szempontból közelítjük meg, gyakorlatilag az egész filmes arzenál alkalma­
zására találunk példát: a főtérre vissza-visszatérő elbeszélés tulajdonképpen
a párhuzamos montázs technikáját alkalmazza (hiszen nagyjából egy időben
teszik meg a szereplők hazafelé vezető útjukat), noha ez nem a cselekmény
felgyorsítása, a feszültségkeltés érdekében történik, egy-egy út leírása tulaj­
donképp a mozgó kamerával felvett belső montázs megfelelőjének tekinthető.
Természetesen bármely elbeszélés, leírás nézőpontjainak változása leírható fil­
mes terminológiával.16 A fent említett tanulmányban Tót H. Zsolt kitér arra a
kérdésre, hogy konkrétan a Nyári délután... esetében mennyire indokolt filmes
eszközök jelenlétéről beszélni, és több érvet is felsorakoztat mellette, többek
közt a mozimotívum megalapozására is rámutat a novella bevezetésében (ezt
a részt mi is idéztük), illetve a múlt-jelen váltást is ennek tudja be: „a narráció
szokványos múlt ideje átcsúszik a film örökös jelen idejébe”.17Ez utóbbi, inkább

15 Tót H. Zsolt: Széttaposott, i. m., 125-132.

16 „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nézőpont problémája jelen van mindazokban a művé­
szeti ágakban, amelyek közvetlenül kapcsolatban állnak a szemantikával (azaz a valóság
denotátumként fellépő valamely részletének bemutatásával); ilyenek például a szépirodalom,
a képzőművészet, a színház és a film” - írja a filmszemiotikával is behatóan foglalkozó Borisz
Uszpenszkij. A nézőpont kérdése feltétlenül közös pontot jelent a két művészeti ág között.
Ugyanakkor Uszpenszkij a film speciális vonásának a többnézőpontúságot és ebből eredően
a montázs kérdését tartja. Ez alapján viszont állíthatjuk, hogy az irodalmi nézőpontváltás
minden esetben megközelíthető a montázs analógiájára. (Más kérdés, hogy ennek a transz-
formációnak mekkora a létjogosultsága az adott értelmezésben.) Uszpenszkij, Borisz: A kom­
pozíció poétikája, i. m., 6 -8 .
17 Tót H. Zsolt: Széttaposott, i. m., 40.

103
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

értelmezésnek, mint érvnek tekinthető megállapításhoz viszont hozzátehetjük

még azt a hatást, amit az egymást váltó rövid, egyszerű mondatok - m ind­
egyik egy-egy látvány képe - keltenek, melyek közt nincs átmenet, valóban
vágásszerű a váltás, csak a szemlélő személye köti őket össze, mint az itt kö­
vetkezőkben is: „A fodrász függönye lágyan libben egyet. A takarékpénztárban
serényen folyik a munka. A szabóék kis fekete ölebe kifekszik a gyalogjáróra.
A papírkereskedés előtt kukoricát mázsáinak” (32). Ezeknek a „vágóképeknek”
a vizualitását tovább hangsúlyozza az az egész műre jellemző sajátosság, hogy
sokszor hiányzik ezekből a mondatokból az ige, határozottan a szöveg időtlen
nominalitását, állóképszerűségét növelve. Ahogy az igék hiánya árulkodó, úgy a
novella igehasználata is jellemző: a mozgó nézőpontnak megfelelően a szereplő
haladását érzékeltető igék uralják a szöveget. Ezen kívül a tekintet irányát, a
látást érzékeltető - látja, fölnéz, pillant, végigtekint stb. -, és a gondolatmenet
verbalizálását szolgáló belső beszédet megjelenítő igék - „morogja szivarja mel­
lől”, „mondja gondolatban”, „kérdi magában” - és az un. „verba sentiendi” - re­
mélte, gondolja, eszébe jut - van még szép számban: jelöli, hogy a szubjektum
mozgó, néző és gondolkodó tevékenysége irányítja a háttérből a leírás menetét.
Ugyanakkor nem az igék jelentése az, amire elsősorban figyelnünk érdemes,
hiszen az nem árulja el, hogy ki mozog, néz és gondolkodik, hanem a cselekvés
alanya. Ez azért lesz érdekes, m ert a filmszerűség következménye egy sajá­
tos kettősség lesz, személyes és személytelen elbeszélés egyidejű érvényesítése
- ami az elbeszélés hangulatának meghatározó összetevője. Ez a leírás-sorozat
ugyanis mindvégig kettős motivációjú: egyrészt nyomot hagy rajta a felidézés
fokalizátoraként felhasznált szereplő pillanatnyi benyomása, másrészt a nar­
rátor felidéző, megidéző tevékenysége. Sőt, mindemellett még harmadikként
- a filmes hasonlatnál maradva - a „kamera” személytelensége is fontos ösz-
szetevője lesz a narráció alakításának. Ugyanis az útleírások legtöbb mondata
a szereplő személyes, pillanatnyi benyomása (ahogy erről egy-egy, a látvány
ébresztette gondolat, kommentár is tanúskodik), amit ugyanakkor egy teljesen
személytelen - és legtöbbször átlátszó - a külső és belső perspektívát akadály­
talanul váltogató egyes szám harmadik személyű narrátor ír le. Ez a narrátor
elidegeníti, az ábrázolás tárgyává teszi a szemlélet alanyaként szereplő mozgó,
látó, gondolkodó alakot. Mint a következő, a tanár urat útjára kísérő részben:

„Ahogy a fasort átszelő vicin ális vasút sínpárján végigtekint, meglátja egyik diák­
ját egy lánnyal. [A látás tevékenységének, a tekintet irányának és céljának leírása,
am inek egyszerre tárgya a látó és a látott — P. Á. K.] A ndalogva lépegetnek a forró
sínek m entén, aztán letérnek a várárok lépcsőin az erdőből kibuggyanó forráshoz.
[Ez itt már csak a fokalizátor - m int a cselekvés alanya - által látott látvány leírása:

104
 N yári d élután a régi Fe h é r v á r t . K a r á c s o n y Be n ő és a k isv á r o s po é t ik á ja

a nézőpont ezáltal belsővé válik - P. Á. K.] Gondolkozik, utánuk menjen-e [Újra: a

tevékenységet és annak alanyát kívülről érzékelő, elidegenítő „gondolkozik” és maga
a gondolat együtt közlése - P. Á. K.]” (33).

Jellemző módon az előbb felsorolt igék szinte mind a fokalizátorhoz - esetleg

az általa szemlélt látványhoz - kötődnek (a néhány alig észrevehető kivételről
még lesz szó): a bevezetés nélkül az egész szöveg nem lenne több Fehérvár egy
véletlenszerűen megválasztott délutánjának filmszerű leírásánál. Ez a kettős
személyes-személytelen elbeszélés azonban belehelyezhető a novella elején
megszólaló narrátor visszaemlékezésébe: ezt alapozza meg a mozgó, látó alak­
tól elidegenítő nézőpont. Ebből az alig jelölt emlékező pozícióból következik az
elbeszélés szövegszerűen csak nagyon ritkán tetten érhető nosztalgikus, illetve
ironikus-humoros hangvétele: ez alapvetően az első bekezdés személyességének
és a (jelent az emlékezés múltjába emelő) időkezelésnek köszönhető. Ahogy
az a fenti idézetnek az előbbiekhez hasonló személytelenséggel megírt, mégis
ironikus hatású folytatásában is érzékelhető: „A szép biliárderedmény jó kedvre
hangolta. Előveszi a noteszét és beírja: »Kónyit feleltetni, a sipotnál lánnyal
kóricált!!«” (33). Ahol az ironikus-humoros hatás forrása az, hogy a kisvárosi
miliőt egész értékrendjével: hatalmasságaival, szabályaival, félelmeivel és ki­
hágásaival együtt kívülről szemléli, idézőjelbe teszi. Hiszen a feleltetés réme,
a „kóricált” és utána a két felkiáltójel egyaránt jellemzi a kisvárosban a diákok
számára élet és halál urává váló szigorú tanár urat (aki útközben bepillant a
cukrászdába, ahol „éles tekintete krémesező diákokra vadászik” [33]), a tőle
rettegő diákot, de leginkább azt a közösséget, ahol a krémesezés és a lánnyal
kóricálás a bűnök netovábbjai.
Ennek az emlékező alanynak a jelenléte azonban csak nagyon finom jelzések­
ből érzékelhető. Ha folytatjuk előbb megkezdett vizsgálatunkat arra vonatkozó­
an, hogy ki is a leírás igéinek alanya, akkor - mint azt előre jeleztem - találunk
néhány olyan kifejezést, ami nem köthető sem az épp láttatott szereplőhöz, sem
az általa szemlélt látványhoz. Ezek egy része személytelen: „látszik”, „a tekintet
elfut”, és éppúgy kapcsolható a kameraszerűen személytelen narrátorhoz, mint
magához a szereplőhöz. Van viszont néhány olyan mondat, amely semmilyen
erőfeszítéssel sem tulajdonítható a mozgó alaknak: az elbeszélés itt észrevét­
len elszakad a kisvárosi figurától és önállósul, mint a múzeum vezetőjéről a
múzeumban látható tárgyak felé elkalandozó gondolatmenet, a magyarigeni
temetőre vonatkozó leírás, vagy a dóm egykori sírjairól szóló bekezdés („Benn
a dóm két homályos oldalhajójában pihentek valamikor a Hunyadiak és Iza­
bella királynő. Most csak faragott kősírjaik vannak meg” [34]). Ezek forrásáról
a leíró rész egyetlen zárójeles mondata árulkodik (a novellának mindössze két

105
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

zárójeles megjegyzése van, mindkettő ráirányítja a figyelmet az elbeszélés egy-

egy eljárására, ezért a másikra is még vissza fogok térni): „Egy részüket itt az­
óta lebontották, a kazamaták sáncait betömték, helyüket a koronázó templom
foglalja el oszlopcsarnokos udvarával” (35 - Kiemelés tőlem: P. Á. K.). Ez az
„azóta” nem hangozhat el más szájából (vagy inkább tollából), csak a bevezetés
fényképet nézegető író-visszaemlékező személyes elbeszélőjéből, aki visszate­
kint a régi Fehérvárra. Ez viszont rámutat az egész elbeszélés kisvárosképének
kettősségére. Egyrészt megrajzol egy hagyományos, álló idejű, provinciális kis­
várost, annak minden kellékével: motivikus jellemzőivel mint a por, napsütés,
csönd, a monotonitás, a tétlenség, az unalom, vagy a konfliktusok jelentékte­
lensége (1. az elbeszélés ürügyét), a „bűnök” kisszerűsége (mint a krémesezés
vagy a „lánnyal kóricálás”), és a közbeszéd, a pletyka jelenlétének érzékeltetése
(részben a mozgó alakok gondolatain, részben a figurák „állandó jelzőin” ke­
resztül); illetve a kisvárosi ciklikus idő ábrázolásának számtalan eszközével,
mint az ismétlődő események állandó érzékeltetése, maga az ezt térbe vetítő
körkörös visszatérés. Másrészt ezt a kisváros-reprezentációt magát is a vágy, a
nosztalgia tárgyává teszi. Ez újraértelmezi a kisváros képét: már nem csak a -
metropolisz telítettségével szembeállítható - hiány, az üresség, az elvágyódás
helyeként, egy centrumhoz képest önmagát csak perifériaként érzékelni tudó
toposzként, az értékhiány megtestesítőjeként jeleníti meg, mint Flaubert, Cse­
hov, vagy mondjuk Kosztolányi a Sárszeg-regényekben, hanem a nosztalgia, a
honvágy célpontjaként, ezáltal értéket tulajdonítva neki. Ugyanakkor ez nem
szünteti meg a provinciális kisváros rajzának előbbi hangoltságát: a kettős né­
zőpontnak köszönhetően kisszerű, vidékies, egyszersmind szerethető és főleg
visszahozhatatlanul eltűnt világként egy elégikus-humoros ábrázolás idézőjelé­
be kerül. Ezt mintegy megerősíti az, hogy a kisváros fenti állóképszerű idejét a
személyes elbeszélő előbb említett hozzáfűzései egytől egyig a történelem idejé­
vel egészítik ki. (A régészeti leletek a múzeumban, Bőd Péter sírja a magyarigeni
temetőben és a Hunyadiak és Izabella királynőé a dómban, illetve ide sorolható
még a szintén bizonytalan elbeszélőjű rész a M artinuzzi kastélyról és az utalás
Kenyérmezőre.) Egészen a zárójeles, m ár idézett részig, amely a leírás idejéhez
képest a jövő felé mozdítja ki az elbeszélést. Ebből a szempontból az egész - a
kisvárosi figurák hazavezető útját végigkísérő elbeszélés - tekinthető egyetlen
„expresszív montázsnak”, amely indirekt módon ennek az első mondatoktól
eltekintve láthatatlan elbeszélőnek a kisvároshoz kapcsolódó gondolatait, han­
gulatát, a kisvárosról alkotott képét idézi meg.
Ennek a képsorozatnak a fenti kifejezés értelmében vett „expresszivitását”
azonban néhány - többé-kevésbé észrevétlen, a háttérből ható - elem felerő­
síti. Mindenekelőtt az, hogy a mindig ugyanoda visszatérő, nyelvileg rövid,

106
 N yári d élu tá n a régi Fe h é r v á r t . K a r á c so n y Be n ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

állító mondatokból felépülő szövegnek kialakul egy alig érzékelhető belső rit­
musa. Egyrészről (csak párhuzamként, anélkül, hogy szándékomban lenne a
prózaversszerűség lehetőségét felvetni) a leírás egymástól tipográfiailag spá­
ciumokkal, kompozicionálisan a meghatározó fokalizátor szereplő váltásával
elválasztott „strófákba” rendeződik, amelyeknek hasonló a felépítése: a kezdetet
a szálló elhagyásának elbeszélése jelenti, ezt egy - elbeszéléssel, megjegyzé­
sekkel csak ritkán megszakított - leírás követi az illető szereplő útjáról. Ez az
út egyben mind az öt esetben a városból kifelé vezet, és a környék látványának
megjelenítésével végződik. (Míg az utolsó, záró rész pedig ellenkező irányú,
visszavisz a főtérre: „A három kanonok megkerülte a várat és leért a főtérre”,
és a szereplőket is visszavezeti ugyanoda: „Az állatorvos visszaérkezett a vágó-
hídról, a némettanár a tornaóráról, a fakitermelő Alvincról. O tt van a közjegyző
és a tisztiügyész is. A kávéház előtt ülnek..." (35). A térben megtett kört pedig
követi a cselekmény keretének bezárása.)
De nem csak a „strófák” közti párhuzamok és ellentétek ritmizálják a szöve­
get, hanem az egyes leírások képről-képre haladó, rövid mondatokból felépülő
„vágássorozatainak” is megvan a maga belső ritmusa. Ez a ritmizáltság ugyan
nagyon enyhe, mégsem elhanyagolható jelentőségű. Jelentőségének megértésé­
hez az egész novella - a kettős nézőpontból eredő - kettős hatásmechanizmusát
tekintetbe kell vennünk. Ha ugyanis a keret nélkül, az emlékezés pozíciójára
tekintet nélkül olvassuk a novellát, akkor az az esetlegesség benyomását gya­
korolja ránk, annak következtében, hogy a szövegben is jelzett módon minden­
napos, ismétlődő eseményeket, történéseket egy véletlenszerűen kiválasztott
egyszeri alkalom keretében írja le. Ehhez hozzájárul az a benyomás, ami a
fokalizátor szereplők beiktatásának és az elbeszélés tárgyilagosságának (és né­
hány más eszköznek, mindenekelőtt a helynevek használatának) köszönhető: a
referencialitás illúziója. Úgy tűnik, a szöveg minden erejével azon van, hogy azt
éreztesse velünk: egy bizonyos délután dokumentumszerű (fénykép-, filmszerű)
hitelességgel elbeszélt konkrét eseményeit, történéseit, képeit, állapotát tárja
elénk, a lehető legtökéletesebb hűséggel és részletességgel, amennyire az tőle
telik, átlátszóvá téve azt a médiumot, ami ezt közvetíti. Ez a délután azonban
az emlékezés idézőjelébe, egy személyes narrátor elbeszélésébe helyeződik be:
ezáltal azt érzékeltetve, hogy az emlékező én számára az esetleges, jelentéktelen
és véletlenszerű események egy - már eltűnt - világot képviselnek, annak jelévé
váltak. Olyan jel-együttessé, amit a szubjektív kiválasztás gesztusa jelölt ki, vi­
szont a legkevésbé sem esetleges, sőt az elbeszélő számára nem is jelentéktelen e
„nyári délután”. Az egyszeri, konkrét leírás a város és a kor szinechdochéjaként
működik, az ezt a részt rögzítő elbeszélés pedig az egésznek: ennek a világnak
az emlékezésben való újrateremtésére irányul. Ez azokra az elemekre irányítja

107
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

a figyelmünket, amelyek - a referencialitás illúziójával szemben - az egész

elbeszélés megalkotottságát (Riffaterre kifejezésével a valószerűséggel szem­
ben a „fikció igazságát”18) hangsúlyozzák, mint a keretes szerkezet, a körkörös
térábrázolás, a novella felépítésének és nyelvének ritmizáltsága. Ezek viszont
- különösen a rövid, egyszerű mondatok zenei hatása, amely folyamatosan
érzékelhető a háttérben - az előtérbe nyomakodó referencialitás-illúzió mel­
lett folyamatosan a megalkotottságra, méghozzá az felidézés pozíciója általi
megalkotottságra, a véletlenszerű, jelentéktelen események emlékké, egy elmúlt
világ jelévé válására emlékeztetnek: átpoetizálják a szöveget.19
Ezt a megalkotottságot tovább hangsúlyozza a szöveg motivikus felépítése.
Magát az ismétlést Riffaterre kimondottan mint a szöveg mimetikusságával
ellentétes hatású, a szövegszerűséget, a „fikció igazságát” erősítő vonását értel­
mezi: „Láttuk, hogy az ismétlés paradigmái hogyan merülnek ki kibontakozá­
suk során, egyre többet veszítenek el mimetikus összetevőik közül, fokozatosan
alluzívabbá válnak, míg maga a textualitás el nem tűnik, és az utolsó allúziók
nem redukálódnak egy magában álló szóvá vagy frázissá.”20 Csakhogy a Nyári
délután a régi Fehérvárt nem jut el a mimetikus illúzió teljes feloszlatásáig, épp
a hatás ambivalenciájára játszik rá: arra, hogy ezek a mechanizmusok a hát­
térből hassanak, megőrizve a referencialitás illúzióját, ahogy Riffaterre nevezi,
valóban a fikció „tudattalanjában” maradjanak. A novella legfeltűnőbb ismét­
lése - a vonat, a sínek, az országút és a folyó (tulajdonképpen a várost elhagyó
utak) képének visszatérése mindegyik út leírása végén - teljesen természetesnek
mondható, tekintve, hogy mindannyiszor a városból kivezető útról van szó.
Ugyanakkor ezek a képek ötször ismétlődnek, ráadásul - a fokalizátoroknak
köszönhetően - mindannyiszor a maradó ember szemszögéből jelennek meg.
Ennek következtében az emlékező narrátor elbeszélésébe illesztve a provinciális
kisváros képének részévé teszik a város elhagyásának múló vágyát. Akár e vágy
jelének is tekinthető a távlat, a látást elbizonytalanító távolság, a megfogha­
tatlanság visszatérő képszerű megjelenítése (ami természetesen tökéletesen
illeszkedik a referenciális illúzióba is): „A vasúti síneken túl remeg a levegő" (31),
„Az opálos háttérben...” (31), „A háttérben a lilás felhőzet Tövis tolatómoz­
donyainak lágy füstje" (33), „A háttérben, a szőlődombok mögött indigókéken
rajzolódik fel az égre...” (35), „...tör a hegyvidék kék és ózonos egébe" (35), ahol
18 ,,[M]íg a valószerűség olyan dolgokat, fogalmakat vagy jelrendszereket előfeltételez, melyek­
kel összevetve ellenőrizhető a szöveg élethűsége [...], addig a fikcionális igazság elutasítja a
referencialitást [...]. A fikcionális igazság ehelyett teljes egészében a szövegre hagyatkozik,
mintha az önellátó volna. Az igazság a szövegalkotás modalitása.” Riffaterre, Michael: A fikció
tudattalanja, i. m., 85.
19 „Fikcionális igazság akkor áll fenn, ha a diegézis módja narratívról poétikusra vált.” Uo., 104.
20 Uo., 95.

108
 N yári d élután a régi Fe h é r v á r t . K a r á c so n y Ben ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

valamennyi képben megjelenik a messzeség és hozzá kapcsolva a légnemű, az

elszálló, a halvány, azaz a megfoghatatlanság képzete, ami éppúgy jelöli a sze­
replő tapasztalatát, a hozzá kapcsolódó nem vagy alig tudatosuló érzetet mint
magát a vágyat.
A motivikus felépítés visszairányítja figyelmünket az elbeszélés bevezetésé­
hez, annak is az első részéhez - még a fényképhez és annak helyéhez, idejéhez
közvetlenül kötődő első bekezdéshez - , amiről azt írtuk, hogy a személyes,
visszaemlékező narrátor véletlenszerűen alakuló „fecsegésének” tűnik. En­
nek az elbeszélésnek a felszíni gondolatmenetét a fénykép, a fénykép szereplői
(köztük a narrátor személye), a fénykép helyszíne: a főtér, az egykori város
vidékiessége (és ennek példái), a kinematográf és az elégett film asszociációs
sora diktálja. Ebben a sorban három olyan elem is van, amely hangsúlyosan
szerepel, ugyanakkor ezt a hangsúlyt az elbeszélő önkénye, nem pedig a későbbi
kisvároskép indokolja: a fénykép, a film, és a fényképen megörökített „bogozás”
(„Amikor már tizedszer csinálta, elővettem a zsebemből azt a kibogozhatat­
lan spárgadarabot, amelyet néhány nappal azelőtt tettem félre, hogy mihelyt
időm engedi, kioldjam a bogjait. A társaim krétát, cserebogarat, palavesszőt,
szardínia-kulcsot és zsemlyemorzsát gyűjtögettek a zsebükben; én bogokat.
Szerettem őket kibogozni” [26]). Ezek közül a fénykép hangsúlyosságát az elbe­
szélő személyének megalkotása, tulajdonképpen az egész novellában hangként
szereplő narrátornak való „arc-adás” gesztusa indokolja: külsővé teszi az „én”-t,
ugyanakkor időben is eltávolítja az egyes szám első személyű emlékezőtől egy­
kori (a fényképen megörökített) önmagát. A fénykép tehát többféle értelemben
is „nyomként” működik: akár mint az emlékező alany megteremtője, akár mint
az emlékezés aktusának kiindulópontja. A második hangsúlyos elem, a film
jelentőségét az említett Tót H. Zsolt-elemzés is felveti. Ugyanakkor ehhez hozzá
kell fűznünk, hogy itt hagyományos értelemben nem beszélhetünk motívum­
ról, hiszen a film csak egyszer tér vissza az elbeszélés során, márpedig a mo­
tívumfogalom - bármilyen szerteágazó legyen is az értelmezése - a többszöri
ismétlés meglétén alapul. Inkább az emlékezés aktusát és ehhez kapcsolódva
annak technikáját (a „filmszerű vágások által széttöredezett cselekményt”21),
ezáltal magának a szövegnek a működését is előre vetítő: szimbolikussá, meta­
forikussá váló momentumról beszélhetünk. Ez alapján azonban felmerülhet a
gyanú, hogy a harmadik elem, a „bogozás”, mint az elbeszélő egykori kedvenc
időtöltése, úgyszintén hasonló szerepet játszik. Erre látszik utalni a novella
másik zárójeles megjegyzése is: „Azóta észrevettem, hogy az életünk spárgája
tele van Ariadné-bogokkal: ha tízet felfejtünk, húsz új bog támad helyette” (26).

21 Tót H. Zsolt: Széttaposott, i. m., 40.

109

■
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

Ez a megjegyzés átvitt értelemben: a felfejtést megfejtésként, egy aprólékos, az

egykor összekeveredett szálakat szétválasztó tevékenységként értelmezi. Ahogy
a film a novella elbeszélés-technikájának metaforája, úgy a bogozás tekinthető
az emlékező szubjektum tevékenységét leképező foglalatosságnak. Ezt nem csak
a zárójeles megjegyzés, a felfejtés-megfejtés megfeleltetés támasztja alá, hanem
a novella tér-képzete is: öt, térben egymást keresztező útvonalat kísérünk végig
(miközben számos további szálat - a városlakók által megtett utat —is keresz­
tezünk), melynek középpontjában a Hungária szálló áll, mint az események
és útvonalak kiindulópontja és végpontja. És miközben végigjárjuk, felfejtjük
ezeket a szálakat, megteremtődik az a tér: Fehérvár tere, amelyben ezek a szálak
húzódnak. Az út(ak), az utat megtevő figurák és a kisváros kölcsönösen egymást
teremtik a szöveg terében. Michel de Certeau kifejezésével írva le a tér megte­
remtésének stratégiáját, Karácsony Benő elbeszélője a gyalogosok útját22követi
végig. Ugyanakkor az elbeszélő nincs jelen ebben a középpontban, számára ez a
tér a hiány tere: távolról, kívülről tekint rá, egy „geometrikus perspektívából”,
hogy kiolvassa és rögzítse az általuk „írott” történeteket: „Az önmagunkhoz
való viszony irányítja a hely belső változásait (a rétegek közti játékot), vagy azt,
ahogy a gyaloglás kibontja a helyben felhalmozott történeteket [...]. A térbeli
gyakorlatokat meghatározó gyermekkor aztán további következményekkel jár,
szétterjed, elárasztja a köz- és magántereket, lebontja az olvasható felszínt, s egy
»metaforikus«, elmozduló, várost teremt a tervekben létező városon belül.”23
A referencialitás-, valószerűség-illúzió és a szöveg megalkotottságának, a
„fikció igazságának” érvényesülése, a valós de m ár nem létező tér szöveg általi
újrateremtésének vágya a novella időszerkezetében is összetett hatást eredmé­
nyez. Az elbeszélt, felidézett kisváros először is azt a bevezetőben leírt provin­
ciális kisváros kronotoposzt és annak időtapasztalatát teremti meg, amelyet
Bahtyin a „köznapiságba záródott élet ciklikus idejeként” határoz meg. Ez az
idő azonban nagyon határozottan beleíródik a történelmi időbe: az esemé­
nyek idejét a Monarchia koraként jeleníti meg, ugyanakkor a történelemben is
szituálja a helyet a történelmi eseményekre, alakokra, épületekre való utalások­
kal. Ezt az egyrészről - egy külső nézőpontból - történelmileg is elhelyezhető,
másrészről - belső nézőpontból - időtlen kisvárost az emlékezés jeleníti meg,
a leírt világot mint felidézettet tételezve. Ezzel a jövő, az emlékezés ideje felé
tágítja ki a narráció által befogott teret, a változás, a történeti idő betörését
22 „Mintha valamiféle vakság jellemezné a lakott várost szervező gyakorlatokat. Az előrehaladó és
egymást keresztező írások hálózatai egy szerző és néző nélküli sokszoros történetet alkotnak,
amely útvonalak töredékeiből, átalakuló terekből formálódik: ez a történet meghatározatlan és
mindennapi marad a reprezentációkhoz képest.” De Certeau, Michel: A cselekvés művészete,
ford. Z Varga Zoltán, Budapest, Kijárat Kiadó, 2010. 118-119.
23 Uo., 134.

110
 N yári d élután a régi Fe h é r v á r t . K a r á c so n y Ben ő és a k isv á r o s p o é t ik á ja

érzékelteti a kisváros időtlen terébe: lényegében az „időtlenséget” m int „el­

m últat” aposztrofálja. Az emlékezés ugyanakkor egy szubjektív perspektívát
teremt, a személyes tapasztalásba helyezi a történéseket. Ez a szubjektív szólam
folyamatosan kölcsönhatásban áll az elbeszélt kisváros világával: nem is any-
nyira kommentárok formájában, hanem a honvágy, a nosztalgia, a humor és az
irónia regisztereinek megszólaltatásával. Ez az emlékezés pedig egy megalkotott
elbeszéléssé alakul, amely már az egész összetett időszerkezetet egyszerre hagy­
ja érvényesülni, a különféle időbeliségek megidézését az alkotás időtlenségébe
emelve, ahogy ezt a szöveg megalkotottságára mutató elemek sugallják, kitágít­
va az érvényét annak a megállapításnak, amit Riffaterre a szubtextus kapcsán
állít: „A szubtextus mint beágyazódás így olyan hermeneutikus modell, mely
bármely narratív cselekvést, helyzetet vagy eseményt, mely beilleszkedik ebbe
a modellbe, saját értelmező diskurzusára fordít le. A modellen belül a repre­
zentáció többé nem időorientált, hanem egészként adott, szimbólumként.”24
Ez az időbeliség és időtlenség, mint az alkotás örökkévalósága a novella által
is előhívott jelentésként megképződik a szöveg egy jelképes mozzanatában: a
háromperces mozgókép - ami tekinthető akár az egész elbeszélés önironikus
metaforájának is - megsemmisül a vetítés után, ugyanakkor az emlékezésben
megmarad és a műben újrateremtődik.

24 Riffaterre, Michael: A fikció tudattalanja, i. m., 104.

111
_
MODERN ÉS POSZTMODERN TEREK

„Egymásba futó vonalak hálójában”

(Italo Calvino: H a egy téli éjszakán egy u ta zó )
 VÁROS ÉS HATÁR, TÉRKÉP ÉS LABIRINTUS
Az Is k o l a a h a t á r o n é s a B u d a k ö z t v é g b e m e n ő v á l t á s
t é r p o é t ik a i m e g k ö z e l ít é s b e n

Balassa Péter, nem sokkal a Buda megjelenése után írott tanulmányában ve­
tette fel azt a gondolatot, hogy az - akkor nemrégiben megjelent - Ottlik-re-
gény szemléletváltása épp abban érhető tetten, hogy az „nem az időt, hanem
a teret helyezi középpontba”.1 Ha ezt a kijelentést összevetjük Ottlik Gézának
A regényről címen tartott előadásának megállapításaival, miszerint a regény
formája elválaszthatatlan az ábrázolt valóság struktúrájától, m ert felépítése
maga kísérlet a világ megértésére, „létünk fokozatos tudatosítására”,12 vagy a
M iért Buda? sokat idézett kijelentésével („Olyan regényt kellene írni, ami ha­
sonlít a városokhoz. Lehet járkálni-mászkálni benne [...]. Szóval olyan regényt,
amiben lakni lehet”3), akkor felmerül az igény, hogy megpróbáljuk összefog­
lalni, mit jelent ez a térközpontúság, mennyiben tükrözi a világ megértésének
az Iskola a határonhoz képest más módját, lehetőségét, mi a szemléletváltás
jelentősége az életműben. A kérdés újrafelvetése annál is inkább indokolt lehet,
mert az előbb említett Balassa-tanulmány megjelenése óta eltelt húsz évben a
térbeliség, sőt ezen belül kimondottan a város, mint a fiktív tér vagy a szöveg
metaforája, egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerül. Annyira, hogy a
nyelvi fordulat után szokás „térbeli fordulatot” is emlegetni, amely a modernitás
időközpontúsága után a térbeliség kérdéseit helyezné a posztmodern érdeklődés
középpontjába: „A tér, mint analitikus kategória ilyetén megfogalmazása [...]
szoros kapcsolatban áll a posztmodernként tudatosított szellemi, kulturális és
tudományos fejleményekkel. A probléma felvetése ily módon azt sugallja, hogy
a dolgok időbelisége, vagyis tisztán történeti (genetikus) meghatározottsága
mellett, sőt azt helyettesítendő, térbeli létezésük válik fontos ismeretelméleti

1 Balassa Péter: Levegős labirintus, in Kelecsényi László (szerk.): Ottlik (Emlékkönyv), Budapest,
Pesti Szalon, 1996. 336.
2 Ottlik Géza: A Regényről, in Ottlik Géza: Próza, Magvető Kiadó, 1980. 186-187.
3 Ottlik Géza: Miért Buda? in Ottlik (Emlékkönyv), i. m., 314-315.

115
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

ponttá.”4 Ugyanakkor akár a Foucault-tól De Certeau-ig terjedő elméleti vo­

nulatot nézzük, akár a térpoétikai kutatások kedvelt hivatkozási alapjait Wal­
ter Benjamin „kószálójától” W ittgenstein híres város-hasonlatáig (ez esetben
az, hogy épp mely gondolatokat szokás idézni a fenti szerzőktől, önmagában
beszédes), azt látjuk, hogy ezekben az időben változó térről a térben, az adott
helyen megmutatkozó időre, történetiségre helyeződik a hangsúly. Ettől lesz a
tér a történetiség foglalata, különböző időbeli nyomok által kialakított inho­
mogén mintázat, hálózat. Épp ezért itt a továbbiakban nem egyszerűen arra
kérdezek rá, hogyan, mennyiben lesz a térbeliség a szervezőelve a Budának,
hanem arra, hogy ez a váltás, ami kifejezhető az időbeliség, a főszereplők vál­
tozásának leírása és a város által leképezett térbeliség által szervezett mű közti
váltással, mennyiben tükröz más világlátást, más képét a narratív identitásnak,
más koncepcióját magának a műalkotásnak. A kérdés felvetése annál is inkább
indokolt, mert bizton elmondhatjuk, Bókay Antal város-elméleteket összegző
tanulmányával, hogy „A legjelentősebb város-elméletek egyben szubjektum­
elméletek is, a város egyszerre szociális tény és emberkép.”5
Annál is inkább indokolt a fenti kontextusba helyezés, m ert nyugodtan el­
mondhatjuk, hogy míg az Iskola a határon világlátását és szerkezetét az időbeli
egymásutániságként érzékelt lét tapasztalata alá rendelt térszerűség határozza
meg (ez kifejeződik a mű alapvetően lineáris, a fejlődésregény hagyományát fel­
használó felépítésében, amit a keretes szerkezet, a szólamok játéka kikezd, meg­
kérdőjelez ugyan, de nem szüntet meg); addig a Budát a térszerkezet alá rendelt
időtapasztalat határozza meg, amelynek főbb jellemzőiként Szegedy-Maszák
Mihály a vonalszerűség érvénytelenítését,6 a szövegközöttiség térbeliségét,7 a
vezérmotívumos szerkesztést,8 a zűrzavar, az esetlegesség és a szétesés képze­
teit9 elemzi. Mindennek fő okát abban látja, hogy ebben a regényben „a történet
elbeszélését háttérbe szorítja az elbeszélés története”.101Ez arra hívja fel a figyel­
münket, hogy a Buda szerkezetét a szereplők szólamainak játékán túl sokkal
alapvetőbben meghatározza az emlékezés kétszintűsége (a történet és a felidé­
zés idősíkjának viszonya), sőt ehhez - Ricoeur Proust-elemzése nyomán11 -

4 Gyáni Gábor: Térbeli fordulat és várostörténet, in Gyáni Gábor: Budapest -T ú l jón és rosszon.
A nagyvárosi múlt, mint tapasztalat, Budapest, Napvilág Kiadó, 2008. 10-11.
5 Bókay Antal: A város. Egyfantázia színeváltozásai, i. m., 7.
6 Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1994. 164-165.
7 Uo., 165-176.
8 Uo., 161.
9 Uo., 159-160.
10 Uo., 158.
11 Ricoeur, Paul: Az eltűnt idő nyomában: az átjárt idő, in Thomka Beáta (szerk.): A z irodalom
elméletei IV, Pécs, Jelenkor, 1997. 85-130.

116
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

hozzátehetjük a kettő közt kapcsolatot teremtő értelmezést. Ezek elkülönítése a

tér- és időbeliség viszonyának szempontjából sem érdektelen, hiszen míg a tör­
ténet szintjének dominanciája egy egyirányú, linearitáson alapuló szerkezetet
hoz létre, addig a felidézés meghatározóvá válása - mint Proust esetében is -
egy több irányban átjárható asszociatív térré változtatja az elbeszélést, az értel­
mezés pedig az eredeti történetiségtől még jobban elszakadó metanarratívaként
járja át a szöveget. Ottlik esetében a három szint elválasztása azért is érdekes,
mert még további - a térbeliséget is érintő - képzeteket mozgat meg.
A felidézett emlékképek ebben a regényben mintegy kiinduló pontjai az el­
beszélésnek, akár a pécsi katonaiskola fényképe, az esőáztatta Oktogon, a szom­
bathelyi országút, a kora reggeli budai utca, ami Genovában köszön vissza, a
szoba az emeleten vagy egy éjszakai állomás képe. Az emlékeknek ezt a pontsze­
rűségét fejezik ki a kép, &fénykép, a „nagyítás”a regényben sokat idézett hason­
latai. Ebben benne rejlik az emlék némasága, vizualitása, megfejthetetlensége
vagy megfejtésre várása (szemben az értelmezési kísérletek kifejezett verba-
litásával). Az emlékkép kifejthetetlen pontszerűségét retorikájában tükrözi a
rövid, sokszor egyszavas, felsorolásszerűen egymásra következő, helyeket idéző
mondatok kedvelése: „Utca. Épülő nagyszálló. Híd. Duna. Harangszó. Trombi­
taszó a kaszárnyában. Cukrászda a kis utca sarkán, égetett cukor, vanília, meleg
csokoládé szag. Pék, Zimka Rafael, csodás kenyérszag. Petár barátodék lakása.
Lenke nénédék lakása. Viktor bátyádék loggiája a Duna fölött, a Halász utca
sarkán. Szobák, rokonok ismerősök lakásai szanaszét”12 (87). A narrációnak ez
a szintje feleltethető meg Medve Ingyen Mozijában a filmszereplő világának.
A felidézett kép pontszerűségével szemben az emlékezés - ami összekö­
ti ezeket a pontokat - vonalszerű: ez alkotja meg a regény elbeszélésének a
megtörténés időrendjétől független egymásutánját. De ennél többről van szó:
mivel sokkal több útvonalat érzékeltet a szöveg asszociatív, motivikus utalás­
rendszere, ismétlései, mint amennyi megvalósul a tényleges, szükségszerűen
az olvasás linearitásába rendeződő regényszerkezetben, ezért az emlékezés tere
útvesztőszerű kuszaságú „levegős labirintus", átláthatatlan nagyváros lesz: az
emlékképek jelezte időpontok térbeli helyekként jelennek meg benne, és közöt­
tük akár térben, akár időben kapcsolatot teremthet, járhat-kelhet az emlékezés
és az értelmezés. Ebben a térben tájékozódni kell, mert könnyen eltévedhet az
ember, mint Bébé a Tottenham Court Road sarkán vagy a Mátyás téren. De a
tájékozódás egyben kapcsolatteremtés is: szavakkal ki nem mondott értelmezés
(1. A regényről elképzelését: a mű szerkezete a valóság struktúrájának „modell­
je”), feltérképezés, ahogy azt Medve is megállapítja elmélkedései közben:
12 A Budából vett idézetek oldalszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Ottlik Géza: Buda,
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993.

117
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TERE

„Néző vagy az ingyen moziban. Aztán belekerülsz ideiglenes látogatónak. Jó, fogad­
juk el. Tapasztalatokat gyűjtesz és rendezel, hogy kiismerd magadat benne. Vannak
szemlélhető mintáid, rápróbálgatod őket az újabb és újabb tapasztalataidra. Például
a mozivászonra ráillesztesz egyet a geometriáid közül. [...] Ezt jól kikísérletezted,
tehát a világ síkban fekszik [...]. De jön egy harmadik féle változtatási lehetőség. [...]
A világ tehát térben fekszik. [...] De egyelőre még óvatos vagy, és egy árnyéknak se
mész neki, egy tükrözésnek se, mert még nem felejtetted el, hogy ez csak a te elkép­
zelésed a világról” (86).

Ez a térbeli „modell”, „geometria” diktálja a Buda felépítését, amiben ennek

következtében nem az egymásutániságnak, hanem a kapcsolatokat létreho­
zó azonosságoknak és különbözéseknek jut meghatározó szerep: annak, hogy
„ugyanaz” a hely egész máshol is felbukkanhat (például a budai reggel Geno­
vában), vagy azonos hely is lehet „más”:

„Kint a folyosó is, ha ment vizelni vagy jött vissza, mindig más volt. Mikor az innenső
szakaszát, a bejárattól a szobájáig először látta - éjszaka, Szerafinivel érkezve - erre
jól emlékezett, az arculatára, hogy milyen volt. Azóta soha többé nem tudta felismer­
ni. [...] Medvét bosszantotta, hogy a folyosószakasz legelső képéből, amire tisztán
emlékezett, semmit sem tud megtalálni a vele fizikailag azonos mostaniakban” (55).

Az ismétlésnek ezért lesz akkora jelentősége. Annak, hogy ami csak egyszer
van, ami nem tud megismétlődni a mesélésben, az emlékezésben, az mintha
nem is létezne: az nem értelmezhető, nem tud beépülni az emlékező szubjek­
tumba: „A dolgok másodszor kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek - hogy
újra látod, hallod ugyanazt” (297).
Ugyanakkor akár a legutóbbi idézetet nézzük, akár Medve korábbi elmélke­
dését: ezek már nem felidézései az emlékeknek, hanem az emlékezés tapaszta­
latainak leszűrései, folyamatának értelmezései. Az is sokatmondó, hogy szinte
lehetetlen önmagában az emlékezés szintjét idézni, mert az alapvetően nem
szavakban nyilatkozik meg, hanem egymás mellé helyezésben: magában a szer­
kezetben. Az, ami eleve verbálisként állítja magát a regényben - mint erről már
volt szó - az az értelmezés. Az értelmezés, ami a mű metafora-rendszerében a
labirintusról, a városról rajzolt térképpel, illetve az emlékkép lényegét megra-
gadófestménnyel azonosul (vagy Medve gondolatrendszerében az Ingyen Mozi
nézőjének passzív, szellemi tevékenységével):

„[...] hazaindulva nem tudtad hirtelen, a négy keresztutca közül melyiken is jöttetek.
A térkép a fejedben megvolt, csak a tájolást vesztetted el egy pillanatra. Nem baj,

118
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

meglesz. Az új ismerősök lakását kellett berajzolnod mindenekelőtt a festménybe,

amit raktál össze, mint egy készülő nagy vásznat. És mint egy-egy más ismeretlen
utcatorkolatnak, először látott [...] vasútállomásnak, az új ismerősök lakásának a
fényképezhető látványnál kicsivel több, láthatatlan részét, hangulatát, milyenségét,
hát mondjuk: levegőjét, kerested a festményedhez. Hát mondjuk, ismerős és isme­
retlen, levegős hely volt Buda. Járatai voltak, útvesztői [...], és a dolgoknak megvolt
a többletük, mindegyiknek a maga levegője, ami eldöntötte, hogy milyen az egész”
(88-89 - Kiemelések tőlem: P. Á. K.).

A néző és a szereplő nézőpontjának váltogatása, csakúgy, mint Bébének a kép

szavakban kifejezhetőségét illető - szintén a felidézett emlékkép és a felidé­
zés, értelmezés szintjeihez kötődő - összehasonlításai jól leírhatók Michel de
Certeau kifejezéseivel. De Certeau a Séták a városban (!) című tanulmányában
a gyalogos és a geometrikus (madártávlati) perspektíva különbségéről ír, New
York látványán gondolkodva: „A Világkereskedelmi Központ csúcsára hágva
kiszabadulunk a város fogságából. A testet többé nem fonják körül utcák, me­
lyek névtelen törvények alapján terelik ide-oda; többé nem telepszik rá [...] a
roppant különbségek lármája [...]. Aki a magasba emelkedik, kilép a minden­
féle - szerzői és nézői - identitást magába szippantó és olvasztó tömegből. [...]
[A] magasba emelkedés voyeurré változtatja.”13 Ezzel szemben a gyalogosok
tapasztalatát „vaknak”, áttekinthetetlennek látja: „Mintha valamiféle vakság
jellemezné a lakott várost szervező gyakorlatokat. Az előrehaladó és egymást
keresztező írások hálózatai egy szerző és néző nélküli sokszoros történetet
alkotnak, amely útvonalak töredékeiből, átalakuló terekből formálódik: ez a
történet meghatározatlan és mindennapi marad a reprezentációkhoz képest.”14
A de Certeau-féle szembeállítás felidézése azért is indokolt a Buda esetében,
mert a tér tapasztalatához a megismerés alapvetően eltérő formáit kapcsolja.
A „geometrikus perspektívát” nem véletlenül nevezi „isteni tekintetnek”, mi­
vel a megismerhetőség, az átláthatóság tudata kapcsolódik hozzá: „A tudás
fikciója, hogy egyetlen látó ponttá váljunk.”15 Míg a gyalogosok perspektívája
a cselekvéshez kötődik, gyakorlat- és nem tudásszerű, következésképp szük­
ségszerűen szövevényes, akárcsak az Ottlik hőseinek történeteiből összeálló
„város”. (Medve Nézőjének és Szereplőjének perspektívája megfeleltethető e
két nézőpontnak.) Ráadásul a modern léttapasztalat leképezését de Certeau
nem csak a tér, méghozzá a város terének feltérképezési módjaihoz, hanem az
olvasás folyamatához is hasonlítja. Ily módon a városban, a szövegben és a vi­
13 Certeau, Michel de: A cselekvés művészete, i. m., 117-118.
14 Uo., 118-119.
15 Uo., 118.

119
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

lágban való eligazodás műveleteit vetíti egymásra: „E tapasztalat elemi formája

a járókelők [...] léte, akik teste a város [...] szövegének engedelmeskedik, annak
a szövegnek, melyet a járókelők úgy írnak, hogy nem tudják elolvasni.” „Vajon
a tudás miféle erotikájához kapcsolódik az extázis, melyet az efféle kozmosz
olvasása idéz elő? [...] honnan ered az öröm, amikor »egységben látom«, fölébe
nézek, totalizálom az összes emberi szöveg e legfélelmetesebbikét.”16Ottliknál
hasonló kontextusba, asszociációs mezőbe kerül Buda: a valós emlékek helye­
ként (de jellemző, hogy ez az elbeszélők, emlékezők által megalkotott belső
város kitágul: belekerül előbb Pest, majd Monostor, Kecskemét is) az emlé­
kezés virtuális terévé válik, ugyanakkor ez a tevékenység önreflexív módon
magára a regény szövegterére, szerkezetére is vonatkozik, mint a világban való
eligazodás dokumentumára. De Certeau következő leírását akár egy az egyben
vonatkoztathatjuk a Budává: „Az önmagunkhoz való viszony irányítja a hely
belső változásait (a rétegek közti játékot) vagy azt, ahogy a gyaloglás kibontja
a helyben felhalmozott történeteket [...]. A térbeli gyakorlatokat meghatározó
gyermekkor aztán további következményekkel jár, szétterjed, elárasztja a köz-
és magántereket, lebontja az olvasható felszínt, s egy »metaforikus«, elmozduló
várost teremt a tervekben létező városon belül.”17
Ez viszont arra irányítja figyelmünket, hogy a Buda —ha más téren nem is
- e téren mindenképpen egy folyamatot rajzol meg: a „levegős labirintusban”
való eligazodás, a „térképrajzolás”, a festmény, azaz az értelmezés kudarcáét:
a szálak „összegabalyodására”, „szétesésére” (és ezzel párhuzamosan az Ablak
megfesthetetlenségére) való ráébredést.

„A rádióból a sporthírek után zene szól. Nem kell - de megiszod előbb a kávédat. Ek­
kor, átmenet nélkül, ez történik: Esik szét. Színes tarka foszlányok, tarka cafrangok.
Megy szét, az egész szövedék. A műved? Az életed? Fejtsd meg, Bébé, mi a fene ez?
Reggelinél már elgondoltad Mártát és Szeredyt, és most egyszerre nem volt biztos,
hogy voltak. Nem az, hogy így volt-e, ahogy emlékszel: így volt, ez biztos és rendben
van. De hogy voltak-e igazán, ez nem lett egészen biztos. Meglazult. Megindult szét­
esni. [...] Rossz az embernek, és mint Szebek Miklóst, téged is az a gondolat kísért,
hogy életed legalján ingovány van” (263).

Ugyanehhez a kudarchoz vezet, ha az értelmezés verbalitásából, a szavak elég­

telenségének alaptapasztalatából indulunk ki, abból a többször visszatérő gon­
dolatból, hogy a kiinduló kép titka, „levegője” nem fejthető fel a szavak segít­
ségével, a valóságról csak hipotézisek, modellek állíthatók fel: „A - mondjuk -
16 Uo., 118,117.
17 Uo. 134.

120
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

»létezés« és a - mondjuk - »tartalma«, felbontás nélküli egész. Egy. Szavak

helyett tehát célszerűbb betűvel jelölni. Nevezzük epszilonnak. [...] Tudjuk, a
szavak nemcsak mindig kevesebbek epszilonnál, nem fedik soha - ez hagyján -,
de többek is, ami rosszabb: elhelyezik valahová a maguk fogalmi berendezésé­
ben, értelmezéssel ruházzák fel: belefullasztják azt, ami létező, a saját nem-lé­
tezésük ingoványába” (95). Ezt fejezi ki jelképesen „Buda elvesztése”. így lesz a
városszerűen otthonos világ utak nélküli, lakhatatlan, kismerhetetlen ingovány,
a térkép színes gubanc.
Az értelmezés sikertelensége (a mű befejezetlenségétől függetlenül is) le­
záratlanná teszi a regényt, ami egybejátszik az önéletrajzi jellegű elbeszélés
természetes lezárhatatlanságával.18 A szerkezetnek ez a nyitottsága kétszere­
sen is vonatkoztatható a Budára. Egyrészt nyitott a szerkezet, m ert magának
az értelmezés szintjének van egy történetisége: maga a szöveg által teremtett
emlékezés-tér, a világot értelmező „rend” változik. A regényről kifejezéseit köl-
csönvéve, a „kész modelleket”, amelyek állandó kölcsönhatásban, ellentmon­
dásban egyszerre vannak jelen a műben, kiegészíti a „még nem létező, kelet­
kező” felé való nyitottság.19 Másrészt a szerkezet, a „nyomokként” megjelenő
rejtett utalások, ismétlések szövedéke értelmezések lehetőségeit rejti magában:
az értelemképzés lezárását nem az elbeszélő, a mű hatáskörébe helyezi (ahogy
az Iskola a határon keretei sok tekintetben egy ilyen szerepet játszottak), ha­
nem a befogadóra hagyja. Nem csak az emlékezés terének metaforája lehet a
város, hanem a szövegtéré is, amelyben az olvasó is szabadon járhat, nyomokat
követhet, utakat találhat, megpróbálhatja a maga módján feltérképezni.
De Certeau városképzete azonban egy téren mégis alapvetően eltér Ottliké-
tól: a francia teoretikus hangsúlyozottan a nyilvános társadalmi gyakorlatokat,
a „fogyasztás”, a „használat” gyakorlatait írja le „sétáival”20 (ezért is kézen­
fekvő párhuzam számára a szöveg használataként értelmezett olvasás). Ezzel
szemben a Buda egyértelműen egy belső város képét rajzolja meg, a személyes
emlékezet és az emlékező személy(ek) történetét. Jellemző e téren, hogy de
Certeau számára a „helytől való megfosztottság” tere a város,21 míg Ottlik az
otthonosság, a hazatérés regényét írja meg, legalábbis a mű kezdősorai erről
tanúskodnak (noha még itt is felfedezhető a közös pont: a keresés aktusában).
Épp ezért lesz releváns az a kérdés a mi esetünkben, hogy ez a térszerkezetbe

18 L.: Abbott, H. Porter: Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására,

ford. Péti Miklós, Helikon, 2002/3, 286-304.
19 Ottlik Géza: A regényről, i. m., 193.
20 Certeau, Michel de: A cselekvés, i. m., 18.
21 „Járni annyit tesz, mint elvéteni a helyet. Végtelen folyamata a saját keresésének és a távollét­
nek.” Uo., 128.

121
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

írt emlékezés a szubjektum milyen képét rajzolja meg. Itt viszont elkerülhe­
tetlenül vissza kell térnünk az Iskola a határonna\ való összehasonlításhoz,
a két regény szubjektum és téridő-képzetének szerves kapcsolatához. Ehhez a
fejlődésregény személyiségképe és kronotopikus felépítése közötti összefüggé­
sekből érdemes kiindulnunk: a Bildungs organikus fejlődésfogalma és az időt
a térbe vetítő út kronotoposza22 közti megfelelésből.23 E térképzet jól tükrözi
egyrészt a nevelődésnek a külső hatásokat és a belső késztetéseket összehangoló
(a goethei „organikusság” alapját képező) fogalmát, másrészt az egész folyamat
nem csak időben, hanem ok-okozatilag is egymásra épülő fokozatosságát. Ha
ezt összevetjük az Iskola a határonban alkalmazott térformákkal: a határ és a
bezártság képzetével, akkor szinte szembeszökik a két emberkép alapvető elté­
rése is. Ottlik regénye nem külső és belső hatások organikus összehangolásában
látja a szereplői lelkében végbemenő változás lényegét, hanem a külső hatások
előli elzárkózásban, a belső szabadságnak az embert megnyomorító külvilág el­
lenében való megteremtésében. Ez egészen eltérővé teszi az időbeli változás ér­
zékelését: nem útszerű folyamatként láttatja, hanem határ tapasztalatként. Nem
a folyamatosság, az egymásra épülés, az egymásból következés lesz hangsúlyos,
hanem a visszafordíthatatlanság. A katonaiskola élményei mindkét regényben
bővelkednek az ilyen határtapasztalatok leírásában: az, amikor „még értettük
a világot” és „amikor már semmit sem értettünk”, Medve szökése, a „sár” és a
„hó” képével megragadott eltérő léttapasztalat, a civil és a katonai világ közti
kommunikáció lehetetlensége, vagy Medve megbetegedésének - részletesen a
Budában leírt - története. Ennek eredményeként a nevelődési regénytől eltérő
módon a tét nem a fejlődés külső és belső hatást összehangoló organikussága
lesz, hanem épp ellenkezőleg: az önazonosság megőrzése a külvilág hatásaival
szemben. Nem egy útszerű nevelődési folyamat, hanem határátlépés-szerű be­
avatás szervezi a regény tér-idő- és szubjektumképét. Ez megmutatkozik abban
is, hogy az Iskola - történetmondásának alapvető linearitása ellenére - az idő
egy nem lineáris tapasztalatának leírását kíséreli meg több ponton is: „Nem így
telt velünk az idő. Nem cselekményszerűen, nem áttekinthetően”24 - mondja
Bébé. Ugyanakkor, amikor arról ír, hogy ennek ellenére m iért kíséreli meg

22 Bahtyin így ír az út kronotoposzáról: „Az idő itt úgyszólván beleoldódik a térbe, és (utat
képezve) benne zajlik - s épp ez a magyarázata az út különösen gazdag metaforizációs lehe­
tőségeinek: »életút«, »útra lépni«, »történelmi út« stb.; az úttal kapcsolatos metaforák igen
változatosak és soksíkúak, fő tengelyük azonban mindig az idő folyása.” Bahtyin, Mihail:
A tér és az idő a regényben, i. m., 298.
23 A Bildungsroman tér-, idő és emberképének összefüggéséről 1.: Bahtyin, Mihail: A nevelődési
regény és jelentősége a realizmus történetében, ford. Orosz István, in Uő: Beszéd és valóság,
Budapest, Gondolat Kiadó, 1986. 419-478.
24 Ottlik Géza: Iskola a határon, Budapest, Magvető Kiadó, 1975. 132.

122
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

mégis egy lineáris időrendbe erőltetni az elbeszélést, egy másik, az emlékezés

és az emlékező én teremtette rendre utal - ami akár a Buda szerkezetének a
leírása is lehetne:

„Nem tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném. Igaz

ugyan, hogy mindez s még sok más is, amit majd el kell mondanom, egyszerre volt
érvényes, egy időben. Medve fekete zubbonya akasztott meg az elbeszélésben. Ehhez
is, mint a hálóterem egész képéhez, minden kis mozzanathoz és minden részlethez
előzmények hosszú sora fűződött, sőt folyományok, következmények, később történt
dolgok tartoztak hozzá, melyek visszamenőleg, visszahatólag egészítették ki a jelen­
tését, tették teljessé az értelmét; s kölcsönös vonatkozások és kapcsolatok indáztak
keresztül-kasul mindent.”25

Mondhatjuk úgy is, hogy a Buda mintha ezt az időtapasztalatot tenné alapél­
ménnyé. Ennek következtében okszerű folyamat helyett egyrészről (a külvilág
felől nézve) a véletlenszerűség, a kiszámíthatatlanság szervezi a mű világát,
másrészről az asszociációs láncok, a metaforikusság, ami az érzékelő, felidéző
(illetve az olvasó) szubjektumot helyezi a mű - mint világértelmezés, „modell” -
virtuális középpontjába. Ez azonban visszahat a szubjektum érzékelésére.
A folyamatszerű ábrázolás összefüggő értelemegészbe helyezi az azt megélő
szubjektumot. (Ennek leírására különbözteti meg Ricoeur az azonosság két ér­
telmét, az idem és az ipse fogalmait26, azt állítva, hogy a narratív identitás azért
őrizhető meg a klasszikus fejlődésregények esetében, m ert a változó lényegű
ipse értelmében teremt azonosságot.27) A folyamatszerúség elvesztése ennek
az értelemegésznek, narratív azonosságnak az elvesztését tükrözi. Ricoeurnek
A tulajdonságok nélküli emberről szóló megjegyzése minden további nélkül
vonatkoztatható a Budára, is: „A szereplő identitásvesztésével tehát összefüg­
gésben áll a történet konfigurációjának szétesése, s még ennél is fokozottabban
az elbeszélés lezárásával kapcsolatos válság.”28 Csakhogy Ottliknál ez a folya­
mat nem olyan radikális, mint Musil esetében, ami abban is megmutatkozik,
hogy a szétesés nem csak a szerkezet - és ezen keresztül az olvasó -, hanem
a szereplő tapasztalataként is megjelenik, beépül az ábrázolt szubjektumba,

25 Uo., 111.
26 ,,[A]z azonosság fogalmában két különböző jelentés rétegződik egymásra: az első, idem ér­
telmében az »azonos« a »tökéletesen hasonló«, az »analóg« szinonimája. [...] A második,
ipse értemében vett jelentésben az »azonos« az őmagaság, az önmaga fogalmához kötődik.”
(Kiemelések az eredetiben.) Ricoeur, Paul: A narratív azonosság, ford. Seregi Tamás, in László
János-Thomka Beáta (szerk.): Narratívák V, Budapest, Kijárat, 2001. 15.
27 Uo., 19.
28 Uo., 20.

123
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

minek következtében a történet felépítésének kaotikussága sem olyan alapvető.

A kettő összefüggéséről állapítja meg Ricoeur: „De hozzá kell tennünk, ami­
lyen mértékben az elbeszélés közelít a szereplő azonosságának eltörléséhez, a
regény is ugyanannyit veszít sajátos narratív jegyeiből.”29 Ezt kapcsolja össze
Szegedy-Maszák Mihály a művészetfelfogás átalakulásával: „A Buda írásmódja
kétségkívül eltávolodást jelent mind a fölvilágosodás, mind a romantika nagy
múltú s még a huszadik században is élő hagyományától. A nevelési célzat s a
szerves egészet alkotó műalkotás eszményét az avantgárd szelleméhez közelebb
álló felfogás váltotta fel: a művészet az esetlegességgel és a széteséssel kerül
kapcsolatba, a felbomlás a kor lenyomatának, kézjegyének minősül.”30
Ennek a következménye az is, hogy - noha az Iskola a határonban is felosztja
az elbeszélést - a Buda ban sokkal radikálisabb lesz a narrációnak az érzékelés,
az emlékezés és az értelmezés szintjeire bomlása. Az, hogy nem szervezi folya­
m at a szereplők belső világát (az egyetlen kivételről a későbbiekben még szó
lesz), láthatóvá teszi, hogy a narráció szintjei a szubjektivitásnak eltérő tapasz­
talatait rajzolják meg. Az emlékek hely-, pontszerű, felidézett szubjektivitások
sokaságát rajzolják meg, amelyek identitása az azonosságok és különbözősé­
gek, a „ráismerések” játékában újra meg újra megkérdőjeleződik. Ugyanakkor
ezeknek a szétszórt szubjektivitásképzeteknek a kifejthetetlensége, megragad-
hatatlansága mutatkozik meg képszerűségükben, amely ellenáll az értelmezés
verbalitásának („de a látványnak mindig van egy kis láthatatlan többlete, amit
érzel tisztán és biztosan, és ez a milyensége néha változik, és ettől másféle lesz
az egész. [...] [Vjagyis, ha ugyanúgy megvan is és ott van, ahogy a térképedre
festetted, nagyon sokszor egyáltalán nem ugyanolyan. [...] De hát nincs nevük.
A dolgok érezhető tartalma, a láthatón-hallhatón kívüli” [76-77 - Kiemelések
tőlem: P. Á. K.]). A felidézett szubjektivitásoknak ezt a pontszerű tapasztalatát
kiegészíti az emlékező-elbeszélő utakat kereső, a pontokat összekötő, összefüg­
géseket teremtő tevékenysége: „Túl sok, de az ember mégis számon tartja a túl
sok micsodát, tájékozódás nélkül, m ert ebből tevődik össze az élete, s hogy el
ne felejtse, kénytelen rendbe rakni, csoportosítani, elválasztani, összekapcsolni,
valahogy elrendezni őket” (199). Ezek az utak azonban - szemben a fejlődés­
regényt szervező kronotoposszal - hangsúlyozottan utak hálózatát jelentik,
nem az ember által bejárandó utat, hanem potenciális lehetőségek útvesztőjét.
Mindez együtt magának a szubjektivitás érzékelésének is egy utak hálózataként
érzékelt labirintusszerű város rizomatikus tapasztalatát kölcsönzi. A modern és
a posztmodern város- és szubjektumképzeteket pedig épp az áttekinthetőség,
rendezettség és áttekinthetetlen hálózatszerűség mentén különbözteti meg a
29 Uo.
30 Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik, i. m., 157.

124
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

szakirodalom. Bókay Antal így összegzi a többek közt Walter Benjamin, Georg
Simmel esszéiben kibontakozó modern várostapasztalatot: „A modern város a
térkép városa, az utcák leképezése, a csatornahálózat, az elektronikus vezetékek
formája, a társadalmi osztályok térbeli megosztása [...]. A modern városban a
szerkezet alapviszonyai, az utcák nevet kapnak, és ez valami allegorikus leképe­
zési lehetőséget [...] ad a struktúrának.”31Ez a tér kapcsolódik össze az autonóm
individuum modern meghatározásaival. Ezzel szemben a posztmodern város a
szétszórtság, a heterogenitás, az áttekinthetetlenség térmetaforája:

„Walter Benjamin is továbbírja Baudelaire-t [...] utolsó művében, a Passzázsokban

már egy mai város-élményünket továbbfűző posztmodern tér-képzetet bont ki: egy­
szerre érzékeli a rend, a térkép törekvését a létezésre, és elkerülhetetlen megbomlását
a valóságban. A város terében, a város-lakó lelkében a rend vágyának felszínessé­
ge mögött törések, szakadások kivédhetetlen mélysége mutatkozik. A város, illetve
annak egy sajátos formája, a passzázs már labirintus, nem térkép, hanem a térkép
ellentéte. [...] Megnyílik valami befele forgó végtelen spirál, az identitás abbahagy-
hatatlan kutatása, egy olyan keresés, amely csak saját lezárhatatlanságának, ered­
ménytelenségének tapasztalatához jut.”32

Pontosan az itt leírt kettősség jellemzi a Buda igyekezetét is. A modern város
és szubjektum ieltérképezésének, rendezett felépítésének a vágya, és az ezzel
szembeállított, szétszórtság, labirintusszerűség, kibogozhatatlanság posztmo­
dern tapasztalata: „A posztmodern város-lét átfogó kérdései mindig ebben az
ellentmondásban, a modern város rendje és a rend kreatív megbomlása kettősé­
gében jelentkeznek.”33 (Ezt a kettősséget ragadja meg, és állítja az átláthatóság/
megismerhetőség, illetve az áttekinthetetlenség dimenziójába de Certeau fent
említett tanulmánya.)
A posztmodern város és szubjektumképnek a rendezettség iránti vágya és
a labirintusszerű áttekinthetetlenség tapasztalata közt húzódó ellentmondá­
sossága kiterjed az időtapasztalatra is. Maga a város szimbolikája eredendően
magában foglalja a heterogenitás és az időre való kiterjesztésének, az idő tér-
beliesítésének tapasztalatát. Jurij Lotman így ír erről:

„A város bonyolult szemiotikái mechanizmus, a kultúra generátora. Ezt a funkciót

azért képes betölteni, mert különböző felépítésű és heterogén, más nyelvekhez és
más szintekhez tartozó kódok és szövegek olvasztótégelyeként működik. Bármelyik

31 Bókay Antal: A város, i. m., 7.

32 Uo., 9-10.
33 Uo., 10.

125
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

város éppen elvi szemiotikái poliglottizmusa miatt válhat különböző [...] szemioti­
kái kollíziók színterévé. Különböző nemzeti, társadalmi, stiláris kódok és szövegek
metszéspontjában elhelyezkedve a város különféle hibridizációkat, átkódolásokat,
szemiotikái fordításokat valósít meg, amelyek az új információk nagy hatékonyságú
generátorává változtatják a várost. Az ilyen szemiotikái kollíziók forrásának nem
csak a különféle szemiotikái képzetek szinkronikus elhelyezkedése bizonyul, hanem
a diakrónia is.”34

Hasonlóképpen időbeli labirintusként rajzolja meg Buda képét Ottlik is, olyan
útvesztőként, amely a felidézett (többszemélyes) emlékek által teremti meg az
emlékező szubjektumot és viszont, olyan városként, amelyet a múlt, az emlé­
kek teremtenek meg. Ezzel függ össze ennek a város- (és szubjektum-) képnek
a nyitottsága is: mind jobban kiterjed, magába kebelezi Pestet, Monostort, sőt
Kecskemétet is. Ily módon a Buda rendet és áttekinthetetlenséget szembesítő
térfelfogása az emlékezéstechnikán keresztül beépül a regény idő- és szubjek­
tumképébe, és lezárhatatlanná, illetve elrendezhetetlenné teszi: „A modern
város grammatikája, szerkezete mögött meghúzódó, azt dekonstruáló poszt­
modern város azonban veszélyeket is hordoz. Sokan elveszíthetik útjukat a la­
birintusban s közben elveszítik önmagukat is, sokan vannak, akik körül csepp­
folyóssá válik a rend, a saját élet kerete szétszéled.”35
Tapasztalata a regény nemcsak folyamatában: a festmény befejezhetetlen-
ségében, a világ érzékelésének „tarka gubanccá” való szétesésében mutatkozik
meg, hanem felszín és mélység szembeállításában is. Magának a „hálózatnak”,
„szövedéknek”, a „térképnek” fontos jellemzője a felületi, felszíni szerkezet.
Ezt ellenpontozza a világ (és a világot megtapasztaló én) megragadhatatlan,
kaotikus mélységének sejtése. Ez mindenekelőtt a szavaknak, az általuk fel­
állított hipotéziseknek („geometriáknak”) és az általuk elérhetetlen mélyben
húzódó összefüggéseknek, értelmeknek a szembeállításában jelenik meg: „Amit
mondani akart, az minden volt, csak nem hülyeség. Egy szoba az emeleten. Itt
megállt: világos volt, hogy további szavakkal nem fogja tudni ennél világosab­
ban elmondani. [...] Ha hozzátesz szavakat, figyeld meg, Bébé, azzal nem lesz
több [...]. A hülyeség itt a szavak viselkedése, nem Lexié. Az elnémulás még
tud mondani valamit, a szavak nem: csak szétmaszatolni tudják azt is, ami
megvan” (177-178). Ez a mélység az ingovány már említett képzetével társul:
az egyrészről a feltérképezhetőség, rendezettség illúzióját ébresztő, másrészről
otthonos, megismerhető város és a lakhatatlan, járhatatlan ingovány képe egy­
másra vetül, mint a lakhatatlanból az emlékezés és értelmezés tevékenységével
34 Lotman, Jurij: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái, i. m., 195-196.
35 Bókay Antal: A város, i. m., 10.

126
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

megteremtett rend által lakhatóvá varázsolt tér, amelyet ugyanakkor m indun­

talan fenyeget az elnyeletés veszélye. Ez a regény által megrajzolt szubjektum­
képzetet még bonyolultabbá teszi. Egyrészt - az emlékezés tevékenységével -
tudatosan megépített, utakkal behálózott város teréhez teszi hasonlóvá. Ez az
utakat, asszociációkat teremtő tevékenység a nyelv - kétes értékű - megnevező
képességéhez kapcsolódik. Másrészt a mélyben, a nyelvi felszín alatt, lakatlan,
kietlen, kiismerhetetlen ingoványhoz hasonlítja, amelybe levezetnek az em­
lékképek gyökerei, de ezek soha nem lesznek feltárhatóak a szavak számára.
Ezzel a szétszóródással, hálózatszerűséggel, mélységgel szembeszegül az ér­
telmezés tudatos erőfeszítése. Gyakorlatilag - ahogy a folyamat - a narratíva
megszűnik értelemképző lenni, az általa terem tett narratív identitás eltűnik,
úgy válik hangsúlyossá az ezt a folyamatot értelmezni próbáló metanarratíva,
ami megpróbálja megrajzolni ennek a városnak a térképét, felállítani a mo­
delljét, egyszersmind helyreállítani az én, az élet tapasztalatának egységét.
Ugyanakkor az értelmező elbeszélőnek - noha ezt a regény szerkezete háttérbe
szorítja, alig érzékelhetővé teszi - mégis van egy folyamatos történetszerűsége:
a kép megfestésének, az értelmezésnek a kudarctörténete, amelynek forduló­
pontja, határtapasztalata valahol Márta halálának és az „urológiai éjszakáknak”
a környékén következik be. Ez a narráció szintjén is megteremti a fenti ellent­
mondást: ez a történet egyrészről, önmagában, kirajzol egy narratív identitást,
ugyanakkor, mint metanarratíva, a szétesés élményének tapasztalatára vonat­
kozik. A térképzetekhez hasonlóan egyszerre konstruálja és dekonstruálja az
elbeszélés szubjektumát.
Ebből a szempontból érdemes közelebbről megvizsgálni azt, hogy ez után
a fordulat: a „színes gubanccá” széteső élet tapasztalata után hogyan változik
meg a regény világa. Ugyanis elmondható, hogy a műnek ez a része az elbeszélés
„mélypontja” (maga is egyike a határtapasztalatoknak), mégsem ez a végpontja
a regénynek. A szétesés tapasztalatának első, részletes leírása után, a Szövet­
tani vizsgálat című fejezetben, a regény textúrája érezhetően megváltozik: az
értelmezés háttérbe szorul az emlékezés lesz a meghatározóbb, amit jól tükröz
az idézett, többször naplószerű részek megjelenése (Medve kézirata, M árta
naplója, Bébé „papírfecnijei”). Erre a változásra, az egyberendező szándék si­
kertelenségére és a rögzítés töredezettségére maga a regény is reflektál, a kép
kudarcának, a „szétesésnek” a második, utólagos felidézésében:

„Nagy vásznad, az Ablak összegzés lett volna, de a M árta-nélküliség talajának fejet­

len zűrzavarában abbahagytad. Fenyegetett, hogy a szálak összegabalyodnak, színes
gubanccá, és kezdenek esni, esni szét. M egpróbáltad vá zla tsze rű karcok, m etszetek
grafikus so ro za tá va l összegezni, egyenként a szálaidat. Elölről kezdve, m ég London-

127
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

ban, »valam i van«, látvány, szag, tapintás. Bölcső, anya, szoba lépcső, utca, tér, híd,
folyó, Buda" (3 3 6 -3 3 7 - K iem elések tőlem: P. Á. K.).

Ezt követi az egykori hajnali szürkületek hangulatának, érzésének újra megta­

lálása az utolsó fejezetben. Ez a pont valóban tekinthető végpontnak (ha nem
is ezek a regény utolsó szavai): ezt érezteti az élmény leírásának jelen ideje.
(Azt, hogy ez nem véletlen, bizonyítja, hogy néhány oldallal később így hivat­
kozik rá a szöveg: „Nem emlék volt, hanem érzés - érzés a jelen pillanatban”
[358].) Ugyanakkor az ehhez fűzött kommentárban, a „megtalált boldogság”
elemzésében egy új lehetőség, értelmezés születik: a mű nyitottságának, lezár-
hatatlanságának felvállalása. Ebből a szempontból az, hogy az utolsó rész egy
súlytalan, véletlenszerűen megválasztott emlék felidézése, gesztusszerűnek is
tekinthető. Érdekes adalék lehet ehhez az, hogy Medve a Lexiről szóló kéziratá­
ban utal Flaubert Érzelmek iskolájának nagyon is hasonló gesztust felhasználó
befejezésére: „Mindent itt kell hagynia. Nem jön vissza soha, a holmija itt vész.
És miért, miért? Érdemes? M int abban a francia regényben - azt is itt kell
hagynia - mondja a hős a végén, a sikertelen bordélyházi látogatásukról: Ez
ért még a legtöbbet” (289). Ez többet sejtet, mint véletlenszerűséget, befejezet-
lenséget. Sokkal inkább az esetlegesség, a nyitottság tudatosan felvállalt jelévé
teszi a regény végét, amiben ugyanakkor ott sejlik - az olvasó számára nyitott
jelzésként - az emlékező tere: a megtalált hajnali utca képe.36
Rend vagy rendetlenség, modern vagy posztmodern, az Iskola a határonhoz
mérhető remekmű vagy kudarc? Nem csak a Buda recepcióján végigtekintve
oszlanak meg erről a vélemények, hanem magát a regényt olvasva is nehéz
- még önmagunknak is - választ adni ezekre a kérdésekre. Az Iskola az „elbe-
szélhetetlent” mégis elbeszéli, a szinte összefoghatatlant egy alig követhetően
bonyolult rendbe foglalja, a Buda ehhez képest heroikus és sikertelen kísérlet
- a modernség oldaláról nézve. Ugyanakkor a kísérlet épp arra vonatkozik, hogy
a modernségnek a felszín mögötti rend modelljét megteremtő igyekezetével
szemben a szétszóródás, az egybefoglalhatatlanság posztmodern tapasztalatát
az olvasó értelmezése felé forduló nyitott folyamatokkal, a káoszt modelle­
ző „renddel” tegye a regény anyagává. Nem modern mű, hanem posztmodern
szöveg. A két regényről óhatatlanul Roland Barthes „olvasható” és „írható”
fogalma jut eszembe. „Az írható szöveg mi vagyunk írás közben” —mondja
Barthes az S/Z-ben, szemben az olvashatóval, ami maga a már megírt (azaz

36 Ehhez a lezáratlansághoz járul még hozzá az a tény, hogy a Buda végleges sorrendjét Ottlik
jegyzeteiből Lengyel Péter állította össze. Ezáltal Lengyel sorrendje befogadói értelmezésként
részévé vált a műnek, amit a mi (ehhez képest másodlagos) olvasatunk értelmez tovább.

128
 V Á R O S ÉS H A T Á R , T É R K É P ÉS L A B I R I N T U S

befejezett, ezért lezárt, nem végtelen pluralitású) irodalom.37 Az igazi kérdés

ezek szerint tágabb, mint az, hogy jó regény-e a Buda. Gyakorlatilag magát az
irodalomértésünket érinti és a fenti fogalmak segítségével nagyjából úgy írható
le, hogy „irodalom-e az írható”? Ez viszont annak a folyamatnak a tétje, amit
mi, „gyalogos” olvasóként magunk írunk, és amelyet - de Certeau hasonlatával
élve - csak találgathatunk, mert nem látunk át.

37 Barthes, Roland: S/Z, ford. Mahler Zoltán, Budapest, Osiris-Gond, 1997. 15.

129
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE
Tér- és identitásképzetek Lengyel Péter
M acskakő című regényében

Több, Lengyel Péter prózájával foglalkozó tanulmány és recenzió visszatérő

állítása, hogy a Cseréptörés és a Macskakő között valamilyen értelemben for­
dulópont következett be az író életművében.1 Mi is ezt a szemléletváltást, il­
letve az utóbbi regény újszerűségének kérdését fogjuk szemügyre venni a mű
kronotopikus felépítésében és ezzel szoros összefüggésben a benne, általa meg­
mutatkozó identitásfelfogásban. Kiindulópontunk a két regény közös pontja
lesz, ami egyben a tér, az idő és az identitás megformálásának közös pontja is,
az, hogy ez mindkét műben kereséstörténetként jelenik meg. A Cseréptörésben
egészen evidens módon a hős saját élettörténetének, személyiségét megalapozó
múltjának kereséseként a családtörténet és az egyéni életút összefonódásának
motívuma a cselekmény középpontjában áll - ugyanez a motívum a Macska­
kőben a regényszerkezetben tesz szert meghatározó jelentőségre. A későbbi re­
gényben igaz, áttételesebben jelenik meg: egy világraszóló bűntény előkészítésé­
ben és kinyomozásában, amely viszont nem tematikus vagy jelképes értelemben
válik az identitás megtalálhatóságának történetévé, hanem az egyéni történet
és a történelem, az individuális és a kollektív identitás összefüggésére kérdez
rá egy sajátos, sokszálú cselekményszövés és elbeszéléstechnika segítségével.
A tér- és időábrázolás, valamint az emberkép összefüggése a Cseréptörésben
is jól érzékelhető, sőt, mondhatni, annyira nyilvánvaló, hogy épp emiatt nem
tudatosítjuk: ezt a regényt Lengyel Péter a nevelődési regény hagyományába
írja bele,12amelynek kronotopikus szerkezete a cselekményben, a lineáris időben
(és sokszor ezt egy megtett út formájában mintegy jelképesen a térbe vetítve),

1 A teljesség igénye nélkül: Horkay Horcher Ferenc: Kitalált történetek nincsenek, Vár ucca
tizenhét, 1996/2,109-116, Károlyi Csaba: „ellakni, nézelődni”, i. m., 106-109, Molnár Gábor
Tamás: A felejtés visszafordítása, i. m., 143.
2 L. Balassa Péter: Ricercare: keresni, Vár ucca tizenhét, 199612,88-89, Szirák Péter: Emlékezés
és példázat Lengyel Péter, Kertész Imre és Szilágyi István elbeszélő prózájában, in Bitskey
István (szerk.): A népiségtől a posztmodernig. Tanulmányok korunk magyar irodalmáról,
Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi
Intézet, 1997. 71-94.

130
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

illetve az egyén belső változásában, önformálásában, a Bildungban előre meg­

tett út sémájára épül.3 Ezt ebben a regényben kiegészíti egy időben ellentétes
folyamat: a múlt utáni nyomozás története, ami azonban a nevelődésnek mint
az identitás megtalálásának történetébe épül bele.
Ez az időben kétirányú építkezés a Macskakő felépítésében is tetten érhető,
mindenekelőtt a kétirányú, kéthősű cselekményszálakban: a bűntett tervezé­
sének időben előre és kinyomozásának visszafelé tekintő történetében. E két
történet azonban már nem alárendelő, hanem egymást kiegészítő viszonyban
áll egymással, miközben egy tágabb kontextusba, elbeszélő keretbe, és - ami
szempontunkból legalább ilyen fontos - egy tágabb téridőbe íródik bele. Ezek
alapján már magukat adják e kérdések: milyen kronotopikus szerkezet hatá­
rozza meg ezt a regényt? Mi teszi olyan fontossá a millenium-korabeli Buda­
pestet, hogy a főszereplőkkel vetekedő módon a regény egyik „hősévé” válik?
Ez a sajátos kronotopikus szerkezet hogyan hat vissza az identitás képének
megalkotására a Cseréptöréshez képest, és hogyan határozza meg a „szöveg
terét”? A kérdések egyben a Macskakő modernsége, illetve posztmodernsége
körüli vitára4 is reflektálnak, új nézőpontból, a modern, illetve a posztmodern
identitás- és térképzetek tágabb kontextusába próbálják helyezni.

Eg y m á s t k e r e s z t e z ő ír á s o k h á l ó i

„A gyalogosok és vándorok [...] teste egy városi szöveg többé-kevésbé jól

kivehető írásképét követi, melyet ők maguk írnak, anélkül, hogy alkalmuk
volna ezt valaha elolvasni. [...] Az előrehaladó és egym ást keresztező »írá­
sok« hálói, szerző és közönség nélkül, egy sokrétű történetet alkotnak,
m ely m ozgáspályák töredékeiben és térbeli változásokban keletkezik”5

A regény térképzeteinek és ezzel szoros összefüggésben lévő nézőpontjainak

megközelítéséhez elsőként a fent idézett Michel de Certeau fogalmait hívjuk
3 A kérdéshez 1.: Bahtyin, Mihail: A nevelődési regény és jelentősége a realizmus történetében,
i. m., 419-478.
4 Török András: Macskakő, Kétezer, 1994/5, 58, Kulcsár Szabó Zoltán: A történet mint emlék,
Vár ucca tizenhét, 1996/2., 152-163, Bónus Tibor: A korlátozott bizonytalanság, Uo., 199-201,
Visy Beatrix: A macskakő nyolcadik élete. Műfaj, narráció, emlékezet Lengyel Péter prózá­
jában, Budapest, Fekete Sas, 2007, 43-49. De kimondva-kimondatlanul erről szól Radnóti
Sándor egész, Macskakőről szóló tanulmánya: Radnóti Sándor: Valamennyi klasszikus legény,
Vár ucca tizenhét, 1996/2, 92-97.
5 Certeau, Michel de: A cselekvés művészete. Séta a városban, ford. Kovács Krisztina, Café Ba­
bel, 2009/59,16. A tanulmány a konferencia óta önálló kötetben, új fordításban is megjelent:
Certeau, Michel de: A cselekvés művészete, i. m., 118-119.

131
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

segítségül. De Certeau kétféle alapvető térképzetről beszél: a geometria vizu­

ális, elméleti konstrukciójáról, ami nézőpontként tulajdonképp - magyarítva
- a madártávlati perspektívát jelenti, ahonnan „Isten tekintetévé válunk”.6 Ez
szükségszerű eltávolodást és tér fölé emelkedést jelent. A geometrikus térképzet
igazi tükrözője a térkép, ahol személyes nézőpontunktól eltekintve láthatjuk át
például egy város képét. Ettől merőben eltér a gyalogos perspektívája által meg­
határozott térbeliség, amely nem a vizualitáson, hanem a cselekvésen alapul,
épp ezért az általa kialakuló tér-képzet vagy inkább térérzékelés „átláthatatlan”
és „vak”.7 A geometrikus térképpel ellentétben ennek nyomán - de Certeau
kifejezésével - egy „gyalogló város” képe alakul ki. De Certeau megkülönböz­
tetéséhez hozzátehetjük, hogy a kétféle térképzetnek van egy rejtett időbeli di­
menziója is: a vizuális és elvont geometrikus tér eredendően statikus, amelynek
időbeli kiterjedést csak a szemlélő befogadásának időbelisége ad, míg a gyalogos
tapasztalata elsősorban nem képi jellegű, hanem a mozgás időbeliségéhez kö­
tött, alapvetően történetszerű. Az általános térképzetet a nézőpontra lefordítva:
a geometrikus perspektíva az objektivitás benyomását kelti, míg a gyalogosé
egyet jelent a perspektívák individualizálódásával, szubjektivizálódásával (ezzel
együtt pluralizálódásával), illetve a térmegismerés mozgást feltételező dinami-
kusságával, időbeliségével, narrativizálódásával. Lengyel Péter szempontjából
ezt a gondolatot az teszi különösen relevánssá, hogy - mint a mottóban is
láthatjuk - de Certeau ezt metaforikusán szövegalkotó eljárásként értelmezi,
ahogyan a regényben nagyon sokféle értelemben valóban ez történik. A mil­
lennium-kori Budapest képét mindenekelőtt ezek a „gyalogló” perspektívák
alkotják meg: a szereplők által megtett utak során bontakozik ki az épülőfélben
lévő város, annak reprezentatív helyei és rejtett zugai egyszersmind a cselek­
mény színhelyei, mozgásukat meghatározó terek. E nézőpont szubjektivitását és
szükségszerű pluralitását tükrözi az is, hogy nem csak a főhősök szemével látjuk
ezeket a helyszíneket, hanem kisebb-nagyobb szerepet játszó figurákéval is: Bu­
borék, Knorr szabó lánya vagy épp Baumgarten, a zsebmetsző szemével. Ezen
a szinten tér és történet megalkotása, épp a nézőpontok egyénhez és cselekvés­
hez kötöttsége folytán szinte egyet jelent (ezen a ponton visszautalhatunk de
Certeau képzetére a „gyalogosok és vándorok” útjai, „írásai” nyomán kialakuló
„városi szövegről”). Ugyanakkor emellett a regényben jelen van egy első látásra
mindentudónak tűnő elbeszélő, aki mintegy térben és időben kívülről, retros­
pektív nézőpontból meséli el a gyémántrablás történetét csakúgy, mint a világ
és az ember keletkezésének történetét. Az ő szemszögéből nézve mindezen
történetek tere és térré váló ideje kívülről, vizuálisan, „geometrikusán” jelenik
6 Uo., 16.
7 Uo., 17.

132
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

meg: ennek az elbeszélésnek az alapvető vizualitását jól tükrözik a gyakori fil­

mes utalások, perspektívák (ugyanakkor ennek a mesélőnek is megteremtődik
a maga „gyalogosan” bejárt budapesti tere).
Mindez önmagában nem lenne olyan érdekes, ha a regény nem tenne kí­
sérletet ezeknek az „előrehaladó és egymást keresztező »írások«”-nak a „ki-
betűzésére”, méghozzá háromszorosan. A tervezés és az ezzel ellentétes nyo­
mozás a cselekmény szintjén tulajdonképp ennek a gyalogosok útjai által írt
tér-idő-cselekvés-hálónak az átlátására, uralására, tulajdonképp olvasására és
(elő)írására tett kísérlet: nem véletlen, hogy a rend, a tervezés és ennek rész­
letei, az időpontok, helyszínek, nyomok motivikus jelentőségre tesznek szert.
„Dajka doktort egy év munkája, előzetes adatai, sejtései készítették föl e pilla­
natra. [...] Ez meghatározó lesz a hátralévő életére. Itt nincs mellébeszélés, az
ujjnyom a közvetlenül érzékelhetőnek a tartományába tartozik. Mintája lehet
a tény műfajának. (Amivel a történetünkben dolgozni kívánunk.) Mérhető,
egybevethető, cáfolható. Fényképezhető” (495).8 De épp így a „kibetűzésre”
tett nagyszabású kísérlet maga a történet elbeszélése - nem csoda, hogy a
nyomozással-tervezéssel metaforikusán is, illetve a főszereplők szintjén is
többszörösen azonosítódik. „Utána előkotorja a kis fekete zsebkönyvet, leül
egy mulatóasztal sarkához és gondos mérnökbetűkkel az első üres oldal tetején
egymás mellé jegyzi: Mikor? Hol? Hogyan?Ki? Mit? (A bűntény sem különbözik
a történettől, mint láthatod: ki kell bogozni)” (206).
Ebből az összetett elbeszélésből alakul ki a regény jellegzetes kronotoposza,
az egyéni utakat, történeteket összegabalyító kereszteződési pont képe, egy­
szerre térben, időben, cselekményszerkezetben és elbeszélésmódban. A ke­
reszteződési pont m int kronotoposz nyitott és plurális: ellentétben az út
kronotoposzának individualitásával, átmenetet képez a tér, a cselekmény (és
az általuk megjelenített identitás) individuális és kollektív értelmezése között.
Mint látni fogjuk, Lengyel Péter számára épp ez az átmenet lesz az érdekes.
Ugyanakkor ez a pluralitásában és nyitottságában feltétlenül a posztmodernre
jellemző térképzet Lengyel Péter regényében - talán inkább a modernségre
jellemző módon - minden elbizonytalanító effektus ellenére is egy határozott
középpontot jelöl ki, nem szétszóródó hálózat képét rajzolja meg.9

8 A szövegben megadott lapszámok az alábbi kiadásra vonatkoznak: Lengyel Péter: Macskakő,

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.
9 Ez a plurális értelmezésekből létrejövő középpontba: megragadható értelembe, rekonstru­
álható valóságba vetett hit jellemzi Lengyel motivikusan visszatérő nyomfogalmát (1. előző
idézetünket: „a közvetlenül érzékelhetőnek a tartományába tartozik. Mintája lehet a tény mű­
fajának”). Ez pedig - és itt vitatkoznék Visy Beatrix nézetével - alapvetően eltér attól a közép­
pont nélküli, jellegzetesen posztmodern felfogástól, ami Derrida végtelenül el-különböződő,

133
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

Sz im b o l ik u s a n m e g a l k o t o t t v á r o s

„A város szövete tehát fizikai helyekből, kulturális elképzelésekből és nar­

ratív terekből fonódik össze, hiszen az épületekbe kulturális reprezentáci­
ók és elképzelések is beleépülnek, ugyanakkor a megépült terek tapasztala­
tokat, interpretációkat generálnak. Ez a kettősség szükségessé teszi, hogy a
fizikai értelem ben vett város fogalma m ellé a m egélt, az elképzelt, a bejárt,
a leírt, azaz a szim bolikusan m egalkotott város fogalmát helyezzük.”101

Ez a középpont a „szimbolikusan megalkotott város”: Budapest az Ezredéves

kiállítás idején, Pór Péter kifejezésével „nyitott térkép”,11 ahol a tér- és időbeli
„összetartó utak” találkoznak: „A magyar polgárnak könnyen tám adhat olyan
benyomása, hogy minden út a pezsdülő Budapestre vezet. Minden lehetőség
a miénk volt. [...] Ide árad, menekül, seregük az ember, életet, kalandot és
boldogságot hajszolva az ország hatvanhárom megyéjéből - neked tizenkilenc
- és fél Európából (neked fél). Máshol vagyunk a térképen abban az évben”
(93). Ugyanakkor ez a kereszteződési pont nagyon sokrétűen értelmeződik a
regényben. A téma szintjén, mint különböző emberek életiítjainak kereszte­
ződési pontja, nem csak Dajkáénak, a nyomozást vezető vizsgálóbíróénak és a
bűntényt kitervelő névtelen „negyedikének”, hanem a nyomozás és a bűntény
számos résztvevőjének és érintettjének: a kasszakirályénak, Buborékénak, Bórá­
énak, a Macska tulajdonosnőjének, a Baroneszének. Az ő életútjaik összefonódó
szakasza alkotja a cselekményt, járásuk-kelésük a város képét (Italo Calvino
kifejezésével ebből áll össze a regény „narratív tere”): az utcák, épülőfélben
lévő terek, sikátorok és passzázsok, a Világkiállítás színhelye, a Liget, vendég­
lők, hónapos szobák, mulatók, mindenekelőtt a jelképessé váló Macska (erről
még lesz szó). Ez a sokszálú és sokszereplős történet önmagában is jelképes: a
korabeli Budapest társadalmi rétegzettsége, nemzetiségi összetettsége tükrö­
ződik benne, ahogy ezt a mesélő sokszor ki is mondja. De Budapest nemcsak
mint különféle társadalmi rétegek találkozási pontja jelenik meg, hanem egyes
helyszínei úgy is, mint „temporális helyek” a történelmi korok kereszteződési
pontjai.12Ez legkézzelfoghatóbban az utcanevek változásának folytonos felidé­

hiányt, távollétet feltételező nyomfogalmában jelenik meg. Visy Beatrix: A macskakő, i. m.,
8 - 11.
10 Italo Calvino: Le cittá invisibili. Prezentazione dell’autore, Milano, Mondadori, 2002, IX-X.
Idézi: Szentpéteri Márton: Térpoétika, Helikon, 2010/1-2, 12.
11 Pór Péter: Univerzum, nyitott térkép, búcsú, in Radvánszky Anikó (szerk.): „Figyeljétek a me­
sélő embert” Esszékés tanulmányok Lengyel Péterről, Budapest, Ráció Kiadó, 2013. 27-37.
12 Radvánszky Anikó hivatkozik Lengyel Péter Cseréptörése kapcsán az „emlékezet helyeire”.
Ezek a Macskakő-beli helyszínek éppúgy a regény „lieux de mémoire”-jainak tekinthetők.

134
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

zésében érhető tetten a regényben (bizonyítva, hogy nemcsak épületek, de utcák

is kulturális reprezentációkká válhatnak). Még érdekesebb azonban ott, ahol
az emberi sorsokkal is összeszövődik a tér és a történelmi idő megjelenítése:
„A dohos és fényes, utcai és udvari, budai és pesti otthonokban, hivatalokban,
bűntanyákon, gyári csarnokokban és üres telkeken, ha mást nem felmenőik­
ben a város kövét-sarát és aszfaltpáncélját tapossák azok az emberek, akikkel
a Kismedve bár évében dolgunk lesz majd. S akik még nem, a hatvanhárom
megyében készülnek rá, hogy tisztázatlan gerjedelmeiktől űzve, ködös remé­
nyektől vonva a városba vándoroljanak” (94). Az életutak és a történelmi idő
találkozásának kiemelt pontja a családtörténet: a felmenők története, akiknek
találkozása újabb kereszteződési pontokat jelöl ki (a regény nyitott, a határokat
kétségbe vonó szerkezetére jellemző, hogy ezt többek közt a Macskakő határain
túlmutató, az életműben összefüggéseket teremtő intertextuális utalásokkal
teremti meg, mint az előbbi idézetben is). Ezáltal válik Budapest a történelem
és az egyén találkozási pontjává:13 a város történetét épp ez a sokszínű népes­
ség írja, és viszont: az ő sorsukat a város adta lehetőségek alakítják. De ilyen
találkozási pont a családtörténet értelmében az egyén maga, akiben különféle
életutak, sorsok, történelmi tapasztalatok és nemzetiségek találkoznak, egy
heterogén identitás képét alakítva ki:

„Felmenők. O tt van Gomba Emil m iniszteri osztálytanácsos, aki későbbi adoptálá­

som révén előre keltezett szépapádnak m ondható. Próbaméréseket és mederkutatást
végez az A l-D unán. [...] Ő a nagyapja Vargha dédanyádnak, a szikár, feketeruhás
m atrónának, aki kilencedik évtizedére, amikor m egism erkedtem vele, friss volt, ér­
deklődött, m indenről tudott [...]. Zűrzavaros ez a m i családunk. A befogadó, más
nincs az én oldalam on. S em ellett akad fegyvercsem pész a háború utánról, amerikai
nagybácsi és fizikus. Elek apó, a M esem ondó, akad boxbajnok” (9 8 -9 9 ).

Ezt helyezi tágabb kontextusba az ember eredetéről mesélt történet.

Ez a sokrétegű cselekmény, tér- és időábrázolás alakítja ki a regény szövegterét,
ami ugyancsak találkozási pontja az eseményszálaknak és elbeszélő hangoknak.
Maga az egész történetet mesélő narrátor többször is reflektál erre, amikor
„tágas, szellős csarnokhoz” hasonlítja művét, amelyben „ellakni, nézelődni,
ide-oda járni” (64) lehet.14 Az egész regénynek ez a kereszteződési pont sé­
Radvánszky Anikó: Loci memoriae. Az emlékezés tér- és időbeli alakzatai Lengyel Péter Cse­
réptörés című művében, in „Figyeljétek a mesélő embert”, i. m., 276-288.
13 Visy Beatrix a regénytérnek ezt az identitásmeghatározó szerepét Jan Assmannak a kulturális
emlékezet formáiról írott tanulmánya alapján elemzi. Visy Beatrix: A macskakő, i. m., 56-60.
14 Lehetetlen itt nem érzékelni az intertextuális kapcsolatot Ottlik Bwdájával, amely „levegős
labirintusnak” nevezi saját szövegterét.

135
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

májára való felépítése teszi visszatérő kérdéssé a kezdet problémáját, illetve

bizonytalanítja el a regény befejezését. Ez az elbeszélésszerkezet ugyanis csak
a középpontot rögzíti, sem a múltban, sem a jövőben nem jelöli ki az előzmé­
nyek és a következmények leírásának végső pontját: a „kezdet” épp úgy lehet
egy fiumei betörés, ahol a bűntény résztvevői megismerkednek, mint magának
Budapestnek, az embernek vagy a világnak a keletkezése:

„Egyáltalán-, kiben volna annyi eszeveszett vakmerőség, hogy azt mondja: eddig
és eddig kell előrekanalazni az időben, ahhoz, hogy a történetek kezdetét megleljük?”
[...] „Kezdenénk a világegyetem húszmilliárd évvel ezelőtti születésénél. [...]
A célunk: minél gyorsabban eljutni a történetünk lehetséges kezdeteihez, felismer­
hető idő-helyeinkhez, szereplőinkhez. A Kismedve bár előtti villamosmegállóba. Az
Ötödik Buda alá. A Macska titkos hátsó traktusába, ahol a vizsgálóbíró nekifogott,
hogy kinyomozza a téglás gyilkosságot” (195, 200).

Lengyel Pétert azonban nemcsak a történetek, sorsok, emberek, korok találko­

zási pontjának leírása érdekli, hanem a köztük lévő átjárások, a (szó szerint és
átvitt értelemben vett) hely rétegzettsége: az időbeli rétegek egymásra rakodá­
sa, az építések és bontások, az átnevezések története, az egyéni és a kollektív
identitás között közvetítő családok alakulástörténete, mindezek heterogenitása
(kétségtelenül e körbe tartoznak az intertextuális utalások is, amelyek a fikció
és valóság határainak elbizonytalanítását eredményezik. Akárcsak a regény
néhol dokumentumszerű pontosságra törekvő részei, amit persze ellenpontoz a
„ponyva” szenzációhajhász, a műfaj kliséit felhasználó szövege). Ez a heteroge­
nitás teszi elkerülhetetlenné a regény hőseinek többes számát, cselekményének
szerteágazását. Ennek a rétegzettségnek az érzékeltetésére szolgálnak sok he­
lyütt a mesélő hang kommentárjai, zárójeles kiegészítései, másutt a szimultán
elbeszéléstechnika (a cselekmény hangsúlyos helyein: az elején, a befejezésben
és a „téglás gyilkosság” kitörő vihara idején).
Ezt a rétegzettséget jelképesen térbe vetíti a cselekmény középpontjában
álló Csacska Macska lokál ravasz felépítése: egyrészről tisztes polgári látsza­
toknak megfelelő családias vendéglő és café chantant, másrészt rejtett, labi­
rintusszerű folyosókon megközelíthető mondén vörös szalon, pikáns műsor­
ral, „háziasszonykákkal”, szivarfüsttel és körömcipőből szürcsölt pezsgővel.
Hivatalos, erkölcsös és titkos, alvilági, illetve megengedett és elfojtott egymást
kiegészítő viszonya válik itt a tér megalkotójává. És ami igazán izgalmassá teszi,
a cseles kürtőrendszeren átszűrődő közös zene: „A zene ugyanaz és mégsem
ugyanaz. A bohókás, könnyű muzsika ebben a légben s a zaklatott női hang­
gal megtetézve: ösztönökre ható, fergeteges, érzéki dal, melyet a pocsétányi

136
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

színpadon az új kor s erkölcs példátlanul buja tánca, az eredeti francia kán-kán

kísér” (154).
Hasonlóképpen jelképesen összetett motívumhálót alkotnak a főszereplők
alakjai, csak épp ellenkező előjellel: míg a Csacska Macska egyetlen hely álcája
alatt kettőt működtet, addig a három önálló személyiség - Dajka vizsgálóbíró,
a bűntényt kitervelő zongorás „negyedik” és az elbeszélő figurája - látszata
mögött a rejtélyes, hasonmástörténetekre emlékeztető átjárások egyetlen he­
terogén, többlényegű szubjektum körvonalait rajzolják ki. A hármuk közötti
kapcsolat nem szimmetrikus. A nyomozó és a kitervelő viszonya egyértelmű
ellentét, fény-árnyék viszony. Ez mindenekelőtt a Macska kettősségéhez hason­
ló: míg a „negyedik” sötétben és titkon szövi a bűntény szálait, addig a vizsgá­
lóbíró minden igyekezete a rendezésre, a megvilágításra, a felderítésre irányul,
míg egyikük a társadalmi szabályrend, a törvények ellenében dolgozik, addig
a másik épp ennek képviselője. Emellett azonban vannak utalások bűnöző és
nyomozó egylényegűségére is: „Járom a várost, ahogy a vizsgálóbíró. Hevesen
érdekel a fertő, a bűn, polgártársaim esendősége, akárcsak őt. Látom ugyanazt.
Egymásért és egymásból élünk” (56). Ugyanakkor mindkettejük alakja párhu­
zamos valami módon az elbeszélő figurájával, akit ily módon furcsa kétlénye-
gűséggel ruháznak fel. A Dajka doktor és a narrátor közötti összeköttetéseket a
nyomozás és a történetmesélés az előbbiekben m ár idézett párhuzamai terem­
tik meg. Ennél is mélyebb és közelebbi a mesélőnek a rablás szellemi atyjával
való kapcsolata, hiszen mindkettejük elbeszélése első személyű, ami kibogoz­
hatatlanul összegabalyítja a történet és a narráció szálait. Itt már nincs is szük­
ség párhuzamok vonására, egyes sorok (például: „ilyen a sorsom, a leselkedés,
rejtezés elválaszthatatlanul hozzá tartozik” [161]) minden különösebb jelölés
nélkül is kétértelművé válnak. Egészen az elbizonytalanító befejezésig, ahol
kibogozhatatlanná válik, hogy kinek a hangja mondja ezeket a sorokat: „A sors
úgy akarta, hogy ott legyek majd azon a kései napon, amikor M arton főfelügye­
lő, minden utólagos tudásával fölszerelkezve egyetlen folyamatos történetben
a helyükre illesztette a mozaik megtalált darabjait” (435). Ennek az összetett
személyiségképnek az alkotóiról sokat elárul egymáshoz fűződő viszonyukon
kívül a térrel való kapcsolatuk. Dajka vizsgálóbíró társadalmi rendet képviselő
alakja összhangban áll térhez- és időhöz kötöttségével, az adott korba, világba
való belegyökereződésével. Ezt szinte ellenpontozza az elbeszélő szabadsága,
ami a történet szintjei és a történelem korszakai között szabad átjárást biztosít
neki. Ez teszi számára lehetővé a saját perspektívájától való elszakadást, a kvázi
mindentudó pozíciót, az operatőri (geometrikus) perspektívát. Ugyanakkor,
a „Most” idejének és terének ő is rabja. Ehhez képest furcsa átmenetet képez
a névtelen „negyedik” figurája: állandó bujkálása, vándorlása sajátos térbeli

137
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

szabadságot kölcsönöz neki, ami aztán a fantasztikum határait súroló időbeli

szabadságként értelmeződik a regény bizonyos pontjain: hódoltság korabeli
komédiássá változik át, a történet végén pedig mintha saját halálát is túlélve
egyesülne az elbeszélő alakjával. Hogy továbbléphessünk, ennek a rejtélyes fi­
gurának a megfejtéséhez kell kulcsot találnunk.

„Ez AZ ISMERETLEN NEM M ÁS, M IN T A KÓSZÁLÓ”

„Poe híres novellája, A töm eg em bere, m in th a röntgenkép volna egy

detek tívtörtén etről. A körülvevő szövet, am i a b ű n esetet teszi, nem
látszik. Csak a váz marad meg: az üldöző, a lon d on i töm eg, s egy ism e ­
retlen, aki úgy irányítja útját, hogy soha ne kerüljön ki a sokaságból.
Ez az ism eretlen nem más, m int a Kószáló - a kószáló nagybetűvel.”15

Walter Benjamin gondolatmenete a 19. század „kószálóiról”, mindenekelőtt

Baudelaire-ről, azért is jelenthet kulcsot az értelmezéshez, m ert egyfelől össze­
kapcsolja a térhasználatot (a „gyalogló várost”) és az ebből eredő perspektívát a
világlátás kérdéseivel, egy kor tapasztalatával, másfelől ezt irodalmi kérdésként
kezeli, de nemcsak Baudelaire lírájában, hanem kimutatja ennek rokonságát
a kornak és társadalmának (illetve a társadalom peremén létező figuráinak)
reprezentatív történetével, az ekkoriban divatossá váló detektívtörténettel.
A „negyedik” figurája ebben az értelemben tipikus kószáló figura, aki mindent
megfigyel maga körül, mindent lát, idejének nagy részét nyilvános tereken tölti.
„A kószáló tehát akarata ellenére detektívvé válik”15- írja Benjamin, de - nem­
csak a Macskakő, hanem saját későbbi, a kószáló aszociálisságát leíró gondo­
latmenete értelmében is (1. a mottót) - hozzátehetjük, hogy vagy pedig bűnöző
lesz belőle: „A detektívtörténet eredeti társadalmi tartalm a az, hogy az ember
nyomai elmosódnak a tömegben”.17 Ennek alapján szinte törvényszerűnek lát­
szik a regény műfajválasztása: a bűntény eltervezésének és kinyomozásának
története nemcsak a populáris és a magas irodalom közt teremt átjárást (újabb
átjáró!), hanem eszköze a korra való reflexiónak is. Ez a kor pedig nem egysze­
rűen évszámban mérhető (hiszen Baudelaire élete nem a millennium idejére
esik), hanem szimbolikus: a nagyváros megszületésének ideje, annak jellemző
alakjaival, perspektíváival, életérzésével: „Az élet a maga teljes sokféleségében
és változatainak egész kimeríthetetlen gazdagságában csak a szürke utcakövek
15 Benjamin, Walter: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, i. m., 866.
16 Uo., 857.
17 Uo., 860.

138
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

között [...] bontakozik ki”.18 (Kiemelés tőlem: P. Á. K.) Nem véletlen, hogy ennek
a megszülető új életnek, térnek és a detektívtörténetben is megjelenő látás­
módnak kapcsán egyrészről a tömeg adminisztratív számontartására, a rend
fenntartására irányuló erőfeszítésekről ír Benjamin, másrészt az ember magá­
nyossá válásáról, otthontalanságáról ebben a tömegben. (Ennek reprezentatív
tereként említi meg a passzázst - a Macskakő ben a betörés épp a Párizsi Udvar
passzázsában történik - , és a számontartás, azonosítás eszközeként a fényké­
pezés feltalálásának jelentőségét; ennek motívumszerű szerepét Lengyel Péter
prózájában nem szükséges külön bizonyítani, noha itt, a korszakból adódóan,
nem játszhat meghatározó szerepet, mégis megemlíti az elbeszélő a „nyom”, a
„tény” egyik alakváltozataként.)
Ez a megközelítés a kor és a műfajválasztás kérdésére, a nézőpont, a figura és
a térhasználat összefüggésére adhat egyfajta választ, amennyiben a „negyedi­
ket” mint e kor cselekmény- és perspektívabeli megragadásának adekvát alak­
ját értelmezi, ugyanakkor aligha magyarázza furcsa egylényegűségét a regény
elbeszélőjével, vagy a nyomozóval egymást kiegészítő karakterüket.

„Ö n m a g u n k k a l leg elő szö r

SAJÁT ÁRNYÉKUNKBAN TALÁLKOZUNK”

„A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója ar-

chetipikusan form álódott képzetekben fejeződik ki. Önm agunkkal
legelőször saját árnyékunkban találkozunk. [...] Á m elengedhetetlenül
szükséges m egism ételni önmagunkat, hogy tudjuk, kik vagyunk.”19

Ahogy a tér- és időábrázolás kérdésében a nevelődési regényhez csatoltam visz-

sza, ennek a figurának az értelmezéséhez a Macskakő hasonmástörténetként
való olvashatóságát fogom felhasználni. A kérdés azért érdekes, mert ebben
a műben a motívum nem egyértelmű formában van jelen - talán ez az oka
annak, hogy a kérdés tudtommal nem merült fel a Lengyel-recepcióban20 -,

18 Uo., 853.
19 Jung, Carl Gustav: A kollektív tudattalan archetípusairól, ford. Bodrog Miklós, in Carl Gustav
Jung: Mélységeink ösvényein, Gondolat Kiadó, Budapest, 1993. 66.
20 Ugyanakkor mégis ide köthető Balassa Péter gondolatmenete a könyv első kiadásának bo­
rítója kapcsán: „A borító-stilizáció fontos része [...] a férfifej [...] amely az elülső oldalon az
orrvonaltól fölfelé, a hátulsón lefelé feketén árnyékolt. Az alsó és felső fejrész - kontrasztosan
- ugyanazt az ábrázatot adja ki; a regény egész világában, gondolkodásmódjában lényeges a
»fent« és a »lent«, illetve még inkább az osztott, de az osztottság titkát homályban (árnyékban)
hagyó narrátor jelenléte.” Balassa Péter: Ricercare, i. m., 86.

139
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

mégis termékeny értelmezési szempontokat adhat ez a kontextus. A doppel-

ganger-történetek a meghasadt, a saját ellentétes indíttatásait egyben tartani
nem tudó személyiség történeteire írott variációk, akár E. T. A. Hoffmann,
akár Dosztojevszkij vagy épp Babits feldolgozásában (és folytathatnánk). Nem
véletlen, hogy a kronotoposz fogalmával már amúgy is a képbe hozott Bahtyin
Dosztojevszkijről írott alapvető monográfiájában A hasonmás című kisregényt
a polifonikus látásmód kidolgozásában fontos fordulópontnak tartja: „az egész
mű úgy épül fel, mint három szólam szakadatlan belső dialógusa, mely egy
szétbomló tudat keretein belül zajlik. [...] Ezek a szólamok azonban egyelőre
még nem váltak teljesen önálló, reális szólamokká, három teljes jogú tudattá.”21
Épp ezen a ponton az is megragadható, hogy miért nem feltűnő Lengyel Péter
regényének a hasonmástörténetekkel való rokonsága: hiszen ezek a müvek ál­
talában a regény hősének tudathasadásos megosztottságát állítják középpont­
ba, az egyén meghasonlottsága körül bonyolódnak (ezt tükrözi az a tény is,
hogy ezeknek a műveknek a története élettörténetként, esetleg párhuzamos
életutakként határozza meg a szöveg kronotopikus felépítését). A Macskakő
esetében nem erről van szó: itt nem a főszereplő személyiségének pluralitása
áll a középpontban, hanem általában az identitás összetettsége, heterogenitása.
Ennek megfelelően a doppelgángerként is értelmezhető főhősök sem a szereplők
lélektani megformálásának szintjén kapcsolódnak össze, hanem az elbeszélés
kerete és az értelmezés teremtette térben, ahol az előbb idézett párhuzamok és
egymást kiegészítő motívumok tudatosulnak. Olyan vonások, mint a zongorás
„negyedik” alakjának meghatározatlansága, egyrészről klisészerűsége (alakja
jelentős részben a detektívtörténet rejtélyes bűnözőfiguráinak közhelyeiből áll
össze), másrészről hangsúlyozott név- és arcnélkülisége, ami nemcsak a nyo­
mozó elől rejti el, hanem előlünk, olvasók elől is: „Ilyen a sorsom, a leselkedés,
a rejtezés elválaszthatatlanul hozzá tartozik” (161). Ezek a vonások rokonítják a
romantika archetipikus árnyékfiguráival, akik a személyiség „sötétben maradó”,
elfojtott, elfogadhatatlan oldalát jelenítik meg. Ebben a megvilágításban olvas­
hatjuk a nyomozás történetének lezáró mondatait: „A hosszúra nyúló szombati
éjszaka folyamán újra és újra fölmerült a bíró úrban egy újabb kérdés: »Kicsoda
valójában a zongorás?« Jó kérdés. Ha rábukkan a feleletre, majd értesítsen, tolul
majd a számra. Hallgatok, természetesen. Ki a csuda az ember? Bárki ember.
Valójában” (503). Ugyanakkor épp a detektívtörténet felhasználása az előbbiek
értelmében ennek az alaknak társadalmi dimenziót ad.

Ez persze továbbgondolhatóvá válik Dajka és az elbeszélő szempontjából is.

21 Bahtyin, Mihail: Dosztojevszkij poétikájának problémái, ford. Könczöl Csaba et al., Budapest,
Gond-Cura Alapítvány-Osiris, 2001. 274.

140
 A TÖRTÉNET TÉRKÉPE

Mindenekelőtt a nyomozás mint megvilágítás, feltárás e tekintetben még hang­

súlyosabban megismerésként értelmeződik, akár a társadalmi rend helyreállítá­
sa, akár a megosztott személyiség önismerete szempontjából (1. a Jungtól idézett
mottót: „Ám elengedhetetlenül szükséges megismételni önmagunkat, hogy
tudjuk, kik vagyunk”). Épp ezért nem a romantikus, a külvilágtól elforduló,
irracionális - mondhatnánk „árnyékpárti” - kontextusba helyeződnek bele az
egymást kiegészítő személyiségképek önálló identitásra szert tevő történetei,
hanem a megvilágítás, a felderítés narratívájába íródnak be. E téren jelképesnek
mondható mind Dajka alakja, mind a Csacska Macska rejtett termének felderí­
tése vagy a betörés résztvevőinek lépésről lépésre való leleplezése, mind pedig
az elbeszélő tevékenysége. Ugyanakkor óhatatlanul elbizonytalanítja ezt a befe­
jezés gesztusa: a „negyedik” homályban maradó alakja és az elbeszélői pozíció
tisztázatlansága. Mintha arra utalna, hogy mindig marad egy pont, ami előtt
mind a nyomozás, mind az elbeszélés: a megismerés megtorpanni kényszerül.

141
 A MÁGIKUS REALISTA ANEKDOTA
- TÍZ ÉV TÁVLATÁBÓL1
A MÁGIKUS REALIZMUS KRONOTOPIKUS JELLEGE

„M elchiades az esem ényeket nem az emberek m egszokott időrendjében

helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad m indennapos ep izód ­
jait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valam ennyi.”
(Gabriel Garcia Marquez: S zá z év magány)

„Az anekdotikus beszédm ód és a m odern próza viszonyát többnyire ellentétként,

olykor egym ást kizáró ellentétként szokás felfogni. Az alábbiakban azonban am ellett
az álláspont m ellett szeretnék érvelni, am ely nem csupán elképzelhetőnek tarja az
anekdotikus elbeszélésm ód és a m odern prózapoétika együ ttélését, hanem azt is
feltételezi, hogy az anekdota akár kifejezetten m odern narratív eljárások alapjául is
szolgálhat. E m egközelítésm ód szerint tehát leegyszerűsítő elképzelés az anekdoti­
kus elbeszélésm ód és a m odernség viszonyának egyoldalúan csupán az oppozíciót
hangsúlyozó beállítása.”2

- kezdi Gintli Tibor tanulmányát, amely az anekdotikus hagyománynak a mo­

dernség egyik ihlető forrásaként való továbbélését tárgyalja, vitatkozva azzal a
19. század vége óta jelenlévő, a múlt század második felében meghatározó jelen­
tőségre szert tevő, de hatását még ma is éreztető irányzattal, amely a 19. század
anekdotikus hagyományában csak az irodalmi fejlődést gátló sekélyes, leegy­
szerűsítő, a problémákkal való szembenézést elutasító látásmódot érzékelt.3
Gintli Tibor gondolatmenetét napjaink felé meghosszabbítva azt mondhatjuk,
1 A tanulmány csak részben azonos a korábban hasonló címen megjelent írással. (Papp Ágnes
Klára: Mágikus realista anekdota - A mágikus realizmus és a magyar elbeszélői hagyomány
találkozása. A mágikus realizmus kronotopikus jellege, in Uő: Átlátunk az üvegen?, Budapest,
Napkút, 2008.) Az átdolgozást egyrészről az indokolja, hogy az utolsó fejezetben tárgyalt, a
kisebbségi és a mágikus realista irodalom között kimutatható kapcsolatok új megvilágításba
helyezik az itt felvetett, nem csak a tér és az idő érzékelésére, hanem az identitás tapasztalatára
vonatkozó megállapításokat is. (Ahogy a kötet Láng Zsolt-elemzései is újabb szempontokkal
és érvekkel egészítették ki a tanulmány gondolatmenetét.) Másrészről az, hogy az írás első
verziójának megírása óta a mágikus realizmus magyar recepciója fontos művekkel bővült. A
mágikus realizmus kronotopikus leírásának kísérlete pedig illeszkedik a modern és a poszt­
modern közti korszakváltás térpoétikai megközelítésének kontextusába.
2 Gintli Tibor: Anekdota és modernség, Tiszatáj, 2009/1, 59.
3 Az ezt övező vita történetéről, elméleti tanulságairól 1.: Bodnár György: A magyar anekdota­
vita és elméleti távlatai, in Uő: A „mese" lélekvándorlása, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1988. 17-36, Dobos István: Az anekdotikus novellahagyomány és az epikus korszerűség (A

142
 M Á G I K U S R EA LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

hogy a nagy narratívák posztmodern érvényvesztése megint új megvilágítás­

ba helyezi a szóbeli elbeszéléseket, a rövid történeteket, és mint potenciális
szövegképző eljárások forrását láttatja őket. Ebben a szemléletváltásban ki­
emelkedő jelentősége van a Bényei Tamás monográfiája szerint a történetek
túlburjánzásával, az élőbeszédnek tulajdonított jelentőséggel, az eltérő világ-
magyarázatok, kódok egyszerre érvényre juttatásával jellemezhető mágikus
realizmusnak.*4 Nyilván ennek a hagyománynak a jelenléte lehet az egyik oka,
hogy a magyar ezredvég irodalmában számos, a mágikus realista szemlélettel
rokonítható mű jelent meg.5 A továbbiakban elsősorban azon írásokkal foglal­
kozom, amelyek ezt a két, térben és időben oly távol álló hagyományt keresz­
tezik. A vizsgálat során mindenekelőtt a történetekre, nézőpontokra töredező,
„túlzsúfolt” mágikus realista látásmód és az anekdotikus hagyomány mélyebb

századforduló öröksége), in Kabdebó Lóránt-Kulcsár Szabó Ernő (szerk.): Szintézis nélküli

évek, Pécs, JPTE Irodalomtudományi Füzetek, 1993. 265-284.
4 Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről, Debrecen, Kossuth Egyetemi
Kiadó, 1997.
5 Bényei Tamás Gion Nándort, Lázár Ervint, Fehér Bélát és Háy János Dzsigerdilenjét említi a
magyar irodalomban megjelenő mágikus realizmus kapcsán. Bényei Tamás: Apokrif iratok, i.
m„ 17.
A magyar irodalomban az ezredfordulón megjelenő „áltörténelmi regényként” elkönyvelt,
Linda Hutcheon kifejezésével historiográfiai metafikciónak (Hutcheon, Linda: Historiographie
Metafiction, http://ieas.unideb.hu/admin/file3SS3.pdf, utolsó letöltés: 2015.03.03.) a mágikus
realizmus jelenségei közé sorolása is több ízben felmerült. Ennek során Rácz I. Péter Márton
László Jacob Wunschwitz igaz történetét, Láng Zsolt Bestiáriumának első kötetét (a tanul­
mány megjelenése idején még csak ez látott napvilágot), Darvasi László Könnymutatványosok
legendáját és ugyancsak Háy Dzsigerdilenjét elemzi (és ezen kívül Giont, Fehér Bélát, Lázár
Ervint, Závada Pált, Talamon Alfonzot sorolja még ide). Rácz I. Péter: A történeti narratíva
poétikai szerepe a mai magyar irodalomban, Prae, 2000/2,117-156. Balázs Eszter Anna Már­
ton László Testvériségét vizsgálja ebben a kontextusban. Balázs Eszter Anna: Mágikusság és/
vagy posztmodern?, Café Babel, 2003/1-2, 39—45.
Egy külön fejezetet képviselnek a vizsgálatok sorában a kérdést Bodor Ádám felől megközelítő
elemzések. Bányai Éva fogalja össze ezek tanulságait, és emellett egy sor „posztbodoriánus”
szerzővel egészíti ki a korpuszt (Dragomán Györgyöt, Vida Gábort, Papp Sándor Zsigmondot,
Láng Zsoltot sorolja ide). Bányai Éva: Posztbodoriánus áramlatok, in Uő (szerk.): Narratívák
párbeszéde, Bukarest-Sepsiszentgyörgy, RHT Kiadó, 2008.83-97; Bányai Éva: Terek és hatá­
rok. Térképzetek Bodor Ádám prózájában, Kolozsvár, Casa Cártii de Çtiintà RHT Kiadó, 2012.
Malek ízisz, már a 2010-es években Bánki Éva Esővárosival és Grecsó Krisztián Isten hozott
című regényével egészíti ki a fentieket. Malek ízisz: Mágikus realizmus a magyar irodalomban
IL, Új Nautilus, http://ujnautilus.info/magikus-realizmus-a-magyar-irodalomban-ii (utolsó
letöltve 2016.03.08.) Legutóbb Németh Zoltán írt remek összefoglalást a magyar mágikus rea­
lizmus kutatásáról. Ő előzményként Mészöly Volt egyszer egy Közép-Európáját említi, Darvasit
elemzi részletesen, de emellett több olyan szerzőt is felsorol (Bárczi Zsófiát, N. Tóth Anikót,
Huncik Pétert), akiknek a neve a korábbi kutatás során nem merült fel. Németh Zoltán: Má­
gikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus), Magyar Lettre
International, 2014/3, 70-72, http://epa.oszk.hu/00000/00012/00078/pdf/EPA00012_lett-
re_2014_94_64-76.pdf (utolsó letöltés: 2017. 06.13.)

143
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

összefüggéseire keresem a választ. A most elemzendő műveknek a fenti ha­

gyományból eredő, az élőbeszédet imitáló, kitérőkkel tarkított, nem lineáris
vonalvezetése, magának az élő mesélésnek - mint szituációnak, az elbeszélt
történeteket keretező és értelmező helyzetnek - a felhasználása lehetővé te­
szi, hogy a mű rákérdezzen saját megalkotottságára, az elbeszélt történetek
igazságtartalmára, a múlt felderíthetőségére, az elbeszélő szubjektum és az
elbeszélt történet egymástól való elválaszthatatlanságára: nem csak és nem el­
sősorban a fenti regények központi cselekménye által (az által is: az emlékezés,
a mesélés, az alkotás, illetve a nyomozás, mint az igazság keresése visszatérő
motívuma ezeknek a műveknek), hanem mindenekelőtt az elbeszélt történe­
tek egymás mellé helyezése, összeszövése révén. Ez az elbeszélésmód pedig a
mágikus realizmussal rokonítható látásmódot eredményez, aminek egyik oka
épp az anekdota kettős természetében rejlik: egyrészről egy megtörtént, „valós”
esemény elbeszéléseként áll elénk, másrészről fiktív, megalkotott történetként;
egyrészt igazságként, másrészt kitaláltként állítja önmagát; egyfelől az egyéni
előadásban él, másfelől kollektív alkotás.
Ugyanakkor - kapcsolódva az egész fejezet témájához, a modernséget a
posztmoderntől megkülönböztető vonások kérdéséhez - érdemes felhívni a
figyelmet az anekdota modern, például Krúdy vagy Kosztolányi-féle átértel­
mezése (Bodnár György az asszociatív szerkesztésmódra, a filozófiai szkep­
szisre és szubjektivizmusra, az egészelvűség megkérdőjelezésére hívja fel a
figyelmet6, Gintli az esetlegesség tapasztalatának megjelenítését, az igazság-elv
kétségbevonását emeli ki7), és a mágikus realista felhasználása között mutat­
kozó alapvető különbségre. Arra, hogy míg a modernség hangsúlyozottan az
élőbeszédszerűségben rejlő nézőpont szubjektivizáltságát, illetve az életnek
(identitásnak) epizódokra való szétesését hangsúlyozza, jellemző módon a
(narrátor és/vagy főszereplő) főhős által összekapcsolt novellafüzéreket, kétes
kohéziójú összetett regényeket hozva létre, addig az itt elemzett művek - noha
vissza-vissza térnek ehhez a hagyományhoz - inkább több hősű, a története­
ket ennek köszönhetően megsokszorozó szerkezeteket alkotnak, ahol ugyan
gyakran jelen van az élő elbeszélés kerete is, de - épp annak köszönhetően,
hogy a mesélők és a szereplők száma megnövekszik - általában egy az elbe­
szélések által mágikussá váló hely alkotja a mű igazi foglalatát. Többek közt
épp ezért lesz indokolt ennek az irodalmi vonulatnak az általa létrehozott
kronotoposzon keresztül való vizsgálata.

6 Bodnár György: A „mese”, a novellaciklus és a Szindbád, Hungarológiai Közlemények,

1986, 295-300, http://epa.oszk.hu/02400/02401/00033/pdf/EPA02401_Hungarologiai_
kozlemenyek_1986_69.pdf (utolsó letöltés: 2017. 06.13.)
7 Gintli Tibor: Anekdota, i. m., 59-60, 64-65.

144
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

Mielőtt azonban magukra a regényekre rátérnék - az anekdotikus hagyo­

mányjelentőségének tisztázása után - , az alcím másik összetevőjét, a mágikus
realizmus „mágikus” vonását kell megvizsgálnunk. Milyen szerepet játszik a
természetfölötti a mágikusban, vagy helytállóbb fordítva fogalmaznunk: mitől
lesz „mágikus” a csodás elem használata? A mágikus világlátás esetében - a
fantasztikummal ellentétben8 - a természetfölötti kódja nem ellenpontozza
a műben tételezett reális, hétköznapi szemléletmódot, hanem beleilleszkedik
annak világába. Bényei Tamás megfogalmazása szerint a mágikus realista szö­
vegek túllépnek a mágikus és a realista világlátás poláris ellentétén, de nem a
szintetizáló harmónia értelmében, hanem a két kategória ellentétének dialekti­
kus meghaladása révén, komplementer, szupplementer viszony kialakításával.9
Nem olyan módon, ahogyan a lélektanilag motivált, álomként, látomásként
interpretált, egy szereplő képzeletvilágába illeszkedő (szinte már nem is csodás)
fantasztikus események.101Épp ellenkezőleg: ez esetben, úgy tűnik, a mágikus
kauzalitás olvasztja magába a racionálisai.11 Felülírja annak magyarázatait,
átmetaforizálja minden elemét. Ugyanakkor nem is az történik benne, ami a
misztikus irodalom határátlépő élményét adja: nem egy, a reálisat is magába
olvasztó transzcendens értelmezés uralja a mű világát. (Ez esetben is kialakul
egy hierarchikus viszony - ahogy a lélektanilag motivált természetfölötti áb­
rázolása esetében is - a kétféle világlátás között, csak ellenkező előjellel.)
A mágikus realizmus esetében a kétféle világmagyarázat, a racionális és
a természetfölötti, kiegyenlített viszonyban áll egymással - ez a fantaszti­
kummal rokonítja -, de nem zárják ki egymást, nem kényszerítik döntésre a
befogadót: egyszerre érvényesek. A fantasztikum hatása - mint ezt Tzvetan
Todorov klasszikusnak számító tanulmányában kifejti - épp a természetfölötti
és a reális magyarázat közötti elbizonytalanító mechanizmusban rejlik, aminek
par excellence megjelenése a narrációban a befogadó azonosulását elősegítő,

8 A fantasztikus irodalom hatásmechanizmusának Tzvetan Todorov szerint épp a kétféle

(reális és transzcendens) világmagyarázat együttes jelenléte a kulcsa. L. Todorov, Tzvetan:
Introduction à la littérature fantastique, Paris, Édition du Seuil, 1970. 29, 37. Magyarul:
Todorov, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Budapest, Nap­
világ Kiadó, 2002.
9 A megállapítás első részével teljes mértékben egyetértek. A viszonyt azonban nem annyira
statikusan egymást kiegészítőnek, inkább dinamikusnak mondanám. Bényei Tamás: Apokrif
iratok, i. m., 77-80.
10 Bényei Tamás ugyan azt állítja, hogy a mágikus realizmusban a természetfölötti „a valóság
tartozéka vagy a psziché része”, ez viszont nem azt jelenti - mint a kötet későbbi elemzései
is alátámasztják - , hogy valamennyi lélektani keretbe ágyazott csodás elem egyben mágikus
realista látásmódról árulkodna, hiszen a fantasztikus irodalom is alapvetően a pszichológiai
magyarázat lehetőségét lebegteti.
11 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 80, 83-86.

145
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

a csodás jelenségek értelmezésén tépelődő egyes szám első személyű narrátor,

egyszersmind az események tanúja, esetleg elszenvedője, akinek nézőpontja
általában keretezi a történetet.12 Ellentétben áll ez a mágikus realizmus sok
szereplő sok történetéből álló elbeszélésszerkezetével, amelyben ugyan szintén
kitüntetett szerepet kap a keret, funkciója azonban más lesz: nem a történtek
csodás vagy földhözragadt magyarázata közötti ingadozás, hanem... - mi is?
Ahogy a fantasztikum esetében, a narráció útmutató a fantasztikum hatásme­
chanizmusának felismeréséhez: arra utal, hogy forrása az értelmezésben rejlik,
a kétféle magyarázat közötti habozásban, talán a mágikus realizmus esetében
is beszédes lesz a sokféle elbeszélést keretező történet szüzséje.
Itt válik kiemelt jelentőségűvé az a tény, hogy a most elemzendő könyvek
nem minden esetben mondhatók teljes mértékben mágikus realistának: több
műben épp a történetek kerete megőrzi a mágikus realista látásmód forrását
(míg az ezt a világlátást képviselő klasszikusok esetében sokszor - noha je­
lenléte halványan felidézhető - a keret feloldódik a mű cselekményében, cso­
dáiban13). A továbbiakban elemzendő regényekben a történeteket közrefogó
elbeszélés lényegében mindössze három típust képvisel: az emlékezés-mesélés,
az alkotás, illetve a főhős (emlékezete, képzelete) az a három foglalat, amely a
szerteágazó történeteket összeköti.

AZ EMLÉKEZÉS ÉS A MESÉLÉS, M INT MÁGIKUS AKTUS14

„Csak szellemek által kísértett helyeken lakunk.” - írja a legendaképződés ak­

tusát térbeli gyakorlatként leíró Michel de Certeau.15És valóban, Grendel Lajos
Galerijében16a nyugdíjas polgármester és múzeumigazgató, Bohuniczky bácsi
által őrzött ásványvizes palackból szabadul ki a „város szelleme”: a város lakói­
nak elfelejtett, eltitkolt történetei, elfojtott vágyai, a város legendái és kísérteiéi:
„Az elszabadult szellem kegyetlen tréfát eszelt ki, hogy megmutassa hatalmát.
Július kellős közepén hóförgeteget zúdított a városra, s egyetlen éjszaka alatt
megváltoztatva annak arculatát, mintegy kiemelte a várost a reális időből, és

12 Todorov, Tzvetan: Introduction, 29, 37, 87.

13 Hogy a mágikus realizmus alapszövegének tartott Száz év magányra hivatkozzak: Melchiades
egész Makondó történetét tartalmazó, már a regény elején megszülető (de csak a regény végén
megfejtett) kézirata ilyen potenciális „kerete”, foglalata a regény egészének.
14 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 99-103.
15 Michel de Certeau: A cselekvés művészete, ford. Z Varga Zoltán, Budapest, Kijárat Kiadó, 2010.,
132
16 Grendel Lajos: Éleslövészet, Galeri, Áttételek, Pozsony, Madách, 1986. (A továbbiakban meg­
adott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)

146
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

belehelyezte egy valóságosabb, ám órával vagy napszakokkal nem mérhető di­

menzióba” (134). Ezeket a kiszabaduló, egymásnak ellentmondó történeteket
gyűjti össze Bohuniczky bácsi („Ő a város élő lelkiismerete és élő kalendáriuma
is egyben” [186]) - aki egyszersmind maga is tevékeny részese a városban le­
játszódó eseményeknek - , valamint az elbeszélő, EL. Azonban az összegyűjtés
alapját képező felidézés, emlékezés nincs minden esetben a mesélés szituációja
által racionálisan motiválva. A történetek egy része „magát idézi fel”, vagy az
átélőjében merül fel - hívatlanul a város szellemének sugallatára. Az emlékezés,
a nyomozás, a megörökítés egybefolyik a számvetéssel, hiszen a keret szereplői
is aktív részesei az elbeszélteknek. Ugyanakkor ez a racionálisan csak félig-
meddig indokolt, sőt egy csoda, a város szellemének elszabadulása által elindí­
tott nyomozás nem vezet sehová: eredménytelenül zárul. Az emlékezés öncéllá
válik, mint ezt a jelképes értelmű zárójelenet, a tetszőleges helyen, tetszőleges
időpontban készített fénykép is kifejezi: „Hogy ilyen egyszerű [...]. Hogy semmi
fontosat nem ábrázol a kép, szimbolikusát pláne nem. Viszont az idő egy pilla­
nata tényleg rajta van - visszavonhatatlanul” (296 - Kiemelés az eredetiben).
A megőrzés öncél: a pillanat rögzítéséé, egy város - akár igaz, akár hazug, akár
meseszerű - történeteinek egybegyűjtéséé, és - ahogy Grendel más műveiben
is - az elbeszéltekben rejlő megalkuvó - nem történet, hanem - szellem meg­
örökítéséé: „Inkább a város szelleméről, a levegőjéről akarok beszélni. Hogy itt
minden, ami az első pillanatban valóságosnak tetszik, megfoghatatlan, mint
a füst. Amint hozzáérsz, szétfoszlik. És az itteni emberek is ilyenek. Mielőtt
lehetne belőlük valaki, beadják a derekukat, vagy elmenekülnek innen, vagy
fiatalon meghalnak” (142).
Ettől a kerettől eltekintve csodásnak, mágikusnak mondható részletek a vá­
ros egyes részeinek leírásában is érvényesülnek.

„N incs az a lélektelen gazfickó, aki az Iparosok utcájába belépve, ne érezné a kegye­

lem közelségét. Olyasm i ez, m int amikor az em ber az éjszaka derekán, félálom ban
halk zenét hall [...]. Ilyenkor bizonyosra vehető, hogy a holdfény egészen szokatlan
szögben vetődik a cseréptetőkre és csorba kéményekre, am elyeken, ha bepillantana
valaki, a napközben láncra vert szorongásoknak, haragnak, föl-fölizzó gyűlöletnek,
m ocskos, ezerszer lehazudott vágyaknak a kísértetjárását figyelhetné m eg, az a l­
vástól elpetyhüdt, rossz szagú, szürke testek körül [...]. A z Iparosok utcája irdatlan
függőkertként lebegett az idő és a történelem hálója fö lö tt” (161).

„Az itt lakókon kívül kevesen tudják, hogy ezeken a girbegurba utcákon keresztül
vonul be az ősz, majd a tél a városba, fő útvonala az északi szélnek, amely itt hópely­
heket sodor a kémények között, megcibálja a büszke szélkakasokat, amikor a város

147
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A T E R E

déli határában még süt a nap [...] hogy aki itt megfordul, az egykettőre az elmúlással
kezd el foglalkozni” (190).

Ha jobban megnézzük ezeket az idézeteket, láthatjuk, hogy érdekesen oszcillál

a szöveg a narrátor nézőpontjából, érzelmi viszonyulásából eredő metaforikus-
ság és a városrész, a hely árasztotta megmagyarázhatatlan hangulat, „mági­
kus kisugárzás” leírása között: aközött, hogy retorikai fogássá degradálódjon a
természetfölötti, vagy pedig a valóságot felülíró kódként legyen értelmezhető.
Bényei Tamás értelmezése épp a nyelv retorikai természetének felismerését, a
figurativitás mindenre kiterjesztését teszi meg a mágikus realista írásmód sine
qua nonjának.17 Grendel szövege azonban tovább vezet, és azt is látni engedi,
hogy mi a forrása ennek a mindent behálózó figuratívitásnak.
A természetfölötti és a lélektani motiváció, illetve a metaforikus beszéd kö­
zötti oszcillálás abból ered, hogy gyakorlatilag a helyet és a kort összekötő em­
lékezés mutatkozik meg mágikus tevékenységként, illetve a mesélő, az emlékező
szubjektum személyes kötődése értelmeződik mágikus kapocsként. Méghozzá
kétszeresen is. Mindenekelőtt a - regény kifejezésével - „hely szellemének”
megteremtésében, amelyet az ott lakók képzelődései, emlékei, a városrészhez
fűződő történetek, legendák, anekdoták, Assmann kifejezésével a kulturális
emlékezettől jól elkülöníthető, bár ugyancsak kollektív „kommunikatív emlé­
kezet”18 teremt meg. (Ennek fényében válik érthetővé, hogy miért nyúl vissza
ennek megteremtésében a magyar irodalom az anekdotikus hagyományhoz,
mindenekelőtt Mikszáth örökségéhez. Hiszen maga az anekdota, illetve az en­
nek alapját képező szóbeszéd, ahogy azt például a Kisértet Lublón, a Szent Péter
esernyője vagy a Szelistyei asszonyok felhasználja, ugyancsak a kommunikatív
emlékezet terméke, ahogy arra a fenti művek utalnak is.) A kommunikatív
emlékezetnek, aminek nemcsak, hogy nincs individuális alanya, hanem épp a
„társas interakciókra” épül,19 épp ezért előfeltétele egy zárt - sokszor térben is

17 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 85-90.

18 „A kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozó emlékeket öleli fel. Olyan emlékekről
van szó, amelyekben az ember a kortársaival osztozik” (51). „Az emlékekből és elbeszélésekből
kirajzolódó történelemkép a »mindennapok történelme«, a »történelem alulnézete«” (52).
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, ford. Hidas Zoltán, Budapest, Atlantisz, 1992. 51-56.
19 „Az emlékezés két modusáról, az emlékezés és a múlt kettős rendeltetéséről (»a múlt kettős
hasznáról«) van itt szó. [...] A kollektív emlékezet működésmódja kettős: az egyik az ősi ere­
detre vonatkozó megalapozó emlékezés, a másik a saját tapasztalatok szolgáltatta keretfelté­
telekhez - a közelmúlthoz - kötődő biografikus emlékezés. A biografikus emlékezés [...] min­
dig, még írásos társadalmakban is társas interakciókra épül. [...] A csoport tagjai egyenlően
részesednek a kommunikatív emlékezetből. [...] Az itt szóban forgó tudásra a tagok a beszéd
és a mindennapi kommunikáció elsajátításával együtt tesznek szert.” Uo., 53-54. (Kiemelések
az eredetiben.)

148
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

jól lokalizálható - „kortárs” közösség: tehát sok esetben speciális viszonyba ke­
rül a térrel, jellegzetes formája a lokális.20Másrészt, kollektivitásából kifolyólag,
érdekes vegyülékét adja a referencializálhatónak és a fiktívnek: noha megtörtént
eseményekből indul ki, számos alakítójának köszönhetően melegágya a képze­
lődésnek, fabulálásnak. Pierre Nora az „emlékezetközösségek” által képviselt,
„közvetlen” emlékezetről (amit ő a történelem tapasztalatával állít szembe) a
következőket írja:

„Az em lékezet maga az élet, melyet m indig csoportok hordoznak, ezért folyamatosan
változik: ki van téve az em lékezés és felejtés dialektikájának, m ás és m ás alakban
jelenik m eg, bárki kényére-kedvére használhatja és manipulálhatja [...]. Az emlékezet
- mivel m ágikus és érzésekhez kötődik - csak azokkal a tényekkel törődik, amelyek
m egerősítik. E lm osódott, egym ásba toluló, m indenre kiterjedő vagy bizonytalan,
különös vagy szim bolikus, m inden átmásolásra [...] érzékeny emlékekből táplálkozik.
[...] Az em lékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami [...] annyit tesz, hogy
annyi em lékezet van, ahány csoport. A z em lékezet term észeténél fogva sokféle és
m egsokszorozódó, kollektív, m égis individualizált. [...] Az em lékezet a megragad­
ható dolgokban gyökeredzik, a térben, a gesztusokban, a képekben, a tárgyakban.”21

Grendel regényében emellett működik egy hangsúlyozottan individuális, a

történeteket felidéző, egyszersmind a „hely szellemét” megidéző tevékenység
(mágikussága pontosan leírható a felidézés és a megidézés egymásba-játszásá-
val). Elsősorban erre lesz jellemző a vissza-visszatérő ironizáló, a történetek
igazságtartalmát kétségbevonó hangnem (egységes szólamról nem beszélhe­
tünk, hiszen hol a narrátor megjegyzéseiben, hol a szereplők cselekedeteiben,
hol egyszerűen az elbeszéltek ellentmondásosságában rejlik az irónia): „Amit
20 Gyáni Gábor többek közt épp Assmannra és a későbbiekben hivatkozott Pierre Nórára támasz­
kodva állítja szembe a nemzeti történelmet és a lokális emlékezet kollektív identitásteremtő
szerepét: „A helyekbe beköltöző kollektív emlékezet szükségképpen újradefiniálja a történel­
met: az emlékezetben tartott múlt ennek eredményeként tudományból szociális, valamint
kulturális tudássá és gyakorlattá alakul át, ami identitást teremt.” Gyáni Gábor: Identitás,
emlékezés, lokalitás, Kétezer, 2008/6, http://ketezer.hu/2008/06/identitas-emlekezes-lokalitas/
(utolsó letöltés: 2017. 06.13.)
21 Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között, ford. K. Horváth Zsolt, Budapest, Napvilág Kiadó,
2010. 14-15.
Ennek az emlékezetnek a „közvetlenségéről”, spontán ösztönösségéről írottak még inkább
megvilágítják azt, hogy mennyire az emlékezés hordozójának, az emlékezőnek a másságából
(a történelmet felidézőtől: írótól, olvasótól való eltérésből) következik minden további vonás:
„tegyük egyértelművé a reflexszerű tudás és emlékezet, a hallgatás és a test tudását átörökítő
gesztusokban és szokásokban kifejeződő emlékezet és a történelemmel összeolvadó, és ennek
következtében átalakuló [...] határozott és szándékos inkább kötelességszerű mint ösztönös
[...] egyéni és szubjektív, nem pedig kollektív és átfogó emlékezet közti különbséget.” Uo., 20.

149

"
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

rekonstruálni próbálunk természetesen egy szerelmi történet csupán. A többi,

legalábbis látszólag, dekoráció. Vagyis a lényeget, és csakis a lényeget. Ami azt
jelenti: az igazságot, és csakis a színtiszta igazságot. S amennyire romantikus és
heroikus ez a vállalkozás, annyira keresztülvihetetlen és időszerűtlen is” (186).
Mondhatni, Nora fogalmaival, emlékezet és történelem igazságfogalmát for­
dítja szembe egymással, és a történelmi, egyértelmű igazság lehetetlenségének
ironikus-rezignált megállapításához jut el. Ez azonban nem érinti a történetek
mágikusságát: mintha az független lenne azoknak - a műben tételezett, fikción
belüli - igazságtartalmától. Ez rávilágít arra, hogy maga a legendaképződés a
„mágikus”: nemcsak az elbeszélt, a valóságtól elrugaszkodó tartalma, hanem
annak forrása, a mechanizmus is, a benne rejlő kollektív emlékezet és képze­
let22: „a város szelleméről, a levegőjéről fogok beszélni. Hogy itt minden, ami
az első pillanatban valóságosnak tetszik, megfoghatatlan, mint a füst” (142).
A Grendel-mű mágikus élménye valahol itt, e megfoghatatlanság táján lakozik.
Hasonlóképpen az emlékezés és a mesélés válik mágikus tevékenységgé
Kolozsvári Papp László Kolozsvár-ciklusában.23 Itt azonban anélkül, hogy ez
bármiféle „igazság” akár sikeres, akár sikertelen keresésének rendelődne alá:
még ha az elbeszélések közt szerepel is nyomozás, az egészben a beszélgetés,
emlékezés, mesélés öncél. Ezt tükrözi az is, hogy a keretes novellafüzér szer­
kezetnek köszönhetően az elemzettek közül ez a mű őrzi legegyértelműbben,
mondhatni legracionálisabb formában a sokszólamúság és a mágikus látásmód
közös gyökerét: az emlékezés, a felidézés és a mesélés aktusát. Ez nem is annyira
abban nyilvánul meg, hogy a történetek jó része rejtélyes, megmagyarázha­
tatlan eseményeket beszél el, hogy esetenként csodás elemeket is felhasznál,
hanem mindenekelőtt az elbeszélés idejének rétegzettségében mutatkozik
meg: sem a felidézett történetek, sem maguk az elbeszélők nem teszik lehető­
vé, hogy elhelyezzük az egyébként látszólag reális történelmi időben játszódó
cselekményt. Valószerűtlenül nagy időintervallumot fognak össze a mesék, és
maguk az elbeszélők által megidézett kor is heterogén, hol századfordulós, hol
ötvenes-, hatvanas évekbeli. A regény szereplői maguk is szóvá teszik ezt, és
pontosan a város emlékezetéhez kötik ezt az időtlenséget:

22 Hasonlóképpen megalapozó szerepet játszik a helybeliek kommunikatív emlékezete Láng Zsolt

Az ég madarai terének és történelemképének megalkotásában. (Részletesen 1. a Tér, történe­
lem, narráció: Láng Zsolt „áltörténelmi regényei” ürügyén a kisebbségi és a posztkoloniális
elmélet tér-, illetve történelemtapasztalatáról című tanulmányban.) Vagy Darvasi László
Könnymutatványosok legendájában, ahogyan ezt a cím is előre jelzi.
23 Kolozsvári Papp László: Holló úr, Tizenkét kolozsvári történet, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves
Céh, 1997. (A továbbiakban megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak), és Kolozsvári
Papp László: Kleotéra története, Budapest, Hungarovox Kiadó, 2000.

150
 M Á G I K U S RE A L I S T A A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

„Batizfalvy Béla kiürült szívvel, halálra szánt testtel keveredik bele az első fegyve­
res csetepatéba. Legalábbis ez terjed el róla itt, Kolozsvár belvárosában. Hát nem
kézenfelvő, hogy lord byroni sorsot szánjanak neki, aki [...] m éltó ahhoz, hogy élé­
re álljon m indenféle m ozgalm aknak. H ogy ezeket a m ozgalm akat a kolozsváriak
az elm últ kétszáz esztendő pletykákban, katonatörténetekeben kicsapódó balkáni
históriáiból merítik? Ki tudta itt valaha is jól a történelm et? Az idő, erre m ifelénk,
kedves Rita, kitágul... ” (236)

Ebben az emlékezésben létrejövő egyidejűségben24 - ahol az épp esedékes me-

sélés mellé gyakran társulnak akár mások, akár az épp aktuális narrátor által
elmondott melléktörténetek, és persze kommentárok, kitérők - szinte term é­
szetes az, hogy Gordon úr, az újságíró ifjúkori önmagával találkozzék (Gordon
úr moziba visz). Úgyszintén a hely, a város mágikus megidézésének része a
különleges, „átlelkesített” helyszínek aprólékos leírása (akárcsak Grendel vá­
rosrészei): a különféle kocsmák és kerthelységek, ahol a társaság elbeszélget, a
színház díszlettára, a temetőre néző kert, a vándorcirkusz, a többször visszatérő
háztetők, rejtekutak, átjáróházak, olyan kültelki városrészek, amelyeket csak
kevesen ismernek. Külön figyelmet érdemel a titkos utak, a csak a város őslako­
sai számára ismert rejtett helyek félig racionálisan indokolható, félig mágikus
motívuma, ami épp az otthonosság, a város és lakója közti mágikus össze­
tartozás térbeli leképezése.25 (Hasonlóképpen a tér és az odatartozó embert
összekapcsoló motívumok - elsősorban egy-egy városrész, ház leírásában -
Grendel kisregényében is szerepelnek.26) Sokszor olyan a szöveg, mintha a fent
24 Párhuzamként utalnék Grendel regényének már idézett részletére: „Az Iparosok utcája irdatlan
függőkertként lebegett az idő és a történelem hálója fölött” (161), vagy ugyanitt Juliska néni
lakására, aki fiatal korában Bohuniczky bácsi talál menedéket: „Juliska néni vendégszereteté­
nek oltalma alatt azonban a történelem visszalényegült mesévé.” (262) „Mindaz ami körülötte
itt, egy kissé az időn és a történelmen kívül létezett, a dolgok megváltoztathatatlanságának a
szemléletét szuggerálta belé” (263). Ezen részletekben, Kolozsvári Papp írásaihoz hasonlóan
az idő múlásán kívül eső hely motívuma jelenik meg.
25 Ilyen „rejtekutak” leírása szerepel például a Holló úr című novellában, ahol a címszereplő egy
csak a beavatottak által ismert átjáróházban tűnik el (43-44), vagy a Gordon úr moziba visz
tetőkön átvezető rejtekútjainak leírásában: „[...] ámbár nem azért hagyta ott, hanem a Szív utcai
lakásért, melynek udvarából létrán át föl lehetett mászni egy Híd vagy Wesselényi utcai földszin­
tes ház padlására, amely mélyen belenyúlt a Híd vagy Wesselényi, a Szép és Görbe utca határolta
háztömbbe, s onnan padlások rejtekútjain el lehetett jutni, mászni - egy helyütt kéménytől
kéményig egyensúlyozva [...]- hová is, ha nem egy lányhoz! Mit ér a lány, ha nem kamaszkorban
földerített, kalandos utakon jut el hozzá az ember” (201). De Batizfalvy Béla háza is a város egy
hasonlóan rejtett zugában található (230), és a doki képzeletében még a villanyvezetékek is a
városba vezető úthálózatot alkotnak (106). A legátfogóbban a kötetet bevezető Bíbor nyom című
novella él a titkos utak motívumával, mint azt a későbbiekben még elemezni fogom.
26 A már említett Iparosok utcája (141), A Fazekas-féle gyilkosság színhelye (185-187), a vársánc
mögötti ódon utcácskák, amelyekről meg is állapítja az elbeszélő, hogy „Romantikus emberek

151
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

idézett, „oszcilláló” Grendel-leírások, metaforák történetté oldódnának, ahogy

a Manó úr szerelme kerettörténetében. A naiv, bumfordi fogadós, Sipos Gedeon
- aki mintha az ideális hallgatót testesítené meg, a nemcsak a valós, hanem a
legendák alkotta virtuális város lakóját - hisz Holló úrnak, amikor az egy téli
estén, záróra táján így szól: „Beszélik, hogy havas éjszakákon, Kolozsváron,
egyetlen alkalommal egy évben, évtizedben, láthatóvá lesz minden hóember,
aki csak épült a város történelmében” (138). Hogy aztán - miközben a novella
és főszereplője, Manó úr, másfelé kanyarodik - leálljon a vendéglő elé várni
a hóembereket, és végül ő maga váljék megelevenedett hóemberré: „Ott áll a
Sipos ablaka előtt, pontosan ott, ahová Holló úr kimutatott, s ahol éjféltájt még
semmi sem állt. [...] Nem vezetnek hozzá nyomok, a hó lepedőselyem-simán
terül el körülötte. Manó úr villámsújtottan áll. [...] Mielőtt azonban isteniga­
zából szemügyre vehetné, olyasmi történik, hogy ezúttal valóban felkiált ijed­
tében. A hóember megszólal: - Tudtam, hogy visszajössz, Manó” (159-160).
A végbemenő csodák mellett ez a másik vonás, amiben a látásmód mágikussága
megnyilvánul: az elbeszélők saját történeteihez és egymás meséihez fűződő
viszonyában - a történetekbe, városi legendákba vetett őszinte hitben, vagy
legalábbis a vágyában. Ezt kíséri az illúzió elvesztése nyomán érzett irónia és
nosztalgia. Ebben a műben is nagy szerepet kap a legendaképződés mechaniz­
musa,*27 csakhogy ez esetben az elbeszélők maguk is részesei ennek a mecha­
nizmusnak: mint mesélők, mint hallgatók, mint táplálói és elfogadói ezeknek
a történeteknek: egy „emlékezetközösség” alkotói.
Tulajdonképpen, ahogy Grendelnél, úgy itt is a lakóhelyhez, az otthonhoz
fűződő, történetekben megnyilvánuló identitás a nem racionális, kollektív va­
lahová tartozás élménye a mágikus látásmód forrása, amelynek a helyhez kö­
tött kommunikatív emlékezet a médiuma. „A társadalmi hovatartozás tudata,
amit »kollektív identitásnak« nevezünk, a közös tudásban és emlékekben való

laknak ezekben a keskeny utcácskákban, ahová idegen ritkán vetődik el” (188), az „Istentől
elhagyott” Kertész utca és környéke (200), vagy Juliska néni környezete (262-263).
27 A regény minduntalan utal a város lakóinak fabulációira: „Később, amikor az egész város köz­
véleményét foglalkoztatják a rejtélyes fantomjárások, titokzatos megjelenések, megfoghatatlan
eltűnések...” (16); „Zamatospletykák és rémregénybe vagy detektívtörténetbe illő találgatások
keringenek persze a városban-, de soha senki nem tud meg róluk semmi biztosat” (83); „Beszélik
- sóhajt fel Manó úr [...] - hogy némely hölgyek a város előkelőbb köreiből épp ezért a döfé­
sért andalogtak a tigrispiacon” (84); „Nem tudom, megfigyelték-e az urak, hogy Kolozsvár, a
maga százhetvenezer lakosával eszményi tér, idő a pletyka keletkezéséhez és elburjánzásához.
Végigharapódzik rajta, mint a futótűz, s mire a hír vagy álhír visszatér az emberhez, már nem
olyan, de azért mégis olyan, úgyhogy csak megerősíti önmagát” (163); „Alighogy az első levél
befut Fokvárosból Kolozsvárra, vereskakas módjára lángol fel a pletyka, s persze az irigység”
(252- Kiemelések tőlem: P. Á. K.).

152
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁ VLATÁBÓL

osztozáson alapszik.”28 - írja Assmann. Ebben az esetben még kifejezettebben

a lokális, a kommunikatív emlékezet alapozza meg ezt a közösséget, ebből fakad
a történelmi tudással szemben a fabulációra való hajlam:

„A lokális tudást ilyeténképpen m egalapozó történelem , a hely kollektív em lékezete

- jellegét tekintve - érzékelhetően más, m int a nem zeti kánon szerint szerkesztett
történelem : először is, mert m ásm ilyen itt az esem ények státusa, m int a n agytörté­
nelemben; m ásodszor, m ert a legendák sem pontosan ott és úgy keletkeznek és hat­
nak, m int a tanult történelem ben. Közös vonásuk ellenben, hogy csoport identitást
terem tenek, és egyaránt összekeveredik bennük a m ítosz és a tény.”29

Ennek köszönhető, hogy ezekben a művekben a város mint lakóinak történetei

(„a hely kollektív emlékezete”) által megelevenített soklelkű élő organizmus
jelenik meg. A történetek - kollektivitásuk folytán - a hely történetei lesz­
nek, amelyek akár racionálisan motiválva: a város egy lakója által felidézve,
elmesélve, kinyomozva; akár valóban a „város szelleme” által felszabadított
kísérteiként szólalnak meg. (Hasonló, a teret megidéző, teremtő szerepe van
mindkét írónál a helynevek sokaságának, ami ugyancsak hely és lakói közti
kölcsönös összefüggésen alapul: a névadás m int a semleges térből hely-te­
remtés, és a név kimondása mint viselőjének megidézése mágikus aktusa áll a
hatásmechanizmus hátterében.) A lakók által átlelkesített hely ennek köszön­
hetően nemcsak kerete, hanem főszereplője is ezeknek a műveknek. Legalább
annyira a hely szabja meg lakói sorsát, mint amennyire a lakók alkotják meg
—a névadás, a cselekvés, a mesélés, az emlékezés, a képzelődés által - a he­
lyet: „De éppen ezért azt is tudom, hogy a várost, amely az idegen szemében
szürkének, provinciálisnak és unalmasnak tűnhet fel, láthatatlan határvonalak
szabdalják keresztül-kasul, s ezeket a határvonalakat néha nehezebb átlépni,
mint eljutni Kínába. Persze az igazi határok sosem kívül, hanem mindig ide­
bent húzódnak - m utatott magára. - A Kertész utca és környéke egészen más
világ például, mint az előbbi” - írja Grendel (Grendel: 199-200), vagy Kolozs­
vári Papp Lászlónál: „Mennek, baktatnak egyre mélyebbre a város egyik jól
ismert utcáján, s egyszercsak úgy érzik, nem a Bethlen utcához közelednek,
hogy kiérjenek a Nemzeti Színházhoz, a Bocskai térre, hanem - áthaladván
észrevétlenül valami láthatatlan kapun - óriási kiterjedésű zöldesbarna térbe
értek.” (Kolozsvári Papp: 230)

28 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, i. m., 138.

29 Gyáni Gábor: Identitás, emlékezés, lokaiitás, Kétezer, 2008/6, http://ketezer.hu/2008/06/
identitas-emlekezes-lokalitas/ (utolsó letöltés: 2015. 05. 25.)

153
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

A legendák pedig éppenséggel a város, nem egyetlen ember alkotásai. Ettől

a szellemtől kapja a hely „levegőjét”, hangulatát. Nem csoda, hogy mindkét
mű szereplői maguk is a város lakói, maguk is elbeszélők: nem kívülállók,
hanem részesei ennek a közös élménynek, mondhatni mesélő, emlékező (és
hallgató, befogadó) mivoltukban médiumok. (Ebből látható, hogy Lázár Ervin
Csillagmajorja, noha hasonlóképpen az odatartozás lelkesíti át a színhelyet,
teremt csodákat, egyáltalán: nagyon hasonló elbeszélői pozíciót kreál az író,
mégis pontosan az ezeknek a csodáknak az eredetét leleplező keret híján -
ami egyben össze is fűzhetné a novellákat, egyetlen többszólamú elbeszélésbe
rendezhetné őket - nem jön létre a mesélésnek az a köztes, a reálist a term é­
szetfölöttivel, az emlékezés idejét a felidézett időkkel egybemosó terepe, amely
a mágikus látásmód m inimumát megteremthetné). Ennek a kollektív identi­
tásnak adekvát kifejezője egyrészről az ottlakók történetei által átlelkesített
helyszín, illetve a sokszólamú elbeszélés által megidézett, az eltérő korszakok
következtében kialakuló, többféle idősíkot magában egyesítő, rétegzett tér. Az
időtlenség, a megállt idő motívuma, az idősíkok keveredése egyaránt ennek kö­
szönhető: a tér elsőbbségének az idő múlásával szemben, ami a lineáris szerke­
zetet a jelenlévő tér és a hozzá kapcsolódó történetek heterogenitására cseréli.
Ezt azonban kiegészíti az egyidejűséget szétválogató, differenciáló, narratív
síkokra tördelő többszereplős, de egyénített alakokhoz kötött emlékezés.
Jól mutatja ezt Kolozsvári Papp László Bíbor nyom című novellája a Kolozs-
vár-ciklusból, amely a városban rejtélyesen megjelenő, azt behálózó, majd el­
halványuló nyomok történetét meséli el: „Azt beszélik, folytatta kialudt pipáját
szörcsögtetve Gordon úr, hogy a nyomok érintetlen hálója most is ott van a
mélyben, a város alatt. De senki sem mer, vagy nem tud, vagy nem akar [...]
talán fél? [...] milyen furán is hangzik, a nyom nyomára! [...] Olyan mélyre ásni,
hogy a nyom nyomára bukkanjon” (15). Mivel az elbeszélés a Holló úr című
kötet nyitó írása, a további fejezetek úgy is értelmezhetők, mint e nyomok - a
város szövetét alkotó történetek - végigkövetései, „kiolvasásai”. A nyom-ha­
gyás és a nyomolvasás kettőssége pontosan leírja az egész mű történeteinek
előbb említett kettősségét. Egyrészről a város lakóinak a teret, a város terét
kollektív, plurális, időben egymásra rétegződő nyomhálózatként megalkotó
tevékenységét érzékeltetik (ami párhuzamos a ciklus terét megalkotó egymást
keresztező történet-hálózattal, sőt a szereplők járás-kelésének részletesen leírt
útvonalaival): „A város, uraim? A város megszokta, hogy bíbor nyomok szö­
vik át testét. Mint erezet, mint vénák, hajszálerek. Azt képzelték talán, hogy
a nyomok hálójában, mint érhálóban, vér zubog? Ki tudja?” (14) Másfelől az
ezt kibetűző nyomozások, emlékezések és mesélések formáját öltik, m int a
keretet alkotó anekdotázó asztaltársaságnak a Galeri főszereplőihez hasonló

154
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁ VLATÁBÓL

megidéző, itt nyomolvasó tevékenységében.30 E kettős tevékenység leírására

rendkívül találó Michel de Certeau „gyalogos város” és „geometrikus város”
fogalma,31 amit nem mellesleg az írás és olvasás aktusával állít analogikus
párba: „E tapasztalat elemi formája a járókelők [...] léte, akik teste a város [...]
szövegének engedelmeskedik, annak a szövegnek, melyet a járókelők úgy írnak,
hogy nem tudják elolvasni.”32 A „várost szervező gyakorlatok” a várost hasz­
náló gyalogosok járás-kelésének plurális hálózatából rajzolódnak ki (éppúgy
a sétálók és a tér egymás általi meghatározottsága jellemző rájuk, mint a fenti
mágikus hely-tapasztalatokra). A geometrikus város képe ezzel szemben az
ezt a hálózatot, „írást”, „szöveget” „kiolvasó”, felülről a városra tekintő egyén
kitüntetett, individuális nézőpontjából látható („Aki a magasba emelkedik,
kilép a mindenféle - szerzői és nézői - identitást magába szippantó és olvasztó
tömegből.” „A tudás fikciója, hogy egyetlen látó ponttá váljunk”33).
Grendel Lajos és Kolozsvári Papp László regényében az is jól látható, hogy hol
rejlik az anekdotikus hagyomány - modernitáskori felhasználásaihoz képest
új felfogást tükröző - mágikus-realista újraértelmezésének a forrása: nem az
anekdota szubjektivitása, az egészelvűség kikezdése, hanem a kollektivitása,
a kollektív fabuláció működése, a referenciális, a fiktív és a metaforikus közt
ingadozó létmódja, az ebből származó, az individuálissal, a racionálissal, a
történelemmel szembeállítható tudás lesz érdekes számukra. Ami pedig ennek
a tér és az idő megképzéséhez fűződő viszonyát illeti: a „hely szellemeként”,
kollektív kommunikatív emlékezeteként viszi színre, a település lakóinak kép­
zeletében létrejövő, emlékekből, legendákból, pletykából szövődő, időben ré­
tegzett virtuális helyként.
A rétegzettsége, a történetekben élése révén mágikussá váló tér épp ezért
a mágikus aktusként értelmezett emlékezés idézőjelei közé kerül - ami nem
vonja kétségbe érvényességét, hanem egyszerűen hozzáadódik a korábbi ér­
telmezési síkokhoz. Ugyanakkor - a hely és lakói egymást feltételező, egy­
mást teremtő viszonyának köszönhetően - ez a hely középponttá, otthonná
válik: mágikussága épp lakói hozzá fűződő, korszakokon átívelő, fennmaradó

30 Erre a két műre is teljes mértékben érvényesnek látszik (noha nem hivatkozik Kolozsvári
Papp ciklusára) Bányai Évának az a megállapítása, amelyet az ezredvég Kolozsvár-narratívái
kapcsán tesz: „E szövegek arra (is) próbálnak egyéni választ adni, hogyan válik a rituális ko­
herencia textuális koherenciává, a kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté.” Bányai
Éva: Városterek, térképzetek, in Ádám Anikó-Radvánszky Anikó (szerk.): Térérzékelések -
térértelmezések, Budapest, Kijárat, 2015.185.
31 Certeau, Michel, de: A cselekvés művészete, i. m., 117-119,134.
32 Uo., 118.
33 Uo.

155
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

történeteiből táplálkozik, azaz kollektív identitás-élményt hordoz,34 ami sok­

szorosan reflektálódik az egyes narrátorok viszonyulásai révén. Grendelnél ez
a viszony szkeptikus: a város megalkuvó szellemének részesei az elbeszélők is,
semmiféle igazság nem rekonstruálható, kicsinyes érdekek, hazugságok szövik
be a történeteket. Kolozsvári Papp Lászlónál az asztaltársaság tagjai - akik
egyben szereplői is saját kolozsvári történeteiknek (nem egy elbeszélésnek épp
az a csattanója, hogy a mesélő aktív részese az eseményeknek, megoldása a
rejtélyeknek) - a városhoz és történeteihez fűződő viszony legkülönbözőbb
végleteit képviselik a naiv hittől a nosztalgián és megértő humoron át az iró­
niáig és szkepticizmusig.

A MEGIDÉZÉS ÉS AZ ALKOTÁS M INT MÁGIKUS AKTUS

Fehér Béla Zöldvendéglője és Romfürdője35jól példázza, hogy a mágikus realista

látásmód hogyan oldja magába ezt a keretes szerkezetet. Az utóbbi esetében a
regény szövetét - akárcsak az előbb elemzett művekét - a történetek, de nem
annyira felidézett, mint inkább megidézett történetek adják. A mágikus hely a
címben említett romfürdő, ahol a narrátor-főszereplő ősei éltek és meghaltak,
elenyésztek a semmibe. De az elbeszélő nem a történeteiket, hanem magukat az
eltávozottakat idézi meg. Az emlékezés racionális kerete átfordul egy irracioná­
lis, de a regény fikciójában egészen természetes szellemidézésbe. A megidézés
egyrészt az emlékezés metaforája, másrészt viszont az eredet és ezáltal a szemé­
lyiség rekonstrukciójának kísérlete, épp ezért nem válik el az emlékező, mesélő
jelene a felidézett történetek múlt időitől, nem különül el egyértelműen a keret
a keretezett tartalmaktól, és különösen nem válik el az elbeszélő az elbeszélt
történetek szereplőitől, az ősöktől. Ezért a racionális keretet teremtő emléke­
zéstechnika feloldódik a rendkívül heterogén, rétegzett tér egyidejűségében: a
térbe íródik az idő, az ősök egyszerre élnek, beszélnek, cselekednek, elmesélik
történetüket, sőt kapcsolatba kerülnek egymással. Nyilvánvalóan ilyen toposz

34 Eliade úgy ír az otthonról, mint a deszakralizált valóságban is észrevétlenül megmaradó

„szent” tapasztalatának maradványáról. „[M]ég a profán térélményen belül is felmerülnek
olyan értékek, amelyek a vallásos térélményre jellemző inhomogenitásra emlékeztetnek.
Vannak például helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől: például az otthon [...].
Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, »egyedülálló«
jelentőségüket, magánvilágának »szent helyei«. Mintha az ilyen helyeken még a nem vallásos
ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, amely elüt mindennapi valóságától.” Eliade,
Mircea: A szent és a profán, Budapest, Európa, 1987. 18.
35 Fehér Béla: Romfürdő, Budapest, Maecenas, 1995. (A továbbiakban megadott oldalszámok
erre a kiadásra vonatkoznak.)

156
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

a címben szereplő romfürdő, de akként értelmeződik maga az emlékező-meg-

idéző szubjektum is: „A mellemre szorított cipó a lábaim elé esett, amikor
hirtelen rádöbbentem, hogy minden lukamon és nyílásomon keresztül szökik
belőlem az idő. Hol csurog, hol szitál, mint a homok, de egyre csak szökik” (9).
Bényei külön fejezetet szentel a származás, a genealógia jelentőségének, ahol is
megállapítja, hogy a genealógia figuratív tér lesz „ahol egyszerre zajlik a szub­
jektivitás, az önazonosság lehorgonyzási kísérlete, eredetkeresési kísérlete és
ennek problematikussá tétele.”36 Fehér Bélánál viszont a múlt-idézés, ős-idézés
kettős szerepe (emlékezés és önvizsgálat) következtében maga a szubjektum, az
egyes szám első személyű narrátor, a leszármazott lesz az a virtuális téri7, ahol,
akiben a múlt, az eltűnt ősök, régvolt történetek találkozót adnak, az a médi­
um, aki által megszólalnak. Ennek köszönhetően az emlékezés kollektivitása a
szubjektum sokszólamúságára váltódik - az ősök továbbélnek az elbeszélőben,
a leszármazottban: „Velem vannak, nekem fújdossa őket a szél” (18). Ezért a
regény nem tekinthető családregény-átiratnak, amely linearitását az ismétlés­
szerkezetek kezdik ki38: a szubjektum szétírásával sokkal radikálisabban veszti
értelmét az idő. Ezért aztán egyrészt a tér, másrészt az első személyű narráció
egyesíti ezt a - szereplőiben, idősíkjaiban, sőt elbeszélésmódjában, stílusössze­
tevőiben - sokféle anyagot: a romfürdő fái, bokrai, romos tárgyai lesznek a „mé­
diumok”, általuk találkozik őseivel az elbeszélő. Nem metaforizálódnak, hanem
azonosulnak az ősökkel, megszemélyesülnek: egyfajta mágikus, animisztikus
látásmód lesz jellemző az elbeszélés egészére. Ugyanakkor itt is megszólal egy
elbizonytalanodó-elbizonytalanító hang: zárójelben kommentálja magát az el­
beszélést, kétségbe vonja saját igazmondását.

„M iközben e sorokat rovom egym ás alá hadházi kertem ben, s lúdtollam at szaporán
mártogatom a nyúlós libráriumba, meg-m egállnak ujjaim, m ert gazdájuk merengésre
ragadtatott tekintetét hosszasan a lugas duzzadó szőlőszem ein felejti, eszének őrlő­
köve pedig azon jár, h ogy a bélsárral kitöm ött em beri halandó, ki életútját lejegyzi
és megrajzolja, vajon-vajon m ennyire lehet őszinte?” (46)

De nemcsak magával szemben ébreszt kételyeket, hanem az elbeszélt igazság­

gal, illetve az elbeszélés igazságával kapcsolatban is: „Felmerül a gyanú, hogy
36 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 115.
37 Bényei épp abban látja a genealógia jelentőségét a mágikus realizmus számára, hogy a szub­
jektumon kívül álló erők véletlenszerű találkozásaként, üres helyként láttatja az ént. Uo., 117.
Itt a „szubjektumon kívül álló erők” az ősök megidézett szellemeiként jelennek meg, akik
egymással és a megidéző elbeszélővel társalognak, dialogikus térré változtatva kétségbe vonják
annak egységességét.
38 Uo., 114-115.

157

"
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

semmi nem igaz, senki nem tudja az igazat, legfeljebb a fák. Felmerül a gyanú,
hogy csak képzelődöm, és az árnyéksüvegem bolhás posztójából folynak a sze­
memre az emlékképek” (36).
A fenti idézetekből az is kitűnik, hogy míg Grendelnél az emlékező-megidé-
ző, a városhoz tartozó narrátor hangja metaforizálja a leírásokat, az ő érzelmi
viszonyulása lelkesíti át a város tereit, vagy Kolozsvári Papp Lászlónál ez épp
azért metaforizálódik kevésbé, mert a sokféle, karakteres szereplő kifejezett,
kimondott, magát az elbeszélést ihlető élményeként, a lélektani ábrázolás sík­
ján jelenik meg, addig Fehér Bélánál a sokféle figura hangja - csakúgy mint
személyük - összekeveredik, és egy egészen sajátos, hibrid: archaizáló, pro­
fán, közönséges, nosztalgikus stílusegyveleget hoz létre (párhuzamosan azzal,
ahogy az elbeszélő szubjektum is hibridizálódik). Ami az elbeszélő hangokat,
a megidézett korokat egyesíti, az a stílusokat is összevegyíti.
Ennek a mind a tér-időtapasztalatban, mind pedig stilárisan érvényesülő
heterogenitásnak még szélsőségesebb példája a ZöldvendéglcP9, ahol az idősí­
kok keveredését nem indokolja se mesélés, se emlékezés, se megidézés: a bo­
nyodalom magja a huszadik századi, hajdúsági poros, akácfás mezővárosban
megjelenő „páncéros” vitéz lesz. A Zöldvendéglő ben ez az időbeli (és mellette
társadalmi) rétegzettség, heterogenitás mindenekelőtt a beszédmódok egymás-
mellettiségében nyilvánul meg: a páncélos vitéz régies szófűzése, a nagyapa
komótos, öreguras szólásmódja, a falubeliek - egyénített, szellemes - vidéki
közönségessége, az elbeszélő-garabonciás ráolvasásai nem keverednek össze:
a beszéd- és gondolkodásmódok kölcsönhatása,3940 mint a beszélők találkozása
a cselekmény, bonyodalom kiindulópontja lesz. Mivel elsősorban nem az em­
lékezés és az emlékező érzelmi viszonya az a mágikus kapocs, amely határát­
lépő tapasztalatként jelenik meg, a csodába vetett hit és a vele szemben álló
reflexió sem rendeződik ellentétes szólamokká, hanem pontosan az elbeszélés
humoros, ironikus hangvételében, a különböző - egymást hatástalanító: ko­
moly, patetikus, archaizáló, közönséges, trágár - beszédmódok keveredésében,
disszonanciájában, a mindent kétségbevonó, egyszersmind megértő humorban
nyilvánul meg, mint az itt következő részben is:

„Tündik bácsi a vasvilla nyelével döngette a földet.

- Képzelje M ariskám, páncér van rajta, azon kívül piros lebernyeg. Vagy m eghib­
banhatott, vagy kim ászott a sírjából, akkor pedig aszalós kísértet.

39 Fehér Béla: Zöldvendéglő, Budapest, Maecenas, 1990. (A továbbiakban megadott oldalszámok

erre a kiadásra vonatkoznak.),
40 A mágikus realizmus hibriditásra való hajlamáról 1. Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 127-
130.

158
 M Á G I K U S R EA LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

- A csuvasz! - rikoltotta rémülten Beretva Mari. - Ott a csuvasz a góréban.

- Ne kiabáljanak, kérem - szólt finoman Feri nagyapa. - Bemegyek hozzá [...].
- Hallja, ne berdógasson - kiáltott a férfi cukrász feleségére az öreg, aztán a
doktorhoz fordult. - Maga ismeri?
Feri nagyapa vonásai e kérdésre megenyhültek, arcáról lehullott a szigorú figye­
lem, közelebb lépett Tündik Ernőhöz, a vállára tette a kezét, ettől az öreg nagyon
is megilletődött, és olyan szomorkás kutyatekintettel nézte a doktor csillogó szem­
üvegét, mint valami hűséges jobbágy.
- Ihun jün szárnyas lovon szép piros hajnal - mondta csendesen Feri nagyapa,
aztán halványan szomorúan elmosolyodott. - Nem érti ezt maga, Tündik bácsi”
(87-88).

Talán épp ez a nyelvi hibriditásra váltott heterogenitás-tapasztalat a titka a

Zöldvendéglőnek, amely a későbbiekben elemzendő Triptichon mellett a leg­
jobban sikerült Fehér Béla-regény. Ezért lesz meghatározó a karneváli humoros
hang, ami épp az állandó nyelvi határátlépésből, az egymást relativizáló be­
szédmódokból származik. Szemben a Romfürdővel, ahol a határok átlépésével, a
kódok keveredésével való szembesülés a regény, az elbeszélő tapasztalata, végső
konklúziója lesz: a kölcsönhatás nem történetképző erő, épp ezért a regény
cselekménye nyögvenyelős, kimódolt.
A múlt és a jelen keveredése ugyanis a Zöldvendéglő ben teljes mértékben
csodává oldódik. Épp ezért a regény hangvétele is más lesz: hiányzik belőle az
emlékezést kísérő nosztalgikus vagy épp ironikus hangnem (noha kis mér­
tékben, a nagyapjánál lakó gyermek emlékeit idéző részekben ez is jelen van,
mintegy jelezve, hogy itt rejlik a teret átlelkesítő perspektíva forrása). Helyette a
különböző korok, emberek, nézőpontok, stílusregiszterek találkozását lehetővé
tévő tér indukálta humor válik hangsúlyossá. Mivel azonban ezt a mágikus teret
nem az emlékezés, de még csak nem is valamiféle mágikus rítus, szellemidézés
hozza létre, hanem az elbeszélő, ezért maga a történetet keretező mesélés, az
alkotás értelmeződik mágikus aktusként. A narrátor mint péklapáton röpködő
garabonciás lép színre, aki belelát mások gondolataiba, ott terem, ahol lenni
szeretne, olyan kéziratba olvas bele, amilyenbe akar. Az elbeszélői mindentudás
varázslatként jelenik meg:41

„Bizony mondom, nem vagyunk hívei az ilyen-olyan titkoknak, amelyek alattomos

homályba burkolják az elbeszélés lényegét, de nem ám! A történet kanyarog a maga

41 Hasonló szabad, mágikus aktus ad keretet Láng Zsolt második B e s tiá r iu m á b & n , a T ű z é s v í z
á l l a t a i b a n Vazul-Despotes elbeszélésének. (Erről bővebben 1. a P e r f o r m a t í v n y e l v - g r o t e s z k
t e s t című fejezetet.)

159
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TERE

útján, s íme hát, eljött a nap, hogy követhessük. Szívedben ne harangozzon félelem,
ne gondolj a vicsori halálra, a mérgescsöcsű éjféli boszorkányra! Az odvasfogú bú­
bánatot rúgd a sarokba, a mutatóujjaddal tömd meg a pipád, és ha már jól szelei,
bokádat és hónod alját kend meg repülőzsírral, hajadat pedig tulajdon vizeleteddel,
aztán pattanj ide mögém a ferde nyelű sütőlapátra, karold meg a derekam, de jó szo­
rosan, homlokod pedig nyomd a hátamnak. Most mormoljuk együtt: púp kerekedjél,
lapos domborodjál, mindjárt ott legyek, ahol akarok!” (10-11)

Ez a két regény, az előbbi művekkel összehasonlítva jól mutatja, hogy mi törté­

nik a mágikus-reális csodákban. Ugyanazok az indíttatások, amelyek Grendel
vagy Kolozsvári Papp műveiben még szólamokra, szereplőkre, nézőpontokra,
idősíkokra, beszédmódokra oszlanak, keretező és keretezett elbeszélésekre
válnak szét, itt egyfajta mágikus egyszeriségben, egyidejűségben jelennek
meg. Az ősök, illetve a páncélos vitéz színrelépő, cselekvő - nem felidézett,
elmesélt - szereplők. Az adott hely eltérő korokban játszódó, különféle embe­
rek által megélt történetei m ár nem kiderített, felidézett, elbeszélt történetek
lesznek, hanem jelen idejű, megelevenített események (noha a Romfürdő ben
megjelenik a befalazott szobában megtalált kézirat formájában a keretes el­
beszélés nyoma, ez azonban átjárható viszonyban áll a narrátor első személyű
elbeszélésével).

A MÁGIKUS REALIZMUS KRONOTOPIKUS JELLEGE

A mágikus realista látásmódot áthatja ez az élmény: az egyszerre érvényesülő

ellentmondások, a köztük való határátlépés élménye, aminek forrása a - kol­
lektív kommunikatív emlékezetben, az egyént meghatározó ősökben, az egy
helyen összegyűlt kulturális hatások és beszédmódok egyidejűségében meg­
nyilvánuló - plurális szemlélet történetképző erővé alakítása. Mondhatni, a
mágikus realizmus úgy is felfogható, mint a találkozás kronotoposzának42 egy
sajátos értelmezése. Ennek az egy - valóságos vagy virtuális - helyre zsúfolt
sokféleségnek, sokidejűségnek, sokféle jelentésnek, eltérő beszéd- és gondolko­
dásmódok találkozásának kronotoposza, térbe sűrített idő. Legyen az a tér egy
város vagy az emlékező, mesélő, alkotó szubjektum. Mindkét esetben a hely és
a többes identitás kölcsönös, egymást feltételező viszonyán alapul a mágikusság
élménye. Az előbbi esetben a semleges térből helyet teremtő, azt belakó (annak
nevet, történeteket adó) emberek, és viszont: a belakott tér által egy kollektív

42 Bahtyin, Mihail: A té r és a z id ő a regén yben , i. m., 296-297.

160
 M Á G I K U S R E A L IS T A A N E K D O T A - T Í Z É V T Á V L A T Á B Ó L

identitás részesévé váló szubjektumok kölcsönhatásából fakad ez az élmény.

Az utóbbi esetben pedig a szubjektum saját származása, hagyományai hetero­
genitásának többszólamúságként megélt tapasztalatán alapul. Azaz az identi­
tás hibriditása nyilvánul meg e regények téridejének, történet-szerkezetének,
sőt a Fehér Béla regények esetében beszédmódjainak összetettségében is. Éppen
ez az irracionális benne: annak a tapasztalata, hogy bizonyos - mágikus - tér­
ben egymást racionálisan kizáró szemléletmódok egyszerre érvényesek. Legyen
az egy valós hely: felvidéki, erdélyi, hajdúsági város (vagy legyen akár Macondo);
legyen az az irracionális szubjektum, ellentmondásos indíttatásaival, jelentés-
tulajdonításaival, kötődéseivel, szerteágazó gyökereivel; vagy legyen az maga a
valamennyinek teret adó műalkotás. Ezt az irracionális hibriditás-tapasztalatot
pedig az érzékelés többessége, pluralitása alapozza meg.
Épp ezért a mágikus látásmód mindig kettős forrásból táplálkozik. Először is
áll ebből a mágikus kronotoposzból, a térbe sűrített idő tapasztalatából. Ennek
alapvető jellemzője egyrészről a lineáris, történeti, illetve biográfiai idővel való
szembeállítás, ami legtöbbször az abból való kiemelés, kivetettség, elszigetelt­
ség formájában jelenik meg: a térbeli és időbeli zárványképződés formájában.
Grendel Lajosnál a város kiszabaduló szelleme „mintegy kiemelte a várost a
reális időből” (Galeri: 134); a Zöldvendéglő ben - ami maga is egy kisváros
zárt terében játszódik - megjelenik a páncélos vitéz, és ezzel veszi kezdetét
a szokatlan cselekmény; a Romfürdő esetében maga a mágikus hely hatására
kelnek életre az elbeszélő által megidézett ősök és szakad ki a történet a valós
időből: „Akkor éreztem először, hogy előbb-utóbb valami baj lesz az idővel.”
(15). Ennek halovány nyoma fellelhető Kolozsvári Papp László novelláiban is.
Egyrészt Kolozsvár képének megteremtésében, másrészt magának a mesélés-
nek az elbeszélt történettel szembeni kitüntetett helyzetében: a beszélgetés
színhelyének - bármely rejtélyről, borzalomról legyen is szó - a védettségében,
hiszen az elbeszélés terei szinte kivétel nélkül menedékhelynek tűnnek (ezt ki
is játssza az író, amikor szereplőit mégiscsak a külső, a történelem viharaitól
védtelen, elbeszélt világ szereplőivé teszi). A kötetet záró, Aki láthatja a halált
című elbeszélés esetében önironikus gesztusként valóra is váltja ezt a védettsé­
get, amikor az asztaltársaság tagjává megtett „író ú r” nem engedi, hogy a Ha­
lál elvigye Manó urat.43 A kronotoposz másik szembeszökő jellemzője időbeli
43 Ez a feloldás a történetmondás mágikus értelmezéséből fakad, amiről a következőket írja
Bényei: „A történetmondásnak két mágikus funkciója van: az elmúlt életek visszanyerése [...]
illetve az öregség, a halál távoltartása” (Nem csak a fenti elbeszélés csattanója, hanem a Rom­
fürdő egész koncepciója ebből ered). Ezt a funkciót a nyelv sajátos értelmezéséből eredezteti
Bényei: ,,[A mágikus aktusként felfogott történetmondás számára a nyelv] nem a valóságról
való beszéd, hanem a valóságot befolyásolni kívánó, azt »mágikusan« átalakítani vágyó cse­
lekvés.” Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 102.

161
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

sűrítettsége, rétegzettsége. Ez legtöbbször a különböző idősíkok keveredésében

jelenik meg, lévén, hogy az emlékezés, a felidézés, a mesélés gyakori kerete a
mágikus realista alkotásoknak. De ez a keret nem szükségszerű. Az idősíkok
találkozása lehet magától értetődő vagy akár meghökkenést kiváltó csoda (mint
a Zöldvendéglőben). Harmadik jellemzője ennek a sajátos, térbe sűrített időnek
annak kollektív jellege: egyáltalán nem személytelen ez az idő, éppenséggel
nem törekszik az objektivitás benyomását kelteni, de azt se mondhatjuk, hogy
a szubjektivitás hagyományos formáit használná ki:44 nem egyetlen személyhez,
elbeszélőhöz kötődik, nem lélektani értelmezést nyer. Az előbb leírt kölcsö­
nös egymás-teremtésnek köszönhetően a mágikus hely úgy viszonyul az általa
képviselt közösséghez, m int képviselői által átlelkesített, megszemélyesített
organizmus. Ez az animisztikus látásmód egyike a mágikus realizmus legfőbb
jellemzőinek, és ez eredményezi e regények szinekdochikus voltát: ez hatja át
Grendel leírásait, ez kelti életre Fehér Béla elbeszélőjének őseit, ez teremti
meg a hajdúsági mezőváros figuráit a Zöldvendéglő ben, ez hoz létre egy egész
asztaltársaságot Kolozsvári Papp Lászlónál, és ez utaltat minduntalan a helyi
szóbeszédek, legendák szövevényére. Az animisztikusság és a szinekdochikus
látásmód a már elemzett Bíbor nyomban válik az elbeszélés eredőjévé: ez érvé­
nyesül a titokzatos nyomoknak - melyekről végül kiderül, hogy a város lakóinak
nyomai - a vérkeringés és a test analógiájára való átvitelében. Mintha az utak
teremtenék, táplálnák, tartanák életben a testet, azaz a várost. Mi több: ha a
novellát a Kolozsvár-ciklus programadójaként nézzük, akkor ezek a lakók által
hagyott, a várost behálózó nyomok egyben történetekként, elbeszélésekként
is értelmezhetők. Míg a Kolozsvári Papp novella, allegorikusság felé mutató
tendenciáival az egyik végletnek mondható, a másikat Fehér Béla Romfürdője
képviseli, amelyben a tér megelevenítése nem jelkép, hanem cselekményteremtő
erő: a hely lakói valóban megelevenednek, feltámadnak és emlékeikkel, tör­
téneteikkel átlelkesítik a romfüdőt. Ez a téridő szinte szükségszerűen terem ­
ti a nézőpontok sokaságát váltogató bonyolult elbeszélésmódot, a történetek
halmozását (illetve a különböző időben játszódó történetek törvényszerűen
hozzák létre ezt a kronotoposzt). Ez teszi központi kérdéssé a legendák kelet­
kezését. Bényei a mágikus realista írásmódot mint „a világ mágikus-figuratív
úton való jelentésessé változtatásának kísérletét” írja le, ahol „az egyébként is
telített történet-kódra még ráhelyeződik egy, a regényvilágnak lehetőleg m in­
den elemét metaforikusán egymás mellé rendelni vágyó figuratív logika [...].
A figurativitás ilyen burjánzása, a mágikus képiség uralkodása voltaképpen
44 Érdemes visszautalni Pierre Nora már idézett megállapítására: „Az emlékezet természeténél
fogva sokféle és megsokszorozódó, kollektív, mégis individualizált.” Nora, Pierre: Emlékezet
és történelem között, i. m., 15.

162
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

azt jelenti, hogy a regényvilág minden egyes eleme kapcsolatba kerül a többivel,
jelentésessé válik”. Ezt a konklúziót abból a megállapításból vonja le, hogy az
okozatiság mágikus kauzalitássá változtatása egy plusz elem (magyarázó tör­
ténet, kitaláció) beiktatását vonja magával.45 Itt találkozik Bényei magyarázata
a fenti gondolatmenettel: a kollektív fabuláció végső soron a mágikus realiz­
mus figuratív burjánzásának a fő forrása. Ide vezethetők vissza a Bényei által
vizsgált, a történetmondás dramatizálására, a szóbeli elbeszélés imitációjára, a
közösségi történetmondó szerepének megjelenítésére irányuló tendenciák is.46
Érdekes, hogy ez a vonás éppúgy érvényesül abban az esetben is, amikor ez a
tér maga a szubjektum lesz: ott is a különböző ősök, események, korok, kultú­
rák, társadalmi rétegek (bár érdekes módon ez utóbbi problematika itt háttérbe
szorul) által képviselt ellentmondásos hatások terepe lesz a középpontban álló
ember, mint ahogy ezt a Romfürdő narrátoránál (vagy majd Gion Nándornál
is) megfigyelhetjük. A fenti jellemzőkből következik a mágikus tér metaforikus
túlterheltsége, egészében és elemeiben megmutatkozó többszörös jelentésessé­
ge: ez a tér nemcsak idősíkok, emberek, hanem a különféle korok, közösségek,
egyének - akár ellentmondásos, egymást kioltó - világlátásának találkozá­
si pontja. Kollektivitásából származik lényegi heterogenitása, az, hogy egy­
mást kizáró szemléletmódok, kulturális nyelvek, idősíkok egyszerre jelennek
meg benne. Ugyanez érvényesül szubjektumfelfogásában is. A szubjektumot
nem mint lezárt, egységes entitást érzékeli, hanem mint az öröklődés kusza,
interszubjektív hálózata által meghatározott összetett, heterogén teret.47 Ez az
összetett szubjektumfelfogás sok tekintetben rokon a Bahtyin által leírt karne­
váli, groteszk testképzettel48 - amit Bahtyin pontosan az emberi testnek nem
individuális, hanem a közösség és a kozmosz részeként való megtapasztalásából
eredeztet49 - aminthogy ezeket a műveket gyakran jellemzi is a test groteszk
ábrázolása.50 Ugyanerre a kollektivitásra vezethető vissza nyelvi sokrétűsége, a
45 Bényei Tamás: A p o k r i f i r a t o k , i. m., 87-90.
46 Uo., 101-102,105, 106.
47 Uo., 112-118.
48 „Az újkori kánonokkal ellentétben a groteszk test nem válik külön a környező világtól, nem
zárt, nem befejezett, nem kész, minduntalan kiárad önmagából, túlcsordul saját kontúrjain. A
groteszk ábrázolás azokat a testrészeket hangsúlyozza leginkább, amelyek megnyitják a testet
a külvilág felé. [...] Ez az örökké nyitott, örökké teremtő és teremtődő test a nem fejlődésének
egy láncszeme, pontosabban két láncszeme, amely az említett aktusokban egymásba fonódva,
egymásba hatolva mutatkozik meg [...]”. Bahtyin, Mihail: F r a n ç o is R a b e l a i s m ű v é s z e t e , a k ö ­
z é p k o r é s a r e n e s z á n s z n é p i k u l t ú r á j a , ford. Könczöl Csaba, Raincsák Réka, Budapest, Osiris,
2002. 35-36.
49 „Ismételjük, a test, és a testi élet itt kozmikus és ugyanakkor össznépi; szó sincs itt a szőkébb,
egzakt mai értelemben vett testről vagy fiziológiáról: a groteszk realizmusban a test még nem
vált egészen egyéni testté, még nem választják el merev határok a külvilágtól.” Uo., 28-29.
50 A groteszk, hiperbolikus testábrázolást Bényei Tamás is a mágikus realizmus egyik

163
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

heteroglosszia értelmében vett soknyelvűsége, nyelvi hibriditása, amit például a

Fehér Béla regények használnak ki. (De Bodor Ádám neveinek sokat emlegetett
multikulturalitása, Darvasi László Könnymutatványosokjának soknemzetiségű
szereplői, vagy Láng Zsolt A tűz és a víz állataiban a kétnyelvűség, a kétféle
kultúra határainak átlépése, szintén a fenti kérdést tematizálja.)
Érdekes jellemzője ennek a mágikus térnek, hogy - legyen szó valós térről,
például egy városról, avagy virtuálisról: az emberi pszichéről vagy a műalkotás­
ról - egyszerre zárt és nyitott. Nyitott abban az értelemben, hogy a különböző
kódok egyszerre vannak jelen, határaik megszűnnek, feloldódnak. Ugyanakkor
zárt abban az értelemben, hogy élesen elkülönül a hétköznapitól, ahol ezek a
határátlépések nem lehetségesek, ahol érvényesek a racionális szabályok: zár­
ványt alkot a hétköznapi világban. Mi több: zárványt alkot az idegen világban.
Az emlékező, elbeszélő, fabuláló szubjektumok otthonosságát épp a mű terének
történetek általi megelevenítettsége, belakottsága teremti meg, ami szembe­
állítja a „külvilággal”.
Ez a rétegzettség, heterogenitás azonban csak az egyik oldala a mágikus
realista tapasztalatnak. Másrészről egy ezzel ellentétes, ezt szétválogatni, diffe­
renciálni, tisztázni igyekvő tevékenységből, aktusból áll: keresésből, nyomozás­
ból,*51 emlékezésből, családtörténet-kutatásból, mesélésből, önelemzésből. Míg
az előbbi szinte mindig mint megértendő tételeződik, addig az utóbbi általában
mint az elbeszélő tevékenysége jelenik meg. Míg az előbbi kollektív, addig ez
utóbbi az erre való individuális reflexió. Míg az előbbi mint valami végső soron
racionálisan teljesen soha fel nem fejthető, hermetikus jelenség mutatkozik meg,
addig az ellentétes tevékenységet reménytelen, értelmetlen, hiábavaló, öncélú
foglalatosságként állítja be a művek ironikus, kiábrándult, elégikus-nosztalgikus
vagy humoros hangneme (akárcsak az ezt történetté alakító tendenciák: a hiába­

meghatározó vonásaként említi. Bényei Tamás: A p o k r i f ir a to k , i. m., 136. Az itt felsorolt művek
közül elsősorban Fehér Béla regényeiben jelennek meg groteszk motívumok. (A R o m f ü r d ő ben
és a Z ö l d v e n d é g l ő ben elsősorban a figurák megjelenítésében, vagy a zabálás, ürítkezés, a testi
szerelem gyakori jeleneteiben, illetve ezek leírásának szókimondó, alpári, sokszor parodiszti-
kus elemeket is tartalmazó nyelvezetében. Különösen jól látható ez a későbbiekben elemzett
T r ip tic h o n képleírásaiban, illetve a festő és szeretője, Fiammetta kettősében, az evés motivikus
jelentőségében.) Kolozsvári Papp László elbeszéléseiben, ha kisebb mértékben is, szintén szere­
pelnek ilyen motívumok, mint például a K u p o l a , vagy a K l e o t é r a t ö r t é n e t e kötetben megjelent
K e n t a u r esetében. De Bodor Ádám vagy Láng Zsolt műveiben is kiemelt szerepet játszik a
testiség. Az utóbbi szerző esetében erről részletesebben írok a P e r f o r m a t í v n y e l v - g r o t e s z k
t e s t című fejezetben.
51 Mint utaltam rá korábban, az elemzett Grendel kisregényen kívül egyértelműen a nyomozás,
a kémkedés teremt keretet Darvasi K ö n n y m u t a t v á n y o s o k le g e n d á j á b a n , a keresés motívuma
képezi a történet gerincét Láng első és második B e s t i á r i u m í b a n , hasonlóképp keresés, „kül­
detés” (vagy inkább „ál-küldetés”) fűzi össze a S i n i s t r a k ö r z e t történeteit.

164
 M Á G I K U S RE A L I S T A A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLAT ÁB ÓL

való nyomozások, az események irányíthatatlanságára, kiszámíthatatlanságára

mutató jelek). A mágikus realizmusnak ez a kettőssége egybehangzik azzal,
amit Linda Hutcheon állít a posztmodern prózáról a historiográfiai metafikcóió
kapcsán: a posztmodernitást itt egyrészt a „világ” felé való nyitással jellemzi,
másrészt annak tudatával, hogy e világ szükségszerűen csak szövegek és dis­
kurzusok világaként érhető el számunkra, amelyben a fiktív és a történelmi
narráció folyamatosan áthatja egymást, reflektál egymásra, épp ezért e világ
érzékelése, elbeszélése csak önreflexív, metafiktív módon mehet végbe.52
Ennek a kronotoposznak a csoda nem okvetlen velejárója. A csoda csak esz-
szenciálisan sűríti magába53 annak meghatározó élményét: a kódok, idősíkok,
a racionális határok átlépésének tapasztalatát. (A határátlépés itt nem abban
az értelemben veendő, mint a misztikus irodalom esetében: itt nem érkezünk
általa másik, „természetfölötti világba”. Ez esetben épp az aktuson, az átlépésen
van a hangsúly, nem annak eredményén: állandó dinamikus mozgás, folya­
matos határsértés, a kódok közti fordítási kísérlet a mágikus realizmus.) Erre
a „csoda nélküli mágikus realista” látásmódra jó példa Gion Nándor Virágos
katonája,54 melyben a fenti kronotoposz valamennyi jellemzője fellelhető, anél­
kül, hogy természetfölötti események tarkítanák a regény cselekményét. (Az
már terminológiai kérdés, hogy nevezhetjük-e ezek után „mágikus realistának”
ezt a regényt. Annyi azonban bizonyos, hogy szemléletmódjában rokonítható
velük.55) A „csodák” itt egytől egyig lélektanilag beágyazott, racionálisan mo­
tivált szituációban tűnnek fel: álomként, látomásként. A történet nem keretes,
de a tere kétfelé oszlik: a falubeliek dolgos hétköznapi életére és az őket a kál­
váriáról figyelő, de közben leginkább magával törődő, élete értelmét a kálvária
Virágos Katonájának üdvözölt mosolyában kereső főszereplő történetére. Noha
a cselekmény racionális, a helyek, szereplők mégis metaforikusán is terheltek:
ismétlődéseik, szimmetriáik, ellentéteik motivikus hálót alkotnak, azt a be­

52 Hutcheon, Linda: H i s t o r i o g r a p h i e M e t a f i c t i o n , 4 -6 , 9-11, http://ieas.unideb.hu/admin/

file3553.pdf (utolsó letöltés: 2015. 03. 03.)
53 Todorov szerint a cselekmény, a két statikus elem közötti dinamikus „átmenet” („passage”)
minden motiváció nyűgétől megfosztott esszenciája a csodás esemény. Todorov, Tzvetan:
I n t r o d u c t i o n , i. m., 170.
54 Gion Nándor: Virágos katona, in Uő: L a t r o k n a k is j á t s z o t t , Budapest, Osiris, 1999. (A továb­
biakban megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)
55 És a recepció is előszeretettel nevezi Giont mágikus-realistának. A teljesség igénye nélkül 1.:
Ferdinandy György: Magyar Macondo, F o r r á s , 1997/12, 78-79; Varga Zoltán: Valóságkereső,
F o r r á s , 1998/11; Olasz Sándor: A Virágos katona (Gion Nándor) és a mágikus realista regény, in
Uő: M a i m a g y a r r e g é n y e k , Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003.108-113; Lódi Gabriella
Az ünnepkörök és a hozzájuk kapcsolódó népszokások szerepe, kulturális megnyilvánulása
Gion Nándor Virágos Katona című regényében, in T a n u lm á n y o k , 4 4 . f ü z e t , Az Újvidéki Egye­
tem Magyar Tanszékének Kiadványa, 2011. 123-135.

165
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

nyomást keltve, hogy a véletlenszerű események egy másik - magasabbrendű

- értelem részei, mint ahogy a főszereplő életében valóban értelmet nyernek.
(Ezt az ismétlődés-technikát fejleszti tovább Gion későbbi regényeiben, például
a Börtönről álmodom mostanában címűben,56 ahol hasonlóképp a főszereplő
fejlődésregénye az a virtuális tér, ahol az ismétlődő képek formájában megje­
lenített külső hatások és a jósló álmok, a gondolatok, fantáziálások visszatérő
képi motívumai találkoznak.) De épp ez az ismétlés-technika teszi oly nehézzé,
hogy ezeknek a szövegeknek a mágikus élményét demonstráljuk: hiszen az
épp az - önmagukban hétköznapi, jelentéktelen - elemek ismétlésében, és az
ebből fakadó figuratív túlterheltségükben rejlik. A Virágos katonában egyrészt
a főhős, az ő lelki fejlődése az a mágikus tér, ahol a külső és belső hatások
találkoznak. (Gion történetalkotását, szereplőinek rendszerét általában ez az
egyrészről - a másodrendű alakok esetében - jelképes, metaforikus jelentéshor­
dozás; másrészről - a főszereplő esetében - az előbbi külső benyomások zava­
ros egymásra rakodása jellemzi.) Ugyanakkor ez a kívülálló állapot, a keresés,
a magába-fordulás, a hétköznapi és a látomás közti határátlépés egy behatárolt,
mágikus - hétköznapi időn, tevékenységeken kívüli - helyhez, a Kálváriadomb­
hoz kapcsolódik (itt is megfigyelhető a mágikus hatások terepeként értelmezett
szubjektum és a mágikus hely egymást feltételező hatása): „[...] én akkor a te­
raszról lementem a kőoszlopokhoz, hogy a Virágos Katonát nézegessem. Mert
valójában azért jártam én mindennap a Kálváriára, nem pedig, hogy a tuki és
a Kálvária utcai embereket meglessem” (26). Ahogy akkor, amikor a főszereplő
a háború kitörésének hatására el kell szakadjon onnan, újra a „kinti”, „lenti”
világ, a történelmi idő részévé válik, maga is megváltozik: hazatértekor már
nem lesz képes előző látomásait se felidézni, a korábban elhagyatott Kálváriát
az imádkozó emberek özönlik el - megszűnik mágikus hely lenni. E történetet
tulajdonképpen egy fejlődéstörténet keretezi: abból szakad ki ez a változat­
lanság, időnkívüliség illúzióját keltő, „mágikus” időszak a különböző belső és
külső hatások közt hányódó, kereső, alakulófélben lévő főhős életében. Maga a
fejlődő, alakuló, kereső szubjektum, illetve élettörténetének egy korszaka lesz
az a virtuális tér, ahol az irracionális határátlépő tapasztalat megszületik, és a
reflexív, kétségbevonó mozzanatot (ami azonban nem jelent egyértelmű állás-
foglalást) a történet végkimenetele képviseli: a korábbi kívülállás lehetetlenné
válása. Fehér Béla Triptichonjában57 válik ez a kettősség meghatározó, jelen­
tésteremtő ellentétté.

56 Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában, Újvidék-Budapest, Forum-Szépirodalmi

Könyvkiadó, Budapest, 1991.
57 Fehér Béla: Triptichon, Budapest, Európa, 2001. (A továbbiakban megadott oldalszámok erre
a kiadásra vonatkoznak.)

166
 M Á G I K U S REA LI ST A A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁ VLATÁBÓL

A MŰALKOTÁS M INT MÁGIKUS TÉR

Fehér Bélának ebben a regényében a főszereplő festő képeinek leírása során

- sőt m int látni fogjuk - megszólaltatásában az időtlen, egyszeri, vizuális
festmény és az azt történetté bontó elbeszélés egymásba játszásából alakul ki
egy egészen sajátos jelentésszerkezet, melyben az időbeliség és az időtlenség,
vizualitás és verbalitás furcsán ellentmondásos viszonyba kerül egymással:
oly módon, ahogy a mágikus téridő és a mágikus aktus egymást kiegészítő
ellentéténél ezt leírtuk. Egyrészről a könyv több szinten és módon is a lineáris
idő létjogosultságát vonja kétségbe. Főszereplője egy, „a 20. század utolsó esz­
tendejében alkotó, kiemelkedő jelentőségű reneszánsz festő”:

„De talán még a pénznél is jobban örültem annak, hogy Ippolito végre beszerezte
nekem a régen áhított festőruházatot. [...] Régi vágyam teljesült, amikor magamra
húztam a lantos ujjú, combközépig érő dolmányt, a bordó [...] cérnaharisnyát, a
mustársárga urbinói porköpenyt, a sarut, a felkötős gallért és a fejemre simuló füles
sapkát. [...] Amikor Zsófi nővérem meglátott, meglepetésében a függönybe kapasz­
kodott, és kis híján letépte. Ezt mondta: Kiköpött úgy nézel ki, mint egy elkergetett
dózse! Rendreutasítottam: Hazugság, drágaságom! Úgy nézek ki, mint egy festő­
művész, aki történetesen a saját kortársam! Mert az idő egy és oszthatatlan!” (40)

Leírt műveiben a reneszánsz dekoráció, ábrázolásmód és a mai világ kisembere,

kultúrája, élete egyszerre van jelen:

„Roppant elégedett voltam az elkészült képpel, amelynek szerkezete - mint később

rádöbbentem - Raffaello egyik kevésbé ismert munkájára, a Galatea diadalára em­
lékeztetett. A felhők alól kibukkanva ugyanúgy nyilazott a három hájas kis puttó,
azonban a mű középpontjában a félmeztelen Galatea helyett nálam egy szenvedő
arcú, idős férfi látható, sárga atlétatrikóban, a mellkasán keresztbe vetett kerékpár­
gumival. Festményem címe: Mészáros bácsi új biciklibelsőt kapott. Maga Mészá­
ros bácsi oldalra billent fejjel fájdalmasan tekint a távolba, Marcantonio Trevisani
dózséhoz hasonlóan, hogy egy másik elődöm, Tiziano munkájára hivatkozzak.
Amúgy az én portrém jobb az övénél. Nem annyira kidolgozott, de sokkal őszintébb!
A háttérbe nyugodtan festhettem volna néhány megpatkolt faunt, de letettem róla.
Nem akartam összetörni Mészáros bácsi magányát” (24).

Magának a triptichonnak a három egybekapcsolt szárnya három idősíkot jelenít

meg egymás mellett: egy történelmit, egy jelenbelit és egy apokaliptikus jövő­
képet (plusz egy parodisztikus népmese parafrázist a timpanonban). A könyv

167
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

szerkezete is - ami ritka az általában kaotikusán kavargó történettömeget

felvonultató mágikus realista regények esetében - barokkos bonyolultsággal
szerkesztett építmény: a főszereplő sorsába, mint a triptichon képeinek leírá­
sai illeszkednek a betéttörténetek, a lineáris elbeszélés egy térbeli hierarchiába
rendeződik.
Másrészről az egész könyv ennek a mágikus egyidejűségnek az elbeszéléssé
oldásáról szól. Nemcsak abban a nyilvánvaló értelemben, hogy a festmények
- regényről lévén szó - szükségszerűen leírások lesznek. Hanem abban, hogy
az igazi műalkotás mágikus rítusában a kép négydimenziós, élő, mozgó, meg­
szólaló, időbe vetett valósággá (történetté!) kell váljék:

„Üzenem Paolo Uccellonak, hogy nem a perspektíva kérdéseivel kellett volna an­
nak idején vacakolnia, hanem az idővel. Ha az olajképen vagy freskón nincs jelen
az idő (vagyis ha a festő nem bújik be mindennap Kronosz ágyába), bármilyen
kecses mestermű szülessen is, röfögve elvérzik, mint egy nyakon szúrt sertés.
[...] Az időt tessék odavarázsolni minden homlokra, bokára, mozdulatra, tájra,
ruharedőre!” (16)

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy mindez (azaz Görbekerti,

művésznevén Giardino da Storto, mai reneszánsz festő élete és műveinek le­
írása, elbeszélése) egy írásbeli műalkotás keretei közt zajlik: az időbeli törté­
netet a festmény képviseli, a festett képet pedig az írott műalkotás. (Ahogy a
képen az időt kéri számon a regény, úgy az elbeszélésen a láthatatlan láthatóvá
tételét: „Amikor munkámnak nekiláttam, nem kisebb cél lebegett előttem,
mint hogy üstökön ragadjam a láthatatlant, akit ha ölelni akarsz, csak a le­
vegőt szorítod magadhoz” [65] - írja az első táblakép narrátora.) A látszólag
erősen hierarchikus regényszerkezet elemei olyan bonyolult, egymást tükrö­
ző szimbolikus-metaforikus viszonyba kerülnek, hogy az kétségbe vonja az
első látásra jól elrendezettnek tűnő alá-fölérendeltségi kapcsolatokat, és épp
olyan áttekinthetetlenül —irracionálisán - kuszává válik a jelentésszerkezet,
mint más mágikus-realista művek esetében. Ennek a kusza jelentésszerkezet­
nek a középpontjában a mágikus téridőként értelmezett festmény áll: maga a
triptichon. Ez a virtuális tér a fikcióban élőként értelmeződik: saját világgal,
helyszínnel, szereplőkkel rendelkező, aprólékosan kidolgozott fikciók soraként.
Ehhez azonban nem egy, hanem két mágikus aktus kapcsolódik. Egyrészről a
megalkotás, azaz ennek a világnak a létrehozása, megfestése: egy-egy fiktív
képbe sűrítése - ez a főszereplő tevékenysége, a keret témája (a képek elbeszélői
azonban már nem azonosak a festővel!); másrészről ennek az összetett képnek
a lineáris, verbális szöveggé alakítása - a narrátor (ugyancsak Giardino da

168
 M Á G I K U S RE A L I S T A A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁ VLATÁBÓL

Storto) elsőszemélyű elbeszélése, ami megjelenítetlenül, kimondatlanul magát

a keretet keretezi, tulajdonképpen az írói alkotással azonos. A két tevékenység
egymás tükörképe, ellentéte, egyszersmind szimbóluma is. A regény jelene ez az
utóbbi, csak viszonyítási pontként, testetlen, tér nélküli elbeszélői pozícióként
megjelenő keret, mint erről a regény kezdősorai tanúskodnak:

„Amikor ezeket a sorokat (még itthon) papírra vetettem, sejtelmem se volt arról, mit
tartogat számomra a hét színnel festett jövő. Még nem volt birtokomban az ereklye,
Hieronymus Bosch lábzsákba varrt felszerelése, amelyhez egy félig-meddig világ­
talan festő jóvoltából Velence árnyékában, a lagúna egyik gyöngyszemén, Torcello
szigetén jutottam (azokban a hetekben a félhülye Fornello bácsi vendégszeretetét
élveztem, oldalamon a köpcös angyallal, Fiammettával, míg végül Montelupóban
kötöttünk ki, miután különös látomás bűvölt el az arcátlanul hazudozó padrino
borzalmas halbűzt árasztó bárkájában), s persze még nem szembesültem azokkal a
képekkel, amelyek új értelemmel ruházták fel elmémet és kezeimet” (5).

Külön figyelmet érdemel a kezdőmondat időbeli elbizonytalanító eljárása -

bármely interpretációval kiküszöbölhetetlen ellentmondásossága - , amely azt
a benyomást kelti, mintha ezek a sorok még az események előtt íródtak volna,
aminek teljes mértékben ellentmond a szöveg folytatása. Egy másik lehetséges
magyarázata az első félmondatnak, hogy a mottóra vonatkozik,58ez esetben vi­
szont az Esterházy-idézetről szól úgy a narrátor, mintha a sajátja lenne. Esetleg
vonatkozhat a fejezet címére (Angyali üdvözlet a benzinmotornak) - de minek a
címe lenne ez a regény cselekményének megtörténte előtt? Leginkább az egész
történet elbeszélőjének időtlen mindentudásaként értelmezhető - ezt viszont
az első személyű narráció vonja kétségbe. Ez a bármely interpretációval kiküsz­
öbölhetetlen ellentmondásosság azonban nagyon is jól beilleszthető a mágikus
realizmus egymást kizáró kódokat egybeolvasztó látásmódjába.
Ehhez képest múltbeli, mégis a regény során lejátszódó, nyitott folyamat
a főszereplő regénye, a tulajdonképpeni keret, ami a műalkotás és elhivatott
létrehozója számára az idő lényegi átjárhatóságát bizonyítja. Ebbe zárványok­
ként ékelődnek a triptichon képeinek hangsúlyozottan időbe vetett betétda­
rabjai (amelyek önálló művekként is olvashatók). Az átjárhatóság épp ezek
egymás mellé helyezésében mutatkozik meg. A látszólagos, felületi rend és a
túlbonyolítottságból következő kaotikusság ellentétét magán hordozza a re­
gény elbeszélésszerkezete is, amely első látásra a főszereplő visszaemlékezésé­
be ágyazott váltakozó narrációjú történetekből szerveződik (ezek egyikét egy

58 „No jó. Rendben. Kérj, Uram, bármit, megkapod.” (Esterházy Péter: Kis Magyar Pornográfia)

169
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

harmadik személyű testetlen elbeszélő mondja el, a többit első személyben,

a „képek” egy-egy szereplője meséli). Ez utóbbiak azonban nehezen definiál­
ható viszonyban állnak a kerettel és az őket „megalkotó” festő narrációjával,
Giardinetto festményeiről lévén szó: a megelevenedő képek szereplői kibeszél­
nek „kereteik közül”.
Hasonló kettősség (többesség) jellemzi magát a művészregényt, Görbekerti
festővé válásának történetét. Maga a festés egyrészt „mágikus” aktus: a Zöld­
vendéglő garabonciás elbeszélőjéhez hasonlatos teremtő, életet adó, ugyanakkor
a lefestett-elbeszélt emberek tetteit, gondolatait kileső, kifürkésző tevékenység,
aminek leírására jellemző a mágikus látásmódot, viszonyt tükröző animisztikus
szemlélet, a festőkellékek, a színek megszemélyesítése („meglestem a színek
és az arányok szemérmetlen üzekedését” [45]), az alkotást körülvevő rítusok
leírása („A kép nálam a szekrényben kezdődik! Csakis az édeskés, testszagú
sötétségben voltam képes magam elé képzelni a leendő festményt, a kivágást,
amelyet majd úgy kell megszerkesztenem, hogy a néző tisztában legyen az­
zal, mi van a szekrényen, pontosabban a kereten kívül” [38].) Mágikusságának
forrása épp az „idő megfestése”, a festett kép alakjainak életre keltése (azaz a
mozdulatlan, keretbe foglalt állókép határainak átlépése):

„Ott, a régiségboltban értettem meg, hogy az igazán kiváló képek a láthatatlan (de
kétségtelenül létező) hátteret is magukon hordozzák, csakhogy ez a háttér a nézőben
rajzolódik ki, mégpedig azért, mert az igazi festő egyesíteni tudja a külső és belső
világot. Tisztában kell azzal lenni, hogy a figurák [...] valójában a kép mögül lépnek
elő, szinte a vászonra tévednek saját világukból [...]. Vagyis minden kép hátterében
ott buzgólkodik a rejtélymester mocskos tenyere, amely eltakarja az életet magát,
mintha a kamera lencséjét fogná be. (Már akkor úgy gondoltam, hogy ezt én meg
tudom akadályozni!)” (15-16)

A festés, az alkotás másrészt elhivatottság: egy kifürkészhetetlen isteni szán­

déknak való megfelelés, amely nem csak forrása a művészi szabadságnak, ha­
nem kétségbe is vonja azt: „Remélem, az Úr is azt akarta, hogy befejezzem, és
most örvendezik, még szeret, tenyerével melengeti a színeket, jó egészségben
fürdet a folytatáshoz. (Sejtelme sincs arról, hogy előbb-utóbb szép kis felfordu­
lást csinálok a világképében!)” (113). Ez indokolja az elbeszélés állandó vitázó,
lázadozó tónusát, a bibliai hang hol parodisztikus, hol komoly parafrázisát.
A lázadás a vita - nem pedig a spontán tagadás, szembeszállás - alakját
ölti. („Uram ezt akartad?...” [126].) Ez azonban nemcsak magatartás, hanem
nyelvi reflexió is: a regény keretének stílusa - és ami itt nem választható el
tőle: a cselekmény fantáziadúsan burjánzó részletei - állandó váltakozása a

170
 M Á G I K U S R E A LI S TA A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

parodisztikusnak, a közönségesnek, a tragikusnak, a groteszknek, a hum o­

rosnak (García Marquez, Rejtő Jenő és Rabelais egyaránt elődei Fehér Béla
stílusának). Az elődök szerepe azonban sokkal konkrétabb, előkép formában
is megjelenik, tovább bonyolítva a regény amúgy is túlzsúfolt utalásrendszerét.
A számtalan reneszánsz festőre: képeikre, technikáikra, sőt használt festé­
keikre, eszközeikre való utalás, leírás, kritika, kigúnyolás csak az egyik része
ennek. A könyv - és egyes részei - maguk is stílusgyakorlatok, -paródiák,
persziflázsok, parafrázisok. A keret művészregény-, egyszersmind egy passió­
parafrázis („Uram ezt akartad?...”). Az első táblakép Mikes leveleiből kölcsönzi
nemcsak témáját, hanem hangnemét, nyelvét is. A második - alcíme szerint
„sárga passió” - a Varázshegyre való utalással kezdődik, de legalább ennyire
tekinthető egy modern haláltáncnak. A harmadik szárny egy akciófilm hang­
nemében elbeszélt apokaliptikus látomás. Az egészet koronázó timpanon pedig
egy népmese groteszk-abszurd kifordítása. Tulajdonképp a művészregényt,
az alkotás történetét, az ember időbe vetettségének történetét, ezek kódjai­
nak fentebb elemzett kusza, kibogozhatatlan kereszteződéseit felülírja a kö­
zönségesben, a trágárban, a hétköznapiban, kisszerűben, a parodisztikusban
gyökeredző humoros szemlélet kódja. Mivel azonban ez a humoros szemlélet
nem vonja kétségbe a műalkotás, az emberi létezés kiszolgáltatottságát - a sok­
hangú regény legerősebb, valamennyi történetben újraismétlődő szólamát - , a
következmény nem a magasztos, a fennkölt, a tragikus alacsonyabb regiszter­
ben, parodisztikus felhangokkal való megismétlése lesz, hanem a közönséges,
a trágár, a humoros: a karneváli megemelése. Ebből következik az, hogy bár a
regény szellemes, fordulatos a részleteiben - egészében mégis tragikus, már-
már apokaliptikus. A közönséges, a trágár, a hétköznapi kisembert képviseli.
A humor nem mint kétségbevonás, hanem mint szembeszegülés, a hiábavaló,
de méltóságot adó lázadás hangja szólal meg - ahogy a regény záróakkordja
még azt is megengedi magának, hogy fittyet hányjon az elhivatottságra, az
apokalipszisre. A triptichont befejezvén Görbekerti az Arnóba dobja (profán
utalásként Shakespeare Prosperojára) festőlétének kellékeit, festőruházatát,
megérintettségének tanúját, a borjúfasírtos tányért, és épp beül az autójába,
amikor az Úr szól hozzá a hátsó ülésről, hogy kiszolgáltatottságára figyelmez­
tesse, mire Giardinetto:

„Ezek után pedig (szívemben végtelen bölcsességgel) így szóltam az Úrhoz: Tes­
sék, ott a triptichon a csomagtartóban! Tiéd, Uram, nyugodtan viheted! Vedd ki,
és tőlem annak mutogathatod, akinek akarod! Erre nem mondott semmit (mit is
mondhatott volna?), hanem szégyenkezve eloldalgott. Egyik pillanatról a másikra
megszűnt a szuszogása. Hátrafordultam, és megkönnyebbülve állapítottam meg,

171
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

hogy a hátsó ülés csakugyan üres! Ezt mondtam: Feladtad, Uram, de te tudod, mit
csinálsz” (305-306).

A M ÁGIKUS-REALISTA LÁTÁSMÓD GYÖKEREI,

NARRATÍV IDENTITÁS-KÉPE

„M unkánk célja nem több és nem kevesebb, m int a történet maga, ha úgy tetszik,
egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története
valójában emberek és dolgok m egszám lálhatatlan sokaságának igaz története, és
ezen sem m iféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni.”59

A mágikus realizmushoz visszakanyarodva: Bényei Tamás azt állítja, hogy en­

nek a világlátásnak a forrása nem a racionális magyarázatba vetett hit megta­
gadása, hanem bármiféle magyarázat retorikusságának tudata, a létezés nyelvi
megalkotottságára való rákérdezés: „a mágikus realista szövegformáló eljárások
világképi alapja nem a transzcendencián alapuló mágiába vetett hit, hanem sok­
kal inkább az a nietzschei belátás, hogy a világhoz való viszonyunk alapvetően
és elkerülhetetlenül figuratív”.60 Ez a figurativitás azonban, mint láthattuk, a
tér, az idő és a szubjektivitás sajátos viszonyának feltárásán alapszik. A „feltá­
rás” nem véletlen kifejezés itt, mivel a tárgyalt művek jelentékeny része azt az
önreflexív folyamatot is érzékelteti - akár a cselekmény szintjén: az írás, a kere­
sés, az emlékezés, a mesélés tematizálásával, akár az elbeszélt történet ironikus
idézőjelbe helyezésének segítségével -, amely ezt a sajátos „mágikus” viszonyt
leírni, értelmezni próbálja. Tér-idő és szubjektivitás ezen kapcsolata alapvetően
az identitás kollektivitásának és e kollektivitásból fakadó ellentmondásosságá­
nak, pluralitásának, hibriditásának érzékeltetésére irányul. Ez a nézőpontváltás
alapvetően átalakítja a tér és az idő tapasztalalát: nem az egyén lineáris útja
lesz a történet gerince, hanem sok figura sok történetének összefonódása, ta­
lálkozása és elválása, amit elsődlegesen nem a történés időbeli egymásutánja
rendez, hanem a kollektív identitás valós vagy virtuális tere fog össze. (Ennek
egy sajátos változatát képezik a szöveget alkotások találkozópontjává, az in-
tertextualitás terepévé, terévé alakító művek, mint Fehér Béla Triptichonja,
Láng Zsolt Bestiáríumainak első két kötete, vagy Háy János Dzsigerdilenje.)
A többesség érzékeltetésének azonban csak egyik módja a történetek meg­
sokszorozása, bonyolult szöveghálózattá alakítása, egymás ellen kijátszása.
A másik az olyan elbeszélések felhasználása, amelyek eleve nem az egyénhez,
59 Márton László: J a c o b W u n s c h w i t z i g a z t ö r t é n e t e , Pécs, Jelenkor, 1997. 139-140.
60 Bényei Tamás: A p o k r i f ir a t o k , i. m., 93, 61.

172
 M Á G I K U S REA LI ST A A N E K D O T A - T Í Z ÉV TÁVLATÁBÓL

hanem egy közösséghez tartoznak, a kommunikatív emlékezet termékei, mint

a szóbeszéd, a városi legendák, és a magyar irodalmi hagyományban evidensen
adódó anekdota.61 Ez a szemléletváltás értelemszerűen előtérbe helyezi, előz­
ményként érzékeli a szóbeliség egy közösséghez (és nem egyetlen individuális
szerzőhöz) fűződő történeteit, ezen történetek keletkezését, a térhez fűződő
kapcsolatát, szövegalakítási eljárásait. Nem véletlenül írja Michel de Certeau a
legendák szervezőelvéről, hogy „A helyek elbeszélései barkácsolt elbeszélések
[...] szétszórt szemantikai helyek töredékei [...] ezek a heterogén, sőt egymás­
sal ellentétes elemek töltik ki az elbeszélés homogén formáját.”62 Ugyanakkor
ezek az elbeszélések, épp interperszonális alakulásuk révén felülírják igazság
és hazugság, valóság és fikció, tény és képzelet kategóriáit, épp pluralitásuk
folytán érvényesülhet bennük olyan gáttalanul a nyelv performatív önteremtő
hatalma, hiszen nincs „gazdájuk” „szerzőjük”, aki felelne igazságtartalmukért
(bármit jelentsen is ez), aki önkifejezési szándékának alárendelné a nyelvet;
csak „mesélői” vannak, akik közvetítenek, továbbadnak, variálnak, elfelejtenek
és hozzátesznek, felidéznek és kiszíneznek. Ahogy Nyíri Kristóf frappánsan
megfogalmazza: „Csak az írásbeliség megjelenésével válik el egymástól legen­
da és tény, mítosz és tudás”63, amit az oralitás körülményei között az eredeti
szöveg fogalmának értelmezhetetlenségére vezet vissza.64 Érdemes itt felidézni
a Walter J. Ong által feltárt összefüggést az „elsődleges szóbeliség” és a nyelv, a
szó mágikus értelmezése közt. Ahogy Ong írja: az elsődleges szóbeliségben „a
szavak nem jelek”.65 „Az a tény, hogy a szóbeli népek jellemzően és valószínűleg

61 A mágikus realista regényeknek ezt a vonását az összefoglaló elemzők is említik. Például Rácz
I. Péter és Márton László. Láng Zsolt és Háy János áltörténeli regényét elemezve vonja le a
konklúziót: „A regényeink megegyeznek abban a sajátosságban is, hogy a szóbeli elbeszélés
imitációját hajtják végre, természetesen tudatában lévén az írott formának. Az író szimulálja
a szóbeliséget meghatározott stratégiaként.” Rácz I. Péter: A t ö r t é n e t i n a r r a t í v a , i. m., 153.
62 Michel de Certeau: A c s e l e k v é s m ű v é s z e t e , ford. Z. Varga Zoltán, Budapest, Kijárat Kiadó,
2010. 131
63 Nyíri Kristóf: Hagyomány és társadalmi kommunikáció, R e p l i k a , 1998/31-32, 286. www.
c3.hu/scripta/scripta0/replika/3132/16bev.html (utolsó letöltés: 2016.12.06.)
64 „Valójában a szöveghüség fogalma a szóbeliség kultúrájának fogalmai közepette értelmez­
hetetlen, mivel nincs e r e d e t i szöveg, mely az összehasonlítás alapjául szolgálhatna, s kivált
nincsen eljárás arra, hogy a szövegeket e g y á l t a l á n ö s s z e v e s s ü k . A szöveg soha nem adott; nincs
mit, és nincs mivel összehasonlítani. Másrészt funkcionális okokból, a hagyományoknak idővel
meg is k e l l változniuk. Látszólag régmúlt időkről szólnak, ténylegesen azonban a jelen char­
tájaként szolgálnak, az új körülményeket visszhangozzák. A hagyományok homeosztatikus
mechanizmusok, múltképük óhatatlanul fiktív”. Uo., 286
65 ,,[A] szóbeliség világában élő ember valószínűleg nem úgy gondol a szavakra mint »jelekre«, néma
vizuális jelenségekre. A homéroszi formula »szárnyas szavakat« említ [...]: a szavak szüntelen
mozgásban vannak, méghozzá repülnek, olyan mozgát végeznek, mely különleges erőt sugároz, és
amely a mozgást végzőt a mindennapok súlyos, nehéz, »tárgy ias« világa fölé emeli.” Ong, Waiter
J. : S z ó b e lis é g é s ír á s b e lis é g , ford. Kozák Dániel, Budapest, Gondolat Kiadó, 2010. 70, 71.

173
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

általánosan mágikus hatalmat tulajdonítanak a szónak, kétségtelenül össze­

függésben áll azzal (legalábbis tudat alatt), hogy e népek szükségszerűen csak
a kiejtett, elhangzó és ebből következőleg erőkifejtésen alapuló szót érzékelik.
[...] Az írott szavakat kevésbé tekintjük mágikusnak, mivel nem cselekvések, a
szó radikális értelmében halott »dolgok«”.66 Ong megállapítása azért is érdekes
számunkra, mert ő magából a szóbeliségből vezeti le a nyelv, a szó mienkétől
eltérő érzékelését, és a későbbiekben kimutatja, hogy ez a gondolkodás az írás­
beliség megjelenése után is sokáig meghatározó marad, és csak a nyomtatás és
az általános írni-olvasni tudás elterjedése után szorul perifériára.67 A fenti, a
mágikus realista regények által felhasznált műfajok, beszédmódok pedig még
a modern korban is megőriznek68 valamit a szó cselekvés-értékéből, mágikus
hatalmából. Ebből viszont az következik, hogy noha a mágikus realista regények
történetei és lehetséges értelmezéseik sok esetben ellentmondanak egymásnak,
ez a befogadót nem annyira a köztük való választás feladata elé állítja - mint azt
a fantasztikus történetek hatásmechanizmusáról írja Todorov -, inkább ezek
egyszerre érvényesülésítésének, az elválasztó határok átlépésének, a köztük
való fordításnak a feladatára késztetik, de legalábbis az igazság eldönthetetlen-
ségének, retorikusságának belátására (ahogy ezt a hiábavaló nyomozás, keresés
története, mint a mű kerete, több esetben tematizálja is). „Ne gondoljuk, hogy
a posztmodern narratíva bármilyen formában is legyőzi vagy meghaladja az itt
tárgyalt bizarr diszkurzív elkülönülést; hiszen az utóbbit »ellentmondásként«
kell felfogni, amely a posztmodern kollázs bármiféle »feloldását« nyújthatná.
Épp ellenkezőleg; a posztmodern hatás megerősíti a specializálódásokat és a
differenciálásokat, hiszen azokra épül - előfeltételezi és ezáltal meghosszabbít­
ja és fenntartja őket” - írja erről a befogadói tapasztalatról Fredric Jameson,69és
a posztmodern gondolkodást, tapasztalatot jellemző „posztdialektika” fogalmát
használja, amit a következőképpen magyaráz: „az észlelés új módozatainak
éppen az ilyen egymással összeegyeztethetelen dolgok egyidejű megtartása az
alapja, egyfajta összemérhetetlenség-látás ez, amely nem fókuszálja a tekintetet,

66 Uo., 35.
67 Uo., 102-104.
68 „A nyomtatott könyv korában a tudás hagyományos átadásának funkcionalitása jelentősen
csökken, noha természetesen az ilyen átadás [...] továbbra is szerepet játszik a h e l y i k u l t ú r á k ­
b a n , a családi életben és a gyereknevelésben, az írástudatlanok körében és a személyes kom­
munikációban - az írásbeliség peremén” - írja Nyíri. Nyíri Kristóf: H a g y o m á n y é s t á r s a d a l m i
k o m m u n ik á c ió , i. m., 287. (Kiemelések tőlem: P. Á. K.) A fenti felsorolás azt is érzékelteti, ahogy
az oralitás szerepe a kulturális emlékezetből a periferikus kommunikatív emlékezetbe szorul
vissza a nyomtatott írásbeliség, a mind szélesebb körű olvasni tudás és az ezzel párhuzamosan
fejlődő történelmi tudat mellett.
69 Jameson, Fredric: A p o s z t m o d e r n , a v a g y a k é s e i k a p i t a l i z m u s k u l t u r á l i s l o g i k á j a , ford. Dudik
Annamária Éva, Nórán Libro Kiadó, 2010. 380.
 M Á G IK U S R E A L IS T A A N E K D O T A - T ÍZ É V T Á V L A T Á B Ó L

hanem időlegesen fenntartja a több koordináta által okozott feszültséget (így, ha

a dialektikát úgy értelmezzük, hogy új »szintézist« hoz létre különféle előre el­
rendezett »ellentétekből« [...], akkor ez itt egyértelműen a »posztdialektika«)”.70
Ez átalakítja ezekben a művekben a narratív identitás megképzését is. Míg
Ricoeur arról ír, hogy a narratív azonosság az időben állandó, változatlan (idem)
és a változóban felmutatott azonosság (az ipse) két értelme között oszlik meg,71
itt azzal kell szembesülnünk, hogy más értelemben is lehet megosztott, változó
az identitás: nem időben, hanem térben, a pluralitás értelmében. Ezen művek
túlzsúfolt történetstruktúrúrája, a történetek, szereplők, szempontok, (kulturá­
lis) nyelvek sokaságával megterhelt jelenésszerkezete, a kollektív kommunikatív
emlékezet műfajainak, beszédmódjának megidézése a narratív identitásnak a
kollektivizálását illetve pluralizálását viszi véghez, minek következtében az egy
közösség, egy hely, egy korszak sokszínű kollektív identitásának képét adja.72
Legjobban ez ott érhető tetten, ahol a személyes identitás a származás értelmé­
ben pluralizálódik,73 mint a Romfürdő ben (de hasonló szerepet játszik a család-
történet Bánki Éva Esővárosi ban). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az
egyedi életút értelmét, jelentőségét vesztené, csak azt, hogy funkciója megvál­
tozik. Nem „a főszereplő” története, az ő életútja, kalandjainak sorrendje, azaz
az időrend strukturálja alapvetően ezeket a műveket (noha kétségtelen az idő is
szerepet, de alárendelt szerepet játszik bennük), hanem a sok történet találko­
zásának tere, ami részben a mű szövegtere, részben, sok esetben, a cselekmény
helyszíne, vagy maga a mesélő, emlékező, megidéző, alkotó - történetek talál­
kozásának terepeként, térként értelmezett - szubjektum. Míg a Ricoeur által
a narratív identitás megképzésében fordulópontnak tartott Bindungsroman74
70 Uo., 381.
71 Ricoeur, Paul: A narratív azonosság, i. m., 15.
72 Ez arra is választ ad, miért jelennek meg olyan gyakran karneváli, groteszk vonások a mágikus
realista regényekben (amint arról Bényei is ír: Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 128-136.).
Bahtyin a karnevalizáció és a groteszk realizmus forrásaként mindenekelőtt a szubjektum
nyitott, nem individuális, „össznépi” érzékelését jelöli meg: „a groteszk realizmusban a test
még nem vált egészen egyéni testté, még nem választják el merev határok a külvilágtól. Az
anyagi-testi elv hordozója itt még nem az elkülönült biológiai egyed, nem is az egoisztikus
polgári individuum, hanem a nép, méghozzá a fejlődése során állandóan növekedő és megújuló
nép.” Bahtyin, Mihail: François Rabelais, i. m., 28.
73 A genealógiával „ahol egyszerre zajlik a szubjektivitás, az önazonosság lehorgonyzási kísérlete,
eredetkeresési kísérlete és ennek problematikussá tétele” (Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m.,
115). Bényei Tamás is részletesen foglalkozik - mint az írás mellett a mágikus realista írásmód
másik jellemző „figuratív terével”. Míg azonban az írás figuratív térré válása és „a létértelmezés
retorikusságát előtérbe helyező” mágikus realista írásmód között szoros és kölcsönös össze­
függés mutatható ki, a genealógia kitüntetettségére Bényei értelmezése nem ad magyarázatot.
L.: Uo., 112.
74 „S mindez még bonyolultabbá válik, amikor a történet szereplői - ahelyett, hogy megmarad­
nának meghatározott szerepüknél, ahogy ez a mesékben és folklórtörténetekben általános

175
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

- épp azért, mert időben változóként láttatja az identitást -, az út kronotoposzára

épül rá,*75 addig a narratív identitást változatosságként láttató fenti regények a
tér korlátáival élnek, az teszi lehetővé, hogy a többesség behatárolhatóvá váljék.
Ugyanakkor ez a tér értelemszerűen egymásnak ellentmondó, egymásra rakódó
heterogén történetek, világlátások, kulturális nyelvek hibrid egyvelege lesz, és
a köztük való váltások: határátlépések, fordítások tere. Épp ezért a belakott, a
közösségi identitást lehorgonyzó, megalkotó, az otthonként, hazaként értelme­
zett tér gyakran különös jelentőséget kap ezekben a regényekben (Grendelnél,
Kolozsvári Pappnál, Gionnál, Fehér Bélánál, Bánki Évánál).
Mindez arra mutat, hogy mindenekelőtt egy másfajta (újfajta?): plurális, nem
individuális, hanem kollektív, interkulturális szubjektum- és identitás-felfogás­
sal van dolgunk. (Nem véletlen, hogy ennek elsődleges, természetes megjele­
nési helyei a földrajzilag, történelmileg, kulturálisan, nyelvileg köztes állapotú,
periférikus helyzetű „határvidékek”: volt gyarmatok, kisebbségi helyzetben élő
etnikumok.76Ami nem jelenti azt, hogy ezeknek a tapasztalatoknak ne lenne ér­
vénye a centrális helyzetű kultúrákban.) A mágikus realizmus csak egy adekvát
megjelenési módja, artikulációja ennek a tapasztalatnak és az ezzel való szem­
besülésnek. Azzal, hogy a kultúrákat, nyelveket, korokat elkülönült egységeknek
látó önálló individuumok racionális, négyzethálós világából visszanyúl egy, a
világot „mágikus” találkozási pontból érzékelő, a fenti kódokat, kategóriákat,
idősíkokat egymást keresztező utakként látó tapasztalathoz, és azt újrateremti
műveiben. Ezzel az “újrateremtéssel” azonban egyszersmind a modern ember­
nek a benne, bennünk élő mágikus tapasztalátához való viszonyát is színre viszi.
Ez a két oldal: egyrészről a kollektív, plurális, irracionális, átjárható mágikus
téridő (ami éppúgy érvényesül a szubjektum által megtapasztalt világban, mint
magában a szubjektum belső világában), másrészről az individuum ezzel való
szembesülése (a reflexióban, a fel- és megidézésben, az eleve nyelvi természetű
műben), alkotja a mágikus realizmus két összetevőjét. Ezt a két létértelmezést
ütközteti a mágikus realista látásmód - nem értelmezve, hanem létrehozva a
posztmodern szubjektum és identitás heterogén, hibrid tapasztalatát.

- az interakciók ritmikája és a dolgok változó állapota szerint transzformálódni kezdenek,

így lehetséges az, hogy abban, amit nevelődési regénynek nevezünk, hasonlóan a tudatfolyam-
regényekhez, a szereplő transzformációja képezi az elbeszélés központi elemét.” Ricoeur, Paul:
A n a r r a t í v a z o n o s s á g , i. m., 19.
75 Vö: Bahtyin, Mihail: A n e v e l ő d é s i r e g é n y é s je l e n t ő s é g e , i. m., 419-478.
76 A mi fenti példáink is - az egy Fehér Béla kivételével - határon túli vagy onnan elszármazott
magyar írók közül kerültek ki, ahol úgyszintén adott a nyelvi köztesség, az interkulturális iden­
titás problémája. Az itt elemzett írókon kívül feltétlenül számításba kell vennünk még Bodor
Ádám, Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Dragomán György műveit. A kérdés hátterével a
K i s e b b s é g i i r o d a l m i t e r e k fejezetben szereplő írásokban foglalkozom.
 KISEBBSÉGI IRODALMI TEREK

„Az idő térré tágul”1

Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen: The Empire Writes Back, London, Routledge,
2004. 33.
 A CSIRKEPAPRIKÁS-ELMÉLETTŐL ÉS
TÖLTÖTTKÁPOSZTA-MODELLIG
A KISEBBSÉGI IRODALOM ÚJRAERTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEI
A POSZTKOLONIÁLIS KRITIKA TÜKRÉBEN

[É]n nem hiszek abban, hogy lehetséges valamiféle »szlovákiai

magyar regény«, ez nem irodalmi kategória. Erről nekem az jut
eszembe, hogy például »szlovákiai magyar csirkepaprikás«. Ha be­
bizonyítja nekem valaki, hogy van ilyen, megadom magam”1

„Mindenhol ez történik, s ezért azt gondolom, azt mondani, hogy

a legalapvetőbb tény a kultúrák egymással szembeni küzdelme, az
annyit jelent, hogy figyelmen kívül hagyjuk, mi megy végbe magu­
kon a kultúrákon belül, amire nem mondanám, hogy civilizációk
küzdelme, [hanem azt, hogy] a kulturális definíciók küzdelme.”2

„Mégsem szabad azonban a kultúra területét valamilyen határok­

kal és belterülettel rendelkező térbeli egésznek fölfogni. A kultúrá­
nak nincsen belterülete: egészében határvonalakon helyezkedik el,
határvonalak fonják át, minden mozzanata határok metszéspontja
[...]. Minden kulturális aktus lényegében egy határon megy végbe.”3

„Valahogy gyarmatosítási tapasztalataink nincsenek, ezzel talán magyarázható,

hogy a posztkolonializmus megismerése, megvitatása, beépülése alig haladt
előre. Kérdés, hogy mekkora az esélye, s hogy érdemes-e nagyon hajtani arra,
hogy domesztikáljuk”4 - írta a hazai irodalomelmélet egyik meghatározó alak­
ja, Kálmán C. György az ezredforduló tájékán a 90-es évek irodalomtudományi
iskoláiról szólva. És valóban, úgy tűnik, ennél igazabbat nem is szólhatott volna:
gyarmataink legfeljebb utópisztikus, abszurd vagy parodisztikus írásokban és
kijelentésekben voltak és vannak jelen (1.: „Borneo és Celebesz magyar volt
1 „a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd?” - Elek Tibor interjúja Grendel Lajossal, in Grendel
Lajos: E l s z i g e t e l t s é g v a g y e g y e te m e s s é g ? , Budapest, Regio Könyvek 3,1991. 69.
2 Said, Edward W.: Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba, ford. Farkas Zsolt, in Bókay An-
tal-Vilcsek Béla-Szamosi Gertrúd-Sári László (szerk.): A p o s z t m o d e r n i r o d a l o m t u d o m á n y
k i a l a k u l á s a , Osiris Kiadó, 2002. 605.
3 Bahtyin, Mihail: A szó esztétikájához, ford. Könczöl Csaba, in Uő: A s z ó e s z t é t i k á j a , i. m., 13.
4 Kálmán C. György: Irodalomtudomány, 90-es évek, J e le n k o r , 1999/12.

179
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

és magyar lesz”), és ennek megfelelően a kilencvenes évek magyar teoretikus

tájékozódásában sem közelíti meg a poszkoloniális kritika iránti érdeklődés
nemhogy a dekonstrukció, de még mondjuk a feminista irodalomtudomány
iránt mutatkozó keresletet sem. Most, tíz évvel később, viszont mintha új meg­
világításba helyeződne, közelebb kerülne hozzánk ez a mind földrajzilag, mind
következtetéseiben korábban tőlünk oly távollévőnek tűnő elméleti iskola. Miért
vált érdekessé számunkra, amikor „gyarmatosítási tapasztalataink” azóta sem
gazdagodtak? A kérdés két irányból is megközelíthető. Egyrészt onnan, hogy
milyen tágabb következtetések vonhatók le az önállósuló volt gyarmati országok
erősen kritikus kulturális, irodalmi, elméleti gondolatmeneteiből; másrészt a
magyar nyelvű kisebbségi irodalmakon belül folyamatosan zajló, a kisebbségi
irodalom létéről és mibenlétéről, költői szerepvállalásról, önmeghatározásról,
az anyaországi kánonokhoz való viszonyról zajló vitákból kibontakozó lassú
szemléletváltás oldaláról.
Hogy a két kérdést összekapcsoljuk, nem kell m ást tennünk, m int a
posztkoloniális diskurzus egyik alapítójától, a mottóban is idézett, palesztin
származású Edward W. Saidtól vett gondolatra tekintenünk. Egy kicsit bőveb­
ben idézve ugyanabból az írásból:

„Ami szerintem történik, az a definíciók összeütközése az egyes kultúrákon és tár­

sadalmakon belül. Ha most egy pillantást vetünk arra, ami a leginkább szembetűnő,
az iszlám világra, a legkritikusabb helyre, láthatjuk, hogy itt sem iszlám kontra Nyu­
gat, vagy iszlám kontra India, vagy iszlám kontra Kína, vagy iszlám kontra Japán a
probléma. A probléma az, mi az iszlám, hogy mit jelent muzulmánnak lenni a mai
világban, és mindenütt az iszlám világban.”5

Ha a „létezik-e romániai/szlovákiai/vajdasági/kárpátaljai magyar irodalom

vagy sem” típusú vitákat nem egyik vagy másik oldalról szemléljük, hanem
egészében tekintjük át, nehéz nem észrevenni a párhuzamot. Eladdig, hogy
akár parafrazeálhatjuk is a fenti kijelentést, nagyjából (és persze vitathatóan)
így: „itt sem kisebbségi (erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai) kontra anya­
országi irodalom, vagy kisebbségi kontra - minek is nevezzem? - „(mostoha?)
apaországi” (román, szlovák, szerb, ukrán) irodalom, vagy a kisebbségi kontra
európai irodalom a probléma. A probléma az, mi az erdélyi, felvidéki, vajda­
sági, kárpátaljai magyar irodalom, hogy mit jelent kisebbséginek lenni a mai
világban, és mindenütt a magyar nyelvterületen”. Az, hogy mennyire nem a
magyarországival való szembeállítás az elsőrendű tétje ezeknek a vitáknak,

5 Said, Edward W.: Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba, i. m., 605.

180
 A CS 1R K E P A P R I K Á S - E L M É L E T T Ő L ÉS T Ö L T Ö T T K Á P O S Z T A - M O D E L L I G

hanem az önmeghatározás, aminek csak részkérdése az egyetemes magyar iro­

dalomhoz való viszony, jól példázza az, hogy maguk a viták, alapjában véve nem
az anyaország#«/ zajlottak, hanem az egyes kisebbségi közösségeken belül, az
anyaországhoz fűződő viszonyró/, vagy sok esetben a centrális kánon(ok)ba való
bekerülésért —többnyire irodalmárok között (de lényegében mégis mindenek­
előtt a kisebbségi olvasói elvárásokkal). Az is arra mutat, hogy Said meglátása
értelmében itt a definíciók (és nem az egyes, kész kultúrák) versengéséről van
szó, hogy ezeknek a vitáknak csak a felszíne az anyaországi kánonhoz való
tartozás kontra önállóság kérdése, e mögött az irodalom társadalmi funkció­
járól vagy autonómiájáról, az írói szerepvállalás kérdéséről zajlik a vita. Ez a
generációváltáshoz és a rendszerváltáshoz egyaránt kötődő szemléletváltás az
irodalomfogalom és az ehhez kapcsolódó interpretációs módszerek váltását is
jelenti: egy nyelvközpontú irodalomfelfogás és egy műközpontú értelmezési
stratégia térhódítását6 - ahol nincs helye az olyan „irodalmon kívüli” ténye­
zőkre való rákérdezésnek, mint a szerző személye vagy a kisebbségi lét. Aminek
következtében a kisebbségi kérdés tematikus, referenciális, életrajzi és földrajzi
(vagy legfeljebb a szó szűk, dialektológiai értelmében vett, nyelvhasználati)
kérdéssé egyszerűsödik. Németh Zoltán például polemikusán és konzekvensen
fogalmazza meg ezt a véleményt:

6 Azt, hogy a nyelvközpontú irodalomszemlélet, az irodalom társadalmi szerepvállalásának

elutasítása és az egységes magyar kánon gondolata hogyan következik egymásból ebben az
érvrendszerben, jól mutatja Tőzsér Árpád leírása e diskurzus logikájáról: „Az irodalom »célja
és rendeltetése« e szerint a marxista episztemológia szerint a társadalom és a társadalmilag
meghatározott ember tükrözése [...] [s] az a nyelv, amely mindezt »közvetíti«, csak valami­
féle [...] eszköz. Jellemző, hogy az efféle elméleteket épp azok a szlovákiai magyar írói körök
tették magukévá a legkönnyebben [...] amelyek egyébként a magyar nemzeti hagyományok
és a nemzeti közösség védelmére rendezkedtek be (az irodalmat e védelem eszközeként hasz­
nálva) [...] összefoglalóan megállapíthatjuk róluk, hogy többé-kevésbe társadalmi küldetést,
elkötelezettséget fogalmaztak meg irodalmunk számára, s az irodalom immanens minősé­
geinek, elsősorban a nyelvnek, mint kommunikációnak és egyben kommunikációs tárgynak
másodlagos szerepet tulajdonítottak.” Tőzsér Árpád: Az irodalom határai, Pozsony, Kalligram
Könyvkiadó, 1998. 8.
Ennek az érvrendszernek a vitathatósága viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szövegköz­
pontú irodalomszemlélet minden kérdésre választ adna: inkább a szőnyeg alá söpör, kizár az
elemzésből bizonyos szempontokat. A posztkoloniális kritika - amellett, hogy többek közt épp
ezeknek a problémáknak (a kulturális meghatározottságoknak) a megfogalmazása váltotta ki
- az itt leírt gondolatmenettel szemben arra ébreszthet rá, hogy a mű kontextusának bevonása
az értelmezésbe nem feltétlenül jár együtt leszűkítő, a nyelvet eszköznek tekintő szemlélet-
móddal. Ezekben az elemzésekben a kérdésfeltevés áttevődik egyrészt arra a problémára, hogy
hogyan jelenik meg a tágan értett nyelvhasználat rétegzettségében, a mű többszólamúságában
a kultúrák, hagyományok, identitások sokfélesége, másrészt arra, hogy a társadalmi, politikai
stratégiák hogyan jelennek meg kánon- és identitásképző erőként.

181
 A TÉ R P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TERE

„A szlovákiai magyar irodalom kifejezést többféleképpen lehet használni. A hasz­

nálat módja azonban utal a funkcióra is, amelyet betölthet ez a fogalom. Hiszen ha
szlovákiai magyar irodalomról úgy beszélünk, egészen egyszerűen, mint földrajzi
fogalomról, amelyben a szerző születési, működési, tehát fizikai helyét tematizáljuk,
akkor pontosan ki tudjuk jelölni azt a területet, ahol használni tudjuk, illetve hasz­
nálhatjuk ezt a fogalmat. De a posztstrukturalista elméletek előbb vázolt elméleti
erőterében vajon milyen illetékességi köre van az életrajzi, naiv biográfiai mutatókkal
operáló beszédnek? Hogyan hozható összefüggésbe a szöveg hangsúlyaival az élet­
rajzi szerző, amikor a narrációelméletek az életrajzi szerzőtől élesen elhatárolják a
szövegben megképződő szerzőfunkciókat, elbeszélői szituációkat? Az életrajzi szerző
a posztstrukturalista belátások nyomán elveszítette érvényességét a szövegen belül.
Éppen ezért feltehető a kérdés: nem veszítette-e el épp így a szlovákiai magyar iroda­
lom mint terminus az érvényességét a szövegen belüli szituációk megragadásakor?”7

De mi van akkor, ha nem „úgy beszélünk” róla, mint egyszerű „földrajzi fo­
galomról”, hogyha nem a „szerző születési, működési, tehát fizikai helyét
tematizáljuk”?8 Hivatkozhatunk e kérdésben Faragó Kornélia elméleti és elem­
ző tanulmányaira, melyekben a köztességnek, viszonosságnak, idegenségnek,
a határon-létnek a kisebbségi irodalomra különösen jellemző tapasztalatait,
mint térszerkezeteket, metaforikus hálókat vizsgálja, hogy a „kulturális tudás,
történeti tapasztalat és identitásélmény” megjelenési módozataira mutasson
rá. „A geokulturális narratológia lehetőségeit azon kutatási irányok körében
kell keresni, amelyek mindenekelőtt a kultúra teresítésére vonatkozó fikciós el­
képzeléseket erősítik fel, és ezen belül fogalmazzák meg a történeti szituáltság
kérdéseit.”9 Ezt helyezi tágabb kontextusba Sári B. László épp a (posztkoloniális
elméleteket is magában foglaló) kritikai kultúrakutatás legújabb eredményeit

7 Németh Zoltán: S z l o v á k i a i m a g y a r ir o d a l o m : l é t e z i k - e v a g y s e m ? , in Németh Zoltán: A b e v é -

g e z h e t e t l e n f e l a d a t , Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2005. 20-21.
8 Hogy mennyire nem szükségszerű ez az elméleti keret, mennyire kitágult az irodalommal
kapcsolatos beszéd mozgástere az ezredvég teoretikus elgondolásai tükrében, és hogy ez a
szemléletváltás képezi az alapját a posztkoloniális kritikának, példázza az, ahogy az előbb
idézett Said szembeszáll az autonóm szöveg Ricoeur elméletének tulajdonított illúziójával és
a hozzá kapcsolódó szövegközpontú kritikával a T h e T e x t, t h e W o r ld , t h e C r i t i c című tanul­
mányában: „[...] a szövegekben a történelem e x c e n t r i k u s á n és dialektikusán összekeveredik
a formával. Én azt tartom, hogy a szöveg [...] mindenféle centrista, kizárólagos felfogása fi­
gyelmen kívül hagyja azt az etnocentrizmust és tévelygő hatalomakarást, amelyből a szövegek
születnek.” Said, Edward W.: A s z ö v e g , a v ilá g , a k r i t i k u s , ford. Novák György, in Kiss Attila
Attila-Kovács Sándor S.K.-Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv 1., Szeged, ICTUS és JATE,
deKON-KÖNYVek, 1996. 327.
9 Faragó Kornélia: A v i s z o n o s s á g a l a k z a t a i , Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2009.8. (1. még a szerző
T é r ir á n y o k , tá v o l s á g o k és K u l t ú r á k é s n a r r a t l v á k című köteteit is.)

182
 A CSIRKEPAPRIKÁS-ELMÉLETTŐL ÉS T Ö L T Ö T T K Á P O S Z T A - M O D E L L I G

áttekintő Helikon-számhoz írt bevezető tanulmányában, a szemléletváltás lehet­

séges következményei között a kisebbségi irodalmak helyzetének újragondolását
is felvetve:

„Ennek az értelmezési keretnek a feltételezése révén olyan, a magyar irodalmi köz­

életben hagyományosan nem politikai témák is a figyelem középpontjába kerülhet­
nek, mint - hogy a kritikai kultúrakutatás magyar kontextusban is hasznosítható
feltevéseinél maradjak - az irodalmi szöveg értelmezési kereteinek vizsgálata, a
szöveg kontextushoz, így az intézményrendszerhez, a kritikához fűződő viszonya
[...] az irodalmi szöveg beszédpozícióinak a történeti kontextusokra épülő vizsgá­
lata, valamint a szövegek stratégiai használata a különböző kontextusokban [...].
Ez azt is jelenti, hogy a politika nem csupán mint téma, hanem mint az irodalmi
forma konstitutív alapfeltétele jelenne meg, amennyiben törekszünk arra, hogy az
irodalmi közbeszéd történelmi szituáltságát minden esetben figyelembe vegyük
- anélkül, hogy [...] totalizálni igyekeznénk. Emellett számos olyan kutatási terület is
adódik, mely nem pusztán a kritikai kultúrakutatás módszertanából, hanem inkább
a magyar kontextus sajátosságaiból következik. Ilyen témát jelenthetnek a magyar
irodalom regionális és nemzeti vonatkozásainak vizsgálatai, különös tekintettel a
térségi identitás viszonyai a határon túli magyar irodalom esetében.”101

Ez a definíciók közt zajló vita,11az ehhez kapcsolódó generáció- és szemléletvál­

tás előrehaladtával, elismertté válásával rámutat, reflektál saját előfeltevéseire.
Itt fogalmazódnak meg olyan vélemények, amelyek - függetlenül az irodalmi
szerepvállalás kérdésétől vagy az irodalomfelfogástól - már nem feltétlenül/

10 Sári B. László: A kultúra demokratizálása, H e lik o n , 2005/1-2, 20.

11 Ennek a definíciós küzdelemnek az intézményi, politikai okaira épp a kisebbségi irodalom
integrációjának problémájából kiindulva kérdez rá Elek Tibor D a r a b o k r a s z a g g a t a t o t t i r o d a -
lo m (? ) című írásában (Elek Tibor: Darabokra szaggatatott irodalom(?), in Elek Tibor: Á r n y é k ­
b a n é s f é n y b e n . D a r a b o k r a s z a g g a t t a t o t t m a g y a r i r o d a l o m , Pozsony, Kalligram Könyvkiadó,
2007. 9-33.). A posztkoloniális diskurzus, illetve az ezt megalapozó kultúrkritikai irányzat
tulajdonképp épp a hatalom, a tudás (birtoklása és irányítása), az intézményrendszer és az
irodalom, kultúra kölcsönhatását vizsgálja, annak háttérbe, „tudat alá” szorított, elnyomott
irányzatai, gondolatrendszerei szempontjából. Kicsiben tulajdonképpen hasonló módon tu­
datosítja Elek a balliberális-posztmodern kánon pozícióját és viszonyát a nemzeti elkötele­
zettségű diskurzushoz, mint ahogy Said az európai kultúra felsőbbrendűségét megalapozó
orientalizmus eszmerendszerét elemzi. Érdekes fényt vet a kérdésre, ahogy az utóbbi ezt a fajta
tudás-birtokláson keresztül gyakorolt hatalmat épp a nem totalitáriánus társadalmak mű­
ködésére tartja jellemzőnek: „A nem totalitáriánus társadalmakban viszont egyes kulturális
formák mások rovására előtérbe kerülnek, mint ahogy bizonyos eszmék is nagyobb befolyással
bírnak másoknál; a kulturális hatalomnak ezt a formáját nevezte Gramsci h e g e m ó n i á n a k ,
ami az iparosodott Nyugat kulturális életének megértéséhez nélkülözhetetlen fogalom.” Said,
Edward W.: Orientalizmus, ford. Balogh Dániel, Szamosi Gertrúd, H e lik o n , 1996/4, 434.

183
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

nem csak a szerző személyétől, kontextustól eltekintő diskurzust és az egyete­

mes magyar kánonhoz tartozást, az ehhez kapcsolódó kizárólag szövegközpon­
tú elemzést tartják céljuknak, hanem leleplezik az anyaország „gyarmatosító”
igyekezetét, illetve felvetik az eltérő kisebbségi tapasztalat kérdését. Az ilyen
irányú állásfoglalásokat vagy az (anyaországi kanonizáló hatalom) határozott
elutasítása jellemzi,12vagy - és számunka ez az érdekes - a meghatározás prob-
lematikusságának felvetése. Mindkét esetben felmerül a gyarmatosított kul­
túrák helyzete, az elsőben egyszerű párhuzamként, a másodikban viszont a
posztkoloniális illetve a posztkulturális irodalomelméletekre való hivatkozási
alapként.
Ilyen hivatkozási alap m indenekelőtt Deleuze és G uattari kisebbség­
meghatározása a Kafka. A kisebbségi irodalomért13 című kötetében,14(akiknek
Anti-Oedipus című munkájuk a posztkoloniális gondolkodás egyik meghatá­
rozó forrása15). Ennek legkövetkezetesebb végiggondolása Balázs Imre József,
a kisebbségi nyelvhasználat rétegzettségét, „többnyelvűségét” a fenti elméleti

12 Jellemző példaként álljon itt Selyem Zsuzsa éles megfogalmazása, amely egyben jól mutatja
ezeknek a véleménynyilvánításoknak a gyakran érthetően harcos retorikáját: „[...] erősen eltér
az »anyaországi« irodalom-diskurzust uraló kolonialista viszonyulástól, mely előre tudja mi
is volna ez a specifikum: a nemzeti identitás megőrzésének »feladata«, »szolgálata«. A kolo­
nialista diskurzus egy hierarchikusan rögzített magasabb pozícióból szemlézi a »határon túli
magyar irodalmat«, abból kiindulva, hogy már az is eredmény, ha kimutathatja, hogy lépést
tart az anyaországival, illetve tekintettel a körülményekre, bármi szép teljesítménynek minő­
sül.” Selyem Zsuzsa: A z „ e r d é l y i m a g y a r i r o d a l o m ” - b e s z é d m ó d o k e g y i k u t ó p i á j a . D i s z t r a n s z
in Uő: V a l a m i h e l y e t , Kolozsvár, KOMP-PRESS-Korunk, 2003. 81.
13 Deleuze, Gilles -Guattari, Felix: K a f k a . A k is e b b s é g i i r o d a l o m é r t , ford. Karácsonyi Judit,
Budapest, Quadmon Kiadó, 2009.
14 Orcsik Roland Németh Zoltán már idézett nézeteivel vitatkozva ennek lehetőségét veti fel:
„Németh Zoltánnal szemben úgy vélem, minden integratív törekvés ellenére a kisebbségi
helyzetben (is) működő irodalmaknak mégis van egy mássága. Egy olyan mássága, amit nem
kéne s z é g y e l l n i , letagadni, szőnyeg alá söpörni. Ezt a másságot Deleuze és Guattari az anya­
nyelv re- és deterritorizációjával magyarázzák. Végei a párhuzamos világok szimultaneitásával:
»Valójában a kognitív helyzet szüli a kisebbségi irodalmak másságát saját nemzeti irodalmakon
belül is. Nem a téma, miként sokan hiszik, sem az, hogy hol született, hanem az teszi a kisebb­
ségi írót kisebbségi íróvá, hogy a nyelv, amellyel megteremti műveit, más nyelvek mindennapi
reflexeiben, feszültségében él, hogy a peremen lévő nyelv tudja, hogy a dolgoknak mindig
van egy másik párhuzamos neve. Ezt a másságot nem lehet ’integrálni’, mert akkor elveszik.«
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek az ún. kisebbségi irodalmak egyszerre
részei, sajátjai és idegenjei az anyanyelvű kultúrának. E »kentauri« tapasztalat miatt ez nem
»tiszta« nemzeti irodalom, így a kisebbségi fogalom nem esszenciális, mivel kulturális és poé­
tikai különbség(ek), ellentétpárok, a mozgékony identitás feszültsége jellemzi”. Orcsik Roland:
Kentaur irodalom - Az Új Symosion anyanyelvi idegenségéről, Híd, 2006/6-7., http://adattar.
vmmi.org/cikkek/17944/hid_2006_06-07_07_orcsik.pdf
15 Mindenekelőtt Robert C. Young a C o l o n i a l D e s ir e : H i b r i d i t y in T h e o r y , C u l t u r e a n d R a c e című
könyvében kifejtett teóriájának.

184
 A CSIRKEPAPRIKÁS-ELMÉLETTŐL ÉS TÖ L T Ö T T K Á P O SZ T A - M O D E L L 1 G

kontextusban elemző tanulmánya,16 amely a kisebbségi fogalmát mint nyelv-

használati módot, a hatalmi játszmák és a befogadás függvényében vizsgál­
ja, megnyitva a terepet egy a kisebbségi irodalom önmeghatározását nem a
szerepvállalás kérdésére egyszerűsítő gondolatmenet előtt, egyszersmind a
transzilvanizmus-vita egyes leegyszerűsítő megállapításaival is vitatkozva. De a
posztkoloniális kritika és a kisebbségi irodalom egybeolvasására tesz kísérletet
Virginás Andrea is,17 aki ennek jegyében olvassa újra az erdélyi magyar iroda­
lom illetve a kisebbségi irodalmak alkotóit, recepciójukat, és a hozzájuk fűződő
kánonalkotási módokat, mindenekelőtt azt vizsgálva, hogyan konstruálja meg a
centrum-periféria, többségi-kisebbségi szembeállítás előfeltételezése magukat
a kánontípusokat, és ezeknek a határoknak az átléphetőségét próbálja bizonyí­
tani.18 Igaz viszont, hogy ez utóbbi gesztusával tulajdonképp (akaratlanul?) az
„egységes magyar irodalom” konstrukcióba próbálja beleírni ezeket a műveket,
az elméleti kiindulópontjával némileg ellentmondásban. A fentebb már említett
Faragó Kornélia pedig már ennek a kultúra- és irodalomfelfogásnak a kisebb­
ségi kritikára gyakorolt lehetséges hatásaival vet számot:

„Azon kérdések között, amelyek ma különös kihívást jelentenek az irodalmi kriti­

kaelmélet számára, kétségtelenül kiemelkedő helyet foglal el az esztétikai univerza-
lizmus és a kulturális differencia viszonyára vonatkozó kérdéskör. így a kérdésirány
[...] a helyi vonatkozású kisebbségi kritika helyzettudatára vonatkozik. [...] Hogyan
tekinthetünk azokra a kritikai beszédformákra, amelyekben tükröződik a megszó­
lalás helyi ideje, és a kisebbségi kontextuális minőségek lesznek az értelmezés alap­
vető perspektíváivá? Amelyek az emlékezés topografikus kódoltságából kiindulva
biztosítanak kiemelkedő szerepet a kisebbségi kulturális jelentéshálónak [...]. Az
eddig elmondottakból az következik, hogy a kisebbségi téridőben lokalizált, s ilyen
vonatkozásban megszólaló kritika természete különleges. Vannak olyan kisebbségi
irodalmi-kulturális hitek és szokások, amelyektől nem tud elvonatkoztatni, és lehet,
hogy nem is kell elvonatkoztatnia, fgy viszont sokszor kizárólag arról beszél, hogy a
műalkotásban megtapasztalhatjuk-e saját kisebbségi érzékenységünket, tudásunkat.
16 Balázs Imre József: Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban,
Kisebbségkutatás, 2006/2, http://www.epa.hu/00400/00462/00030/cikkle4f.html
17 Virginás Andrea: Kolumbia, kagyló és kevert: néhány, a romániai magyar irodalom diszkurzív
képződményét olvasó alakzat és a „határon túliság7„határon inneníség”, a „nőiség” és a „fér­
fiasság” alakzatai a 2003-2005 között publikált magyar nyelvű prózai müvekben, in Virginás
Andrea: Az erdélyi prérin, Kolozsvár, KOMP-PRESS-Korunk, 2008.
18 Arra, hogy más kontextusban, más szempontból is felvethető a posztkoloniális irodalom pár­
huzamának kérdése, jó példa Bertha Zoltán, aki a magyar sorsirodalom történetét összegző
tanulmányában, az egymást újraértelmező lokális és globális szféra kapcsán említi párhuzam­
ként a posztkoloniális diskurzust. Bertha Zoltán: Sors, identitás, kultúra, Nagyvilág, 2008/10,
1049.

185
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

[...] Mindenesetre az olvasás nem szűkíthető regionálissá, de semmiképpen sem

mellőzhető a regionális perspektíva, a regionális olvashatóság felmutatása.”19

Mindezt, a posztkoloniális helyzet meghatározása és a kisebbségi önértelme­

zések között mutatkozó párhuzamot még akár a véletlenek játékának is te ­
kinthetnénk, ha nem állna mögötte egy ugyan különböző stádiumban lévő - a
volt gyarmati kultúrák gondolkodói esetében elméletileg kimunkált, a magyar
kisebbségi irodalmakban csak lassan, a tapasztalatokban körvonalazódó - , de
az egész posztmodern kultúrakutatásban jelenlévő tapasztalat: magának az
identitás- és a kultúra fogalom problematikusságának a tapasztalata, az egyér­
telmű és zárt fogalmak körül ébredő kételyek. Ez a problematikusság-tapaszta-
lat mindhárom, előbb idézett tanulmányban jelen van két alapvető kérdésben:
egyrészt az - akár többségi, akár kisebbségi - kultúra egységes fogalmának
kétségbevonásában, másrészt a kisebbségi-többségi, centrum-periféria viszony
megkérdőjelezésében vagy épp megfordításában. Orcsik Roland a kisebbségi
irodalom fogalmának (mint bármilyen kultúrafogalomnak) a heterogenitására
következtet:

„Ugyanakkor fontos aláhúzni, hogy a kisebbségi irodalom fogalma nem homogén

irodalmat, identitást jelent. Épp ellenkezőleg: a fent taglalt különbség nyomán he­
terogén, polifon hangzásra, A Másikhoz való viszony folytonos újraírására utal, ami
kihat a kánon működésére, és más megvilágításba helyez(het)i az eddig meggyöke­
resedett centrum-periféria megosztást is. Innen nézve a kisebbségi irodalmaknak
megvan az a lehetősége, hogy újradefiniálják a centralisztikus elven működő kano-
nizációs folyamatokat. [...] Ahogy működésük hozzájárul a többszempontú kánon­
mozgás (ki)alakításához, működtetéséhez, úgy esztétikájuk is polifon: egyszerre több
irodalomhoz, szövegkörnyezethez kötődnek, nem csak a magyarországihoz.”20

Balázs Imre József a kisebbségi, „minor” nyelvhasználatnak a többségivel szem­

beni radikalizmusát és ebből fakadó elődlegességét látja fontosnak, megfordítva
ezzel a centrum-periféria hierarchiát:

„A kisebbségi irodalmak legkonzervatívabb teoretikusai látszólag hasonló dolgokat

állítanak, mint fentebb Deleuze és Guattari. [...] A gondolati törés a konzervatív
teóriák és a Deleuze-Guattari verzió között alighanem az értékjelentések fordított

19 Faragó Kornélia: A kritka helyzettudata, in Uő: Kultúrák és narratívák, Újvidék, Forum Könyv­
kiadó, 2005.171-172.
20 Orcsik Roland: Kentaur irodalom, i. m., http://adattar.vmmi.org/cikkek/17944/hid_2006_06-
07_07_orcsik.pdf

186
 A CSIRKEPAPRIKÁS-ELMÉLETTŐL ÉS T Ö L T Ö T T K Á P O S Z T A - M O D E L L I G

használatánál keresendő: azt a látens elvárást, hogy a »kisebbségi« egy bármilyen

módon értett »többség« távlatában az organikus »kiegészülésre« vágyik, Deleuze
és Guattari a visszájára fordítja, és arról beszél, hogy a (hatalmi, rideg) többségi
nyelvből való kiutat a kisebbségi nyelvek sokféleségébe való megérkezés jelenthe­
ti. [...] Ebből a [...] perspektívából az tűnik fontosnak, hogy a kisebbségi, »minor«
nyelvhasználat alternatívát jelenthet a hatalmi beszédhez képest, amennyiben ra-
dikálisabbnak, szubverzívebbnek tételeződik annál.”21

Ha ezeknek a gondolatmeneteknek a következtetéseit Grendel Lajos szellemé­

ben a gasztronómia nyelvére akarnánk lefordítani (ez úton kérek elnézést a
csirkepaprikás felmelegítéséért, de Grendelnek a mottóban idézett hasonlata
nem csak azért alkalmas hivatkozási alap, mert lényeglátóan és frappánsan
fogalmazza meg az egyetlen egyetemes magyar kánon létét állító véleményt,
hanem azért is, m ert azóta is folyamatosan [feljidéződik a viták étlapján), azt
mondhatnánk, hogy eszerint az elképzelés szerint inkább a töltöttkáposztához
hasonlíthatjuk a magyar kultúrát, amelynek tudvalévőén számtalan változata
van: másként főzik a Dunántúlon és másként Erdélyben vagy Szabolcsban és
így tovább, azaz igenis van „szlovákiai/erdélyi/stb. magyar töltöttkáposzta”. Mi
több: nyugodtan mondhatjuk, hogy teszem azt, az erdélyi töltöttkáposzta re­
ceptje sem „egységes”, például, ha Kövi Pál Erdélyi lakomáját fellapozom máris
öt „kanonizált” változatot találok, és akkor még nem szóltam a kanonizálatlan,
„apokrif” töltöttkáposzták sokaságáról.
Komolyra fordítva a szót: ami itt az immár több mint húsz éve zajló viták
reflexiójaként lecsapódik - és ez teszi távolságuk és különbözőségeik el­
lenére egy lapon említhetővé a posztkoloniális és a kisebbségi helyzetet - , az
az identitások meghatározásának, a kultúrák, a nyelvek és nyelvhasználatok
egymásra hatásának problematikus tapasztalata (ami természetesen éppúgy
jelen van többségi kultúrákban, csak kevésbé érzékelhető). Stuart Hall A
kulturális identitásról szóló tanulm ányában22 az egységes és zárt önértel­
mezésre törekvő „tradíció” és a saját polifonikusságukkal, összetettségükkel
szembenéző (helyzetükből következőn szembenézésre kényszerülő) „fordítás”
típusú identitásfogalmakról (sőt -konstrukciókról) beszél. Ez utóbbiak esetében

21 Balázs Imre József: Minorés maior.i. m., http://www.epa.hu/00400/00462/00030/cikkle4f.html

22 Hall, Stuart: A kulturális identitásról, ford. Farkas Krisztina és John Éva, in Feischmidt Margit
(szerk.): Multikulturalizmus, Budapest, Osiris Kiadó, 1997. 83.
Egyébként megint egy olyan tanulmányról van szó, amely állandó és termékeny érintkezésben
áll a posztkoloniális elmélettel, akár úgy, hogy Hall maga is támaszkodik a posztkoloniális
kritika (elsősorban Horni K. Bhabha) megállapításaira, akár úgy, mint a posztkoloniális kritika
egyik hivatkozási alapja.

187
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

kiindulópontja a diaszpóra. Érdemes idézni a diaszpórában élők kulturális iden­

titásának Stuart Hali-féle leírásából:

„Kénytelenek megtalálni a hangot az új kultúrákkal, amelyekben laknak, anélkül,

hogy asszimilálódnának és teljesen elveszítenék korábbi azonosságukat. Magukon
hordják azoknak a sajátos kultúráknak, hagyományoknak, nyelveknek és történel­
meknek a nyomait, amelyek alakították őket. A különbség az, hogy nem egységesek a
régi értelemben, és soha nem is lesznek azok, mert visszavonhatatlanul több történe­
lem és kultúra összefonódásának eredményei, ugyanabban az időben több »otthon­
hoz« [...] tartoznak. [...] Az új diaszpórák eredményei ők, amelyeket a gyarmatosítás
utáni migráció hozott létre. Meg kell tanulniuk egyszerre legalább két identitást
lakni, két kulturális nyelvet beszélni, fordítani és közvetíteni közöttük. A hibriditás
kultúrái az identitás megkülönböztetten új fajtáinak egyikét jelentik, amelyek a késő
modernitás korában jöttek létre, és amelyeknek egyre több példája vár felfedezésre.”23

Noha azzal a kijelentéssel lehet vitatkozni, hogy ez a fajta identitás a késő-

modernitásban jött-e létre vagy csak ekkor vált jellemzővé és ezáltal tuda-
tosíthatóvá, de nehéz nem megszólítottnak érezni magunkat a leírás és az „egyre
több példája vár felfedezésre” kijelentés által. Ha ennek fényében próbáljuk
átgondolni azt, hogy a kisebbségi lét, kultúra, identitás milyen tapasztalatok,
hagyományok, tudások között „fordít”, akkor kapásból - és a teljesség igénye
nélkül - a következőket sorolhatjuk: először is a tradicionális „kisebbségi
irodalom” és az ehhez kapcsolódó ideológiák (a transzilvanizmustól a „helyi
színeken” keresztül a „sajátosság méltóságáig” és tovább) hagyománya, amivel
az azt bíráló, tagadó diskurzus épp úgy dialogizál, mint az azt folytatni, rekon­
struálni szándékozó „tradíció” típusú beszédmódok; másodszor a centrum,
az anyaország kultúrája és kánonjai (a kettő egymáshoz való viszonyát vitató
polémiák például állandóan „fordítanak”, közvetítenek a kettő között); aztán
természetesen az a többségi kultúra, amelynek nyelvét és kulturális nyelvét a
kisebbségben élők többé-kevésbé folyékonyan beszélik (épp e sajátosság tudato­
sulását mutatja az erre való reflexiók gyakoribbá válása); és természetesen nem
lehet nem számolni a kisebbségi lét hétköznapi tapasztalatával,24 magának az
állandó, a legtágabb értelemben vett fordítási kényszernek a tapasztalatával. Az
itt felsoroltak, bármilyen hevenyészettek, vitathatók legyenek is (ahogy nem is

23 Hall, Stuart: A kulturális identitásról, ford. Farkas Krisztina és John Éva, in Feischmidt Margit
(szerk.): Multikulturalizmus, Budapest, Osiris Kiadó, 1997. 83.
24 Ennek a tapasztalatnak a nyelvhasználati módra, innen pedig kulturális nyelvre fordításáról 1.
Balázs Imre József már idézett tanulmányát, http://www.epa.hu/00400/00462/00030/cikkle4f.
html

188
 A C S IR K E P A P R I K Á S - E L M É L E T T Ő L ÉS T Ö L T Ö T T K Á P O S Z T A - M O D E L L I G

az volt szándékom, hogy „meghatározzam”, miből áll össze a kisebbségi kultúra,

hanem, hogy egy párbeszédet indítsak el ez irányba), több problematikus határ-
helyzet értelmezéséhez nyújthatnak kiindulási pontot. Például az olyan újra meg
újra visszatérő problémákra gondolok, mint az áttelepült írók (Bodor Ádámot
szokás e helyt leggyakrabban emlegetni) hovatartozásának kérdése, amit épp
az egyetemes magyar kánon melletti érvként szokás felhozni, és ami bizony
ebből a szempontból újravizsgálható lenne, hiszen ezek a szerzők is rendelkez­
nek a köztesség, a fordítás fenti tapasztalataival, és ez, ha nem is feltétlenül
tematikusán, de nyomot hagy műveikben.25 Vagy meggondolandó abból a
szempontból is, hogy például beszélhetünk-e „egységes” romániai magyar
irodalmi kultúráról akkor, amikor annyira más „fordítási” tapasztalataik van­
nak a szórványmagyarságban és az egységes magyar tömbben élőknek. Azaz:
elmondhatjuk-e, hogy ugyanaz a receptje a kolozsvári és a sespsiszentgyörgyi
töltöttkáposztának?
A kulturális „fordítás” fogalmának előtörténetéhez tartozik, mint m ár utal­
tam rá, Horni K. Bhabhának, a posztkoloniális diskurzus másik alapítójának a
meghatározása, aki szerint minden kultúra fordítás-jellegű (transzlacionális),
amit csak tudatosít a volt gyarmati országok helyzete:26

„A kultúra, mint fennmaradási stratégia egyszerre trasznacionális (nemzetek

közötti) és transzlacionális (fordítási). Transznacionális, mert a kortárs posztkolo­
niális diskurzusok a kulturális kiszakítottság egyedi történelmeiben gyökereznek
[...]. Annyiban pedig transzlacionális, amennyiben a kiszakítottság helyi történél

25 Bodor Ádám és a nyomában megjelenő „posztbodoriánus” szerzők (Dragomán György, Papp

Sándor Zsigmond, Vida Gábor) esetében 1. Bányai Éva tanulmányait: Bányai Éva: T é r k é p z e te k ,
n é v té r k é p e k , h a t á r i d e n t i t á s o k , Kolozsvár, KOMP-PRESS-Korunk, 2011; Bányai Éva: T e r e k é s
h a t á r o k . T é r k é p z e t e k B o d o r Á d á m p r ó z á j á b a n , Kolozsvár, Casa CârÇii de ÇtiinÇâ RHT Kiadó,
2012; Bányai Éva: V á r o s te r e k , té r k é p z e t e k , in Ádám Anikó-Radvánszky Anikó (szerk.): T é r é r ­
z é k e l é s e k - t é r é r t e l m e z é s e k , Budapest, Kijárat, 2015.183-191.
26 Arra, hogy a kisebbségi kultúra vizsgálata csak rávilágít a kultúra-fogalom fordítás-jellegére,
példaként felhozhatjuk Tőzsér Árpád már idézett tanulmányát, melynek végkövetkeztetése­
ként a „szlovákiai magyar irodalom” autonómiájának problematikusságától eljut a „nemzeti
irodalom” és a „világirodalom” fogalmának problematikusságához: „Goethe csak azt felejtette
el megjegyezni, hogy ez az összjáték mindig egy konkrét nyelvben valósul meg, válik alkotó
energiává [...]. Pontosabban nem is egy nyelv, hanem nyelvek, kultúrák sokasága, amelyek -
ahogy azt napjainkban Derrida már pontosabban megfogalmazta - egytől egyig f o r d í t á s r a
v a n n a k í t é l v e . [...] S ha a világirodalmat ilyen tágan értelmezett »műfordítói« folyamatként,
olyan széleskörű világ-világműveltségértésként és önértelmezésként fogjuk föl, amely egy vég­
letes nyitottság, befogadókészség alapján, de egy konkrét nyelvben képződik meg, akkor talán
ezeknek a konkrét, magyar, szlovák stb. »világirodalmaknak« az irodalomtörténetei lehetné­
nek azok a rendszerek, amelyeket az ún. határon túli szerzőink sem éreznének Prokrusztész-
ágynak.” Tőzsér Árpád: A z i r o d a l o m h a t á r a i , i. m., 52.

189
 A TÉ R P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

mei [...] azt, hogy a kultúra szóval mit jelölünk, a maga komplexitásában kívánják
láttatni. [...] E pozíció nagyszerű, bár nyugtalanító előnye a kultúraszerkezet és a
hagyományteremtés egyre növekvő tudatosítása”.27 (Kiemelések tőlem: P. Á. K.)

Ez a fordítás jellegű identitás- és kultúrafogalom eredményezi a „hibrid”

központi kategóriává válását ebben az elméleti kontextusban. Ez a magyarul
nem túl bíztatóan hangzó fogalom, és a hozzá kapcsolható szempontrendszer
érdekes elemzési kiindulópontot nyújthat olyan - a kisebbségi irodalmakban
különösen jellemző - művek elemzéséhez, amelyek éppen különböző történe­
tek, nézőpontok, kulturális kódok, világfelfogások, nyelvi rétegek egymás el­
len való kijátszását kísérelik meg28, m int mondjuk Grendel regény-trilógiája
(kiemelten a Galeri), Gion Nándor prózája, Láng Zsolt „történelmi regényei”,
Bodor Ádám művei. De hasonlóképpen átgondolható lenne a rendszerváltás
után meghatározóvá váló paródia-hullámnak a felszíni érvek (eladhatóság, ge­
nerációváltás, divat) mögött rejlő mélyebb értelme, úgy, mint kulturális kódok
egymás ellen kijátszása, tudatosítása. (E téren a posztkoloniális elmélet az általa
elemzett szövegek szubverzív, felforgató jellegéről beszél.29)
Mindennek fényében természetesen többféle út kínálkozik: mindenekelőtt
annak a reflexív önértelmező tevékenységnek a folytatása, amelyre - a teljes­
ség igénye nélkül - már felhoztunk néhány példát, és amelyek tulajdonképpen
ennek a nyitott kultúra- és identitásfogalom következményeinek a speciális,
a magyar kisebbségek helyzetére érvényes végiggondolását jelentik. Továbbá
nyitva áll egy eddig aránylag kihasználatlan lehetőség, ami ezeknek az elméleti
diskurzusoknak a kritikai gyakorlatban, a kánonfelfogásban való érvényesítését
jelenti. Ennek lehetőségeiről néhány gondolatot a „fordítás” és a - magyarul

27 Bhabha, Horni K.: A posztkoloniális és a posztmodern, H e lik o n , 1996/4, 485-486.

28 Talán így lehetne értelmezni Tőzsér Árpád felvetését arra nézve, hogy mit is jelent az irodalom
számára a „diglosszia” (kétnyelvűség) elmélete: „szerintem, ha ebből a diglossziából sikerülne,
valahogy úgy, ahogy a magyarországi szlovák-magyar Závada Pálnak az ő diglossziájából sike­
rült, irodalmat csinálnunk, akkor ez lehetne annak a bizonyos »határon túliságnak« az irodal­
mi tartalma”. Feltéve, hogy nyelven nyelvhasználati módot, kulturális nyelvet is értünk. (így
persze már nem feltétlenül kétnyelvűségről, hanem inkább soknyelvűségről, heteroglossziáról
van szó.) A „ h a t á r o n t ú l i m a g y a r i r o d a l o m ’’ i n t e g r á c i ó j á n a k k é r d é s e i - Bányai János, Bertha
Zoltán, Elek Tibor, Kántor Lajos, Szakolczay Lajos, Tőzsér Árpád kerekasztal-beszélgetése,
in Elek Tibor: F é n y b e n é s á r n y é k b a n . A z i r o d a l m i s i k e r t e r m é s z e t r a j z a , Pozsony, Kalligram
Könyvkiadó, 2004. 428.
29 A posztkoloniális irodalom szubverzivitására egész modellt épít Ashcroft, Griffiths és Tiffin
könyve, az The E m p i r e W r i t e s B a c k . Kiindulópontjuk a hely, a nyelv és az én (identitás) elmoz­
dulásai, törései a posztkoloniális irodalmakban, és az ebből következő otthontalanság-élmény,
önmagában is érdekes vizsgálati szempontot kínál a kisebbségi irodalmak számára. (Ashcroft,
Bill -Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen: T h e E m p i r e W r i t e s B a c k : T h e o r y a n d P r a c t i c e in P o s t -
C o l o n i a l L i t e r a t u r e s , i. m.)

190
 A C S 1R K E P A P R IK Á S -E L M É L E T T Ő L ÉS T Ö L T Ö T T K Á P O SZ T A -M O D E L L IG

meglehetősen kétes értékűen hangzó - „hibriditás” fogalmak kapcsán vetettünk

fel. Végül a posztkoloniális és a kisebbségi helyzet hasonlóságaiból levonható
elméleti következtetések lehetősége is nyitva áll.
A fordításon és az összetettségen, hibriditáson alapuló identitás- és kultú­
rafogalom más megvilágításba helyezi a kultúrák határának kérdését. Hogy ez
a tapasztalat nem csak a posztkoloniális elmélet kérdése, hanem a kisebbségi
kultúrák élő tapasztalata, arra példaként Bányai János egy a „határon túli ma­
gyar irodalom” integrációjának kérdéséről rendezett kerekasztal-beszélgetésen
tett megállapítását idézem:

„Mi az, hogy határ? [...] [A] szó egyik lehetséges értelmezése szerint a határ valamit
lezár és elválaszt. De gondoljuk meg, hogy a határ szavunknak van más jelentése is.
Például, hogy kiment a határba és körülnézett, vagy átment a határon. [...] [TJöbbé
már nem érvényes az, hogy elválaszt vagy leválaszt, hanem az érvényes, hogy nyi­
tott [...]. Ha így gondolom el, [...] akkor látszik meg igazából tarthatatlansága az
elválasztás, a határon innen és túl szóhasználatban rejlő elválasztás vagy akár levá­
lasztás tarthatatlansága. Ha tehát a határt így értem, a nyitottság metaforájaként,
akkor nyomban nem értem, milyen integrációról beszélünk itt. [...] Azt hiszem, ha
a határt, mint nyitottságot értjük, akkor nincs különösebb jelentősége annak, hogy
integrálódunk vagy nem integrálódunk. Sokkal nagyobb jelentősége van annak a
belátásnak, hogy a magyar kultúrának (és irodalomnak) vannak olyan, egymástól
eltérő, de egymást nem kizáró kulturális keretei, amelyek között értékek, többek közt
irodalmi értékek is artikulálódnak. [...] Ezeknek bármilyen szintű integrációja, más
szóval a különbözés kulturális devianciájának visszavétele veszteséggel, leginkább a
dialógusra és beszélgetésre való képesség eltüntetésével járna. [...] Az irodalmi érték,
de az irodalmi kánon sem akar integrálódni, hiszen önismeretének, ha úgy tetszik
identitásának meghatározója a különbözés és a nyitottság.”30

De még ennél is többről van szó: arról - és ezt épp az olyan érintkezési pon­
tok teszik láthatóvá, mint a posztkoloniális vagy kisebbségi helyzetben lévő,
„hibrid” „fordítás” kultúrák -, hogy Bahtyinnak a mottóban idézett 1923-as
(!) tanulmánya értelmében úgy tekintsünk a kultúrára, mint egy folyamatosan
keletkezésben lévő jelenségre,31 ami épp az ilyen „perifériákon” sarjadzik ki,
mint fű az aszfalt repedéseiből. Azzal a különbséggel, hogy ez az aszfalt mintha
állandó, lassú tektonikus mozgásban lenne: ezekből a perifériákból lassan cent­
rumok válnak, kifáradnak, elöregednek, bebetonozódnak, és máshol, más törési
30 A „határon túli magyar irodalom” integrációjának kérdései, i. m., 413.
31 Nem véletlen, hogy Bahtyin kultúrafelfogása épp a soknyelvűség, a heteroglosszia elméletén
alapul.

191
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

pontokon, határvonalakon új kultúrák hajtanak ki - ahogy azt a generációk

beérkezésének, az intézményesülésnek, a „hivatalossá” válásnak a logikája dik­
tálja. Ilyen rendkívül termékeny határvonalnak látom természetesen magát a
rendszerváltást, ami - érthető kultúrpolitikai okokból - megkésett és frissen
jelentkező generációk sorát indította el. (Ez a példa azonban olyan magától
értetődő, hogy talán nem is számít érvnek. Az viszont már elgondolkodtató,
hogy nem egy, a rendszerváltás után bombaként robbanó tehetség milyen gyor­
san apadt el, él saját sablonjaiból, elveszítvén a kapcsolatot az élő és keletkező
kultúrával, miután a rendszerváltás nyitotta kulturális törésvonal nagyon is
gyorsan forrt be.) Hasonlóképpen termékeny érintkezési pontnak bizonyult a
nyugat-európai avantgárd és a délvidéki magyar irodalom találkozása. Ez a kul­
túraértelmezés, ami egyaránt alapja lehet egy posztkoloniális és egy kisebbségi
(posztprovinciális? regionális?) irodalomelméletnek, arra is válaszlehetőséget
ad, hogy miért jelennek meg elsősorban épp a kisebbségi magyar irodalomban
a mágikus realizmushoz hasonló hibrid jelenségek.
Mindezek még nyitott kérdések, lehetőségek, irányok a gondolkodás számá­
ra. Nemcsak saját leendő kutatásaim, hanem elsősorban a nem magyarországi
magyar irodalmak önmeghatározásai, kritikus újraértelmezései, kánonalkotá­
sai számára. A következtetések épp az erre adható válaszok dialógusából ala­
kulhatnak ki (Madáchot átírva mondhatnánk „a diskurzus célja a vita maga”),
hiszen, ha komolyan vesszük azt, amit a kultúrák, fogalmak, definíciók nyitott­
ságáról mondtunk, a termékeny meglátások épp ezekből vitákból sarjadhatnak
ki. Az enyém csak a kérdezés - a válaszok lehetőségét átadom az erre hivatot-
tabbaknak. Mondhatjuk, nem arra hívom potenciális beszélgetőpartnereimet,
hogy közösen főzzük/főzzék meg az összmagyar vagy az össz-határontúli csir­
kepaprikást, hanem arra, hogy mindenki készítse el a maga töltött káposztáját,
és megkóstoljuk egymás főztjét.

192
 MÁGIKUS-REALISTA TÖRTÉNELEM
Avagy még mindig és már megint
A „HATÁRON TÚLI IRODALOM” ÉRTELMEZÉSI LEHETŐSÉGEI
A POSZTKOLONIÁLIS KRITIKA TÜKRÉBEN

Az itt következő tanulmányban azt az előző írásokban is felvetett1 problémát

állítom középpontba, hogy miért vannak a határon túli, kisebbségi irodalmak­
ban hasonló jelenségek, mint a posztkoloniális kultúrákban megjelenő mági­
kus realizmus. Vagy másként feltéve ugyanazt a kérdést: miért a kisebbségi
irodalmakban merülnek fel elsősorban ilyen jelenségek? És tovább: mennyiben
különböznek ezek a művek a mágikus realizmus klasszikusaitól? A fenti kérdés-
felvetés annak a gondolatmenetnek a folytatása, amely a kisebbségi irodalmak
önmeghatározása körül folyó vitákat és a volt gyarmati kultúrák öndefiníciós
kísérleteit, illetve az ezekből a posztkoloniális elméletírás által levont következ­
téseket vetette össze. A fenti, a határon túli magyar irodalmakban némi fázis-
eltolódással, de hasonló forgatókönyv szerint lejátszódó viták alapja az a kérdés
volt, hogy a szerző hovatartozása, a mű születési helye, körülményei minősít-
hetik-e egyáltalán magát a művet. Nem csak a földrajzi, életrajzi, tematikus
értelmezés, illetve egy olyan irodalomfelfogás bűvkörében működőképesek-e
a “romániai/szlovákiai/vajdasági/kárpátaljai magyar irodalom” terminusok,
amely az irodalom célját egy kulturális-politikai szerep felvállalásának rendeli
alá. Egy szövegközpontú műfelfogás értelmében semmiképpen sem tartható ez
az irodalom-értelmezés. Ugyanakkor az azóta egyre szélesebb körben hatást
gyakoroló, a kulturális kölcsönhatásokat épp a hatalomból kiszorult, a periferi­
kus, a tágan értelmezett kisebbség szempontjából újragondoló irodalomelméle­
ti irányzatok a kontextus és a textus viszonyának egy új elképzelését dolgozták
ki, amely a társadalmi diskurzusok részének tekinti és épp ezért nem von olyan
éles határt irodalmi és nem irodalmi nyelvhasználat közé (mi több: kétségbe
vonja ennek a határnak a kijelölhetőségét). Ezek a koncepciók épp a diskurzus
fogalmán alapuló, rendkívül tág nyelvfelfogásnak köszönhetően lehetővé teszik

1 L. a Mágikus realista anekdota - tíz év távlatából és a Tér, történelem, narráció: Láng Zsolt
„áltörténelmi regényei” ürügyén a kisebbségi és a posztkoloniális elmélet tér-, illetve történe­
lemtapasztalatáról című tanulmányokat.

193
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

azt is, hogy a kisebbségi irodalom nyelvét (nyelveit), mint beszédmódot vizsgál­
juk - nem életrajzi, tematikus, hanem poétikai alapokon próbáljuk meghatároz­
ni. Azt nézzük, hogy a különféle kultúrák, beszédmódok kölcsönhatása - ami
a kisebbségi helyzet egyik meghatározó vonása - , hogyan alakít ki szubverzív,
hibrid nyelvhasználati módokat, a kulturális identitás összetettsége hogyan
befolyásolja ezen művek szubjektumfelfogását, formanyelvét. A mágikus-rea­
lizmus épp ezen a ponton vált igazán érdekessé, mint az irodalom speciális hib­
rid, az egymást kizáró kulturális kódok/nyelvek használatán alapuló jelensége,
tulajdonképpen mintapéldája a „fordítás-jellegű”2irodalmi nyelvhasználatnak.
A posztkoloniális elmélet egyik m ár most jól körvonalazódó tanulsága m in­
denképpen az, hogy a kultúrák kölcsönhatása, az identitás hibriditása nem
csak a volt gyarmati országok irodalmának meghatározó vonása. Stuart Hall
írja ezekről a „fordítás típusú” identitásokról: „Meg kell tanulniuk egyszerre
legalább két identitást lakni, két kulturális nyelvet beszélni, fordítani és közvetí­
teni köztük. A hibriditás kultúrái az identitás megkülönböztetetten új fajtáinak
egyikét jelentik, amelyek a késő modernitás korában jöttek létre, és amelyeknek
egyre több fajtája vár felfedezésre.”3Épp ezért érdekes az elsősorban a határon
túli irodalmakban megjelenő, a mágikus realista irodalommal rokon vonásokat
mutató próbálkozások vizsgálata,4 elsősorban nem is a hasonlóságok kimutatá­
sa, hanem az eltéréseké, ami ennek a Közép-Európában meghatározó kulturális
kölcsönhatásnak az egyéni vonásaira hívja fel a figyelmet.
Elöljáróban két ilyen vonást is kiemelek, két mindenképpen megkülönböz­
tető, bár eltérő hatókörű jelenséget. Az egyik a gyarmatosító-gyarmatosított
kettősség, amit a posztkoloniális kritika centrum-periféria, hatalmat gyakorló
és a hatalomból kiszorított ellentéteként interpretál. Ez a szembeállítás sem­
miképpen sem vetíthető rá mechanikusan a kisebbségi-anyaországi-többségi
hárompólusú viszonyrendszerre. Ezeknek a kapcsolatoknak a sajátosságai m in­
denekelőtt a teoretikus viták terén mutatkoznak meg: a kisebbségi identitás
tulajdonképpen két oldalról „fenyegetett”, és két egészen más jellegű hatás­
nak van kitéve: egyrészt a többségi, másrészt azanyaországi kultúra részéről.
Ezekben más és más értelemben, de egyaránt fellelhetők a gyarmatosító-gyar­
matosított reláció egyes vonásai:5 a többség-kisebbség esetében ez egyértelmű

2 L. Horni K. Bhabha „transzlacionális” (= fordítás jellegű) fogalmát. Bhabha, Horni K.: A

posztkoloniális és a posztmodern, i. m., 485-486
3 Hall, Stuart: A kulturális identitásról, i. m., 83.
4 Olyan szerzőkre gondolok itt, mint Gion Nándor, Bodor Ádám, Láng Zsolt, Bogdán László
vagy Grendel Lajos korai regényei.
5 Balázs Imre József így ír a kisebbségi nyelvhasználat meghatározása kapcsán: „Csakhogy e
többség nem egyértelműen megragadható: korszakonként újragondolódott és újragondolan­
dó, miképpen értsük e többség-metaforát: az ország román nyelvű többségére gondoljunk,

194
 M á g ik u s -r e a l is t a t ö r t é n e l e m

politikai hatalomgyakorlást jelent, míg az anyaországhoz fűződő viszonyban

áttételesebben van jelen a politika. A hatalom, a tudás birtoklása ez utóbbi
esetben a kanonizációs potenciál formáját ölti magára. Míg a többségi kultú­
rától való függőség sokkal inkább külső korlátozásként jelenik meg, addig az
anyaország kultúrájának való alárendelődés inkább belső elvárásként, megfe­
lelési kényszerként fogalmazódik meg. Épp ezért válhatott az anyaországhoz
fűződő viszony olyan irodalmi viták terepévé (1. létezik-e önálló romániai/stb.
magyar irodalom vagy sem?), amelyek döntően az egyes kisebbségi kultúrák
körén belül játszódtak le.
A másik vonás a történelem, a nemzeti narratíva eltérő szerepe a kisebbségi,
illetve a posztkoloniális irodalmakban. Horni K. Bhabha ír a „nemzet, mint nar­
ratíva” szerepéről DisszemiNáció című tanulmányában,6ahol a nemzet narratí-
vájának létrehozását úgy értelmezi, mint a gyarmatosító hatalomgyakorlásának
az eszközét a periferikus gyarmatosított kultúra marginalizálására. A nemzeti
narratíva ugyanis a homogén nemzeti identitás, az egységes kultúrafelfogás
és a lineáris, folyamatos temporalitás jegyében határozza meg saját kultúrá­
ját, identitását, ezzel a Másikat mint idegent kiszorítva, létét (de legalábbis
létjogosultságát) kétségbe vonva, ugyanakkor mégis rá támaszkodva, ellené­
ben fogalmazva meg saját identitását. Ezt a lineáris történelmi temporalitás-
tapasztalatot Bhabha a realista regény időfelfogásával tartja rokonnak: „A
temporalitás ilyetén formája a nemzetnek, mint »elképzelt közösségnek« a
szimbolikus struktúráját hozza létre, amely a modern nemzet eltéréseit és szer­
teágazó mivoltát fenntartva úgy működik, mint egy realista regény cselekmé­
nye. A naptár szerinti realista idő ketyegése [...] felruházza a nemzet elképzelt
világát szociológiai szilárdsággal; a nemzet színpadán különböző tetteket és
szereplőket kapcsol össze, akik egymásról semmit sem tudnak, kivéve azt, hogy
az idő ezen szinkronitásától függnek, amely [...] az idő teljességében realizálódó
polgári jelenidejűség egy formája.”7 Ebből vonja le Bhabha azt a következtetést,
hogy a posztkoloniális irodalomnak nem arra kell törekednie, hogy a gyarma­
tosító mintájára (!) egy saját nemzeti narratívát hozzon létre, hanem arra, hogy
egy olyan temporalitást teremtsen, amely megfelel saját időtapasztalatának,
többes kulturális identitásának: „A nemzeti szubjektum felbomlik a kultúra

vagy a magyar kulturális »centrum« többségi nyelvére, valamiféle nyelvek feletti hatalmi
beszédre, netán éppen az »erdélyi magyar nyelv« hatalmi változatára.” Balázs Imre József:
Minorés maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban, i. m. http://www.epa.
hu/00400/00462/00030/cikkle4f.html
6 Bhabha, Horni K: DisszemiNáció. A modern nemzet ideje, története, határai, ford. Sári László,
in N. Kovács Tímea (szerk.): Narratívak 3., Budapest, Kijárat, 1999. 85-120.
7 Uo„ 106.

195
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

jelenidejűségének etnográfiai perspektívájában, és [...] narratív autoritással látja

el a marginális hangokat vagy kisebbségi diskurzusokat.”8
A kisebbségi irodalmakban ezzel szemben nem a nemzeti narratíván kívüli
és az azt a kolonializáltra ráerőszakoló hatalom, hanem a különböző nemzeti
narratívák harcáról beszélhetünk. Ahhoz, hogy megkíséreljük leírni a kisebb­
ségi irodalomnak a gyarmatosítottól gyökeresen eltérő tapasztalatát a nemzeti
narratíváról, illetve azt, hogy ennek az eltérő tapasztalatnak a következtében
mennyiben játszik más szerepet a történelmi idő megjelenítése a mágikus rea­
listának nevezhető regényekben, egy olyan modellt hívunk segítségül, amelyet
a posztkoloniális irodalom leírására javasolnak The Empire Writes Back című
tanulmánygyűjteményük9 bevezetőjében a kötet szerkesztő-szerzői. Ebben az
írásban kifejtik, hogy a posztkoloniális szövegekben a hely, a nyelv és az én/
szubjektum közti törésvonalak tükrözik a kulturális tapasztalat összetettségét,
ellentmondásosságát. „A szakadék, amely a hely megtapasztalása és a leírására
rendelkezésre álló nyelv között létrejön, a posztkoloniális szövegek klasszikus
és mindenütt jelenlévő sajátossága. Ez a szakadék megjelenik akkor, amikor a
nyelv alkalmatlannak tűnik az új hely leírására (fehér telepes gyarmatok), akkor,
amikor a nyelvet a rabszolgaság intézménye szisztematikusan szétzúzza, és
azok számára is, akiknek a nyelve a gyarmatosító hatalom nyelvének kötelező
használata miatt hátrányos helyzetbe került.”101Ezek a törésvonalak teszik ott­
hontalanná a helyet, inkompatibilissé a nyelvet a szubjektum tapasztalatának
kifejezésére.11Ez a kifejezhetetlenség, otthontalanság teszi idegenné a szubjek­
tumot önmaga számára, megragadhatatlanná saját identitását, végeredmény­
ben ez vezet el e művekben a látásmód elidegenedéséhez.
Ez a modell egyaránt alkalmasnak látszik a magyar kisebbségi irodalmak és
a posztkoloniális irodalom hasonlóságának és eltéréseinek leírására. Az össze­
hasonlíthatóság ugyanis épp abban mutatkozik meg, hogy itt is a hely, a nyelv
és a szubjektum közötti törésvonalak szabdalják az irodalom terepét. Ezek a
törésvonalak azonban máshol húzódnak. Ennek oka mindenekelőtt természe­
tesen a nyelv eltérő szerepe, hiszen a magyar kisebbségi irodalmak döntően
magyar nyelvűek,12 mi több: a nyelv meghatározó szerepet játszik identitásuk,

8 Uo„ 97.
5 Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth- Tiffin, Helen: The Empire Writes Back, i. m.
10 Uo., 9-10. (Bényei Tamás fordítása)
11 A hely és a nyelv egymástól való elidegenedése, a közöttük kialakuló törésvonal leírására
Deleuze és Guattari a „deterritorializáció” fogalmát alkalmazza a kisebbségi nyelvhasználat
meghatározása során. Deleuze, Gilles -Guattari, Félix: Kafka. A kisebbségi irodalomért, i. m.
12 Bár épp a tanulmány első elhangzásakor, a 2011-es kolozsvári Hungarológiai Kongresszuson
két előadás is elhangzott a kortárs magyar irodalomban tapasztalható nyelvváltás jelenségé­
ről Toldi Éva: Nyelvváltás és regionális hovatartozástudat; Molnár Basa, Enikő: Hungarian

196
 M á g ik u s -r e a l is t a t ö r t é n e l e m

a többségi kultúrához tartozásuk megteremtésében - ami csak akkor nem evi­

dencia, ha a gyarmati típusú kisebbségi irodalommal vetjük össze a határon túli
magyar irodalmakat. Csakhogy annak, hogy a kisebbségi helyzet egy kiforrott
nemzeti kultúra talaján jött létre, ennél sokkal messzemenőbb következményei
vannak. Mindenekelőtt az figyelhető meg, hogy a Bhabha által nemzeti nar-
ratívának nevezett időbeliségnek meghatározó szerepe lesz: temporalizálódik
a nyelvtapasztalat, amennyiben az írás a nyelv megőrzésének terepévé válik,
a nyelvhasználatnak önmagára mutató jelentősége, a hely és a nyelv kapcsola­
tának kitüntetett szerepe lesz - nem csak a nemzeti nyelvnek, hanem a „hely
nyelvének” is, a különféle, az elfeledés határán álló vagy létükben fenyegetett
beszédmódoknak. Ezzel párhuzamosan a helynek is időbeli dimenziói lesznek:
a helyszínek átalakulása, az ismerősségének elvesztése a szubjektumot otthon­
talanná tévő, önmagától is elidegenítő tapasztalattá válik. Ennek következtében
- annyira nyilvánvaló, hogy szinte mondani sem kell - a temporalitásnak, még­
hozzá a nemzeti, történelmi narratíván alapuló temporalitásnak kitüntetett
szerepe van a kisebbségi irodalmakban, olyannyira, hogy akár hozzátehetjük
negyedikként a fenti hely-nyelv-én hármassághoz.13 Illetve, miután - ahogy
Bahtyin is írja14 - a térábrázolástól elválaszthatatlan, a hely kategóriájába be­
leérthetjük, annál is inkább, mert a történelem, a múlt, az emlékezés nagyon
sokszor egyenesen helyként viselkedik, olyan helyként, amely megteremti a
szubjektum otthonosságát.
Ami ezen belül közelebb visz bennünket a mágikus-realista gyanús mű­
vek értelmezéséhez, az Ashcroft, Griffiths és Tiffin gondolatmenetének foly­
tatása, és az elemzésekből kirajzolódó elképzelésük: azt állítják ugyanis, hogy
nem azok a művek tükrözik igazán ezeket a törésvonalakat, amelyek realista,
mimetikus módon tematizálják a fenti konfliktusokat, hanem azok, amelyek
textualizálják: hibrid, transzgresszív beszédmódot teremtenek. Hozzá kell

American Literature, in Balázs Imre József (szerk.): Kortárs magyar kisebbségi irodalmak.
Előadásoka VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (2011. augusztus 22-27), Kolozsvár,
Egyetemi Műhely Kiadó-Bolyai Társaság, 2013. 44-54, 242-250.
13 Más nézőpontból, más terminológiával, de ugyancsak a nyelv, a hely és az én közötti törésvo­
nalak leírását tűzi ki célul Faragó Kornélia geokulturális narratológiájában: „A geokulturális
narratológia lehetőségeit azon kutatási irányok körében kell keresni, amelyek mindenekelőtt
a kultúra teresítésére vonatkozó fikciós elképzeléseket erősítik fel, és ezen belül fogalmazzák
meg a történeti szituáltság kérdéseit, és irányítják a figyelmet a geokultúra »geo« összetevő­
jében rejlő idődimenziókra”. Faragó Kornélia: A viszonosság alakzatai, i. m., 8.
14 „Az irodalom-művészeti értelemben vett kronotoposzban a tér- és az időbeli ismérvek konkrét,
tartalmas egységben olvadnak össze. Az idő itt besűrűsödik, összetömörül, látható alakot ölt;
a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé, történetté nyúlik. Az idő tulajdonságati
a tér tárja föl, a tér viszont az időn méretik meg és törtődik föl tartalommal.” Bahtyin, Mihail:
A tér és az idő a regényben, i. m., 257-258.

197
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A T E R E

tennünk persze, hogy - mint a korábban idézett Bhabha tanulmányból is ki­

tűnt - a posztkoloniális teoretikusok a mimetikus ábrázolásmódot alapvetően
az európai, a gyarmatosító kultúra részének tartják, ezért is utasítják el. Ugyan­
akkor mégis egy alapvető, és a magyar kisebbségi irodalmakban is lejátszódó
folyamatot érzékeltetnek: egy újfajta poétika kialakulását, amely a kulturális
tapasztalat és identitás - a posztkoloniális vagy a kisebbségi irodalmak szá­
mára sokkal nyilvánvalóbb - összetettségét nem ellenpontozni vagy tagadni,
nem is leírni, hanem a beszédmódok, a kódok összetettségében érvényesíteni
próbálja. Az előbbi, Stuart Hali-féle terminológiához visszatérve, egy tradíció­
típusú beszédmódról egy fordítás-típusú beszédmódra15 való áttérést jelez ez
az irodalom formanyelvében.
Ebből az következik, hogy a mágikus realizmusnak kialakul egy sajátosan
európai-kisebbségi változata, amely a nemzeti történelem homogén, egységes,
önmagát nem nyelvként, hanem igazságként definiáló beszédmódját bontja
meg, és bevonja az identitások, kultúrák és nyelvek többességének tapasztalatán
alapuló mágikus realista művek bábeli terébe. Ezeknek a műveknek további
sajátossága, hogy mivel - a mágikus realista művekhez hasonlóan - a felidézett
kulturális kódok között (ez esetben ide értendő a történetírás, az emlékezés
kódja, sőt az egyes történelmi korszakok vagy a történelmi konfliktusokban
résztvevő szereplők eltérő nézőpontjai is) nem mérlegelnek, nem részesítenek
egyet sem előnyben. Ettől válik sajátosan „mágikussá” ez az irodalom: a mi­
tológiai, a csodás, a mesés, a képzeletbeli éppúgy egyike a kódoknak, mint a
realista, a természettudományos, a történelmi diskurzus: ezért sajátosan el­
mosódnak a fikció és a valóság, a kitalált és a történelmi, a képszerű és a fiktív
határai. Grendel Lajos Galeri című kisregénye alapján jól feltérképezhető ennek
a beszédmódnak a forrásvidéke: a személyes és szubjektív élettörténet, a városi
legenda, a beszélő alakjához szorosan kötődő mesélés szerteágazó szálait hasz­
nálja fel az elbeszélés, hogy kétségbe vonja a város történetének, az igazságnak a
rekonstruálhatóságát. Jellemző az is, hogy a történetek nem csak személyekhez,
mesélőkhöz kapcsolódnak, hanem helyekhez, városrészekhez is. Ugyanakkor
a mágikus realizmusra jellemző történetekben való tobzódást itt a keretes el­
beszélés indokolja, noha maga a keret, a „város szellemének” kiszabadulása és
megidézése már a csodás irányába viszi el a történetet. Ezzel szemben Láng
Zsolt Bestiáriumaiban16nyoma sincs ilyen, a történeteket bármilyen mértékben
a valószerűség elvárásához igazító keretnek. Maguk a regények közvetlenül nem

15 Hall, Stuart: A kulturális identitásról, i. m., 82-83.

16 Itt elsősorban a trilógia első két kötetére gondolok: Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az
ég madarai, Pécs, Jelenkor, 1997; Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. A tűz és a víz állatai,
Pécs, Jelenkor, 2003.

198
 M á g ik u s -r e a l is t a t ö r t é n e l e m

reflektálnak a valóság, a megtörténtség, az objektív igazság és a történetírás

viszonyára, hanem már eleve kódként használják a műfaji előképként kijelölt
bestiáriumok nyelvét csakúgy, mint a 16-17. századi Erdélyre való utalásokat.
Az allegorikus beszédmódban rejlő lehetőségeket szabadítják fel, lényegében
fordítanak a referencialitáson alapuló történelmi, a metaforikus és a fiktív kö­
zött.
Mindez kialakít ezekben a regényekben egy sajátos tér-időt: a regények tere
történetek, különböző idősíkok, emlékek és fantáziák találkozási pontja lesz.
Egyrészről, mint m ár írtam, a történelem térként jelenik meg, amit az én be­
lakhat, a maga képére alakíthat, másrészt a hely időbeli hellyé változik, ahol
átjárhatóvá válik az idő. Ennek a kereszteződési pontnak egy jellegzetes válto­
zata a város (általában kisváros), ahol az emlékezés, a mesélés, a pletyka és a
történelem hoz létre ilyen virtuális otthonosságot, mint a már említett Gale­
riben, Láng Zsolt Perényi szabadulásában, Kolozsvári Papp László Kolozsvár-
történeteiben (1. a Holló úr és a Kleotéra története című novellásköteteket),
vagy egészen sajátos változatban Gion Nándor Virágos katonájában. Ezeknek
a tereknek a mágikussága, az a képessége, hogy magában egyesítse mindeze­
ket a regisztereket, az otthonos és az idegen szembeállításában, önmaga kö­
zéppontként való érzékelésében, a mindennapin kívül valami transzcendens
megtapasztalásában rejlik: abban, hogy ezek a terek mindenben megfelelnek
annak, amit Eliade a „szent tér” jellemzőiként leír.17 Hasonló jelentőséggel ru­
házza fel ez a hibriditás-tapasztalat a határt, szó szerinti és átvitt értelemben
is: a kultúrák, a beszédmódok, a nyelvek határa, és a határvidék mindenekelőtt
Bodor Ádám műveiben válik meghatározó jelenőségűvé.18
A határ és a találkozási/kereszteződési pont azonban nem csak
kronotoposzként szervezi ezeknek a műveknek a terét: retorikai, kompozíciós
értelmet is adhatunk ezeknek a fogalmaknak. Ekként épp annak a két szöveg­
alakítási technikának feleltethetők meg, amelyeket a posztkoloniális irodalom
hozott be a köztudatba, de amelyekről megállapíthatjuk, hogy sokkal tágabban
értelmezve, a kulturális identitás összetettségének tapasztalatát tükröző írás­
módokat, retorikai stratégiákat jelölnek: a hibriditásét és a szubverzivitásét.
E tekintetben a kereszteződési pont felfogható úgy, mint a hibriditás, a különbö­
ző nyelvek és kultúrák találkozási helye, a szubverzió pedig, mint transzgresszió,
a határral, a határ áthágásával hozható kapcsolatba.

17 Eliade, Mircea: A szent és a profán, ford. Berényi Gábor, Európa, Budapest, 1987.
18 Erről 1. Bányai Éva: Egy „határátlépés” következményei, in Uő: Terek és határok, i. m., 13-33.

199
 TÉR, TÖRTÉNELEM, NARRÁCIÓ
Láng Zsolt „áltörténelmi regényei” ürügyén
A KISEBBSÉGI ÉS A POSZTKOLONIÁLIS ELMÉLET TÉR-, ILLETVE
TÖRTÉNELEMTAPASZTALATÁRÓL

„A történelem mindenhol jelen van Közép-Európában, érezzük körülöttünk

mindennapos jelenlétét [...], jelen van a térben, melyben élünk [...], cipeljük
magunkkal, mint örökölt nehezéket, mely apáról fiúra száll [...], és kiűzni sem
lehet a történetekből, melyekben a reális átitatódik a mitikussal.”1

„A kisebbségi diskurzus elismeri a nemzeti kultúra - a nép -

bizonytalan státuszát, az élők zavartságának performatív terét [...]. Nincs
okunk azt hinni, hogy a különbség ilyen jelei nem hozhatják létre a nép egyfaj­
ta »történelmét« [...]. Ezek azonban nem a historicista emlékezet monumen­
talitását, a társadalom szociológiai totalitását vagy a kulturális tapasztalat
homogenitását éltetik. A kisebbség diskurzusa világossá teszi azt a mérhe­
tetlen ambivalenciát, amely a történelmi idő kétséges mozgását strukturálja.”2

POSZTKOLONIÁLIS ÉS KISEBBSÉGI DISKURZUS

A kötet jelen fejezete annak a kutatásnak a folytatása, ami a kisebbségi (ezen

belüli is a magyar ún. „határon túli”) irodalom, kultúra és identitás kutatásába a
posztkoloniális elmélet bevonásának lehetőségét vetette fel. Az összehasonlítás
alapját az olyan párhuzamos jelenségek magyarázatának igénye vetette fel, mint
egyrészről a kisebbségi irodalmakban megjelenő mágikus realista írásmód,
amelyet (az irónia és az allegorizálás ugyancsak mindkét diskurzusban karak­
teres jellemzői mellett) Linda Hutcheon a posztkoloniális írás meghatározó
vonásaként nevez meg;3másrészről az egyes kisebbségi térségekben egymással
többé-kevésbé párhuzamosan lejátszódó viták magának a kisebbségi (erdélyi/
1 Koten, Jirí: Historiográfiai metafikció Közép-Európában, ford. Beke Zsolt, Kalligram,
2014/11, http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII.-evf.-2014.-november/
Historiografiai-metafikcio-Koezep-Europaban (utolsó letöltés: 2015. 01. 28.)
2 Bhabha, Horni K: DisszemiNáció, i. m., 105.
3 Hutcheon, Linda: Circling the Downspout of Empire, in Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth-
Tiffin, Helen (ed.): The Post-colonial Studies Reader, London-New York, Routledge, 1995.
130-135.

200
 T ér , t ö r t é n e l e m , n a r r á c ió

felvidéki/stb.) magyar irodalomnak a mibenlétéről, az anyaországi kultúrához,

irodalomhoz való kapcsolat függvényében saját identitásuk meghatározásáról,
amelyek úgyszintén párhuzamba állíthatók a posztkoloniális helyzetben lévő
kultúrák identitás-válságával4 és az ez által kiváltott vitákkal. A kutatás tétje
nem a kisebbségi helyzet posztkoloniálisként való definiálása, hanem egy olyan
elméleti tér létrehozása, amely az identitás, a kultúra eredendő hibriditásának
kérdését veti fel, aminek tudatosításában, feltérképezésében a posztkoloniális
mellett a kisebbségi nézőpontja, tanulságai is revelatívak lehetnek.5 Ez a ke­
ret lehetővé teszi, hogy a perifériális, illetve köztes helyzetben lévő kultú­
rák állapotát, nézőpontját és ennek következményeit vizsgáljuk, amelynek a
posztkoloniális éppúgy egy változata, mint a közép-kelet-európai kisebbségi,
újragondolva Stuart Halinak a „tradíció-típusú” önmeghatározással szembehe­
lyezett „fordítás-jellegű” identitásról szóló, és a diaszpórában élők tapasztalatán
alapuló definícióját:

„[...] van egy másik lehetőség is: a »Fordítás«. Ez azokat az identitáskonstrukciókat

írja le, amelyek keresztülvágják és átmetszik a természetes határokat, és amelyek
olyan emberekre vonatkoznak, akik örökre szétszóródtak a szülőföldjükről. Az ilyen
emberek szorosan kötődnek ugyan szülőföldjükhöz s a hagyományokhoz, de hiány­
zik belőlük a múltba való visszatérés illúziója. Kénytelenek megtalálni a hangot az

4 „Ami szerintem történik, az a definíciók összeütközése az egyes kultúrákon és társadalmakon

belül. Ha most egy pillantást vetünk arra, ami a leginkább szembetűnő, az iszlám világra, a
legkritikusabb helyzetre, láthatjuk, hogy itt sem az iszlám kontra Nyugat [...] a probléma.
A probléma az, mi az iszlám, hogy mit jelent muzulmánnak lenni a mai világban, és minden­
ütt az iszlám világban.” Said, Edward W.: Bevezetés a posztkoloniális diskurzusba, i. m., 605.
5 Fontosnak tartom e kérdésfelvetést elhatárolni David Chioni Moore koncepciójától, aki a
posztszovjet világ (amelybe a volt szovjet tagköztársaságokat - legyenek azok ázsiaiak vagy
európaiak - éppúgy besorolja, mint a Varsói Szerződés államait) posztkolonialitás körébe
sorolásának lehetőségét veti fel. Noha ez az elképzelés első látásra nagyon hasonlónak tű­
nik jelen tanulmány felvetéséhez, és Moore több ponton számunkra is megfontolandó el­
méleti következtetéseket von le (például a posztkoloniális és posztszovjet országok-kultúrák
eltérő helyzetének elemzésénél, mint erre még majd visszatérünk), mégis alapvetően attól
különböző alapokon nyugszik. Moore kérdése ugyanis alapvetően arra vonatkozik, mennyi­
ben gyarmatosításszerű az a kapcsolat, ami Oroszország/Szovjetunió és a hatókörébe került
országok és népek között létrejött, illetve, hogy miért nem került sor e két kutatási terület
közelítésére sem a posztkoloniális kritika, sem a posztszovjet népek irodalom- és kultúratu­
dományi kutatásai részéről (noha a tanulmány megírása óta, többek közt épp annak hatására,
már komoly diskurzus alakult ki e témában). Ezzel szemben itt kimondottan a kisebbségi és a
posztkoloniális lét párhuzamaiból kiindulva elsősorban a kulturális identitás megképződésére,
és annak irodalmi reprezentációira vonatkozó kérdéseket teszünk fel. Moore, David Chioni:
Vajon a poszt- a posztkoloniálisban ugyanaz, mint a posztszovjetben?, ford. Scheibner Ta­
más, Kétezer, 2008/9, http://ketezer.hu/2008/09/vajon-a-poszt-a-posztkolonialisban-ugyanaz-
mint-a-posztszovjetben/

201
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

új kultúrákkal, amelyben laknak, anélkül, hogy asszimilálódnának és teljesen el­

vesztenék korábbi azonosságukat. Magukon hordják azoknak a sajátos kultúráknak,
hagyományoknak, nyelveknek és történelmeknek a nyomait, amelyek alakították
őket. A különbség az, hogy nem egységesek a régi értelemben, és soha nem is lesz­
nek azok, mert visszavonhatatlanul több történelem és kultúra összefonódásának
eredményei”.6(Kiemelések az eredetiben.)

Ezt a gondolatmenetet igyekszünk kiegészíteni a kisebbségi kultúra és identitás

példájával és a belőle leszűrhető tanulságokkal.
Épp ezért a helyzet, a tapasztalat és a kulturális jelenségek párhuzamai, ha­
sonlóságai mellett legalább olyan fontossá válnak a megmutatkozó eltérések,
amelyek egyik kitüntetett pontja a történelemérzékelés kérdése. Ezek az elté­
rések ugyanis egyrészt abból fakadnak, hogy a kapcsolatrendszer mindhárom
résztvevője (kisebbség-többség-anyaország) az európai kultúrkör része, ezért
a posztkoloniális diskurzusban centrálisnak és elnyomónak minősülő európai
kultúra kontra nem európai (saját) kultúra ellentét nem jön létre. Ennek kö­
vetkezményeképpen pedig a posztkoloniális elméletben meghatározó szerepet
játszó történelem-kritika ezt a viszonyrendszert nem jellemzi. A történelem és
a nemzet fogalma a posztkoloniális elméletben ugyanis a gyarmatosító hata­
lomgyakorlásának, a tudás birtoklásának, a diskurzus uralásának meghatározó
eszközeként jelenik meg.7 Ezek után nem meglepő, hogy a diskurzus egyik
meghatározó figurájának számító Horni K. Bhabha nemcsak a nemzetek tör­
téneteként megjelenő „birodalmi” történetírást utasítja el, hanem a „nemzetet
mint narrációt”.8 Épp ezért Bhabha a hagyományos történetírást éppúgy, mint
a realista regényt (azaz a „nemzetet mint narrációt”) alkalmatlannak találja
a posztkoloniális tapasztalat megragadására.9 Ehhez képest első látásra talán
meglepőnek tűnhet a fenti leírásnak minden ízében megfelelő, a történelem
fogalmát és tapasztalatát dekonstruáló historiográfiai metafikciónak10 az an­
golszász kultúrkörben való felfutása a hetvenes-nyolcvanas években. Ugyan­

6 Hall, Stuart: A kulturális identitásról, i. m., 83.

7 A posztkoloniális elmélet történelem-felfogását hűen tükrözi Chakrabarty megállapítása: „Min­
dig is »Európa« marad a történelem legfőbb tárgya, beleértve az »indiai«, a »kínai«, a »kenyai«
stb. történelmet is. Furcsa módon mindezek az egyéb történelmek is csak ugyanannak a fő
témának a variációi lesznek, amit »Európa történetének« nevezhetünk. Ebben az értelemben
»India« történelme mint olyan, az alávetettség pozícióját fejezi ki: e történelem szempontjából
csak az alávetett pozíciója létezik.” Chakrabarty, Dipesh: Postcoloniality and the Artifice of
History, in The Post-Colonial Studies Reader, 383. [Saját fordításomban - P. Á. K.]
8 Bhabha, Horni K.: Introduction: narrating the nation, in Uő (ed.): Nation and Narration,
London, Routledge, 1990. 1-8; Uő: DisszemiNáció, i. m., 86.
9 Bhabha, Horni K.: Introduction, i. m., 4—5, Uő: DisszemiNáció, i. m., 106.
10 Hutcheon, Linda: Historiographie Metafiction, i. m., 4,10-11.

202
 T ér, tö r tén elem , n a r r á c ió

akkor ez a vonulat mégsem teljesen független a Bhabha által leírt folyamattól.

Ahogy Hites Sándor megállapítja: „az e körbe sorolható regények támasztot­
ta ideológiai kérdések jó része éppen az angolszász identitás széthullásának
kérdéseit járják körül. [...] Az etnikai sokszínűséggel szembesülő angolszász
országokban a nemzeti hovatartozás kérdése ezért erőteljesen kapcsolódik a
történelmi elbeszélés problematikusságához.”11 Ugyanakkor arra a kérdésre ez
sem ad választ, hogy a kelet-európai kisebbségi irodalmakban, ahol a nemzeti
történelem kardinális kérdés, miért jelenik meg a fentiekkel összevethető his­
toriográfiai metafikció.
Ennek okait a posztkoloniális helyzettől való eltérés más vonásaiban kell
keresnünk: a magyar - és általában a közép-európai - kisebbségi kultúráknak
a posztkoloniálistól eltérő viszonyrendszerében, illetve a földrajzi és történelmi
szempontból egyaránt meghatározott helyhez való kötődés sajátosságaiban.
A gyarmatosító-gyarmatosított reláció ugyanis kétpólusú, szemben a kisebb­
ségivel, ahol egyrészről beszélnünk kell az anyaország-kisebbség, másrészt a
többségi állam, kultúra és a kisebbség viszonyáról, amelyben mindkét kapcsolat
magán viseli a kolonializáló-kolonializált reláció egyes vonásait. Ugyanakkor
a Stuart Hall által említett diaszpóra-lét tapasztalatával sem írható le mara­
déktalanul a kisebbségi helyzet: ettől mindenekelőtt a földrajzi térhez fűződő
viszony eltérő, hiszen nem a szülőföldtől elszakadt, „szétszóródott” kultúrákról
van szó. Azonban, noha a tér geográfiai értelemben nem változik, kulturális
értelemben a helyhez való kapcsolatban mégis törés áll be: csakhogy ez a törés
a történelemben, azaz az időben ment végbe.
Ebből a szempontból érdekesek a posztkoloniális történelemkritika kap­
csán már említett összefüggések. Ezeknek a kutatásoknak Benedict Anderson
gondolatai jelentik a kiindulópontját, aki az újkori nemzetfogalom (és az ezen
alapuló történelem-felfogás, illetve realista regénypoétika) alapjaként egy az
újkorral megszülető időfogalmat ír le, az órával és naptárral mérhető „homo­
gén, üres időt”, amely az egymástól távol lévő események összevetését, egyide­
jűségét, és ebből fakadóan evilági, társadalmi kauzális kapcsolatok felállítását
teszi lehetővé.112A posztkoloniális elmélet több gondolkodója (elsőként az előbb
említett Horni K. Bhabha) az ezen az időtapasztalaton alapuló - ebből a szem­
pontból elnyomó, gyarmatosító diskurzusnak mutatkozó - történelem-felfogás

11 Hites Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjában,

Forrás, 2002/6, www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html (utolsó letöltés: 2015. 04. 02.)
12 Anderson, Benedict: Elképzelt közösségek, ford.: Sonkoly Gábor, Budapest, L’Harmattan-
Atelier, 2006. 34—44.

203
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TE R E

kritikájából13 kiindulva helyezi vele szembe a posztkoloniális időtapasztalatot,

illetve próbál egy ezen alapuló koncepciót kidolgozni:14

„A nép többé nem a fejlődés teleológiájának nacionalista diskurzusában van benne;

az egyének anonimitásában; a közösség térbeli horizontalitásában; a társadalmi el­
beszélések homogén idejében; a modernités historicista láthatóságában [...]. A nép
liminalitása [...] olyan narratív »időt« követtel meg, amely a historicizmus diskur­
zusán belül [...] elkerüli a figyelmet.”15

Ebből a koncepcióból két, a mi szempontunkból is megfontolandó irányba indul

el a kutatás. Az egyik az egységes, „homogén, üres” idővel szemben a lokális,
tehát a térségi, az „egész” szempontjából megragadhatatlan idő, történelem
tapasztalatának kibontása, azaz a helyi, a lokális elsőbbsége a semleges tér­
rel, illetve a helytapasztalat elsőbbsége az időbelivel szemben.16 Aminek tör­
vényszerű következménye a marginális, a véletlenszerű, a be nem illeszthető,
„elhallgattatott” történetek, nézőpontok szóhoz juttatása, felszabadítása,17 kö­
vetkezésképp a folytonosság, kauzalitás, célszerűség, áttekinthetőség felszámo­
lása. A másik - ettől nem független probléma - a történelem, illetve a fentiek
jegyében, a tér kulturális és nyelvi megalkotottságának kérdése, ami többek
közt a történetirás episztemológiai fordulatának posztkoloniális olvasatából
nő ki:18 „Az európai gondolkodásban a történelem, a származás és a múlt hat­
hatós hivatkozási alapot jelent az episztemológia számára. A posztkoloniális
gondolkodásban azonban, ahogy azt az ausztráliai költő, Les Murray mondta
»az idő térré tágul«”.19
Ebben a diskurzusban egyrészt a semleges tér (space) és a belakott hely (place)
kerül ellentétbe. A térképpel ábrázolható, felmérhető „homogén és üres” fér,
akárcsak az - órával, naptárral számon tartható - idő, illetve az ezen alapuló
történelem, mint a gyarmatosító tudáson, fogalmakon, látásmódon keresztül
gyakorolt hatalmának eszköze jelenik meg.20 Ezzel szemben a belakott hely,
és annak történetei, megtapasztalása, az imagináción keresztül való belakása
13 Bhabha, Horni K.: Introduction, i. m., 3; Uő: DisszemiNáció, i. m., 105-106; Brennan, Timothy:
The National Longing for Form, in The Post-Colonial Studies Reader, 170-175, Chakrabarty,
Dipesh: Postcoloniality, i. m., 383-385.
14 E koncepciókat foglalja össze: Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen: Key Concepts in
Post-Colonial Studies, London, Routledge, 1999.177-183.
15 Bhabha, Horni K.: DisszemiNáció, i. m., 98.
16 Carter, Paul: Spatial History, in The Post-Colonial Studies Reader, 375-378.
17 Uo., 375.
18 Ashcroft, Bill-Griffiths, Gareth-Tiffin, Helen: The Empire Writes Back, i. m„ 159-162.
19 Uo., 33. [Saját fordításomban - P. Á. K.]
20 Key Concepts in Post-Colonial Studies, i. m, 178-179.

204
 Tér, történelem , n a r r á c ió

szembeállítható a kívülről diktált kauzális, sőt ideologikus történelemmel és a

tér problémátlan reprezentálhatóságára, objektív ábrázolhatóságára alapozott
mimetikus történet- és történelem-eszménnyel. Ennek megjelenítését, szín-
revitelét azonban a lakott hely és az azt megjelenítő, leíró nyelv közti törés
teszi problematikussá.21 Nem csak arról van szó, hogy a nyelv, amin a volt
gyarmatok lakói írnak, sokszor a kolonializáló nyelve, hanem többről: arról,
hogy a nyelv teremti meg a helyet, ezért a hely és annak (nyelvi) tapasztalata
diszkompatibilis, össze nem illő lesz.22 Épp ezért a hely megjelenítésében, szó­
hoz juttatásában magának ennek a távolságnak, különbségnek, ambivalenciá­
nak szánnak szerepet: „Ilymódon a poszkoloniális írásban a hely a különbség
trópusává válik, ami szakadatlanul figyelmeztet a gyarmat ambivalenciájára,
gyarmatosító és gyarmatosított elválasztása ellenére is folyamatos keveredé­
sére” (Kiemelés tőlem: P. Á. K.).23 Horni K. Bhabha ezért hangsúlyozza a nyel­
vi performativitás szerepét az általa összeállított Nation and Narration című
kötet problémafelvető előszavában, illetve a kötetet záró DisszemiNáció című
tanulmányában,24és az európai hatalomgyakorlásnak ellenálló posztkoloniális
írás „szupplementáris stratégiájára” hívja fel a figyelmet: „A szupplementaritás
hatalma nem a múlt és a jelen előre megalkotott ellentmondásainak tagadása;
hatalma abban áll [...], hogy újraértelmezi azokat a korokat, fogalmakat és tra­
díciókat, amelyeken keresztül bizonytalan, múlandó jelenünket a történelem
jeleivé alakítjuk.”25
E gondolatoknak a kisebbségi diskurzussal való összevetésében kiinduló­
pontot szolgáltathat az a leírás, amit a posztkoloniális kritika egyik összegző
tanulmányának tartott The Empire Writes Back című kötet bevezetőjében ad
közre a három szerző a telepes és a megszállt területek lakóinak identitásá­
ban mutatkozó különbségekről.26 Először is a hely és a nyelv eltérő viszony-
rendszeréről értekeznek: a letelepülő kultúráknál az „anya-kultúrával” kiala­
kított „gyermeki” kapcsolat illúziójáról, a gyarmatosított esetében viszont a
kolonializáció előtti (helyi) kulturális hagyományokhoz fűződő viszonyról. Itt
jól látható, hogy a „kisebbségi” helyzet a két reláció tüneteit egyaránt mutatja:
egyrészről a telepes kultúrához hasonlóan jellemző rá az anyaországtól való
függőség - ami akár a vele való azonosság kimutatásában, az anyaország általi

21 The Empire Writes Back, i. m., 9-10.

22 Ez teszi kiemelt kérdéssé a földrajzi névadás problémáját, mint a helyet konstituáló gesztust,
ami egyszersmind magában rejti a fenti törést, különbséget: Carter, Paul: Naming Place, in
The Post-Colonial Studies Reader, 402-406.
23 Key Concepts, i. m., 179.
24 Bhabha, Horni K.: Introduction, i. m., 3; Uő: DisszemiNáció, i. m., 103-107.
25 Uő: DisszemiNáció, i. m., 103.
26 The Empire Writes Back, i. m., 23-25.

205

-
 A TÉ R P O É T IK Á JA - A P O É T IK A TERE

meghatározás, kanonizálás vágyában, akár a túl erős befolyás elleni lázadás­

ban is megjelenhet. A nyelv és hely szempontjából vizsgálva, ezt a kapcsolatot
természetes módon a nyelv uralja (ugyanakkor a telepes kultúrától eltérően
ez nem egy átültetett kultúra, a nyelvnek nem kell a radikálisan új földrajzi
térség tapasztalatával szembesülnie). A többségi kultúrával való érintkezés
ezzel szemben a hely azonosságából fakad.27 Épp ezért, a hely változatlansá­
gának köszönhetően, a kolonializálthoz is hasonlítható a kisebbségi kulturá­
lis identitás, amennyiben a „helyi” kulturális hagyományokhoz való kötődés
meghatározó benne. Csakhogy a gyarmatosítottál ellentétben ez a hely nem,
vagy nem csak földrajzi értelemben, hanem elsősorban történelmi értelemben
határozható meg: a kisebbségi lét bekövetkezte előtti kulturális léthez, iden­
titáshoz kapcsol vissza (ami persze - több gyarmati kultúrával ellentétben -
nem az európai értelemben vett nemzeti történelem előttiként jelenik meg).
A fenti kötet szerzői itt D. E. S. Maxwell sokat idézett 1965-ös tanulmányára28
támaszkodva - részben azzal vitatkozva - mindkét esetben a nyelv és a hely
tapasztalatának szétválásából indulnak ki (a telepes író a nyelvét egy tőle idegen
környezetre alkalmazza, míg a gyarmatosított egy idegen nyelvet alkalmaz az
otthonos helyre), ennek következtében a szavak és a gondolatok eltávolodására,
elidegenedésére mutatnak rá, és az ebből a szakadásból származó „kettőslátás”
(double vision) meghatározó élménnyé válására jutnak. Mi több, arra, hogy
maga az identitás ezen a különbség-tapasztalaton alapul: „Többek közt épp ez
a kettőslátás az, melyen keresztül a különbség meghatározza az identitást”.29
A kisebbségi szempontjából ezt azzal egészíthetjük ki, hogy itt a meghatározó
szakadás nem egyszerűen a földrajzi értelemben vett tér és a nyelv között megy
végbe, hanem a történelem által alakított hely megélésén belül: csak akkor
tudjuk a kisebbségi létben létrejövő identitás-meghatározó törés-tapasztalatot
leírni, ha a hely-nyelv kettősséghez a történelmet is hozzávesszük!

27 A geokulturális narratológia a kisebbségi irodalom értelmezésének az az irányzata, amely

szisztematikusan, és elméletileg megalapozottan veti fel (a nyelvi alapú kulturális összetar­
tozás mellett) a hely azonosságán alapuló párhuzamos olvasásban rejlő lehetőségeket. Faragó
Kornélia a jugoszláv és „posztjugoszláv” térség magyar irodalmáról állapítja meg: „A poétikai
működésrend itt az, hogy a szövegekben működő hermoszisztémák geokulturális jellegűek: a
geokulturális térség más nyelvű alkotásaival több vonatkozás mentén is jól összeolvashatók.
Jobban, mint a magyar irodalmi kultúra egyes diskurzusaival. [...] A geokulturális effektus
nemcsak mellékterméke ennek a világnak, hanem az az elem, amely leginkább strukturálja.”
Faragó Kornélia: Geo-anarchikus tériesség, néma történelem, in Faragó Kornélia: A viszonos­
ságalakzatai, i. m., 45.
28 D.E.S. Maxwell: Landscape and Theme, in Commonwealth Literature: Unity and Diversity
in a Common Culture, (ed) John Press, London, Heinemann, 1965, 82-89. Idézi: The Empire
Writes Back, i. m., 23-26.
29 Uo., 25. [Saját fordításomban - P. Á. K.]

206
 T ér , t ö r t é n e l e m , n a r r á c ió

Itt a fenti megfigyelésünket azzal kell kiegészítenünk, hogy ebben a bonyo­

lult kapcsolatrendszerben nem beszéltünk még a többségi kultúrához fűződő
kapcsolatról, amelyet aföldrajzi tér azonossága mellett a kultúra, a történelem,
a nyelv által létrehozott hely különbsége határoz meg: az azonos földrajzi tér
tapasztalatában megmutatkozó törés. Mi sem mutatja jobban a földrajzi tér és
a kulturális hely eltérését, és az utóbbinak a történelemmel való átitatottságát,
mint az a magyar kisebbségi városokban mindennapos tapasztalat, hogy a helyi
magyar lakosok maguk közt az utcákat nem a térképen szereplő „mai” (román,
szlovák stb.) nevükön, hanem az egykori magyar nevükön emlegetik - amely
sokszor már fél évszázada semmilyen térképen nem szerepel -, ezzel egy, csak
a beavatottak számára ismert virtuális történelmi várost hozva létre. Az is
jellemző, hogy ez a tapasztalat nemcsak a többségi kultúra számára elérhe­
tetlen, hanem - térkép híján - a „beavatatlan” anyaországi számára is, akivel
pedig a kisebbségit összeköti az anyanyelv. Ugyanakkor ez a tér-tapasztalat - a
posztkoloniális történelemfelfogással ellentétben - mindenekelőtt történelem­
be ágyazott: a hely az eltérő történelem-tapasztalatok tereként jelenik meg.
Jól példázza ezt Láng Zsolt megállapítása, aki Kolozsvárt egy beszélgetésben
„emlékező architektúrájú városként” határozta meg.30
Mindezek alapján különösen érdekes lehet Láng Zsolt történelmi regényei­
nek (mindenekelőtt a Bestiárium trilógiának, közülük is kiemelten az elsőnek,
A z ég madarainak, illetve korai kisregényének, a Perényi szabadulásának) a
példája. Ezek a művek ugyanis egyrészről beleíródnak a kilencvenes években vi­
rágzó magyar „áltörténelmi regény” vonulatba,31 amit feltétlenül tekinthetünk
a fent említett historiográfiai metafikció egyik közép-európai továbbgondolá­
sának.32 Ugyanakkor, szemben a vonulat Láng mellett meghatározónak tartott
szerzőivel, Márton Lászlóval, Háy Jánossal, Darvasi Lászlóval,33ő egyszersmind
30 Idézi: Bányai Éva: Városterek, térképzetek, in Ádám Anikó-Radvánszky Anikó (szerk.): Tér­
érzékelések -térértelmezések, Budapest, Kijárat, 2015.188.
31 Ilyen besorolást kezdeményez: Márton László: Időtlen idő, szárnyas idő; A kitaposott zsákutca,
avagy a történelem a történetekben, in Uő: Az áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999.223-229,
235-267; Rácz I. Péter: A történeti narratíva, i. m., 117-156; Balázs Eszter Anna; Mágikusság
és/vagy posztmodern?, Café Babel, 2003/1-2, 39-45; Szirák Péter: A másolat-lét mesterkedé­
sei. Megjegyzések a magyar elbeszélő prózáról, http://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/szirak.
htm (utolsó letöltés: 2015. 03. 28.); Szabó T. Levente: A múlt és a kortárs (romániai) magyar
széppróza: az áltörténelmi regény néhány lehetősége, in Köröndi Ágnes-Szabó T. Levente
(szerk.): Értékek és ideológiák, Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium-Tranzit Alapítvány, 2008.
245-285; Toldi Éva: A múltreprezentáció lehetőségei, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2008.
32 Ebben a szellemben beszél e tendenciáról: Rácz I. Péter: A történeti narratíva, i. m., 124-125;
Balázs Eszter Anna: Mágikusság, i. m., 43; Szirák Péter: A másolat-lét, i. m.; Szabó T. Levente:
A múlt és a kortárs, i. m., 280-281.
33 Ők a legtöbbet emlegetettek, de rajtuk kívül még Szilágyi István, Sándor Iván, Rakovszky
Zsuzsa, Horváth Viktor neve is felmerül az egyes elemzésekben.

207
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

a kisebbségi irodalom kánonjának is meghatározó alkotója, és fenti művei épp

az általuk megrajzolt Erdély- és regionális történelem-kép szempontjából is
számításba vétetnek. Ezeknek a regényeknek a történelem-képét vizsgálva tehát
többféle kutatás tanulságai összegződhetnek: egyrészről feltehetjük a kérdést
a posztkoloniálishoz hasonlóan összetett identitás-tapasztalat megjelenésére
vonatkoztatva, másrészt a történelem tapasztalatának dekonstrukciója felől
nézve, harmadrészt ennek magyar változatai és a befogadástörténetük során
megfogalmazódott tanulságok fényében.
A magyar recepció számára elsősorban a kulturális identitás összetettsége,
illetve a nemzeti helyett a helyi, a lokális történelem, tér és idő ábrázolásá­
nak összefüggése vonatkozásában mondhatnak újat a posztkoloniális kritika
megállapításai, amelyek a fenti kérdések vizsgálatában, mint ez az eddigiekből
is kiderülhetett, kimunkált szempontrendszert dolgoztak ki. A magyar áltör­
ténelmi regény, kiváltképp ennek kisebbségi helyzetben keletkezett változata
viszont a posztkoloniális elmélet nézőpontjából lehet érdekes, amennyiben egy
európai kultúrkörben keletkezett, annak történelemtapasztalatával rendelkező,
ugyanakkor kisebbségi volta miatt hasonlóképpen kultúrák között fordító mű
tanulságaival szembesíti. Radikális újragondolásra késztet az a tény, hogy a ha­
sonlóképpen „fordítás-jellegű” európai kisebbségi irodalmakban a történelem
szubverziójában maga a történelem is meghatározó szerepet játszik. A fenti
eszmefuttatás fényében a tér és az idő interakciója központi kérdéssé válik, ami
a kisebbségi diskurzusban az irodalom geokulturális olvasásának már említett,
elsősorban Faragó Kornélia által kezdeményezett irányzatával vethető össze:
„A geokulturális narratológia lehetőségeit azon kutatási irányok körében kell
keresni, amelyek mindenekelőtt a kultúra teresítésére vonatkozó fikciós elkép­
zeléseket erősítik fel, és ezen belül fogalmazzák meg a történeti szituáltság
kérdéseit.”34

34 Faragó Kornélia: A geokulturális elbeszélés változatai, in Faragó Kornélia: A viszonosság alak­

zatai, i. m„ 2005. A koncepciónak az erdélyi irodalomban való érvényesítésével, így többek
közt Láng Zsolt műveinek ilyen szempontú értelmezésével Bányai Éva tanulmányai foglalkoz­
nak. L.: Bányai Éva: Térképzetek, névtérképek, határidentitások, i. m.

208
 T ér, történelem , n a r r á c ió

T ér És TÖRTÉNELEMTAPASZTALAT
L á n g Z s o l t „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e i b e n ”

„Mi az időt mindig lineárisan képzeljük el. De nem biztos, hogy ez így
van. [...] Ha elkezdesz mászkálni az időben, akkor viszont a helynek
fixnek kell lenni. Van egy biztos hely Az ég madaraiban, az erdélyi fe­
jedelemség területe. Azt nem relativizálja a szöveg. Akkor viszont az
idő mozoghat.”35

Ezek alapján lássuk tehát, mennyiben alakítja át Láng Zsolt regénye a hagyo­
mányos történelmi regény tér-idő szerkezetét, ez mit árul el a történelem-kép
átalakulásáról, majd pedig, hogy ezek a váltások mennyiben állnak összhang­
ban a posztkoloniális kritikának a tér- és időérzékelésről tett megállapításaival.
Az idő illetve a tér tapasztalata diktálta történelem ugyanis eltérő strukturális
felépítést von magával. Az időbeliség elsőbbsége lineáris (és általában kauzá­
lis) sorba rendezi az eseményeket - annak minden torzító következményével
együtt, hiszen ez nem, vagy csak nagyon korlátozottan, teszi lehetővé az eltérő
nézőpontokból láttatást, magával vonja az erősen ideológiai indíttatású sze­
lektálást stb. A térbeliség elsőbbsége viszont az egymásra következéssel nem
tud mit kezdeni: az egy helyhez fűződő, de különböző nézőpontokból elbe­
szélt, eltérő korszakokhoz kötődő történetek rétegekként rakódnak egymásra.
A „különbségek helyeként” látott tér és a térbe íródó idő a helyet palimpszeszt-
szerűvé teszi.36 Pontosan emiatt lesz fontos a történelmi regények strukturális
átrendeződését vizsgálni, mivel jellegzetes kronotopikus mintázatuk megvál­
tozása alapvető történelemszemléleti váltást takar.
Ha Láng Zsolt fent említett regényeit a 19. századi történelmi regény tér­
idő-ábrázolásával vetjük össze, akkor mindenekelőtt a - főhős életútjaként
éppúgy megjelenő, mint a történelem előrehaladó folyamataként felfogott - út
kronotoposzára épülő elbeszélés és cselekményszerkezet lebontása tűnik fel,
annak a felszámolása, amit Bahtyin a következőképpen ír le: „Az idő itt úgyszól­
ván beleoldódik a térbe és (utat képezve) benne zajlik. [...] [A]z úttal kapcsolatos
metaforák igen változatosak és soksíkúak ugyan, fő tengelyük azonban mindig

35 Károlyi Csaba: Egy nagy kondér káposztás hús. Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba, Élet és
Irodalom, 2000/21., http://langzsolt.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=3&p=133
36 A posztkoloniális tértapasztalat palimpszeszt-szerűségének gondolatát felvető Paul Carterről
így írnak a Post-Colonial Studies Reader szerkesztői: „az egymást követő történeti feliratok
(inscriptions) által írt és újraírt hely koncepciója egyike azoknak a lehetőségeknek, melyek
segítségével kijátszhatjuk az események »tudományos narratívájaként« értett történelmet”
Post-Colonial Studies, i. m., 356. [Saját fordításomban - P. Á. K.] A kérdésről 1. még: Key
Concepts, i. m., 182.

209
 A TÉR P O É TIK Á JA - A P O É T IK A TER E

az idő folyása.”37 A térszerkezet megváltozása ezekben a regényekben azonban

nem a pikareszkszerű szerkezet felszámolásának, hanem az utak többszöröző­
désének köszönhető. Különösen feltűnő ez az első Bestiárium-kötet esetében,
amely ugyan egy három-szereplős bonyodalomra épül (Sapré báró, Xénia és
Péter páter történetére), azonban azon túl, hogy már hármuk sorsának elbeszé­
lése is folytonos utazások, egymást-keresések, találkozások és elkerülések alig
áttekinthető hálózatává válik, az út kronotoposzát még ezen felül is megsok­
szorozza, ugyanis számtalan további szereplő, történet, esemény leírása bonyo­
lítja a cselekményt.38Az ég madarainak ezt a szerkezeti újítását Márton László
kimondottan a nagy történet és az egyszerű formák közti feszültségben látja:

„feloldódik a műben az új magyar próza szerintem legsúlyosabb formai feszültsége, a

többsíkú, nagyepikai történet és a rövid fesztávú, intenzív kompozíció közti feszült­
ség. [...] Láng Zsolt regényében megőrződik az anekdota eredeti, mellérendelő formá­
ja; nála az anekdota a főcselekménynek sem szerves drámai része, sem illusztrációja
nem lesz. Ehelyett az anekdota minden fejezetben bekebelezi a főcselekmény adott
epizódját, még azokban a fejezetekben is, ahol a pikareszk válik fő szervező elemmé.”39

A labirintusszerű hálózatot, ami ennek nyomán alakul ki, tovább terheli, hogy a
mű nemcsak horizontálisan, a szereplők számát sokszorozza és életútjaikat bo­
gozza össze, hanem egyrészt vertikálisan is építkezik:40 idősíkokat is egymásra
rétegez (részben a megidézett történelmi események és alakok összekeverésé­
vel,41 részben a szálaknak egészen a modern korig való meghosszabbításával42).
37 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben, i. m., 298.
38 Itt jól látni, hogy mennyiben lehet a mágikus realista történetburjánzás - ahogy azt a
posztkoloniális kritika több képviselője is írja -, egy új történelemszemlélet ígérete. L. Bényei
Tamás: Apokrifiratok, i. m., 126. Balázs Eszter Anna az, aki kimondottan a mágikus realista kód
felől olvassa az ezredvég áltörténelmi regényeit. Balázs Eszter Anna: Mágikusság, i. m., 43-45.
39 Márton László: A z áhitatos embergép, i. m., 263-264. Ugyanakkor Márton nem érzékeli prob­
lematikusnak a pikareszk szerelmi szálat, noha már az is végletekig feszíti az egy történetbe
beleírható fordulatok, epizódok mennyiségét, annyira, hogy széteséssel fenyeget.
40 „[Ájtjárható regényszintek, átjárható világok, átjárható idő jellemzi ezeket a regényeket”. Toldi
Éva: A múltreprezentáció, i. m., 63.
41 A regény történelmi kompilációit részletesen tárgyalja: Alexa Károly:.... ebben a történet
nélküli állapotban..." http://epa.oszk.hu/00300/00381/00009/pdf/alexa.pdf (utolsó letöltés:
2015. 07. 08.), és Márton László: A z áhitatos embergép, i. m., 226.
42 Mint például a fejedelemasszony útját elbeszélő részben: „De Kata Szidónia nem tudott meg­
halni. Még a kósza tatár horda mérgeitől sötétlő folyókban is megmerítkezett, de a halál ré­
vésze nem akarta átsegíteni a túlvilágra. [...] A Hold számtalanszor arcot váltott, senki nem
követte hányszor, s ha mégis akadt, aki megtette, a feledés kacatai betemették a számokat;
óriási macskalepkék telepedtek az emberek emlékezetére, az évek számolatlanul rakódtak
egymásra; az emberek láthatatlan lovak vontatta szekereken száguldoztak az utakra terített
kemény burkolaton: ahol a burok megrepedt, félig vak madarak vergődtek a felszínre; rég

210
 T ér és t ö r t é n e l e m t a pa sz t a l a t Lá n g Z solt „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n ”

Másrészt intertextusai révén az utalások labirintusát teremti meg.*43 (Hason­

lóképpen bonyolult cselekmény- és tér-időszerkezetet hoz létre m ár a Perényi
szabadulásában Láng Zsolt, csakhogy itt nem a történelmi múltba íródnak
az ezredvég jelei, hanem a rendszerváltás idejébe szűrődik be a múlt, többek
közt ugyancsak a mű intertextualitása révén,44 amit a motivikus analógiákkal
kapcsolódó betéttörténetek kereszteznek.) Jól leírható az időnek, történelem­
nek ez a kétféle felfogása az út és a találkozás kronotoposzának különbségével.
Az időt útként leíró felfogás lineáris, ok-okozati és individuális folyamatként
láttatja a történelmet. (A történelmen, szűkebb értelemben, pontosan ezt ért­
jük: az idő egytelen szempontból, lineárisan elmondott, valahonnan valahová
vezető útként láttatott történetét.) Az ún. áltörténelmi regény a történelem egy
alternatív történelem képét állítja elénk. A számtalan történet (út) egy helyen
összefutó szálainak koncepcióját. (Egy helyen, de nem szükségszerűen egyetlen
időben: a találkozás - mint ezt Bahtyin is leírja - magában rejti akár az egymást
elkerülés lehetőségét is.45 Ebből származik a kronotoposz időbeli rétegzettsége.)
Ez szükségszerűen lesz plurális, soknézőpontú, hibrid, csak valamilyen tér­
beli kerettel behatárolható. Nem véletlenül nevezi Fredric Jameson „téralapú
történetírásnak” a történelem ezekben a művekben megszülető koncepcióját,
„aminek sajátos mondanivalója van mind a posztmodern térbeliségről, mind
pedig arról, hogy mivé lett a posztmodern térérzékelés”.46
Ez a látszólag rendkívül egyszerű szerkezeti váltás alapvető szemléletbeli
váltást takar, amely átrendezi a történelem érzékelésének, megjelenítésének
módját. Az egyetlen út, életút leírásába ágyazott történelem-ábrázolás egy­
részt az egyén szemszögéből látott történelem leképezése (amit az a Walter
Scott teremtette hagyományban gyakori narratológiai eljárás is tükröz, hogy
a hős egyszersmind egyes történelmi események [szemjtanúja lesz - amit már
Stendhal kiforgat a Pármai kolostor nevezetes Waterloo-jelenetében); másrészt,

betemetődtek a várak meg a kastélyok, az árnyas udvarházak, mert körülöttük szemétdomb­

ként nőttek magasra az új városok [...].. És ők még akkor is úton voltak, járták az országot, le
s fel, keletről nyugatra, nyugatról keletre, mentek, amerre a keresés szenvedélye vezette őket.”
Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. A z ég madarai, Pécs, Jelenkor, 1997. 74. (A továbbiak­
ban a megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.)
43 A z ég madarai intertextuális utálásairól 1. Alexa Károly: „...ebben a történet nélküli állapot­
ban...", i. m.; Márton László: Az áhitatos embergép, i..m., 226, 238—239, 264-266; Szilágyi
Márton: A történelem szörnyetegei, http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/szilagyi.html
(utolsó letöltés: 2015. 07. 08.)
44 Erről 1. Szilágyi Márton: Ördög és pokol, in Uő: Kritikai berek, Budapest, JAK-Balassi Kiadó,
1995. 156-166.
45 Bahtyin, Mihail: A tér és az idő, i. m., 297.
46 Jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, i. m., 378-
379. Jameson itt Doctorow regényére, a Ragtime-rz. és Garda Marquez műveire hivatkozik.

211
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TERE

és ez még fontosabb, az egyén életébe íródó történelem képét tárja elénk.

Az individuális, egy jellemfejlődés útját leíró, a révbe érés felé tartó élettörténet,
és a célszerű, okszerű, átlátható történelem párhuzamosan, egymást erősítő
folyamatokként bontakoznak ki. Lukács György írja: „csodálnunk kell Scott
rendkívül realisztikus történelemábrázolását, azt a képességét, amellyel a gaz­
dasági-társadalmi változás új elemét emberi sorsokká, az alakok megváltozott
pszichológiájává fordítja”.47
A számos út, történetszál, szereplő leírásán alapuló történelem ezzel szem­
ben nem az egyén életébe íródó, hanem a térbe vésődő, következésképp számos
korhoz, személyhez, nézőponthoz kapcsolódó, szükségszerűen plurális és el­
lentmondásos lesz. Ennek következtében kaotikus képet fest: áttekinthetetlen­
né válik, az utak folytonosan, sokszor véletlenszerűen keresztezik vagy kerülik
el egymást, ami mind az egyén életét, mind az ezt meghatározó történelmet
uralhatatlan folyamatnak mutatja, illetve uralásának, elbeszélésének kérdését
tematizálja. Amint ez A z ég madarainak azon eljárásában is megmutatkozik,
hogy Sapré báró mesterkedései egyszerre vonatkoztathatók a hatalmi játszmák
irányítására és a történet megalkotására,48 kezdettől fogva egyfajta írói alteregó
figurának mutatva a szereplőt: „Induljunk, rendelkezett türelmetlenül István
gróf. Sapré meghatottan bólintott, számára az indulás az érkezést jelentette. Alig
tudta leplezni a könnyeit. Mindazonáltal nem hagyta magára a sikeresen elindí­
tott históriát. Dédelgetni kell a magoncot, amíg megerősödik” (15). Ugyanakkor
Saprénak is újra meg újra kicsúszik kezéből az irányítás, eltéved a maga tervezte
labirintusban.49 Ez utóbbi különösen jól demonstrálja, hogyan válik problema­
tikussá a történelmi regények mindentudó narrátorának helyzete.50A műfaj 19.

47 Lukács György: Walter Scott, in Lukács György: Világirodalom /., Budapest, Gondolat Kiadó,
1970. 211.
48 Jól írja le a regény ezen vonását az előbb említett Fredric Jamesonnak az a megállípítása, hogy
a posztmodern - ahogy ő nevezi - „fantasztikus történetírásban” (amin ő kimondottan regé­
nyeket ért): „az ágens itt kilép a történelmi dokumentumból, és átlép annak megalkotásába”.
Jameson, Fredric: A posztmodern, i. m., 378.
49 Rácz I. Péter egyenesen azt írja, hogy a regény közepéig Saprét „metapozíciója társszerzővé
avatja”. Ahogy a történet feletti uralom elvesztését is jelképesnek tartja a mű másik felében.
Rácz I. Péter: A történeti narratlva, i. m., 136-137.
50 Különösen A tűz és víz állataiban válik hangsúlyossá a krónikaíró történetének és a láthatat­
lan tekintetként (!) színre vitt elbeszélőnek a távolsága Despotes életének elbeszélése során:
„arról, hogy merre menekült csizmatalpa elől, arról egyes egyedül ez a különös szempár tehe­
tett valódi tudományt. No meg én, aki ott lihegtem a féreg nyomában, magam is valamiféle
tekintetként. A Despotes életét leíró Pasqua Venedi pontosan feljegyzett mindent, igyekezett
hű történetbe foglalni a kivégzés gyorsan pergő eseményeit. [...] A néma kőremetét persze nem
vallathatta, hiszen aligha tudott létezéséről, mint ahogy arról sem volt mákszemnyi sejtése
sem, hogy miféle úton-módon szédülhet valaki az élet verejtékes és véres zabolátlanságá-
nak hullámai közé. Olvasmányosan bogozza a szálakat, még pedig olyanformán, hogy azok a

212
 T ér és t ö r t é n e l e m t a p a s z t a l a t Lá n g Z s o l t „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n '

század eleji verziójában a mindentudás az áttekinthetőség, a részben látvánnyá

alakított, részben ok-okozati logikára épülő lineáris sorokként megtapasztalt tör­
ténelem minél problémátlanabb ábrázolásának van alárendelve, míg itt az ese­
mények közvetíthetősége is kérdéses.51 Ez azonban csak következmény, ahogy a
sok történet következtében szakadozottá, „mellérendelővé” váló szerkezet is csak
az út kronotoposz megsokszorozódásának konzekvenciája. A Bestiáriumokmk
ezt a vonását többféleképpen értelmezték a kritikusok, kezdve a mellérendelő
szerkezet hangsúlyozásától52 a mű történelemképének, struktúrájának polifoni-
kusként,53szerkezetének rhizomatikusként54való értékeléséig. Illetve sokirányú
következményét írták le a véletlenszerűség cselekményalakítóvá válásától55 az
események uralhatóságának és elbeszélhetőségének problematizálásán át56fikció
és valóság határainak elbizonytalanításáig.57Ezen utak egymáshoz való viszonyát
azonban nem csak a véletlenszerűség és az uralhatatlanság jellemzi,58hanem az
ellentmondásosság is. Ugyanakkor ezek a tünetek nem írják le azt az alapvető
váltást, ami ennek hátterében áll: azt, hogy mit is jelent az, hogy az egy hős éle­
tébe beleíródó történelem képét nyújtó Walter Scott-i történelmi regény az egy
helyen játszódó történelem képévé válik.59
történelem szokásos mintázatát szőjék elénk.” Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. A tűz
és víz állatai, Pécs, Jelenkor, 2003. 144.
Noha épp ebben a regényben sokkal kevésbé alakul struktúrává a megváltozott történelem-
szemlélet, mivel a hős(ök) - a főszereplő és múltbeli alteregója - életútjába íródik bele a
történelem képe. Ugyanakkor a két szál viszonya és az elbeszélői kommentár sokkal több,
az idézetthez hasonló, önreflexív kiszólásra ad alkalmat. Mondhatni, a történelmi regény
szubverziója nem annyira a regényszerkezet átírásában, mint inkább az önreflexivitásban (és
a metaforizációban) ölt testet.
51 L.: Hutcheon, Linda: Historiographie, i. m., 4, 10-11. Az ezredvég magyar áltörténelmi re­
gényeinek történelemfelfogásbeli előzményéről az eddig már említetteken kívül 1. a Tiszatáj
2004-es tematikus számának két tanulmányát: Gyáni Gábor: Történelem és regény: történelmi
regény; Kibédi Varga Áron: Történelem, történet, regény, Tiszatáj, 2004/4, 78-92, 93-97.
52 Márton László: Az áhitatos, i. m., 261-262; Balázs Eszter Anna: Mágikusság, i. m., 43-44.
53 Rácz I. Péter: A történeti narratíva, í. m., 122-123,137.
54 Szabó T. Levente: A múlt és a kortárs, i. m., 268.
55 Uo., 268.
56 Rácz I. Péter: i. m., 137.
57 Gyáni Gábor: Történelem és regény, i. m.; Szabó T. Levente: i. m.; Toldi Éva: A múltreprezen­
táció lehetőségei, i. m., Szirák Péter: A másolat-lét, i. m.
58 Egy irányító, de legalább összegző, magyarázó „metatörténet” - aminek alárendelhető lenne
valamennyi epizód - létének kérdésessége. Ilyen metatörténetet ígér a regény több motívu­
ma is, de ezek magyarázó elvként való felhasználhatóságát sorra el is bizonytalanítja épp az
egymást felülíró lehetőségek sokasága. Mint az allegorikus értelmezést sejtető bestiárium
előkép, aminek példázatszerűségét felforgatja a mű metaforikussága, az alkimista utalások, a
történelmi ál-referencialitás, ami azt sejteti, hogy ezeket felfejtve megfejthetjük, átláthatjuk
majd a kaotikus események rendezőelvét. De például olyan „magyarázatot” ígérő motívumok
is, mint Melchior mester festménye.
59 A Bestiáriumokról írott tanulmányok jelentős része foglalkozik ugyan a tér kérdésével, de

213
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TERE

Paul Carter a korábbiakban említett posztkoloniális történelemkritika ta­

laján létrejött lokális, „spaciális” (tér-alapú) történelem koncepciójának ki­
dolgozásával ugyanezt a szemléletváltást hajtja végre. Gondolatmenetében
a „birodalmi” (imperial) történelemkép statikusságával, teleologikusságával a
spaciális történelem dinamikusságát állítja szembe, amelyet abból eredeztet,
hogy ez utóbbi nem a végzetszerű sorsukat beteljesítő történelem főhőseinek
történetéből épül fel, hanem a „birodalmi tekintet” (imperial gaze) számára lát­
hatatlanná váló nyomokból,60 ami pedig lehetetlenné teszi, hogy a történelmet
lineáris, ok-okozati folyamatként érzékeljük. Jól láthatóan Láng Zsoltnál is egy
ehhez hasonló kísérletről van szó. A párhuzamot tovább erősíti Carter imént
említett megállapítása, hogy az ilyen módon megjelenített történelem a tér ta­
pasztalatát időben rétegzetté, „palimpszeszt-szerűvé” teszi, azaz nem az időbeli
egymásutániság diktálta linearitás, hanem az egy helyen történő események
egymásra rakodása válik strukturális tényezővé: „Ez a történelemfelfogás a he­
lyet úgy vizsgálja, mint egy palimpszesztet, melyen az egymást követő feliratok
nyomai hozzák létre a hely komplex tapasztalatát, ami ily módon történetivé
válik.”61Carter történelemfogalma alapján a már említett Ashcroft, Griffiths és
Tiffin a gyarmatosított identitását megalapozó törést mint a hely megtapasz­
talásában átélt, „kizökkenést”, „diszlokációt” (a dislocation és displacement
fogalmakat felváltva használják a szerzők) gondolják leírhatónak: „A hely és
az áthelyeződés (displacement) koncepciói a nyelvnek, a történelemnek és a
környezetnek a gyarmatosított tapasztalatában végbemenő rendkívül összetett
interakcióját írják le, a tér és a helymeghatározás fontosságát az identitás for­
mációjában”.62 A z ég madaraiban ez a „diszlokáció” a történelem-felfogásával
együtt érzékelt hely dekonstrukciójában nyilvánul meg: a regénynek keretet adó
Erdély (a Perényi szabadulása ban ezt a szerepet az utalásokból felismerhető
város, Marosvásárhely játssza, de - ha kisebb mértékben is - A tűz és víz állatai
Kolozsvár-képében is hasonló törések jönnek létre63) nem azt a képet mutatja,

nem a strukturális kérdések mentén, hanem konkrétan az Erdély-kép, az erdélyi történelem

kérdése szempontjából végeznek kutatásokat: egyrészt a történeti hitelesség problematizálását,
a 19. századi történelemfelfogás illúziójának lerombolását, másrészt a transzilvanista Erdély-
képzet szubverzióját vizsgálva Láng regényeiben. L.: Alexa Károly: „...ebben a történet nél­
küli állapotban...", i. m.; Szilágyi Márton: A történelem, i. m.; Márton László: A kitaposott
zsákutca, i. m.; Szabó T. Levente: A múlt és a kortárs, i. m.; Selyem Zsuzsa: Glissando. Láng
Zsolt bestiáriumairól, Jelenkor, 2004/7-8, 813-827; Bányai Éva: Transztextuális narratívák,
Transylvania-mítoszok, in Uő: Térképzetek, névtérképek, határidentitások, i. m., 83-137.
60 Paul, Carter: Spatial history, i. m., 376.
61 Idézi: Key Concepts, i. m., 182. [Saját fordításomban - P. Á. K.]
62 Uo., 177. [Saját fordításomban - P. Á. K.]
63 Erről 1.: Balázs Imre József: A test és a történelem mint fikció, Alföld, 2004/11,66; Bányai Éva:
Városterek, térképzetek, i. m., 189-190.

214
 T ér és t ö r t é n e l e m t a p a s z t a l a t Lá n g Z solt „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n '

amit a hivatalos, összefüggő narratívát alkotó történetírás rajzol meg, hanem a

hely különböző nézőpontok diktálta, egymásnak ellentmondó történeteit sza­
badítja fel. Bányai Éva, aki a történelem tapasztalatát a hely ábrázolása szem­
pontjából vizsgálja (írásában Kolozsvár-regényeket értelmez, többek közt Láng
Zsoltét), a következőképpen vonja le következtetését: „A dereferencializálás
révén viszonylagosító prózapoétika megvalósulásaiként, az elbizonytalanítás
narratívájaként olvasható a szöveg, amely arra figyelmeztet, hogy ezen egymás­
ra rétegződő terek nem biztosítják a stabil, feszültségmentes olvasatot: a terek
konstrukciója heterogén viszonyok hálózatát adja.”64
Ennek a spaciális történelemszemléletnek azonban a tér rétegzettsége csak
egyik következménye. Ugyanebből fakad a történetek pluralizálódása: nem egy
személy egyetlen története, hanem a helyhez kötődő történetek, nézőpontok,
alakok, utak sokasága fogja térben és időben keresztezni egymást.65 Nem csak
abban az értelemben, hogy sok szereplő sok története találkozik e regényben,
hanem a történeteket megalapozó emlékezés és imagináció alanyai szempont­
jából is. Az igazi szemléletváltást tehát mindkét esetben az jelenti, hogy míg
az egy út, az individuum történeteként érzékelt és elbeszélt történelmet viszi
színre, addig a sok út - aminek kereszteződését az egyetlen tér teszi lehetővé - a
történelemnek közösségi, plurális, sokszólamú képét adja. Ahogy Bhabha írja a
kulturális különbség meghatározta, a centrálistól eltérő (történelem)tapaszta-
latról: „Megváltoztatja a mondás pozícióját [...] nemcsak azt, amit mondanak,
hanem azt is ahonnan mondják; nem egyszerűen az artikuláció módját, hanem
a mondás toposzát. A kulturális különbség célja, hogy a tudás összegzését új­
raartikulálja a kisebbség jelölő pozíciójának azon nézőpontjából, amely ellenáll
a totalizációnak”.66
Ennek a kollektív nézőpontnak a jelenlétét a regény néhány árulkodó részlete
jól tükrözi. Mindenekelőtt a kerete, a mű első spáciumig tartó bevezető és az
utolsó bekezdést magában foglaló befejező része. Ezeket a kollektív tudásra,
legendára, emlékezetre, híresztelésre való hivatkozás kapcsolja össze:

„Kincses eszességét vajákosságnak nevezték a környék népei; róla pedig azt tartották,
hogy eladta lelkét azt ördögnek, s cserébe a bűbájosság és rontó mesterkedések titkos

64 Bányai Éva: i. m., 190.

65 „A struktúra tehát alátámasztja azt a posztmodernizmus-értelmezést, amelyben a törede­
zettség szó túlságosan gyenge és primitív kifejezés, és valószínűleg túlságosan »totalizáló« is,
különösen azért, mert ma már nem valamiféle korábban létező organikus totalitás felbontása a
kérdés, hanem inkább a többszörösség kialakulása új és váratlan módokon: az egymással össze
nem függő eseménysorok és diskurzustípusok [...] egyfajta valóság-pluralizmus”. Jameson,
Fredric: A posztmodern, i. m., 381.
66 Bhabha, Horni K.: DisszemiNáció, i. m., 110. (Kiemelés az eredetiben)

215
 A TÉR PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

tudományát kapta. Az alant lakók emlékezete szerint felhőkbe vesző vára helyén
néhány éve csupán szeszélyesen hasadozott sziklák álltak, egy ősvár romjai, aztán
egyetlen viharos éjjelen leereszkedett az égből az új, hófehér falú kővár [...], a báró
pedig, aki szintén az ismeretlenségből pottyant ide, felkocsikázhatott bőrborítású
hatalmas kerekű hintójával [...]. Egy addig sosem látott szürke holló is akkor tűnt
fel a vár körül, és tompa károgásával megrontotta az emberek álmait. [...] végül azt
híresztelte a falunagy, hogy a báró saját combjából táplálja a madarat...” (9 - Kieme­
lések tőlem: P. Á. K.).

Majd a regény utolsó bekezdésében:

„Az ország lakói számtalan csodát pillantottak meg aznap-, a nappali égbolton láttak
egy tündöklő üstököst, a levegőben nők lógtak fejjel lefelé, a szoknyájuk mégsem
borult a fejükre; de ennél is borzongatóbb látványt nyújtott a földi világ. Voltak
akik, a néhai királyt, Szapolyait látták, mások Istvánnal váltottak szót [...]; a Vid-
rányi testvérek, akiknek alakja köré számtalan legendát költöttek, betértek a cserei
kúriába, és fáradt lovaiknak abrakot kértek; voltak akik látták a könyörtelen Szejdi
pasát [...]” (239 - Kiemelések tőlem: P. Á. K.).

A továbbiakban egészen a regény befejezéséig folytatódik a történelem feléledt

alakjai - a regény szereplői - köré szőtt legendák sorolása, de m ár az őket
megidézők említése nélkül. Ugyanakkor ezek a részek is a bekezdést indító
„az ország lakói számtalan csodát pillantottak meg...” állítás alá rendelődnek.
(Hasonlóképp a Perényi szabadulásában is tetten érhető a helyi legendákra és
a szóbeszédre való utalás.67) De nem csak A z ég madarai keretében, hanem a
cselekmény során is sűrűn előfordulnak hasonló utalások az „alant lakókra”
(106, 110), a nép körében terjedő „babonákra” (40-41), „gyorsan sarjadó le­
gendákra” (79), szóbeszédre (120, 135), a nép látomásaira (107). Ezekből kiin­
dulva pedig sok helyütt, ahol ez nincs is kimondva, hasonló alapját sejthetjük
a fantáziaszülte lényeknek és történeteknek. Ez a szemléleti forma Assmann
kommunikatív emlékezet fogalmának feleltethető meg, amit épp az különböz­
tet meg a kulturális emlékezettől, hogy nem igényel alapítást, kevéssé meg­
formált, a személyközi érintkezésben alakul ki, illetve hordozói sem kijelölt
személyek, hanem az egész kortársi emlékezetközösség.68
67 Például: „A bronzbagolyhoz kapcsolódó hiedelem legfontosabb forrása...”; „Létezik persze sok,
lényegében azonos népi változat is: eszerint Koppány elvtárs...”, „apáról fiúra hagyományo-
zódtak a történetek is...” Láng Zsolt: Perényi szabadulása, Budapest, JAK-Pesti Szalon, 1993.
14, 31, 55.
68 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, i. m., 51-56. Gyáni Gyábor a következőképpen fog­
lalja össze jellemzőit: „Kommunikatív emlékezetként nevesíti Assmann azt a többnyire egy

216
 T ér és t ö r t é n e l e m t a p a s z t a l a t Lá n g Z solt „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n ”

Ebből a szempontból sokatmondó, önértelmező motívumnak tekinthető

Melchior mester festménye, amit Xénia próbál megfejteni. A megfejtés azon­
ban nem tanulság, hanem maga is vízió, méghozzá további látomásokat szülő,
a képen megjelenők látomásait megelevenítő vízió: „Megjelentek az angyalok,
akik erre a hazug világra leszálltak, és az ördögök, irhájukon a föld mélyének
bűzével, és a jó és rossz párviadalában őrlődő férfi és asszony emberek, és az
azok szeme előtt tám adt víziók, és a víziókból kilépő ilyen vagy olyan rendű
és rangú lények!' (223 - Kiemelések tőlem: P. Á. K). Az utóbbi, kiemelt rész
akár a regény mottójának is tekinthető, ami egyrészt témájában is, kollektív
alanyában is visszautal a bevezető Bestiáriumokról szóló gondolatmenetére,*69
másrészt megerősíti a magyarázatkereső képzelet e kötetben oly hangsúlyos
kollektivitását.
Ez a nézőpont az egész elbeszélés egy másik vonására is magyarázatot ad:
a regény kusza, fantasztikus, történelmi tényt és képzeletet egymásba szövő,
sokszor önellentmondó cselekményének forrására, a fabuláció, a legendásítás
meghatározó voltára. M intha az egész regény történelemábrázolása ebből a
kollektív imaginációból jönne létre. Ennek az imaginációnak azonban nemcsak
a kollektivitása, hanem a helyhez kötöttsége is rendkívül fontos: a „környék
népei”, az „alant lakók”, az „ország lakói” az események helyi tapasztalatát tes­
tesítik meg. Carterrel szólva azt, ami a hivatalos történelemírás tekintete előtt
láthatatlan marad, amiben a tényszerű és a képzelt interpretáció összemosódik,

emberöltőnyi időt átfogó emlékezeti gyakorlatot, melyben még a szóbeli mnemotechnika (átka-
gyományozás) a mérvadó, és amikor a múlt még közvetlen és folyamatos kölcsönhatásban áll a
mindenkori jelennel, mert nincs hozzá úgymond történelmi távlat. A kommunikatív emlékezet
ilyenformán az átélői tapasztalatok bázisán, különösen nagy érzelmi töltettel ellátva közvetlenül
integrálja a múltat a jelenbeli élet szövetébe, ami így még nem is igazán történelem. Az emlékezet
e móduszának erős a mozgósító ereje, vitális benne a személyesség, ami abban is megnyilvánul,
hogy olyan kommemorációs emlékezetként működik, amely a rituális közösségi viselkedésként
is meg tud nyilatkozni (tüntetésekben, nem formális évfordulós megemlékezésekben, a folytonos
mesélésben és szimbólumalkotásban). Összességében, s ez a fontos itt most, a kommunikatív em­
lékezet egyfajta kollektív memória, amely - ha nem is egymagában áll már ekkor sem - , mond­
hatni, uralja a múlthoz való kognitív, sőt a teljes emberi (az érzelmi és a cselekvéshez kötött)
életet egyaránt.” (Kiemelések tőlem: P. Á. K.) Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet vagy történetírás,
http://www.tte.hu/toertenelemtanitas/toertenelemtanarok-orszagos-konferenciaja/7843-gyani-
gabor-kollektiv-emlekezet-vagy-toertenetiras (utolsó letöltés: 2015. 06.18.)
69 „[Vjilágossá vált előttem, hogy a régi embereket alkalmasint szintúgy foglalkoztatta, mi az
igaz, és mi a mese. Világuk határait kutatták; ha hihetetlenre bukkantak, nem vetették el gyors
megoldást keresve; nem hullatták ki tapasztalatuk rostáján azt, ami ismeretüknek ellentmon­
dott, hanem legendákból, mesékből táplálkozó képzeletük segítségével igyekeztek azt hihetővé
tenni. Ha képzeletük kevésnek bizonyult, írói tehetségükkel, a költészet és a nyelv eszközeivel
vertek hidat az ismeretlenségben támadt szakadékok felett. A letűnt idők természetrajza a
valóság és a valóságként megjelenített álom különös keveréke.” Láng Zsolt: Az ég madarai, i.
m., 5-6.

217
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

ahol a racionális ok-okozati magyarázatot a Bényei Tamás által a mágikus re­

alizmus kapcsán leírt mágikus retorikai műveletek váltják fel: „az okozatiság
ezekben a regényekben valami mágikus, a dolgok közötti titkos kapcsolatokat
kereső tevékenységként jelenik meg, vagyis a kauzalitás alakzattá válik. Kö­
vetkezésképpen ennek az ellenkezője is igaz: ha az okozatiság az alakzatok
egyike, a retorikusán értelmezett és megnevezett világban az alakzat is ka­
uzalitássá válik.”70 (Itt megint érdekes párhuzam vonható a posztkoloniális
kritika egyes elképzeléseivel, amelyek a képzelet, illetve a kollektív emlékezet
által megalkotott történelem-víziót állítják szembe a domináns gyarmatosító
kultúrák történelem-felfogásával, és a figuratív gondolkodással megragadott
újfajta tapasztalatnak a realitás-fogalom megújításához való hozzájárulását
hangsúlyozzák.71 Az elképzelés egyszersmind választ ad arra a Bhabha imént
említett állításából következő kérdésre, hogy a posztkoloniális történelem-ta­
pasztalat számára a hagyományos realista regény miért nem jelent adekvát
formát, miért a mágikus realizmus a természetes formája ennek a történelem­
érzékelésnek.) Ez az imagináció folyamatosan a metaforikus és a fiktív határán
mozog: a képből történetalkotás határán. Maguk a „bestiák” is ilyen allegorikus
jelentést sejtető, de a történet fantasztikus alakítóivá váló lények (ahol épp a
burjánzó történet írja szét az allegorikus egyértelműséget), ahogy azt már a
Láng-regények recepciója részletesen elemezte.72 A kettő közt mindenekelőtt
a látomás közvetít, ami - hol elindítója, hol utólagos magyarázata, de - m in­
denképpen szerves része a regény eseményeinek. Itt visszatérhetünk a regény
előbb idézett részéhez: Melchior festményének megfejtéséhez, ahol nem csak a
vízióban szereplő „férfi és asszony emberek” látomása, hanem továbbmenve, a
képzelet lényeinek önállósulása is szerepel a szövegben („a víziókból kilépő ilyen
vagy olyan rendű és rangú lények”). Ez a regény jellemző eljárására: a képből,
látomásból fikcióvá, történetté alakítás retorikai műveletére való önreflexív
utalásként is olvasható.73
A hely történetévé váló történelem tehát egyrészről valóban jellemezhető
egyfajta palimpszeszt-szerű rétegzettséggel: a hely által felidézett idősíkok
keveredésével; másrészt viszont nemcsak a történetszálak, hanem a néző­
pontok megsokszorozódásával is: a kollektív emlékezet és képzelet általi

70 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 85-86.

71 Dash, Michael: Marvellous Realism: The Way out of Négritude, in The Post-Colonial Studies
Reader, 199-202; Bhabha, Horni K.: Nation and Narration, i. m., 7-8.
72 Márton László: Időtlen idő, i. m., 225; Szilágyi Márton: A történelem, i. m.; Alexa Károly: „...
ebben a történet nélküli állapotban...’’, i. m.
73 Ugyancsak a bevezetéssel összhangban: „A képzeletbeli dolgok tetszőlegesen szaporíthatók,
hiszen mindig kirakható egy eddig sosem látott teremtmény. Ám ezek, amikor világra jönnek,
holt lények, és életre csupán akkor kelnek, ha hihető történetek színpadára állíttatnak” (6).

218
 T ér és t ö r t é n e l e m t a p a s z t a l a t Lá n g Z solt „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n "

megalkotottsággal, amiből éppúgy következik a pluralitás, m int az ellent­

mondásosság és az imagináció folyamatos jelenléte. Gyáni Gábor a követke­
zőképpen írja le a hivatalos történetírással szembeállított helyi történelem ­
tapasztalatot:

„A lokális tudást ilyeténképpen megalapozó történelem, a hely kollektív emlékezete

- jellegét tekintve - érzékelhetően más, mint a nemzeti kánon szerint szerkesztett
történelem: először is, mert másmilyen itt az események státusa, mint a nagytörté­
nelemben; másodszor, mert a legendák sem pontosan ott és úgy keletkeznek és hat­
nak, mint a tanult történelemben. Közös vonásuk ellenben, hogy csoport identitást
teremtenek, és egyaránt összekeveredik bennük a mítosz és a tény.”74

Lényegében magának a történelem vízióját tükröző kronotopikus szerkezet

átalakulásának is ez a forrása: a történelm et létrehozó szubjektivitásnak a
megváltozása. Nem egy az objektivitás illúzióját keltő, személytelen tudomá­
nyosság történelem-koncepcióját tükrözi a regény,75 hanem a helyi, kollektív,
imaginációval keveredő emlékezet, azaz a kommunikatív emlékezet szemlélet-
módján alapul - a történelemnek egy szubjektív, de nem individuális: lénye­
gében interszubjektív látomásán. Visszatérve a posztkoloniális diskurzushoz,
a Carter által említett láthatatlan „nyomokon” keresztül megnyilatkozó törté­
nelemszemléletnél tartunk.
Az első Bestiárium kötetben - ahol ez a koncepció a legpontosabban ér­
zékelhető - a regény narrációját is meghatározó keretes szerkezeten kívül (az
egész regény elbeszélése jelöletlenül is ezekbe a szóbeszédekbe, legendákba,
mendemondákba helyeződik) egy érdekes tér-szerkezetben is megnyilvánul
ez a kollektív nézőpont. Vissza-visszatérően a kollektív emlékezet hordozói a
„lenti” világ lakói, míg a főszereplők (akik e történetek - és a történelem - hő­
seiként is felfoghatók), elsősorban Sapré, az események irányítója, „fent” van­
nak. Legkarakteresebben ez Sapré vára és az „alant lakók” szembeállításában
figyelhető meg. (De a türei barlangok is „fönt a hegyek közt” találhatók, „ahol
az ima mindent kitölt”, szemben a lenti világgal, ami Pál atya szerint „az isteni
architektúrát követve, a gonosz birodalma” [109]). Ez a fönt-lent szembeállítás
Sapré esetében még - fenti pozícióból következően - a világ átláthatóvá, irá-
nyíthatóvá válásának, azaz a történet és történelem uralásának képévé válik:

74 Gyáni Gábor: Identitás, emlékezés, lokalitás, Kétezer, 2008/6, http://ketezer.hu/2008/06/

identitas-emlekezes-lokalitas/ (utolsó letöltés: 2015. 05. 25.)
75 Carter a már említett írásában úgy jellemzi ezt az ő nézőpontjából „birodalminak” mutatkozó
történetírást, mint ami úgy tekint a történelemre, mint (kész) színdarabra, amelynek a törté­
netíró csak passzív nézője. Carter, Paul: Spatial history, i. m., 375.

219
 A TÉ R PO É T IK Á JA - A P O É T IK A TER E

„A báró ritkán mozdult ki várából, mégis mindenről tudott, ami a széles határban
megesett. Ámbár bűbájosságot látni a dologban felesleges. Zsombok vára messze
kimagaslott az alacsonyabb bércek közül, derült időben az egész ország látszott
[...]. És ami nem volt látható, arról a gond rágta szívek fohászaként felszálló hangok
tudósítottak, mert napszálltakor [...] a hangok fellebegtek a vár magasába” (10).

Jellemző módon, amikor Xénia kerül a vár tornyába, nem a lenti világot, ha­
nem az égboltot nézi - ami tükrözi történeten kívüliségét. Alátámasztják e
térszerkezetet azok a megjegyzések, amelyek a főszereplőknek a történetbe való
„alámerülését” kommentálják, a fentet ezáltal a történeten, történelemén kívül/
felül állással azonosítva:

„Rájött [Sapré], hogy valamit elhibázott. Hogy nem számolt mindennel. Amikor el­
indította a történetet gondosan kitervelve valahány lehetséges fordulatát, a figyelmét
elkerülte valami. Az esze hiába működött oly pontosan, a történetbe merítkezett
maga is, és a test múlandó anyagának kisugárzásában titokzatos szellemek elevened­
tek meg, és támasztottak láthatatlan örvényeket; ő pedig e szellemeket nem vonta
uralma alá” (100).

Ez a fent-lent, kívülállás-részvétel (egyszersmind a történet irányítása, kitalálá­

sa, illetve elszenvedése) szembeállítás ugyanakkor a regény test-ábrázolásában
is megnyilatkozik: a történetbe való belekeveredés a romlandó anyagba való
alámerülés, a testi részvétel, a tömegbe, az emberek világába való belekevere­
dés képébe fordul,76 míg a fenti pozíció az elkülönülés, a szellemi irányítás, a
távolságtartást, a (fizikailag) passzív szemlélés megfelelője lesz.
Ezt figyelembe véve kétféle történelemtapasztalat íródik egymásra: a kollek­
tív és lokális „spaciális történelem” kaotikussága, ami a regény topológiájában
76 A regény kiterjedt test-metaforájának a forrása épp ez az egyéniséget, a személyiség határa­
it feloldó tömeg, romlandó anyag képe. Ez mindenekelőtt a barlangi világ tapasztalatának
leírásában nyilvánul meg: „Xénia, motyogta Péter egyre lemondóbban, a sötétség és a tes­
tek foglyként; az eleven dagonyából nem tudott kikecmeregni, akarata kevésnek bizonyult,
minduntalan visszatért a halom legtetejére, belenyúlva a nyitva felejtett szájakba, beletúrt a
nedvességtől összecsomósodott hajakba, megtapintotta a lüktető nyakakat. Teste szomjazva
itta magába a párázó nedveket, meztelensége, melyet dugdosott mások szeme elől, most leple­
zetlenül kereste az érintés gyöngyöző bizsergését” (158). De már korábban is megjelenik, mint
a Vidrányi György udvarában folyó orgia leírásában: „A megháborodott testek úgy gördültek
át egymáson, akárcsak a guruló kövek a hegyoldalban. Minden úgy zuhant, mintha sohasem
akarna megállni, csak lent, ahol már nincs lennebb, ahol minden süppedő és fullasztó homokká
porladt. A testek kiszakadtak a dagonyából, mintha most menekülnének el a becsvágyó törté­
net elől”(25).
A testiség metaforikus használatát A tűz és víz állatai még tovább fejleszti, ott is elsősorban
a szerzetes főhős figurájára, látomásaira alapozva.

220
 T ér és tö r tén elem ta pa szta la t Lá n g Z solt „á l t ö r t é n e l m i r e g é n y e ib e n ”

a „lenttel” azonosul, és a „fenti”, a történelmet és a történetet irányító erőket

megtestesítő főszereplők érzékelésében és reflexióiban megtestesülő, ami cél-
és okszerűnek, uralhatónak láttatja (vagy szeretné láttatni) az események mene­
tét. Első ránézésre az utóbbi alakítja az előbbit: irányítja az eseményeket. Ennek
illúzió voltát azonban nem csak a történet alakulása veti fel, amelynek során
Sapré minduntalan elveszíti Xénia nyomait, elmerül az események sodrában.
Még sokkal inkább megfordítja a kétféle tapasztalat viszonyát az, hogy az egész
regény történetét a főszereplőket övező legendák, a bestiákat megteremtő láto­
mások alapozzák meg: hiszen Sapré legendás figurája is a bevezető rész babonás
szóbeszédeiből bontakozik ki. A kétféle tapasztalat ennek következtében eltérő
megvilágításba kerül: a történetírás koncepciója egy ironikus szubverzió tárgya
lesz, amit a történelmi nevek, tények, források retorizáló használata teremt
meg. Ugyanakkor ennek identitásmegalapozó jelentősége is kétségbe vonódik.
De nem azért, hogy a helyét egy másik egyértelmű, megalapozó történetnek
adja át, hanem hogy a történetírást is megalapozó kommunikatív emlékezet
ellentmondásos legendáriumát elevenítse meg, annak „hőseiként” láttassa a
regény főszereplőit. A történelem ezáltal a hely történeteivé alakul, folytonos
különbségek, törések, ellentmondások, kitalációk történetévé, ennek következ­
tében az identitást is ezeknek a töréseknek a megtapasztalásává, a köztük való
folyamatos fordítás gyakorlatává teszi. Ugyanakkor ez a különbség-tapasztalat
- és ez adja speciális közép-európai vonását - nem a történelmi és valamiféle
történelmen kívüli közti oppozícióban, hanem alapvetően a történelem meg­
élésén belül, az eltérő, egymást kioltó koncepciók, nézőpontok dialógusában,
a történelemszemlélet pluralizálásában megy végbe.

221
 PERFORMATÍV NYELV - GROTESZK TEST
TESTKÉPZET ÉS NYELVFELFOGÁS ÖSSZEFÜGGÉSEI
LÁNG ZSOLT: B E S T I A R I U M T R A N S Y L V A N I A E .
A T Ű Z É S A V Í Z Á L L A T A I CÍMŰ REGÉNYÉBEN

A mágikus realista regények sajátos, groteszk testiség-tapasztalatának kér­

déséről már Bényei Tamás, az 1997-ben megjelent Apokrif iratok című mo­
nográfiájában úgy írt, m int a mágikus realista regények figuralizációjának
egyik kiindulópontjáról egyrészt a genealógiában játszott szerepe, másrészt a
rabelais-i túlzás kapcsán.1 A kérdés azonban a testi motívumok gyakorisága
ellenére sem válik kötetében központi kérdéssé, és leginkább Rushdie A z éjfél
gyermekei című regénye apropóján kerül szóba.2 Noha az, hogy a groteszk áb­
rázolásmód, illetve ezen belül a testiség motívuma a mágikus realizmus egyik
jellemző vonása, közkeletű megállapítás. Jeanne Delbaere-Garant széles körben
hivatkozott tanulmányában3 egyenesen olyan felosztást javasol, amely szerint
a mágikus realizmus egyik altípusa lenne a groteszk (mágikus) realizmus.4
Itt ugyanakkor nem esik szó arról, hogy ez a groteszk látásmód mennyi­
ben függ össze a mágikus realista művek „burjánzó figurativitásával”,5 törté­
nethalmozó építkezésmódjával,6 pedig a Delbaere-Garant által is a groteszk
meghatározó vonásának tartott túlzásra való hajlam mindháromban ott rejlik.

1 Bényei Tamás, Apokrif iratok, i. m., 136-138.

2 Uo., 123,129, 267
3 Delbaere-Garant, Jeanne: Psychic Realism, Mythic Realism, Grotesque Realism: Variations
on Magical Realism in contemporary Literature in English, in Parkinson Zamora, Lois-Faris,
Wendy B. (ed.): Magical Realism: Theory, History, Community, Durham, Duke University
Press, 1995.
4 Jeanne Delbaere-Garant Bahtyin nyomán a „groteszk realizmus” terminust használja. Bahtyin
valóban gyakori kiindulópont a mágikus realista művek testiség-képének, ábrázolásmódjának
elemzésében. (1.: Danow, David IC: The Spirit of Carnival: Magical Realism and the Grotesque,
Lexington, University Press of Kentucky, 1995.) Ugyanakkor Bahtyin terminusa sokkal tá-
gabb, és az irodalomtörténetből (elsősorban a középkori karneváli kultúra köréből, illetve
Rabelais-tól és Gogoltól) vett példák ellenére a groteszk világlátás általános jellemzőit írja
le. Mondhatni a groteszk (mágikus) realizmus a bahtyini groteszk realizmus egy jellegzetes
(posztjmodernkori megjelenési formája.
5 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 88.
6 Uo., 133.

222
 P E R F O R M A T Í V NYEL V - G R O T E S Z K T E S T

A továbbiakban e három sajátosság összefüggéseit egyetlen mű alapján fog­

juk vizsgálni, Láng Zsolt második Bestiáriuma, A tűz és a víz állatai alapján,
amelyben kiemelt szerepet kap, tem atikusán is a mű középpontjába kerül a
testiség problémája. Ezen keresztül azonban a mágikus realizmus nyelv- és
testkoncepciója közti összefüggésekre nem csak az adott művön belül, hanem
általában is megpróbálunk rámutatni.
Noha A tűz és a víz állatai test-központúsága szinte minden róla író kriti­
kusnak feltűnt, gyakorlatilag csak két szerző vállalkozott arra, hogy magyará­
zatot is adjon a mű ezen vonására. Egyrészt Balázs Imre JózseF - aki a regény
látásmódját meghatározó ortodox szerzetes alakjából, gondolatmenetéből, lá­
tomásaiból kiindulva mindenekelőtt az ortodox vallás test-tapasztalata felől
próbálja megragadni: a misztériumként, titokként rejtőző és megnyilatkozó, hol
a bűn, hol az áldás forrásának mutatkozó test elsajátításaként, amit az ortodox
ikonográfia és szakrális rítusok ambivalens szemlélete határoz meg. „A testhez
kapcsolódó képzetek korántsem egyértelműek ebben a kultúrkörben, jórészt az
órigenészi, testet marginalizáló elképzelések látens továbbhagyományozódása
következtében: »a keleti kereszténységben nem találkozhatunk a test nyílt el­
utasításával, inkább egyfajta ambivalenciával, feszültségteli ingadozással. Bár
mindannyiszor kinyilatkoztatásra kerül a test alapvetően jó, áldott volta, a gya­
korlatban gyakran mégis kedvezőtlen fény vetül rá«”78- idézi Balázs Imre József
Mircea Cärtärescu Medicul $i vrajitorul {Az orvos és a varázsló) című esszéjét.
(Azét a Cártárescuét, akinek Vakvilág című regénye és a Bestiariumok között
intertextuális kapcsolatot mutat ki.9) Másrészt Bényei Tamás foglalkozik be­
hatóbban a kérdéssel, aki Láng szinte minden fontosabb művét recenzálta, és
aki szintén az ikonográfia meghatározó voltát állítja, a test és a kép szoros
összefüggésének okát keresi, és ennek során lel rá a mű szemléletmódjának,
sőt egyes esetekben - például a torz valóság rejtette láthatatlan „igaz világ”
(21)10képe esetében - metaforizációjának egyik forrására: Pavel Florenszkij Az
ikonosztáz című művére.

„Ahogy Pavel Florenszkij fogalm az - néhány m ondata majdnem szó szerint felbuk­
kan a regényben - a dolgok alakja és szellem i arculata [...] azok előtt válik láthatóvá,
akik m aguk is láttatják önnönm agukban őseredeti arcmásukat, Isten képét, azaz
görögül ideáját; a létező ideát azok fogják föl tekintetükkel, akiken m agukon is át-

7 Balázs Imre József, A test mint történelem és fikció, Alföld, 2004/11, 60-75.
8 Uo., 71.
5 L.: Uo., 72-73.
10 A műből való idézetek oldalszámai a következő kiadásra vonatkoznak: Láng Zsolt: Bestiarium
Transylvaniae. A tűz és a víz állatai, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2003.

223
 A TÉR P OÉ TI K ÁJ A - A P O É T I K A TE RE

fénylik az idea. [...] A hogy a regényben a testi valóságában nem is látható A xinte
remete fogalm az »Isten eikónjai vagyunk« (74), és keresésünk abból áll, hogy önnön
ikonikusságunk képét, a testet, m egtisztítsuk az akarattól, és eljussunk az akarat
nélküli »m ásik testhez« vagy másik testbe (74)”.11

Az ikon-test megfeleltetést pedig az ikon-test-szöveg kapcsolattal egészíti ki,

a testet a regény egyik kitüntetett önmetaforájaként értelmezve:

„Láng Z solt regényét talán az ik on osztázh oz leh etn e h ason lítan i, nem abban az
értelem ben, [...] hogy szakrális m űvészetről lenne szó, [...] hanem poétikai tek in ­
tetben, m éghozzá több szem pontból is. Egyrészt m ert az ikonosztáz a látható és a
láthatatlan között húzódó határ, s A tű z és a víz á lla ta i szerintem ugyanitt helyezi
el önm agát, m ásrészt m ert Láng regénye az ikonikussággal arra is utal, hogy nem
az ábrázoláselvű nyelvhasználatot követi”.1112

Emellett rámutat a test ábrázolásának sokrétűségére: a fent említett önreflexív,

misztikus és metafizikus értelmezésen kívül „a testnek mint kulturálisan meg­
alkotott diszkurzív tárgynak a képzete is felmerül”.13 Ebben jut meghatározó
szerep a motivikus kapcsolatoknak, melyek közül kiemeli a forma és formátlan-
ság szembeállítását, a föld-test-anyag metaforaláncot, és az anya keresése és a
testi összetartozás pszichológiai-mitizáló kapcsolatát. Hasonló, a test többér­
telműségére vonatkozó megfigyelést tesz Balázs Imre József is:

„A test titokként, misztériumként jelenik meg, s ez a jelenlét egyszersm ind excesszíw é,

globálissá válik: Eremie (és Vazul - ebben hasonlítanak) m indent a test révén próbál
megism erni: az élet titkát (boncolás - 266), a halál, a m egsem m isülés titkát (kre­
m atórium - 215), vagy m ég inkább explicit m ódon az anyát/eredetet (31), a jellem et
(190) [...] stb. Ezáltal term észetesen szét is íródik a test jelentése: totális jelként,
allegóriaként nem funkcionálhat, ahogy a bestiárium állatfigurái sem képesek erre.”14

A felsorolásokból világosan kitűnik, hogy a fenti két értelmezés még messze

nem meríti ki a regény sokrétű testtapasztalatának kérdését, csak egy-egy meg­
határozó vonást emel ki belőle. (Nem véletlen Bényei kritikai megállapítása, aki
- különösen a regény utolsó harmadában - a „teströgeszme monotóniáját” veti

11 Bényei Tamás: A másik kép, Holmi, 2004/7, http://www.holmi.org/2004/07/benyei-tamas-a-

masik-kep-lang-zsolt-a-tuz-es-a-viz-allatai (utolsó letöltés: 2015. 01. 16.)
12 Uo.
13 Uo.
14 Balázs Imre József: A test mint történelem, i. m., 70.

224
 P E R F O R M A T Í V NYE LV - G R O T E S Z K T E S T

a szerző szemére.15) Ugyanakkor indokolt egy olyan elemzés elvégzése, amely

a test-ábrázolás és -értelmezés sokféleségére, és ezeknek a műben betöltött
szerteágazó szerepeire koncentrál, hogy a bonyolult motívum-háló feltérké-
pezhetővé váljék.
A tűz és víz állatai, felépítését tekintve, három jól elkülöníthető részből
áll, ami azért érdekes számunkra, m ert ezek a történetszintek eltérő módokon
vetik fel, tematizálják a testiség kérdését, miközben a szintek közti átjárásnak
köszönhetően metaforikusán szinte mindig több, sokszor egymásnak ellent­
mondó értelem tapad az adott motívum megjelenéséhez, mint amit a történet
aktualizál belőle. Ettől áll elő az a figuratív telítettség, amire a bevezetőben
- Bényei nyomán - már utaltam. A három - leginkább a narráció alapján - el­
választható rész:16Eremie küldetése, ami elindítja a Kárpátokon túli kolostorból
és elvezeti Kolozsvárra; az Eremie elbeszélésébe ékelt, a múltban játszódó törté­
net: Vazul-Despotes élete; és végül kiemelhető - noha elbeszélés-technikailag
Eremie történetének része - a kettő közt átjárást teremtő, a korábban csak
fel-felvillanó képzetként megjelenő Despotesnek testet (!), és ezáltal hangot,
elbeszélhető történetet adó, A tűz angyala című fejezet.

„Isten eikónjai vagyunk ” (74)

M ár az első történetszál, az Eremie által m egtett kereső út is több indí­

tékú,17 és ezek az indítékok többféle módon interpretálják magát a megtett
15 Bényei Tamás: A másik kép, i. m.
16 A három történet-szint tulajdonképpen beleilleszkedik egy negyedik, magáról alig-alig hírt
adó, az elbeszélés jelenidejében zajló beszélgetésbe (Selyem Zsuzsa kifejezésével: „elhallgatott
kerettörténetbe”), amely során a narrátor Eremie egy csak néhány megjegyzés erejéig szereplő
hallgatónak meséli el élettörténetét. Selyem Zsuzsa: Glissando, Jelenkor, 2004/7-8, 815. E
látensen jelenlévő történetszintnek, magának a párbeszédszerűségnek ugyan valóban fontos
szerepe van a mű jelentésszerkezetének alakításában, ahogy annak is, hogy a hallgató magyar,
aki számára az ortodox szerzetes világa idegen (L. Bányai Éva: Transztextuális narratívak,
Transyslvaniae mítoszok, in Uő: Térképzetek, névtérképek, határidentitások, i. m., 83-137.
http://adattar.vmmi.org/cikkek/18514/hid_2009_06_08_banyai.pdf), a testiség kérdése szem­
pontjából mégis elhanyagolható - épp mert szinte alig személyesül, testesül meg, nem alkot
önálló történetszálat, hanem a többihez fűződő reflexív viszonyban, illetve időnként a beszéd­
módban jelenik meg.
17 Jellemző módon az egyes értelmezők is eltérnek abban, hogy mit látnak a főhős céljának, illetve
a különböző küldetések közül melyik(ek)et emelik ki. Csak az eddig is idézettekre hivatkozva:
Bényei „legalább kétszeres” küldetésről beszél: a látomásból kibontakozó Dariosz atyáéról, és
a nővéréről. Bényei Tamás: A másik kép, i. m. Bányai Éva szintén „kettős vagy többszörös”
(ál)küldetéstörténetről ír, és a továbbiakban négy okot is felsorol, amiért Eremie útnak indul:
Eremiét egyrészt szellemi nevelője, Miklós atya küldi a „világba” a szerzetesi lét missziójának is
tekinthető küldetéssel, ugyanakkor a Doroftej atya által rábízott könyvet is ki kell menekítenie

225
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

utat és exponálják a test megjelenítését. Ha a műbeli sorrendet vesszük alapul,

akkor elsőként a regény első fejezetében megképződő látomásból kell kiindul­
nunk, amiben a könyvből felszálló porból testet öltő Szent Dariosz a következő
szavakat intézi Eremiehez: „A való világ létezik, csakhogy a földi halandók
hamis képét látják. Te ne törődj velük, bármelyik minutumban megláthatják
az igazit. Csak következzék be az a minutum, gyermekem! Segítsd! Meg kell
találnod az érintések láncolatát, az majd elvezet a forrásig. A világ gyönyö­
rűséges képének hajléka van benned, letéteményese vagy az igaz világnak”
(21). Ez az elbeszélésnek az a szintje, amelyben a Bényei Tamás által leírt
Florenszkij-hatás érvényesül: „A test és a kép fogalma az ikon fogalmában
találkozik egymással. [...] Az ikon - Florenszkij összefoglalóját követem - nem
»kép« a szó »ábrázolás« értelmében: ami rajta vagy benne van, nem képmás,
hanem valóban az, amit látunk, égi látomás, amely feltárja a tudat számára
az érzékfölötti világot.”18A fenti, útnak indító látomás eleve felosztja a világot
az „igaz/való világra”, és annak „hamis képére”, a földi létezésre. Az érzéki,
„torz” hétköznapi valóságra és az érzékfölötti ideális létezésre, ahogy Eremie
interpretálja saját látomását: „ez a világ annyira torz, hogy nem lehet az Isten
terem tette világ” (22). Ugyanakkor ez a kettősség egy másik kettősségbe író­
dik bele: a külső és a belső érzékelés számára elérhető tapasztalat kérdésébe.
Ez a dilemma egyszersmind az érzéki, mint testi tapasztalás és a lelki, szelle­
mi látomás szembeállítását, és az utóbbinak a történetben játszott meghatározó
szerepét alapozza meg - ami a mű retorizáló nyelvhasználatának egyik forrá­
sává válik. Ugyanakkor - és ennek a későbbiekben még messzemenő következ­
ményei lesznek - ez nem a hagyományos test-lélek antinómiához vezet, hanem
a test külső tapasztalatán kívül egy belső test-érzékelés megfogalmazásához.

a kolostorból. Az erős történelmi konnotációkat is hordozó, a régi, bojári Cantemir-kastély

elmegyógyintézetében élő nővére pedig anyja nyomainak felkutatására sarkallja: az általa a
porba rajzolt városnév („KOLOSVAR”) a hegyeken túli, idegen világba utal. Eremie „igazi”
küldetése azonban - már csak meghatároz(hat)atlan identitásának következtében is -, miként
a regény, és a „hallgatójának” való elbeszélése végéhez közeledve kiderül, eredménytelenségre
van ítélve: „Alámerülni a lét titkaiba, mindig ezt akartam, erre vágytam, te már tudod ezt.
Szeszélyes és elégtelen nekibuzdulásokkal azért indultam el, hogy megtaláljam a valóság igazi
nyomatékát, te erre bizonyára tudsz egy egyszerűbb kifejezést, a valóság emlékezetét, amely
az ősfosszíliák fűszeres illatához hasonlatosan megrekedt valahol, egy kiszakadt idődarabban.
(355)” - idézi Bányai Éva: Transztextuális narratívak, i. m., 49. Selyem Zsuzsa elbizonytalanítja
a kérdést:, “egy fiatal ortodox szerzetes elindul moldvai kolostorából a városokba, az emberek
közé, nem tudni igazából, hogy miért, beszédmódja úgy van kitalálva, mint egy olyan emberé,
aki maga sem tudja, miért vállalkozott erre a bizonytalan útra. Nyomok vannak csupán: talán
mert elege lett a vallásos élet külsőségeiből, szerzetestársai megjátszott alázatából [...]. Azért
is elindulhatott, mert lelki atyja arra biztatta, hogy az emberek között keresse Istent.” Máshol
„ambivalens küldetésről” ír. Selyem Zsuzsa: Glissando, i. m., 816.
18 Bényei Tamás: A másik kép, i. m.

226
 P e R F O R M A T ÍV NYELV - GR O TESZK TEST

Egyrészről olyan motívumokhoz, mint a Másik megismerése a testébe ható-

lás által: akár tematikusán, mint Vazul történetében, ahol a boncolás az élet
titkának keresését jelenti (de a kinyíló test motívuma megismétlődik Margit
császárnő szüléstől kettéhasadt testében); akár metaforikusán, a látomások
révén, amelyeknek visszatérő képe a Másik testének kozmoszként, az ebben a
kozmoszban tett utazásként, bolyongásként való megjelenítése (például Anna
tekintetén vagy M árta érverésén keresztül); akár a narráció szintjén: ebből
a motívumbokorból hajt ki Vazul-Despotes egész története, a nézőpontjába,
személyiségébe való behatolás teszi lehetővé élete megismerését. Másrészről
a nyelv előtti, nyelven túli testi tapasztalatok (mégiscsak nyelvi) megfogalma­
zásának, illetve az ehhez szükséges nyelv megteremtésének a mű egyik köz­
ponti tétjévé válásában: ez lesz a fogalmi nyelvvel szembeállított metaforikus
nyelvteremtés egyik forrása. De ez nemcsak a metaforikus nyelvhasználatban
nyilvánul meg, hanem a kevésbé fogalmiasuló érzetek meghatározóvá válásá­
ban is: a szagok, a (testi) hangok, a tapintás, a zsigeri érzetek ábrázolásában.
A kettő a testtel kapcsolatos látomásokban (mint az imént említett belső koz­
mosz képe) találkozik.
Az „igaz”, „Isten teremtette” valóságnak fent említett keresése azonban felve­
ti a hogyan kérdését, és egy olyan további kettősséget határoz meg, amely mind
a mű motívumrendszerében, mind pedig narrációs technikájában meghatározó
lesz: az (akár külső, akár belső) látás és a szavak (a történet, elbeszélés) általi
megismerés kérdését. Az elbeszélésnek a látomáson túli másik jellegzetes nyelvi
rétege, a narrátor tépelődő reflexív szólama, javarészt épp e két tapasztalat,
mint a tudat által jobban uralható terület és az uralhatatlannak mutatkozó
test viszonyának kérdésére vonatkozik. Eremiének a fent idézett látomásához
fűzött töprengése a következő kérdéshez vezet: „Hát változzék meg a szemünk?
Vagy csak a szavak értelmei Igen, életem megrendítő eseménye akkor követke­
zett be, amikor tudatosság és lélek állt másféle szavak mögé: íme, keresd meg
a másik képet, ez volt felemelő megbízatásom” (22 - Kiemelések tőlem: P. Á.
K.). Ez a kettősség nem csak tematikusán és motivikusan lesz meghatározó a
továbbiak során, hanem a mű narrációs technikájára is döntő hatást gyakorol:
előrevetíti a narráció „tekintetre” (fokalizátorra) és narrátorra való hasadását
Vazul-Despotes történetében. (Ez egyszersmind a narráció m int „testet öltés”
és a testiség kérdése között mutatkozó szoros összefüggésre mutat rá.)

227
 A T É R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

„O tt éltem , abban a testben ”(30)

Ugyanakkor az út másik célja - a kisgyermekkorban elvesztett anya keresése - a

szó, a tekintet és a test viszonyát és a testiség konnotációit további jelentések­
kel bővíti. Erre a küldetésre félkegyelmű nővére indítja Eremiét, aki gyerekko­
rukban, miután anyjuk elhagyta őket, egyetlen oltalma volt a fiúnak. Az anya
némasága, illetve a nővér gyengeelméjűsége, és az, hogy mindkettejüktől korán
elszakadt, hangsúlyozottá teszi a hozzájuk fűződő kapcsolat, biztonságérzet
ösztönös-testi jellegét:

„Nekem a legm elegebb otth on t jelentette ez az öl! Este nővérem hez bújtam, csak úgy
tudtam elaludni. Ö sszefolytak a szü letésem előtti hangok nővérem testének hangja­
ival, és az emlékek em lékekkel fonódtak össze. O tt éltem abban a testben, hallottam
m orgását és zúgását, h u llám zását [...]. N ővérem testén visszataláltam ezekhez a
hangokhoz, úgy vájtam bele magam, m int anyagtalan melegbe, otth on os sötétségbe,
kétségbeejtő gyönyörűségbe, jóllakottságba, televénybe és életm ézbe.” (30)

Ez a test-képzet egyrészről olyan tapasztalatot jelenít meg, ami megelőzi az én

és a Másik elválását, az érzetek elkülönülését, a nyelv, a megnevezés, sőt —az
anyával alkotott születés előtti egység felidézésében - még a látás megjelenését
is. Ez, az anyai testtel való szimbiózis a forrása Eremie vízióiban a test térré,
világgá, kozmosszá válásának. Ezek a látomások pedig azokat a tapasztalatokat
- a hőérzetet, hallást, tapintást - erősítik fel, amelyek a határok egybefolyásá-
nak érzetét keltik, szemben a látás, a nyelv elkülönítő képességével.19
Ez a testképzet nagyon sok vonásában groteszk jellegű: ambivalenciájában,
a testhatárok (a más testekkel való érintkezési felületek) hangsúlyozásában
egyrészről, határtalanságában másrészről.20 Maga a nővér is hangsúlyozottan
groteszk figura: bolond, akit többen épp gyöngeelméjűsége miatt szentként tisz­
telnek. Leírásában a groteszk elemek dominálnak: a torz száj, orr, nemi szerv
hangsúlyozása (30). (Hasonlóan groteszk figura Vazul történetében Carlotta és

19 Hasonló részletek szerepelnek az első Bestiárium-kötet, az Ég madaraiban is. Mindenekelőtt

Xénia és Péter páter barlangi tapasztalataiban.
20 „Az újkori kánonokkal ellentétben a groteszk test nem válik külön a környező világtól, nem
zárt, nem befejezett, nem kész, minduntalan kiárad önmagából, túlcsordul kontúrjain. A gro­
teszk ábrázolás azokat a testrészeket hangsúlyozza leginkább, amelyek megnyitják a testet a
külvilág felé [...] vagyis a nyílásokat, a test kiugró részeit, a különféle kinövéseket, és elálló
tagokat: a tátott szájat, a női nemi szerveket, a keblet, a phalloszt, a potrohos hasat, az orrot”;
„az újkori kánonok [...] felől nézve a groteszk realizmus testábrázolása torznak, rútnak, for­
mátlannak tűnik.” Bahtyin, Mihail: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz
népi kultúrája, i. m., 35-36, 39.

228
 P E R F O R M A T Í V NYE LV - G R O T E S Z K T E S T

Margit császárnő.) De a viselősség, a szülés és születés, ami a fenti testtapasz­

talaton kívül is visszatérő motívum - többek közt a saját születést a narrátor
születéséhez kapcsoló társítás A tűz angyala fejezetben - szintén groteszk vo­
nás.21 Ennek a narrációhoz és egy új történetszál megszületéséhez kapcsolása
pedig már rámutat a groteszkség és a mágikus realista történetbőség kapcso­
latának forrására. Ez az ambivalens testiség képzet a regényben a föld (és a fa,
a vegetáció) képeivel kapcsolódik össze. Groteszk motívum az összeolvadás, a
határok összefolyása elsősorban a föld-test, növény-test viszonylatban:22

„Ahogy arcom at odaszorítottam a kéreghez, bőröm hámjáról a legkedvesebb csil-

lám lással elindult az anyag, szétváltak a felület egym áshoz kapcsolat elem ei, szét­
robbantak a világ tartozékai, robbanás volt ez, a legtitkosabb robbanás. Az arcbőr
és a kéreg különös találkozása felszabadította a rabságból az atom okat, és akkor
az anyag, tulajdonságát veszítve, lén yegtelen n é lett, sem m it sem őrzött m eg á ll­
hatatosságából. A z atom ok, amelyek egyetlen boldog fénym agból álltak, a váratlan
nászban újra egyesültek [...]. A z arcom kezdett összeforrni a fakéreggel, és amikor
elváltunk egym ástól, m int a lepkék hím pora csillám lott kettőnk közössé vált anyaga,
a találkozásé” (4 0 0 -4 0 1 ).

Itt jól nyomon követhető, miből születik az a metaforizációs eljárás, ami a má­
gikus-realista szövegek burjánzó figurativitásának egyik forrása: a metafora

21 „A test groteszk ábrázolásának egyik fő vonulata az, ahol két test jelenik meg egyben: az egyik
a szülő és elhaló, a másik a kezdődő, a kihordott, a megszülető.” A motívum időszemléleti
alapjairól árulkodik a következő megállapítás, amely egyben a groteszk ábrázolás jellegzetes
ambivalenciájának okára is rávilágít: „a groteszk ábrázolás valamilyen formában mindig tar­
talmazza [..Ja változás mindkét pólusát: a régit és az újat, az elhalót és az éppen születőt, a
metamorfózis kezdetét és végpontját.”Uo., 36, 34. (Kiemelések az eredetiben.)
22 „Továbbá ezt a befejezetlen, nyitott testet (amely egyszerre haldokló, szülő és születő) a világtól
sem választják el éles határok; belenyúlik a világba, összekeveredik állatokkal, összekeveredik
dolgokkal. Kozmikus test, amely az egész anyagi-testi világot, annak minden elemét (mozgató
őserőinek teljességét) képviseli. Tendenciájában ez a test úgy képviseli és tartalmazza az egész
anyagi-testi világot, mint maga az abszolút »lent«, az emésztő és életet adó őselv, mint testi
sír és anyaöl, mint szántóföld, melyet bevetnek, hogy rajta új hajtások sarjadjanak.” Bahtyin,
Mihail: François Rabelais..., i. m., 36. Itt nem csak a kozmikus egység, hanem magának a
„lentnek”: az egyszerre temető és életet adó földnek a groteszk motívuma is aktualizálódik.
Erre hivatkozva tartja Jeanne Delbaere-Garant a groteszk (mágikus) realizmus meghatáro­
zó vonásának az élő-élettelen, emberi-állati határok folyamatos megszegését: ,,[a groteszk
realizmus] valamiféle hiperbolikus torzítást hoz létre, ami az idegenség érzetét kelti azáltal,
hogy a különböző területek, mint az élő/élettelen, emberi/állati határát megsérti vagy össze­
mossa” „[grotesque realism be used for] any sort of hyperbolic distortion that creates a sense
of strangeness through the confusion or interpenetration of different realms like animate/
inanimate or human/animal”. Delbaere-Garant, Jeanne: Psychic realism, i. m., 256. A fentieket
az emberi-vegetatív létezés határainak átlépésével egészíthetjük ki. [Saját fordításom - P. Á. KJ

229
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

és a metamorfózis közti átjárásból. A fenti jelenet is lebeg a kétféle létmód,

értelmezési lehetőség, a figura és a fikció között. Ezek a képek, metamorfózi­
sok kétértelműek: az anyaság és Khárisz (a felejtés szörnye), a termékenység
és a halál egyaránt kapcsolódik a földhöz és ezen keresztül a vegetációhoz. Ez
a groteszk test-értelmezés megelőzi a mű más szintjein fontos szerephez jutó
erkölcsi (vagy a regényben meghatározó szerepet kapó teológiai) jó és rossz
kategóriáit: egyszerre „televény” és „életméz”, taszító és vonzó („taszított ez
a test és mégis vágyva vágytam a közelségét” [30]), ahogy a nővér testét leíró
idézet oximoronja megállapítja: „kétségbeejtő gyönyörűség”.
Ezért is tud ez a testiség a keresés céljaként megjelenni. Ez az egység-tapasz­
talat, és annak későbbi hiányként, kielégíthetetlen vágyként való továbbélése
egyfajta lacani konfliktusba sodorja a regény hősét. A regény több motívuma,
részlete felveti a közvetlen vagy közvetett lacani ihletés lehetőségét. Mindenek­
előtt az Annával, illetve az Anna tekintetében megjelenő tükörképpel való azo­
nosulás (vö. a lacani „tükörstádiummal”), ami Eremie önképe megalkotásának
első állomása (ez a tükör-kapcsolat kölcsönös: „Úgy kíván, mint a tükörbenézést”
- mondja Annáról Eremie [372]). Anna, a regény egyik legtöbbet idézett jelene­
tében, amikor egyenként megnevezi (magyarul) Eremie testrészeit, szabályosan
„újraalkotja” őt a nyelv és a látás által. Anna tekintetében, mint tükörben, ismeri
fel magát a fiú (és itt nehéz véletlennek tekinteni, hogy az Anna név maga is tü­
kör-szimmetrikus) ez a tekintet jelöli meg őt Másikként.23 A tekintet és a nyelv
- a főszereplő tapasztalatában csakúgy mint Lacan elképzelése szerint - egy új,
elidegenedett én-tapasztalat forrása lesz. A test egésszé válását, összerakását a
kívülről szemlélés24 és a megnevezés „tükre” teszi lehetővé: „Miközben Anna
23 Ez párhuzamba állítható azzal a folyamattal, amely Lacan szerint a tükör-stádiummal kezdő­
dik és a nyelv elsajátításához, a szimbolikus rendbe való belépéshez vezet. Ennek fokozatairól
írja Lacan A tükör-stádium, mint az én funkciójának kialakítója című tanulmányában: „Az,
hogy az ember kicsinye [...] saját tükörképét elsajátítja, egy kitüntetett helyzetben mutatja fel
azt a szimbolikus mátrixot, amelyben az én (je) elsődlegesen kristályosodik ki, mielőtt még
objektiválódna a másikkal való azonosulás dialektikájában, s mielőtt még a nyelv nem kölcsö­
nöz neki univerzális alanyi funkciót”. Ugyanakkor ez teremti meg az alapot az elidegenedett
én, az ego (moi) megszületéséhez. Lacan, Jacques: A tükör-stádium, mint az én funkciójának
kialakítója, ahogy azt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra, ford. Erdélyi Ildikó
és Füzéressy Éva, Thalassa, 1993/2, 6-7.
L.: „Lacan a tekintet jelentőségéről beszél. A másik tekintete objektiválja, idegeníti el (és jelöli
meg, hozza létre) a szubjektumot. [...] Lacan szerint a hangsúly a »látva lenni« pozícióján van,
amely alárendelt a néző perspektívájának.” Borgos Anna: Testkép-képek, in Csabai Márta-
Erős Ferenc (szerk.): Testbeszédek, Budapest, Új Mandátum, 2002. 58-59.
24 „A tény az, hogy test teljes formája, amellyel az alany csalóka káprázatában megelőzi fizikai
képességeinek megérését, számára csupán mint Gestalt van adva, tehát valami olyasféle kül-
sőlegességben, amelyben ez a forma bizonyosan inkább alkotó mint alkotott.” Lacan, Jacques:
A tükör-stádium, i. m., 7.
L.: „ebből következik, hogy a tükörstádium olyan illuzórikus, imaginárius egységet, teljességet,

230
 P E R F O R M A T Í V NYEL V - G R O T E S Z K T E S T

vizsgálta testemet, elkóborolt ez-az. [...] Anna elnézte tagjaimat, majd vissza­
nézte őket. [...] [Ajhhoz, hogy legkisebb porcikámat visszatereljem, ki kellene
mondanom a nevét. De a nevet Anna tudta” (120). Ennek hiányában Lacan sze­
rint a „darabjaira hullott test” tapasztalata jelenik meg.*25 (Vő. Láng Zsoltnál:
„Miközben Anna vizsgálta testemet, elkóborolt ez-az. Egyszer a karom ment
el, könyöktől lefelé [...]. Visszatért a kar és elment a comb... Az is megtörtént,
hogy a hasam tűnt el. Mellem és ágyékom között öblös lyuk tátongott” [120]). A
tükörstádiumot ugyanis mint „drámát” írja le Lacan, amely a „darabjaira hullott
test képétől” az elidegenedett identitás létrejöttéig tart.26 Az itt idézett jelenet
e dráma „színreviteleként” is olvasható (az önmaga testi valójával gyermeki vi­
szonyban álló Eremievel a főszerepben). A jelenet a Másik megismerését, amit
a Másik testének megismeréséhez kapcsol, a nyelven, a szavakon, méghozzá
egy idegen nyelven keresztül viszi véghez (a másik nyelv egyben a Másik nyelve
lesz), ami a testi és a kulturális idegenség és érintkezés témáit játssza egymásba.
Lacan szellemében a történet egésze felfogható az anya hiánya által elindított
keresésnek, amelyben először a nővér tölti be az anya eltűnése után maradt
űrt, de már ő is csak pótlék („Nővérem jelentette az egyetlen helyet, ahol rálel­
hetnék a múltamra. De a szétmálló forma emléke lett ő is, vak vezető, akinek
teste anyám teste volt, de nem őrizte anyám melegét és biztonságát.” [371]),
majd a nővértől való elszakadás után kialakuló hiányérzet (amit a kolostor testi
vágyakat száműző szelleme még felerősít) indítja el a szereplőt a kereső útra,
ahol újabb anya és nővér pótlékokra lel: M ártára és Annára. Ez a folyamat a
nyelvhez való viszony szintjén is érvényesül (mind Lacan elméletében,27 mind
pedig a regényben): az anya némasága a vele való kapcsolat nyelv előttiségével

totális testképet és afölötti totális uralmat vetít előre csupán a látáson keresztül, amivel a
csecsemő még nem rendelkezik [...]. Emblémává, mintává válik a valóságos vagy metaforikus
(anya)tükörben látott kép.” Borgos Anna: Testkép, i. m., 58.
25 Lacan, Jacques: A tükör-stádium, i. m„ 8-9.
26 „A tükör stádium dráma [...], ez a dráma mozgósítja a térbeli azonosulás ámításába esett
alany fantáziáit, amelyek a darabjaira hullott test képétől totalitásának ama formájáig terjed­
nek, amelyet ortopédikusnak [...] nevezek, s végül az elidegenedett identitásnak ama magára
öltött páncélzatáig, amely merev struktúrájával meghatározza majd az alany egész szellemi
fejlődését.” Uo., 8.
27 Lacan szellemében: „Az első szint vagy rend az imaginárius rend (l'ordre imaginaire), amelyre
az anyával való közvetlen, duális kapcsolat a jellemző. Miként Narcissus hajolt saját tükörképe
fölé, úgy folyik össze az én azzal, amit másikként észlel. A második rend a szimbolikus rend
(l’ordre symbolique), amelyben a szignifikációt egy harmadik, az Apa neve közvetíti. Mikép­
pen a nyelv zavarodott össze Bábel tornyának építésekor, nincs többé közvetlen megfelelés a
dolgok és neveik között, közbelépett a szimbólum. A szó megszűnt dolog lenni. [...] A nyelv
és a társadalom törvényei pedig azzal épülnek be a gyermekbe, hogy elfogadja az Apa nevét
és nemét (nom és non)’’. Erős Ferenc: Jacques Lacan avagy a vágy tragédiája, Thalassa, 1993/2,
36-37.

231
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

áll korrelációban, a nővér gyengeelméjűsége szintén olyan kötődést hoz létre,

amelyben a nyelvnek alig van szerepe. A nyelv az apához kapcsolódik, és majd
a szintén férfi szerzetesek közt alakul ki Eremiének a világhoz fűződő nyelvi
kapcsolata (Lacan szavával a szimbolikus rend):

„Apám szavai csalétkek voltak, cselfogók: madárlép, amire rátapadtam, és akkor már
az övé voltam , beszélt hozzám , beszéltem hozzá. A klastrom szavai szintén kelepcék
voltak. [...] apám egyszerűen csak szavakat m ondott, és m ég csak szavakkal sem
kellett felelnem ahhoz, hogy a keze ügyében maradjak, hogy m aga m ellett tarth as­
son. A hogy a szavakból kisugárzó kétely kezdett erősödni, kialakulóban volt egy új,
szilárdabb és ijesztőbb valóság. Kezdett átfestődni a valóság [...]. Féltem kiejteni a
szót, m ert féltem , hogy szertefoszlik ez az új valóság” (368).

Ebben a világban azonban az anyai kapcsolatot meghatározó testiség válik el-

fojtottá,28 ami a nyelvet maszkulin, a testet, testi kötődést pedig feminin jel­
leggel ruházza fel. A testiség elfojtása azt sugallja, hogy a férfi és női minta,
apai és anyai kapcsolat, a nyelv és a test között áthidalhatatlan szakadék húzó­
dik. Ahhoz, hogy ez a szakadék áthidalhatóvá váljék, egy határon kell átjutnia
Eremiének, ahol az anya- és nővér-pótló nőkkel kapcsolatba kerülve tanulja meg
a „test nyelvét”, ami ténylegesen is egy másik nyelv lesz, mint ezt az előbbiekben
m ár elemeztük. Az Annával és Mártával való találkozást megelőző határátlé­
pés ennek megfelelően többértelmű: a szó szoros értelmében is megtörténik
(a Kárpátokon túli kolostorból Erdély felé), kulturális-nyelvi értelemben véve
is („Felhajtottam a takarómat [...]. Por szitált belőle. »Por« ismételgettem ma­
gamban, némiképp döbbenten, mert ugyanez a szó, ahogy most kimondom, így,
por, ez a hárombetűs szóalak tört a nyelvemre, és nem a négybetűs praf, ahogy
klastromunkban mondták volna, vagyis a hegyeken átkelve új körbe léptem,
amelyben másfajta varázserők csalták elő a bennem elraktározott szavakat”
[56]), és végül lelki értelemben is.29 Ez utóbbi pedig megjelenik a már említett
anyagi-testi-anyai értelemmel telített föld-fa metaforikában: a határ átlépése
a földtől való elidegenedés, a fák idegenségének képzetével kapcsolódik (49).

28 A regény első fejezeteinek számos ezt idéző jelenete, ezt megjelenítő motívuma van. Ilyen
például az anyai figuraként megjelenített Rebeka anyó („Rebeka anyónak tejszagú volt a ruhája,
arca pedig anyáméra emlékeztetett” [14]), aki a testével gyógyít, és hozzá kapcsolódva Szent
Salome apokrif evangéliuma.
29 A határidentitás, (kulturális) fordítás és határátlépés összefüggéséről bővebben 1. Bányai Éva:
Transztextuális, i. m., 53-54.

232
 P e R F O R M A T Í V NYELV - G R O T E S Z K T E S T

„N incs semmi egyéb, ennyi a test ” (259)

A kétféle küldetés, illetve a test és a nyelv között nyíló szakadék feloldhatatlan

ellentmondáshoz vezet, amit a maga módján előre jelez a vágyott testtapasztalat
groteszk volta is. A látomásban megjelenő Szent Dariosz arra indítja Eremiét,
hogy a „torz” látható világ helyett (és a testiség groteszk volta ezt testesíti meg)
egy tapasztalaton, érzékeken túli „igaz világ” keresésére induljon, ez a „másik
világ” pedig a „másik test” képzetét feltételezi: „A testem szennyezett? Kér­
deztem és már jött is a felelet. Létezik egy másik test. Akarat nélküli. Válaszd
el az akaratot, m ert az akarat erőszakos. Az akarattól megtisztított testre van
szükséged. Akkor hiába érintik, nem tudják beszennyezni. A te érintésed se
szennyez. Csak így értheted meg, hogy Isten eikónjai vagyunk” (74). Ugyan­
akkor, szemben ezzel az éteri testképzettel, Eremie keresésének másik célja az
anya megtalálása, a csak a Másik testében fellelhető biztonságérzet, a Másik
testében való feloldódás, a Másikkal való összeolvadás vágya, ami a test (vagy
inkább a testek) groteszk tapasztalatában jelenik meg. Az előbbi a test „megtisz­
títása”, a testtől való elszakadás, egy tapasztalaton túli valóság megtalálásának
küldetése, ami többek közt a másik testének érintésétől való idegenkedésben
mutatkozik meg; az utóbbi az anyagi világba való belelolvadás, a másik testével
való egyesülés vágya. A testnek ez a két, egymásnak ellentmondó értelmezése
megjelenik a motívumok szintjén is, legmarkánsabban a sár képében, ami egy­
részről a test vágyott, befogadó, anyai jelentésével párosul („Arcomat elöntötték
a könnyek, a fa kérgén lefolytak a karomig, a karom alatt le a cipőm hegyéig a
földig. Ajkaim puha, selymes, illatos sárral teltek meg. Szerettem a sár ízét.”
„Faanyám, milyen furcsa ez a magyar szó. Románul viszont otthonosan hang­
zik, ugyanolyan jól, mint s földanya magyarul. Ez a két szó bennem e perctől
kezdve [...] szorosan összetapad. Faanya, földanya. Fa és föld. Kéreg és sár”
[375]). Másrészt hagyományosan a tisztátalan, bűnös test képzetéhez társul:
„szívesen [...] hagynám, hogy a rettegés és a szemérem belefulladjon alantas
ösztöneim sarába, hogy többé ne rettegjek, ne féljek a gonosztól, bekenném a
testemet sárral, a fekete, zsíros pocsolyával...” (105).
Jól tükrözi ezt az utolsó fejezet ellentmondásossága. Jellemző módon ez a
rész különösen bővelkedik az összeolvadás képeiben: a föld, a természet és az
emberi test előbb idézett egybeolvadásától egészen az Annával és Mártával való
vágyott összeolvadásig. „Anna azt mondta, ő most úgy érzi, a testvére vagyok.
Úgy kíván, mint a tükörbenézést. »Az nem lehet«, hebegte M árta félálomban.
De aztán mégis felült, szeme merő könny volt. És a testemet felfedtem, hogy
lássuk, mi a közös. Tucatnyinál is több egyezést találtunk. Boldog azonosság­
ban bújtunk össze, és zuhantunk álomba” (372). Ugyanakkor nem ezzel zárul

233
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE R E

a regény (mintegy a hiány beteljesíthetetlenségét érzékeltetve): a történet nem

jut nyugvópontra. A könyvtáros lánnyal, Fantával zajló szerelmi jelenet vég­
legesen kétségbe vonja a test tiszta, akarattalan feloldódásának lehetőségét a
növényi-anyagi-anyai világban. A vágyak tisztátalansága, a test uralhatatlansá-
ga diadalmaskodik (a kétféle egyesülés különbsége az akarattalan növényi és a
testi vágyak állati-ördögi konnotációjának ellentétében is megmutatkozik), ami
épp a fenti ellentmondás feloldhatatlanságát mutatja: a szexuális egyesülés, a
test vágyának kielégítése egyszersmind kísértés, ami a másik küldetés bukását
jelenti: „De feltört belőlem mint valami zokogás a sok szenny, elöntött a tes­
temből kiszakadó sötét füzér. O, hát ez vagyok, eltévelyedtem, nem tudtam a
kísértésnek ellenállni, bocsáss meg, anyám. Ömlött rám testem belső gennye,
nem volt értelme a titkolózásnak. Fedetlen fejjel, meztelen testtel tártam ölelő
társam elé bűneimet, a lélek árvaságát, a szégyent, a vágyaimat” (402).
Hogyan fér össze az „Isten eikónjaként” elgondolt test a vágyak tisztátalansá-
gával? Mi a test: a bűnök fészke vagy a megváltás helye? Valóban tisztátalanok-e
ezek a vágyak? Bűnös-e a test? És azonosak vagyunk-e a testünkkel? Felelősek
vagyunk-e érte? Ha igen: lehet-e, tudjuk-e uralni, vagy fölénkbe kerekedik? Meg
tudjuk-e tisztítani a vágytól, az akarattól? Ezek a kérdések nem csak a végső
kudarcban fogalmazódnak meg Eremiében, hanem lényegében egész útján vé­
gigkísérik, és az utat a „test elsajátításának történetévé”30teszik, annak minden
ellentmondásosságával egyetemben: „ismét a földre omlottam, arcomat a fűbe
fúrtam. Leheletem melegét éreztem az arcomon. A földét. Visszacsengett ben­
nem az erdei asszony kérdése: Miféle vagyok? Mit mondhatnék? Talán először
életemben azonosítottam magam a testemmel. Test vagyok. De melyik?” (74)
- kezdi Eremie a fohászát, anélkül, hogy választ találna: „Az akarat nem az
enyém. Hol vagyok? Megindul alattam a föld, és lesodor a völgybe. A szívben
lakozó lélek nem az enyém. A testem nem az enyém. Istenem, te irányítasz
engem?” (76). Bizonyos fokig azt is lehet mondani, hogy ezek a kérdések állnak
mindkét küldetése hátterében. A regénynek ez a rétege az, amely Selyem Zsu­
zsát arra indítja, hogy tanulmányában Láng Zsolt regényét „posztmágikusnak”
nevezze, olyan műnek, amely már túl van a mágikus realizmus kérdésfeltevé­
sén: „a posztmodernitás paradigmáját hasznosítva - észre kell vennünk a val­
lásos világképhez való közelségét: a szöveg dinamikája sokat köszönhet annak,
hogy a mágikus kapcsolatteremtés a zsidó-keresztény vallásban a legerősebben
tiltott formája a dolgokhoz való viszonyulásnak”.31 Ugyanakkor azt is észre
kell vennünk, hogy ez csak egy vonulata a műnek, egyike az egymást kioltó

30 Balázs Imre József: A test és, i. m., 71.

31 Selyem Zsuzsa: Glissando, i. m., 817.

234
 PER F O R M A T ÍV NYELV - GROTESZK TEST

kérdésfeltevéseknek, ez a sok-kódúság pedig éppenséggel a mágikus realista

írásmód egyik jellegzetessége.32
A regény másik rétege, Vazul-Despotes története is felfogható úgy, mint
válaszkeresés a fenti kérdésekre, ahogy ezt már Eremiének a testiségről való be­
széd fölötti töprengései is előrevetítik: „Nem tudom, kapunk-e választ. De már
attól fellélegzem, ha mesélek róla. A maga során persze kérdés, hogy mi válik a
mesélés által szeplőtelenné, és mi válik romlottá. Nem fertőzi-e a nyelv vétke
a testet? Meztelenségemet tártam Anna elé, miközben a tisztaságot merem a
szennyhez társítani?” (126 - Kiemelések tőlem: P.Á.K.). A mesélés, elbeszé­
lés: maga a történet (ami egyben egy élet története) a maga módján választ is
jelent. A betéttörténetben adott válasz azonban ellentmondásos. Ez az ellent­
mondásossága pedig már az élettörténetet szinte követhetetlenné tévő fordu­
latosságában is megmutatkozik. Lényegében - a pikareszk hagyományokhoz
híven - mintha minden fejezete egymástól szinte független epizódokat írna le:
Vazul gyerekkora és fiatalsága Jakab lovaggal, Carlotta keresése, Gilette már-
kiné szerelme, a Károly udvarában, Margit anyacsászárnő mellett töltött évek,
a moldvai fejedelemség körüli hatalmi harcok - hogy csak a főbb állomáso­
kat említsük - nem kapcsolódnak egymáshoz szervesen. Erre a kaotikusságra
Pasqua Venerdi Despotesről szóló krónikájának hamis rendezettsége, meg-
alkotottsága és a valódi élettörténet ellentmondásossága, átláthatatlansága,
véletlenszerűsége szembeállításával is reflektál a regény:

„De hát m egbeszéltük, hogy az életrajzírók krónikáin tanácsosabb átlépni. [...] Té­
nyek páncélzatában csörtetnek keresztül az életen, a vég felé, am it ők term észetesen
végzetnek neveznek. D e fordítsunk hátára egy életrajzírót, olyan sebezhető, és épp­
úgy kapálózik, m int egy bogár. Vajon m it szólnának, ha hirtelen félrehajtanánk a füg­
gönyt, és egy boltíves folyosón át bevezetnénk őket az esem ények valóságába?” (246).

Ugyanakkor a regény a pikareszk lazán fűzött történetláncolatát, és az álta­

la megrajzolt hőst az önazonosság problematizálására használja fel, amit a
történet véletlenszerű alakulásán túl a főszereplő nevének változékonysága is
alátámaszt (mielőtt Jakabhoz kerül a Túró csúfnévre hallgat, Jakabtól kapja a
Vazul nevet, az egyetemen Héraklidésznek szólítják és végül Moldvában lesz
belőle Despotes). Ráadásul mindezekben a sűrű és változatos történésekben
32 „A realista és természetfölötti kódok sokat emlegetett keveredése eszerint része annak az ál­
talános kódkeveredésnek, hibridségnek, karnevalizáló többeszédűségnek (heteroglossziának),
amely valóban sok mágikus realista regényben előfordul” - majd a továbbiakban kimondottan
a szent-profán viszonylatára is vonatkoztatja: „A mágikus realista regényekben a mágia vala­
miképpen a szentség, a szent-profán viszony elképzelhetőségének, elgondolhatóságának tere
és trópusa”. Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 128, 130.

235
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

Vazul lélekben alig van jelen: éber vagy valódi álomba merül. Az önazonosság
problematizálása, a biográfia, és általában a „valóság” áttekinthetetlensége, ala­
kulásának véletlenszerűsége kétségbe vonja azt, hogy a „mesélés”, azaz a törté­
net valóban választ adhatna bármilyen kérdésre. Ugyanakkor egy metaszinten
épp ez: az átláthatatlanság, az önazonosság hiánya, az ellentmondásosság köz­
vetve mégis felel a fenti kérdésekre. És egyben azt is érzékelteti, hogy miért nem
adható megnyugtató, az ellentmondásokat feloldó fogalmi válasz, miért csak a
mesélés jelenthet „fellélegzést” (1.: „Nem tudom, kapunk-e választ. De már attól
fellélegzem, ha mesélek róla” [126]): mert csak az tud megragadni valamit az
élő, azaz ellentmondásokkal teli, áttekinthetetlenül kusza valóságból.33
Ez a kaotikus élettörténet, annak részletei, a legkülönfélébb módokon utal­
nak vissza Eremie testiséggel kapcsolatos kérdésfelvetéseire: az öregség és
a fiatalság (Jakab, illetve Margit császárnő vonzalma Vazul iránt), a test és a
lélek viszonya (a felébreszthetetlen álomban élő, azaz csak testileg jelenlévő
Vazul alakjában), a vágy és a megtisztulás (Gilette történetében), a torz és a
szép test (Carlotta és Margit, illetve Gilette), az élet és a halál tematizálásával
(Despotes kivégzése, Jakab vagy Tomica Anna halála). Az igazán érdekes,
a test témáját leginkább középpontba állító motívum - aminek jelentőségét az
is mutatja, hogy Vazul ebben kivételesen éberen, teljes tudatával vesz részt - a
boncolás, az élet titkának keresése: „Nincs semmi egyéb, ennyi a test, dörmö-
gött hasonlókat Sommer mester. Vazulban, mint homokzsák, valami kilyu­
kadt, egyre könnyebbek lettek a tagjai. E könnyűség megvidámította, talán
rátalálnak a lényegre. Egy átjáróra. A test titkos rekesze kinyílik, és ott lesz”
(259). A test titkának megfejtése az élő testbe hatolás során nyilvánul meg. Ez
a jelenet egyike a regény tematikus és motivikus gócpontjainak. A test meg­
nyitása egyben a titok nyitja lesz egyrészről, a test felboncolása pedig éppúgy a
testbe hatolás lesz, mint a szexuális aktus (az elbeszélés egy helyütt „násznak”
is titulálja), ami abban is megnyilatkozik, hogy ez jelenti Gilette Vazul iránti
szerelmének beteljesülését. A test felnyitása ugyanakkor fikcióvá, történetté
változtatva rájátszik a kerettörténetben is többször ismétlődő, a test belsejét
kozmoszként láttató víziókra (amelyek, mint erről m ár szó volt, motivikusan
a magzati nézőpontból erednek). A jelenet azonban egy másik motívumlánc­
nak is részét alkotja, amikor a test, a teremtés titkát az élő szívbe helyezi. Ez a
„titok” nem csak a szerelem, a szenvedély (az is, mint ezt a szívből kiszabaduló
lángmadár mutatja), hanem az idő: „Kiemelte a testdoboz utolsó tartozékát is.
A mellkasból kivett szív lüktetett, eleven volt minden része, mint a perceket

33 Bényei Tamás is erre az összefüggésre alapozza a forma-formátlanság ellentét alapvető érte­

lemképző eljárásként való értelmezését, ami a regény testképzetének szintjén (tematikusán)
éppúgy értelmezhető, mint metafikciós szinten. Bényei Tamás: A másik test, i. m.

236
 P E R F O R M A T Í V NYELV - G R O T E S Z K T E S T

gyártó órák szerkezete. És ez volt a lényeg. Meglátni, ebben a szerkezetben

miféle idő gyártódik” (266).

„M e g l á tn i , ebben a szerkezetben miféle id ő gyártódik ” (266)

A fenti mondat akár az egész regény mottója is lehetne. A test titka, amit Eremie
oly kétségbeesetten keres, aminek rejtélyét Vazul kutatja, az időben, azaz a
történeten keresztül mutatkozik meg, a történet pedig maga az élet - a test, a
teremtés titkának egyetlen lehetséges megfejtése, bármily homályos és ellent­
mondásos is ez az értelem. Eremie számára ez a Vazul élettörténetébe való be­
tekintésben nyilatkozik meg, Vazul számára pedig az időt allegorizáló dobogó
szívben. Ez az élő és élettelen kettősségének motivikus jelentőségére mutat rá:
ahogy a krónikaíró történetének rendezett (halott) merevsége és az élő, átlát­
hatatlan valóság szembeállításában az elbeszélés titkára reflektál a szöveg, a
boncolásnál is a holttest felboncolásával szemben csak az élő test tud választ
adni az élet titkára. Csak az élő test, az élő, rendezetlen élettörténet az, ami
választ adhat, ez a válasz pedig az időben, az állandó változásban, a születés és
halál folytonos váltakozásában ragadható meg.
Ez a mind cselekményét, narrációs technikáját, mind értelemszerkezetét,
mind motívumrendszerét tekintve oly szerteágazó regényt leginkább átfogó fel­
ismerés a két cselekményszint között közvetítő, A tűz angyala című fejezetben
nyilvánul meg a legkézzelfoghatóbban (noha, a fogalmi és allegorikus egyértel­
műség szétírására törekvő retorikus nyelv természetesen itt is nehezen tetten ér-
hetővé teszi): „Anna szenvedélye túlszárnyalta Orolog atya óraimádatát is: talán
nem is az idő múlását akarta látni, ahogy a tébolyítóan ketyegő, kattogó, verdeső
szerkezeteken csüggő atya, hanem magát az időanyagot” (133) - olvasható a fe­
jezet első bekezdésében, az Eremie meztelen testét szemlélő Anna kapcsán. Ez
az „időanyag” a fent idézett rész tanúsága szerint maga az élő, mozgó, cselekvő,
változó test, amely fogalmilag nem, csak változásában, azaz történetében ragad­
ható meg. Ugyanakkor, ha Vazul-Despotes élettörténetét olvassuk, ez a „válasz”
nagyon is kétes értékű, hiszen a szereplő biográfiája szinte összefüggéstelen ré­
szekre esik szét, ahogy figurája is szétíródik a sokféle történet (név, identitás)
által. Ezek szerint viszont a test csak helye, figuratív tere e történetek, identitások
találkozásának,34ahogy csak lakhelye lesz különböző, az életet, a vitalitást meg-

34 Hasonlóan ahhoz, ahogy Bényei Tamás az írás, illetve a genealógia figuratív térré válásáról
ír: „Az a figuratív tér, ahol a mágikus realista írásmód a szubjektum önazonosságának meg­
alapítását vagy megalapíthatatlanságát, a jelenlét lehetőségét vagy lehetetlenségét elképzeli, a
trópusként felfogott írás tere. Ha az írásmód narrativikai sajátosságait tekintjük, a jelenlétre,

237
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

testesítő „bestiáknak”: a lángmadárnak a szív, a tűzféregnek test (többek között

Despotesé, de Jakab, sőt a kolostorban sikoltozni kezdő asszonyé is).
A tűz angyala fejezet is a test szemléléséből indul ki, ugyanakkor ez a rész lesz
Eremie első személyű szereplő-elbeszélőből testetlen narrátorrá, tekintetté válá­
sának története, ami a szó, a tekintet és a test - a regény már korábban kijelölt
három alapmotívuma - elválását eredményezi a narrációban. Míg a szó továbbra
is a történetet (egy beszélgetés során) elmesélő Eremiéé, addig a cselekvő, érző
test már Vazul-Despotesé lesz - ezzel bonyolult hasonmás viszonyt hozva létre.
A kettő (Eremie és Vazul, a szó és a test) között az itt testetlenné, szabaddá váló,
bárhová behatoló, időben, térben korlátokat nem ismerő, bárkinek a szempont­
jába belehelyezkedni tudó tekintet közvetít. Ez a szétválás ebben a fejezetben a
figuratív és a fiktív határán lebegő, a narrátor és a tekintet születését vizionáló
látomásként jelenik meg, ami a továbbiakban a 16. századi történet elbeszélésé­
nek forrása lesz: narrációs szólamok és nézőpontok játékára váltódik.
Itt érdemes megjegyezni, bár még visszatérünk rá, hogy az előbb már emlí­
tett metamorfózis mellett a látomás a metaforizáció másik forrása, és ez a re­
gény számtalan víziója közül ebben a fejezetben van a legteljesebben végigvíve.
A hallucinatív részek a szereplőhöz kötik, ezáltal lélektanilag indokolják, a
cselekménybe ágyazzák a kép megteremtését, egyszersmind a fantáziában
teremtődő látomásszerű, alapvetően vizuális képből fiktív tereket, alakokat,
elbeszélhető narratív történést hoznak létre. Itt a látomás teremtője és szem­
lélője, Eremie lesz az elbeszélés narrátora. Ugyanakkor a vízió megszemélyesíti
önnön szemlélőjét is, első személyű, de testetlen fokalizátorként, aki közvetít
a két (fiktív) valóságszint között. A narrátor és fokalizátor elkülönböződése
teszi lehetővé, hogy a beékelt történet végén, Vazul-Despotes halálának jele­
nete kapcsán, a kép és annak elbeszélése (mint értelmezés) különbségére is
reflektáljon a szöveg: „De ideje beszámolni magáról a képről. Nem okoz gondot,
hiszen a legendák is megőrizték, sokan papírra vetették. A tekintet, mert hiszen
mindannyian azok vagyunk ebben a pillanatban, tekintetek, akik belelátnak
valakinek az álmába, és akik nem tudják, hogy valakinek az álmába érkeznek”
(328) - kezdi a regény Despotes látomásának leírását, hogy végül arra jusson:
„Talán fölösleges és amúgy is képtelen dolog összeszámlálni, kinek miként és
milyen értelemmel jelent meg a kép, amely tölcsérként fordult ki a máskor
mozdulatlan és elferdíthetetlen térből” (329).

a jelenlét történetbe foglalás általi megalapozására való rákérdezés leggyakoribb figuratív tere
a genealógia.” Bényei Tamás, Apokrif iratok, i. m., 112.
Ez a test éppúgy „kereszteződési pont”, történetek, értelmezések középpontjában álló mágikus
tér, mint ahogy arról a mágikus realizmus kronotoposza kapcsán írtam a Mágikus realista
anekdota című tanulmányban.

238
 P E R F O R M A T Í V NYELV - G R O T E S Z K TE ST

A tűz angyala fejezet a látomásnak történetté való átlényegülését a fenti

fokalizátor megszületéseként beszéli el. A születés35 egyszerre szó szerinti és
metaforikus: a gyertya fényébe pillantó Eremiét vezető tűz angyala először saját
- krisztusi utalásokban bővelkedő - születéséhez vezeti el, ugyanakkor e jelenet
végén a látványtól elszakadni nem bíró fiú testét hátrahagyva tekintetként,
„lárvatestként” röpül tova, és ez teszi lehetővé, hogy saját életétől független
nézőponttá váljék, szabad tekintetként szülessen újra:

„Az angyal, talán maga is m egrém ülve a jelenéstől, ijedten ránt magával. [...] A m i­
kor az angyal elrántott, és tovább vitt, énem burka lecsú szott rólam, h ogy örökké
abban a párától iszam os jelenetben rekedjen. Édes Istenem köszönöm ! [...] Abban a
kivételes pillanatban a gyertya angyalának kegyelm éből m egpillanthattam , kicsoda
küldi üzeneteit onnan, a távolból. Itt vagyok, itt vagyok ez visszh an gzott fejemben,
m iközben suhantunk tovább. V ilágossá vált, hogy száz m eg száz hasonló lárvatest
létezik. Elhagyott, de a m aguk életét tovább élő lárvahéjak kígyózó sora [...]” (141).

Itt tökéletesen végigkövethető, hogy válik ez a groteszk téma egyszersmind a

figuráció kiindulópontjává, illetve egy új történetszál és nézőpont „születését”
indokoló fordulattá, azaz hogyan lesz a groteszk motívum egyszerre forrása a
retorizálódásnak és a történetbőségnek.,
A test és a tekintet egymástól való elválása ugyanakkor az elbeszélés, a nar­
rátor szabadságának problémakörét, mint a tekintet kötetlenségét veti fel:

„A tekintet nem talál határt, drága hallgatóm , és a valóság utáni sóvárgásában újabb
tárgyakat érint m eg, és m inden tárgy egy újabb tárgyra utal, és ebben az utalásban
nincs sem m ilyen határ. M ám orító ez az állapot! M ert a tekintet lángként lobogó
anyagtalanságát nem teperi le a tavasz szellem e. A testben nyirokcsom ók duzzadnak,
új csom ók keletkeznek, a csontokban sajdul a velő, az inak recsegnek-ropognak, fáj
és elkom orul a test, de a tekintet nyűgöt nem ismer, szabad!” (238).

Másrészt azonban ez a szembeállítás tovább fűzi a test és lélek ellentétének

már korábban felvetett témáját, a tekintet és a lélek által terem tett „ország”
párhuzamát teremti meg. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy a mesélés, a történet,
a „másik valóság” keresésének, ha nem is megoldásává, de legalábbis pótlékává

35 A szülő, születő, azaz az individuális határokat természetesen felszámoló test, mint már szó
esett róla, a groteszk testtapasztalat alapvető példája. Ráadásul a leírás is az egész jelenet
groteszk ambivalenciáját hangsúlyozza: „És most már minden pillanatban ott vagyok, abban
az elátkozott és megszentelt szobában, kín és gyönyör pillanataiban, trágya és vér szagától
verejtékezve” (141).

239
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

váljék: „Nem, Isten nem jelent meg nekem. Ám találtam egy országot, óh, egy
új országot, ahol otthon lettem. Az elbeszélés országát, mert miközben mesél­
hettem neked, megszületett ez az ország” (372).

„M inden tárgy egy újabb tárgyra utal ,

ÉS EBBEN AZ UTALÁSBAN NINCS SEMMILYEN HATÁR” (238)

A szabadon mozgó, a test nyűgétől megszabadított tekintet által felfedett élő

test és élő történet egyaránt az idő folytonosan keletkező és elhaló változásának
folyamatát helyezi a középpontba. Ez bizonyos fokig választ is ad a groteszk
motívumok sokaságára. A groteszk realizmus ugyanis épp maga az állandó
változásban élő világ, a változás időtapasztalatának megragadása: „Az igazi
groteszk sohasem statikus: képeiben mindig a lét változékonyságát, nyitottsá­
gát és befejezetlenségét igyekszik megragadni; ezért tartalmazza a változások
mindkét pólusát: a múltba tűnőt és az újat, az elhalót és újjászületőt; a groteszk
kép egy testben két testet jelenít meg, bimbózásában, osztódásában mutatja az
életet” - írja Bahtyin.36 Ez jelenik meg az egyedi test és az individuum határait
mindig átlépő szubjektumtapasztalatában éppúgy, mint értékrelativizmusában.
Ugyanakkor a groteszk ezt a változás-tapasztalatot sosem az elvont fogalmiság,
hanem a nagyon is kézzelfogható, konkrét, földhözragadt, tehát szó szerint
anyagi, testi képek37 szintjén ragadja meg: nem csak egy idő-, szubjektum és
értékfelfogásról van szó, hanem annak konkrét képeken keresztül való megje­
lenítéséről. Láng Zsolt regényében a világ groteszk érzékelésének hatása ezzel
összhangban sokféle formában jelenik meg: a folyamatosan születésben lévő
idő tapasztalata nem csak tematikusán és motivikusan, illetve a narrációt szülő
eljárásként van jelen, hanem mechanizmusként is, a folyamatosan jelentéseket
teremtő és azokat a túltelítettség révén szétíró performatív nyelvhasználatban.

Az eddigiekben két, a regényben sokszorosan felhasznált technikára: a metafo­

rikus azonosítást metamorfózissá alakító, és a metaforát látomássá, a látomást
történetté (egyben elbeszélésmóddá) bővítő retorizáló történetteremtő mód­
szert említettük. Mindkét esetben a figuratív kettős értelmét kihasználó nyelvi
eljárásról van szó, ahogy a képből fiktív alak (például az állatok, a „bestiák”

36 Bahtyin, Mihail: François Rabelais, i. m., 63.

37 ,,[E] topográfiaiig konkrét képek épp azt a pillanatot igyekezetek rögzíteni, amikor az egyik
dolog átmegy a másikba, lecserélődik, amikor a két hatalom és két igazság, a régi és az új, az
elhaló és a megszülető épp váltják egymást”. (Kiemelések tőlem: P. Â. K.) Bahtyin, Mihail:
François Rabelais, i. m., 94.

240
 P E R F O R M A T Í V NYE LV - G R O T E S Z K T E S T

esetében38), illetve fikció, történet születik: a nyelv állandó mozgásban van a

figuratívtól a fiktív felé és vissza. Bényei Tamás ezt a retorizáltságot egyenesen a
mágikus realista világtapasztalat meghatározó vonásának tartja.39Láng regényé­
ben ennek a performatív nyelvhasználatnak a groteszk testábrázolás nemcsak
egy következménye, hanem központi metaforája lesz: az egyszerre szülő-születő-
meghaló, anyai-anyagi-földi test magát a születő és elhaló jelentést, a túlbur­
jánzó metaforikusságot, a figurából születő fikciót teszi groteszk módon testivé.
A groteszk testábrázolás nem csak Láng Zsoltnál, illetve a mágikus realista
regényben kapcsolódik a nyelv performatív szemléletéhez, hanem Bahtyin el­
gondolásai szerint a groteszk világszemlélet egészére jellemző:

„A groteszk, nyitott test a régi szó(test)ből kiváló új (szó)test a cselekvés (cselekvés

értékű szó) keletkezését, létesülését, megújítását manifesztálja, magát a cselekvést in
actu. [...] D e ennél is többről van szó, h iszen a groteszkben előbukkanó határátlépés
kategoriális áthágás: a test és a szó, a szubjektum és az objektum, a külső és a belső
határainak áthágása. A z am bivalens figura (»állapotos öregasszony«) nem csupán
két egym ást kioltó jelentés dialektikus szem beállítását hordozza, hanem magát az
alakulást, az átm enetet jeleníti m eg, valam int egy harmadik, m ég nem azonosított,
de azonosításra váró értelmet. A groteszk így [...] m agának a határátlépésnek a
nyelvi-poétikai alakzataként válik megragadhatóvá.”40 (K iem elések az eredetiben.)

Ez a groteszk-performatív test- és nyelvtapasztalat érdekes módon összhang­

ban áll a regény lacani konfliktusával.41 Lacan szerint ugyanis az anyával való

38 A képzelt állatok, mint a jelentések teremtői és szétírói, illetve az imagináció és a fikció közt
közvetítő elbeszélői eljárások már az első Bestiáriumtól kezdve a Láng szakirodalom sokat
tárgyalt elemei: „Minden madárnak más-más fantasztikus vonásai vannak, s e fantasztikus
vonások - eltérően az »igazi« régi bestiáriumoktól - nem általános érvényű tanulságban,
hanem egyszeri történetben kelnek életre.” Márton László: Időtlen idő, szárnyas idő, in Uőr.Az
áhítatos embergép, i. m., 263. Szintén Az ég madarai kapcsán 1. még: Bényei Tamás: Életün­
ket és vérünket, in Görömbei András (szerk.): In honorem Tamás Attila, Debrecen, Kossuth
Egyetemi Kiadó, 2000. 387.
39 Bényei Tamás: Apokrif iratok, i. m., 92.
40 S. Horváth Géza: Testiség és nyelvi tapasztalat Mihail Bahtyin irodalomelméletében, Buda­
pest, Universitas Pannonica-Gondolat Kiadó, 2013. 110-111.
41 Bahtyin és Lacan elképzeléseinek párhuzamairól 1. Alekszandr M. Etkind: Lacan és Bahtyin:
a dialógus reménye, ford. Sebes Katalin, Thalassa, 1993/2,62-71. Etkind ugyanakkor rámutat,
hogy a két felfogás között - Lacan nyelv és diskurzus, illetve Bahtyin dialógus-koncepciójának
hasonló vonásai vagy inkább kiindulópontjai ellenére - hatástörténeti kapcsolat nem áll fenn.
A kézzel fogható közös pont Freud.
Lacan és Bahtyin testtapasztalatának hasonlóságára az előbb idézett S Horváth Géza is utal,
és a már említett lacani „darabjaira hullott test” és a groteszk testérzékelés közti párhuzam
lehetőségét veti fel. S. Horváth Géza: Testiség és nyelvi tapasztalat, i. m., 111.

241
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

ősegységből való kiszakadás keltette vágy, a hiány pótlásának vágya attól lehet
a nyelvi univerzum, szimbolikus rend alapja, hogy egy végtelen jelentőláncot
indít el.42 Ez a végtelen jelentőlánc éppúgy meghatározza a vágy tárgyait, magát
az önmagát szülő vágyat, mint a nyelvi jelölés performatív természetét. Ez a
végtelen jelentőlánc a regényben az anyát pótló személyekre éppúgy vonatkozik,
mint a folyamatos keresésre (a keresést motiváló vágyra), amely a látomások­
hoz, és a látomáson keresztül születő történethez vezeti Eremiét. Ugyanakkor
maga a történet is újabb és újabb metaforikus utalásokkal teli résztörténetek­
ből, álmok és látomások elbeszéléséből áll.
A nyelvfelfogás szempontjából nézve a kérdést tehát azt mondhatjuk, hogy
annak a retorizált nyelvfelfogásnak, ami a mágikus realista alkotásmódot jel­
lemzi, azért felel meg olyan mértékben a groteszk testtapasztalat, mert maga
a groteszk is épp a változásban-létet, a performativitás tapasztalatát képezi le.
Ez a belátás nem idegen a bahtyini elmélettől sem, mint a fentiekből kiderült.
Lacan is a nyelv folyamatos teremtődő voltát helyezi mélylélektani alapokra,
ezért - még ha nem is érezzük megalapozottnak a közvetlen lacani ihletést a
regény esetében, noha túl sok ponton látszik visszautalni a szöveg az elméletre,
semhogy ez véletlen lehessen - akkor sem olyan meglepő, hogy a konfliktus, az
egyes jelenetek és alakok, a főszereplő vágyai olyan jól leírhatók a lacani term i­
nológiával. Nem lehet véletlen a Vazul-Despotes történetét elbeszélő narrátor
önreflexív megjegyzése: „A tekintet nem talál határt, drága hallgatóm, és a
valóság utáni sóvárgásában újabb tárgyakat érint meg, és minden tárgy egy
újabb tárgyra utal, és ebben az utalásban nincs semmilyen határ” (238).

42 „A csecsemő és az anya duálunióját tehát Lacan szerint az a vágy vezérli, hogy a csecsemő
elveszítse magát a másikban. A gyermek azon vágyát, hogy az anya vágyának tárgya legyen az
apa akadályozza meg, akivel a gyerek azonosul, azaz introiciálja az apa nevét (nom du père) és
az apai tilalmat [non du père\ [...] ez a folyamat - az elfojtás - Lacan szerint nem pszichológiai,
hanem nyelvészeti síkon megy végbe; nem egyéb, mint a lingvisztikái értelembe vett jelentő, a
saussures-i signifiant, amely egy másik jelentőt (az anyai vágyat, és az anya vágyának tárgyává
levésé iránti vágyat) helyettesíti. [...] De eközben két dolog történik: egyrészt a jelentő és a
jelentett viszonya közvetetté válik, eltávolodik egymástól, másrészt a régi jelentő (désir de la
mère) és amit az jelent, lesüllyed a tudattalanba. [...] Az egyén élete során sokféle jelentőlán­
colatot (chaînes signifiantes) épít ki, mindig új és újabb terminusokkal helyettesítve a régieket
[...] a szülői metaforának a kialakulása [...] nem véletlenszerű láncolatok útján történik; ez
Lacan szerint tulajdonképpen az ödipális helyzetben megy végbe, ez voltaképpen az Ödipusz-
komplexus megoldása. Ennek során a gyermek újfajta szignifikációkat tanul meg: megtanulja
a szimbólumok használatát” Erős Ferenc: Jacques Lacan, i. m., 36.

242
 IRODALOMJEGYZÉK

ABBOTT, H. Porter: Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására,

ford. Péti Miklós, Helikon, 2002/3, 28 6 -3 0 4 .
ÁDÁM Anikó-RADVÁNSZKY Anikó (szerk.): Térérzékelések - térértelmezések, Budapest,
Kijárat, 2015.
AJTAY-HORVÁTH Magda: A szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és an­
gol irodalmában, Kolozsvár, Erdélyi M úzeum Egyesület, 2001. http://m ek.oszk.
hu/03900/03917/03917.htm#36 (utolsó letöltés: 2016. október 8)
ALEXA Károly: „...ebben a történet nélküli állapotban...” (Láng Zsolt: Bestiárium
Transylvaniae - Az ég madarai), http://epa.oszk.hu/00300/00381/00009/pdf/alexa.pdf
(utolsó letöltés: 2015. 07. 08.)
ANDERSON, Benedict: Elképzelt közösségek, ford. Sonkoly Gábor, Budapest, L’Harmattan-
Atelier, 2006.
ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen (ed.): The Post-colonial Studies
Reader, London-New York, Routledge, 1995.
ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen: Key Concepts in Post-Colonial
Studies, London, Routledge, 1999.
ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen: The Empire Writes Bach. Theory
and Practice in Post-Colonial Literatures, London, Routledge, 1989.
ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet, ford. Hidas Zoltán, Budapest, Atlantisz, 1992.
BACHELARD, Gaston: A tér poétikája, ford. Bereczki Péter, Budapest, Kijárat, 2011.
BAHTYIN, Mihail: A nevelődési regény és jelentősége a realizmus történetében, ford.
Orosz István, in BAHTYIN, Mihail: Beszéd és valóság, Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.
419-478.
BAHTYIN, Mihail: A szó esztétikája, ford. Könczöl Csaba-Kőrösi József, Budapest, Gon­
dolat Kiadó, 1976.
BAHTYIN, Mihail: Dosztojevszkij poétikájának problémái, ford. Könczöl C saba-H etesi
István-Horváth Géza, Budapest, Osiris, 2001.

243
 A TÉR P O É T I K Á J A - A P O É T I K A TE RE

BAHTYIN, Mihail: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája,

ford. Könczöl Csaba-Raincsák Réka, Budapest, Osiris, 2002.
BAL, Mieke: A leírás, mint narráció, ford. Huszanagics Melinda, in THOMKA Beáta (szerk.):
Narratívák 2., Budapest, Kijárat, 1998.
BALASSA Péter: A látvány és a szavak, Budapest, Magvető Kiadó, 1987.
BALASSA Péter: Levegős labirintus, in KELECSÉNYI László (szerk.): Ottlik (Emlékkönyv),
Budapest, Pesti Szalon, 1996.
BALASSA Péter: Ricercare: keresni, Vár ucca tizenhét, 1996/2.
BALÁZS Eszter Anna: Mágikusság és/vagy posztmodern?, Café Babel, 2003/1-2, 3 9 -4 5 .
BALÁZS Imre József (szerk.): Kortárs magyar kisebbségi irodalmak. Előadások a VII. Nem­
zetközi Hungarológiai Kongresszuson (2011. augusztus 22-27), Kolozsvár, Egyetemi Mű­
hely Kiadó-Bolyai Társaság, 2013.
BALÁZS Imre József: A test és a történelem mint fikció, Alföld,, 2004/11.
BALÁZS Imre József: Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalom­
ban, Kisebbségkutatás, 2006/2. http://ww w.epa.hu/00400/00462/00030/cikkle4f.htm l
(utolsó letöltés: 2017. 06. 22)
BALOGH Andrea: Az irónia Karácsony Benő regényeiben, Kolozsvár, Egyetemi Műhely
Kiadó, Bolyai Társaság, 2012.
BÁNYAI Éva: Posztbodoriánus áramlatok, in BÁNYAI Éva (szerk.): Narratívák párbeszéde,
Bukarest-Sepsiszentgyörgy, RHT Kiadó, 2008. 83-97.
BÁNYAI Éva: Terek és határok. Térképzetek BodorÁdám prózájában, Kolozsvár, Casa Cártii
de $tiin(á RHT Kiadó, 2012.
BÁNYAI Éva: Térképzetek, névtérképek, határidentitások, Kolozsvár, KOMP-PRESS-Ko-
runk, 2011.
BÁNYAI Éva: Városterek, térképzetek, in ÁDÁM Anikó-RADVÁNSZKY Anikó (szerk.):
Térérzékelések - térértelmezések, Budapest, Kijárat, 2015.183-191.
BARÁNSZKY-JÓB László: Szempontok a Krúdy-jelenség megközelítéséhez, Új írás, 1975/7,
, http://www.krudy.hu/Szakirod/BaranszkyJobLaszlo/BJLUI75_7.html (utolsó letöltés:
2016. 07. 05.)
BARTHES, Roland: S/Z, ford. Mahler Zoltán, Budapest, Osiris-G ondolat Kiadó, 1997.
BAUDELAIRE, Charles : A modern élet festője, ford. Csorba Géza, in Charles Baudelaire
válogatott művészeti írásai, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1964.
BAUDELAIRE, Charles: Écrits sur Vart 2., Paris, Éd. Gallimard, 1971.
BAUDELAIRE, Charles: Művészeti kuriózumok, ford. Csorba Géza, Budapest, Corvina, 1988.
BAUMAN, Zygmunt: A zarándok és leszármazottai: sétálók, csavargók és turisták, ford.
Teller Katalin, in BICZO Gábor (szerk.): Az idegen. VariációkSimmeltől Derridáig., Deb­
recen, Csokonai, 2004. 192-206.
BENJAMIN, Walter: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél, ford. Bence György, in
BENJAMIN, Walter: Angelus Novus, Budapest, Magyar Helikon, 1980.

244
 Ir o d a lo m jeg y zék

BENJAMIN, Walter: Motívumok Baudelaire költészetében, ford. Bizám Lenke, in BENJA­

MIN, Walter: Kom m entár és prófécia, Budapest, Gondolat Kiadó, 1969.
BENJAMIN, Walter: Párizs a XIX. század fővárosa, ford. Széli Jenő, in BENJAMIN, Walter:
Kom m entár és prófécia, Budapest, Gondolat Kiadó, 1969.
BENJAMIN, Walter: Zentralpark, ford. Bizám Lenke, in BENJAMIN, Walter: Kom m entár
és prófécia, Budapest, Gondolat Kiadó, 1969.
BÉNYEI Tamás: A másik kép, Holmi, 2004/7, http://www.holmi.org/2004/07/benyei-tamas-
a-masik-kep-lang-zsolt-a-tuz-es-a-viz-allatai (utolsó letöltés: 2015. 01.16.)
BÉNYEI Tamás: A pokrif iratok, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997.
BÉNYEI Tamás: Életünket és vérünket, in GÖRÖMBEI András (szerk.): In honorem Tamás
A ttila, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000.
BENYOVSZKY Krisztián: A város szemiotikája az irodalomban, in BENYOVSZKY Kriszti­
án: Szövegek szeszélye, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2010, 103-120.
BERTHA Zoltán: Sors, identitás, kultúra, Nagyvilág, 2008/10.
BEZECZKY Gábor: Krúdy Gyula-. Szindbád, Budapest, Akkord Kiadó, 2003.
BHABHA, Horni K. (ed.): Nation and Narration, London, Routledge, 1990.
BHABHA, Horni K.: A posztkoloniális és a posztmodern, ford. Harmati Enikő, Helikon,
1996/4.
BHABHA, Horni K: DisszemiNáció. A modern nemzet ideje, története, határai, ford. Sári
László, in N. KOVÁCS Tímea (szerk.): N arratívak 3., Budapest, Kijárat, 1999. 85-120.
BICZÓ Gábor (szerk.): A z idegen. VariációkSimmeltó'lDerridáig, Debrecen, Csokonai, 2004.
BODNÁR György: A magyar anekdota-vita és elm életi távlatai, in BODNÁR György:
A „mese" lélekvándorlása, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988.17-36.
BODNÁR György: Kaffka M argit, Budapest, Balassi Kiadó, 2001
BÓKAY Antal-VILCSEK Béla-SZAMOSI Gertrúd-SÁRI László (szerk.): A posztm odern
irodalom tudom ány kialakulása, Osiris Kiadó, 2002.
BÓKAY Antal: A város. Egy fantázia színeváltozásai, Műhely, 2006/6, 4.
BÓKAY Antal: Vidék és város. Poétikai-episztemológiai térformák a késő-modern költészet­
ben, in N. KOVÁCS Tímea-BÖHM Gábor-MESTER Tibor (szerk.): Terek és szövegek,
Budapest, Kijárat, 2005.
BÓNUS Tibor: A korlátozott bizonytalanság, Vár ucca tizenhét, 1996/2, 199-201.
BORGOS Anna: Testkép-képek, in CSABAI Márta-ERŐS Ferenc (szerk.): Testbeszédek,
Budapest, Új Mandátum, 2002.
BORI Imre: M óricz Zsigond prózája, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1982
BRENNAN, Timothy: The National Longing for Form, in ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS,
Gareth-TIFFIN, Helen (ed.): The Post-colonial Studies Reader, L ondon-N ew York,
Routledge, 1995. 170-175.
CARTER, Paul: Naming Place, in ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen
(ed.): The Post-colonial Studies Reader, L ondon-N ew York, Routledge, 1995. 4 0 2 -4 0 6 .

245
 A TÉ R P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

CARTER, Paul: Spatial History in ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen

(ed.): The Post-colonial Studies Reader, London-New York, Routledge, 1995. 375-378.
CERTEAU, Michel de: A cselekvés művészete, ford. Z Varga Zoltán, Budapest, Kijárat, 2010.
CHAKRABARTY, Dipesh: Postcoloniality and the Artifice of History, in ASHCROFT, B ill-
GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen (ed.): The Post-colonial Studies Reader, London-New
York, Routledge, 1995.
CHATMAN, Seymour: Amire a regény képes, de a film nem (és fordítva), ford. Sághy Mik­
lós, in FŰZI Izabella (szerk.): Vizuális és irodalmi narráció Szöveggyűjtemény, http://
gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/58F%FCzi/Vizu%E11is%20%E9s%20irodalmi%20
narr%Elci%F3%20(E)/szoveggyujtemeny/chatman/index.html (utolsó letöltés: 2013.02.08.)
CRARY, Jonathan: A megfigyelés módszerei. Látás és modernitás a 19. században, ford.
Lukács Ágnes, Budapest, Osiris, 1999.
DANOW, David K.: The Spirit of Carnival-. Magical Realism and the Grotesque, Lexington,
University Press of Kentucky, 1995.
DASH, Michael: M arvellous Realism: The Way out of Négritude, in ASHCROFT, B ill-
GRIFFITHS, Gareth-TIFFIN, Helen (ed.): The Post-colonial Studies Reader, London-
New York, Routledge, 1995. 199-202.
DELBAERE-GARANT, Jeanne: Psychic Realism, Mythic Realism, Grotesque Realism:
Variations on Magical Realism in contemporary Literature in English, in ZAMORA,
Lois Parkinson-FARIS, Wendy B. (ed.): Magical Realism: Theory, History, Community,
Durham, Duke University Press, 1995.
DELEUZE, Gilles-GUATTARI, Félix: Kafka. A kisebbségi irodalomért, ford. Karácsonyi
Judit, Budapest, Quadmon Kiadó, 2009.
DERRIDA, Jacques: Egy város nemzedékei - emlékezet, prófécia, felelősség, Magyar Lettre
International, 1992/3.
DOBOS István: Az alakzatok kettős olvashatósága. Krúdy Gyula: Szindbád, Irodalomtör­
ténet, 2014/2.
DOBOS István: Az anekdotikus novellahagyomány és az epikus korszerűség (A századfor­
duló öröksége), in KABDEBÓ Lóránt-KULCSÁR SZABÓ Ernő (szerk.): Szintézis nélküli
évek, Pécs, JPTE Irodalomtudományi Füzetek, 1993. 265-284.
EISEMANN György: A Móricz-újraolvasás esélyei, in FENYŐ D. György (szerk.): A kifosztott
Móricz?, Budapest, Krónika Nova, 2001.
EISEMANN György: A város, mint fikció és emlék. Krúdy Gyula: Asszonyságok díja és
más „pesti regények”, Budapesti Negyed, 2001/4, http://epa.oszk.hu/00000/00003/00026/
eisemann.html
ELEK Tibor: Árnyékban és fényben. Darabokra szaggattatott magyar irodalom, Pozsony,
Kalligram Könyvkiadó, 2007.
ELEK Tibor: Fényben és árnyékban. Az irodalmi siker természetrajza, Pozsony, Kalligram
Könyvkiadó, 2004.

246
 Ir o d a l o m j e g y z é k

ELEK Tibor: „a semmi szakadéka fölé fölépíthető a híd?” Elek Tibor interjúja Grendel La­
jossal, in GRENDEL Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség?, Budapest, Regio Könyvek
3., Budapest, 1991.
ELIADE, Mircea: A szent és a profán, ford. Berényi Gábor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1987.
ERŐS Ferenc: Jacques Lacan avagy a vágy tragédiája, 7hálássá, 1993/2.
ETKIND, Alekszandr M.: Lacan és Bahtyin: a dialógus reménye, ford. Sebes Katalin,
7hálássá, 1993/2, 62-71.
FÁBRI Anna: „Egykor regényhős voltam...”. Az irodalom kultusza Krúdy Gyula müveiben,
http://www.holmi.org/2000/06/fabri-anna-„egykor-regenyhos-voltam...”-az-irodalom-
kultusza-krudy-gyula-muveiben (utolsó letöltés: 2016. 04. 05.)
FÁBRI Anna: „Mit lehet írni Pestről?” A Krúdy-művek Budapestjéről, Budapesti Negyed,
2001/4, http://bparchiv.hu/id-463-fabri_anna_quot_mit_lehet_irni.html (utolsó letöltés:
2016. 02. 20.)
FÁBRI Anna: Ciprus és jegenye, Budapest, Magvető Kiadó, 1978.
FÁBRI Anna: Város, vár, adoma. A Felvidék képe Jókai, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula
műveiben, Műhely, 1995/2-3.
FARAGÓ Kornélia: A viszonosság alakzatai, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2009.
FARAGÓ Kornélia: Idők, terek, intenzitások, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2016.
FARAGÓ Kornélia: Kultúrák és narratívák, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2005.
FARAGÓ Kornélia: Térirányok, távolságok. Térdinamizmus a regényben, Újvidék, Forum
Könyvkiadó, 2001.
FEISCHMIDT Margit (szerk.): Multikulturalizmus, Budapest, Osiris, 1997.
FENYŐ D György (szerk.): A kifosztott Móricz?, Budapest, Krónika Nova, 2001.
FERDINANDY György: Magyar Macondo, Forrás, 1997/12, 78-79.
FINTA Gábor:A lét vándora {Krúdy Szindbádjáról), http://epa.oszk.hu/00000/00001/00399/
pdf/itk_EPA00001_2000_03-04_405-415.pdf (utolsó letöltés: 2015. 10. 02.)
FOUCAULT, Michel: Eltérő terekről, ford. Sutyák Tibor, in FOUCAULT, Michel: Nyelv a
végtelenhez: tanulmányok előadások, beszélgetések, Debrecen, Latin Betűk, 2000.
FRIED István: Ki csinálja a regényeket?, Budapesti Negyed, 2001/4, http://bparchiv.hu/id-
470-fried_istvan_ki_csinalja_regenyeket.html (utolsó letöltés: 2016. 08. 05.)
FRIED István: Szomjas Gusztáv hagyatéka. Elbeszélés, elbeszélő, téridő Krúdy Gyula mű­
veiben, Budapest, Palatínus, 2006.
FÜLÖP László: Kaffka Margit, Budapest, Gondolat Kiadó, 1987.
FÜLÖP László: Közelítések Krúdyhoz, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.
GINTLI Tibor: Anekdota és modernség, Tiszatáj, 2009/1, 59 -6 5 .
GINTLI Tibor, Bovary úr vagy Bovaryné?, in ONDER Csaba (szerk.): Az újraolvasott Móricz,
Nyíregyháza, 206-os Kikötő, 2002.
GINTLI Tibor: „Valaki van, aki nincs”. Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula re­
gényeiben, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005.

247
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TERE

GYÁNI Gábor: Budapest - túl jón és rosszon, Budapest, Nagyvilág Kiadó, 2008.
GYÁNI Gábor: Identitás, emlékezés, lokalitás, Kétezer, Budapest, 2008/6,http://ketezer.
hu/2008/06/identitas-em lekezes-lokalitas/ (utolsó letöltés: 2015. 05. 25.)
GYÁNI Gábor: Kollektív emlékezet vagy történetírás, http://www.tte.hu/toertenelemtanitas/
toertenelem tanarok-orszagos-konferenciaja/7843-gyani-gabor-kollektiv-em lekezet-
vagy-toertenetiras (utolsó letöltés: 2015. 06. 18.)
GYÁNI Gábor: Térbeli fordulat és várostörténet, in GYÁNI Gábor: Budapest - túl jón és
rosszon, Budapest, Nagyvilág Kiadó, 2008.
GYÁNI Gábor: Történelem és regény: történelmi regény, Tiszatáj, 2004/4, 78-92.
GYIMESI Éva Cs.: Egy korán jött polgár, Holmi, 1994/5.
GYÖRFFY Miklós: Magyar elbeszélő szólamok, Pozsony, Kalligram, 2004.
HALL, Stuart: A kulturális identitásról, ford. Farkas Krisztina-John Éva, in FEISCHMIDT
Margit (szerk.): Multikulturalizmus, Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
HARVEY, David: Paris, Capital of Modernity, New York-London, Routledge, 2003.
HARVEY, David: The Condition of Postmodernity, Oxford, Basil Blackwell, 1991, https://
libcom.org/files/David%20Harvey%20-%20The%20Condition%20of%20Postmodernity.
pdf (utoló letöltés: 2016. 07. 08.)
HIMA Gabriella: „Penetráns tekintet” (Kosztolányi Dezső: Pacsirta, 1923), Irodalomtörté­
net, 1998/4, 585-601.
HITES Sándor: A történelem és a metafikció az angolszász regényirodalom közelmúltjá­
ban, Forrás, Kecskemét, 2002/6, www.forrasfolyoirat.hu/0206/hites.html (utolsó letöltés:
2015. 04. 02.)
HORKAY HORCHER Ferenc: Kitalált történetek nincsenek, Vár ucca tizenhét, 1996/2,
109-116.
HORVÁTH Géza S.: Testiség és nyelvi tapasztalat Mihail Bahtyin irodalomelméletében,
Budapest, Universitas Pannonica-Gondolat Kiadó, 2013.
HORVÁTH Györgyi: Kószálónők a régi Budapesten. Nagyvárosi térhasználat és női művész­
iét - Kaffka Margit: Állomások, in VARGA Virág-ZSÁVOLYA Zoltán (szerk.): Nő, tükör,
írás, Budapest, Ráció, 2009. 162-189.
HORVÁTH Kornélia-SZITÁR Katalin (szerk.): Szó, elbeszélés, metafora, Budapest, Kijárat,
2003.
HORVÁTH Zsuzsa: „Az élettörténet mint játékszer”. Fikció, narráció és identitás ösz-
szefüggései Kaffka-regényekben, Doktori disszertáció, http://doktori.btk.elte.hu/lit/
horvathzsuzsa/diss.pdf (utolsó letöltés: 2017. 06. 12.)
HUTCHEON, Linda: Circling the Downspout of Empire, in ASHCROFT, Bill-GRIFFITHS,
Gareth-TIFFIN, Helen (ed.): The Post-colonial Studies Reader, L ondon-N ew York,
Routledge, 1995. 130-135.
HUTCHEON, Linda: Historiographic Metafiction, http://ieas.unideb.hu/admin/file_3553.
pdf (utolsó letöltés: 2015. 03. 03.)

248
 Ir o d a l o m je g y z é k

JAMESON, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, ford.

Dudik Annamária Éva, Nórán Libro Kiadó, 2010.
JENEI Teréz-PETHŐ József (szerk): Stílus és jelentés, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2004.
JUNG, Carl Gustav: Mélységeink ösvényein, ford. Bodrog Miklós, Budapest, Gondolat Kiadó,
1993.
KABDEBÓ Lóránt-KULCSÁR SZABÓ Ernő (szerk.): Szintézis nélküli évek, Pécs, JPTE Iro­
dalomtudományi Füzetek, 1993.
KÁLMÁN C. György: Irodalomtudomány, 90-es évek, Jelenkor, 1999/12.
KÁROLYI Csaba: „ellakni, nézelődni”, Vár uccu tizenhét, 1996/2, 106-109.
KÁROLYI Csaba: Egy nagy kondér káposztás hús. Láng Zsolttal beszélget Károlyi Csaba, Élet
és Irodalom, 2000/21., http://langzsolt.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=3&p=133
(utolsó letöltés: 2017. 06. 22)
KELECSÉNYI László (szerk.): Ottlik (Emlékkönyv), Budapest, Pesti Szalon, 1996.
KEMÉNY Gábor: A szakrális és az erotikus viszonya Krúdy prózájában, in JENEI Teréz-
PETHŐ József (szerk): Stílus és jelentés, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2004. 4 4 -5 4 .
KEMÉNY Gábor: Szindhád nyomában, MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest, 1991.
KIBÉDI VARGA Áron: Történelem, történet, regény, Tiszatáj, 2004/4, 93-97.
KISS Attila Attila-KOVÁCS Sándor S.K.-ODORICS Ferenc (szerk.): Testes könyv /., Szeged,
ICTUS és JATE-deKON-KÖNYVek, 1996.
KÖRÖNDI Ágnes-SZABÓ T. Levente (szerk.): Értékek és ideológiák, Kolozsvár, Láthatatlan
Kollégium-Tranzit Alapítvány, 2008.
KOSZTOLÁNYI Dezső: Színházi esték, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.
KOTEN, Jirí: Historiográfiai metafikció Közép-Európában, ford. Beke Zsolt, Kalligram,
2014/11, http://w w w .k alligram .eu /K alligram /A rch ivu m /2014/X X III.-evf.-2014.-
november/Historiografiai-metafikcio-Koezep-Europaban (utolsó letöltés: 2015. 01. 28.)
KOVÁCS Árpád-V. GILBERT Edit (szerk.): Kultúra, szöveg, narráció, Pécs, Janus Pannonius
Egyetemi Kiadó, 1994.
KULCSÁR SZABÓ Ernő: Beszédaktus, szerepkör, irónia, in SZABÓ B. István (szerk.):
A magvető nyomában, Budapest, Anonymus, 1993.
KULCSÁR SZABÓ Zoltán: A történet mint emlék, Vár ucca tizenhét, 1996/2, 152-163.
LACAN, Jacques: A tükör-stádium, mint az én funkciójának kialakítója, ahogy azt a pszicho­
analitikus tapasztalat feltárja számunkra, ford. Erdélyi Ildikó-Füzéressy Éva, Thalassa,
1993/2, 6-7.
LÁSZLÓ János-THOMKA Beáta (szerk.): Narratívák 5., Budapest, Kijárat, 2001.
LOTMAN, Jurij: Pétervár szimbolikája és a város szemiotikájának problémái, ford. Szabó
Rita, in KOVÁCS Árpád-V. GILBERT Edit (szerk.): Kultúra, szöveg, narráció, Pécs, Janus
Pannonius Egyetemi Kiadó, 1994.
LUKÁCS György: Walter Scott, in LUKÁCS György: Világirodalom /., Budapest, Gondolat
Kiadó, 1970.

249
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

LYOTARD, Jean-François: A posztm odern állapot, ford. Bujalos Isván, Orosz László, in
HABERMAS, Jürgen-LYOTARD, J.-F.-RORTY, R.: A posztm odern állapot, Budapest,
Századvég, 1993.
MALEK ízisz: Mágikus realizmus a magyar irodalomban I-II, Új Nautilus, http://ujnautilus.
info/m agikus-realizm us-a-m agyar-irodalom ban-i és http://ujnautilus.info/magikus-
realizmus-a-magyar-irodalomban-ii (utolsó letölés 2016. 03. 08.)
MARGÓCSY István: Sárarany, in SZABÓ B. István (szerk.): A magvető nyomában, Budapest,
Anonymus, 1993.
MÁRTON László: A z áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999.
MOHAI V. Lajos: A Sárszeg regények és környezetük, Szombathely, Savaria University Press, 2010.
MOHAI V. Lajos: A vidék mélységes m ítosza. Fejezetek egy Kosztolányi-monográfiából,
Szombathely, Savaria University Press, 2016.
MOLNÁR BASA Enikő: Hungarian American Literature, in BALÁZS Imre József (szerk.):
Kortárs m agyar kisebbségi irodalmak. Előadások a VII. N emzetközi Hungarológiai Kong­
resszuson (2011. augusztus 22-27), Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó- Bolyai Társaság,
2013. 242-250.
MOLNÁR Gábor Tamás: A felejtés visszafordítása, Vár ucca tizenhét, 1996/2.
MOORE, David Chioni: Vajon a poszt- a posztkoloniálisban ugyanaz, mint a posztszovjet­
ben?, ford. Scheibner Tamás, Kétezer, 2008/9. http://ketezer.hu/2008/09/vajon-a-poszt-a-
posztkolonialisban-ugyanaz-mint-a-posztszovjetben/ (utolsó letöltés: 2017. 06. 22)
N. KOVÁCS Tímea (szerk.): N arratívák 3., Budapest, Kijárat, 1999.
N. KOVÁCS Tímea-BÖHM Gábor-MESTER Tibor (szerk.): Terek és szövegek, Budapest,
Kijárat, 2005.
NÉMETH G. Béla: Egy életszerető „nihilista”: Kosztolányi, in NÉMETH G. Béla: írók, müvek,
emberek, Krónika Nova, 1998. 5-2 5 .
NÉMETH Zoltán: A bevégezhetetlen fela d a t, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2005.
NÉMETH Zoltán: Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodern­
izmus), M agyar Lettre International, 2014/3,http://epa.oszk.hu/00000/00012/00078/pdf/
EPA00012_lettre_2014_94_64-76.pdf (utolsó letöltés: 2016. 06. 03.)
NIETZSCHE, Friedrich: A z értékek átértékelése, ford. Romhányi Török Gábor, Budapest,
Holnap Kiadó, 1998.
NORA, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, ford. K. Horváth
Zsolt, Aetas, 1999/3.
NORA, Pierre: Emlékezet és történelem között, ford. K. Horváth Zsolt, Budapest, Napvilág
Kiadó, 2010.
NYÍRI Kristóf: Hagyomány és társadalmi kommunikáció, Replika, 1998,www.c3.hu/scripta/
scripta0/replika/3132/16bev.htm (utolsó letöltés: 2016. 12. 06.)
OLASZ Sándor: A Virágos katona (Gion Nándor) és a mágikus realista regény, in OLASZ
Sándor: M ai m agyar regények, Budapest, Nem zeti Tankönyvkiadó, 2003. 108-113.

250

-
 Ir o d a l o m j e g y z é k

ONDER Csaba (szerk.): Az újraolvasott Móricz, Nyíregyháza, 206-os Kikötő, 2002.

ONG, Walter J.: Szóbeliség és írásbeliség, ford. Kozák Dániel, Budapest, Gondolat Kiadó,
2010 .
ORCSIK Roland: Kentaur irodalom - Az Új Symosion anyanyelvi idegenségéről, Híd,
2006/6-7, http://adattar.vmmi.org/cikkek/17944/hid_2006_06-07_07_orcsik.pdf (utol­
só letöltés: 2017. 06. 22)
OROSZ Magdolna: M onarchia-diszkurzus és az emlékezés tere Krúdy Gyula: Boldogult
úrfikoromban című regényében, Irodalomtörténet, 2008/2.
OTTLIK Géza: Miért Buda?, in KELECSÉNYI László (szerk.): Ottlik (Emlékkönyv), Budapest,
Pesti Szalon, 1996.
OTTLIK Géza: Próza, Magvető Kiadó, 1980.
PÓR Péter: Baudelaire kettős öröksége, Alföld 2001/7, 1 2 9 -1 3 0 , http://epa.oszk.
hu/00000/00002/00064/por07.htm l (utolsó letöltés: 2017. 06. 26.)
PÓR Péter: Univerzum, nyitott térkép, búcsú, in RADVÁNSZKY Anikó (szerk.): „Figyeljétek
a mesélő embert" Esszék és tanulmányok Lengyel Péterről, Budapest, Ráció Kiadó, 2013.
27-37.
RÁCZ I. Péter: A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban, Prae,
2000/2, 117-156.
RADNÓTI Sándor: Valamennyi klasszikus legény, Vár ucca tizenhét, 1996/2, 92-97.
RADVÁNSZKY Anikó: Loci memoriae. Az emlékezés tér- és időbeli alakzatai Lengyel Pé­
ter Cseréptörés című művében, in RADVÁNSZKY Anikó (szerk.): „Figyeljétek a mesélő
embert" Esszék és tanulmányok Lengyel Péterről, Budapest, Ráció Kiadó, 2013.276-288.
RADVÁNSZKY Anikó (szerk.): „Figyeljétek a mesélő embert" Esszék és tanulmányok Lengyel
Péterről, Budapest, Ráció Kiadó, 2013.
RICOEUR, Paul: A fiktív időtapasztalat, ford. Szávai Dorottya, in SZÁVAI Dorottya (szerk.):
Fejezetek a francia irodalomelmélet történetéből, Budapest, Kijárat, 2007. 264-309.
RICOEUR, Paul: A narratív azonosság, ford. Seregi Tamás, in LÁSZLÓ János-THOMKA
Beáta (szerk.): Narratívak 5., Budapest, Kijárat, 2001. 15-25.
RICOEUR, Paul: Az eltűnt idő nyomában: az átjárt idő, ford. Bárdos László, in THOMKA
Beáta (szerk.) Az irodalom elméletei IV, Pécs, Jelenkor, 1996. 85-130.
RIFFATERRE, Michael: A fikció tudattalanja, ford. Gács Anna, in THOMKA Beáta (szerk.)
Narratívak 2., Budapest, Kijárat, 1998. 85-105.
SAID, Edward W.: A szöveg, a világ, a kritikus, ford. Novák György, in KISS Attila Atti-
la-KOVÁCS Sándor S.K.-ODORICS Ferenc (szerk.): Testes könyv /., Szeged, ICTUS és
JATE-deKON-KÖNYVek, 1996.
SAID, Edward W.: Bevezetés a posztkoloniális diszkurzusba, ford. Farkas Zsolt, in BÓKAY
Antal-VILCSEK Béla-SZAMOSI Gertrúd-SÁRI László (szerk.): A posztmodern iroda­
lomtudomány kialakulása, Osiris Kiadó, 2002.
SAID, Edward W.: Orientalizmus, ford. Balogh Dániel-Szam osi Gertrúd, Helikon, 1996/4.

251
 A TÉR P O É TI K Á J A - A P O É T I K A TE RE

SÁNTA Gábor: „Nem élhetek Pest nélkül” (Krúdy Gyula Budapestje), in SÁNTA Gábor:
„Minden nemzetnek van egy szent városa” Fejezetek a dualizmus korának Budapest-
irodalmából, Pécs, Pro Pannónia Alapítvány, 2001. 65-99.
SÁRI B. László: A kultúra demokratizálása, Helikon, 2005/1-2.
SELYEM Zsuzsa: Az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok egyik utópiája. Disztransz, in
SELYEM Zsuzsa: Valami helyet, Kolozsvár, KOMP-PRESS-Korunk, 2003.
SELYEM Zsuzsa: Glissando. Láng Zsolt bestiáriumairól, Jelenkor, 2 0 0 4 /7 -8 , 813-827.
SIMMEL, Georg: Exkurzus az idegenről, in BICZÓ Gábor (szerk.): Az idegen. Variációk
Simmeltől Derridáig, Debrecen, Csokonai, 2004.
SZABÓ B. István (szerk.): A magvető nyomában, Budapest, Anonymus, 1993
SZABÓ T. Levente: A múlt és a kortárs (romániai) magyar széppróza: az áltörténelmi regény
néhány lehetőség, in KÖRÖNDI Ágnes-SZABÓ T. Levente (szerk.): Értékek és ideológiák,
Kolozsvár, Láthatatlan Kollégium-Tranzit Alapítvány, 2008. 245-285.
SZAUDER József: Tavaszi és őszi utazások, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: „Minta a szőnyegen”, Budapest, Balassi Kiadó, 1995.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2010.
SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Ottlik Géza, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1994.
SZENTPÉTERI Márton: Térpoétika, Helikon, 2010/1-2.
SZERB Antal: Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai és Társa, 1935, http://mek.oszk.
hu/14800/14871/14871.pdf (utolsó letöltés: 2017. 01. 08.)
SZILÁGYI Márton: A történelem szörnyetegei (Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az
ég madarai), http://epa.oszk.hu/00000/00002/00029/szilagyi.htm l (utolsó letöltés: 2015.
07. 08.)
SZILÁGYI Márton: Ördög és pokol (Láng Zsolt: Perényi szabadulása), in SZILÁGYI Márton:
Kritikai berek, Budapest, JAK-Balassi Kiadó, 1995. 156-166.
SZILÁGYI Zsófia: Móricz Zsigmond, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2013.
SZIRÁK Péter: A másolat-lét mesterkedései. Megjegyzések a magyar elbeszélő prózáról,
http://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/szirak.htm (utolsó letöltés: 2015. 03. 28.)
SZIRÁK Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtető ereje, in FEN YÖ D. György (szerk.):
A kifosztott Móricz?, Budapest, Krónika Nova, 2001.
SZIRÁK Péter: Emlékezés és példázat Lengyel Péter, Kertész Imre és Szilágyi István elbeszé­
lő prózájában, in BITSKEY István (szerk.): A népiségtől a posztmodernig. Tanulmányok
korunk magyar irodalmáról, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar és
Összehasonlító Irodalomtudományi Intézet, 1997. 71-94.
SZITÁR Katalin: A felejtés narratívája (Krúdy Gyula: Női arckép a kisvárosban), in SZITÁR
Katalin: Hiány-jelek, Budapest, Gondolat Kiadó, 2013.
SZITÁR Katalin: A térből az időbe (Kaffka Margit: Mária évei), TOPOS, 2014/1
SZITÁR Katalin: A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, Asterikos, ELTE Bölcsészdoktori
Értekezések, 2000.

252
 Ir o d a l o m j e g y z é k

SZITÁR Katalin: Az elbeszélő gondolkodás és a szó poétikuma, Kaffka Margit: Polixéna tant,
in HORVÁTH Kornélia-SZITÁR Katalin (szerk.): Szó, elbeszélés, metafora, Budapest,
Kijárat, 2003.
TARJÁNYI Eszter: A fikcionáltság, a történetiség és a térábrázolás narratívájának találko­
zása Krúdy boncasztalán, Irodalomismeret, 2013/2.
THOMKA Beáta (szerk.) Az irodalom elméletei 4., Pécs, Jelenkor, 1996.
THOMKA Beáta (szerk.) Narratívak 2., Budapest, Kijárat, 1998.
TODOROV, Tzvetan: Bevezetés a fantasztikus irodalomba, ford. Gelléri Gábor, Budapest,
Napvilág Kiadó, 2002.
TODOROV, Tzvetan: Introduction à la littératurefantastique, Paris, Édition du Seuil, 1970.
TOLDI Éva: A múltreprezentáció lehetőségei, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2008.
TOLDI Éva: Nyelvváltás és regionális hovatartozástudat, in BALÁZS Imre József (szerk.):
Kortárs magyar kisebbségi irodalmak. Előadások a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kong­
resszuson (2011. augusztus 22-27), Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság,
2013. 4 4 -5 4 .
TÓT H. Zsolt: Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és müve, Balassi Kiadó, 1994.
TÖRÖK András: Macskakő, Budapest, Kétezer, 1994/5, 58.
TŐZSÉR Árpád: Az irodalom határai, Pozsony, Dialógus könyvek-Kalligram Könyvkiadó,
1998.
USZPENSZKIJ, Borisz: A kompozíció poétikája, ford. Molnár István, Budapest, Európa
Könyvkiadó, 1984.
VARGA Virág-ZSÁVOLYA Zoltán (szerk.): Nő, tükör, írás, Budapest, Ráció Kiadó, 2009.
VARGA Zoltán: Valóságkereső, Forrás, 1998/11.
VIRGINÁS Andrea: Az erdélyiprérin, Kolozsvár, KOMP-PRESS-Korunk, 2008.
VISY Beatrix: A macskakő nyolcadik élete. Műfaj, narráció, emlékezet Lengyel Péter prózá­
jában, Budapest, Fekete Sas, 2007.
ZÁGONI Ervin: A Csehov-élmény nyomában, in ZÁGONI Ervin: Kosztolányi és az orosz
irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 76-110.
ZAMORA, Lois Parkinson-FARIS, Wendy B. (ed.): Magical Realism-. Theory, History,
Community, Durham, Duke University Press, 1995.

253
 A TANULMÁNYOK EREDETI MEGJELENÉSI HELYE

A térbeli fordulat kronotoposza (TOPOS, Bilingual Journal of Space and Humanities, Pan­
non Egyetem, 2013/1.)
A kisváros poétikája. A kisváros toposza Kaffka Margit, Móricz Zsigmond és Kosztolányi
Dezső műveiben (Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2015/1, 2.)
Szindbád, a kisvárosi flâneur (Partitúra, Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-Eu­
rópai Tanulmányok Kara, 2016/2.)
Nyári délután a régi Fehérvárt. Karácsony Benő és a kisváros poétikája (Térérzékelések -
térértelmezések, szerk.: Ádám Anikó, Radvánszky Anikó, Kijárat, 2015.)
Város és határ, térkép és labirintus. Az Iskola a határon és a Buda közt végbemenő váltás
térpoétikai megközelítésben („Próza az, amit kinyomtatnak” Tanulmányok Ottlik Gé­
záról, szerk: Bednanics Gábor, Hansági Ágnes, Horváth Csaba, Palkó Gábor, Wernitzer
Júlia, PIM Studiolo sorozat, 2014.)
A történet térképe. Tér- és identitásképzetek Lengyel Péter Macskakő című regényében („Fi­
gyeljétek a mesélő embert” Esszék és tanulmányok Lengyel Péterről, szerk. Radvánszky
Anikó, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.)
A csirkepaprikás-elmélettől és töltöttkáposzta-modellig. A kisebbségi irodalom újraértel-
mezési lehetőségei a posztkoloniális kritika tükrében (Bárka, 2010/3.)
Mágikus-realista történelem. Avagy még mindig és már megint a „határon túli irodalom”
értelmezési lehetőségei a posztkoloniális kritika tükrében (Kortárs magyar kisebbségi iro­
dalmak. Előadások a VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson [2011. augusztus 22-
27.], szerk.: Balázs Imre József, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2013.)
Tér, történelem, narráció: Láng Zsolt „áltörténelmi regényei” ürügyén a kisebbségi és a
posztkoloniális elmélet tér-, illetve történelemtapasztalatáról (Párhuzamok, történetek.
Tanulmányok a kortárs közép-európai regényről, szerk.: Horváth Csaba, Papp Ágnes
Klára, Török Lajos, Károli Könyvek, L’Harmattan Kiadó, 2016.)
Performatív nyelv - groteszk test. Testképzet és nyelvfelfogás összefüggései Láng Zsolt:
Bestiarium Transylvaniae. A tűz és a víz állatai című regényében (Átmenetdiskurzu­
sok. Irodalom- és kultúrtörténeti tanulmányok, szerk.: Bányai Éva, RHT Kiadó, Erdélyi
Múzeum Egyesület, Bukarest-Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár, 2015.)

254
 A SOROZATBAN EDDIG MEGJELENT
-< o > -

M o n o g r á f ia

Lovász Irén: Szakrális kommunikáció

Galsi Árpád: Jakab, az Úr testvére
Pap Ferenc: Templom m int teológia. Kulcsok az Ezékiel 40-48. értelmezéséhez
Tóth Sára: A képzelet másik oldala.
Irodalom és vallás Northrop Frye munkásságában
Tari János: A néprajzi és az antropológiai filmkészítés.
Történeti, elméleti és gyakorlati példák
Buda Béla: Empátia. A beleélés lélektana
Németh Dávid: Pasztorálantropológia
Szenczi Árpád: A z ember természete - természetes jen) nevelés.
A reformpedagógia egy lehetséges reformja
Váradi Ferenc: Vázlatok az óvodai anyanyelvi-irodalmi nevelésről
Semsey Viktória (szerk.): Latin-Amerika 1750-1840.
A gyarmati rendszer felbomlásától a független államok megalakulásáig
Bagdy Emőke: Pszichofitness. Kacagás - kocogás - lazítás
Balázs Siba: Life Story and Christian Metanarration. The importance of the
research results of narrative identity to practical theology
Kocziszky Éva: Antifilozófusok
- Huszonöt időszerű kérdése a kereszténységhez
Honti László: Magyar nyelvtörténeti tanulmányok
Szummer Csaba: Freud, avagy a modernitás mítosza
Kun Attila: A munkajogi megfelelés ösztönzésének újszerű jogi eszközei
Dr. Lenkeyné dr. Semsey Klára: Életútinterjú
Görözdi Zsolt: Protestáns egyházértelmezés a reformáció századában a
jelentősebb egyházi rendtartásokban
 Békési Sándor: Sisi személyének teológiai portréja
Török Emőke: M unka és társadalom.
A munka jelentésváltozásai a bérmunkán innen és túl
Sepsi Enikő: Pilinszky János mozdulatlan színháza
Mallarmé, Simone Weil és Robert Wilson műveinek tükrében
Erdélyi Ildikó: A lélek színháza. A pszichodráma és az önismeret útjai
Szummer Csaba: Pszichedelikumok és spiritualitás
Papp Sándor: Török szövetség - Habsburg kiegyezés.
A Bocskai-felkelés történetéhez
Bolyki János: Teológia a szószéken és a katedrán
Balogh Eszter: Túlélési stratégiák a magyar gazdaságban.
Esettanulmányok a 2000-es évek elejéről.
Falussy Lilla: Trendek a kortárs olasz drámában
Bekő István M árton: Jézus csodáiról szóló elbeszélések M árk evangéliumában
Kovái Melinda: Lélektan és politika. Pszichotudományok a magyarországi
államszocializmusban 1945-1970
Spannraft Marcellina: Költészet és szakralitás
Németh István: Műtárgyak a boncteremben. Tanulmányok az orvoslás és a
képzőművészet tárgyköréből
Homicskó Árpád Olivér: A magyar társadalombiztosítási
és szociális ellátások rendszere
Fabiny Tibor: A z eljövendő árnyékai. A figurális tipológiai olvasás
Szetey Szabolcs: Adatok a magyar református prédikációs gyakorlat
újraértékeléséhez 1784-1878 között
Balogh Tamás: Huizinga Noster.
Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról
Dávid Gyula: Angol fogalmi idióma szótár.
Angol idiómák és magyar megfelelőik
Beke Albert: Gyulai Pál személyisége és esztétikája
 Ta n u lm á n y k ö tet

Császár-Nagy Noémi, Demetrovics Zsolt, Vargha András (szerk.): A klinikai

pszichológia horizontja.
Prof. dr. Bagdy Emőke 70. születésnapjára készített emlékkötet

Szávay László (szerk.): „Vidimus enim Stellám eius...”

Petrőczi Éva, Szabó András (szerk.): A zsoltár a régi magyar irodalomban
Horváth Erzsébet, Literáty Zoltán (szerk.): Történelmet írunk. Tanulmánykötet
Ladányi Sándor tiszteletére 75. születésnapja alkalmából
Czeglédy Anita, Fülöp József, Ritz Szilvia (szerk.): Inspirationen.
Künste im Wechselspiel
Gudor Botond, Kurucz György, Sepsi Enikő (szerk.):
Egyház, társadalom és művelődés Bőd Péter korában
Péti Miklós, Ittzés Gábor (szerk.): Milton Through the Centuries
Kendeffy Gábor, Kopeczky Rita (szerk.): Vallásfogalmak sokfélesége
Zsengellér József, Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): „A Szentek megismerése ad
értelmet.” Conferentia Rerum Divinarum 1-2.
Trajtler Dóra Ágnes (szerk.): Tan és módszertan.
Conferentia Rerum Divinarum 3.
Pap Ferenc, Szetey Szabolcs (szerk.): Illés leikével. Tanulmányok Báthori
Gábor és Dobos János lelkipásztori működéséről
Somodi Ildikó (szerk.): A mindennapos művészeti nevelés megvalósulásának
lehetőségei. Értékközvetítés a művészeti nevelésben
Dávid István (szerk.): Merre tovább kántorképzés? Gondolatok egy
konferencián - Nagykőrös, 2012. október 5.
Hansági Ágnes, Hermann Zoltán (szerk.): Jókai & Jókai
Dringó-Horváth Ida, N. Császi Ildikó (szerk.): Digitális tananyagok - oktatás­
informatikai kompetencia a tanárképzésben
Erdélyi Ágnes, Yannick François (szerk.): Pszichoanalitikus a társadalomban
Fülöp József, Mirnics Zsuzsanna, Vassányi Miklós (szerk.): Kapcsolatban -
Istennel és emberrel. Pszichológiai és bölcsészeti tanulmányok
 Pap Ferenc (szerk.): Dicsőség tükre. Művészeti és teológiai tanulmányok
Tóth Sára, Fabiny Tibor, Kenyeres János, Pásztor Péter (szerk.):
Northrop Frye 100: A Danubian Perspective
Spannraft Marcellina, Sepsi Enikő, Bagdy Emőke, Komlósi Piroska, Grezsa
Ferenc (szerk.): Ki látott engem? Buda Béla 75
Komlósi Piroska (szerk.): Családi életre és kapcsolati kultúrára felkészítés
Dringó-Horváth Ida, Fülöp József, Hollós Zita, Szatmári Petra, Czeglédy
Anita, Zakariás Emese (szerk.): Das Wort - ein weites Feld
Fülöp József (szerk.): A zenei hallás
József Fülöp, Szilvia Ritz (Hg.): Inspirationen II
Tóth Sára, Kókai Nagy Viktor, Marjai Éva, Mudriczki Judit, Túri Zita, Arday-
Janka Judit (szerk.): Szólító szavak. The Power of Words. Tanulmányok Fabiny
Tibor hatvanadik születésnapjára

Lázár Imre, Szenczi Árpád (szerk.): A nevelés kozmológusai. Kodály Zoltán,

Karácsony Sándor és Németh László megújuló öröksége
Erdélyi Erzsébet, Szabó Attila (szerk.): A hit erejével. Pedagógiai tanulmányok
Makkai Béla (szerk.): A Felvidék krónikása.
Tanulmányok a 70 éves Popély Gyula tiszteletére
Farkas Ildikó, Sági Attila (szerk.): Kortárs Japanológia I.
Gér András László, Jenei Péter, Zila Gábor (szerk.): Hiszek, hogy megértsem
Simon-Székely Attila (szerk.): Lélekenciklopédia.
A lélek szerepe az emberiség szellemi fejlődésében
Papp Ágnes Klára, Sebők Melinda, Zsávolya Zoltán (szerk.):
Nemzet sors identitás
Vassányi Miklós, Sepsi Enikő, Voigt Vilmos (szerk.): A spirituális közvetítő
Julianna Borbély, Katalin G. Kállay, Judit Nagy, Dan H. Popescu (eds.):
English Language & Literatures in English 2014
Sepsi Enikő, Lovász Irén, Kiss Gabriella, Faludy Judit (szerk.):
Vallás és művészet
Bubnó Hedvig, Horváth Emőke, Szeljak György (szerk.): Mítosz, vallás és
egyház Latin-Amerikában. A Boglár Lajos emlékkonferencia tanulmánykötete
 Czeglédy Anita, Sepsi Enikő, Szummer Csaba (szerk.):
Tükör által - Tanulmányok a nyelv, kultúra, identitás témaköréből
Méhes Balázs (szerk.): Lelki arcunk. Tanulmányok Szenczi Árpád hatvanadik
születésnapja alkalmából
Spannraft Marcellina, Korpics Márta, Németh László (szerk.): A család és a
közösség szolgálatában. Tanulmányok Komlósi Piroska tiszteletére
Horváth Csaba, Papp Ágnes Klára, Török Lajos (szerk.):
Párhuzamok, történetek. Tanulmányok a kortárs közép-európai regényről
Anka László, Kovács Kálmán Árpád, Ligeti Dávid, Makkai Béla,
Schwarczwölder Ádám (szerk.): Natio est semper reformanda.
Tanulmányok a 70 éves Gergely András tiszteletére

Fülöp József, Mészáros Márton, Tóth Dóra (szerk.): A szél fúj, ahová akar.
Bölcsészettudományi dolgozatok
Zsengellér József, Kodácsy Tamás, Ablonczy Tamás (szerk.): Felelet a
mondolatra. Tanulmányok a 60 éves Bogárdi Szabó István tiszteletére
Borgulya Ágnes, Konczosné Szombathelyi M árta (szerk.): Vállalati
kommunikációmenedzsment
Szávay László, Gér András László, Jenei Péter (szerk.): Hegyen épült város.
Válogatás a Fiatal Kutatók és Doktoranduszok Nemzetközi
Teológuskonferencián elhangzott előadások anyagából.

Wakai Seiji, Sági Attila (szerk.): Kortárs Japanológia II.

Sepsi Enikő: Kép, jelenlét, kenózis a kortárs francia költészetben és Valéré
Novarina színházában

Sepsi Enikő, Tóth Sára (szerk.): Mellékzörej,

írások Visky András hatvanadik születésnapjára
Erdélyi Erzsébet, Szabó Attila (szerk.): A z üzenetjét, azt kell megbecsülni.
Tanulmányok Barabás László hetvenedik születésnapja alkalmából
 M ű f o r d ít á s , fo rrá s

Giovanni Pico della Mirandola:

Benivieni neoplatonista versének kommentárja (Fordította: Imregh Monika)
Alice Zeniter: Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán (Fordította: Kovács
Veronika, szerkesztette és a bevezetőt írta: Sepsi Enikő)
Szent Ágoston: írások a kegyelemről és az eleve elrendelésről (Fordította,
válogatta és a bevezetőt írta: Hamvas Endre)
Paul Claudel: Délforduló (Fordította: Székely Melinda)
Veerle Fraeters, Frank Willaert, Louis Peter Grijp (szerk.): Hadewijch: Dalok
(Fordították: Daróczi Anikó, Rakovszky Zsuzsa)
Landauer Attila (szerk.): A Kárpát-medencei cigányság és a keresztyén
egyházak kapcsolatának forrásai (1567-1953)
Yves Bonnefoy: Holtán Sándor.
Harminc év elmélkedései, 1985-2015 (Fordították: Gulyás Adrienn, Kovács
Krisztina, Kovács Veronika, Makádi Balázs, Sepsi Enikő)

Vassányi Miklós (írta, fordította, szerkesztette): Szellemhívók és áldozárok.

Sámánság, istenképzetek, emheráldozat az inuit (eszkimó), azték és inka
vallások írásos forrásaiban.

Rauni Magga Lukkari, Inger-Mari Aikio: Örökanyák - Világlányok.

Számi versek (Fordították: Domokos Johanna, Németh Petra)
Rajvinder Singh: Hat szemmel. Német, angol, hindi és pandzsábi versek
(Szerkesztette: Domokos Johanna. Fordították: Tibold Katalin, Széles Beáta,
Domokos Johanna)
 L’H a r m a t t a n Fr a n c e -H o n g r ie , C o l l e c t io n K ároli

Anikó Ádám, Enikő Sepsi, Stéphane Kalla (szerk.):

Contempler l’infini
Tibor Fabiny, Sára Tóth (eds.): The King James Bible (1611-2011).
Prehistory and Afterlife
Katalin G. Kállay, Mátyás Bánhegyi, Ádám Bogár, Géza Kállay, Judit Nagy,
Balázs Szigeti (eds.): The Arts of Attention
Katalin G. Kállay, Nóra D. Nagy, Elizabeth Walsh, Ádám Fónai, Béla Erik
Haga, Péter Káplár, Krisztina Milovszky, Gergely Molnár, Dorina
Obrankovics, Tamás Szanyi (eds.): This is Just to Say.
A Collection of Creative Student-Responses

György Kurucz (ed.): Protestantism, Knowledge and the World of Science

 L’Harmattan France
5-7rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20
Email: difFusion.harmattan@wanadoo.fr

L'Harmattan Italia SRL

Via Degli Artisti 15
10124TORINO
Tél: (39) 01181713 88/ (39) 34839 89 198
Email: harmattan.italia@agora.it

Aborítót Kára László készítette

Atördelés Csernák Krisztina munkája
Nyomdai kivitelezés: Kapitális Kft.,
felelős vezető: ífj. Kapusi József
Papp Ágnes Klára kötete a nemzetközi humán tuáományban „térbe­
li fordulataként ismert szemléletváltás és az abból következő vagy azzal
összhangban álló irodalom- illetve kultúraelméleti elgondolások tükrében
vizsgálja a modern és posztmodern magyar regény városábrázolásainak
tér-idő viszonyait. Az első rész a századforduló magyar modernizmusá­
nak a témafelvetés szempontjából figyelemre méltó regényeinek (Kaffka
Margit, Móricz, Kosztolányi, Krúdy, Karácsony Benő válogatott műveinek)
kisváros-poétikáját elemzi, elsősorban a kisváros-metropolisz dichotómiát
körüljárva. A második rész a modern és posztmodern városábrázolás ösz-
szehasonlítása mentén vizsgálja Ottlik Géza és Lengyel Péter két-két regé­
nyét, m ajd pedig a magyar mágikus realista próza tér-idő ábrázolásának
jellegzetességeit (Grendel Lajos, Gion Nándor, Kolozsvári Papp László és
Fehér Béla prózája alapján). A kötet harmadik részében a posztkoloniális
irodalomtudomány és kultúraelmélet felismeréseinek tükrében, a magyar
irodalomtudományos diskurzus paradigmaváltó párbeszédébe bekap­
csolódva gondolja újra a kisebbségi irodalom és a hozzá kapcsolódó fo­
galm ak (anyaország, kánon stb.) definícióit, hogy aztán ennek az elméleti
diskurzusnak a kontextusában elemezze Láng Zsolt „áltörténelmi" regénye­
it, mágikus realizmus által áthatott tér-idő viszonyait.