Frédéric Barbier

Catherine Bertho Lavenir

A MEDIA
TORTENETE
OSIRIS KÉZIKÖNYVEK
Frédéric Barbier - Catherine Bertho Lavenir

A MÉDIA TÖRTÉNETE
Osiris Kézikönyvek
Frédéric Barbier
Catherine Bertho Lavenir

A MÉDIA TÖRTÉNETE
Diderot-tól az internetig

Osiris kiadó | Budapest, 2004

A kiadás alapjául szolgáló mű
Frédéric Barbier, Catherine Bertho Lavenir: Histoire des médiás
HER/Armand Colin, Paris, 2000

Fordította
Balázs Péter

A fordítást szakmailag ellenőrizte

Monok István

Original edition © HER/Armand Colin, Paris, 1996, 2000

Hungarian edition © Osiris Kiadó, 2004
Hungarian translation © Balázs Péter, 2004
Tartalom

Bevezető | A MÉDIUMOKNAK VAN TÖRTÉNETÜK 13

A média meghatározása 13
A média és a közigazgatás 14
A médiumok és a tudás 14
A média és a politika 15
A médiatörténet és a történetírás 16
A médiumok ideje 19

Első rész | A KÖNYV „MÁSODIK FORRADALMA” (1751-1870) 23

I. fejezet | AZ ANCIEN RÉGIME KÖNYVKIADÁSA (1751-1790):

A FRANCIA MODELL 25
A hagyományos könyvkiadás 26
A zárt piac 26
Korporatista logika 27
Olvasás és előkelőség 28
A könyv és a felvilágosodás 30
A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása 30
Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások 32
A nyitás konjunktúrája 36
A könyvkiadás szabályozása 36
A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása 40
A házalókereskedelem (a kolportázs) 42
A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása 44
Az újítók 46
Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei 47

II. fejezet | EURÓPA ÉS SAJTÓI 51

A német könyv és a könyv elterjesztésének ellenőrzése 51
Ausztria: nemzeti kultúrák és politikai központosítás 52
Akkulturáció és nemzeti elsajátítás: az orosz modell 55
6 I Tartalom

Az Újvilág 57
A médiumok, a nemzet és az állam 60
A változás útjai 60
Eltérő történelmi tapasztalatok 61
A csomópont: médiumok, kultúra és politika 63

III. fejezet | A NYOMTATVÁNY, A FORRADALOM

ÉS A POLITIKAI RÉSZVÉTEL (1790-1820-AS ÉVEK) 65
A nyomtatvány a forradalom idején: a francia modell 65
A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe 65
A forradalom és könyvei 67
Új emberek? 69
Olvasási szokások, kulturálódás, elsajátítás 70
A politikai forradalomtól a rendszer császári újjászervezéséig 72
A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairól 72
A könyvkiadás szabályozása 74
A könyvhálózatok 77
A nyomtatványtermés 78
Európa: a nyomtatás és a nemzeti kérdés 79
Napóleon értetlensége 80
Könyv, kultúra és a német nemzet 81
Oroszország: siker, majd visszahúzódás 83
Új nemzetek Európa térképén: a görög példa 84

IV. fejezet | A KÖNYVIPAR FELTALÁLÁSA 86

Az eljövendő forradalom előszele (1815-1830) 86
1815 Európája 86
A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás 87
A piacok vonzereje 89
Az átmenet évei (1830-1838) 91
A pénzügyi válság archaikus vonásai 91
A politikai válság modern jellege 93
A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier és az ipari méretekben
előállított könyv 94
A nagy példányszámú sajtó 97
A könyvipar kulcsfigurája: a kiadó 97
Az új piaci lehetőségek kiaknázása 98
A kiadó feladatai 98
A párizsi könyvkiadók világa 100
Kiadók és nyomdászok 102
 Tartalom | 7

V. fejezet | SZERZŐK, SZÖVEGEK, OLVASÓK:

AZ IPARI MEDIATIZÁCIÓ KEZDETEI 106
írni 106
A közvetítők kora 106
A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma 108
Az író és feladata 109
A szellemi alkotás jogi státusa 109
Az eliparosodó irodalom 111
Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők 111
Piac és fogyasztás az ipari korszakban 113
A kárpótlás: oktatás, politikai küzdelem és avantgárd 115
Nevelés és oktatás 116
A kulturális elidegenedés 116
Az elkülönülés 117
Ipari irodalom és populáris kultúra 118
A hagyomány világai 119
A házalóirodalom eltűnése 120
A népszerű irodalom megújulása 122
Az ipari könyvterjesztés 123
A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások 123
A könyv térhódítása 124
A hálózatok tipológiája 125
A házalókereskedelem hálózatai 127

AZ ELSŐ RÉSZ ÖSSZEFOGLALÁSA 130

Második rész | AZ UNIVERZÁLIS MÉDIUMOK (1870-1950) 133

I. fejezet | A TÁJÉKOZTATÁS STRATÉGIAI FONTOSSÁGA 135

A posta, a „szorgos hírterjesztő” 136
Sajtóbarát tarifák 139
A levéltitok tisztelete 139
A nemzetközi pénz- és hírforgalom 141
A távíró, avagy a pillanatnyiság álma 143
A nemzeti hálózatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés
a technika által 145
A közvélemény manipulációja 147
Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika 149
A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje 151
8 I Tartalom

Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés 153

A telefon, avagy a hálózaton keresztül bonyolított személyes
kommunikáció pedagógiája 155
Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban 156
Hálózat és állam 156
Telefon és szociabilitás 157
Kommunikációs utópiák 158

II. fejezet | AZ ÚJSÁG ÉS AZ IDŐSZAKI SAJTÓ ARANYKORA 162

A sajtóipar feltalálása 162
Egy forradalom kronológiája 162
Girardin, a sajtó és a nyilvánosság 163
A tömegsajtó felé félúton 164
Az újítás logikája: a folytatásos regény 164
Új sajtóműfajok 165
A technikai újítások 166
Az oldalszerkesztés 168
Világméretű összehasonlítás 169
A nélkülözhetetlen tőke 170
A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek 171
A terjesztés 173
A véleményformáló sajtó hatalma 174
A sajtómágnások 176
A könyv küzdelme a múlandósággal 177
A könyv válságai 177
Megújulási kísérletek 178
Terjesztés és reklám 180
Politikai szerepvállalás: tömegmédiumok és totális rendszerek 182
Média és manipuláció 182
Oroszországtól a Szovjetunióig 182
Nácizmus és ellenállás 185

III. fejezet | A MOZIFILM, AVAGY VAN-E A KÉPNEK KULTÚRÁJA? 188

Az álló- és a mozgókép hagyománya 189
A mozi születése 191
Az új technika új nyelve 193
A klasszikus hollywoodi stílus és a stúdiórendszer 198
A mozifilm gazdaságtana 199
Technikai váltás, narráció és stúdiórendszer 202
Az írott elbeszéléstől a megfilmesítettig 205
 Tartalom | 9

A műfajok kodifikációja és megújulása 207

Cenzúra, mozi és népszerű kultúra 208
A kép igazsága 211
A mozielőadás anatómiája 211
A filmhíradó 212
Az elkötelezett képek ellentmondásai 214
Fikció és valóság a háború ábrázolásában 217
Európai kultúrák és nemzeti modellek 219
A szovjet filmesek narratív kísérletei 220
Németország expresszionizmus és konformizmus között 220
Olaszország és a kulturális barkácsolás 221
Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának
védelmében 222
Az új országok 226
A mozi mint a lehetséges művészete 227

IV. fejezet | A RÁDIÓ AZ ÁLLAM ÉS A PIAC KÖZÖTT 229

Az első lépések 229
Az amerikai rádió, avagy a rövidhullámú varázslat 230
A CBS, a műsorszolgáltató rádió 232
A reklámstruktúra 234
Hogyan kovácsolható egységbe a hallgatótábor? 236
Kapcsolatok a sajtóval 239
Az európai rádiózás különféle modelljei 240
A BBC: a kereskedelmi rádiózás elutasítása 241
A rádiózás és az állam: a német modell 242
A német rádió hallgatói 245
A francia modell, avagy a kétértelműség diadala 247
Rádióműsorok a harmincas évek Franciaországában 249
A rádióadók és a rendszeresség 250
Populáris kultúra, tömegkultúra és tömegmédia 251
A tömegkultúra kritikája 252
A modern populáris kultúra védelmezői 254

Harmadik rész | HÁLÓZATI VILÁG (1950-1995) 257

I. fejezet | A TELEVÍZIÓ ARANYKORA 259

A televízió lassú technikai beérése 260
Amerika és az új nyilvánosság 263
10 I Tartalom

Hogyan használja fel a televízió a rádiósok szakértelmét? 263

A nézettség felmérésének eszközei 265
A nagyközönség és a televízió dialektikus viszonya 266
A CBS és a szenátor 268
Vietnam és a varieték 269
Az európai modell: nemzeti és populáris 270
A nemzeti modellek kiépülése 271
A francia televízió a De Gaulle-korszakban 271

II. fejezet | A TELEVÍZIÓ MINT VARÁZSLATOS MÉDIUM? 277

A kábeltévé és a networks küzdelme 277
Az európai modellek megingása 280
A kábeltelevízió Angliában, azaz a piac megteremtésének
nehézségei 281
Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás 283
Az olasz televíziózás forradalmai 286
A neotelevízió stílusjegyei 287
A francia televíziózás rendszertelen átalakulása 289
1981: a kábeltelevíziózás kiépülésének ellentmondásos folyamata 290
Mit sugározzon az új francia televízió? 292
A kikapcsolódás modellje 295
A valóságshow-k, avagy a tükör-televíziózás 295
Tájékoztatás és szórakoztatás összemosódása 297
A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ 300
A kommunikáció elméleteinek kritikája 301
McLuhan lángoló prózája 301
A mediológia 303

III. fejezet | A NYOMTATVÁNY AZ INFORMATIKA KORÁBAN 306

Az időszaki sajtó a jelenkorban (1950-1980) 306
A liberalizmus, avagy az angol példa 306
A francia sajtó 308
Az időszaki sajtó válsága és a pénzügyi csoportok megoldási
kísérlete (1980-1995) 309
Válság és koncentráció 310
Tartalmi változások 311
A sajtó hatalma 313
A „planetáris, állandó, azonnali és immateriális" rendszer 314
 Tartalom | 11

Nyomtatási technikák és a nyomtatott művek olvasásának

gyakorlatai 314
Az új technikai paradigma 314
Új könyvformátumok: a zsebkönyv 316
A bizonytalan könyv: számítástechnika és hypermédia 317
Olvasatok és olvasási szokások 320
Média, kultúra, hatalom 322
Könyv és árpolitika 322
Az angol minta 324
Németország, avagy a könyv kulturális modellje 325
A mai franciaországi könyvkiadás 326
A nyomtatványok 326
A pénzügyi struktúra 328
Új működési elvek, új megoldandó problémák 330
A terjesztés 330
Minőség és profit 331
Média, imperializmus és szabadság 333

IV. fejezet | AZ ELEKTRONIKUS MÉDIUMOK MÁSODIK

GENERÁCIÓJA 335
Hálózati globalizáció és numerizáció 337
Kábel és műhold 337
A numerizáció 339
A távközlés szigorúan szabályozott világa 340
Az informatika átalakulásai 341
Az informatikáról szóló diskurzus 344
A média metamorfózisa 346
A rádiózás átalakulása 346
Hollywood metamorfózisai 348

V. fejezet | AZ INNOVÁCIÓ KANYARGÓS ÚTJAI 352

Családi videó és elektronikus játékok: a japán birodalom 353
A családi videó csábítása 353
A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése 358
A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek 362
Szimulációs játékok és virtuális valóság 363
A hálózatok és az innováció 363
A viziofon 364
Az információs sztráda 367
1 2 I Tartalom

Az internet a piacon 369

Az internet és a médiumok 372
Az új médiumok és a társadalmi kötelék 376

Általános konklúzió | A SOKSZÍNŰSÉG VÉDELMÉBEN 380

NÉVMUTATÓ 385

INTÉZMÉNYEK, TÁRSASÁGOK ÉS CÉGEK MUTATÓJA 393

CÍMMUTATÓ 399
Bevezető

A médiumoknak van történetük

„Az valóban kimutatható, hogy minden ilyen
levegőimpulzus végül is valamennyi, az uni­
verzumban létező egyedre hatással van. ”
(Edgar Allan Poe: A szavak ereje) 1
A média meghatározása

Miből is áll a médiatörténet? Médiának tekintünk minden olyan kommuniká­

ciós rendszert, amely lehetővé teszi, hogy egy társadalom betöltse három lét-
fontosságú funkcióját: a megőrzést, az üzenetek és a különböző tudásformák
távolsági kommunikációját és végül a különböző politikai és kulturális gya­
korlatok reaktualizálását. Valamit valamilyen formában megőrizni azt jelenti,
hogy megteremtjük az Információk felhalmozásának lehetőségét, új perspek­
tívába helyezzük őket, és belőlük kiindulva jelentős szellemi munkát vég­
zünk, azaz lehetővé tesszük mind a tudás, mind a tudás kritikájának fejlődé­
sét. Távolsági kommunikációt végezni, akár a (kéziratos vagy nyomtatott)
írás, akár más médiumok (a telefon vagy egyéb 19. század végi telematikus
eszközök) segítségével, annyit jelent, hogy kiszabadulunk a tér- és időbeli meg­
határozottság béklyóiból, hogy közkinccsé tesszük a tudást, s egyúttal újra­
rendezzük a tudáshoz kapcsolódó gyakorlatokat és modelleket. Ilyen értelem­
ben különösen fontos médiumként tekinthetünk az egyszerű szóbeli közlésre,
a társalgásra,12 amely lehetővé teszi a szociabilitás, a szellemi tevékenység, a
politikai cselekvés különböző formáinak megszerveződését és továbbfejlődé­
sét - gondoljunk csak a lutheránus és kálvinista prédikációkra, később a felvi­
lágosodás kori társaságokra vagy éppen a politikai klubokra. Ugyanez érvé­
nyes az írásra, a nyomtatásra, manapság pedig a kommunikáció és az infor­
máció legújabb technikáira.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy egy klasszikus definíció szerint médiá­
nak tekinthetünk minden társadalmilag létrejött kommunikációs struktúrát,
sőt a definíciót kiterjesztve, médiának nevezzük ezen struktúrák hordozóit.

1A szavak ereje. In E. A. Poe összes művei. Nemes Ernő fordítása. Szeged, 2001, Szűkíts Könyvki­
adó, 177.
2A társalgást, amely pedig rendszeres vizsgálatot érdemelne, könyvünk nem tárgyalja.
1 4 I Bevezető

A média és a közigazgatás

A média kulcsfontosságú szerepet játszik a társadalom életében. A média teszi

lehetővé és hozza létre a társadalmi életet, később persze ez utóbbi visszahat
a médiára. Minden társadalom a média köré szerveződik, és egyetlen társada­
lom sem működhet a közvetítés (médiation) különféle eszközeinek segítsége
nélkül, ezen eszközök közül a legfontosabbak pedig a különböző médiumok.
Ami a szoros értelemben vett közigazgatást illeti, kizárólag az írás teszi lehe­
tővé a dolgok lejegyzését és nyomon követését - írásbeliség nélkül nincsen
igazgatás: Franciaországban a Capeting-monarchia egyre növekvő ereje - kü­
lönösen a 12. század során - az egyre jelentősebb írásbeliségen alapszik; a ki­
épülő királyi közigazgatás hivatalaiban mind több feljegyzés születik.
A birodalmak szükségszerűen a „papír birodalmai”, később pedig az infor­
máció - és az információ ellenőrzésének - birodalmai. A legújabb kor fontos
történelmi változásai egészen a 20. század végéig csak megerősítik ezt a külö­
nösen a legfejlettebb országokban észlelhető jelenséget: a társadalom egyre
több funkciót lát el, az egyén életének mind több mozzanata esik társadalmi
ellenőrzés alá; ez a jelenség pedig azon alapszik, hogy exponenciális növekedés­
nek indult a társadalom dokumentumtermelése. Az egyre növekvő papír­
halom nélkül a társadalom nyugati modellje voltaképpen működésképtelen
lenne.

A médiumok és a tudás

A média vizsgálatának második, elvontabb szintjén két kulcsfontosságú jelen­

ségcsoporttal szembesülünk. Az információt valamiféle anyagi hordozó segít­
ségével rögzítjük, biztosítván hosszabb vagy rövidebb távú fennmaradását, s
ezzel megteremtjük a tudás és az ismeretek felhalmozódásának lehetőségét.
A rögzítés tehát a gondolkodás történetének nélkülözhetetlen eszköze. Fogal­
mazzunk konkrétabban: a könyv első forradalmának legfontosabb mozzanata
Gutenberg találmánya (1450 körül). Csak később jön el az a kor, amelyben
a nyomtatott könyvek számának megsokszorozódása először új munkatechni­
kákat, majd fokozatosan új olvasási szokásokat, katalógusokat, bibliográfiákat
és enciklopédiákat hoz létre, hogy végül, a 16. század közepén megszülesse­
nek az első nagy, modern könyvtárak. A fentebb leírt változások csak később
vezetnek el a tudás régi modelljének megkérdőjeleződéséhez, a teljes ismeret-
elméleti újjárendeződéshez, az „1630-as év csodájához”, Descartes műveihez
és a modern gondolkodáshoz. A tudás struktúráját és rendszerét alapvetően a
használatos médiumok materiális fejlettsége, elterjedtsége és lehetséges alkal­
mazásai határozzák meg.
 A médiumoknak van történetük | 1 5

A média és a politika

Az említett két objektív funkció - az ügykezelés és a tájékoztatás - vizsgálata

során eljutunk a széles értelemben vett politika kérdésköréhez. A politikai kö­
zelítés fontossága akkor válik szembeötlővé, ha ráébredünk, hogy nem hagy­
hatunk figyelmen kívül két megkerülhetetlen tényezőt, amelyek közül az
egyik strukturális, a másik pedig történeti.
1. A struktúrák. Minden emberi társadalom különböző anyagi összetevők
(technikák, eszközök), különböző szervezeti elvek és társadalmi gyakorlatok
alapján működik. Minden társadalomnak szüksége van azonban közös világ­
képre (imaginaire global), s egy elvont értelemben vett kultúrára is, amely le­
hetővé teszi számára, hogy elhelyezze magát az időben, értelmet adjon létezé­
sének és tapasztalatainak, és meghatározza jövője kívánatos irányát. Kizáró­
lag a kultúra képes a társadalomszerkezet valódi dimenzióit felvázolni; csak
kulturális tükre teszi lehetővé a társadalom számára, hogy ábrázolja, repre­
zentálja önmagát, s a tükör által meghatározott módon létezzék. Az ideális, a
modellszerű3 kivetítése a „kívánatos” - és néha a „lehetséges” - rendjébe,
szolgál magyarázatul a kulturális modell önbeteljesítő voltára. Ez az önbetel­
jesítő jelleg visszacsatolásszerűen kiterjed a modell létét és működését bizto­
sító eszközökre, vagyis a médiára.
A szóban forgó modellt természetesen a lehető legelvontabb, legátfogóbb
kategóriák alkotják. A keresztény középkor politikai gondolkodásának köz­
pontjában a szakralitás elve áll, az az elv, amely egy időn kívüli (extratempo-
rális) célt - az örök üdvösséget - tételez. A modernitás jelentős mértékben
azon alapszik, hogy az emberek terveit az égből leviszi a földre, az emberi cél­
kitűzéseket egy deszakralizált rendszer keretei közé állítja, és olyan jövőt vá­
zol fel, amelynek kívánatos volta abban rejlik, hogy a jelenhez képest javítha­
tó. Ezzel párhuzamosan annak lehetünk tanúi, hogy a médiumok - esetünk­
ben a könyvek, először kéziratos, majd nyomtatott formájukban - kilépnek a
monostorok könyvtáraiból, és világi környezetbe kerülnek; eközben persze
tartalmuk is komolyan módosul. Érdemes megfigyelni, milyen messzire kerül­
tünk az ideálisan felfogott eszmetörténettől: igaz, hogy a társadalom csak el­
vont kultúrája által létezik, ezt az elvont kultúrát azonban jelentősen megha­
tározzák bizonyos anyagi tényezők - a technikai szint, a történelmi örökség,
az életkörülmények. A médiumok tanulmányozása éppen azt teszi lehetővé,
hogy ezen összefonódó viszonyok rendszerének lényegét ragadjuk meg.
2. Történelmi nézőpontból a legfontosabb szempont a médiumokhoz, illet­
ve az azok hordozóihoz való hozzáférés kérdése. A szövegek sokszorosításá­
nak lehetősége már a 15-16. században oda vezet, hogy az olvasás egyre több

3 Alain Touraine: Production de la société. Paris, 1973. A közelmúltban Franciaországban megje­

lent könyvek közül a következőkre hívjuk fel az olvasó figyelmét: Dániel Bougnoux: Sciences de
l’information et de la communication. Paris, 1994; Armand Mattelart: L’invention de la commu­
nication. Paris, 1994.
1 6 I Bevezető

ember számára válik elérhetővé. A küszöbönálló lutheri reformációt az írás­

hoz való új viszony határozza meg: minden írástudónak jogában áll közvetle­
nül hozzáférni az isteni igéhez; a német reformátorok pedig teljesen új típusú
(könnyebb, olcsóbb és gyorsabban elkészülő) nyomtatványokra támaszkod­
nak, amelyeknek tartalma is eltér a korábbiaktól, s ráadásul sokkal szélesebb
körben hozzáférhetők. Ugyanez a logika lép működésbe a 18. század során:
mind többen férnek hozzá a nyomtatott információhoz, és ez a változás lehe­
tővé teszi polgárok egy csoportja számára, hogy létrehozzanak egy kulturális
érintkezési hálózatot, a Szellem Köztársaságát (la Répabliqae des Lettres),
amely hosszú távon közvéleménnyé terebélyesedik. Ez teszi lehetővé - külö­
nösen Franciaországban hogy megindul a politikai forradalom folyamata.
Nyugat-Európa 19. századi története három probléma, a sajtó szabályozásá­
nak kérdése, a tömegek politikai rendszerben betöltött szerepe, illetve a politi­
kai rendszer újjászervezése körül forog.
A jelenség napjainkra sem tűnt el, de sokkal bonyolultabb, rejtettebb és ta­
lán egyfajta fonák logika szerint működik. Egyrészről elmondható, hogy a leg­
modernebb technikák, amelyek roppant sebességgel egyre tömegesebb infor­
máció szállítására képesek, elvileg a kommunikáció nagyfokú demokratizálá­
sát tennék lehetővé - ahogyan ezt a „felvilágosultak”, különösen a Nora
Minc-jelentés állítják; s ez a tétel gyakran bizonyítást is nyer. Másrészről vi­
szont a rengeteg rendelkezésre álló információ voltaképpen használhatatlan,
pedig az információs eszközök növekvő technicitása miatt mind valószerűt-
lenebb, hogy egy átlagos felhasználó önállóan uralni legyen képes a rend­
szert. A kérdés pénzügyi oldaláról (a készülék ára, valamint felszerelési és
működtetési költségei) még nem is beszéltünk. A médiumok történetének, ha
az egyáltalán a történészek kompetenciájába tartozik, csak azért van értelme,
mert a legégetőbben aktuális kérdésekhez és mélységi elemzésükhöz jutunk
el általa.

A médiatörténet és a történetírás

Ez a meglehetősen elméleti távlat valójában jól illeszkedik a történetírás mély­

ségi törekvéseihez. A médiatörténet azért felel meg tökéletesen Füstéi de
Coulanges ambiciózus meghatározásának, amely szerint „a történetírás nem
a múltban megtörtént, különféle természetű események felhalmozása, hanem
az emberi társadalom tudománya”, mert a francia historiográfiai hagyomány­
hoz híven a társadalom tanulmányozásának általa nyújtott perspektívája egy­
szerre centrális és globális. Roger Chartier a következőképpen fogalmazza
meg az általános médiatörténet részét alkotó könyvtörténet feladatát: „...tör­
ténelmi távlatba kell helyeznie a könyv világának - amely mindig különböző
formák, különböző tárgyak, különböző anyagi hordozók világa - és az olva­
sók világának - az olvasót társadalmi szempontból képességei, különböző
konvenciók, elvárások és másokkal közös olvasási gyakorlatai határozzák
 A médiumoknak van történetük | 1 7

meg - találkozását. [...] A történeti kutatás azt is lehetővé teszi, hogy jobban
megértsük a jelenkor forradalmát; a különböző képernyőkön szerkesztett és
olvasott, távküldött, megszokott hordozóiktól elszakadt szövegek forradalmát.
Az elektronikus szöveg ténylegesen megkérdőjelezi azokat a bevett kategóriá­
kat, amelyeken eddig a szerzői jog alapult, és amelyek írásbeli örökségünk
megőrzését és leírását szolgálták...”
A „francia típusú” historiográfia célkitűzése olyan globális történetírás
volt, amely az ismeretek különböző kategóriáit - politika-, gazdaság-, társada­
lom- és kultúrtörténet - próbálja egységes egésszé összeszervezni. A szoros
értelemben vett politikatörténet (a történelem mint csaták egymásutánja) je­
lenti a leghagyományosabb közelítést; a politika szerepének eddig elhanyagolt
kérdése azonban manapság komoly újjáértékelésen megy keresztül: márpedig
a médiatörténet, amely a legösszetettebb társadalmi köteléket vizsgálja, mély­
ségesen politikai természetű problémákat vet fel (az ideológia, az uralom és a
politikai részvétel, a közigazgatás eszközeinek és a kontesztáció lehetséges
módozatainak kérdéseit).
A közelmúlt történeti kutatásainak elsődleges terepe a gazdaság- és a társa­
dalomtörténet volt, szoros összefüggésben azzal, hogy a történetírás különle­
ges fontosságot tulajdonított a gazdasági tényezőknek. A gazdasági-társadalmi
vizsgálatok tárgyául azok az anyagi tényezők szolgálnak, amelyek körül min­
den csoport szükségszerűen szerveződik. Márpedig a médiatörténet - hason­
lóan a korábbi idők könyvtörténetéhez - ezen problematika szívében helyez­
kedik el, legyen szó akár technikatörténetről (gyártási technikák: a szétszed­
hető betűk tipográfiája, az ipari forradalom, a távközlés új technikái) vagy a
létrehozás, a terjesztés és a fogyasztás közgazdaságtanáról (például hozzáfér­
hető-e a nyomtatott szöveg, vagy sem; megismerhető-e annak tartalma).
Az 1900-as évektől kezdve azonban a történészek figyelme más kérdések
felé fordult, nem kis részben más, a szélesebb értelemben vett szellem problé­
máját kutató tudományágak hatására. Franciaországban a Revue de synthése
historique célkitűzése az akkoriban történeti pszichológiának nevezett kutatá­
si irány előmozdítása volt: egy adott társadalmi csoportnak csak kultúrája ad
mélységet, csak kultúrája biztosítja létfeltételeit. Ez a harmadik típusú törté­
netírás a század közepének mentalitástörténeti munkáiban kerül fokozatosan
újra előtérbe, és ezen mentalitástörténeti munkák közé tartoznak az új könyv-
és nyomtatványtörténeti kutatások.
A mentalitástörténet (a természeti népek szemlélete szembeállítva a tudo­
mányos gondolkodással stb.), különösen pedig a tudás archeológiája4 az im-
manencia bizonyos formáját hozta létre, amennyiben kimondatlanul is többé-
kevésbé időtlen struktúrák létezését sugalmazza. Ezek a struktúrák részben
vagy egészben meghatározzák a történeti tartalmat. A felszabadulás vágya az
immanencia alól arra ösztönzi a történészeket, hogy más problémákat vizsgál-

4Michel Foucault: A tudás archeológiája. Budapest, 2001, Atlantisz Kiadó; lásd még uő: A szavak
és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.
18 I Bevezető

janak, és előnyben részesítsék a különböző gyakorlatok, a személyes életutak

tanulmányozását és a monográfiákat. Tudjuk, hogy a monográfia akkor nyeri
el valódi értelmét, ha képes megvilágítani azt a hátteret, amely meghatározza
például egy személyes életút vagy egy sajátos szellemi eljárás jelentőségét. To­
vábbra is fennáll azonban a kérdés: hogyan általánosíthatjuk a monografikus
eredményeket, hogyan juthatunk el a tudás magasabb szintjére? Márpedig a
médiatörténet éppen azt teszi lehetővé, hogy az aprólékos vizsgálatok ered­
ményei közösségi, kollektív szinten is hasznosuljanak; egy globálisabb köze­
lítés előtt nyitja meg az utat, hiszen az egyén mikrohistóriáját is vizsgál­
ja ugyan, de népes csoportok hosszú távú makrohistóriája is a látókörébe tar­
tozik.
Végül, a 2000. év művelt embere számára, aki szeretné reálisan értékelni a
média harmadik forradalmát, amely a közvélekedés szerint körülveszi, és
amelynek jelentőségét nem is kívánjuk a priori tagadni, a médiatörténet nem
kizárólag azért lehet érdekes, mert olyan új információkkal és összehasonlítá­
sokkal szolgál, amelyek segítségével bizonyos alapelvek meghaladhatok, ha­
nem azért is, mert lehetővé teszi, hogy felszabaduljunk egy olyan beszédmód
kötöttségei alól, amely szinte kötelezővé tette az új médiumok dicséretét és a
hagyományos médiumok szánakozó lekezelését. A „könyv haláláról”5 szóló
rossz kérdéseket jóval pontosabban és tudományosabban megfogalmazott
problémafelvetéssel kell helyettesíteni: mi újat hoz a média-könyv (amelyet
meg kell különböztetnünk az általában vett nyomtatványtól); milyen követ­
kezményekkel jár a megjelenése; melyek az új médiumok sajátosságai; ho­
gyan illeszkednek be az új médiumok a megjelenésük előtt már szükségszerű­
en létező történelembe, amelynek meghaladásához ők is hozzájárulnak; mi­
lyen gyakorlati változásokat hoznak magukkal közvetve vagy közvetlenül, és
milyen ritmus szerint?
A történésznek nem feladata egy minden időben és helyen érvényes, álta­
lános médiaelmélet megalkotása. A történészt szerepe és az általa felhalmo­
zott ismeretek természete ennél szerényebbé, noha paradox módon ennél
nagyra törőbbé is teszi: feladata nem lehet más, mint a legszélesebb értelem­
ben vett kommunikációs rendszerek diakronikus elhelyezése. A szóban forgó
rendszerek egy őket megelőző történelem alapzatán (technika-, gazdaság-,
társadalom- és politikatörténet) szerveződnek, a továbbiakban pedig új orien­
tációk szerint, a társadalom szükségleteinek, szellemi mozgásainak, ideológiái­
nak és általános fejlődésének függvényében fejlődnek tovább; mi több, a tár­
sadalmak legfontosabb irányadóivá növik ki magukat. Végül pedig az általuk
hordozott üzenetek és információtípusok, de még anyagi formájuk, az infor­
mációátadás és az információvétel módozatai is visszahatnak, jelentősen
vagy sem, a „nagy egészre”, a társadalomra, amelynek pedig termékei. Noha
nem vettük számításba a médiumok még (különösen az egyén oldaláról) meg-

s Fabrice Piault: La fin d'un régne. Paris, 1995.

 A médiumoknak van történetük | 1 9

tervezendő történeti pszichológiáját, s noha a makroszkopikus közelítés mód­

szertana szükségszerűen egyszerűsítő, a média története azzal, hogy bevezeti
a tudományosságba a visszhang6 mindig újrakezdődő játékát, voltaképpen az
időtartam dialektikájának szisztematikus vizsgálatára tesz kísérletet.7

A médiumok ideje

Végül ejtsünk szót az e könyvben elfogadott kronológiai határvonalakról. Bár

a médiumok jelölik ki az információ áramlásának hordozóit és a kommuniká­
ció társadalmilag létrejött formáit, a kommunikáció fő funkciói követik a tár­
sadalomban bekövetkező változások ütemét (e változásokat egyébként hosz-
szú távon ők maguk is befolyásolják).
Durva megközelítésben három egymást követő, összekapcsolódó és egy­
mást részben lefedő tendenciát fedezhetünk fel a médiumok történetében.
A 18. század második felét tekintsük itt terminus a quo'ként: ezekben az évek­
ben záródik le az a folyamat, amely felszámolja az érzékelésnek és a reprezen­
tációnak azon sémáit, amelyek a modern kor kezdetétől fogva lehetővé tették
a világ megértését és alakítását. Új társadalmi célkitűzés születik, legyen szó
akár a felvilágosult despotizmusról,8 a felvilágosodás problematikájáról vagy
éppen a politikai részvétel kérdéseiről. Ugyanekkor létrejön egy új tudomá­
nyos és technikai univerzum, amely a kommunikáció új rendszereit és gyakor­
latát is magával hozza. Az 1751-es évet tekintjük a változás szimbólumának,
hiszen ebben az évben kezd megjelenni az emblematikus könyv, az Enciklo­
pédia, amely egyfelől összegzi régebbi körök könyvekben megőrzött tudását,
másfelől viszont a jövőbeli fejlődés ígérete is egyben. „Az enciklopédiák fel­
adata az, hogy összegyűjtsék a szétszórt ismereteket [...], hogy felkutassák és
átadják azok általános rendszerét [...], azért, hogy az elmúlt évszázadok erő­
feszítései ne vesszenek kárba, hogy leszármazottaink tanultabbak s egyben
erényesebbek, boldogabbak is legyenek nálunknál, s hogy ne tűnjünk el anél­
kül a föld színéről, hogy az emberi nem érdekében cselekedtünk volna...”9
Ebben a politikai indíttatású logikában a nyomtatvány és a könyv központi
szerepet játszik: az írás és a nyomtatás teszi közkinccsé és így kiaknázhatóvá
az egész felvilágosodást; végső soron tehát a néptömegek számára teszi el­
érhetővé a fejlődést. A hatalom elmélete egyre finomodik ugyan, a rendszer
alapjaiban mégis konzervatív marad: továbbra is az elitek kizárólagos feladata
az ügyek vitele, a közügyekben való általános részvétel kérdése még nem ke-

6Magának az üzenetnek a visszhangjáról van szó, a kifejezés klasszikus kommunikációelméleti

értelmében; de a vizsgálat egy másik szintjén a hordozók, a formátumok és a felhasználói gyakor­
latok visszhangja is előkerül.
7 Gaston Bachelard: La Dialectique de la durée. Paris, 1980.
8Jean Meyer: Le despotisme éclairé. Paris, 1991.
9 Encyclopédie ou dictionnaire raisonnée... Génévé, 1777.
2 0 I Bevezető

rül napirendre, noha fogalmilag már elgondolható. A 18. század utolsó három
évtizedében Franciaországban hirtelen felbukkan a demokrácia problematiká­
ja, amelynek alapjául a természetjog („minden ember szabadnak és egyenlő­
nek születik”) és az új gondolati modellek egyre szélesebb körű elterjedése
szolgál; de szembesülnünk kell a közvetítés (médiatisation) problémájával is:
ugyanaz az elv működik itt, mint a reformáció idején: a forradalmi eszmék si­
kere legalább részben az új közönséget megcélzó nyomtatványok elterjedtsé­
gétől függ. A folyamat egyébként hiába indult meg már a 18. század végén,
csak a későbbiekben, hosszú távon teljesedhetett be; a 19. század egész törté­
netét pedig a sajtótörvényekkel és a legjobb oktatási rendszerrel kapcsolatos,
végső soron tehát az írás feletti hatalomról szóló vissza-visszatérő viták hatá­
rozták meg.
Miközben a fenti kérdésekről folyó éles viták közvetlenül politikai síkra ke­
rülnek át, a nyugati társadalmak gazdasági struktúrája mély változásokon
megy keresztül. Az ipari forradalom elsőként Angliát érinti, s csak lassacskán
kerül át a kontinensre: a nem mezőgazdasági termelés súlya jelentősen meg­
nő, az urbanizáció, a munka új ritmusa - középtávon pedig a gyarapodás és
az új fogyasztási logikák és gyakorlatok megjelenése - gyökeresen megváltoz­
tatja az emberek lakhatási szokásait és életmódját. A közgazdasági és politikai
kérdésekről szóló viták a kor érdeklődésének középpontjába kerülnek. Külö­
nösen fontosak lesznek a nyomtatott médiumok (a periodikák); mivel egyre
több olvasót érnek el, jogi helyzetük közvetlen politikai kérdéssé válik.
A 19. században létesültek először olyan, az egész földkerekséget átszövő
hálózatok, amelyek elhozták a korban élők számára a gyors információszállí­
tás tapasztalatát. Ezen egyre kiterjedtebb hálózatok a világfalu vissza-vissza-
térő utópiájának és a mindenki előtt nyitott, univerzális kommunikáció de­
mokratikus álmának első hordozói. Fogalmazzunk konkrétabban: e hálózatok
teszik lehetővé az információáramlás ellenőrzésének elgondolását és meg­
szervezését a modern képviseleti demokráciák és a liberális elven működő
gazdaságok keretei között. Válaszul a hálózatok működése során megnyilvá­
nuló torzulásokra és visszaélésekre, rövid idő leforgása alatt kikristályosod­
nak használatuk különböző formái, megszületik a működésüket szabályozó
törvény- és szabályrendszer; létrejön tehát a nemzetközi együttműködés azon
rendszere, amely - kis módosulásokkal - egészen a 20. századig fennmarad.
A 20. század elejének legfontosabb eseménye: belép a médiumok közé a
hang és a kép. Mint az előzőekben a könyv és az újság, a mozi is sajátosan po­
litikai funkciót tölt be, hiszen a fikciós alkotások az emberi viszonyok, illetve
az egész társadalom képzeleten alapuló ábrázolását nyújtják; tájékoztató
funkciójának betöltése során pedig (lásd a híradót) a mozi összekapcsolja a vi­
lág ábrázolását és a közösségi élet bemutatását. Megjelenése azzal a következ­
ménnyel járt, hogy az új médium keretei között régi tartalmak bukkantak fel:
újra előkerült az a nagyregényekre jellemző narráció, amelyhez a 19. század
vége szoktatta hozzá Európa végre írástudóvá vált népeit, és általános lett a
populáris sajtó sugallta világkép is. Nem meglepő tehát, hogy a cenzúra kérdé-
 A médiumoknak van történetük | 21

se - amely végigkísérte a könyv egész történetét - az 1930-as évek filmművé­

szeti életét is megosztotta.
Az új médium nemcsak folyamatosságot és újrakezdést jelent, megjelené­
se azt is lehetővé teszi, hogy komolyan elgondolkodjunk a médiumok sajátos
logikájáról: mi változik, ha nem szavak, hanem mozgóképek segítségével fe­
jezzük ki magunkat? A 20. századi médiumok vizsgálatának két, egymással
összefüggő kérdés szolgál alapjául: mit mondhatunk el a kép kifejező funkció­
járól, illetve hogyan módosulnak a még az írott szó világában kialakult gondo­
lati sémák? A rádióhallgatás elterjedése a két világháború között pedig új
problémákra hívja fel a kortársak figyelmét: a közbeszéd feletti uralom, a mé­
diumok totális rendszerekbeli kiépülésének, illetve általánosabban: az állam
és az új információs és szórakoztató médiumok viszonyának kérdéseire. Ezen
a téren az észak-amerikai modell élesen szemben áll az európaival: az előbbi­
ben az állam igen erősen beavatkozik, de a beavatkozás a szabályozásra kor­
látozódik; az utóbbiban viszont a közhatalom már a programok létrehozásá­
ban is tevékenyen részt vesz. A rádióadásokról szóló gondolkodás kulcskérdé­
se mégsem az, hogy ki rendelkezik az információ feletti ellenőrzéssel, inkább
az, hogyan artikulálódnak a kultúra különböző szintjei (elit- és populáris kul­
túra, kereskedelmi és nemzeti kultúrák).
A második világháborút követő években a televízió mutatkozik a korábbi
modellek közvetlen örökösének, nemcsak azért, mert felhasználja a rádió és a
mozi szakembereinek gyakorlati tudását, hanem azért is, mert új terminusok­
ban teszi fel a társadalom szerkezetére és a közösségi életre vonatkozó kérdé­
seket. A televízió egyre megújuló folyamatok segítségével formálja a közösség
életét, méghozzá nemcsak a kifejezetten politikai műsorokban, hanem a szó­
rakoztató és fikciós adásokban is. A televízió egyre inkább úgy működik, mint
a legfontosabb mintaadó nyilvánosság - a kifejezés habermasi értelmében -,
olyan kivételezett hellyé válik, ahol a világ, a társadalom, az egyén, az erköl­
csi értékek és viselkedések különböző ábrázolásai megütköznek egymással,
és újraszerveződnek. Egyre általánosabb elterjedtsége szükségessé tette a
gondolkodást a természetéről, figyelembe véve elsősorban azt a tényt, hogy
megjelenése szakítást jelent az írásbeliség világának elfogadott gyakorlataival,
különösen a könyvvel. Az értelmiségiek által felvázolt duális - a könyv, illetve
az új médiumok - szembeállításban a jelenkori médiumok (mozi, rádió, tele­
vízió), különböző mértékben ugyan, de valamennyien a csábítás, az üres szó­
rakoztatás, a hamis és elidegenítő ábrázolás oldalán állnak. E jellemvonások
nem egy bizonyos történelmi konfiguráció termékei, hanem az új médiumok
természetéből következnek.
A 20. század végén bekövetkező óriási változások még élesebben teszik fel
a média működésének anyagi és gazdasági feltételeivel kapcsolatos kérdése­
ket. Új szövegszerkesztői rendszerek születnek, és az adatok egyre szélesebb
közönség számára válnak hozzáférhetővé, az informatika ez irányú tovább­
fejlődése megkérdőjelezte az íráshoz való viszonyunk kizárólagosságát, ame­
lyet még a könyv első forradalmától (a Gutenberg-forradalomtól) örököltünk.
2 2 I Bevezető

A képi ábrázolás új ökonómiája pedig egy alapvető modellváltás hipotézisével

szembesíti a jelenkor emberét: lehetséges, hogy éppen most szűnik meg az
írás feletti kollektív uralom korszaka, amelyre a képi kultúra kora következik,
amelynek mozgatórugói azonban mindenben különböznek a megelőzőktől?
Az új információs világhálózatok és a nagy adatbankokhoz való hozzáférés, a
hypertext gyors felfutása és a képek transzformációs technikáinak elérhetősé­
ge - lehetséges-e, hogy mindezek a lehetőségek teljesen új kollektív - és per­
sze egyéni - gondolkodásmódot honosítanak meg? Ha így van, akkor elmond­
ható-e, hogy a két évszázada türelmesen és szakadatlanul szőtt kötelék a kü­
lönböző tudásformák, az ismeretáramlás és a véleményformálás különböző
módozatai és a képviseleti demokrácia működése között hirtelen elavult és ér­
vényét vesztette? A média forradalma egyenesen a társadalom modelljének
forradalmához vezet.
Első rész

A könyv „második forradalma”

( 1751- 1870)
I. fejezet

Az ancien régime könyvkiadása

(1751-1790): a francia modell

„Abban az időben, amikor ez a történet kez­

dődik, a Stanhope-féle sajtó és nyomdafesté-
kes henger nem szerepelt még a kis vidéki
nyomdákban..
(Balzac: Elveszett illúziók)'

Csak akkor érthetjük meg azokat a jelenségeket, amelyek az 1760-as évektől

kezdődően a médiumok ökonómiáját Gutenberg után másodszor is alapve­
tően felforgatták, ha röviden felvázoljuk az ancien régime könyvkiadásának
rendszerét. Rövid ismertetőnk bemutatja majd, hogy a korszak elején hogyan
nyíltak meg új utak a könyvkiadás előtt, és mely logika szerint avultak és tűn­
tek el a megelőző kor rendszerének elemei.
A felvilágosodásnak a 18. század közepén győzedelmeskedő kulturális mo­
dellje az 1630-as évek szellemi válságától folyamatosan alakul ki. A 17. század
programalkotó szellemi áramlata egyesítette magában az ésszerűség sziszte­
matikus keresését, a tudományos szellem működési feltételeinek meghatáro­
zását és a tudás fokozatos világivá válását; közvetlen kapcsolatot tételezett fel
az ismeretek hasznosításának lehetőségei és az ember életének anyagi körül­
ményei között: az ismeret objektív és az emberi értelem hozza létre, cserében
viszont meghatározza a fejlődés lehetőségeit. A hiedelmek és vélekedések vi­
szont kikerülnek a tudományos ítéletek kategóriáinak érvénye alól. A szellem
forradalma eleinte csak néhány ezer embert érint, a Szellem Köztársaságának
polgárait. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan - bár a könyv ökonómiája végső
soron csak igen kis mértékben módosul - a szövegek és az olvasási módok fej­
lődése, valamint a nyomtatott szöveg köré szerveződő gyakorlatok általános
nyitásról tanúskodnak. Újabb és újabb folyóiratok, olvasókabinetek és tudós
társaságok születnek, létrejöttük a lassan egyre jelentősebb kereslet ékes bizo­
nyítéka, bár célközönségük továbbra sem nagyon népes. Az akkulturáció fo­
lyamata hosszú távon megváltoztatja a tömegek életét, ezért kerülhet előtérbe
egy új kérdés (amelyre a felvilágosodás képtelen választ találni), s ezért indul­
hat el a nemzeti kérdés és a politikai forradalom (majd forradalmak) teljesen új
folyamata. Világosan látszik, hogy egy bizonyos egyensúlyt sikeresen elérő
rendszer (esetünkben a felvilágosodás rendszere) már magában rejti saját meg­
haladásának - s végső soron saját pusztulásának - csíráit.

■Ford. Benedek Marcell. Budapest, 1998, Európa Kiadó, 7.

26 I Akönyv „második forradalma” (1751-1870)
A HAGYOMÁNYOS KÖNYVKIADÁS

Az ancien régime nyomdászattörténeti szempontból: a nyomdászat működé­

sében a nyomtatás gazdasági és kulturális rendszerének állandó vonásaira he­
lyeződik a hangsúly abban az időszakban, amely Gutenberg közvetlen - 1500-
as évekbeli - utódaitól egészen a 19. század első éveiig tart. Az ancien régime
e logikájának három fontos jellemzője van.

A zárt piac

Ha szoros értelemben vett közgazdasági téren maradunk, azt mondhatjuk,

hogy a könyvek piaca teljességgel zárt, illetve csak minimális mértékben tud
terjeszkedni. Egy további fontos tényező: a kor majd három évszázada során a
nyomóprésen csak kevés technikai újítást hajtottak végre, a fából készült, em­
beri erővel működtetett gépezet csak igen alacsony termelékenységre képes.2
A nyomda általában önfinanszírozó alapon működő családi vállalkozás: a mes­
ter halála és örökösének megtalálása mindig komoly nehézséget okoz.
Ebben a rendszerben igen egyszerű tipológia alapján szerveződik meg a
feladatok megosztása. Egyik oldalon a rendelésre dolgozó nyomdászmestert
találjuk, a másikon a kiadót, aki a publikálandó művekkel kapcsolatos jogok
birtokosa, tehát rendelkezik a szerző és a hatóságok engedélyével: a kiadó
többé-kevésbé szabályos időközökben közzéteszi az elérhető művek kataló­
gusait, amelyek mind a szakmabeliek, mind a vásárlókör számára munkaesz­
közül szolgálnak. Ami a terjesztést illeti: nagyon kevés olyan kiadó van, aki
kizárólag kiadással foglalkozik. A piac roppantul szűk, az óriási távolságokat
pedig anyagi képtelenség uralni; mindez arra ösztönzi a szakmabelieket, hogy
többoldalúan tevékenykedjenek. A franciaországi vidéki nyomdászok többsé­
ge könyvterjesztő is egyben; a kiadók pedig könyvek kiskereskedésével és bi­
zományi árusításával is foglalkoznak, miközben a párhuzamos hálózatok is
egyre nagyobb fontosságra tesznek szert. Egyre több könyvet és nyomtatványt
adnak el nem könyvárusításra szakosodott kereskedők, házalók és vásárosok,
de más magánszemélyek is, például tanárok. Végül: az ancien régime könyv-
kereskedői rendszerében tevékenykedők előnyben részesítik a könyvkiadás tő­
két nem igénylő módozatait: kéziratért igen ritkán fizetnek, a katalógusból vá­
lasztott művek jogainak megszerzése pedig gyakran cserekereskedelem útján
történik.

2 Histoire de iédition franqaise. 2e éd. Paris, 1990, 4 vol.; Maurice Audin: Histoire de l'imprimerie:
radioscopie d ’une ere, de Gutenberg ä iinformatique. Paris, 1972; Le livre franqais, hier, au-
jourd'hui, demain. Paris, 1972; Robert Estivals: Le livre dans le monde: introduction dans la
bibliologie internationale. Paris, 1983 (a jegyzetekben számos értékes hivatkozással, ám sajnos
következetlen elrendezésben). Jean-Noél Jeanneney; Une histoire des médiás. Paris, 1995. Médiás.
Szerk. C.-J. Bemard. Paris, 1995.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 2 7

Korporatista logika

A rendszer második jellemzője: a korporatista logika uralma: a nyomdászok, a

könyvkereskedők és a bizományosok mind különböző korporációkba tömö­
rülnek. Munkájukért és a könyvkiadás felett gyakorolt öncenzúrájukért cse­
rébe a hatalom a korporációkat kizárólagos jogokban részesíti (lásd a király
nyomdásza stb.): a vállalkozó szellem és a vállalkozók jellegzetes lélektana tel­
jesen hiányzik a rendszerből, s ezen a technikai forradalom előszele sem ké­
pes változtatni.
A numerus claususnak azonban vannak előnyös oldalai is: a legjelentő­
sebb nyomdák tulajdonosai a helyi notabilitások közé emelkednek. A valen-
ciennes-i Henry-dinasztia számos magisztrátus családdal áll rokoni kapcsolat­
ban.3 A régi nyomdászdinasztiák sikerét a contrario az is bizonyítja, hogy a
forradalom idején leszármazottaik jelentős része emigrációba kényszerül. Az
ellenőrzés ezen rendszerének fenntartásában érdekelt közhatalom a nyomdá­
szok számának korlátozása mellett mindegyiküknek kizárólagos jogokat biz­
tosít. A hivatalos iratok kinyomtatásával megbízott s így rendszeres (bár nem
túl magas) jövedelemre szert tevő nyomdászok cserében készek a felügyelet
és az öncenzúra bizonyos formáinak gyakorlására. Mivel létbiztonságban él­
nek, eszük ágában sincs tiltott dolgokkal foglalkozni, ellenben mindent meg­
tesznek annak érdekében, hogy kiváltságaikat megőrizzék, és az „újonnan
jöttékét” szemmel tartsák.
A francia, különösen a párizsi könyvkereskedők csak igen kevéssé érdek­
lődtek az új típusú spekulációk iránt, ez azonban nem is meglepő, hisz féltve
őrzött kiváltságaik kifejezetten előnyös helyzetet teremtettek számukra: egy
szűk, de megbízható piacra termeltek kis példányszámú, de meglehetősen
drága könyveket (még egy valódi bestseller, az Enciklopédia első, in-folio ki­
adása is csak négyezer példányban kelt el). „Filozofikus” világnézete ellenére
a lille-i Jean-Baptiste Joseph Henry a következőket írja tiltott portékát ajánló
svájci levelezőinek: „Bizonyos típusú műveket nem áll módunkban fogadni.
Be kell egyébként vallanom önöknek, uraim, hogy bizonyos könyvek árusítá­
sa olyan komoly veszélyeket, veszteségeket és kellemetlenségeket jelentene
számomra, ami az egész szakmától elvenné a kedvem; noha én magam is
ezen könyvek tartalma szerint gondolkodom. Egy magára valamit adó kiadó­
ház azonban mindig a nyugalmat részesíti előnyben a kockázatos haszonszer­
zéssel szemben.”4
A cenzúra és a kiváltságok következtében szintén ugyanez a logika érvé­
nyesül a könyvkereskedéssel is foglalkozó könyvkiadók döntéseiben. XIV. La­
jos óta a királyi hatalom legfontosabb célkitűzése az, hogy olyan kulturális

3 Frédéric Barbier: Les Henry, imprimeurs et libraires ä Valenciennes au XVIIIe siede. Mélanges de
la Bibliothéque de la Sorbonne, 13, 1995. 61-80.
4 Idézi Frédéric Barbier: La circulation du livre dans la région du Nord ä la veille de la Révolution.
Revue du Nord, LXX1, 1989. 950.
2 8 I A könyv „második forradalma” Cl751—1870)

rendszert hozzon létre, amelynek működésében a király személyének, illetve

a központosított államnak kizárólagos szerepe van: azonfelül, hogy minden szö­
veget cenzúráznak, a hatalom elismer egy hivatalos nyelvet és egy hivatalos
irodalmat, az Akadémia közzéteszi saját Szótárat (1694), a színháznak és az iro­
dalomnak pedig a királyi udvar szab irányt. A rendszert a párizsi könyvkeres-
kedó'-nyomdászoknak adott kiváltságok teszik teljessé: a privilégium kedvez­
ményezettje egy meghatározott időtartamra kizárólagos jogokkal rendelkezik
egy adott szöveg publikálására, védelemben részesül a hamisítók ellen, így te­
hát kockázat nélkül tesz szert néha kifejezetten jelentős nyereségre. A francia
kultúrának a felvilágosodás Európája felett gyakorolt dominanciája pedig to­
vább erősíti az érdekközösséget: a legjelentősebb könyvkereskedő-nyomdá­
szok (szinte kizárólag párizsiak) egyre vagyonosabbak, egészen természetes
hát, hogy létérdekük a rendszer változatlan formájának fenntartása. Gyakorla­
tilag szabályozatlan tevékenység marad azonban a könyv-kiskereskedés; ezen
üzletág felett a különböző kamarák csak elméleti felügyeletet gyakorolnak. Az
1723-as királyi rendelet előírja ugyan a könyvek kiskereskedésével foglalkozni
szándékozók szakmai képességeinek vizsgálatát, a rendelkezések átültetése a
gyakorlatba azonban elsikkad.

Olvasás és előkelőség

Végül emlékeztetnünk kell arra, milyen szűk volt a korszak olvasóközönsége,

amint ezt az írástudással kapcsolatos statisztikák is bizonyítják. Az olvasókö­
zönség még a 18. század során is apró, felvilágosult szigetekből tevődik össze,
amelyek tagjait esetenként hatalmas földrajzi távolságok választják el egymás­
tól. Még ha elmondhatjuk is, hogy bizonyos államokban (Európa germán és
protestáns vidékei és az angolszász világ) a lakosság egyre nagyobb hányada
válik írástudóvá, a mindennapi élet anyagi körülményei itt sem teszik lehetővé
a rendszeres hozzáférést a nyomtatott betűhöz; kivételt csak a hagyományos
könyvek és szövegek (kegyességi írások) vagy értéktelen ponyvák jelentenek.
Hangsúlyoznunk kell viszont, hogy a lakosság egy csekély hányadára az
elképesztően jó anyagi körülmények és a teljes szellemi nyitottság jellemző.
A régi egyházi gyűjtemények mellett nagyon jelentős nemesi könyvtárakat is
találunk, amelyek tulajdonosuk kivételesen magas társadalmi helyzetéről
árulkodnak. A hatalmas hercegi könyvtárak más nagyurak törekvéseinek szol­
gálnak mintául: említsük meg példaként a Malborough család fantasztikus
blenheimi gyűjteményét vagy éppen a csodálatos trelissicki könyvtárat. A kul­
túra a kontinensen is képes a kiemelkedés, az előkelőség eszközéül szolgálni,
pedig itt a nagykereskedők, a bankárok, a pénzemberek kevésbé fontos szere­
pet játszanak: az Aufklärung Németországának hercegi könyvtáraira a francia
választ műkedvelők (mint például Emmanuel de Cray herceg) gyűjteményei
adják meg.
Az a tény, hogy a könyv és a nyomtatvány sikerrel hódítja meg a társada­
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 2 9

lom egy vékony szeletét, nem zárja ki más fontos jelenségek felbukkanását.
A további terjeszkedés lehetősége adott; elsősorban értelmiségi csoportokat -
írókat, oktatókat, papokat, ügyvédeket és jogászokat, valamint orvosokat - ér­
het el a könyv. Noha a jelenség globális értékeléséhez egyelőre hiányoznak az
eszközeink, mégis, cáfolhatatlan jelek bizonyítják, hogy egy szociográfiai ér­
telemben igen tarka csoport nyitottá vált az írott betűre. Különböző régi
könyvtárak vizsgálataiból számos adattal rendelkezünk, összegzésük azon­
ban igen nehéz feladat: Párizsban, Észak-Franciaországban és a Jurában, va­
lamint a tartományi székhelyeken (Dijon, Besangon, Amiens, Lille, Aix-en-
Provence) számos jogász, tisztviselő vagy orvos rendelkezik több száz, he­
lyenként több ezer nyomtatványból álló, gyakran tematikusán specializált
könyvtárral.5 Ugyanezek az emberek népesítik majd be egy generációval ké­
sőbb az új akadémiai társulásokat, így segítvén elő a felvilágosodás kulturális
modelljének megvalósulását. Az olvasóközönség azonban egészen a 18. szá­
zad második feléig nem volt elég népes ahhoz, hogy meginduljon az írói tevé­
kenység autonomizálódásának folyamata. Az író, ha nem rendelkezik magán­
vagyonnal, kénytelen állást (például egyházi feladatot) vállalni, vagy egy tár­
sadalmilag felette álló személy szolgálatába szegődni. A személyre szóló
ajánlás gyakorlata igen jellemző a kor viszonyaira: az olvasóközönség szűkös­
ségét uralkodók és mecénások támogatása egyensúlyozza ki.
Lehetőségek nyílnak tehát a (később értelmiséginek nevezett) tehetségek
előtt, de az egyszerű népnek is több alkalma lesz találkozni az írott betűvel,
bár erre kevés és gyakran csak közvetett bizonyítékkal rendelkezünk. Vidé­
ken, ahol bár általában nem létezik intézményesített könyvkereskedés, azért
találhatunk könyvet vagy más nyomtatványt: a házalók hálózata vagy a hely­
hez kötött, bár nem könyvárusításra specializálódott árusok viszonylag rend­
szeres időközökben eljuttatnak a lakossághoz kis füzetkéket, vallásos könyve­
ket, almanachokat és naptárakat, képeket, illetve mindenféle papírárut. A kul-
turálódás elsődleges tere azonban természetesen a város,6 ahol rengeteg
nyomtatvánnyal találkozhatunk, hiszen itt koncentrálódik a kulturális közve­
títésre alkalmas népesség7 (például a háziszolgák), akik a jólétben élők élet­
módját a széles néptömegek felé közvetítik. Különösen Párizsban látszik
szükségszerűnek, hogy az eleinte csak a kiváltságosokra jellemző művelődési
törekvések a széles néprétegek életére is hatással legyenek. Nemcsak arról
van szó, hogy itt könnyebben érhetők el a kulturális intézmények és szolgálta­
tások (például a könyvkereskedések), hanem arról is, hogy „Párizs a királyság
minden más városánál kétségtelenül több alkalmat nyújt a kultúrával való ta­
lálkozásra, hiszen itt születik vagy található meg minden könyv, újság és kép,
de itt élnek és ide kötődnek a jó és a rossz írók is; itt az írott betű minden for­

5 Az Histoire des Bibliothéques franqaises mellett lásd még Les Bibliothéques au XV11F siécle.
Szerk. Louis Trénard. Revue fraru;aise d ’histoire du livre, no 55-56, 1989.
6La vilié et l ’innovation: relais et résaux de diffusion en Europe, XIV-XIXv siédes. Paris, 1987.
7Les intermédiaires culturels. Aix-en-Provence. Paris, 1981.
3 0 I A könyv „második forradalma” (1751—1870)

májában fellelhető. A főváros létrehozott egy olyan, csak rá jellemző kultúrát,

amelyben a gesztusok és az életformák a legfrissebb ismereteknek megfelelő­
en alakulnak, és ahol a másokkal való találkozás és kommunikáció széles le­
hetőségei még a legszegényebbeket és az írástudatlanokat is abban a hitben
ringatják, hogy eredeti kulturális javakat sajátíthatnak el. Az újonnan érkező,
legyen akár átutazó, akár Párizsban végleg letelepedni szándékozó, többet
érezhet a városi levegőből, mint a közeli kisvárosba felutazó falusi; a főváros­
ban új kapcsolatokon alapuló, az eddigitől gyökeresen különböző, új életet
kezdhet, más emberré válhat.”8

A KÖNYV ÉS A FELVILÁGOSODÁS

A nagyon hosszú távú (máig tartó) folyamatokban a kontinuitás logikája érvé­

nyesül tehát: a legjelentősebb törés annak a kornak a terméke, amelyben az
„ipari forradalom” generikus kifejezésével leírt jelenségek megjelennek. Fino­
míthatunk azonban ezen az időrenden, méghozzá úgy, hogy kiemeljük a 19.
századi ipari társadalom és a 20. századi fogyasztói társadalom létrejöttét
megelőző két történelmi korszak fontosságát: az első lényeges tényező a kon­
junktúra fokozatos változása, amelynek következményei a 18. század máso­
dik felében már érezhetők; a másik jelentős esemény pedig maga a politikai
forradalom, 1789 nagy forradalma. Mindent összevéve, a könyvkereskedés
régi rendre jellemző szabályozásának számos aspektusa változatlanul megfi­
gyelhető az iparosodó 19. században. Ezzel a kérdéssel már a mentalitástörté­
neti munkák is foglalkoztak, a közelmúlt könyvtörténeti kutatásai azonban
pontosabb adatokkal tudnak szolgálni: minden jel arra mutat, hogy Franciaor­
szágban, de más országokban is, fokozatosan új helyzet áll elő, különösen az
1760-as évektől kezdve.9

A francia nyomdaipari termékek számának gyarapodása

Bár az ipari termelés csak a restauráció idején, különösen a Júliusi Monarchia

éveiben indul erőteljes növekedésnek; ennek a fejlődésnek azonban az 1760-as
évektől kezdve már számos előfeltétele megvan. Ezt több számszerűsíthető
adat mutatja, nem utolsósorban a nyomdaipari termékek számának jelentős
növekedése. Ennek valódi dimenzióit nehéz felmérni: a történész kénytelen a
kiadott művek számának vizsgálatára szorítkozni, figyelmen kívül hagyva két
kulcsfontosságú tényezőt, a példányszámot és a kiadványok valódi elterjedé­
sének kérdését. Adatok egész sora áll rendelkezésünkre, különösen a 19. szá-

8 Daniel Roche: Le Penple de Paris. Paris, 1981, 204.

9 Daniel Mornet: Les origines intellectuelles de la Révolution franqaise. Lyon, 1989; Michel Vovelle:
Le tournant des mentalitás en France, 1750-89. Social History, 5, 1977. 605-630.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 31

zadtól kezdve, a kötelespéldány-helyeken és a kurrens bibliográfiákban - pél­

dául a német könyvkereskedők vásári katalógusaiban, vagy éppen a bibliofi­
lek és tudósok által összeállított retrospektív bibliográfiákban. Említsük meg
végül a jelentősebb könyvtárakban őrzött kötetek statisztikáját, amely sok
szempontból érdekes adatokkal szolgálhat.
A francia nyomdaipari termékek legjobb értékelését hagyományosan Jo­
seph-Marie Quérard LaFrance híféraíre-jében találhatjuk meg.101Quérard adatai
szerint a kiadott művek száma 1701 és 1770 között megháromszorozódott,
méghozzá egy többé-kevésbé töretlen fejlődési ütem szerint. Ez abszolút érték­
ben évi 2000 kiadványt jelent a század elején; míg az 1770-es évtized éveiben a
6000-et is meghaladja ez a szám. A növekedés a későbbiekben sem áll meg,
persze Quérard szerint (aki egyébként csak az irodalmi kiadványokkal számol)
természetesen lelassul. Ezek a puszta számok is igen fontosak, hiszen arról
tanúskodnak, hogy a könyvszakma struktúrái mély változásokon mentek át;
megfeleltek a könyv második forradalma logikájának. Az egy-egy nyomda, vá­
ros vagy régió könyvtermésére vonatkozó monografikus részadatok, a fentebbi
megfigyeléseket kiegészítve, ékesen bizonyítják, hogy az 1760-as és 1770-es
években újjáéled a vidéki könyvnyomtatás: Bordeaux-ban, északon11vagy akár
Strasbourg-ban megváltozik a helyzet, és a termelési görbe hirtelen elemelke­
dik arról a nulla közeli szintről, amelyre a királyi szabályozás eleddig kény­
szerítette. A nyitást jelzi a kiadott művek típusváltozása is: már nemcsak a ha­
gyományos vidéki bestsellereket (helyi érdekű nyomtatványok,12 kegyes olvas­
mányok, almanachok, népi naptárak) nyomtatják a vidéki műhelyekben.
A vidéki kiadók ezentúl kifejezetten tudós (régiótörténeti művek, tanköny­
vek) vagy éppen kifejezetten szórakoztató jellegű munkák (regények) kinyom­
tatására is vállalkoznak. Összességében az az érzésünk támadhat, hogy a piac
lassan megnyílik; márpedig ezen lényegi változás következményeként a pári­
zsiak képtelenek megőrizni hagyományos kizárólagosságukat. E megfigyelé­
seket megerősítik a kötelespéldány-helyek, illetve a különféle kiadási engedé­
lyek feldolgozásából származó adatok (ez a két adatsor teszi lehetővé a fen­
tebbi megállapítások megerősítését és finomítását): a kiváltságok elsősorban a
párizsi könyvtermést szabályozzák: számuk 1730 és 1777 között egyre növek­
szik, 1735 és 1777 pedig a francia könyvkiadás, illetve a felvilágosodás két ki­
emelkedő éve. Az 1770-es években a kiváltságokat ábrázoló görbe hirtelen le-
hanyatlik, ami azt jelzi, hogy a párizsiak megérzik a vidéki könyvnyomtatók,
illetve a hatalom támogatását élvező újonnan jöttek konkurenciáját.
Ekkorra a királyi közigazgatás már feladja a kiváltságokra és a szigorú fel­
ügyeletre alapozott politikáját, és sokkal rugalmasabban választja meg mód­
szereit. Az új magatartás legszebb példája az úgynevezett hallgatólagos enge­
dély: a hatalom, bár nem vallja be nyíltan, lehetővé teszi bizonyos, elméletileg

10Paris, 1827-1864, 12 vol.

11A szerző északon nagyjából a mai Nord-pas-de-Calais adminisztratív területét érti. - A szerk.
12A helyi polgárság számára előállított nyomtatványok, például partecédulák, árcédulák stb.
3 2 I Akönyv „második forradalma” (1751-1870)

tiltott könyvek vagy kiadások közzétételét (amelyek lajstromba vétele sem ti­
los többéj.13 A régi rend utolsó évtizedében a hallgatólagos engedély a hata­
lom által kiadható felhatalmazások legfontosabbika lesz; a „hallgatólagosan
engedélyezett” könyvek száma szinte exponenciálisan megugrik.

Új könyvek, új olvasók, új olvasási szokások

A terjesztési hálózatok kiszélesedése (például a mozgóárusok és mindenféle

viszonteladók által) arról tanúskodik, hogy a széles néptömegek újfajta vi­
szonyba kerülnek a nyomtatott betűvel. 1789-ben a La Bastille dévoilée (A
Bastille leleplezése) című mű szerzője némi kaján örömmel a következőket
írja: „Nem tudom, mindenki érez-e olyan hálát ezen emberek iránt, amilyet én
érzek; ők voltak azok, akik vagyonuk, szabadságuk s nemritkán életük koc­
káztatása árán segítettek hozzá minket ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol most
tartunk. Nem elegendő ugyanis, hogy az írók megírják könyveiket, valakiknek
ki is kellett nyomtatniuk, sőt végtelen tereket, kémeket és besúgókat legyőzve,
el is kellett juttatniuk hozzánk őket.”
További adatokkal is bizonyíthatjuk, hogy a médiumok új, jelentősebb po­
zíciót foglalnak el a társadalomban; az új olvasási és a kultúra elsajátításával
kapcsolatos szokások ennek a jelenségnek egyszerre jelentik hajtóerejét és
végeredményét. Igaz ez a szövegek formátumára, nyomdai megformálására,
de természetére is: úgy érezhetjük, hogy a társadalom általános célkitűzése
módosul ezekben az években, s ezzel párhuzamosan a széles néptömegek vi­
szonya is radikálisan megváltozik az írott betűhöz.
Még rövid leírását sem adhatjuk itt a francia nyomdaipari termelést e
kulcsfontosságú időszakban meghatározó tendenciáknak. Mindazonáltal fel
kell sorolnunk azokat a megkerülhetetlen adatokat, amelyek rávilágítanak az
1760-1770-es években bekövetkező törésre. Ami a könyveket illeti, elmond­
ható, hogy a kiadott művek tematikus eloszlása megváltozik, persze hosszú
távon nem jelentős mértékben. A könyvkereskedelem bestsellerei még mindig
a vallásos jellegű kiadványok; e kategóriába sorolható az 1723 és 1727 közötti
években nyomtatott könyvek több mint harmada, illetve az 1750-1754 között
kiadott könyvek több mint negyede. Ráadásul ezeket a könyveket nyomják a
legmagasabb átlagos példányszámban. Az igazi törés a század végén követke­
zik be: becslések szerint az 1784-1788 között nyomtatott könyveknek már
csak körülbelül 10%-a vallásos jellegű. Bár ez a becslés valószínűleg nem állja
meg a helyét, tény, hogy Franciaország már az ancien régime utolsó éveiben
elindult a deszakralizáció ösvényén; ezt a folyamatot a forradalom fogja fel­
gyorsítani, majd intézményesíteni. Európa más államai csak a 19. század má­
sodik felében indulnak el ezen az úton.14

13 így megjelennek a kiadói, illetve kereskedői katalógusokban is. - A szerk.

14Der Umgang mit dem religiösen Buch. Göttingen, 1991.
 Az ancien régime könyvkiadása (17S1-1790): a francia modell | 3 3

A vallási témájú könyvek részaránya tehát csökken, egyre népszerűbbek

viszont azok a könyvek, amelyek már a modern ember viszonyát tükrözik a
nyomtatott betűhöz és a könyvből elsajátítható tudáshoz, azaz a tudományos
és szórakoztató olvasmányok. A történetírás, a földrajz és az útleírások egy­
részről az egyetemes tudás enciklopédikus tervének felelnek meg, de más kö­
rök és más civilizációk tanulmányozása utal a relativitásérzék kérdésére és a
tolerancia kívánalmára is. A tudományok és a művészetek statisztikai görbéje
a vallási görbe pontos ellentettjeként rajzolódik ki: 1750 körül a nyomtatott
könyvek egyötödét tették ki, a forradalom előtti évekre részarányuk megköze­
lítette a 40%-ot. Komoly következtetéseket vonhatunk le abból a tényből is,
hogy a felvilágosodás könyvtermésének legdinamikusabban fejlődő - persze
abszolút értékben még így is kisebbségben maradó - szektorát azok a köny­
vek alkotják, amelyeket ma a „politikai gazdaságtan” címszó alá sorolnánk.
A gondolkodás ezen új terepének hangsúlyosabbá válása (különösen 1750-et
követően] a felvilágosodás alapvető célkitűzéséről tanúskodik: hogyan lehet­
ne ésszerűen, a közjót szem előtt tartva megszervezni a társadalmat? A század
második felében jelentősen megnőtt a politikai gazdaságtannal foglalkozó
nyomtatványok száma.15 Adam Smith 1776-ban megjelenő munkáját már
1777-ben franciára fordítják, sőt 1777 és 1789 között nem kevesebb, mint öt
kiadása lát napvilágot. Az 1780-as években egyébként további politikai gazda­
ságtannal kapcsolatos témák is közmegvitatás tárgyául szolgálnak, méghozzá
brosúrák és újságcikkek lapjain. Amikor az egész ország a rendi gyűlés össze­
hívásáról beszél, mindenütt elérhető Jacques Necker Rapport fait an Roi... par
le ministre de ses finances (Jelentés a királynak... pénzügyminiszterétől] című
munkája. „A jelentést tizenöt garasért (sol) meg lehetett kapni minden újdon­
ságokkal foglalkozó kereskedőnél, arról nem is beszélve, hogy a mozgóárusok
a főváros minden negyedébe elvitték azok számára, akik meg akarták szerez­
ni. Márpedig sokan meg akarták szerezni, hiszen olyan munkáról van szó,
amely igen alkalmas arra, hogy felkeltse a hazafias polgárok figyelmét.”16
Ami a szórakoztató irodalmat illeti (ide sorolhatjuk a színdarabokat és kü­
lönösen a regényeket], igen nehéz volna megbízható becsléseket közölnünk: a
statisztikák viszonylagos állandóságot mutatnak - a kiadott könyveknek kö­
rülbelül 30-40%-át alkotják az ide tartozó könyvek -, de a könyvtermelés fo­
lyamatos bővülésének időszakában ez az állandó részarány jelentős növeke­
dést jelent.17A kiadott művek nagy száma, műfaji tarkaságuk,18a sorozatok és
„válogatott művek” (a Bibliothéque universelle des romans - Egyetemes Re­

's Jean-Claude Perrot: Une histoire intellectuelle de Véconomie politique. Paris, 1992.
16Journal de Hardy, 2 janvier 1789 (BN, ms. Fr. 6687). De Vadministration des finances en France
című értekezésében Necker is a közvélemény megnövekedett jelentőségét emeli ki.
17S. P. Jones: A List of French Prose Fiction from 1700 to 1750. New York, 1939; V. G. Mylne - R.
Frautschi: Bibliographie du genre romanesque fran<;ais, 1751-1800. London-Paris, 1977.
18Megtalálhatjuk itt Rabelais írásai mellett a „Kék könyvtár" egyes darabjait, a 17. század legna­
gyobb regényeit éppúgy, mint a felvilágosodás alapszövegeit (pl. Az Új-Hélo'ise-t) vagy Mme de
Sévigné leveleit.
3 4 IA könyv „második forradalma” (1751-1870)

génytár - többtucatnyi kötetet foglal magába) számbavétele tovább bonyolítja

a vizsgálatot; mindezek a tényezők nemcsak a közérdeklődés egyre növekvő
sokoldalúságát, hanem az írott szöveghez való új viszonyt is mutatják.
Szinte emblematikus adathalmazzal szolgál a korabeli folyamatok minden
jellegzetességét magában foglaló kiadványtípus, a periodika. A periodikák
rengeteg előnnyel rendelkeznek: még a drágábbak is kifizethetők, cikkek igen
változatos egyvelegével szolgálnak, felgyorsítják a hozzáférést a hírekhez és
az ismeretekhez, s végül lehetővé teszik, hogy olvasóik részt kérjenek a Szel­
lem Köztársaságának (amely egyébként kezdi a Polgárok Köztársaságává ki­
nőni magát) erőfeszítéseiből és gondolataiból. Jellegzetes formátumuk követ­
kezménye pedig a nyomtatott szöveghez való viszony megváltozása: a perio­
dikát, a „lapot”, nem úgy olvassuk, mintha könyv lenne, nem őrizzük meg
feltétlenül könyvtárunkban; az igen elterjedt, de tiszavirág-életű periodikák
térhódításának következtében a nyomtatott szöveg elveszti hagyományos po­
zícióinak egy részét.19
A közreadott folyóiratok statisztikájának vizsgálata nemcsak a fejlődés ál­
talános vonásait, hanem a műfajon belüli modellváltásokat és az olvasói szo­
kások módosulását is illusztrálja.20 Az 1680-1720-as évek viszonylagos stag­
nálását követően a görbe emelkedni kezd: a gyors növekedés 1720-ban kezdő­
dik (53 periodika), és egészen 1750-ig tart (137 periodika); hasonló ütemű
növekedésre a század utolsó harmadában találhatunk példát - 1760-ban még
mindig csak 137 periodika jelenik meg Franciaországban, számuk 1770-re
azonban 188-ra, 1780-ra pedig 277-re nő. Még ennél is érdekesebb az a tény,
hogy nem ugyanazokról a periodikákról van szó; az újakat nem ugyanazok a
célkitűzések mozgatják, és a hozzájuk kapcsolódó szokások is megváltoznak.
Az 1770-1789-es évek gyors növekedése két, eddig többé-kevésbé kisebbség­
ben lévő műfajnak köszönhető: egyrészről megszaporodnak az újságok - ez­
zel a kifejezéssel azokat a sajtótermékeket jelöljük, amelyek általános infor­
mációkkal szolgálnak, mégpedig gyorsan (1725 és 1750 között 5, 1750 és 1775
között 14, míg 1775 és 1789 között összesen 47 újságot nyomtattak); másrész­
ről pedig nagy jelentőségre tesznek szert a történeti-politikai jellegű folyóira­
tok (a fentebb említett időszakokban 22, 18 és végül 32 volt belőlük). Ezzel
ellentétben a specializált (például irodalmi) folyóiratok száma stagnál, sőt ese­
tenként csökken is: hiszen ettől az időtől fogva a periodikáktól gyors és haté­
kony információk szolgáltatását várják el, ezzel pedig a hagyományos könyv
képtelen hasonló feltételek mellett szolgálni.
Térjünk vissza a könyvekhez: a kiadások nyelvében és a kiadott művek
formátumában bekövetkező változások szintén a könyvek tartalmának világi­
vá válására és az olvasás szokásának elterjedésére utalnak. Még egy olyan régi
nemzetállamban is, amilyen Franciaország, megfigyelhető, hogy az 1760-as
évektől kezdve jelentősen megnő a francia nyelvű publikációk aránya a latin

19Pierre Albert-Fernand Terrou: Histoire de la presse. 3. kiad. Paris, 1979.

20Jean Sgard: Dictionnaire des joumaux, 1600-1789. Paris, 1991, 2 vol.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 3 5

nyelvűek rovására. Németországban, melyet sokkal bonyolultabb viszonyok

jellemeznek, hasonló a helyzet - pedig ott ráadásul életerősebb maradt a latin
tudományosság hagyománya, és nem is létezik egységes nemzetállam. A né­
met nyelven kiadott könyvek száma először az 1760-as években haladja meg a
latin nyelvűekét: a könyv végleg kilép a tudósok világából, és a szélesebb kö­
zönség meghódítására indul.
Ezzel párhuzamosan módosul a könyv formátuma is; márpedig a könyv
technikai szerkesztésében bekövetkező változások igen nagy jelentőségűek.
A formátum, a könyv vastagsága, a tipográfiai változások, a szöveg elrende­
zése az egyes oldalakon belül (a többé-kevésbé elkülöníthető bekezdések for­
májában), az illusztrációk szerepe, a visszakeresést lehetővé tévő apparátus
(címlap, oldalszámozás, élőfej, tartalomjegyzék, mutatók) megléte vagy hiá­
nya megannyi, a könyvkereskedő és a nyomdász döntéséről tanúskodó jel;
egyúttal ezek a tényezők határozzák meg, miképpen használhatják az olvasók
a kiadott könyveket.21 Viszonylagos észrevétlenségük ellenére jelentőségük
óriási. A tárgy archeológiája - legyen szó egy könyvről, periodikáról, újságról,
vagy később a rádióról és az azt követő médiumokról - mindig pontos felvi­
lágosításokkal szolgál használatáról és a hozzá kapcsolódó gyakorlatok fejlő­
déséről.
Márpedig a 18. század második felének legjellemzőbb fejlődési tendenciá­
ja, hogy a könyv könnyebbé, elérhetőbbé, kezelhetőbbé válik. Az in-octavo,
in-duodecimo vagy még annál is kisebb formátumú könyvek meghódítják a kö­
zönséget. Igen népszerűek lesznek - legalábbis bizonyos körökben22 - az ap­
ró, kézre eső könyvecskék, amelyeket az olvasók a zsebükben hordanak, s al­
kalomadtán kocsiban vagy séta közben olvasni kezdhetnek. A rendszeres ku­
tatások azt is kimutatják, hogy ezzel párhuzamosan a könyvek vastagsága (ol­
dalszáma) is csökkenő tendenciát mutat, olyannyira, hogy a forradalom éveire
a füzetkék és más pillesúlyú olvasmányok uralják a piacot. Vizsgáljuk meg vé­
gül a szövegek belső elrendezését. Bár ezen a téren nem rendelkezünk szám­
szerűsíthető adatokkal, az mindenképpen megállapítható, hogy a fejlődés irá­
nya megfelel az új típusú gondolkodás követelményének: világos, egyértelmű
és viszonylag levegős szövegelrendezés, elegáns és tökéletesen olvasható ti­
pográfiai jelek (Didót), jól elkülöníthető és nem túl hosszú bekezdések, muta­
tók, élőfejek, az olvasást megkönnyítő hivatkozási rendszerek, minőségi il­
lusztrációk; megannyi jel, amelyek mindegyike a kor jellemző törekvéseire, az
áttekinthetőségre, az ésszerűségre és az elérhetőségre utal.

21 „A Rajnán, illetve a Csatornán túlról érkező könyvek jórészt igen kuszák: megírták ugyan őket,
de elfelejtették megszerkeszteni... idézi René de Chateaubriand: Mémoires d ’outre-tombe. Paris,
1982, t. II. 580.
22 174 7-ben a Versailles-ból Párizsba kocsin hazatérő Emmanuel de Croy herceg sötétedéskor
nem szándékozik abbahagyni az olvasást, így kocsisát arra kéri, hogy gyújtson világot. Majd le­
száll szükségét végezni, kocsija viszont elrobog mellette, a kocsis nem vette ugyanis észre, hogy
leszállt. Marie-Pierre Dion: Emmanuel de Croy. Bruxelles, 1987, 196.
3 6 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

A nyomtatványok számának emelkedése, illetve tartalmuk és formátumuk

jelentős módosulása világosan jelzi, hogy kialakult egy új, szélesebb és eddig
ismeretlen olvasási szokásokkal rendelkező olvasóközönség (ahogy erre a né­
met történészek külön is felhívták figyelmünket). Olvassuk csak újra Sébastien
Merciert: „Manapság bizonyosan tízszer többet olvasnak Párizsban, mint száz
évvel ezelőtt, erről könnyen meggyőződhetünk, ha szemügyre vesszük a vá­
rosban számtalanul elszórt kis könyvárust, akik, kis utcasarki bódéikban vagy
akár a szabad levegőn, régi könyveiket vagy éppen új, hatalmas ütemben meg­
jelenő füzetkéiket árulják. A vásárlókat mintha csak mágnes vonzaná a polcok­
hoz. Már-már terhére vannak az árusnak, aki, hogy ügyfelei ne tudjanak leülni,
eltávolította boltjából a székeket. De az olvasókat ez sem gátolja abban, hogy
órákat töltsenek a könyvek fölött vagy éppen a füzetkéket lapozgatva, és persze
előzetesen ítélkezzenek érdemeikről és esetleges sikerükről.”23

A NYITÁS KONJUNKTÚRÁJA

A könyvkiadás szabályozása

A könyvkiadás - különösen a 18. század utolsó harmadában fellépő - irány­

váltásának számos kísérőjelenségét is megfigyelhetjük: megváltozik a nyom­
tatott kiadványok társadalmi státusa, a könyvkiadás geográfiája, végül pedig
módosul a könyvszféra szabályozása.24 A könyvkiadás szabályozása Francia-
országban 1629 óta a kancellár feladatai közé tartozik; az egyház és az egye­
tem ősi, a kiadott szövegek ellenőrzésével kapcsolatos előjogait pedig az 1623-
ban létrehozott királyi cenzori hivatal veszi át. Minden egyes kiadvány megje­
lenését adminisztratív aktusok egész sora szabályozza tehát, a két legfonto­
sabb közülük: a cenzor által kiadott nyomtatási engedély, illetve a királyi pri­
vilégium, amely egy adott könyv kinyomtatására kizárólagos jogokat biztosít
a kiadó számára, legalábbis egy bizonyos időre.
A rendszer politikai és gazdasági logikája (szigorúan ellenőrzött és drága
könyvek) tehát a gyakorlatban a külföldi, különösen pedig a periférián talál­
ható nyomdákat részesíti előnyben.25 A merkantilista gondolkodás pedig azt
sugallná, hogy az államot nem kifizetődő megfosztani ettől a nem elhanyagol­
ható jövedelemforrástól, hiszen a tiltott könyvek külföldi kinyomtatását úgy­
sem lehet megakadályozni, s nem kivitelezhető a példányok összeurópai (így
Franciaországot is magában foglaló) elterjedésének meggátlása sem. Chauve-
lin, aki 1729 és 1732 között a könyvnyomtatást felügyelő ügyosztály (la Lib-

23L. S. Mercier: Le Tableau de Paris. Amsterdam, 1781-88, 12 vol. T. 12, 151-155.

24Georges Minois: Censure et culture sous VAncien Regime. Paris, 1995; Philippe Minard:
Typographes des Lumiéres. Seyssel, 1989.
25Itt azokról a Franciaország határainak közvetlen közelségében található nyomdákról van szó,
amelyek francia könyvek kiadására szakosodtak.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 3 7

mine) munkáját irányítja, a következőképpen fejezi ki elégedetlenségét: „Ha

már úgyis kinyomják ezeket a könyveket, jó franciaként nem mondhatok
mást: jobb lenne, ha nálunk nyomnák. Mióta csak megvannak ezek a Bayle-ék,
biztos vagyok benne, hogy legalább egymillióba kerültek az államnak. Miért
dobjuk ki ezt a pénzt az ablakon? Bayle-t így is, úgy is olvassák...”
Ebből az alapelvből indul ki Chauvelin, amikor kiadja az első „hallgatóla­
gos engedélyeket”. Persze ettől még nem kevésbé szúr szemet a rendszer poli­
tikai-közigazgatási struktúrái és a felvilágosodás között húzódó szakadék,
amelynek áthidalására Chauvelin még egy kísérletet tesz. így fogalmaz az ügy­
osztály felügyelőinek elküldött instrukcióiban: „Az elkobzandó és megvizsgá­
landó gyanús és veszélyes könyvek listájáról az a véleményem, hogy nem egy
mű van köztük, amely nélkülözhetetlen a könyvtárakban, és a művelt embe­
rek haszonnal forgathatják. [...] Bátran szemet hunyhatunk tehát a megtűrt
régi könyvek felett, még ha azok nincsenek is hivatalosan engedélyezve. Per­
sze csak akkor lehetünk engedékenyek, ha a példányszám és az érintett sze­
mélyek rangja arra enged következtetni, hogy a szóban forgó könyvek nem cé­
loznak meg szélesebb közönséget, illetve nem tesznek lehetővé visszaélése­
ket. Semmi sincs nagyobb ellentétben a könyvkereskedelem szellemével, mint
a túlzott szigor...”26
A kereslet növekedése nyomást gyakorol a rendszerre: egyre nehezebb
megmondani, hol húzódik a határ a törvényes és a törvénytelen között. Új tí­
pusú engedélyek egész serege árnyalja a képet: említsük meg a pecsétőri enge­
délyt, a „hallgatólagos engedélyt” vagy egyszerűen a félhivatalos felhatalma­
zásokat. Az 1735-1745-ös évektől a hatalom „megengedő, kissé szégyenkező
és nagyon szemforgató politikát” kezd folytatni.27 Ugyanakkor a királyság tár­
sadalmi és politikai struktúrája nem teszi lehetővé a rendszer teljes megnyílá­
sát; s az olvasási szokások elterjedésnek folyamatában sem következik be át­
törés: csak a pallérozott szelleműek rendelkeznek az ahhoz szükséges szelle­
mi felkészültséggel, hogy bármit elolvassanak, ami a szemük elé kerül. A szé­
lesebb néptömegek számára az ellenőrizetlen olvasmányok továbbra is nagy
veszélyt jelentenek; úgy elvesznének ködképeikben, mint a lovagregények túl
odaadó olvasója, a híres Don Quijote de la Mancha... Mindebből egy kétlelkű
gyakorlat következik: a kiváltságosok nem akarják ugyan megtagadni saját
koruk ideáljait, de nem hajlandóak arra sem, hogy támadást intézzenek azon
rendszer ellen, amely éppen az ő privilégiumaikon nyugszik.
Amikor a kancellár saját fiát, Chrétien Guillaume de Malesherbes-et (1721-
1794) nevezi ki a Librairie élére (1750-1763), úgy tűnik, a filozófusoknak vég­
re nyert ügyük van. Malesherbes több programadó jelentőségű szöveg szerző­
je, idézzünk itt a Mémoires sur la librairie (Emlékiratok a könyvkiadás szabá­
lyozásáról) című munkájából, amelynek bevezető részei 1758-1759-ben látták
meg a napvilágot. Alapállása a kezdetektől nyilvánvaló: „Csak egyféleképpen

26 BN ms. fr. 21990, f 10-11.

27Henri-Jean Martin: Histoire de l’édition franqaise. Paris, t. II. 80.
3 8 I A könyv „második forradalma" (1751-1870)

lehet érvényt szerezni a tiltó rendelkezéseknek: ha nagyon kevés van belőlük

[...] Sok kis visszaélést el kell tűrnünk, hogy felszámolhassuk az igazán na­
gyokat.”28
A nagy törést tehát továbbra is az 1760-as évekre kell datálnunk. Males-
herbes emlékiratainak megjelenését követően írja meg Diderot (1763-ban] a
Lettre sur Le commerce de la librairie (Levél a könyvkereskedelemről) című
munkáját. A felvilágosodás könyvtermése ezekben az években látszik megha­
ladni minden eddigi csúcsot: 1764-ben jelenik meg az Emil és a Társadalmi
szerződés, s az 1751-ben induló Enciklopédia, a kor legnagyobb kiadói vállal­
kozása, szintén ekkor kezd beérni. Az 1760-1770-es évek választásai többség­
hez juttatják az Akadémia kebelén a „filozofikus” eszmék párthíveit; ráadásul
egyre több felvilágosult főtisztségviselőt találhatunk a királyi közigazgatás
kulcsposztjain.
Az erőviszonyok egyre érezhetőbb módosulása arra utal, hogy válságba
kerültek azok a hagyományos értékek, amelyek köré a társadalom épül, illetve
amelyek lehetővé teszik működését. Idézzük fel Michel de Certeau elemzését:
a normaszabó autoritások engedélyezik a kommunikációt, amennyiben az
egy közös (és közösként elismert) hivatkozási rendszer szabályai szerint tör­
ténik; s miután meghúzták a lehetséges és a kívánatos határait, nem tiltják az
invenciót sem. A normatív (értsd: a törvényes) és a kívánatos viszonyában be­
következő változások azonban megritkítják a „társadalom belélegezhető leve­
gőjét”; mindez oda vezet, hogy kiegészítő vagy helyettesítő rendszerekre lesz
szükség. Noha a könyv- és médiatörténész arra a legkevésbé sem hivatott,
hogy feltárja ezen helyzet okait, azt hangsúlyoznia kell, milyen fontos szere­
pet játszik ebben a folyamatban a nyomtatott könyv. Végső soron éppen a ki­
rályi hatalom tesz 1777-ben kísérletet arra, hogy végrehajtsa a francia könyv­
kereskedelem struktúráinak elkerülhetetlen modernizációját: ehhez összhangba
kell hoznia a felvilágosodás liberális alapelveit a politikai felügyelet szükség-
szerűségével, valamint meg kell birkóznia a könyvtermés növekedésével és a
megszámlálhatatlan új könyvárus és viszonteladó beillesztésével a rendszer
régi kereteibe.
A merkantilista érdekek egyezni látszanak a liberális elmélettel; Males-
herbes a korporatizmusról és a rabszolgaság eltörléséről szóló viták idején fi­
gyelmeztet a következőkre: „Manapság elhatároztatott, hogy csak abból lehet
párizsi könyvkereskedő, aki vagy könyvkereskedő-családból származik, vagy
valamiféle szövetségre lépett egy ilyen családdal - ez a helyzet minden ver­
sengést elfojt. A szégyenteljes monopóliumokat birtokló könyvkereskedő-fi-
ak, akiknek vagyona így nem forog veszélyben, s akik a kinyomtatott könyvek
legnagyobb részét birtokolják, munkálkodás, szorgalom nélkül is élvezik java­

28Chrétien Guillaume Lamoignon de Malesherbes: Mémoire sur la librairie. Mémoire sur la liberté
de la presse. Éd. R. Chartier. Paris, 1994. Utóbbi, 1788-ban befejezett írásában Malesherbes síkra
száll az előzetes cenzúra eltörlése mellett: úgy véli, a sajtószabadság a felvilágosodás logikus kö­
vetkezménye.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 3 9

ik gyümölcseit, éppen úgy, mintha az egy nagy jövedelmet hajtó földdarab

lenne. Nincsenek már olyan tevékeny és értelmes alattvalók, akik - mivel dol­
gozniuk kell, hogy vagyonosodhassanak - minden lehetséges módon haszno­
sak próbálnának lenni a köz számára.”
Ugyanakkor persze az államérdeket sem felejthetjük ki a számításból: ami­
kor Turgot eltörli a korporációkat, nem nyúl a párizsi könyvkereskedőket és
nyomdászokat tömörítő céhhez, valamint továbbra is limitálja a párizsi nyom­
dászok számát, hiszen a Librairie fennálló rendszere lehetővé teszi az ellenőr­
zés és a cenzúra hatékony működését. Reformjának lényege, hogy eltörli az
örök kiváltságokat, és meghonosítja a szellemi tulajdon fogalmát: a kiváltsá­
gok ezentúl csak az új könyvekre vonatkoznak, újranyomásukat elég egysze­
rűen engedélyeztetni - így a párizsi nyomdák monopóliuma megtörik. Az új
rendelkezések a kiváltságok automatikus meghosszabbításának rendszerét is
felszámolják; a privilégiumok ezentúl vagy csak a mű szerzőjének haláláig
vagy legalább tíz évig érvényesek.
Fokozatosan felszámolják tehát a párizsi könyvkereskedők monopóliuma­
it, a szakma vidéki képviselői viszont állandó bátorítást kapnak, hogy bővít­
sék tevékenységüket. Úgy gondoljuk, nem arról van szó, hogy az 1750-1770-
es évek boomját követő állítólagos csökkenést kellene megfékezni, hiszen a
könyvtermés 1770-et követően is növekszik, de belső arányainak nagymérté­
kű módosulása számos problémát vet fel: hogyan oldhatók meg a modernizá­
cióval, a nyomtatott betű társadalmi státusának megváltozásával járó nehéz­
ségek, illetve hogyan lehetséges nemzeti szinten újjászervezni az eddig kizá­
rólag a királyi főváros körül koncentrálódó könyvpiacot?29 Sok korszakra -
különösen az Első Császárságra - érvényesnek tűnik az a megállapítás, hogy
minél gyorsabb ütemben bővül a nyomtatványok piaca, annál nagyobb jelen­
tőséget tulajdonít a politikaelmélet a nyomtatványok társadalmi szerepe kér­
désének, illetve annál nagyobb erőfeszítéseket tesz a hatalom a szóban forgó
szféra megszervezésére és ellenőrzésére.
Térjünk ki végül arra, hogy mivel a társadalom mind fokozottabb érdeklő­
dést tanúsít önmagával szemben, s mivel egyre növekszik az olvasók száma,
bizonyos közvetítők - írók, irodalmárok, újságírók, könyvkereskedők és ki­
adók - új státusra és új társadalmi szerepre tesznek szert. A jelenség mind
Franciaországban, mind külföldön jól érzékelhető. Németországban komoly
vita folyik az írói függetlenségről: a nagy írók, élükön Goethével, feljebb lép­
nek a társadalmi ranglétrán; bizonyos művek előjegyzése pedig erkölcsi és ha­
zafias kötelességnek számít. A zenében a fejlődés hasonló irányát figyelhetjük
meg, elég, ha Mozart elmosódó alakjára gondolunk, aki, 1781-ben elhagyva
Salzburg érsekét, Bécsben telepszik le, s ott próbál megélni - igen nehezen -
művészetéből.
Franciaországban a piacok megnyílása, az olvasni tudók viszonylag nagy
társadalmi részaránya, illetve az a körülmény, hogy a könyvek szinte az or­

29Henri-Jean Martin: Histoire de iédition franqaise. Paris, 1990, t. II. 683.

4 0 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

szág egész területén elérhetők voltak, kétségtelenül felgyorsította az írók fel-

szabadulásának folyamatát a mecenatúra gyámsága alól. Az angol Samuel
Johnson 1755-ben Lord Chesterfieldhez írott levele30 után idézzünk az írók
függetlenségi harca egyik vezérének, Beaumarchais-nek Duras hercegéhez
1780-ban írott leveléből: „Véleményem szerint helyesebb, ha az író műveinek
bevallott gyümölcseiből tartja el magát, mint ha posztok és kegydíjak után
szaladgálna, amelyeket egyébként is túl sok könyörgés árán szerezhet csak
m eg...”
Ezen változások kísérőjelenségeként bukkan fel a szerző új, Voltaire-ben
és Rousseau-ban megtestesülő típusa: általános elismerésnek örvendő hős és
szimbólum, akinek sikere a legbiztosabb jele annak, hogy az olvasóközönség
önálló entitássá formálódott. A szerző személye hol egy filozófiai vagy politi­
kai álláspontot (Franciaországban az író értelmiségivé31 növi ki magát), hol
pedig egy nemzet megszületését (Németországban, Oroszországban stb.)
szimbolizálja. A contrario, a könyvpiac kiszélesedésének bizonyos visszás kö­
vetkezményeit is ismerjük: a csalódott, sikertelen és tehetségtelen írók és
intellektüelek, a „kávéházi Rousseau-k” élen jártak a bevett hatalmi intézmé­
nyek (a király és az egyház) bírálatában.

A könyv földrajza, hálózata és társadalmiasodása

Egyre növekvő könyvtermés, egyre gyorsabb terjesztés, el nem halkuló viták a

nyomtatott könyv társadalmi szerepéről, valamint a kérdés legmegfelelőbb
politikai szabályozásáról, a könyvkiadás szabályszerű menetének gyökeres
újjászervezése - mindezek a jelek nemcsak a nyomtatott betű, illetve általá­
ban az olvasás új pozícióit mutatják a francia, illetőleg a nyugati társadalom­
ban, hanem arra is fényt derítenek, milyen hatalmas jelentősége volt az 1760-
1770-es években bekövetkezett törésnek, amely valóban megnyitotta az utat a
könyv második forradalmának kibontakozása előtt. Mindenki érzi, hogy rövi­
desen beköszönt az új konjunktúra; a francia- és más országbeli könyvesek
meg is tesznek mindent, hogy meglovagolhassák azt.
Az első jel: a technikai újítások. A 18. század második felében már tanúi le­
hetünk a gyökeres technikai rendszerváltás kezdeteinek, elég, ha a birmingha­
mi angol kohászokra gondolunk. A fán és vízen alapuló technikákat először a
fémre, majd a motoros erőre épülő rendszerek váltják fel. Ugyanakkor a nö­

30Lord Chesterfield annak a Samuel Johnsonnak akar anyagi támogatást nyújtani, akit hét évvel
azelőtt elutasított. Az öntudatos Johnson a következő szavakkal hárítja el a lord ajánlatát: „Hét
éve volt, nagyuram, hogy önnél előszobáztam, hét éve kergettek el az ön ajtaja elől. Közben szá­
mos nehézség árán, de végre befejeztem a művem, anélkül, hogy bárki is segített, támogatott
vagy akár egy mosollyal bátorított volna..." (idézi R. Escarpit: Sociologie de la littérature. Paris,
1973, 51.).
31 Paul Bénichou: Le Sacre de l’écrivain. Paris, 1973.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 41

vekvő kereslet felveti a nyersanyag kérdését: egyre szélesebb körben rettegnek

a papírhiánytól. Gyors ütemben születnek az újabbnál újabb technikai újítá­
sok, a baseli Haas új nyomdagépét Laurent Anisson komplett vagy kétnyomá-
sú gyorssajtója, majd Didot-Saint-Léger tekercspapír-gyorssajtója fez utóbbi
honosítja meg a nyomdatechnikában a hengert, amely minden későbbi fej­
lesztés alapja lesz majd), végül pedig Lord Stanhope öntöttvas sajtója követi.
Ezek nagy jelentőségű vívmányok: egyrészt arról tanúskodnak, milyen nagy
nyomásnak voltak kitéve a fennálló struktúrák, másrészt pedig a technikai újí­
tások olyan hullámának kezdőpontjául szolgálnak, amely több mint egy év­
század alatt ugyan, de teljesen átalakítja a poligráfiaipart. Leckét kaphatunk
klasszikus közgazdaságtanból: a potenciális kereslet által gerjesztett termelés-
növekedést először a munkafeltételek megváltoztatásával fa munka idejének
és hatékonyságának növelésével) próbálják fedezni. Ez az út azonban viszony­
lag rövid távon járhatatlanná válik: a járulékos költségek oly mértékben meg­
emelkednek, hogy a vállalkozók kénytelenek a termelés másik tényezőjére, a
tőkére is figyelemmel lenni: technikai újításokat kell bevezetniük, és szüntele­
nül frissíteniük kell a gépparkjukat.
Ennél azonban rövid távon sokkal fontosabb a vidéki könyvkiadás újjáéle­
désének folyamata 1770 után. Egyre többen kérnek hivatalos engedélyt könyv-
kereskedés vagy nyomda nyitására, kérelmeiket pedig sokan azzal indokolják,
hogy a már működő kereskedések és nyomdák nem képesek az egyre növekvő
piac igényeit kielégíteni. Szó sincs arról, hogy ez csupán üres retorikai fogás
volna: vizsgáljuk csak meg Franciaország északi régióját, amelyről a történet-
írás - tévesen - azt tartja, hogy keményen ellenállt a felvilágosodás betörésé­
nek, illetve hogy kulturális téren csak nagyon lassan fejlődött fez csak az ipa­
rosítás korára lesz igaz). Mindezt cáfolandó, a kutatás kimutatta, milyen szé­
les fés a 18. század utolsó harmadában gyors ütemben bővülő) könyvterjesztő
hálózattal rendelkezett a szóban forgó régió. Valenciennes-ben például gya­
korlatilag monopolhelyzetet élvezett a roppant jómódú Henry család, amely
egyébként rokonságban állt a város és a francia Hainaut legelőkelőbb polgárdi­
nasztiáival, s tagjai jó kapcsolatokat ápoltak Sénac de Meilhan intendánssal is.
Bár az 1783. december 11-i dekrétum rögzíti a szabad nyomda- és könyvkeres­
kedés-alapítás jogát, a Henry család egy volt főszedője, noha számos kérelmet
beadott, mégsem volt képes megnyitni a város második nyomdáját. Ugyanez
volt a helyzet Strasbourg-ban, ahol „Rolland és Jacob” csak versailles-i támo­
gatóiknak köszönhetően nyithatták meg betűöntőműhelyüket, majd nyomdá­
jukat - később az egészet felvásárolta egy helyi nyomdász-könyvkereskedő di­
nasztia. Mindenesetre elmondható, hogy a nyomda és könyvkereskedés nyitá­
sára irányuló kérelmek megsokasodnak Blois-ban, Alengonban, Limoges-ban,
Bordeaux-ban, Nantes-ban és sok más helyen.
Tekintsünk el egy pillanatra a vidéki nagyvárosoktól famelyekben az 1770—
1780-as években folyamatosan nő a könyvkereskedések száma és így a könyv­
forgalom is); egyre több könyvkereskedőt találhatunk a kisvárosokban és a
mezővárosokban, amint ez kiviláglik az északi, a Rhone menti és a Calvados
4 2 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

környéki területekkel foglalkozó vizsgálatokból. A késó'bbi Vosges megye te­

rületén nem kevesebb mint 14 könyvkereskedőt találhatunk az 1789-et meg­
előző években, méghozzá nemcsak a jelentősebb városokban (Épinai, Mire-
court, Saint-Dié), de Bruyéres-ben, Plombiéres-ben és Bussangban is.32 Az ál­
landó telephellyel rendelkező könyvkereskedő az esetek többségében oly
módon kénytelen kiegészíteni jövedelmét, hogy vidéki megrendelésre házhoz
szállíttat, vagy személyesen látogat el a falusi vásárokba és búcsúkba. Említ­
sük meg végül, hogy a falusi és kisvárosi könyvterjesztés feladatát egyre na­
gyobb mértékben vállalják magukra a letelepedett viszonteladók, nemritkán a
helyi takácsok, akik részt kérnek a helyi papír-írószer- és könyvüzletből is.
A Lotaringiai Hercegségben már az 1730-as években számos könyvkereskedő
feljelentette a helyi takácsot engedély nélküli könyvárusítás vádjával. A perek
nagy száma a jelenség elterjedtségét látszik bizonyítani.

A házalókereskedelem (a kolportázs)

A könyv, illetve a nyomtatott betű elsődlegesen az intézményes, helyhez kö­

tött, szakosodott és a hatóságok szeme előtt tevékenykedő könyvkereskedők
révén jut el az egész országba. De fontos szerepet játszanak a viszonteladók
is; ezek egy részét állandó kirakodóvásárosnak tekinthetjük (hiszen minden­
nap biztosan ugyanott lelhetők fel), de tőlük meg kell különböztetnünk a min­
denféle rendű és rangú mozgóárusokat.
A szóban forgó viszonteladók és kirakodóvásárosok egy részének idővel si­
kerül tartósan letelepednie és boltot nyitnia. De a 18. század második fele ez­
zel együtt is a házaló-könyvkereskedelem fénykora. Hálózataik bizonyos jól
meghatározható helyek köré szerveződnek, amelyek nyomdái ontják a „kék
füzeteket”, a kifejezetten házalóknak szánt nyomtatványokat (almanachok)
és a hamisított vagy tiltott műveket. Némely házalók évente csak egyszer
hagyják el falujukat: kőrútjukat akkorra időzítik, amikor a földeken áll a mun­
ka. A helyi könyvkereskedőnek adják át almanachjaikat, naptáraikat és „la­
pocskáikat (canards)”-, a tél folyamán az egész falu ezeket csócsálja majd. Má­
sok viszont (gyakran bizonyos, pontosan meghatározható falvak lakói) valódi
professzionalistaként tevékenykednek: legtöbbször csak néhány vidéket, né­
ha viszont az egész királyságot átfogó, önálló könyvterjesztői hálózatot építe­
nek ki. Ezek a kereskedők leggyakrabban a Pireneusok és az Alpok egyes völ­
gyeiből vagy a Cotentin partvidékéről származnak; ha melléjük szegődik a
szerencse, letelepszenek, és sikeres könyvkereskedő-dinasztiákat alapítanak
Franciaországban vagy idegenben (különösen Itáliában vagy az Ibériai-félszi­
geten).33

32 Sandrine Meyer: Les hommes du livredans les Vosges de 1700 a 1815. Szakdolgozat. Université
de Nancy II, 1989.
33 Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe, XV-XIXe siécle. Paris, 1993.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 4 3

Bizonyos régiók különösen sok alkalmat adnak a szóban forgó tevékeny­

ségre. Franciaország nehezen ellenőrizhető északi határvidéke pontosan a
könyvhamisítás és a tiltott könyvek hollandiai (Amsterdam stb.), németalföldi
(Liege, Bouillon) és angliai (London) központjait Párizzsal és Versailles-jal
összekötő út mentén helyezkedik el. A régióban csak úgy nyüzsögnek a moz­
góárusok, akiket a rendőrség vagy a péronne-i határátlépéskor, vagy Párizshoz
közeledtükben próbál meg lekapcsolni. Keleten a sokáig független Lotaringia
a házalókereskedelem igazi szentélyének számít, ami nem is csoda, hiszen
nincsenek messze a zweibrückeni és kehli nyomdák. Hasonló a helyzet a sváj­
ci határ mentén, ahol Neuchätel, Lausanne és Genf könyvtermésével keres­
kednek a házalók. A tiltott - „filozofikus” vagy más jellegű - könyvek túlnyo­
mó része ezen hálózaton keresztül jut el az olvasókhoz. A tiltott könyvek ter­
jesztésében az intézményes könyvkereskedőknek is juthat némi szerep, de ez
igen ritkán fordul elő, hiszen nekik a legkevésbé sem áll érdekükben magukra
vonni a hatóságok figyelmét, vagy kockára tenni biztos üzletmenetüket. így
tehát a könyvkereskedelem kitaszítottjainak feladata a tiltott könyvek terjesz­
tése. Noha némelyek képesek sikereket is felmutatni, a Bastille-ba zárt könyv-
kereskedők és viszonteladók igen hosszú listája azért tanúskodik a szakma
veszélyeiről.
A szóban forgó hálózatokról a rendőrség (s így a történész is) igen nehezen
szerez információkat, bizonyos elemek azonban állandó jelleggel felbukkan­
nak. Könyveket - különösen az érdekes könyveket - csak az képes felhajtani,
akinek viszonylag biztos a hitelképessége, úgyhogy, paradox módon, csak kel­
lőképpen sikeres és megnyugtató üzletmenettel rendelkező kereskedőnek sza­
vaznak bizalmat (és küldenek könyvet) az esetek többségében külföldi kiadók
(például a neuchateli Tipográfiai Társaság). A nyomtatványok szétterítésének
szükséges feltétele pedig a megfelelő elosztórendszer. Az elosztórendszert el­
sődlegesen olyan kocsisok és hordárok alkotják, akik nyomtatványok egész
kötegeit képesek sikeresen elszállítani egyik helyről a másikra, elvégezvén a
hivatalos formaságokat, sőt szükség esetén készek elmenekülni az ellenőrzé­
sek és a szállítmány elkobzása elől. Névtelen közvetítők szállítják tehát a
könyveket Neuchátelből és a svájci határról át a Jura-hegységen. A szállítók
elég nagy kockázatot vállalnak ahhoz, hogy a hálózat garanciák egész rend­
szerét építse fel: baleset vagy a szállítmány elkobzása esetén a szerencsétlenül
járt közvetítő kártérítésre tarthat igényt. Vannak olyan szállítók és közvetítők,
akik a legkevésbé sem titkolják, miből is élnek: a Lyon környékén tevékenyke­
dő Revol nyíltan a neuchateli Tipográfiai Társaságnak dolgozik, s nem átall
ökölre menni a hatalom képviselőivel, hogy visszaszerezhesse egy elkobzott
szállítmányát.
A mozgókereskedelem földrajzának fix pontjai a fogadók. Azokban vá­
rosokban, ahol nincs állandó könyvkereskedő - ilyen például Maubeuge váro­
sa -, köztudott, hogy a viszonteladók, ha a városban járnak, mindig ugyanab­
ban a fogadóban szállnak meg, ott kereshetik fel őket ügyfeleik. Az adott foga­
dót a kereskedő postacímnek és lerakatnak is használja: ott tárolja készleteit,
4 4 IA könyv „második forradalma” (1751-1870)

amíg a környéket járja. Még ennél is nagyobb jelentőségre tehetnek szert a

közvetlenül a városok kapujában található fogadók, hiszen még a falakon kí­
vül helyezkednek el (s így kevésbé ellenőrzik őket, valamint városi vámot sem
kell fizetnie az itt megszállónak), ám elég közel is vannak ahhoz, hogy a ke­
reskedő nagy vásárlóerővel rendelkező közönségben és azzal arányban álló
kommunikációs hálózatban reménykedhessen. Ilyenek a lyoni Croix-Rousse,
a faubourg Saint-Clair vagy éppen Vaise fogadósai. Párizs környékén Petit-
Montreuil (Versailles egyik elővárosa) fogadósai űzik a legserényebben a fenti
ipart. Nancy városának kapujában pedig a faubourg Saint-Pierre fogadósai és
fuvarosai veszik át és szállítják tovább a külföldi nyomdákból érkező könyv­
bálákat.34
A tiltott kereskedelem persze a városban is megfigyelhető, sőt az intézmé­
nyes könyvkereskedők gyakori feljelentései ellenére a város az illegális könyv­
üzlet elsődleges piaca. A viszonteladók az esetek többségében itt is csak köz­
vetítők, például a savoyai házalók, akiknek szokásává vált kirakodni portéká­
jukat a piactéren, a párizsi vámhivatal kerítésének tövében, a Palais de Paris
lépcsőin, vagy éppen a Palais-Royal csarnokaiban. Egyes könyvkötők is foglal­
koznak tiltott könyvek árusításával: bizonyos magánszemélyek közvetítése
mellett ők látják el tiltott könyvekkel a kollégiumokat (például „a Harcourt-
kollégium pornográfjait”); de említésre méltó az az itáliai egyházi személy is,
aki egyszerűen a saját címére postáztatta, majd barátainak eladta a tiltott mű­
veket.

A könyv és a nyomtatvány társadalmiasulása

A könyv-kiskereskedők és a mindenféle rendű-rangú viszonteladók elszaporo­

dása ékesen jelzi, hogy a lakosság lépéseket tett a könyv alapú társadalom irá­
nyába. Ne feledkezzünk meg azonban további, szintén a nyomtatott betűhöz
kötődő fejlesztmények elterjedéséről sem: az olvasókörökről és kabinetekről
van szó, amelyek a társadalmiasulás más intézményeket is helyettesítő struk­
túráiként is működnek. Az alapelv mindkét esetben igen egyszerű: egyesítsük
anyagi erőforrásainkat, hogy közösen tehessünk szert mindazokra a művekre,
amelyeket egyedül képtelenek vagyunk megvásárolni.35
Az olvasókörök célkitűzése elsősorban szellemi. Jómódú alapítók egy cso­
portja rendszeresen összegyűlik, hogy szellemi vagy művészi tevékenységet
(viták, előadások, tudományos vagy mezőgazdasági kísérletek, zenei előadá­
sok) folytasson. Ezen tevékenységek mindegyikében központi szerepet játszik
a nyomtatott betű. A 18. század közepétől kezdve a tekintélyes caeni Akadé­
mia szolgál mintaképül az olvasókörök számára. A meglehetősen magas tag­

34A. Ronsin: L’industrie et le commerce du livre en Lorraine au XVIIIe siécle. Bulletin de la société
lorraine des etudes locales..., 1963-64, t. XXII-XXIII. 23-52., illetve BM Nancy, ms 199 (119).
35Daniel Roche: Le siécle des Lumiéres en province... Paris-La Haye, 1978. 2 vol.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 4 5

díj legnagyobb részét saját könyvtár létrehozására fordítják; különösen fontos

számukra, hogy minél több folyóiratra fizessenek elő. így tett például a bor-
deaux-i múzeum szabadkőművesektől hemzsegő olvasóköre is, amely 1783-
ban a „Szabadság és egyenlőség” jelmondatot választja a maga számára.36
Összességében mindenesetre elmondható, hogy bár a felvilágosodás új olva­
sókörei nem követik vakon a merevnek ítélt akadémiai modellt, tagokat azért
továbbra is egy szűk elitből toboroznak. Rennes-ben például a tagság éves díja
24 livre, az előfizetésekért pedig további 27 livre fizetendő; a városi lakosság
legnagyobb része tehát nem is álmodhat arról, hogy belépjen - pontosan ez az
alapítók célja. Az olvasókörökkel ellentétben az olvasókabinetek (vagy irodal­
mi kabinetek) elsősorban üzleti célzatúak, egy átmeneti helyzet logikája sze­
rint működnek: növekszik az olvasóközönség, de a könyv még viszonylag
drága, továbbá a társadalmiasulás olyan formái hódítanak tért, amelyekben az
eszmecserének, a társalgásnak meghatározó szerepe van. Franciaországban a
jelenségről nem készült még átfogó tanulmány (ellentétben Németországgal),
csak szétszórt forráskiadványokkal és monográfiákkal rendelkezünk, különö­
sen az 1760-at követő időszakról.
Nem véletlenül emlegetjük éppen az 1760-as éveket: ebben az időszakban
az egyre növekvő olvasóközönség igényeit már nem képesek kielégíteni a túl
elitista, zárt olvasókörök. Rengeteg az olvasni kész ember, aki nem tudja meg­
venni az áhított könyveket, és akiket egyetlen olvasókör, múzeum vagy akadé­
mia sem fogadna tagjai sorába. Ezzel párhuzamosan növekszik a könyvter­
més is, ami jelentősen megemeli a könyv-kiskereskedések működési költsége­
it; az újdonságok iránti megnövekedett kereslet pedig jelentősen leszállítja a
könyvek eladhatóságának idejét. Némely könyvkereskedők, akiknek nagy
szükségük van készpénzre, de nem akarnak hitelt igénybe venni, a következő­
képpen egészítik ki jövedelmüket: boltjukban vagy annak szomszédságában
olvasókabinetet nyitnak, amelynek könyvállománya, legalábbis részben, az
eladatlan könyvekből áll.
A kabinetek között találhatunk tiszteletre méltóan polgárit éppúgy, mint
már-már marginálist. Ismeretes a metzi Nicolas Gerlache kabinetje, amely
gyakorlatilag tulajdonosa csempésztevékenységének (Svájc, Franciaország, az
Osztrák Németalföld és Hollandia között) fedőintézményeként fungált: a kabi­
net arra is szolgált, hogy igen vegyes, számos katonaembert magában foglaló
olvasóközönségét Gerlache felmérje, és kiszűrje azokat, akiknek érdemes le­
het további, „filozofikus” vagy tiltott olvasmányokat ajánlania. Idézzük fel
Arthur Youngnak a forradalom előtti évekből származó leírását az 1759-ben
alapított nantes-i kabinetről: „Franciaország kereskedővárosaiban igen elter­
jedt intézmény az olvasókabinet, amely Nantes-ban különösen virágzik. Ná­
lunk book clubnak neveznék őket, hiszen nem terítik szét a tagok számára a
könyveket, hanem könyvtárat képeznek belőlük. Az intézmény három terem­

36Frédéric Barbier: Le musée de Bordeaux et sa bibliothéque. In Les Bibliothequ.es au XV1IT siécle.

Bordeaux, 1989, 299-321.
4 6 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

bői áll: egy az olvasásra, egy a csevegésre, egy pedig maga a könyvtár: télen jó
meleg tűz ropog bent, és gyertyák is vannak... ”
Angers-ban Mame Cabinet Politique-ja lényegében a felvilágosult társasá­
gok modellje szerint működik: mindössze negyven előfizetője van, akiknek
azonban „minden újdonság” rendelkezésükre áll. 1780-ban, Bordeaux-ban a
Pallandre könyvkereskedés könyvek széles választékának kölcsönzését, vala­
mint a legfontosabb francia és külföldi folyóiratok helyben olvasását ajánlja
ügyfeleinek, mindezt havi 3 livre előfizetési díj ellenében.
Amikor egy olvasókabinet bizonyos mértékig közismert lesz, a könyvke­
reskedő lehetőleg rendszeresen kiadja az ott fellelhető könyvek katalógusát,
amelyet eljuttat mindazokhoz, akikről feltételezhető, hogy szándékukban áll­
hat egyik vagy másik nyomtatvány kölcsönzése. A legnagyobb párizsi és lyoni
kabinetek fűtött és jól megvilágított szalont bocsátanak előfizetőik rendelke­
zésére; itt olvashatók a könyvek és a folyóiratok legfrissebb számai. A kabine­
tek általában elkülönítenek egy szótárakból és enciklopédiákból álló kézi­
könyv-állományt is, amely természetesen nem kölcsönözhető. Mindez a köz­
könyvtárakhoz teszi hasonlatossá az olvasókabinet intézményét; ez a modell
általánosan elterjedtté válik némely országokban, például Németországban.

Az újítók

A nyomtatott betű térhódításának utolsó indikátorát jóval nehezebben ragad­

hatjuk meg: a könyvszakma bizonyos képviselőinek pszichológiai nyitottsá­
gáról, innovációs készségéről van szó. Nemritkán éppen az ancien régime
legnagyobb könyvesdinasztiáinak leszármazottai, tehát a szakma csúcsán lé­
vők azok, akik megkísérlik a könyvkiadást új utakra terelni, akik új terméke­
ket ötölnek ki, s így sikeresen lépik át az iparosítás küszöbét. Bár a jelenség a
dolgok természetéből fakadóan elég ritka, két illusztris példával mégis szol­
gálhatunk.
A Didot-dinasztiára például a jó nyomdász hagyományos ismérveinek és a
forradalmian újító döntéseknek ötvözete jellemző: a nyomdásznak, mint Pró-
teusznak, mindenhez (és még annál is többhöz) értenie kell. Pontosan így
van ez az idősebb, Frangois-Ambroise Didót esetében, aki egyszerre nyom­
dagépész, nyomdász, később könyvkereskedő, kiadó, s mindezeken felül be­
tűöntő. Öccse, Pierre-Frangois, aki 1777 óta Monsieur, Artois grófja, a későbbi
X. Károly házi nyomdásza, és aki ezenfelül élénk érdeklődést tanúsít az új ku­
tatások és technikai alkalmazásaik iránt, betűöntődét hoz létre, és megalapít­
ja Essonne híres papírgyárát is. A szikár és dísztelen oldalszedésnek, vala­
mint az öntött és gravírozott, neoklasszikus betűknek köszönhetően a Didot-
könyvek mintául szolgálnak az ancien régime utolsó éveinek kiadványai
számára.
Vannak más, szintén régi könyves dinasztiákból származó kereskedők és
nyomdászok is, akik felismerik, hogy hatalmas változások következtek be az
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 4 7

olvasási szokásokban; felmérik, hogy a médiumok új, az eddiginél fontosabb

társadalmi szerepet töltenek be, s megpróbálják megvalósítani az új időknek
megfelelő új típusú könyvkiadást és könyvkereskedelmet. Ilyen például Char­
les-Joseph Panckoucke (1736-1790): ő az első Franciaországban, aki megpró­
bálja módszeresen kihasználni a könyvpiac (akár potenciális) megnyílásából
adódó lehetőségeket.37 Panckoucke, egy felvilágosodás iránt érdeklődő lille-i
könyvkereskedő fia és Voltaire személyes barátja, arra vállalkozott, hogy a
francia Flandria fővárosában közérdeklődésre számot tartó új kiadványokat
jelentet meg: ő adja ki 1759-ben a régió első folyóiratát.38 Azonnal számolnia
kell a királyi tisztviselőknél jóval maradibb lille-i magisztrátus ellenkezésével;
mivel azonban baráti viszonyt ápol Malesherbes-bel, 1762-ben sikerül a pári­
zsi könyvkereskedők soraiba lépnie. A fővárosban gyorsan le is teszi a név­
jegyét: bár 20 arany adóssággal érkezik, rövid időn belül hitelbe megvásárol
egy sor híres munkát (és az azokkal járó előjogokat), szert tesz az Enciklopé­
dia metszeteire és az Hőtel de Thou épületére, ahol be is rendezkedik - mind­
ez körülbelül 900 ezer livre-jébe kerül.
Mi volt Panckoucke sikerének titka? Felismerte, hogy új, terjesztésre váró
ideák vannak a levegőben, és arra spekulált, hogy létezik egy potenciális olva­
sóközönség, amely képes nyereségessé tenni beruházásait. Mivel a folyamat
főszereplője maga az olvasóközönség lett, Panckoucke logikusan jár el, ami­
kor úgy dönt, hogy bőkezűen megfizeti szerzőit és szerkesztőit, ezután pedig
belevág egy igazi sajtóbirodalom kiépítésébe. Ebben természetesen támogatja
a külföldön nyomtatott francia nyelvű újságok ellensúlyozásában érdekelt
kormányzat is. 1772-ben Panckoucke átveszi a Journal de Genéve-et, amely­
nek példányszámát sikerül 8300-ra feltornáznia, később megszerzi a Journal
de Bruxelles-t, majd a Mercure de France-ot, amelyből 20 ezres példányszámú
lapot csinál, s végül nem habozik belevágni az Encyclopédie méthodique-ba.
A politikai hatalom szempontjaival összhangban Panckoucke tehát sikeresen
„hazahozza” a felvilágosodás könyv- és folyóirat-kiadásának jelentős részét.
Túl későn? Mindenesetre ő a prototípusa azoknak az egyszerre liberális és
konzervatív kapitalista nagykiadóknak, akiknek fénykora a Júliusi Monarchia
idején jön el.

Az olvasás elidegenítő hatása és veszélyei

A fentebb vázolt jelenségek mind egy irányba mutatnak: igazi olvasáséhség

rohanja meg az embereket a 18. század utolsó harmadában. Mindenhol köny­
veket találni, mindenki a napi politikai események bűvöletében él, még Bre­

37 A CNRS egy kutatócsoportja a XVIII. századi „könyvesek” prozopográfiai vizsgálatára vállalko­

zott. Eredményeik rövidesen megjelennek a Klincksieck kiadónál Dictionnaire des gens du livre
au XVI1F siede: libraires, éditeurs, colporteurs...címmel.
38 Suzanne Tucoo-Chala: Panckoucke et la librairie fran<;aise. Paris, 1977, Pau.
4 8 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

tagne legmélyén, Combourg gótikus kastélyában is (amely oly kevéssé nyerte

el Arthur Young tetszését). A nagy író apja, Chateaubriand úr „politikai néze­
teit tekintve igazi lázadó volt, az adók és a királyi udvar ellensége, [...] rend­
szeres olvasója volt a Gazette de Leyde-nek, a Journal de Francfort-nak, a
Mercure de France-nak és a Két India filozófiatörténetének [...] Raynal abbét
csak az a csodálatos emberként emlegette. A diplomáciában pedig muszlim-
ellenes volt.”39
Malesherbes - akiben a közvélemény hivatalosan kinevezett ellenőreire és
felügyelőire jellemző mértéktelen aggodalom érdekesen ötvöződik a felvilágo­
sult gondolkodó azon vágyával, hogy a könyv minél szélesebb néptömegeket
hódítson meg - maga is elismeri: „Vidéken járva lépten-nyomon ezekbe a köny­
veiket búcsúkon, vásárokon, kisvárosi utcákon kirakodó vándor könyvkereske­
dőkbe ütközünk: a nagyobb utak mentén is ők árulják portékáikat, elmennek
egészen a kastélyokig, s ott is könyveiket kínálják. [...] Ha szigorúan a törvény
szellemében eljárva akarnánk orvosolni e visszaéléseket, egyszerűen be kellene
tiltanunk ezeket a házalókat és vásárosokat. Ha azonban így tennénk, komoly
károkat okoznánk a könyvkereskedelemnek, ártanánk az irodalom ügyének, és
meggátolnánk a tudományok fejlődését, hiszen megfosztanánk a városokon kí­
vül lakókat a könyvhöz jutás lehetőségétől.”
Ez az időbeli eltolódás a médiumok lélektanának és szociológiájának egyik
legérzékelhetőbb jellemzője: egyik vagy másik médium egyre szélesebb nép­
tömegeket képes elérni, a tömegek pszichológiai válaszreakciói viszont félel­
met is kelthetnek, hiszen nem biztos, hogy könnyen kordában tarthatók; mind­
ez rossz közérzetet, sőt bizonyos esetekben társadalmi nyugtalanságot is ké­
pes előidézni. A minket foglalkoztató korszakra az jellemző, hogy bár mind a
könyvkiadás, mind a könyvkereskedés jelentős fejlődésen megy keresztül, rá­
adásul a felvilágosodás ideológiája meghódítja mind Franciaországot, mind
számos más országot, azért a hagyományos - akár a szó szoros értelmében re­
akciósnak nevezhető - nézetek változatlanul megőrzik befolyásukat.
A szóban forgó jelenséget a legtisztább formájában a Leserevolution (az ol­
vasás forradalma) Németországában40 észlelhetjük, de a 18. század során fel­
merülő kérdésről még a 19. század során is vitáznak Franciaországban.
A Lesewut (az olvasás őrülete) kritikája felhívja a figyelmünket a mediáció
egyik legjellemzőbb tényezőjére: a domináns médiumokhoz kötődő technikák
és szokások viszonylag gyors átalakulásának következményeire, illetve az új
szokások által kiváltott ellenállásra. A 18. század végén kétféle érvrendszer­
rel lehetséges alátámasztani az olvasás elterjedésének korabeli kritikáját: az
egyik érvrendszer politikai, a másik pedig vallási megalapozottságú, hiszen a
német területek egészére az jellemző, hogy meghatározó szerepe van a vallási
és a politikai szféra összefonódásának (a tartomány fejedelme egyben a tarto­

39René de Chateaubriand: Mémoires d ’outre-tombe. Paris, 1982, t. I. 159.

40 Rolf Engelsing: Der Bürger als Leser: Lesergeschichte in Deutschland, 1500-1800. Stuttgart,
1974.
 Az ancien régime könyvkiadása (1751-1790): a francia modell | 4 9

mány egyházi feje is), az olvasás egyrészről erkölcsi kötelesség (a Biblia olva­
sása), másrészről pedig hasznos. Egy merkantilista fejedelem meg van győ­
ződve arról, hogy érdekében áll alattvalóit írástudóvá tenni, és számukra a
műveltség egy minimális szintjét biztosítani, de azt is tudja, hogy felesleges,
sőt veszélyes, ha ezt a szintet az alattvalók meghaladják. A szórakoztató iro­
dalom, különösen pedig a regények térhódítását nem szabad bátorítania.
A forradalom idejére a probléma szinte kizárólag politikaivá válik: amint
ugyanis felvetődik az állam ügyeiben való általános részvétel kérdése, a nyil­
vánosság fogalmát alapvetően újra kell definiálni; a lakosság alfabetizációjá-
nak és az olvasási szokások elterjedésének kérdése fontos politikai problémá­
vá növi ki magát. A kérdés vallási vonatkozásai bizonyos értelemben háttérbe
szorulnak, s csak azért nem tűnnek el teljesen, mert a konzervatív politikai
nézetek gyakran egyet jelentenek a forradalom által elpusztítandónak ítélt
egyházhoz való ragaszkodással. Azt mondhatjuk tehát, hogy Németország és
Franciaország két, egymástól élesen eltérő modell szerint fejlődik: a könyv for­
radalma azt jelenti, hogy a korábbinál szélesebb (noha az országok összlakos­
ságának továbbra is csak elenyésző hányadát alkotó) olvasóközönséget meg­
hódítja a modern típusú, extenzív, de elsősorban mégis tudós, az idő proble­
matikájára választ kereső olvasás.41 Franciaország forradalma elsődlegesen
politikai forradalom, hiszen az ország elitje és a kiváltságosok irányították azt
a folyamatot, amely akár az állam mélységi reformjára is szorítkozhatott vol­
na, ám forradalom lett, s elsődleges irányát a könyv és a nyomtatott betű adta
meg. A médiumok ereje és lendülete változtatta a reformszándékot a szó szo­
ros értelmében vett forradalmi tevékenységgé.
A Györgyök Angliája, amely ekkorra már az ipari forradalom útját járja,
kétségkívül a német modellhez áll közelebb: bár az írástudás igen elterjedt, az
iskolahálózat sűrűsége és az iskolák minősége nem haladja meg a középsze­
rűt, a tanultság szintjét a társadalmi helyzet határozza meg. Ráadásul a pro­
testáns ihletésű vallásos etika nem szíveli különösebben a túl szórakoztatónak
ítélt olvasmányokat, amelyek komoly veszélyt jelentenek azokra, akik ezen
kihívás ellen nincsenek felvértezve - elsősorban a nőkre és a gyermekekre kell
gondolnunk. Jane Austen regényében Mr. Collins, a Bennet család clergyman
(lelkész) rokona, azért tűnik fel teljesen nevetséges színben, mert túlzottan ra­
gaszkodik a társadalmi és kulturális illemszabályokhoz. Tea után arra kérték,
„olvasson fel valamit a hölgyeknek. Mr. Collins készségesen beleegyezett, s
elővettek egy könyvet; de mikor a tiszteletes meglátta a címét, visszahőkölt, és
bocsánatkérések közepette kijelentette, hogy ő sohasem olvas regényt. Kitty
rábámult, Lydia pedig felkiáltott. Más könyveket kerestek elő, s Collins némi
megfontolás után Fordyce prédikációi mellett döntött.”42

41A nemzetépítés fontos szakasza a nemzeti kultúra és irodalom létrehozása. Bizonyos írások
megvásárlása és elolvasása tehát hazafias kötelességként értelmezhető.
42Jane Austen: Büszkeség és balítélet. Szenczi Miklós fordítása. Budapest, 1979, Európa Könyvki­
adó, 65-66.
5 0 [ A könyv „második forradalma" (1751-1870)

Egy másik művében a szerző személyesen nyilatkozik meg: azt fejtegeti,

milyen álszentségre vall lebecsülni egy olyan irodalmi műfajt, amelynek sike­
rét úgyis képtelenség megakadályozni. „Igen, regényt - én ugyanis nem ve­
szem fel regényíróinknak azt az oly gyakori, kicsinyes és oktalan szokását,
hogy megvető rosszallásukkal épp ama terméket alacsonyítják le, amelynek
számát ők maguk szaporítják. [...] Hagyjuk a műítészekre, gyalázzák ked­
vükre a képzeletnek effajta ömlengéseit, emlegessék minden egyes új regény
ürügyén a sajtót fojtogató félműveket. Ne hagyjuk cserben egymást; érezzük
sértve magunkat testületileg. Noha termékeink általánosabb és őszintébb él­
vezetet nyújtanak, mint a világ bármelyik egyéb írástudó testületé, az iromá­
nyoknak semmi egyéb fajtáját ennyire el nem marasztalják...”43
Az új, máig érvényes erőviszonyok modernitása nyomja rá bélyegét ezekre
a mondatokra: a folyamat első szakaszában mind anyagi, mind erkölcsi érte­
lemben lehetetlennek tűnt megtagadni a „széles néptömegektől” a hozzáfé­
rést a médiumokhoz; a második szakaszban uralkodó logika szerint viszont
különféle társadalmi pozícióknak különféle műveltségi szint felel meg. A po­
puláris irodalmat és kedvelt műfaját, a regényt a középszerű irodalmi termé­
kek közé sorolják be; Németországban rövidesen TnviaU.iteratu.mak, míg Fran­
ciaországban „cselédlépcső-irodalomnak” nevezik majd...

43Jane Austen: A Klastrom titka. Borbás Mária fordítása. Budapest, 1983, Európa Könykiadó, 27.
II. fejezet

Európa és sajtói

„Ki gondolta volna, hogy egy fényes udvar

születik majd a Finn-öbölben, hogy ötven év
leforgása alatt civilizálódik ez a hatalmas bi­
rodalom, hogy befolyása a mi udvarainkban
is érződik majd, és hogy a tudományok és az
irodalom legodaadóbb támogatója egy orosz
lesz?”
(Voltaire)

A könyvkereskedelem világában a 18. század utolsó harmadában bekövetke­

ző változások nem kizárólag Franciaországra jellemzőek. A legtöbb európai
ország és a fiatal Amerikai Egyesült Államok a franciával párhuzamos utakon
járnak. Természetesen nem sorolhatjuk fel a folyamat összes megfigyelhető kí­
sérőjelenségét; olyan példákra fogunk szorítkozni, amelyek magyarázó hipo­
téziseket sugallhatnak a modell földrajzi elterjedésének mikéntjére vonatko­
zólag.

A NÉMET KÖNYV ÉS A KÖNYV ELTERJESZTÉSÉNEK ELLENŐRZÉSE

Egészen nyilvánvaló, hogy a konjunktúraváltás Németországban a legérezhe­

tőbb, s az is kétségtelen, hogy az itteni változások időrendje közeli rokonság­
ban áll a franciaországiakkal. Az 1760-as években (különösen pedig a hétéves
háború lezárása után) a német könyvtermés érezhető növekedésnek indul,
egyre világiasabbá s végül egyre számottevőbbé válik a német köznyelven írott
művek dominanciája a latin kiadványok felett. Ezzel párhuzamosan a Philip
Erasmus Reich mögé felsorakozó könyvkereskedők kezükbe veszik a könyv­
hálózat újjászervezését: mivel a könyvkiadók több száz német kisállamban
szétszórva találhatók (ellentétben Franciaországgal, ahol egy erősen közpon­
tosított állam fővárosában gyűlnek össze), a szakmabeliek 1764-ben elhatá­
rozzák, hogy az ősi szász vásárvárost, Lipcsét a könyvkereskedelem központ­
jává teszik.1
Lipcsének jut tehát a könyvtermés összegyűjtésének és újraelosztásának
feladata: a kiadók elküldik kiadványaikat a város erre a feladatra szakosodott
könyvkereskedőinek, akik szétterítik őket az ország valamennyi könyv-kiske-1

1Frédéric Barbier: De la république des auteurs ä la république des libraires. In L’Europe et le

livre... Paris, 1995, 415-449.
5 2 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

reskedése számára. A munkát számos segédkiadvány könnyíti meg: kinyom­

tatják az újdonságok, illetve az elérhető könyvek katalógusát, léteznek retros­
pektív bibliográfiák és szakmai névsorok is. A könyvforgalom menetének ilye­
tén ésszerűsítése megérte a ráfordított költségeket: a lipcsei könyvesek és
hozzájuk csatlakozó északnémet kollégáik együttesen olyan hatékony nyo­
másgyakorló csoportot alkottak, amely nemcsak az ősi kereskedőváros veze­
tését, hanem a hercegi hatalmat is képes volt befolyásolni. Valódi kartell jött
tehát létre, amely rövid időn belül eléggé megerősödött ahhoz, hogy az egész
szakma játékszabályait meghatározza.
Ebből kifolyólag az eddig virágzó könyvhamisítás ezentúl a déli területek­
re (Bajorországra, Württembergre és a Habsburg-államokra) korlátozódik.
Létrejöhet egy politikailag még nem is létező nemzet nemzeti piaca, kiformá­
lódhat az az olvasóközönség, amely majd szeretettel fogadja az új német iro­
dalmat - a későbbi klasszikusokat, élükön Goethével -, és amely el is tartja
majd kedvelt szerzőit. Az olvasás forradalmának problematikája elválasztha­
tatlan a könyvpiac megszerveződésének kérdésétől, s hosszú távon a nemzet
létrejöttének körülményeire is befolyással lesz. A német példa ékesen illuszt­
rálja a nyomtatott médiumok központi szerepét: a nyomtatványok a gazdasá­
gi (a könyvkereskedelem mint a gazdasági tevékenység egy válfaja), a kultu­
rális (a nyomtatványok tartalma és az olvasási szokások) és a politikai össze­
függések metszéspontjában helyezkednek el.
Meg kell jegyeznünk, hogy az így létrejövő rendszer olyannyira hatékony,
hogy elősegíti a német könyvkiadás további térhódítását: a német kultúra ha­
tása túllép Németország egyébként is csak teoretikusan felrajzolható határain.
A 18. század második felétől kezdődően a skandináv könyvkiadás szakmai
nyelve a német; Lipcse pedig nemcsak a német könyvesek, hanem a közép- és
kelet-európai könyvárusok találkozóhelyévé növi ki magát (elvétve még né­
hány francia és angol szakmabeli is felbukkan). A folyamat a 19. század során
felgyorsul, a német kultúra hatása továbbgyűrűzik kelet felé, de az Egyesült
Államokba és Dél-Amerika országaiba irányuló emigráció szerepe is fontos
(megemlítendő még a Távol- és Közel-Keletre történő kirajzás is): a rendszer
szakmai szervezettsége és ereje lehetővé teszi, hogy a kulturális és gazdasági
imperializmus eszköze legyen - ez a feladat eddig ismeretlen volt ugyan, de a
médiumok gazdasági jelentőségének növekedése máig is érezhető aktualitást
ad a kérdésnek.

AUSZTRIA: NEMZETI KULTÚRÁK ÉS POLITIKAI KÖZPONTOSÍTÁS

A 17., de még inkább a 18. század legfontosabb jellemzője, hogy a civilizáció

nyugati típusú modellje olyan területeket hódít meg, ahol e modell korábban
ismeretlen volt. Délen a törökök 1683-as, Bécs alatti veresége indítja el azt a
folyamatos területvesztéssel járó kudarcsorozatot, amelynek végére majd
1918-1919 békeszerződései tesznek pontot. A dunai főváros, Bécs körül vi­
 Európa és sajtói | 5 3

szont új birodalom szerveződik. Célkitűzései egyre kevésbé felelnek meg az

ősi német hagyománynak, hiszen bekebelezi a szűk értelemben vett Magyar-
országot, Lengyelország és Itália egy részét, valamint a déli és keleti szláv or­
szágokat.
A könyvkiadás helyzete és fejlődése itt élesen különbözik mindattól, amit
Franciaországban és Németországban láthattunk:2 a rendszert egyrészt a csá­
szári fővárosból kiindulva modernizálni szándékozó állam, másrészt pedig az
egymástól elütő vallású, nyelvű (néha különböző írású) nemzetiségek nagy
száma alkotja. Az 1760-1770-es évek azonban mégis mintha fordulópontot
hoznának: ezekben az években egyfelől az osztrák könyvkiadás és könyvke­
reskedelem gyors fejlődése figyelhető meg; másfelől pedig figyelemre méltó,
hogy a császári kormányzat éppen a nyomtatott médiumokra támaszkodva
próbál megszervezni egy modern és egységes államot. Ezt a vállalkozást köz­
vetlenül a felvilágosult despotizmus szelleme sugallja Mária Teréziának és kü­
lönösen II. Józsefnek, akik különös figyelmet szentelnek a kultúrpolitika kér­
déseinek. 1767-ben a kormányzat megtiltja a külföldi nyomdák használatát;
1771-ben kihirdetnek egy rendeletet a nyomdák működésének szabályozásá­
ra. Ebben az időben a híres nyomdász, Trattner Mária Terézia hivatalos támo­
gatásával indítja el a szisztematikus könyvhamisítás programját: 1775-től
kezdve csak és kizárólag a hazai kiadások hamisítása tiltott Ausztriában, en­
nek következtében az ország a német kiadványok rovására elkövetett kalózko­
dás szentélyévé válik. Az alacsony költségkeretből kihozott osztrák kiadáso­
kat természetesen az eredetinél sokkal olcsóbban is árulják. Mintha ez nem is
volna elég, Ausztria megtiltja az eredeti kiadású művek behozatalát, ha annak
már létezik osztrák kalózkiadása.
A könyvkereskedelem és a könyvhamisítás nemcsak Bécsben és Prágában,
hanem Brnóban és Pozsonyban is töretlenül fejlődik. A kormányzat ugyanak­
kor komoly figyelmet fordít az iskolahálózat és az iskolai könyvkiadás fejlesz­
tésére, kihirdeti a legszélesebb sajtószabadságot (1781-ben), valamint bizto­
sítja a szabad nyomdaalapítás jogát. Az erőfeszítések rövid időn belül kézzel­
fogható eredményekkel járnak: 1750 és 1800 között Bécs a német városok
könyvkiadási sorrendjében a negyvenharmadikról a harmadik helyre jön fel, a
mérsékelt árú osztrák könyvek száma gyors ütemben növekszik, a könyvex­
portból származó bevételek az 1773-as 135 ezer tallérról 1793-ra 3 millió 260
ezer tallérra ugranak. A nyugati kulturális modell Kelet-, illetve Délkelet-Euró-
pára irányuló hatásának első számú közvetítőjeként a császárváros lép fel: ez
nem véletlen, hiszen a birodalom fővárosában szerb és román, sőt újgörög
nyelven is nyomtatnak. Bécs fokozatosan átveszi Velencétől az emigráns gö­
rög kultúra fővárosának szerepét is.3

2A. D. J. Durtsmüller: 500 Jahre Druck in Österreich. Wien, 1981, 2 vol.

3 Mario Infelise: L'editoria veneziana nel '700. Milano, 1989; K. Sp. Staikos: Die in Wien
gedruckten griechischen Bücher, 1749-1800. Palaio Psychoko, 1995; Aikaterini Koumarionou: Die
griechische vorrevolutionäre Presse: Wien-Paris, 1784-1821. Palaio Psychoko, 1995.
5 4 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

Minden, újonnan az Osztrák Monarchiához csatolt területen azonnal

nyomdák jönnek létre, a könyvhálózatok pedig a tartományi fővárosok köré
szerveződnek. A török előrenyomulás felszámolta a régi hálózatokat; helyre-
állításuk és kiterjesztésük a Nyugat kebelébe való visszatérés feltétele. Noha
nem rendelkezünk pontos térképpel a 18. század második felének közép- és
kelet-európai nyomdavárosairól, az nyilvánvaló, hogy a helyzet semmiben
sem hasonlít az 1750 előtti állapotokhoz, amikor is a német többségű területe­
ken kívül csak a Baltikumban (Mitau, Pernau, Riga), Csehországban és Mor­
vaországban észlelhettünk kiterjedt könyvhálózatot.4 Vegyük Budát, a magyar
fővárost: a 15-16. század során a nyomdák és kereskedők itt szorgosan mű­
ködtek, a könyvélet mindig élénk volt (gondoljunk csak Corvin Mátyás könyv-
gyűjteményére); a város elfoglalása a törökök által (1541) azonban durván vé­
get vet az idillnek. Közel két évszázadon keresztül csak Budán nyomtatnak
magyar nyelven; elsősorban a Portától többé-kevésbé független keleti fejede­
lemségben: a Biblia egyik első magyar nyelvű kiadása 1551-ben Kolozsváron,
Erdélyben lát napvilágot. Amint Magyarország visszakerül az osztrák uralom
alá (Lipót 1686-ban foglalja vissza Budát), újra felütik fejüket a nyomdák, új­
jáéled a könyves civilizáció: Johann Länderer 1725-ben nyitja meg az első bu­
dai nyomdát. Egyre nagyobb területek jutnak újra osztrák kézre (és csatoltat-
nak Magyarországhoz), aminek következtében tovább nő Buda könyvészeti
jelentősége.
Az első időkben éppen a könyvhálózat segítségével illeszkednek be óriási
területek a nyugati modell struktúráiba. Persze nehézségeket okoz, hogy ez a
könyvhálózat kelet felé haladva egyre ritkább. Az új Osztrák Birodalomban
a 18. század utolsó harmadában megfigyelhető törés egészen eredeti formát
ölt: ez az a történelmi pillanat, amikor - a Herderhez hasonló német filozófu­
sok és filológusok hatására - az értelmiségiek egy új kategóriája bukkan fel:
olyan felvilágosult nemesekről, tudósokról, kutatókról és professzorokról van
szó, akik élénk érdeklődést tanúsítanak a nemzeti nyelvek, irodalmak és kul­
túrák fejlődése iránt. II. József az ésszerűségre hivatkozva próbálja meg - si­
kertelenül - kierőszakolni, hogy Magyarországon ezentúl a német legyen a
kormányzás kizárólagos nyelve; persze ettől még a magyar könyvek jelentős
része továbbra is latinul jelenik meg. Említsük meg, hogy ebben az időben te­
vékenykedik Kazinczy Ferenc (1759-1831), aki megkísérli rögzíteni a magyar
nyelv szabályait, hogy a magyar nyelv végre elismerten kultúrahordozó és iro­
dalmi nyelv legyen. A nyomtatott betű ezen újjászületés legfontosabb médiu­
ma. Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg természetesen Csehországban,
valamint a déli és keleti szláv területeken - az első szlovén nyelvtan például
1797-ben lát napvilágot.

4 David L. Paisey: Deutsche Buchdrucker, Buchhändler und Verleger, 1701-1750. Wiesbaden,

1988.
 Európa és sajtói | 5 5

AKKULTURÁCIÓ ÉS NEMZETI ELSAJÁTÍTÁS: AZ OROSZ MODELL

A könyvkereskedelem orosz modelljének vizsgálata lehetővé teszi, hogy né­

mileg árnyaljuk az akkulturáció, illetve egy részben kívülről jövő kultúra elsa­
játítása folyamatának5 (mindkettőnek elsődleges eszköze a könyv, illetve a
nyomtatott betű) mikéntjéről alkotott vélekedéseinket.
A 17. század klasszikus Európája voltaképpen csak egy szűk Európa,
amelynek Oroszország nem alkotórésze. Az a folyamat, amelynek során az
óriási, lassan kontinensnyi méreteket öltő orosz tér fokozatosan beilleszkedik
a nyugati politikai-kulturális tömb keretei közé, voltaképpen egy 17. század vé­
gén uralomra kerülő uralkodó ösztönzésének köszönhetően indul be. Burjev
1634-es Ábécéskönyvét megelőzően csak vallási jellegű nyomtatványok láttak
napvilágot Oroszországban. Nagy Péter cár 1689-ben kezd a Nyugat felé nyi­
tó, voluntarista politikát folytatni. 1698-ban megbízza Kopjevszkijt, hogy írjon
néhány szigorúan világi tárgyú művet, amelyeket a hollandiai Tessing kiadó­
nál ki is nyomat. 1707-ben Amszterdamban cirill betűmintákat öntet, és
Moszkvába hozatja őket; 1710 és 1714 között pedig a Journal de Trévoux köz­
zéteszi az Oroszországban kinyomtatott új művek listáját.
A cár hollandiai és franciaországi utazása (1716-1717) felgyorsítja a válto­
zások ütemét: I. Péter látogatást tesz a hollandiai és párizsi könyveseknél,
megtekinti a Királyi Nyomdát, találkozik Delisle földrajztudóssal, és 8 ezer ru­
belért könyveket vásárol, amelyeket Koppenhágából küldenek el Szentpéter­
várra. Schumacher könyvtárost azzal bízza meg, hogy egészítse ki a gyűjte­
ményt, később, 1726-ban pedig őt kéri fel arra, hogy az egy évvel korábban
alapított Tudományos Akadémia számára vásároljon sajtókat és nyomdatech­
nikai eszközöket. A szóban forgó Akadémia egyébként nem sokkal ezután el­
indítja a Petersburgische Zeitungot (Pétervári Lapok), valamint de facto kisa­
játít egy kiadót, amely kezdetben elsősorban exportra dolgozik. 1749-ben az
Akadémia fiók-könyvkereskedést nyit Moszkvában.
Eleinte tehát elsősorban a holland, másodsorban pedig a francia könyvke­
reskedők uralják az orosz könyvpiacot. Néhány nagyon jelentős személyiség -
például Antioh Kantemir herceg (1708-1744), először konstantinápolyi, majd
párizsi követ - hosszú ideig Nyugat-Európában tartózkodik, ami azzal a kö­
vetkezménnyel jár, hogy felerősödik a francia kultúrának az oroszra gyakorolt
hatása. E folyamat végterméke az orosz nyelvű kézirat- és könyvtermés meg­
növekedése: Kantemir nemcsak Fontenelle és Montesquieu oroszra fordításá­
ban jeleskedik, hanem orosz-francia szótárt is készít, sőt számos, elsősorban
kéziratos formában terjesztett munkának is szerzője.6

5Gary Marker: Publishing, Printing and the Origins of Intellectual Life in Russia, 1700-1800.
Princeton, 1985; La France et la Russie au siede des Lumiéres. Paris, 1986; Iosif E. Barenbaum:
Geschichte des Buchhandels in Russland und der Sowjetunion. Wiesbaden, 1991.
6Az elsősorban az iparosításra és a fogyasztói társadalom kiépülésének folyamatára koncentráló
újkor- és legújabbkor-történészek sokáig alábecsülték a kéziratok jelentőségét. Az orosz példa
arra mutat rá, milyen fontos szerepet játszik a kézirat akár még a 20. században is.
5 6 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

A francia kultúra olyan mély hatást gyakorol a jómódú rétegekre, hogy az

1771-ben Párizsban letelepedő Alexander Sztroganov (1733-1811) rousseau-i
elvek szerint neveli gyermekeit, noha ebben az időben az Emil Oroszország­
ban tiltott olvasmány. Sztroganov egyébként a Baráti Társaság nevet viselő
páholy tagja; részt vett a franciaországi Nagy-Oriens megalapításában is. Fia,
Pavel aktívan részt vett a francia forradalomban, de aztán haza kellett térnie
Oroszországba.
Oroszországba a könyveket először Hollandiából, Koppenhágából és Lü-
beckből szállítják - a Hanza-város kikötőjén keresztül érkezik meg Szentpé­
tervárra Voltaire könyvtára is, amelyet II. (Nagy) Katalin cárnő 1779-ben meg­
vásárolt (a szállítást Grimm és Jean-Louis Wagniére intézte). A lényeges kér­
dések azonban már nem itt dőlnek el: 1768-ban a Tudományos Akadémia
elveszti az orosz könyvkereskedelem felett élvezett monopóliumát; külföldi
könyvkereskedők és kiadók telepszenek meg Szentpéterváron. A legjelentő­
sebb az újonnan jöttek közül a német Weitbrecht, aki rövid időn belül levelez­
ni kezd a neucháteli Tipográfiai Társasággal, és aki megvásárolja az Akadémia
birtokában lévő gyűjteményeket. Moszkva talán legjelentősebb könyvkeres­
kedése pedig Christian Rüdigeré. Bár francia piaci jelenlét is megfigyelhető
(Viard 1769-ben érkezik Szentpétervárra), a Nyugat-Európa és Oroszország
között a Baltikumon keresztül zajló könyvkereskedelem egyre nagyobb mér­
tékben kerül a német könyvesek kezébe: csak néhány párizsi kereskedő áll
közvetlen kapcsolatban Oroszországgal, Tilliard, Prudence Brunet vagy éppen
Lagrange és Kéralio kisasszony.
A 18. század utolsó harmadában elszaporodnak az értetlenségre utaló je­
lek, miközben az oroszországi irodalmi és könyvtermés nagymértékben füg­
getlenedik nyugati modelljeitől. Noha II. Katalin (1762-1796) meghívja Vol-
taire-t és D’Alembert-t Moszkvába, illetve Rigába; a moszkvai egyetemmel
orosz nyelven kiadatja Marmontel Bélisaire-jét - az eredetit 1768-ban Párizs
érseke elítéli -; nagyvonalú, a birodalom közigazgatási újjászervezésével kap­
csolatos reformterveket sző, ez utóbbiak mégis gyorsan le is kerülnek a napi­
rendről, ezzel egy időben pedig oszlásnak indulnak az Orosz Birodalmat a
szabadság templomaként láttató francia és nyugat-európai illúziók. Jaucourt
lovag Oroszországgal foglalkozó Enciklopédia-cikkei meglehetősen kritikus
szelleműek, ugyanez mondható el Chappe dAuteroche abbé Voyage en Sibé-
rie-jéről (Szibériai utazás) is.7 Diderot, aki II. Katalin cárnő kamarása, Naris-
kin herceg társaságában utazik Hágából Szentpétervárra, meglehetősen csaló­
dottan tér haza öt hónapos (1773-1774) oroszországi tartózkodását követően;
maga Katalin cárnő pedig számos pótlap beillesztésére szólítja fel a Voltaire-
rel való levelezésének kiadásán dolgozó Panckouckét.
Oroszországban a könyvre támaszkodó nemzeti irodalom és nemzeti törté­
netírás alapozza meg a nyugati kultúra folyamatos elsajátításának és a nem­

7 Voyage en Sibérie. Paris, 1768, Debure.

 Európa és sajtói | 5 7

zetállam kiépülésének folyamatát. Nyikolaj Novikov, aki 1767-ben az új tör­

vénykönyvet előkészítő Nakaz Bizottság titkára volt, 1769-ben azzal a céllal
adja könyvkiadásra a fejét, hogy elősegítse az orosz nyelvű irodalom és irodal­
mi kultúra fejlődését: 1773 és 1775 között kiadja a Régi Orosz Könyvtár című
sorozatot; 1777-ben elindítja az első kritikai bibliográfiával foglalkozó orosz
periodikát, a Szentpétervári Tudós Értesítői, két évvel később pedig haszonbér­
be veszi a moszkvai egyetem nyomdáját. Mihail Scserbatov (1733-1790), aki
szintén képviselősködött a Nakaz Bizottságában, sőt később szenátor is lett,
1770 és 1774 között kiadja nagy művét, az Oroszország története az ősidőktől
kezdve... című munkát. Szintén az orosz belső piac könyvigényéről tanúsko­
dik az az 1782-ben kihirdetett rendelet, amely magánnyomdák alapítását teszi
lehetővé. Két évvel később Novikov létre is hozza a két nyomdával rendelkező
Tipográfiai Társaságot, majd rövid időn belül egy olvasókabinetet is megho­
nosít Moszkvában. A társaság szerzői között - a fordítókat leszámítva - hoz­
závetőlegesen száz értelmiségit találhatunk, akik nagy többsége liberális ori­
entációjú, sőt szabadkőműves kötődésekkel is rendelkezik. Párizs forradalma
azonban brutálisan véget vet a kibontakozásnak.

AZ ÚJVILÁG

Az 1783-ban függetlenedő amerikai angol gyarmatok két okból is különleges

esetet jelentenek: egyfelől a lakosság jelentős része már igen korán meglehető­
sen szoros, és barátinak mondható viszonyra lép a könyvvel, illetve a nyomta­
tott betűvel; másfelől pedig a 19. század végétől kezdve az Egyesült Államok
köztudomásúlag igen fontos szerepet játszik a minket itt érdeklő szférában.8
Amerikában sokáig viszonylag kevesen élnek: 1790-ben nincsenek többen
négymilliónál. A lakosság szinte kizárólag az északkeleti partvidéken, az Apa-
lache-hegységen innen telepedett le; még legnagyobb városaik (Philadelphia)
lélekszáma sem haladja meg a 40 ezret. A gazdaságot a primer szektor uralja,
ami pedig a népességet illeti, a brit szigetekről érkező többség svédekkel, hol­
landokkal, hugenotta menekültekkel, zsidókkal, később pedig németekkel ol­
vad össze, a déli államok színes bőrűiről nem is beszélve. Olyan mutatók
ezek, amelyek a priori nem látszanak kedvezni az írásbeli civilizáció gyors tér­
hódításának.
Pedig a volt angol gyarmatok lakossága igen meghitt kapcsolatokat ápol az
írott betűvel. Új-Anglia első nyomdája 1638-ban jön létre; 1642-ben kötelező­
vé tétetik az oktatásban való részvétel, ennek következtében a 17. század vé­
gén 95 %-os az olvasni tudók aránya. Ha délebbre ereszkedünk, ott a gazdasá­
got az ültetvényes rendszer uralja, s bár az életkörülmények kevésbé kedve­
zők, az elemi oktatásból mégis sokan részesülnek: a szegények iskolába

8Jon Tebbel: A History of Book Publishing in the United States... New York, 1972-1981, 4 vol.
5 8 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

járatják gyermekeiket, a gazdagabbak pedig házitanítót fogadnak: az eredmé­

nyek (1700-ban Virginiában 55% az írástudók aránya) megállják az összeha­
sonlítást az öreg kontinensen tapasztalhatókkal. Az 1636-ban alapított Har­
vard mintájára egyetemi kollégiumok jönnek létre (Williamsburg - 1693, Yale
- 1716, Princeton - 1746). Az Egyesült Államokban óriási hangsúlyt fektetnek
az oktatásra; ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nevelés kulcsszerepet kap
a protestáns etikában (1774-ben az amerikai lakosság 99%-a protestáns);
másrészt pedig annak, hogy az oktatás teszi lehetővé a társadalmi integrációt
és felemelkedést, ami különösen fontos, hiszen nem egy ancien régime-típusú
rendi (nemességből, egyházból, harmadik rendből álló) társadalom az ameri­
kaiaké. Teljesen logikus tehát, hogy az oktatásra fektetett különös hangsúly
kedvező hatást gyakorol a könyv-, illetve a nyomtatványok kereskedelmére
(persze a keleti part és Új-Anglia mindig legalább egy lépéssel a Dél és a Nyu­
gat előtt jár). Noha nem szűnik meg az angol könyvimport sem, Bostonban az
1700-as években mégis legalább 20 könyvkereskedő működik. Számos ragyo­
gó 18. századi magánkönyvtárról is tudunk. Általánosságban elmondhatjuk,
hogy a protestáns látásmód szerint az olvasás nemcsak lelki üdvünk elnyeré­
sének legfontosabb eszköze (a szent szövegek olvasása), hanem ahhoz is hoz­
zájárul, hogy megfelelően töltsük be földi küldetésünket, így váljunk méltóvá
a ránk sugárzó isteni kegyre.9
Vegyük a bostoni Benjamin Franklint (1706-1790): ő a legjellegzetesebb
alakja annak a sajátos helyzetnek, amelyben a könyv kultúrájára való nyitott­
ság ötvöződik az írott betű praktikus és haszonelvű modelljének (kegyességi
könyvek, kézikönyvek, almanachok, enciklopédiák, politikai írások stb.) ural­
mával. Az ifjú Franklin kezdetben apja nyomdájában tanonckodik, majd Phi­
ladelphiába megy, ahol újságíróként tevékenykedik, elképesztő méretű leve­
lezést folytat, irodalmi társaságot alapít, végül megvásárolja a Pennsylvania Ga-
zette-et. Az egyre aktívabban politizáló Franklin Londonban az amerikai brit
gyarmatokat képviseli, majd a függetlenségi háború idején Franciaországban
teljesít nagyköveti szolgálatot, ennek során találkozik Franciaország legfel­
sőbb vezetőivel és a filozófusok pártjának jeles képviselőivel.
A helyzet pontosan az oroszországi viszonyok ellentéte: a paradoxon - vi­
szonylag kevéssé népes államok együttese, mérsékelten kedvező demográfiai
mutatók, gyenge urbanizáció, szűkös erőforrások; de aránylag írástudó népes­
ség és már a 18. században is jelentős könyv- és nyomtatványforgalom - ma­
gyarázatát társadalmi és kulturális tényezők együttesében kell keresnünk.
A frissen bevándoroltak körében az asszimiláció (ami egyben a kultúra átvé­
telét, az akkulturációt is jelenti) rohamléptekben halad előre: bár a pennsyl­
vaniai német nyelvű könyvkiadás viszonylag sokáig megőrzi pozícióit, az
emigránsok igen gyorsan - általában egy generáció leforgása alatt - elfelejtik
anyanyelvűket. A vallási tényező is roppantul fontos: legyen szó akár francia

9 Max Weber: Die protestantische Étik und der „Geist" des Kapitalismus. Új kiadás, Bodenheim,
1993. Magyarul: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, 1982, Gondolat Kiadó.
 Európa és sajtói | 5 9

hugenottákról, akár más protestáns szektákról (anglikánokról, puritánokról,

baptistákról, kvékerekről vagy holland reformátusokról), az újonnan jött pro­
testáns bevándorlók majd mindegyike nyitott az olvasásra, hiszen az olvasás
szokása jelenti az új gyarmatosok jöveteléhez és elhelyezkedéséhez feltétlenül
szükséges szabadság minimumát. Mindez azt jelenti, hogy a 18. század végén
a könyv, de még inkább az újság, nagy szerepet játszik a tizenhárom volt an­
gol gyarmat életében. A felső Ohio és Chillicothi környékén utazgató Cha­
teaubriand éjszakai szállást kér egy isten háta mögötti kis farmon, egy forrás
mellett. Miközben azt várja, hogy megsüljön a krumpli vacsorára, észrevesz
egy földre hullott angol nyelvű újságot: ebből kell megtudnia XIV. Lajos
varennes-i letartóztatásának hírét...
A fejlődés következő szakaszában a demográfiai növekedés (amelynek el­
sődleges forrása a folyamatos bevándorlás) az amerikai könyvpiac kiszélese­
désének legfőbb tényezője. Az óriási területek földrajzi integrációja folyama­
tosan növekvő piacot ígér, amelynek áldásait kihasználhatják a befektetők és
a mindenféle rendű-rangú kereskedők: „Ha ma viszontlátnám az Egyesült Ál­
lamokat, nem ismernék rá; a hajdan erdőkkel borított helyeken megművelt
földeket találnék; ott, ahol a bozótban tapostam utakat, most széles utakon
haladnék. [...] Postakocsival lehet eljutni az Ohióhoz vagy a Niagarához, míg
az én időmben vezetővel vagy indián kísérővel utaztunk. [...] S hogy e megle­
pő kép teljes legyen, meg kell ismernünk az olyan városokat, mint Boston,
New York, Philadelphia, Baltimore, Charlestown, Savannah, New Orleans;
ezek éjjel fényárban úsznak, lovak és kocsik árasztják el őket, kávéházakkal,
báltermekkel és színházakkal ékeskednek, és kínálják a fényűzés mindenne­
mű örömét.”10*
így ír Chateaubriand londoni nagyköveti posztjáról, nem sokkal azelőtt,
hogy Thiers elküldené Tocqueville-t az amerikai közigazgatás bizonyos jelleg­
zetességeit tanulmányozni. A nagy európai könyvkereskedők (különösen az
angolok) számára az amerikai hamisítványok már komoly konkurenciát jelen­
tenek. Egyre inkább foglalkoztatni kezdi őket az Egyesült Államok könyvpiaca,
képviselőket küldenek hát New Yorkba, ahol fióküzleteket is nyitnak. Nemso­
kára fiaikat is odaküldik tanonckodni. 1826-ban a párizsi és strasbourg-i
Levrault család üzleti kapcsolatban áll Londonnal és Bostonnal;11 egy generá­
cióval később pedig a nagy hírű Meyer kiadó fia New Yorkban szándékozik
könyvkereskedőként letelepedni...

10Frani;ois-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Buda­
pest, 1999, Osiris Kiadó, 120-122.
n Frédéric Barbier: Trois cents ans de librairie et d ’imprimerie: Berger-Levrau.lt... Génévé, 1979,
307.
6 0 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

A MÉDIUMOK, A NEMZET ÉS AZ ÁLLAM

Levonhatunk-e ezekből a szükségszerűen hiányos adatokból általános érvé­

nyű következtetéseket? Vegyük észre mindenekelőtt a változások figyelemre
méltó egyidejűségét. Az adatok egy irányba mutatnak: 1760 körül egymástól
földrajzilag igen távol fekvő területeken is nyilvánvaló cezúra észlelhető.
A fordulat éve tehát 1760, igaz ez a Lengyelország önálló állami létének meg­
szűnése idején is virágzó lengyel felvilágosodásra, az ausztriai könyvkereske­
delem gyors fejlődésére, az oroszok erőfeszítéseire, hogy előbb holland, majd
angol és francia könyvesek segítségével felzárkózzanak a nyugati modellhez.
Ezekben az években az angol konjunktúra is hasonló görbét ír le, a skandináv
könyvkereskedelem is gyors fejlődésnek indul;12 ekkoriban hatol be a könyv a
dunai fejedelemségekbe és Erdélybe, sőt a kereskedő diaszpóra közvetítésével
még a török uralom alatt élő Görögországba is. Az 1760-as évek fordulata te­
hát egy teljesen új rendszer kapuit nyitja meg; olyan folyamatokat indít be,
amelyek gyakorlatilag a 20. század elejéig működnek tovább.

A változás útjai

A változások egyidejűsége egészen természetes módon arra ösztönzi a kuta­

tót, hogy feltegye a fejlődést lehetővé tévő tényezők esetleges konvergenciájá­
nak kérdését.
Első tényezőként kétségtelenül a demográfiai viszonyokat, illetve a lakos­
ság szerkezetét kell vizsgálnunk. A 17. század végétől kezdve az európai né­
pesség statisztikai görbéje emelkedő pályára lépett, az emelkedés pedig oda
vezetett, hogy egy évszázad leforgása alatt megduplázódott a kontinensen
élők lélekszáma - a folyamat éppen 1750-et követően éri el csúcspontját. To­
vábbi tényezők is kedvezni látszanak az írott kultúra térhódításának: említsük
meg például az átlagos élettartam megnövekedését, az írástudás egyre széle­
sebb körű elterjedtségét, a városiasodást, az életszínvonal viszonylagos emel­
kedését.13
A potenciális olvasóközönség kibővülése az anyagi környezet bizonyos
változásaival is összefüggésbe hozható: a földrajzi integráció folyamata egyre
gyorsabb ütemű. Gondoljunk csak az angol csatornarendszer, az európai (kü­
lönösen a francia) úthálózat kiépülésére; a szállítás és a levelezés új rendsze­
reinek megszerveződésére - ez már a szállítóeszközök első forradalmának
kora.14 Lehetségessé válik az egyre szélesebb piacok áttekintése, a piaci részt-

u Le Soldi et l’étoile da Nord: La France et la Suéde au XVIIF siede. Paris, 1994; Bo Bennich-
Björman: Sweden and the German Bookmarket in the end of the 18th and the beginning of the 19th
Century. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühem 19. Jt., Wiesbaden, 1993, 53-94.
l3Histoire économique et sociale du monde. Paris, 1978, t. III.
14Bertrand Gille: Histoire des techniques. Paris, 1978.
 Európa és sajtói | 61

vevők ezentúl gyorsan hozzájutnak a szükséges információkhoz, ami az eddi­

gieknél sokkal jelentősebb és komplexebb pénzügyi műveletekre teszi képessé
őket. Az időszaki sajtó elterjedése is elképzelhetetlen lett volna az új területek
földrajzi integrációjának folyamata nélkül, ami egyébként visszahat a kultúrá­
ra és a kulturális szokásokra: bizonyos körökben szokássá válik az esemé­
nyekkel és a felmerülő problémákkal kapcsolatos tájékozódás, ami már szinte
közéleti részvételt jelent, ha csak közvetettet is.
De ne vágjunk a dolgok elébe: bár valóban bővül az olvasóközönség, és va­
lóban beindult Európa kulturális integrációjának folyamata, a felvilágosodás
uralkodó modellje továbbra is elitista. A továbbra sem egyenlőségelvű politi­
kai rendszerekben a társadalom apró kisebbségét alkotó politikai tényezők
szerepe aránytalanul fontos maradhat. Ahhoz viszont, hogy a könyvkereske­
delem ipari méreteket ölthessen, nemcsak egy viszonylag népes, művelt elitre
van szükség, hanem arra is, hogy a széles néptömegek bármi módon, de az
akkulturáció olyan szintjére jussanak, hogy többé ne a hagyományos társada­
lom működési elvei szerint éljenek. Ha majd a társadalom meghaladja a Szel­
lem Köztársasága kis csoportjait, ha egyre többen kérnek jogot az új struktú­
rák és az új közvetítő rendszerek aktív használatára („a könyv forradalma”
stb.), akkor mondhatjuk, hogy a felvilágosodás problémarendszere többé nem
aktuális, ezentúl a politikai forradalom és a nemzetépítés kérdéseivel kell
majd számolnunk.
A tömegmédiumok logikájába átlépve egyben a jelenkor civilizációs rend­
szerébe - amelyet a médiumok új, egészen más rendszere határoz meg - is át­
lépünk.

Eltérő történelmi tapasztalatok

Kétségtelenül létezik egy bizonyos ideológiai közösség, amely lehetővé teszi,

hogy D’Alembert a berlini akadémián elnököljön, illetve hogy német tudósok
népesítsék be a szentpétervári akadémiát; az sem vitatható, hogy a felvilágo­
sodás modelljének típus-könyvtárai mindenhol egyformák; mégsem lehetet­
len Európa olyan térképét felrajzolni, amelyen az óriási szintkülönbségeket
koncentrikus körök jelzik. Európa szíve, az ipari fejlődés központja továbbra
is a régi Északnyugat-Európa: a London, Párizs, Amszterdam és a Rajna alsó
folyása közötti területek. Voltaképpen innen irányítják az egész világot: a gaz­
dasági és pénzügyi hatalom Londonban koncentrálódik; a kereskedelem köz­
pontjai London és Amszterdam; Párizs pedig a világ szellemi, művészeti és bi­
zonyos mértékben politikai fővárosa.
Az oktatás és a könyvterjesztés rendszerének kiépítése fontos szerepet
játszhat a felzárkózási kísérletekben, de a későn érkezők soha nem lesznek
képesek behozni azt a hátrányt, hogy ezek a privilegizált régiók már ősidők
óta bizalmas viszonyt ápolnak az írott civilizációval. A 18. század végének
Angliájában az - egyébiránt nem túl magas színvonalú - oktatás már igen el­
6 2 I A könyv „második forradalma" (1751-1870)

terjedt volt: bár Jane Austen említett regénye hősnőjének, mivel sok gyerme­
ke van, nincs ideje követni idősebb lányai szellemi fejlődését, a szóban forgó
lányoknak azért rendelkezésükre áll a házi könyvtár. Falják is a regényeket,
mi több, fejükbe vésnek egy kisebb idézetgyűjteményt, hogy csilloghassanak
a társaságban.15 Az uralkodó vallás, a jótékonykodással és oktatással foglal­
kozó magánszervezetek megsokasodása, a parlamentarizmus hagyománya, a
jólétben élők viszonylag nagy száma és viszonylag magas műveltségük, az
ipari fejlődés igen korai beindulása - ezen tényezők következtében válhat
Anglia a nyomtatott betű útján történő akkulturáció melegágyává. A korai in­
dulásból származó időbeli előnye teszi lehetővé, hogy a királyság integrálja és
intézményesítse a politikai ellentéteket és harcokat; ebben a folyamatban kü­
lönösen nagy szerepet játszanak a nyomtatványok és az időszaki sajtó. Elő­
nyös helyzetüknek köszönhető az is, hogy képesek elkerülni mind a francia
típusú politikai forradalmat, mind a német típusú nemzeti-tekintélyelvű ki­
siklást.
A harmincéves háború katasztrófáját csak nagyon lassan kiheverő, Rajnán
túli Németország fokozatosan lép át a modernitásba. Az Elbán, a Moraván és a
Lajtán túl Európa felzárkózni szándékozó része terül el; a felzárkózási szán­
dék a vizsgált kor alapvető fontosságú jelensége, mozgatórugói elsősorban po­
litikai jellegűek ugyan, de kelet felé haladva mégis egyre exogénebbnek tűnnek
fel: II. Frigyes Poroszországa az Aufklärung és az európai felvilágosodás egyik
központja, Szilézia városait pedig könyvkereskedők és könyvbizományosok
hada népesíti be. Ha tovább haladunk kelet felé, fel-felgyulladnak kis lámpács-
kák a felvilágosodás térképén: a balti part a Klopstock műveit legnagyobb
számban megrendelő régiók közé tartozik; Varsó, Szentpétervár, Moszkva - a
sor később Odesszával és Kijevvel egészül ki - egyre gyakrabban szerepel
a nagy nyugati könyvkereskedők szaknévsoraiban és számlakönyveiben. Ha
délnek fordulunk, az osztrák könyvkereskedők hálózatai fokozatosan hódíta­
nak tért a török uralom alól felszabaduló területeken. A nyugati modell ke­
mény magja tehát kiegészül egy igen széles perifériával, amely csak meglehe­
tősen lazán illeszkedik ugyan a rendszerbe, mégis átmenetet alkot az Ural és a
Kaukázus, valamint Amerika gyarmatosított határvidékei felé.
Bár a könyv- és nyomtatványforgalom továbbra is mérsékelt marad, s bár a
könyvkereskedők nyeresége továbbra is abból származik, hogy viszonylag
alacsony példányszámban, de drágán árulják könyveiket, az a tény, hogy a
társadalom minden rétege nyitottabb lesz a könyv (illetve az írott betű) civili­
zációjára, mégis egy új, a társadalmi és politikai viszonyok egészét szabályozó
logika keresésére utal: ezen kutatásnak és építésnek kizárólagos eszközei pe­
dig a médiumok (ezen kifejezés a korban csak a nyomtatványokra utalhatott).
Az olvasóközönség bővülése a nemzet vagy az állam kulturális és politikai
életében résztvevők arányszámának emelkedését követi. A kommunikáció új,

15Jane Austen: A Klastmm titka. Borbás Mária fordítása. Budapest, 1983, Európa Könykiadó.
 Európa és sajtói | 6 3

gyorsabb, más tartalmak átvitelére alkalmas és más elveken alapuló módoza­

tainak feltalálása megkönnyíti és felgyorsítja a közönség kibővülésének folya­
matát, sőt végső soron minőségi változásokra vezet.

A csomópont: médiumok, kultúra és politika

Tegyük fel a cezúra időbeli meghatározására vonatkozó kérdést: létezik-e olyan

indikátor vagy indikátorok olyan csoportja, amely biztonsággal jelezni tudná -
hasonlóképpen ahhoz a minimális gazdasági növekedéshez, amely képes bein­
dítani az ipari forradalmat -, melyek a küszöb átlépésének feltételei; mi kell ah­
hoz, hogy a média egy adott kulturális és gazdasági rendszerből egy másikba
lépjen?16 Természetesen nem tagadhatjuk az anyagi tényezők (demográfia, az
írástudás mutatói) fontosságát, mégis úgy véljük, hogy a magyarázat legfonto­
sabb elemei máshol keresendők. A kommunikációs eszközök 18. század végén
meginduló forradalmának legfontosabb tényezője a politikai-közigazgatási ka­
tegóriák és a kulturális kategóriák között fennálló viszonyrendszerben, illetve
az ezen viszonyrendszert érintő változások időrendjében keresendő.
A már régóta egységes közigazgatással bíró Franciaországban a nemzeti
nyelv, az írott kultúra és a nyomtatvány térhódítása egyértelműen a királyi ha­
talomhoz kapcsolódik. A folyamat már a 15. század során megindul,17 a 17.
századra pedig egyértelműen győzedelmeskedik: ekkor jön létre a nyelv és az
írott kultúra további fejlődését szigorúan normatív szellemben szabályozó
Akadémia; az életmód kérdésében pedig XIV. Lajos udvara tekinthető norma­
szabó intézménynek.18 Hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a 15. és 16. szá­
zad során, majd később, a harmincéves háborút követően, néhány itáliai és né­
met fejedelemségben is - azzal a különbséggel, hogy itt a nemzeti és poliükai
keretek nem esnek egybe. Ha továbbhaladunk észak, de főleg kelet felé (az El­
bától keletre fekvő német területekig, Lengyel- és Oroszországig), vagy esetleg
délnek fordulunk (az Ibériai-félsziget vagy a Mezzogiorno Itáliája felé), azt ta­
pasztalhatjuk, hogy ezeken a területeken a kérdés egészen más formában vető­
dik fel. Ennek magyarázatát pedig a következő tényezőkben, az alacsony nép­
sűrűségben, a társadalmi és politikai struktúrák archaikus voltában, valamint a
közigazgatási és állami keretek folyamatos változásában kell keresnünk.
Az időbeli eltérések akár évszázados méretet is ölthetnek: amint az Joseph
Roth 1928-as lengyelországi látogatása során született feljegyzéseiből kiderül,
a mecenatúra Nyugat-Európában már gyakorlatilag régen felszámolt intézmé­
nye Lengyelországban makacsul fennmaradt, ezt azonban könnyen magya­
rázhatjuk a feudális lélektan és az archaikus társadalmi struktúrák konzervá-

I6w. W. Rostow: Les étapes de la croissance économique. Paris, 1970.

I7Henri-Jean Martin: Histoire et pouvoirs de l'écrit. Paris, 1985.
18Norbert Elias: La Société de cour. Új kiadás, Paris, 1985. Magyarul: A civilizáció folyamata. Bu­
dapest, 1987, Gondolat Kiadó.
6 4 I A könyv „második forradalma” (1751—1870)

lódásával.19 A médiumok indusztrializálódása és az általuk közvetített üzene­

tek új státusa (ezentúl tömegterjesztésre alkalmas áruként tekintenek rájuk)
felerősíti a kultúrföldrajzi uralom folyamatát.
A paradoxon lényege, hogy a médiumai közvetítésére támaszkodó nyugati
modell éppen akkor kezd a rajta kívül álló területek meghódításához, amikor
maga is jelentős módosulásokon megy keresztül: a 18. század második felé­
ben a politikai mező kiszélesedése arra ösztönzi a felvilágosult despotákat,
hogy vegyék figyelembe a széles néptömegek érdekeit is. Nem sokkal ezután a
franciaországi forradalom meghonosítja a politikai demokrácia igen vitatott
modelljét. Voltaképpen az történik, hogy a felvilágosodás civilizációja minden
- ideológiai, politikai, kulturális, gazdasági és technikai - téren először saját
meghaladásához, majd saját felszámolásához vezet: amikor a felvilágosodás
létrehozza az új nyilvánosságot, ezt a változást voltaképpen a médiumok ál­
tal keltett visszhang hajtja előre; majd eljön az az idő, amikor éppen ennek a
transzformációnak köszönhetően történik meg a nagy átmenet: a rendszer ma­
ga mögött hagyja a nyomtatványok hagyományos ökonómiáját, és tömegipari
és tömegkereskedelmi méreteket ölt. A folyamat Franciaországban jár a legsú­
lyosabb következményekkel, hiszen a francia politikai modellben számos té­
nyező ötvöződik: a kulturális hegemónia, az állami és nemzeti keretek egybe­
esése, illetve a versenytárs nélküli főváros hipertrófiája, azaz kóros túlnöveke-
dése. A hatalmon lévők kétségtelenül elfogadják ugyan a felvilágosodást, de
a felvilágosult despotizmus szellemével ellentétben az elitek nem képesek el­
határozni magukat a mindent eldöntő reformok meghirdetésére. Az ancien ré­
gime utolsó éveinek Franciaországában több hatalmi tényezőt találhatunk,
amelyek közé kétségtelenül kezd felzárkózni az egyre szélesebb közvélemény.
Fordítsunk egy pillanatra hátat Franciaországnak és politikai forradalmá­
nak. Az átmenet a médiumok az iparosodás logikája szerinti működésének
fázisába először Európa nagy népsűrűségű, városias, magas életszínvonalú
régióiban zajlik le, ahol a társadalmi és politikai struktúrák modernizálódtak,
és a kapcsolati rendszerek a legsűrűbbek. Ehhez a bizonyos értelemben mo­
dellértékű centrumhoz próbál majd - nagy nehézségek árán - felzárkózni a
periféria. A felzárkózás folyamatának sikere azonban nagymértékben a kül­
földtől függ: az új porosz királyság létrejöttének következtében Brandenburg
sikeres felzárkóztatása megkezdődhet ugyan, az orosz cárok erőfeszítéseit
azonban rendre kisiklatják a földrajz és az időtartam uralhatatlan tényezői.
Közép- és Kelet-Európa legnagyobb részét a továbbiakban is az elkésettség
jellemzi, s ez alól csak nagyon lassan képesek felszabadulni - talán egészen a
mai napig ezzel küszködnek.
A kulcsfontosságú jelenségek ezen összességének egyik legfontosabb indi­
kátora a médiumok (esetünkben a nyomtatott betű) története.

19Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1994, 376.

III. fejezet

A nyomtatvány, a forradalom
és a politikai részvétel (1790-1820-as évek)

„Törvényhozók, emberbarátok, az egyetemes

alkotmány mérnökei [...] azért járultunk elé­
tek, hogy megkérjünk: részesítsétek a Pantheon
apoteózisában Gutenberget, ezt az istenekhez
méltó embert, aki az Örökkévalóhoz hason­
lóan szólt: »Legyen világosság«, és lón... ”
[Anacharsis Cloots, 9 IX 1792)

A NYOMTATVÁNY A FORRADALOM IDEJÉN: A FRANCIA MODELL

Franciaország 1789-ben kezdődő politikai forradalma hirtelen új dimenzióba

helyezi az eddig csak kezdeti fázisában lévő folyamatot.
Amint arról már szó volt, Európa más nemzeti közösségei a franciától elté­
rő történelmi utat jártak be. Angliában az átmenet szinte kizárólag a gazdasági
átalakuláson alapszik: az ipari forradalom már az 1780-as években megindul
(társadalmi következményei, a városiasodás, életformaváltás gyorsan megfi­
gyelhetők), a hatalmi ágak elrendeződése pedig nem gátolja meg a belső vi­
szonyok demokratizálását. Németországban a kulturális és ideológiai ténye­
zők az integráció folyamatának legfontosabb elemei: a változások elindítója
az első időkben valószínűleg az olvasás forradalma volt, amely egyébként is
morális és individuális indíttatású (a Bildung ideáljának megfelelően: az egyén
fejlessze és formálja saját magát).
Mégis, a Grande Nation, Franciaország politikai súlya, az ottani politikai
események hatalmas jelentősége, az 1792 és 1813-1815 közötti francia kormá­
nyok mind politikailag, mind kulturálisan expanzionista politikája - ezen té­
nyezők hatására a demokrácia lesz az a politikai modell, amely meghatározza
majd a 19. századi Európa politika- és kultúrtörténetét. A korszak meghatáro­
zó újítása tehát francia eredetű, persze más történeti-földrajzi keretek között a
demokrácia is más olvasatokban szerepel, megvalósítása más módon törté­
nik, és más problémarendszer részét alkotja.

A jogi kategóriák: a nyomtatvány státusa és szerepe

A 18. század utolsó harmadára jellemző átalakulás felgyorsulni látszik az an­

cien régime utolsó évtizedében, s még jellemzőbben a forradalom idején: igaz
6 6 I Akönyv „második forradalma” (1751-1870)

ugyan, hogy „nem a könyvek csinálták a forradalmat”,1 azért mégiscsak a

könyvek tették lehetővé; cserébe viszont a forradalom alapjaiban forgatta fel
a nyomtatványokkal, illetve a médiumokkal kapcsolatos tevékenységeket és
szokásokat.
Minden az észnek rendeltetik alá, ez egyenesen következik a felvilágoso­
dás logikájából. Már Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata is hangsúlyozza,
hogy a természetjog mindenek felett áll, ez pedig mindenfajta cenzúra és sza­
bályozás eltörlését jelenti. „A gondolatok és a vélemények szabad közlése az
emberek egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden polgár szabadon szól­
hat, írhat és nyomtathat ki bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabad­
sággal való visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.”12
Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, amely egyszerre univerzális (az
emberre vonatkozó) és nemzeti (a polgárt [citoyen] érintő) távlatokban fo­
galmaz, Jean-Jacques Rousseau hatásáról tanúskodik, hiszen a nemzet általá­
nos akaratában megtestesülő ellenhatalom felemelkedésének manifesztuma,
amely a királyi abszolutizmusnak üzen hadat.3 Persze a forradalmárok, ha­
sonlóképpen az összes rájuk következő politikai rendszerhez (egészen a Har­
madik Köztársaságig és annak 1881-es sajtótörvényéig), nem voltak képesek
széles konszenzusra jutni az ország alkotmányos rendjének kérdésében, így a
Nyilatkozat elveit sem voltak képesek tartalommal megtölteni.
A szellemi tulajdon nyilvánvalóan védelemre szorul (erre szolgál a Lakanal
jelentése alapján hozott 1793. július 21-i dekrétum), így azonban a korlátlan
szabadság elve megkérdőjeleződik. A politikai küzdelem kiszélesedése követ­
keztében azonban a problémák sokkal közvetlenebb kezelése válik szükséges­
sé: 1792. augusztus 10-e után a monarchista újságok csak titokban adhatók ki;
a Bureau d’esprit (a Gondolat-minisztérium) pedig a kormányzat pénzügyi be­
avatkozását irányítja a könyvkiadással kapcsolatos ügyekbe. A felvilágosult
gondolkodás ekkor már nincs napirenden, ez az állandó összecsapások ideje;
Saint-Just híres kijelentése (amely szerint „legfontosabb törvényünk a Köztár­
saság védelme”) jól jelzi a célok új, 1789 univerzalizmusát végleg felváltó hie­
rarchiáját. 1793. március 29-én a Konvent visszaállítja a represszív cenzúrát az
ellenforradalmi indíttatású írásművekkel szemben; a III. év alkotmánya pedig

1Roger Chartier, Daniel Roche: Les livres ont-ils fait la Revolution? In Livre et révolution. Dir.
Frédéric Barbier, Claude Jolly, Sabine Juratic. Paris, 1988, 9-20.; Frédéric Barbier: Livre et
Révolution: théorie et pratique de la législation. In La Révolution frangaise et le développement
du capitalisme. Dir. Gérard Gayot, Jean-Pierre Hirsch, Lille, 1989, 209-225.; uők: La Révolution
libératrice: l’exemple des activités du livre en France, entre révolution politique et révolution
industrielle. Histoire, économie et société, 1993, no. 1.41-50.; Roger Chartier: Les origines cultu-
relles de la Révolution frangaise. Paris, 1989; Michel Vovelle: La mentalité révolutionnaire: so­
ciété et mentalités sous la Révolution frangaise. Paris, 1985.
2 Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Új- és legújabbkori egyetemes történeti szöveggyűjte­
mény. 1/1. Budapest, 1970, Tankönyvkiadó, 19.
3 Marcel Gauchet: La Révolution des pouvoirs: la souveraineté, lepeuple et la représentation, 1789-
1799. Paris, 1995; uő: La Révolution des droits de l ’homme. Paris, 1989.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 6 7

egy cikkelybe foglalva hirdeti ki a korlátlan sajtószabadságot, és jelenti be gya­

korlati korlátozását - ez nagyfokú politikai realizmusra vall: „Nincsenek többé
privilégiumok, céhek; a sajtó szabadságának korlátái nem léteznek többé [...].
Azok a tiltó hatályú törvények, amelyek szükség esetén mégis korlátozzák a
sajtó szabadságát, szigorúan átmenetiek, így legfeljebb egy éven keresztül ér­
vényesek, hacsak hivatalosan meg nem hosszabbítják hatályukat.”
Amikor tehát Bonaparte átveszi a hatalmat, „a könyvnyomtatás szabadsá­
ga már csak távoli emlék; csak rendszeressé kellett tenni a szabályozást...”4
Az univerzálisnak tekintett ész termékeként és eszközeként felfogott nyom­
tatvány korának a könyvkereskedelem és a könyvnyomtatás politikai szabá­
lyozása vet véget; olyannyira, hogy 1810-1811-ben gyakorlatilag helyreáll az
ellenőrzésnek az ancien régime-re jellemző szisztémája.

A forradalom és könyvei

Noha a nyomtatványok segítségével működő propaganda semmiképp sem te­

kinthető újdonságnak (gondoljunk csak a lutheri reformáció sikerére), a for­
radalmat közvetlenül megelőző években a jelenség szokatlan méreteket ölt.
A könyvtermés exponenciális növekedésével párhuzamosan egy radikális
irányváltást is megfigyelhetünk: könnyebb fajsúlyú kiadványok (röpcédulák,
karikatúrák, falragaszok, újságok) egész hulláma lát napvilágot. A nyomtat­
vány, amely eddig az ésszerűség és a felvilágosodás hordozója volt, a politikai
küzdelem mindennapi eseményei során használatos propagandaeszközzé vá­
lik. A kiadott könyvek száma néhány év leforgása alatt óriásit zuhan (1794-
ben 400-nál kevesebb új könyv kerül ki a nyomdákból); ezt a visszaesést
azonban a periodikák és a különféle alkalmi nyomtatványok megszaporodása
ellensúlyozza.5 Meredeken megugrik a periodikák és az alkalmi nyomtatvá­
nyok példányszáma: a Pere Dnchéne egyes számai akár 80 ezer példányban is
elkelnek.
Az új sajtótermékek tartalma sem hasonlítható a régiekéhez: az új nyom­
tatványok legfontosabb jellemzője az, hogy napi érdekességekkel foglalkoz­
nak. 1789-ben nagy sikert aratnak azok a kiadványok, amelyek a rendi gyűlés
megnyitásáról, majd egymást követő üléseiről számolnak be, és közlik a leg­
fontosabb beszédeket, jelentéseket. E kiadványok azonban olyan nyelven
íródtak, hogy elolvasásukra csak egy felvilágosult kisebbség képes. A politikai
küzdelem hevében ekkor már más típusú kiadványok is születnek: a nyomtat­
vány új feladatai közé tartozik a meggyőzés, a párthívek toborzása, mindez
természetesen új műfajokat igényel; ekkor születik meg a vitairat és a karika­

4Histoire de l'édition franqaise. Paris, 1990, t. II. 696.

5 Ouzi Elaya: Presse populaires et feuilles volantes de la Révolution a Paris: inventaire méthodique
et critique. Paris, 1991. Általános bibliográfiával szolgál az Histoire générale de la presse fran<;aise.
Paris, 1969-76, 5. vol.
6 8 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

túra. Az ifjú Chateaubriand lovag, aki a forradalom kezdetén éppen Párizsban

időzik, a következőképpen írja le a politikailag ekkor még sokszínű sajtó vi­
rágzását. „Ezrével jelentek meg a röplapok és az újságok, a szatírák és a ver­
sek; az Apostolok cselekedeteiben megjelenő dalocskákra a Nép barátja vagy
a monarchisták klubjának Fontanes által szerkesztett lapja, a Mérséklet ha­
sonlókkal válaszolt. A Mercure politikai témájú cikkeit író Mallet-Dupan sem­
miben sem értett egyet Laharpe-pal és Chamfort-ral, a lap irodalmi szerkesz­
tőivel...”6
A politikai szükségszerűség azonban rövid idő alatt új helyzetet teremt. Az
objektivitásnak már nincs keletje, a terror idején pedig az önkény az erény ne­
vében működik. Az új műfaj, a nagy példányszámú politikai irat megszületé­
sét négy formális jellemző segítségével írhatjuk le.
Először is létre kellett hozni egy teljesen új, a felvilágosodás művelt elitjé­
nek diskurzusától alapjaiban különböző, elkötelezett hangvételű és a széles
néptömegek számára is érthető beszédmódot. Ennek eszközei a magukkal ra­
gadó kifejezések, felkiáltások (akár trágár káromkodások formájában is), az
első személy használata, az agresszív stílus, a karikaturisztikus és álnaiv leírá­
sok, végső soron tehát „egy olyan írásmódról van szó, amelynek elsődleges
funkciója nem egyszerűen a közlés és a kifejezés, hanem egy nyelven túli vala­
mi kikényszerítés, ami egyszerre maga a Történelem és a benne való állásfog­
lalás”.7
Elvontabb szemszögből nézve a forradalmi diskurzus két, egymással éle­
sen szemben álló, fogalompárokban megtestesülő alapelv oppozícióján alap­
szik. íme néhány példa a fogalompárokra: degenerált arisztokrata/új ember,
zsarnokság/republikánus szabadság, idegen/hazafi. Ezek a nyelvjátékok olyan
koherens rendszert alkotnak, amely egyrészt világmagyarázattal szolgál, más­
részt pedig leírja a forradalom etikai tartalmát: aki ezt a rendszert szóban vagy
írásban megkérdőjelezi, a „bűn győzelmét” segíti elő. A politikai elkötelezett­
ségnek külsődleges jegyekben is meg kell nyilvánulnia, hiszen az ancien ré-
gime-re az volt jellemző, hogy különös viszonyban állt a könyvvel - a gyakran
erotikus (vagy éppen pornográf) tartalmú, elegáns és díszes kivitelű könyvet
egyesek bibliofil szeretettel vették körül. Ennek következtében a forradalom
idején a könnyű, alig pár oldalas kiadványokat vagy éppen a falragaszokat, ké­
peket és karikatúrákat részesítik előnyben. A könnyen kezelhető formátumú
könyvek nyomtatása során igen gyakran a „Kék könyvtár” szövegelrendezését
utánozzák. Mivel a lehető legalacsonyabban próbálják tartani a bekerülési
költségeket, az esetek többségében a legigénytelenebb betűtípusokkal szedik
a kiadványokat, ami pedig az illusztrációkat illeti, a nyomdászok a legközön­
ségesebb famegmunkálásra szorítkoznak - ezzel magyarázható a nyomtatvá­
nyok gyakorta archaikus jellege. Egyes vidéki, orléans-i vagy épinali nyomdák

6FranQois-René de Chateaubriand: Mémoires d ’outre-tombe. Paris, 1982, II. 580 t. I. 235.

7Roland Barthes: Le degrézéró de L'écriture. Paris, 1972. (A fordítás Angyalosi Gergely: Barthes, a
semleges próféta című művéből származik. Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 16.)
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 6 9

az illusztrált falragaszok előállítására specializálódnak. A forradalmi idők cél­

kitűzése már modern: lenyomni az árakat, széles körben terjeszteni a kiadvá­
nyokat: a szigorú határok közé szorított bekerülési költség ötvözése a magas
példányszámmal komoly nyereséget ígér.
A contrario, a régi típusú könyvkereskedelem nyereségességét biztosító ki­
adványok - a vallási, jogi és közigazgatási jellegű művek - egyik napról a má­
sikra vesztik el jelentőségüket. A dekrisztianizációt követően a párizsi Nyon
az alábbi megjegyzést teszi: „1789-től kezdődően az üzletmenetemnek telje­
sen befellegzett, annak következtében, hogy felszámolták a gyermeknevelés­
sel és oktatással foglalkozó vallásos szervezeteket, és a kollégiumok sem mű­
ködnek. Raktáraimban szinte kizárólag iskolai könyvek és vallásos művek po­
rosodnak eladhatatlanul... ezen használaton kívüli klasszikus művek értékét
(vagy inkább értéktelenségét) 60 ezer livre-re becsülöm.”8

Új emberek?

A forradalom új típusú nyomtatványtermését a szakmában újonnan megje­

lent emberek seregeinek köszönhetjük, akik a szabályozás megszűntét ki­
használva lettek nyomdászok vagy még gyakrabban könyvkereskedők. Szá­
mos híres könyvkereskedő vagy nyomdász, aki túlzottan is kötődni látszott az
ancien régime-hez, emigrációba kényszerült, néhányukat pedig egyenesen ki­
végezték: Anissont, aki időközben Ris-Orangis földesura lett, Párizsban vé­
gezték ki, ugyanerre a sorsra jutott Douai-ban Jean-Pierre Derbaix és még so­
kan mások. Mivel vidéken az intendatúra szolgálatában álló nyomdász­
könyvkereskedők voltaképpen a kiváltságos rétegekhez tartoztak (és persze
megkíséreltek beilleszkedni az új notabilitások szűk csoportjába is), a politi­
kai küzdelem radikalizálódása számos esetben (legalább időlegesen) emigrá­
cióba kényszerítette őket.
Amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kihirdeti a szabad nyomda- és
könyvkereskedés-alapítás jogát (azt se felejtsük el, hogy rövidesen hatalmas
mennyiségű régi, az emigránsok és a vallásos intézmények könyvtárainak el­
kobzásából származó könyv kerül piacra), rengeteg jövevény települ le az or­
szágban, főleg könyvkereskedőként. Az Allarde és Le Chapelier nevéhez fűző­
dő (1791. március 17-i) törvények felerősítik a tendenciát. A számok, ha nem
teljesen megbízhatók is, sokatmondók: az ancien régime 36 párizsi nyom­
dásznak adott működési engedélyt; míg az 1799-es (a forradalom 7. éve) Al­
manach du commerce (Kereskedelmi Almanach) összesen 224 párizsi nyom­
dászról számol be, akik közül sokan ekkor tesznek szert nagy vagyonra.
Vidéken hasonló a helyzet. Vegyük Limousin régióját: a megelőző időkben
négy nyomda működött Limoges-ban és egy Tulle-ben, 1791-1793 között négy

8 Carla Hesse: Le sort des imprimeurs et libraires parisiens aprés la chute de la chambre syndicale
en 1791. In Livre et révolution. Paris, 1988, 31.
70 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

új műhely nyílt, 1794-ben kettő és még 1798-ban is egy.9A későbbi Creuse me­
gye területén a forradalom előtt nem létezett nyomda; a közigazgatáshoz
szükséges nyomdai munkát Riómban vagy Moulins-ben kellett elvégezni: a
guéret-i Guyes-nyomda létrejötte nemcsak azért figyelemre méltó, mert képes
volt teljesíteni az új közigazgatás nyomdai igényeit, hanem azért is, mert ala­
pítója aktívan politizált: a Konvent tagjaként megszavazta a király halálát
(1792). A contrario, a politikai helyzet viszonylagos stabilizálódása (ami a hi­
vatalos helyről érkező megrendelések számának csökkenésével jár) komoly
(gyakran egyenesen végzetes) anyagi nehézségeket okoz az újonnan jöttek
nagy részének. Hasonló helyzetben vannak a könyv-kiskereskedések, ame­
lyeknek megalapításához kisebb befektetésre van ugyan szükség, üzletmene­
tük azonban jóval kevésbé kiszámítható, mint a nyomdáké. Összességében el­
mondható tehát, hogy bár a jelenleg is folyó kutatások magasabbra becsülik
az ancien régime utolsó évtizedében működő nyomtatványterjesztők számát
az eddig elfogadottnál, kétségtelen tény, hogy a forradalom első évei jól érzé­
kelhető törést hoznak.
Persze a leglényegesebb kérdés nem ez, hanem a legkönnyebb fajsúlyú
nyomtatványok arányszámának emelkedése, illetve ezzel összefüggésben a
terjesztési hálózatok sűrűbbé válása és az új olvasási és szöveg-elsajátítási
szokások meghonosodása.

Olvasási szokások, kulturálódás, elsajátítás

Bár a rendelkezésünkre álló forrásanyag nem túl gazdag, az 1789-1799-es év­

tized során mégis olyan olvasási és kulturálódási szokások meghonosodását
figyelhetjük meg, amelyek önmagukban nem jelentenek ugyan újdonságot,
azokban a társadalmi rétegekben azonban, amelyeknek immár rendszeres jel­
lemzőivé válnak, korábban ismeretlenek voltak.
A felvilágosodás a közösségi olvasás gyakorlatának fellendülésére támasz­
kodott; a művelt társaságokban, a szalonokban és az akadémiákon, miután a
szöveg elhangzott, vita következett a tartalmáról. A forradalom idején a han­
gos olvasás gyakorlata (amely kifejezetten politikai jellegű részvételt igényel)
már nem csak a régi, kiváltságos néposztályok köreiben figyelhető meg, sőt
fontos szerepet kap a nép tájékoztatásában is - nem véletlen hát, hogy egyre
propagandisztikusabb jelleget ölt.10 1789-et követően a rendi gyűlések képvi­
selőinek leveleit egyes városok főterein rendszeresen felolvassák; az is szokás­
sá válik, hogy az emberek a nyílt utcán összegyűlve hallgatnak meg felolvasá­

s á u l d’Hollander: Les imprimeurs limousins pendant la Révolution. In Les imprimés limousins,

1788-1799. Limoges, 1994, 128-129.
10Könyvünkben nem esik szó a beszéd és a szónoklat forradalomban betöltött szerepéről. Akit ez
a fontos kérdés foglalkoztat, lapozza fel Georges Lefebvre La Grande Peur de 1789 (Paris, 1932)
című művét.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 71

sokat az újságokból és a hírlapokból: a párizsi Palais-Royal termei és udvarai

számtalan, az újdonságok hírére összeverődő, tétlen bámészkodó számára
szolgálnak találkozási helyül. A tömeg pillanatok alatt összesereglik egy-egy
botcsinálta szónok körül - így maradt meg a népi emlékezetben például Ca­
mille Desmoulins, amint egy asztalra vagy székre felugorva szónokol.
A politikai társaságok és klubok felelevenítik a felvilágosodás társaskörei­
nek gyakorlatát: felolvasnak, majd megtárgyalnak mindenféle hírt, beszámo­
lót vagy javaslatot. J-B. Morret egy tusrajza a „Hazafiakhoz” címzett kávézót
ábrázolja, amikor „jó hír érkezik északról” (egy 1792-es hadisiker híre): amíg
a háttérben többen ülve maradnak, a kép középpontjában egy férfi felolvassa
a hadseregtől érkezett hadijelentést egy feszülten figyelő társaságnak. Egyes
vidéki periodikák, például a La Feuille villageoise (Falusi Lapok) kifejezetten
feltételezik műveltebb olvasóik segítségét, ez utóbbiak közvetítik a szöveget a
többségében írástudatlan népesség számára.
A forradalom idején tehát, közvetlenül vagy áttételesen, de széles néptö-
megek nyernek bebocsátást az írásos akkulturáció világába; ezzel egy időben
kezd gyors ütemben terjedni az extenzív olvasás modellje: a társadalom legal­
só rétegei számára is egyre inkább elérhető és a nyilvánosság új tereit meghó­
dító könyv kezdi elveszteni a ritka és értékes tárgy státusát, egyszóval
banalizálódik. A régi beidegződés, amely szerint a ritka és drága könyvet foly­
tonosan újra és újra kell olvasni, kénytelen meghódolni a könnyen elérhető
nyomtatvány forradalmi „logikája” előtt: ez nem tulajdonít különösebb érté­
ket a kiadványoknak, amelyeket egyébként tartalmuk is gyors és azonnali „fo­
gyasztásra” predesztinál. Maradjunk Limousinban: „a nagy és szemet gyö­
nyörködtető, az üzenet közvetítésére alkalmassá tett, mindenféle politikai és
polgári elvárásnak megfelelő falragaszok olvasása, tehát a nyomtatvány tette
láthatóvá a forradalmat még az utolsó, valamilyen tájnyelvet beszélő analfa­
béta számára is. A nyomtatvány kultúrájának a forradalom éveiben aratott győ­
zelme egy új rendszer eljövetelét is jelenti, azt, hogy átléptünk a kommuniká­
ció új formáinak világába...”11
Említsük meg végül, hogy az a forradalom, amelyet az írott racionalitás,
vagyis a törvény forradalmaként, a szóbeli szokásjog (cou.tu.mes orales) ellen
vívott küzdelemként vizsgáltunk, egészen új terminusokban veti fel az orszá­
gon belüli nyelvek és tájidiómák közötti viszony kérdését. Ha ugyanis feltéte­
lezzük, hogy a lakosság többsége (esetleg egésze) politikai részvételre jogo­
sult, akkor a nyelv kérdése elsőrendű politikai problémává válik. Vegyük csak
a breton példát: a forradalom annál nagyobb nyomást gyakorol erre a kisebb­
ségi nyelvre, minél nyilvánvalóbbá válik összefonódása bizonyos ellenforra­
dalmi politikai célokkal. A forradalom győzelme kifejezetten a nemzeti nyelv
(amelyről láttuk, milyen nagy mértékű politikai elfogultságra képes) győzel­
mét jelenti. A 19. században bekövetkező változás, amelynek során megtörté-1

11 Daniel Roche előszava a Les imprimés limousins, 1788-1799-hez. Limoges, 1994, VII.
7 2 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

nik az átmenet egy őshonos, vidékies, nagymértékben a szóbeliségen alapuló

civilizációból egy városias, az írásbeliséget rendszeresen használó civilizáció­
ba, hűen követi a breton nyelv használatát illusztráló statisztikai görbe lassú
ereszkedését. A francia nyelv (a politikai hatalom nyelve] térhódítása, amely
azt jelzi, hogy valóban mindenki részt kérhet a politikai hatalomból, a modell
sikeres voltát illusztrálja.12

A POLITIKAI FORRADALOMTÓL A RENDSZER

CSÁSZÁRI ÚJJÁSZERVEZÉSÉIG

A francia könyv- és médiatörténet időrendi sajátosságairól

A forradalmi megrázkódtatás után a Direktórium, a Konzulátus és a császár­

ság évei a politikai, társadalmi és kulturális újjászerveződést és stabilizációt
hozzák el. Ezt az egyszerre társadalmi és politikai problémarendszert tükrözi
az 1815 előtt nyomtatott könyvek császári-birodalmi stílusa, amely kifejezésre
juttatja Franciaország elkésettségét az ekkor már a romantika bűvkörében élő
Európával szemben.13
A szövegelrendezés és az üzenet anyagi hordozóinak vizsgálata a nyomtat­
ványkutatás legígéretesebb ága. Márpedig az 1800-as évek könyvművészetét
Didót esztétikai ítéletei határozzák meg, amelyekre jó ideig megkérdőjelez­
hetetlen, kanonikus modellként tekintettek. A neoklasszikus stílus természe­
tesen nem a forradalom találmánya: a könyvek kiállításában már az 1770-es
évektől kezdve szívesen visszatértek a szikár és szigorú formákhoz, használ­
ták a Pompei és Herculaneum felfedezése által ihletett antikizáló motívumo­
kat. A könyvművészet két legkiemelkedőbb alkotása azonban Didót nevéhez
fűződik: Vergilius, illetve Racine művei 1799-ben, illetve 1801-ben láttak nap­
világot. A kiadásokat a nyomdai betűk geometriai tökélye, a roppant fehér, új
velinpapírból készült oldalak (a velint az essonnes-i Didot-Saint-Léger-gyár
gépei állítják elő], a díszítőelemek teljes hiánya, a David szikár és mégis teát-
rális, finoman megmunkált metszetekre kidolgozott stílusának átvétele jellem­
zi. Összességében elmondható, hogy a klasszikus értelemben vett művész­
könyvek mintájául szolgálnak, ugyanakkor programadó könyvnek is tekinten­

12Michel de Certeau - Dominique Julia - Jacques Revel: Une politique de la langue. La Réuolution
fraru;aise et les patois. Paris, 1975.
13P.-A. Daru: Notions statistiques sur la librairie pouvant servir a la discussion des lois sur la
presse. Paris, 1827; P. Delalain: L’imprimerie et la librairie de 1789 & 1813. Paris, 1900 (reprint
1973); H. Meidinger: A statistical account of the book trade in various countries. Journal of the
Royal Statistical Society, III, London, 1840; Bernard Vouillot: L’imprimerie et la librairie á Paris
sous le Consulat et l’Empire (Doktori dissz.). Paris, 1979. Németországot illetően: Frédéric Bar­
bier: L’Empire du livre. Paris, 1995; Reinhard Wittmann: Geschichte des deutschen Buchhandels.
München, 1991. Spanyolország: Jean-René Aymes: La guerre d'indépendance espagnole, 1808-
14. Paris, 1973.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 7 3

dők. Tizenkét éves zűrzavar után nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a forradalom
véget ért; az ókori Róma ugyanakkor továbbra is állandó hivatkozási alapul
szolgál: a forradalmi erények klasszikus katalógusát viszont egyre inkább az
újonnan jött megmentő, a konzuli hős mítosza kezdi uralni. Az 1801-es párizsi
Iparkiállítás bírálóbizottsága nem véletlenül ítéli a kiadványokat „minden
idők és minden ország legtökéletesebb nyomdatechnikai alkotásának”. A pári­
zsi Városházán 1804. december 16-i császári fogadás alkalmából kiadott mun­
káiban Didót a napóleoni pompát a Római Birodalom modelljei által ihletett
stílusban magasztalta.14
Ez természetesen kizárólag francia problematika. Noha a 18. század utolsó
éveinek Európáját a neoklasszikus irányzat és annak esztétikája uralja, mégis­
csak Franciaországban a legközvetlenebb a kapcsolat a neoklasszicizmus és a
politikai konjunktúra között; máshol már másfajta irányzatok honosodnak
meg és hódítanak tért - ezeket összefoglaló néven romantikának nevezzük.
A Wieland műveit közzétevő lipcsei Göschen kiadó 1794-ben még a francia
mintát követi: a gót betűket neoklasszikusra cseréli, az oldalak szerkesztése
pedig szigorúan szimmetrikus, és roppantul szikár. Idézzük Göschent: „Remé­
lem, hogy az in-quarto [Wieland-] kiadás ugyanolyan tökéletes lesz, mint Didót
Boileau-ja, La Fontaine-je és Télemakhosza.”
1802-ig összesen 36 kötet jelenik meg, 250 talléros (több mint 900 frankos)
áron, azaz meglehetősen drágán. Göschen azonban rövid időn belül új esztéti­
kai és gazdasági elvek alapján folytatja kiadói tevékenységét: a Didot-féle mo­
dell túl drága, csak egy nagyon szűk olvasóközönséget (gyakorlatilag csak a
hercegi udvarokat) képes meghódítani, azonkívül pedig olyan szabályok sze­
rint készült, amelyek derék könyvkereskedőnk szerint nem felelnek meg a ha­
gyományos „német erényeknek”. Márpedig az olvasás forradalma és a francia
politikai események együttesen egy új problémarendszer németországi felbuk­
kanásáért felelősek: a nemzeti egység alapjául ezután kulturális kategóriák -
nemzeti nyelv, irodalom és könyvkiadás - szolgálnak. Amikor Göschen elhatá­
rozza, hogy könyvsorozatot szentel a német irodalom klasszikusainak, meg­
próbálja az új kiadványokat a lehető legszélesebb körben elérhetővé tenni.
Programját a következőképpen fogalmazza meg: „A [pármai] Bodoni és Didót
nagy érdemeket szerzett a nyomdatechnika fejlődésében, de drágák. [...] Kö­
vetkezésképpen az én célkitűzésem nem lehet az, hogy luxuskiadásokat bo­
csássák ki, hanem elegáns [...], a régiek szellemében fogant, egyszerű, szép és
korrekt könyveket akarok. Legyen meg bennük a németes türelem és gondos­
ság, de fényűzésre nincs szükség. Egyszerűség, tisztaság, szép színek, jó be­
tűformák, erős, fekete nyomás szép papíron - erre gondolok, nem másra...”
A különleges politikai viszonyok következtében a francia irodalom és
könyvkiadás jó tizenöt éven keresztül meglehetősen sajátos, a többi európai
országtól elütő fejlődési jegyekkel rendelkezik. Az angol fejlődés legfontosabb

14FűSfí. PARISIIS: EX MANDATO PRAEFECTI SEQUANE EXCUDEBAT P. DIDÓT NATU MAIOR

ANNO XIII-M. DCC. CIV.
7 4 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

jellemzője az iparosodás; a németek a nemzetépítés problémáival küszködnek

stb. A mindig éles szemű megfigyelőként ismert (mert mindig a háttérben ma­
radó) Chateaubriand is észleli a hiányosságokat: „Észre kell vennünk a csá­
szár, sőt a forradalmi iskola egyik jellegzetességét: miközben a társadalom
jól-rosszul haladt előre, az irodalom nem mozdult; kívül maradt az eszmék
változásain, nem követte saját korát. [...] Az államfő hasznot húzott a gúzsba
kötött irodalomból, kaszárnyába zárta, ez volt az ő hadserege. [...] Azt se fe­
ledjük, hogy az anarchiába belefáradt közönség szívesen vette fel újra a sza­
bályok igáját. [...] Az új időket ábrázoló irodalom nem jutott uralomra, csak
mintegy negyven-ötven évvel az után a korszak után, amelynek nyelvén meg­
szólalt. E fél évszázad során csupán az ellenzék művelte.”15
Grafikai téren a párizsi Didot-dinasztia nemzetközi hírnévre tett szert; ész­
re kell azonban vennünk, hogy a nemzeti irodalmak és könyvkiadások meg­
születésével egy időben sokan megkérdőjelezik a Didot-stílust, sőt annak gaz­
dasági vetületét is. I. Napóleon bukását követően a neoklasszicizmus gyorsan
lehanyatlik, pedig tökéletesen kifejezte a franciaországi médiumok politikai­
gazdasági egyensúlyát a szoros értelemben vett ipari forradalom hajnalán.

A könyvkiadás szabályozása

A Direktórium, a Konzulátus és az Első Császárság évei alatt a francia könyv­

kiadást újra egy viszonylag szigorú adminisztratív rendszer ellenőrzi és szabá­
lyozza; ezt a rendszert, legalábbis részben, a felvilágosult despotizmus hagyo­
mánya ihlette. A három egymást követő rezsim elhozza a politikai és társadal­
mi stabilizáció korszakát: az első célkitűzés szerint meg kell erősíteni a francia
társadalmat, akár „gránittömbök” segítségével is, de elsősorban persze tör­
vényhozási és közigazgatási kezdeményezések útján; a másik célkitűzés sze­
rint pedig oly módon kell hosszú távra bebiztosítani a rendszer, illetve később
az új dinasztia hatalmát, hogy szigorú ellenőrzés alá vonják a szellem vilá­
gát16 - elsősorban a nyomtatványtermést és a könyves szférát.
Bonaparte egykor az Ideológusok pártjának tagja volt, és döntéseit tovább­
ra is a felvilágosult ésszerűség határozta meg. A hatalom új artikulálódási for­
mái, a folytonos vészhelyzet politikájának kényszerei, a régi barátokkal rövi­
desen bekövetkező szakítás (amelynek a Décade philosophiqne17 [Filozófiai
évtized] című folyóirat megszűnése [1807] szimbóluma lehetne), végül pedig
a szellemi világ szoros rendőri ellenőrzésének szándéka - mindezen tényezők
miatt Franciaországban új viszony áll be a politikai hatalom és az értelmiségi­

I5Fran<;ois-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Buda­
pest, 1999, Osiris Kiadó, 182-183.
16Hans Speier: The Historical Development of Public Opinion. Amer. Journal of Sociology, 1950. t.
LV. 376-378.
17A folyóirat 1804 után Revue philosophiqne, littéraire et politique címmel jelent meg.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 7 5

ek között. A demokratikus forradalom elutasítása és az ancien régime (amely­

től nehéz elszakadni) társadalompolitikai kategóriáihoz való visszatérés jel­
lemzi az új rendszert, amely azért kénytelen észlelni, hogy az elveiben univer­
zális forradalom diskurzusát nem lehet teljesen elhallgattatni.
Már a Konzulátus megteremti a könyvkiadás szigorú ellenőrzésének felté­
teleit. A császár azonban sokkal körmönfontabb módon jár el: a cenzúra és az
ellenőrzés nem tesz szert független intézményi létre: ezeket a feladatokat a
rendőrség és a közigazgatás látja el. A cenzúra és az ellenőrzés szigorúságát
voltaképpen csak fokozza, hogy nem nyílt és deklarált elvek szerint működik.
Már az 1800-as évektől kezdve hatalmi szóval korlátozzák a megjelenő folyó­
iratok számát, visszaállítják az előzetes engedélyeztetés kötelezettségét, a
rendőrség pedig utólag cenzúrázza a nyomtatványokat; a döntő intézkedések
azonban ekkoriban még függőben maradnak. 1801-ben Fontanes felkéri Cha-
teaubriand-t, hogy írjon a Mercure de France-ba, de ez már az a kor, amelyben
a sorok között kell szólni: „Az efféle csatározások nem voltak teljesen veszély­
telenek, politikáról csak irodalomnak álcázva lehetett beszélni, de Bonaparte
rendőrsége félszavakból is értett.”18
1805 után a császár nyugtalanítónak tartja a nemzeti értelmiség választá­
sait, és egy levelében a következőket írja Fouchénak: „A forradalom ideje le­
járt, Franciaországban ma egyetlen párt létezik, s én sosem fogom eltűrni,
hogy az újságok bármit az érdekeim ellen írjanak vagy tegyenek ...”
Az oktatás és az időszaki sajtó megrendszabályozása után, az 1808-as évet
követően a könyvkiadás kerül az Államtanács figyelmének homlokterébe.19
Napóleonnak számos döntése tanúsítja, méghozzá 1809-ből, legfontosabb
célkitűzését - szigorú ellenőrzést gyakorolni, miközben ne legyen túl nyilván­
való, hogy éppen a forradalom eredményeinek felszámolása zajlik -, miköz­
ben ugyanez évben a párizsi Agasse-műhely kinyomtatja Malesherbes Mé-
moires surla librairie-jének (Értekezés a könyvkereskedelemről) első kiadását
(amelyet egyébként a császár könyvtárosa készített elő). A császár döntései­
ben persze az aktuálpolitikai megfontolások is nagy szerepet játszanak: úgy
szándékozik újjászervezni a könyvkiadás ellenőrzését, hogy Fouché meg az ő
rendőrsége még véletlenül se uralhassák egyedül ezt a közvélemény formálá­
sában óriási szerepet betöltő területet. Nagy veszélyt lát abban, hogy világos
törvénykezés és szabályozás hiányában önkényes döntésekkel határoznak
majd fontos kérdésekről. Az 1810. február 5-i dekrétum ezért az adminisztra­
tív ellenőrzés olyan rendszerét hozza létre, amely egészen 1870-ig fennmarad.
A könyvkiadás ellenőrzése a belügyminisztérium egy újonnan felállított fő-
igazgatóságának (Direction générale) hatáskörébe kerül. Ez a főigazgatóság -

I8Fran<pois-René de Chateaubriand: Síron túli emlékiratok. Válogatás. Maár Judit fordítása. Buda­
pest, 1999, Osiris Kiadó, 16S.
19J. G. Locré: Discussions sur la liberté de la presse, la censure, la propriété littéraire, l’imprimerie
et la librairie, qui ont eu lieu dans le Conseil d'Etat pendant les années 1808, 1809, 1810. Paris,
1819.
76 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

1811. október 14-i rendeletével újraindítja a Journal général de la librairie et de

Vimprimerie-1 (Könyvkiadói és Nyomdai Közlöny), a kurrens bibliográfiának
és a szakmai hirdetések közlönyének ötvözetét, amely lehetó'vé teszi, leg­
alábbis elméletileg, a könyvtermés közvetlen és teljes ellenőrzését. A harma­
dik szám a cenzúra kérdésével is foglalkozik: megtiltja, hogy „bárki olyasvala­
mit nyomtasson vagy nyomtattasson, ami károsan befolyásolhatja az alattva­
lók kötelességérzetét a császárral, illetve az államérdekkel szemben”.
Az ancien régime-hez hasonlóan a császárság idején is hatalmi úton korlá­
tozzák az egyes városokban működő nyomdászok számát (Párizsban először
60, majd 80). A nyomdászoknak engedélyező okirattal kell rendelkezniük, és
esküre is kötelezik őket. Bár a könyvkereskedők nem esnek a numerus
clausus hatálya alá, ők is engedély- és eskükötelesek. Egyenként számon tart­
ják a Franciaország 140 megyéjében működő nyomdászokat és könyvkereske­
dőket; listákat állítanak össze a császárság területén megjelenő nyomdatermé­
kekről, a Főigazgatóság pedig névre szóló aktákat vezet a „megmaradt” nyom­
dászokról és könyvkereskedőkről. Valamivel később további törvényszövegek
egészítik ki a már így is meglehetősen szigorú rendszert: drasztikusan korlá­
tozzák a megyénként engedélyezett folyóiratok számát (az 1810. augusztus 3-i
rendelet megyénként egyetlen, Párizsban pedig négy20 periodikát engedélyez).
Végül pedig a külföldi könyvek behozatalát szabályozzák roppant szigorúan:
a francia és latin nyelvű könyvek importját súlyos vámokkal terhelik meg; egy
hosszú miniszteri körirat hívja fel a prefektusok figyelmét a házaló könyvke­
reskedelemben rejlő veszélyekre. 1811-ben kilenc császári cenzort neveznek
ki, de a rendszer bukása idején már húsznál is többen vannak; munkájukat
ezenkívül harminchat felügyelő, inspektor is segíti. A végső cél nem más,
mint az, hogy a könyvszféra szoros adminisztrációja útján a rendszer a franci­
ák szellemi erejét is uralja, adminisztrálja.21 Bár számos javaslat érkezik e
tárgyban, a császárnak mégsem áll szándékában visszaállítani a nyomdászje­
löltek szakmai tudását vizsgáló mestervizsgákat. Az Államtanács utolsó mun­
kaülésén, amelyet a kérdés tárgyalásának szenteltek, a következőképpen nyi­
latkozik: „az állam szempontjából teljesen közömbös, hogy egy jövendő nyom­
dász ügyes vagy ügyetlen. Az viszont elsőrendűen fontos kérdés, hogy csak
azok alapíthassanak nyomdát, akik élvezik a kormányzat bizalmát...”
Az események gyors ütemben követik egymást. 1814. április 2-án a kon­
zervatív Szenátus - meglehetősen szemérmetlenül - éppen a sajtószabadság
hiányát használja ürügyül Napóleon megbuktatására, XVIII. Lajos kormánya
azonban ugyancsak kötelező cenzúrának vet alá minden, húsz ívnél rövidebb
nyomtatványt. A száz nap idején hozott döntések arról tanúskodnak, hogy
Napóleon kénytelen volt figyelembe venni az „idők szavát”, amivel szemben
a kormányzó erők viszonylag tehetetlenek. A könyvvel és az időszaki sajtóval

20Moniteur, Journal de l ’Empire, Journal de Paris és a Gazette de Francé.

211811-ben 12 „könyvesre” (nyomdászra vagy könyvkereskedőre) jutott egy állami tisztviselő: ez
azt jelenti, hogy a könyvkiadás a legszigorúbban ellenőrzött tevékenység volt a korban.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 7 7

kapcsolatos tevékenységek gyakorlatilag szabadon folytathatók: a forradalom

öröksége megkerülhetetlenné vált. Maga Napóleon egyébként a következő' -
soha be nem igazolódó - jóslatot teszi: „A fiam majd a sajtószabadságot tisz­
teletben tartva uralkodik: hiszen ez szükséges rossz...”

A könyvhálózatok

A hatalom tehát állandó kísérleteket tett a könyvszakmában dolgozók létszá­

mának korlátozására. Ennek ellenére a könyvterjesztő hálózatok az Első Csá­
szárság éveiben csak mérsékelt veszteségeket szenvedtek. Sokkal nagyobb ne­
hézségekkel küszködnek a szó szoros értelmében vett könyvkereskedők, azaz
a nyomtatványokra specializálódott viszonteladók. A párizsi könyvkereske­
dők és nyomdász-könyvkereskedők száma 1814-ben nem haladja meg a nyolc­
vanat; azt mondhatjuk tehát, hogy a császár szándékai, legalábbis ezen a té­
ren, közel jártak a megvalósuláshoz. Napóleon célkitűzése ugyanis az volt,
hogy a könyvkereskedés polgári, politikailag veszélytelen pénzkeresetté vál­
jon; így lehetett a könyvszakmától távol tartani a „kispályásokat”, akik akár
minimális jövedelem fejében is hajlandók tiltott dolgokba bonyolódni.
Jóval kevésbé sikeres azonban a császári hatalom a házaló kereskedelem,
illetve a nyomtatvány terjesztés új formáinak (az olvasókabineteknek és a köl-
csönkönyvtáraknak) a megzabolázásában. A hatóságokat igencsak aggasztja
a házaló kereskedelem egyre gyorsabb ütemű fejlődése, amelyet már felmérni
is nehéz, és még nehezebb kordában tartani. Válaszul olyan rugalmas intézke­
déseket és döntéseket hoznak, amelyek alkalmasak lehetnek a folyamatosan
változó helyzet kezelésére. 1810 végén a belügyminiszter felhívja a prefektu­
sok figyelmét a házaló kereskedelem hálózatainak fokozatos térhódítására,
ami azért különösen veszélyes, mert e hálózatok szolgálnak egyrészt a törvé­
nyes rend felforgatására alkalmas, másrészt pedig az irracionális hiedelmeket
tápláló (mágia, boszorkányság stb.) nyomtatványok és képek terjesztésének
elsődleges eszközéül.
A miniszter kérésére sebtében elvégzett prefektusi vizsgálatok eredmé­
nyeire támaszkodva viszonylag pontosan felmérhetjük a hálózat jelentőségét.
A Vogézekben például a házalók szabályos rendszerességgel elégítik ki a ke­
resletet: azokba a falvakba és kisvárosokba szállítanak (Raon-l’Étape, Bru-
yéres, Senones stb.), amelyek nem rendelkeznek könyvesbolttal. Kínálatuk
vevőik belterjes olvasási szokásairól tanúskodik: kisszámú könyv, többségük
vallásos munka, illetve az elemi oktatásban használatos olvasókönyvek.
A megelőző korhoz hasonlóan a császárság idején is találkozhatunk azok­
kal a házaló életformára specializálódott falusi közösségekkel, amelyeknek
tagjai szabályos időközönként elindulnak Franciaország útjain, hogy különbö­
ző kiadványokat terjesszenek: találhatunk ilyen házaló-falvakat az Alpokban,
a Pireneusokban, a Cotentin vidékén és a Vogézekben. A közösségek hasonló
működési elv szerint tevékenykednek egészen a házaló kereskedelem (a Har­
7 8 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

madik Köztársaság idején bekövetkező) szinte teljes megszűnéséig. A távolsá­

gi házaló kereskedelem hatósugara túlmutat a megyék határán, Franciaország
egész területére kiterjed. A hálózatot a helyhez kötött, nem a könyvekre spe­
cializált kereskedők (vaskereskedők, rőfösök) közreműködése teszi teljessé.

A nyomtatványtermés

Bár kétségtelen, hogy az általános mutatók egyre kedvezőbb képet mutatnak

(növekszik az írástudók aránya, egyre több figyelmet kap az iskoláztatás kér­
dése); az sem vitatható, hogy a minőségi változások (különböző kiadványtí­
pusok megjelenése, a könyvek lehetséges felhasználása stb.) nagyobb szere­
pet játszanak a korban a mennyiségi változásoknál, mégis, azt kell monda­
nunk, hogy részleteiben csak igen kevéssé ismerjük a francia könyvkiadás
1789-1815 közötti gazdasági viszonyait.
A rendelkezésünkre álló bibliográfiai adatok szerint az évente kiadott
könyvek száma az 1800-as évtizedben ezer körül van; ez a szám az 1810-es év
reformjait megelőzően viszonylag lassan ugyan, de növekszik. Az 1810-es év­
ben egészen pontosan 2872, 1811-ben pedig 2373 új kiadványból érkezik köte­
les példány; a császárság utolsó éveit általában véve a könyvkiadás komoly
visszaesése jellemzi. A statisztikát tovább rontja a „140 département Francia­
országának” széthullása, hiszen a számításba vett könyvtermés jelentős része
eltűnik a belgiumi, holland, német és itáliai prefektúrák elszakadásával. A res­
tauráció éveitől kezdve a kiadott új könyvek száma kivétel nélkül mindig meg­
haladja a háromezret.
Noha statisztikáink nem teljesen megbízhatók, s helyes értelmezésük sem
egyszerű, mégis azt mondhatjuk, hogy a tendencia nyilvánvaló: a 19. század
első tizenöt évében Franciaország éves könyvtermése megháromszorozódott.
Az 1809-es, illetve az 1810-es év között megfigyelhető törés - az előbbi év so­
rán körülbelül ezer; az utóbbi évben pedig négyezer új könyvet jegyez Fran­
ciaország nagy bibliográfiája - a felügyelet hatékonyságának növekedésével
magyarázható, ez pedig az 1810-es év reformjának köszönhető. Természete­
sen az sem elhanyagolható, hogy az egész iparágat érintő újjászervezés bizto­
sabb terepet teremtett a befektetések számára. Az 1812 és 1830 közötti évek
könyvtermésének vizsgálata megerősíteni látszik ezen értékelést, hiszen az
alapos elemzésből az derül ki, hogy ezekben az években az irodalmi művek a
könyvtermés egyre nagyobb részarányát (az összes publikáció egyharmadát)
alkotják. Folyamatosan növekszik a földrajzi, történelmi kiadványok és az út­
leírások részesedése is: az 1812-es évtől kezdve a könyvtermés 10%-át ezek a
művek adják.
A szóban forgó statisztikák nem túlzottan pontosak, elemzésük pedig csak
általánosságokhoz segíti hozzá a kutatókat. Rögzítsük mégis két megfigyelé­
sünket az állami felügyeleti rendszer és a francia könyvkiadás általános gaz­
daságtanának igen nehezen áttekinthető összefüggéséről.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 7 9

Egyfelől a szigorú állami felügyelet nem volt képes érdemben befolyásolni

az alaptendenciát, a könyvtermés fokozatos, mégis gyors ütemű növekedését
- a példányszámok és a kiadók költségvetésének vizsgálata ugyanakkor meg­
mutatja, hogy továbbra is a kis példányszámban és drágán eladott kiadványok
régi modellje uralja a könyvnyomtatást.
Másfelől a kiadványok számának folyamatos növekedése egy emberöltő
elteltével súlyos válsággal szembesíti a könyvkiadást. A restauráció utolsó
éveinek (1826-1830) krízise taszítja majd az egész iparágat a nyomtatvány
második forradalmának döntő szakaszába - az ipari forradalomba. A politikai
forradalom következményeit tehát leginkább csak késleltetve és hosszú távon
érzi meg a könyv, illetve a nyomtatvány közgazdaságtana. Pontosan akkor,
amikor az egykori Nagy Nemzet a demográfiai hanyatlás lejtőjére szédül - és
ezzel igen kedvezőtlen helyzetbe kerül a 19. századi Európa nemzetei között
zajló politikai, de még inkább gazdasági versenyben -, veti el a forradalom a
lehető legszélesebb politikai részvétel ideájának magvait, megteremtve ezzel
a tájékoztatás (azaz a nyomtatvány) nemzeti piacát. A nyomtatvány a töme­
gek politikai öntudatra ébredésének legfontosabb eszközévé válik; a piac ex­
panziójának szükségszerű következménye - legalábbis Franciaországban - a
könyv második forradalma, az ipari méretű könyvkiadás forradalma.

EURÓPA: A NYOMTATÁS ÉS A NEMZETI KÉRDÉS

Az állam- és nemzetépítés, valamint a médiumok státusának és szerepének

egymással összefüggő változásai szükségessé teszik az összehasonlító vizsgá­
latot: tekintsünk ki egy pillanatra más, különböző ütemben építkező nemzeti
modellekre. Közismert tény, hogy a nemzet mint szervező elv (a közös vallás­
ra, kultúrára, nyelvre, irodalomra, tehát a médiumok rendszerére és természe­
tesen a közös politikatörténetre támaszkodó) kiemelkedése a kor legfontosabb
tényezője.22 Franciaországban a széles körű politikai részvétel és a forradalom
hozza létre a tájékoztatás - és így a nyomtatás - piacát, amelynek országos
szintű kiterjedése teremti meg az ágazat ipari forradalmának lehetőségét. Fran­
ciaország határain kívül azonban a nemzet új, közös és nemzetinek tekintett
kultúrára, nyelvre és irodalomra alapozott meghatározása a nemzeti integrá­
ció és a nemzeti piacok létrejöttének legfőbb eleme. Ezzel magyarázható an­
nak szükségessége, hogy mindenki részt vegyen, legalábbis elméletben, egy
kulturális és politikai rend megteremtésében - amint ezt a Szent Szövetség re­
akciós politikája mutatja.
Ismeretes, hogy a nemzetépítés (Nationalisierung) folyamata már koráb­
ban, az 1760-as, 1770-es években elindult mind Csehországban és Magyaror­
szágon, mind Ausztriában magában és a Habsburg-korona más országaiban,

22Jeremy D. Popkin: The book trades in Western Europe during the Revolutionary Era. In Papers
of the Bibliographical Society of America. 1984, vol. 78-4, 403-445.
8 0 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

sőt Görögországban és a dunai fejedelemségekben is.23 Ezen mozgalmakat a

következő természetes jelenségek kísérik: megjelenik egy új összetételű (túl­
nyomó részben már nem vallásos könyveket előállító) és nemzeti nyelvű
könyvtermés; esetleg új irodalmi folyóiratok születnek (Lengyelországban); s
kiépül a viszonyoknak megfelelő terjesztési struktúra (emlékezzünk csak az
olvasókabineteknek az 1780-as évek Németországában betöltött szerepére).

Napóleon értetlensége

Napóleon, illetve a birodalmi és hegemonikus indíttatású francia politika ter­

mészetesen nem maradt semleges ezen komplex, térben és időben igen eltérő
körülmények között zajló jelenségekkel szemben. Kezdjük azzal, hogy a csá­
szár semmit nem értett a fentebbi folyamatokból. Napóleon a felvilágosodás
embere volt, külpolitikai nézeteit a 18. századi olvasókabinetekben divatos
nézetek, az emberi jogok egyetemes elvein alapuló forradalom eszméi hatá­
rozták meg; egyébként pedig kizárólag rövid távú politikai célok mozgatták,
amit ő maga sem rejtett véka alá: „Én mindig csak két évre előre gondolko­
dom”, mondta.
Amikor Németországban a nürnbergi Palm könyvkiadó terjeszteni kezdi
Gentz Németország sanyarú állapota című pamfletját, a császár, hatalma tető­
pontján, bíróság elé állíttatja, elítélteti és kivégezteti őt. A 18. század szelle­
mében jár el akkor is, amikor vaktában cserélgeti a különböző országokhoz
tartozó területeket: képtelen például a lengyelkérdést helyes kontextusában
tekinteni, számára Lengyelország csak a Franciaország, Oroszország és Anglia
között zajló gigászi erőpróbának egy mellékes tényezője. Az 1808-ban kezdő­
dő spanyolországi események bizonyítják talán a legékesebben, hogy Napóle­
on világképében egyszerűen nem találhatott helyet a népi és nemzeti háború
ideája, pedig ezek a háborúk okoznak majd számára nagy gondokat 1812-ben
Oroszországban, illetve 1813-ban Németországban. Bár Napóleon képtelen
volt politikai koncepciójának részévé tenni a nemzeti gondolat felemelkedé­
sét, paradox módon hozzájárult annak sikeréhez, hiszen számos helyen ural­
ma ellenében kristályosodott ki a nemzeti ellenállás.
A hagyományos francia monarchikus modell ereje, illetve az a tény, hogy
Párizs gyakorlatilag az új Európa fővárosává vált, azzal a következménnyel
jár, hogy a nyomtatás közgazdaságtanának vizsgálatakor még egy fontos té­
nyezőt figyelembe kell vennünk: Párizs Európa politikai és kulturális fővárosa
marad, méghozzá nemcsak a császárság fennállása alatt, hanem a 19. század
legnagyobb részében. Párizson át vezet az út mindazon kiadók számára, akik
nemzeti vagy európai sikerekre vágynak: számos új, a „köztes területekről”
(Elzászból vagy Svájcból) származó vagy egyenesen külföldi kiadó telepszik

23Georges Castellan: Histoire des peuples d'Eumpe centrale. Paris, 1994.

 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 81

meg a Szajna partján. A nemzetközi könyvkereskedelem hasznán például a

bordeaux-i Martin Bossange a strasbourg-i származású Treuttellel és Wiirtz-
cel, valamint a Levrault testvérekkel osztozik. Ez utóbbiak egy időben a po­
rosz emigráns Frédéric Schoell-lel szövetkeztek; Alexander von Humboldt
műveit például a párizsi Levrault-Schoell és Társai adják ki elsőként.24 Továb­
bi emigránsok is dolgoznak náluk, például a frankfurti Wilhelm Fleischer.
Julie Krüdner, Livónia kormányzójának lánya és a berlini orosz követ elvált fe­
lesége szintén Párizsban adatja ki első regényét, a Valérie-1.
A nyomtatvány, később pedig a nagy példányszámú, ipari keretek között
előállított nyomtatvány válik tehát - a rousseau-i logikának megfelelően - a
nemzetépítés és a nemzettudat legfontosabb közvetítőjévé-médiumává: az
esetek túlnyomó többségében a kulturális tényező játssza azt a kulcsszerepet,
amely Franciaországban a politikáé volt. Bár a folyamatok különböző szaka­
szokon mennek keresztül, a végeredmény ugyanaz: a könyvpiac megnyílik a
tömegek előtt. A jelenség rövidesen beláthatatlan politikai következmények­
kel jár.

Könyv, kultúra és a német nemzet

Elmondható tehát, hogy a nemzeti azonosságtudat igen nagy mértékben a

külföldi (francia) fenyegetés ellenében bontakozott ki és erősödött meg. A
nemzettudat felkeltésében és ébrentartásában hatalmas szerepet játszott a
nemzeti nyelvű irodalom, s ebből kifolyólag a nyomtatás is. Három példa se­
gítségével kíséreljük meg bemutatni a párhuzamokat.
A negyedik koalíció összeomlása, a jénai vereség, Napóleon 1806-os bevo­
nulása Berlinbe, később a tilsiti békeszerződés és Poroszország feldarabolása
(1807) paradox módon katalizátorszerepet töltöttek be a királyság, sőt egész
Németország életében. Hardenberg alapjaiban újjászervezi a közigazgatást és
a hadsereget (1808), Wilhelm von Humboldt pedig megalapítja a berlini egye­
temet (1810); ennek katedrájáról hangzanak el rövidesen Fichte Beszédei a né­
met nemzethez. Ezekben az években teszik Goethe és barátai Weimart Európa
egyik irodalmi fővárosává, amelyet Mme de Staél is meglátogat. Heidelberg-
ben művészek és értelmiségiek egy csoportja azon fáradozik, hogy felku­
tassák és kiadják az irodalmi néphagyomány legfontosabb textusait. Friedrich
Creuzert barátai, Brentano és Arnim segítik nagy vállalkozásában: Des Kna­
ben Wunderhom (A fiú csodakürtje) címen gyűjtik össze a nép dalait.25

24Frédéric Barbier: Une librairie „internationale”: Treuttel et Würtz ä Strasbourg, Paris et

Londres. Revue d ’Alsace, 1985. t. CXI. 111-123.; uő: Entre la France et l’Allemagne: les
pratiques bibliographiques au XIX' siécle. Revue de synthése, 1992. t. CXI1I. 41-53.; uő: Martin
Bosange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des Buchwesens im frühen 19. Jahr­
hundert, Wiesbaden, 1993, 95-113.
25 A vállalkozásról lásd Heine Németországról című művét.
8 2 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

Nemsokára a Grimm testvérek, a német népmesék összegyűjtői, feldolgo­

zói és a nyelv megújítói is csatlakoznak a nagy vállalkozáshoz: az első, Goe­
thének ajánlott népmesegyűjtemény 1805-ben lát napvilágot Heidelbergben.
A mozgalom hullámai rövidesen elérik a porosz fővárost, Berlint is, elég csak
Bettina von Arnim és mások szalonjaira vagy a Realschulbuch handlungra és
más könyvesházakra gondolnunk. Napóleon 1812-es sikertelen oroszországi
hadjárata természetesen fontos szerepet játszik ebben a folyamatban: a de­
mokratikus indíttatású nemzeti, a nemzet egységének alapelvére épülő törek­
vések hamarosan szembekerülnek a fejedelmek konzervatív célkitűzéseivel,
a monarchák ugyanis annak minden elemében szeretnék helyreállítani a for­
radalom által megtépázott régi rendet.26 A nemzet történeti-földrajzi megha­
tározása a kor talán legfontosabb problémája; nem kevésbé jelentős azonban
a nyomtatás, illetve a könyv közgazdaságtanának kérdése sem. Avagy nem
joggal nevezte-e Chateaubriand az 1813-as hadjáratot a „poéták hadjáratá­
nak”?27
A rendszer fő jellemzője az, hogy a kulturális intézmények kiépülése idő­
ben megelőzi a politikai intézményekét. Miután az írók képtelennek bizonyul­
tak a hatékony önszerveződésre, és miután az 1815-ös év békerendszere kö­
vetkeztében Németország politikailag továbbra is széttagolt maradt, igen fon­
tos szerepre tett szert a nemzeti könyvkereskedelmi hálózat (der deutsche
Buchhandel), amelynek létjogosultságát Friedrich Christoph Perthes, liberális
politikai irányultságú hamburgi könyvkereskedő a következő, szinte filozofi­
kus mélységű szavakkal kísérelte meg igazolni: a nemzeti könyvkereskedelmi
hálózat létrejötte a német irodalom, tehát gyakorlatilag a nemzeti kultúra „lét­
feltétele” (Bedingung des Daseins) (1816).28 A restauráció első éveiben bekö­
vetkező események (Wartburg ünnepe, 1816; Kotzebue meggyilkolása, 1819),
a fejedelmek többsége, illetve a porosz király egyre konzervatívabb politikája,
a létrejövő szövetségi rendszer kongó üressége mind azzal a következménnyel
jártak, hogy visszaszorultak a politikai nyitást és a sajtó liberalizációját célzó
törekvések: az 1819. évi karlsbadi rendeletek visszaállítják az egyetemek felet­
ti szigorú ellenőrzést, illetve az előzetes cenzúrát, az 1820. májusi keltezésű
bécsi záró jegyzőkönyv pedig megerősíti az uralkodók abszolút szuverenitásá­
nak elvét, az alkotmány gondolatát pedig csak abban az esetben fogadja el, ha
az nem kisebbíti a monarchák kezében összpontosuló hatalmat.

26 Az itáliai Alfieri is inkább franciellenesnek, mint ellenforradalmárnak mondható.

27Fram;ois-René de Chateaubriand: Mémoires dL'outre-tombe. Paris, 1982, II. 474.
28A XVIII. század második felét illetően lásd Frédéric Barbier: De la république des auteurs a la
république des libraires. In L ’Europe et le livre... Paris, 1996, 415-449. A későbbi időkre vonatko­
zólag lásd uő: L’Empire du livre: le livre imprimé et la construction de l’Allemagne contemporaine
(1815-1914). Paris, 1915.
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 8 3

Oroszország: siker, majd. visszahúzódás

Az ancien régime utolsó éveiben az egyre fokozódó értetlenség határozta meg

a Nyugat-Európa felvilágosult körei és filozófusai, illetve II. Katalin cárnő kor­
mányzata között fennálló viszonyt. A franciaországi események rohamos ütem­
ben követik egymást. Ségur grófjának beszámolója szerint a Bastille bevéte­
lének hírét „a szentpétervári pénzemberek, kereskedők, polgárok és néhány
fiatal arisztokrata” lelkesen fogadták, a cárnő azonban nem elégszik meg az­
zal, hogy kifejezze ellenérzését („Én arisztokrata maradok. Elvégre is ez a
szakmám”): házi szerzőivel pamfleteket írat a filozófusok ellen, megszigorítja
a cenzúra és a felügyelet rendszerét, tárt karokkal fogadja a francia emigránso­
kat, továbbá szigorúan franciaellenes külpolitikát folytat. Novikovot 1792-ben
letartóztatják, majd tizenöt évi börtönbüntetésre ítélik, s bár az új cár, I. Pál sza­
badlábra helyezteti, Novikov nem folytathatja szerkesztői-kiadói tevékenysé­
gét. XVI. Lajos kivégzését követően az 1793. február 8-i ukáz megszakít min­
den diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal, illetve királypárti hűségeskü le­
tételéhez köti a francia emigránsok befogadását. A következő, 1796-os ukáz
önhatalmúlag és radikális mértékben csökkenti az Oroszországban kiadott
könyvek számát, illetve a külföldi könyvek behozatalát, sőt elrendeli a magán­
kézben lévő nyomdák bezáratását is.
Az 1789 és 1815 között zajló események, Franciaország és Oroszország po­
litikai szembenállása a contrario az egész birodalomban, de különösen Szent­
péterváron elősegíti a nemzetivé válás irányába induló orosz kultúra fejlődé­
sét. A francia kultúra azonban továbbra is erős befolyást gyakorol a nemesség
legjobb módú tagjaira - gondoljunk csak Jekatyerina Daskova hercegnére
(1743-1810), a tudományos akadémia vezetőjére (1782) és az új Orosz Akadé­
mia első elnöknőjére, vagy Mihail Herskovra (1733-1807), aki a moszkvai
egyetem igazgatója, majd kurátora (1763-1802), és akit epikus költeményei­
nek köszönhetően az orosz klasszicizmus atyjaként tartanak számon. Az
1812-es győzelem és a francia seregek veresége, különösen pedig a kozákok
bevonulása Párizsba az orosz haza diadala: „Feledhetetlen idők! Dicső, lelkes
idők! Flogy feldobogott az orosz szív a haza szóra!”29
A diadalmámor azonban gyorsan elillan: a forradalom szelleme 1830-ban
1848-ban és 1871-ben újra felbukkan, és oly nagy félelmet kelt, hogy a már ed­
dig is fennálló rendőrállami rendszer tovább szigorodik. Az 1830-as években a
cenzúrát (szekták, külföldiek, levelezés, színház, nyomtatványok stb.) Olde-
kop, a császári kancellária III. ügyosztályának főcenzora gyakorolja. Az ügy­
osztály vezetője egyébként nem más, mint Benkendorf gróf, akit Puskin egy­
szerűen „rácsok nélküli börtönőrként” jellemez.30 A III. ügyosztály rendelke­

29Alekszandr Puskin: Hóvihar. In Válogatott prózai művei. Trócsányi Zoltán fordítása. Budapest,
1972, Európa Könyvkiadó, 99.
30Ch. A. Rund: Fighting Words: Imperial Censorship and the Russian Press, 1804-1906. Toronto,
1982.
8 4 IA könyv „második forradalma” (1751-1870)

zik továbbá egy félhivatalos orgánummal, az Észak méhecskéjével, amelynek

direktora, Bulgarin, Puskin és barátai Irodalmi Újságjának ellehetetlenítésén
fáradozik. Elmondható ugyanakkor, hogy a birodalom gazdasági fejlődésének
kísérőjelenségeként a társadalom a 19. század során sok szempontból moder­
nizálódik: a fejlődésnek köszönhetően új társadalmi csoportok (polgárság,
munkásság) tűnnek fel, elsősorban természetesen Moszkvában és Szentpéter­
váron. Az új társadalmi jelenségek természetesen nem hagyják érintetlenül
a kulturális szférát és a könyvkereskedelmet sem: egyre nyilvánvalóbb, hogy a
felvilágosodás filozófiája, illetve a magát felvilágosultnak ítélő despotizmus
nem képes megoldani a kor problémáit. A 19. század során tovább szigorodó
cenzúra csírájában fojtja el az egyre nyilvánvalóbb válság megoldására tett kí­
sérleteket.

Új nemzetek Európa térképén: a görög példa

Bár a görögök a háttérbe szorultak a pravoszláv Oroszország mögött, fejlődé­

süket mégis érdemes figyelemmel kísérnünk, hiszen Görögországnak nem­
csak politikai, hanem kulturális jelentősége is van a nyugati hatalmak szem­
pontjából. Noha a történelmi Görögország a 15. század végén ottomán iga alá
került, a görög nyelvű nyomtatványok hagyománya megszakítás nélkül fenn­
maradt nyugaton, ahol a hellenizmus a reneszánsz óta egyébként is a tudós
irodalmi kultúra rendszerének alapvető része. A görög közösségek - a legné­
pesebbet közülük Velencében találjuk - már régóta újgörög nyelvű, elsősor­
ban vallásos tartalmú és exportra szánt kiadványokat tesznek közzé, s ezek al­
kotják a Velencei Köztársaságnak a szárazföldi és az égéi Görögországgal foly­
tatott kereskedelme jelentős részét. A 18. századra a Földközi-tenger keleti
medencéjében és a Fekete-tengeren zajló kereskedelem egésze a Konstantiná­
polyban, Odesszában, Szmirnában vagy még nyugatabbra, az Adriai-tenger
kikötőiben vagy Livornóban, Marseille-ban, Lisszabonban és Amszterdamban
megtelepedő görög kereskedők kezébe kerül.
Mindennek következtében sajátságos helyzet áll elő: a jelentős számban és
tudós szellemben készült görög nyelvű nyomtatványok a történelmi Görögor­
szág területén kívül születnek, miközben Görögország lakossága túlnyomó-
részt írástudatlan, minimális kereslete pedig csak a népi vallásosság szellemé­
ben fogant imádságoskönyveknek, vallásos képgyűjteményeknek van. Léte­
zik azonban egy külföldön iskolázott, kereskedőkből és értelmiségiekből álló
kisebbség, amely hajlamos arra, hogy közvetítő szerepet játsszon az akkultu-
rációs folyamatban. A tanulmányaikat nagyobb nyugat-európai városokban
folytató hellén ifjak a felvilágosodás gondolkodásának és útkeresésének első
számú megfigyelői, akik hamarosan nagy erőfeszítéseket tesznek a nyugati
modell meghonosítására Görögországban. Ezen célkitűzés egyenes következ­
ménye a törökellenes nemzeti felszabadító háború, amelyet részben a kultúra
fegyvereivel vívnak meg: a könyvkiadás és könyvterjesztés korabeli jelentősé­
 A nyomtatvány, a forradalom és a politikai részvétel (1790-1820-as évek) | 8 5

gét nem lehet túlbecsülni.31 1762-ben egy Joannisz Pringosz nevű kereskedő
800 kötetes könyvtárát Amszterdamból szülőfalujába, a Vólosztól északkelet­
re fekvő Zagorába szállítja, hogy ott könyvtárat alapítson: „A könyvnyomtatás
nagyon szép dolog. Olcsóbbak lettek a könyvek, ma már mindenki megvásá­
rolhatja őket. [...] Az olvasás felnyitja az olvasó szemét, tudatos embert farag
belőle.”
Amikor húsz év múltán, 1774-ben Choiseul-Gouffier hercege partra száll
Pátmosz szigetén, jó okkal képed el azon, hogy az első ember, akivel találko­
zik, egy ortodox szerzetes, aki arról kérdezi: „S vajon Voltaire él-e még?”32
A bezárkózás és a többség változatlan analfabétizmusa nem összeegyeztethe­
tetlen egybizonyos nyitottsággal, amelyről minden Görögországot megjárt uta­
zó beszámol. Azt sem szabad persze figyelmen kívül hagynunk, hogy Vol-
taire-nek a szultán kormányzata ellen intézett támadásai, illetve II. Katalin tö­
rökellenes hadjárata jelentős mértékben hozzájárult a felvilágosodás görögor­
szági népszerűségéhez. Az 1789 és 1815 közötti események tovább fokozzák a
nyugati modell vonzerejét: franciák és angolok szállják meg a Jón-szigeteket;
a nyugati fennhatóság alá került területen pedig végre megnyílhat az első gö­
rögországi nyomda (Korfu, 179 8).33 Ezzel egy időben gyors ütemű fejlődésnek
indul a bécsi, párizsi és londoni újgörög nyelvű könyvkiadás: bár a Fényes
Porta komoly diplomáciai erőfeszítéseket tesz betiltásukra, mégis új folyóira­
tok látnak napvilágot. Az új görög királyság forradalma és függetlensége (1821)
két tényezőnek, egy művelt elit kisebbség tevékenységének, illetve az írástu­
datlan tömegek felkelésének köszönhető.
Az egyes országok különbözőképpen reagálnak a mindenütt észlelhető ce­
zúrára. Általános érvénnyel kijelenthető azonban, hogy a kéziratos vagy túl­
nyomórészt nyomtatott médiumok kulcsszerepet játszanak az új történelmi
helyzetben. Angliában, ahol az ipari forradalom hatása már érezhető, Lord
Stanhope öntöttvas sajtója technikai újítások egész sorát indítja el, míg végül
a szedés teljesen gépesítetté nem válik. Franciaországban a felvilágosodás fo­
kozatos térnyerésének és a társadalmi-politikai rendszer viszonylagos korsze­
rűtlenségének köszönhetően bekövetkező forradalom kulcskérdésévé válik a
médiumok, illetve a nyomtatványok problematikája, amelynek vizsgálata
egyenesen a jelenkori politika centrumába vezeti a kutatást. Németországban
az „olvasás forradalmából” kinövő kereslet kielégítését a német nemzeti kul­
túrájú területek és a nemzeti könyvpiac integrációja teszi lehetővé. Még kele­
tebbre és Európa délkeleti részén a nyugati politikai-kulturális modell vonz­
ereje kifejezetten a nyugati könyvek hálózatának integrációján alapul.

31C. Th. Dimaras: La Gréce au temps des Lumicres. Génévé, 1969.

32 Choiseul-Gouffier: Voyage pittoresque dans l ’Empire ottoman. 2e édition. Paris, 1842,1.1.164.
33Athénba 1825-ben érkeznek meg az első nyomdagépek.
IV. fejezet

A könyvipar feltalálása

„A szerény és visszahúzódó, az atyáitól örökölt

néhány nyomdagépét hiánytalanul leszárma-
zottaira testáló tudós helyére végleg a merész
és talpraesett spekuláns lép. [...] A születő ha­
talmas gyárak arra ösztönzik a nyomdászt,
hogy tudóskodás helyett minden erejét a keres­
kedelmi tevékenységre fordítsa, s minden esz­
közzel próbálja meg kielégíteni a gőzzel haj­
tott, ezért fáradhatatlan masinák kielégíthetet­
len étvágyát. ”
(A. Firmin-Didot, 1849)

AZ ELJÖVENDŐ FORRADALOM ELŐSZELE (1815-1830)

Az információ és az információ birtoklása kérdésének minden szinten hatal­

mas politikai jelentősége van: az államok között a hatalomért és befolyásért
zajló küzdelemben a kulturális szféra egyre fontosabb szerepet játszik. A gaz­
dasági élet szereplői komoly nyereségre tehetnek szert, ha vetélytársaiknál
gyorsabban jutnak lényegi információkhoz; a nemzet politikai életének cent­
rumába kerülő néptömegek pedig ezentúl tájékoztatásra szorulnak: a politiku­
soknak az ő rokonszenvüket kell elnyerniük jól szerkesztett nyomtatványok
és ügyes sajtókampányok útján.

1815 Európája

A válság hosszú évtizedei után Európa helyzete végre újra kedvezőnek lát­
szik. Bár Franciaország visszaszorul 1789-es határai mögé, a bécsi kongresz-
szus résztvevői nem képesek a forradalmi korszak minden vívmányát eltöröl­
ni: a létrejött új hatalmat, a közvéleményt, a médiumok, különösen pedig a
periodikák strukturálják. Európa, legalábbis a kontinentális Európa központja
továbbra is Párizs és Franciaország marad, amint ezt az 1830-as és az 1848-as
események által kiváltott nemzetközi visszhang mutatja. Hasonló a helyzet
Franciaország határain túl: bár Németország politikai széttagoltságának visz-
szaállítása kétségtelenül a bécsi kormányzat és a Szent Szövetség erejét mu­
tatja, döntéseik egyre inkább az utóvédharc látszatát keltik. Az egyre szélese­
dő olvasóközönség nyomása, a kultúrahordozók egyre fontosabb szerepe, a
felvilágosodás öröksége, a francia forradalom hatása - ezek a tényezők teszik
igazán égetővé a nemzetiségi kérdést, amelyet egyébként liberális világnéze-
 A könyvipar feltalálása | 8 7

tűek feszegetnek a leggyakrabban. Metternich hiábavaló erőfeszítései nem ké­

pesek elfedni, hogy a 19. század első éveiben Európa már teljesen más arcot
mutat, mint 1780-ban.
A negyedszázados európai küzdelmek első számú győztese kétségkívül
Anglia, de az angol társadalom a gazdasági átalakulás sajátságos nehézségei­
vel látszik küzdeni. Bár Nagy-Britanniában az ipari forradalom és a technikai
újítások biztosítják a folyamatos fejlődést, itt is megfigyelhetők bizonyos ag­
gasztó jelenségek: a falusi elvándorlás, a városi lakosság proletarizálódása, a
társadalmi elégedetlenség stb. Kereskedelmi és pénzügyi tevékenységének (va­
lamint a birodalom kiépülésének) köszönhetően London egészen 1914-ig a vi­
lág gazdasági fővárosának szerepét tölti be. A kontinentális Európa legalább
egy emberöltőnyivel Anglia mögött lemaradva kapcsolódik be az ipari forrada­
lom folyamatába.1
Demokrácia, nemzetiségi kérdés, ipari forradalom - három alapvető fon­
tosságú jelenség, amelyek hatása már a 18. század utolsó harmadától kezdve
érezhető. Bár országonként és térségenként különböző ütemben haladnak elő­
re, hatásuk mégis összegződik az új társadalmi szervezőelv térhódításában.
Felbolydulnak a hagyományos életformák, a politikai részvétel elve általáno­
san elfogadottá válik, a társadalmi kötelékek természete lényegi változáson
megy keresztül, következésképp nem maradhat változatlan a médiumok sze­
repe és státusa sem. Az ekkor elkezdődő folyamat ideológiai következményei
máig érezhetők. A médiumok - különösen a nyomtatott formáik - kulcsszere­
pet játszottak abban az 1770-1780 táján meginduló átalakulásban, amelynek
végeredménye az új, a médiára visszaható, annak közgazdaságtanát alapve­
tően felforgató politikai helyzet lett.

A legújabb kor, a nyomtatás és a fogyasztás

Már a személyszállítás forradalmát és a vasút feltűnését megelőzően is észlel­

hetők a földrajzi integráció bizonyos jelei. Ezek a változások új társadalmi vi­
selkedésformákat generálnak: a pénzügyi szféra egyes résztvevői maximáli­
san kihasználják az információ egyre akadálytalanabb áramlásából származó
lehetőségeket. A „világfalu” ideája bizonyos (anyagi) értelemben már akkor
megvalósul, amikor az egész világot átfogja a közlekedési eszközök hálózata,
amelyet kérlelhetetlen, a véletlent kizáró menetrendek szabályoznak. Ezt a
változást jelképezi Jules Verne Phileas Foggja A 80 nap alatt a Föld körül című
regényében.1

1A francia iparosodás történetének két, egymással ellentétes jellegzetessége, hogy egyfelől a for­
radalom által rákényszerített politikai problematika felgyorsította a „könyvszakma” iparosodá­
sát, másfelől az 1789-1795-ös pénzügyi válság és a visszatérő instabilitás egy időre megtöri a ka­
pitalizmus lendületét, és néhány évtizeden át késlelteti a tömegtermelés és -fogyasztás folyamatá­
nak kialakulását.
8 8 I A könyv „második forradalma" (1751-1870)

Ezzel párhuzamosan mélyreható változások mennek végbe az emberek

időfelfogásában és időbeosztásában. Mivel a lakosság egyre nagyobb része
kezd az iparban és a szolgáltató szférában dolgozni, mind többen települnek
be a városokba.2 Mindez azzal a következménnyel jár, hogy egyre többen
kényszerülnek mind több időt szánni arra, hogy eljussanak a munkahelyük­
re: legyen szó akár a déli parton lakó és a Citybe dolgozni járó gazdag angol
pénzemberekről, akár Nyugat-Párizs előkelő elővárosainak jómódú lakóiról,
akár a gyárakban dolgozó munkások tömegeiről. Minket elsősorban az érde­
kel, hogy elgondolhatóvá vált egy új, a hagyományostól, a természetestől (ha
mondhatjuk így) határozottan elütő időfelfogás, amely immár teljesen függet­
len a mezőgazdaságtól és az évszakoktól. Ezentúl élesen elkülönül a munka­
idő és a szabadidő; van már ideje a városi közlekedésnek, a családi összejöve­
teleknek, a hétvégének, a vakációnak. Pontosan ez, a mezőgazdaság évsza­
kok meghatározta időbeosztása alól felszabaduló szabadidő aggasztja a kor
moralistáit: hogyan lehetne kellemesen, mégis illendően eltölteni? Amint el­
hagyjuk a falvak, a mezővárosok, sőt a számos kisváros környékét, azt látjuk,
hogy az írott betű egyre nagyobb jelentőségre tesz szert: az uralkodó életfor­
ma diktálta időfelfogás nemcsak hogy összeegyeztethető az olvasással, de az
alfabetizáció és az oktatás meg is nyitja a társadalmi felemelkedésnek a múlt­
ban elképzelhetetlen lehetőségeit a lakosság széles tömegei előtt. Természe­
tesen az átlagos életszínvonal emelkedése is feltétele a fentebb leírt változá­
soknak.
A nyomtatás fejlődését is ezek a tényezők határozzák meg. A manufaktu­
rális úton előállított árucikkek - esetünkben a nyomtatványok - értékesítése
csak akkor lehet sikeres, ha a pénzforgalom már elért egy bizonyos fejlettségi
szintet. Ehhez egyrészt feltétlenül szükséges, hogy a társadalom végleg túllép­
jen a cserekereskedelem és az önellátás rendszerén, amelyen vidéki környe­
zetben egyelőre csak a ritka vásárok ütnek rést. Van azonban egy ennél is sú­
lyosabb feltétele a nyomtatványok áttörésének: elengedhetetlenül fontos,
hogy a lakosság egy jelentős része olyan jövedelmi szintre jusson, amely meg­
engedi az alapvető fogyasztási javak (táplálék, lakhatás, ruházkodás) meg­
szerzését, hogy azután áttérhessenek a felesleg szétosztásának - kétségkívül
kellemesebb - problémájára, azazhogy a megszerzett felesleget félretegyék-e,
vagy fogyasztási javakra költsék; később aztán inkább a különböző fogyasztá­
si cikkek közötti választás kérdése okoz fejtörést. Ha a lakosság egy része egy­
szer átlépte a szóban forgó jövedelemhatárt, ne lepődjünk meg azon, hogy az
új fogyasztási cikkekre (nyomtatványok, a kikapcsolódás más módozatai, ká­
véház, koncert, színház vagy utazás) fordított összeg arányosan gyorsabban
növekszik, mint a lakosság jövedelme. Az életszínvonal emelkedése a fo­

2Néhány adat: a 19. század közepén Nagy-Britannia lakosságának 55%-a városlakó, 1910-re ez a
szám 88%-ra emelkedik. Németországban ugyanez a mutató 35% és 62%-os, Franciaországban
25% és 44%-os.
 A könyvipar feltalálása | 8 9

gyasztás új mintáinak megjelenésével jár, új életformák alakulnak ki, s ez ked­

vez a nyomtatványok elterjedésének.
Bár a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok nem teljesen megbízhatók,
annyi bizonyos, hogy a 19. század során komoly változások állnak be a népes­
ség jövedelmi viszonyaiban - persze minden ország más képet mutat. Az első­
ként iparosodó Angliát kiemelt mértékben sújtja lakossága proletarizálódásá-
nak problémája, az angolok átlagjövedelme mégis emelkedő tendenciát mu­
tat, legalábbis az 1880-as évekig. Itt tehát igen hamar kiépült a nyomtatott
kiadványok tömegtermelésének feltételrendszere. Angliát Franciaország köve­
ti, ahol is az átlagjövedelem növekedése legalább részben annak köszönhető,
hogy a malthusi logika igen korán működésbe lépett. Az 1840-es években 380
frankra rúgó éves átlagjövedelem 1875-re 600 frank fölé, az első világháborút
közvetlenül megelőző évekre pedig 876 frankra emelkedik. Németország las­
sabban indul be (1855-ben kevesebb mint 400 frank a német átlagjövedelem),
de 1870-re megelőzi európai vetélytársait: 1910-re megközelítik az évi 1000
frankot. Ha minden más tényezőt állandónak tekintünk, úgy becsülhetjük, leg­
kevesebb 640 frankos évi átlagjövedelemre van szükség ahhoz, hogy valaki
könyvet vagy periodikát vásároljon. A földrajzi és társadalmi tényezők és per­
sze az egyéni döntések árnyalják a képet, de általánosságban véve kijelenthet­
jük, hogy a nyugati nagyhatalmak népességének többsége valamikor 1830 és
1880 között belépett a modern fogyasztás rendszerébe. Természetesen nem
becsüljük alá a pauperizáció, a falusi elvándorlás és a városi lakosság prole-
tarizálódása jelentőségét: Charles Booth becslése szerint 1899-ben, a vikto­
riánus Anglia egyik legragyogóbb évében, London lakosságának 30%-a a sze­
génységi küszöb alatt élt, s így csak a legszükségesebb fogyasztási cikkekre
költött. A whig kormányzat liberális programja foglalkozik az iskolarendszer
reformjával, és előirányozza közkönyvtárak megnyitását is, ez azonban nem
jelent teljes megoldást a könyvhöz, illetve az írott kultúrához való hozzáférés
problémájára.

A piacok vonzereje

A restauráció éveit már nem írhatjuk le az ancien régime könyvkereskedelmé­

re jellemző fogalmakkal: nagyot változott a politikai együttállás, s egészen
más már a széles néptömegek viszonya is az írott betűhöz. A preindusztriális
időkhöz képest óriási életformaváltás következett be, amelynek következmé­
nyei anyagi téren is érezhetők. Létezik már egy bizonyos kereslet, s ezt számos
könyvkereskedő és kiadó érzékeli is, de a szakmabeliek még nem voltak képe­
sek kidolgozni a megfelelő módszereket: egyelőre nem világos, hogyan fog be­
illeszkedni a könyvnyomtatás világa a tömegfogyasztás rendszerébe.
Nemcsak arról van szó, hogy „veszik a könyveket”, ahogy egy nagy párizsi
kiadó írja (a jövő tehát biztosítottnak látszik, ha sikerül átvészelni az esetleges
válságokat); ennél sokkal fontosabb, hogy a piaci feltételrendszer alapvetően
9 0 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

megváltozott. Az olvasókabinetek3 korabeli virágzása két okkal magyarázha­

tó, egyrészt anyagilag kedvező feltételekkel működnek (viszonylag kevés pén­
zért sok olvasnivalót nyújtanak, s nem igénylik a termelési vagy a terjesztési
struktúra radikális átalakítását sem); másrészt pedig híven őrzik a felvilágoso­
dás és a forradalom által áthagyományozott társadalmi formákat. Mossé már
1824-ben felismeri annak fontosságát, hogy a könyvterjesztők legfontosabb
célkitűzése az árak csökkentése és a példányszám növelése kell legyen, hiszen
a könyvpolitika egyértelműen összefügg a könyvipar gazdasági pozícióival:
„Bizonyított tény, hogy minél nagyobb a szabadság, és minél hevesebb a ver­
seny egy adott iparágon belül, annál jobb és olcsóbb termékek előállítására ké­
pes a szóban forgó iparág. [...] A szabad verseny radikálisan csökkentené a
bekerülési költségeket, és piacot teremtene, hiszen egyre több könyvkereske­
dés nyílna...”4
Új, a hatékonyabb terjesztést szolgáló eljárások felbukkanása is bizonyítja,
hogy megváltozott a könyvkereskedők, a könyv és az olvasóközönség között
fennálló viszonyok természete. Vegyük csak az olvasók figyelmét felkelteni
hivatott, színes reklám-falragaszokat vagy az újságokban megjelentetett is­
mertetőket a könyvújdonságokról. De roppantul fontos az is, hogy a kiadók jó
viszonyt ápoljanak a kritikusokkal, akik képesek irodalmi eseményként beha­
rangozni az új művek megjelenését.5 Londontól Párizson át egészen Szent­
pétervárig az újságíró, a divatos irodalmi kritikus válik a rendszer legfonto­
sabb szereplőjévé. Ezekben az években bukkannak fel az első utazóügynö­
kök, akiket párizsi kiadóik küldenek vidékre, az értékesítést fellendítendő.
Vegyünk egy kivételesen sikeres könyvet, például Lamennais Egy hívő szavait
(1834). Az 1500 eladott példánynak köszönhetően a kiadó meggazdagszik
ugyan, ám ez még a hagyományos könyvkiadás sikere, nem pedig a modern tí­
pusúé: az első kiadás sztereotípjainak6 megőrzése lehetővé teszi, hogy a to­
vábbi kiadások ne kerüljenek túl sokba - s valóban, még 1834-ben három in-
octavo kiadás lát napvilágot, később pedig számtalan további kiadás is megje­
lenik, kisebb formátumban.7 Ára viszonylag magas (6 frank), szedése pedig
hagyományos: oldalanként 250 leütés, ez kevesebb mint 200 ezer leütést je­
lent egy 241 oldalas könyvben.
A piac fokozatos bővülésének van egy utolsó, itt még nem tárgyalt összete­
vője: az ismert írók és értelmiségiek új státusra tesznek szert. A tömegmédiu­

3 Más szervezeti formák („körök", tudós társaságok stb.) is elterjedtek voltak a korban. Lásd
Fran^oise Parent-Lardeur: Lire a Paris au temps de Balzac. Paris, 1981.
4J.-M. Mossé: Du commerce de la librairie, des moyens de le rendre plus florissant et de déjouer les
contrefacteurs étrangers: observations... Paris, 1824.
5 Nagyon ritkán vizsgálják a hírverés korabeli gyakorlatát, amely pedig fontos szerepet tölt be a
nyomtatványok piacán. Említést érdemel Daniel Droixhe kitűnő monográfiája (Le marché de la
lecture dans la Gazette de Liege ä Vépoque de Voltaire: Philosophie et culture commune. Liege,
1995). Lásd továbbá Balzac leírását az Elveszett illúziókban.
6Másolat, „tömöntvény” a nyomdai szedésről vagy kliséről további kiadások céljára.
7AN F18 111/21.
 A könyvipar feltalálása | 91

mok rendszere valóban arra épül, hogy minél inkább kihasználja a szerzők
hírnevét. A minta már a 18. század második felében adott volt, gondoljunk
csak Voltaire-re, Rousseau-ra vagy Beaumarchais-ra. A 19. századra azonban
a jelenség új méreteket ölt, a hangot pedig Chateaubriand Aratója adja majd
meg. Számos, a mű és szereplői hírnevét ügyesen kihasználó kísérőtermék
(ma talán így neveznénk) jelenik meg a piacon anélkül, hogy az író és a kiadó
közvetlen hasznot húzna az új üzletből. A regény hősei helyet kapnak Párizs
leghíresebb viaszbaba-gyűjteményében, a szöveget sok helyen színpadra al­
kalmazzák, nemritkán parodikus formában, a regény epizódjait megörökítő
metszetek kerülnek a kocsmák és fogadók falaira; mindeközben a klasszikus
iskola képviselői az „új, eddig ismeretlen műfajról” vitatkoznak. Minden adott
tehát ahhoz, hogy egy sikeres mű szerzője személyében is híressé váljon („di­
vatba jöttem..., s ez megrészegített”): az Atala öt év alatt tizenkét új kiadást
ért meg, és számos nyelvre lefordították.
A legkedveltebb szerzők személyes hírneve paradox módon hozzájárult
ahhoz, hogy a restauráció éveiben kiadóik egy része csődbe menjen: az újdon­
sült hírességek olyan magas honoráriumot követeltek kézirataikért, amelyet a
régi rend hagyományos könyvkiadási rendszere nem volt képes kitermelni -
de a kiadók tulajdonképpen ebből is a megújulás szükségességét szűrhették le.

AZ ÁTMENET ÉVEI (1830-1838)

Az ancien régime könyvkiadásának működési elvét nem egyik napról a másik­

ra váltja fel az új: több évtized szükséges ahhoz, hogy az egyik logikát végleg
felváltsa a másik. A francia könyvkiadást az is modellértékűvé teszi, hogy a
francia nyelv és irodalom óriási súllyal van jelen a kor Európájában.

A pénzügyi válság archaikus vonásai

Mivel a folyamatos háború és a blokád következtében a császárság állandó

gazdasági nehézségekkel küszködött, a restauráció könyvkiadása kénytelen
volt a hagyományos úton elindulni: híres írók összes műveit és nagy romanti­
kus képeskönyveket dobtak piacra, alacsony példányszámban és viszonylag
drágán. A mintát Renouard 60 kötetes Voltaire-kiadása szolgáltatta (az ifjabb
Moreau illusztrációival, Párizs, 1819-1823). A könyvtermés túlnyomó része
párizsi nyomdákból származik; a pénzügyi struktúrák elmaradottsága pedig
arra kényszeríti a könyvkiadókat, hogy hitelezzenek ügyfeleiknek: a helyi ve­
vők számlát nyitnak beszállítóiknál, és általában évente csak egyszer fizet­
nek. A számlák távolsági rendezése elsősorban kötelezvények és váltók útján
történik.
Hitelezőiknek a kiadók úgy fizetnek, hogy saját, aláírásukkal garantált ér­
tékpapírjaikat hozzák forgalomba, esetleg beváltják a harmadik féltől kapott
9 2 I Akönyv „másodikforradalma” (1751-1870)

értékpapírokat. Bevételeik legnagyobb részéhez csak viszonylag hosszú időn

belül beváltható értékpapírok formájában jutnak hozzá. Ezek forgalmán és a
váltók zsirálásának gyakorlatán alapul az a többé-kevésbé hatékony, bár né­
hány komoly kellemetlenséggel járó pénzügyi rendszer, amelyre a preinduszt-
riális kor könyvkereskedője támaszkodni kénytelen. A kiadónak ki kell építe­
nie a könyvterjesztés hálózatával szinte párhuzamosan egy pénzforgalmi há­
lózatot. A rendszer a résztvevők kölcsönös bizalmára épül, hiszen közös
ügyleteik csak bizonyos idő múlva hoznak majd hasznot. Fogalmazzunk konk­
rétabban: a könyvkiadók és a könyvkereskedők csak akkor számíthatnak si­
kerre, ha rendelkeznek egy olyan „baráti” hálózattal, amelynek tagjai készek
hitelezni egymásnak, így biztosítva a könyvek, illetve az értük járó értékpa­
pírok zavartalan forgalmát.8 A kor kereskedelmi levelezésében számos példát
találunk arra, hogy a leendő üzletfelek egymás megbízhatóságáról, hitelké­
pességéről, üzletmenetéről, szokásairól, üzleti (sőt akár privát) erkölcseiről
érdeklődnek.
A hitelrendszer általánossá válása oda vezet, hogy rövid idővel a hitelek le­
járta előtt a piaci szereplők beváltható értékpapírok vagy készpénz után kez­
denek szaladgálni, hogy „teljesíthessenek”. Ha egyik vagy másik adósa fize­
tésképtelenséget jelent be, a kiadó talán még hozzájuthat a pénzéhez, bár a
csődtömeg behajtása olyan sok időt vesz igénybe, hogy képtelenség rá hitelt
szerezni. Ha fizetésképtelen ügyfele nem túl nagy összeggel maradt adósa, a
kiadó sikeresen túlélheti a válságot, mert saját hitele nem ingott meg. Költsé­
gei persze megnőnek, mert ebben a pénzhiányos korszakban csak igen nagy
kamatra juthat kölcsönhöz. Ha azonban a válság továbbgyűrűzik, és úrrá lesz
a könyvkereskedelem szféráján kívül eső területeken is, akkor a hitelrendszer
egésze összeomolhat: a pénz elveszti értekét, a legszilárdabb cégek papírjaiba
vetett bizalom is megkérdőjeleződik, hiszen nem tudható, hogy a kisebb cé­
gek csődje kit ránt magával. Aki nem képes hozzájutni kintlévőségeihez,
maga sem tudja teljesíteni vállalt kötelezettségeit - összeomlás összeomlást
követ. Pletykák keringenek a bajba került cégeket sújtó nehézségekről: leg­
alább annyira bizalmi válságról van tehát szó, mint a hitelrendszer kríziséről.
A restauráció korának párizsi könyvkiadói sok válságon mennek keresztül,
melyek mindegyike a régi rend modelljét szabályozó logika szerint zajlik. Az
1818-as, illetve az 1826-os év válságai csak enyhe következményekkel járnak,
1830-ban azonban minden adott ahhoz, hogy általános krízisről beszélhes­
sünk: a politikai forradalmat hitelválság9 kíséri; a pénz elrejtőzik, az üzletem­
berek kivárnak, annál is inkább, mivel sok pénzügyi tranzakció július végén
volt esedékes, márpedig az események felborították a pénzügyi kalendáriu­
mot. Augusztus első tíz napjában mindenki megpróbálja pénzre váltani a bir­
tokában lévő értékpapírokat: az a hír járja, hogy a Banque de France tízmilliós
hátralékkal küszködik. „Senki sem hajlandó egy fillért sem kiadni”; a behajt­

8A könyvszakmában dolgozók tehát abban érdekeltek, hogy állandó partnerekkel kereskedjenek.

9Frédéric Barbier: Finance et politique: la dynastie des Fould (XVII-XXe siécle). Paris, 1991.
 A könyvipar feltalálása | 9 3

hatatlan követelések egyre csak halmozódnak, a bankároknak pedig eszük

ágában sincs átvenni a kétes értékpapírokat. A válság elükével „összeszedik a
hullákat” - ez jó alkalom arra, hogy egyesek elképesztően gyümölcsöző üzle­
teket kössenek. Elterjed például a hír, hogy az idősebbik Bossange csődbe
ment, mérlege körülbelül egymilliós hiányt mutat:10*össznépi számolgatás
kezdődik, vajon ez a bukás mennyiben sújtja egyik vagy másik cég hitelképes­
ségét. A szilárdnak tűnő, egymást a dominóelvnek megfelelően mégis romba
döntő cégek csődje következtében az értékpapír-portfoliók szinte teljesen ér­
téküket vesztik. A csődbiztosok megállapítása szerint „az üzlet stagnálása
kényszerítette arra [a csődbe ment kereskedőt], hogy további kölcsönöket ve­
gyen fel; ez persze csak úgy volt lehetséges, hogy óriási kamatterheket vállalt,
legalább 75 000 frank értékben.”
A minden céget kivétel nélkül sújtó nehézségek a következő okokkal ma­
gyarázhatók: a hitelrendszer dezorganizálódik, a könyvkereskedelem régi rendre
jellemző modellje képtelen megoldani a növekvő kereslet problémáját, a belga
könyvhamisítók konkurenciája pedig megoldhatatlan feladat elé állítja a fran­
cia kiadókat.

A politikai válság modem jellege

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hitel régifajta válságát egy olyan, nagyon is mo­
dern politikai krízis robbantotta ki, amelynek egyik kiváltó oka éppen a médiu­
mok megnövekedett társadalmi súlya volt. A válság eredete egészen a restau­
ráció első éveiig vezethető vissza: a fiatal Adolphe Thiers (1797-1876) 1822-
ben érkezik meg Párizsba, hasonlatosan a korabeli regények hőseihez. Igen
korán csatlakozik a „haladás pártjához”, amely a bankár Laffitte, két könyvki­
adó, Martin Bossange és Alexandre Schubart körül szerveződik, és amelyet a
háttérből Talleyrand mozgat.11 Thiers egyébként Schubart-nál száll meg, és
Cottánál kezd cikkeket publikálni. Schubart százezer frank értékben vásárol a
Le Constitutionnel részvényeiből, kizárólag abból a célból, hogy védence szer­
kesztői állást kaphasson a lapnál. A politikai válság 1829-ben, a Polignac-kor-
mány megalakulásával kezdődik: az ellenzék válaszul megalapítja a National
című lapot, amelynek munkatársai Thiers, Mignet és Armand Carrel. Az új saj­
tótermék a négy könyvkiadó, Bossange, Renouard, Sautelet és Charles Hin-
gray támogatását is élvezi. Mindenki gyorsan megérti, mennyire fontos az a
tény, hogy az országban többségben lévő politikai tábor emblematikus jelen­
tőségű sajtótermékre tegyen szert. Július 25-én, vasárnap, X. Károly aláírja az
ellenzéki sajtó megzabolására irányuló saint-cloud-i rendeleteket, amelyek a

10O. és H.-J. Martin: Le monde des éditeurs. In Histoire de l’édition franqaise. T. III. Paris, 1985,
171. A források lelőhelye: A. Seine D10-U3/9, no. 6666 és köv. D11-U3/79.
*i r . Marquant: Thiers et le baron Cotta: étude sur la collaboration de Thiers á la Gazette
d'Augsburg. Paris, 1953. Schubartot a német Cotta könyvkiadó küldte megbízottként Párizsba.
9 4 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

másnapi Le Moniteurben jelennek meg. Elsöprő tiltakozáshullám indul; amíg

azonban az ellenzék Thiers-nél, a National szerkesztőségében ül össze ta­
nácskozni, a rendőrség elözönli a párizsi nyomdákat, a többek között a Na­
tionalt is előállító műhely sajtóit pedig összetörik. A lázadók három nap lefor­
gása alatt átveszik a hatalmat Párizsban; 31-én, szombaton Orléans hercegét a
királyság általános helytartójává kiáltják ki. Amikor pedig az új kormányzat
harmincmilliós hitellel siet a bajba jutott vállalkozók segítségére, az orléans-
ista könyvkiadóknak sikerül az összeg jó tizedét magukhoz ragadni.

A könyvkiadás válasza: Gervais Charpentier

és az ipari méretekben előállított könyv

Minél több embert „megmozgatni” (a kifejezés La Fayette-től származik) a ki­

tűzött politikai célok érdekében - új logika, a tömegfogyasztás logikája szerint
működtetni a könyvkiadást. Bár ez az idea már régóta a levegőben van, a
könyvipar „feltalálását” mégis egyetlen ember, Gervais Charpentier (1805-
1871) nevéhez szokás kötni, akinek életrajza számos tanulsággal szolgál. Char­
pentier igazi homo novas, atyja a császári gárda kapitánya volt. Balzachoz ha­
sonlóan12 már igen ifjú korában eljegyzi magát a szép kilátásokkal kecsegtető
könyviparral - a Ladvocat cégnél ügynökösködik. Egyre szélesebb olvasókö­
zönség kíváncsi a továbbra is igen drága könyvekre; ha megvásárolni nem le­
het, hát kikölcsönzik őket: az olvasókabinetek legszebb évei ezek. Charpen­
tier tehát olvasókabinettel összekötött könyvkereskedést nyit, de az 1830-as
válságba belebukik. Maradék kis tőkéjével új kereskedést nyit a Beaux-Arts ut­
cában, sőt megpróbál a kiadás felé tájékozódni. Az 1871-es kiadású a Chro-
nique de la Bibliographie France (Franciaország könyvkiadásának krónikája)
című mű a következő szavakkal emlékszik meg az 1838-as év konjunktúrájá­
ról: „Ezekben az években a francia könyvkiadók újdonságok rovatban szerep­
lő kiadványai egyre kevesebb példányban keltek el külföldön: a 7 frank 50-be
kerülő, csúnyán, óriási sorközökkel nyomtatott, csaknem fehér lapokból álló
regényeket szinte kizárólag Wahlen és Hauman hamisított változataiban lehe­
tett eladni. A kiadók kénytelenek voltak csökkenteni a példányszámot. A kaló­
zok ellen [...] csak egyféleképpen lehet harcolni: ha az eredetit képesek va­
gyunk olyan olcsón előállítani és eladni, mint ők a hamisat. [...] Charpentier
kiszámította, hogy a hamisítványoktól elzárt francia piacon háromszor annyit
is eladhat az azonos áron előállított eredetikből [...] ebből pedig szükségsze­
rűen jelentős nyereség származik majd.”
Az ötlet tehát gazdaságossági számításokon alapszik: a nyomtatványok ki­
adásával járó bekerülési költségek egy része állandó, a példányszámtól függet­
len nagyságú összeget ad ki (a kézirat megvétele, a szedés, a nyomdagépek

12Balzac, imprimeur et défenseur du livre. Paris, 1995.

 A könyvipar feltalálása | 9 5

kopása, vállalkozási költségek stb.). Megemelt példányszám esetén ezek a fix

költségek többfelé oszlanak: olcsóbban lehet tehát árulni a könyveket. Az ár­
csökkenést elősegítette az új, sűrűbb szedési rendszer (oldalanként 1560 le­
ütés): a kiadványok kevesebb nyersanyagot - papírt13 - igényeltek, egy hosz-
szabb textus is kiadható lett egy, esetleg két kötetben. Az újonnan beszerzett
gépi sajtókat pedig csak úgy lehetett gazdaságosan működtetni, ha mást (első­
sorban napilapokat) is nyomtattak rajtuk, ezáltal tovább csökkenhetett a ki­
adókra nehezedő pénzügyi nyomás.
Charpentier új, korszakalkotó stratégiát honosít meg a sorozatok kiadásá­
ban is. Az elv lényege: a sorozat darabjai voltaképpen szabványszerűen gyár­
tott, ipari tárgyak, állandó külsővel és állandó áron kerülnek forgalomba. Az
újítás komoly előnyökkel jár: a kiadó előzetes költségszámítást végezhet (hi­
szen a kiadott kötetek egy kaptafára mennek), a költségeket nem kötetekre le­
bontva, hanem az egész sorozatra kivetítve számolhatja; ez azt jelenti, hogy
egy bizonyos kötetet akár a bekerülési költségnél is olcsóbban árulhat, ha így
többet adhat el a sorozat további köteteiből. A szabványosodás folyamata vég­
kifejleteként értékelhetjük a német Reclam kiadó 1867-ben indított Universal­
bibliothek című monumentális, több ezer kötetes sorozatát, amely olyan si­
keres volt, hogy 1912-ben még automatákat is felállítottak a forgalmazás érde­
kében.14
Vizsgáljuk meg a célközönséget: a kollekciók puszta léte világossá teszi a
könyvkiadást meghatározó tényezőkben bekövetkezett változásokat. A kiadás
régi rendszere a kereslet elvén működött: a jegyzékkatalógusokból és a kri­
tikákból tájékozódó olvasó egyszerűen megrendelte a kiadótól az őt érdek­
lő műveket. A nagy példányszámokkal dolgozó, ipari méretekben működő
könyvkiadás viszont abban érdekelt, hogy nehezen megszerzett tőkéje minél
rövidebb ideig heverjen tétlenül: gyorsan kell eladnia, tehát a kínálat elvén
kell működnie. A tömegtájékoztatási eszközökből tájékozódó olvasó véletle­
nül találja magát szemben egy bizonyos könyvvel (egy kirakatban vagy pálya­
udvari olvasóteremben), és meg is veszi. Ennek a forgalmazási rendszernek a
sorozatok fontos elemét alkotják, hiszen az olvasók hamar hozzászoknak
egyik vagy másik kiadó sajátos jegyekkel ellátott termékeihez: az egységes ti­
pográfiával készülő fedőlapokat könnyű felismerni; további kiadványaik rek­
lámcélzatú bemutatását pedig a kiadók a belső borítón, esetleg külön kis mel­
lékletben adják az olvasók kezébe.
Charpentier Balzac A házasság fiziológiája és Brillat-Savarin Az ízlés fizio­
lógiája című műveivel indítja be sorozatát. A két mű in-octodecimo formátum­
ban, velin jézuspapíron jelenik meg; a boltokba 3 frank 50-ért kerülő könyvek
kereskedői ára 3 frank, úgy, hogy hat megvásárolt kötet után a hetedik ingyen
jár. Balzacot 50 000 példányban nyomja ki, 175 000 frankos bevétellel számol­

13A „jézuspapír'’ feltalálása (1837) komoly következményekkel járt az iparág egészének fejlődé­
sére nézve.
14Frédéric Barbier: L’empire du livre. Paris, 1995, 96-97.
9 6 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

hat tehát. Pár év leforgása alatt a Charpentier-sorozatban több mint 400 mű je­
lenik meg. Gervais Charpentier-t halála után fia, Georges (1846-1905) követi a
kiadó élén, tőle pedig a pályáját egyszerű könyvügynökként kezdő Eugene
Fasquelle veszi át a stafétabotot.
A Charpentier-rendszer sikere rövidesen nyilvánvalóvá válik: a könyvek
átlagos vételára egy emberöltő leforgása alatt (1848 és 1870 között) 48%-kal
csökken, sőt 1870 és 1910 között további 23%-ot esik; Charpentier receptjét
pedig átveszi a hazai és a külföldi konkurencia. A Librairie nouvelle (Az új
könyvtár) 1854-ben, illetve Michel Lévy 1856-ban beinduló sorozatai is ezt a
mintát követik. A nagy példányszámú sajtóban megjelenő folytatásos novel­
lák (feuiüetons) konkurenciájára a könyvkiadás az úgynevezett „négygarasos
regények” (romans ä qnatre sous) megjelentetésével válaszol. A nevükhöz
méltóan roppant olcsó áron kapható sorozat kiadványai egyforma borítóval,
nagy példányszámban, sűrű szedésű in-quarto formátumban, fanyomatos il­
lusztrációkkal jelennek meg. Kötetenkénti egyfrankos áru sorozatával Lévy
azonban valószínűleg elérte a bon marché, az olcsóság határait, hogy egy ko­
rabeli bevásárlóközpont szlogenjével éljünk.
A nyomdatechnika fejlődése azzal a következménnyel jár, hogy a kiadók
számára pénzügyileg egyre inkább megéri magas példányszámokkal dolgoz­
ni. A nyomdagépek amortizációs költségei, valamint az ipari méretű könyv-
nyomtatásra való áttérés hatalmas befektetései arra késztetik a kiadókat, hogy
az eddiginél nagyobb költségvetéssel dolgozzanak. Bár a kedvezőtlen demog­
ráfiai mutatók következtében a francia belső piac arányaiban kevésbé tűnik
ígéretesnek, az új termék - a megváltozott tartalmat hordozó, ipari méretek­
ben előállított könyv - mégis képes az 1830-as, 1840-es évek során konjunktú­
rát teremteni. A Gervais Charpentier újításai meghódították Angliát és Német­
országot is. A londoni könyv- és nyomtatványpiac 1830 körül válságos idősza­
kát éli; a korabeli szakértők azon gondolkodnak, vajon még mindig fényűzési
cikk-e a könyv, vagy általános fogyasztási cikk vált belőle.15 Az angol kiadók,
francia kollégáikhoz hasonlóan, a könyvárak mérséklésében látják a probléma
megoldását: rendszeres időközönként megjelenő kiadványait (két-három he­
tente egy új mű) Constable 3 shilling 6 pennys áron forgalmazza. Más kiadók
is ezt az utat követik, így azt mondhatjuk, hogy a tömeges olvasás jelensége
az 1820-1840-es években jelenik meg Angliában. A német kiadók, Cottát kö­
vetve, több tízezres példányszámban vállalkoznak könyvek kiadására.16
A termelési mutatók arról tanúskodnak, hogy a 19. század töretlen kon­
junktúrája gyökeresen megváltoztatta a könyvkiadás világát. A rendelkezé­
sünkre álló statisztikák17azt mutatják, hogy míg az 1840-es évek Franciaorszá­

15James J. Barnes: Depression and Innovation in the British and American Book Trade, 1819-
1939. In Book and Society in History. New York-London, 1983, 283.
16Frédéric Barbier: L’Empire da livre. Paris, 1995.
17Frédéric Barbier: Une production multipliée. In Histoire de l'édition fran<;aise. T. III. Paris, 1990,
105-130.
 A könyvipar feltalálása | 9 7

gában évente 6200 új címet adtak ki, 1860-ban már évi 13 500-at, 1880-ban évi
20 800-at, a századfordulón évi 28 000-et, a háború előestéjén pedig 32 800-at.
Bár a nemzetközi összevetést megnehezíti, hogy a bibliografikus összeírásokat
nem egységes rendszer szerint szerkesztik, az mégis nyilvánvaló, hogy a né­
metországi mutatók hasonló ütemű fejlődésről árulkodnak: 1840-ben évi 6200,
1880-ban évi 15 000, 1914-ben pedig több mint évi 35 000 címmel.18

A nagy példányszámú sajtó

Nagy jelentőségű az a tény, hogy az ipari méretekben kiadott periodikák „fel­

találása” pontosan egy időben zajlik Charpentier „forradalmával”. A júliusi
forradalom ékesen bizonyította, hogy a negyedik hatalmi ág felmérhetetlen
fontosságú. Persze már a forradalom előtt is történtek kísérletek arra, hogy
nagyon olcsó időszaki kiadványokkal próbálják meghódítani a piacot. A vál­
lalkozások mintájául az angol Charles Knight filléres magazinja, a Penny
Magazine szolgált, amely az 1820-as év nagy válságára próbált megoldást ta­
lálni. A Penny Magazine-1egyébként 1832-től kezdve sokan követni próbálják
Angliában, sőt a modell külföldre is kikerül, és a Martin Bossange által Né­
metországban kiadott Pfennig Magazine prototípusául is szolgál.19A döntő je­
lentőségű, az újságok, illetve a periodikus sajtó modern megjelenési formáját
meghatározó ötlet azonban egy másik regényes életű személyiség, Émile de
Girardin nevéhez fűződik, aki 1836-ban indítja útjára a La Presse-1, az első va­
lóban ipari logika szerint működő periodikát.20

A KÖNYVIPAR KULCSFIGURÁJA: A KIADÓ

A könyvnyomtatás és a könyvkiadás a 19. század elején meginduló induszt-

rializációjának nem kizárólag technikai feltételei vannak (a sztereotípia, a
gépi és a rotatív sajtó, az illusztráció új technikái, az ofszetnyomás21 stb.); a si­
kerhez az is szükséges, hogy mind a termelésben, mind a terjesztésben új
szervezeti keretek honosodjanak meg.

18M. Plant: The English Book Trade. London, 1939; R. Wittmann: Geschichte des deutschen
Buchhandels. München, 1991; G. Razone: La letteratura e il consumo [...], 1845—1925. ln
Letteratura italiane. Dir. A. Asor Rosa. Vol II. Torino, 1983.
19Frédéric Barbier: Martin Bossange, Paris und Deutschland. In Beiträge zur Geschichte des
Buchwesens in frühen 19. Jt. Wiesbaden, 1993, 95-113; Richard D. Altick: The English Common
Reader: a Social History of the Mass Reading Public, 1800-1900. Chicago, 1957, 332.
20Könyvünk második felében részletesen tárgyaljuk majd ezt a fontos kérdést.
21 Eric Le Ray: Histoire de 1‘offset en France, de l ’analogique au numérique, 1904-1994. DEA-
dolgozat. Paris, IV. 1995, 2 vol.
9 8 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

Az új piaci lehetőségek kiaknázása

A médiumok megváltozott helyzete következtében a Júliusi Monarchia éveire

elképzelhetővé válik az áttérés az új működési rendszerre. A Chateaubriand
nyomdokain járó szerzők megpróbálják kihasználni a konjunktúra nyújtotta
lehetőségeket; a kiadók pedig egyre merészebb vállalkozásokra határozzák el
magukat. Chateaubriand maga egyébként két éven keresztül az Elveszett Para­
dicsom fordításának kénytelen szentelni minden idejét („Milton napszámosa
lettem” - panaszkodik). 1835 végén azonban két kiadó, Delloye és Sala 800
ezer frank alaptőkéjű részvénytársaságot hoz létre. Az új vállalkozás évi 12
ezer frankos járadékot biztosít a híres írónak a Síron túli emlékiratok szerzői
jogaiért cserébe. A Chateaubriand Társaság az író barátait, csodálóit és politi­
kai elvbarátait gyűjti egybe - a vállalkozást mégsem koronázza siker. A ki­
adást Sala és a La Presse nagy hatalmú szerkesztője, Émile de Girardin vitái hi­
úsítják meg. Nem az írók, hanem a Charpentierhez hasonló kiadók lesznek
képesek az új piaci lehetőségek kiaknázására; ők vetik bele magukat elsőként
a könyvipari spekulációkba.

A kiadó feladatai

A nagy változás első jeleként új típusú kiadók jelennek meg Franciaország­

ban: ők vállalják magukra a kapitalista vállalkozókra háruló szerepet, az ő ke­
zükben összpontosulnak majd a könyvipar legfontosabb, harmadik szektor­
beli funkciói.
Vannak a hatalom legfelsőbb köreibe bejáratos kiadók (Hachette) és olya­
nok is, akik ösztönös üzleti érzéküknek köszönhetően rájönnek, milyen újí­
tásokkal (könyv, majd könyvsorozat, végül olcsó sajtótermékek) lehet nagy
bevételre szert tenni. A kiadó mindenesetre elolvassa és véleményezi a kézira­
tokat, majd megteremti kiadásuk anyagi feltételeit: ő határozza meg a pél­
dányszámot, ő számolja ki a bekerülési költségeket, ő dönt a könyv bolti árá­
ról, a terjesztés üteméről és körülményeiről. Ebben a fázisban már a könyv
megjelenésével kapcsolatos materális döntéseket is hoznia kell: milyen formá­
tumban, milyen papíron, milyen betűtípussal, milyen szedéssel, továbbá hogy
illusztrációkkal vagy anélkül jelenjen-e meg a könyv. A döntések függvényé­
ben további intézkedésekre van szükség: kapcsolatba kell lépnie a papírszál­
lítókkal, a tipográfusokkal, a nyomdával, esetleg a metszetek készítőivel stb.
Az ipari logika szerint működő könyvkiadókban az is megtörténhet, hogy a
kiadó kifejezetten felkér egy szerzőt egy bizonyos típusú szöveg megalkotá­
sára. A kiadók nemsokára külön osztályt hoznak létre, amelynek feladata a
szerzőkkel való kapcsolattartás, a szerződések előkészítése és szignálása, va­
lamint a kefelevonatok átnézése. Hachette-nél 1860 óta dolgoznak irodalmi
szerkesztők.
A könyvkiadóra háruló pénzügyi feladatok sem kevésbé jelentősek. Mivel
 A könyvipar feltalálása | 9 9

az ipari méretű termelés roppantul tőkeigényes, a nagyobb kiadók kénytele­

nek a bankokra támaszkodni, különösen igaz ez az időszaki sajtótermékek ki­
adóira. Végül azt kell megvizsgálnia, hogy a kész termék illeszkedik-e az elő­
zetes tervbe, majd elő kell készítenie annak terjesztését. Külön osztály foglal­
kozik a hírveréssel kapcsolatos tennivalókkal, jelesül plakátok, közlemények
elhelyezése a Bibliographie de la France-ban és más kiadványokban, a sajtó­
példányok kiküldése, a reklámozandó könyvről szóló nagyobb lélegzetű cik­
kek közzététele ismert, nagy példányszámú lapokban, a mű eljuttatása a kis­
kereskedőkhöz. A Második Császárság idején a nagyobb kiadóknak már külön
sajtófelelősük van. Egy jó kis botrány (az újságíró Armand Carrel Émile de
Girardinnel vívott párbaja és halála 1836-ban) vagy egy per (például a Romlás
virágai vagy a Bovaryné kapcsán) természetesen igen alkalmasak az olvasókö­
zönség kíváncsiságának felkeltésére; a kiadók nem is mulasztják el tudatosan
kihasználni az események reklámértékét. Pár évvel később a következő böl­
csesség egyenesen szállóigévé válik:
Ha nem indul is eljárás, mi azért közzétesszük a hírt, hogy a könyvet be
akarják tiltani. Ez néhány ezer eladott példányt bizonyosan jelent. [...] Remé­
lem, nem talál ebben kivetnivalót?
- Épp ellenkezőleg. Semmitől sem szabad visszariadnunk, ha a tisztessé­
günkről és a nemzet becsületéről van szó.”22
Az utolsó fázis: a szűk értelemben vett terjesztés. Fel kell mérni az értéke­
sítés folyamatába bevonandó kiskereskedők helyzetét, rögzíteni az árusítás
anyagi feltételeit, előkészíteni (csomagolni) és elszállítani az árut, összesíteni
a számlákat és a kifizetéseket - az eladatlan példányok visszaszállíttatását kö­
vetően. Egy kiadóház legfontosabb tőkéje a könyvállománya, azaz mindazon
általa kinyomtatott könyv, amelyek jogai a kiadó birtokában vannak. Magától
értetődik tehát, hogy a kiadók elemi érdeke az állományukba tartozó művek
újrakiadása, sorozatokba illesztése, illetve a kiadói katalógusok eljuttatása az
ország nagyobb városaiba, esetleg külföldre is. A kiadók természetesen ren­
delkeznek raktárral is, ahol azonnal megtalálhatók az esetlegesen tőlük meg­
rendelt művek.
A kiadó lesz tehát a könyvipar újonnan kiépülő rendszerének központi sze­
replője, hiszen rá hárulnak a termeléssel kapcsolatos harmadik szektorbeli
funkciók. Racionális és gazdasági megfontolások ráadásul igen gyakran arra
ösztönzik őket, hogy bekebelezzék a nyomdákat (így tesz a Hachette, a La­
rousse és a Chaix), sőt a Hachette terjesztői hálózatot is szerez. A pénzügyileg
sikeres könyvkiadók ráadásul nagy figyelmet fordítanak arra, hogy a pénz és
az irodalom között fennálló viszonyokat23 álszent módon elleplezzék: úgy
tesznek, mintha a könyv az ideák világában létezne, s mint ilyen, nem kerülne
pénzbe. Regnault joggal gúnyolódik a Les Francois peints par eux-mémes (Aho­
gyan a franciák látják magukat) lapjain: „Az új idők kiadója mindent megpró­

22Georges Darien: Les Pharisiens. Paris, 1978, 89.

23Jean-Yves Mollier: L’argent et les lettres. Paris, 1998.
100 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

bál elleplezni, ami az üzletre emlékeztet [...] nem boltot tart fenn, hanem ka­
binetet. Áruházai szalonok, ügynökei alkalmazottak, vásárlói partnerek. Nem­
sokára a pénztárosokat is minden bizonnyal átvevőknek fogják nevezni.”

A párizsi könyvkiadók világa

Az ancien régime könyvkereskedelme Párizsban koncentrálódott; a legna­

gyobb kiadóházak a 19. században sem hagyják el Párizst. A kiadók túlnyo­
mó részét a restauráció és a Júliusi Monarchia éveiben alapították, a legna­
gyobbak azonban - elsősorban azok, amelyek a termelés valamelyik szekto­
rára specializálódtak - a Második Császárság idején érték el legjelentősebb
sikereiket.
Ebben az új világban ritkán voltak sikeresek a régi nagy cégek örökösei. De
a klasszikusokat kiadó Didót leszármazottai Pierre (1761-1853), a fivére,
Firmin (1766-1834) és különösen ez utóbbi fia, Ambroise Firmin-Didot (1790-
1876) az új körülmények között is megállták a helyüket. Firmin Didót nagy­
szabású és hozzáértő kiadványaival lett híres, 1872-ben az irodalmi akadé­
mia, az Académie des Inscriptions et des Belles-Lettres tagjává választották,
teljesítményét a kereskedelem világa is elismerte: tagja a Párizsi Kereskedelmi
Kamarának és a Manufaktúra Bizottságnak, elnöke a Könyvkereskedők Köré­
nek, aktív résztvevője a nemzetközi ipari kiállítások bírálóbizottságainak. Az
természetesen nem vitatható, hogy a könyvipart az új jövevények uralják,
akiknek felmenői a könyves szakmától igen távol eső területeken tevékeny­
kedtek.
A kor legjelentősebb kiadója, Louis Hachette (1800-1864) az Ardennekből
származik, ahol atyja bírósági írnok volt. Louis a híres párizsi tanárképző főis­
kolán szerez képesítést, miután azonban politikai okokból eltiltják a közokta­
tástól, 1826-ban megszerzi a jelentéktelen Bredif könyvesboltot. Louis Bréton
jegyző és a Rousseau, Moisant és Társa bank támogatásával 1832-ben kiadja
Manuel généről ou journal de l’instruction primaire (Az általános ismeretek
kézikönyve, azaz az elemi oktatás menete) című művét, majd további kézi­
könyvek megírására kap megrendeléseket az oktatási minisztériumtól (1835).
Hachette a későbbiekben fokozatosan bővíti tevékenységi körét: 1851-ben an­
gol mintára létrehozza a „Vasúti könyvtárat” (az ötlet a londoni világkiállítá­
son tett látogatása során tetszik meg neki). A kiadó még ugyanez évben szer­
ződést köt a vasúttársaságokkal: a megállapodás értelmében a pályaudva­
rokon és környékükön kizárólag a Hachette-nek van joga könyveket árulni.
További pozíciókat sikerül meghódítania a Journal pour tous (Mindenki Újság­
ja) és a La Semaine des enfants (A Gyermekek Hete) megindításával (1857),
valamint Ségur grófnő néhány művének kiadásával.24 Halálakor Hachette te­

24A fentebb említett művek az 1859-ben induló „Rózsaszín könyvtárban” jelennek meg.
 A könyvipar feltalálása I 101

kiüthető Párizs első számú kiadójának, magánvagyona több mint kétmillió

frankot tesz ki, cégének csillaga pedig töretlenül ível felfelé. Három évvel ké­
sőbb egy a világkiállításról szóló jelentés a következőket állapítja meg: „Nincs
ma kiadó Franciaországban, de talán a világon sem, amely olyan kiemelkedő
pozíciókkal rendelkeznék, mint amilyet a Hachette és Társai lassan, de bizto­
san kivívott magának. [...] 800 szerző több mint 4000 művét adták már ki, és
ha ideszámoljuk a tizenegy nyomdájukban dolgozókat, hozzávetőlegesen
3000, különféle rendű és rangú embernek adnak munkát.”
A nagy kiadók az új, feltörekvő üzleti tehetségek iskolái: Victor Masson is
Hachette-nél dolgozott, mielőtt 1837-ben megalapította volna saját kiadóját.
Tankönyvekre és orvosi kiadványokra szakosodik; sikereinek köszönhetően a
Második Császárság éveire a legnagyobb párizsi kiadók egyikévé növi ki ma­
gát. Hachette, Larousse vagy Hetzel kizárólag könyvkiadással foglalkozott,
voltak azonban a párizsi könyvkereskedelemnek olyan alakjai is, akik más jel­
legű befektetésektől sem riadtak vissza. A Cotentin-félszigetről származó
Gamier testvérek a kezdetekben például mozgó könyvárusként működtek,
majd 1836-ban boltot nyitottak a Palais-Royalban. Balzac, aki visszatérő láto­
gatója volt a galériáknak, igen életszerűen írja le a helyszint: „A két barát ez­
után belépett a Fa-galériába, amely ez idő tájt az Újdonságokhoz címzett
könyvkereskedés székhelye volt. [...] A hideg, magas és széles Orléans-galé-
riának, e világtalan üvegháznak a helyén barakkok, vagy pontosabban szólva
deszkabódék voltak, meglehetősen rosszul festett kis bódék, gyér világosságu­
kat a kert és az udvar felől kapták. [...] A boltok hármas sora két, körülbelül ti­
zenkét láb magas galériát alkotott. A középső bódésor a két galériára nyílt,
amelynek levegője dögletes bűzt árasztott rájuk, tetőzete pedig világosságot
engedett be a mindig piszkos üvegeken keresztül. Ezeket a zugokat annyira
megdrágította a közönség odacsődülése, hogy bár némelyik alig volt hat láb
széles és nyolc-tíz láb hosszú, ezer tallérra rúgott a bérük. [...] így hát min­
denfelől mintha valami ocsmány és émelyítő szegély óvta volna a galériák
megközelítésétől a kényes ízlésű embereket, de a kényes ízlésű emberek ke­
véssé riadtak vissza. [...] így hát a közvélemény, a hírnév itt viharzott fel, és
itt csöndesült el, éppen úgy, mint a politikai és kereskedelmi üzletek. [...]
A könyvkereskedők és a költészet, a politika és a próza birodalma volt ez, ma-
samódoké és végül örömlányoké, akik csak este érkeztek.”25
Egy varázslatos tér paradoxonai: különböző világokból jövő emberek talál­
koznak itt, a szabad ég alatt, vagy sáros és mocskos viskókban pedig egész va­
gyonok cserélnek gazdát. A Második Császárság éveiben a Garnier testvérek
elképesztő üzleteket bonyolítanak: különösen nagy haszonra tesznek szert a
Palais-Royal, a későbbi Montparnasse pályaudvar és a Petit-Montrouge kör­
nyéki ingatlanokat érintő üzletekből. Honoré Champion joggal jegyzi meg:

25Honoré de Balzac: Elveszett illúziók. Benedek Marcell fordítása. Bukarest, 1978, Kriterion Ki­
adó, 244-246.
102 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

„kizárólag könyvértékesítésből nem lehet akkora vagyonra szert tenni, amek­

korára a Garnier családnak sikerült.”
A legkiemelkedőbb pénzügyi siker mégis a Lévy fivéreknek, egy lotaringiai
zsidó házaló fiainak jutott osztályrészül, akik pályájuk kezdetén maguk is ha­
sonlóképpen keresték kenyerüket. Ők futtatták fel a filléres könyvek kereske­
delmét, szoros kapcsolatban álltak a leghatalmasabb francia és külföldi pénz­
ügyi körökkel. A „könyvkereskedelem basája” fő indította el a „Michel Lévy
könyvei” sorozatot, amelynek egyes kötetei 1 frankba kerültek) minden áldott
estéjét a Riche kávéház hátsó termében töltötte. Néhány évvel később, 1863-
ban, ő adja ki Renan művét, a Jézus életét - a könyvből 1,3 millió példányt ad­
nak el, és tíz nyelvre is lefordítják. Halálakor hozzávetőlegesen 3 millió fran­
kot, egy Vendöme téri házat, egy kínai porcelángyűjteményt, néhány fest­
ményt (Bonington, Meissonier), és egy 450 palack bort rejtő pincészetet ha­
gyott utódaira.26

Kiadók és nyomdászok

Didot-t kivéve, a párizsi könyvesek többsége csak és kizárólag könyvkiadás­

sal foglalkozik; nyomdákra csak jóval később (Hachette) vagy csak speciális
okokból (Larousse) tesznek szert. Ez alól az időszaki sajtótermékek kiadói per­
sze kivételek: a nagy példányszám és a szűk határidők arra kényszerítik őket,
hogy a szerkesztőségek mellett tökéletesen felszerelt nyomdákat állítsanak fel.
A nyomdaipar fejlődésének köszönhetően azonban a Júliusi Monarchia és a
Második Császárság idejére új típusú, a kor ipari üzemeihez hasonló nyomdák
jönnek létre. Az új nyomdák először a város szívében nyílnak meg, de a ki­
adók hamar felismerik ennek hátrányait, sőt veszélyeit, arról nem is beszélve,
hogy a városi telkek roppantul drágák. A nyomdák ezért hamarosan kiszorul­
nak a külvárosokba.
A párizsi piacot két nyomda uralja. A liberális politikai beállítottságú Paul
Dupont (1796-1879) Firmin Didot-nál tölti tanulóéveit, majd 1818-ban meg­
vásárol egy jelentéktelen nyomdát, amelyet azonban gyorsan és látványosan
felfuttat. 1860-ban az üzemet Clichybe költözteti. Cégének alaptőkéje 1864-
ben már eléri a 2,1 millió frankot. Ekkorra Dupont nyomdájában már húsz me­
chanikus és harminc kéziprés, hat gőzhajtású, tizenöt kőnyomó sajtó találha­
tó, amelyeket két gőzgép működtet. A kor talán legfontosabb problémája a
munkaerő hatékony megszervezése; Dupont a dolgozók számára olyan szer­
vezeti kereteket teremt, amelyek a nagyipar korában is képesek megőrizni bi­
zonyos, a régi, műhelyjelleggel működő nyomdákat jellemző szokásokat.27
Dupont-hoz hasonlóan Napoléon Chaix (1807-1865) sem hagy fel a kiadói te­

26Histoire de l’édition fTanqaise. T. III. Paris, 1990, 604.

27 Frédéric Barbier: Les ouvriers du livre et la revolution industrielle en France au XIXe siécle.
RevueduNord. T. LXIII, no. 248 (1981), 189-206; valamint Uneimprimerieen 1867. Paris, 1867.
 A könyvipar feltalálása I 1 0 3

vékenységgel, elsősorban mégis nyomdászként válik ismertté. Dupont-nál ta-

nonckodik, majd ugyanott nyomdavezető, végül 1845-ben megalapítja saját
üzemét, az Imprimerie centrale des chemins de fért (Központi Vasúti Nyom­
da). Kezdetben mindössze egyetlen munkást foglalkoztat, de 1846 szeptembe­
rében adja ki az első vasúti menetrendet - ezzel alapozza meg a vagyonát.
A menetrendeket és ismertetőket követően más megbízásoknak is eleget tesz
(útikalauzok, térképek, mindenféle adminisztrációval kapcsolatos nyomtat­
vány, tőzsdeárfolyamok, értékpapírok és részvények, reklámok stb.). Chaix
mindemellett köteteket és kiadványokat tervez nagy párizsi könyvkiadók, de
különösen folyóiratok, periodikák megbízásából. A 765 ezer frank törzstőké­
vel rendelkező vállalkozás 1865-ben hozzávetőlegesen 400 munkást foglal­
koztat. Dupont-hoz hasonlóan Chaix is nagy figyelmet szentel a munkásokat
foglalkoztató intézmények működésére.28
A nyomdaipar konjunktúrája áttételesen bár, de igen kedvező hatást gya­
korol a könyvkiadáshoz, illetve a nyomtatáshoz szükséges gépek gyártására
is: az olasz bevándorlócsaládból származó Hyppolite Marinoni gépi és rotatív
sajtókat előállító üzeme Európa egyik legjelentősebb vállalkozása e nemben,
amely kitüntetéseket is elnyert az 1849-es, 1855-ös és 1867-es kiállításokon.
A nagy papíripari cégek is komoly vonzerőt gyakorolnak a tőkeerős befekte­
tőkre.
Történeti okokkal magyarázható, hogy a nyomdák és a könyvkereskedők
Párizsban koncentrálódtak, ahol a legjelentősebb kiadók is megtelepedtek.
A vasúti közlekedés fejlődése azonban megbontja ezt a hagyományos egyen­
súlyt: először Párizs környékén, később azonban vidéken is nagy nyomdaüze­
mek létesülnek. Vidéken nyomtatni jóval gazdaságosabb, mint Párizsban (az
ingatlan és a munkaerő is olcsóbb), a vasút megjelenése pedig csökkenti a
szállítási költségeket és a határidők betartása sem jelenthet problémát. Paul
Dupont clichyi vállalkozása mellett meg kell említenünk a Crété nyomda üze­
mét is, amely 1828-ban Corbeilben jött létre, és a Második Császárság éveiben
a legnagyobb párizsi kiadóknak is dolgozott. A nyomdaüzem 1868-ban körül­
belül 200 munkást foglalkoztatott.
Végül említsük meg, hogy számos vidéki nyomda és könyvkereskedő
(gyakran a párizsi nagyoknál régebbi alapításúak) képes volt Párizstól távol is
fennmaradni, sőt hosszú távon igen jelentősnek bizonyuló kiadói tevékenysé­
get folytatni: a strasbourg-i Levrault-(a későbbi Berger-Levrault) ház először a
közigazgatásnak és a hadseregnek dolgozik, később azonban maga is piacra
dob olcsó könyvsorozatokat, például a „Családi Könyvtárat”; legnagyobb vál­
lalkozásuk azonban Schmid kanonok erkölcsös történetkéinek kiadása. Az
üzemet 1868-ban teljesen újjáépítik; amikor azonban 1870-ben a Német Biro­
dalom annektálja Elzászt, a cég (amelynek első számú üzleti partnere tovább­

28Historique de Vimprimerie et de la librairie centrale des chemins de fér. Organisation industrielle

et économique de cet établissement. Paris, 1878.
104 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

ra is a francia közigazgatás) Strasbourg-ból Nancyba költözik.29 A Levrault-

cégre sokban emlékeztet a toulouse-i Privat. A névadó 1849-ben függetlene­
dik, kiadói tevékenységének kezdetén tankönyvekkel, majd történeti munkák­
kal (különösen a regionalizmus témakörében) foglalkozik. Néhány további
nagy név: Ardant Limoges-ban, Mégard Rouenban, Letört és Daniel Lilié­
ben.30A legjelentősebb vidéki vállalkozások egyike azonban a Mame családé,
amelynek tagjai egy Comtat-ból származó, 1767-ben Angers-ban letelepült
nyomdászsegéd leszármazottai. Armand Mame (1776-1845) Tours-ba költöz­
teti a vállalkozást, fia, Alfred Mame (1811-1893) pedig Franciaország legjelen­
tősebb nyomdaüzemévé fejleszti a céget. A hatalmas tours-i üzem felépítését
az tette lehetővé, hogy Mame meghódított egy különleges piacot, a „támad­
hatatlan”, katolikus szellemiségű írások piacát. A sikeres ésszerűsítés és gé­
pesítés következtében Mame roppant alacsony költségekkel képes dolgozni,
ráadásul úgy, hogy a nyomdájából kikerülő könyvek még külső formájukra
nézve is szebbek lettek (híres Mame könyvkötőműhelye). 1862-ben „elemi is­
kolásoknak szánt könyvecskéket kínál 35 centime-ért, aranyszínű kartonpapír
borítású in-octavókát 1 frank 20-ért, aranydíszítésű imádságoskönyveket 60
centime-ért, aranymetszésűeket pedig 1 frank 5 centime-ért”. Az 1867-es év
során a cég hatmillió kötetet nyomtat ki, pedig „néhány éve még a világ összes
nyomdája együttvéve sem termelt ennyit”.
Ezzel párhuzamosan Mame létrehoz vagy támogat számos, a szociális ka­
tolicizmus szellemében fogant munkássegélyező egyletet és más munkásba­
rát intézményt. 1865-ben belép Frédéric Le Play 1856-ban alapított Szociális
Gazdasági Társaságába; kiadja a La Réforme sociale (A társadalmi reform) és a
L Organisation de la famille (A család szervezete) című műveket, illetve az
Ouvriers européens (Európai munkások) és a UOrganisation da travail (A
munka szervezete) című művek második kiadását.
A termelés folyamatában elfoglalt központi szerepe a kiadót az új keletű
ipari feudalizmus bárójává emeli. Életmódjuk és vagyonuk nyilvánvalóvá te­
szi, hogy legnagyobb francia kiadók a frissen meggazdagodott nagyburzsoáziá­
hoz tartoznak: az 1871-re már majdnem egymillió frankos magánvagyonnal és
egy Louvre-rakparti házzal rendelkező Charpentier még ekkor sem érte el leg­
gazdagabb kollégái, Lévy, Hachette vagy Gamier szintjét, akik mindannyian
többszörös milliomosokként távoznak az élők sorából. Az írott betűhöz, illet­
ve a könyvnyomtatáshoz kapcsolódó tevékenységek kivételes státusa és meg­
becsülése azonban elhalványulni látszik: a könyvkiadás ekkorra már elsősor­
ban gazdasági tevékenység, amelyet egyedül a nyereség alapján kell megítélni.
Cotta a könyvnyomtatástól roppantul távol eső iparágakba is befektet, hason­
lóan francia kollégáihoz, Garnier-hez vagy Lévyhez. A jelenség szinte irodal­

29Frédéric Barbier: Le transfert des industries alsaciennes en Lorraine aprés la guerre de 1870... In
Actes du 105' Congres national des sociétés savantes. Paris, 1979, Histoire moderne, t. II. 121-134.
30Rouen, le livre et Venfant, 1700-1900. Rouen, 1993, 140-152. (Bibliográfiai tájékoztató: 153-
155.)
 A könyvipar feltalálása I 1 0 5

mi klisévé válik: Timothy Forsyte könyvkiadó ugyan, de ez számára csak egy

lehetséges befektetés a többi között. Ha sikeresen üzletel, visszavonulhat, hi­
szen elegendő jövedelemmel rendelkezik élete hátralévő részére: „Eladta tu­
lajdonrészét a kiadóban, mely főleg épületes könyveket jelentetett meg, az
érte kapott jelentős összeget pedig államkölcsönbe fektette...”31
Az írott betű és a nyomtatvány világa egyre szervesebben illeszkedik bele a
gazdaság, illetve a piac általános működésébe. Talán éppen ez a tendencia ma­
gyarázza a contrario, hogy egyre gyakrabban esik szó a könyves szféra alapve­
tő specificitásáról - ezek a hangok különösen vélt vagy valós válságok idején
erősödnek fel. A francia könyvkiadás már a Júliusi Monarchia idején is kifeje­
zetten kedvező helyzetben volt; a Második Császárság éveiben azonban to­
vább erősödnek a könyvesek pozíciói, hála az új kiadók létrejöttének, de főleg
a gépesítés felgyorsulásának és a zökkenőmentes átállásnak a tömegtermelés­
re. Az évente kiadott új címek száma 1840 és 1875 között gyakorlatilag a há­
romszorosára emelkedik; ez az arányszám azonban nem veszi figyelembe az
átlagos példányszámok emelkedését, így valószínűleg alábecsüli a fejlődés va­
lódi ütemét.
A francia könyvkiadás, illetve a könyvszféra és a politikai hatalom viszo­
nyának története kielégítően magyarázza, miért összpontosul Párizsban min­
denféle, a könyvvel kapcsolatos tevékenység. A 19. századi Franciaországra jel­
lemző viszonylagosan kedvezőtlen demográfiai mutatók (elsősorban az a tény,
hogy a lakosság túlnyomó része továbbra is falusi környezetben él, ami nem
kedvez a könyvkereskedelem fejlődésének), a hamisítványok konkurenciája,
az angol nyelv nemzetközi térhódítása a francia rovására; mindezek a tényezők
komolyan elgondolkodtatták a francia kiadókat: hogyan lehetne elérni a poten­
ciális vevők piacát? A kérdésre számos válasz született: az innovációs kényszer
idejekorán életre hívta a tömegtermelés rendszerét, a könyvkiadók igen gyor­
san szakosodni kezdtek, szoros kapcsolatokat ápoltak az iskolákkal és az okta­
tási szférával, s végül olyan terjesztési rendszert honosítottak meg, amely mű­
ködőképes volt a demográfiai problémákkal küszködő ország gazdasági viszo­
nyai között is (könyvesbolti, illetve házalók útján történő értékesítés).
A médiumok új rendszere a 18. század végén indult fejlődésnek. Ezen új
rendszer legfontosabb kérdéseiről szóltunk az eddigiekben. A könyvipar fej­
lődésének feltételeit elsősorban a kulturális nyitás és a földrajzi integráció
teremtette meg. Az innovációs kényszer új működési elvek, új technikai, gaz­
dasági és pénzügyi módszerek kialakulásához vezet. Végül a termék és a ter­
melési folyamat megújulása visszahat az újítást gerjesztő társadalom struktú­
ráira. A közvetítők (a szerzők, az értelmiségiek) pozíciója, a szövegek megha­
tározása, („mi az irodalom?”), illetve a szövegek befogadásának különböző
módozatai alapvető átalakuláson mennek át: a tömegmédiumokra jellemző
logika fokozatosan átveszi az uralmat.

31 John Galsworthy: A vagyon ura. Kiss Dezső fordítása. Budapest, [1932], Franklin Társulat 406.
V. fejezet

Szerzők, szövegek, olvasók:

az ipari mediatizáció kezdetei

„A modern könyvkereskedő ahhoz a nem­

zedékhez tartozik, amely már sajnálja az
időt arra, hogy megvacsorázzon, nem jár szín­
házba, nem sétál, nem pihen; reggeltől estig
Párizs utcáit járja: már csak azért él, hogy
pénzt keressen [...]. Ilyen a modem kereske­
delem. .. ”
(Goncourt: Napló. 1865. január 31.)

A könyvnyomtatás iparosodása rövid távon a termékinnováción alapszik:

akár azt is mondhatjuk, hogy a könyvesek feltaláltak egy teljesen új terméket,
a nagy példányszámú terjesztésre alkalmas könyvet vagy periodikát. A termé­
kek magas példányszámú gyártásának technikai feltételeit közép- és hosszú
távon a termelési folyamat megújulása (modern nyomdagépek, gépi szedés
stb.) teremtette meg. A változások azonban nem kizárólag a könyvkiadás
pénzügyi egyensúlyát (a magas példányszám és az alacsony példányonkénti
ár összefüggését) érintik. A könyvterjesztés indusztrializálódásának az is fel­
tétele, hogy új típusú szövegek jelenjenek meg a piacon (ezt nevezzük tartal­
mi innovációnak). Ezen új típusú szövegek a befogadás teljesen új technikáit
igénylik, felbukkanásuk alapvetően megváltoztatja a szerzők, az irodalmárok
és publicisták, valamint az értelmiségiek társadalmi státusát és szerepét, sőt
az irodalom meghatározását is. Végső soron minden a piacon dől el: lehetnek
a változás anyagi feltételei adottak, a sikerhez - azaz a tömegkommunikációs
eszközök korába való átlépéshez - az szükséges, hogy a célközönség túlnyo­
mó része nyitott legyen az újdonságokra.

ÍRNI

A közvetítők kora

Az ipari médiumok kulcsfontosságú szerepet játszanak a jelenkori nyugati tár­

sadalom működésében. Mind gyakorlati, mind politikai téren a médiumok
működtetik a társadalmat, és adják összetartó kapcsainak legalapvetőbb réte­
gét. Az új helyzetnek köszönhetően egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert
a médiumok működését megszervező és ellenőrző közvetítők - a kiadók, az
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 0 7

újságírók, a kritikusok, a publicisták és az írók.1A mediatizáció megnöveke­

dett fontosságának köszönhetően szinte bárki a nélkülözhetetlenség pózában
tetszeleghet (olyan póz ez, amely képes elfedni az értelmiségi valódi jelentő­
ségét vagy jelentéktelenségét): bárki büszkén írónak vallhatja magát, sikerte­
lenségét pedig a kiadók anyagiasságával vagy a Flaubert által kigúnyolt kispol­
gár értetlenségével magyarázhatja. Arra is számos példát ismerünk, hogy egy-
egy szerző úgy arat sikert, hogy igazából nem bizonyította képességeit - a
helyzet azóta sem sokat változott. Szentpéterváron könnyen találkozhatunk
azzal az emberrel, aki „mindenkit ismert, valaha hivatalnokoskodott, utazga­
tott [...], állandóan tervekkel házalt, részvényeket kínált megvételre, könyve­
ket javasolt, ismerte az írókat és publicistákat, magának tulajdonított jó né­
hány névtelenül megjelent újságcikket, kiadott egy füzetecskét, amelyet soha
senki el nem olvasott, egyszóval roppant elfoglalt ember volt...”2
Franciaországra tekintve elsősorban az tűnhet fel, milyen nagy befolyásra
tettek szert a periodikák tulajdonosai, főszerkesztői és a legnevesebb újság­
írók. A jelenség már a század első éveiben megfigyelhető, de különösen fel­
erősödik 1830-at követően. Chateaubriand egy, a Merőire de France-ban publi­
kált cikkével szerzett hírnevet; a Bertin-dinasztia (akik pedig inkább pénzem­
berek, mint könyvkiadók) vagyona és befolyása pedig a Journal des Débats-
nak köszönhető; Adolphe Thiers Cottánál kezdte pályáját mint újságíró. Szá­
mos további közismert személyiséget sorolhatunk fel: Girardin, Villemessant
(1812-1879), Véron doktor vagy akár Polydore Millaud, mindannyian az álta­
luk irányított sajtótermékek képviseletében jutnak be a nagyvilági vacsorák­
ra, így szerezvén értékes információkat a várható miniszterváltásokkal és az
aktuális pénzügyi spekulációkkal kapcsolatban. A jelenség a Harmadik Köz­
társaság éveiben éli fénykorát.
Az új elvek szerint szerveződő könyvkiadás már az 1760-as évektől kezdve
széles körű ismertséget biztosított az írástudóknak, majd az értelmiségnek.
A társadalmi (tehát egyben politikai) következményekkel járó új filozófiai
irányzatok közvetítőinek szerepét mindig a változásokra érzékeny írók játsz-
szák. A forradalom természetesen felerősíti ezt a tendenciát - paradox módon,
Chateaubriand szerint, „a császárság és cenzúrája nem enged be mást a politi­
ka színterére, csak azt, aki az irodalom felől érkezik”. Az író romantikus magá­
nya szintén képes lesz kortársai életérzését kifejezni. Kivételes egyéniségek
(Goethe, Byron, Puskin, Hugo vagy valamivel később DAnnunzio) egyenesen
megtestesíthetik a korszellemet. Teljesen mindennapossá válik azonban az a
jelenség, hogy francia írók tettekkel bizonyítják politikai elkötelezettségüket:
gondoljunk Madame de Staélra, aki Párizst elhagyva, „nagy utazásra” indul

•Christophe Charle: Naissance des „in.tellectu.els" (1880-1900). Paris, 1990; Les Intellectuels en
Europe au XIXe siécle: essai d ’histoire comparée. Paris, 1996; Pascal Ory - Jean-Franfois Sirinelli:
Les Intellectuels en France, de l'affaire Dreyfus ä nos jours. Paris, 1992.
2Lermontov: La Princesse Ligovskoi. Paris, 1976, 79-80.
108 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

Németországba; vagy idézzük fel Chateaubriand példáját, aki miután Enghien

hercegét kivégezték, nem fogadja el a wallisi követi posztot.

A szerzők anyagi helyzete: a függetlenség álma

A könyvipar beköszöntével alapvetően megváltoznak a szerzők munkakörül­

ményei az ancien régime-re jellemző viszonyokhoz képest. A mecenatúra
rendszere gyakorlatilag eltűnt: az a szerző, aki képes meghódítani a nagykö­
zönséget, könnyen megélhet az írásból. A szerzők első regényeiért a kiadók
körülbelül 800-1300 frankot fizetnek, de Seribe 4000 frankot kasszíroz egy
háromfelvonásos darabjáért; Georges Sand folytatásos regénye pedig 10 000
frankot ér. Eugene Sue, a kor írófejedelme, 26 500 frankot kap a Párizs rejtel­
meiért, sőt 1844-ben már 100 ezer frankot a Bolygó zsidóért. Néhány évvel ké­
sőbb, 1862-ben, Victor Hugo 250-300 ezer frankra tesz szert a Nyomorultakért.
Kizárólag regényírásból azonban csak a néhány igazán híres író tud megél­
ni. A többiek kénytelenek újságot írni, fordítást vállalni, vagy akár az iroda­
lomtól meglehetősen távol eső ügyletekbe bonyolódni. Gondoljunk csak Bal-
zacra, aki mind nyomdászként, mind könyvkereskedőként, mind betűön­
tőként kudarcot vallott, mielőtt az írásnak szentelte volna magát.3 Amikor
Chateaubriand nem hajlandó tisztséget vállalni a Júliusi Monarchia szolgála­
tában, elveszti minden hivatalos jövedelemforrását - rákényszerül arra, hogy
áruba bocsássa irodalmi műveit, elsősorban a Síron túli emlékiratokat. Barátai
megpróbálják felkelteni a nagyközönség érdeklődését iránta, hogy anyagilag
is sikeressé tegyék a mű kiadását. 1834 februárjában, Abbaye-aux-Bois-ban
Madame de Recamier barátokból és befolyásos személyiségekből társaságot
verbuvál össze, amely hírét viheti a nagy vállalkozásnak: első lépésként felol­
vasásokat tartanak az Emlékiratok fejezeteiből. A párizsi folyóiratok (Jules Ja­
nin Revue de Paris-ja és Sainte Beuve Revue des Deux Mondes-ja) részletesen
beszámolnak a gyakori felolvasásokról.
Könnyen előfordulhat azonban, hogy az anyagi siker elmarad, mert egyet­
len kiadó sem vállalja a könyv megjelentetését. A történelem során először fi­
gyelhetjük meg, hogy értelmiségi csoportok hajlandók a figyelem felkeltésére
irányuló tevékenységet folytatni. Az időszaki sajtóra roppant fontos szerep há­
rul ebben a folyamatban, hiszen a hírverés elsődleges eszközéül a folyóiratok
és az újságok szolgálnak. Szokásba jön, hogy egyes szerzők folyóiratokban,
folytatásokban jelentetik meg művüket vagy annak részleteit. Egy-egy jól csen­
gő név komoly tőkét képvisel, hiszen a folytatások mind nagyobb bevételt hoz­
hatnak a kiadónak és a szerzőnek egyaránt.4*Általánossá válik, hogy a szerző
egyre inkább figyel arra, milyen anyagi kondíciókat ajánl fel neki a kiadó.s

3 R. Bouvier - E. Maynials: Les Comptes dramatiqu.es de Balzac. Paris, 1938.

4Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 793.
5Uo. t. IV. 323.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 0 9

Az író és feladata

Az író hirtelen a piac és a kereskedelem világban találja magát, de paradox

módon, ettől nem lesz sem szabadabb, sem függetlenebb. Egyrészről meg kell
felelnie az olvasóközönség ízlésének és feltételezett elvárásainak, másrészt
pedig anyagilag sok tekintetben függ kiadójától, aki feltételeket szab, sőt egyre
gyakrabban műveket rendel. Bár a jelenség nem teljesen új (találunk rá példát
a 18. század Németországában is), a Goncourt fivérektől megtudhatjuk, hogy
minőségileg új helyzet állt elő: Michel Lévynek például egész listája van a
szerzőknek javasolt címekből és témákból; míg „[Hachette] abban mesterke­
dik, hogy szerzőivel a nagyközönség ízlésének és szükségleteinek megfelelő
könyveket írasson, amelyeket elad a tárgyuk és a címük, s amelyeknek így
nincs szükségük sem emberekre, sem nevekre, sem tehetségekre.”6
A valóság azonban ennél sokkal banálisabb. Ahhoz, hogy az író rendszeres
jövedelemre tegyen szert, rendszeresen írnia kell, akár mesterségesen is fel-
duzzasztva a terjedelmet (a folytatásos regények íróinak kedvenc módszere
ez); esetleg éjszaka is dolgoznia kell, amint azt Georges Sand teszi, hiszen
napjait másféle kötelezettségek töltik ki, a határidők pedig kérlelhetetlenek,
különösen az előre kifizetett művek esetében. 1836-ban Lamartine megélheté­
si gondokkal küzd, olyannyira „hogy akár már állást is vállalna a könyvkeres­
kedelemben”. A teljes csődtől csak a Jocelyne kiadása és kölcsönök mentik
meg. 1843-ban még nagyobb bajba kerül: „tollával és szellemével, orcája verí­
tékével kénytelen megkeresni a betevőt.”7Nohant levelezéséből pedig mélysé­
ges fásultság érződik, és az sem titok, milyen örömmel teszi le a tollat egy cikk
vagy könyv sikeres befejeztével, illetve milyen komoly anyagi gondokkal
küzd: „Megint tollat kell fognom, ez borzasztó! Este kilenctől reggel hétig
megállás nélkül írni! [...] Mivel vagyonom nincs, néhány évig még meg kell él­
nem szerény képességeimből. [...] Ön [Buloz] azt csinálja nagyban, amit a
többi szerkesztő kicsiben. Üdvös volna hát, ha fel lenne készülve minden es­
hetőségre, és nem panaszkodna pénzhiányra, mint valami zugárus, amikor
mi, írók kopogtatunk az ajtaján.”8

A szellemi alkotás jogi státusa

A törvényi szabályozás kérdése csak másodlagos szerepet játszik az író megél­

hetési feltételei mögött. A forradalom kimondta ugyan a „vélemények és a
gondolatok szabad közlésének jogát”; mivel azonban eltörölte az előjogokat

6Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 1355 (1863. november 9-i bejegyzés). Ismeretes, hogy
Georges Darien is komoly összetűzésbe keveredett kiadójával, Alfred Sarine-nal, így át is ment a
Stockhoz.
7 Francois Dumont - Jean Gitan: De quoi vivait Lamartine? Paris, 1952, 36.
8Georges Sand: Correspondance. T. IV. Paris, 1968, 190, 193, 668.
110 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

(a kapitalisták, tehát a kiadók előjogait), voltaképpen megfosztotta az írókat

attól, hogy rendelkezzenek a saját szövegeik felett. Chapelier 1791-es és főleg
Lakanal 1793-as jelentésének köszönhetően azonban normalizálódott a hely­
zet: tőlük származik a szerzői jogoknak a 19. századtól egészen máig érvény­
ben lévő meghatározása: „A szerzőknek műveikhez, szellemük gyümölcsé­
hez való joga a legszentebb, a legsérthetetlenebb [...] és a legszemélyesebb jo­
gok közé tartozik. ”
Az írók életük végéig élvezik a műveik kizárólagos jogait. Haláluk után
örököseik további tíz évig rendelkeznek a szerzői jogokkal - a későbbiekben
ez ötven évre módosul, az elhunyt író özvegye pedig haszonélvezeti jogot kap
volt házastársa műveire. Helyreállnak tehát a szilárd tulajdonviszonyok, enél-
kül nem is létezhetnének polgári társadalmak. Az írástudó tehát minden esz­
közt latba vethet, hogy felsrófolja szellemi termékének árát; bár művét értéke­
síti, valamiféle erkölcsi joggal elméletileg továbbra is rendelkezik felette (bár
maga Chateaubriand is úgy nyilatkozik, hogy „M. Migneret” után „M. Bal-
lanche fia” lett A kereszténység szellemének tulajdonosa). Értékesíteni lehet
egy kéziratot (egy vagy több kiadás számára), egy ötletet, egy címet, egy adott
mű kizárólagos jogait, sőt: amióta bizonyos szerzők hírneve még kézírásuk pia­
ci értékét is megnöveli, maguk a kéziratok is kereskedelmi forgalomba kerül­
hetnek. Georges Sand például nagyon szeretné visszaszerezni a sajátjait Bu-
loz-tól: „Az írónak joga, hogy visszakapja kéziratait, ha másért nem, azért, hogy
kijavíthassa a levonatokat. Ez mindig így volt, s nem értem, miért tesz kivételt
az én esetemben. [...] El sem merem hinni, hogy a koszos papírlapjaimmal
folytat szánalmas spekulációt. Mivel ez az Ön számára bizonyára nem érzelmi
kérdés, nyomatékosan megkérem, küldje vissza hozzám mind az újakat, mind
a régieket. Tudom, hogy megőrizte őket, mert egyszer megmutatta a szekré­
nyében felpolcozott papírlapokat.”9
Járható útnak látszik az is, hogy az írók megpróbálnak szervezetekbe tö­
mörülni: ezzel egyrészt orvosolni tudnák az igen rendszertelenül csordogáló
bevételek problémáját, másrészt pedig így hatékonyabban gyakorolhatnának
nyomást a kormányzatokra, hogy tegyenek végre valamit a könyvhamisítás el­
len - ez utóbbi jelenség legalább olyan érzékenyen érinti a szerzőket, mint a
kiadókat. Az angolok már igen korán elindultak ezen az úton: David Williams
már 1774-ben előáll a Litterary Fund ötletével: a segélypénztár tervezete 1790-
től vagy 1793-tól meg is valósul Londonban. Szinte ezzel egy időben alakítja
meg Párizsban Beaumarchais a Société des auteurs dramatiques-ot (Dráma­
szerzők Társasága), amely bizonyos értelemben az 1838-ban létrejövő Société
des gens de lettres (Irodalmárok Társasága) előfutárának tekinthető. Angliá­
ban a Society of British Authors 1843-ban alakul meg.10
A 19. század elején a franciák igen érzékenyek a könyvhamisítás problé­
májára, amely annál is inkább érinti őket, mivel e korban a francia irodalom

9Georges Sand: Correspondan.ee. T. IV. Paris, 1968, 137.

10F. Krön: Schriftsteller und Schriftstellerverbände, [...] 1842-1973. Stuttgart, 1976.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 111

uralja Európát. 1802-es dél-franciaországi utazása során Chateaubriand infor­

mációkat próbál gyűjteni A kereszténység szelleme avignoni hamisításáról,
ami egy bizonyos Chambeau lelkén szárad. A nagy író november 6-án kelt
szellemes levelében így számol be Fontanes barátjának a történtekről: „Az
Atalának öt, míg A kereszténység szellemének egy kalózkiadására bukkantam.
[...] Az lett a vége, hogy megegyeztem a kiadóval, aki vállalta, hogy kifizeti
avignoni utam költségeit, átad néhány példányt a négykötetes kiadásból,
amely egyébként precízebb, mint az enyém. Cserében törvényesítem a faty-
tyam: elismerem második kiadásnak..
Az újságírók egy csoportja 1838 januárjában megalapította az Irodalmárok
Társaságát, mely azt tekinti fő célkitűzésének, hogy az írókat mind az igazság­
szolgáltatás különböző fórumain, mind a kormányzattal való kapcsolattartás
terén képviseljék: megkísérlik megakadályozni, hogy a folytatásos regényeket
minden további nélkül újraközöljék különböző külföldi és vidéki lapok, jogi
segítséget nyújtanak a különféle perekben érintett íróknak, illetve mindent
megtesznek tagjaik anyagi helyzetének előmozdítása és a szellemi tulajdon
nemzetközi elismertetése érdekében. Balzac, a Társaság egyik legaktívabb tag­
ja, nagy erőfeszítéseket tesz Georges Sand bevonására.112

AZ ELIPAROSODÓ IRODALOM13

A kiadó tehát úgy teheti nyereségessé befektetéseit, ha lehetőségeihez mérten

„nagyot markol”. A könyvipar és a tömegmédia térhódítása számos, látszólag
- de csak látszólag - ellentmondásos következménnyel jár.

Egy lehetséges modell: a médiumok iparosodása és a nők

Mindjárt le kell szögeznünk, hogy a nők fontos szerepre tesznek szert az ipa­
rosodásnak induló médiumok új világában. A kérdés tárgyalása során megért­
hetjük a nyomtatott médiumok iparosodásának bizonyos jellemzőit, és bele­
láthatunk a folyamatot mindvégig kísérő vitás kérdésekbe is. A 18. század má­
sodik felétől kezdve a nők jelentős részét alkotják a fokozatosan növekvő
olvasóközönségnek. Arányuk különösen magas a polgári olvasók között, hi­
szen a polgárok asszonyai általában nem dolgoznak, s így rendelkeznek sza­
badidővel. Az ikonográfia, a regények, az önéletrajzok, a levelezések mind ar­
ról tanúskodnak, hogy a nők számára roppantul fontos az írott betű: sokat ol­

11René de Chateaubriand: Mémoires d ’oatre-tombe. Paris, 1982, t. II. 706.

12Georges Sand: Correspondence. T. IV. Paris, 709. Lásd még Jean-Yves Mollier: Balzac et la
propriété littéraire internationale. L'année batzacienne. Vol. XIII. 1992.
13Sainte-Beuve: De la littérature industrielle. Portraits contemporains. Paris, 1855, 484-504. (az
1839-ben, a Revue des Deux Mondes-ban megjelent cikk újrakiadása).
112 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

vasnak, ez pedig aggasztja mind a konzervatív („vajon mit olvasnak?”), mind

a progresszív („a nők nem kapják meg azt a típusú irodalmat, amire szüksé­
gük lenne, el vannak vágva a való élettől”) moralistákat. Emma Bovary nem­
zetközi jelenség - gondoljunk csak Puskin Lizaveta Ivanovnájára vagy Pa­
rasztkisasszonyára, aki „a világot és az életet csak a könyvekből ismeri”.
A nők ráadásul levelezést is folytatnak, sőt nemritkán írásra is vállalkoz­
nak - a 19. század különösen kedveli a gyermekkori naplók műfaját. A gazda­
ság működésének törvényszerűségeiből következik, hogy sokan megkísérlik
elfoglalni ezt az ígéretesnek mutatkozó piacot: a kiadók kiötlik a modern női
regény műfaját, kifejezetten nekik szánt sorozatokkal próbálják meghódítani
a női olvasóközönséget, számos nő ragad tollat, és arat irodalmi sikert. Az ese­
tek túlnyomó többségében a nőirodalom kifejezetten középszerű, hiszen kény­
telen megfelelni a hamis moralizálás szempontjainak; a tömegmédiumok el­
terjedése mégis fontos szerepet játszik az emancipáció folyamatában, hiszen
megnyitja a nők előtt a kultúra világát, amely eddig csak egy jelentéktelen ki­
sebbség számára volt elérhető. Nem véletlen hát, hogy a nőirodalom kérdésé­
re rövid időn belül komoly figyelem irányul. Bár a 19. század első éveinek
Angliájában Jane Austen jelentős sikerrel jár, ez még nem az ipari könyvki­
adásnak, hanem a régi modellnek a sikere: első regényének kiadásáról 1803-
ban tárgyal Crosbyval, végül azonban a mű nem jelenik meg. Következő köny­
vét 1811-ben Thomas Egerton adja ki Londonban; a 140 fontos honorárium
kétségtelenül megszilárdítja az írónő anyagi helyzetét. A következő mű, amely
1812-ben lát napvilágot, még nagyobb sikert arat: Jane Austen „250 fontot te­
het be a bankba, és további nyereségre áhítozik...”
Ötödik regényét befejezve elhatározza, hogy ezentúl maga irányítja pálya­
futását: kiadót vált, és bevételei növelésének érdekében Murrayhez fordul,
„aki rabló ugyan, de legalább udvarias”. Sir Walter Scott elragadtatott kritikát
ír az Emmáról, s a közönség is lelkesen fogadja a regényt. Megszületett az első
írónő: a könyvnek és az egyre szélesebb olvasóközönséggel való közvetlen
kapcsolatnak köszönhetően mind Jane Austen, mind a műveit olvasó hölgyek
kiszabadulnak a hátrányos megkülönböztetésen alapuló társadalmi helyze­
tükből. Bár az álnév használatának igen elterjedt szokása (George Eliot, a
Bronté nővérek stb.) arról árulkodik, hogy az új szerepet nem könnyű elvállal­
ni, a kereskedelmi siker - amelyet Angliában korábban és gyorsabban érnek el
a nők, mint Németországban vagy Franciaországban - mégis tagadhatatlan.
Az írónők jelenléte olyan mélyen áthatja a társadalmat, hogy még egy konzer­
vatív beállítottságú regényhős sem emel kifogást a magától értetődőnek ítélt
jelenség előtt: „Nagyon büszke volt arra, hogy asszonyi dolgokban mindig
szabadon gondolkodott, mert nem látta be, miért is ne fessenek képeket, vagy
írjanak dalokat, sőt akár könyveket is, ha ezen a réven csinos zsebpénzhez
juthatnak.”14

14John Galsworthy: A vagyon ura, 212. Kiss Dezső fordítása

 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 1 3

Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy bár az írás és az irodalom vitathatatlanul

hozzásegíti a nőket a függetlenség eléréséhez, hiszen megnyitja előttük az ér­
vényesülés és az - anyagi - siker lehetőségét, amelyből eddig kizárattak, a nő­
irodalmat és -olvasóközönséget kulturális értelemben már a tárgyalt korban is
alsóbbrendűnek tekintették. Ez a jelenség mind a mai napig érvényes, gondol­
junk csak a rózsaszín regényekre és a női magazinokra.15 Ebből a szemszög­
ből a tömegmédiumok korára jellemző kulturális nyitás nem több illúziónál:
az esetek többségében az új szerzők új művei semmi felforgatót, veszélyeset
vagy invenciózusat nem tartalmaznak, épp ellenkezőleg, konformizmusukkal
és ártalmatlanságukkal tűnnek ki. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az
olvasás csak tovább erősíti a nők bevett elzártságát: a hölgyek továbbra sem
olvasnak újságot, márpedig az újságolvasás jelképezi az üzleti és a politikai
életben való részvételt és jártasságot, nem csoda hát, hogy a továbbiakban is
szinte kizárólag férfiszokásnak tekintik.16
Az írónők és olvasóik tevékenysége természetesen a nemi egyenlőség kér­
désének felvetésébe torkollik. Georges Sand vagy Hedwig Dohm berlini írónő
- regényei „a meg nem értett, Nietzschét olvasó és a szavazati jogukért küzdő
nőkről szólnak, akiket műveletlen férjük elnyom” - például nagy vehemenciá­
val tárgyalják a problémát.
A tetteikre és gondolataikra támaszkodva emancipálódni és közéleti szere­
pet vállalni szándékozó nők még sokáig csak hangos és kissé botránygyanús
kisebbséget alkotnak. A médiában kétségtelenül bekövetkező nyitás kísérője­
lenségeként a kulturális hierarchia valamilyen módon mindig újjászervező­
dik, ez pedig lehetővé teszi, hogy egy, a társadalmi többségtől elkülönböződő
kisebbség elitként határozza meg magát.

Piac és fogyasztás az ipari korszakban

A tömegtermelés kialakulásának és az ipari rendszerek működésének feltéte­

le, hogy a néptömegeknek szánt nyomtatványok tartalmi és anyagi-formai té­
ren egyaránt megújuljanak. Az ipari logika idővel megváltoztatja az irodalom
és az irodalommal kapcsolatos gyakorlatok szerepét és státusát is. Közgazda­
ságtani szempontból a nyomtatvány csak egy tárgy a sok közül, amelynek
nincs különleges értéke, és amelyre éppen úgy érvényesek a piac törvényei,
mint bármely más ipari termékre. Egy nyomdát felszerelni óriási költségekkel
jár: ipari méretekben állítani elő egy kiadványt (megvásárolni a kéziratot, a
szükséges papírmennyiséget stb.), megszervezni a terjesztést - mindez több
százezres (talán milliós) beruházást igényel, s a befektetésnek gyorsan meg

15A „rózsaszín” könyvek kiadása egészen a mai napig jól jövedelmező befektetésnek számít: az
Hachette „Harlequin” sorozatában 1994-ben összesen 485 könyv jelent meg, összesen 206 millió
frank értékben. A „rózsaszín” könyvek háromegyedét nagy bevásárlóközpontokban értékesítik.
16Ez sokat elárul a könyv és a periodikák között fennálló új értékhierarchiáról.
114 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

kell térülnie. A bevételnek a lehető leghamarabb jönnie kell: a kiadók tehát

örökösen a bestsellert hajszolják, mindenki a „nagy dobásról” ábrándozik,
amelyből a kiadással járó költségek finanszírozhatók lennének: „Ó, ha valami
nagy üzleti sikert arathatott volna; például megszerezhette volna az egyik ja­
pán lámpácskát azok közül, amelyek egy évadon keresztül bevilágítják a ki­
adók helyiségeit! De lám ...”17
A siker biztosításának számos hatékony módja létezik: már korábban is is­
meretesek voltak a plakátok, újsághirdetések és cikkek, vagy az az eljárás,
hogy a lehető legnagyobb olvasóközönséget elérendő, ugyanazt a szöveget a
legkülönbözőbb formátumokban is közzéteszik. Rövidesen azonban új, gyak­
ran igen ötletes technikák is felbukkannak: ilyen például a kiadás aprólékos
megszervezése (először folytatásonként, majd más formátumban, minél na­
gyobb hírverést csapva az új kiadvány körül), jutalomkiadványok eljuttatása
az olvasókhoz vagy az a módszer, hogy a kiadandó műre már előfizetést gyűj­
tenek stb.
Virágzik a könyvvel kapcsolatos melléktermékek ipara, hiszen nemzetközi
jogvédelem híján minden vállalkozás sikerrel kecsegtet. Nem ismeretlenek
persze a botrányszagú módszerek sem: a kiadók nagy sajtóvitákat, esetleg
szenzációs pereket provokálnak, de az sem ritka, hogy friss események rek­
lámértékét kihasználva próbálnak túladni régebbi kiadványaikon, legfeljebb a
borítójukat és címlapjukat megújítva. A távoli országokban kitörő háborúk
például remek alkalmat nyújtanak arra, hogy akár több évtizedes, az adott or­
szággal foglalkozó kiadványokat újra kiadjanak. Léteznek kifinomultabb mód­
szerek is: a kiadók gyakran olyan sorozatokat indítanak el, amelyek főhősei
lassan a közönség személyes ismerősévé válnak. Általában jellemző, hogy a
kiadók a könnyen olvasható, nemritkán szenzációhajhász műveket részesí­
tik előnyben. Különösen ügyelnek a hangzatos címekre (amelyeket az író a
későbbiekben sokszor kénytelen megtagadni). A szellemi prostitúció persze
nem új jelenség, gondoljunk csak néhány, a 19. század első éveiből származó
könyveimre (Santa Maria, avagy a rejtélyes várandósság). Ezentúl még az év­
százados múltra visszatekintő „helyi hírharsonákat” (canards) - azaz a háza­
lók útján terjesztett, néhány lapos kiadványokat, amelyek a különös kegyet­
lenséggel elkövetett bűntényekre és az emlékezetes katasztrófákra specializá­
lódtak - is ipari módszerekkel állítják elő. Edward Lloyd (1815-1890) 1836-
ban indítja útjára a Penny Bloods (Véres drámák fillérekért) című sorozatát -
az elgondolást a 19. század végi és 20. századi népszerű sajtó valósítja meg
rendszeres formában.18Egy másik, sokáig kifejezetten populárisnak tekintett mű­
faj, a detektívregény prototípusa Émile Gaboriau A Lerouge-ügy című, 1863-
ban megjelent munkája volt. A krimi a 19. század utolsó éveiben indul virág­
zásnak.19

17Georges Darien: Les pharísiens. Paris, 1978, 81.

18Dominique Kalifa: V encreetle sang. Récits de crime et de sociétéä laBelleÉpoque. Paris, 1995.
19Boileau-Narcejac: Le román policier. Paris, 1975.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 115
A kiadott művek tehát megtalálhatók a különböző katalógusokban és a
könyvkereskedések polcain. Az érdeklődést csak úgy lehet felkelteni és ébren
tartani, ha a szóban forgó mű bekerül a köztudatba. Ez a kényszer jelentősen
megrövidíti a könyvek és a kiadások átlagos élettartamát: ha a mű nem arat si­
kert, ha a forgalmazást követő hetekben nincs igény az újranyomására, a kiad­
vány pillanatok alatt eltűnik a kereskedelmi hálózatból; a preindusztriális
könyvkereskedelem régi logikája szerint csak egy-egy olvasó kifejezett kérésé­
re lehet már előkeríteni a kiadók raktáraiból. Robert Louis Stevenson szelle­
mesen írja le a jelenséget: „A tisztelt olvasó talán ismeri EHB figyelemre méltó
munkáját, a Ki nézett az órára? című írásművet, amely miután néhány napig
megtalálható volt minden pályaudvari bódéban, később mintha eltűnt volna a
föld színéről. Sic transit gloria mundi. Csak a jóisten a megmondhatója, hová
tűntek el ezen tiszavirág-életű remekmű példányai. Hosszas kutatással is csak
hármat sikerült fellelnem: egyet a British Museumban (téves raktári számon),
egyet az edinborough-i ügyvédi társaság gyűjteményében, egyet pedig bőrbe
kötve Gédéon Forsyth polcán (ami nem is meglepő, hiszen ő a mű szerzője,
EHB álnév alatt)... ”20
A kiadott könyvek száma elképesztő ütemben növekszik (pedig a kiadott
címek vizsgálatára alapozott statisztikák még alá is becsülik a jelenséget, hi­
szen nem veszik figyelembe az átlagpéldányszám megsokszorozódását), a
szövegek mind változatosabb tipológiát, a nyomtatványok pedig egyre gazda­
gabb formaváltozatokat mutatnak; mindez jelentősen befolyásolja a kultúra
meghatározását és működését, amennyiben az a továbbiakban már nem jelle­
mezhető kizárólag az írott betűhöz való viszonnyal. Az eddig ismeretlen,
szofisztikáit formákat öltő kultúra a személyes tőke legfőbb összetevőjévé vá­
lik. Az írástudók többsége undorral tekint a (mind szoros, mind etimológiai
értelmében vett) vulgaritás térhódítására. Goncourt szerint „Mintha valamifé­
le szellemi égszakadás következett volna be Franciaországban. Siker, pénz,
népszerűség, olvasók kizárólag az ostobáknak és a középszerűeknek jutnak.
Timothée Trimm sikeresebb, mint Havin. Millaud több mint 150 ezer példányt
ad el népbutító lapjából. Balzac, Hugo és Michelet hajdani országának legol­
vasottabb szerzője Leo Lespes (alias Timothée Trimm).”

A KÁRPÓTLÁS: OKTATÁS, POLITIKAI KÜZDELEM ÉS AVANTGÁRD

A könyvipar normákat szab, és felügyeli betartásukat, válaszul azonban, a ha­

gyományos receptnek megfelelően, olyan ellenerők bukkannak fel, és olyan
módszerek terjednek el, amelyek célja a szerzők és egyes olvasók függetlensé­
gének bizonyos fokú biztosítása. Egyesek a legkönnyebben elidegeníthető ol­
vasótábort - az úgynevezett nagyközönséget, amelyet aligha nevezhetünk

20Robert-Louis Stevenson: Une mórt encombrant. Paris, 1980, 147.

116 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

függetlennek - célozzák meg; más szerzők viszont az újítás, az avantgárd út­

jára lépnek, kísérletező irodalmat írnak, ami lehetővé teszi, hogy elitként ha­
tározzák meg magukat. Természetesen nem áll szándékunkban, hogy érték­
ítéletet alkossunk, csupán a rendszer működésének alapelveit próbáljuk meg
felvázolni: mivel a politikai rend már nem a hagyományos alapokon (a kato­
likus egyház és a szakrális monarchia egységén) nyugszik, s mivel ennek kö­
vetkeztében a széles néptömegek politikai életben való részvétele jelenti a
rendszer fő problémáját, a hatalom alapjául szükségszerűen a mediatizáció
(esetenként a manipuláció) különböző, jól leplezett, de ettől nem kevésbé ha­
tékony formái szolgálnak.

Nevelés és oktatás

Az iskolázottság különböző szintjei között húzódó szakadék betemetése kizá­

rólag az oktatás fejlesztésével történhet. Az oktatás azért is különösen fontos
lehet az 1870-es évek Franciaországában, mert az adott politikai helyzet leg­
fontosabb problémája, hogyan fogadtassák el az ország lakosságának többsé­
gével a köztársaságot. A tankönyvkiadás két okból is kulcsszerepet játszik a
kiadók fejlődésében: egyrészt, mert a kor politikai vitáinak középpontjában az
iskola kérdése áll, másrészt pedig mert a tankönyveket valóban ipari méretek­
ben lehet előállítani és eladni. Hachette, Masson vagy a későbbiekben Fernand
Nathan mind ezen a roppant sikerekkel kecsegtető piacon erősödtek meg. A
szűk értelemben vett tankönyvkiadás mellett fejlődésnek indult az az ágazat
is, amelyet oktatási-nevelési könyvkiadásnak nevezhetünk, ide sorolandók a
népoktatásban használatos kiadványok is, melyek a nagy liberális értelmiségi­
ek és a Littré és Pierre Larousse mögött felsorakozó lexikográfusok célkitűzé­
seinek megvalósulásában töltöttek be fontos szerepet. Az 1855-ben beinduló
Nagyenciklopédia sem más, mint „a tudományok, az irodalom és a művésze­
tek leltára. Feladata a magas szintű ismeretterjesztés, a modern tudomány je­
lenlegi állásának bemutatása. Az Enciklopédia tartalmazza korunk humán tár­
gyú ismereteit. Kizárólagos szerkesztési elve a tudományos elfogulatlanság.”

A kulturális elidegenedés

A társadalmi felemelkedés útja szintén az oktatáson és az irodalmi kultúra elsa­

játításán keresztül vezet; erről tanúskodik a kor Franciaországának néhány jel­
lemző alakja, Léonard kőműves, a „kézműveslegény” Agricol Perdiguier, vagy
valamivel később a „paraszt” Ephraim Grenadou.21 Az ifjú Martin Nadaud a
restauráció éveiben kőművesként megy Creuse megyéből Párizsba. Joggal veti

21 Martin Nadaud: Léonard, macon de la Creuse. Paris, 1982; Agricol Perduigier: Mémoires d ’un
compagnon. Paris, 1982; Ephraim Grenadou: Grenadou, paysan frani;ais. Paris, 1978.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 117
fel, hogy az újonnan érkezetteket teljességgel elzárják az írott kultúrától; egész
életét a kulturális elidegenedés elleni küzdelemnek szenteli. Pierre Bourdieu
munkáiból azonban kiviláglik, hogy a kulturális szakadékot rövid távon teljes­
séggel lehetetlen felszámolni, akármilyen tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz­
nek is egyes nemes szándékoktól vezérelt értelmiségiek.22 Éppen úgy, mint az
1848 előtti nagylelkű, de meglehetősen utópisztikus gondolkodású szocialisták
esetében, a kultúrának az írott betű és a könyv útján történő elsajátítása szük­
ségszerűen elvezet bizonyos politikai problémák feszegetéséhez. Nadaud, aki
tisztában volt munkástársai teljes szellemi nyomorával, iskolát alapított, amely­
ben a munkások nemcsak az alapismereteket sajátíthatták el, de szert tehettek
bizonyos fokú politikai tudatosságra is. „Éppen ezekben az években, 1838 és
1848 között születtek meg az első szocialista újságok és brosúrák. Nem haboz­
tam el beszerezni Rouannet-nál, a Joquelet utcában a legforradalmibb szelle­
mű iratokat, amelyekből fel is olvastam tanítványaimnak. ”
A kulturális elidegenedés problémáját természetesen sokkal rendszereseb­
ben tárgyalják a tudományos szocializmus német teoretikusai. Nem véletlen,
hogy a Kommunista Kiáltvány harmadik pontja éppen a „szocialista és kommu­
nista irodalom” meghatározásával, elemzésével és célkitűzéseivel foglalkozik.
A német szociáldemokrata mozgalom pedig nem elégszik meg a felforgató iro­
dalom terjesztésének hagyományos csatornáival a munkások között:23 létrehoz
egy könyvkiadással és könyvterjesztéssel foglalkozó önálló hálózatot, amely­
nek központi szerve, a berlini székhelyű Vorwärts Buchhandlung könyvkeres­
kedés adja ki a párt Vorwärts (Előre) című politikai lapját. A hálózat katalógusá­
ból kiderül, hogy nagyszámú könyvet tartanak raktáron - elsősorban természe­
tesen politikailag elkötelezett írásokat, de szépirodalmi műveket is. Az ajánlott
könyvek listáját pedig a szekciókönyvtárak állítják össze és terjesztik. 1911—
1912-ben a Buchhandlung Vorwärts éves forgalma eléri a 800 ezer márkát is.

Az elkülönülés

A politikai elégedetlenség tehát rövid időn belül szervezett formát ölt. Ezzel
párhuzamosan azonban felbukkan, méghozzá éppen az értelmiség köreiben,
egy új típusú elégedetlenség is - amelyből természetesen szintén nyereségre
lehet szert tenni: a hangsúlyozottan minőségi irodalom szembeállításáról van
szó a profittal, azaz a közönségességgel. Ez az elitizmus azonban néha kissé
gyanúsnak tűnik. Vegyük például egyes amerikai írók céltudatos realizmusát,
amelyet azonban a 19. századi amerikai irodalmi kánon konzervativizmusa
nem képes megemészteni. Vagy nézzük az 1880-as évek bizonyos párizsi kö­

22 „Ezekben az években sem könyveket, sem újságokat nem találhattunk a munkásszállásokon: a

munkások ettek és aludtak, eszükbe sem jutott az írott kultúra...” (Nadaud, op. cit., 55.)
23A könyvterjesztés hagyományosnak nevezhető útja: a munkások egyike, esetleg egy „főállású”
ügynök munkahelyről munkahelyre járva kínálja az olvasnivalót.
118 IA könyv „második forradalma” (1751-1870)

rei által (gondoljunk Stéphane Mallarméra) követett politikát, majd később

Gaston Gallimard-t és számos irodalmi és avantgárd folyóirat alapítását.24
A Merőire de France-t 1890-ben indította útjára a közkedvelt Alfred Vallette,
aki 1892 és 1895 között alapította meg a Vallette kiadóházat is. A minőségi
könyvkiadás modellje minden lényeges ponton az ipari könyvkiadás ellentett­
je: a Merőire szerkesztősége, mely egy öreg bérházban, „Beaumarchais egyko­
ri lakhelyén található, kis labirintus: nincs benne sem telefon, sem írógép” -
írja meglepve Stefan Zweig.
A jelenség azonban ott öltött igazán változatos formákat, ahol a könyvipar
különösen szilárdan illeszkedett be a kapitalizmus rendszerébe - Németor­
szágban. Eugen Diederichs kifejezetten kultúrkiadóként (Kulturverleger)25 ha­
tározza meg saját tevékenységét: azt állítja, hogy elsősorban irodalmi minősé­
gük alapján dönti el, kiadja-e a szövegeket, vagy sem. Münchenben irodalmi
kísérleteket folytatnak, míg Berlinben néhány dandy 1899-ben folyóiratot in­
dít, amelynek már címe is - Insel (Sziget) - a profitéhes világtól való elzárkó­
zás és elkülönböződés szándékára utal. A nem sokkal később alapított könyv­
kiadó hasonló - valóban nem éppen profitorientált - elvek szerint működik:
„Néhány évvel ezelőtt egy igen kulturált dilettáns költő elhatározta, hogy va­
gyonát nem versenyistállóba fekteti, hanem szellemiekbe. [Heymel] ügy dön­
tött, hogy mindenfajta nyerészkedési szemponttól független könyvkiadó vál­
lalatot alapít. Németországban csakúgy, mint bárhol a világon, a könyvkiadás
elsősorban anyagi haszonra tekintett, Heymel azonban nemcsak a kockázatot
vállalta, hanem a biztos veszteség tudatát is: mértéke nem az eladhatóság lett,
hanem a kiadásra kerülő művek valódi értéke.”26
A hasonló elvek szerint működő kiadók természetesen csak viszonylag
drága könyvekkel szolgálhatnak, legalábbis eleinte. Kizárólag kedvező gazda­
sági mutatókkal rendelkező országok engedhetik meg maguknak tehát ezt a
luxust. Németország, amely 1914-ben a világ második vezető hatalma, kétség­
telenül ebbe a körbe tartozik.

IPARI IRODALOM ÉS POPULÁRIS KULTÚRA

A populáris kultúra kérdése a legnehezebben megválaszolhatók közül való,

kétségkívül azért, mert valójában helytelenül megfogalmazott kérdés. Min­
denesetre az ipari méretű könyvkereskedelem kialakulása és a tömegmédia
rendszerébe való átmenet szükségszerűen megváltoztatta a populáris kultúra
legalapvetőbb jellemzőit.

2 4 pierre
Assouline: Gaston Galtimard. Paris, 1985.
25 Kultúrkiadónak nevezzük azokat a kiadókat, amelyek a minőséget az anyagi megfontolások elé
helyezik.
26 Stefan Zweig: A tegnap világa. Egy európai visszaemlékezései. Tandori Dezső fordítása. Buda­
pest, 1981, Európa Könyvkiadó.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari medializáció kezdetei | 119

A hagyomány világai

Tegyünk mihamarabb egy lényeges észrevételt: a populáris kultúra, a széles

néptömegek kultúrája, az ancien régime évszázadaiban vidéki és szóbeli kul­
túrát jelent. Az ancien régime világa hagyomány tisztelő: az emberek ugyan­
azokkal a mozdulatokkal dolgoznak a földeken, mint felmenőik tették, min­
den kívülről érkező újítást veszélyforrásként érzékelnek. Térjünk vissza egy
rövid időre a 19. század első éveibe Creuse megyébe: „Arról kezdtünk beszél­
getni, vajon van-e valami haszna iskolába küldeni a falusi gyerekeket. Anyám
hevesen tiltakozott, mondván, hogy nagy szüksége van rám a földeken. Nagy­
apám is ezen a véleményen volt, s a többi parasztember sem gondolta más­
hogy.”27
Bár óriási időbeli eltéréseket észlelhetünk a gyors ütemben változó és a le­
maradó térségek fejlődése között, a nyitás fokozatosan mindenhol érezhetővé
válik.28 Az írástudás - igaz, lassú - elterjedése, a gyors urbanizáció, a nagyvá­
rosi életforma megszületése, az ipar és a harmadik szektor fejlődése, a cent­
rumtól távol eső területek földrajzi integrációja - mindezek a tényezők aláás­
sák az ancien régime-re jellemző társadalmi kötelékeket és szokásokat, véget
vetnek a régi kulturális modell dominanciájának. Az állam szándékai nem
egyértelműek, hiszen elsősorban politikai megfontolásokból kiindulva kell
cselekednie: a hatalom képviselőit kétségtelenül aggasztja, hogy az olvasók
számának növekedése a politikai felforgatás veszélyét is megnöveli. Persze a
kérdés jelentősége túlmutat ezen a politikai perspektíván; a populáris kultúra
termékeinek elsődleges terjesztői, a házaló kereskedők szigorú hatósági fel­
ügyeletének megszervezésével a hatalom mérsékelni próbálja a „káros köny­
veknek az emberek szellemére gyakorolt felmérhetetlenül nagy befolyását”
(Nisard).
Az állam célkitűzései részben kulturálisak, részben politikaiak: küzdeni
kell a babonaság, a jóslás, a mágia különböző formái ellen, elterjeszteni bizo­
nyos gyakorlati (mezőgazdasági, orvostudományi, higiéniai stb.) ismereteket;
minden lehetséges eszközzel elő kell tehát segíteni az általános kulturálódás
folyamatát, amelynek fontosságát a hivatalos propaganda egyébként is elősze­
retettel hangoztatja. Nyizsnyij-Novgorodban Gorkij ifjúsága idején még igen
elterjedt volt a boszorkányhit, az író családjának otthonában pedig csak egyfé­
le nyomtatvány volt megtalálható: a szentkép, amelynek varázserőt tulajdoní­
tottak.
„.. .a falon pedig, nagyapa ágya felett papírlap lógott, rajta nagy nyomtatott
betűs felírás: »Megváltó Jézus, Egyedülvaló! Legyen velem szent neved az élet
minden napjában és órájában!« [...] ...nagyanyó kisvártatva mosolyogva
mondta:

27 Martin Nadaud: Léonard, macon de Creuse. Paris, 1982, 28.

28 Goethe későbbi titkárának, Eckermann-nak a szülei, bár igen szegények voltak, nem gördítet­
tek akadályt tehetséges fiuk továbbtanulási tervei elé.
1 2 0 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

- Ez a papír száz rubelbe került!”29

Az orosztól eltérő politikai hagyományokkal rendelkező - germán és an­
golszász - országokban az akkulturáció folyamata az esetek többségében el­
sődlegesen a hittérítői buzgósággal áll összefüggésben, így gyakran fontos
szerep jut a magánalapítványoknak.

A házalóirodalom eltűnése

Az 1815 és 1870 közötti évek az a korszak, amelyben még utoljára játszik fon­
tos szerepet az a fajta populáris irodalom, amelynek mintái és szövegei egé­
szen a könyvnyomtatás feltalálásának idejére (vagy még régebbre) nyúlnak
vissza. A könyvkiadás és könyvterjesztés gazdasági feltételeiben, illetve a kul­
túra rendszerében bekövetkező változások, valamint az egyre szélesebb poli­
tikai participáció új típusú populáris szövegeket és könyveket hívnak életre.
A periodikák (különösen a folytatásos regényeket közlő időszaki kiadványok)
a regénnyel egyetemben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert.
A hagyományos műfaj-meghatározás szerint populárisnak ítélt nyomtatvá­
nyokat négy fő kategóriába sorolhatjuk. A bestseller továbbra is a széles nép­
tömegek enciklopédiája: az almanach vagy kalendárium, amely apró, fűzött,
in-qnarto vagy in-octavo kötetekben jelenik meg. Néhány kiadvány terjedelme
a száz oldalt is meghaladhatja; a papír közepes minősége, illetve az ósdi betűk
használata arról árulkodik, hogy a kiadók elsődleges célkitűzése, a prein-
dusztriális könyvkiadás logikájának megfelelően, a bekerülési költségek ala­
csonyan tartása. Az almanachokat általában régi, esetenként akár a 15. század
végéről származó fametszetekkel illusztrálják. Bár néhány kiadvány országos
terjesztésű, az almanachok többségét regionális keretek között állítják elő és
terjesztik, amint ezt címük is tanúsítja (Almanach de Liege, Liégeois, Doable
liégeois, Grand astrologue de Liege stb.). Az almanach tartalma elsősorban hasz­
nossági kritériumoknak felel meg: naptár, amely jelzi a régióban tartandó vá­
sárok időpontját; de találhatunk benne mezőgazdasági és higiéniai jó tanácso­
kat, sőt többé-kevésbé fontos meteorológiai információkat is. A legtöbb alma­
nach szórakoztató részeket is tartalmaz: jóslatokat, erkölcsös történeteket,
tréfákat, anekdotákat és szóvicceket, esetleg kegyes szentenciákat, az aktuális
történésekről szóló cikkecskéket, sőt folytatásonként egyik évről a másikra
megjelenő elbeszéléseket is.
Tekintsünk bár el az almanachoktól, a populáris könyvek más kategóriái­
nak is kizárólagos témája a vallás, az erkölcs és a hasznosság, amint ez a há­
zalókereskedelemben forgalmazott könyvek vizsgálatából kiderül. A követ­
kező vallásos témájú művekkel találkozhatunk a házaló kereskedők hatósági
ellenőrzés céljából összeállított könyvlistáin: Biblia, imakönyvek, zsoltárok,

MMakszim Gorkij: Inasévek. Radó György fordítása. Budapest, 1961, Magyar Helikon, 248.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 121

énekek, Szentírás-részletek, a Jézus Krisztus követése vagy más kegyességi fü­

zetek. A házalóforgalomban felbukkanó képek többsége is szentkép, de talá­
lunk vallásos szellemiségű (például Csevegés a szökőkútnál) vagy politikai té­
májú (például A császári család, Az 1866-os nagy árvíz) témájú metszeteket is.
Az egyre nagyobb számban megjelenő erkölcsi témájú művek vizsgálatából
az is kiderül, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a kor a vallásos nevelésnek.
Egyes kiadók kifejezetten a nép erkölcsi épülését szolgáló szövegek, illetve
gyerekeknek szánt rövid, épületes történetek előállítására specializálódnak.
A remek üzletet jelentő műfaj legfontosabb szerzője a hihetetlenül termékeny
Schmid kanonok. E kiadók egyébként idővel a gyermekirodalom kiadásába is
beszállnak.
Ebben a környezetben, ahol a pénzforgalom továbbra is mérsékelt, az em­
berek csak hasznos könyvre vagy nyomtatványra akarnak költeni. Hasznosnak
hagyományosan a vallási indíttatású könyveket tekintették, de a hasznosság
fokozatosan laicizálódó fogalma a szó szoros értelmében vett pedagógiához
kezd közelíteni: A jó földműves, Az állatorvos kézikönyve, Hogyan számoljuk ki
költségeinket? - a populáris könyvek hagyományos szellemében fogantak, így a
hatalom támogatására is számíthatnak.
„A »populáris kultúra« [...] éppúgy, mint a »populáris irodalom«, elsősor­
ban gyakorlati tanácsokat fogalmaz meg: hozzásegít bizonyos számítások he­
lyes elvégzéséhez, és meghatározza a teendőket. Összességében tehát populá­
ris ralidnak nevezhetnénk: egy sajátos gondolkodásmód fonódik össze a cse­
lekvés egy sajátos módjával...”30
Tévedés volna ugyanakkor, ha azt hinnénk, hogy ezt a világot kizárólag
a hagyománykövetés és a szóbeliség jellemzi: számos kiadvány kifejezetten
az írásbeliséggel kapcsolatos ismereteket terjeszt. Ilyenek például a Tökéletes
titkár címmel kiadott brosúrák, amelyekben nemcsak különféle helyzetekre
alkalmazható (többek között hivatalos) levélmintákat találunk, hanem az egy­
szerűbb pénzügyi dokumentumok (váltók, elismervények) leírását is. A kiad­
ványok utolsó lapjai pedig számtani alapismereteket és táblázatokat tartal­
maznak, melyek a régi mértékegységek tizedes rendszerre történő átváltásá­
ban segédkeznek. Az iskolahálózat kiépülésével párhuzamosan hódítanak
teret a pedagógiai célzatú kiadványok, például Noéi és Chapsal híres Francia
nyelvtana vagy az iskolás gyermekeknek szánt olvasó- és számtankönyvek.
Végül egy bizonyos szint felett már értelmetlenné válik hagyományos kategó­
riák szerint működő, populáris kultúráról beszélni, hiszen ugyanazok a háló­
zatok, amelyek a fentiekben populárisként emlegetett kiadványokat terjesztik,
valódi és komoly tudást hordozó tankönyvekkel, sőt tudományos művekkel is
foglalkoznak. A populáris könyv fokozatos szerepváltozásának legszembeöt­
lőbb jellemzője éppen a különböző kulturális (és részben társadalmi) kategó­
riák átjárhatósága.

30Michel de Certeau: L'invention du quotidien. Paris, 1980, 2 vol. 1.1. 15.

 1 2 2 I A könyv „második forradalma” (1751—1870)

Vegyük például a szórakoztató irodalomban bekövetkező változásokat: a

populáris kiadványokat egyre nehezebb tipologizálni, a végeredmény azon­
ban tanulságos. Meg kell például különböztetnünk a Bibliothéque bleue (Kék
könyvtár) gyakran évszázados hagyományai szellemében fogant népszerű
irodalmat a modern könyvtermelést egyre nagyobb mértékben uraló „népsze­
rű regénytől”. A Második Császárság az utolsó korszak, amelyben még virág­
zik a hagyományos irodalom (amelybe az almanachok is beletartoznak): az
ebbe a kategóriába sorolható lovag- és kalandregények az esetek többségében
a „valaminek a története” - Jean de Paris története, Pierre de Provence és
Maguelone története, A bolygó zsidó története, esetleg Genevieve de Brabant
története (ez utóbbit a Librairie populaire des villes et des campagnes [Város
és Vidék Szórakoztató Könyvtára] adta ki Párizsban) - címet viselik. Mauprat
című művében Georges Sand a hagyomány folyamatosságát hangsúlyozza:
„Nagyapám nem mondhatnám, hogy nagyon tájékozott volt a történelemben:
nem is láttam Roche-Mauprat-ban egyetlenegy könyvet sem, talán csak Aymon
fiainak lovaghistóriáját és pár ilyen krónikát, amelyeket cselédeink a vásárok­
ból hoztak haza...”31
Számos régi históriát újraírnak egyébként a korban; a legismeretesebb pél­
da természetesen Eugene Sue 1844-1845-ben megjelenő Bolygó zsidója.

A népszerű irodalom megújulása

Eugene Sue írásai éppen a hagyományos, eltűnőiéiben lévő népszerű iroda­

lom és az ezt felváltó, új típusú, szorosan a regény műfajához kapcsolódó nép­
szerű irodalom határán helyezkednek el. Ez az új típusú népszerű irodalom,
amely 1830 és 1914 között élte virágkorát,32 az ipari könyvkereskedelemnek, a
tömegméretekben kiadott sorozatoknak és a nagy példányszámú sajtónak kö­
szönheti létét.
Döntően fontos szerepet játszik a különböző folyóiratok között a Júliusi
Monarchia idején meginduló versengés. Dutacq Le Siécle (A Század) című fo­
lyóirata 1838-ban kezdi folytatásokban közölni Alexandre Dumas Paul kapitá­
nyát, amely azonnal ötezer új előfizetőt nyer meg a lap számára. A tét nagysá­
gának köszönhetően az árak az égbe szöknek: az ekkoriban már hanyatlófél­
ben lévő Le Constitutionnel 150 ezer frankot fizet - csak a cím ismeretében - a
Bolygó zsidóért', a sikeres üzlet következtében tizenötezer új előfizetőre tesz
szert. A Három testőrt a Le Siécle közli, a Monte-Cristo grófját pedig a Les
Débats. A jelenség persze jelentősen megváltoztatja a szerzők helyzetét, vala­
mint a szövegek születésének és megjelenésének körülményeit: az egyre bő­
vülő olvasóközönség azt igényli, hogy legalább részben kiszolgálják az ízlé­

31 Georges Sand: Mauprat. Szávai Nándor fordítása. Budapest, 1977, Európa Könyvkiadó, 27.
32Anne-Marie Thiesse: Le roman populaire. In Histoire de l’édition frant;aise. T. III. Paris, 1990,
509-518.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 2 3

sét; a folytatásokban, számról számra való megjelenés pedig mind terjengő-

sebb szerkezetbe erőlteti az elbeszéléseket. Az új igények természetesen az
újságok tördelésének újragondolását is megkövetelik.
A műfaj sikere felgyorsítja a „népszerű” szerzők helyzetében bekövetkező
változásokat. Néhányan igazi hírességekké növik ki magukat, és jelentősnek
mondható vagyonra tesznek szert. Paul de Kock (1794-1871) mellett Eugene
Sue-t (1804-1857), a Párizs rejtelmei (1842-1843) szerzőjét; a volt ügyvéd
Paul Févalt (1817-1887), a London rejtelmei (1844) és A púpos (1848) szerző­
jét, és Alexandre Dumas-t (1803-1870), a Három testőr és folytatásai (1841 —
1847), valamint a Monte-Cristo grófja összesen 18 kötetének (1844-1845) szer­
zőjét kell megemlítenünk. Néhány évvel később Ponson de Terrail (1829-
1871) vikomtja tűnik ki Rocambole című, egy egész irodalmi műfajnak nevet
adó sorozatával.33 Xavier de Montépin gróf (1823-1902) ismertebb művei a
Vörös maszk (1858), a Családi rejtély (1860) és A fegyenc lánya stb. Egyes szer­
zők kísérletet tesznek arra, hogy műveikbe társadalmi és politikai tartalmat
csempésszenek, a regények túlnyomó többsége azonban kizárólag szórakoz­
tatni akar. A hatalom és a szellemi elit továbbra is igen rossz véleménnyel van
a regényolvasásról. A belügyminisztérium egy 1856-os keltezésű körlevele a
következőket tartalmazza: „Ez az olcsó irodalom, amelynek sikere ábrázolásá­
nak cinizmusában, a cselekmény erkölcstelen voltában és hőseinek perverzi­
tásában keresendő, egyre nagyobb mértékben hódít teret, ez pedig egyszerre
szomorú és veszélyes. A szóban forgó művek elárasztották folyóiratainkat, fo­
lyamatos feszültségben tartják a kielégíthetetlen kíváncsiságé olvasókat, akik
alig várják, hogy olvashassák a legvadabb képzelet alantas és hagymázos fan-
táziálásait. Legkomolyabb lapjaink is teret adtak ennek a vészterhes irodalom­
nak, amelytől már a családi tűzhelyek sincsenek biztonságban, ami annyit je­
lent, hogy már a család, a fiatalság és az ártatlanság is ki van téve a fertőzés ve­
szélyének.”
Az új típusú népszerű irodalom különösen fényes jövő előtt áll, hiszen lét-
rehívói ugyanezt az elbeszéléstípust minden különösebb nehézség nélkül ké­
pesek lesznek az új keletű médiumokra (rádió, film, televízió) alkalmazni.

AZ IPARI KÖNYVTERJESZTÉS

A könyvterjesztés működésében bekövetkező változások

A mediatizáció és az ipari könyvkereskedelem kiépülése új problémákkal

szembesíti a könyvterjesztést, illetve a könyvszakma egészét: az új körülmé­
nyek között - emelkedik az átlagos példányszám, de csökken a példányonkén­
ti nyereség; egyre nagyobb befektetések válnak szükségessé - már nem lehet

33 A littérature rocambolesque kalandos, fordulatos és vadul romatikus regények gyűjtőneve a

francia nyelvben. - A ford.
1 2 4 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

kizárólag a hagyományos módszerekre hagyatkozni. Nem elegendő, ha a ki­

adó a megrendelések reményében csak katalógusait terjeszti, s igény szerint
újranyomtatja az egyes műveket. A tömeges méretű könyvterjesztés csak bizo­
nyos materiális feltételek mellett lehetséges - viszonylag jó minőségű útháló­
zat, vasút, kielégítő szállítási struktúrák (posta) és megfelelő fizetési eszközök
híján nem valósulhat meg. Az is szükséges, hogy a kiadók ne csak a hitelekre
jellemző hosszú határidők lejártával jussanak - bizonytalan - bevételeikhez;
az ügyfelek minél nagyobb része fizessen készpénzben. Ez azonban csak a
rendszer teljes újjászervezésével lehetséges. Egy párizsi könyvkereskedő az
1830-as években (amikor a hatalmas befektetett tőkének köszönhetően elő­
térbe kerül a pénzügyek zavartalan menetének kérdése) a következőképpen
fogalmazza meg a problémát; „Meggyőződésem szerint a még fennálló kiadó­
házaknak arra kell törekedniük, hogy bevételeik minél nagyobb részéhez
készpénzben jussanak hozzá; még a legmegbízhatóbb cégeket is arra kell kö­
telezni, hogy három hónapon belül fizessenek. [...] A túlélésnek ez az egyet­
len módja.”34
Az egy vagy néhány központ köré (Franciaországban Párizs, Németország­
ban Lipcse és a komissziós helyek, Angliában London és Oxbridge) hálózat­
ként szerveződő könyvpiacnak ráadásul lehetőségeihez mérten még a kalóz­
kiadásokkal és a könyvhamisítással is meg kell küzdenie. Az európai, majd
később az egész nyugati térség egységesülése arra készteti a különböző orszá­
gok kormányzatait, hogy védekezzenek a hamisítás ellen; először kétoldalú
szerződésekkel próbálják védeni a szellemi termékeket, később pedig világ-
szervezetet alapítanak (lásd az 1886-os berni uniót) ugyanebből a célból.

A könyv térhódítása

Az ipari termékként felfogott könyvnek az új helyzetből adódóan szinte ter­

mészetes kötelessége, hogy a potenciális vásárló látókörébe kerüljön. A könyv­
nek ki kell lépnie a hagyományos könyvkereskedelem zárt teréből, meg kell
hódítania az eddig semleges közteret. A nagyvárosokban a könyv számos
irányban terjeszkedhet: elfoglalhatja a vásárosok bódéit, a párizsi Palais-Royal
termeit, az Odéon boltíveit; s ne feledkezzünk meg a hidakat és rakpartokat
benépesítő könyvárusokról sem. Londonban, az Eustonon jelennek meg elő­
ször a pályaudvari könyvárusok; az ötlet gyorsan meghódítja egész Európát.
Nemsokára a metróállomásokon is felbukkannak a viszonteladók kioszkjai; s
továbbra is fontos szerepet játszanak a hagyományos házalók, rikkancsok és
újságárusok. A könyvkereskedők különös figyelmet fordítanak a kirakatokra,
amelyek javíthatják az eladási statisztikákat. A régi időkben a jó ízlés azt pa­
rancsolta, hogy a kereskedők ne reklámozzák magukat: az öndicséret a közvé­

34Archives Départementales Bas-Rhin, Fonds Berger-Levrault.

 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 2 5

lekedés szerint demagóg és alantas üzleti fogásnak számított. Az 1870-1880-

as években azonban megjelennek a hatékony kirakatrendezés szabályait tar­
talmazó kézikönyvek, amelyek alapgondolata az, hogy a kereskedőnek nem
szabad megtorpannia az első ránézésre ráfizetésesnek tűnő, valójában azon­
ban vevőcsalogató beruházások (például a kirakat elektromos kivilágítása)
előtt. Aggodalmas hangvételű levelében Jean Monnet a következőket írja ki­
adójának, Ernest Flammarionnak: „Úgy látom, hogy a párizsi kirakatok há­
romnegyedében nincs egy példány sem a könyvemből. Ez nyilván azt jelenti,
hogy már raktáron sincs. Vidéken hasonló a helyzet. Márpedig tíz esetből ki­
lencszer az olvasók csak azt a könyvet veszik meg, amelyiket látják.”
Jóval később, 1927 októberében a Londonból hazaérkező André Gide a di­
vatos írók szokásos párizsi útvonalát járva először benéz a minisztériumba, el­
hozza az NRF-bői (Nouvelle Revue Franqaisej a postáját, pénzt vesz fel a bank­
jában, meglátogat számos kiadót, terveiről tárgyal Gallimard-ral, az Odéon ár­
kádjai alatt hiába keresi Albeniz átiratait, aztán pedig örömmel nyugtázza,
hogy „Rasmussen kirakata, a Boulevard Saint-Germainen a fényképeimmel és
a könyveimmel van tele. [...] A kirakat közepén pedig egy nagyalakú Kongó­
térkép jelzi útvonalunkat.”3536
A rohanás délután sem áll meg: Gide „P.”-nél vacsorázik, majd Flamma-
rionnal tárgyal az Immoraliste3b megjelenéséről, azután a bank, a telefonok stb.
Teljesen természetes, hogy az olcsó könyvipari termékek térhódításának
következtében néhány országban (különösen Franciaországban) az olvasóka­
binetek és kölcsönkönyvtárak szinte teljesen eltűnnek a színről.37

A hálózatok tipológiája

A nyomtatványok legnagyobb részét továbbra is a helyhez kötött könyvesbol­

tok értékesítik. Ezen könyvesboltok hálózata mind Franciaországban, mind
Németországban és Ausztria-Magyarországon folyamatosan terjeszkedik a
19. század során. A „veszélyes szellemiséget” hordozó könyvek terjesztését
felügyelni mindig (Franciaországban egészen 1881-ig) kész közigazgatás pon­
tos statisztikákkal szolgál: az országban 1840-ben 1836 könyvkereskedés volt,
negyven évvel később viszont már 7526. Bár joggal feltételezhetjük, hogy
III. Napóleon bukása és a könyvipar űzésének szabaddá tétele hozzájárult ah­

35André Gide: Journal. Paris, 1940, 849.

36 Magyarul Meztelen címen, Gyergyai Albert fordításában, 1925-ben jelent meg. - A szerk.
37A franciaországi helyzet nagyban különbözik a németországitól és az angolszász országokbe-
litől. Franciaországban a politikai körülmények és az állami intézmények súlya teherként neheze­
dik a szabad vállalkozásra és az egyéni kezdeményezésre. A francia kiadók azonban sok szem­
pontból innovatívabbnak tűnnek külföldi kollégáiknál, és ez az újító szellem az olvasókat is szo­
kásaik megváltoztatására ösztönzi.
1 2 6 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

hoz, hogy a könyvkereskedők száma különösen gyors ütemben növekedjen az

1870-es, 1880-as években, a hálózat terjeszkedése a kor egészére jellemző.38
Nem árt azonban óvatosan értelmeznünk a számadatokat: a túlzottan is
aprólékosnak bizonyuló közigazgatás könyvkereskedőként vesz számításba
mindenkit, akinek neve, akár alkalmilag is, kapcsolatba hozható nyomtatvá­
nyok adásvételével. A megyék többsége mindössze egy vagy két (általában a
közigazgatási székhelyen található] valóban könyvkereskedésnek nevezhető
intézménnyel rendelkezik; mindez roppant nehézzé, szinte lehetetlenné teszi
a világtól elzárt olvasók dolgát. Az Indre megyében élő ifjú Aurore Dupin
1821-ben egy Párizsba készülő barátját kéri meg, hogy vegye meg a főváros­
ban azt a majd százkötetnyi művet, amelyet a Chátre könyvkereskedés útján
nem lehetséges beszerezni.39 Ugyanakkor a nyomtatványok mindenhol jelen
vannak, jórészt a számtalan kicsiben utazó és nem csak könyveladásra specia­
lizált viszonteladónak köszönhetően, amelyekből még a legkisebb városkák­
ban is szép számmal találhatunk. A régi Basses-Alpes prefektusa a következő
magyarázattal szolgál: „A kerület [Castellane] túl jelentéktelen, a könyvkeres­
kedők itt nem engedhetik meg maguknak, hogy csak könyvkereskedéssel fog­
lalkozzanak. Más foglalkozást is gyakorolniuk kell, ha nem akarnak tönkre­
menni. A két itteni könyvkereskedő [...] tehát sok minden mást is árul, nagy
ritkán ha eladnak egy-két könyvet [...]. A könyvkereskedelem igazából csak a
megyeszékhelyen [Digne] jelentős. De ha a könyvárusok nem rendelkeznének
más forrásokkal, ha nem serénykednének más iparágakban is, ez a hálátlan
szakma nem volna képes eltartani őket.”40
Eure-et-Loir megyében roppantul kevés könyvkereskedőt találunk, a köny­
vek terjesztését a kanton székhelyén és a nagyobb községekben a „parfümö-
sök”, a fűszeresek, a takácsok, a borkereskedők, a kávéház-tulajdonosok, a
vaskereskedők, a trafikosok vagy a néhai kiskereskedők özvegyei végzik. Az
esetek túlnyomó többségében papíráru-kereskedéssel egészítik ki jövedelmü­
ket. A század előrehaladtával a kisvárosi és vidéki könyvhálózat kétségtelenül
egyre sűrűbbé válik, minőségét és kínálatát tekintve azonban a rendszer ko­
moly kívánnivalót hagy maga után. Még Párizsban is így van: az ifjú André
Gide, mintegy provokációképpen, benéz „egy nyomorúságos Saint-Placide ut­
cai füvészkereskedésbe, amely mindent, még dalokat is árult”, s nem restellte
megvenni „ezen dalok közül a legbutábbat és legvulgárisabbat, a »De jó illata
van Alexandrine-nak« kezdetűt.”

38Claude Savart: La liberté de la librairie (10 septembre 1870 et revolution du réseau des
libraires). Revue frant;aise d ’histoire du livre, no. 22, 1979, 91.
39L. Vincent: Georges Sand et le Berry. Paris, 1919, 49.
40Paris, Archives nationales F18-229.
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 12 7
A házalókereskedelem hálózatai

Franciaországban a vándor házalókereskedelem fénykora a 19. század, de az

1870-es évektől kezdve ez a kereskedelmi forma fokozatos hanyatlásnak in­
dul. A házalókereskedelem ősi hagyománya azért kelhetett új életre a 19. szá­
zad első felében, mert (hasonlóan a kisvárosok nem könyvkereskedők által
űzött könyvterjesztéséhez) megfelelt a piac diktálta feltételeknek. Az iparoso­
dás következtében megnő a kinyomtatott könyvek száma, a túlnyomó többsé­
gében falusi lakosság szétszórt földrajzi elhelyezkedése azonban nem tette le­
hetővé egy sűrű, kifejezetten a könyvterjesztésre szakosodott hálózat kiépülé­
sét. A század első éveiben a városi olvasókabinetek bizonyos mértékben
képesek voltak megoldást nyújtani a problémára, működésüket azonban gyor­
san lehetetlenné tette a könyvek és a folyóiratok árának folyamatos csökkené­
se. Vidéken, a mezővárosokban és a kisvárosok jelentős részében a könyvter­
jesztés legfontosabb csatornája vitathatatlanul a házalókereskedelem volt.
1870 után azonban a kommunikációs rendszerek fejlődése, az ipari fo­
gyasztás, illetve a vidéki időszaki sajtó térhódítása fokozatosan felszámolja a
házalókereskedelmet még az isten háta mögötti vidékeken is. 1863-ban, a Le
Petit Journal alapításának évében, eltűnik a színről a Baudot-féle könyvkeres­
kedés, amely pedig élenjárt a házalókereskedelemmel foglalkozó kiadók kö­
zött. Az 1870-es évtized könyvtörténeti fordulópontot jelent: a liberalizáció el­
lenére a házalókereskedelem szinte teljesen megszűnik, csak mutatóban ma­
rad néhány házaló.41
A házalókereskedelem feltételezhetően népszerű, nemritkán hamisított és
tiltott könyvek terjesztésével foglalkozik. Nem véletlen hát, hogy a mindenhol
politikai felforgató tevékenységet sejtő közhatalom már a Második Köztársa­
ság éveitől kezdve különösen aprólékos szabályozásnak veti alá az ágazatot.
Az 1849. július 27-i keltezésű törvény előírja a helyhez nem kötött nyomtat­
ványkereskedők számára, hogy minden megyében, ahol megfordulnak, kö­
telesek működési engedélyt kérni a helyi prefektustól, valamint a párizsi
prefektúra engedélyét is kérelmezniük kell. A belügyminisztérium 1852. július
28-án kiadott körirata értelmében minden házalókereskedelem útján értékesí­
tett nyomtatványt különleges pecséttel kell ellátni. Egy külön e célból létreho­
zott bizottság vizsgálja meg a szóban forgó kiadványokat. Minden engedélye­
zett nyomtatványon rajta kell tehát lennie - hivatalos bélyegző formájában - a
„házalókereskedelem” szónak, az engedélyezett értékesítés évének és a célál­
lomásnak. A bizottság rendszeres időközönként közzéteszi az engedélyezett
művek katalógusát, amelyet aztán eljuttat a prefektúrákhoz. A „felforgató”
vagy annak minősített írások szigorú felügyelete arról tanúskodik, hogy a ha­
talom igen óvatos: 1852 és 1870 között évente átlagosan 160 peres eljárás in-

41A francia helyzetet érdemes összehasonlítani a spanyollal. Jean-Frangois Botrel: La diffusion du

livre en Espagne (1868-1914). Madrid, 1988, 12.; uő: Libros, prensa y lectura en la Espana del
siglo XIX. Madrid, 1993.
1 28 I A könyv „második forradalma” (1751-1870)

dúl házalókereskedelemmel kapcsolatos ügyekben. Számításaink szerint a vád­

lottak 92%-át el is ítélik.
1830 és 1870 között éli tehát fénykorát a házalókereskedelem. Ez az egysé­
ges elnevezés azonban igen különböző tevékenységeket takar. A városi háza­
lókereskedelem sohasem lesz igazán jelentős: csak néhány újságot, kisebb la­
pocskát, karikatúrákat visznek házhoz. A kiszállítók a legritkább esetben füg­
getlenek, eleinte csak egy vállalkozó, később már egy egész sajtócsoport
alkalmazásában állanak: természetesen ez utóbbiak vállalják a közigazgatás
előtt is a felelősséget a terjesztésért. Miután a Hachette kérelmezte és meg
is kapta a vasúttársaságok többségének engedélyét, az újsütetű pályaudvari
könyvkereskedéseket a közigazgatás a házalókereskedelem kategóriájába so­
rolta. Házalókereskedőnek tekintik a saját művét kiadó szerzőt is, aki kényte­
len maga terjeszteni kiadványát; a könyvkötőt, aki szűkös jövedelmét könyv­
árusítással próbálja kiegészíteni, de azokat az egyházfiakat is, akik a templo­
mokban vallásos tartalmú kiadványokat osztogatnak. Egyes könyvkereskedők
alkalmanként viszonteladókat alkalmaznak: ezek helyeznek majd el bizonyos
típusú kiadványokat a városokban vagy az isten háta mögötti vidékek kiske­
reskedőinél. Ebben az időben kezdenek megsokasodni az utazó könyvügynö­
kök, akik egy (az esetek többségében párizsi) kiadónak vagy kiadók egy cso­
portjának dolgoznak.
Mindez azonban nem tartozik a szoros értelemben vett házalókereskede­
lemhez. A valódi házalókereskedelmet a nagy távolságokat bejáró, tevékenysé­
güket szinte hivatásszerűen végző kereskedőket vizsgálva ismerhetjük meg.
A házalók évről évre ugyanazt az útvonalat járják be, ügyfeleik hűségét biztosí­
tandó. A hagyományos útvonalak közelében egyre több, a házalókereskede­
lemben terjesztett kiadványok előállítására szakosodott kiadó telepszik meg,
vegyük például a két párizsi lenyomatkiadó, a Bés és a Dubrueil saint-gaudens-i
leányvállalatát, északabbra Martad Ardant kiadóját Limoges-ban, Mame-öt
Tours-ban, Garnier-t Chartres-ban, Mégard-t Rouenban, Lefort-t Lille-ben stb.
Kelet felé szintén számos, népszerű nyomtatványok előállítására specializáló­
dott kiadót találunk: az épinali Pellerint, a wissembourgi Wenzelt. Egyes ki­
adók - például a chátillon-sur-seine-beliek - kizárólag a házalókereskedelmi
terjesztésnek köszönhetik üzleti sikereiket.
A házalókereskedelemben használatos módszerek az ancien régime hagyo­
mányait folytatják. A változatos megnevezések az eljárások sokszínűségéről
tanúskodnak. A házaló könyvkereskedők, mindenféle rokon szakmával együtt,
a szórakoztatóipar színes világához tartoznak. Georges Sand Mauprat című re­
gényének berrybeli házalóját akrobaták, kintornások, vándorzenészek, orgo­
nisták, zsonglőrök, „színművészek” drámai estjei követik, de hallhatunk egy
„fizikusról” és egy diorámákat vetítő személyről is. 1878-as Család nélkül című
művében Hector Malot szemléletesen írja le ezt a még mindenkinek ismerős,
bár már eltűnőiéiben lévő, éppen ezért „festőiként” jellemzett világot.
Mozgóárusokkal azonban nemcsak a szórakoztatóiparban találkozhatunk.
Különösen a szétszórt lakosságú vidékeket járják házaló „takácsok”, „keres­
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei \ 129
kedők”, „szabók”, „rongykereskedők” és „kölniárusok” A nyomtatvány- és
képkereskedelemhez kötődő vándorárusokat „könyv-, metszet és lenyomat­
kereskedőkként” ismerik a korban. Néhányan bizonyos típusú kiadványokra -
„vallásos tárgyú könyvekre”, „egyházi témájú kiadványokra és olvasókra”,
„Bibliákra és más kegyes témájú művekre” - szakosodnak, de vannak, akik „a
francia irodalom válogatott prózai és költői alkotásait” terjesztik. Bizonyos ke­
reskedők a hagyományos „évkönyvekben és útleírásokban” vagy éppen a töb-
bé-kevésbé friss hírekről beszámoló újságokban látnak üzletet; találhatunk
azonban olyanokat is, akik „képekben” vagy „különféle nyomtatványokban”
utaznak. Tudunk vándorénekesekről, akik felléptüket követően dalaik szöve­
gét, néhány illusztrációt és esetenként még az előadott művek kottáját is árul­
ják szórólapokon. A vándorkereskedők néha meghökkentően magas példány­
számokkal dolgoznak: egy ügyes sauveterre-de-comminges-beli házaló annak
ellenére több mint hatezer példányt ad el a Háború keleten: Franciaország és
Oroszország, avagy az almai csata című plakettjéből, hogy azt kizárólag a Pire-
neusok vidékén terjesztette.
Különösen a nagy távolságokat bejáró házalókereskedőkre jellemző, hogy
egy vezetőből és számos utazóügynökből álló munkacsoportokba tömörül­
nek. A rendelkezésünkre álló adatokból azt szűrhetjük le, hogy az ügynöki
munkákra előszeretettel alkalmaznak 11-18 éves gyermekeket és ifjakat, akik
az esetek többségében a vezető család tagjai. A hölgyek többsége úgy kerül a
történész látókörébe, hogy férjét kíséri el utazásai során. A távolsági házalóke­
reskedelem jó ideig állandó foglalkozásnak számított, a helyzet azonban rövi­
desen megváltozik: a „szakmabeliek” egyre jelentősebb része tekinti a ván­
dorlást időszaki jövedelemkiegészítő tevékenységnek, amelyre sokaknak szük­
ségük is van a túlnépesedett falvak, illetve a hagyományos egyensúlyi állapot
és a protoindusztriális termelés felbomlásának korszakában. A könyvkiadás
1870-es évekbeli kedvező konjunktúrája, a vidéki sajtó robbanásszerű fejlődé­
se a házalószakma fokozatos leértékelődéséhez vezet: a vándorkereskedő mar­
ginális figurává válik, akit csak személyes sorsának kedvezőtlen alakulása ve­
tett ki az utakra. Eltűnése előtt a vándorkereskedelem még megfelelő választ
tudott nyújtani egy speciális helyzet kihívásaira: pozitív hozadékait különö­
sen azok a német történészek értékelték nagyra, akik a vándorkereskedelemre
a széles olvasóközönség akkulturációs folyamatának fontos tényezőjeként te­
kintettek.42

42Histoire de iédition franqaise. T. III. Paris, 1985; J.-J. Darmon: Le Colportage de librairie en
France sons le Second Empire. Paris, 1972; Rudolf Schenda: Volk ohne Buch. Frankfurt-am-Main,
1970; Laurence Fontaine: Histoire du colportage en Europe. Paris, 1993.
Az első rész összefoglalása

A könyv második forradalma hosszabb időszakot fog át, mint az ipari forrada­
lom. Bonyolult ok-okozati viszonyban áll a politikai rendszerekkel és a társa­
dalom működésének gazdasági és kulturális szabályszerűségeivel. A 19. szá­
zad utolsó évtizedei egyszerre jelentik egy több mint egy évszázados folyamat
betetőzését és meghaladását. A nyomtatás világának működését szabályozó
logikát fellelhetjük, méghozzá felerősített formában, az újabb médiumok mű­
ködésében is.
Az ipari nyomtatvány diadala és eddig ismeretlen mértékű térhódítása va­
lóban a folyamat megkoronázását jelenti. A forgalomba kerülő nyomtatvá­
nyok túlnyomó része már az olvasók tömegeinek kegyeit szándékozik meg­
nyerni; ezzel magyarázható a különféle közvetítők felemelkedése, a regények
és bűnügyi történetek hősévé avanzsáló újságírók uralma (Rouletabille vagy a
későbbiekben Tintin). Egyre gyakrabban fordul elő Franciaországban, hogy az
újságírók hírneve és közismertsége a politikai érvényesülés útját is megnyitja
előttük. Ezek a strukturális változások, valamint az anyagi érdekek és a kapi­
talista logika betörése a könyvkereskedelem világába átalakítják az írás ha­
gyományos gyakorlatait: az írott betű áruvá, alku tárgyává válik, sőt bizonyos
mértékben iparilag is előállítható.
Az olvasók szempontjából is elmondható, hogy egy eddig ismeretlen funk­
cionális logika lép működésbe: a könyv egyre könnyebben érhető el, tehát új
kihívásoknak is kénytelen megfelelni. Ebben a korban a könyv már nem a tá­
jékoztatás és a művelődés egyetlen (sőt már nem is a legfontosabb) hordozó­
ja. Éppen elérhetőségének köszönhetően már nemcsak az írástudókból, ha­
nem az olvasókból is kivált egy új típusú ellenállást. A könyvek megsokaso-
dására és a különböző írásmódok felbukkanására az elsajátítás lehetséges
gyakorlatainak kibővülése felel. A kulturális kiemelkedésnek többé nem az
egyetlen lehetséges módja a könyv kultúrájának elsajátítása. A demokratizá­
lódás ürügyén az ipari könyvtermelés létrehoz egy fogyasztáson alapuló ipa­
ri kultúrát, amely paradox módon rövidesen a diszkrimináció eszközéül szol­
gál majd.
„A közönség ellátása szériaminőségek egyfajta hierarchiájával csupán a
még hézagtalanabb kvantifikálást szolgálja. Mindenki viselkedjék mintegy
spontánul az indexek által előzőleg meghatározott szintjének megfelelően, és
az olyan kategóriájú tömegtermék után kapjon, amelyet az ő típusának gyár­
tottak. [...] Ez a beruházott tőke diadalma. [...] A fogyasztó számára már
nincs mit klasszifikálni, ami ne lenne előre készen a termelés sematizmusé-
 Szerzők, szövegek, olvasók: az ipari mediatizáció kezdetei | 1 3 1

ban. [...] Egyelőre a kultúripar technikája csak a sorozatgyártásig és szabvá­

nyosításig vitte, feláldozva azt, amiben a műalkotás logikája különbözött a
társadalmi rendszer logikájától. Ezt azonban nem általában a technika moz­
gástörvényének, hanem csupán a gazdaságban betöltött mai funkciójának
számlájára írhatjuk.”43

43Max Horkheimer - Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Bayer József fordítása.

Budapest, 1990, Gondolat-Atlantisz, 151-154.
Második rész

Az univerzális médiumok
( 1870- 1950)
I. fejezet

A tájékoztatás stratégiai fontossága

„Deus qui ambulas super peruias ventorum et

focis mirabilia solus. Concede ut cum per vim
huic metallo inditam fulmineo ictu celerius
hue absentia et hinc alio praesentia trans-
mittis, ita nos inventis novis edocti tua gratia
opitulante, promptius et facilius ad te venire
valeamus...
CA távíró megáldatása, 1865)

Az 1850 és 1950 közötti években globalizálódik a tájékoztatás. A postai, teleg-

ráfiai és telefonhálózat, majd 1900-at követően a rádiós kommunikáció kettős
hatást gyakorol a tájékoztatás általános ökonómiájára. A postaszolgálat köny­
veket, újságokat és híreket szállít, így járul hozzá a nyomtatásban, illetve a tá­
jékoztatásban bekövetkező változásokhoz. A személyes üzenetektől kezdve a
leveleken át a kereskedelmi és diplomáciai táviratokig minden egyre gyorsab­
ban jut el egyre távolabbi célállomásokra, s ez a változás nagymértékben befo­
lyásolja az emberek mentalitását, szokásait, mindennapjait, sőt a térről és az
időről alkotott elképzeléseik sem maradnak változatlanok. Egyes vélekedések
szerint a távirat és a fénykép megkérdőjelezi a tipográfiai kultúra vívmányait:
azzal, hogy az információ kikerül megszokott szövegkörnyezetéből, a diskur­
zus veszít koherenciájából, hiszen az új eszközök a sebességet részesítik előny­
ben az üzenet tartalmi elemzésének rovására.12 A 19. század során létrejövő
nagy kommunikációs hálózatok másrészről azonban fontos szerepet játsza­
nak a demokrácia leckéjének megtanulásában is: ezeknek köszönhetően épül­
nek ki az információ ellenőrzésének azon rendszerei, amelyek összeegyeztet­
hetők a gazdaság szervezeti felépítésével és a társadalom politikai értékeivel.
A hálózatok kényszerítik rá ezenkívül az embereket arra, hogy elsajátítsanak
bizonyos új, a távolsági kommunikáció során nélkülözhetetlen viselkedési kó­
dokat. Ezekre az újonnan elsajátított képességekre nagyban építenek majd a
20. század végének elektronikus médiumai.

1„Miatyánk, ki a villámnál gyorsabban szállsz a szelek szárnyán ezen fémből készült szerkezet
jóvoltából, aki tudomásunkra hozod, mi történik a messzeségben, és aki a távol élők tudomására
hozod a velünk történteket; arra kérünk Téged, tedd lehetővé számunkra, hogy a kegyelmeddel
teljes új találmányok révén gyorsabban és könnyebben juthassunk el hozzád.” A különböző val­
lásfelekezetek kongregációjának körlevele. Közreadja az Annales Télégraphiques, 1865, 566. Idé­
zi Octave Chevalier: Diligences d ’Alsace, n. 38, 8. o.
2 Roger Bautier: De la rhétorique á la communication. Paris, 1994.
1 3 6 I Az univerzális médiumok (1870-19501

A 19. század során a hírek reprodukciója és továbbítása oly mértékű tech­

nológiai változásokon megy keresztül, hogy joggal beszélhetünk „az informá­
ció első forradalmáról”. Érdemes azonban elidőznünk ennél a kifejezésnél.
Kétségtelen, hogy az 1837-es évet, a telegráf feltalálását követően, teljesen új
távlatok nyílnak az üzenettovábbítás előtt. A távirat percek (esetleg órák) alatt
célba ér, míg a hagyományos levélnek ehhez napokra (esetleg hónapokra) volt
szüksége: általában véve elmondható, hogy az üzenetek egyre gyorsabban és
messzebbre jutnak el. Ha egy londoni lakos 1830-ban Indiába küldött üzene­
tet, levele megkerülte a Jóreménység-fokát, és öt vagy nyolc hónap alatt ért
célba, választ pedig - a monszun miatt - esetenként csak két évvel később ka­
pott. 1850 után ugyanez a levél már harminc-negyvenöt nap alatt megtehette
(vonattal, gőzhajón s végül teveháton) az Alexandria-Kairó-Szuez útvonalat:
feladója már akár három hónapon belül megérkező válaszban is reményked­
hetett. Húsz évvel később a tenger alatti vezetékek segítségével elküldött táv­
irat öt órán belül célba ér; a feladó akár aznap választ kaphat üzenetére.3
A technikatörténész azonban nem szívesen emleget forradalmat a techno­
lógiában bekövetkező változások kapcsán; inkább folyamatos, esetenként hir­
telen felgyorsuló fejlődésről beszél. A valóban radikális változásokat máshol
kell keresnünk: az új technológiák körül kikristályosodó „társadalomtechnikai
rendszerek” oly jelentős mértékben változtatják meg a társadalom egészének
működését, hogy a történész joggal emleget forradalmi változásokat. Ezzel a
terminussal írható le a hírközlési technikák 19. századi megújulása is.
1840-et követően olyan koherens eszközegyüttes épül ki, amely lényegé­
ben egészen 1950-ig változatlan marad. Emeljük ki a rendszer létrejöttének
néhány kulcsfontosságú állomását: 1837 - a telegráf feltalálása; 1876 - a te­
lefon feltűnése; 1899 - lehetővé válik a rádióhullámokon alapuló távközlés.
Ezek a „technikai újítások” önmagukban azonban nem sokat jelentenek. Csak
akkor tehetnek szert valódi jelentőségre, ha képesek szerves részévé válni a
folyamatos változásban lévő nagyobb egésznek, amelynek további összetevői
a következő jelenségek: a személyszállítás forradalma (vasút és hajózás), a pos­
tahálózat modernizációja, a gazdaság első globalizációja, amely nem kis mér­
tékben a gyarmatbirodalmak kiépülésének, a nyomdatechnikában bekövetke­
ző változásoknak, illetve a parlamentáris demokráciák megszilárdulásának
köszönhető.

A POSTA, A „SZORGOS HÍRTERJESZTŐ”

A modern állammal párhuzamosan, a középkor végétől kezdve fokozatosan

kiépülő postahálózat az ipari forradalom korszakában a hírközlés legfonto­
sabb eszköze volt. Formaváltozásait nem magyarázhatjuk kizárólag a techni­

3 Daniel R. Headrick: The tools of Empire. Technology and European Imperialism in the Nineteenth
Century. New York-Oxford, 1981, 130.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 3 7

ka fejlődésével. A postahálózatok olyan komplex egészet alkotnak, amelynek

nagy távolságú és sűrű forgalmú (például Párizs-London), illetve másodlagos
jelentőségű útszakaszok egyszerre részei, legfontosabb feladatuk pedig termé­
szetesen az üzenetek továbbítása a címzettekhez. A rendszer összhatékonysá-
ga legalább ugyanolyan mértékben függ szervezettségétől (például a tarifapo­
litikától), mint a technológiai újításoktól.
1780-at követően a mind jobb utakon egyre könnyebb és jobb felfüggesz­
téssel ellátott postakocsik közlekednek. A jelentős keresletnek és az államha­
talom figyelmének hála, komoly intézkedéseket hoznak a postahálózat műkö­
désének javítására. Ezen intézkedések révén bizonyos fontos európai útsza­
kaszokon jelentősen csökken a postakocsik menetideje, pedig ekkoriban még
szó sincs technológiai változásokról.4 A postaszolgálat 1830-as éveket követő
fejlődése viszont már a látványos technikai újításoknak köszönhető: az euró­
pai vasúthálózat például 1850 körül kezd kiépülni. Az Egyesült Államokat át­
szelő transzkontinentális vasútvonal pedig 1869-ben nyílik meg, s a New York
és San Francisco közötti menetidőt fél évről hét napra csökkenti. A technikai
változásokkal egy időben jelentősen megváltoznak a vezetési módszerek, il­
letve a politikai-gazdasági környezet. Az Európában beköszöntő hosszú béke­
évek, valamint a tengerek és óceánok felett gyakorolt angol dominancia lehe­
tővé teszi, hogy a nemzetközi szolgáltatások is szilárd szabályok szerint mű­
ködjenek; mindenki tiszteletben tartja a tarifákról szóló egyezményeket, és
egységesítik a távolsági szállítás szabályrendszerét is. Mindez legalább oly­
annyira előmozdította a szolgáltatások hatékonyságát, mint az üzenetátvitel
felgyorsulása.
Az egyre átfogóbb és hatékonyabb szervezeti keretek kiépülésével egy idő­
ben zajlik egy bizonyos tanulási folyamat is, amelynek során kitapasztalható,
milyen viszonynak kell fennállnia a hírek továbbítását végző szolgálatok és a
modern demokrácia között. Gyakorlatilag minden európai országról elmond­
hatjuk, hogy a postát az államhatalom ellenőrzi, ennek pedig politikai és ren­
dészeti indokai vannak. Egy 1657-es keltezésű, a postaszolgálat létrehozásáról
rendelkező angol dekrétum igen nyíltan közli: „... A posta a legfontosabb fegy­
verünkké válhat, hiszen lehetővé teszi, hogy tudomást szerezzünk a csak írás­
ban továbbadható gonosz és veszélyes célkitűzésekről, s megakadályozzuk,
hogy valóra váljanak.”
Ne feledkezzünk meg persze a kormányzatok anyagi érdekeltségéről sem,
hiszen a posta általában nyereséges vállalkozás. Nem véletlen hát, hogy Fran­
ciaországban egészen 1878-ig a pénzügyminisztérium irányítása alá tartozik.
Más megfontolások is léteznek azonban. Az állam feladatai a közmegegyezés
szerint eddig az „igazságszolgáltatás, a közigazgatás és a pénzügypolitika”
gyakorlására korlátozódtak, de egyre nyilvánvalóbb, hogy a közhatalom kény­

4 1793-ban egy párizsi keltezésű levél három nap alatt ér le Auxerre-ba vagy Orléans-ba, tíz nap
alatt pedig a spanyol határ közelében fekvő városokba. Guy Arbellot et alii: Atlas de la Révolution
frangaise. T. I. Paris, 1987.
 1 3 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

télén bizonyos, a gazdaság szempontjából nélkülözhetetlen alapszolgáltatáso­

kat is magára vállalni. Az angol pénzügyi körök által 1839-ben kierőszakolt, a
postaszolgálat működési elveit alapjaiban felforgató tarifareform jelentősen
mérsékli az üzenetek továbbításának felhasználói árát. Ezentúl az üzenetkül­
dés egységes és olcsó (küldeményenként egy penny) lesz az ország egész terü­
letén. Az egységes rendszer szerint a feladó fizeti a díjat a kézbesítés előtt, s
ezt bélyeg vásárlásával igazolja. E három újításnak köszönhetően sosem látott
mértékben megnő a postaforgalom. Az Egyesült Államokban 1845-ben hason­
ló elvek szerint szervezik meg a postahálózatot. Franciaországban a sajtó kép­
viselői követelik ki a reformot, amelyre végül 1848-ban kerül sor, az angliai­
hoz hasonló következményekkel. A postai úton továbbított levelek száma
Franciaországban az 1850-es 122 millióról 1855-ben 233 millióra ugrik. Német­
országban a feudális rendszertől örökölt postarendszer modernizációja (ame­
lyet a Thurn und Taxis család hajt végre) jelentős állomása a német területek
Poroszország által vezetett egyesítésének, s így végső soron a birodalom létre­
jöttének előjátékaként tekinthető.
A postahálózat kibővülése nemcsak gazdasági szükségleteket elégít ki, ha­
nem számos országban fontos szerepet játszik a nemzeti egység megerősödé­
sében és a politikai élet modernizálódásában. Ebben különösen az Egyesült
Államok játszott úttörő szerepet, hiszen itt a forradalom óta szorosan összefo­
nódott a demokratikus politika, a sajtó és a postaszolgálat kérdésköre. A posta
a Kongresszus irányítása alá kerül, és a népképviselet gondosan fenn is tartja a
maga számára a politika számára igen fontos szolgálat ellenőrzésének jogát.
A Kongresszus dönt a postautak nyomvonaláról (ennek óriási jelentősége van
az új területek integrációja szempontjából) és a tarifákról, jelesül a sajtótermé­
kek terjesztésének tarifáiról, melyeket mesterségesen alacsonyan tartanak,
hogy a Kongresszus munkálatairól szóló jegyzőkönyvek mindenhová eljut­
hassanak. A francia postahálózat vezetőihez címzett, 1792-es keltezésű, igen
lírai hangvételű instrukciók első alkalommal helyezik elméleti alapokra a pos­
tarendszer és a demokrácia összefüggését: ,,[A posta] az a kötelék, amely kö­
zel hozza egymáshoz és egyesíti a Föld távoli pontjain élő embereket, hiszen
az aktív és kölcsönös levélváltás teszi lehetővé a gondolatok és érzelmek sza­
bad áramlását; kizárólag ennek a szorgos és pótolhatatlan hírterjesztőnek kö­
szönhető, hogy a felvilágosodás előrehalad, és a felvilágosodott emberek szá­
ma egyre növekszik, hogy a szellem jótéteményei eljutnak a különböző nem­
zetekhez, és hogy a társadalom learathatja az emberiség boldogságának
előmozdításához elengedhetetlenül szükséges ismeretek gyümölcseit...”5
A gyakorlatban megfigyelhető, hogy az egymást követő kormányzatok fel­
tétlenül szükségesnek ítélik a centrumtól távol eső, elmaradott és falusias régi­
ók gazdasági és politikai integrációját, nem engedhető meg ugyanis, hogy sza­
kadék húzódjon a hátország és a városok között. Nem véletlen hát, hogy egy

5 Instruction pour les directeurs des Postes. Paris, 1792.

 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 139
1829-es keltezésű rendeletnek megfelelően Franciaország minden városából
legalább kétnaponta (sőt 1832-től kezdve naponta) elviszik a postát. Mégis, az
Egyesült Államokban a legerősebb a politikai akarat arra, hogy a postaszolgá­
latot a távoli területek integrációjának eszközéül használják. 1828-ban száz­
ezer amerikai lakosra összesen 74 postahivatal jut, míg Angliában csak 17,
Franciaországban pedig mindössze 4.6

Sajtóbarát tarifák

A sajtótermékek mérsékelt árú továbbítása a modern képviseleti demokrácia

működésének elengedhetetlen feltétele, hiszen a választópolgárrá előlépő ál­
lampolgárnak egyszerre joga és kötelessége tájékozódni a dolgok menetéről.
Nagy a kísértés azonban, hogy a közhatalom a támogatás ezen leplezett for­
máját arra használja, hogy ne egyenlő mércével mérje a különböző sajtóter­
mékeket: lenyomja a kormánypárti lapok terjesztési költségeit, s minden esz­
közzel lassítani próbálja az ellenzéki újságok célba jutását. A Második Csá­
szárság éveiben a posta feladatai közé tartozik az országba beérkező külföldi
sajtótermékek felügyelete. A különböző politikai formációk csak 1890-ben (te­
hát már a Harmadik Köztársaság idején) jutnak konszenzusra a sajtó számára
biztosított, kedvezményes terjesztési tarifák kérdésében. Maga a pénzügymi­
niszter is részt vesz a kórusban, idézzünk parlamenti hozzászólásából: „Akár
veszteségek árán is készek vagyunk tehát kedvezményes tarifákat biztosítani
a sajtó számára, amint ezt a postaminiszter úr is említette. Miért cselekszünk
így? Népnevelési megfontolásokból, hogy biztosítsuk a gondolatok szabad
áramlását...”7
Egy postai tisztségviselőkből és a sajtó képviselőiből álló „paritásos” bi­
zottság dönt az új kedvezményezettekről. A támogatás ezen formájának létjo­
gosultságát még a 20. század során sem kérdőjelezi meg senki, hiszen ezek az
intézkedések hozzájárulnak az ország demokratikus működéséhez.

A levéltitok tisztelete

A „fekete szoba” gyakorlata (azaz a magánlevelek rendészeti célú felbontása)

a 19. századi Európában fokozatosan visszaszorul. A posta megnövekedett
forgalma egyébként is megnehezíti a magánlevelek ilyetén megszűrését. Az
angol kormányzatnak 1844-ben számot kellett adnia egy (a nápolyi forradal­

6 Richard R. John: Spreading the News. The American Postal System from Franklin to Morse.
Cambridge (Mass) - London, 1995. Persze az sem mindegy, mit nevezünk postahivatalnak. Lásd
uő: Communication and Information processing. In Encyclopedia of American Social History. Eds.
Mary Cayton, Eliott Gorn, Peter Williams. Vol. III. New York, 1993, 2349-2361.
7Journal officiel de la République. Paris, 1913.
 140 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

már körökkel fenntartott kapcsolatai miatt gyanússá vált) itáliai emigráns le­
veleinek felbontásáról, illetve levelezésének megfigyeléséről. A kormányzat a
következő érvekkel védekezett a vizsgálóbizottság előtt: „Elmondhatjuk, hogy
1822 óta mindösszesen 182 alkalommal kaptunk felhatalmazást [levelek el­
lenőrzésére]. 220 millió levélre összesen hat vagy hét hasonló felhatalmazás
jut, nem állítható tehát, hogy tevékenységünk összeegyeztethetetlen a magán-
levelezés sérthetetlenségével. ”8
Persze nem mindenkit elégítenek ki a statisztikai mutatók; a közvéle­
ményt egyre jobban felháborítják a levelek ellenőrzéséről szóló hírek. A levél­
titok tisztelete a politikai rendszerek demokratikus voltának elsődleges ismer­
tetőjele lesz. Az alsóházi képviselők, akik 1844-ben a Post Office, illetve az
angol kormányzat gyakorlatát vizsgálják, a francia forradalmár Carnot szavait
idézik: „Tudomásomra jutott, prefektus úr, hogy közigazgatási tisztségvise­
lők számos alkalommal megsértették a levéltitok szentségét. Ki jogosította fel
őket ilyetén intézkedésekre? [...] Nem írják-e elő 1789 óta egyértelmű törvé­
nyek a levéltitok szentségének tiszteletét? A forradalmi korszak minden csa­
pását elveink megsértésének köszönhetjük, itt az ideje, hogy újra visszatér­
jünk hozzájuk. Remélem tehát, prefektus úr, hogy a törvény teljes szigorával fog
eljárni a társadalomban élő ember egyik legszentebb jogának sárba tiprói el­
len. A francia polgár gondolata nem lehet kevésbé szabad, mint személye...”9
Őfelsége kormányának tagjai - legalábbis az angol parlamenti képviselők
szerint - persze hangosan felröhögtek, amikor a bizottság lefordította szá­
mukra a textust. Pedig a szóban forgó dokumentum a közbizalom fenntartásá­
hoz feltétlenül szükséges elveket fogalmaz meg. Nem kell elvetnünk azokat az
elveket, amelyek a gyakorlatban csak részben valósulnak meg. A demokrati­
kus országok törvénykezése csupán kivételes alkalmakra engedélyezi, hogy a
hatóságok felbontsák magánszemélyek leveleit: a levéltitkot csak a közrend
vagy az ország diplomáciai érdekeinek védelmében szabad megsérteniük.
A levéltitokról rendelkező angol törvények Anna királynő uralkodásának évei­
ből származnak. Franciaországban az 1790-es és 1791-es évek Alkotmányozó
Nemzetgyűlése foglalkozott a kérdéssel, de a törvény megszegőit olyan súlyos
szankciókkal kívánták sújtani, hogy az 1810-es büntető törvénykönyv kényte­
len volt enyhíteni a büntetési tételeken a törvény alkalmazhatósága érdeké­
ben. Az Egyesült Államokban egy 1825-ös keltezésű törvény minden postai al­
kalmazottnak megtiltja, hogy felbontsa a leveleket vagy bármi módon késlel­
tesse célba jutásukat. Belgiumban a levéltitok szentsége az alkotmányos jogok
körébe tartozik. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom vi­
szont a postai küldemények felett gyakorolt ellenőrzést nyíltan kormányzati

8 Silvio Furlani: La Politica Postale de Metternich e l’Italia. Quaderni di Storia Postale, 1987. június
8., 57.; Report from the Secret Comittee on the Post Office [...1 ordered by the House of Commons, to
be printed. London, 1844.
9 U o .
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 4 1

eszköznek tekinti. A hadügyminiszternek címzett instrukcióiban Metternich

minden skrupulus nélkül szólítja fel minisztertársát, hogy szervezze meg és
tartsa osztrák ellenőrzés alatt az itáliai postahálózatot. A bevétel csak másod­
lagos kérdés, írja, ennél sokkal fontosabb, hogy a toscanai, modenai, parmai
és piacenzai postaszolgálat megszervezésével elvágja egymástól az itáliai te­
rületeket: „Ha szilárdan a kezünkben tartjuk a szóban forgó postahivatalokat,
gyakorlatilag kettévágtuk Itáliát, és ellenőrizni tudjuk a külfölddel folytatott
levelezésüket.”
Az autoriter politikai berendezkedésű birodalmak gyakorlatát kortársaik a
demokrácia hiányaként értelmezték. Az Oroszországban utazgató fiatal fran­
cia arisztokratát, Custine-t, mélyen felháborítja a mód, ahogy postáját kezelik.

A nemzetközi pénz- és hírforgalom

A 20. század első felében a postaszolgálatok kiterjesztik tevékenységi körüket

a pénzszállításra és magukra vállalják a fizetőeszközök modernizációjának
feladatát. Franciaországban a napóleoni hadsereg postaszolgálata honosítja
meg a pénzutalvány (mandat) intézményét, amelynek köszönhetően elkerül­
hetővé válik a készpénzforgalom. A pénzügy világa 1817-től kezdve használja
az utalványokat, a látra történő kifizetéseket pedig 1832-ben engedélyezik.
Franciaország 1864 után számos nemzetközi szerződést köt, először Olaszor­
szággal, majd a frankofon országokkal. A távirati utalványozás a század má­
sodik felére általánosan elfogadott fizetőeszközzé válik. A század utolsó évei­
re pedig a posta a vidék bankárává növi ki magát: az utalványok helybeli kifi­
zetése 1895-ben lesz általánosan elfogadott. 1820-ban a franciák még 300
ezernél kevesebb utalványt töltenek ki, 1880-ban már 13 milliónál is többet.10
A lakosok megtakarításait a posta által üzemeltetett takarékfiókok gyűjtik
össze; 1883-ban egy vienne-i bankfiók honosítja meg a bankszámlák közötti
postai átutalás intézményét, amit még 1914-et megelőzően Németország és
más szomszédos országok is átvesznek. Franciaországban a magánbankok el­
lenállása egészen 1918-ig megakadályozza a postai csekk megjelenését.
A nemzetközi postahálózat úttörő szerepet játszik az új technológiák kifej­
lesztésében, hiszen nagy értékű árukat szállít kis mennyiségben. A menet-
rendszerű tengeri járatok a posta működését szabályozó egyezmények alá­
írásával párhuzamosan épülnek ki. A diplomáciai küldemények és a postai
üzenetek biztonságos célba érését szívükön viselő államok készek jelentős ösz-
szegű szubvenciókkal támogatni a hajóstársaságokat. Ezt az először Angliá­
ban meghonosodó gyakorlatot Franciaország is átveszi, először a tengerhajó­
zást, majd a gőzhajózást kísérlik meg ezen a módon fejleszteni. Először ter­
mészetesen a stratégiai fontosságúnak ítélt kikötőkkel teremtik meg a tengeri

topául Charbon: Histoire des services financiers de la Poste. Paris, 1989, 48.
1 4 2 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

kapcsolatot. Az Algéria gyarmatosításának feltételeit biztosítani kívánó fran­

cia kormányzat 1836-ban felszerel egy tíz postahajóból álló flottát, amelynek
feladata a Marseille és a legfontosabb földközi-tengeri kikötó'k közötti kapcso­
lat biztosítása. 1851-ben arról születik döntés, hogy partneri kapcsolatra lép­
nek egy magánvállalkozással, a Messageries nationale-lal, amely postakocsi­
hálózatot működtet. A társaság koncessziót kap az algériai és tunéziai [1854),
majd a fekete-tengeri és közel-keleti postavonalak kiépítésére. 1857-ben meg­
kapják a dél-amerikai postaszolgálat üzemeltetésének jogait is; 1861-ben pe­
dig ők szervezhetik meg az (Adenen, Saigonon és Hongkongon keresztül) Kí­
nába irányuló postahálózatot is, az Indiai-óceán felé irányuló mellékvonalak­
kal egyetemben.
A vonalak kiépítését az észak-atlanti vidékek és az Antillák felé a kormány
egy másik társaságra bízza, szoros összefüggésben a gőzhajózás fejlesztését
célzó elképzelésekkel. A kormányzat, amely szeretné elérni, hogy a francia
flotta behozza lemaradását a nagyságrendekkel jobban felszerelt hajókból álló
angol flottával szemben, a modern tengerjáró hajók építésének finanszíro­
zásában komoly szerepet szán a postával kötött konvencióknak. 1840-ben az
angolok uralják az észak-atlanti tengeri útvonalakat, méghozzá a Sámuel Cu-
nard által alapított British North American Royal Mail Steam Packet (Észak­
amerikai Királyi Postahajó) Társaságnak köszönhetően. A másik jelentős an­
gol társaság a White Star. Ebben a korban a leggyorsabb hajók 40 nap alatt
szelik át az óceánt Le Havre és New York között, míg visszafelé 30 nap alatt is
megteszik az utat.
1847-ben két Le Havre-i illetőségű hajóépítő négy fregattból álló flottával
megalapítja a Compagnie générale des paquebots transatlantiques-ot (Transz­
atlanti Hajózási Társaság), amely azonban nem versenyképes az angol konku­
renciával szemben. 1860-ban a Pereire testvérek (III. Napóleon kedvenc ban­
kárai és vállalkozói) és az állam között létrejön az első postai konvenció. A
Pereira testvérek kötelezik magukat, hogy postahajó-hálózatot üzemeltetnek
New York, illetve Mexikó felé (az Antillákat is érintve), valamint építenek ti­
zennégy tengerjáró gőzhajót - amiért cserébe az állam évi kilencmillió frankos
szubvencióban részesíti őket. A New York-i postahajó 1864-ben el is indul, két
évvel később a kéthetente közlekedő járat már kilenc nap alatt is képes átszel­
ni az óceánt.
1865-ben Adentől Yokohamáig összesen 85 olyan kikötő van a világon,
ahol kereskedők és üzletemberek küldeményeket vagy pénzt bízhatnak a fran­
cia postára.11 A Pereira testvérek csődjével összefüggő súlyos problémák után
1885-ben az állam újra postai koncessziókat bocsát ki, amelyek kedvezménye­
zettje ezúttal a Compagnie pour l’Atlantique et la Méditerranée (Atlanti-Föld­
közi Társaság). Az észak-atlanti vizeken a verseny egyre kegyetlenebb: 17 tár-1

11 Catherine Bertho Lavenir: Télégraphe. In Dictionnaire du second Empire. Dir. Jean Tulard. Pa­
ris, 1995. Az Indiába irányuló angol postaszolgálat Dél-Itálián és Egyiptomon is áthalad. Tehát
igénybe veszi az Anconát Brindisivel összekötő vasútvonalat.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága j 143

saság (angolok, németek, skandinávok, olaszok) összesen 150 hajója járja az

óceánt: mindkét irányban naponta legalább három járat indul. Az első világ­
háborút követő években a postaforgalom teszi lehetővé a hadászati repülők
polgári célú újrafelhasználásának finanszírozását. A dél-atlanti repülőjáratok
a francia Aéropostale kezében vannak, míg az észak-atlanti vonalakat az ame­
rikaiak és az angolok tartják ellenőrzésük alatt.
A világméretű hálózat működtetéséhez bizonyos méretű összefogás szük­
séges, hiszen távoli kikötőkben kell irodákat fenntartani, egységes működési
szabályzatot és tarifarendszert kidolgozni, mindez pedig csak nemzetközi
megállapodások útján lehetséges. Minden ország kétoldalú megegyezéseket
köt legfontosabb partnereivel. Anglia uralja Észak-Európát és a Távol-Keletre
vezető utakat; Franciaország tartja kézben Dél-Európát, Németország pedig
Közép-Európában tölt be jelentős szerepet. Az amerikai posta igazgatója által
kezdeményezett 1863-as párizsi értekezlet azzal foglalkozik, hogyan lehetne
harmonizálni a különböző' postai eljárásokat: egységes súly- és illetékrend­
szerre van szükség, valamint egyszerűsíteni kell a leszámítolást. Az egyre ösz-
szetettebb kérdések megoldását a koordináló szerepet betöltő Union postale
universelle-től (Egyetemes Postaunió) várják. A postaunió egy a század máso­
dik felében megszülető' nemzetközi intézmények közül, amelyeket a gazda­
ság, illetve a nagy hálózatok (telegráf- vagy vasúthálózat) nemzetközivé válá­
sának folyamata hív életre. Gyorsaság, kiszámíthatóság, távoli területek bevo­
nása a tarifák, járulékok és cserekapcsolatok egyre összetettebb rendszerébe -
mindez egyet jelent az első, szimbolikus globalizáció beköszöntével.

A TÁVÍRÓ, AVAGY A PILLANATNYISÁG ÁLMA

A nagy távírórendszerek 1837-ben meginduló (ebben az évben jegyezteti be

találmányát Morse, Cooke és Wheatstone) kiépülése alapjaiban alakítja át a
hírközlés ökonómiáját, ugyanakkor ráébreszti a nyugati országokat, hogy rö­
vid időn belül ki kell dolgozniuk egy olyan jogi szabályozó rendszert, amely
lehetővé teszi az új keletű hálózatok harmonikus beilleszkedését a politikai és
a gazdasági intézmények működési keretei közé.
Az elektromos távírók különböző hálózatainak összekapcsolása (1850), il­
letve a nagy tenger alatti kábelek lefektetése révén (1865) a 19. század embere
egy eddig példátlanul hatékony kommunikációs rendszerre tesz szert, amely­
re támaszkodva a kormányzatok és a kereskedelmi vállalkozások képesek né­
hány óra leforgása alatt információkat eljuttatni a földkerekség minden politi­
kai vagy gazdasági szempontból jelentős pontjára. Az új távlatoktól megrésze-
gült kortársak arról kezdenek álmodozni, hogy a kommunikációs eszközök
világméretű hálózatának köszönhetően a földkerekség bármely pontjával bár­
mely pillanatban kapcsolatba kerülhetnek majd. Louis Figuier, a francia tudo­
mányos ismeretterjesztés pápája 1868-ban még a legvisszafogottabbak közé
tartozik: „Sokáig csak szép álomnak látszott, mára azonban teljes mértékben
1 4 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

megvalósult ez a csodálatos mű [az óceán két partját összekötő távírórend­

szer]. Ma már olyan országok között is állandó elektromos összeköttetés áll
fenn, amelyeket óriási távolságok és a tenger választanak el egymástól; ezek a
területek tehát egyik pillanatról a másikra kapcsolatba tudnak lépni egymás­
sal, mintha csak szomszédosak lennének.”12
Néhány évvel később azonban az amerikai Julian Hawthorne már sokkal
lelkesebb, igaz, hogy a távoli jövőre, 1993-ra vetíti ki elképzeléseit: „Nemso­
kára elérjük azt a stádiumot, amelyben a földi emberek homogén népességet
alkotnak, nem lesznek majd széttartó társadalmi, politikai és kereskedelmi ér­
dekeik. A kapcsolatteremtés korlátlan lehetőségeinek hála, közel olyan egysé­
gesek lesznek, mint egy család tagjai.”13
Ez az optimista becslés alapvetően tévesnek bizonyul: az 1960-as évek vé­
géig a nemzetközi telekommunikáció vívmányai nem állnak a tömegek ren­
delkezésére. A távolsági kommunikáció ritka, költséges, szinte kizárólag üzle­
ti célokat szolgál, személyes megfontolásokból csak a különösen jómódúak
vehetik igénybe. A stratégiai célkitűzések szolgálatába állított kommunikációs
eszközök azonban mégis elég súllyal rendelkeznek ahhoz, hogy lényegileg
módosítsák a politikai és gazdasági élet jellemzőit.
Ahogy a többi technikai újítás, úgy a távíró valódi jelentőségét sem érthet­
jük meg magában. Az elektromos távközlési eszközök olyan technikai rend­
szerbe tartoznak, amelynek része a vasút, a gőzhajózás, illetve azok a nyom­
tatási technikák is, amelyek lehetővé teszik, hogy tömegméretekben jelenje­
nek meg az újságok és időszaki kiadványok. A hálózatok kiépülése egyébként
szoros kapcsolatban áll a kor gazdasági és katonai folyamataival, hiszen ez
utóbbiak teremtik meg az első vállalkozók piacait. Vegyük például a nagy
gyarmatbirodalmak - különösen a Brit Birodalom - kiépülését, amely döntően
befolyásolta a tenger alatti távíróhálózat geográfiáját; a távíróhálózat viszont,
„cserében”, hozzájárult a birodalom megszilárdulásához. A hírügynökségek
és az újságok munkáját megkönnyítő távíró a modern képviseleti demokrácia
működéséhez is hozzájárul, hiszen a távírón közölt üzenetek manipulációja
nélkül már nem is lehet a közvéleményt ellenőrizni. A távíróhálózatok nem
valamiféle „saját” logika szerint épülnek ki, hogy „azután”, mintegy melléke­
sen, nagy hatást gyakoroljanak a gazdasági és katonai életre. Épp ellenke­
zőleg, a 19. század nagy gazdasági és politikai történései a kezdetektől fog­
va meghatározó szerepet játszanak nemcsak a hálózatok kiépülésében, de a
technikák megválasztásában, a szervezeti, illetve a tarifákkal kapcsolatos kér­
désekben éppúgy, mint a nemzeti és nemzetközi szabályozás megszületé­
sében.

12Louis Figuier: Exposition et histoire des principals découvertes scientifiqu.es modemes. Paris,
1868, 205.
13Idézi Carolyn Marvin: When Old Technologies were New. Oxford, 1988, 202.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 4 5

A nemzeti hálózatok: a technika ellenőrzése, ellenőrzés a technika által

Az információ áramlását a 19. században a hírügynökségek ellenőrzik és köz­

pontosítják. A villanytávíró egy olyan tevékenység szolgálatába szegődik,
amely már feltalálása előtt is létezett. A kezdeti idők vad információéhségét
igen kezdetleges eszközökkel próbálták meg kielégíteni: Charle-Auguste Ha­
vas postagalamb-hálózatot épít ki Párizs és Brüsszel között, így próbálván or­
vosolni a távíróhálózatban mutatkozó hiányosságokat.14 Még 1864-ben is szo­
kásban volt, hogy a nagy New York-i lapok kis, gyors járású hajócskákat küld­
tek az Európából érkező tengerjárók elé, hogy elsőként számolhassanak be az
érkező hírekről. A nagyobb országokban már a század első évei óta léteznek
légitávíró-vonalak, de ezeket csak igen kis mértékben állították a gazdaság és a
tájékoztatás szolgálatába.15 A francia légitávíró-hálózatot - amely egyébként
fejlettebb, mint a többi országé - nem nyitották meg a kereskedelmi forgalom
előtt, kizárólag politikai vagy katonai jellegű kormányzati üzenetek továbbítá­
sára használják. Egy kizárólag a berlini kormányzat számára fenntartott vonal
köti össze a porosz fővárost a rajnai területekkel. A magánérdekeltségekhez
tartozó angliai vonalakat arra használják, hogy előre jelezzék a kereskedőha­
jók érkezését, amint a parthoz közelednek. Az Egyesült Államokban üzembe
helyeztek egy hasonló vonalat New York és Cape Cod között; New Orleans és a
keleti partvidék összekötésének terve viszont sohasem valósult meg.
A Chappe-féle távíró működése túl költséges és technikailag sem tökéletes:
minden bizonnyal ezzel magyarázható elterjedésének megtorpanása. Alkalma­
zottak egész hadserege nélkül működésképtelen, sem éjszaka, sem rossz idő­
ben nem használható. Igaz ugyan, hogy optimális időjárási viszonyok mellett
az üzenetek nagyon gyors továbbítására képes (Párizsból hozzávetőlegesen
hatvan perc alatt jut el egy sürgöny Lille-be16), a rendszer mégsem megbízható,
nem működik kiszámíthatóan, nem képes tehát megfelelni a piac kihívásainak.
Az 1830-as évekre azonban jellemző (különösen a tőzsdékre) a mindenáron
való kapcsolatteremtés igénye. Ennek köszönhetően épül ki - a közhatalom til­
takozása ellenére - néhány magánkézben lévő, kereskedelmi felhasználásra
tervezett vonal, amelyek közül a Párizst Brüsszellel összekötő a legjelentősebb.
A villanytávíró technikai újítására egyre nagyobb a kereslet, hiszen fejlesz­
tésében érdekeltek a kormányzatok - amelyek stratégiai jelentőségű eszközt
látnak benne -, a pénzügyi körök - hiszen a tőzsdék jelentősége megnőtt az
utóbbi időben -, a vasút - amely a forgalomirányítás és a biztonság elsődleges
eszközét látja a távíróban - és persze az újságok és hírügynökségek. Tőkeerős
és fizetőképes ügyfelekről van tehát szó, akik pontosan tudják, mire van szük­
ségük, s van véleményük arról, melyik irányba kell elindulniuk az új, remél­

14Antoine Lefébure: Havas, les arcanes du pouvoir. Paris, 1992.

15Robert L. Thompson: Wiring a Continent. Princeton, 1947.
,6La Télégraphie Chappe. Nancy, 1994,218. Strasbourgba 76, míg Bordeaux-ba 96 perc alatt jut el
egy sürgöny.
1 4 6 1Az univerzális médiumok (1870-1950)

hetőleg gyorsan kifizetődő vonalaknak. Létezik tehát egy kiszámítható keres­

let, amely strukturálni képes a hálózatok kiépülésének folyamatát.
A távíró státusának kérdése még megoldásra vár. Először is különítsük el
egymástól a nemzeti és nemzetközi hálózatokat. A villanytávíró földi hálóza­
tai nemzeti keretek között kezdenek kiépülni; 1860-ra nagyjából el is készül­
nek. Ekkor merül fel a nemzeti területek teljes lefedésének kérdése, amelynek
megoldása kétféleképpen képzelhető el. A két lehetséges módszer - állami
vagy magánkézben lévő hálózatok - egészen napjainkig meghatározza a tele­
kommunikációs eszközök státusát a fejlett országokban.
Az európai kormányzatok az esetek többségében a távíróhálózatok állami
működtetése mellett döntöttek. Igaz ugyan, hogy az angol hálózatot kezdetben
a vasúttársaságok működtették: ők finanszírozták a távírórendszer kiépítését a
vasútpálya egész hosszán, erre ugyanis forgalomirányítási szempontból feltét­
lenül szükségük volt. A már meglévő hálózatot csak a befektetés jobb megtérü­
lése érdekében nyitották meg a nagyközönség előtt. A publikum azonban rövi­
desen elégedetlenkedni kezd, túl sok a késve vagy téves címre érkező üzenet,
ráadásul az üzenettovábbítás nagyon drága. A sajtó is panaszkodik a szolgálta­
tás minőségére. 1868-ban az állam megveszi a távírórendszert, működtetését
pedig a Post Office-ra bízza. Franciaországban a villanytávíró kiépítését a légi
távíró meghonosítását is levezénylő tisztviselők feladatává teszik. Rendészeti és
nemzetbiztonsági megfontolásokból a távírórendszer továbbra is a belügymi­
nisztérium kompetenciájába tartozik. Poroszországban a hálózat működtetését a
kezdetektől fogva a postára bízzák, amely módszeresen fejleszti is a távírórend­
szert. Az Egyesült Államokban viszont a távíró egészen napjainkig magánvál­
lalkozásként működik. A hálózat földrajza világosan tükrözi, hogy a távíró - a
vasúttal egyetemben - milyen óriási szerepet játszott a Nyugat meghódításá­
ban, nem véletlen hát, hogy bizonyos értelemben mítosszá vált. Egy ideig ke­
mény verseny folyt a piaci pozíciókért, de rövidesen megindult a tőkekoncent­
ráció folyamata, és a Western Union 1866-ra monopóliumhelyzetbe került.
A távíróhálózat kiépülése esélyt nyújt a kortársak számára, hogy apránként
elsajátítsák egy nagy kommunikációs rendszer működtetésének csínját-bínját
- például a „természetes monopólium” létrejöttét, amellyel azonban nem sza­
bad visszaélni. Az Egyesült Államokban igen gyorsan definiálják a tisztesség­
telen piaci magatartás különböző formáit: megengedhetetlen a szolgáltatáso­
kért kirívóan magas árat kérni, bizonyos ügyfelekkel kivételezni, a hálózatot
„kisajátítani”. Sztrogof Mihály című művében Verne leírja a Daily Telegraph tu­
dósítóját, aki inkább a Biblia szövegét kezdi diktálni, semhogy a távírót áten­
gedje francia kollégájának.17 Márpedig a távíró roppantul szorosan kapcsoló­

17„Kezdetben teremtéIsten az eget és a földet... Szóval Blount nekifogott, hogy a Biblia szövegét
sürgönyözze le: így akart időt nyerni, s versenytársát így próbálta meg távol tartani a távírótiszt­
től. Lehetséges, hogy ez lapjának néhány ezer rubeljébe kerül majd, de eléri vele, hogy az értesül
elsőnek a szibériai eseményekről. Franciaország várjon addig! ” Jules Verne: Sztrogof Mihály. For­
dította Supka Géza. Budapest, 1966, Móra Könyvkiadó, 139.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 4 7

dik a gazdaság kulcsfontosságú szektoraihoz - például az értéktőzsdéhez és a

nyersanyagtőzsdéhez ezért a gazdasági élet szereplői nem engedhetik meg,
hogy szabályozatlanul működjön, meghamisítva a verseny feltételeit.
Az adott kérdésre minden ország a maga politikai kultúrájával leginkább
összeegyeztethető választ adja. Európa a távírórendszer működtetését az ál­
lamra bízza. Ez a döntés annál is kézenfekvőbb, mivel a távíró veszélyes ver­
senytársa lehetne a postának, a két hálózat összevonása viszont jelentősen
hozzájárul hatékony működésükhöz (lásd az angol, német és francia hálóza­
tok üzemeltetését az 1878-at követő években). Az Egyesült Államokban a táv­
írórendszereket működtető társaságok egy minden piaci szereplőre nézve kö­
telező „működési szabályzatot” dolgoznak ki,18 melynek megszületését a fel­
használók követelik ki, de a sikerben nagy szerepük volt az újságoknak is (a
hírlapok közös érdekeit az Associated Press képviseli).

A közvélemény manipulációja

Ezek az intézkedések azonban nem képesek megkímélni a kor emberét attól,

hogy megtapasztalja, hogyan manipulálják a tájékoztatást a politikai vagy a
gazdasági érdekek. Számos 19. századi példával bizonyítható, hogy a manipu­
láció nem a szupergyors információáramlást lehetővé tévő 20. század végi esz­
közrendszer feltűnésekor született meg, hanem abban a történelmi pillanat­
ban, amikor egy információs hálózat először fonódott össze a piaccal, a tőzs­
dével vagy a véleményformálás eszközeivel (a sajtó, később pedig a rádió és a
televízió útján). A legfontosabb kérdés nem is az információ áramlásának ab­
szolút sebessége - bár ez sem elhanyagolható tényező, hiszen az azonnali in­
formációátvitel nagyon megnehezíti az ellenőrzést -, hanem a hírekhez hoz­
zájutás relatív sebessége. Döntő jelentősége van annak, hogy másokat meg­
előzve jussunk információhoz. Legjobb példa erre a század legnagyobb stílű, a
Rothschildok vagyonát megalapozó spekulációja: a Thurn und Taxisokkal
fenntartott szoros kapcsolataiknak, illetve saját információs hálózatuk kivéte­
lesen hatékony működésének köszönhetően a Rothschildok néhány órával min­
denki más előtt szereztek tudomást a Waterlooi csata végkimeneteléről.
Az írók előszeretettel tárgyalják regényeikben a híres spekulációkat és az
információs rendszerekkel való visszaéléseket. Émile Zola 1891-ben írott, de a
Második Császárság idején játszódó A pénz című regényét a párizsi tőzsdének
szenteli. A cselekmény fordulópontja az az epizód, amelyben a miniszter
pénzügyi spekulációkban felhasználható információt szolgáltat ki Saccard
bankárnak. Alexandre Dumas Monte-Cristo grófjában Danglars báró bukását
egy légi távírón érkező, ám meghamisított tartalmú üzenet okozza: a téves in­

18Menahem Blondheim: When bad things happen to good technologies: three phases in the
diffusion and perception of american telegraphy. In Technology, Pessimism and Post-modernism.
Ed. Everett Mendelsohn. Dordrecht-Boston-London, 1994, 87.
1 4 8 [ Az univerzális médiumok (1870-1950)

formációk romba döntik a báró spekulációit. Mindez azt mutatja, hogy a kor­
társak igen jól érzékelték, a hírek kereskedelmi vagy pénzügyi megfontolások­
ból történő meghamisítása milyen óriási lehetőségeit rejti a gyors meggazda­
godásnak, a visszaélésnek és a manipulációnak.
A 19. század embere az információs rendszerekkel való visszaélés egy má­
sik formáját is kénytelen volt megtapasztalni: a közvélemény manipulációjáét.
A napi sajtó hírei azonnal olvasók tömegeihez jutnak el, közvetlen vélemény-
formáló erejük van tehát, márpedig mivel nyilvánvaló, hogy a parlamentáris
demokrácia rendszerében az államhatalom sokkal inkább függ a közvélemény
változásaitól, mint az abszolút monarchiák idejében, a sajtóközlemények in­
formációinak ellenőrzése elsődleges fontosságú politikai kérdéssé válik. 1871-
ben a legjelentősebb sajtóügynökségek megállapodást írnak alá a világ felosz­
tásáról. A Reuternek jut a brit piac, Egyiptom, Törökország, Kína, illetve a brit
befolyási övezet; a Havas tartja kezében Franciaországot, Svájcot, Dél-Európát
és Latin-Amerikát; a Wolff pedig a Németországról, az Osztrák-Magyar Mo­
narchiáról, a Hollandiáról, a skandináv országokról és a Balkánról szóló hírek
felett rendelkezik. A megállapodásból kimaradó Associated Press híreit Euró­
pában csak egyes nemzeti ügynökségek használják fel.
A francia kormányzat, amely a támogatások elosztásával egyébként is füg­
gő helyzetben tartja a sajtót, még azt is megengedheti magának, hogy bizo­
nyos lapokat külön kedvezményekben részesítsen, például friss hírekkel lássa
el őket, vagy diplomáciai és katonai információkat szolgáltasson ki nekik -
mindezt abban a korszakban, amelyet egyébként a konkurens újságok kímé­
letlen versenye jellemez. A kedvezmények rendszerét a kormányzat a Havas
hírügynökség bevonásával működteti.
Számos drámai epizód mutatja, milyen további, sokkal súlyosabb követ­
kezményekkel járó módszerekkel manipulálható a közvélemény. Bismarck
„emsi táviratának” meghamisítása nem csekély szerepet játszott az 1870-es
háború kirobbanásában, hiszen azzal, hogy a lapok felkorbácsolták a közvéle­
mény háborúpárti érzelmeit, lépéskényszerbe hozták a kormányt, amelynek
pedig több minisztere tisztában volt az ország haderejének gyengeségével.
Bismarck az ominózus nap estéjén így szól kollégáihoz: „Ha átadom [a szó­
ban forgó szöveget] az újságoknak, és még inkább ha elküldöm nagykövetsé­
geinknek, Párizs még éjfél előtt tudomást szerez róla. Nem is csak az számít,
ami a szövegben áll, hanem az is, ahogyan tálalni fogják: kétségtelenül elhúz­
zák a vörös posztót a gall bika orra előtt...”19
A manipuláció itt a távirat gyorsaságán alapul: a francia kormánynak nem
lesz ideje érdemben reagálni. A valóban „hatékony” manipulációhoz persze
az is kellett, hogy a távirat tartalmát a napilapok is átvegyék. Olyan kor volt
ez, amelyben ha néhány ezer ember kivonult Párizs utcáira, az már elég volt a
forradalomhoz - ahogy 1830 és 1848 forró napjaiban is történt. Egy leközölt
távirat már képes volt meggyőzni a közvélemény „mértékadó” részét.

19Otto von Bismarck: Pensées et souvenirs. Paris, 1984, 263.

 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 4 9

1915-ben a „Zimmermann-távirat” kapcsán láthatjuk ismét sürgöny, moz­

gósítás és manipuláció szoros összefüggését. Az angol titkosszolgálat elfogott
egy német diplomáciai sürgönyt, amely az Egyesült Államok Mexikó felől ter­
vezett megtámadásának tervét tartalmazta. A távirat körül csapott óriási hír­
verés egyetlen célja az addig vonakodó amerikai közvélemény meggyőzése
volt az európai háborúba való belépés szükségességéről. A tenger alatti veze­
tékeken küldött távirat elfogása egyébként sokat elárul arról a folyamatról,
amely az összes háborús felet érinti: a hálózatok óriási katonai és stratégiai je­
lentőségét már eddig is ismerő nagyhatalmak most arra is rádöbbentek, mi­
lyen hatalmas szerepet játszik az információk ellenőrzése a diplomáciai viszo­
nyok alakulásában is. Titkos ügynöki jelentésében a német Franz Rintelen ka­
pitány leírja, hogy a német katonai vezetők 1915-ben már tisztán látták,
mekkora hátrányuk származott abból, hogy képtelenek voltak kézben tartani
a transzatlanti információáramlást: „Egész Németország dühöngött. Az ame­
rikai újságokban megjelenő hadijelentésekből egy árva szó sem volt igaz. Kü­
lönösen felháborítónak találtuk a német kegyetlenkedésekről szóló leírásokat,
amelyekkel a lapok traktálták olvasóikat. Az efféle zsurnalizmus monopóliu­
ma elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy nemcsak az amerikai közvélemény,
de a vezető körök is egyre élesebben németellenes álláspontot foglaltak el.”20

Tenger alatti vezetékek: birodalmi geopolitika

A tenger alatt lefektetett távíróvezetékek alkotják az első, elektromos techno­

lógián alapuló nemzetközi kommunikációs rendszert. Kezdetben, az 1850-es
években, a már meglévő, földi távíróhálózatok egész Európát felölelő össze­
kapcsolásán fáradoztak. Igen gyorsan nyilvánvaló lett azonban, hogy óriási
igény van az egymástól tengerekkel elválasztott területek kapcsolatának meg­
teremtésére is: össze kell kötni Londont Párizzsal, Indiával, sőt még New
Yorkkal is. A La Manche csatorna alatt 1850-ben lefektetett vezeték technikai­
lag korántsem volt kielégítő. Komoly gondot okozott a vezeték megfelelő szi­
getelése, ráadásul a kábeleket csak óriási mechanikai feszültség mellett lehe­
tett lefektetni. Az első transzatlanti (1858-1864) vezetékek üzembe helyezé­
sekor pedig az is világossá vált, hogy a rendszert csak roppant erős elektromos
feszültséggel lehet működtetni.
1850 és 1865 között tehát még nem dőlt el véglegesen, hogy a jövő a földi
vagy a tenger alatti vezetékeké-e. A német-angol Siemens cég Perzsián és
Oroszországon keresztül egészen Indiáig kiépíti távíróhálózatát, amely 1870-
ben meg is kezdi működését. A hatékony üzemeltetést azonban megnehezíti a
szóban forgó területek politikai instabilitása, illetve a helyben toborzott mű­
ködtető személyzet teljes megbízhatatlansága. A hosszú, földi távíróvezetéke­

20 Idézi Dániel Headrick: The Invisible Weapon. Telecommunications and International Politics,
1851-1945. Oxford, 1991, 148.
1 5 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

ken az erősítés különféle eljárásai nem alkalmazhatók: az üzeneteket szabá­

lyos időközönként meg kell ismételni, az átvitel minősége pedig a hálózatot
működtetők lelkiismeretes munkájának függvénye. Ugyanebben az időben a
brit haditengerészet kiépít egy másik, az Ottomán Birodalmon és a Vörös-ten­
geren keresztül húzódó, félig földi, félig tengeri vezetékrendszert. Az Indiába
vezető távíró működése azonban csak 1870-ben válik igazán megbízhatóvá,
amikor a magánkézben lévő angol Eastern társaság befejezi saját rendszeré­
nek kiépítését: a vezetékek az út egész hosszán a tenger alatt húzódnak (Gib­
raltárt, Máltát, Szuezt és Adent útba ejtve), a hálózat működését tehát semmi­
féle idegen kormányzat nem befolyásolhatja.
A vezeték minden egyes szakaszát más és más társaság fektette le és mű­
ködteti (így kisebb a technikai és pénzügyi kockázat); a rendszer egészének
működését azonban a John Pender irányítása alatt álló Great Eastern Com­
pany koordinálja. A hálózat kiépítése szép sikere a kor angol kapitalizmusá­
nak, illetve vállalkozó szellemének. Az angol kereskedelmi körök óriási tőké­
vel szálltak be a nagy vállalkozásba, ami természetesnek mondható, hiszen
elemi érdekük, hogy megbízható információkhoz jussanak. A technikai prob­
lémák megoldása érdekében az angol tudomány és ipar legújabb vívmányait
is felhasználták. Az állam egyébként a vállalkozás kockázatának egy részét
magára vállalta, amiért cserébe bizonyos, a rendszer használatában érvénye­
síthető előjogokhoz jutott. A nagy angol cég a század második felében kiépít
egy stratégiai jelentőségű, az egész világot átfogó hálózatot, amelynek vég­
pontjai minden esetben az angol gyarmatok. A távíró 1872-ben ér el Ausztrá­
liába. 1900-ban a vezetékek Kanadából indulnak el Hawaii és a csendes-óceá­
ni térség meghódítására. Az egész világot körülölelő gyűrű Ausztrália és Kana­
da között 1902-ben záródik be. Az angol kereskedelmi és katonai érdekek
letéteményesei tevőlegesen részt vesznek a hálózat működtetésében.
A tenger alatti távírórendszer transzatlanti irányú kiterjesztését sem volt
lehetséges sokáig halogatni. Az első próbálkozásokat a sajtómágnás Cyrus
Field támogatta anyagilag. A felmerülő technikai problémákat azonban hosz-
szú ideig, egészen 1866-ig nem voltak képesek megoldani, abban az évben
azonban két távíróvonal is működni kezdett. A siker egyben az Alaszkán és
Szibérián keresztül vezető földi távíróvonal kísérleteinek végét is jelentette,
bár ezt a tervet a dán védnökség alatt működő Grande Compagnie du télég-
raphe du Nord a későbbiekben megpróbálja újjáéleszteni. A transzatlanti rend­
szert az Antillák és az Egyesült Államok déli partjai felé vezető mellékvonalak
egészítik ki. 1872-ben jelentik be a Dél-Amerikával való közvetlen kapcsolat
tervét; ekkoriban már működik az Európát Fokvárossal összekötő, Afrika part­
jain húzódó vezeték is.
Anglia technikai és gazdasági dominanciája ezen hálózatok felett egészen
az 1890-es évekig megkérdőjelezhetetlen.21 Kizárólag a britek rendelkeznek a

21 Hugh Barty-King: Girdle Round the Earth. The Story of Cable and Wireless. London, 1979.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 5 1

vezetékek gyártásához és lefektetéséhez szükséges technológiával, hajókkal

és nyersanyag-utánpótlással (a vezetékek rézből vannak, a szigeteléshez pe­
dig guttaperkára van szükség). A kortársak tisztában voltak azzal, hogy Ang­
lia kedvező piaci helyzete milyen következményekkel jár. Az 1890-es években
megjelenő francia politikai pamfletek arra hívják fel a figyelmet, hogy minden
kereskedelemmel kapcsolatos hír kizárólag Londont érintve juthat el Párizsba.
A gyarmati válságok során a vezetékek óriási katonai-stratégiai jelentősége is
kiderül: a franciák Marchand-missziója csak a nílusi és földközi-tengeri, angol
kézben lévő távírón keresztül képes instrukciókat kérni és kapni Párizstól. Pe­
dig a Második Császárság éveiben Franciaország már hozzáfogott saját távíró-
hálózatának kiépítéséhez (először Algériában, majd később, 1870 után, af­
rikai és kokinkínai gyarmatain), de e távoli területekkel továbbra is csak az
angol társaságokkal együttműködve volt képes kapcsolatot teremteni. A Brest
és Cape Cod közötti közvetlen észak-atlanti összeköttetés megteremtése céljá­
ból létrejött francia társaságok rövidesen kénytelenek voltak megegyezni az
angolokkal a hálózat pooí-rendszerű működtetéséről; ugyanis nem bírták a
versenyt, és a szükséges befektetés is túl nagy volt anyagi lehetőségeikhez
képest.
A század utolsó éveiben, a gyarmati ellentétek kiéleződésének korában az
európai nagyhatalmak egyre kevésbé nézik jó szemmel az angolok monopó­
liumát. Franciaország kísérletet tesz egy önálló tenger alatti távíróhálózat meg­
teremtésére, és a németek is lefektetik első vezetékeiket. Az észak-atlanti an­
gol vezetékek pénzügyi ellenőrzése apránként amerikai érdekcsoportok kezé­
be kerül. A század végére ők uralják az észak-atlanti útvonalat. 1925-ben az
olaszok és a spanyolok fognak össze; ez az utolsó jelentős vállalkozás, amely
új vezetékek lefektetését tűzte ki céljául. Tőkefedezetét az argentínai olasz kö­
zösség szolgáltatta, a tengerentúlon élő olaszokat ugyanis elkeserítette, hogy
csak jelentős késéssel (és ráadásul francia vezetékeken keresztül) szereztek
tudomást az olaszországi fegyverszünetről. Ez az utolsó efféle kezdeménye­
zés, hiszen a rádióhullámokon alapuló távközlés ekkor már komoly konku­
renciája a tenger alatti távírónak.

A rádiókommunikáció és a telekommunikáció nyitott modellje

A rádiókommunikáció alapjait megteremtő akadémiai kísérletek eredményei

tudóskörökben már az 1890-es években közismertek voltak. A „hertzi” rádió­
hullámok létezését a karlsruhei egyetemen dolgozó Julius Hertz már 1887-ben
bizonyítani tudta. Eredményei további tudományos kísérletek alapjául szol­
gáltak. Branly 1891-ben a Francia Tudományos Akadémia előtt is bemutatott
elektromos hullámvevője (kohérer) alkalmasnak bizonyul arra, hogy felfogja
a távíróknál használatos rendszer szerint kódolt hertzi jelet; az antenna mű­
ködési elvét pedig a kronstadti tengerészeti akadémia professzora, Popov írja
le először.
1 5 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Mindezeket a részfelfedezéseket az olasz Marconi foglalja egységbe. Az

egyszerre tudós, egyszerre vállalkozó, a részismeretek szintetizálására képes
Marconi létrehoz egy kommunikációképes szerkezetet, amellyel először Olasz­
országban - La Spezziában - kezd el kísérletezni. 1896-ban a világ vezető táv­
közlési nagyhatalmának, Angliának ajánlja fel szolgálatait. A tenger alatti táv­
íróvezetékeket működtető társaságok nem foglalkoznak a találmánnyal, amire
látszólag minden okuk meg is van: az első, rádióhullámok segítségével műkö­
dő szerkezetek képtelenek megóvni az üzenetek titkosságát. A Post Office fő­
mérnökénél és még inkább a haditengerészetnél Marconi azonban kedvezőbb
fogadtatásra talál.
A rádiókommunikáció radikálisan új utakat nyit meg a távközlésben: le­
hetségessé válik optikai (zászlójelek) és akusztikus (szirénák) eszközök nél­
kül is kapcsolatba lépni a nyílt tengeren tartózkodó hajókkal. Az új találmány
gazdasági és stratégiai jelentősége felbecsülhetetlen, hiszen egy hadiflotta
ezek után távolról is irányíthatóvá válik, a kereskedelmi hajókat pedig ezentúl
könnyű lesz olyan kikötőkbe vezetni, ahol kedvező rakomány várja őket, vagy
jó árat kaphatnak árujukért. A telekommunikáció a hajózás biztonságához is
hozzájárulhat: már a Titanic katasztrófáját (1912) megelőzően is számos hajó­
baleset bizonyítja, hogy az Atlanti-óceán északi részén vezető hajózási útvo­
nalakon a jéghegyek milyen veszélyeknek teszik ki az óceánjárókat.
A rádiókommunikáció megjelenése első alkalommal teszi próbára a hír­
közlés „nyitott modelljét”, amely voltaképpen már a távírót is jellemezte. Mar­
coni megkísérli egy valódi kereskedelmi birodalom kiépítését; technikai mo­
nopóliumának fenntartása érdekében találmányát szabadalmakkal védeti le.
Kísérletet tesz például arra, hogy kizárólagos jogokat szerezzen a Marconi-
állomásokkal felszerelt tengerjárók és a szárazföld között folytatott kommu­
nikációból befolyó bevételek felett; megpróbálja továbbá arra kényszeríteni
a rendszer működtetőit, hogy csak azokkal a hajókkal lépjenek kapcsolatba,
amelyeket ő szerelt fel a szükséges berendezésekkel. Ez irányú törekvéseit azon­
ban meghiúsítja a távközlés nyitott modelljének hagyománya, amely már a
távíró kiépülése óta érvényben van. A hálózatok többsége nemzeti keretek kö­
zött működik, az Egyesült Államokban pedig egy monopolhelyzetben lévő tár­
saság felel a rádiókommunikációért. Nemzetközi megegyezések szabályozzák
a távközlésben használatos eszközöket, kódokat, tarifákat. A szerződések be­
tartása felett az 1865-ben létrejött Union telégraphique internationale őrködik.
A tenger alatti távíróhálózatokat működtető társaságok is beilleszkedtek a
nemzetközi együttműködés ezen rendszerébe, amelynek elfogadása igen fon­
tos állomása a telekommunikáció fejlődésének. Az államoknak következés­
képpen eszük ágában sem volt elfogadni, hogy egy magántársaság kizárólagos
jogokra tegyen szert a rádiókommunikáció felett, inkább beillesztették az új
technikát a régi (nemzeti keretek között, de nemzetközi szabályozás mellett
működő) modell keretei közé.
Minden nagy ipari ország saját tudósaira és saját gyáriparosaira támasz­
kodva dolgozza ki saját rádiókommunikációs technológiáját. Németország-
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 5 3

ban von Arco gróf és Slaby szabadalmai alapján indul meg a fejlődés, a felada­
tokat pedig egy kartellek közt kötött megegyezés révén osztják fel: a Siemens­
nek jut a hagyományos távírórendszer, a számos cég összeolvadásából születő
Telefunken pedig a rádiókommunikáció fejlesztéséért felel. Franciaországban
a rádiókommunikáció fejlesztését a hadsereg kezdeményezi, különösen Ferrié
kapitány tekinti a kérdést szívügyének. Nemzeti szabadalmak kibocsátása út­
ján hozzák létre a Société Franchise Radioélectrique-et (SFR), amely az első vi­
lágháború katonai megrendeléseinek köszönhetően erősödik meg annyira,
hogy képes lesz kutatásra és fejlesztésre is áldozni, így a nemzetközi versenyt
is állja. Az angolszász térségben továbbra is Marconi az úr, egészen addig,
amíg az Egyesült Államok az első világháború után rá nem kényszeríti arra,
hogy feladja amerikai érdekeltségeit. A kormányzat minden amerikai céget ar­
ra kötelez, hogy szabadalmaikat adják át az újonnan alapított Radio Corpora­
tion of America (RCA) nevű társaságnak, amely az ország stratégiai érdekeit
fogja szolgálni mind a Karib-tengeren, mind a Csendes-óceánon.

Technikai váltás és hatalmi súlypont-átrendeződés

Csak 1924-ben köszönt be az a korszak, amelyben a rövidhullámú nyalábok

Marconi által kidolgozott rendszere alapján működő vezeték nélküli távíró
már elég alacsony költségekkel üzemel ahhoz, hogy a vezetékes távírónak ko­
moly versenytársa legyen.2223A vezetékes távírót működtető társaságok a csőd
szélére kerülnek. Az angol kormányzat, amelynek fő célkitűzése a stratégiai
jelentőségű összeköttetések fenntartása, hatalmi szóval összevonja a vezeté­
kes, illetve a rádiós társaságokat, és erőnek erejével létrehozza a Cable and
Wireless társaságot. Általánosságban véve elmondható, hogy az átmenet a ve­
zetékes távíró korszakából a vezeték nélküli távíró korszakába egyben a kom­
munikáció angol dominanciájának a végét és az amerikai dominancia kezde­
tét jelentette. A korszakváltás a két világháború között zajlott.
Az amerikai politikai vezetés az első világháború éveiben döbbent rá a
kommunikációs eszközök ellenőrzésének óriási jelentőségére. A felismerésnek
részben katonai-stratégiai okai voltak, de a közvélemény szerepe sem elha­
nyagolható. A politikai és társadalomtudományok akadémiájának évkönyvé­
ben 23 (1917) megjelent egyik cikk arra hívja fel a felelősök figyelmét, hogy a
sajtó nemcsak mint kereskedelmi vállalkozás érdemel támogatást, hanem mint
az amerikai érdekek fontos előmozdítója és külföldi támogatója is. A külügy­
minisztérium és a Szenátus arról dönt, hogy szorosabbra fűzi kapcsolatát a
nemzeti hírügynökséggel, az Associated Press-szel (AP). A Külügyminiszté­
rium egyébként már a háború éveiben jelezte az AP-nek, hogy szándékában

22La TSFetles années folks (1919-1939). Schirmeck, 1987. TSF: Télégraphie sans File.
23Jean-Luc Renaud: Associated Press et la bataille pour le marché mondial. Médiaspouvoirs, no.
5. 1986. december, 97-107.
1 5 4 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

áll „objektív” tájékoztatásban részesíteni Latin-Amerikát a háború állásáról,

illetve az Egyesült Államokban zajló eseményekről. Az AP a maga részéről szí­
vesen terjeszkedne a régióban, amelyet akkoriban a Havas lát el információ­
val.24 A hírügynökség és az amerikai kormányzat együttműködése tehát zök­
kenőmentes: közös céljuk az Egyesült Államok latin-amerikai befolyásának
növelése.
Hasonló szellemben jár el az a kongresszusi vizsgálóbizottság, amely
1919-es keltezésű jelentésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a Reuters mono­
póliuma a távol-keleti kommunikáció felett „sérti az amerikai érdekeket”. A
Kongresszus úgy dönt, hogy felhatalmazza az Associated Presst a haditenge­
részet rádiókommunikációs eszközeinek használatára. Az AP él is a lehető­
séggel, és előbb Manilában és Honoluluban, majd később Sanghajban és Tokió­
ban is az angol és a japán hírügynökségek versenytársaként lép fel. 1928-ban a
Nemzetközi Távközlési Unió világkongresszust hív össze a rádiókommuniká­
ció tárgyában. A kongresszus dönt több fontos technológiai kérdésben: a to­
vábbi technikai fejlődést elősegítendő megtiltják például bizonyos, a frekven­
ciák spektrumát „szennyező” alapanyag használatát. A kongresszus politikai
döntéseket is hoz, amelyek két dologról tanúskodnak: egyrészt nyilvánvalóvá
válik, hogy az amerikai kormányzat milyen óriási figyelmet szentel a telekom­
munikáció kérdésének; másrészt pedig lehetetlen nem észrevenni, mennyire
megnövekedett az Újvilág politikai súlya. 1934-ben az AP felmondja az euró­
pai kartellel hatvanhárom évvel korábban kötött egyezményt. Amerika befo­
lyási övezetében már elég amerikai kézben lévő kommunikációs eszköz van
ahhoz, hogy hírügynökségeik önállóan is összegyűjtsék az őket érdeklő híre­
ket; a régi szerződések, amelyek értelmében az európai ügynökségek rendel­
keztek az európai hírközlés monopóliumával, ekkorra már ellentétbe kerültek
az amerikai érdekekkel.
Bár a világpolitikai környezet kétségkívül megváltozott, a nemzetközi táv­
írórendszert a 19. század óta ugyanolyan módszerekkel működtetik. Az üze­
netátvitel domináns formája továbbra is a távirat. A tenger alatti vezetékek
nem képesek telefonbeszélgetések továbbítására; a rádiónyalábok útján törté­
nő telefonkapcsolat pedig ez időben meglehetősen ritka jelenség: 1920-ban az
angliai Rugbyben található nagy távközlési állomás egyszerre csak néhány
transzatlanti telefonkapcsolatot képes teremteni. A német Korn (aki a francia
L’IUustration című lap segítségével valósította meg elképzeléseit) és a francia
Belin egymástól függetlenül olyan eljárást dolgozott ki, amely lehetővé teszi,
hogy a telefonvonalak fényképeket továbbítsanak. Az igen költséges módszert
elsősorban sajtófotók továbbítására használták. A Le Matin című újsághoz pél­
dául néhány óra leforgása alatt eljutnak az antwerpeni olimpia megnyitójának
képei; a sikeren felbuzdulva a belinográfot a Tour de France-szal foglalkozó ri­
portjaikban is felhasználják (ebben követi őket a L’Intransigeant és a Paris-soir

24 A Havast hátrányosan érintette, hogy a transzatlanti kábelen 25 centbe került egy szó továbbí­
tása, míg New York és Buenos Aires közvetlen összeköttetésben állt egymással.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 5 5

is).25 A nem túl nagy méretű belinográf - a szerkezet súlya 1933-ban 17 kilo­
gramm - meghódítja Európát, de ekkor az amerikai újságok már dolgoznak egy
tisztán amerikai technológia kidolgozásán. 1924-ben az American Telephone
Telegraphnak (ATT) sikerül négy és fél perc alatt eljuttatni egy fotót New York­
ból Clevelandbe. A Radio Corporation of America (RCA) rövidesen képes lesz
az óceánon keresztül is célba juttatni a fényképeket: a lassan bezáruló amerikai
piacra sem Kom, sem Belin nem tud betörni gépeivel.

A TELEFON, AVAGY A HÁLÓZATON KERESZTÜL BONYOLÍTOTT

SZEMÉLYES KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIÁJA

A telefon használata jelentősen eltér a távíróétól. A telefon térhódítása idején

a társadalom már rendelkezik két hatékony hálózattal, a postával és a távíró­
val. Ám elődeitől mind technikailag, mind társadalmilag sokban különbözik.
A telefon hangot közvetít, nem pedig írást; városi hálózat keretein belül mű­
ködik, és nem nemzetközi szinten. A telefon története ezenkívül illusztrálja a
technológiai súlypont-áthelyeződést: újításokat ezentúl nem a vén Európától,
hanem az Egyesült Államoktól várhatunk.
A telefon 1876-ban tűnik fel a láthatáron. Megjelenése nem borítja fel a
távközlés egyensúlyát, hiszen kezdetben kizárólag a városokon belül épül ki
a telefonhálózat, a technológia még nem alkalmas távolsági beszélgetések
megbízható bonyolítására. 1884-ben például a párizsi tőzsde és London kö­
zött mindössze egy vagy két telefonvonal üzemel, és ez a kivételes alkalmakra
fenntartott összeköttetés nem is bírna el nagyobb forgalmat. Az ATT 1915-re
készül el a New York és San Francisco közötti telefonvonallal, amely elektroni­
kus erősítőrendszerekre támaszkodva működik (ez az újítás lesz a későbbi ki­
bontakozás záloga). Az 1930-as évekre már minden nagy európai és észak­
amerikai város rendelkezik automatikus telefonközponttal, amely városon­
ként akár több százezer előfizető hívásait is képes bonyolítani. 1927 és 1934
között 300 ezernél is több párizsi vonalat automatizálnak. A vidéki városok te­
lefonhálózatának automatizálása viszont sokkal mérsékeltebb ütemben ha­
lad, különösen Németországgal összehasonlítva, ahol 1938-ban már a telefon-
hálózat 88%-a automatizált.26
Egészen az 1960-as évekig azonban különböző technikai problémák korlá­
tozzák a telefonhálózatok kapacitását. A folyamatos fejlődés ellenére a földi
vezetékek és a rádió-összeköttetés nem képesek végtelen számú telefonkap­
csolat szimultán megteremtésére. A tenger alatti vezetékek 1950 előtt egyálta­
lán nem alkalmasak telefonbeszélgetések bonyolítására. Pedig minden lehető­
ség megvan arra, hogy a telefónia univerzális rendszerré váljon. A nemzeti
ipar védelme érdekében a különböző országok különböző technológiákat al­

25Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 39.

26Louis-Joseph Libois: Genése et croissance des télécommunications. Paris, 1983, 269.
1 5 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

kalmaznak, ez azonban nem zárja ki a nemzetközi kapcsolat lehetőségét.

A nemzeti technológiák egymással kompatíbilisek, a telefonálás módszertana
egységes, és rövidesen kiépül a nemzetközi hívószámok rendszere is - mind­
ezeket a tényezőket figyelembe véve a telefónia, legalábbis elvben, univerzális
rendszerré válhat.

Telefon és társadalmi változások az Egyesült Államokban

A telefon térhódításának társadalmi háttere egészen eltérő az Egyesült Álla­

mokban. Az Egyesült Államokban 100 lakosra már 1932-ben is 13 telefon jut,
Európa ekkor még meg sem közelíti ezt az arányt. Komoly különbségek van­
nak ugyan az angolszász, a skandináv és a dél-európai országok között,27 de
általában véve elmondható, hogy Európában egészen az 1960-as évekig a tele­
fon luxuscikknek számít: csak az üzletemberek és a jómódban élők engedhe­
tik meg maguknak.
Amerikában viszont a két világháború között a telefon már a társadalmi
kommunikáció nélkülözhetetlen eszköze. Komoly szerepet játszik az új urba­
nisztika megszületésében, lehetővé teszi például az üzleti negyedek elszaka­
dását az ipari városrészektől. (Telefon és lift nélkül felhőkarcolók sem létezné­
nek.28) Ennél azonban sokkal fontosabb a telefonnak a társadalmi integráció­
ban betöltött szerepe. Az öreg kontinensen a posta- és távíróhálózat kiépülése
kapcsolta be (1830 és 1860 között) a falusi vidéket a nemzeti közösségbe. Az
Egyesült Államokban a nyugati területek meghódítása a távíró aranykorával
esett egybe; az 1920-as évekre közkinccsé váló telefon pedig felzárkóztatta a
távoli vidékeket a modernitáshoz.
A telefon vizsgálata azért különösen érdekes a későbbi médiumok történe­
te szempontjából is, mert első alkalommal figyelhetünk meg két fontos jelen­
séget: felmérhetjük, hogyan reagál az állam arra a tényre, hogy polgárai előtt a
személyes, egyéni kommunikáció új lehetőségei nyílnak meg; de az sem ke­
vésbé érdekes, hogy maguk a polgárok hogyan élnek a hálózat nyújtotta új
kommunikációs lehetőségekkel.

Hálózat és állam

A telefon felveti a kollektív ellenőrzés kérdését a társadalmi kommunikáció

eszközei felett. Azon hálózatok közé tartozik, amelyek „a dolgok természeté­
nél fogva” monopolhelyzetre törnek. Minden előfizetőnek elemi érdeke, hogy
egy átfogó hálózathoz tartozzon, hiszen így léphet összeköttetésbe más előfi­

271922-ben Svédországban száz lakosra 8 telefon jut, Dániában, Németországban, Angliában és

Franciaországban 6, 3, 2, illetve 1. Olaszországban 200-nál is több lakosra jut egy telefon.
28 Ithiel de Sola Pool: The Social Impact of the Telephone. Cambridge (Mass), 1977.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 1 5 7

zetőkkel.29 Ez a szinte természetes monopolhelyzet azonban számos (már a

posta és a távíró működése kapcsán is leírt) visszaélésre ad lehetőséget: ked­
vezményezett előfizetők, tisztességtelen verseny, a magánszféra megsértése
(a telefonok lehallgathatósága feleslegessé teszi a régmúlt idők „fekete kabi­
netjét”). Európában a kormányzatok igen gyorsan úgy döntenek, hogy a te­
lefonhálózatot a távírórendszerhez hasonlóan fogják működtetni: mindkettő
nyitott hálózatként indul, aztán országonként változó időpontban állami irá­
nyítás alá kerül - az angol hálózatot két ütemben, 1896-ban és 1912-ben álla­
mosítják.
Az 1910-es években egyre többet kezdenek beszélni (és gondolkodni) a
közszolgálat fogalmáról. Az Egyesült Államokban a telefonhálózat szabályo­
zott monopóliumként működik. Az ATT-társaság az ország egész területére
érvényes monopóliummal rendelkezik, a rendszer működtetését azonban egy
szövetségi szintű bizottság (az 1934-ben, azaz a New Deal éveiben létreho­
zott Federal Commission of Communication) ellenőrzi. Az ATT nem él vissza
a furcsa piaci helyzetből adódó lehetőségekkel: kötelezi magát, hogy minden
lehetséges ügyfelet megpróbál bevonni a hálózatba (még azokat is, akik nem
kecsegtetnek különösebb nyereséggel); vállalja, hogy a rendszer az ország
egész területét lefedi, teljes körű szolgáltatást (universal service) nyújt tehát.
Ezek a működési szabályok látszólag ellentmondanak a profitmaximálás el­
vének, de ez az ára annak, hogy a nemzeti közösség eltűrje a társaság mono­
polhelyzetét.30

Telefon és szociabilitás

A telefon fejlődése lehetővé teszi az interaktív hálózat segítségével történő

kommunikációt. Az új eszköz használatában az emberek a már létező kom­
munikációs gyakorlatokra támaszkodnak; a telefonnak oly módon kell új ösz-
szeköttetéseket teremtenie, hogy az a közösségben elfogadott gyakorlattal
összeegyeztethető legyen. Abban a társadalmi környezetben, ahol senkivel
sem illik szóba állni, akinek az ember nem volt előzetesen bemutatva, ahol
névjegykártya nélkül képtelenség látogatóba menni, az előfizetők fenntartá­
sokkal kezelik az újmódi szerkezetet, hiszen a telefon lehetővé teszi, hogy ide­
gen emberek akadálytalanul megzavarhassák a polgári otthon szentségét. Ál­
talában tehát a személyzet válaszol a hívásokra. Az előfizetők egy klubhoz
hasonló közösséget alkotnak; 1884-ben komolyan felmerül a kérdés, hogy le­
hetővé tegyék-e az utcai fülkékből történő (és így a társadalmi kontrollt nélkü­
löző) hívásokat. Ráadásul a korabeli viccek, anekdoták és karikatúrák a tele­
font elsősorban a titkos vagy éppen nyílt szerelmi ügyek bonyolítására alkal-

29 The Development of Large Technical Systems. Dir. Renate Mayntz, Th. P. Hughes. Franfurt-am-
Main, 1988, Boulder.
30John Brooks: Telephone, the First Hundred Years. New York, 1975, 172.
1 5 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

mas eszközként ábrázolják: a férj távollétében a házibarát telefonon tárgyal

szeretőjével, de a call-girl is a telefont használja erkölcstelen üzelmei során...
Ezek a kis történetek hűen tükröznek egy bizonyos közvélekedést. Francia-
országban az államra bízták ugyan a telefonhálózat működtetését, de nem haj­
landók sokat áldozni a rendszer fejlesztésére. A telefont a közvélemény jó ré­
sze „beszélő” médiumnak (média de l'oral), a szimbolikusan leértékelt, értel­
metlen „női” fecsegés eszközének tekinti, fejlesztésének szükséges volta nem
konszenzus tárgya (ellentétben a postával és a távíróval, amelyek mindenki
számára nyilvánvalóan elősegítették a távoli területek integrációját, a politikai
élet hatékony működését és a nemzeti érdekek védelmét). Az Egyesült Álla­
mokban más szemmel néznek a telefonra. A hálózat fejlesztését magántársa­
ságok végzik, amelyek számára egyik beszélgetés sem eleve értékesebb a má­
siknál, legyen bár szó háziasszonyok fecsegéséről vagy komoly üzletemberek
tárgyalásáról. A telefon a társadalmi kötelék fenntartását is szolgálja. A nagy
pusztaságokon szétszórtan elhelyezkedő farmok (ahol két szomszédot akár
800 méter is elválaszthat egymástól) lakói igen korán létrehoznak egy házilag
barkácsolt telefonrendszert, amelyet az ATT bölcsen be is épít hálózatába. Mi­
vel Észak-Amerika Európánál jóval kevésbé kötődik az írott betűhöz, az Egye­
sült Államokban nincs akadálya annak, hogy a telefon társadalmilag elfoga­
dott és széles körben használt kommunikációs eszközzé váljék. Az újonnan
létrejött országokban, mint például Ausztráliában, ahol bizonyos társadalmi
feladatokat (például közösségi gyermekfelvigyázást vagy idősek támogatását)
nőszövetségek vállalnak magukra, a telefon a társadalmi kötelék ápolásának
nélkülözhetetlen eszköze.31 A telefon mint beszélt médium a bevándorlók bel­
ső kommunikációjában is fontos szerepet játszik.
Európában viszont gyorsan kiderül, hogy az állam felügyelte hálózaton nem
lehet bármit mondani. A párizsi „theatrofon”, amely operákat és színdara­
bokat közvetít a telefonhálózaton keresztül, a zenés kávéházak túl pikánsnak
és közönségesnek ítélt repertoárjára már nem kap engedélyt. Budapesten a
„theatrofont” nemzeti célkitűzések szolgálatába állítják: a magyar nemzeti
megújulás éveiben (amikor a nemzeti érzelmű arisztokrácia egyébként is so­
kat áldoz Budapest modernizációjára) a Hírmondó telefonvonal híreket és ma­
gyar nyelvű kulturális programokat közvetít.

Kommunikációs utópiák

A 19. században burjánzanak a technikai utópiák, a kommunikációs hálóza­

tok terjeszkedése pedig különösen kedvelt témája a fejlődést kedvezően érté­
kelő utópisztikus diskurzusnak. Az utópisztikus művek leggyakoribb témája:

31 Ann Moyal: Clear across Australia. Melbourne, 1984; uő: Women and the telephone in Aust­
ralia: outline of a National Study. In Telefon und Gesellschäft: Beiträge zu einer Soziologie der Tele­
fonkommunikation. Berlin, 1989, 283-293.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 159
a jövőben az emberek jobban meg fogják érteni egymást, ez az összhang pe­
dig véget vet a háborúknak és konfliktusoknak.32 A feltételezés mögött az az
amerikai gondolkodásra igen jellemző eszme húzódik meg, amely szerint a
katonai vagy akár politikai nézeteltérések oka a nem megfelelő kommuniká­
cióban keresendő. Ha az emberek előtt a kommunikáció új lehetőségei nyílná­
nak meg, jobban megértenék egymást, mindez pedig a contrario véget is vetne
minden összetűzésnek. Ez a felfogás technikai választ próbál adni politikai
kérdésekre - ez a jellemző apolitikus magatartás visszaköszön a 20. századi
irodalom lapjairól is.
A politikai utópiák is technikai előfeltételezéseken nyugszanak. Az ameri­
kai írók újra felfedezik Saint-Simon falanszterét, amelyet azonban ezúttal táv­
íróval is felszerelnek. Ma olyan emberek társaságában kell élnünk, állítják,
akiknek jelleme és tulajdonságai nem feltétlenül egyeztethetők össze kívánal­
mainkkal. A távíró segítségével azonban könnyedén fellelhetjük az emberiség
azon egyedeit, akikkel öröm volna az élet: közös ízlésre és közös érdekekre
alapozott kisközösségeket hozhatnánk létre. A távíró egyébként is a távoli és
ismeretlen Másikkal történő kapcsolatfelvétel legfontosabb eszközeként él a
köztudatban. Azonban ha a korlátok lehullanak, és a hálózat középpontjában
élő nyugati ember végre szabadon kapcsolatra léphet számára idegen civilizá­
ciókkal, ettől még továbbra is saját világának rabja marad. A nyugati embert
nem a Másik érdekli a maga radikális különbözőségében, hanem saját létének
megnyugtató visszatükröződését szeretné megpillantani. A hálózatok ura, a
világegyetem középpontjában lakozó ember csak saját tükörképével akar és
képes kommunikálni.33 Az utópisztikus elbeszélések szót sem ejtenek a világ­
faluról, és nem hangsúlyozzák azt sem, hogy a világméretű kommunikációt
akadályozhatja a nyelvi és kulturális sokszínűség is.
Ez az utópisztikus diskurzus számos hasonlóságot mutat az új találmá­
nyok „eladását” célzó, figyelemfelkeltő technológiai bemutatók nyelvével. Az
erre szakosodott mérnökök és újságírók - a 19. században sokan művelik ki­
váló szinten a tudományos ismeretterjesztést - feladatai közé tartozik, hogy
bemutassák az új találmányt, leírják lehetséges alkalmazásait, feltárják a ben­
ne rejlő perspektívát. Ezek a találmányismertetők gyakran igen manipulatí-
vak. Mielőtt újításait bemutatta volna az elektromos termékek 1881-es párizsi
kiállításán, Edison szükséges óvintézkedésként lefizetett néhány újságírót. Az
esetek többségében az újságok azonban az újságírók és a feltalálók első be­
nyomásait rögzítik. Első megközelítésben mindig az új kommunikációs esz­
köz lehetséges felhasználási módjaira összpontosítanak, különös tekintettel a
biztonság kérdésére. A távíró és a telefon által nyújtott új lehetőségek közül
azt emelik ki, hogy segítségükkel ki lehet hívni a rendőrséget, és riadóztatni
lehet a tűzoltókat. A gyermekek felügyelete, a betegek elszigeteltségének meg­

32 Vary T. Coates - Bemard Finn: A Retrospective Technology Assessment. Submarine Telegraphy.

San Francisco, 1931, 131.
33 Carolyn Marvin: When Old technologies were New. Oxford, 1988. 196.
1 6 0 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

szüntetése, a pedagógiai módszerek fejlesztése - az új médiumok reklámozói

szívesen hivatkoznak ezekre a vitathatatlanul nemes célkitűzésekre. Minden
új médium (rádió, mozifilm, televízió) feltűnésekor előkerülnek ezek az épü­
letes szlogenek, pedig hosszú távon az új kommunikációs rendszereket csak
igen kis mértékben használják a felsorolt nemes célokra.
Biztonságvágya sokat elárul a társadalomról. Vegyük Ernest d’Hervillyt,
aki Timbales d ’histoires ä la pansienne (Párizsi történetkék) című gyűjtemé­
nyes kötetében Edisont a „ház galvano-uraként” ábrázolja. A mű egyik epi­
zódjában a feltalálót egy mérhetetlen kiterjedésű távíró- és telefonhálózat kö­
zéppontjában láthatjuk: a Párizsban tartózkodó tudós (minden lelkiismeret-
furdalás nélkül) képernyőn keresztül felügyeli, és szükség esetén hangszóró
segítségével felébreszti a Broadwayn munka közben elszundikáló tanítványát
- ez már sokban az 1984 teleképét előlegezi. A korban úr és szolga viszonyá­
nak ehhez hasonló megnyilvánulásait nem tekintették rendkívülinek. Amikor
azonban a regényíró a világ sajtóját és kommunikációját ellenőrző Edison ha­
talmát ecseteli, nem lehet nem észrevenni a mű kritikai célzatát. A kortársak
igen hamar felismerik, hogy a hálózatok eddig ismeretlen mértékű társadalmi
kontrollt tesznek lehetővé. A francia telefonhálózat államosításának (1889) el­
lenzői azzal érveltek, hogy a döntés következtében az államhatalmat semmi
sem akadályozza majd abban, hogy korlátlanul lehallgassa polgárai beszélge­
téseit.34
Mindenesetre azt észlelhetjük, hogy a kommunikációs hálózatok felügye­
letével kapcsolatos problémákat már a távíró- vagy a telefonrendszer kiépülé­
sének első éveiben, tehát már a valódi ellenőrzést lehetővé tévő technológiák
megszületése előtt felvetették (vagy komoly, vagy parodisztikus formában).
Sokan már a 19. század utolsó éveiben megsejtik a képi médiumok feltalálá­
sát. Egy Robida nevű párizsi rajzoló metszetsorozata például a képernyő le­
hetséges használatainak teljes és kimerítő katalógusával szolgál: mozi, televí­
zió, képújság és képtelefon. Robida képzeletében az egész világot átfogó tele­
fonhálózat él, amely azt is lehetővé tenné, hogy beszélgetőpartnereink képét
kristályképernyőn lássuk. A technikai utópizmus persze gyakran esztétikai
konzervativizmussal párosul: a képernyők a minden polgári otthonban meg­
található tükör formáját öltik. A „telefonoszkopikus” újság - amelynek feltalá­
lását a rajzoló 1950-re várja - a gyarmati háborúk látványos jeleneteit közvetí­
ti majd, de lehet rajta színdarabokat is nézni, hivatalos ülést összehívni, sőt
távol élő családtagok is kommunikálhatnak egymással. Az utcákon felállított
„telefonoszkóp-fülkékben” mindig hozzáférhetünk majd a legfrissebb hírek­
hez. Robida eljut egészen az interaktivitás gondolatáig: amikor telefonoszkó-
pon keresztül saját otthonunkban ülve nézünk egy színdarabot, a szünetben
szóba elegyedhetünk a többi nézővel, sőt az előadás folyamán is kifejezhetjük
tetszésünket vagy éppen elégedetlenségünket. Persze az önkifejezés sem kép-

3*Histoire des télécommunications en France. Dir. Catherine Bertho Lavenir. Paris, 1984, 88.
 A tájékoztatás stratégiai fontossága | 161
zelhető el társadalmi korlátozás nélkül: elfogadhatatlan reakciók esetén a né­
ző és a színház kapcsolata egyszerűen megszakad...
Bár nem a legfennköltebb műfajokhoz tartoznak, a fentebb idézett textu­
sok mégis tanúbizonyságot tesznek egy új típusú érzékenységről. A 19. század
végén élő emberek türelmetlenül várják a képi médiumok eljövetelét. Ők al­
kotják majd a mozi és a rádió minden technikai újításra nyitott, lelkes közön­
ségét.
II. fejezet

Az újság és az időszaki sajtó aranykora

„Arról szereztem tudomást, hogy Szarajevó­

ban csökken az érdeklődés az irodalom iránt.
Mindössze egy tanárember van a városban,
aki két irodalmi folyóiratra is előfizet. Vi­
gaszt nyújt arra gondolnom, hogy léteznek
még ilyen emberek!”
(Joseph Roth: Croquis de voyage, 1927)

A SAJTÓIPAR FELTALÁLÁSA

Egy forradalom kronológiája

A nyomtatott médiumok fejlődésének motorja a 18. század utolsó éveitől

kezdve és a 19. század egész folyamán az időszaki sajtó volt. A periodikák kü­
lönösen nagy jelentőségre tesznek szert a felvilágosodás végsőkig átpolitizált
századában. A sajtóforgalomban Anglia a listavezető: az 1780-as 9,5 millióról
közel 30 millióra ugrik az országban eladott újságok és folyóiratok példány­
száma. A kontinentális nagyhatalmak egyelőre Anglia mögött kullognak, bár
a forradalmi eseményeknek köszönhetően a francia sajtó igen fontos lesz,
az újságok térhódítása pedig rendkívül jelentős politikai problémává válik.
A könyv és a sajtó átfogó megújulása azonban egy emberöltő múltán, a Júliusi
Monarchia éveiben kezdődik el; a Második Császárság és a Harmadik Köztár­
saság idején a folyamat pedig folytatódik, sőt felgyorsul.1
A preindusztriális sajtó az ancien régime könyvkiadásához hasonló szer­
vezeti keretek között működött. A mérsékelt liberális ellenzék lapja, a Le
Constitutionnel 1827-ben mindössze 20 ezer előfizetőt volt képes felmutatni,
ám ezzel még mindig messze megelőzte a 12 ezer előfizetőt számláló Journal
des Débats-1 és a konzervatív lapokat, a La Gazette de France-t és a La Quo-
tidienne-1. A viszonylag mérsékelt beállítottságú Martignac-kormány lehetővé
teszi, hogy Thiers, Mignet és Armand Carrel megalapítsák a National!. Általá­
nosságban véve elmondhatjuk tehát, hogy a periodikák viszonylag alacsony
példányszámban kelnek el (az egész országban összesen 60 ezret adnak el a
lapokból, amelyek vidéki beágyazottsága igen gyenge), viszonylag magas elő­
fizetői áron (1835-ben évi 80 frank). A restauráció utolsó éveiben azonban
megszületnek a havonta vagy kéthavonta megjelenő minőségi folyóiratok, a1

1 Pierre Albert: La presse. 2. kiad. Paris, 1971. A Második Császárság éveire vonatkozólag: Roger
Bellet: Presse et journalisme sous le Second Empire. Paris, 1967.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 163
Revue des Deux Mondes és a Revue de Paris (1829). Bár a megjelenő új folyó­
iratok szellemisége kifejezetten rendszerbarát, a Polignac-kormány, illetve
X. Károly rendszere mégis a sajtó kérdésén bukik meg: „Az időszaki sajtó nem
más, és természeténél fogva nem is lehet más, mint a lázadás és az anarchia
eszköze. [...] A sajtó szüntelenül az engedelmesség és a hierarchia aláásásán
fáradozik, célkitűzése a közhatalom mozgatórugóinak megtörése és a zavar­
keltés.”
A kezdeti időkben a Júliusi Monarchia kénytelen nagyobb mozgásszabad­
ságot engedélyezni a sajtó számára: csökkentik az újságalapításhoz szükséges
kötelező letét összegét, és meghonosítják az esküdtbíráskodást (márpedig az
esküdtek még a Fieschi-féle merénylet után is felmentik a bíróság elé idézett
újságírókat).

Girardin, a sajtó és a nyilvánosság

A modern időszaki sajtó „feltalálója”, Émile de Girardin a 19. század első évei­
nek Balzac tollára méltó kalandorfigurája. Ismeretlen apától születik, először
egy váltóügynökségnél dolgozik, felveszi Alexandre de Girardin tábornok ne­
vét, megpróbálkozik az írással [Émile, 1826), később azonban az időszaki saj­
tóval próbál szerencsét (Le Voleur [A tolvaj], 1828; a La Mode [Módi] és Journal
des connaissances utiles [A hasznos ismeretek lapja]). A Revue de Paris hasáb­
jain (1834) a közben parlamenti képviselővé előlépett Girardin nyíltan meg-
vallja programját: „Ha már népuralom alatt élünk, illendő, hogy a nép megta­
nuljon olvasni. Hat garas ára okításban fogjuk tehát részesíteni...”
Két évvel később megalapítja a La Presse-1, amely évi 40 frankért fizethető
elő - ez az összeg még a bekerülési költségeket sem fedezi. A példányszám
feltételezhető megugrása azonban kifizetődővé teszi a vállalkozást, és a rek­
lámhirdetések is nyereséget termelnek majd: „A lapban megjelenő hirdetések
száma a példányszámmal egyenes arányban fog emelkedni: a lehető legol­
csóbban kell tehát eljuttatnunk a lapot a lehető legtöbb előfizetőhöz. Az újsá­
got a hirdetéseknek kell eltartaniuk. [...] Évi negyvenfrankos előfizetési díj
mellett könnyebben szerzünk tízezer előfizetőt, mint nyolcvanfrankos áron
ezret.”
A számítás helyes, az ötlet korszakalkotó: az előfizetők reakciója igazolja a
reklámpiaccal kapcsolatos eszmefuttatás megalapozottságát. A La Presse már
1836-ban eléri a tízezres példányszámot, 1845-ben (amikor áttérnek a nagy
formátumra) 23 ezren, 1854-ben pedig 35 ezren fizetnek elő a lapra. Dutacq
lapja, a Le Siede, ellenzéki beállítottságának köszönhetően még gyorsabban
fejlődik. A francia újságok többsége kénytelen a Girardin felvázolta fejlődési
pályára állni. 1836 és 1847 között a párizsi napilapok összpéldányszáma 80
ezerről 180 ezerre emelkedik. Armand Carrel és Girardin (az előbbi halálával
végződő) párbaja sokak vélekedése szerint szimbolikus jelentőségű: a puszta
üzletnek tekintett zsurnalizmus kivégezte az érvelő újságírást.
1 6 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Ugyanezekben az években az Egyesült Államokban is megszületik a sajtó­

ipar. 1833-ban Benjamin Day megalapítja a The Sunt, a népszerű, szenzáció-
hajhász lap prototípusát, amely kétcentes áron kerül forgalomba akkor, ami­
kor a konkurens lapot még hat centért árulják. Mivel az anyagiakban mérhető
siker nem várat magára, Gordon Bennett hasonló recept alapján szervezi új­
já a Morning Heraldot, amely azért a műveltebb közönség kegyeit keresi.
1860-ban Londonban hat reggeli és három esti napilapot találhatunk, ame­
lyek példányszáma általában tízezres nagyságrendű (a Tzmes-ból 60 ezret ad­
nak el).

A TÖMEGSAJTÓ FELÉ FÉLÚTON

A Girardin-féle lapkiadási elvek sikerét jelentősen megkönnyítette az a tény,

hogy a Második Köztársaság éveiben a sajtó korlátlan szabadságnak örven­
dett. A Második Császárság sohasem lesz képes visszaállítani a megelőző álla­
potokat, a Harmadik Köztársaság pedig jó részben az időszaki sajtó szabadsá­
gának köszönheti politikai győzelmét.
Az alábbiakban megkíséreljük leírni az ipari sajtó diadalának (szükségsze­
rűen leegyszerűsítő) történetét. A folyamatot négy, egymást részben átfedő
szakaszra bonthatjuk.

Az újítás logikája: a folytatásos regény

Girardin egy versenytársa 1836-ban, a jó befektetés reményében, elindítja a Le

Siécle című lapot, amely átveszi a La Presse pénzügyi egyensúlyát biztosító el­
veket, továbbá bevezet egy jelentős újítást: részletenként közli Dumas Paul ka­
pitány című, 1838-ban írott regényét. Az ötlet rövid idő alatt ötezer új előfizetőt
hoz a konyhára: beindul a folytatásos regények divatja. Az ipari mediatizáció
folyamata először érezteti hatását az irodalmárok világában; a folytatásos regé­
nyek írására specializálódó szerzők közül sokan meggazdagszanak (például
Alexandre Dumas), másoknak viszont nagy károkat okoz az újítás. A Goncourt
fivérek így elégedetlenkednek 1859-ben: „Valóban, manapság csak a nagyon
bátor írók állnak ellent a folytatásos regény kísértésének, hiszen ez az új műfaj
remek reklámot jelent, hétről hétre gőgösebbé válhat az ember, learathatja a tu­
datlanok bókjait, nem is beszélve a kézzelfogható előnyökről, a színésznők is­
meretségéről, a talmi dicsőségről és a csengő aranyakról...”2

2Journal des Goncourt. T. I. Paris, 1956, 640-641. (1859. október 29-i bejegyzés). Érdemes meg­
említeni, hogy az első folytatásokban közölt regény Balzac Vénlánya volt.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 165

Új sajtóműfajok

1863-ban egy másik, szintén Balzac tollára méltó figura találja fel a nagyon
nagy példányszámban kiadott, populáris napilapot: Mose (más néven Poly-
dore) Millaud-ról van szó, aki egy időben a tőkepénzes Isaac Mirés-szel
együttműködve a Journal des chemins de fér (Vasúti Közlöny) kiadója volt.
1863-ban tehát létrehozza a Le Petit Journalt, amelyet számonként 5 centimé­
ért árul, és amelyben Ponson du Terrail és Émile Gaboriau folytatásosait közli.
A Le Petit Journal - amelyet már 1867-ben is Marinoni-féle rotatív sajtóval
nyomtak - a Második Császárság utolsó éveiben 350 ezer, 1877-ben 500 ezer,
1891-ben pedig egymillió példányban kel el. Az 1876-ban alapított, hasonló
szerkesztési elvek alapján működő Le Petit Párisién példányszáma 1914-ben
meghaladja a másfél milliót; az 1883-ban beindított Le Matin 1899-ben még
csak 75 ezer eladott példánynál tart, a világháború előestéjén azonban már
900 ezret adnak el belőle; végül pedig ne feledkezzünk el a Le Journalról sem,
amelyet bár csak 1892-ben alapítottak, 1914-re szintén eléri a milliós példány­
számot. Ezek az újságok tartalmukban némileg különböznek ugyan egymás­
tól, de mindegyikükre jellemző, hogy egyre nagyobb teret szentelnek a színes
kishíreknek, az emlékezetes bűneseteknek, a szenzációs bűnpereknek. A vi­
déki sajtó is fejlődésnek indul ezekben az években.3 A legjelentősebb napila­
pokat délen találhatjuk, tegyünk említést a La Gironde-ról (amely 1872-ben
felveszi a La Petite Gironde nevet), a toulouse-i La Depéche-ről és a lyoni Le
Progrés-ről. Az újonnan alapított újságok meglepően életképesek. Különféle
modellek léteznek, ezek azonban visszavezethetők három, jól elkülöníthető
alcsoportra, amelyek jellemzőit a politikailag sokáig problematikus képet mu­
tató Bretagne példáján mutatjuk be.
Az első alcsoport az aktuális politikai hírekkel és általános tájékoztatással
foglalkozó lapoké, természetesen ezekből adják el a legtöbbet. A nantes-i re­
publikánusok legjelentősebb orgánuma a Le National de l’Ouest (A Nyugat
népe), ide ír Ange Guépin doktor, a híres saint-simonista; Hyppolite Régnon
viszont Lamennais nézeteinek szellemében szerkeszti L’Union (Egység) című
lapját. A L’Atelier (Műhely), a L’Alliance (Összefogás), a L’Union keresztény­
szocialista lapok. 1889-ben dobják a piacra a rennes-i kiadású Ouest-Eclair
(Nyugati villám) című sajtóterméket, amely bizonyos kereszténydemokrata
értékrendet képvisel.
A tudományos társaságok tevékenységéhez kötődő és célkitűzéseiket tük­
röző szakfolyóiratokat a hagyományos elvek szerint szerkesztik. E szakfolyó­
iratok nagy szerepet játszanak a cenzusos polgárság társadalmi, szellemi és
politikai tevékenységének szervezésében. Régészeti és nyelvészeti kérdések­
kel például az 1823-tól kezdve Nantes-ban megjelenő (és egész Bretagne-ban
kézbesített) Le Lycée armoricain (Armorikai líceum), illetve a rennes-i székhe­

3Anne-Marie Thiesse; Revues et raaisons d’édition provinciales á la Belle Époque. In Mesure(s)

du livre. Paris, 1992, 217-222.
1 6 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

lyű Revue de Bretagne (Bretagne-i Szemle) foglalkozik. Gazdasági (különösen

mezőgazdasági) témákban pedig a Jules Rieffel által 1840-ben indított L’Agri-
culture de l’Ouest de la Francé (Nyugat-franciaországi mezőgazdaság) az ille­
tékes. Rieffel 1843-ban egyébként megalapítja az Association bretonne-t (Bre­
ton Szövetség), amely az agrárkérdések iránt érdeklődő nagybirtokos neme­
sek többségét tömöríti.
A folyóiratok nagy szerepet játszanak végül a regionalista kulturális újjá­
születés (esetleg szeparatizmusig fajuló) programjának hirdetésében. Az 1911-
ben létrejött breton nacionalista párt nagyban támaszkodik Breiz Dishual
(Szabad Bretagne) című folyóiratára; Émile Masson 1913-ban alapított Brug
című lapja pedig egyszerre szolgálja főszerkesztője (szocialista) politikai cél­
kitűzéseit és az önálló breton kultúra és nyelv gondolatát.
1918-1919 után azonban mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a
romokban heverő és politikailag széttagolt Európa többé nem képes elvitatni a
világ vezető hatalmának szerepét az Egyesült Államoktól. Ezentúl az amerikai
sajtótermékek fejlődése határozza meg a szektor jövőjét. Az első világháború
vége új korszak (the New Era) beköszöntét jelzi, amelytől mindenki azt várja,
hogy rövidesen általánossá válik a jólét. 1919-ben megjelenik egy, a jövő
szempontjából roppant fontos újítás, a tabloid: az újságot a klasszikus feles
formátumban (demi format) nyomják, ami roppantul megkönnyíti olvasását
(még a tömegközlekedési eszközökön is lapozgatható); tartalma és tördelése
pedig a széles olvasóközönség igényeit kívánja kielégíteni. Az elsősorban a
botrányoknak és szenzációknak szentelt újság árát is nagyon alacsonyra szab­
ják. Az első ilyen típusú kiadvány a New York Daily News, amely az 1930-as
évekre átlépi a másfél milliós példányszámot. Ugyanebben az időszakban
dobják piacra az első hírközlő hetilapokat, a Times-t (1923) ésaLi/e-ot (1936),
amelyek fokozatosan egyre nagyobb olvasóközönséget hódítanak meg.

A technikai újítások

A nagy példányszámú periodikák és napilapok megjelenése természetesen

nem volna lehetséges, ha a század közepének nyomtatási technikái nem tarta­
nának lépést az új igényekkel: a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legna­
gyobb példányszámban kell kinyomtatni a lapokat. A munka hatékonyságnö­
velő újjászervezése jelenti a probléma egyik lehetséges megoldását, amint ezt
a stuttgarti Metzler példája mutatja: „A Stuttgartban megjelenő ívek reggelen­
ként kerülnek az olvasók kezébe, nyomtatásukat tehát már az előző nap dél­
utánján el kell kezdenünk. [....] A Stuttgarter Allgemeine Zeitung esténként je­
lenik meg, de nyomtatását nem kezdhetjük hamarabb, így rendszeresen tíz-ti-
zenkét órával az olvasók előtt kell járnunk. A mechanikus sajtó használata
lehetővé teszi, hogy egészen 16 óráig készek legyünk új hírek fogadására, míg
a város többi lapja, amelyek a hagyományos nyomdagéppel dolgoznak, csak
akkor tudnak berakni egy hírt a másnapi kiadásba, ha az reggel 10-11 óráig be­
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 6 7

érkezik. A Stuttgarter Allgemeine Zeitung tehát már hétfő este közölni tud egy
16 órakor megérkező hírt, míg a többi lap csak szerda reggel teheti ugyanezt.
Összesen tehát 34-36 órát nyertünk...”
A technikai újítások tehát képesek felgyorsítani a nyomtatási folyamatot,
és megnövelni a lehetséges példányszámot. A világon először, 1814-ben a Ti­
mes használja a gépi nyomást; ebben az időben már olyan nyomóhengeres
nyomdagép előállításával kísérleteznek, amely képes lenne tovább növelni a
termelékenységet, és teljessé tenné a folyamat gépesítését. A New York-i Ri­
chard Hoe csak félmegoldással szolgál: azzal, hogy megnövelte a nyomóhen­
ger átmérőjét, valóban lehetségessé válik a tipográfiai alakzatok meghajlítása,
hatalmas gépezete azonban csak bizonyos körülmények között használható.
Firmin Didót jól sejti, hogy az áttörést a rotációs sajtó kifejlesztése jelenti
majd: „Ami a sebességet illeti, elmondhatjuk, hogy egy mai nyomda ugyan­
annyit képes termelni, mint húsz éve Párizs összes műhelye együttvéve. [...]
E percben jutott el hozzánk a hír egy tervezőről, aki vállalta, hogy kidolgoz
egy óránként húszezer lapot nyomtató masinát, amely egy óriási, hengereken
gördülő papírtekercs segítségével működik, és olyan gyorsan nyomtat majd,
ahogy csak a gép áttételei azt lehetővé teszik. ”4
A Timesnál 1853-ban honosítják meg a rotációs sajtót, amely óránként 18
ezer példányban képes kinyomtatni a lapot (1814-ben óránként csak 1100-at
voltak képesek előállítani). Három évvel később, 1856-ban, az Hyppolite Ma-
rinoni által feltalált hengeres sajtón két óra alatt a megfelelő példányszámban
elkészül a La Presse. Miután 1888-ban Jean Dupuy (tl919) átvette a Le Petit
Parisient, rövidesen az ipari sajtó gyöngyszemévé teszi a lapot: a Derriey-féle
hengerek egyszerre hat, majd tíz oldalt nyomtatnak, míg a Le Petit Journal
Marinoni-féle hengerei csak négyet. A rotációs sajtó feltalálása és folyamatos
tökéletesítése bevégzi ugyan a nyomdaműhelyek indusztrializálásának folya­
matát, a vállalkozás belső egyensúlya azonban felborul: a szedésnek is fel kell
vennie az új tempót, hihetetlenül gyors ütemben kell munkával táplálnia az új
gépeket, a vállalkozásnak tehát újabb és újabb munkásokat kell felvennie, a
bérköltségek viszont egyre nagyobb tehertételt jelentenek. A jövő útja nyil­
vánvalóan a szedés gépesítése. Az ez irányú kutatások és kísérletek rövidesen
eredménnyel járnak: megszületik a linotype szedés, majd a 20. század elején
az Egyesült Államokban elkészítik a monotype szedőgépet is. A 19. század
ipari forradalma a papír-előállításban is változásokat hoz: a tekercspapír gyors­
sajtótól egészen a cellulózpapírig számos új találmányt sorolhatunk fel -
mindegyikük komoly anyagi következményekkel jár.

4Rapport du jury ä l'Exposition universelle de 1849. Paris, 1849, t. III. 488.

1 6 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Az oldalszerkesztés

A minél népesebb olvasóközönség megnyerését célul kitűző kiadók nagy fi­

gyelmet szentelnek az újság küllemének és az oldalszerkesztésnek, és egyre
inkább szakítanak a hagyományosnak mondható könyvalakkal. Rövidesen
megszületnek a képes újságok, amelyeket eleinte fametszetes5technikával ké­
szítenek, később pedig litográfiákkal és fényképekkel színesítenek. A műfaj
úttörői a Penny Magazine különböző leágazásai voltak; de említsük meg a kor
nagy képes újságait, az Illustrated London Newst, a L’Illustrationt és az Illus-
tierte Zeitungot is (1842). 1910-ben kerül piacra a párizsi kiadású Excelsior „il­
lusztrált napilap”: tizenkét oldalas, glaszépapírra nyomott kiadványról van
szó, amelynek 1919-től kezdve munkatársai közé tartozik Albert Londres is.
Bár csak mérsékelt üzleti sikert arat, az Excelsior mégis kijelöli az utat, ame­
lyen a két világháború közötti időszaki sajtó járni fog. Régi számaiban bukkan
rá egy fiatal orosz férfi azokra a fél évszázados árvízi fényképekre, amelyek az
elnököt az Elysée-palota foglyaként ábrázolják; a hajón a parlament felé tartó
képviselőket ábrázoló fényképek ébresztik fel a fiatalemberben és húgában a
„Párizs mint Atlantisz” mitologikus képzetét.6
A 19. század végéig a cikkek hasábonként sorakoznak a lapokon, a főcí­
mek, az utalások és más nyomdatechnikai trükkök ekkoriban még nem hasz­
nálatosak. Ez azt jelenti, hogy már az első oldaltól kezdve címmel ellátott és
cím nélküli hasábok váltogatják egymást. Az Egyesült Államokban már jó ide­
je használatos oldalszerkesztési eljárásokat a Le Matin honosítja meg Francia-
országban: a lap szerkesztői több hasábot rendelnek egy főcím alá, a cikkek
jelentőségének függvényében szerkesztik meg az újságoldalakat (különösen
az első oldalt), a betűkészlet nyújtotta lehetőségeket egyes cikkek címeinek ki­
emelésére használják. Ekkoriban már inkább a friss híreket emelik ki az első
oldalon a részletes beszámolók és a folytatásos novellák rovására. Ezeket az
oldalszerkesztési technikákat7rövidesen meghonosítják a konkurens lapok is:
voltaképpen ekkor ölt a maihoz hasonlatos formát az időszaki sajtó. Mindez
persze bizonyos veszélyekkel jár: a frappáns főcímek hajlamosak leegyszerű­
síteni a valóságot, felnagyítani az események jelentőségét, esetenként pedig
egyszerűen hazugok.
Az írás és a befogadás között félúton elhelyezkedő esemény maga is kom­
munikációvá válik: a mindig „kivételes” történésekről mindenki tudomást
szerezhet, pontosan erre szolgál az újságírás csúcspontja, a különkiadás, ame­
lyet a városi rikkancsok az esetek többségében néhány óra alatt el is adnak.
A fogyasztók fokozatosan rászoknak a napi rendszerességű tájékozódásra,
egyre inkább figyelnek a friss hírekre. Az amerikai polgárháború új szakaszt
nyit a tájékoztatás történetében: a széles néptömegeket ezentúl feltétlenül friss

5A szálirányban vágott végfa (nagyon kemény) lemezből készült metszet. - A szerk.

6 Andrej Makine: A francia hagyaték. Budapest, Ab Ovo, 1996.
7A témában még nem születtek alapos kutatások.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 6 9

információkkal kell ellátni, ahogy ezt a későbbi válságok története is mutatja.

Az éppen Normandiában tartózkodó André Gide-et még a régimódi vészha­
rang félreverése tájékoztatja az 1914. augusztus 1-jei keltezésű mozgósítási
rendeletről:
„A harang egyszer csak elhallgatott, az ország egészét felrázó zaj dühével
nyomott csend vette át az uralmat. Finom eső szitált [...] Criquetot-ban az em­
berek elidőztek a frissen kirakott falragasz előtt:
- Úgy látszik, most harmincmilliót akarnak.
- Nem kell minden rémhírt elhinniük - kiáltottam.
- A Le Matinban olvastam - válaszolt beszélgetőtársam.” 8
Augusztus közepétől kezdve azonban „naponta nyolc újságot vettünk”; az
egész ország aggódva követi nyomon a csapatok bizonytalan mozgását a keleti
fronton - a párizsi Gide éppúgy, mint a Bécsben időző Stefan Zweig rövidesen
meggyűlöli az újságolvasást, amikor kiderül, hogy a háború a legpesszimis­
tább jóslatokban foglaltaknál is jóval tovább fog tartani. Bár mindenki számá­
ra nyilvánvaló, hogy a katonai hatóságok cenzúrája visszatart bizonyos híre­
ket, mégis az időszaki sajtó jelentette a legfontosabb információforrást a hábo­
rús években. Hasonló szerepet töltöttek be a közelmúltban (1990) az Öböl­
háború képei, amelyeket a világ televíziói szinte egyenesben sugároztak: az
események olyan gyorsan (száz nap alatt) zajlottak le, hogy a fogyasztóknak
nem volt idejük belefásulni a történésekbe.

Világméretű összehasonlítás

A 19. század vége a sajtó diadalának korszaka. A következő táblázat arról ta­
núskodik, hogy az 1900-as évek bizonyos visszaesést és koncentrációt hoz­
nak, amelyet a példányszámok emelkedése csak részben kompenzál.

Franciaországban kiadott napilapok (I 8 7 4 - 1 9 1 4 )

Napilapok
Párizs Vidék
1874 40 179
1882 90 252
1892 79 257
1914 57 242

Az 1900-as években a francia időszaki sajtó a világméretű összevetésben a

második helyet foglalja el az amerikai mögött. Az iparosodás és a koncentrá­
ció folyamatának köszönhetően a sajtó a nagy ipari országok legdinamikusab-

8André Gide: Journal. Paris, 1940, 451.

170 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

ban fejlődő szektora. A sajtóhoz ezer szállal kötődő amerikai politikai rend­
szer jellegzetességei - elsősorban a választással betöltött tisztségek nagy rész­
aránya - megfelelő magyarázatot nyújtanak arra a tényre, hogy az eladott
újságok száma az óceán túlpartján növekszik a leggyorsabb ütemben. Az
1835-ben alapított New York Heraldot (amelyre később Joseph Pulitzer [1847-
1911] teszi rá a kezét) rövidesen az 1841-ben Horace Greeley indította New
York Tribune, majd az 1851-ben meginduló New York Times követi. Noha még
jó ideig a keleti partvidék lapjai uralják a piacot, a nyugati part sajtója fokoza­
tosan kezdi ledolgozni lemaradását.
Nagy-Britannia a 18. században úttörő szerepet töltött be, most azonban
lemaradni látszik. Az 1788-ban a Daily Universal Register helyére lépő The Ti­
mes, bár a világ első teljességgel gépesítve nyomtatott lapja, 1860-ban mégis
mindössze napi 60 ezer példányban kel el. 1896-ban egy bizonyos Alfred
Harmsworth (a későbbi Lord Northcliffe, 11922) piacra dobja a fél pennyért
árult Daily Mailt. Az új lap már az első évben eléri a 200 ezres, 1901-ben pedig
meghaladja az egymilliós példányszámot, lehetővé téve ezzel Lord Northcliffe
számára, hogy egyszerűen megvásárolja a Timest.9

ÚJSÁGOK A 20. SZÁZAD ELEJÉN

Lakosság Példányszám Egy példányra jutó

Év
(millió) (millió) lakosok száma
USA 1910 92 24,2 3,8
Franciaország 1913 39 6 6,5
Egyesült Királyság 1905 40 5 8
Olaszország 1913 36 3 12
Japán 1915 52 4,3 12
Oroszország 1911 173 3 58

A nélkülözhetetlen tőke

A gépesítés korára új fényben tűnik fel a befektetések és az eszközvásárlás

megtérülésének problémája. Egy nagy példányszámú újság működtetéséhez
igen komoly tőke szükséges: a Le Petit Journal 1891-es évi költségvetése meg­
haladja a tízmillió frankot. Ami a befektetéseket illeti, tőkét a bankoktól kell
szerezni, amelyek azonban csak egyre nagyobb kamatra adnak a sajtóipar
képviselőinek; a hagyományos modellt (amelyben a nyomda és a könyvkiadó
általában egyszemélyes vagy betéti társaság volt) tehát fokozatosan felváltják
a kapitalista vállalkozások, amelyek gyakran részvénytársaság formáját öltik.

9A. J. Lee: The Origins of popular Press in England, 1855-914. London, 1976; K. Koszyk: Deutsche
Presse im 19. Jt. Berlin, 1966.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 7 1

A befolyásos sajtótermékek ellenőrzése a befektetések megtérülésének nem

látványos, de annál fontosabb módja.
A Vilmos-korabeli berlini sajtó története jól illusztrálja a koncentráció elő­
rehaladását, illetve azt a folyamatot, amelynek során a bankok átveszik az el­
lenőrzést a sajtótermékek felett. A császári kormányzat támogatását élvező
August Scherl 1883-ban indítja el a Berliner Lokal Anzeiger című hetilapot,
amelyet már indulásakor 200 ezer példányban adnak ki. Az újságot hirdetői
tartják el, kétezer futár hordja ki a címjegyzékben szereplő berlini lakosoknak.
1884-től kezdve hetente háromszor, 1885-ben naponta, 1889-től kezdve na­
ponta kétszer jelenik meg. A 12,5 milliós alaptőkével rendelkező August Scherl
GmbH csoport a legnagyobb német kiadók közé tartozik, sőt amikor (1910-
ben) az Union Deutsche Verlagsgesellschaft (UDV) egy lipcsei bank támogatá­
sával mindössze 7 millió márkáért megveszi, valószínűleg a legnagyobb né­
met kiadóvá növi ki magát.
A működéshez azonban további nagy összegű befektetésekre van szükség,
így nem csoda, hogy a Scherl-csoport maga is a legnagyobb tőkés érdekeltségek
ellenőrzése alá kerül: irányítását Alfred Hugenberg (1865-1951), a Krupp ko­
rábbi elnök-vezérigazgatója veszi át. Később Hugenberg más konzervatív né­
met sajtótermékekre is ráteszi a kezét; 1919-re a német konzervatív sajtó két­
harmadát ő irányítja. Hugenberg ezenkívül részt vesz a Deulig (1916) mozi­
film-társaság, és ami még fontosabb, az Universum Film AG (UFA, 1917)
megalapításában: a 25 milliós alaptőkét a legnagyobb német cégek (Deutsche
Bank, Dresdner Bank, Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft, Henkel, Petroleum
Union, Hamburg-Amerika Linie stb.) összefogása biztosítja. 1920 körül az UFA
több filmet állít elő, mint az összes többi európai társaság együttvéve.
Végül, mivel az újságok kinyomtatásával néhány óra alatt végeznek, a gé­
pek a munkanap nagyobb részét használaton kívül töltik. Ez a tény igen fon­
tos az iparág pénzügyi egyensúlya szempontjából, hiszen a befektetések meg­
térülését elősegítendő a műhelyek szívesen állítanak elő - olcsón és nagy pél­
dányszámban - könyveket és más nyomtatványokat is. Teljesen kézenfekvő és
logikus tehát, hogy az időszaki sajtó iparosodása felgyorsítja az ipari könyvke­
reskedelem létrejöttének folyamatát.

A hírkereskedelem és a sajtóügynökségek

A sajtó működésében megfigyelhető újításokat az időkényszer szüli, az új fel­

adatokat pedig új szereplők - tudósítók, riporterek és sajtóügynökségek - csa­
tasorba állításával kell megoldani.10John Walker, a Times igazgatója már 1815-
ben hozzálát a nagyobb európai fővárosokba delegált állandó tudósítókból
álló hálózat kiépítéséhez: a tudósítók Párizsban összegyűjtött sürgönyeit egy

l0Olivier Boyd-Barrett - Michael Palmer: Trafic des nouvelles. Paris, 1981.

1 7 2 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

speciális postaszolgálat juttatja el Londonba. A nagyobb újságok rövidesen tu­

dósítókat küldenek a fontosabb események helyszíneire. A krími háború
(1854-1856), az amerikai polgárháború (1861-1865) és az 1870-es porosz­
francia háború történéseiről szóló beszámolóik méltán teszik ismertté az első
haditudósítók nevét.
1832-ben Garnier külföldi újságcikkeket franciára fordító irodát alapít, a
lefordított cikkeket pedig eladja a párizsi napilapoknak. A vállalkozást 1835-
ben a Guizot támogatását élvező Charles-Auguste Havas vásárolja meg. Ha­
vas egyre inkább hírek összegyűjtése felé orientálja a céget, kezdetben a táv­
íróhálózatra támaszkodva, később azonban állandó tudósítói hálózatot épít
ki Franciaországban és külföldön egyaránt. A következő lépésben, 1865-ben,
fúzióra lép a Société générale des annonces-szál (ez a szervezet intézi a francia
és külföldi lapokban megjelenő reklámcélú hirdetéseket). Bár 1920-ban egy­
séges részvénytársaságot hoznak létre, a Havas-cég állandó pénzügyi gondok­
kal küzd, mígnem a Vichy-rendszer éveiben egyszerűen államosítják. A cég
története rámutat arra az ellentmondásra, amely az egész világot felölelő
sajtóügynökség és a hanyatlófélben lévő ország valós politikai súlya között
áll fenn.
A Havas-féle modell azonban gyorsan követőkre talál, és rövidesen ver­
senytársakban sem lesz hiány. Az Associated Press 1848-ban jön létre: egy év­
vel később a Kölnische Zeitung, Németországban először, az elektromos táv­
írót hírek közvetítésére használja. Egy volt könyvkereskedő, a berlini Bern­
hard Wolff távirati hírek továbbításával foglalkozó magánügynökséget alapít
(ebből nő ki később Continental Telegraphen). Az ügynökség először csak a
Nationale Zeitungnak dolgozik, rövidesen azonban a széles nagyközönség is
igénybe veheti szolgáltatásait. Szintén az 1847-es év történése, hogy a koráb­
ban Párizsban, a Havas ügynökségnél is tevékenykedő hesseni Israel Beer
Reuter11 (1816-1899) - aki bár egy rabbi fia, de bankárok is vannak a családjá­
ban - csatlakozik Stargardhoz, és közösen könyvesboltot nyitnak a porosz fő­
városban. Az 1848-as forradalom után Reuter Berlinből Londonba költözik, és
megalapítja a Reuter-hírügynökséget, amely rövidesen a sajtónegyed szívé­
ben, a Fleet Streeten alakítja ki főhadiszállását. A Párizst Londonnal összekö­
tő távírókapcsolat, illetve London környékének remek távíróvezeték-ellátott-
sága az angol fővárost a világ hírforgalmának központjává teszi. Kivételes
helyzetét a Reuter mind a mai napig kihasználja. Manapság egyébként az ügy­
nökség elsődlegesen a pénzügyi és tőzsdei hírek továbbításával foglalkozik
(amelynek éves forgalma 1994-ben 2,3 milliárd fontsterlingre rúgott, a világ
149 országában több mint 300 ezer alkalmazottat foglalkoztat), a friss hírek
beszerzése és értékesítése már csak másodlagos szerepet játszik tevékeny­
ségében.
Annak ellenére, hogy az európai országok majd mindegyike megalapítja1

11 Amikor áttér katolikus hitre, felveszi a Paul Julius.

 Az újság és az időszaki sajtó aranykora \ 1 7 3

saját nemzeti hírügynökségét (említsük meg a piemonti hivatalos hírügynök­

ség 1853-as létrejöttét), a piacot egészen az 1900-as évekig a három nagy fővá­
ros, London, Párizs és Berlin uralja. 1869-ben aláírt megegyezésükben Euró­
pát befolyási övezetekre osztották, a kisebb nemzeti ügynökségek tehát csak a
három nagy közvetítésével juthattak hírekhez. Az 1900-as években azonban
az amerikai Associated Press veszi át a világelső szerepét. 1907-ben megszüle­
tik az AP-ból kiváló United Press. Az amerikai ügynökségek remek pénzügyi
és technikai háttérrel rendelkeznek, legnagyobb adujuk azonban az, hogy
fényképszolgálatuk kitűnő.

A terjesztés

A sajtó iparosodása és a napilapok példányszámának rohamos emelkedése

nem lett volna lehetséges a terjesztés megfelelő struktúráinak kialakulása nél­
kül. A sajtótermékek hagyományosan előfizetés útján találnak gazdára, egyre
inkább szokássá válik azonban a lapszámok vásárlása is. A városok utcáin és
forgalmas helyein (Párizsban „a parkokban, a körutakon és a nagyobb keresz­
teződésekben”) már a fejlődés korai szakaszában feltűnnek az árusok és rik­
kancsok, akikkel a vasútállomások könyvesboltjaiban és kioszkjaiban éppúgy
találkozhatunk, mint a kávéházakban. Francia és külföldi újságokat és perio­
dikákat az olvasókabinetekben lehet böngészgetni, sőt 5 centime-ért már az
Odéon szeles árkádjai alatt is friss hírekhez juthatnak a korabeli érdeklődők.
A berlini sajtosok számára a birodalmi posta irodát állított fel (Mauerstras­
se),12 amely kizárólag az újságkézbesítéssel foglalkozik. Számos más módja is
ismeretes annak, hogyan lehet az óriási példányszám mellett fenntartani a
személyes kényelem bizonyos formáit: gondoljunk csak az angolszász orszá­
gokban és Skandináviában honos reggeli újságkihordókra, akiknek köszönhe­
tően az előfizetők reggeli kávéjuk mellett lapozgathatják saját lapjukat. Kö­
zéptávon megfigyelhető, hogy a sajtó ellenőrzését célul kitűző befektetők szí­
vesen áldoznak a terjesztési hálózat működtetésére: a Messageries Hachette,
amely a századforduló Franciaországában az összes napilap és a folyóiratok
többségének országos terjesztésével foglalkozik, a Hachette-birodalom legér­
tékesebb gyöngyszemének számít.
Az óriási befektetésekből természetesen futja hírverésre is: egyre nagyobb
összeget költenek a sajtótermékek reklámjára. Az üzleti siker elsődleges té­
nyezője természetesen a termékinnováció - az áresés, a lapok alakváltozása
és tartalmi megújulása, valamint a folytatásos regények megjelenése. Persze
ettől még minden lehetséges eszközt be kell vetni a további sikeres működés
érdekében: Franciaországot szinte ellepik a Le Petit Párisién vásárlására bizta­
tó reklámplakátok; a LeMatint 1903-ban megszerző Bunau-Varilla - aki szíve-

X2Exezierfeld der moderne (Industriekultur in Berlin...). München, 1984, 372-381.

1 7 4 I Az univerzális médiumok (1870-19501

sen közli egyébként Gaston Leroux elbeszéléseit - pedig a legkülönfélébb ren­

dezvények (sportesemények, légi bemutatók, autó- és kerékpárversenyek) tá­
mogatásával próbálja javítani lapja eladási statisztikáit.

A véleményformáló sajtó hatalma

A 19. századi politikai gondolkodás legfontosabb témái közé tartozik az idő­

szaki sajtó és a politikai rendszer viszonyának kérdése, különös tekintettel az
elkötelezett sajtó problémájára. Az indusztrializáció folyamatának előrehalad­
tával a sajtótermékek, jól felfogott piaci érdeküknek megfelelően, egyre semle­
gesebb és konformistább, az olvasóközönséget nyugalmából ki nem zökkentő
hangvételt ütnek meg, voltaképpen konzervatív döntéseket hoznak tehát.
Nézzük először a politikai paletta baloldalát: a kommün bukásával gyakor­
latilag eltűnnek a szocialista irányultságú sajtótermékek. Újjászületésük jeleit
csak 1881 után észlelhetjük: Jules Vallés és Séverine 1883-ban alapítja meg a
Le Cri du peuple (A Nép Kiált) című lapot; a La Petite République 1883-ban ke­
rül szocialista kézbe; Jean Jaurés pedig 1904-ben hozza létre a L’Humanitét,
amely egy évvel később az SFIO (a szocialista párt) hivatalos orgánumává vá­
lik (1913-ban 320 ezer példányban adják ki). Az SFIO 1920-as kettészakadása­
kor a kommunisták kezébe kerülő L’Humanité gyakran élesen támadja majd a
szocialista irányultságú Le Populaire-1 (A népfi). A politikai centrum sajtóor­
gánumai jó ideig nem is álmodhatnak hasonló befolyásról, annak ellenére,
hogy két vezető lapjuk (az 1829-ben alapított Le Temps és Le Figaro) nagy is­
mertségnek örvend. A mérsékelt köztársasági nézeteket tükröző Le Figaro
egyébként következetes Dreyfus-párti kiállásával idegenítette el magától olva­
sótábora jelentős részét; Gaston Calmette nyugodt konzervativizmusának kö­
szönhetően azonban a lap helyzete rövid időn belül stabilizálódik. A jobbol­
dali lapok nem képesek baloldali konkurenseikéhez hasonló példányszámot
produkálni, igaz, hogy a megjelenő lapok széles palettája megosztja az olva­
sóközönséget. A L'Écho de Paris 1884-ben szórakoztató lapként indul, ám rö­
videsen átveszi a Ligue de la patrie franpaise (Francia hazafias liga). Az újság
hasábjain ennek köszönhetően híres publicisták - Albert de Mun, Paul
Bourget, Maurice Barrés, Henry Bordeaux - írásai látnak napvilágot. 1913-ban
120 ezret adnak el belőle. Édouard Drumond 1892-ben alapítja meg a La Libre
Parole-1, amelynek hasábjain bátran kifejtheti antiszemita nézeteit. A royalista
tábor nézeteit az 1898-ban alapított Cahiers d’action fran^aise (amelynek címe
1908-ban LAction fran^aise-zé rövidül) tükrözi. Charles Maurras, Léon Dau­
det és más kiemelkedő újságírók tevékenységének köszönhetően a lap befo­
lyása sokkal jelentősebb annál, mint amire példányszáma alapján gondolhat­
nánk. Amikor azonban Maurras-t a második világháború után elítélik, lapja
vele együtt eltűnik a süllyesztőben.
Egészen különleges szerepet tölt be a francia újságírásban a katolikus saj­
tó, amelynek két vezető lapja a Le Pélerin (A zarándok) és a La Croix (A ke­
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 7 5

reszt). Ez utóbbi 1883 óta jelenik meg napilapként, 1913-ra már eléri a 170
ezres példányszámot. A politikai sajtó óriási befolyása bebizonyosodik a Har­
madik Köztársaság éveiben: az 1877-es válság, a boulangizmus, a Panama­
botrány és különösen a Dreyfus-ügy az eseményekről részletesen beszámoló
lapoknak köszönhetően eddig példátlan hatással jár a társadalomban. Az an­
gol sajtó fejlődése is hasonló irányt vesz: „Vége a szép időknek - sajnálkozik a
miniszterelnök -, amikor egy tájékozott úriember megelégedhetett a reggeli és
az esti lap átböngészésével; ma már minden zuglapot végig kell olvasnia, míg
rá nem akad bennük az őt rágalmazó cikkre.”13
A negyedik hatalmi ág óriási befolyásra tesz szert, ennek azonban ára is
van. Nincs semmi különösen meglepő abban a tényben, hogy számos francia
államférfi, már az 1870-et megelőző időszakban is, a sajtó világából a politi­
ka színterére lép át: egy emberöltővel Adolphe Thiers első próbálkozásai után
Henri de Rochefort szerkeszti a több mint 100 ezres példányszámú La Lan-
terne-1 (A Lámpás). Rochefort-t 1869-ben választják meg először képviselővé,
később rövid időre letartóztatják, majd szerepet kap a nemzeti összefogás
kormányában. A kor legjellemzőbb alakja azonban kétségkívül Clemenceau,
aki kezdetben orvosi tanulmányokat folytat, majd Arago támogatását élvezve
először kisebb lapoknak dolgozik, azután a Le Temps-t tudósítja New Yorkból.
Visszatérése után Franciaországba, 1876-ban képviselővé választják, majd
1880-ban megalapítja a La Justice-1. Mivel az 1893-as törvényhozási választá­
sokon vereséget szenved, minden energiáját a L'Aurore-nak szentelheti. Egé­
szen addig szerkeszti a lapot, amíg az 1902-es választásokon újra mandátum­
hoz nem jut.14
Arról sem szabad azonban megfeledkeznünk, hogy néhány újságíró és
szerkesztő egyszerűen áruba bocsátotta a tollát és meggyőződését, s a sajtó­
botrányok sok olvasót elkedvetlenítettek. Ismeretes, hogy Bismarck, páratla­
nul durva kifejezéssel élve, „csúszómászó-alapnak” (Reptilienfonds) nevezte
a hatalombarát újságok és sajtókampányok lekenyerezésére szolgáló pénz­
összegeket; a torzulásokért azonban nemcsak a sajtó, hanem a politika is fele­
lős. A Második Császárság éveiben Mirés például már szemmel láthatóan nem
pártatlanul szerkeszti a lapját, a Harmadik Köztársaságra pedig még jellem­
zőbbé válik ez a gyakorlat. 1874-ben egy Philippart nevű belga üzletember a
legjelentősebb lapoknál lobbizik annak érdekében, hogy nevet szerezzen ma­
gának a pénzügyi körökben. A jelenséget egy rendőrségi jelentés a következő­
képpen kommentálja: „A császárság utolsó éveiben szokássá vált, hogy pél­
dányszáma és befolyása (illetve inkább feltételezett befolyása) arányában
minden lap állandó havi apanázsban részesül. Ezzel magyarázható, hogy a

13Antony Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 328-329.

14Lionel Gallois: Journalistes et collaborateurs de la presse quotidienne á Paris, 1815-848. Doktori
disszertáció. Paris, 1990; Philippe Vallas: La Presse politique parisienne au lendemain de la lói du
11 mai 1868. Doktori disszertáció. Paris, 1990; Marc Martin: Journalistes et gens de lettres (1820-
1890). ln Mesure(s) du livre. Paris, 1992, 107-123.
1 7 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

pénzügyekkel is foglalkozó újságok évi előfizetési díja nem haladja meg az 1

frankot, pedig előállításuk legalább évi 12 frankba kerül. A különbséget a vál­
lalatok állják. [...] A Schrameck által szerkesztett Comic-Finance ezer pél­
dányban jelenik meg, hatfrankos áron számolva mindez évi 6 ezer frank bevé­
telt jelent, márpedig a lap valódi bevétele legalább 45 ezer. Az egész sajtó így
működik. A legnagyobb lapok éves bevétele 100 ezer frankra rúg, szerkesztő­
jük pedig óvatos becslés szerint is legalább 50 ezret keres. Philippart 2 millió­
nál is többet költött arra, hogy tevékenységéről A. Duchemin, Ch. Henry, A.
és F. Paz, Buisson, F. Pelard, Constantin, Montbel, Mercoeur, Spineli, Jude,
Delafosse, Journault és Schrameck dicshimnuszokat zengjen...”15
Említsünk meg ugyanakkor egy másik jelenséget, amely a későbbi tömeg­
médiumok (különösen a televízió) működésére is jellemző lesz: a legjelentő­
sebb folyóiratok, a legnevesebb újságírók mindig óvakodnak a határozott ál­
lásfoglalástól, amely elfordíthatná tőlük olvasótáboruk egy részét. Ha csak az
eladási mutatókat nézzük, a piacot vitathatatlanul a tájékoztató jellegű sajtó­
termékek uralják.

A sajtómágnások

Az időszaki sajtó a Második Császárság éveiben a legtehetősebb pénzügyi kö­

rök kedvelt befektetési területévé válik. Gondoljunk csak az építkezési vállal­
kozó Maurice Bunau-Varillára, aki miután megszerezte a Le Matirit, néhány év
alatt Franciaország négy legnagyobb napilapjának egyikévé teszi. A minden­
ható sajtómágnás ideáltípusát megtestesítő William Randolph Hearst (1863—
1951) az Egyesült Államokban csinál karriert. Hearst, aki egy kaliforniai mil­
liomos szenátor ivadéka, 1895-ben veszi meg a New York-i Morning Journalt,
amelyet számonként 1 centért hoz forgalomba. A szenzációhajhász hírek és a
képregény-sorozatok rövidesen roppant népszerűvé teszik a lapot.
A francia Jean Prouvost roubaix-i textil-nagyiparos családból származik.
1924-ben a Paris-midit, 1930-ban pedig a Paris-soirt szerzi meg, ez utóbbiból a
kor népújságának prototípusát szándékozik létrehozni.16 A gazdaságossági
szempontokat minden más megfontolás elé helyező Prouvost (a Prouvost-
csoport minden termékét ugyanaz a nyomda állítja elő) különös hangsúlyt
fektet a fényképek közlésére: a Paris-soir fotóriporterek egész hadát küldi min­
den fontosabb eseményre, beszámol az éppen zajló sportrendezvényekről (el­
sősorban a Tour de France-ról), tökéletes anyagi és technikai hátteret biztosít
munkatársai számára, akik két repülőgéppel, autókkal, motorbiciklikkel, és
természetesen a legmodernebb technikai eszközökkel rendelkeznek. Néhány

15 Paris, Arch. Préf. Police, Ba 458, idézi Jean Bouvier: Les Rothschild: histoire d ’un capitalisme
familial. Bruxelles, 1992, 252-253.
16Frédéric Barbier: Le Patronat du Nord sous le Second Empire: une approche prosopographique.
Génévé, 1989, 337.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 7 7

„fogása” máig emlékezetes: I. Sándor jugoszláv király 1934-es marseille-i

meggyilkolásának képét a Paris-soir helyszíni fotóriporterének és a belinográf-
nak (a képtáviratnak) segítségével az esemény után egy órával már meg is je­
lenteti. A király belgrádi temetésén készült fényképek közlésével a Paris-soir
ugyancsak megelőzi minden versenytársát (a képeket Bécsig különrepülő vit­
te, onnan pedig belinográffal jutottak Párizsba). E módszereknek köszönhető­
en a Paris-soir példányszáma 1939-ben eléri a kétmilliót. A sikert Prouvost a
következőképpen magyarázza: „Elég határozott elképzelésem van az újság­
írásról, amelyet a világ minden országára nézve érvényesnek gondolok. Egy
lapnak semmiféle áldozatot nem szabad sajnálnia a példányszám növelése ér­
dekében. Egy széles körben olvasott lap ellen senki nem tehet semmit, a lap
erős, a hirdetők megfizetik a reklám árát, akármennyibe kerül is. Ekkor már a
befektetett tőke is megtérül, voltaképpen minden bevétel tiszta haszon.”
Persze a siker nemcsak mennyiségi kérdés: a Paris-soir minden tekintetben
minőségi szolgáltatást nyújt. A lapban általában színvonalas írások jelennek
meg, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy Blaise Cendrars, Saint-Exupéry,
Georges Simenon és Joseph Kessel is ide írnak, a hírszerkesztő pedig Pierre
Lazareff. A példányszám további növelése érdekében különböző további tar­
talmi és tördelési újításokat (például lóverseny-mellékletet) vezetnek be.
Prouvost 1938-ban szerzi meg a Match-ot, amelynek példányszámát egy év
alatt 1,1 millióra tornássza fel; az általa irányított női lap, a Marie-Claire eladá­
si mutatói szintén a millióhoz közelítenek.

A KÖNYV KÜZDELME A MÚLANDÓSÁGGAL

Az időszaki sajtó dinamikus fejlődése, az új médiumok (a rádió, majd később a

mozifilm és a televízió) fokozatos térhódítása, az új eszközök által ösztönzött
(különösen az Egyesült Államokban érezhető) életforma-változás következté­
ben a könyvnek a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve néha igen komoly vál­
ságokkal kell szembenéznie, hiszen az új médiumok tartalmi, elérhetőségi
szempontból és árukat tekintve egyaránt komoly versenyre kényszerítik.

A könyv válságai

A probléma lényege, hogy a könyv előállításának formái nem felelnek meg

a piaci kívánalmaknak, ami időről időre komoly nehézségeket okoz ugyan, a
könyv azonban mindig megpróbál alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Termé­
szetesen az általános dekonjunktúra is érezteti hatását: 1880-ban minden­
ki gazdasági válságról kezd beszélni, amely Angliában például azzal a követ­
kezménnyel jár, hogy megnő a munkanélküliség, és korlátozzák a fizetések
névértékét. A fogyasztóknak jól meg kell gondolniuk minden pénzkiadást, így
az esetek többségében inkább periodikákat vesznek, mint könyvet; az ipari
1 7 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

könyvkiadás pedig bizonyos értelemben kényszerpályán mozog, így egyre

több, egyre nehezebben eladható könyvet dob piacra.17 A 19. század utolsó
évtizedeiben a francia szakmai szervezetek sokat beszélnek a könyvkiadás ál­
lítólagos válságáról. Németországban a piac szigorú szabályozásának követ­
keztében megnő ugyan a könyvek átlagos fogyasztói ára, a vilmosi birodalom
(amelyet az európai Amerikának is nevezhetünk) azonban elég dinamikusan
fejlődik ahhoz, hogy a kiadott könyvek száma továbbra is növekedjék.
Bár a legújabb kutatások tükrében a válság nem is tűnik annyira jelentős­
nek (a szakmabeliek a dolog természetéből adódóan szeretnek sötét képet raj­
zolni helyzetükről), a könyv kétségtelenül nehezen alkalmazkodik a megvál­
tozott körülményekhez. A munkaerő drágulásával egyenes arányban növek­
szik a könyv átlagos fogyasztói ára; ez pedig rontja pozícióit az egyre olcsóbb
és ráadásul a kormányok támogatását is élvező időszaki sajtóval folytatott ver­
senyben.

Megújulási kísérletek

A bonyolult helyzet felvetette kérdésekre háromféle válasz lehetséges. Vázol­

juk fel emlékeztetőképpen az első megoldást: Németországban már a fejlődés
igen korai szakaszában megindul a koncentráció folyamata, a pénzügyi ér­
dekeltségek erőnek erejével átveszik az uralmat a könyvkiadás és a média vi­
lágában, amelyet a tömegtermelés módszereire támaszkodva működtetnek.
Franciaországban ugyanezt a modellt a Harmadik Köztársaság tankönyvki­
adása viszi tökélyre: iskolai könyvekből a piac akár tízmilliós példányszámo­
kat is képes felszívni. A második lehetséges megoldást a főleg Franciaországra
jellemző gyors és erőteljes iparosodás, valamint a fogyasztói árak érzékelhető
csökkentése jelenti. Az auvergne-i könyvkereskedő-családból származó (és
Párizsban 1854-ben letelepedő) Arthéme Fayard 1894-ben indítja be igen me­
rész és ambiciózus könyvsorozatait: az 1904-ben életre hívott Modem biblio-
théque (Modern könyvtár) a kor legnagyobb íróinak műveit közli első kiadás­
ban, méghozzá Paul Bourget szerkesztésében. A hagyományos „filléres” re­
gényekre jellemző in-octavo formátumú könyveket rendszeresen 100 ezret
meghaladó példányszámban adja ki, 0,95 frankos áron - ezzel a költség-
aránnyal számolva egy 650 ezer leütést tartalmazó kiadvány kerülne tehát
1 frankba. Egy évre rá Fayard útjára indítja a Livrepopulaire (Népszerű könyv)
sorozatot - a kollekciót Charles Mérouvel Chaste et flétrie (Szűzies és hervadt)
című műve nyitja, de itt jelenik meg Michel Zévaco Pardaillanja, valamint
Eugéne Sue, Paul Féval, Émile Gaboriau több műve is. A reklámszöveg a kö­
vetkezőképpen szól: „A Népszerű könyv az egyetlen sorozat, amely 65 cen-

17„Ennek a szakmának befellegzett, már így is túltermelés van”, véli John Galsworthy Fehér ma­
jom című írásában.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 7 9

time-os áron 450 vagy akár 800 oldalas terjedelemben közli legnépszerűbb
íróink kiemelkedő munkáit.”
A Fayard-féle modellnél olcsóbban gyakorlatilag nem lehet sem könyvet,
sem periodikát előállítani: 1 frankért adott esetben akár kétmillió leütésnyi
szöveget kap az olvasó. A sorozatot a Meilleurs livres (Legjobb könyvek) című
és a Les maitres du roman populaire (A szórakoztató regény nagymesterei)
című kollekciók teszik teljessé; előbbi a francia irodalom klasszikusainak mű­
veit tartalmazza, kisméretű, fűzött kötetekben, 10 centime-os áron (a vásárló
1 frankja tehát 2,2 millió leütést ér). Az ipari könyvkiadókat üzleti megfonto­
lások motiválják, ez azonban nem jelenti szükségszerűen azt, hogy rossz mi­
nőségű irodalmat állítanának elő: ne feledjük, hogy ez a bűnügyi regény arany­
kora, ezekben az években születnek meg alapmítoszai, többek között Sher­
lock Holmes alakja.18
A harmadik lehetséges út a tartalmi megújulás útja: milyen típusú szöve­
gek közlésével lehetne kielégíteni a lehető legszélesebb olvasóközönség elvá­
rásait? A különféle ismeretterjesztő és gyakorlati célokat szolgáló kéziköny­
vek kiadása ígéretes kihívásnak tűnik. A viktoriánus Angliát, ahol a gazdasági
fellendülésnek köszönhetően megemelkedik a középosztály életszínvonala,
elözönlik az életmóddal kapcsolatos kézikönyvek és a háztartással foglalkozó
periodikák (például The English Woman’s Domestic Magazine - Az angol há­
ziasszony magazinja). Sarah Ellis 1839-ben adja ki a Women of Englandet, és
a későbbiekben is kihasználja a témában rejlő lehetőségeket. A kor bestsellere
Isabella Beeton Book of Household Managementje (A háztartás vezetésének
könyve), amelyet már megjelenése évében (1861) több mint 60 ezer példány­
ban elkapkodnak.19 Az egészen más műfajban tevékenykedő francia Ernest
Flammarion Didier alkalmazottjaként kezdi karrierjét, aztán Marpon munka­
társaként dolgozik az Odéon árkádjai alatt, 1876-ban azonban saját lábára áll,
kis könyvkereskedést nyit, amelyet rövidesen könyvkiadóval egészít ki. Ab­
ból az elvből kiindulva, hogy olvasóinak többsége a minőségi irodalomra kí­
váncsi, Zola, Malot, Daudet és Maupassant és mások műveit adja ki. A tömeg­
igények intelligens kielégítését szolgáló vállalkozás sikerének okai között a
könyvek alacsony ára és az igényes illusztrációk említhetők. A cég legsikere­
sebb kiadványa mégis Claude Flammarion (a kiadó testvérbátyja) Astronomie
populaire (Népszerű csillagászat) című munkája.20 Fayard és Flammarion új
típusú kiadványainak megjelentetésével párhuzamosan tovább futnak a régi,
még a Második Császárság éveiből származó, Michel Lévy módszereire építő
könyvsorozatok is - 1889-ben 1649 új könyv jelenik meg (ebből 143 regény és
25 színdarab idősebb Alexandre Dumas tollából).
Feltétlenül hangsúlyoznunk kell az ipari tömegtermelés működési elveiből

18Francois Lacassin szerint a bűnügyi regény az akkoriban kiépülő metropoliszok jellegzetes ter­
méke (Mythologie du roman policier. Paris, 1974, 2 vol.).
19Monica Chariot - Roland Marx: La Société Victorienne. Paris, 1978, 50-54.
20Elisabeth Parinet: La Librairie Flammarion, 1875-1914. Paris, 1992.
1 8 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

következő jelenségek ismétlődő jellegét: a pénzügyi tényezők korról korra

minden alkalommal nagyobb jelentőségre tesznek szert; a periodikusan visz-
szatérő válságok elhárítását célzó megoldási kísérletek ugyanakkor mindig si­
keres termékinnovációhoz vezettek (árcsökkenés, formai és tartalmi megúju­
lás). Aldo Manuzio 1500-as évekbeli, velencei kiadványaitól kezdve a 17. szá­
zadi Elsevier-féle nyomtatványokon át egészen Gervais Charpentier-ig, Michel
Lévyig és Anton Philip Reclamig az újítók mindig ugyanazt az utat próbálják
követni: kezelhetőbb, könnyebben olvasható köteteket előállítani, méghozzá
egyre alacsonyabb áron. Ezen évszázados logika szellemében kerül sor 1935-
ben a máig használatos zsebkönyv formátum „feltalálására”: a Penguin Books
(Allen Lane) kiadványait 6 pennyért, azaz egy doboz cigaretta áráért hozzák
forgalomba - természetesen a minél magasabb példányszám elérése érdeké­
ben. A sorozatban először Ernest Hemingway és André Maurois művei, vala­
mint két bűnügyi regény, Agatha Christie és Dorothy L. Sayers munkái jelen­
nek meg. A kötetek nemcsak a könyvesboltokban, hanem a nagyáruházakban
is kaphatók. A háború okozta pénzügyi nehézségek és az egyre növekvő kon­
kurencia ellenére a Penguin Books mind a mai napig sikeres. Amerikában Si­
mon és Schuster honosította meg a zsebkönyv modelljét; paperback-jeikből
1951-ben több mint 230 millió példányt adtak el.
Az évszázados logika a 20. század második felében is érvényesül. A zseb­
könyv európai sikere annál is meglepőbb, mivel a mindent elárasztó sajtóter­
mékek és az új médiumok (rádió, televízió, majd később a CD-ROM) kettős
konkurenciájával szemben kell helytállnia. Az utóbbi idők legjelentősebb ese­
ménye az ezerlírás könyv olaszországi megjelenése 1992-ben. Ezer líráért egy
kávét kaphatunk, a hivatalos statisztikák szerint pedig abban az évben a
könyvek átlagos ára 34 ezer líra volt. Szülőatyjának (Marcello Baraghini és a
Stampa Alternativa) személyén keresztül a mille lire az 1970-es évek alterna­
tív mozgalmaihoz kötődik. A kiadvány pénzügyi mutatói a következőképpen
alakulnak: roppant alacsony bekerülési költségek (200 líra alatt), aprócska
méret, 50 ezres példányszámú első kiadás. A sorozat egy ideig nem tett szert
különösebb ismertségre, 1992-ben azonban kétmilliónál is többet adnak el be­
lőle, a modellt pedig a versenytársak is átveszik mind Olaszországban (New­
ton Compton), mind Franciaországban (a tízfrankos könyvek).

Terjesztés és reklám

Vizsgáljuk meg végül a könyvterjesztés és a reklám struktúráit, amelyek szin­

tén hozzájárulhatnak az ipari könyvkiadás nehézségeinek megoldásához. Az
ipari könyvkiadás kiépülése teljesen új megvilágításba helyezi a terjesztés
problémáját: aki képes a terjesztés hatékony újjászervezésére és a megfelelő
anyagi körülmények biztosítására, egyrészről lehetővé teszi, hogy egyre na­
gyobb mennyiségű könyv egyre gyorsabban kerüljön a piacra, másrészről pe­
dig irányítása alá vonja a könyvkiadás költségszerkezetét, s így végső soron el­
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 181
lenőrzést gyakorol az egész üzletág felett. Nem véletlenül fordítanak a kérdés­
re óriási figyelmet a német könyvesek: a német könyvkiadás szervező elve a
könyvterjesztés, az elosztás központja pedig Lipcse. Lipcse központi szerepét
két okkal is magyarázhatjuk: egyrészt ez a székhelye a könyvkiadók bizottmá­
nyának, másrészt pedig a város kitűnő szállítási infrastruktúrával rendelkezik
(a különvonatok és különkocsik a „könyvnegyed” közvetlen szomszédságá­
ban található főpályaudvar egy speciálisan erre a célra elkülönített részéről in­
dulnak). Néhány nap leforgása alatt minden könyv eljut a német könyvkeres­
kedői hálózathoz tartozó könyvesboltokba - legyen szó akár németországi,
akár külföldi eladóhelyekről; két hét alatt még az Egyesült Államok keleti part­
jára is vállalnak szállítást.
A kiadók egyre rendszeresebben használják ki a reklámlehetőségeket.21
Szívesen alkalmaznak például széles ismeretségi körrel rendelkező olvasókat,
akik bejáratosak vélemény- és ízlésformáló körökbe és társaságokba. A Gon-
court-díj bizottságában a különböző kiadók számos beépített emberrel (az
esetek többségében általánosan elismert irodalmárok) rendelkeznek; mindez
persze lehetetlenné teszi az elfogulatlan döntést. A Gallimard alkalmazásában
álló párizsi Paul Léautaud így panaszkodik a gyenge minőségű kéziratokról,
amelyeken át kell rágnia magát: „Nincs borzasztóbb dolog, mint középszerű
kéziratokat olvasni. Egyébként elég gyorsan elintézem a dolgot: az első nyelv­
helyességi hibánál megy is a szemétkosárba.”22
A német nyelvterületen működő Cotta kiadó, annak ellenére, hogy pénz­
ügyi függetlensége már a múlté, továbbra is ad ki irodalmi folyóiratokat, pél­
dául a Der Greifet (Griffmadár). A lap főszerkesztője, Karl Peter Rosner, aki a
bécsi irodalmi körök elismert alakja, 1912-ben komoly erőfeszítéseket tesz,
hogy Stefan Zweiget megnyerje a lap munkatársának. A 19. század utolsó évei­
ben meghonosodik a sajtóattasé intézménye, az írók pedig egyre gyakrabban
kérnek fel irodalmi ügynököket ügyeik képviseletére. Említsük meg továbbá,
hogy az olvasók érdeklődésének felkeltésére a kiadók irodalmi díjakat kezde­
nek osztogatni. Az új találmányt André Gide már 1910-ben a következő sza­
vakkal ostorozta: „Péguy meglátogatott, csak azért, hogy megkérdezze, kinek
tudnék a lelkére beszélni a Goncourt-díjat odaítélő bizottságból. Micsoda bor­
zalmas ötlet ez a díjosztogatás! Szegény Péguy két hete csak lépcsőkön sza­
ladgál fel és alá, ajtókon kopogtat stb.”23
Végül említsük meg, hogy a kiadók mind gyakrabban küldenek tisztelet­
példányokat, így próbálván megnyerni a könyvkereskedő-hálózatok, a kiske­
reskedők, sőt a magánemberek jóindulatát.

21 „Olyan korban élünk, amelyben ha elég pénzzel rendelkezünk termékünk reklámozására, szin­
te bármit könnyen eladhatunk...” (Anthony Trollope: Le Premier Ministre. Paris, 1995, 468.)
22André Gide: Journal, 1889-1939. Paris, 1940, 13-14. Lásd továbbá Pierre Assouline: Gaston
Gallimard. Paris, 1985, 120.
23 André Gide: Journal, 1889-1939. Paris, 1940, 322.
182 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁS: TÖMEGMÉDIUMOK

ÉS TOTÁLIS RENDSZEREK

Média és manipuláció

Az itt elemzett jelenség csak látszólag ellentmondásos: a tömegmédia roppant

eredményes eszköze lehet a demokrácia győzelmének, majd hatékony műkö­
désének. Ezzel az állítással egyetértett Georges Sand is, amint ezt az alábbi, az
újságolvasás jótéteményeiről írott optimista hangvételű sorai tanúsítják: „Azt
mondhatjuk, hogy az újságírás, mely első és utolsó a dolgok között [...] új, fej­
lődéssel, sikerrel és gondokkal teli életet adott az embereknek. Képzeljük csak
el: egy hang minden reggel elmeséli nekünk, mi is történt előző nap az emberi­
séggel. A hang néha nagy igazságokat, néha borzalmas hazugságokat hoz tu­
domásunkra, de akárhogy legyen is, nem mondhatjuk-e, hogy nagyszerű do­
log azonnal tudomást szerezni mindenről, ami a közösség életét érinti...”24
Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy ugyanezeket az eszközöket
már régóta a demokratizálódás, a politikai részvétel kiterjesztésének folyama­
ta ellenében is fel lehetett használni (gondoljunk a cenzúra hagyományos sze­
repére vagy a szubtilisebben működő öncenzúrára). Ennél azonban rémisz-
tőbb, hogy a médiumok egy párt, egy kormányzat, egy állam szolgálatába
állíthatók. A totális rendszerek alapjául a demokráciáétól mindenben eltérő
politikai filozófia szolgál: a minden apró tényt értelemmel felruházó világma­
gyarázat uralmán mindössze néhány, erre a célra kijelölt propagandista dolgo­
zik. A média ellenőrzése és politikai célú felhasználása - a cenzúra és a propa­
ganda - központi szerepet tölt be a rendszerben. A látszólagos ellentmondás
magától feloldódik, ha arra gondolunk, hogy az utolsó totális rezsimek (a
kommunista rendszer) azért omlottak össze, mert nem voltak képesek érdem­
ben reagálni a médiában bekövetkezett világméretű változásokra. Azt sem fe­
lejthetjük el azonban, hogy a piac, illetve általában a liberális piacgazdaság új
keletű teljhatalma - amely homogenizálja és a középszerű termékek előállítá­
sára serkenti a gazdaságot - nehezen észlelhető, ám annál nagyobb veszélybe
sodorja a fontosabb médiumokat is.

Oroszországtól a Szovjetunióig

Talán az 1917-es kommunista forradalom és a Szovjetunió példáján mutathat­

juk be a legmeggyőzőbb módon, hogyan kell felépíteni és végigvinni egy olyan
médiastratégiát és médiapolitikát, amelynek végeredménye a médiát a lehető
legszigorúbban ellenőrző rendszer kiépülése lesz.
Lássuk először a cárizmusból a bolsevizmusba történő átmenet kérdését.

24Georges Sand: Un hiver a Majorque. Meylen, 1985, 51.

 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 8 3

A rendőrállami struktúrák és a mély társadalmi-politikai egyenlőtlenségek el­

lenére a 19. század cári Oroszországában mégis végbement a gazdasági mo­
dernizáció folyamata, sőt bizonyos mértékben a kultúra is modernizálódott.
Bár 1913-ban a lakosság háromnegyede írástudatlan, valamiféle fejlődés még­
is beindul. Számos egyetemet alapítanak: Kazanyban (1804), Kijevben (1834),
Odesszában (1865), Tomszkban (1888) és Szaratovban (1909). Mivel az egye­
temisták számára biztosított feltételek messze vannak az ideálistól, nem vélet­
len, hogy az orosz fiatalok nagy számban folytatnak tanulmányokat külföldi
egyetemeken, különösen Németországban és Párizsban. Az egyetem mégis a
modernizmus és a felforgató gondolat szimbólumává válik - gondoljunk csak
Jaroscsenko 1883-ban készült festményére, az Orosz diáklányra, amelyen az
esőben könyvekkel a hóna alatt határozottan lépkedő diáklány valamiképpen
az új Oroszország megszületését jelképezi... Az 1880-as évek adminisztratív
diktatúráját követően az állóvíz megpezsdülni látszik a 20. század első évei­
ben: 1908-ban törvényt hoznak a kötelező elemi oktatásról; az évente kiadott
könyvek száma pedig 1800-ról (1865) 12 ezerre ugrik (1900). 1905-ben meg­
szűnik az előzetes engedélyeztetés kötelezettsége, a kiadott periodikák száma
ennek köszönhetően eléri a 3600-at, ebből 1100 napilap. A lakosság egyre na­
gyobb hányada kész a nyugati típusú modern kultúra befogadására: Kerensz-
kij apja annak a szimbirszki gimnáziumnak volt az igazgatója, ahová Lenin is
járt. Kerenszkij később az egyetemen, majd a pétervári ügyvédi kamarában
folytatja karrierjét.
A külföldön élő orosz értelmiségiek könyvek és folyóiratok, tehát végső so­
ron a nyomtatott betű segítségével gyakorolnak befolyást az otthon maradot­
takra. Az igen megosztott marxisták és szocialisták kidolgozzák az agitáció
szisztematikus elméletét (Az agitációról - ez volt egy Vilniusban kiadott bro­
súra címe). Az Iszkra című folyóiratot 1900-ban alapítják meg, Lenin pedig
1905-ben dolgozza ki a hivatásos forradalmárokból álló csoportok szükséges­
ségéről szóló elméletét (Mi a teendő?). 1905. október 26-án, a politikai és tár­
sadalmi válság kellős közepén, a szentpétervári nyomdászok szovjetje a mun­
kásküldöttek szovjetjévé növi ki magát, és kiadja az Izvesztyiját - legbefolyá­
sosabb tagjait december 16-án letartóztatják, és Szibériába száműzik. Néhány
sanyarú esztendő múltán, 1912-ben kezdődik újra az agitáció, amikor a Prav­
da megjelenik Szentpéterváron.
A politikailag képzett kisebbség elmélete megfelelő magyarázatot nyújt
arra, miért is volt olyan hatalmas jelentősége a nyomtatásnak az orosz kom­
munisták szemében. A fenti történésekkel párhuzamosan a nyugati liberaliz­
mus eszméi tért hódítanak a nemesség és a burzsoázia bizonyos köreiben.
Amikor II. Miklós rendszere az első világháború csapásai alatt összeomlik, a
liberálisok rövidesen szembekerülnek a szovjetekkel és a bolsevikokkal. A küz­
delemből az utóbbiak kerülnek ki győztesen: „mostantól kezdve a szocialista
rendet építjük”, jelentette ki Lenin. Az új rendszer első éveit a szellemi élet
nagyfokú szabadsága jellemezte, bár a politikai propaganda áthatotta a társa­
dalmat. 1918 és 1921 között a Leninről elnevezett, mozgó filmszínházzal, má­
1 8 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

soló és montírozó laboratóriummal, könyvtárral és nyomdával felszerelt „agi-

tációs vonat” a polgárháborús Oroszország nyugati részét járva több tízezer
könyvet és röpiratot osztott szét a lakosok között. A polgárháború éveiben
még négy hasonló elven működő „agitációs vonat” járta az országot; és létez­
tek „agitációs” hajók, automobilok, de lovas kocsik és szánok is.
1922-től kezdve az egypártrendszer elméletének megfelelően egyre szigo­
rúbb a felügyelet, azonban vitathatatlanul megélénkül a nyomdák tevékenysé­
ge. Az állam fokozatosan kiépíti az írásbeliség irányításához szükséges struk­
túrákat, a propaganda és a cenzúra gépezetét, központosítja az anyagellátást
(például a papírhoz jutás lehetőségét). A Pravda a párt, míg az Izvesztyija a
kormányzat orgánumává válik; az írástudatlanok aránya gyors ütemben csök­
ken; a statisztikák szerint 1939 előtt már 89 ezer periodika működött az or­
szágban. A Szovjetuniót 1926 során beutazó Joseph Roth észleli ugyan a fejlő­
dést, de beszámol az ellentmondásokról is; Kazanyban tatár nyelvű újságokat
árulnak,25 Asztrakánban semmiféle infrastruktúra nincs, még boltok sincse­
nek, ennek ellenére „van egy technikum, vannak könyvtárak, klubok és szín­
házak; az imbolygó ívlámpák pedig kirakatokat világítanak meg...”26
Roth világosan látja, hogy Oroszország újsütetű kultúrája sokkal inkább a
mennyiségen, mint a minőségen alapul. A tömegek nagyon alacsony átlagmű­
veltségének megemelését célzó törekvések következtében hanyatlásnak indul
a politikailag egyébként is gyakran veszélyesnek bizonyuló elitkultúra: „Elv­
társak, most az önmérsékletnek, a haszonelvűségnek és a fegyelemnek jött el
az ideje. A mi Oroszországunknak nincs szüksége zsenikre és túlművelt főkre.
Iskolamesterek kellenek, nem zaklatott teoretikusok. [...] A néptömeg testi és
szellemi higiéniáját (amelyet akár felvilágosodásnak is nevezhetünk) olvasó­
könyvek, nem pedig irodalmi alkotások teremthetik meg. [...] Anyagi, politi­
kai és társadalmi téren a forradalom már lezajlott. Erkölcsi és szellemi téren
azonban a mennyiségi változások még nem csaptak át minőségibe.”27
A kiadványok számának emelkedése nem jelent semmiféle nyitást, a sta­
tisztikák csak a rendszer önigazolását szolgálják, minden eredeti gondolat ha­
lálra van ítélve. A sztálinizmus természetesen minőségi változást hoz a rend­
szer működésében; a cenzúra helyét a tiltás veszi át, a rendőrségi felügyelet és
elnyomás egyre fontosabb szerepet játszik, az értelmiséget pedig bizonyos
időközönként megtizedelik, sokakat szibériai fegyenctelepekre száműznek.
Ellenzék és ellenállás híján a pártbürokrácia egyetlen feladata saját hatalmá­
nak fenntartása, a rendszer pedig egyre zártabban működik: bár az 1939-es
alkotmány 125. cikkelye garantálja a sajtó szabadságát, ez a szabadság csak
és kizárólag „a dolgozók érdekeinek szolgálatában és a szocialista rendszer
erősítése céljából” gyakorolható. Hja Ehrenburg (aki 1954 után az irodalom
desztalinizációjának kulcsfigurája lesz) a következő szavakkal panaszkodik

25Joseph Roth: Croquis de voyage. Paris, 1914, 198.

26 Uo.
27Uo.
 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 8 5

André Gide-nek a szovjet propaganda sikeréről: „Fiatalkoromban ha azt aján­

lották nekünk, hogy ne olvassunk el egy könyvet, azonnal rávetettük magun­
kat. A tiltás volt a legjobb ajánlás. A mai húsz-huszonöt éves fiatalok egészen
másképp gondolkodnak: ha azt mondják nekik, hogy egy könyv rossz és ártal­
mas, a világ minden kincséért ki nem nyitnák.”28

Nácizmus és ellenállás

Szó sincs arról, hogy párhuzamba kívánnánk állítani a két, egymástól lényegi
pontokon különböző rendszert, a kommunizmust (akár annak sztálini formá­
jában) és a hitleri nácizmust; egyszerűen csak megkíséreljük bemutatni, mi­
lyen szerepet szánt az 1933 és 1945 között Németországot uraló rendszer az
írásbeliségnek és a médiának.
Paradox módon a hitleri totalitarizmus két szempontból is a könyvre és a
könyves kultúrára támaszkodik - ez utóbbit eltorzítja, később pedig elpusztít­
ja. Ismeretes, hogy Németország a könyvnyomtatás szülőföldje, Gutenberg ha­
zája; e munka megelőző fejezeteiből is nyilvánvaló lehet, hogy a könyves kul­
túra a német kultúra leglényegibb alkotóeleme. Ezt az állítást a contrario iga­
zolja az a Lengyelország elfoglalását követően kiadott rendelet, amely szerint
a lengyel lakosság ezentúl mindössze négy éven keresztül járjon elemi iskolá­
ba, ahol megtanulhatnak számolni, elemi szinten olvasni, és a nevüket leírni.
Az alsóbbrendűnek tekintett embertípusnak nincs szüksége ennél összetet­
tebb tudásra. A német kultúra a könyv kultúrája, de nem mindegy, mely köny­
veké; nem az elolvasott (még kevésbé a szabadon elolvasott) könyvé, hanem a
szimbólumnak tekintett könyvé. A hatalomátvétel után a nácik azonnal fel­
számolják a sajtó szabadságát, Goebbels pedig megszervezi a propaganda-mi­
nisztériumot. A politikai folyóiratok száma hat hónap leforgása alatt 2700-ról
1200-ra zuhan; május 10-én pedig megrendezik a szomorú emlékezetű könyv­
égetést, amelynek során elpusztítanak minden „dekadens” szellemi terméket.
1940. május 29-i naplóbejegyzésében az önkéntes száműzetése helyszínéül
Angliát választó osztrák Stefan Zweig arról ír, milyen borzalmas érzés az író
számára továbbra is a német nyelv fogságában sínylődni, miután a német ol­
vasóközönség és a német politikai rendszer már kivetette magából: „Az a gon­
dolat, hogy a könyveim nem léteznek többé, roppantul elkeserít, amennyire
még bármi képes elkeseríteni. Van azonban ennél borzasztóbb is: egész éle­
temben arra ítéltettem, hogy olyan emberek nyelvén írjak, akiknek nincs joguk
írásaimat olvasni. [...] Túl késő, [...] le vagyok győzve, a szó minden értelmé­
ben.”29
1934-ben a két nagy német hírügynökség Deutsches Nachrichten Büro né­
ven összeolvad. Az új intézmény természetesen a párt és az állam szigorú fel­

28André Gide: Journal, 1889-1939. Paris, 1940, 1142.

29Stefan Zweig: Joumaux, 1912-1940. Paris, 1995, 420.
1 8 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

ügyelete alatt működik. A háború beköszöntővel a Propaganda természetesen

még nagyobb sebességi fokozatra kapcsol. A német megszállók minden elfog­
lalt területen kiadnak egy-egy kollaboráns sajtóterméket (például a minszki Új
Belorussziát); az is ismeretes, hogy a tipográfia és a litográfia rövidesen ma­
guk is fegyverré válnak használóik kezében: a megszállók kétnyelvű plakát­
jaival az ellenállók és a velük szimpatizálók röpiratai szállnak szembe; de ne
feledkezzünk meg a hamis papírokról, a hamis pénzről és a hamis élelmiszer­
jegyekről stb. sem. A totális rendszer szolgálatába állított nyomtatvány rövide­
sen a különféle rendű és rangú ellenállásnak is elsődleges médiumává válik,
amelyet mind az emigrációban élő értelmiségiek, mind a német megszállás
alatt senyvedő országok belső ellenállói a nácik ellen fordítanak.
1933-tól kezdve egyre több német író vonul önkéntes száműzetésbe: az
Ollioules mellett található kisváros, Sanary-sur-Mer egy időre a német iroda­
lom egyik világfővárosává válik, hogy Ludwig Marcuse megfogalmazásával
éljünk. Amerikai letelepedése előtt maga Thomas Mann is itt időzik 1933 és
1935 között; nem véletlen hát, hogy az 1933. május 10-i könyvégetést követő­
en számos párizsi kiadó el is zarándokol Sanaryba. Joseph Rothot is Párizsban
éri a halál (1939). A német megszállás természetesen kedvező körülményeket
teremt a szélsőjobboldali (rövidesen kollaboránssá züllő) francia sajtó számá­
ra; a legnagyobb kiadókat pedig elsősorban az foglalkoztatja, hogyan teremt­
hetnék meg a nehéz idők túlélésének anyagi feltételeit: a kiadandó műveket
cenzúrázniuk kell, a zsidó származású írók műveit pedig kénytelenek eltávolí­
tani katalógusaikból. A Drieu La Rochelle irányítása alá kerülő Nouvelle Revue
Franqaise zavartalanul működik (majd a felszabadulás után tiltják be), a Cal-
mann-Lévy-cégre azonban a hatalom ráteszi a kezét, és csak Editions de Bal­
zac névbejegyzés alatt folytathatja tevékenységét.30
Rövidesen azonban megszerveződik az ellenállás is, amelynek tevékeny­
ségében szintén fontos szerepet játszanak a nyomtatványok. Folyóirataik je­
lennek meg, bár néha nem a legszabályosabb rendszerességgel: a Résistance
(Ellenállás), a musée de l’Homme (Az ember múzeuma) hálózatának lapja elő­
ször 1940. december 15-én jelenik meg, de 1942 februárjában tragikus hirte­
lenséggel eltűnik. E lapok alacsony példányszámát részben ellensúlyozza az a
tény, hogy egy-egy szám rengeteg olvasó kezében megfordul. Lyon a szabad
zóna legnagyobb városa, az ellenállás és az illegális sajtó központja: itt alapítják
meg 1941 decemberében a Combat (Küzdelem) című lapot, amelybe a kor leg­
jobbjai, köztük Albert Camus is írnak. A következő év februárjában megszüle­
tik az Editions de Minuit (Az Éjféli Kiadó), amelynek első kiadványa Vercors A
tenger csendje című műve, egy négyszáz példányban kiadott, kilencvenoldalas
füzetecske. A háborús évek legnagyobb sikerét John Steinbeck Sötét éjszaká]a
hozza, amelyből összesen 1500 példány kel el. Francois Mauriac, Paul Éluard,
Louis Aragon is jelentkezik kézirattal, így a Minuit, amelynek működését pe-

30Jean-Claude Lamy: René Julliard. Paris, 1992.

 Az újság és az időszaki sajtó aranykora | 1 8 7

dig egy időben sokan meg akarták torpedózni, 1945 után a számos nehézség
ellenére is folytathatja tevékenységét.31
Franciaországban a háborút roppantul nehéz évek követik. Problémákkal
küszködik az időszaki sajtó is: egyes nagyobb lapok a sötét időkben is megje­
lentek, akár a német megszállók vagy éppen a vichyi hatóságok közvetlen el­
lenőrzése mellett. Más lapok viszont (Le Jour, Le Figaro, Le Temps, Le Progrés
de Lyon stb.) 1942 és a szövetségesek normandiai partraszállása között felfüg­
gesztették tevékenységüket. A felszabaduláskor a kollaboráns lapok (Je suis
partout.. . - Mindenütt ott vagyokj eltűnnek, azokat, amelyek egyszerűen csak
megjelentek az 1942-es évet követően, 1944. szeptember 30-án felfüggesztik,
javaikat pedig átadják az engedélyezett, általában az ellenálFásból kinövő la­
poknak: így lesz az 1941 áprilisában alapított, lille-i La Voix du Nord (Észak
hangja) Nord-Pas-de-Calais régió legjelentősebb napilapja mind a mai napig.
Az országos lapok közül pedig a Le Monde veszi át a Le Temps javait és szelle­
miségét.
A totális rendszerek és ideológiáik voltaképpen az ipari forradalom idején
meginduló mediatizációs folyamat végpontját, lezárását jelentik. A totális
rendszerek csak akkor működhetnek, ha létrehoznak egy totalitárius kultúrát,
amely a klasszikus humanista kultúrával teljességgel összeegyeztethetetlen,
így a fejezet elején emlegetett paradoxon csak látszólagos: gondoljunk csak
arra a bebörtönzött albán ellenzékire, aki egy rácsok mögött meghalt pap
könyvei között olyan könyveket és olyan irodalmat talál, amelyek már régen
eltűntek a kinti világból. Később, amikor rövid eltávozást kap, és meglátogat­
hatja a feleségét, a börtönben talált könyv eddig ismeretlen kifejezéseire tá­
maszkodva próbálja szavakba önteni érzéseit: „A csendes kutatás olyan politi­
kai elemzésre indított, amely, ha nem vagyok börtönben, sosem jutott volna
eszembe. Én ugyanis nem vagyok a kultúra embere. A diktatúra egyik legve­
szélyesebb művelete a nemzet nyelvének ellenőrzésére irányult. Lassacskán,
kiadott parancsok és kihirdetett törvények nélkül, szinte titokban, a diktatúra
arra törekedett, hogy a mindennapi nyelvet megfossza azoktól a szavaktól,
amelyek alkalmasak a lélek rezdüléseinek kifejezésére. A VEZÉR dagályos
szavai lassan beférkőztek a dalokba, a versekbe, a gyermekek iskolai fogalma­
zásaiba...”32

31A Minuit csak André Malraux közbenjárásának köszönhetően tud papírt szerezni. A kiadó
egyébként egészen 1961-ig veszteséget termel. Fennmaradását annak köszönheti, hogy képes
volt „meglovagolni” két szellemi irányzatot: a Robbe-Grillet és Bútor nevével fémjelzett „új re­
gényt” és a hatvanas évek társadalomtudományi munkáit (Pierre Bourdieu). Vercors: La Bataille
du silence. Paris, 1970; Anne Simonin: Les Éditions de Minuit (1942-1955): le devoir d ’insou-
mission. Paris, 1994.
32Besnik Mustafaj: Petite Saga carcérale. Arles, 1994, 80-81. Orwell hasonló szellemben ír a nyelv
politikai jelentőségéről: a totalitárius rendszer feltétele az „újbeszéd” léte, amely lehetetlenné te­
szi, hogy a felforgató nézetek egyáltalán megfogalmazódjanak.
III. fejezet

A mozifilm, avagy van-e a képnek

kultúrája?

„Edison legújabb csodás találmánya a proje-

toszkóp. Olyan természetes módon kelti életre
a képeket, hogy maga az élet sem tűnik elég
valóságosnak mellette. ”
(Reklám 1898-ból)
„Nem szeretem a mozit. Szánalmas művé­
szet. .. ”
(Sacha Guitry, 1933)

A mozi egyszerre jelenik meg a Lumiére testvéreknek köszönhetően Francia-

országban és Thomas Edison laboratóriumaiban az Egyesült Államokban.
A mozi az első olyan elektronikus médium, amelynek fejlődése során szembe­
sülnie kell a tartalom problémájával. Mivel a „kultúripar” része, a mozinak va­
lódi iparággá kell szerveződnie (ez pedig számos kényszer elfogadásával jár),
ugyanakkor folyamatosan ki kell szolgálnia a közönség mindig változó ízlését.
A mozi kénytelen a narráció olyan módozatait kidolgozni, amelyek nemcsak a
filmben rejlő kivételes lehetőségekkel, de a közönség szellemi-esztétikai befo­
gadóképességével és az általános gazdasági környezettel is számot vetnek.
A különböző divatokkal lépést tartva kell változnia, ami azt jelenti, hogy a ter­
mékek marketingje mindig nehezen tervezhető. Térhódítása során cenzurális
megfontolásokból figyelembe kell vennie a közerkölcsben beálló változásokat
is. Végül, de nem utolsósorban: a moziban látható filmhíradók és dokumen­
tumfilmek felvetik kép és valóság viszonyának kérdését.
Az a tény, hogy a mozi az Egyesült Államokban és Európában különböző
nemzeti modellek szerint fejlődik, arra utal, hogy a technika nem határoz meg
mindent: léteznek ugyan domináns modellek, ezekből kiindulva azonban
minden társadalom kidolgozza a mozi fejlődésének sajátos, nemzeti modell­
jét. A piaci pozíciókat szabályos időközönként újrarendező technikai válto­
zások - a filmek időtartamának megnövekedése (1910), a hangosfilm megjele­
nése (1930) - az ipari országokban gyorsan elterjednek, s így viszonylag egy­
séges technikai teret hoznak létre. Kulturális, gazdasági és politikai téren
azonban nagy különbségeket figyelhetünk meg az egyes országok között, és
ez a sokszínűség tükröződik majd a különböző nemzeti stílusokban.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 1 8 9

AZ ÁLLÓ- ÉS A MOZGÓKÉP HAGYOMÁNYA

A mozi voltaképpen az álló- és a mozgókép megszakítatlan hagyományainak

leszármazottja. Már a 19. század közepén születtek a mozgás reprodukcióját
célzó szerkezetek, például Reynaud praxinoszkópja, amelynek működése a
retina permanenciájának elvén alapult. A törékeny és nehezen kezelhető szer­
kezetekkel azonban legjobb esetben is csak játszadozni lehetett. A laterna ma­
gica, amely rajzolt képeket vetít egy áttetsző hordozóra, vásárok és búcsúk kö­
zönségének elkápráztatására szolgál, de pedagógiai segédeszközként1 és já­
tékszerként is használatos. A Brabanti Genovéva legendája képeinek vetítése
során találkozik először a gyermek Marcel Proust a későbbi Guermantes her­
cegnővel: „A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva, szaggatott léptű lo­
vával egy kis háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötét­
zöld bársonnyal borította, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti Geno­
véva kastélyához. Ezt a kastélyt azonban egy görbe vonal vágta ketté, vagyis
az egyik ovális üvegképnek a határa, amely a maga keretében a leterna magica
eresztékei közé illeszkedett. A kastélynak hát csak egy szárnya látszott, s előt­
te a szabadban Genovéva ábrándozott ruháján égszínkék övvel.”2
A fényképészet fejlődése nem mondható különösen gyorsnak, hiszen a
technikai eljárást Niepce már a 19. század elején kidolgozta. A fotográfus töré­
keny lemezekkel, fényérzékeny filmbevonatokkal dolgozik, és az exponálás
is roppant hosszú időt vesz igénybe. A fotográfia jó ideig csak az ezermestere­
ket és szenvedélyes kémikusokat foglalkoztatja. 1895-ben még mindig csak
néhány különösen tájékozott hivatásos és amatőr érdeklődik a fényképezés
iránt. A celluloid felfedezése az első lépés a folyamat leegyszerűsítése és a
fényképezőgép elterjesztése felé vezető úton - ez utóbbiról majd a Kodak gon­
doskodik (1888).
A fénykép 19. századi használata arra szolgál példával, hogyan telepedhet
rá egy új technológia régi szokásokra. A fotográfia először a portré arisztokra­
tikus gyakorlatát veszi át. Nadar Charles Baudelaire-ről és Sarah Bernhardt-
ról készít fényképeket. A festészetnél jóval olcsóbb fényképészet a portré ha­
gyományát az újonnan felemelkedett társadalmi osztályok számára is elérhe­
tővé teszi. A festő Auguste Renoir azt állítja, hogy ő voltaképpen hálás
Niepce-nek és Daguerre-nek, hiszen a két feltaláló „rengeteg unalmas kuli­
munka alól szabadította fel a festészetet, gondoljunk csak a családi portrékra.
Manapság, ha egy derék kereskedő portrét szeretne magáról, átmegy a szom­
szédjához, a fényképészhez. Ez persze kellemetlen ránk, festőkre nézve, de
annál jobban szolgálja a festészet ügyét.”3

'Jacques Perriault: Mémoires de l'ombre et du son: une archéologie de l'audiovisuel. Paris, 1981.
2Az eltűnt idő nyomában. I. Swann. Gyergyai Albert fordítása. Budapest, 1983, Európa Könyv­
kiadó, 14.
3Jean Renoir: Pierre-Auguste Renoir, monpére. Paris, 1981, 191.
190 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Amerikában a vidéket beutazó vándorfotográfusok minden farmercsalád

számára lehetővé teszik, hogy a főhelyre akasszák a ház urának fényképét.
A fényképészet is új megvilágításba helyezi a valóság „hű” ábrázolásának
kérdését. Első nekifutásra azt válaszolnánk, hogy mivel a fénykép voltakép­
pen nem más, mint tárgyak „objektív” lenyomata egy azt felfogni képes felüle­
ten, a fotográfia a valóság „hű képe”. Ha azonban alaposabban szemügyre
vesszük a kérdést, gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a fénykép a világot kora
esztétikai és kulturális sémáinak megfelelően ragadja meg és ábrázolja. A vi­
lágtörténelem egyik első fotóriportját (amelynek témáját Anglia északkeleti
partjainak matrózai szolgáltatták 1848-ban) megnézve azt tapasztaljuk, hogy
a fotográfus hajlik arra, hogy képein a festészet kanonikus beállításait alkal­
mazza, és a zsánerfestészet pittoreszk hagyományaihoz alkalmazkodjon. En­
nek technikai okai is vannak (egészen az 1930-as évekig olyan hosszú a beállí­
tási idő, hogy a fényképezés kapcsán voltaképpen nem is beszélhetünk termé­
szetességről és a pillanat megragadásáról); de a jelenség valódi magyarázata
esztétikai és társadalmi: a fotográfus tekintete - mint ahogy a fénykép nézőjéé
is - a legkevésbé sem ösztönös, mindketten úgy tekintenek az őket körülvevő
világra, ahogy azt megtanították nekik.
A fenti jelenség a kultúra minden szintjén észlelhető. A postai képeslapo­
kat, amelyekből elképesztő mennyiséget állítottak elő az 1890-es években,
szintén „klisék” terhelik. Előszeretettel ábrázolják a festői mesterségeket (fa­
cipőkészítő, köszörűs); a vidéki élet számos szereplőjéből vissza-visszatérően
mindig ugyanazokat tartják megörökítésre méltónak: a provence-i halászt és a
breton chouant.4 A különböző természeti szépségekről és épületekről készített
fotográfiák és „látképek” a pittoreszk festészet kulturális hagyományába il­
leszkednek; a fotográfusok arra is ügyelnek, hogy képeikre a kanonikus he­
lyek és műemlékek kerüljenek. Ha tudományosabbnak tűnő célokra próbálják
felhasználni, a fényképészet akkor is beilleszkedik a leírás uralkodó sémáiba.
A művészi fotográfiával párhuzamosan létrejövő dokumentumfotográfiának a
Második Császárság régészei a történeti emlékek osztályozása során, az első
etnológusok pedig az „embertípusok” meghatározásában szántak szerepet.
A fényképészet oly módon határozza meg és dolgozza fel tárgyát, hogy vilá­
gossá válik: mindkét esetben átvette a szaktudományban használt kategóriá­
kat, a „műemlék” és az „embertípus” fogalmát. Hasonló tanulságokat vonha­
tunk le Albert Kahn 1900-as vállalkozásából: a párizsi bankár szerteküldi a vi­
lágban fotográfusait és operatőreit egy „Világarchívum” létrehozása céljából.
Az utókorra nem annyira a világ képeinek csodálatos gyűjteménye marad,
mint annak illusztrációja, hogyan is látta a gyarmati korszak csúcspontján a
Nyugat a világ többi kultúráját.

4 Breton királypárti felkelő.

 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 1 9 1

A MOZI SZÜLETÉSE

A szórakoztatóipar részét alkotó mozi paradox módon a tudományos kísérle­

teknek köszönheti létét. Az amerikai Muybridge kutatásai, amelyeket egy gaz­
dag magánember finanszírozott, a lovasokat és a festőket egyaránt érdeklő
problémára keresték a választ, nevezetesen arra, pontosan hogyan is mozog a
galoppozó lovak lába? A francia biológus, Jules Marey kifejlesztette a „fotó­
puskát”, hogy segítségével próbálja meg nyomon követni a madarak röptét. A
két tudós egyébként más területeken használatos módszerekkel is kísérletezik
annak érdekében, hogy a fényérzékeny lemezek minél gyorsabban mozogja­
nak az objektív előtt (például lőfegyverek tölténydobjából próbálnak „fotóre­
volvert” készíteni). A fényérzékeny lemezekkel ellátott szerkezetek azonban
minden erőfeszítés ellenére is túl lassúnak és túl bonyolultnak bizonyulnak.
A problémát majd a film megjelenése oldja meg.
Amerikában, az Eastman laboratóriumaiban már 1889 óta dolgoznak egy
új eljáráson, amelynek lényege: a fényérzékeny felületet celluloidfilmre viszik.
A celluloid tökéletesen képes arra, hogy „leforogjon” az objektív előtt. Fran­
ciaország legjelentősebb fénykép filmgyártói, a lyoni Lumiére testvérek olyan
kamerát dolgoznak ki, amelyben egy roppant érzékeny, óraműhöz hasonlító
szerkezet, a horgony (anker) szabályozza az objektív megnyitását és a film fu­
tását. A Francia Tudományos Akadémia, a lyoni Francia Fényképészeti Társa­
ság és a boulevard des Capucines-on található Grand-Café közönsége előtt be­
mutatott szerkezet legnagyobb előnye, hogy alkalmas képek felvételére és le-
vetítésére.
Ugyanezekben az években, az Egyesült Államokban Edison, aki figyelem­
mel kísérte Muybridge kutatásait (sőt valószínűleg Marey kísérleteit is), pon­
tosan úgy tesz a mozival, ahogy az összes többi, orange-i laboratóriumából
származó találmánnyal. Kiválasztja az Európában és az Egyesült Államokban
tevékenykedő tudósok új találmányai közül a legjobbakat, és azokból egy egé­
szen eredeti szintézist állít elő. Edison radikálisan más utat jár, mint a Lumiére
testvérek: gondosan elválasztja a felvételt a vetítéstől, ez utóbbit pedig egy
apró, pénzt bevételező szerkezettel ellátott doboz, a kinetoszkóp segítségével
oldja meg. A kinetoszkóppal elsősorban az Egyesült Államokban akkoriban
igen népszerű játéktermek látogatóit szórakoztatták.
A mozi fejlődése arról tanúskodik, hogy feltűnésekor még a legkevésbé
sem egyértelmű, egy-egy találmányt mire is fognak használni. Minden újítás
történetének van egy olyan szakasza, amikor a továbblépésnek még számos
iránya elképzelhető. Maguk a feltalálók sem rendelkeznek pontos elképzelé­
sekkel találmányuk jövőjét illetően. A Lumiére testvérek például kijelentették,
hogy a mozi - a korábbi, szalonokban használatos szerkezetekhez hasonlóan
- csak egy játékszer, amely iránt a közönség rövidesen elveszíti az érdeklődé­
sét. Edison viszont jó ideig a kinetoszkópnak szentelt nagyobb figyelmet,
noha ma már nyilvánvaló, hogy a filmek közönség előtti vetítése jelentette a
jövő útját. Úgy gondolta egyébként, hogy (a nem sokkal korábban kifejlesztett
1 9 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

fonográfhoz hasonlóan] az új szerkezet elsődleges funkciója az lesz, hogy hí­

res embereket vagy emlékezetes eseményeket örökítsen meg, nem pedig pan­
tomimet.
A mozi fejlődésének első évei jól példázzák azt a folyamatot, amelynek so­
rán kialakul, hogy egy-egy médium milyen technikai feltételek mellett milyen
tartalmat közvetít majd (hiszen a kétperces, szabad téren felvett filmekhez
egész más típusú történetre van szükség, mint a kétórás stúdiófilmekhez], ki­
derül, milyen módon elégítheti ki a szórakozás más formáin nevelkedett kö­
zönség ízlését. Az átmeneti időszakban az új médium átmeneti formákat ölt
(ezeket később maga mögött hagyja], kísérletezik saját jövőjével, lassan kiala­
kítja a szerepkörét és lehetőségeit: a későbbi technikai újításoknak már ebbe a
kialakult keretbe kell beilleszkedniük.
Edison és a Lumiére testvérek különböző technikai környezetben tevé­
kenykednek, eltérően ítélik meg a találmányaikban rejlő lehetőségeket, követ­
kezésképpen más és más termékekkel állnak elő. Edison komikus jeleneteket
feldolgozó rövidfilmeket készít, amelyekben a nagyközeliben vagy közelkép­
ben fényképezett szereplők fekete háttér előtt mozognak. A Lumiére testvérek
tanult szakmája viszont a fényképészet; az általuk előállított film sokkal érzé­
kenyebb, és kamerájuk is jobb teljesítményre képes. Fotográfusi képességeiket
kihasználva kitűnő minőségű - és már a kezdetektől fogva különböző termé­
szetű - felvételeket készítenek: „dokumentarista” képsorozatokat (A műszak
vége a Lumiére-cég gyáraiban), a valóság illúzióját keltő, s így nevetést vagy
rettegést kiváltani képes filmeket (A vonat begördül La Ciotat pályaudvarára),
a pantomim eszköztárából merítő komikus filmeket (A megtréfált tréfames­
ter), amelyek témáját néha saját családjuk szolgáltatja (A Lumiére család a
kertben).
Már az első filmek képkockáiból kiderül, mi lesz a mozi valódi vonzereje, s
mely irányba fejlődik az elkövetkező évtizedek során: a mozifilm képes a va­
lóság érzetét kelteni; az illúzió fenntartásához hozzájárul, hogy a filmeket
nagy képernyőre vetítik, témájukat pedig a mindenki számára ismerős, való
életből veszik.5A mozi sajátos technikai lehetőségei is hozzájárulnak mindeh­
hez: az egyik első mozielőadás beharangozója arra tesz ígéretet, hogy az utol­
só két tekercset (amelyek vízbe ugráló embereket örökítenek meg) visszafelé
is levetítik. A vízből a partra kirepülő emberek a természet törvényeit és a me­
chanikát meghazudtoló képei komoly derültséget keltenek a közönségben.
A lehetőségeket felismerve Edison operatőrei is hasonló filmeket kezdenek
forgatni, s csendben megkezdődik a pikáns vagy egyenesen pornografikus fil­
mek előállítása is.6

5 Vincent Pinel: Le cinema et l’invention d'un regard. Quarante-Huit Quatorze, Revue du musée
d ’Orsay, no. 3. 1991. 61.
6 Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 29.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 1 9 3

Az új technika új nyelve

Elkerülendő, hogy a közönség érdeklődését csak rövid ideig fenntartani képes

kuriózummá váljon, a mozinak ki kell fejlesztenie sajátos eszköztárát és a
technikai adottságaival összeegyeztethető narratív eljárásokat. Az első nagy
váltás: óriási erőfeszítések árán sikerült megnövelni a filmek időtartamát.
1910—1911-et követően a filmesek (igaz, több tekercsre támaszkodva) már ké­
pesek egy kezdetleges történet elmesélésére. De milyen történeteket mutassa­
nak be? És kinek? A mozi intézményi háttere kezdetben teljesen kialakulatlan,
a társadalomnak pedig nincsenek különösebb elvárásai az új találmánnyal
szemben. Az első évek mozifilmjeit vásárosok bódéiban vetítik; a jellegzetes
amerikai nickelodeonok (ötcentes mozik) 1905-ben jelennek meg. A kávé­
házak és a zenés színházak nagytermei is gyakran adnak otthont filmvetí­
téseknek, néha akár egy alkalommal több filmet is bemutatnak. Az első, kife­
jezetten mozielőadások számára fenntartott termet Angliában hozzák létre,
1907-ben.
A mozi első korszakában a filmeket a nyersanyaggyártó és a szabadalmak
felett rendelkező társaságok állítják elő. Edison filmjeit technikusai forgatják.
Akik tehetségesnek bizonyulnak, vagy különös érdeklődést tanúsítanak a film
iránt, a későbbiekben kizárólag a forgatásnak szentelik magukat. Franciaor­
szágban két nagy társaság, a Pathé és a Gaumont foglalkozik mozivetítők, fil­
mek és felvevők gyártásával, kölcsönzésével és forgalmazásával. A két cég
filmstúdiókat hoz létre, megszervezi a vetítőtermek hálózatát; átveszi tehát az
irányítást a filmipar minden szintje felett. A filmek rendezését vagy technikai
munkatársakra bízzák, vagy olyan, polgári családokból származó fiatalokra,
akik nem riadnak vissza ettől a kissé marginálisnak látszó tevékenységtől.
Néha meg hölgyek is lehetőséget kapnak, gondoljunk csak Alice Guyre.7 A je­
lentkezők nem tolonganak, hiszen a filmrendezésnek, illetve általában a szó­
rakoztatóipari kultúrának egyelőre nincs különösebb társadalmi presztízse.
A mozi sokfelé keresi a számára megfelelő narratív modellt. Georges
Méliés franciaországi kísérletei a mozifilm narratológiai útkeresésének külö­
nösen érdekes fejezetét alkotják. Méliés körülbelül tíz esztendőn keresztül ha­
talmas népszerűségnek örvendett - az amerikai operatőrök szemérmetlenül
másolták a filmjeit -, az illuzionizmus hagyományaihoz kapcsolódó életmű­
vén és az általa létrehozott különleges műfajon azonban könyörtelenül túllép
a média fejlődése. Méliés kezdetben nem több jómódú amatőrnél, aki családi
vagyonából megveszi a század híres „varázslója”, Robert Houdin Második
Császárság éveiben épült színházát. A századvégi illuzionizmus8 kiforrott mű­
faj, amelynek megvan a maga közönsége, színháza és eszköztára; egy jó bű­
vészelőadáshoz ügyesség, manipulativ készség, komoly technikai felszerelt­

7Francois Garqon: Gaumont, un siécle de cinéma. Paris, 1992.

8 Nicole Savy: Robert Houdin et l’illusionisme romantique. Quamnte-Huit Quatorze, Revue du
musée d'Orsay, no. 1 (új sorozat), 1995, 48.
1 9 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

ség és színházi környezet szükséges. Méliés álomszerű, költői és komikus

narrációi technikai segédeszközeként alkalmazza a filmvetítést; illuzionista
képességeit pedig arra használja, hogy stúdiójában bonyolult trükkök előállí­
tására képes szerkezeteket készítsen. A divathullám azonban nem lesz hosszú
életű, Méliés 1913 után nem forgat több filmet. A filmtrükkök, az illuzioniz-
mus, a valóság álomszerű (onirikus) ábrázolása, a fizika törvényszerűségeitől
való elrugaszkodás a későbbiekben nem esik egybe a mozi fejlődésének főirá­
nyával. Fontos, bár némiképp marginális műfajokat éltetnek majd, gondol­
junk csak a rajzfilmekre (Walt Disney 1930-ban kezd filmeket gyártani) vagy a
fantasztikus filmekre.
Szögezzük le gyorsan, hogy a fantasztikus filmek esetében - például sok­
kal később Lucas és Spielberg filmjeiben is - az ámítás és az illúziók voltakép­
pen a realista történetmesélés szolgálatában állnak. A filmrendezők azonban
nem arra használják majd a mozi nyújtotta lehetőségeket, hogy egy olyan vilá­
got ábrázoljanak, amelyben a valódi élet törvényszerűségei nem érvényesül­
nek (ahol az emberek repülnek, vagy a búvárok hátrafelé kiugranak a vízből);
épp ellenkezőleg, olyan történeteket mesélnek el, amelyeket mindenki valósá­
gosnak hihet (gondoljunk Scarlett Rhett Butler iránt érzett szerelmére vagy az
Atlantát elpusztító tűzvészre). Az álomszerűség és az irrealitás az elbeszélés
más szintjén jelentkezik: a Hollywood nagy korszakában forgatott filmek ki­
vétel nélkül happy enddel végződnek; a válság idején forgatott vígjátékok hő­
sei fiatalok, gazdagok és csodálatos környezetben élnek; a század elején ké­
szült filmek rendőrséggel és a polgári konvenciókkal dacoló hősei pedig soha­
sem nyerik el méltó büntetésüket...
A század első éveinek mozija témáit, számait és művészeit egyaránt a szá­
zadforduló környékének virágzó műfajától, a musicaltől kölcsönzi. A kisebb
jelentőségű, de igen életerős műfaj, a pantomim színészei pedig annál is
könnyebben alkalmazkodnak a némafilm követelményeihez, mivel a néma­
film közönsége kezdetben ugyanazokból áll, akik a vásározók vagy a bulvár-
színházak előadásait látogatják.
A musicalszínész-családból származó Chaplin pályája jól példázza a műfaj
beérésének folyamatát, amelynek során megszületnek a némafilm követelmé­
nyeinek megfelelő figurák, és kikristályosodnak a filmvásznon remekül ható
színészi fogások - ezek azonban nem élik túl a hangosfilm megszületését.
Chaplint, aki egy 42. utcai színházban játszik, egy amerikai színházakat és
music-hallokat érintő turnéja után, 1910-ben szerződteti Mack Sennet. Sennet
Griffith figuránsaként dolgozik a Biograph Companynál. Később megalapítja a
Hollywoodban számos stúdióval rendelkező Keystone Film Companyt, amely
egytekercses börleszkfilmek előállítására szakosodik. Mivel ezen filmvígjáté-
kok legfontosabb visszatérő eleme az üldözés, kezdetben Chaplin nem tudja
érvényesíteni musicalszínészi képességeit. Emlékirataiban a következőket ol­
vashatjuk: „Rengeteget tanultam Keystone-éknál, de a Keystone is rengeteget
tanult tőlem. Azokban az időkben szinte semmit se tudtak a technikáról, a
színpadi mesterségről és mozgásról; ezeknek az ismeretét én a színháztól hoz­
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 1 9 5

tam magammal. Nagyon kevéssé ismerték a természetes arcjátékot és a taglej­

téseket. Egy jelenet beállításánál a rendező három vagy négy színészt a legsi-
várabb módon, egyenes vonalban felsorakoztatott a felvevőgép előtt, és az
egyik színész, a lehető legszélesebb mozdulatokkal először magára, aztán a
gyűrűs ujjára, majd végül a lányra mutatott: jelbeszéddel így hozta mindenki
tudomására, hogy »Elveszem - a lányát - feleségül.« A némajátékban nyoma
sem volt a finomságnak és a kifejezőerőnek; ebben voltam én más, mint a töb­
bi színész.”9
Max Linder, Buster Keaton, Laurel és Hardy, „Fatty” Arbuckle más és más
módon, de mindannyian musicalszínészi képességeiket kamatoztatják a film­
vásznon.
Hosszú távon azonban mégis az irodalom a mozi legfontosabb ihletforrá­
sa. A regények, a folytatásos novellák és a színdarabok megfilmesítése számos
előnnyel jár: ezek a művek már bizonyították, hogy képesek megszólítani a nagy-
közönséget. A hagyományos művek fiimi adaptációja azt jelenti, hogy a mozi
beilleszkedik a létező kulturális gyakorlatba. Amikor a technikai feltételek
már lehetővé teszik számára, hogy hosszú történeteket beszéljen el, a mozi
közvetlenül az irodalomtól és a színháztól kölcsönzi majd témáit. A 19. szá­
zad utolsó negyedének folytatásos és populáris regényei előkészítik a nagykö­
zönséget a regényes narráció értő befogadására. Franciaországban 1901-1902
táján indul be a folyamat: a régi média legnagyobb sikereit átveszi az új. Émile
Zola (A sztrájk, Au pays noirj, Victor Hugo (A nyomorultak) és Eugéne Sue
(Párizs rejtelmei) bevonulnak Pathé katalógusába. 1908-ban Pathé felkéri
szerzőit, hogy írjanak új forgatókönyveket: az első ilyen típusú produkciók
egyike A Guise hercegének meggyilkolása lesz. Az Éclair cég az akkoriban új­
donságnak számító kalandregényekből merít, amikor közreadja Nick Carter
kalandjait; Gaumont pedig belevág a Fantomas-sorozat elkészítésébe... A kö­
zönség jól fogadja azokat a hosszú és bonyolult történeteket is, amelyek pedig
látszólag nehezen adaptálhatóak némafilmre (gondoljunk a Jeanne dArcra
vagy a Jézus életére). A tendencia a későbbiekben sem változik. Franciaor­
szágban 1929 és 1939 között összesen 1300 játékfilmről tudunk, amelyek két­
harmada irodalmi szövegeken alapszik; ezen azt kell értenünk, hogy átveszik
az adott mű cselekményét, sőt néha a címét is.10
A mozi sajátos narratív eszköztára csak igen lassan ölt végleges formát.
A legkorábbi tekercseken látható felvételek kivétel nélkül szemből készült,
gyenge mélységélességű közelképek. Az operatőrök azonban, kihasználván a
megvilágítás és az egyre jobb optikák lehetőségeit, rövidesen szakítanak a „táb­
lakép-esztétikával”. Az orange-i stúdiókban 1905-öt megelőzően forgatott fil­
mek elemzéséből kiderül, hogy az újításokat csak igen nagy nehézségek árán
tudnánk egyik vagy másik rendező nevéhez kötni, hiszen az őket alkalmazó
társaságok nem hangsúlyozzák a filmek készítői vagy a filmekben játszó szí­

9Charlie Chaplin: Életem. Abody Béla fordítása. Budapest, 1967, Európa Könyvkiadó, 178.
wMasses et culture de masse dans les années 1930. Réd. par. Régine Robin. Paris, 1991, 68.
1 9 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

nészek kilétét. Az egyik rövid, egy- vagy kéttekercses drámai rövidfilmben

diszkréten megbújik az első nagyközeli felvétel, az első travelling (amelyet
egy velencei gondolán vettek fel); sőt arra is tudunk példát, hogy egy jelenetet
háromszor is újraforgatnak, hogy a kamera a mozgó színész arca közvetlen
közelében maradjon... Rövidesen a montázs is bekerül a mozifilmek eszköz­
tárába. Ezt Charlie Chaplin a saját kárán kénytelen megtapasztalni: új karrier­
je kezdetén szomorúan nyugtázza, hogy újításait, amelyek elütnek a cég más
filmjeinek szellemétől, a Keystone rendszeresen kivágja: „Mintegy öt filmet
forgattam. Egyikben-másikban sikerült néhány saját humoros ötletemet a vá­
góteremben működő henteslegények ellenére is megvalósítanom. Ismertem
már a filmvágás módszerét, és így a fellépésem és a távozásom pillanatára
gondoltam ki gégékét és fintorokat, mert tudtam, hogy nehéz lenne éppen ezt
kivágni.”11
Rövidesen arra is lehetőség nyílik, hogy a rendezők sajátos, egyéni stílus­
ban készítsék el filmjeiket. Ők továbbra is a nagy cégek fizetett alkalmazottai
ugyan, kreativitásuk, tehetségük azonban megkülönbözteti őket az egyszerű
technikai munkatársaktól. Edwin S. Porter jellegzetes alakja ennek a nemze­
déknek. Bár pályafutását villanyszerelőként és vetítőként kezdi, 1899 és 1909
között az Edison-stúdiók elsőszámú filmrendezőjét tisztelhetjük benne. Java­
részt Porter dolgozza ki azokat az eszközöket, amelyek később a képi közlés
rendszerének alapjául szolgálnak. Kezdetben börleszkeket forgat, később pe­
dig (az Egy amerikai tűzoltó élete [1903] című filmjében) elsőként alkalmazza
a durva vágásokat helyettesíteni képes fokozatos képi áttűnéseket.112 Porter öt­
letének köszönhetően egymásra talál a népszerű irodalom és a mozifilm: ő vi­
szi vászonra a rabszolgatartás elleni küzdelem klasszikus alapművét, a Tamás
bátya kunyhóját. Egy évvel később, 1903-ban, pedig a western novel stílusát és
témáit használja fel a Nagy vonatrablás elkészítéséhez.
Ez utóbbi filmjét a rendező húsz, különálló jelenetből építi fel, és alkalmaz
egy kamerára célzó banditát ábrázoló totálképpet is; a történet körülbelül ti­
zenkét különböző helyszínen játszódik, szobabelsőkben és szabadtéren egy­
aránt. Mindezzel rendezőnk új térkoncepciót honosít meg. A hét korban (1907)
Porter a kéményen keresztül világít meg egy jelenetet, totálképeket használ, a
jelenetek közben pedig vágásokat alkalmaz, ami szakítást jelent az „egy jele­
net - egy felvétel” elvén alapuló színházi esztétikával. Porter azonban egy
módszert ritkán használ fel többször is; újításaiból nem alakít ki egyéni, csak
rá jellemző stílust. Általánosságban elmondható, hogy nem akarja elhagyni a
korai időkből, Edisontól örökölt filmtechnikusi státusát. Az eljövendő évtize­
dek filmkészítői csak lassacskán fedezik majd fel azokat a módszereket, ame­
lyeknek úttörője Porter volt.
D. W. Griffith pályafutása jelenti a végleges szakítást a mozi úttörőinek
esztétikai és technikai eszköztárával. Griffith életműve egyrészről a műfaj be-

11 Chaplin: Életem, 153.

12Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 26.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 1 9 7

érését jelzi, másrészről viszont jól illusztrálja, milyen korlátokat nem léphetett
át a filmkészítők első nemzedéke. A színház és irodalom világából érkező
Griffith sokáig az orange-i stúdiókban dolgozik; munkája során kénytelen alá­
vetni magát a kéttekercses filmek stílusbeli korlátainak. Majd csak az 1908-
1909-ben forgatott filmjeiben szabadul fel a rákényszerített korlátozások alól:
ekkor „találja fel” a modern film nyelvét. A mozgó aljzatra rögzített kamera
közelebb kerül a jelenethez, így megszűnik végre az az üres tér, amely hagyo­
mányosan a kép alsó harmadát töltötte be. Griffith a felvételeket rövidebb egy­
ségekre szabdalja, így végleg eltűnik az a színházi eredetű konvenció, amely a
cselekményt jelenetekre osztotta. A jelenet helyett a felvétel lesz a narráció
alapegysége. Griffith az első, aki egy jeleneten belül elmozdítja a kamerát, és
több különböző szemszögből veszi fel az eseményeket. 1908 végén készít egy
tízperces melodrámát a polgárháborúról, amely legalább negyven különálló
felvételt tartalmaz. Hasonló újításokat már Porter is alkalmazott, Griffith
azonban saját, rá jellemző stílust hoz létre, és ennek megfelelően új státusra, a
szerző státusára tart igényt.
Leghíresebb műve, az 1914-1915-ben forgatott Egy nemzet születése arról
tanúskodik, milyen új lehetőségeket nyit meg a négytekercses film a forgató­
könyvírók előtt. A film sikere pedig a mozi egy másik aspektusára világít rá.
Ahogy az olvasó aktív szerepet játszik a könyv jelentésének létrehozatalában, a
néző is részt vesz a film jelentésének megkonstruálásában. Egy filmművészeti
alkotás valódi társadalmi létezésének elengedhetetlen feltétele, hogy legyenek
nézői, akik elfogadják üzenetét, esztétikáját és történetét. Márpedig az Egy nem­
zet születésének sikere kétes alapokon nyugszik. A film egy déli szerző, Tho­
mas W. Dixon már többször színpadra alkalmazott regényének adaptációja.
A regény arról szól, milyen hányattatásokon megy keresztül egy déli fehér csa­
lád a polgárháború éveiben. Kapcsolatukat a feketékkel a kölcsönös erőszak és
bizalmatlanság jellemzi. A film sikere jórészt azzal magyarázható, hogy hűen
festi le az amerikai nemzeti egység alapjául szolgáló érzelmeket és a fehéreket
összekötő faji szolidaritást. A rasszizmussal vádolt Griffith egy nagyszabású,
az intolerancia témájával foglalkozó film elkészítésére vállalkozik. Az Intole­
rancia azonban megbukik. Bukásának egyik oka kétségtelenül az, hogy Griffith
képtelen volt uralni filmes eszközeit, így filmje zavarosra sikerült. Az is kétség­
telen azonban, hogy a film mondanivalója - az intolerancia elítélése - nem kel­
tett a közönségben ugyanolyan érzelmeket, mint a fehérek nemzeti egységének
ábrázolása. Ezekben az években (1925-1927) forgatja Napóleon című filmjét
Abel Gance, aki szintén nem képes kordában tartani gigantikus kompozíciós
célkitűzéseit - a mű nem is nyeri el igazán a közönség tetszését.
A film fejlődésének e korai időszakában formálódik ki a színészi játék fil­
mekben használatos eszköztára is. Amikor a mozi a klasszikus irodalmi és
színpadi művek felé fordul, nemcsak a szerzők érdeklik, hanem a színésze­
ket is megpróbálják átcsábítani a világot jelentő deszkákról. Az átállás persze
korántsem könnyű: néhány nagy színpadi színész képtelen alkalmazkodni
a filmvászon különleges követelményeihez. Nagy sikert aratnak viszont azok a
1 9 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

színészek, akiknek színpadi jelenléte nem elsöprő ugyan, de rendelkeznek a

filmvásznon is megnyilvánuló vonzerővel és egyéniséggel. Nekik köszönhető­
en a mozi sajátos társadalmi jelentőségre tesz szert: a húszas években kiépülő
hollywoodi star system legfényesebb csillagai különféle társadalmi osztályok­
ból származnak, és különösebb előképzettséggel sem rendelkeznek. A mítosz
lényegéhez tartozik, hogy a közönség azonosulhat a sztárokkal, akik a „stú­
diórendszer” legfontosabb szereplői.

A KLASSZIKUS HOLLYWOODI STÍLUS ÉS A STÚDIÓRENDSZER

Az úttörő korszakot követően a mozifilmekben használatos narratív módsze­

rek elnyerik azt a formát, amelyet „klasszikus hollywoodi stílus” néven isme­
rünk. Ez az elbeszélő technika nagyban merít a 19. századi színházi szerzők
módszereiből - a forgatókönyvírók által használt kézikönyveket bevallottan
ezek inspirálják. A „jól felépített darab” hagyománya 19. század végi olvasatá­
nak továbbéléséről tanúskodik a hollywoodi forgatókönyvírók ragaszkodása
az akadémikus formákhoz: expozíció, konfliktus, bonyodalom, válság és meg­
oldás. A forgatókönyvírók azt a tanácsot kapják a stúdióktól, hogy „olyan
problémákat találjanak ki, amelyeket a szereplők meg tudnak oldani, mutas­
sák őket a problémák megoldása közben, és a mű végére minden legyen töké­
letesen és maradéktalanul megoldva.”13
A klasszikus hollywoodi stílus ismertetőjegyei a folyamatos elbeszélés, a
valósághű ábrázolás és a tökéletes érthetőség. Fokozatosan eltűnnek a narrá-
tori közbevetések, amelyek funkciója az volt, hogy emlékeztessék a nézőt ar­
ra, hogy kitalált történetet néz, s így megakadályozzák, hogy belemerüljön a
fikcióba. A forgatókönyvírás hollywoodi szabályai szigorúan előírják a krono­
logikus történetszövést: a flash-back használatát csak igen ritkán, és akkor is
csak bizonyos feltételek mellett engedélyezik. E fokozatosan teret hódító nar­
ratív stílus jellegzetességei nem a médium természetéből következnek. Az 1920-
as évek Oroszországában vagy a weimari Németországban forgatott filmek
sokkal merészebben kísérleteznek az új formákkal, és új utakat nyitnak meg a
filmkészítők előtt. A klasszikus hollywoodi narráció tökéletesen alkalmazko­
dik az amerikai helyzethez: itt a mozi nem más, mint kereskedelmi keretek kö­
zött zajló tömegszórakoztatás. A „stúdiórendszerben” születnek meg azok a
formai, narrációs és esztétikai döntések, amelyeknek köszönhetően a film
kultúripari termékké válik. A film esztétikai szerkezete tehát csak akkor tárul
fel előttünk, ha figyelmesen megvizsgáljuk a filmgyártás gazdasági összetevő­
it is; ráadásul azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az első világháborút követő
időszakban mind esztétikai, mind gazdasági téren az amerikai film uralja a
nyugati modellt.

13 David Bordwell - Janet Staiger - Kristin Thompson: The Classical Hollywood Cinema. Film Style
and Mode of Production to 1960. London, 1995.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 199

A MOZIFILM GAZDASÁGTANA

Az 1914-et követő években a filmipar kettős átrendeződésen megy keresztül:

egyrészről elmondható, hogy a filmgyártás súlypontja Európából átkerül
Amerikába, másrészről pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a technikai újítások
ideje lejárt, és a fontos dolgok ezentúl a mozik nézőterén történnek. 1920 és
1944 között Hollywoodban a világ filmtörténetének talán legfontosabb fejeze­
te íródik. 1914-et megelőzően az olaszok és a franciák állították elő a legjobb­
nak ítélt filmeket, az első világháborút követően azonban elvesztették közön­
ségük nagy részét. Már a háború vége előtt az Egyesült Államokban készült a vi­
lágban bemutatott filmek 85%-a (és az Amerikában bemutatott filmek 98%-a).
A háború óriási csapást jelentett a két nagy francia társaság számára. A Pathé
és a Gaumont a háború előtt még a tengerentúlra is képes volt exportálni film­
jeit - amelyeket az esetek többségében Edison operatőrei egyszerűen lemásol­
tak. A század húszas éveire azonban már az európai piacon is komoly ver­
senytársakkal kell számolniuk, ráadásul az amerikai kormányzat nyomására
az 1920-as békeszerződés feltételei közé bekerült az a tétel, mely szerint Euró­
pa megnyitja piacát az amerikai filmek előtt.
Az Egyesült Államokban viszonylag gyorsan lezárult az az időszak, amikor
Edison és a filmes jogokat kezükben tartó, a Motion Picture Patent Com­
panyban (MPPC) tömörülő vállalatok sikerrel tudták ellenőrzésük alatt tartani
az egész filmgyártást és a terjesztést. Egy 1910-ben hozott bírósági döntés fel­
szólítja az MPPC-t, hogy lássa el filmekkel a független filmterjesztőket is. A fil­
mes jogokkal bíró társaságok uralmának megdöntésére tesznek kísérletet
azok az „új emberek”, akik music-hallok és színháztermek nagyvárosokra ki­
terjedő hálózatával rendelkeznek, következésképpen saját kezükbe szeretnék
venni a filmgyártást is.
Egyes vállalkozók, mint például Louis B. Mayer (a Metro-Goldwyn-Mayer
[MGM] alapítója), a Warner testvérek vagy éppen William Fox (a XXth
Century-Fox alapítója) a filmterjesztésről áttérnek a filmgyártásra. Az 1920-as
évekre az MGM és a Paramount válik az ország legnagyobb és a legjobban be­
ágyazott társaságává.14 Nemcsak filmjeik gyártását és terjesztését tartják ke­
zükben, de több száz mozival is rendelkeznek (a Publix and Loew társaság há­
lózatának köszönhetően).
A kisebb társaságoknak (a Fox, a Warner Bros és a Universal) 1925-ben
még kevés filmszínház van a birtokukban, de komoly erőfeszítéseket tesznek
a felzárkózásra. Vezetőik az esetek többségében friss kelet-európai bevándor­
lók, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs a keleti parti angolszász filmcézá­
rokkal. Érzékenységük elsősorban a hozzájuk sok szempontból hasonlító vá­
rosi lakosságéhoz áll közel, amellyel könnyen szót értenek: gondoljunk csak a

14Robert C. Allen: William Fox present Sunrise. In The Studio System. Dir. Janet Staiger. Ritgers,
1995. Az MGM ekkoriban 38 millió, a Paramount 20 millió, a Fox pedig 13 millió dolláros törzstő­
kével rendelkezik.
2 0 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Mayer testvérekre (a Metro-Goldwyn-Mayerből) vagy Samuel Goldsmithre,

akinek hivalkodó műveletlensége határozottan provokálja az establishmentet.
1935-re a filmipar öt „nagy” (Paramount, Warner, Loew-MGM, XXth Century-
Fox, RKO [Radio-Keith-Orpheum]) és három „kicsi” (Universal, Columbia és
United Artists) kezében összpontosul. Ez utóbbi cég megalapításában Mary
Pickford és Charlie Chaplin is közreműködött. Céljuk az volt, hogy a művé­
szek visszaszerezzék az általuk forgatott filmek jogait. Az öt „nagy” tartja ke­
zében a filmipar bevételeinek 88%-át, a három „kicsivel” kiegészülve a forgal­
mazott filmek 95%-a megy át a kezükön.15
Véglegessé válik, hogy a mozi egy új iparág, a 20. század „kultúriparának”
első ágazata. A mozi több jogcímen is iparnak nevezhető. Az előállítás, az el­
osztás és a fogyasztás olyan rendszere épül fel körülötte, amely tökéletesen
alkalmazkodik a kapitalizmus hagyományos, számos történelmi példából is­
mert sémájához: az első szakaszban egyéni kisvállalkozók bábáskodnak a mo­
zi fejlődése körül, később azonban beindul a nagymonopóliumok által uralt
tömegtermelés. A monopóliumok a termelést és az elosztást is lefedő, egysé­
ges rendszer létrehozásával szilárdítják meg piaci helyzetüket. Egy további té­
nyező is azt bizonyítja, hogy a filmgyártást iparágnak kell tekintenünk: a ter­
melés a munkamegosztás elvének megfelelően zajlik - a szóban forgó elv al­
kalmazását Hollywood egyenesen tökélyre vitte. Végül, más iparágakhoz
hasonlóan, a filmipar is kihasználja a termékei reklámozásában rejlő lehető­
ségeket.
A film természetesen művészet is. Az alkotók - ezt a megtisztelő címet a
rendezők érdemlik ki - egyéni alkotóképességükre támaszkodva olyan kifeje­
ző műveket hoznak létre, amelyek lehetővé teszik, hogy a nézők képzeletben
újraéljék egyéni vagy kollektív létezésük tapasztalatait, értékeit és az ezekkel
kapcsolatos érzéseket. Ebből a szempontból nézve egy film sem nevetséges
vagy érdektelen: a Tarzan 1918 és 1970 között forgatott negyvenegy részének
(az első a Tarzan a majmok között volt), a Jeanne dArc életét feldolgozó alko­
tásoknak, a westerneknek és a Zorro'nak egyaránt jelentésük van. Kifejezték
és egyszersmind formálták a nyugati ember képzeletvilágát. Lehetővé tették
különböző kulturális és érzelmi modellek, különböző viselkedésformák ábrá­
zolását és közvetítését; olyan nyersanyagot bocsátottak a nézőik rendelkezé­
sére, amelynek segítségével azok elgondolhatták saját életüket. A változatos
formákban tündöklő mozi mindig korának tükre; különösen igaz ez a holly­
woodi filmekre, amelyek hű képet rajzolnak a 20. századi Amerikáról.
Könnyű szavakba öntenünk azt a megérzésünket, hogy mozifilm és társa­
dalom ezer szállal kötődik egymáshoz, de sokkal nehezebb feladat a kapcsola­
tukat meghatározó szabályszerűségek aprólékos bemutatása. Ma már senki
sem merné azt állítani, hogy mivel Hollywood egy kapitalista elvek szerint
működő iparág székhelye, az ott forgatott filmek szükségszerűen valamiféle

15Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 253.

 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 0 1

(gazdasági, erkölcsi vagy szexuális szempontból retrográd) konzervatív ideo­

lógiát közvetítenének. Persze nyilvánvaló, hogy Hollywood gazdasági szerve­
zete és érdekei befolyásolták az ott forgatott filmeket. Bár nincsenek szigorú
tartalmi előírások, bizonyos tabuk léteztek. Az 1930-1940-es évek Holly­
woodjában nem lehetett volna nyíltan kommunista vagy fasiszta filmet for­
gatni - Franciaországban, 1936-ban, Jean Renoir a kommunista párt anyagi tá­
mogatásával forgatta le Miénk az élet című filmjét (igaz, a mű sosem került
kereskedelmi forgalomba). A stúdiórendszer megszabja azt a gondosan körül­
határolt szellemi, esztétikai és narratív pályát, amely szűk ugyan, de ahhoz
mégis elég tágas, hogy különböző tartalmaknak adjon helyet.
A rendszer középpontjában a film alkotója áll. Már maga a kifejezés is
meglepőnek tűnhet: van-e értelme alkotóról beszélni az ipari termelés rend­
szerében? A 19. század óta a Nyugat hajlamos úgy tekinteni a művészre, mint
egy szélsőségesen individualista alkotóra, aki ellenszegül a társadalom nor­
máinak. Ez az elképzelés bújik meg a mozitörténet nagy alkotóiról szóló
klasszikus elemzések mögött: „rendezői filmek” csak Európában léteznek
(Renoir, Dreyer, Bergman), hiszen Amerikában csak azon kivételes esetekben
beszélhetünk alkotókról, ha képesek voltak „szembeszegülni” a rendszerrel.
Értő elemzéssel azonban kimutatható, hogy a filmekkel kapcsolatban a film-
kritikusok kezdték használni az alkotó fogalmát, méghozzá nyilvánvalóan az
irodalmi művek alkotóinak mintájára. így próbáltak legitimálni saját tevé­
kenységüket és az általuk vizsgált műveket. Ezzel magyarázható például,
hogy az 1960-as évek szakfolyóiratai új státust próbálnak kölcsönözni a B szé­
nás hollywoodi filmeknek azzal, hogy „fekete filmeknek” keresztelik őket.
A valóságban azonban nem különösebben termékeny megközelítés a művészi
alkotóképesség és a stúdiórendszer szembeállítása: a nagy hollywoodi rende­
zők az adott rendszeren belül dolgoznak, ez a rendszer keretet ad munkájuk­
nak, és rendelkezésükre bocsát egy bizonyos nyelvet. A rendezők elsajátítják a
rendszer által megszabott normákat és a szükséges szakmai fogásokat, ame­
lyek egyrészt kétségtelenül kordában tartják ugyan a rögtönzéseket, másrészt
viszont nem tilos eltérni a normáktól, hiszen a szabályokat a kreatív művé­
szek folyamatosan újraírják. A filmipar mindig megtalálja azokat a belső erő­
forrásokat, amelyek lehetővé teszik továbbfejlődését. A film a szó szoros ér­
telmében vett népszerű művészet (art populaire), amely képes alkalmazkod­
ni a közönség mindig változó ízléséhez, sőt képes feldolgozni és közvetíteni
a közönség új erkölcsi értékeit, társadalmi tapasztalatait és esztétikai kíván­
csiságát.
Hollywood azért fontos állomása a médiatörténetnek, mert egy bizonyos
kulturális termék ipari előállításának igen eredeti formáját képviseli. Az apró­
lékosan szabályozott narratív rendszer és a technikai újítások (különösen a
hangosfilm) Hollywoodban egységes egésszé formálódnak. Hollywoodban éri
el tetőpontját a termékstandardizáció és a művészi kreativitás dialektikája. A
cenzúra pedig a társadalmi, kulturális és esztétikai normák viszonyának min­
den népszerű médium számára kulcsfontosságú kérdését világítja meg.
2 0 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Technikai váltás, narráció és stúdiórendszer

A termelés rendszere azokon az óriási stúdiókon alapul, amelyek elsődleges

feladata a filmgyártás ésszerűsítése volt. A többhektáros telkeken elterülő stú­
diókban minden, a filmforgatáshoz szükséges szakma képviselteti magát, a
világosítótól a jelmeztervezőig, de a stúdiók rendelkeznek díszletraktárakkal,
sőt állatkerttel is. A színészek szövetségére támaszkodva (az Academy of Mo­
tion Picture Art 1927-ben jött létre, a szakszervezet befolyásának ellensúlyo­
zására) a stúdiók felügyelik a színészek felvételének folyamatát, a sztárokétól
egészen a statisztákéig. A star system voltaképpen a munkaerő hatékony ki­
használásának egyik eszköze. Amint feltűnik egy ígéretes fiatal színész, a stú­
diók kialakítanak számára egy személyiséget: megváltoztatják a külsejét, az
öltözködését és természetesen a nevét is. A stúdió „kitalálja” sztárjai magán­
életét is, amely a szórakoztatóipar része. A kifejezetten erre szakosodott újság­
írók (Edda Hopper, Louella Parson) pedig a kifejezetten e célra szakosodott
sajtótermékekben teszik közzé Hollywood kulisszatitkait. A nagy szakérte­
lemmel megrendezett magánélet elválaszthatatlanul összekapcsolódik a sztár
imázsával. A filmcsillagok magánélete áru, amelynek forgalmazási jogaiért fi­
zetni kell.
Ezen keretek között született meg és - 1930 és 1950 között - élte virágkorát
a klasszikus hollywoodi stílus, amely szakmai fogások és technikai megoldá­
sok sajátos együttesén alapszik. Ez a stílus voltaképpen a stúdiók közös nyel­
ve, amely a filmiparban dolgozók kultúráját tükrözi. Hasonlóan a szaktudás
más formáihoz, a filmesek anélkül sajátítják el, hogy szabályai és tartalma
egyértelműen le lennének fektetve. A rögtönözni kényszerülő rendező szá­
mos, egyaránt elfogadható megoldás közül választhat. Úgy fogalmazhatunk
tehát, hogy a rendszer inkább kizár bizonyos dolgokat, mintsem kész megol­
dásokkal szolgálna. Működése nem gátolja meg tehát az egyéni rendezői stílu­
sok kialakulását, sőt a technikai újításokat is képes integrálni. Márpedig a film
technikai eszköztára állandóan megújul: 1920 és 1940 között jelennek meg az
új objektívek és az új fókuszok; újjászületnek a világosítás technikái (az ív­
lámpák helyét a Mazda izzólámpái veszik át), a filmek is egyre jobb minősé­
gűek. Az új technikai lehetőségek azonban csak akkor szolgálják hatékonyan
a filmipart, ha képesek beilleszkedni a narráció uralkodó rendszerébe.
A világosítás változásai és a mélységélesség használata megmutatja, hogy
a technikai újítások, a közönség ízlésének kiszolgálása és a szakmai normák
tisztelete néha ellentmondásban állnak egymással. Az első filmeken általában
csak a kép előtere volt tisztán látható. Az 1920-as években már megoldható,
hogy a kép előtere és háttere is tisztán kirajzolódjon, ami új utakat nyit meg a
narráció előtt: lehetségessé válik például, hogy a néző figyelme egy távol álló
alakra összpontosuljon, vagy hogy a rendező áthelyezze a jelenet súlypontját.
A tisztább képnek azonban nem mindenki örül, hiszen az 1920-as években az
elmosódott képek használata a művészi fotográfia védjegyének számít, oly­
annyira, hogy egyes rendezők szándékosan bizonytalan kontúrú képeket ké­
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 0 3

szítenek. Ráadásul a régi ívlámpák és az új Mazda-féle izzólámpák nem

ugyanolyan minőségben világítják meg a jelenteket, így az is előfordulhat,
hogy a színésznők szépségét megőrzendő maszkot helyeznek a kamera objek-
tívjára, így próbálván sejtelmesebbé tenni a képet. Olykor egy-egy rendező
művészi megfontolásokból készít a megszokottnál homályosabb képeket, ame­
lyek ellen azonban a nézőközönség mind esztétikai, mind kényelmi okokból
tiltakozik. Nem ritka eset, hogy a mozigépészek azzal a panasszal fordulnak a
stúdiókhoz, hogy egyik vagy másik képpel „nem boldogultak”.
A technikai megfontolásokat, a narratív forma követelményeit és a közön­
ség igényeit a hangkíséret kérdésében sem volt könnyű összeegyeztetni. A né­
mafilmek a legkevésbé sem voltak csendesek. Az 1900-as párizsi világkiállítá­
son Léon Gaumont olyan szerkezeteket mutat be, amelyek segítségével lehet­
ségessé válik a fonográf és a filmvetítő működésének összehangolása. Más
ötleteket is felvetettek a probléma megoldására, ezek azonban az esetek több­
ségében túl költségesek voltak, semhogy megvalósulhattak volna.16 Szokássá
vált, hogy a filmeket zongorakísérettel vetítik; a cselekmény értelmezését pe­
dig előre megírt betétszövegek hangos felolvasásával könnyítették meg. Egyes
filmeket fonográfkísérettel forgalmaztak.
A problémára az elektronika fejlődése talál majd megoldást. Ugyanebben
az időben, az 1920-as évek végén új, elektronikus hangfelvételi eljárásokat
dolgoznak ki a rádió számára. A megújulási kényszerrel küszködő mozi kapva
kap az új lehetőségen. Az Egyesült Államok filmszínházai válságban vannak,
a rádió és a szabadtéri szórakozási lehetőségek egyre keményebb versenytár­
saivá válnak a filmnek, a music-hall pedig kezdi visszahódítani a közönséget.
Azt sem zárhatjuk ki, hogy a korabeli szovjet és német filmek vitathatatlan
esztétikai megújulása (szemben a hollywoodi formák viszonylagos kiüresedé­
sével) is arra ösztönözte az amerikai filmipart, hogy próbálkozzon meg a han­
gosfilmmel. A kezdeti kísérletek az ATT-telefontársaság nevéhez fűződnek. Ők
dolgozzák ki a Warner Bros számára a Vitaphone nevű eljárást, amely még
mindig egy fonográf és egy vetítőgép összekapcsolásán alapszik. Ezzel az eljá­
rással szonorizálják az első „hangosfilmet”, az 1927-ben forgatott Jazzéne-
kest. A következő évben jelenik meg a piacon a General Electric által kidolgo­
zott, optikus Movietone-hangeljárás, amely sokkal jobb minőségű hangosítást
tesz lehetővé. A hangszalag a filmtekercs szélére van felvéve, így a kép és a
hang koordinációjának problémájára végre kielégítő megoldás született.
A német elektronikai ipar is kidolgoz egy eredeti eljárást, amelynek kö­
szönhetően beindul a Rajnán túli filmipar koncentrációjának folyamata: a kü­
lönböző szabadalmakkal rendelkező társaságok a Tobisklang Film kebelén
egyesülnek, az Universum Film AG (UFA) stúdiói pedig valódi filmipari köz­
ponttá növik ki magukat. A Gaumont- és a Pathé-birodalomtól örökölt francia

16Pierre Billard: L’áge dassique du cinema franqais. T. II. Da cinéma parlant ä la nouvelle vague.
Paris, 1995, 21-23. Billard felsorolja a ki nem fejlesztett francia találmányokat, köztük Léon
Gaumont-ét.
2 0 4 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

stúdiók (Boulogne, Épinay, Vincennes) technikai felszereltsége messze van

ugyan az ideálistól, ezt azonban a párizsi művészek alkotókészsége részben
kompenzálni tudja. René Clair Párizsi háztetők alatt című filmje (1928), vala­
mint Abel Gance egy alkotása a németek által kifejlesztett eljárás segítségével
készül.
A hangosfilm megjelenésének következményeként eltűnnek a színről a né­
mafilm azon sztárjai, akik kellemetlen hangjuk vagy szabálytalan kiejtésük
miatt kénytelenek elhagyni a pályát. Vannak olyan csillagok is, akik egyszerű­
en ódzkodnak a stílusváltástól. Charlie Chaplin például, aki először a music-
hall repertoárjából származó komikus pantomimot (Charlie), majd a népsze­
rű melodráma érzelmes és patetikus esztétikáját (A város fényei, 1931) vitte át
tökéletesen a filmvászonra, továbbra is ragaszkodik némafilmtechnikáihoz.
Az 1936-ban forgatott Modern idők lényegében némafilmnek számít; a párbe­
széd csak az 1939-es Diktátorban játszik fontos szerepet.17
A hangosfilm megváltoztatja a színészi játékot is. Nincs már szükség a né­
mafilmben használatos eltúlzott mimikára, finomabb gesztusok is megteszik.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a színészi játék modernizálódásának fo­
lyamata a színházakban is megfigyelhető, sőt már a hangosfilm beköszönte
előtt megkezdődött. A hangosfilm végül megváltoztatja a film sajátos narratív
eszköztárát is. A rendezők rövidesen megtanulják hang és kép hatásos össze­
kapcsolásának módját, s ezzel arra ösztönzik a nézőket, hogy ők is sajátítsák
el a hagyományosnál sokkal összetettebb szimbolikus nyelvet. Az első han­
gosfilmeken a hang voltaképpen csak a kép jelentésének fokozására szolgál; a
későbbiekben azonban önállóan is képes lesz jelentést hordozni. A képen nem
is látható autó zaja például egy új szereplő érkezését jelenti.
A film hangosításával kapcsolatos technikai viták megmutatják, hogy az
uralkodó hollywoodi filmnyelv egyértelműen előnyben részesíti a folytonossá­
got és a „realizmust”. A nagy társaságok mérnökei (például a Bell Labs) kez­
detben színházi és koncerttermi tapasztalatokra támaszkodva próbálják meg­
közelíteni a hangosfilm problémáját. Úgy képzelik, hogy a „tökéletes hangha­
tás” eléréséhez sok-sok mikrofonra van szükségük - mint az 1890-es években
a teatrofonon közvetített színházi előadások esetében. Az ideális néző (akinek
helyét a mérnökök a kamera helyére, a felvett jelenettel szemközt képzelik el)
így sztereofonikusan élvezheti a hanghatást. Ezt hívják a mérnökök „realista”
hangfelvételnek. A mozifilmek esetében mindez roppant nehezen valósítható
meg, hiszen a mikrofonoknak annyi különféle hangkörnyezetet kellene meg­
ragadniuk, ahány elkülöníthető jelenete a filmnek van; ráadásul a kamera kö­
zelítésének vagy távolításának függvényében folyamatosan változtatniuk kell
a hangerőt. Ez a gyakorlat nem egyeztethető össze a mozi sajátos történetme-
sélési stílusával, amely az egyes jeleneteket nem különálló fejezetekként, ha­
nem egységes elbeszélésként értelmezi, és nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a

17David Robinson: Chariot entre lire et larmes. Paris, 1995.

 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 205

párbeszédek világosan érthetők legyenek. A filmesek rövidesen lemondanak

tehát arról, hogy minden jelenet saját „realista” hangháttérrel rendelkezzen.
Ezentúl csak a párbeszédeket veszik fel mikrofonok segítségével, amelyeket
egyébként rövidesen alkalmassá tesznek arra, hogy a színészek mozgását kö­
vessék. A környezet hanghatásait utólag veszik fel, méghozzá a legkevésbé
sem realista szellemben: ügyelnek például arra, hogy ne nyomják el a párbe­
szédeket.
A hangosfilm megjelenése a mozi lehetséges repertoárját is átalakítja. Hir­
telen minden színdarabból film születhet. A producerek aranybányát szima­
tolnak, nem csoda hát, hogy rengeteg „színházi film” születik ezekben az
években. A korai színházi felvételek statikusak és merevek, ezért egyes kriti­
kusok a mozifilmre jellemző sajátos stílus halálán sajnálkoznak. A hangos­
film egyébként új lehetőségeket nyit meg az irodalmi alkotások megfilmesíté­
se előtt is. A legnagyobb irodalmi műveket szinte kivétel nélkül újraforgatják.
A második világháború előestéjén tíz amerikai filmből hat regény, novella
vagy színpadi mű feldolgozásán alapul.18 Végül, a hangosfilm az eddiginél is
szorosabbra fűzi mozi és music-hall kapcsolatát. A húszas években a music-
hall egyébként is nagy változáson megy keresztül: szakít a kávéházi koncer­
tek és a bohózatok stílusával, előkelő és roppantul drága látványossággá vá­
lik. A csodálatos jelmezek, az elérhetetlen sztárok és a valóságtól elrugaszko­
dott történetszövés a music-hallt a modern idők tündérmeséjévé teszik,
amely szinte kínálkozik arra, hogy a mozi szakmailag tökéletes zenei fantá­
ziákat készítsen belőle.

Az írott elbeszéléstől a megfilmesítettig

A termelés racionalizálásának első lépése a nyersanyag (azaz a történetek)

ésszerű kezelése. A regények és a színdarabok olyan kipróbált történetekkel
szolgálnak, amelyek már bizonyították, hogy képesek hatni a közönségre. A
Fox már 1919-ben szerződésben arra kötelezi magát, hogy anyagilag támogat­
ja azokat a Broadwayn bemutatandó darabokat, amelyekből esetleg érdemes
filmet forgatni. 1925-ben a cég összesen 150 ezer dollárt fektet a színházba,
amivel alaposan megrémíti a színházi élet vezetőit, akik 1926-ban kiharcolnak
egy megállapodást, amely megtiltja a filmproducerek számára, hogy kizáróla­
gos jogokat szerezzenek még be sem mutatott színdarabok felett.
Hollywoodban az írott műveket a műfaji hierarchia elveit tiszteletben tart­
va hasznosítják. Szakemberek bújják a frissen megjelent könyveket és újságo­
kat, a lehetséges filmtémákat keresve. A Universal 1927-1928-as termelési ter­
ve a következő műfajok között osztja fel a vállalat éves költségvetését: presz­
tízsfilmek, minőségi filmek (features) és bűnügyi drámák (thrill dramas).

18Christian-Marc Bosseno - Jacques Gerstenkorn: Hollywood, l'usine á réves. Paris, 1992, 88.
2 0 6 I Az univerzális médiumok (1870—1950)

A tárgyévben forgatott tizenegy presztízsfilmből öt híres regényen, kettő pedig

sikeres színdarabon alapszik. A 33 „rendes” film témáját vagy népszerű maga­
zinok - például a Reader’s Digest - rövid elbeszélései szolgáltatták, vagy a stú­
dió munkatársai ötölték ki. A maradék 22 film szinte kivétel nélkül western,
ez ugyanis a cég specialitása. A műfaj egyébként a századforduló környékén
népszerű western novelből nő ki.
Az irodalmi elbeszélés megfilmesítését profik végzik. A szöveget először a
forgatókönyvírók szétszabdalják, majd a dialógusírók újra összerakják. Bár
közmegegyezés szerint a film „alkotójának” a rendező számít, a producerek
szinte teljhatalommal rendelkeznek a szereplőválasztást, a vágást és a törté­
net esetleges módosítását illetően. Louis B. Mayer például hatalmi szóval
happy endet kényszerít az egyébként tragikus végkifejletű Thomas Hardy-
regény, az Egy tiszta nő filmváltozatára. David 0. Selznick szerencsére meg­
őrizte a filmek előkészületei során papírra vetett feljegyzéseit. Ezek a jegyze­
tek és a filmtársaságok fokozatosan megnyíló archívumaiból származó doku­
mentumok lehetővé teszik, hogy nyomon kövessük a filmmel kapcsolatos
döntéseket, azt a folyamatot tehát, amelynek során egy irodalmi elbeszélésből
filmes elbeszélés válik.
David 0. Selznick 1940-ben a klasszikus angol regény, a Jane Eyre megfil­
mesítésére vállalkozik. Először is állást kell foglalnia a regénnyel kapcsolat­
ban, hiszen a műnek már nem kevesebb mint 27 filmes feldolgozása van, már­
pedig a jogászok és a nézők is joggal várják el, hogy Selznick ne elődeinek
munkáját plagizálja. Szembesülnie kell azonban egy másik problémával is: a szó­
ban forgó regény része lett egy olyan kulturális hagyománynak, amely a mű­
vet magát is alaposan átformálta. A stúdió megrendel egy közvélemény-kuta­
tást a könyv keleti parti olvasói körében, mely arra a meglepő eredményre ve­
zet, hogy az olvasók többsége számára a regény csúcspontja a kastélyt elpusz­
tító tűzvész, amelyből a ház ura menti ki Jane Eyre-t. Márpedig ez a jelenet
nincs benne a regényben, hiszen a tűzvész idején Jane Eyre nem tartózkodik
a kastélyban, a katasztrófáról csak jóval később, egy szolgáló elbeszéléséből
értesül. A rendező óriási dilemma előtt találja magát: legyen hűséges a regény­
hez vagy adja meg a nézőközönségnek, amit kíván, azaz a tűzvészt? Komp­
romisszumos megoldás születik. A forgatókönyv tiszteletben tartja a regény
eredeti cselekményét, a szolgáló tehát utólag számol be a tűzvészről. A forga­
tókönyvírók kénytelenek voltak elismerni, hogy másképpen nem lehetséges
fenntartani az elbeszélés időbeli koherenciáját. Egy flash-back segítségével
azonban kedvére tesznek az érzelemre vágyó nézőközönségnek is, amely meg­
kapja az annyira áhított drámai tűzvészt.
A forgatókönyv egyébként egy másik problémával is szembesül: a történet
egésze csak a hősnő boldogtalan gyermekkorának ismeretében értelmezhető,
amelyet azonban csak túl költséges díszletek között volna lehetséges leforgat­
ni. A rendezői döntés értelmében tehát a film kezdőképe egy nyitott könyvet
ábrázol, amelynek első mondatait (Jane Eyre első személyű elbeszélését gyer­
mekkoráról) egy női hang olvassa fel. Márpedig ezek a filmet a regénnyel szim­
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 0 7

bolikusan összekapcsoló sorok nincsenek benne az eredeti szövegben. Ettől

persze még nélkülözhetetlenek, hiszen megalapozzák a film narratív struktú­
ráját: az írott szöveghez való hűség látszata bizonyos értelemben igazolja a
művet, amennyiben a könyv kulturális legitimációjának fényéből néhány su­
gár a belőle készült mozifilmre is árad. A forgatás előkészületei során tartott
munkaértekezletek feljegyzéseiből kiderül tehát, hogyan is áll össze egy film:
készítői nem léphetik át az adott költségvetési kereteket [a Jane Eyre esetében
például szó sem lehetett téli, szabadtéri forgatásról); az elbeszélés technikáját
forgatókönyvírók határozzák meg, de a rendezőnek is lehetnek vágyai és ötle­
tei, emellett a filmkészítők természetesen a közönség vélt vagy valós elvárá­
sait is figyelembe veszik.

A műfajok kodifikációja és megújulása

Az így készülő filmek műfaji besorolása egyfelől támaszul szolgál a közönség­

nek, amely így mindig előre tudja, mire számíthat, másfelől segítséget nyújt a
rendezőnek is, amennyiben a műfaji meghatározás keretet ad a munkájának.
A műfaji határok áthágása vagy átértelmezése pedig hozzájárul tartalom és for­
ma állandó megújulásához. A börleszk, a western, a zenés vígjáték, a Frank
Capra-féle vígjáték, a gengszterfilmek mind-mind sajátos kóddal rendelkező
műfajok, amelyek biztosítják az amerikai filmművészet állandóságát és foly­
tonos megújulását, valamint azt a tulajdonságát, hogy mindig képes felhasz­
nálni a rokon művészeti ágak, a népszerű regény, a színház és a musical nyúj­
totta nyersanyagot.
A western jól példázza, hogyan lehet némiképp megújítani egy meglehető­
sen merev szabályokkal behatárolt műfajt, méghozzá anélkül, hogy összeza­
varnák a nézőket.19A western egyrészt a 19. századi amerikai népszerű iroda­
lom hagyományára támaszkodik, másrészt merít Buffalo Bill cirkuszi előadá­
sainak eszköztárából is. Azzal, hogy fáradhatatlanul újra és újra elmeséli a
Nyugat meghódításának eposzát (amelynek állandó főszereplői a pozitív hős,
a Cowboy, valamint a negatív hős, az Indián), közösségi mítoszt teremt. Az
1920-as évek hősei - például Tom Mix - erkölcsi mintaképül szolgálnak: sze­
mélyes morális hitelük révén a hagyományos viktoriánus erkölcsi értékeket
testesítik meg. A műfaj későbbi fejlődése során a hősök már nem egyértelmű­
en pozitív, jóval inkább küszködő férfialakok, ami arról árulkodik, hogy válto­
zófélben van a társadalmi férfiideál. A későbbi westernek az Indiánt is egyre
árnyaltabban ábrázolják. A western elég jellegzetes műfaj ahhoz, hogy paro­
dizálják vagy egzotikus környezetbe helyezzék át.
A thriller a gazdasági világválság idején tett szert fontos szerepre. Nézői
úgy érezték, hogy betekinthetnek a pénz világába. A thriller alvilága metafori-

19Jean-Louis Leutrat: Le Western: quand la legende devient réalité. Paris, 1995.

2 0 8 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

kusan az üzleti életet jelentette, ahol nincsenek szabályok, ahol a társadalmi

és erkölcsi felelősségtudatnak híján lévő hatalmasok és gazdagok bármit meg­
engedhetnek maguknak. A „fekete film” az erőszakot láttatja a társadalmi vi­
szonyok rendezőelveként; a végkifejlet azonban, a cenzúrának köszönhetően,
mindig „morális”. Frank Capra vígjátékai {It Happened one Night [Ez történt
egy éjszaka], 1934; Mr. Deeds Goes to Town [Váratlan örökség], 1936) szintén
a válságra adott válaszként értelmezhetők. Főszereplői roppant gazdag ameri­
kaiak, akik valószínűtlenül gyönyörű díszletek között az elit gondtalan életét
élik. Capra filmjei ráadásul mindig happy enddel végződnek, a közönséget te­
hát látszólag semmi nem zökkenti ki az álmodozásból. De a könnyedség csak
látszólagos, a helyzeteknek és a párbeszédeknek mindig jelentésük van. Mi
másról is szólhatna a felhőtlen vígjátéknak látszó Mr. Deeds, ha nem a válság
gyógymódjairól, a gazdagok felelősségéről, a hagyományos amerikai értékek­
ről, az intézményekbe vetett bizalomról, a vidékről és persze férfi és nő viszo­
nyáról?
Számos, különféle jellegű filmben fedezhetjük fel a szándékot, hogy meg­
oldást javasoljanak az Egyesült Államokat az 1929-es évtől kezdődően sújtó
gazdasági és erkölcsi válságra. A filmek széles skálája azt mutatja, hogy nem
járunk el helyesen, ha a hollywoodi filmek tartalmát vizsgálva csak a sztereo­
típiákat vesszük észre. Közelebbről szemügyre véve láthatjuk, hogy a filmter­
més színes és változatos. A nagy társaságoknak kétségtelenül van filmpoliti­
kájuk. Bizonyos cégek egyik vagy másik műfajra szakosodnak (az RKO a wes-
ternre, a Universal a fantasztikus filmre). A társaságok túlnyomó többsége
arról is meg van győződve, hogy nagy haszonra szert tenni csak közönségfil­
mekkel vagy „B kategóriás”, standardizált történetekkel lehet. Az is tagadha­
tatlan, hogy a nagy stúdiók egyik-másik „házi” rendezője” még be sem fejez
egy forgatást, az íróasztalán már ott találja az új forgatókönyvet, szereplőlis­
tát, díszlettervet és költségvetést, amelyhez következő filmjében alkalmaz­
kodnia kell. Azonban ne feledjük, hogy minden film létrejöttét hosszú, nyílt
vagy a színfalak mögött zajló egyezkedés előzi meg. A filmesek bizonyos
kényszereket nem kerülhetnek meg ugyan, de figyelemre méltó alkalmazko­
dóképességüknek köszönhetően még így is igen különböző filmeket hoz­
nak létre.

Cenzúra, mozi és népszerű kultúra

A jó film tartalma megfelel a közönség elvárásainak (illetve annak, amit készí­

tői a közönség elvárásainak gondolnak), de a művelt közönség vágyait is ki
kell elégítenie. Ennél is fontosabb talán, hogy nem szabad kiváltania a család­
védő és vallási szervezetek haragját, sőt meg kell felelnie elvárásaiknak.
A konfliktusok középpontjában a közönség áll. De ki is jár moziba? Kinek a
számára készülnek a filmek?
Furcsa módon igen kevés adattal rendelkezünk a két világháború közötti
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 0 9

időszak amerikai moziközönségéről.20A filmkészítők a családot célozzák meg

filmjeikkel. Meg vannak győződve arról, hogy célközönségük ízlését ösztönö­
sen is képesek felmérni, nem élnek tehát azokkal a módszerekkel, amelyek se­
gítségével a sajtó sikeresen mérte fel olvasóit, a rádió pedig hallgatóit. Utóla­
gos becslésekkel kell hát megelégednünk, s ezek korszakonként különböző
képet mutatnak. 1914-et megelőzően a mozi nem az elit szórakoztatására szol­
gál; hasonlóan a korai idők music-halljához (amellyel egyébként osztozik a
színháztermeken) a mozi olcsó időtöltésnek számít. Célközönsége a felnőtt,
nem túl jómódú, városi lakosság, különös tekintettel a bevándorlókra. Euró­
pában hasonló a helyzet: a mozi első közönsége a zenés kávéházakba, az ol­
csó színházba és vurstliba járó, nem különösebben előkelő réteg.
A közönség összetétele magyarázza például az Edison stúdióiban forgatott
börleszkek sikerét is. Ezekben az években a New York-i sajtó érdekes újítás se­
gítségével próbál új olvasókat meghódítani: a lapok úgynevezett comic stripse-
ket közölnek, amelyek rövid történeteket mesélnek el képek segítségével. A
comics népszerű lapok képregényeihez hasonlóan témáit, sőt nemritkán fő­
hőseit is az 1900-as évek börleszkjeitől kölcsönzi. A cselekmény középpontjá­
ban a tekintély, a hagyományos értékek és a hierarchia felbomlásának mindig
népszerű témája áll. A zsarukat mindig átverik, mint ahogy Lyonban, 1830-
ban, Guignol is eltángálta a csendőrt. A vígjátékok világa nyers, brutális, érze­
lemmentes; ez a szabados hangvétel hívja fel a műfajra az első cenzorok fi­
gyelmét.
A társadalmi rend éber őrei, azaz az erkölcs- és családvédő amerikai szer­
vezetek minden eszközzel megpróbálják elérni az általuk erkölcstelennek ítélt
filmek betiltását. A mozit azért érzik különösen veszélyes médiumnak, mert
az mindenki, még a gyermekek számára is elérhető, hiszen filmeket a nap
minden órájában vetítenek, méghozzá olcsón. A moziban látszólag nem az a
legrémítőbb, hogy áthágja a közismert társadalmi normákat, inkább az, hogy
a populáris kultúra értékeit és formáit közvetíti. A bírák támogatását élvező
családvédő szervezetek sikeresen kiharcolják, hogy az ország minden na­
gyobb városa önálló cenzúratanácsot működtessen. Először 1907-ben hallha­
tunk arról, hogy a filmeket hatóságilag ellenőrzik: egy Chicagóban kiadott ren­
delet felhatalmazza a rendőrséget a filmplakátok módosítására vagy betiltásá­
ra. Úgy tűnik, hogy a rendeletet egészen 1909-ig nem alkalmazták, ekkor
azonban az Ifjúságvédő Egyesület vizsgálatot kezdeményez a filmszínházak
ügyében. Miután egy filmjéből a rendőrség kivágatta a gyilkosságot és a lopást
megörökítő jeleneteket, valamint betiltott két filmplakátot, a forgalmazó Illi­
nois állam legfelsőbb bírósága elé vitte az ügyet. A per során a bíró elmondja,
hogy a filmszínházakat „alacsony áraik miatt rengeteg gyermek látogatja. So­
kan járnak moziba olyanok is, akik nehéz anyagi körülményeiknél fogva nem

J0Francis Bordát - Michel Etcheverry: Cent ans d ’aller au cinéma. Le Spectacle cinématographique
aux États-Unis, 1896-1995. Rennes, 1995. Az amerikai mozik 1922-ben heti 40, míg 1928-ban már
heti 65 millió nézőt vonzottak.
210 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

engedhetik meg maguknak a hagyományos színházak látogatását. A mozi kö­

zönsége tehát olyanokból áll, akik koruknál, iskolázottságuknál és élethelyze­
tüknél fogva különösen védtelenek az erkölcstelen és obszcén látványosságok
pusztító befolyásával szemben.”21
A húszas évek elején a probléma már nemcsak a keleti part nagyvárosai­
ban érezhető, hanem Hollywoodban is. Az ott uralkodó fényűzésről és sze­
xuális szabadosságról szóló sajtóbeszámolók egyszerre festenek vonzó és ré­
mítő képet a film fővárosáról. Az egymást követő botrányok - a némafilm
egyik legnagyobb komikusát, „Fatty” Arbuckle-t például nemi erőszakkal és
gyilkossággal vádolják - felerősítik a cenzúrát követelők hangját. A filmesek
kezdetben közös frontba tömörülve próbálják visszaverni az erkölcsvédők tá­
madásait. A filmkészítők azzal vádolják a különféle szövetségeket, hogy bár a
lakosságnak csak csekély kisebbségét képviselik, szigorú erkölcsi elveiket min­
den polgártársukra rá akarják kényszeríteni. Később azonban új stratégia se­
gítségével próbálják elkerülni a cenzúrát: mint minden amerikai vállalkozás, a
filmstúdiók is azt vallják, hogy az önkorlátozás hosszú távon kevésbé veszé­
lyes, mint egy külső hatóság felügyelete. Kritikusai megnyugtatására a film­
szakma tehát egy volt magas rangú tisztségviselőt kér fel érdekei képviseleté­
re. Az indianai presbiteriánus egyházhoz ezer szállal kötődő William Hays egy
időben a Posta vezérigazgatójának posztját is betöltötte. Hays 1927-ben fogal­
mazza meg azt az általános működési szabályzatot, amelyet 1930-ban minden
stúdió kötelezőnek ismer el magára nézve. A szabályzatnak megfelelően a stú­
diók minden rendezőjüktől elvárják, hogy bizonyos tiltásokat és erkölcsi meg­
fontolásokat tartsanak tiszteletben.
A szabályzat általános elvei az amerikai társadalom alapvető értékeit tük­
rözik: a filmek „nem süllyeszthetik le nézőik erkölcsi szintjét”, következés­
képpen „bizonyos normák szerint kell ábrázolniuk az életet”. A szabályzat jó
néhány konkrét tiltást is tartalmaz: nem kerülhet vászonra sem nemi erőszak,
sem az amerikai zászló meggyalázása. A Hays-szabályzat gyakorlati alkalma­
zása azonban számos vitával és egyezkedéssel jár. A meztelen női testek ábrá­
zolásának kérdésében például a felek roppant nehezen jutottak megegyezésre.
A húszas években a párkapcsolatokat és a családi életet szabályozó erkölcsi
normák vesztenek victoriánus merevségükből. A családfő hatalma többé nem
megkérdőjelezhetetlen, és a nők szexuális szabadságának kérdése sem tarto­
zik többé a tabutémák közé. Mivel a filmkészítők elemi érdekei azt diktálják -
különösen a válság éveiben -, hogy a közönség elvárásait tekintetbe vegyék,
az új viselkedési normákat megtestesítő alakok is vászonra kerülnek. A Fox al­
kalmazásában álló Bette Middler számos filmben alakít emancipált nőt. Az
amerikai nő szexualitását persze a kor minden filmje potenciális veszélyfor­
rásként ábrázolja, amely a történetek moralizáló végkifejlete során mindig
visszakerül az elfogadható keretek közé.

21 Robert Sklar: Movie Made America. New York, 1994, 127.

 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 211

Az 1929-es válság visszatéríti az amerikaiakat az ország hagyományos ér­

tékeihez, amelyekhez annál erősebben ragaszkodnak, minél nagyobbnak lát­
szik a veszély. Ebben a nehéz helyzetben a Hays-szabályzat előírásai szolgál­
nak útmutatóul a filmrendezők számára; ezek jelzik, hogy filmjeikben meddig
mehetnek el. A szabályzat nem akadályozza meg a legjobb, a producerek vé­
delmét élvező rendezőket abban, hogy a szabályokat megkerülve kamatoztas­
sák tehetségüket. A hollywoodi rendszert túl sok ellentétes érdek járja át, sem­
hogy kritikusaik a filmtermés egészét „fertőtleníthessék”: a hollywoodi film,
amelyet az európai rendezők folyamatos beáramlása rendszeresen új életre
kelt, képes az uralkodó normáktól eltérő esztétikai és ideológiai tartalmak in­
tegrálására is.
A mozifilmek cenzúrája Európában más körülmények között működik.
A hollywoodi filmek behatolása az európai piacra egyben azt is jelenti, hogy
teret hódítanak az amerikai erkölcsi normák, a nemek viszonyáról alkotott
amerikai elképzelések, valamint az amerikai autók és zene divatja. Angliában
az 1912-ben létrehozott The British Board of Film Censors 43 pontos szabály­
zatot fogalmaz meg, amelynek alapján az erre illetékesek kivágathatják a fil­
mekből az illetlennek, erkölcstelennek vagy törvényellenesnek ítélt jelenete­
ket. A latin országokban a katolikus egyház a könyvekhez hasonlóan jár el a
filmekkel is: rendszeresen közzéteszi az ajánlott és a tiltott művek listáját. Az
egyház nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a lakosságot megismertesse a mo­
zival: mivel az ifjúság időtöltésének ellenőrzéséért kemény harcot folytatott
más szellemi áramlatok képviselőivel, szívesen veszi a filmben rejlő lehetősé­
geket. Az egyház által „patronált” szervezetek tehát gyakran szerveznek vetí­
téseket, amelyeken természetesen gondosan megválogatott szellemiségű fil­
meket mutatnak be.22

A KÉP IGAZSÁGA

A mozielőadás anatómiája

Az 1930-as években a mozi családi időtöltéssé válik. Megszilárdulnak a mozi­

előadás szervezeti keretei. A kizárólagosságra törekvő amerikai hálózatok erő­
feszítéseinek köszönhetően megépülnek az első, kifejezetten a filmvetítés cél­
jára tervezett színházak, amelyek esztétikájukban a közönségfilmek díszleteit
utánozzák. A kariatidákkal díszített kapuk óriási termekre nyílnak, amelyeket
berendezve az építészek nem fukarkodtak az aranyozással és a stukkóval.
Egy-egy filmszínházban (vagy nevezzük őket modern katedrálisnak?) még or­
gonát is elhelyeznek. Ezek az építmények az olasz stílusú színházak struktúrá­
ját veszik át, kiegészítve az indusztriális művészetre oly jellemző túldíszített-

22 Bernard Alexandre: Le Horsain: vivre et survivre en pays de Caux. Paris, 1988, 202.
2 1 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

seggel és mértéktelenséggel. A filmszínházak népünnepélyek helyszíneivé

válnak. A mozielőadás formái is megszilárdulnak. A stúdiók rendszeresen két,
egymáshoz kapcsolódó filmet forgalmaznak, melyeket együtt vetítenek le (az
olcsóbbik változat szolgál majd a „B kategória” alapjául). Felvezetésként lát­
ványos, néha mértéktelenül barokkos, a music-hall eszköztárából kölcsönzött
attrakciókkal szórakoztatják a nézőket, ez a szokás azonban 1927-re eltűnik.
A hangosfilm 1930-at követő elterjedése azonban új lendületet kölcsönöz a
filmhíradó műfajának. A két filmet elválasztó - a színházi felvonásközre emlé­
keztető - szünetben különféle ételekkel szolgálnak, természetesen szintén in-
dusztrializált szervezeti keretek között: a nagy amerikai társaságok szilárdan
kézben tartják a pattogatott kukorica forgalmazását, Franciaországban pedig a
Miko-cég tesz szert óriási bevételre a jégkrémrudak mozitermi árusításából.
Amikor a mozit mint médiumot vizsgáljuk, nem szabad elválasztanunk
egymástól a film előállítását és különféle használati módjait. A korabeli mozi­
látogatók emlékeiben a mozielőadás életre szóló élményt jelentő, egységes
egészként él, számos okkal magyarázhatjuk hát, hogy a mozi fontos szerepet
játszik a 20. századi média genezisében. Egyrészt hozzászoktatja a nézőket,
hogy a „történetet mesélő” filmet összekapcsolják a reklámmal, amely bol­
dogságot és persze egy bizonyos terméket árul. Másrészt a mozi arra ösztönzi
a közönséget, hogy egyszerre fogyassza a fikció és a tájékoztatás képeit. Végül
pedig a mozi tartósan összekapcsolja a képet és a szabadidő eltöltését. Gon­
doljunk csak arra, hogy a kép, a látványosság és a szórakoztatás között fennál­
ló szoros kapcsolat sokáig elképzelhetetlenné teszi, hogy a képi médiát az ok­
tatásban is használni lehetne. A filmre rögzített fiktív történetek („a film”) és a
képi tájékoztatás szoros kapcsolata magyarázza a modern média egy követke­
ző jellegzetességét, a szórakoztató tájékoztatást. A filmesek és az újságírók
már a harmincas évektől kezdve tisztában vannak ezekkel az újonnan felme­
rülő problémákkal.

A filmhíradó

Az első, 1890-es évekbeli mozitekercsek olyan elemeket is tartalmaznak, ame­

lyeket ma információnak neveznénk. Franciaországban az első filmhíradót a
Pathé gyártotta 1907-ben, de példáját rövidesen a Gaumont és az Éclair is kö­
vette. A húszas években megpróbálják hirdetésekkel nyereségessé tenni a mű­
fajt. Először négy-, később ötféle filmhíradót találunk Angliában: az Egyesült
Államokban pedig a Pathé-News, a Fox-News és az International Newsreel hír­
adóit a Paramount-News, az MGM-News és a Kinogram híradói követik. Min­
den amerikai társaság saját irodát nyit a világ nagyobb városaiban, beszámo­
lóikat ezeken a kirendeltségeken állítják össze.23

23 Marcel Petiot: Souvenirs d’un reporter cinématographique. Revue du cinéma, 1930. Idézi
Francois Gargon: Gaumont, un siécle de cinéma. Paris, 1992, 107.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 1 3

A hangosfilm nyitja meg az utat a filmhíradó további fejlődése előtt. Az új

lehetőségeket kihasználva a Fox rendszeresen készít filmhíradókat, sőt 1926-
ban létrehozza a Fox Movietone Newst. Az első öt évben ötmillió dollárt veszí­
tenek az ügyleten, mindazonáltal a Fox olyan piaci előnyre tesz szert, amelyet
versenytársai a későbbiekben képtelenek lesznek ledolgozni. 1927. május 20-án a
Fox Movietone News 6000 nézője már a nagy nap reggelén megláthatja a Charles
Lindbergh gépének felszállásáról készült beszámolót. Fox később a földkerek­
ség minden tájára elküldi riportokat készítő operatőreit. A Westwoodban 1928-
ban létrehozott Movietone Cityt kizárólagos jelleggel filmhíradók készítésé­
nek szenteli. Louis de Rochefort 1935-ben indítja be La marche du temps (Ilyen
idők járnak) című műsorát, amely az új magazinokhoz hasonló formát ölt: in­
terjúk, magyarázatok, térképek és ábrák segítségével jár körül egy adott prob­
lémát, amelyre megpróbál megoldással is szolgálni. A La Marche du temps min­
tául szolgál későbbi rádió- és tévéműsorok számára, sőt a Life magazint is
hasonló elvek alapján szerkesztik. A legnagyobb városokban kifejezetten
filmhíradók vetítésére szakosodott termek is létesülnek, amelyek csak a televí­
zió megjelenésével tűnnek el a színről.
Nagyon tanulságos a filmhíradók témaválasztása, illetve a hírek tálalása.
A híradók, a nézők elvárásaival nagyjából összhangban, ugyanazokat az ese­
ményeket ítélik fontosnak és ugyanazon kategóriák szerint osztályozzák hírei­
ket, mint a lassan már évszázados múltra visszatekintő írott sajtó. Politikusok
beszédei és tárgyalásai, vasúti vagy légi tömegszerencsétlenségek, természeti
csapások (árvizek stb.), sportesemények, divatbemutatók - a sajtó (különösen
a „populáris” bulvársajtó) már évtizedek óta ezeket a történéseket tartja emlí­
tésre méltónak a „világ látványosságai” közül. 1932-ben egy híradóriporter,
Charles Pedern a következő recepttel szolgál: a híradók nézőközönsége szerin­
te „látványos baleseteket, tömegszerencsétlenségeket, tűzvészeket és földren­
géseket akar látni; szereti továbbá a gyilkosságnak áldozatul esett hírességeket,
a különféle versenyeket (a lóversenyt, különösen pedig az akadályversenyt,
amelyek érdekesebbek az autóversenyeknél, mert sokkal nagyobb az elbukás
veszélye), a tengeri csatákat, a gyerekeket (különösen a karonülőket), a szexet
- például a fürdőruhás szépségversenyeket -, a divatbemutatókat, a kabaré­
előadásokat, a beteges és morbid dolgokat (például egy gyilkos vallomásait),
a futballt és a műlesiklást, az állatokat (különösen a jegesmedvéket és a maj­
mokat) ... ”24
A filmhíradók csak a lehető legritkább esetben térnek el ettől a recepttől.
Például a gyarmati világból csak festőiségét és egzotikumát hajlandók észre­
venni. A folyóiratokhoz (különösen pedig a műfaj archetípusának számító
National Geographichoz) hasonlóan a „másik” különbözőségének valódi be­
mutatása helyett a híradó is csak könnyen emészthető és felületes pillanatké­
pekkel szolgál. A sport a nemzetek közti versengés allegóriájává válik. Az új

24Charles Pedern: Newsreel Man. New York, 1932. Idézi Paula Rabinowitz: They must be
represented. The Politics of Documentary. New York-London, 1994, 68.
2 1 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

szabadidős tevékenységek és szabadtéri sportok (mint például a sí vagy a

kenu) arról tanúskodnak, hogy egyre többen teszik magukévá a testtel és az
egészséggel kapcsolatos modern értékeket. A régi ünnepek (a Halloween vagy
a karácsony) a modern, városias életforma ünnepeivé válnak. Annál, amit a
híradók bemutatnak, nem kevésbé érdekes az, amit elhallgatnak (vagy amiről
csak ritkán szólnak), hiszen ebből a hírekkel kapcsolatos kényszerek és kon­
szenzusok mibenlétére következtethetünk. A munkásmozgalom küzdelmei­
ről például csak akkor számolnak be, amikor már intézményesülnek, mint
például május 1-jének megünneplése. 1936-ban Gaumont filmhíradói egészen
június 5-ig szót sem ejtenek a sztrájkokról, akkor is csak arról számolnak be,
hogy „a fémmunkások sztrájkja” véget ért.25

Az elkötelezett képek ellentmondásai

A filmtársaságoknak a mozielőadások és a filmforgalmazás általános ökonó­

miájába illeszkedő filmhíradóival párhuzamosan megjelenik egy önálló mű­
faj, a dokumentarista film, amelynek képviselői, saját állításuk szerint, „iga-
zabb”, autentikusabb viszonyban állnak a valósággal. Maga a „dokumenta­
rista” kifejezés is modern: George Grierson filmrendező illette ezzel a jelzővel
Robert Flaherty filmes beszámolóját (Moana, 1926) a csendes-óceáni benn­
szülöttek mindennapjairól. Persze már ezt megelőzően is készültek dokumen­
tarista képek és mozgóképek. A Lumiére testvérek már 1896-ban bemutatták a
világ különböző városaiban készült utcai felvételeiket: a vetítések során egy­
más mellé helyezett felvételek különlegesen érdekes képet mutattak. 1899-
ben, a Dreyfus-per újratárgyalása során, Pathé és Méliés friss képek híján ré­
gebbi anyagokból állítják össze az üggyel kapcsolatos beszámolóikat. A két
híradás eltérő szellemben tálalja az eseményeket; a vetítések pedig rendszere­
sen verekedésbe torkoljanak.
Oroszországban Dzsiga Vertov, a „filmszem” (kinoglaz) feltalálója és mű­
velője a valóság ábrázolásának különböző lehetséges szemszögeit mutatja be.
Ellentétben Eizensteinnel, aki bár szívesen használ amatőr színészeket, és min­
dig „újjászerkeszti” az elbeszélést, Vertov a lehető legnagyobb objektivitásra
törekszik. Kameráit az utcán helyezi el, a montírozást, a filmkészítés legjel­
lemzőbb aktusát pedig a nézők „szeme láttára” végzi (A Don-medence szimfó­
niája, 1931).26
A dokumentarista filmek készítőinek két kedvelt témája: az egzotikus Má­
sik, illetve az európai és amerikai szegénység bemutatása. A dokumentarista
film atyjaként tisztelt Robert Flaherty 1922-ben forgatott Nanook of the North
(Nanuk, az eszkimó) című filmjében a Kanada északi részén élő eszkimókkal
foglalkozik; 1926-os Moana című munkájában a Szamoa-szigeteken élő benn­

25Fran<pois Garipon: Gaumont, un siede de dnéma. Paris, 1992, 48.

26Guy Gauthier: Le Documentaire, un autre cinéma. Paris, 1995, 148.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 1 5

szülötteket mutatja be, később pedig az Írország partjaitól nem messze talál­
ható, de a világtól elzárt Aran-szigeteken forgat. Flahertyt ugyanaz a kérdés
foglalkoztatja, mint korának néprajztudósait: hogyan lehet objektiven ábrá­
zolni egy társadalom valóságát? A mai néző számára Flaherty filmjei persze
megrendezettnek és színpadiasnak tűnnek. A rendező saját szerepüket ját­
szatja el a szigetlakokkal; a kamera előtt olyan nyersanyagokat olyan eszkö­
zökkel dolgoztat fel velük, amelyeket a forgatás idején a bennszülöttek már ré­
gen nem használtak. A film időbeli lefolyása is megrendezett, hiszen a cselek­
mény a napszakokkal párhuzamosan halad előre.
A dokumentarista film másik kedvelt témája az európai és amerikai társa­
dalmak szegény rétegeinek bemutatása. A szegénység iránt tanúsított új keletű
érdeklődés részben technikai, részben kulturális változásokkal magyarázha­
tó. A nyomorban élő társadalmi osztályok sanyarú körülményeit leíró 19. szá­
zadi angol reformátorok munkájuk során nem használtak képeket. A fényké­
pészek merészkednek be először a városok nyomornegyedeibe. Az 1930-as
években az amerikai kormányzat fényképészeket küld a düledező viskókba és
a vándorló életmódot folytató népesség sátortáboraiba. A kormány célja az
volt, hogy ráébressze a városi középosztályt, hogyan is él a társadalom „másik
fele”, és így megszerezze a módosabb polgárok támogatását a New Deal politi­
kájához. A dokumentarista film az amerikai liberális és radikális kisebbség
kedvelt kifejezési formájává válik. Ezen kisebbség képviselői mindannyian
osztják azt a feltételezést, amely szerint a szegénységet ábrázoló képeknek
sokkal nagyobb a mozgósító erejük, mint a szavaknak.27
Az ezt megelőző ötven évben kétségtelenül jelentős technikai változások
történtek (gondoljunk csak Jacob Riis higanyvakujára, amely lehetővé teszi,
hogy a legsötétebb viskókban is belső felvételeket készítsenek), mégis elsősor­
ban kulturális tényezőkkel magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy egyre erő­
sebbnek látszik a szegénység ábrázolásának kötelezettsége. A látvány felett
gyakorolt felügyelet ideálja (amelyet Foucault a Felügyelet és büntetés28 című
művében ír le) a társadalmi élet egészére kiterjed, különös tekintettel a nyo­
morban élő társadalmi osztályok magánéletére. A bepillantásra a szegények
mindennapi életébe egy új terminus megjelenése ad valamelyes felhatalma­
zást: a „szociális” kérdés nem kizárólag a politika, de nem is kizárólag a gaz­
daság hatáskörébe tartozik. A „magánszféra közérdekűsítése” (a kifejezés Ro­
land Barthes Camera lucida című művéből származik) többé nemcsak lehetsé­
ges, de szükséges is, hiszen alapvető feltétele annak a felvilágosodás koráig
visszanyúló célkitűzésnek, amely a nép boldoggá tételét tűzte zászlajára.
Amikor a dokumentarista fényképészet bemutatja, hogyan is hatottak a
gazdasági változások a családok mindennapjaira, a szegények fáradtságtól és
éhségtől elkínzott testére, voltaképpen a közszférába emeli át a nyomorult

27Paula Rabinowitz: They Must be Represented. The Politics of Documentary. London-New York,
1994.
28 Budapest, 1990, Gondolat Kiadó.
2 1 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

sorban élők magánéletét. A megismerés és a társadalmi cselekvés eszköze­

ként szolgáló dokumentarista indíttatású képriportok az új technológiát, a fo­
tográfiát, új társadalmi szereplők, a nők mozgósítására használják. Nagy való­
színűséggel azért a gyengébbik nemet indítják meg a szegénység különböző
formáival foglalkozó képriportok, mert a nyomorúságos lakhelyek belső be­
rendezése és a gyermekgondozás hagyományosan női érdeklődésre számot
tartó témák.29
A gazdasági világválság éveiben a fényképészet volt Amerikában a doku-
mentarizmus húzóágazata, de az úgynevezett New York-i Iskola filmrendezőit
is érdekelte a dokumentarizmus. Murnau Tabu című (Robert Flaherty közre­
működésével készített) filmje és a húszas évek szovjet dokumentarizmusa
együttesen hatottak Pare Lorentzre, aki két filmjében is (The Plough that broke
the Plains [Az eke, amely felszántotta a földeket], 1936 és The River [A folyó],
1937) a középnyugati földek kimerülésének kérdését taglalja. Lorentz kidol­
goz egy új stílust, amely szakít a filmhíradókra jellemző konvenciókkal: film­
jeiben nem emberekre támaszkodik, hanem kísérletet tesz arra, hogy a termé­
szeti erőket (például a folyót) tegye története főszereplőjévé, így az egyéni em­
beri drámákon túlmutató módon képes megértetni nézőivel, hogy mi és miért
történik. Mindeközben veszélyesen közel kerül, valószínűleg akarata ellenére,
egy másik esztétikai hagyományhoz, amelynek jeles képviselője Whitman,
Amerika természeti világának „történelmi” ábrázolója.
A dokumentarista alkotások megszaporodásának köszönhetően egyre töb­
ben kezdenek kép és valóság viszonyának kérdésével, a dokumentarista alko­
tások objektivitásának problémájával foglalkozni. Az „elkötelezett” fényképé­
szet árnyoldalaival szembesülő fotográfusok és filmkészítők arról kezdenek
gondolkodni, vajon helyesen cselekszenek-e, amikor képeikkel eltárgyiasítják
és manipulálják a nyomorultak családjait. Tisztában vannak azzal, milyen visz-
szatetsző dolog művészi karriert építeni, pénzre és hírnévre szert tenni olyan
emberek nyomorúságának bemutatásával, akiknek semmiféle befolyásuk nincs
arra, hogyan fogják ábrázolni őket. Az irodalomkritikus Lukács György a
dokumentarista művekben felleli a 19. századi regények jellegzetes narratív
eszköztárát, s komolyan megkérdőjelezi a dokumentaristák objektivitásra tö­
rekvését. Walter Benjamin pedig megállapítja, hogy a dokumentarizmus része
annak a jellegzetesen 20. századi folyamatnak, amelynek során a társadalmi
élet minden eleme látványossággá transzformálódik.
A dokumentaristák ráadásul nem rendelkeznek a társadalmi válság bemu­
tatásának monopóliumával. A filmesek sokat törik a fejüket azon, hogyan te­
hetnék hatékonyabbá diskurzusukat. Az elkötelezett dokumentarista alkotá­
sok, a kormánypropaganda és a hollywoodi filmek (illetve az általában vett

29 A Fortune-nek és a Life-nak dolgozó Margaret Bourke White You have seen Their Faces (Láttad
az arcukat) címmel adja közre fényképalbumát, amelynek szövegét férje, Erskine Caldwell írja.
Dorothea Lange és férje, Paul Taylor American Exodus című albuma pedig azokkal a közép-ame­
rikai farmerekkel foglalkozik, akiket a homokviharok Kaliforniába űznek.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 1 7

kereskedelmi kultúra) között húzódó válaszfalak a legkevésbé sem átjárhatat-

lanok. Pare Lorentz céltalanul lődörgő' munkanélkülieket ábrázoló fényképei­
nek gyűjteménye pontosan akkor lát napvilágot, amikor Bing Crosby legna­
gyobb sikereit aratja 1932-ben felvett Brother Can You Spare A Dime? (Testvér,
van egy kis apród?) című dalával. Preston Sturges 1941-ben forgatja le
Sullivan’s Travel (Sullivan utazása) című filmjét, amelynek témája egy holly­
woodi filmrendező odisszeája. A filmbéli Sullivan egy produkció előkészítése
során kerül közelebbi kapcsolatba gyökértelen és szegény sorsú emberekkel,
és ez a tapasztalat új embert farag belőle. Még az sem kizárt, hogy a hollywoo­
di játékfilmek legtöbb gúnnyal illetett műfaja, a zenés vígjáték is mélyebb ha­
tást gyakorolt a nézőközönségre, mint a legjobb szándékkal készített doku-
mentarista művek.
Mervin LeRoy például leforgat a Warner Bros számára egy zenés vígjátékot
The Gold Diggers of 1933 (Az 1933-as év aranyásói) címmel. A film három fia­
tal lányról szól, akik úgy próbálnak kitömi a szegénységből, hogy elszegőd­
nek egy revübe. Táncosnőként megismerkednek egy gazdag bostoni család­
dal, amelynek férfitagjait céltudatosan elcsábítják. A jóléthez tehát vagy a há­
zasságon, vagy a sikeren keresztül vezet az út. King Vidor 1934-ben stúdióktól
függetlenül rendezi meg Out Daily Bread (Mindennapi kenyerünk) című film­
jét, amelynek alapötletét egy újságcikkből meríti. A mű egy farm mindennap­
jairól szól, amelyet állástalan mezőgazdasági munkások közösen működtet­
nek. Vidor saját bevallása szerint „arra használja a film nyújtotta lehetősége­
ket, hogy gondolatait minél több emberhez eljuttathassa”. A forgatókönyvíró
Joseph L. Mankiewicz a „B kategóriás” művek, a szerelmes filmek és a doku-
mentarista alkotások eszköztárából is merít. A szárazságtól sújtott farm életét
a „fekete filmek” két jellegzetes alakjának, a szőke nőnek és a gengszternek
érkezése keseríti meg. A Mindennapi kenyerünk az „autentikus” populáris
kultúra és a hollywoodi kereskedelmi kultúra határterületein helyezkedik el.
Ez a kétértelműség nyomja rá bélyegét az 1930-as évek egész amerikai kultú­
rájára, amely egyszerre populáris kultúra a szó hagyományos értelmében,
egyszerre kereskedelmi kultúra és egyszerre a kollektív gondolkodás eszköze,
ha más szempontból nézzük.

Fikció és valóság a háború ábrázolásában

A háborúk során ismét megfigyelhetjük, néha milyen nehéz fikciót és valósá­

got különválasztani: egyrészt a játékfilmekben rejlő lehetőségeket nyíltan fel­
használták a közvélemény befolyásolására, másrészt pedig a katonai hatósá­
gok által szigorúan megszűrt információk voltaképpen valódi hírekből és pro­
pagandából állnak össze.
Az 1936-os spanyol polgárháború több okból is jó alkalmat nyújt a képi
nyelv modernizálására, hiszen a spanyolországi események egy olyan törté­
nelmi pillanatban mozgósítják a demokratikus országok közvéleményét, ami­
2 1 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

kor a modern médiumok, a mozi és a rádió már igen sok emberhez eljutnak.
A háborús fotográfusok könnyen megkapják a harctéri működéshez szüksé­
ges engedélyt.30 Mindkét tábor egy meghatározott tematikát részesít előny­
ben. A francóista oldalon felállítanak egy irodát, amely a tábornokról (Musso­
lini stílusában) készült fényképek előállításáért felelős. A köztársaságiaknak
dolgozó Roberto Capa képeit fotóügynökségek terjesztik. Capa leghíresebb,
egy köztársasági harcos halálát ábrázoló képe jól illusztrálja a műfaj proble­
matikus voltát, illetve a fikció és a valóság megkülönböztetésének nehézsége­
it. A civil ruhás, kezében puskát tartó fiatalember, akinek lendületét egy gép­
pisztolysorozat töri meg, a köztársaságpártiak számára azt az igazságtalanul
feláldozott hétköznapi embert jeleníti meg, akinek fegyvert kellett fognia föld­
je és meggyőződései védelmében. A másik oldalon mindezt máshogy látják: a
fegyveres népfi, akinek sem egyenruhája, sem feljebbvalói nincsenek, aggo­
dalmat és félelmet kelt. De mi is valójában ez a kép? Egy valódi harcos valódi
haláláról készült pillanatkép? Vagy csak egy „eljövendő halálát eljátszó”31 har­
cosról hadgyakorlaton készült felvétel? A kép ugyanannyira kifejező és ugyan­
annyira többértelmű, mint az írott betű. A Spanyolországba küldött Ernest He­
mingway valósághű beszámolóival eleget tesz haditudósítói feladatainak; a
nagyközönség számára azonban mind a mai napig az Akiért a harang szól
című, remekül megírt regénye az emlékezetes. A valóságot az író (a szó etimo-
logikus értelmében vett) művészete rekonstruálja, nem pedig a tudósítók spon­
tán beszámolói. 1937-ben Hemingway egyébként kommentárt ír (és szalagra
is mondja) Joris Ivens Tierra de Espana (Spanyol föld) című filmjéhez.32
A második világháború első éveiben Hollywood ügyesen bánik mindkét
fegyverével, a játékfilmekkel és a riportokkal. A játékfilmek feladata lesz, hogy
meggyőzzék az ingadozó közvéleményt a beavatkozás szükségességéről.
A cél érdekében Hollywood Humphrey Bogartot veti be. A természetéből adó­
dóan magányos, bunyós, egoista filmhős mindezek ellenére elkötelezi magát a
jó oldalon (Casablanca, 1942 és Le Port de l’angoisse [A félelem kikötője],
1944-1945). A hollywoodi rendezőket is csatasorba állítják: ők szoktatják
hozzá az amerikai közvéleményt a háború gondolatához. A propagandafelelő­
sök tisztában vannak azzal, hogy a mozi és más hasonló médiumok csak ak­
kor képesek hatékony propagandát kifejteni, ha továbbra is szórakoztatnak; a
propagandisztikus üzenetek sikerének a feltétele, hogy ne derüljön ki valódi
természetük.
A haditudósításokra nehezedő kényszerek más kontextusban, következés­
képp más törvények szerint működnek. A történész Marc Ferro 1990 és 1995
között, a francia televízió számára készített műsorában, hétről hétre levetítette
a hadviselő országokban ötven évvel azelőtt bemutatott filmhíradókat anélkül,
hogy akár a vágáson, akár a szerkesztésen bármit is változtatott volna. Ferro

30Patrice d’Almeida: Images et propagande. Paris, 1995.

31 Régis Debray: La belle mórt. In L'Oeil ndif. Paris, 1994, 146.
32 David Parkinson: History of the Film. London, 1995.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 1 9

műsora ékesen bizonyította, hogy az ügyes műsorszerkesztés, azaz a témák tu­

datos egymás mellé állítása, milyen önmagukon túlmutató jelentést kölcsönöz
az eseményeknek. Az angol híradók például váltogatják a katonai és a polgári
témájú filmkockákat, az angol háborús részvétel védelmi jellegét kiemelendő.
A Devon megyei jótékonysági bálokról vagy a walesi falusi játékokról szóló, lát­
szólag értelmetlen beszámolóknak a valóságban komoly funkciójuk van -
„ezért harcolunk”, mondják: a háborút úgy láttatják, mint egy életforma, egy
civilizáció védelmét. A fronton harcolókat a sors ideiglenesen kiragadta ugyan
ebből a civilizációból, de a közösséget továbbra is ezek az értékek éltetik.
Az angollal ellentétben a német híradók egy tökéletesen megszervezett és
militarizált országot mutatnak be: a frontot szinte lehetetlen megkülönböztet­
ni a hátországtól. A falusi bálok és ünnepek funkciója is egészen más: a német
identitás különböző formáit tükrözik. A koncertbeszámolók azt hivatottak bi­
zonyítani, hogy a Reich még mindig a kultúra országa. A háború utolsó hó­
napjairól szóló filmkockák azonban azt bizonyítják, hogy roppant nehéz a
végtelenségig meghamisítani a valóságot. Az ostromlott városok neve, a me­
nekülttömegek földrajzi elhelyezkedése világossá teszi a néző számára, hogy
a front már jó ideje a német határokon belül húzódik.
A háború első éveinek szovjet híradói szüntelenül a harcosok - köztük nők
- tömegeit mutatják, az orosz népet a maga természetes közegében, a hóban,
a végtelen síkságon. A híradók a lakosság megnyugtatására helyezik a hang­
súlyt: újra meg újra bemutatják az ágyúkat és a Sztálin-orgonákat, a honvédő
hadsereg hatalmas tűzerejét érzékeltetve. A mai nézőnek az az érzése, hogy a
propaganda szakemberei szigorúan megcenzúrázták és alaposan megrendez­
ték ezeket a tekercseket, egy egész nemzet azonban mégsem hazudhat sokáig
magának a háborúba lépés okairól, és nem csaphatja be a végtelenségig magát
a háború valódi természetével kapcsolatban sem.

EURÓPAI KULTÚRÁK ÉS NEMZETI MODELLEK

Hollywood, mint azt fentebb láthattuk, kidolgoz egy olyan stílust, amely
összeegyeztethető a kulturális termékként felfogott film ipari keretek közötti
előállításával. Amerikában a képek jelentéséről való gondolkodás csak má­
sodlagos szerepet játszik. Európában, ahol a film előállításának keretei sokkal
kevésbé indusztrializáltak, a szinte egyforma technikai feltételek igen külön­
böző filmes modelleket hívnak életre. Eltérő okokból ugyan, de a forradalom
utáni Oroszország, a weimari Németország és a húszas évek Franciaországa
igen érdekes formanyelvi kísérleteknek ad otthont. A hangosfilm megjelenése
időben egy standardizáltabb filmtermeléshez való visszatéréssel esik egybe.
Németországban a nácik ráteszik a kezüket az UFA stúdióira; Oroszországban
Sztálin kötelezővé teszi a szocialista realizmust; Franciaországban pedig a
Népfront-kormány minden erőfeszítése ellenére is visszaesik a nemzeti film-
termelés.
2 2 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

A szovjet filmesek narratív kísérletei

Oroszországban a társadalmi forradalom nyitja meg az utat a képi és zenei

avantgárdban gyökerező új esztétika, a konstruktivista és futurista mozgalom
számára. A korai évek szovjet filmjének legreprezentatívabb alakja Szergej
Eizenstein. Mérnöki tanulmányait befejezve festő szeretne lenni, a hadsereg
színháza számára tervez díszleteket, majd rendezni kezd. A forradalom emlé­
kére, megrendelésre készült Patyomkin páncélos (1925) forgatásakor az avant­
gárd irodalmi elméletek hatása alatt álló Eizenstein nem hajlandó stúdiót,
sminket, sőt még színészeket sem használni. A csodálatosan fényképezett és
megkomponált film valódi főszereplője a páncélos és a város.
A szovjet nézőközönség persze nem fogadja egyöntetű lelkesedéssel a kí­
sérletező filmeket, sokkal jobban szereti a hagyományos realista melodrámá­
kat. A nyugati filmek, amelyeket az 1930-as évekig még javában vetítettek az
orosz nagyvárosokban, óriási népszerűségnek örvendtek. Egy asszony írja 1927-
ben: „Unatkozunk, elvtársam, egy olyan országban, ahol éppen most cserél­
jük le az ekét traktorra, ahol parasztok és szakácsok ülnek a kormányban,
ahol a villanyvilágítás szerelmesei mit sem értenek a bagdadi történetekből.
Unatkozom, és fáraszt az élet. Ezért szeretem annyira [Harry] Pielt, Doug-ot
[Fairbanks] és Conradot [Veit]...”33
A szovjet film kreatív korszaka gyorsan véget ér. Mint minden más művé­
szeti ágnak, a filmművészetnek is be kell állnia a sorba a sztálini korszakban:
a kormányzat azt várja el a filmesektől, hogy könnyen érthető (a „szocialista
realizmus” szellemében fogant) és megfelelő politikai üzeneteket hordozó fil­
meket készítsenek.

Németország expresszionizmus és konformizmus között

Bár Németország nem tartozik a filmipar úttörői közé, a weimari Németország

kulturális pezsgése nem hagyja érintetlenül a német filmművészetet sem. Az
itt forgatott filmek esztétikáját nagyban befolyásolta a festészet, a képzőmű­
vészet és a színház. A legjelentősebb filmek, például Murnau Nosferatu]a
(1925), Fritz Lang Metropolisa (1926) és M - Egy város keresi a gyilkost című
filmje (1931) az expresszionizmus merész formai újításaival él. Ezekben az al­
kotásokban a társadalomkritika vizuális találékonysággal ötvöződik. Pabst
Bertolt Brechttel közösen rendezi meg a Koldusoperát, amelyben a Kammer­
spiel eredményeit kovácsolja össze a Kurt Weill által létrehozott új zenei for­
mákkal. A harmincas évek elején az aranykornak vége szakad. Sok német ren­
dezőt magához vonz Hollywood. A Fox 1926-ban szerződteti Murnaut, akinek

33 Denise J. Youngblood: Movies for the Masses. Popular Cinema and Soviet Society in the 1920s.
Cambridge, 1992, 34.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 2 1

képességei hozzájárulnak ahhoz, hogy új munkaadója a nagy filmstúdiók

közé emelkedjék.
A német hangosfilm megjelenése újrarendezi a stúdiók között fennálló
erőviszonyokat: az átrendeződés vitathatatlan nyertese a Tobisklang Filmvál­
lalat. Kitűnő technikai felszereltségüknek köszönhetően a berlini UFA stúdiók
ekkoriban az európai filmművészet egyik központjának számítanak, ame­
lyekkel talán csak a viszonylag alacsony forgatási költségekkel dolgozó római
Cinecitta képes konkurálni. 1933 után a nácik (akik tisztában vannak azzal,
hogy a közönség számára a film elsősorban szórakozás; a nézők tehát nem fo­
gékonyak a túlzottan direkt üzenetekre) az UFA stúdiókat hatékony propa­
gandaeszközzé alakítják. A náci hatalomátvétel a kísérletező szellemiségű fil­
mek végét jelenti. A kitűnő technikai felszereltségükre építő UFA stúdiók az
esetek többségében hagyományos narrációjú filmeket készítenek, amelyek a
rendszer kulturális kódjának megfelelően ábrázolják a német népet, a csalá­
dot, a természetet. Néhány sztárként tisztelt színész (például Emil Jannings)
testesíti meg az új Németország által vallott értékeket. A német filmművészet­
ben is feszültség érzékelhető a dokumentarizmus és a valóság között. Leni
Riefenstahl 1934-ben a nürnbergi kongresszusról forgat filmet (Az akarat dia­
dala). A berlini olimpiai játékok által ihletett filmje (Az olimpia) pedig a test
és a tökéletes fizikum dicshimnuszát zengi a náci rendszer esztétikájával
összecsengő hangvételben. Ezekből a rendelésre készült, nyíltan ideologikus,
dokumentarista alkotásokból nem sokat forgattak, hiszen propagandaszem­
pontból valószínűleg kevésbé voltak hatékonyak, mint az UFA-stúdió hagyo­
mányos alkotásai.

Olaszország és a kulturális barkácsolás

Mivel az európai közönség is szívesen nézte a hollywoodi produkciókat, az

egy országban vetített filmek nem esnek feltétlenül egybe a nemzeti filmter­
méssel. Európa kulturális élete két pólus körül szerveződik: az egyik a „nem­
zeti”, helyi, tősgyökeres pólus, amely a nemzet önazonosságát, „hagyomá­
nyos értékeit és önábrázolását” értékeli; a „kozmopolita” és modernista pólus
pedig nyitott a külföldről érkező hatásokra, illetve általában véve az újításra.
A két pólus közötti feszültséggel minden kultúrának számolnia kell. Mussolini
Olaszországában igen erős befolyása volt a fasiszta rendszer által helyreállí­
tott és új erőre kapó nemzeti kultúrának, de az amerikai kultúrának ugyan­
csak. A mozi, amely a két világháború között az olasz nép kedvenc időtölté­
sévé nőtte ki magát, amerikai és amerikai mintára készült hazai filmeket is ve­
tített. A filmek jelentését a néző hozza létre, márpedig az olasz közönség
különféle, néha egymásnak kifejezetten ellentmondó kulturális kódok birto­
kában nézi a filmeket. Az eltérő kulturális kódok egyidejű létezése nagy sza­
badságot enged az új, modern populáris kultúra tartalmáról való gondolko­
dásnak. Az Amarcord forgatásakor adott interjújában Federico Fellini a követ­
2 2 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

kezőképpen emlékezik: „Amerika, a demokrácia, számomra a csillogó-villogó

színpadon táncoló Fred Astaire volt, vagy Greta Garbo, aki olyan melankoliku­
san bámult ránk, mint egy tanítónő. Nem is tudtuk elképzelni, hogy Nenni
száműzetésben él, hogy Gramsci börtönben van. Az iskolai emelvény falán az
egyik oldalon egy majom fotója volt, valami lábossal a fején, a másik oldalon a
király toliforgós képe, a két kép között pedig a pápa. A képek felett egy szabad
szemmel alig látható kis feszület. Ez volt a társadalmi, politikai és metafizikai
értelemben vett valóság. Olyan közeli, olyan ismerős, hogy szinte már homá­
lyos és megfejthetetlen...”34
Egy ilyen kontextusban a jelentésadás folyamata voltaképpen a barkácso­
lással egyenértékű. A filmek által közvetített jelek a társadalmi élet más terüle­
téről származó jelekkel konfrontálódnak. így minden jel több jelentést hor­
doz. A bevásárlóközpont, az autópálya, a modern városi építészet egyszerre
jelenti az amerikai álmot és a fasiszta Itália modernizációját. Bizonyos jeleket
újra felhasználnak, más jelek jelentése módosul, megint más jelek emlékekkel
terheltek. így működik a jelentésadás folyamata. Noha a totalitárius rezsimek
stúdióira mindig és mindenhol ugyanaz a stílus jellemző - ez a kérdés sem
olyan egyszerű, mint gondolnánk -, a filmek befogadásának állandóan válto­
zó körülményei (a közönség más, külföldi filmekkel egy időben nézi, és a ha­
talom által ellenőrizhetetlen referenciarendszerben értelmezi a filmeket) azzal
a következménnyel járnak, hogy a filmek nem pontosan úgy hatnak a társada­
lomra, ahogy azt a hatalom szeretné: hozzájárulnak egy városias és modern
populáris kultúra kiépülésének bonyolult folyamatához. Nem mondhatjuk,
hogy a tömegkultúra úthengere ment keresztül Itálián, steril indoktrinációnál
többről van szó; ám az sem vitatható, hogy a fasizmus nélkül Itália kulturális
fejlődése más irányt vett volna. Az olasz populáris kultúra egy „hibrid, megjó­
solhatatlan, következésképp meg sem jósolt jelenség”.35

Franciaország: az állam szerepe a nemzet kulturális identitásának

védelmében

A francia filmnek is meg kell küzdenie az amerikai filmek konkurenciájával.

Az éles versenynek két komoly következményét figyelhetjük meg: egyrészt
visszaesett a francia nemzeti filmgyártás; másrészt pedig általánossá vált -
legalábbis a francia politikai és kulturális eliten belül - az a meggyőződés,
amely szerint a nemzeti filmgyártás védelme nélkül képtelenség megóvni az
ország kulturális identitását, az állam tehát jogosult beavatkozni a film szférá­
jában lejátszódó folyamatokba.
Mivel a mozi a szórakoztatóipar része, az iparág egészét a 20. század első

34Idézi Régine Robin (szerk.): Masses et culture de masse dans les années trente. Paris, 1991, 29.
35 Régine Robine idézi J. Hay Popular Film Culture in Fascist Italy. The Passing of the Rex című mű­
vét (Bloomington, 1987).
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 2 3

éveiben jellemző közgazdasági adottságok a filmgyártásra is érvényesek lesz­

nek: a termelés koncentrálódik, a munkamegosztás előrehalad, az előállított
termékek standardizálódnak, és az üzleti élet egyre nagyobb befolyásra tesz
szert a filmgyártásban. Ez a fejlődési irány rányomja a bélyegét a hagyomá­
nyos szórakoztatóipari „termelők” és az új médium közötti „egyezkedésre”.
A színház darabokat, színészeket, rendezőket és technikai személyzetet bo­
csát a mozi rendelkezésére. Pedig a film felbukkanásának éveiben a színház
éppen maga is óriási változásokon ment át. A 19. század utolsó éveitől fogva a
színház többé már nem olyan darabokat játszik, amelyek a városi közönség
egészének tetszésére tartanak igényt: különféle műfajú előadásaik a nézők
más-más csoportjainak kegyét keresik. Az 1923-1924-es évad színházi statisz­
tikái egy folyamat befejeztéről árulkodnak. Amíg a polgári közönség továbbra
is a drámára és a komédiára vevő, addig a széles néptömegeket csak két mű­
fajjal, az operettel és a revüvel lehet becsalogatni. Pénzügyi téren is nehézsé­
gek mutatkoznak: az 1895-ös évet követően a színháznak nagy szüksége lett
volna tőkére, a befektetők azonban kizárólag a bohózatban, az operettben és a
musicalben látnak üzletet. Egyre többször fordul elő, hogy megrendelt dara­
bokat állítanak színpadra. A színházigazgatók ott takarékoskodnak, ahol csak
tudnak: standardizálják színházaik díszleteit, és az sem ritka, hogy négyzet-
méterenként fizetik ki őket. Az összes színházat két vagy három párizsi vállal­
kozás látja el jelmezekkel és színpadi kiegészítőkkel. A színházak előadásai­
kat plakátokon hirdetik.
A színdarabtermés is egyre sematikusabb. A Merőire de France 1919-ben
így ír: „Néhány író futószalagon gyártja az új darabokat a színházi tröszt szá­
mára.” Előírás szerint a bohózatoknak, a drámáknak és a komédiáknak há­
rom felvonásból kell állniuk, két vagy három fő- és néhány kisebb szerepet
kell tartalmazniuk. Egyre pontosabban meghatározódik a színigazgató, a ren­
dező és az ügyelő feladatköre; a közvetítő irodák tevékenységének köszönhe­
tően a színészeket is konkrét szerepkörökre szerződtetik; sőt a színpadi mun­
kások is részfeladatokra szakosodnak. A turnérendszer szintén a koncentráló­
dást segíti elő. Mindezek ellenére az élő előadásokat továbbra is többnyire
kisvállalkozások állítják elő (tíznél kevesebb alkalmazottal). A mozi térhódí­
tása lesz az, ami valóban iparosítani fogja a színházat.
A születőiéiben lévő filmipar másik lehetséges erőforrása a music-hall vi­
lága, amelynek gazdasági szerkezete koncentráltabb és indusztrializáltabb
képet mutat a színházénál. A nagy színpadok (például a Moulin Rouge) virág­
korukat élik.36 Fényűző revüik elképesztő összegekbe kerülnek. A vidéki, sze­
rényebb költségvetésű színpadok sajátos hagyományaikat ápolják. A musical­

36 1990 körül a Varna testvérek kezében van egyszerre az Olympia, a Parisiana és a Folies
Bergére, mint ahogy a Gaité-Lyrique színház is; Volterra vezeti és tartja kézben egyszerre vagy
egymás után a Casino de Paris-t, az Olympiát, az Apollót és a Cigale-t. H. Várnáé a Casino de
Paris, az Empire és a Bataclan... Dominique Leroy: Histoire des Arts du spectacle en Franke. Pa­
ris, 1990, 292.
2 2 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

énekesek, revütáncosok és táncosnők egész garmadáját tartják el. Ezek a szín­

padi szereplők kihasználják a születő rendszer azon jellegzetességét, hogy az
élő előadásokat rögzíteni is lehet. A leghíresebb színpadi színészekből (Mis-
tinguett, Jean Gabin vagy éppen Maurice Chevalier] mozisztárok lesznek. Hír­
nevük alkalmassá teszi őket arra, hogy az egyik médiumban aratott sikerüket
megismételjék egy másikban: egy színpadon elhangzó dal filmvászonra, majd
lemezre kerülhet, sőt rádiós sláger is lehet belőle.
A színpad összességében igen mérsékelt gazdasági potenciálja nem ha­
sonlítható a francia filmiparéhoz, amely kezdetben a világ legnagyobb vállal­
kozásai közül kettőt is a magáénak mondhatott, az első világháborút követő
években gyakorlatilag mégis összeomlott. A Pathé és a Gaumont, amelyek a
világháború előtt a nyersanyag előállításától a filmgyártáson keresztül a for­
galmazásig a filmmel kapcsolatos minden tevékenységet felölelő és számos
külföldi leányvállalattal rendelkező óriásvállalkozások voltak, a húszas évek­
ben szétforgácsolódnak.371918-ban Pathé felszámolja külföldi érdekeltségeit.
Eladja az olasz Film d’Artot, a berlini Litterariát, a londoni Pathé Limitedet
éppúgy, mint a New York-i Pathé Exchange-et. Kiszáll a franciaországi film­
színházak hálózatából, és felszámolja egyesült államokbeli és vincennes-i
filmszalaggyárait is. Egy ideig megtartja a Pathé Ruralt és a Pathé Babyt, majd
1929-ben végleg visszavonul az üzleti élettől.
A Gaumont is óriási problémákkal küszködik. A cég, amely elől a háború
elzárta a külföldi piacokat, sorozatok forgatásával kísérli meg indusztrializálni
termelését. 1919-ben áttér az egész estés játékfilmekre, valamint svéd, olasz
és amerikai üzleti partnerekkel (a Loew-vel, majd az Metro-Goldwyn-Mayer-
rel] lép szerződéses kapcsolatra. A Gaumont-filmszínházak hálózata azonban
nem elég kiterjedt ahhoz, hogy biztosítani tudja az üzlet sikerét (az Egyesült
Államokban összesen 25 ezer filmszínházban lehet bemutatni az amerikai
filmtermést; Franciaországban viszont csak 4500 moziterem van38). Az alapító
elveszti a csoport feletti ellenőrzést. 1925-ben a cég úgy dönt, hogy nem gyár­
tanak több filmet.
A francia filmeket ezután kisebb társaságok gyártják, amelyek azonban a
Pathé és a Gaumont által létrehozott forgalmazói hálózat maradékától függ­
nek. Az amerikai filmgyártás rövid időn belül leigázza francia versenytársait.
1921-ben még 150 nagyfilmet készítenek Franciaországban, 1929-ben már csak
52-t. Az 1926-os év során összesen 444 amerikai filmet mutatnak be Francia-
országban: ezek termelik ki a francia filmszínházak bevételének 80%-át. Az
amerikai filmgyártási módszerek meghonosítását célzó kísérletek sorra kudar­
cot vallanak. A hangosfilm születésének éveiben a Paramount roppant össze­
get fektet egy Joinville-ben felépülő stúdióba, ahol filmjei francia változatát
forgatják. A rendezők semmit sem módosíthatnak az „eredeti” hollywoodi

37Georges Sadoul; Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 164.

38Franpois Garzon: Gaumont, un siécle de cinéma. Paris, 1992, 35.
 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 2 5

film díszletein, párbeszédein és a színészi játék jellegzetességein. A csúfos

fiaskó egyik lehetséges magyarázatát kétségtelenül az „adaptációk” forgatását
irányító francia rendezők rugalmatlanságában kell keresnünk. Van azonban
egy mélyebb ok is: igen nehéz dolog átültetni egy civilizáció jellegzetes gesz­
tusrendszerét, fizikai, öltözködési, nyelvi stb. kódjait egy másik civilizáció
nyelvére.
A kisipari jellegű francia filmgyártás állandó pénzügyi nehézségekkel
küzd. A Pathé- és a Gaumont-birodalomból visszamaradt épinayi és boulogne-i
stúdiók mellett még a nizzai Victorine stúdió éli túl a nehéz időket, de szilárd
pénzügyi háttér híján a filmek finanszírozása komoly nehézségekbe ütközik.
A bankok és a biztosítási társaságok minden egyes filmre külön szerződést
kötnek, méghozzá igen szigorú pénzügyi feltételekkel. A Kelet-Európából
Franciaországba menekülő fényképészek és technikusok érkezése élénkítő
hatással van a filmgyártásra, de jelenlétük egyben súlyosbítja a munkanélküli­
séget. A hangosfilm megjelenésekor a bankok szívesen nyújtanak hitelt a film­
társaságoknak, hiszen a filmszínházak kitűnő befektetésnek látszanak. 1930-
ban a filmszínházaknak egy-egy némafilm 20 ezer frankos, míg egy szinkroni­
zált film 60 ezer frankos bevételt hoz. Egy francia nyelvű hangosfilmmel en­
nek az összegnek az ötszöröse is befolyhat a filmszínházak pénztárába. A
francia stúdiók technikai felszereltsége azonban még jó ideig nem éri el a meg­
felelő szintet. Minden tekintetben franciának számító filmjét Renoir még
1939-ben is kénytelen a berlini UFA-stúdiókban forgatni, és Abel Gance is Ró­
mában dolgozik.
1935-ben, néhány hónappal azután, hogy a Pathé stúdióit megszerző
Natan-cég csalárd csődöt jelent, a Gaumont is tönkremegy. A cég romjait a
virágzó, kormányközeli Havas szerzi meg. Ekkor kezd hódítani az a nézet,
amely szerint a nemzeti filmipart kulturális okokból védeni kell, ennek a legal­
kalmasabb eszköze pedig az állam. A politikai vezetés és a szakma helyzetje­
lentések egész sorát íratja. Jean Zay, a Népfront-kormány minisztere meg van
győződve arról, hogy a filmipart közpénzekből kell támogatni. Közeleg azon­
ban a háború, és mindössze egyetlen érdemi intézkedés születik: megszerve­
zik a cannes-i filmfesztivált, amely Mussolini igen sikeres velencei filmfesz­
tiválját hivatott ellensúlyozni. Először 1939-ben gyűlnek össze a filmesek
Cannes-ban. Jean Zay közben sikertelenül próbálja elfogadtatni a szakmabeli­
ekkel a szerzői és művészi jogok általa elképzelt új szabályozását.
A francia filmipar olyan megosztott, mint maga az ország. A húszas évekre
jellemző kreativitásnak rövidesen vége szakad. A születő filmek egy része a
bevett, elfogadott kulturális minták felé orientálódik. A húszas években mind
francia földön, mind a nagy európai országokban gyökeret vernek a filmklu­
bok, amelyek a filmesek és a hagyományos értelemben vett értelmiségiek ta­
lálkozóhelyéül szolgálnak. Mivel a némafilmek költségvetése nem különöseb­
ben magas, a filmesek könnyen találhattak mecénásokat, akik hajlandók vol­
tak az uralkodó ízléstől eltérő esztétikájú filmek anyagi támogatására. 1930-
2 2 6 IAz univerzális médiumok (1870-1950)

ban Noailles vikomtja anyagilag támogatja Jean Cocteau filmjét, A költő vérét,
melynek zenéjét Georges Auric írta. A dadaisták és a szürrealisták stúdióktól
függetlenül forgatott filmjei sem kerülnek kereskedelmi forgalomba; Dali és
Bunuel Andalúziái kutyájának (1928) párizsi vetítése pedig egyszerre számít
művészeti és társadalmi eseménynek. Germaine Dulac A kagyló és a lelkész
című filmjének bemutatója a Studio des Ursulines-ben pedig botrányba, igaz a
szürrealisták által gondosan előkészített és megtervezett botrányba fullad.
A szürrealisták a mozit a radikális művészi megújulás eszközének tekintik.
A Film című folyóiratban 1918-ban megjelenő írásában (A díszletről) Louis
Aragon a mozifilmek díszleteiről zeng dicshimnuszt: „...százszor és százszor
ugyanaz, mégis minden alkalommal új poézist keltenek az érezni képes szí­
vekben; előttük játszódik le az a tíz vagy tizenkét történet, amelyet a tűz és a
szerelem feltalálása óta állandóan mesélnek az embereknek; de az alkonyatra
és a középkori kastélyokra fogékony lelkek soha nem unják meg az ezerszer
hallott meséket... ”39
A Népfront éveiben Jean Renoir és René Clair megkísérel az uralkodó ke­
reskedelmi modelltől eltérő szerkezetű filmeket forgatni. Ezek a filmtörténeti
jelentőségű remekművek azonban nem fedhetik el azt a tényt, hogy a korban
készült filmek túlnyomó többsége a kispolgári, katolikus, a hadsereghez és a
nemzeti értékekhez kötődő Franciaország ízlésvilágát tükrözi. Az egyetlen
közadakozásból forgatott film Foucault édesapjának sivatagi kalandjait beszé­
li el. Az idegenlégióról vagy a hadseregről szóló filmek kivétel nélkül sikere­
sek. Az általában a nagyfilmek előtt vetített dokumentarista alkotások vagy
kalandokat mesélnek el, vagy a gyarmati egzotizmus témáját veszik elő.

Az új országok

India, Egyiptom és a hozzájuk hasonló országok (amelyek közös jellegzetes­

sége, hogy a filmek igen népes célközönsége túlnyomórészt írástudatlan) a
hollywooditól és az európaitól számos ponton eltérő modell szerint fejlődnek,
mégis Európával és Amerikával egy időben fedezik fel a mozit. A Lumiére test­
vérek a világ számos pontjára elküldték technikusaikat, akik napközben fel­
vett képeiket esténként általában levetítették. Az érdeklődő helyi polgárok kö­
zül sokan kitanulják a rendezés csínját-bínját, s a későbbiekben a nemzeti
esztétikai és kulturális hagyományokat próbálják majd filmre vinni. Az indiai
fotográfus és nyomdász, D. J. Phalké 1912-ben a vincennes-i Pathé stúdiókban
gyakornokoskodik. Hazájába visszatérve megalapítja a Hindusztán filmtársa­
ságot, amelyre támaszkodva 1913 és 1923 között mintegy harminc filmet for­
gat. Filmjei általában vallási, történelmi, mitológiai (Krisna életével kapcsola­
tos) és a hagyományos színháztól kölcsönzött témákat dolgoznak fel. Bombay-

39Alain et Odette Virmaux: Les Surréalistes et le cinéma. Paris, 1976, 61.

 A mozifilm, avagy van-e a képnek kultúrája? | 2 2 7

ben és Bengálban további stúdiók is nyílnak, angol társaságok pedig helyben

is gyártanak filmeket. Egy 1925-ben végzett felmérés szerint Indiában az idő
tájt 251 filmszínház létezik (ebből 35 szabadtéri). Ez azt jelenti, hogy míg In­
diában egymillió lakosra, addig az Egyesült Államokban 6 ezer, Angliában pe­
dig 13 ezer lakosra jut egy mozi.40
Indiában akkoriban háromszor-négyszer annyi filmet gyártanak, mint Ang­
liában. Minden filmes műfaj képviselteti magát az indiai filmtermésben. Első
alkalommal találunk példát arra, hogy egy film nemzeti követeléseket hordoz:
a részben betiltott alkotás főszereplője Gandhira emlékeztet. A hangosfilm
megjelenésével végre India gazdag zenei és táncművészeti hagyománya is film­
vászonra kerülhet. Az Indiában használatos nemzeti nyelveken működő film­
színházak fejlődésének köszönhetően a 90%-ban írástudatlan népesség a
szájhagyomány útján terjedő eposzok és vallásos színdarabok korából közvet­
lenül a mozi világába lép át. A harmincas években modern témájú filmeket is
forgatnak Indiában. A gyarmati országok értelmisége számára a filmművészet
bizonyos mértékig nemzeti identitásukat kifejező eszközül is szolgál.
Kairó rövid idő alatt az arab világ Hollywoodjává növi ki magát. Egyiptom­
ban (ahol a Lumiére-féle technikusok már 1897-ben felbukkannak) 1917-ben
összesen 80 filmszínház működik. Az egyiptomi filmgyártásnak a hangosfilm,
a lemez és a rádió megjelenése ad majd igazi lendületet: az új médiumoknak
köszönhetően egyes sztárok (mint például Om Khalsoum) kivételes népszerű­
ségre tesznek szert. 1935 után évente mintegy húsz filmet forgatnak Egyip­
tomban, a Misr bank pedig modern stúdiókat építtet Kairóban.

A MOZI MINT A LEHETSÉGES MŰVÉSZETE

A mozi változásának első negyven éve híven tükrözi a média történetének né­
hány alapvető jellegzetességét. A mozi régi tartalmaknak ad új formákat, lét­
rejötte a technika állandó fejlődése és a technikai változásokkal lépést tartó
(sőt változásokat előidézni is képes) narratív eszköztár sorozatos kompro­
misszumainak eredménye. A mozi lehetővé teszi, hogy a nyugati társadalmak
megtapasztalják egy kulturális termék ipari méretű előállításának következ­
ményeit, a szóban forgó termék standardizációjának elkerülhetetlen voltát,
valamint kidolgozzák a termék állandó megújulásához szükséges szervezeti
kereteket. Európa és a világ többi része egyszerre ébred rá, hogy az amerikai
dominancia szükségszerűen összeütközésbe fog kerülni a többi nemzet kultu­
rális identitásával. A filmhíradók és a dokumentarista alkotások térhódítása
ezenkívül arra ösztönzi a kortársakat, hogy elgondolkozzanak kép és valóság
viszonyáról, illetve a sajátos képi kommunikáció mibenlétéről: minek kell te­
kintenünk a képi médiumokat? A valóság lenyomatának, az életre kelt kép va­

40Georges Sadoul: Histoire du cinéma mondial. Paris, 1959, 473.

2 2 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

rázsának, vagy párhuzamos, a valódinál is valódibb világegyetemek létreho­

zójának?
A mozgókép társadalmi szerepének első elemzései az új média elkáprázta­
tó, egyszersmind butító mivoltára figyelmeztettek. Ennél sokkal helytállóbb­
nak tűnik az a megközelítés, amely a (filmalkotások, a filmipar és az új társa­
dalmi gyakorlat együtteseként felfogott) mozit valamiféle „kulturális barká­
csolás” színhelyének tekinti: az új médium különböző stratégiák és érdekek,
célkitűzések és gyakorlatok konfliktusai és kölcsönhatásai során nyerte el ké­
sőbbi formáját. Ezen értelmezésre támaszkodva jóval könnyebben magyaráz­
hatjuk meg a mozi rendkívüli rugalmasságát és életerejét. A mozi azért élheti
túl az újabb és újabb médiumok megjelenését, mert strukturális erőforrásai­
nak köszönhetően képes az állandó megújulásra.
IV. fejezet

A rádió az állam és a piac között

„Hilversum Kalundborg és Brno

A világegyetem élősködőket köp Mozartba Hétfőtől
Vasárnapig a hülye bemondó neked ajánlja Ó
Csend fülsértő és egyre hajtogatott egyvelegét
Ám a mennydörgő Jupiter aki szerelembe esik egy
Tehén-hercegnővel cserbenhagyja lót
Aki ezentúl minden este rádiót hallgat
Elborítva rejtőzködő férjének zajos tetveivel"
(Aragon)

A rádió megjelenése új perspektívákat nyit a média történetében. Az esti csalá­

di rádióhallgatás olyan általánosan elterjedt szokássá válik, ami voltaképpen
előkészíti a szerepet a televízió számára. A rádió a reklámbevételek hasznosí­
tásának is új formáit honosítja meg. A műsorokat sugárzó rádiót az államhoz
sokkal szorosabb és közvetlenebb szálak fűzik, mint a mozit, hiszen a harmin­
cas évek rádióállomásait a legtöbb európai országban közvetlenül az állam
működteti. A műsorok tartalmi szempontú vizsgálata arra enged következtet­
ni, hogy a rádió két, egymással versengő, ám egymást ki is egészítő modellel
ismerteti meg hallgatóit: a kereskedelmi rádiózás a játékokra, a zenére és a
szórakoztatásra koncentrál; az ismeretterjesztő rádiózás pedig a magas kultú­
ra normáinak szellemében működik. A 19. századi írott sajtóhoz hasonlóan, a
rádiónak is rá kell találnia a tájékoztatás ellenőrzésének az adott ország politi­
kai kultúrájával összeegyeztethető rendszerére. A rádiónak ezenkívül modus
vivendix kell találnia az írott sajtóval. Az érdekelt országok mindegyike saját
kultúrájának és politikai rendszerének függvényében válaszolja meg az itt fel­
sorolt kérdéseket. Ezzel magyarázhatjuk, hogy 1950-et megelőzően minden
nyugati ország saját, nemzeti modell szerint szervezi meg a rádióadásokat.

Az első lépések

A rádiózás közel egy időben, 1921-1922 körül indul be az ipari országokban.

Az új médium a rádió-hírközlési technológia fejlődésének köszönheti létét:
mivel a rádióelektronikai alkatrészeket gyártó társaságok a háborús években
megsokszorozták termelésüket, a béke beköszöntével piacot kellett találniuk
felhalmozott termékeik számára. Némely érdekcsoportok, különösen az ame­
rikaiak, csak jóval később fedezik fel a rádióműsorok sugárzásában rejlő lehe­
tőségeket.
2 3 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Az 1920-as években a rádiót a rádióamatőrök használják, akik a katonai

hatóság által számukra engedélyezett igen szűk hullámsávon tartják egymás­
sal a kapcsolatot. A katonai rádiósok nem fogadják kitörő örömmel, hogy ki­
épül a személyközi kommunikáció egy új, ellenőrizetlen rendszere; az a ragá­
lyos lelkesedés azonban, amivel egyesek az újításokat fogadják, roppant elő­
nyös színben tünteti fel az új technikát.1A világháborút közvetlenül megelőző
években a rádiós hírközlés súlypontja a programsugárzás felé mozdul el. A
nemzetek joggal büszkék 1914 előtti kísérleti rádióadásaikra. Az Egyesült Ál­
lamokban néhány diák tájékoztatókat és lemezeket terjeszt ezekről a kísérle­
tekről. Belgiumban koncertet közvetítenek rádión. Lee de Forest feltaláló
1908-ban (egy később sikertelennek bizonyuló üzleti terv keretében) szervezi
meg egy hangverseny közvetítését az Eiffel-toronyból, illetve 1910-ben Caruso
fellépésének sugárzását a New York-i Metropolitan operából. Mivel azonban a
nagy amerikai ipartársaságok mindent megtesznek, hogy ne kelljen jogdíjat fi­
zetniük a feltaláló szabadalmai után, nem harapnak rá Forest figyelemfelkeltő
bemutatóira. Franciaországban kizárólag a pontos időt, az időjárás-jelentést
és a tőzsdei árfolyamokat sugározzák rendszeresen rádióban, naponta két al­
kalommal az Eiffel-toronyból. A háború éveiben a katonai vezetés elrendeli az
adás beszüntetését.12

AZ AMERIKAI RÁDIÓ, AVAGY A RÖVIDHULLÁMÚ VARÁZSLAT

Az 1920-as évek kezdetétől az elektroncsöveken és a rövidhullámokon alapu­

ló technológia tökéletesedése könnyen indusztrializálható adóvevő-rendsze­
rek kiépülését teszi lehetővé. Az Egyesült Államokban a rádióadások fejleszté­
sének igen eredeti modelljét gondolják ki. A helyzet sokáig bizonytalan volt,
hiszen a rádiósugárzás kezdetben zavarta a rádióhullámokon alapuló kom­
munikációs rendszerek működését. A kormányzat és a katonai vezetés kezde­
ményezésére és szabadalmak egész pooíjára támaszkodva létrejön a Radio
Corporation of America (RCA), az Egyesült Államokból sugárzott és az ország­
ban fogható adások ellenőrzésére szolgáló, teljesen amerikai kézben lévő tár­
saság. Az RCA kizárólagos jogokat gyakorol a rádiós hírközlés felett; a nagy
távközlési társaság, az American Telephone Telegraph (ATT) pedig megőrzi a
vezetékes távközlés monopóliumát.
Az áttörést meghozó kezdeményezés azonban máshonnan érkezik. A Wes­
tinghouse (a két nagy villamosenergia-ipari tröszt egyike) ráébred, hogy az
emberek addig nem fognak rádiókészüléket venni, amíg megfelelő műsorokat
nem szolgáltatnak számukra. E felismerés szellemében hozzák létre 1921-ben,

1Susan J. Douglas: Amateur operators and american broadcasting: shaping the future of radio. In
Imagining Tomorrow. History, Technology and the American Future. Cambridge (Mass.), 1986,
35-37.
2 Patrice Flichy: Une histoire de la communication moderne. Paris, 1991.
 A rádió az állam és a piac között I 2 31

Pittsburghben első rádióállomásukat; a rákövetkező évben pedig New York­

ban és Chicagóban telepednek meg. Az RCA-ban tömörülő, technikai felszere­
léseket gyártó nagy társaságok, illetve az ATT távközlési társaság csak késve
reagálnak az eseményekre, hiszen túlzottan lekötik őket a rádiós hírközlés
szabadalmi vitái. Ezek a társaságok egyébként is megosztottak abban a kér­
désben, hogy merre kell továbbfejlődnie a rádiózásnak. Az ATT-t alkotó társa­
ságokból áll a telephone groupnak nevezett érdekcsoport, amelynek tagjai a
fejlődés útját a rádiós kapcsolatteremtés és a rádióadások technikai eszközei­
nek előállításában látják. Ezzel szemben a radio groupot alkotó társaságok úgy
vélik, hogy a rádióadások elterjedését akkor használják ki a legjobban, ha mi­
nél több vevőkészüléket adnak el.
Mindenesetre mindkét csoport hozzálát saját adóállomásai kiépítéséhez.
Ezzel párhuzamosan számos helyi kezdeményezés is indul: ipari vállalatok,
újságok, bevásárlóközpontok és egyházak mind-mind saját adóállomásokat
hoznak létre. 1923-ban összesen 600 adóállomás működik Amerikában (40 %-
ukat elektromos alkatrészeket gyártó vállalkozások hozták létre). A célközön­
ség mindenesetre adott. Herbert Hoover kereskedelmi államtitkár 1922 tava­
szán a következőket állapítja meg: „Az elmúlt öt hónap során meghökkentő
társadalmi jelenségnek lehettünk tanúi. Minisztériumunk becslése szerint
egymilliónál is több állampolgár rendelkezik TSF- (Télégraphie sans File, ve­
zeték nélküli távíró) vevőkészülékkel, holott egy évvel ezelőtt ötvenezernél is
kevesebbről tudtunk.”3
Felmerül a műsorkészítés finanszírozásának kérdése is, ám egyelőre nem
alakul ki konszenzus a reklámok engedélyezésének szükségességéről. A Prin­
ter’s Ink magazin szerint „a családi kör nem tekinthető köztérnek, így az előze­
tes figyelmeztetés nélkül sugárzott reklámnak ott nincs semmi keresnivalója... ”.
Az ATT-csoport befolyási körébe tartozó adóállomások működésük első
éveiben ezért igen óvatosan járnak el: nem beszélnek sem műsorcsomagokról,
sem árakról, áruba bocsátják viszont műsoridejüket - például ingatlanügynök­
kel készült beszélgetést sugároznak. A közvetett reklámnak számos további
formája ismeretes, nem ritka például, hogy valamely cég támogat egy-egy mű­
sort. A műsorok eljövendő irányultságára világít rá az a tény, hogy az állomás
vezetőjévé a Reklámszövetség egy nyugalmazott tisztviselőjét nevezik ki. A
kormányzat, amely érdekelt az iparág stabilitásában, támogatja az adóállomá­
sokat összefogó nagy hálózatok létrejöttét. A helyi, független adók hallgatósága
földrajzilag behatárolt, ráadásul kénytelenek előre felvett lemezekre és helyi
előadókra építeni műsoraikat. A hirdetők érdeklődését viszont kizárólag az or­
szágosan ismert rádiós sztárok nagy hallgatottságú műsorai képesek felkelteni.
A fejlődés logikájának megfelelően az adók hálózatokba tömörülnek: a nagy
városokban (főleg a szórakoztatóipar fővárosában, New Yorkban) székelő mű­
sorszolgáltatok pedig telefonvonalakon keresztül, a nap bizonyos óráiban,

3Hoover a rádiótelefónia témájában tartott minisztériumi előadásából idézi Antoine Lefébure:

L’émergence d’un empire: ATT, Westinghouse, RCA and Co. Interférences, no 2. Paris, 1982.
2 3 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

anyagi ellenszolgáltatás fejében híres rádiós sztárok által vezetett és reklámok­

kal bőven megspékelt műsorokat biztosítanak a helyi rádióadók számára.
Mind a rádió-távközlési iparból kinövő, mind az ATT telefontársasághoz
kötődő társaságok megkísérlik kiterjeszteni befolyásukat a networkre, amely
független vállalkozók figyelmét is felkelti.4 1926-ra kialakulnak az erőviszo­
nyok: a hálózat felett az ATT rendelkezik, ők szervezik meg a kész műsorok
továbbítását, olyformán, hogy azok minél több hallgatóhoz eljussanak; az
RCA-hoz tartoznak viszont az adók, illetve az általuk sugárzott műsorok, ame­
lyek nagy részét zene, tájékoztatás és reklám teszi ki. Az RCA ekkoriban,
1927-ben, hozza létre az első networköt, az NBC-t (National Broadcasting
Company). Az NBC „kék” hálózatát saját adóállomásai alkotják, „vörös” há­
lózaton pedig az ATT-tól kétmillió dollárért megvásárolt adóállomásokat ért­
jük. Az NBC emellett üzleti kapcsolatra lép a rádióvevő-gyártókkal (a General
Electrickel és a Westinghouse-zal).
Az NBC-nél azonnal hozzálátnak a műsorkészítéshez. Első lépésként kivá­
ló előadókat szerződtetnek, és megszereznek egy rádiós munkatársak közvetí­
tésével foglalkozó ügynökséget is. Az RCA igazgatói posztját az a David Sar-
noff foglalja el, aki tudja, milyen érzés szegénynek lenni New Yorkban: akkor
válik közismert személyiséggé, amikor a Herald távíróirodájának egyszerű al­
kalmazottjaként egy egész éjszakán át képes kapcsolatban maradni a Titanic
megsegítésére induló hajóval. Az ambiciózus David Sarnoff azzal kezdi tény­
kedését, hogy kapcsolatba lép egy hírességeket közvetítő irodával, illetve szer­
ződést ajánl az Amerikában működő rádióadók jelentős részének. Az 1940-
ben 220 állomás felett rendelkező NBC szinte teljhatalmú urává válik a rádió­
adók amerikai piacának.
Az NBC legjelentősebb versenytársa a kizárólag műsorszolgáltatóként mű­
ködő, 1927-es alapítású Columbia Broadcasting System (CBS), amelynek sem­
miféle kötődése nincs a rádióvillamossági iparhoz. 1934-ben, független adók
egy csoportjának összefogásával megalakul a harmadik nagy hálózat, a
Mutual Broadcasting System (MBC). A cukormágnás Edward J. Noble 1943-
ban megvásárolja az NBC „kék” hálózatát, és létrehozza az American Broad­
casting Companyt (ABC). Mindemellett még 900 független állomás is létezik
1945-ben: ezek jórészt a hallgatóiktól beszedett előfizetési díjakból és reklá­
mokból tartják fenn magukat.

A CBS, a műsorszolgáltató rádió

A CBS fejlődése azt példázza, hogyan tarthatja fenn magát egy hálózat kizáró­
lag műsorszolgáltatásból és a reklámidő értékesítéséből. A CBS nem a rádió­
villamossági iparból nőtt ki. A hálózatot olyan független vállalkozók építik ki,

4Patrice Flichy: Les industries de iimaginaire. Grenoble, 1980, 29-30.; és uő: Une histoire de la
communication moderne. Paris, 1991.
 A rádió az állam és a piac között | 2 3 3

akik összegyűjtik a műsorokat, telefonvonalakat bérelnek az ATT-től, szerző­

déseket kötnek olyan reklámügynökségekkel, amelyek ellátják őket bemon­
dókkal és műsorokkal, valamint helyi adókkal. A szóban forgó helyi adók a
nap jelentős részében saját műsoraikat sugározzák, pontosan meghatározott
időközökben azonban átveszik a hálózat adását. A CBS a populáris műsorokra
szakosodik, különös tekintettel a sorozatokra.
A hálózat kiépülésének története rávilágít az új médium bizonyos sajátos­
ságaira: a rádiónak, a mozihoz hasonlóan, úgy kell elnyernie a nagyközönség
tetszését, hogy közben megfeleljen a cenzúra előírásainak éppúgy, mint a ma­
gas kultúra elvárásainak. Akárcsak az időszaki sajtónak, a rádiónak is reklá­
mokból kell fenntartania magát, a politikáról pedig pártatlanul (vagy legalább­
is annak látszatát megőrizve) kell beszámolnia. A rádiósok állandóan a (rek­
lámszakmától átvett) hallgatottsági mutatókat figyelik. A rádió és a mozi világa
pedig abban hasonlít, hogy mindkettő a star systemre épül, és persze a rádió­
nak is lépést kell tartania a technikai változásokkal, a lassú, ám fokozatos fej­
lődéssel. Az 1926-os Radio Act hatálybalépése után a szövetségi kormányzat
osztja ki a frekvenciákat, 1934-től kezdve azonban az FCC-től (Federal Com­
mission of Communication) kell sugárzási engedélyt kérniük a rádióknak - a
hálózatok vezetői tehát komolyan lobbizni kényszerülnek Washingtonban. Az
amerikai rádiós szakma tehát az állandó tárgyalás és egyezkedés állapotában
van partnereivel, a kormányzattal, a hirdetőkkel, a sztárokkal, a sajtóval és a
hallgatókkal.
A CBS (Columbia Broadcasting System) név onnan ered, hogy a hálózat rö­
vid ideig szoros kapcsolatban állt a Columbia lemezkiadó társasággal.5 A CBS
története 1922-ben kezdődik, amikor is alapítója, egy Isaac Levy nevű mér­
nök, akinek nemigen fűlt a foga a pénzügyekhez, megvásárol egy rádióadót
Philadelphiában. „Ike” Levy - a zöldfülű ügyvéd és szenvedélyes pókerjáté­
kos - jellegzetes alakja a rádió hőskorának. Nem rendelkezik saját tőkével, de
ügyesen válogatja meg üzleti partnereit, és remek szerződéseket köt. Egyetlen
csendestársra támaszkodva veszi meg 25 ezer dollárért (amelyből 18 ezret köl­
csönkapott) a szóban forgó rádióadót, amelynek vezetésére egy barátját - egy
fogorvost - kéri fel. Levy később feleségül veszi egy szivargyáros lányát. Sike­
rül meggyőznie felesége családját arról, hogy úgy mérhetnek csapást az egyre
veszélyesebb versenytársnak bizonyuló cigarettagyártókra, ha az ő rádiójában
hirdetik termékeiket. A szivargyárosok később tőkével is beszállnak Levy vál­
lalkozásába: a CBS első elnöke Bill Paley, Levy sógora lesz.
A cég később megkörnyékezi a híres impresszáriót, A. Judsont, aki mind a
philadelphiai, mind a New York-i szimfonikus zenekar ügyeit intézi. Judson
1926 szeptemberében hozza létre a Judson Radio Program Corporationt,
amely heti tízórányi műsor előállítására vállalkozik, óránként ötven dollárért
(ennyibe, mintegy 500 dollárba kerül akkoriban egy Chevrolet). Tizenkét adó­

5Robert Metz: CBS. Reflection in a Bloodshot Eye. New York, 1975.

2 3 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

állomás szerződést is köt Levyvel és Judsonnal, akik pedig akkoriban még

sem bemondókkal, sem vonalakkal nem rendelkeznek...
Az ATT-t azokban az években irányító Interstate Commerce Commission
közbenjárásának köszönhetően a CBS jogot nyer az ATT vonalainak használa­
tára. Anyagi gondjaikra megoldást jelent, hogy átmeneti időre az Interstate
Commerce Commission átveszi az irányítást a Columbia felett, valamint 750
ezer dolláros kölcsönt kapnak a Vitaphone-tól, a Warner Bros egyik leányvál­
lalatától. A CBS ekkoriban napi 18 óra műsort szolgáltat 22 különböző rádió­
adó számára, a telefonvonalak használatáért pedig bérleti díjat fizet az ATT-
nek. 1927-ben a CBS úgy módosítja a rádióadókkal kötött szerződéseit, hogy
azok továbbra is vonzóbbak legyenek a konkurens NBC ajánlatánál: a hálózat
felajánlja, hogy ingyen adja át az egyes rádióadóknak a nem reklámok által fi­
nanszírozott, úgynevezett „töltelékadásokat”, cserébe viszont a rádióadók kö­
telezik magukat, hogy a hirdetők számára legfontosabb napszakokban a há­
lózat országos sugárzású műsorait közvetítik. Ha a helyi adók a nap további
óráiban is az országos műsort sugározzák, ezért őket a hálózat anyagi ellen­
szolgáltatásban részesíti. A CBS összehívja az egyik nagy New York-i szállodá­
ba a Mississippitől keletre található független rádióadók tulajdonosait.
Egy rádióadó költségvetése a következőképpen fest: az első osztályú állo­
mások reggel nyolctól éjfélig sugároznak. Reklámbevételekből csak elvétve le­
het napi három óra adásidőnél többet fedezni. További napi 13 (évi 4745) órát
kell tehát műsorokkal kitölteniük, helyi előadók közreműködésével és leme­
zekkel. Egy jelentősebb független adó, mint például a clevelandi, átlagban
óránként 35 dollárt, azaz évente mintegy 170 ezer dollárt költ műsorokra. Ha
azonban az országos hálózathoz csatlakozik, mentesül ezen költségek alól.
Ráadásul abban az esetben, ha a hirdetési szempontból különösen vonzó nap­
szakokban a hálózat műsorait sugározza, ezt a gesztust a CBS óránként száz
dollárral jutalmazza. Az adó közönsége is elégedett lehet, hiszen olyan orszá­
gosan ismert előadók műsorszámait hallgathatja, akik egy negyedórás fellépé­
sért akár 2-3 ezer dollárt is bezsebelnek. Egy későbbi közvélemény-kutatás
szerint a függetlenségükhöz ragaszkodó rádióadók „országos minőségű” mű­
sorok híján nem képesek a hálózati rádiók hallgatottságának 10%-át sem elér­
ni, még akkor sem, ha programjaik egyébként színvonalasak. A fentebb emlí­
tett New York-i összejövetelnek köszönhetően a CBS-szel szerződésben álló
adók száma 22-ről 47-re emelkedik. 1928-ban a cég ráadásul a nyugati parton
is terjeszkedni kezd.

A reklámstruktúra

A rádiózás gazdasági szempontból sokat köszönhet a reklám azon működési

modelljének, amely a két világháború között teljesedett ki az Egyesült Álla­
mokban, Európát viszont csak jelentős késéssel hódította meg. A reklámipar a
születőiéiben lévő rádiózás nélkülözhetetlen partnere, hiszen a reklámügy­
 A rádió az állam és a piac között | 2 3 5

nökségek ügyfeleket és műsorokat hajtanak fel a rádióadók számára, ráadásul

képesek a napszakonként változó piaci értékkel számot vetve megszervezni
az adásidőt.
Modern formájukban a reklámügynökségek a 19. század utolsó harmadá­
ban jönnek létre Angliában és az Egyesült Államokban. Az angol ügynökségek
(amelyek a sajtónak szánt hirdetések összegyűjtésére szakosodott bódékból
nőttek ki) 1900-ban a Hirdetők Védszövetségébe tömörülve próbálják elérni
az újságoknál, hogy tegyék közzé eladási adataikat. 1931-ben jön létre az a
sajtótermékek forgalmának auditálásával foglalkozó iroda, amely közzéteszi
az újságok hiteles eladási adatait. A húszas években egyébként érvényesül a
19. századi „hírverések” túlzásainak megnyesegetését célzó tendencia: egy
1924-ben elfogadott erkölcsi kódex arra kötelezi a szakmában dolgozókat, hogy
a „reklámok alapjául szolgáló történetek egyszerűek, valamint a túlzásoktól
és a vásárlók megtévesztésének szándékától mentesek legyenek.”6 A reklám-
szakmában mégis olyan viszonyok uralkodnak, amelyek nagyban emlékez­
tetnek az amerikai mozifilmek és a cenzorok kapcsolatára. A reklámszakem­
berek „túlérzékeny mániákusoknak” és a „szabad vállalkozás ellenségeinek”
bélyegzik kritikusaikat. Amikor a népoktatásban dolgozók arra tesznek javas­
latot, hogy az iskolák készítsék fel a gyermekeket a reklámok kritikus szemlé­
letére, a reklámszakma az ötletet „cinikus manipulációnak” tekinti. A reklá­
mokra a gazdasági élet ugyanazon szektoraiban mutatkozik jelentős igény,
mint egy évszázaddal korábban. Néhány Angliából származó, 1935-ös adat
megmutatja, hogy különösen sokat reklámozzák a gyógyszerkülönlegessége­
ket (30%), a szépségápolási cikkeket (21%), a szappanokat, a dohányárut, a
gabonaféléket, a kekszeket, az édességeket, a söröket és a cipőket. A reklám
különösen fontos a nagy mennyiségben előállított, ám egymástól nehezen
megkülönböztethető termékek esetében.
Az Egyesült Államokban a reklámtevékenység a 19. század utolsó éveiben,
a márka fogalmának elterjedésével egy időben ölti fel jellegzetesen modern
formáját.7 A nemzeti költségvetés 1867-ben 50 millió dollárt fordít reklámcé­
lokra, ez az összeg 1900-ra megtízszereződik.8 Az első reklámügynökség, az
Ayer’s and Son Philadelphiában jön létre. A reklám addigi működéséhez ké­
pest minőségi váltást jelent, amikor az Ayer’s úgynevezett „nyitott” szerző­
dést köt egy ügyfelével. Ezen szerződés értelmében az ügyfél az ügynökségre
bízza a reklámkampányok lebonyolítását: az ügynökség tervezi meg a reklám-
üzeneteket, és arról is dönt, milyen fórumokat használ fel célba juttatásukra.
Ennek fejében az ügynökség a szerződésben meghatározott ideig részesedést
(12,5%) kap az eladott termékek után befolyó haszonból. Az első országos
reklámkampány 1899-ben valósul meg: ekkor újságok, falragaszok és festett
plakátok segítségével próbálnak felfuttatni egy könnyen felismerhető csoma­

6Idézi Raymond Williams: Publicité. Le Systeme magique. Réseaux, no. 42. 1990. 83.
7Art et publicité, 1890-1900. A Georges Pompidou központ kiállítása. 1991, 78.
8Daniel Boorstin: Histoire des Américains. Paris, 1981,1016.
2 3 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

golásban forgalmazott kekszet. A fordulópontot az 1885-1895 közötti gazda­

sági visszaesés hozza, amely a reklámmal foglalkozó vállalkozások erőteljes
koncentrációjához vezet. Márpedig a legnagyobb vállalatok az árleszállítások
és a kartellközi megegyezések idejére időzítik kampányaikat, hogy így tovább­
ra is kézben tarthassák a piacot. 1880-at követően a reklámügynökségek
egyébként kiterjesztik tevékenységi körüket: már a reklámozandó termék
gyártása előtt tanácsokkal szolgálnak ügyfeleik számára, ez pedig hozzájárul
a piackutatás általánossá válásához.
Minden sajtótermék saját hirdetésszervezőket foglalkoztat, akik igen elő­
kelő pozíciót töltenek be a szerkesztőség belső hierarchiájában. így az ügy­
nökségek csak a szerkesztőségek által megálmodott reklámkampányok kivite­
lezésében jutnak szerephez. A reklámügynökségek puszta léte egyébként arra
ösztönzi az újságokat, hogy pontosan felmérjék olvasótáboruk nagyságát.
1914-ben a szerkesztőségek anyagilag is hozzájárulnak egy olyan iroda felállí­
tásához, amely pontos eladási adatokkal képes szolgálni. 1930-ban már min­
den második napilap (amelyek együttesen az országos lappiac 90%-át kép­
viselik) igénybe veszi ezen iroda szolgáltatásait. Léteznek emellett az olvasó­
tábor összetételét vizsgáló kvalitatív felmérések is. Mindezzel tisztában kell
lennünk, ha a rádiós hirdetések fejlődését szándékozunk vizsgálni. A rádió
olyan médium, amely a priori nem ismeri közönségét: az ott hirdetni szándé­
kozóknak mindenekelőtt meg kell találniuk azokat az eszközöket, amelyek le­
hetővé teszik a hallgatóság tanulmányozását. A kérdéssel először Arthur A.
Nielsen, a Wisconsini Egyetem mérnöke foglalkozott. Nielsen a Massachu­
setts Institute of Technology (MIT) két tanára által kidolgozott audiométert
használja: ez a rádiókészülékre kapcsolt szerkezet képes mérni a hallgatott­
ságot, és azonosítani a használt frekvenciákat (tehát az adóállomást és a hall­
gatott adást).
Az amerikai kereskedelmi rádiózás stílusára rányomja bélyegét, hogy hall­
gatottságát rendszeresen mérik, a szponzorált műsorok (különösen a folytatá­
sos rádiójátékok és a sorozatok) létrehozásában pedig a reklámügynökségek is
közreműködnek. A szakemberek a későbbiek során a televíziózásban is hasz­
nosíthatják a kereskedelmi rádiózásban megszerzett gyakorlati tudásukat.

Hogyan kovácsolható egységbe a hallgatótábor?

Az NBC-nél valamelyest kisebb jelentőségű, „örök második” CBS története

különösen sok tanulsággal szolgál. Az NBC a tehetségekre épít: a húszas évek­
ben szinte mindenki hallgatja például Amos’n Andy című műsorukat. Maka­
csul tartotta magát az a pletyka, amely szerint még az elnök sem szerette, ha a
műsor idején zavarták. Bár nem felel meg a valóságnak, ez a kis történet még­
is híven tanúskodik arról, hogy a húszas évek embere felismerte az új médi­
umban rejlő talán legcsodálatosabb lehetőséget: egy-egy műsor képes embe­
rek millióiból hallgatói közösséget kovácsolni az adás idejére.
 A rádió az állam és a piac között | 2 3 7

Az NBC sikerét kiegyensúlyozandó a CBS több mint hárommillió dollárért

„megveszi” a színészkomikus Jack Bennyt, akinek műsorát eddig az NBC sugá­
rozta a szombat esti főműsoridőben. A műsor főszponzora, az American
Tobacco Company csak azzal a feltétellel bólint rá az üzletre, hogy a CBS hajlan­
dó kártérítést fizetni, amennyiben a műsor hallgatottsága nem éri el az NBC-ét.
A vállalkozás tétje nem kicsi: most válik el, hogy a közönség egy adóhoz vagy
egy rádiós személyiséghez kötődik-e. A CBS huszárvágása mindenesetre sike­
resnek bizonyul: Jack Benny érkezése további sztárokat (például Bing Crosbyt)
is az adóhoz csábít.
A kereskedelmi rádiózás a hirdetéseket a hallgatók napi időbeosztásának
részévé teszi: a rádióadások rendszerességet visznek közönségük mindennap­
jaiba. A reklámok minél hatékonyabb időzítését biztosítandó, a kereskedelmi
rádiók statisztikai eszközökkel kezdik vizsgálni a hallgatói szokásokat. Az
első komolyabb, rádió és reklám kapcsolatát tisztázni hivatott statisztikai jel­
legű felmérés az MIT marketing-szakembere, Robert Elder nevéhez fűződik.
Elder néhány véletlenszerűen kiválasztott bostoni polgár véleményét próbálja
meg kipuhatolni postai levelezőlapok segítségével. 1935-ben egy ohiói fiatal
egyetemi tanár, a Columbia Egyetem professzorával, Paul Lazarfelddel együtt­
működve kidolgoz egy olyan rendszert, amely képes a műsorokat már adásba
kerülésük előtt értékelni. A kísérletek résztvevőinek zöld vagy piros gombokat
kell megnyomniuk, annak függvényében, hogy a hallottak elnyerték-e tetszé­
süket. Mivel a teszt eredménye az esetek 85%-ában megerősítést nyer, a mód­
szer tökéletesen alkalmasnak látszik a hirdetési tarifák megállapítására. A mód­
szert a későbbiekben a televíziózás is felhasználja.
Napközben a nők többet hallgatnak rádiót, mint a férfiak. A network egy
kaptafára készült sorozatokkal traktálja a rádióhallgató hölgyeket: a szabvány-
történetek hatalmas nehézségekkel küszködő családokról szólnak, amelyek
csak kivételes erkölcsi tartásuknak köszönhetően vészelik át a nehéz időket.
Ezeket az adásokat az esetek többségében mosószergyártó cégek szponzorál­
ják; innen ered a „szappanopera” elnevezés. A rádió sikere nem kis részben a
gyorsan óriási népszerűségre szert tevő szappanoperáknak köszönhető. A drá­
makritikusok, ha egyáltalán veszik a fáradságot, hogy meghallgassák a szap­
panoperákat, lesújtóan vélekednek róluk: az esetek többségében a cselek­
mény vontatottságát és logikai ellentmondásait emelik ki.
A kritikusok mellett a szociológusok és a pszichológusok is rossz véle­
ménnyel vannak a szappanoperákról. Utóbbiak amiatt sajnálkoznak, hogy a
rádióhallgató nők mennyire hajlamosak azonosulni a szappanoperák hősnői­
vel. Többeknek azonban más a véleményük: az 1940-es évek végén a CBS fel­
kéri a Chicagói Egyetemet, hogy készítsenek tanulmányt arról, miként ítélik
meg a középosztálybeli hallgatók leghíresebb sorozatukat, a Big Sistert9 Érde­
mes kiragadnunk néhány mondatot a - persze a megrendelők szája íze szerint

9 Robert Metz: CBS. Reflections in a Bloodshot Eye. New York, 1975, 76.
2 3 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

készült - tanulmányból, amely pozitívan láttatja a népszórakoztatás társadal­

mi szerepét.
„A műsor egyfelől erkölcsi értékeket közvetít a rádióhallgató hölgyek szá­
mára; másfelől olyan meggyőződésekkel és technikákkal is szolgál, amelyek
hozzájárulnak párkapcsolati problémáik megoldásához; végül érzelmeket is
nyújt. A hölgyek úgy érzik, hogy a műsor hallgatása során tanultak valamit.
(»Kifejezetten tanulságosnak éreztem a műsort.«) A műsor a hallgatóság ál­
modozásait társadalmilag elfogadott keretek közé szorítja; a házasság előnyei­
nek hangsúlyozásával és a feleségük számára szilárd anyagi hátteret nyújtó
férjek ábrázolásával növeli az asszonyok biztonságérzetét. A történetekből
mindig az derül ki, hogy a helyesen viselkedők mintául szolgálnak a többiek
számára, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket. A műsor, családcent­
rikus szemléletének köszönhetően, a nőket egyébként is a megfelelő szellem­
ben ábrázolja; a szenvedélyeket pedig oly módon tartja kordában, hogy lehe­
tővé teszi számukra az azonosulást a történetek hősnőivel.”
Az általánosan elfogadott erkölcsi előírásokat visszatükröző szappanope­
rák egészen az 1950-es évekig versenytárs nélkül uralják a rádióadások vilá­
gát. Kiemelkedő hallgatottságuknak köszönhetően komoly reklámbevételek­
hez segítik a rádióadókat. Egy 1938-as felmérés szerint a sorozatokat kedvelő
hallgatók naponta átlagosan tízet is készek meghallgatni kedvenc műsoraik­
ból. A megkérdezettek többsége saját bevallása szerint sohasem unja a soro­
zatokat, egyharmaduk pedig a szappanoperák kezdési időpontjának függvé­
nyében szervezi meg napi időbeosztását. Végül, a megkérdezett nők 61%-a
rendszeres vásárlója a sorozatokban hirdetett termékeknek.
Az 1940-es évek végén a hirdetők heti 18 ezer dollárért reklámozhatták
termékeiket a sorozatokban. A bevételből 3 ezer dollár az írókat, a színésze­
ket és a rendezőket illeti. A maradékból 15% részesedés jár a reklámügynök­
ségnek, 20-30% pedig az egyes állomásokat gazdagítja. A fennmaradó rész a
hálózat tiszta bevétele: a CBS így minden showja után heti 10 ezer dollárt
kasszíroz. Mivel a rádiók átlagban naponta öt órán keresztül sugároznak
szappanoperákat, egy órába pedig négy show fér, az üzlet igen nyereségesnek
mutatkozik.
A kultúrtermékek előállításának folyamata szakadatlanul ésszerűsödik. Az
ágazatot Frank Hummert és felesége uralja: ők ketten hozták létre az NBC-n a
műfaj első nagy sikerét, a Just Plain Bilit. Utána hosszú éveken keresztül ter­
melnek műsorokat a CBS és az NBC számára. Hummert egy reklámügynökség­
nél kezdi pályafutását. Felidézi és rádióra alkalmazza a gyermekkorában látott
nickelodeondkaX („ötcentes mozi”), amelyek hétről hétre más történetet me­
sélnek el, és a movie serialsl, különösen a Pauline veszélyes élete címűt (a soro­
zat hősnője minden részben roppant izgalmas kalandokon megy keresztül,
például a vonatsínekhez kötözve találja magát). A Hummert házaspár végül
megnyitja különleges ügynökségét. Névtelen szerzőkkel íratnak sematikus tör­
téneteket sorozatok számára. Az ügynökség színészeket toboroz, és a forgató-
könyvek alapján elkészíti a rádiójátékokat, amelyeket aztán felajánl különféle
 A rádió az állam és a piac között | 2 3 9

hálózatoknak. A rendszert, bizonyos változtatásokkal, a televíziózás is átve­

szi: a rádióadásoknál sokkal költségesebb tévéműsorok létrehozását azonban
az esetek többségében egy-egy hirdető már nem képes finanszírozni.

Kapcsolatok a sajtóval

Bár a szórakoztatás jegyében működő amerikai rádiók a nap jelentős részében

szappanoperákat és sikerhajhász show-kat közvetítenek, a rádiózás mégsem
tekinthető kizárólag a jelentéktelen és értelmetlen műsorok médiumának.
Közéleti szerepre elsősorban a sorozatok főszereplőinek és az általuk megélt
helyzeteknek köszönhetően tesz ugyan szert, de rövidesen a szorosan vett po­
litikai életnek is tényezőjévé válik. Eisenhower elnök honosítja meg a honfi­
társaihoz szóló rádióbeszédek gyakorlatát. Amikor az éter hullámain keresz­
tül szól a polgárokhoz, nemcsak azt tudatosítja hallgatóiban, hogy a hatalom
nem távolodott el a köznapi emberektől, hanem azt is, hogy a közélet is egyre
nehezebben választható el a magánélettől. A rádió politikai szerepvállalása
azt jelenti, hogy a rádiósok kísérletet tesznek egy olyan szféra - a tájékoztatás
- meghódítására, amely eddig az írott sajtó kizárólagos felségterülete volt.
Mindez természetesen számos konfliktussal jár.
A rádiósok már kezdettől fogva arra törekszenek, hogy a fontos események­
ről az újságokat megelőzve számoljanak be. Az 1928-as választások során a
CBS riportere reggel nyolctól délután hatig megállás nélkül adásban van, hogy
a győztesről az újságok előtt adhasson hírt. A rádiót rugalmassága arra is alkal­
massá teszi, hogy egyenes adásban számoljon be a populáris sajtó által annyira
kedvelt színes hírekről. 1930. április 21-én például egy színes bőrű rab egyenes­
ben közvetíti a börtönét elpusztító tragikus tűzvészt. Beszámolója során azt a
kápolnában található rádióadót használja, amelyen általában a börtön énekka­
rának fellépéseit közvetítik. A másnapi New York Times átveszi a hírt. A CBS
ekkoriban kezd újságírókat foglalkoztatni. Az 1929-es válság idején a hirdetők
egyre kevesebbet fordítanak termékeik reklámozására, tovább élesedik tehát az
írott sajtó és a rádió küzdelme. A sajtó ekkoriban dönt úgy, hogy bizonyos időre
felfüggeszti a rádióműsorok részletes közlését. A sajtó és a rádió küzdelme foly­
tatódik, új célja a hírügynökségi hírekhez való hozzájutás.
Az 1932-es elnökválasztás alkalmával a CBS egész estés műsort akar a vá­
lasztás eseményeinek szentelni. A hálózat szerződést köt a United Press-szel
(UP), amelynek értelmében a UP - ezerdolláros díj fejében - híreket köteles
szállítani a CBS-nek. Az újságok nyomására a UP az utolsó pillanatban vissza­
mondja ugyan a szerződést, az Associated Press azonban ingyen is felajánlja
szolgálatait mind az NBC-nek, mind a CBS-nek. A választás éjszakáján végül
a rádióállomások mind a három nagy ügynökség (a UP, az AP és az Interna­
tional News Service) híreit felhasználják. 1933 tavaszán azonban a bojkott
újrakezdődik. Az NBC és a CBS hírszerkesztői ekkor kénytelenek más, haté­
kony hírforrásokhoz fordulni: néha csak a telefont használják, máskor nemes
2 4 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

egyszerűséggel átveszik az újságokban megjelenő híreket. Az sem ritka, hogy

alkalmi informátorok (például külföldön tevékenykedő és rádió-adóvevővel
rendelkező amerikai társaságok) szolgálatait veszik igénybe. Adott esetben
például felhívják a PanAm hirdetési osztályának vezetőjét, aki egy texasi rö­
vidhullámú állomás közreműködésével kapcsolatot teremt a limai repülőtér­
rel, így a rádió beszámolhat a térséget sújtó árvizekről.
A gabonaipari termékeket forgalmazó General Mills 1933-ban felajánlja,
hogy hajlandó volna heti 3 ezer dolláros összeggel támogatni a CBS saját hír­
hálózatának kiépítését. Egy hét alatt meg is szervezik a Columbia News Ser­
viced. A CNS új hírforrások felkutatásával kezdi ténykedését: szerződésre lép
az egész világot behálózó British Telegraph-fal, a nagyobb városokban pedig
saját irodákat nyit. Ettől kezdve a rádió napi rendszerességgel sugároz híreket,
hírszerkesztői pedig az országos politika tényezőivé válnak. Amikor azonban
a nagy hírügynökségek szolgáltatásait megfizetni képtelen kisebb lapok meg­
környékezik újonnan létrejött hírhálózatukat, a CBS vezetői, akiknek nem áll
szándékukban új frontot nyitni a sajtóval folytatott küzdelemben, elutasítják
az ajánlatot. Az NBC kezdeményezésére egyezség születik a rádió és a sajtó
között: a rádió egyfelől korlátozza a sugárzott hírblokkok számát, másfelől pe­
dig felhívja a hallgatók figyelmét, hogy további részleteket az újságokban ta­
lálhatnak. A hallgatók hírigénye azonban túl nagy. Elkészül a híradást szabá­
lyozó etikai kódex, amelynek egyik legfontosabb pontja, hogy a hirdetők nem
befolyásolhatják közvetlenül a hírszerkesztést. Olyan újítások ezek, amelyek
következtében a rádió egyre jelentősebb versenytársa lesz a nagy, klasszikus
hírügynökségeknek: a második világháború idejére a CBS már a világ egyik
legkiterjedtebb hírhálózatával rendelkezik.
Az 1947-es év a rádió működésének csúcspontja az Egyesült Államokban.
Az adóállomások 97 %-a nagy hálózatok valamelyikéhez tartozik. Az adásidő­
nek már 1940-ben is több mint a felét hirdetők finanszírozzák, a későbbiekben
ez az arány még magasabb lesz.10Kétségtelenül léteznek olyan műsorok, ame­
lyeket nem a kereskedelmi logika alapján szerkesztenek: ilyenek például a
kormány által támogatott oktatási műsorok. Összességében mégis azt mond­
hatjuk, hogy az Egyesült Államokban a kereskedelmi és szórakoztató rádiózás
modellje szinte kizárólagos fontosságú. Európa, minden ellentétes irányú fel-
tételezéssel szemben, nem követi az amerikai modellt.

AZ EURÓPAI RÁDIÓZÁS KÜLÖNFÉLE MODELLJEI

Az európai rádiózás egészen más modell szerint fejlődik. Különféle mérték­

ben ugyan, de az országok túlnyomó többségében a rádió feletti ellenőrzést
az állam tartja kézben. Oroszországban és később egész Kelet-Európábán az

10Jacques Driencourt: Les radios locales américaines. lnterférences. Radio mon amour, no. 2. Pa­
ris, 1982, 41-46.
 A rádió az állam és a piac között | 2 4 1

adókat az államhatalom működteti. Olaszországban, Svédországban és Svájc­

ban a rádióállomásokat magántulajdonra épülő érdekcsoportok irányítják
ugyan, de az államnak elég nagy részesedése van ahhoz, hogy ellenőrizni
tudja a rádiózást. A közhatalomtól formálisan független, valójában azonban
államilag nagyon is ellenőrzött vállalkozások működtetik a rádiózást Német­
országban, Hollandiában és Angliában. Franciaországban és Belgiumban az
állami rádió és a magánadók vegyes rendszere egészen a háborúig fennma­
rad. Kivételt csak az 1931-ben létrejövő, országos kiterjedésű magánrádió, a
Radio Luxemburg jelent. A legtöbb országban adókból tartják el a rádiózást.
Ahol egyáltalán engedélyezik a reklámokat, ott azok a fizetett hirdetés formá­
ját öltik (ellentétben a szponzorált adások amerikai rendszerével).

A BBC: a kereskedelmi rádiózás elutasítása

A British Broadcasting Corporation (BBC) annak iskolapéldája, hogyan képes

fejlődésre egy nem kereskedelmi alapokon szerveződő rádió. Létrejöttében pe­
dig nagy szerepe volt öt nagy, elektromos alkatrészeket gyártó vállalkozásnak
(többek között a Marconinak, a General Electricnek, a Thomson Houstonnak
és a Western Electricnek). Az öt cég arra szövetkezett, hogy létrehozzanak egy
üzleti alapokon álló magánvállalkozást, amelynek feladata műsorok gyártása
és sugárzása lenne. Az erős versenytársak felbukkanásától rettegő írott sajtó
(amely különösen a hirdetőit félti) nyomást gyakorol a rádiós hírközlés felett
teljhatalommal rendelkező British Post Office-ra, amely így csak 1923-ban ad
ki sugárzási engedélyt a BBC számára. 1926-ban a BBC függetlenedik alapítói­
tól, és public corporationné (közhasznú társasággá) válik. Bár a BBC igazgató­
ját a kormányzat nevezi ki, az intézmény mégis nagy stabilitásnak és erkölcsi
függetlenségnek örvend.
A demokrácia és a közérdek védelmét minden más szempont elé helyező
angol rádió kialakít egy sajátos, sokak által „paternalistának” bélyegzett stí­
lust. Vezetői - különösen első főigazgatója, John Reith - mindent megtesznek
az intézmény politikai függetlenségének megóvása érdekében. Érdemes meg­
figyelnünk a beolvasott hírek sajátos hangvételét. Minden információ eljut a
hallgatókhoz, még azok is, amelyek beolvasására kifejezetten a kormányzat
kéri fel a BBC-t; bizonyos híreket azonban oly távolságtartóan, oly sok iróniá­
val fűszerezve tálalnak, hogy a hallgatókban komoly kétségek támadhatnak
valóságtartalmukat illetően. Egy 1936-os sajtókarikatúra szerint a nagy sztráj­
kok idején a BBC a következőképpen űzött gúnyt a kormánytól érkező infor­
mációkból: „M. Baldwin jóízűen megebédelt, majd optimizmusának adott
hangot; cáfolják, hogy az Albert Memóriáit szabotázs érte volna; néhány vo­
nat minden bizonnyal közlekedni fog holnap, hatmillióan pedig önök közül
gyalog is mehetnek.” A BBC vezetői nagy hangsúlyt fektetnek műsoraik ma­
gas kulturális színvonalának biztosítására, ez a célkitűzés pedig összeegyez­
tethetetlen a hirdetések sugárzásával. Igen sajátos a BBC műsorrendje is: a rá­
2 4 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

dió vezetői didaktikai megfontolásokból úgy döntenek, hogy a sorozatokat

nem előre meghatározott napszakban sugározzák, ezzel is arra ösztönözve a
hallgatókat, hogy új és új műsorokat fedezzenek fel. A BBC az egyetlen euró­
pai rádió, amely ilyesfajta eljárást megengedhet magának.

A rádiózás és az állam: a német modell

Németországban az ipar szükségletei és az állam hatalmi törekvései közötti

kompromisszum eredményeként kristályosodnak ki lassan - a weimari köz­
társaság és a nácizmus évei alatt - a rádiózás igen sajátos szervezeti keretei.
Az idő múltával egyre központosítottabb, kulturális és politikai téren egyaránt
a konzervatív középosztály ízlésének megfelelően működő rendszer igen egy­
színű műsorokat állít elő.
Egyes német nagyvállalatok már 1922-ben támogatni kezdik a magánkéz­
ben lévő adóállomásokat. A rádióállomások jogi helyzetét a birodalmi távíró­
eszközökről szóló, 1892-es keltezésű törvény szabályozza. 1908-ban megerő­
sítik, hogy az említett törvény a rádiókra is vonatkozik. A törvény arról ren­
delkezik, hogy mindenféle, „vezetékes vagy drót nélküli” üzenetek küldésére
alkalmas villanytávíró felszerelése és működtetése engedélyeztetéshez kötött.
A világháborút közvetlenül megelőző években még mindig külföldi (főleg an­
gol) cégek uralják a német piacot, a háború azonban elodázhatatlanná teszi a
német iparban rejlő lehetőségek kibontakoztatását. Három cég fedi le a piacot:
a Lorenz, a Huth és a Telefunken (ez utóbbi az AEG [Allgemeine Elektrizitäts
Gesellschaft] és a Siemens und Haske leányvállalata).11
1917- től kezdve néhány adó zenére, valamint újságok és könyvek felolva­
sására épülő műsorokat kezd sugározni. A német rádiók még a pszichológiai
hadviselésre is kísérletet tesznek (kevesebb sikerrel, mint angol és amerikai
kollégáik). A naueni és a norddeichi rádióállomások napról napra sajtóhíreket
juttatnak el amerikai újságokhoz; a Wolff hírügynökség pedig a semleges or­
szágok sajtóját próbálja meg információkkal ellátni.
1918- ban a forradalmi lázban égő Németország minden politikai tényezője
felismeri a rádió hatalmi-stratégiai jelentőségét. Az orosz adók felhívják a né­
met rádióamatőröket a kiéli tengerészlázadásról szóló hírek terjesztésére.
A hivatalos német hírügynökség, a Wolff berlini irodáját először a szociálde­
mokrata kormány, majd a munkástanácsok használják hosszú proklamációik
közzétételére. A munkástanácsok és a kormány rádióért folytatott küzdelme
azzal a következménnyel jár, hogy az új médium feletti hatalmat a posta ra­
gadja magához. Befolyását meg is őrzi a weimari köztársaság, a nácizmus és a
szövetségi köztársaság éveiben. 1919-ben a Postaminisztérium kifejezetten
a rádiózással foglalkozó ügyosztályt hoz létre. Az ügyosztály vezetőjéül a

"Peter Dahl: Radio. Sozialgeschichte des Rundfunks für Sender und Empfänger. Hamburg, 1983.
 A rádió az állam és a piac között | 2 4 3

Telefunken cég volt igazgatóját, Hans Bredowot nevezik ki, aki nyilvánvalóan
az ipari érdekeket képviseli.
Rövidesen jelentkeznek az első rendszeres műsorok. 1920 júliusában egy
diplomata és egy üzletember létrehoz egy hírszolgálatot, amely a külföldi
tőzsdék árfolyamairól és különféle termékek pillanatnyi árairól nyújt tájékoz­
tatást - a nagy infláció éveiben ez a szolgáltatás igen nagy jelentőségre tesz
szert. A posta rendelkezik a rádióadásokhoz szükséges technikai felszereltség­
gel, előfizetőinek pedig rádiókészülékeket küld. A nagyiparosok azonban azt
szeretnék, hogy a rádiózás hasonló ütemben fejlődjön, mint az Egyesült Álla­
mokban, ahol 1922-ben már 200-nál is több működési engedéllyel rendelkező
állomás milliónyi hallgató számára sugároz különféle műsorokat (híreket,
tánczenét, időjárás-jelentést, vasárnapi istentiszteletet, gyermekeknek szóló
meséket stb.). 1922 májusában a legjelentősebb elektromosalkatrész-gyártók,
különösen a Telefunken és a Lorenz, koncessziókat kérnek adóállomások épí­
tésére és működtetésére a nagyobb német városokban. Úgy tervezik, hogy a
műsorokat majd a lemeztársaságok biztosítják. Nem szándékoznak előfizetési
díjat szedni: a rádiókészülékek eladásából befolyó összeg terveik szerint fede­
zi majd a műsorok előállításának költségeit.
Az állam - különösen a birodalmi Postaminisztérium - azonban vonako­
dik: a közhatalom mindenképpen meg kívánja tartani a rádióadók feletti ellen­
őrzést. Ekkor érkezik egy második koncessziós kérelem, amely arról tanúsko­
dik, hogy a rádió később általánossá váló használati módja ekkor még nem
rögzült evidenciaként. A Deutsche Stunde (A Német Óra) rendszerét a követ­
kező módon képzelik el a két újsütetű pénzember, Voss és Roselius alkalmazá­
sában álló tervezők: a műsort közszolgálati adó sugározná, az adást pedig spe­
ciális, hangszórókkal felszerelt termekben közösen hallgatnák a polgárok.
A működési költségeket a termek belépti díjai fedeznék. Pusztán a nyereséges­
ség szempontjait figyelembe véve a terv nehezen védhető: a némafilmeket ve­
títő mozikat sem sokan látogatják. A különféle minisztériumokat egyébként
egyre növekvő mértékben aggasztja a megszaporodó rádióadók közrendre
gyakorolt hatása. Terveket készítenek a - még el sem készült - rádióállomások
védelmére; kidolgozzák a cenzúra rendszerét, holott még műsorok sincsenek.
A német minisztériumok azonban tisztában vannak a rádiózás jelentőségével,
s bár kivétel nélkül mindenki úgy látja, hogy a rádió a hírek közvetítésének ha­
tékonyabb médiuma lehet az írott sajtónál, senkinek sem jut eszébe a sajtósza­
badság (weimari alkotmányban lefektetett) elvét a rádiózásra is kiterjeszteni.
Mindeközben a német iparosok nem nyugszanak. 1922-ben a Huth, a Lo­
renz és a Telefunken megalapítják Berlinben a Rundfunk GmbH-t, amelyhez
betársul a Voss is. A feladatokat felosztják. A Deutsche Stunde felelős a műso­
rokért, a Rundfunk GmbH pedig az adókat és a kereskedelmi forgalomba kerü­
lő vevőkészülékeket állítja elő. A Deutsche Stunde regionális leányvállalatokat
hoz létre (ezeket Bredow csak azzal a feltétellel engedélyezi, hogy kizárólag
német tőkét használnak fel). A kormányzat, amely nyilvánvalóan politikai
megfontolásokból cselekszik, ezenkívül egy Buch und Presse nevű közszolgá­
2 4 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

lati adó felállításáról is dönt. A politikai válság következtében azonban a köz-

szolgálati Buch und Presse és a félig állami kézben lévő Deutsche Stunde
összeolvad, a technikai eszközök pedig újra a posta ellenőrzése alá kerülnek.
Októberben azonban új kezdeményezés lát napvilágot: a Vox-lemeztársaság
által alapított Berliner Radiostunde a cég székházának tetejéről kezdi meg mű­
sorainak sugárzását.
A Deutsche Stunde leányvállalatai 100-150 kilométeres sugarú körben su­
gározhatják műsoraikat. Az adóállomások működéséhez szükséges tőke egyik
felét a posta, másik felét pedig befektetői csoportok (jórészt helyi vállalkozók)
biztosítják. A berlini adót Voss - a Deutsche Stundétől - a Vox filmtársaság és
egy rádióalkatrész-gyártó támogatja, a felügyelő bizottságban pedig megtalál­
hatjuk a Belügyminisztérium és a posta képviselőit is. A német ipari, kereske­
delmi és banki szféra egésze részt vesz a rádiózás finanszírozásában: Frank­
furt-am-Main városában például az Opel család állandó tagja az adóállomás
felügyelő bizottságának; Hamburgban nagykereskedők és bankárok, Mün­
chenben nagyiparosok, Lipcsében pedig a sajtóipar és a nemzetközi vásár irá­
nyítói vezetik a helyi rádiót. A rendszer szilárdnak tűnik. 1924-re minden
egyes helyi adó sugározni kezd.
A hálózatok kiépítői komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy megakadályoz­
zák azt, amit ők maguk politikai torzulásnak tekintenek. 1923-ban Berlinből
sugározzák az első politikai műsorok egyikét. A Németország jövője című mű­
sorban szót kap a Német Nemzeti Néppárt, a Centrum és a szociáldemokraták
egy-egy képviselője. Az 1924-es választásoknak szentelt adásokban minden
párt képviselője felszólalhat - kivéve a kommunistákét. Amikor a helyi adók
sugározni kezdenek, a posta rádióval kapcsolatos ügyosztályának főnöke be­
jelenti, hogy a „pártok felett álló” adók nem fognak politizálni. 1926-ban a rá­
diónak egymillió hallgatója van, és közszolgálati médiumnak tekinthető. Kü­
lönféle szolgálatok jönnek létre, amelyek feladatai közé tartozik a műsorok el­
lenőrzése. Ekkoriban áll fel egy központi hírügynökség (a Dradag), amely a hír­
közlést felügyeli. Az igen szigorú szabályozás még arról is rendelkezik, hogy a
beolvasandó sürgönyöket sem módosítani, sem megkurtítani nem szabad.
Igen gyorsan felmerül a kérdés: engedélyezzék-e a hirdetéseket? A Voss
már legelső adásai során sem mulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy a ze­
nei kíséret „Steinway zongorán hangzik el”. A sajtó ellenkezését figyelmen kí­
vül hagyva, a miniszter 1924 májusában engedélyezi a „visszafogott” reklá­
mok jelentkezését. Továbbra sem hangozhatnak el azonban a rádióban politi­
kai és vallási hirdetések, s nem megengedett a szeszesitalok, az újságok, a
rádióban elhangzó hírek és a rádióalkatrészek reklámja sem. A reklámból mind­
ezek ellenére csak igen szerény bevétel származik: 1919-ben a rádiók összbe­
vételének 0,19%-a, 1930-ban pedig 0,27%-a.
A kulturális tematikájú műsorok is szigorú felügyelet alatt működnek. Az
arra illetékesek két szinten gyakorolják a cenzúrát: a műsorok kéziratát előze­
tesen ellenőrzik, adott esetben pedig letilthatják a műsor sugárzását. A műso­
rokat összesen kétszáz, a regionális adók mellé delegált cenzor felügyeli. Voss
 A rádió az állam és a piac között | 2 4 5

1926-ban egy régiók feletti nemzeti adás életre hívását kezdeményezi, amely
ellenőrzését egy évvel később a posta (70%) és a porosz állam (30%) veszi át.
A weimari köztársaság szolgálatában álló, határozottan antibolsevista hang­
vételű Die Deutsche Welle (A Német Hullámsáv) komoly politikai tényezőnek
tekintendő; ugyanakkor népoktatási-népnevelési feladatokat is magára vállal,
gondoljunk csak a gazdáknak, a jogászoknak, az alkalmazottaknak és a keres­
kedőknek szóló műsoraira, az orvosok és a fogászok továbbképzését szolgáló
(érdekvédelmi szervezetük által támogatott) adásokra, vagy éppen a Család­
anyák Ligája által szorgalmazott Az anya és a gyermek órája című műsorra.
Összességében elmondható; három év elegendő volt arra, hogy az 1926-os
rendelet szellemének megfelelően még magánjogi alapon szerveződő rádió
szigorú állami felügyelet alatt működő intézménnyé váljon.

A német rádió hallgatói

A fejleményeket azonban a hallgatók egy része kelletlenül fogadja. A német

rádiózás első hallgatói, a rádióamatőrök és -barkácsolók a már évek óta fenn­
álló kisebb klubjaikból 1923-ban létrehozzák a Deutsches Radio Clubot, és ki­
adnak egy lapot is. Egy rádióhallgatónak ekkoriban az antenna, a fejhallgató
és a tekercs mellett egy kristályra is szüksége van, amellyel az esetek többsé­
gében a helyi adó műsorát veszi. Lámpás rádióval csak a jómódúak rendel­
keznek. 1924-ben egy jó minőségű rádióvevő ára az alkalmazottak átlagfize­
tésének háromszorosát teszi ki; a galvánelemmel működő kisebb rádióvevők
azonban már félhavi átlagfizetésből megvásárolhatók. 1925-ben a készülékek
ára egyébként a felére csökken. 1924-ben a német rádióamatőrök lapja a kö­
vetkező kérdést teszi fel: „Mit is szeretnénk hallani a rádióban?” A válasz­
adók többsége az operettre, a napi hírekre és az időjárás-jelentésre, valamint a
különféle koncertközvetítésekre szavaz. A politikai hírek csak a hallgatói kí­
vánságlista középmezőnyében szerepelnek, a politikai előadásokra és vitákra
pedig még kevesebben kíváncsiak. Mivel azonban hallgatói értékítélete és íz­
lése nem befolyásolhatja a német rádiót, a posta ez ügyben illetékes alosztá­
lyának vezetője megakadályozza a közvélemény-kutatás adatainak megjelen­
tetését.
Lassan kezd mindenki számára nyilvánvalóvá válni a rádióadások politi­
kai jelentősége. 1923-ban a szocialista párthoz és a szakszervezetekhez közel
álló munkásrádióklubok alakulnak a nagyobb városokban. 1924-ben létrejön
országos szervezetük is. A weimari köztársaság éveiben a munkásmozgalom
hatalmas érdeklődést tanúsít a kultúra iránt. A munkásoknak van sajtójuk,
vannak színházaik, kabaréik, könyvtáraik, még saját filmtársaságuk is van,
rádióra azonban nem tudtak szert tenni. A Rote Fahne 1924-ben rádióadót kö­
vetel a munkások számára: „Olyan emberekre van szükségünk, akik a mi
nyelvünket beszélik, akik naponta velünk együtt küszködnek, velünk együtt
robotolnak: igazi proletár művészeket akarunk...”
2 4 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Más európai országokban a munkásmozgalom sikerrel harcolt ki pozíció­

kat (ha nem túl jelentőseket is) az új médiumban. Ausztriában a szakszerve­
zetek és a munkáspártok rendelkeznek saját rádióadóval. Hollandiában a hall­
gatói érdekképviseleti szervezetek által irányított rádióadókon heti egy alka­
lommal megszólalási lehetőséget kapnak a munkásmozgalom képviselői.
Franciaországban a PTT- (azaz a Posta-, Távíró- és Telefonügyi Minisztérium)
-adóállomások műsorát szerkesztőbizottságok állítják össze, ezek tagjainak
egyharmadát pedig a baloldali pártok és a szakszervezetek képviselői közül
delegálják a választók. A munkásmozgalom képviselői Dániában is részt
vesznek a műsorok összeállításában, az amerikai munkásszövetség pedig kü­
lön rádióadóval rendelkezik Chicagóban.
A rádiózás 1926-os újjászervezése után a német munkások még távolabb
kerülnek attól, hogy saját rádióadójuk legyen. A sajtó elkötelezetten baloldali
része ekkor éles támadást indít a zeneközpontú műsorszerkesztés ellen: „a ze­
nét tekintik a létezés központi kérdésének, a való élet pedig a perifériára szo­
rul.” A német rádió műsorai valóban a konzervatív ízlésű kispolgárság kultu­
rális értékeit tükrözik: rendszeresen közvetítik például a kormánytagok szó­
noklatait, gyakran adnak katonazenét és német népdalokat. Az üzleti körök és
a bürokrácia szigorú felügyelete mellett működő rádió valójában csak jelen­
téktelen szerepet játszik az 1920-1930-as évek Németországára jellemző szel­
lemi-kulturális pezsgésben. 1918 történelmi tapasztalata a hatalmat roppant
érzékennyé tette a politikai vitában rejlő veszélyekre; a szélsőbaloldal pedig
túl radikális hangon fogalmazza meg kifogásait ahhoz, hogy a kormányzat ko­
molyan vehesse őket. Bertolt Brecht a következőket írja a Rádió elmélete (1927—
1932) című munkájában: „Ha azt látjuk, hogy egy új találmányt, amelyre pe­
dig fontos társadalmi feladatok hárulhatnának, ily hevesen próbálnak jelen­
téktelenségbe fullasztani, óhatatlanul a következő kérdést kell feltennünk: le­
hetséges-e szembeszegeznünk a kirekesztés erőivel a kirekesztettek erejét? Ha
a legkisebb áttörést is el tudnánk érni ezen a téren, a siker következményei
azonnal nyilvánvalóvá válnának, hiszen hevesebb reakciókat váltanánk ki,
mint a főzőcske jellegű adások.”12
Kifogásai azonban nem találnak visszhangra, így rövidesen az önkéntes
száműzetést választja.
E. Scholz 1932 júliusában kezdi kiépíteni a német rádiózás új rendjét.
A helyi társaságok egy lépést sem tehetnek az állam és a tartományok bele­
egyezése nélkül. Újjászervezik a felügyelet és a kulturális tanácsadás rendsze­
rét. A kormány „tanácsadókat” nevez ki minden adó mellé, az újonnan létre­
jövő Reichsrundfunkgesellschaft (RRG) nevű szervezet pedig szigorú felügye­
letet gyakorol a tartományok rádiói felett. Poroszországban, Bajorországban,
Szászországban, Württembergben, Badenben és Hamburgban a rádióadók
ezentúl 51 %-ban a Birodalmi Posta, 49%-ban pedig a tartomány tulajdonában

12Bertolt Brecht: Sur le cinéma. Paris, 1970, 139.

 A rádió az állam és a piac között | 2 4 7

állnak. A Deutsche Welle helyére lépő új országos rádióadó, a Deutschland-

Sender által sugárzott híreket természetesen megszűri az adó náci párttagok­
ból álló felügyeleti szerve.

A francia modell, avagy a kétértelműség diadala

A rádiózás francia modellje sokban hasonlít a német rádiózás első modelljé­

hez, ám számos ponton különbözik is tőle. Nézzük először a hasonlóságokat:
kezdetben a francia rádiózás is különféle irányokból érkező kezdeményezé­
sekre épül, amelyeket a közhatalom (esetünkben a PTT-minisztérium) csak
később sajátít ki és von ellenőrzése alá. A francia helyzet annyiban azonban
feltétlenül különbözik a némettől, hogy a rádiózás Franciaországban kettős
kulturális modell szerint szerveződik. A háborút megelőzően számos, egyre
erősebb és egyre hallgatottabb magán-rádióadóról tudunk; ezekkel párhuza­
mosan működik a PTT felügyelete alatt álló adók hálózata is. A műsorok fejlő­
dése során egyre nagyobb feszültséget észlelhetünk magánvállalkozás és álla­
mi szféra, kereskedelmi dinamika és kulturális felügyelet között.
A kezdeti időkben a franciaországi rádiózás nem sokban tér el az Európa
többi országában honos modelltől. Mint minden ipari országban, itt is zajlot­
tak kísérleti rádióadások az első világháborút megelőző években. A haditech­
nikai felszerelések békés célú újrafelhasználása Franciaország számára éppoly
sürgető szükségszerűség volt, mint az Egyesült Államokban. A hadsereget a
műszaki egyetemet végzett E. Girardeau Francia Rádióelektronikai Társasága
látta el készülékekkel. A rádiózás jogi kereteit - Németországhoz hasonlóan -
Franciaországban is a távírórendszerre vonatkozó jogi szabályozásból vezetik
le. 1917-ben megerősítik azt a törvényi előírást, amely szerint a rádió-hírközlé­
si eszközök csak engedély birtokában működtethetőek. A PTT-hez kötődő
szakszervezetek egyébként minél nagyobb állami szerepvállalást tartanak kí­
vánatosnak a rádiózásban.
Eleinte Franciaországban a rádiózás nem rendelkezik intézményi háttérrel.
Az első magánkézben lévő készülék paradox módon az Eiffel-toronyban talál­
ható, hadi célokat szolgáló rádióadót használja. A háború után a katonai veze­
tés felkéri a jobboldali parlamenti többséghez kötődő újságírót, Maurice
Privat-t, hogy készítsen olyan műsorokat, amelyeket az Eiffel-torony rádió­
adója sugározhatna. Ezzel egy időben a Francia Rádióelektronikai Társaság
Clichyben felállít egy nagy teljesítményű rádióadót. Sztárbemondója, Radiolo,
nyilvánvalóan egy célnak rendeli alá tevékenységét: minél több Radiola-
készüléket kell eladnia. Vidéken a legkülönbözőbb helyi kezdeményezések -
csakúgy, mint Németországban - híven tükrözik a régiók eltérő gazdasági jel­
legzetességeit. Toulouse-ban Albert Sarraut, a Dépéche da Midi című lap tulaj­
donosa (egyébként országos súlyú helyi politikai személyiség) létrehozza a
Radio-Toulouse-t. Bordeaux-ban egy vevőkészülékeket forgalmazó helyi ke­
reskedő kezdeményezésére indul be a helyi adás, Fécamp városában pedig a
2 4 8 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

Bénédictine márkanevű likőr gyártója lát remek üzleti lehetőséget a helyi rá­
diózásban. Agenban a megyei tanács hívja életre a helyi rádióadót, amely arra
szolgál majd, hogy időben értesítsék a Garonne partja mentén lakókat a közel­
gő áradásokról.
1926-ban a kormányzat mindenki számára egyértelművé teszi, hogy a jö­
vőben nem engedélyezi több rádióadó létrejöttét. A Radio-Paris válik az or­
szág legjelentősebb magán-rádióadójává: hosszúhullámon sugárzott adásai­
val lassan lefedi Franciaország egész területét. A Radio-Paris egyébként az
amerikai kereskedelmi rádiókhoz hasonlóan működik: reklámokat, szórakoz­
tató zenét és vetélkedőket közvetít. Már korábban is létező rádióadók is meg­
kísérelnek hasonulni a sikeresnek látszó amerikai modellhez. Szintén az ame­
rikai minta ihleti az ifjú Marcel Bleustein-Blanchet-t, aki egy időben hozza lét­
re a Publicis reklámügynökséget és a Radio-Cité rádióadót. 1913 körül tizenkét
magán-rádióadó küzd tizenöt közszolgálatival a hallgatók kegyeiért.
A közszolgálati hálózat adóállomásai is különféle kezdeményezéseknek
köszönhetik létüket. 1923-ban a párizsi PTT-főiskola középhullámon kezd su­
gározni, méghozzá az amerikai International Telegraph and Telephone-tól
(ITT) kapott adókészülék segítségével. Vidéken a nagy rádióadók technikai
munkatársai szervezik meg a rendszeres sugárzást: a Lyon-La-Doua és a
Bordeaux-Lafayette az elsők között jelentkezik műsorokkal (utóbbit egy ame­
rikai hadtest hagyományozta a franciákra). Toulouse-ban a kormány minden­
áron versenyre szeretné késztetni Albert Sarraut rádióját; Rennes-ben és Lilié­
ben pedig a PTT ügynökeinek kezdeményezésre jön létre közszolgálati adó.
Az egymást követő kormányok megkísérlik fokozatosan ellenőrzésük alá
vonni és központosítani a rádiózás egészét. Kezdetben a hallgatók képviselői­
ből álló bizottságok is részt vehetnek a műsorkészítésben. A hálózatba tömö­
rülő adóállomások között PTT-vezetékek segítségével teremtik meg az össze­
köttetést: minden este más és más regionális adó szolgáltathatja az egész há­
lózaton sugárzott műsort. A műsorkészítésért felelős bizottságokat azonban
egyre szigorúbban ellenőrzik. A kormányzat kidolgoz egy nagyszabású, a köz-
szolgálati adók megerősítését és hallgatottságuk növelését célzó tervet,13 amely­
nek megvalósítása azonban megfeneklik a pénzügyi nehézségeken. így kény­
telenek az egyszerűbb utat választani: megvásárolják a Radio-Paris adóállo­
mását. 1939-ben, a hadüzenetet követően minden magánkézben lévő adó kor­
mányzati felügyelet alá kerül. A magánadók ellenőrzése azonban nem pusz­
tán politikai kérdés. A tét az, hogy melyik kulturális modell mellett teszi le a
voksot a francia rádiózás: az amerikai kereskedelmi rádiózást tekintsék köve­
tendő példának, vagy német és angol mintára az általánosan elfogadott kultu­
rális értékeket próbálják meg közvetíteni.

13Cécile Meadel: Histoire de la radio des années trente. Paris, 1994, 225.; Marc Martin: Pratiques
publicitaires et connaissance du public, des années 30 aux années 60. In Histoires des publics ä la
radio et ä la télévision. Paris, 1992, 29-38.
 A rádió az állam és a piac között | 2 4 9

Rádióműsorok a harmincas évek Franciaországában14

Viszonylag egyszerű feladat az 1920-1930-as évek Franciaországában műkö­

dő, különböző profilú rádióadók működését nagy vonalakban bemutatni. Nem
rendelkezünk azonban pontos adatokkal a műsorok tartalmát és szerkesztési
elveit illetően. A magánkézben lévő adók reklámbevételekből tartják el magu­
kat. A hirdetéseket elméletileg csak 1934-ben száműzik a közszolgálati rádiók­
ból. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy Franciaországban (ellentétben
az Egyesült Államokkal) nem voltak olyan sajtó- és médiafigyelő eszközök,
amelyek a rádió hallgatóságáról is hasznosítható információkkal szolgálhattak
volna. Úgy tűnik, mintha az európai rádiózás irányítói nem akarták volna meg­
ismerni hallgatóik kívánalmait, hogy így az új médiumot továbbra is az általuk
politikai és kulturális szempontból megfelelőnek ítélt modell szerint működtet­
hessék.
A rádiók tehát kizárólag levelezés, meghatározott témákban készülő fel­
mérések és erre szakosodott sajtótermékek útján léphetnek kapcsolatba hall­
gatóikkal. A BBC 1936-ban állítja fel közönségfigyelő szolgálatát. Olaszország­
ban a fasiszta irányítás alatt álló rádió rendszeresen kikéri a hallgatók vélemé­
nyét egyes műsorairól. Franciaországban azonban a minisztérium semmiféle
közvélemény-kutatást nem végeztet. Vannak persze kifejezetten a rádiózással
foglalkozó újságok (például az Mon programme című periodika, amely az 1935-
ben 350 ezer példányban megjelenő, szocialista Le Populaire mellékleteként
jelenik meg, vagy a 150 ezres példányszámú, jobboldali irányultságú Radio
Magazine), amelyek kíváncsiak olvasóik rádióműsorokkal kapcsolatos véle­
ményére.
Cécile Méadel, aki az elérhető adatokra támaszkodva tanulmányozta a
francia rádiók stílusát, számos, egymástól sokban eltérő modellt tudott azono­
sítani. A reklámszakember Marcel Bleustein-Blanchet által működtetett Rádió-
Cité közelít leginkább az amerikai típusú kereskedelmi rádiókhoz. A Rádió-
Cité a francia kultúra sajátosságaihoz igazítja a mindig ugyanabban az idő­
pontban kezdődő sorozatok műfaját (lásd a Dnranton család című műsort),
nagyban támaszkodik továbbá a kor népszerű énekeseire, például Tinó Ros-
sira. A rádió hangvétele „hangsúlyozottan baráti, kedélyes és népközeli”. A
szintén könnyed hangvételű Le Poste Párisién a varietéműsorokat és a vetélke­
dőket részesíti előnyben. A vidéki adók közül említsük meg a sajtómágnás Al­
bert Sarraut kezében lévő Radio-Toulouse-t, amely mögött komoly tőke áll, és
rengeteg embert képes elérni: ez az adó szintén a népszerű műfajban jeleske­
dik. A Radio-Toulouse-t egyébként számos kritika éri a zenés kávéházak re­
pertoárjának szégyentelen átvétele miatt. A Radio-Juan-les-Pins, amelyet a he­
lyi kaszinó indított be, kisebb, meghitt hangvételű műsorokat sugárzó rádió
marad. Lássuk a közszolgálati adókat: kizárólag az 1933-ban állami kézbe ke­

14Annuaire de la radiodiffusion nationale. Paris, 1932.

2 5 0 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

rülő Radio-Paris országos sugárzású. A Radio-Paris-ra egyébként már magán­

rádió korában is a szellemi igényesség volt jellemző. A dramaturg Charles
Dullin mellé az adó leszerződteti Maurice Ravelt is. A Radio-Paris sugároz to­
vábbá elsőként vallási témájú beszélgető műsorokat. A Paris-PTT, amelynek
hírműsorát 1927-től kezdve minden regionális adó átveszi, szintén a magas
kultúra területén kíván tevékenykedni. Az adó dramaturgja Wladimir Porché,
a művészeti vezető feladatait pedig E. Brémond látja el.

A rádióadók és a rendszeresség

A kortársak érzékelik a mély szakadékot, amely a kulturált, komoly, néha ta­

lán unalmas közszolgálati adók és a lendületes, szórakoztató, gyakran felüle­
tes kereskedelmi rádiók között húzódik. A magánkézben lévő és az állami rá­
diók valóban igen eltérő kulturális célkitűzések alapján működnek. Roland
Dordhain szívesen gúnyolódik emlékirataiban a közszolgálati rádiók műsorán,
amelyben a hajójáratok menetrendjének ismertetését nemritkán egyetemi elő­
adások követik: „A Radio-Paris műsora sem valami vidám, a Paris-PTT hivata­
los adóé viszont egyenesen szomorú. Nyolc órakor, a műsor kezdetén a »be­
mondó híreket olvas fel«, ezt követi a »pontos időjelzés«. A műsort gyakran
»negyedóra katonazenével« folytatják - ezt a veterán katonák kérik, de nagy­
anyám is elérzékenyülve hallgatja. Megfigyeltem egyébként, hogy minden rá­
dió rengeteg katonazenét játszik...”15
A műsorok elemzéséből kiderül, hogy míg a magánrádiók egyre több vetél­
kedőt, szórakoztató műsort és könnyűzenét sugároznak, addig a közszolgálati
adók megpróbálják hallgatóikat a kultúra tiszteletére nevelni, és persze kísér­
letet tesznek a nemzeti összetartozás-tudat és a hagyományos értékek ápo­
lására is. A kétféle rádiózás között húzódó szakadék azonban talán mégsem
olyan mély, mint azt hinnénk: a francia közszolgálati rádiók egészen 1934-ig
ki vannak téve a verseny és a hirdetők nyomásának. Az igazi különbséget az
eltérő időbeosztásban kell keresnünk.
A magánrádiók rövidebb, változatosabb műsorokat sugároznak (a cirkusz
mintájára); a közszolgálati adók viszont a hosszabb terjedelmű műsorokat ré­
szesítik előnyben. A magánkézben lévő rádiók individualizálják vagy frag-
mentálják a rádióhallgatást. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik a mű­
sorsáv intézménye: a harmincas évektől kezdve szokássá válik, hogy a rádió­
adók műsorsávokra osztják az adásidőt, amiről tájékoztatják az újságokat.
Egyébként már a húszas években megindul az addig egységesnek tekintett
hallgatóság célcsoportokra bontása: a családokat szórakoztató műsorokkal, a
földműveseket időjárás-jelentéssel, a kereskedőket gazdasági hírekkel és árfo­
lyam-információkkal próbálják meghódítani. A műsorsávoknak köszönhető­

15Roland Dordhain: Le Roman de la radio. Paris, 1983.

 A rádió az állam és a piac között | 2 5 1

en minden célcsoport tudja, mikor érdemes bekapcsolnia a rádiót. A francia

rádiózás - ellentétben az angollal - nem a kultúrpolitika formálásának eszkö­
zeként tekint a műsorsávokra. A hallgatóság oktatása és nevelése vitathatatla­
nul a rádiózás célkitűzései közé tartozik, ezt azonban a rádiósok egyes műso­
rokban, nem pedig a műsorok kombinációja révén igyekeznek megvalósítani.
A híreknek is alkalmazkodniuk kell az új keletű időbeosztáshoz. A rádió
ugyanabból az anyagból dolgozik, mint a sajtó, de nemcsak átalakítja, hanem
a saját tempóját is rákényszeríti a készen kapott anyagra. A rádióban bemon­
dott hír mindig velős. Más műsorokat megszakítva is közölhetik. A friss hírt
úgy kell újra- és újra bemondani, hogy az is megértse, aki először hallja, de az
se unja meg, aki már többször hallotta. A rádió kétségtelenül forradalmasítja a
hírközlést, hiszen az írott sajtóval ellentétben pillanatokon belül képes közöl­
ni egy-egy friss hírt. Az igazi újítás mégis a hírek ismétlődése és folyamatos­
sága. A fejlődés azonban meglehetősen lassú. A világháborút megelőzően a
francia rádió hírműsorai roppant hosszúak, akár egy vagy másfél óráig is el­
tarthatnak. Persze a hírműsorok adásidejének jelentős részét (akár 20-30%-
át) kommentárok töltik ki. A korai évek francia rádiója komoly honpolgári és
erkölcsi nevelésben részesíti hallgatóit: „inkább hasonlít szószékhez, katedrá­
hoz és szónoki emelvényhez, mint McLuhan tamtamjához."

POPULÁRIS KULTÚRA, TÖMEGKULTÚRA ÉS TÖMEGMÉDIA

A sajtó, a mozi és a rádió térhódítása, a társadalmi életformaváltás, az ipari

úton előállított tárgyak elterjedése, a népszórakoztatás új formáinak feltűnése
komolyan elgondolkodtatja a 20. század első felének értelmiségét. A népszerű
szórakoztató kultúra 20. századi elharapózása, a musicalek, a mozi és a rádió
sikere ráébreszti a (konzervatív vagy haladó) értelmiségi elitet, milyen kis be­
folyással rendelkezik az új típusú médiában. A népszórakoztatásért valóban
egy igen szűk, reklámszakemberekből és szórakoztatóiparosokból álló új elit
felelős, amelynek a hagyományos értelmiség nem része. Az értelmiség ráadá­
sul úgy érzi, hogy a műalkotások „gépi sokszorosításának” lehetősége igen ve­
szélyes magukra a műalkotásokra nézve. Az eddig az elit számára fenntartott
szórakozási lehetőségek elérhetővé válnak a széles néptömegek számára is.
Az írástudók megkísérlik felmérni, hogy ez a folyamat miképpen módosítja
majd a kultúra és a műveltség hagyományos formáit. Mind a mai napig az ál­
taluk kiötölt új terminusokra („tömegkultúra” és „tömegmédia”) támaszkod­
va próbálunk gondolkodni kulturális életünk folyamatos változásairól.
Az elit reakciója azon a nagyon régi meggyőződésen alapul, amely szerint
a nép nem több ellenőrizetlen vágyak tömegénél (masszájánál), következés­
képpen nagy tudású és jóakaraté vezetők irányítására szorul. Az új médiumo­
kat igen különféle irányokból érkező, ám két fő típusba sorolható bírálat éri.
Az első típust a hagyományos európai szellemi arisztokráciának és a modern
ipari kultúra radikális kritikusainak furcsa szövetsége alkotja: az ebbe a cső­
2 5 2 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

portba tartozók úgy vélik, hogy meg kell védeniük a klasszikus kultúra nor­
máit azzal a fenyegetéssel szemben, amelyet a széles néptömegek behatolása
jelent az elitkultúra szentélyébe.
A másik típusba azok tartoznak, akik nem kérdőjelezik meg a modern, ipa­
ri tömegkultúra létjogosultságát, ha az hajlandó alávetni magát klasszikus
műveltségű irányítóknak. Ebbe a csoportba sorolandók azok az amerikai írók,
akik meg vannak győződve arról, hogy a populáris kultúra által meghonosított
új formák szükségszerű velejárói a társadalmi és technikai változásoknak.

A tömegkultúra kritikája

Az új jelenség legkonzervatívabb kritikusa, Jósé Ortega y Gasset a Tömegek lá­

zadásában (1930) azt fejtegeti, hogy a művelt kultúrát „belső barbárok” hor­
dái fenyegetik. A kizárólag anyagi jólétre áhítozó, hedonista új barbárokat tá­
mogatja és bátorítja az állam és a kényelmes életet biztosító kapitalisták.16
Gasset pesszimista vélekedése szerint a gyermeki lelkületű tömeg képes rá­
erőltetni ízlését az elitre, így megtörténhet, hogy a magas kultúra felszívódik a
tömegpiac örvényeiben.
Nem meglepő, hogy a századforduló óta a tömeg viselkedésének kérdése
erősen foglalkoztatja az értelmiséget, hiszen a sajtószabadság és az általános
választójog számos országban sürgetően veti fel a tömegek manipulációjának
kérdését. Az olasz Scipio Sighele (La folia deliguente [A bűnös tömeg]. Tori­
no, 1891) és a francia pszichopatológus Gustave Le Bon {La Foule [A tömeg],
1895) egyetért abban, hogy a tömeghipnózis, a hallucináció és a szuggesztió
képes az egyént akarat nélküli automatává változtatni - a sajtót pedig éppen
az akaratátvitel lehetséges eszközeként értelmezik. Tömeglélektan és én-ana-
lízis című művében (1921) Freud voltaképpen átveszi azt az ősrégi képet,
amely a tömeget viharos, szabados és elfojtatlan szenvedélyek játékszereként
ábrázolja; a hagyományosnak mondható leírást azonban a modern orvo­
si nyelv kifejezéseire (libidó, örömelv és halálösztön) támaszkodva értelme­
zi újra.
A forradalmi mozgalmakkal rokonszenvező értelmiségiek is igen kritikus
hangvételt ütnek meg a tömegszórakoztatással kapcsolatban. A Frankfurti Is­
kolához tartozó szociológusok, Theodor Adorno és Max Horkheimer a náciz­
mus elől az Egyesült Államokba kényszerülnek menekülni. A New York-i Co­
lumbia Egyetem menedéket nyújt ugyan nekik, de a két tudós nehezen alkal­
mazkodik az amerikai kutatások „pozitivista” szelleméhez.17 Amikor például
Paul Lazarfeld felkéri Adornót, hogy vegyen részt a zenei műsorok kulturális
következményeit vizsgáló kutatásban, a német tudós elhárítja a felkérést. Vé­

16Gary Cross: Time andMoney. The Making of Consumer Culture. London-New York, 1993,48.
17Armand és Michele Mattelart: Histoire des théories de la communication. Paris, 1995, 45.
 A rádió az állam és a piac között | 2 5 3

leménye szerint a kutatást megrendelő Rockefeller Alapítvány által megfogal­

mazott kérdések túl szűk fogalmi keretek közé szorítják a kutatást, és nem te­
szik lehetővé a kultúra fogalmának alapos vizsgálatát.
Az 1940-es évek közepén Adorno és Horkheimer kidolgozza a kultúripar
fogalmát, és elemzik a kulturális termékek áruvá válásának folyamatát. Azt
vizsgálják, hogyan nyomja rá bélyegét a kapitalizmus a műtárgyak előállításá­
nak folyamatára (sorozatgyártás, standardizáció, munkamegosztás); a kultúr­
ipar funkcióját pedig abban látják, hogy olyan hamis tudatot állítson elő,
amelynek segítségével a munkásosztály passzivitásban tartható. Elemzésük
szerint a tömegszórakoztatás nem képes transzcendenciát teremteni, a kultúr-
ipari termékek csak a változatosság és a szabad döntés illúziójával szolgálnak.
Akármilyen radikális politikai nézeteket valljon is Adorno, akármilyen nagy
bizalommal legyen is a hagyományos műalkotások forradalmi természete iránt,
talán csak új formában fogalmazza meg a hagyományos európai értelmiségi
elit elítélő véleményét a „művészet elgépiesedéséről”. Walter Benjamin a Das
Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit (A műalkotás a
technikai sokszorosíthatóság korszakában, 1933) című művében a műalkotás
sokszorosíthatósága és a mozi összefüggéseiről értekezik. Sem Adorno, sem
Benjamin nem enged a műalkotás egyediségéből, nem hajlandók meglátni a
fogalom korhoz kötöttségét, pedig az egyedi műalkotás fogalma a modern Eu­
rópa műtárgyakról alkotott felfogását tükrözi.
A Frankfurti Iskola szellemiségét Herbert Marcuse viszi tovább a 20. szá­
zad második felében. Kaliforniai tanárkodása idején írja meg Az egydimenziós
ember című úttörő művét. Az 1964-ben megjelenő könyv nyit utat további, az
elidegenedést és a médiának a társadalmi konformizmus kiépülésében játszott
szerepét vizsgáló, széles körben olvasott elemzések előtt. A Frankfurti Iskola
másik örököse, Jürgen Habermas dolgozza ki a társadalmi nyilvánosság (Öf­
fentlichkeit) elméletét: a társadalmi nyilvánosság az a tér, amelyben összefo­
nódnak a társadalmi kötelékek, és kiépülnek a politikai erőviszonyok. Haber­
mas azt a folyamatot elemzi, amelynek során a média a 18. század óta folya­
matosan kiépülő közéleti intézményeket a „vélemények előállítása” és a
„társadalom refeudalizációja” szellemében alakítja át.
Az ehhez hasonló elemzések következtében egyre ellenségesebb légkör
övezi a modern tömegszórakoztatást. A kultúripar kritikája gyökerezhet a
szélsőbaloldal politikai kultúrájában, de a tömegszórakoztatást azok is kímé­
letlenül ostorozzák, akik továbbra is a művészet hagyományos formáira es­
küsznek. 1919-ben Ilja Ehrenburg a mozi és a gyári futószalag között állít fel
párhuzamot, amennyiben mindkettő közvetlen oka az elidegenedésnek. A kö­
vetkezőképpen írja le az amerikai filmet bámuló párizsi autógyári munkást:
„Az emberek cenzorilag engedélyezett társadalmi melodrámákat néztek. Ez
volt az alsóbb néposztályok művészete és kultúrája. Hazafelé menet továbbra
is elvakította őket a filmvászon ragyogása. A vetítőgép tovább forgott. A futó­
szalag nem állt le.”
George Orwell 1984 című művének totalitárius állama egyaránt olvasható
2 5 4 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

a kommunista diktatúrák és a tömegfogyasztás diktatúrájának leírásaként.

A tömegkultúra kritikája Franciaországban és Angliában Amerika-ellenes ér­
zelmekben ölt testet. Európában sokakat irritál a film- és lemeziparban érvé­
nyesülő amerikai dominancia. Az amerikaiak sok európai szemében a felüle­
tes, kulturálisan gyökértelen, gépiesen demokratikus és konformista, barbár
jövőt testesítik meg. A kérdés az amerikai értelmiséget is foglalkoztatja.
Aldous Huxley Szép új világ című művét (1932) az esetek többségében a totali­
tarizmus elleni támadásként értelmezik, ám a regény kétségtelenül olvasható
az amerikai tömegszórakoztatás kritikájaként is.

A modem populáris kultúra védelmezői

Vannak azonban, akik védelmükbe veszik a modern populáris kultúrát. Első­

ként említsük meg a játék szerepét újjáértékelő amerikai pszichológusokat,
akik először csak a gyermekek, majd a húszas években egyre inkább a felnőt­
tek figyelmébe is ajánlják a játékot, amely szerintük képes felszabadítani az
embert a természetes szükségleteinkkel nehezen összeegyeztethető induszt-
rializált és urbanizált életmód pszichológiai kényszerei alól. Social Change
with Respect to Culture and Original Nature című művében William Ogburn
nem tulajdonít túl nagy jelentőséget populáris kultúra és magas kultúra viszo­
nyának. Előbbire nem a tömegek gyerekes vágyainak megnyilvánulásaként
tekint, és nem fogadja el azt az értelmezést sem, amely a populáris kultúrát a
passzív munkásosztály nyereséghajhász manipulációjaként láttatja. Ogburn
inkább azt vizsgálja, milyen átalakulásokon megy keresztül a populáris kul­
túra, hogy megfelelhessen a modern, ipari társadalom szükségleteinek és
kényszereinek. Szerinte a játékok alkalmat nyújtanak arra, hogy kiélhessük
azokat a természetes érzéseinket (félelmeinket, szorongásainkat, hatalom­
vágyunkat), amelyek oly kevéssé nyilvánulhatnak meg a munkás hétközna­
pok során.
Az európai értelmiség megosztott a kérdésben. A franciák igen komolyan
veszik a politikai elkötelezettség szükségességét: az értelmiségnek „szövet­
ségre kell lépnie” a tömegekkel. Bár Fernand Léger és mások komoly erőfeszí­
téseket tesznek az ügy érdekében, a kortárs művészet csak igen ritkán képes
megérinteni a tömegeket. Az ekkoriban fogant tervek inkább a magas kultúra
hagyományos formáit szándékoznak megismertetni a lehető legtöbb ember­
rel, összhangban az 1936-ban hatalomra jutó Népfront hirdette politikával. Az
értelmiséget egyébként is inkább az „elkötelezettség” fogalmának értelmezése
foglalkoztatja: inkább magukra kezdenek figyelni, azt elemezvén, hogy politi­
kai elkötelezettségük milyen következményekkel járhat szellemi integritásuk­
ra és művészi alkotóképességükre nézve.
Angliában néhány művésznövendék kísérletet tesz a „tömeg” hagyomá­
nyos fogalmának meghaladására: a valódi, sokszínű populáris kultúra iránt
kezdenek el érdeklődni. Mivel nem rendelkeznek kapcsolatokkal a politika
 A rádió az állam és a piac között | 2 5 5

legfelsőbb szintjein, jobb híján társaságokat alapítanak, így jön létre a Left
Book Club. A Mass Observation nevű mozgalomban részt vevő, antropológiai
képzettséggel is rendelkező fiatal művészek az iparosodott északi külvárosok
lakóinak, illetve a közkedvelt fürdőhelyek látogatóinak tanulmányozására in­
dulnak. Sokan osztják akkoriban a vélekedést, amely szerint a fogyasztóknak
alaposabb oktatásra és kritikus szemléletre volna szükségük. Az angol népok­
tatási mozgalomhoz (Workers Education Association’s Courses) kötődő Scru­
tiny című folyóirat legfontosabb célkitűzései közé tartozik, hogy kifejlessze az
alsóbb néposztályok tagjaiban a kereskedelmi kultúra kritikus szemléletének
képességét. Az Egyesült Államokban, ahol a kérdéshez kevésbé ideologikusán
közelítenek, könyvek sora hívja fel az olvasók figyelmét arra, mennyire fon­
tos, hogy saját maguk döntsenek szabadidejük felhasználásáról. A BBC irányí­
tói (sőt az amerikai rádióhálózatok egynémely vezetője is) osztják ezt a véle­
kedést.
Az Egyesült Államokban az értelmiség, Erskine Caldwell és Sherwood
Anderson ösztönzésének hatására, a nagy gazdasági világválság alkalmával
kezd érdeklődni az alsóbb néposztályok és a népoktatás iránt. A nép iránt ta­
núsított érdeklődés politikai cselekvésszámba megy. Amerikában persze sze­
rényebbek a célkitűzések: nem kívánnak szövetségre lépni a néppel, vagy ké­
pezni az alsóbb néposztályokat; egyszerűen csak arról van szó, hogy meg kell
hallgatni őket. Az értelmiségieket jobban érdekli a nép mindennapi élete, mint
a „tömegek” politikai nevelése. Matthew Josephson Portrait of the Artist as
American című művében (1931) arról ír, hogy a művész csak akkor üdvözül-
het, ha megmerítkezik a való életben.
Néhány értelmiségi még arra is hajlik, hogy védelmébe vegye a tömegszó­
rakoztatás azon „műfajait” (például a futballt vagy a kommersz mozifilme­
ket), amelyekre a polgárság megvetően tekint. Az angol szociológus, Denis
Hardy18 szerint a mozi tágítja érdeklődésünket, megtanít érzelmi reakcióink
hatékonyabb ellenőrzésére, és érdekesebb életlehetőségek megtapasztalásá­
hoz is hozzásegít. Ivon Brown The Heart of England (Anglia szíve, 1935) című
könyvében a fogyasztói kultúra dicséretét zengi, és a populáris kultúra moz­
gatórugóinak összetettségét hangsúlyozza. John Hammon az általános szóra­
kozás, élvezet kora (era of common enjoyment) hírnökének nevezi magát
1935-ben. C. Delise Burns arra hívja fel a figyelmet, hogy a mozi és a rádió hi­
dat ver a népek közé; a tömeg vonzódását a szórakoztatóipar termékeihez pe­
dig azzal próbálja igazolni, hogy általában mindannyian megkíséreljük fel­
mérni, másoknak is tetszik-e az, ami nekünk tetszik, hiszen csak akkor tudjuk
igazából élvezni a szóban forgó vívmányokat, ha megerősítést kapunk. Burns
azt állítja, hogy a szórakoztatás modern formái egy demokratikus civilizáció
felé vezetnek, hiszen hozzájárulnak az emberek közötti viszonyok felszabadí­
tásához. Abban sem lát semmi elítélendőt, hogy a szórakoztatóipar az esetek

18Gary Cross: Time andMoney. The Making of Consumer Culture. London-New York, 1993,64.
2 5 6 I Az univerzális médiumok (1870-1950)

többségében nem több, mint menekülés a valóság elől: a filmnézést például

tekinthetjük a kocsmázás alternatívájának, ráadásul olyan időtöltésről van szó,
amelyben végre a nők is részt vehetnek. Hasonló szellemben ír Lewis Mum-
ford (Technics and Civilization, 1934), aki kifejezett optimizmusának ad han­
got egy új szabadidő-kultúra létrejöttét illetően.
A televízió elterjedése a háborút közvetlenül követő években vitathatatla­
nul megtépázza majd ezt az optimizmust.
Harmadik rész

Hálózati világ (1950-1995)

I. fejezet

A televízió aranykora

„Léteznek olyan légbuborékok, amelyeket a szelle­

mek olyképp szórtak el az atmoszférában, hogy képe­
sek legyenek felfogni a Föld bármely pontjáról vissza­
tükröződő fénysugarakat, amelyeket aztán a szemed
előtt található tükörre továbbítanak. így, ha más és
más irányba fordítjuk a tükröt, láthatjuk benne a
Föld felületének bármely pontját. Ha minden lehetsé­
ges látószöget kipróbálunk, a Föld egyetlen pontja
sem maradhat rejtve előttünk. Tetszésed szerint járat­
hatod tekinteted az emberek lakhelyei között.
Türelmetlenül rávetettem magam erre a csodálatos
tükörre, és alig negyedóra alatt az egész Földet végig­
vizsgáltam. ”
(Ch. Fr. Tiphaigne de la Roche: La Giphantie, 1760)

„A távoli képeket úgy láthatjuk majd a képernyőkön, mintha csak a filmvetítő

képeit néznénk...” A telefotográfiát feltaláló Alfred Korn szavai (amelyeket a
párizsi Illustration című lap egy 1907-es számából idézünk) arra világítanak
rá, hogy a televízió gondolata már a századelőn is sokakat foglalkoztatott. Ver­
ne már 1892-ben felismerhető leírást nyújt a televízióról Várkastély a Kárpá­
tokban című regényében: az új szerkezetet fényképezőgép, tükrök és fonográf
összeolvadásaként képzelte el. A televízió technikai beérésének - a két világ­
háború közötti években zajló - folyamata ennek ellenére viszonylag hosszú:
csak az 1950-es években jelentkezik új tömegmédiumként. Az alapjául szolgá­
ló technológia az egyre intenzívebb hadicélú kutatásoknak köszönheü létét,
továbbfejlődése pedig azzal magyarázható, hogy a hadiipari struktúrákat pol­
gári célok szolgálatába állítják. A világháború után minden ország vagy tömb
a televízió fejlődésének olyan sajátos normarendszerét és szervezeti kereteit
építi ki, amelyek hozzájárulnak kulturális és ipari érdekeik védelméhez.
Mivel a rádióhoz hasonlóan a televízió is elsősorban este, a családi körben
köti le közönségét, a két médium között komoly verseny folyik, melyből vé­
gül, az 1980-as évek kezdetén, a televízió kerül ki győztesen. Bár a technikai
és politikai kényszerek következtében a televízió országonként más és más
modell szerint fejlődik, a műsorkészítők mindenütt felhasználják a rádió és a
mozi térhódítása során felgyülemlett tapasztalatokat. A rádiózás sikeres elter­
jedését biztosító két fő modell szerint fejlődik a televízió is. Az Egyesült Álla­
mokban nagy, magánkézben lévő tévéhálózatok épülnek ki, amelyek reklám-
bevételekből tartják el magukat, elsődleges céljuk tehát a nézettség növelése.
Európában a kormányzati ellenőrzés alatt működő közszolgálati televíziók
arra tesznek kísérletet, hogy valamiféle szintézist teremtsenek a magas kultú­
2 6 0 I Hálózati világ (1950-1995)

ra és a populáris kultúra között. Az európai modell körülbelül az 1980-as évek

elejéig sikeres is, ekkor azonban a technikai újítások, az állami televízióra ne­
hezedő kereskedelmi nyomás, illetve a közvéleményben bekövetkező változá­
sok hatására egyre többen kérdőjelezik meg létjogosultságát. A televízió mű­
ködésének első negyven éve alatt végbemenő jelentős társadalmi változások a
tömegmédiáról és a népszerű kultúráról való gondolkodás új hullámát in­
dítják be.

A TELEVÍZIÓ LASSÚ TECHNIKAI BEÉRÉSE

A mozgókép továbbításának jövőjéről gondolkodván Arthur Korn a következő

problémák megoldását tartja elengedhetetlennek: növelni kell a kép felbontá­
sának és helyreállításának sebességét, illetve az átviteli kapacitást: „Ha képe­
sek lennénk az átviteli időt olyan jelentős mértékben csökkenteni, hogy egy
fényképet hat perc helyett a másodperc egyharmada alatt továbbíthassunk,
akkor megoldhatnánk a távolsági látás problémáját. [...] Ha pedig meg tud­
nánk tízszerezni a telefotografikus eljárások sebességét - ami reális célkitű­
zésnek látszik - a távolsági látás nem lenne többé elérhetetlen álom.”1
A Korn megjövendölte módszerek azonban igen lassan érnek be: Vlagyimir
Zvorikin 1923-ban nyújtja be döntő áttörést hozó találmányának szabadalmi
kérelmét, a rendszeres tévéadások viszont csak 1945-ben indulnak be. A két
esemény között tehát húsz évnél is több telik el. A századelőn a feltalálók a
mechanikus képfelbontással kísérleteznek. Képtelenek azonban olyan elekt­
romechanikus eljárást kidolgozni, amely a mozgókép továbbításához szüksé­
ges információmennyiséget megfelelő gyorsasággal tudná feldolgozni. Amikor
azonban a rádiózásban is használatos elektroncső-technológia eléri a megfele­
lő fejlettségi szintet, az elektroncsövet megpróbálják képfelbontásra is alkal­
mazni. 1923-ban Zvorikin, aki a cári hadsereg hírközlésénél kezdte karrierjét,
később pedig az amerikai Westinghouse cégnek dolgozott, szabadalmaztatja
találmányát, az „ikonoszkópot”, azaz az első, képfelbontásra és helyreállítás­
ra igazán alkalmas elektroncsövet.
Az ipari országokban a kutatás a Zvorikin találmánya által megszabott
irányba fordul. Minden ország a saját feltalálói nyomán a maga útját járja, hogy
önálló, nemzeti technológiát dolgozzon ki. A kísérletek Angliában indulnak meg
először: James Baird 1925-ben mutatja be televisorjál. A fiatal feltaláló rövide­
sen szabadalmaztatja találmányát, majd a brit Post Office-szal megegyezve, kö­
zösen határozzák meg a szabványt (amelynek leírását 1929-ben teszik közzé
és regisztráltatják): 30 sor, másodpercenként 12 kép, 3 x 7-es álló formátum -
így képes továbbítani egy álló alak (például egy táncosnő) képét.12 Rögvest meg­

1Idézi Jean-Claude Brethes: Histoire de la télécopie. Paris, 1995, 35.

2Lásd Marc Chauviére tanulmányát, Bulletin du Comité d ’histoire de la télévision, no. 1. 1981. jú­
lius, 8-16.
 A televízió aranykora | 261

alapítják a vevőkészülékek forgalmazásával foglalkozó Baird Television Com­

pany t. 1929. július 20-án a Reichspost közzéteszi a német szabványt: 30 soros
vízszintes képfelbontás, 3 x 4-es formátum, másodpercenként 12,5 kép. Az el­
következő tizenöt év során a képfelbontás minőségét próbálják javítani, még­
hozzá a sorok számának növelésével. Persze mindeközben minden egyes or­
szág megőrzi a maga normarendszerét. Franciaországban egy montrouge-i vál­
lalat, miután képviselői megtekintették Baird bemutatóját, létrehoz egy külön a
televíziónak szentelt alegységet. A társaság 1931-ben a Villamossági Főiskolán
hajtja végre az első franciaországi bemutatót. Le Havre-ban Henri de France
kidolgoz egy másik, szintén életképesnek látszó módszert. A döntőbírói sze­
rep a PTT-minisztériumnak jut. A miniszter, Georges Mandel támogatást nyújt
a kísérletekhez: 1931-ben a párizsi a Távíró Főiskola termeiben adókészülé­
ket és stúdiókat állíttat fel. Az egyórás adásokat hetente többször, körülbelül
400 méteres hullámhosszon sugározzák. 1936-ban a montrouge-i vállalat és a
Compagnie générale de télégraphie Sans Fii (CSF) összefogásából nő ki a Com­
pagnie Frangaise de Télévision.
1937-ben a minisztérium „telefonovíziós” tanszéket állít föl a Képző- és
Iparművészeti Főiskolán. Az országnak nagy szüksége van képzett szakembe­
rekre, ha nem akar függeni a német technikusoktól. Kizárólag a németek ren­
delkeznek ugyanis működőképes hangosfilm-technikával, egy évvel korábban
pedig tizenhat napon keresztül képesek voltak Hamburgba, Lipcsébe, Mün­
chenbe és Nürnbergbe is közvetíteni a berlini olimpiai játékok képeit. Az
1937-es párizsi világkiállítás televíziós bemutatóknak ad otthont. Felvett mű­
sorok híján - a videokép rögzítésének még nincsenek meg a feltételei - a tele­
vízió egyfajta képtelefonként működve próbálja felkelteni a látogatók érdeklő­
dését. A L’Illustration című folyóirat a következő megjegyzésekkel kíséri az új
„gyermekjáték” feltűnését: „A televízió ma még nem több gyermekjátéknál,
de máris igen szórakoztató. Két vállalkozó szellemű egyén két, egymástól ti­
zenkét méterre elhelyezkedő telefonfülkéből lép egymással kapcsolatba: a te­
lefonbeszélgetés során mindkét kísérleti alany látja - egy körülbelül 18 * 24 cen­
timéteres képernyőn - partnere arcát. Természetesen mindketten túlzásba vi­
szik az arcjátékot: vadul grimaszolnak és gesztikulálnak, a közönség legna­
gyobb örömére.”
Az 1939-es New York-i világkiállításon további bemutatókat csodálhat meg
a közönség. A televízió természetesen azonnal felkelti a nagy amerikai rádió-
hálózatok érdeklődését is. A kutatásokban az NBC vállal oroszlánrészt, az RCA
aktív támogatása mellett. A háború kitörésének pillanatában már minden ipari
ország rendelkezik a közepes minőségű (405-525 soros) képek sugárzását le­
hetővé tevő technológiával. Ezekben az országokban esténként rendszeresen
műsorokat sugároznak annak a kevés nézőnek, aki megengedheti magának a té­
vékészülék luxusát. Ekkoriban azonban még nem dőlt el véglegesen, hogy a jö­
vőben a képeket hertzi hullámok vagy kábel segítségével továbbítják-e majd.
A háború gyökeresen megváltoztatja a helyzetet. A döntő áttörés akkor kö­
vetkezik be, amikor a szakemberek biztosan kezdik uralni az ultrarövidhullá­
2 6 2 I Hálózati világ (1950-1995)

mokon (a hertzi nyalábokon) alapuló (URH) sugárzás technológiáját. A hertzi

nyalábokat először 1934-ben egy angol és egy francia repülőtéren használták.
A radartechnológia (amely a hertzi nyalábokéhoz hasonló elven működik) az
angliai légi csatában szerez majd múlhatatlan érdemeket. Az első radarkészü­
léket a Normandia működteti 1934-es próbaútján, de 1939-ben a britek fel­
gyorsítják a kísérleteket, hogy minél hamarabb rendelkezésükre álljon ez a
stratégiailag fontos eszköz. Az Egyesült Államok sem akar lemaradni a britek
mögött. Mivel az amerikaiak számára lényeges, hogy a világ különböző pont­
jain harcban álló haderőik között állandó kapcsolatot teremtsenek, a katonai
vezetés hertzi nyalábokon alapuló, nagy teljesítményű kommunikációs rend­
szert fejleszt ki. A háború befejeztével pedig természetesen felmerül a rend­
szer polgári célú felhasználásának kérdése.
Ekkor mérhetjük fel igazán, milyen sok megoldandó kérdést vet fel a nagy-
közönségnek szánt szerkezetek fejlesztésének és terjesztésének megszervezé­
se. Először is szükség van egy általánosan elfogadott szabványrendszerre, hi­
szen enélkül a gyártók nem bízhatnának befektetéseik megtérülésében, a vá­
sárlók pedig nem lehetnének biztosak benne, hogy fogni tudják a műsorokat.
Tisztázni kell a vevőkészülékre érvényes (milyen eljárással, hány soros képer­
nyővel működjön), valamint a sugárzásra vonatkozó (milyen hertzi csatorná­
kon, mely frekvenciákon) szabványokat, sőt az elektromos tápegység kérdésé­
ben is dönteni kell. Ezeket a döntéseket azonban csak egy szabályozó hatóság
hozhatja meg. Az Egyesült Államokban kifejezetten azzal a feladattal hozták
létre a Federal Commission of Communicationst (FCC), hogy a frekvenciák el­
osztását megszervezze, a műsorok tartalmának szabályozására nincs felhatal­
mazása. A hatóság így is igen fontos gazdasági-ipari kérdésekben jogosult
dönteni.
Ha az FCC szigorúan a hálózati egység és a fogyasztói érdekek védelmében
az egész iparág számára előír egy bizonyos szabványt vagy eljárást, elkerülhe­
tetlenül egy bizonyos gyártónak kedvez. A nagy rádióhálózatok könyörtelen
harcot vívnak egymással saját eljárásuk elfogadtatásáért. A piacot uraló és a
legjelentősebb ipari cégek támogatásával rendelkező RCA 1940-ben megpró­
bálja saját szabványát rákényszeríteni az iparág egészére, egy évvel később
azonban egy technikai szakemberekből álló bizottság, a National Television
System Committee (NTSC) az 525 soros (tehát az RCA által javasolttól eltérő)
szabvány mellett dönt. A háború után sem szűnő viták arra világítanak rá,
hogy az újabb és újabb technológiákat nem mindenki fogadja el. A CBS példá­
ul a színes televízióra tesz javaslatot: az új eljárás drága, még nem tökéletes,
valamint nem egyeztethető össze a már kiépült rendszerrel, azonban kétségte­
lenül működőképes. Ennek ellenére 1953-ban továbbra is a fekete-fehér szab­
vány elfogadásáról születik döntés.
Európában a szabványok kérdésében eljáró döntéshozóknak két fontos
szempontra is tekintettel kell lenniük: oly módon kell dönteniük a különféle
cégek között, hogy védjék a nemzeti ipart, ugyanakkor fontos, hogy megóvják
a nemzeti nyilvánosságot is. Ezzel magyarázható az egymással összeegyeztet­
 A televízió aranykora | 2 6 3

hetetlen nemzeti rendszerek létrejötte. Ami a fekete-fehér televíziózást illeti,

Franciaország közvetlenül a háború után a kiváló képminőséget lehetővé tevő
829 soros képernyőt választja, míg Anglia a háború első éveiben elfogadott
405 soros szabványnál marad. Végül az 1960-as évek elején minden európai
ország elfogadja a 625-ös képernyőt. Az átállás a színes televíziózásra ismét
lehetőséget nyújt a „stratégiai” szabványmeghatározásra. Az Egyesült Álla­
mok 1953-ban az NTSC-rendszert választja, rövidesen a japánok is hasonlóan
döntenek. A Szovjetunió, a kelet-európai szocialista és a frankofon afrikai or­
szágok viszont a franciáktól veszik át a Secam-rendszert. A többi európai ország
a hasonlóan jó minőségű, német PAL-rendszer mellett dönt. Az 1980-as évek
elejéig igen kevés bistandard (azaz mindkét rendszerben működőképes) vevő-
készülék kerül a kereskedelmi forgalomba.
Az országok kulturális modelljüket3 és közvéleményüket is védelmezni kí­
vánják. Már a kortársak is tisztán látták, miben különbözik egymástól a tele­
vízió fejlődésének két lehetséges modellje. Az Egyesült Államokban a rádió-
hálózatok nem haboznak a televíziózás fejlesztésébe fektetni anyagi és ta­
pasztalati tőkéjüket. Európában az állami kézben lévő rádió mintájára fejlődik
a televízió is.

AMERIKA ÉS AZ ÚJ NYILVÁNOSSÁG

Hogyan használja fel a televízió a rádiósok szakértelmét?

Hollywoodot mindig kevéssé érdekelték a mozival párhuzamosan fejlődő mé­

diumok, igaz, a törvényi szabályozás nem is ösztönözte erre. A filmipar csak
epizodikus kapcsolatokat ápolt a rádiózással, s a televízió fejlődésében betöl­
tött szerepe sem jelentős.4 A Paramount tizenhárom tévéadó létrehozására pá­
lyázik 1940 és 1948 között, ám végül mindössze két adó felépítésére kap enge­
délyt, Los Angelesben és Chicagóban. Hollywood ekkor megpróbál befektetni
a televíziózás azon két formájába, amelyek nem jelentenek közvetlen konku­
renciát a nagy rádióhálózatok számára: a mozitermi televíziós közvetítésekbe
és az előfizetéses csatornákba. Az 50%-ban a Paramount tulajdonában álló
Telemeter-társaság az ötvenes évek elején létrehozza három különféle műsor
sugárzására alkalmas kábeltévés rendszerét. A néző bedob egy pénzdarabot a
tévékészülékbe, ezért cserébe egy ideig nézheti a kikódolt műsort. 1950-ben
az RKO kap felhatalmazást, hogy vegyen részt egy hasonló rendszer kiépítését
célzó kísérletekben.
A Telemeter 1953-ban kollektív antennát állít fel a kaliforniai Palm Springs-
ben, melynek segítségével ekkor még rendszertelen időközönként jelentkező

3A kulturális modell meghatározását illetően lásd Frédéric Barbier: L'Empire du livre. Paris,
1995, 9.
4Janet Wasko: Hollywood in the Information Age. Austin, 1994, 11.
2 6 4 I Hálózati világ (1950-1995)

műsorokat képes előfizetőihez eljuttatni. A cég mintegy 2500 előfizetővel áll

szerződésben, továbbfejlődése azonban megfeneklik a mozitermek tulajdono­
sainak ellenállásán, ráadásul az FCC is az ellenérdekelt rádióhálózatok pártját
fogja. Maguk a rádióhálózatok (az ABC, a CBS, az NBC, az RKO és a Capital
City Communication) fogják tehát kiépíteni az Egyesült Államok televízióhá­
lózatát. A rendszert a hatalmas területű ország technikai szükségleteinek meg­
felelően építik ki: a megközelítőleg 50 kilométeres hatósugarú hertzi adóállo­
másokat szükség esetén kábelek és nyalábok egészítik ki. Az új adók jelentős
részét közvetlenül a nagy rádióhálózatok hívják életre; majd rövidesen kiépí­
tik a „hozzájuk tartozó” televíziókat ellátó műsorszolgáltató rendszert is.
A nagyszámú független tévéadó vagy a nagy hálózatoktól, vagy Hollywoodtól,
esetleg független szolgáltatóktól szerzi be műsorait.
A televíziós műsorkészítés sajátosságai kis idő múlva arra késztetik a rádi­
ók munkatársait, hogy a filmiparban dolgozók szakértelmére támaszkodva
próbálják megszervezni a termelés rendszerét. Különösen érdekes stratégiát
választ a CBS: az 1940-es években a rádiók munkatársai felismerik, hogy az új
médium rengeteg műsort igényel (pedig ekkoriban mindenki azt hiszi, hogy a
televízió csak a kora esti órákban sugároz majd).5A lehetőségek számbavétele
után a CBS úgy dönt, hogy Hollywooddal partneri kapcsolatra lépve próbál
meg tehetséges műsorkészítőkre szert tenni. Megkörnyékezik Cecil B. De Mille-t,
akit nagyjátékfilmjei tettek ugyan híressé, de Lux Radio Theater című soroza­
tával azt is bizonyította, hogy képes megoldani azt az emberpróbáló feladatot
is, amelyet a filmek rádiós adaptációja jelent.
A Cecil B. De Mille-lel folytatott tárgyalások rávilágítanak, hogy a két ipar­
ág képviselői nem egyforma nagyságrendű összegekben gondolkodnak. De
Miile akkoriban a Paramountnak dolgozik, Barnumról készít kétmillió dollá­
ros költségvetésű filmet The Greatest Show on Earth címmel. Egy félórás tévé­
műsor előállítási költségei percenként ezer dollárra rúgnak - ezt pedig az ala­
csony bekerülési költségekhez szokott rádiósok csillagászati összegnek látják.
Megvalósíthatatlannak látszik tehát az az elképzelés, amely szerint a holly­
woodi stúdiók állítják majd elő a tévéműsorokat. A Daily Variety című szakfo­
lyóirat szerint ezekben az években a stúdiók egy és háromnegyed perc „hasz­
nos” filmet készítenek naponta, egy 96 perces film előállításához tehát 60 nap­
ra van szükség. Az elkészült filmek egy-egy perce 10 ezer dollárba kerül. A
rádiósokban hatalmas rémületet kelt, hogy a filmipari dolgozók szakszerveze­
te szigorúan ragaszkodik a munkamegosztás elvének tiszteletben tartásához.
Mindezeket figyelembe véve a rádiósok úgy döntenek, hogy saját stúdiókat
építtetnek Hollywoodban. Továbbra is számítanak tehát a „képiparosok”
szakmai tudására, de a rádió hagyományos eszközeiről sem mondhatnak le:
az épülő stúdiókat oly módon tervezik meg, hogy közönség befogadására és
gyakori díszletváltásokra is alkalmasak legyenek. A leghíresebb rádiós show-k
tehát a televízióban folytatódnak.

5 Robert Metz: CBS. Reflections on a Bloodshot Eye. New York, 1975, 123.
 A televízió aranykora | 2 6 5

A műsorkészítés egésze átszervezésre szorul tehát. Ezekben az években a

reklámügynökségek készítik a rádióműsorokat. Márpedig az 1950-es évek ele­
jére nyilvánvalóvá válik, hogy a reklámügynökségek nem győzik a túl költsé­
ges tévéműsorok előállítását. Maguk a hálózatok veszik hát kezükbe a műsor-
készítést. Az Orson Welles-féle Mercury Theater of the Ain és a Columbia Work-
shopot létrehozni képes CBS vitathatatlanul rendelkezik a kiemelkedő produk­
ciók előállításához szükséges tapasztalattal. A cégnek azonban továbbra is
szüksége van azokra az azonnal sugározható kereskedelmi show-kra, amelyek
a hirdetők érdeklődését is felkelthetik. A CBS egymillió dollárt sem sajnál a cél
érdekében. Ahelyett azonban, hogy egy nagy reklámügynökség valamelyik
munkatársát kérnék fel, inkább „házon belül” próbálják megoldani a problé­
mát: egy fiatal, nyugati parti alkalmazottjukra bízzák a műsorkészítéshez nél­
külözhetetlen munkatársak (beleértve az írókat is) megtalálásának feladatát.
A műsorkészítést havi rendszerességgel ellenőrzi a szerkesztőbizottság, amely
a három részleg (a „szórakoztató műsorok”, a „hírműsorok” alosztálya és a
„kereskedelmi” részleg) vezetőiből áll. A Suspense című New Yorkból sugár­
zott bűnügyi dráma az első műsor, amelyet a CBS a fent leírt módon állít elő.
A My Friend Irma és a Life with Luigi című műsorokból aztán az előzetes ter­
veknek megfelelően televíziós adaptációt is készítenek.

A nézettség felmérésének eszközei

Voltaképpen minden műsor a reklámoknak köszönheti létét. A szponzorált

adások működési elvét ismerhetjük már a rádióból is. A televíziózás átveszi a
rádiózástól azt az eljárást, hogy már a sugárzást megelőzően megpróbálják
felmérni a közönség véleményét egy-egy műsorról. Szinte változtatások nél­
kül veszik át tehát a rádiótól a hallgatottsági statisztikák módszerét. Nielsen
1950-ben végzi első nézettségi felméréseit a televízió számára: azt vizsgálja,
hány órától kezdve és mennyi időn keresztül hány tévékészülék van bekap­
csolva a felmérés alapjául szolgáló háztartásokban. A kísérlet „tudományos”
adatbázisa az az 1200 háztartás, amelyekben a tévékészülékeket előzetesen
ellátták a felméréshez szükséges számlálóval. A rendszer azonban nyilvánva­
lóan pontatlan, hiszen azt például nem tudja jelezni, ha egy-egy háztartásban
adott esetben csupán a macska nézi az adást.
Az elkövetkező évtizedek során Nielsen mennyiségi és minőségi szem­
pontból is tökéletesíti a Television Index Service-t, de az erre szolgáló eljárás
voltaképpen nem változik. Egy-egy adás (akár egy helyi adó, akár egy orszá­
gos hálózat műsora) nézettségének felméréséhez egy 1700 háztartásból álló
adatbázissal rendelkezik, amelyből az egész országra érvényes következteté­
seket lehet levonni. A hálózatok már az adott műsor sugárzását követő éjsza­
kán tudhatják, hányán kísérték figyelemmel az adást (márpedig ez igen fontos
előzetes adatnak számít). Az adatbázisul szolgáló háztartások felében kéthe­
tente kiegészítő felméréseket is végeznek. További fontos adatokkal szolgál az
2 6 6 I Hálózati világ (1950-1995)

az „újság”, amely kétezernél is több, televízióval rendelkező háztartásnak jár

országszerte: a szóban forgó lap a családok életkor és nem szerinti összetéte­
léről tudósítja a hálózatokat, valamint arról is beszámol, hogy egy adott pilla­
natban mely családtagok nézték valóban az adást.
Az információk összesítése után biztonsággal megállapítható, a háztartá­
sok hány százaléka néz egy adott műsort vagy hálózatot. A bekapcsolt tévéké­
szülékek százalékos arányából pedig a pontos nézőszám is könnyen kiszámít­
ható. A hálózatok és hirdetőik elsősorban a jómódú tévénézők magatartására
kíváncsiak. Ezekben az években elsősorban a felnőtt lakosság érdekli a hirde­
tőket: az idősek és a kamaszok még nem váltak a hirdetések célközönségévé.
Az összegyűjtött adatok heti két alkalommal zsebkönyv formátumban (a „Niel­
sen”) jelennek meg. Az évente négy alkalommal végzett kiegészítő felmérések
pedig a hálózatok közötti erőviszonyokat vizsgálják.

A nagyközönség és a televízió dialektikus viszonya

1950 és 1960 között a televízió tömegmédiummá növi ki magát az Egyesült Ál­

lamokban. 1950-ben az amerikai háztartásokban 3 millió tévékészüléket talál­
hatunk; 1961-ben 57 milliót. A televíziózás remek üzlet: a CBS éves tiszta be­
vétele öt év alatt megduplázódik (az 1959-es 25 millió dollárról 1964-re 49 mil­
lió dollárra ugrik). Fennállásának első húsz évében a „tömegtelevízió” nem
tesz kísérletet a lehetséges célközönségek elkülönítésére, egyetlen célja, hogy
maximális nézettséget érjen el. Ez főleg jövedelmezőségi szempontokkal ma­
gyarázható, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a televíziózás pénzügyi
hátterét a termékeiket eladni szándékozó hirdetők biztosítják. Nem meglepő
hát, hogy a műsorkészítők és a nagyközönség viszonya nem problémamentes.
A műsorkészítők nem elégedhetnek meg azzal, hogy vakon bíznak a közvéle­
mény-kutatásokban; valamilyen formában kapcsolatba kell lépniük nézőik­
kel, meg kell ismerniük, el kell csábítaniuk, meg kell győzniük és követniük
kell a közönséget.
A közönség kegyeit megőrizni kívánó televízió a háború előtti rádiózástól
a sorozatok receptjét, a mozitól pedig a star Systemet veszi át. Szó sem lehet a
busásan megfizetett mozisztárok televíziós „újrafelhasználásáról” (bár az öt­
venes évek elején egy tévéhálózat már nagyobb nézettséget képes biztosítani
a mozifilmnél). Amikor a CBS a Gunsmoke (egy felnőtteknek szóló western rá­
diósorozat) televízióra történő alkalmazásáról dönt, a főszerepet John Wayne-
nek kínálja fel. Wayne elutasítja ugyan az ajánlatot, de maga helyett produkci­
ós cégének egy névtelen színészét ajánlja. Amikor a CBS a tizenkét éven ke­
resztül folyamatosan sugárzott sorozat leállítását tervezi - a sorozatok nem
tarthatnak olyan sokáig, hogy törzsközönségük elöregedjen, és kicsússzon a
hirdetőknek oly kedves 18-45 év közötti életkori sávból - a nézők nyomására
műsoron kell tartaniuk a Gunsmoke-ot.
 A televízió aranykora | 2 6 7

Az 1960-as évek televíziózásának másik „húzóágazatát” a vetélkedők al­

kotják. A 64 ezer dolláros kérdés című kvízműsor egy háború előtti rádióműsor
(amelyben a nyeremény ezerszer kisebb volt) alapötletét veszi át. Az adás
megszületése körüli hercehurcák rávilágítanak, hogyan működnek a szponzo­
rált tévéműsorok. A műsor ötletgazdái Walter Craig, egy kiöregedett komikus,
illetve egy hadani író, aki műsorkészítésre adta a fejét. Hárman együttműköd­
ve ügynökséget hoznak létre. Egy független televízió producerével, Cowannel
kapcsolatra lépve szerződést kötnek a CBS-szel és egy ajakrúzsgyárossal. Az
adást a nézők 84,8%-a kíséri figyelemmel, a reklámozott termék eladási muta­
tói pedig az egekbe szöknek. A vetélkedők mindenki számára nyilvánvalóan
egyre inkább a televíziózás fontos ágazatává válnak.
A kortársak ezekben az években kezdik felismerni, milyen óriási mérték­
ben képesek a vetélkedők megmozgatni a közvéleményt: a játék csak a fel­
szín, valójában a nemzet egészének alapértékei és világképe jelenítődik meg
bennük. Ezzel magyarázható, hogy a „Van Doren-ügy” oly nagy hullámokat
keltett az Egyesült Államokban. Egy fiatal, keleti parti egyetemi tanár (aki a
szellemi elit egyik legelőkelőbb családjából származik) megnyeri az NBC
egyik játékát. Amikor kiderül, hogy csalás történt, a felelősök kizárólag a né­
zettségi szempontokat veszik figyelembe: semmit nem tesznek tehát az igazi
bűnösök megtalálása vagy a csatorna megbüntetése érdekében. Úgy tűnik, az
ország vezetőinek - beleértve a Kongresszust is, amely létrehoz ugyan egy
vizsgálóbizottságot, de végül eltussolja az ügyet - szilárd meggyőződése, hogy
túl veszélyes volna az amerikaiak által vallott értékekre nézve, ha a közönség
bizalma meginogna az „ő” televíziójában.
Az új médium lassacskán - nemcsak kifejezetten politikai műsorainak kö­
szönhetően, hanem minden elemében is - olyan hellyé növi ki magát, ahol
minden társadalmi kötelék szövődik, ahol egyaránt kifejeződhetnek a társada­
lom által vallott értékek és a társadalmat kínzó feszültségek.
Az amerikai televízió alkalmasnak mutatkozik arra, hogy tükrözze, kife­
jezze és megfogalmazza az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját gyötrő feszült­
ségeket és konfliktusokat: a maccarthyzmust, a vietnami háborút, az „ellen­
kultúrának” nevezett nyugati parti kultúra felbukkanását. A televízió óriási
véleményformáló hatása jórészt azzal magyarázható, hogy a politikai kérdése­
ket nem kizárólag politikai műsorokban tárgyalja. A vietnami háború létjogo­
sultsága nemcsak egy hírműsorban, hanem egy varietéközvetítésben is meg­
kérdőjelezhető. A műsorok ráadásul teret adnak az értelmezésnek és a vi­
tának, ez a tér azonban a legkevésbé sem semleges: a televíziók figyelmes
vezetői azért működtetik - a szabad vállalkozás szellemében -, hogy a lehető
legnagyobb nézettséget érjék el. Ez persze néha nem kedvez a szélsőségesen
konzervatív politikai nézetek képviselőinek. Az alábbi két példa segítségével
próbálunk rávilágítani az új keletű nyilvánosság, a televízió működésének
komplexitására: bemutatjuk a CBS állásfoglalását a maccarthyzmus, illetve a
vietnami háború ügyében.
2 6 8 I Hálózati világ (1950—1995)

A CBS és a szenátor

Amikor Maccarthy szenátor háborút indít az amerikai társadalom azon tagjai

ellen, akiket azzal vádol, hogy közeli vagy távoli kapcsolatban állnak az Ame­
rikai Kommunista Párttal vagy a szélsőbaloldallal, a CBS roppant óvatosan re­
agál. A See it now című, 1953-ban sugárzott műsor azonban fordulópontot
jelent. A műsort vezető újságíró, Murrow és Maccarthy szenátor konfliktusa
rávilágít, hogyan alakulnak ki és működnek - a televízióban és a televízió se­
gítségével - a véleményformálásnak, a politikai tér feletti uralomnak és a poli­
tika meghatározásának eddig ismeretlen folyamatai. Mindez a hagyományos
pártpolitikai kereteken kívül, ám ahhoz szorosan kapcsolódva zajlott. A Mur-
row-Maccarthy-összecsapás alkalmat szolgáltat arra, hogy az újradefiniált
nyilvánosságban a politikai élet új formái jelenjenek meg.
Minden akkor kezdődik, amikor a See it now, amely voltaképpen dokumen-
tarista műsornak indult, egy fiatal katona esetével kezd foglalkozni, akit azért
szereltek le, mert apja és nővére „rossz” újságokat olvasott. Az adás a közvéle­
mény ítéletére kíváncsi, a műsorvezető szerkesztő pedig egész újságírói és köz­
szereplői presztízsét latba vetve áll az ügy mögé. Kezdetben leginkább arról
van szó, mi számít igazságosnak és megengedhetőnek állam és egyén viszo­
nyában. Bizonyos értelemben tehát egyfajta amerikai Dreyfus-ügy zajlik: a
hadsereg jogaira hivatkozva meddig igazolható az egyén jogainak semmibevé­
tele? Az olvasói levelek és a sajtó a fiatal katona pártján állnak. A CBS vezetősé­
ge eltökélt.
A műsor anyagi hátterét biztosító hirdetőt azonban élesen támadni kezdik
az elkötelezett maccarthysta sajtómágnás, Hearst tulajdonában álló újságok
és tévéadók. A See it now műsorvezetője a védekezésnek azt a formáját vá­
lasztja, hogy új műsort készít, amelynek során otthonukban látogatja meg a
kor legnagyobb sztárjait. A mérhetetlenül népszerű műsor óriási bevételt hoz
a hálózat konyhájára, a műsor készítője pedig rengeteg befolyásos emberrel
ismerkedik meg, akiknek korántsem áll érdekükben, hogy a politika kikészít­
sen egy hozzájuk ezer szállal kötődő, népszerű újságírót. Murrow rövidesen
igen kritikus hangvételű műsort készít magáról a szenátorról. A csatorna ter­
mészetesen biztosítja Maccarthy számára a „viszontválasz” lehetőségét, a te­
levíziós szereplés fortélyait nem ismerő szenátor azonban roppant rosszul
szerepel a képernyőn.
Nem sokkal később a See it noiu-nak dolgozó egyik oknyomozó újságírót a
Maccarthy-bizottság öngyilkosságba hajszolja. Első látásra tehát úgy tűnik,
hogy a történet rosszul végződik. A szponzort elriasztják a műsorral kapcsola­
tos viták, így visszalép a további együttműködéstől, a CBS pedig eltávolítja
Murrow-t, akit azonban néhány évvel később Kennedy elnök kinevez az Egye­
sült Államok tájékoztatási szolgálatának élére. Ez a lépés valószínűleg a vég
kezdetét jelenti a maccarthyzmus számára. Az a tény, hogy a vita a maga tel­
jességében kibontakozhatott, arra utal, hogy a szenátor tevékenységét már az
amerikai társadalom vezető rétege is megsokallta. A vita során a televízió min­
 A televízió aranykora | 2 6 9

denesetre sikeresen kimutatja, hogy a nyilvánosság központi tényezőinek egyi­

ke lett. A televízió az a hely, ahol a vélemények kiformálódhatnak, ugyanak­
kor mint minden kereskedelmi kényszereknek alávetett tér, szerfelett érzé­
keny, és nehezen tűri a konszenzus hiányát.

Vietnam és a varieték

A vietnami háború kapcsán ismét tanulmányozhatjuk azt az igen összetett

folyamatot, amelynek során a közvélemény különböző tévés műfajokban for­
málódik ki. Mindenekelőtt jeleznünk kell, hogy a tájékoztatás mibenlétét dön­
tően befolyásolják a háború éveiben végbement kulturális változások, ame­
lyekhez a televíziónak - mint minden kereskedelmi vállalkozásnak - alkal­
mazkodnia kell. Az 1960-as évek végén a CBS tehát felismeri a stratégiaváltás
szükségességét. A hálózat különféle helyi adókkal kötött szerződéseinek kö­
szönhetően a korábbinál sokkal jelentősebb országos nézettségre tesz szert,
komoly problémát okoz viszont, hogy mit kezdjen az „újonnan szerzett” idős
nézőkkel, akik csak kevéssé érdeklik a hirdetőket. 1969-ben a hálózat új veze­
tője (aki egyébként a kereskedelmi osztályról kerül a CBS élére) az „East River
zátonyai között lavírozó kormányosként” határozza meg önmagát, akinek
mind a közvélemény, mind a nyomásgyakorló csoportok szavára figyelemmel
kell lennie.
A háborúval kapcsolatos új érzékenység már viszonylag korán hangot kap
a varietéműsorokban. 1969-ben két fiatal nyugati parti producer a népszerű
Bonanza-sorozattal egy időben névtelen folkénekeseket léptet fel. Az új műsor
nézettségi mutatói meglepően jók. Az elemzők felismerik, hogy a rengeteg pa­
cifista beállítottságú, a rendőrséggel és a washingtoni kormányzattal szemben
ellenséges érzelmeket tápláló fiatal komoly piacot jelent. A műsorvezető nem
átallja kigúnyolni Wallace szenátort, illetve felléptetni Pete Seegert, aki dalai­
val a vietnami háború ellen tiltakozik. A hálózat vezetői bizonyos részeket ki­
cenzúráznak a műsorból, de a kedvező sajtóvisszhang után újra felléptetik
Seegert, aki ezúttal végigénekelheti dalát. Először úgy tűnik, ez a történet is
rossz véget ér, hiszen a műsorkészítőknek felmondanak. Az események azon­
ban komoly belső válságot idéznek elő: néhány nyugati parti vezető vélemé­
nye szerint meg kell óvni a műsorok kreativitását, a hálózat ugyanis csak így
őrizheti meg a fiatal nézők bizalmát. Néhány év leforgása alatt a varietéműfaj
egésze komoly változásokon megy keresztül.
Ugyanezekben az években a Nixon-kormányzat, szándékával ellentétben,
hozzájárul ahhoz, hogy a tévéhíradó műfaja (és néhány nagy alakja, például
Walter Kronkite és Dan Rather) olyan elismertségre tegyen szert a tájékoztatás
világában, amilyennel ez idáig csak az írott sajtó egyes képviselői rendelkez­
tek. A vietnami háború éveiben Nixon kísérletet tett a hírszerkesztők megfé­
lemlítésére. A CBS vezetői két malomkő között őrlődtek: egyrészt nem akarták
megvonni támogatásukat a háború ellen fellépő, ám kifejezetten népszerű
2 7 0 I Hálózati világ (1950-1995)

sztárújságíróiktól; a hálózathoz tartozó adóállomások tulajdonosai viszont

egyetértettek a fegyveres beavatkozással, emellett joggal féltek attól, hogy az
FCC-t kézben tartó Nixon-kormányzat bevonhatja sugárzási engedélyüket.
A háborúval kapcsolatos valódi viták színteréül ráadásul nem a hírek és a szo­
ros értelemben vett politikai műsorok szolgáltak.
A szemben álló felek például egy tévédráma, a Sticks and Bones apropó­
ján csapnak össze. A mű alapjául szolgáló színdarab egy vietnami háborúban
megvakult és megkeseredett vietnami veterán sorsát dolgozza fel. A főhős ap­
ja - végső elkeseredésében - borotvapengét nyom a fia kezébe, hogy öngyil­
kosságot követhessen el. A darab „Off-Broadwayről” a televízióba kerülő ren­
dezője ingyenes, az 1970-es évek szellemét tükröző Shakespeare-előadásokat
állított színpadra a Central Parkban. A producerek minél gyorsabban szeret­
nék sugározni az adást (szeretnének ugyanis elnyerni egy szakmai díjat). Az
időzítés azonban provokációként hat, mert egybeesik a hadifoglyok kiszaba­
dulásának márciusi dátumával. A vita rövidesen elmérgesedik. A darabot vé­
gül csak augusztusban sugározzák. A hálózathoz tartozó adóállomások jogo­
sultak sugárzás előtt megtekinteni a legnagyobb vitákat kiváltó műsorokat:
220 adóból csak 94 dönt a darab közvetítése mellett, és ők is alig találnak hir­
detőket.
Ez a néhány példa mutatja, milyen nehéz döntések előzik meg egy televízi­
ós diskurzus kialakulását. A hatalmi pozícióban lévő műsorszolgáltató, az
üzenetet eltorzítani hajlamos közvetítő (médium), illetve a passzív és köny-
nyen meggyőzhető befogadó modellje távol áll a valóságtól. Bár az állandó né­
zettségi felméréseknek köszönhetően a nézőközönség és a közvélemény fo­
galmai egy bizonyos idő után közelíteni kezdenek egymáshoz, a jelentés létre­
hozásának folyamata nem egyszerű, nem is lineáris. Politikai és szórakoztató
adások műsorvezetői, producerek, a hálózatok és a tévéadók irányítói rend­
szeresen vizsgálják a közönség elvárásait, értékelik a televízió helyzetét, stra­
tégiai döntéseket hoznak, és megpróbálják felmérni érdekeiket (esetenként
egy adott hálózaton belül is különböző érdekek ütközhetnek). Az egymással
alkalmanként összecsapó érdekek játéka azonban meglepően rugalmassá te­
szi a rendszert. A nézettségi mutatók diktatúrájának köszönhetően a keres­
kedelmi televíziózás rendszere kétségtelenül uniformizálja a kínálatot, és
szabványosítja a kulturális termékeket, a közönség ízlésében bekövetkező
változásokra igen érzékeny szisztéma azonban képes az állandó tartalmi meg­
újulásra, olyannyira, hogy esetenként kifejezetten „ellenzéki” véleményeknek
is hangot ad.

AZ EURÓPAI MODELL: NEMZETI ÉS POPULÁRIS

Fennállásuk első húsz esztendejében az európai televíziók az amerikaitól gyö­

keresen eltérő képet mutatnak.
 A televízió aranykora | 2 7 1

A nemzeti modellek kiépülése

Az amerikaihoz hasonló technikai alapokra Európában egészen, legalábbis a

nyolcvanas évek elejéig eltérő szervezeti keretek és műsortartalmak épültek,
ami természetes is, hiszen az európai kontinens az amerikaitól számos ponton
elütő közéleti és politikai hagyományokkal és formákkal rendelkezik. A ma­
gánkézben lévő rádióadókat már a világháború első éveiben államosították,
így azok nem vállalhattak szerepet a televíziózás rendszerének kiépülésében.
Az európai országok többsége kezdetben a közszolgálati rádiózás háború előt­
ti rendszeréhez hasonló állami modellben akarta működtetni az új médiumot
is. Jóllehet Anglia úttörő szerepet játszott a televízió kifejlesztésében, az új
médium sokkal lassabban hódítja meg Európát, mint az Egyesült Államokat.
1956-ban, amikor 450 adóállomása már az Egyesült Államok szinte egész
területét lefedi, a franciáknak még csak 41 %-a (a briteknek pedig 80%-a) ren­
delkezik tévékészülékkel. 1961-ben Nagy-Britannia lakossága összesen 11 mil­
lió, Németországé 4,6 millió, Franciaországé viszont csak 1,9 millió készülék­
kel rendelkezik. 1968 Franciaországában még mindig minden második háztar­
tásból hiányzik a televízió. Míg az amerikai nézők kegyeiért már igen korán
több tévécsatorna vetekedik, addig a legtöbb európai országban csak egy, leg­
jobb esetben két, fekete-fehérben sugárzó csatorna létezik. Franciaországban
csak 1964-ben kezd működni a második csatorna, a színes adás pedig 1967-
ben indul be. 1973-ra a francia háztartásoknak már 80%-a rendelkezik ugyan
tévékészülékkel, az adásokat azonban csak 6%-uk élvezheti színesben. Az át­
törés 1977-ben következik be: ekkorra már csaknem minden háztartásban van
televízió. Az új vásárlók többsége ekkor már régi fekete-fehér készülékét cse­
réli le színesre. Az NSZK, Anglia és Japán a televízióval kitűnően felszerelt or­
szágok közé tartozik, Olaszország, Franciaország és Spanyolország kevésbé.
Az erősen városiasodott társadalmakat, amelyekben jelentős a hagyományos
értelemben vett munkásság részaránya, sokkal gyorsabban hódítja meg a tele­
vízió, mint a túlnyomórészt falusi lakossággal bíró országokat. A televízió el­
terjedését ábrázoló statisztikai görbe ennek ellenére, ha kismértékben is, de
eltér a luxuscikkekre általában jellemző ábrától: természetesen először (már
az 1950-es évek elején) a legmagasabb jövedelemmel rendelkezők tesznek
szert tévére, de nem sokkal később már a munkások és a falusi lakosság köré­
ben is igény mutatkozik a készülékre. A televízió tehát népszerű, a nemzet túl­
nyomó részének igényeit kielégítő műsorokat fog sugározni.

A francia televízió a De Gaalle-korszakban

A francia televíziózás műsorainak története elég jól mutatja, milyen az, ami­
kor egy televízió nem a kereskedelmi modellnek megfelelően fejlődik. A tévé­
hálózat kiépítésével a franciák De Gaulle kifejezett kérésére sietnek annyira, a
tábornok ugyanis az új médiumra támaszkodva az egész országgal akar politi­
2 7 2 I Hálózati világ (1950-1995)

kai párbeszédet folytatni. A műsorkészítés és műsorsávok létrehozása egé­

szen 1968-ig egy állami szerv, az Office de la Radiodiffusion Télévision
Franpaise (ORTF) feladatai közé tartozik. A műsorokat a Buttes-Chaumont ha­
talmas közszolgálati stúdióiban állítják elő munkások, technikusok és rende­
zők tömegei, akik egyébként a köztisztviselőkéhez hasonló jogokkal rendel­
keznek.
A műsorok előállításának anyagi hátterét a tévékészülékekre kivetett adók­
ból biztosítják. A francia műsorszolgáltatók hivatalosan egészen 1968-ig nem
sugározhatnak reklámokat, nincs tehát szükségük hatékony, a nézettség pon­
tos felmérését szolgáló rendszerre. Az 1960-as évek francia televíziója lénye­
gében véve kínálati televízió, amely nézőivel kizárólag postai úton, illetve az
újságokban megjelenő kritikák segítségével áll kapcsolatban. Ennek ellent­
mondani látszik, hogy a televízió már az 1950-es években közvélemény-kuta­
tásokra támaszkodva próbálja felmérni a közönség ízlését, illetve a nézői ma­
gatartásokat. Ezen kutatások azonban csak a közönséggel folytatott párbeszéd
fenntartását szolgálják, a műsorokon továbbra sem szándékoznak a felméré­
sek függvényében változtatni.6 A második csatorna életre hívása (1964), ha
nem teremt is valódi versenyhelyzetet a két közszolgálati csatorna között, leg­
alább a rivalizálás érzetét kelti. A vezetők külső intézményeket - például az
Institut franpais d’opinion publique-et (Francia Közvélemény-kutató Intézet) -
kérnek fel célzott kutatások és felmérések elvégzésére. A Centre d’études des
supports de publicité (Reklámhordozók Kutatási Központja) a televíziót is
felhasználja rendszeres felmérései során. 1967-től kezdve az ORTF kutató-
szolgálata, statisztikai adatbázisára támaszkodva napi rendszerességgel közöl
nézettségi adatokat. A köztelevízió műsorkészítői, a nézők ítéletétől való vi­
szonylagos függetlenségüknek hála, szabad kezet kapnak a műsorkínálat ki­
dolgozásában.
Meg kell ugyanakkor jegyeznünk, hogy az első tíz év során a televíziózás
technikai feltételei meglehetősen szegényesek, ez pedig nagyban korlátozza a
műsorkészítés lehetőségeit.7 A technikusok sem felvenni, sem montírozni
nem tudják a videoképeket. A kamerák igen súlyosak, ráadásul csak nagyon
erős megvilágítás mellett tudnak megfelelő minőségű képet előállítani. A szín­
házi előadások legnagyobb részét, de a más típusú műsorok túlnyomó többsé­
gét is egyenesben közvetítik. Amikor ez nem lehetséges, a technikusok a „té­
vémozi” módszerével élnek, azaz egy kamera előtt vetítik le a sugározni kí­
vánt filmet. Ezeknek a korlátoknak és kényszereknek következtében létrejön
egy ünnepélyes és merev televíziós „stílus”, amely voltaképpen összhangban
van a „régi” Franciaország által vallott hagyományos értékekkel.
Az 1960-as évek francia televíziója már előre meghatározott időpontokban
sugároz műsorokat. Bár a műsorsáv fogalma csak 1962-1963 táján jelenik

6Monique Dagnaud: Profession programmateur. Médiaspouvoirs, no. 20. 1990. 16.

7Bemard Hecht: Le choix et l’invention des programmes en 1946. Bulletin du Comitéd ’histoire de
la télévision, no. 3. 1982. március.
 A televízió aranykora | 2 7 3

meg a köztudatban, és fontossá is csak akkor válik, amikor két közszolgálati

adó kezd rivalizálni egymással, a szerkesztők már jóval korábban szilárd
rendszert próbáltak vinni a napi műsorbeosztásba. A háború előtti rádiózás
szolgál ezen a téren mintával a televízió számára: kora este sorozatokat köz­
vetítenek, utána hírek, majd az esti szórakoztató műsorok következnek.
Az egyre korábban kezdődő műsorok azonban lassan a nap délutáni óráit
is meghódítják. Minden célközönségnek megvan a maga műsorsávja: a gyer­
mekeké a csütörtök, a háziasszonyoké pedig a délután (1964-ben indul be
Éliane Victor a női lapok szellemiségét idéző műsora, a Les femmes aussi [A
hölgyek is]). Az esténként hétről hétre vagy hónapról hónapra rendszeres idő­
pontban jelentkező adások olyanok, mint egy-egy randevú. A nézők rendsze­
res időközönként találkozhatnak a karakteres és vonzó újságírók és műsorve­
zetők köré szervezett adásokkal: vasárnap este mindig nagyfilmet vagy szín­
házi felvételt vetítenek (Au théátre ce soir címmel), a szombat este pedig
a vetélkedőké (Guy Lux és Simone Gamier Intensities címen vezet vetélkedőt),
a politikai elemzéseké (Pierre Dumayet és Pierre Desgraupes Cinq colonnes a
la Une (Öt hasáb a címlapon) című műsora 1959-től kezdve látható a képer­
nyőkön) és az egészségügyi tájékoztatásé (Étienne Lalou és Igor Barrére). Va­
sárnap délutánonként Léon Zitrone lóversenytippjeit ismerhetik meg a nézők.
Az ötvenes években bukkannak fel az első, kifejezetten televízióra írt soroza­
tok, például az Énigmes de l’histoire (Történelmi rejtélyek, 1956), amelynek
címét 1957-ben La caméra explore le temps-ra (A kamera az idő nyomában)
változtatják, vagy éppen a jogi ármánykodásokat leleplező En votre dme et
conscience (Eskü alatt vallom, 1954), de ne feledkezzünk el Les cinq demiéres
minutes (Az utolsó öt perc) című krimisorozatról sem (1958). Az esti műsoro­
kat mindig roppant ünnepélyesen konferálják fel a bemondónők, akik gyakran
színésznők vagy (a televíziózás kezdeti éveiben) híres újságírók feleségei.
A televízió a kollektív gyász kifejezésére is alkalmas: Sir Winston Churchill
halálakor a hagyományos vasárnapi műsor helyett klasszikus zenét sugároz­
nak, majd a Híd a Kwai folyón című, az angol katonák bátorsága előtt tisztel­
gő, s ily módon a szomorú eseményhez illő filmet vetítik le.
Szilárd struktúrájának köszönhetően a francia televíziózás képes emléke­
zetes műsorokat létrehozni. Jérőme Bourdon kutatásai8 azt vizsgálják, melyek
voltak az 1960-as évek jellegzetes audiovizuális emlékművei, a nagy rendezők
(Claude Santelli, Claude Barma, Marcel Bluwal) nevéhez fűződő csodálatos
kulturális adások létrejöttének feltételei. A francia televíziózás rendszeresen
az irodalom klasszikus műveiből (Moliére, Racine, Stendhal), illetve a francia
iskolai és magas kultúra repertoárjából meríti témáit, amelyeket legjobb ren­
dezői ültetnek át képernyőre.
Az ehhez hasonló műsorok létrejöttének feltételeit a televízió hithű gaullis-
ta irányítói és néhány mozifilmes múlttal rendelkező, a populáris kultúra iránt

8Jérőme Bourdon: Histoire de la télévison franqaise sous De Gaulle. Paris, 1990.

2 7 4 I Hálózati világ (1950—1995)

elkötelezett rendező első látásra valószínűtlennek tűnő szövetsége teremti

meg. A nemzeti mozifilmgyártás iskolájából kikerülő tévérendezőknek szem­
besülniük kell azzal, hogy a műfajváltás egyben visszacsúszást is jelent a
szakmai ranglétrán: a mozifilmesek továbbra is nagyobb megbecsülésnek ör­
vendenek a televíziósoknál. A tévérendezők többségéről egyébként is elmond­
ható, hogy alacsonyabb társadalmi rétegekből származnak, mint a mozifilm
új hullámának rendezői. Sokan kötődnek közülük a kommunista párthoz,
márpedig az 1960-as évek Franciaországában a kommunistaszimpátia nem­
csak politikai állásfoglalást jelent, hanem egy sajátos kulturális érzékenységet
is feltételez. A szóban forgó televíziósok osztják Jean Vilar népi-népszerű kul­
túráról alkotott felfogását, amely a Théatre national populaire létrehozására
ösztönzi őket. Meggyőződésük szerint nemcsak el lehet, de el is kell vinni a
színház és az irodalom klasszikus műveit a tömegekhez, méghozzá érthető,
ám nem leegyszerűsített formában. Erőfeszítéseiknek hála, egy este fél kilenc­
kor a televízió Aiszkhülosz Perzsáit közvetíti (a tévéközvetítéssel párhuzamo­
san a sztereó hanghatás érdekében a rádió is a színdarabot sugározza).
Ez a műsorkészítési politika azonban csak a kor sajátos társadalomtechni­
kai rendszerében működhet: az országos sugárzás költségei és további politi­
kai megfontolások - minden állampolgár egyforma bánásmódra jogosult -
egyértelművé teszik, hogy csak egyetlen államilag ellenőrzött csatorna mű­
ködhet Franciaországban. A csatornát a gaullista hatalom bizalmát élvező,
túlnyomórészt a párizsi burzsoázia köreiből kikerülő megbízottak működte­
tik. Tevékenységüket nem a nézettségi mutatók, hanem a sajtóban (különösen
az országos politikai sajtóban) megjelenő kritikák alapján ítélik meg. A televí­
zió vezetői osztják a rendezők klasszikus kultúra iránti rajongását, együttmű­
ködésüknek köszönhetően sugároz tehát a televízió olyan műsorokat (például
a Perzsákat), amelyek a legkevésbé sem alkalmasak a nézettségi mutatók ja­
vítására.
A határ azért nem a csillagos ég. Amikor Jean-Christophe Avery, felhasznál­
va a korban rendelkezésre álló - igen szerény - trükktechnikai lehetőségeket,9
a már ötvenéves múltra visszatekintő szürrealista esztétika szellemében fogant
rövidfilmeket készít (amelyekben például zöldségdarálóba pottyant csecsemők
szerepelnek), óriási felháborodást kelt a nézőkben. 1970-ben a Shadocks (rajz­
filmfigurák) abszurd és viszonylag intellektuális humorát is élesen elutasítja a
közönség jelentős része, amelynek kultúrájával összeegyeztethetetlen az effaj­
ta tréfálkozás.
A hatvanas évek televíziózása egyébként a háború előtti sikeres rádiómű­
sorok receptjeire támaszkodva dolgozza ki saját népszerű műfajait, amelyek
az ekkor még túlnyomórészt falusias társadalom ízlésvilágát próbálják kielégí­
teni. Az Intervüles című műsor például a falvak közti vetélkedők hagyományát
eleveníti fel. A sport is megjelenik a képernyőkön: a televízió a nemzeti labda­

9Max Debrenne: Les effets spéciaux á la télévision. Bulletin du Comité d ’histoire de la télévision,
no. 16. 1987.
 A televízió aranykora | 2 7 5

rúgó- és rögbibajnokság mellett a hagyományosan a médiafigyelem közép­

pontjában álló sporteseményekről (például a Tour de France-wY) is beszámol.
Végül, a televízió rengeteg francia és amerikai mozifilmet sugároz, gyakran ré­
gebbieket. A filmsorozatok egy része jól illeszkedik a fentebb bemutatott, egy­
szerre klasszikus, egyszerre populáris kultúrafelfogásba.10 Vegyük például a
Belphegort, amely látszólag az 1900-as évek népszerű regényeinek narrációját
követi, valójában azonban túltengenék benne a szürrealista utalások.
A televízió közérthető és általánosan elfogadott hatalmi nyelvet beszél
mindaddig, amíg az esztétikai és kulturális konszenzus határain belül marad.
A válságok arra szolgálnak, hogy kipuhatolják és adott esetben el is mozdít­
sák a konszenzus határait. Ugyanazokban az években, amikor a vietnami há­
ború ellen tiltakozó dal botrányt vált ki Amerikában, a francia televízió fel­
mond egy bemondónőjének, akinek túl rövid szoknyája (amely pedig hosz-
szabb volt, mint az Angliában divatosak) alól kilátszott a térde. A műsorsávok
rendszere lehetővé teszi továbbá, hogy megkülönböztessék a közönség eltérő
kulturális normákkal rendelkező rétegeit. A késő éjszakai órákban tévézők
például minden valószínűség szerint egy fiatalabb, műveltebb és városiasabb
réteghez tartoznak, és más műsorokat igényelnek, mint a délutáni és kora esti
tévénézők.
A hírműsorok ingatják meg elsőként a modell szilárdságát. Az 1960-as
évek tévéhíradói a rádiós hírműsorok mintájára készülnek. A televízió ekkor
még nem képes a világ képi megjelenítésére, a fontos eseményekről készült
képekhez ugyanis nehéz hozzájutni. Ekkor még nem léteznek hordozható vi­
deokamerák. A technikusok úgy döntenek, hogy a jelentős történések meg­
örökítéséhez nem a szupernyolcas formátumot használják (amelyet leértékel
szemükben az a tény, hogy minden amatőr ezzel forgat), hanem egy komo­
lyabb, bár nehézkesebb technológiát. Továbbra is alkalmazzák a hagyomá­
nyosnak mondható, nehézkes és drága forgatókocsikat, amelyek gyakran par­
kolnak a hivatalos épületek előtt, amíg a riporterek a kormányszóvivő bejelen­
tését hallgatják a miniszterek cseréjéről.
Az esetek többségében a felvett képeket „telemoziként” sugározzák. Már
létezik az európai képbörze, de amerikai képekre igen nehéz szert tenni. 1962
óta egy műhold az Atlanti-óceán felett közvetlen képkapcsolatot tesz lehetővé
Európa és Amerika között, erre azonban igen ritkán kerül sor, hiszen arra az
időre, amikor a műholdat televíziós képek továbbítására használják, a műhol­
das telefonkapcsolatokat vagy fel kell függeszteni, vagy át kell irányítani a ten­
ger alatti kábelekre. Mire a képek megérkeznek az Egyesült Államokból, már
számos transzformáción mentek keresztül. Amerikában minden valószínűség
szerint 16 milliméteres filmre vették fel, majd videoformában továbbították
őket a pleumuri (Bretagne) Bodou állomásra. Párizsban az „anyagot” filmként
raktározzák el, majd videojelként sugározzák. A tévéhíradókban nagy szerep

10Dominique Pasquier: Les Scénaristes et la télévison. Approche sociologique. Paris, 1995, 40.
2 7 6 I Hálózati világ (1950-1995)

jut tehát a kommentároknak. A rádiózás hagyományainak megfelelően a hír­

adók rövidek, és igen kevés képet mutatnak, ráadásul a kormányzat szigorúan
ellenőrzi őket. A miniszterek rendszeresen betelefonálnak a szerkesztőségbe,
hogy elmondják kívánságaikat. 1962-ben Alain Peyrefitte tájékoztatási mi­
niszter egyenes adásban jelenti be, hogy a tévéhíradó új formát ölt.
A televíziózás ezen klasszikus modellje nem bizonyul kellőképpen rugal­
masnak, nem rendelkezik az átalakuláshoz és az alkalmazkodáshoz szüksé­
ges belső erőforrásokkal. 1968 és az 1980-as évek között válságok egész sora
rázza meg a televíziózást, amelynek nem sikerült sem létjogosultságát bizo­
nyítania, sem belső struktúráját megszilárdítania. Ebben a két évtizedben a
tömegtelevíziózás klasszikus modelljét az Egyesült Államokban és Európában
egyaránt számos kihívás éri. A televízió hagyományos formái technikai, politi­
kai és törvényi változások együttes hatására újulnak meg.
II. fejezet

A televízió mint varázslatos médium?

„Amikor egy színész beszél, megindítja a közönsé­

get, átadja a nézőinek gondolatait; nem egy képet,
hanem magát a tárgyat közvetíti. A cselekmény so­
rán minden életre kel, minden mozog: a hang csen­
gése, a mozdulatok szépsége, minden összejátszik
annak érdekében, hogy a beszéd minél erőteljesebb
és kecsesebb legyen.”
(Diderot és d’Alembert: az Enciklopédia
„olvasás” szócikke)

A televízió klasszikus modelljének megújulása az Egyesült Államokban 1975

után indul meg. Ezekben az években kezdenek észrevehetően megerősödni a
kábeltévék, és ekkoriban jönnek létre az első műholdas csatornák is. Utóbbiak
új szereplőként bukkannak fel az amerikai audiovizuális színtéren. Ezekkel a
változásokkal időben egybeesik egy új technikai vívmány, a koaxiális kábelek
útján történő képelosztási rendszer felbukkanása, valamint megszaporodnak
a képeket Amerika egész területén továbbítani képes műholdak. A megújulást
azonban a technikai változások csak részben magyarázzák. A televíziózás új
formáinak kifejlődése elsősorban a törvényi szabályozásban bekövetkező vál­
tozásoknak köszönhető.

A KÁBELTÉVÉ ÉS A NETWORKS KÜZDELME

Az amerikai kábeltelevíziózás egészen 1975-ig a hagyományos televíziózás

hálózatait előnyben részesítő, restriktiv törvényi szabályozás súlyát nyögi.
1955-ben a 400 fennálló kábeltévé összesen 150 ezer, túlnyomórészt kisvárosi
előfizetővel rendelkezik. A kábeltévék többsége a lefedetlen területeket kiszol­
gáló „közösségi csatornaként” működik. A televízióipar által felállított értéke­
sítési rendszer a mozi harmincas évekbeli sikeres elterjedését biztosító mo­
dellt követi: a hálózat műsorait a csatlakozó adók sugározhatják, a független
televíziók pedig a piacon vagy bonyolult cserebere útján juthatnak műsorok­
hoz. A televízióipar elutasít minden más lehetséges megoldást. Az ötvenes évek­
ben a helyi utánsugárzó tévéhálózatok arra tesznek kísérletet, hogy régi fil­
mekre építve előfizetéses televíziókká (pay TV) alakuljanak, a hálózatok azon­
ban ellentámadást indítanak. 1964-ben a mozitársaságok és a hagyományos
televíziós társaságok kiharcolják például, hogy egy népszavazás által szentesí­
tett törvény tiltsa meg Kaliforniában a fizetős kábeltévék létrejöttét.
Mindennek ellenére négy évvel később az FCC kibocsátja az első, kábelte­
2 7 8 I Hálózati világ (1950-1995)

levíziókra vonatkozó szabályozást. Noha a hatóság roppant szigorú működési

feltételeket szab, a törvényi szabályozás léte azt jelenti, hogy a kábeltévék kí­
sérletet tehetnek a városi és külvárosi piacok meghódítására. Egy cég 1965-
ben koncessziót szerez Manhattan déli részére. 1975-re azonban új helyzet áll
elő: egyre több háztartás tesz szert a szükséges felszereltségre. Ebben az év­
ben 300 kábeltévé körülbelül tízféle műsort szolgáltat mintegy ötmillió előfi­
zető számára.1 1977-ben a Warner Cable új szolgáltatással, az interaktív tele­
vízióval kezd kísérletezni: az Ohio állambeli Columbusban kiépíti a Qube
rendszert. A kísérlet csődbe torkollik: a kábeltévé sikereit nem technikai vagy
társadalmi újításainak - például az interaktív rendszer kiépítésének - köszön­
heti, hanem a törvényi szabályozás azon változásainak, amelyek új piacot
nyitnak az audiovizuális ipar hagyományos termékei előtt (lehetővé teszik
például a filmipar és a hagyományos televíziózás termékeinek, a filmeknek és
a tévésorozatoknak újrasugárzását, újrafelhasználását).
Az 1970-es, 1972-es és 1974-es törvénymódosításoknak köszönhetően a
kábeltelevíziózás egyre kedvezőbb jogi környezetben működhet. Az új rendel­
kezések pontosan megszabják a koncessziók megadásának feltételeit és a nye­
reség megoszlásának százalékos arányait, előírják, hogyan kezelendők az elő­
fizetők panaszai, valamint arról is döntenek, hogy a nagyobb városok lakói
számára minimum húsz csatorna szolgáltasson műsorokat - mindezek a ren­
delkezések bizonyos értelemben felszabadítják a kábeltelevíziózást a helyi ha­
tóságok befolyása alól. A még gyermekcipőben járó iparág védelmében meg­
tiltják a helyi telefontársaságoknak, hogy az általuk lefedett területen kábelte­
levíziót működtessenek. A továbbra is igen szigorú törvénykezés változásai a
kábeltelevíziózás növekvő elismertségéről tanúskodnak. Az a tény, hogy a ká­
beltelevíziózás képviselői egyenlő partnerként vehetnek részt az eddig csak
kétszereplős (a hagyományos televíziócsatornák és a jogtulajdonosok, azaz a
mozitársaságok között zajló) egyezkedésekben, szintén arról árulkodik, hogy
az új médium az audiovizuális piac komoly tényezőjévé vált. Az iparágat
egyébként 1970-et követően nem az FCC, hanem egy, a Nixon-kormányzat ál­
tal létrehozott hatóság ellenőrzi.
A Nixon-kormány, amely felmérte, hogy a televízió a Watergate-ügy során
végig a demokraták szócsövéül szolgált, kifejezetten támogatja a kábelteleví­
ziózást. Az amerikai vezetés ekkoriban egyébként is meg van győződve a de­
reguláció fontosságáról. Az FCC (az Open Skies határozatban) liberalizálja a
műholdak használatát, új műholdas csatornák számára is lehetővé téve a csat­
lakozást a hálózatokhoz. Egy műholdas csatorna bérlésének gondolata egyre
kevésbé tűnik irreálisnak. A Home Box Office nevű előfizetéses mozicsatorna,
amely eredetileg hertzi nyalábok segítségével sugározta volna műsorait, úgy
próbálja megoldani anyagi nehézségeit, hogy „felmegy” műholdra. Egy évvel
később egy atlantai Ultra High Fidelity (UHF)-tévéállomás tulajdonosa, Ted

'René Bonnei: La Vin.gt-cinqu.ieme image. Paris, 1989, 377.

 A televízió mint varázslatos médium? I 2 7 9

Turner kiötli a „szuperállomás” intézményét, azaz az olyan helyi adót, amely­

nek műsorai - műholdon keresztül - Amerika egész területén foghatók.2
A szintén műholdas sugárzású Showtime 1978-ban épül ki. 1979-ben a folya­
mat felgyorsul; ebben az évben tűnik fel az Entertainment and Sports Prog­
ramming Network (ESPN) sportadó, amely tíz év lefogása alatt a legnézettebb
csatornává növi ki magát.
1984-es törvénymódosítások az eddiginél is kedvezőbb helyzetet teremte­
nek a kábeltelevíziózás számára. A városi hatóságok egyre kisebb szerepet ját­
szanak a kábeltévék engedélyeztetési folyamatában, a hálózatok működtetői
szinte biztosak lehetnek abban, hogy koncesszióikat újra és újra meg fogják
újítani. Nyereségük 5%-a azonban továbbra is a városi költségvetést illeti, csa­
tornáikat pedig a helyi hatóságok rendelkezésére kell bocsátaniuk, amikor azok
közérdekű és oktatási műsorokat kívánnak sugározni; mindemellett arra is kö­
telezniük kell magukat, hogy fizetős csatornáikat bérbe adják mindenkinek,
aki ezt kérelmezi. 1984-et követően, az újabb és újabb törvénymódosításoknak
köszönhetően a kábeltelevíziók egyre nagyobb szabadságot élveznek. Az első
alkotmánymódosításra hivatkozó kábeltelevíziók megpróbálják elérni, hogy a
sajtóéhoz hasonló jogi státusra tegyenek szert, a televízió műsorait ugyanis fel­
ügyelik. A televízió egyébként nem sokat költ a műsorkészítőkre: az 1987-es
évben számukra átutalt 140 millió dollár az alapszolgáltatásból származó üzle­
ti forgalomnak mindössze 3,75%-a. Az 1980-as évek végére a kábeltelevíziók
az Egyesült Államok audiovizuális iparának fontos szereplőivé válnak: 90 mil­
lió háztartásból 74 millió fogja műsoraikat. A 6 ezernél is több szolgáltató
összesen 50 millió előfizetővel rendelkezik; 25 műhold kábelen keresztül szol­
gál ki mintegy 60 rádió- és tévécsatornát.
A kábel válik az új, hierarchikus szerkezetű audiovizuális ipar egyik leg­
fontosabb támaszává. A kábeltelevíziókat létrehozó társaságok olyan csopor­
tokhoz tartoznak, amelyek más kommunikációs technológiákban (rövidhullá­
mú [hertziens] rádiózásban, műholdakban, videóban) is „utaznak”. 1988-ban
már csak négy olyan társaságról tudunk, amelyek kizárólag a kábeltelevízió­
zással foglalkoznak. Az összes többi cég olyan nagy csoportokhoz tartozik,
amelyek összefonódnak a Westinghouse-zal, a Walt Disneyvel, a Warner
Communications-szel, az American Express-szel - ezek a társaságok verseny­
társak, ugyanakkor a bonyolult és állandóan változó tulajdoni viszonyok miatt
szövetségesek is.
Amiképpen a kevéssé sikeres hálózatok szeretnének beszállni a távközlés­
be, úgy a kábeltelevíziózás iránt egyre hevesebb érdeklődést mutató telefon-
társaságok nagy nyomást gyakorolnak az iparág egészére. Az üvegszálas tech­
nológia 1980-as évekbeli fejlődése remek kilátásokkal kecsegtet.3

2A tévéállomás neve: WTBS, vagyis Warner-Turner Broadcasting System.

3Jean-Paul Simon: L’évolution du cadre réglementaire du cable aux États-Unis. Médiaspouvoirs,
no. 14. 1989. 37-46.
2 8 0 IHálózati világ (1950-1995)

AZ EURÓPAI MODELLEK MEGINGÁSA

Az amerikai kábeltelevíziók követendő példaként lebegnek mindazok szeme

előtt, akik meg akarják újítani a hagyományos közszolgálati televíziózást. Az
öreg kontinensen 1975 és 1989 között megszaporodó magán-tévécsatornák ko­
moly versenyre kényszerítik az állami adókat. 1989 áprilisában a következő
nagy csatornák osztoznak a prime time európai piacán: Nagy-Britanniában
a két állami adó, a BBC 1 és a BBC 2 mellé fokozatosan felzárkózik az ITV, a
Channel 4 és a SKY 1; Németországban a három hivatalos adó, az ARD 1, aZDF
és az ARD 3 mellett megtalálhatjuk az RTL-Plus-t és a SAT-Einst; az olasz állami
adók, a RAI 1, a RAI 2 és a RAI 3 kénytelenek szembesülni a Canale 5, a Rete 4
és az Italia Uno konkurenciájával; Franciaországban a TF1, az A2 és az FR3
mellett a magánkézben lévő Canal Plus, a Cinq és az M6 küzd a nézők kegyei­
ért.4 Az 1990-es évek elején tematikus alapokon szerveződő (zene, sport, hí­
rek) , műholdon keresztül sugárzott csatornák egészítik ki a kínálatot.
A pezsgés alapjául ugyanazok a technikai vívmányok szolgálnak, mint az
Egyesült Államokban: kiépülnek (elsősorban a városokban) a képszolgáltató
kábelhálózatok, és lehetővé válik a műholdas műsorsugárzás. Az első televízi­
ós képet sugárzó műholdak elsődlegesen a kábeltelevíziókat voltak hivatottak
ellátni, gyorsan növekvő teljesítményüknek köszönhetően azonban rövidesen
a kereskedelmi forgalomban is kapható kis parabolaantennákkal is foghatók
lesznek a műholdas adások.
A kétségtelenül jelentős technikai vívmányok megemlítése után beszélnünk
kell a magán-tévécsatornák megszaporodásának politikai és kereskedelmi okai­
ról is. Az 1960-as évek végének közvéleménye, különösen Olasz- és Franciaor­
szágban, egyre nehezebben tűri a televíziós hírműsorok politikai ellenőrzésé­
nek bizonyos formáit. Másfelől a reklámügynökségek, amelyek amerikai kollé­
gáikhoz képest nagy lemaradásban vannak, ám lassan Európában is komoly
gazdasági jelentőségre tesznek szert, egyre gyakrabban veszik igénybe a televí­
ziók képernyőit. A reklámügynökségek és az ipari körök együtt nagy nyomást
gyakorolnak a politikai vezetőkre, hogy „szabadítsák fel” a televíziózást, a gaz­
dasági élet fontos, ám eddig „terméketlenségre ítélt” szektorát. Az érdekeltek
szerint óriási bevételkiesést okoz Franciaországnak, hogy a közszolgálati adók
nem biztosíthatnak elég reklámidőt a tömegesen jelentkező hirdetők számára.
A francia- és olaszországi, sőt a németországi televíziózásról általánosság­
ban elmondható, hogy működése alapjául az az íratlan szövetség szolgál,
amely egyfelől az elsősorban a tájékoztatás ellenőrzésében érdekelt politi­
kai hatalom, másfelől pedig a szórakoztatás „napszámosai”, a népnevelés és a
népszórakoztatás különböző formáihoz kötődő rendezők, szerzők és műsor-
készítők között köttetett. A francia és az olasz politikai vezetés, amely a hirde­
tésekből származó bevételek megosztásakor egyértelműen az írott sajtónak

4 Spanyolországban a TVE 1, a TVE 2 és a TVE 3.

 A televízió mint varázslatos médium? I 2 8 1

szándékozott kedvezni, a televíziót kizárta a reklámpiacról. Márpedig ez a

műsorok áruvá válásától elzárkózó modell az 1970-es évek végére elveszíti
minden vonzerejét. Egyre többen kérdőjelezik meg az állam szerepét, illetve
ítélik korszerűtlennek a közszolgálat fogalmát. A kiutat az jelentheti, ha le­
hetővé válik a szabad vállalkozás térhódítása a kultúra területén. A közvéle­
mény pártfogolja a tájékoztatás pluralizálását és a műsorok áruvá válását, a két,
egymással összefüggő folyamatnak nincsenek is befolyásos ellenzői. Az állam
szerepét védelmezők, illetve a szakszervezetek ellenállását elsöpri a változá­
sok híveinek érvelése, amely szerint a televízió piacosítása a technikai fejlő­
désből szükségszerűen következő, „természetes”, voluntarista szellemű poli­
tikai döntésekkel nem feltartóztatható folyamat.5
Pedig a technológiai változásokból semmi sem következik szükségszerű­
en. Nem kétséges, hogy a technika legújabb vívmányainak köszönhető a
magántelevíziók létrejötte (hiszen néhány évvel ezelőtt még a csatornáknak
saját, hagyományos mikrohullámú rendszerre lett volna szükségük a sugár­
záshoz), de ettől még minden ország továbbra is szabadon választhat, saját
politikai és kulturális jellegzetességeinek függvényében, a televíziózás külön­
féle modelljei közül. Ennek ellenére azt tapasztalhatjuk, hogy az amerikai mo­
dell szerint felépülő kereskedelmi csatornák kínálata gyors ütemben uniformi­
zálódik. Számos országban új piaci szereplők jelennek meg a magánkézben
lévő csatornák résztulajdonosai személyében. A konkurencia hatására a köz-
szolgálati televízió is átalakul. A hagyományos (azaz nem tematikus) csator­
nák kénytelenek a fluxus-televíziózás modelljének szellemében fejlődni: el­
tűnnek tehát a műsorsávok és a hatvanas évek televíziózására jellemző merev
műsorszerkezet. A csatornák a nézők új fogyasztási szokásait és igényeit elé­
gítik ki, mindamellett létrehoznak egy kétértelműségektől és torzulásoktól a
legkevésbé sem mentes nyilvánosságot.

A kábeltelevízió Angliában, azaz a piac megteremtésének nehézségei

Anglia6 úttörő szerepet játszik Európában a magántelevíziózásban, a konzer­

vatív kormányzat ugyanis már 1954-ben sugárzási engedélyt ad egy helyi
adókból álló, magát hirdetésekből fenntartó hálózatnak, amely az ITV (Inde-
pendant Television) névre hallgat. A brit audiovizuális színtér legbefolyáso­
sabb tényezője azonban továbbra is a BBC marad, amely a brit médiumok ha­
gyományos jellemzőivel bír: a kormánytól függetlenül tevékenykedik, emellett
minőségi, a lakosság kulturális színvonalának emelését célzó műsorokat sugá­
roz. 1964-ben indítja be második csatornáját. Az 1980-as évek elején az újra

5Pierre Musso: La television entre l'État et le Marché. Médiaspouvoirs, 1989. 125.

6Jean-Claude Seargent: La télévision britannique ä l’heure de la déréglementation. Médias­
pouvoirs, no. 14. 1989, 144-154.; uő: Les médiás en Campagne. Médiaspouvoirs, no. 8. 1987.
szeptember, 129-131.
2 8 2 I Hálózati világ (1950—1995)

hatalomra kerülő konzervatívok voluntarista politikába kezdenek: minden

eszközzel támogatják a magántelevíziók létrejöttét, a piacok megnyitásával
pedig kedvező feltételeket próbálnak teremteni a független televíziózás számá­
ra. A konzervatív kormányzat arra számít, hogy a kábeltelevíziózásban rejlő
vonzó piaci lehetőségeket kihasználva új magáncsatornák jönnek majd létre.
A rádiózásról és a televíziózásról szóló 1981-es törvény televíziós sugárzá­
si hálózatokra támaszkodva szervezi újjá a piacot. Tizenöt különböző céget
bíznak meg azzal, hogy tizennégy földrajzilag körülhatárolt területen sugároz­
zanak műsorokat. Eltörlik a gyámfelügyeleti rendszert, amelyet 1955-ben az­
zal a céllal hoztak létre, hogy a magántelevíziózást ellenőrizze, és egy vadonat­
új intézménnyel, az Independent Broadcasting Authorityvel helyettesítik. Az
IBA a kábeltelevíziókat kiszolgáló adókat és átjátszóállomásokat épít és tart
fenn, emellett őrködik a hirdetésekre és a műsorok tartalmára vonatkozó sza­
bályok betartása felett. A társaságokkal szemben nyomatékos elvárás, hogy ne
sugározzanak a közszemérembe vagy a jó ízlésbe ütköző műsorokat, és ter­
mészetesen ne ösztönözzék nézőiket a közrendre nézve veszélyes vagy egye­
nesen törvénytelen cselekedetekre. A negyedik csatorna, a Channel 4 az IBA
független leányvállalataként jön létre különböző kábeltársaságok támogatásá­
val (amelyeknek a támogatásért cserében reklámidőt biztosít).
A kábeltévé-hálózatok piaca kezdetben nem elég vonzó ahhoz, hogy a
magántelevíziók azonnal virágzásnak induljanak. Az IBA szabályzata szerint
az ITV-hez tartozó 16 társaság (amelyek legnagyobbika a Thames Television)
óránként maximum 7 percnyi reklámot sugározhat. 1983-ban az angol televí­
ziós színtér a következőképpen fest: a heti 500 órányi műsoridőből 287 órá­
nyit vállal a BBC két csatornája, 105-öt az ITV, 75 órát sugároz a Channel 4, 21
órát pedig a reggeli adásokra specializálódott magántévé, a TV a. m. A kor­
mányzat, amely komoly erőfeszítéseket tesz, hogy minél több magánkézben
lévő műsorszolgáltató jöjjön létre, arra kötelezi például az állami csatornákat,
hogy műsoraik egy részét független műsorkészítőktől vegyék át. A kormány­
zati törekvések ellenére 1987-1988-ban a függetlenek még mindig csak évi
százórányi műsort készítenek a BBC számára, amelyek ráadásul nem is ol­
csóbbak az állami csatornák készítette adásoknál.
Az angol televízió privatizációjának nem is a kábeltelevíziózás ad igazi
lendületet, hanem a műholdas sugárzás fejlődése. A magánosítás folyamatá­
nak főszereplői sajtómágnások, mint Robert Maxwell vagy Rupert Murdoch.
Érdekcsoportjaik létrejötte arról tanúskodik, hogy az új médiumok fejlődésé­
nek útját nem egy adott hordozó - a kábel - egy adott országbeli, szükségsze­
rűen korlátozott térhódítása jelenti. Az igazán sikeres médiavállalkozók átfo­
gó, műsorkészítésre és sugárzásra egyaránt alkalmas cégcsoportokat létrehoz­
va próbálják meghódítani a nemzetközi piacot. Az 1994-ben darabokra hulló
Robert Maxwell-csoport7 1986-tól kezdve számít komoly hatalmi tényezőnek

7René Bonnell: La Vingt-cinquiéme image. Paris, 1989, 558.

 A televízió mint varázslatos médium? | 2 8 3

az audiovizuális piacon, ekkor vásárol meg ugyanis néhány angol kábelháló­

zatot (amelyeket egyébként British Cable Service, Mirror Vision és Premiere
névre át is keresztel). Robert Maxwell a kontinensen is befektet, méghozzá új­
ságokba, kiadókba, hírügynökségekbe, valamint rádió- és tévétársaságokba.
Amikor Sir Rupert Murdoch észleli, hogy a szétszabdalt és túlszabályozott ká­
belhálózati piac túl lassan fejlődik, úgy dönt, hogy ezentúl a magánkézben
lévő európai műholdon, az Astrán keresztül sugározza műsorait, emellett tár­
gyalni kezd Maxwell-lel az általa ellenőrzött angol képsugárzásra alkalmas
hálózatok megnyitásáról a Sky Television műsorai számára.

Németország: kései és szilárdan kézben tartott átalakulás8

A sokszereplős televíziós piac tudatos, irányított és az angliainál jóval keve­

sebb konfliktussal járó folyamat végeredményeként épül ki Németországban.
Az új politikai és technológiai lehetőségek voltaképpen érdekközösséget hoz­
nak létre a magáncsatornák között, és rövidesen az állami televíziók is észle­
lik az új kihívásokat. Feltűnő, hogy a német írott sajtó milyen jelentős szerepet
játszik az átalakulásban. Az első, négymillió előfizetővel rendelkező magán­
kábeltelevízió 1984-ben tűnik fel a színen. Az állami társaságok, a Das Zweite
Deutsche Fernsehen (ZDF) és az Arbeitsgemeinschaft der öffentlich-rechtli­
chen Rundfunkanstalten der Bundesrepublik Deutschland (ARD) válaszul új
csatornákat hoznak létre, és különféle kísérletekbe bonyolódnak. A kormány­
zat komoly erőfeszítéseket tesz, hogy enyhítse a verseny kíméletlenségét a kü­
lönféle hordozók között. Az első magáncsatornák kábelen sugároznak, a követ­
kező lépésben kiépül a műholdas sugárzás rendszere, ugyanakkor nem esik
szó az ultrarövid-hullámú rendszer fejlesztéséről.
A német televíziózás még az 1980-as évek elején is azt a modellt követi,
amelyet a háború után az amerikaiak erőltettek rá. Annak érdekében, hogy a
televízió ne válhasson újra központosított propagandaeszközzé, a rendszer el­
lenőrzését nem szövetségi, hanem tartományi szinten gyakorolják. A két álla­
mi csatorna egyike, az ARD voltaképpen regionális adók szövetsége, a ZDF pe­
dig össznemzeti adó. Felügyelő bizottságaikban megtalálhatjuk az egyházak,
a szakszervezetek és a konzuli kamarák képviselőit. A televízió szervezetével
kapcsolatos, alapvető fontosságú döntések meghozatalára kizárólag az Alkot­
mánybíróság jogosult, amely 1961-ben meggátolja a francia RTF mintájára el­
képzelt Deutschland Fernsehen létrehozását, ezzel egy időben pedig kizárja a
magánszektort a televíziózásból. 1981-ben azonban minden megváltozik. Az
Alkotmánybíróság engedélyezi a magántelevíziózást, a belső politikai plura­
lizmus fogalmát pedig a külső politikai pluralizmus váltja fel. 1986-os dönté­
sében az Alkotmánybíróság pontosan meghatározza az állami televíziókra há­

8Jean-Marie Charon: Le cable, passage oblige du Systeme télévisuel allemande. Médiaspouvoirs,

no. 14. 1989. 131.
2 8 4 I Hálózati világ (1950-1995)

ruló kulturális, oktatási-nevelési és kisebbségvédelmi kötelezettségeket, vala­

mint kimondja, hogy a magántelevíziózás elsődleges feladata a szórakoztatás.
Az Alkotmánybíróság nyilvánvalóan a kereszténydemokrata pártok nyo­
mására módosít véleményén: az akkoriban még ellenzékben lévő konzervatí­
vok úgy érezték, hogy míg az állami televízió politikai ellenfeleik szekerét tol­
ja, a magántelevíziózás kiépülése előreviszi majd a pluralizmus ügyét. A ká­
beltelevízió látszik a legalkalmasabbnak az átalakulás megvalósítására, hiszen
így nem kell újratárgyalni a frekvenciamegosztás kérdését (amely bizonyára
számos konfliktus forrása lenne a Német Demokratikus Köztársasággal), rá­
adásul a kábeltelevíziózás hozzájárulhat új, televíziós múlttal nem rendelkező
vállalkozók megerősödéséhez, ami nyilvánvalóan a magántőke érdeklődését
is felkeltené. A hálózatok kiépítésének feladatával megbízott Bundespost egy­
szerű és gyorsan kivitelezhető technológia mellett dönt. Az elsődleges célpont­
nak tekintett városi területeken 1988-ban 3,8 millió háztartás rendelkezik kábel-
televízióval az összesen elérhető 25,7 millióból, méghozzá 38%-os penetráció
mellett. Ezek a mutatók annál is inkább alkalmasak a befolyásos sajtókonszer­
nek és nagy kiadók érdeklődésének felkeltésére, mert világosan látszik, hogy
rövid és középtávon a műholdas televíziók még ennél is szélesebb közönség
számára sugározhatnak.
A műholdas kezdeményezések túlnyomó többsége Luxemburgból indul ki.
A nagyhercegség már a háború óta székhelye a határain kívül eső területek
számára sugárzó kereskedelmi rádióadóknak. Bizonyos érdekcsoportok ké­
szek a televíziózásban is felhasználni a luxemburgi kártyát. A tervek szerint
fellőnének egy Sat Lux nevű műholdat, amelynek műsorait a Bundesverband
Deutscher Zeitungsverleger (BDZV) szindikátusban tömörülő német sajtócso­
portok szolgáltatnák. A cél érdekében szövetségre lépnek néhány európai tar­
talomszolgáltató céggel: a jogok megvásárlásával megbízott Beta Taurusszal
és a luxemburgi tévétársasággal. A tervet végül elvetik, a szövetségek rendsze­
re pedig ennek következtében átalakul. 1984-ben a Bertelsmann és a Com­
pagnie Luxembourgeoise de Télédiffusion (CLT) életre hívja az RTL-Plust,
amely - műhold híján - a nagyhercegségből kezd sugározni, később azonban
átkerül a német kábelhálózatra. 1984 februárjában a német sajtó szindikátu­
sának tagjaiból álló széles konzorcium létrehozza a Sat Einst, azaz a „kiadók
csatornáját”. Két kisebb csatorna is ekkoriban jelenik meg a színen: az Eureka
TV, amely befektetői szándékainak megfelelően amerikai sorozatokat és tele­
shopping jellegű műsorokat sugároz; a Télé 5 főrészvényese pedig az olasz
vállalkozó, Silvio Berlusconi. A Télé 5, amely eredetileg zenecsatornának in­
dult, elsősorban a fiatalok számára készült műsorokat sugároz. További ter­
vekről is tudunk...
Nem egyszerű feladat műsorokkal megtölteni az újonnan létrejött csatorná­
kat. Mivel az állami adók már legalább húsz éve saját maguk készítik a műso­
raikat, igen kevés független műsorkészítő tevékenykedik a piacon. A Sat Eins
példája megmutatja, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük az új szerep­
lőknek. Megegyezésük értelmében a sajtóérdekeltségekkel rendelkező részvé­
 A televízió mint varázslatos médium? I 2 8 5

nyesek kezdetben egyszerűen felosztják egymás között a műsoridőt: ennek

következtében a műsorsávok roppant szokatlan formát öltenek. A részvényát­
rendeződés alapvetően megváltoztatja a helyzetet. A legnagyobb tulajdonosok
más és más stratégia mellett döntenek: a Springer a Sat Einsnél marad, a
Frankfurter Allgemeine Zeitung és a Burda az RTL-Plushoz szegődik. 1986-ban
a Sat-Eins az audiovizuális piacon fellelhető olcsó szabványtermékekből állítja
össze műsorkínálatát. Rengeteg sorozatot, tévéfilmet (1989-ben naponta tí­
zet), filmet (naponta hármat), néhány rajzfilmet és vetélkedőket sugároznak,
mindezt hírek, magazinműsorok, időjárás-jelentés és tőzsdeárfolyamok egé­
szítik ki. Az új csatornák igen kevés (mindössze 20%) saját készítésű műsorral
jelentkeznek. Ez az óvatos műsorpolitika azonban elfogadható nézettségi ered­
ményeket hoz. A kábelhálózatba bekötött területeken a statisztikák szerint a
Sat Eins a második legnézettebb csatorna, méghozzá a második számú állami
adó, az ARD mögött.
A komolyabb televíziós tapasztalatokkal rendelkező szakembereket felvo­
nultató RTL-Plus vezetői is úgy vélik, nem szabad túl nagy kiadásokba verniük
magukat az egyelőre igen szűkös, hiszen a kábel-előfizetőkre korlátozott piac
meghódítása érdekében. A műsorkészítésre szánt költségvetésük ennek értel­
mében nem túl nagyvonalú: az első, 1985-ös évben 72 millió, a későbbiekben
évi 90 millió frankot költenek műsorokra. A műsorfolyamot állandó időközök­
ben jelentkező adások, elsősorban hírek és vetélkedők strukturálják. A csator­
na naponta egy nagyfilmet és rengeteg, az állami adókról javarészt már ismert
sorozatot sugároz. Az új részvényesek, a Burda és a Frankfurter Allgemeine
Zeitung érkezése nem jár stílusváltással, viszont a biztos anyagi háttérre tá­
maszkodva az RTL-Plus több saját műsort képes előállítani. A saját készítésű
műsorok legnagyobb részét televíziós magazinműsorok, talk-show-k, vetélke­
dők és játékfilmek adják. A kevéssé ambiciózus műsorpolitika eredményei
nem túl fényesek. Az RTL-Plus 1989-ben csak az ötödik helyet foglalja el a né­
met televíziók erősorrendjében. A csatorna vezetői arra a következtetésre jut­
nak, hogy több saját készítésű játékfilmmel kell előállniuk, és agresszívabb
műsorvásárlási politikát kell folytatniuk, különös tekintettel a sportesemé­
nyekre.
A magántelevíziók létrejötte az állami adókat is kínálatuk módosítására
ösztönzi. Ez két különböző stratégia alapján lehetséges: az állami televíziók­
nak az új technológiákra támaszkodva teljesen új kínálatot kell kidolgozniuk,
vagy teljesen át kell alakítaniuk a hagyományos (nem tematikus) csatornák
műsortartalmát. A német állami televízió nagy erőfeszítések árán próbálja
modernizálni technikai eszköztárát. Egy Rajna vidéki helyi adó (nevezetesen
a dortmundi kábeltelevízió, amely a gazdasági válságtól sújtott ipari körzet
számára sugároz) részt vesz a Teletexttel - azaz a képernyőn megjeleníthető
szöveges üzenetek rendszerével - kapcsolatos kísérletekben. Az állami televí­
zió különleges műsorokat is készít, ám a fizetős csatornákkal (pay-on-de-
mand) kapcsolatos próbálkozások nem járnak különösebb sikerrel. A köz-
szolgálati televíziózás azonban nem szorítkozik kísérleti és társadalmi célú
2 8 6 I Hálózati világ (1950-1995)

műsorok előállítására: az ARD Eins Plus néven hoz létre kulturális műsorokat
sugárzó csatornát, a ZDF pedig az osztrák televízióval és egy svájci adóval
együttműködve hívja életre a hasonló célkitűzések alapján szerveződött Drei
Satot. A köztelevíziók tárgyalások útján szeretnék elérni, hogy jelen lehesse­
nek a műholdak csatornáin.
A magántelevíziók konkurenciája a köztelevíziókat műsortartalmuk teljes
átalakítására kényszeríti. Kihasználják munkatársaik szakmai tudását, meg­
szerzik rengeteg film és sportesemény sugárzásának kizárólagos jogait. Kitör
a csatornák közötti „futballháború”, amely már a német köztelevízió legha­
gyományosabb, szinte történelmi jelentőségű adásának létét is veszélyezteti.
A konfliktus végül kompromisszummal zárul: a nagy csatornák felváltva su­
gározzák a német bajnokság legfontosabb eseményeinek összefoglalóját.
A közönség elfordulni látszik az állami televízió kulturális magazinműsoraitól
és híradóitól, munkatársaik szakértelmének köszönhetően azonban igen sike­
res, a nézők igényeit mindenben kielégítő játékfilmek születnek a közteleví­
zióban. Kifejezetten költséges (a magántévék számára megfizethetetlen) vari­
etéműsorokat készítenek, és feljavítják hírműsoraikat. Általában véve megfi­
gyelhető, hogy válsághelyzetben, történelmi sorsfordulók idején, a közönség
nagyobb bizalommal van a köztelevíziók, mint versenytársaik iránt. A ma­
gántelevíziók - feladva a korai idők modelljét, amely szerint kizárólag szóra­
koztató- és hírműsorokat közvetítenének - hasonulni látszanak a hagyomá­
nyos csatornákhoz. Összességében elmondható, hogy a német televíziózás
különösebb megrázkódtatás nélkül vészelte át, hogy először két, majd négy,
végül hét új csatornával gazdagodott.

Az olasz televíziózás forradalmai

Az olasz televíziós színtér átalakulásának folyamata semmiben sem hasonlít a

német példára. Olaszország már az 1970-es évek elejétől kezdve úttörő szere­
pet játszik az európai televíziózás deregulációjában. Az Olaszországban ho­
nos, vadliberális televíziós politika tette lehetővé Silvio Berlusconi Finin-
vestjének létrejöttét. A Fininvest befolyása nem korlátozódik Itáliára: köztu­
domású, hogy a tőkecsoport német csatornáknak is résztulajdonosa (sőt egy
időben a francia Cinq adóban is volt részesedése). Noha a RAI már 1957 óta
sugározhat hirdetéseket, az olasz csatornák egészen a hatvanas évek végéig
a közszolgálati televíziók megszokott útját járták. Az egyes csatorna, a RAI
Unó, nyíltan a hatalmon lévő kereszténydemokraták befolyása alatt állt. Az
1969-es politikai válság, amelynek során először kérdőjéleződik meg a RAI
monopóliuma, kettős következménnyel jár. Egyrészről a pártok megállapo­
dást kötnek a közszolgálati csatornák felett gyakorolt politikai befolyás meg­
osztásáról (la lottizazione). Az 1975-ben intézményesülő rendszer a keresz­
ténydemokratáknak juttatja az egyes csatornát, a baloldalnak pedig a kettest.
Másrészről, a jogi szabályozatlanságot kihasználva, 1980 és 1985 között na-
 A televízió mint varázslatos médium? | 2 8 7

gyón megszaporodnak a kisebb tévéadók, amelyeket azonban fokozatosan

magába olvaszt az Olasz Szocialista Párthoz közel álló Berlusconi-csoport.
A Berlusconi-csoport az ingatlanüzletben formálódik ki, az 1970-es évek­
ben.9 Két területen, a médiában (televízió, mozi, reklám és sajtó), valamint a
pénzügyi szektorban (biztosítási és ingatlanüzletek) tevékenykednek. A cég­
csoport felépítése szigorúan hierarchizált. A csoport holdingja, a Fininvest, há­
rom televízióval, egy televíziós jogok adásvételével foglalkozó céggel (Rete
Italia), egy mozifilmeket forgalmazó vállalattal és egy harminc filmszínházból
álló mozihálózattal rendelkezik, de kész befektetni mozifilmek és televíziós
műsorok készítésébe is. Silvio Berlusconi tulajdonosa ezenkívül egy reklám-
ügynökségnek, mely a televíziós piac 61 %-át ellenőrzi, egy nagy milánói napi­
lapnak, egy futballklubnak és egy tévéműsor-újságnak is.
Az olasz tévécsatornák pénzügyi egyensúlyát a hirdetések biztosítják. Az
1970-es és 1980-as években a különféle cégek és vállalkozások egyre többet
költenek hirdetésre. A folyamat elsődleges nyertesei a térhódításukat ekkori­
ban megkezdő magántelevíziók lesznek. Silvio Berlusconi csoportja honosítja
meg a televíziózásban az 1970-es évek végén a royalties rendszerét: a hirdető­
vel kötött szerződés a reklámozott termék kereskedelmi sikerének függvényé­
ben állapítja meg, méghozzá visszamenőlegesen, a televíziós hirdetés árát.
Szimbolikus jelentőségű, hogy a televízióipar súlypontja Rómából - az ország
fővárosából - Milánóba kerül át. Milánó nemcsak a Fininvest székhelye, de
Olaszország ipari és pénzügyi fővárosa is egyben.
Silvio Berlusconi kizárólag kereskedelmi szempontok alapján dönt a televí­
ziói műsorairól. Az olasz televíziózás fejlődését tanulmányozva megfigyelhet­
jük, miképp változtatja meg a privatizációs folyamat a televíziózás stílusát. Az
igen korán és igen nagy mértékben deregulált olasz televízió a versenykörnye­
zetben működni kénytelen hagyományos (nem tematikus) televíziók prototí­
pusává válik. Néhány olasz szociológus komoly tartalmi elemzésnek vetette
alá a neotelevíziót (a kifejezés Umberto Ecótól származik). Megállapításaik az
1980-as években működő kereskedelmi televíziók többségére is érvényesek.10

A neotelevízió stílusjegyei

Az 1980-as évek nagy átalakulásán elsősorban azt a folyamatot értjük, amely­

nek kiindulópontját a televíziózás aprólékosan megszervezett és kézben tar­
tott modellje jelenti, amelyet fokozatosan felvált egy rendszertelenebb, ese­
tenként szinte már kaotikusnak nevezhető modell. Az első modell a televízió­
zás három fő funkciójára - szórakoztatás, tájékoztatás, ismeretterjesztés -
épült, amelyek meghatározták a műsorsávokat. „Meghatározott ideje volt a

9 René Bonnell: La Vingt-cinquiéme image. Paris, 1989, 545.

10Alberto Negri - Paolo Signorelli - Raffaelle de Bert: Scenes de la vie quotidienne. Réseaux,
Sociologie de la télévision. Europe, no. 44-45. 1991. 55-83.
2 8 8 I Hálózati világ (1950-1995)

szórakoztatásnak, a tájékoztatásnak és az ismeretterjesztésnek. A három mű­

sortípus élesen elkülönült egymástól, és persze mindhárom másféle fogyasz­
tói magatartást igényelt.” Az elsővel ellentétben a második modellt egyfajta
„kommunikációs folyam” (fluxus) jellemzi. Egy és ugyanazon adás keretein
belül nemritkán zenés-táncos bejátszásokat, orvosi, tudományos vagy kultu­
rális ismeretterjesztést, telefonos vetélkedőt vagy éppen színdarabot élvezhet­
nek a nézők... A különféle összetevők egymásra torlódása új, eddig ismeretlen
nézői magatartást alakít ki: a távirányítóval a kézben televíziózó fogyasztó
minden másodpercben egymástól roppant különböző elemeket hívhat elő a
„konténer-műsorokból”.
A neotelevíziózás ismertetőjegyei minden ponton szakítást jelentenek a
hagyományos televíziózás jellegzetességeivel. A pontosan és könnyen elkülö­
níthető műsorsávok, a tematikus műsorok, a paternalista és egyirányú kom­
munikáció, a behatárolható társadalmi rétegeket vonzó műsorok, a nézők és
műsorkészítők egymással kapcsolatos elvárásait mindig beteljesítő „szerző­
dés”, a rendszeres időközönként újra esedékes ünnep hagyományos modellje
- mindez a múlté. A műsorsáv fogalmának helyére a műsorfolyamé kerül.
A műsorkínálat ezentúl igen különböző elemekből épül fel - ezek közül vá­
laszthat az egyre nagyobb szabadsággal rendelkező fogyasztó. A műsorkészí­
tők és -fogyasztók viszonya is átalakul: hierarchikusból kétirányúvá és bará­
tivá válik. A tévéműsorok „fogyasztását” a nézők egyre kevésbé ünnepként,
inkább kezdet és vég nélküli, mindennapi gyakorlatként élik meg. Egyes ház­
tartásokban a televíziót sohasem kapcsolják ki. A nézők egyre individualizál-
tabb és személyesebb utazásokat tesznek a képfolyam hátán; a tévékészü­
lékek számának megsokszorozódása azzal a következménnyel jár, hogy az
esetek többségében az emberek nem közösségben, hanem egyedül nézik a
műsorokat. A műsorkészítőknek mindig új ötletekkel kell előállniuk, hogy
fenntartsák a nézők figyelmét. A nézettség megőrzését célzó eszközök egyike
a televíziós „események” előzetes beharangozása az írott sajtóban, illetve a
csatorna más műsoraiban - ez az eszköz persze már a hagyományos televízió­
zás előtt sem volt ismeretlen.
A tévéműsorok tartalmában és társadalmi funkciójában észlelhető változá­
sok nem kizárólag a média fejlődésének logikájából következnek. A televízió­
zás átalakulása összefüggésben áll a társadalom életében és a nyilvánosság
működésében bekövetkező változásokkal is. Mind Olaszországban, mind a
többi európai országban a megelőző két évtized során felszámolódni látszanak
a mindennapi élet nagy rítusai, a vallásos és politikai összejövetelek. Ezzel pár­
huzamosan egyre fontosabbak lesznek a mindennapi életben a szociabilitás, az
udvariasság, az emberi kapcsolatok rítusai. A neotelevíziózás számot vet a vál­
tozásokkal: nagy figyelmet fordít a mindennapi életből vett rítusok reproduká­
lására. A talk-showk műsorvezetői olyan szalonokban fogadják vendégeiket,
amelyek a megtévesztésig hasonlítanak nézőik szalonjaira; meghívottaikkal
családias hangvételben társalognak; nézőiket arra buzdítják, hogy telefonon
közöljék véleményüket; az is előfordul, hogy kiírják a képernyőre a műsor né­
 A televízió mint varázslatos médium? | 2 8 9

zettségi adatait. Általában véve elmondható, hogy nő az egyenes adások ará­

nya. Ezzel párhuzamosan kezd formát ölteni a „természetesség retorikája”.
A műsorvezetők jólneveltsége és szófordulataik gyakran kerülnek viták közép­
pontjába - például Franciaországban, 1992-1993-ban. Egyre nagyobb az igény
az interaktivitásra - gondoljunk itt akár a valódi párbeszédre (a nézői telefo­
nokra), akár a műsorvezetők által használt gesztusnyelvre vagy az „önöknek
köszönhetem, hogy itt lehetek”, „isten hozta nálam” vagy „boldog vagyok,
hogy itt lehetek” típusú szófordulatokra. Roppant fontos, hogy a néző képes le­
gyen azonosulni a műsorvezetővel. A műsorvezetőt ugyanis nem hírneve vagy
rátermettsége, hanem a nézőkhöz való hasonlósága legitimálja: az ügyes mű­
sorvezető hihetővé tudja tenni a mindennapi élet és vendégszeretet megrende­
zett képeit. A műsorvezetők azért válhatnak a neotelevíziózás központi alakjá­
vá, mert képesek „emfatikus, megszokott és azonnal felismerhető kapcsolatot”
kialakítani nézőikkel.

A francia televíziózás rendszertelen átalakulása

Az 1980-as években a francia televíziózás is komoly változáson megy keresz­

tül. Átalakulásának menete kétségtelenül számos közös vonást mutat az olasz
kereskedelmi neotelevízió létrejöttének folyamatával, a francia közélet bizo­
nyos jellegzetességei azonban a műsorkészítés és a közösségi kommunikáció
eddig ismeretlen formáit honosítják meg a francia televízióban. Különösen ne­
héz megítélni a kábel- és műholdas technológiában bekövetkező változások
szerepét a francia televíziózás fejlődésében.
1968 májusát követően egyre többen kérdőjelezik meg a tájékoztatás kor­
mányzati ellenőrzésének létjogosultságát. A folyamat első lépéseként az 1974-
es reform „modernizálja” az ORTF-et. A reform következtében több hirdetés
kerülhet képernyőre, a televíziók szabadabban vehetik igénybe külsős műsor-
készítők szolgálatait, enyhül a műsorok közvetlen felügyelete, modernizálód­
nak a szórakoztató műsorok - a teljes liberalizáció kérdése azonban nincs na­
pirenden. A parlament elutasítja azt a javaslatot, amely engedélyezné, hogy a
regionális adók hirdetésekből tartsák fenn magukat, az ötlet elfogadása ugyan­
is a helyi sajtó anyagi erőforrásait sodorná veszélybe. Néhány vidéki városban
kísérleti jelleggel megkezdődött a televíziós hálózatok kiépülése, ez a folyamat
azonban rövidesen megtorpan. A baloldal hatalomra kerülése 1981-ben telje­
sen új, noha ideológiailag igen bonyolult helyzetet teremt. A köztársaság új el­
nöke megígérte, hogy támogatni fogja a televíziózás liberalizálását, és ígéreté­
nek megfelelően engedélyezi (a hordozótól függetlenül) a magáncsatornák lét­
rejöttét. A parlamenti többség legbaloldalibb része azonban ellenszenvvel
fogadja az újonnan kiépülő televíziókat, amelyeket az ország kulturális identi­
tása ellen irányuló fenyegetésként értékel. A multinacionális társaságok által
sugárzott műsorok a közvélekedés szerint is nehezen összeegyeztethetők a
francia baloldal ideológiájával és hagyományos politikai kultúrájával. Sokan
2 9 0 I Hálózati világ (1950-1995)

egyenesen attól félnek, hogy az új televíziók műsorai veszélyesek lehetnek

az ország politikai stabilitására és belső egyensúlyára. A baloldal tehát gyanak­
vással tekint a műsorsugárzó műholdakra, amelyeket a „Coca-Cola kultú­
ra” terjesztésével vádol, de nem fogadja sokkal szívesebben a kábeltelevízió­
kat sem.

1981: a kábeltelevíziózás kiépülésének ellentmondásos folyamata

Franciaország tehát 1981-ben vág bele az igen eredeti, üvegszálas kábelteleví­

zió kiépítésébe. A programot támogató pártkoalíció nagyban emlékeztet a
gaullista évek nagy technikai beruházásai körül bábáskodó politikai szövetsé­
gekre. A telekommunikációs kísérletek nemzeti kutatóközpontjában készült
tervek megvalósítását egy telekommunikációs mérnökökből álló testület segí­
ti. A program résztvevőinek legfőbb célkitűzése, hogy nemzeti szinten uralják
a legmodernebb, a francia ipar javára működtetett technológiákat, ugyanak­
kor olyan televíziós rendszert építsenek ki, amely képes lehet gátat vetni a ke­
reskedelmi kultúra áradatának. Az üvegszálak indusztrializálásában a franci­
ák számos sikert könyvelhetnek el, a hálózatok kiépítésében azonban nem
minden sikerült várakozásaiknak megfelelően.
A hálózatok kiépítését célzó tervek elválaszthatatlanul összefonódnak bi­
zonyos társadalmi és politikai célkitűzésekkel. A program megálmodói olyan
kommunikációs formák kialakításán fáradoznak, amelyek szakítanak a ha­
gyományos - a közönséget az audiovizuális termékek passzív befogadójának
tekintő - modellel. Elsődleges célkitűzésük, hogy interaktív rendszerekre tá­
maszkodva olyan, eddig ismeretlen kommunikációs gyakorlatot honosítsa­
nak meg, amely lehetővé tenné a polgárok [legalábbis bizonyos csoportjaik)
bevonását a műsorok (legalábbis bizonyos részeik) készítésének folyamatá­
ba. A nemes társadalmi célkitűzésnek azonban egyelőre nincsenek meg a
technikai feltételei. Az üvegszálak rendszere nem képes biztosítani az inter­
aktív kommunikációt, sőt a hagyományos képtovábbítás terén sem különö­
sebben hatékony. Ráadásul a helyi hálózatok működését szabályozó, komp­
lex jogi felépítmény a legkevésbé sem ösztönzi együttműködésre a folyamat
szereplőit. A helyi önkormányzatok jogosultak ugyan a műsorkészítő társasá­
gok ellenőrzésére, ám nem rendelkeznek az ehhez szükséges gyakorlati isme­
retekkel és tudással. A különféle helyi szolgáltatók (például a víz- és csatorna-
hálózatok) részt kívánnak venni a televíziós hálózatok működtetésében, ami
azonban ellentétes a televíziós rendszerek kiépítésével megbízott és a helyi
konkurenciára gyanakvással tekintő nemzeti telekommunikációs hivatal ér­
dekeivel.
Mintha ez nem volna elég, a választóiknak újabb és újabb tévécsatornákat
ígérő önkormányzati képviselők is türelmetlenkednek. A hálózat országos ki­
építésének finanszírozásával megbízott nemzeti telekommunikációs hivatal
(a városoknak sem a munkálatok ütemezésébe, sem a pénzügyi kérdésekbe
 A televízió mint varázslatos médium? I 2 9 1

nincs beleszólásuk) kísérletet tesz a fejlesztési terv módosítására, a költséges

üvegszálak helyettesítésére hagyományos, koaxiális kábelekkel, ami egyben a
konkurenciában rejlő veszélyeket is mérsékelné. A váltásra 1984-ben, a kon­
zervatív erők hatalomra jutásakor kerül sor - közben azonban a helyzet meg­
változott.
Az állampolgároknak tett ígéreteit minél gyorsabban beváltani szándékozó
kormányzat 1984-ben sugárzási engedélyt ad egy újonnan létrejött, előfizeté­
ses rendszeren működő csatornának, a Canal Plusnek, amely az első, még fe­
kete-fehérben sugárzó csatorna ósdi Very High Frequency (VHF) hálózatát
éleszti újra. Bár a TDF1 rendszerű közvetlen műholdas sugárzás - amely úgy
működött, hogy előfizetőit a programcsomag vételére alkalmas kis antennák­
kal látta el - teljes technikai csődnek bizonyul, nyilvánvalóvá válik, hogy a
jövő a gyorsan fejlődő műholdas képtovábbításé. A Télécom 1 nevű műholdat
elsősorban telefonbeszélgetések és adatok továbbítására lőtték fel. Az adatát­
viteli piac pang ugyan, az újonnan létrejött magán-tévécsatornáknak azonban
egyre nagyobb szükségük van a képeket a helyi rövidhullámú átjátszóállo­
mások felé továbbító műholdakra. Néhány kisebb technikai módosítás után a
Télécom 1 a kormány által engedélyezett magánadók első számú képtovábbí­
tójává válik. A kormányváltást követően a politikai vezetés magánkézbe adja
a televízió első csatornáját, majd 1985-ben engedélyezi egy új csatorna létre­
hozását (amelynek tulajdonosai között ott van Silvio Berlusconi is). Ezekben
az években tűnik fel a fiatalok érdeklődésére számot tartó M6 is, amely kez­
detben szinte kizárólag zenét és sorozatokat sugároz. A kábellel való ellátott­
ság aránya azonban továbbra is roppant alacsony Franciaországban, ami ko­
moly pénzügyi nehézségeket okoz. A kábeltelevíziók csak a kilencvenes évek
közepén válnak jelentős piaci szereplőkké.
Mindeközben megsokasodnak a műholdas csatornák Európában. Az 1970-
es években életre hívott Eutelsat telekommunikációs szervezet eredetileg a te­
lefonbeszélgetések célba juttatásával foglalkozott, mivel azonban egyre jelen­
tősebb igény mutatkozik a televíziós képek továbbítására, 1994-ben fellőnek
egy új, kizárólag a képtovábbítást szolgáló műholdat is. Az utóbbi években je­
lentősen megnőtt a műholdak sugárzási kapacitása, ami azt jelenti, hogy a ká­
belhálózattal el nem látott vidékek lakói (és azok, akik jobban szeretik közvet­
lenül fogni az adást) a kereskedelmi forgalomban beszerezhető kis parabola-
antennák segítségével, mindenféle közvetítő nélkül élvezhetik a műsorokat.
Az európai országok túlnyomó többségében komoly igény mutatkozik a Tö­
rökországból vagy a Maghreb országaiból érkező műholdas adások vételére. A
műholdas vagy kábeltelevíziós „programcsomagok” összeállítása komoly ke­
reskedelmi vitákra ad okot: az érdekelt felek gyakran kényszerülnek újratár­
gyalni a megállapodásokat. 1995-ben további lehetőségek nyílnak meg a fejlő­
dés előtt: a numerikus televízió csatornáinak köszönhetően jelentősen mér­
séklődnek a képtovábbítás költségei, ez pedig azt jelenti, hogy új szereplők
tűnhetnek fel a televíziózás piacán.
2 9 2 I Hálózati világ (1950-1995)

Mit sugározzon az új francia televízió?

A technika fejlődésével párhuzamosan a műsorok tartalma és formája is folya­

matosan megújul. A legfontosabb újításnak a tematikus csatornák (fiatalok
csatornája, sport- és zenerajongók csatornája vagy éppen a mozirajongók és a
régi sorozatok kedvelőinek ízlését kiszolgáló csatornák) jelentkezését tekint­
hetjük. Mivel azonban a reklámpiacot továbbra is a kínálat túlsúlya jellemzi,
ráadásul a nézők túlnyomó része hű maradt a hagyományos adókhoz, a tema­
tikus csatornák többsége komoly anyagi nehézségekkel küzd. Sokuk csak azért
nem szűnik meg, mert tulajdonosaik, a fejlődés jövőbeli lehetőségeiben bízva,
meg kívánják őrizni nehezen megszerzett sugárzási engedélyüket, amely ön­
magában is komoly piaci érték. A tematikus csatornák térhódítása előtt tor­
nyosuló legfontosabb akadályt a nemzeti nyelvek és kultúrák jelentik. Néhány
többnyelvű társadalomtól eltekintve, a nyelvi-kulturális tényező továbbra is
nagy szerepet játszik. Az európaiak nem szívesen néznek külföldi adókat, és a
reklámszakemberek sem jeleskednek a „nemzetek feletti” hirdetések előállítá­
sában. Nem lehet például ugyanúgy hirdetni a tejtermékeket Nápolyban és
Koppenhágában: Észak-Európában a tejtermékek minden további nélkül köt­
hetők férfiakhoz is, délen ugyanez az eljárás azonban igen kockázatos volna.
A piacot továbbra is a hagyományos csatornák uralják. Az 1990-es évek elejé­
től kezdve megfigyelhetjük, hogy a tematikus csatornák is egyre színesebb,
egyre változatosabb műsorokat kínálnak. A hagyományos (akár állami, akár
magán-) csatornák műsorkínálata is jelentős változásokon megy keresztül,
ami nem is csoda, hiszen ezeknek az adóknak is alkalmazkodniuk kell a ver­
senyhelyzethez.
Nehéz általános leírást adnunk azokról a műsorokról, amelyek legfonto­
sabb jellemzője, hogy szüntelenül alkalmazkodniuk kell a nézőközönség igé­
nyeihez. Európában is meghonosodnak az amerikai mintára készülő nézettsé­
gi felmérések. A TF1 folyamatosan szondázza közönségét, műsortervét pedig
a statisztikák (mennyiségi és minőségi) eredményeihez igazítja. Bár a többi
csatorna nem rendelkezik ilyen kifinomult közönségfigyelő eszközökkel, az
audiométer nyújtotta lehetőségekkel mindegyikük él. A szóban forgó szerke­
zet nemcsak az adott műsor össznézettségének felmérésére alkalmas, hanem
képes egyenként is azonosítani a kísérletben részt vevő, kilétüket egy gomb
megnyomásával felfedő nézőket. Az ötletes találmány feleslegessé teszi a ha­
gyományos, ám nehezen feldolgozható „televíziónaplót”. Mindemellett a csa­
tornák szívesen alkalmazzák a telefonos közvélemény-kutatást is. Az itt be­
mutatott eszköztár segítségével a tévécsatornák mindig friss és naprakész né­
zettségi adatokkal rendelkeznek, így jóval hatékonyabban és pontosabban
tudják meghatározni egyik vagy másik műsor célközönségét. A rendszer még
a műsorokat videóra rögzítő, majd később megtekintő és azappingoló (egyik
csatornáról a másikra kapcsolgató) nézők adatait is képes feldolgozni.
Általában véve elmondható, hogy az olaszokhoz hasonlóan, a francia csa­
 A televízió mint varázslatos médium? | 2 9 3

tornák is elmozdulnak a műsorcentrikus televíziózástól a fluxustelevíziózás

irányába. A tévékészülékek árának csökkenése azzal a következménnyel jár,
hogy a családi és kollektív tévénézést felválthatja az egyéni tévézés. A távirá­
nyító elterjedése megkönnyíti a zappingot. Az amerikai és olasz kereskedelmi
televíziókhoz hasonuló neotelevíziózás térhódítása, valamint a műsorok tel­
jes átalakulása következtében az 1980-as években újra felszínre kerülnek a
következő kérdések: mi jellemzi a televíziót mint médiumot? Milyen társadal­
mi következményekkel jár a televízió sikere? Tanulmányozni kezdik a televí­
ziónak a szórakoztatóiparban betöltött szerepét, a „tükör-televízió” és az info­
tainment (a „szórakoztatva tájékoztatás”) fokozatos térhódítását, valamint a
valóság és a fikció határvonalának elmosódását.
Az 1980-as évek televíziózását továbbra is a tömegfogyasztás jellemzi.
1975 után a franciák kétharmada mindennap, átlagosan heti tizenöt órát tele­
víziózik. Tíz év leforgása alatt kismértékben növekszik az az idő, amelyet egy
francia a televízió előtt tölt (1972-ben napi 132 perc; 1985-ben már napi 145
perc). A fogyasztás csak 1994-ben kezd stagnálni. A hagyományos (tehát nem
tematikus) csatornák nézőközönségéről nehéz bármi közelebbit mondani: az
kétségtelen ugyan, hogy az idősebb korosztály elsősorban délutánonként néz
televíziót, a különböző korosztályokhoz és foglalkozási kategóriákhoz tartozó
nézők fogyasztási szokásai között azonban olyan aprók az eltérések, hogy ko­
moly következtetések nem vonhatók le belőlük. A tömegtelevíziózás társadal­
mi következményeivel foglalkozó első elemzések szinte kizárólag a kulturális
elit félelmeit tükrözik. Az európai értelmiségiek ugyanazokra a kérdésekre ke­
resik a választ, mint az amerikai kutatók, akik már jó ideje azt vizsgálják, mi­
lyen hatást gyakorolnak a televízió műsorai a társadalmi modellekre, illetve a
közvélemény alakulására.
Számos tanulmány vizsgálja például, hogy a képernyőn látható erőszakos
jelenetek elszaporodása erőszakos cselekedetekre ösztönzi-e a fiatalságot. A
kérdésre nem kapunk egyértelmű választ, ráadásul a kereskedelmi adók szá­
mára a tét túl nagy ahhoz, hogy könnyű legyen elfogulatlan és szenvedélyek­
től mentes véleményt alkotnunk az ügyben. A legtöbben úgy vélik, hogy a fia­
tal nézők képesek megkülönböztetni az ábrázolás különböző formáit a való­
ságtól, sőt a televízióban látott erőszak kiváltotta katarzis hozzájárul ahhoz, hogy
elutasítsák a valódi erőszakot. Azt sem szabad persze elfelejtenünk, hogy a
hátrányos társadalmi és kulturális helyzetű fiatalok kevésbé hajlanak az erő­
szak elutasítására, ráadásul ők a legfogékonyabbak az erőszak televíziós ábrá­
zolására. A nők, a feketék és a kisebbségek ábrázolását szintén számos tanul­
mány vizsgálja. A műsorokat egyébként különféle nyomásgyakorló csoportok
állandó ellenőrzés alatt tartják. Céljuk nem más, mint az, hogy a sorozatok
tartalmát, a műsorvezetők megnyilvánulásait, a reklámokban felhasznált ké­
peket a közvélemény mindig változó normáihoz igazítsák.
Az amerikai kutatások összecsengenek a televíziózás elemzésének egy
másik hagyományával, amely elsődlegesen az új médiumokkal kapcsolatos
2 9 4 I Hálózati világ (1950-1995)

értékítéletekben fejeződik ki, és amely a televízió kritikája ürügyén voltakép­

pen - egészen hagyományos módon - a populáris kultúra egészét bírálja.11Az
1980-as években ez a hagyományos kritika némileg módosult formában je­
lentkezik újra. Mivel a hagyományos értelmiségi elit kezdi elveszíteni régi be­
folyását, a televízió „helyes” felhasználásáról a fogyasztó-polgárnak kell dön­
tenie. Persze ez az új keletű vélekedés nem tekinthető a régi szöges ellentété­
nek: mindig vannak jó és rossz döntések, mindössze annyi változik, hogy
ezentúl a fogyasztó választ közülük.
Ebből a perspektívából tekintve nyilvánvaló, hogy a televízió kritikája va­
lójában a tömegkultúra egészének a kritikája. Az elemzők a televíziót a tö­
megkultúra engedelmes eszközének tekintik, és azzal vádolják, hogy az
egyént kiszakítja a társadalmi együttélés azon kereteiből, amelyekben az él­
mények és a tapasztalatok rendszerint kiformálódnak. Ez az elemzés azonban
nem felel meg a televíziózás valós gyakorlatának: a műsorok, amelyeket lehet
egyedül vagy éppen családi körben nézni, olyan értékítéletekre adnak alkal­
mat, amelyek a társadalmi együttélés szélesebb keretei között teremtik újjá a
képi tapasztalatot. A televízióra mint tömegmédiumra vonatkozó értékítéletek
egyébként is a hagyományos elképzeléseket tükrözik, amennyiben a népet
gyermekként ábrázolják. Az uralkodó elemzés szerint a kereskedelmi televízi­
ók műsorait tehát a súlytalan örömöket hajszoló, azokat passzívan befogadó
egyedek „fogyasztják”. A szellem pallérozására teljesen alkalmatlan tévémű­
sorok minden erőfeszítés nélkül befogadhatok, ráadásul egyre közönségeseb­
bek - nyilvánvaló, hogy a tévénéző-fogyasztók ízlését ugyanazokkal a termi­
nusokkal írják le, amelyeket a szellemi elit már a modern kor kezdete óta hasz­
nál a nép jellemzésére. Érdekes, hogy a fenti értékítéleteket maguk a nézők is
magukévá tették: mivel tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi elfogad­
ható az elit számára, és mi nem az, saját tévénézői magatartásukról is az elit
által használt terminusokban gondolkodnak.
A televízió társadalomra gyakorolt „hatásával” és a tömegkultúra kritikájá­
val foglalkozó elemzések mellett az elmúlt tíz évben olyan tanulmányok is
születnek, amelyek az új médiumra sajátosan jellemző társadalmi és kulturá­
lis gyakorlatokat vizsgálják. Az olasz és amerikai modellt követő „új televízió­
zás” franciaországi színrelépését követően számos tanulmány vizsgálja, ho­
gyan illeszkedik a televízió a mindennapi élet gyakorlatába, illetve milyen
közéleti szerepet tölt be. E könyvben csak néhány kérdést szándékozunk érin­
teni: hogyan és mikor vált véglegessé, hogy a televíziózás a szabadidős tevé­
kenységek közé tartozik? Milyen következményekkel járnak a valóságshow-k
és a tükör-televíziózás? Hogyan mozdul el a tájékoztatás fokozatosan a szóra­
koztatás irányába?

11Jean-Louis Missika - Dominique Wolton: La Folté du logis. Paris, 1983.

 A televízió mint varázslatos médium? I 2 9 5

A kikapcsolódás modellje

Az 1980-as évek nagy átváltozásának első és legjelentősebb tanulsága, hogy a

televíziózás talán végleg a szórakoztató-szabadidős tevékenységek körébe so­
rolódik. Noha az ismeretterjesztő és kulturális célzattal életre hívott tematikus
csatornák egyre gazdagabb kínálattal jelentkeznek, a televízió szórakoztató
jellege mégis elfogadottá válik.12 Az elmúlt két évtizedben a nézők nemcsak
egyre több szabadidőre tettek szert, de emelkedett átlagos műveltségi-iskolá­
zottsági szintjük is. A tematikus csatornák megjelenésével színesedett a mű­
sorkínálat is. Ennek ellenére vitathatatlannak látszik, hogy a nézők elsősor­
ban mint a kikapcsolódás eszközére tekintenek a televízióra. A nemzeti sta­
tisztikai intézet felmérései is azt bizonyítják, hogy a közönség a munka utáni
felüdülést keresi a televíziózásban. A televíziósok sztrájkja idején a sajtó a
„kikapcsolódáshoz való jogot” emlegeti; televízió és szellemi erőfeszítés ösz-
szeegyeztethetetlen fogalmak. A televízió a kikapcsolódást szolgálja. Ez ma­
gyarázza a sorozatok, a sportközvetítések, a vetélkedők sikerét, illetve a munka
világával kapcsolatos adások, az iskolatelevízió és az ismeretterjesztő műso­
rok kudarcát, és ezért küzd oly nagy nehézségekkel az interaktív televíziózás
a meghonosításával pedig szorgosan kísérletező országokban, Japánban, az
Egyesült Államokban, Kanadában vagy Franciaországban. A televízió tehát
véglegesen a szabadidős tevékenységek közé sorolódik, ez azonban nem zárja
ki a nézői részvétel bizonyos formáinak fejlődését.

A valóságshow-k, avagy a tükör-televíziózás

A francia televíziózás nagy átalakulásának legjelentősebb epizódjai közé tar­

tozik a valóságshow-k feltűnése az 1990-es években, a kereskedelmi és állami
csatornákon. Pierre Chambat és Alain Ehrenberg 1993-ban a jelenség olyan
elemzésével áll elő, amely túllép a televízióval kapcsolatos, hagyományosnak
mondható értékítéleteken: egy esettanulmányból kiindulva vizsgálják a való­
ságshow-k sikerének rejtett összetevőit, illetve összefüggését a társadalomban
zajló változásokkal. Az 1980-as években a műsorok fejlődése mind Franciaor­
szágban, mind Olaszországban az eddig egymástól elkülönülő műfajok össze­
olvadása felé mutat. A közéleti és a privát, a politikai és a személyes, a jelen­
tős és a nevetséges összekeveredni látszik az új típusú műsorokban.
Az új televíziózás kulcsfiguráivá a félig újságíró, félig szórakoztató szerep­
kört betöltő műsorvezetők válnak. Ezentúl nem lehet határt húzni a komoly és
a jelentéktelen történések közé: a híradókban egyre több jelentéktelen, ám
színes hírről számolnak be, a politikusok pedig attól sem viszolyognak, hogy
varietéműsorokban lépjenek fel. A főműsoridőből kiszorulnak a politikai adá­

12Pierre Chambat: La télévision terminal moral. Réseaux, fcülönszám, 1991, 143.

2 9 6 I Hálózati világ (1950-1995)

sok, helyüket vetélkedők veszik át. A valóságshow-k diadalmenete ezt a folya­

matot mutatja és jelképezi egyben. Főhőseik a nézők milliói közül kiválasztott
mindennapi emberek, s ami a képernyőre kerül, az az ő magánéletük: a szere­
lem, szex, szülő-gyermek kapcsolat, házasélet, emberi tragédiák. A műsorve­
zetők a nézőket is aktív részvételre ösztönzik, gyakran felhívják őket a szín­
padra, de telefonon, minitelen keresztül is kifejezhetik érzéseiket, tanácsokat
adhatnak, véleményezhetik, sőt akár még segíthetik is a szereplőket.
A valóságműsorok feltűnésére a közösségi élet új formáinak kialakulása, il­
letve a tévéműsorok belső átalakulása szolgál magyarázattal. Az új típusú
adások azért lehetnek olyan sikeresek, mert a harmincas évek mozifilmjeihez
hasonlóan lehetővé teszik a nézők számára, hogy újragondolják a világot és
benne a saját helyzetüket. Nem a véletlen műve, hogy a valóságműsorok ép­
pen az 1980-as években tűnnek fel Franciaországban, hiszen mind a társada­
lomban, mind a televíziózásban bekövetkező változásokat képesek integrálni.
Olaszország példáján már láttuk: a neotelevíziózás legjellemzőbb ismertetője­
le, hogy a nézőt állítja a műsor középpontjába. A televízió „részvételi” médi­
ummá válik, ami azt jelenti, hogy a műsorkészítők akkor végzik jól a dolgu­
kat, ha képesek fenntartani a (távkapcsolóval a kezében a tévé előtt üldögélő,
bármely pillanatban csatornát váltani kész) néző figyelmét. A tévésorozatok
készítői is a nézői szokások figyelembevételével tervezik meg filmjeik szerke­
zetét: a sorozatokban az események igen lassú tempóban követik egymást, és
mivel nagy szerep jut a párbeszédeknek, a cselekmény akkor is érthető, ha
a néző nem szegezi tekintetét a képernyőre. A passzív néző kikerül a média
képzeletvilágából, helyét a részvételen alapuló televíziózás foglalja el, amely
arra szólítja fel a nézőt, hogy valósítsa meg önmagát, legyen a műsorok fősze­
replője.
Ugyanezekben az években a közélet is komoly változásokon megy keresz­
tül. Az állam mind kevésbé képes irányítani polgárainak egyéni sorsát. A poli­
tikusok egyre kisebb tekintélynek örvendenek, a polgárok egyre kevésbé vár­
ják el, hogy problémáikat különféle intézmények oldják meg helyettük. A ha­
gyományos erkölcsi kategóriák veszítenek jelentőségükből. Az egyén egyedül
találja magát egy atomjaira hullott társadalomban. Az emberek mind kevésbé
tudják, honnan merítsék az egyéni vagy társas viselkedés mintáit, hiszen a ha­
gyományos intézmények (egyházak, iskolák, szakszervezetek, pártok vagy
éppen a család) már nem jelentenek széles körben elfogadott igazodási pon­
tot. Az egyén ezentúl a televízióból, a képernyőn látott és minden közösség­
ben megvitatott történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben vi­
selkednie. Ez a valóságműsorok igazi terepe. „Az emberek a rendelkezésre
álló nyersanyagból építik fel az életüket, márpedig a nyersanyag legnagyobb
részét, sajnos és szerencsére, a televízió szállítja nekik.”13

13Pierre Chambat - Alain Ehrenberg: Les reality shows, le nouvel äge télévisuel? Esprit, 1993. ja­
nuár, 5-31.
 A televízió mint varázslatos médium? | 2 9 7

Tájékoztatás és szórakoztatás összemosódása

Mivel a közélet bizonyos formái szoros kapcsolatban állnak a televíziózással,

a televízió nagy átalakulása nem hagyhatja érintetlenül a híradóműsorokat
sem. Az átmenet során a televízió oly sikeresen kényszeríti rá a társadalomra
saját (minden médiumra jellemző) fejlődési logikáját, hogy a közéletnek még
a televíziótól távol eső szférái is komoly változáson mennek keresztül. Az át­
alakulás okai elsősorban technikaiak: az 1990-es években az informálás esz­
közei óriási fejlődésnek indulnak. A hordozható kamera térhódításának kö­
szönhetően az operatőrök gyorsabban és olcsóbban forgathatnak. A tévéhír­
adók szerkesztői tehát egyre több hírt tudnak képekkel illusztrálni. Újsütetű
aranyszabályuk szerint a híradók nem számolnak be olyan eseményről,
amelyről nincs képanyaguk. Ez persze azzal a következménnyel jár, hogy
kénytelenek újra- és újra felhasználni azokat az eredeti szövegkörnyezetükből
kiragadott képi dokumentumokat, amelyek már nem utalnak semmiféle idő­
ben és térben pontosan behatárolható eseményre, egyszerűen csak a kom­
mentár képi aláfestésére szolgálnak.
Az 1960-as évek híradóinak képi világát a realizmus és egy sajátos nyelv
jellemezte. A riportok a környezetet, a szituációt és a cselekményt egymással
szoros összefüggésben ábrázolták. A pontosan meghatározott helyen és idő­
ben forgatott riportok főszereplői olyan személyek vagy közösségek voltak,
akik vagy amelyek harcban álltak környezetükkel, a többi emberrel vagy ép­
pen saját magukkal. Minden riport valamiféle drámai helyzetre épült. Az „új
típusú” tévéhíradó képei már jóval kevésbé kötődnek egy adott helyzethez,14
egyik adásból átkerülhetnek a másikba, az éhínséget, a háborút, a balesetet
szimbolizálva. A híradókban felhasznált képek talán éppen a televízió archí­
vumából kerülnek elő, s választékuk oly bőséges, hogy egy idő után nincs már
jelentősége, milyen konkrét esemény alkalmából vették fel őket.
A híradóképek piaca szigorúan üzleti elvek szerint működik. Létrejöttének
köszönhetően felborulnak a nagy hírügynökségek között a 19. század óta fenn­
álló erőviszonyok. Egy vitából, amelyet a nyolcvanas évek elején az Unesco
rendezett, kiderül, hogy az információk forrása nagy általánosságban az ipa­
rosodott Észak, a déli félteke országai pedig a legjobb esetben is csak egy
olyan diskurzus tárgyául szolgálnak, amelyet képtelenek ellenőrizni. Az Öböl­
háború televíziós megjelenítése jól illusztrálja, hogyan is tesznek szert a kü­
lönböző tévécsatornák az általuk leadott képekre. Az amerikai hadsereg egy
magánkézben lévő amerikai hírtelevíziónak, a CNN-nek adja át a hadművele­
tekről való tudósítás kizárólagos jogát.15A világ televíziós csatornáit (köztük a
francia adókat) tehát CNN houstoni központja látja el képekkel, illetve igény
esetén kommentárokkal is. A különböző médiumokat természetesen senki

14Hervé Brusini - Francis James: Un nouveau régime de l’image dans l’information télévisée.
Techniques etpolitiques de l’information. Dir. Jéröme Bourdon és Cécile Méadel. Paris, 1987,141.
>5Paul Virilio: L'Écran de desert. Chroniques de guerre. Paris, 1991.
2 9 8 IHálózati világ (1950-1995)

nem akadályozza meg abban, hogy más forrásokra támaszkodva - az Izrael­

ben vagy Szíriában tartózkodó francia katonai erők vagy az archívumok segít­
ségét igénybe véve - a CNN-étől eltérő szellemben próbáljanak beszámolni az
eseményekről. Bár saját tudósítóik a hadműveleti területektől csak meglehető­
sen távol állomásozhatnak, a tévécsatornák mindent megtesznek annak érde­
kében, hogy képeiket saját kommentárjaikkal kísérhessék. Ehhez természete­
sen állandó műholdkapcsolatra van szükség, márpedig mivel igen kevés mű­
hold képes kapcsolatot teremteni a Perzsa-öböl térségével, egy-egy tudósítóra
igen kevés idő jut. Franciaországban az államhatalom osztja fel az országos
csatornák tudósítói között a „műholdas hozzáférési időt”.
Azt mondhatnánk, hogy ezekben az intézkedésekben voltaképpen nincsen
semmi újdonság. A különféle konfliktusok résztvevői már a 19. század óta
tisztában vannak az információ piaci és propagandaértékével, a hírforrások és
a hírek továbbítására szolgáló eszközök ellenőrzésének fontosságával. Az érin­
tett hadseregek már 1914-ben is odafigyeltek a frontvonalaikon felvett képekre
(amelyeknek közzétételét meg is tiltották); a spanyol polgárháborúban a
szemben álló felek pedig kizárólag a „baráti” tudósítók számára szolgáltattak
információt. A képek manipulálása - kiretusált részletek, hamis dátumozás -
mindig együtt jár a kormányok azon törekvésével, hogy befolyásolni próbál­
ják a hazai közvéleményt. Ebből a szempontból a vietnami háború csak törté­
nelmi balesetnek tekinthető: sohasem fordult még elő, hogy egy újkori hadse­
reg ennyire elvesztette volna a kontrollt az információ felett.
Vitathatatlanul új elem azonban, hogy az információ ellenőrzése rövidesen
az információ megrendezésévé fajul, még később pedig egyenesen a média
igényeinek megfelelően alakítják a valóságot. Az Öböl-háború során a „szövet­
ségesek” minden erőfeszítése arra irányul, hogy az eseményekről a hazai köz­
vélemény számára is elfogadható képet fessenek: a beszámolók a háború tech­
nikai aspektusainak ábrázolására szorítkoznak, sebesülteket (különösen ame­
rikai sebesülteket) pedig egyáltalán nem mutatnak. A rákövetkező években az
amerikai hadsereg végrehajt néhány kevésbé jelentős katonai akciót, amelyek
katonailag semmiféle nehézséggel nem járnak ugyan, a közvélemény támoga­
tását azonban nem nélkülözhetik. Előfordul, hogy ezen akciók bizonyos had­
műveleteit kifejezetten a média igényeit szem előtt tartva tervezik meg. Az
amerikai haderő 1994-es Szomáliái partraszállását például úgy készítik elő,
hogy a televízió minél kényelmesebben közvetíthesse. A kedvező fényviszo­
nyok kedvéért megvárják a hajnalt, majd először a kamerákat teszik ki, hogy
jó szögből vehessék a partra szálló katonákat. Később a panamai és haiti kato­
nai akciókat is a média igényeit figyelembe véve tervezik meg.
A televízió tehát nem elégszik meg a valóság hamis ábrázolásával - ami
nem is jelentene különösebb újdonságot -, hanem tevékeny részese lesz a va­
lóság átalakításának. Ez a jelenség mind az egyes államok demokratikus életé­
re, mind a nemzetközi politikára nézve komoly következményekkel jár.16 Az

16Régis Debray: L'État séducteur. Paris, 1991.

 A televízió mint varázslatos médium? | 2 9 9

1980-as évekre a televízió már akkora hegemóniára tett szert, hogy amiről
nem számol be, az a közvélemény számára voltaképpen nem is létezik.
A nemzetközi politikai és társadalmi élet szereplői, ha észre akarják vétetni
magukat, kénytelenek a tájékoztatás rendszerének igényeihez alkalmazkodni.
Mivel a rendszer előnyben részesíti az egyértelmű, könnyen felfogható, sze­
mélyek köré szerveződő eseményeket, amelyekről röviden számolhat be, s
amelyeknek drámai formát lehet adni, a valódi élet is kezd ezen sémák szerint
szerveződni. Az infotainment (szórakoztatva tájékoztatás) térhódítása gyöke­
resen megváltoztatja tehát a politikai intézmények és az állam működését.
Mindennapos működése során az állam is arra törekszik ezután, hogy jól
és könnyen kommunikálható eseményeket „állítson elő”. Mivel a közigazgatás
és az ügyintézés túl köznapi, túl rutinszerű, és semmiképp sem számít elég
látványos tevékenységnek, elengedhetetlenül szükséges, hogy az állam jól
kommunikálható képekben számoljon be ténykedéséről. Az illetékesek elsőd­
leges célja már nem az adott probléma valamiféle megoldása (ha ugyan az
volt valaha is), hiszen az mindig újabb elégedetlenséget szülhet; mindennél
fontosabb, hogy problémamegoldó bizottságot hozzanak létre, és az élén le­
hetőleg közismert személyiség álljon. A bizottsági elnök kinevezése, majd a
munka végeztével a bizottsági jelentés átvétele kitűnő médiaesemény lehet,
hiszen egyértelmű, röviden bemutatható és egy személy köré összpontosul.
A problémák átfogó elemzésének és módszeres, hosszú távú megoldásának
jóval kisebb a hírértéke az eseményközpontú tájékoztatásban.
A tájékoztatásban bekövetkező változások gyökeresen átalakítják a kor­
mányzók és a kormányzottak viszonyát is. A modern demokráciában a kor­
mányzók a televízió segítségével kommunikálnak megbízóikkal. A kommuni­
káció elsődleges színtere a nyolcórás híradó, de a politikusok más műsorok­
ban - konkrét kérdések kapcsán rendezett vitákban, újságírók által vezetett
politikai adásokban - is megnyilvánulhatnak. Rövidesen kialakul a politikai
adások sajátos rituáléja - az elnökjelöltek választást megelőző vitája külön
műfaj -, amely mindenkor kénytelen alkalmazkodni a televíziózás fejlődésé­
nek általános irányvonalához. Mivel a televíziózás fejlődésére általában jel­
lemző a magán- és a közszféra határának elmosódása, számos politikai mű­
sort a közszereplők otthonában vesznek fel: a végeredmény nem mindig egye­
zik meg a műsorkészítők várakozásaival, amint ezt a Questions ä domicile
(mondjuk: Politikusok házikabátban) példája is mutatta.17
A műsor deklarált célja az volt, hogy felkeltse a politikai viták iránt közö­
nyös fiatal, városi lakosság érdeklődését. A műsorkészítők úgy gondolták, ha
a politikus otthonában forgatnak, az bensőséges, családias jelleget kölcsönöz
majd a beszélgetésnek. A műsor azonban nem a városi fiatalokat, hanem a vi­
déki, idősebb, inaktív közönség tetszését nyerte el. Azok a nézők, akik eddig
nem ítélték magukat kellőképp tájékozottnak ahhoz, hogy markáns politikai

17Brigitte Le Grignou - Erik Neveu: Émettre la réception. Premeditation et réceptions de ia

politique télévisée. Réseaux. Sociologie de la télévision: France, különszám, 1991, 65-100.
3 0 0 I Hálózati világ (1950-1995)

ítéletet alkossanak egyik vagy másik politikusról, most már kompetensnek

érezték magukat, hogy lakókörnyezetük alapján megítéljék őket. A kódrend­
szerek azonban igen eltérőek lehetnek, és egyes nézők egészen váratlan jelen­
téseket olvastak ki bizonyos jelekből. Az értelmiségi voltát hangsúlyozó fiatal
miniszterelnök lakásában hanyagul szétszórt könyvek például nem a kivételes
műveltség, hanem a rendetlenség és a gondatlanság érzetét keltették bizonyos
nézőkben.
Mivel választóik televíziós fellépéseik alapján ítélik meg őket, a politikusok
kezdenek figyelni az arculatukra. A Chicagói Iskola szociológiai tanításaiból
bizonyos, erre szakosodott ügynökségek kialakították a kommunikáció tudo­
mányát. Mára mindenki, a nézők egy része is, tisztában van a kommunikáció
alapszabályaival: kék ing, rövidre vágott haj, kedves mosoly és konfliktuske­
rülő magatartás. Az 1995-ös francia elnökválasztást megelőző televíziós vita
megmutatta, hogy a formai kontroll mennyire lehetetlenné teszi az érdemi
megnyilatkozást: mivel a jelöltek mindegyike tisztában van azzal, hogy nem
szabad agresszívnak mutatkoznia, imázsa védelmében kénytelen fontos poli­
tikai kérdésekben is engedményeket tenni ellenfelének.
A politikai élet jellemző formáiban, azaz a demokrácia működésében meg­
figyelhető átalakulás fontos kísérőjelensége a tájékoztatás „megfertőződése” a
szórakoztatás bizonyos elemeivel, ami pedig a politikai vita hagyományos for­
máinak kiüresedését vonja maga után.

A tájékoztatás és a látványosságként felfogott világ

Az 1980-as évek bizonyos eseményei után már nemcsak a szakértőket, hanem

a széles nagyközönséget is érdekelni kezdte a kérdés. A nyolcórás híradó egy
fiatal francia minisztert - civil foglalkozása szerint orvost - mutatott, amint
vállán egy zsák rizzsel kilép a repülőgépből Afrika földjére. A nyilvánvalóan
beállított kép a humanitárius szervezetek kultúrájára utal: mivel csak akkor
tudnak segíteni, ha szüntelenül új meg új adományozókat képesek meghatni,
azaz meggyőzni a jótékonyság szükségességéről, érthető, hogy kénytelenek
voltak beletanulni a megrendítő és lényegre törő képek előállításába: egy
csont és bőr afrikai asszony próbál felkapaszkodni egy dombra, egy árva kis­
fiú, amint éppen... Mindezzel - talán akaratuk ellenére - jelentősen hozzájá­
rultak a „szórakoztatva tájékoztatás” térhódításához.
Az afrikai kontinens legutóbbi háborúiról - például a ruandai vérengzésről
- már kizárólag az infotainment szellemében számolt be a média. Az esemé­
nyek hagyományos elemzésével már nem találkozhattunk a képernyőkön.
A híreknek szentelt néhány percben és a képek kiváltotta érzelmek áradatá­
ban nincs helye a politikai elemzésnek és a visszapillantásnak. Mi az oka az
éhínségnek? Milyen történeti, gazdasági, katonai okokra vezethető vissza? Túl
hosszú és unalmas volna alaposan elemezni a helyzetet, ráadásul aligha lehet­
ne konszenzusra jutni a hosszú távú megoldást illetően. Márpedig a nyolcórás
 A televízió mint varázslatos médium? | 3 0 1

híradóban, amely egyébként is egyre inkább látványosságnak tekinti a világot,

nincs idő hosszű elemzésekre. Az adott témákban rendezett viták is kiüresed­
nek: túl kevés idő jut egy-egy résztvevőre, akik egyébként sem szívesen hasz­
nálnak dokumentumokat mondandójuk alátámasztására. Egy 1995-ös fel­
mérés, amely azt vizsgálta, hogyan számolnak be a francia tévécsatornák a
környezeti problémákról, ugyanerre a következtetésre jutott. A felmérésből ki­
derült, hogy még a legambiciózusabb csatornák sem készítenek olyan elemző
műsorokat, amelyekben helyet kapnának a kérdés szakértői. A környezeti
problémákról szinte kizárólag szerencsétlenségek (földrengések, robbanások,
hajótörések) kapcsán esik szó, a képeket kísérő kommentárok pedig az emberi
tényezőre, a szubjektív véleményekre, az események kiváltotta érzelmekre
összpontosítanak. Összességében elmondható, hogy a média képtelen elsza­
kadni attól az ősrégi klisétől, amely az embert az ellenséges természettel foly­
tatott állandó harcában ábrázolja.18
Vajon mindebből arra a következtetésre kell-e jutnunk, hogy a televízió ter­
mészeténél fogva alkalmatlan az elemzésre? Igaz volna, hogy a televízió, a csá­
bítás médiuma, nemcsak a közvélemény manipulálására, hanem a demokrácia
hagyományos formáinak kiüresítésére is képes? Érdemes elidőznünk ennél a
feltételezésnél, amely az 1960-as évek óta uralja a médiáról való gondolkodást.

A KOMMUNIKÁCIÓ ELMÉLETEINEK KRITIKÁJA

A televízió sajátos működésének, illetve a társadalomra gyakorolt hatásának

elemzése része a tág értelemben vett kommunikációelméleti gondolkodásnak,
amely az 1960-as években megújulva jelentkezik. Az irányzat legjelentősebb
képviselője a média fogalmát teljességgel újraértelmező kanadai Marshall
McLuhan. A McLuhan műveiben meghatározott kutatási irány Franciaor­
szágban a mediológiába torkollik. A mediológiai kutatások két irányból köze­
lítik meg a média problémáját. Az egyik vonulat a médiát tartalmi szempont­
ból vizsgálja, így rövid úton a populáris kultúráról szóló diskurzussal egyesül.
A másik vonulat, amely a média technológiai sajátosságait próbálja meghatá­
rozni, az alábbi kérdéshez jut el: vajon természete vagy kultúrája van-e a tele­
víziónak?

McLuhan lángoló prózája

Az 1960-as években a médiakritika figyelme a média használatával kapcsola­

tos kérdésekről áttevődik a médium természetének kérdésére. MacLuhan a
„média” igen átfogó definíciójával áll elő. Meghatározása szerint a technoló­

18Libération, 1995. december.

3 0 2 I Hálózati világ (1950-1995)

gia különféle vívmányait, a keréktől az elektromosságig, médiának, azaz testi

határaink kiterjesztésének kell tekintenünk, amely átstrukturálja fogékonysá­
gunkat, s így voltaképpen meghatározza a világlátásunkat: „A technika min­
den vívmánya testünk meghosszabbítása vagy öncsonkítása; és minden új
meghosszabbítás új viszonyt és új egyensúlyt alakít ki szerveink között, és to­
vábbi meghosszabbításokat igényel...”19
Mindez azzal a roppant súlyos következménnyel jár, hogy az üzenet tartal­
mának voltaképpen nincs jelentősége: maga az üzenethordozó technológia
lesz az, ami jelentést hordoz. A média különféle tartalmakat hordozhat, és kü­
lönféle módokon használható, ez azonban a legkevésbé sem befolyásolja az
emberi kapcsolatok természetét. Valójában arról van szó, hogy „tulajdonképp
tipikus eset, hogy valamely médium tartalma vakká tesz a szóban forgó médi­
um természete iránt [...] A villanyfény és az elektromos áram ugyanis elkülö­
nül a használattól, mégis ugyanúgy küszöböli ki az idő- és térbeli tényezőket
az emberi egyesülésben - mély azonosulást teremtve - mint a rádió, a távíró,
a telefon és a tévé...”20
Mivel a média gyökeresen átalakítja az emberi kapcsolatokat, a szellemi
tevékenységek összességét és az emberek világlátását, azt mondhatjuk, hogy
óriási befolyást gyakorol a társadalmak jövőjére. A társadalmakat az őket ura­
ló médium természete szerint osztályozhatjuk. Umberto Eco a következő,
igen poétikus leírását adja a mcluhani konstrukciónak: „Az óra és az ábécé
látható szegmentumokra aprózta az univerzumot, és ezzel véget vetett a köl­
csönös összefüggés muzsikájának”,21 míg a szóbeli (az írás megjelenése előt­
ti) civilizációk még képesek voltak fenntartani a csoport, az érzések és a koz­
mikus részvétel egységét.
Ami pedig az elmúlt negyven évben bekövetkezett változásokat illeti,
McLuhan a médiumokat belső természetük függvényében szándékozik osztá­
lyozni. Ne tévesszen meg, hogy McLuhan nem a köznapi értelmében használ­
ja terminusait. Umberto Eco kísérletet tesz a szómagyarázatra: szerinte a
mcluhani nyelvhasználatban a „meleg” médium annyit jelent, hogy „lehetővé
teszi a kritikus távolságtartást”; a hideg azt, hogy „résztvevővé tesz”; a vizuá­
lis „írástudót” jelent, a „taktilis” pedig vizuálist; a távolságtartás „kritikus el­
kötelezettséget” jelent, a részvétel pedig „hallucinatorikus el nem kötelezett­
séget”...22 A nyomtatvány, az írott sajtó és a mozi tehát forró médiumok len­
nének, hiszen egyetlen érzékünket veszik igénybe, jól meghatározott üzenetet
juttatnak célba, a befogadót körülírható valóságelemekkel telítik, miközben

19Marshall McLuhan: Pour comprendre les médiás. Paris, 1968, 65.

20 Marshall McLuhan Understanding the Media című művéből szemelvényeket közöl a VégeaGu-
tenberg-galaxisnak? című magyar nyelvű kötet, Berényi Gábor fordításában. Budapest, 1985, Gon­
dolat Kiadó, 261.
21 Umberto Eco: „A cogito interruptus’’. Az új középkor. Schéry András fordítása. Budapest, 1992,
Európa Könyvkiadó, 168.
22Uo. 178.
 A televízió mint varázslatos médium? I 3 0 3

mindössze egyetlen érzékét hipnotizálják. Ezzel ellentétben a hideg médiu­

mok kevésbé precízen meghatározott információkkal szolgálnak, a réseket a
befogadónak kell betöltenie, ehhez pedig minden érzékére szüksége van: a
néző egy lényének egészét mozgósító, globális hallucinációs folyamatban
vesz részt. A televízió a tökéletes hideg médium.
McLuhan egyébként azon a véleményen van, hogy a tág értelemben vett
elektronikus technológia nem egyik vagy másik szervünket, hanem a közpon­
ti idegrendszert helyettesíti; elsődleges terméke pedig az információ. Az infor­
máció cseréjének általánossá válása túlhaladottá teszi az embereket a múlt­
ban egymással szembeállító ideológiai-világnézeti különbségeket (McLuhan
sok tekintetben a 19. századi utópisták szellemi örököse). A par excellence hi­
deg médium, a televízió eljövetele pedig lerombolja a gépi civilizáció (a Gu-
tenberg-galaxis) lineáris világrendjét, és az emberiséget az ősi-primitív világ­
faluhoz téríti vissza.
A médiumok hatékony működésének ilyetén elemzése vitathatatlanul ér­
zékelés- és viselkedéspszichológiai létjogosultsággal bír (a szem „elemez”, a
hanggal kísért kép „elszédít”). Umberto Eco azonban joggal veti McLuhan
szemére, hogy az az állítása, mely szerint a civilizációk jellemzéséhez elég
meghatároznunk az őket működtető médiumot, enyhén szólva is vitatható.
McLuhan a valóság különböző szintjeit állítja egymással homologikus vi­
szonyba. Márpedig a homológia, az analógia és az egybeesés nem tekinthetők
logikai magyarázó elveknek. McLuhan arra ösztönzi olvasóját, hogy oksági vi­
szonyt tételezzen fel ott is, ahol valójában csak egybeesésről lehet szó. Ami­
kor például azt állítja, hogy a televízió eljövetelével megszűnik minden, ami
lineáris - a gyári futószalagtól kezdve a vállalati organigrammán keresztül a
nők harisnyájának szabásáig -, valójában semmit sem bizonyít, noha a kép
kétségtelenül nagyon költői. Amikor kijelenti, hogy „az üzenet maga a médi­
um”, kimerítő elemzés helyett voltaképpen csak egy vitathatatlanul frappáns,
ám túlzottan általános, épp ezért semmitmondó kijelentéssel szolgál.

A mediológia

Mediológiai esszéjében Régis Debray23 a nagy előd gondolatmenetére támasz­

kodik. A média történeti tipológiájaként olvasható művében a technikai és a
társadalmi formák összefüggéseit keresi, a társadalmakat az őket uraló média
szerint osztályozza, az egyes médiumokat pedig a rájuk jellemző kommuniká­
ciós formák - indexikus, ikonikus és szimbolikus - alapján különíti el egymás­
tól. A kommunikáció folyamatában használatos jelek ilyetén osztályzását az
amerikai nyelvész, Peirce kezdeményezte még az 1950-es években. Peirce a je­
lek három típusát különítette el: az index, az ikon és a szimbólum mind sa­

23 Régis Debray: C o u r s d e m é d i o l o g i e g é n é r a le . Paris, 1991.

3 0 4 IHálózati világ (1950-1995)

játságos jellemzőkkel rendelkeznek. Az indexikus kommunikációban az üze­

netet szinte lehetetlen megkülönböztetni hordozójától (illatok, ízek). Az
indexikus kommunikáció hajlamos összemosni az üzenet kibocsátóját és be­
fogadóját (gondoljunk csak a szóbeszédekre, a divatra vagy a reklámokra). Az
ikonikus kommunikáció teljesen alkalmatlan a múlt, a jövő és az irrealitás fel­
idézésére, elsődleges terepe a jelen. Ikonikusan roppant nehéz kifejezni a ta­
gadást és az általános horderejű üzeneteket (hogyan illusztrálnánk például
azt, hogy „minden ember egyenlő”?). Az ikonikus kommunikáció nem képes
kifejezni az összetett állításokat, az ugyanis a matematikát és az írást is felöle­
lő szimbolikus kommunikáció feladata.
A jelek efféle csoportosítására támaszkodva a médiumokat is osztályoz­
hatjuk. A futballmeccsek és rockzenei koncertek történései például az inde­
xikus kommunikáció szép példái. Az egymás felismerését és a kollektív iden­
titás kiformálódását elősegítő indexikus kommunikáció felerősíti a csoportok
összetartozás-érzését. Az ikonikus kommunikáció (azaz a kép) jellemzi pél­
dául a televíziót és a hirdetéseket. A kommunikációelméleti közelítés segítsé­
gével könnyebben megérthetjük, hogyan működnek és miért egyszerűsítenek
le mindent az ikonikus médiumok, amelyek összetett üzenetek továbbítására,
beható gondolkodásra és mély elemzésre alkalmatlanok. A kommunikáció­
elméleti közelítés arra is rávilágít, hogy a televízió nem pillanatnyi társadal­
mi-gazdasági formájának köszönhetően képtelen összetett üzenetek továbbí­
tására, azaz nem azért közvetít egyszerű tartalmakat, mert mint tömegmé­
diumnak a tömegek figyelmét kell felkeltenie. A televízió olyan médium, amely
mozgó képeket sugároz; következésképpen természeténél fogva alkalmatlan
az alapos elemzésre. A szimbolikus kommunikáció (az ábécé, az írás, a mate­
matikai szimbólumok) hordozói azok a médiumok (a nyomtatványok, a
könyvek, az újságok), amelyek alkalmasak a tények komplex elemzésére, és
elbírnak akár bonyolult érveket is. Ebből a szemszögből tekintve a dolgokat,
minden indexikus elven működő médium (közérdekű események, informális
kommunikáció) szükségszerűen a kommunikációval (minden, ami egy kö­
zösséget összetart) kapcsolódik össze. A szimbolikus elven működő médiu­
mok (a távíró, a sajtó...) viszont a tájékoztatást szolgálják. Ha egy természe­
téből adódóan indexikus vagy ikonikus média (például a televízió) a tájékoz­
tatással kapcsolatos funkciókat kénytelen ellátni, nem szabad meglepődnünk
azon, hogy az üzenetet saját működési logikájának megfelelően alakítja át,
azaz tájékoztatás helyett látványossággal (vagy legalábbis rövid, velős és a
képiségre építő szekvenciákkal) szolgál. Ha igazat adunk Dániel Bougnoux-
nak, aki szerint „az oktatás lényege, hogy a tanuló az indexektől eljusson a
szimbólumokig”, minél iskolázottabbak vagyunk, annál kevesebb szüksé­
günk van indexikus jelekre a kommunikáció folyamatában. Itt válik nyilván­
valóvá, hogy a mediológiai elemzés nem szakít a nyugati kultúra hagyomá­
nyos hierarchiájával, amely szerint az írás a kultúra magasabb fokán áll, mint
a kép vagy a beszéd. Régis Debray is ezeket a hagyományos kategóriákat
 A televízió mint varázslatos médium? 1305

használja 1991-es Corns de médiologie générale (Mediológiai előadások) című

művében.24
Bizonyos hagyományosnak mondható vélekedésekkel azonban leszámol
az új tudományág. Debray szerint nem lehetséges a technikatörténettől, külö­
nösen pedig a kommunikációs technikák történetétől független eszme- és gon­
dolkodástörténetet írni. Mivel az eszmék saját erejükből nem képesek hatást
kifejteni, vizsgálnunk kell kialakulásuk és elterjedésük társadalmi, gazdasági
és technikai feltételeit is. Mind technikai, mind társadalmi szempontból ele­
meznünk kell a gondolatok áramlását megvalósító eszközöket; a kutatásnak
tehát nemcsak a nyomdászatra vagy a rádióhullámokon alapuló technológiák­
ra kell figyelemmel lennie, hanem a képre, a vallásos prédikációkra és a mun­
kásgyűlésekre is. Külön kell tanulmányoznunk azt is, miképpen befolyásolják
a technikai eszközök az új gondolatok létrejöttét és terjedését. Meg kell pró­
bálnunk átlátni, hogyan működik egy adott társadalomban az ismeretek cseré­
je és a gondolatok áramlása, ehhez persze megbízható tudással kell rendel­
keznünk az információátvitel szolgálatában álló anyagi hordozókról, amelyek
fejlettségi szintjét az adott társadalom technikai, gazdasági és (széles értelem­
ben vett) politikai jellemzői határozzák meg. Gondolatmenetünk végére jutva
az emberi történelmet három „médiaszférára” oszthatjuk: a „médiaszférák”
mindegyike olyan történetileg koherens egység, amelyet egy adott kommuni­
kációs technológia ural, és a domináns kommunikációs technológiának meg­
felelő társadalmi-politikai konfiguráció jellemez, biztosítva az adott társada­
lom szimbolikus és vallási egységét.
A beszélt nyelv és a kéziratos írás korának (a logoszférának) jellemző in­
tézményei tehát a királyság, az egyház, a hit és a szóbeli prédikáció; a nyomta­
tás médiaszférájának (a graphoszférának) az állampolgárok köztársasága, a
világi állam, a filozófia, a nyomtatvány és a választott vezetők felelnek meg;
az utolsó, az audovizuális médiaszféra (a videoszféra) jellemzői pedig a
„katodikus” demokrácia, az esemény csábítása, a politikai érzelmek győzelme
a politikai értelem felett. A videoszférát uraló médium a televízió, a társada­
lom alapegysége az egyén, az értelmet pedig elsöpri a hatékonyság. A me-
diológia nemcsak koherens világmagyarázattal szolgál, de igen találó gondo­
latkapcsolásokra is alkalmat ad. Érdemes azonban megvizsgálni az új tudo­
mányág alapjául szolgáló eszmét, amely szerint a médiának „természete”
van. Az utóbbi évtizedekben bekövetkező változások azonban inkább azt su­
gallják, hogy a médiának nem annyira természete, mint inkább története van,
és talán éppen a médiatörténet segítségével érthetjük meg igazán jól a külön­
féle médiumok társadalmi jellemzőit, használatát és hatásait.

24Régis Debray: C o u r s d e m é d i o l o g i e g é n é r a le . Paris, 1991.

III. fejezet

A nyomtatvány az informatika korában

„Leginkább azon a z elképesztő m en n yiség ű in­

form áción lepődtem meg, a m i a z újságokból, a
m agazinokból, a könyvekből, a televízióból, a rá­
d ió b ó l zú d u lt rám. Varázslatos volt, p e rsze egy
k issé félelm etes is. Úgy éreztem m a g a m , m in t
a k it h osszas éhezés után la k o m á zn i h ív n a k ... ”
(Arkagyij Sevcsenko: S za k ítá so m M o szk vá va l)

A legújabb kort az jellemzi, hogy az új médiumok egyre kíméletlenebb ver­

senyre kényszerítik a hagyományos, írott médiumokat - a könyvet és az idő­
szaki sajtót. A rádió, különösen a rádiós hírműsorok, már a két világháború kö­
zött komoly versenytársai lettek az időszaki sajtónak. Ugyanezekben az évek­
ben indul gyors fejlődésnek a mozi, majd valamivel később a televízió,
amelyek a tájékozódás és a szórakoztatás új lehetőségeit nyitják meg a közön­
ség előtt, elfordítva az embereket a nyomtatott betűtől. Az újonnan feltűnt mé­
diumok kihívására a sajtó kínálatának színesítésével, a megjelenések sűrítésé­
vel és különféle mellékletek kiadásával próbál válaszolni.

AZ IDŐSZAKI SAJTÓ A JELENKORBAN (1950-1980)

A jelenkor időszaki sajtójának, különösen a napilapoknak két alapvető nehéz­

séggel kell szembesülniük: hogyan teremtsenek maguknak anyagi hátteret, és
milyen tartalommal álljanak elő?

A liberalizmus, avagy az angol példa

Az ipari sajtó kiépülése roppant tőkeigényes folyamat,1nem véletlen hát, hogy

rövidesen megindul a koncentráció folyamata is: több lap felett rendelkező kar­
tellek jönnek létre, amelyek ésszerűsítik a nyomdai munkát, és rövidesen beke­
belezik versenytársaikat, az élethalálharcban fennmaradó lapok példányszáma
viszont megugrik. A folyamat először az Egyesült Államokban (a 19. század
végén), majd Angliában indul be. A két világháború között Angliában megjele­
nő lapok túlnyomó többségét a három nagy érdekcsoport (az úgynevezett Press
Lords), a Harmsworth, a Beaverbrooke vagy a Berry tartja kézben. Az 1929-es

1Bemard Voyenne: La Presse dans la société contemporaine. Paris, 1969.

 A nyomtatvány az informatika korában | 3 0 7

gazdasági válság felgyorsítja a koncentráció folyamatát: a recesszió következté­

ben a hirdetési bevételek visszaesnek, így a legtöbb lap kénytelen árat emelni,
ami viszont a példányszám csökkenésével jár. Egyre több szerkesztőség kény­
szerül feladni a versenyt, csak a legerősebbek maradnak talpon.2

A NAPILAPOK PÉLDÁNYSZÁMA, 1910-1980 (MILLIÓ)

1910 1939 1979 1000 lakosra jutó példányszdm

Egyesült Államok 24,2 41,1 62,2 282
Nagy-Britannia 8 17,5 25,2 447
Franciaország 10 12 10,8 205

Számos lap működik ugyan Angliában, de többségük nem független: tizen­

öt országos napilap (a legnagyobb - 4,16 milliós - példányszámban a Sunt vá­
sárolják), 540 helyi lap (a legkelendőbb a 220 ezer példányban eladott Wolver­
hampton Express) és kilenc vasárnapi újság alkotja a nemzeti piacot, amely a
pénzügyi kényszereknek köszönhetően erősen koncentrált. A legjelentősebb
lapok és általuk a piaci forgalom túlnyomó része néhány kiadói csoport kezé­
ben összpontosul. Ilyenek például a Mirror és a Daily Mail, Rupert Murdoch és
a Pearson3 News Corporationje, a United Newspapers, az Independent News­
papers, amelyekhez egy időben a Trafalgar House4 is csatlakozott. A nehéz éve­
ket követően az angol sajtó képes volt az újjászületésre: a példányszámokat te­
kintve a britek kétségtelenül a világ élvonalához tartoznak. Az angol sajtó újjá­
éledését két okkal magyarázhatjuk. Az egyik kétségtelenül a „populáris”
jelzővel illetett, és a hagyományos sajtótermékeknél alacsonyabb színvonalú­
nak ítélt tabloidok (bulvárlapok) sikere. Az öt, egyenként milliós példányszá­
mú napilapnak (amelyből négy tabloid) köszönhetően az angol sajtó összesí­
tett eladási statisztikái sokkal kedvezőbbek, mint a francia lapoké.

A JELENTŐSEBB ANGOL NAPILAPOK PÉLDÁNYSZÁMA

Tabloidok (millió) Hagyományos napilapok (millió)

Sun 4,16 Daily Telegraph 1,04
Daily Mirror 2,51 Times 0,55
Daily Mail 1,79 Guardian 0,4
Daily Express 1,34 Independant 0,28

2A napilapok átlagos ára 1917-ben 10 centimes, 1920-ban 20 centimes, 1936-ban 30 centimes,

1938-ban 50 centimes, míg 1940-ben egy frank.
3 A Financial Times és az Economist kiadója a bankszférában, a zsebkönyvek és regionális lapok
kiadásában is érdekelt.
4 A Trafalgar élén Victor Matthews, egy igazi self-made man áll, aki 1977-ben vásárolja meg Lord
Beaverbrook lapjait (a Daily Expresst, a Sanday Expressl és az Evening Standardéi. 1978-ban adja
ki a Daily Start, amely 1910 óta az első tabloid Nagy-Britanniában.
3 0 8 I Hálózati világ (1950-1995)

A példányszámban megmutatkozó különbségeket árbeli eltérések magya­

rázzák: a Sun nem kerül többe 20 pennynél, amikor pedig a Times 45-ről 30
pennyre mérsékli egy lapszám árát, 46%-kal többet ad el. Természetesen az
ország határain túlnyúló anglofon piac szerepe sem elhanyagolható, különö­
sen a speciális lapok esetében: vegyük például a Financial Times-t, amely napi
170 ezer példányban kel el Nagy-Britanniában, de még a nemzetközi kiadás­
ból is gazdára talál 120 ezer példány.5

A francia sajtó

Franciaországban még jó ideig nem kerül sor a kívánatos pénzügyi átrendező­

désre. A francia piacot a következő kiadói csoportok uralják: a Le Párisién
libéré (az Amaury-csoport), a France-soir (Hachette) és a Paris-Match című he­
tilapot kiadó Prouvost-csoport. Bizonyos közérdekű, minden sajtóterméket
érintő ügyekben (nyersanyagokkal kapcsolatos költségek, szállítás, bérezés) a
Syndicat de la presse parisienne (Párizsi Sajtószindikátus) jogutódjának te­
kinthető Fédération nationale des journaux franpais (Nemzeti Sajtószövetség)
jár el. Az aranykornak azonban vége: a koncentráció eredményeként Párizs­
ban is, vidéken is csökken a lapok száma, az olvasótábor nem bővül, a hírúj­
ságok összesített példányszáma pedig stagnál - talán mert az olvasóikat meg­
tartani szándékozó lapok szigorúan őrzik semlegességüket, márpedig a semle­
gesség nem vonz új előfizetőket. A vidéki lapok súlya rövidesen meghaladja a
párizsiakét, ez pedig komoly gátja a további koncentrálódásnak. Az 1994-ben
1,4 milliárd frankos éves forgalommal rendelkező Ouest-France, az 1,3-1,3
milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolító La Voix du Nord és Sud-Ouest, vala­
mint a 802 millió frankos Le Midi libre bekerül az ezer legnagyobb francia ipari
vállalkozás közé. A Hersant-csoport is a vidéki sajtóban birtokolt pozícióira
támaszkodva (övék volt a nantes-i Éclair) tesz szert egy országos napilapra
(Le Figaro).6 A francia sajtó legjellemzőbb vonása az országos napilapok vi­
szonylagos gyengesége és viszonylag magas eladási ára. 1994-ben a Le Monde
kénytelen valamelyes visszaesést regisztrálni a megelőző évhez képest: a lap­
ból naponta 302 ezer példányt adnak el, ennek egyharmadát előfizetés útján.
Mivel a lapot átlagban több mint 470 ezer példányban nyomják ki, a remitten­
da 26%. A lap megújulása 1995 januárjában új hirdetőket vonz, és javítja az
eladási statisztikákat is - azonban nem az előfizetők száma nő, hanem a szá­
monként vásárlóké, ez pedig nem csökkenti a bizonytalanságot.
Mivel a tájékoztatás szinte kiszorítja a sajtóból az elemzést, az újságok el­
sődleges vetélytársai a hírekről szinte azonnal beszámolni képes rádió (külö­
nösen a France-Info típusú adók létrejötte után), illetve a képekkel is szolgáló

5 A Times 34 állandó és 70 alkalmi tudósítót foglalkoztat.

6 Az Hersant-csoport részvétele a Cinq nevű televíziós csatornában szintén ráfizetésesnek bizo­
nyult.
 A nyomtatvány az informatika korában | 309

televízió lesznek. A magazinok egyre gazdagabb kínálata mind szellemileg (a

tájékoztató jellegű magazinok mellett megjelennek a kikapcsolódás különféle
formáit lehetó'vé tévő lapok, az 1953-ban, az Egyesült Államokban alapított
Pkzyboytól kezdve egészen a nyolcvanas évek számítástechnikai lapjaiig), mind
gyakorlati szempontból (a tájékoztató jellegű hetilapot vásárlók a napilapo­
kénál komolyabb cikkeket olvashatnak: megindul tehát a természetes kivá­
lasztódás folyamata, amelynek során az olvasók megpróbálják kiszűrni a lé­
nyeges híreket az információk egyre áttekinthetetlenebb tömegéből) komoly
alternatívája az újságoknak. A médiumok közötti erőviszonyok kérdése azon­
ban a legkevésbé sem egyértelmű, hiszen a televízióval legjobban ellátott orszá­
gok (különösen Japán) egyben a sajtótermékek legnagyobb fogyasztói is, más
esetekben pedig a napilapok példányszámának visszaesését a különféle poli­
tikai irányzatokhoz kötődő folyóiratok (Franciaországban például a Nouvel
Observatenf) sikere ellensúlyozza. A statisztikai elemzések mellett tehát nagy
figyelmet kell fordítanunk a tartalmi kérdések vizsgálatára is.

AZ IDŐSZAKI SAJTÓ VÁLSÁGA

ÉS A PÉNZÜGYI CSOPORTOK MEGOLDÁSI KÍSÉRLETE
(1980-1995)

Az újságkiadók nemzetközi szövetségének 1975-ös helyzetfelmérő tanulmá­

nya bár nem kongat vészharangokat, meglehetősen pesszimista hangot üt
meg. A sajtónak a következő nehézségekkel kell megküzdenie: az újságok elő­
állítása egyre költségesebb (ezt javarészt külső, a sajtó működésétől független
okok, például a papír beszerzési árának emelkedése magyarázza); a legtöbb
országban zuhanni kezd a sajtótermékek átlagos példányszáma (Európában
6,8%-os, míg az Egyesült Államokban 5,6%-os az elmúlt nyolc évben tapasz­
talható visszaesés). A kommunista rendszer összeomlása véget vet a jórészt
mesterségesen magasan tartott példányszámok gyakorlatának: míg 1988-ban
összesen 96 millió példányban, öt évvel később már mindössze 8 millió pél­
dányban jelennek meg különféle sajtótermékek a Szovjetunióban. Vannak
azonban kedvező jelek is: a japán sajtó feltartóztathatatlan térhódítása (az
Asahi Shimbnni naponta több mint 10 millió példányban értékesítik), a kedve­
zőtlen eladási tendenciák megtorpanása számos országban (köztük Francia-
országban) . A sajtótermékek pénzügyi hátterét már Émile de Girardin kora óta
biztosító hirdetések - amelyeket az utóbbi időben a televízió elorzott verseny­
társai elől - mostanában ismét nagyobb arányban jelennek meg az írott sajtó­
ban. A sajtótermékek arányosított világranglistáját a skandinávok vezetik:
Norvégiában egy lakosra 610 eladott újságpéldány jut, míg Svájcban 592, Ja­
pánban 575, Svédországban és Finnországban 472. Az Egyesült Államok a ti­
zenötödik helyet foglalja el (226 példánnyal), míg Franciaország a huszonne­
gyedik (156).
310 [ Hálózati világ (1950-1995)

Válság és koncentráció

Az 1980-as években a hagyományos időszaki sajtó valóban egyre több nehéz­

séggel szembesül: a gazdasági válság, a liberalizáció, az új médiumok konku­
renciája együttesen aláássák a nyomtatott sajtótermékek pénzügyi egyensú­
lyát. Az egyre kevesebb hirdetési bevétellel rendelkező lapok gyakran külső
érdekcsoportok tulajdonába kerülnek. A francia televízió 1994-ben már a hir­
detési bevételek 32%-ával rendelkezik (ezzel Franciaországot az uralkodó mo­
dellhez közelítve), de az írott sajtó helyzete sem romlik tovább, sőt valamelyest
javul is. A sajtótermékek jóval kisebb mértékben függnek ugyanis a hirdetők
kegyeitől, mint az audiovizuális médiumok: a Le Monde bevételeinek mind­
össze 25%-a származik hirdetésekből. Bár a folyóiratok helyzete kevésbé irigy­
lésre méltó (a Le Point bevételeinek 36%, míg a L’Express bevételeinek 51 %-át
adják a hirdetők), a televízió- és rádióadók még náluk is sebezhetőbbek (a TF1
esetében ugyanez az adat 83%-os, az Europe 1 esetében 90%-os).
Mivel a média befolyásolásában érdekelt tényezők hatalmas tőkével ren­
delkeznek, a különféle médiumok függetlenségének biztosításához hatékony
szabályozásra van szükség. Franciaország két legnagyobb, reklámtevékeny­
ségre szakosodott csoportja, a Publicis és az Euro-RSCG évi több tízmilliárd
frankos (tehát a tévécsatornákét és a periodikákét jelentősen meghaladó) üz­
leti forgalmat bonyolít.7 A függetlenség megőrzése néha igen költséges mulat­
ság: a háborút követő években alapított német hetilap, a Zeit olyan komoly
anyagi nehézségekkel küzd (forgalma az 1949-es heti 80 ezerről 1952-re heti
40 ezer példányra esik vissza), hogy a leadó kénytelen kockára tenni szemé­
lyes vagyonát a lap pénzügyi egyensúlyának helyreállítása érdekében. Két al­
kalommal az is előfordul, hogy bizonyos társaságok, egyes termékeiket vagy a
politikailag hozzájuk közel állókat érő bírálatok miatt, megvonják támogatá­
sukat egy laptól. A hirdetési bevételek fontosak ugyan, a hirdetőknek azonban
nem lehet befolyásuk a lap irányvonalára: a szociáldemokrata irányultságú
hamburgi hetilap mára a megbízhatóság és a függetlenség szimbólumává vált
- persze ez nem jelenti azt, hogy versenyre tudna kelni a Bild-Zeitunghoz ha­
sonló, óriási példányszámban megjelenő tabloidokkal.
A kihívásokra adott válaszok a megelőző korokból már ismert receptet kö­
vetik: egyes lapok eltűnnek, mások felvásárolják vetélytársaikat vagy összeol­
vadnak velük, a vezetők szigorúan takarékos költségvetési politikát folytatnak
(megkísérlik csökkenteni a nyomdai és terjesztési költségeket, illetve hatéko­
nyan felhasználni a hirdetésből származó bevételeket), minél lejjebb próbál­
ják szorítani lapok eladási árát, gyakran állami támogatásért folyamodnak, és
javítják a terjesztés hatékonyságát.8 Amikor az angol-holland Reed-Elsevier-

7A z üzleti mutatók 1994-ben (milliárd frankban): Havas 37,8; Publicis 20; Euro-RSCG 12,1;
Canal + 9,6; TFI 8,4.
8 A francia sajtó komoly terjesztési problémákkal küszködik. Az olvasónak vagy el kell mennie
otthonról, vagy meg kell várnia a postást: kora délelőtt tehát semmiképp sem juthat hozzá ked­
 A nyomtatvány az informatika korában | 311

csoport kiszáll a hollandiai sajtóból, helyét a Perscombinatie (PCM) veszi át.

Egyes becslések szerint, különféle fúziókat követően a PCM a holland nemzeti
sajtó termékeinek közel kétharmada (azaz napi 1,25 millió eladott példány)
felett rendelkezik. A befektetői érdekeket nem könnyű összeegyeztetni a szer­
kesztőségek függetlenségével: a PCM alaptőkéjének harmadát banki és bizto­
sítói csoportok birtokolják. A Libération példája azt mutatja, hogy az önren­
delkezés sem kockázatmentes megoldás: az 1973-ban alapított lapban a mun­
katársak 42,5%-os részesedéssel rendelkeznek, a részvénytársaság azonban
saját tőke híján állandó pénzügyi nehézségekkel küzd. Ha egy-egy kisebbségi
részvényes (esetünkben a Chargeur) tőkeemelés útján az eddiginél nagyobb
súlyra tesz szert, a munkatársakat azonnal aggasztani kezdi pénzügyi függet­
lenségük elvesztésének lehetősége.
A nyugati demokráciákban a szerkesztőségek függetlenségét jogszabályok
szavatolják, más törvényi rendelkezések pedig azt hivatottak megakadályozni,
hogy a koncentráció folyamatában egyik vagy másik befektetői csoport domi­
náns sajtópiaci szerepre tehessen szert - a kormányzatok különösen érzéke­
nyek a külföldi érdekcsoportok térhódítására. A kiépülő brit és amerikai sajtó­
birodalmak példája azonban azt mutatja, hogy néhány óriási (sajtótermékek,
könyvkiadók és televíziók felett rendelkező) médiacsoport elég befolyással
rendelkezik ahhoz, hogy adott esetben megszerezzék a nemzeti kormányza­
tok támogatását kétes ügyleteikhez.

Tartalmi változások

Néhány esetben a struktúrák újjászerveződése és a pénzügyi koncentráció

mellett jelentős tartalmi változásokat is megfigyelhetünk: egyes laptulajdo­
nosok a tartalmi változás szükségességét úgy értelmezik, hogy le kell süllyesz­
teniük a megjelenő cikkek színvonalát, ami persze csak úgy lehetséges, ha le­
cserélik a szerkesztőségek egy jelentős részét.
Rupert Murdoch életpályája a legjellemzőbbek közé tartozik. Az ausztrál
származású Murdoch egy adelaide-i laptulajdonos fia. 1953-ban, az atyai örök­
séget átvéve, a fiatalember új, „populáris” szellemű szerkesztési elvekre tá­
maszkodva megsokszorozza a lap példányszámát. Rövidesen felvásárolja lapja
versenytársait, amelyeket a már sikeres recept szerint szervez újjá: pár év lefor­
gása alatt kiépíti a harmadik legnagyobb ausztrál médiacsoportot, amely a re­
pülésbe és főleg a televíziózásba is befektet. Az 1960-as évek végén Murdoch
kísérletet tesz - a déli féltekén már sikeresnek bizonyult - bulvársajtó-recept
angliai működtetésére: megvásárolja a News of the Worldöt és főleg a Sunt, az

véne lapjához. Az angol vagy a japán előfizető már a reggeli mellett is olvashatja az újságokat, a
franciák viszont kénytelenek a rádióból vagy ritkábban a televízióból megtudni a reggeli híreket.
Kevés lap rendelkezik saját terjesztőkkel.
312 I Hálózati világ (1950-1995)

egykori szociáldemokrata irányultságú népújságot, amelyet a konzervatív szel­

lemiségű populista bulvársajtó prototípusává formál. Alaposan lemegy a lap
árával, miközben előfizetőket gyűjt, rendszeresen beszámol a pletykákról (kü­
lönösen, ha a királyi családot érintik), és gyakran közöl képeket alulöltözött
vagy pucér nőkről. Mindezzel sikerül is alaposan megnövelni lapjai példány­
számát: rövidesen ő rendelkezik az angol sajtópiac harmada felett - a Times-1
és a Sunday Times-i is beleértve. A News Corporation lapjait egy hipermodern
központban nyomják, és itt folynak a terjesztést előkészítő munkálatok is - a
központ beindítása miatt 4500 munkást bocsátottak el, a szakszervezet teljes
kizárásával.
Az 1980-as években a sajtómágnás egyre nagyobb érdeklődést mutat a te­
levíziózás iránt: a konzervatív kormányzat támogatásával megszerzi a hat te­
matikus csatornát felölelő angol Sky-hálózatot. Murdoch ezt követően az
Egyesült Államokat tünteti ki figyelmével: megvásárolja a XXth Century Fox
stúdióit, és, ami még ennél is fontosabb, 2000 filmes archívumát. A Fox televí­
zió műsorai - a kisebb helyi tévéadókkal kötött megegyezéseknek köszönhe­
tően - az Egyesült Államok területének 98 %-án foghatók; a társaság szorosan
felzárkózik a három piacvezető televízió mögé. A Fox TV átalakításakor
Murdoch a nyomtatott sajtóban már bevált receptet követi: fokozatosan fel­
számolja és játékfilmekkel, sorozatokkal és ipari méretekben előállított rajzfil­
mekkel helyettesíti a hírműsorokat, rendszeresíti a valóságműsorokat stb.
A birodalmat néhány újság és folyóirat felvásárlásával egészíti ki; ezek a Mur­
doch tulajdonába kerülő lapok lesznek Ronald Reagan republikánus pártjának
legmegbízhatóbb támaszai.
Noha néhány éve a Bertelsmann-nal szövetségben megvásárolta a német-
országi Vox-televíziót, az utóbbi időben elsősorban a feltörekvő délkelet-ázsiai
térség foglalkoztatja a sajtócézárt: megvásárolt egy hongkongi székhelyű mű­
holdas adót, amellyel mintegy ötven programot sugároz Kínában és a délkelet­
ázsiai országokban. Mindenhol az Ausztráliában, Angliában és az USA-ban
már jól bevált bulvárreceptet alkalmazza. Ma már a News Corporation a világ
harmadik legnagyobb médiavállalkozása: éves forgalma eléri a 12 milliárd
dollárt, napilapjait 60 millió példányban vásárolják, s végül az emberiség egy-
harmadát a társaság látja el tévéműsorokkal. A News Corporation elég befo­
lyásos ahhoz, hogy a nemzeti kormányok és államok ne tudják veszélyeztetni
az érdekeit, ugyanakkor középszerű ideológiai színvonala rosszul leplezi kon­
zervatív, következetesen demagóg döntéseit, melyek kizárólag a nézettségi
mutatók szolgálatában állnak. Korunk jellemzője, hogy egyre több médium
koncentrálódik egyetlen érdekcsoport, mi több, egyetlen ember kezében; ez a
folyamat azonban komolyan fenyegeti a véleménynyilvánítás szabadságát és
a demokráciát.
 A nyomtatvány az informatika korában | 313

A sajtó hatalma

A koncentráció folyamata felveti a sajtó valódi szabadságának kérdését: az új

periodikák alapítása és működtetése mára gyakorlatilag lehetetlenné vált. Mi­
vel a fennálló érdekcsoportok hallgatólagos együttműködése meggátolja az
esetleges új versenytársak felbukkanását, a kisebbségi és ellenzéki politikai
irányzatok - akár egész nemzetek - túlnyomó többsége nem képes pozíciókat
szerezni a sajtóban. A Watergate típusú botrányok után világossá vált, hogy a
sajtó szabadsága voltaképpen nem jelent többet a sajtó vállalkozások szabad­
ságánál. Lamennais cinikus megjegyzése időszerűbb, mint valaha: „A meg­
szólaláshoz való jogot csak az élvezheti [...], akinek van aranya. Mi nem va­
gyunk gazdagok. A szegények maradjanak csöndben!”
Az óriási befolyással rendelkező médiamágnások üzleti döntései a műsorok
színvonalának csökkenéséhez vezetnek, politikai szimpátiáik pedig az esetek
többségében a konzervatívokhoz közelítik őket. 1993-ban az olasz politikai elit
minden korábbinál rosszabb hírbe keveredik: egymást követik a pénzügyi bot­
rányok, miközben az ország a világháború óta legsúlyosabb gazdasági válságát
éli át. Egy évvel később a Fininvest-csoport elnöke, Silvio Berlusconi győz a vá­
lasztásokon, kormányt azonban csak pártja, a Forza Italia, az Észak-itáliai Liga
és a neofasiszták együttes támogatásával képes alakítani. A Fininvest kezében
lévő tévécsatornák nagy szerepet játszottak a választási kampányban: folya­
matosan becsmérelték a riválisokat, míg Berlusconiról természetesen idealizált
képet festettek.
Mintha mindez nem rejtene magában elég veszélyt a demokráciára nézve,
az újságírók gyakran a fizikai fenyegetettség állapotában kénytelenek dolgoz­
ni. Az „Újságírók határok nélkül” beszámolója szerint a sajtószabadság csak
az ENSZ-ben képviselt országok egynegyedében érvényesül maradéktalanul;
1994-ben mintegy száz újságíró halt erőszakos halált; a helyzet különösen
Algériában (két év alatt mintegy 50 újságírót gyilkoltak meg) és a volt szovjet
tagköztársaságokban (ahol a maffia óriási befolyással rendelkezik) elkeserítő.
A médiacsoportok világméretű uralma egyben az általuk közvetített civili­
zációs és nyelvi modell uralmát is jelenti - a világban megjelenő kiadványok
nyelvét és a fordításokat vizsgáló statisztikák hű tükörképét adják a nyelvi és
kulturális sorvadás folyamatának. Nézzük az ír példát: mivel az Irish Presst ki­
adó érdekcsoport súlyos nehézségekkel küzd, nem lehet kizárni, hogy a közel­
jövőben külföldi befektetők kezébe kerül az ír önazonosság e fontos szimbó­
luma, amelyet Eamon de Valera alapított 1931-ben, és azóta is megszakítás
nélkül a leszármazottai irányítottak. Az sem vitatható, hogy a kanadaiak a Qué-
becben többséget alkotó francia nyelvű kisebbség által szorgalmazott és vé­
delmezett kétnyelvűségre támaszkodva voltak képesek megőrizni nemzeti ön­
azonosságukat az amerikai dinamizmus ellenében is.
3 1 4 I Hálózati világ (1950-1995)

A „planetáris, állandó, azonnali és immateriális” rendszer

A média szélsőségesen liberális elvek szerint, kizárólag a gazdasági törvény-

szerűségeket figyelembe vevő működési rendszerét egy szerző a következő
négy jelzővel jellemezte: planetáris, állandó, azonnali és immateriális.9 A rend­
szer működésének kulcsfogalmai: a piac, illetve a piac „természetes” önsza­
bályozása (ha valamilyen módon megkísérelnénk garantálni a sajtó független­
ségét, azzal megbontanánk az egyensúlyt); a dinamikus fejlődés feltételeként
értelmezett verseny (amely az érdekek és a hatalom egyre nagyobb mértékű
koncentrációjához vezet), illetve az ésszerű munkamegosztás folyamatának
végső állomásaként tekintett globalizáció (amely lehetővé teszi a vállalatok
számára, hogy minden eddiginél alacsonyabbra szorítsák a bérköltségeket).
A „kizárólagos és alternatíva nélküli gondolkodás”10 ezen eddig ismeretlen for­
mája sokak szemében új totalitarizmusnak tűnik, amely annál is veszélye­
sebb, mert bár leplezett, mégis mindenütt jelenvaló. Mint a totalitarizmusok
mindegyike - legyen bár szó arról, amely a történelem végső célját az osztály­
harc megoldásában látja, vagy arról, amely az ezeréves birodalom létrehozá­
sának szükségességét hangoztatja -, az új totális ideológia is a „történelem vé­
gét” hirdeti, márpedig ezzel az állítással a legkevésbé sem érthetünk egyet.
Demokratikus eszményeink akkor érvényesülhetnek, ha a média világának
szereplői (különös tekintettel az időszaki sajtótermékekre) szabadon együtt­
működhetnek a gazdasági élet más tényezőivel, méghozzá oly módon, hogy
mindeközben megőrzik függetlenségüket, szolgáltatásaik minőségét és sok­
színűségét. Történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a média működésé­
nek ezen ideálja megvalósulhat a nyugati típusú demokrácia keretei között -
nem véletlen, hogy az újságírók, illetve különféle sajtóorgánumok független­
sége továbbra is az amerikai filmek kedvenc témái közé tartozik.

NYOMTATÁSI TECHNIKÁK ÉS A NYOMTATOTT MŰVEK

OLVASÁSÁNAK GYAKORLATAI

Az új technikai paradigma

A 20. század második felében a nyomdászat két, egymásnak látszólag ellent­

mondó irányban fejlődik. A fejlődés egyik iránya a tömegtermelésé: sok válla­
latnak fontos, hogy minél több nyomtatványt minél rövidebb idő alatt állíthas­
son elő. Az 1970-es és az 1980-as évek nyomdatechnikai csúcstermékei a
Cameron nyomdagépek, amelyek azonban csak azon cégek számára használ­
hatók, amelyek rendszeresen nyomtatványok óriási tömegét szándékoznak

9Maniére de voir, 1995, no. 27. 6-7.

l0Noam Chomsky - Ignazio Ramonet: Como nos venden la moto. Barcelona, 1995.; Histoire et
médiás: joumalisme et journalistes franqais, 1950-1990. Dir. Marc Martin. Paris, 1991.
 A nyomtatvány az informatika korában | 315

előállítani. Néhány Cameron-nyomdagéppel felszerelt műhely képes lenne ki­

adványokkal ellátni egy Franciaország méretű fejlett, ipari országot - vegyük
például a Saint-Amant-Mont-Rond nevű kisvárosban a Bussiére-üzemet,
amely évi egymillió zsebkönyv előállítására elegendő kapacitással rendelke­
zik. A Le Monde új nyomdájának (Ivry-sur Seine-ben) két svájci Wifag rotatív
nyomdagépe van, amelyek együttesen óránként 70 ezer példányt képesek ki­
nyomtatni az 56 lapos (ebből 16 színes) újságból.11
Van azonban a fejlődésnek egy másik iránya is: a számítástechnika, illetve
a számítógépes könyvkiadás fejlődése elsősorban azokat a felhasználókat ér­
dekelheti, akiknek rugalmas technológiára van szükségük. Az 1990-es évek
közepén már minden kisebb kiadónak számítógépesített szerkesztősége lehet
- amely egy számítógépből, egy szövegszerkesztő és egy tördelő programból,
egy szkennerből és egy lézer- vagy ofszetnyomtatóból áll. Ez a különösebben
nagy beruházást nem igénylő technológia képes megfelelni annak a szakmai
szabványnak, amelyet tíz évvel korábban nem sokan voltak képesek teljesíte­
ni. A kisebb kiadók tehát bátran kísérletezhetnek néhány ezres példányszámú
kiadványokkal, a formai utómunkálatokat (enyvezés, vágás) pedig kiadhatják
alvállalkozóknak.
A grafikai iparban a düsseldorfi Druppa nemzetközi vásár jelent viszonyí­
tási pontot. Az informatika hatalomátvételéről tanúskodó vásár résztvevői
megbarátkozhatnak a bemutatott újdonságokkal. A szövegszerkesztő szoftve­
rek fejlődésének köszönhetően mára az is lehetségessé vált, hogy az 1990-ben
a Maurice-szigeten alapított (és a roppant olcsó munkaerő áldásait élvező)
Infoprint-cég szedje az újonnan megjelenő francia kiadványok jelentős részét.
Más cégeket is foglalkoztat tevékenységük áthelyezésének gondolata, hiszen
egyes távoli országokban igen olcsó munkaerőt találhatnak. Ugyanezt mond­
hatjuk el a nyomdagépekről: az ötezres példányszámot meg nem haladó kiad­
ványok előállítására sokkal alkalmasabbak a kisebb és könnyebb gépek: a sok­
oldalú szerkezeteknek és a megbízható távközlésnek köszönhetően nem túl
jelentős anyagi befektetés árán is működtethető egy kiadó. Említsünk meg vé­
gül egy nagyon fontos újítást: az ofszeteljárás egyre nagyobb mértékben képes
nélkülözni a hagyományos lemezeket, hiszen szinte teljesen numerikus mó­
don működik. A szöveget és a képet numerikusán kódolják, majd tintasugaras
(Xerox-eljárás) vagy lézernyomtató segítségével reprodukálják. A nyomófor­
ma és a papírhordozó között megszűnik a fizikai érintkezés.12 Középtávon el­
képzelhető, hogy az előkészített kiadványokból csak akkor és csak annyi pél­
dányt nyomtatnak, ahány megrendelés érkezik. Ezzel az eljárással nemcsak
az előállítási, hanem a kezelési és tárolási költségeket is mérsékelhetnék az ér­
dekeltek. A papír árának folyamatos emelkedése mindenesetre a kiadások
ésszerűsítésére ösztönzi a nyomdaipari vállalatokat.

n Le Monde, 13 764, XII.

'2Eric Le Ray: Histoire de l'offset en France, de l’analogique au numérique. DEA-dolgozat. Paris,
IV, 1995, 2 vol.; Jean-Frangois Gilmont: Le livre, du manuscrit ä Vére électronique. Liege, 1993.
3 1 6 I Hálózati világ (1950-1995)

Összességében elmondható, hogy a legmodernebb technikák, mind össze­

tevőiket, mind végeredményüket tekintve, igen árnyalt képet mutatnak. A kom­
munikáció eszközei ma már rendkívül rugalmasak: képesek óriási informá­
ciótömeggel megbirkózni, de az új technikák kisebb csoportok és közösségek,
valamint világtól elzártan élő emberek önmegvalósítását és -megismertetését
is lehetővé teszik. Vitathatatlan, hogy a „nagy” médiumok továbbra is kizáró­
lag a gazdaságosságot szem előtt tartva működnek; a „nyomdászszakma” és a
nyomtatáshoz kapcsolódó gyakorlatok jelentős része azonban kívül esik az új
média világán, épp ezért komoly lehetőségeket nyújtanak az underground, fel­
használóknak - gondoljunk csak arra, hogyan használták a telefaxot a „pekin­
gi tavasz” leverésének ellenzői.

Új könyvformátumok: a zsebkönyv

A fejlődés hagyományos sémája szerint a termékinnováció követi és mintegy

meghosszabbítja az eljárási innovációt. Esetünkben a folyamat központi ele­
me a zsebkönyv, amely az 1930-as években tűnt fel Angliában és az Egyesült
Államokban, majd a háborút követő években indult el világhódító útjára.
1950-ben, Németországban jelent meg, elég különös formában a RoRoRo-
sorozat, amelyet gyenge minőségű papírra nyomtak, a kiadványok lapjait csak
ragasztották, és nem fűzték, valamint minden példány tartalmazott egy füze-
tecskét, amely a Fox-cigarettákat népszerűsítette. A kiadványt 1 márka 50-ért
árulták.
Bár Franciaországban már ezt megelőzően is történtek kísérletek a zseb­
könyvsorozatok meghonosítására („Que sais-je” [Mi vagyok én?] sorozat,
1941), a „Livre de poche” kollekció csak 1953. február 9-én, Pierre Benoit, A.,
J. Cronin és Saint-Exupéry egy-egy művének megjelentetésével indul útjára.
Az új sorozat márkajelzését („Livre de poche”) - amely csak a szókezdő nagy­
betűben tér el a „zsebkönyv” köznévtől - az 1961-ben elhunyt Henri Filipacchi
találta ki. A sorozat sikere egyrészt a kitűnő terjesztési hálózatnak (a Mes-
sageries Hachette infrastruktúráját használják), másrészt pedig azoknak a
szerződéseknek köszönhető, amelyeknek értelmében külső kiadók (elsősor­
ban a Gallimard, egészen 1971-ig) engedélyt adnak a „Livre de poche”-nak ki­
adványaik megjelentetésére. A kötetek átlagosan 60 ezer példányban jelennek
meg, a szerzői jogok pedig kisebb anyagi megterhelést jelentenek, mint a ha­
gyományos könyvkiadás esetében. A sorozatban kezdetben havi négy mű
látott napvilágot, ez a szám azonban tíz év alatt tizenkettőre emelkedik. Bár
az újítást számos kritika éri, a piacon rövidesen megjelennek a versenytársak:
a Flammarion 1958-ban indítja be a „J’ai lu” (Láttam) sorozatot; a Presses de
la Cité 1962-ben „Presses Pocket” néven kezdeményez kollekciót - mindkét
sorozat kifejezetten népszerű művekre szakosodik. 1972-ben, amikor az Ha­
chette és a Gallimard útjai elválnak, ez utóbbi nemcsak új zsebkönyvsorozatot
- „Folio” -, hanem saját terjesztői hálózatot is létrehoz, Sodis néven. Az 1980-
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 1 7

as években 45 kiadó összesen 175 zseb könyvsorozattal rendelkezik... Az üz­

leti siker vitathatatlan, nehéz azonban megmondani, hogy a zsebkönyv mi­
lyen mélységben változtatta meg a kulturális szokásokat: „A zsebkönyv volta­
képpen az őt létrehozó rendszer foglya [...], bebizonyította ugyan, hogy képes
a komoly irodalmi művek példányszámát megnövelni, és így az alkotókat kö­
zelebb hozni közönségükhöz, de továbbra is kizárólag a hagyományos célkö­
zönséget szólítja meg.”13
Vajon képes-e a zsebkönyv új olvasók megszólítására? Vagy inkább a régi,
hagyományos olvasók számára teszi lehetővé, hogy több könyvet vásárolja­
nak? Ezek rosszul feltett kérdések. Mivel a zsebkönyv arra szolgál, hogy a
nyomtatásban megjelenő kiadványok könnyebben és nagyobb számban járja­
nak kézről kézre, a változások haszonélvezője még akkor is az egész társada­
lom lesz, ha nyilvánvaló, hogy a hagyományos szociokulturális hierarchia nem
fog egyik napról a másikra felborulni. Bár napjainkban enyhe visszaesés mu­
tatkozik az eladásokban (1984-ben összesen 137 millió, öt évvel később pedig
évi 125 millió példányban keltek el a zsebkönyvek, egy-egy kiadás átlagos pél­
dányszáma pedig 24 ezerről 17 ezerre esett vissza), a zsebkönyvek diadala (a
franciaországi könyvtermés egyharmadát teszik ki) vitathatatlanul összefügg
a közép- és felsőfokú oktatásban résztvevők számának emelkedésével.
Manapság a zsebkönyvkiadás pénzügyi egyensúlyát számos tényező fe­
nyegeti. Elsőként az értékek és a fogyasztási cikkek új hierarchiáját kell meg­
említenünk: a könyvek, különösen a zsebkönyvek ára nagyobb mértékben
emelkedik, mint a bérek és más fogyasztási cikkek ára (1984 és 1989 között
mintegy 47%-kai). Az angolszász kultúra térhódításának korában azonban
vannak ennél súlyosabb és veszélyesebb problémák is: mivel a zsebkönyvek
80%-a újranyomás, a kiadott műveknek gyors ütemben kell cserélődniük, kü­
lönben a kiadók tevékenysége érdektelenségbe fullad. A zseb könyvek sikere,
legalábbis részben, a kurrens könyvek kiadásán alapszik, márpedig a szóban
forgó kiadványok létét éppen a zsebkönyvek veszélyeztetik.

A bizonytalan könyv: számítástechnika és hypermédia

Az 1980-as években olyan számítástechnikai újdonságok tűnnek fel, amelyek­

nek vannak ugyan közvetlen nyomdatechnikai vonatkozásaik, kulturális je­
lentőségük azonban még ezeknél is nagyobb. Az új eszközök új körülménye­
ket teremtenek a szellemi munka számára: a szerzők túlnyomó többsége a ko­
rai, de máris könnyen használható személyi számítógépre (Apple stb.) cseréli
hagyományos írógépét (vagy kézirataikat viszik számítógépre, vagy már egye­
nesen képernyőre dolgoznak). Mivel a számítógéppel roppant könnyű javítani

13Jean-Paul Sartre: Culture de poche et culture de masse. Les Temps modemes, 1965. április-má­
jus, 1994-2001. A folyóirat ezen számában további, szintén a zsebkönyvekkel foglalkozó cikke­
ket is találhatunk.
318 I Hálózati világ (1950-1995)

a hagyományosan sok gondot okozó elütéseket, a szerzők jelentős időt takarí­

tanak meg. A Macintoshok és a Windowshoz hasonló szoftverekkel felszerelt
személyi számítógépek megjelenése, elsősorban a szövegszerkesztő progra­
mokba (Applewrite, majd Word) beépített új funkcióknak („kivágás-beillesz­
tés”, táblázatok használata, különféle formátumok, lábjegyzetek) köszönhe­
tően, nagyon megkönnyíti a „számítógépes írást”. Ezek a programok tartal­
maznak a helyesírás ellenőrzésére és szinonimakeresésre használható glosz-
száriumokat is, a szoftvereket pedig úgy tervezték, hogy a szövegekbe minden
különösebb nehézség nélkül beilleszthetők illusztrációk, táblázatok, térképek
és különféle ábrák. A nyomtató elterjedésének köszönhetően az utolsó javítá­
sokat azonban továbbra is papíron végezhetik a szerzők.
Persze a számítógépes szövegszerkesztők használatának vannak hátulütői
is: a közvetlenül képernyőre dolgozó szerző nehezen lapozgathat vissza a már
elkészült részekre; a „kivágás-beillesztés” technika terjedésének köszönhe­
tően pedig egyre több példát találunk az önismétlésre. Ráadásul a szerzők aka­
ratlanul is hajlamossá válnak arra, hogy szövegük terjedelmét a képernyő mé­
retével vagy a leütések számával mérjék. A számítógép használata az írásmó­
dot, a stílust is befolyásolhatja, noha ebben a fontos témában még nem folytak
komoly kutatások. Végül azt sem hallgathatjuk el, hogy a szoftverek fejlődésé­
vel gyakran a szerzőkre hárulnak azok a szövegszerkesztéssel kapcsolatos fel­
adatok, amelyeket hagyományosan a nyomdászok végeznek: mivel a szövege­
ket közvetlenül a Word lemezről nyomtatják, az előállítási költségek mérsék­
lődnek, a többletbevételt pedig a kiadók zsebelik be, azzal a kétes indoklással,
hogy olyan speciális műveket is hajlandók kiadni, amelyeket hagyományos
technikákkal csak nagy ráfizetéssel lehetne előállítani. Előfordul tehát, hogy a
szerzőnek nyomdakész állapotban kell leadnia művét, azaz rá marad az oldal­
szerkesztés feladata, amelyben persze segítségére vannak a PageMakerhez ha­
sonló szoftverek. Igaz lehet ugyan, hogy az előállítási költségek csökkenése
teszi lehetővé olyan könyvek kiadását, amelyek kizárólag alacsony példány­
számban adhatók el, a műfajok és a kompetenciák keveredése azonban való­
színűleg senkinek sem jó: a szerző kénytelen képzettségétől elütő szerkesztési
munkálatokat végezni, a kiadónak pedig rá kell ébrednie, hogy a végtermék,
az elkészült kiadvány kivitele nem éri el a hagyományos módszerekkel kiadot­
tak szintjét.
A nagyközönség egyelőre keveset érez a változásokból: a számítógépes
írásra és szövegszerkesztésre támaszkodva a kiadók hagyományos, papírra
nyomott termékeket, újságokat és könyveket állítanak elő. Az 1990-es évek
eleje óta vitathatatlan sikereket arat a multimédia, különösen a CD-ROM: ha
eladási mutatóit szembeállítjuk a nyomtatványok forgalmának viszonylagos
stagnálásával, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a könyv király­
ságának vége.14 Engedtessék meg azonban, hogy ez utóbbi ítéletet két meg-

14Mindenki számára nyilvánvalóak az új típusú hordozók bizonyos diszfunkciói. Bizonyos pári­

zsi bevásárlóközpontok a hagyományos tájékoztató táblákat elektronikus képernyőkkel helyette-
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 1 9

jegyzéssel árnyaljuk: először is, ami a kérdés technikai aspektusát illeti, a szá­
mítástechnikai eljárások fejlődése a legkevésbé sem összeegyeztethetetlen a
hagyományos hordozóval, a papírral, amint ezt a nyomdászat legújabb fejle­
ményei és a grafikai tervezés új szervezeti keretei mutatják. A dolgot gyakorla­
ti szemszögből vizsgálva szembetűnő, hogy a multimédia hatékony működte­
téséhez meglehetősen komoly infrastruktúrára van szükség; noha komoly erő­
feszítések árán próbálják megteremteni a szükséges technikai feltételeket (a
laptopok elterjedése, csatlakozók kialakítása különféle köztereken, interaktív
tájékoztató eszközök stb.), az új eszközök továbbra is meglehetősen önál-
lótlanok.
Vegyük például a szövegek numerizációját, amely valóban lehetővé teszi,
hogy a szerverrel (például egy nemzeti könyvtár szerverével] kapcsolatot te­
remteni képes - és persze a megfelelő technikai eszközökkel (számítógép, mo­
dem és szoftverek] felszerelkezett - érdeklődő akár a saját szobájában olvas­
hassa a kívánt szövegeket vagy szövegrészeket.15 Persze nem különösebben
kellemes dolog képernyőn olvasni szövegeket, és azt sem hallgathatjuk el, hogy
komoly kiadásokkal jár a szükséges technikai felszereltség beszerzése - 1995-
ben mindössze 500 ezer francia háztartásban volt CD-olvasóval is ellátott szá­
mítógép. Végül, de nem utolsósorban: a kérdés jogi vonatkozásai még a legke­
vésbé sem rendezettek.
A CD-ROM-ra másolt, informatizált könyv minden bizonnyal nagy jövő
előtt áll: 1994-ben 450 ezer, míg 1995-ben 1,5 millió példányt adtak el belőle.
A Franciaországban eladott CD-ROM-ok jelentős része kulturális tartalmat
hordoz (más országok piacai a játékokat részesítik előnyben]. Az új hordozó
viszonylagos sikere persze nem értelmezhető a hagyományos nyomtatvány el­
tűnésének előjeleként. A CD-ROM igen hatékonyan képes kiszolgálni mind a
kutatókat, mind a szabadidős felhasználókat: lehet rajta egyszerűen szöveget
olvasni, de megnyithatók további szövegablakok is (a főcikkből kiindulva el­
érhetők más cikkek, és a bibliográfiai hivatkozásokat vagy az életrajzi adato­
kat is könnyen megtalálhatjuk], az olvasás képekkel és hangokkal gazdagod­
hat, de vannak a CD-ROM-nak kifejezetten a tudományos kutatásban használ­
ható funkciói is (például ki tudja számolni egy-egy kifejezés előfordulásának
gyakoriságát]. A megosztható képernyőkön különösen hatékonyan működ­
nek a fent említett alkalmazások: közelről megszemlélhetők egyes képek vagy
képrészletek (Le Louvre, Nicolas Poussin stb.), összehasonlíthatók egy szöveg
(például a Biblia) különféle változatai. A Jeruzsálemi Biblia című CD-ROM így

sítik. Márpedig a képernyő egyszerre csak egy ügyfelet képes kiszolgálni, ráaadásui sokkal több
időt vesz igénybe az információhoz jutás. A vasúti menetrendek használatát pedig kifejezetten
megnehezítette a hagyományos nyomtatott füzetek eltűnése, illetve felváltásuk az elektronikus
eszközökkel.
15Minden internetfelhasználó közvetlenül tanulmányozhatja a Francia Nemzeti Könyvtár kataló­
gusát (BN-Opale), sőt további szolgáltatások is elérhetők a hálózaton keresztül. A közeljövőben
valószínűleg maguk a numerikus művek is elérhetők lesznek interneten.
3 2 0 IHálózati világ (1950-1995)

a régi, Christophe Plantin antwerpeni nyomdájából kikerült poliglott Biblia

szerkesztési elvei szerint épül fel. Más kiadványok szótárak, enciklopédiák,
esetenként pedagógiai kézikönyvek (például nyelvkönyvek) hagyományos
szerkesztési mintáit követik: a CD-ROM a hasonló tartalmak ideális hordozója
lehet. A CD-ROM azonban megköveteli az adatok és a felhasználói viselkedés
programozhatóságát és tervezhetőségét: a számítógépes hordozók kizárják a
véletlent, nem engednek teret tehát a felhasználók leleményeinek: „A kezdeti
álmélkodás elmúltával feltűnnek az új eszköz korlátái. [...] Egy CD-ROM nem
több adatok sajátosan rendszerezett sűrítményénél, [...] elektronikus szuper­
katalógusnál [...]. A CD-ROM nem szolgál valódi újdonságokkal, csak formai­
lag jelent újítást. [...] Az új eszköz kevesebb szabadságot nyújt, mint a meg­
előző nyomtatványok, hiszen felhasználói kénytelenek a mások által kiötlőit
működési elvek szerint eljárni.”16

Olvasatok és olvasási szokások

Egy 1995 februárjában végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a megkér­

dezettek 50%-a nem ragaszkodik különösebben a papírra nyomtatott könyv­
höz. Az összképet árnyaló szociokulturális kutatás a következő alapvető el­
lentétre világít rá: az új médiumok pártján állnak a negyvenévesnél fiatalabb,
közép- vagy alsóközép-osztálybeli férfiak (munkások és alkalmazottak). Két­
féle, egymástól jól elkülöníthető olvasóközönség azonban hű marad a hagyo­
mányos könyvhöz: egyrészt a populáris regények olvasói (javarészt nők és
nyugdíjasok stb.), másrészt pedig az igényes, magas havi jövedelemmel ren­
delkező olvasók, vállalati vezetők, orvosok, ügyvédek.17
Az új médiumok tehát sok tekintetben kiegészítik, gazdagítják a lehetséges
olvasási szokásokat (a kérdést más szempontból figyelve természetesen in­
kább a negatív aspektusok szembetűnők). Nem áll szándékunkban bírálni a
hagyományos médiumok védelmezőit - láthatjuk, hogy egy szociokulturáli-
san behatárolható réteg továbbra is ragaszkodik a könyvhöz -, ám nem fogad­
hatjuk el azon alaptalan vélekedésüket, mely szerint a különböző médiumok
kibékíthetetlen ellentétben volnának egymással, mi több, kizárnák egymást.
Az egyén olvasási szokásai összefüggenek a társadalmi ranglétrán elfoglalt he­
lyével, hiszen egyfelől az átlagjövedelem növekedésével arányosan a kultúra­
fogyasztás olyan lehetőségei nyílnak meg előtte, amelyekből a szegényebb ré­
tegek ki vannak zárva; másfelől pedig, ahogyan azt Pierre Bourdieu kutatásai
bizonyítják, a pénzügyi és a társadalmi tőke mellett a kiváltságos társadalmi
rétegek harmadik ismertetőjegye a kulturális elkülönülés.18 Noha a könyvek jó
ismerői nem aratnak automatikusan és feltétlenül iskolai és társadalmi sikere­

16Philippe Dagen: Le Monde, 1994. november 10., III.

17Livres Hebdo, 1995. március 10.
18Pierre Bourdieu; La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris, 1979.
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 2 1

két, azért valószínűsíthetjük, hogy a nyomtatott könyv, legalábbis rövid és kö­

zéptávon, továbbra is a kulturális felemelkedés legfontosabb eszköze és felté­
tele. Avagy nem mondhatjuk-e, hogy paradox módon csak az irodalmi művelt­
séggel rendelkezők képesek felszabadulni ezen műveltség kötöttségei alól?
André Gide megrökönyödve tapasztalta, hogy az első világháborús frontról
hazatérő katonák irodalmias közhelyekben számolnak be élményeikről: „Sú­
lyos tévedés volna azt hinni, hogy a kevéssé művelt emberek spontánabb mó­
don vagy őszintébben viselkednek [...]. A háború kezdetén [...] emlékszem,
mennyire meghökkentünk, amikor a közkatonák - akiktől igaz tanúságtételt
vártunk volna - ugyanazokat a frázisokat pufogtatták, amelyeket naponta ol­
vastak az újságokban: érzelmeiket teljesen alárendelték az újságnyelv kötött­
ségeinek, szavaikból tehát nem következtethettünk valódi érzéseikre.”19
Az olvasói magatartások sommás tipológiája az olvasás háromféle gyakor­
latát különíti el. Az első csoportba a banális (ám gyakran roppant intenzív) ol­
vasás tartozik: ezzel a kifejezéssel azt az olvasási gyakorlatot illetjük, amely
során az új médiumokat a legkevésbé sem ismerő kultúrafogyasztók minden
irodalmi értéktől mentes műveket olvasnak. A felhasználók egy másik cso­
portja enged az érdekes külsejű és feltételezhetően játékos tartalmakat hordo­
zó új médiumok csábításának. Ebbe a csoportba túlnyomórészt azok a fiata­
lok tartoznak, akik nem kötődnek az öregesnek és elavultnak ítélt, illetve az
iskolai kényszerekhez kapcsolódó, hagyományos könyvekhez. Létezik egy har­
madik csoport is, amelynek tagjai képesek elmerülni a hagyományos könyves
kultúrában, ha azonban a szükség úgy hozza, nem ijednek meg az új médiu­
moktól sem. A kép igazából csak egy egész emberöltő múltán, a 2010-es, 2020-
as években fog kitisztulni. Középtávon az informatika nem felváltja, hanem új
aspektusokkal gazdagítja az írást és a nyomtatást (kivéve a játékokat és az
adatszolgáltatást, ahol voltaképpen lezajlott az új médiumok hatalomátvéte­
le) : jelen pillanatban a CD-ROM teljesen alkalmatlannak tűnik arra, hogy fikci­
ós műveket olvassunk rajta, bár azt sem szabad elfelejtenünk, hogy térhódítá­
sa minden bizonnyal változásokat hoz majd az irodalmi alkotás folyamatában
- a tekintélyes Société des gens de lettres például díjat tűzött ki a legjobb mul­
timédiás alkotások számára.
Kétségtelen, hogy a „valós idő”, illetve a végleges szöveg hiánya (hiszen az
új médiumok lehetővé teszik, hogy tartalmukat bármely pillanatban módosít­
suk) igen komoly veszélyeket rejt magában. A tudományos (például matema­
tikai) könyvkiadás válsága (évről évre csökken a kiadott művek száma) nyil­
vánvalóan összefügg az elektromos médiumok térhódításával. A nyomtatott
formában hozzáférhető és referenciának számító művek fokozatos eltűnésé­
vel a tudományos közösség elveszíti az ellenőrzést a befejezettnek tekinthető
kutatási eredmények felett, márpedig így a tudomány definíciójának egyik
kulcsfontosságú összetevője kérdőjéleződik meg. A rendszer felpuhult: végié­

in André Gide: Journal, 1889-1939. Paris, 1940, 913-914.

3 2 2 I Hálózati világ (1950-1995)

ges kutatási eredmények helyett „evolutív”, azaz a későbbiekben még frissí­

tésre szoruló adatokat találunk a mai publikációkban. Lehetséges, hogy a tár­
sadalom életében is hasonló működési zavarok lépnek majd fel: a politikai
kommunikáció elsődleges terepévé nem az írott és nyomtatott médiumok vál­
nak, s így elkerülhetetlenül leegyszerűsödnek („kommunikációvá” süllyed­
nek) a politikai megnyilvánulások, márpedig a logikus érvelésre és az alapos
megfontolásra alkalmatlan új szóbeliség térhódítása könnyen azzal a követ­
kezménnyel járhat, hogy tovább mélyül a politikai diskurzust a politikai cse­
lekvéstől elválasztó szakadék. Ez a veszély különösen azokat az országokat -
például Franciaországot - fenyegeti, ahol a köztes (az államhatalom és a pol­
gárok között közvetítő) testületek (szakszervezetek, szakmai kamarák stb.)
viszonylag fejletlenek.
Vessünk végül egy pillantást egyén és kultúra viszonyára. Vitatnunk kell
André Malraux híres állítását: a kultúra nem született velünk, és nem is a pilla­
nat műve. Az „a valós idő” az esetek többségében csak virtuális kultúrát képes
nyújtani. Akármelyik ágáról legyen is szó, a kultúrához idő és az idők folya­
mán elsajátított ismeretek és készségek szükségesek. Ezt nem ismerik fel az új
médiumok, és talán éppen ezért veszélyesek. Nem tudnak mit kezdeni az idő­
vel és az idő emlékével, hiszen mindez összeegyeztethetetlen a „valós idővel”
- idejük már nem az ember ideje: „Ha ma is megvolna még a Francois le
Champi, amelyet annak idején az édesanyám vett elő abból a könyvcsomag­
ból, amit a nagymamámtól kaptam névnapomra, sohase nézném meg: túlsá­
gosan is félnék attól, hogy apránként eltorzítom mai benyomásaimmal, s így
mai tárgy lenne belőle, s ha arra kérném, idézze fel azt a kisfiút, aki abban a
combrayi szobácskábán kibetűzte a címét, nem ismerné fel a hangomat, nem
válaszolna többet a hívásomra, és örökre a feledés homályába merülne...”20

MÉDIA, KULTÚRA, HATALOM

Könyv és árpolitika

A társadalom ellenőrizni kívánja a nyomtatott kultúrát, ezt pedig legegysze­

rűbben a könyvek árát felügyelve teheti meg. Néhány ország kivételes fontos­
ságot tulajdonít a kultúrának: ezen az úton jártak a kommunista rezsimek,
élükön a Szovjetunióval. A kommunista modell értelmében a társadalmat nem­
csak a sajátos gazdaságpolitikai rendszer tartja össze; a közösség bizonyos po­
litikai-kulturális célkitűzések megvalósítása érdekében szerveződik meg. A
kommunista rendszer könyvkiadásának paradoxona, hogy hatalmas mennyi­
ségű könyvet állítottak elő rendkívül olcsón, hiszen a könyvkiadás sikere a
szocializmus sikerét volt hivatott tükrözni; a mindenható cenzúra azonban

20Marcel Proust: Le Temps retrouvé. A la recherche da temps perdu. T. III. Paris, 1977, 888.
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 2 3

tartalmilag kiüresítette, legalábbis részben, a megjelent műveket. Hangsúlyoz­

nunk kell mindazonáltal, hogy bár mesterséges eszközökkel tartották magas
szinten a könyvkiadás statisztikai mutatóit, a kommunista rendszer a Szovjet­
unióban és a kelet-európai országok egy részében kétségtelen eredményeket
mutatott fel az írástudatlanság felszámolása és a kultúra demokratizálása te­
rén (javítottak az életfeltételeken, olcsó könyveket állítottak elő, kiépítették a
közkönyvtárak rendszerét).
A politikai rendszer bukását követően szinte azonnal összeomlik a mester­
ségesen felduzzasztott nyomtatvány termelés: Kelet-Németország „gazdasági
annexiója” után versenyképtelenné válnak és eltűnnek a nyomdák (és más,
a könyvkiadáshoz kapcsolódó struktúrák); az új helyzetből természetesen a
nyugatiak húznak hasznot. Az ország keleti felén élők túlnyomó részének rö­
vid távon nem javulnak az életfeltételei, sőt egy 1990 és 1994 között készült
felmérés szerint egy 90 ezres, volt keletnémet városban például az adott idő­
szakban jelentősen csökken a gyermekotthonok száma és kapacitása (5005
helyett már csak 3233 gyermeket vesznek gondozásba), a munkanélküliek
aránya viszont 11,5%-ról 15,1 %-ra ugrik. A növekvő munkanélküliség külö­
nösen a nőket sújtja, márpedig ők alkotják az olvasóközönség jelentős részét.
A kultúrához jutás egyre nehezebb: a könyvek ára például a keleti területeken
is hamarosan eléri a nyugati szintet, a gazdasági átalakulásnak pedig rövid
távon kizárólag a kedvezőtlen következményei érzékelhetők.21 Oroszország­
ban 1990-ben összesen 41 234 új könyvet adnak ki (30 625 lakosra jut tehát
egy új kiadvány): ez 44%-os visszaesést jelent a hetvenes évek mutatóihoz
képest.
Noha a nyugati országokban szabadabban érvényesülnek a piac törvényei,
a gazdasági és politikai élet szereplői előszeretettel élnek az árak tudatos sza­
bályozásának eszközével, hiszen minden állampolgár számára biztosítani kell
a kultúrálódáshoz való jogot. Mérséklik például bizonyos kulturális termékek
(könyvek és lemezek) általános forgalmi adóját és behozatali vámját stb. Az
iparág legnagyobb problémája a terjesztés: a kisterjesztők nem bírnak lépést
tartani az árak zuhanásával, nem tudnak versenyezni a hatalmas üzletköz­
pontokkal, egyszerűen eltűnnek a könyvterjesztők koncentrációjának folya­
matában, vásárlóközönségük pedig nem kelti fel a nagy terjesztők érdeklődé­
sét. E folyamatnak úgy próbálnak gátat vetni, hogy könyvek árát minden ke­
reskedő számára kötelezően megszabják (Franciaországban az 1981-es Lang-
törvény rendelkezik erről) - az egységárat vagy az állam határozza meg, vagy
a szakma dönti el tárgyalások útján. A dereguláció egyébként nem feltétlenül
kedvez a fogyasztónak: mivel a nagy terjesztők minél olcsóbban akarják árul­
ni kiadványaikat, csak kis haszonkulccsal dolgozhatnak, és nem bonyolódhat­
nak kockázatos üzletekbe; így félő, hogy bizonyos könyvek egyszerűen eltűn­
nek a piacról.

21A színházba járók száma pédául négy év alatt 30%-kal esett vissza.
3 2 4 I Hálózati világ (1950-1995)

Az angol minta

Válságkorszakán túljutva az angol könyvkiadás újra vezető szerepet tölt be Eu­

rópában. Az angol könyvipar helyzete általában véve igen kedvező, hiszen
egyrészt a lakosság jelentős része hagyományosan érdeklődik a könyvek iránt
(az ország ráadásul kitűnő közkönyvtári hálózattal rendelkezik), másrészt pe­
dig az angol nyelvű könyvek nemcsak az országon belül, de a világpiacon is ke­
lendők.22 Az angol könyvkiadást uraló liberális modell amellett, hogy elősegíti
a növekedést és a vállalkozások koncentrációját, természetesen elsősorban a
nagy példányszámú, sok olvasó érdeklődésére számot tartó műveknek kedvez.
Ha már említettük a koncentrációt, soroljuk fel az angol könyvpiacot uraló
szupranacionális cégeket: a Reed-EIsevier23 (brit és holland), a Random
House (amerikai), a HarperCollins (Rupert Murdoch tulajdonában) és a brit
Penguin, amely a gazdaság más szektoraiban is komoly befolyással rendelke­
ző Pearson-csoport tulajdona.24 A négy hatalmas cég lassacskán felvásárolta
az összes brit kiadót, méghozzá úgy, hogy sem nevük, sem jellegzetességeik
nem élték túl a kényszerű beolvadást. A Viking kiadót megszerző Penguin pél­
dául évi 370 millió fontos üzleti forgalmának felét az Egyesült Államokban bo­
nyolítja. Mivel a Brit Nemzetközösség országaiban működő „testvérkiadók­
nak” köszönhetően az eladási mutatók akár 50%-os javulást is mutathatnak,
a Penguin bátran kísérletezhet egyes művek egész világot átfogó terjesztésével
(így jártak el például Salman Rushdie Sátáni verseivel) - a stratégia lényege
tehát a példányszám maximalizálása. Ezzel párhuzamosan - az Egyesült Ál­
lamokhoz hasonlóan - a könyvterjesztés világában is lezajlik a koncentráció
folyamata: létrejönnek a nagy könyvesbolt-hálózatok, a W. H. Smith, a
Hatchards, a Dillons stb. Az elmúlt években azonban több hálózat csődöt je­
lentett (Dillons, Zwemmer...), ami nem is csoda, hiszen a könyvterjesztés
egyre nehezebb lesz, ha a kiadók kizárólag a maguk kereskedelmi-pénzügyi
érdekei szerint tevékenykednek.
Vizsgáljuk meg a számszerű adatokat: 1985 és 1992 között 45%-kal nő a ki­
adott könyvek száma, majd 1993-ban eléri a 83 ezret (Franciaországban ekkori­
ban 41 ezer könyvet adnak ki). A könyvkiadás liberális modellje azonban elérte
határait: ennél jobb mutatókat valószínűleg nem produkálhat az a könyvki­
adás, amely mindig a „nagyközönséget” szándékozik megnyerni kiadványai
számára, és csupán kereskedelmi szempontokat hajlandó érvényesíteni. Figye­
lemre méltó, hogy a piac 80%-át a zsebkönyvek uralják: nem véletlen hát,
hogy rájuk vonatkozó, meglehetősen sajátos kereskedelmi stratégia határozza
meg a cégek egész üzletpolitikáját. Ami a kiadott művek tartalmát illeti, nem is

22 1994-ben Hollandia lakosságának 77, az angolok 74, a németek 70, a franciák 66, az olaszok 51,
míg a spanyolok 50%-a olvas könyveket. Az arányok valószínűleg az uralkodó vallással vannak
összefüggésben.
23 A Reed-EIsevier szervezi a párizsi, londoni és tokiói könyvvásárokat.
24A Pearson egyre inkább a médiára koncentrál, a bankszféra és a gyógyszeripar rovására.
 A nyomtatvány az informatika korában | 325

kérdéses, hogy a piacot a meglehetősen egyenetlen minőségű szórakoztató iro­

dalom uralja. Fordítások csak alig-alig jelennek meg. A kiadók előnyben része­
sítik a többnyire megrendelésre készült és elsősorban kereskedelmi vállalko­
zásként értelmezett bestsellereket, amelyek egyébként óriási bevételt hoznak
íróiknak. Egy ideig Martin Amis számított a legjobban fizetett írónak (egy regé­
nyére 1995 januárjában 500 ezer font előleget kapott), nem sokkal később
azonban Jeffrey Archernek 115 millió franknak megfelelő fontot fizetett regény­
trilógiájáért a HarperCollins: „Rosszak ezek a modern regények, szólt Cecil [...].
Manapság mindenki csak a pénzért ír.”25
Az utóbbi években jelentősen csökkentek a közkönyvtáraknak juttatott hi­
telek; ez a jelenség elsősorban a már eddig is komoly gondokkal küszködő mi­
nőségi könyvkiadást sújtja. Mindazonáltal említést érdemelnek a nagy kiadói
érdekcsoportok keretein kívül tevékenykedő független könyvkiadók is: az
1929-ben létrehozott Faber and Faber adja ki a legjobb angliai írókat. Az 1990-
ig családi vállalkozásként működő kiadó újjászervezése után is képes volt
megőrizni függetlenségét: a tulajdonjog egyharmada az alapítók leszármazó t-
tait, egyharmada T. S. Eliot (aki valaha maga is kiadóként tevékenykedett) öz­
vegyét illeti, a maradék egyharmadon pedig a cég munkatársai osztoznak, az­
zal a kikötéssel, hogy a tulajdonosok csak társaik beleegyezésével adhatják el
részüket. A kiadó éves forgalma eléri a mintegy 10 millió fontot. Kiadói és ke­
reskedelmi stratégiájuknak megfelelően több európai, mint angolszász szer­
zőt adnak ki. Említsük meg Christopher Mac Lehose-t, aki megvásárolta az ál­
tala irányított (de a HarperCollins-csoport tulajdonában álló) Harvill kiadót,
és független céget faragott belőle. Végül essék szó az 1986-ban alapított
Bloomsburyről, amely a legfontosabb középméretű kiadók közé tartozik (8,5
milliós éves forgalommal).

Németország, avagy a könyv kulturális moáellje

Az óriási hagyományokkal rendelkező német könyvkiadás ereje javarészt

azon alapszik, hogy a nemzeti identitás létrejöttében roppant fontos szerepet
játszott a kultúra, különösen a könyves kultúra. Ma, a 20. század végén, a né­
met könyvkiadás továbbra is a világ élvonalában áll (a példányszámok alap­
ján a németeké az európai második hely, rögtön a britek után), pedig a ger-
manofon világ kevésbé népes, mint az anglofon.26 Bár az alábbi statisztikai
mutatók nem teljességgel megbízhatók (nem egészen azonos módon vették
fel az adatokat a két országban), azért roppant tanulságosak: 1994-ben Fran­
ciaországban 650, míg Németországban 2700 kiadó működött. A német könyv­
kiadás a sűrű és erősen urbanizált lakosságra, a decentralizált politikai struk­
túrákra és a hosszú időn át virágzónak látszó gazdaságra támaszkodik - a ber­

25Forster: Avec vue sur l’Arno. Paris, 1995, 214.

26Le Monde des livres, 1995. február 3., XI.
3 2 6 I Hálózati világ (1950-1995)

lini fal 1989-es leomlása óriási fejlődési és befektetési lehetőségeket nyit meg
az egyesült Németország előtt, mind a keleti országrészben, mind Közép-Ke-
let-Európában. A következő két évben a könyveladási adatok 12%-os emelke­
dést mutattak, és az éves növekedés átlaga azóta is meghaladja a 4%-ot. Noha
nem rendelkezünk pontról pontra összevethető statisztikai adatokkal, köny-
nyen kiszámolhatjuk, hogy az 1993-ban összesen 67 ezer új kiadványt piacra
dobó német könyvkiadás mintegy 50%-kai jobb eredményt képes felmutatni,
mint a franciák.
A német könyvkiadás világa két jellegzetességgel rendelkezik. Egyrészt
már nagyon régen ésszerűsítették a terjesztést, másrészt a piacokat megegye­
zéses alapon működtetik. Hogy a szélsőségesen liberális modellre jellemző ár­
háborúkat elkerüljék, a kiadók inkább megegyeznek egymással, ami lehetővé
teszi a remek terjesztői hálózat fennmaradását. Ezek a hagyományosnak tűnő
szervezeti keretek azonban nem akadályozták meg a német könyves világ mo­
dernizálódását: a könyviparban itt is lezajlott a koncentrálódás folyamata, il­
letve a forgalmazásban jelentős szerephez jutottak a könyvklubok. A rendszer
a „Modern Antikváriumhoz” hasonló elvek szerint működik: a klubok megvá­
sárolják a kiadóktól és olvasóiknak megvételre felajánlják a kiadványok „ma­
radékát”. Az egyes könyvek megjelenése és a klubhálózatba való bekerülésük
között azonban igen rövid idő telik el (néha akár csak hat hónap), ez pedig ko­
moly nehézségeket okoz, hiszen a kiadványokat roppant olcsón áruló könyv­
klub szinte a kiadó versenytársává válik. Ha már említést tettünk a koncentrá­
cióról, jegyezzük meg, hogy a világ második legnagyobb kommunikációs ér­
dekcsoportja, az 1835-ben alapított Bertelsmann német, müncheni székhelyű
cég. Éves forgalma 1993-1994-ben elérte a 6,6 millió márkát, amelynek két­
harmada a németországi27 vagy külföldi (Franciaországban a France-Loisirs
törzstőkéjének egyik felét a német óriás, másik felét a Groupe de la Cité adja)
könyvklubokból származik.

A MAI FRANCIAORSZÁGI KÖNYVKIADÁS

A nyomtatványok

A köteles példányok statisztikája, bár nem közli a kiadványok átlagos példány­

számára vonatkozó adatokat, mégis igen megbízható kiindulási pont a francia
könyvkiadás vizsgálatához. A Negyedik Köztársaság utolsó éveiig tartó vi­
szonylagos stagnálás után (amelynek során Franciaország kikerül a világ élvo­
nalából) az 1960-as években érezhető fellendülés következik: a háborút köz­
vetlenül megelőző években mintegy 10 ezer, 1955-ben pedig 12 ezer új könyv
jelenik meg; 1965-ben azonban már 21 ezer, 1980-ban 32 ezer, míg 1994-ben

27 A csoport négy német vállalatot (Bertelsmann Leserring, Europ Bildungsgemeinschaft,

Deutsche Buchgemeinschaft, Deutscher Bücherbund) tart kézben.
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 2 7

összesen 42 ezer. Az orosz visszaesésnek köszönhetően Franciaország az ötö­

dik a könyvkiadás világranglistáján az Egyesült Államok (1980-ban 85 ezer új
művel), Anglia (1994-ben 86 573 új mű), Kína (1990-ben 73 923 új mű) és Né­
metország (1993-ban 67 890 új mű) mögött, megelőzve Spanyolországot
(1991-ben 39 082 új mű), Japánt (1987-ben 36 346 új mű) és a harmadik világ
demográfiai óriásait, Indiát és Brazíliát. A Franciaországban előállított kiad­
ványok összpéldányszáma 380 millió körül van (1993-ban összesen 303 millió
példányt adtak el az országban) - az iparág egészéről összességében tehát el­
mondható, hogy pillanatnyi nehézségek ellenére megfelelően helytáll.

A FRANCIAORSZÁGI KÖNYVTERMÉS [1935-1995)

Kiadott A világranglistán Egy kiadványra jutó

könyvek száma elfoglalt hely lakosok száma
1935 10 262 5 4014
1955 11 793 7 3629
1965 21 351 6 2323
1980 32 318 ? 1668
1994 41 560 4 1319

A belső indikátorok is igen tanulságosak: a könyv a társadalom egyre széle­

sebb rétegeit hódítja meg (a könyvtermelés statisztikai mutatói gyorsabban
emelkednek a demográfiai mutatóknál), a könyv térhódítása azonban, a dol­
gok természetéből adódóan, lassuló tendenciát mutat. Az összes kiadványt te­
kintetbe véve az átlagpéldányszám 9 ezer körül van, ez azonban kiadványtí­
pusok szerint igen egyenetlenül oszlik meg: a tudományos munkák az esetek
többségében csak néhány ezer (sőt néha csak néhány száz) példányban jelen­
nek meg; a zsebkiadások, bizonyos tankönyvek és a mindennapos életben
használatos kiadványok (például a telefonkönyvek) azonban növelik az átlag-
példányszámot. Aggasztó azonban, hogy a növekedés alapjául kizárólag az
olvasók széles tömegeit érdeklő, így magas példányszámban kiadható művek
sikere szolgál. 1994-ben a kiadott műveknek csak 52%-a volt első kiadás28
(amely mindig költségesebb a kiadók számára), a szakkönyvkiadás válságban
van, a külföldi (különösen az angol) könyvek és az új médiumok konkuren­
ciája pedig tagadhatatlanul érezteti hatását. Nehezen szabadulhatunk attól a
(számokkal bizonyíthatatlan) érzéstől, hogy a kulturális invenció az utóbbi
időben jelentősen visszaszorult.29

281986-ban 18 ezer, 1990-ben 21 ezer, azóta pedig mintegy 24 ezer címről van szó.
29 A fordítások statisztikája mégis egyfajta jelzése a nehézségeknek: a franciából fordított és ki­
adott munkák részaránya a harmadik világ országaiban csökkenést mutat az erős angol konku­
renciával szemben, még ha egyes mutatók néhány ponton javítják is a helyzetet. Dél-Koreában,
ahol tíz év alatt a kiadványok száma 300%-kai nőtt, a fordítások részaránya 43% az USA, 22% Ja­
pán, 9,5% Nagy-Britannia és csak 6,5% Franciaország javára.
3 2 8 I Hálózati világ (1950-1995)

A szociológiai vizsgálatok megerősítik és pontosítják a fentebb mondotta­

kat: az olvasás és a nyomtatás térhódítása, illetve a lakosság átlagos iskolá­
zottsági szintjének emelkedése kétségtelenül kedvező hatással van „könyvfo­
gyasztásra”; ugyanezek a tényezők azonban némileg felhígítják és kiüresítik
az olvasás gyakorlatát, amely így elveszti szociológiai jelentőségét. Látszóla­
gos paradoxonnal azt mondhatnánk, hogy „bár Franciaországban több könyv
fogy el, a franciák kevesebbet olvasnak”. 1992-ben a háztartások több mint fe­
lében ötvennél több könyvet találhatunk (negyedszázaddal korábban ez csak
a háztartások egynegyedére volt igaz]; ugyanakkor a könyv szerepe és társa­
dalmi pozíciója leértékelődik, a korábbi egyenetlenségek pedig továbbra is
fennállnak. Helyesnek látszik az a becslésünk, miszerint az eladott könyvek
50%-át (a zsebkönyveket itt nem számítva) a vásárlóknak kevesebb mint
15%-a veszi meg.30

A pénzügyi struktúra

Az ipari országokhoz hasonlóan, a növekedés feltétele Franciaországban is az

ésszerűsítés és a koncentráció párhuzamos folyamatainak megindulása volt,
amelyek az elmúlt húsz év során alaposan át is alakították a francia könyvki­
adást.
Noha az erőviszonyok gyorsan változhatnak, a dolgok mai (1995. szep­
temberi) állása szerint a legnagyobb francia sajtó- és kiadói érdekcsoportot
egy hatalmas, a távközlésben és az építőiparban is érdekelt vállalkozás, az
Alcatel-Alsthom tartja kézben. Az Alcatel-Alsthom a harmadik legnagyobb
francia iparvállalat, éves üzleti forgalma eléri a 167 milliárd frankot. A válla­
lat médiatevékenységét a Générale occidentale intézi. A múltban az Alcatel-
Alsthom tartotta kézben a Groupe de la Citét is. Az 1988-ban újjászervezett
Groupe de la Cité a 87. helyet foglalja le a francia vállalatok rangsorában,
1990-re pedig a legnagyobb francia kiadóvá növi ki magát. Évi 7,3 milliárd
frankos forgalmával a világranglistán is az ötödik helyre kúszik fel. Piaci hely­
zete némileg megingott, amikor 1994-ben felvásárolta egyik versenytársát, az
Armand Colint és a Belfond-t birtokló Masson kiadót. A birodalom ékessége
azonban a France-Loisirs-ban, az első számú francia könyvklubban birtokolt
50%-os részesedés (a másik 50% a Bertelsmann tulajdonában van), amely a
csoport összbevételének több mint felét biztosítja. Jegyezzük meg végül, hogy
a Groupe de la Cité kezében van az egyik legkiterjedtebb francia könyvterjesz­
tő hálózat, az Interforum is.
A második legnagyobb francia médiavállalat a Matra-csoport, amely 1980-
ban Matra-Hachette-é alakul. A Matra azt az üzleti politikát követte, hogy
rendszeresen felvásárolta nehézségekkel küzdő vetélytársait. Ez a módszer

30A periodikákra vonatkozólag nincs ilyen pontos kimutatásunk, talán mert az újságok és folyó­
iratok mint kulturális tárgyak megítélése kevésbé egyértelmű, mint a könyvé.
 A nyomtatvány az informatika korában | 3 2 9

azonban nem bizonyult mindig sikeresnek, amint ezt az egyesült államokbeli

Grober példája mutatja. Az Hachette kezdetben nem szerzett jó tapasztalato­
kat az új médiumok kapcsán: a csoport 3 milliárd frankot vesztett az ötös (La
Cinq) tévécsatornában való részvétellel. A társaság Matra-Hachette-Multimé-
dia leányvállalata azonban mára 2,1 milliárdos éves forgalmat bonyolít. A ki­
adói tevékenységet ma már kizárólag az Hachette különböző szakegységei
folytatják - ide sorolhatjuk a valaha független, mára azonban az Hachette ér­
dekszférájába tartozó kiadókat (Calmann-Lévy, Le Chéne, Les Deux Coqs
d’or, Editions no. 1, Fayard, Gautier-Languereau, Grasset, Lattés, Stock stb.); a
csoport azonban komoly szerepet játszik a sajtótermékek előállításában és ter­
jesztésében is (a Hachette-Filippacchi sajtóvállalkozás révén).

A GÉNÉRALE OCCIDENTALE MÉDIAÉRDEKELTSÉGEI (1995)

Tevékenység Érdekcsoport Cégek és kiadványok

Sajtó Express L’Express, Lire stb.
Point Le Point, Cault-Millau stb.
Courrier internat.
Szaklapok CEP L'Usine nouvelle, Le Moniteur stb.
L’Expansion L'Expansion, Architecture d'aujourd’hui stb.
Könyvkiadás Hoche-Friedland Bordás, Dalloz, Dunod, Gauthier-Villars,
Groupe de La Cité Julliard, Laffont, Larousse, Masson-
Belfond, Nathan, Pion, Retz, Sirey, UGE stb.
Kiadó-terjesztő: Sogedif.
Terjesztő: Interforum, Livredis, France-
Loisirs (50%)
Rádiótelefon Cofira/SFR
Rádió Radio-nostalgie
Televízió Cable thématique Plaisance TV, Euronews stb.

Az új piaci szereplők egyre komolyabb versenytársai a régieknek. A legna­

gyobb tőkeerővel közülük az 1994-ben 37,8 milliárdos forgalmat bonyolító
Havas rendelkezik. Az eddig elsősorban a reklámszférában, a sajtóban és a
turizmusban tevékenykedő Havasnak 48%-os részesedése van a CEP-ben
(Compagnie Européenne de Publication - Európai Kiadók Társasága), komoly
tőkebefolyásra tett szert a Gallimard-ban, és általában véve egyre nagyobb fi­
gyelmet fordít a nyomtatott médiára (kihasználva az Alcatel-Alsthom nehéz­
ségeit). Végül említsük meg, hogy a sajtó világában a koncentráció folyamata
már igen korán megindult: a színteret néhány érdekcsoport (a Générale
occidentale, az Amaury, a Prisma stb.) uralja, ennek ellenére egyes jelentős
sajtótermékek képesek voltak megőrizni függetlenségüket - noha a Le Monde
példája azt mutatja, hogy a független lapok állandó anyagi nehézségekkel
küzdenek. Léteznek kifejezetten a terjesztésre szakosodott (közvetlen vagy
postai értékesítésben utazó) érdekcsoportok: közülük talán a legjelentősebb
az 1994-ben 71 milliárd frankos üzleti forgalmat bonyolító Pinault-Printemps-
Redoute-csoport, ők ellenőrzik ugyanis a Prisunic-hálózatot és a 9,7 milliárdos
3 3 0 I Hálózati világ (1950-1995)

éves forgalmú Föderation nationale d’achat des cadres-t (FNAC). A Crédit Ly­
onnais (64,8%), a Générale des Eaux (20%) annak leányvállalata, az Immo-
biliére Phenix (14%) tulajdonában lévő FNAC tehát majdnem tízmilliárd fran­
kos éves üzleti forgalmat bonyolít, amelynek 21 %-át a könyvek teszik ki.
Összességében azonban elmondható, hogy a két óriás (a Groupe de la Cité és a
Hachette) kezén megy át a könyvkiadás üzleti forgalmának több mint 50%-a,
és az ő ellenőrzésük alatt áll a francia könyvterjesztők 65%-a is.

ÚJ MŰKÖDÉSI ELVEK, ÚJ MEGOLDANDÓ PROBLÉMÁK

A terjesztés

A jelenkor könyvkiadásának legsúlyosabb problémái a terjesztésben jelent­

keznek. Az indusztrializáció korában a könyvkereskedelem a kínálati elv sze­
rint működik, ezen az elven alapszik az OFFICE rendszere is: a terjesztők au­
tomatikusan elküldik az új kiadványokat a viszonteladóknak. Franciaország­
ban a viszonteladók három hónap múlva küldhetik vissza az eladatlan
OFFICE-példányokat, az anyagi ügyeket pedig a kézbesítést követő hatvan na­
pon belül bonyolítják a felek. Mindehhez két megjegyzést kell fűznünk: elő­
ször is, a viszonteladók költségeik egy részére államkincstári előleget kényte­
lenek felvenni, másrészről pedig, a megszabott határidők túl szűkösek ahhoz,
hogy a kiadói politika megfelelő mértékben kibontakozhasson.
Általánosságban elmondható, hogy az ipari könyvkiadás korában igen ala­
csony a példányonkénti haszonkulcs; a könyvkiadás és a könyvkereskedelem
hagyományos eszközeivel nem lehet tehát jelentős nyereségre szert tenni.
A nagyvárosok szívében található független könyvesboltokat egyre nehezebb
fenntartani, hiszen az ingatlanárak folyamatosan nőnek, a könyvkereskede­
lem pedig nem nyújt kiemelkedően magas megtérülési rátákat. New Yorkban
például a Tizenkettedik utca és a Broadway sarkán található, 1932-ben alapí­
tott University Place Book Store 1995 telén kénytelen volt bezárni kapuit: „Az
Eighth Street könyvesbolt (néhány más üzlethez hasonlóan) azon meggyőző­
dés szellemében működött, mely szerint a könyveknek megvan a maguk élet­
tartama, a jó könyvek tehát nem vesztik el értéküket a tavaszi újdonságok
megérkezésével. Ezekbe a könyvesboltokba nem azért jártak az olvasók, hogy
vagyonokat adjanak ki a legújabb, kilencszáz oldalas regényfolyamért, mely
egy Beverly Hills-i írónő neve alatt jelent meg, valójában azonban számítógép­
pel készült; ide azért jöttek, hogy jó könyvek közül válasszanak. Voltak ver­
sesköteteink, amelyek már hat-hét éve hányódtak a polcon, türelmesen várva
olvasójukat. Alapelvünk: a jó könyvek túlélnek minket...”31
A nehézségek megoldásának egyik lehetséges módja, ha a terjesztők nagy-

31 Paul Benjamin: Fausse Balle. Paris, 1992, 207.

 A nyomtatvány az informatika korában | 3 3 1

ban gondolkodnak: a szupermarketek mintájára elképzelt hatalmas könyv­

áruházakat hoznak létre, illetve ha az áruházláncok (Franciaországban a
FNAC vagy a Fürét du Nord) létrehozásával kapcsolatos költségeket is meg­
próbálják ésszerűsíteni. Ez utóbbi célkitűzés egyébként több módon valósít­
ható meg: ismerünk hatalmas, ipari könyvterjesztő-hálózatokat, de léteznek
rugalmasabb struktúrák is, például azok a független könyvkereskedők, akik
összefogva közös „cégér” alatt működnek. Az ipari hálózatok létrejötte egyéb­
ként nem megy feltétlenül a minőség rovására: az amerikai Barnes & Noble
összforgalma kétharmad részét 335 supersíore-jukban bonyolítja ugyan, de
emellett rendelkezik 672 hagyományos belvárosi könyvesbolttal is. Megbízha­
tó pénzügyi háttere megóvja a vállalatot attól, hogy kizárólag a gyors bevétel­
lel kecsegtető újdonságokat kelljen árulnia.

Minőség és profit

A kiadók csak abban az esetben tudják megállni helyüket a nemzetközi ver­

senyben, ha képesek alkalmazkodni az új helyzet kívánalmaihoz, azaz aláve­
tik magukat a koncentráció folyamatának, amely Franciaországban egyébként
kevésbé előrehaladott, mint a többi ipari országban. Mivel a klasszikus gazda­
ságtan szerint a piaci szereplők tevékenységét kizárólag a profit irányítja, a
kultúra terén a gazdasági racionalitás nem feltétlenül a minőségi termékek
előállítására ösztönöz. Számos jelből mégis arra következtethetünk, hogy nye­
reségesség és minőség nem szükségszerűen mond ellent egymásnak, különö­
sen így van ez az új, rugalmas a számítástechnikához kapcsolódó termelési
technikák esetében. A számos jelből most említsünk meg hármat.
Vizsgáljuk meg először is a nagy érdekcsoportok üzletpolitikájának egyes
aspektusait. A pénzügyi nehézségek arra ösztönzik a piaci szereplőket, hogy
vizsgálják felül korábbi döntéseiket, amelyek értelmében a nem nyomtatott
médiumokat részesítették előnyben; újra előtérbe kerülnek a könyvkiadással
kapcsolatos szakmai kérdések, a hagyományos termékek intellektuális szín­
vonala, a könyvkiadásban dolgozók gyakorlati tudásának, szellemi tőkéjének
kamatoztatása. Igaz, hogy a vállalati fúziók a legnagyobb érdekcsoportokat
erősítik, a vásárlók azonban megőrzik emlékezetükben a régi címeket (a beol­
vasztott kiadók székhelyét), ami azt mutatja, hogy a cégóriások értéknek te­
kintik a termelés sokszínűségét, számítanak a hagyományos kiadók munka­
társainak szakmai tudására, ugyanakkor, érthető okokból, nem akarnak le­
mondani a koncentrált termeléssel járó előnyökről sem.
A francia könyvkiadásban továbbá fennmaradt néhány független, közepes
nagyságú, ám roppant értékes könyvjogokkal rendelkező kiadói csoport: a
legnagyobb közülük az egymilliárd frankos éves üzleti forgalmat bonyolító
Flammarion. Az Arthaud és az Aubier kiadók felett is ellenőrzést gyakorló
Flammarion neve elsősorban az ifjúsági könyvekkel és a zsebsorozatokkal
(„Champs”, „J’ai lu”, „Garnier-Flammarion”, „Librio” stb.) fonódik össze.
3 3 2 I Hálózati világ (1950-1995)

A cég, amely maga terjeszti saját és néhány más kiadó könyveit, hét könyves­
bolttal - az egyik a párizsi Pompidou központban van - rendelkezik. A cég üz­
letpolitikája a hagyományok és a munkatársak szakmai tudásának tiszteletére
épül, amint azt Charles-Henri Flammarion szavai tanúsítják: „Manapság, a
sok pénzügyi szakértő világában, mi őskövületnek számítunk [...]. A nagy ér­
dekcsoportokat kizárólag a gazdasági mutatókban mérhető eredmények ér­
deklik. Nincs türelmük várni. Márpedig a jó kiadóknak van türelmük, a
könyvkiadás csak így működhet.”
A kiadók közül a legértékesebb könyvjogokkal hagyományosan a Galli-
mard rendelkezik. Bizonyos örökösödési és pénzügyi nehézségek miatt azon­
ban a Banque nationale de Paris, a Havas vagy az olasz Einaudi kiadó (Silvio
Berlusconi Mondadorijának leányvállalata) is részesedést szerzett a cégben.
Évi 538 millió frankos üzleti forgalmával 1993-ban még a 637, 1994-ben már
csak a 719. helyet foglalja el a nemzeti vállalati ranglistán. Üzletpolitikájának
központi eleme a „Folio” zsebkönyvsorozat, amelyben megjelennek a Galli-
mard más kollekcióinak kiadványai is, és amely az üzleti forgalom mintegy
30%-át biztosítja. Sok szó esik mostanában a Gallimard megújulásának szük­
ségességéről, a párizsi könyveseket pedig erősen foglalkoztatja a szóbeszéd,
amely szerint a cég vissza szeretné vásárolni híres, Sébastien Bottin utcai szék­
házát. Noha a Gallimard nem tartozik a legkifizetődőbb befektetések közé,
nem kizárt, hogy egyik vagy másik nagy pénzügyi csoport mégis érdeklődik
majd iránta, hiszen minden pénzügyi vállalat imázsán sokat javíthat egy híres
könyvkiadó. Említsük meg a többi, közepes méretű, független francia kiadót
is: Hatier, Le Seuil, Albin Michel.
A közepes méretű, minőségi kiadók közül néhányan tehát meg bírnak ka­
paszkodni. Ne feledjük azonban a kisebb, az esetek többségében újító szelle­
miségű, dinamikus, bizonyos könyvtípusokra szakosodó kiadókat sem. Az
Éditions de Minuit például 1956-ban végre nem termel veszteséget, mi több,
néhány év alatt roppant fontos szellemi műhellyé növi ki magát. Az Éditions
Christian Bourgeois sokáig a Presses de la Cité része, míg csak 1992-ben füg­
getlenné nem vált: a mindössze 11 millió frankos éves forgalommal rendel­
kező cég különféle manőverek segítségével próbálja megőrizni pénzügyi
egyensúlyát - a hagyományos könyvkiadói tevékenységnek voltaképpen ez is
a része. Mivel a Christian Bourgeois kitűnő művek jogaival rendelkezik, bevé­
teleinek jelentős része abból származik, hogy ezeket eladja zsebkönyvi megje­
lentetésre vagy megfilmesítésre. Az 1986-ban alakult Odile Jacob kiadó sikerét
minőségi ismeretterjesztő munkák kiadásával (tíz év alatt mintegy ötszáz ki­
advány) alapozta meg.
Egyes kiadók társas formában működnek (például a limoges-i Le Bruit des
autres), mások pedig, a modern szállítási és távközlési lehetőségeket alaposan
kihasználva, vidékre költöznek, ahol olcsóbb az élet. így járt el például az32

32 Kertész Imrét is ők adják ki franciául. - A ford.

 A nyomtatvány az informatika korában | 3 3 3

1978-ban Arles-ban megtelepedő (és osztályon felüli könyvjogokkal rendelke­

ző) Actes Sud,32 az Ainben megtelepedő Champ Vallon, vagy éppen a Cham-
bon-sur-Lignon városkáját (Haute-Loire) székhelyéül választó Cheyne-Édi-
teur. A kisebb kiadók elsősorban a terjesztésben ütköznek nehézségekbe: a
nagy érdekcsoportok felől érkező szirénhangokra mindig fogékony terjesztő­
ket nem könnyű rávenni arra, hogy kisebb cégek kiadványaival foglalkozza­
nak. A szilárd anyagi háttér hiánya is komoly gondot okoz: ha a kiadó, akár
csak átmenetileg is, nehéz helyzetbe kerül, kénytelen tőkét emelni, ami annyit
jelent, hogy függetlensége veszélybe kerül, hiszen mindig akadnak nagyobb
érdekcsoportok, amelyek szívesen rátennék kezüket a márkanévre vagy a jo­
gokra. A Le Seuil terjesztői hálózatát például gyakran igénybe veszik más ki­
adók is; ennek köszönhető, hogy a cég komoly befolyásra tett szert az 1990-
ben alapított Éditions de l’Olivier-ben. A Le Seuil tehát mind a réven, mind a
vámon nyer, hiszen széles körben elismert márkanévvel rendelkezik, és képes
kihasználni a közepes kiadóknak kijáró gazdasági előnyöket, ugyanakkor ko­
moly befolyása van egy olyan kis kiadó felett, amely a könyvek irodalmi minő­
ségét mindenekfelett álló értéknek tekinti.

Média, imperializmus és szabadság

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a piac mindenhatósága a nemzetközi

színtéren is komoly veszélyekkel jár. A média felett csak akkor gyakorolha­
tunk hatékony ellenőrzést, ha szabályozzuk az általa hordozott tartalmakat,
ami azonban egyfajta kulturális imperializmushoz vezet. Különösen nagy ve­
szély fenyegeti azokat a védtelen népcsoportokat és országokat, ahol a szóbe­
liségnek még igen fontos szerepe van, amelyek gazdasági élete kiegyensúlyo­
zatlan, vagy amelyeket az erőszak különböző formái uralnak: Egyiptomban
például az El-Azhar iszlám egyetem már 1959 óta tiltja az 1988-ban Nobel-díj-
ra is érdemesített Nagib Mahfuz életművének újrakiadását, a belügyminiszté­
rium pedig kénytelen, legalábbis ezen a téren, elfogadni a szélsőségesek állás­
pontját. A fejletlen országok gazdasági lemaradása elkerülhetetlenül kulturá­
lis lemaradássá konvertálódik - a könyvtermelés földrajzi megoszlása pontos,
egyben aggasztó képet ad a világ állapotáról:
A harmadik világ országainak túlnyomó része a külföldön előállított nyom­
tatványokra van ráutalva, ami tovább növeli a belső egyenlőtlenséget. Marok­
kóban, ahol igen kevés nyomtatványt állítanak elő, az igényeket a francia
könyvek importjával elégítik ki; az tehát, ha a könyvek és a kulturális termé­
kek behozatali vámját - akár jelentéktelen mértékben - megemelik, Marokkó­
ban sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint egy autonóm kulturális
szférával rendelkező országban. Természetesen az életszínvonalbeli különb­
ségeket is figyelembe kell vennünk: az egyébként is magas francia könyvárak­
hoz még hozzáadódnak a szállítási költségek, a vámok stb., ráadásul a marok­
kóiak egy főre jutó átlagjövedelme huszad része a franciákénak, a lakosság
3 3 4 I Hálózati világ (1950-1995)

47,5% -a pedig írástudatlan (az 1993-as hivatalos, kormányzati statisztika sze­

rint) . A szegény országok tehát mintegy természetesen megfosztódnak a szó­
lás jogától, de vannak más típusú veszélyek is: a Norvégiában és Hollandiá­
ban kiadott könyvek egyre jelentősebb része angol nyelvű. Még a kulturális
önvédelemre igen nagy súlyt fektető Franciaország sincs biztonságban, hiszen
a világ egyre nyitottabb, és a 18. század vége óta nemcsak a médiumok rend­
szerét, de a politikai-gazdasági világrendet is az angol nyelv uralja. Chateau­
briand a következőképpen vélekedett a dologról: „Kizáratunk az emberi nem
újjászületésének univerzumából: afrikai, ázsiai, óceániai, déltengeri és ameri­
kai emberek milliói angol, spanyol és portugál nyelven fejezik ki gondolatai­
kat; mi azonban elvesztettük hódításainkat, így Colbert és XIV. Lajos nyelvét
már csak néhány louisianai és kanadai városkában beszélik. A francia nyelv
már csak arra jó, hogy hanyatlásunkra és hibáinkra emlékeztessen...” 33

A KÖNYVKIADÁSSAL KAPCSOLATOS TEVÉKENYSÉGEK ÁLTALÁNOS INDIKÁTORAI

AZ 1990-ES ÉVEKBEN

írástudatlanok Egy főre jutó Egy

Lakosság Kiadványok kiadványra
Ország százalékos nemzeti jövedelem
(millió) száma jutó lakosok
aránya (dollár) száma
Nagy-Britannia 58 - 17 943 86 573 670
Spanyolország 39,2 2 13 683 39 082 1 003
Németország 80,9 - 21 414 67 890 1 192
Franciaország 57,6 - 22 440 43 682 1 319
Egyesült 260,5 24 782 85 126* 3 060
Államok -
Japán 125,4 - 30 981 36 346 3 450
Brazília 159 17,9 2 610 17 648 9 010
India 913,7 50,2 310 13 937 65 559
Szenegál 8,2 60 757 42** 195 238
*1980 **1984

33René de Chateaubriand: Mémoires d'outre-tombe. Paris, 1982, tom. I„ 317.

IV. fejezet

Az elektronikus médiumok
második generációja

„Azt mondhatjuk, hogy az analízisgép oly

módon szövi majd össze az algebrai elemeket,
ahogyan Jacquard szövőszékei a virágokat és
a leveleket. ”
(Ada Lovelace: Taylors Scientific Memoirs,
1843)

1960-at követően a képi és hangos médiumok radikális átalakuláson mennek

keresztül: az a technikai és jogi háttér, illetve használatuk azon módjai, ame­
lyek a század első felében formálódtak ki, a hatvanas években egyszerre kér-
dőjeleződnek meg. A legnyilvánvalóbb változás, hogy a határok elmosódnak.
A rádió, a mozi, a televízió már a 20. század első éveitől fogva közös technoló­
giai háttérrel rendelkezik: ezt a közös hátteret kezdetben a távközlés, később
az informatika biztosítja. A kétségtelen technikai rokonság ellenére azonban a
távközlés, az informatika és az audiovizuális médiumok egymástól jól elkülö­
níthető kereskedelmi és ipari formákban fejlődnek. A törvényi szabályozás
mindenhol arra ösztönzi a távközlést, a televíziót, a mozit és az informatikát,
hogy sajátos technikai és vállalati kultúrával rendelkező, egymástól jól elkülö­
níthető társaságokba és vállalatokba csoportosulva működjenek. A különféle
médiumok a gyakorlatban is világosan elkülönülnek egymástól: nem mind­
egy, hogy például egy történetet moziban, televízióban vagy videokazettán te­
kintünk meg, esetleg videojáték formájában találkozunk vele, vagy éppen el­
olvassuk a forgatókönyvből írott könyvet.
Az új szolgáltatások vonzerejébe vetett minden bizalmuk ellenére a táv­
közléssel foglalkozó vállalatok bevételeinek 75%-a továbbra is a telefonból, a
maradék legnagyobb része pedig a postai szolgáltatásokból és az adatátvitel­
ből származik. A multimédiával kapcsolatos várakozások ellenére az infor­
matika továbbra is a szakmai felhasználókból él: az ügyfelek túlnyomó része
számítógépét továbbra is elsősorban szövegszerkesztésre használja, és nem
tekinti a szórakoztatóipari kultúra potenciális hordozójának. A különféle mé­
diumok működésére vonatkozó törvényi szabályozás is igen sokszínű. A táv­
közlés mindig is szigorú szabályozás alá esett, az állami beavatkozás mértéke
igen nagy. A televízió szintén különféle kényszerek szoros hálójában vergő­
dik, a kábelhálózatok fejlődése pedig csak tovább bonyolította az addig sem
egyszerű jogi környezetet. A távközléssel és a televízióval ellentétben az infor­
matika piacgazdasági keretek között fejlődik, pedig a kormányzatok mindent
3 3 6 I Hálózati világ (1950-1995)

megtesznek annak érdekében, hogy megerősítsék saját nemzeti iparukat a

gazdaság ezen stratégiai jelentőségű szektorában. Az informatikát, a mozihoz
hasonlóan, hatalmas multinacionális társaságok uralják, amelyek üzleti ter­
jeszkedése elé a nemzeti határok nem gördíthetnek akadályt.
Az 1990-es évek kezdetén azonban alapvetően új helyzet látszik előállni,
hiszen a távközlési és képipari technikákat numerizálják. A mozifilm az egyet­
len médium, amelyet az újdonság csak kismértékben érint. A médiatechnoló­
gia informatizálódása komolyan befolyásolja mind a különböző médiatevé­
kenységek költségstruktúráját, mind a technikai lehetőségeket, hiszen ez utób­
biak fejlődése új gyakorlatokat is eredményezhet. Egyáltalán nem bizonyos
persze, hogy az eljövendő technikai változások összeolvasztják majd a törté­
nelem során oly különböző keretek között kialakult iparágakat és tevékenysé­
geket. Az azonban nyilvánvaló, hogy az elmúlt évek újításai révén mind az in­
formatika, mind a távközlés, mind a képipar kilépett korábbi határai közül.
Miután a szakmai felhasználók telített piacán több szövegszerkesztőt már
aligha lehet eladni, az informatikai ipar, ha a széles nagyközönséget is meg
akarja hódítani, kénytelen lesz nyitni a legjövedelmezőbb üzletág, a szórakoz­
tatóipar felé. A különféle hálózatokhoz csatlakoztatható és a mozgóképeket is
kezelni képes személyi számítógépek kifejlesztése komoly lépés volt a szóra­
koztatóipari piac meghódítása felé vezető úton; a siker érdekében azonban az
informatikusoknak még komoly tárgyalásokat kell folytatniuk a többi piaci sze­
replővel is. A videónak köszönhetően a képipar képviselői voltaképpen már
behatoltak a felhasználók otthonába, ráadásul mindeközben komoly jogi és
gyakorlati tapasztalatokra tettek szert: tudják, hogy kénytelenek együttmű­
ködni a számítástechnika fejlődésének irányát megszabó kutatókkal, de azzal
is tisztában vannak, hogy az informatikusok is kénytelenek lesznek egyezked­
ni, elsősorban a közgyűjtemények letéteményeseivel, akiknek engedélyezniük
kell majd a könyvekhez és a műalkotásokhoz való hozzáférést. Végül, a háló­
zatok struktúrája felveti a különféle, hol fogyasztói, hol szolgáltatói szerepet
játszó műsorsugárzó állomások viszonyának kérdését. A távközlési hálózatok
működtetői persze a legkevésbé sem örülnek az informatika megjelenésének
saját felségterületükön: ha képesek lennének széles sávú átjátszóállomások
egész rendszerének kiépítésére, könnyedén uralhatnák a nézők otthonába tör­
ténő képtovábbítás piacát (persze arról is meg vannak győződve, hogy volta­
képpen joguk van az interkonnexiós szoftverek használatára).
Ami egyébként a gépek és felhasználóik között zajló párbeszédet illeti, az
új eszközöknek köszönhetően a tudás és a képzelet új formákat ölt. A kultúra-
hordozókhoz (a nagy könyvtárakhoz, a múzeumi gyűjteményekhez és a kü­
lönböző adatbázisokhoz) való közvetlen hozzáférést és a tudományos kutató­
munkát jelentős mértékben megkönnyítik a hypertextek és a nagy hálózati na­
vigációs rendszerek, amelyek azonban súlyozatlan és rendszertelen (vagy
legalábbis nem a hagyományos rendszer szerint felépített) információk özöné­
vel árasztják el a gyanútlan felhasználót. A numerikus képek pedig a képzelet
különféle formáinak és a valósághoz való viszonyuknak a kérdését vetik fel.
 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 3 7

HÁLÓZATI GLOBALIZÁCIÓ ÉS NUMERIZÁCIÓ

Kábel és műhold

Az elmúlt ötven évben a kommunikációs hálózatok kettős átalakuláson men­

tek keresztül. Az 1960-as évekre a telefonos és az írásbeli kommunikáció, tör­
ténetük folyamán először, széles körben elérhető tömegszolgáltatássá nőtték
ki magukat. Az 1970-es évek közepén beinduló numerizáció - amellett, hogy
olcsóbbá és hatékonyabbá tette a hálózat szolgáltatásait - felbolygatta a ha­
gyományos szervezeti kereteket, amelyek értelmében minden hálózatot egy
meghatározott módon használhatunk: az írott betűt a távíróhálózat, a hangot
pedig a telefonhálózat közvetíti. Minden vagy majdnem minden lehetségessé
vált: a használat különféle módjai és a szükségletek teljességgel összemosód­
nak (ez alól talán csak a fax kivétel).
A távközlés csak a második világháborút követő években tudta megközelí­
teni az ideális hálózat azon képét, amelyet a 19. századi utópisták vázoltak fel.
A polimer szigetelőanyagok, illetve a nagy mélységben uralkodó sajátos körül­
ményeknek ellenállni képes erősítők használata lehetővé teszi telefonkábelek
lefektetését a tenger alatt. Az első, északi-tengeri kábelek lefektetésekor (ame­
lyeket az Európa és az Egyesült Államok között húzódó kábelek követnek)
elektroncsövek szolgálnak erősítőül; ezeket később, 1958 után, tranzisztorok
váltják fel, megnövelve a kábelek teljesítményét. A teljesítménynövekedés a
távközlési költségek csökkenéséhez vezet. A kereslet egyébként kimeríthetet-
lennek bizonyul: az 1958-ban lefektetett, Kanada irányába vezető kábelről a
felelősök azt gondolták, hogy húsz évre előre megoldja gondjaikat, három év­
vel később azonban kénytelenek voltak bővíteni a rendszert. Ezekben az évek­
ben egy kábel egyszerre néhány száz beszélgetést képes közvetíteni. Az 1980-
as években kezdik használni a jeleket a fény hullámhosszán továbbítani alkal­
mas és a rendelkezésre álló sávszélességet kiterjesztő üvegszálas technológiát
- ez azt jelenti, hogy újra megindul a teljesítmény hajszolása. Az első (1988-
ban elkészült) optikai rosttal ellátott transzatlanti kábel egyszerre 40 ezer be­
szélgetést tud közvetíteni. Továbbfejlesztett változata ennek a teljesítménynek
pontosan a kétszeresére képes. A hálózat fejlesztése céljából konzorciumokba
tömörülő hagyományos ipari nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Anglia, Né­
metország, Franciaország, később Japán is) mind a piacokat, mind a szüksé­
ges technológiai tapasztalatokat megosztják egymással. A kábelhálózatot te­
hát a 19. században kialakult, a nemzetközi együttműködést szabályozó in­
tézmények szellemében működtetik.
Mindezzel párhuzamosan zajlik a világűr meghódításának folyamata,
amely döntően befolyásolja a kommunikációs hálózatok globális gazdaság­
tanát. Az URH rádiós távközlés meghonosítása, amely az 1950-es években in­
dul meg, paradox módon lassítja a nemzetközi összeköttetések rendszerének
kiépülését, hiszen a rövidhullámú (hertzi) nyalábok terjedéséhez, a Föld gör­
bülete miatt, egymástól maximum 40-50 kilométerre elhelyezkedő reléállo­
3 3 8 I Hálózati világ (1950-1995)

másokra van szükség. A világűr meghódítása után azonban többé már nem el­
képzelhetetlen, hogy egy műhold hordozza a rövidhullámú összeköttetés
megteremtéséhez szükséges reléállomást. Egy távközlési műhold voltaképpen
nem más, mint egy rövidhullámú reléállomás, amely nagyon magasan lebeg a
Föld felett. Sikeres működtetéséhez két előfeltételnek kell teljesülnie: egyrészt
kellőképp megbízható jelerősítővel kell ellátni a műholdakat, hiszen javításuk
értelemszerűen igen nehézkes; másrészt pedig ki kell fejleszteni a kilövésük
technikáját.
A harmincas években már számos országban folynak a (hadi célra felhasz­
nálható) rakétákkal kapcsolatos kísérletek.1A háború után a rakéták tudomá­
nyos felhasználása kerül előtérbe (az első, 1955-ben nyilvánosságra hozott,
amerikai rakétafejlesztési terv a nemzetközi geofizikai évhez kötődik). A vi­
lágűr meghódításának folyamata azonban már ismét a hidegháború következ­
tében gyorsul fel. 1957. október 4-én a szovjetek pályára állítják az első szput-
nyikot; 1958. január 31-én az amerikaiak pályára állítják az Explorer 2-t. Mind­
ez persze nem gátolja meg az ATT nevű amerikai telefontársaságot abban,
hogy tovább kísérletezzen a távközlési műholdak fejlesztésével: 1960-ban a
társaság fellövi az Echót, egy hatalmas, a jeleket visszatükrözni képes fém­
gömböt. Az első, beépített erősítővel ellátott műhold az 1962-ben pályára állí­
tott Telstar.
A távközlési műholdak ezekben az években igen sajátos körülmények kö­
zött fejlődnek, hiszen mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió féltve
őrzi befolyási övezete felett gyakorolt hatalmát. Az érintett országok földrajzi
helyzetének sajátosságait maximálisan kihasználó Interszputnyik-hálózat föld­
közeli röppályákon mozgó álcázott műholdakat használ. A nyugati országo­
kat kiszolgáló, 1964-ben beindított Intelsat-rendszer geostacionárius pályán
mozgó műholdakra és a rögzített földi antennahálózatra támaszkodva sugá­
roz. Noha a tenger alatti kábelekhez hasonlóan a műholdas rendszerek telje­
sítménye folyamatosan növekszik, a keresletet egy pillanatra sem képesek ki­
elégíteni: az Intelsat I műhold még csak 240, az 1984-ben pályára állított
Intelsat II már 15 ezer telefonsávval rendelkezik, a televíziós csatornákról
nem is beszélve. A fejlett nyugati országokat tömörítő Intelsat-rendszer elmé­
letileg a tagok együttműködésén alapul, az Egyesült Államok azonban, az
amerikai székhelyű Comsat társaságnak köszönhetően, ellenőrzése alatt tartja
a hálózatot. Az együttműködő országok (Franciaország, Anglia, Németország,
Olaszország) részt vehetnek ugyan az alkatrészek előállításában, az Intelsat-
rendszert azonban nem kényszeríthetik versenyre, azaz csak olyan műholda­
kat állíthatnak pályára, amelyek kizárólag saját nemzeti területükön sugá­
roznak. A tiltás alól csak az oktatási vagy tudományos célokat szolgáló, vagy a
világ egy-egy meghatározott részét kiszolgáló műholdak (Arabsat) mentesül­
hetnek. Amikor (1984-ben) az amerikai kormányzat úgy határoz, hogy a kép-

1André Lebeau: L'espace en héritage. Paris, 1986.

 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 3 9

és adatátvitel, valamint a telefonos kommunikáció szférájában versenyhelyze­

tet teremt, az ügyben érdekelt körök mozgolódni kezdenek. Sokan arra speku­
lálnak, hogy európai, magánkézben lévő műholdak fölözik majd le a hagyo­
mányos szolgáltatók forgalmát. Ez utóbbiak egyébként tarifáik drasztikus
csökkentésével próbálják elejét venni a várható nehézségeknek.
Mind a tenger alatti kábelekkel, mind a műholdakkal kapcsolatban megfi­
gyelhető az a jelenség, hogy a nemzeti politika elválik a kutatási és innovációs
politikától. Egyes országok - például Franciaország - európai fejlesztési ter­
vekre, illetve állami kutatóintézetek tevékenységére támaszkodva próbálnak
szert tenni a világűr meghódításához szükséges technológiákra (kilövők, mű­
holdak gyártása és működtetése stb.). Más országok, például Anglia vagy
Olaszország egymással a legmagasabb szintű partneri viszonyt kialakítva fej­
lesztik technikai kompetenciáikat. Ezzel párhuzamosan az átjátszórendsze­
rek egyre nagyobb forgalom bonyolítására válnak képessé. Az 1970-es évek­
ben a fejlett országok lakói között már nem manuális úton teremtenek össze­
köttetést a telefonközpontok, az 1980-as évekre pedig már a kevésbé fejlett
országok is rendelkeznek automata telefonközponttal, amelynek elterjedése
egyébként is fontos feltétele a telefonhálózat globalizációjának. Az országos
hívószámok rendszerének folyamatos bővülése arra utal, hogy a fejlett orszá­
gok háztartásainak telefonellátottsága a 95%-hoz közelít, illetve hogy a tele­
fontulajdonosok várakozás nélkül kapcsolatot teremthetnek külföldi előfi­
zetőkkel.

A numerizáció

Tegyünk említést egy másik, a kommunikáció technikai rendszerének egészét

mélyen érintő jelenségről: a jelek analóg feldolgozását a jelek numerikus fel­
dolgozása váltja fel. Az új eljárás során a jelről „mintát vesznek”, értékét meg­
határozott időintervallumokban felmérik, az így nyert értéket pedig nume­
rikus formában továbbítják, majd helyreállítják (dekódolják). Az ily módon
továbbított jelek voltaképpen megegyeznek a számítógépek által használt je­
lekkel. Ennek köszönhetően a számítógépek működési elvéből adódó szin­
te végtelen lehetőségek a távközlési információáramlás szolgálatába állítha­
tók. A kábelek útján történő információátvitelt a hetvenes években, tehát nem
sokkal a telefonközpontok (1975) előtt numerizálják. A rövidhullámú (hertzi)
nyalábokat, az üvegszálas kábeleket és a műholdakat a nyolcvanas években
numerizálják; a televíziózás bizonyos szegmenseinek numerizációja azonban
még ma is várat magára. A numerizáció nagyságrendekkel olcsóbbá teszi a há­
lózatok működését, sikerének köszönhetően válik elképzelhetővé, hogy a mo­
biltelefonok azokban az országokban is elterjedjenek, ahol ezt megelőzően
csak mérsékelt piaci sikert arattak. Az 1980-as években sokan gondolták úgy,
hogy a numerizáció közelebb hozza majd egymáshoz a távközlést és az infor­
matikát, ez a közeledés azonban még nem történt meg. Bár a távközlés és az
3 4 0 I Hálózati világ (1950-1995)

informatika technikai téren kezdetektől fogva igen közel állnak egymáshoz,

egészen eltérő jogi és ipari környezetben fejlődnek, aminek következtében tel­
jesen eltérő üzleti és piaci stratégiák szerint működnek.

A távközlés szigorúan szabályozott világa

A távközlés világában két, időben egymást követő szervezeti modellt különít­

hetünk el. Az első, a távközlés fejlődését a kezdetektől az 1970-es évek végéig
biztosító modell legjellemzőbb vonása az országonként más és más formát
öltő (a modell európai és amerikai megvalósulása különösen sok ponton tér el
egymástól), gazdasági és katonai-politikai megfontolásokból meghonosított,
igen szigorú törvényi szabályozás. Ebben az időben a távközlést illetően min­
den országban szilárd nemzeti együttműködés alakul ki egy nagy megrendelő,
egy (vagy több) nagy beszállító és a nemzeti tudományos kutatás irányítói kö­
zött. Ezekben az években a távközlés a kínálatra, nem pedig a keresletre tá­
maszkodva fejlődik. Végül, a távközlésre igen jellemző ekkor, hogy rendszere­
sen megválik korábbi „szövetségeseitől”, a rádiótól, a televíziótól, az informa­
tikától, az űrkutatástól stb.
1970 után a fentebb vázolt modell - elsősorban a technika fejlődésében (itt
elsősorban a numerizációra kell gondolnunk) gyökerező gazdasági okoknak
köszönhetően - komoly átalakuláson megy keresztül. A dereguláció és a non-
reguláció folyamata2 alapvetően megváltoztatja a távközlés jogi környezetét.
Az ipar fejlődésének köszönhetően a kutatók, a megrendelők és a gyártók
együttműködésének már nem szabhatnak gátat az elavult nemzeti keretek.
Az új szolgáltatások, amelyek kifejlesztését ezentúl a kereslet ösztönzi, csak
akkor lehetnek sikeresek, ha gyártóik és működtetőik keresik az együttműkö­
dést a rokon területeken (a képiparban és az informatikában) tevékenykedők­
kel, és megszerzik a szükséges gyakorlati tudást. Az átalakulás természetesen
azzal jár, hogy a különféle iparágak határterületein komoly feszültségek mu­
tatkoznak.
A bajok természetesen az Egyesült Államokban jelentkeznek először.
A törvénykezés korszerűsítését mindig fontosnak ítélő amerikaiak rendszeres
időközönként vizsgálóbizottságokat állítanak fel, amelyek feladata a különfé­
le vállalatok között fennálló viszonyok, versenyük és szolgáltatásaik feltérké­
pezése. Az elmúlt negyven év döntéseire általában az jellemző, hogy a tör­
vényhozók, a legnagyobb telefontársaság, az ATT mozgásterét minél kisebbre
szűkítve, megpróbálnak más távközlési cégeket is kedvező versenyhelyzetbe
hozni. A legnehezebb kérdés: hol kell meghúzni az informatika határát? 1966-
ban, 1972-ben, majd 1976-ban vizsgálatok és határozatok egész sora foglalko­

2 Dereguláción a meglévő gazdasági szabályozás enyhülését kell értenünk, a nonreguláció pedig

azt jelenti, hogy új, eddig értelemszerűen szabályozatlan tevékenységeket meg sem próbálnak
törvényekkel kordában tartani. - A ford.
 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 4 1

zik a problémával: vajon az adatátvitel távközlési tevékenység-e (ez esetben

szigorú szabályozásra szorul), vagy inkább informatikai tevékenység (ekkor
pedig teljes szabadságot élvez)?
Végül, 1982-ben, az amerikai igazságügy-minisztériumnak sikerül kihar­
colnia, hogy a nagy távközlési cég alapvető változtatásokat hajtson végre szer­
kezeti felépítésében. Az ATT felszámolja 22 helyi társaságát, megőrzi viszont
a long linesl, és engedélyt kap arra is, hogy újonnan létrehozott leányvállalata­
in keresztül továbbra is ellássa a lakosságot telematikai és hozzáadott értéke­
ket is tartalmazó szolgáltatásokkal, mindemellett a külföldi piacról sem kell
kivonulnia. Ekkor azonban új problémák merülnek fel: mi jellemzi majd a he­
lyi szolgáltatók között fennálló viszonyt? Ki fogja finanszírozni a tudományos
kutatásokat? Milyen irányban fejlődnek majd a telematikai szolgáltatások?
1995-ben az ATT vezetése úgy dönt, hogy minden eddigitől eltérő szellemben
formálja át a vállalatot. Az erősen hierarchizált vezetési struktúra szerint újjá­
szerveződő vállalat felad minden, a hálózatok működtetésével kapcsolatos
ipari tevékenységet, és kivonul az informatikából is. A telefontársaságok enge­
délyt kapnak arra, hogy részt vegyenek a helyi videokommunikációs hálóza­
tok működtetésében.
Ezek a döntések komoly - noha csak közvetett - hatást gyakorolnak az eu­
rópai távközlési rendszerekre is. Az amerikai társaságok egyre erősebb politikai
nyomással próbálják elérni az európai piacok megnyitását. Az Európa Tanács
állásfoglalása szerint a piacok megnyitása és a konkurencia erősödése leszorí­
taná az árakat, és versenyképesebbé tenné az európai vállalatokat - különösen
az új távközlési szolgáltatások terén. Az új helyzet azonban arra kényszerítené
az európai országokat, hogy alapjaiban gondolják újra a postai szolgáltatások
közhasznú rendszerét, amely pedig már a század első évei óta működik. Ang­
liában a British Telecom és a Mercury gyorsan szövetségre is lép egymással.
A német és a francia távközlési piac megnyitása, valamint a német és a francia
szolgáltatók részleges privatizációja következik. A két ország kormányzata, a
régi, továbbra is érvényben lévő rendszer által nyújtott lehetőségeket maximá­
lisan kihasználva, jól megválogatja, mely telefon- és mobilcégeknek ad enge­
délyt arra, hogy konkuráljanak az állami szolgáltatókkal.

Az informatika átalakulásai

Fejlődésének első negyven éve során az informatika viszonylag távol maradt a

média világától. Az ismeretek létrejöttében és megoszlásában bekövetkező
változásokhoz az informatika a tudományos kutatásban és az igazgatásban al­
kalmazott rendszerek kiépítésével járult hozzá. Paradox módon az informati­
káról szóló diskurzusnak volt a legnagyobb szerepe az emberek gondolkodás-
módjának megváltozásában.
A háború évei alatt felgyorsulnak a - számítógépek elődeinek tekinthető -
nagy számológépekkel kapcsolatos kísérletek. A szóban forgó számológépek
3 4 2 I Hálózati világ (1950-1995)

azon programozható szerkezetek sorába tartoznak, amelyek prototípusa Bab-

bage-nek a 19. század első éveiben készített szerkezete volt.3 A 20. század
első felében egyre nagyobb igény mutatkozott a pontos számításokra, többek
között a repülés (Zuse a pontos repülési adatok kiszámítása céljából fejlesztet­
te ki az első német számológépeket) és a ballisztika (az első amerikai progra­
mozható számológépet egy ballisztikai kutatóintézet használta) fejlődésének
köszönhetően. Az új matematikai eszközök elterjedése is felgyorsítja a prog­
ramozható szerkezetek elméleti alapjainak kidolgozását - Angliában Alan
Turing dolgozik a problémán, az Egyesült Államokban pedig számos kutatót
foglalkoztat a nagy hadászati jelentőségű kérdés. Továbbra is fennáll azonban
egy komoly technikai probléma: hogyan lehetséges a jel materializálása elfo­
gadhatóan alacsony hibaszázalékkal? Az első amerikai kalkulátor, az ENIAC
18 ezer elektroncső használatával próbálja áthidalni a nehézségeket, ez az el­
járás azonban csak kevéssé megbízható. A megoldásra a Bell Laboratories ta­
lál rá 1948-ban: a tranzisztor a végeredménye annak az 1939-ben kezdődő ku­
tatási programnak, amelynek célja új jelhordozók feltalálása volt. A program
elsősorban az telefóniát volt hivatott szolgálni, a tranzisztor feltalálása azon­
ban a technika más szektorait is forradalmasította.
A kitűnő erősítőnek bizonyuló tranzisztort a távközlésben a különféle
rádiókommunikációs és a tenger alatti kábeleken alapuló technológiák alkal­
mazzák. Informatikai jelentősége abban rejlik, hogy képes a jelek megbízható
materializálására. Az elektronika fejlődése következtében radikálisan megnő
egyes termékek teljesítménye, csökkennek viszont a járulékos költségek. Az
integrált áramkörök (1964), majd a mikroprocesszorok kifejlesztése fontos ál­
lomásait alkotják annak a folyamatnak, amelynek során az egyre nagyobb
mértékben miniatürizált hordozók egyre több funkciót képesek ellátni. Ezzel
párhuzamosan a programozók egyre hatékonyabban integrálják a különféle
rendszereket, megkönnyítve a program és a felhasználók között zajló párbe­
szédet. Ennek ellenére az informatika egészen a hetvenes évek végéig roppant
kiterjedt, kizárólag katonai és tudományos célokra alkalmas rendszereket hoz
létre. Léteznek kisebb teljesítményű szerkezetek is, amelyek az igazgatásban,
illetve ismétlődő jellegű és költséges számítások (például statisztikai felméré­
sek, akták vagy pénzügyi és számviteli adatok kezelése) során használhatók.
Az igen drága rendszereket azonban csak vállalatok és igazgatási szervek en­
gedhetik meg maguknak. A programkészítők minden egyes alkalmazáshoz
külön programot írnak. A világ legjelentősebb informatikai cége az IBM
(International Business Machine), de az európai országok ipari potenciálja
sem elhanyagolható. Az angol informatika, amely hosszú évekig úttörő szere­
pet töltött be, fokozatosan elveszíti vezető helyét; a német Siemens, az olasz
Olivetti és a francia Compagnie des Machines Bull sikere azonban arra utal,
hogy az európai nagyhatalmak mindent megtesznek a nemzeti ipar védelmé­

3Robert Ligonniére: Préhistoire et histoire de l'informatique. Paris, 1987.

 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 4 3

ben. Az informatikai szolgáltató cégek voltaképpen abból húznak hasznot,

hogy a különböző gépek alkatrészei és programjai nem csereszabatosak, a fel­
használóknak tehát feltétlenül szükségük van a szakértelmükre.
Az 1980-as években a helyzet sokban megváltozik. Ügykezelői és szöveg-
szerkesztő programokkal, valamint standardizált tabulátorokkal ellátott szá­
mítógépek sokszínű kínálatából választhatnak a középvállalkozások és a sza­
badfoglalkozásúak. Az új felhasználók sohasem foglalkoztak programozással,
ez nem is áll szándékukban; az új számítógépeket úgy alakították ki, hogy az
informatikailag teljesen képzetlen „amatőrök” is kezelni tudják őket. Az átala­
kulás levezénylésében a legnagyobb szerepet az Apple vállalta magára. A sok­
szorosító eszközök fejlesztésére szakosodott Xerox Corporation kutatóintéze­
tében dolgozták ki az új informatika alapjául szolgáló ötletet: a számítógép
képernyőjének egy íróasztalhoz kell hasonlítania, a programokat pedig oly
módon kell megszerkeszteni, hogy a gépével párbeszédbe bocsátkozó felhasz­
nálónak ne kelljen változtatnia megrögzött szokásain: kinyithat egy dossziét,
maga elé teríthet egy üres lapot, szövegének vázlatát a szemetesbe dobhatja
stb.4A felhasználók ezentúl nem nehezen megjegyezhető szöveges parancsok
segítségével közük szándékaikat, elég, ha a képernyőn apró szimbolikus raj­
zocskákra, az ikonokra kattintanak.
Ezen az elven működnek a nagyközönségnek szánt programok; az IBM
maga is olyan szoftvereket fejleszt ki, amelyek képesek hasonló funkciók ellátá­
sára.5 A világon eladott számítógépek száma exponenciálisan nő, míg áruk fo­
lyamatosan csökken. Az évről évre nagyobb teljesítménnyel és tárkapacitással
rendelkező számítógépek egyre kényelmesebb felhasználást tesznek lehetővé.
A személyi számítógépek korának beköszönte egyben azt is jelenti, hogy eddig
ismeretlen piaci szereplők is előállhatnak újításokkal. A tevékenységi körök a
következőképpen oszlanak meg: a japánok szinte egyeduralkodók a képernyők
és a memóriák előállításában; az amerikaiaknak viszont (gondoljunk csak az
Intelre) a processzorok piacán nincsen versenytársuk. A szoftverek piaca két
nagy részre oszlik. Az alapszintű felhasználói programok (amelyek nélkül vol­
taképpen lehetetlen a személyi számítógépek működtetése) világát a Microsoft
uralja. A cégóriás ráadásul döntő befolyással rendelkezik a felhasználói szoft­
verek piacán is; ellenfeleinek a programcsomagok eladása terén sem terem sok
babér. A szoftverek előállításából Európa gyakorlatilag teljesen kimarad.
Két okkal magyarázható, hogy a személyi számítógépek egyelőre nem hó­
dították meg a tömegfogyasztási cikkek piacát: egyrészről az európai orszá­
gokban még viszonylag drágák, másrészről pedig felhasználhatóságuk eléggé
korlátozott. Egy átlagos család nem bonyolult számításokkal vagy szövegek
szerkesztésével tölti az idejét. A házi videó térhódítása óta a családi piacot ki­

4 Steven Levy: Insanely Great. The Life and Times of Macintosh. The Computer that Changed
Everything. London, 1995.
5Daniel Ichbiah: Bill Gates et la saga de Microsoft. Paris, 1995 (jóval átfogóbb munka, mint azt a
címe sejteti).
3 4 4 I Hálózati világ (1950-1995)

zárólag a mozgóképekkel (a fiatalokat pedig az elektronikus játékokkal) lehet

meghódítani. Nem véletlen hát, hogy a mikroinformatika fejlődéséért felelős
döntéshozók az 1990-es években minden figyelmüket erre a két ígéretes terü­
letre fordítják.

Az informatikáról szóló diskurzus

Az informatika jelentőségét a háborút követő években csak akkor ismerhetjük

fel, ha alaposan megvizsgáljuk az iparág fejlődését kísérő kommentárokat,
jóslatokat és gondolatokat.6 Az informatika lehetséges társadalmi következ­
ményeivel először Norbert Wiener foglalkozott behatóan, méghozzá 1942 és
1948 között írott, kibernetikai tárgyú munkájában.7 Bár maga a kifejezés már
rég kiment a divatból, a művet ma is érdemes tanulmányozni. A háború idején
olyan szerkezeteket állítottak elő, amelyek képesek voltak arra, hogy elemez­
zék a külső forrásból származó információkat, illetve arra, hogy ezen elemzé­
sek alapján és egy előre meghatározott célt szem előtt tartva döntéseket hoz­
zanak. A szóban forgó rendszerek működésének elemzésekor a következő ter­
minusokat honosították meg: adó, vevő, üzenet és visszacsatolás (feed back).
A folyamat sematikus leírásában szerep jut a „zaj” fogalmának is, amely vol­
taképpen a kommunikáció megzavarását jelenti. Ezekben az években fejlesz­
tik ki az első számítógépeket, amelyek sikere a legvadabb spekulációkat indít­
ja el a mesterséges intelligencia kérdésében. A hagyományos humanista el­
képzelések hanyatlása voltaképpen azon tudósok kezére játszik, akik arra
tesznek kísérletet, hogy kibernetikai eredetű fogalmaikat átültessék a humán
tudományokba, azaz a kibernetikát a társadalmi kommunikáció egy lehetsé­
ges modelljeként értelmezzék.
A vita két fő kérdés körül zajlik: reprodukálható-e az emberi gondolkodás,
illetve hogyan járulhat hozzá az informatika a társadalmi élet megtervezésé­
hez? Az első számítógépek meggyőző teljesítménye sokakban azt az illúziót
táplálja, hogy az emberi gondolkodást lehet művi úton szimulálni, sőt helyet­
tesíteni. Alan Turing 1951-ben arról ír, hogy amennyiben sakkozás közben egy
gép pontosan úgy reagál, mint egy ember, olyannyira, hogy nem is tudjuk el­
dönteni: gép vagy ember ellen játszunk-e, bátran állíthatjuk, hogy az emberi
gondolkodás reprodukálható. Turing kortársai észlelik ugyan, hogy a számító­
gépek képtelenek a komplex gondolkodás reprodukálására, úgy vélik azon­
ban, hogy ez csak a hiányzó kapacitáson múlik: ha a kutatás képes lesz meg­
növelni a lehetséges kombinációk számát, a gép „gondolkodni” fog.
A kibernetika által közvetített ideológia úgy tekint a kommunikációra,
mint a társadalom globális rendszerének alapkövére, amely képes felváltani

6Daniel Bougnoux: La communication par la bande. Introduction aux sciences de l’information et

de la communication. Paris, 1991.
7Philippe Breton - Serge Proulx: L’Explosion de la communication. Paris, 1989.
 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 4 5

az avíttnak ítélt humanizmust. Ha azt feltételezzük, hogy egy adott társada­

lomban az élőlényektől (az embertől, az állatoktól, a növényektől) a gépekig
minden színtiszta kommunikáció, a 20. századra oly jellemző „barbárságot”
értelmezhetjük a rossz információáramlás következményeként, fizikai termi­
nussal élve „zajként”. Norbert Wiener szerint a társadalmat az entrópia fenye­
geti (ez a termodinamikai kifejezés azt az állapotot jelöli, amikor a molekulák
ellenőrizhetetlen mozgása rendezetlenséget idéz elő). A „társadalmat belülről
emésztő bomlási folyamatra” válaszul az információ akadálytalan áramlását
lehetővé tévő szerkezetekre (azaz a számítógépekre és a különféle távközlési
rendszerekre) támaszkodó kutatásnak egy új társadalom elméleti alapjait kell
megvetnie. Ez a technikusi szemléletről árulkodó gondolat bizonyos értelem­
ben a 19. század végi utópisztikus elképzelések azon hagyományába illeszke­
dik, amelyek a távíró elterjedésétől a világméretű demokrácia megvalósulását
várták. Wiener gondolkodása kiindulópontul szolgál három, a hetvenes évek­
ben igen termékenynek bizonyuló idea: a merevség és tanulási képesség, a tit­
kolózás és átláthatóság, végül az ismeretek tárolása és az információ szabad
áramlása ellentétpárjainak számára.
Mindebben nem nehéz felismernünk az 1970-es évek kaliforniai gondolko­
dásának legfontosabb kérdéseit, amelyek a hidegháború és a vietnami konflik­
tus éveiben igen nagy jelentőségre tettek szert az amerikai társadalom és az
európai társadalmak némelyikének életében.8 Az átláthatóság követelésével
már a legrégibb utópiákban is találkozhatunk, a hadsereg és a hadiipar azon­
ban olyan óriási befolyással rendelkezik az informatika fejlődése felett, hogy
az 1970-es évekre a kérdés különösen fontossá vált. Norbert Wiener harcosan
kiáll a szabad információáramlás, az átláthatóság, a tanulási képességek fej­
lesztése mellett, és hangsúlyozza a titkolózás, a mozdulatlanság, a merevség
elleni harc elkerülhetetlenül szükséges voltát. Wiener gondolkodása ihlette
meg 1960-as évek kaliforniai filozófusait és a militáns ellenkultúra (small is
beautiful) képviselőit, illetve mindazokat, akik megpróbáltak ellenállni a ha­
diipari nyomásgyakorló csoportoknak és a „másik” informatikának, azaz az
Apple létrehozóinak, a gazdaság rendszerébe beilleszkedő, tehetséges vállala­
ti vezetőkké avanzsáló fiatal programozóknak. Wiener a kulturális megújulást
keresők apostola. A Szovjetunió összeomlása egyébként arra enged következ­
tetni, hogy igazuk volt a small is beautiful-e\v védelmezőinek. Philippe Breton
és Serge Proulx a következő állásponton vannak: „A szovjet példa, éppen kont­
rasztja által, azt bizonyítja, hogy a nyugati országok - anélkül, hogy ennek
minden pillanatban tudatában lennének - a háború utáni években egy óriási
jelentőségű, valódi kulturális forradalmat hajtottak végre. Voltaképpen ez a
kulturális forradalom tette lehetővé az újító szellem felszabadulását a kom­
munikációs technikák szférájában.”9

8 Everett Mendelssohn: The Politics of Pessimism: Science and Technology circa 1968. In
Technology, Pessimism and Postmodernism. London, 1994, 159.
9Philippe Breton - Serge Proulx: L'Explosion de la communication. Paris, 1989, 243.
3 4 6 I Hálózati világ (1950-1995)

A társadalom megújítását a kommunikációs technikák fejlesztése útján

megvalósítani kívánó amerikai filozófia különféle csatornákon keresztül hó­
dítja meg Franciaországot. Sikerének kézzelfogható jelei vannak: szelleme
inspirálja például a rövid életű Informatikai Világközpont létrehozását, amely­
nek filozófiája a következő tételeken alapult: a nehézipari (a vas-, a bánya- és
a textilipari) termeléshez kapcsolódó szerkezetek kora lejárt; velük együtt kell
eltűnnie a munka hagyományos szervezeti kereteinek és a hozzájuk kapcsoló­
dó értékrendnek (engedelmesség, mintakövetés). Az 1980-as évek döntésho­
zóinak jelentős része osztotta ezt a vélekedést, amely egészen új perspektívá­
ba helyezi például a munkanélküliség elleni küzdelmet: új munkahelyeket úgy
teremthetnek, ha új, decentralizált, a szabad kezdeményezésnek és a krea­
tivitásnak teret engedő termelési formákat honosítanak meg. Az új típusú
munka nélkülözhetetlen eszközének a személyi számítógépet tekintik. Ez az
elképzelés ihlette azt a tervet, amely az általános iskolák mindegyikét szemé­
lyi számítógépekkel látta el 1984-ben.
Amikor kezdenek elszaporodni a teljesen újnak számító szerkezetek (walk-
manek, mobiltelefonok, hordozható számítógépek, telefonon is lehallgatható
üzenetrögzítők, faxok), a gondolkodó fők megkísérlik leírni a modern társada­
lom „nomádjait”, akik bár folyton mozgásban vannak (repülőn, autóban vagy
vonaton), a modern kommunikációs eszközöknek köszönhetően mindig saját
világuk középpontjában maradnak. Persze vannak, akik inkább a rendszer új
entrópiájának kritikáját adják. A minden irányban megállás nélkül kommuni­
káló, minden pillanatban kommunikációs protéziseire (Paul Virilio értelmezi ily
módon a telematikus eszközöket) szoruló ember elveszti a valódi kommuniká­
ció képességét, és „saját” világában végső soron magányosabb, mint valaha.
A számítógép és a kommunikáció különféle szerkezetei már nem a gondolko­
dás szolgálatában állnak, hanem öncéllá váltak. A „lázas kommunikáció” vilá­
gában élünk.

A MÉDIA METAMORFÓZISA

Amíg ezek a viták zajlanak, a rádiózás és a filmipar alapvető átalakuláson

megy keresztül.

A rádiózás átalakulása

A rádiózás átalakulása paradox módon meglehetősen sokat várat magára. Az

1950-es években az amerikai törvényhozás komoly erőfeszítéseket tesz a kon­
centráció folyamatának megfékezésére: megtiltják, hogy egy érdekcsoportnak
hétnél több rádióállomás legyen a birtokában, valamint korlátozzák a sajtó-
csoportok befolyását a helyi rádióadók működésére. A többi médium konku­
renciája megteszi a többit. A háború végén az amerikai háztartások 93%-a
 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 4 7

rendelkezik vevőkészülékkel, de a legnagyobb hálózatok már inkább a televí­

zióba kívánnak befektetni. A műsorok is nagyot változnak. A rádiójátékok, a
drámák, a vígjátékok és a vetélkedők többsége átkerül a televízióba, a rádió­
nak elsősorban a zene marad. 1950 és 1953 között a rádióállomások összbevé­
tele stagnál. A rádió ezekben az években helyi hirdetők által támogatott, regio­
nális jelentőségű médiummá változik. A másik jelentős változás: a frekvencia­
moduláció az FCC által is támogatott módosulása. A hallgatók igen olcsón
szert tehetnek URH-vevőkészülékekre. A tranzisztoros rádiók hódítják meg a
rock, majd a diszkózene és a kommersz dalok számára a fiatalságot.
A rádiózás két, egymástól jól elkülöníthető piac: egyrészt az amplitúdó­
modulációs, azaz országos érdekű, a hálózatok által készített műsorok piaca,
másrészt pedig a frekvenciamodulációs, azaz a regionális hallgatottságú, első­
sorban zenét sugárzó adók piaca köré szerveződik. Ez utóbbiak között azon­
ban sok olyan rádióállomást találunk, amelyek meghatározott közönséget
próbálnak megszólítani: vannak kisebbségi és vallási rádióadók, valamint a
nap huszonnégy órájában híreket közvetítő állomások is. Az oklahomai szö­
vetségi épület ellen 1995-ben elkövetett merénylet újra ráébresztette Amerikát
a rádiózás jelentőségére. Az olcsón és egyszerűen működtethető URH-rádió-
adók viták kereszttüzébe kerülnek, mert az országban szép számmal működő
agresszív csoportosulások polgári engedetlenségre szóló felhívásokat vagy ép­
pen a bombakészítés receptjét sugározzák rajtuk (egyébként ebben az időben
már az internet segítségével is megtehetik ugyanezt). A merénylet után a re­
gionális rádióállomások olyan műsorokat sugároztak, amelyekben a betelefo­
náló hallgatók a nap bármely órájában elmondhatták véleményüket a történ­
tekről. Sokkos állapotában az országnak nagy szüksége volt a kollektív terápia
ezen formájára: az Egyesült Államok legkülönbözőbb pontjain élők akarták
magukhoz ragadni a szót, ha csak néhány percre is. A helyi adók kezdeménye­
zése felkelti az országos médiumok, jelesül a New York Times figyelmét. A rá­
diózás a merényletet követő időszakban azt bizonyítja, hogy továbbra is a tár­
sadalmi nyilvánosság fontos fórumának és a közvélemény kialakulása jelen­
tős helyszínének kell tekintenünk.
Franciaországban az URH-adósáv liberalizálásának kérdése sűrűn felbuk­
kan az 1981-es elnökválasztási kampányt kísérő politikai vitákban. Két kérdés
foglalkoztatja az érdekelteket: egyfelől, indokolt-e annak engedélyezése, hogy
a rádióállomások sugározhassanak a CB (azaz Citizen Band) hullámsávon,
amelyet eddig szinte kizárólag a kamionosok, illetve a személyszállításban
dolgozók használtak; másfelől, indokolt-e annak engedélyezése, hogy az adó­
állomások szabadon sugározhassanak az URH-adósávon? A két kérdés meg­
vitatása alkalmat ad két, egymással élesen szemben álló elképzelés megütkö­
zésére: a hagyományos és tekintélyelvű állam hívei tartanak a kommunikáció
ellenőrizetlen formáinak felbukkanásától; sokan vannak azonban, főleg fia­
talok, akik sajátos kulturális aspirációkkal rendelkeznek, ők a rádiózástól az
önkifejezés új formáinak meghonosítását remélik, és azt, hogy végre az ő poli­
tikai törekvéseik is fórumot kapnak. A tüntetések hevében egy szocialista po­
3 4 8 I Hálózati világ (1950-1995)

litikus - akiből később tájékoztatási miniszter lesz - a Palais-Bourbon keríté­

séhez bilincseli magát a „szabad rádiózás védelmében”. Az URH-adósávot vé­
gül 1982-ben liberalizálják.
A szigorú törvényi szabályozás, amelynek elsődleges célja a műsorok sok­
színűségének megóvása, hozzájárul ahhoz, hogy a rádióadók egy ideig az
őket beindító közösségek és militáns csoportok kezében maradjanak. Az URH-
adósávon tehát a közönség minden szegmense megtalálhatta az őt érdeklő -
bár nem mindig a legprofibb módon elkészített - műsorokat. A frekvenciák
felügyeletével megbízott hatóság azonban rövidesen minden befolyását elve­
szíti: amikor a sugárzási engedélyben meghatározott technikai határértékek
tiszteletére szólít fel egy, a fiatalok körében közkedvelt rádióállomást, a hall­
gatók tüntetést szerveznek Párizs utcáin. Általában véve elmondható, hogy a
modern, a fiatalok igényeit a hosszúhullámú adók műsorainál hatékonyabban
kielégítő, zeneközpontú kereskedelmi rádiózás lassan meghódítja az URH-
adósávot. A hosszúhullámon sugárzó adók egyébként mindent megtesznek a
fiatal hallgatók visszahódítása érdekében, például nyomást gyakorolnak a ha­
tóságra, hogy engedélyezze számukra az URH-adósávon való sugárzást. Az
URH-adóállomások között rövidesen elkezdődik a koncentráció folyamata,
sőt legtöbbjük a lemeziparban tevékenykedő érdekcsoportokkal is üzleti kap­
csolatra lép - az állam folyamatosan kísérletezik ugyan a gazdasági folyama­
tok lassításával, de ritkán jár sikerrel.

Hollywood metamorfózisai

Az 1950-es évektől kezdve a mozi is komoly átalakuláson megy keresztül.

A háborút követő évek változásaiból az európai művelt közvélemény elsősor­
ban filmszínházak eltűnését és a mozilátogatók számának csökkenését ész­
leli. A filmszínházak látogatottsága az Egyesült Államokban 1946-ban, Angliá­
ban 1948-ban, az ipari országok többségében pedig 1955 és 1960 között tető­
zik.10 Ezt követően azonban minden országban hanyatlás kezdődik, pedig a
filmgyártók mindent megtesznek a nézők visszahódítása érdekében: színes,
szélesvásznú szuperprodukciókat készítenek, illetve megpróbálnak nyitni a
kamaszkorú közönség felé. A filmszínházak megritkulása azonban a legke­
vésbé sem jelenti a mozifilm halálát; a hollywoodi filmgyártók már az 1970-es,
1980-as években felismerik a filmterjesztés új módozataiban (gondoljunk a te­
levízióra, a házi videokészülékekre vagy a kábeltelevíziózásra) rejlő lehetősé­
geket. Új cégek jelennek meg a piacon, a hagyományos majorok pedig kényte­
lenek olyan kommunikációs érdekcsoportokba betársulni, amelyekben nem
feltétlenül a mozi világának képviselőié a vezető szerep.
A csúcson továbbra is a háború előtti filmgyártás klasszikus vállalatai áll-

10Judith Lazar: Entre réve et réalité. Sur l’état du cinéma fran?ais. Le Débat, 1995, 112.
 Az elektronikus médiumok második generációja | 3 4 9

nak: a Paramount, XXth Century Fox, Warner, Universal, Disney, Columbia.

Őket a kisebb társaságok, az MGM-United Artists és az Orion követik.11 Mind­
annyian foglalkoznak tévéműsor-készítéssel is. 1991-ben a televíziós hálóza­
tokon és a független adókon főműsoridó'ben sugárzott műsorok (filmeket le­
számítva) készítőinek ranglistáján az első két helyet a Time Warner és a Dis­
ney foglalja el. Ugyanebben az évben az összes tévéműsor felét a hét nagy
hollywoodi vállalat állítja elő.
Bár Hollywood pénzügyi viszonyrendszere a cégek közötti mozgások, a
felvásárlások és az újjászervezések következtében roppant nehezen áttekint­
hető, az 1990-es évek elején kikristályosodik egy általánosnak nevezhető mo­
dell, a minél több tevékenységi területet felölelő konglomerátumok modellje.
Az általános tendenciát itt a Paramount példáján kíséreljük meg bemutatni: a
mozivállalatot 1967-ben a Gulf and Western pénzügyi csoport vásárolta meg.
A szórakoztatóipari tevékenységben óriási profitot szimatoló Gulf and Wes­
tern az 1980-as évek elején szervezeti változásokat hajt végre annak érdeké­
ben, hogy minél nagyobb sikereket érhessen el Hollywoodban. Első lépésként
visszaállítja a jól csengő Paramount nevet.
A vállalat jelentős bevételre tesz szert televíziós műsorok előállításából és
forgalmazásából. Elsődleges üzleti partnerei a nagy hálózatok egyikéhez sem
kapcsolódó, független televízióadók. A Paramount részesedést szerez továbbá
egy angol televíziós társaságban, és közvetlenül birtokol hat amerikai televí­
zióállomást. A vállalat fizetős tévécsatornákba is befektet, különösen nagy fi­
gyelmet fordít a műholdas sugárzásra. A Paramount továbbra is filmszínházak
jelentős hálózatával rendelkezik (12 országban összesen 1200 filmszínház),
de néhány nagy amerikai stadion is a birtokában van. A vállalat szervezi ezen­
kívül a Miss Universe- és a Miss America-választást, tulajdonosi részesedéssel
bír néhány baseballcsapatban, amelyeknek reklámjogai is az övéi. A Para­
mount 70 ezernél is több zenemű jogát mondhatja a magáénak, emellett az ál­
tala gyártott műsorok reklámperceit is rendszeresen értékesíti. A vállalat a
könyvkiadásban és az oktatásban is részt vesz: kezében tartja például a legna­
gyobb amerikai tankönyv- és zsebkönyvkiadót. A vállalat elnöke 1991-ben a
következőképpen határozta meg a cég üzleti stratégiáját: „Az idén nyolcvana­
dik évébe lépő Paramountnak minden esélye megvan rá, hogy kihasználja a
piac és technológia változásaiban rejlő lehetőségeket.” A vállalatot egyébként
több alkalommal megkörnyékezték már bankokat és telefontársaságokat tö­
mörítő konglomerátumok, amelyek elsősorban a közeljövőben kiépítendő
„információs sztráda” tartalomszolgáltatói piaca iránt érdeklődnek.
A mozi hőskorának másik nagy túlélője a Warner Brothers. Az egy ideje
már a Warner Communications néven működő cégcsoportot a Time Inc. 1990
januárjában vásárolja meg. Az új cégcsoport, amely ezentúl a Time Warner
nevet viseli, ugyanazokban a tevékenységi körökben érdekelt, mint a Para-

11Janet Wasko: H o lly w o o d in th e I n f o r m a t i o n A g e . Austin, 1994, 40.

3 5 0 I Hálózati világ (1950-1995)

mount, sőt még egy hatalmas jogdíjügynökséggel is rendelkezik. A Time

Warner létrejötte jelentős állomásnak számít a kábeltársaságok koncentráció­
jának folyamatában: az új konglomerátum a száz legjelentősebb kábelteleví­
zió közül huszonötöt birtokol. 1995-ben bejelentik, hogy a Time Warner rövi­
desen fúzióra lép a Türner Broadcastinggal, amelyet az 1980-as években Ted
Turner (az első, megszakítás nélkül híreket sugárzó műholdas csatorna létre­
hozója) alapított. Ted Türner 1986-ban a Metro-Goldwyn-Mayer és a United
Artists stúdióitól már megvásárolta a birtokukban lévő filmeket, majd életre
hívott egy rajzfilmcsatornát, és 1994-ben rátette a kezét az Egyesült Államok
legnagyobb független filmgyártójára. A tranzakció összköltségét 7,2 milliárd
dollárra becsülik. A szórakoztatóiparban érdekelt pénzügyi cégóriások célki­
tűzése egyértelmű: mindenképpen uralni akarják a hálózataikat műsortarta­
lommal ellátni képes „kreatív” műhelyeket.
A Time Warner legjelentősebb versenytársa a Walt Disney-ABC cégcsoport,
amely az 1930-as években alapított rajzfilmvállalatot és a hőskor „harmadik”
rádióhálózatát tömöríti. Konkurenseihez hasonlóan a Walt Disney-ABC is ren­
delkezik filmstúdiókkal, tévécsatornákkal, kábeltelevíziókkal, zenekiadóval,
filmzenék és videofilmek forgalmazására szakosodott vállalattal, klasszikus
könyvkiadókkal, mindemellett természetesen hozzájuk tartoznak a híres Dis-
ney-parkok is. A különféle Disney-érdekeltségek, a parkok és a tévécsatornák
(például a Disney Channel) együttműködése töretlen. A parkokkal rendelkező
csoport értelemszerűen megszenvedte az ingatlanválságot.
A hollywoodi vezető szerepét a mai napig megtartó XXth Century Foxot
1985-ben Rupert Murdoch cége, a News Corporation vásárolja meg. Murdoch
következő szavai jól illusztrálják a nagy kommunikációs cégcsoportok Holly­
woodban követett stratégiáját: fontosnak ítélik a terjesztői és sugárzói hálóza­
tok ellenőrzését is, de különösen nagy figyelmet fordítanak a nélkülözhetetlen
nyersanyag, a műsorok kézbentartására: „Tevékenységünk alapjául az a filo­
zófia szolgál, amely szerint nincs jelentős különbség a médiumok között. Cél­
jaink közé tartozik a kreatív tehetségek felfedezése és bátorítása, márpedig a
tehetségeknek mindegyik médiumban meg kell állniuk a helyüket. Úgy vél­
jük, hogy az előttünk álló legfontosabb kihívás az, hogy kivételes kreativi­
tásról tanúskodó termékeket legyünk képesek szolgáltatni. A hordozók (hard­
ware) fejlesztése12 csak másodlagos szerepet játszik terveink között.”
Végül megérkeznek Hollywoodba a japánok is. A Sony tulajdonosa 1991-
ben azzal sokkolja egész Amerikát, hogy megvásárolja a Columbia Picture
Entertainment vállalatot, valamint egy kisebb, a Batman előállításával híressé
vált céget. A Sonynak műsorokra is nagy szüksége van, hiszen az általa forgal­
mazott, nagyközönségnek szánt elektronikai termékeket tartalommal is meg
kell tölteni. A Columbia megvásárlásával a japánok egy 2700 filmből és 23
ezer filmsorozat-epizódból álló „könyvtárra” is szert tesznek. A Columbia

12Janet Wasko: H o l l y w o o d in th e I n f o r m a tio n A g e . Austin, 1994, 63.

 Az elektronikus médiumok második generációja | 351

emellett nagy tapasztalattal rendelkezik a filmsikerek tévéképernyőre adaptá­

lásában, és munkatársai azzal is tisztában vannak, hogyan kell olyan vetélke­
dőket szervezni, amelyeket később a világ számos televíziója megvásárol (pél­
dául a Szerencsekerék). A hagyományos hollywoodi kultúra mindazonáltal
roppant nehezen egyeztethető össze a sajátos japán vezetési stílussal. A japán
vezetők nem képesek megbarátkozni a hollywoodi producerek túl bohémnak
ítélt stílusával; az amerikai munkatársak viszont azt vetik tengerentúli főnöke­
ik szemére, hogy kizárólag a haszon szempontjából ítélik meg tevékenységü­
ket. Négy év együttműködés után tehát a két cég útjai elválnak.
1990 januárjában a Matsushita felvásárolja a Media Communications As­
sociation (MCA)-Universalt, amely akkoriban a legvonzóbb befektetések
közé tartozik, hiszen a vállalat nemcsak filmsikerek (például a Vissza a jövő­
be), de híres televíziós sorozatok gyártására is képes. Az MCA-Universal
emellett kábeltelevíziókkal, hagyományos televízióadókkal és videofilm-ki­
adókkal rendelkezik. Különösen nagy tapasztalatra tett szert a merchandising
terén: a cég kezeli a Madonnával, a baseball-ligával és a Greenpeace-szel kap­
csolatos reklámjogokat; nem használt hollywoodi stúdióit pedig vidámpar­
kokká alakította. A tulajdonosváltás miatt azonban az MCA-Universalnak fel
kellett adnia a Yosemite Nemzeti Park tervezett helyreállításában birtokolt
koncessziós jogait, az érvényes amerikai törvények ugyanis nem teszik lehető­
vé, hogy külföldi tulajdonú vállalat végezzen ilyen és ehhez hasonló megbízá­
sokat. Az új tulajdonos, a Matsushita uralja a szabvány-VHS házi videók pia­
cát, a vállalat forgalmazza emellett a Panasonic televíziók működéséhez szük­
séges alkatrészek túlnyomó részét. A Matsushitának természetesen komoly
érdekeltségei vannak az elektronikai iparban is: gyártanak faxgépeket, szemé­
lyi számítógépeket, fénymásolókat, telefonközpontokat és telekonferencia­
rendszereket is. A japán vállalati kultúra és a hollywoodi tradíciók együttese
azonban ez esetben sem garantálja a sikert: 1995-ben a Matsushita kiszáll a
szórakoztatóiparból.
Az Orion története azt példázza, milyen nehéz dolguk van az új piaci sze­
replőknek, ha helyet akarnak találni a nap alatt. Az Orion, melyet független
producerek irányítottak - annak ellenére, hogy készített néhány remek, sőt
később kasszasikernek bizonyuló filmet (például a A bárányok hallgatnak, a
Farkasokkal táncoló vagy éppen a Robotzsaru 2) - 1991-ben csődöt jelent. A
televíziós műsorok piacán a mai napig aktív céget rövidesen felvásárolják. Vi­
szonylagos sikertelensége hűen illusztrálja, hogy a filmforgalmazásban szinte
lehetetlen a siker reményével versenyre kelni a nagy, integrált struktúrákkal
rendelkező vállalatcsoportokkal, amelyek a forgalmazás összes csatornáját
ellenőrzésük alatt tartják. A majorok egy további, döntő jelentőségű előnnyel
is rendelkeznek: képesek nyomást gyakorolni a szórakoztatóipart felügyelő
hatóságokra, amelyek így az esetek többségében nekik kedvező döntéseket
hoznak.
V. fejezet

Az innováció kanyargós útjai

„Ha már a kilenc szívvel akarod kezdeni a játé­

kot, keresd meg az első vízhordót, és vidd el a
lépcsőig. Aztán meg is kell ölnöd, akkor két
csillag és néhány buborék jelenik majd meg... ”
(Használati utasítás
a Fantasia nevű játékhoz)1

„A varázsszőnyegen ülve nem szabad túlzot­

tan előrerepülni, mert akkor Aladdin nem lát­
ja a kanyarokat... ”
(Használati utasítás
a Super Nintendo Aladdin játékához)

Az innováció folyamata a képiparban manapság nem azt a viszonylag egyenes

vonalú fejlődési utat járja be, amely annak idején a mozifilm, a rádió vagy a te­
levízió feltűnéséhez vezetett. Az új technikai lehetőségek új, roppant különbö­
ző felhasználói gyakorlatok előtt nyitják meg az utat; nehezen megjósolható,
melyik gyakorlat győzedelmeskedik a jövőben a többi felett. A két legutóbbi
technikai újítás - a házi videó és a videojátékok - sikere két dolgot bizonyít:
egyrészt, hogy az újítás csak akkor lehet sikeres, ha a technikai kereteket a fe­
lelősök képesek záros határidőn belül tartalommal („műsorokkal”) megtöl­
teni; másrészt, a piac stabilizálódását követően a termékek egy általánosan el­
fogadott (esetleg törvényi úton is meghatározott) szabványnak megfelelően
készülnek majd. Az újonnan kialakult szabványtól eltérő elven működő esz­
közök akkor is kiszorulnak a piacról, ha rendelkeznek bizonyos technológiai
előnyökkel.
Vajon az egyfunkciós vagy a többfunkciós szerkezeteket kell-e előnyben ré­
szesítenünk? A döntés nem könnyű. A nehezen kiépített és csak lassan elavu­
ló hálózatok kapacitását a gyorsan fejlődő terminálok teljesítményéhez kell
igazítani. Végül, az új hálózati szolgáltatások csak akkor lehetnek sikeresek,
ha jól illeszkednek a társadalmi kommunikáció gyakorlatába. A viziofon ku­
darca jól példázza a nehézségeket. Az itt elmondottakat figyelembe kell ven­
nünk, amikor a jelenkor kihívásairól, a multimédiáról, az internetről és az in­
formációs sztrádáról gondolkodunk.

1Idézi Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993, 93.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 5 3

CSALÁDI VIDEÓ ÉS ELEKTRONIKUS JÁTÉKOK: A JAPÁN BIRODALOM

A családi videózás térhódítása a média egészének fejlődésére nézve komoly

következményekkel jár, amennyiben a fogyasztók egészen új körülmények
között, házi környezetben, saját időbeosztásuknak megfelelően élvezhetik a
mozifilmeket és a televíziós műsorokat.

A családi videó csábítása

Az 1990-es évek elején az Egyesült Államokban a televízióval rendelkező ház­

tartásoknak mintegy 70%-ában találunk videolejátszót. Az országban össze­
sen 30 ezer helyen árulnak vagy kölcsönöznek videokazettákat, leszámítva a
szupermarketeket, a benzinkutakat és egyes könyvkereskedéseket. Az ameri­
kai lakosság havonta 300 millió videokazettát kölcsönöz ki, és háromszor
annyian néznek videofilmeket, mint ahányan mozijegyet váltanak. 1995-ben
a hollywoodi stúdiók több bevételre tesznek szert a videofilmek, mint a film­
színházak forgalmából. A videó fejlődése felgyorsította az elektronikus médiu­
mok átalakulási és beérési folyamatát. A változások során újra nyilvánvalóvá
vált, hogy a technológiai átalakulás nem minden, tartalomszolgáltatásra is
szükség van. A videó sikere teszi továbbá egyértelművé, hogy a nagyközön­
ségnek szánt elektronikai termékek piacát egy új gazdasági nagyhatalom, jele­
sül Japán uralja. Az új eszköz diadalmas térhódítása azonban nem volna le­
hetséges a Hollywoodban dolgozók szakértelme nélkül, akik többszörösen bi­
zonyították, hogy képesek a nagyközönség ízlését megbízhatóan és hosszú
távon kiszolgáló kulturális termékek előállítására. Az új technológia nem igé­
nyel új típusú tartalmi kínálatot, és nem hoz létre új felhasználói gyakorlato­
kat. Szó sincs arról, hogy a családi videózás nagyobb szabadságfokot biztosí­
tana a felhasználónak a képek létrehozásában, vagy hogy a szabványízléstől
eltérő újításoknak engedne teret, épp ellenkezőleg; a videó csak egy új formája
a hagyományos szórakoztatóipari termékek kereskedelmi célú forgalmazásá­
nak. Sikere hozzájárul a filmszínházak hanyatlásához, emellett a hagyomá­
nyos és a kábeltelevíziókat is komoly versenyre kényszeríti.2
A nagyközönségnek szánt videolejátszó fejlődéstörténetét három szakasz­
ra bonthatjuk: az első szerkezeteket a szakmabeliek használták képanyagok
archiválására. A második szakaszban a két japán szabvány, a Betamax és a
VHS küzdelmét figyelhetjük meg; a harmadik szakaszban, a VHS vitathatatlan
diadalát követően, Hollywood is felismeri, hogy új alapokra kell helyeznie a
filmforgalmazást. Már az 1920-as években folytak a televíziós jelek tisztán
elektronikus rögzítésével kapcsolatos kísérletek (amelyeket a 19. század vé­
gén tevékenykedő Waldemar Poulsen gondolatai ihlettek). Áttörésről azonban

2Janet Wasko: H o lly w o o d in th e I n f o r m a tio n A g e . Austin, 1994, 113.

3 5 4 I Hálózati világ (1950-1995)

jó ideig nem beszélhetünk. A televízió angol „feltalálója”, James Logie Baird

sem járt több sikerrel 1927-ben, és persze az ATT későbbi kísérletei sem vezet­
tek eredményre.
A háború éveiben a katonai vezetést erősen foglalkoztatták a bombázó-re­
pülőgépek és rakéták által felvett képek rögzítésével kapcsolatos lehetőségek.
A haditengerészet már 1946 óta rendelkezik egy rendszerrel fekete-fehér
videoképek archiválására. Hollywood, megérezve a televízió konkurenciáját,
komoly összegeket fektet a szélesvásznú mozikkal kapcsolatos kísérletekbe.
A leghevesebb érdeklődést azonban a televíziós hálózatok tanúsítják, elsősor­
ban azért, mert az ország különböző pontjain nem egyszerre köszönt be a
főműsoridő, márpedig az adások felvételére és újra lejátszására használt
telemozirendszer nem jelent megnyugtató megoldást: 1954-ben a telemozit
használó tévéstúdiók több filmet használnak el, mint Hollywood.
Négy igen különböző vállalat versengésének lehetünk tanúi: az RCA, az
angol BBC, az Ampex Corporation és a Bing Crosby Enterprises. Az első proto­
típust 1951-ben, a Los Angeles-i Bing Crosby Stúdiósban mutatják be. A válla­
lat elsősorban tévéműsorok előállításával foglalkozik ugyan, de egymilliárd
dolláros hadikutatási költségvetéssel is rendelkezik. Az első képmagnók sok­
ban hasonlítanak a hangfelvevő szerkezetekhez, azzal a különbséggel, hogy a
képmagnók nagy sebességű szalagokat és óriási tekercseket használnak. Az új
szerkezetek teljesítménye nem valami fényes: a BBC felvevője 1952-ben fél­
órányi műsor felvételére képes. Az RCA roppant lassú szerkezetei összesen
négy és fél percnyi anyag rögzítésére alkalmasak. Érdekes, hogy nem a válla­
latóriásnak számító RCA, hanem a kis kaliforniai Ampex cég fejleszti ki az első
használható videofelvevőt. A szerkezet összetevői között találhatunk egy late­
rális felbontórendszert és egy frekvenciamodulátort. A szerkezet segítségével
felvett képek már sugárzásra alkalmasak. A hollywoodi CBS-stúdiókban már
1956 óta használják. Az Ampex egészen az 1960-as évek végéig uralja a video­
felvételek piacát. A videoszalagra rögzített műsorok televíziós szabvánnyá
válnak, a telemozi fokozatosan eltűnik a színről.
Az újdonság rövidesen felkelti a japánok érdeklődését is.3 1960-ban az
Ampex szerződéses kapcsolatra lép a Sonyval, a fejlesztők azonban mintha
még nem döntötték volna el, hogy a széles nagyközönséget vagy az oktatás pia­
cát célozzák meg az új termékkel. Az 1960-as években a szakmabeliek által
használt felvevőnél valamivel kisebb teljesítményű, ám olcsóbb szerkezettel
(amely lehetővé tenné a lassítást és a kockázást) próbálják meghódítani az
amatőr felhasználók piacát, de az áru nem kelendő. 1972-ben a Cartervision
cég kísérletet tesz egy olyan lejátszó forgalmazására, amelyhez néhány előre
felvett, „műsoros” kazetta is jár (további kazetták kölcsönzésére is van lehe­
tőség) . A rendszer a műsorok jogtulajdonosainak érdekeit is védi: csak a vi­
szonteladók rendelkeznek a szalag visszapörgetésére alkalmas (számlálóval

3Nick Lyons: The Sony Vision. New York, 1976.

 Az innováció kanyargós útjai | 3 5 5

ellátott) szerkezettel. A műsorkínálat mintegy 200 filmből áll, köztük számos

nagy, hollywoodi filmsikerrel (például a Dr. Folamour) , a szalagok pedig vi­
szonylag egyszerűen kikölcsönözhetők egy nagy áruházlánc lerakataiban.
A várt siker azonban elmarad, aminek számos oka lehet: a termék bevezetését
nem kísérte erőteljes reklámkampány, a kép minősége nem tökéletes, és per­
sze az is lehetséges, hogy a vásárlóknak nincs ínyére, hogy csak egyszer néz­
hetik meg a szalagot.
A Sony által kifejlesztett eljárás lehetővé teszi, hogy a felhasználók szalag­
ra rögzítsék, és a nekik tetsző időpontban nézzék meg a tévéműsorokat.
A költséges és nehezen kezelhető szerkezet csak az oktatási termékek piacán
arat sikert. Áttörést csak a Betamax és a VHS szabvány megjelenése hoz. Ek­
kor fordul elő először, hogy két japán cég az amerikai piacon csap össze.
A Betamax-rendszert a Sony 1975-ben fejleszti ki. Egy évvel később két japán
vállalat, a Matsushita és a JVC kidolgozza a Video Home System (VHS) rend­
szert. A VHS rendszerű felvevők kisebbek ugyan, de egyszerre két-, négy-,
majd hatórányi műsort képesek felvenni. Ezekben az években kezd meghono­
sodni a japán cégeknél az a később általánossá váló gyakorlat, amely szerint
angolszász nevekkel jelölt termékeiket amerikai „fedőcégekre” támaszkodva
terjesztik az amerikai piacon. A VHS-rendszer mindenesetre győzedelmeske­
dik: 1979-ben kétszer annyit adnak el belőle, mint a Betamaxból. Rövidesen a
Sony is átáll a VHS rendszerű termékek előállítására.
Az amerikai és európai ipar válaszul egy teljesen más elven alapuló techno­
lógiát próbál kifejleszteni. Az új szabvány rövidesen megbukik, de kudarca
igen tanulságos. Az RCA és a Philips (ez utóbbi 1983-ban kiszáll) tökéletes mi­
nőségű képeket hordozó videolemezeket forgalmaz, amelyekkel azonban a
felhasználók nem készíthetnek felvételeket. A két cég a filmvállalatok támoga­
tását is élvezi, ez utóbbiak nyilvánvalóan a „nem írható” hordozók sikerében
érdekeltek (a filmvállalatok nevében eljáró Universal egyébként beperelte a
Sonyt a filmek és más műsorok illegális reprodukciójáért). Az RCA szerződés­
ben állapodik meg a Disneyvel, a Paramounttal és a United Artistsszal, hogy
engedélyezik mintegy ezer film lemezre rögzítését.
1981-ben az RCA 400 dolláros áron kezdi árulni a lejátszókat, a lemezek árát
pedig 10-20 dollárban állapítja meg (egy videoszalag akkoriban 80 dollárba ke­
rül). A siker mégis elmarad: 1984-ben összesen 500 ezer lejátszót sikerül elad­
niuk. Miben rejlik a kudarc magyarázata? Az RCA nem talált szövetségesekre.4
A cég önmagával konkurált, hiszen a videolemezekkel egy időben hagyomá­
nyos videolejátszókat is árult. A videolemezek forgalmazásának körülményei
nem kedveztek a viszonteladóknak. A jó hírére igen kényes RCA nem lép be a
pornófilmek piacára, amely pedig igen fontos szerepet játszott a videokazetták
elterjesztésében. A videolemez sikertelenségének legfontosabb oka azonban
az, hogy a fogyasztók jobban szeretik a rugalmasabb videoszalagot. A videoka­

4 Patrice Flichy: Une histoire comparée de deux innovations. Le Videotext et le vidéodisque.

Réseaux, no. 37. Paris, 1989.
3 5 6 I Hálózati világ (1950-1995)

zetták jobban alkalmazkodnak a széles néptömegek elvárásaihoz. Rövid időn

belül kiépül az ország egész területén a videokazetták forgalmazásának háló­
zata, amelyet a piac kiterjesztésében érdekelt viszonteladók alkotnak. A video­
kazetták piacának fellendülését néhány joghézag teszi lehetővé.
A Sony videokazettáinak megjelenése után Hollywood rövidesen felismeri,
hogy a kalózfelvételek súlyosan veszélyeztetik érdekeit. A filmvállalatok tehát
beperelik a japán céget, de az amerikai bírák hosszú éveken keresztül.az „első
forgalmazás” elvét látják érvényesnek a problémára: a vásárló nem sugároz­
hatja, nem is vetítheti le fizető nézők előtt, ám annak semmi akadálya, hogy
kikölcsönözze a megvett műsort. Ez a törvényértelmezés nagyon kedvez a ka­
zettakölcsönzők üzletmenetének, hiszen tíz kölcsönzési díjból már meg is té­
rül a kazetta ára. Az 1980-as évek végére azonban a piac telítődik: a vállalatok
egy új technológiára támaszkodva próbálják felkavarni az állóvizet. Lézerrel
olvasható optikai lemezt és jobb minőségű lejátszókat kínálnak a vásárlók­
nak. Az újítások azonban csak mérsékelt sikert hoznak. A kép minőségét nem
lehet komplikációk nélkül javítani, márpedig a vásárlókat az érdekli, hogy mi­
nél egyszerűbb legyen a termékek használata. Egyre kevesebben veszik fel a
televízióban sugárzott programokat, egyre többen döntenek viszont a „műso­
ros” kazetták kölcsönzése, majd az árak zuhanása után, megvétele mellett.
Rövidesen a klasszikus hollywoodi filmek is elérhetővé válnak videokazettán,
a filmvállalatok ugyanis kénytelenek voltak stratégiát váltani: a videolemez
kudarcát követően Hollywood kész elfogadni annak lehetőségét, hogy filmjei
kazettán is megjelenjenek; sőt a filmforgalmazásból származó bevételek je­
lentős része ezentúl a videokazetták piacáról származik.
Nem szorul magyarázatra, miért tesz meg mindent Hollywood azért, hogy
visszaszorítsa a kazetták ellenőrizetlen sokszorosítását lehetővé tevő techni­
kai eljárásokat. Két kisebb cég, a Go Video és az Arizona Sharp kezdi meg a
két olvasófejjel ellátott (és így a másolás feladatára remekül alkalmas) leját­
szók forgalmazását. Hollywood, valamint bizonyos japán és koreai ipari körök
együttes nyomása a forgalmazás beszüntetésére kényszeríti a két céget, ame­
lyek a továbbiakban csak a szakmai felhasználók piacán értékesíthetik - erre a
legkevésbé sem alkalmas - lejátszó-másoló szerkezetüket. A stúdiók egyéb­
ként lassan kezdik felismerni, hogy új utak nyílnak a filmforgalmazás előtt.
Egy független vállalkozó, miután megszerezte a Foxtól ötven film (például a
MASH, a Patton és A muzsika hangjai) forgalmazásának jogait, 1977 karácso­
nyán (a VHS és a Betamax kereskedelmi háborújának tetőpontján) postai úton
kezdi árulni a videokazettákat. Az ötlet sikeresnek bizonyul. Először a függet­
lenek értékesítik katalógusukat. A viszonteladók-kölcsönzők hálózatát elkerü­
lendő, a stúdiók szívesen kölcsönzik ki vagy adják el maguk a filmjeiket. Első­
ként a Fox és a Warner száll be a videokazetta-forgalmazásba; 1981-re az
összes nagy hollywoodi filmforgalmazó kiépíti saját, videokazetta-értékesítés­
sel foglalkozó alegységét. 1992-es becslések szerint Hollywood bevételeinek
35-40%-a a videokazetták forgalmából származik.
A házi videózás térhódítása nagyban befolyásolja a többi médium fejlődé­
 Az innováció kanyargós útjai | 3 5 7

sét is. A videó sikerével párhuzamosan csökken, pontosabban szólva átalakul

a mozik látogatottsága. A kis filmszínházak eltűnnek, nézőik inkább a váro­
sok frekventált helyein található mozikomplexumokba váltanak jegyet. Nehéz
megállapítani, hogy a videó térhódításával kell-e magyaráznunk a fizetős ká­
belhálózatok növekedésének lelassulását 1985 után, az azonban biztos, hogy
a hagyományos televíziózás hanyatlik. A Csillagok háborúja című filmet pél­
dául először videokazettán forgalmazzák, ezután kerül a fizetős kábeltelevízi­
ók képernyőjére. Amikor végül a hagyományos tévécsatornák is bemutatják,
már csak viszonylag gyenge, 35%-os nézettséget produkál. 1980 előtt a filme­
ket először általában a bemutató mozikban játszották, aztán néhány hétig után-
játszották, majd a hagyományos televíziók, végül a független csatornák vetí­
tették. 1983 után a videokazettán történő forgalmazás kerül a második helyre,
általában 3-10 hónappal a film mozitermi bemutatását követően. A televíziók
csak egy-két évvel később sugározhatják a filmeket. 1995-ben már a filmszín­
házi bemutatóval egy időben kerül sor a videokazetták forgalmazására. A tele­
víziókat mindez igen súlyosan érinti, hiszen egyre kevesebb olyan filmet mu­
tatnak be, amely felkeltheti a hirdetők érdeklődését; a filmek helyett nagy­
számban bemutatott sorozatok és tévéfilmek nem jelentenek igazi megoldást
a gondokra. A filmgyártás is átalakul: „kiéhezett” ügyfeleik várakozásait ki­
elégítendő, néhány videofilm-forgalmazó cég saját maga vállalkozik filmek
előállítására, mint a mozi hőskorában.
A videó elterjedése azonban nemcsak a filmforgalmazás ökonómiájára,
hanem a filmek esztétikájára is nagy hatást gyakorol. Mivel a videofilmekbe
könnyebb trükkfelvételeket csempészni, az új médium sikere hozzájárul a ki­
lencvenes évek elején egyébként is népszerű horrorfilmek felfutásához. A mű­
faj egyik klasszikusát, a Rémálom című filmet például egy videókat forgalma­
zó vállalat finanszírozta. A rendezők egyébként arra panaszkodnak, hogy mi­
vel filmjeik videokazettán és a televízióban is megjelennek, óvatosan kell
bánniuk a képmezővel, meg kell elégedniük a „kis képernyő” nyújtotta lehető­
ségekkel. A fénytechnikai finomságok is eltűnnek, hiszen a közönség úgysem
tudja értékelni, a producerek pedig kifejezetten ellenzik őket.
Ami az új felhasználói lehetőségeket illeti, a házi videózás fejlődése para­
dox következményekkel jár. A videó minden kétséget kizáróan radikálisan új
technológiai vívmány, megjelenését kutatások, kísérletek és újítások egész so­
ra tette lehetővé. Feltűnése megrázza az elektronikai ipart, amennyiben szen­
tesíti a japán cégek uralmát, és felforgatja a médiumok között fennálló egyen­
súlyt, mivel felgyorsítja a hagyományos televíziózás hanyatlását. A felhaszná­
lásban azonban nem hoz forradalmi változásokat. A videózásban rejlő új
technikai lehetőségek nem adnak hatalmat a felhasználó kezébe a képek fe­
lett. A fogyasztók nem alkotják meg saját műsoraikat, nem szerkesztik egybe a
különböző hálózatokon talált elemeket. Ha mégis önállóan próbálnak tevé­
kenykedni, az eredmény kiábrándító. A televíziós műsorokban szívesen be­
mutatott amatőr videofelvételek az esetek többségében csak egy-egy szeren­
csésen elkapott, tréfás jelenetet ábrázolnak. Mind a keresleti, mind a kínálati
3 5 8 I Hálózati világ (1950-1995)

nyomás a bevett útra tereli vissza a felhasználókat, akik továbbra is passzívan

„fogyasztják” a hagyományos szórakoztatóipari termékeket. Az esztétikai for­
mák úgy módosultak, hogy kevés szakértő tekinti pozitívnak a változásokat.
A házi videolejátszók jóval kényelmesebbé teszik a felhasználók dolgát,
hiszen a térben és időben egyaránt egyedi igényekre szabva élvezhetik a rögzí­
tett műsorokat. Mindez összhangban van az 1990-es évekre általánosan jel­
lemző tendenciákkal. A videó elterjedése azonban azzal az előre nem látható
következménnyel is jár, hogy felerősödik a filmipar patrimoniális jellege, hi­
szen nemcsak a kezdetektől napjainkig forgatott filmek, hanem a televízió
számára készült műsorok egy része is piacra kerül videokazettán. A videole-
játszó térhódítása arra is alkalmat nyújt a nagy filmgyártóknak, hogy új ta­
pasztalatokat szerezzenek: megtanulják, hogyan érvényesíthetik az egyes mű­
alkotásokkal kapcsolatos jogaikat akkor is, ha azokat egyik médiumból egy
másikba ültetik át. Az 1990-es évek közepén a szórakoztatóipar egy új techni­
kai hordozóval áll elő: a DVD lehetővé teszi audiovizuális alkotások numeri­
kus lemezre rögzítését. Az új hordozó feladatai közé tartozik, hogy a felhasz­
nálókat „gépparkjuk” lecserélésére és házi videotékájuk megújítására ösztö­
nözze.

A videojátékok, avagy az interaktivitás felfedezése5

A videojátékok története számos egyezést mutat a családi videó történetével,

más szempontból azonban ellentmond neki. A videolejátszók térhódításához
hasonlóan a videojátékok fejlődése is arra szolgál bizonyítékul, hogy a médiu­
mok világában a japán ipar vette át az uralmat. A videojátékokat illetően
azonban a japánok annak köszönhetik sikereiket, hogy képesek voltak ötletes
tartalmakkal megtölteni a kifejlesztett technikai kereteket. Noha a sosem lá­
tott újdonságokkal szolgáló videojátékok valóban forradalmasítják a felhasz­
nálói gyakorlatot, a közvélemény továbbra is a játékokhoz hagyományosan
kapcsolódó kulturális értékek szerint ítéli meg őket. A videojátékok forradalmi
újdonsága abban rejlik, hogy lehetővé teszik az interaktív felhasználói gya­
korlat felfedezését, méghozzá egyedüliként az új médiumok közül. Bár az in­
teraktivitásról sok szó esik a 20. század második felében, az új médiumok
nem képesek beváltani ezen ígéretüket. Ha eltekintünk a hadi célú kutatások­
tól, kizárólag a videojátékok állnak kapcsolatban a virtuális valósággal.
Az 1960-as évek amerikai campusai informatika szakos hallgatóinak kreati­
vitása szinte kimeríthetetlen volt. 1962-ben (az első távközlési műhold pályá­
ra állításának évében) kezd terjedni a campuson az első olyan játék, amelyet
informatika szakos egyetemista talált ki: a Space War. A játékok első generáci­
óját azonban csak azok a tájékozott amatőrök élvezhetik, akik hozzáférnek a

s Alain és Frédéric Le Diberder: Qui a peur des jeux vidéo? Paris, 1993.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 5 9

hatalmas laboratóriumi számítógépekhez. A számítógépek fejlődésének kö­

szönhetően azonban tíz évvel később már egészen más a helyzet. A Computer
Space, amely egy utahbeli egyetemista műve, voltaképpen a Space War adap­
tációja az arcade típusú játékok kedvelői számára. A mozihoz hasonlóan kez­
detben a videojátékok is az akkor még elsősorban flipperekkel ellátott játék­
termekbe költöznek, olyan térbe tehát, ahol összegyűlhetnek a kamaszok. Ta­
lán ezzel magyarázható, hogy a kezdeti időkben a játékok „hazavitele” (azaz
a családi piac meghódítása a videojátékok számára) nem járt sikerrel. Néhány
cég - a Fairchild, az RCA és egy nagy flippergyártó társaság - megpróbálkozott
ugyan a dologgal, de komoly összeget veszítettek a bolton.
Az üzletágat a Taito (az arcade típusú játékok japán piacvezetője) tervezői­
nek kreativitása lendíti át a holtponton. A Space Invader az ekkor még roppant
egyszerű játékok egész generációjának prototípusa: a játékos feladata az,
hogy légterét megvédje a képernyőn hullámokban feltűnő ellenséges erőktől.
A Defender - amelyet egy flippergyártó cég fejlesztett ki - az első játék, amely
túllép ezen a roppant egyszerű modellen, méghozzá azáltal, hogy az oldalirá­
nyú mozgást is lehetővé teszi, s így „egy potenciálisan végtelen világot képes
megjeleníteni a képernyőn”.
A folytonos konzolváltástól és a kamaszok kényétől-kegyétől függő video­
játékok története hirtelen fellendülések és mély válságok váltakozásából áll.
Nem csoda, hogy sokan úgy vélik, hogy ezen a roppant bizonytalan piacon
csak átmenetileg érdemes befektetni, hiszen az iparág folyamatosan a szaka­
dék szélén táncol. Az első amerikai vállalat, amelyet a Space War kidolgozója
hoz létre, a go-játékból kölcsönzött Atari nevet veszi fel. 1982-ben az új japán
játékok megjelenése ismét lökést ad a konzolok haldokló piacának. A Warner
tulajdonába kerülő Atari összesen kétmilliárd dollár értékben forgalmazza ter­
mékeit abban az évben. A cég a videojátékok piacának mintegy 80%-át tartja
ellenőrzése alatt. A piac kezdi felkelteni a játékipari cégek érdeklődését is.
A Mattel (a Barbie előállítója) 1980-ban saját konzollal áll elő. A játékprog­
ramipar fokozatosan kezd elválni a készülékek gyártóitól, amelyek 1983-ban
egyébként is válságba kerülnek. A konzolok gyártói felismerik, hogy túl sokan
vannak a piacon; egymás után függesztik fel ez irányú tevékenységüket: a Te­
xas Intrument 1983-ban, a Mattel és a Warner pedig 1984-ben lép ki az iparág­
ból. Az Atari is felszámolja készleteit. 1984-ben mindenki egyetért abban,
hogy a játékkonzolok piacának befellegzett.
A videojáték-ipart ekkor egy új cég, a japán Nintendo feltűnése löki át a
holtponton. A Nintendo kezdetben nem több aprócska játékipari cégnél, amely
kvarcórák és zsebszámológépek forgalmazása után sikerrel fejleszti ki a zseb­
ben tárolható elektronikus játékokat. Ezek az olcsó játékok 1980 és 1983 kö­
zött élik fénykorukat. Rövidesen az is kiderül, hogy az általuk kínált NES-
konzol sokkal jobb a többinél. A Sega csak később, 1986-ban áll elő a Master
Systemmel.
A Nintendo a jól bevált marketingmódszerekre támaszkodva hódítja meg
az amerikai piacot: olcsón kínálja a hordozót, hogy aztán minél több játék­
3 6 0 I Hálózati világ (1950-1995)

programot adhasson el. A konzol száz dollárba kerül, a program ötvenbe. A ja­
pán cég szigorúan ellenőrzi a játék kiötlőit és a forgalmazókat egyaránt.
A Nintendo sikere sokak számára a japán ipar amerikai piacra gyakorolt nyo­
másának szimbólumává válik. A cég egyébként egy egész kommunikációs
rendszert épít játékai köré: hősét, Mariót, egyéni tulajdonságokkal látja el,
emellett reklámfigurák és szakfolyóiratok sorát adja ki. A Nintendo megpró­
bálja kihasználni, hogy játékai kapcsolatot teremtenek az emberek között: lét­
rehoznak egy telefonvonalat a megakadó játékosok számára (a felmerülő prob­
lémák elemzése egyébként is fontos szerepet játszik a játékok továbbfejleszté­
sében). Az aggodalmaskodó közvéleményt kibékítendő, a cég készségfejlesz­
tő játékokat is kifejleszt (Mario Paint). 1992-ben a cég mintegy négymilliárd
dolláros forgalmat bonyolít. Legnagyobb piaci versenytársa a Sega, amely már
1951 óta importál Japánba amerikai flippereket. A Sega rövid időre a Gulf and
Western konglomerátum tulajdonába kerül, majd az 1983-as válságot követő­
en saját alkalmazottai vásárolják meg. A Sega egyébként elsősorban Mega-
drive nevű konzoljával arat sikereket az európai piacon.
1994-re, 1995-re sok minden megváltozik. A mozgóképek feldolgozásához
bőven elegendő memóriával rendelkező és CD-ROM olvasóval ellátott szemé­
lyi számítógépek ára már elég alacsony ahhoz, hogy a családi háztartások
megengedhessék maguknak megvásárlását (1995 karácsonyán egy „multimé­
diás” számítógépet Franciaországban mintegy 10 ezer frankért árultak). Elő­
ször a klasszikus számítástechnikai ipar termékei (a PC-k és a Macintoshok),
majd a hagyományos szoftvergyártók (a Microsoft) törnek be a játékok piacá­
ra. A játékírás azonban önállóan fejlődő iparágnak számít, annál is inkább,
mivel az újabb játékok annyi videojelenetet tartalmaznak, hogy már-már a
mozifilmekhez válnak hasonlatossá. Egy-egy hollywoodi szuperprodukció be­
mutatójával párhuzamosan gyakran piacra kerül a film alaptörténetére, sze­
replőire és képeire támaszkodó játék is.
Noha a 20. század második felében a média egésze komoly fejlődésnek in­
dul, kizárólag a videojátékok képesek valódi interaktív tevékenységet generál­
ni. A „felnőttek” piacán igen keresett terméknek számító szimulációs játékok
igen sokban hasonlítanak a katonák által használt, hagyományos szimulációs
rendszerekre, amelyek végső soron virtuális valóságot teremtenek. Korán ki­
alakul azonban játékokat bíráló kritikus diskurzus, amely nem marad kö­
vetkezmények nélkül. A játékok kritikusai szerint az új médium erőszakra
szoktatja a fiatalokat; a felnőtt felhasználókat kiragadja a valóságból, hogy a
„valódinál is valódibb” játékvilágba zárhassa őket; végül kritikátlanul és köz­
vetlenül a „fiatal, fehér, angolszász férfiak” értékvilágát közvetíti a felhaszná­
lók számára. Ezek a kifogások azonban jórészt a felhasználói gyakorlat téves
ismeretén alapszanak.
Nem a videojátékok ösztönzik a kamaszokat a visszavonultságra, ők azért
szeretik a magányt, mert kamaszok, és nem azért, mert kedvelik a videojáté­
kokat. Épp ellenkezőleg, a videojátékoknak köszönhetően könnyen létrejön
egy intenzív gyermekkori társiasság, hiszen a fiatalok cserélgetik, kölcsönöz-
 Az innováció kanyargós útjai | 3 6 1

getik a játékokat, esetenként tanácsokkal látják el egymást. Egyébként pedig a

videojátékokat ugyanazokkal a kritikákkal illetik, mint annakidején a televízi­
ót és a mozit: ezeknek is azt rótták fel, hogy az általuk létrehozott csalóka vi­
lág csábítása passzivitásra ösztönzi a nézőket, hogy erőszakra szoktat, illetve
egy imperialista kultúrát népszerűsít. A CD-ROM-mal ellátott családi számító­
gépek térhódításával párhuzamosan minden bizonnyal a játékok egyre széle­
sebb skálája válik majd elérhetővé, hiszen a gyártóknak elemi érdekük, hogy
azokat a felhasználókat is meghódítsák, akik sohasem játszottak hagyomá­
nyos videojátékokkal. Persze az is elképzelhető, hogy ezen változásokból ki­
folyólag a széles nagyközönség is a magáévá teszi majd a „miniatűr-univer­
zum” - amelyben mindenkinek több élete van, és ahol világról világra ugrál­
hatunk - jellemző értékeit és gyakorlatát.
A videojátékok megtervezése és legyártása jó iskola azoknak, akik az in­
teraktív multimédia számára írnak majd programokat. A videojátékok elősze­
retettel használnak numerikus képeket, amelyek elkészítése során a nagy
amerikai játékfejlesztő stúdiókban a Hollywoodra jellemző munkamegosztást
honosítják meg. Az amerikaiaknál jóval kisebb európai cégek ezt nem enged­
hetik meg maguknak. A videojátékok előállítói - akik nincsenek sokan, és
csak akkor számíthatnak sikerre, ha terméküket angol névvel ruházzák fel -
kénytelenek szembesülni az európai televíziós piac szűkös voltával. A rajzfil­
mek és a videojátékok szinte azonos technikával készülnek. A numerikus kép
kultúráját mostanában már nem informatikusok, hanem olyan szakemberek
irányítják, akik magas szintű grafikai képzettséggel rendelkeznek, kiemelke­
dően jól és persze sajátos stílusban rajzolnak, jól bánnak a színekkel, és van
érzékük a mozgóképekhez is. A numerikus mozgókép fejlődése tehát olyan
irányt vett, hogy előállításában egyre nagyobb szerep jut a hagyományos grafi­
kai tudásnak; ezzel párhuzamosan pedig a grafikusok mind szívesebben tá­
maszkodnak az informatikára mint alkotói segédeszközre.
Az internet elterjedése egyébiránt jótékony hatást gyakorol az összetettebb
játékok piacára, illetve a játékok formájára is. 2000 márciusában 215, a játék­
kiadók szövetségéhez tartozó cég képviselője tanácskozik az üzletág jövőjé­
ről. Abban mindenki egyetért, hogy a legnagyobb sikerrel az internettel és a
mobiltelefonokkal összekapcsolt konzolok vagy számítógépek kecsegtetnek.
A piacot továbbra is az 1970-es években létrejött cégóriások, a Sony (Play­
station), a Nintendo (amely a megelőző tíz évben összesen 20 millió fekete-fe­
hér, hordozható Gameboy-konzolt értékesített) és a Sega uralja. A piaci sze­
replők mindegyike a hordozható és az internethez csatlakoztatható konzolok­
ra esküszik. A mikroprocesszorok teljesítménynövekedésének köszönhetően
mindeközben új grafikai megoldások honosodnak meg: egyre több háromdi­
menziós mozgóképpel, sőt nemritkán videoszekvenciákkal találkozhatunk a
számítógépes játékokban. A technikai változások mind nagyobb találékony­
ságra ösztönzik a játékkészítőket, akik internetes, úgynevezett hálózati játé­
kokat is kifejlesztenek. A különféle klubok és folyóiratok körül sajátos kö­
zösségek formálódnak. Az újabb és újabb játékváltozatok piacra dobásának
3 6 2 [ Hálózati világ (1950-1995)

időpontját gondosan megtervezik, az új termékeket pedig világméretű reklám-

kampánnyal harangozzák be. Mindennek köszönhetően az új médium sajá­
tos, csak rá jellemző narratív eszköztárra tesz szert.

A numerikus képpel kapcsolatos nehézségek

Az 1980-as évek végén sokan hitték, hogy a numerikus képre támaszkodva

egy önálló médium, a narráció egy sajátos, a kor minden grafikai lehetőségét
kihasználó formája jöhetne létre. Ez a remény azonban alaptalannak bizo­
nyult. Először az vált nyilvánvalóvá, hogy a képszerkesztés adott technikai le­
hetőségeire támaszkodva nem lehet meggyőző minőségű képeket létrehozni.
Ami azonban ennél is fontosabb: az új médium „úttörői” nem vették figyelem­
be, hogy az ábrázolással már csordultig telt világban a narráció és a képhasz­
nálat hagyományos formái szilárd gyökeret vertek. A játékipart forradalmasí­
tó, valamint a film- és televíziós műsorkészítés hagyományos egyensúlyát is
felborító numerikus kép tehát csak más médiumok „farvizén” fejlődhetett.
A numerikus képek előállításával foglalkozó cégek talán legjelentősebb ügyfe­
lei a filmkészítők. Az új képtechnika segítségével sokkal olcsóbban előállítha­
tok a különleges effektusok, mintha valóban felvett jelenteket próbálnának át­
alakítani. A numerikus képeket tehát senki sem arra használja, hogy segítsé­
gükkel egy teljesen új valóságot hozzon létre: mivel képesek híven ábrázolni
vagy éppen a felismerhetetlenségig eltorzítani a valóságot, nagy hasznukat ve­
szik a már bevett, minden néző számára ismerős műfajok, például a fantaszti­
kus és horrorfilmek.
Előfordul, hogy hírműsorok szerkesztői is numerikus képeket használnak,
ezért újra napirendre kerül az ábrázolás hűségének kérdése. A különféle nu­
merikus technológiák ezen a téren súlyos hátránnyal indulnak, hiszen a képek
hírértéke azon a feltételezésen alapul, hogy a valóságot ábrázolják. A hírmű­
sorok tehát nem élhetnek olyan eszközökkel, amelyek felrúgnák ezt a hallga­
tólagos megegyezést: nem módosíthatják, nem kozmetikázhatják a valóságot.
A képek meghamisítása technikailag nem okoz nehézséget, azonban ha meg­
történik, a társadalom elvesztheti a médiába vetett bizalmát. Mivel a numeri­
kus képek akadálytalanul hamisíthatok, senki sem garantálhatja, hogy az áb­
rázolt dolog pontosan olyan a valóságban is, mint azt a kép mutatja; a numeri­
kus képek puszta léte tehát komolyan veszélyezteti a tájékoztatás működését.
A hírügynökségek manapság már rendszeresen és rutinszerűen használnak
emblematikus személyeket és szimbolikus eseményeket ábrázoló numerikus
képeket. Néha, egy-egy véletlen baki következtében fény derül a csalásra,
azaz világossá válik, hogy a kép egyáltalán nem azt ábrázolja, amit ábrázolnia
kellene. Ezeket az epizódokat általában rövid vita követi, amelyből kiderül,
hogy a kép önmagában nem hoz létre jelentést, egyáltalán nem mindegy te­
hát, hogy milyen környezetben, milyen kommentárokkal, mely diskurzus ré­
szeként jelenik meg.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 6 3

Szimulációs játékok és virtuális valóság

A numerikus kép térhódításán felbátorodva manapság sokan bocsátkoznak

merész találgatásokba a virtuális valóságot illetően. A virtuális valóság fogal­
ma mintha csak McLuhan gondolkodásában eredne: ő állítja, hogy a médiu­
mok pusztán érzékeink meghosszabbításai. Miért korlátoznánk magunkat ezen
a téren a látásra és a hallásra? Az ujjunk végére vagy testünk tetszőleges pont­
jára rögzített szimulátorérzékelők segítségével is szert tehetünk érzetekre. Ha
elég hatékony, azaz teljes helyzetelemzésre képes (a teret, a színeket, a hango­
kat, a szagokat, az érzeteket feldolgozó) számítógépekkel rendelkezünk, nincs
további akadálya annak, hogy egy speciális szemüvegekkel, hallókészülékek­
kel és tapintásérzékelőkkel felszerelt ember úgy érezhesse: valóban ott van bi­
zonyos környezetben. Persze érdemes egyszerűbb célokat kitűzni: a technoló­
gia legfrissebb újításainak köszönhetően könnyen az a benyomásunk támad­
hat, hogy Cluny több száz éve lerombolt templomában sétálgatunk. A virtuális
valóság újabb és újabb vívmányain különféle laboratóriumokban dolgoznak.
Az újítások hadi és oktatási célokat is szolgálnak, esetenként pedig a testi fo­
gyatékosok életét is megkönnyíthetik. Az újabb és újabb vívmányok a legme­
részebb álmodozásra is feljogosítanak - annál is inkább, mert az álmoknak
nem kell számításba venniük a költségeket és a gyakorlati nehézségeket. Bát­
ran képzeleghetünk tehát csodálatos és önkényes világok egész soráról, ame­
lyek valósabbak a valóságnál is, ahogyan azt az Edison-filmek reklámja állítot­
ta még 1908-ban.

A HÁLÓZATOK ÉS AZ INNOVÁCIÓ

Az utóbbi húsz évben, a mozifilm, a videó és a numerikus kép világának át­

alakulásával párhuzamosan, a különféle hálózatok új szolgáltatások megho­
nosításával próbálkoznak. A nagy amerikai, japán és francia távközlési szol­
gáltatók kísérletei akár emberek tízezreit is érinthetik. A kísérletek tárgya a
képátvitel és az interaktivitás. Feltűnő, hogy ezek a próbálkozások - a francia
telematikai rendszer kivételével - mind kudarcot vallottak. A sikertelenség rá­
világít a kultúripari innovációval járó nehézségekre: nem könnyű összehan­
golni a hordozók és a közvetített tartalmak fejlődését, ráadásul a sikernek az is
feltétele, hogy megbízható szövetségesi viszony épüljön ki olyan üzleti part­
nerek között, akiknek érdekei néha élesen szemben állnak egymással. Persze
vannak ennél sokkal triviálisabb kérdések is, amelyek válaszra várnak: az
egyszerű, egyfunkciós terminálokat vagy a bonyolultabb, egyszerre több fel­
adatot is ellátni képes, ám drágább és nehezebben kezelhető szerkezeteket ér­
demes-e előnyben részesíteni? A hálózati innováció során további problémák
is felmerülnek: teljesen új hálózatot ajánlatos-e kiépíteni, vagy megteszi a már
fennálló rendszer felújítása? Feltétlenül szükséges-e, hogy a rendszer külön­
böző generációkhoz tartozó alkotórészei egymással kompatíbilisek legyenek,
3 6 4 I Hálózati világ (1950-1995)

vagy minden innováció alkalmával érdemes lecserélni a rendszer egészét? Ho­

gyan döntsük el, mikor van szükség nagy befektetést igénylő, hosszú távra
tervezett rendszerinnovációra, és mikor elégedhetünk meg a gyorsabban el­
avuló terminálok és szolgáltatások megújításával, ami kétségtelenül kevesebb
költséggel jár? Hogyan hangoljuk össze ezeket a döntéseket a rövid távú szol­
gáltatás- vagy műsorpolitikával? Miként vegyük számításba a társadalmi
kényszereket, jól tudván, hogy „senkinek sem mindegy mi zajlik a hálózato­
kon”?
Az elmúlt negyven évben a különféle hálózatok működtetői sokszor sike­
resen válaszolták meg a kihívásokat, ám legalább annyiszor kudarcot is vallot­
tak. Fentebb már tettünk említést a francia kábelrendszer kudarcáról. A vizio-
fon igen lassú fejlődése arra világít rá, milyen nehéz meghonosítani a képi kul­
túrát a személyközi kommunikáció gyakorlatában.

A viziofon

A viziofon egyike azon vívmányoknak, amelyeket a tudományos-fantasztikus

gondolkodás képviselői már a 19. század vége óta emlegetnek. A boldog béke­
időkben a rajzolók nem elégedtek meg azzal, hogy a telefonoszkópokat és
telefonovíziókat működés közben ábrázolják; volt elképzelésük arról is, mi­
lyen társadalmi következményekkel jár majd az új médium meghonosodása:
lehetővé válik az emberek távolsági ellenőrzése, és a társadalom behatol az
emberek intim szférájába. Noha mindig sokan vágyakoztak képtelefonra (en­
nek a vágyakozásnak köszönhetjük a telefaxot is), a viziofon még ma, a 20.
század végén sem számít mindennapos használati tárgynak. A viziofon fejlő­
dése során tapasztalható problémák példaértékűnek tekinthetők, hiszen rávi­
lágítanak, milyen kockázati tényezők nehezítik a hálózati innovációt: először
is ki kell építeni egy kellően kiterjedt gépparkot, hiszen ez a kommunikáció el­
sődleges feltétele; másodszor olyan szerkezetet kell kifejleszteni, amely képes
beilleszkedni a már meglévő hálózati rendszerekbe; végül számot kell vetni a
gyakran előre nem látható használati kényszerekkel.
A viziofon történetében mind a technikai feltételek, mind a használat gya­
korlatai igen lassú folyamat eredményeként értek be. A Bell-laboratóriumban
már az 1920-as években folynak bizonyos televíziós kísérletek, amelyek végül
azzal az eredménnyel járnak, hogy a telefonbeszélgetéssel párhuzamosan a
beszélgetőpartnerek képét is közvetítik. 1927-ben kerül sor az első, bemutató
célokat szolgáló beszélgetésre Herbert Hoover washingtoni kereskedelmi mi­
niszter és az ATT elnöke között.6 A televíziós technológiához hasonló elven
működő videotelefon prototípusát a chicagói nemzetközi kiállításon mutatják
be 1933-1934-ben. 1945-öt követően új technikai vívmányokra támaszkodva

6Benoit Cheula: Anatomie d'un échec: une histoire du visiophone. DEA-dolgozat. Paris, CNAM,
1993.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 6 5

próbálják tökéletesíteni a videofont: tranzisztorokat, kisebb méretű kamerá­

kat és (a katódcsövek fejlődését kihasználva) könnyebben kezelhető vevőké­
szülékeket használnak.
A videofon tervezőinek három technikai nehézséggel kell megküzdeniük:
olyan felvételi rendszert kell kidolgozniuk, amely képes hétköznapi környe­
zetben (irodákban és szobákban) is működni, ehhez pedig érzékeny, külön
megvilágító szerkezetre nem szoruló kamerákra van szükség. Másodszor, a
képet egy viszonylag kisméretű vevőkészülékre kell közvetíteni, ez a célkitű­
zés pedig a katódcsövek mélységével van összefüggésben. Végül, nem igé­
nyelhetik egy teljesen új, költséges hálózati rendszer kiépítését. Felmerül an­
nak lehetősége, hogy a kiépülő rendszer a már meglévő telefonhálózatra tá­
maszkodva működjön, a telefonvonalak azonban csak kis mennyiségű
információt képesek továbbítani. Ezen a módon tehát csak nagyon apró, feke­
te-fehér, kevéssé mozgékony és igen alacsony felbontású képeket kapunk. A
másik lehetőség: igen drága kábelek lefektetésével létrehozható egy új, nagy
teljesítményű hálózat, amely nagy valószínűséggel kizárólag a viziofonképek
továbbítására lesz alkalmas.
1959 októberében az ATT rögzíti a szabványt, és kísérletet tesz a Picture
Phone forgalmazására. A vállalat az elkövetkező években különféle üzleti stra­
tégiákkal próbálkozik, de minden esetben kudarcot vall. A Chicagóban, New
Yorkban és Washingtonban felállított kísérleti viziofonfülkék a sorozatos áren­
gedmények ellenére sem képesek felkelteni a lakosság érdeklődését: 1969-ben
mindössze három számlázható hívásról tudunk, 1970-ben már egyről sem. Az
ATT ekkor a szakmai felhasználók meghódítására tesz kísérletet: az 1967-es
prototípus része egy szövegátvitelre is alkalmas berendezés. Ugyanabban az
évben a See as you talk szolgáltatás megrendelői 169 dollárt fizetnek a beren­
dezés felállításáért, szintén 169 dollár a havi előfizetési díj, maga a géphaszná­
lat pedig percenként 25 centbe kerül (havonta harminc perc ingyenes). Noha
vállalat nagy reményeket fűz a szolgáltatáshoz, rövidesen kiderül, hogy ez a
kísérlet is kudarcot vallott.
Egy 1969-es keltezésű közleményben az ATT elnöke állítólag annak a véle­
ményének adott hangot, hogy a viziofon térhódítása beláthatatlan következ­
ményekkel jár majd a távolsági közlekedésre nézve, hiszen az új médium fe­
leslegessé teszi az utazásokat, különös tekintettel a repülőutakra. Az ATT éves
jelentésében található becslés szerint 1975-re 25 amerikai nagyvárosban mint­
egy 50 ezer viziofont találhatunk majd; egy másik tanulmány szerzője úgy
véli, 1985-ben már legalább kétmillió videofon lesz az amerikaiak tulajdoná­
ban. A piaci siker azonban elmarad. Chicago városának picturephone-telefon-
könyve 100 előfizetőt tartalmaz (mindegyik közintézmény). 1975 júliusában
már csak 76-an vannak, 1977-re pedig mindössze 9-en maradnak. Minél keve­
sebb az előfizető, annál kevésbé érdemes előfizetni, ezzel minden potenciális
vásárló tisztában van.
Az ATT ekkor egy új vívmány, a videokonferencia-hálózat forgalmazásával
próbálkozik. A New Yorkot, Washingtont, Chicagót és San Franciscót összekö­
3 6 6 I Hálózati világ (1950-1995)

tő hálózat a televíziós szabványnak megfelelően működik. A piac azonban

csak visszafogottan reagál. Az elemzés azt mutatja, hogy bár az új médium
technikai szempontból nem hagy kívánnivalót maga után, mégsem felel meg a
fogyasztói elvárásoknak, hiszen az emberek nem kis részben a személyes
kapcsolat biztosítására szerveznek összejöveteleket, márpedig a videokonfe­
rencia nem teremti meg a meghitt személyességet. Az új médium egyetlen té­
ren látszik ígéretesnek: nagyvállalatok egymástól távol dolgozó munkatársai
szívesen bonyolítják tájékoztató és munkaértekezleteiket videokonferencia-
rendszeren keresztül. A külön videokonferencia-termek sem népszerűek: a fel­
használók jobban szeretik, ha saját irodájukból léphetnek kapcsolatba partne­
reikkel. Viszonylag nagy sikert arat azonban a phoenixi hálózat, amely a bör­
tön, a bíróság és egynémely ügyvédi irodák között teremt kapcsolatot. A vád
alá helyezés folyamatát megkönnyítő rendszert a kísérleti fázis befejeztével is
tovább használják. Ebben az esetben a szó szoros értelmében vett kényszer­
felhasználókról van szó.
1978-ban a fejlesztési tervet felfüggesztik, pedig különféle vállalatok ösz-
szesen mintegy 500 millió dollárt fektettek a kísérletekbe, amelyeknek egyet­
len kézzel fogható eredményeként beindul az Electronic Blackboard, amely
később a facsimile irányába fog továbbfejlődni. Az 1980-as évek Francia­
országában a biarritzi üvegszálas kábelhálózatra támaszkodva folytak komoly
kísérletek. Az ekkor végzett felmérések teszik lehetővé a rendszer ergonómiá­
jának vizsgálatát. A viziofon nem képes beilleszkedni a kommunikáció hagyo­
mányos keretei közé.7 A családok igényeinek azért nem felelhet meg, mert a
túl apró képernyőn egyszerre csak egy személy jelenhet meg, márpedig a csa­
ládtagok azt igényelnék, hogy egyszerre többen is láthatók legyenek. Fokoza­
tosan kialakulnak persze bizonyos udvariassági szabályok: a képernyőt csak
akkor illik bekapcsolni, ha előzetesen figyelmeztettük beszélgetőpartnerün­
ket, illetve ha partnerünk is bekapcsolja az övét; a képernyő bekapcsolásakor
pedig meg kell ismételnünk a társalgás kezdetén már elhangzott udvariassági
és köszönő formulákat. Bizonyos kellemetlenségek azonban elkerülhetetle­
nek: mivel a kamera a képernyőtől egy bizonyos távolságra van, az az érzés
keletkezik, mintha a beszélgetőtárs nem nézne partnere szemébe.
Az 1990-es évek technikai vívmányai megoldani látszanak a viziofon fejlő­
dését gátló nehézségeket. A legújabb berendezéseket már lapos, folyadékkris­
tályos képernyőkkel látják el (noha egyelőre még nem oldották meg a nagy
képernyők elfogadható árának problémáját); a hálózati rendszerek új gene­
rációja rengeteg információ továbbítására képes; a képsűrítési technikák fejlő­
dése pedig azzal a következménnyel jár, hogy kisebb sávszélesség is elegendő
a képek továbbításához. Felmerül azonban a kérdés: érdemes-e fejleszteni a
viziofont? Talán egyszerűbb és kifizetődőbb lenne a hálózathoz csatlakozta­
tott személyi számítógépeket ellátni viziofonikus funkciókkal.

7Michel de Fornel: Contraintes systémiques et contraintes rituelles dans l’interaction visiopho-

nique. Réseaux, no. 29. 1988. 28-36.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 6 7

A viziofon hosszú és viszontagságos története azt példázza, hogy az új

technológiák a legkevésbé sem automatikusan illeszkednek be a személyek
közötti kommunikáció folyamataiba: a kérdés vizsgálata során figyelembe kell
vennünk az egyes kultúrák sajátosságait.

Az információs sztráda

Az 1980-as években a nagy filmvállalatok és a távközlésben érdekelt vállala­

tok egymással összefogva végeznek kutatásokat annak érdekében, hogy fel­
mérjék a hálózatokban és a hálózati szolgáltatásokban rejlő lehetőségeket.
1994-ben és 1995-ben például a Time Warner elhatározza magát, hogy négy­
ezer floridai tévé-előfizető számára különféle kísérleti szolgáltatásokat nyújt.
A tévénézők egy speciális dekóder segítségével kipróbálhatják mindazokat a
szolgáltatásokat, amelyek a program kiötlői szerint az interaktivitás jövőjét je­
lentik: egy 95 filmből álló listáról kiválaszthatnak és szinte azonnal megnéz­
hetnek egy alkotást, mintegy tíz cég termékeiből válogatva vásárolhatnak,
banki ügyleteket végezhetnek vagy éppen pizzát rendelhetnek. Egy dekóder
előállítási árát a szakértők akkoriban (1995 végén) 15 ezer dollárra becsülték,
s úgy vélték, hogy a rendszert csak akkor volna érdemes több fogyasztóra ki­
terjeszteni, ha a költségeket képesek lennének leszorítani 300 és 500 dollár
közé. A Time Warner 1997 tavaszán a program leállításáról döntött, hiszen ve­
zetői felismerték, hogy az interaktív televíziózás jövőjét voltaképpen az
internet jelenti.
Nem sokkal Bili Clinton elnökké választása után A1 Gore alelnök elkötelezi
magát az „információs sztráda” névre keresztelt terv mellett. A célkitűzések
szerint záros határidőn belül az Egyesült Államok egész területén kiépítenek
egy olyan, nagy teljesítményű, információk továbbítására alkalmas hálózatot,
amely képes mindenféle adatot, különösen mozgóképeket biztonsággal eljut­
tatni egyik helyről a másikra. A tervet az 1930-as évek óriási, közpénzekből fi­
nanszírozott autópálya-építései ihlették, melyek két célt szolgáltak: egyrészt
hozzájárultak ahhoz, hogy az ország maga mögött hagyja a gazdasági válsá­
got, másrészt pedig modernizálták az elmaradott mezőgazdasági régiókat. Az
információs sztráda terve mögött hasonló megfontolások rejlenek. Feladatai
közé tartozik az ország versenyképességének javítása és a társadalom helyen­
ként felfeslett szövetének helyreállítása. Az információs sztráda elsősorban a
falvak, a leszakadó régiók és az állami iskolák felzárkóztatásához próbál hoz­
zájárulni, hiszen az országot komolyan fenyegeti az a veszély, hogy a lakosság
jelentős része kimarad a modernizáció áldásaiból. Az ötlet gazdái a kommuni­
kációs innováció hagyományainak megfelelően elsősorban az új médium köz­
érdekű felhasználásának lehetőségeire hívják fel a figyelmet: az információs
sztráda hozzájárul a távoli vidékek orvosi ellátottságának javításához, és ko­
moly szerephez juthat az oktatásban és a munkanélküliség elleni küzdelem­
ben is.
3 6 8 I Hálózati világ (1950-1995)

A Kongresszus 1993 júliusában fogadja el a tervet intézményesítő törvényt

a nemzeti információs infrastruktúráról (National Information Infrastructure
Act). Az állami beavatkozás szükségességét a várhatóan hatalmas nyereség
magyarázza. Az előzetes számítások szerint a terv 300 milliárd dollárral növe­
li majd az ország kereskedelmi forgalmát (sales), 194 milliárd dollárral járul
hozzá a bruttó nemzeti termékhez, 20-40% -kai javítja az amerikai gazdaság
termelékenységét, munkahelyek százezreit teremti meg, az ország egész terü­
letén egyenletesen kibontakozó gazdasági növekedést indít el, és hozzájárul
ahhoz, hogy az Egyesült Államok megszilárdítsa világgazdasági és informati­
ka-technológiai vezető szerepét. A Kongresszus mindehhez 1,2 milliárd dollá­
ros szövetségi költségvetést szavaz meg.
A terv elsődleges célja, hogy teret nyisson különféle gazdasági tevékenysé­
gek expanziója számára. Ha az állam garantálja a szolgáltatás megbízhatósá­
gának feltételeit (az állandó kapcsolatot, a rendszer biztonságát, a szellemi tu­
lajdon védelmét), a befektetők rövidesen nagyszabású tervekkel állnak majd
elő. Szerencsés esetben megszaporodnak a technikai és tartalmi újítások, ame­
lyeknek köszönhetően az Egyesült Államok megőrizheti előnyét a századvég
világgazdaságának talán legfontosabb szektorában. A törvényjavaslatban szó
esik arról is, hogy az Egyesült Államok szükség esetén más országokkal is haj­
landó együttműködni a kérdésben, de kizárólag „az amerikai ipar fejlődését
veszélyeztető politikai törekvések ellensúlyozása céljából”. Azt mindenesetre
bátran állíthatjuk, hogy az amerikai kormányzat a társadalmi és politikai kohé­
zió biztosításának legfontosabb eszközeként tekint a hálózatra, amelynek az
is a feladatai közé tartozik, hogy „rendelkezésére álljon a kormányzatnak, ha
az tájékoztatni kívánja a lakosságot, ugyanakkor segítse elő a kormányzati in­
formációszerzést is”. Nem meglepő hát, hogy az európai országok késztetést
éreztek arra, hogy hasonlóan cselekedjenek.
Az európai kormányzatokat azonban az a pusztán politikai szándék is
mozgatja, hogy kialakítsanak végre egy nagy, közösségi cselekvésre ösztönző
programtervet, amelyben van valami álomszerű és utópisztikus. Az 1993 de­
cemberében kiadott Fehér könyvben a brüsszeli eurokraták azért emlegetik oly
sűrűn az információs sztráda kiépítésének fontosságát, mert mérlegük min­
den más szempontból igen kiábrándító. 1993. február 15-én az ipari fejleszté­
sek európai biztosának elnöksége alatt első ízben ült össze egy tizenkilenc
tagból (többek között az Olivetti elnökéből és a Siemens igazgatójából) álló
munkacsoport, amely az adatbankokat, televíziós műsorokat, telefon- és
viziofonhálózatokat összefogó európai „autósztráda” lehetőségeit tanulmá­
nyozta. Franciaország egy új kutatási program megindítását vállalta: a francia
kutatók feladata, hogy megvizsgálják, melyek azok az új szolgáltatások, ame­
lyekben a telematikai rendszerek kiépítése során felhalmozott francia tapasz­
talatok felhasználhatók.
Az 1990-es évek végére azonban ezen elképzelések túlhaladottá váltak, hi­
szen az új médiumok mindegyike a rohamos ütemben terjedő internetre tá­
maszkodva próbálkozik további piacok meghódításával.
 Az innováció kanyargós útjai | 369
Az internet a piacon

A média világába az 1990-es évek végén betörő internet ekkoriban már több
mint tizenöt éves múltra tekint vissza: a hálózat a tudományos kutatók és a
számítástechnikusok keze alatt formálódott. A „net” nem is tekinthető új há­
lózatnak, voltaképpen csak különféle protokollok összessége, amely lehetővé
teszi az információáramlást a már fennálló rendszerek között. Létrejöttének
folyamatát szakaszokra bonthatjuk. Az első állomás: a számítógépek közötti
adatcserét lehetővé tevő, Arpanet névre keresztelt kommunikációs rendszer,
amelyet az 1960-as évek közepén fejlesztettek ki az Egyesült Államok katonai
kutatásokért felelős ügynökségének (Advanced Research Project Agency)
megbízásából. A rendszer elsődlegesen arra szolgál, hogy a nagy egyetemek
(UCLA, Stanford) katonai terveken dolgozó kutatóintézetei képesek legyenek
kapcsolatba lépni egymással. Egy 1962-ben készült tanulmány arról tanúsko­
dik, hogy a rendszert - biztonsági megfontolásokból - láncszerűen építették
ki: ha a hálózat egyik vagy másik csomópontja megsemmisül, az információk
egy másik úton továbbra is eljuthatnak rendeltetési helyükre. Az Arpanet
egyébként az ismert távközlési technológiákat használja; a telefonhálózatra és
a kapcsolókötegre épül. A rendszert először 1972-ben mutatják be külföldi ku­
tatóknak. Az 1970-es években a katonai kutatásokban részt vevő egyetemi
emberek eljárásokat (TCP/IP,8Telnet, FTP9) dolgoznak ki a rendszer működé­
sének megkönnyítésére, emellett megteremtik az elektronikus üzenet küldésé­
nek feltételeit. A rendszert alkotó siíe-ok adminisztrátorai egymással szorosan
együttműködve dolgoznak a hálózat kiterjesztésén. Az 1972-ben életre hívott
Internet Working Group (amelynek első elnökéül Vinton Cerfet választják) fő
feladata az volt, hogy koherens hierarchiába foglalja a rendszert és alrendsze­
reit. A hálózat további fejlesztésének feladatát az 1979-ben létrejött Internet
Configuration Boardra (ICCB) osztották. A későbbiekben az internet eltávolo­
dik katonai gyökereitől: 1990 és 1995 között a National Science Foundation
irányítása alatt működik.
Egyetemi berkekben léteznek az internettel párhuzamosan működő rend­
szerek is, amelyek a TCP/IP-protokollhoz való kapcsolódásuknak köszönhe­
tően képesek belépni az internet architektúrájába. Említsük meg a Usenet-
hálózatot, amelyet két, Észak-Karolinában dolgozó (és a Duke Egyetem diplo­
májával rendelkező) informatikus hozott létre. A Usenet az ATT távközlési vál­
lalat által kidolgozott Unix-rendszeren alapul, amely könnyen kezelhető elekt­
ronikus levelesládákkal és levelezőlistákkal szolgál a felhasználók számára.
Egy különleges protokollra támaszkodva a rendszer az Arpanet sííe-jain is al­
kalmazható lesz. A Useneten zajlanak a szabad véleménynyilvánítással és a
cenzúrával kapcsolatos első viták. Egyes síte-kezelők megtagadják a hozzáfé­
rést a drogokkal és a szexszel kapcsolatos anyagokat tartalmazó siíe-okhoz. Ez

8Transmission Control Protocol/Internet Protocol.

9File Transfer Protocol.
3 7 0 I Hálózati világ (1950-1995)

utóbbiakat egy alt. (mint alternatív) névre keresztelt alrendszerbe gyűjtik

össze, amelyet a hálózat működtetői bármikor megsemmisíthetnek. Heves vi­
ták kezdődnek arról, milyen mértékben jogosultak korlátozni a szólás szabad­
ságát a rendszeren belül az egyetemek és kutatóintézetek informatikai szolgá­
latainak irányítói (a hálózat működtetői). Ne felejtsük el, hogy a hálózat ekko­
riban még szinte kizárólag informatikusok és más kutatók szolgálatában áll.
1989 és 1993 között születik meg az a kulcsfontosságú vívmány, amelynek
köszönhetően az internet túlnő az őt megalkotó szűk tudományos körökön: a
genfi székhelyű Cern dolgozza ki a World Wide Web-szabványt (www), ame­
lyet azonnal össze is kapcsolnak a hypertext néven ismert technológiával (a
http a HyperText Transfert Protocol rövidítése). A háló oly módon szerkeszti
az információkat, hogy a kiszolgáló és a felhasználók között dialógus jöhes­
sen létre, és utóbbiak könnyedén tehessenek szert a háló segítségével szöve­
gekre, álló- és mozgóképekre, valamint hanganyagra. A hypertext-linkek arra
szolgálnak, hogy a felhasználók eddig ismeretlen módon ugrálhassanak egyik
honlapról a másikra.10 Az eddig csak informatikus szakemberek által használt
internet előtt megnyílik a médiummá válás lehetősége. Honlapkészítők ezrei
(magánemberek vagy intézmények) ontják a képeket, információkat, hang­
anyagokat. Végtelen lehetőségek nyílnak az emberi kreativitás előtt. Az infor­
mációtömeg rövidesen lehetetlenné teszi a tájékozódást. A nagyvállalatok ek­
koriban kezdik kidolgozni a keresőszoftvereket, a Mosaicot, a Navigatort (Net­
scape), az Internet Explorert (Microsoft) és a keresőmotorokat (Yahoo!, Alta­
vista, Excite). Az internethasználók száma ugrásszerű növekedésnek indul:
1996-ban összesen 40 millióan vannak, elsősorban észak-amerikaiak. 2000-
ben az internetezők számát mintegy 300 millióra becsülik. Még mindig az
amerikaiak használják a leginkább az internetet (összesen 108 millióan), de
ez már csak az összes felhasználó 36%-a. A növekedés igen gyors ütemű Eu­
rópában és Ázsiában, a többi kontinens azonban jelentősen elmarad a veze­
tőktől. A felhasználók túlnyomó része munkahelyi vagy otthoni személyi szá­
mítógépeket használ, amelyekből elképesztő mennyiséget adnak el a gyártók.
Az internet tehát elérhetővé válik a nagyközönség számára, ez azonban
azzal a következménnyel jár, hogy a hálózat piaci viszonyok közé kerül. Az
internet történetének első tizenöt éve során meghonosodó újítások nem a piac
követelményeit kielégítendő születtek: az alapvető protokollokat például egye­
temi műhelyek dolgozták ki, és ingyenesen terjesztették. Az 1990-es évek ele­
jén a hálózatot egy olyasféle közösségi szellem uralja, amely sokat köszönhet
a nyugati parti informatikusok és más értelmiségiek individualista és libertá-
rius gondolkodásának. 1998 után azonban világossá válik, hogy az internet
mint piaci-kereskedelmi tér hatalmas üzleti lehetőségeket rejt magában, rá­
adásul az amerikai kormányzat már korábban (1997-ben) az érdekeltek érté­
sére adta, hogy liberális elvek szerint kívánja szabályozni a hálózat fejlődését:

10Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 101.

 Az innováció kanyargós útjai | 371

az elektronikus kereskedelmet „szabadkereskedelmi övezetté”11 nyilvánítot­

ták, az internetes tranzakciókat pedig Bili Clinton ideiglenes adómentességgel
támogatta. A fejlett ipari országokban élő és az esetek többségében a társada­
lom felső és középrétegéhez tartozó internetezők gyorsan felkeltik a piaci sze­
replők érdeklődését. A netezők ugyanis nyilván számítógépeket és speciális
szoftvereket vásárolnak majd, és persze vevők lesznek a hálózaton elérhető
szolgáltatásokra is. A legnagyobb vállalatok óriási erőfeszítések árán próbál­
ják megszerezni ezt az újonnan megnyíló piacot. Ami a hálózati infrastruktú­
rát illeti, az alkatrészpiacot óriási cégek, többek között a gyors információ-
áramlást lehetővé tévő forgalomirányítók (mint például a Cisco) gyártói ural­
ják. A navigációs szoftverek piacán megjelenő új cégek (a Netscape vagy az
Oracle) egyre komolyabb versenyre késztetik a Microsoftot. Az eddig komo­
lyabb versenytárs nélkül tevékenykedő seattle-i cég persze szeretné megőrizni
korábbi pozícióit: a világ bármely pontján eladott számítógépek 80%-át ők lát­
ják el szoftverrel. 1997-ben a Microsoft vezetése úgy dönt, hogy a Windows 98
felhasználói szoftverek mindegyikébe beépítik az Internet Explorer kereső-
programot. Ezzel a lépéssel sikerül nehéz helyzetbe hozniuk a Netscape-et,
amelyet egyébként az American on Line (AOL-) portál 1998 decemberében fel­
vásárol.112 A Microsoft törekvéseit azonban zátonyra futtatják az Egyesült Álla­
mok trösztellenes törvényei: 2000. április 3-án egy szövetségi bíró arra hivat­
kozva ítéli el Bill Gates vállalatát, hogy „a Microsoft a verseny szellemét sértő
üzletpolitikája káros hatást gyakorol a szoftveripar fejlődésére, mivel megbé­
nítja a fogyasztók tömegeinek javát szolgáló innovációt.”13
A már eredendően is a nagyközönség meghódítását célzó portálok egyre
nagyobb szerepet játszanak az iparág fejlődésében: először a különféle kere­
sőmotorokkal, majd a tartalomszolgáltatókkal lépnek szövetségre, jelentős
mértékben előmozdítva ezzel a koncentráció folyamatát. Az AOL nemcsak a
Netscape-et, hanem 1998 novemberében egyik versenytársát, a Compuserve-
et is megszerzi. A Yahoo után a második legnagyobb keresőmotort, az Excite-
ot az ATT egy leányvállalata, az @Home vásárolja meg. Az Altavistára az Mic­
rosoft System Network (MSN) teszi rá a kezét. Az 1995-ben alapított Yahoo
2000 elején havi 40 millió látogatót számlál.14 Márpedig az előfizetői regiszter
komoly piaci értéket képvisel, hiszen a felhasználók üzleti tranzakcióit figye­
lemmel kísérve, a vállalatok egyénekre lebontva vizsgálhatják a netezők fo­
gyasztási szokásait, és ezekre az információkra alapos marketingstratégiák is
építhetők. Az 1990-es évek végén még nem sok internetes szolgáltatás hajt
pénzben mérhető hasznot tulajdonosának, de az előfizetői regisztereknek
más tartalomszolgáltatókkal történő fúzió esetén komoly piaci értékük van.
Az amerikai kormányzat, amely a kábeltelevíziós hálózatok kiépülésének ide­

11Armand Mattelart: La mondialisation de la communication. Que Sais-je, 1998, 128.

n Le Monde, 2000. április 12.
13Le Monde, 2000. április S.
14Laurent Cohen Tanugi: Le nouvel ordre numérique. Paris, 1999, 109.
3 7 2 I Hálózati világ (1950-1995)

jén (1970-es és az 1980-as években) minden elképzelhető eszközzel megpró­

bálta korlátozni a rendszer vertikális integrációját, ezúttal sokkal megenge­
dőbb politika mellett dönt, támogatja például nagy hazai érdekcsoportok létre­
jöttét. Az America on Line így a Time Warnerrel egyesül; az európai Vivendi -
a volt Générale des Eaux - 2000 tavaszán a Hollywoodban is komoly érdekelt­
ségekkel rendelkező kanadai óriással, a Seagrammel lép szövetségre.
A kisebb internetes szolgáltatók 1999-ben őrült tőzsdei manőverekkel pró­
bálkoznak. Egyre-másra alakulnak a pénzügyi, tőzsdei és kereskedelmi (bo­
rokat, sajtokat, ruházati cikkeket, valamint turistautakat értékesítő) szolgál­
tatásokat kínáló és tőkeerős befektetőket kereső internetes cégek. Az úttörő
szerepet betöltő, könyveket és más kulturális termékeket (lemezeket és video­
kazettákat) kínáló Amazonhoz hasonlóan az internetes cégek többségének je­
lentősége sem az általuk kitermelt nyereségben rejlik - hiszen általában nem
is nyereségesek: sokkal nagyobb szerepet játszik ismertségük és a rajtuk ke­
resztül elérhető vásárlók nagy száma. A 2000 tavaszán bekövetkező tőzsdei
válság megtizedeli a kisebb internetes cégeket. A túlélők között vannak olyan
vállalkozások, amelyek más cégek számára kínálnak szolgáltatásokat (BtoB,
Business to Business), és vannak olyanok is, amelyek a nagyközönséget céloz­
zák meg ajánlataikkal (BtoC, Business to Consumers). Az előbbiek nagy részt
vállaltak a termelési formák, illetve általában véve a gazdaság átalakulásának
folyamatából - ezt a kérdést azonban itt nem tárgyaljuk -, az utóbbiak pedig
alapjaiban változtatták meg a fogyasztás szerkezetét, és új utat nyitottak a
fennálló médiumok (lemez, mozi, televízió) további fejlődése előtt.

Az internet és a médiumok

Ma, 2000-ben, a felhasználók túlnyomó többsége szövegek, hanganyagok, va­

lamint álló- és mozgóképek megjelenítésére használja az internetet. A videó-
képek olvasásához szükséges szoftverekhez minden internetező ingyen juthat
hozzá a hálózaton. Az egyéni felhasználók otthonaiban található távközlési
eszközöket - az esetek többségében a telefonhálózatot - nem abból a célból
hozták létre, hogy televíziós vagy mozifilmszerű mozgóképeket továbbítsa­
nak, a hálózati hozzáférést biztosító személyi számítógépek többsége pedig
csak korlátozott mértékben képes a mozgóképek befogadására (bár teljesít­
ményük napról napra növekszik). Számos technikai vívmányról tudunk, ame­
lyek a nagyon közeli jövőben forradalmasíthatják a rendszer működését. Ami
a képtovábbítást illeti, az ADSL-technológia15 képes arra, hogy a szabvány te­
lefonhálózaton keresztül 4 vagy akár 8 megabite információt is továbbítson,
ez pedig megfelel a televíziós szabványokban előírtaknak. A jeltömörítési
technológiák (MPEG - a rövidítés a módszert kidolgozó Moving Picture Expert
Group nevéből származik) arra szolgálnak, hogy mérsékeljék a televíziójel

15Asymmetric Digital Subscriver Line.

 Az innováció kanyargós útjai | 3 7 3

továbbításához szükséges sávszélességet. Az amerikaiak által „utolsó mér­

földnek” (last mile) nevezett szakasz áthidalása sem jelent már komolyabb
nehézséget: a képek zavartalanul eljuthatnak az előfizetők otthonába. Az itt
említett eljárások azzal a következménnyel járnak, hogy a speciális szolgál­
tatásokat nyújtó hálózatok - legyen szó üvegszálas, réz alapú vagy ultrarö­
vidhullámokon alapuló hálózatokról - kiépítőinek többé nem szükséges arra
törekedniük, hogy a rendszer egészen a felhasználóig elérjen; enélkül is bele­
vághatnak roppant tőkeigényes befektetéseikbe. A tévékészülékekkel kapcso­
latos technológiák fejlesztése, bár továbbra is a fejlődés egyik lehetséges útja
marad, többé nem kizárólagos fontosságú. A WAP-technológia16 egyébként
azt is lehetővé teszi, hogy mobiltelefonok kijelzőin jelenítsünk meg internetes
oldalakat - nem is kérdéses, hogy rövidesen további eszközök is születnek
majd, méghozzá olyanok, amelyeknek használata során az információ szű­
kösségét a szerkezet mobilitása ellensúlyozza majd. Az információk továbbí­
tására szolgáló és az egész világot átfogó hálózatok kapacitása a legkevésbé
sem korlátozza az információ áramlását. A tenger alatti üvegszálas vezetékek
numerikus adatok továbbítására szolgáló rendszere jelentős mértékű felesle­
ges kapacitással rendelkezik; ugyanez mondható el a műholdas vagy rövid-
hullámú televízióadókról: ma, a 2000. évben, az információ továbbítására
szolgáló rendszerek felvevőképessége meghaladja az igényeket.
Ezek a kilátások igen aggasztók a fennálló médiumok jövőjére nézve. A
döntési pozícióban lévőknek rövid időn belül új, az internet fejlődésével szá­
mot vető stratégiákat kell kitalálniuk. Elsőként a lemeziparnak kellett elszen­
vednie a zeneszámok letöltését lehetővé tevő szoftverek elterjedésének súlyos
következményeit. Ehhez vegyük hozzá, hogy a nagykereskedelmi forgalom­
ban viszonylag olcsón szerezhetők be a zenét numerikus formában reprodu­
kálni képes hardverek is; ezzel máris megnyílt a lehetőség a zeneszámok kor­
látlan terjesztése és másolása előtt, ráadásul gyakorlatilag elveszett annak le­
hetősége is, hogy bármi módon - akár a kihágást elkövetők felkutatása és
megbüntetése útján is - érvényesíteni lehessen a művészek és a kiadók jogait.
A nagy lemezkiadóknak az új helyzetre érvényes értékesítési stratégiákat kell
kidolgozniuk. Felmerült az a lehetőség, hogy a zenerajongók - ellenszolgálta­
tás fejében - közvetlenül az internetről tölthessék le az őket érdeklő műveket,
ez azonban számos megoldatlan kérdést vet fel: hogyan kellene rendezni a
kódvédelmet, a fizetés módját, és nagy általánosságban, miként lehetne újjá­
szervezni a hagyományos terjesztői hálózatot? Az új lehetőségeket megragad­
ni kész egyes művészek úgy próbálják megkerülni a nagyvállalatokat, hogy
saját maguk teszik fel műveiket a világhálóra. A rádiózás gazdasági viszonyait
azonban az internet szinte érintetlenül hagyja: a legtöbb rádióadó egyszerűen
a világhálón sugározza műsorait, anélkül, hogy azok bármiféle tartalmi válto­
záson mentek volna keresztül.

íówireless Application Protocol.

3 7 4 I Hálózati világ (1950—1995)

Rövidesen a filmiparnak is hasonló nehézségekkel kell megküzdenie, mint

a lemeziparnak: egyre több film kerül (a hagyományos forgalmazói csatorná­
kat megkerülve) közvetlenül a világhálóra. A nagy filmvállalatoknak manap­
ság már saját honlapjuk van, ezek azonban többnyire csak a vállalat legújabb
filmjeinek promóciós anyagát kínálják. A filmipar képviselőinek ennél azért
nagyobb képzelőerőre lesz szükségük a jövőben. Vannak filmrendezők, akik a
hagyományos produceri és forgalmazói struktúrát megkerülve, digitális eszkö­
zökkel leforgatott filmjeiket közvetlenül a világhálón terjesztik. Hogyan jut­
hatnak tiszteletdíjhoz az így eljáró művészek? Hogyan akadályozható meg ez
esetben a plágium, a hamisítás, a képek engedély nélküli újrafelhasználása -
hogyan óvhatok meg az alkotó jogai? Vajon megőrizhetjük-e jelenleg érvényes
jogi fogalmainkat - az angolszászok a copyrightot, az európaiak a szerzői jo­
gokat -, és ha ezek nem vesztik is érvényüket, a jelenleg fennálló jogi struktú­
rák képesek lesznek-e világméretekben érvényt szerezni nekik? Esetleg tel­
jesen új jogi intézmények életre hívására lesz szükség? Előfordulhat-e, hogy
sohasem láthatunk hollywoodi filmeket a világhálón, mert a nagy stúdiók ké­
pesek lesznek megoldást találni a nehézségekre? Az a tény, hogy a mozifilmek
internetes elterjedésének nincsenek többé technikai akadályai, még nem fel­
tétlenül jelenti, hogy ez lesz a jövő útja. Nagyon is lehetséges, hogy a stúdiók
kidolgozzák majd a filmforgalmazás ellenőrzésének új, hatékony módszereit
(ahogyan ezt a videó esetében is megtették). Érdemes azonban megjegyez­
nünk, hogy egyes nagy filmstúdiók részt vesznek a hálózati szolgáltatások
megtervezésében. Erről tanúskodik például az AOL és a Time Warner fúziója,
amelynek köszönhetően a nagy stúdióban dolgozók filmszakmai tudása Ame­
rika talán legnagyobb hálózati szolgáltatásokat kínáló vállalkozásának keretei
között bontakozhat ki. A Yahoo tervbe vette a Disney és a Universal megvásár­
lását. Azt sem zárhatjuk ki, hogy az újabban alapított filmvállalatok éppen a
webre támaszkodva tesznek majd szert fontos pozíciókra a filmiparban. Bizo­
nyos, az Egyesült Államokban készített tanulmányok azt látszanak alátámasz­
tani, hogy ez a piac komoly lehetőségekkel kecsegtethet a jövőben. A televí­
ziók általános nézettsége 2000 és 2003 között valószínűleg stagnálni fog, a
mozitermek látogatottsága azonban a becslések szerint 3%-kai nőhet, az in­
ternetes honlapok azonban akár 21 %-kai is több látogatót fogadhatnak. A nagy­
ágyúk mellett a kisebb, újabb alapítású stúdiók is nyilvánvalóan kísérletet
tesznek majd a kedvező tendenciák kihasználására. Vegyük például a Lynx
Technologiest, amely egy tőkeerős befektető és a több népszerű írót (Tom
Clancy, Michael Crichton) tömörítő Creative Artist Agency irányítójának
együttműködésére épül: ez a felállás az 1920-as évek Hollywoodját idézi. Szá­
mos, kifejezetten filmalkotások közzétételére szakosodott honlapról is emlí­
tést kell tennünk.17 A Sightsound.com egyik létrehozója a Paramount volt pro­
dukciós igazgatója (aki egyébként egy kábeltévé-hálózat létrejötténél is bábás-

!7Hollywood et Internet. Le Monde, 2000. április 10.

 Az innováció kanyargós útjai | 3 7 5

kodott), de több volt filmproducert is találhatunk a vállalatnál (többek között

a Dr. Doolittle megálmodóját, John Davist). A hírek szerint a Sightsound arra
készül, hogy saját erőkre támaszkodva elkészítsen egy filmet, amely kizárólag
a honlapjukon lesz elérhető. A Pop.com látogatói Ron Howard és Steven Spiel­
berg eddig ismeretlen rövidfilmjeit tekinthetik meg... A fent említett honlapok
sikere azonban meglehetősen bizonytalan. Vegyük például az Entertain-
ment.com-ot, amelyet a Time Warner komoly reklámköltségekkel próbált be­
vezetni a piacra. Rövidfilmeket, zenés alkotásokat és rajzfilmeket sugárzott, a
képminőség azonban nem volt megfelelő. A hordozó és a leszűkített képméret
következtében nem tűnt többnek gyenge televízióutánzatnál, nem is hozta
meg a várt sikert, és létrehozói speciális tartalmakkal voltak kénytelenek meg­
tölteni. Az Entertainment.com-mai ellentétben a Fox honlapja, amelyet szinte
teljes egészében a Simpson családnak szenteltek, interaktívvá tételének pilla­
natától fogva sikeres. Megválaszolatlannak látszik azonban a térítés kérdése:
egyesek azon a véleményen vannak, hogy lehetetlen kizárólag az interneten
nyereségessé (vagy akár nullszaldóssá) tenni egy filmet. Az a furcsa helyzet
állt elő, hogy bár az internet nagyon érdekli a filmforgalmazókat, nemigen
tudják, mit kezdjenek az új lehetőséggel.
Pillanatnyilag nehéz biztosat mondani a televíziós technológia jövőjéről is.
A ma működő televíziós csatornák az esetek többségében a rádióadókéhoz
hasonló álláspontra helyezkednek, azaz már elkészült műsoraikat változtatás
nélkül sugározzák az interneten. Ez a megoldás igen olcsó, és sok új néző
meghódítására alkalmas. A televíziós csatornák emellett különféle honlapokat
hoznak létre: az éppen futó vetélkedőknek szentelt siíe-okon kívül találhatunk
a televíziós műsorokkal kapcsolatos internetes vitafórumokat és beharango-
zókat - a hagyományos módszerek internetes alkalmazása egyrészt arra szol­
gál, hogy a nézőket elkötelezze a csatorna mellett, másrészt arra, hogy felmér­
je fogyasztói elvárásaikat és szokásaikat. Az interaktív televíziózás ezeken a
honlapokon formálódik. A felhasználók ma már igény szerint lehívhatnak az
internetről különféle információkat, időjárás-jelentést, hagyományos vagy ép­
pen archív műsorokat - a kétségtelenül meglévő technikai lehetőségeket azon­
ban igen változó mértékben használják ki a televíziók. A kínálati oldalt uraló
televíziós csatornák igen óvatosan fejlesztik internetes szolgáltatásaikat, hi­
szen nem akarják veszélybe sodorni legfontosabb jövedelemforrásukat. Az
internet elterjedése azonban vitathatatlanul megváltoztatta a televíziós mar­
ketinget. A televíziózás hagyományos korszakában például általánosan el­
fogadott statisztikai módszerekkel mérték fel, hányán néznek egy bizonyos
műsort egy adott pillanatban, a hirdetők pedig ezen felmérések függvényében
fizettek a sugárzott reklámokért. E statisztikai módszerek nyilván újragondo­
lásra szorulnak, bár már manapság is léteznek felmérések, amelyek a műsoro­
kat az interneten nyomon követő nézőkről is képesek számot adni. Az is kér­
déses, hogy milyen mértékben szűkíti az internet a hagyományosnak mond­
ható televíziós technológiák fejlődési lehetőségeit. Az elmúlt tíz évben a
rövidhullámú sugárzású televíziók (főleg az amerikaiak) komoly erőfeszíté­
3 7 6 I Hálózati világ (1950-1995)

sek árán próbálják a televíziós folyamat egészét (a műsorkészítéstől egészen a

vételig) digitalizálni. Az FCC mindenesetre 2005-ig adott haladékot a csator­
náknak. Általában véve elmondható, hogy a televíziózás kétféle modellje áll
szemben egymással. Az első (az 1930-as évek rádiózásáig visszanyúló) mo­
dell a lehető legnagyobb nézőközönséget célozza meg (broadcasting), és a tö­
megfogyasztás társadalmának jellemző médiuma. A másik modell a közönség
különböző rétegeinek érdeklődését próbálja kielégíteni - ezt a televíziózás
esetében a sugárzási költségek csökkenése, az internet esetében pedig a fel­
használókkal folytatott interaktív párbeszéd teszi lehetővé. Vajon elképzelhe-
tő-e, hogy ez utóbbi modell felülkerekedik az előbbin? A nagy amerikai tévé-
csatornák, bár érzékelik a veszélyt, keményen ellenállnak az új tendenciák­
nak: az internet térhódításával a nagy műsorszolgáltatók közismertségét és
az ott dolgozók szakmai tudását próbálják szembeszegezni: „A broadcasting -
a Paramount stúdióit birtokló és a CBS-t a közelmúltban megszerző Viacom-
csoport vezérigazgatója szerint - a legkevésbé sem haldoklik, sőt életveszély­
ben sincsen. Az internet és a digitális technológiák kétségtelenül kezdik behoz­
ni lemaradásukat a hagyományos médiumokkal szemben, az előny azonban
még mindig a broadcastersknél van. [...] Ami a nézőközönség fragmentáló-
dását illeti, hát ettől még igen messze vagyunk. A szélessáv forradalma nem
ítélte halálra a hagyományos médiumokat, épp ellenkezőleg, azzal a követ­
kezménnyel jár, hogy a bejáratott márkanévvel rendelkező terjesztők komoly
bevételekre tehetnek majd szert. Az új technológiák, például a videofelvéte­
lek, arra késztetnek minket, hogy új utakon jussunk el a közönségig, de a tévé­
nézők száma nem fog visszaesni.”18
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a videofájlok minősége, melyeket a té­
vénézők letölthetnek számítógépeikre, komoly kívánnivalót hagy maga után.
Nem kizárt, hogy a jó minőségű képek érdekében fel kell adnunk az internetre
jellemző aszinkron képtovábbítási módszereket, és vissza kell térnünk a
szinkrón képtovábbításhoz. Az internetes televíziózás fejlődése felveti továb­
bá a térítéses műsorszolgáltatás technikai feltételeinek bizonyos fokú megol­
datlanságát, a műsorok kódolásának és dekódolásának problémáját.

Az új médiumok és a társadalmi kötelék

A televíziózás két modelljének fentebb vázolt szembenállásáról gondolkodva

globális problémák egész soráig jutunk el: milyen hatással lesznek a techni­
kában bekövetkező forradalmak az identitással kapcsolatos problémákra, a
társadalmi kötelék kiépülésének folyamatára, a politikai és a szimbolikus ha­
talom természetére?19 A médiumok összetett szimbolikus funkcióit a média

■8Le Monde, 2000. április 19.

19Catherine Bertho Lavenir: Ladémocratie et les médiás au XXs siede. Armand Colin, 2000,288.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 7 7

világának globalizációja (különösen az internet térhódítása) számos téren

módosította. Lássunk néhány példát erre a folyamatra.
Az internet térhódításának következtében újra kell gondolnunk a cenzúra
kérdését. A cenzúra voltaképpen egy folyamatosan módosuló, újra és újra
megkérdőjelezett konszenzus végeredménye: azt tükrözi, hogy egy adott tár­
sadalom egy adott történelmi pillanatban érvényes normái szerint mi elfogad­
ható és mi nem. A hagyományos médiumok megtanultak hasonulni az idők
szelleméhez és az egyes társadalmakat uraló normákhoz. A hollywoodi fil­
meknek van például egy úgynevezett posztprodukciós szakaszuk, amelynek
során a képeket és a párbeszédeket az egyes kultúrák igényeihez igazítják. Az
internet sajátos működési módjának ismeretében azonban szinte elképzelhe­
tetlennek látszik, hogy világméretekben lehessen ellenőrizni a hálózatot. Gon­
doljunk csak arra, hogy az interneten elérhető tartalmak igen sokféle forrásból
származnak; a különféle honlapokat hordozó informatikai cégeknek pedig a
legkevésbé sem áll szándékukban magukra vállalni a cenzúra költségeit és
jogi felelősségét, még a nemzeti törvényeket sértő tartalmakat kínáló stíe-ok
esetében sem. Az egyes országok nemzeti szintű törvénykezéssel próbálnak
megoldást találni a gondokra. Az amerikai internetezők például előszeretettel
hivatkoznak a szabad véleménynyilvánítást kimondó első alkotmánykiegészí­
tésre. Amikor 2000 tavaszán a francia igazságszolgáltatás elítélt egy náci jelvé­
nyeket és emléktárgyakat forgalmazó amerikai honlapot, a szóban forgó site
amerikai üzemeltetője, arra hivatkozva, hogy cégének székhelye az Egyesült
Államokban van, és kizárólag az amerikai törvények érvényesek rá, nem en­
gedelmeskedett a francia bíróság döntésének. A legújabb tendenciák arra mu­
tatnak, hogy a cenzúra felelőssége a jövőben nem a közösséget, hanem az
egyéni felhasználókat terheli majd. A szülők például a családi tévékészüléket
és az internetelérést lehetővé tévő számítógépeiket egyaránt elláthatják az
„engedélyezett” tartalmakat a „tiltottaktól” megkülönböztetni képes szűrők­
kel (kits).
Általában véve elmondható, hogy előbb a mozi, majd később a televízió
létrehozta a szimbolikus reprezentáció olyan rendszerét, amely nemcsak hí­
ven tükrözte a nyugati civilizáció értékeit, de komoly szerepe volt az összetar­
tásában is. A közös élményeket nyújtó és közös értékeket közvetítő broad­
casting típusú televíziózás hozzájárult a társadalom alkotórészeinek egységbe
kovácsolásához; a numerikus televízió és az internet térhódítása viszont nagy
valószínűséggel az eddig egységes képet mutató nézőközönség fragmentáló-
dásával, azaz kisebb, egyízlésű, egynyelvű és egyvallású csoportokra bomlá­
sával jár majd. Az átmeneti kor jellemző médiumai szinte kizárólag nemzeti
keretek között épültek ki. A médiumok mai rendszere egészen más képet mu­
tat: a „planetáris”, az egész világot átfogó és egy adott pillanatban mindenütt
ugyanazt a képet sugárzó médiumok mellett mára megjelentek a kisközösségi
vagy egyenesen individuális médiumok, amelyek az emberek helyi, lokális
identitását erősítik. A planetáris információáramlásra jó példa lehet a walesi
hercegnő temetése, amelyet a kínai tévénézők is figyelemmel követhettek,
3 7 8 I Hálózati világ (1950-1995)

noha ez az esemény régebben inkább csak a britekből váltott volna ki érzel­

meket. A koszovói események tálalása a világmédiában viszont sok szem­
pontból példaértékűnek számít, amennyiben rámutat a rendszer működésé­
nek korlátáira. A NATO és az Egyesült Államok katonai vezetői már a kezde­
tektől tisztában voltak azzal, hogy a háborúról mutatott képeknek stratégiai
jelentőségük van. Ahogy ezt már az Öböl-háborúban (1991), illetve a grenadai
(1983) és a panamai (1989) katonai intervenció során is tette, az amerikai ka­
tonai vezetés az áldozatok látványát mellőző, pusztán technológiai háború
képeit erőltette rá a televíziós hírműsorokra. Mivel összetett politikai okok mi­
att a nyugati médiumok többsége hasonló szellemben számolt be az esemé­
nyekről, a nyugati országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország,
Olaszország) televíziói ugyanazokat a - NATO szóvivője által közölt vagy jó­
váhagyott - híreket és a menekülteket megörökítő ugyanazon képeket közöl­
ték, még a támadásokban részt vevő szövetséges gépek számában is egyetér­
tettek. A hírek szókincse is egységesült: a polgári áldozatokról szólván a nyu­
gati médiumok „járulékos veszteségekről” beszéltek. Azt mondhatnánk tehát,
hogy a médiumok nyilván egyforma érzelmeket váltottak ki szövetséges or­
szágok közvéleményéből. Az érzelmi közösség azonban nem terjed túl a hatá­
rokon. Hiába a mobiltelefonok, a hordozható kézikamerák, a műholdas képe­
ket a világ bármely pontjáról küldeni képes miniparabolák, valójában semmi­
féle információval nem rendelkezünk arról, mi is történik Koszovóban, ha
nincs ott elegendő és mozgásában nem korlátozott újságírónk. Szomorúan
kell hát megállapítanunk, hogy az új információs technológiák apológiája,
amely arról szólt, hogy az új eszközök jóvoltából a tájékoztatás szinte áttet­
szővé válik majd, érvényét vesztette. A nyugati közvélemény nem rendelkezik
több információval Koszovóról, mint a korabeli francia közvélemény arról, mi is
történt 1914-ben Németországban. A szerbbarát országok televízióinak hír­
adói egyébként arról tanúskodnak, hogy a nyugati sajtó a NATO beavatkozá­
sának és a menekültek kálváriájának okairól, illetve a bombázások hatékony­
ságáról szóló elemzéseket a görög vagy az orosz közvélemény nem fogadta el.
Állíthatjuk-e vajon, hogy az internet új, eddig ismeretlen szerepet játszott vol­
na a konfliktusban? Igen is, meg nem is. Az köztudott, hogy szerb interne­
tezők és németországi szimpatizánsaik közvetlen kapcsolatban álltak egy­
mással a bombázások idején.20Az előbbiek tehát közvetlenül számolhattak be
a helyzet alakulásáról, márpedig ez bizonyos értelemben példátlan: először
fordul elő, hogy az ellentétes oldalon álló országok polgárai ily módon kom­
munikáljanak egymással. A szövetséges országok polgárai, ha elegük lett a
nagy nemzeti médiumok propagandájából, ellátogathattak szerb honlapokra
is, s így kiegyensúlyozottabb képet alkothattak maguknak a helyzet alakulásá­
ról. Persze így is könnyen manipuláció áldozatává válhattak. A szerb honla­
pok jelentős része ugyanis teljesen megbízhatatlan volt. Ismeretes, hogy egyes

20Clarnard Raymond - Collette Julien: Kosovo: les batailles de l'information. L'Harmattan, 1999,
185. Lásd továbbá Croyances en guerre. Cahiers de médiologie, 8, 1999, 208.
 Az innováció kanyargós útjai | 3 7 9

szerb site-ok a háborús propagandára oly jellemző dezinformációs tevékeny­

séget folytattak, azaz rendszeresen és szándékoltan alábecsülték saját, és eltú­
lozták az ellenfél veszteségeit. Az interneten megszerezhető közvetlen (azaz
közvetítő szerepet játszó újságírók és szerkesztőségek által nem mediatizált)
információnak nem biztos, hogy nagyobb valóságértéke van, mint a hagyomá­
nyos médiumok tájékoztatásának.
Á ltalános konklúzió

A sokszínűség védelmében

A technikai újítások radikalizmusa, az új médiumokban rejlő látszólag végte­

len perspektívák arra ösztönzik a kutatót, hogy a média világában bekövetke­
ző innovációkat törésként, azaz a folytonosság megszakadásaként értelmez­
ze. Ebből a perspektívából a média története a közösségi élet formáit és szim­
bólumtermelését alapjaiban felforgató forradalmak egymást követő sorának
látszik. Ha ez így van, érdemes-e bármiféle közösséget feltételeznünk az egy­
mástól oly sokban eltérő termékek, Diderot Enciklopédiaja és egy Nintendo,
egy Stendhal-regény és egy telefonkészülék között? Abban mindenki egyetért,
hogy a társadalom átalakulásai és a domináns médiumok egymással szoros
kapcsolatban állnak; Umberto Eco azonban arra figyelmeztet, hogy a megfele­
lések rendszere nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Milyen kap­
csolat áll fenn valójában technika és gazdaság, gazdaság és kultúra, kultúra és
társadalom között? A válasz nem kézenfekvő, és csak akkor tehetünk szert rá,
ha türelmesen kutatjuk a történelem minden egyes területét, melyek mind­
egyikének megvannak a maguk sajátos tárgyai és fogalmai. A mozifilmeket
más módon tanulmányozzuk, mint a hálózati rendszereket; a politikai szféra
működési elvei pedig nem vethetők össze a művészetben honos eljárásokkal.
Amikor társadalom működését aprólékosan vizsgáló történész szembesül ez­
zel a sokszínűséggel, folyamatosságot és koherenciát vél felfedezni ott, ahol
mások csak töréseket és forradalmakat látnak.
Ha tehát a megfelelő perspektívából tekintjük a kérdést, a média története
az elmúlt két század során nyilvánvaló egységet mutat. Mindazonáltal meg­
különböztethetünk sajátos korszakokat. A 18. század Európájában és a 19.
századi Nyugaton tért hódító ipari nyomtatvány a képviseleti demokráciák és
nemzetállamok kiépüléséhez kapcsolódik. A képi és a hangos médiumok 20.
századi megjelenése a közéleti formák átalakulásának felel meg: az informá­
ció óriási jelentőségre tesz szert. A 20. század második fele nyilvánvalóan a há­
lózatok és az információ helyét elfoglaló kommunikáció kora. Az itt felsorolt
korszakok sokban különböznek egymástól, ha azonban aprólékosan megvizs­
gáljuk őket, úgy látszik, hogy a folyamatosságra, a kontinuitásra utaló jelek
legalábbis nincsenek kisebbségben a törésre, a diszkontinuitásra utaló jelek­
kel szemben.
Az elmúlt két évszázadban minden itt tárgyalt társadalom közös politikai
perspektívája a képviseleti demokrácia, továbbá abban is hasonlítanak egy­
másra, hogy mindegyikük kebelén kibontakozik egy fokozatosan egységesülő
kulturális szféra. A közvélemény fogalmának megszületése után a politikai
 A sokszínűség védelmében | 3 8 1

élet központi kérdésévé - a kormányformáktól függetlenül - a közvélemény

ellenőrzése és manipulációja válik. Egy nemzeti közösség tartós fennmaradá­
sának egyébként is szükséges feltétele, hogy tagjai rendelkezzenek bizonyos
közös képzetekkel, amelyek a közösségi élet alapjául szolgálhatnak. Immáron
a média feladatai közé tartozik, hogy a közösségi képzeteket kidolgozza, hogy
a közélet terét megkonstruálja, illetve hogy a társadalmi kötelék létrejöttének
és állandó megújulásának feltételeit megteremtse.
Márpedig ezt a szimbolikus tevékenységet a folyamatosság fémjelezi.
A megszülető új médiumok mindig az elődeik által létrehozott tartalmakat és
gyakorlatokat hasznosítják újra. A 18. század utolsó éveitől kezdve a sajtó és a
könyvkiadás kulcsszerepet játszik: életre hívják a világ leképezésének mo­
dern formáit, jelesül az újságot és a regényt, amelyekre az első képi és hangos
médiumok is támaszkodnak majd. A mozi előszeretettel használ irodalmi
nyersanyagot, narratív eljárásait és kedvenc témáit pedig a populáris regénytől
és a színháztól veszi át. A filmhíradók jelentős eseményekről számolnak be,
ám azt, hogy mi számít annak, az írott sajtó dönti el: a filmhíradók olyan
ügyekről szólnak, amelyeket a populáris sajtó fontosnak ítél. A rádió formai­
lag megújítja és újra felhasználja a színházi repertoárt, a népszerű dalokat és a
tájékoztatást. A rádió által megnyitott térbe benyomuló televízió szégyentele­
nül „lenyúlja” a vetélkedőkkel, a sorozatokkal és a hallgatottsági mutatókkal
kapcsolatban felhalmozódott rádiós tapasztalatokat. A század végének kábel-
televíziói és házi videója csak a már bevált hollywoodi termékeket reciklálják,
napjaink multimédiája pedig arra készül, hogy a nagy könyvsorozatokat és
múzeumi gyűjteményeket, azaz a világ kulturális örökségét feldolgozva aras­
son sikert.
Az itt felsorolt tevékenységek alapjául szolgáló technológiák igen közel áll­
nak egymáshoz. Egy adott korszak különböző médiumai meglehetősen ha­
sonló technikai paradigmák szerint működnek. A roppant hasonló gépi eljárá­
sokon alapuló könyvnyomtatásnak és sajtónak egészen a 19. század közepéig
igen szűkös energiaforrásokra támaszkodva kellett megoldania a termelést és
a szállítást. Könyvkiadók és sajtóvállalatok mégis egymástól elkülönülve fej­
lődnek: a két iparág akkor kerül még távolabb egymástól, amikor nyilvánvaló­
vá válik, hogy a sajtónyomdák mind a termelést (a gőzmeghajtású sajtók
üzembe helyezése), mind a szállítást illetően a könyvnyomdáknál jóval na­
gyobb mértékben tudják hasznosítani az új energiaforrásokat. A sajtónyom­
dákban gyorsabban honosodik meg az eddig ismeretlen fémtechnológiákat
(az öntöttvas és az acél megjelenése) és a villamosságot ötvöző új technikai
rendszer. A 20. század első felében a csőelektronika áll a rádiózás, a hangos­
film, a televízió és az új telekommunikációs rendszerek fejlődésének hátteré­
ben. A fejlődésben érintett vállalatok iparágak szerint igen eltérő jogi és gaz­
dasági környezetben tevékenykednek. Az is fontos, hogy bár a tudományos
élet nemzetközivé válásának köszönhetően a gyorsan elterjedő új technológi­
ák mindenütt egyforma alapokon nyugszanak, a kormányzatok még jó ideig
arra törekszenek, hogy egymástól elkülönülő „nemzeti” technikákat fejlessze-
3 8 2 I Hálózati világ (1950-1995)

nek ki. A kormányzati erőfeszítések ellenére a 20. század második felében a

hálózatok és a tartalomipar egyaránt gyors ütemben globalizálódik. A fejlődés
alapjául egy jelentős technikai újítás szolgál: az információk numerizációjá-
nak térhódítása először a nagy információs rendszereket (a számítástechnikát
és a telekommunikációt), majd a nyomtatványokat és a képi médiumokat for­
radalmasítja. A különböző neveken fellépő nagy, multinacionális pénzügyi
csoportok ezen iparágak mindegyikében képviseltetik magukat. A század vé­
gének talán legfontosabb jellemzője, hogy a nemzeti határok leomlásával sza­
badon áramlanak a technikai újítások, a vállalkozások pedig akadálytalanul
ölthetnek nemzetközi jelleget; a média globalizációja azonban csak része a
gazdaság általános globalizációjának.
A tartalomipart az uniformizáló és a differenciáló tendenciák között észlel­
hető feszültség jellemzi. A 18. század végétől kezdve az államok a nemzet fo­
galmára támaszkodva szerveződnek újjá. A nyomtatványokra vár az a feladat,
hogy értelemmel és megélt tapasztalattal töltsék fel a nemzeti identitás fogal­
mát. Oroszország és Németország már a kezdetektől fogva e modell szerint
fejlődött. A nemzeti mozgalom hatása alól a 19. század során más országok
(így Franciaország sem) vonhatták ki magukat. A távíróhálózatok létrejöttével
megvalósuló információáramlás, valamint a hírügynökségek versenye azon­
ban nyilvánvalóvá tette, hogy a nemzetközi szintű információgazdálkodás
nemcsak létezik, de komoly hatalmi harcok is zajlanak körülötte. Arról sem sza­
bad megfeledkeznünk, hogy 1918-at követően a mozifilmiparban észlelhető
amerikai hegemónia ráébreszti az európaiakat kulturális identitásuk kérdésé­
nek fontosságára. Meg kell védeniük vagy fel kell adniuk kulturális önazonos­
ságukat? Tevékeny részt kell-e vállalnia az államnak a kultúripar védelmében?
Ezek a nehezen eldönthető kérdések már a fejlődés igen korai szakaszában
felmerülnek. A valóságban természetesen a félmegoldások érvényesülnek:
populáris kultúra és magas kultúra, nemzeti identitás és nemzetközi hatások
különböző formákat öltve keverednek.
Nagy a kísértés, hogy a tartalmakat vizsgálva két korszakot állítsunk szem­
be egymással: ezen megközelítés szerint a tájékoztatás korát - amelyet az új­
ságok és a hírügynökségek uralnak - a kommunikáció kora követi. Ez utóbbit
az jellemzi, hogy összekeverednek a látványosság és a tájékoztatás normái,
továbbá a forma fokozatosan egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a tartalom
rovására. Pedig a tájékoztatás és a szórakoztatás világa szomszédos egymás­
sal. A média, amelynek feladatai közé tartozik a közösségi értékek és a visel­
kedési szabványok bemutatása, egyszerre tevékenykedik a tájékoztatás és a
szórakoztatás terében. A 19. századi regényre, az 1930-as évek mozifilmjeire
és napjaink televíziós sorozataira a nyilvánosság olyan tereiként tekinthetünk,
amelyekben napról napra újraformálódnak a társadalmat összetartó kötelé­
kek. A jelenséget Honoré de Balzac már 1830-ban leírta. Az sem véletlen, hogy
az 1930-as években számos gondolkodó főt foglalkoztatnak a mozgókép si­
kerének veszélyei és a világ mint látványosság bemutatásából következő tor­
zulások. Az 1980-as évek televíziózására is jellemző, hogy információ és kom-
 A sokszínűség védelmében | 3 8 3

munikáció, nyilvános köztér és magánszféra szétválaszthatatlanul összekeve­

redik; ez azonban nem újdonság, inkább egy több évtizedes múltra visz-
szatekintő jelenség új felbukkanása.
Állíthatjuk-e mindazonáltal, hogy a képi médiumok valami radikálisan
újat hoztak? A kép szemiológiája (legalábbis McLuhan és Régis Debray olva­
satában) arról próbál meggyőzni minket, hogy a kommunikáció bizonyos sa­
játos módozatai a mediológiai átalakulásokból kiindulva képesek forradalmi
változásokat generálni. Azt szokás állítani, hogy az ábécé és a nyomtatványok
használata radikálisan megváltoztatta az ember tér- és időfelfogását.1 Elkép-
zelhető-e hogy a hálózatok térhódításának következtében az ember a jövőben
teljesen másképp gondolkodik majd, mint manapság? Ez a kérdés egy másikat
rejt magában: hogyan vélekedjünk magas kultúra, tömegkultúra és populáris
kultúra viszonyáról? Az írástudók igen gyakran a populáris kultúrára vonatko­
zó értékítéleteikre támaszkodva alkotnak véleményt a 20. század médiájáról,
márpedig a helyzet nyilvánvalóan nem ennyire egyszerű.
Az 1960-as évek kereskedelmi televízióját úgy írtuk le, mint a legelidegení-
tőbb médiumok egyikét. Pedig a televízió is képes nyilvánossággá alakulni,
képes olyan térré válni, amelyben kiformálódnak közösségi képzetek, és kife­
jeződnek a társadalom által vallott értékek. Ebből a szemszögből nézve bátran
demokratikusnak nevezhetjük a televíziót, vagy ha ez túlzónak tűnik, azt mond­
hatjuk: a televízió is hozzájárulhat a közösség életének összetartásához és a
társadalmi kötelék megőrzéséhez. Ez még akkor sem vitatható, ha a televízió
működésének alapjául szolgáló eljárás, a nézettségi mutatók felmérése a leg­
kevésbé sem összeegyeztethető a képviseleti demokrácia elveivel. A média
hatékonyságának kérdése is igen nehezen megválaszolható. Egy tökéletes ha­
tékonyságú elnyomó rendszerrel állunk-e szemben, vagy az egyének előtt nyit­
va áll a lehetőség, hogy a rendszer mechanizmusát kijátszva új tartalommal
töltsék meg a technikai kereteket? Szükségszerű-e, hogy a média a szórakozta­
tóipar eszköze legyen, vagy elképzelhető, hogy az új médiumok a szellemi
szabadság kiteljesedésének és az ismeretek terjesztésének instrumentumai­
ként tündököljenek? A történeti elemzés, amint azt könyvünk egésze bizo­
nyítja, árnyalt válaszokat nyújt a fenti kérdésekre. A média egyszerre tükre és
átalakítója az őt létrehozó társadalomnak. Ha a társadalom sokszínű, a médiu­
mai is azok.

1Jack Goody: La Raison graphique: la domestication de la pensée sauvage. Paris, 1979.

Névmutató

A Belin, 154, 155

Adorno, Theodor W., 251, 252 Benjamin, Walter, 216, 253
Agasse, 75 Benkendorf gróf, 83
Aiszkhiilosz, 274 Bennett, Gordon, 164
Albeniz, 125 Benoit, Pierre, 316
Allarde, 69 Benny, Jack, 237
Amis, Martin, 325 Berger-Levrault, 103
Anderson, Sherwood, 255 Bergman, Ingmar, 201
Anisson, Laurent, 41, 69 Berlusconi, Silvio, 284, 286, 287, 291,
Anna királynő, 140 312, 332
Arago, 175 Bernhardt, Sarah, 189
Aragon, Louis, 186, 226 Bertin-dinasztia, 107
Arbuckle, »Fatty«, 195, 210 Bismarck, Otto von, 148, 175
Archer, Jeffrey, 325 Bleustein-Blanchet, Marcel, 248, 249
Ardant, 104, Bluwal, Marcel, 273
Arnim, Bettina von, 81 Bodoni, 73
Astaire, Fred, 222 Bogart, Humphrey, 218
Auric, Georges, 226 Boileau, Nicolas, 73
Austen, Jane, 49, 62, 112 Bonaparte Napóleon, I. Napóleon, 74,
Averty, Jean-Christophe, 274 67, 75-77, 80, 82
Bonington, 102
B Booth, Charles, 89
Baird, James Logie, 260, 354 Bordeaux, Henry, 174
Ballanche, M., 110, Bossange, Martin, 81, 93, 97
Balzac, Honoré de, 25, 94, 95, 101, 108, Bougnoux, Daniel, 304
111, 115, 163, 165, 382 Bourget, Paul, 174, 178
Baraghini, Marcello, 180 Bourdieu, Pierre, 117, 187, 320
Barma, Claude, 273 Bourdon, Jérőme, 273
Barnum, 264 Branly, Edouard, 151
Barrére, Igor, 273 Brecht, Bertolt, 220, 246
Barrés, Maurice, 174 Bredow, Hans, 243
Barthes, Roland, 215 Brémond, E., 250
Baudelaire, Charles, 189 Brentano, Franz, 81
Baudot, 127 Bréton, Louis, 100
Bayle, Pierre, 37 Breton, Philippe, 100, 345
Beaumarchais, Pierre Augustin Caron Brillat-Savarin, 95
de, 40, 91, 110, 118 Bronte nővérek, 112
Beaverbrooke, Lord, 170 Brown, Ivor, 255
Beeton, Isabella, 179 Brunet, Prudence, 56
3 8 6 I Névmutató

Buffalo Bill, 207 Cocteau, Jean, Natan, 226

Buisson, 176 Colbert, 333
Buloz, 109, 110 Constable, 96
Bunau-Varilla, Maurice, 173, 176 Constantin, 176
Bunuel, Luis, 226 Cooke, 143
Burjev, V. E, 55 Corvin Mátyás, 54
Burns, C. Delise, 255 Cotta, 96, 104, 107, 181
Bútor, Michel, 187 Cowan, 267
Byron, Lord, 107 Craig, Walter, 267
Creuzer, Friedrich, 81
C Crichton, Michael, 74
Caldwell, Erskine, 216, 255 Cronin, A.-J., 316
Calmette, Gaston, 174 Cronkite, Walter, 269
Camus, Albert, 186 Crosby, Bing, 112, 217, 237
Capa, Roberto, 218 Croy, Emmanuel de, herceg 28, 35
Capra, Frank, 207, 208 Cunard, Samuel, 142
Carnot, Nicolas Léonard, 140
Carrel, Armand, 93, 99, 162, 163 D
Caruso, Enrico, 230 DAlembert, Jean le Rond, 56, 61, 277
Cendrars, Blaise, 177 DAnnunzio, Gabriele, 107
Cerf, Vinton, 369 Daguerre, L.-J., 189
Certeau, Michel de, 38 Dali, Salvador, 226
Chaix, Napoléon, 99, 102, 103 Danel, 103
Chambat, Pierre, 295 Daudet, Alphonse, 179
Chambeau, 111 Daudet, Léon, 174
Chamfort, 68 David, 72
Champion, Honoré, 101 Day, Benjamin, 164
Chaplin, Charlie, 194, 196, 200, 204 De Gaulle, 271
Chappe dAuteroche abbé, 56 De Mille, Cecil B„ 264
Chappe, Claude, Debray, Régis, 303-305, 383
Chapsal, 121 Delafosse, 176
Charpentier, Georges, 94, 95-96, 97, 98, Delisle, 55
104 Delloye, 98
Charpentier, Gervais, 96, 180 Derbaix, Jean-Pierre, 69
Chartier, Roger, 16 Derriey, 167
Chateaubriand, Francois René de, 35, Descartes, René, 14
48, 59, 68, 74, 75, 82, 91, 98, 107, Desgraupes, Pierre, 273
108, 110, 111, 334 Desmoulins, Camille, 71
Chauvelin, 36-37, Diderot, Denis, 38, 56, 380
Chesterfield, Lord, 40 Didier, 179
Chevallier, Maurice, 224 Didot család, 46, 74
Choiseul-Gouffier herceg, 85 Didot, Firmin, 72, 73, 100, 102, 167
Christie, Agatha, 180 Didot, Franpois-Ambroise, 46, 100
Churchill, Sir Winston, 273 Didot, Pierre, 100
Clair, René, 204, 226 Didot, Pierre-Frangois, 46,
Clancy, Tom, 374 Didot-Saint-Léger, 41, 72
Clemenceanu, Goerges, 175 Diederichs, Eugen, 118
Clinton, Bill, 367, 371 Disney, Walt, 194

Dixon, Thomas W, 197
Dohm, Hedwig, 113
Dordhain, Roland, 250
Draskova, Jekatyerina hercegné, 83
Dreyer, Carl, 201
Dreyfus, Alfred, 174, 175, 214, 268
Drieu La Rochelle, P., 186
Drumont, Édouard, 174
Duchemin, A., 176
Dulac, Germaine, 226
Dullin, Charles, 250
Dumas, Alexandre, idősebb, 122, 123,
147, 164, 179
Dumayet, Pierre, 273
Dupin, Aurore, 126
Dupont, Paul, 102, 103
Dupuy, Jean, 167
Duras hercege, 40
Dutacq, 122, 163
E Freud, Sigmund, 252
Eckermann, Johann Peter, 119
Eco, Umberto, 287, 302, 303, 380
Edison, Thomas, 159, 160, 188, 191-
193, 196, 199, 363
Egerton, Thomas, 112
Ehrenberg, Alain, 295
Ehrenburg, Hja, 184, 253
Eisenhower, Dwight David, 239
Eizenstein, Szergej, 214, 220
Elder, Robert, 237
Eliot, Georges, 112
Eliot, T. S„ 325
Ellis, Sarah,
Elsevier, 180
Éluard, Francois, 186
F Gerlache, Nicolas, 45
Fasquelle, Eugene, 96
Fayard, Arthéme, 178, 179
Fellini, Federico, 211
Ferrié, 153
Ferro, Marc, 218
Féval, Paul, 123, 178
Fichte, Johann Gottlieb, 81
Field, Cyrus, 150
Fieschi, 163
Figuier, Louis, 143
Névmutató I 3 8 7
Filipacchi, Henri, 316
Firmin-Didot, Ambroise, 86
Flaherty, Robert, 214, 215, 216
Flammarion, Claude, 179
Flammarion, Charles-Henri, 332
Flammarion, Ernest, 125, 179
Falubert 107
Fleischer, Wilhelm, 81
Fontanes, 75, 111
Fontenelle, Bernard le Bovier de, 55
Forest, Lee de, 230
Forsyte, Gédéon, 115
Forsyte, Timothy, 105
Foucault, de, idősebb, 226
Foucault, Michel, 17, 215
Fouché, Joseph, 75
Fox, William, 199
France, Henri de, 261
Franco, Francisco, 218
Franklin, Benjamin, 58
Frigyes II., 62
Füstéi de Coulanges, 16
G
Gaboriau, Émile, 114, 165, 178
Gallimard, Gaston, 118, 125
Galsworthy, John, 112, 178
Gance, Abel, 197, 204, 225
Gandhi, Mahatma, 227
Garbo, Greta, 222
Gamier, Simone, 172, 273
Gamier testvérek, 101, 102, 104,
Gasset, Jósé Ortega y, 252
Gates, Bill, 371
Gaumont, Léon, 203
Gentz, 80
Gide, André, 125, 126, 169, 181, 185,
321
Girardeau, E., 247
Girardin, Alexandre de, 163
Girardin, Émile de, 97, 98, 99, 107, 163,
164, 309
Goebbels, Joseph Paul, 185
Goethe, Johann Wolfgang von, 39, 52,
81, 107, 119
Goldsmith, Samuel, 200
3 8 8 I Névmutató

Goncourt, 106, 109, 115, 164 Houdin, Robert, 193

Gore, Al, 367 Howard, Ron, 375
Gorkij, Makszim, 119-120 Hugenberg, Alfred, 171
Göschen, 73 Hugo, Victor, 107, 108, 115, 195
Gramsci, Antoine, 222 Humboldt, Alexander von, 81
Greeley, Horace, 170 Humboldt, Wilhelm von, 81
Grenadou, Ephraim, 116 Hummert, Frank, 238
Grierson, George, 214 Huxley, Aldous, 254
Griffith, D. W, 194, 196, 197
Grimm, 56, 82 I
Guépin, Dr. Ange, 165 Ivens, Joris, 218
Guitry, Sacha, 188
Guizot, Francois, 172 J
Gutenberg (Johannes Gensfleisch) 14, Janin, Jules, 108
21, 25, 26, 65, 185, 303 Jannings, Emil, 211
Guy, Alice, 193 Jaroscsenko, 183
Guyés, 70 Jaucourt lovag, 56
Jaurés, Jean, 174
H Johnson, Samuel, 40
Haas, 41 Josephson, Matthew, 255
Habermas, Jürgen, 21, 253 Journault, 176
Hachette, Louis, 98, 99-103, 109, 116, József, II. 53, 54
125, Jude, 176
Hammond, John, 255 Judson, A., 233, 234
Hardenberg, 81 Julius, Paul,
Hardy, Denys, 195, 255
Hardy, Thomas, 206 K
Harmsworth, Alfred, 170 Kahn, Albert, 190
Hauman, 94 Kantemir, Antioh herceg, 55
Havas, Charles-Auguste, 145, 172 Károly, X. 46, 93
Havin, 115 Katalin II. (Nagy) cárnő, 56, 83, 85
Hawthorne, Julian, 144 Kazinczy Ferenc, 54
Hays, William, 210, 211 Keaton, Buster, 195
Hearst, William Randolph, 176, 268 Kennedy, John, 268
Hemingway, Ernst, 180, 218 Kéralio, de, kisasszony, 56
Henry-dinasztia, 27, 41 Kerenszkij, Alekszandr Fjodorovics, 183
Henry, Jean-Baptiste Joseph 27 Kessel, Joseph, 177
Henry, Ch., 176 Keystone, 194, 196
Herder, Johann Gottfried von, 54 Khalsoum, Om, 227
Herskov, Mihail, 83 Klopstock, Friedrich Gottlieb, 62
Hertz, Julius, 151 Knight, Charles, 97
Hervilly, Ernest d’, 160 Kock, Paul de, 123
Hetzel, 101 Kopjevszkij, 55
Hingray, Charles, 93 Korn, Arthur, 154, 155, 260
Hoe, Richard, 167 Kotzebue, August (Friedrich) von, 82
Hoover, Herbert, 231, 364 Kronkite, Walter, 269
Hopper, Edda, 202 Krüdner, Julie de, 81
Horkheimer, Max, 252, 253
 Névmutató | 3 8 9

L Luther, Martin 16, 67

La Fayette, 94 Lux, Guy, 273
La Fontaine, 73
Laffitte, 93 M
Lagrange, 56 Maccarthy, 268
Laharpe, 68 Mac Lehose, Christopher, 325
Lajos, XIV. 27, 59, 63, 333 Madonna, 351
Lajos, XVI., 83 Mahfuz, Nagib, 333
Lajos, XVIII., 76 Makine, Andrej, 168
Lakanal, 66, 110 Malborough család 28
Lalou, Etienne, 273 Malesherbes, Chrétien Guillaume
Lamartine, A. de, 109 Lamoignon de, 37-38, 47, 48, 75
Lamennais, F. de, 90, 165, 313 Mallarmé, Stéphane, 118
Länderer, Johann, 54 Mallet-Dupan, 68
Lane, Allen, 180 Malot, Hector, 128, 179
Lang, Fritz, 220 Malraux, André, 187, 322
Lange, Dorothea, 216 Malthus, Thomas, 89
Larousse, Pierre, 99, 101, 102, 116 Marne család, 104
Laurel és Hardy, 195 Marne, Alfred, 104
Lazareff, Pierre, 177 Marne, Armand, 104
Lazarfeld, Paul, 237, 252 Mandel, Georges, 261
Le Bon, Gustave, 251 Mankiewicz, Joseph L., 217
Le Chapelier, 69, 110 Mann, Thomas, 186
Le Play, Frédéric, 104 Manuzio, Aldo, 180
Léautaud, Paul, 181 Marchand, 151
Lefort, 104 Marconi, Guglielmo, 152, 153
Léger, Fernand, 254 Marcuse, Herbert, 186, 253
Lenin, Vlagyimir Iljics, 183 Marcuse, Ludwig, 186
Léonard, 116 Marey, Jules, 191
Lermontov, Mihail Jurjevics, 107 Mária Terézia 53
Leroux, Gaston, 174 Marinoni, Hippolyte, 103, 165, 167
LeRoy, Mervin, 217 Marmontel, Jean-Frangois, 56
Lespés, Léo, Marpon, 179
Levrault család, 59, 81, 103, 104 Masson, Émile, 116, 166
Levy, Isaac, 233, 234 Masson, Victor,
Lévy, Michel, 96, 102, 109, 179, 180 Matthews, Lord,
Lévy testvérek, 102, 104 Maupassant, Guy de, 179
Lindbergh, Charles, 213 Mauriac, Francois, 186
Linder, Max, 195 Maurois, André, 180
Lipót császár, 54 Maurras, Charles, 174
Lloyd, Edward, 114 Maxwell, Robert, 282, 283
Londres, Albert, 168 Mayer testvérek, 200
Lorentz, Pare, 217 Mayer, Louis B., 199, 206
Lovelace, Ada, 335 McCarthy, Joseph, 268
Lucas, 194 McLuhan, Marshall, 250, 301, 302, 303,
Lukács György, 216 363, 383
Lumiére testvérek, 188, 191-192, 214, Méadel, Cécile, 249
226, 227 Mégard, 104,
3 9 0 I Névmutató

Meilhan, Sénac de, 41 Necker, Jacques, 33

Meissonier, Ernest, 102 Nenni, 222
Méliés, Georges, 193-194, 214 Nielsen, Arthur A., 236, 264, 265
Mercier, Sébastien, 36 Niepce, Nicéphore, 189
Mercoeur, 176 Nietzsche, Friedrich, 113
Mérouvel, Charles, 178 Nisard, 119
Metternich, 87, 141 Nixon, Richard, 269, 270, 278
Metzler, 166 Noailles vikomtja, 226
Meyer, 59 Noble, Edward J., 232
Michelet, Jules, 115 Noéi, 121
Middler, Bette, 210 Northcliffe, Lord, 170
Migneret, M., 110 Novikov, Nyikolaj Ivanovics, 57, 83
Mignet, 93, 162 Nyon, az ifjabb, 69
Miklós II. cár, 183
Millaud, Moyse, lásd Polydore, 107, 115, O
165 Ogburn, William, 254
Milton, John, 98 Oldekop, 83
Mirés, Isaac, 165, 175 Orléans hercege, 94
Mistinguett, 224 Orwell, Georges, 187, 253
Mix, Tom, 207
Moliere, 273 P
Monnet, Jean, 125 Pabst, G. W„ 220
Montbel, 176 Paley, Bill, 233
Montépin, Xavier de, gróf, 123 Pallandre, 46
Montesquieu, 55 Palm, 80
Montét, Jules, Panckoucke, Charles-Joseph, 47, 56
Moreau le Jeune, J.-M., 91 Parson, Louella, 202
Morret, J.-B., 71 Pathé, 193, 199, 203, 212
Morse, 143 Pál, I. cár, 83
Mossé, J.-M., 90 Paz, A. és F., 176
Mozart, Amadeus 39 Pedern, Charles, 213
Mumford, Lewis, 256 Péguy, Charles, 181
Mun, Albert de, 174 Peirce, 303
Murdoch, Sir Rupert, 282, 283, 307, 311, Pelard, F., 176
312, 324,350 Pender, John, 150
Murnau, 216, 220 Pendern, Charles, 213
Murray, 112 Perdiguier, Agricol, 116
Murrow, 268 Pereire testvérek, 142
Mussolini, Benito, 218, 221, 225 Perthes, Friedrich Christoph, 82
Mustafaj, Besnik, Péter I. (Nagy) cár, 55,
Muybridge, 191 Peyrefitte, Alain, 276
Phalké, D. J„ 226
N Philippart, 175, 176
Nadar, Félix, 189 Pickford, Mary, 200
Nadaud, Martin, 116, 117 Pierce, 303
Napoleon, III. 125, 142 Plantin, Christophe, 320
Nariskin herceg, 56 Polignac, 93, 163
Nathan, Fernand, 116 Polydore, 107, 115, 165
 Névmutató I 3 9 1

Portson du Terrail, 123, 165 Rothschild, 147

Popov, 151 Rouannet, 117
Porché, Wladimir, 250 Rousseau, Jean-Jacques, 40, 56, 66, 81, 91
Porter, Edwin S., 196 Rushdie, Salman, 324
Poulsen, Waldemar, 353 Rüdiger, Christian, 56
Pringosz, Joannisz, 85
Privat, Maurice, 247 s
Proulx, Serge, 345 Sainte-Beuve, Charles-Augustin, 108
Proust, Marcel, 189 Saint-Exupéry, A. de, 177, 316
Prouvost, Jean, 176, 177 Saint-Just, 66
Pulitzer, Joseph, 170 Saint-Simon, 159
Puskin, Alekszandr Szergejevics, 83, 84, Sala, 98
107, 112 Sand, George, 108, 109, 110, 111, 113,
122, 128, 182
Q Sándor, L, Karagyorgyevics, 177
Quérard, Joseph-Marie, 31 Santelli, Claude, 273
Sarnoff, David, 232
R Sarraut, Albert, 247, 248, 249
Racine, 72, 273 Sartre, Jean-Paul, 317
Rasmussen, 125 Sautelet, 93
Rather, Dan, 269 Sayers, Dorothy L., 180
Ravel, Maurice, 250 Scherl, August, 171
Raynal abbé, 48 Schmid kanonok, 103, 121
Reagan, Ronald, 302 Schoell, Frédéric, 81
Récamier, Madame, 108 Schrameck, 176
Reclam, Anton Philip, 180 Schubart, Alexandre, 93
Régnon, Hippolyte de, 165 Schumacher, 55
Reich, Philip Erasmus, 51 Scott, Walter 112
Reith, John, 241 Scribe, Eugéne, 108
Renan, Ernest, 102 Scserbatov, Mihail, 57
Renoir, Auguste, 189, 226 Seeger, Pete, 269
Renoir, Jean, 201, 224 Ségur grófja, 83
Renouard, 91, 93 Ségur grófnéja, 100
Reuter, Israel Beer, 172 Selznick, David O., 206
Revol, 43 Sennett, Mack, 194
Reynaud, 189 Sevcsenko, Arkagyij, 306
Riefenstahl, Leni, 221 Séverine, 174
Rieffel, Jules, 166 Sighele, Scipio, 252
Riis, Jacob, 215 Simenon, Georges, 177
Rintelen, Franz, 149 Slaby, Steven, 153
Robbe-Grillet, Alain, 149, 187 Smith, Adam, 33
Robida, 160 Spielberg, Steven, 194, 375
Rochefort, Henri de, 175 Spineli, 176
Rochefort, Louis de, 213 Staél, Madame de, 81, 107
Roselius, 243 Stanhope, Lord, 41, 85
Rosner, Karl Peter, 181 Stargard, 172
Rossi, Tino, 249 Steinbeck, Georges, 186
Roth, Joseph, 63, 162, 184, 186 Stendhal, Henri Beyle, 273, 380
3 9 2 I Névmutató

Stevenson, Robert Louis, 115 Virilio, Paul, 346

Sturges, Preston, 217 Voltaire, Francois-Marie Arouet, 40, 47,
Sue, Eugéne, 108, 122, 123, 178, 195 51, 56, 85, 91
Sztálin, 219 Volterra,
Sztroganov, Pavel Alekszandrovics, Von Arco gróf, 153
56 Voss, 243, 244

T W
Talleyrand herceg, 93, Wagniére, Jean-Louis, 56
Taylor, Paul, 216 Wahlen, 94
Tessing, 55 Wallace, 269
Thiers, Adolphe, 59, 93, 107, 162, 175 Walker, John, 171
Thurn und Taxis család, 138, 147 Warner testvérek, 199
Tilliard, 56 Wayne, John, 266
Tocqueville, Alexis de, 59 Weil, Kurt, 220
Trattner, 53 Weitbrecht, 56
Treuttel, 81 Welles, Orson, 264
Trimm, Timothée, 115 Wheatstone, 143
Turgot, 39 White, Margaret Bourke, 216
Turing, Alan, 342, 344 Wieland, 73
Turner, Ted, 278, 279, 350 Wiener, Norbert, 344, 345
Williams, David, 110
V Withman, 216
Valera, Eamon de, 313 Wolff, Bernhard, 172
Valles, Jules, 174
Vallette, Alfred, 118 Y
Van Doren, 267 Young, Arthur, 45, 48
Vercors, 186
Vergilius, 72 Z
Verne, Jules, 87, 146, 259 Zay, Jean, Natan, 225
Váron doctor, 107 Zévaco, Michel, 178
Vertov, Dzsiga, 214 Zimmermann, 149
Viard, 56 Zitrone, Léon, 273
Victor, Éliane, 273 Zola, Émile, 147, 195
Vidor, King, 217 Zuse, 342
Vilar, Jean, 274 Zvorikin, Vlagyimir, 260
Villemessant, 107 Zweig, Stefan, 118, 169, 181, 185
Intézmények, társaságok és cégek
mutatója

A August Scherl GmbH, 171

A2, 280 Ayer’s and Son, 235
Alan Turing, 344
Albin Michel, 332 B
Alcatel-Alsthom, 328, 329 Baird Television Company, 261
Allgemeine Elektrizitäts Gesellschaft Banque nationale de Paris, 332
(AEG), 171, 242 Barnes & Noble, 331
Amaury-csoport, 308, 329 BBC 1, 280
Amazon, 371 BBC 2,280
America on Line (AOL), 371, 372, 374 Beaverbrooke, 306
American Broadcasting Company Beifond, 328
(ABC), 232, 264 Bell-laboratórium, 342, 364
American Express, 279 Berliner Radiostunde, 244
American Interstate Commerce Berlusconi-csoport, 287, 312
Commision, 234 Berry, 306
American Telephone Telegraph (ATT), Bertelsmann, 284, 312, 326, 328
155, 157, 158, 203, 230, 231, 232, Beta Taurus, 284
233, 234, 338, 340, 341, 354, 365, Bing Crosby Enterprises, 354
369, 371 Biograph Company, 194
American Tobacco Company, 237 Bloomsbury, 325
Ampex Corporation, 354 Bordás, 329
Ampex, British Broadcasting Corporation (BBC),
Apple, 343, 345 241-242, 255, 280, 281, 282, 354
Arbeitsgemeinschaft der öffentlich- British Cable Service, 283
rechtlichen Rundfunkanstalten der British North American Royal Mail
Bundesrepublik Deutschland (ARD), Steam Packet, 142
280, 283, 285, British Post Office, 241, 260
ARD 1, 280 British Telecom, 341
ARD 3, 280 British Telegraph, 240
ARD Eins Plus, 286 Buch und Presse, 243-244
Ardant (Martial), 104, 128 Buchhandlung Vorwärts, 117
Armand Colin, 328 Bundesverband Deutscher
Arpanet, 369 Zeitungsverleger (BDZV) 284
Arthaud, 331 Buttes-Chaumont, 272
Associated Press (AP), 147, 148, 153,
154, 172, 173, 239 C
Astra, 283 Cable and Wireless, 153
Atari, 359 Cable thématq., 329
Aubier, 331 Calmann-Lévy, 329
3 9 4 I Intézmények, társaságok és cégek mutatója

Canal +, 280, 291 Deutschlands-Sender, 247

Canale 5, ABC, 280 Die Deutsche Stunde, 243-244
Capital City Communication, 264 Dillons, 324
Cartervision, 354 Disney Channel, 350
Centre d’étude des supports de publicité Disney, 349, 374
(CESP), 272 Drei Sat, 286
Champ Vallon, 333 Dunod, 329
Channel 4, 280, 282
Chargeur, 311 E
Cheyne-Éditeur, 333 Éclair, 195, 212,
Cinq, 280, 286 Édition de Minuit, 332
Cisco, 371 Édition no. 1., 329
CNN, 297, 298 Einaudi, 332
Cofira/SFR, 329 Entertainment and Sports Programming
Columbia Broadcasting System (CBS), Network (ESPN), 279
232-234, 236, 237, 238, 239, 240, Eureka, 284
262, 264, 265, 266, 267, 268-269, Euronews, 329
354, 376 Europe 1, 310
Columbia News Services (CNES), 240 Euro-RSCG, 310
Columbia Picture Entertainment, 350 Expansion, 329
Columbia, 200, 349 Express, 329
Compagnie des Machines Bull, 342
Compagnie des Services maritimes des F
Messageries nationales, 142 Faber and Faber, 325
Compagnie Européenne de Oublication Fairchild, 359
(CEP), 329 Fayard, 329
Compagnie Franqaise de Télévision, 261 Federal Commission of Communications
Compagnie générale de télégraphie Sans (FCC), 157, 233, 262, 264, 270, 277,
Fil (CSF), 261 278, 347, 376
Compagnie générale des paquebots Fédération nationale d’achat des cadres
transatlantiques, 142 (FNAC), 330, 331
Compagnie Luxembourgeoise de Film d’Art, 224
Télédiffusion (CLT), 284 Fininvest, 286, 287, 312
Compagnie pour l’Atlantique et la Flammarion, 316, 331
Méditerranée, 142 Fox Movietone News, 213
CompuServe, 371 Fox TV, 312
Continental Telegraphen, 172 Fox, 205, 210, 220, 356, 375
Courrier internat, 329 Fox-News, 212
Crédit Lyonnais, 330 FR3,
France-Loisirs, 326, 329
D Furet du Nord, 331
Dalloz, 329
Das Zweite Deutsche Fernsehen (ZDF), G
280, 283, 286 Gallimard, 181, 316, 329, 332
Deulig, 171 Garnier, 128
Deutsche Bank, Gaumont, 193, 195, 199, 203, 212, 214,
Deutsche Welle, 247 224, 225
Deutsches Nachrichten Büro, 185 Gauthier-Villars, 329
 Intézmények, társaságok és cégek mutatója | 3 9 5

Gautier-Languereau, 329 ITV (Independent Television), 280, 281,

General Electric, 203, 232, 241 282
General Mills, 240
Générale des Eaux, 330, 372 J
Générale occidentale, 328, 329 Judson Radio Program Corporation, 233
Go Video, 356 Julliard, 329
Grande Compagnie du télégraphe du JVC, 355
Nord, 150
Grasset, 329 K
Great Eastern Company, 150 Keystone Film Company, 194
Grolier, 329 Kinogram, 212
Groupe de la Cité, 326, 328, 329, 330 Krupp, 171
Gulf and Western, 349, 360
L
H La Cinq, 329
Hachette, 308, 329, 330 Laffont, 329
Hachette-Filipacchi sajtóvállalkozás, Larousse, 329
329 Lattés, 329
Haske, 242 Le Bruit des autres, 332
Hamburg-Amerika Linie, 171 Le Chéne, 329
Harmsworth, 306 Le Seuil, 332, 333
HarperCollins, 324, 325 Lefort, 128,
Harvill, 325 Left Book Club, 255
Hatchards, 324 Les Deux Coqs d’or, 329
Hatier, 332 Litteraria, 224
Havas, 148, 154, 329, 332 Livredis, 329
Henkel, 171 Loew-MGM 200, 224
Hindusztán filmtársaság, 226, Lorenz, 242, 243
Hoche-Friedland, 329
Huth, 242, 243 M
M6, 280, 291
I Macintosh, 360
Immobiliére Phénix, 330 Major League Base-Ball,
Imprimerie centrale des chemins de fer, Marne, 128
103 Marconi, 241
Independent Broadcasting Authority Massachusetts Institute of Technology
(IBA), 282 (MIT), 236, 237
Independent Newspapers, 307 Masson, 101, 328, 329
Infoprint, 315 Matra, 328
Institut frangais d’opinion publique, 272 Matra-Hachette, 328
Intel, 343 Matra-Hachette-Multimédia, 329
Intenational Telegraph and Telephone Matsuscita, 351, 355
(ITT), 248 Mattel, 359
Interforum, 328, 329 Maxwell-csoport, 282
International Business Machine (IBM), Mazda, 202, 203
342, 343 Media Communications Association
International New Service, 239 (MCA)-Universal, 351
International Newsreel, 212 Mégard, 128
3 9 6 I Intézmények, társaságok és cégek mutatója

Mercury, 341 Pathé Rural, 224

Messageries Hach ette, 173, 316 Pathé, 193, 195, 199, 203, 212, 214, 224,
Messageries nationales, 142 224, 226
Metro-Goldwyn-Mayer (MGM), 200, Pathé-News, 212
224, 350 Pearson-csoport, 307, 324
MGM-News, 212 Penguin, 180
MGM-United Artists, 349, 350 Perscombinatie (PCM), 311
Microsoft System Network (MSN), 343, Petroleum Union, 171
371 Philips, 355
Microsoft, 360, 370, 371 Pinault-Printemps-Redoute-csoport,
Mirror Vision, 283 329
Mondadori, 332 Plon, 329
Motion Picture Patent Company Post Office, 146
(MPPC), 199 Poste Párisién, 249
Mutual Broadcasting System (MBS), 232 Premiere, 283
Presses de la Cité, 316, 332
N Prisma, 329
Natan, 225 Prisunic, 329
Nathan, 329 Prouvost-csoport, 308
National Broadcasting Company (NBC), Publicis, 248, 310
232, 234, 236, 237, 239, 240, 261, Publix and Loew, 199
264, 267
National Television System Committee R
(NTSC), 262, 263 Radio Corporation of America (RCA),
Netscape, 371 153, 155, 230, 231, 232, 261, 354,
News Corporation, 307, 312, 350 355, 359
Newton Compton, 180 Radio Luxemburg, 241
Nintendo, 359, 360, 361, 380 Radio-Cité, 248, 249
Radio-Juan-les-Pins, 249
O Radio-Keith-Orpheum (RKO), 200, 208,
Office de la Radiodiffusion Télévision 263, 264
Frangaise (ORTF), 272, 289 Radio-nostalgie, 329
Olivetti, 342, 368 Radio-Paris, 248, 250
Olivier, 333 Radio-Toulouse, 247, 249
Opel, 244 RAI 1, 280,
Oracle, 371 RAI 2, 280
Orion, 349 RAI 3, 280
RAI Uno, 286
P RAI, 286
PAL, 263 Random House, 324
Panasonic, 351 Realschulbuch handlung, 82
Paramount, 199, 200, 224, 263, 264, Reed-Elsevier-csoport, 310, 324
349, 350, 355, 374, 376 Reichsrundfunkgesellschaft (RRG), 246
Paramount-News, 212 Rete 4, 280
Paris-PTT, 246, 247, 248, 250, 261 Rete Italia, 287
Pathé Baby, 224 Retz, 329
Pathé Exchange, 224 Reuter-hírügynökség, 147, 154, 172
Pathé Limited, 224 RTF, 283
 Intézmények, társaságok és cégek mutatója | 3 9 7

RTL-Plus, 280, 284, 285 u

Rundfunk GmbH, 243 UGE, 329
Union Deutsche Verlagsgesellschaft
S (UDV), 171
Sat Eins, 280, 284, 285 Union télégraphique internationale, 152
Seagram, 371 United Artists, 200, 350, 355
Secam, 263 United Newspapers, 307,
Sega, 359, 360, 361 United Press (UP), 239
Sharp, 356 Universal, 199,200,205,208,349,355,374
Siemens und Haske, 242 Universum Film AG (UFA), 171, 203,
Siemens, 149, 153, 342, 368 219, 211, 225
Simon et Schuster, 180 Usenet, 369
Sirey, 329
SKY 1, 280 V
Sky Channel, 312 Viacom, 376
Société des auteurs dramatiques, 110 Viking, 324
Société des gens de lettres, 110, 111, 321 Vitaphone, 203, 234
Société Fran^aise Radioélectrique (SFR), Vivendi, 372
153 Vox TV, 312
Société générale des annonces (SGA), Vox, 244
172
Society of British Authors, 110 w
Sodis, 316 W. H. Smith, 324
Sony, 350, 355, 356, 361 Walt Disney, 279,
Springer, 285 Walt Disney-ABC, 350, 355
Stampa Alternativa, 180 Warner Bros, 200, 203, 217, 234, 349,
Stock, 329 356, 359
Warner Cable, 278
T Warner Communication, 279, 349
Taito, 359 Warner-Turner Broadcasting System
Télé 5, 284 (WTBS), 279
Télécom 1, 291 Wenzel, 128
Telefunken, 153, 242, 243 Western Electric, 241
Telemeter, 263 Western Union, 146
Texas Instrument, 359 Westinghouse, 230, 260, 279
TF1, 280, 292 White Star, 142
Thames Television, 282 Wolff, 148, 242
The British Board of Film Censors, 211 Workers Education Association’s
Thomson Houston, 241 Courses, 255
Time Inc., 349
Time Warner, 349,350,367,372,374, 375 X
Tobisklang Film, 203, 211 Xerox Corporation, 343
Trafalgar House, 307 XXth Century Fox, 200, 312, 349, 350
Turner Broadcasting, 350
TV 3, Y
TV a. m., 282 Yahoo!, 370, 371, 374
TVE 1, 280
TVE 2, 280 Z
TVE 3, 280 Zwemmer, 324
Címmutató

A C
A bárányok hallgatnak, 351 Cahiers d’action franQaise, 174
A diktátor, 204 Casablanca, 218
A Don-medence szimfóniája, 214 Cinq colonnes a la Une, 273
A hét kor (The Seven Age), 196 Columbia Workshop, 264
A kagyló és a lelkész (La Coquille et le Combat, 186
Clergyman), 226 Comic-Finance, 176
A költő vére (Le Sang d’un poéte), 226 Computer Space, 359
A muzsika hangja (Sound of Music), Csillagok háborúja (Star Wars), 357
356
A nagy vonatrablás (The Great Train D
Robbery), 196, Daily Express, 307
A sztrájk, 195 Daily Mail, 170, 307, 307
A város fényei, 204 Daily Mirror, 307
Almanach de Liege, 120 Daily Telegraph, 146, 307
Almanach du commerce, 69 Daily Universal Register, 170
Amarcord, 211 Daily Variety, 264
Amos’n Andy, 236 Décade philosophique, 74
Andalúziái kutya, 226 Defender, 359
Apostolok cselekedetei (Les Actes des Dépéche du midi, 247
apőtres), 68 Die Zeit, 310
Architecture d'aujourd’hui, 329 Double liégeois, 120
Au théátre ce soir, 273 Dr. Doolittle, 375
Az akarat diadala, 221
Az olimpia, 221 E
Egy amerikai tűzoltó élete (Life of an
B American Fireman) 196
Batman, 350 Egy nemzet születése (Naissance d’une
Belphegor, 275 nation), 197
Berliner Lokal Anzeiger, 171 En votre äme et conscience, 273
Bibliographie de la France, 99 Énigmes de l’histoire, 273
Big Sister, 237 Excelsior, 168
Bild-Zeitung, 310
Bonanza, 269 F
Breiz Dishual, 166 Fantomas, 195
Brother Can You Spare a Dime?, 217 Farkasokkal táncoló, 351
Brug, 166 Financial Times, 308
Burda, 285 France-soir, 308
Frankfurter Allgemeine Zeitung, 285
4 0 0 I Címmutató

G L.Alliance, 165
Gault-Millau, 329 L’A mi du peuple, 68
Gazette de Leyde, 48 LAtelier, 165
Gold Diggers of 1933, L’Aurore, 175
Grand astrologne de Liege, 120 L’Écho de Paris, 174
Guardian, 307 L’Éclair, 308
Gunsmoke, 265 L’Expansion, 329
L’Express, 310, 329
H L’Humanité, 174
Herald, 232 L’Illustration, 154, 168, 261
Híd a Kwai folyón, 273 L’lntransigeant, 154
L’Union, 165
I L’Unité, 165
Illustierte Zeitung, 168 L’Usine nouvelle, 329
Illustrated London News, 168 La Bastille dévoilée, 32
Illustration, 259 La caméra explore le temps, 273
Independant, 307 La Croix, 174
Insel, 118 LaDépéche, 165
Intervilles, 273, 274 La Feuille villageoise, 71
Intolerancia, 197 La France littéraire, 31
Irish Press, 312 La Gazette de France, 76, 162
lszkra, 183 La Gironde, 165
It Happened one Night, 208 La Justice, 175
Izvesztyija, 183, 184 La Lanterne, 175
La Libre Parole, 174
J La Mode, 163
Jazzénekes (Le Chanteur de jazz), 203 La Petite Gironde, 165
Journal de Bruxelles, 47 La Petite République, 174
Journal de Francfort, 48, La Presse, 97, 98, 163, 164, 167
Journal de Geneve, 47 La Quotidienne, 162
Journal de l'Empire, 76 La Semaine des enfants, 100
Journal de Paris, 76 La Voix du Nord, 186, 308
Journal de Trévoux, 55 Le Constitutionnel, 122, 162
Journal des chemins de fer, 165 Le Cri du peuple, 174
Journal des connaissances utiles, 163 Le Figaro, 174, 187, 308
Journal des débats, 107 Le Film, 226
Journal des Débats, 107, 162 Le Jour, 186
Journal généről de la librairie et de Le Journal, 165
l’imprimerie, 76 Le Lycée armoricain, 165
Journal pour tous, 100 Le Matin, 154, 165, 168, 169, 173, 176
Le Midi libre, 308
K Le Modérateur, 68
Koldusopera, 220 Le Monde, 186, 308, 310, 315, 329
Kölnische Zeitung, 172 Le Moniteur, 76, 94, 329
Le National de l’Ouest, 165
L Le Párisién libéré, 308
LAction franqaise, 174 Le Pélerin, 174
LAgriculture de l’Ouest de la France, 166 Le Petit Journal, 127, 165, 170
 Címmutató I 4 0 1

Le Petit Párisién, 165, 167, 173 Nosferatu, 220

Le Point, 310, 329 Nouvelle Revue Fmnqaise (NRF), 125,
Le Popnlaire, 174, 249 186
Le Port de l’angoisse, 218 Nyomorultak, 195
Le Progrés de Lyon, 186
Le Progrés, 165 0
LeSiécle, 122, 163, 164 Ouest-Éclair, 165
Le Temps, 174, 175, 186 Ouest-France, 308
Les cinq derniéres minutes, 273 Our Daily Bread, 217
Les Débats, 122
Les femmes aussi, 273 P
Libération, 311 Paris-Match, 308
Liégeois, 120 Paris-midi, 176
Life with Luigi, 264 Paris-soir, 155, 176
Life, 166, 213, 216 Párizs rejtelmei, 195
Lire, 329 Párizsi háziatok alatt (Sur les toits de
Paris), 204
M Patton, 356
M - egy város keresi a gyilkost (M. le Patyomkin páncélos, 220
Maudit), 220 Pennsylvania Gazette, 58
Marie-Claire, 177 Penny bloods, 114
Mario Paint, 360 Penny Magazine, 97, 168
MASH, 356 Perzsák, 274
Match, 177 Petersburgische Zeitung, 55
Mercure de France, 47, 48, 107, 118, 223 Pfennig Magazine, 97
Mercure, 68 Playboy, 308
Mercury Theater of the Air, 264 Pravda, 183, 184
Metropolis, 220 Printer’s Ink, 231
Miénk az élet (La vie est ä nous), 201
Mirror, 307 Q
Moana, 214 Questions a domicile, 299
Modem idők, 204
Morning Herald, 164 R
Morning Journal, 176 Reader’s Digest, 206
Mr. Deeds Goes to Town, 208 Rémálom (Nightmare), 357
My Friend Irma, 264 Resistance, 186
Revue de Bretagne, 166
N Revue de Paris, 108, 163,
Nanook, 214 Revue de synthése historique, 17
Natan, 225 Revue des Deux Mondes, 108, 163
National Geographic, 213 Robotzsaru, 351
National, 93, 94, 162
Nationale Zeitung, 172 S
New York Daily News, 166 Scrutiny, 255
New York Herald, 170 See it now, 268
New York Times, 170, 239 , 347 Space Invader, 358,
New York Tribune, 170 Space War, 358, 359
News of the World, 311 Sticks and Bones, 270
4 0 2 I Címmutató

Stuttgarter allgemeine Zeitung, 166, 167 The Plough That Broke the Plains, 216
Sud-Ouest, 308 The River, 216
Sullivan's Travel, 217 The Sun, 164
Sun, 307, 307, 308, 312 The Times, 164, 166, 167, 170, 171, 307,
Sunday Express, 307 308, 312
Sunday Times, 312 Tierra de Espaha, 218
Suspense, 264
Szerencsekerék, 351 V
Szentpétervári Tudós Értesítő, 57 Vissza a jövőbe, 351
Vorwärts, 117
T
Tabu, 216 W
Tarzan a majmok közt, 200 Wolwerhampton Express, 307
The English Woman’s Domestic
Magazine, 179 Y
The Gold Diggers of 1933, 217 You have seen Their Faces, 216
The Greatest Show on Earth, 264
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó
rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

Osiris Kiadó, Budapest

(Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja)
http://www.osiriskiadó, ha
A kiadásért felel Gyurgyák János
Felelős szerkesztő Sebes Katalin
Műszaki szerkesztő Környei Anikó
A nyomdai előkészítés az Osiris Kft. munkája
Tördelő Kmety Lóránt
Nyomtatta és kötötte a Dürer Nyomda Kft., Gyulán
Felelős vezető: Kovács János ügyvezető igazgató

ISBN 963 389 643 6

ISSN 1416-6321
A szerzőpáros műve a különféle médiumok történetét taglalja 1751-től
egészen az internetig. Médián elsődlegesen a könyvet és az időszaki saj­
tót értik, de a 20. század történetében fontos szerepet játszanak a kép-,
illetve hangátvitellel működő médiumok is: 1940-et megelőzően a rá­
dió és a mozifilm, később, a 20. század második felében pedig a televí­
zió, a videó, az elektronikus játékok és a telematikus hálózatok. A könyv
szerzői két szempontból vizsgálják a kérdést: egyrészt különös figyel­
met fordítanak a médiumok politikai funkcióira, a nyugati országok de­
mokráciájában betöltött szerepére; de az is a könyv céljai közé tartozik,
hogy bemutassa az írott, majd az utánuk következő elektronikus mé­
diumok közötti szerves összefüggéseket. A kérdésfeltevés meghatároz­
za a könyv tér- és időbeli kereteit. Az internet puszta léte arra készteti a
gondolkodó főket, hogy újraértékeljéka cenzúra és az ellenőrzés kérdé­
seit. Barbier és Bertho Lavenir tehát nem csak Franciaországról szól­
nak, hanem részletesen tárgyalnak minden országot, amely tevőlegesen
részt vett a nyugati típusú demokrácia megformálásában: különös fi­
gyelmet kap tehát például a 19. századi Németország könyvészete és az
USA 20. századi médiatörténete. A pontosan dokumentált, idézetek­
ben bővelkedő műben számos, az adott kor atmoszféráját hűen vissza­
idéző anekdotát találhat az érdeklődő olvasó.