TARTALOM

1. EGYEDÜL VAGYUNK? Magyar-szláv-német genetikai rokonság

2. INGOVÁNYON A CSODASZARVAS. Egy makacs legenda a ma-
gyarok eredetéről
3. A KÍNAI NAGY FALTÓL RÓMÁIG. A hunok tündöklése és bukása
4. VÁNDOR NÉPEK, VÁNDOR NEVEK. Türknek hitt magyarok
5. A NYOLCADIK TÖRZS. Hogyan lett magyar a kabar?
6. FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK. Bőrszín vagy vallás?
7. CSABA NÉPE. Kik voltak a székelyek?
8. HALÁL A SZOROSBAN. Mi történt Álmossal, Árpád apjával?
9. A VERESÉG NYERESÉGE. Mit vesztettünk Augsburgnál?
10. FÜLÉBE FORRÓ ÓLMOT ÖNTSETEK! Merényletek Szent István
ellen
11. EGY VADKAN VAGY EGY VAD KAN? Szent Imre herceg titokza-
tos halála
12. TILTOTT MESÉK A MISÉN. Sámánok Szent István templomai-
ban
13. ERDŐN TÚLI GYULÁK. Erdély hajnala
14. A KÉTSZER HALT KIRÁLY. Pólai szent Salamon titka
15. BARLANGKOLOSTOROK. Keletről jött remeték Tihanyban
16. NEW YORK A BALKÁNON. Szent László, Új-Anglia királya
17. KAKUKKFIÓKA AZ ÁRPÁD-HÁZBAN? A rút Könyves Kálmán
esete a Szépasszonyokkal
18. ÁRMÁNY A TRÓNÉRT. II. István utódlása
19. A KRÓNIKÁS BETŰREJTVÉNYE. Az Anonymus-titok
20. A MERÁNI BOSZORKA. Gertrúd királyné meggyilkolása
 21. KERESZTESEK TURISTAÚTON, II. Endre a Szentföldön
22. JÖTTEK, DE MIÉRT MENTEK? A tatárok kiruccanása Magyar-
országra
23. ISTENTELEN EGY KIRÁLY. IV. (Kun) László kicsapongó élete
24. HAMIS ARANYÁGACSKA. Fattyú volt-e az utolsó Árpád-házi
király?
25. A HÁROMSZOR KORONÁZOTT KIRÁLY. Károly Róbert, a ki-
tartó kamasz
26. A KIRÁLY KÉT MÁRIÁJA. Károly Róbert ismeretlen felesége
27. AZ ŐRJÖNGŐ FELICIÁN. Merénylet a visegrádi palotában
28. KARDCSÖRTETÉSEK KORA. Nagy Lajos, a háborúk királya
29. A VILÁGPOLGÁR KIRÁLY. Zsigmond és a hálátlan utókor
30. A RÖSZKEI SZULTÁN. A török zsoldos és a főkincstartó esete
31. A NAGYRAVÁGYÓ HUNYADI. Várnai vereségre cserélt váradi
béke
32. BALJÓS ÉGI JEL. Miért szól délben a harang?
33. MEGHALT A CSELSZÖVŐ. Cillei és a Hunyadiak rút viszálya
34. HÚSZEZER KARÓ. Mátyás kapitánya, Drakula, akiről minden
legenda igaz
35. A MÁTYÁS-KOMMANDÓ. Hová tűnt a fekete sereg?
36. KIRÁLYCSINÁLÓK. Miért nem Mátyás fiáé lett a trón?
37. PÉNZT VAGY ELETET? Tétova diplomácia Mohács előtt
38. ARATÁSKOR ARAT A TÖRÖK. Miért nem vett részt Szapolyai
a mohácsi csatában?
39. A HALÁL CSELE. Mi történt Mohácsnál II. Lajossal?
40. NEM ÉR A NEVEM. II. János, János Zsigmond vagy István?
41. AKINEK ISTEN CSAK HIVATALT ADOTT. Werbőczy István, a
kudarcpolitikus
 42. EGY GYILKOSSÁG ANATÓMIÁJA. Fráter György igaztalan ha-
lála
43. A BEBÖRTÖNZÖTT EGRI HŐS. Felségáruló volt-e Dobó István?
44. BÁTHORI NAGY JÁTSZMÁJA. Vajdaválasztás Erdélyben
45. HÁBORÚS BÉKEÉVEK. Hány évig tartott a tizenöt éves há-
ború?
46. MÉRGEZŐ PRAKTIKÁK, Bűnös volt-e a kancellár Bocskai Ist-
ván halálában?
47. A CSEJTEI RÉM. Szadista volt-e Báthori Erzsébet?
48. MAGYARNAK KONTYOS - TÖRÖKNEK GYAUR. Bethlen Gábor
politikai kötéltánca
49. EGY VADDISZNÓ ÁTVÁLTOZÁSAI. Zrínyi Miklós halálának le-
gendája
50. A KOMPROMISSZUMOK FEJEDELME. Apafi Mihály harapófo-
góban
51. A PORTA PÓRÁZÁN. Thököly Imre, a kuruckodó kuruckirály
52. KI VOLT AZ ELSŐ AZ EGYENLŐK KÖZÖTT? Buda visszafogla-
lása, 1686
53. UGRÁS A SÖTÉTBE. Miért állt Rákóczi a kuruc felkelés élére?
54. NOÉ ELFOGOTT GALAMBJA. Bethlen Miklós, a nagy államférfi
nagy bukása
55. VEZÉRÁLDOZAT? Rákóczi 1711-es emigrációja vagy menekü-
lése
56. OLTOTT MAGYAROK. Kik a csángók?
57. TILTOTT PÁHOLYOK. A szabadkőművesség titkai
58. METTERNICH ÖNGÓLJA. Miért kapott lapot Kossuth Lajos?
59. A DEMAGÓG ÉS A NAGYÚR. Kossuth és Széchenyi sajtópár-
baja
60. SZÉPSÉGHIBÁS FORRADALOM. Kossuth és a szerb küldöttség
 61. PETŐFI, A MUSZKA SPION. A költő megkergetése a követvá-
lasztáson
62. LINCSELÉS A HÍDON. Népharag Lamberg ellen
63. LEMÉSZÁROLT VÁROSOK. Román felkelők terrorhadjárata
64. LÖVÉS A FOGADÓBAN. Gyilkossági kísérlet Bem ellen
65. KI VIGYE EL A BALHÉT A GYŐZELEMÉRT? Buda visszavétele
66. CSAK AZT A VÖRÖSET! Merénylet Görgei ellen?
67. VILÁGOSRÓL-SÖTÉTBEN. Görgei fegyverletétele
68. MENEKÜLÉS A HALÁLBA. Széchenyi István öngyilkossága
69. LÖVÉS A MÁJUSI ÉJSZAKÁBAN. Ki fogta a gyilkos fegyvert Te-
leki Lászlóra?
70. AZ ALKOTÓ MEGPIHEN. Miért nem lett Deák Ferenc minisz-
ter?
71. VÉRFOLTOS MELLÉNY. István nádor talányos halála
72. A DUNÁBA DOBOTT HULLA. Ki tette el láb alól a pesti hon-
védegylet elnökét?
73. KI FIZESSE A RÉVÉSZT? Miért nem államköltségen temették
el Kossuth Lajost?
74. FEDŐNEVE: LÓSOROZÁS. Miért nem szállta meg Magyaror-
szágot Ferenc József?
75. A VAD, GESZTI BOLOND. Felindulásból vagy megbízásból öl-
ték meg Tisza Istvánt?
76. A BŰNBAK. Károlyi Mihály, avagy a történelmi Magyarország
végnapjai
77. BŰNBE ESETT TÁBORNOKOK. Horthy-tisztek a kommün Vö-
rös Hadseregében
78. VÉRVÖRÖS ÉS VÉRFEHÉR. Forradalmi erőszak után a rend
terrorja
79. A SZÉTMARCANGOLT ORSZÁG. A trianoni dráma egy felvo-
nása
 80. VÖRÖS KÉRDŐJEL TRIANON EGÉN. Magyar és szovjet-orosz
titkos tárgyalások
81. KOHOLT VÁDAK KOMÉDIÁJA. A „bombás” Márffy összetákolt
büntetőpere
82. NEM FRANKÓK A BANKÓK. Frankhamisítás kormánygaranci-
ával
83. CSONKA MAGYARORSZÁG NEM ORSZÁG... Revíziós vágyak
vesztett háború után
84. ...EGÉSZ MAGYARORSZÁG MENNYORSZÁG. Revíziós remé-
nyek vesztett háború előtt
85. KI HÚZTA MEG A RAVASZT? A Teleki-dráma
86. MÉGIS KINEK AZ ÉRDEKE? Kassa bombázása
87. DÉLIBÁB A LÁTHATÁRON. A balkáni partraszállásba vetett
hiú remények
88. BRONZBA ÖNTÖTT LEGENDÁK. Hogyan végezték a szovjet
parlamenterek?
89. ÖRDÖGI SZÍNJÁTÉK. A Rajk-per alkotógárdája
90. KÉT DUDÁS EGY CSÁRDÁBAN. Ki volt a főnök, Rákosi vagy
Gerő?
91. NEM KELL MOSZKVÁNAK „ZSIDÓKIRÁLY”. Kreml, 1953. jú-
nius 13-16.
92. RÁKOSI BOSSZÚHADJÁRATA. Egységfront Nagy Imre ellen
93. SEGÍTSÉG?! Kérés a Kreml parancsára
94. TÖRVÉNYTELENSÉGBE IKTATVA. Kádár János talányos négy
napja
95. A TUDÓS ELKÉSETT FORRADALMA. Miért kapott életfogytig-
lant Bibó István?
96. TÉESZ-CSALOGATÓ. Hogyan lett a parasztból állami nyugdí-
jas?
97. FÉLELEM A SZABADSÁGTÓL. Miért nem engedte kivonulni
Kádár a szovjet csapatokat?
 98. SÚG A VOLGA. Kik döntöttek a Nagy Imre perről?
99. A PARTRA VETETT CÁPA. Rákosi a száműzetésben
100. KÁDÁRÁLLOMÁNY. A párt parlamentje
101. AKIT A MEDVE TÁNCOLTATOTT. Brezsnyev megbékülése Ká-
dárral

Egyedül vagyunk?

Az alábbi ábra a magyar és a nemzetközi népességek vizsgált

mintái közötti genetikai távolságot mutatja be. A távolság 1 alatti ér-
téke lényegében genetikai azonosságot jelent. Az 1 és 2 közötti gene-
tikai távolságot nevezzük rövidnek, és ez közeli genetikai kapcso-
latra utal.

A különböző etnikai csoportok genetikai távolsága

 A magyar, a szláv és a német értékek az azonosság és a közelség
határán vannak, szoros genetikai kapcsolatot jelentenek. A magyar
történelem ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk, mivel a
Kárpát-medencében ezzel a két néppel éltünk a legszorosabb kapcso-
latban. A mai magyar népesség genetikai állományát elsősorban az
elmúlt ezer év, ezen belül is a mohácsi vész utáni események hatá-
rozzák meg.
A minták közül még két népesség esik rövid genetikai távolságra,
a finnek és az irániak. Mindkettőt történelmi adatok támasztják alá.
A finnek kapcsán érdemes arra is utalni, hogy ez azt bizonyítja: nem-
csak nyelvi rokonság áll fent e két nemzetet alkotó népesség között.
A magyar és iráni közelség is összhangban van a történettudomány
álláspontjával. Eszerint az iráni hatás nemcsak egyes etnikumok, el-
sősorban a jászok eredetében, hanem az egész magyarság esetében
fontos.
A türk kapcsolat a mai magyarság szempontjából már elég távo-
linak ítélhető. Az ősmagyarok részleges türk eredetét tények tá-
masztják alá. De ez a kapcsolat a honfoglalás után lényegében meg-
szűnt, vagy csak nagyon kismértékben, a besenyők, az úzok, a kunok
befogadása révén maradt meg. Az azóta eltelt 1100 év elvileg megfe-
lelő hosszúságú időtartamot jelenthetett volna a meglévő türk gének
kiválogatódására. Ez ellen szól azonban egy fontos érv. A finn rokon-
ság jóval korábbi történelmi időszakra esik, az iráni kapcsolat pedig
időben egybeesik a türk hatással. Mégis, genetikai távolságunk a
finn, valamint az iráni népességgel egy nagyságrenddel rövidebb,
mint a türk népesség esetében.
A probléma megoldására mai tudásunk szerint legalább három
magyarázat jöhet szóba. Az egyik: a türk gének könnyebben kiválo-
gatódtak a magyar génállományból, mint a finn és iráni gének. A má-
sik: a jelenkori génállomány, nálunk is, náluk is jelentősen külön-
bözhet a honfoglalás előttitől. De ez viszont mindegyik népességre
igaz lehet.
Sőt a finnek esetében a földrajzi elszigeteltség (Skandinávia) mi-
att kialakuló beltenyészet a népesség génállományát jelentősen mó-
dosította, mégis alátámasztja a közös származást a genetikai távol-
ság. A harmadik: lehetséges, hogy rokonságunk a finnekkel és az irá-
niakkal sokkal erősebb, mint a türkökkel. Ez utóbbi kétségtelenül el-
lentmond nemcsak a históriai hagyománynak, de a történettudo-
mány mai álláspontjának is.
Külön említést érdemel a magyarságnak a keleti (korábban: mon-
goloid) nagyrasszal való rokonsága. A magyarság őstörténetében az
e rasszhoz tartozó népekkel való kapcsolatok erősek voltak.
A népvándorlás során számos ilyen népesség hatalmi erőterében
közlekedtek őseink, másrészt adatok szólnak arról, hogy több ilyen
népcsoport csatlakozott hozzánk. Ezzel szemben a jelenkori minta és
a keleti nagyrassz közötti genetikai távolság irdatlanul nagy (az 1.
ábra szokásos mértékegységei mellett nem is ábrázolható). Ez azért
is érdekes, mert ismer a Népességszám alakulása Magyarországon
895-1980 között tudomány néhány olyan génjelet, amely speciálisan
a keleti nagyrasszra jellemző, és ennek előfordulása a magyar min-
tában feltűnően magas. Ez tehát egy másik ellentmondás, rejtély,
ami megfejtésre vár.

A mi a magyar? kérdésre genetikai szempontból tehát újszerű vá-

lasz adható. Génjeinkben még hordjuk múltunkat, de döntően már az
újabb kor hatása érvényesül, így az európai nagyrasszból származó
magyarság az Urál térségéből visszatért Európába, és az elmúlt 1100
év során nagymértékben hasonult Közép-Európa népességeinek gén-
állományához. A magyarság korunkban tehát egy közép-európai né-
pességnek tekinthető.
A magyarság genetikailag eleve kevert volt. A magyarságon belül
az egyes etnikai csoportok közötti genetikai távolság (lásd a grafi-
kont) nemegyszer nagyobb, mint a magyarság és a többi nemzet kép-
viselői között. Ez különösen igaz a szlávságra és a németségre. A ma-
gyarság tehát harmonikusan illeszkedik be a maga genetikai állomá-
nyával Közép-Európába. Kimutathatók a földrajzi környezettel ösz-
szefüggésben bizonyos trendek, de ezek nem tisztelik az országhatá-
rokat. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Közép-
Európán belül a Kárpát-medence térségében jelenleg genetikailag
nagyon közeli rokonságban álló népesség-együttes él. Biológiailag-
genetikailag is közel vagyunk tehát szomszédainkhoz. Emiatt nem
vagyunk idegenek, és éppen ezért mi, magyarok, genetikai szem-
pontból semmiképpen sem vagyunk egyedül Közép-Európában.

Népességszám alakulása Magyarországon 895-1980

között
 Egy makacs legenda a magyarok eredetéről
Ingoványon a csodaszarvas
Még a 19. század második felében is közelebb érezte magához a
közvélemény a regebeli testvérpárnak és a hunok nagykirályának,
Attilának a históriáját, mint a tudósok által megrajzolt - de kevésbé
színes - finnugor-magyar őstörténetet.
Mai ismereteink szerint a hun-magyar azonosítás meglehetősen
tétova formában a 10. század közepi bizánci és nyugat-európai tör-
ténetíróknál bukkant fel először. Ez a tanácstalanság érthető, hiszen
e korszak krónikásainak
„Vadat űzni feljövének nem sok biztos támpontja
Hős fiai szép Enéhnek: volt az Európát dúló ma-
gyarok történetének, kilé-
Hunor s Magyar, két dalia, tének a felderítéséhez. A
Két egytestvér, Ménrót fia. kezdeti bizonytalanságot
azután felváltotta az a fel-
(...)
ismerés, hogy a kalandozók
nem mások, mint a hunok
Hunor ága hun fajt nemzett, utódai, akik korábban, a
magyarokhoz hasonlóan,
Magyaré a magyar nemzet;
rettegésben tartották az
Szaporaság lőn temérdek: egész kontinenst, lakhelyük
A szigetben nem is fértek. pedig ugyanott volt, ahol az
apokalipszis lovasainak te-
kintett hun jövevények is
Szittya földet elözönlék. megtelepedtek. Ezek után
nem csodálható, hogy az
Dúl királynak dús örökjét;
1070-es évek végén író
És azóta, hősök párja! Hersfeldi Lampen már úgy
Híretek száll szájrul szájra.” vélekedett, hogy az a fegy-
ver, amit Salamon magyar
király anyja ajándékozott
Arany János: Ottó bajor hercegnek, egye-
Rege a csodaszarvasról nesen Attila kardja volt.
A hazai krónikás iroda-
lomban a 13. század elején alkotó Anonymusnál jelentkezett először
a hun-magyar kapcsolat gondolata, igaz, még csak olyan formában,
hogy Jáfet fiának, Mágógnak „az ivadékából sarjadt... Attila király...
Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt
Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a le-
származottai”. A honfoglalókhoz csatlakozó székelyek is „előbb At-
tila király népe voltak”.

Csodaszarvas a Képes Krónikában

Kézai Simon 1283 körül keletkezett krónikája viszont már egy ke-
rek történetet tartalmaz, amely a magyarok (azaz a hunok) bibliai
származtatása, a csodaszarvas monda és a nőrablás motívuma mel-
lett magában foglalta Attila mesés, anakronisztikus elemekkel tele-
tűzdelt történetét is, valamint állítólagos fiának, Csabának és népé-
nek (a székelyeknek) a históriáját. Egy 14. századi krónikakompozí-
cióban némi eltéréssel és bővebb formában ugyancsak megtalálható
ez a történet. Thuróczy János - a Mátyás korában alkotó humanista
történetíró - innen merít, amikor megírja A magyarok krónikáját.
 és az eredetmítosz modern ábrázolása
A 10. századi, elszórtan jelentkező azonosításból tehát az évszá-
zadok során, az egymást követő krónikások tollán részletesen kidol-
gozott, középkori értelemben vett tudós teória lett, mely hosszú
időre szilárdan beépült a magyar köztudatba. Érthető, hogy a közön-
ség, de a szakemberek egy jelentős része is csak lassan, vonakodva
vette tudomásul a hun-magyar rokonság hitelét felmorzsoló, egy-
mást meggyőzőbb kutatási eredményeket.
A finnugor eredetű magyar és a törökös jellegűnek tartott hun
nyelvek közötti különbséget, a használati tárgyak, fegyverek, élet-
mód kisebb-nagyobb eltéréseit, valamint a sztyeppi vándorlás re-
konstruálható útvonalának és időrendjének a különbözőségét.
Legfőképp pedig a hun-magyar rokonság hagyományértékének
jelentőségét. Egyfelől meggyőző filológiai és történeti érvekkel sike-
rült bizonyítani, hogy a krónikákban található hun történet eredeti
formájában a 13. század vége felé készült el, a szerzője pedig Kézai
 „Ménrót... két fiút nemzett a felesé-
gével, Enethtel, nevezetesen Hunort és
Magort, akiktől a hunok, vagyis a
hungarusok erednek... Történt pedig,
hogy egy nap vadászni igyekeztek
Meótisz ingoványaiba, amikor is a pusz-
taságban egy gímszarvas jelent meg
előttük; ők üldözőbe vették, az meg me-
nekült előlük. Ott azután végérvényesen
eltűnt a szemük elől, s noha sokáig ke-
resték, képtelenek voltak bármiképp is
rátalálni. Végül, miután bebarangolták
az említett ingoványokat, úgy találták,
hogy azok alkalmasak barmok táplálá-
sára... Mármost a Meótisz ingoványai
közé költözve, öt éven át egyfolytában
ott maradtak. A hatodik évben azután,
amikor kimozdultak onnan, a puszta-
ságban véletlenül Belár fiainak felesé-
geire és gyermekeire akadtak, akik fér-
jük nélkül maradtak sátraikban. Ezeket
minden ingóságukkal együtt, gyors vág-
tában a Meótisz ingoványaiba hurcol-
ták. Mármost véletlenül a gyerekek kö-
zött fogták el az alánok fejedelmének,
Dulának két lányát is; egyiküket Hunor,
a másikukat Magor vette feleségül. Az
összes hun ezektől veszi eredetét. S az
történt, hogy miután hosszabb ideig ma-
radtak ezek között az ingoványok kö-
zött, kezdtek hatalmas néppé nőni, és az
a föld sem befogadni, sem táplálni nem
bírta őket.”
Kézai Simon:
A magyarok viselt dolgai
Simon. Vagyis nem bizo-
nyultak igazaknak azok a
feltételezések, amelyek a
11-12. századra vezették
vissza a teória keletkezé-
sét, és ősi magyar mondák-
ból próbálták azt levezetni.
Ma már nagyjából vilá-
gosan látható, hogy a gyér,
10. századi külhoni kezde-
mények csak mintegy két
évszázad elmúltával jelent-
keztek a magyar krónikás
anyagban, elsőként Anony-
musnál. A vékony szál
azonban, amely révén ösz-
szekötötte a hun uralkodót
és az Árpád-dinasztiát,
nála csak jogbiztosítékként
szolgált a magyar honfog-
lalás törvényes mivoltának
alátámasztásához. Hogy az
Árpádok között nem élt az
Attilával való rokonságnak
a hagyománya, arra éppen
ő szolgáltatott bizonyíté-
kot az uralkodóház
totemisztikus eredetmon-
dájának, a turulmondának
a lejegyezésével, amely
nem Attilától, hanem egy
sólyomszerű madár és egy
(Emese néven megszemé-
lyesített) nőstény nászából
származtatja a dinasztia
alapítóját, Álmost. E kez-
deményeket követően Kézai Simon volt az, aki a hun-magyar azonos-
ságot terebélyes teóriává duzzasztotta. Egyfelől célja - mint maga
írja - az volt, hogy „e nép történetét, amely Itáliában, Franciaország-
ban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és össze-füg-
géstelenül található, egy kötetbe szerkesszem”. Másrészt aktuálpoli-
tikai célkitűzések is vezették: a túlságosan is erőre kapó tartomány-
úri berendezkedéssel szemben ideológiai támaszban kívánta részesí-
teni a királyi hatalmat világhódító Attila alakjának a megrajzolásá-
val, egyúttal saját társadalmi rétegének, a frissiben kialakult közne-
mességnek is történelmi távlatot biztosított egy ma már mesésnek
ható, de akkor korszerű eredetrajz segítségével.
 A hunok tündöklése és bukása
A kínai nagy faltól Rómáig
A kínai nagy faltól egészen a mai Magyarország területéig húzódó
hatalmas, sok ezer kilométer hosszúságú sztyeppövezetben az idő-
számításunkat megelőző évszázadokban iráni és török-mongol nyel-
veket beszélő népek laktak. Míg a mai Dél-Oroszország területén és
Nyugat-Szibériában a szkíták és szarmaták vándoroltak, hajtották
nyájaikat, és a szkíta mesterek készítették csodálatos, küzdő állatok
motívumaival ékesített arany dísztárgyaikat és használati eszközei-
ket, amelyek ma is a múzeumok legféltettebb kincsei, addig Szibéria
keleti részén, a nagy fal szomszédságában - hatalmas erejű, a kínaiak
által joggal barbárnak tartott birodalom született, amelyet a kínai
dinasztiák történetírói hiungnu névvel illettek. A hiungnuk főleg ál-
lattartással foglalkoztak, marhacsordáik és méneseik ellepték a
pusztákat, legfőbb táplálékuk a juhhús volt, de a birkák gyapját és
bőrét is hasznosították. Államszervezetük törzsszövetség; a minden
bizonnyal különböző nyelven beszélő törzsek törzsfőik vezetése alatt
egyesültek. A birodalom legfőbb ura, a legmagasabb méltóság a sanjü
volt. A hatalmas kiterjedésű ország adminisztratív szempontból két
részre oszlott: a jobb és bal oldali részre, amelyet a sanjü alá rendelt
két bölcs vezér, a két tuki irányított.
Az első, a kínai évkönyvekben név szerint is megemlített sanjü
Touman volt, akinek harcosai ellen emelték a nagy falat. A hiungnuk
hosszú évszázadokon át nyugtalanították a határvidéket, fosztogat-
ták a kínai falvakat és városokat. A háborúk rövidebb-hosszabb szü-
neteiben viszont élénk cserekereskedelmet folytattak velük, több-
nyire lovakat és állati termékeket cseréltek luxuscikkekre: selyemre,
porcelánra, sóra.
Időszámításunk kezdete előtt 46-ban a hiungnu birodalom több
száz éves virágzás után összeomlott a kínai seregek csapásai alatt.
Kisebb-nagyobb töredékeik azonban még a Kr. u. második évszázad
közepéig nyugtalanították a határvidékeket.
Az első hun lovasok a Kr. u. 4. század vége felé érkeztek Európa
földjére. Arról, hogy honnan jöttek, hol éltek azelőtt, mielőtt átkeltek
 „A hiungnuk alacsony terme-
tűek, fejük nagy és gömbölyű, ar-
cuk széles, arccsontjuk előre-
ugró, orruk lapos, vékony bajuszt
viselnek, arcbőrük sima, kivéve
az álluk végén lengedező ritkás
szakállt. Fülük hosszú, amelyet
legtöbben átfúrnak, és karikát
viselnek benne. Fejük borotvált,
a forgó tájékán azonban meg-
hagynak egy tincset, s ez olyan
hosszú is lehet, hogy a hátukat
veri. Szemük mandulavágású, te-
kintetük éles és könyörtelen.
Többnyire kaftánszerű ruhában
járnak, amely körülbelül a láb-
szár közepéig ér, oldalán két ha-
sítékkal. A ruhát derékban se-
lyemövvel szorítják össze, s ha
hideg van, a ruha ujját zsinór se-
gítségével légmentesen elzárják.
Vállukat prémgallér, fejüket
prémsapka védi a fagytól. Lábu-
kat bőrcsizmába bújtatják, és
zsinórral derékban összefűzött
bőrnadrágot hordanak. Íjtartó-
juk övükhöz van erősítve, és bal
combjuk mellett lóg lefelé, míg a
vesszőket tartó tegez a hátukon
keresztül húzódik úgy, hogy a
nyílhegyek jobbra mutatnak.”
Korabeli kínai krónika
netíró festett először szemléle-
tes képet. Szerinte alacsony termetű, széles vállú, nagy fejű, vágott
szemű, lapos orrú, jellegzetesen hun külsejű férfi volt. Ritkás bajuszt
volna a Volgán és a Donon, csak
hézagos ismereteink vannak. A
kutatók nagy része azon az ál-
lásponton van, hogy a hunok az
ázsiai hiungnuk közvetlen le-
származottai, a birodalom nyu-
gati részének menekültjei, aki-
ket a kínai fenyegetés szorított
az évszázadok alatt Európába.
Az Európában felbukkanó
nomádok heves harcokban dia-
dalmaskodtak a keleti gótok és a
szarmaták felett, míg a nyugati
gótok előlük menekülve törtek
be a Római Birodalom terüle-
tére. A győzelmet győzelemre
halmozó lovasok 405-ben kiter-
jesztették hatalmukat egészen a
Kárpátokig, majd a szorosokon
át leereszkedtek a medencébe. A
betelepült hunok három nagy
csoportra - hordára - oszlottak,
vezetőik: Oktar, Ruga és
Mundzsuk. Az 5. század első fe-
lében Mundzsuk két fia, Bleda és
Attila lett a főparancsnok. Egy
évtizeddel később, amikor a hu-
nok megkezdték támadásaikat a
mai Magyarországtól nyugatra
elterülő világ ellen, a hun csapa-
tok élén már csak Attilát talál-
juk.
Attiláról Jordanes gót törté-
és szakállt viselt, arcszíne sötét, majdhogynem fekete. Akkor is meg-
őrizte puritán egyszerűségét, amikor a hun előkelők a legyőzött és
kirabolt idegen világ hatására addig ismeretlen luxussal kezdték kö-
rülvenni magukat. Amikor a környezete zsákmányolt aranytálakból
falatozott, és aranyserlegekből itta a nyugat-európai kolostorok pin-
céinek borát, ő egyszerű fatányérból evett, és fakupából ivott. Ke-
gyetlen volt a szembeszegülőkkel, de nagylelkű és megbocsátó, ha
valaki elismerte urának, és a védelme alá helyezte magát.

441-ben vette kezdetét Attila támadása a Keletrómai Birodalom

ellen, majd tíz évvel később, keleten elért sikerei után a nyugatrómai
ellen fordult. A rómaiak ekkor ébredtek csak tudatára annak a hatal-
mas veszélynek, amit Isten ostora jelentett számukra. Az Aetius ró-
mai hadvezér irányította római és Teodorik gót király vezette gót-
római csapatok Campus Mauriacusnál 451. június végén megütköz-
tek Attila seregeivel. A csata - amely a történelemben a catalaunumi
nevet viseli - egyik fél számára sem hozta meg a győzelmet. A meg-
gyengült és kedvüket vesztett hunok szívós nomádok lévén, viszony-
lag rövid idő alatt összeszedték magukat, ismét Róma ellen vonultak
(452-ben), a várost azonban most sem sikerült bevenniük. A törté-
neti hagyomány szerint Leó pápa közbenjárására Attila eltekintett
Róma elpusztításától. Sokkal valószínűbb azonban, hogy a hun biro-
dalom belső problémái késztették meghátrálásra az uralkodót.
453-ban Attila meghalt - s ahogy az már a nomád államok eseté-
ben történni szokott - birodalma is darabokra hullott.
454-ben korábbi vazallusaik - a keleti gótok és a gepidák - fellá-
zadtak volt uraik ellen, a sikerrel megvívott csatában még Ellák, At-
tila fia is elesett.

Attila, Isten ostora

Ellák halála után már nem beszélhetünk hun birodalomról. Egyes
csoportok a rómaiakhoz folyamodtak letelepedési engedélyért, a hu-
nok központi törzsei viszont Dengidzik, Attila másik fiának a vezeté-
sével visszafordultak keletre, s az orosz pusztákra vonultak, ahol az-
tán eltűntek az utókor szeme elől.
 A történelem még két másik hun hordát is ismer: az uturgurok a
Don torkolatvidékén, a kutrigurok pedig az Azovi-tenger északi part-
jain nomadizáltak. Velük vagy töredékeikkel a magyarok, a honfog-
lalást megelőző évszázadban, kapcsolatba kerülhettek.
Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a magyarság Ázsia puszta-
ságairól érkezett Európába, és ugyanúgy a lovas-nomád társadalom
gyermeke volt, mint a hunok. A megközelítően azonos gazdasági-tár-
sadalmi feltételek között azonos módon fejlődött mindkét nép kultú-
rája, mindennapi élete. Ha a római történetírók hunokról szóló le-
írásait olvassuk, mintha honfoglaló őseink tekintenének ránk a régi
pergamenek lapjairól.
Ebben az értelemben viszont nemcsak a hunok, hanem valameny-
nyi eurázsiai lovas-nomád nép méltó örökösének tarthatjuk magun-
kat.
 Türknek hitt magyarok
Vándor népek, vándor nevek

A honfoglalást megelőző és az ezt követő idők idegen krónikásai

gyakorta türk névvel illetik a magyarokat. Nemcsak a tudós bizánci
uralkodó, hanem más országokból, sőt más földrészekről származó
utazók és történetírók is velük azonosítják a magyar törzseket. Pél-
dául az arabul író Dzsajháni az Utak és birodalmak könyve című, 920
körül készült művében a magyarokat a türkök egyik csoportjaként
mutatja be. De kik is voltak ezek a türkök, akikkel a magyarokat azo-
nosították?

Kül-tegin felirata
 Az orhoni feliratok részlete
Belső-Ázsia végeláthatatlan pusztaságain a történelem hajnala
óta gyors egymásutániságban váltogatták egymást a semmiből fel-
tűnő nomád népek. Alighogy eltűnt a hunok keltette riadalom a nagy
fal környékén, máris újabb, soha nem látott törzsszövetség bukkant
fel a mai Mongólia területén: a zsuanzsuan, melyet ázsiai avarként
ismer a történelem. A
„A türkök népe régen
zsuanzsuanok históriája nem más,
Kazáriához közel szerzett ma-
mint a kínai Vej-dinasztia ellen in-
gának lakóhelyet, azon a he-
dított háborúk végeláthatatlan
lyen, amelyet első vajdájuk ne-
sora, melyeket a kínaiak javaiért -
véről Levediának neveznek,
selymekért, porcelánokért, szép
amely vajdát tulajdonnevén
kínai rabnőkért - folytattak. A
Levedinek, méltóságánál fogva
zsuanzsuan törzsszövetség vezető-
pedig, miként az utána való
jét kagánnak hívták, ő uralkodott
többit is, vajdának hívnak...
azon a hatalmas területen, amely
Együtt laktak a kazárokkal há-
Koreától egészen a Bajkál-tóig ter-
rom esztendeig, s minden há-
jedt.
borújukban együtt harcoltak a
kazárokkal. Kazária fejedelme, A zsuanzsuan törzsszövetségbe
a kagán, vitézségükért és szö- több leigázott nép tartozott: töb-
vetségükért nemes kazár nőt bek között az Altaj hegységben élő
adott feleségül a türkök első türkök is, akik a kínai krónikák
vajdájának, akit Levedinek ne- szerint mesterei voltak a fémmű-
veztek, vitézségének nagy híre vességnek. A nagy fal mögötti írás-
és nemzetségének fénye miatt, tudók nemes egyszerűséggel csak
hogy tőle gyermeket szüljön, a zsuanzsuanok kovácsaiként em-
de a sors úgy akarta, hogy az a legetik őket. A türkök, jámbor ko-
Levedi nem nemzett azzal a ka- vácsokhoz illően hosszú évtizede-
zár nővel gyermeket.” kig békésen verték a vasat az Altaj
hegység vidékén, mígnem a 6. szá-
zad közepe táján elérkezettnek lát-
Bíborbanszületett Konstan- ták az időt, hogy a Kína ellen siker-
tin: telen háborúkat vezető és a soro-
A BIRODALOM KORMÁNY- zatos vereségek következtében je-
ZÁSA lentősen meggyengült ázsiai avar
birodalom - uruk és parancsolójuk
- ellen forduljanak.
 A lázadó türk törzsek kivonultak az Altaj hóval borított hegyei
közül, törzs-szövetségbe tömörültek, s lassan felőrölték a már amúgy
is roskadozó zsuanzsuan birodalom erejét. Az utolsó ázsiai avar ural-
kodó Kr. u. 552-ben önkezével vetett véget életének, majd 555-ben a
türkök leverték a még hatalommal bíró utolsó zsuanzsuan csoporto-
kat is, s birtokba vették elődeik óriási legelőterületét. A türk biro-
dalmat megalapító Tümen, az egyik, Altaj hegységben élő törzs ve-
zetője zsuanzsuan mintára felvette a kagáni címet. Nem sokáig él-
vezhette azonban uralkodásának örömeit, röviddel a kivívott győze-
lem után még 552-ben meghalt. Utódjául fiát, Muhant választották.
Ez az év azonban nemcsak az új uralkodó trónra lépésének, hanem a
birodalom felosztásának az éve is volt. Ugyancsak zsuanzsuan min-
tát követve Tümen öccse, Istemi jabgu, azaz hercegi címmel felru-
házva igazgatta a hatalmas birodalom nyugati részét, míg a keleti
rész megmaradt Muhan irányítása alatt.
Elődeikhez hasonlóan a türkök is szemet vetettek hatalmas, le-
rombolhatatlan falaik mögött rejtőző szomszédaik gazdagságára, az
egymással rivalizáló kínai dinasztiák pedig kénytelenek voltak elis-
merni a félelmetes nomádok fennhatóságát, sőt adót is fizettek a
türk kagánnak. Az északi Csou-dinasztia például évente 100 000 vég
selymet küldött a nomádok jurtáiba. Segítségükkel került hatalomra
a Csout megdöntő Tang-dinasztia is, amely azonban nem bizonyult
hálás támogatottnak: 630-ban támadást indított a keleti türk biro-
dalom ellen, s olyan súlyos vereséget mért rá, hogy az elveszítette
függetlenségét, s a kínaiak vazallusává vált. Kutlug és Tonjukuk ve-
zéreknek rövid időre sikerült ugyan ismét kivívni az önállóságot, de
utóduk, Kül-tegin uralkodása idején, a 7. század közepén a vazallus
ujgur törzsek lázadása elsöpörte a keleti türk birodalmat.
Körülbelül ugyanebben az időben omlott össze a kínai seregek
csapásai alatt a nyugati országrész is. A lakosság egy része a vereség
után nyugatra vándorolt, s a korábban ugyancsak nyugatra húzódott
hunok maradékával keveredve új nomád birodalmat alapított a mai
Dél-Oroszország területén: a kazárok birodalmát.
A türk volt az első olyan nép az ázsiai füves puszták történetében,
amely saját írással rendelkezett. A türk rovásírás emlékei ma is meg-
találhatók szerte Belső-Ázsiában. Legkiemelkedőbbek közülük az
Orhon folyóhoz közel talált feliratok - kőbe vésett eposzok -, amelyek
Kül-tegin és Bilge kagán dicsőségét hirdetik.

Hátrafelé nyilazó lovas

A feliratok nemcsak az írásbeliség meglétét, hanem a türk iroda-
lom igen magas színvonalát is bizonyítják. Megtalálhatjuk benne a
Belső-Ázsia költészetére annyira jellemző sor eleji alliterációs for-
mát (akárcsak a korai magyar irodalomban), az erős gondolatritmust
és a képalkotás igen magas művészi szintjét.
A türkök legfőbb istenüknek a megszemélyesített eget (tengeri)
tartották, s tisztelettel viseltettek a hegyek-vizek szellemei iránt. A
nyugati türkök a tüzet is istenként tisztelték, ami feltehetően indo-
európai hatásra utal.
Mivel feltételezhető, hogy a 7. század folyamán Dél-Oroszország-
ban és Dagesztánban kialakult kazár birodalomban jelentős szerepet
játszottak a nyugati türk törzsszövetség még nyugatabbra menekült
 Hátrafelé nyilazó lovas töredékei (ezt látszik bizonyítani, hogy a
keleti források időnként a kazárokat is türköknek nevezik), joggal
feltételezhető, hogy a kazár birodalom keretei között élő korai ma-
gyarság, legalábbis egy része kap-
„Én, a bölcs Tonjukuk, én csolatban állhatott a türkökkel. A
magam, a Kínai birodalom korai magyarság a kazár birodalom-
alattvalójaként jöttem a vi- ban formálódott azzá a katonai-po-
lágra. A türk nép ekkor a kí- litikai egységgé, amely később új
naiak uralma alatt volt, a hazát talált magának a Kárpát-me-
türk népnek akkor nem volt dencében.
kánja. Utóbb elszakadt a kí-
naiaktól, és saját kánt vá- A honfoglalás után a magyar nép
lasztott. De kánját letéve, még sokáig őrizte a türk kultúra
újra a kínaiak alattvalója emlékeit - például a rovásírást,
lett. Akkor az Ég így szólott: amely elsősorban a székelység kö-
Kánt adtam neked, de káno- rében maradt fenn.
dat elhagyva alattvaló lettél. Nem állíthatjuk ugyan, hogy a
S e behódolás miatt az Ég el- magyarság a türk birodalom egye-
pusztította őket. A türk nép nes ági leszármazottja lenne, de a
meghalt, elpusztult, sem- nyugatra menekült türk töredékek
mivé lett.” kultúrája hatással lehetett a ma-
Tonjukuk türk hadvezér gyarságra, s ezért nem véletlen,
felirata hogy a pusztai viszonyokat kitű-
nően ismerő bizánciak türköknek
nevezik őseinket. Áttételesen tehát, egy kicsit elfelejtett ősi múltunk
emlékeiként tisztelhetjük az Orhon folyó partján álló, kőbe vésett
eposzokat.
 Hogyan lett magyar a kabar?
A nyolcadik törzs

A hét magyar törzshöz csatlakozó kabarokról meglehetősen ke-

veset tudunk, mivel csak két forrás áll rendelkezésünkre velük kap-
csolatban. Az egyik a Salzburgi Évkönyvek 881. évi bejegyzése, amely
a kabarok és a magyarok kalandozásáról számol be. Eszerint „az első
háború a magyarokkal volt Bécsnél, a második a kabarokkal Culmite-
nél”. A másik forrás Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 10.
század közepén összeállított nagy munkája. E mű 39. fejezete kizá-
rólag a kabarokról szól; ismerteti származásukat, magyarokhoz való
csatlakozásuk történetét és kapcsolatukat a hét törzzsel.

A győztes vezér
A kabarok történetének szinte minden lényeges mozzanata tar-
talmaz rejtélyes elemeket. Konstantin művéből azt bizonyosan tud-
juk, hogy „a kazárok nemzetségéből valók”. A kazár birodalom a
Volga, a Don és a Kaukázus közti területen a 7. század közepe táján
jött létre, és a 10. század 60-as éveiben bukott el. Nagyhatalomnak
számított, befolyása a bizánci és az arab birodalmakéval vetekedett.
A kazár vezető réteg elutasította az iszlámot és a bizánci keresztény-
séget egyaránt, s a jobbára üldözött vallásnak számító judaizmust
vette fel. E kazár birodalomból szakadtak ki a kabarok. A felkelés
lefolyásáról Konstantin azt írta, hogy „valami pártütés támadt közöt-
tük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az
előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pe-
dig elmenekültek, és elmenvén, letelepedtek a türkökkel (magyarok-
kal) együtt”. A felkelés okát illetően különböző feltevések születtek.

Feltehető, hogy a zsidó hit felvétele, vagy annak szigorúbb válto-

zatának Obadiah kagán idejében való bevezetése váltotta ki a pogány
vagy esetleg mohamedán hitű kabarok megmozdulását. Az is lehet,
hogy a kettős fejedelemség uralmi rendszerének zavarai vezettek a
belháborúhoz; a kabarok a kagánt vagy helyettesét, a béget támogat-
ták a harcban, amelyben alulmaradtak. Ám az is előfordulhat, hogy
a kaganátushoz hasonló nomád birodalmakban törvényszerűek a
központi hatalom elleni lázadások, amelyek célja a hatalom meg-
szerzése.
 Az viszont tény, hogy a kazár felkelők vereséget szenvedtek, és
elhagyni kényszerültek a kaganátus területét. Pontosan a belháború
időpontja sem ismert. Az egyik hipotézis szerint a khorezmi-kabar-
káliz azonosítás gondolatára támaszkodva a 8. század 70-es, 80-as
éveire tették. Más vélemény szerint a 830-as években tört ki a felke-
lés, amikor a magyarok is ellenséges viszonyba kerültek a
kaganátussal, és függetlenültek tőle, s ekkor csatlakoztak hozzájuk a
kabarok. Mások szerint a 850-es években történt a kabarok csatla-
kozása, amikor a besenyők először támadták meg a magyarokat, akik
elhagyták szállásterületüket, és a kaganátusból menekülő kabarok-
kal együtt telepedtek le Etelközben. Olyan álláspont is van, amely a
860-as évekre helyezi a kabarok távozását Kazáriából. E nézet sze-
rint ugyanis 861-re tehető a kazárok áttérése a zsidó hitre, ami ki-
válthatta a felkelést. Nem tudjuk tehát bizonyosan, hogy mikor csat-
lakoztak a kabarok a magyarokhoz. Csupán azt, hogy ennek még 881
előtt kellett megtörténnie, mert akkor már bizonyíthatóan együtt ka-
landoztak. Külön rejtély a kabarok elnevezés is. Konstantin tudósí-
tása szerint a magyarokkal való letelepedésük után kapták nevüket.
Sokáig elfogadott álláspont szerint e szó törökül lázadót jelent, tehát
nevük felkelésük emlékét idézi. Más feltevés szerint keverék jelen-
tésű e népnév. A korabeli forma kovar, kavar lehetett, a bizánci for-
rás kabar változata megtévesztő, de ez terjedt el a történeti köztu-
datban.
Meglehetősen bonyolult a kabarok beilleszkedése a magyar tör-
zsek szervezetébe. A kabarok elsőként szerepelnek a bizánci császár
nyolcat felsoroló törzsnév-listáján (Kabar, Nyék, Megyer, Kürtgyar-
mat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi). Fejedelmük egy van, ugyanakkor há-
rom törzsüket említi Konstantin. Az egy törzs vagy három törzs fel-
oldhatatlannak tűnő ellentmondásával kapcsolatban is több hipoté-
zis született. Az egyik nézet szerint a kabarok alárendelt katonai se-
gédnépként kapcsolódtak a magyarokhoz, akik ezért egy törzsként
vették őket számításba, holott három törzzsel rendelkeztek. Más fel-
fogás szerint egyesültek a kabar törzsek vagy egyesítették őket. De
az is felmerült, hogy a kabarok törzsszövetségi jellegű szervezetet
alkottak, amely azonban nem tudott teljesen kifejlődni. Kifelé törzs-
ként, egymással való viszonyukban, befelé pedig elkülönült törzsek-
ként működtek. Rendkívül jellemző, hogy a kabar törzsek neveit sem
ismerjük. Feltételezett névként szerepelnek a hipotézisekben a Be-
rény, az Örs, az Eszlár (Oszlár), a Varsány, a Tárkány, a Ladány, a
Ság stb. Vannak, akik az Árpád-kori írott forrásokban a 12. századtól
előforduló székelyekkel vagy kálizokkal azonosítják, azok elődeinek
tekintik őket.

Bíborbanszületett Konstantin

Nyelvüket nem ismerjük, bár Konstantin híradása szerint a kazá-

rok nyelvét beszélték, és erre megtanították a magyarokat is, akik
viszont őket tanították saját nyelvükre. Feltételezhető, hogy a kaba-
rok köztörök vagy bolgár-török jellegű nyelvet használtak, de az is
lehet, hogy részben vagy teljesen iráni eredetűek (alánok) és nyel-
vűek lehettek.
Vitatott még a kabarok helye és szerepe a törzsszövetségben.
Konstantin szerint „mivel háborúkban legerősebbeknek és legbátrab-
baknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, és háborúban elöl jártak, az
első törzsek rangjára emelték őket”. A magyarok és kabarok háborús
együttműködését tanúsítja a már említett 881. évi kalandozás, nem
egyértelmű viszont, hogy a törzsszövetségi hierarchiában hol helyez-
kedtek el. Van olyan feltevés, amely az idézett tudósítás szó szerinti
értelmezéséhez ragaszkodva vezértörzseknek tekinti a kabarokat, és
törzsszövetségi fejedelmet (kündü vagy gyula vagy karkhasz) helyez
az élükre. Az általánosan elfogadott álláspont szerint viszont a no-
mádoknál a csatlakozott nép a hadrendben elöl foglal helyet, élen
jár, és ezért nagyobb veszteségeket szenved. Eszerint a kabarok nem
az első, hanem a nyolcadik helyet kapták, mint katonai segédnép.
A Kárpát-medencébe a magyarokkal együtt beköltöző kabarok
szállásterületét feltételezték Erdélyben, a Temesközben, a Duna-Ti-
sza közén, Bihar és Nyitra megyék területén, a Dél-Dunántúlon stb.
Valószínű, hogy az Árpád-kor folyamán fokozatosan beolvadtak a
magyarságba.

Honfoglalás kori ornamentika

 Bőrszín vagy vallás?
Fehér és fekete magyarok

Új haza határán

Három régi kútfő öt szövegrészlete is említi a fekete magyarokat.

Általában őseink egy meghatározott csoportjára vonatkoztatták, ami
feltételezi, hogy nemcsak fekete, hanem fehér magyarok is voltak. A
források közül kettő is megemlékezik ezekről a fehérekről.
Az orosz őskrónika keltezetlen, korai részében olvashatjuk: „jöt-
tek a besenyők, majd fekete ugorok (magyarok) mentek Kijev mellett,
később Oleg idejében”. Az egyik vélemény szerint a besenyők és Oleg
kijevi uralkodó (kb. 879-912) említése miatt a lejegyzés a honfogla-
lás időszakára és mind a hét magyar törzsre vonatkozik. Egy másik
álláspont szerint az orosz őskrónika fekete ugorjai a hét magyar
törzshöz csatlakozó kabarok lehettek. A fekete jelző utal egyrészt a
kazároktól elszakadt néprész sötétebb bőrszínére, másrészt a fehér
magyarokkal (hét törzs) szemben alávetett, alárendelt segédnépi
státusukra.
 A kettős honfoglalás elmélete úgy értelmezte az orosz őskrónika
híradásait, hogy a 7. század folyamán telepedtek le a Kárpát-meden-
cében a fehér ugorok (finnugor nyelvű népesség), a 9. század végén
pedig a fekete ugorok, az Árpád vezette hét törzs (török nyelvű né-
pesség). A fehér ugorok kapcsán azt is feltételezték, hogy ezek való-
ban azonosak lehetnek a magyarokkal, de még nem a Kárpát-me-
dence felé, csak a délorosz sztyeppre húzódtak ekkor. Az is felmerült,
hogy a fehér ugor nép a kazárokra vagy a bolgárokra vonatkozik.
A fenti, 9. századra vonatkozó vitatható híradás után csak 11. szá-
zad elején találkozunk a fekete magyarokat említő újabb forrásokkal.
A kortárs Adomarus Cabbanensis művében két helyen is írt róluk. Az
egyik helyen megemlíti, hogy Bruno püspök „elment Magyarország
tartományába, amelyet Fehér Magyarországnak (Ungria Alba) mon-
danak, megkülönböztetésül egy másik, a Fekete Magyarországtól
(Ungria Nigra), azért, mert a nép sötét színű, mint az etiópok”. A má-
sik helyen azt olvashatjuk, hogy „István, Magyarország királya hábo-
rúval támadva Fekete Magyarországot, méltó volt arra, hogy úgy erő-
vel, mint megfélemlítéssel és szeretettel az igaz hitre térítse azt az
egész területet.” Egy szintén kortárs, aki járt és térített is Magyaror-
szágon, 1008 körül írt művében megemlékezett arról, hogy „a keleti
részek felé hajóra szállván a fekete magyaroknak” (nigris Ungris) hir-
dette az evangéliumot. Ugyanő egy levelében azt írta, hogy hallott „a
fekete magyarokról - akikhez Szent Péter első legációja jött, amely so-
hasem megy hiába, ámbár a mieink, amit Isten bocsásson meg, nagyot
vétkezve némelyeket megvakítattak - akik megtérve mindannyian ke-
resztényekké lettek.”
A fentiek értelmezése korántsem egyszerű, A fekete magyarok sö-
tét bőrszínűek és pogányok voltak, térítettek közöttük, s végül ré-
szint erőszakkal, részint pedig meggyőzéssel keresztényekké tették
őket.
A felsorolt kevés adat alapján csak feltevések születhettek a 11.
század elején élő fekete magyarok kilétét és kárpát-medencei lakhe-
lyeit illetően. Egy feltevés szerint a kabarokkal azonosítható fekete
magyarok a 11. századi hercegség (dukátus) területein: a Temes-vi-
déken, Biharban és Nyitrában laktak. Más hipotézis szerint a fekete
magyarok az erdélyi Gyula territóriumán éltek. István 1003-ban had-
járatban győzte le nagybátyját, Gyulát és területét országához csa-
tolta. E háború leírása párhuzamot mutat azzal a tudósítással, amely
a Fekete Magyarország meghódításáról számol be. Van olyan véle-
mény, amely szerint a keleti magyar törzsekre, tehát Gyula és Ajtony
territóriumára egyaránt vonatkozik a Fekete Magyarország megjelö-
lés.

Arra is gondoltak, hogy a 997-ben István által legyőzött Koppány

területén kell keresni a kabarokkal azonosítható fekete magyarokat.
Ezzel a nézettel rokon, de némiképpen eltérő feltevés szerint
Koppány territóriuma közelében, tőle független területük volt a fe-
kete magyaroknak (kabarok), akiket István 1009 előtt levert. Itt
szervezték meg a pécsi püspökséget 1009-ben a pápai követség köz-
reműködésével.
A fekete jelző kapcsán nemcsak bőrszínre gondoltak, hanem arra
is, hogy színszimbolikai jelentése is lehet. Feltételezték azt, hogy a
fekete magyarok alávetett helyzetét tükrözi a színnév. Az is felme-
rült, hogy talán a nomád népekre jellemző színnevekkel kifejezett
égtáji orientáció rejlik az elnevezés mögött. Eszerint a fekete észa-
kot, a fehér nyugatot, a vörös délt, s a kék keletet jelöli. Ebben az
esetben az elnevezés arra utalhat, hogy a fekete magyarok szálláste-
rülete a Kárpát-medencében északon, esetleg északkeleten lehetett.
Felvetették azt a lehetőséget is, hogy talán pogány voltukkal állt ösz-
szefüggésben jelzőjük, míg a keresztényeket jelölő szín a fehér lehe-
tett. Arra is rámutattak, hogy esetleg nemcsak a kabarokról feltéte-
lezhető bőrük sötétebb színe, hanem a hét törzsről is. A magyar kró-
nikák Szkítiát tudták a magyarok ősi lakhelyének. Szkítia lakóiról
pedig azt állították, hogy bőrük színe sötét.

Leveles hajfonatkorong

Valószínű, hogy a források csak - talán egyébként egybeeső - te-

rület pogány lakosságára utaltak, akik ellen István király hadjáratot
indított és legyőzésük után keresztény hitre térítette őket. Ez a terü-
let egyaránt lehetett a Dél-Dunántúl és Erdély. Kevésbé valószínű Aj-
tony Marostól az Al-Dunáig húzódó territóriuma, mert itt csak 1030-
ban tudták megszervezni a Csanádi püspökséget. Mindazonáltal a fe-
kete magyarok lakhelye és kiléte továbbra is vitatott, megfejtésre
váró titka a magyar őstörténetnek.
 Kik voltak a székelyek?
Csaba népe

A székelyek hun származásával kapcsolatos elképzelés először

Anonymusnál, Béla király jegyzőjénél merül fel. Ezt veszi át Kézai
Simon és majd később a humanista történetíró, Thuróczy János is
művébe, hogy hatásukra hosszú évszázadokra gyökeret verjen ez a
gondolat a történeti köztudatban. Igaz, már a korábbi évszázadokban
is születtek ettől eltérő eredeztetések. Ilyen például a szicíliai szüle-
tésű, 15. században élt Petrus Ransanusé, aki úgy vélte, hogy „e nép
eredete a siculusokkal hozható kapcsolatba, akik az Itália legszélső
vidékén fekvő Szicília szigetét lakják”. Tudniillik, a siculusok egy lé-
giója „egykor Attilának, Pannónia leigázójának parancsnoksága alatt
harcolt, ahogy ugyanis a földkerekség más vidékéről, úgy Szicíliából
is érkeztek sokan Attila seregébe”. A hun király halála után Erdélyben
telepedtek meg, s összeházasodva a szomszédokkal, anyanyelvüket
is megváltoztatták. „Vad nép - teszi hozzá a humanista történetíró -,
hazájukat megváltoztatva és felvéve más népek szokásait, így vadul-
tak el azok, akik Szicíliából származtak.” E teória azonban, amelynek
alapja az volt, hogy a székelyeket és Szicília őslakosait latinul egy-
formán siculus névvel illették, nem lehetett vetélytársa a hun, szity-
tya származtatásnak. Ez utóbbi annyira elfogadottá vált, hogy a 16.
század elején Werbőczy István a magyarországi szokásjogot rendsze-
rező Hármaskönyvében így fogalmazott: a székelyek „kiváltságos ne-
mesek, akik a szkíta néptől, ennek Pannóniába való első bejövetele al-
kalmából származtak el, akiket mi romlott néven »siculusoknak« ne-
vezünk; akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi
dolgokban legjártasabbak”.
A magyar krónikákban olvasható másik történetről, a Csaba-
mondáról pedig elmondható, hogy az nem Attila (akinek egyébként
ilyen nevű fia nem is volt) korához, hanem minden valószínűség sze-
rint a kalandozások időszakához fűződik; a 10. századra vonatkozóan
több forrás is utal ilyen nevű magyar vezér meglétére.
A modern kutatásban két irányzat vált mérvadóvá a magyar, il-
letve a csatlakozott segédnépi származást valló felfogás.
 Az első koncepció hívei általában nyelvészeti és régészeti meg-
fontolásokra támaszkodnak. Véleményük szerint a székely és a ma-
gyar nyelv között nincs és soha nem is volt különbség, mint ahogy
nemigen lehet szétválasztani a két népesség régészeti emlékanyagát
sem. A segédnépi státusszal kapcsolatos elméletek viszont abból in-
dulnak ki, hogy a középkori székelység helyzete és kiváltságai na-
gyon hasonlítanak az etnikai privilégiumokkal rendelkező népeleme-
kéhez. Legfőbb tevékenységük a katonáskodás volt, melynek fejében
lényegében adómentességet élveztek: csak bizonyos meghatározott
alkalmakkor kellett bélyeggel ellátott ökröket küldeniük a királyi ud-
varba (ez volt az úgynevezett ökörsütés).

Régi székely címer

Élükön a király által kinevezett főtisztviselő, a székely ispán ál-

lott; életüket sajátos jogszokásaik szabályozták. Társadalmi szerve-
zetüket az ágakra és nemekre való tagolódás határozta meg, s a szá-
szokhoz, kunokhoz, jászokhoz hasonlóan a vármegyéktől független,
területi, közigazgatási, bíráskodási autonómiát biztosító székekben
laktak. (A szék, latinul sedes elnevezés feltehetőleg a szabad bíróvá-
lasztásra, a bíráskodási fórumot megtestesítő bírói székre utal.)
Népnevüket a mai napig nem sikerült semmilyen foglalkozásnévvel
sem rokonítani, így ez ugyanolyan etnikumjelölő elnevezés, mint a
besenyő, kun stb. nevek. Ha figyelembe vesszük még azt is, hogy a
nyelvtörténeti és régészeti oldalról felhozott érvek nem lehetnek
perdöntőek a székelykérdés megoldásában (az évszázadokkal ké-
sőbbi nyelvemlékek nem meghatározóak a székelység 9-10. századi
nyelvi állapotát illetően, másrészt nem csak a székelyek, de más, a
honfoglalókkal együtt érkező idegen nyelvű népesség régészeti em-
lékanyagát sem lehet elkülöníteni a magyarokétól), akkor annak a
felfogásnak kell leginkább igazat adnunk, amely a honfoglalást meg-
előzően a magyarsághoz csatlakozott törökös népek között kutatja a
székelyek őseit.

Enlakai felirat

Vitatott még az is, hogy mikor, hogyan és honnan kerültek a szé-

kelyek mai lakóhelyükre, Erdély keleti végébe. A legelfogadottabb
nézet szerint a királyi hatalom telepítette a határvédő feladatokat
ellátó népelemet erre a területre, hogy ily módon biztosítsa az ország
végeit, valamint a 12. század közepe táján Erdélybe települő szászok
nyugalmát.
Feladatának a székelység legjobb tudása szerint eleget is tett,
legalábbis ezt bizonyítják a középkori krónikák és oklevelek adatai.
Az erdélyi székelység első ismert hadjáratára 1210 körül került sor,
amikor II. Endre király Ivachin szebeni ispánt erdélyiekből - közöt-
tük székelyekből - álló sereg élén Bulgáriába küldte Aszen Boril cár
megsegítésére.

A Miatyánk székely betűkkel

A had először az Ogoszta folyónál „három ellenséges kun vezérrel

csatába bocsátkozott, akik közül kettőt abban az ütközetben megöl-
tek”, a harmadikat pedig megkötözve átadták a királynak. Ezután Bo-
dony várának az ostromába kezdtek, amelynek „két kapuját tűzzel
felperzselték”, majd pedig kemény harcban bevették a várost. Emlé-
kezetes sikert arattak a székelyek, amikor 1345-ben „a köztük levő
kevés magyarral kivonultak a (moldvai) tatárok ellen, s kardjukkal
megszámlálhatatlan tatárt vágtak le saját földjükön”, sőt még
„Othlam nevű nagyhatalmú vezérüket is elfogták” és lefejezték.
 A tatárok egyenesen
„Megmaradtak továbbá a hunokból
úgy vélték, hogy nem is
háromezren, akiket a futás oltalma men-
a székelyek verték meg
tett ki Krimhild csatájából, s akik a nyu-
őket, hanem maga Szent
gat népeitől való félelmükben egészen
László, „akit (azok) min-
Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s
dig segítségül hívnak”.
magukat ott nem hunoknak, hanem szé-
Mindenesetre a széke-
kelyeknek hívták. Ezek a székelyek
lyek a következő évben
ugyanis a hunok maradékai, akik midőn
sikerrel ismételték meg
értesültek arról, hogy a magyarok ismét
hadjáratukat.
Pannóniába költöznek, Ruthénia határai-
nál elébük mentek a visszatérőknek, s Bár e rejtélyes ere-
miután együttesen meghódították Pan- detű népcsoport sok vi-
nóniát, részt nyertek belőle, de nem Pan- tát kavart a történet-tu-
nónia síkján, hanem a vlachokkal együtt dományban, egy tagad-
a határvidék hegyei között kapták meg hatatlan, részt vett a
részüket, így hát a vlachokkal elkeve- kárpát-medencei ma-
redve állítólag azok betűit használják.” gyarság kiformálódásá-
ban, és sajátos elemét
alkotja a modern érte-
Kézai Simon: lemben vett magyar
A magyarok viselt dolgai nemzetnek. Bármi le-
gyen is Csaba népének
az eredete, históriája elválaszthatatlanul összefonódik a magyarság
történetével.
 Mi történt Álmossal, Árpád apjával?
Halál a szorosban

A magyarok bejövetele a Képes Krónikában

Árpád fejedelem apjával kapcsolatban a 14. századi krónikákban

azt olvashatjuk, hogy „Álmost Erdélyországban megölték, nem mehe-
tett ugyanis be Pannóniába”. Ez az egyetlen híradás Álmos halálával
kapcsolatban. Anonymus szerint a honfoglalók az első hadműveletek
és Laborc legyőzése után Hung várába (Ungvár) vonultak be, „a hal-
hatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó
lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tart-
ván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá
tette fiát, Árpádot.” Álmos ezután nem szerepel a gestában, a hon-
foglalás hadműveleteit Árpád és vezérei hajtják végre.
Álmos eltűnéséből nem következik egyértelműen halála. Bíbor-
banszületett Konstantin császár művében egy harmadik változatot
találunk Álmosra vonatkozóan. Eszerint Kazária kagánja a magyarok
első vajdájának, Levedinek fejedelmi méltóságot ajánlott fel. Az
ajánlatot Levedi erőtlenségére hivatkozva köszönettel elutasította és
maga helyett Álmos vajdát vagy annak fiát javasolta. A kagán el-
küldte embereit Levedivel együtt a magyarokhoz, akik „jobbnak tar-
tották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja. Álmos, mint-
hogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért,
megfontoltságáért és vitézségéért, és rátermett volt erre a tisztségre,
és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejede-
lemmé tették”. A bizánci császár tehát úgy értesült a honfoglalás előtt
történt eseményről, hogy Árpádot választották meg fejedelemnek.
Nála Álmos csak másik vajdaként és fejedelemjelöltként szerepel. A
fejedelemválasztás után már nem is említi, szerinte a besenyők Ár-
pádot űzték el népével együtt Etelközből.
Az Álmos halálára vonatkozó egyetlen híradás forrásértékét ke-
vesen kérdőjelezték meg. A kutatók többsége a Krónika archaikus,
feltehetően 11. századi rétegéből származtatta e szövegrészt. Más ál-
láspont szerint e tudósítás nem tekinthető hitelesnek, rámutatnak a
bibliai párhuzamra; Álmos ugyanúgy nem mehetett be Pannóniába,
mint az ószövetség szerint Mózes az ígéret földjére.
Amennyiben Álmos halálát régi hagyományból eredő információ-
nak tekintjük, további kérdések merülnek fel. Ezek közül a legfonto-
sabb, miért ölték meg Árpád apját. Az egyik feltevés szerint a ma-
gyarok átvették a kazároktól a kettős fejedelemség rendszerét,
amelyben volt egy szakrális, névleges uralkodó (kündü) és egy fő-
ként hadvezéri teendőket ellátó tényleges uralkodó (gyula). A kazá-
roknál a szakrális uralkodót, a kagánt bizonyos körülmények között
rituális módon megölték. A kagán feláldozására akkor kerülhetett
sor, ha háború vagy valamilyen más csapás érte Kazáriát, vagy ha
több mint negyven évig uralkodott. Feltételezték, hogy a magyarok-
nál Álmos volt a szakrális uralkodó, a kündü. Álmos fejedelemsége
bizonyítékának tartják a turulmondát. A totemisztikus monda sze-
rint Álmos csodálatos körülmények között született. Ügyek vezér el-
vette Eunedubelianus vezér Emese nevű leányát, akinek álmában
„látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy reá szállva, te-
herbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás
fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját föld-
jükön sokasodnak el.” Álmos nevét Anonymus a latin szent és a ma-
gyar álom szóból magyarázta. Kutatók szerint a név török eredetű,
és vett, vétel jelentésű. A turulmondán kívül Álmos fejedelemsége
mellett szóló érvként említik, hogy két kútfő szerint is Álmost vá-
lasztották fejedelemmé. Egy harmadik forrás pedig azt írta, hogy a
magyarok Álmos első fejedelem vezetésével foglalták el hazájukat.
Felfigyeltek arra is, hogy az Álmos név már a 11. század második fe-
lében előfordul a királyi családban, ami jelzi, hogy emlékét őrizte a
hagyomány.
A másik álláspont szerint Álmos nem volt fejedelem (kündü), leg-
feljebb a kettős fejedelemségi rendszer második méltósága, gyula le-
hetett. Hipotézisként Árpád, illetve Kurszán kündü voltát vetették
fel. Árpád mellett szól például Bíborbanszületett Konstantin idézett
híradása. Egy 10. századi forrás szerint a 894-895-ös bolgáriai ka-
landozásra a bizánci követ Árpádot és Kurszánt kérte fel. Lehet úgy
is értékelni ezt, hogy a törzsszövetség akkori vezetőivel tárgyaltak,
bár abban eltérnek a vélemények, hogy melyikük volt a kündü és me-
lyikük a gyula. És ebből következik az újabb vitapont, a tudósításból
nem lehet arra következtetni, hogy Álmos már nincs az élők sorában,
mert lehet, hogy Árpád éppen atyját, a szakrális uralkodót képvi-
selte.
Álmos fejedelemségének lehetőségét tehát eltérően ítélik meg.
Megölésének okát a besenyőktől elszenvedett vereségben látják,
amely az etelközi haza elhagyásához és a honfoglaláshoz vezetett.
Kérdés persze, hogy ha nem volt szakrális uralkodó, sőt gyula sem,
mennyiben jogosult számonkérést feltételezni, akár megölését vagy
leváltását említeni. Ha viszont kündü volt, lehetséges arra gondolni,
hogy Álmost kazár módon feláldozták, mivel a súlyos vereség bizo-
nyította, elvesztette már kapcsolatát az égiekkel. Azt is felvetették,
hogy Anonymus szerint 819-ben vette el Ügyek Emesét, s így Álmos,
ha 850 körül már fejedelem volt, 895 táján közel lehetett ahhoz,
hogy betöltse a negyvenesztendős uralkodási időt, amelynek letelte
után a kagánt Kazáriában feláldozták. Olyan nézettel is találkozunk,
amely politikai gyilkossággal számol és elveti a szakrális feláldozás,
gondolatát.
 Álmos halálának helyszíne a forrás szerint Erdély. Egy 1958-ban,
a zempléni (Zemplin-Szlovákia) földvár közelében feltárt, honfogla-
lás kori előkelő férfi sírjával kapcsolatban felmerült az a hipotézis,
hogy a meggyilkolt Álmos fejedelemé lenne. A feltevés szerint Ano-
nymus leírása is erre a vidékre enged következtetni, s környékbeli
helynevek (Felsőtábor, Táboralja, Rihó-tábor = Rivó-tábor, Szomotor
= Szomorú-tor) is az egykori tragédiára, illetve temetési ceremóni-
ára utalhatnak.
A kutatás nem fogadta el és megalapozatlannak minősítette e fel-
tevést, s nem fejedelmi, hanem csak nemzetségfői sírnak tekintette
a zempléni leletet.
Mivel Álmos megölését csak egyetlen, kései forrás említi, nem
tekinthetjük ezt biztos ténynek. Hasonlóképpen csak hipotéziseket
állíthatunk fel a halál okával kapcsolatban, mivel nem tudhatjuk biz-
tosan, hogy mikor élt Álmos, megérte-e egyáltalán a honfoglalás kez-
detét, Etelközben vagy valóban Erdélyben halt-e meg és hogyan, s
milyen tisztséget viselt halálakor.
Turul ábrázolás a rakamazi korongon
 Mit veszettünk Augsburgnél?
A vereség nyeresége

Géza fejedelem
A kalandozó magyar törzsek 955-ben súlyos vereséget szenved-
tek. A vesztes ütközet után többé már nem vállalkoztak nyugat felé
zsákmányszerző akciókra (Bizánc irányába, mintegy tizenöt eszten-
dőn keresztül még folytatódtak a hadjáratok). Egy német krónikás,
Freisingi Ottó szerint Augsburg után a magyarok népe „nemcsak,
hogy a királyságba nem mert betörni, hanem a reménytelenségtől el-
ragadva saját országát a mocsaras helyeken karókkal és cölöpökkel
kívánta megerősíteni a mieink ellen”. A katonai kudarcot súlyosbí-
totta az a lélektani hatás, amit az elfogott magyar vezérek (Bulcsún
és Lélen kívül még Súr is erre a sorsra jutott) kivégzése okozott. En-
nek emlékét megőrizte a magyar hagyomány, amely egyrészt oldani
akarta a vereség szégyenét (a kürtjével a császárt túlvilágra küldő
Lehel (Lél meséje), másrészt a csatából visszatérő, megcsúfolt gyász-
magyarok mondája jelzi a kollektív tudatban hagyott mély nyomo-
kat.
Augsburg hatásai természetesen nem hagyták érintetlenül az Ár-
pádok politikáját sem. A nagyfejedelem posztján éppen ez idő tájt
következett be váltás: 955 körül Taksony került a fejedelmi székbe,
akiről az egyik forrás azt állítja, hogy személyesen is részt vett a
Lech-mezei ütközetben. Mindenesetre külpolitikája megváltozott,
ettől kezdve nyugat felé védekezett, s a német föld felől fenyegető
veszélyt keleti szövetségek kiépítésével próbálta ellensúlyozni. Ano-
nymus szerint kun (bizonyára kazár) nőt vett feleségül, s tudomá-
sunk van arról, hogy ekkoriban történt egyes volgai bolgár, illetve
besenyő csoportok magyar szállásterületekre való beköltözése is. A
csatában elszenvedett vérveszteség nyomán átalakultak a belső erő-
viszonyok. A fejedelmi törzs igyekezett növelni a befolyását, a hatal-
mát a meggyengült szomszédokkal szemben, a távolabbi, erős törzs-
főkkel pedig szövetségesi kapcsolatok kiépítésére törekedett, leg-
alábbis így értelmezhető Taksony fiának, Gézának az erdélyi gyula
leányával, Saroltával történt házassága.
970 körül újabb változások következtek a magyarság történeté-
ben. Egy Bizánc ellen végrehajtott kalandozó hadjárat Arkadiupolisz
mellett újabb katasztrofális vereséggel végződött, s ezzel minden
irányban befejeződtek a hasonló akciók. A másik változás: Taksonyt
Géza váltotta fel a fejedelmi székben. Hatalomra kerülése szakítást
jelentett az addigi szokásjoggal. Ugyanis Árpád utódai között eddig
nem apáról fiúra szállt a főhatalom, hanem oldalágon, a testvérek,
illetve az unokatestvérek között öröklődött.
De más is történt. A 973-as német birodalmi gyűlésről az egyik
forrás így számol be: „Ottó idősebb császár és fia, Ottó - aki szintén
császár - a császárnékkal együtt március 19-én Quedlinburgba érkez-
tek, ahol megünnepelték húsvét napját; ez március 23-án történt. Meg-
jöttek a görögök és a beneventóiak követei ajándékokkal, továbbá 12
magyar és két bolgár főember”. A Német-római Birodalommal létesí-
tett kapcsolatok nem egyszerűen a korábbi ellenségeskedések meg-
szűntét jelzik, hanem fontos kül- és belpolitikai lépések megtételét
is. A magyar vezetés nem számíthatott tartós békére térítőpapok be-
hívása, a kereszténység fölvétele nélkül. Ezzel automatikusan napi-
rendre került a törzsszövetségi rendszer keresztény monarchiává
való átalakítása, ami természetesen komoly belső ellenállásba ütkö-
zött.

Augsburg látképe

Fontos szempont volt az is, hogy a kereszténység felvételét a mi-

napi ellenfelek, Európa két hatalmi centruma - a Német-római és a
Bizánci Császárság - közül melyiknél kezdeményezzék. A választás
jelentőségét számos körülmény bizonyítja. A Német-római Császár-
ságot Nagy Ottó alapította meg, sikerrel egyesítette a német terüle-
teket, leverte a kalandozó magyarokat, és bevonulva Észak-Itáliába
és Rómába, 962-ben a pápával császárrá, azaz a római cézárok utód-
jává koronáztatta magát. Az új államalakulat ura - ahogy az elneve-
zés is mutatja - a Római Birodalom örökségét kívánta folytatni, s
egyetemes hatalmi igényekkel lepett fel. Hasonló volt a helyzet az
Európa délkeleti részében nagy befolyással bíró Bizánccal is. Kons-
tantinápoly császárai a Kelet-római Birodalom jogutódjaiként szin-
tén nagyhatalmi vágyakat dédelgettek. Bár a két birodalom között
972-ben házassággal megpecsételt szövetség létesült, jelentősek vol-
tak közöttük az egyházi, a kulturális, a társadalmi és a politikai kü-
lönbségek. Az Európa közepén, északi és keleti felében frissiben ala-
kuló államok berendezkedését, későbbi fejlődését döntően befolyá-
solta, hogy a nyugati (római) vagy a keleti (görög) kereszténységhez
csatlakoztak-e.
 „A magyarok közössége Lélt és A magyarság sorsa
Bulcsút Németországba küldte. Mi- szempontjából is döntő je-
kor Augsburghoz értek, a Lech fo- lentősége volt a Róma vagy
lyón túl, a mezőn ütötték föl tábo- Bizánc közötti választásnak.
rukat, és a várost éjjel-nappal zak- Nem ismerjük ugyan ponto-
latták támadásaikkal... A császár san a döntés mozgatórugóit,
kiindult... ulmi udvarából, gyorsan de a körülmények vizsgálata
és titokban érkezett, s miután ki- választ ad-hat a magyar tör-
kémlelte a magyarok fölállását és ténelem e fontos kérdésére.
hadseregét, a harmadik órában, Először is katonai szem-
esőzés közben rájuk rontott, és a pontból nagyobb fenyege-
városhoz közel levő egyik csapat- tést jelentett a német biro-
testet szétverte. Lél és Bulcsú en- dalom, mint Bizánc. Sürgős
nek láttán futásban kerestek mene- volt tehát a viszony rende-
déket; hajóra szálltak, és a Dunán zése, mielőtt a várható né-
lefelé ereszkedtek, hogy Magyar- met támadás bekövetkezne.
országra meneküljenek. Ám Re- A nyugati irányú tájékozó-
gensburgnál átkelés közben elfog- dásra sarkallhatta Gézát az
ták és átküldték őket a császárnak; is, hogy az Árpádok hatalmi
a császár pedig fölakasztásra ítélte centruma a Dunántúlon
és Regensburgban a bitófán végez- volt, a német területek kö-
tette ki mindkettőjüket.” zelében. Bizánc ellen szól-
hatott az a körülmény, hogy
Kézai Simon:
néhány magyar törzsfő, akik
A magyarok viselt dolgai versengtek a központi hata-
lommal, korábban már meg-
előzte az Árpádokat Konstantinápolyban. Géza számára a keleti út
azért sem tűnhetett vonzónak, mert a bizánci egyház szorosabban
alá volt rendelve a császári hatalomnak, mint a nyugati. Tehát Róma
előnyösebbnek tűnhetett a fejedelem számára, márpedig a pápaság
és a császárság szoros kapcsolata miatt Rómába Quedlinburgon ke-
resztül vezetett az út. Ezt a felismerést tükrözi a tizenkét magyar
főember megjelenése a birodalmi gyűlésen.
Géza fejedelem választása, a nyugati kereszténység, helyesnek
bizonyult. Az általa kijelölt úton haladt tovább a fia, Szent István, és
a későbbi magyar királyok is.
 Így válhatott a végzetesnek tűnő augsburgi katonai vereség nye-
reséggé, amelynek következtében a magyarság egy államot nyert,
amely fennmaradását biztosította.

Régi magyar címer

 Merényletek Szent István ellen
Fülébe forró ólmot öntsetek!

István menekülésre ösztönzi Endrét, Bélát és Leventét

Közhelyszámba megy, hogy Szent Istvánnal valami egészen új

kezdődött a magyar történelemben. Koronázásával Magyarország
bebocsátást nyert az európai keresztény népek családjába; törvénye-
ivel az új rend alapjait erősítette, intézményeit védte. Keménykezű
politikáját jól mutatja az alábbi történet. Amikor tudomására jutott,
hogy 60 Magyarországra tartó besenyő férfit határvédői kiraboltak,
többüket megölték, az ártatlan idegenek haláláért súlyos elégtételt
vett; az ország minden táján az utak mentén kettesével akasztatta
fel az önkényeskedő határőröket. Intézkedése rémületet keltett.
Önmagában véve tehát nagyon is érthető (lenne), ha a régi rendet
tűzzel-vassal irtó, az újat erőszakosan terjesztő István ellen merény-
letek sora robbant (volna) ki. A középkor e korai szakaszában azon-
ban a király ellen merényletet elkövetni nem volt egyszerű dolog.
Közönséges halandó aligha kerülhetett az uralkodó elé, s ha ez mégis
megtörtént, a királyt hű emberei állták körül. Márpedig a tűzfegyver
felfedezése előtti időben a merénylőnek a meggyilkolni szándékolt
személy közvetlen közelébe kellett jutnia. Ennélfogva az István el-
leni merénylet(ek) kivitelezői magának a királyi udvarnak a tagjai
közül kerültek ki, azaz olyanoknak kellett lenniük, akik az uralkodó
fizikai közelségében éltek. (Ebből viszont az következik, hogy a me-
rénylők jobbára nem azoknak a sérelmeknek adtak kifejezést, ame-
lyek a néptömegeket érték, hanem elsősorban saját egyéni megbán-
tottságuknak.)
Hogy István ellen egy vagy két merényletet kíséreltek-e meg, tel-
jes bizonyossággal el nem dönthető. Az első esetben forrásaink való-
jában nem is merényletnek tüntetik fel azt, ami pedig a legnagyobb
valószínűség szerint merénylet volt. A hazai kútfők közül a Képes
Krónika arról ír, hogy István ifjúi könnyelműsége és meggondolat-
lansága miatt bebörtönözte nagybátyja (vagyis Géza testvére: Mi-
hály) fiát, Vazult. Ezt azért tette, hogy rokona megjavuljon. Amikor
István kezdte érezni ereje fogyását, a nyitrai börtönbe küldötte em-
berét, hogy vezesse hozzá Vazult, akit még halála előtt királlyá akart
tenni. Az ármánykodó Gizella, István felesége azonban közbelépett,
követe megelőzte a király küldöttét, megvakította Vazult és fülébe
forró ólmot öntött. A király követe elkésett, a gaztettet nem tudta
megakadályozni. A történet igazi csattanója azonban az: amikor Ist-
ván hírét vette mindennek, magához hívatta Vazul testvérének, Szár
Lászlónak a fiait: Endrét, Bélát és Leventét, s azt tanácsolta nekik:
„a lehető leggyorsabban meneküljenek, hogy életüket és testi épségü-
ket megőrizhessék”.
Egy jól értesült német forrás ezzel szemben helyesen és pontosan
tudta, hogy a három testvért, akik közül utóbb Endre és Béla Szent
István trónjára emelkedett, maga István küldte száműzetésbe. Mivel
pedig mérvadó forrásokból az is kiderül, hogy Endre, Béla és Levente
nem Szár László, hanem Vazul fiai voltak, egyértelmű: őket István
nem atyai jóindulattal menekítette külföldre, hanem éppen ő bün-
tette száműzetéssel a testvéreket, nyilván apjuk miatt. Vajon mi le-
hetett Vazul vétke? A német kútfő erre is megadja a választ: fellázadt
István azon döntése ellen, hogy Imre fiának halálát (1031) követően
a trón várományosa, kijelölt örököse nem ő, a fiágon trónra jogosult
Árpád-házi családtag lett, hanem egy idegen, Péter, István húgának
a velencei dózsétól született fia. A büntetés, amellyel István Vazult
sújtotta, teljesen megfelel a bűnének: mivel Vazul uralkodni akart,
István a megvakítással és a megsüketítéssel éppen az uralkodásra
való alkalmasságától fosztotta meg. Miért kellett a magyar hagyo-
mánynak a német forrásban megőrzött valós eseményt alaposan el-
torzítania? Azért, mert I. Endrétől kezdve valamennyi későbbi Ár-
pád-házi király Vazultól származott, így szerfelett kínos volt a ké-
sőbbi magyar királyokra nézve az a tény, hogy ősapjuk, a dinasztia
szentként tisztelt karizmatikus egyénisége, István ellen sikertelen
merényletet követett el, s emiatt büntette meg őt István.

Szent István ábrázolás (15. század)

A legendából idézett esemény igazi merényletkísérlet. Ha lehet a
leírásnak hinni, motivációja az volt, hogy a tehetetlenné vált, felada-
tát ellátni képtelen uralkodótól meg kell válni. Ennek a felfogásnak
a sztyeppi népek körében mély hagyományai voltak. Ott, ahol a
 A király „betegségbe esett, melytől
utóbb testében megfogyatkozott, s mi-
vel a nyavalya hosszan tartó gyönge-
séggel nehezeden rá, már a lábára sem
tudott állni. Látta pedig udvarának
négy legfőbb nemese, hogy hosszan és
súlyosan betegeskedik, s mert szívük
mélyén még mindig a hitetlenségben
tévelyegtek, csalárd tervet kovácsol-
tak, és megkísérelték leromlott állapo-
tát halálra váltani. Már esteledett, mi-
előtt a házban meggyújtották volna a
világot, egyikük a homály leple alatt
vakmerően behatolt, és a gyilkos tett-
hez egy csupasz kardot rejtett köpenye
alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király
pihent, csakis égi ösztönzésre a penge
lehullt, és a földhöz ütődve megpen-
dült. Nyomban felriadt a király, és kér-
dezte, mi az, bár már tudta, mi történt.
Az az ember megtörve, szorongva be-
vallotta őrült tervét, bánta, közel lé-
pett, térdre esett, a király lábát átka-
rolta, beismerte, hogy bűnözött, és ke-
gyelemért könyörgött. A bocsánatért
esdeklőt el nem kergette, gonosztettét
gondtalanul elejtette, az pedig paran-
csára cinkosait az árulásban leleplezte.
A következő napon a király rendeletére
a felkutatott gyilkosokat elővezették,
és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pe-
dig az utódoknak okulására legyenek,
és tanulják meg uraikat a legnagyobb
tisztelettel tisztelni, látásuktól őket
megfosztotta, ártó kezüket levágatta. ”
Szent István legendájából
személyes példamutatás, a
fizikai képességek döntőek,
az elaggott fejedelmet meg-
ölték, feláldozták, hogy fia-
tal, tetterős vezető lépjen
helyére. A kazároknál a fe-
jedelmet 40 éves uralkodás
után küldtek a másvilágra.
István esetében, aki 997
óta állt a törzsszövetség,
majd az állam élén, 1037-
ben telt le a 40 esztendő.
Eszerint tehát ezen össze-
esküvésnek más kiváltó oka
volt, mint Vazul merényle-
tének, így időben sem kel-
lett azzal egybeesnie. Meg-
erősíti ezt egy további kö-
rülmény is: bár mindkét
esetben közös a megvakítás
(ami a korszakban gyakori
büntetés volt), de az előbbi-
ben a megsüketítés, az
utóbbiban a kar levágása
egészítette ki azt.
Persze, nem lehetünk
teljesen bizonyosak abban,
hogy valóban két különböző
merénylettel számolha-
tunk. De hogy István ellen
valóban szerveződött egy
vagy több összeesküvés, ezt
törvénykönyve igazolja.
Ennek egyik cikke ugyanis
ekként hangzott: „Ha valaki
a király vagy a királyság ellen összeesküvést sző, menedéket ne talál-
jon az egyházban. ”

Szent István kézjegye a Pannonhalmi Apátság alapító-

levelén

Szent István ábrázolás (16. század)

 Szent Imre herceg titokzatos halála
Egy vadkan vagy egy vad kan?

Nem tudjuk, mennyire a korabeli tájékoztatáspolitika és meny-

nyire a források hézagos volta okozta, de tény, hogy Árpád-kori tör-
ténetünkben a titokzatosság köde semmit sem lengett körül úgy,
mint Szent Imre herceg halálát.
A hazai krónikák csak annyit beszélnek el, hogy István király még
életében át akarta adni fiának a hatalmat, de nem tehette, mert a
herceget az isteni gondviselés elszólította. A szent király legendái
sem említik fia halálának okát, Imre legendája pedig a szokásos köz-
helyekkel kerüli meg e témát. Más forrásokból a halál körülményei-
nek két variációjáról értesülünk. A lengyel-magyar krónika írja:
„Nemsokára a nemes Imre, Sclavonia hercege gyengélkedve nyolc na-
pig bágyadozott; a kilencedik napon, a kilencedik órában kilehelte lel-
két, amelyet a szent angyalok osztályrésze szerint maguk közé fogad-
tak. Felesége pedig, aki sértetlen volt, állandóan vele maradt, a hetedik
napon, vasárnap, elköltözött az Úrhoz.” Másként tudósít Imre halálá-
ról a hildesheimi évkönyv feljegyzése, amely szerint „Imre, István
király fia, a russzok vezére, vadászaton, vadkantól felhasogatva siral-
mas halállal halt meg.”
Ezzel le is zárhatnánk a nyomozást, hiszen nem zárható ki, hogy
szégyellve hallgatták el a hazai források a haláleset szánalmas kö-
rülményeit. Lezárhatnánk, ha nem keltene gyanút, hogy vannak en-
nek a korszaknak Vadkan nevű szereplői is. Egyrészt a besenyők Tak-
sony fejedelem idejében hazánkba betelepedett Vadkan (Kabán)
nevű törzse. Másrészt egyik nemzetségük főnökének rangjelzője,
tiszteleti címe Tonuzoba, azaz Vaddisznó-apa volt.
Anonymus megőrizte számunkra az István uralma idején éppen
funkcióban lévő Tonuzoba halálának történetét. Elbeszéli, hogy a be-
senyő törzsfő István szigorú megtorló akciójának esett áldozatul: a
király élve eltemettette feleségével együtt. Hasonló leszámolással
nem találkozunk a szent király gyakorlatában, a kegyetlen megtorlás
oka így aligha lehetett hétköznapi bűntény.
 Más szálon folytatva a vizsgálódást: érdekes magyarázkodást ta-
lálunk a krónikákban Endre, Béla és Levente hercegek származását
illetően, „Némelyek azt adják hírül, hogy ez a három testvér Vazul
herceg fia volt egy Tátony nemzetségben leánytól és nem igazi nászból
származtak, és ezen kapcsolat révén kaptak a Tátony-nembeliek ne-
mességet. Bizonnyal hamis és nagyon rosszul előadott ez. Mert
enélkül is nemesek; hiszen a hercegek Szár László fiai, aki - ahogyan
mondják - Oroszországból vett feleséget, akitől ez a három testvér szü-
letett.”

Szent István király és Szent Imre herceg

Az említett hercegek azonban - mint ezt a történetírás már tisz-

tázta - valóban Vazul gyermekei, talán éppen egy Tátony-nemzetség-
beli leánytól, amely nemzetség ősi nemessége mellett tör lándzsát a
krónikás. De mi oka lehetett arra, hogy a hercegek Vazulfi voltát ta-
gadja? A tatun (helyes olvasatban: tacun) török eredetű szó, jelen-
tése valószínűleg mag. Érdekes, hogy e nemzetség létére más forrás
nem utal, ugyanakkor Anonymus legfőbb igyekezete is egy bizonyos,
más dokumentumokból nem adatolható, Maglód-nemzetség előkelő
származásának bizonyítása. E név jelentése is a mag alapszóra megy
vissza. Némi filológiai bűvészkedéssel tehát a két nemzetségnév egy-
másra vonatkoztathatónak tűnik. A mag, magló, maglód szónak
azonban van egy másik jelentése is. Így nevezik már a 11-12. század-
ban is a konda ivarérett, továbbtenyésztésre kiszemelt disznait
(szemben a hízókkal). Ha ez így igaz, akkor ismét egy Disznó-nem-
zetségbe botlunk, csak most már Vazulhoz kapcsolódóan.
Hogy Vazul hercegnek, a magyar jogszokás alapján a trón eredeti
várományosának, köze lehetett Imre halálához, azt egy ikonográfiái
bizonyíték, egy képi ábrázolás világítja meg. A Képes Krónika festője
miniatúráin ún. sztori-képeket alkot, amelyek egy-egy esemény több,
oksági összefüggésben lévő epizódját tömörítik. A művész Imre her-
ceg sírba tételét, Vazul megvakítását és három fia, Endre, Béla és
Levente menekülését együtt festi meg. Ha pedig a három esemény
között oksági összefüggés van, Vazul bűnrészességében nemigen ké-
telkedhetünk.

Szent Imre herceg temetése és Vazul megvakíttatása

 Sőt, ha kedvese - nem keresztény szokás szerint magához emelt
felesége - Disznó-nemzetségbeli leány volt, feltehetőleg a nemzet-
ségfő, Tonuzoba leánya. Ezért nem zárhatjuk ki, hogy a hildesheimi
évkönyv tudósítása valójában egy Imre herceg elleni sikeres merény-
letről ad hírt, amelyet börtönbe zárt veje, Vazul helyett az após szer-
vezett meg.
Az elmondottak alapján megkísérelhetjük az események rekonst-
ruálását: István Imrét állította a hadsereg magvát képező testőrség
élére.
Feltehető, hogy ebben a minőségében Imre viselte a fővezéri tisz-
tet a belső ellenségnek számító Ajtony és a külső támadó, II. Konrád
ellen viselt háborúban. E két győzelem bizonyíthatta, hogy Imre rá-
termett hadvezér, s ugyanakkor élvezi a hadsereg bizalmát is. Ekkor
István úgy határozott, hogy átadja a hatalmat fiának. Akadályt je-
lenthetett a hatalom átvételénél, hogy az ősi szokásjog alapján azt
Vazul magának követelhette. Érthető tehát, hogy István elfogatta és
Nyitra várába záratta.

„…boldog Imre megelé- A Vazul-párt erre összeeskü-

gedvén kevés alvással, min-
den éjszakákon, mikor is
már mindenek ágyra vetet-
ték magukat és előtte, mi-
képpen királyi magzathoz
illik, két gyertyatartó vilá-
gított, ő Istennek zsoltáro-
kat énekelve virrasztott, és
mindegyik zsoltár végeze-
tén szívének töredelmével
Istennek bocsánatát kérte.
Mit is, mikoron atyja
eszébe vette, őt vigyázatost
és titkon a falnak nyílásán
át gyakorta szemlélte.”
Szent Imre herceg le-
a gendájából
vést szőtt. Az István elleni akció
kudarcba fulladt, viszont
Tonuzoba és emberei meggyilkol-
ták Imre herceget, vagy legalábbis
olyan súlyosan megsebesítették,
hogy néhány nap alatt siralmas
körülmények között belehalt se-
beibe. A király ezután elrendelte
Vazul alkalmatlanná tételét az
uralkodásra, s a megtorlást
Tonuzobával és nejével szemben:
élve temettette el a besenyő főnö-
köt és feleségét.
Hogy ez így történt-e, bizo-
nyossággal nem állíthatjuk, de
hisszük, hogy létezett valamikor,
13. században egy olyan
regösének, amely valami ehhez hasonló szüzsével mesélte el a histó-
riát.
 Sámánok Szent István templomaiban
Tiltott mesék a misén

Első királyunkat a kereszténység ügyeiben való buzgóságáért az

egyház szentté avatta. Jogosan, hiszen István rendezi a papság szer-
vezeti ügyeit, rendelkezik hierarchiájáról, javakat adományoz nekik,
sőt még a hitélet gyakorlatát is törvényeibe foglalja. Szabályozza a
böjtölés, misehallgatás, gyónás mikéntjét. Tehát mindarról szól, ami
elősegítheti az új vallás befogadását, kiépülését, megszilárdulását.

Fanyűvő Sámson (Pécs, altemplom)

A pogányság ellen is rendelkezik, említi, hogyan kell megbélye-

gezni a megátalkodottakat, ír a varázslók, rontók elleni eljárásokról.
De nem találjuk nyomát annak, hogy közvetlenül szólna a régi vallás
tanai, mítoszai, szellemi alapjai ellen. Ezért meglepő, amit egy lát-
szólag jelentéktelennek tűnő törvénycikkben megfogalmaz. A szö-
vegben az istentisztelet alatt megkövetelt viselkedésről intézkedik.
Ezt olvashatjuk: „Azok, akik istentisztelet hallgatására a templomba
jönnek, és ott a misék szertartása alatt egymás között mormognak és
másokat zavarnak, és szabados meséket adnak elő, és nem figyelnek a
szent olvasmányokra és a lelki táplálékra, ha idősebbek, dorgálják
meg őket, és űzzék ki gyalázattal a templomból, ha pedig fiatalabbak,
e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme
láttára kötözzék meg, s korbáccsal és hajuk lenyírásával fenyítsék meg
őket.”
Miért számít a fent említett cselekedet „nagy vakmerőségnek”,
miért a kemény büntetés? Felmerülhet, talán azért, mert a mormo-
gás, zavarás, szabados mese nem egyszerű rosszalkodást, fecsegést
jelent, hanem megszervezett akcióról, előadásról van inkább szó.
Erre enged következtetni a latin szövegben szereplő fabula szó hasz-
nálata is, amely akkoriban mesét, mondát, tehát olyan históriát je-
lent, amely alkalmas ugyan a templomban történő elmondásra, de
mégsem lelki táplálékkal gazdag szent olvasmány. Ugyanakkor nem-
csak az előadás formájában, hanem tartalmában is feltételezhető a
párhuzamosság.
 Őseink hitvilága a sámánizmusnak egy olyan fejlettebb formája
volt, amely könnyen kapcsolatba hozható a kereszténységgel, és al-
kalmas volt arra, hogy pogánysággal fertőzze meg az új vallást. Akár
úgy, hogy pogány elemeket öltöztetnek keresztény mezbe, akár úgy,
hogy keresztény vallási elképzeléseket tálalnak pogány módon. Az is
felrémlik a törvénycikkből, hogy az előadás talán a krisztológia kér-
déskörét sérti, tehát céltáblája maga Jézus Krisztus, vagy valamilyen
vele kapcsolatos cselekmény. A feltételezés bizonyítására keresnünk
kell korabeli népi kultúránkban, amely lényégében pogány jellegű le-
hetett, olyan történetet, ami hasonlít az evangéliumi elbeszélések-
hez.

Sámán
A Fehérlófia meséje feltehetőleg ismert volt ebben a korban is,
bizonyítja ezt a pécsi altemplom reliefjének nem a bibliából szár-
mazó fanyűvő Sámson motívuma. Találunk-e a táltos történetében
evangéliumi párhuzamokat? Fehérlófia hosszú terhesség után szüle-
tik, apja szerepe nem lényeges. Hosszasan rejtezik, majd segítőket
szerez, s új, gazdag termőföldet megy hódítani a közösségnek. Egye-
dül harcol a túlvilági erőkkel, társai elárulják. Fehérlófia, a sámán,
visszaszerezve a túlvilágra ragadott bőséget, termékenységet, egy
madár segítségével visszatér e világra, részelteti övéit a megszerzett
bőségben, termékenységben és megbünteti árulóit.

Sámándob

Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a két történet,

Krisztusé és Fehérlófiáé kapcsolatba hozható. Nem lehetetlen tehát,
hogy Szent István korában éppen az új, megváltozott helyzethez
kényszerből alkalmazkodó sámán arisztokrácia tagjai próbálkoztak
a templomokban. A régi hit meséit azonosítva az új vallás tanaival
igyekeztek kiszorítani, félreállítani a keresztény papság gyengébben
felkészült tagjait. Ezzel is megpróbálták elvesztett hatalmukat visz-
szaszerezni. Valószínűleg az ilyen kísérletek ellen lépett fel Szent
István. De, hogy ez a tiltás csak a templomokra vonatkozik, az elgon-
dolkoztató. A nagy király talán hallgatólagosan elnézte, hogy a nép,
bizonyos keretek között gyakorolja régi vallását is. Intelmeiben fiát
tanítva szemléletes példával él: „Mely görög kormányozta a latino-
kat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin
módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kima-
gasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert úgy teszel.”
 Erdély hajnala
Erdőn túli Gyulák

Az erdélyi vajdaság a középkori magyar állam önálló területi egy-

sége volt, amely a Keleti- és Déli-Kárpátoktól a Meszesig terjedő ré-
szeket foglalta magában. Élén a vajda állott, akit az előkelő nagybir-
tokosok közül nevezett ki az uralkodó. Katonai, közigazgatási és bí-
ráskodási feladatkört látott el: rendelkezett az erdélyi haderővel, ki-
nevezte a megyék ispánjait, különböző fórumokon gyakorolta igaz-
ságszolgáltatási tevékenységét. Tisztét a király meghatározta időtar-
tamra töltötte be. A 13. század végére kiváltak a vajdaságból az etni-
kai önkormányzattal rendelkező szász és székely székek; a vajda
fennhatósága ettől kezdve csak a hét magyar vármegyére korlátozó-
dott.

Erdélyi címer
 Az Erdély elnevezés a régi magyar Erdőelve (erdőn túli terület)
szóból származik, amely a középkori Igfon-erdőtől (ma: Réz-hegy-
ség) keletre elterülő vidéket jelölte. A szlávból származó vajda szó
eredeti jelentése hadvezér, fejedelem, herceg. A terminológiai prob-
lémáknál fogasabb kérdést jelent azonban annak kiderítése, hogy mi-
kor és hogyan jött létre az erdélyi vajdaság, a később nagy történelmi
szerepet játszó Erdélyi Fejedelemség középkori előképe.

Gyula, a harmadik kapitány

Bár a régészeti kutatások értékes segítséget nyújthatnak bizo-

nyos kérdések tisztázásához, mégis, az írott kútfőkben olvasható,
gyér számú tudósításnak elsőrendű szerepe van a rejtély megoldásá-
ban. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus arról ír, hogy a hon-
foglalás során „Tétény, Horka apja tudomást szerzett... az erdőntúli
föld jóságáról, ahol valami Gyalú nevű blak uralkodott.” A dákoromán
kontinuitás-elmélet talaján álló román történetírás Anonymus hite-
lét kétségbevonhatatlannak tartja, s a blak, azaz vlach, román Gyalú
említésével is megerősítve látja koncepcióját, mely szerint Erdély
földjét a magyarság bejövetelekor már régóta román népesség lakta.
 Nagy és hatalmas vezér Ebből az államalakulatból fejlődött
volt ez a Gyula; vadászat köz- volna ki azután az erdélyi vajdaság,
ben Erdelwben egy nagy vá- amely lényegében az őslakosság
rost talált, amelyet egykor a különállását kifejező intézmény
rómaiak építettek. Volt neki volt.
egy Sarolt nevű igen szép le- A magyar történetírás viszont
ánya, akinek szépségéről so- arra mutatott rá, hogy Anonymus
káig beszéltek a tartomány- olyan népeket is szerepeltetett
fők, s akit Geysa fejedelem a gestájában, amelyek csak jóval a
Kulán földjét birtokló Beliud honfoglalás után tűntek fel Európá-
tanácsára és segítségével tör-ban (pl. a kunok), illetve, hogy so-
vényes feleségéül vett.
hasem volt személyeket keltett
Beliudnak pedig Kulán adta a életre helynevekből (mint teszi ezt
saját leányát, hogy harcoljon Gyalú esetében is), s hogy semmi-
az ő fivére, Keán ellen... Mi-lyen írott vagy egyéb forrás nem tá-
vel pedig később Gyula sok- masztja alá román népesség
szor állt ellenséges viszony- kárpát-medencei tartózkodását a
ban a Pannóniában lakó ma- 12. század vége előtti időszakban.
gyarokkal és neheztelt is rá- Az egyik irányzat ennek következ-
juk. Szent István király Pan- tében lényegében minden szavahi-
nóniába vitette őt. De az nem hetőséget megvon Anonymustól, a
ez a Gyula kapitány volt, ha- kutatás másik irányzata viszont
nem utána a harmadik. ” úgy véli, hogy az anakronisztikus
Képes Krónika részek mellett „Anonymus azon he-
lyei, amelyek egyes személyek,
nemzetségtagok ingatlanaira vonatkoznak, nagy régiségre mehetnek
vissza.”
Nem lehet tehát teljesen elvetni azt a passzust, amely Tétény
unokájáról, Gyuláról szól, akit Anonymus azonosít a Szent István ál-
tal legyőzött erdélyi lázadó vezérrel. A Gyulákkal kapcsolatban több-
féle információt is megőriztek a krónikák. Annyi világos, hogy a
Gyula eredetileg nem személynév, hanem csupán a 9-10. századi ma-
gyar törzsszövetségi rendszerben fontos szerepet játszó méltóság-
névből vált azzá. A krónikák lejegyzésekor már nemigen emlékeztek
az egyes gyulák valódi neveire. Három generációjuk emlékét őrizték
meg, helyenként összemosva az időbeli határokat. Egy honfoglalás
kori, egy 10. századi és Szent Istvánnal kortárs Gyula alakja bonta-
kozik ki a homályos tudósításokból.

Maros-szék címere

Ki volt Keán, Beliud és Kulán? Az utóbbi kettőről semmi egyebet

nem tudunk, csak amit a kútfő mond. Keánról annyit árul el még a
Krónika, hogy „a bolgárok és a szlávok vezére” volt. Szent István har-
cot indított ellene, de csak nehezen tudta legyőzni, mivel „ezek a né-
pek olyan helyeken laknak, amelyek fekvésüknél fogva igen védettek
(...) Fölbecsülhetetlen mennyiségű kincset szerzett így, főként ara-
nyat, gyöngyöt és drágaköveket. Ide telepítette egyik felmenő rokonát,
név szerint Zoltánt, aki azután ama erdélyi részeket örökbirtokul
kapta, ezért szokás általában Erdeeliu Zoltánnak nevezni. Nagyon
öreg ember volt, elélt a szent király idejéig, ezért tette őt a király a
gazdag népek fölé.”
E híradás nyomán egyesek bulgáriai fejedelmet látnak Keánban,
aki ellen bizánci szövetségben harcolt István. Más vélemény szerint
viszont egy dél-erdélyi bolgár-szláv államalakulat élén állt, s csak
1018 körüli leverését követően került sor e terület Magyarországhoz
való csatolására. A vita szoros kapcsolatban állt az erdélyi vajdaság
kialakulásával. Egy másik felfogás szerint ugyanis itt, Dél-Erdély-
ben, Gyulafehérvár környékén volt a Gyulák központja. Ez volt az a
római város, amelyre vadászat közben bukkant a Krónika szerint a
honfoglaló kapitány, s innen alakult ki tulajdonképpen maga a vaj-
daság is. A Keánt Dél-Erdélybe helyező vélemény viszont egyebek
mellett azzal érvel, hogy Gyulafehérvár nevének Gyula előtagja nem
a honfoglalás idején élt Gyula vezértől, hanem egy későbbi előkelő-
től, a 12-13. század fordulója körül élt Kán nembeli Gyulától szárma-
zott. A Gyuláknak nem délen, hanem Észak-Erdélyben volt a 10. szá-
zadban a hatalmi központjuk, így a vajdaság nem az ő területükön,
hanem a Keántól elfoglalt részeken fejlődött ki. Az erdélyi vajda ele-
inte csak (gyula)fehérvári ispán volt, s csak fokozatosan terjedt ki a
fennhatósága az észak-erdélyi területekre is.

Csík címere

Ami a kialakulás időpontját illeti, itt sem lehet teljes egyöntetű-

ségről beszélni. Született olyan elképzelés, amely csak III. Béla
(1196-1204) idejére helyezte a terület saját kormányzatának létre-
jöttét, mások viszont - mint láthattuk - Szent István idejére teszik.
Nem egészen tisztázott a Krónikában említett Erdőelvi Zoltánnak a
személye sem. Többen vitatták létezését, mások történeti személyi-
ségnek tartják, s az első erdélyi vajdát látják benne. Felmerült az is,
hogy esetleg azonos lenne Árpád hasonló nevű fiával, aki megérte
Szent István korát.
Tagadhatatlan, hogy a mozaikok összerakásával valamelyest tisz-
tulni látszik a kép, amely Erdély korai történetéről kirajzolódik, a
részletek azonban a homályba vesznek. A Tündér Erdély bizonyára
még sokáig fog káprázatot vonni a titkait feltárni igyekvő kutatók
szeme elé.
 Pólai Szent Salamon titka
A kétszer halt király

Salamon
A magyar trónon 1063-1074 között uralkodó Salamon király állí-
tólag az Isztriai-félsziget római emlékekről nevezetes kirándulóhe-
lyén, a ma Pula néven ismert városban fejezte be életét. Földi ma-
radványait talán a város közelében álló, a 15. század második feléig
működő Szent Mihály-apátságban helyezték örök nyugalomra. De az
is lehet, hogy Salamont máshol bekövetkezett halála után temették
csak el Pólában. Salamon ereklyéit említő első okirat meglehetősen
késői időből, 1487-ből származik, s ráadásul nem is eredeti formában
maradt fenn. Az történt ugyanis, hogy 1657-ben Rómából elhozták
Pólába Szent Purpurinus ereklyéit, amelyeket a székesegyház mel-
lékoltárában kívántak elhelyezni. Amikor azonban felnyitották a
mellékoltárt, ott különböző csontokra és egy írásra akadtak. Az írás-
ból, amely egy 1487-ben kiállított pólai közjegyzői okmány volt, vi-
lágossá vált, hogy az említett évben Michele Orsini pólai püspök öt
másik szenttel együtt Szent Salamon magyar király és hitvalló csont-
jait is elhelyezte az Adriai-tenger partján fekvő város székesegyhá-
zában. A hivatkozott okmányból kiderül, hogy Salamon ereklyéit az
időközben Salamon király megszűnt Szent Mihály-apátságból -
amelynek romjai között jóval később, 1851-ben Salamon sírköve is
előkerült - átvitték a székesegyházba. Az ereklye furcsa és homályos
sorsából valószínűsíteni lehet, hogy Salamon liturgikus kultusza csu-
pán a 16. század második felében alakult ki és kezdett terjedni
Pólában és a város környékén.

Osztozkodás a hadizsákmányon

A Salamon személyéhez kötődő kultusznak az egykori uralkodó

rendkívül kalandos, fordulatokban bővelkedő élete lehetett a for-
rása. Nagyapja Vazul herceg volt, aki szembeszegült Szent István ki-
rállyal, amikor István, fia, Imre halálát követően Orseolo Pétert je-
lölte ki utódjául. Vazul fiai, Endre, Béla és Levente külföldön keres-
tek menedéket. Salamon apja, a későbbi I. Endre király és testvére,
Levente Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem udvarában, Kijevben lelt ott-
honra. Az Árpád-házi hercegek hamarosan beilleszkedtek az ottani
életbe, sőt ki is tüntethették magukat, mert Endre elnyerte Bölcs
Jaroszláv legidősebb leányának, Anasztáziának a kezét. Endre és Le-
vente 1046-ban jött vissza Magyarországra, amikor a Péter király
uralmával elégedetlen magyarok küldöttsége hazahívta őket. Le-
vente hamarosan eltávozott az élők sorából, halála után Endre 1048
táján hazahívta másik öccsét, Bélát Lengyelországból, s neki adta az
ország egyharmadát, létrehozván ezzel a hercegséget. A király és a
herceg között kezdetben zavartalan volt a viszony. Kapcsolatuk ak-
kor romlott meg, amikor Endrének 1053-ban fia született, akit négy
évvel később örökösévé tett. A gyermek a Salamon nevet kapta. Di-
nasztikus meggondolásokból már négyévesen, még apja uralkodásá-
nak idején királlyá koronázták, és 1058 őszén eljegyezték IV. Henrik,
az ugyancsak gyermek német császár nővérével, Judittal. Salamon
nagybátyja, Béla, e lépéseket rosszallván, 1060-ban fegyverrel tört a
törvényes királyra, Endrére, s meg is szerezte annak trónját. A szám-
űzetésbe kényszerült Salamon 1063-ban sógora, IV. Henrik császár
segítségével került vissza az időközben elhunyt apja örökébe. Ekkor
a még mindig csak tízéves királyt anyja és felesége, Judit segítik az
uralkodásban. A harcok közben elhunyt - I. Béla néven rövid ideig
uralkodó - nagybácsi három fia (Géza, László és Lampert) közül Géza
1064-ben kikényszerítette Salamontól a hercegség átadását. A király
és a herceg között 1071-ig, Belgrád ostromáig szinte felhőtlen volt a
viszony, ám ekkor a zsákmány elosztásán összevesztek. A háttérben
az húzódott meg, hogy Géza és testvére, László (a későbbi Szent
László) egyre nyíltabb lépéseket tettek a hatalom megszerzésére. A
döntő összecsapásra 1074-ben Mogyoródnál került sor, ahol Salamon
súlyos vereséget szenvedett. Az ország ura Géza lett (I. Géza), Sala-
mon pedig a királyság nyugati vidékére, Pozsony és Sopron megyék
területére szorult vissza. Hiába ajánlotta fel hűbérként az országot
Salamon, IV. Henrik császár, aki ekkor más ügyekkel volt elfoglalva,
kétszeri sikertelen próbálkozás után felhagyott ifjú sógora támoga-
tásával. Salamon 1081-ben ugyan megegyezett a közben királlyá ko-
ronázott Lászlóval, ám nem sokkal később összeesküvést tervezett a
Lovagszent ellen. László ekkor a visegrádi toronyba záratta, ahonnan
csak az I. István szentté avatását megelőző napokban, 1083 augusz-
tusában szabadult. Az exkirály ezt követően előbb Regensburgba
ment, ahol feleségével is találkozott, de mivel a sógorától segítséget
nem remélhetett, hamarosan a moldvai besenyőkhöz távozott.

I. Endre király pecsétje

Segítségükkel remélte visszakerülését a magyar trónra. A felbiz-

tatott besenyők 1085-ben László ellen indított támadása kudarccal
végződött, a reményét vesztett Salamon azonban továbbra is velük
maradt. A halál is köztük érte 1087-ben, ám ennek körülményei máig
tisztázatlanok. Ebből fakadóan különböző legendák keltek szárnyra
Salamon életének utolsó szakaszáról, s állítólagos magyarországi
felbukkanásairól. Így alakulhatott ki az a történet, hogy Salamon,
bűneit megbánva szerzetes lett, aki halála órájáig nagy szegénység-
ben tengődve vezekléssel töltötte élete maradék részét. Kézai Simon
szerint a szerzetesi ruhát viselő Salamont László uralkodása alatt
látták Fehérvárott, s az alamizsnát fogadott el a királytól. A Képes
Krónika azt állítja, hogy a „sűrű sötét erdőbe” távozó, s onnan vissza
nem térő Salamon, aki, miután „meglátogatta a Szentlélek... életének
minden idejét... imádságban, böjtben és ájtatosságban végezte”, Kál-
mán király idejében bukkant fel Magyarországon. Kézai szerint Sa-
lamon életének végén Pólában vezekelt, ott szenderült a másvilágra,
és ott is temették el.

Salamon tornya Visegrádon

Salamon személyével kapcsolatosan az igazi rejtélyt valójában

nem is halálának körülményei jelentik, hanem kultuszának kialaku-
lása, hisz a pólai változatot először megfogalmazó Kézaival ellentét-
ben más, megbízhatóbb források közlése alapján nincs okunk kétel-
kedni abban, hogy Salamon az Al-Duna vidékén a bizánciakkal hada-
kozva esett el. Lehet, csak annyi történt: az I. Ulrik isztriai őrgróffal
rokonságban álló Salamon valóban megfordult élete során az adriai
városban, s ennek emléke alakult át idővel pólai halálára és elteme-
tésére, Ez a magyar hagyományban meggyökeresedett nézet aztán a
humanizmus korában eljutott Pólába, s az ottaniak felhasználták azt
a város hírnevének növelésére.
 Keletről jött remeték Tihanyban
Barlangkolostorok

Tihanyi-félszigeten az Óvárhegy északkeleti oldalán, az apátsági

templomtól alig negyedórányi sétára, a meredek sziklafalban mes-
terségesen kialakított cellaszerű üregek és termek találhatók. A Du-
nakanyar csodálatos panorámájában gyönyörködőnek Dömössel
szemben, a Szent Mihály-hegyen jó száz méterre a Duna felett, szin-
tén egy hosszú terasz és néhány barlang tűnik fel.
Az ember ősidők óta használja hajlékul a barlangokat. A világtól
elvonuló, elmélkedő, életvitelükben Krisztus példáját követő reme-
ték is gyakran húzódtak meg bennük. A visszavonult élet alkalmas
tere volt a barlang. A remeték vezekléséhez hozzátartozott a halálra
való felkészülés, ezért még életükben elkészítették sírjukat, amelyet
hálóhelyül használtak. A keleti területeken szokás maradt a bibliai
idők után is a sziklasírba temetkezés, így a szerzetesek előszeretettel
költöztek barlangokba, vájtak maguknak üregeket a sziklákba, s ki-
alakított cellájuk egyben sírjuk is lett. Krisztus életét és a barlangok
kapcsolatát elsősorban az apokrif evangéliumok hangsúlyozzák,
azok az iratok, amelyeknek a nyugati egyház nem adott hitelt, de Bi-
záncban szent szövegnek tekintették őket. A barlangot így elsősor-
ban a keleti kereszténység területén használták kolostorként. Ti-
hanyban és a Szent Mihály-hegyen is világosan látszik, hogy a szik-
lákban kialakított helyiségek nagyon hasonlítanak a bizánci keresz-
ténység területén megfigyelhető barlangkolostorokhoz.
Magyarország a középkor századaiban a latin és a görög, a keleti
és a nyugati kereszténység határán helyezkedett el. Jóllehet Szent
István korától kezdve a nyugati orientáció vált döntővé, de két hosz-
szú évszázadig, egészen a 13. század elejéig a latin rítus szerint élők
mellett háborítatlanul éltek a Megváltót görög vagy esetleg ószláv
nyelvű énekeikkel dicsérő keleti, bazilita szerzetesek. Mindkét emlí-
tett helyen, Tihanyban és a Dunakanyarban, Visegrádon I. Endre ki-
rály alapított monostorokat. Endrének apja, Vazul által Szent István
király ellen elkövetett merénylete után száműzetésben kellett élnie,
és a keleti egyház rítusa szerint Kijevben keresztelkedett meg. Az
orosz uralkodó, Bölcs Jaroszláv támogatását élvezte, és a nagyfeje-
delem Anasztázia nevű leányát vette feleségül. Amikor hazatért, fe-
lesége kíséretében számos bazilita szerzetes is érkezett. Egy részü-
ket a Dunakanyarban telepítette le a Dömössel átellenben, az oltani
királyi udvarházból jól látható Szent Mihály-hegyen.

Tihanyi barátkolostor

Röviddel később felépült a visegrádi kolostor, a szerzetesek átte-

lepültek a Duna túlsó partjára, de a Szent Mihály-hegyi barlangjukat
sem hagyták el véglegesen, hanem azt, mint az új monostortól függő
remeteséget tovább használták, és barlangkolostorrá bővítették. A
meredek lejtésű sziklafalba két szinten, összesen tíz üreget vágtak
ki, a felsőn négyet, az alsón pedig hatot. Ezek többsége szerzetesi
cellaként szolgált, az alsó szint legnagyobb helyisége egy háromha-
jós sziklatemplomnak tűnik, amelyben az oltárasztalok helye ma is
megfigyelhető.
Endre király másik híres alapítása a tihanyi monostor. A bencés
kolostor 1055-ben kiadott alapítólevele, a legrégebbi eredetiben
megmaradt oklevelünk, felsorolja az apátság birtokait és ezek hatá-
rait. A felsorolásban található egy hely, melyet a görög eredetű
„petra” köznévvel jelölnek. Jelentése ’kőszikla’, esetleg ’barlang’, és
a tihanyi barlangkolostorra utal. Ezek szerint már a bencés apátság
alapítása előtt létezett Tihanyban egy görög nyelvű bazilita szerze-
tesi közösség. Bizonyosan bennük kereshetjük a királlyal és felesé-
gével Kijevből érkező szerzetesek másik csoportját. Alátámasztja ezt
a feltételezést, hogy a helyet a 13. század elejétől Oroszkőnek említik
az oklevelekben. Tihanyi letelepedésüket és a barlangkolostor kiala-
kításának kezdetét 1046 és 1055 közé helyezhetjük.

Rekonstruált barlanglakás

A tihanyi barlangkolostor egykori szerkezetét ma már nehéz re-

konstruálni, mivel az állandó sziklaomlások a helyiségek jó részét
elpusztították. Ma a területen négy barlangcsoport különíthető el.
Több szerzetesi cella is megfigyelhető, némelyikben egykori haszná-
lójának még életében kialakított és fekvőhelyként használt sírhelyét
is azonosították a régészek. Megtalálták a remetetelep vezetőjének
nagyobb, két helyiséges lakóhelyét, a szerzetesek kápolnáját. A re-
mete-barlangban élők számát a közösség virágkorában a feltárt ét-
kezőterem méretei alapján 20-25 főre tehetjük. Az étkező fölött
ugyanúgy, mint a Krím-félszigeten, egy nehezen, csak köteleken
megközelíthető menekülőcella található, ahova a szerzetesek veszély
esetén értékeikkel felhúzódhattak. A bencések és a baziliták tihanyi
békés egymás mellett élése szépen példázza a magyar kereszténység
első századainak kettősségét, a nyugati és a keleti kereszténység hí-
veinek együttes jelenlétét.

Sír, amely egyben fekhelyül is szolgált

A 13. század elején elsősorban a pápaság ösztönzésére egyre in-

kább visszaszorul a keleti egyház Magyarországon. Megszűnt a
bazilita szerzetesekkel szembeni tolerancia, kolostoraik egymás
után néptelenednek el, és helyükbe latin rítusú szerzeteseket telepí-
tenek. A visegrádi kolostort 1221-ben adták át Szent Benedek fiainak.
Úgy tűnik azonban, hogy a barlangok továbbra is használatban ma-
radtak. A remeteség a bencés lelkiségtől sem volt idegen, noha ko-
rántsem játszott olyan szerepet életükben, mint a keleti szerzetesek-
nél. Az 1270-es évekre Tihanyban is átvették a barlangkolostort a
bencések, és Szent Miklós-perjelség néven továbbra is használták. A
barlangokról az utolsó említés 1329-ből származik, majd röviddel ez-
után egy sziklaomlás következtében véglegesen elhagyják a bencések
is az életveszélyessé vált üregeket.
 Szent László, Új-Anglia királya
New York a Balkánon

Szent László (1077-1095) 1091-ben nyár végén, ősz elején levelet

intézett II. Orbán pápa egyik bizalmas hívéhez. E levélben a magyar
uralkodó a magyarok és Moesia királyának titulálta magát, s a ha-
talma alatt levő országok között Magyarországot, Szlavóniát és
Moesiát sorolta fel. Szlavónia az 1091 tavaszán meghódított Horvát-
országot jelöli, de teljes a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy
mire utalhat a Moesia elnevezés. A rejtélyt fokozza az, hogy a magyar
uralkodók címei között sem László előtt, sem utána nem volt hasz-
nálatos a Moesia királya titulus.
Szent László rex Moesiae címe minden bizonnyal az ún. keleti an-
golok történetével és a magyar uralkodó megváltozott Bizánc-politi-
kájával hozható összefüggésbe.
Egy 14. századi izlandi saga és egy 13. század eleji francia krónika
elmondja, hogy 1075-ben nagyszámú angol lovag - Hódító Vilmos
uralma (1066-1087) elől menekülve - több hajóval a Földközi-tenge-
ren keresztül Konstantinápoly alá érkezett, amelyet éppen akkor a
pogány besenyők támadtak. Az angolok a bizánci uralkodó segítsé-
gére siettek, és megszabadították a bizánci fővárost a pogányok ost-
romától. Ezután a bizánci császár (basileus) a lovagokat testőrsé-
gébe fogadta. 1083-ban azonban az angol zsoldosok többsége szá-
mára - azok kérésére - birodalma északi részén - az Al-Duna vidékén,
a Fekete-tenger irányában, ahol egykor a római Moesia (majd Alsó-
Moesia) provincia feküdt - területet adományozott letelepedés cél-
jára. De ezt a földet előbb a pogány besenyőktől vissza kellett fog-
lalni, mivel az 1048 óta besenyő birtok volt. Miután ez meg-történt,
a lovagok a megszerzett vidéken letelepedtek, azt Új-Angliának ne-
vezték el. Új hazájukban az angol lovagok nem kívánták a görög val-
lást követni, ezért maguknak Magyarországról kértek papokat és
püspököket. Bizánctól független külön állam kiépítésére törekedtek,
és ebben számítottak a magyar király támogatására.
 Valószínűleg először - az 1080-as évek közepén - csak felszentelt
papokat kértek a magyaroktól vagy pedig saját embereik pappá szen-
telését. A kapcsolatfelvétel természetszerűleg olyan püspökséggel
történhetett, amelyik területileg hozzájuk a legközelebb esett. Az er-
délyi, a Csanádi és a kalocsai egyházmegye jöhetett szóba. Valószínű,
hogy Kalocsához tartozó püspökök kezdték meg működésüket Új-
Angliában.
A magyar egyház és az angol zsoldos-lovagok közötti kapcsolat
csak Szent László egyetértésével valósulhatott meg. A király nem-
csak a kalocsai érsekség - s rajta keresztül a magyar egyház - befo-
lyási területének növekedése, hanem saját politikai-hatalmi érdek-
szférájának gyarapodása céljából is támogatta az egyházi-vallási
érintkezéseket. László arra is számíthatott, hogy a zsoldos-lovagok-
ban szükség esetén akár a nomád besenyőkkel és kunokkal, akár a
görögökkel szemben szövetségesekre lelhet. Tisztában voltak ezzel
Konstantinápolyban is.

Szent László ábrázolás a 15. századból

 Az angol lovagok ügye eléggé megterhelhette a magyar-bizánci
viszonyt, s tulajdonképpen fordulatot jelentett a két ország addigi
békés, baráti kapcsolataiban. A magyar királyság és a bizánci csá-
szárság között ily formában támadt feszültséget tovább fokozta - a
bizánci érdekszférához tartozó - Horvátország 1091-ben történt meg-
szállása. Ettől kezdve a Balkán hosszú időn keresztül a magyar kül-
politika érdeklődésének középpontjában állott.
Közvetlenül a horvát hadjárat után - 1091 nyarán - Szent László
a Temesközben fényes győzelmet aratott a magyar földet dúló kun
sereg felett. Majd a nomádokat üldözve átlépte a magyar-bizánci ha-
tárt, s a Morava és a Drina folyók között olyan bizánci területet fog-
lalt el, amely egykor a római Moesia (majd Felső-Moesia) provinciá-
hoz tartozott. Ekkor szállta meg Szerémvárat és Nándorfehérvárat
(a mai Belgrádot) is, a vidék legfontosabb bizánci erősségeit.
Minden bizonnyal ez a hódítás késztethette Szent Lászlót arra,
hogy' felvegye a Moesia királya címet.
A Moesia elnevezéssel ugyanakkor László az angol lovagok bal-
káni hazájára, Új-Angliára is utalt, és a Moesia királya címmel je-
lezni kívánta: a keleti angolok uralkodójának is tekinti magát, és bir-
tokaikat saját uralma alatt álló területnek minősíti.

Szent László legenda

E címben benne volt az egykori római Moesia provincia egész te-

rületére vonatkozó uralmi igény szimbolikus bejelentése is. A körül-
mények kedvezőtlen alakulása miatt azonban László király ambició-
zus, moesiai terjeszkedő politikája kudarcot vallott. Az angol lovagok
kibékültek a bizánci császárral, aki a besenyők 1091-es legyőzése
után az Al-Duna mentén a Fekete-tengerig helyreállította uralmát.
Ez véget vetett a Magyarország és Új-Anglia közötti kapcsolatoknak.
A bizánci hegemónia sikeres észak-balkáni restaurációjával állhatott
összefüggésben a kunok 1092. évi támadása a magyar királyság el-
len. Ennek során Bizánchoz visszakerült a László által előző évben
elfoglalt Moesia.

Szent László harca a kunnal

Ezután László felhagyott a Moesia királya cím használatával, és

megszűntek a magyar-keleti angol kapcsolatok is. A keleti angolok
további történetére vonatkozóan nincsenek adataink. Későbbi histó-
riájuk a Balkánon a megfejtetlen rejtélyek egyike.
 A rút Könyves Kálmán esete a szépasszonyokkal
Kakukkfióka az Árpád-házban?

Kudarcot vallott László király minden igyekezete, hogy

fiúutóddal áldja meg őt a teremtő. Pedig, mint feljegyezték, mindent
megtett az égi döntés befolyásolására. Azt nem tudjuk, hogy miért
nem öccsét, Lampertet, vagy unokatestvérét, Dávid herceget jelölte
utódjának, csak azt, hogy a trónra halott testvére, I. Géza király if-
jabb fiát, Álmos herceget kívánta ültetni. Géza idősebb gyermekének,
Kálmánnak az egri püspökséget szánta.
Az igen ambiciózus Kálmán, aki az idősebb jogán számított a ko-
ronára, megtudva a döntést. Lengyelországba szökött. Amikor László
király súlyosan megbetegedett, és közeledni érezte a halálát, köve-
teket küldött Kálmánhoz, hogy visszahívja. Az ország békéjének meg-
őrzése érdekében Álmos is lemondott a trónról.

Szépasszonyok
 Kálmánt királlyá koronázzák

Sok találgatásra adott okot a történészeknek, hogy mi is lehetett

Kálmán kezdeti mellőzésének valódi oka. Legvalószínűbbnek az tűnt,
hogy mivel sokadik volt a trón várományosainak sorában, papi pá-
lyára adták, a korabeli szokásoknak megfelelően. De létezik egy
olyan hagyomány, ami szerint László, a szentéletű király, előre látta,
hogy Kálmán véreskezű uralkodó lesz, és ezért nem jelölte őt. Felme-
rülhetett egy másik szempont, az alkalmasság kérdése is. A magyar
krónika szerint Kálmán megjelenésében hitvány, borzalmas kiné-
zetű, atavisztikusan szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogós. Bár a
szerző hozzáteszi, hogy furfangos és jó felfogású volt a szellemiek-
ben. Más krónikák is említést tesznek kiváló felkészültségéről, a
pápa pedig elismerőleg szólt „az egyházi írások tudományában” és a
kánonjog ismeretében való jártasságáról. Ma már lélektani közhely,
hogy a torz alak, a szenvedélyes, indulatos természet és a szellemi
kiválóság összefüggő jelenségek is lehetnek. Kálmán túlérzékeny al-
katából logikusan következik döbbenetesen gyanakvó természete.
Feljegyezték például, hogy a papi hivatásra vonatkozó pápai felmen-
tésben annyira nem hitt, hogy élete végéig naponta elmondta püspök
zsolozsmáját, ezért illették őt a könyves jelzővel. Gyanakvásában
odáig ment, hogy öccsét, Álmost és annak fiát, a csecsemő Bélát meg-
vakíttatta, sőt a gyerek kiherélését is elrendelte. Durva, kegyetlen
tetteinek sorát őrizték meg a feljegyzések. Leírták róla azt is, hogy
álmában elszenvedett megvesszőzése ébredése után valódi
külsérelmi nyomokkal jelent meg a testén.
Ezt a végletesen negatív képet Kálmán királyról valószínűleg az
általa megvakíttatott II. Béla király udvarában készítették, ugyanis
a magyar krónikának ezt a fejezetét valószínűleg akkor írták. És ha
ez igaz, akkor a portrét el is vethetnénk, de talán egy apróság bizo-
nyítja, hogy Kálmán története nem teljesen nélkülöz minden igazsá-
got.
A 10-11. század fordulóján bizonyíthatóan élt még a néphitben a
„Szépasszonyok” alakja. Ezek a tündérszerű figurák még a boszorká-
nyoknál is nagyobb hatalommal rendelkeztek. Rendszerint valami-
féle betegséget, hideglelést, gyulladásos sebeket okoztak, gondolták
a régiek, például köpködésük volt a nátha, szelük a gutaütés. A Szép-
asszony leginkább az újszülött és a szülő nő körül ólálkodott, és oko-
zója volt számtalan szerelemmel, házassággal és gyermekáldással
kapcsolatos bajnak.
A Szépasszonyok leggonoszabb cselekedete, hogy a magára ha-
gyott csecsemőt kicserélik satnya, ványadt, cudar, beteges gyerekre.
Ha két egészséges embernek beteges gyereke születik, hitték a kora-
beliek, akkor az csak a Szépasszony műve lehet. Ezeket nevezték az-
tán „váltott gyereknek”, akiket tehát a nevezett tündér elcserélt.
Az európai hitvilágban a Szépasszonyokhoz leginkább a strigának
nevezett személyek hasonlítottak, amikor tehát róluk latinul írtak,
ezt az elnevezést használták, megkülönböztetve ezzel a boszorkány-
tól és más varázserejű személytől.
Kálmán király törvényben mondta ki: „Strigákról, akik nem lé-
teznek, vizsgálat se essék!” Felmerül a kérdés, miért pont ennek ki-
nyilvánítása volt fontos a számára. Nem nehéz kitalálni. Azért, mert
ha Szépasszony-strigák léteznek, a „váltott gyerek” problémáját is
komolyan kell venni. Az ő külseje és természete pedig éppen ezt
idézte fel a kortársakban, végső soron Árpád-házi származását is
kétségbe vonva vele.
A striga-kérdés feltehetőleg komoly fegyver lehetett ellenfelei
kezében. Ezzel alkalmasságát és származását, uralkodása törvényes-
ségét is kétségbe tudták vonni. Minden bizonnyal az Álmos-párt ki is
használta ezt az érvet. Kálmán pedig éppen azzal, hogy ilyen ellent-
mondást nem tűrő stílusban tagadja a strigák létét, és kizárja a velük
kapcsolatos bírói vizsgálatokat, közvetve maga ismeri be, hogy kor-
társai közül sokan „váltott, elcserélt gyereknek” tekinthették. Mind-
ebből következik talán az is, hogy a Vak Béla idejében élt krónikás
leírása sokban hasonlíthat is a valóságos Könyves Kálmánra.

Bronzkereszt az Árpád-kor elejéről

 II. István utódlása
Ármány a trónért

Az Árpád-házi királyok története egyúttal trónharcok története

is. Mindegyikőjük uralkodása alatt fellépett egy vagy több trónköve-
telő.
A trónigénylők számát tekintve első helyre tarthat számot Kál-
mán király fiának, II. Istvánnak az időszaka (1116-1131). E másfél év-
tized alatt hat trónaspiráns nyújtotta ki kezét a magyar korona után.
Közülük kettőnek: Álmos hercegnek és fiának, Vak Bélának a szemé-
lyét és sorsát viszonylag jól ismerjük.
Kálmán a nagy ellenfelet 1115 táján - fiával, a gyermek Bélával
együtt - megvakíttatta, és kényszerű lakhelyül a dömösi prépostsá-
got jelölte ki számára. 1125 táján Álmos a trón megszerzése érdeké-
ben összeesküvést szőtt II. István ellen.

II. István király

 Az uralkodó leleplezte a szervezkedést. A megtorlás elől Álmos és
hívei Bizáncba menekültek. A vak herceg 1127 szeptemberében görög
földön hunyt el. Fia, Vak Béla azonban Magyarországon maradt, s itt
néhány éven át titokban a pécsváradi bencés szerzetesek kolostorá-
ban rejtőzködött. 1128-1129 fordulójára tehetően II. István hírt ka-
pott Béláról, akit már halottnak gondolt. A király ekkor udvarába ho-
zatta unokaöccsét, megkérte számára feleségül Ilonát, a szerb nagy-
zsupán, I. Uros leányát, majd Tolnán telepítette le őket fényes ellá-
tást biztosítva számukra.
Ugyanebben az időben a belpolitikában, és a külügyek területén
is viharos gyorsasággal követték egymást az események. Amíg bent
az országban a politikai élet központi kérdésévé a királyi hatalom
sorsának alakulása vált, addig a külkapcsolatok homlokterébe a ma-
gyar-bizánci katonai konfrontáció került.
A korabeli trónviszályokkal kapcsolatban érdekes - és egyedül-
álló - közléseket tartalmaz a magyar krónika 158. fejezete. A króni-
kás elmondja: „Mielőtt... Béláról (ti. Vak Béláról) hírt szerzett volna
a király (ti. II. István), megesküdött az ország, hogy a király után nő-
rokonának, Zsófiának Saul nevű fia uralkodjék majd. Történt pedig,
hogy a király Egerben annyira súlyos betegségbe esett, hogy mindenki
már úgy látta: halálán van. Bors ispánt és Ivánt pedig hiú reménytől
vezettetve árulók királlyá választották. Miután azonban Isten akara-
tából a király felgyógyult, Ivánnak fejét vétette, Bors ispánt viszont
csúfosan kiűzette az udvarból Görögországba, s úgy határoztak, hogy
az ő rokonságából többé senkit se tartsanak arra méltónak, hogy a
királyi udvarba lépjen. ”
E rövid krónikarészletben több eseménysorról van szó. Időben
nyilván először Saul felléptetése történt meg. Számos kérdés vetődik
fel már Saul anyjával, Zsófiával kapcsolatban. Mindenekelőtt, hogy
milyen rokonságban állott II. Istvánnal. Lehetett a király távolabbi
nőrokona (pl. unokatestvére), de lehetett édestestvére is. Utóbbi
esetben Zsófiát az előző király, Kálmán leányának tekinthetjük, aki
II. Istvánhoz hasonlóan apja első, normann házasságából született.
A trón öröklése szempontjából azonban hívei számára kétségtelenül
az volt a fontos, hogy Saul anyja révén vér szerint is a dinasztiához
tartozott. Az Árpádok időszakában Magyarországon bizánci és hazai
források szerint egyetlen trónöröklési elv létezett: a vérrokonság
elve. Ennek alapján mindenki, aki férfi- vagy nőágon rokonságban
állott az Árpádokkal, jogot formálhatott a királyi koronára. A gya-
korlatban azonban e dinasztikus elv konkrét érvényesülését a min-
denkori királyi akarat és a mindenkori politikai erőviszonyok hatá-
rozták meg. Saul tehát a vérrokonság révén jogosult volt a királyi
trón birtoklására.

Álmos herceg és kisfia, Béla megvakítása

De vajon kik álltak mögötte és hogyan viszonyult hozzá II. István?

Abból a tényből, hogy - ellentétben Bors és Iván akciójával - Saullal
szemben a király nem alkalmazott retorziót, logikusan adódik a kö-
vetkeztetés: Saul egyformán élvezte II. Istvánnak és az uralkodó hí-
veinek a bizalmát. Hivatalos kijelölésére késztette az uralkodót és
környezetét egyrészt az, hogy az 1120-as évek elején házasságot kötő
II. Istvánnak még nem volt fiúgyermeke, másrészt a király éppen
ezekben az időkben meglehetősen sokat betegeskedett. Tartani lehe-
tett attól, hogy II. István hirtelen halála esetén az uralkodó főúri cso-
port hivatalos trónutód nélkül marad. Márpedig 1125. évi szervezke-
dése világosan mutatta: Álmos személyében egy elszánt trón-aspi-
ráns bármikor ugrásra készen áll híveivel együtt a bizánci birodalom
földjén.
1127 nyárutóján a magyar király sikeres hadjáratot vezetett az
Álmost befogadó Bizánc ellen. Ezt megelőzően tette meg II. István
Sault trónja hivatalos örökösének. 1128-ban viszont a basileus a
megtorló háború során Haram váránál megsemmisítő vereséget mért
II. István seregére, majd hatalmas pusztítást végezve teljesen fel-
dúlta a Duna-Száva közét. A katasztrofális vereség elemi erővel rázta
meg az országot, s ekkor - tehát 1128-ban - léptek színre azok az
erők, amelyek elégedetlenek voltak II. István politikájával, akik ér-
telmetlennek tartották, hogy Álmos miatt az ország súlyos áldoza-
tokkal járó háborúskodásba keveredett Bizánccal. Ezek az ellenzéki
főemberek választották királlyá előbb Bors ispánt, majd pedig bu-
kása után Ivánt.
Nem tudjuk, ki volt Bors ispán, s azt sem, hogy ki volt Iván; sze-
mélyük bizonnyal örökre talány, rejtély marad. Nem igazolható,
hogy mindketten Álmos, ill. Béla herceg hívei lettek volna, hiszen
ebben az esetben nyilvánvalóan nem őket választották volna királlyá
támogatóik.
Az sem bizonyított - bár teljesen el nem vethető hogy Bors ispán
azonos Borisszal, Kálmán király állítólagos fiával, aki eszerint az
1120-as évek második felében Kijevből magyar földre jött, itt II. Ist-
ván testvéreként fogadta őt, s a kíséretében érkezett orosz szemé-
lyek közé tartozott a krónikában szereplő Iván is. Egy idő után Bors-
Borisz puccsot szervezett a királyi hatalom megragadása céljából, de
kísérlete kudarcot vallott, s ekkor Bizáncba ment. Ennek a szellemes
kombinációnak alátámasztására a Bors és Borisz nevek hasonlósága
azonban nem elegendő. Maga Borisz herceg 1130 táján egyenesen Ki-
jevből ment Bizáncba, hogy a basileustól II. István ellen segítséget
kérjen a magyar trón megszerzéséhez, de kérését elutasították. Ek-
kor már görög földön tartózkodott Bors ispán is, de további sorsa
teljes homályba vész.
 Bors és Iván nőágon állhattak rokonságban az Árpádokkal, s
mindketten erre a vérségi kapcsolatra hivatkozva igényelték maguk-
nak a trónt. Csak megválasztott királyok lehettek, hiszen megkoro-
názásukról nem szól a forrás. Gyors egymás után léphettek fel kü-
lönböző - vagy azonos - főúri csoportok által támogatott trónkövete-
lőkként. Szereplésük sem tarthatott sokáig. Mindenesetre a magyar
ellenkirályok között kell számon tartani őket.
Bors és Iván akciói után II. István tábora jelentősen csökkent.
Meggyengült társadalmi bázisa erősítése érdekében a király kibékült
Vak Bélával és annak híveivel. Azt remélte, hogy az emigráció, a buj-
dosás és hányattatás keserű évei után ismét előkelő pozícióba jutva
ez a főúri csoport hűségesen támogatni fogja őt, és hivatalosan kije-
lölt utódját, Sault. Számítása azonban nem vált be, mert II. Istvánnak
1131 március elején bekövetkezett halála után, mintegy két hónapos
trónviszályt követően, Saul váratlanul elhalálozott - 1131. április 28-
án a vak herceget koronázták Magyarország királyává.

Vak Béla elrendeli megvakítói kivégzését

 Az Anonymus-titok
A krónikás betűrejtvénye

„Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezde-

tét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a
regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem
szép és elég illetlen dolog volta. Ezért most már inkább az iratok biz-
tos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemes-
hez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát.” Ezekkel az öntudatos
szerzőre valló szavakkal ajánlja olvasói figyelmébe a magyarok szár-
mazásáról és a honfoglalásról írott művét a középkori krónikás, akit
- mivel a neve ismeretlen - Anonymusnak, azaz „Névtelen”-nek ne-
vezett el az utókor.
Ki lehetett ez az öntudatos, művelt és jó tollú, élénk képzeletű
krónikás? A kérdés több mint két évszázada, a mű nyomtatásban való
megjelenése (1746) óta foglalkoztatja a kutatókat.

Történetíró a Képes Krónikában

 Anonymus azonban sikerrel őrizte meg kilétének titkát, s meg-
maradt annak a titokzatos, csuklyás, arc nélküli alaknak, amilyennek
Ligeti Miklós városligetbeli szobra ábrázolja. Hogy mégis folytatód-
nak a rejtély megoldására tett erőfeszítések, annak két oka van. Az
egyik, „hogy a szerző elég sokat mond magáról ahhoz, hogy a problé-
mával való foglalkozás érdemes legyen.” A másik, hogy a gesta alko-
tójának pontos ismerete egyértelművé tenné a mű keletkezésének az
időpontját is. Ez segíthetne az Anonymus által megőrzött informá-
ciók forrásértékének a megítélésében. A kódex, amelyben a gesta
egyetlen kézirata fennmaradt a 13. század második felében íródott,
valószínűleg másolati példány, amely nem a szerző kezétől szárma-
zik. Vitatott azonban, hogy a teljes szöveg maradt-e ránk, vagy csak
egy hiányos változat. A kódex történetéről annyit lehet tudni, hogy
1610-1636 között került Bécsbe, a császári könyvtárba. Nem marad
más támpont, mint a gesta tartalmi elemzése.
A megoldandó problémák egész sorát tartalmazza már a gesta be-
vezetése is, amelynek fejezetcímét követő kezdősora így hangzik:
„Pdictus magister ac quondam bone memorie gloriosissimi Bele regis
Hungarie notárius”. Az első fogas kérdést a Pdiaus magister kifejezés
megfejtése jelenti. A Pdictus ugyanis a középkorban szokásos rövidí-
tések közé tartozik, amelyet ha Praedictusnak értelmezünk, akkor a
kifejezést fent említett, előbb említett mesternek kell fordítani. A
másik lehetőség az, hogy P. dictus, vagyis „mesternek mondott P.”
alakban oldjuk fel a rövidítést. Amennyiben az első megoldás a he-
lyes, az azt jelenti, hogy a gesta szövege csonka, ugyanis a fennma-
radt változatban sehol sem található az előbb említett mesterre tör-
ténő utalás. Ha pedig a P. dictus forma bizonyulna igaznak, abban az
esetben rendelkezésre állna az író nevének a kezdőbetűje, a P.
Hosszú ideig ez a mesternek mondott P. feloldás vált elfogadottá.
Ennek következtében elszaporodtak a P kezdőbetűs Anonymus-jelöl-
tek: Péter győri, Pósa boszniai püspök vagy Péter óbudai prépost egy-
formán gyanúba keveredtek a gesta szerzőjeként, anélkül azonban,
hogy ezek a megoldási kísérletek általánosan elfogadottá váltak
volna. A legújabb szövegkiadás szerkesztői visszatértek a praedictus
formulához, ismét bizonytalanná vált a gestaírónak P. mesterrel való
azonosítása.
 Nem kevésbé problémás a latinul idézett mondat folytatása sem,
amely magyarul így hangzik: „(Pdictus magister), a néhai jó emlékű,
dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője”. Annyi tehát
kiderül Anonymusról, hogy királyi nótárius volt, s uralkodója már
távozott az élők sorából. Magyarországon azonban négy Béla nevű
király is uralkodott: az első 1060-1063 között, míg a negyedik 1235-
től 1270-ig; a két uralkodási dátum között több mint kétszáz év telt
el. Bár akadtak hívei I. és II. Bélának is, napjainkra lényegében a két
e néven utolsóként trónra lépő király valamelyikéhez kötik a kutatók
a Névtelen Jegyzőt. IV. Béla mellett szimbolikái, számmisztikái, va-
lamint történeti-régészeti megfontolásokból kiindulva törnek lán-
dzsát néhányan.
A többség azonban filológiai érvek és a gestából kibontakozó kor-
rajz alapján III. Bélát (1172-1196) tartja Anonymus „néhai jó emlékű,
dicsőséges” királyának, a munka keletkezését pedig az 1196-1220-as
évek közé helyezi.

Anonymus munkájának kezdő sora

 III. Béla kori fémpénz

A bevezető fejezet további soraiban még azt is elárulja Anony-

mus, hogy „N.-nek, az ő legkedvesebb barátjának, a tisztelendő és az
írástudás művészetében avatott férfiúnak” a kérésére kezd művébe.
A csak nevének kezdőbetűjével jelölt barátról azt adja még tudtul,
hogy „hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk”. Valószínű, hogy
felsőfokú tanulmányokról lehet szó, amelyeket Párizsban végezhe-
tett a majdani gestaíró N. társaságában. Nagyjából ezek azok a köz-
vetlen információk, amelyeket a kilétét firtató utókor rendelkezé-
sére bocsát a névtelen jegyző. Célja talán nem is volt több, mint az
eljövendő nemzedékek számára megírni annak történetét, „hogy a
hét fejedelmi személy, aki a hétmagyar nevet viseli, miképpen jött ki
szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen született Ál-
mos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére, akitől
a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek
maguk alá”. Feladatát mintegy háromszáz év távolából, a középkori
krónikások jó részét jellemző módszerrel oldja meg; ha nem áll ren-
delkezésre biztos forrásanyag, akkor bátran támaszkodik dús fantá-
ziájára; helynevekből kelt életre nem létezett személyeket, korabeli
népeket és viszonyokat vetít vissza a honfoglalás korára stb. Eköz-
ben azonban megőriz értékes hagyományanyagot is, tanújelét adja a
- középkori értelemben vett - nemzeti büszkeségnek, s elsőként for-
dul - megint csak középkori jellegű - tudósi érdeklődéssel a magyar
őstörténet és honfoglalás felé.
 Gertrúd királyné meggyilkolása
A meráni boszorka

Bánk bán nevét és a nevéhez kapcsolt, Gertrúd királyné elleni

merényletet Katona József Bánk bánja, majd Erkel Ferenc hasonló
című operája tette országszerte ismertté. Ezek az alkotások terjesz-
tették el azt a - mai napig élő - felfogást, hogy Bánk bán volt Gertrúd
gyilkosa, s merényletét alapvetően két körülmény motiválta: az or-
szág baja és saját sérelme. Az országot végletekig kiszipolyozták az
idegen merániak, akik II. Endre király feleségével, Gertrúddal együtt
jöttek az országba, ráadásul az egyik meráni elcsábította Bánk Me-
linda nevű feleségét.

Csábítás (13. század)

Vajon miről vallanak a források? II. Endre mint III. Béla király
másodszülött fia 1176-1177 körül született. 1197-1198 fordulója táján
jutott testvérbátyja, Imre király akarata ellenére a dalmát-horvát
hercegség birtokába. Itt ismerhette meg a szomszédos területeken
kormányzó, a Német-római Császárság alattvalójának számító IV.
Bertold isztriai és krajnai őrgrófot, illetve annak leányát, Gertrúdot.
1205-ben, amikor II. Endre a királyi trónra került, Gertrúdból pedig
királyné lett, merániak nagy csoportja érkezett az országba. Az 1205-
öt követő években Gertrúd négy fiútestvére közül három is hosszabb-
rövidebb ideig Magyarországon élt. Legkorábban Gertrúd legfiata-
labb bátyja, Bertold érkezett ide. II. Endre sietvést kezdeményezte,
hogy a 25 éves ifjút a kalocsai káptalan érsekké válassza. Ez ugyan
megtörtént, ám a pápa egyelőre ellenállt, nem erősítette meg a vá-
lasztást, de hosszas huzavona után végül ő is beadta derekát, s 1207
végén hozzájárult Bertold kalocsai érsekségéhez. A magyar király
kedvezését mutatja sógora iránt, hogy kalocsai érseki méltósága
mellett 1209-ben dalmát-horvát bánná, majd röviddel utóbb erdélyi
vajdává is megtette Bertoldot, vagyis az egyik vezető egyházi méltó-
ság mellett fontos világi tisztségeket is rábízott.
1208-ban Gertrúd két további fiútestvére Eckbert és Henrik ér-
kezett Magyarországra, akik három évet időztek itt és csak 1211-ben
távoztak el innen.
Éppen ezekben az években, 1210 táján írta a magyar honfoglalás-
ról szóló regényes művét a rejtélyes kilétű Anonymus. Ebben a több
mint háromszáz évvel korábbi eseménysort tárgyaló gestában sem
mulasztott el azonban egy aktualizáló megjegyzést tenni: hajdanán
a rómaiak joggal mondhatták Pannónia földjét saját legelőjüknek, hi-
szen „éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból”. Ano-
nymus rómaijai a Német-római Császárság alattvalóira utalnak, azaz
egyértelműen szólnak arról, hogy Magyarország javainak igazi ha-
szonélvezői 1210 táján a meráni királyné és a kíséretébe tartozó ide-
genek voltak.
Nyolc év telt el azóta, hogy Gertrúd királyné lett, de ezen idő alatt
az elégedetlenség nőttön-nőtt II. Endre németbarát politikája, és
Gertrúd királyné, a németek nagy pártfogója iránt. Érdekes, hogy az
összeesküvésben olyanok játszottak fontos szerepet, akik a megelőző
években éppen Gertrúd királyné udvarában töltöttek be fontos tiszt-
séget. Péter ispán 1207-1210 között, Bánk pedig 1210-1211-ben vi-
selte a királynéi udvarispáni méltóságot. Feltételezhető, hogy a ki-
rálynéi udvarban olyan élményeket tapasztaltak, amelyek Gertrúd
mindenre elszánt ellenségeivé tették őket.

II. Endre király

Az összeesküvők megkísérelték megnyerni ügyüknek János esz-

tergomi érseket is. János politikai ellenfele volt Bertoldnak. A kalo-
csai érsek, a királyné bátyja ugyanis minden eszközzel az esztergomi
érsektől való teljes függetlenedésre törekedett. Bár rendkívül nép-
szerűtlenek voltak az országban a hatalom gyeplőit szorosan kézben
tartó merániak, János esztergomi érsek a kalocsai főpappal való tár-
gyalásokon engedékenynek bizonyult, az összeesküvés dolgában pe-
dig óvatoskodott. Azoknak, akik a királynégyilkosság tervéhez meg
akarták nyerni, kétértelmű latin választ küldött, amelynek kétféle
olvasata csak abban különbözik egymástól, hogy a vesszőket hová
tesszük. Magyar fordításban ekként hangzik az egyik változat: „A ki-
rálynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik,
én magam nem ellenzem”. Eszerint tehát maga is egyetértett volna a
tervvel. A másik olvasat szerint viszont elhatárolódott attól: „A ki-
rálynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik,
én magam nem, ellenzem”. E válasz után a merénylők nem számít-
hattak János érsek támogatására.
 A gyilkosság időpontjának meghatározásában nyilván szerepet
játszott az elégedetlenség tetőpontra hágásán kívül az a körülmény
is, hogy II. Endre éppen úton volt újabb halicsi hadjáratába. A me-
rénylet időpontját ránk hagyományozták a források: 1213. szeptem-
ber 28-án történt. A királyné udvarával e napon a pilisi erdők szom-
szédságában időzött. Gertrúddal mezei sátrában karddal végeztek. A
kérdés csupán az, hogy kik végeztek vele és miért. Azt tudjuk, hogy
a merényletet Péter ispán (a királyné minapi udvarispánja) és Bánk
veje, Simon hajtotta végre. Mivel a két merénylő közül az egyik a
közelmúltban magas rangú tisztviselője volt Gertrúd udvarának, a
másik pedig egy ugyanilyen méltóságot betöltő személy, Bánk veje
volt, ez arra mutat, Gertrúd udvarában olyan boszorkánykonyha mű-
ködött, amely politikacsináló szerepre tett szert, s ez a politika egy-
értelműen a német jövevényeknek kedvezett. A gyilkosság indoka te-
hát a királyné németek iránti kedvezése lehetett. Néhány évtizeddel
az esemény megtörténte után azonban más magyarázatok is napvi-
lágot láttak. Az egyik szerint Gertrúd közreműködött, mint kerítő,
Péter ispán feleségének meggyalázásában, más források ugyanezzel
vádolják Gertrúdot, ugyancsak Bertold érdekében, viszont a meggya-
lázott személyt Bánk feleségében jelölik meg. Az igazság ma már ne-
hezen lenne kideríthető. Mindenesetre nem lehet kizárni: az utóla-
gos okkeresés azért „tévedt” az erkölcs területére, mert a merániak
feslett erkölcse erre alapot szolgáltatott. Bánk (aki a gyilkosság idő-
pontjában nem viselt báni tisztséget) valószínűleg nem volt közvet-
len részese a merényletnek, viszont vejének részvétele az összeeskü-
vésben mégiscsak felveti annak gyanúját, hogy az ország sérelmén
kívül Bánk családját egyéni sérelem is érhette. Az ország északkeleti
részéből visszatérő II. Endre király Péter ispánon bosszulta meg fe-
lesége elvesztét: őt legott karóba húzatta, birtokait elkobozta. Bánk
csupán a nádorságot vesztette el, s csak jóval később birtokait. II.
Endre 1215-ben új házassággal vigasztalódott. Gertrúd jó emlékét
azok őrizték szívükbe zárva, akik számára pótolhatatlan volt, vágyis
gyermekei, köztük az utóbb királyi trónra került IV. Béla.
 II. Endre a Szentföldön
Keresztesek turistaúton

Orbán pápa 1095-ben a clermont-i zsinaton a Szentföld felszaba-

dításáért mozgósította a nyugati kereszténységet. Ezzel Európában
több mint két évszázados mozgalmat indított el, a keresztes-hadjá-
ratokat. Magyarország az első két hadjáratban (1096-99, ill. 1147-
49) még csak passzív szerepet vállalt, átvonulási terepet nyújtott a
szárazföldi utat választó kereszteseknek. A magyar társadalom 12.
század végétől megfigyelhető gyors európaizálódása egyik jelének
tekinthetjük, hogy a magyar királyi udvarban is visszhangra talált a
keresztes eszmeiség.

III. Béla király maga is fogadalmat tett, hogy fegyverrel útra kel
a Szentföld védelmére, sőt a megvalósítás érdekében jelentős pénzt
gyűjtött össze. A halála után a koronát idősebb fia, Imre örökölte, a
keresztes-fogadalmat viszont, az arra összegyűjtött pénzzel együtt,
fiatalabb fiára, Endre hercegre ruházta át.
 1205-ben, amikor a törvényes öröklésnek megfelelően Endre
nyerte el a koronát, III. Ince pápa a keresztes hadjáratok céltudatos
támogatója többször erélyesen felszólította őt a kereszt felvételére.
Az uralkodó azonban a belviszályok miatt nem merte elhagyni az or-
szágot, másrészt az apjától a hadjáratra kapott pénz is rég kifolyt
kezei közül. Ám félve a várható pápai kiátkozástól, végül is bejelen-
tette csatlakozását a IV. lateráni zsinaton az 1217 nyarára meghirde-
tett V. keresztes-hadjárathoz. A király követei révén az adriai-ten-
geri kikötőkben bérelt hajókat és az indulást Spalatóból, a zarándo-
kok védőszentjének ünnepén. Szent Jakab napján (1217. július 25.)
tervezte. Kincstára azonban üres volt, így a költségeket rendkívüli
adóból, az egyházaktól kölcsönvett értéktárgyakkal és hitelekkel fe-
dezték.

Harcoló keresztesek

II. Endre nyár elején a hosszú útra indulók szokása szerint vég-
rendelkezett, országát pápai védelem alá helyezte és távolléte alatt
János esztergomi érsekre bízta a kormányzást. Augusztus 23-án, kö-
zel egy hónap késéssel érkezett Spalatóba, ahol csatlakoztak hozzá-
juk a VI. Lipót osztrák herceg vezette német keresztesek. A sereg így
olyannyira felduzzadt, hogy a rendelkezésre álló hajók kevésnek bi-
zonyultak. A nehézségek miatt II. Endre csak szeptember derekán
tudott továbbindulni, Ciprus érintésével október közepén érkezett
meg a király Akkonba, ahol Lipót herceg mellett Hugo ciprusi és Já-
nos jeruzsálemi király is türelmetlenül várta már a magyarokat.
A Szentföldön több mint két évtizede béke volt, élénk kereskede-
lem alakult ki a mohamedánok és a part menti keresztes városok kö-
zött. A helyiek világosan látták, hogy a felvonuló keresztesek lét-
száma nem elég a döntő győzelem eléréséhez, jelenlétük viszont az
ellenségeskedések kiújulását eredményezheti. A nagyobb háborúra
az 1217-es esztendő szegényes aratása és a vízhiány sem adott lehe-
tőséget, sőt az ellátási nehézségek miatt a keresztesek és a szegény
zarándokok egy részét vissza is kellett küldeni Európába. Így a fő cél
megvalósítására, Damiettának, az egyiptomi szultánság központjá-
nak, vagy Jeruzsálemnek az elfoglalására, nem is tettek kísérletet.
Az Akkonban több tízezer főre tehető összesereglett zarándok csak
terhet jelentett.
Az első támadó vállalkozásra november elején került sor, amikor
az összesen húszezerre becsülhető fegyveresből és 30 ezer fegyver-
telen zarándokból álló sereg II. Endre vezetésével Krisztus kereszt-
fájának egy darabját védelmül maguk előtt víve elindult a Jordán irá-
nyába. El-Adil egyiptomi szultán és fia azonban kerülte az összecsa-
pást, a Jeruzsálem és Damaszkusz felé vezető utakat védve, a keresz-
teseket egyre mélyebben csalták be a száraz, vízben szegény, belső
területekre. A hadjáratnak szinte az első napján nyilvánvalóvá vált
II. Endre előtt, hogy különleges nehézségek várnak seregére. A szo-
katlan, sivatagos terep, a fegyelmezetlen zarándokok tömege, a ke-
resztes vezérek rivalizálása lehetetlenné tette a hatékony fellépést.
A hadjárat alatt ellenséggel nem is találkozva gyorsan elérték a Jor-
dánt, ahol három napig pihentek, és a zarándokok szokása szerint
megfürödtek a folyóban, majd átkelve azon, körbejárták a
Genezáret-tavat. Fosztogatták és pusztították a környező mohame-
dán településeket, nem mulasztva el azonban felkeresni az útjukba
eső szent helyeket, s idejük nagy részét ereklyék gyűjtésére fordítot-
ták. Végezetül Kafarnaumnál visszafordulva kétheti távollét után
visszaérkeztek Akkonba.
December elején János jeruzsálemi király ösztönzésére újabb vál-
lalkozásra indultak. Céljuk a Názáret melletti Tábor-hegyen felépí-
tett mohamedán erőd elfoglalása volt. II. Endre okulva az első had-
járat nehézségeiből, már nem tartott a sereggel, azonban a magyar
keresztesek közül többen csatlakoztak hozzájuk. Ostromfelszerelé-
sek nélkül a meredek hegyen álló várat a keresztesek a nagy vérál-
dozat ellenére sem tudták elfoglalni, s így alig másfél heti ostrom
után dolgavégezetlenül tértek vissza.
II. Endre ez idő alatt hajóval meglátogatta a tripoliszi grófságot,
és vélhetőleg felkereste a johanniták két híres erődjét, Krak és
Margrat várát, pénzét részben felélte, részben újabb ereklyevásár-
lásra fordította. Megszerezte magának Szent István protomártír és
Antiochiai Szent Margit koponyáját, Tamás és Bertalan apostolok
jobb kezét, Áron vesszejéből egy darabot és a hat korsó egyikét, ame-
lyekben Krisztus a vizet borrá változtatta. Miután anyagi lehetőségei
kimerülőben voltak, Szt. István feleségének, Gizella királynénak a
veszprémi egyháztól kölcsönvett aranykoronáját is eladta.
Tripoliszban tartózkodása idején a Szentföldön pusztító járványban
az új esztendő első napjaiban meghalt a II. Endrével együtt utazó
ciprusi király, sőt a magyar uralkodó is megbetegedett. A pénztelen-
ség, a betegség, a magyarországi anarchikus állapotokról folyamato-
san érkező hírek mellett a keresztesek harmadik hadműveletének
tragikus kudarca is sokkolta az uralkodót. Még december közepén a
sikerre éhes keresztesek II. Endre tiltása és a helyi lakosság figyel-
meztetése ellenére benyomultak a Libanon- és az Antilibanon-hegy-
ségek közé, hogy megbüntessék a véres merényleteik nyomán hír-
hedtté lett asszaszin szektához tartozókat. A hegyekben a kemény
hideg, a nagy havazás, az asszaszinok orvtámadásai tizedelték a ke-
reszteseket. A seregről 500 vakmerő magyar lovag levált és a Bekaa-
völgy irányába nyomult előre, de a mohamedánok tőrbe csalták őket,
s csaknem mind odavesztek, állítólag csak hárman tértek vissza a
táborba.
 Keresztesek hajója

A Szent sír falára vésett keresztek

 II. Endre január első hetében visszautazott Akkonba és bejelen-
tette, hogy teljesítettnek gondolja vállalt fogadalmát, és kiadta a pa-
rancsot a hazaindulásra. Az Akkonban tartózkodó pápai követ és a
jeruzsálemi pátriárka tiltakozott, sőt egyházi átkot mondtak ki a ma-
gyar uralkodóra. II. Endre azonban hajthatatlan maradt. Noha a Ve-
lencétől bérelt hajók még rendelkezésre álltak, a téli viharok miatt a
beteg, legyengült uralkodó nem merte vállalni a veszélyes, de gyor-
sabb tengeri utat, hanem közel egyesztendei utazás után Kis-Ázsián
és a Balkánon keresztül 1218 végére érkezett vissza anarchiába süly-
lyedt országába. A hosszú utazás alkalmat adott II. Endrének, hogy
az útba eső királyi udvarokat felkeresse, diplomáciai tárgyalásokat
folytasson és dinasztikus házassági kapcsolatokat hozzon létre. E lá-
togatások sikere némileg feledtette az uralkodóval a szentföldi ku-
darcot. Bár III. Honorius pápa elfogadta II. Endre érvelését, hogy a
hazai belviszályok késztették a tervezettnél korábbi visszatérésre,
de a magyar főpapság körében többen elégedetlenek voltak a király
döntésével.
Az utókor által könnyelműnek, meggondolatlannak tartott II.
Endre a keresztes-hadjárat alatt összességében nagyon pontosan
mérte fel a helyzetet, és a lehetőségekhez képest igyekezett reálisan
cselekedni. Az indulásra kötelező pápai döntéssel aligha volt esélye
tovább szembehelyezkedni. A Szentföldön azonban gyorsan ráébredt
a nehézségekre, kerülni törekedett a fegyveres összecsapásokat,
már-már tudatosan igyekezett a hadjáratot turistaúttá szelídíteni, s
ezzel épségben hazavezetni seregét a rákényszerített vállalkozásból.
 A tatárok kiruccanása Magyarországra
Jöttek, de miért mentek?

Ázsia végeláthatatlan füves pusztaságain a történelem hajnala

óta egymást váltották a nagy, nomád állat-tartó birodalmak, amelyek
hosszabb-rövidebb virágzás után felbomlottak, hogy újabbak köves-
sék őket. Kimmériek, szkíták, hunok, zsuanzsuanok (ázsiai avarok),
türkök, kitajok és számtalan más nép legeltette állatait az Altaj hegy-
ség lábainál, vagy az Orhon és Szelenga folyók vad sziklákkal szab-
dalt partjainál, hogy időről időre felkerekedve rabló-hadjáratokat
vezessenek a művelt, letelepedett államok ellen. Új legelők és a vele
együtt járó gazdagság űzte-hajtotta a puszták fiait napkeletre vagy
éppen napnyugatra.
A 11. században új birodalom született a mai Mongólia területén:
Dzsingisz kán mongol állama. Dzsingisz, aki gyermekkorában a
Temüdzsin (jelentése: kovács) névre hallgatott, néhány évtized alatt
birodalommá szervezte Belső-Ázsia mongol és török nyelvű törzseit.
Befolyása a kínai nagy faltól egészen a Kaszpi-tengerig terjedt. A
mongol harcosok támadásai nyomán előbb Kína vált a nomádok adó-
fizető vazallusává, majd csapásaik alatt összeomlott a Kaszpi-tenger
vidékének nagy török-perzsa birodalma: Hvárezm.
Első pillantásra jelentéktelen mozzanatnak tűnik - de hazánk sor-
sának alakulásában mégsem egészen az -, hogy Dzsingisz kán (akkor
még Temüdzsin) fiatal feleségét, Börtét, elrabolta egy merkit nevű
törzs vezető embere. A fiatalasszonyt később sikerült ugyan kiszaba-
dítani a rabságból, de már áldott állapotban került vissza a férjéhez.
Soha nem derült fény az apa személyére, így a megszületett fiú-gyer-
mek a Dzsocsi, azaz vendég nevet kapta. Bár Dzsingisz elismerte vér
szerinti gyermekének, a nomád szokásoknak megfelelően mégsem
jelölhette utódjául.
A mongol birodalom Dzsingisz kán halála (1227) után teljesedett
ki: ekkor már magába foglalta a mai Dél-Oroszország területét is.
Ezen a földön jött létre az Aranyhorda országa, Dzsocsi fiának,
Dzsingisz unokájának, Batu kánnak a vezetése alatt.
 A nyugat felé irányuló támadás új legelők megszerzésével kecseg-
tetett. Az Eurázsián végighúzódó hatalmas sztyeppövezet éppen a
magyar Alfölddel zárul. A hadjárat terve a nagykán, Ögödej (Dzsin-
gisz másik fia) legteljesebb egyetértésével találkozott. Ő maga je-
lölte a hadjárat vezetőjéül Batu kánt. Számos Dzsingisztől származó
előkelő vett részt benne: Kajdu, Möngke, Bajdar, Büri, Orda, Berke,
Sejban, Güjük és Kadan. A sereg igazi vezetője, Dzsingisz kán legked-
veltebb katonai parancsnoka, az akkor már koros Szübötej lett.

Batu kán

A hadjárat 1236 őszén vette kezdetét, amikor a hatalmasra duz-

zadt had (körülbelül 150 ezer ember) átlépte Batu földjének tulaj-
donképpen soha ki nem jelölt határát, s lecsapott a Káma-parti bol-
gárok országára. 1237-ben több csatában is legyőzték a kipcsak-török
kunokat: egyik vezetőjüket Bacsmant, Möngke parancsára, hogy a
még le nem igázott kun törzseket elrettentse az ellenállástól, élve
kétfelé vágták. 1238-ban a magát meg nem adó Köten (Köttöny) kán
80 ezer emberével Magyarország határaihoz vonult, s bebocsátást
kért IV. Béla királytól.
 A tatárok bejövetele

Még ugyanebben az évben meghódoltak az orosz fejedelemségek,

városállamok is. Elesett Szuzdal, Rjazany, Moszkva és Vlagyimir. A
városi lakosság rendszerint a templomokba menekült Isten segítsé-
gét kérni, a mongolok azonban fittyet hányva az idegen istenre, ott
sem kímélték őket. Csernyigov eleste után elfoglalták és lerombolták
Kijevet, majd 1240-ben bevonultak Galíciába. Ez év telén a mongol
sereg egyik szárnya Bajdar és Kajdu vezetésével betört Lengyelor-
szágba, és Krakkóig nyomult előre.
A magyar királyság sorsa lényegében már ekkor megpecsételő-
dött. IV. Béla és még jó néhányan hiába ismerték fel az országot fe-
nyegető veszélyt, tenni már nem sokat tudtak ellene. Főleg, hogy a
korábban bebocsátott nomád kunok és a letelepült magyar lakosság
ellentétei a végletekig kiéleződtek. A magyar nemesség árulókat és
kémeket látott a kunokban, s legszívesebben megszabadult volna tő-
lük. A két nép közti villongások végül is oda vezettek, hogy a pesti
nép 1241 márciusában - talán Babenbergi Frigyes osztrák herceg em-
bereitől bujtogatva - megrohanta Köttöny palotáját, testőreit le-
vágta, s magát Köttönyt is megölte. A kunok e rémtett hallatán ra-
bolva és gyújtogatva kimenekültek az országból.
A mongol seregek három oldalról vonultak be a Kárpát-meden-
cébe. Az első csapattest Orda, Bajdar és Kajdu vezetésével Morvaor-
szágon, Kadan Erdélyen át jött, Batu és a fővezér, Szübötej a Ve-
reckei-szoroson ereszkedett le. A három haderő Buda környékén
egyesült, majd 1241. április 12-re virradó hajnalon Muhinál megüt-
között a magyarokkal.
A katasztrofális vereség ellenére a nomádok győzelme mégsem
lett teljes: IV. Bélának sikerült megmenekülnie, s Dalmáciában me-
nedékre lelni.
Úgy tűnt, hogy az ország hosszú évszázadokra mongol-tatár ura-
lom alá kerül, s Nyugat-Európa sem menekül meg a keleti veszede-
lemtől. A pusztítás már eddig is óriási volt: az ország lakosságának
körülbelül a felét irtották ki a könyörtelen ázsiai lovasok.
1242 tavaszán azonban Batu váratlanul a Duna vonalát követve,
seregeivel együtt kivonult az országból, anélkül, hogy küldetését tel-
jesítette volna. Vajon mi lehetett az oka, hogy a biztatónak indult
hadjárat befejezetlen maradt?
 A tatárok átkelnek egy folyón

„A tornyokat és a falakat szétrombolták, majd ro-

hamra mentek, a várat erőszakkal elfoglalták, és elfog-
dosták a vitézeket, kanonokokat és másokat, akik a vár
elfoglalása közben nem pusztultak el kardtól. Az úriasz-
szonyok, a kisasszonyok, a nemeslányok a székesegy-
házba akarták magukat bevenni. A tatárok elrendelték,
hogy a vitézek adják át fegyvereiket, a kanonokoktól pe-
dig a legkeményebb kínzásokkal kicsikarták, amijük csak
volt. És mivel a székesegyházba nem tudtak azonnal be-
hatolni, tüzet raktak mellette, és tűzzel pusztították el az
egyházat, az asszonyokat és mindazt, ami csak volt az
egyházakban. Más egyházakban pedig annyi gonoszságot
követtek el az asszonyokon, hogy jobb elhallgatni, ne-
hogy az emberek példát kapjanak a legocsmányabb vét-
kek elkövetésére.”
Rogerius püspök Nagyvárad elestéről

Tatár főúr
 Magyarország és a nyugati világ felbecsülhetetlen szerencséjére
1241 decemberében meghalt a nagykán, Dzsingisz fia, Ögödej. Batu,
aki mindenképpen jelen kívánt lenni a kánválasztáson, befejezettnek
nyilvánította a hadjáratot, s megkezdte a visszavonulást.
Ögödej halála után ugyanis, a kánválasztó nemesi gyűlés, a
kurultaj összehívásáig, Ögödej özvegye, Töregene intézte a biroda-
lom ügyeit, mint régens. Töregene gyűlölettel viseltetett Batu iránt,
s félő volt, hogy mint a bizonytalan származású Dzsocsi fiát, meg-
próbálja letenni az általa igazgatott országrész trónjáról. Bár Batu
tudta, hogy neki, éppen apja homályos származása miatt semmi esé-
lye nincs a nagykáni trónra, saját pozícióját erősítendő kénytelen
volt - szándékai szerint rövid időre - kivonulni a meghódított Ma-
gyarországról.
 IV. Kun László kicsapongó élete
Istentelen egy király

Kun László és kun gyilkosai

Valószínűleg nincs még olyan alak a magyar históriában, akiről
oly sok rosszat állítottak a kortársak és a későbbi századok történet-
búvárai, mint IV. (Kun) László király. Az 1279-ben az esztergomi ér-
seki székbe kerülő Lodomér egy a pápához intézett levelében a me-
sebeli Proteushoz hasonlította az uralkodót, akit „semmiféle bilincs
le nem foghatott, és orcáját oly sok ábrázatra változtathatta”. Az ér-
sek azt is megjegyezte, hogy a lobbanékony, szilaj természetű, a po-
gány kunokkal fraternizáló, botrányos orgiáiról hírhedtté vált IV.
László szerinte nem annyira Isten kegyelméből, hanem inkább az Úr
türelméből tekinthető csak az ország királyának.
A forrásokat olvasgatva óhatatlanul felvetődik a kérdés: valóban
ilyen romlott személy volt IV. László?
A király valóban kedvelte a vadászatot, a jó lovakat, a mulatozást,
a bort és a szép nőket, de a felrótt sok szabadosság kezdetben nem
volt jellemző rá. Átalakulásának jól kitapintható oka a magyar
belviszonyokban és Fülöp fermói püspök tevékenységében kere-
sendő. A 13. század második felére az országban állandósultak a bel-
háborúk. A világi nagybirtokosság erőteljesen előretört. A IV. Béla,
László nagyapja, valamint apja, István között kirobbant és polgár-
háborúba torkolló ellenségeskedés gyakorlatilag kettéosztotta a ki-
rályságot. Keleti fele az 1266. évi Margit-szigeti megegyezéssel Ist-
ván ifjabb király uralma alá került. A két király közti viszálykodás
haszonélvezői a bárók lettek, akik úgy megerősödtek, hogy például
Gut-Keled nembeli Joachim, nem kisebb dologra vetemedett, mint
hogy összejátszva a királynéval, a hiú és nagyravágyó szépasszony-
nyal, Szejhán kun fejedelem leányával, V. István feleségével, Erzsé-
bettel 1272-ben elrabolta és Kapronca várába zárta az akkor tízéves
trónörököst, akit az apjával szemben akartak felhasználni. V. Istvánt
ez úgy feldühítette, hogy hamarosan belebetegedett és meg is halt. A
trónörökösből törvényes királlyá előlépő László életében ez volt az
első, de nem az utolsó alkalom, hogy valamelyik főúr foglyul ejtette.
Lászlót 1277-ben nagykorúnak nyilvánították, s az anyja gyám-
sága alól szabaduló uralkodó néhány főpap tanácsára és segítségével
megpróbált fellépni az országban eluralkodó anarchiával szemben.
Rendi jellegű kormányzás bevezetésével kísérletezett, s a hatalmas-
ságok megtörésében főleg a kunokra támaszkodott. Ám az országba
érkező túlbuzgó pápai követ, Fülöp fermói püspök a kun törvény ki-
kényszerítésével az egyetlen támaszul szolgáló katonai erőtől fosz-
totta volna meg Lászlót, aki származása révén egyébként is szorosan
kötődött a kunokhoz. Fülöp fellépése kapóra jött a főuraknak, első-
sorban a legátus körül legyeskedő Kőszegieknek, akik mindent meg-
tettek annak érdekében, hogy az ország romlásáért a felelősséget
magukról a kunokra hárítsák át. Ezt bizonyítja az is, hogy a kunok
keresztény hitre térítése 1279 táján egyáltalán nem volt sürgető el-
várás, s garázdálkodásuk sem haladta meg a szokott mértéket. Majd
félszáz pápai okirat maradt fenn ebből az időből, amelyek a legátus
feladatait részletezték, ám ezek egy árva szóval sem említik a király
botrányos kicsapongásait. Fülöpnek és néhány főúrnak mégis sike-
rült kun kérdést csinálnia, aminek következtében a bűnbaknak kiki-
áltottak karjaiba taszították Lászlót, véglegessé téve a szakítást a ki-
rály és az egyház, valamint az országnagyok között. A helyzet, per-
sze, fokozatosan fajult el. László eleinte még csak halogatta a tör-
vény végrehajtását, ám amikor 1279 szeptemberében Fülöp a király
akarata és akadályozó fellépése ellenére Budán zsinatot tartott, majd
októberben kiközösítette az uralkodót, az országot pedig interdik-
tum alá vetette, a megszégyenítés miatt éktelen haragra gerjedt ki-
rály elfogatta és a kunok kezére adta a legátust. A felbőszült kunok
Fülöpöt meghurcolták ugyan, ám végül szabadon engedték. Bár oka
lehetett ennek az is, hogy a királyt meg Aba nembeli Finta ejtette
foglyul. Az urak markába került László 1280 márciusában kibékült a
legátussal, majd kényszeredetten nekilátott a kun törvény végrehaj-
tásához. Ezért viszont a királyban csalódott kunok lázadtak fel, s
pusztítani kezdték az országot. A főurak kezében levő király arra
kényszerült, hogy harcba szálljon „Józsuaként népéért, országáért”,
s a hód-tavi csatában szétverte az általa oly kedvelt kunokat, akiknek
egy része ekkor elhagyta az országot. Ezt követően adódott némi re-
mény, hogy a király „megmarad az „Úr ösvényén”, ám ez hamarosan
szertefoszlott. A Kőszegiektől 1284 elején elszenvedett vereség és
újabb megaláztatás után László megalázó szerepéből úgy próbált
szabadulni, hogy kívül helyezte magát a keresztény-feudális életnor-
mákon, s tüntetőleg a kunokkal cimborált.

IV. László király kun viseletben

Kun László oklevelének kezdő sora
 Közülük és a tatárokból katonai kíséretet szervezett maga köré, s no-
mád fejedelem mód-
„Ennek a László királynak az apuliai Ká- jára járta az országot,
roly király leánya volt a házastársa, de ő viselkedésével meg-
megvetvén a házastársi ágyat, kun leányok- botránkozást keltve
hoz szegődött, Édua, Köpcsecs és Mandula mindenütt. Ha történe-
nevezető leányokat, meg igen sok másokat tesen az urak fogsá-
is ágyasokul tartott, a szerelmüktől valóban gába esett ismét, vagy
megromlott a szíve, és a bárók meg az or- utolérte Lodomér ér-
szág nemesei előtt gyűlölet tárgya lett. sek kiközösítése, kész-
Ezenfelül, mivel kun módra... viselkedett, ségesen mindent meg-
az apostoli szék követeként idejött ellene ígért, ám szavát sosem
Fülöp, fermói püspök, és... a királyt átokkal tartotta meg. Volt per-
sújtotta, hogy a pogányokat gyűlölje meg, sze olyasmi is, amire
kedvelje meg a keresztény életmódot, és él- semmilyen körülmé-
jen házastársával. De a királlyal semmire se nyek között sem volt
menvén visszatért hazájába. Röviddel ez- hajlandó. Ilyennek
után... Körösszeg várának közelében éppen számított az utódnem-
azok a kunok, akikhez ragaszkodott, irgal- zés törvényes felesé-
matlanul megölték a királyt. László király gével, Izabellával. A
idejében Magyarország fényes dicsőségébe helyzeten még az sem
kezdett lehanyatlani, amint a siralmas rom- segített, hogy az or-
lás és a siralmas események megmutatják. szágnagyok összezár-
Belső háborúk támadtak benne, városokat ták őket. Az elkunoso-
romboltak le, falvakat tettek semmivé fel- dott uralkodó erre
perzselve, a békét és egyetértést lábbal ti- bosszúból úgy vála-
porták, a gazdagok elszegényedtek, a neme- szolt, hogy egyszer az
sek parasztokká lettek a szegénység nyomo- udvarban, mindenki
rában. Ebben az időben a kordét, azaz a két- szeme láttára magáévá
kerekű kocsit a nép a királyról László király tette kun szeretőjét,
szekerének nevezte, mivel az állandó fosz- Eduát. Különösen az
togatás miatt az igavonó állatok kipusztul- egyház ellen tajték-
tak az országban, és az emberek barmok zott. Embereivel rátört
módjára kordéba fogva, az állatok tenniva- a Margit-szigeti kolos-
lóit végezték.” torra, s féktelen ran-
dalírozás közepette ki-
menekítette onnan
Thuróczy János krónikája
cseppet sem apáca hajlamú testvérét. Lodomér érseknek pedig azt
üzente: „ha éppen tizenöt, vagy annál is több nővérem lenne apáca
akárhány kolostorban, mind kiragadnám őket onnét, törvényes vagy
nem törvényes házasságra adnám (őket)”. S ehhez még hozzátette azt
is: „Az esztergomi érsektől... és az alája rendelt püspököktől elkezd-
vén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész
Rómáig.”
László egyre nagyobb terhet jelentett a főpapok és a bárók szá-
mára, de valószínűleg maguk a kunok is ráuntak az elviselhetetlenül
zsarnokoskodó királyra. 1290. július 10-én éjjel a Borsák körösszegi
várának közelében álló sátrában lepték meg gyilkosai. A sors fintora,
hogy az életére törők éppen szeretett kunjai közül kerültek ki.
 Fattyú volt-e az utolsó Árpád-házi király
Hamis aranyágacska?

III. Endrét Magyarországra hozzák

Mint köztudott, az Árpád-ház 1301-ben, III. Endre halálával sza-
kadt meg. A kortársak közül azonban sokakban kétely merült fel III.
Endre származását illetően. A problémák gyökerei közel hetven esz-
tendővel korábbra, az 1230-as évekre nyúlnak vissza.
II. Endre még hercegként, 1203-ban az istriai és krajnai
(merániai) őrgróf leányát, Gertrúdot vette feleségül. Házassága
gyermekáldásban bővelkedett, s ami a trónutódlás szempontjából
igen fontos, a királyné három fiúval, Bélával - a későbbi IV. Bélával
továbbá Kálmán és Endre hercegekkel ajándékozta meg férjét. Gert-
rúd 1213-ban főúri összeesküvés áldozata lett. Endre 1215-ben Bi-
záncból vett magának új feleséget. E házasságból azonban csak
egyetlen leány született. 1233 tavaszán II. Endre másodszor is meg-
özvegyült. Az ötvenedik életévét már betöltő király hamarosan újabb
feleség után nézett, és 1234 nyarán elvette VII. Azzo estei őrgróf uno-
kahúgát, a 23 éves és nagyon szépnek tartott Beatrixot. A házasságot
sokan nem nézték jó szemmel, különösen a király felnőtt fiai. A trón-
utódlás kérdése már biztosítva volt, másrészt az új házasság nem
ígért különösebb külpolitikai előnyöket. Ráadásul az uralkodó jelen-
tős jövedelmeket juttatott fiatal feleségének, és gazdag ajándékokat
a vele érkező itáliai vendégeknek.
1235 szeptemberében elhunyt II. Endre. Az ifjú Beatrix 16 hónapi
házasság után megözvegyült, és ekkor derült ki, hogy áldott állapot-
ban van. IV. Béla, az új király, azonnal őrizetbe vette gyűlölt mosto-
haanyját és hűtlenség címén leszámolt apja vezető embereivel, Beat-
rix látva kilátástalan helyzetét, férfiruhába öltözve, külföldre szö-
kött. Németországban hozta világra gyermekét, akinek az István ne-
vet adta, ezzel is hangsúlyozni akarván fiának Árpád-házi származá-
sát.
A szülés után gyermekével visszatért Itáliába. Mindent megtett
fia jogainak védelme érdekében. Ellenszenvét félretéve IV. Bélához
fordult, hogy az ismerje el fiát testvérének, és gondoskodjék szárma-
zásának megfelelő neveltetéséről. Az özvegyet azonban újabb meg-
aláztatás érte: Béla király kitaszította az Árpád-házból állítólagos
féltestvérét, Beatrix ekkor a király ellenségeinél keresett pártfogót.
A Magyarországgal konfliktusban álló Velencében meg is találta
pártfogóját. 1244 nyarára azonban rendeződött a konfliktus a két or-
szág között. A vitát lezáró békébe, a magyar király kérésére azt is
belefoglalták, hogy Velence ezután nem támogatja IV. Béla ellensé-
geit, Beatrixet és fiát, sőt kitiltja őket a fennhatósága alá tartozó te-
rületről. A sikertelen kísérlet után Beatrix rövidesen (1245) elhunyt.
István herceg elvesztette kapcsolatát Magyarországgal, de a jó itáliai
összeköttetésekkel rendelkező magyar ferencesek rajta tartották a
szemüket. Sorsa kisebb-nagyobb kitérőkkel ismét Velencébe vezeti.
Ekkor már Szlavónia hercege címet használja. 1260 körül veszi fele-
ségül Tomasina Morosinit, ezzel Velence talán leggazdagabb család-
jába, a Morosini famíliába került be. A házasságot Albertino
Morosini kezdeményezte. Célja az volt, hogy a család királyi sarjjal
is növelje tekintélyét, sőt hatalmát esetleg Magyarország, Ravenna
és Ferrara felé is kiterjessze. István herceg nagy befolyást szerzett,
és véget ért életének az a szakasza, amikor tehetetlenül ki volt téve
a magyar és az észak-itáliai politikai hullámverés szeszélyének. 1265
körül fia született, aki - királyi nagyapjára való utalásként - az Endre
nevet kapta. István herceg 1272-ben hunyt el, és az Árpádokkal szem-
beni követelését, a szlavón hercegségnek a jogát fiára hagyta. Endre
gyámja nagybátyja, Albertino Morosini lett, és unokaöccsét királyi
neveltetésben részesítette.

III. Endre pecsétje

1278 elején meghalt IV. (Kun) László király öccse, Endre herceg,
ezzel az uralkodón kívül nem volt már más Árpád-házi herceg az or-
szágban. Évek múltával, a trónutódlást tekintve, egyre aggasztóbbá
lett, hogy IV. László királynak nem volt gyermeke.
1290. július 10-én Körösszeg vára alatt merénylet áldozata lett a
király. A bűnös tett elkövetőit kegyetlenül, megbüntették, de a tény-
leges felbujtó személye rejtély maradt. A váratlanul elhunyt király
trónja fiú utód hiányában betöltetlen maradt. Az ország előkelőinek
cselekedni kellett. A bárók és a főpapok meglepően gyorsan félretet-
ték kételyeiket a külföldön tartózkodó Endre herceg származását il-
letően, és neki ajánlották fel a koronát, mint az Árpád-ház egyetlen
életben lévő férfi tagjának.

Ágnes királyné pecsétje

Endre 1289 végén megjelent az országban. Az egységfrontot al-

kotó bárók és főpapok a határról szinte azonnal Székesfehérvárra
vitték, és két héttel a körösszegi véres merénylet után, királlyá ko-
ronázták. Rövidesen bebizonyosodott, hogy a sietség nem volt indo-
kolatlan. Sokan, elsősorban külföldön, kétségbe vonták III. Endre Ár-
pád-házi származását. A kor két világhatalma, a pápaság és a csá-
szárság is megüresedettnek nyilvánította a magyar trónt, VIII. Boni-
fác pápa az Árpádokkal női ágon rokon nápolyi Anjouk trónigényét
támogatta, míg Habsburg Rudolf császár saját fiát, Albert osztrák
herceget. Az országban felbukkant egy kalandor is, aki IV. László
1278-ban elhunyt öccsének, Endrének adta ki magát. III. Endre csak
nagy nehézségek árán tudta hatalmát megszilárdítani, de a pápaság-
gal soha sem tudta magát elismertetni. A Szentszék kitartott az An-
jouk mellett.
III. Endre 25 esztendősen került trónra. A nemzetközi elismert-
ség hiánya miatt csak rangon alul tudott házasságot kötni. A szám-
űzetésben élő kujáviai fejedelem leányát, Fennenát vette feleségül.
1295-ben elhunyt felesége azonban csak egy leánygyermekkel aján-
dékozta meg. A király 1297-ben újra nősült, és a magyar koronához
méltóbb Habsburg Ágnes lett a felesége.

Az Árpád-házi királyok zászlaja

Az uralkodónak ez a házassága azonban gyermektelen maradt.
1300 késő őszén meghalt a király édesanyja, Tomasina, aki a hatalom
gyakorlásában is nagy támaszt jelentett fiának. Külföldön úgy tud-
ták, hogy az anyakirálynét magyar főember felbujtására méreggel
ölték meg. Tomasina halála után néhány héttel, 1301. január 14-én,
a budai várban váratlanul elhunyt az alig 38 éves III. Endre is. A ki-
rály halála máig sem tisztázott. Külföldön szintén mérgezésre gya-
nakodtak. III. Endre halálával végérvényesen kihalt férfiágon az Ár-
pád-ház. Elhunyt királyáról még évek múlva is szépen emlékezik meg
egyik főembere: „Szt. István első magyar király nemzetségének, véré-
nek, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskája meghalt,
az egyházat kormányzó főpapok, Magyarország bárói, előkelői, neme-
sei és bármilyen rendű lakói, mikor felfogták..., hogy... uruk elhagyta
őket, Ráchelként siratták.” A király egyetlen leánya, Erzsébet, a tössi
(Svájc) domonkos apácakolostor lakója lett, s 1338-ban hunyt el, vele
női ágon is megszakadt István dinasztiája.
 Károly Róbert, a kitartó kamasz
A háromszor koronázott király

Az Anju királyok zászlaja

Károly Róbert hatalomra jutása nem tartozik a magyar történe-

lem titokzatos eseményei közé, ismertek a többéves küzdelem fonto-
sabb mozzanatai. Mégis kérdés, hogy miként volt képes „Károly... a
zsenge gyermek” (ahogy az egyik forrás nevezi) annyi bátorsággal,
kitartással és politikai éleslátással legyűrni ellenkirályokat s nagy
hatalmú tartományurakat, szilárdan kézbe venni az ország feletti ha-
talmat, és egyik legjelentősebb középkori uralkodónkká válni?
A történet 1269-re nyúlik vissza, amikor szövetségesi és házas-
sági szerződés létesült I. Anjou Károly, a nápoly-szicíliai királyság
ura, és V. István, ifjabbik magyar király között. A következő évben
Nápolyban került sor István leánya, Mária és Anjou Károly fia, Sánta
Károly közötti eljegyzésre, majd pedig Magyarországra indult a ná-
polyi király leánya, Izabella, hogy feleségül menjen István fiához, a
leendő IV. (Kun) László királyhoz. A nápolyi uralkodó előtt az a cél
lebegett, hogy az Árpádokkal való szövetség révén fennhatósága alá
vonja a Balkán-félszigetet és a Földközi-tenger keleti medencéjét.
Bár e nagyívű politikai elképzelés nem valósult meg, Mária és
Sánta Károly házassága az Anjouk magyarországi trónigényének az
alapjává vált. Az ő unokájukként született meg 1288-ban Károly Ró-
bert.

Róbert Károly hódolata

Mivel Kun László és Anjou Izabella házassága gyermektelen ma-

radt, a magyar uralkodó 1290-ben bekövetkezett halálát Nápolyban
úgy ítélték meg, hogy az Árpádoknak fiúágon magva szakadt, s nem
ismerték el törvényesnek II. Endre unokájának, III. Endrének a ha-
talmát. A magyar trónra vonatkozó igény jegyében Mária királyné
először saját fiát, Martell Károlyt tekintette a korona jogos tulajdo-
nosának, ennek 1295-ben bekövetkezett halála után azonban unoká-
jában, Károly Róbertben látta a törvényes örököst.
A 12 éves trónkövetelő 1300 augusztusában érkezett meg a Ma-
gyarországhoz tartozó Dalmáciába. Ügye nem állt túl rózsásan, hi-
ányzott mellőle a kellő fegyveres erő. III. Endre helyzete viszont ek-
koriban stabilnak volt mondható.
Hamarosan azonban megváltozott a helyzet, miután váratlanul
meghalt Endre, elvileg Károly előtt megnyílt az út a koronához. A
valóságos helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. VIII. Bo-
nifác pápa. Bicskei Gergely esztergomi érsek és néhány délvidéki tar-
tományúr Károly Róbertet támogatták, de a világi és egyházi előke-
lők többsége inkább II. Vencel cseh király fiát, ifjabb Vencelt hívta
meg a trónra, aki maga is rokonságban állott női ágon az Árpádokkal.
1301 első hónapjaiban hívei Esztergomban megkoronázták Károlyt,
de súlyos csorbát szenvedett a jogszerűség azáltal, hogy a szentko-
rona hiányában az aktust valamilyen alkalmi ékességgel kellett elvé-
gezni. A tartományurak többsége augusztusban Vencelt (akit a ma-
gyarok Lászlónak neveztek) ismerte el urának, bár ez az uralkodóvá
avatás sem felelt meg a követelményeinek, mivel ebben viszont a ki-
rály-koronázás jogával egyedüliként rendelkező esztergomi érsek
nem vett részt.

Anjou kori országcímer

Sokat jelentett azonban Károly Róbert számára a változatlan pá-

pai támogatás; VIII. Bonifác őt nyilvánította az ország törvényes ki-
rályává, Vencelt és apját pedig eltiltotta a koronától, megparan-
csolva az ország előkelőinek, hogy „számukra sem titokban, sem nyíl-
tan se tanácsot, se támogatást, se bármiféle kedvező segítséget ne
nyújtsanak”.
Ez arra bírta az idősebb Vencelt, hogy 1304-ben sereggel jöjjön
Magyarországra, és hazavigye a fiát. Károly Róbert azonban még ek-
kor sem érte el célját, mert Vencel hivatalosan ugyan lemondott a
magyar koronáról, de azt nem nápolyi vetélytársának, hanem
Wittelsbach Ottó bajor hercegnek engedte át, aki szintén leányági
leszármazottja volt az Árpádoknak.
Ottót 1305. december 6-án Székesfehérvárott néhány egyházi és
világi előkelő támogatásával megkoronázták, az aktust azonban ez
esetben sem az esztergomi érsek végezte.
A megkoronázott Wittelsbach 1307-ben Erdélybe indult, hogy az
ottani szászoktól kapjon támogatást. Megérkezni azonban nem tu-
dott, mert a nagy hatalmú tartományúr, Kán László börtönbe vetette,
a szentkoronát pedig elvette tőle. A balsors üldözte bajor herceg fel-
adta a harcot, s amikor néhány hónap múlva kiszabadult, elhagyta
az országot.
Károly ily módon megszabadult ugyan vetélytársaitól, de hátra
volt még hatalmának a legbefolyásosabb előkelőkkel történő elis-
mertetése. Jelentős fejlemény volt az 1307 októberében Rákoson tar-
tott országos gyűlés, amelyen számos világi előkelő részvételével el-
ismerték Károly Róbert királyságát. Tekintve azonban, hogy éppen a
legnagyobb tartományurak nem voltak jelen, tovább kellett folytatni
a küzdelmet. Nagy segítséget jelentett 1308 tavaszán Gentilis pápai
legátus Magyarországra jövetele, aki komoly erőfeszítéseket tett
ügyének előmozdítása érdekében. Ennek eredményeként ez év nov-
emberében a pesti gyűlésen a korábban távol maradt előkelők nagy
része is hűséget fogadott az uralkodónak.
1309. június 15-én Károly Róbertet másodszor is megkoronázzák
Budán. A szentkoronát magánál tartó Kán László miatt azonban most
sem teljesült minden feltétel. Gentilis bíboros kiközösítette a tarto-
mányurat, aki 1310-ben kénytelen volt átadni az uralkodói jelvényt.
Augusztus 27-én így már jogilag kifogástalan módon kerülhetett sor
- immár harmadszorra - a királlyá szentelésre.
 „Íme, útnak indítjuk hozzá-
tok az általatok hiányolt és
kért... felettébb kedves uno-
kánkat, Károlyt... aki hamaro-
san meg fog érkezni... Ti pedig
ezt a Károly gyermeket,
mihelyet azokra a részekre
megérkezik majd, tisztelettel
fogadjátok, amiként ez illik, s
neki mint leendő királyotoknak
és vezetőtöknek készségesen
legyetek szolgálatára.”
Sánta Károly levele Ma-
gyarország előkelőihez
Tízéves, kitartó küzdelem után
Károly Róbert az ország törvényes
uralkodója lett. Bár a tartomány-
úri hatalom megszüntetéséhez
még további másfél évtizedre volt
szüksége, az út nehezebb részét
már maga mögött tudhatta. A ti-
zenkét éves, szinte reménytelen
vállalkozásba fogó gyermek idő-
közben Közép-Európa tekintélyes
államának - mint később bizonyí-
totta - méltó királya lett.
 Károly Róbert ismeretlen felesége
A király két Máriája

Károly Róbert király

Képes Krónika szövegének írója három feleségét említi az 1301-

1342 között uralkodott Károly Róbertnek. Az első a lengyel szárma-
zású Mária volt, Kázmér herceg leánya, aki 1317-ben halt meg. 1318-
ban vette feleségül a magyar uralkodó Beatrixot, János cseh király
testvérét, akit azonban már a következő évben el-vesztett. 1320-ban
újra megházasodott a király, Ulászló lengyel király leánya, Erzsébet
lett a harmadik felesége. Valamennyi gyermeke - köztük Nagy Lajos
- ettől az asszonytól született.
Két olyan forrásunk van, amelyek ha külön-külön talán nem is,
együttesen lehetőséget adnak, hogy Károly Róbert egy eleddig isme-
retlen, negyedik - a valóságos sorrend alapján első - feleségét felté-
telezzük. Maga Károly király 1326-ban egyik adománylevelében a
megadományozott szolgálatait akként ecsetelte, hogy amikor Szepes
királyi vár és Kassa városa a cseh király kezére került, ő fellépett
Károly ellenfeleivel szemben, sok foglyot ejtett, „Csehország mon-
dott királyának zászlaját, amelyet a mi országlásunk (tudniillik Ká-
roly országlása) sérelmére emeltek fel, elvéve, utánunk küldte Orosz-
országba, ahová országunk bizonyos hű báróival a célból mentünk,
hogy első feleségünket magunkkal hozzuk”. Tehát a legilletékesebb,
maga a király mondta első feleségét Oroszországból származónak,
vagy legalábbis annyit állított: Oroszországból hozta el magyar ki-
rálynénak. Az oklevélben említett cseh király azzal a II. Vencellel
azonos, akinek fia, III. Vencel Magyarországon László néven 1301-
1305 között királyként uralkodott, s akit Károly Róbert ellenében
apja, II. Vencel támogatott. A cseh király fia 1305-ben - apja halála
után - Csehország trónjára került, de 1306-ban meghalt. Ezek a kö-
rülmények már eleve bizonyossá teszik, hogy Károly Róbert oroszor-
szági leánykérő útjára a 14. század első éveiben, 1305 táján kerülhe-
tett sor. Az oklevélből az is kiderül, hogy amikor a király elindult
oroszországi útjára, a Szepesség és Kassa még a csehek pártján ál-
lott, viszont orosz útja során - éppen a megadományozott katonai
sikere következtében - tért át Károly hűségére.
Mivel pedig más forrásból tudjuk, hogy Szepesvár legkésőbb
1306 nyarán már Károly kezén volt, így a király orosz útja 1306 első
felében vagy az azt megelőző évek (1304-1305) valamelyikében le-
hetett. Ez az 1326. évi oklevél azonban még nem igazán perdöntő egy
új, első feleség dolgában, hiszen a Képes Krónika szerint elsőként
említett Mária, Kázmér herceg leánya tartózkodhatott orosz rokona-
inál orosz földön.
Van azonban egy másik forrásunk, egy névtelen szerzőnek Kelet-
Európáról szóló, hitelesnek tűnő útleírása. E munka 1308-ban ké-
szült. Ebben olvashatjuk Oroszországról: Bulgáriához hasonlóan a
konstantinápolyi (azaz bizánci) császárság északi részével határos,
„ennek az országnak Bulgáriához hasonló az állapota és ugyanazon
folyók öntözik; csakhogy attól eltérően cár helyett egy igen daliás
hercege van és Leó hercegnek nevezik; ennek a Leónak a leányát
vette mostanában feleségül Magyarország királya, Károly”. E forrás
tehát egyértelműen kizárja Károly Róbert e feleségének azonosságát
az eddig első feleségnek hitt Máriával, hiszen ez utóbbinak Kázmér
lengyel herceg volt az apja. A 14. század eleji Oroszország több rész-
ből állt, önálló fejedelemségek alkották. A névtelen szerző a legnyu-
gatibb orosz államra, Halicsra értette az Oroszország kifejezést.
 Ennek az értelmezésnek felel meg az a földrajzi helymegjelölés,
hogy Bizánccal és Bulgáriával határos. Halicsnak volt továbbá a 13-
14. század fordulóján Leó nevű fejedelme.

Károly Róbert első feleségét koporsóba teszik

A két forrás összevetéséből tehát az következnék, hogy Károly

Róbert első felesége orosz hercegnő volt, Leó halicsi fejedelem leá-
nya, s a házasságkötés 1305 táján történt. Az ördög azonban köztu-
dottan a részletekben lakozik, nem árt tehát tovább vizsgálódni Ká-
roly Róbert első feleségének személye körül. Elsősorban egy 1306.
június 23-i oklevélre kell hivatkoznunk. Ezt az oklevelet Mária, Ma-
gyarország királynéja állította ki. Mivel az oklevél szövegében Mária
Károly királyt férjének nevezte, kétség nem fér hozzá: az oklevél csa-
kis Károly feleségétől - méghozzá valóságosan feleségétől - származ-
hat, vagy a magyar uralkodó 1306 kora nyarán már házasságban élt.
Mivel azonban Kázmér lengyel herceg leányát - Károly sokáig első-
nek hitt, valójában második feleségét - ugyancsak Máriának hívták,
a legutolsó időkig senki nem gondolt arra, hogy az 1306 júniusában
oklevelet kiadó Mária királyné és Kázmér lengyel herceg leánya két
különböző személy. S hogy Károly első feleségét is Máriának hívták,
annak 1991 óta perdöntő bizonyítéka van. Ez évben vált ugyanis is-
mertté az az 1323. december 12-i királyi oklevél, amelyben maga Ká-
roly, vagyis a férj nevezte első feleségének Máriát.
Az a tény, hogy az első és a második királynét is Máriának nevez-
ték, nem gyanút keltő, rejtélyre utaló mozzanat, sőt éppen ellenke-
zőleg, hitelesítő tényező is lehet. A Képes Krónika írásakor könnyen
összecsúszhatott a két Mária alakja. Mégsem lehetünk biztosak a do-
logban, hiszen az orosz, pontosabban halicsi uralkodói és dinasztikus
viszonyokról a 14. század elejét követően nincsenek pontos ismere-
teink. I. Leó halicsi fejedelem 1301-ben magas korban meghalt. Ká-
roly királynak a névtelen utazónál említett felesége két ok miatt sem
lehet e Leó leánya. Az útleírás jelen időben szól Leó hercegségéről,
márpedig 1308-ban I. Leó hét esztendeje halott volt. Másrészt e Leót
igen daliásnak nevezte, ami egy - középkori viszonyok szerint - ag-
gastyánkorban meghalt személyre nem igazán illik. A szöveg alapján
mindenképpen 1308-ban élő, Leó nevű és fiatal emberre kell gondol-
nunk. E kritériumoknak elvileg megfelelne I. Leó egyik unokája. Róla
tudjuk, hogy utóbb a halicsi trónra emelkedett, de nem bizonyos,
hogy már 1308-ban is ott ült volna. És az sem bizonyos, hogy már
abban az életkorban volt, hogy 1305 táján házasulandó leánya lett
volna. Így tehát gyakorlatilag II. Leóval mint Károly Róbert apósával
csak fenntartással számolhatunk.
A rejtély tehát nyitott kérdés marad, amíg új, a fentieknél még
perdöntőbb forrásra nem bukkanunk.
 Merénylet a visegrádi palotában
Az őrjöngő Felicián

Zách Felicián merénylete a királyi család ellen

A nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert, akinek fejére

1310. augusztus 27-én Székesfehérvárott az esztergomi érsek felhe-
lyezte a szentkoronát, a szóban forgó - sorrendben harmadik - meg-
koronázással ugyan végre az ország törvényes uralkodója lett, ám
tényleges hatalmát csak azt követően tudta gyakorolni, hogy felszá-
molta az országot anarchiába taszító tartományúri hatalmat. A ki-
magasló uralkodói képességekkel megáldott Károly nemcsak érték-
álló új pénz kibocsátására, valamint a bányászat fellendítésére gon-
dolt, hanem arra is, hogy rangjának megfelelő palotába költözzön.
Az 1301-ben gyermekfejjel Magyarországra érkező Károlyt nemcsak
a kiskirályok egy része fogadta ellenségesen és szorította az ország
távoli vidékére, hanem példának okáért a budai polgárok is, akiknek
vezetői rávették városuk papját, Lajost, hogy közösítse ki a pápát és
a magyar püspököket, mivel bennük látták - tegyük hozzá: joggal -
Károly Róbert legfőbb támogatóit.
Nem csoda hát, hogy Károly az ország közepének számító Buda
helyett 1315 és 1323 között Temesvárott tartotta udvarát. Ellensé-
gein felülkerekedvén, immár nyugodt szívvel, új székhely felállításá-
hoz fogott. Alkalmas helyet végül Buda közelében, Visegrádon talált.
Az új palota 1330-ra már valószínűleg elkészült, hiszen itt került sor
arra a merényletre, aminek ténye igencsak közismert, ám valós okát
még ma sem ismerjük. Thuróczy János krónikájában a kővetkezőket
jegyezte fel erről:

„Ugyanezen időkben, amikor Magyarország az óhajtott béke

nyugalmát élvezte és sehonnan sem háborította az ellenség, a
béke megbontója, a gyűlölség magvetője, az ördög, egy öreg és
már őszbe vegyült hajú vitéznek, név szerint Feliciánnak, Zách
nemzetségéből, azt a gondolatot ültette a szívébe, hogy urát, Ká-
roly királyt és úrnőjét, Erzsébet királynét, meg két fiukat, Lajost
és Endrét egy napon ölje meg kardjával. Ezt a Feliciánt Trencséni
Máté egykori nádorispán emelte fel, azonban ez végül is otthagy-
ván Mátét, a király mellé állott. A király őt királyi kegyébe fo-
gadta, szabad bejárása volt hozzá, és a király ajtaja zár nélkül
nyitva állt előtte. Amikor aztán a király a királynéval és említett
fiaival az Úrnak ezerháromszázharmincadik esztendejében, ápri-
lis tizenhetedikén, a húsvét nyolcada utáni szerdán Visegrád-Vár-
alján palotájában ebédelt, Felicián titokban besurranva odaállt a
király asztala elé, és éles kardját kirántva a hüvelyéből, veszett
kutya módjára egyetlen heves támadással könyörtelenül le akarta
vágni a királyt, a királynét meg a fiakat. De mivel az irgalmas
Isten irgalma megakadályozta benne, nem tudta végrehajtani,
amit akart. A király jobb kezén könnyű sebet ejtett ugyan, de fáj-
dalom, a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet kö-
nyörületes szívvel szokott a szegények, nyomorultak és elesett
emberek felé nyújtani alamizsnálkodáskor, azon nyomban le-
vágta.”
Amikor Felicián a két fiúra, Endrére és Lajosra vetette magát, a
gyermekek nevelői közbeléptek. Bátor tettükkel a királyi sarjakat si-
került megmenteni, maguk azonban súlyos sebeket kaptak. Ekkor
avatkozott a csetepatéba a királyné alétekfogója, Sándor fia, János,
aki végül tőrével ledöfte és a földre terítette az őrjöngő Feliciánt. A
szokatlan zajra aztán benyomultak a terembe a király bizalmasai,
akik tüstént lekaszabolták a merénylőt. A felismerhetetlenségig ösz-
szeszab- dalt Felicián fejét elrettentésül Budára küldték, végtagjait
pedig különböző városokba juttatták el.
A merényletet követően Felicián fiát és egyetlen hű szolgáját,
akik ugyancsak a helyszínen tartózkodtak, s futva igyekeztek men-
teni életüket, az udvaroncok elfogták, és „ló farkára kötve megölték,
holttestüket kutyák rágták szét az utcákon csontjaikkal együtt”. Feli-
cián Klára nevű leányát szintén kivonszolták az udvarból, orrát és
ajkait lenyisszantották, nyolc ujját levágták, „majd sok város utcáin
és terein végighurcolták lóháton”, miközben ezt kellett kiáltania: „így
lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!” Felicián idősebbik leányát lefejez-
ték, férjét, Palásthy Kopajt életfogytig tartó fogságra vetették, gyer-
mekeiket száműzték, a Zách nemzetség több tagját pedig felkoncol-
ták. A merényletet követően az előkelőkből összeült egy országos bí-
róság, amely Felicián rokonságát harmadíziglen halálra ítélte, va-
gyonukat pedig elkobozta.
Bizonyosra vehető, hogy Felicián a nem kimondottan tehetős
Zách nemzetséghez tartozott.
A genus - és így Felicián - ősi birtokai Nógrád megyéében feküd-
tek, de Felicián Gömör, Pozsony és Nyitra megyékben is szerzett jó-
szágokat. Ez a tény már sejteti, hogy Felicián a nagy hatalmú kiski-
rály, Csák Máté szolgálatába szegődött, akinek felemelkedését is kö-
szönhette. 1308-ban, amikor a trencséni oligarcha a kékesi pálos ko-
lostorban királynak ismerte el Károly Róbertet, Feliciánt Máté taná-
csosai között találjuk. Máté 1321-ben bekövetkezett halála után Feli-
cián áttért a király hűségére, aki megbocsátott neki, s így birtokait
is megtarthatta. Sőt elnyerte a semptei várnagyságot, szabadon jár-
hatott-kelhetett a királyi udvarban, leánya, Klára pedig bekerült a
királyné udvarhölgyei közé. De ha ilyen zökkenőmentesen sikerült
alkalmazkodnia a megváltozott körülményekhez, akkor vajon mi
késztette a véres merényletre? Nos, pontosan ez az a kérdés, amire
máig nem tudunk megnyugtató választ adni.
 Zách Felicián és Zách Klára
(Madarász Viktor)

Az előkelők ítéletlevele arról tudósít, hogy a király meg akarta

fosztani Feliciánt méltóságaitól. Ez bőszítette fel az egyébként is lob-
banékony Feliciánt, avagy az a közszájon forgó mendemonda, misze-
rint a visegrádi palotában időző Kázmér herceg, a gáláns kalandjai-
ról is jól ismert későbbi lengyel király, a testvére, azaz Erzsébet ki-
rályné segítségével elcsábította Felicián lányát, a szépséges Zách
Klárát? Talán soha nem fog kiderülni.
 Nagy Lajos, a háborúk királya
Kardcsörtetések kora

Károly Róbert úgyszólván a semmiből teremtette újjá a magyar

királyságot. A királyi tekintély fenntartása ezután sem neki, sem fi-
ának nem okozott többé gondot. Lajos tehát olyan hatalmat örökölt,
amelynek párját hiába keresnénk a korabeli Európában. Egy percig
sem kellett nyughatatlan kiskirályokkal, lázongó tartományokkal
küszködnie; nem szőttek megbuktatására összeesküvéseket; nem
kellett alkudoznia országa rendjeivel, hogy politikáját támogassák és
háborúihoz adót szavazzanak meg. Az országot főpapjaival és bárói-
val együtt a király kormányozta, s mivel ezeket részben apja, részben
ö emelte fel, valamennyien politikájának engedelmes eszközei vol-
tak. Más pedig a döntések meghozatalába nem szólhatott bele, a ne-
messég tagjai, amennyiben nem léptek királyi szolgálatba, kívül ma-
radtak az állam irányításán. A külpolitika: a béke és háború kérdése
egyedül a király és az országnagyok belső ügye volt.
Az ország összes számottevő anyagi forrásával is az uralkodó
rendelkezett.
Mindez valószínűleg kevés lett volna, ha Lajosnak pénzben kell
előteremtenie számtalan háborújának minden költségét. A magyar
államszervezet azonban e tekintetben is régimódi volt. A király zsol-
dosseregeket még csak kis mértékben vett igénybe, haderejének bá-
zisát azok a nemesek alkották, akik
- jutalom és zsákmány reményében
- évről évre a zászlai alá sereglettek, valamint a főpapok és bárók
bandériumai, amelyeket a kormányzásukra bízott hatalmas uradal-
mak katonáskodásra kötelezett népeiből szólítottak fegyverbe. Ez a
körülmény nemcsak lehetővé tette Lajos aktív külpolitikáját, hanem
úgyszólván szükségessé is. A nemesi társadalom számottevő részé-
nek életformája a fegyverforgatás volt. A királytól elvárta, hogy erre
való igényét rendszeresen kielégítse.
 Lajos tökéletesen meg is felelt ennek. Uralomra termett egyéni-
ség, aki fejedelmi tekintélyét és hatalmát - még súlyosbodó betegsé-
gében is - képes volt csorbítatlanul megőrizni haláláig. Szívélyes mo-
dora mellett leginkább harcias természete tette népszerűvé: míg
apja csak akkor fogott fegyvert, ha céljait másként nem tudta elérni,
Lajos önmagáért kedvelte a háborút. Ha csak tehette, nyeregbe
szállt, és - saját életét is nemegyszer kockára téve - személyesen ve-
zette hadait. 1344 és 1370 között néhány háború nélküli év akadt
csupán. 1370 után - amikor a lengyel trónt is elfoglalta - már keve-
sebbet csatázott, mert betegségén kívül az utódlás gondjai is erősen
lefoglalták. Két hosszú hadjáratra azonban még ekkor is elvitette
magát.
A 14. századi Magyarországnak nem kellett külső támadástól tar-
tania. A tatár birodalom már széthullóban volt, az oszmán-török hó-
dítás pedig még nem érte el a királyság határait. A szomszédok közül
III. Kázmér lengyel király a litvánokkal bajlódott, és egyébként is
szoros szövetség fűzte az Anjoukhoz, a cseh Luxemburgiak másfelé
tájékozódtak, az osztrák Habsburgok pedig akkoriban még dél és
nyugat felé próbáltak terjeszkedni. Az ország déli határainál lévő
gyönge balkáni kisállamokat saját bajaik és a török veszély foglalták
le.
Ellenség évtizedeken keresztül nem lépett Magyarország föld-
jére.
 I. (Nagy) Lajos király

Nagy Lajos pecsétje

Ha Lajos háborúzni akart, neki kellett az ellenséget fölkeresnie.

Erre személyes sérelmek is adtak alkalmat. 1347 és 1352 között há-
romszor vonult Dél-Itáliába, hogy megbosszulja öccsének, Endre
hercegnek, a nápolyi királynő férjének meggyilkolását. Máskor kard-
ját baráti segítségként ajánlotta föl nagybátyja, Kázmér lengyel ki-
rálynak. Szövetségében több ízben hadakozott messze északon a lit-
vánok ellen.
Tévednénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy Lajos háborúiban
nem érvényesült valamiféle külpolitikai koncepció. A nyugati szom-
szédokkal jó viszonyra törekedett, fegyvereit legtöbbször délnek, Ve-
lence és a balkáni fejedelmek ellen fordította. A Velencei Köztársa-
sággal szemben világos célkitűzése volt: a dalmát tengerpart jómódú
városainak megszerzése, egyben az adriai kikötők biztosítása. Lajos
külpolitikája egyedül ezen a területen járt viszonylag tartós ered-
ménnyel. Már 1345-ben meghódította Horvátországot, és ezzel befe-
jezte apja művét, az Árpádok államának helyreállítását. 1346-ban kí-
sérletet tett Dalmácia központjának, Zárának elfoglalására, de ekkor
még vereséget szenvedett, Velence végül 1358-ban kénytelen volt az
egész tengerpartot átengedni, s ettől fogva Dalmáciát - a 15. század
elejéig - a magyar király uralta.

Magyar királyi tornaöltözet

Kevésbé világos Lajos balkáni politikája. Lényegében laza függő-

ségi viszonyt próbált meg rájuk kényszeríteni. Szerbia ellen legalább
kétszer vonult fel, Moldva ellen valószínűleg négyszer, Havasalföld
ellen háromszor, Bosznia ellen pedig egyszer. Ezeket az akciókat el-
beszélve forrásaink nem adnak hírt sem fényes győzelmekről, sem
súlyos vereségekről. Túlzás lenne elfogadnunk, hogy ezek a tartomá-
nyok a magyar birodalom részeivé váltak. Bosznia például 1366-ban
elismerte Lajos fennhatóságát, de ez nem akadályozta uralkodóját
abban, hogy később - Lajos jogainak nyilvánvaló sérelmére - ünne-
pélyesen a szerbek és bosnyákok királyává koronáztassa magát. Láz-
ár szerb fejedelem az 1370-es években szolgálatokkal és adókkal tar-
tozott a magyar királynak, és ezeket híven teljesítette is, annak azon-
ban nincs nyoma, hogy Lajos udvarát látogatta volna. Még lazább le-
hetett a román vajdák függése. Az ismételt büntetőhadjáratok sem
tudták többre kényszeríteni őket a magyar fennhatóság időnkénti
névleges elismerésénél.
Lajos tehát harcias, vitéz és becsvágyó uralkodó volt, olyan, aki
mindenben megfelelt a kor igényeinek. Elvárták tőle, hogy állandóan
kardját villogtassa. Ezzel itthon népszerűséget szerzett, a határokon
túl pedig az erősebbekben tiszteletet, a gyengébbekben rémületet
keltett. Magyarország ekkor - legalábbis Kelet-Európában - nagyha-
talomnak számított.
 Zsigmond és a hálátlan utókor
A világpolgár király

Zsigmond-ábrázolás játékkártyán

Rossz emlékűnek tartja a magyar históriai köztudat Luxemburgi

Zsigmond magyar királyt, német-római császárt. A német történet-
írás viszont a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodói egyéni-
ségét látja benne. Az európai kereszténység nagyrészt neki köszön-
hette legnagyobb középkori váltásának, az 1378-ban kitört egyház-
szakadásnak a felszámolását. Ő hívta össze a legnépesebb kongresz-
szust, amely a földrészen a napóleoni időket megelőzően valaha is
összeült: a három versengő pápa letételére és az új pápa megválasz-
tására hivatott konstanzi egyetemes zsinatot. A nevezetes egyházi
fórumon végig ő elnökölt, és erélyével, intelligenciájával, hallatlan
diplomáciai talentumával ténylegesen irányította is azt. Közben be-
járta Nyugat-Európát Aragóniától Angliáig, hogy koronás kollégáival
a nagy békeműről tárgyaljon, és végül csakugyan elérte, hogy a zsi-
nat eredményesen fejezhette be munkáját. Persze ő volt az is, aki
jobb belátása ellenére kénytelen volt a zsinaton aláírni a cseh teoló-
gus-forradalmár, Husz János halálos ítéletét (1415), és később, mint
a cseh trón várományosa, évtizedes küzdelembe bonyolódott emiatt
a huszita eretnekekkel. Miután fegyverrel nem boldogult velük, ki-
egyezett a huszita mozgalom mérsékelt irányzatával, a kelyhesekkel,
rábírta a pápát és a bázeli egyetemes zsinat főpapjait arra a hallatlan
engedményre, hogy tudomásul vegyék a huszita mozgalom legfőbb
újításait, köztük a két szín alatti áldozást, majd a kelyhesekkel és a
katolikusokkal megsemmisíttette halálos ellenségeit, a radikális hu-
szita táboritákat (lipanyi csata, 1434). Még megérte, hogy királyként
vonulhatott be Prágába (1436), ahol hajdan atyja, IV. Károly császár
- egyben cseh király - székelt.

Zsigmond király

A nagyszabású nyugati politikához biztos hátország szükségelte-

tett, mert az egykor hatalmas római szent birodalom a 13. század óta
alig volt egyéb, mint sok-sok fejedelemség laza együttese. A császári
koronának nem volt sok értéke már ekkoriban a ragyogásán kívül. A
birodalom fejévé választott uralkodók csak arra az erőre alapozhat-
ták politikájukat, amelyet saját családi tartományuk képviselt: a
Habsburgok az osztrák tartományokra, a Wittelsbachok Bajoror-
szágra, a Luxemburgiak pedig az 1310 óta birtokolt cseh trónra. Zsig-
mond esetében ezt a hátországot a magyar királyság jelentette. A
magyar trónt 1387-ben az országnagyok választásából nyerte el mint
Nagy Lajos leányának, Máriának a férje. Hosszú időbe telt, amíg
maga alá tudta gyűrni a királycsináló bárók ligáját.
Miután azonban sikerült megbízható híveket - részint magyar
urakat, Garai Miklóst, Maróti Jánost, a Perényieket és másokat, ré-
szint idegeneket, a stájerországi Cillei Hermannt, a lengyel Stibor
vajdát, a firenzei születésű Ozorai Pipót - gyűjtenie maga köré, és
mind több befolyással felruháznia őket, segítségükkel 1403-ban le-
verte az ellenzék mozgalmát. Ezután élete végéig nem háborgatta or-
szágában belső zavargás.
Zsigmond nem a legszerencsésebb időben lett magyar király. A
Balkánon születőben levő új nagyhatalom, az oszmán-török biroda-
lom ekkortájt érte el az ország déli határát. A magyar nemesség az
Anjou-királyok idején megszokta a gyengébb ellenfeleket és a hódító
háborúkat, nehezen törődött bele, hogy most az oszmánokkal szem-
ben Magyarország szorul védekezésre. A király már a tragikus niká-
polyi csatavesztés (1396) után levonta a következtetést, hogy az or-
szágnak az oszmánok ellen nem támadásra, hanem védelemre kell
berendezkednie. A déli végek oltalmát ütközőállamok közbeiktatásá-
val igyekezett megoldani: vazallusává fogadta a szerb fejedelmet,
többször megpróbálta ugyanezt Havasalföldön, és éveken át hadako-
zott Bosznia uralmáért. Emellett a török betörések kivédésére az
1420-as években az Al-Duna mentén nagyszabású végvárvonalat épí-
tettek ki.
A török fenyegetés volt a kiváltója azoknak a reformkísérletek-
nek is, amelyek az elavult Anjou-kori hadiszervezet és a honvédelem
korszerűsítését célozták. Zsigmond szívesen hajlott a változtatásra,
ami a középkori lelki alkattól idegen volt. Nem véletlen, hogy halála
után az 1439. évi országgyűlésen a rendi ellenzék Zsigmond legtöbb
intézkedését visszavonatta. A nemességet különösen fájdalmasan
érintette a telekkatonaságnak nevezett új intézmény törvénybe ikta-
tása, ami birtokai arányában fegyveresek kiállítására kötelezte,
megsértve ezzel a nemesi birtok adómentességének ősi elvét. A pap-
ság az egyházi vagyonok adóztatását sérelmezte. Jó szívvel leginkább
a királyi városoknak volt okuk Zsigmond uralkodására emlékezni:
igaz, hogy tőlük is folyton pénzt követelt, de ennek fejében minden-
kivel szemben védelmébe vette őket. A jobbágyság körében is élt
olyan hit, hogy jószándékkal van irántuk, hiszen biztosítani igyeke-
zett jogukat a szabad költözéshez, földesuruk szabad megválasztásá-
hoz.

Zsigmond segítséget kér a török ellen a francia király-

tól

Zsigmond egyike volt a késő középkor legszínesebb egyéniségei-

nek. Prágából kitűnő nevelést hozott magával. Hét nyelven beszélt.
Úri gőgtől mentes közvetlen modorát különösen a polgárok értékel-
ték Európa-szerte, de a tudósfélékkel is könnyen megtalálta a han-
got. Ugyanakkor megvoltak benne azok a tulajdonságok is, amelyek-
kel úri környezetének imponálhatott. A sors nemcsak éles elmével,
hanem előnyős külsővel is megáldotta, aminek nagyon is tudatában
volt. A politikán kívül a fényűzést, a lakomákat is kedvelte, kivált
pedig az asszonyokat. Nőügyeiről éppúgy adomák keringtek, mint
szellemes riposztjairól. Elsősorban mégis uralkodni szeretett, és fel-
adatát minden jel szerint komolyan is vette. Egész életműve bizo-
nyítja, hogy az igazi célokat sohasem tévesztette szem elől, és szívó-
san, türelemmel küzdött értük. Ebbeli törekvésében képességeinek
és lehetőségeinek kétségtelenül jobban megfelelt a tárgyalóasztal,
mint a csatatér. A diplomáciához csakugyan értett. Elemében érezte
magát, ha a vitás kérdésekből a kiutat alkudozásokkal kellett meg-
keresnie, és tekintélye e téren oly elismert volt, hogy számos esetben
kérték fel idegen hatalmak közvetítőül konfliktusaik megoldására.
Egy ízben még a százéves angol-francia háborúban is megkísérelt bé-
két teremteni.

Udvari személy (játékkártya)

IV. Károly császár annak idején Prágát Közép-Európa legszebb és

legnagyobb városává építtette ki. Zsigmond, ha már a sors kénysze-
réből Budán kellett uralkodnia, megpróbált a nyomába szegődni.
Székvárosát fényes épületekkel díszítette, amelyek közül új palotá-
jának egész Európából a csodájára jártak. Szerette volna országát
egyetemmel is gazdagítani, de óbudai kísérlete néhány évi tengődés
után elsorvadt.
Zsigmond uralkodása a magyarokban mégsem hagyott kedvező
képet. A nemesség harcias, zömmel írástudatlan tömegeinek kevéssé
imponált a császár egyénisége, viszont irritálta a nemesi kiváltságok
ismételt megtiprása, és az udvar idegen légköre. Valószínűleg ez ma-
gyarázza, hogy halála után a köznemesi szemléletű történetírók el-
beszéléseikben nem festettek róla nagyságához méltó képet.
 A török zsoldos és a főkincstartó esete
A röszkei szultán

Zsigmond császár és Cillei Borbála házassága amolyan kutya-

macska frigy volt. Különösen az uralkodó megbetegedése után élese-
dett ki közöttük az ellentét. Zsigmond vejére, Habsburg Albertre tes-
tálta az országot, ám felesége ennek megakadályozására törekedett.
Amikor Zsigmond állapota súlyosbodott, Albert javára végrendelke-
zett, a császárnét elfogatta, kincseit és pénzét zár alá helyeztette.
1437. december 9-én halt meg.

Török harcosok

A sebtében összehívott pozsonyi országgyűlés királlyá válasz-

totta ugyan Albertet, de már ekkor hangot kapott az a nézet, hogy
csak mint a jogos örökösnek, Erzsébet királynőnek a férje uralkod-
hat. Csak nagy erőfeszítések árán lett úrrá a cseh ellenzéken, s tudott
békét kötni a laza erkölcsű anyósa által ellene hangolt lengyelekkel,
így alig maradt ideje a magyar ügyekre. Eközben török portyázók tá-
madtak Dél-Erdélyre, s szinte ellenállás nélkül raboltak, pusztítot-
tak.
Ezt az alkalmat aknázták ki a nagyravágyó Erzsébet királyné kö-
rül csoportosuló erők a hatalom megkaparintására. Amikor Albert
Budára érkezett, és országgyűlést hívott egybe, jól időzített, német-
ellenes, a király személyét is veszélyeztető forrongást szítottak a vá-
rosban. Ilyen előzmények után ült össze az országgyűlés, amelyet a
királyné, a nádor és körülötte csoportosuló párthívei segítségével,
könnyen rávett arra, hogy nyilvánítsák ki: „ország születése jogán
elsősorban, őt illeti meg”. A király pedig tartozik hitvesének, mint az
ország örökösének, vagyoni helyzetét méltóságához igazítva biztosí-
tani. Ez azt jelentette, hogy a királyné meglévő birtokai mellé el-
nyerte a hűtlensége miatt száműzött Borbála császárné elkobzott ja-
vait és birtokait, sőt olyan birtokadományokat is kiprovokált, mint a
szegedi vár és város, összes birtokaival és tartozékaival. A szegedi
birtok egy jól átgondolt politikai manővert tett lehetővé számára.
Az országgyűlés egy török elleni hadjárat indításáról is döntött.
Szeged, óriási pusztáival és állatállományával képes volt nagyobb tö-
megeket is viszonylag hosszabb időn keresztül ellátni, így egyre in-
kább a török ellen szerveződő hadak fő gyülekezési helyévé vált. A
sereg zöme ezúttal is Szegednél gyülekezett, ám lévén az már király-
néi birtok, hamarosan ellátási zavarok léptek fel. Ugyanis a beérkező
élelem és bor felett a királyné emberei rendelkeztek, s parancsa, uta-
sítása nélkül ezekhez senki nem nyúlhatott, hiába tartózkodott a tá-
borban maga a király is. Az akció a had szétzüllesztését célozta. Mi-
ként az is, hogy a királyné hívei közül sokan el sem jöttek, vagy rövid
jelenlét után, a királyi parancsokat kutyába sem véve, vérhas-jár-
ványra vagy másra hivatkozva szerteszéledtek.
A király minden igyekezete kudarcot vallott. A had, mint aki jól
végezte dolgát, királyát magára hagyva, hazaszéledt. Albert sem te-
hetett mást, maga is elindult október 6-án Budára.
1493. november 5-én történt, hogy Albert király fegyveres kísé-
retéhez tartozó egyik csapat parancsnoka, egysége nyereg- és hópén-
zét reklamálva, amelyet határidőre nem kaptak meg, a had gyüleke-
zésekor kijelölt állomáshelyéről, a szegedi vár tartozékát képező
Röszke faluból levelet írt a királyi főkincstartóhoz. Az aláírás pedig:
„Daud Cselebi, a törökök császára.”
Ki volt ez a furcsa figura? Atyja, Musztafa, valószínűleg II. Murád
szultán testvére volt, de fellázadt fivére ellen, csatát vesztett, és fog-
ságba esett, tettéért megvakították és száműzték. Száműzetéséből
1431-ben, a nagy pestisjárvány okozta felforduláskor sikerült család-
jával együtt megszöknie, és korábbi támogatójához, Zsigmondhoz
menekülnie, aki végül Pesten jelölte ki szálláshelyét. A törökök vak
császára, ahogyan Musztafát nevezték, hamarosan meghalt, felesége
és kisleánya helyben maradt. Idősebb fia minden bizonnyal Bizáncba
ment, s ott várta szerencsecsillaga felragyogását. Az ifjabb, Daud pe-
dig 1432-ben Alexandru havasalföldi vajda környezetében tűnt fel,
majd csapatával Zenggből az albánok megsegítésére hajózik, 1439-
ben pedig ott találjuk Albert hadjáratának résztvevői között.

Albert király

A seregoszlás után a király még utasítja főkincstartóját, Bátmo-

nostori Töttös Lászlót, hogy utaljon ki ezer aranyforintot az oszmán
trónkövetelő számára, ám miután Albert október 27-én meghalt, Töt-
tös vonakodott a parancsot teljesíteni. Daud szultán kemény lépésre
szánta el magát, s - nem tudni, hányadmagával - személyesen ment
a pénzéért Bátmonostorra, Töttös László birtokközpontjába. Érvei
nyomósak lehettek, mert a korábban szabódó kincstartó azonnal fi-
zetett. A zsold birtokában a szultáni had elvonulhatott táborhelyéről.
Röszke falu azonban, mint a szegedi vár birtoka, így is majd fél esz-
tendőn át a nyereg- és hópénz késlekedése miatt szultáni rezidenci-
ának számított.
Daud Cselebit később, 1441-ben Dalmáciában és Hercegovinában
találjuk, majd hamarosan feltűnik Hunyadi János környezetében, aki
egész családját pártfogásába veszi. Ott van Hunyadi minden hadi vál-
lalkozásában. A szerencsétlen kimenetelű várnai csatából Bizáncba
menekül, majd Albániában és Görögországban szervezi a törökelle-
nes harcot. Egyik főszereplője a rigómezei ütközetnek. Amikor II.
Murád meghalt (1451. febr. 9.), mivel magyar segítséget nem tudott
szerezni, Lengyelországba ment, s II. Kázmér király támogatásával
indított harcot a szultáni trónért. Vállalkozása azonban kudarcba
fulladt, így Lengyelországon át ismét hazánkba tért vissza. Bizánc
eleste után Velencében akart terveihez támogatókat toborozni, de a
sok ütközetben, táborozásban megrokkant hadfit egy Salice nevű kis-
városban utolérte a vég. Vagyonát anyjára és húgára hagyta, s úgy
kívánta, immár keresztény lévén, hogy testét a helyi Szent Miklós-
templomba temessék. Így is történt.
Húgát, akit a pestiek csak Császár Katának neveztek, Hunyadi
egyik familiárisához adta nőül, majd - amikor első férje meghalt -
egy másik Hunyadi-familiáris vezette oltárhoz. Mindkét házassága
gyermektelen maradt, így vele halt ki a hazánkban menedéket lelt
vak török császár családja.
 Várnai vereségre cserélt váradi béke
A nagyravágyó Hunyadi

Hunyadi János több hónapon keresztül tartó téli hadjárata 1444

januárjában ért véget. A török sereg európai szereplése óta először
képtelennek bizonyult megvédeni saját birodalmát. Ebben a rendkí-
vül kedvező helyzetben IV. Jenő pápa egy nemzetközi koalíció létre-
hozására tett kísérletet. A keresztes hadjárat szervezői nem keveseb-
bet tűztek ki célul, mint a Balkán-félsziget egészének visszahódítá-
sát. Hunyadira várt a szárazföldi hadműveletek végrehajtása. A szö-
vetségesek eközben hajóhadukkal megszállták volna a Darda-
nellákat.

Hunyadi János

A keresztes hadjárat tervét ez alkalommal a balkáni népek is tá-

mogatták. II. Murád szultán, akit ekkor a kis-ázsiai Karamániában is
háború fenyegetett, annyira megrettent a szokatlan veszélytől, hogy
késznek mutatkozott, akár óriási áldozatok árán is, békét kérni a ma-
gyar királytól. Szorult helyzetében apósához, Brankovics György
szerb despotához fordult, s felajánlotta: visszaadja neki országát,
Szerbiát, ha segít tető alá hozni a magyarokkal a békét.
Brankovics nehéz feladatot vállalt magára, hiszen szinte min-
denki a háború tervét támogatta. A szerb despota azonban kiváló em-
berismerő volt, s jól tudta: ha eredményt akar felmutatni, akkor a
leendő vállalkozás vezérét, Hunyadi Jánost kell meg- környékeznie.
A törökverő hős, ugyanúgy, mint bárki más, hús-vér ember volt,
akiről már kortársai körében is közszájon forgott: mértéktelen becs-
vágy fűti.

I. Ulászló király

Brankovics felajánlotta hát, hogy Hunyadi megkapja a szerb des-

poták hatalmas magyarországi uradalmainak tekintélyes részét, ha
cserébe támogatja a szultán békekezdeményezését. Hunyadi bele-
ment az alkuba, s ezzel kezdetét vette az eseményeknek az a lánco-
lata, amely a kortársak számára szinte teljesen átláthatatlan volt,
hiszen az egyezkedések általában nem a nyílt színen bonyolódtak le.
1444 áprilisának végén a magyar király, I. Ulászló megesküdött
Cesarini Julián bíboros pápai követnek, hogy keresztes háborút indít
a törökök ellen. Kevéssel később a hadjárat költségeinek fedezésére
az országnagyok telkenként egy aranyforintnyi rendkívüli adót sza-
vaztak meg, az uralkodó pedig elrendelte, hogy a csapatok Váradon
gyülekezzenek. Maga július 25-én indult útnak Budáról, ám nem
egyenesen Váradra tartott, hiszen augusztus elején Szegeden talál-
juk. Hunyadi János ugyanis levélben kérte, jöjjön Szegedre és hall-
gassa meg a szultán követeit, akik rendkívül kedvező békeajánlattal
érkeztek Magyarországra. I. Ulászló, aki valószínűleg nem számolt
komolyan a béke lehetőségével, ámulva hallgatta a törökök feltéte-
leit. II. Murád ugyanis hajlandónak mutatkozott a szerződés ratifi-
kálásától számított nyolc napon belül átadni Brankovicsnak Szerbiát
24 várral, amelyek között olyan nevezetes erősségek is szerepeltek
mint Szendrő, Galambóc és Novobrdo. Megígérte továbbá Brankovics
fogva tartott fiainak szabadon bocsátását, s 100 000 arany hadisar-
cot ajánlott fel Magyarországnak, sőt szükség esetén egy 25 000 fő-
nyi segédhadat is a magyarok rendelkezésére bocsátott volna. A
rendkívül kedvező feltételek megingatták a királyt és a főurakat. Úgy
tűnt, belemennek a 10 évre szóló béke megkötésébe. Ezzel persze
összeomlott volna Cesarini Julián pápai legátus terve, aki a keresztes
had felállításának fő szorgalmazója volt. Mivel a roppant kedvező
helyzetet nem akarta elszalasztani, Cesarini Julián fondorlatos ter-
vet eszelt ki. Hunyadinak odaígérte Bulgária királyságát, ha a vajda
a török ellen fordul. Cesarininek időközben sikerült a királyt is meg-
dolgoznia, aki II. Murád követeinek elbocsátása után, augusztus 4-
én Szegeden, főleg a keresztény koalíció résztvevőinek megnyugta-
tására - a titkos tárgyalások híre hamar kiszivárgott - megesküdött,
hogy az év folyamán háborút indít az oszmánok ellen „tekintet nélkül
arra, kötött-e vagy fog-e kötni bármiféle békét vagy szerződést akár a
szultánnal, akár annak követeivel, legyen az a béke bárhogyan meg-
szövegezve, és köttessék akár eskü alatt is”.
 Hunyadi János címere

Ezt követően a magyar király és Brankovics György augusztus 15-

én Váradon a legnagyobb titokban, a Szegeden kialkudott feltételek
alapján megkötötte a békét a szultánnal. Ulászló helyett és nevében,
aki szemlátomást nem volt hajlandó kockára tenni üdvösségét. Hu-
nyadi és Brankovics mondta el a békét szentesítő esküt. S bár a törö-
kök ez alkalommal megtartották szavukat, sőt Brankovics is hozzá-
látott Hunyadival szemben vállalt kötelezettségének teljesítéséhez,
a pápai legátus hamarosan kihirdette, hogy az augusztus 15-i egyez-
mény érvénytelen, a király pedig formai pontatlanságokra hivat-
kozva kijelentette: az oszmánok máris megszegték a békét.
Kéthetes közjáték után keresztény részről újraindult a hadi ké-
szülődés. A békealku és a késedelem azonban megbosszulta magát. A
szövetséges flottát, amely még június végén elindult Gallipoli felé,
megzavarták a békekötésről szállingózó hírek, a szultán pedig - igaz
a genovaiak segítségével - át tudott kelni Ázsiából Európába, s így
november 10-én Várnánál tönkreverte a keresztény sereget. Ulászló
és Cesarini holtan maradt a csatatéren, csak Hunyadinak sikerült
megmenekülnie.

Udvari személyek (játékkártya)

 Miért szól délben a harang?
Baljós égi jel

Általános vélekedés, hogy a déli harangszó évszázadok óta Hu-

nyadi János nándorfehérvári diadalát hirdeti. Pedig a harangozást
elrendelő pápai bullát több mint három héttel a győzelem előtt hir-
dették ki a római Szent Péter-bazilikában. Mi is történt valójában?

A nándorfehérvári csata (török miniatura)

II. Mehmed szultán 1453 tavaszán bevette Bizáncot, és ezzel fel-

számolta a keleti keresztény birodalom, hosszú idő óta már csak for-
málisan létező utolsó maradványát is. A szultán a székhelyét is Kons-
tantinápolyba helyezte, és ezzel jelképesen is kifejezte hatalmi szán-
dékait a nyugat felé. Már csak a kis balkáni állam, Albánia, és Közép-
Európában Magyarország állta el az útját a szárazföldön a nagy ke-
resztény államok irányába. Az Oszmán Birodalom bármikor képes
volt százezres nagyságrendű haderőt mozgósítani, és ezzel csak az
érintett európai államok együttes ereje szállhatott szembe. Ezért
vált aktuálissá a 15. században újból a már leáldozóban lévő keresz-
tes eszme. Ezt a gondolatot próbálta reális erővé alakítani az 1455-
ben III. Calixtus néven a pápai trónra kerülő valenciai püspök, Al-
fonso de Borgia. Új keresztes bullát adott ki, megpróbálta begyűjteni
az egyházi javakat megadóztató török tizedet. A vatikáni pénzügye-
ket is átszervezte, leállította az elődei által megkezdett építkezése-
ket, sőt még a híres könyvtár kötetein díszelgő aranycsatokból is
pénzt veretett. Elrendelte Európa-szerte önkéntes keresztes hadak
szervezését. Ez egészítette volna ki az uralkodók által megajánlott
lovagi seregeket. Hunyadi János megüzente a pápának, hogy ő maga
tízezer lovas felszerelésével járul hozzá a hadjárathoz.
A terv szerint egy nagy hajóhad a tenger felől támadta volna az
elesett Konstantinápolyt, a Balkánon pedig egy százezres erő indult
volna a török ellen. A gyülekezés 1456 márciusára volt kitűzve. A terv
azonban csak terv maradt.
Előbb csak az egyesítendő hadak magyarországi gyülekezésének
határideje módosult márciusról június-júliusra. A kudarcot az ápri-
lisi magyar országgyűlés is előrevetítette. A rendek az elmúlt év ter-
mésére hivatkozva rossz az aratás utánra, vagyis augusztus 1-jére
halasztották az országos hadak összegyűjtését. És akkor jött a hír
Budára: a szultán százezres hadával elindult a magyar végvári rend-
szer legfontosabb erőssége, Nándorfehérvár ellen. Az országgyűlés
határozatot hozott, hogy a sereg vonuljon a déli határra megvédeni
az ország kulcsát és kapuját. A sereg azonban sehol sem volt. Az or-
szággyűlés pánikszerűen feloszlott, a nádorral az élen a magyar ne-
messég eltűnt a színről, még a király, V. László is Bécs alá vonult
vadászat ürügyén.
A Rómában megálmodott európai összefogás terve füstbe ment.
Egyedül Hunyadi János sietett Szeged környékére, amint hírét vette
a szultán hadrakelésének, hogy magánhadseregét összegyűjtse, ami
korabeli becslések szerint sem volt több 4-6000 embernél. A keresz-
teseket Magyarországon Kapisztrán János ferences szerzetes szer-
vezte. Faluról falura járva társaival kereszttel jelölték meg a köznép-
ből toborzott önkénteseket.
 Budára június elején érkezett meg a hír, hogy a félelmetes ellen-
ség átlépte Szerbia határát. Az általános pánikhangulatnak csak nyo-
matéket adott szerte Európában, hogy június 3-a éjjelétől csaknem
egy hónapon át egy hatalmas üstökös világított az égen, a Halley-
üstökös. Csóvája legalább hatvanfoknyi hosszban, fenyegetően húzó-
dott az égen, kelet felé mutatva. Ki ne olvasta volna ki az adott kö-
rülmények között ebből az égi jelből a jóslatot: kelet felől iszonyatos
veszély leselkedik a nyugati keresztény világra. Ebben az izgatott
légkörben adta ki III. Calixtus pápa a Bulla oratórium néven híressé
vált bullát, amely elrendelte, hogy minden keresztény hívő mondjon
imát az üstökös képében megjelent ördög és a pogány török ellen.
Hogy senki el ne mulassza a naponkénti könyörgést, déltájban a ke-
reszténység valamennyi templomában kongassák meg a harangokat,
„jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a
török ellen harcolnak”.

A Halley üstökös
 A bulla kiadása után néhány héttel megtörtént a csoda. A Hunyadi
János vezette csapatok megállították és visszaverték az oszmánok tá-
madását Nándorfehérvárnál. A várat magát Szilágyi Mihály védte
hétezer katonával és keresztessel. Hunyadi a július 14-i vízi csatában
törte át a dunai török kordont, és ezzel biztosította a várvédők ellá-
tását. Az egyetlen török rohamra 21-én került sor, „a vár belsejében
szemtől szembe harcoltunk, akár a mezőben” - írja Hunyadi. Hajnalig
tartó véres csatában szorították vissza a támadókat.

Hunyadi János pecsétje

Az elcsendesült török tábort a fellelkesült keresztesek a vezérek

akarata ellenére megtámadták. A harcra kényszerült Hunyadi ezen a
második napon már a török tábort vívta. Hiába próbálta elitcsapatai
élén maga II. Mehmed, aki meg is sebesült, visszaszorítani a táma-
dókat, végül is az éj leple alatt menekülni kényszerült a vár alól. A
mohamedánok üldözésével azonban nem próbálkoztak, mert török
területen pusztulás várt volna a képzetlen és ellátatlan paraszttö-
megre.
 Kapisztrán János

A nándorfehérvári diadal időpontja 1456. július 22. De akkor már

majd egy hónapja szóltak a könyörgésre szólító déli harangok Eu-
rópa-szerte. Maga a győzelem idővel mégis korrigálta eredeti jelen-
tését és értelmezését. Véletlenek is közrejátszottak ebben. Tudjuk,
hogy például Bécsbe csaknem egyszerre érkezett a pápa bullája és a
győzelem híre. A kor szokásaihoz tartozott, hogy az ilyen fontos ese-
ményt, mint a nándorfehérvárit, a város valamennyi harangjának a
megkondulása ünnepelte. Bécsben tehát így esett egybe a csodáért
való könyörgésre felszólító és a valóban csodás győzelmet ünneplő
harangzúgás. De máshová a győzelem híre előbb eljutott, mint a pá-
pai utasítás. Így történt például Budán. Maga a pápa is érezte az ösz-
szefüggést, mert módosított a kiadott bullán. Az új szöveg szerint,
mivel Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli
harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái is legyenek.
Magára a nándorfehérvári győzelem emlékére pedig a hír vételének
első évfordulóján, 1457. augusztus 6-án rendeletet hozott, hogy ez a
nap - az Úr színeváltozásának a napja - az egész keresztény világban
ünnep legyen.
Így változott át, lassan-lassan az eredetileg könyörgésre szólító
harangszó a győzelemért való hálaadás harangszavává.
 Cillei és a Hunyadiak rút viszálya
Meghalt a cselszövő

Az összezördülésre nem sokkal Hunyadi János világraszóló dia-

dala után került sor, a még mindig romos nándorfehérvári erődben.
Az egyik résztvevő a törökverő hős idősebb fia, László, a másik az
ifjú király, V. László nagybátyja és legfőbb támogatója, Cillei Ulrik.

Hunyadi László búcsúja

Az események egyértelműen mutatják: valójában hatalmi leszá-

molás történt, ám ennek számos részletét még mindig homály fedi.
Az mindenesetre tény, hogy Hunyadi Jánosnak a zimonyi táborban
1456. augusztus 11-én bekövetkezett halálát irigyei és politikai ellen-
felei tüstént igyekeztek kihasználni. Ezek között a fő hangadó Cillei
Ulrik volt. A krónikaíró, Thuróczy szerint „Ulrik gróf ugyanis minden
más embernél nagyravágyóbb volt, az emberi természetet meghaladó
mértékben pöffeszkedett gőgjében, és nehezen viselte el, hogy János
gróf úr nyerte el Magyarország kormányzóságát. Úgy vélte, hogy ez a
méltóság mindenkinél inkább őt illeti meg, hiszen a király vérrokona.
...ez az Ulrik gróf mind a király oldala mellett betöltött tisztséget,
mind pedig mindazt, ami Magyarországon zsíros, szép és kellemes
volt, s amit ez ifjú grófok (ti. Hunyadi László és Mátyás) tartottak
kezükben, a maga hatalma alá igyekezett hajtani, mint nagyravágyó
és hihetetlenül büszke ember...” Ulrik gróf igen rossz hatást gyakorolt
a III. Frigyes császár által 1452 szeptemberének elején neki átadott
V. László királyra. A kiskorú uralkodót Cillei önös érdekeinek eszkö-
zéül, elsősorban saját hatalmának gyarapítására igyekezett felhasz-
nálni, s ha hihetünk az osztrák krónikásnak, Thomas Eberdorfernek,
Ulrik gróf nem kis szerepet játszott abban, hogy a tizenéves Lászlót
néhány főúr igen korán rászoktatta a borra és a nőkre. Annak remé-
nyében tették mindezt, hogy az ifjú király idejét majd inkább élvhaj-
hászással múlatja, s nem az államügyek intézésével tölti.
Ulrik gróf ősei stájer főnemesekként tűntek fel, és a 12. századtól
a stájerországi Sannegg urai voltak.

Cillei Ulrik aláírása

Magyar szempontból a család első jelentős alakja az 1396. évi ni-

kápolyi csatában is részt vett (II.) Hermann volt. Hermann valószí-
nűleg ekkor kötött egy életre szóló barátságot és szövetséget Zsig-
mond királlyal, aki busásan honorálta szolgálatait. Hermann a család
felemelkedését többek között azzal alapozta meg, hogy 1397-ben
döntő szerepet játszott a Zsigmond ellen lázadó Lackfiak mozgalmá-
nak letörésében, s ennek következtében azok elkobzott jószágait is
elnyerte. Nemcsak magas méltóságot, hanem óriási vagyont is szer-
zett, s többek között az ő segítségével szabadult ki Zsigmond 1401-
ben az országnagyok fogságából. Hermann bizonyára ekkor jegyezte
el a leányait, Borbálát és Annát az uralkodóval, illetve Garai Miklós-
sal, Zsigmond későbbi nádorával. Az eljegyzést aztán házasság kö-
vette, ami nagyban emelte Hermann rangját és egyben megpecsé-
telte a Cillei és a Garai családok 1456-ig, azaz Ulrik gróf haláláig
tartó sziklaszilárd szövetségét. Hermann 1435-ben bekövetkezett ha-
lála után a család feje, unokája, Ulrik lett.

V. László és aláírása

Ulrik gróf, aki a család kiterjedt magyarországi, stájerországi,

karintiai és krajnai birtokaiból önálló tartományt teremtett, amely
Zsigmond kegyéből 1436 óta a Habsburgoktól minden vonatkozásban
független birodalmi fejedelemségnek számított, Albert király halála
után kezdett egyre fontosabb szerepet játszani a magyar belpolitiká-
ban. Cillei, mivel az özvegy királyné, Erzsébet híve volt, s fiának, a
későbbi V. Lászlónak a trónigényét támogatta, szembekerült Ulász-
lóval és az őt pártoló főutakkal, kiváltképp Hunyadi Jánossal. Hu-
nyadi és Cillei politikai ellentéte a hatalomén folytatott küzdelem
során személyes rivalizálásba torkollott, s főleg 1452 után mérgese-
dett el, amikor Cillei Ulrik a magyar, az osztrák, a cseh, valamint a
morva rendekkel szövetségben kikényszerítette III. Frigyes császár-
tól V. László kiadatását, akinek ekkor gyámja lett. Bár Hunyadinak
ezt követően meg kellett válni a kormányzóságtól, a királyi várak és
jövedelmek továbbra is az ő kezén maradtak, amelyeket, mint az or-
szág főkapitánya, kezelt. Cillei, aki teljesen a befolyása alatt tartotta
az ifjú uralkodót, elérte, hogy Hunyadi halála után őt nevezzék ki
főkapitánnyá. Ezzel maga ellen hergelte a Hunyadi-fiakat, akiktől rá-
adásul azt követelte, hogy adják át a kezükön maradt királyi várakat
és jövedelmeket. Köve-telését nyomatékosítandó, az új főkapitány az
országba érkezett idegen keresztes had élén délre vonult a várak át-
vételére. A két párt közti leszámolás most már csak az idő és az al-
kalom kérdése volt. Hunyadi László 1456 őszén a futaki országgyű-
lésen színleg meghódolt a királynak, ám amikor V. László és Cillei a
sereggel Nándorfehérvár alá ért, a törökverő hős fia megakadá-
lyozta, hogy a katonák is bejussanak a várba. Ettől kezdve szinte le-
hetetlen az események rekonstruálása, hiszen a történtekről tudó-
sító személyek - attól függően, hogy kinek a pártján álltak - egymás-
tól eltérően számoltak be az összetűzésről. Volt, aki tervszerűen elő-
készített merénylettel vádolta a Hunyadiakat, mások viszont Cillei
galádságát domborították ki. Bonfini példának okáért tudni véli: a
merényletre készülő Cillei azt írta apósának, Brankovicsnak, hogy
hamarosan két golyót fog küldeni neki, amelyekkel kedvére játsza-
dozhat majd. Nem kétséges, a Hunyadi-fiúk fejére gondolt. A levelet
azonban elfogták a Hunyadi párt hívei, s a Cilleivel való szóváltás
egyik oka éppen az említett iromány volt. Az egyik legilletékesebb
személy, a király titkára pedig arról számol be, hogy az összeszólal-
kozáskor Cillei rántott először kardot, s a Hunyadiak nem vádolhatók
előre kitervelt merénylettel. Akárhogy is történt a dolog, a király
adott szava ellenére, Hunyadi László kevéssel később a fejével lakolt
Cillei meggyilkolásáért.
 Mátyás kapitánya, Drakula, akiről minden legenda igaz
Húszezer karó

A rémtetteiről már életében híressé vált román vajda, Vlad Tepes

rendkívüli egyéniség volt. Nagyapja, Öreg Mircea, akinek a felesége
magyar volt, 1386-1418 között uralkodott Havaselvén, és egyszerre
volt hűbérese a magyar királynak és adófizetője a töröknek. Fia, Vlad
Dracul éveket töltött Luxemburgi Zsigmond udvarában. Belépett az
1408-ban Zsigmond által alapított Sárkányos Társaságba, amelyben
a királyt támogató főúri családok és bárói ligák képviseltették ma-
gukat. Vlad innen kapta nevét, a Dracul-t, ami latinul „draconis”, és
sárkányost jelent. Vlad Dracul a magyar király segítségével többször
is trónra került, ahol folytatta a kettős politikát, hol a magyar király
támogatását élvezte, hol a török szultánnal együtt dúlta föl Dél-Er-
dély falvait és városait. 1442-től fiai, Vlad, a később hírhedtté vált
Drakula és Szép Radu, aki oly csinos fiú volt, hogy a szultán közvet-
len környezetéhez tartozott... több évet töltöttek a portához való hű-
ség jeleként a török udvarban, és kitanulták a hatalom gyakorlásá-
nak és a hadviselésnek minden fortélyát. 1448-ban apját havaselvei
ellenfelei elfogták és kivégezték. Az ifjú Vlad szabadulását követően
Hunyadi János támogatását élvezte. Amikor Hunyadi a török ellen
indult, az ifjú Vlad 1448-ban rövid időre elfoglalta a havaselvi feje-
delemség trónját, azonban menekülni kellett. Unokatestvérével,
Nagy Istvánnál, a későbbi moldvai uralkodóval, Erdélybe mentek.
1456-ban, a nándorfehérvári csata előtt Hunyadi Jánosnak hűséges
román vajdára volt szüksége a déli végeken, ezért az ifjú Vladra esik
a választása. Ekkor kezdődött a második uralkodása, 1456 és 1462
között. De már az első hónapokban végigpusztította az erdélyi szász
és magyar falvakat, és ezután majd minden évben szörnyű kegyet-
lenkedéseket vitt véghez. Az immáron csak Drakulaként (valószínű,
hogy szláv birtokos ragot ragasztottak apja, Dracul nevéhez:
Draculea, Dracula alakban, ami Drakulfit jelenthetett) emlegetett
vajda „kirándulásairól” a német szerzetesek és kereskedők révén tu-
domást szerzett Buda, Bécs és a német nagyvárosok is. Hamarosan
ismertté vált Európa-szerte. Ez lett az alapja a későbbi Drakula le-
gendának.
 Drakula rémtettei

A román történészek Drakula kegyetlenségét a központi hatalom

megteremtésére, a belső rend kialakítására tett erőfeszítésként ma-
gyarázzák. Azonban ilyen mennyiségű és kíméletlen megtorlást, il-
letve szadizmust bizonyára csak személyes jegyeivel, pszichopata tu-
lajdonságaival lehet magyarázni.
De az is igaz, hogy rendkívüli bátorságról és nem hétköznapi ka-
tonai képességekről tett bizonyságot a török ellen folytatott hadjá-
ratai során, főleg 1460-61 telén. Mivel a porta az elmaradt adót köve-
telte, Drakula az ellene küldött szandzsákbéget és csapatát lemészá-
roltatta és karóba húzatta. Egyik korabeli török krónika szerint:
„...éjfélkor átkelvén a jég hátán, megtámadta Hamza béget. Igen sok
muzulmánt levágtak, Hamza béget elfogták... fejét levágatván Ma-
gyarország királyához küldte, ilyen üzenettel: - Tudd meg, hogy ellen-
sége lettem a töröknek”.
 Ezt követően Drakula behatolt a Dunától délre eső területre és
nagy pusztítást vitt véghez. Maga számolt be Mátyás királynak a tör-
téntekről az 1462. február 11-én keltezett levelében. Azonban a török
válasza sem késett.
II. Mehmed hatalmas sereg élén megtámadta Havasalföldet, hogy
megbüntesse Drakulát. Mivel a túlerővel szemben nyílt összecsapás-
ban kevés reménye volt, a román vajda vakmerő tettre vállalkozott.
Éjszaka 7-10 000 töröknek öltözött lovaskatona élén megtámadta a
török tábort, s habár kavarodást és jelentős veszteségeket okozott, a
szultán sátrát nem sikerült megközelítenie, és hajnalban vissza kel-
lett vonulnia.

A Sárkányrend jelvénye

Váratlanul a moldvai uralkodó is megtámadta, így szorongatott

helyzetbe kerülvén, levelet írt - ezt a tényt a történészek vitatják - a
szultánnak, melyben megbocsátást kér, és megígéri, hogy a segítsé-
gére siető Mátyást és kíséretét török kézre juttatja. A levél Mátyás
kezébe került, és a magyar király kiadta az elfogatási parancsot. A
cseh kapitány, Jan Giskra a Királykőnél elfogta a román vajdát és
átadta Mátyásnak, aki Budára, majd Visegrádra vitette, ahol 12 évig
fogságban tartotta. Egy orosz krónika szerint Drakula „börtönben
töltött években sem hagyott fel gonosz szokásaival: egereket fogdo-
sott össze, madarakat vásárolt a piacon és agyonkínozta őket: az
egyiket karóba húzta, a másiknak a fejét vágta le, a harmadiknak a
tollazatát tépdeste le, azután szárnyára bocsátotta. A tömlöcben ki-
tanulta a vargamesterséget, és ezzel tartotta el magát.”

Drakula

Bonfini szerint, amikor a török követei Mátyástól fegyverszüne-

tet kértek, a magyar király megmutatta Drakulát, amitől a követek
rémülve távoztak, hiszen a román vajda a török kegyetlen és félel-
metes ellensége volt.
1476-ban Mátyásnak ismét szüksége volt egy erőskezű uralko-
dóra, és ezért újból trónra ültette Drakulát. Mátyás IV. Sixtus pápá-
hoz intézett levelében írta Drakuláról: „...és kapitányom, Drakula, (et
Dragulas capitaneus meus) mindenekelőtt a törökre nézve volt igen
 Itt kezdődik egy fölöttébb ke-
gyetlen, borzalmas történet a vad
gonosztevőről, Drakula vajdáról,
ahogyan ő az embereket karóba hú-
zatta és megsüttette... Borzalmas,
elrettentő, kimondhatatlan kínzáso-
kat talált ki, amennyiben anyákat a
keblükön csüngő szopós gyerekkel
együtt húzatott karóba, úgy, hogy a
gyerekek az anyjuk keblén rúgka-
páltak, míg csak meg nem haltak...
Számos embert oldalvást húzatott
karóba, mindenféle népet, keresz-
tényt, zsidókat, pogányokat, úgy,
hogy azok sokáig rángatóztak, rúg-
kapáltak, vinnyogtak egymás he-
gyén-hátán, mint holmi békák.
Korabeli német tudósítás
veszedelmes és fölöttébb har-
cias férfiú”. Drakula harma-
dik uralkodása azonban rö-
vid ideig tartott, mert ellen-
felei meggyilkolták.
Talán Makkai László fog-
lalja össze a legtömörebben
Mátyás és Drakula kapcsola-
tának indítékait: „A keresz-
tény szolidaritásnak és a ma-
gyarbarátságnak egyetlen
vajda sem volt olyan odaadó,
minden áldozatra kész híve,
mint ő, ezt tudta Mátyás is”.
 Hová tűnt a fekete sereg?
A Mátyás-kommandó

Magyar, török, huszita fegyverek

15. században egyes uralkodók már megtehették azt a fényűzést,

hogy állandó hadsereget szervezzenek, és ezzel is függetlenítsék ma-
gukat a feudális állam hagyományos szervezetétől. Az első zsoldos-
hadsereg Franciaországban alakult meg 1445-ben. Alig több, mint
két évtized múlva, az elsők között Európában, már Magyarországnak
is voltak állandóan foglalkoztatott zsoldosai. Hunyadi Mátyás már
korábban is fogadott fel alkalmanként hivatásos katonákat, de szá-
muk az 1460-as évek közepéig nem lehetett jelentős. Tulajdonképpen
csak a cseh háborúk idején (1468-1478) jöttek létre azok a csapatok,
amelyek a később fekete seregnek nevezett haderő alapját képezték.
Már az elnevezés eredete is homályos. Semmiféle adat nem bizo-
nyítja, hogy Mátyás idején a zsoldosokat feketének nevezték volna.
Viszont ilyen elnevezéssel másutt, például Itáliában is találkozunk.
Az egyik eredeztetés szerint a sereg a nevét utolsó vezérétől, fekete
Haugwitz Jánostól örökölte volna. Egy másik szerint onnan kapták,
hogy a nagy király halálakor a katonák vállukon fekete szalagot vi-
seltek. Nagyon valószínű, hogy a nevet csak 1490 után használták,
és nem is vonatkozott csak a zsoldosok egy részére. Majd a történeti
hagyomány kerekíti ki a ma használatos értelmét.

Mátyás pecsétje

A sereg létszáma tízezres nagyságrendű lehetett. Kezdetben 6-

8000 katonát fizetett Mátyás, ez később 15-20 ezerre is felemelke-
dett. Hogy milyen erőt képviselt, azt bizonyítja: az ötvenes évek há-
borúiban résztvevő hagyományos katonaság ennek a két-háromszo-
rosát is kitette, tehát ennyivel voltak eredményesebbek a zsoldosok.
A katonák elsősorban cseh és lengyel származásúak voltak, de
szolgálták a királyt német harcosok is. A nyolcvanas években pedig
egyre több magyar katonáról is vannak adatok. A földrész legjobb
gyalogosainak számító svájciakat is megvette magának Mátyás. De
tudunk egy angol katonáról is, aki elszegődött hozzá.
 A sereg négy fegyvernemből állt: nehéz- és könnyűlovasságból,
gyalogságból és tüzérségből. Központi szerepe a nehézlovasságnak
volt, ők voltak a csatát eldöntő elem. A mozgékony könnyűlovasság
balkáni eredetű, nagy részük rác származású. Hírneves vezérei vol-
tak például a szerb Jaksics és Brankovics, a török trónkövetelő
Bajezid Callixtus Ottomanus vagy a román Vlad Tepes. Fokozatosan
emelkedett a gyalogság létszáma, és ezzel a szerepe is.

Mátyás

Hogy milyen volt Mátyás seregének hadi taktikája, azt megismer-

hetjük egy 1480-ban írt leveléből. Ez év tavaszán ugyanis erős török
csapatok szálltak partra Itáliában. A király segítséget ígért és küldött
a pápának és apósának, a nápolyi uralkodónak. Egy, a római követé-
nek írt levelében amolyan használati utasítást is mellékelt seregé-
hez.
…a vérteseket mi falnak tekintjük, kik soha a helyüket föl nem ad-
ják, még ha egy szálig lemészárolják is őket azon a helyen, amelyen
állnak. A könnyűfegyverzetűek az alkalomtól függően kitöréseket in-
téznek, s ha már elfáradtak vagy súlyosabb veszélyt szimatolnak, a
vértesek mögé vonulnak vissza, és soraikat rendezvén s erőt gyűjtvén,
mindaddig ott maradnak, míg adandó alkalommal ismét előtörhetnek.
Végül a gyalogság egészét, meg a puskásokat vértesek és pajzsosok
veszik körül, éppen úgy, mintha azok bástya mögött állnának. Mert az
egymásnak vetett nagyobb pajzsok kör alakban erődítmény képét mu-
tatják, és falhoz hasonlítanak, melyek védelmében a gyalogosok s az
összes középütt állók szinte bástyafalak vagy sáncok mögül harcol-
nak, és adón alkalommal tőrnek elő onnét.
Mátyás maga rendkívül tehetséges és felkészült katonai vezető-
nek számított. Az 1474-es sziléziai háborúban legyűrte az öt-hatszo-
ros túlerőben lévő cseh és lengyel csapatokat. De meg is becsülte se-
regét, évi jövedelmének általában a felét költötte rájuk.
De hát mi is történt ezzel a hatalmas katonai erővel Mátyás halála
után? Hová tűnt a fekete sereg? Először is a nagy király halálát kö-
vető trónharcokban a had nem a kijelölt örökös, Corvin János, hanem
az ellene forduló főurak mellé állt. Nagy szerepet játszott Corvin csa-
patainak leverésében. Az új király, Ulászló igyekezett ugyan össze-
tartani a sereget, de hát azok zsoldosok voltak, pénz kellett megtar-
tásukhoz, ami pedig nem volt. Egy részük máshová szegődött, pél-
dául Habsburg Miksa német-római király fogadta zsoldjába őket. A
maradékot, miután elültek a pártviszályok, a török fenyegetés miatt
a délvidékre küldték. De miután nem fizették a zsoldjukat, a korabeli
szokások szerint onnan szerezték azt meg, ahonnan tudták. Rabolni,
fosztogatni kezdtek. A királytól hajdani legendás vezérük - most
nagy hatalmú főúr és délvidéki főkapitány Kinizsi Pál kapott paran-
csot, hogy fékezze meg őket.
1492 augusztusának legvégén a Száva folyó melletti Szegednic
városkánál teljesült be Mátyás seregének a végzete. Egy heves csa-
tában félezren elestek, ezrek a német határ felé elmenekültek, a
többi fogságba került. Kinizsi a főbűnösöket kivégeztette. A többie-
ket Budára vitték, ahol 1493 elején formálisan is feloszlatták a fekete
sereget. Azzal a feltétellel engedték csak szabadon őket, hogy el kell
hagyniuk az országot.
Két utójátékot ismerünk még. Egy részüket, akik osztrák földön
próbálták eltartani magukat, Habsburg Miksa verte szét véglegesen.
Egy másik részük, akik a magyar főurak zsoldjába szegődtek, beil-
leszkedtek az újjáalakult magyar viszonyokba. De tudunk egy csapat-
ról, Nándorfehérvárra került félezer emberről, akik állítólag össze-
szűrték a levet a törökkel, hogy átadják neki az ország legerősebb
végvárát. Velük Kinizsi Pál véresen és kegyetlenül leszámolt. Mátyás
híres állandó zsoldos hadereje, a fekete sereg 1494 tavaszára végleg
megszűnt létezni.

A fekete sereg
 Miért nem Mátyás fiáé lett a trón?
Királycsinálók

Mátyás király 1490. április 6-án meghalt. Mátyást uralkodásának

utolsó éveiben leginkább a trónutódlás kérdése foglalkoztatta. A ki-
rály a nápolyi Beatrixszal kötött házasságából nem születtek gyer-
mekek. De Mátyásnak volt egy természetes fia, aki egy boroszlói pol-
gárleánytól született 1473-ban. Miután a törvényes utóddal kapcso-
latos minden reménye szertefoszlott, úgy döntött, hogy természetes
fiát, Corvin Jánost teszi meg utódjául. A herceget adományokkal hal-
mozta el, maga mellé ültette a diplomáciai tárgyalásokon, hogy be-
letanuljon az államügyek intézésébe. A királyi várak kapitányait
megeskette, hogy halála után csak Corvin Jánosnak adják át a rájuk
bízott erősségeket. A főurakat és főpapokat is rávette, hogy a herceg
királlyá választását támogassák. Fiának előkelő itáliai uralkodócsa-
ládból kívánt jegyest szerezni Bianca Sforza személyében. Mindent
megtett annak érdekében, hogy bel- és külföldön elfogadtassa Corvin
trónutódlásának gondolatát, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak,
bár a korabeli Európában már volt példa arra, hogy törvénytelen le-
származottat törvényes uralkodónak fogadtak el. A nagy király halá-
lakor úgy tűnt, minden elő van készítve a zökkenőmentes uralkodó-
váltáshoz.
Mátyás temetése után azonban nem koronázták meg Corvin Já-
nost, hanem királyválasztó országgyűlést hívtak össze Rákos meze-
jére. Tárgyalások kezdődtek a különböző főpapi és főúri érdekcso-
portok között a leendő király személyéről. De kiderült, hogy János
herceg megválasztását a Hunyadi familiárisokon kívül senki sem tá-
mogatja. A figyelem a külföldi trónkövetelők, illetve jelöltek felé for-
dult.
A 15. század utolsó harmadában három dinasztia küzdött egymás
ellen a közép-európai hegemóniáért: a Habsburg, a Jagelló és a Hu-
nyadi család. Mátyás halála után a másik két rivális dinasztia minden
követ megmozgatott annak érdekében, hogy törvénytelen szárma-
zása miatt amúgy is hátrányban lévő ellenfelüket, Corvin Jánost ki-
üssék a nyeregből. Habsburg Miksa egy 1463-ban kötött szerződésre
hivatkozva követelte a trónt, amelynek értelmében, ha Mátyásnak
nincs törvényes örököse, akkor III. Frigyes vagy utódai öröklik azt.
A király akkor még fiatalember volt, nyugodt lélekkel elfogadta ezt a
feltételt a szentkorona visszaszolgáltatása érdekében, hiszen nem
gondolhatta, hogy nem lesz törvényes utódja.

Corvin János

Hogy mégsem Miksa lett a magyar király, annak alapvetően két

oka volt. Az egyik az, hogy Miksa szerződésre hivatkozva követelte a
trónt, és ily módon kifejezésre juttatta, hogy nem ismeri el a magyar
rendek szabad királyválasztási jogát. A másik egy lélektani tényező,
nevezetesen a Magyarországon a 15. század végén általánosan el-
uralkodó idegenellenesség, főként németellenesség. Ezért Miksa ma-
gyar királlyá választását néhány nyugat-magyarországi birtokoson
kívül senki sem támogatta.
A Jagelló családból két jelölt is szerette volna megszerezni a ma-
gyar koronát. Ulászló, aki 1471 óta cseh király volt, és öccse, János
Albert. János Albert herceget elsősorban azok a magyar bárók támo-
gatták, akiket „katonákként” tartott számon a korabeli magyar köz-
vélemény. Akik tévesnek tartották Mátyás külpolitikáját, és a törö-
kök elleni erőteljesebb fellépést szorgalmazták. Szemükben az tette
népszerűvé János Albertet, hogy éppen ebben az időben vezetett si-
keres hadjáratot Moldva területén a törökök ellen. Ellene szólt vi-
szont az a tényező, hogy János Albert a lengyel trónnak még csak a
várományosa volt, tehát királlyá választása esetén Lengyelországgal
legfeljebb baráti viszonyra lehetett számítani, de aktív támogatásra
már aligha.

II. Ulászló

Testvére, Ulászló ekkor már cseh király volt, tehát trónra-emelé-

sével Magyarország egy virágzó közép-európai hatalommal kerül
perszonálunióba, amely hatalomnak beleszólási joga van a Német-
római Birodalom ügyeibe is, lévén a cseh király a hét választófejede-
lem egyike. Ulászlóval kapcsolatban egy naivan romantikus kép ter-
jedt el a köztudatban: a bárók szántszándékkal gyenge királyt kíván-
tak választani, olyat, „akinek üstökét markukban tarthatják”, hogy
maguknak még nagyobb hatalmat harácsolhassanak össze. Aligha té-
telezhetünk fel ekkora rövidlátást a korabeli politikai elit részéről,
hogy a török veszélynek kitett, és a Habsburg-Jagelló hatalmi vetél-
kedés között őrlődő ország élére még szándékosan gyenge uralkodót
is válasszanak.
A döntésben sokkal reálisabb okok játszottak szerepet. Corvin Já-
nos királlyá tétele esetén az országnak továbbra is meg kellett volna
küzdenie a két szomszédos dinasztia hatalmi törekvéseivel, amelyet
még a török veszély is súlyosbított. Ráadásul Corvin János királysá-
gával számíthattak Mátyás politikájának folytatására, amely a ren-
deket háttérbe szorította, az ország gazdasági és katonai teljesítőké-
pességét a végletekig feszítette. Ezért nem támogatta János herceg
megválasztását saját személyes hívein kívül senki sem.
Miksa trónra emelésével szintén erőskezű politikára lehetett
volna felkészülni, hiszen ő a rendek szabad királyválasztói jogát
egyenesen semmibe vette.
János Albertnek jelentős tábora volt, azonban a józan mérlegelés
II. Ulászló javára döntött, mivel az ő hozománya Csehország volt, Já-
nos Albertnek pedig ekkor még csak reményei voltak a lengyel
trónra.
II. Ulászló csak a magyar köztudatban él gyenge királyként, cseh-
országi uralma egyáltalán nem tette őt méltatlanná a magyar trónra.
Megválasztásában női intrika is közrejátszhatott: Corvin Jánost Be-
atrix özvegy királyné gyűlölte, II. Ulászlótól viszont, aki kifejezetten
szép ember volt, azt remélte, hogy feleségül veszi, és akkor ő to-
vábbra is királyné marad. Természetesen szerepe volt annak is, hogy
II. Ulászló hajlandó volt elfogadni a rendek által eléje terjesztett vá-
lasztási feltételeket, amelyek hatalmát jelen tősen korlátozták.
 Tétova diplomácia Mohács előtt
Pénzt vagy életet?

Szelim szultán halála után, 1520-ban, érvényét veszítette az előző

évben megkötött török-magyar fegyverszüneti egyezmény. Az év
decemberében török követ érkezett Budára, aki az új szultán, II. Szu-
lejmán békeajánlatát tolmácsolta. A magyar politikai vezetés, a ko-
rábbi évek gyakorlatának megfelelően diplomáciai tapogatózásokba
kezdett az európai hatalmaknál, hogy mekkora segítséget remélhet
tőlük. A követet ezalatt Budán tisztes őrizet alatt tartották, amit a
szultán úgy értelmezett, hogy a magyarok a békekövetét letartóztat-
ták, és ezért elindította az 1521-es, Magyarországra nézve katasztro-
fális kimenetelű hadjáratát, amely Nándorfehérvár és Szabács eles-
tével végződött. Más vélemény szerint a szultán ajánlata csak hadi-
csel volt, és a hadjárat már eleve el volt döntve. Ez azért is valószínű,
mert Szulejmán apja keleti hódításokkal gyarapította a birodalmat,
az új szultán pedig a nyugati irányú terjeszkedést tekintette fő fel-
adatának.
 Magyar és török vitéz párviadala

1521 és 1526 között tehát hadiállapot állott fenn Magyarország és

a Török Birodalom között. A mai napig nem eldöntött tény, hogy a
harci cselekmények mellett került-e sor valamiféle török-magyar
tárgyalásra, kapcsolatfelvételre. 1522-ben Szulejmán Rodosz szige-
tét foglalta el hosszú ostrom után.
1523-ban ugyan becsaptak a törökök az országba, de Tömöri Pál
csapatai szétverték Ferhát pasa seregét. Ez volt a magyar határvé-
delem utolsó jelentősebb győzelme 1526 előtt. Nándorfehérvár el-
vesztése és a mohácsi ütközet közötti időszak hadieseményeinek fő
jellegzetessége, hogy a törökök nagy létszámú hadsereggel ugyan
nem támadtak, de könyörtelen szívóssággal igyekezték áttörni a ma-
gyar végvári vonal maradványait.

A szultán követeket fogad

 Természetesen a magyar fél sem maradt tétlen. A királyi tanács
és az országgyűlés fő témája most is a török kérdés maradt. Az or-
szág diplomáciai erőfeszítései is arra irányultak, hogy számottevő
külföldi segítség álljon rendelkezésre a védekezéshez. Magyar ellen-
csapásokra, portyázásokra is sor került, és felmerült Nándorfehér-
vár visszafoglalásának gondolata is, de az erőforrások ilyen cél meg-
valósítását nem tették lehetővé. Felmerülhet a kérdés: megpróbál-
kozott-e a magyar katonai és politikai vezetés a törökkel való kap-
csolat békés rendezésével? Mivel a korabeli politikusok kétségtele-
nül világosan látták az ország beszűkült mozgásterét, nem zárható
ki, hogy folyhattak bizonyos tárgyalások egy esetleges békekötés
ügyében.
Tények vallanak arról, hogy 1521 után is volt diplomáciai érint-
kezés a két ország között. Császári követek jelentései két ízben is
tartalmaznak olyan utalásokat, hogy titkos tárgyalások folynának a
magyarok és a törökök között.
A követek szerint a szultán hajlandó lenne békét kötni a magya-
rokkal, ha azok évi adófizetésre köteleznék magukat, és engedélyez-
nék a török csapatok szabad átvonulását Nyugat-Európa felé. Ez azt
jelentette volna, hogy Magyarország a Török Birodalom vazallusává
válik. Nem kizárt, hogy ezt a magyar diplomácia szándékosan röp-
pentette fel, hogy az európai uralkodókat és népeket nagyobb török-
ellenes áldozatvállalásra bírja rá. Természetesen lehetséges, hogy az
1521 óta fogságban tartott török követ útján tényleg felvették a kap-
csolatot, és a szultán az említett feltételekhez kötötte a békét. A tö-
rököknek szokásuk volt, hogy először adófizetést és szabad átvonu-
lást kértek a meghódítandó országtól. Már Mátyás király korában ta-
lálkozhattunk olyan békeszerződéssel, amely biztosította a török
csapatok szabad átvonulását Ausztria irányában, de ez nem Mátyás
országának gyengeségét mutatja, hanem azt, hogy a király nyugati
ellenfeleinek meggyengítésére a törököt is hajlandó volt felhasználni
anélkül, hogy ő maga a török adófizetőjévé vált volna. A Jagelló-ko-
ri Magyarország helyzete azonban rosszabb volt, és elképzelhető,
hogy a török átvonulási kérelmét az adófizetés kötelezettségével
kapcsolta össze. A magyar politikusok számára mindenesetre egyér-
telmű volt, hogy ilyen mértékű presztízsveszteséget harc nélkül nem
fogadhatnak el.
 Annyi bizonyos, hogy a török vezetés Magyarország helyzetét
1525-ben másképpen ítélte meg, mint 1521 előtt. Szulejmán hata-
lomra kerülése előtt a magyar-török fegyverszüneti egyezményeket
a status quo alapján kötötték, adófizetés kérdése nem került szóba.

Török előkelők

1525-ben Zsigmond lengyel király békét kötött a szultánnal. A

magyar diplomácia kérésére érdeklődött, hogy nem lehetne-e a bé-
kekötésbe Magyarországot is belefoglalni, mire Ibrahim nagyvezír
sokatmondóan annyit közölt, hogy Magyarország más lapra tartozik.
Ebből arra következtethetünk, hogy vagy folytak korábban török-ma-
gyar tárgyalások, és azok sikertelennek bizonyultak, vagy pedig így
kívánta jelezni Magyarországnak a török vezetés, hogy az 1521-ben
beállt hadiállapotot továbbra is érvényben lévőnek tekinti.
A török-magyar kapcsolatfelvételre más jelek is utalnak. Az egyik
országgyűlésen a nemesség azt vetette az általuk gyűlölt Báthori Ist-
ván nádor szemére, hogy házában török kémet rejteget. Valószínűbb
persze, hogy nem kémről, hanem követről volt szó. Arról is tudunk,
hogy Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi kapitány és Bali
nándorfehérvári bég között folytak valamiféle megbeszélések, bár
valószínű, hogy itt csak helyi jelentőségű ügyek kerülhettek szóba.
Az 1526-os hadjárat során is felvetődött az a lehetőség, éppen To-
mori részéről, hogy a király a reménytelen helyzetben, akár adófize-
tés árán is, de kössön békét. Feltehető, hogy ha korábban nem lett
volna szó egy ilyen lehetőségről, akár diplomáciai tárgyalásokon,
akár a királyi tanácsban, akkor Tomori sem állt volna elő ezzel a ja-
vaslattal.

Nándorfehérvár bevétele

Végezetül felmerül a kérdés, hogy volt-e áruló, volt-e a törökök-

nek beépített embere a magyar vezetésben? 1526 után a Szapolyai
elleni Habsburg propaganda, felhasználva János török orientációját,
és a mohácsi csatából való távolmaradását, azt bizonygatta, hogy az
erdélyi vajda méltóságot viselő Szapolyai már 1526 előtt együttmű-
ködött a törökkel. A vádat Ibrahim nagyvezír egyik 1526 utáni homá-
lyos közlésével kívánták alátámasztani, amely szerint a magyar urak
között három áruló van. Ezt azonban tudatos rágalmazásnak minő-
síthetjük a Habsburg-propaganda részéről, mivel érdekében állt Sza-
polyai befeketítése, Ibrahim egyébként sem világos közlése pedig az
1526 utáni időszakra vonatkozhatott. Kétségtelen, hogy Szapolyai
1526 előtt sem tanúsított Habsburg-barát magatartást, de hogy már
1526 előtt együttműködött volna a törökkel, azt valószínűtlennek
tartjuk.
 Miért nem vett részt Szapolyai a mohácsi csatában?
Aratáskor arat a török

Az 1521 óta tartó magyar-török háborúskodás 1526-ban forduló-

pontjához érkezett. Még 1521-ben elveszett Nándorfehérvár és Sza-
bács, és ezzel a végvári vonal ellenálló-képessége megroppant. A ma-
gyar vezetés az adott helyzetben először is az ország védelmének
megszilárdítását, és a végvári vonal helyreállítását tűzte ki célul, de
erre képtelen volt előteremteni a szükséges anyagi feltételeket.

Szapolyai János

A magyar határvédelem legnagyobb problémája a rendkívül hosz-

szú, több száz kilométeres határszakasz, amely az Adriától egészen
Erdélyig húzódott. Bár a magyar kémtevékenység igen aktív volt, és
a készülő hadjáratokról a magyar vezetés idejében tudomást szer-
zett, mégsem lehetett pontosan tudni, hogy a törökök hol támadnak,
Horvátországba törnek-e be vagy a Duna mentén Magyarország ellen
vonulnak, esetleg Erdélyt szándékozzák megrohanni? Gyakran elte-
relő hadműveleteket is indítottak, megnehezítve ezzel a hírszerzési
adatok helyes kiértékelését. Ezért a magyar hadvezetésnek minden
eshetőségre fel kellett készülnie, és meg kellett osztania a rendelke-
zésre álló amúgy is csekély erőket. A seregek koncentrációját csak
akkor lehetett végrehajtani, amikor a török szándéka már világossá
vált.
Egy másik körülmény is megnehezítette a teljes magyar haderő
időben történő mozgósítását. A török támadásokra rendszerint nyá-
ron került sor, tehát a magyar seregnek is június végére - július ele-
jére ütőképesnek kellett lennie. Ezt azonban megakadályozta az ara-
tás, ami előtt a gabona, a korabeli katonaság fő élelmiszere, megle-
hetősen drága volt. Ezért erre az időre a bandériumoknak csak egy
része tudott hadba szállni. Zömüknek meg kellett várni az aratás be-
fejezését, amikor a gabona ára már leesett, és így a hadba szállás is
kevesebbe került. A haderő jelentős részére tehát csak augusztustól
lehetett számítani. Még ekkor is időt vett igénybe a csapatok össze-
vonása. Ezzel magyarázható, hogy a királyi sereg Mohácsnál történt
összpontosítása idején, még a csatát közvetlenül megelőző napokban
is újabb csapatok érkeztek, illetve voltak mozgásban, közülük több
nem is érkezett időben.
Szapolyai János az erdélyi vajda méltóságát töltötte be. Az ország
leggazdagabb birtokosai és legjelentősebb politikusai közé tartozott.
1526 novemberében, II. Lajos halála után, a székesfehérvári ország-
gyűlés az 1505. évi rákosi végzésre hivatkozva őt választotta királlyá
I. János néven. Ez a tény, valamint Szapolyai távolmaradása a moh-
ácsi csatából már a kortársak, de az utókor történészeinek körében
is találgatásokra adott okot. Felmerült, hogy Szapolyai szánt-szán-
dékkal nem vett részt az ütközetben, azért, hogy a vereség után ő
ragadhassa magához a hatalmat. Mások szerint gyávaságból nem
mert megütközni a szultánnal, illetve nem értett igazán a hadveze-
téshez. Terjedtek olyan nézetek is, nyilván I. János későbbi törökba-
rát politikája miatt, hogy a vajda már ekkor a törökkel tartott volna,
és távolmaradásával a török győzelmét kívánta elősegíteni.
A regényes, sőt helyenként egyenesen fantasztikus magyaráza-
toknál jóval prózaibb képet nyújt a tények számbavétele. A magyar
katonai és politikai vezetés 1525-1526 fordulóján szerzett tudomást
a török hadi készülődéséről, de ekkor még sem azt nem lehetett
tudni, hogy a török valóban támadni kíván-e, vagy csak félrevezetés-
ről van szó, sem pedig azt, ha a török támad, akkor azt milyen erők-
kel, és milyen irányban fogja végrehajtani.

Szulejmán szultán

Midőn a támadás bizonyossá vált, a magyar hadvezetésnek Ma-

gyarország, Horvátország és Erdély védelmére is fel kellett készül-
nie, mivel nem lehetett tudni, hol szándékozik mérni a szultán a fő-
csapást. Felmerült egy korlátozott célú, megelőző támadás gondolata
is, amely később úgy módosult, hogy ha a szultán Horvátország vagy
Magyarország ellen támad, akkor Szapolyai az erdélyi hadakkal tör-
jön be a Török Birodalom területére, és vonjon el török erőket a ma-
gyarországi főhadszíntérről. Tulajdonképpen ez a terv volt az egyik
oka annak, hogy Szapolyai nem érkezett időben Mohácsra. Az erdélyi
hadak mozgósítása során ugyanazokkal a nehézségekkel kellett meg-
küzdenie, mint a magyarországiak esetén. A Tordán gyülekező csa-
patok feladata nem volt egyértelmű. Szapolyai először parancsot ka-
pott, hogy a hadak összegyűjtése után csatlakozzék a királyi seregek-
hez. Később ellentétes értelmű parancs érkezett: támadja oldalba a
török fősereget Havasalföldről. A vajda ezután maga küldött futárt a
királyi táborba, hogy ott végre eldöntsék, mit cselekedjenek az erdé-
lyi csapatok. A végső döntés szerint egyesülnie kellett a fősereggel.
Mire ezt a parancsot Szapolyai kézhez kapta, már túl késő volt. A
Torda és Mohács közötti távolság megtételéhez a korabeli közleke-
dési viszonyok közepette legalább hat hétre lett volna szüksége. Sza-
polyai csapatai azonnal útra keltek. A vajda hírnököt küldött a ki-
rályhoz, és arra intette, hogy feltétlenül várja be őt, és semmiképpen
ne bocsátkozzék ütközetbe az erdélyi hadak nélkül, inkább vonuljon
vissza.

Tomori Pál címertöredéke (Lándzsavasat harapó far-

kas)

A csata időpontjában Szapolyai serege Szeged térségében állt.

Egyébként nemcsak az erdélyi csapatok voltak mozgásban, hanem
Zágráb, Győr és Székesfehérvár térségében is újabb erők meneteltek
a hadszíntér felé, ezek beérkezése esetén a csatát kedvezőbb feltéte-
lek mellett vívhatták volna meg.

A mohácsi csata török miniatűrén (fent) és Than Mór

festményén (lent)
 Szapolyai korábban is, és később is bebizonyította, hogy nem volt
gyáva, a hadvezetésben is járatos volt, ezt támasztja alá például
1522-es havasalföldi hadjárata, amikor kétszer is megverte a törökö-
ket. Tény, hogy becsvágyó ember volt, és a királyi koronára áhíto-
zott, de a törökkel való együttműködést már csak azért sem tartjuk
valószínűnek, mert egyrészt nem tudhatta, hogy II. Lajos maga is
meghal a csatában, másrészt Szapolyai számára az önálló és függet-
len Magyarország koronája volt vonzó, nem pedig a török által le-
győzött és kirabolt országé. Állítólagos törökbarátsága a későbbi fej-
lemények visszavetítése, és az 1526 utáni Habsburg-propaganda
minden alapot nélkülöző hamisítása csupán. I. János királyként sem
kívánt együttműködni a törökkel, csak 1527-ben bekövetkezett el-
űzetése nyomán jutott erre az elhatározásra.
 Mi történt Mohácsnál II. Lajossal?
A halál Csele

Az 1526, évi mohácsi csatavesztés az önálló királyság bukását je-

lentette. A végzetes kimenetelű ütközetben maga az ifjú uralkodó, a
Jagelló családból származó II. Lajos is halálát lelte, mégpedig nem
kimondottan királyhoz méltó körülmények között. Tudniillik mene-
külés közben pusztult el. Bár a király holttestét hat héttel az ütközet
után megtalálták a csatatér közelében, és ősszel Székesfehérvárott
illően el is temették, már akkortájt megindult a találgatás, hogy va-
jon az uralkodó gyilkosság vagy baleset áldozata lett-e.

Magyar főurak II. Lajos korában

II. Lajos korai és hirtelen halálával rögtön elkezdődött a küzde-

lem a magyar korona megszerzéséért. A trónért az udvari, valamint
a köznemesi párt vetekedett. Az előbbi az 1515. évi bécsi egyezségre
hivatkozva - amelynek értelmében Ferdinánd osztrák főherceg fele-
ségül vette Jagelló Annát, Lajos trónörökös, vagyis a későbbi magyar
 II. Lajos és névaláírása

király testvérét, Lajos pedig Habsburg Máriával, Ferdinánd testvéré-

vel kötött házasságot - Ferdinándot szerette volna megtenni magyar
királynak, főleg abban a reményben, hogy Ferdinánd a törökkel
szembeni védekezéshez hathatós támogatást kap majd testvérétől, a
nagy hatalmú V. Károly császártól. Ezzel szemben a köznemesi párt
az 1505. évi rákosi végzések értelmében nemzeti királyt akart, így
esett választásuk a mohácsi csatáról elkésett Szapolyai János erdélyi
vajdára. Ugyanakkor Mária, II. Lajos özvegye, aki a mohácsi vereség
hírére Pozsonyba menekült, szintén igényt formált a magyar koro-
nára. Nyilvánvaló: ez a rendkívül szövevényes hatalmi helyzet befo-
lyással volt a király haláláról megjelent tudósításokra. Egyébként is
a középkorban eleve nem mentek ritkaságszámba a különböző rém-
hírek, különösen nem a királyok halálához kötődő rendkívül tarka
históriák.
A szerencsétlen sorsú Lajos mindössze tízéves volt, amikor apja
halálát követően az ország koronás feje lett. Az országgyűlés a nagy-
korúvá nyilvánított Lajos mellé a királyság ügyeinek intézésére egy
28 tagú, főurakból, főpapokból, valamint köznemesekből álló taná-
csot rendelt. Gyámjai, a főúri és a köznemesi párt vezetői azonban
szinte csak saját érdekeikkel törődtek, s így az egyes politikai cso-
portosulások közti hatalmi torzsalkodás már-már megbénította az
ország kormányzását. II. Lajos és felesége, Habsburg Mária nem le-
hetett túlzottan népszerű Magyarországon. Elárulja ezt Szerémi
György emlékiratának néhány sora is: „Ugyanaz a Lajos király gyer-
mekkorától fogva mindig gyakorolta a lányokkal való feslettséget,
mert azok a lator udvari emberei inkább rosszra tanították, mint jóra,
amit én gyakran láttam.” Máriával kapcsolatosan Szerémi csak úgy
odaveti: „Nemde Mária királyné bordélyházzá tette a várat udvarhöl-
gyeivel.” Tagadhatatlan: Lajosnak számos hibája volt, de Máriáról
roppant igazságtalanul nyilatkozott Szerémi. A kissé csúnyácska
arcú, ám gyönyörű termetű királyné ugyanis igen határozott, bátor
és okos nő volt, aki a reformáció tanai iránt is fogékonynak bizo-
nyult. Uralkodói képességeit Magyarországról való távozása után
Németalföld helytartójaként bontakoztathatta csak ki igazán. Igen
valószínű, hogy Mária ösztökélésére kezdett hozzá Lajos a központo-
sítás pénzügyi alapjainak megteremtéséhez, az üres államkincstár
megtöltéséhez, Nagy szükség volt erre, hisz a török veszély immár
közvetlen közelről fenyegette a belsőleg megosztott, katonailag fel-
készületlen, s az európai hatalmak ellentétei miatt gyakorlatilag
külső támasz nélkül maradt országot.
1526-ban a nagy hódító, I. Szulejmán szultán támadásra indult
Magyarország ellen. A király serege a mohácsi síkon próbálta meg
feltartóztatni a török csapatokat. A had azonban röpke másfél óra le-
forgása alatt elsöprő vereséget szenvedett a hozzávetőleg háromszo-
ros túlerőben levő oszmánoktól.
A csatában elhullott a királyság színe-virága, hiszen a több ezer
elesett katona mellett hét főpap - köztük Tomori Pál kalocsai érsek,
a magyar sereg egyik fővezére - és 28 főúr is holtan maradt a harc-
mezőn.
A király menekülőre fogta a dolgot, ám hamarosan az ő sorsa is
megpecsételődött. Haláláról különböző hírek keringtek. Egy bécsi
zsoldos, akinek sikerült megmenekülni a csatából, úgy vélte, hogy a
királyt „néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta
meg.” Ezt a meghökkentő hírt sokan ismerhették, mert a katona gya-
núját Bécsben újság formájában kinyomtatták és terjesztették. Gyil-
kosságról beszél Tatai György állítólagos udvari káplán, sőt Szerémi
György is.
Tatai és Szerémi úgy tudják, hogy a királyt Tomori Pál és Szepesi
(Szapolyai) György a Csele mocsarán át Szekcső faluba kísérte, s a
plébánosnál szállásolta el. Mikor Tomori innen egy rövid időre eltá-
vozott, Szapolyai rátámadt az uralkodóra: „Te király, bestye táncos
király elvesztetted Magyarországot s a mi jogunkat s az igazságos íté-
letet Lőrinc herceg birtokára; bizony te meghalsz. György kihúzta cseh
kardját, és megszúrta több mini háromszor. A király leesett a földre...”

II. Lajos holttestének megtalálása

(Székely Bertalan)

Szerémi tehát nem rejtette véka alá, hogy Szapolyai személyes

ok, az Újlaki-örökségért folyt per elvesztése miatt is neheztelt a ki-
rályra. Mindez jól megfér azzal, hogy Szerémi idézett munkájából
nem hiányzik a király halálának másik, sokkal valószínűbb változata
sem. Ezzel kapcsolatban azonban egy részletesebb és számos szem-
pontból megbízhatóbb beszámoló is megőrződött. Brodarics István
szerémi püspök, a csatából megmenekült szemtanú, Czetrich Ulrik
királyi kamarás elmondása alapján leírja: „Sokakat az említett fene-
ketlen mocsár temetett magába. A király testét, akiről pedig némelyek
azt állítják, hogy szintén itt pusztult el, Mohács fölött, félmérföldnyire
a Csele nevű falutól egy mély földszakadékban találták meg utóbb, eb-
ben a szakadékban a Duna kiáradása következtében a rendesnél na-
gyobb víz volt, ebbe fúlt bele lovastul együtt, úgy, amint volt, teljes
fegyverzetben. Mások is itt vesztek ezen a helyen...” Ezt a tudósítást
hitelesnek kell elfogadnunk, de tegyük hozzá: a király bizonyára nem
a Csele patakba, hanem egy ma már azonosíthatatlan, a harcmező
közelében található mocsaras vízfolyásba fulladhatott bele.

Mivel a mocsaras területről a víz hamarosan visszahúzódott, a

király hullája - amelyet egyébként maga a szultán is kerestetett -
szárazra került. Néhány arra járó jobbágy ráakadt a holttestre, s mi-
után lehúzták róla a ruhát, valamint a drágább ékszereket, elföldel-
ték azt. Mindez Báthori István nádor 1527. június 24-én kelt okleve-
léből derül ki. Az ütközet után hat héttel a helyszínen járó Sárffy Fe-
renc győri várkapitány, aki csatlakozott a Mária királyné által az
uralkodó holttestének felkutatására kiküldött Czetrich Ulrikhoz,
megtalálta és kihantolta a jobbágyok által eltemetett IL Lajos hullá-
ját, amelyet aztán Fehérvárra szállítottak.
 II. János, János Zsigmond vagy István
Nem ér a nevem

Mindössze 31 évet élt és uralkodott (1540-1571) János Zsigmond.

A köztudatban Erdély első fejedelmeként él, holott e címet csak élete
utolsó hónapjaiban viselte, korábban e titulust sem ő, sem mások
vele kapcsolatban nem használták.
János Zsigmond I. (Szapolyai) János magyar király és Izabella
lengyel királylány házasságából született 1540. július 8-án Budán. A
mohácsi csata után I. János és a szintén királlyá választott I. (Habs-
burg) Ferdinánd heves harcot vívott egymással Magyarország bir-
toklásáért. E küzdelemben Szapolyai János Szulejmán szultánra, Fer-
dinánd pedig bátyjára, V. Károly német-római császárra számítha-
tott. Állandósultak a belháborúk, a török két nagy hadjáratot is ve-
zetett 1529-ben és 1532-ben Magyarországra. A két uralkodónak vé-
gül is meg kellett egyezni. Az 1538. évi váradi békében leszögezték,
hogy kölcsönösen elismerik egymást királynak. János halála után
Ferdinándra száll az egész ország, János esetlegesen születendő fia
kárpótlásként visszakapja a Szapolyai család felvidéki birtokait, és
szepesi hercegi címmel ruházzák fel.
 János Zsigmond és aláírása

János Zsigmond és Izabella a szultán előtt

A török előtt titkolt egyezség által elismert királyi cím tette lehe-
tővé az ötvenes éveiben járó Jánosnak, hogy feleségül nyerhesse a
nála három évtizeddel fiatalabb lengyel királylányt. A súlyosan meg-
betegedő, 1540 júliusában Erdélyben tartózkodó János a fia születése
hírének még örülhetett, ám örökösét sohasem láthatta. Politikai vég-
akaratában szembehelyezkedett a váradi szerződéssel, és fiát jelölte
ki utódjául.
A János-párt kérésére a szultán is a gyermeket ismerte el Magyar-
ország királyának 1540 őszén. Fráter György kincstartó királlyá vá-
lasztatta János fiát, koronázásra azonban sem ekkor, sem pedig ké-
sőbb nem került sor. Mivel Ferdinánd erőltette a váradi szerződés
végrehajtását, a szultán az oltalmába ajánlott örökös védelmének
ürügyével 1541-ben hadjáratot indított, s Ferdinánd csapatainak el-
űzése után csellel birtokba vette Budát. Szulejmán 1541. augusztus
29. és szeptember 4-e között Óbudán tanácskozott pasával.

Magyarország, János és Ferdinánd királyok címerei

A szultán döntése értelmében Buda beglerbég vezetése alatt levő

tartomány (vilájet) lett. János fiát anyjával és tanácsadóival együtt
Erdélybe küldte. A gyermek Erdélyt tartományként (szandzsák)
kapta, amelyért évi adót kellett fizetnie. A szultán ígéretet tett, hogy
a fiú nagykorúsága elérése után visszakapja a magyar királyságot.
1541 után az Erdélyben kormányzó Fráter György több kísérletet
tett az ország egyesítésére. Az 1541-es gyalui szerződésben újfent a
szepesi hercegséget, 1549-ben és 1551-ben a sziléziai oppelni herceg-
séget ígérték kárpótlásul János Zsigmondnak, ha lemond a királyi
címről és Erdélyről. 1551-ben anyjával együtt távozott is, Ferdinánd
azonban nem tudta megtartani Erdélyt. A szultáni fenyegetés hatá-
sára 1556-ban az erdélyi rendek visszahívták János Zsigmondot, aki
küzdelmet folytatott előbb Ferdinánddal, majd 1564-től I. Miksával
a tiszántúli és felvidéki területekért. Az 1568-ban megkötött driná-
polyi békében János Zsigmondot felszólították arra, hogy egyezzen
meg a Habsburg uralkodóval. 1570-ben a két fél Speierben kötötte
meg a szerződést, amely János Zsigmondot a fejedelem (princeps)
címmel ruházta fel, rögzítették továbbá fejedelemségének területét
is (erdélyi vajdaságon kívül négy megye, az ún. Partium).
János Zsigmond „neveit” és címeit vizsgálva a következőket álla-
píthatjuk meg. I. János fia saját magát és hívei őt II. Jánosnak, Ma-
gyarország választott királyának nevezték. Habsburg részről termé-
szetesen nem ismerték el címét, a váradi és későbbi szerződésekre
hivatkozva hercegnek (dux) titulálták, és a köztudatban azóta meg-
gyökeresedett János Zsigmond nevet használták. A Habsburg névvál-
tozat egyértelműen azt tükrözi, hogy nem uralkodóról, hanem her-
cegről van szó, ezért szerepel mindkét keresztnév.
A legérdekesebb kétségkívül a török névhasználat és címzés. A
törökök I. János utódával kapcsolatban gyakran éltek a János király
fia vagy csak király fia megnevezésekkel. Ez egyébként erdélyi for-
rásokban is előfordul. Nevezték az oszmánok tartományáról Erdel-
oglunak, azaz Erdély-finek is. A későbbiekben szerepel a Zsigmond
János név is, de ezt csak a bécsi udvarral kapcsolatban álló budai
pasa használta magyar nyelvű levelezésében. A hivatalos és általá-
nosan használt név és titulus: István (Isztfan) király. Az talán nem
számít meglepőnek, hogy János fiát is királynak címezte a Porta, hi-
szen már 1540-ben elismerte uralkodónak Szulejmán. Ezen nem vál-
toztatott az sem, hogy 1541-ben egy jóval kisebb területet, Erdélyt
ruházta János fiára nagykorúságáig. Ettől kezdve gyakran használják
vele kapcsolatban az Erdély királya címzést. Az István név azonban
magyarázatra szorul. Két feltevés merült fel. Az egyik szerint erede-
tileg István névre keresztelték, s csak egy újabb keresztelés alkalmá-
ból kapta a János Zsigmond nevet. A másik feltevés szerint a szultán
még 1540 őszén, a még János által Isztambulba küldött Werbőczi Ist-
vántól és Eszéky Jánostól értesült, akik nem tudhatták a megkeresz-
telendő gyermek nevét, s ők nevezték így, a szultán pedig ehhez a
névhez ragaszkodott. E rejtélyes kérdésben bizonyosat nem állítha-
tunk. Tény az, hogy Szulejmán János Zsigmondot mindig Istvánként
emlegette, sőt utóda, II. Szelim is kizárólag e néven ismerte. Való-
színű, hogy János fiát 1540-ben e néven említette a török uralkodó-
nak a Werbőczy-féle követség. Mivel János apját így hívták, nem le-
het kizárni, hogy talán ez lehetett az apa végakarata. A kétszeri ke-
resztelés viszont nem valószínű. Az bizonyos azonban, hogy 1541 au-
gusztusában, amikor a szultán magához kérette a csecsemő királyfit,
az már a János Zsigmond nevet viselte. Senki sem merte azonban
Szulejmánt tévedéséről felvilágosítani, így a szultán és a török veze-
tés számára haláláig, sőt utána is István maradt.
 Werbőczy István, a kudarcpolitikus
Akinek Isten csak hivatalt adott

A magyar történelem szereplői közül keveset emlegettek annyit

halála után, mint Werbőczy Istvánt. Illetve nem is annyira őt, mint
az általa irt jogkönyvet, a Tripartitumot.
Werbőczy jelentéktelen köznemesi család sarjaként igencsak fé-
nyes karriert futott be. Különböző bírósági tisztségek betöltése után
1525-26 fordulóján rövid időre az ország nádora lett. Majd 1526-tól
1541-ig, Buda elvesztéig I. János király főkancellárjaként tevékeny-
kedett. A fényes tisztségek és az utólagos dicsőség között azonban
alig-alig van kapcsolat. Míg az utókor a jogalkotót tisztelte benne,
saját korában elsősorban politikusként érvényesült. Pályafutása egy-
beesik a magyar történelem egyik legnagyobb horderejű sorsfordu-
lójával, Mátyás király hatalmi rendszerének bukásával, majd a török
hódítás kezdetével.

Werbőczy István és aláírása

 Életének korai szakaszáról nagyon keveset tudunk. 1458 táján
született Ugocsa megyében. 1483-tól a királyi udvarban, a legfelsőbb
bíróságokon kapott kisebb-nagyobb tisztségeket, közben gyakorlati
úton szerzett ismereteit fél évi krakkói diákoskodással kerekítette
ki. Nem fiatal már, mikor 1502-ben megszerzi első jelentősebb hiva-
talát: az országbíró ítélőmestere, azaz bírói helyettese lesz. 1513-tól
az országbírónál betöltött állás mellett Szapolyai János erdélyi vaj-
dának is ő az ítélőmestere. Három évtizedes tevékenysége során
szerzett jogi ismereteit, rendszerességre hajló gondolkodását isme-
rik el, mikor őt bízzák meg az érvényes törvények összeírásának
megtisztelő feladatával. E megbízásból születik a Hármaskönyv.
Az 1490-es évektől az arisztokrácia kezdett mind merevebben el-
különülni az egyszerű nemességtől. Ekkor lett a köznemesi törekvé-
sek fő szószólójává Werbőczy. A köznemesi mozgalom azonban sok-
kal többször volt eszköz a viszálykodó nagyurak kezében, mint kez-
deményező erő. Egy ilyen politikai játszma segítette Werbőczyt a ná-
dori székbe. Szapolyai 1525-ben összekülönbözött saját korábbi párt-
fogoltjával, Báthori István nádorral, s a köznemesség támogatásával
ki is buktatta őt tisztéből. A Báthori helyére választott Werbőczy Ist-
ván azonban nem tudott megkapaszkodni új méltóságában. A mohá-
csi csatát duzzogó visszavonultságban, egy felvidéki birtokán élte
meg.
Következő kinevezése, a főkancellári cím, amit világiak közül ő
viselt először Magyarországon. Az önmagát királlyá tévő Szapolyai-
nak a trónkövetelő Habsburg Ferdinánd ellen szüksége volt a nemesi
tömegek támogatására. Werbőczy feltehetően ezért kapta meg és
őrizhette meg egész haláláig méltóságát. Rá hárult néhány fontos
diplomáciai tárgyalás lebonyolítása. E tevékenysége azonban nem
hozott túl sok sikert számára.
Első Habsburg-tárgyalásaikor rá kellett jönnie, hogy partnerei
nem megállapodásra, hanem csak időhúzásra törekednek. 1530
őszén Poznanban járt egy magyar delegációval: I. Zsigmond lengyel
király javaslatára itt folytak megbeszélések I. János és I. Ferdinánd
követei között. Megegyezés itt sem született. Aztán 1533-ban
Sztambulban találjuk a főkancellárt, hogy az 1532. évi kőszegi kudarc
miatt esetleg elkedvetlenedő pasákat a Szapolyai-párt további támo-
gatására buzdítsa. 1539 januárjában fényes delegáció tagjaként jut
el Krakkóba - feladata ezúttal csupán annyi, hogy az öreg János király
ifjú menyasszonyát, a lengyel Izabella hercegnőt Budára kísérje.

Szpáhi

Egyáltalában nem volt protokoll jellege utolsó külföldi útjának,

melyet ura halála után Sztambulba tett. Arra kellett rábírnia a szul-
tánt, ismerje el a csecsemő János herceget apja törvényes utódául. I.
Szulejmán beleegyezett a kérésbe. Így hát az öregúr megnyugodva
térhetett haza. A siker azonban az ország számára nagyon is kétes
értékű: a csecsemő király megsegítésére küldött török haderő 1541
augusztusában csellel elfoglalta Budát...
Werbőczy rossz diplomata lett volna? Nem volt megfontolt tár-
gyalópartner, ennek már politikusi pályája kezdetén is jelét adta. Mi-
kor 1522-ben a rendek megbízatásából a német birodalmi gyűlésre
ment, egy este Lutherrel vacsorázott, s rögtön megragadta az alkal-
mat, hogy vallási nézetei helytelenségéről próbálja meggyőzni a
nagy reformátort.
Balsikerei fontosabb oka azonban nyilvánvalóan az volt, hogy az
elvállalt feladatok megoldása nem volt reális. A Ferdinánddal való
békealku sokáig egyik vagy másik király lemondása vagy lemonda-
tása körül forgott: a Német Birodalom és a Magas Porta árnyékában
azonban ilyen engedményre egyik fél sem hajlott. Mikor viszont ki-
derült, hogy a megoldás csakis egymás elismerése lehet, akkor Wer-
bőczy kimarad a tárgyalásra kijelölt személyek közül. Az ország jö-
vője szempontjából oly fontos váradi békét (1538 februárjában) nem
ő, hanem Fráter György készítette elő és kötötte meg.
A két sztambuli látogatás alkalmával a török udvar hatalmasai az
orránál fogva vezetik. A hiszékenység pedig a diplomáciában nem
bocsánatos bűn.
Werbőczy politikusi pályája idehaza is tele van kisebb-nagyobb
ballépésekkel. Mikor 1526-ban fölajánlotta szolgálatait Szapolyai-
nak, azt remélte tőle, hogy egy némettől és töröktől egyaránt függet-
len országot fog teremteni. Hitében ugyan hamar csalatkoznia kel-
lett, mégis kitartott ura mellett. Ő, aki minden idegen befolyás meg-
szüntetéséről szónokolt a nemesi tömegeknek, zokszó nélkül szegő-
dik egy nyíltan törökbarát politika szolgálatába. Azután, mikor a köl-
csönös veszteségek arra kényszerítik a két ellenkirályt, hogy az or-
szág megosztásáról kezdjenek tárgyalásokat, Werbőczy lesz a veze-
tője az első olyan János-párti követségnek, amely ezt az ajánlatot el-
viszi Bécsbe. Rossz szájízzel tette, de megtette. Amikor pedig Fráter
György 1540 nyarán fölrúgja a váradi egyezséget és a gyermek II.
János megválasztatásával fenntartja az ország megosztottságát, me-
gint fordít egyet a véleményén, s nemcsak hogy hű marad a Szapo-
lyai-dinasztiához, hanem elvállalja a tragikomikus sztambuli követ-
séget is.
Elvtelen törtető lett volna? Inkább csak nem tudott rendet terem-
teni elvei és a felbolydult világ között.
 Az ismételt, s legtöbbször elkésett véleményváltoztatások ered-
ményeképpen a reális tennivalók helyett egyre inkább álomképek né-
pesítették be az öreg kancellár gondolatvilágát. 1541 őszén Buda már
a töröké volt, az országban újabb polgárháború fenyegetett, általá-
nos volt a rettegés. Werbőczy azonban ott marad a volt királyi szék-
városban, s az első budai pasa megbízásából igyekszik megnyugtatni
a népet: „Tudjátok meg, hogy a felséges szultán a felső részek dúlá-
sára kiküldött csapatainak... fővesztés terhe alatt megparancsolta,
hogy a magyar nemzetiségű lakosságot, még ha az Ferdinándhoz tar-
tozik is, személyében és javaiban károsítani ne merészeljék. Bizonyo-
sak lehettek tehát benne, ... hogy nem fogtok kárt szenvedni.” A török
katonaság persze nem akart tudni ilyen korlátozásról, a budai pasa
Werbőczy szolgáit is kivégeztette, ha úgy hozta kedve.
Az utolsó illúzió szinte azonnal szétfoszlott. A reményvesztett
Werbőczy pár hét múlva meghalt - talán méreg, talán csak a lelkifur-
dalás ölte meg.

Werbőczy István címere

 Fráter György igaztalan halála
Egy gyilkosság anatómiája

A délszláv származású Fráter György 1482. június 18-án látta

meg a napvilágot. Kora ifjúságától Magyarországon élt, mint Szapo-
lyai János anyjának, a tescheni hercegnőnek alkalmazottja. Majd a
pálos rendiek sorába állott, s közöttük - tehetsége révén - csakhamar
vezető szerepre tett szert.
Amikor I. János király (1526-1540) - Habsburg Ferdinánd hadai
elöl - 1528 nyarán Lengyelország felé menekült, s útközben megpi-
hent a Miskolc közelében fekvő sajóládi kolostorban, a rend főnőké-
ben felismerte az egykori udvari szolgát A vele folytatott bizalmas
megbeszélésen kitűnt, hogy az egyszerű szerzetes kiváló tehetség.
Ezért János király magával vitte Lengyelországba, mint belső titkos
tanácsosát. Innen hazatérve az uralkodó környezetében eleinte meg-
lehetősen szerény körre szorult működése, ám később az udvar pénz-
ügyeinek kezelését bízták rá.
György barát növekvő hatalmát jelzi, hogy Szapolyai megbízásá-
ból ő vezette a váradi béketárgyalást, amely 1538. február 24-én
szerződés aláírásával zárult. Ebben Ferdinánd elismerte János ki-
rályságát, ez utóbbi pedig beleegyezett, hogy halála után az egész
ország a Habsburgok koronája alatt egyesül.
Szapolyai János utolsó óráinak az időközben váradi püspökké ki-
nevezett politikus lett egyetlen szem- és fültanúja. A haldokló király
rábízta csecsemő fiának sorsát, s ő esküvel ígérte, hogy nem fogja a
gyermeket elhagyni. S valóban, ehhez hosszú ideig görcsösen ragasz-
kodott még olyankor is, amikor felismerte az eskü megtartásából fa-
kadó veszélyeket. Így például, 1540 őszén önfeláldozóan és kitartóan
védte a Ferdinánd hadai által körülzárt Buda várát. De november kö-
zepétől a védők esélye egyre romlott, és Fráter György már csak a
török felmentő seregben reménykedhetett, mivel a csecsemőt és az
özvegy királynét, Izabellát, a gyámokon (Török Bálinton és Petrovics
Péteren) kívül szinte mindenki elhagyta. A várt segítség nem is ké-
sett: a török had - I. Szulejmán vezetésével - a nyár közepén megin-
dult a Roggendorff császári tábornok által körülzárt Buda felmenté-
sére.
Az özvegy királyné rettegett a töröktől, s inkább Ferdinánddal
egyezkedett volna, de Fráter György és Petrovics Péter megtörték
Izabella ingadozó akaratát.

Fráter György

A további események jól ismertek: a várba szállingózó janicsárok

1541. augusztus 29-én (a mohácsi csata 15. évfordulóján) megszáll-
ták a várat, ezzel Buda török kézre került. Szulejmán a csecsemő ki-
rálynak csak Erdélyt, valamint nyugati előbástyáit, Lippát, Sóly-
most, Lugost, Karánsebest, Temesvárt és a Fráter György kezében
levő tiszántúli Részeket (Partiumot) hagyta meg hűbéri alapon. Iza-
bella és Fráter György - a 22 éves életvidám özvegy és a szigorú barát
- egymást keserű vádakkal halmozva vonultak el Erdélybe a csecse-
mővel és I. János király udvarának maradványaival.
 1541 végétől azonban, amikor világossá vált előtte, hogy a szultán
nem akar többé egységes Magyarországot - és az elfoglalt területeket
senki kedvéért nem lesz hajlandó visszaadni minden erejével azon
fáradozott, hogy János Zsigmond önálló királyságának feladásával, a
Habsburgok alatt valósuljon meg a magyar állam egysége. Ennek
szellemében írták alá Ferdinánd és Izabella képviselői a gyalui
egyezményt (1541. december 29.), amely kimondta Magyarország
egyesítését Ferdinánd jogara alatt, és ennek fejében János Zsigmond
és anyja évi 12 ezer aranyat, valamint a szepesvári uradalmat kap-
ták.
Valószínű, hogy Fráter György hajlandó lett volna a keleti ország-
rész átadására, ha a spanyol és osztrák Habsburgoktól elegendő had-
erőt várhat Szulejmán szultán büntető hadjáratának visszaverésére.
Kortársai mégis jogos gyanakvással és szinte közutálattal figyelték
az 1542. január 20-án Erdély helytartójává kinevezett politikus mű-
ködését, akit inkább tarthattak a padisah által mozgatott bábfigurá-
nak, mint a Habsburgok őszinte hívének.
Ezekért a török kapcsolataién drága árat kellett fizetnie, az erdé-
lyi rendek bizalma megrendült iránta. Erős visszatetszést keltett
kortársaiban az is, hogy nem bánt kesztyűs kézzel ellenfeleivel:
Csáky Mihályt (Izabella bizalmas tanácsadóját) például azzal bün-
tette, hogy meztelen testére nyulakat köttetett és vadászkutyákat
uszíttatott rá; Batthyány Orbán holttestét pedig a gyulafehérvári
székesegyház kriptájából a szemétdombra dobatta.
Az 1540-es évek végén Fráter György sűrű levelezést folytatott a
Habsburgokkal, hogy végre komolyan hozzálássanak az ország egye-
sítéséhez. Ám az 1549. szeptember 8-i nyírbátori megállapodás pont-
jainak realizálásához György barát vasenergiájára volt szükség - aki
Izabellát egyszer ágyúkkal fogta ostrom alá, máskor lábaihoz bo-
rulva bocsánatát kérte -, míg végül megtörte a királyné makacs el-
lenkezését, és 1551. július 19-én Gyulafehérvárott aláíratta vele a
végleges szerződést (a szászsebesi egyezményt). Ebben a királyné-
fia nevében - egész Magyarországot és Erdélyt átadta Ferdinándnak
és testvérének (V. Károly császárnak), valamint azok örököseinek a
szentkoronát. Ennek ellenében János Zsigmond Oppeln hercegségét
kapta évi 25 ezer arany jövedelemmel, Izabella pedig 140 ezer forin-
tot.
Közben, 1551. április végén megérkeztek Ferdinánd csapatai Er-
délybe, hogy átvegyék ezt az országrészt. A német, spanyol és tiroli
zsoldosokból álló, kis létszámú (6000 fős) sereg vezére Gian Bat-
tista Castaldo generális volt, akit Ferdinánd V. Károlytól vett át szol-
gálatába.

A királyi biztosok (Castaldo, Nádasdy Tamás és Báthori András)

Erdélybe történő megérkezése után Fráter György befejezettnek
látta élete munkáját. Feladata most már nem lehetett egyéb, mint
hogy elhárítsa a szultán haragját, és megmentse az országot a vár-
ható büntető expedíciótól. A török fenyegetéseire továbbra is be-
küldte az adót a Portára, érintkezésben maradt a szomszédos pasák-
kal, és tárgyalt velük a Temesvár környéki várak (Lippa, Becse,
Becskerek) sorsáról, amelyekbe - a Habsburgokkal kötött szerződés
értelmében Ferdinánd zsoldosait szállásolta be. A gyanút csak nö-
velte önmaga ellen, hogy amikor török had indult a várak visszafog-
lalására, bizalmas tárgyalásokba kezdett szokoli Mehmed ruméliai
beglerbéggel, aki ugyancsak délszláv származású volt. Tagadhatat-
lan, hogy e lépésével két vasat tartott a tűzben. Árulást azonban nem
követett el, és hitszegőnek - jogi és morális értelemben egyaránt -
csak Ferdinánd királyt tekinthetjük, aki a szerződés pontjainak elle-
nére, nem küldött lényegesen nagyobb sereget a keleti országrész
átvételére.
A bekövetkezett események kusza és zűrzavaros menetét
Castaldo és Nádasdy gróf értetlenül figyelték. Ez utóbbi írta Ferdi-
nándnak: „Már valóságos félbolond vagyok, s egyáltalán nem ismerem
ki magamat. Mi itt mindnyájan a barát kezében vagyunk, az ő hatal-
mától függ életünk és halálunk. Ha még több törököt hoz a nyakunkra,
Erdélyben a 6000 vértanú napját fogjuk gyászolni.”
Ilyen körülmények között kért és kapott Castaldo engedélyt Fer-
dinándtól, hogy ha a barát árulása kiderül, úgy járjon el, amint azt
„az ország és az alattvalók érdeke megkívánja”. Ezek után - Castaldo
megbízásából - Sforza-Pallavicini zsoldoskapitány fél tucat emberé-
vel 1551, december 17-én, Alvincen megölette az uralkodó által erdé-
lyi vajdának, helytartónak és kincstartónak kinevezett Fráter Györ-
gyöt, akit a pápa néhány hónappal korábban a bíborosok sorába
emelt. A gyilkosság résztvevői levágták, és még aznap váltott lova-
kon Bécsbe vitték a barát jobb fülét annak bizonyítékaként, hogy a
felsőbb utasítást végrehajtották.

I. Ferdinánd
 Castaldo abban a tudatban ölette meg Fráter Györgyöt, hogy
benne a „keresztény érdekek legnagyobb ellenségét” tette ártalmat-
lanná. Ám a bekövetkező események 1552-ben, a nagy várháborúk
évében mást mutattak, és a bíboros halálának végzetes következmé-
nyei csakhamar megmutatkoztak. Hiszen Szulejmán Fráter György
meggyilkolását kedvező és elegendő ürügynek látta, hogy tovább
folytassa hódításait. I. Ferdinánd az átmenetileg elfoglalt területeket
nem tudta megtartani. 1556-ban - a szultán határozott kívánságára -
János Zsigmond és anyja visszatértek Erdélybe, átvették a kormány-
zást, és a fejedelemség ismét elszakadt a Királyi Magyarországtól.
 Felségáruló volt-e Dobó István?
A bebörtönzött egri hős

Diétára gyülekeztek a magyar előkelőségek 1569 augusztusában.

A Habsburg Magyarország főrendjei az udvar határozott invitálására
szinte teljes létszámban megjelentek Pozsonyban. 17-én az uralkodó,
Miksa is megérkezik családja, a külföldi követek és feltűnően nagy-
számú testőrség kíséretében. Az országgyűlést megnyitó király be-
szédében többek között utalt az erdélyi fejedelemmel bonyolódó vi-
szálykodásra, de megemlített egy azokkal együttműködő magyaror-
szági főúri szervezkedést is. Ebben a kényes és kínos helyzetben a
rendek úgy érezték, biztosítaniuk kell hűségükről uralkodójukat,
hoztak tehát egy olyan törvényt is, amelyben elítélték a János Zsig-
mond-párti szervezkedést, mint hangoztatták: „az egyesek gonoszsá-
gait nem kell az összességek rovására írni, sem pedig a kevesek bűne-
iért mindenkit egy megítélés alá venni”. Tették ezt a rendek, miköz-
ben tudták, bárkiket gyanúsít is az uralkodó hűtlenséggel, azoknak
ott kell lenniük közöttük, sőt sejtették is, kik lehetnek azok.
Október 12-én a király a főrendeket a pozsonyi várba hívta, hogy
a szokásos leiratot átadja. A megjelentek közül két nagyurat az őr-
séggel lefogatott. Az egyikük Dobó István, az egri vár világhíres vé-
dője, Miksa apjának, Ferdinándnak volt kegyeltje, a kor egyik vezető
politikusa és legnagyobb birtokszerzője. Társa a bajban sem volt
akárki, Balassa János, számtalan jószág és erősség birtokosa, a maj-
dani költő, Bálint édesapja. (Lefogtak aznap Pozsonyban egy harma-
dikat is, az utókor számára nevezetes személyt. Bakfark Bálintot, a
híres lantművészt. Állítólag szerzeményeivel megsértette az uralko-
dót.) A két főurat egy harmadikkal, a már lengyel földre menekült
Homonnai Gáspárral együtt hűtlenséggel gyanúsították. További
meglepetést okozott a rendeknek, hogy óvadék vagy kezesek felaján-
lásával sem tudták szabadlábra helyeztetni társaikat. Pedig a két
főúr lefogatása sértette a korabeli törvényeket, melyek szerint, míg
bűnösségük be nem bizonyosodik, addig szabadon védekezhetnek.
Egy másik kemény jogi problémája is volt a kormányzatnak, ugyanis
Dobóék tagadták a vádat, és ezért perdöntő bizonyítékot kellett ta-
lálni ellenük. Mivel ilyen nem volt az udvar kezében, titkos és ezért,
az akkori szokások szerint törvénytelen nyomozással igyekeztek azt
pótolni. A megbízottak azonban csak mendemondákat, széteső infor-
mációmorzsákat tudtak begyűjteni. Látszott, hogy az eljárás csak na-
gyon ingatag talajra épülhet.
Teltek a hónapok. A két rabot a pozsonyi vár királyi lakosztálya-
iban rangjukhoz méltóan tartották fogva. Ezért történhetett meg,
hogy a rákövetkező év március 8-án este Balassa Jánosnak a mellék-
helyiségen át, egy vékony falat kibontva, a várfalon kötélen leeresz-
kedve sikerült megszöknie. A nála idősebb, köszvényes Dobó István
ezt a kalandot, bár nagy gyakorlata volt az ilyesmiben, már nem vál-
lalhatta. Úgyhogy az egri hős továbbra is a vár szigorúbban, de mégis
előkelőén tartott foglya maradt.

Dobó István

A történeti kutatás a per fennmaradt iratanyagát már a múlt szá-

zad óta ismeri. Azóta folyik a vita, létezett-e a király által feltétele-
zett összeesküvés, vagy az egész tévedés, talán kormányzati machi-
náció. A legmegbízhatóbb kortársi forrás, Istvánffy Miklós bizonyta-
lan. Mint írja: „Nem másként tettünk említést a történtekről, mint
ahogy visszaemlékeztünk, s mivel további adatokat az ügyről nem si-
került felderíteni, ezért mindezeket az olvasó ítéletére bízzuk.” Egy
másik elbeszélő, Forgách Ferenc szerint az udvar koncepciós pert in-
dított Dobóék ellen. A történeti emlékezet a fenti két forrás mellett
számos olyan adatot is megőrzött, hogy valószínűsíteni lehet, az
1568-as évben történt valami olyasmi a Királyi Magyarországon, ami
hasonlított az udvar által feltételezett összeeküvéshez.
Egyrészt János Zsigmond és politikai tanácsadói a drinápolyi bé-
kében elszenvedett sérelmeikért törleszteni akartak. Vissza kívántak
szerezni vagy fél tucat erősséget, amelyek a szerződés szerint Miksa
birtokában maradtak. Az erdélyiek, kihasználva az európai külpoli-
tika zavaros (spanyol, francia, velencei, német-Habsburg, lengyel,
török, katolikus-protestáns stb.) konfliktus rendszerét, megpróbál-
tak a háború folytatásáért intrikálni a Portánál. Erről a bécsi udvar
természetesen tudomást szerzett. Ahogy híre terjedt a Királyi Ma-
gyarország rendjei között is. János Zsigmond a nyugat-magyaror-
szági urak szemében nemcsak a viszonylag önálló Erdély fejedelme,
de a választott király, Szapolyai örököse is volt. Miksa egyébként
sem volt túl népszerű az országban. Mert bár szimpátiája a protes-
tantizmus iránt közismert volt, de sokszínű birodalmát megpróbálta
tovább központosítani, és korántsem volt nagyvonalú a magyaror-
szági zavaros birtokviszonyok rendezésében. Így például maga Dobó
István is szembekerült egy kusza birtokperben a királyt képviselő
kamarával, 1568-ban egy rövid ideig börtönben is volt emiatt. A tár-
gyalt időszakban éppen nagy sértettségéről tudósítanak a források,
az új diétára is csak kemény rábeszéléssel lehetett elcsalni. Egyszó-
val igen feszült volt az uralkodó és a rendek viszonya, például igen-
csak emlegették a 67-es országgyűlés megnyitását, ahol Miksa a szo-
kásos latin helyett németül szólalt meg. A korabeli információs köz-
pontokban, Sztambulban, Velencében és Bécsben fel is figyeltek erre
az erjedésre, és valószínűleg a Habsburg király erre föl határozta el,
hogy a perrel elejét veszi egy véresebb konfliktusnak. Nem kívánt
háborút kezdeni a törökkel.
 Az egész kilátástalan huzakodás János Zsigmond 71-ben bekövet-
kezett halálával új fordulatot vett. Erdélyben Báthori István szemé-
lyében fejedelmet választottak, aki megpróbálta rendezni a viszo-
nyát Béccsel.

Eger látképe

Dobót a közszolgákkal elfogatták és börtönbe vetették,

hogy ne csak Sárospatakot tartsák meg, hanem Léva és Végles
várát, Gönc és Telkibánya városát, a roppant birtokot is, sőt
még azt a harmincezer aranyat is visszaszerezzék, amit Ferdi-
nánd adott neki, miután Erdélyt elvesztette. Ezzel a pénzzel a
ravasz és hírhedten kapzsi ember most már nemcsak hogy a
szabadságát, de az életét sem válthatta volna meg.
Forgách Ferenc Emlékirata Dobó István előző peréről

Az európai külpolitikai helyzet is stabilizálódott, amikor a ke-

resztény flotta Lepantónál megverte a törököt. Az 1572-es ország-
gyűlés a király és a rendek közötti egyezkedés jegyében telt el, ami-
nek eredményeként áprilisban, három év után megnyíltak Dobó Ist-
ván börtönének kapui. A híres várvédő szabadságát csak néhány hé-
tig élvezhette, május végén szerednyei várában elhunyt.
 Vajdaválasztás Erdélyben
Báthori nagy játszmája

János Zsigmondot 1571. május 23-án utolsó útjára kísérő halottas

menetben fekete ruhás harcos jelenítette meg az elhunyt alakját, ke-
zében rozsdás fegyvereket és felfordított pajzsot tartott, ezzel azt
jelképezte, hogy az elhalálozott családja utolsó sarja volt. Noha az
alig harmincegy éves uralkodó régóta betegeskedett, halála mégis
váratlanul érte országát. Többen attól tartottak, most beteljesedik
Erdély végzete, s az oszmánok, akik birodalmuk tartományaként te-
kintettek Erdélyre, végleg ráteszik kezüket. Nem csökkentette a ré-
mületet az sem, hogy János Zsigmond már 1567-ben elkészítette vég-
rendeletét, s benne utódlásának módjáról is rendelkezett. Így az ura-
lomváltásnak különösebb megrázkódtatás nélkül illett volna lebo-
nyolódnia. Az erdélyiek azonban nem hittek ebben.

Báthori István és aláírása

 Mindenekelőtt azért nem, mert János Zsigmond nem a dolgok
egyszerű és természetes rendje szerint gondoskodott utódról, azaz
nem házasodott meg és nem nemzett gyermeket. Szerződésekkel
igyekezett gondoskodni utódlásáról. Ezeknek azonban volt egy apró
szépséghibája. Csak egymást kizárva lehetett nekik érvényt szerezni.
János Zsigmond ugyanis még I. Szulejmán szultánnál kijárta, hogy
halála esetére Erdélyben szabad uralkodóválasztást engedélyezzen a
padisah, a speyeri szerződés (1570) ugyanakkor azzal kecsegtette
Miksa királyt, hogy az ifjú Szapolyai utód nélküli elhunytával Erdély
birtoka reá száll. Némi szerencsét jelentett e kuszaságban, hogy
1568 óta hivatalosan béke volt a két világbíró nagyhatalom között,
remélni lehetett hát, hogy Erdélyért nem föltétlenül rántanak egy-
másra kardot. Különösen akkor nem, ha akad valaki, aki az érdekel-
tek megelégedésére tudja rendezni az ügyet. Erre pedig két jelent-
kező is akadt kornyáti Bekes Gáspár és somlyai Báthori István sze-
mélyében.

Magyar főúr a 17. századból

 Bekes a speyeri szerződés körül serénykedett, benne tehát már a
kortársak is némi joggal látták Habsburg Miksa jelöltjét. Vele szem-
ben Báthorit a szultáni udvar emberének tartották. Kétségtelen, hogy
a látszat valóban milyen szereposztás mellett szólt. Ám ahogyan Be-
kes Gáspárnak, János Zsigmond legfőbb bizalmasának és tanácsadó-
jának Konstantinápolyban is megvoltak az emberei, úgy Báthori Ist-
ván is mindent elkövetett, hogy Miksával elfogadtassa saját jelöltsé-
gét. Bizonyos, hogy egyiküknek sem volt könnyű dolga. Mivel a két
egymásra féltékenyen őrködő nagyhatalom kínosan ügyelt arra, hogy
háborúba ne keveredjenek, nyílt támogatást egyik jelöltnek sem ad-
tak. Minden azon múlott tehát, milyen politikusi erényekkel bír Be-
kes és Báthori, mennyire cselekszenek gyorsan és határozottan, mi-
ként tudják megválasztásukat bent Erdélyben előkészíteni.
Ebben a tekintetben Báthori élvezett némi előnyt. János Zsig-
mond halálakor ugyanis Erdélyben tartózkodott, míg Bekes Bécsben
kilincselt a speyeri szerződéssel.

Báthori István (dombormű, Krakkó)

Furcsa módon az is Báthori malmára hajtotta a vizet, hogy lassan

három esztendeje meglehetős visszavonultságban élt. Az erdélyiek
által kevés szimpátiával kísért politikai mesterkedésektől távol ma-
radt, annak minden felelőssége Bekes vállát terhelte. Ráadásul a
speyeri fordulat egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek. Az
erdélyieknek már eddig is keserű tapasztalataik voltak arról, mit je-
lent számukra a Habsburg-ház uralma, biztonságukat ezért több-
nyire a szultán védnöksége alatt keresték. Nem véletlen, hogy a
speyeri alkut nem hozták nyilvánosságra Erdélyben sem.
Az erdélyi ügyeket szinte teljhatalommal intéző Bekes Gáspár
nem szűkölködött hatalmára féltékeny, irigykedő jóakarókban. Az
öreg nemes Báthorival szemben többen is felkapaszkodott újnemes-
nek tartották, s így ott gáncsolták, ahol tudták. Így miközben Bekes
azzal volt elfoglalva, hogy saját egyre szűkülő táborának egységét
megőrizze, s ha lehet, gyarapítsa, Báthori a háttérben viszonylag
nyugodtabban építgethette a maga útját. Miközben kéz alatt be-
küldte embereit Konstantinápolyba, Miksát is előnyös ajánlattal kör-
nyékezte meg. 1571. április 29-én kelt levelében egy addig soha nem
hallott ötlettel állt elő, vajdaválasztást javasolt, s ehhez kérte Miksa
beleegyezését.
Amennyire meglepő, annyira nagyvonalú is volt ez a gondolat. A
Gyulafehérvárra április 27-én megérkező oszmán követ ugyanis Bá-
thori István vajdai kinevezését hozta. Ennek elfogadása azonban
nemcsak az erdélyiek önérzetét sértette volna, de nyilvánvalóvá te-
hette országuk szoros oszmán függését is. Élve tehát Miksa időköz-
ben megérkező beleegyezésével, előbb választották meg Báthorit, s
csak aztán követően olvasták föl Szelim szultán rendelkezését. Az új
választott vajdának aztán még arra is volt gondja, hogy titokban bár,
de hűséget fogadjon Habsburg Miksának. Így válhatott Báthori vaj-
dává emelése mintegy az erdélyi társadalom önálló döntésévé is.
A Bekes-Báthori trónharc így némi meglepetéssel zárult. A hata-
lom bástyái mögül küzdő Bekes Gáspárt a hatalomgyakorlásból jó
ideje kiszorított Báthori megelőzte. A küzdelem persze nemcsak az
országgyűlés vagy a fejedelmi tanács nyilvánossága előtt, hanem a
színfalak mögött is folyt. Ennek eredménye lehetett az a mindmáig
kevés figyelemre méltatott mozzanat is, mely egyébként szintén Bá-
thori erényeit öregbíti. Az őt vajdai tisztében megerősítő szultáni
irat ugyanis nemcsak személyére, de utódaira is kiterjesztette a pa-
disah kegyét, hozzájárulva az esetleges örökösök későbbi nyugod-
tabb erdélyi hatalomátvételéhez. Bizonyosnak látszik, hogy amint
Báthori Konstantinápolyban gondosan előkészítette vajdává tételét,
úgy arra is volt gondja, hogy éljen a ritka lehetőséggel: Szapolyai
János Zsigmond személyében családja utolsó képviselője szállt sírba.
Helyébe így nemcsak önmagát, de famíliáját is felkínálhatta Báthori.
Számítása ezúttal is bevált. II. Szelim levelének tanúsága szerint szí-
vesen vette, hogy a Szapolyai után immár a Báthori dinasztiára szá-
míthat erdélyi felügyelete biztosításakor.
 Hány évig tartott a tizenöt éves háború?
Háborús békeévek

A tizenöt éves háború szép számmal szolgáltat rejtélyeket. Az

első a háború kitörésének ideje, és a küzdelem elnevezése. A magyar
kutatás két nevet használ: a tizenöt éves és a hosszú háború megje-
lölést. Az előző arra utal, hogy a háború 1591-ben kezdődött. A ré-
gebbi kutatás beleszámította a háború tizenöt esztendejébe a kezdő
évet, de nem sorolta ide a csak béketárgyalásokkal folyó, és a
zsitvatoroki békével a harcokat lezáró 1606-osat. A hosszú háború
elnevezés használói 1593-tól számítják az események kezdetét. A
külföldi, elsősorban osztrák, német történetírásban tizenhárom éves
háborúnak nevezik, amely értelmében 1593-1606 között folyt a küz-
delem az Oszmán és a Habsburg Birodalom között. Meg kell említeni
azt az álláspontot is, amely 1593-1606 közötti háborúval számol, de
elfoglalja a meggyökeresedett tizenöt éves háború kifejezést.

A tizenöt éves háború (török miniatúra)

 Vajon mi lehet az oka, hogy a háború kezdetét más-más időpontra
tették, és hogyan látták ezt maguk a kortársak? Az 1568-as drinápo-
lyi béke után hosszú ideig nem volt háború a két birodalom között. A
drinápolyi békét nyolc évre kötötték, és három ízben meg is hosszab-
bították, utoljára 1590 novemberében. Hivatalosan tehát béke volt
1593 nyaráig. A Porta ekkortól tekintette felbontottnak a békét.

Rudolf

Letartóztatták az isztambuli császári követséget is. Július végén

a hadjárat fővezérévé kinevezett Szinán nagyvezír megindult a csa-
patokkal Magyarország felé. Ezek szerint egyértelműen csak 1593 jú-
liusától számíthatjuk a tizenöt éves háború kezdetét.
De a háború, ha kisebb méretekben is, már folyt a magyar-török
határvidék egy részén. Az új boszniai beglerbég, Haszán pasa már
1591 nyarán támadást indított Horvátország ellen, rabolt és várakat
ostromolt. 1592-ben megismételte akcióját: elfoglalta Bihácsot, el-
lenséges területen felépíttette Petrinja erődjét, sikertelenül ostro-
molta Sziszeket, és szétvert egy horvát bán által vezetett felmentő
sereget. Haszán hadjáratai a hivatalosan még fennálló békét sértet-
ték, amely kimondta, hogy az elfoglalt várat vissza kell adni, a béke
megszegőjét pedig halállal kell büntetni. A császári udvar ismételt
tiltakozásai ellenére Haszán büntetése elmaradt, várat sem adtak
vissza. A Habsburg udvar válaszul felfüggesztette a békeszerződés-
ben megállapított, évi 30 ezer arany „tisztességes ajándék” (adó) el-
küldését. Vannak olyan nézetek, amelyek a háborút éppen Haszán
horvátországi betöréseitől számítják, mivel ezek méreteikben felül-
múlták a békeévek szokásos portyázásait. A kortársak maguk is haj-
lottak arra, hogy a horvátországi csatározásokat a háborúhoz szá-
mítsák. Például a zsitvatoroki béke szövegében 15 esztendő óta tartó
háborúskodás szerepel. Természetesen a háborúnak nem volt és nem
is lehetett korabeli, általánosan elfogadott megnevezése. Egyedül ta-
lán Baranyai Decsi János erdélyi történetíró tett erre kísérletet, ő
„szináni háborúnak” keresztelte el kora nagy küzdelmét.
A háború kitörésének okait illetően hasonlóképpen vitatott prob-
lémával állunk szemben. Az egyik nézet szerint az állandóan folyó
határmenti harcokból nőtt ki. Az Oszmán Birodalom gazdasági ne-
hézségei, a katonaságot is sújtó infláció elkerülhetetlenné tették,
hogy egy európai háború megindításával vezessék le a feszültséget.
Való igaz, hogy a beütések, portyázások, és az ezekből származó
politikai feszültség már 1588 óta egyre élesedő konfrontációt ered-
ményezett Bécs és Isztambul között. Amint a Porta lezárta 1590-ben
a Perzsiával vívott hosszú háborúját, várható volt, hogy valahol Eu-
rópában fog kezdeményezni. A szultáni divánon a magyarországi há-
borún kívül felmerült Lengyelország vagy Velence elleni hadjárat le-
hetősége is. Haszán boszniai pasa döntötte el a kérdést, mert 1593-
ban újból betört Horvátországba, ismét ostrom alá vette Sziszeket.
Június 22-én azonban nagy vereséget szenvedett a császári felmentő
seregtől. A vereség, sajátos módon, ürügyet adott a Porta számára a
háború megindítására, holott nyilvánvalóan a pasa szegte meg a bé-
két, aki maga is elesett.
A másik álláspont inkább az oszmán vezetés szerepét hangsú-
lyozza. A gyenge, erélytelen III. Murád mellett inkább a nagyvezírek
irányították a birodalmat. Az 1590-es évek elején három, egymással
vetélkedő vezető váltotta egymást: Sziávus, Ferhád és Szinán. 1593.
január végén III. Murád újból Szinán pasát nevezte ki nagyvezírré.
Szinánt kortársai többsége sem szerette, bár katonai és politikai te-
hetségét nemigen vitatták. A török krónikások szerint Szinán azért
szorgalmazta a háborút, hogy abban kitüntethesse magát, és így túl-
szárnyalja a perzsiai háborúban jelentős szerepet játszott Ferhád pa-
sát. Szinán ambiciózus politikus volt, aki példaképének Szulejmán
szultánt tekintette. A háború azonnali megindítására mégsem tett kí-
sérletet hatalomra kerülése után. A nagyvezír tisztában lehetett
azokkal a nehézségekkel, amelyeket még az 1593. júliusi divánon is
hangoztattak a háború ellenzői: Ferhád pasa és a sejk-ül-iszlám.
Eszerint a hadsereg kimerült az előző háborúban, és egy sikeres had-
járatot egyébként sem júliusban kell megkezdeni. A sziszeki veresé-
gig Szinán csak arra törekedett, hogy kikényszerítse a már kétéves
hátralékban levő adó elküldését. A vereség után a divánon egyértel-
műen a hadjárat megindítását szorgalmazta, Bécs és Prága elfogla-
lásának tervét fontolgatta és híreszteltette.
III. Murád harcias és indulatos nagyvezírére hallgatott.

Török katona buzogánnyal

 Bűnös volt-e a kancellár Bocskai István halálában?
Mérgező praktikák

A több mint féléves betegeskedés után, 1606. december 29-én el-

hunyt Bocskai István mindössze 49 évet élt. Bár nem tartozott Erdély
vagy Magyarország legnagyobb főurai közé, mégis megadatott neki,
hogy fordulatokban gazdag élete utolsó két évében fejedelmi pozíci-
óba küzdje fel magát. A bihari nagyúr, Báthori Zsigmond erdélyi fe-
jedelem nagybátyja volt. Része volt abban, hogy Erdély a tizenöt éves
háborúban elszakadt az Oszmán Birodalomtól, és Rudolf császárral
kötött szövetséget. A fejedelem Bocskaira támaszkodva számolta fel
1594 nyarán a törökpárti ellenzéket. Bocskai ellenségei gyarapodtak
1596-ban is, amikor leverte a székelyek felkelését.

Bocskai István és aláírása

1598-tól Erdély helyzete romlott, Zsigmond fejedelem többszöri

lemondásai és visszatérései zűrzavarba taszították az országot,
amely maga is had-színtérré válva pusztult, majd 1603-ban Habs-
burg-kézre került. Bocskai partiumi birtokaira húzódott, s onnan
szemlélte Erdély romlását. A török elleni háború sikertelensége, az
üressé vált kincstár feltöltését szolgáló kamarai perek, s az erősza-
kos ellenreformáció a királyi Magyarországon érlelték az elégedet-
lenséget a Habsburg-uralommal szemben. Bocskai 1604 őszén egy
felkelés élén találta magát, amelynek katonai bázisát a hajdúk és a
végvári katonák alkották, s amelyhez egy idő után a nemesség is
csatlakozott. A felkelők kezére került a Felvidék és Erdély szinte tel-
jes egészében. Bocskait Magyarország fejedelmévé választották a
rendek, és Erdélyben is beiktatták. A szultán is elismerte fejedelem-
ségét, sőt Magyarország királyának titulálta, és koronát is küldött
neki. A koronát 1605 novemberében a nagyvezír adta át Rákos me-
zején Bocskainak, aki csak ajándékként fogadta el, arra való hivat-
kozással, hogy az országnak már van koronás királya. Bocskai a jelek
szerint ekkor már megelégedett a rendi alkotmány és a protestáns
vallásszabadság biztosításával. Ennek garantálására szolgált, elkép-
zelése szerint, a vezetése alatt álló és néhány vármegyével megnö-
velt erdélyi fejedelemség. E feltételekkel kötötték meg 1606. június
23-án a felkelést lezáró bécsi békét. Közvetítő szerepet vállalt a török
háborút lezáró béketárgyalásokban is.
A zsitvatoroki béke után két hónap sem telt el, s Bocskai István
halott volt. Halála váratlanul következett be, jóllehet a fejedelem
1606 folyamán szinte állandóan betegeskedett. Mégis reménykedett
felgyógyulásában, dinasztiát akart alapítani, és házassági ajánlatot
tett Báthori Zsigmond egykori feleségének, Mária Krisztina főher-
cegnőnek.
Betegségével kapcsolatban két hír keringett. Az egyik szerint a
fejedelem a kor divatos betegségében, vízkórban szenvedett.
Illésházy István és felesége is beszámoltak leveleikben Bocskai be-
tegségéről, Rimay János leírása szerint „az dagadás felette kiment
vala mind lábából, derekából, sőt ugyan száradni is tért vala már, any-
nyira megemésztette vala magát, de hogy az méregnek nagy hévsége
objektumot (tárgyat), semmi humort (nedvet) nem találhata magá-
nak, az erekre térvén, azokat depascalá (emészté meg) előbb, azután
az szívére és májára térvén, azokot emészté meg”.
 A másik korabeli vélemény az volt, hogy a fejedelmet megmér-
gezték. Ezt hangoztatta többek között Rimay is. A mérgezés gyanúja
Káthay Mihályra, az egykori kállói kapitányra, Bocskai humanista
műveltségű kancellárjára terelődött.
Káthayt két héttel Bocskai halála után az elhunyt fejedelem ud-
varához tartozó személyek és testőrei pellengér alá vonszolták és
felkoncolták. A teljesen szétaprított holttest maradványait özvegye
vitette el Kassáról Misiére, egy Káthay-birtokra, és ott eltemettette.

Urunk őfelsége eleget Mind a kortársak, mind pedig a

győzködék az halállal, de ugyan történettudomány előtt tisztá-
meggyőzetteték tőle. Egynihány zatlan rejtély maradt, hogy ár-
nappal halála előtt az doctorok tatlan volt-e Káthay vagy sem.
megjelentették nyavajásnak az rá Kortársai egy része azzal gya-
következő történetet... de ugyan núsította a kancellárt, hogy
nem hihette szegény, hogy ebbe árulóvá lett, kapcsolatot tartott
meghaljon. Szent István napján Rudolf császár prágai udvará-
(december 26-án) valék osztán val, és 1606 nyarán lassan ölő
derekassan az tusakodásra, amely mérget adott Bocskainak,
naptól fogván az szivének amely végül is végzett a fejede-
palpitátiója csak bágyasztton bá- lemmel. Célja a trón elnyerése
gyasztotta. Nagy hévségbe feküdt, lett volna.
és szavába lassan fogyatkozván az Nem mindenki hitt azonban
két karácsony (december 25. és a vádakban. A kortárs Nagy
január 1: kiskarácsony) között Szabó Ferenc szerint ártatlanul
való pínteken múlt ki hajnalbe öt halt meg Káthay. A kutatás job-
órán ez világból. bára hitelt adott a korabeli vá-
A költő Rimay János tudósí- daknak. Hangoztatták, hogy
tása Bocskai maga is bűnösnek tar-
totta kancellárját, ahogy az
1606. szeptember 7-i, Illésházyhoz írott leveléből ki is derül. Káthayt
ekkor letartóztatta „sok külömbféle ártalmas practikai” miatt, s ha-
láláig fogságban is volt.
Újabban azonban felmerült egy másik nézet, amely szerint
Káthay nem volt bűnös. Bocskai nem a mérgezés gyanúja miatt fo-
gatta le kancellárját, hanem azért, mert Illésházy bevádolta a feje-
delemnél. Illésházy azt állította, hogy látott egy levelet Rudolf csá-
szár hívénél, Szuhay püspöknél. Lehetséges, hogy Káthaynak volt
kapcsolata a prágai udvarral, de az is elképzelhető, hogy rosszhi-
szemű rágalomról volt szó. A feltevés szerint a radikális szárnyat
képviselő Káthay a fiatal Báthori Gábor utódlását támogatta, míg
Illésházy a mérsékeltebb irányvonalat követő Homonnai Drugeth Bá-
lintot szerette volna Bocskai örökösének.

Hajdú vitéz

Káthay eltávolítása megkönnyítette Illésházy és csoportja elő-

térbe kerülését, ami abban is megmutatkozott, hogy az 1606. decem-
ber 17-én készült végrendeletben a fejedelem Homonnait nevezte
meg utódául. Bocskai halála után a mérgezés gyanúját Káthayra te-
relték.
Nehéz állást foglalni e rejtélyes ügyben. Bár Bocskai sok ellensé-
get szerzett magának élete folyamán, s a felkelés során valóban szőt-
tek ellene merényletet, mégsem valószínű, hogy megmérgezték
volna. Káthay e vonatkozásban aligha lehetett bűnös, különben Bocs-
kai még életében kivégezteti. Más a helyzet Káthay politikai kapcso-
latait illetően, ezek még felderítésre várnak.
 Szadista volt-e Báthori Erzsébet?
A csejtei rém

Báthori Erzsébet 1560-ban született Bocskai György és Báthori

Anna házasságából. 1575-ben férjhez ment Nádasdy Ferenchez, kora
híres hadvezéréhez, a törökök által rettegett fekete béghez. Házas-
ságukból öt gyermek született, három élte meg a felnőttkort: Ná-
dasdy Pál, Nádasdy Kata és Nádasdy Anna. Közel három évtizedig
éltek együtt, amikor 1604 elején Nádasdy elhunyt. Özvegye tíz évvel
élte túl, 1614 augusztusában halálozott el ötvennégy éves korában a
csejtei várban.

Csejte a 17. században

Báthori Erzsébet az egyik legnevesebb és leggazdagabb családból

származott, férje pedig korának egyik leghíresebb hadvezére és po-
litikusa volt, mégsem ennek köszönhette Nádasdyné máig is tartó
hírnevét. 1610. március 5-én Thurzó György nádor Báthori Erzsébet
gyilkosságainak ügyében több megyében rendelt el nyomozást, majd
1611 elején II. Mátyás magyar király (1612-től német-római császár
is) adott ki rendeletet ugyanezzel kapcsolatban. Az uralkodói irat
szerint Báthori Erzsébet „több ártatlan leányt, nemes és nem nemes
szolgálóleányt, jóllehet semmivel nem adtak erre okot, törvényes eljá-
rás nélkül, borzasztóan, teljesen és kegyetlenül megölt, testüket meg-
csonkította és forró vasakkal égette, a húsukat kitépte és tűzben meg-
sütötte és a megsütött darabok elfogyasztására kényszerítette őket.”
Thurzó nádor 1610. december végén Nádasdyné vejei és fia gondnoka
kíséretében katonáival megrohanta a csejtei kastélyt, és elfogatta a
tettenért özvegyet és bűntársait. Az 1611. január 7-én kelt nádori íté-
letlevél szerint a rajtaütés során a nádor és társai meggyőződtek ar-
ról, hogy igaz, amit a tanúk korábban vallottak. Egy Doricza nevű
leányt ugyanis halva találtak ütések és kínzások következtében, más
hasonlókép halálig marcangolt haldokló két leányt is találtak a kas-
télyban. Ezért a nádor „felette felindult, s a vele volt kíséret tanácsá-
val összehangzólag Nádasdynét, mint vér szomjazó, szívó istentelen
asszonyt, kit a vétségen kaptak Csejthe várába, örök fogságra ítélte és
elfogatta; Ficzkó Jánost, Ilonát, Dorottyát és Katalint, mint segédkező
cinkostársakat, oly borzasztó mészárlás eszközeit, melyet maguk is
bevallottak, a bíró urak elé állítja, s az ő iszonyatos tetteikért legke-
ményebb büntetést kér reájuk szabatni”. A bűnrészességgel vádolt
személyeket ki is végezték, Nádasdynét pedig haláláig fogságban tar-
tották.
Báthori Erzsébet bűnössége mellett szólnak az eddig megtalált
tanúvallatási jegyzőkönyvek. A vallomásokból egyértelműen kiderül,
hogy a környezetében élő lányokat vadállati kegyetlenséggel kínozta,
s e brutális gyötrések következtében sokan meghaltak. A tanúk idő-
pontokat, áldozatokat neveztek meg, és részletesen beszámoltak ar-
ról is, hogyan végeztek áldozataikkal Nádasdyné és bűntársai. A val-
lomások szerint Nádasdyné kastélyain belül külön kínzókamrákat
tartott. Utazásai során hintójában is kínozta a lányokat. Áldozatai-
nak száma bizonytalan. Úgy tűnhet, hogy a fentiek alapján egyér-
telmű Báthori Erzsébet bűnössége, történeti rejtélyről tehát nem be-
szélhetünk. A kortársak és a későbbi történeti kutatók zöme valóban
vétkesnek tartotta Nádasdynét, értetlenül állt azonban az előtt, hogy
egy asszony hogyan és miért követhetett el ilyen példátlan gonosz-
tetteket. A Báthori Erzsébet körül szövődő legendákban felbukkant
az, hogy a csejtei nagyasszony azért gyilkolt, mert a halott lányok
véréből készült fürdő révén óhajtotta szépségét megőrizni. Felme-
rült az is, hogy Nádasdyné titokzatos földöntúli erőkben hitt, és ezek
mozgatták cselekedeteit. Közelebb járhatnak az igazsághoz azok a
feltevések, amelyek orvostörténeti, pszichológiai alapon közelítik
meg Báthori Erzsébet cselekedeteit.

Báthori Erzsébet

Nádasdyné esetében a szkizofrénia és a szadiz-mus gyanúja me-

rült fel, amelyek indokolnák a különleges kegyetlenséggel elkövetett
bűncselekményeket, amelyek még e kor kegyetlen világában is feltű-
nést, megbotránkozást keltettek. Szexuális zavarokat is emlegettek.
Több kutató viszont úgy gondolta, hogy a vádak megalapozatla-
nok, s Báthori Erzsébet a neki felrótt gyilkosságokat nem követte el,
hanem koncepciós per áldozata volt. E hipotézis vallói rámutattak
arra, hogy Nádasdyné ügyében számos szabálytalanság, jogsértés
történt. Ezek sorában említették, hogy a pert nem folytatták le, az
özvegyet nem idézték meg, s a tanúkkal sem szembesítették. Felme-
rült az is, hogy a tanúvallomások egy része kínvallatás eredménye-
ként született, más részét pedig akár meg is hamisíthatták. Más fel-
tevés szerint azért vádolták Báthori Erzsébetet szolgálólányai meg-
gyilkolásával, hogy egy súlyosabb következménnyel járó bűncselek-
ménytől mentesítsék, nevezetesen a felségárulástól. Báthori Erzsé-
bet ugyanis át akart szökni rokona, Báthori Gábor erdélyi fejedelem-
ségébe, illetve támogatni akarta őt a Habsburgok ellen. E bűntény
fej- és jószágvesztéssel járt volna, s ennek leplezésére, illetve az öz-
vegy életének és főleg vagyonának mentésére találták ki Nádasdyné
vejei és a nádor a gyilkossági vádat. Ez ugyan presztízsveszteséggel
járt a Báthori család számára, mégis Nádasdyné közvetlen hozzátar-
tozói számára kedvezőbb volt.
Báthori Erzsébet ügye korántsem egyértelmű, nem tudhatjuk biz-
tosan, hogy elmebeteg, hatalmával visszaélő gyilkos, vagy koncep-
ciós per áldozata volt-e. Az eddig feltárt források inkább az előbbi
feltevés igaza mellett szólnak.
 Bethlen Gábor politikai kötéltánca
Magyarnak kontyos - töröknek gyaur

17. század zűrzavarában sokan nem értették, tehát nem szerették

Bethlent. A Habsburg-tábor művelt fői közt nem kisebb emberek,
mint Pázmány Péter esztergomi érsek és Esterházy Miklós nádor for-
dították írói képességeik javát arra, hogy röpiratokban nemcsak
törökpártisággal, nemcsak a töröknek a keresztény Európára uszítá-
sával, hanem egyenesen a török hódítás és iszlám térítés előmozdí-
tásával vádolják meg. A pillanatnyi politikai érdekek és egyéni elfo-
gultságok által diktált egykorú propagandairodalom érvei később is
befolyásolták a Bethlenről alkotott képet.

A törökösség vádját hangoztatók a kővetkező érvekre hivatkoz-

nak: Bethlen bírta rá Bocskait a Habsburg-ellenes felkelésre, és ő se-
gítette Erdély trónjára Báthori Gábort a németbarát Rákóczi Zsig-
mond ellenében. A Básta nevéhez fűződő Habsburg-terror elől, mely
Erdélyt valóságos temetővé tette, sok nemes menekült Temesvárra,
török védettség alá, s ebben az emigrációban Bethlen fontos szerepet
játszott. A tény azonban az, hogy Básta működése egy egész nemze-
dékben megérlelte a törökpártiságot, vagyis: Bethlen egyszerűen
csak a közfelfogásnak megfelelően cselekedett, amikor az emigrán-
sokhoz csatlakozott. Hogy később legfőbb szószólója és vezető poli-
tikusa lett a törökpárti tájékozódásnak, az egyszerűen abból követ-
kezik, hogy ez a hullám emelte őt a magasba.
Báthori Gábort valóban ő segítette Erdély trónjára (1608-1613),
később azonban meghasonlott vele, újra török emigrációba ment. A
legnyomósabbnak látszó érv: Bethlent az erdélyi autonómia súlyos
sérelmével török parancsra választották fejedelemmé. Valóban,
Bethlent hatalmas török hadsereg hozta Erdélybe, de a Kolozsvárott
összeülő országgyűlésnek a vezérpasa nem Bethlen személyét java-
solta, hanem csak új fejedelem választását a Portához hűtlenné vált
Báthori helyébe.

Bethlen Gábor

Valójában nem is volt más reális választása az erdélyieknek, mint

Bethlen. Ő volt az, aki tehetségben, tekintélyben fejjel kiemelkedett
kortársai közül. Növelte esélyeit a trónra, hogy a Báthoriak kiesése
után már olyan nagy család sem volt Erdélyben, mely múltjánál
fogva valamelyik tagjának igényelhette volna a fejedelemséget.
Bethlen valóban törökpárti politikát folytatott, ha ezt úgy értjük,
hogy a háromfelé szakadt Magyarország sorsát a két szomszédos
nagyhatalom közül melyikhez kell kötni. Mert hiszen az világos volt,
hogy egyikükhöz kötni kell, különben az ország felmorzsolódik a szo-
rításban. Báthori István és Bocskai egyaránt törökpártiak voltak, de
azért, hogy békét szerezzenek a két nagyhatalom közt, mert bebizo-
nyosodott, hogy a Habsburgoknak Erdély elfoglalására irányuló tö-
rekvése török támadást hívna ki, amelyet az képtelen lenne elhárí-
tani.
Az emigráns trónkövetelő Bethlen még egyszerűen csak Bocskai
politikáját kívánta folytatni, de mint újdonsült fejedelem, átgondolni
kényszerült a jövő útját. A királyi főtisztviselők török csatlósnak ki-
áltják ki, határvárait elfoglalják, s egy ifjú felvidéki mágnás, Homon-
nai György személyében trónkövetelőt állítanak vele szembe. Az
osztrák, cseh-morva-sziléziai és magyar rendeket 1614-ben Linzben
első ízben hívják össze közös gyűlésre, hogy Bethlen ellen nagysza-
bású hadi vállalkozást szavaztassanak meg, akár egy török háború
kockázatával is. A gyűlés résztvevői azonban még élénken emlékez-
nek arra, hogy egy évtizeddel előbb hogyan akarta a dinasztia a török
háború ürügyén az abszolutizmust katonai terrorral bevezetni, s a
javaslatot leszavazták. Ekkor Homonnai a Habsburg-ház pénzén haj-
dúkat fogadott Erdély megtámadására. Jogcímül azt hangoztatta,
hogy Bethlen a kereszténység és a magyar nemzet elárulásával török
kézre akarja juttatni Lippa várát. A vád alapja önmagában igaz volt.
Lippát még a hosszú háború idején (1593-1606) erdélyi csapatok fog-
lalták vissza a töröktől, de azt már Báthori Zsigmond Jenő várával
együtt visszaígérte a szultánnak. És a török most Bethlen Gábortól is
visszakövetelte. Bethlen csak akkor térhetett volna ki az igény elől,
ha Habsburg részről nyomást gyakorolnak a Portára, mint azt Beth-
len kérte. Ez nem történt meg. Ugyanakkor Homonnai a Portán maga
ígérte meg, hogy ha megkapja a fejedelemséget, a várakat átadja a
töröknek, míg nyíltan azt hangoztatta, hogy Lippát megvédeni indul
hajdúival. Seregét azonban Bethlen hadai szétverték.
 A fejedelem a lippai ügyet igyekezett a maga javára fordítani:
még 1614-ben, a fenyegető Habsburg-támadás kivédése címén, nagy-
szabású tervet nyújtott be a Portán, melynek végső értelme az volt,
hogy török véren és pénzen, de nem közvetlen török fennhatóság
alatt helyreállítsa nemcsak Magyarország Mohács előtti politikai
egységét, hanem hozzá Mátyás birodalmát is (Morva- és Csehország,
Szilézia).

Magyar lovasvitéz 1613-ből

Ez a terv profetikus előrelátása annak a politikai és katonai kon-

junktúrának, amelyet 1618-ban a harmincéves háború kitörése kínált
Bethlennek. Bár cseh királlyá választása nem sikerült, az osztrák és
cseh-morva-sziléziai rendekkel szövetséget kötött a Habsburgok el-
len, magyar királlyá választatta magát, és hadjáratához török segít-
séget igyekezett kieszközölni. Ez 1620 őszén már majdnem megvaló-
sult, de a csehek fehérhegyi veresége miatt végül is békére kénysze-
rült. 1623-ban második hadjáratához már kapott valamelyes török
segítséget, de nem annyit, amennyit kért és remélt. A Portának jól
jött Bethlen Habsburg-ellenes támadása, mert tehermentesítette a
 Megépülvén az mostani pusztaságból perzsa arcvonalon, de
Erdély országa, ha az elébbi szokott adó- éppen e keleti elfoglalt-
fizetés alá marad is, tartozunk erről az sága miatt nem óhajtott
szokott adót ő hatalmasságának az fé- a Habsburgokkal ko-
nyes Portára idején beszolgáltatni. De moly összeütközésbe
(ha) az erdélyi birodalmon kívül vagy keveredni, s ezért csak
Magyarországnak akármely részeiben mérsékelten támogatta
vagy több szomszéd keresztyén orszá- Bethlent.
gokra terjednének határaink és birodal- Bethlen ekkor teljes
munk az Úristennek engedelméből, me- fordulattal a bécsi ki-
lyek miért hogy nem annyira fegyverrel rály felé tájékozódott,
netalán mint szép szóval és az ő hatal- Habsburg-hercegnőt
massága kegyelmességében való biza- kért feleségül, és török-
lomból hajolnak meg, azokról ő hatal- ellenes szövetséget
massága külön adót ne kévánjon, se adó- ajánlott fel, ha a királyi
zás alá őket ne vesse... Magyarország ha- Magyarország kor-
tárin kívül az Dunán innét ha Morva, mányzását rábízzák.
Silesia és Csehország felé mód lehet az Bethlen ugyanis Ma-
előmenetelben valami úton, több orszá- gyarország politikai
gok hódoltatásában is ő hatalmassága egységének helyreállí-
minden kegyelmes jó akarattal segítség- tását akarta bármelyik
gel legyen. És azokat is azon módok alatt szomszédos nagyhata-
minden adózás nélkül hagyja mű kezünk- lom támogatásával, de
nél. úgy, hogy a másik nagy-
Bethlen Gábor levele a Portának hatalmat meg kell sem-
misíteni, különben az
ország örök szorítóban marad.
Mikor Bécsben visszautasították ajánlkozását, a Habsburg-elle-
nes nyugati hatalmakhoz fordult, Angliával és Hollandiával szövet-
kezett, pártállása jeléül a brandenburgi választó húgát, Katalint
vette feleségül. Ezáltal olyan tekintélyt szerzett a Portán, hogy 1626-
ban végre komoly török katonai segítséget kapott. Most azonban
nyugati szövetségesei mondtak csődöt.
De élete végén megint teljes fordulatra készült. Ezúttal nem
Habsburg Ferdinándhoz, hanem a dinasztia fejéhez, a spanyol király-
hoz akart fordulni.
 Újabb bizonyíték, hogy Bethlen nem volt sem török-párti, sem
Habsburg-ellenes. Neki török és Habsburg egyaránt eszköznek szá-
mított a magyar célok szolgálatában. Hogy túlbecsülte a helyzet le-
hetőségeit, szövetségesei és Erdély erejét, az lehet, hogy túlzott ön-
bizalom, sajnálatos tájékozatlanság, de semmiképpen sem végleges
lekötöttség az oszmán mellett. Erről a legilletékesebb bizonyságot
egy török történetíró adta, aki így írt Bethlenről; „Ez a hitetlen pedig
az iszlám seregein sohasem segített, mert mindegyre csak a saját or-
szágára volt neki gondja.”
 Zrínyi Miklós halálának legendája
Egy vaddisznó átváltozásai

„No, elmenénk vadászni, Ő maga levetvén a nagy bő csizmát,

melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és
szokása szerént csak egyedül búkálván, lőve egy nagy emse disz-
nót, a gyalogosok is tövének egyet a hálónál, s vége lőn a vadá-
szatnak, Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamen-
jünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Póka nevű
jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a
vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá
nékünk Zichyvel kelten, látván, hogy el akarunk menni véle:
Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics
kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém
uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i, Póka, mind-
járt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka
után elnyargala; egy sabaudus (szavoyai), Majláni nevű ifjú ga-
vallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz
inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintánál
beszélgeténk. Egyszeresük hamar ihol nyargal Guzics, mondja a
bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk amint a hintó nyar-
galhat és osztán gyalog a sűrűbe béfuték én, hát ott fekszik, még
a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem
volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy
amint Póka után bément a disznó vérén az erdőbe, amíg ők a lo-
vakat kötözték, csak hallják a jajszót; Póka szava volt. Majláni
legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön,
s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo.
Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa
(melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a
sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hí-
jába, csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fekünni,
végre csak meg kelle halnia, mert a fején három seb vala.,. ”
Bethlen Miklós Emlékirata
 A magyar történelemnek egyik legtöbbet emlegetett, legrejtélye-
sebb halálesete, a 17. századi költő-hadvezér, Zrínyi Miklós tragédi-
ája.
Egyben az egyik legtöbbet vitatott is, hiszen sem a kortársak, sem
a kései utókor nem tudta elfogadni a véletlen vadászbaleset teóriá-
ját: ily értelmetlen, ostoba halállal nem hunyhat ki a század egyik
legragyogóbb elméjének, legjobb elméleti és gyakorlati hadvezetőjé-
nek, a bátor és nagy erejű férfinak csillaga.

Zrínyi Miklós és kézjegye

Műkedvelők és szakkutatók tucatjai eredtek a történések nyo-

mába, tettek kísérletet ezért a Habsburg-udvar kezdeményezte poli-
tikai gyilkosság verziójának kidolgozására és alátámasztására. Kon-
cepciójuk azonban, bármily kedves is a magyar fülnek, mindmáig
megmaradt a fantazmagória világában. S ott is marad mindaddig,
amíg nem rendelkezünk a két hitelt érdemlő dokumentum közül leg-
alább az egyikkel: vagy az orgyilkos saját kezű beismerő nyilatkoza-
tával, vagy a felbujtó, illetőleg megrendelő utasításával.
 Lássuk a tényeket!
Illetve tények nincsenek, egyetlen tény van csupán: 1664. nov-
ember 18-án délután négy és öt óra között a Csáktornyához közeli
kursaneci erdőben, vaddisznóvadászat közben meghalt a „Magyar
Mars”, Zrínyi Miklós. A halál hogyanjáról és mikéntjéről, a gyilkos
„személyéről” vannak ugyan ismereteink, egybehangzóan is, csak az
a bökkenő, hogy jogi értelemben véve egyik sem hiteles szemtanútól
ered. Az összes közvetlen forrású elbeszélés - levelek - másodkézből
származik, miként a legrészletesebb beszámoló, Bethlen Miklós fent
idézett sorai is, olyan személyektől ered (Vitnyédi István, Zichy Pál,
Esterházy Pál), akik jelen voltak ugyan a vadászaton, de - éppen Zrí-
nyi utasítására - egy tisztáson beszélgetve várakoztak a megsebesí-
tett vadkan nyomába eredő Zrínyire, így magát a véres tragédiát nem
láthatták. Sőt újabb bökkenő: elbeszélésük éppen azoknak a beszá-
molóján alapul - a bánt az erdőbe visszahívó Póka vadász, vagy a
Zrínyit leterítő állatra rálövő Majlát, akiket a közvetlen vagy a kései
utókor orgyilkossággal gyanúsított. A valósághoz éppen ezért nem
juthatunk közelebb: tudatosan irányított elbeszélés elbeszélése áll
csupán rendelkezésünkre.
S itt akár be is fejezhetnénk mondandónkat: e gyilkosság rejtélye
feltehetően örökre megoldatlan marad.
Mentalitástörténeti szempontból azonban izgalmas az, mikor,
hogyan és miért szövődött az eset köré a mítosz, az orgyilkosság le-
gendája. És természetesen az ilyenkor elkerülhetetlen kérdés: kinek
állt érdekében? Mi változtatta meg szinte egyik napról a másikra a
vadászaton részt vevő. Zrínyiért egyaránt forrón lelkesedő hívek
egykorú állításait? Bethlenét már idéztük, lássuk társai vélekedését.
Esterházy Pál: „...ó jaj, a vadkan, amely a sebei okozta fájdalomtól
már feldühödött, váratlanul egy pillanat alatt akkora sebet ütött a
jobb lábán, hogy megállni sem bírt, s a mikor a földre zuhant, a gyil-
kos agyaraival úgy szétmarcangolta, hogy félholtan maradt ott.” Vit-
nyédi Istvánt, ügyvéd: „Zrínyi egy - két golyótól megsebzett - vad-
kant üldözve, váratlanul, és miközben közülünk senki sem látta,
ugyanezen vadkan által halálosan megsebesítve, szerencsétlenül
meghalt...” Zichy Pál, akinek levélbéli beszámolójára hivatkozva
közli
 Ostrosich Mátyás: „Zrínyi Miklós uram kimenvén vadászni, erdei
kanokra akadott, utána menvén az egyiknek harmadmagával, az ha-
rasztban magánosan utána rugaszkodott, nem tudhatják, miformán
tertént, lábárul leejti az urat, három sebet nagyot ejtett rajta, az fe-
jén, torkán és lábain, az mikor az két szolgája hozzá érkezett, hallván
jajgatását, már akkor fel állott nagy víresen lábára és szekeret kirt,
mondván semmi az, egy fertály óra múlva szegíny meghalt...”

Egykori kép Zrínyi haláláról

A vadászaton részt vevők tehát egybehangzóan a vadkant vallják

gyilkosnak, s jóllehet, hangsúlyozzák, hogy maguk sem értik-tudják,
miként történt - de ármányra, merényletre a legcsekélyebb utalást
sem teszik.
S mit tapasztalunk alig egy hónap elmúltával, a december 21-i
temetés napjaiban? Zrínyi Péter környezetében fokozatosan átala-
kulnak a történések, a gyászértesítésekből, levelekből kiszorul a vad-
kan, előbb csak „vaddisznóvadászai” helyettesíti, majd hirtelen, vá-
ratlan, véletlen halál. A családi hősgalériába nem illik a nagy hős-
kisszerű halál-kép, „A keresztény szabadság megmentője, Magyaror-
szág erős Marsa, a nép gyönyörűsége, hősök és előkelők legdicsőbb
ékessége, Európa csillaga, tisztesség, dicsőség példája” - ahogy egyik
gyászvers ékesíti őt - nem veszhet még egy bármily óriásira növesz-
tett vadkan agyarától sem. Előlép hát a család házi történetírója,
Forstall Márk, aki Stemrnatograpkiájában már irodalmi igénnyel
hinti el a gyanú magvait. Bár ő is szót ejt a vadkan által ejtett súlyos
láb- és nyaki sebekről, felállítja a gyilkosság első verzióját: „Arcának
sebe még a tapasztaltabbaknál is azt a gyanút keltette, hogy ólomgo-
lyó ütötte, mely esetleg a küzdő vadra lőve azt a célpontot érte, ame-
lyet egyáltalán nem kellett volna.” Tíz évre volt szükség, hogy e hal-
vány utalás magvai szárba szökkenjenek. Priorato, a bécsi történész
már tényként közli: „Miklós gróf 1664-ben vadászaton végezte, de
nem vadkan ölte meg, ahogy a fáma tartja, ha nem egy puskából szár-
mazó lövés a szeme alatt, amelynek golyója a fejébe hatolt... ”

A hírhedtté vált puska

Innen már csak egy, a politikai célokhoz és szándékokhoz igazodó

lépés - s annak megfelelően máris többféle változata alakul ki a po-
litikai gyilkosságnak. A Habsburg-udvar tétette el őt láb alól, mert
francia támogatást élvező összeesküvése után királlyá akarta magát
koronáztatni, vagy, ami még rosszabb, XIV. Lajost igyekezett magyar
trónra segíteni. A legfőbb udvari ellenfelei, Montecuccoli vagy Porcia
féltékenységének áldozata lett. Riválisa, Nádasdy Ferenc próbált tőle
ekként megszabadulni. Magának Zrínyi Péternek volt terhére bátyja
dicsősége. Az „irigyei” keltek ellene, az udvar hallgatólagos támoga-
tásával. Sőt felbukkant a hagyományban a politikailag talajt vesztett,
reményeiben csalatkozott államférfi öngyilkosságának eszméje is. S
mindezekhez volt „felbérelt vadkan”, vaddisznóbőrbe bújt orgyilkos,
s előkerült a - hamisított! - puska is!
E gazdag választékból aztán az évszázadok során minden kor-
szak, s ki-ki saját politikai elkötelezettsége, függetlenségi prog-
ramja, ízlése és történelemszemlélete alapján szemelgetett. Ketté-
szakadt a hagyomány egy „kurucos” és egy „labancos” értelmezésre.
Míg az irodalom- és történettudomány a vadászbaleset verzió mellett
döntött és foglalt állást, a művészetek és a közvélekedés a politikai
ármányra adta a voksát.
 Apafi Mihály harapófogóban
A kompromisszumok fejedelme

Négy nappal azután, hogy Buda alatt a Szent Liga csapatai - 1686.
június 28-án, a Vízivárost elfoglalva - kivívták első jelentős sikerüket
a török csapatok ellen, Bécsben aláírták az erdélyi szerződést: I. Li-
pót császár és magyar király kötelezettséget vállalt arra, hogy a fe-
jedelemséget felveszi a törökellenes szövetségbe. Úgy tűnt, Erdély is
részt vehet a történelemfordító nemzetközi küzdelemben, Magyar-
ország visszafoglalásában. Mégis, miért nem sikerült ez?

Apafi Mihály

Főleg a fejedelem, Apafi Mihály személyisége miatt - adták meg

a választ több száz éven át a megkeseredett utódok és a romantikus
lelkületű történetírók. Tehetetlennek, török vazallusnak rajzolták,
akinek semmi gondja nem volt az ország dolgaira. „Hamis hitű or-
szágvesztő”, „szegény együgyű”, „lassú észjárású, részeges, a borivás
hatása alatt hirtelen haragú”, „papnak lett volna alkalmatosabb” - ír-
ták róla.
A kortárs Pápai Páriz Ferenc azonban így üdvözölte: „A közügy
vagy és a rend.” Sobieski János lengyel király pedig úgy vélekedett,
hogy „az egyetlen becsületes ember a török alatt élő fejedelmek kö-
zött”. És a legtalálóbb minősítés: „tanulékony fejedelem”.
Apafi (1632-1690) kartéziánus tanároktól tanult racionális filo-
zófiát és diplomáciát. Hogy mit veszíthet a kis ország egyetlen elhi-
bázott lépésével, azt 1657-ben II. Rákóczi György lengyelországi had-
járatában tapasztalta meg. 1657. július 31-én a Lengyelországból
visszavonuló erdélyi sereg tagjaként tatár fogságba esik. Két hónap
híján négyéves krími rabságban tudja meg, hogy az Oszmán Biroda-
lom hanyatlása feltartóztathatatlan. A tatár kán ugyanis felajánlotta,
hogy Erdély és a tatárok összefogva, közösen szakadjanak el a Por-
tától. Hazatérve azután arra is rá kell jönnie, hogy Közép-Európa ke-
leti térségeinek peremvidékén a magánélet személytelensége sem
védhet meg a politikai kényszerpályák örvényerejű vonzásától.
Ebesfalvi udvarháza küszöbére 1661. szeptember 14-én egyszerre ér-
keznek a bábák és a török vitézek. Hiába kiáltozik felesége, Bornem-
issza Anna: „Mihály, eljött az órám!”, a törökök ruhaváltást sem en-
gedve, nyargalva viszik Ali pasa táborába. Az erdélyi országgyűlés -
Ali pasa parancsára - még ugyanezen a napon fejedelemmé választja
Apafit.
Valójában még nem igazán fejedelem; egyedül a szultáni akarat
még senkit nem tett fejedelemmé Erdélyben. Várad a töröké, a szé-
kelyek fegyverkeznek ellene, a szászok elzárkóznak, a Habsburg csá-
szár és magyar király is látszólag a három nemzet, a rendek válasz-
tottját, Kemény Jánost segíti. Kemény azonban az Apafi megsegíté-
sére érkező török seregtől vereséget szenved a nagyszőlősi csatában
(1662. január 22.), s maga is elesik. Apafi egyedül marad a politikai
porondon.
Már ekkor tudja, hogy nem a törökhűség, vagy a Habsburg-barát-
ság alternatívája elé állították korának fejleményei. Súlyosabb vá-
lasztás elé került: elveszti vagy átmenti a fejedelemség 1648-ban, a
vesztfáliai békében elismert önálló államiságát.
 Az önállóság megóvása érdekében hajmeresztő kettős játékra
kényszerül 1663-1664-ben. Köprülü Ahmed nagyvezír a királyi Ma-
gyarország teljes behódoltatására indít hadjáratot, és közli Apafival:
részt kell vennie a hadjáratban, mert magyar királlyá akarja tenni.
Apafi mindent tudat a nádorral, halogatja az indulást, beszervezi a
nemzetközi szövetségbe Moldvát és Havasalföldet, sőt Lengyelor-
szágban is járnak emberei. Megírja Nádasdy országbírónak: „Legye-
nek bizalommal a szegény hazához, Erdélyhez.” Végül, mivel nem
akarja, hogy Erdélyt ismét tatár kopjások égessék végig, enged a
nagyvezíri parancsnak. Köprülü Budára, Mátyás király palotájába vi-
teti, majd Érsekújváron uralkodónak kijáró pompával fogadja. Apafi
azonban nem királyként viselkedik: orvosokat ugráltat maga körül,
nagy keservesen aláír ugyan egy hódoltató pátenst, de ugyanakkor
hódolást tiltó titkos parancsokat is. A nagyvezír dühös, Wesselényi
nádor okkal aggódik: „az erdélyi fejedelemre van a török nemzettől
nagy harag, féltem a mártíromságtul”.
Az Erdély érdekeit is mélyen sértő vasvári béke (1664) után a
kivárás keserves évei következtek, Apafi viszonylag gyorsan megszi-
lárdította a belső rendet, elérte, hogy a Portán mérsékeljék a sarco-
kat, és ne emeljék az adót. Közben benépesítette az elhagyott falva-
kat, rendbe hozatta a sóbányákat. Papírmalmot építtet, üvegofficinát
működtet, külső országok példája szerint szervezi a kereskedelmet,
fejleszti a hadsereget. Az ország bevételei növekednek. Iskolára,
nyomdára, könyvre, nemzetközi propagandára sokat áldoz, s román
iskola és nyomda alapítására ad parancsot. Uralkodása alatt senkit
nem üldöznek. Törvénybe foglaltatta: „külföldi támadásra ki-ki sza-
badon mehet”. Közben segíti Wesselényi mozgalmát, majd a fejede-
lemség határán menedéket, pénzt, élelmet biztosít a bujdosóknak. De
Béccsel is kapcsolatot tart, és gyorsan alkalmazkodik a nemzetközi
politika változásaihoz: 1675-ben megkötik a francia-lengyel-erdélyi
szerződést. Mindezt egyetlen cél érdekében: teherbíróan felkészíteni
az országot a törököt kiűző háborúra.
Közben azonban Thököly elviszi a fejedelemség katonai tartalé-
kának nevelt és óvott bujdosók seregét.
 1682-ben Fülek alatt Erdély fejedelmének végig kell néznie,
amint Kara Musztafa magyar királlyá üti az ifjú kuruc vezért, s köz-
ben arra gondol, vajon ez a pünkösdi királyság megéri-e a hatalmas
árat: Erdély nemzetközileg elszigetelődött. S amikor az országegye-
sítést kellene megvalósítani, az ország már nem is három, hanem
négy, vagy ki tudja, hány részre esett szét.
Tájékozódásának biztonságát mégsem vesztette el. 1683 tava-
szán ezt írta Esterházy Pál nádornak: „úgy kell kormányozni a dolgo-
kat, hogy ne legyen végső romlása a magyar nemzetnek”. Számot ve-
tett az egyenlőtlen erőviszonyokkal, és sokszor hangoztatta: nem a
fegyver erejével, hanem okossággal lehet megőrizni Erdélyt. Bécs
ostroma idején úgy védte országát, hogy Kara Musztafa parancsára
részt vesz ugyan a hadjáratban, de harcba nem bocsátkozik.

Apafi Mihály arcképe

I. Lipót császár már 1684 elején beleegyezik abba, hogy Erdélyt

is vegyék fel a nemzetközi törökellenes szövetségbe. Apafi válaszá-
ban közli: a szövetséget nyíltan még nem vállalhatja, hiszen Váradon
oszmán őrség, Moldvában és Havasalföldön török és tatár csapatok
táboroznak, és a halálosan megsebesített ellenség harapófogójában
élő országban erős a Thököly-párt.
Az 1686. júniusi bécsi titkos szerződést - mely szerint I. Lipót át-
veszi Erdély védelmét, de elismeri Apafi fejedelemségét, külföldi ha-
talmakkal akarja garantáltatni a fejedelem, hogy „se töröké, se né-
meté többé ne legyünk”. Elmúlik a kedvező pillanat, Buda felszaba-
dul, de a nagyvezír felmentő serege sértetlen marad. Apafi csaknem
a győzelem hírével egyidejűleg kapja meg a szultáni parancslevelet:
hatalmas serege Erdélybe jön vissza. Azután megérkezik Lipót pa-
rancsa is: hosszú harcokban elfáradt hadseregét Erdélyben helyezi
téli kvártélyra. Közben a Körösök völgyét és a déli és keleti végeket
a török, a tatár és Thököly csapatai pusztítják. A fejedelem gyorsan
dönt, és 1686-1687 telén kétmillió forintnyi értékkel váltja meg a fe-
jedelemség területének egy részét a téli kvártély megpróbáltatásai-
tól.
A török fősereg fölött Nagyharsánynál aratott győzelem (1687)
után Lotharingiai Károly herceg bevonul Erdélybe. A Károly herceg
és Apafi által megkötött balázsfalvi egyezményben Erdély tetemes
anyagi terheket vállal a török elleni háborúból, a fővezér pedig sza-
vatolja, hogy a császár elismeri Erdély államiságát. A fejedelem és
utódai kormányzásába senki nem elegyedik, a vallások szabadságát
megtartják, a bányakincsekre, vámokra, adókra, s az ország más jö-
vedelmeire igényt nem formálnak, a katonaság a lakosságon nem ha-
talmaskodik, „a jobbágyokat ingyen munkára nem kényszerítik, a nő-
kön erőszakot nem tesznek”. A balázsfalvi szerződést azonban nem
fogadta el az udvar katonai pártja, és 1688-ban Caraffa fegyveres
erővel, a fogarasi szerződésben rendezi Erdély státusát. „Erdély visz-
szatér Magyarországhoz, felmondja a török védnökséget, és felveszi I.
Lipót császár, Magyarország örökös királyának és fiának, I. Józsefnek
oltalmát.”
Még két keserves év van hátra Apafi életéből. 1690. április 15-én
azzal az érzéssel halhatott meg, hogy „tudta, mit kellene tennie, de
csak azt tehette, amit lehetett”.
 Thököly Imre, a kuruckodó kuruckirály
A Porta pórázán

Gróf Thököly Imre (1657- 1705) korának sikerembere volt. Déd-

apja még lókereskedésből gazdagodott, nagyapja és apja pedig jó há-
zasságokkal alapozták meg a család jövőjét. Thökölynek már mind a
két hazában voltak jelentős birtokai, s az anyagi függetlenség a poli-
tikában is segítette. Legfőbb tehetségének a szervezőképesség mu-
tatkozott.

Thököly Imre arcképe

Pályájának első jelentős sikere, hogy 1680. január 8-án, 23 éves

korában a kuruc seregek fővezérükké választották. 1682-ben felesé-
gül vette Zrínyi Ilonát, akivel az óriási Rákóczi-birtokok is kezére
jutottak. Bécs passzivitása is hozzájárult ahhoz, hogy a következő
évben szinte egész Észak-Magyarország ura lett, s átvehette a felső-
magyarországi fejedelemségről szóló szultáni athnámét.
 Vajon mire volt jó egy újabb, negyedik részre szakítani Magyar-
országot? A választ az 1660-as évek magyarországi politikai gondol-
kodásának ellenzéki vonalában találjuk meg. Ekkorra szinte axió-
mává vált az a meggyőződés, hogy az ország területe felett osztoz-
kodó két birodalom viszonyában a hatalmi mérleg tartósan az osz-
mánok javára billent. Ezt a tanulságot a kortársak elsősorban az
1664. évi vasvári békéből szűrték le, amelyet a bécsi udvar az azt
megelőző fényes szentgotthárdi győzelme ellenére, előnytelen felté-
telek mellett írt alá. Ebből a tapasztalatból hajtott ki az Ottomán Bi-
rodalom legyőzhetetlenségének a mítosza, mely szerint, hogy ha a
törökkel nyíltan szembeszállunk, akkor úgyis elbukunk, s ez esetben
elkerülhetetlenül a teljesen bekebelezett balkáni országok sorsa lesz
az osztályrészünk - ha viszont önként vállaljuk a behódolást, akkor
(Erdély példájára) a külpolitikai függés fejében megtarthatjuk saját
intézményeinket, belső önállóságunkat. S ez már csak azért is kívá-
natosnak tűnt a számukra, mert az ellenkező oldalon ott kísértett
Csehország elrettentő példája (illetve általában az abszolutizmus
egész Európában végbemenő előnyomulása), amelytől a magyar
uralkodó osztály hagyományos rendi kormányzási jogait féltette.
Egyszóval a magyar nemesség egyfajta szorítóprésben érezte magát,
egyfelől a balkáni típusú török alávetés, másfelől az európai abszo-
lutista jellegű fejlődés között, s ebből a csávából a török felé való
„előremenekülésben” keresett kiutat.
A kuruc fejedelemnek minden bizonnyal szerepe volt a török
1683-as támadásának és Bécs ostromának előkészítésében. Az ő
szeme előtt a (legalábbis török meg nem szállta) Magyarország egé-
sze feletti uralom megszerzése lebeghetett a legfőbb célként. Ezt
Thököly csak a Habsburgok felett aratott döntő török győzelem, azaz
Bécs bevétele útján érhette volna el. Az 1683. június 10-i eszéki ta-
nácskozáson Kara Musztafa nagyvezír Thökölynek ígérte a „bécsi ki-
rályságot”. A kuruc fejedelem számára - aki ezt az ajánlatot ugyan-
csak örömmel fogadhatta - Bécs birtoklása amolyan záloga lehetett
volna Magyarország egésze feletti uralmának. Más kérdés persze a
bécsi ostrom heteiben és hónapjaiban tanúsított magatartása, hiszen
végül is nem csatlakozott a bécsi ostromzárhoz, hanem a Duna bal
partján operált, s Pozsony elfoglalásán kívül csupán néhány betörést
kísérelt meg Morvaországba. Thököly nem „Bécsben”, hanem „Ma-
gyarországban” gondolkodott. Még abban az esetben is, ha Kara
Musztafa elfoglalja Bécset, nem lehetett komolyan számítani a város
tartós török bekebelezésére. Thököly elképzelése az lehetett, hogy a
balkáni téli kvártélyra visszavonuló oszmán seregek távozása után
egész Magyarországon ő legyen a helyzet ura, minél érintetlenebb
katonai erővel.

A késmárki Thököly család címere

Bécs védőinek hősi helytállása és az 1683. szeptember 12-i

kahlenbergi győzelem azonban megváltoztatta az ostrom előtti ha-
talmi szituációt. A császári hadak győzelmeivel beálló gyökeres for-
dulat, amely megnyitotta Magyarország újkori felemelkedésének út-
ját, egyben szükségszerűen a szakadékba taszította Thököly Imrét.
Ő, mint a Porta által beiktatott felső-magyarországi kuruc fejedelem,
már csak kényszerből is kitartott oszmán szövetségesei oldalán, s
zsugorodó történeti esélyeit kiáltványainak egyre fenyegetőbb hang-
nemével igyekezett pótolni. Egyéni életének legsúlyosabb csapását
1685. október 15-én szenvedte el: Váradra látogatván az ottani pasa
elfogatta és többedmagával Belgrádba hurcoltatta. A törökök kettős
hasznot reméltek Thököly elfogatásától. Egyrészt bűnbaknak kíván-
ták megtenni sorozatos vereségeik miatt, másrészt azt remélték,
hogy kiszolgáltatásával békére bírhatják a bécsi Haditanácsot. Ám
számításuk minden politikai logikának ellentmondott. Tévedésüket
hamar be is látták, Thökölyt szabadlábra helyezték, gazdag ajándé-
kokkal látták el, és bőséges kárpótlást ígértek neki. Ez az elfogatás
azonban jóvátehetetlen kárt okozott a fejedelem hatalmának. A hírre
azonnal kapitulált a maradék kuruc állam fővárosa, Kassa és a kör-
nyező várak őrsége, s két-három hét leforgása alatt mintegy 17 000
kuruc vitéz állt át Habsburg-szolgálatba. Thököly egykori gazdag fe-
jedelemsége egyedül Munkács várába és közvetlen környékére szo-
rult vissza, amelyet bátor felesége. Zrínyi Ilona tartott továbbra is.
Az események ellenére a fejedelem nem végzett mélyebb politikai
számvetést. Bízott a török mindazon kijelentéseiben, hogy a továb-
biakban nagy emberré teszik, s újabb fejedelmi hatalmat nyomnak a
kezébe. Kiszabadulása után hamar elejtette eredeti tervét, Munkács
felszabadítását, helyette inkább az erdélyi fejedelmi szék megszer-
zésére törekedett.
 Thököly Imre fejedelmi díszben

Az önálló Erdélyi Fejedelemség addigi történelme talán legválsá-

gosabb időszakát élte át ezekben a hónapokban. A nyugati keresztény
seregek török elleni győzelmei nyomán egyre kétesebbé vált önálló-
ságának fennmaradása. Apafi Mihály fejedelem ebben a helyzetben
nem tehetett mást, mint hogy a két nagyhatalmat kölcsönösen egy-
más ellen igyekezett kijátszani - miközben mindkét irányban béke-
közvetítőként tüntette fel magát. Ilyen körülmények között lépett fel
Thököly azzal a javaslattal, hogy Apafival lépjenek kölcsönös unióra
egymással, illetve, hogy vegyék fel a fogadott apa és fiú viszonyát.
Kettejük összecsapásából végül is Apafi került ki győztesen. Június
5-én a hajnali órákban egy erdélyi had ütött rajta Hunyad vára mel-
lett Thököly seregén, aki menekülve mindössze egyórányi egérutat
nyert magának.
A Buda elestél követő hónapokban sem következett be sok válto-
zás a „kuruckirály” életében, hiszen jövője életre-halálra hozzá volt
kötve az oszmán hatalomhoz. 1686 novemberében ismét Belgrádban
találjuk, ahol keservesen panaszolta, „micsoda böcstelenül
tractaltatik mind maga, mind a vele valók dolga”. Ez év végén szinte
minden részletében az egy évvel korábbi jelenet ismétlődött: kis csa-
patával Belgrádból Váradon ár Munkács felmentésére készült. A kü-
lönbség pusztán annyi volt, hogy ezúttal szigorú tilalmat vitt magá-
val Erdély elkerülésére. Ebben a tiltásban az 1686-os év tökéletes
hiábavalósága tükröződött az ő számára. A történeti események fő-
sodrából visszavonhatatlanul a perifériák perifériájára szorult.
Munkács várát többé már soha nem láthatta viszont, sorozatos csa-
lódások és megalázó kudarcok után, mindenkitől elhagyatva halt
meg kis-ázsiai száműzetésében.
A koncepció, amelyre Thököly épített - a két hatalom közötti erő-
viszonyok félreismerése következtében alapjaiban volt hibás, s ő
ezért a hibáért dicsőségének néhány éve után két hosszú évtizeden
át vezekelt. Egyvalamit azonban még bukásában is elért: az 1664
utáni tűrhetetlennek érzett status quo felrobbantásával valójában a
150 éven ár fennálló katonai „patthelyzet” felszámolásához járult
hozzá. S ez nem csekélység, ha figyelembe vesszük, hogy Lipót és a
bécsi miniszterek mindenáron a változatlanságot akarták Magyaror-
szágon, s ha rajtuk múlik, még akár évtizedekig várathatott volna
magára hazánknak a török uralom alóli felszabadulása.
 Buda visszafoglalása, 1686
Ki volt az első az egyenlők között?

Felvirradt végre a nap, megindult az utolsó roham. „A tűzvonal-

ban hetven gránátos volt, az első száz önkéntessel, száz kardos és
száz puskás katonával” Tombolt a halál.

Savoyai Jenő herceg a császári lovasság egyik parancs-

noka

A török kemény elszántsága összecsapott a keresztény hadak hi-

hetetlen lelkesedésével. Nem volt kímélet, patakokban folyt a vér. A
vár élén Abdulrahman pasa, a magyarországi török tartomány főkor-
mányzója, egy albán származású, kiváló védelmi stratéga állt. A pa-
lota védelmének irányítója Iszmail pasa volt. A védőknek a szüksé-
gesnek véltnél jóval több ivóvíz, élelmiszer és hadikészlet állt ren-
delkezésére. A vár amúgy is erős volt. Az előző évben kijavították és
helyreállították a korábbi ostrom okozta sérüléseket, sőt új védőmű-
veket is építettek. Csak török harcosból volt kevés. A védők 6-8000
fős tábora bízott a felmentő seregek mielőbbi megérkezésében, azon-
ban keservesen csalódniuk kellett. Szulejmán nagyvezír, mintegy
50 000 emberével nem akart nyílt harcba bocsátkozni a birodalmi
haderővel. Tehetetlensége és rossz stratégiája folytán végül szinte
ölbe tett kézzel nézte végig a vár elestét. A harc két óra alatt eldőlt.
A betörő katonaság mindenkit lekaszabolt, felgyújtotta a lakosok há-
zait, raboltak pénzt, ékszert, túszul ejtettek gyermekeket, megerő-
szakolták, majd megölték az asszonyokat és lányokat. A vérzivatar-
ban elesett Abdulrahman pasa is. Azután csönd lett.
Mint mindig a történelemben, a vesztesek bűnbakot, a győztesek
hősöket keresnek. Az utókor legendákat sző, a helytállás örök dicső-
ségére. Soha nem múló kíváncsisággal kérdezi: ki volt az első? Ki
tűzte ki legelébb a győztesek lobogóját?
Nem volt ez másképpen Buda ostroma után sem. Azzal a különb-
séggel, hogy ebben a csatában a magyarok elsők lehettek, de egyen-
lők semmiképp. A közvetlen hadieseményekben mintegy 14-15 000
magyar harcos vett részt, az ostromlók egyötöde. De nem önálló ma-
gyar hadtestként, hanem idegen seregek segédcsapataiként. Bécs
ugyanis - érthetően - kissé bizalmatlan volt a magyarokkal. Thököly
felvidéki fejedelemségét ugyanis csak az előző évben verték le, Er-
dély pedig továbbra is kitartott a török szövetségben. Egyébként is:
a hadjárat nem magyar, de birodalmi ügy volt. Bécs 1683. évi, siker-
telen török támadása után, a következő évben megalakult a keresz-
tény koalíció, a Szent Liga, Velence, Lengyelország, Habsburg-Ma-
gyarország és a pápai állam részvételével. Több eredménytelen béke-
kezdeményezés után a liga indított hadjáratot a török ellen. A terhek
túlnyomó részét - persze - a magyar országlakosok viselték.
Jellemző a császári udvar magyarellenes politikájára, hogy a ná-
lunk telelő idegen katonaság eltartására szolgáló porciók hetven szá-
zalékát a magyar földnek kellett adnia, ráadásul magasabb adókul-
csokkal, mint amiket az örökös tartományok fizettek. És ezek csak a
legális terhek voltak. A keresztény sereg idegen zsoldosainak kegyet-
lenkedései, pusztításai miatt egész települések, sőt járások és me-
gyék néptelenedtek el.
 A fővezér, Lotharingiai Károly herceg a magyarokat csekély érté-
kűnek ítélte, ezért az ostrom legveszélyesebb pontjaira állította őket,
mint támadó ékeket. Így könnyen lehet, hogy magyar volt az első az
egyenlők között. Eörményesi Fiáth János, a győri hajdúk őrnagya a
nádortól, Eszterházy Pál hercegtől kapta az elsőséget igazoló okleve-
let. Petneházy Dávid huszárezredest a kortárs Cserei Mihály nevezi
meg elsőnek, Erdély históriája című munkájában.
A magyaroknál elsőségre igényt tartók közül különös
Ramocsaházy Endre százados története. Őt nem nevezik néven a ko-
rabeli jelentések, talán, mert nem volt főtiszt, talán, mert nem is vett
részt a hadieseményekben, vagy talán azért, hogy helye legyen az itt
felidézendő kalandnak. Eszerint: ő a török üldözése közben, társaitól
elszakadva, váratlanul a Szent György térre ért, ahol a túlerő lebírta,
és felakasztották egy fára. De láss csodát! A fa fiatal, zsenge, az ága
hajlékony, így hősünk lábujjhegyre állván, ki tudta várni, míg társai
rálelnek és megmentik szorult helyzetéből. Tekintettel arra, hogy
Ramocsaházy 60 évvel az ostrom után, 105 éves korában halt meg,
eme legendának bőven volt táptalaja.

Buda visszafoglalása
 Mivel az ostromló seregek zöme külföldi zsoldos volt, természe-
tesen közülük is kikerülhetett az első. Martin-Günther Pechmann ve-
zetője volt annak a bajor csapatnak, amely az ostrom utolsó napján
elsőnek jutott be a belső palotaudvarra. Az ö elsőségét I. Lipót csá-
szár oklevele tanúsítja.
Az olasz Michele d'Asti alezredes ezen a napon közvetlenül a fal-
nál kapott halálos sebet. Az ő dicsőségét olasz kortársak örökítették
meg.
Hogy valójában melyikük lehetett az igazi első, valószínűleg so-
hasem fog kiderülni. A kérdés eldöntésénél figyelembe kell venni
többek között, hogy a budai vár óriási volt. A Duna felőli, keleti falak
kivételével, a többi oldalról egyszerre rohamozták. Mivel az ostrom-
lók rövid időn belül több helyen is áttörték a védelmi sáncokat, va-
lószínűleg mindegyik szakasznak megvolt az első foglalója. Egyálta-
lában nem biztos, hogy mindőjük életben maradt. De az elsőség di-
csősége csak túlélőt illethet. Így kívánja a hősi hagyomány. Akár igaz
az elsőség, akár a képzelet nevezi csak elsőnek a kiválasztottakat,
mindannyiuk rászolgált az utókor tiszteletére.
 Miért állt Rákóczi a kuruc felkelés élére?
Ugrás a sötétbe

Ahogy Julius Caesar hajdanán a Rubicont, úgy lépte át II. Rákóczi

Ferenc 1703. június 16-án lengyelországi bujdosásából hazatérve a
magyar határt. Vallomásaiban és Emlékirataiban maga is a nagy
ókori hadvezér nevezetes tettéhez hasonlította döntését. Korántsem
alaptalanul érezte, hogy bujdosó Bercsényi Miklóssal. Hozzáláttak,
hogy kidolgozzák a Habsburg-ház ellen indítandó háborújuk tervét.
Az egyik alapgondolatuk az volt, hogy a harcot szabályos, reguláris
seregekkel kivárnák megvívni.

Rákóczi hazatérése

Komolyabb belső katonai segítségre nem is számítottak, de fő-

ként nem valamiféle népi jellegű mennyire nélkülözte a józan meg-
fontolást, amikor a kuruc háború megindítása mellett döntött. A be-
következő események mégis igazolták a merész elhatározást. 1703
telén már Magyarország területének több mint egyharmadát tartotta
az ellenőrzése alatt. Felmerül a kérdés: vajon miért volt bizonytalan
Rákóczi a döntés meghozatalában, és miért nem igazolódtak be félel-
mei?
Az összeesküvés vádjával letartóztatott Rákóczi 1701. november
8-án szökött meg börtönéből, s kalandos úton Lengyelországba me-
nekült. Ott találkozott a szintén bujdosó Bercsényi Miklóssal. Hozzá-
láttak, hogy kidolgozzák a Habsburg-ház ellen indítandó háborújuk
tervét. Az egyik alapgondolatuk az volt, hogy a harcot szabályos, re-
guláris seregekkel kívánták megvívni. Komolyabb belső katonai se-
gítségre nem is számíthattak, de főként nem valamiféle népi jellegű
felkelésre. Nem hitték, hogy a kurucság sikerrel veheti fel a harcot
Lipót császár hadaival. De számítottak arra is, hogy a háború nem
föltétlenül vált ki osztatlan lelkesedést Magyarországon, hiszen alig
négy esztendeje zárult le a török ellen viselt tizenhat évig tartó véres
harc, amelyben az ország egyszerre nyögte a hadak járását, és eltar-
tásuk terhét.
Rákóczi és Bercsényi gyors lefolyású háborút terveztek. Francia
pénzen fogadott zsoldosokkal és Thököly Imre oszmánok által támo-
gatott seregével több irányból támadtak volna, hogy megakadályoz-
zák a császári csapatok összevonását. A tervek azonban több ponton
is hamis helyzetértékelésen alapultak.
Mindenekelőtt semmi biztosíték nem volt arra, hogy a szövetsé-
gesek olyan fontosnak érzik a magyarországi frontot, mint ők gon-
dolták. Európa a spanyol örökösödési háború lázában égett. A Habs-
burgokkal rivalizáló francia uralkodó, XIV. Lajos mégis bizonyos tá-
volságot tartott a Bécs ellen készülő magyarokkal. Biztatáson és
némi évjáradékon túl semmit sem adott a szervezkedőknek. II. Ágost
lengyel királytól még ennyire sem tellett. Szimpátiái ellenére politi-
káját alapvetően az osztrák uralkodóhoz kellett igazítania, ha nem
akart két tűz közé kerülni az északról támadó svéd király és Lipót
császár között.
Rákóczi az otthoni helyzetről sem rendelkezett megbízható hírek-
kel. Például amikor a tiszaháti felkelők megkeresték, hogy megbizo-
nyosodjon állításaikról, Bercsényi lovászát küldte velük vissza. Rá-
kóczi Ferenc nem kívánt egy parasztháború élére állni. Ugyanakkor
érezte, sorsfordító pillanathoz érkezett. Minden további késlekedés
végzetes lehet, apaszthatta az otthoniak reményét és bizalmát, meg-
bonthatta táboruk egyébként is törékeny egységét. Még megpróbálta
késleltetni a felkelés kirobbanását, igaz, hogy zászlót és buzdító pá-
tenst küldött nekik, de igyekezett türelemre inteni őket. Az ennek
ellenére megindult felkelés, 1703. június 7-én Dolhánál vereséget
szenvedett. A vert had maradványaival találkozott Rákóczi, és velük
kezdte meg - ahogy írta: az „okosság minden szabálya ellenére” - há-
borúját.

Rákóczi Ferenc (1694)

Ezek után következett a nem várt meglepetés. Az első hónapok

gyors és látványos sikereket hoztak. Rákóczi Emlékirataiban mégis
inkább a szerencsés körülményeknek tulajdonította az eredménye-
ket. A „háború alapelveinek szempontjából” azonban „nagyon kelle-
metlen dolgokat” látott előre. Bár a spanyol örökösödési háború mi-
att a császári hadvezetés arra kényszerült, hogy Magyarországról se-
regeket vonjon ki, a gyéren felszerelt kuruc csapatokkal szemben
még az országban maradó egységek is komoly erőfölényben voltak.
Ráadásul bekerítéssel is fenyegették Rákóczit. A Felvidéken gyüle-
kező kurucokat egyszerre támadhatta volna meg az Erdélyt meg-
szállva tartó Rabutin tábornok, Debrecen felől a Montecuccoli-ezred,
és Kassa császári generálisa. Nemcsak tehetségtelenségükön múlott,
hogy nem ezt csinálták. A több helyen kirobbant felkelés megosztotta
a figyelmüket, másrészt nem tartották méltó feladatnak felvenni ve-
lük a harcot. Bécs nem a kurucok rebelliójára figyelt, sokkal inkább
attól tartott, hogy a törökök kihasználják a helyzetet. Ezért minden-
nél fontosabbnak ítélték a déli határ, különösen Erdély védelmének
megerősítését.

Mulató kurucok

A felkelők gyors térnyerésének persze nemcsak a császári hadve-

zetés lassú ébredése volt az oka, hanem nagy szerepet játszott ebben
a Béccsel szembeni általános elégedetlenség is, amely a kuruc sere-
gek létszámát rohamosan duzzasztotta. És kellett Rákóczi remek
helyzetfelismerése és hadvezéri képessége, amellyel átlátta, hogy a
reguláris hadvezetés szabályainak az adott helyzetben nincsen ér-
telme. Rákóczi - főleg a sorsdöntő első hetekben - gyorsan alkalmaz-
kodott seregei arculatához. Óvta lelkesedésüket, önbizalmukat. Nem
kereste mindenáron az ellenséggel való összecsapást. Kihasználta a
felkelésről kialakult legendát, az erejét fölnagyító hírek hatását. De
közben hatalmas energiával szervezte hadai ellátását, felszerelését,
kiépítette háborúja gazdasági hátteret. Igyekezett az egész társadal-
mat érdekeltté tenni harca támogatásában. Természetesen az első
pillanattól kezdve szívósan törekedett arra, hogy seregeiből regulá-
ris hadat faragjon. Tisztában volt azzal, hogy taktikai sikereit csak
így lesz képes stratégiai fölénnyé változtatni.
II. Rákóczi Ferenc 1703-ban nem olyan háborút indított, mint
amilyet lengyelföldi bujdosásában gondosan eltervezett. Szakszerű
és korszerű hadviselés helyett a török és az erdélyi háborúkból örö-
költ kuruc hadak vezére lett. Mégis az első sikerek mintha Károlyi
Sándor véleményét igazolták volna, aki szerint „akinek a föld népe
kedvez, ember annak keveset árthat”.
 Bethlen Miklós, a nagy államférfi bukása
Noé elfogott galambja

Rajta aztán igazán betelt az erdélyiek kínban született szójátéka

a császári generális nevével: Rabutin magyarul annyit tesz: Rabbá-
tőn. Bethlen Miklós, Erdély nagy tudású kancellárja, hatalma csúcsá-
ról a halálraítéltek padjára, s onnan a tömlöcbe jutva, tizenkét évig
törhette a fejét, miért is nem kerülte el ezt a szójátékba rejtett ver-
met.

Bécs, egykorú metszeten

Hogyan eshetett meg, hogy mindkét haza egyik legműveltebb, eu-

rópai egyetemeket járt és londoni, párizsi királyi udvarokban szíve-
sen látott, számos diplomáciai feladatot sikerrel teljesített politi-
kusa, Zrínyi Miklós és a Wesselényi-felkelés vezetőinek bizalmasa,
aki a Thököly-mozgalom idején kiváló politikai érzékkel képes volt a
bécsi udvarral rendezni Erdély közjogi helyzetét - ez az államférfi ily
tragikusan fejezte be pályafutását? Csakis úgy, ahogy a történetíró
Cserei Mihály bölcsen megjegyezte: „A szegény Bethlen Miklós is
megesik Szebenben, amint örökké hallottam, senki nem elég okos
magának, és a bölcs ember, mikor megbotlik, mindenkor nagyobbat
esik, mint az együgyű. Szintén úgy jára ő is, noha Erdélyben senki
ésszel, elmével vele nem ért, és a római császár első ministerei között
is tekintetben lehetett volna az ő nagy bölcsességiért, nagy bolondsá-
got cselekedék, egy projectumot íra, hogy Erdélyben minemű directio
állíttassék, az anstriai házból legyen ugyan az erdélyi fejedelemnek
felesége, de a töröknek is adózzék.” Való igaz, hogy e projectum, az
Olajágat viselő Noé galambja című politikai-államberendezkedési
tervezet volt Bethlen vesztének közvetlen okozója, ám számos egyéb
körülmény kedvezőtlen összjátékára is szükség volt elítéltetéséhez.
Erdély uralmi hierarchiájának második embere. A részeges-kártyás
Bánffy György gubernátornak és a bigott katolikus kincstartó Apor
Istvánnak egyaránt gyűlölt ellenfele. Hiúságuknak és vagyonszerző
mohóságuknak egyformán útjában állt Bethlen józanabb, puritá-
nabb, az államérdeket és a kálvinista vallást odaadóbban szolgáló
erkölcsisége.
A legnagyobb ellenfélnek azonban az Erdélyben kormányzó csá-
szári tábornok, Johann Ludwig Rabutin de Bussy elvakult hiúsága,
féltékenysége bizonyult. A botrányai miatt Franciaországból a csá-
szári hadvezetésbe menekült katonatiszt valószínűleg Bethlen esete
révén próbálta hűségét bizonyítani: büszkén állította, veszedelmes
árulót fogott, ádáz összeesküvőt leplezett le, a császár legsikereseb-
ben rejtőzködő ellenségét tette ártalmatlanná a kancellár személyé-
ben. A vezénylő tábornok állandó bizalmatlansága az erdélyi veze-
tőkkel szemben, kolerikus természete, kegyetlen tirannizmusa eleve
lehetetlenné tették a vele való együttműködést. Bethlen Miklós ön-
életírásában találóan jellemzi Rabutin lelkialkatát: ha neki nem tet-
sző tartalmú levelet kapott, azt „szaggatta, fogával rágta, lábával is
tapodta”, s válaszul, ha lehetett volna, „a papiroson és szavával
mennykövet, pestist, basiliscust hányt volna”. A hazáját, vallását,
családját és saját magát is kitartó érveléssel védő Bethlen Miklós,
akire azért is neheztelt Rabutin, mert „ő egyedül jól tudván egész Eu-
rópában, úgy a császár udvarában való politicát is, nem akar vala hí-
zelkedni úgy sem a generálnak, sem a több német officéreknek, mint a
több magyar urak” - érthetően gyorsan kivívta a tábornok ellenszen-
vét és haragját. Mondogatta is neki: „Ah, ah, monsieur chancelier, né-
ked minden munkád a rebellisek protectiója”, „Te nem császár, hanem
Rákóczi cancellariusa vagy”. Úgy vélte, hogy Thököly sem nagyobb
ellensége a császárnak, mint Bethlen Miklós, „de az ördög elvigyen
engem, ha imígy-amúgy nem bánok véled, a seggednél, vagy a
lábodnál találod a fejedet” - fenyegette meg a kancellárt, s fenyege-
tését kis híján valóra is váltotta.

Bethlen Miklós tordai háza és széke

 Különösképpen kapóra jött ehhez Rabutinnek - mikor már Rákó-
czi csapatai Erdélyben voltak, s Szebent is körülzárták - a Bécsbe in-
duló Pano István görög kereskedő jelentése: Bethlen Miklós egy vas-
kos levélcsomagot bízott rá, hogy adja át ottani bizalmasának. A gya-
nús küldemény felcsigázta a tábornok kíváncsiságát, és amikor a bo-
rítékot felbontották, látták, hogy az belül a bécsi holland és angol
követeknek van címezve, akik közvetítők voltak a császár és Rákóczi
közti béketárgyalásokban. Az iratköteg nem más volt, mint Bethlen
politikai tervezete - természetesen álnéven -, így aztán több sem kel-
lett a tábornoknak, azonnal példát statuálva, 1704. június 19-én este
tíz és tizenegy óra között letartóztatta az éppen lefekvéshez készü-
lődő, mit sem sejtő kancellárt. Rövid idő és erős kényszer alatt „fel-
ségsértés és örökös hűtlenség fejében fej- és jószágvesztésre” ítéltette
saját honfitársaival a 62. évében járó, tisztességben megőszült ál-
lamférfit.
Hogy mi volt az a főbenjáró vétek, amellyel e súlyos büntetést
magára idézte Bethlen? Rabutin a később nyomdafestéket is látott
visszaemlékezéseiben sajátos értelmezéssel - és valószínű, többszö-
rös torzítással, mivel nem tudott latinul ekként örökítette meg az
esetet, egyben jellemezvén is a traktátus szerzőjét: „...Bethlen gróf,
Erdély kancellárja, akiben, mint már fentebb említettük, valami ter-
mészetes hajlandóság volt arra, hogy amennyire tehette, ártalmára le-
gyen a Habsburg-háznak, tervet eszelt ki…, ez a terv azt célozta, hogy
Erdélyt vonják ki a Habsburg-ház uralma alól, s a kancellár ezt a szán-
dékát a nem katolikus hatalmak segítségével akarta megvalósítani”.
Az erre a sajátos szövegértelmezésre alapuló felségárulási vád
jelentette Bethlen politikai pályafutásának végét. Mert jóllehet igaz
ugyan, hogy a Noé galambja-tervezet Bethlen Gáborral, Pázmány Pé-
terrel és Esterházy Miklóssal együtt vallja, hogy a két ország boldog-
ságának, külső és belső szabadságának fundamentuma mindig az
volt, hogy Erdély a töröknek, Magyarország pedig a Német-római Bi-
rodalomnak volt alávetve. De Bethlen nem kívánta török vazallussá
süllyeszteni Erdélyt, mint ahogy azt Rabutin a nyakába akarta
varrni. Ő azt tartotta volna megfelelőnek, ha Erdély mindkét helyre
egyenlően adózna, s az országnak német származású, protestáns fe-
jedelme lenne, aki a Habsburg-házból venne feleséget.
 Felségárulás, hűtlenség, összeesküvés? Aligha szerepelt céljai
közt - ő csak mint királyi tanácsos töprengett el az ország jövőjén.
Ezt pedig szabad, sőt a kancellárnak, a lelkiismeretes tanácsúrnak
kötelessége is.
Akkor hát hol és miként követte el azt a vétséget, amiért a tábor-
nok szerint, rászolgált a legsúlyosabb büntetésre?
Ott és akkor, amikor nem vette észre: 1690 óta a politikai helyzet
alaposan megváltozott. A karlócai béke negyedszázadra nyugalmat
ígért, a császári csapatok évek óta Erdélyben tartózkodtak, vezetőjük
korlátlan hatalommal bírt, a kormánytanács - gubernium - helyett a
döntéseket már rég Bécsben hozták, a török visszaszorulóban, Rákó-
czi ugyan némi bonyodalmat jelent, de elkezdődtek a béketárgyalá-
sok. Mindezek Erdély teljes bekebelezését legfeljebb csak késleltet-
hetik... S ekkor, ebben a helyzetben előállni azzal a javaslattal, hogy
önállósága fejében Erdély évi 15 000 aranyat adjon a magyar király-
nak, az egész Erdély teljes birtoklása helyett, nem vall reálpolitikusi
erényekre.
Így aztán Noé olajágas galambja Bethlen számára nem a békét, a
vágyott nyugalmat, hanem a rettenetes szenvedést, s a császár ke-
gyelméből, hosszú - spionokkal ellenőrzött - börtönéveket, a család-
tól és a hazától való végleges elszakíttatást hozta. A magyar iroda-
lomnak pedig a századunkig sugárzó szépprózai teljesítményt: Beth-
len Miklós Önéletírását.
 Rákóczi 1711-es emigrációja vagy menekülése
Vezéráldozat?

Tévesen sejthették, milyen gondolatokkal vivódott II. Rákóczi Fe-

renc, amikor 1711. február 21-én átlépte a lengyel-magyar határt, s
talán senki nem gondolta, hogy ekkor hagyta el végleg Magyarorszá-
got. Február elsején Olcsvaapátiban seregének tisztjei előtt még ar-
ról beszélt, hogy a Pálffy János császári fővezérrel kezdett tárgyalá-
sokat helyesli, s bármi történjék is, az országban marad. Néhány hét-
tel később azonban már elfogadta a Salánkon összegyűlt szenátorok
és erdélyi tanácsosai véleményét, s Lengyelországba indult. Mi tör-
ténhetett e néhány hét alatt?

II. Rákóczi Ferenc

Közvetlenül indulása előtt aratásra való visszatérését ígérte, ám

tisztában lehetett vele, hogy már ezzel is kockázatot vállalt. A háború
során ugyanis többször tapasztalhatta, mennyire szükség van szemé-
lyes jelenlétére. 1711 januárjától pedig jórészt csak Pálffy János be-
látásán múlott, mikor toppantja össze a kurucok maradék haderejét,
akik lassan oda szorultak vissza, ahonnan 1703-ban a harcot megin-
dították. Rákóczinak nem volt sikerrel kecsegtető védelmi stratégi-
ája, seregeit csak a közeli békekötés reménye tartotta össze, komo-
lyabb hadműveletekre már nem voltak képesek.

Kuruc közkatonák

E békekötésre nemcsak azért volt lehetőség, mert Pálffy János

jobban pártfogolta a megegyezést, mint a katonai diadalt, hanem
mén Rákóczi sem zárkózott el a gondolatától. Kérdéses csak az lehe-
tett, elképzeléseik találkoznak-e. Rákóczi Ferenc 1710 végén össze-
foglalta véleményét a háború befejezésének módjairól, ám ebben a
Béccsel való közvetlen alku nem szerepelt. Szándéka szerint vagy a
spanyol örökösödési háborút lezáró általános európai békerendezé-
sig, vagy I. József császár haláláig kell kitartaniuk. A császár ígére-
teiben külső hatalmak garanciája nélkül nem bízott. Magatartásán
csak látszatra módosított, amikor hajlandó volt személyesen tár-
gyalni Pálffyval, s kérésére folyamodványt írni az uralkodónak. Is-
merte a táborában mindjobban erősödő békevágyat, ezért tartotta a
kisvárdai hadiszemlén tett ígéretét: találkozni fog Pálffyval. Vaján
ez meg is történt, ahonnan aztán egyenesen Olcsvára ment, hogy ott
beszámoljon megbeszéléseik eredményéről. Itt elmondott beszédé-
ben érveit úgy csoportosította, hogy egyszerre éltette tisztjeiben a
béke reményét, s próbálta táplálni bennük az eltökéltséget a további
kitartásra. Közölte, hogy írni fog a császárnak, de azt is, hogy, annak
eredményében nem bízik. Óvakodott attól, hogy a háború folytatá-
sára biztasson, ám mindenkinek kötelességévé tette, hogy az alkudo-
zások - egyébként sejthető - kudarca esetén családját és otthonát
„egy nagylelkű erőfeszítéssel megvédje”. További tervei sem voltak
kockázatmentesek. Ezekről az ekkor már Lengyelországban tartóz-
kodó Bercsényit tájékoztatta február 6-án írt levelében. Eszerint
Salánkon nemsokára „conferentiája” lesz, ahol bizonyára „oly dispo-
sitiokat” tehet, amelyek után nyugodtan indulhat Lengyelországba.
Noha januári útjáról visszatérve némi megdöbbenéssel látta, hogy
távolléte alatt a „sokféle rémülés között” majdhogynem vége lett a
háborúnak, mégis bízott benne, hogy az egybegyűlt szenátorok tá-
mogatni fogják elképzelését. Reményében nem is csalatkozott. Fö-
löslegesnek bizonyult Bercsényi Miklós aggodalma is, aki attól tar-
tott, hogy „az kétségbeesetteknek bolondsága és az németek csalárd-
sága” netán visszatartják Rákóczit. Noha Salánkon valóban felmerült
Rákóczi Munkácsba zárkózásának, és ottani kitartásának gondolata,
jobbnak látták, ha e végső kétségbeesésre valló lépés helyett a feje-
delem a lengyel földön korábban megkezdett tárgyalásait folytatja.
Ezek tétje I. Péter orosz cár segítségének, közbenjárásának megszer-
zése volt. Ám legalább olyan fontosnak látszott előkészíteni a Len-
gyelországba esetleg bekényszerülő kuruc hadak fogadását. Vay Ádá-
mot már 1711 januárjában arról tájékoztatta, hogy a hadak bizton-
sággal húzódhatnak be lengyel területre.
Mivel a fejedelem véleménye a közvetlenül Béccsel történő béke-
kötésről nem változott, 1711 elején szándékát nem vezérelhette más,
mint hogy a kitartás további értelméről és szükségességéről meg-
győzze az itthoniakat, s közben minden eshetőségre számítva előké-
szítse a Lengyelországba húzódás lehetőségét. A Károlyi Sándornak
február 18-án adott utasításaiban részletesen rendelkezett a kuruc
hadak ideiglenes lengyel földre telepítéséről. A magyarországi híd-
főállást Munkács várának kitartása védte volna, de bízott abban is
Rákóczi, hogy Károlyi Sándor nem fog előnytelen békét kötni, s egy-
általán, az itthon maradók „fejek és fejedelmek nélkül nem békéi-
nek”. Sőt kitartásukat fogja erősíteni uruk személyének biztonság-
ban léte.

Kuruc-labanc párviadal

Rákóczi február után sem akarta a Pálffyval vitt tárgyalásokat

megakasztani, ám ekkor is több reményt fűzött „külső munkálkodá-
saihoz”, ezért nem tért haza sem Károlyi, sem mások sürgetésére.
Valószínűleg némi makacssággal párosult következetessége tűnhe-
tett úgy már a kortársaknak is, hogy Rákóczi lényegében 1711 febru-
árja óta emigrációban élt. Valóban személyében őrizte a magyar ál-
lami szuverenitást, s vállalt feladatait küldetésként élte meg. Nem
túlzás tehát, ha úgy véljük, 1711. februári lengyel útjában már benne
volt akár a száműzetés, akár az emigráció vállalása is. Több levelé-
ben megfogalmazta, hogy „árnyékreménségért” még akkor sem alku-
szik meg Béccsel, ha harcában egyedül marad. Pedig ő is tisztában
volt azzal, amire Barcsai Ábrahám, a hozzá jó szívvel viseltető erdé-
lyi tanácsúr figyelmeztette: „Az reménséget örökké hallottam csak ár-
nyéknak lenni, az mely gyakran megcsalja az embert, így járánk mi is,
csak az árnyékkal maradánk.”
 Kik a csángók?
Oltott magyarok

Amikor a csángó magyarok eredetét, származását kutatjuk, cél-

szerű abból kiindulni, ami a mai köztudatban róluk él. Azt a népes-
séget szokás így nevezni, amelyik egy romlott magyar nyelvet beszél,
a Kárpátok hegyeitől keletre eső moldvai, bukovinai területeken.
Idegen környezetben élnek szórványfalvakban, távol a magyarságtól
és elszakadva az egy tömbben lakó székelységtől. Arról a népességről
van szó, amely a történelmi román fejedelemségek területén a ma-
gyar korona fennhatóságán kívül is megőrizte anyanyelvét, szokásait
és a románoktól eltérően katolikus vallású. Ez a földrajzi és állami
elhatárolódás is magyarázza, hogy nyelvükben, szokásaikban elkülö-
nülnek a magyarországi magyaroktól, palócoktól és a székelyektől is,
akik oltott magyarnak nevezik, alacsonyabb rendű magyarnak tart-
ják a csángókat.

Csángó falu

A csángó földnek nevezett területen, amely a Pruttól nyugatra kö-

rülöleli a Kárpátokat a Dunáig, a szórványfalvak láncot alkotnak. Ha
figyelembe vesszük, hogy az itt található helynévanyag a nyelvészek
szerint jelentős részben magyar eredetű ott is, ahol nem találunk
csángó falvakat, talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt állít-
juk, hogy a történelmi Magyarország keleti határain túl a 14. század-
tól jelentős magyar népesség lakott. A köztudatban úgy él, hogy a
csángók elrománosodott magyarok, akik kivándoroltak Erdélyből,
idegen szokásokat vettek fel, asszimilálódtak új környezetükhöz. A
történeti források szerint a csángó-kérdés nem ennyire egyszerű.
Már a csángó elnevezéssel gondban vagyunk, hiszen első hiteles írott
emléke 1783-ból való: egyszer tsángó magyarok, másszor tsangó ma-
gyarok formában. A csángó elnevezés a múlt század végén vált álta-
lánossá, eredete máig sem tisztázott. Különböző magyarázatok lát-
tak napvilágot; Fogarasi János 1864-ben a Kínától északra lakó, ál-
taluk csongjo-nak nevezett barbár nép nevéről mondja, hogy: „közel
áll egyik magyar faj csángó vagy csángó nevéhez”. Czuczor-Fogarasi
szótárában (1862) a következőt találjuk: „csángó, csángó — csa-ong-
ó, talán csapongó járókelő, ellentétben a székely székelő, azaz állandó
helyen lakó szóval”. Egyik mondánk szerint „midőn Szent László ki-
rály a pogányok elleni harcra készült, ők is melléje állottak. Lovaik
kolomppal lévén ellátva. Szent László csodálkozva kérdezte: miféle
csángatók ezek?” Mindebből arra következtethetnénk, hogy a szó
népnévi eredetű lenne. Tudnunk kell, hogy a csángó elnevezést álta-
lában szégyellték azok, akiket illettek vele, bár maguk is ismerték és
használták a szót. Ha valóban népnév volna, örökösei nem szégyell-
nék. Valószínű, hogy a szó gúnyos-tréfás eredetű székely köznév.
Lükö Gábor szerint a moldvai magyarok az elfogulatlan szemlélő
előtt beismerik, hogy „megérdemlik a gúnynevet, mert nem jó magya-
rok s a magyar köznyelvet nehezen értik”. Valószínű, hogy a csángó
elnevezés a népesség eredetére - kivándorlására kóborlására, csám-
borgására vonatkozik. Döbrentei Gábor 1841-ben Petrás Ince mold-
vai magyar paptól tudakolta, milyen hagyomány él a moldvai magya-
rok között? „Bizonyosan meg nem határozhatni, valljon a hunnak,
avarok, magyarok elsőbbi kivándorlásaiból? a jászokból, kunokból,
vagy talán még más költöző csapatokból maradtak-e? Annyi igaz,
hogy magokat nagyon régieknek tartják. S ami igen elhangzónak tet-
szik, az: hogy a székely nevezetért igen megilletődve érzik magokat,
azt nem sajátjuknak mondván s tartván, ellenkezőt pedig bizonyítani
nem tudván...” A csángó népesség egészére természetesen nem vo-
natkoztatható ez a rendkívül vonzó és tetszetős jász-kun-hun ősi ere-
det, de el sem vethető teljes egészében. Ha az időben visszafelé ha-
ladunk, számtalan székely kivándorlásról tudunk. Ha ezt a visszafelé
haladást követjük - amíg csak adat áll a rendelkezésünkre a magya-
rok kimeneküléséről, kiűzéséről vagy kitelepítéséről a Kárpátokon
kívüli területre - és ezeket levonjuk a korban ismert csángó népes-
ségből, így is marad Moldvában 15-20 falu magyarsága, melyről leg-
régibb kivándorlási adataink sem adnak felvilágosítást. Bennük ta-
lálhatjuk meg a csángók legősibb gyökereit, akikkel a későbbi kitele-
pülök összeolvadhattak.

Csángó asszony népviseletben

A Kárpátokon túli magyarság történetével először jezsuita és fe-

rences történészeink foglalkoztak a reformáció és ellenreformáció
viharai után beállott nyugalmasabb időben. A Kárpátokon túli ma-
gyarságot ők is hun-kun eredetűnek tartották: „Moldvának még ma
is azon vidékeit, melyeken a kun maradványok chángó-magyar név
alatt léteznek, az oláhok Comania-nak nevezik... Kun eredetre mutat-
nak a Bákó mellett ma is látható kun halmok, melyekről szóbeli ha-
gyomány után a chángók beszélik, hogy ott elődeik az isteneknek lo-
vakat áldoztak fel.”
A csángók kun eredetéről nem győzhetnek meg minket ezek a
munkák, de a kunhalmokféle hagyományból, a kun módra borotvált,
tar üstökű csángó férfiakból, a csángók sziszegő nyelvjárásából és az
ismert kun-magyar történelmi kapcsolatból következtetve a Kárpá-
tokon kívüli magyarság magába olvaszthatott kisebb kun töredéket.

A csángók őseinek másik rétegét valószínűleg az Árpád-házi ki-

rályok telepítették a Kárpátokon túlra, hogy egy keletről, az ojtozi,
gyimesi, tölgyesi és borgói szorosok felől jövő támadásra felkészül-
tek legyenek. Ez a kitelepítés beleillett az Árpád-házi királyok kelet
felé terjeszkedő politikájába is. Moldva időnként magyar királyi
fennhatóság alatt állt és tudunk birtokadományozásokról is. Az új
birtokosok falvakat, mezővárosokat alapítottak és törekedtek vala-
milyen - magyarhoz hasonló - közigazgatási szerkezet kialakítására
is.
 Az Árpád-ház kihalásakor már jelentős román népességgel szá-
molhatunk Moldvában, és ekkor indult meg erőteljesen a moldvai
magyar telepek lakóinak összeolvadása a románsággal.
Ettől kezdve a moldvai magyarok államilag is elkülönültek az
anyaországtól. A 15-16. századi gyarapodásukban a belső népszapo-
rodás mellett jelentős része volt az újabb magyarországi kivándorlá-
soknak. 1436-tól folyamatosan érkeztek az inkvizíció elől menekülő
husziták, az 1560-as években - amikor János Zsigmond fejedelem ki-
váltságaik ellenére adózásra kényszerítette a székelyeket - állandó-
sult a jobbágysorsot nem vállaló székelyek szökése Moldvába, és az
1562. évi székely felkelés leverése után emigrációjuk folyamatossá
vált. A Rákóczi-szabadságharc során - amikor Erdély Rabutin csá-
szári generális keze alá került - a kuruc sereg több ezer katonája szo-
rult Moldvába és sokan közülük nem is tértek vissza a leigázott ha-
zába. A 18. század derekán, a mádéfalvi veszedelem idején szintén
Moldva nyújtott menedéket az üldözötteknek.
A csángók eredetére, közös származásukra történelmileg igazolt
egyértelmű választ nem találunk. Valószínű akkor járunk legköze-
lebb a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy nem származásuk, eredetük
a közös, hanem az a kulturális örökség, amit az anyaországból kisza-
kadva, idegen környezetben is megőriztek és őriznek ma is. Ez egy
olyan kohéziós erő, amely biztosította megmaradásukat az évszáza-
dok zivataraiban.
 A szabadkőművesség titkai
Tiltott páholyok

A felavatandó új testvért, miután elsajátított bizonyos ismerete-

ket a szabadkőműves-mozgalom történetéről, elveiről, rítusáról,
szimbólumairól és a rend feladatairól, bonyolult szertartásrend sze-
rint fogadják be a tagok közé. A páholyház egy félhomályos szobá-
jába, az elmélkedés termébe vezeti be két mester, ahol a rend több
szimbóluma van elhelyezve. Szemét bekötik, bal lábszárát és karját
lemeztelenítik, s jobb kezét szívén tartva indul el a szentélyhez ve-
zető úton. Minden nála lévő fémtárgyat lerak: így veti le a világi elő-
ítéleteket, kötöttségeket, hogy megtisztuljon a tanok befogadásához.
Kérdések és feleletek formájában ad számot felkészültségéről, és ar-
ról, mi indította a csatlakozásra. Esküt tesz a hallgatásra, hogy a sza-
badkőművesség belső életére vonatkozó ismereteit megőrzi, nem
tárja a beavatatlanok elé.

Martinovics Ignác
 A fentiek is érzékeltetik, a szabadkőművesség titkos szervezet.
Hajnóczy József, aki maga is a szervezet tagja volt, és akit az úgyne-
vezett jakobinus-összeesküvésben való részvétele miatt 1795-ben ki-
végeztek, találóan állapította meg: „Minden titkos társasággal az tör-
ténik, hogy azok, akik nem tartoznak hozzá, a függöny mögött mindig
többet sejtenek, mint ami a valóságban van, és százakat, sőt ezreket
képzelnek oda, ahol tízen sincsenek.” Kik voltak tehát, és mit csinál-
tak a szabadkőművesek?
1717. június 24-én Londonban egy fogadó különtermében össze-
jövetelt tartottak bizonyos férfiak. Polgárok voltak, és azonosan vé-
lekedtek arról, hogy társadalmi osztályaiknak gazdasági erejével
összhangban álló politikai szerephez és társadalmi tekintélyhez kell
jutnia. Testvéreknek mondták magukat, és lodge-nak, páholynak ne-
vezték társaságukat. Négy ilyen lodge képviseletében jöttek össze,
megalapították Anglia Nagypáholyát, és megválasztották annak
nagymesterét. Ezt az eseményt tekinthetjük a modern szabadkőmű-
vesség megszületésének.

Szabadkőműves órafüggő (1893)

 A mozgalom eredete valószínűleg az ókorig visszavezethető. Az
egyik szál a piramisokat, templomokat, palotákat építő kőművesek
titokzatos tudása. A keleti, az antik vagy a középkori építészet a min-
dennapi élet minőségét messze meghaladó teljesítményeket produ-
kált, a kőművesek munkája mögött a halandó valamilyen titokzatos
tudást feltételezett. Erősítette ezt a mesterek zárt szervezetbe tör-
tént tömörülése is. Sokan az előzmények közé sorolják a lovagrende-
ket, főleg a templomosokat, de a johannitákat is. Külön világot alkot-
tak a középkorban, gazdagok voltak, egész Európát behálózták, és
persze nagyon titokzatosak is. Főleg az aranycsinálás titkát keresték,
az alkímiát művelték a rózsakeresztesek társaságai, őket is az előfu-
tárok közé számíthatjuk. A közvetlen előzmény a 17. századra nyúlik
vissza. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a templomépítő kőművesek
társaságába nem szakmabeliek is kérték a felvételüket, akiket von-
zottak a természettudományok, a művészetek és a filozófia. Ezekben
a szervezetekben az építés egyre inkább átvitt értelmet kapott, az
egész világrend újjáépítésén kezdtek el gondolkodni. Az újkor első
századaiban mindez természetesen kapcsolódott össze a polgári rend
törekvéseivel.
 Szabadkőműves óra (19. század)

Az angliait követően sorra alakultak meg a francia, a svájci, a

belga, az olasz, a holland, a spanyol páholyok. Hamarosan egész Eu-
rópában gyökeret eresztett a szervezet. Közép-Kelet-Európában a
polgári törekvések egybefonódtak az ekkor születő nemzetiekkel. A
Habsburg, az Orosz és a Török Birodalommal szembeni ellenállás
gyorsította a szabadkőművesség terjedését, sőt bekapcsolta tevé-
kenységébe a hazafias nemesség bizonyos csoportjait is. Bécsben
1741-ben alakultak az első páholyok. Magyarországra lengyel földről
hozták az eszmét, a leghíresebb és leghírhedtebb magyar szabadkő-
művest, Martinovics Ignácot is a lembergi páholyban avatták föl.
1774-ben Pozsonyban már önálló szervezet működik. Hamarosan na-
gyon erős és jelentős páholyélet fejlődött ki Erdélyben is. 1784-ben
a birodalom különböző területein alakult 62 szervezet - nemzetiség-
től függetlenül - egyesült. A kontinens-szerte fellendülő mozgalmat
a francia forradalom és a napóleoni háborúk után a Szent Szövetség
konzervatív politikája szorította vissza.
Sokféle elemből tevődik össze a szabadkőművesség gondolat-
rendszere. Az alapot a felvilágosodás eszméi adták. Elutasítják a ki-
váltságokat, a hitbéli dogmák kényszerét, az egyházak világi hatal-
mát. Nem fogadják el a Biblia teremtéstanát, de a szabadkőművesek
mégsem végletesen materialisták, inkább a panteizmussal, a deiz-
mussal rokonszenvezni. A páholyélet saját házban, a profán világ ki-
zárásával folyik. A páholy maga csupa szimbólum, az ott történtek is
jelképes értelműek. A mozgalom ereje - hiszen királyok és egyszerű
polgárok egyaránt és egyenlő módon vettek részt benne - valószínű-
leg a szimbólumok rugalmas és homályos értelmezhetőségében rej-
lett. A páholy legfontosabb helyisége a szentély, a bibliai Salamon
király templomát idézi. Az ott látható jelképek: az egyenlő szárú há-
romszög, benne egy szem, a nap, a hold, a csillagok, a bölcsesség hét
lépcsőfoka, a megmunkálatlan és megmunkált kő, a körző, a vonalzó,
a vakolókanál, a kalapács, a kőműveskötény.
Magyarországon az 1795-ös Martinovics-féle mozgalom után be-
tiltották a szabadkőművességet. Bár titokban mindig működtek, sőt
a reformkorban a páholyélet fellendült, az igazi fordulatot a mozga-
lom kiegyezés utáni hivatalos engedélyezése hozta. Ekkorra már vi-
lágszerte a polgárság kizárólagos mozgalmává vált. 1868 májusában
szervezték meg Pesten az első magyar nyelvű páholyt, amely a Corvin
Mátyás, az igazságos nevet vette fel. Sorra alakultak a szervezetek,
míg végül 1886-ban a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyban
egyesültek.

A magyarországi Symbolikus Nagypáholy 50 éves tag-

ságért jelvénye

Első nagymesterré Pulszky Ferencet választották, majd tíz év

múlva felavatták az első páholyházat is Budapesten, a Podmaniczky
utca 43. alatt. Az első világháború végén 126 páholyban kb. 13 ezer
testvért tartottak nyilván. A századvégi mozgalom fellendülése egy-
beesett azzal a szellemi forrongással, amit az irodalomban a Nyugat
korszakának szoktak nevezni. A páholyok összefogták a második re-
formkorszak legjelentősebb képviselőit, Ady Endrétől Benczúr Gyu-
lán át a szocialista Kunfi Zsigmondig szinte mindenkit. A forradal-
mak után, 1920-ban a mozgalmat újból betiltják. Bár a konszolidáció
során a hatalom nyomása csökken, hivatalosan csak a második világ-
háború után működhetnek újra egy rövid ideig, míg végül a kommu-
nista diktatúra végleg felszámolja a hazai szabadkőművességet.

Benedek Marcell szabadkőműves viseletben

 Miért kapott lapot Kossuth Lajos?
Metternich öngólja

Egy harmincnyolcadik évében járó férfi lépett ki a budai József

laktanya kapuján 1840. május 10-én. Noha büntetése még újabb há-
rom évre terjedt volna, az 1840 áprilisában kihirdetett királyi kegye-
lem révén megmenekült a további évek letöltésétől. A férfit azonban
nem köztörvényes, hanem politikai vétségek miatt ítélték el, s ügye
országos érdeklődést keltett. Kossuth Lajos - mert ő szabadult ezen
a napon - azért volt kénytelen valamivel több, mint három éven át
élvezni a hatalom birtokosainak vendégszeretetét, mert 1836 máju-
sától 1837 májusáig egy levelezés útján terjesztett politikai hírlap-
ban, a Törvényhatósági Tudósításokban tájékoztatta a politika iránt
érdeklődő közönséget a magyar közélet eseményeiről. Nem telt bele
egy év, s 1841. január 2-án immáron egy nyomtatott lap, a Pesti Hír-
lap került az érdeklődök kezébe, akik - emlékezvén a közelmúlt ese-
ményeire - megdöbbenve olvashatták a szerkesztő nevét: Kossuth
Lajos. Hogyan vált mindez lehetségessé?
 Kossuth börtöne, a Helytartótanács épülete

Kossuth még a börtönben volt, amikor küzdőtársa, a szintén

perbe fogott Wesselényi Miklós levelet intézett hozzá. Wesselényi
úgy vélte, hogy kettőjük előtt a nyilvános pálya bezárult, felszólította
Kossuthot, hogy szabadulása után költözzön hozzá Zsibóra, és vál-
lalja el birtokai igazgatását. Kossuth azonban nem fogadta el Wesse-
lényi ajánlatát. Úgy vélte, ha visszavonulna, veszélyes példát adna
az erőszakkal fellépő hatalomnak. „Nem, mi nem lépünk le a nyilvá-
nos közpályatérről, sőt kettőztetett részvéttel lészünk minden iránt e
pályán és munkás részvéttel leszünk; csakhogy másrészt állásunkat
ösmerve, szemünk előtt fogjuk tartani, miképpen a hatalmasok ké-
nyességének jobban fáj az éles szó, mint a mázsás ok; az igaz ügynek
pedig ez használ többet, mint amaz. Mi hát vigyázók leszünk; külön-
ben is sohasem volt óhajtásunk ragyogni, hanem használni, jót tenni,
idő s honunk körülményei szerint minden jót, amit lehet, de e jót is
csak törvényes eszközökkel.”
A vele történtek tudatosították benne: a hatalom elég erős ahhoz,
hogy az ellenzékkel szembeni fellépésénél a törvényes formák sem-
mibe vételének törvényes látszatot adjon. Kossuth - valószínűleg
nem egészen alaptalanul - feltételezte, hogy a titkosrendőrség kisza-
badulása után is kitüntető figyelemben fogja részesíteni, s a Tör-
vényhatósági Tudósítások óta aziránt sem lehetett kétsége, hogy a
posta a levéltitok megsértésében készségesen együttműködik a kí-
váncsi hatalmasokkal. A levélben foglaltak tehát nemcsak Wesselé-
nyinek szóltak.
Egy rendőrségi jelentés szerint augusztusban Szentkirályi Móric-
cal együtt felkeresték Kulcsár István özvegyét, s bérbe akarták venni
a Hazai és Külföldi Tudósításokat. Nem sokkal később Szentkirályi
már saját lapért folyamodott. Báró Prónay Alberten, Pest megye ad-
minisztrátorán keresztül kérte József nádort, segítse elő, hogy az el-
lenzék megkapja az engedélyt a lap indításához. Ezt a nádor kényte-
len-kelletlen meg is ígérte. Szentkirályi nem titkolta, hogy a lap szer-
kesztését Kossuth vinné. Ez a lehetőség komolyan aggasztotta nem-
csak a rendőri hatóságokat, hanem a kancellárt, Mailáth Antalt és
József nádort is. Ugyanakkor azt is tudták, csak rosszul dönthetnek.
A kérés elutasítása jelezte volna: a kormányzat továbbra sem szán-
dékozik együttműködni az ellenzékkel a reformok keresztülvitelé-
ben. Az elfogadás pedig azt jelentette volna, hogy önként juttatják
nyomtatott orgánumhoz azt a csoportot, amelynek kezében néhány
évvel korábban egy kéziratos lapot sem tűrtek meg.
Kossuth - s vele az ellenzék - azonban mégis laphoz jutott. Lan-
derer Lajos nyomdatulajdonos, a titkosrendőrség bizalmasa éppen a
csőd szélén állott. Anyagi helyzetén úgy vélt segíthetni, ha önálló
hírlapot indít. Megvette tehát Munkátsy Jánosnak a Sürgöny és Csar-
nok című lapra vonatkozó 1834-ben kapott kiadási jogát, Landerer
először az ellenzéki Szentkirályi Móricot és a konzervatív Császár
Ferencet akarta megbízni a lap szerkesztésével. Társa, Heckenast
Gusztáv könyvkereskedő azonban meggyőzte: a lap igazi vonzását az
jelenthetné, ha a lapszerkesztésben bizonyítottan jártassággal bíró,
s emellett politikai szempontból is érdekes Kossuthot kérnék fel a
szerkesztői állásra. Landerer jónak tartotta az ötletet.

Kossuth Lajos
 Landerer ezután kérte a lapengedély átruházását a Magyar Kirá-
lyi Kancelláriától. Mivel nem új lapengedély kiadásáról, csupán egy
régi átruházásáról volt szó, az ügyet nem kellett a birodalom legfel-
sőbb irányító szerve, az Államkonferencia elé vinni. Landerert támo-
gatta Josep Sedlnitzky birodalmi rendőrminiszter, s rajta keresztül
jutott el Wirkner Lajos kancelláriai titkárhoz. Az ö révén viszonylag
hamar sikerrel is járt. Wirkner meggyőzte Mailáth Antal kancellárt,
s Landerer november 12-én már meg is kapta a lapengedélyt a Pesti
Hírlap című lap megindítására. Landerer ezután közölte Wirknerrel,
hogy Kossuthot akarja megnyerni szerkesztőnek. Wirkner úgy vélte,
hogy ez a legbiztosabb mód arra, hogy Kossuthot szemmel tartsák.
Ha Kossuth nem maradna békén, s tartósan konfliktusba keveredne
a cenzúrával, még mindig el lehet tőle venni a lapot. Az ötlet Metter-
nichnek is tetszett, s ezért utasította Mailáth Antal kancellárt, adjon
szabad utat Kossuth szerkesztőségének.
Ezután már csak az érdekeltet, tehát magát Kossuthot kellett
megnyerni. 1840 december végén Landerer megkereste Kossuthot, s
felkérte őt a lap szerkesztésére. Kossuth visszakérdezett: Meggon-
dolta-e, hogy „szerencsétlen nevem bizonyos helyeken nem a legjobb
ajánló, s nem tart-e tőle, hogy ha lapjának szerkesztését énrám bízza,
a Pesti Hírlap napvilágot soha nem lát?” Landerer azonban megnyug-
tatta Kossuthot: „Természetesnek fogja Ön találni, hogy mielőtt Önt
megszólítanám, erre nézve magamat biztosítani el nem mulasztot-
tam”. Majd elmondta, hogy éppen előző este érkezett vissza Bécsből,
ahol ebben az ügyben járt. „És örömmel értesítem Önt, hogy e járat-
ban alkalmam volt tapasztalni, miképpen a kormány jelenleg azon
meggyőződésből indul, hogy Magyarország alkotmányos ország lévén,
azt másképp kell kormányozni, mint az ausztriai örökös tartományo-
kat, s hogy a magyar nemzet hosszas alkotmányos élet után megérett
annyira, miszerint minden véleménynek, a méltányosság, törvényes-
ség és illendőség határai közt (mire hiszen felügyelni a cenzúrára van
bízva), szabad kifejezés engedtessék.” Mivel a kormány a cenzúrában
garanciával bír, „egyébiránt én vagyok a tulajdonos, s mint ilyen kö-
teles megtartani a hírlapkiadásra nézve fennálló szabályokat, miket
megtartván, mikint kezelem lapom belső ökonómiáját, abba senki nem
avatkozik”. Kossuthnak saját személyére vonatkozó aggodalmait az-
zal oszlatta el, hogy az 1839-40-es országgyűlés végén történtek (te-
hát a királyi kegyelem kihirdetése) után feltételezhette s tapasztalta,
hogy pusztán név ellen a kormánynak kifogása nem lehet. Ezek után
Kossuth aggodalmai is elszálltak, s december 31-én aláírta a szerző-
dést a lap szerkesztéséről.
Az 1841. január 2-án meginduló lap a legnagyobb meglepetést
alighanem József nádornak szerezte. A nádor, akinek mint a Helytar-
tótanács elnökének az egész ügyet véleményeznie kellett volna,
Wirknerék manővere következtében csak a kinyomtatott példányok-
ból tudta meg, hogy Kossuth szerkeszti a lapot. Felelősségre is vonta
Mailáth Antal kancellárt. Mailáth azonban bizalmasan közölte vele,
hogy egy kiváló közbenjárás súlya (tehát Metterniché) döntötte el az
ügyet. Ezután a nádor is úgy látta, hogy most már annyiban kell
hagyni az ügyet, mert a lap betiltása vagy elvétele kellemetlen feltű-
nést okozhatna. Az Államkonferencia 1841. január 19-én úgy határo-
zott: A lapot meg kell hagyni, de Kossuth izgató cikkeit alaposan meg
kell cenzúrázni.
A lapról azonban csakhamar kiderült, hogy Bécsben rosszul szá-
mítottak. A cenzorok alaposan megkínlódtak Kossuth cikkeivel. Med-
nyánszky Alajos azt jelentette Bécsbe, hogy Kossuth cikkeit egysze-
rűen lehetetlen cenzúrázni, mert vagy mindent törölni kellene belő-
lük, vagy az egészet át kell engedni. A lap - Kossuth zsenialitása ré-
vén - a liberális reformeszmék legnagyobb hatású népszerűsítőjévé
vált. A lapengedély megadása tehát ugyanolyan kudarcot hozott a
hatalom birtokosai számára, mint az, hogy néhány évvel korábban
börtönbe zárták Kossuthot. A börtönből egy kész politikus lépett ki,
akit aztán éppen az őt bebörtönző hatalom juttatott abba a helyzetbe,
hogy eszméit minél szélesebb körben hirdethesse. S ez még akkor is
nagy nyeresége volt Kossuthnak, s rajta keresztül a magyar reform-
ellenzéknek, ha később a hatalom - Landerer aktív közreműködésé-
vel - meg is fosztotta őt a laptól.
 Kossuth és Széchenyi sajtópárbaja
A demagóg és a nagyúr

Ismeretes, hogy a reformkor két vezető politikusa, Széchenyi Ist-

ván és Kossuth Lajos nem kedvelték egymást.
Széchenyi ellenszenve Kossuth iránt régi volt. Már 1840 novem-
berében, két nappal azután, hogy Kossuth a legnagyobb magyarnak
nevezte őt - naplója szerint „irtózva beszélt Kossuthról” Klauzál Gá-
borral. Régi ellenszenve csak fokozódott, miután 1841 elején Kossuth
lapja megjelent. Amikor január végén „átvillant rajta az eszme”, hogy
föllép Kossuth ellen, korántsem csak a Kelet népe meg írására ösztö-
nözte ez. Megkísérelte, hogy a maga oldalára állítsa a reformellenzék
ama befolyásos vezetőit, akikről feltételezte, hogy akárcsak ő, nem
rokonszenveznek Kossuthtal. (Deák Ferencet és gróf Batthyány La-
jost.) Másrészt mozgósította főrendi kapcsolatait és politikai befo-
lyását is a szerkesztő ellen.
Ezek az akciók kifejezetten és személyesen Kossuth ellen irányul-
tak. A gróf szemében mindenesetre megfértek a Kelet népében elfog-
lalt vitapartneri pozícióval; azzal a szereppel tehát, hogy ő a szer-
kesztővel, mint politikailag egyenrangú féllel, cserél véleményt a re-
formok mikéntjéről. Széchenyi nem látott ellentmondást két szerepe,
a közvélemény előtti nyílt vita és a háttérben megtett lépések között,
Természetes volt számára, hogy - a nyilvánosság előtt formális
egyenlőséget feltételező sajtóharc mellett - felhasználja a születése,
családi kapcsolatai és politikai múltja adta lehetőségeket is Kossuth-
tal szemben: azt a terepet, ahol igazán otthon volt.
1841. november 19-én a Pest megyei közgyűlésen az volt a vita-
kérdés, milyen reformok hozhatók be jogszerűen megyegyűlési hatá-
rozat útján, s melyek tartoznak az országgyűlés hatáskörébe. A pesti
ellenzék arra törekedett, hogy a megyei hatóság jogai minél széle-
sebb körűek legyenek; változtatásaival nem akart várni a bizonyta-
lan összetételű és kimenetelű országgyűlésre. A konzervatív erők vi-
szont éppen nem kívánták, hogy a reformok ügye átcsússzon a nehe-
zen ellenőrizhető megyék hatáskörébe. A Pesti Hírlap, azaz Kossuth
tudósításának - akkor kicenzúrázott, de az Országos Levéltárban ke-
felevonatban őrzött - szövege szerint: „A vitatásokat nagyon érde-
kessé telte gr. Széchenyi István, gróf Dessewffy Aurél és Zsedényi Edu-
árd m. kir. Helyt. tanácsnok jelenléte... az első ez életbevágó kérdést
országgyűlésre halasztatni kívánta, ott azonban a nyilvánosságot pár-
tolandónak nyilatkozott.” Széchenyi kétértelmű nyilatkozatát - hogy
az országgyűlésen a törvényszék nyilvánosság mellett voksol majd -
többen is bírálták. Köztük Hegedűs Zsigmond, aki így beszélt: „Ha
oly reménységben, hogy majd behozza a nyilvánosságot az országgyű-
lés, elmulasztanók, mit önhatóságilag törvényesen tehettünk, még az
is megtörténhetik, hogy úgy járunk, mint ama szegény legény, ki nagy
úrhoz hivatott ebédre négy órára, ő emiatt otthon nem ebédelt; amott
pedig a kaput zárva találta, s így éhen maradt.”

Pannónia 1844

Széchenyi mindjárt magára is vette a dolgot. Kossuth tudósítása

szerint - „H. Zs. úrnak e parabolája idézte elő a kedvetlen intermez-
zót... azon köztiszteletű nagy hazafi ugyanis (azaz Széchenyi), az em-
lített parabolában azt vélvén rejteni, mintha hazafias ajánlatának va-
lósítása hozatnék kétségbe; a nemes önérzet hevében úgy nyilatkozott,
hogy erről nem mondhatna mást, mint azt, hogy gazság”. Széchenyi
tehát félreértette a példabeszédet, s haragjában erős kifejezésre ra-
gadtatta magát.

Széchenyi és Deák kora

Mai szemmel nézve nem látszik egészen véletlennek ez a félreér-

tés; pontosabban az, hogy Széchenyi a vita hevében először a para-
bola személyesen sértő jelentését értette meg, mely azt sugallta,
mintha ő nem volna egyenes ember, nem állná a szavát. Hozzájárul-
hatott ehhez nyugtalansága, lobbanékonysága. De nemcsak ez segí-
tette a félreértést. Valószínűleg az is, hogy magára vehette a hite-
gető, alakoskodó nagyúrról szóló példabeszédet. Hiszen mint láthat-
tuk, Kossuthtal szemben valóban többértelmű játékot játszott: a vi-
tatkozó polgár és a kormányközeli mágnás kettős szerepét.
A félreértés nyomán nyugtalanság támadt a közgyűlésben, ez
azonban később eloszlott. Hogyan is írta Kossuth? „…egy pillanatra
fellobbant a hely méltóságának érzete, és a megye tiszti ügyésze fel-
állt, és a teremben kedvetlen felkiáltások hangzottak..., de e felhevülés
is csak félreértésből eredett.” Azaz: bár Kossuth tudta, hogy nem sér-
tés, hanem tévedés történt, az eseményeket mégis így foglalta
írásba. Nem állhatta meg, hogy tudósításában legalább egy pilla-
natra oda ne álljon a grófot nem szívelő Pest megyei nemesség olda-
lára. Legalább néhány mondat erejéig fölcsillantotta: Széchenyi va-
lami elítélendőt művelt a közgyűlésen. Kossuth szövege azonban
nem tartalmazza a teljes igazságot. Széchenyi ugyanis a félreértés
tisztázódása után is kapott még egy szúrást tőle (az indulatok elcsi-
tulása után újból jelezte nemtetszését a grófnak), de ezt, mint tudó-
sító, elhallgatta, Kossuth - ahogy a maga módján Széchenyi is - ki-
használta a saját közege adta lehetőségeket vitapartnerével szem-
ben. Fölhasználta a Pesti Hírlapot, egyoldalúan állította be az ülés
lefolyását, elhallgatva saját megszólalását a vitában. És fölhasználta
azt is, hogy Széchenyi a népes megyegyűlések légkörében idegen
volt. S ami a legfontosabb: azonnal kamatoztatta ellenfele hibáit,
vagy akárcsak egyetlen félreértését. Ez esetben oly módon, hogy
helybenhagyta a nagyközönség fölhevülését Széchenyi ellen, bár
tudta, hogy az nem jogosult.
Az eset nemcsak annak illusztrálására szolgálhat, hogy a viszony-
lag illedelmes sajtóvita mögött már kezdetben is mennyi személyes
ellenszenv és idegenség bújt meg. A párharc (amint ez lenni szokott)
a formális egyenlőség fikcióján alapult ugyan, de szereplői a győze-
lem érdekében mégis kénytelenek voltak újra meg újra tagadni ezt a
fikciót. Durván leegyszerűsítő Kossuth politikai szerepének Széche-
nyitől adott leírása, mely szerint a szerkesztő puszta demagóg, a ne-
messég kedvét kereső izgató. Az igazsághoz azonban hozzátartozik:
voltak a vitának olyan pillanatai, amikor Kossuth valóban ezen sze-
repben mutatkozott, hogy ellenfele fölébe kerüljön. S megfordítva:
nem igaz Kossuth gyakran sugallt Széchenyi-elemzése, mely szerint
a gróf a kormánykörökkel (is) cimboráló nagyúr, akitől nem várható
az átalakulás nemzeti meggyőződésből fakadó képviselete. Ez is egy-
szerűsítés. De voltak időszakok, amikor - a szerkesztő legyőzése ér-
dekében - Széchenyi tényleg ezt a szerepet játszotta.
A kinyomtatott szavak mögötti efféle lépések mutatják, hogy Szé-
chenyi és Kossuth írói harcában valóságos és modern politikai ellen-
tét feszült: a felülről indított, és így bármikor ellenőrizhető reform,
valamint a lenti véleményeket fókuszba gyűjtő, a demokrácia
regulatív erejében bízó reform ellentéte.
 A harc lényege, hogy szereplői szociálisan is különböző talajon
álltak.
 Kossuth és a szerb küldöttség
Szépséghibás forradalom

Az 1848. március-áprilisi magyarországi polgári átalakulást

nemcsak a magyar, hanem az ország lakosságának többségét alkotó
nemzetiségi lakosság is örömmel fogadta. A szerb nemzeti mozga-
lomnak 1848 tavaszán még több központja volt. A budapesti szerbek
képviselői petíciójukban kijelentették, hogy „elismerik a magyar
nemzetiséget és a magyar nyelv diplomáciai méltóságát Magyarorszá-
gon; de óhajtják, hogy az ő nemzetiségük is elismertessék, valamint
nyelvük szabad használata összes ügyeikben és tanácskozásaikban
törvényileg biztosíttassék”. Szintén kérték, hogy évenként nemzet-
gyűlést (kongresszust) tarthassanak, s onnan kívánságaikat egyene-
sen az uralkodóhoz terjeszthessék fel. A petíció egyes kitételei joggal
aggasztották a magyar közvéleményt. Ezért a budapesti szerbek köz-
leményben jelentették ki, hogy nem szándékuk elszakadni Magyar-
országtól, s a nemzetgyűlés alatt egyházi kongresszusukat értik.

Románok, magyarok, szlovákok, németek (19. század)

 Az újvidéki szerb hitközség március 27-i gyűlésén megjelent Ma-
thias Ban, Szerbia fejedelmének és kormányának emisszáriusa. Ban
szerint „másról sem beszéltek Újvidéken, mint Ausztriáról, a nemze-
tiségről, a horvátok patriotizmusáról, Szerbiáról és a magyarok el-leni
ellenszenvről. Általánosan hiszik, hogy a szerbek és a horvátok a ma-
gyarokkal harcba fognak elegyedni. A népgyűlésen egyhangúlag elha-
tározták, hogy a pontokba foglalt követeléseiket vérükkel is készek
megvédeni”. A gyűlésen elfogadott petíció azonban nem tükrözte ezt
a hangulatot. Követelte a szerbek nemzetként történő elismerését és
a határőrvidéki feudális viszonyok felszámolását. Ugyanakkor a ma-
gyarokat megnyugtatandó, kihagyták a petícióból azt - a pestiben
szereplő - passzust, hogy kívánságaikat egyenesen az uralkodóhoz
terjeszthessék fel. Sőt azt a reményüket fejezték ki, hogy „dicsősége-
sen országló fejedelmünk kegyelme és az őszinte hazai kormány és
törvényhozó test nagylelkületei [sic!] teljesítik kívánságaikat.”
A petíciót küldöttség vitte Pozsonyba, a magyar országgyűlés
székhelyére. Batthyány Lajos miniszterelnök és István nádor ezen a
napon Bécsben volt, a küldöttek tehát Kossuth Lajos kijelölt pénz-
ügyminisztert keresték fel. Kossuth megígérte, hogy kérvényüket az
országgyűlésnek be fogja mutatni. Az alsótábla ülésén Kossuth beje-
lentette a küldöttség érkezését, majd kérte, hogy a követek hallgas-
sák meg az általa hozott petíciót. Ehhez a követek hozzá is járultak.
Ezt követően Aleksandar Kostic elmondta, örömmel értesültek arról,
hogy kívánságaik egy részét már teljesítették, de fel szeretné olvasni
a petíció többi pontjait is azzal a kéréssel, hogy „méltóztassanak min-
ket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig
szerit ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyar-
országért és csak a magyarokért élni és halni fogunk”. A beszédet
nagy éljenzés fogadta. „Valódi értelme pedig a szabadságnak az -
mondta válaszában Kossuth -, hogy nem kasztokat, nem privilégiumo-
kat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és vallás-
különbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában”. Ez
az udvarias formula azt jelentette, hogy a szerbek nem számíthatnak
nemzetként való elismerésükre. Ugyanakkor elismerte a nemzetisé-
gek jogát nyelvüknek saját belügyeikben, egyházi életükben való
használatára. Kossuth szerint a szerbek kérései kétféleképpen telje-
síthetők: Egyrészt a szerbekre vonatkozó korábbi, ám eddig figye-
lembe nem vett törvények életbeléptetésével; másrészt azzal, hogy a
kormány figyelembe fogja venni a szerb egyházi gyűlések indítvá-
nyait, illetve, hogy az összehívandó népképviseleti országgyűlés in-
tézkedni fog kívánságaikkal kapcsolatban. A szerbek országgyűlési
képviseletére vonatkozó kívánságról úgy vélte, hogy a népképviseleti
országgyűlésről alkotott törvény a nyelv- és valláskülönbségre való
tekintet nélkül rendezte ezt a kérdést. Kossuth szerint „e tekintetben
már többé Magyarországon panasza senkinek nem lehet, legalább az
elvre nézve nem, hanem csak annyiban lehet panasz, ha a felosztás itt
vagy amott hiányos”. Elismerte, hogy a szerbek kérelme a határőrvi-
dékkel kapcsolatban olyan jogos, „melynek teljesülni kell”. Végül
kérte az országgyűlést, hogy a petíciót a fentiek értelmében utasítsa
a minisztériumhoz. Ezt követően Kostic megköszönte petíciójuk fo-
gadtatását.
Másnap a szerb küldöttség tagjai felkeresték Batthyány Lajos mi-
niszterelnököt, aki barátságosan fogadta őket: „legyenek türelemmel,
a szabadság fája a szerbeknek is megtermi gyümölcseit” - mondta.
A küldöttség ezután még egyszer felkereste Kossuthot. A küldöt-
tek egyike, Jovan Polit elmondta, hogy a szerbek számára sértő a rác
elnevezés, mire Kossuth azt mondta: „tehát uraim, mai naptól fogva
Önök szerbeknek neveztetnek”. Ezt követően Stratimirovic megint a
szerb nemzetről és jogairól kezdett beszélni. Kossuth közbevágott:
„Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar, a többiek csak más
nyelven beszélő néptörzsek”. Ha a szerbeket nemzetnek ismerné el,
külön kormányt is követelhetnének maguknak. Erre az egyik küldött
megjegyezte, hogy lehet egy nemzetnek több kormánya, mint Német-
országban, s több nemzetnek egy. Kossuth erre kifejtette, hogy a
szerbek autonómiát kaptak vallási és iskolai ügyeikben, nemzeti
nyelvük szabad fejlődésére pedig ott van a sajtószabadság és az egye-
sületi jog. Ezért reméli, hogy őszinte hűséget fognak tanúsítani a
haza iránt. Stratimirovic erre kijelentette, hogy „a szerb igenis nem-
zet, és a maga jogait, ha kell, minden eszközzel meg is tudja védeni”.
Ha Pozsonyban megtagadják követeléseik teljesítését, akkor azt má-
sutt fogják keresni. Kossuth erre állítólag így válaszolt: „Akkor a
kard fog dönteni közöttünk”. Mire Stratimirovic kijelentette: „Nos,
kegyelmes uram, ha ön háborút akar, meg is kapja”.
 Kossuth a későbbiekben tagadta, hogy ez az epizód lezajlott
volna: „Ez az egész magánértekezlet mese. Soha életemben nem be-
széltem Stralimiroviccsal 1865-ig” - írta. Vajon megtörtént-e ez az
eset, s ha igen, felelős-e Kossuth a szerb-magyar viszony elmérgese-
déséért? Magyar részről - érthető módon - nincs szemtanúi beszá-
moló erről a találkozóról. A kortársak közül Szemere Bertalan és
Vukovics Sebő emlékirataiban fordul elő ez az epizód. Csakhogy Sze-
mere ekkor Pesten volt, Vukovics pedig Temesvárott.
Munkáikban pedig az esetet olyannyira egyezően írják le, hogy
azonos forrásra gyanakodhatunk.
Ez valószínűleg Siegfrid Kapper publicistának a magyarországi
szerb mozgalomról 1851-ben megjelent munkája volt. E munka célja
pedig éppen az volt, hogy bebizonyítsa: a magyar fél kényszerítette
rá a szerbeket a fegyveres ellenállásra. Kapper szintén nem volt
szemtanú.

Szerb felkelők
 A szerb küldöttségnek később két tagja írta meg emlékiratait.
Jován Polit 1889-ben, Stratimirovic 1903-1904-ben írta munkáját.
Valamennyi szerző ismerhette és használhatta tehát Kapper munká-
ját. Az eset általunk ismert első említése 1848. október 29-ről szár-
mazik. Pavle Popovic, a tomaseváci szerb tábor egyik csapatparancs-
noka levélben sorolta fel a szerbek sérelmeit a magyar táborban tar-
tózkodó egykori iskolatársának, Hankovics Györgynek: „Kossuth úr
azoknak, akik a szerb nemzetbeli ország lakosainak nevében a petíci-
ókat személyesen előterjesztenék, azt válaszolt(a), hogy ha a szerbek
nemzetiségöket követelnek és attól el nem állnak, azt a kard fogja el-
dönteni”. Ez az említés azonban szintén nem szemtanútól származik.
Elképzelhető tehát, hogy az egész eset emlegetése csak propagan-
disztikus okokat, a felelősségnek a magyar félre hárítását szolgálta.
Ellene szól ennek az a tény, hogy a pozsonyi eset után öt nappal, áp-
rilis 14-én a karlócai gyűlésen összegyűlt délvidéki szerbek követe-
lései között pedig megjelent az önálló Szerb Vajdaság létrehozásának
igénye. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ennek a gyűlésnek a
határozatait a pozsonyi incidens befolyásolta. Annál is inkább, mert
e követelés már a szerb küldöttség pozsonyi útja során tartott határ-
őrvidéki szerb gyűlések egyikén-másikán is megfogalmazódott. Ké-
telyeinket pedig tovább növeli egy tény. Április végén Stratimirovic
felhívást intézett a szerb lakossághoz az Újvidékre összehívandó
újabb nemzeti gyűlésre megválasztandó követekkel kapcsolatban, s
ebben Kossuthnak az április 8-án elmondott szavaihoz hasonlóan,
arra szólította fel drága szerb testvéreit, hogy a gyűlésre méltó fér-
fiakat válasszanak. Emellett tett ugyan néhány célzást arra, hogy a
gyűlés által hozandó határozatokat akár fegyverrel is meg kellene
védeni, de arra is figyelmeztette testvéreit, hogy „az összes nyugta-
lan erőket a közjó érdekében felhasználni, - ezen nagy és súlyos feladat
a jövő nemzeti gyűlésre hárul”. Tudatosítani akarta azt is, hogy „ahol
a törvény és rend megszűnik, ott csak a gonosztevők aratnak és min-
den jó elveszik”. Ez pedig azt jelentette, hogy a fegyveres harcot
Stratimirovic csak végső megoldásnak tekintette. Tehát vagy nem
vette komolyan a Kossuth által április 9-én mondottakat, vagy pedig
az egész incidens nagyobbrészt a képzelet szüleménye volt. Akár
megtörtént a nevezetes szóváltás, akár nem, Kossuth nem tehető fe-
lelőssé a magyar-szerb viszony elmérgesedéséért. Hiszen a beszélge-
tés alkalmával Kossuth még nem volt kinevezett miniszter, s a kor-
mány politikájáról különben sem tőle, hanem a jóval udvariasabb vá-
laszt adó Batthyánytól kellett tájékozódniuk a szerb küldöttség tag-
jainak.
 A költő megkergetése a követválasztáson
Petőfi, a muszka spion

A kiskunsági Szabadszálláson 1848. június 15-én képviselő-vá-

lasztásra került sor. A választókat az elnök több ízben is felhívta
„szabadon bárkit is követül ajánlani”. Az aktív részvételt jelezte, hogy
összesen hét személyt ajánlottak képviselőül. Ám a voksokért folyta-
tandó szoros küzdelemből mégsem lett semmi. Hatan ugyanis meg-
köszönték szépen a bizalmat, s visszaléptek az elsőként ajánlott
Nagy Károly, a helybéli református pap fia javára. Így aztán Nagy
Károly „a szabadszállási választókerület résziről követnek kijelente-
tett, senki ellene nem nyilatkozván...” Ám sajátosnak mondhatjuk e
processzust, mert volt egy jelölt, akiről nem szól a választási jegyző-
könyv; s akinek esze ágában sem volt visszalépni. Ezt az ifjú embert
Petőfi Sándornak hívták. Hogyan lehetséges, hogy a forradalom ve-
zetőjét, aki három hónappal korábban még a nemzet kedvence volt,
most erőszakkal távolítottak el a választás helyszínéről? Eltávolítot-
ták, mert különben félő volt, hogy a felizgatott néptömeg agyonveri
a költőt?
Petőfi először 1848. április 29-i naplójegyzetében írt arról, hogy
„az országgyűlési követséget kivéve” soha semmilyen hivatalt nem
vállalna. Május 10-én a budai Várban Lederer főhadparancsnok fegy-
verrel verette szét az ellene tüntető tömeget. Ezt követően május 12-
én a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen Petőfi indítványozta, küld-
jenek követséget a minisztériumhoz, hogy az a nemzetgyűlést a leg-
rövidebb idő alatt hívja össze. A kormány május 19-én bejelentette,
hogy az országgyűlést július 2-ára szándékozik összehívni.
Petőfi először 1848. május 25-én közölte elhatározását barátjá-
val, a kunszentmiklósi Bankós Károllyal: „Szándékom követté lenni a
küszöbön álló országgyűlésen, ha elválasztatom. Fordulhatnék több
felé, de egyenesen csak szülőföldem ajtaján kopogtatok, Kis-Kunság-
ban. (...) Isten látja lelkemet, nem dicsvágyból vagy önérdekből óhaj-
tom a követséget, hanem egyedül azért, hogy a hazának szolgálhassak,
amennyire tőlem telik”. A nagyközönség először a radikális Marczius
Tizenötödikéből értesülhetett Petőfi képviselői aspirációiról: „Petőfi
a kiskunság eredeti, derék, becsületes, jószívű, egyenes lelkű: azonban
büszke és lelkes népének akar követe lenni”. A hosszú ajánlás, s a Pe-
tőfi megválasztása iránti bizonyosság után azonban a lap is meg-
jegyzi: „Tudjuk, hogy lesznek, kik őt szeretnék a választáson megbuk-
tatni, de ez semmi, ilyeneknek is kell lenni”. Ezután a baloldali lapok
többsége is hírt adott a költő tervéről, s melegen ajánlotta őt a vá-
lasztók figyelmébe.

Kunsági paraszt (19. század)

A közvélemény-formálók egy része tehát a költő mellett nyilatko-

zott, ám a Kiskunságban ez a támogatás inkább ellenpropagandának
számított. Annál is inkább, mert a költő népszerűségét az elmúlt he-
tek eseményei alaposan megtépázták. A királyokhoz című versének
nyíltan republikánus hangvétele az alkotmányos monarchista politi-
kusok többségét a költő ellen hangolta. Május 12-én a már említett
népgyűlésen Petőfi veszett dühében kijelentette: „Kutyámat sem bíz-
nám ily minisztériumra!” Ezt követően május 15-én a Forradalmi
Csarnokban, a korábbi Pilvax kávéházban, amikor „egy pár fiatal is-
mét kitört a minisztérium ellen, egy somogyi polgártárs és utána fel-
szólamlottak”, Petőfit és Pálffy Albertet, a Marczius Tizenötödike
szerkesztőjét a többség helyeslése mellett „honárulóknak
nyilváníták, kik büntetést érdemlenek”. Május végén Kemény Zsig-
mond, a Pesti Hírlap egyik szerkesztője udvariasan bár, de azzal uta-
sította vissza Petőfi egyik hírlapi cikkét, hogy republikánus hangvé-
tele miatt közlését nem tartja időszerűnek. A cikk csak június 11-én
jelent meg az Életképekben. A költő ebben továbbra is indokoltnak
mondta a Batthyány-kormány elleni eddigi kifakadásait, s nyíltan
vállalta republikanizmusát. Azt is érzékeltette, hogy politikai célja a
republikanizmust, „lassanként, apródonként terjeszteni, megkedvel-
tetni”. Tudomásunk szerint a költő volt az egyetlen olyan képviselő-
jelölt, aki nem titkolta republikánus meggyőződését a választók
előtt. Valószínűleg nem mérlegelte e nyilatkozat hatását választóira.

Petőfi Sándor

Szintén kevéssé volt taktikusnak mondható az a programnyilat-

kozat, amelyet A kis-kunokhoz, választóihoz intézett a költő. Ebben
a szülőföldhöz fűződő emlékekkel indokolta azt, hogy miért éppen a
Kiskunságban kíván indulni, s hivatkozott apjára, „ki egykor a
félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta”.
Képviselői aspirációit azzal magyarázta, hogy mindig a nép pártját
fogta és érette harcolt. „Én fáradozásaimért egy jutalmat kívánok, azt
a jutalmat kívánom, hogy olyan helyre állítsatok, ahol értetek tovább
is fáradozhassak, s ahol tán többet használhatok nektek, mint eddig
használtam”. A szöveg eddig még csak megfelelt volna a választók
ízlésének, noha volt benne egy félreértelmezhető kitétel arról, hogy
a költő a választók kezébe ajánlja magát gyalunak: „... én már meg-
próbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót, és nem
esett rajtam csorba”. A vagyonilag megbukott apa emlékére való hi-
vatkozás sem volt szerencsés a gyarapodásukra büszke kiskun vá-
lasztók előtt. Ám ennél is szerencsétlenebb volt a következő kitétel.
Petőfi kifejtette, hogy alkalma volna megszerettetni magát választó-
ival, ha az egekig magasztalná őket. „Hanem azt korán se várjátok,
mert akkor szemtelenül hazudnám. Március 15-kéig az egész Magyar-
ország nagyon szolgalelkű, kutyai alázatosságú ország volt, és ti eb-
ben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz”.
A költő ezzel a programnyilatkozattal utazta be választókerüle-
tét, pontosabban annak egy részét június 6-8. között. Ezt követően
az ellenjelölt. Nagy Károly, és pártfogói, a Petőfi által kaputosoknak
nevezett helyi tisztviselők és értelmiségiek gátlástalan rágalmazási
hadjáratba kezdtek. Vádként hirdették, hogy a költő republikánus,
hogy a minisztérium és a király ellensége, hogy „én az illírnek (hor-
vátnak), orosznak és ki tudja, kinek, el akarom adni az országot”.
Ennek aztán meg is lett az eredménye. Június 11-én a költő ismét
megjelent Kunszentmiklóson, s itt Bankós Károlytól értesült a vádak-
ról. Másnap népgyűlést tartott, s ezen ismertette programját. Az őt
ért rágalmakra azonban - a városbíró tilalma miatt - nem válaszol-
hatott. Ezt követően átment Szabadszállásra, s itt azt hallotta, hogy
„a nép csaknem kivétel nélkül részemen van, valamint a lacháziak és
fülöpszállásiak is”.
Június 13-án Bankós levelet kapott Szabadszállás város bíráitól.
Eszerint Petőfi, „ha személyes bátorsága és élete kedves, igen jól
tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választására a jövő csü-
törtökön köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült, s nem áll-ha-
tunk jót, méltó haragja fölgerjedésiben lehető dühiért”. Azon termé-
szetesen nem kell különösebben csodálkoznunk, hogy a határozatot
hozó tanácsülésen Nagy Károly és apja is jelen voltak. A tanács arról
is intézkedett, hogy a választás alkalmával a helybéli nemzetőrség
fegyveresen jelenjen meg. Petőfiben azonban volt annyi bátorság,
hogy a levél ellenére, a helybéli tanácsurak őszinte megrökönyödé-
sére megjelent Szabadszálláson. Miután Petőfi felelősségre vonta
őket, tagadták, hogy jellemét valaha is megtámadták volna. A szál-
lásra visszatérő költő az éj folyamán élvezhette ellenjelöltjének kor-
teskedését; ti. a választók kezdődő leitatását.
Június 15-én reggel Petőfi ismét felment a városházához, s ott
várta beérkező vidéki választóit. Itt szóváltásba keveredett az egyik,
láthatóan kapatos bíróval, s egyszer csak azt vette észre, hogy „egy
egész dühöngő részeg csorda” vette körül. „Ez a hazaáruló, ez az
akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szag-
gasd szét, üsd agyon!” - kiabálták. Petőfi kérte, hogy hallgassák meg,
de nem hagyták szóhoz jutni. A kapuhoz szorított költőt az egyik bíró
kísérte fel a tanácsterembe. Itt aztán a város vezetői közölték vele,
hogy „ha ebben a pillanatban el nem takarodik a városból, mi nem ke-
zeskedünk létéért”. A költő kénytelen-kelletlen beleegyezett, de azért
még utoljára megpirongatta őket: „Valóban gyönyörű! Így értelmezik
önök a szabadságot? Így gyalázzák meg önök saját városukat, mely-
nek neve Szabadszállás”? A válasz sem késett soká: „Az a szabadság,
hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergetik a városból”. Végül aztán
a költőt nemzetőrök kísérték gyalog a város széléig, ahol már várta
őt a kirendelt kocsi. A tanácsuraknak azonban volt gondjuk arra,
hogy a költőt ne a Kunszentmiklósra vezető országúton, hanem egy
hátsó úton szállítsák. Erre azért volt szükség, nehogy a vidékről be-
érkező szavazók találkozhassanak jelöltjükkel.
A kunszentmiklósi és a kiskunlacházai szavazók így is megjelen-
tek, ám már a város előtt azzal fogadták őket: „Aki nem Petőfi, ide
jöjjön és egyék-igyék, aki pedig Petőfi, be ne menjen Szabadszállásra,
mert mind agyonverik”. Bankós Károly ennek ellenére bement a vá-
rosházára, s felelősségre vonta a tisztviselőket. Ám már ez sem segí-
tett. Petőfi választói arról értesülve, hogy a városiak már alaposan
felöntöttek a garatra, s a nemzetőrség is fegyverben áll, kijelentet-
ték, hogy „ők követet választani gyilkosok közé nem mennek”, s haza-
tértek. Így aztán Nagy Károlyt közfelkiáltással választották a szabad-
szállási kerület képviselőjévé.
Petőfi először törvényes úton akarta orvosolni sérelmét. Válasz-
tói küldöttségét személyesen vezette Deák Ferenc igazságügy-mi-
niszterhez, s ő maga fogalmazta meg nevükben a választás megsem-
misítését kérő kérvényt. A kérvény meg is érkezett a belügyminiszté-
riumba, ám azt ott éppen egy napra elfektették. Ezalatt pedig a kép-
viselőház igazolta Nagy Károly képviselőségét. A képviselőház ennek
ellenére bizottmányt nevezett ki az ügy kivizsgálására, s Petőfi biz-
tos volt abban, hogy a másodszori választásnál ő lesz a képviselő. Ám
július 16-án Bacsó János barátjától arról értesült, hogy a kunsági
nemzetőrség nagyobb része a táborba vonul; így a követválasztás ki-
vizsgálásával megbízott képviselőházi bizottmány főleg a tisztvise-
lőket, tehát Petőfi ellenségeit hallgathatja meg. Erre a költő kije-
lentette: „ami a követséget illeti, annak megnyerése végett soha és
sehol egy lépést sem teszek többé az életben... ha széles e hazában
egyetlenegy kerületnek sem lesz annyi becsületérzése vagy tulajdon-
képp belátása, hogy engem megválasszon, úgy (...) nem érdemli meg
Magyarország, hogyy képviseljem!”
A költő megpróbálkozott egy másik úttal is: a nyilvánossággal.
Megírta a követválasztás lefolyását, s beszámolóját megküldte a hír-
lapoknak. Amikor pedig Nagy Károly válaszában becstelen gazem-
bernek nevezte a költőt, az elégtételre szólította fel őt. Ám Nagy Ká-
roly meghátrált a kihívás elől. Így aztán az elégtétel itt is elmaradt.
A nyilvánosság ennek ellenére Petőfi mellett foglalt állást. Bár a köz-
véleményt talán mégis az a - költő iránt barátságos - hírlapi cikk fe-
jezte ki legjobban, amely így fogalmazott: „Petőfi el nem választását
országgyűlési jelentékeny veszteségnek éppen nem tartjuk: mert mi őt
lant mellett s népgyűléseken és forradalmi fellépéseknél tartjuk saját
helyén állani s működni, - de az elfogadatlanságot igénylő országgyű-
lési tanácskozásnál éppen nem. - Ő nem tud tanácskozni, - ő csak ön
vasfeje szerint határoz”.
 Népharag Lamberg ellen
Lincselés a hídon

Josip Jellačic horvát bán, cs. kir. altábornagy hadserege 1848.

szeptember 11-én átlépte a Drávát, s megkezdte a Dunántúl elözön-
lését. Ugyanezen a napon - a horvát betörésről még mit sem tudva -
beadta lemondását a Batthyány-kormány. A nádor szeptember 12-én
megbízta Batthyányt az új kormány megalakításával. A kérdés az
volt, hogy az uralkodó megerősíti-e a felterjesztett miniszteri név-
sort, s így megadja-e a lehetőséget arra, hogy Magyarország a törvé-
nyesség talaján állva szálljon szembe Jellačiccsal?
Jellačic már a kezdet kezdetén egyértelművé tette, hogy nem a
horvát-magyar viszályt rendezendő lépte át a Drávát. Csapatai nem
horvát, hanem császári zászlók alatt hatoltak be Magyarországra. A
Dunántúlon állomásozó, nem magyar kiegészítésű cs. kir. alakulatok
értettek a jelzésből, s csatlakoztak a bán seregéhez. Kérdéses volt a
magyar alakulatok magatartása is. A helyzetet végül a magyar hu-
szártisztek fellépése mentette meg. Küldöttségük felkereste
Jellačicot, s kérte, hogy mutassa elő a Magyarország elleni táma-
dásra vonatkozó uralkodói rendeletet. Mivel a bán ilyennel nem tu-
dott szolgálni, kijelentették, hogy ez esetben fegyveres kézzel fogják
útját állni. Batthyány elérte, hogy István nádor vállalja el a sereg
parancsnokságát. A nádor megpróbált érintkezésbe lépni a bánnal,
de az nem volt hajlandó megjelenni a tárgyalások színhelyéül szol-
gáló Kisfaludy gőzös fedélzetén. A nádor látta, Jellačic azt is megen-
gedheti magának, hogy megalázzon egy cs. kir. főherceget. Ezért el-
hagyta a tábort, visszatért Pestre, majd Bécsbe utazott. A bizonyta-
lanságot azonban enyhítette, hogy közben Bécsben is felülkerekedni
látszottak a megbékélés erői.
A nádor, megérkezése után, azonnal beadta lemondását. A Bécs-
ben tartózkodó magyar konzervatívok úgy vélték, hogy a magyar al-
kotmány értelmében, a nádori szék megüresedése után az új nádor
választásáig az országbírónak (1848-ban Mailáth Györgynek) kell
vinnie a nádori teendőket. Az uralkodó tehát királyi helytartóvá ne-
vezte ki Mailáthot. Mivel az uralkodó nem fogadta el Batthyány kor-
mányalakítási feltételeit, az újabb kormány megalakításával báró
Vay Miklós erdélyi teljhatalmú királyi biztost bízta meg. A Magyar-
országon állomásozó összes haderő főparancsnokává pedig gróf
Lamberg Ferenc altábornagyot, pozsonyi hadosztályparancsnokot
nevezte ki. A számítás lényege az volt, hogy Lamberg, mint főpa-
rancsnok, kinevezése birtokában meg fogja tudni akadályozni a ma-
gyar-horvát összecsapást. Az uralkodó a kinevezéseket tudatta Bat-
thyányval, s felszólította, hogy ellenjegyezze Mailáth kinevezését és
a magyar országgyűlés december 1-jéig történő elnapolásáról szóló
uralkodói kéziratot. Ugyanakkor kiáltványban közölte Magyarország
népével Lamberg kinevezését.

Lamberg

Szeptember 25-én a nádor már levélben közölte Batthyányval,

hogy Bécsben mindent megpróbált a kiegyenlítés érdekében, s „gróf
Lamberg altábornagy, mint kir. biztos kibékítés végett a táborba le is
küldetett”. A szeptember 25-i kiáltványt Pulszky révén Batthyány
már szeptember 27-én megkapta, együtt a nádor említett levelével.
Ez utóbbiból és Lamberg főparancsnoki kinevezésének tényéből jog-
gal következtetett arra, hogy Lamberg a Székesfehérvár környékén
állomásozó magyar táborba tart. Batthyány ugyan látta, hogy a kirá-
lyi kiáltványt ellenjegyzés nélkül nyomtatták ki, de úgy vélte, ezen a
formai hibán könnyedén segíthet, ha a táborban ellenjegyzi Lamberg
kinevezését. Távozása előtt a képviselőház zárt ülésén azt kérte,
hogy amíg vissza nem tér a táborból, ne tartsanak ülést. Ezt mind a
képviselők, mind az általuk kiküldött Honvédelmi Bizottmány tagjai
megígérték. Annál nagyobb volt Batthyány csodálkozása, amikor a
táborban nem találta Lamberget. Átüzent érte Jellačic táborába, de
ott sem tudtak semmit a királyi biztosról. Lamberg küldetése azon-
ban aggasztotta Jellačicot és tisztjeit, mivel úgy vélték, ez a küldetés
megakadályozhatja őket a munka bevégzésében - tehát a magyar al-
kotmányosság eltiprásában.
Batthyány elutazása és Lamberg ellenjegyzés nélküli kinevezése
aggodalomba ejtette az országgyűlés baloldali ellenzékét. Mi van ak-
kor, ha Lamberg együttműködik Jellačiccsal, s csak a magyar önálló-
ság békés úton történő felszámolására törekszik? Madarász László
személyesen kereste fel és hívta vissza Budapestre az alföldi tobor-
zóúton lévő Kossuth Lajost. Kossuth szeptember 27-én visszatért a
fővárosba. Batthyány távollétében az országgyűlés Kossuth indítvá-
nyára - az uralkodói kiáltvány miniszteri ellenjegyzés nélküli kibo-
csátására hivatkozva - törvénytelennek és érvénytelennek nyilvání-
totta Lamberg kiküldetését, s megtiltotta, hogy bárki is engedelmes-
kedjék neki.
Másnap, szeptember 28-án, a kinevezett királyi biztos a fővá-
rosba érkezett. Batthyány - István nádor levele alapján - úgy tudta,
hogy a táborba ment. Mindenesetre érthetetlen, hogy a királyi biztos,
aki tudhatta, hogy Pesten nincs sorkatonaság, miért a magyar fővá-
rosba sietett? Délelőtt érkezett meg Pozsonyból, s a budai Fortuna
fogadóban szállt meg.
Délben felkereste báró Hrabovszky János altábornagyot, a ma-
gyarországi főhadparancsnokot, s röviden tájékoztatta őt küldetésé-
ről. Már éppen távozófélben volt, amikor Hrabovszky irodájában
megjelent Blasovits Károly őrnagy, Hrabovszky segédtisztje.
Lamberg megkérte az őrnagyot, kísérje el őt. Mailáthnak a Hatvan
utcában lévő lakásáig. Ez meg is történt. A tárgyalás alatt Blasovits
a kocsiban maradt. 5-6 perc múlva egy szolga jelent meg
Blasovitsnál, s kérte, hogy kövesse őt a Lamberg által a kocsiban hát-
rahagyott iratokkal. Ezután Lamberg utasította Blasovitsot, hogy
menjen vissza Budára, s ott keresse fel Melczer Andor ezredest, a
hadügyminisztérium államtitkárát. Lamberg arra kérte Melczert,
hogy bocsásson rendelkezésére lovakat a továbbutazáshoz. Blasovits
el is jutott Budára, de a Fortuna vendéglőnél megállították. Lamberg
érkezésének híre ekkor már elterjedt a fővárosban, sőt azt is tudták,
hogy délben Hrabovszkynál járt. A feldühödött néptömeg pedig ha-
lálra kereste a királyi biztost, s lehetetlenné tette azt is, hogy
Blasovits eljusson Meiczerhez.

Lamberg meggyilkolása

Miről tárgyalt Lamberg Mailáthtal? Továbbutazási szándékából

arra következtethetünk, Mailáth azt tanácsolta neki, hogy utazzon
Batthyány után a táborba. Mailáth azt is kijelentette, hogy nem vál-
lalja el a királyi helytartói tisztet. Lamberg ezután visszaindult Bu-
dára. El is jutott egészen a budai hídfőig, itt azonban felismerték.
Ekkor már óriási tömeg kereste halálra a királyi biztost.
A kocsijából kiráncigált Lamberget a hídfőnél lévő nemzetőri őr-
ség parancsnoka alig tudta kimenekíteni s bevinni az őrség épüle-
tébe. Az összegyűltek ezután már-már megrohanták a vártát. Ekkor
támadt az őrség parancsnokának az a mentő ötlete, hogy Lamberget
Pestre kísérteti, s ott a nemzetgyűlés oltalma alá helyezi. El is indul-
tak Pestre, ám a híd közepén egy újabb, szembejövő tömeggel talál-
koztak, amely Pestről jött át Lamberget keresni. Az összekeveredett
tömeg egyre vadabbul követelte Lamberg halálát, s egyre szoro-
sabbra vonta a gyűrűt Lamberg és kísérete körül. Többen kaszáikkal
megsebezték az altábornagyot. Az őt kísérő nemzetőrök azzal igye-
keztek lecsillapítani a tömeget, hogy Lamberget a képviselőházba vi-
szik. „Nem, ne bocsássatok! Azért akar a képviselőházba menni, hogy
az országgyűlést eloszlassa!” - kiabálta a tömeg.
Lamberg könyörgött: „Az istenért és a felebaráti szeretetért hagy-
jatok békén, én senkit se bántottam”. A királyi biztos szerencsétlen-
ségére, a szembejövők között volt a 34. gyalogezred egyik katonája,
akit néhány évvel korábban Lamberg - állítólag - megbotoztatott. Ez
a katona szuronyával átdöfte Lamberget. Őt követte Kolosy György
joghallgató, aki kardjával mért csapást az altábornagy fejére. A vér
láttára a tömeg megvadult, s egyre többen döfték a védtelen altábor-
nagyba fegyverüket. Az agyonszurkált altábornagy holttestét egé-
szen a Károly kaszárnyáig hurcolták, s csak a rendőrség közbelépése
akadályozta meg, hogy egy lámpavasra is felakasszák. A tömeg egy
része a képviselőházhoz sietett, s betódult az ülésterembe. „Ez itt a
Lamberg vére” - mutatta fel kardját Kolosy. A képviselők félelemmel
vegyes megdöbbenéssel fogadták a hírt. Egyszer csak Besze János
esztergomi képviselő sztentori hangja harsant fel: „Hogy mernek a
képviselők termébe fegyverrel jönni?” Erre aztán a tömeg elhagyta az
üléstermet. Kossuth és a képviselők többsége elítélte a spontán ak-
ciót, s levélben szólította fel Batthyányt a fővárosba való visszaté-
résre.
A miniszterelnök azonban úgy vélte, hogy ha már az élő
Lamberggel nem sikerült megakadályoznia a fegyveres összecsapást,
megpróbálja azt a halott nevében. Ezért Jellačic táborába sietett, s
Lamberg küldetésére hivatkozva, a hadműveletek felfüggesztését
kérte tőle. A bán azonban nem volt hajlandó leállítani csapatai elő-
nyomulását, s Batthyány Bécsbe utazott, hogy megpróbáljon újabb
uralkodói közbelépést elérni a békés megoldás érdekében. Teljes si-
kertelenséggel járt. Bécsben úgy látták, hogy itt az ideje a Magyar-
ország elleni nyílt fellépésnek, s az újabb uralkodói manifesztum ok-
tóber 3-án Jellačicot nevezte ki Magyarország teljhatalmú királyi
biztosává és a magyarországi haderők főparancsnokává. E kineve-
zést a Lamberg-gyilkosság volt hivatva igazolni. Nem tudni, mi lett
volna, ha Lamberg eljut a táborba. A zsebében talált kiáltvány fogal-
mazványából arra lehet következtetni, hogy a királyi biztos a konf-
liktus békés rendezésére törekedett. A büszke bánnal szemben azon-
ban erre kevés esélye volt. Lamberg meggyilkolása tehát nem any-
nyira a fegyveres konfliktus oka volt, mint inkább annak jele, hogy
immáron a békés megegyezés utolsó lehetősége is elmúlt.
 Román felkelők terrorhadjárata
Lemészárolt városok

Lángba borult ezernyolcszáznegyvennyolc őszén a Délvidék után

Erdély is. A szeptember 16- 28. között összeülő második balázsfalvi
román gyűlés elhatározta a román lakosság felfegyverzését és moz-
gósítását. Megkezdődött az erdélyi román parasztság és határőrség
fegyveres lázadása. Október 16-án Puchner Antal altábornagy és er-
délyi főhadparancsnok kihirdette az ostromállapotot Erdély terüle-
tén. Ez a rendelet elvileg véget vethetett volna a román felkelésnek,
ám Puchner meglehetősen egyoldalúan értelmezte az ostromállapo-
tot. Mindenütt lefegyvereztette a magyar nemzetőrséget, de nem
korlátozta a román fölkelők működését. A felkelők azonban nem elé-
gedtek meg ezzel, hanem szabályos irtóhadjáratba kezdtek.
Az egyik legnagyobb visszhangot keltő akció Zalatna elpusztítása
volt. Az Alsófehér-vármegyei bányaváros kincstári központ volt, s la-
kosai között egyaránt voltak magyarok, németek és románok. A vá-
rosnak 200 főnyi nemzetőrsége volt, amelyben szintén minden nem-
zetiség képviseltette magát. Október közepén már érezhető volt a
nyugtalanság a város környéki falvakban. A román lakosság a ma-
gyarok támadásaitól tartott, táborokba gyűlt, a magyar nemzetőrség
pedig Nagyenyeden gyülekezett. Október 18-án a román felkelők
megtámadták Kisenyedet, s az ottani magyarok nagy részét lemészá-
rolták. A Zalamára érkező utazók egy részét a környéken őrködő ro-
mánok megtámadták, kirabolták és megverték. Ezután Nemegyei Já-
nos bányatanácsos, helybéli nemzetőrparancsnok követeket küldött
a román papokhoz, s kérte, jöjjenek a városba a nézeteltérések ki-
egyenlítése végett. A környékbeli románok elégedetlenségét többek
között Petru Dobra zalatnai román ügyvéd, kincstári írnok szította.
Beutazta a falvakat, s a fenyegető veszélyre hivatkozva felszólította
a lakosságot, hogy mielőbb fegyverezzék le a zalatnai magyar nem-
zetőrséget.
Október 23-án reggel többezres román tömeg vette körül
Zalatnát.
 Dobra a város előtt rendeletet kapott Avram Iancutól, a román
fölkelők egyik parancsnokától, hogy várjon a zalatnaiak lefegyverzé-
sével. Dobra azonban félretette ezt a rendeletet. A felkelők követet
küldtek Nemegyeihez, s azt követelték, hogy a magyar zászlókat von-
ják be, s a magyar nemzetőrség tegye le fegyvereit, és szolgáltassa
be azokat a gyulafehérvári cs. kir. várparancsnokságnak. Nemegyei
először ellenezte e feltételeket, de aztán elfogadta őket. A zalatnai
román lakosság is népgyűlést tartott, s elhatározta, hogy a magyar
lakossággal közösen védi meg Zalatnát a környékbeli románoktól.
Alighogy az egyezmény megszületett, a felkelők mindenfelől be-
nyomultak a városba. Szándékukról árulkodtak a fegyvereik csú-
csára tűzött szalmatekercsek. A bányapénztár előtt összegyűlt ma-
gyar nemzetőrség még mindig fegyverben állt. A felkelők ordítoztak.
„Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű ruhába van öltözködve; le a
fegyverekkel; estére véreteket isszuk”. Csakhamar tűz támadt a vá-
rosban, a felkelők pedig megrohanták a nemzetőrséget. Nemegyei
erre tüzet vezényelt, mire a felkelők hanyatt-homlok futni kezdtek.
Nemegyei hamar átlátta, hogy ilyen kis erővel nem sokáig tarthatja
magát, ezért igyekezett összegyűjteni a magyar és német lakosságot,
s megindult velük Gyulafehérvár felé. Petrosánnál azonban egy hegy-
szorosban a felkelők eltorlaszolták az utat, s a nemzetőrséget fegy-
verei letételére bírták. Ugyanakkor megígérték, hogy bántatlanul el-
vezetik a menekülteket Gyulafehérvárra. Az éj folyamán az Ompoly
vize melletti preszákai felázott mezőre kísérték őket, s megparan-
csolták nekik, hogy feküdjenek le. A védtelen embereket előbb levet-
kőztették és kifosztották, majd Dobra parancsára felsorakoztatták.
Alighogy ez megtörtént, minden oldalról rájuk támadtak, s elkezdték
gyilkolni őket. Mire eljött a hajnal, 645 zalatnai teteme borította a
preszákai mezőt.
Zalatna és a zalatnaiak pusztulása nem volt példa nélkül. Október
közepétől november közepéig tucatnyi magyar település jutott ha-
sonló sorsra. Puchner kezdetben a román felkelők felhasználásával
akarta megfélemlíteni a magyar népességet, ám a románok katonai
akcióikban már túlmentek a cél által még igazolható kíméletlensé-
gen. Ezért novembertől igyekezett szakszerűbbé tenni a románok
hadviselését, s a felkelők vezetésére kirendelt román cs. kir. tisztek
révén visszatartani őket az atrocitásoktól. Ez a magyarázata annak,
hogy 1848. november közepétől 1849 januárjáig csupán egyes sze-
mélyek, s nem nagyobb községek elleni támadásokról szólnak a kró-
nikák. Emellett a cs. kir. hadsereg egységei november végére csak-
nem az egész nagyfejedelemséget kezükbe kerítették, s immáron sa-
ját szövetségeseiket is visszatartották a közrendet - s főleg az állami
vagyont veszélyeztető cselekedetektől.
1849 januárjára azonban ismét megváltozott a helyzet. A Bem tá-
bornok vezette magyar sereg csaknem egész Észak-Erdélyt megtisz-
tította, s a cs. kir. csapatok futásban kerestek menedéket. Bem sza-
kított azzal a korábbi magyar stratégiával, hogy minden egyes pontot
megszállva biztosítson. Fő céljának az Urban ezredes vezette regulá-
ris erők kiűzését tekintette, s nemigen törődött a román felkelőkkel.
Urban kiűzése után pedig a Székelyfölddel akarta helyreállítani az
összeköttetést, ezért a biztosító csapatokat csak Tordáig tolta előre.
A Tordától kb. 30 kilométerre lévő Nagyenyedet még november
8-án ürítette ki a magyar haderő. A bevonuló cs. kir. csapatoknak
köszönhetően a várost a velük érkező románok csak egy kevéssé ra-
bolták ki; gyilkosság azonban nem fordult elő. Január 1-jén azonban
kivonult a cs. kir. helyőrség, s a városban Simeon Prodan Probu ro-
mán prefekt vette át az uralmat. A városiak nem sokkal ezután kül-
döttséget küldtek Czetz János alezredeshez, a tordai magyar helyőr-
ség parancsnokához, s kérték, hogy küldjön csapatokat Enyedre.
Czetz azonban Bemtől kapott utasítására hivatkozva, megtagadta
a kérés teljesítését. A küldöttek ezután Beöthy Ödön erdélyi teljha-
talmú országos biztoshoz fordultak, de ő is hasonlóan válaszolt. Igaz,
csak január 9-én - egy nappal a város pusztulása után.
Január 7-én este ugyanis egy többezres román felkelő tábor érke-
zett Csombordra. A parancsnok, Ioan Axente-Sever prefekt elhatá-
rozta, hogy elpusztítja a várost. Szándékát azzal indokolta, hogy pa-
rancsot kapott a nagyszebeni főhadparancsnokságtól. E parancs sze-
rint félő, hogy az észak-erdélyi magyar csapatok Gyulafehérvár ellen
fordulnak, s Enyed lehet egyik támaszpontjuk. Axente tehát előbb
beüzent Nagyenyedre, hogy embereit nem a városban fogja elszállá-
solni, majd november 8-án éjszaka rajtaütött a védtelen városon. Kb.
8-9000 főnyi tábora feldúlta azt, s lakosai közül mintegy 800 embert
válogatott kegyetlenségek közepette legyilkolt. A Mihálcfalván állo-
másozó 2000 főnyi cs. kir. különítmény tétlenül nézte mindezt.
Nagyenyed elpusztítását újabb irtóhadjárat követte. Néhány nap le-
forgása alatt a román felkelőknek Hariban, Nagylakon, Borosbene-
deken és Járán ismét több száz magyar esett áldozatukul. A véreng-
zéseknek a magyar csapatok dél-erdélyi előnyomulása vetett véget.

A zalatnai vérfürdő

1849 tavaszán, az erdélyi magyar sikerek után komoly esély mu-

tatkozott a magyar-román megbékélésre. A magyar nemzetgyűlés ro-
mán nemzetiségű képviselői a magyar sikerekből azt a következte-
tést vonták le, hogy a románoknak meg kell egyezniük a magyarok-
kal, mert különben teljes vereséget szenvedhetnek. Egyikük, Ioan
Drágos érintkezésbe lépett Avram Iancuval, a felkelők vezetőjével. A
tárgyalások jól haladtak, s Drágos arra kérte Kossuthot, hogy sikerük
érdekében rendeljen el fegyverszünetet. Kossuth azonban erre nem
volt hajlandó. Drágos ennek ellenére visszatért Abrudbányára, a tár-
gyalások színhelyére. Már-már úgy látszott, megszületik a történel-
minek mondható megegyezés, amikor közbeszólt a véletlen.
 A magyar-román tárgyalásokról Kossuth nem értesítette Bem tá-
bornokot. Bem éppen ezekben a napokban utasította Csutak Kálmán
alezredest, a zarándi magyar dandár parancsnokát, hogy szállja meg
Abrudbányát és a románok más támaszpontjait. Csutak a tárgyalások
sikere érdekében félretette ezt az utasítást. Annál is inkább megte-
hette, mert a hadügyminisztérium arra utasította őt, hogy ne kezdjen
támadó hadműveletekbe. Bem haragra gyúlva, elrendelte Csutak le-
váltását. Bánffy János ezredes, Bem megbízottja ezután Hatvani Im-
rét, a zarándi dandár egyik szabadcsapatának vezérét nevezte ki a
dandár parancsnokává. Hatvaninak nemcsak katonai képzettsége, de
még rangja sem volt. Volt viszont négy folyó hadbírósági ügye. Úgy
érezte tehát, hogy sikert kell produkálnia. Ezért nem törődve Drágos
könyörgésével, május 6-án megindította csapatait Abrudbánya felé.
Hatvani közeledésének hírére a tárgyaló román vezérek többsége el-
hagyta a várost. Az ottmaradottakat viszont Hatvani fogatta el. Má-
jus 7-én aztán a románok támadásba kezdtek. Hatvani csapatai hősi-
esen védekeztek, de május 9-ről 10-re virradó éjjel kénytelenek vol-
tak kiüríteni a várost. A visszavonuló sereg viszonylag kis vesztesé-
gekkel megúszta a kalandot, de a polgári lakosokat tucatjával mészá-
rolták le Iancu lándzsásai. Hatvani azonban nem nyugodott bele a
kudarcba, hanem május 16-án ismét bevonult Abrudbányára, anél-
kül, hogy erről az akciójáról bármelyik környékbeli magyar parancs-
nokot értesítette volna. Ezúttal sem járt jobban. Május 19-én kény-
telen volt visszavonulni, ám újabb hátrálása során serege tekintélyes
része is odaveszett, Abrudbánya pedig a lángok martalékává lett. A
felkelés elnyomására indított havasi hadjárat kudarccal végződött, s
a felkelők az orosz intervenció előestéjén az erdélyi magyar haderő
jelentős részét kötötték le.
Mint az eddigiekből is kiderült, három, különböző motivációjú
akcióról volt szó. Zalatna pusztulása egy összehangolt megfélemlítő
hadjárat részét képezte. 1848 októbernovemberében magyar telepü-
lések többségének elpusztítása hasonló forgatókönyv szerint zajlott
le. A felkelők előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverleté-
telre bírták a lakosokat, majd legyilkolták őket. Nagyenyed elpusztí-
tását a felperzselt föld taktikájának alkalmazása magyarázza. Az ez
idő tájt elpusztított magyarok semmiféle fegyveres erővel nem ren-
delkeztek, legyilkolásukat tehát nem magyarázhatták biztonsági
szempontok. Abrudbánya pusztulása pedig egy magyar szabadcsa-
patvezér meggondolatlan akciójának következménye volt, amelyet
szerencsétlen véletlenek sorozata tett lehetővé.
 Gyilkossági kísérlet Bem ellen
Lövés a fogadóban

November 10-én reggel 1848-ban az István fogadó egyik első

emeleti szobájának ajtaján egy középtermetű, „gömbölyű barna áb-
rázatú, fekete hajú, egészséges arcszínű, arányos orrú és szájú” fia-
talember kopogtatott be. Az ajtót nyitó, sebhelyes arcú, kistermetű
öregúrtól megkérdezte: „Bem tábornokhoz van szerencsém?” „Igen” -
válaszolta az. Mire a fiatalember zsebéből pisztolyt kapott elő, s köz-
vetlen közelről a tábornokra sütötte. Ekkor már ott termett Wla-
dyslaw Jordan, Bem segédtisztje, s kivont karddal rohant a merény-
lőre. De Bem, akinek állkapcsában elakadt a golyó, eddigre magához
tért, s visszatartotta Jordant. Galléron ragadta a merénylőt, s a zajra
megjelenő hotelszolgát a rendőrségért küldte. „Jól tudom, hogy ki
tüzelte ezt fel, de a bíróságnak is meg kell azt állapítania”.
Csakhamar megérkezett a rendőrség, s az ifjú merénylőt,
Ksawery Kolodziejskit azonnal őrizetbe vették. Bemet az időközben
megérkező orvosok ágyba fektették és megvizsgálták. Megállapítot-
ták, hogy a seb jelentéktelen, s hogy a tábornoknak néhány nap
múlva kutya baja sem lesz.
De mi is volt a magyarázata ennek a merényletnek, amely - ha
sikerül - egyik legtehetségesebb hadvezérétől fosztotta volna meg a
magyar szabadságharcot? Miért éppen egy honfitársa tört a sokat ta-
pasztalt, kalandos életű vezér életére?
Bem tábornok a napóleoni háborúk idején kezdte katonai pálya-
futását, de hírnevét az 1830-31. évi lengyel szabadságharcban sze-
rezte. A szabadságharc leverése után Párizsba emigrált, majd - a len-
gyel emigráció hagyományainak megfelelően - különböző európai
konfliktusokban igyekezett kamatoztatni katonai képességeit. 1832-
ben Portugáliában lengyel emigránsokból légiót akart szervezni az
alkotmányosságért küzdő Dom Pedro oldalán. A légió szervezéséből
azonban végül nem lett semmi. Részben azért, mert a lengyel emig-
ránsok többsége idegenkedett minden ilyen szerepvállalástól; rész-
ben azért, mert a megszilárdult helyzetű portugál kormány is visz-
szamondta az ajánlatot.
 1848 tavaszán Bem Párizsba sietett, s megpróbálta rávenni a
francia politikusokat a lengyel ügy melletti egyértelmű kiállásra. Ezt
követően Lwówba utazott, majd 1848. szeptember végén úgy dön-
tött, hogy Magyarországra jön. Ekkor már hónapok óta folytak a har-
cok a Délvidéken a magyarok és a szerb felkelők között, s immár
Jellačic horvát bán fegyveres intervenciója is bekövetkezett. Bem
úgy vélte, csak a lengyelek képesek a magyarok ellen uszított szlá-
vokat kibékíteni, s a közös ellenség, a Habsburg-hatalom elleni
harcra bírni. Magyarországi utazása azonban némi haladékot szen-
vedett. Az 1848. október 6-i bécsi forradalom után Bécsbe utazott, s
ott átvette a mozgó nemzetőrség parancsnokságát. Október második
felétől tehát ő intézte Bécs védelmét, s bár mindent megtett a magyar
csapatokkal történő egyesülés érdekében, a cs. kir. fősereg túlereje
ellen nem tudta megvédeni a várost. A vereséget követően elhagyta
Bécset, s november 3-án reggel megjelent a pozsonyi Zöldfa fogadó-
ban, Kossuth Lajosnak az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöké-
nek főhadiszállásán. Kossuth szívesen fogadta, s megígérte, hogy al-
kalmazni fogja.

Bem József
 Nem Bem tábornok volt az egyetlen olyan lengyel, aki Magyar-
országra utazott ezekben a hónapokban. Tucatjával érkeztek a len-
gyel küldöttek, s mindegyikük arra igyekezett rávenni a magyar kor-
mányzatot, hogy engedélyezze a lengyel légió szervezését. Kossuth
terve először az volt, hogy Bemet állítja e légió élére. Ám a lengyel
emigránsok többsége tiltakozott. Főleg Józef Wysocki és Józef Dzier-
kowski, a krakkói és lwówi lengyel Nemzeti Tanács küldöttei elle-
nezték Bem kinevezését. Kétségbe vonták Bem jellemét, s portugáliai
légiószervezési kísérletét is felhozták. Bécsi szereplését is gyanús-
nak mondták, különös tekintettel Bem menekülésére. Az ellentétet
tovább mélyítette, hogy Wysocki és Dzierkowski a lengyel emigráció
úgynevezett demokratikus szárnyához tartozott, Bemet pedig az
arisztokrata szárnyhoz tartozónak vélték. Bem, amint értesült
Wysockiék agitációjáról, azt fejtegette Kossuth előtt, hogy önálló
lengyel légió szervezése jelen pillanatban indokolatlan és káros
lenne.
A Pesten tartózkodó Julius Falkowski, aki szintén a lengyel légió
ügyében tárgyalt Kossuthtal, megpróbálta rendezni a lengyelek
ügyére veszélyes viszályt. Felkereste Bemet, s kérte, hogy a nemzeti
ügy érdekében fogadja Wysockiékat. Bem rá is állt erre, bár hozzá-
tette, hogy Wysockit nem mint a tervezett lengyel légió vezetőjét,
hanem csak mint idősebb tiszt a fiatalabbat, hajlandó fogadni. A ta-
lálkozó előtt Dzierkowski, aki nem volt tagja a Bemet felkereső kül-
döttségnek, Wysocki lelkére kötötte, ne engedje magát elcsábítani,
legyen bátorsága dacolni Bemmel, s ha az nem tágítana, fenyegesse
meg öt a lapokban közzéteendő nyilvános óvással.
A találkozó ennek ellenére jól indult. Bem elmondta, hogy azért
ellenezte a légió szervezését, „nehogy a magyar sereg szervezésénél
szakadás és fejetlenség álljon elő, nehogy idejekorán a magyarok ellen
vonassék az orosz, s végül, nehogy a szlávok gyűlöletét vonják a len-
gyelek magukra, akiket oly sok éven át megnyerni igyekeztek, s akiket
éppen a magyarokkal való kibékülésre kellene rávenniük”. Ezért azt
javasolta, hogy egyelőre csupán egy lengyel zászlóaljat szervezze-
nek, s a többi lengyel csapatot osszák be a magyar egységekbe. Idővel
a zászlóalj légióvá, a légió sereggé nőhetné ki magát. Falkowski és
társai azzal érveltek, hogy ezáltal a lengyelek ügye teljesen a magya-
rok kénye-kedvére lenne bízva, s ez visszariasztaná az önkénteseket.
Wysocki pedig élt az alkalommal s előhozta a portugáliai lengyel lé-
gió ügyét. „Ó, az a portugáliai légió, mindig ez az Önök vesszőpari-
pája” - válaszolta Bem.
Ezek után kijelentette, hogy ha a légió szervezése a lengyelek
közakarata, ő aláveti magát a többség kívánságának. De ragaszko-
dott ahhoz, hogy a légiót reguláris egységként, ne pedig demokrati-
kus alapon, szabad tisztválasztással szervezzék. A küldöttség egyik
tagja erre felvetette, hogy legalább a légió parancsnokát kellene vá-
lasztani. Bem ebbe is beleegyezett, de hozzátette: a parancsnokot
csak a légió tagjai közül lehet választani.
Már-már úgy tűnt, minden rendben lesz. A küldöttek éppen bú-
csúzkodni kezdtek, amikor Wysocki hirtelen megszólalt: „Tábornok,
el ne felejtse ígéretét, különben tiltakozni fogunk, s a nép és az egész
világ előtt felelőssé tesszük mindazon reményeink megsemmisítésért,
melyeket a magyar háborúra építettünk”.

Kossuth és Bem arcképe emlékérmen

 Ez már Bemnek is sok volt: „Úgy! Protestálni, gyalázkodni, az ér-
dem hírnevét bemocskolni: gyönyörű egy foglalatosság! Protestálja-
tok tehát és gyalázkodjatok - veletek többé nincs dolgom - távozza-
tok!”
A küldöttek - a szereplésére büszke Wysocki kivételével - lever-
ten távoztak.
Wysocki aztán másnap tüzes szónoklatban ismertette a szállásán
megjelent lengyel fiatalok előtt a Bemnél történteket, s természete-
sen hosszan szidalmazta Bemet. Majd pedig felszólította őket, hogy
hagyják el Magyarországot, mert a légió szervezésére semmi remény
sincs. A távozó ifjak egyike, Ksawery Kolodziejski ezek után vette
útját Bem István fogadóbeli szállása felé...

Korabeli zászló

A merénylet nagy megdöbbenést keltett. Kossuth utasította az

igazságügy-minisztériumot, hogy a merénylőt állíttassa rögtönítélő
bíróság elé: „Az ily merény történte példás büntetést igényel, s halo-
gatást nem szenved.” Mivel Kolodziejski fiatalkorú volt, ügye nem a
rögtönítélő, hanem a rendes bíróság elé került. Wysockiék minden-
áron meg akarták menteni, s ezért sajtóhadjáratba kezdtek Bem el-
len. A Bem elleni közhangulat olyan erős volt, hogy a tábornok kérte
Kossuthot, falragaszok útján tegye közzé a vizsgálat eredményét. Az
OHB ezután utasította a fővárosi rendőrséget, kísérje figyelemmel a
fővárosban tartózkodó lengyeleket, s intézkedjen Bem személyi biz-
tonsága iránt. A bíróság végül is egy évre ítélte el Kolodziejskit.
Az epizód miatt Bem alkalmazása némi haladékot szenvedett.
November 22-én Kossuth értesítette, hogy az OHB elfogadta ajánla-
tát, s alkalmazni fogja a magyar hadseregben, egy hét múlva pedig
megbízta őt a felső-erdélyi hadsereg vezetésével.
A lengyel légió ügye sem esett kútba. Kossuth és az OHB gyorsan
intézkedett. November 18-án megszületett Wysocki őrnagyi kineve-
zése, 26-án felszentelték a magyar-lengyel csapat zászlaját, másnap
pedig az első két századot már el is indították az aradi magyar tá-
borba. A zászlószentelésen megjelent Kossuth nővére és édesanyja
is. Kossuth ezzel jelezte: igényt tart a lengyelek szolgálataira, ugyan-
akkor a táborba indításukkal a további agitációknak is elejét vehette.
Az ügy folytatása egy fél évet váratott magára. Az 1849. január
5-én a fővárosba bevonuló cs. kir. csapatok Kolodziejskit nem enged-
ték szabadon. Az ifjú lengyel Pest felszabadulása után is börtönben
maradt. 1849. május 19-én Hajnik Pál országos rendőrfőnök jelen-
tette Szemere Bertalan miniszterelnöknek, hogy Kolodziejski meg-
szökött a Rókus Kórházból, ahol az elmúlt napokban a városházi ra-
bokat őrizték. A jelentés szerint lereszelte lábáról a bilincset, majd
az ablakon át leereszkedett. Hajnik közölte, hogy kiadta a körözést,
s értesíteni fogja Bemet is, „ámbár nem hiszem, hogy kivált most,
Bemre másodszor is volna kedve gyilkos kezet emelni”.
Május 25-én Vukovics Sebő igazságügy-miniszter is körözést
adott ki Kolodziejski ellen. Ám az ifjú lengyel ekkor már árkon-bok-
ron túl volt. Csakhamar Miskolcra ment, s itt beállt a lengyel légióba
- Ksawery Bognarski néven. A szabadságharc végén már őrmester
volt. A vidini emigránstáborban ismét találkozott Bemmel, aki a rá
jellemző nagylelkűséggel megbocsátott merénylőjének. Koldziejskit
később Törökországban hadnaggyá léptették elő. Törökországból
Angliába távozott, s 1857-ben valószínűleg hazatért Galíciába. To-
vábbi sorsát homály fedi. S talán még ezt a keveset sem tudnánk róla,
ha 1848. november 10-i merényletével fel nem hívja magára a kor-
társak és az utókor figyelmét...
 Buda visszavétele
Ki vigye el a balhét a győzelemért?

Futár érkezett 1849. április 17-én a magyar fősereg lévai főhadi-

szállására. Ludvigh János, Igló város országgyűlési képviselője kéz-
besítette Görgei Artúrnak, a magyar fősereg ideiglenes fővezérének
Kossuth Lajos kormányzó-elnök 1849. április 15-én baráti bizoda-
lomban írott magánlevelét. A saját kezű levélben Kossuth közölte
Görgeivel, „hogy hadügyminiszternek fogja kinevezni - nézeteket kö-
zök vele, mik szerint fogja óhajtani, hogy az új hadügyminiszter a se-
reget rendezze - a függetlenségi nyilatkozat közös akarattali
keresztülmenetelét adta tudtára, s reményét fejezé ki, hogy az a had-
seregnél jó benyomást teend, Buda bevétele iránti óhajtását fejezé ki
stb.”

Buda visszafoglalása
 Kossuth ez utóbbi kívánsága nem érhette meglepetésként a ma-
gyar fővezért és vezérkarát. Az 1849. április elején meginduló tava-
szi hadjárat első szakaszában Kossuth mindvégig a hadsereg mellett
volt. A honvédseregnek sikerült a fővárosba és annak közvetlen kö-
zelébe visszaszorítania Windischgrätz cs. kir. főseregét. Ezt köve-
tően az április 7-én Gödöllőn tartott haditanácson Kossuth azzal a
javaslattal állt elő, hogy a magyar hadsereg intézzen frontális táma-
dást a cs. kir. főerők ellen, s így vegye vissza az ország fővárosát az
ellenségtől. Görgei és tábornokai viszont arra figyelmeztették Kos-
suthot, hogy egy ilyen küzdelem eredménye legalábbis kétséges.
Ezért azt javasolták, hogy a tavaszi hadjárat második szakaszában az
elsőben már bevált haditervet kövessék. Tehát: kisebb erőkkel kös-
sék le az ellenség főerőit, a nagyobb résszel pedig kerüljék meg az
ellenséget, s így kényszerítsék a főváros kiürítésére és feladására.
Kossuth elfogadta ezt a javaslatot, s április 9-én már levélben közölte
is az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal „azon tervet, mely Pest-
Buda visszafoglalására dolgoztatott (sic!)”.
Mi magyarázza Kossuth e vonzalmát a főváros iránt? Elsősorban
külpolitikai indokok. 1849 kora tavaszán ugyanis olyan hírek terjed-
tek el, hogy Ausztria és a Piemonti-Szárd Királyság Brüsszelben tar-
tandó kongresszuson fogja rendezni az olasz kérdést, tehát a Habs-
burg-monarchia észak-itáliai birtokainak sorsát. Kossuth attól tar-
tott, hogy „ha a főváros siettetett visszavételével impozáns állási nem
veszünk”, a kongresszus „az olasz ügyeket a mi rovásunkra találja ki-
egyenlíteni”. Magyarul: Ausztria észak-itáliai birtokainak átenge-
dése fejében szabad kezet kap Magyarországon. Kossuthnak ezt az
aggodalmát csak növelhette az, hogy az 1849. február 26-27-i kápol-
nai magyar vereség után, március 4-én I. Ferenc József alkotmányt
adott népeinek, s ebben az oktrojált alkotmányban - csak úgy mellé-
kesen - részekre darabolta Magyarországot. Kossuth ekkor határozta
el, hogy az első komoly katonai sikerek után az országgyűléssel ki-
mondatja az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását.
A döntés szükségességét azzal indokolta az országgyűlés előtt, hogy
Magyarország csak akkor számíthat diplomáciai elismerésre az eu-
rópai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok részéről, ha ki-
mondja függetlenségét. Amikor ez 1849. április 14-én megtörtént,
merőben új helyzet állt elő. Magyarország a fegyveres önvédelem te-
réről a függetlenségi harc terére lépett. Egy olyan térre, amelyen
csak győzni vagy vereséget szenvedni lehetett, kiegyezni nem. A füg-
getlenség kimondásakor az országgyűlés nem egy létező állapotot,
hanem egy követelményt fogalmazott meg. Egy olyan követelményt,
amelyet a hadseregnek kellett valóra váltania. Tehát: fel kellett sza-
badítania az ország egészét s az ország szuverenitását szimbolizáló
fővárost, Pest-Budát.

Klapka György

Az április 19-i nagysallói magyar győzelem után a Windischgrät-

zet a fővezéri tisztben felváltó Ludwig Welden táborszernagy elha-
tározta Pest-Buda feladását. Ám nem a fősereg egészével indult meg
a nyugati határszél felé. Buda várában mintegy 5000 főnyi védőse-
reget hagyott hátra Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy veze-
tésével, s igen komoly tüzérséggel. Josip Jellačic altábornagy kb. 15
000 főnyi I. hadtestét pedig a Duna jobb partján délnek indította, s
arra utasította, hogy adandó alkalommal kísérelje meg Buda felmen-
tését.
 Komárom 1849. április 26-i felmentése után a magyar fővezér-
ségnek döntenie kellett arról, hogy merre folytassa tovább a hadmű-
veleteket. Görgei a Duna jobb partján, Bayer József ezredes, a vezér-
kari főnök pedig a bal parton, Pozsony irányába akart tovább tá-
madni. Velük szemben Klapka György vezérőrnagy, a tavaszi hadjá-
rat tervének egyik kidolgozója Buda ostromát indítványozta.
Klapka három fő érvet sorakoztatott fel. Az első volt, hogy a ma-
gyar fősereg a Buda alatt hagyott erők nélkül nem elég erős egy újabb
támadásra. Másodszor azzal érvelt, hogy amíg Buda osztrák kézen
van, sem a Duna vonalát, a legfontosabb vízi közlekedési utat, sem
pedig a Dunán átvezető egyetlen állandó hidat, a Lánchidat nem
használhatja a magyar sereg. Ez utóbbi komoly fennakadásokat
okozhat az utánpótlás szállításában. Végül azzal érvelt, hogy Buda
felszabadításával a magyar fegyverek dicsősége a nemzet és a világ
előtt a tetőpontját érné el. Emellett Klapka kérte Görgeit, engedjen
Kossuth kívánságának Buda visszavétele iránt, „nehogy az új baráti
frigy újra felbomoljon”. (Kossuth ugyanis Gödöllőn összetegeződött
Görgeivel.)
Az ostrom mellett szóltak azok a hírek is, hogy Buda vára kevéssé
védhető (1849 januárjában még valóban az volt), a várőrség demo-
ralizált, az ott szolgáló olasz és lengyel zászlóaljak csak az alkalmat
várják az átállásra, s így az ostrom nem fog soká tartani. Nem feled-
kezhetünk meg arról, hogy a tavaszi hadjárat terve is arra a feltéte-
lezésre épült, miszerint a főváros felszabadításában a Bem által Er-
délyből kihozott és a Délvidékről felvezénylendő erők is részt fognak
venni. Ennek a 10-15 000 főnyi erősítésnek a beérkezésére minden-
képpen szükség lett volna ahhoz, hogy a tavaszi hadjáratban súlyos
veszteségeket szenvedett honvédsereg újabb támadásba kezdhessen.
Az ostrom mellett tehát egyszerre szóltak politikai és katonai érvek.
A főváros visszavételével katonai értelemben tabula rasát lehetett
teremteni. Hiszen ebben az esetben Jellačic hadteste támpont nélkül
marad, s kénytelen elhagyni a Dunántúlt.
A magyar hadsereg minden tartalék mozgósításával is legfeljebb
számban egyenlő erőket vonultathatott volna fel az újabb támadás-
nál. Ez azonban csak matematikai lehetőség volt, hiszen a budai vár-
őrség és a Jellačic-hadtest miatt a magyar hadvezetés nem tehette
meg, hogy minden mozdítható erejét a cs. kir. hadsereg üldözésére
fordítsa. Buda osztrák birtoka miatt azonban számolnia kellett az
utánpótlás már eddig is tapasztalható akadozásával.
A közhiedelemmel ellentétben a cs. kir. hadsereg egyáltalán nem
volt olyan rossz állapotban április végén, hogy üldözése gyors győ-
zelmeket hozhatott volna. A legtöbb csapást szenvedett Jellačic-had-
test dél felé tartott. A második legtöbbször harcoló hadtest, gróf
Franz Schlik altábornagyé, minden ütközetben jól megállta a helyét.
Döntő vereség egyedül Wohlgemuth altábornagy frissen szervezett
hadtestét érte Nagysallónál. A többi csatában a cs. kir. hadtestek ren-
dezetten hagyták el a harcteret. Sőt április 26-án Komáromnál egy
frissen összeszedett cs. kir. lovasdandár csaknem legázolta Klapka
tábornok csapatait.
A magyar hadvezetés a felderítési adatok alapján mintegy 40-45
000 főnyi ellenséges hadsereggel számolt Bécs előtt, s további 12
000 fővel Stájerországban. Egy 5-6000 főnyi hadosztály csatlakozá-
sát is várta. Kossuth szintén tisztában volt az ellenség fennmaradt
erőfölényével. Ezért írta Görgeinek május 8-án, hogy Buda bevétele
után csak akkor kell újabb támadást indítani, „ha legalább 50 000-
et fordíthatunk magára ezen expedícióra”.
Más kérdés, hogy mind Klapka, mind Kossuth már az ostrom el-
határozásakor mindent megtettek annak érdekében, hogy ha a dön-
tés rossznak bizonyulna, a felelősség ne őket terhelje. Klapkát Görgei
felkérte, hogy utazzon Debrecenbe, s ott vegye át helyettesként a
hadügyminiszteri tárcát. Klapka Pest-Budán áthaladva megszemlélte
az erődöt, s három levélben is figyelmeztette Görgeit az ostrom vár-
ható nehézségeire. Ám arra is ügyelt, hogy Görgei e leveleket csak
akkor kapja meg, amikor már egész hadseregével Buda alá ért. Kos-
suth pedig nagy-nagy derűlátással úgy vélte, hogy Aulich Lajos tá-
bornok hadtestének egy része is elegendő lett volna a vár elfoglalá-
sára. E véleményét szemrehányások kíséretében Görgeivel is kö-
zölte.
Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy Buda ostroma az egyetlen re-
ális katonai célt jelentette. A vár bevételével a honvédsereg komoly,
5000 főnyi veszteséget okozott az ellenségnek, 248 löveg és több
ezer gyalogsági fegyver jutott a magyar sereg kezére. A meglehető-
sen véres ostrom egyike volt a szabadságharc legrövidebb ostrom-
műveleteinek: mindössze 17 napig tartott. Az ellenségnek okozott
veszteséget tekintve pedig a legnagyobb győzelemnek mondhatjuk.
A közkeletű érvelés szerint Görgeinek Komárom felmentése után
Bécs ellen kellett volna támadnia, s akkor Bécs „egy érett alma gya-
nánt hull vala kezébe”. Csakhogy Bécs bevétele nem jelentette volna
a háború végét. A főváros 1848 októberében egyszer már a felkelők
kezére jutott, de ez egyáltalán nem akadályozta meg a katonai ellen-
forradalom kibontakozását. A fő cél az ellenséges főerők megsemmi-
sítése lett volna, ehhez azonban a magyar hadsereg nem rendelkezett
a legfontosabbal: az erőfölénnyel.
Tény, hogy az orosz intervenció hírének megérkezése után mind
Kossuth, mind Görgei igyekezett szabadulni az ostrom felelősségétől.
Holott az adott katonai helyzetben Buda ostromán kívül nemigen volt
más reális lehetőség. A Bécs elleni támadás legfeljebb arra lett volna
jó, hogy ne 1849. augusztus 13-án Világosnál, hanem május 13-án -
mondjuk - Balatonvilágosnál kerüljön sor a magyar fősereg fegyver-
letételére, s hogy Ausztria egy győzelmes magyar hadjárat végén for-
dítsa a maga javára a hadiszerencsét.
 Merénylet Görgei ellen?
Csak azt a vöröset!

Komárom térségében 1849. július 2-án a magyar szabadságharc

egyik legvéresebb ütközetére került sor. Julius Jákob von Haynau tá-
borszernagy cs.-kir. főserege megtámadta és visszavonulásra kény-
szerítette a Duna déli partján található sáncrendszert védő honvéd-
sereget. Az osztrák balszárny elfoglalta a monostori magyar sánco-
kat, a jobbszárny pedig Ószöny községet. A sáncok visszavétele fon-
tos volt, mert nélkülük az egész déli magyar sáncrendszer veszélybe
kerülhetett. Náluk is fontosabb volt azonban Ószöny község vissza-
foglalása. Görgei ugyanis két nappal korábban azt az utasítást kapta
Kossuthtól és a kormánytól, hogy seregével a Duna jobb partján in-
duljon meg a főváros felé, s onnan Szegedre, a magyar összpontosí-
tás színhelyére. Ószöny volt a Budára vezető út kulcsa, ezt tehát min-
denáron vissza kellett foglalni az ellenségtől.
Nem volt könnyű dolga. Haynau főserege túlerő birtokában haj-
totta végre támadását, s Görgei csak akkor számíthatott sikerre, ha
valamilyen módon sikerül meggyengítenie az ellenség jobbszárnyát.
Ezért a monostori sáncok visszavétele után úgy döntött, hogy lovas-
ságával Harkálypuszta térségében megtámadja a cs. kir. hadsereg
balszárnyát, s ezzel arra kényszeríti az ellenséges fővezért, hogy
Ószöny térségéből minél több egységet irányítson át ide.
Görgei személyesen vezette a lovasrohamot. Magas termete, s az
átlagosnál magasabb, mintegy két méter marmagasságú lova is ki-
emelte őt kísérete tagjai közül. Ezen a napon, egyik oldalán arany-
sujtással díszített skarlátvörös blúzt, fején tollas kalapot viselt. A fő-
vezér a centrum bal szélén rohamozó Hannover-huszárok élére állt,
s kíséretét elhagyva előrevágtatott. Egy halom tetejére érve azt vette
észre, hogy a jobb szélen haladó, Poeltenberg Ernő tábornok vezette
lovas-oszlopok oldalában ellenséges dzsidások mutatkoznak. Le-
kapta fehér tollas kalapját, s azzal integetve igyekezett figyelmez-
tetni Poeltenberget a veszélyre. A dzsidások is észrevették a magyar
fővezért, s „Tilko lego czenvonego” (Csak azt a vöröset!) kiáltással
biztatták egymást, s a mellettük álló lovastüzérséget. Görgei egyszer
csak irtózatos ütést kapott a fejére, s érezte, hogy megsebesült. Köz-
ben a lemaradt huszárok elvágtattak mellette. Görgei - más kötés
nem lévén - kalapját fejére szorította, s bevárta a rohamból vissza-
térő huszárokat. Ezalatt kísérete egyik tagja ideiglenesen bekötözte
a tábornok fejét. A cs. kir. lovasság túlerejű ellenlökéséből Görgei
arra a következtetésre jutott, hogy az ellenség jobbszárnyáról vont
el erőket, s így a Klapka tábornok vezette magyar balszárnynak sike-
rült visszavennie Ószönyt az ellenségtől. Ezért a további támadáso-
kat szükségtelennek érezve, a jobbszárnyon a sáncrendszer mögé
rendelte vissza csapatait.

Görgei Artúr megsebesülése

A történetben nem lenne semmi meglepő. Hiszen ebben a korban

a hadvezérek még maguk vezényelték csapataikat, s nem az Előre, ha
nem az Utánam jelszó szellemében. A magyar szabadságharcban nem
Görgei volt az egyetlen olyan tábornok, aki közelharcban sebesült
meg. Bem tábornok háromszor, Dembinsky kétszer szenvedett többé-
kevésbé súlyos sérülést. A másik oldalon is ez a helyzet. Christian
Götz vezérőrnagy a váci csatában esett el, Hentzi Budánál. Egyetlen
sebesülés sem adott azonban okot annyi találgatásra, mint Görgeié.
Zámbory Emil, a 3. (Ferdinand d’Este) huszárezred őrnagya sze-
rint „Görgei feje hátulján mély vágást kapott”. Karsa Ferenc honvéd
hadnagy, aki Görgei kíséretében volt ezen a napon, így ír emlékira-
taiban: Görgei „a tarkóján tátongó sebet vélhetőleg akkor kaphatta,
mikor a menekülő lovasság űzésére a Ferdinánd-huszárok közül egy-
néhány előre száguldott, s közvetlen Görgei közelében rohant el, egy
azok közül akarva, nem akarva, az ő lelke tudja, sebesíthette meg”.
Karsa szövegéből egyértelműen kiderül, hogy nem látta Görgeit ab-
ban a pillanatban, amikor az megsebesült. Podmaniczky Frigyes, a
16. (Károlyi) huszárezred főhadnagya, emlékiratában így foglalta
össze az eseményeket: „A délutáni nagy roham alkalmával, melyet
Görgei tábornok személyesen vezényelt, szeretett vezérünk egy fején
ejtett kardvágás által megsebesülvén, a tulajdonképpeni vezénylet vi-
telére ezentúlra képtelenné vált.” Podmaniczky ezredtársa, Vasváry
Ferenc egy sokkal regényesebb változatot ad elő emlékiratában:
„...Görgei főhadparancsnoknak szemem láttára egy nem fiatal huszár,
alig hozzám két lóhosszúságnyi távolságra, olyan két vágást mért feje
hátsó felére, mintegy kétujjnyira egyik a másik felett, hogy ha bár nem
is volt a csapás tükrös, de a fejbőrt majd csaknem egy bakarasztnyi
távolságban bevágta annyira, hogy a vörös blúzon, amelyet viselt, lo-
vára csurgón hátán végig a vére. - Sokan úgy vélekedtek, akik nem
látták, hogy az ellenségtől kapta e két vágást. - Én azt állítom, aki
láttam, hogy ez nem való. Tőlünk kapta azt a pár bélyeget. Ellenségtől
ugyan, de nem az osztrákoktól, hanem olyan ellenségtől, aki bizonyos-
nak tartotta eddigi cselekedeteiből, hogy Görgei áruló.”
Az ellenfél adatai is ellentmondásosak. Wilhelm Hamming ezre-
des, Haynau vezérkari főnöke, 1850-ben a nyári hadjáratról megje-
lent munkájában így ír: „Míg némelyek azt állítják, hogy Görgei a
Sinibschen-dandár ellen intézett roham alkalmával egy osztrák lovas
altiszt vágásától sebesült meg, mások tudni vélik, hogy a seb egy köz-
huszár orvtámadásától ered. Ez utóbbi valószínűbbnek látszik, mint-
hogy a legerélyesebb nyomozás dacára sem lehetett a mi lovas-csapa-
tainknál erre vonatkozólag valamit megtudni. Görgei aznap
skarlátveres atillájáról volt felismerhető, megsebesülésének tehát is-
meretesnek kellett volna lennie lovascsapataink között.” Ugyanakkor
az 5. (Liechtenstein) könnyűlovas-ezred történetéről szóló munka
azt állítja, hogy Görgei az ezred Weniger nevű tizedesének kardvá-
gásától sebesült meg. A történetet azonban némileg megkérdőjelezi,
hogy Emerich Thurn und Taxis gróf, aki részt vett a rohamban, mit
sem tud arról az epizódról.
A kortársi visszaemlékezéseknél egyértelműbb bizonyítékokat
szolgáltathatnak a korabeli iratok, Bayer József ezredes, Görgei ve-
zérkari főnöke 1849. július 5-én küldte meg Kossuthnak összefoglaló
jelentését. Ebben a fővezér megsebesüléséről a következőket olvas-
hatjuk: „Az ellenség elláthatatlan lovastömegének ellenébe a középen
nagyszerű rohamot vezérlett személyesen Görgei fővezér, ki is ez al-
kalommal fején vágást kapott.” Ennek a hadijelentésnek a kivonata
jelent meg a magyar hivatalos lap, a Közlöny hasábjain. Ugyanakkor
Ludvigh János kormánybiztos, közvetlenül a csata után Kossuth La-
joshoz írott levelében így számolt be Görgei sebéről: „Egy kartács
koponyáját a monostori elősáncokban, melyeket ő ugyanazon kato-
nákkal, kik magokat a sáncokból kiverni engedék, rohammal foglalt
vissza, felhasította.” Sem Bayer, sem Ludvigh nem volt ott a csatá-
ban, ám ők voltak azok, akik első kézből szerezték értesüléseiket. Ha
két ilyen személyiség három nap különbséggel ennyire eltérő módon
számol be a seb eredetéről, annak bizonyára magyarázata van.
Görgey Istvánnak, Artúr testvérének visszaemlékezéséből tud-
juk, hogy amikor a csata után visszatért az erődbe, Bayer ezredes a
főhadiszállásra rendelte. Ekkor értesült arról is, hogy bátyja megse-
besült. Amikor a főhadiszállásra érkezett, Bayer négyszemközt kö-
zölte vele azt a gyanúját, hogy Perczel Mór tábornok, Görgei ellen-
sége „bérelt fel egy huszárt a magunk seregéből, és ez vágta meg bá-
tyámat”. Görgey István visszautasította ezt a feltételezést, s kérte
Bayert, ne közölje azt senki mással a főhadiszálláson. Bayer ezt meg
is ígérte. Úgy tűnik azonban, hogy hadijelentésével ilyen általános
módon jelezni akarta, továbbra is fenntartja véleményét. Ezt a ver-
ziót az is hihetővé tehette, hogy amikor Görgei sebesülésének híre a
fővárosba érkezett, maga Perczel volt az, aki azt erősítgette, hogy a
tábornokot „saját huszárjai vágták meg”.
 Van azonban két olyan forrásunk, amelyek Bayerével szemben
Ludvigh verzióját erősítik meg. Az első Kereszty Bélának, a Hanno-
ver-huszárok ezredorvosának 1881 július 16-án írott visszaemléke-
zése. Kereszty volt az, aki közvetlenül a roham után bekötözte Görgei
sebét: „Megvizsgálván a sebet, azt a koponya tetején 12-15 centimé-
ternyi hosszú, cikk-cakk alakú, tehát tompa eszköz, talán gránát(da-
rab) által ejtett sebnek találtam, melynek mélységét azonban első pil-
lanatban megvizsgálni nem találtam sürgősnek.” Márpedig ilyen se-
bet karddal nem lehet ejteni. Ezt a verziót erősíti meg egy mindmáig
kiadatlan másik forrás is. Héya József százados, Görgei parancsőr-
tisztje 1849. július 2-án, közvetlenül a csata után levelet írt Molnár
Ferdinánd ezredesnek: „A tábornok és tisztelt fővezérünk a ma este a
fején egy kartácsgolyó által megsebesült.” Héya ezt a levelet még Gör-
gey Istvánnak a főhadiszállásra érkezése előtt írta, mert a fent idé-
zett sorok után beszámolt arról, hogy Görgey István a hírek szerint
holtan maradt a csatamezőn, s csak a levél befejezése után húzta ki
ezt a bekezdést, s írta mellé: „Pista éppen most jön.” Mindebből az
következik, hogy a főhadiszállásra érkezők mindegyike kartácsszi-
lánktól eredőnek tartotta Görgei megsebesülését, s egyedül a csata-
mezőtől biztos távolságban maradó Bayer ezredes volt az, aki jobban
hitt előítéleteinek, mint a szemtanúknak.
Végül pedig, maga a logika is a merénylet ellen szól. Hiszen a seb
alakja olyan volt, hogy azt sem elölről, sem hátulról nem ejthette
karddal senki. A seb ugyanis a koponya tetejétől a tarkóig húzódott,
s egyetlen kardvágással alacsonyabb lovon ülő ellenfél nem okozha-
tott ilyet a fővezérnek. S aligha képzelhető el, hogy a tucatnyi tiszt
és több száz huszár előtt lovagló fővezért észrevétlenül tudta volna
ily módon megközelíteni egy ellenséges vagy saját lovas.
A történetben inkább az a tanulságos, ahogyan egy háborúban
nem rendkívüli esemény - eltérő okokból - politikai magyarázatokat
kap. A vezérkari főnök azt hiszi, hogy merénylet történt. A vetélytárs
tábornok azt hiszi, hogy a merényletet hazafias indokból követték el.
Az első nem törődik a tényekkel, s olyan jelentést küld a kormány-
nak, amely a második személy verzióját teszi hihetővé. Amikor pedig
az árulás gyanúját a politikai tények szintjére emelik, már csak idő
kérdése, hogy akadjon egy olyan szemtanú, aki látni hitte azt, amint
egy közhuszár hátulról kardcsapást mér a fővezér fedetlen fejére.
 Görgei fegyverletétele
Világosról - sötétben

Arad megyében, a világosi vár alatti szőlősi mezőn 1849. augusz-

tus 13-án a Görgei Artúr vezette fel-dunai magyar hadsereg, 29 889
fő, 9839 lóval, 144 löveggel, megadta magát az orosz intervenciós
hadsereg egyik vezérének, Rüdiger lovassági tábornoknak. Azóta is
folyik a vita: szükségszerű volt-e a fegyverletétel, vagy a fővezér fél-
reismerte a helyzetet, esetleg tudatos rosszakaratot, árulást tételez-
hetünk fel cselekedete mögött? A vádak alaphangját egy hónappal
később, 1849. szeptember 12-én maga Kossuth Lajos adta meg, híres
vidini levelében: „Szegény, szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem
ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által... Görgeit felemel-
tem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot
szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” A nyugati közvéle-
ménynek szánt politikai tájékoztató irat meglehetősen sematikus ké-
pet festett a magyar szabadságharc utolsó három hónapjának törté-
netéről. Ennek lényege az volt, hogy Görgei árulása nélkül a magyar
hadsereg elbánt volna az egyesült orosz és osztrák seregekkel. A té-
nyek és szóbeszédek tendenciózus csoportosítása révén Kossuth ar-
ról akarta meggyőzni a nyugati közvéleményt - s rajta keresztül a
politikusokat -, hogy Magyarország a katonai vereség ellenére is ér-
tékes partner lehet számukra egy elkövetkező keleti konfliktusban,
A propagandisztikus okokból keletkezett vádhoz aztán utólag kellett
megkeresni a bizonyítékokat.
Vajon szükségszerű befejezése volt-e a világosi fegyverletétel a
szabadságharcnak, vagy álltak Görgei előtt más lehetőségek is?
1849. július 12-13-án Görgei a fel-dunai hadsereggel megindult
Komáromból a Duna bal partján Vác és Pest felé, hogy onnan seregé-
vel együtt levonuljon a magyar hadsereg összpontosítási színhelyéül
kijelölt Szeged környékére, július 15-én Görgei elővédje Vácnál az
orosz fősereg előőrseibe ütközött. Mire másnap Görgei egész serege
felzárkózott, a Paszkevics-Erivánszkij tábornagy vezette orosz főse-
reg egységei is beérkeztek, s elállták a dél felé vezető utat. Görgei
ezután úgy döntött, hogy egy északkelet-délkeleti irányú kerülővel
megkísérli megelőzni az oroszokat, s így elérni Szegedet. Hadjáratá-
val magára vonta az orosz fősereget, az intervenciós erők közel egy-
harmadát, saját erőinek négyszeresét. Július végén átkelt a Tiszán, s
megindult a magyar összpontosítás újabb színhelye, Arad vára felé.
Közben a Délvidéken Henryk Dembinski altábornagy fővezérsége
alatt összpontosult fősereg harc nélkül feladta Szegedet, s visszavo-
nult, de nem Arad, hanem az osztrák kézen levő Temesvár felé. Au-
gusztus 9-én a fővezérséget átvevő Bem itt vívott döntő csatát Julius
Jákob von Haynau táborszernagy cs. kir. főerőivel, s e csatában sú-
lyos vereséget szenvedett. A csatát követő visszavonulás során a fő-
sereg gyakorlatilag felbomlott. Ezzel a további katonai ellenállás le-
hetősége megszűnt.

Görgei Artúr

Görgeit a felvidéki hadjárat során két ízben is orosz követek ke-

resték fel, s igyekeztek rábírni a fegyverek letételére. Görgei azon-
ban kijelentette, hogy amíg az 1848. áprilisi alkotmány biztosítását
nem érik el, sem ő, sem más magyar vezérek nem tárgyalnak a fegy-
verek letételéről. Az oroszok célja a tárgyalásokkal egyértelmű volt:
a legveszélyesebbnek tartott magyar vezért és hadseregét akarták
kikapcsolni a további hadműveletekből. Görgei azonban abban re-
ménykedett, hogy a tárgyalások révén sikerül éket vernie az orosz és
osztrák szövetségesek közé. Ezért tárgyalásairól értesítette a ma-
gyar kormányt is. A kormány július 29-én Szemere Bertalan minisz-
terelnököt és Batthvány Kázmér külügyminisztert küldte Görgei tá-
borába a tárgyalások folytatására. A miniszterek két államiratot in-
téztek az orosz fővezérlethez, s ezekben Magyarország alkotmányos
jogairól fejtették ki a kormány álláspontját. A második államiratot
vivő küldöttek azt a szóbeli utasítást kapták, hogy megemlíthetik:
Magyarország esetleg kész lenne elfogadni egy, nem a Habsburg-
házból származó uralkodót; tehát mintegy felajánlhatják a magyar
koronát a cári család valamely tagja vagy rokona számára. Az orosz
fővezérlet azonban augusztus 9-én, tehát a temesvári csata napján,
de annak eredményéről még mit sem tudva, meglehetősen egyér-
telmű választ adott: az orosz hadsereg harcolni jött Magyarországra,
s ha a magyarok tárgyalni akarnak, forduljanak Haynauhoz.
1849. augusztus 10-én, még a temesvári csata hírének és ennek
az üzenetnek a megérkezése előtt a magyar minisztertanács Görgei
jelenlétében ülést tartott. A minisztertanács elhatározta, hogy egy
harmadik államiratot intéznek az orosz fővezérséghez. Ebben immá-
ron nyíltan felajánlották a magyar koronát a cári család valamelyik
tagjának - az 1848. áprilisi törvények biztosítása ellenében. Ha ezt
az ajánlatot Paszkevics nem fogadná el, fel akarták kérni a közvetí-
tésre a magyar és osztrák fél között, Ferenc József királyként történő
elismerése és az áprilisi törvények biztosítása fejében. Ha pedig
Paszkevics erre sem lenne hajlandó, a magyar fél kész vállalni a
desperáció harcát, s ha harca vereséggel végződne, „a vonaglás vég-
percében készek leszünk magunkat az orosz cárnak megadni, csakhogy
az istentelen Habsburg-háztól menekülhessünk”.
Késő este megérkezett a temesvári vereség híre. A kormány ez-
után Görgeire ruházta a magyar haderők főparancsnokságát (ez ek-
kor ténylegesen saját hadseregét jelentette), s megbízta őt az oro-
szokkal való tárgyalások folytatásával. Görgei ezt kevesellte, mire
Kossuth és a miniszterek többsége lemondott, s Görgeire ruházta a
teljhatalmú diktátori hatalmat. Kossuth elhagyta Aradot, s példáját
a miniszterek egy része is követte. A magyar politikai vezetés a te-
mesvári vereség után egyértelműen reménytelennek látta a további
harcot. Ahogy Kossuth és a kormány búcsúnyilatkozatában áll: „A
szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban
meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült oszt-
rák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker re-
ményével folytassuk.” Ugyanígy vélekedett a Görgei vezette hadsereg
tisztikara is, mint ezt az augusztus 11-i haditanács eredménye bizo-
nyítja.

Magyarország leigázása (Kovács Mihály)

Ezen Görgei röviden ismertetve a katonai és politikai helyzetet,

az oroszok előtti fegyverletételt javasolta. Ezt követően a határozat-
hozatal idejére elhagyja a termet. A tábornok eljárását némileg fur-
csállhatjuk, hiszen ekkor még az orosz táborba küldött követek nem
tértek onnan vissza. Ám Görgei abban a tudatban cselekedett, hogy
az oroszok még egy, a magyar fél számára kedvezőbb katonai hely-
zetben is csak a fegyverletételről voltak hajlandók tárgyalni. A hadi-
tanács tagjai - két kivétellel - elfogadták Görgei indítványát. A két
tiszt is az osztrákok előtti fegyverletétel s nem a küzdelem folytatása
mellett érvelt. Görgei a haditanács határozatáról levélben tájékoz-
tatta Rüdiger orosz lovassági tábornokot. A két fél megállapodása
értelmében a fegyverletételre 1849. augusztus 13-án került sor,
Görgei példáját csakhamar a többi mozgó hadsereg és hadtest is kö-
vette.
Az erőviszonyok ismeretében a katonai és politikai vezetés véle-
ményére egyáltalán nem süthetjük a túlzott pesszimizmus bélyegét.
Görgei fel-dunai hadserege, az egyetlen harcképes haderő kb. 30 000
főt számlált, sorai között kb. ötezer fegyvertelen újonccal. A 144 lö-
vegből álló tüzérségnek csövenként 200 lőszere volt, a gyalogságnak
puskánként másfél (!) tölténye. A seregnek utánpótlásra nem volt le-
hetősége. E seregen kívül még öt jelentősebb csoportosítással lehe-
tett számolni. Kazinczy Lajos ezredes kb. 10 000 embere Nagybá-
nyán, az észak-erdélyi csapatok Kolozsvárott, a dél-erdélyiek Déván
állomásoztak. E két utóbbi csoportosítás egyaránt demoralizált,
bomlófélben álló csapatokból állott. Hasonló volt a helyzet a déli ma-
gyar erők Lúgoson összpontosult maradványaival is. Görgei harc nél-
kül csak a Déván álló erőkkel vehette fel a kapcsolatot, bár ezek hely-
zetéről sem voltak pontos adatai. A másik három csoportosítással
csak akkor egyesülhetett, ha előtte keresztülvágja magát a túlerőben
lévő orosz vagy osztrák erőkön. Ugyanezt mondhatjuk el az ötödik
csoportosításról, a Klapka György tábornok vezette komáromi had-
seregről.
A magyar hadsereg elvileg az osztrák fővezérséggel is érintke-
zésbe léphetett. Görgei és tisztjei azonban csak annyit tudtak, hogy
Haynau működése kezdetétől a kíméletlen leszámolás hívének mu-
tatkozott, s július 1-jei kiáltványa szerint gyakorlatilag a magyar ka-
tonai és politikai felső vezetés egészének elítélését tervezte. A szá-
zadunkban napvilágra került dokumentumokból az is kiderült, hogy
ha Görgei Haynau előtt teszi le a fegyvert, a cs.-kir. fővezér a hon-
védseregben szolgálatot vállalt több száz volt cs.-kir. tisztet gyorsí-
tott eljárással elítélteti és kivégezteti. Az oroszok előtti fegyverleté-
tellel Görgei és tisztjei ezt a megoldást akadályozták meg. Mire
ugyanis az oroszok átadták foglyaikat a cs. kir. fővezérnek, Haynau
már újabb, alaposabb eljárást előíró utasításokat kapott az uralko-
dótól és az osztrák minisztertanácstól.
 Görgei tehát a kisebbik rosszat választotta az oroszok előtti fegy-
verletétellel. A fel-dunai hadsereg Temesvár után már csak a meg-
semmisülés és a megadás között választhatott. Világos nem a sza-
badságharc vereségének oka volt, hanem a temesvári vereség oko-
zata. Egy olyan, elkerülhető vereségé, amelyért sem Görgeit, sem
tisztjeit nem terhelte felelősség.
A kortársak előtt a Görgeivel szembeni árulási vádat az tette hi-
hetővé, hogy míg Görgei amnesztiát kapott, tábornoktársai többsé-
gét halálra ítélték. Görgei fegyverletételi szándékát bejelentő levelé-
ben kérte is Rüdigert, hogy bajtársait ne szolgáltassák ki az ellenség
bosszúvágyának: „Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldo-
zata.” Az orosz fővezér és a cár is ettől tartottak, s ezért ragaszkod-
tak ahhoz, hogy Görgei kegyelmet kapjon. Úgy vélték, hogy ezután
alvezéreit sem lehet halálra ítélni. Az osztrák fél azonban úgy gon-
dolta, hogy ha már a fővezér kicsúszott kezéből, legalább alvezérein
statuál példát. Hozzáteendő, hogy Aradon két olyan tisztet is kivé-
geztek, akik az osztrákok s nem az oroszok előtt tették le a fegyvert.
Bármilyen tetszetős is tehát az árulási vád, s bármennyire erősít-
heti is nemzeti öntudatunkat az a hit, hogy - Kossuth szavaival élve
- „a harcot meggyőzzük” az orosz-osztrák invázió ellen is, ha nincs
árulás és nincs áruló: tudomásul kell vennünk, hogy az orosz inter-
venció után nem volt szükség árulóra ahhoz, hogy a szabadságharc
katonai vereséget szenvedjen.
 Széchenyi István öngyilkossága
Menekülés a halálba

Húsvét vasárnapjának reggelén, 1860. április 8-án, a Bécs mel-

letti Döbling elmegyógyintézetének ápolói hosszan zörgettek a ma-
gyar gróf hálószobájának ajtaján. Gyanút fogva értesítették kezelő-
orvosát, dr. Goldberget, és vele együtt léptek be a helyiségbe. „Mi-
csoda rémületes látvány várt ott bennünket! - vallotta később az egyi-
kük. - A gróf felöltözve, szétroncsolódott fejjel ült a karosszékben, és
a jobb kéz tartotta még a pisztolyt, amellyel a halálba küldte magát.”
Széchenyi István haláláról háromféle változatot őrzött meg a tör-
ténelmi emlékezet. Az elsőt, a politikai gyilkosságot már régen meg-
cáfolta a szaktudomány, az már csak a nemzeti legendárium része.
Igazi véleménykülönbség csak arról van, mi késztette, hogy önkezé-
vel vessen véget az életének.
Az orvostörténeti kutatók, bár korántsem egységesek pszichéje
különböző patológiás tüneteinek megítélésében, sok mindent feltár-
tak már lelkialkatának szélsőséges vonásaiból. Fiatal korától nyo-
mon követhető hipochondriás képzetei, halálfélelme, öngyilkossági
vágya egy kezdődő betegség jelzései, de mindezek nem érintették lo-
gikáját, memóriáját, általános értelmi képességét. Az 1848. augusz-
tusi-szeptemberi politikai válság hatása felerősítette lelkének kóros
tüneteit, és kiváltott egy súlyos hallucinációktól kísért izgalmi álla-
potot. Naplója és a kortársi visszaemlékezések egyaránt dokumen-
tálják, napok alatt borította be elméjét a zavarodottság. Már a szept-
ember 4-i minisztertanácsi ülésen feltűnik rendkívüli állapota. Az-
nap éjjel nem alszik, még leülni sem bír, végül orvosa kocsiba tusz-
kolja, s megindul vele a nyugati határszél felé. Eredetileg Cenkre tar-
tanak, de Balogh doktor megmásítja döntését. A gróf teljesen zavar-
tan viselkedik, kiugrik a hintóból, hogy Pest felé rohanjon, Eszter-
gomnál előbb pisztollyal, majd a Dunába vetve magát kísérel meg
öngyilkosságot. Hetedikén kezét-lábát megkötve érkezik a döblingi
szanatóriumba.
 Széchenyi betegségét modern műszóval cikloid pszichózisnak ne-
vezik. Állapota változó, nem jár tartós fizikai ismérvekkel. 1851 nya-
rától pedig a tartós javulás jelei mutatkoznak. Bár nem gyógyul meg,
de a külső szemlélő, így a látogatók szemében is tökéletesen normá-
lisnak látszik. Emiatt alakult ki az a legenda, már a kortársak is így
gondolták, hogy Széchenyi valójában nem is beteg, csupán önként
választott menedékhelye az elmegyógyintézet. Erősítette ezt a hie-
delmet intellektusának újabb fölragyogása. A betegség tüneteiről, a
rohamokról, a szorongásokról csak a hozzá közel állók tudtak.
A látogatók csak elbájoló társalgási modorát érzékelték, ami el-
takarta a mögötte rejlő kóros bőbeszédűséget. Egy másik furcsasága:
tevékenységi mániája. Például késő éjszakáig sakkozott és közben
fuvoláján ugyanazon dallamot játszotta számtalanszor. Tucatnyi
órája volt, köztük öt ütőóra, amik némi eltéréssel voltak beállítva,
hogy éjszaka sorban hallhassa ütni valamennyit. „El kell kábítanom
magam” - mondogatta.

Széchenyi emlékmű Döblingben

 Ilyen jegyekkel konszolidálódott az állapota az 1856-os évtől, ha
nem is volt tekinthető gyógyultnak, semmiképpen sem rosszabbo-
dott. A néhány év múlva bekövetkezett tragikus vég nem elmeálla-
pota újabb válságából következett. 1857-ben írja a Nagy magyar sza-
tírát, az abszolutizmus gyilkos rajzát, amelynek célpontja maga a fi-
atal császár, Ferenc József. Politikai érdeklődése növekszik, infor-
máltsága mélyül, amin látogatói nem győznek csodálkozni. Rövide-
sen nekifog a másik nagy műnek, a Blicknek, amiben a Szatíra tanul-
ságait is felhasználva, ízekre szedi a Monarchia fennálló politikai be-
rendezkedését. Az újabb irat 1859-ben romantikus körülmények kö-
zött jelenik meg Londonban. Lassan Döbling valamiféle szellemi-po-
litikai műhellyé, központtá kezd válni. A naplóját is újrakezdi. Va-
lami megmozdult, változik, alakul Széchenyiben, mint ahogy odakint
a világban is nagy dolgok történtek. Itáliában vereséget szenvednek
a császári csapatok, majd utána távozni kényszerül Bach, a rendszer
névadója is. A nemzet tekintete Döbling felé fordul, Széchenyi poten-
ciális veszélyforrássá válik. Természetesen inkább csak anekdotikus
jelentőségű az a korabeli szóbeszéd, amelyik fiát, Bélát a magyar
trón várományosaként emlegette. De ha komolyan talán nem is vet-
ték, nem örülhettek az erről szóló titkosrendőri jelentéseknek Bécs-
ben.
Mindenesetre szorosabb lett a megfigyelés az elmegyógyintézet
körül. Vezetőjét, Goergen doktort megpróbálják rávenni, hogy infor-
málja a hatóságokat. Beépítik egy emberüket az ápolók közé is, de a
látogatók névsorát, Goergen segítségével, maga a gróf állítja össze.
A helyzet bonyolultságára jellemző, hogy még a nyáron felkeresi az
új külügyminiszter, Rechberg gróf, bár eszmecseréjük eredményte-
len. A birodalom vezérkara még korántsem tette meg az első határo-
zott lépést egy elfogadható kiegyezés felé. Közben folyamatos a köz-
írói tevékenysége, az elkészült írások közül többet, ha álnéven is, de
publikál. Az újból megmerevedő kormányzat rendőrminisztere
Thierry báró lesz, aki nyomoztatni kezd a Blick szerzője után. Szoro-
sabb lesz megint a hurok a szanatórium körül. Végül; 1860. március
3-án házkutatás a tébolydában, a Széchenyi-család és közeli munka-
társai bécsi lakásában. Néhány kevésbé fontos irat mellett titkáránál
ráakadtak a Szatíra egy példányára. Széchenyi meglepően higgadtan
reagált az eseményekre, bár titkára ügyetlensége megdöbbentette.
Kedélyállapota csak március 17-én fordult meg, amikor megkapta a
rendőrminiszter levelét, és abban a gyilkos mondatot: „Az Ön által
évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely régen megszűnik az lenni.”
Naplójában rögtön reagál is rá: „Itt az ideje, hogy magamat ezen ül-
döztetések elöl egy kétségbeesett elhatározással kivonjam.” És így kö-
vetkezett el az 1860. évi húsvét vasárnapját megelőző éjszaka.
A kortárs, Gyulai Pál szerint tettének oka hasonló kétségbeesés,
mint 1848 őszén. Az önvádtól mardosott tébolyult lélek menekült az
öngyilkosságba. A korszak és az életmű kutatója, Kosáry Domokos
szerint nem ez volt az ok. De még az sem, hogy félt volna egy ellene
készülő politikai pertől. Ezt Széchenyi nem tartotta valószínűnek.
Mástól félt, attól, hogy „a döblingi menedékből erőszakkal egy állami
tébolydába szállítsák, valóban zárt falak közé, egy valódi alvilágba,
ahonnan nincs többé kiút.”
 Ki fogta a gyilkos fegyvert Teleki Lászlóra?
Lövés a májusi éjszakában

Pest-Budán feszült a hangulat 1861 májusában. A szabadságharc

utáni első szabad országgyűlés ülésezik, s május 8-án várható, hogy
a két nagy politikus közül a radikálisabb, gróf Teleki László nagy be-
szédben támad a békülékenyebb Deák Ferenc koncepciója ellen. De
felröppen a hír, reggel Telekit lőtt sebbel holtan találták szobájában.
Ilyen kiélezett helyzetben sohasem tűnik véletlennek a hirtelen ha-
lál. Már a kortársak között is különböző vélemények kaptak lábra.
Megnyugtató válasz azóta sincs, de a vizsgálat jegyzőkönyve nemrég
előkerült, s ez lehetőséget ad a körülmények pontos felmérésére.

Gróf Teleki László

Teleki László kétségtelenül az akkori magyar közélet egyik leg-

fontosabb alakja volt. Már a reformkor idején politikai vezérszerepet
játszott a liberális ellenzék radikális szárnyában. Az 1848-as átala-
kulás után a magyar kormány párizsi követe, akit emiatt 1850-ben -
távollétében - halálra ítéltek. Az 1850-es években a nyugat-európai
magyar emigrációnak Kossuth mellett a legtekintélyesebb vezetője.
1860-ban a szász kormány kiszolgáltatta az osztrák hatóságoknak,
azonban nemzetközi tiltakozás hatására szabadlábra helyezték, de
Teleki szavát adta Ferenc Józsefnek, hogy „egyelőre” nem politizál
többet. Ám az évtized végére Bécs abszolutista birodalomirányítási
koncepciója csődbe jutott, s ezért az udvar megegyezést kezdemé-
nyezett a szívósan ellenálló magyar oldallal. Az e cél érdekében ösz-
szeülő országgyűlésre Teleki, főrendként meghívást kapott, s így jog-
gal érezhette magát felmentve a politizálás tilalma alól. Teleki to-
vábbra is radikális függetlenségi álláspontot képviselt. Az udvar
azon törekvésével szemben, hogy Magyarország helyzetét az összbi-
rodalom keretei között rendezze, Teleki az 1849 óta fennálló állapot
teljes törvénytelenségét hangsúlyozta, és az egyezkedés feltételéül
az 1848-as alap helyreállítását követelte. Ez a felfogás, mely a tár-
gyalások megszakításával fenyegetett, a képviselők többségét tud-
hatta maga mögött. S május 8-ára volt kitűzve az országgyűlés állás-
foglalásának napja...
Thaisz Elek pesti főkapitányt május 8-án reggel értesítette Teleki
Gyula gróf a történtekről. A holttest fölött felvették a helyszíni
szemle hivatalos jegyzőkönyvét. A Teleki család kétemeletes pesti
háza e napokban a kiterjedt rokonság számos tagjának szolgált laká-
sul. Teleki Sándor és Teleki Gyula grófok két-kétszobás lakrészei a
ház második emeletén voltak, itt kapott ideiglenesen két szobát
nagybátyjuk, László is.
A jegyzőkönyv a szoba berendezését és a holttest helyzetét is
részletesen leírta. Ebből idézünk: „a bal kéz a bal mellnek szíve táján
nyugodott, amely tájon az ingert keresztül a mellüregbe ható kb. 3
vonalnyi átmérőjű kerekded alakú nyílás szemlélhető; az ing ezen seb
körül sűrűen volt aludt vérrel beszennyezve s a testhez tapadva... A
hulla jobb lábától mintegy egy lábnyi távolságra a pamlag felé egy
töltetlen pisztoly vala, mely hasonmása a pisztolyszekrényben talált-
nak, s amelyből Kimer szakértőnek nyilatkozata szerint rövid idő előtt
lövés történt...” A leírás kétségtelenül hitelesen rögzíti azt az állapo-
tot, amelyben a holttestet megtalálták. Ezt bizonyítja az a két térha-
tású fénykép is, amit a fényképész készített a szobáról.
Ezek után nem késtek levonni a tanulságokat. Mivel a szobában
máshol nem találtak vérnyomokat, a halálos lövés nyilván ott tör-
tént, ahol a holttest feküdt, abból a pisztolyból, amely a holttest lá-
bánál feküdt. A vércseppek helyzete azt bizonyítja, hogy a lövés álló
helyzetben érte Telekit, aki a hátára zuhant. A bizottság, rekonstru-
álva a helyzetet, megállapította: mivel a sarokban a hely annyira
szűk, hogy ott két ember nem férhet el, a lövés pillanatában Telekivel
szemben senki sem állhatott. Ez a körülmény arra utalt, hogy tettest
nem kell keresni: nyilvánvalóan öngyilkosság történt.
Az országgyűlésben július 5-én hosszas vita után Deák Ferenc bé-
külékenyebb felirati javaslatával szemben elbukott a Teleki által
szorgalmazott határozat - de rövidesen megszakadtak a kormány és
az országgyűlés közötti egyezkedési kísérletek is. Közben Pest-Budán
fantasztikus rémhírek keringtek Teleki haláláról, beszéltek párbaj-
ról és gyilkosságról is. A közvélemény az udvar kezét sejtette az eset
mögött, hiszen sokan úgy gondolták, elsősorban Bécsnek állhatott
érdekében, hogy a megegyezés legnagyobb ellenfelét eltegye útjából
és ezáltal annak pártját is megrémítse. Mások az emigráció néhány -
magát Teleki hazatérésével elárultnak érző - szélsőséges tagjának
bosszújára gyanakodtak; ezek - úgymond - az áruló megbüntetésén
túl a gyanúba keverhető udvar kompromittálását is elérhették volna.
De már nagyon korán felmerült, majd végül általánosan elfogadott
magyarázattá vált az öngyilkosság is, mely Teleki ama dilemmájából
fakadt volna, hogy az uralkodónak adott ígéretét megszegve, vissza-
tért a politikai életbe.
Ám a helyszíni szemle és a boncolás jegyzőkönyveinek alaposabb
áttekintése kérdőjeleket támaszt az öngyilkosság kétely nélküli elfo-
gadásával szemben. Az első problémát a holttest helyzete és a lövés
iránya jelenti. További kérdőjeleket állít fel az a körülmény, hogy a
még aznap lefolytatott kihallgatások tanúsága szerint a népes ház
csupán kisszámú megkérdezett lakói (Teleki László és Teleki Gyula
inasai, a házmester családja) közül senki sem hallotta a pisztoly dör-
renését. Teleki László valószínűleg 7-én délután fél négy tájban jött
haza, íróasztalához ült és írt, illetve fel és alá járkált a szobában. Es-
te 7 és 10 óra között Tisza Kálmán volt nála, Teleki Gyulával együtt.
Teleki 11 órakor teát vitetett fel, majd aludni küldte az inasát, meg-
hagyva, hogy másnap reggel 8 órakor ébressze fel. Teleki Gyula inasa
éjfél után a szoba ajtaja alatt gyertyafényt látott átszűrődni, zaj
azonban nem hallatszott. Egy Nagy Imre nevű boltőr vallomásából
az derül ki, hogy éjjel fél 2 körül a Teleki-ház kapuján egy magas,
sovány, magyarosan öltözött férfi nyert bebocsátást. Nem sokkal ez-
után a házból erős csattanás hallatszott, amelyet a házban lakók kö-
zül senki sem említett. A császári rendőrség információi szerint éjjel
3 körül valaki fiákeren távozott a házból, 4 óra tájban pedig Teleki
Domokos Zsiga nevű inasa hagyta el a házat.

Teleki László emlékére (színezett litográfia)

Állítólag a gyömrői kastélyba küldték orvosságért, de ez a moz-

zanat tisztázatlan. Sem a fiáker utasa, sem az inas küldetése ügyében
nem folytattak nyomozást. Mindezekből levezethető az a hipotézis,
hogy a valójában késő este hazatérő Telekit egy, a nagy jövés-menés-
ben a házba még a kapuzárás előtt besurrant és Teleki hálószobájá-
ban elrejtőzött személy lőtte le, aki ezután még az éjszaka folyamán
vagy reggel a nyitott kapun át el is tűnhetett. Ez a gondolat persze a
háziak közül beavatott egyéneket feltételez. Mindez azonban senkit
nem érdekelt, mintha nem is akarták volna feltenni e kérdéseket.
Azzal sem törődtek, hogy a pisztoly dörrenését Teleki Gyula sem hal-
lotta, pedig az ő szobája Teleki László hálószobájával szomszédos
volt, s az ajtó alatt még a gyertya fénye is átvilágított.
Vajon kinek származhatott haszna a gyilkosságból? Az előbb em-
lítettük, hogy indokot rá mind az udvar, mind a másik fél találhatott
volna, ugyanakkor arra is megvolt minden okuk, hogy óvakodjanak
ettől a lépéstől. Bécs számíthatott rá, hogy a gyanú feléje mutat
majd, s a felháborodás elsöpörheti a megegyezés híveit. A szélsősé-
ges emigránsok pedig joggal tarthattak attól, hogy a gróf meggyilko-
lása rémületet kelt az ellenzék táborában, ahogy ez is történt. Teleki
életéhez tehát mindkét félnek legalább olyan erős érdekei fűződtek,
mint a halálához. Hogy mi is történt valójában, azt a fenti dokumen-
tumok alapján nem tudjuk egyértelműen megválaszolni, legfeljebb
nyitva hagyhatjuk a kérdést. Teljesen nem lehet kizárni akár Teleki
hazai környezetéből, akár a személyi okból elkövetett gyilkosság le-
hetőségét. De az a tény, hogy végül is mindenki gyorsan elfogadta az
öngyilkosság verzióját, arra utal, hogy gyilkosságra vonatkozóan
meggyőző bizonyítékokkal senki sem rendelkezett. A végeredmény-
ben már a kiegyezésre készülő magyar politikai elit hamar kidol-
gozta az öngyilkosságnak - Teleki egészségi és idegi állapotának le-
romlásán túl - akceptálható politikai magyarázatát is. Eszerint Te-
leki megrémült a hajthatatlan ellenzéki célkitűzések következmé-
nyeitől, s mivel ismerte az ország számára hátrányos nemzetközi
erőviszonyokat, lelkében maga is a megegyezésre készen e lépésével
próbálta meg visszatartani pártját a nyílt szakítástól.
 Miért nem lett Deák Ferenc miniszter?
Az alkotó megpihen

A magyar szabadságharc leverésével 1849-ben Ausztria elérte

Magyarország teljes beolvasztását a birodalomba. Nem egészen húsz
év múlva Ferenc József újra elismerte a Szent István koronája alá
tartozó területek önállóságát. Hogyan jutottak el végül a politikusok
a kiegyezés megkötéséhez? Ennek megértéséhez elengedhetetlen az
ország akkori vezető államférfijának, Deák Ferenc portréjának fel-
rajzolása.

Deák Ferenc

Deák személyiségének meghatározó vonása a tempós kényelmes-

ség, a döntések latolgatása, halogatása, a kezdeményezés elhárítása.
Természettől fogva hajlott az aggályoskodásra. Döntéseiben jobban
nyomasztották a bekövetkezhető hátrányok, mint amennyire serken-
tették a kockázat árán megnyerhető előnyök. Az ötvenes években
helyzetértékelés, tapasztalat és alkat egyaránt azt sugallta, hogy
várja ki, amíg a külső események és önbomlási folyamata kizökken-
tik a rendszert, és se aktív ellenzékiséggel, se látványos egyezkedési
készséggel ne siettesse a válságot. A nemzet önerejében - a súlyos
veszteségek után - kevéssé, a külhatalmak segítségében még kevésbé
bízott. Ha valamiben, akkor az idő és a szerencse forgandóságában
reménykedett. Az államférfi fő erényének a türelmet és a kedvező
pillanat felismerését tekintette.
A passzív rezisztencia kényelmes életformája az 1860-as évek
elején már a múlté. Az abszolutizmus egyensúlya az olasz háborúban
felbillent. A politika itthon is megpezsdült, nyüzsgő klubbá változott
Deák addig csendes lakosztálya az Angol Királynőben. Ő és hívei óva-
tos optimizmussal fogadták az Októberi Diplomát. Tárgyalási alap-
nak nem tekintették, legfeljebb az olvadás jelének, de nem is vetet-
ték el. A magyar közvélemény túlnyomó többsége azonban hangosan
tiltakozott a diploma ellen, országgyűlést követelt és 1848 maradék-
talan helyreállítását. Deák, ekkor meggyőződésből is, taktikai belá-
tásból is, csatlakozott a közvéleményhez.
Az országgyűlés összehívásáról folyó tárgyalások idején 1860
decemberében Ferenc József fogadta Deákot, majd Eötvöst. Deákot
tájékoztatta a Magyarország számára kedvező intézkedésekről,
ámde, fűzte hozzá, neki tekintetbe kell vennie többi országa érdekeit
is. Méltánylást kért és várt a birodalom közös ügyei: a hadügy és a
pénzügy rendezésében. Úgy állította fel a kérdést, hogy „Ha a pénz-
ügyre kiegyenlítés, a hadügyre nézve egyezség létesíthető, ő kész
lenne a '48-at concedálni.” Deák hetekig meditált a tehető engedmé-
nyek mértékéről és következményeiről. Az olasz és a német nemzeti
egyesítés problémáit, valamint a Monarchia belső gyengeségét is-
merve számolt a bomlás esélyével is, bár leginkább az alkotmányo-
san átalakított és kormányzott Monarchiát tartotta Magyarország és
a magyar nemesség szempontjából a legkedvezőbb állami keretnek.
De a kiegyenlítés akadályai (pénzügy, hadügy, nemzetiségi kérdés)
szinte megoldhatatlan problémát jelen tettek számára. Tudta: a jelen
helyzetben csaknem lehetetlen olyan kompromisszumot találni,
amely hidat alkothatna a két ellentétes felfogás között. A felbuzdult
hazafias közvélemény nincs tisztában a helyzettel, nem ismeri sem a
külső erőviszonyokat, sem a saját erejét. Deák a pozitív megoldáson
töprengve azt forgatta fejében, hogyha „az adósság vállalása, a had-
ügyben teendő concessziók által nyugalmat, alkotmányos szabadsá-
got, anyagi felvirágzást lehetne szerezni, s különösen Szent István ko-
ronájának egységét biztosítani, akkor érdemes lenne ezen
concessziókat téve a forradalom bizonytalan terét kikerülni.” Tehát
már 1861-ben hajlott bizonyos engedményekre, de olyan feltételeket
szabott, hogy eleve kétkedett a sikerben.
A dilemmát végül is Bécs döntötte el. 1861 februárjában Ferenc
József császári rendelettel új alkotmányt vezetett be, amely egy kö-
zös parlamentbe vonta össze valamennyi ország és tartomány képvi-
seletét. A birodalmi centralizációnak ezt az alkotmányosan álcázott
formáját semmilyen magyar pártirányzat nem fogadta el, s az ápri-
lisban megnyílt magyar országgyűlés feliratban elutasította. Ennek
megfogalmazásával Deákot bízták meg, aki elítélte az abszolutiz-
must, de elhatárolta magát a forradalomtól is.
Deák a megegyezés feltételéül az 1848-as törvények maradékta-
lan visszaállítását követelte, de nem zárta ki ennek esetleges módo-
sítását. Amint az várható volt, Bécs ezt nem fogadta el, s Ferenc Jó-
zsef augusztusban feloszlatta az országgyűlést.
A feloszlatás után Deák visszavonult a magányos politizáló élet-
módjába. A kivárás programját a következő évek eseményei igazol-
ták. Már 1863-64-ben számos jele mutatkozott annak, hogy abszolu-
tisztikus kormányzati rendszerrel nem lehet a Monarchiát konszoli-
dálni.
Mindazonáltal Deák még korainak tartotta barátai - Kemény, Eöt-
vös - egyezkedési kísérleteit. Igaza volt. A körülmények, a sorozatos
nemzetközi kudarcok és a halmozódó belső nehézségek csakhamar
arra késztették az osztrák liberálisok vezető politikusait és az ural-
kodót, hogy újra indítsák a tárgyalásokat. Most már Deák is meg-
mozdult. Az 1865-ben megjelentetett Adalék a magyar közjoghoz
című vitacikkében az alap még mindig 1848, de árnyalatokban már
mutatkozik elmozdulás a külügy és a hadügy közösségének elisme-
rése irányában. Deák az Adalékban csak egy gesztust tett az egyez-
kedés felé, nem várt gyors eredményt. Váratlanul érte tehát a fordu-
lat, amelyet maga az udvar kezdeményezett. Három menetben, ta-
nácskozások során egyeztették a vitás kérdéseket, s végül április 7-
én írásban rögzítették a megállapodás elveit és legfőbb tételeit. Deák
a Pragmatica Sanctióból indult ki, úgy érvelt, hogy ez az egész Mo-
narchia legfőbb alaptörvénye: belőle vezethetők le a kölcsönös jogok
és kötelességek, sőt a két rész közti közös ügyek is. Ugyanis e tör-
vényből az udvartartás, a közös védelem - a külügy és a hadügy -
közössége következik, s ezek fenntartásának költségeit a Monarchia
országainak közösen kell viselniük. A törvényhozás és a végrehajtás
közössége csakis ezen tárgyakra terjed ki, a két parlament által ki-
küldött testület ellenőrzése mellett. Végül megállapodtak, hogy az
uralkodó formálisan visszaállítja az 1848-as alkotmányt, ugyanak-
kor az országgyűlés elfogadja azt az új alapelvet, miszerint a biroda-
lom fennállásának biztonságát „semmi más tekintetnek nem szabad
alárendelni”.
A tárgyalások végeredményét Deák hamarosan a nyilvánosság elé
tárta. 1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a nevezetes
húsvéti cikk. Ezt követte Deák és hívei részéről a közös ügyek köré-
nek, és kezelésük módjának pontosabb körvonalazása, az uralkodó
részéről pedig a centralista államminiszter, Schmerling menesztése,
a februári alkotmány felfüggesztése, majd decemberben a magyar
országgyűlés összehívása.
 gr. Andrássy Gyula

A valóságos kiegyezéshez még sok részletvitán, s főként újabb

háborún: az Ausztria vereségével záruló porosz-osztrák háborún át
vezetett az út. Két héttel a megsemmisítő königgrätzi vereség után
Ferenc József nem aggodalmak nélkül várta Deákot Bécsbe, milyen
új kívánságokkal áll elő a válságos helyzetben. Bizonyára meglepő-
dött, amikor hallotta, hogy a magyar fél semmilyen új feltételt nem
szab, nem emeli a megegyezés árát. Deák és hívei tapasztalatból is
jól tudták, hogy a kényszerhelyzetben kicsikart engedmények mindig
utólagos viszályokat szülnek. Az uralkodó ekkor felkínálta Deáknak
a miniszterséget, de ő a megtiszteltetést elhárította: nem alkalmas
ilyen poszt betöltésére. A következő hónapokban, bár az elvi és poli-
tikai irányítást nem adta ki a kezéből, a kormányzást fokozatosan
gróf Andrássy Gyulának engedte át. A koronázás után az uralkodói
pár mindenképpen szerette volna háláját leróni a békeszerzőnek. Ám
Deák semmit, sem címet, sem rangot, sem kitüntetést nem fogadott
el. Azt mondta, megelégedne, ha halála után őfelsége azzal búcsúz-
tatná: „Deák Ferenc becsületes ember volt”.
Miért tette? Bebizonyítandó, hogy kevés ahhoz a császár minden
kincse, egész szellemi-morális kincsestára is, hogy Deák Ferencet
megjutalmazhassa, kivált olyasmiért, amit nem őérette tett? Vagy a
gyanú árnyékát is el akarta hárítani magáról, hogy a kiegyezés meg-
alkotásában bárminő személyes mozzanat vezette volna? Vagy volt
más, közös oka a vezérség, a jutalom, a szereplés elhárításának?
Igen, volt: alkat és mérték, önismeret és helyzetismeret.
Deák nem született politikai vezérnek, sokkal inkább stabilizátor
egyéniség volt, ütköző érdekek kiegyenlítésének mestere. Ő maga így
jellemezte ezt a helyzetet az 1867. márciusi képviselőházi beszédé-
ben. Három út állt előttünk: a forradalom, a kivárás és a kiegyezés.
„Fegyver és forradalom még a siker reménye melleit is oly eszköz,
amelyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyúlhatna a nemzet... e veszé-
lyes eszköznek sikere is helyzetünkben a lehetetlenségek közé tarto-
zott volna. Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt... káros
számítás lett volna... Nem vala tehát egyéb hátra, mint a harmadik
módot megkísérelni”, vagyis „arra törekedni, hogy meggyőzzük a fe-
jedelmei és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk
visszaállítása a birodalom biztonságával is összhangzásba hozható.”
Alkalmasint mélyebb okok miatt sem vállalt vezető szerepet. Ő a
múlt embere volt, a kiegyezés utáni átalakulás koráé, nem a nagyha-
talmi státusában megerősödött Monarchiáé. Számára a birodalom
osztálya, nemzete fennmaradásának, országa integritásának háttere
és garanciája volt, nem a hódítás tárgya és kerete. A kiegyezést pedig
inkább kényszerűségnek tekintette, amelyet az ésszerűség diktált, és
igazából nem is bízott a dualista rendszer irányítóinak alkotmányos-
ságában és liberalizmusában. Az első években ugyan még élénken
részt vett az alaptörvények megalkotásában, de a 70-es évektől
kezdve csendesen visszavonult. Betegségek gyötörték, és hozzá mély
kiábrándulás pártjából, növekvő keserűség a hatalmat körülzsongó
konzervatívok, álliberálisok, üzletelők, karrierlovagok elburjánzása
miatt.
A kiegyezés művének jó érzése, amely az alkotmány helyreállítá-
sakor, a koronázáskor még eltöltötte, megkeseredett benne. A meg-
fáradt, mogorva öregúr egyre kevésbé hasonlított a haza bölcsének
márványszobrára, amelyet akkoriban emelt a hálás utókor.
 István nádor talányos halála
A vérfoltos mellény

István, Habsburg főherceg, Magyarország utolsó nádora 1867.

február 19-én hunyt el. Az akkor egyértelmű diagnózist, miszerint a
halált tüdőbaj okozta, pár évvel ezelőtt egy orvosszakértői vizsgálat
megkérdőjelezte. Az orvosok azután vizsgálhatták meg a holttestet,
hogy ismeretlen tettesek feltörték és kirabolták a nádori kriptát. A
koporsóban vérfoltos mellényt találtak, s a tetemen látható sérülés
golyóütötte sebnek tűnt. Felröppent a hír, hogy a főherceg merénylet
vagy párbaj áldozata lett. A történészek azonban kitartottak a régi
álláspont mellett, hiszen az erőszakos halál semmiféle okára nem
utalnak a korabeli források, sőt Istvánnak egy levele, melyet a halála
előtti napokban írt rokonának és csak mostanában bukkant elő,
szinte teljesen megcáfolja a legendákat.
István a Habsburgok magyarországi (alcsúti) ágából származott,
József nádor elsőszülött fia volt. 1847-ben lett az ország nádora, a
király helyettese. 1848 szeptemberében a Dunántúlra betört Jelačic
ellen vonuló magyar honvédsereget vezeti, amikor Ferdinánd király
és köre Bécsbe rendeli, majd szeptember 25-én lemondatja nádori
tisztségéről.
Windischgrätz herceg és Zsófia főhercegnő - a kamarilla vezetői
- őt tették felelőssé Magyarország nyílt szembeszegülése, a fegyve-
res harc vállalása miatt. A németországi Schaumburgba száműzik,
családi birtokaira, s kegyvesztett politikusként itt töltötte élete to-
vábbi 18 évét. Visszavonult a közélettől, csupán emberbaráti tevé-
kenységet folytatott, kórházakat és iskolákat létesített, vagy támo-
gatott jelentős pénzösszegekkel. Emellett leginkább tudományos kö-
rökben is elismert ásványgyűjteményével foglalatoskodik. Politikai
befolyása természetesen már nincs, Ausztriába is csak kivételes al-
kalmakkor és csupán Ferenc József császár külön engedélyével láto-
gathat. Szülőhazájába, Magyarországra pedig csak a koporsóban,
holtan térhetett vissza.
Személyével keveset foglalkoznak a történészek. Mind életében,
mind halála után jórészt szemrehányások érték, nemcsak osztrák, de
magyar részről is. Bécsnek túl liberális volt, forradalmárnak tartot-
ták, és azzal is megvádolták, hogy hajlandó lett volna Kossuthtól el-
fogadni a magyar koronát. Itthon a gyenge és lojális Habsburg képét
rajzolták, aki az 1848-as átalakulás felszámolására készít javaslato-
kat és terveket. Legutóbb viszont fordulat történt István megítélésé-
ben, a holttesten talált seb majdnem nemzeti mártírt csinált belőle.

István nádor

A főherceg utolsó levele, melyet Mentonból keltezett - ahol

gyógykezelés céljából tartózkodott perdöntő bizonyítéknak tekint-
hető. Az irat a Habsburg-levéltárakat ért háborús pusztítások miatt
eddig ismeretlen volt, hosszú ideig lappangott, s csak néhány éve ke-
rült elő. A saját kezűleg írt levél cáfolja az erőszakos vég hipotézisét.
Tartalma, stílusa és hangulata egyaránt arról tanúskodik, hogy a fő-
herceg teljesen tisztában van reménytelen helyzetével, s azt sztoikus
nyugalommal fogadja.
Az előbb említett új álláspont egyik feltevése, hogy a halálos sé-
rülés párbajban keletkezett. A feltételezett lövésnek jobb oldalról
elölről, vízszintes irányból, kb. 20 lépés távolságból kellett érkeznie,
a sérülés megfelelne egy pisztolypárbaj rekonstruálásából adódó
testhelyzetnek. Mindezeknek két tény vethető ellen. Egyfelől a Habs-
burg főhercegek nem párbajozhattak, másfelől a nádor katasztrofális
testi gyöngesége sem valószínűsíti ezt a lehetőséget. December óta
szinte járni is képtelen, ágyban fekvő beteg. Az öngyilkosság gondo-
latát is kizárhatjuk. Ahhoz, hogy a golyó ne üsse át a testet, s csak
egy, bemeneti nyílást okozzon, 8-10 méternél távolabbról kellett
volna leadni a lövést. De a sérülés helye sem jellemző. Az öngyilko-
sok vagy szíven, vagy főbe lövik magukat. A főherceg mély vallásos-
sága is döntő érv a feltevés ellen. Hosszú betegsége alatt soha sem
tett említést ilyen szándékról, ha néha halálsejtelme van, sorsában
megnyugodva beszél róla.

Pest látképe a Lánchíddal

A politikai merénylet is szóba jött, ám értelmetlensége miatt ez

azért sem tartható. A teljesen legyöngült, mindkét tüdejére fertőzött
beteg napjai meg vannak számolva, legfeljebb pár hét lehet még
 Azt kívánod, ...hogy részletesen számoljak be mostani állapo-
tomról. Azt hiszem, hogy e kívánságodnak aligha tehetnék lelki-
ismeretesebben eleget, mint azzal, hogy jóformán orvosi tilalom
ellenére írok neked Hétről hétre egyre inkább elhatalmasodik
bennem a félelem, hogy Mentone melléfogás, amelyet minden va-
lószínűség szerint az a veszély követ, hogy aligha fogok tudni in-
nen visszakerülni. A betegség most már legalább... egészen sza-
bályszerű lefolyásúvá vált, - s hosszú lejáratú prognózisára nézve
néhány adalékkal szolgálhat. Érverésem 94-99-nél sohasem ke-
vesebb, - 14 napja a köhögési rohamokhoz bőséges köpet is tár-
sult, méghozzá felismerhetően a bal, eddig egészséges tüdőmből,
melyben a szúró fájdalmak jelentősek, és nem jelentéktelen az a
gennymennyiség sem, amelyet könnyedén ad ki magából. Ma reg-
gel először köptem vért. De bár csak keveset és világos vöröset,
ez mégiscsak egy újabb avis au lecteur (figyelmeztetés az olvasó-
hoz), hogy mifajta betegség ez. Az e jelenségekhez társuló gyen-
geség - erőleves, erőpép s jó táplálék ellenére is - mindig egyfor-
mán ijesztő, sőt ezt bizonyítja, hogy néhány nappal ezelőtt, mikor
hálóköntösömet felvettem, azért, hogy az ágytól a chalselongue-
hoz menjek, azonnal szédülni, zuhanni kezdtem, de szerencsémre
nem a koponyám hátsó részére, hanem a szomszéd ágyra estem...
Kétségbeejtő állapot, nem tudok egy lépést sem egyedül meg-
tenni, nem tudok egy percig sem nyugodtan megállni, lábaimat
három hüvelykre sem tudom felemelni, egyszóval teljesen a kör-
nyezetem könyörületére vagyok utalva.
ISTVÁN FŐHERCEG LEVELE

hátra az életéből. Még az is kétséges, hogy ha megéri a magyar ko-

ronázást, gyengesége miatt részt tudna-e venni a hosszú és fárasztó
szertartáson - bár ez ünnepélyes rehabilitációját jelenthetné ország-
világ előtt a méltatlanul száműzöttnek. Ez nem lenne elég ok politi-
kai merényletre. Kivált, ha tudjuk, hogy a kiegyezést előkészítő tár-
gyalások már tisztázták, hogy a polgári viszonyokkal ellentétben álló
volta miatt a nádori méltóságot eltörlik, s a koronázáskor az eszter-
gomi érsek párja a miniszterelnök lesz.
 A volt nádor minden külső kényszer nélkül, saját kezűleg írt
utolsó levelében tehát nincs semmi gyanús nyom vagy utalás, amiből
erőszakos halálra lehetne következtetni. Sőt belőle még a találga-
tásra okot adó tényezők is magyarázatot nyerhetnek. Figyelmet ér-
demel például az a mondat, melyben a bal tüdőről és állapotáról esik
szó. A betegség tehát a jobb tüdőben keletkezett kb. két évvel azelőtt.
Ott hatalmasodott el, s csak most terjedt át a másik oldalra. Ez meg-
magyarázhatja a sebhelyet és a mellényen észlelt vérfoltot. A levél
alapján úgy tűnik, a nádor testének jobb oldalán, a hatodik borda
táján tüdőtályog lehetett. Az ott szétroncsolódott testszövetekben
még a balzsamozás után is maradhatott véres, gennyes váladék, mely
a holttest kocsin és vasúton történő szállítása, rázása következtében
kiszivárgott, és szétmarta a mellény szövetét. Az így keletkezett
anyaghiány valóban golyó ütötte lyukra hasonlított. A ruhadarab res-
taurálása is ezt a véleményt erősíti. Az észlelt jelenségnek ez a ma-
gyarázata vág egybe a történelmi helyzettel.
 Ki tette el láb alól a pesti honvédegylet elnökét?
A Dunába dobott hulla

Tököl község határában, 1868. szeptember 29-én a Csepel-sziget-

tel átellenben, a Duna partján, a folyótól mintegy 35 lépésre, sírásók
láttak munkához. A földréteg alól csakhamar egy megtermett, magas
homlokú, gyér hajzatú, körszakállas férfi holtteste tűnt elő. A holt-
test egyik lábfeje és bal karjának alsó része hiányzott, valószínűleg
kóbor kutyák hordták el. A holttestet ezután Pestre szállították. Más-
nap dr. Flór Ferenc, Pest város tiszti főorvosa és dr. Ladányi kórházi
orvos felboncolták a holttestet. Október 2-án Pest, Pilis és Solt tör-
vényesen egyesült megyék fenyítő törvényszéke Szilassy István má-
sodalispán elnöklete alatt ülést tartott, s a boncolási jegyzőkönyv,
illetve az időközben összegyűjtött tanúvallomások alapján megálla-
pította, hogy a holttest „Beniczky Lajos volt honvéd ezredes valóságos
hullája, s benne a rejtélyesen eltűnt honpolgár holtteste minden két-
ségen kívül feltaláltatott. ”
Beniczky Lajos eltűnése immáron hetek óta izgalomban tartotta
a közvéleményt. Az 1813-ban a Zólyom megyei Micsinyén született
Beniczky tanulmányait a selmecbányai bányászati akadémián foly-
tatta. Előbb katonai majd politikai pályára lépett. 1848-ban a bánya-
vidék kormánybiztosaként sokat tett a szlovák nemzeti mozgalom le-
csillapításáért, a téli és a tavaszi hadjáratban pedig önálló különít-
mény élén csillogtatta meg katonai képességeit. A honvédseregben
egészen az alezredesi rangig vitte. A szabadságharc leverése után öt
is halálra ítélték, majd ítéletét húsz év várfogságra enyhítették. Csak
1857-ben szabadult. Az 1861. évi országgyűlésen a Határozati Párt
soraiban vett részt, 1863-64-ben pedig belekeveredett az Almásy Pál
és Nedeczky István nevével fémjelzett függetlenségi mozgalomba. A
mozgalom sokkal inkább volt provokáció eredménye, mint tényleges
összeesküvés, az agent provocateur szerepét pedig Asbóth Lajos volt
honvéd ezre-des játszotta. A haditörvényszék Nedeczkyt és
Beniczkyt halálra ítélte; később ezt a büntetést az uralkodói kegye-
lem 10 évre mérsékelte. Beniczky csak 1867-ben, a kiegyezés alkal-
mával szabadult.
 Ezután a pesti honvédegylet elnökévé, majd a központi honvéd-
egylet alelnökévé választották. E minőségében került összeütkö-
zésbe az emigrációból hazatért, és a központi honvédegylet elnökévé
választott Perczel Mór tábornokkal. Perczel ugyanis részt vett a bécsi
közösügyi tárgyalásokon, a magyar delegáció tagjaként. Távozását
azonban nem közölte a honvédegylet vezetőségével, mire az 1868.
február 10-én határozatban kérte a tábornokot, hogy távollétei fo-
lyamán „az elnökséget egyik vagy másik alelnöknek forma szerint adja
át”. Perczel irtózatosan megharagudott ezért a lojális hangú figyel-
meztetésért, s 1868. március 29-én a honvédegylet közgyűlésében
beszédet mondott. Ebben egyrészt mértéktelenül feldicsérte magát,
másrészt kíméletlenül megtámadta Kossuthot (ami országos felhá-
borodásra adott okot).

Beniczky Lajos

Végül kijelentette, hogy mivel a budapesti honvédegylet működé-

sét kossuthiánus iránya miatt veszélyesnek tartja, elnöki hatalmánál
fogva feloszlatja azt. Néhány nap múlva pedig bejelentette, hogy a
központi honvédegylet bizottmánya helyeit a budapesti honvédegy-
letére bízza az országos honvédügyek intézését. Perczel diktatórikus
lépése ellen a központi honvédegylet Beniczky elnökletével összeült
bizottmánya tiltakozott, s május 4-re összehívta a honvédegyletek
országos közgyűlését. A közgyűlés az-tán egyöntetűen a Beniczky ve-
zette bizottmány mellett foglalt állást, s elítélte Perczel kirohaná-
sait.
Július 16-án Beniczkyt névtelen levélben egy haldokló nagybeteg
honvédhez hívták, hogy az fontos okmányokat adjon át neki.
Beniczky a levelet megmutatta Dulovits Ernő ügyvédnek, volt honvéd
hadnagynak, a bizottmány jegyzőjének. Dulovits elkísérte Beniczkyt
a Lánchíd pesti hídfőjéig, ahol egy általa nem ismert személy várta
az alezredest. Beniczkyt ezt követően senki sem látta. Másnap elter-
jedt a hír, hogy az alezredes gyilkosság áldozatául esett. Július 20-
án aztán Dulovits egy július 17-én a budai postán feladott névtelen
levelet kapott: „Beniczky Lajos dacára minden intéseknek meg nem
szűnvén a honvéd ügynek ártani tegnap megszűnt élni. Vigyázzanak
önök is magokra.”
A levél természetesen nagy megdöbbenést keltett. A Honvéd című
lap politikai gyilkosságra célzott. A belügyminiszter nyomozást ren-
delt el. A gyanúsítottak körét elsősorban a volt honvédtisztek alkot-
ták. Többeket kihallgattak, sőt le is tartóztattak. Beszéltek egy eg-
zaltált személyről, aki Beniczkyt gyűlölte, s aki Dulovitsnak állítólag
azt mondta, hogy olyan dolgok fognak történni, amiről az nem is ál-
modna.
Elterjedt a hír, hogy Beniczky párbaj áldozata lett. Azt beszélték,
hogy július 16-án este hetedmagával látták őt átmenni az alagúton.
A mendemonda hihetőnek tűnt, hiszen egy párbajhoz a két félen és a
négy segéden kívül még egy orvos kell. Mások azt híresztelték, hogy
Beniczky saját akaratából tűnt el, esetleg öngyilkos lett. Ennek indo-
káról azonban saját családtagjai nem tudtak semmit. Sőt azt közöl-
ték, hogy Beniczky anyagi helyzete éppen javulásnak indult. Arról is
beszéltek, hogy Beniczky olyan állásajánlatot kapott, amely nem fért
össze honvédegyleti tisztségével. Ezt a hírt is megcáfolták, mivel ki-
derült, hogy Beniczkynek egy biztosítótársaságnál ajánlottak állást.
 A gyilkosság tényét az újabb fenyegető - és természetesen névte-
len - levelek erősítették. Beniczky Antal újpesti jegyző szintén nyo-
mozni kezdett rokona után. Egy napon a kővetkező levelet kapta:
„Beniczky úr! Ha Beniczky Lajos hulaja keresésével föl nem hagy kén-
telen leszek önt is elteni láb alól, hogy továb ne alkalmatlankodhasson.
Szolgáljon ez óvásul.” Fenyegető levelet kapott Madarász József, a
kormány baloldali ellenzékének tagja is: „Ha önök meg nem szűnnek
kormányellenes törekvéseiket, - nem sokára eljutnak a Beniczky sor-
sára; mert mint tudott ő rajta, illetőleg ő vele elbánni a kormány, -
akként ne higyjék el önök is azt, hogy önökkel is el nem fogunk tudni
bánni.”
Ráday Gedeon gróf 500, az országos honvédegylet központi bi-
zottmánya 1000 forint jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek - mind-
hiába.
A megoldást végül a véletlen hozta meg, Steinberg Jenő halkeres-
kedő Tökölön járva arról értesült, hogy a helybéli halászok július 25-
én egy hullát fogtak ki a Dunából. Miután kifosztották, elföldelték a
holttestet. Steinberg jelentette az esetet a hatóságoknak, mire azok
intézkedtek a sír feltárásáról. Az erősen bomló holttestet aztán
szeptember 29-én ásták ki. Az orvosi vizsgálat és a halászok tanú-
vallomásai alapján kiderült, hogy Beniczkyt valószínűleg megfojtot-
ták, s azután dobták a Dunába.
A gyilkosság indítékait csak találgathatjuk. Beniczky eltűnésének
körülményei, a gyilkosságot követően küldött névtelen levelek kiter-
velt akcióra mutatnak. Bizonyos, hogy nem rablógyilkosság történt,
mert a holttestet már a halászok fosztották ki. A névtelen levelek a
kormányhoz közel álló, illetve nem létező személyekre próbálták te-
relni a gyanút. A korszakban is kirívóan borzasztó helyesírásuk alap-
ján feltételezhetjük, hogy alacsony műveltségű, vagy pedig nem ma-
gyar személy írta őket. Ám az is elképzelhető, hogy csupán tudatos
félrevezetésről volt szó. Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy egyszerű
magánbosszúval van dolgunk, s az elkövető igyekezett politikai szí-
nezetet adni az ügynek. Természetesen ezeknek az indítékoknak a
kombinációja is elképzelhető. Beniczkynek jó néhány személyes el-
lensége lehetett a felvidéki szlovákok körében 1848-49-es működése
miatt. Ez a szempont megmagyarázná a névtelen levelek borzasztó
magyarságát.
A kortársak között is felmerült a gyanú, hogy Beniczky esetleg az
osztrák titkosrendőrség áldozatául esett. A kortársak ugyan nem
tudták, de Beniczky 1860 áprilisa és júliusa között jelentéseket kül-
dött az osztrák hatóságoknak az ország politikai hangulatáról. Jelen-
téseiben senkit sem denunciált, csupán a kiegyezés szükségességére
igyekezett ráébreszteni megbízóit. Szolgálataiért így is némi díjazás-
ban részesült. Az 1863-64-es összeesküvés kudarca után szintén
részletes vallomást tett - de csak a többi letartóztatott után. Mindez
azonban nem indokolta volna elhallgattatását. Hiszen jó néhány,
Beniczkynél komolyabb szolgálatot tevő személyiség sokkal többet
tudott, s mégsem esett bántódásuk.

Pest és Buda

Végül elképzelhető az is, hogy Beniczky e működéséről valami-

lyen módon értesült egy olyan személyiség, aki 1868-ban már vele
ellentétes nézeteket vallott. Ez megmagyarázná, hogy miért szere-
pelt a Dulovitsnak írott levélben az a kitétel, hogy Beniczky nem
szűnt meg a honvédügynek ártani. Egy ilyen személyiség ugyanis
csak provokátort láthatott volna a börtönviselt férfiúban.
Tény, hogy Beniczky meggyilkolásának okait máig is homály fedi.
 Miért nem államköltségen temették el Kossuth Lajost?
Ki fizesse a révészt?

Sürgető levél hívta Torinóba 1894 márciusában Kossuth Ferencet

és testvérét, Lajos Tódort. A Via Dei Mille 22-böl érkezett hír apjuk
súlyos betegségéről tudósított. A már kilencvenkettedik évében járó
Kossuth Lajos március első napjaiban tüdőgyulladást kapott, és a be-
tegséghez csakhamar veseelégtelenség is járult.
Március 15-én valaki emlékeztette Kossuthot, hogy nemzeti ün-
nep van. „Tudom - felelte -, én meg így fekszem itt.” Úgy érezte, az
országnak még szüksége van rá. Másnap, amikor Lajos Tódor meg-
érkezett, már csak annyit tudott mondani: „Fiam, rosszul vagyok.” A
parányi test szívósan küzdött az elmúlás ellen. 1894. március 20-án
este 10.55 perckor állt be a halál. A szenvedéstől eltorzult vonások
kisimultak.

Kossuth Lajos a ravatalon

 Magyarországon mindenki tudta, hogy Kossuth betegsége halá-
los. Heteken keresztül az agg haldoklóról szólt minden újság vezér-
cikke. És azt is mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját itthon
kell méltón eltemetni. Ez azonban némi akadályokba is ütközhetett,
a volt kormányzóelnök és a jelenlegi magyar király ismert viszonya
miatt. Wekerle Sándor miniszterelnök kormányának két tagját Fran-
ciaországba küldte a Riviérán időző Ferenc József után. Mihelyt az
uralkodó visszatért Becsbe, Wekerle maga is a császárvárosba uta-
zott kihallgatásra. El akarta érni, hogy Kossuthot az állam költségén
temessék el Budapesten. Ferenc József azt válaszolta: nem bánja, ha
a magyar társadalom lerója háláját Kossuth iránt, azt sem bánja, ha
a törvényhozás is részt vesz a temetésen, de őt hagyják ki a játékból.
A válasz, mint maga Ferenc József is, egyszerre volt nagyvonalú és
kisszerű. A kormányt megelégedéssel tölthette el a nagyvonalúság,
hogy Kossuthot hazahozhatják, de kínos helyzetbe hozta a kisszerű-
ség, hogy állami gyászról, államköltségről, a kormány és a véderő
tagjainak a temetésen való megjelenéséről szó sem lehet. A buda-
pesti hadtestparancsnok megtiltotta, hogy akár a tartalékos tisztek
is egyenruhában részt vehessenek a szertartáson. Wekerle azzal hi-
dalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget Budapest védőszár-
nyai alá helyezte. A székesfőváros nemcsak iskolai szünetet rendelt
el a temetés napjáig, nemcsak hivatali szünnappá nyilvánította ezt a
napot, hanem kimondta azt is, hogy: „Kossuth Lajost, mint díszpol-
gárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni.” Így
aztán a főváros tulajdonában levő épületekre ki voltak tűzve a gyász-
lobogók, az államiakra nem.
A magyar országgyűlés képviselőháza március 23-án ült össze.
Bánffy Dezső báró elnök jelentette be a gyászhírt. Bár nem volt Kos-
suth-követő, mégis méltató szavakkal emlékezett meg a volt kor-
mányzó érdemeiről. A képviselőház elhatározta, hogy Kossuth „el-
hunyta feletti fájdalmának és részvétének jegyzőkönyvileg ad kifeje-
zést, ... küldöttség útján a ház nevében koszorút helyez ravatalára; és
hogy nyilvános ülést a végtisztesség befejeztéig nem tart.” Az ellenzék
kiegészítő javaslatait, hogy Kossuthot államköltségen temessék, em-
lékét törvénybe iktassák és kezdeményezzék szobrának felállítását,
nem szavazta meg a ház.
 Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Há-
romszázezren kísérték a koporsót a torinói protestánsok templo-
mába. Itt olasz, magyar és francia egyházi beszéddel búcsúztatták, a
pályaudvaron pedig nem kevesebb, mint nyolc szónoklat hangzott el.
A halottas vonat este gördült ki a pályaudvarról. Szürke teherkocsi-
ját elborították a koszorúk és a díszek, az osztrák határon azonban
le kellett szedni ezeket. A menetrendet úgy szabták meg, hogy a vo-
nat éjszaka száguldjon végig a Habsburg Birodalom osztrák felén. A
magyar határon újra felékesítették a szerelvényt, és így érkezett 30-
án délután 3 óra 18 perckor a Nyugati pályudvarra. Igaz, a forgalmat
csaknem leállították a nagykanizsai vonalon: a szerelvény előtt és
mögött 15 percnyire egy-egy biztosító mozdony haladt.
Budapest a fogadás lázában égett. Aznap reggel tettek eleget a
Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatának: átkeresztelték a Hat-
vani utcát Kossuth Lajos utcára, és a táblákat azonnal ki is szegezték.
Délután négy órakor indult meg a menet a pályaudvarról a Magyar
Nemzeti Múzeum felé. A lovasrendőrök mögött a Honvéd Menház
öreg lakói gyalogoltak a nyolcvanhat esztendős Cserey Ignác ezredes
vezetésével, majd a koszorús kocsik következtek. A gyászkocsi mel-
lett - hiszen a katonák el voltak tiltva a részvételtől - fővárosi és Pest
megyei hajdúk alkották a sorfalat. A menet két oldalát az egyetemi
hallgatókból szervezett Polgárőrség biztosította. A koporsó 5 óra
után érkezett a múzeum előcsarnokába. A menet vége ekkor még a
Nyugati pályaudvarnál volt.
Kilencvenkét gyertya világította meg a fekete bakacsinnal behú-
zott falakat. Késő estig és 31-én egész nap tódult a közönség, hogy
órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét. A koszorúkat
teljesen szétszedték; mindenki el akart tenni emlékbe egy-két babér-
levelet. Az újságok hirdetési oldalait pedig ellepték a temetés nap-
jára, április 1-jére való ajánlkozások: „Három utcai ablak a legszebb
helyen. Erzsébet krt. 52. szám tíz emelet, kiadó.” Április 1-jén reggel
9 órakor kezdődött meg a nagy szertartás. Elfoglalták helyüket a pol-
gárőrök és az öreg honvédek, gyülekezni kezdtek az előkelőségek:
főrendek és főpapok Samassa egri érsek vezetésével - a hercegprí-
más nem jött el -, képviselők Andrássy Tivadar gróf alelnök vezeté-
sével - de a képviselőház elnöke nem jött el. És nem volt ott Wekerle
Sándor kormányának egyetlen tagja sem.
 10 órakor Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszé-
dével kezdődött meg a szertartás, majd az országgyűlés és nevében
Jókai Mór mondott a kortársaktól sokat magasztalt szónoklatot.
„Révpartot ért a gálya, világkörüli utat tett a kormányzóval!” -
kezdte, hogy váratlan fordulattal a beszéd vége felé eljusson Deákon
és Erzsébet királynén keresztül a király személyéhez. A temetésen
elhangzott sok-sok szónoklat arról tanúskodik, hogy a túlzott pátosz
elfedte az őszinte érzéseket. Joggal írta Krúdy, hogy Kossuth a teme-
tőbe a beszédekben nem kapta meg a maga igazságát. Egyetlen gesz-
tust tartott szívből jövőnek. „A budai dalárda mért oly bús? gyászdala
után már oszladozott volna a temető sokadalma, de ekkor a nyitott sír
szélén fekvő koporsóhoz lépett Rákosi Viktor magyar író, és a koporsó
mellett térdet hajtva, ajkával megérintette a deszkalapot. A temető so-
kadalma úgy érezte, hogy ez a csók volt az első őszinte néma cseleke-
det, amely Kossuth temetésén történt.” De a varázs csak pillanatokig
tartott. Itt is megindult a roham a tizennyolc kocsin kiszállított ko-
szorúk minden egyes leveléért.

Ferenc József
 Miért nem szállta meg Magyarországot Ferenc József?
Fedőneve: Lósorozás

Mint minden esztendőben, 1905. október 8-án, futárszolgálattal

megbízott vezérkari tisztek adták át a cs. és kir. hadtestparancsnok-
ságoknak a bécsi hadügyminisztériumból küldött mozgósítási utasí-
tásokat. A csomag mellett egy kísérőiratot is kézbesítettek, amely az
átvételi elismervény szerint a lósorozás egy új módját határozta
meg. A boríték szövege: „Szigorúan bizalmas. Pecsét alatt őrzendő.
Csak a birodalmi hadügyminisztérium távirati utasítására szabad a
parancsnoknak vagy helyettesének felnyitnia.” A IV. (Budapest) had-
test parancsnokának, Rudolf Lobkowitz herceg, táborszernagynak
azonban a csomaggal és a borítékkal együtt néhány mondatos, bizal-
mas rendelkezést is át kellett vennie: „Legmagasabb parancsnak
megfelelően, további intézkedésig, hercegségedet hatalmazzuk fel
mindazoknak a katonai intézkedéseknek a megtételére, amelyek a cs.
és kir. hadsereg, valamint a magy. kir. honvédség Magyarországon ál-
lomásozó alakulatainak a nyugalom és a rendfenntartása céljából tör-
ténő felhasználására vonatkozik.”
A magyar parlament 1903-tól tárgyalta a közös és a honvéd had-
erő újonclétszáma növeléséről szóló törvényjavaslatot, amelyet az
ellenzék a nemzeti követelések - magyar vezényleti nyelv, magyar
tisztek, magyar állami jelvények - elfogadása esetén volt csak haj-
landó megszavazni. Az elutasítást obstrukció, tüntetések, kormány-
válság követte, a parlament működése megbénult. Ferenc József
Chlopyban hadparancsot adott ki; legfőbb hadúri méltóságára hivat-
kozva katonai beavatkozással fenyegette meg a magyarországi köz-
jogi ellenállás résztvevőit. Elemi erejű felháborodás és elutasítás
volt a válasz.
Az uralkodó óhajára a hadsereg bevetésének előzetes terveit
Moritz Auffenberg tábornok készítette el. Lényege: „felkelést provo-
kálni Magyarországon, és azt utána 48-49-hez hasonlóan, minden-
esetre külső hatalom segítsége nélkül leverni”. A támadásra szánt
mintegy 400 000 főnyi erő összeállításakor kiemelt figyelmet szen-
telt a nemzetiségi hovatartozásnak. Elsősorban a megbízható oszt-
rák, román, horvát, cseh, morva és csak utána a részben megbízható
rutén, szász, sváb katonákat javasolta Magyarországgal szemben al-
kalmazni. Auffenberg terve alapján 1905 augusztusra készült el a ló-
sorozás fedőnevű Fall-Ungarn, a Magyarország hadműveleti terv. A
terv kitért a nemzetiségi ezredekkel kapcsolatos aggályokra is.

Osztrák-magyar címer

Nem feltételezi, hogy csupán a magyarok fejtenek ki ellenállást:

„...A többi nemzetiség a tapasztalatok és keserű csalódások következ-
tében okosabbá vált. ...A történelmet vizsgálva azt tapasztalhatjuk,
hogy a - mondjuk - központi kormány és a magyarok közötti, korábbi
összeütközések esetén a nem magyar nemzetiségűek különböző ígére-
tekkel többé-kevésbé érdekellek voltak abban, hogy tevékeny részt vál-
laljanak a magyar törekvések elnyomásában. Az események elmúltával
azonban, amikor a viszálykodó felek kibékültek egymással, a németek,
horvátok, románok stb. védtelenül ki voltak szolgáltatva a magyar te-
norizmusnak.” A hadművelet tervezői által elkészített erőszámvetés
szerint a Magyarország elfoglalására szánt osztrák hadseregnek a
legrosszabb esetben az alábbi ellenséges erőkkel kellett számolnia:
a magyar királyi honvédséggel (97 gyalogzászlóalj és 54 lovas-szá-
zad), a magyar királyi népfelkeléssel (87 gyalogzászlóalj és 27 lovas-
század), a cs. és kir, közös hadsereg Magyarországon tartózkodó,
megbízhatatlan kötelékeivel (47 gyalogzászlóalj, 65 lovasszázad és 4
üteg), illetve a cs. és kir. közös hadsereg kérdéses csapataival (51
gyalogzászlóalj és 74 üteg). Velük szemben a tervezők három hadse-
reget kívántak harcba vetni: a dunai hadsereget (280 gyalogzászló-
alj, 110 lovasszázad, 40 üteg), a Kárpát-hadsereget (126 gyalogzász-
lóalj, 88 lovasszázad, 40 üteg), a délen operáló, három dandárral
megerősített zágrábi hadtestet és a bosnyák hadtestet. A mozgósított
kötelékek - egy zászlóalj = 1000 fő, egy lovasszázad = 171 fő - lét-
számait figyelembe véve a két, egymással alkotmányos unióban álló,
szuverén ország közül a közjogi ellenállástól felbőszült Ausztria leg-
alább kétszeres katonai túlerővel kívánta akaratát érvényesíteni a
diktátumtól vonakodó, nemzeti követelésekkel fellépő Magyaror-
szággal szemben. A Fall-U, a Magyarország hadműveleti terv kivo-
nata jelzi, hogy Ferenc József mennyire tisztelte a kiegyezést meg-
alapozó 1867/XII. törvényt: „Ha bekövetkezhet egy ilyen komoly pil-
lanat a Monarchia érdekében, akkor ez az az időpont, amikor a hata-
lom megelőzi a jogot, amikor egyedül a katonai érdek a döntő. E pilla-
natban el kell tekinteni a törvény minden szigorú értelmezésétől, és
nem szabad csak rátámaszkodni, hanem kizárólag a cs. és kir. hadse-
reg eszközeivel kell leküzdeni a nehézségeket...”
A hadműveleti terv alkalmazásáról, tehát a Magyarország elleni
katonai fellépésről Ferenc József és legszűkebb környezete 1905. au-
gusztus 22-én, Bad Ischlben tárgyalt. Néhány hónap múlva azonban
olyan belpolitikai harcok robbantak ki a Lajtán túli országrészekben,
amelyek elsöpörték az intervenciós elképzeléseket. Az orosz forra-
dalom, illetve a cár engedékenysége és alkotmányos ígéretei hírére
az osztrák parlamentben a szociáldemokrata és a cseh képviselők ro-
konszenvtüntetést tartottak, a fővárosban a munkások először a
gyári gyűléseken, majd 100 000 felvonuló a Ringen követelte az ál-
talános választójogot, és éltette az orosz forradalmat. A bécsi kor-
mány megrémült, és megígérte a követelések teljesítését. Rövidesen
Prágában a Vencel-téren és a nagy ipari központban, Kladnóban rob-
bantak ki elsöprő erejű mozgalmak. Az osztrák-magyar vezérkarnak
sürgősen mozgósítania kellett a prágai hadtestet, továbbá megbíz-
ható csapatokat kellett a veszélyeztetett városokba vezényelnie. A
Magyarország hadműveleti terv végrehajthatatlanná vált a külön-
böző pontokon zajló, a munkások és a rendfenntartó erők közötti
összecsapások miatt. Ugyanakkor a magyarországi, parlamenti el-
lenzék és a horvát képviselők egyezményt kötöttek a horvátok ked-
vezőbb elbánásáról, így a zágrábi hadtest megbízhatósága is kérdé-
sessé vált. Még folyt a magyar nemzeti ellenállás, Ferenc József
azonban utasítást adott a hadműveleti terv elvetésére. Ismét futárok
utaztak a hadtestparancsnokságokhoz, a hadügyminisztériumba
szállították az iratokat. 1905. november 7-én megsemmisítő bizott-
ságok égették el a lósorozás fedőnevű Fall-U anyagait.

Ferenc József katonai szemlén

A magyar parlamenti ellenállás megtörésére az uralkodó végül

mégis katonai erőt vetett be: 1906. február 19-én egy honvéd zászló-
alj szállta meg az ország házát. Nyiri Sándor honvéd vezérőrnagy,
királyi biztos pedig kongó padsorok előtt felolvasta Ferenc József le-
iratát, mely teljesen kiüríttette a hatalmas épülettömböt, és végül
bezáratta a bejáratokat. A nemzeti ellenállás a gomblyukakba vonult
vissza: ekkor indult rövid, hódító útjára a dicső múltat, a kossuthi
iparvédő politikát meghirdető Tulipán-mozgalom. A jelvények a Laj-
tán túli gyárakban készültek.
 Felindulásból vagy megbízatásból ölték meg Tisza Istvánt?
A vad, geszti bolond

Hermina úton levő Róheim-villa bejáratánál 1918. október 31-

ének délutánján megállt két katonai teherautó. A járművekből fegy-
veres katonák és matrózok szálltak ki, behatoltak a villa kertjébe,
majd négyen az épületbe léptek. Az egyetlen, még szolgálatban ma-
radt csendőrt a katonák lefegyverezték, majd Tisza Istvánt keresték.
Nem kellett kutatni, a sorsát vállaló politikus pisztollyal a kezében a
katonák elé lépett, majd - felszólításra - fegyverét is letette. A drá-
mai helyzetben, hisz a politikus mellett ott állt a felesége és az uno-
kahúga, Almássy Denise grófnő, szóváltásra került sor a támadók és
Tisza között. A katonák rögtönzött vádbeszédükben a grófot okolták
a háborúért, maguk és családjuk minden szenvedéséért, a gyűlölt vá-
rosparancsnok, Lukachich Géza altábornagy kegyetlenkedéseiért,
majd a védekezést szinte meg sem hallva tüzeltek. A lövések azonnal
végeztek Tiszával, és megsebesítették Almássy grófnőt is. Az ősziró-
zsás forradalom vezetői őszinte megdöbbenéssel értesültek a me-
rényletről, ők ekkor még egy békés, sőt alkotmányos átmenetben re-
ménykedtek. A Károlyi-kormány tagjai épp miniszteri eskütételükre
várakoztak, amelyet József főherceg, az uralkodót képviselő homo
regius kezébe készültek letenni, amikor hírét vették Tisza halálának.
Erről Károlyi Mihály memoárjaiban a kővetkezőket írta: „Tisza meg-
gyilkolása volt az első vérfolt, amely gyönyörű októberi forradalmun-
kon esett, amelynek jelszava volt: vér nélkül! Teljesen tudatában vol-
tunk annak, hogy ez a meggondolatlan cselekedet, a népszenvedélynek
e fék nélküli tombolása semmit sem használhatott a diadalmas forra-
dalom ügyének.” Böhm Vilmos, a forradalom hadügyi államtitkára,
majd minisztere emlékirataiban utalt rá, hogy a polgári demokrati-
kus forradalom, illetve a Tanácsköztársaság idején is folyt nyomozás
a tettesek személyének megállapítására, ám eredménytelenül.
A kortársak, Tisza politikai hívei és ellenfelei - egy sorstragédia
beteljesedéseként fogták fel az első pillanatokban az eseményt. Ma-
gyar Lajos, a kiváló újságíró, akinek az őszirózsás forradalomban is
kulcsszerepe volt, 1919 elején írott könyvében beszéli el Kállay Ta-
más munkapárti képviselőnek a Nemzeti Tanács irodájában tett lá-
togatását 1918. november 1-jén. Kállay elcsukló hangon, könnyekkel
a szemében számolt be Tisza tragikus haláláról. Magyar Lajos a kö-
vetkezőket válaszolta: „1912. május 23-án a magyar munkások, akik
két nap óta védik, mentik - sok helyen étlen-szomjan - az országot, a
választójogot követelték. Akkor közéjük lőttek, és 23-an meghaltak (az
adat téves, valójában a tüntetésnek 4 halott és 158 sebesült áldozata
volt). Néhány ember lelkiismerete megmozdult, Justh Gyula felhör-
dült, és az ülés felfüggesztését követelte. Nem vagyunk hisztérikus
öregasszonyok. Az ülés folyik - felelte az elnöki székből gróf Tisza Ist-
ván. Én sem tudok mást mondani. Nem vagyunk hisztérikus öregasz-
szonyok.”

Tisza István festményen

Az általános gyűlölet kifejezése volt az is, hogy Tisza holttestét a

családi birtokra, Gesztre szállító vonatot útközben többször is meg-
dobálták, s a hívek közül is csak kevesen mertek elmenni a búcsúz-
tatásra.
 A Tisza elleni gyűlölet régóta halmozódott. A demokratikus re-
formok konok ellenfele, aki arra is hajlandó volt eltökéltségében,
hogy a Parlament üléstermébe is behozza az erőszakot (gondolunk
itt az 1904-es puccsszerű házszabály-módosításra, majd az 1912-es
képviselői eltávolításokra, amikor a házőrség kivezette az ellenzéki
honatyákat), aki 1903-4-ben és 1912-ben a hatalom teljes eszköztá-
rát felvonultatta a demokratikus népmozgalmakkal szemben, az
egész megyékre kiterjedő rendkívüli állapot bevezetésétől, falvak
katonai megszállásától a sortüzekig, szimbólumává vált a politikai
reakciónak. Ady vad, geszti bolondként, bujtó új kan Báthori Erzsé-
betként átkozta el a jogkiterjesztések elszánt és következetes ellen-
felét. A közvetlen vádban azonban, amit az ítéletet végrehajtó kato-
nák hangoztattak, nem volt egészen igazuk. Tény ugyanis, hogy 1914
nyarán, a háborús válság idején a magyar kormány akkori feje egy
ideig fenntartásokat hangoztatott a Szerbia elleni háború kérdésé-
ben. Míg a Monarchia hadügyi és külügyi kormányzata a szarajevói
merénylet után elkerülhetetlennek látta a háborút, Tisza az uralko-
dóhoz intézett memorandumaiban arra intett, hogy a birodalom
belső helyzete még nem alkalmas egy ilyen erőpróbára, s a balkáni
térség erőviszonyai is kedvezőtlenül alakulhatnak Ausztria-Magyar-
ország számára. Tartott a formális szövetséges Románia ellenünk
való hadba lépésétől, s számolt azzal is, hogy a Szerbia elleni bünte-
tőhadjárat Oroszország akciója révén világháborúvá szélesülhet,
amire katonailag is felkészületlennek minősítette a Monarchiát.
1914. július közepén a német diplomáciai körök s az uralkodó kör-
nyezetében hangadó háborús párt óriási nyomást gyakorolt Tiszára.
Arról igyekezték meggyőzni - végül sikerrel -, hogy az erőviszonyok
európai méretekben kedvezőek az ún. központi hatalmak számára, s
a német diplomácia garanciát vállalt arra is, hogy Románia nem fog
a Monarchia ellenében belépni a háborúba. Mivel Tisza nem elvi el-
lensége volt a háborúnak, csak az időpontot nem találta alkalmas-
nak, a német katonai potenciálról adott túlságosan optimista képpel
sikerült meggyőzni korábbi fenntartásai feladásáról. Immár maga is
vallotta 1914. július végétől, hogy a háború elkerülhetetlen, s csak
azt ellenezte, hogy a meghódítandó Szerbiát a Monarchiához csatol-
ják, mivel feltétlenül elkerülendőnek tartotta a szláv elem erősödé-
sét a kettős birodalomban. A hadüzenet pillanatától elszánt híve lett
és maradt egészen az összeomlásig a háború végsőkig való folytatá-
sának, és ragaszkodott a Németország iránti szövetségi hűséghez is.
A Ferenc József halála után trónra lépő IV. Károly és környezete a
kettős birodalmat fenyegető véget megkísérelte belső reformok ígé-
retével és különbéke-tapogatózásokkal elkerülni. Nyitási kísérlete-
iknek Tisza elszánt ellenfele volt. Az új uralkodó 1917 tavaszán ugyan
lemondásra kényszerítette öt miniszterelnöki tisztéből, ám a magyar
parlament többségének vezéreként mindent megtett annak érdeké-
ben, hogy megakadályozza akár a legkisebb politikai reformokat is.

...és a valóságban (Bécs, 1915)

Ez a kemény, konok magatartás tette őt valójában a háborús po-

litika szimbólumává, s ezért születtek ellene különféle merényletter-
vek, illetve kísérletek. Ilyen terveket táplált a Forradalmi Szocialis-
ták illegális, háborúellenes csoportja, de felvetődött hasonló gondo-
lat a kalandor Friedrich István köreiben is, sőt Friedrich Szomolányi
Imre szocialista költő útján közös akcióra is tett ajánlatot a Forra-
dalmi Szocialisták csoportját akkor vezető Korvin Ottónak. A külön-
féle kalandos elképzelésekből egyetlen elvetélt kísérlet lett. A Parla-
ment 1918. október l6-i üléséről távozó Tiszára revolvert emelt Lékai
János, ám izgalmában és tapasztalatlanságában elfelejtette a fegy-
vert kibiztosítani.
A Kommün után a Tisza-gyilkosságból olyan pert kívántak konst-
ruálni, amivel az 1918-19-es forradalmakat és vezetőit a vádlottak
padjára ültethetik. Sikerült kézre keríteni néhány fiatal katonát és
tisztet, akik bár magában a cselekményben nem vettek részt, ám vél-
hetőleg jelen voltak a tett elkövetésénél, s az évekig tartó vizsgálat
módot adott a megdolgozásukra. Az ő vallomásaik alapján igyekeztek
meghatározni a felbujtók körét úgy, hogy abba bevonhassák mind az
őszirózsás forradalom, mind a Tanácsköztársaság néhány ismert ve-
zetőjét. Így került a gyanúsítottak közé Károlyi Mihály környezeté-
nek néhány kulcsfigurája, Fényes László újságíró, országgyűlési kép-
viselő, illetve Kéri Pál, az Est című újság főmunkatársa, valamint az
időközben emigrált Pogány József, későbbi népbiztos. A vizsgálat ki-
terjedt Friedrich István személyére is, aki bár az első ellenforra-
dalmi kormány miniszterelnöke volt, ellenzéki politikusként kelle-
metlen személyiségnek számított a Horthy-rendszerben. Az elhúzódó
pert botrányok, rejtélyes események kísérték. Kovács vizsgálóbíró,
aki több ízben panaszkodott külső tényezők befolyására, egy tanú ki-
hallgatása közben öngyilkosságot követett el. Gyanús körülmények
közt halt meg a vád egyik képviselője, Szilassy ügyész. Szomolányi
Imrét, aki koronatanú lehetett volna Friedrich ellenében, Bécsben
fehérkülönítményesek elrabolták és meggyilkolták. A per során Ká-
rolyinak még a közvetett felelősségét sem sikerült igazolni, s a bíró-
ság Fényes Lászlót kénytelen volt felmenteni. Pogány József részvé-
telét számos tanú cáfolta, hisz az elkövetés időpontjában az Astoria
Szálló erkélyén szónokolt. A vélt felbujtók és tettesek közül Kéri Pált,
Dobó Istvánt és Sztanykovszky Tibor zászlóst halálra, Hüttner Sán-
dor főhadnagyot 15 évi börtönbüntetésre ítélte a bíróság. Kéri a fo-
golycsere-egyezmény nyomán Szovjet-Oroszországba került. Hütt-
ner és Dobó a börtönben meghalt. Sztanykovszky ítéletét másodfo-
kon 17 évi börtönre mérsékelték, amelyet ki is töltött. 1957-ben pub-
likált visszaemlékezésében sem vállalta a tett elkövetését. A Tisza-
per mintegy kétmázsás iratanyaga máig várja a nyomozáshoz kedvet
érző történészeket és jogtudósokat.
 Károlyi Mihály, avagy a történelmi Magyarország végnapjai
A bűnbak

A történelmi Magyarország gyors széthullása az I. világháború

végén, a Trianonban megpecsételt történelmi tragédia nemzedé-
kekre gyakorolt maradandó sokkhatást. Ez nemcsak a Horthy-rend-
szer propagandájának volt a következménye. Egy olyan, a naciona-
lizmustól távolálló politikus, mint a neves szociáldemokrata emig-
ráns Kunfi Zsigmond is megvallotta - nem sokkal 1929-ben bekövet-
kezett öngyilkossága előtt -, hogy nem képes külföldi városnak te-
kinteni Pozsonyt, Temesvárt, Kolozsvárt. A területváltozások követ-
kezményei: milliók kisebbségi sorba kerülése, másodrendű állampol-
gárrá süllyedése, a menekültek tízezrei, akik az anyaországban igen-
csak mostoha sorba kerültek, mélyen beleégették a veszteség élmé-
nyét a magyar közgondolkodásba. Ebben a helyzetben természetes
volt a felelősség kérdésének felvetése.

A köztársaság kikiáltása 1918. november 16.

 A két világháború között igen elterjedt volt az a nézet, hogy
Károlyiék pacifista, forradalmi propagandája okozta a katonai ösz-
szeomlást. Ők züllesztették szét, szerelték le a hazatérő hadsereget,
részben hatalomféltésből. Doktrinér nemzetiségi politikájukkal lovat
adtak a történelmi Magyarország nemzeti kisebbségei alá. A meg-
szálló erőkkel szemben nem tanúsítottak ellenállást. Az utolsó vád-
pont már a Tanácsköztársaságot illette, miszerint Trianon végül nem
volt más, mint büntetés a Kommünért.

A fiatal Károlyi Mihály

Kezdjük a tőrdöfés legendájával, mely szerint a végig ellenséges

területeken harcoló hadsereget és vezetését hátba döfte Károlyi Mi-
hály forradalmi, pacifista propagandája.
A hadsereg bomlása jóval előbb megindult, mielőtt Károlyi és hí-
vei a forradalomra gondoltak volna. A catiarói matrózlázadás 1918
februárjában, az 1918. május-júniusi katonai zendülések Pécsett, Ri-
maszombaton, az ausztriai Judenburgban, a megszállt Kragujevá-
con, a szökések, parancsmegtagadások már jóval az őszirózsás for-
radalom előtt jelezték a hadsereg morális állapotát. Közismert tény,
hogy az utolsó, kudarccal végződött támadó hadművelet, a piavei of-
fenzíva alkalmával gépfegyverekkel serkentették harcra hátulról a
rohamra indulókat. A hadseregei döntően tehát a reménytelen
hadihelyzet, a fáradtság, a rossz ellátás és persze a nyomorgó hátor-
szágnak a fronton is érződő hangulata rendítette meg.

Katona őszirózsával

Kétségtelen, hogy 1918. november 2-án a forradalom hadügymi-

nisztere, Linder Béla szájából elhangzott a híres, hírhedt mondat:
„Soha többé katonát nem akarok látni!” E kijelentésben érezhető egy
illuzórikus békehangulat. A hátország az orosz forradalomról kapott
hírek alapján ugyancsak tartott a hazaözönlő frontkatonáktól, főleg
ha azok fegyverrel térnek meg otthonaikba. Emlékirataiban Jászi
Oszkár találóan jellemezte ezt a hangulatot, „Ha ezek az elkínzott,
elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazaérkeznek,
s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora által véresre mart
családjaikkal... kokottá lett asszonyaikkal, idegen férfiak által fogant
gyermekeikkel - akkor itt egy iszonyú istenítélet fog bekövetkezni.”
Ezért, s nemcsak a fegyverszüneti egyezmények rendelkezései miatt
törekedtek a régi hadsereg lefegyverzésére. Az 1918. november-dec-
emberi parasztmozgalmakban meghatározó szerepe volt a fegyverrel
hazatért volt frontharcosoknak. A Horthy-korszakban gyakran fel-
merült a vád, hogy a frontokról még szervezetten tértek vissza az
alakulatok, s csak a kormány szándékán múlott, hogy ezeket az egy-
ségeket nem használták fel a történelmi határok védelmére. A haza-
térés szervezettsége önmagában nem bizonyíték a hadrafogható-
ságra. A Monarchia hadserege legfeljebb ezredszintig volt tekinthető
nemzetileg homogénnek. A magasabb egységekben jelen voltak a ket-
tős birodalom népei Isztriától Galíciáig, Tiroltól Bukovináig, Aligha
képzelhető el, hogy a közös hadsereg cseh, olasz, horvát, osztrák,
lengyel, román és ukrán katonái hajlandóságot mutattak volna a ma-
gyar határok védelmére. Ahhoz, hogy a közös hadseregből nemzeti
fegyveres erőt szervezzenek, idő kellett, s még akkor is kétséges lett
volna a sikeres ellenállás a világháború győzteseivel szemben. Ter-
mészetesen voltak ellenállási kísérletek. Az 1918 novemberében a
Felvidékre betörő cseh légionáriusokat a Budapestről odavezényelt
tengerész különítmények visszaverték, de a helyi régi hatalom em-
bereiben felmerült a kérdés: jobb-e egy bizonytalan kimenetelű for-
radalmi háború, mint a megszállók szuronyaival hozott konszolidált
rend. A Nemzeti Tanács fennmaradt iratanyagában számos távirat
kéri a forradalmi különítmények visszavonását, s Pozsony város ve-
zetése ezt a dilemmát úgy oldotta fel 1918 szilveszterén, hogy testü-
letileg behívta a város felé közeledő cseh csapatokat, elkerülendő,
hogy a helyi munkástanács a városban átvegye a hatalmat.
A Károlyi-, majd különösen a Berinkey-kormánv erőfeszítéseket
tett egy új hadsereg szervezésére. Böhm Vilmos hadügyminiszternek
olyan kiváló munkatársak voltak ebben a segítségére, mint Tombor
Jenő és Stromfeld Aurél.
Károlyiék erőfeszítéseket tettek a nemzetiségi kérdés demokra-
tikus megoldására a széles körű autonómia biztosításának ígéreté-
vel, ám e koncepciók lényege a történelmi Magyarországnak mint
gazdasági egységnek a fenntartása volt, az önrendelkezést e keretek
között tudták csak elképzelni. A világháború győztesei azonban még
jóval a forradalom előtt eldöntötték a Monarchia sorsát a Romániá-
val kötött 1916-os titkos szerződéssel, s azzal, hogy hadviselő félnek
ismerték el 1917-ben az emigráns csehszlovák bizottságot. Szándé-
kaikról nem hagyott kétséget Wilson 1918. október 18-i jegyzéke.
Nem lehet csodálkozni azon, hogy amikor a történelmi Magyarország
nemzetiségei a régi egységen belüli autonómia, illetve a teljes füg-
getlenség között választhattak, az utóbbi mellett döntöttek nemzeti
tanácsaik, illetve nemzeti gyűléseik határozata alapján. A polgári de-
mokratikus forradalom kormányai ezeket a döntéseket nem ismerték
el jogosnak, már azért sem, mert a születő új államok területi igényei
együttjártak többmilliónyi magyar elcsatolásával is. Álláspontjuk
szerint a határok kérdésében csak a békekonferencia dönthet a ma-
gyar fél meghallgatásával. Ragaszkodtak a vitás területek rendezé-
sénél a népszavazáshoz. A győztesek katonai, gazdasági és diplomá-
ciai nyomásával végrehajtott területváltozásokat csak mint ideigle-
nes megszállást vették tudomásul. Ezt többek közt az is bizonyítja,
hogy az 1919 márciusában kiírt országgyűlési választásokat az egész
történelmi államterületen meg kívánták tartani. Károlyi Mihály
1919. március 11-én meglátogatva Szatmáron a székely hadosztályt,
bejelentette: a nélkülük, ellenükre hozott döntéseket nem ismerik el,
s azoknak fegyverrel is ellenállnak. Néhány nappal később, amikor a
győztesek ultimátumát Vix alezredes átnyújtotta a kormánynak, a
Berinkey-kabinet lemondott, mert a jegyzékben foglalt követelések
teljesítését nem tudta, nem akarta vállalni. Ebben a helyzetben Ká-
rolyi Mihály köztársasági elnök nemcsak az MSZDP vezetőivel tár-
gyalt, de tájékozódott a jobboldali ellenzék vezérének, gróf Bethlen
Istvánnak a szándékai felől is. Bethlen kész lett volna vállalni a ha-
talmat, s a jegyzékben szereplő újabb követelések teljesítését, de
csak akkor, ha az országot francia csapatok szállják meg.
Ma már az sem kétséges, hogy a győztes nagyhatalmak lényegé-
ben 1919 február végén döntést hoztak Magyarország határairól, kö-
rülbelül egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt. Az 1919
márciusa utáni fegyveres ellenállásnak legfeljebb annyiban volt sze-
repe a határok megállapításában, hogy utólag igazolta azokat, akik
korlátozták az ún. utódállamok Magyarországgal szembeni területi
igényeit. Hisz a kívánságlistán szerepelt a nyugati határok mentén
egy jugoszláv-csehszlovák korridor, Balassagyarmat, Salgótarján, a
borsodi iparvidék, s a románok az 1916-os egyezmény nyomán a Ti-
száig szerettek volna terjeszkedni. A Vix-jegyzék elutasítása, a fegy-
veres ellenállás vállalása bizonyította, hogy a legyőzött Magyaror-
szággal sem lehet bármit megtenni.
 Horthy-tisztek a kommün vörös hadseregében
Bűnbe esett tábornokok

Magyarországon az 1919. március 21-én született rendszer a hon-

védelem jegyében jött létre, elutasítva az antant ultimátumát. Erre
igent mondtak a progresszió, a második reformnemzedék táborának
alkotói, gondolkodói, akik 1918 következetes és talán merészebb
folytatóját látták 1919-ben. Igent mondtak azok a konzervatívabb fel-
fogású értelmiségi, államhivatalnoki, katonatiszti rétegek is, ame-
lyek a győztesek szemérmetlen követeléseivel szemben az ellenállás
lehetőségét látták az új hatalomban. Itt ismertebb példaként utalha-
tunk Tombor Jenő vezérkari ezredesre, aki a Böhm-féle hadügymi-
nisztériumban Stromfeld Aurél munkatársa volt, s akit a forradalom
veresége után eltávolítottak a hadseregből. Tombor a harmincas
években Bajcsy-Zsilinszky szűkebb köréhez tartozott, majd 1945.
után honvédelmi miniszter lett. Ő már 1919 februárjában hazafias
fölháborodástól égő memorandumot terjesztett a kormány elé, mely-
ben pozitív példaként emlegette az orosz forradalmat, amely „meg-
fogja menteni Oroszországot az Entente rabló imperializmusával
szemben”, s ezért is további szolgálatot vállalt a Tanácsköztársaság
alatt. Tombor nem volt magányos jelenség. A hozzá hasonlók inga-
dozásokkal ugyan, de nagyjából az 1919. május-júniusi ún. északi
hadjárat után elrendelt visszavonulásig, ami időben egybeesett a
Kommün nemzetközi elszigetelődésével, kitartottak a honvédő hábo-
rút vívó forradalom ügye mellett, bár többségük nyilván nem azono-
sult a politikai-társadalmi célokkal. Kik voltak ezek a tisztek, akik a
Hadügyi Népbiztosság, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökségének ál-
lományában, a magasabb egységek irányító posztjain tevékenyked-
tek, többek közt a később megtagadott zseniális vezérkari főnök,
Stromfeld Aurél oldalán?
A titkosszolgálatot bizonyos Sztójay Döme vezette, aki később tá-
bornokként, berlini nagykövetként és Magyarország német megszál-
lása után miniszterelnökként írta be nevét a történelembe. A vezér-
karban, illetve a Vörös Hadsereg magasabb parancsnoki posztjain
szolgáltak még: Andorka Rudolf, aki később vezérkari ezredes, majd
madridi nagykövet lett; Jány Gusztáv, a későbbi tragikus sorsot meg-
ért II. magyar hadsereg főparancsnoka; Lakatos Géza, aki Horthy
Miklós kedvenc tábornokává küzdötte fel magát és a kiugrási kísérlet
miniszterelnöke volt; Werth Henrik, aki 1938-41 között töltötte be a
honvédvezérkar főnöki tisztét, és nagy szerepe volt Magyarország
hadba lépésében a Szovjetunió ellen; Szombathelyi Ferenc, aki 1941-
44-ig, a Kállay-kormány idején, volt a honvédvezérkar főnöke.

Stromfeld Aurél császári uniformisban... ...és a Vörös Hadsereg egyenruhájában

Az északi hadjárat ragyogó fegyvertényét nemcsak a csapatok

harci szellemének, hanem a kiváló, szakszerű vezetésnek is kell tu-
lajdonítani. A győztes hadsereg szervezeti felépítése a képzett vezér-
kari tisztek számára számos újdonsággal szolgált. A Tanácsköztársa-
ság egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy hadseregét az ál-
talános véd-kötelezettség alapján szervezze meg. A történelmi Ma-
gyarország gyors összeomlása következtében a hadtestparancsnok-
ságok irat- és nyilvántartási anyaga Pozsonyban, Zágrábban, Kassán
és Temesvárott maradt, s csak a budapesti IV. hadtest dokumentáci-
óját használhatták, amelynek illetékessége a Duna-Tisza közére, il-
letve a Dunántúl egy részére terjedt ki. Nem lehetett mást tenni 1919
májusában, amikor a román offenzíva nyomán összeomlott a keleti
front és felbomlott a Károlyi-rendszertől öröklött hadsereg, mint a
szakszervezetekre bízni a toborzást. Így jöttek létre a gyári, szakmai
alapon szervezett ezredek, így kerültek a hadsereg hadrendjébe
olyan egységek, mint a vasas hadosztály, a vasutas ezred, mint a pos-
tás, pincér vagy a banktisztviselő zászlóalj. Ezen az alapon persze
csak egy egyszeri mozgósítást lehetett megoldani, a hadkiegészítés
nem volt biztosítható, hisz a hátországban megállt volna az élet.
Amikor 1919. június végén az antant diplomáciai nyomása és a
hadsereg kimerültsége miatt el kellett rendelni a csapatok visszavo-
nulását s amely ellen Stromfeld Aurél a lemondásával tiltakozott -,
megroppant a hadsereg harckészsége, és fogyatkozni kezdett a hiva-
tásos tiszti állomány lojalitása is, hisz ők az ellenállás lehetőségéért
csatlakoztak a forradalomhoz. Az elmúlt évtizedek történelmi iro-
dalma a végleges katonai összeomlást döntően a hivatásos tiszti ál-
lomány árulásával magyarázta. Kétségtelenül volt ennek is szerepe
a román hadsereg ellen indított 1919. júliusi kétségbeesett támadás
összeomlásában. Nagyobb szerepe volt azonban a tragikus végben a
Tanácsköztársaság katonai, diplomáciai elszigeteltségének, a túl-
élési perspektívák beszűkülésének, az antantblokád miatti gazdasági
el-lehetetlenülésnek. Mindez egyaránt kihatott a hadsereg harci mo-
ráljára és a hátország hangulatára. Hiába tudták a tanácskormány
vezetői, hogy a román hadsereg felszerelésben és létszámában is túl-
erőben van, ám arról is értesültek, hogy az ország élelmiszer-tarta-
lékai nem tennék lehetővé egy újabb őszi-téli időszak túlélését. Szük-
ség volt tehát a Tiszántúl mezőgazdasági területeire, amelyeket
egyébként az antant ígéretei alapján ki kellett volna üríteni a román
csapatoknak. A haditerv - ez kétségtelen tény - a vezérkar környeze-
téből az ellenség kezére jutott, bár ebben a Stromfeldet követő ve-
zérkari főnök, Julier Ferenc közvetlen felelőssége nem bizonyított. A
forradalom vezetői ismét megkísérelték felszítani a támadás idején
a nemzeti ellenállás lángját, amint erről Illyés Gyula, aki ekkor ön-
kéntes vöröskatona volt, számos írásában beszámolt. A helyzet azon-
ban sokkal rosszabb volt, mint 1919 májusában. Az 1919. július 20-
án megindult offenzíva kezdeti sikerek után összeomlott, s magával
rántotta a bukásban a Tanácsköztársaságot is. Érdekességként meg
kell jegyezni, hogy a hadsereg utolsó támadó hadműveletét, amely-
ben 1919. augusztus elsején rövid időre kiverték a román csapatokat
Szolnokról, Werth Henrik irányította.
 Mivel a képzett vezérkari tisztek 1919-es bűnbeesése ennyire ál-
talános volt, a Horthy-rendszer kénytelen volt mindazok irányában
elnézést gyakorolni, akik szolgálatukat hazafias indítékokkal magya-
rázták. A Vörös Hadsereg vezérkari főnőkének, Stromfeld Aurélnak
a sorsa másképp alakult, őt felségsértésért és hűtlenségért felelős-
ségre vonták. Talán, mert nem volt kész megbánni eltévelyedését.

Sztójay Döme miniszterelnök

 Forradalmi erőszak után a rend terrorja
Vérvörös és vérfehér

Milliók tanulták meg az I. világháborúban, hogy az emberi élet

rendkívül olcsó, hogy a fegyveres embernek a civillel szemben min-
dig igaza van. Maguk a hadviselő államok nyújtottak szemléletes pél-
dát arra, hogy a tulajdon szentsége nem létezik, hiszen első intézke-
déseik egyike volt az ellenséges alattvalók vagyonának elkobzása. A
rendkívüli helyzetben arra is felhatalmazták a kormányokat, hogy a
hadviselés érdekeire hivatkozva saját polgáraiktól is bármit elvegye-
nek A szabadságjogokat felfüggesztették, bevezették a cenzúrát, a
gyanúsakat és az idegeneket tömegesen internálták. A haditörvények
alkalmazása a polgári személyekkel szemben az intézményesített
terror iskoláját jelentette az eljövendő forradalmárok és ellenforra-
dalmárok számára.
A magyar kommün 133 napját a Horthy-korszakban a véres terror
időszakaként jellemezték. Segítette a vélekedés kialakulását, hogy a
hatalomra került kommunista és szociáldemokrata vezetők a dikta-
túrát maguk is többé-kevésbé nyíltan vállalták. Az 1920-as népbiztos
per vádlottjait 167 rendbeli gyilkossággal vádolták. Mi tehát az igaz-
ság a vörös terror kérdésében?
A Vix-jegyzék elutasításával keletkezett hatalmi vákuumban kor-
mányzati pozícióba került szocialista vezetőknek tudomásul kellett
venniük, hogy gyakorlatilag hadiállapotba kerültek a világháború
győzteseivel. A tanácskormány vezetői joggal számíthattak arra,
hogy ezt a helyzetet rövidesen tényleges harci cselekmények követik.
Másrészt számíthattak arra is, hogy a belső helyzet, az ország rendje
igencsak ingatag. Ezért hoztak már az első napokban rendkívüli in-
tézkedéseket. Rendelet született a statáriumról, fegyverviselési tila-
lomról, a forradalmi törvényszékek és a Vörös Őrség felállításáról.
Ez utóbbi átvette a rendőrség és részben a csendőrség állományát is.
A belső karhatalom közvetlenül a belügyi népbiztosság alá tartozott,
és a kommunisták kezében volt. Szamuely Tibor vezette a karhatalmi
egységeket, és a hírhedt 200 fős Cserni-különítményt is. A belső po-
litikai elhárítást a belügy keretein belül Korvin Ottó irányította.
 1919 április közepétől az új hatalom már valóságosan is háború-
ban állt két fronton, keletről a román, északról a csehszlovák hadse-
reg támadása fenyegette.

A szekszárdi direktórium tagjainak kivégzése

Bizonytalan volt a déli határok helyzete is. Nem lehetett tudni,

nem következik-e be a balkáni francia erők, vagy a fiatal délszláv
állam offenzívája. A kommunista hatalomátvételt ellenző belső erők
is megkezdték - részben Bécsből, részben Szegedről irányítva - szer-
vezkedésüket, kihasználva a világháború után előállott rendkívül sú-
lyos helyzet további rosszabbodását. (Közellátási problémák, szesz-
tilalom, rekvirálás, lósorozás stb.) Több kisebb-nagyobb zavargásra
is sor került a Nyugat-Dunántúlon, a Mura-vidéken, a Duna-Tisza kö-
zén és Budapesten. Az alkalmazott terror főleg ezek leverésére irá-
nyult. A Vörös Őrség a bizonytalan helyzetben természetesen jócskán
túlteljesített, az erőszakos akciók a tanácskormány üléseinek ál-
landó témái voltak.
Váry Albert, a Horthy-korszak főügyésze A vörös uralom áldozatai
Magyarországon című írásában 587 halálesetet regisztrál. Listáján
azonban nemcsak a politikai terror áldozatai szerepelnek. A korszak-
ról írott könyvében Gratz Gusztáv sem említ ennél nagyobb számot,
inkább a kivégzettek személyes sorsának elmesélésével igyekszik ér-
zékeltetni a történteket.

Papp József szatmári földbirtokos kivégzése (1919. áp-

rilis 22.)

1919. augusztus 1-jén összeomlott a magyar kommün. Bukását

több hónapos kormányzati zűrzavar követte. Ebben a helyzetben sza-
badult el a vöröst követő fehérterror. Horthy Miklós nemzeti hadse-
rege augusztus 9-én indult el - kikerülve az ország keleti felét meg-
szállva tartó román csapatokat - a Dunántúlra. A néhány ezer főből
álló katonai erő természetesen minden eszközt felhasználva szá-
molta fel a kommunista diktatúra maradványait.
Szűkebben 1919 őszének ezt a néhány hónapját tekinthetjük a fe-
hérterror időszakának. Az áldozatokról még ma sincsenek megbíz-
ható adataink. A szociáldemokrata Böhm Vilmos emigrációban írt
művében ötezerre becsüli a meggyilkoltak számát. Adatai valószínű-
leg túlzóak. Fényes László újságíró korabeli magánkutatása során
közel ezer áldozat adatait gyűjtötte össze. A bírói ítéletek alapján
törvényesen kivégzettek száma megközelíti a diktatúra forradalmi
törvényszékei által elítéltek számát.
 Sajnos 1945 után sem folytak jelentősebb kutatások e kérdéskör-
ben. Ebben nyilván szerepet játszott az eltelt hosszú idő, a források
hiánya, de az is, hogy szembe kellett volna nézni néhány kínos tény-
nyel.

1919-es plakát

Mind a csehszlovák, mind a román hadsereg tömegesen végzett

ki fogságba esett katonákat és polgári személyeket. Íme néhány
példa: 1919. július végén Hatvan környékén az előrenyomuló romá-
nok utolértek egy sebesültszállító oszlopot, s mindenkit kivégeztek,
még az ápolónőket is. Hódmezővásárhely visszafoglalásakor közel
negyven, Vácott tizenegy embert lőttek agyon. Ilyen adatok publiká-
lása a létező szocializmus szövetségi rendszerében kellemetlen lett
volna. A terrorakciók korántsem csak a forradalmak szereplőit érin-
tették. A meggyilkoltak közt voltak a legálisan működő Szociálde-
mokrata Párt ismert vezetői, mint Cservenka Miklós vagy Somogyi
Béla. De módos, és ezért kifosztható zsidó polgárok is.
 Igen magas lehetett a véletlen és vétlen áldozatok száma. Tere
nyílt sok személyes bosszúnak is.

Kivégzésre viszik a kommunistákat (1919)

A terror a külső és a mérsékelt belső politikai erők hatására a

rendszer konszolidációjának első periódusában elcsitult.
 Harc a minotorokkal

Már a trianoni békediktátum tárgyalásain szüksége volt az új ha-

talomnak a nyugati demokráciák jóindulatára, de a belső rend meg-
szilárdítását is akadályozta a különítményesek zabolálatlansága.
Ezért Horthy Miklós, Bethlen István tanácsait követve fokozatosan
félreállította Prónay Pált és társait.
 A trianoni dráma egy felvonása
A szétmarcangolt ország

Nem a trianoni béketárgyalásokkal kezdődött a tragédia. A Mo-

narchia önálló nemzeti létre törekvő nemzetiségei évtizedek óta ter-
vezgették kiválásukat, a magyarok rovására történő önállósulásukat.
E tervek megvalósulásának reményét csillantotta fel előttük a tria-
noni béketárgyalás. Immár nemcsak a rajzasztalokon elhelyezett tér-
képeken, hanem a valóságban is hozzáláthattak a történelmi Ma-
gyarország szétszabdalásához. A román, csehszlovák, jugoszláv kö-
vetelések teljesítése esetén nem sok maradt volna az országból, amit
az utódállamok legszívesebben felosztottak volna maguk között.
1842 és 1919 között huszonhárom különböző határtervezetről tu-
dunk. A cseh tervek maximuma a Fertő tó - Répce folyása - Győr -
Bábolna - Mór - Vértes vonala - Zsámbéki- medence - Buda - Nagy-
káta - Jászberény - Gyöngyös - Tiszabura - Tiszaeszlár - Nyíregyháza
- Tura - Csap vonal volt. A román tervek maximuma: a Tisza mint
határfolyó. A szerb követeléseké pedig a Szombathely - Nagykanizsa
- Kaposvár - Baja - Hódmezővásárhely vonal.
Az egyik alapkérdés, hogy mi tette lehetővé ezeket a mértéktelen
területi követeléseket? Mindenekelőtt, hogy a Monarchia mint ál-
lamalakulat arra volt hivatott, hogy az európai erőviszonyok egyen-
súlyának megtartása érdekében ellensúlyozza Németországot, és el-
szigetelje Oroszországot. Adott formájában egyik feladatának sem
tudott megfelelni. Ez a tény alapvetően befolyásolta az antant állás-
pontját. E feladatok megvalósítását az új, önálló kisállamok létreho-
zásában látták. Ennek feltétele azonban a történelmi Magyarország
szétszabdalása volt. A győztes utódállamok céljaik megvalósításánál
maximálisan kihasználták a térségben kialakult helyzetet, elsősor-
ban azt a tényt, hogy a szövetségesek katonailag nem voltak jelen. A
békeszerződés aláírásáig megszállták a kívánt területeket, kialakí-
tották az elképzelt határokat. Annál is inkább megtehették ezt, mert
a belgrádi konvenció értelmében Magyarország leszerelte hadsere-
gét. Ha minden úgy történik, ahogy elképzelték, akkor Magyaror-
szágból csak a Fertő - Győr - Vértes - Pest - Jászberény - Szolnok -
Pusztaszer - Baja - Kaposvár - Nagykanizsa - Zalaegerszeg - Szom-
bathely közötti térség marad.

Hatvannégy megye földjét tartalmazó ereklyetartó

A békekonferencia ugyan több lényeges kérdésben nem váltotta

valóra az utódállamok vérmes reményeit, de a francia diplomácia
mindent elkövetett e kisállamok megerősítése érdekében. Ezért az-
tán az etnikai és történelmi elvek helyett a gazdasági, stratégiai és
közlekedési szempontokon alapuló határokat támogatták.
A határvonalat mindenütt a magyar nyelvhatáron belül, sokszor
100 kilométerrel is beljebb vonták meg. Így a magyarság több mint
egyharmada került számára idegen országba. Egy-egy nem magyar
község kedvéért olykor tíz-húsz magyar községet csatoltak el. 220
községnek a területét szelték ketté (50 községét a román, 24-ét az
osztrák, 76-ét a cseh és 70-ét a jugoszláv határon). 1011 birtokosnak
vágták ketté a birtokát sokszor teljesen irracionális módon. Újszent-
iván községben például Bakálity Gáborné háza magyar, három hold
földje Jugoszláviába került. A rábakeresztúri birtokosok földjei Ma-
gyarországon maradtak, míg a házaik Ausztriához kerültek. Alsócsa-
tár községben Hódosi Márton háza magyar területre esett, a gazda-
sági épülete (disznóól) pedig osztrák területre. Felsőrönökön a plé-
bános gazdasági épületét Ausztriának ítélték, míg ugyanezen a tel-
ken lévő lakóház Magyarországhoz tartozott. Sátoraljaújhely városa
magyar, a vízmű csehszlovák, a vasútállomása magyar, a vasúti javí-
tóműhelye csehszlovák területre esett.

Magyarország körülharapdálása

A határ-megállapításnál igen fontos szerepet töltött be a vasút

mind gazdasági, mind katonai értelemben, Gazdasági szempontból
összekötötte az új államok területeit, katonai szempontból pedig a
felvonulást segítette elő. A román fél ragaszkodott az Arad-Nagysza-
lonta-Nagyvárad-Szatmárnémeti vasútvonalhoz. A nagy vasúti góc-
pontokon: Pozsony, Kassa, Sátoraljaújhely, Nagyvárad, Arad, Temes-
vár, Szabadka kívül sok kicsi, de azért a vasúti összeköttetés szem-
pontjából fontos csomópont került el Magyarországról, például: Pár-
kánynána, Losonc, Fülek, Pelsős, Csap, Bátyu, Királyháza, Szatmár,
Nagykároly, Érmihályfalva, Biharpüspöki, Horgos stb. A trianoni ha-
tárt 46 vasút és 107 országút keresztezte. Az osztrák határon például
Magyarkeresztes és Pinkamindszent közötti közúton a határ 20 kilo-
méter hosszúságban 5 ízben keresztezi a közutat.
A határmegállapító bizottságok döntéseiket többségében a ma-
gyar fél kárára hozták meg. Működésüket a kicsinyesség, szűklátó-
körűség és a rosszindulat jellemezte. Úgy vélték, hogy Magyarország
még megcsonkított állapotban is életképes.

Az utódállamok tervei Magyarország felosztására

Ez egybeesett az utódállamok véleményével is. A román minisz-

terelnök, Ionel Bratianu kijelentette: „Nem nyugodhatunk addig, míg
a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesz-
szűk, mert mindaddig, amíg Magyarországban az életképességnek
szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”
Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia akadályozta meg, hogy
Magyarországgal való határaikat az etnikai szempontok figyelembe-
vételével húzzák meg. Ez azonban cseppet sem csökkenti Franciaor-
szág felelősségét, hogy rövidlátó politikájával tudomásul vette, tá-
mogatta, majd a békekonferencián keresztülerőszakolta ezeket a kö-
veteléseket, és azok felelősségét sem, akik mindezt elfogadták.
 Magyar és szovjet-orosz titkos tárgyalások
Vörös kérdőjel Trianon egén

A genuai konferencia 1922. április 10. és május 19. között ülése-

zett, amelyet az I. világháborút követő gazdasági krízis rendezésére,
a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok helyreállítására hívtak ösz-
sze. Az értekezletre meghívást kaptak a vesztes országok és Szovjet-
Oroszország is, ami az előbbiek számára a politikai, gazdasági és dip-
lomáciai karantén enyhülését, az utóbbinak a de facto elismerést je-
lentette. A konferenciát a szovjet fél alaposan kihasználta nemzet-
közi mozgásterének kiszélesítésére. Teljesen érthető, hogy miután a
forradalmi hullám levonult, a világpolitikába visszatérő szovjet ál-
lam a versailles-i békerendszer kárvallottjai irányában tájékozódott,
az ő segítségükkel kívánt kitörni nemzetközi elszigeteltségéből. Az-
zal, hogy a szovjet állam nem ismerte el a Párizs környéki békéket,
megteremtette a közeledés lehetőségét a vesztesek és Szovjet-Orosz-
ország között. Ezt az érdekközösséget először a Kemal Atatürk ve-
zette Törökország ismerte fel, ám az igazi áttörés a konferencia ke-
retében született, Németországgal kötött rapallói szerződés (1922.
ápr. 16.) jelentette. Ez az esemény hozta mozgásba a konferencián
résztvevő magyar küldöttséget, amelyet ekkor gróf Bánffy Miklós
külügyminiszter vezetett. A kapcsolatfelvétel magyar kezdeménye-
zésre, török közvetítéssel történt. A személyes megismerkedésre Csi-
cserin külügyi népbiztossal úgy került sor, hogy az olasz király foga-
dásán, mintegy véletlenül egymás mellett ültek. Ezt követte az első
bizalmas találkozó a népbiztos szállásán, A tárgyalás előtt Csicserin
„a hálószobának berendezett igen tágas helyiség mindkét ajtaját be-
zárta”. Csicserin rögtön szóba hozta „a hivatalos elismerés és a dip-
lomáciai összeköttetés fölvételét”, amitől Bánffy egyelőre elzárkó-
zott, de megállapodtak abban, hogy fenntartják a bizalmas érintke-
zést a berlini és bécsi követségen keresztül. Bánffy az elutasítást
enyhítendő megemlítette, hogy Magyarország és Oroszország között
békeállapot van, s a békerendszer kölcsönös elutasítása alapot nyújt-
hat az együttműködésre, amennyiben Szovjet-Oroszország „nem
avatkozik be a társadalmi berendezkedés tisztán belügyi kérdésébe”.
Bánffy feltételét Csicserin akceptálta. A magyar külügyminiszter
arra is kitért, hogy Magyarország megtagadta a Krímből emigrált fe-
hér-gárdista Vrangel-hadsereg maradványainak befogadását - ezt
Csicserin köszönettel tudomásul vette -, s azok Románián át zömmel
Jugoszláviába kerültek.

Csicserin szovjet-orosz külügyminiszter

E kérdés alkalmat adott a kisantant államaihoz való viszony érin-

tésére. Bánffy szerint „Csicserin ellenségesen beszélt Benesről mint
az ellenforradalom (Kerenszkij) pártfogójáról, mérsékeltebben, de
elég határozottan Jugoszláviáról és Romániáról, ez utóbbiról Bessz-
arábia miatt”. Nem sokkal később Bánffy hivatalos látogatást tett az
angol delegációnál, ám őt csak a delegációt vezető Lloyd George kül-
politikai magántitkára fogadta, s az angol külügyminiszterrel csak
úgy tudott néhány udvarias mondatot váltani, hogy az közben átsé-
tált a szobán. Talán a bánásmód szembeszökő különbsége tette, hogy
a magyar és szovjet diplomata második találkozója sokkal érdemibb
volt, mint az előző. A megbeszélésre egy genuai török üzletember
házában került sor, ugyancsak konspiratív körülmények között. Ta-
lán Bánffy is értesült a rapallói szerződés titkos katonai záradékai-
ról, s így nem csodálkozott, hogy Csicserin rögtön a tárgyra tért. „Ki-
fejtette, hogy a Dnyeszteren folytonosan határsértések fordulnak elő,
melyet a Szovjet már soká nem fog tűrni, dacára különben teljesen bé-
kés indulatának. Amint újabb eset lesz, erélyesen vissza fogják utasí-
tani, és nem állnak meg többé a Dnyeszternél, mint eddig, hanem bel-
jebb fogják üldözni a betörőket - talán Bukarestig.” Majd érdeklődött,
mi lenne egy ilyen esetben a magyar álláspont. Bánffy előzetes
egyeztetést javasolt, mert váratlan esetben csak a román csapatok
erdélyi mozgósítását tudnák akadályozni. „Előzetes tudomás mellett
sokkal többet lehetne tenni (székely csapatok lázadása, bandák szer-
vezése, mint Burgenlandban, esetleg közvetlen intervenció rendfenn-
tartás címén).” Majd hozzátette: „Természetes, hogy föllépésünk
mérve a szomszédaink viselkedésétől és a belső helyzettől is függ.”
Csicserin arról is tájékozódott, mi lenne a magyar magatartás akkor,
ha Lengyelországgal robbanna ki fegyveres konfliktus. Bánffy ebben
az esetben teljes semlegességet ígért, és kilátásba helyezte a hadi-
anyag-szállítások megakadályozását is, „amennyiben a nagyhatal-
mak nem kényszerítenek erre, de a kényszernek engednünk kellene, s
legfeljebb szabotálás lehetséges”. Csicserin írásos, előzetes garanciá-
kat kért, erre azonban Bánffy nem volt hajlandó, de hozzátette,
amennyiben bármelyik alternatíva megvalósul a megállapodások
szellemében, „a Kárpátokat tekintem a magyar határnak, amit Csicse-
rin elfogadott”. A tárgyalásokon kölcsönös figyelmet szenteltek a Ju-
goszláviában jelentkező horvát szeparatista mozgalmaknak, majd
megállapodtak a további tárgyalásokban.
Bánffy megbeszélése után a magyar Külügyminisztériumban egy
memorandum foglalta össze a kapcsolatfelvétel lehetséges előnyeit.
Ez megállapította, hogy Moszkva konfliktusokkal fenyegető viszonya
Lengyelországgal és Romániával olyan helyzetet teremtett, hogy
Oroszország jelenlegi külpolitikájában Magyarország fontos faktort
képez. „A szovjet fél törekvése jelenleg Magyarországot, ha lehet, kö-
zös akcióra, vagy legalábbis jóindulatú neutralitásra bírni. Ezért akar-
nak velünk érintkezésbe lépni. Más érdeke alig van ma Oroszországnak
Magyarországon.” Az emlékeztető névtelen szerzője leszögezte: „Ha
tehát Oroszország segítségével politikai és más előnyöket akarunk
Magyarországnak biztosítani, erre szerintem a szovjet kormány jelen-
legi helyzete a legalkalmasabb. A mostani alkalom elmulasztása kija-
víthatatlan és súlyos következményekkel járhat.” A memorandum a
kapcsolatépítés mellett érvelve kifejtette; annak fő előnye az lenne,
hogy „kiléphetünk abból az izoláltságból, melyben a kisantant minket
ma tart”, s míg e szövetség fennáll, „bizonyos támogatást nyerhetünk
ezzel szemben Moszkvában”.
Az orosz kapcsolatok iránti érdekeltségét kinyilvánította a Gyár-
iparosok Országos Szövetsége is. A területváltozások után ugyanis
megbomlott e régió normális, történetileg kialakult munkamegosz-
tása, és az elkerülhetetlen ipari szerkezetváltás terheit enyhíteni le-
hetett volna a szovjet piacon való jelenléttel. Az onnan beszerzett
nyersanyagok pedig ugyancsak hasonló következménnyel járhattak
volna. Maga Bethlen István miniszterelnök is bátorította a gazdasági
kapcsolatokat. Egy megbízottja Berlinben tárgyalt a szovjet diplomá-
cia két vezető személyiségével, Csicserinnel és Litvinovval. Mindket-
ten a gazdasági szerződések előfeltételeként jelölték meg a politikai
kapcsolatok rendezését. Litvinov kijelentette: „Ha Magyarország
ésszerű útra tér, úgy Oroszország nem zárkózik el, hogy kapuit meg-
nyissa, és Magyarországnak teendő engedményeket is mérlegelés tár-
gyává tesz.” A szovjet-orosz fél a gazdasági megbeszéléseken is cél-
zást tett egy lehetséges katonai megállapodásra.
A titkos tárgyalások fonala 1922 végén megszakadt, illetve más
mederben folytatódott, aminek eredménye az 1924-es, a diplomáciai
kapcsolatok felvételéről szóló, ám hatályba nem lépett megállapodás
lett. Ezeknek a tárgyalásoknak az anyagában már szó sincs katonai
vonatkozásokról, a történelmi Magyarország határainak elismerésé-
ről, hisz 1924-ben, amikor a legtöbb nagyhatalom elismerte a Szov-
jetuniót, Magyarország értéke a számukra erősen csökkenőben volt.
A magyar Rapallo elmulasztása 1922-ben, miként az idézett memo-
randum is megállapította, valóban kijavíthatatlan következmények-
kel járt. Ennek ellenére még 1924-ben is nagyobb mozgásteret kínált
volna a magyar diplomáciának, ha megtörténik az 1924-es egyez-
mény ratifikálása, hisz a versailles-i békerendszerrel való szovjet
szembenállás ekkor még nem változott. Ám a szerződés parlamenti
jóváhagyására nem került sor. Ellenezte ezt az államfő, ellenezték a
hatalom konzervatív erőcsoportjai, és mivel ekkoriban indult meg
Bethlen diplomáciai offenzívája a nyugati kölcsönökért, s tartani le-
hetett attól, hogy a szovjet nyitás nehézségeket fog okozni a tárgya-
lásokon, elmaradt a szerződés ratifikálása. Bethlen miniszterelnök
ugyan még több ízben latba vetette személyes befolyását Horthynál,
hogy elutasító magatartása megváltoztatására rábírja, ám hiába.

gr. Bánffy Miklós külügyminiszter

A diplomáciai kapcsolatok felvételére csak 1934-ben, egészen

megváltozott nemzetközi helyzetben került sor, amikor Magyaror-
szág már nem számíthatott az 1922-ben megcsillantott előnyökre.
 A „bombás” Márffy összetákolt büntetőpere
Koholt vádak komédiája

Nem sokkal a nemzetgyűlési választások előtt, 1922. április 2-án

nagy teljesítményű pokolgép robbant fel az erzsébetvárosi Polgári
Demokrata Körben, ahol vacsorával egybekötött összejövetelt tartot-
tak. Nyolc résztvevő meghalt, 23-an megsebesültek. A rendőrség né-
hány fiatalembert előállított, de hamarosan el is engedte őket. A té-
nyek arra mutattak, hogy az erzsébetvárosi robbantást profik hajtot-
ták végre. A robbanóanyag német katonai felszerelésből származott,
amit egy e célra készített acéltokba helyeztek, és a szerkezetet óra-
művel látták el.

A pokolgép áldozatainak temetése

Húsz hónappal a történtek után hirtelen letartóztatták a merény-

lőket, pontosabban szólva azokat a fiatalembereket, akikről egy per
keretében meg kellett állapítani, hogy a tettet elkövették. A Buda-
pesti Királyi Törvényszéknek azonban a rendőrségi megdolgozás el-
lenére nem volt könnyű dolga, mivel a vádlottak minden valószínű-
ség szerint nemcsak nem követték el a terhükre rótt bűntettet, de a
Demokrata Klub székházának a kritikus időpontban a közelében sem
jártak. Formailag a vádlottak kiválogatása nagy gonddal történt. Fő-
szereplővé az akkor 23 éves Márffy Józsefet tették meg, aki 1919-ben
a Győri Katonai Kerületi Parancsnokság politikai megbízottja volt
hadnagyi rangban, 1921-ben viszont belépett az Ébredő Magyarok
szervezetébe, amelynek keretében a Budapest IX. kerületi kör nem-
zetvédelmi osztályának lett a vezetője, ám e szervezetet hamarosan
elhagyta. Így Márffy komoly segítséget vagy támogatást sem a bal-,
sem a szélsőjobboldaltól nem remélhetett, múltja viszont valószínű-
sítette, hogy bármibe belekeveredhetett.
Márffy azonban makacssága és ellenállóereje miatt mégsem volt
jó választás. Mindvégig tagadott, és mindvégig beadványokkal, fel-
terjesztésekkel bombázta az igazságügyi szerveket, noha tudnia kel-
lett, hogy a rendőrség irományait rendre visszatartja. Az ügyészség
elnökének (Strache Gusztáv) például 1924. március 2-án így írt: „A
rendőrség ígéretekkel, pénzzel, ajándékkal, fenyegetéssel, kínzások-
kal, súlyos bántalmazásokkal, hipnotizálással és hamis jegyzőköny-
vekkel szerzett tanúkat, illetve vádlottakat.”
Elmondja itt, hogy amennyiben társai vallomásukat később a
vizsgálóbíró előtt visszavonták, úgy újra beszállították őket a rend-
őrségre, ahol folytatódott a puhítás. A csábítás művészetét pedig így
ábrázolta: „A tárgyaláson is csak vállalják a dolgot, engedjék magukat
elítélni: majd a tárgyalás után innen, a fogházból megszöktetik őket.
Adnak útlevelet, pénzt, állást stb. Amerikában. Az egész csak formai
dolog, erre jelenleg szüksége van a Magyar Hazának...”
Volt, akire hatott a korbács-cukorka kombináció, de mivel
Márffyt sem így, sem úgy nem tudták kibillenteni makacs tagadásá-
ból, azzal kísérleteztek, hogy beszámíthatatlanná nyilvánítsák, ez
azonban - valószínűleg az elmeszakértő ellenállása miatt - nem sike-
rült. Így azután a bíróság egy meglehetősen furcsa pernek nézett
elébe. Bizonyíték nem volt, és a vád tanúi gyengén szerepeltek. A bí-
róság meg sem merte kérdezni, hogy mi módon és hol szerezték meg
a robbanóanyagot. Így azután azon kellett mesterkedni, hogy a bíró-
ság távol tartsa a védelem esetleges tanúit, és elhárítson minden el-
lenbizonyítékot. Márffy többek között azt állította, hogy a kérdéses
időben részben a vasútnál dolgozó apjánál tartózkodott, ahol is saját
kezűleg fogalmazott egy táviratot (Károly király halálhíréről), ami a
hivatalos papírok között dátummal ellátva meg kell hogy legyen,
részben pedig benn tartózkodott munkahelyén, az Iparbankban, amit
a kollégái igazolni tudnak. A bíróság azonban feleslegesnek vélte a
bizonyítás elrendelését.

Az erzsébetvárosi Polgári Demokrata Kör a robbantás

után

A képhez hozzátartozik még, hogy a letartóztatás és az ítéletho-

zatal közötti mintegy egy évben a vádlottak közül hárman meghaltak
(egy öngyilkos lett), közülük kettő a húszas éveiben járt.
Mindezek alapján, vagy inkább ellenére, a Törvényszék Márffyt
halálra ítélte, és a még élő további 7 vádlottra is súlyos büntetéseket
szabott ki. (Közülük további három szintén nagyon gyorsan távozott
az élők sorából.) Márffy számára nem maradt más remény, mint a
Budapesti Királyi ítélőtábla, ahová fellebbezett, és amelyről az a hír
járta, hogy megőrizte függetlenségét. Valóban az történt, hogy a
tábla - megállapítva a vádlott kisebb bűntettekben való részességét
- büntetését 6 évre szállította le (később ezt 8 évre emelték), és ki-
mondta, hogy az erzsébetvárosi merényletben ártatlan. A tábla meg-
állapította, hogy a nyomozó hatóság testi kényszert alkalmazott, és
hogy a vádlottak - egy kivételével - nem tettek beismerő vallomást.
Megkeresték és bekérették az ominózus Márffy-féle táviratot,
amelyről az írásszakértő megállapította, hogy valóban az ő írása, a
MÁV szombathelyi üzem vezetősége pedig megállapította, hogy azt a
kérdéses időben továbbították, és rendeltetési helyére meg is érke-
zett. Miután apja irodájából távozott, Márffy úgy, amint állította, sa-
ját munkahelyén tartózkodott. Mindezek tetejében az EME azon he-
lyisége, ahol a bombát állítólag előállították, ilyesmire teljesen al-
kalmatlan volt, minthogy azt a szervezet csak heti egy napra bérelte.
Márffy és társai kálváriája az ítélőtábla eljárása és ítélete által
nem szűnt meg, de a fővádlottat a halál már nem fenyegette. Hacsak
akkor nem, amikor egy feljelentés miatt 1945-ben újra letartóztatták
népellenes bűntett miatt. 1948. június 23-án bűncselekmény hiányá-
ban azonban itt felmentették.
 Frankhamisítás kormánygaranciával
Nem frankók a bankók

Egy előkelő magyar úr Hágában hamis ezerfrankosokat akart fel-

váltani 1925. december 14-én. A banktisztviselők által kihívott rend-
őrök igazoltatták, s kitűnt, hogy az illető Jankovich Arisztid diplomá-
ciai futár. A hágai magyar követség első értesítésére a Külügyminisz-
térium megerősítette a hivatalos megbízás tényét, hozzátéve: „a
pénzváltás kétségtelenül jóhiszemű”. Sajnos a közben őrizetbe vett
Jankovichnál házkutatást tartott a holland rendőrség, letartóztatva
két további társát, s mivel a lakásban több millió hamis frankot ta-
láltak, a jóhiszeműség verzióját fel kellett adni. Jankovich első hágai
vallomásában már felmerült Nádosy Imre országos rendőrfőkapi-
tány és Windischgrätz Lajos herceg személye, s erről már 1925. dec.
23-án (ha előbb nem) értesültek a magyar hatóságok. Ehhez képest
több mint különös, hogy a gyanúba került személyek ellen hivatalos
vizsgálat nem indult, sőt Rakovszky Iván belügyminiszter magán-
nyomozóként több ízben fogadta az érintetteket, tárgyalt velük az
ügyről, nem akadályozta, nem ellenőrizte kapcsolataikat, s csak
mintegy 3 héttel a botrány kirobbanása után függesztette fel állásá-
ból Nádosy Imrét. Ezt kővetően - miután el kellett viselni a francia
rendőrség bekapcsolódását a nyomozásba - került sor az érintettek
őrizetbe vételére. Ekkor már le volt tartóztatva Rába Dezső, Win-
dischgrätz herceg magántitkára és komornyikja, aki magánhaszná-
latra forgalmazta a hamis bankókat.
Rába, a per egyik kulcsfigurája - aki főnökét mentendő - részletes
vallomásokat tett az ügyészségen, sokáig nem értesült arról, hogy a
herceg (naplójából és levelezéséből kitűnik) politikai alkut kötött a
hatalommal arról, hogy a felelősséget az ügyért magára vállalja,
megmentve a rezsimet a nemzetközi gyalázattól s a várható bukás-
tól. Így Rába - később rendőri és ügyészi pressziók, valamint a her-
ceggel történt szembesítés után - részben visszavont vallomásából
érdekes tények derültek ki. Így például az a körülmény, hogy az ak-
ciónak részesei voltak német szélsőjobboldali, sőt náci körök, így
többek között Ludendorff tábornagy is. Onnan kapták a technikát, a
hamisításhoz szükséges papírt, sőt egy szakértőjük részt vett a gyár-
tás beindításában. Magát a munkát az Állami Térképészeti Intézet-
ben végezték az illetékes parancsnokok tudtával és közreműködésé-
vel. A kapcsolatot Windischgrätz herceg s az intézet vezetői között
gróf Teleki Pál hozta össze.

gr. Bethlen István miniszterelnök

Az érintett vádlottak egy része, illetve a perrel kapcsolatba került

Hír György jobboldali nemzetgyűlési képviselő állították, hogy az
ügyről tudomással bírt a kormány, és hogy a frankhamisítás terve
1923-ban vetődött fel, amelyhez osztrák szélsőjobboldali köröktől,
illetve Hitlertől kértek és kaptak segítséget. A frankhamisítás tervé-
ről egyébként már 1924-ben rendelkezett információkkal a francia
rendőrség, s ismeretes volt előttük az ügy főszereplőinek személye
is.
Ugyancsak Hír állította, hogy az akció indulásához anyagi segít-
séget és személyi védettséget ígért Bethlen miniszterelnök. A hamis
bankjegyek terjesztésére Gömbös Gyulától kértek és kaptak megbíz-
ható embereket, annak fejében, hogy a forgalomba hozott hamis
frankok ellenértékéből juttatnak Gömbös fajvédő mozgalmának.
Rába - mint említettük - utóbb részben visszavonta a vallomását. Hír
György pedig - mielőtt koronatanúként megjelenhetett volna a tár-
gyaláson - rejtélyes körülmények közt meghalt, néhány órával az-
után, hogy Gömbösnél volt látogatóban. A közhiedelem szerint meg-
mérgezték.

Windischgrätz Lajos herceg fogházőrei között

Azt azonban mégsem lehetett tagadni, hogy a botrány kirobba-

nása előtt legalább néhány héttel Bethlen István már tudott a frank-
hamisításról.
A per során a közvetlen érintettek igen mérsékelt büntetést kap-
tak, a bíróság tekintettel volt az elkövetők önzetlen, hazafias indíté-
kaira, s arra, hogy a vádlottak nem feszegették a magasabb körök
szerepét.
 Az ügy óriási bel- és külpolitikai vihart kavart. A kormány kény-
telen volt hozzájárulni egy parlamenti vizsgálóbizottság felállításá-
hoz. A bizottság munkáját körülvevő légkört jellemzi, hogy az ellen-
zék vezérét, Vázsonyi Vilmost, egy ülésről távozva, jobboldali terro-
risták az utcán inzultálták. Nemcsak a jobboldal - amely Gömbös,
Zadravecz tábori püspök és mások révén érintett volt - zárkózott fel
a kormány mellé, hanem azok a polgári körök is, amelyek Bethlenben
(Gömböshöz képest) a kisebbik rosszat látták.

Markovits és társa a lefoglalt hamis frankos bőrönddel

Hágában

A közvélemény egy része elfogadta az elkövetők hazafias indíté-

kait, s indulataival nem az országot lejáratók, hanem a rágalmazók
ellen fordult.
A legnagyobb segítséget azonban a Bethlen-kormány Angliától és
Olaszországtól kapta. Ezek az államok nem kívánták Franciaország-
nak és szövetségeseinek befolyását a térségben tovább növelni, s úgy
vélték: erre megfelelő ellensúly lehet az adott magyar kormány. Dip-
lomáciai kiállásuk - amennyiben korrektnek minősítették az ügyben
a magyar fél eljárását - megmentette a Bethlen-kormányt a bukástól.
 Revíziós vágyak vesztett háború után
Csonka Magyarország nem ország…

Vannak összekuszálódott, megoldhatatlan történelmi helyzetek.

Ilyen minden bizonnyal az a példátlan nemtörődömséggel megalko-
tott békeszerződés is, amely az I. világháborút lezárta, és Közép-Ke-
let-Európában a viszálykodás magvát elvetette. Gyümölcse napjain-
kig terem. Kérdés, hogy törvényszerűen alakult-e ennek nyomán e
kis népek sorsa a Kárpát-medence tájékán? Magyarország 1920-ban
aláírta a trianoni békét. 1938-ban és 1940-ben a bécsi döntések ré-
vén elvesztett területeinek egy részét visszakapta. 1941-ben Német-
ország oldalán belépett a háborúba. A világ körülbelül ennyit tart ér-
demesnek említeni a magyar történelem két világháború közötti idő-
szakából. Sem mint barát, sem mint ellenség nem volt számottevő
tényező. De hát mi is történt valójában?
A közép-kelet-európai térség keleti felén a napóleoni háborúk
után európai főhatalommá emelkedő Oroszország, nyugati felén pe-
dig a német egység következtében nagyhatalommá lett Németország
jelent meg, mint hódító terveket dédelgető birodalom. A térségben
egyetlen olyan nemzet sem létezett, amely etnikai túlsúlya következ-
tében igényt formálhatott volna a vezető szerepre és képes lett volna
a német és orosz fenyegetést ellensúlyozni. Nem véletlen, hogy az itt
élő népek elfogadták - még önállóságukról való lemondás árán is - a
Habsburg-monarchiát. Különösen igaz ez Magyarországra, amely
1867-ben teljes belpolitikai önállóságot nyert, és történelmi határa-
inak visszaállításán örülhetett.
Igaz, ez azzal járt, hogy saját lakosságánál nagyobb létszámú
nemzetiségi lakosság felett gyakorolt fennhatóságot.
Az I. világháború után a Monarchia belső összetartozása megla-
zult, külső támasztéka odalett, az államhatalom pedig - a katonai
összeomlás következtében - nem tudta fegyverekkel helyettesíteni a
hiányzó kötőanyagot. Németország a győztes antant lába előtt kite-
rítve feküdt, Oroszország pedig a háborús vereség és a forradalmak
után maga is a bomlás tüneteivel küszködve el volt foglalva önmagá-
val. A térség újrarendeződésében tehát a béklyóitól megszabadult
nacionalizmus erőinek akarata érvényesült. A kialakult hatalmi vá-
kuumban erőfölénnyel rendelkeztek, maguk mögött tudhatták a
győztes kisállamok fegyveres támogatását és az antant jóváhagyását,
sót a francia fegyveres jelenlét asszisztenciáját is. A végeredmény:
Lengyelország és Csehszlovákia eddigi területének kétszeresére, Ro-
mánia és Szerbia háromszorosára növekedett.

Magyarország etnikai térképe

Magyarország 324 ezer négyzetkilométer területéből pedig 93

ezer, 20 millió lakosából hétmillió maradt. A magyarság több mint
egyharmada a nemzeti határokon kívül rekedt cseh, román és szerb
fennhatóság alatt. Ily módon nem jöttek létre színtiszta nemzeti ál-
lamok, de az államalkotó nemzet mindenütt a lakosság többségét al-
kotta. A vitatható határok viszont a térséget permanens feszültség
zónájává változtatták. A békeszerződések ugyan ellátták a nemzet-
közi jog pecsétjével a változásokat, de a győztesek a levert fél rová-
sára és egymás kárára tovább akarták gyarapítani szerzeményeiket,
a legyőzöttek pedig, ahol csak tehették, elszabotálták a szerződés
előírásait. Bár Magyarország, az addigi berendezkedés haszonélve-
zője, 1918 októberében egyszerre lett független a Habsburg-monar-
chia többi, nála sokkal hátrányosabb helyzetben lévő nemzetével, ta-
pasztalnia kellett, hogy az etnikai jussukat követelő nemzetiségek a
magyar integritást sem tisztelték jobban, mint a Habsburg államisá-
got. Nyugaton senki sem vélte alkalmasnak Magyarországot a Mo-
narchia egykori ellensúlyozó szerepének betöltésére, ezért eszükbe
sem jutott, hogy megállítsák az északról, keletről, délről Budapest
irányába masírozó zászlóaljakat. Magyarország 1919 márciusában
megkísérelte a fegyveres ellenállást, de a tenyérnyi országban, ma-
nőverezési lehetőség híján, az első vesztett csata után a románok
már Budapest előterébe jutottak.

Gúnyrajz Trianon ellen

A győztes nagyok és a haszonleső kicsik változatlan erővel igye-

keztek érvényesíteni mértéktelen területi követeléseiket. Az utód-ál-
lamok: Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia meg-
kapták a békekonferencia jóváhagyását korábban foganatosított te-
rületfoglalásaikhoz. Magyarország többféle módon reagálhatott
volna erre. A teljes belenyugvás belpolitikai lehetetlenség volt, hi-
szen nemcsak etnikailag idegen testek kerültek el az országtól, ha-
nem összefüggő, magyarlakta területek is. Az átmeneti tudomásul-
vétel pedig külpolitikailag volt célszerűtlen. Hiányzott a kölcsönös
előnyöket biztosító viszonosság, Magyarország a trianoni határok
garantálása fejében nem számíthatott semmilyen engedményre, a
szomszédok nem is tartották szükségesnek a közeledést. Nem tartot-
tak valószínűnek egy fenyegetést magába foglaló magyar talpra ál-
lást. Maradt tehát a teljes elutasítás. A Nem, nem, soha! meg a Csonka
Magyarország nem ország... és a historizálás, a történelmi ezeréves
határok hangoztatása. A helyzet kilátástalanságát ismerve azonban
ez nem elsősorban külpolitikai program volt, sokkal inkább belpoli-
tikai manipuláció. A rendszer nem igazán tudott mit kezdeni az akut
társadalmi problémákkal, ezért a feszültségek levezetésére kézen-
fekvőnek tűnt minden baj okát Magyarország megcsonkításában
megjelölni. Magyarországnak Ausztriát kivéve minden szomszédjá-
val szemben voltak területi követelései, és bár e szomszéd államok
egymás közt is határviták között őrlődtek, a totális magyar revíziós
szándék egyesítette őket. Így jött létre Csehszlovákia, Románia és
Jugoszlávia részvételével a kisantant, amely a trianoni békeszerző-
dés bármilyen megsértését fegyverrel készült megtorolni. A kisan-
tant országainak lakossága együtt 40 millió volt, és mögöttük állt
Franciaország, a kontinens akkori legerősebb katonai hatalma.
 Revíziós remények vesztett háború előtt
...egész Magyarország mennyország

A magyar politikának be kellett látnia, hogy a revízió önerőből

képtelenség. A nagyhatalmi támogatás első kiszemeltje Anglia lett,
aki rosszallta a térségben a túlzott francia hegemóniát és az organi-
kus gazdasági kapcsolatok szétzilálását. Ezenkívül London Budapest-
ben a bolsevizmus terjedésének első akadályát látta, mindez azonban
kevés volt ahhoz, hogy a magyar revíziós törekvések aktív támoga-
tójává legyen. Még az sem nyugtalanította igazán, hogy így Magyar-
ország majd Németországnál kopogtat, és ott talál támogatót. A
weimari Németország ugyanis nem volt kész egy ilyen kockázatos,
de számára semmi előnyt nem jelentő szerep eljátszására. A Szovjet-
unió lehetett volna még partner, már csak a románellenes közös ér-
dek okán is, ezt azonban a proletárdiktatúrát leverő, antibolsevista
hatalom nem vállalhatta. Nemhogy a románok elleni összefogásig,
de még a formális diplomáciai kapcsolatok kiépítéséig sem jutottak
el. Maradt ezután Olaszország. Az 1927-ben aláírt szerződéssel
ugyan Magyarország kilépett trianoni elszigeteltségéből, de a két or-
szág érdekei csak Jugoszláviával szemben voltak azonosak, azzal a
Jugoszláviával szemben, amellyel még a revízióra törekvő magyar
politika is el tudta képzelni a kiegyezést. Olaszország román vonat-
kozásban inkább Bukaresthez húzott. Ebben az adott hatalmi kons-
tellációban, akármilyen józan, mértéktartó politika sem érhetett
volna el látványos eredményeket. A magyar politika háború utáni
első tíz évének eredménytelensége azonban csak a kisebbik rossz, a
nagyobbik, hogy a jövőre nézve sem talált reményt az esélyre. A tri-
anoni sokkot tíz év alatt sem sikerült gyógyítani, vagy legalább eny-
híteni, sőt a gondosan adagolt revízió kábítószere, a túladagolás de-
líriumos állapotába juttatta a magyar társadalmat. Az 1918 óta Ma-
gyarország és szomszédai között tátongó szakadék mindkét oldalán
feledni látszottak, hogy e térség népeinek sorsa közös, hogy a nagy-
hatalmak között sodródó kisállamok - legyenek győztesek vagy le-
győzöttek - ugyanazt a sorsot kénytelenek elviselni.
Az I. világháborút követő második évtizedben már fokozatosan az
egykori vesztesek kezdtek diktálni Európában. A legyőzött, de meg
nem tört Németország, a győzelmi reményeiben megcsalatott Olasz-
ország és a lehetőségeiben egyre jobban bízó Japán. Közép-Kelet-Eu-
rópában is megszűnt az 1918 óta tartó nagyhatalmi jelenlét hiánya.
A magyar politika szempontjából ez a német aktivizálódás kedvező-
nek látszott. A robusztus német páncélozott járműhöz hozzá lehetett
kapcsolni a revízió kátyúba rekedt szekerét. Ugyanakkor bizonyosra
volt vehető, hogy a német élettérprogram megvalósítása előbb-utóbb
világháborúhoz vezet.

Revíziós tüntetés az Észak szobornál

Kérdés tehát, hogy Magyarországnak mit hozhat egy Németor-

szág oldalán folytatott háború. Német siker esetén remény nyílik
ugyan a revízióra, de a magyar integritás nem biztosítható. Hitlernek
a szlovákok, románok éppoly kedvesek voltak, mint a magyarok.
Nem beszélve arról, hogy Hitler csak szolganépekkel számolt. A né-
met élettérben fenntartható-e bármilyen nemzeti szuverenitás? Egy
esetleges német vereség esetén pedig még vigasztalanabb a helyzet,
hisz akkor Magyarország biztosan nem tarthatja meg visszacsatolt
területeit, akár a nyugati hatalmak diktálják a békefeltételeket, akár
az első világháború utáni hatalmi vákuumszituáció áll elő újra, de
még akkor sem, ha a Szovjetunió győzi le Németországot, és az ő
diktátuma érvényesül. A magyar politika így lavírozni kényszerült.
Hamar kiderült azonban, hogy ezt Németországgal szövetségben
nem igen teheti, és miután Olaszország teljesen átengedte riválisá-
nak a Duna-medencét, a magyar külpolitika olasz orientációjának is
megszűnt a tartalma. Nem sikerült elérni az olyannyira áhított for-
mális angol kötelezettségvállalást sem. Amikor Hitler Csehszlovákia
megtámadására szólította fel Horthyékat, akik azzal bújtak ki a kö-
telezettség alól, hogy a csehszlovák katonai fölényre és a nyugatiak
rosszallására hivatkoztak, Hitler azonnal fenyítésben részesítette
Magyarországot: a magyar követeléseket nem tűzte a müncheni
négyhatalmi konferencia napirendjére. A magyar igényeknek végül
is a bécsi döntőbíróság adott helyt, azon a szerződésen azonban nem
szerepelt Anglia és Franciaország képviselőinek jóváhagyó aláírása.

Trianon következményeit szemléltető térkép az 1990-

es évekből

Kárpát-Ukrajna, Észak-Erdély visszacsatolása után azonban már

nem volt visszaút. Hitler Jugoszlávia megtámadását határozta el.
Felvonulási terepet és közvetlen katonai részvételt követelt
Horthyéktól. Ez egyértelmű volt Magyarország számára Anglia jóin-
dulatának végleges elvesztésével. Az angol hadüzenet ugyan nem ér-
kezett meg, de nem lehetett kétséges, hogy Anglia e pillanattól ellen-
ségnek tekinti Magyarországot. A megnagyobbodott Magyarország
1941 nyarán inkább volt a hitleri Németországnak kiszolgáltatott
provincia, mint saját sorsa fölött határozni képes szuverén állam.
Határai mellett Hitler szövetségesei, Szlovákia, Horvátország, Ro-
mánia csörgették a fegyvert, és Magyarországot túllicitáló szolgála-
taikkal követelték vissza az elcsatolt területeket. Ez az az év, amikor
Németország háborút indít a Szovjetunió ellen, amely háborúba né-
met nyomásra Magyarország is bekapcsolódik. Ez azt jelentette,
hogy egyúttal Angliával és az Egyesült Államokkal is hadiállapotba
került.
Jellemző az anekdota a hadüzenet amerikai fogadtatásáról. Állí-
tólag az a tisztviselő, aki az elnököt tájékoztatta a történtekről, fel
kívánta világosítani Rooseveltet az új ellenfélről. Az elnök megkér-
dezte: hol van, és milyen államformájú az új ellenség. A válasz: egy
kis közép-európai királyságról van szó. Ki a király? - szólt az újabb
kérdés. A trón nincs betöltve, az államfő egy tengernagy. Tehát ten-
geri hatalom Magyarország? Nem, nincs tengere. Vannak érdekellen-
tétei, területi követelése Magyarországnak az Egyesült Államokkal
és szövetségeseivel szemben? Nincsenek - mondotta a referens. Hát
akkor mely államokkal szemben vannak? Romániával, Szlovákiával -
szólt a tisztviselő. S azokkal is hadban állnak? Nem, azok a szövetsé-
gesei. Állítólag Roosevelt csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
Ettől kezdve Magyarország és a közép-kelet-európai kisállamok
sorsa ismét a nagyhatalmak kezébe tevődött le. Jövőjük azok jóindu-
latától, belátásától, hatalmi párviadaluk kimenetelétől függött. A há-
ború végeztével ezek a kis államok nagy tanulságot könyvelhettek el
maguknak: majdnem mindegy, hogy melyikük mit cselekedett, kivel
szövetkezett, kinek állt ellen, a sorsuk ugyanaz lett. Az egyikük azt
nyerte jutalmul, amit a másikuk büntetésül kapott: a szovjet felügye-
let alatt kiviruló, erőszakkal összetákolt és fenntartott, torzszülött
népi demokráciák langymelegét.
 A Teleki-dráma
Ki húzta meg a ravaszt?

Az MTI rövid gyorshírben számolt be arról, hogy 1941. április 3-

án reggel Magyarország miniszterelnöke, gróf Teleki Pál az éjszaka
folyamán „tragikus hirtelenséggel elhunyt”.

Teleki Pál miniszterelnök

Teleki Pál 1939 és 1941 közötti második miniszterelnöksége ide-

jén arra törekedett, hogy az országot lehetőleg távol tartsa a hábo-
rútól, s ne kötelezze el egyoldalúan a német-olasz szövetség mellett.
Még röviddel a II. világháború kitörése előtt, közvetlenül kormányra
kerülése után Teleki felkérte Barcza György londoni magyar követet
az alábbiak közlésére: „A magyar kormány földrajzi és politikai hely-
zetében kénytelen bizonyos fokig a német kormánnyal lojálisan
együttműködni, azonban másrészt a legkomolyabban el van tökélve
arra, hogy ez az együttműködés nem fog elmenni egészen addig, hogy
az ország szuverenitásának, függetlenségének és becsületének csorbu-
lására, vagy éppen feladására vezessen. A kormány nagy súlyt helyez
az angol kormány megértésére, és sem olyat nem fog sohasem tenni,
ami a Brit Birodalom érdekeit sérthetné.”
Ez a Londonban megelégedéssel fogadott rövid tájékoztatás nem
volt más, mint az 1939-es Teleki Pál kormányzati filozófiájának sum-
mája. Azt tudhatta, hogy területi revíziós igényeinek kielégítését
nem várhatja a nyugati hatalmaktól. Ezt tudatták is vele, jelezve: e
régiót a német érdekszféra részének tekintik, itt újabb kötelezettsé-
geket nem kívánnak vállalni, sőt a korábbi garanciákat (lásd Cseh-
szlovákia példáját) sem teljesítették. A bécsi döntések megerősítet-
ték a német befolyást, s Teleki csak arra törekedhetett, hogy a terü-
letváltozásokat legalább utólag elismertesse a nyugati hatalmakkal
(a Szovjetunió elismerte ezek érvényességét 1941 júniusáig). Ezzel
kapcsolatban Chamberlain brit miniszterelnök tett ugyan néhány
óvatos kijelentést az alsóházban, amit némi jóindulattal lehetett úgy
értelmezni, hogy az angol kormány tudomásul veszi az I. bécsi dön-
tés nyomán létrejött területi változásokat, a Felvidék egy részének
visszacsatolását. A II. bécsi döntés után érdektelenségüket fejezték
ki Észak-Erdély visszacsatolása kapcsán, ám hozzátették: Anglia a II.
világháború kitörése után létrejött európai területi változásokat nem
ismeri el.
Teleki a nyugati szimpátiák biztosítása érdekében több olyan lé-
pést tett, ami demonstrálta Magyarország önállóságát a hitleri Né-
metországgal szemben. Így 1939 szeptemberében nem járult hozzá,
hogy a németek magyar területeket is felhasználjanak Lengyelország
elleni támadásukban, majd befogadta a lengyel menekültek tízezreit,
s emberi életet biztosított a számukra. Ez a szándék vezette, amikor
Jugoszlávia és Törökország felé nyitott egy, a háborúból kimaradni
akaró államok blokkjának tervével. E koncepció fontos eleme volt az
1940. decemberi, Jugoszláviával megkötött örök barátsági szerző-
dés, amit Németország azzal a reménnyel vett tudomásul, hogy így
déli szomszédunk közelebb kerül a németek vezette szövetséghez.
1941 márciusában Jugoszlávia formálisan csatlakozott is ehhez a
tömbhöz, ám a szerződést aláíró kormányt megdöntötték. A fordula-
tot Hitler háborús oknak tekintette, s felszólította a magyar
 „Főméltóságú Úr. Szósze- kormányt egy közös Jugoszlá-
gők lettünk - gyávaságból - a via elleni akcióra, s kilátásba
mohácsi beszéden alapuló helyezett további területgyara-
örökbéke szerződéssel szem- pítást. Március 27-én éjsza-
ben. A nemzet érzi, és mi oda- kába nyúló vitákban (Hor-
dobtuk becsületét. A gazembe- thyval és Werth Henrik vezér-
rek oldalára álltunk - mert a kari főnőkkel) Teleki olyan
mondvacsinált atrocitásokból megoldást keresett, ami nem
egy szó sem igaz! Sem a ma- veti el a német ajánlatot, de
gyarok ellen, de még a néme- legalább formálisan mentesíti
az tek ellen sem! Hullarablók fe- országot a szerződésszegés
szünk, a legpocsékabb nemzet. súlyától és az Angliával való
Nem tartottalak vissza. Bűnös várható szakítástól. Ennek lé-
vagyok. nyege; a magyar katonai rész-
vétel csak az elcsatolt terüle-
Teleki Pál.”
tek megszállására korlátozód-
hat, s csak akkor történhet
Teleki Pál búcsúlevele meg, ha Horvátország kiválá-
Horthy Miklóshoz sával (amire joggal számítot-
tak) megszűnik a jugoszláv ál-
lam, s így az 1940. decemberi szerződés érvényessége is.
A rohanó események úgy alakultak, hogy Telekinek tudomásul
kellett venni: fenntartását sem a kormányzó, sem a katonai körök
nem osztják, a németek pedig olyan arányú mozgósítást követeltek,
ami világossá tette: itt agresszióról, s nem egy felbomló államban
élő magyar kisebbség védelméről van szó.
Teleki halála előtt néhány órával kapta meg Barcza György lon-
doni magyar követ levelét, amiből kitűnt, hogy Angliával szakítás-
hoz, esetleg hadüzenethez fog vezetni, ha a németek magyar terüle-
teken át vonulhatnak fel Jugoszlávia ellen, s a jogászi agyafúrtsággal
megfogalmazott kompromisszumos formulát sem méltányolták. Vi-
lágossá lett előtte, hogy Magyarországot az események, amelyeknek
nem tudott az útjába állni, a szoros német szövetség felé sodorják, s
mivel Teleki nem hitt a német győzelemben, felrémlett előtte egy
újabb vereség minden következménye. Politikai elképzelései romok-
ban hevertek, és súlyosan érintette az általa aláírt örök barátsági
szerződés elkerülhetetlen megszegése. Kormányfőként már nem te-
hetett semmit, s magánemberként nem tudta vállalni a bekövetkezők
erkölcsi terhét. Sokakban felmerült a gyanú, hogy Teleki Pál gyilkos-
ság áldozata lett. A közvélemény feltételezte, hogy Teleki ellenállt a
német követeléseknek, s azért kellett meghalnia. A feltételezett tet-
tesek a németek lettek volna.

Horthy Miklós

Ezt a vélekedést fogalmazták meg bizonyos egyházi személyisé-

gek, a német orientációval szembenálló ellenzéki, illetve a hatalom-
ban még jelenlevő angolszász rokonszenvű körök, s mindazok, akik
nehezen viselték el, hogy Magyarország szinte fenntartás nélkül a
hitleri Németországhoz köti a sorsát. Ha ez csak Teleki erőszakos
halála árán sikerült, úgy ez jele lehet egyrészt a hatalom részbeni
ellenállásának a német törekvésekkel szemben, másrészt kifejezve a
náci birodalom eszközökben nem válogató eltökéltségét céljai el-
érése érdekében, magyarázatot és felmentést adhat a magyar kény-
szerpályához és következményeihez. Mindez érthetővé teszi a me-
rényletteória máig tartó népszerűségét, ám az első szemtanúk vallo-
mása nem erősítette meg ezt a feltételezést. Valószínűbb tehát, hogy
egy igen szorongatott helyzetben, döntően morális okokból elköve-
tett öngyilkosságról lehet szó. Az orvosi jelentés szerint 1941. április
3-án a hajnali órákban véget vetett életének. Reggel az inasa talált
rá az ágyában. Kezében még ott volt kis Browning pisztolya, s aszta-
lán a megrázó, Horthynak címzett búcsúlevél.
 Kassa bombázása
Mégis kinek az érdeke?

Ha van tisztázatlan rejtélye a magyar történelemnek, úgy azok

egyike az az esemény, amely közvetlenül berántotta Magyarországot
a II. világháborúba. Ezzel kapcsolatban csak maga a bombatámadás
ténye biztos, ám az, hogy kik hajtották végre, az mindmáig bizony-
talan. A korabeli hivatalos verzió szovjet repülőgépek támadásáról
szólt, ám ezzel szinte egy időben felvetődött, hogy az akciót német
gépek hajtották végre, kikényszerítendő ezzel Magyarország belépé-
sét a Szovjetunió elleni háborúba. Van olyan hiedelem is, hogy az
ekkor már önálló politikai szerepet játszó, erősen németbarát ma-
gyar katonai vezetés, bizonyos szélsőjobboldali körök segítségével
maga igyekezett biztosítani egy háborús okot. Felvetődött annak is a
lehetősége, hogy e provokáció végrehajtását a németek a román lé-
gierőre bízták volna, s megfogalmazódott egy olyan koncepció is,
hogy a német szándékoktól függetlenül szlovák gépek támadtak Kas-
sára, és tüzeltek a Munkács és Rahó között közlekedő vonatra, mint-
egy bosszúból a felvidéki területek elcsatolásáért, felhasználva a
kezdődő háború zűrzavaros viszonyait. Ahhoz, hogy ebben a bonyo-
lult ügyben némileg tisztábban láthassunk, meg kell vizsgálni az ese-
mény előzményeit és körülményeit, s elkerülhetetlenül fel kell ten-
nünk a kérdést: mindez kinek állhatott érdekében?
1941 kora nyarán már számítani lehetett arra, hogy a hitleri Né-
metország meg fogja támadni a Szovjetuniót, felrúgva az 1939-ben
kötött szerződéseket. Erről tájékoztatta Moszkvát az angol kormány,
s számos hírszerzői jelentés is befutott a Központba Európa minden
tájáról, s csak Sztálin nem vette komolyan a jelzéseket, makacsul ra-
gaszkodva ahhoz az elképzeléséhez, hogy e konfliktus leghamarabb
1942-re várható. A német fél ezt a szándékát még a támadás előtt
jelezte a magyar kormánynak. A Szovjetunió elleni támadás német
koncepciója, az ún. Barbarossa-terv nem számolt közvetlen magyar
katonai részvétellel, Hitler ugyanis attól tartott, hogy a magyar kor-
mány egy német felkérés kapcsán újabb területi igényekkel lépne fel,
amelyeket nem szándékozott kielégíteni. Természetesen számítottak
viszont Magyarország gazdasági erőforrásaira, vasúti hálózatára
stb. A magyar katonai vezetés viszont az önkéntes csatlakozás gon-
dolatát szorgalmazta azzal az érvvel, hogy így biztosítható Magyar-
ország méltó részvétele a hitleri új európai rendben, s csak így szá-
molhatunk további területi igényeink méltánylására. A kormány jú-
nius 15-i ülésén egyelőre elvetette az önkéntes csatlakozás gondola-
tát. A meginduló német támadás, 1941. június 22. után a kormány
elhatározta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását a Szovjetunió-
val, Horthy emlékiratai szerint német nyomásra, noha az ún. három-
hatalmi egyezmény, amelyhez Magyarország is csatlakozott, nem kö-
telezte erre. Június 23-án Molotov magához kérette Kristóffy moszk-
vai magyar követet, utalt rá, hogy a két ország viszonyában nincs
semmiféle konfliktus, és megjegyezte, amennyiben Magyarország tá-
vol marad a szovjet-német háborútól, számíthat arra, hogy az erdélyi
kérdés tekintetében a szovjet fél támogatni fogja Magyarország to-
vábbi igényeit. Erről a magyar követ haladéktalanul tájékoztatta
kormányát, de Bárdossy miniszterelnök a táviratot nem ismertette
Horthyval és minisztertársaival. A szovjet fél annyira fontosnak tar-
totta Magyarország távolmaradását a háborútól, hogy a diplomáciai
kapcsolatok megszakítása után még nyolc napig lehetővé tették a
rejtjeles kapcsolatot a moszkvai magyar követség és Budapest kö-
zött, azaz néhány nappal a hadiállapot beállta után is.
A háború első napjai után fokozódott a német katonai vezetés
nyomása Magyarországra a Szovjetunió elleni hadbalépés vonatko-
zásában, ez diplomáciai és közvetlen vezérkari vonalon egyaránt
érezhető volt. E szándék legfőbb képviselője magyar oldalon Werth
Henrik vezérkari főnök volt. Az események menete, Románia, Szlo-
vákia és Horvátország bekapcsolódása a háborúba újabb érveket
szolgáltatott a katonai vezetőknek. Most már azzal támasztották alá
követelésüket, hogy Magyarország távolmaradása veszélyeztetheti a
már elért területgyarapításokat is, ha az említett országoknak sike-
rült érdemeket szerezni a szovjetellenes agresszióban, hisz szolgála-
taikat esetleg a magyarok rovására fogják a németek honorálni. A
szlovák hadüzenetet követő napon, 1941. június 26-án déltájban
megjelent Kassa légterében néhány, nemzeti felségjel nélküli, ám a
tengelyhatalmak légierejénél használatos sárga jelzéssel ellátott
gép, és bombatámadást intézett a város ellen. A bombák eltaláltak
néhány lakóházat és a posta épületét, s feltehetőleg ugyanezek a gé-
pek tüzeltek fedélzeti fegyvereikkel egy gyorsvonatra Rahó térségé-
ben. A támadást követően néhány órával összeült a minisztertanács,
ahol Bárdossy miniszterelnök a katonai vezetők tájékoztatása nyo-
mán tényként állapította meg, hogy szovjet gépek hajtották végre a
kassai bombázást, és javasolta: „ki kellene mondani azt, hogy e táma-
dás következtében hadiállapotban levőnek tekintjük magunkat Szov-
jet-Oroszországgal szemben.” A kormány tagjainak többsége elfo-
gadta a miniszterelnök indítványát, csak Keresztes-Fischer belügy-
miniszter tanácsolt némi megfontoltságot, de utóbb csatlakozott a
többségi véleményhez, így a kormány végül egyhangúan döntött
anélkül, hogy a támadás körülményeit alaposabban megvizsgálta
volna, anélkül - hisz még létezett a Moszkva-Budapest kapcsolat -,
hogy a követség útján tájékozódott volna ebben az ügyben a szovjet
félnél, vagy akár egy tiltakozó jegyzék átnyújtásával lehetőséget te-
remtett volna az ügy tisztázására. Ehelyett másnap a Parlamentben
Bárdossy egyszerűen bejelentette a hadiállapot tényét, ami - a köz-
hiedelemmel ellentétben - formálisan nem volt törvénysértő lépés. A
hadiállapot moszkvai bejelentése alkalmával a szovjet fél képviselői
erélyesen cáfolták, hogy a kassai bombatámadást szovjet gépek haj-
tották volna végre. Az akció, mint láthattuk, nem volt érdeke a Szov-
jetuniónak, amely 1941 júniusának nehéz napjaiban egyáltalán nem
kívánta szaporítani ellenségei számát. Másfelől az is kérdéses, hogy
az 1941. június 22-i váratlan német támadás után, ami közismerten
megsemmisítette az akkori szovjet légierő zömét, a maradék egyál-
talán képes lett volna-e támadó hadműveletre, amikor saját akciói-
nak légi fedezetére, s a német légitámadások elhárítására sem ma-
radt ereje. Az is kétséget keltő körülmény volt, hogy a gépek nem a
szovjet légtér irányából, hanem délkeletről közeledtek Kassa felé. A
kassai repülőtér oktatótisztje, Krúdy Ádám úgy vélekedett, hogy a
támadást német gépek hajtották végre, s erről - állítólag - tájékoz-
tatta Bárdossyt is, aki Krúdy századost hallgatásra utasította. Az epi-
zódról Horthy - emlékiratainak tanúsága szerint - csak 1944-ben ér-
tesült. 1941. július elsején a honvédelmi minisztérium néhány, Buda-
pestre akkreditált katonai attasénak látogatást szervezett Kassára,
hogy bemutassa a támadás eredményeit, de ekkor még nem rendel-
keztek a szovjet támadást igazoló tárgyi bizonyítékokkal. Négy héttel
a látogatás után Partridge őrnagy, az Egyesült Államok katonai atta-
séja kapott a magyar külügyminisztériumtól néhány fényképfelvé-
telt, amin látható volt egy-két cirill betűs bombarepesz. Az attasé er-
ről a következőket jelentette Washingtonba: „A felvételek némelyike
kétségtelenül beállított és valójában csak annyit bizonyít, hogy a ma-
gyarok most rendelkeznek néhány orosz betűs repesszel.”
Hadtörténészek felhívták a figyelmet arra, hogy a Kassára hullott
100 kg-os bombák nem voltak rendszeresítve a német légierőben, s
a német repülőtípusok más típusú bombákat vittek magukkal, ám ez,
miután a németek csaknem egész Európát hatalmukba kerítették és
zsákmányként számos különböző típusú repülőgéphez jutottak, nem
lehetett áthidalhatatlan probléma, főként ha álcázni kívánták a köz-
vetlen német részvételt. Ha némi realitást tulajdonítunk a szlovák
vagy a román variációnak, úgy tudnunk kell, hogy mindkét államnak,
korábbi katonai kapcsolatai révén nemcsak német gyártmányú repü-
lői voltak. A szlovák légierő pedig, a harmincas évek közepén létezett
csehszlovák-szovjet katonai együttműködés következtében, mintegy
örökségként, rendelkezhetett akár szovjet gyártmányú bombákkal
is, bár erről csak jóval később tudott a magyar politika bizonyítékkal
szolgálni, ami - mint láttuk - erősen kétségessé tette ezek hitelét.
Elméletileg persze az sem zárható ki, hogy a támadás helyi jel-
legű, a szlovák hadbalépésre reagáló szovjet akció lett volna, s a gé-
pek tévedésből bombázták az akkor gyakorlatilag határváros Kassát,
valamilyen szlovákiai célpont helyett. Ez esetben viszont érthetet-
len, hogy miért nem viseltek felségjelet a gépek, hisz így értelmet-
lenné vált volna a légitámadás demonstratív jellege. A nemzeti jel-
zések mellőzése egyértelműen tudatos, mögöttes szándékra, terve-
zett provokációra utalt, s itt kellett, volna megvizsgálni az érdekelt-
ség kérdését.
A Szovjetuniónak egyáltalán nem állt érdekében sem a támadás,
amelynek semmiféle katonai haszna nem volt, sem annak várható
következménye: egy újabb ország csatlakozása a szovjetellenes há-
borúhoz. Horthy még június 23-án úgy tájékoztatta Hitlert, hogy
„Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy Oroszországnak -
méghozzá minden kihívás nélkül - hadat üzenjen.” Ám alig telik el né-
hány nap, és megtörténik a kihívás. A kormányzó évekkel később,
emlékirataiban átgondolva az eseményeket, megjegyzi: „Vezérkari
főnökünk, éppúgy kívánta volt, akárcsak Hitler, hogy részt vegyünk a
háborúban. Mindkettejüknek tehát, hogy úgy mondjam, érdekében ál-
lott, hogy az a kihívás, amelynek hiányára Hitlerhez intézett levelem-
ben... hivatkoztam, valóban bekövetkezzék.” Horthy, ha utólag is, bár
sajnos, későn - jól okoskodott. Az érdekek oldaláról, akár közvetlen,
akár valamilyen közvetett formában csak a német variáns tekinthető
reálisnak Kassa bombázásánál.
 A balkáni partraszállásba vetett hiú remények
Délibáb a láthatáron

Horthy-korszak politikai elitjének nem kimondottan németbarát

része úgy vélte: ha egyelőre elkerülhetetlen is Magyarország csatla-
kozása a hitleri Németország vezette tengelyhez, a szövetségesi hű-
ségből eredő kötelezettség-vállalásokat, főként a katonaiakat, mini-
málisra kell korlátozni, hogy a háború végére az ország határain be-
lül jelentős fegyveres erő álljon készenlétben. Az első világháború
tapasztalataiból ugyanis azt szűrték le, hogy az a fél kerül előnyö-
sebb helyzetbe a vitás területi kérdések rendezésénél, amelyiknek
számottevő, ütőképes hadereje van. Ezért igyekeztek kialakítani ma-
gukról a vonakodó csatlós képét már a jugoszláviai válság idején is,
és ezért vettek részt szinte csak jelképes erőkkel az 1941-es szovjet-
ellenes hadjáratban, s amikor 1942 elején immár jelentősebb erők
frontra dobására kényszerültek, a tragikus sorsú 11. magyar hadse-
reget jórészt a mozgósított tartalékból állították ki. Természetes,
hogy mindaddig, amíg a német győzelemben bízó katonai és politikai
köröknek nagy volt a befolyása a kormányzati döntésekre, ezek a tö-
rekvések csak viták, kompromisszumok árán és csupán részlegesen
érvényesülhettek.
A németek első jelentős veresége, a moszkvai csata azonban meg-
rendítette a német fegyverek iránti feltétlen bizalmat. A kormányzó
elhatározta Bárdossy menesztését, és Kállay Miklóst bízta meg a kor-
mányalakítással. Horthy az adott helyzetben úgy vélte: „Nagy-Bri-
tannia fenn akarja tartani az európai egyensúlyt, és ha megvívott érte
a németekkel, nem fogja tűrni, hogy az oroszok felborítsák.” E kor-
mányzói értékelésnek megfelelően alakította ki Kállay a maga kor-
mányprogramját, amelynek lényege az ország viszonylagos függet-
lenségének demonstrálása, az újabb német követelések elhárítása,
az ország területén állomásozó hadsereg felszerelése. A német meg-
szállás fenyegetését óvatos politikával kellett kivédeni, mert az „ha
ellenállunk, ha nem - a végünket jelentené”. Kállay azt is közölte Hor-
thyval, hogy kapcsolatot óhajt teremteni a nyugati hatalmakkal, s ezt
oroszellenes nyilatkozatokkal fogja kiegyensúlyozni. A kormányzó
ezt az ötletet különös rokonszenvvel fogadta, szerinte „Angliának
előbb-utóbb le kell számolnia a bolsevizmussal, s ezért nem veszi rossz
néven tőlünk, hogy részt vettünk az Oroszország elleni háborúban…”
Ez a minden realitást nélkülöző eszmecsere volt az elvi alapja Kállay
új kurzusának. Hamarosan - 1942 nyarán - megkezdődtek a puhato-
lódzó tárgyalások, amelyek azonban csak az angol-amerikai erők si-
keres észak-afrikai hadműveletei után kaptak lendületet.

W. Churchill Nagy-Britannia miniszterelnöke

A Kállay-kormány tárgyalási pozíciói kezdetben nehezen lettek

volna összeegyeztethetők a feltétel nélküli megadás korábban dekla-
rált elvével. Kállay biztosítékot kért, hogy Magyarországra nem jön-
nek szovjet csapatok, elutasította a belső változásokra vonatkozó
igényeket, szerette volna elismertetni a bécsi döntések nyomán lét-
rejött területi változtatásokat, és azt is, hogy Magyarország e régió-
ban a rend tényezője marad a háborút követően. Vajon mi bátorította
fel Kállayt, hogy a valós erőviszonyoktól ennyire távoli, irreális kö-
veteléseket fogalmazzon meg?
 A sztálingrádi vereség, a voronyezsi katasztrófa, a szicíliai part-
raszállás a háborús fordulatot jelezte. Feltűnt a láthatáron a délibáb
- különösen 1943 tavaszától az 1944-es német megszállásig ragyo-
gott, hogy Magyarország megúszhatja a háborút. Ez bátorította
Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt is, aki 1943 februárjában je-
lezte: „Számolni kell azzal, hogy az angolszász hatalmak a tavasz fo-
lyamán a Balkánon partraszállást kísérelnek meg.” Ezt a reményt erő-
sítette a szövetségesek partraszállása Olaszországban, ami Musso-
lini bukását is jelentette. A tárgyalások eredménye végül egy külön-
békével foglalkozó nyilatkozat és egy előzetes fegyverszüneti egyez-
mény lett, amit akkor hoztak volna nyilvánosságra, amikor a szövet-
séges erők elérik Magyarország határát.

A normandiai partra szállás. Így történt volna a Balká-

non is

Churchill már 1942 végén, az afrikai döntő győzelem idején fel-

vetette egy balkáni partraszállás tervét, amit az 1943 végi teheráni
konferenciáig többször is hangoztatott. A tervet katonailag a Föld-
közi-tenger térségében állomásozó jelentős angol-amerikai egysé-
gekre alapozták, és a Balkánon kibontakozó erőteljes görög-jugo-
szláv partizánháborúra építették volna. Churchill tervei szerint
„előbb az Adriai-tenger északi térségébe hatolnánk be, onnan pedig
északkeletnek, a Duna völgyébe nyomulnánk előre”. Ennek eredménye
lehetne, hogy a térségben nem növekedne a szovjet befolyás, és a két
háború közötti francia hegemóniát az angol jelenlét válthatná fel.
Ezeket az elképzeléseket azonban kizárólag az angolok dédelgették,
és a teheráni konferencián kudarcba is fulladtak. Elsősorban Sztálin
ellenezte hevesen a balkáni partraszállás gondolatát, mert szerinte
ez egy jelentéktelen fronton, feleslegesen kötne le jelentős erőket.
Az Egyesült Államok sem tartotta kívánatosnak az angol érdekszféra
megerősödését a Földközi-tenger, illetve Közép-Európa térségében.
Viszont fontosnak tartotta a német erők mielőbbi megtörését, s en-
nek érdekében tartózkodott minden olyan lépéstől, ami az európai
háború fő terhét viselő Szovjetunió ellenkezését kiválthatta. Így a
teheráni konferencia a második front megnyitását határozta el Fran-
ciaország nyugati partjainál. Ezzel végleg szertefoszlott Kelet-Eu-
rópa szövetségesek által végrehajtott felszabadítására szőtt chur-
chilli terv. Az angolokban reménykedő magyar politika azonban to-
vább kergette a délibábot. Kállay a közeledő szovjet előnyomulásra
úgy kívánt reagálni, hogy a magyar hadsereget fel akarta vonultatni
a Kárpátok vonalára, abban a reményben, hogy azok feltartják a
szovjet erőket, amíg délről az angol-amerikai csapatok elérik Ma-
gyarország határait.
 Kállai Miklós miniszterelnök

Akik szertefoszlatták a magyar álmokat (Churchill,

Roosevelt, Sztálin)

„Ha nekünk választani kell - míg más tényező nem jelentkezik -

egy lényegében defenzív Németország és egy expanzív Oroszország
között, mi nem tehetünk mást, mint kitartunk Németország mellett” -
írta Kállay egy diplomáciai megbízottjának 1944 februárjában. Más
tényező, mint tudjuk, nem jelentkezett, 1944. március 19-én viszont
a magyar kormányfő is megbizonyosodhatott, mit jelent a defenzív
Németország szövetségesi politikája. Bekövetkezett, amiről maga
Kállay nyilatkozta, hogy a végünket jelentené Magyarország német
megszállása. A balkáni partraszállás délibábja végleg eltűnt, és vele
a magyar politikai vezetés nagy illúziója foszlott semmivé.
 Hogyan végezték a szovjet parlamenterek?
Bronzba öntött legendák

A szovjet hadsereg fehér zászlóval, fegyvertelenül két parlamen-

tert küldött 1944. december 29-én hajnalban a Budapesten körülzárt
német és magyar csapatok parancsnokához. A budai oldalon Ilja
Afanaszijevics Osztapenko, a pesti oldalon Steinmetz Miklós vitte a
2. és 3. Ukrán Front marsalljainak felszólítását a további ellenállás
beszüntetéséről. Egyik parlamenter sem tért élve vissza. A német ve-
zérkar nem adta fel a magyar fővárost. Budapestre 49 napig tartó,
utcáról utcára folyó harc, százezres emberveszteség után csak 1945.
február 13-án köszöntött a béke. Az ostrom következtében a főváros
épületeinek 74%-a sérülést szenvedett, 26%-a elpusztult vagy súlyo-
san megrongálódott. Több mint 32 ezer lakás megsemmisült, komoly
károk érték a gyárakat, üzemeket, a német hadvezetés felrobban-
totta a Duna valamennyi hídját.
Eddig a tények. Most nézzük a legendát. Természetesen Sztálin-
nak valóban jobb lett volna, ha Budapest harc nélkül jut a Vörös Had-
sereg kezébe. A fegyverletételi ajánlat Karl Pfeffen-Wildenbruch SS-
Obergruppenführernek, a Budapest-erőd parancsnokának tehát ko-
molynak tekinthető. Mint ahogy igaz az is, hogy az ajánlat nem ke-
rült meghallgatásra, ez azonban nem azért történt, mert egyik par-
lamenter sem ért célhoz. A történetbe ez az elem valamikor a negy-
venes évek második felében került bele, vagyis hogy hiába volt az
előzetes hangosbemondós figyelmeztetés a parlamenterek átküldé-
séről, a német fasiszták, miután közel engedték magukhoz a katonai
dzsipeket, minden felszólítás nélkül tüzet nyitottak, és kíméletlenül
végeztek a hadikövetekkel. Kegyetlen háborús bűntett történt tehát,
amely jelezte, hogy a németek nincsenek tekintettel Budapest ma-
gyar lakosságára. Az ötvenes évek elején a két kapitány tragédiája
mintegy szimbólumává vált a fasizmus magyarországi kegyetlensé-
gének, a felszabadító szovjet hadsereg és Sztálin emberségének, a
generalisszimusz magyarok iránt érzett nagylelkűségének és szere-
tetének. A hősök halálának színhelyén a magyar kormány emlékmű-
veket emelt. Osztapenko szobra a Budaörsi út, az M1-es út és a Bala-
toni út kereszteződésénél, a főváros nyugati kapujában, Steinmetz
Miklósé Vecsés és Budapest határán, az Üllői út, a Ferihegyi út és a
4-es főút találkozásánál fogadta, illetve búcsúztatta a főváros ven-
dégeit 42 éven át. Ma a nagytétényi szoborparkban állnak.

Osztapenko kapitány temetése

Megszámlálhatatlan az újságcikkek, tanulmányok, közlemények

száma, amelyek a parlamenterek küldetésével, haláluk körülménye-
ivel és az évente ismétlődött ünnepségekkel foglalkoztak. Nevüket
brigádok, téesz-csoportok, úttörő-őrsök és csapatok vették fel. Külö-
nösen a magyar nemzetiségű Steinmetz Miklóst övezte köztisztelet.
Könyv jelent meg életéről, Pestszentlőrincen főútvonal és gimnázium
őrizte emlékét.
Ma már mindez a múlté.
Steinmetz halálát illetően az egyik legfontosabb adalékot Goszto-
nyi Péter, történész tette közzé, akinek egy bizonyos Litteráti-Lotz
Gyoila, volt katonatiszt 1965-ben egy levélben többek között ezt írta:
 „Nyugodtan állíthatom, hogy az egyetlen magyar tiszt va-
gyok, aki szemtanúja volt Steinmetz kapitány halálának. Azon a
bizonyos december 29-én, minta 12. gyaloghadosztály nehéz pán-
céltörő ágyús századának parancsnoka, én zártam le az Üllői utat
Vecsés irányában... Kora délelőtt az egyik lövegvezetőm jelen-
tette, hogy Vecsés irányából egy orosz dzsip közeledik, fehér
zászlóval. Kiszaladtam az Üllői út szélén elrejtett ágyúimhoz, és
magam is meggyőződtem a jelentés valódiságáról. Tőlünk, az
oroszok irányába körülbelül 150-200 méterre, az Üllői út macs-
kakövein, sakktáblaszerűen tányéraknák voltak lefektetve,
szemmel jól láthatóan... Legnagyobb meglepetésünkre a dzsip,
amelyben megállapításom szerint csak két ember ült... csupán
lelassított az aknák előtt, majd lépésben megpróbált az aknasor
között áthajtani. Ez nem is látszott reménytelen kísérletnek.
Ugyanis az aknák páncélosok ellen voltak telepítve, ezek nyom-
sávja majdnem kétszer olyan széles, mint egy dzsipé. Viszont az
aknák rendszertelen fekvése arra kényszerítette a gépkocsiveze-
tőt, hogy szlalomszerűen hajtva próbáljon az aknazár túlsó olda-
lára jutni. Mondhatom, rendkívül izgalmas látvány volt, és fe-
szülten figyeltünk, sikerül-e a hajmeresztő kísérlet. Néma csend
uralkodott, egyik oldalról sem esett lövés. Minden a pillanat tört-
része alatt történt. Irtózatos dörrenés, fehéres szürke füst, a ko-
csi eleje a levegőbe emelkedett, és groteszk látványt nyújtott,
ahogy a botra erősített fehér zászló nagy ívben repült a levegő-
ben. Amikor a füst eloszlott, a szétroncsolt kocsi ott állt az akna-
zár közepén. A roncsoktól csak annyit láttam, hogy a két orosz
egymásra borulva mozdulatlanul ül a dzsipen. A tányérakna a ko-
csi bal oldalán robbant, a sofőr feltehetően a bal első kerékkel
hajtott rá.”

1968-ban jelent meg Tóth Sándor hadtörténész írása, amely szov-

jet levéltári forrásokra hivatkozva a következőképp mondja el az
eseményeket. A háromfős hadikövet csoportot a szovjet vonalak szé-
léig elkísérte Nyecseporuk alezredes és egy felderítő tiszt. 25-30 mé-
terre a német védővonal előtt a csapat megállt, az alezredes megmu-
tatta az utat. A gépkocsi továbbment. „Abban a pillanatban - idézi
Tóth Sándor a levéltárban talált jelentést - hatalmas robbanás kábí-
tott el minket. A gépkocsi a levegőbe röpült. Az utcát fekete füstgomo-
lyag töltötte be, és égésszag terjengett. A gépkocsit az emberekkel
együtt egy gépágyú lövedéke rombolta szét... Lipszkij a kocsihoz fu-
tott, és ott elesett... Odafutottam hozzá, már halott volt. Tüzet nyitot-
tak ránk...”

Steinmetz kapitány temetése

Mi hát az igazság? Kiderül-e valaha? Ha másban nem is, abban

reménykedhetünk, hogy a még mindig sok titkot rejtegető orosz le-
véltárak mélyéről előkerül valami.
Osztapenko százados sorsát illetően sem sokkal jobb a helyzet.
Annyi bizonyos, hogy ő és két társa eljutott a német állásokig, az
egyik hadosztály-parancsnokságon átadták az ultimátumot, amit
egyórai várakozás után felbontatlanul visszakaptak. A németek visz-
szakísérték őket az első vonalba, majd útjára engedték a három em-
bert, akik elindultak az orosz állások felé. Körülbelül félúton lehet-
tek, amikor robbanások rázták meg a földet, körülöttük repeszek, go-
lyók süvítettek, géppuskaropogás hallatszott. Osztapenko holtan ro-
gyott össze, két kísérője az árokba vetette magát, és kúszva tért visz-
sza a Vörös Hadsereg vonalához.
Két koronatanú is van. Az egyik Orlov főhadnagy, az Osztapenkót
kísérő hivatalos tolmács, a másik Josef Bader közkatona, aki fogadta,
majd visszakísérte az első vonalba a hadiköveteket. Orlov azt állítja,
hogy a németek nyitottak tüzet. Bader azt, hogy a szovjetek lőtték a
német állásokat, fegyverropogás közepette indultak vissza Oszta-
penkóék, tehát saját bajtársaik lőtték őt agyon. Vannak, akik az
egyik, vannak, akik a másik fél szavának adnak hitelt. Akár így, akár
úgy történt, valószínű, hogy nem szándékos gyilkosságról, hanem
balesetről van szó ebben az esetben.

Végső nyughely a szoborparkban

Bármi is a pontos igazság, Osztapenko és Steinmetz Miklós kapi-

tányokat nem lehet kárhoztatni. Nem kétséges, hogy amit tettek, a
vérontás elkerülése érdekében tették. Legendák, monumentális em-
lékművek nélkül is tudjuk, hogy a szerény emléktábla kijár sírjuk
fölé.
 A Rajk-per alkotógárdája
Ördögi színjáték

Annak az ördögi színjátéknak, amelynek Rajk-per a címe, nem

egyetlen ember, hanem egy csapat a szerzője. A kollektívának Sztálin
és Rákosi, Berija és Farkas, Bjelkin és Péter Gábor egyaránt a tagja
volt. A dráma színrevitelében az AVH nyomozói, kihallgatótisztjei,
szovjet belügyi tanácsadók, a budapesti államügyészség, a budapesti
Népbíróság tagjai működtek közre. A szereplők pedig a tragikus
sorsú, ártatlan vádlottak, akik közül a főperben 5 főt halálra, 3-at
súlyos börtönbüntetésre ítéltek, a mellékperekben 89 fő volt az el-
ítéltek száma (közülük többeket halálra ítéltek), 39 az internáltaké.
A Rajk-perhez láncreakciószerűen kapcsolódott 1950-1951-ben: a Só-
lyom-ügy, a szociáldemokraták ügye, a Kádár-ügy és 86 egyedi ügy.
(Az egyéb koholt perek más koncepcióra épültek.)

Brankov és Rajk szembesítése

 A hazai és a szocialista országok hasonló pereinek mozgatórugói
közé tartozott Sztálin követelése a szovjet fejlődés másolására; a ju-
goszláv típusú elhajlás lázas keresése, dogmája, hogy a szocializmus
építésének előrehaladásával állandóan éleződik az osztályharc; té-
tele, hogy az osztályellenség csak a párt sorain belül tud hatékony
bomlasztó tevékenységet kifejteni.
A politikai perek iránt kialakult igény kielégítésére nálunk 1949
tavaszán jött el az alkalom. Svájci hírszerzői jelentés alapján megfi-
gyelés alatt tartották dr. Szőnyi Tibort, az MDP KV káderosztályának
vezetőjét. A szovjetek engedélyével Prágából Budapestre hurcolt
Noel Field vallomása alapján Szőnyit május 18-án letartóztatták. Val-
latása során május 23-án ejtette ki Rajk László nevét, ami új irányt
adott a nyomozásnak. Péter Gábor, az ÁVH vezetője és Farkas Mihály
hadügyminiszter már évek óta áskálódtak a volt belügyminiszter el-
len, s elhatározták, hogy most megszabadulnak vetélytársuktól: a
Szőnyi-ügyből, amely kozmopolita, zsidó értelmiségi kémper lett
volna, Rajk-ügyet csinálnak. Megkezdték Rajk volt munkatársainak
begyűjtését. Az eleinte kételkedő Rákosi a szovjet MGB-hez fordult,
hogy ellenőrizzék Szőnyi vallomását. Fjodor Bjelkin, a szovjet biz-
tonsági szolgálat délkelet-európai szekciójának vezetője közölte Prá-
gában a CSKP kongresszusán jelen levő Farkassal Moszkva jóváha-
gyását. Farkasért külön repülőgéppel ment Péter, s hazaérkezésük
után rögtön felkeresték a párt főtitkárát a balatonaligai nyaralóban,
javasolva Rajk letartóztatását. Másnap Rákosi lakásán az ő, Farkas,
Gerő és Kádár belügyminiszter megbeszélésén született a döntés
Szőnyi felsőbb kapcsolatának, Rajknak a letartóztatására, ami este
meg is történt.
Eleinte még nem volt világos, hogy pontosan mi legyen a vád el-
lene, a fő az volt, hogy megvan a nagy per elsőrendű vádlottja. Kez-
detben azzal vádolták, hogy amerikai kém, amit semmilyen ténnyel
sem tudtak alátámasztani. Azt állították, hogy a rendőrség 1932-ben
beszervezte, s mint rendőrspiclit építette be a kommunista pártba, a
rendőrség utasítására vett részt a spanyol polgárháborúban, ahol
trockista tevékenységet fejtett ki. A trockizmus mellett nacionaliz-
mussal, magyarkodással is vádolták. Az első kihallgatások egyikén,
amikor Rajk még tagadott, és még nem verték, részt vett Farkassal
együtt Kádár János is. De Rajkot a június 7-e éjszakáján elkezdett,
különlegesen kegyetlen verések sem törték meg.
A forgatókönyv nehezen készült. Június közepén a főper 8 vád-
lottja közül még csak 3 volt letartóztatva. Rákosi kérte, hogy a jugo-
szláv nyomozati szál erősítésére tartóztassák le a Moszkvában levő
Lazar Brankovot, a budapesti jugoszláv követség volt ügyvivőjét, és
adják át a magyar hatóságoknak, ami meg is történt. Rákosi látván,
hogy a monstre per előkészítésében tapasztalatlan AVH nem képes
áttekinteni és uralni a vallomások tömegét, segítséget kért Moszk-
vától. Június vége, július eleje körül megérkezett Bjelkin, helyettese-
ként Jevdokimenko és Poljakov, továbbá Makarov, Lihacsov - össze-
sen kb. 40 vizsgálótiszt.

Rákosi Mátyás a „méregkeverő”

A tapasztalt Bjelkin átvéve a nyomozás közvetlen irányítását,

rendet teremtett a kikényszerített vallomásözönben. Visszafogta a
verésen alapuló vallatási módszert, s inkább a lélektani megdolgo-
zásra, az együttműködésre fektette a hangsúlyt. Taktikája eredmé-
nyesnek bizonyult. A koholt bizonyítékok súlya, a fizikai kényszer, a
brutális sanyargatás után a munkásmozgalom érdekeire való hivat-
kozás Rajkot is megtörte, és vállalta a neki szánt szerepet. A koncep-
cióban háttérbe szorult a trockizmus és a nacionalizmus vádja, elő-
térbe került a jugoszláv ügynöki tevékenység, az államrend megdön-
tésére irányuló összeesküvés, egy katonai puccs tervezése jugoszláv
kezdeményezésre. Nem jogilag, hanem politikai értelemben a per tá-
vol levő fő vádlottja Tito lett.
Ez a koncepció Rákosi és Bjelkin együttműködésének terméke
volt. Magyar részről halványulni kezdett Farkas és Péter szerepe, Rá-
kosi teljesen magához akarta ragadni a nyomozás és a tárgyalás irá-
nyítását. Vele beszélte meg hetente háromszor Bjelkin az összes
részletet. Rákosi diktálta a felteendő kérdéseket, így készültek a val-
lomások, zárójegyzőkönyvek. Péter Gábor 1956. július 10-én kelt, a
börtönből a pártnak írott beadványa (ekkor még Rákosi volt a párt
első titkára) szerint Bjelkin panaszkodott Péternek, hogy Rákosi
mind több vádat akar felvétetni a kihallgatási jegyzőkönyvekbe, pl.
hogy Rajk meg akarta öletni Rákosit. A vádiratot elejétől végig Rá-
kosi szerkesztette. Az ügyész csak a paragrafusokat készítse elő -
mondotta. A kész művet Rákosi külön repülőgépen Moszkvába vitte,
és Sztálin hagyta jóvá. Hazaérkezve azzal a megjegyezéssel adta át
Péternek, hogy ezen egy vesszőt se változtassanak. Augusztus máso-
dik felében Rákosi a lakásán beszélte meg Jankó Péter bíróval és
Alapy Gyula ügyésszel a nyilvános tárgyalás menetét. Négyszemközt
önelégült mosollyal jegyezte meg Péternek: „Ugye, örülne az ügyész,
ha ilyen vádiratot tudna írni?”
A vádiratban Rákosi szabadon engedett fantáziájának egyik leg-
fantasztikusabb eleme a paksi találkozóról szóló mese: „Titóék kö-
zölték Rajkkal, hogy a változott helyzetnek megfelelő új taktika kidol-
gozására Rajknak titkos találkozást kell létrehoznia Rankoviccsal, a
jugoszláv belügyminiszterrel. Ez a titkos találkozás 1948. október ele-
jén Klein Antal horthysta földbirtokos Paks melletti vadászterületén
létre is jött. A magyar határőrség parancsnokának, Pálffynak segítsé-
gével Rankovics két kísérőjével együtt illegálisan átjött a határon, és
találkozott Rajkkal, akit Mrazovics budapesti jugoszláv követ és sze-
retője, Tarisznyás Györgyi paksi tanítónő kalauzoltak a találkozás
színhelyére. A megbeszélés, mely egy csőszházban folyt le, két és fél
óráig tartott... A tervhez tartozott a magyar kormány egyes miniszte-
reinek, elsősorban Rákosi Mátyásnak, Farkas Mihálynak és Gerő Er-
nőnek fizikai megsemmisítése.”
A tárgyalás lefolytatását Rákosi Bjelkinnel is aprólékosan meg-
beszélte. Ennek alapján utóbbi írta meg a bíró és az ügyész vádlot-
takhoz intézendő kérdéseit. Rákosi előre elolvasta a vádlottak vallo-
másait, a bíró és az ügyész kérdéseit, a vádbeszédet, a védők kérdé-
seit, sőt még azt is, hogy a vádlottak mit fognak mondani az utolsó
szó jogán. Szóban és írásban megjegyzéseket fűzött hozzájuk, s jóvá-
hagyta a szövegeket. Még a tanúkat is Rákosi jelölte ki az őrizetesek
közül, és megszabta feladatukat. A Péter Gábor által összeállított
névsorból Rákosi választotta ki a védőket.

Farkas Mihály

Mint megjegyezte: „Rajk védője valami csúnya zsidó legyen!” Az

ítélet előtt egy nappal Rákosi átadott Péternek egy papírlapot - rajta
az ítéletekkel.
 Rákosi nemcsak szövegírója volt az ördögi színjátéknak, hanem
főrendezője is. A tárgyalási teremből a munkaszobájába vezetett
hangszórón át követte figyelemmel a tárgyalást, s annak színterén,
a vasas székházban tartózkodó Péter Gábornak, a díszlettervezőnek
külön telefonvonalon küldte utasításait továbbítás céljából a bíró, az
ügyész, sőt a vádlottak részére is. Holott a dráma minden szereplője
be volt tanítva - ez szó szerint értendő - a szerepére. Nem csupán
szövegüket sulykolták beléjük, de még a mozdulatokat is betanítot-
ták.
A nagy kirakatper 1949. szeptember 16-án kezdődött, az utolsó
tárgyalási nap 22-én volt. A védőknek egyetlen kérdésük sem volt
sem a vádlottakhoz, sem a vád tanúihoz. A védelem nem vonultatott
fel tanúkat. Az ítéletet szeptember 24-én hirdették ki.
Rákosi aligha gondolta, hogy 1949. szeptember 30-án a
nagybudapesti pártaktíván a Rajk-perről tartott beszédében el-
hangzó dicsekvése „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása
és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehaj-
tás terve alakot öltött” az utókor számára milyen szomorúan nevet-
séges értelmet kap.
 Ki volt a főnök, Rákosi vagy Gerő?
Két dudás egy csárdában

Rákosi Mátyás másfél évtizedes börtön után 1940. november 6-

án Moszkvába érkezett. A pályaudvaron óriási tömeg és a szovjet
párt és kormány vezetői köszöntötték. Másnap Sztálin mellett állt a
Vörös téri díszemelvényen az 1917-es forradalom központi ünnepsé-
gén. A Kommunisták Magyarországi Pártjának ekkor Gerő Ernő volt
a vezetője. Nem volt kétséges, hogy Rákosi Mátyás parádés fogadta-
tása után ez a helyzet könnyen megváltozhat. Gerő Ernő nem is tét-
lenkedett, felhasználva a kommunista világmozgalom legendás alak-
jához, a Komintern egyik legbefolyásosabb vezetőjéhez, Dimitrovhoz
fűződő jó kapcsolatát, fegyelmit indíttatott Rákosi ellen, aki első le-
fogása idején túl sokat fecsegett a magyar rendőrségnek, és ezzel
megsértette a letartóztatott kommunistáktól elvárt viselkedés nor-
máit. A fegyelmi részletei nem ismeretesek, visszaemlékezők szerint
a végső szót maga a generalisszimusz, Sztálin mondta ki, amikor ki-
jelentette: Rákosi Mátyás eleget szenvedett hibáiért, az ügyet le kell
zárni.
A megbocsátással felérő szigorú megrovás megnyitotta Rákosi
előtt a politikai karrier útját. Gerővel való első összecsapása biztos
győzelmet hozott számára, vádlóját más munkaterületre vezényel-
ték.
Gerő Ernő nagyon gyorsan belátta, hogy esélyei hosszú időre el-
vesztek. 1942. március 9-én, Rákosi ötvenedik születésnapi ünnep-
ségén ő maga mondta a köszöntőbeszédet, amelyben riválisát a párt
természetes vezetőjének nevezte.
Rákosit mint pártvezetőt Sztálin találta ki. Gerő Ernő legfeljebb
a kommunista világmozgalom második vonalának bizalmát élvezte,
de egy-egy ország első számú vezetőjének kinevezését Sztálin saját
hatáskörének tekintette. Gerő Ernő egyébként sem volt vezéri alkat.
Tipikus funkcionárius volt, aszkéta, aki uralma csúcsán sem járt va-
dászni, a hatalmon kívül nem voltak káros szenvedélyei, munkabírá-
sáról legendák születtek. Katonás jellem volt, aki fegyelmezetten és
megbízhatóan hajtotta végre a parancsokat. A húszas évektől a szov-
jet titkosszolgálat embere, a spanyol polgárháborúban főrezidense,
trockisták és trockistáknak bélyegzett elvtársainak kíméletlen, oly-
kor véres kezű ellenfele. Mindig beosztott, de a beosztottak között az
első. Jó kapcsolata volt Sztálin titkárával, de ennél feljebb nem ju-
tott. A Molotov-Ribbentrop paktum után, a népfront szellemiségét
képviselő magyar pártvezetők leváltását követően egyszerűen nem
volt kit előhúzni a pakliból. Sztálin kényszermegoldásként fogadta
el, miközben arról töprenghetett, hogyan oldja meg a Kun Béla likvi-
dálása után több éve húzódó vezetői válságot a magyar fiókpártban.
Rákosi Mátyás mellett döntött. Gerőt csak a hazaérkezés közeledté-
vel aktivizálták, és mindjárt kulcsszerepet kapott. Révai Józseffel kö-
zösen ő dolgozta ki az MKP programját, jelen volt a kormányalakítási
tárgyalásokon Sztálinnál, ő indította el idehaza a párt újjászervezé-
sét.

Rákosi a világ közepe

Ez a hatalom azonban kérészéletű volt, végső soron csak Rákosi

Mátyás hazatérését készítette elő. Gerő parírozott - volt törleszteni-
valója -, rossz nyelvek szerint mégis azért került 1945 nyarán a köz-
lekedésügyi tárca élére, mert Rákosi Mátyás megbízhatóbb, hazai
embert kívánt látni maga mögött második emberként a pártban.
1945 közepén Gerő Ernő a koalíciós politikai élet másodvonalá-
nak szereplője. Mind a párton belül, mind azon kívül sok a riválisa.
Ráadásul olyan feladattal bízták meg a kormányban, amely nem volt
kimondottan a szakterülete, közgazdasági ismeretei kívánnivalót
hagytak maguk után. 1945 kora őszén még Varga Jenőt, a nemzetközi
hírű közgazdászt is hazahívták, hogy segítségével összeálljon végre
a párt elképzelése a gazdaság rendbehozatalára. Gerő Ernő ezt köve-
tően azonban már nem pusztán a párt erős embere a kormányban,
hanem a gazdasági szféra mind befolyásosabb ura, különösen miután
kezébe kaparintotta a Gazdasági Főtanács, a kormány gazdasági ka-
binetjének irányítását.
A kommunista párt pozíciójának erősödésével arányosan nőtt az
ő hatalma is, és nemcsak az állam-irányításban. Nagy Imre ugyan
nem volt politikai vetélytársa, de mint az MKP első számú agrár-
szakembere, e területen megtörte Gerő gazdaságpolitikai monopol-
helyzetét. 1947 őszén Gerő kapott megbízást a proletárdiktatúrába
való gyorsított átmenet programjának összeállítására. A mezőgazda-
ságot érintő ügyekben azonban olyannyira tájékozatlan volt, hogy
kénytelen Nagy Imréhez fordulni. A kitűnő agrárpolitikus azt java-
solta, hogy a párt tartson ki a kisparaszti tulajdonra épülő falugaz-
daság megteremtése mellett. Gerő csak erre várt. Kezdeményezésére
az ügyben egyenesen a párt Politikai Bizottsága marasztalta el Nagy
Imrét, mint jobboldali opportunistát.
Révai József sem járt jobban. Amikor 1948 végén olyan elképze-
lést vázolt fel a jövendő politikai rendszerről, amelyben - legalább
formálisan - több párt is jelen lehetett volna, Gerő támadást indított
ellene is. Révai meghátrált, de végül a bölcsen hallgató Rákosi Má-
tyás aratta le a babérokat, amikor 1949 elején meghirdette az egy
pártra épülő demokrácia eszméjét.
A nem moszkovita vezetőkkel nem volt probléma. Őket a koncep-
ciós perek során börtön vagy bitófa várta. Amikor Rákosi Mátyás,
Farkas Mihály és Gerő Ernő megalakította a trojkát, Gerő sok szem-
pontból már Rákosit is markában tartotta. Nemcsak a gazdasági te-
rület korlátlan ura volt, de gondosan ügyelt arra, hogy minden lé-
nyeges kérdésben előbb legyen álláspontja Rákosinál, és ezzel vagy
véleménye elfogadására, vagy vitahelyzetbe kényszerítse, amiben
tudta, hogy a főtitkár nem versenyezhet vele. Egyetlen ponton nem
kerekedett riválisa fölé, s ez a Sztálinnal való közvetlen kapcsolat.
Rákosi gondosan ügyelt arra, hogy ez az ő privilégiuma maradjon.
Évente legalább egyszer - általában nyaralás közben - látogatta meg
az öregedő vezért, és ez elég volt ahhoz, hogy a számára legfontosabb
ügyekben megfellebbezhetetlen tekintélyre hivatkozhasson.
„Bármilyen posztra állítanak az elvtársak, igyekszem jó munkát
végezni” - alázkodott meg Gerő Ernő 1953. június 13-án a magyaro-
kat ostorozó szovjet vezetők előtt Moszkvában. A küldöttségvezető,
Rákosi Mátyás legalább magyarázkodott, Gerő gyávább volt. A bőrét
mentette. Azzal a gazdasági csőddel a háta mögött, amit otthon ha-
gyott, egyébként valóban csak háláját fejezhette ki Sztálin utódai-
nak, hogy Rákosi kezéből az övébe helyezték a Belügyminisztérium
és az AVH irányítását.
Az 1953-as fordulattal a hatalmi vetélkedésben új helyzet állt elő.
Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése után megvolt a lehetősége Ge-
rőnek, hogy mellé álljon, mégis Rákosi mögé húzódott. Valószínűleg
feldolgozhatatlan volt számára az a vonalvezetés, elfogadhatatlan
volt az a stílus, amit Nagy Imre képviselt. Megbuktatásához egymaga
azonban nem rendelkezett eszközökkel, kapcsolatokkal és bátorság-
gal. Ehhez Rákosi gátlástalanságára volt szükség. Gerőre viszont Rá-
kosinak volt szüksége, aki társa volt a terrorrendszer kiépítésében,
és így hü szövetségese lehetett a felelősség eltussolásában is.
1954 végén a szovjetek megvonták Nagy Imrétől bizalmukat. Újra
Rákosi lett az úr, Gerő Ernő végre egyedül foglalhatta el a második
helyet: a Nagy Imre mellé átállt Farkas Mihály a moszkvai katonai
akadémián képezhette magát, hogy aztán a Rákosi-Gerő-klikk kon-
cepciója szerint, mint a törvénytelenségek fő felelőse, tehát mint
vádlott térhessen haza 1956 tavaszán.
 „Nincsenek Leninek közöttünk” - mondta Gerő Ernő az MDP Köz-
ponti Vezetőségének 1956. június 30-i ülésén, amiből mindenki meg-
érthette, hogy ez az 1942-es főhajtás visszavonása: Rákosi többé nem
természetes vezetője a kommunista pártnak.
Amikor Mikojan 1956. július 15-én megkérdezte, kit javasol az
első titkár utádjául, Gerő Kádár Jánost említette, egy nap múlva
azonban Mikojan is rájött, hogy nincs nagyobb vágya beszélgetőpart-
nerének, mint a hatalom megragadása. Gerő egyébként megint jól
taktikázott. Kádárral szemben olyan erős volt az apparátus félelme,
hogy kisebbik rosszként szívesebben fogadták el inkább őt első tit-
kárnak. Rákosi hiába érvelt a visszatérése szempontjából kedvezőbb-
nek látszó kádári megoldás érdekében, a tizenhat éve dúló néma pár-
viadalban most ő vesztett.

Gerő előtt három generáció tiszteleg

1956 júliusában bekövetkezett az, amiről hosszú évekig álmodni

sem mert az örök szürke eminenciás. A Magyar Dolgozók Pártja Köz-
ponti Vezetősége Mikojan személyes javaslatára első emberré emelte
Gerő Ernőt. A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 tavaszi, XX.
kongresszusa, Hruscsov híres Sztálin-ellenes beszéde után Rákosi
Mátyás lába alól fokozatosan kicsúszott a talaj. Sem a nyugattal való
kiegyezés politikájával, sem az ellene mind erősebb párton belüli és
párton kívüli ellenszenvvel nem tudott mit kezdeni. Gerő látta ezt,
de kivárt. Attól tartott, hogy az elégedetlenség őt is eléri, a kemény
fellépés viszont megerősíti titkos riválisa helyzetét. Csak június vé-
gén lendült támadásba, amikor már biztos volt, hogy Tito és Hrus-
csov megegyezése megszületik. Ebbe Rákosi nyilván nem fért bele.
Gerő Ernő első titkárnak három hónap adatott Magyarország
élén. Ez is elég volt, hogy bebizonyosodjon, még Rákosinál is alkal-
matlanabb az első helyre. Sem alkatát, sem mentalitását, sem múlt-
ját tekintve nem birkózhatott meg az elé tornyosuló feladatokkal.
Mentségére legyen mondva, hogy 1957-ben a régi vezetők közül az
elsők között látta be, hogy sosem lehet többé részese a magyar poli-
tikai életnek. Sem Rákosi helyett, sem mögött.
 Kreml, 1953. június 13-16
Nem kell Moszkvának „zsidókirály”

Mi történt Moszkvában 1953. június 13. és 16. között? Magyaror-

szág 1953-ra súlyos válságba került. De a feszültségek csökkentésére
nem voltak meg a belső feltételek. Az impulzus kívülről érkezett,
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála megnyitotta a lehe-
tőséget a változtatások előtt. Belpolitikai lépéseikkel párhuzamosan
a szovjet vezetők előbb a németekkel tárgyaltak, mint a június 17-én
kirobbant súlyos zavargások mutatták, nem sok sikerrel, majd a ma-
gyarokkal. Először egyedül Rákosi Mátyás miniszterelnököt, az MDP
KV főtitkárát rendelték magukhoz május végen. Javasolták, hogy ne
ő töltse be mindkét vezető tisztséget. Indítványozták az ellátás szín-
vonalának emelését, amnesztiát, fiatal káderek bevonását az ország
vezetésébe, a minisztériumok számának csökkentését. Rákosi haza-
térve az MDP titkárságának június 3-i ülésén referált. Az elképzelés
az volt, hogy az akkor többre tartott kormányfői bársonyszéket tartja
meg. A szovjetek a titkársági határozatból és Rákosi táviratából azt
a következtetést vonták le, hogy nem kielégítőek a tervezett intézke-
dések. Magukhoz hívták pártközi tanácskozásra a magyar vezetőket,
s jellemző a két párt alá- és fölérendeltségi viszonyára, hogy még azt
is ők szabták meg, kik legyenek a magyar küldöttség tagjai: Rákosi
Mátyás, Gerő Ernő, Nagy Imre, Hegedűs András, Hidas István, Szalai
Béla, Földvári Rudolf és a pártonkívüli Dobi István, az Elnöki Tanács
elnöke. Feltűnő, hogy nem hívták meg a négyesfogat tagjai közül Far-
kas Mihályt és Révai Józsefet. A szovjet tárgyaló fél összetétele: G.
M. Malenkov, L. P. Berija, V. M. Molotov, Ny. Sz. Hruscsov, Ny. A.
Bulganyin, A. I. Mikojan pártelnökségi tagok, J. D. Kiszeljov buda-
pesti nagykövet, V. R, Bojko magyarországi katonai főtanácsadó.
Az első megbeszélés június 13-án délután 2 órakor kezdődött a
Kremlben Malenkov miniszterelnök elnöklete alatt, aki akkor az első
helyet foglalta el a vezetők rangsorában. Indítványozta, hogy a ma-
gyarok referáljanak a gazdasági helyzetről, a káderkiválasztásról, az
adminisztratív intézkedésekről (önkényeskedésekről), ezt vitassák
meg, és tárgyalják meg a hibák kijavításának módját. Rákosi az ön-
kritikát mellőzve megállapította, hogy túl gyors az ipar fejlődése, a
fiatal kádereket „nem elég gyorsan vittük előre”. Elismerte, hogy túl
sok a minisztérium. Szólt a pártfőtitkári és a kormányfői poszt szét-
választásáról, s fenntartásait burkoltan úgy fejezte ki, hogy „a nép
eleinte kissé csodálkozni fog”. Ezt követően a szovjet vezetők egy-
mással versengve mutattak rá a magyar politika hibáira. A Magyar-
országon tevékenykedő sokszáz tanácsadónak és a szövetségi jelen-
téseknek köszönhetően bőségesen sorolták a pontos számadatokat és
tényeket. Megállapították, hogy kalandorság van a tervezésben, túl
gyors a kollektivizálás, a parasztság eladósodott, a termelőszövetke-
zetek rosszul működnek.

Ünnepi felvonulás a Vörös téren

Megbírálták a büntetőpolitikát, lehetetlen állapotnak ítélték,

hogy mindenért büntetnek: 3 és fél év alatt másfél millió ember ellen
indítottak eljárást. E témakörrel különösen Berija belügyminiszter,
az akkori hierarchia második embere foglalkozott sokat, akinek a ke-
zéhez a legtöbb vér tapadt a jelenlévők közül. Bírálta Rákosi szemé-
lyes bekapcsolódását a büntetőeljárásokba: „Nem mindig helyes a be-
avatkozás. Ebben a kérdésben még Sztálin elvtárs is tévedett. Közvet-
lenül adott utasításokat a letartóztatottak kihallgatására stb. Rá-kosi
elvtárs még inkább tévedhet. Nem helyes, hogy Rákosi elvtárs ad uta-
sítást arra, hogy kit kell letartóztatni, megmondja, hogy kit kell meg-
verni.” Bulganyin hadügyminiszter megengedhetetlennek ítélte,
hogy a hadseregben állandó tisztogatás folyik: „A hadsereget állan-
dóan tisztogatni és lázas állapotban tartani annyit jelent, hogy morá-
lisan lefegyverzik és magukkal szembeállítják a hadsereget.”

Nagy Imre miniszterelnök

A tárgyalásokon az egyik legexponáltabb probléma a káderkérdés

volt. A szovjet vezetők meglepő nyíltsággal sokallották a zsidók ará-
nyát a vezetésben és javasolták - az ő kifejezésükkel - magyarok ál-
lítását a felső vezetésbe. Dobi István szerint egyikük kijelentette:
„Magyarországnak sok királya volt. Nagy királyai is voltak. De zsidó
királya egy sem. Most pedig van.” Rákosi magyarázkodása így hang-
zott: „A művelt zsidó kispolgárok közül sokan kerültek különböző
funkcióba. Döntő sikereket ezek kicserélése terén nem értünk el.”
Rákosira össztűz zúdult a találkozón: Berija szerint „nem helyes,
hogy mindent ő csinál”; Molotov: „ő mindent tud, lát és mindenhez
ért”; Mikojan: „Rákosi elvtárs nagyon beképzelt lett”; Hruscsov: „A
hibákért elsősorban Rákosi elvtárs felelős.” Mindezek után Malenkov
kimondta a szentenciát; Rákosi maradjon a párt élén. Nagy Imre le-
gyen a miniszterelnök, Gerő a belügyminiszter. A leforrázott Rákosi
csak annyit tudott mondani, hogy „ami a beképzeltséget illeti, az
olyan betegség, amelyet az ember nem érez, ugyanúgy, mint a saját
szagát”. Gerő sokkal jobban feltalálva magát, az elvárásoknak meg-
felelően hamut szórt a fejére, s még meg is tódította a szovjetek bí-
rálatát, többek között a kollektív vezetés hiányát hangsúlyozva.
Kettejükön kívül a magyarok közül Nagy Imre szólalt fel érdemben
13-án. Hangoztatta, hogy a huszonnegyedik órában beszélnek a hi-
bákról. Miniszterelnökké való kinevezésével kapcsolatban megje-
gyezte, hogy Budapesten Rákosi azt javasolta, hogy ő népművelési
miniszter legyen Révai helyett.
Az első tárgyalási nap benyomásait Földvári Rudolf röviden így
summázta jegyzeteiben: „A szovjet vezető elvtársak keményen, élesen
vetik fel a hibákat, és elvileg mutatják meg igen keményen a megbírál-
tak hibáit, s így győzik meg őket elkövetett hibáik súlyáról.” Az el-
hangzottak alapján június 14-én és 15-én a magyar küldöttség írás-
ban kidolgozta a válság megoldására vonatkozó javaslatait. E meg-
beszélések jegyzőkönyve azt tükrözi, hogy Gerő volt a legagilisabb,
tőle származott viszonylag a legtöbb ötlet.
A tárgyaló felek közötti második megbeszélésre június 16-án du.
2 órakor került sor. A szovjetek előrelépésként értékelték a doku-
mentumot, de indítványozták, hogy tegyék konkrétabbá, tagolják
jobban, legyen benne szó személy szerint Rákosi hibáiról. Kisebb vita
támadt a kuláklista eltörléséről Berija és Nagy Imre között, s érdekes
módon Berija hátrált meg. Az önbizalmában megerősödött Nagy Imre
amúgy is feltűnően aktív volt ezen a másfél órás találkozón. Kijelen-
tette: „Nem fogunk félúton megállni és félrendszabályokat hozni. Na-
gyon sok függ attól, hogy Rákosi elvtárs mennyire segíti elő a hibák
kijavítását. Őszinte és mély önbírálattal feltárja-e a hibákat, és igyek-
szik-e ezeket kijavítani.” Berija így reagált: „Ha pedig Rákosi elvtárs
nem segít a hibák kijavításában, saját magát teszi tönkre.” Rákosi egy
megfenyített diák módjára válaszolt: „Nagyon sajnálom, hogy előbb
nem kaptam ilyen leckét, és előbb nem tartanak elém ilyen tükröt...
minden tőlem telhetőt megteszek a hibák kijavítására.”
Ezután az események gyorsan peregtek: június 17-én az MDP tit-
kársága, 20-án és 25-én a Politikai Bizottság a részletkérdésekről
folytatott éles viták közepette előkészítette a fordulatot hozó június
27-28-i központi vezetőségi ülést. A Rákosi, Nagy, Gerő, Hegedűs
összetételű vezető négyes kidolgozta az ülés elé terjesztendő határo-
zati javaslatot és a kormány-programot. De a híres határozatot csak
1986-ban tették közzé!

A háttérbe szorultak: Rákosi Mátyás és Gerő Ernő

 Egységfront Nagy Imre ellen
Rákosi bosszúhadjárata

Nagy Imre háttérben

Rákosi Mátyás 1953. júniusi kényszerű önkritikája után kivárt,

lesve az alkalmat, hogy megtámadja az új szakasz politikáját, s an-
nak legfőbb képviselőjét, Nagy Imrét. Látszólagos együttműködésük
mögött valójában folyamatosan elkeseredett hatalmi harc folyt. Az
1954. október 1-3-i központi vezetőségi ülésen Nagy Imre álláspontja
teljesen felülkerekedett. Néhány nappal később a betegeskedő Rá-
kosi hosszú gyógyüdülésre a Szovjetunióba utazott. Ezt az alkalmat
kihasználta arra, hogy az SZKP vezetői előtt bepanaszolja, és bíráló
állásfoglalásra késztesse őket. Ezzel a kritikával a tarsolyában tért
haza és lendült nyílt támadásba.
Hazaérkezése napján, 1954. november 29-én hozzálátott, hogy
egyenként a maga oldalára állítsa a PB-tagokat. A politikai fordulat
nyitányaként december 1-jén a PB-ülésen azt állította, hogy távollé-
tében romlott a belpolitikai helyzet. Élesen támadta Nagy Imrének A
Központi Vezetőség ülése után c., a Szabad Nép 1954. október 20-i
számában megjelent cikkét. Azt hangoztatta, hogy a növekvő jobbol-
dali veszély miatt keményebb politikát kell folytatni.
Nagy Imre vitába szállt vele. Szerinte „összpolitikánk helyes”,
nem nevezhető jobboldalinak. Leszögezte: „Ha mi egy általános tá-
madást kezdenénk a jobboldali veszély ellen, ez agyoncsapná az új
szakasz politikát, a népfrontpolitikát.” Nem tagadva, hogy ő is köve-
tett el hibákat, követelte, hogy az őt illető kritikát támasszák alá bi-
zonyítékokkal. A Rákosihoz azonnal visszapártoló Farkas Mihály
igyekezett túllicitálni a párt első titkárát a bírálatban, s hozzájuk
csatlakozott árnyalatnyi különbségekkel Ács Lajos, Szalai Béla, Bata
István és Mekis József. Az ülésen úgy határoztak, hogy Rákosi, Nagy
és Ács dolgozzon ki határozati javaslatot a feladatokról.
Az első megnyert ütközet után a támadást Rákosi a határozati ja-
vaslatban folytatta, amelyet nem fogadott el Nagy Imre a PB decem-
ber 9-i ülésén, mert az a nehézségek okait egyoldalúan az 1953 júni-
usa utáni politikában jelölte meg. Ezen az ülésen javasolta Rákosi,
hogy forduljanak személyesen tanácsért a szovjetekhez. Nagy Imre
ezt ellenezte: „a párt ilyen problémával ne menjen eléjük, hanem in-
tézzük el mi a saját erőnkből”. A PB mindkét kérdésben leszavazta őt.
A módosított javaslatot a PB december 15-én egyhangúlag határo-
zatra emelte. A betegsége miatt távol levő Nagy Imre levelében előre
jelezte, hogy nem ért vele egyet.
A szovjet pártelnökség Rákosi kezdeményezésére konzultációra
hívta meg a magyar párt képviselőit. Az 1955. január 8-án du. 3 és 7
óra között a Kremlben lezajlott találkozón jelen volt az SZKP KB 10
tagú elnökségéből 9 fő és egy póttag. A magyar delegáció összetétele:
Rákosi, Nagy, Farkas, Ács, Szalai, Először a magyarok mondták el
véleményüket az ország helyzetéről, a pártvezetésen belüli ellenté-
tek okairól, majd megindult a szovjetek össztüze Nagy Imre ellen.
A célpont a Szabad Népben megjelent 1954. október 20-i cikke
lett. Azt tartották a legbotrányosabbnak, hogy a cikkel kivitte az ut-
cára a pártvezetésen belüli ellentéteket, és ezzel megszegte a kom-
munista diktatúra játékszabályait. Vorosilov leszögezte, hogy a cikk
nem pártszerű, s feltette a költői kérdést: „Ki adott engedélyt Nagy
elvtársnak, hogy azt csinálja, amit akar...” Molotov megállapította,
hogy a cikk „nem kommunista pozícióból tárgyalja a kérdéseket”. Ka-
ganovics azzal tódította meg, hogy „Rákosi nincs otthon. Nagy Imre
fellép manifesztummál, mint a magyar nép vezére”. Malenkov szerint
olyan a cikk, mintha „a marxizmustól idegen személy írta volna”.
Bulganyin véleménye az volt, hogy az ultimátum jellegű cikkel „az
egyszerű párttagokat és a pártonkívülieket akarta mozgósítani a KV
ellen”. Mikojan úgy látta, hogy a cikk egy platformot fejez ki, frakció
alakulhat ki a pártban, amit nem sza bad eltűrni. Hruscsov uszálypo-
litikát olvasott ki a cikkből.
Az elnökség több, az 1953. júniusi útmutatásaival ellentétes meg-
állapítást tett, sőt Kaganovics és Malenkov az új szakasz kifejezést
is helytelenítette, Molotov pedig odáig ment, hogy kijelentette; „a
maguk munkája is 1953. júniusig alapjában helyes volt. 1953 júniusa
előtt nagy eredményeket értek el”. Záporoztak minősíthetetlen jelzők
és kifejezések: elvileg nem elég szilárd, öntelt, fegyelmezetlen, kis-
polgári, agresszív, pártszerűtlen, pártellenes nézeteket képvisel. Fe-
nyegető módon állították párhuzamba a kivégzett Buharinnal, Zinov-
jevvel, Rikovval. Két út áll előtte - mondták - írásos önkritika vagy a
szembefordulás a párttal. Különösen nehezményezték, hogy Nagy a
felszólalásában leszögezte: nem tud együtt dolgozni Rákosival, il-
letve, hogy felvetette lemondását a miniszterelnöki tisztségről. Ezzel
ismét megszegte a kommunista magatartás íratlan szabályait: egy
hivatásos forradalmár nem rendelkezik saját életével. A felszólalók
visszautasították a lemondás gondolatát, még nem akarták menesz-
teni. Lemondását a nép a politikai irányvonal elleni tiltakozásnak te-
kinthetné. Mint Hruscsov mondta: „A maga félrevonulása és hallga-
tása is harc lenne a párt ellen. Hallgatása azt mondaná: én erőtlen
vagyok, jót akartam, de nem engedtek.”
A megsemmisítő bírálat enyhítésére zárszavában az SZKP első
titkára leszögezte: „Együtt akarunk magával menni. Gondolkozzon a
bírálaton. Nagy elvtárs tekintélyét is meg kell őrizni. Az ő tekintélye
is tőke a párt számára. Támogatjuk őt, csak javítsa ki hibáit.” Nagy
Imre azt válaszolta, hogy a tanácsokat meghallgatta és igyekszik ki-
javítani a hibákat.
 A moszkvai csatanyeréssel nem elégedett meg Rákosi. Felbőszí-
tette, hogy a PB 1955. január 13-i ülésén Nagy Imre visszautasította
a szovjet vezetők kritikájának egy részét és kijelentette, hogy „párt-
szerű kritikát én elbírok, de olyan megalázó, sértő hangon, ahogy ott
a kritika megnyilvánult, én azt... nem tudom elfogadni”. Rákosi heves
kirohanást intézett ellene, hangoztatva: úgy gondolta, hogy a kriti-
kát „nem úgy fogja fel, hogy az egyik fülén be, a másikon ki, hanem
elfogadja.” A kormányfő lemondási szándékáról azt hangsúlyozta,
hogy ha „most ilyen vita közepette Nagy elvtárs elhagyja a posztját,
akkor egy ellenállási központ alakul ki”.

Rákosi újra csúcson

Valójában arról volt szó, hogy vele akarták kimondatni az új sza-

kasz reformpolitikájának visszavonását, s ezzel egyben lejáratni a
népszerű államférfit. A mór még nem tette meg a kötelességét, a mór
még nem mehetett. A PB-ülés azzal zárult, hogy a KV következő ülé-
sén Nagy Imre önkritikus és kritikai referátumot fog tartani. A poli-
tikailag vesztő helyzetbe került, lelkileg nagyon megviselt miniszter-
elnök vállalta ezt, de február 1-jén szívtrombózist kapott, ami új
irányt adott az eseményeknek.
Rákosi most már kegyetlenül és gátlástalanul lehetetlenné téte-
lére törekedett. Kihasználva a betegséget, elszigetelte ellenfelét a
párttól és a kormánytól. Nagy Imre levelei megválaszolatlanok ma-
radtak, hasztalanul sorolta sérelmeit.
A politikai fordulatot szentesítő márciusi KV-ülés külön határo-
zatot hozott róla: a KV „mélységesen elítéli és határozottan vissza-
utasítja Nagy elvtársnak a Központi Vezetőséghez intézett beadvá-
nyát... felgyógyulása után a Központi Vezetőség ügyére visszatér”.
Nagy erre március 9-én szóban bejelentette lemondását és kérte eh-
hez a PB hozzájárulását - másnap újabb szívtrombózist kapott. A PB
nem reagált lemondási szándékára, még azután sem, hogy március
28-án az Elnöki Tanács elnökéhez címzett levelet juttatott el a PB-
nek, amelyben írásban is lemondott a Minisztertanács elnöki tiszté-
ről. A KV április 14-i ülésén, melyre meg sem hívták őt, a PB-tagot,
súlyosan elítélő határozatot hoztak vele szemben, s végül az Ország-
gyűlés április 18-án formailag is felmentette első miniszterelnöksé-
géből.
Rákosi bosszúhadjárata azonban ezzel sem ért véget. A KV hatá-
rozata alapján megfosztották minden, a párt kezdeményezésére ka-
pott tisztségétől, lemondatták akadémikusi címéről és egyetemi ta-
nári állásáról. Hiába ígérte elvi mélységű önkritika megírását, sem-
milyen kérését sem teljesítették, semmilyen munkát sem kapott.
Mint a KV-nak írt levelében panaszolta: „valósággal törvényen kívül
helyeztek”. Már nyáron megjósolta kizárását a pártból, ami 1955.
december 3-án be is következett. Mindezzel az ellenzéki szerepvál-
lalás felé taszították.
 Kérés a Kreml parancsára
Segítség?!

A szovjet csapatok 1944. szeptember 22. és 1991. június 16. között

tartózkodtak hazánk területén. Az 1947-es békeszerződés megköté-
séig a hadi jog alapján voltak itt, attól kezdve - a párizsi békeszerző-
dés alapján - az Ausztria szovjet megszállási övezetében tartózkodó
szovjet katonaság összeköttetési, közlekedési útvonalának biztosítá-
sára maradtak szovjet katonai egységek Magyarországon. Ennek jogi
alapját az osztrák államszerződés 1955. május 15-i megkötése meg-
szüntette ugyan, de a nem véletlenül az ezt megelőző napon létreho-
zott Varsói Szerződés formailag ismét törvényessé tette jelenlétüket.
A Varsói Szerződés ugyanis kölcsönös katonai segítségnyújtást is elő-
írt, s a szovjet dominanciájú egyesített fegyveres erők parancsnok-
sága határozta meg a közös fegyveres erők elhelyezkedését a VSZ or-
szágaiban. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a szovjet hadsereg
támaszpontokat tarthatott fenn ezekben az államokban.
A magyar s főleg a lengyel belpolitikai helyzet 1956. október kö-
zepi alakulása nyugtalansággal töltötte el a szovjet vezetést. Több
nagyobb katonai egységet már az október 23-a előtti napokban moz-
gósítottak a térségben.
Valójában az 1956. október 23-án kitört forradalom idején nem
kellett behívni az ország területére a szovjet hadsereget, mert eleve
itt volt. Amikor október 23-án délután Ny. Sz. Hruscsov, az SZKP KB
első titkára 24-ére telefonon Moszkvába hívta Gerő Ernőt, az MDP
első titkárát, hogy neki és másik négy szocialista ország vezetőinek
tájékoztatást adjon a lengyelszovjet tárgyalásokról, Gerő elhárította
a meghívást a súlyos budapesti helyzetre hivatkozva, de még nem
kért katonai segítséget. A tüntetés méretei azonban rövidesen arra
késztették, hogy a szovjet nagykövetséghez forduljon fegyveres be-
avatkozást kérve. A Moszkvába továbbított kérést az SZKP KB éppen
ülésező elnöksége először elvetette azzal, hogy a magyarok ezt nem
kérték hivatalos formában. Viszont röviddel ezután, amikor maga a
szovjet nagykövetség indítványozta a beavatkozás engedélyezését a
helyzet rendkívüli veszélyessége miatt, az elnökség megbízta Hrus-
csovot, hogy tárgyaljon erről Gerővel. Újabb telefonbeszélgetésük
során a szovjet párt feje közölte, hogy teljesítik a kérést, ha a magyar
kormány ezt írásba foglalja. Gerő azt válaszolta, hogy nem áll mód-
jában összehívni a kormányt. Hruscsov ekkor azt javasolta, hogy He-
gedűs András miniszterelnök terjessze elő a kérést.

Rákosi Mátyás és J. Andropov a Szovjetunió budapesti

nagykövete

Mindeközben Gerő munkaszobájában összegyűltek a PB-tagok,

egyes KV-tagok, akik jóváhagyták az első titkárnak a forradalmi ese-
ményekre olajat öntő, a rádióban 8 órakor közzétett provokatív be-
szédét. Este 10 óra után sebtében, hiányos összetételben összeült a
Központi Vezetőség, s jelen volt a nem KV-tag Nagy Imre is. Gerő
bejelentette, kéréssel fordult a szovjetekhez, hogy a Magyarországon
állomásozó csapataik működjenek közre a rend helyreállításában. A
bejelentést csend követte, amit Gerő beleegyezésnek tekinthetett,
szavazásra nem is került sor.
 A szovjet pártelnökség nem várva tovább a hivatalos magyar ké-
résre, 23-án az esti órákban felhatalmazta G. K. Zsukov hadügymi-
nisztert, hogy adjon parancsot a Magyarország határain belül és kí-
vül tartózkodó csapatoknak a katonai beavatkozásra. Az MDP KV-
ülés közben értesítette J. V. Andropov nagykövet Gerőt a csapatok
megindulásáról. Lőparancsot ekkor még nem kaptak, eleinte inkább
amolyan flottademonstrációnak szánták őket, arra számítottak, hogy
az erőfitogtatás elrettentőleg hat a felkelőkre. 24-én délelőtt azután
a tűzparancsot is kiadta P. N. Lascsenko altábornagy, a Különleges
Hadtest parancsnoka.

Szuszlov az egyik...

A szovjet intervenció a magyar forradalomnak új dimenziót

adott: a nemzeti függetlenségért vívott szabadságharccá is vált. Fel-
szította a szovjetellenességet, oly mértékben elmérgesítette a hely-
zetet, amilyenre sem a szovjet, sem a magyar politikai vezetés nem
számított.
 A Kossuth Rádióban október 24-én reggel a kővetkező közleményt
olvasták be: „A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtáma-
dásokkal, s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében
a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alaku-
latok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításá-
ban.” A szovjet vezetés számára azonban hivatalos magyar dokumen-
tum kellett a behívás kéréséről a katonai beavatkozás igazolására,
legalizálásképpen a nemzetközi fórumok előtt. A segítségkérésről
szóló levelet először Gerő próbálta aláíratni Nagy Imrével, akit 23-
áról 24-ére virradó éjszaka a Központi Vezetőség ülésén neveztek ki
miniszterelnökké. Gerő ugyanis nem viselt vezető állami tisztséget,
s így államjogi értelemben nem rendelkezett államhatalmi jogosít-
ványokkal, az ő aláírásának tehát nem volt diplomáciai értéke. Nagy
Imre nem volt hajlandó aláírni sem az ő, sem Andropov október 26-i
kapacitálására, hiszen nem ő kezdeményezte a behívást, nem ő volt
a miniszterelnök a kérés időpontjában.

...és Mikoján a másik tanácsadó

 Végül az exminiszterelnök Hegedűs Andrást vette rá Gerő és And-
ropov, hogy írja alá az 1956. október 24-re antedatált levelet. Em-
lékirataiban később ezt így indokolta: „tudtam, hogy politikai pálya-
futásom véget ért, politikailag halott vagyok. Számomra ezért az alá-
írás nem tűnt tehertételnek, hanem természetesen kötelességnek.” A
28-án rejtjeles táviratban Andropov által Moszkvába küldött ominó-
zus levél szövege: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának
nevében kérem a Szovjetunió kormányát, küldjön Budapestre segítsé-
gül szovjet csapatokat a Budapesten kitört zavargások felszámolása,
a rend mielőbbi helyreállítása és a békés, alkotó munka feltételeinek
megteremtése céljából.”
A Nagy Imre miniszterelnökségét eleve bizalmatlanul fogadó
szovjetek gyanakvását felszította, hogy egyeztetés nélkül bejelen-
tette a rádióban 25-én, a magyar kormány tárgyalásokat kíván kez-
deni a szovjet haderő visszavonásáról. Amikor a miniszterelnök 28-
án nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az eseménye-
ket, még inkább maga ellen hangolta őket. Ez a fordulat, a forrada-
lom eseményei, a Szovjetunió vezetőit arra az elhatározásra késztet-
ték, hogy néhány napos habozás után az ő felfogásuk szerinti szoci-
alizmust veszélyeztető forradalom fegyveres leverése mellett törje-
nek lándzsát.
Ismét az SZKP elnöksége mondta ki a döntő szót október 31-e reg-
gelén. Zsukovot megbízták a Forgószél fedőnevű haditerv kidolgozá-
sával. A hadműveletek parancsnokává I. Sz. Konyev marsallt, a VSZ
csapatainak főparancsnokát nevezték ki, aki november 1-jétől Szol-
nokról irányította az előkészületeket. Október 31-én, november 1-jén
új csapatok özönlöttek az országba, az itt tartózkodó katonai egysé-
gek létszáma összességében elérte a 60 000 főt. Az a tény, hogy a
magyar kormány november 1-jei délutáni ülésén elhatározta, hogy
felmondja a VSZ-t, semlegességi nyilatkozatot ad ki, az ENSZ-hez
fordul, és az ország semlegességének védelmére a négy nagyhatalom
segítségét kéri, a szovjet csapatok inváziójával függött össze, annak
következménye volt, nem pedig kiváltó oka a néhány nap múlva be-
következett második véres intervenciónak.
A szovjetek a katonai előkészületek biztosítására taktikai céllal
időhúzó tárgyalásokat kezdeményeztek a magyarokkal. A felkészülés
befejeződésekor tőrbe csalták a szovjet csapatok kivonulásáról tár-
gyaló magyar felet. November 3-án éjfél előtt Tökölön a tárgyalás
közben megjelenő J. A. Szerov KGB-elnök, aki már október 23-a óta
Magyarországon tartózkodott, letartóztatta a magyar küldöttséget,
kikapcsolva a magyar katonai vezetést a néhány óra múlva kezdődő
eseményekből.
Az előkészületekhez hozzátartozott a többi szocialista ország ve-
zetőinek tájékoztatása és támogatásuk biztosítása az intervencióhoz.
Elsőként október 31-én a Moszkvában tartózkodó Liu Sao-csi kínai
vezető egyetértését sikerült megnyerni. November 1-jén Bresztben
tájékoztatták a döntésről a lengyeleket, akik fenntartották különvé-
leményüket. 2-án Bukarestben a lelkesen bólogató románokkal és
csehszlovákokkal, ugyanezen a napon Szófiában a bolgárokkal is-
mertették terveiket. Hruscsov és Malenkov 2-án este 7 órától reggel
5 óráig tárgyalt Titóval Brioni szigetén, s ezúttal a jugoszláv elnök is
egyetértett a katonai beavatkozással.
A támadás november 4-én hajnali fél ötkor kezdődött meg.
 Kádár talányos négy napja
Törvénytelenségbe iktatva

Az 1956. októberi forradalom a Szovjetunió vezetői szemében

több volt nyugtalanító eseménysornál. Elviselhetetlen volt számukra
az az eshetőség, hogy Magyarország kiszabadulhat a szocialista tá-
borból. A forradalom kitörése után Budapestre küldött A. I. Mikojan
és M. A. Szuszlov pártelnökségi tagok már október 26-i, az SZKP KB-
nak küldött jelentésükben megjegyezték az új magyar miniszterel-
nökről, hogy „figyelembe kell venni Nagy Imre ingadozásait, aki op-
portunista természetének következtében nem tudja, hol álljon meg az
engedményekben.” Néhány nap múltán súlyosbodott a róla alkotott
vélemény: az SZKP KB az Olasz Kommunista Párt főtitkárának, P. To-
gliattinak fogalmazott október 31-i táviratában leszögezte, hogy
„Nagy kettős pozíciót foglal el, és egyre inkább a reakciós erők hatása
alá kerül. Egyelőre nem lépünk fel nyíltan Nagy ellen, de nem fogunk
megbékélni azzal, hogy az események a tomboló reakció irányába for-
duljanak.”

A kormány eskütétele

Az ezen a napon a magyar helyzetről hozott pártelnökségi hatá-

rozat nemcsak a második katonai intervencióra vonatkozott, hanem
azon túlmenő lépésekre is utalt, a cél egy új, a szovjet igényeket ki-
elégítő politikai, hatalmi központ kiépítése, új kormány létesítése
volt. Ennek valóra váltása döbbenetes szószegés volt, ha összevetjük
azzal az október 30-i nyilatkozattal, amelyet fordulópontnak tekin-
tettek a többi szocialista országhoz való viszonyt illetően. A szovjet
kormány nyilatkozata ugyanis kimondta, hogy a kapcsolatokat csakis
a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásá-
nak, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás bel-
ügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik.
E szólamokhoz képest a gyakorlati politika homlokegyenest más
volt. Akcióba lépett J. V. Andropov nagykövet, miután november 1-
jén 5 órakor a kormányülésen meghallgatta Nagy Imre bejelentését
arról, hogy mivel a szovjet csapatok beözönlését nem állították le,
Magyarország felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország
semlegességét. S miután egy óra múlva megérkezett a nagykövet-
ségre az erről szóló írásos jegyzék is, telefonon magához hívta Mün-
nich Ferencet, arra kérve, hogy Kádár Jánost is vigye magával. Kádár
eleget tett a hívásnak, a Parlament előtt beszállt a belügyminiszter
kocsijába, s ezzel megkezdődött életének egyik legtalányosabb né-
hány napja. Hogy milyen érvekkel vették rá, hogy forduljon szembe
Nagy Imrével és vállaljon el egy, a nemzet nagy többsége szemében
árulásnak minősülő, gyűlöletes szerepet, csak találgatni lehet. A fő
motívum nyilván a helyzet olyan értékelése volt, hogy a szocialista
rendszer veszélybe került. Döntésében szerepet játszhatott pl. az,
hogy egy másik reálisnak tűnő alternatíva Rákosi Mátyásék vissza-
térése volt a hatalomba. A rejtély kulcsát talán személyiségében, po-
litikai felfogásában lehet megtalálni. Kádár a kommunista párt isko-
láján felnőtt, tapasztalt, jó gyakorlati érzékkel rendelkező politikus
volt. A szocializmus ügye iránti elkötelezettséggel, vezetői elhiva-
tottsággal és ambícióval felvértezve mindig vállalta és megbízható-
an elvégezte a mozgalom által rárótt feladatokat. Nem volt újító a
szónak abban az értelmében, mint a korabeli szóhasználattal revizi-
onista Nagy Imre és hívei, akik eljutottak ahhoz, hogy elvessék a dik-
tatórikus szocializmust. Az ő és Nagy Imre 1956. október 23-a előtti
pártellenzékisége között elvi különbségek voltak, s a forradalom ide-
jén mindketten a hatalom élére kerülve csak egymás mellé sodród-
tak. Ezért volt lehetséges, hogy Kádárt elragadják Nagy oldaláról, és
a történelmi helyzet úgy alakult, hogy rögtön élesen szembe is kerül-
tek egymással.
November 1-jén este - Andropov rábeszélésére - a tököli katonai
bázisra vitték Kádárt és Münnichet, 2-án reggel repülőn Moszkvába
utaztak. Ott az elhatározott második katonai intervenció utáni poli-
tikai fordulatról tanácskoztak velük, az ezzel kapcsolatos deklaráció
tervezeteivel foglalatoskodtak.

Münnich Ferenc a szürke eminenciás

Az, hogy ki legyen a miniszterelnök, nem dőlt el azonnal. Hrus-

csov Münnich jelölését pártfogolta, akivel együtt katonáskodott az
1930-as években. A Moszkvában tartózkodó volt magyar vezetők,
személy szerint Rákosi és Münnich is, Kádárt javasolták. Hruscsov
2-án Brioniban még azt mondta, hogy az ő jelöltjük Münnich, a volt
moszkvai nagykövet, de megkérdezte a jugoszláv vezetők vélemé-
nyét Kádárról is. Az új kormány összetételére és első nyilatkozatának
tartalmára többször visszatértek az éjszaka folyamán, s Hruscsov és
Malenkov, ha nem is könnyen, elfogadták a jugoszlávok javaslatát,
hogy ne Münnich, hanem Kádár legyen a kormányfő. Hruscsov ké-
sőbb, 1961-ben azt mondta, hogy Kádár a múltjával a Szovjetunióban
még járási titkár sem lehetett volna a szovjet közgondolkodás alap-
ján: vagy jogosan ült börtönben, vagy ha nem, akkor ott meghason-
lott.
3-án délután a szovjet párt első titkára visszaérkezett Moszk-
vába, befejezve tájékozódó tanácskozásait, s este hét órakor ő és a
pártelnökség többi tagja fogadta az addig is a Kremlben tartózkodó
Kádárt. Az SZKP KB elnöksége bízta meg az új magyar kormány ve-
zetésével, vele együtt eldöntötték a kormány összetételét, megvitat-
ták a kormánynyilatkozat szövegét.

Karhatalmisták erőfitogtatása Budapest utcáin

Ha ez kormányalakításnak tekinthető, akkor azt mondhatjuk,
hogy a Kádár-kormány 1956. november 3-án este alakult meg Moszk-
vában. Ezt követően az éjszaka folyamán Kádár és két ott tartózkodó
minisztere, Münnich és Horváth Imre Szolnokra repült (feltehetőleg
ungvári leszállással, ezért emlegette később többször is Kádár, hogy
járt Ungváron ezekben a napokban). A katonai támadás megindulása
után, 4-én reggel 6 óra körül a szolnoki rádióban Kádár beolvasta a
Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nyilatkozatát, ismer-
tette a kormány összetételét. Ha a kormány tevékenységének meg-
kezdését vesszük alapul, akkor november 4-re keltezhető a kormány-
alakulás.
 A kormány tagjainak többsége a rádióból értesült kinevezéséről.
Különböző helyekről indulva 7-én hajnalban érkeztek az Ország-
házba szovjet katonai fedezettel. Ezen a napon került sor az első kor-
mányülésre, majd a kormány eskütételére az Elnöki Tanács elnöke
előtt. Dobi István ezzel formailag ráterítette a törvényesség palástját
a Kádár-kormányra, de ez a lépése, melyet az Elnöki Tanács mint
testület nem tárgyalt meg, s közvetlenül előtte az a kinyilatkozta-
tása, hogy visszavonja a Nagy Imrének adott kormányfői megbíza-
tást, sem legalizálta megnyugtatóan az új kormányt.

Tálcán nyújtott zsákmány

A számításba ugyanis hiba csúszott. A jugoszlávok Brioniban

megígérték Hruscsovnak, hogy rábeszélik Nagy Imrét a lemondásra,
hiszen két kormánya nem lehet az országnak, ez azonban nem sike-
rült nekik. November 4-én 5 óra 20 perckor hangzott el először Nagy
Imre rádiónyilatkozata, melyben bejelentette: a szovjet csapatok tá-
madást indítottak, „hogy megdöntsék a törvényes magyar demokrati-
kus kormányt... a kormány a helyén van!” A jugoszláv követségre me-
nekülése után sem volt hajlandó lemondani tisztségéről. Nem vélet-
len, hogy a fonák helyzetet átlátó Kádár körömszakadtáig ragaszko-
dott Nagy Imre lemondó nyilatkozatának kicsikarásához, s az a tény,
hogy ez nem sikerült, szinte megpecsételte Nagy jövőjét, de a szovjet
fegyverek segítségével hatalomra került Kádár-kormány törvényes-
ségének kérdőjeleit is konzerválta. Nem véletlen tehát, hogy a kor-
mány valóságos létrejöttét évtizedeken át igyekeztek homályban
hagyni. A Kádár-rendszer nem volt érdekelt saját születésének meg-
világításában, mert - s ez a világtörténelemben nem is olyan ritka
eset - törvénytelen volt fogantatása.
 Miért kapott életfogytiglant Bibó István?
A tudós elkésett forradalma

A városban szerte dübörögtek a tankok, dörögtek az ágyúk, itt is,

ott is felugattak a gépfegyverek, harcoló csoportok védték a kivívott
szabadság utolsó bástyáit, de a Parlament kapuján lengedező fehér
zászló már a kapitulációt hirdette. Tildy Zoltán, megállapodva a Par-
lamentet körülvevő orosz katonákkal, az épületben levő civilek szá-
mára szabad elvonulást eszközölt ki. A behatoló fegyveresek senkit
sem találtak, aki ellenállt volna nekik.

Bibó István

Óvatosan végigjárták a történelmi hangulatot árasztó termeket,

berugdalva a hatalmas tölgyfa ajtókat, aztán jobb híján, mintha csak
valami turistaúton lennének, végigjárták az üres épületet. Az egyik
teremben aztán mégis találtak valakit. Csak egy csinovnyik, gondol-
ták, és legyintettek. A borotválatlan, írógép fölé görnyedő férfi pedig
rendületlenül rótta a sorokat. Készült megtenni a magyar történelem
egyik leghiábavalóbb gesztusát. A kiáltvány - amit abban a hitben
fogalmazott, hogy Nagy Imrét, Magyarország törvényes miniszterel-
nökét erőszakkal a szovjet követségen tartották, ahová tárgyalni
ment - pátosszal volt teli. Szerzője úgy érezte, ha már senki nincs a
süllyedni látszó hajón, neki kell valami módon a kormány helyett
helytállnia. A szovjet fegyveresek ki-be jártak körülötte, az írógép
betűi alatt pedig formálódott a szöveg:

Magyarok
Nagy Imre miniszterelnök a hajnali szovjet támadáskor a
szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan
visszatérni nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a
Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak
B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megjelenni.
Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy állam-
miniszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött ve-
lük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne lévő polgári
személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz
tartva magát, eltávozott. Az Országgyűlés épületében egyedül
alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül
törvényes magyar kormány egyetlen képviselője... A magyar né-
pet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa eset-
leg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s
vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen... Fegy-
veres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja
kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tá-
jékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tőlem a magyar ifjú-
ság drága vérével rendelkezni...
Isten óvja Magyarországot!
Kelt az Országház épületében. Bibó István s. k.
Budapest, 1956. november 4. Államminiszter

Ma azt mondanánk rá, gondolkodó, politológus, századunk egyik

legizgalmasabb szellemi embere. Tanulmányain nemzedékek tanul-
ták meg az elemző gondolkodás módszerét, a tudósi őszinteség szi-
gorát, akár történelmi kérdésekről, akár az eltorzult magyar alkat-
ról, akár a zsidókérdésről értekezett. Közvetlen politikai szerepet
szinte alig vállalt. Az 1956-os forradalom eseményeiben sem játszott
jelentős szerepet. Előtte sem szerepelt nyilvános fórumon, nem volt
ott a Petőfi-kör vitáin, október 31-ig nem állt összekötettésben egyet-
len szerveződő politikai csoportosulással sem. Azon a napon részt
vett a Nemzeti Parasztpárt újjáalakítását célzó, előkészítő megbe-
szélésen Illyés Gyula lakásán. Ott volt rajta kívül Németh László, Ve-
res Péter, Jócsik Lajos, Zsebők Zoltán is. Elhatározták, hogy együtt-
működnek Nagy Imre csoportjával.

Parlamenti látkép tankokkal

A koalíciós tárgyalások november elsején kezdődtek. A megálla-

podás szerint a Petőfi Párt két minisztert delegálhatott az új kabi-
netbe. Farkas Ferenc mellett a másik helyre Illyés Gyulát, majd Ke-
resztúri Dezsőt kapacitálták. Mindketten elutasították a felkérést.
Ezután vetődött fel Bibó István neve, aki szintén csak erőteljes rábe-
szélésre vállalta a megbízatást. 3-án tették közzé a névsort, és 4-én
lett volna az újjáalakult minisztertanács első ülése. Erre azonban
már - a szovjet csapatok támadása miatt - nem került sor. Bibó így
aztán nemcsak a kormány munkájában nem vett részt egy percig
sem, de még Nagy Imrével sem volt alkalma szót váltani. November
negyedikén telefonon keresték Nagy Imre megbízásából, és autóval
bevitték a Parlament épületébe. Akkor azonban már Nagy Imre nem
volt a helyén, úgy tudták, hogy a szovjet követségre ment, később
derült csak ki, hogy a jugoszláv követségen kért menedéket.

A bekötött szemű igazság

Bibó joggal érezte, hogy Farkas Ferenc távolmaradása következ-

tében itt neki kell képviselnie a Petőfi Pártot, és miután Nagy Imre
nem került elő, Tildy társaival távozott a Parlamentből, a drámai
helyzetben - különösen mert az ország utolsó híre a rádió híradása
szerint Nagy Imre szózata, hogy a kormány a helyén van - úgy ítélte
meg, hogy államminiszterként a kormányfő nevében is neki kell cse-
lekednie. Kiáltványát eljuttatta az amerikai, az angol, a francia kö-
vetségre, később véglegesített kibontakozási tervezetével együtt.
November hatodikáig a Parlament épületében marad. Akkor már né-
hány szobával arrébb az új, törvénytelen hatalomnak behódolni ké-
szülök csoportja ülésezett, Bibó frissiben, tréfából kinevezett sajtó-
főnökével, Bakos Ferenccel beszélget, telefonál, különféle rádiókat
hallgat és Homérosz éppen nála lévő Odisszeiáját olvassa.

Emléklap 1956

November 6-án aztán békésen elhagyja a Parlamentet. Valószínű,

nem neki szánt sortüzek között kerülővel jut haza. Rendszeresen ta-
lálkozik író barátaival: Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Veres Pé-
terrel. Bejárt az Egyetemi Könyvtárba, írt, dolgozott, visszatért régi,
megszokott életmódjához. A véglegesített kibontakozási tervezete
Göncz Árpád közvetítésével jutott el az indiai, majd az angol követ-
ségre, és cikk formájában jelent meg az ausztriai Presse című újság-
ban. Feljárt még a Parasztpárt összejöveteleire, de Nagy Imréék le-
tartóztatása után nyilvánvalóvá lett számára, hogy ő sem kerüli el a
számonkérést. Maga mondta egy interjúban: „Májusban gyakorlati-
lag már nem volt más, mint az, hogy vártam a letartóztatást, ami
1957. május 23-án következett be.” Életfogytiglani börtönre ítélték,
mert úgymond, ő dolgozta ki az ellenforradalmi kormány program-
tervezetét, ő a földalatti ellenállás vezető figurája. 1963 márciusá-
ban a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa közkegyelemben ré-
szesítette. Vajon miért kapott ilyen súlyos büntetést Bibó István, hi-
szen bűne, hogy részt vett Nagy Imre utolsó kormányában, ezt aligha
alapozta meg? Ő akkor lett a kormány aktív tagjává, amikor az a kor-
mány már de facio nem is létezett. Tanulmányokat más is írt, a Petőfi
Pártnak prominensebb képviselői is voltak, mint ő. Mi hát a bűn, ami
ilyen büntetést érdemelt? Valószínű a morál, az emberi tartás, ami
Bibó István cselekedeteit abban a november 4-i hajnali pillanatban
irányította. Az ő sorsa példa rá, hogy a hatalom megtalálja mindig a
jogi alapot, hogy az emberi tartást büntesse, büntethetővé fogal-
mazza a morális gesztusokat, ha azok érdekeit sértik, és képes az
önmagához is szigorú, de mindenekelőtt az igazsághoz hű tudósból
államellenes összeesküvőt kreálni.
 Hogyan lett a parasztból állami nyugdíjas?
Téesz-csalogató

20. század első felében ritkán esett meg, hogy egy paraszt idős
korában nyugdíjassá vált. A napszámosok, a kubikosok, az uradalmi
cselédek túlnyomó része úgy érkezett az öregség küszöbéhez, hogy
létbizonytalansága csak fokozódott. Ha kikopott a munkából, akkor
gyermekei hálájára vagy kegyelemkenyérre szorult. Általában a bir-
tokos parasztok sem számíthattak derűs évekre életük vége felé. Ag-
gódhattak, hogy nem csúszik-e ki a föld a talpuk alól, nem cibálják-e
szét a türelmetlen örökösök, nem teszi-e tönkre birtokukat a gazda-
sági helyzet, állatállományukat a járvány, termésüket a természet
erői. A szegényebbeknek nem tellett önkéntes nyugdíjbiztosításra, a
módosabbak vagyonukban reménykedtek. Sokan felesbérletbe, ha-
szonbérbe adták földjüket, amikor kiesett a kezükből a kapa, a kasza,
s így húzták ki életük hátralevő részét. Okkal tartották szerencsés-
nek, aki nyugdíjjal járó állásra tett szert. Az 1940-es években a né-
pesség felét kitevő agrárlakosságból mintegy 20 000 fő kapott igen
szerény összegű nyugdíjat az Országos Mezőgazdasági Biztosító In-
tézettől.
Az 1940-es évek végétől rendeződött az állami gazdaságokban és
a gépállomásokon foglalkoztatottak nyugdíjaztatása: rájuk is vonat-
kozott a bérből élők nyugdíjrendszere. A gazdáknak továbbra sem
futotta önkéntes nyugdíjbiztosításra a Rákosi-rendszer paraszt-
nyúzó politikája közepette, sőt a termelőszövetkezetbe belépett pa-
rasztok nyugdíjba vonulása is megoldatlan maradt.
Az 1956-os forradalom után a társadalmi bázist kereső Kádár-
rendszer megváltoztatta a parasztpolitikát. Az 1957-es agrárpolitikai
tézisek jegyében számos kedvező intézkedést hozott úgy a magán-,
mint a szövetkezeti gazdálkodást folytató parasztok érdekében. Az
utóbbiak javát szolgálta, hogy 1957 nyarán törvényjavaslatot dolgoz-
tak ki a szövetkezeti parasztok nyugdíjáról. A mezőgazdasági terme-
lőszövetkezetek tagjainak kötelező kölcsönös nyugdíjbiztosításáról
szóló, 1958. január 1-jén hatályba lépett törvényerejű rendelemek a
szociálpolitikai indítékok mellett fontos politikai célja volt, hogy a
nyugdíj révén az időseknek bizonyos létbiztonságot nyújtó szövetke-
zet vonzóbbá váljon a kívülálló parasztság szemében. Ily módon a
kollektivizálás egyik agitációs érve lett a nyugdíj lehetőségének fel-
villantása. E tekintetben jellemző, hogy csak a legmagasabb szövet-
kezeti formára terjesztették ki érvényességét: a tszcs-k, a szakszö-
vetkezetek tagjai nem szerezhettek nyugdíjjogosultságot tagságuk
révén.

Életképek a téesz szervezés korából

Öregségi nyugdíjra az a tsz-tag lett jogosult, aki elérte a nyugdíj-

korhatárt - ez egészen 1980-ig öt évvel magasabb volt, mint a mun-
kavállalóké: a nőknél 60 év, a férfiaknál 65 év - és legalább 20, a
nyugdíjba beszámító éve volt. Tíz nyugdíjév alapján jogosulttá vált
az, aki a rendelet hatályba lépésekor mezőgazdasági termelőszövet-
kezeti tag volt, vagy aki - íme, egy másik, a belépésre ösztönző mo-
tívum! - 1960. december 31-ig belép. Kivételesen nyugdíjat lehetett
megállapítani azoknak is, akik 1953. január 1-je előtt léptek be és
1957. december 31-ig legalább öt éven át szövetkezeti tagok voltak.
A rendelet a tsz-tag rokkantsági nyugdíjának megítélését is lehetővé
tette, ha munkaképességét minimálisan kétharmad részben elvesz-
tette, és életkorának megfelelő nyugdíjévekkel rendelkezett.
A nyugdíjat a tsz-tagok országosan kiszámított havi átlagjövedel-
mének, 900 Ft-nak a 35%-ában, 315 Ft-ban állapították meg. Ehhez
járult minden teljesített nyugdíjév után a nyugdíj 1 %-ának megfe-
lelő kiegészítés. Ez az egész megoldás teljesen eltért a munkaválla-
lók nyugdíjkiszámítási módjától. A nyugdíj alacsony szintjének meg-
állapításánál figyelembe vették, hogy a bevitt föld után földjáradék
járt (5-10 kg búza 1 aranykorona értékű föld után), fél-egy hold ház-
táji gazdaság illette meg a nyugdíjas tagokat is, továbbá a közös gaz-
daságban is módjuk volt dolgozni 200 munkaegység eléréséig. A
nyugellátás fedezetére a tsz-ek minden nem nyugdíjas tag után a
havi átlagjövedelem 3%-át, 27 Ft-ot fizettek be az SZTK-nak, tekintet
nélkül arra, hogy az illető mennyi munkát végzett a közösben, s az
átutalt nyugdíjjárulékot levonták a tagok részesedéséből.
Az 1950-es és az 1960-as évek fordulóján kevés nyugdíjasa volt a
termelőszövetkezeteknek: 1960 januárjában 10 500, 1961 júniusá-
ban 12 100 fő. Adódott viszont egy nagy probléma. Addig, amíg a tö-
meges kollektivizálás 1959 elejei megindulásával általánossá nem
vált az, hogy az egész község parasztsága lényegében együtt lépett
be a csz-be, az idős, munkaképtelen parasztokat többnyire kihagyták
a szervezésből. 1959-1960-ban ellenben ezeket a földdel rendelkező
idős embereket sem hagyták ki, részben éppen a bevihető földjük mi-
att. Ezeknek a 65-70 éves parasztoknak csökkent a munkaereje, vagy
már munkaképtelenek voltak, kevés munkaegységet teljesítettek, így
a közös jövedelemből alig részesedhettek. S akik néhány évig még
képesek is voltak dolgozni, abban már nyilvánvalóan nem remény-
kedhettek, hogy a nyugdíjjogosultságot megszerezzék. A kezdeti ne-
hézségekkel küszködő tsz-ekben ennek a generációnak a megélhe-
tése elég bizonytalan volt. Ezért az MSZMP KB Mezőgazdasági Osz-
tálya 1960 elején javaslatot terjesztett a Politikai Bizottság elé, hogy
az említettek ún. öregségi járadékot kapjanak. Az előterjesztés a hu-
mánus szempontokon túl politikai érveket is felsorakoztatott.
A PB 1960. február 9-i ülésén Kádár János megjegyezte ugyan,
hogy tulajdonképpen nincs jogcím a járadék folyósítására, s valójá-
ban keresztezi a nyugdíjrendszert, de ő is támogatta a járadék folyó-
sítását. Ellenezte viszont, hogy a járadék a javaslatnak megfelelően
300 Ft legyen, a nyugdíjat pedig 350 Ft-ra emeljék - hiába érveil az-
zal Fehér Lajos, hogy futja rá a pénzügyi alapból. Kádár ideologikus
reflexszel érvelt: „Mégis, társadalmi szempontból az itt levők jelentős
része a mi marxista fogalmaink szerint kispolgár és nem munkás, bir-
tokkal, tulajdonnal rendelkező kispolgári elem. Azt mondjuk, háztájija
lehet - helyes is, hogy kapjon - figyelembe vesszük, hogy a munkában
is segíthet, éppen ezért felvetem, nem lehet-e, hogy kisebb összeget
kapjanak?” S javaslatára 260 Ft lett az öregségi, illetve munka-kép-
telenségi járadék.
A rendelet értelmében a 65 éven felüli nők és a 70 éven felüli
férfiak kaphattak járadékot, ha a tsz tagjai voltak, s eleget tettek a
föld, az igás- és haszonállatok, a főbb gazdasági eszközök beviteli
kötelezettségének. A járadék fedezésére a tsz-ek a nyugdíjalapba
hozzájárulást fizettek.
A járadékosok száma a következőképpen alakult: 1960-ban 160
000, 1970: 293 000, 1975: 239 000, 1980: 184 000, 1985: 127 000,
1988: 98 000, 1994: 60 000 fő. A járadék összegének emelke-
dése: 1960: 260 Ft, 1970: 265 Ft, 1975: 642 Ft, 1980: 1399 Ft, 1985:
2902 Ft, 1988: 3890 Ft.
A nyugdíjasok száma - eltérően a járadékosokétól - növekvő ten-
denciát mutat: 1970: 90 000, 1975: 240 000, 1980: 351 000, 1985:
449 000, 1988: 490 000, 1994 602 000 fő. Az egy nyugdíjasnak jutó
havi átlag-összeg: 1970: 516 Ft, 1975: 926 Ft, 1980: 1948 Ft, 1985:
2902 Ft, 1988: 3890 Ft.
 Miért nem engedte kivonulni Kádár a szovjet csapatokat?
Félelem a szabadságtól

A szovjet hadsereg 46 éves magyarországi tartózkodása közben

egyszer adódott olyan helyzet, amikor fel lehetett volna számolni az
„ideiglenes” jelenlétet. A Kádár-kormány első, 1956. november 4-i
kiáltványában ígéretet tett erre: „A magyar kormány a rend s a nyu-
galom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és
a Varsói Szerződés más résztvevőivel a szovjet csapatok Magyaror-
szág területéről való kivonásáról.” Ezt a vezetők kis része komolyan
gondolta, a többség inkább taktikai jellegű kinyilatkoztatásnak te-
kintette,
1956 novemberében többször is felmerült a szovjet csapatok
ügye. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának november 11-i
ülésén maga Kádár is ezt hangoztatta: „…nem kétséges, hogy előbb-
utóbb ki kell vonni Magyarország területéről őket”. Ugyanezen az ülé-
sen hasonló következtetésre jutott Aczél György: „Perspektívát kell
adni ezenkívül arra, hogy a szovjet csapatok kivonuljanak az ország-
ból, de nem most.” Fehér Lajos pedig azt vetette fel, hogy „bizonyos
idő múlva a szovjet csapatokat cseréljék fel lengyel, bolgár vagy jugo-
szláv csapatokkal. Ez enyhítené valamennyire a nagy szovjetellenes
hangulatot”.
A szovjet katonák az év végére visszahúzódtak a laktanyákba,
ugyanakkor a távozásukat feszegető hangok elhallgattak. Sőt az
1957. márciusi moszkvai tárgyalásokon a két ország kormányfője kö-
zös nyilatkozatot írt alá: a nemzetközi helyzet alakulása miatt „fel-
tétlenül szükséges, hogy a Varsói Szerződés alapján ideiglenesen szov-
jet csapatok tartózkodjanak Magyarországon”. Megállapodtak, hogy
a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról, létszámáról, állo-
mányáról és elhelyezkedéséről egyezményt fognak kötni, amely sza-
bályozza e csapatok jogi helyzetét. Az egyezményt 1957. május 27-én
írták alá „az esetleges agresszió elleni közös védekezés biztosítása”
céljából. A valóságot megcsúfolva az egyezmény első cikkelye han-
goztatta: „A szovjet csapatok ideiglenes tartózkodása a Magyar Nép-
köztársaság területén semmiképpen sem érinti a magyar állam szu-
verenitását, a szovjet csapatok nem avatkoznak be a Magyar Nép-
köztársaság belügyeibe. ”

Hruscsov és Kádár szívélyes búcsúja

Miután a kommunista és munkáspártok 1957. novemberi moszk-

vai értekezlete ismételten elvetette a világháború elkerülhetetlensé-
gének dogmáját, a szovjet diplomácia békeoffenzívát indított. 1957
decemberétől kezdve 1958 első felében folyamatosan bombázta kez-
deményezéseivel a nyugati hatalmakat: külügyminiszteri találkozót,
csúcstalálkozót javasolt a leszerelésről, a nukleáris fegyverkísérle-
tek betiltásáról. Támogatta a Rapacki-tervet (Lengyelország, Cseh-
szlovákia, az NDK, az NSZK alkosson atomfegyvermentes övezetet).
A húzódozó nyugatiak gesztusokat vártak, mire a Szovjetunió egyol-
dalúan felfüggesztette az atomfegyver-kísérleteket.
E gesztusok sorába tartozott, hogy Romániával megegyezett fegy-
veres erőinek kivonásában. S amikor az 1958. április 2-án hazánkba
látogató Ny. Sz. Hruscsov a szovjet-román megállapodásról négy-
szemközt beszélgetett Kádárral, felvetette a csapatok kivonását Ma-
gyarországról is - azaz még egy gesztust akart tenni nyugat felé. Az
MSZMP első titkára Hruscsov 10-i elutazása után, a PB április 11-i
zárt ülésén tájékoztatta erről a PB tagjait, de a KB-tagokat csak két
hónappal később, június 6-án informálta. (A közvélemény minderről
természetesen semmit sem tudott.) Ezen a KB-ülésen körülményes-
kedve a következőképpen számolt be a javaslatról: „Mi beszéltünk
arról is, hogy hát végtére lehetséges volna a szovjet csapatok teljes
kivonása Magyarországról is megfelelő kijelentések kíséretében. Ezt
senki se értse úgy, hogy a Varsói Szerződés megszűnt volna, hogy itten
lehet valamivel próbálkozni, mert azok, ha kimennek, ide is jöhetnek,
ha a magyar kormány kéri. De hát ez csak egy végső megoldása a kér-
désnek... Én Hruscsov elvtársnak mondtam, hogy mi a vélemény a mi
sorainkban erről. És azt mondta, hogy nekünk, ha kizárólag csak a
belső dolgot kellene nézni, akkor minden további nélkül ki lehetne
vonni a szovjet csapatokat. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon
semmi sem történik, mert egészen bizonyos, hogy egy ilyen alkalmat
azért a reakció felhasználhat különböző provokációkra meg támadá-
sokra... Azt mondtam én, ha csak a belső dologról van szó, akkor ki
lehet vonni a szovjet csapatokat minden további nélkül. Ami azonban
a külső provokáció lehetőségét illeti, az még mindig fennáll, és bizo-
nyos vonatkozásaiban mi ez időben nem vagyunk képesek védeni a sa-
ját független államunkat és általában a szocialista tábort is ezen a ré-
szen. Miért? Hát azért, mert most a korszerű védelem olyan technikai
felkészültséget kíván, amilyennel mi jelenleg nem rendelkezünk... És
ezért a véleményünk az, hogy nem szükséges kivonni Magyarországról
és nem is kértem. Ellenben a perspektívában, ha mi bizonyos oldalon
technikailag segítséget kapunk és erősíteni tudjuk a saját néphadsere-
günket, akkor ez az ok is elesik.”
Kádár tehát anélkül, hogy konzultált volna vezető társaival, elhá-
rította Hruscsov kezdeményezését! Súlyos történelmi felelőssége,
hogy lemondott a pillanatnyi szovjet diplomáciai érdekek által dik-
tált kezdeményezés kiaknázásáról.
A párt első titkára eltorzított képet rajzolt a tényleges helyzetről,
amikor a KB előtt belpolitikai szempontból bagatellizálta a szovjet
katonai jelenlétet, s csak külpolitikai magyarázatot adott rá, illetve
a haditechnika elmaradottságával érvelt. Még külpolitikai érvelése
is sántított: ha ugyanis a nyugati hatalmak 1956 őszén is tartózkod-
tak a katonai beavatkozástól, akkor két év múltán még kisebb indo-
koltsága volt az ettől való félelemnek. S jogos a kérdés: a rá követ-
kező három évtized alatt mindvégig feszültnek látta a nemzetközi
helyzetet és elmaradottnak a fegyverzetet?

Az új urak: Kádár és Marosán

Valójában elsősorban belpolitikai motívumokra vezethető vissza

a Hruscsov előtti kényelmetlen helyzetbe került Kádár tagadó vála-
sza. 1956 sebe még nem gyógyult be, sőt a véres megtorlások, az ér-
telmiség egy részének elhallgattatása újabbakat ejtett. A pártveze-
tést és a kormányt Rákosi visszatérésének veszélye ekkor már alig
nyugtalanította, annál nagyobb gondot okozott, hogy a Nagy Imre-
per nem zárult le (éppen a szovjetek nemzetközi enyhülést szem
előtt tartó kérésére 1958 februárjában félbeszakították a tárgyalást).
A Nagy Imre-ügy 1958 első felében végig erősen nyomasztotta a ve-
zetést.
A romániai kivonulásról szóló megállapodás hatására a magyar
kormány annyit tett, hogy 1958 májusában tudomásul vette egy
szovjet hadosztály kivonását. Ezt a Varsói Szerződés politikai tanács-
kozó testületének május 24-i üléséről kiadott közleményben hozták
nyilvánosságra, miként azt is, hogy Romániából kivonják a szovjet
csapatokat, s hogy 1958 folyamán a Szovjetunió 300 000, Románia
55 000, Bulgária 23 000, Lengyelország 20 000, Csehszlovákia 20
000, Albánia 1000 fővel csökkenti hadseregét. A magyar hadsereg
létszáma ekkor még növekedőben volt.
Egy már korábbi, 17 000 fős csapatkontingens távozása után
1958 júliusában megkezdődött a hadosztály elszállítása. A Népsza-
badság július 13-i beszámolója szerint Szentendrén „a búcsúztatók
virágcsokrokkal, díszes albumokkal, a magyar népi díszítő-művészet
remekeivel ajándékozták meg a szovjet katonákat”. A városka mellett
hömpölygő Dunán még sok víz folyt le, mire 1990. március 10-én
Horn Gyula magyar és Eduard Sevarnadze szovjet külügyminiszter
Moszkvában, a Külügyminisztérium Tolsztoj utcai villájának díszter-
mében aláírta a szovjet hadsereg csapatainak teljes kivonásáról
szóló kormányközi egyezményt.
 Kik döntöttek a Nagy Imre perről?
Súg a Volga

Moszkvában 1956. október 30-án nemcsak a magyarországi szov-

jet katonai beavatkozás vált véglegessé, hanem az is, hogy ezt Nagy
Imre és a magyar kormány értesítése nélkül, velük szembeszegülve,
új magyar politikai vezetők segédletével hajtják végre. Miközben
Szuszlov és Mikojan, az SZKP két vezető személyisége Budapesten
jóváhagyta a miniszterelnök döntését előbb a tömegmegmozdulások
demokratikus és nemzeti jellege nyilvános elismeréséről, utóbb a
többpártrendszer bevezetéséről, addig Hruscsov és társai a szovjet
fővárosban Nagy Imrét a kommunizmus árulójának minősítették, és
félreállításáról határoztak. Perről, kivégzésről azonban még nem
volt szó, ellenkezőleg, mind a szovjet, mind a jugoszláv vezetők bíz-
tak abban, hogy a kommunista Nagy Imre szerepet vállal elképzelé-
sük kivitelezésében, amennyiben Tito felkérésére önként lemond ha-
talmáról. A forgatókönyv szerint a magyar miniszterelnök szerepe az
lett volna, hogy elismeri: nem tudott úrrá lenni a helyzeten, az el-
lenforradalom előretörését nem volt képes megállítani, ezért nem
alkalmas az ország irányítására, és aláír egy néhány soros lemondó
nyilatkozatot.
Nagy Imre azonban már nem olyan kommunista volt, mint azt
Moszkvában vagy Belgrádban feltételezték. November 4-én hajnal-
ban a szíves invitálásra társaival politikai menedékjogot kért a jugo-
szláv nagykövetségen. Már várta őket Tito felszólítása a lemondásra.
Nagy Imre azonban megtagadta az aláírást, és ehhez a rá nehezedő
politikai nyomás ellenére az elkövetkezendő napokban is ragaszko-
dott. Sokan úgy vélik, ezzel pecsételte meg sorsát. Nem járnak mesz-
sze az igazságtól. A történelemben néha egyetlen aláírásnak is rend-
kívüli erkölcsi súlya, szimbolikus jelentősége lehet. Mint ahogy Hor-
thy Miklós, majd Lakatos Géza miniszterelnök lemondást aláíró kéz-
jegye tízezreket tartott meg Szálasi Ferenc országlásának szol-
gálatában, úgy tartotta életben a politikai és erkölcsi ellenállást a
munkások és az értelmiségiek, a munkástanácsok és a forradalmi
szervek között Nagy Imre helytállása. 1956 novemberének, decem-
berének sztrájkjai, demonstrációi a Nagy Imre-kormány visszaállí-
tása követelésének jegyében zajlottak.
Kádár János és társai is tárgyalóasztalhoz kényszerültek, a huza-
vona azonban csak néhány hétig tartott. Nagy Imrét és társait a szov-
jetek 1956, november 22-én erőszakkal Romániába evakuálták.

Kádár János miniszterelnök

Perről, kivégzésről azonban még mindig nem volt szó. Kádár Já-
nos nemcsak a jugoszláv diplomatáknak, de november 23-án az
MSZMP szűkebb vezető testületé előtt is kijelentette, hogy nem akar
büntetőeljárást, „...hogy semmiféle örök száműzetésről nincs szó, de
amikor Mindszenty, Kéthly és a Szabad Európa Rádió, a Budapesti
Munkástanács követeli Nagy Imre kormányát, akkor az ország hely-
zete megköveteli ezt a megoldást... Nem örökérvényű ez a száműzetés,
eltelik 3 hónap, más körülmények között fogunk dolgozni, akkor itt
lehetnek Budapesten”.
 Nem kellett sokat várni azonban, hogy Nagy Imre politikai meg-
ítélése a magyar párt vezetői között megváltozzon. December elején
már nem egyszerűen kormánya tehetetlenségét, állandó jobbra toló-
dását rótták fel neki, hanem az október 23-át megelőző ellenzéki ma-
gatartásának stílusát, pontosabban nyíltságát is, amely úgymond
„felbátorította a reakció erőit, és jelentős mértékben hozzájárult az
ellenforradalom kirobbanásához”. Az igazi hangnemváltás azonban
január elején következett be. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
1957. január 6-ai nyilatkozata a Nagy Imre-kormányt egyszerűen
csak árulónak bélyegezte, az ún. ellenforradalmi erők célját pedig
már nem a kapitalizmus, hanem egy, a nemzetközi imperialista
nagytőkétől függő fasiszta-földesúri állam megteremtésében jelölte
meg.
A nyilatkozat hangneme a közvéleményben megütközést keltett.
Az elvtársból váratlanul áruló lett? Mi történt? Mi a magyarázata a
változásnak? Pontosan még nem tudjuk. Ismerjük a kormánynyilat-
kozat tervezetett és december végi vitáit. Ezekben szó sem volt ilyen
minősítésekről. A szöveg véglegesítése azután félbemaradt, 1957. ja-
nuár 1-jén Budapestre érkeztek a csehszlovák, a bolgár, a román és
a szovjet párt vezetői. A szűk körű tárgyalások három napig tartot-
tak. Hogy mi hangzott el ezeken, ismeretlen. A közös közlemény
azonban már keményen fogalmazott, mint ahogy az azzal együtt
megjelent kormánynyilatkozat is. Még rejtély, hogy a szöveget ki
véglegesítette. A kormány biztosan nem, a tárgyalások miatt minisz-
tertanácsi ülésre ugyanis nem került sor. Sajátos esete ez a magyar
történelemnek: úgy születik egy kormánydokumentum, hogy a kibo-
csátó testület meg sem tárgyalja.
Nagy Imrét 1957. április 14-én letartóztatták, társaival együtt ti-
tokban a budapesti Gyorskocsi utcai börtönbe szállították, és meg-
kezdték kihallgatását.
Hogyan jutottak a dolgok idáig? A kormánynyilatkozat megjele-
nése után az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága Romániába küldte
Kállai Gyulát, hogy tisztázza, ki az, aki hajlandó valamilyen formá-
ban együttműködni, és ki az, aki továbbra is szemben áll a párttal. A
többség az utóbbit választotta. Hazatérve Kállai azonnal felvetette a
bírósági felelősségrevonás gondolatát, január végén és februárban
azonban még csak a csoport elleni tényanyag összegyűjtéséről hatá-
rozott a vezetés. Az óvatosság két okra vezethető vissza. Először is
nem volt meggyőző koncepció, és ennek megfelelően kellő mennyi-
ségű terhelő anyag Nagy Imre és társai ellen a jogi felelősségrevo-
náshoz. Ezeket azonban a szorgalmas belügyi tisztek és az ideológu-
sok fokozatosan és igen hatékonyan pótolták. Az újabb és újabb té-
nyek és összefüggések hatással voltak a párt vezetőire. Mindinkább
meggyőződésükké vált, hogy Nagy Imre és mások főbenjáró bűnöket
követtek el. A másik okra Ponomarjov egyik titkos jelentése világít
rá. Az SZKP osztályvezetője számára a Kállai Gyulával való 1957.
március eleji bukaresti beszélgetés során kiderült, hogy „az MSZMP
Intéző Bizottsága még nem döntött arról, hogy Naggyal szemben le-
folytatják-e a bírósági tárgyalási, bár az Intéző Bizottság tanainak
többsége (Kádár, Marosán, Münnich és Kállai elvtárs) megállapodott
Nagy és csoportja bírósági eljárásának megszervezésében. Kállai elv-
társ ezt azzal a szükségszerűséggel magyarázza, hogy fokozatosan ké-
szítsék elő az Intéző Bizottságot, majd a KB-t a döntés elfogadására.”

Nagy Imre az ítélethirdetés alatt

 Ponomarjov Moszkvába küldött jelentése egy további fontos moz-
zanatot is tartalmaz. A románokkal egyetértésben javasolta, hogy a
Nagy Imre elleni vizsgálatba szovjet KGB-tanácsadókat vonjanak be.
Moszkva tehát pert szeretett volna. Ezt követően Kádár János 1957.
március 20-28-a között a szovjet-magyar csúcstalálkozón - taktikai
okokból is - maga kezdeményezte Nagy Imre jogi felelősségre-voná-
sát, amivel Hruscsovék természetesen egyetértettek. Most már csak
az volt a kérdés, mikor és milyen ítélettel végződik a tárgyalás.
A magyar küldöttség hazatérése után az Intéző Bizottság április
9-én véglegesítette a vádirat koncepcióját, amely szerint Nagy Imre
és társai opportunistákból, revizionistákká, majd árulókká váltak,
akik az imperialistákkal együttműködve tudatosan és tervszerűen
készítették elő és irányították a rendszer megdöntését. Néhány nap
múlva mindezt Kállai Gyula tudományos igényű előadásként részle-
tezte az MSZMP Politikai Akadémiáján. Ezzel párhuzamosan tovább
folyt és nyár végére be is fejeződött a rendőrségi vizsgálat. Biszku
Béla úgy tájékoztatta Andropovot, hogy a Politikai Bizottság 1957.
szeptemberben akarja lebonyolítani a zártkörű tárgyalást. A vádirat
tervezetét megküldték Moszkvának, az ítéletre azonban nem tettek
javaslatot. Miután azonban kiderült, hogy a per megkerülhetetlenül
előtérbe állítaná Jugoszlávia felelősségét a magyarországi esemé-
nyekben, Hruscsovék leállították az előkészületeket. A szputnyik fel-
lövéséből, a Szovjetunió katonai fölényéből adódó lehetőségek ki-
használása, a nyugati hatalmak tárgyalóasztalhoz kényszerítése ér-
dekében az SZKP óriási méretű békeoffenzívába kezdett, amelynek
sikerét nem kívánta semmilyen helyi incidenssel lefékezni. Ugyanez
megismétlődött az olaszországi választások előestéjén 1958. február
elején is, amikor pedig a per első két tárgyalási napja már lezajlott.
Kádár János és társainak világpolitikai tájékozottsága erős kívánni-
valókat hagyott maga után.
A per időpontja körüli huzavona ékes példája annak, hogy a nem-
zetközi viszonyokat érintő kérdésekben Moszkva kézi vezérléssel
irányította Budapestet. Jellemző, hogy a perről a formális döntés
nem a Központi Bizottság meggyúrása, hanem a kommunista pártok
közösségének találkozója után, 1957. december 21-én született meg
az MSZMP KB ülésén. A KB elé került a második halasztás is 1958.
február 14-én, majd a per folytatása június 6-án. Amíg a koncepciós
perekről Rákosiék a legnagyobb titokban döntöttek, addig Kádár Já-
nos a lényeget illetően megosztotta a felelősséget a párt szélesebb
vezető gárdájával.
1958 nyarán a per újraindítására az engedély természetesen me-
gint Moszkvából érkezett, s most már nem vonták vissza. A részle-
tekről sem a KB, sem a PB hivatalosan nem tárgyalt. Az ismert for-
mula így hangzott: „szabad folyást kell engedni a törvényes eljárás-
nak...” Nem lehet kétségünk azonban afelől, hogy az ítéletet 1958.
június 16-án a szovjet és magyar vezetők jóváhagyásával hirdették
ki és hajtották végre. Moszkva és Budapest összjátékát mégsem ko-
ronázta siker. Kádár János meglepetésére a nemzetközi felháborodás
óriási volt, Magyarország diplomáciai bezártsága több évre prolon-
gálódott, a magyar ügyet képtelenség volt levenni az ENSZ napirend-
jéről. Moszkvát persze ez nem zavarta, a békeoffenzíva rég összeom-
lott, nem is ártott egy kis feszültséggel szorosabbra zárni a szocia-
lista tábor sorait. A sokszoros vesztes Magyarország volt. A mérhe-
tetlen erkölcsi kár mellett, azt kell mondanunk, hogy az MSZMP ve-
zetői maguk emeltek falat egyik legfőbb céljuk, hazai és nemzetközi
elismertségük megvalósítása elé.
 Rákosi a száműzetésben
A partra vetett cápa

Rákosi Mátyás 1956 júliusától 1971. február 5-én bekövetkezett

haláláig a Szovjetunióban élt. Az 1919-1924 és az 1940-1945 közötti
évek utáni harmadik emigráció állomásai a következők voltak: 1957
nyaráig Moszkva, 1957 és 1962 között a Fekete-tenger közelében lévő
város, Krasznodar, 1962-1966 között egy, a kínai határhoz közeli kir-
giz falu, azután csaknem egy esztendőt a Gorkijtól délre fekvő kisvá-
rosban, Arzamaszban töltött a vakok és gyengénlátók házában. Az
utolsó otthona 1967 végétől a zárt város, Gorkij volt, azon belül is a
külföldiek számára kijelölt lakónegyed. Az időről időre elterjedt
pletykák ellenére egyszer sem járt ezekben az években Magyarorszá-
gon, bár az MSZMP vezetése 1966-tól fontolgatta hazaengedését, sőt
1969 márciusában a Központi Bizottság elvi döntést hozott hazaho-
zataláról. Végül csak hamvai érkeztek meg 1971. február 12-én, hogy
négy napra rá - Biszku Béla szervezésében - szigorú rendőri felügye-
let mellett a család itthon temesse el.
 Rákosi, amikor még kezében tartja a „szabad népet”

Amikor 1956 júliusában Rákosi Mátyást leváltották első titkári és

politikai bizottsági tagsága alól, majd rövidesen gyógykezelésre a
Szovjetunióba távozott, még senki sem tudhatta biztosan, hogy poli-
tikai pályafutása végképp befejeződött, hogy az 1955-ös Nagy Imre
fölött aratott győzelem nem ismétlődik meg újra az utód, Gerő Ernő-
vel szemben is. Bármily furcsa, az október 23-i felkelés - különösen
az október 30-i moszkvai fordulat után - még növelte visszatérési
esélyeit. Néhány nap múlva az a Kádár János került a párt élére, akit
maga is utódjának ajánlott néhány hónappal azelőtt, és akitől joggal
várta, hogy a feszült hónapok elültével önként átadja a hatalmat a
„tekintélyesebb, tehetségesebb vezérnek”. Nem így történt. Alig telt
el néhány nap, és odahaza az újdonsült vezetők feketelistát állítottak
össze, amit ő vezetett, majd Rákosi-Gerő-klikkről kezdtek el be-
szélni, akiknek bűnös politikája meghatározó szerepet játszott az ok-
tóberi forradalom kirobbanásában.
Rákosi Mátyás ellenlépésekre szánta rá magát. Levelet írt haza
és Hruscsovnak, nyíltan kérve politikai reaktivizálását és a párt
élére való visszahelyezését. Kádár megrettent. Tudta, ha hazaenge-
dik a volt első titkárt, az támadást intéz az MSZMP politikája és sze-
mélye ellen. Ráadásul a szovjet vezetők magatartása felől sem volt
biztos. 1957. március 20-án azzal az eltökélt szándékkal ment ki
Moszkvába, hogy mindenáron kierőszakolja ellenlábasa öt évig való
kinntartását. Sikerrel járt, Hruscsov mellé állt. Amikor Rákosi hírül
vette a döntést, első felindultságában telefonon kérdőre vonta az
SZKP első titkárát, és miután az visszautasította érvelését, támadó
hangú levelet küldött az SZKP Központi Bizottságának. 1957. április
I8-án most már az SZKP KB szögezte le: Rákosi Mátyás „még mindig
az ország vezetőjének szerepére tart igényt, pedig azt örökre elvesz-
tette”. Visszaélt a szovjet párt vendégszeretetével, áskálódik a ma-
gyar elvtársak ellen - el kell távolítani Moszkvából. S ez a Molotov-
Malenkov-Kaganovics-csoport bukása után be is következett: Rákosi
és felesége 1957 augusztusában Krasznodarban kapott új szállást. A
gyógyüdülés száműzetéssé vált.
 Rákosi Mátyás politikai megsemmisülése 1957 szeptemberében,
Kínában fejeződött be, amikor Kádár János Mao Ce-tung és vezető-
társai előtt tette fel a kérdést: mi legyen a száműzött vezérrel? Mao
legkevésbé ebben a kérdésben kívánt konfrontálódni a szovjet veze-
téssel, így áldását adta a hruscsovi megoldásra. A szocialista orszá-
gok 1957. novemberi csúcsértekezletének vastapsa Kádár János két-
frontos koncepciójára már a koronát tette fel: Nagy Imre árulóként,
Rákosi Mátyás használhatatlan politikai rekvizitumként hullott ki a
riválisok sorából. Nem véletlen, hogy az öt évet Kádár János 1958
elején magabiztosan toldhatta meg. A Központi Bizottság - felülvizs-
gálva korábbi határozatát - örökre száműzte Sztálin legjobb magyar
tanítványát.

Rákosi és Krasznodár, ahol száműzetésének jelentős

részét töltötte

Rákosi Mátyás mindjobban egyedül maradt. A Moszkvába szám-

űzöttek lassan hazatértek, legvégül még Gerő Ernő is, a vendéglátás
ugyan fejedelmi volt, de mozgási szabadsága, kapcsolattartási lehe-
tőségei felett a moszkvai magyar követség munkatársai mellett nem
más őrködött, mint az SZKP Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának ve-
zetője, Jurij Andropov.
Idehaza biztosra vették, hogy belátja helyzete reménytelenségét,
elfogadja a neki szánt szerepet, és látványosan kapitulál az MSZMP
sikerei előtt. 1959 októberében - a kádári politika nemzetközi közön-
ség előtti győzelmi ünnepének szánt VII. kongresszusa előtt - Rákosi
Mátyás levelet kapott az MSZMP vezetésétől. Beismerő, önkritikus
válaszlevelet vártak, de ő semmiféle politikai nyilatkozatra nem volt
hajlandó. Pusztán hazatérési jogát követelte vissza.
Néhány hónap múlva egy akcióra is rászánta magát. Tisztázatlan
körülmények között sikerült Moszkvába jutnia, protektorokhoz, nyil-
vánossághoz azonban nem jutott. Hiába vetette reményét a kínai-
szovjet feszültség erősödésébe, az átmenetileg enyhült, így nem ma-
radt senki a nemzetközi kommunista mozgalomban, aki szót emelt
volna érte. Kádár János dühös volt. Szigorú vizsgálatot rendelt el,
Rákosit Moszkvában Aczél György és Nógrádi Sándor hét órán át fag-
gatta. Nyilvánvalóvá vált, hogy reménytelen helyzete ellenére sem
adja meg magát, szembehelyezkedik az itthoni politikai vonallal,
még egy vizsgálatot is hajlandó maga ellen kiprovokálni, csak haza-
jöhessen. Ezt a szívességet azonban nem tette meg neki a Politikai
Bizottság. A Rákosi-ügy kirobbanásához külső lökés kellett. 1961 ok-
tóberében a desztalinizáció folytatásának jegyében zajlott az SZKP
XXII. kongresszusa.
1962-ben az MSZMP vezetői rászánták magukat, hogy hatalomra
kerülésük után hat évvel vizsgálatot indítsanak az 1956 előtti tör-
vénytelenségek ügyében. A legutolsó hasonló pártvizsgálat 1956 jú-
niusában-júliusában folyt még Rákosi Mátyás felügyelete alatt. Fő-
bűnösnek ekkor már nem Péter Gábort, hanem Farkas Mihályt kiál-
tották ki. A harmadrendű vádlott Kádár János lett, akinek az MDP
Központi Vezetősége 1956. július 18-21-i ülésén (ahol Rákosit fel-
mentették) nyilvánosan kellett önkritikát gyakorolnia a Rajk-perben
játszott szerepéén.
Most fordult a kocka. Az MSZMP irányítóinak, köztük Kádárnak
tisztának kellett maradnia. Az első számú vádlott Rákosi Mátyás lett.
Kizárták a pártból, de a jogi felelősségre vonástól a törvénytelensé-
gek fő felelőseként megnevezett és megbélyegzett volt pártvezető
megmenekült. 1963-ban - mielőtt vizsgálat indult volna ellene - am-
nesztiában részesült. Így nem kellett tartani attól, hogy idehaza egy
esetleges tárgyalás során véletlenül emlékezni kezd a néhány évvel
ezelőtti vizsgálat egy-két kínos részletére. A büntetés mégsem ma-
radt el. A magyar vezetés kérésére az SZKP KB Elnöksége Hruscsov
javaslatára Rákosi Mátyást és feleségét 1962 szeptemberében egy is-
ten háta mögötti kirgiz faluba evakuáltatta.
Kemény évek következtek. Az életfeltételek itt, a Himalája tövé-
ben össze sem voltak hasonlíthatók a krasznodarival. Beadványaira
sem figyelt senki, és ebben Hruscsov bukása nem hozott változást.
Annál inkább a magyar reform beindulása. Az MSZMP vezetői tisztá-
ban voltak azzal, hogy Brezsnyevvel nem lesz könnyű dolguk, leg-
jobb, ha csak egyetlen szívességet kérnek: adjon utat a reformelkép-
zelések érvényesülésének. Az öreg Rákosi kéréseinek lassú, fokoza-
tos tudomásulvétele is ebbe a politikai helyzetbe ágyazódott. Szana-
tóriumi beutalókhoz jutott, jobb környékre költözhetett, de már min-
den úgy intéződött, hogy szó sem volt a magyaroknak tett szovjet
szívességről. Az idő azonban haladt, évek teltek el, és Rákosi Mátyás
nagyon megöregedett, és komolyan megbetegedett.
Végül is idehaza sem sok vizet zavarhat, ha jól odafigyelünk - fo-
galmazódott meg úgy 1968 elején az MSZMP mértékadó vezetői kö-
zött a felismerés. Az 1968-as csehszlovákiai események hatására,
majd a fenntartások erősödésével a hazahozatal ügye azonban még
két évet csúszott. 1970. február 10-én aztán a Politikai Bizottság
meghozta döntését: áprilisban haza hozzák a volt pártvezetőt és fe-
leségét. Tájékoztatták erről a párttagságot is. Rákosinak mindössze
egy olyan nyilatkozatot kellett aláírni, amelyben kötelezettséget vál-
lal egy, a házi őrizethez kísértetiesen hasonló állapot tudomásulvé-
teléről. Az aláírásért Borbándi János és Harangozó Szilveszter uta-
zott Moszkvába. Rákosi végighallgatta a nyilatkozat felolvasását,
majd keserűen kijelentette, hogy ezek a feltételek rosszabbak, mint
amilyenek között a Szovjetunióban él. Gondolkodási időt kért. Egy
óra múlva elutasító válasszal tért vissza. Minden bizonnyal tudta,
hogy utolsó esélyéről mondott le. Maradt, aki volt: a kádárizmus ba-
los ellenzője.
 A párt parlamentje
Kádárállomány

Kádár-korszak hét országgyűlési választása elmosódik az emlé-

kezetünkben. Az egyik olyan volt, mint a másik, tét nélküli ceremó-
nia, amelyen már csak megszokásból is részt vettek az emberek, bár
tudták, hogy a dolgok nem itt, hanem másutt dőlnek el. S ez igaz volt
a választásokkal kapcsolatos ügyekre is. A Jászai Mari téri fehér ház-
ban határoztak arról, hogy milyen rendszerben, mikor szavazzanak
az emberek, ki, hol és mit nyilatkozzon a kampány időszakában, er-
ről mi jelenjen meg az újságokban, a tv-ben, a rádióban, és végül,
hogy ki üljön képviselőként a parlament széksoraiban, kik legyenek
a törvényhozás és a kormányzat tisztségviselői. Az MSZMP vezetői
Rákosi Mátyással szemben vigyáztak arra, hogy a választás politikai
ügyeit ne a szűk vezető testület, a Politikai Bizottság, hanem a Köz-
ponti Bizottság döntse el. A képviselők személyét illetően azonban
mindvégig a PB volt a legutolsó fellebbviteli fórum.
1953 után 1957 tavaszán volt esedékes egy újabb országgyűlési
választás. Az MSZMP vezérkara érzékelve a magyar társadalom el-
fojtott, de létező ellenállását, jobbnak látta a parlament mandátumá-
nak két évvel való meghosszabbítását. 1957 második felére a helyzet
azonban megváltozott. Az igen széles körben lebonyolított tanácsi
választások eredményei mutatták, hogy az ország visszazökkent a
régi kerékvágásba, már a passzív ellenállástól sem kell tartania a
hatalomnak. Az országgyűlési választásra nem kellett két évet várni.
Kádár János nem akart sok időt adni Rákosi parlamentjének, saját
törvényhozást akart, amely szilárdan áll mögötte, nem úgy, mint az
1953-as válságos októberi napokban. Rehabilitálni akarta azokat a
kommunistákat, akik a törvénytelenségek miatt nem voltak képvise-
lők. Ezek közé tartozott ő maga is. Másrészt működő parlamentet
képzelt el, amelynek politikai kisugárzása van, amelyben ha beszé-
det mond, arra odafigyelnek az emberek. A választásokon viszont to-
vábbra sem kívánt politikai bonyodalmakat. Világosan leszögezte:
népszavazásra van szükség, amely jóváhagyja az addig folytatott vo-
nalvezetést. Félretette az 1956 nyarán kidolgozott reformterveket az
egyéni választókerületi rendszerre való áttérésről, maradt a tiszta
listás szavazás, amelynek jelöltjeit a megyei apparátusok javaslata
alapján a központ véglegesítette. Kádár János már 1958 elején kije-
lentette: ha kell, hónapokat szánunk a jelöltek kiválasztására.
A parlament összetételét illetően az egész korszakot meghatá-
rozó vita Kádár János és Marosán György között a Központi Bizottság
1958. július 25-i ülésén zajlott le. Marosán megingathatatlan kom-
munista többséget, 280-300 harcos agitátort akart látni a Ház ülés-
termében. A pártonkívüliek szilárdabbak legyenek, mint a párttagok
- hangoztatta. Kádár mérsékeltebb volt. Nem baj, ha a képviselők
akár 3/4-e is párttag - fejtette ki, de a parlament nem pusztán pro-
pagandaszerv, hanem káderképző is, ahol mind több megyei appará-
tusi és társadalmi szervezetben dolgozó fiatal politikus mutathatja
meg, mit tud. Nem árt az sem, ha ott vannak szövetségeseink.

Az 1958-as vita az első titkár javára dőlt el, elképzelései mégsem

váltak valóra. A magyar parlament nem lett lázas bolsevik konvent.
Ülései rövidek és unalmasak voltak, a határozatokat szinte mindig
egyhangúan hozták, nem fordulhatott elő, hogy a kormány javaslatai
kisebbségben maradjanak, vagy akárcsak számottevő módosuláson
menjenek keresztül. A lojalitáson kívül mást nagyon bizonyítani sem
lehetett az ülésteremben.
 Már 1953-ban létrehozták a dolgozók jelölőgyűléseinek rendsze-
rét, ez azonban nem volt több szemfényvesztésnél, hiszen ezek olyan
kibővített, főként munkahelyi párttaggyűlések voltak, amelyek előre
kidolgozott forgatókönyv szerint arra voltak hivatottak, hogy kifeje-
zésre juttassák a Magyar Dolgozók Pártja népszerűségét. Rákosi Má-
tyást például a központi előírás szerint valamennyi gyűlésen jelöl-
ték. A biztonság kedvéért a nép így is csak ajánlási joghoz jutott, hi-
vatalosan a népfront nyújthatott be jelölést a választási szerveknek.
Ezt a szocialista tömbön belül másutt csak Csehszlovákiában ho-
nos rendszert 1956 után is fenntartották egészen 1970-ig. Akkor már
három választás igazolta, hogy a jelölőgyűlések különösebb erőfeszí-
tés nélkül is a központ szájíze szerint szervezhetők. Így ezt követően,
aki a jelenlevők 1/3-ának támogatását megszerezte és elfogadta a
népfront programját, az jogot szerzett a választáson való indulásra.
Persze jelölőgyűlést - egyet vagy többet - csak a népfront szervezhe-
tett, ami még 1985-ben, a kőtelező kettős jelölés bevezetése után is
kellő garancia volt egy-egy rendezvény egészséges összetételének
biztosítására.
A Kádár-korszakban mindvégig megmaradt a jelöltekről, és ezál-
tal a képviselőkről való döntés két szintje: a megye és a központ. A
Politikai Bizottság statisztikai irányelveket bocsátott ki, ezt figye-
lembe véve készítettek javaslatot a megyék, a lista újra a PB elé ke-
rült, amely véglegesítette a névsort. Volt egy központi lista is, amit
viszont az alsóbb szerveknek kötelező volt elfogadni. A központi je-
lölttel szemben nem indulhatott senki.
A központi lista nagysága kétszer változott lényegesebben. A kor-
szakban 340-352 fő között mozgó képviselőszámból 1967-ben a ko-
rábbi 126 főről 76-ra csökkent, azaz 36%-ról 21 %-ra (1971-ben 74,
1975-ben 69 fő volt), majd 1985-ben az országos lista visszaállításá-
val a szám 30-ra, azaz 8,5%-re mérséklődött. Mivel a megyei javas-
latokat a Politikai Bizottság néhány módosítással elfogadta, azt
mondhatjuk, hogy a megyei hatalom befolyása a Kádár-korszakban
fokozatosan növekedett. Különösen azután, hogy 1967-től áttértek az
egyéni választókerületi rendszerre, ami a képviselők helyi kötődését
(a visszahívási lehetőség miatt is) növelte. Mindinkább a helyi érde-
kekért lobbyzni képes jelöltek kerültek előtérbe. Szinte versengtek a
megyék egy-egy befolyásos politikus indításának lehetőségéért.
A Politikai Bizottság által kiadott jelöltállítási irányelveket ol-
vasva azt hihetnénk, mintha az MSZMP vezetői a törvényhozást egy
reprezentatív felmérésre készülő közvélemény-kutató szemüvegén
át akarták volna összeállítani. Mintha megfelelő számú munkás, pa-
raszt, értelmiségi, nő és fiatal garantálhatta volna a társadalom kü-
lönböző rétegeinek képviseletét.
Természetesen a statisztikai optimumot sosem sikerült elérni,
mindenekelőtt azért, mert a jelölés alku, sőt helyenként belső ütkö-
zet eredményeként dőlt el. Ami nem volt kérdés, az a parlamentben
lévő biztos párttöbbség: a párttagok aránya nem is csökkent 2/3 alá.
A fluktuációt viszont már nehéz volt visszaszorítani. A megyék min-
dig sokkal több képviselőt akartak lecserélni, mint amit a központ
kívánatosnak talált. A központi jelöltekre Kádáréknak már csak azért
is szükségük volt, hogy helyet biztosítsanak a nemzetiségi szerveze-
tek képviselőinek, a központi állami intézmények, a társadalmi szer-
vezetek reprezentánsainak, néhány jutalomra érdemes munkásmoz-
galmi embernek, vezető értelmiséginek, művésznek. Csak a példa
kedvéért, 1971-ben a következő művészek szerepeltek az országosan
kiemelt helyeken: Simon István és Benjámin László költők, Darvas
József és Gyurkó László írók, Petrovics Emil zeneszerző és Major Ta-
más. A központ biztosította az egyháziak jelenlétét is, pontosan hat
főt, ami 1980-ban növekedett eggyel az Izraelita Hitközség képvise-
letének engedélyezése következtében. A hatvanas évektől Kádár Já-
nos arra az engedményre is hajlandó volt, hogy nem ragaszkodott a
valamennyi magas rangú pártvezető, még kevésbé kormánytag kép-
viselőségéhez, a megyékből viszont vagy a tanácselnöknek, vagy a
párttitkárnak (esetleg mindkettőnek) ott kellett ülnie a törvényho-
zásban.
Egyetlen kategória nem jelenhetett meg a parlament falai között,
az ellenzék, a párt politikájával elégedetlen állampolgárok képvise-
lője.
 Legyen az baloldali vagy jobboldali. Az egyetlen kivétel Kovács
Béla volt, a Független Kisgazdapárt legendás alakja, aki 1958-ban -
máig tisztázatlan körülmények között - vállalta a jelölést. A parla-
ment munkájában azonban betegsége, majd halála miatt nem vett
részt.

Kádár katonái

Kádár János mindvégig kitartott ennél az 1957-ben rögzített alap-

elvénél: ellenzéki nem juthat mandátumhoz. Amikor 1985-ben elő-
ször léptek fel a demokratikus ellenzék tagjai jelölési szándékkal,
Kádárnak már e tény is elegendő volt arra, hogy a kötelező többes
jelölés rendszerét megkérdőjelezze. „Végül is kit támogatnak a (vá-
lasztópolgárok), ha több jelölt van? - tette fel a kérdést a Központi
Bizottság ülésén. - Mondjuk, van négy jelölt, mi van akkor? Ez a vizek
sodrására van bízva? Ez az a bizonyos egyenlő esély? Azt választanak,
akit akarnak? Ez valahogy nem volt egészen átgondolva.”
A végiggondolásra azonban már nem maradt idő. Mire 1990-ben
elérkezett a választások ideje, Kádár János halott volt. Nem élhette
meg a csodát: parlamentje igazi törvényeket hozva maga számolta
fel azt a rendszert, amelyből vétetett.
 Brezsnyev megbékülése Kádárral
Akit a medve táncoltatott

Amikor a szovjet vezetők 1956. november elején Kádár Jánost ál-

lították Magyarország élére, egyben saját gyakorlatukkal is szakítot-
tak. 1945 után az első és második helyre csak olyan ember kerülhe-
tett, aki megjárta a Szovjetuniót, ott alaposan megismertek, és a bi-
rodalomhoz való hűségéhez nem férhetett kétség. Rákosi Mátyást,
Nagy Imrét, Gerő Ernőt ezek között tartotta számon Sztálin és utó-
dai. Nem így Kádár Jánost, aki közismerten nem volt Moszkvából jött
kommunista, ellenben 1943-ban homályos körülmények között fel-
oszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját. Nem véletlen, hogy
amikor 1956. július közepén Anasztasz Mikojan - Hruscsov bizalmi
embere - Rákosi Mátyás utódját kereste, a Kádárral való hosszas be-
szélgetés során szóba hozta az 1943-as epizódot ugyanúgy, mint a
Szovjetunióhoz, a magyar nacionalizmushoz és antiszemitizmushoz
való viszonyát. Kádár János nem vizsgázott rosszul, de nem volt any-
nyira meggyőző, hogy Mikojan ne Gerő Ernőt válassza.

A régi szerelem...
 1956. október 30-án más volt a helyzet. Rákosi és Gerő maga is
látta, hogy új ember kell a párt élére, aki legalább részben ellensú-
lyozhatja Nagy Imre népszerűségét a magyar közvélemény előtt. Is-
mereteink szerint Rákosi Mátyás Kádár Jánost javasolta, a szovjetek
azonban húzódoztak, mígnem Tito végleg el nem zárkózott Münnich
Ferenc személyétől.
A szovjet vezetők fenntartásai nem voltak teljesen alaptalanok.
Kádár és Hruscsov sorsdöntő találkozóján - Horváth Imre külügymi-
niszter vázlatos feljegyzése szerint - a magyar politikus másként
ítélte meg a teendőket, mint tárgyalópartnere, sok mindent másként
akart csinálni, mint elődei.
Nagy Imre ellenállása, a belső legitimáció lehetőségének elvesz-
tése következtében Moszkva támogatása azonban életkérdéssé vált
az MSZMP vezetői számára. A szocialista tömb vezérkarának igényeit
minden lényeges kérdésben ki kellett elégíteni, s ebben a magyar po-
litikusok partnernek bizonyultak. Kádár János ráadásul reális ve-
szélyként élte meg Nagy Imréék vagy Rákosi Mátyásék visszatérésé-
nek lehetőségét. A fordulat ebből a szempontból 1957. március 21-
én, a moszkvai szovjet-magyar csúcson következett be. Kiderült,
hogy Hruscsov véglegesen Kádár és csapata mellett döntött. Támo-
gatta és ösztönözte a Nagy Imrével, híveivel és politikájával szem-
beni kíméletlen fellépést, és megvédte Rákosi Mátyás és társai poli-
tikai reaktivizálásától. Ez gyökeresen új korszak kezdetét jelentette
a két politikus személves viszonyában is.
A Szovjetunió és Magyarország természetesen ezt követően sem
vált egyenrangú féllé. Hruscsov Kelet-Európa-politikája mégis eltért
Sztálinétól. Nem szolgai követést, hanem kezdeményező támogatást
várt a nyugati világgal való békés ütközet megvívásához. Az 1950-es
évek első feléhez képest mind a kül-, mind a belpolitikai mozgástere
megnőtt a térség szocialista országainak. Hruscsov különösen Ma-
gyarországnak szentelt kitüntetett figyelmet és engedékenységet.
1957-ben az ország gyors talpra állítását több mint 1 milliárd rubeles
hitellel biztosította, amit csak 1961-től 2%-os kamattal kellett visz-
szafizetni. A magyar kormány az 1958-1960 közötti hároméves ter-
véhez további 1,5 milliárd rubel kölcsön igényével lépett elő, amit a
szovjet fél ugyan nem volt képes teljesíteni, de amikor 1958. április
2-án, néhány nappal miniszterelnöki kinevezése után, hatalma csú-
csán Hruscsov több mint egy hétre Budapestre érkezett, Kádár kéré-
sére minden további nélkül megtoldotta a nehezen kialkudott össze-
get 140 millió rubellel.
Nem túlzás azt állítani, hogy Hruscsov személyes ügyének tekin-
tette a Kádár-adminisztráció nyugati elfogadásának felgyorsítását.
Folyamatosan nyomást gyakorolt ennek érdekében több nyugati or-
szágra, különösen Ausztriára, 1958-ban pedig felajánlotta, hogy ki-
vonja a szovjet csapatokat Magyarország területéről. Nagy Imre ki-
végzése azonban hosszú időre lehetetlenné tette a nyugati kapcsola-
tok normalizálását.
Amerika és Nyugat-Európa magatartása a hatvanas évek elején,
az újabb enyhülési hullám idején, az 1956-os elítéltek rehabilitáció-
ját követően változott meg. Hruscsov 1963 nyarán közel egy hónapos
vendéglátást szervezett Kádár Jánosnak és vezetőtársainak a Szov-
jetunióban. Szinte a tenyerén hordta a magyarokat. Parádé parádét
követett, végigutaztatta őket az országon, aztán nem kevés diplomá-
ciai ravaszsággal többször látványosan összehozta a magyar delegá-
ciót a Moszkvában tartózkodó magas rangú amerikai és angol diplo-
matákkal. Még abban az évben lekerült a magyar ügy az ENSZ-köz-
gyűlés napirendjéről. A hatvanas évek közepétől az előző évtizedhez
képest megkétszereződött azoknak az országoknak a száma, ame-
lyekkel Magyarország diplomáciai kapcsolatba lépett.
Kádár és Hruscsov kapcsolata az évek során erősödött, politikai
világlátásuk közeledett egymáshoz. Természetesen nem pusztán sze-
mélyi szimpátiáról volt szó. A magyar politika esetleges kudarcai
mindig lehetőséget adtak Moszkvában Hruscsov politikájának bírá-
latára, másfelől Kádár minden sikere Hruscsov sikerévé válhatott. A
Kínával való szakítás, az SZKP XXII. - desztalinizációs - kongresszusa
után különösen fontossá vált a magyar kérdésben rejlő kockázati té-
nyező megszüntetése és a nyugattal szembeni konfliktusmező beszű-
kítése, illetve ezen belül a magyar kérdés végleges rendezése a nem-
zetközi diplomáciai színtéren.
1964. október közepén magyar párt- és kormány-küldöttség láto-
gatott Lengyelországba. 15-én a Nova Hutában a gyár vezetőivel való
beszélgetés közben váratlanul telefonhoz hívták Gomulkát és Kádárt.
A telefon túloldalán Brezsnyev volt, aki közölte, hogy előző este le-
váltották Hruscsovot az SZKP első titkári és miniszterelnöki tisztsé-
géből. Amikor két nap múlva a magyar küldöttség hazaérkezett, Ká-
dár János emlékezetes pályaudvari nyilatkozatában politikai pálya-
futása legváratlanabb lépésére szánta el magát. Szembehelyezkedett
a birodalom akaratával, és kiállt Hruscsov vonalvezetésének hazai
folytatása mellett. Két napra rá a Politikai Bizottság Moszkvába
küldte Biszku Bélát és Nemes Dezsőt, hogy rábeszéljék Brezsnye-
véket Hruscsov leváltása indoklásának módosítására, a volt vezér ér-
demeinek elismerésére, a személyi kultusz újraépítésével kapcsola-
tos vádak visszavonására. Október 23-án a kérés már a Központi Bi-
zottság nevében hivatalos levélben ment Moszkvába.
Az MSZMP szabályosan beavatkozott az SZKP belügyeibe, Kádár
János - ha a szakítást nem is kockáztatta - elfordult a Moszkvát min-
denben követő politikától, és végleg a különutas gyakorlat mellett
döntött. Ahogyan Rákosi Sztálin, úgy Kádár Hruscsov legjobb kelet-
európai tanítványának bizonyult, éppen azért, mert Hruscsovot is
csak a saját érdekeinek határáig követte. Az SZKP vezetőjének bu-
kása ugyanis az Amerika túlszárnyalása, a kommunizmus gyors fel-
építése álomképének szertefoszlását, az örökös átszervezések hiába-
valóságát is jelentette. Itt valódi gazdasági reformra és komoly nyu-
gati gazdasági kapcsolatokra van szükség - szűrték le idehaza a ta-
nulságot, és 1966 után a magyar-szovjet kapcsolatok tétje már az eh-
hez szükséges mozgástér biztosítása, illetve megőrzése volt.
A brezsnyevi vezetéssel való gyors kibékülés eredményeket ho-
zott. Megérkezett az engedély az új gazdasági mechanizmus beveze-
téséhez, sőt még a Világbankba való belépési igényt is tudomásul vet-
ték 1967-ben. Az 1968-as csehszlovákiai események azonban határt
szabtak a magyar lehetőségeknek.
Ma már tudjuk, hogy a magyar vezetők több alkalommal is kiáll-
tak az egész tömbbel szemben a dubčeki vonal védelme érdekében,
majd közvetítő szerepet vállaltak Brezsnyev és a csehszlovákok kö-
zött. A többpártrendszer bevezetése, a nyilvánosság gyökeres re-
formja küszöbén Kádár János azonban elfordult északi szomszéda-
inktól. A rendszert alapjaiban érintő reformokért nem kockáztatott,
sőt még a katonai intervencióban is hajlandó volt részt venni. A szov-
jet úttól való határozott eltávolodás idegen volt számára.

...és az új gazda

A magyar vezetők nem látták világosan, hogy a csehszlovák kitö-

rési kísérlet kudarca a magyar reform perspektíváját is megkérdője-
lezte. A kis lépések taktikája, a brezsnyevi nagyhatalmi ambíciók
nyújtotta mozgástéren belüli manőverezésre épülő politika korlátai
hiába váltak mind nyilvánvalóbbá. Az eredmények - a nyugati elis-
merés és a gazdaság növekedése - vakká tették a hatalmat. A csapda
nem volt elkerülhető. Az új világgazdasági korszak követelményei-
hez igazodó modernizáció elmaradt, az eladósodás, a politikai rend-
szer elnehezülése, majd a válság elkerülhetetlenné vált. A hetvenes
években a kis alkukra épülő külpolitika csődbe jutott, de ami még
nagyobb baj volt: változtatni sem volt erő.
A Brezsnyev-korszak elvesztegetett idejét sem Moszkva, sem Bu-
dapest nem tudta pótolni. A szovjet blokk előtt tornyosuló feladato-
kat Hruscsov találmányaival, a kollektív vezetéssel és racionalizá-
lással nem lehetett kezelni. Amikor Kádár János Gorbacsovban az e
stratégiához való visszatérés vezérét látta, tévedett. Gorbacsov
olyan tabukat volt hajlandó félretenni, amelyekhez Kádár János so-
sem volt hajlandó hozzányúlni. A kis lépések politikája látványosan
omlott össze. A glasznoszty megvalósításához új politikusi generáció
színrelépésére volt szükség.