A századvég lírájából

„Elátkozott költõk” Vajda János körül a 19. század utolsó évtizedeiben felnôtt egy
ellenzéki, a hivatalosan támogatott népnemzeti irányzattal
szembeforduló fiatal lírikus nemzedék. Új témák felé fordul-
tak, s a szûk értelemben vett nemzeti érdekek helyett inkább
az „örök emberi”, az „általános emberi” problematikát része-
sítették elônyben. Költészetükben – a francia líra hatásától
függetlenül is – föllelhetôk bizonyos impresszionisztikus-
szimbolisztikus törekvések, költôi eljárásmódok, olyan újfaj-
ta életérzések, élmények, melyek a nyugat-európai irodalom-
ban határozott tudatossággal jelentkeztek.
Az új utáni küszködés, az új érzések, meglátások kifejezé-
sére alkalmas új forma, költôi nyelv keresése jellemezte lí-
rájukat. Megváltozott a verselés technikája, fellazultak a vers-
tani szabályok. Az ütemeivel túlságosan csattogó hangsúlyos
verset mellôzni kezdték, a jambust merészebb szabadsággal
alkalmazták, kedvelték a különbözô metrumokat keverô, hal-
kított zenéjû verssorokat, a tompább rímeket. Mindezzel
összefüggésben a képalkotó fantázia is felszabadultabban mû-
ködött.
A századvég magyar lírikusai átélték és megszenvedték a
modern nagyvárosi ember árvaságát, elszigetelt magányossá-
gát, számkivetettségét. „Elátkozott költôk” voltak ôk is.

Reviczky Gyula A társadalmi megvetettség,

lenézés miatt senki sem szen-
vedett többet, mint Reviczky
Gyula (1855–1889). Mind-
össze két verskötete látott
napvilágot: Ifjúságom (1883),
Egy arisztokrata származású léha Magány (1889).
katonatiszt s egy szlovák paraszt-
lány (Bálek Veronika) törvénytelen
Kedélyvilága a mély pesz-
gyermeke volt. A Nyitra megyei szimizmus és a reménykedô
Vitkócon született. Apja jólelkû életigenlés közötti ellentétek
és mûvelt felesége nagy szeretet- skáláján mozog, verseit még-
tel a sajátjaként nevelte fel. is egységbe fûzi valami bú-

38 IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN

Tizennyolc éves volt, mikor az apa
halálakor megtudta, hogy nincs
joga nemesi nevéhez, s teljesen
vagyontalan, mert a könnyelmû,
idôs testôrtiszt még azt az örök-
séget is eldorbézolta, amit neve-
lôanyja a kiskorú gyermekre ha-
gyott. Ezt a csalódást sohasem
tudta kiheverni. Öröklött nevét
(Bálek) ugyan belügyminiszteri
engedéllyel megváltoztathatta,
de a hivatalos irat csak az „y”
nélküli változatot engedélyezte
neki. – Hol falusi házitanítóként
tengôdött, hol Pesten és vidéki
városokban (Arad, Kassa) újság-
íróskodott, és írói sikereket sze-
retett volna elérni. Élete nagy ré-
szében nyomorgott, csak utolsó
két évében – nagyon késôn – ré-
szesülhetett az áhított sikerben
és elismerésben. Fiatalon, 34 éves
korában halt meg Pesten, telve
munkavággyal: szervezetét fel-
ôrölte a nyomor és a tüdôbaj.
Ugyanaz a versforma, a strófa-
szerkezet s a Kölcsey-vers címére
utaló indítás az elsô szakaszban:
a világ „csak hiúság, búborék”.
Pán a görög mitológiában erede-
tileg kecskelábú és kecskeszarvú
pásztoristen, Hermész és egy
nimfa fia, aki nádszálakból ösz-
szeragasztott pásztorsípján vi-
dám dalaival szokta szórakoztat-
ni a nimfákat; a késôbbi görög
felfogás szerint Pán a világegye-
tem fôistene, aki magában fog-
lalja a többi istent is; a görög is-
tennév jelentése: „egész”, „min-
denség”, „világegyetem”.
Perdita: latin szó; jelentése: „sze-
rencsétlen, bukott, bûnös nô”.
songó eszmélkedés, elégikus hangulat, tûnôdô modor. Ennek
egyik forrása sajátos „humor-filozófiája”. Errôl több tanul-
mányt is írt. A „humoros” magatartás lényege – szerinte –,
hogy az ember tapasztalja ugyan ideáljainak, ábrándjainak el-
bukását az életben, de belenyugszik ebbe, s lehiggadt fájda-
lommal, megértôen fölényes mosollyal veszi tudomásul
veszteségeit. Költeményeinek leghatékonyabb eleme a sajá-
tos, oldott verszene. E zeneiség, hangulatiság révén sok szál
fûzi az impresszionista alkotásmódhoz.
Híres verse, a mindent viszonylagossá tevô, az ábrándot, az
álmodozást a realitás rovására érvényesítô Magamról (1883)
egy egész nemzedék életérzését fogalmazta meg. A költe-
mény tudatosan játszik rá Kölcsey Vanitatum vanitas címû ne-
vezetes alkotására. De míg a nagy elôd egy keserû pillanatában
komor pesszimizmussal zúzta szét élete nagy ideáljait, Re-
viczky valójában nem lázad a világ rendje ellen, hanem a kü-
lönbözô, egymásnak is ellentmondó élettapasztalatokat az
egyén hangulati ingadozásaiként értelmezi:
„Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak – hangulat.”
Pán halála (1889) címû lírai-drámai elbeszélô költeménye
Jászai Marinak, a kor kiemelkedô tragikájának szavalataiban
vált országszerte népszerûvé a maga korában, a késôbbi nem-
zedékek pedig kötelezôen ismerték iskolai tanulmányaik ré-
vén. – A vers azt a Plutarkhosz (?46–?120) görög író által fel-
jegyzett mondát (Heine is megemlíti) dolgozza fel, hogy egy
Itália felé tartó hajó egyiptomi kormányosának, Thamusznak
egy titokzatos égi hang azt a megbízást adta, hogy partot érve
hirdesse ki a nagy Pán halálát. Thamusz híradása – „Meghalt a
nagy Pán! A nagy Pán halott!” – a költemény allegorikus kép-
rendszerében a játszi, kicsapongó antik istenek halálát s a
kereszténység gyôzelmét jelenti. A történetet elbeszélô fáj-
dalmas nosztalgiával idézi ugyan a hajdani görög derût, de
sztoikus belenyugvással veszi azt is tudomásul, hogy „a szen-
vedôk birják eztán a földet”, s a keresztény aszketizmus jegyében
átformálódik a világ.
A társadalom szélére sodródott, számkivetett költôt ro-
konszenv és megértô szánalom kapcsolta a társadalmon kívüli
helyzetben lévô bukott nôkhöz, a perditákhoz, mert csak
bennük talált önzetlen jóságot. A Perdita-ciklus (1884) darab-
jaiban nem az érzéki vágy, hanem az ôszinte együttérzés szó-
Reviczky Gyula 39
 Ezt a provokatív magatartást Ady
Az én menyasszonyom címû ver-
se visszhangozza majd.
A regény azt a tételt kívánja iga-
zolni, hogy „az ember jelleme az
ember sorsa”.
Komjáthy Jenô Komjáthy Jenô (1858–1895) is magányos, számkivetett költô
Hivatalnoksorba szorult nemesi
család fiaként született Szécsény-
ben. Tanári oklevelet szerzett.
Elôbb Balassagyarmaton a pol-
gári iskolában tanított, de 1885-
ben az iskolaszék fegyelmi rende-
letével felfüggesztette állásából.
Kétévi állástalanság után 1887-
ben egy távoli szlovák községbe,
Szenicre (Nyitra megye) nevezték
ki tanárnak. Ez az áthelyezés el-
vágott minden szálat, mely Pest-
hez, a szellemi élethez fûzte. A tel-
jesen idegen nyelvû környezet-
ben, elszigetelt magányában csak
az íróasztalának dolgozhatott,
de költészete itt, Szenicen bon-
takozott ki. 1895 januárjában
gyógykezelés végett Budapestre
utazott, de pár nap múlva várat-
lanul meghalt – 37 éves korában.
„A klasszicizáló népiestôl senki
sem távolodott messzebbre, s a
20. századi nagy lírai fordulóhoz
senki sem lépett közelebb, mint ô.
E forduló megteremtôi fedezték
is föl az életében csak barátai ki-
csi körében ismert és ott is aligha
értett költôt.”
Németh G. Béla
40 IRODALMUNK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN ÉS A SZÁZADFORDULÓN
lal meg s az a kihívó dac, mely a „züllött” nôt a képmutató és
szívtelen társadalom fölé emeli.
A megsemmisülés küszöbén álló költô megrendítôen szép
alkotása a Számlálgatom... (1889). A zaklatott menetû versbôl
feltör a halál elôtti borzadály, az élet rajongó szeretete s min-
den fiatalon elhunyt költô fájdalmas panasza: „Oh, még sok dalt
nem zengtem el.”
Prózai mûvei közül kiemelkedik az önéletrajzi jellegû Apai
örökség (1884) címû realista kisregénye. Hôse, az akaratgyen-
ge, munkára képtelen Fejérházy Tibor tipikus „felesleges em-
ber”: tönkreteszi a saját és mások sorsát is. A maga céltalan és
egyre mélyebbre süllyedô életét tékozló apja örökségeként ma-
gyarázza. Öngyilkos akar lenni, de erre sincs ereje.
volt. Költészete már a szimbolista alkotásmódot elôlegezte, de
a jelképek nála még ritkán alkotnak zárt jelképrendszert: in-
kább jelképek sora, mint rendszere legtöbb érett verse. Egyet-
len verskötete, A homályból (1895) csak halála után jelent meg.
Szenici számûzetésében a filozófiához menekült, s egy ir-
racionalista, misztikus szabadságeszme nevében lázadt a
fennálló rend kötöttségei ellen. Verseit valami titokzatos
örömérzet, boldogságeszme hatja át, s a lelkek nagy testvére-
sülésérôl zengenek próféciái. – Önszemlélete szerint a költô
„magánya zordon szirtfokán” áll, süket haboknak énekelve. Egy
homályosan megfogalmazott szellemhazában él, távol a hét-
köznapoktól, messze a világ fölött. Lelke a napba öltözött,
Illés prófétaként tûzszekér ragadja az égbe, a költészet egébe:
„Ki látott engem tûzszekéren
Mint a profétát egykoron?
Illést se látta minden ember,
Csak az, ki lélekben rokon.
Kô sebzi, tüske vérzi lábát,
Ki mindig fölfelé tekint;
És lábaim a földet érik,
Bár fejem az éterbe ring.” (Csak tartsatok...)
Szinte új messiássá magasztosul, láncai lehullanak, meg-
hallja a szellem riadóját, s gyôzelmesen kitör porléte korlátai-
ból. Végtelen, kozmikus szabadságban él, halhatatlanul. Lel-
két „az eszmegyönyörnek örök tüze járja át”, s „a büszke tetôk” felé
vezeti a hozzá hasonló „fénykeresôket” (Diadalének). Egyetlen
kötetének címadó verse, A homályból (1894) a fény felé tö-
rést, a magányból a közösség felé vágyódását s a lelkek tenge-
rében való feloldódásának óhaját és megvalósulását hirdeti
már-már vallásos áhítattal.