ANTAL (1964, 1961) A Formális Nyelvi Elemzés És A Magyar Esetrendszer PDF

Antal László
A formális nyelvi elemzés

Name: Gortva Tamas
Order: 25664813
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó,

valamint a terjesztő nevében is. Vásárlásával
támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus
könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
Antal: A formális nyelvi elemzés A kiadó elő-
szava
A kiadó előszava
Miért szánja rá magát egy számítástechnikai kiadó 2005-ben, hogy kiadja

egy félig-meddig (igazságtalanul) elfeledett nyelvész két, 1960 körül meg-
jelent könyvét? Van-e szükség erre a két könyvre, van-e valami közük a
számítástechnikához?
E könyvek első megjelenésének idején bölcsészhallgató voltam. A lec-
kekönyvem tanúsága szerint 1960/61-ben két féléven keresztül tanított
Antal tanár úr, majd az 1963-64. tanév első félévében is jártam az előadá-
saira. Kétszer vizsgáztam nála, kétszer jelesre (amire nem vagyok igazán
büszke – nála művészet volt nem jelest kapni!).
Az egyetemet elvégezve hamar feledésbe merült, amit az általános
nyelvészetből tanultam, de az az intellektuális élmény, amelyet Antal tanár
úr órái jelentettek, bennem maradt: örömmel vettem meg és olvastam el a
Gondolat Stúdium sorozatában, illetve később a Gyorsuló Időben megje-
lent tanulmányait.
Az élet cikkcakkjai úgy hozták, hogy könyvkiadóként kapcsolatba ke-
rültem a számítógépes nyelvészettel, és amikor lehetőség adódott, indítot-
tam is ebben a témában egy szemináriumot a bölcsészkaron. Készülvén a
tanításra, felfedeztem, hogy Antal László A formális nyelvi elemzés című
könyve lényegében összefoglalja a nyelvtechnológia elméleti alapjait. Eb-
ben megerősített Prószéky Gábor is, – ő e téma szaktekintélye –, aki mód-
szerének kifejlesztése közben Antal László műveire támaszkodott, és
módjában állt személyesen is konzultálni vele a témáról.
Éveken keresztül folytattam ennek a tárgynak az oktatását, és hiába
lett volna kézenfekvő legalább ajánlott olvasmányként előírni a hallgatók-
nak: A formális nyelvi elemzés beszerezhetetlen ritkaság lett, csak két kulcsra
zárt aktatáskában volt szabad az egyetemre bevinni. Persze, ez még nem
lehetett elég indok arra, hogy a megjelentetésére gondoljak.
A SZAK Kiadó ebben az évben elhatározta, hogy tisztán informatikai
arculatát némi nyelvészettel is színezi. Ez a szándék hozta létre a Nyelvinfo
2
Antal: Formális nyelvi elemzés A kiadó előszava
sorozatot, melyben mindenképpen helye van Antal művének. A tervez-

getés során kaptam a tanácsot, hogy a kiadást jó lenne összekötni A ma-
gyar esetrendszer-ével, hiszen Antalnak ezt a korábbi művét még kevesebben
ismerik, pedig ötletét és szándékát illetően talán ez a forradalmibb mű.
A kiadására készülve csak megerősödött bennem az a meggyőződés,
hogy Antalnak ez a két műve aktuális, érvényes, mai. Ennek megfelelően
nem emlékkiadást vagy kritikai kiadást kell készíteni, hanem engedni kell,
hogy belső értékeikkel hassanak. Ez meghatározta a hogyant – a kiadások
szöveghűek, a szerkesztés során lényegében semmit nem változtattunk,
legfeljebb annyit, amennyit a korabeli kiadónak meg kellett volna tennie.
Még a helyesírást is csak azokban az esetekben javítottuk, ahol a nyomdai
előkészítő ezt köteles megtenni, de változatlanul hagytuk azokat a helye-
ket, ahol az írásmódban szándékosság érződött – odaérezve a szerző „kéz-
irat szerint” szövegű lapszéli megjegyzését. Ezzel szemben, épp azért,
hogy A magyar esetrendszer ne tűnjék műemléknek, korszerűsítettük a tanul-
mány némiképp következetlen utalásrendszerét.
Hosszasan töprengtünk azon, legyen-e a kötetben értékelő tanul-
mány, amely Antal gondolatait a mai nyelvtudományos rendszerbe igazítja.
Ki írja ezt meg, és mi legyen a célja? A szerkesztés és formai kialakítás
során – amikor nagyon el lehet mélyedni a szövegben – világossá vált, hogy
jobb erről lemondani. Tekintettel arra azonban, hogy Antal élete nem ke-
véssé rejtélyes, és a maiak közül nemcsak az egészen fiatalok számára is-
meretlen a neve, beillesztettünk a kötetbe két írást, Papp Ferenc és Szépe
György szubjektív emlékezését barátjukról, kollégájukról.
A könyvet közös, a két műre együttesen utaló névmutatóval és tárgy-
mutatóval egészítettük ki.
Befejezésül, kiadóként, fontosnak tartom elárulni: büszke vagyok arra,
hogy kigondoltam és meg is valósítottam ez a kiadást. Ennek során külö-
nösen Szépe György, Prószéky Gábor és Gecső Tamás, valamint – a fiatal
generációból – Bottyán Gergely és Mártonfi Attila bíztatott és segített. A
megjelenésben jelentős érdeme van még a borító tervezőjének, Flórián
Gábornak, valamint a szöveg gondozásában Éhmanné Havasi Máriának
és Cs. Jánvári Évának. Ha a könyv nem lett hibátlan, nekik nem róható fel.
Hadd fejezzem be Antal László nagyon is idevágó köszönőformulájával:
3
szava
„Őszinte köszönet mindannyiuknak. A felelősség természetesen
egyedül az enyém.”
Bicske, 2005. november
Kis Ádám
4
A szerkesztő előszava
Miért volt nagy élmény egy fiatal nyelvész számára A formális nyelvi elemzés
és A magyar esetrendszer megismerése, és miért gondolja úgy, hogy ezek a
művek minden a magyar nyelv és a nyelvészet kérdései iránt érdeklődő
olvasó számára izgalmasak lehetnek? Miért érdekes a két Antal-tanul-
mány számítógépes nyelvészeti szempontból?
Antal László szemináriumait koromnál fogva nem látogathattam,
nevét az egyetemen nem hallottam. A Magvető Gyorsuló Idő soroza-
tában megjelent olvasmányos ismeretterjesztő műveivel az Eötvös
Collegium könyvtárában találkoztam – abban a könyvtárban, amelynek
Antal László, az egykori Eötvös kollégista, maga is gyakori látogatója
volt.
Angol szakos doktoranduszként, majd a Nyelvtudományi Intézet
munkatársaként több nyelvészeti szemináriumot tarthattam; legutóbb
A számítógépek és a nyelv címmel az Eötvös Collegium Angol-Amerikai
Műhelyében. Amikor az órákhoz olvasnivalót kerestem, újra kezembe
vettem Antal László Egy új magyar nyelvtan felé című kötetét, amelyben
több olyan rövid tanulmányt is találtam, amit aztán sikerrel tudtam fel-
használni a kurzuson. Ezek az Antal-szövegek nemcsak okosak, hanem
érdekesek is voltak, így segítettek a nyelvészet iránt nem különösebben
fogékony hallgatókat is rávezetni arra, hogy ne csak az angol, hanem a
magyar nyelvtant is formálisan, „strukturalistaként” közelítsék meg.
Másképpen fogalmazva: a grammatikai kategóriáknak csak olyan defi-
nícióit fogadják el, amelyek a magyar nyelvi elemek egymással való
kombinálódási képességéből eredeztethetők.
Nagyon megörültem tehát, amikor értesültem Kis Ádám kiadói
terveiről, és azonnal felajánlottam a segítségemet a szöveggondozás-
5
szava
hoz. Az alábbiakban azokat a témaköröket és eljárásokat fogom meg-
említeni, amelyek számomra A formális nyelvi elemzést és A magyar eset-
rendszert különösen élvezetes olvasmánnyá tették.
Az olvasást A magyar esetrendszerrel kezdtem, és rögtön megfogott
a bevezető fejezet stílusa, humora:
Egy hosszabb tudományos értekezés elé nemcsak illő, de hasznos is bevezetőt fogalmazni.
Mihelyt kezdetét veszi az első fejezet, a tulajdonképpeni „mű”, a szerző – hogy úgy mondjuk
– a csaták mezejére lép. Érvelhet, vagdalkozhat, ezért később maga is kaphat sebeket, de arról
nemigen ejthet szót, hogy mit jelent számára a választott téma és az alkalmazott módszer.
(235. o.)
Antal ezért az első, általános nyelvészeti meggondolásokat tartalmazó

fejezet (257-282. o.), a „harci pózba helyezkedés” előtt szól nyelvészeti
hitvallásáról és arról, hogy dolgozata milyen feladatot foglal el „a ma-
gyar nyelvtudomány napirenden levő céljai szempontjából”.
É. Kiss Katalin nemrégiben megjelent írásának (É. Kiss 2002) ta-
núsága szerint a magyar nyelv tudományos vizsgálatával foglalkozó
szakemberek között a 21. század elején sincs általános egyetértés a cé-
lok és az alkalmazott módszerek tekintetében, így Antal nézetei ma
sem kevésbé érdekesek, mint egykoron:
Szerintem a kérdésfeltevésnek az a formája, hogy lehetséges-e, megvalósítható-e a nyelvek
szinkronikus leírása, alapvetően elhibázott. Mert akár lehetséges elméletileg, akár nem, gya-
korlatilag elkerülhetetlenül szükséges. Azzá teszik azok a követelmények, amelyek elé a gépi
fordítás állít bennünket, a leíró nyelvtanok iránt megnyilvánuló igény, valamint azok a nyelvek,
amelyek – emlékek hiányában – csupán ilyen formában alkalmasak nyelvészeti vizsgálatra.
(240. o.)
A deskriptív, strukturalista szinkrón analízis – vagy ahogyan Antal László másik,

kötetünkben olvasható írásának címében nevezi, a formális nyelvi elemzés – ter-
mészetesen nem eredményezhet „tenyeres-talpas kategóriáktól hemzsegő leíró
nyelvtanokat”:
…a leíró nyelvészet a nyelvi rendszer elemeivel és azokkal a szabályokkal foglalkozik, amelyek
segítségével ezek az elemek alaktani és mondattani szerkezetekké illeszthetők össze. A leíró
nyelvtudomány tehát lényegében a nyelvtan tudománya. Az elemek és szabályok történetével,
valamint a beszélő egyedeknek a nyelvvel kapcsolatos pszichikai vonatkozásaival (mechaniz-
musával és hiedelmeivel) a leíró nyelvészet nem foglalkozik. Ezeket nem becsüli le, valameny-
nyit nagyon fontosnak tartja, de tudatában van annak, hogy saját eszközeivel hiába is erőltetné
megoldásukat. (240. és 242. o.)
6
A formális nyelvi elemzés és A magyar esetrendszer más-más „bontásban” kíván

hozzájárulni a mai magyar nyelv rendszerének feltérképezéséhez. Előbbi a legki-
sebb elkülönítendő nyelvi egység, a fonéma szintjétől a mondat szintjéig tekinti át,
hogy a különféle elemek előfordulását milyen törvényszerűségek határozzák meg;
utóbbi azzal foglalkozik, hogy a magyar alaktan három fontos toldalékkategóriáját,
a ragot, a képzőt és a jelet hogyan lehet egymástól következetesen megkülönböz-
tetni, és milyen ismérvekkel kell egy toldaléknak rendelkeznie ahhoz, hogy esetrag-
nak nevezhessük.
A magyar esetrendszer külön érdekessége, hogy a magyar esetragokra vonatkozó
latin, régi magyar, német, angol, francia és orosz nyelven megjelent tanulmányokat
is áttekinti Sylvester Jánostól, az első magyar grammatikustól kezdődően egészen a
XX. század közepéig. A „nyelvtani örökség”-et bemutató fejezetet (389-435. o.)
pedig a megszokottól eltérően nem a tanulmány elején, hanem annak végén találjuk,
mert
…így nemcsak arra van módunk, hogy ismertessük az elődök nézeteit, hanem mindjárt bírál-
hatjuk is azokat saját, már kifejtett véleményünk alapján, míg ellenkező esetben először csak
a bemutatásra van lehetőség, hisz a csattanót, saját nézetét a szerző a végére tartogatja. Annak
előadása után viszont megint csak vissza kell térnie a már egyszer ismertetett állásfoglalásokra,
mert csak így kerülhet sor bírálatukra. (237. o.)
A tudománytörténeti rész érdekes azért is, mert a mégoly hiányos és téves felfogá-
sokban is megkeresi a logikát, és aszerint minősíti az elemzéseket, hogy a talált lo-
gikával a nyelvtaníró kezdett-e valamit. Ezenkívül közel hozza az olvasóhoz az ál-
talános és középiskolai nyelvtanórákon kizárólag kultúrtörténeti érdekességként
(névként) említett régi magyar szerzők gondolkodásmódját és nyelvezetét. Az Antal
idézte passzusokból az is kiderül, hogy a nyelvtanírás célja már a XVI. században
is meghatározta, hogy mi (pl. hány eset) szerepeljen egy nyelvtanban. A nyelv ob-
jektivitása tehát nem azt jelenti, hogy egyetlen helyes elemzés lehetséges, de az
elemzések közül egyértelműen kiválaszthatóak azok, amelyek a nyelvi elemek visel-
kedését, rendszerbeli funkcióját veszik alapul, és nem a jelentését, amely a nyelvi
rendszer leírása szempontjából sokszor teljesen lényegtelen..
Végezetül arról, hogy A formális nyelvi elemzés bevezető fejezetének 5. és 6.
pontjai (27-32. o.) miért különösen kedvesek egy a számítógépes nyelvészet mód-
szertanával, eljárásaival ismerkedő fiatal nyelvész számára.
Ezek a fejezetrészek a szinkrón analízis két fajtájának, a minőségi és a meny-
nyiségi eljárásait tárgyalják. A minőségi elemzés kulcsfogalmainak felsorolásában a
következőket találjuk: korpusz, megnyilatkozás, szegmentum, környezet és disztri-
búció. Mind az elméleti, mind a gyakorlati célú számítógépes nyelvészetnek alapfo-
galmai ezek ma is. Antal mintha a nyelvtechnológiai „forradalmat” is előre látta
volna:
7
szava
A második világháború után rohamos fejlődésnek induló információelmélet, a távközlés és
automatizálás új típusú feladatai elsőrendű fontosságot kölcsönöztek a nyelvek valóban egzakt
leírásának, olyan leírásnak, amely világos formulákban foglalja össze az egyes nyelvek mint
kódok által továbbítható üzenetek lehetséges típusait. Ugyancsak nélkülözhetetlenné tette ezt
a munkát egy olyan nagy jelentőségű tudományos feladat, mint a gépi fordítás. Szinte azt mer-
nénk mondani, hogy a nyelvtudomány első nagy forradalma után, amely a század elején zajlott
le, a második világháború után egy újabb forradalom kezdődött. Ennek lényegét abban foglal-
hatjuk össze, hogy a történelem folyamán először most találkozott említésre méltó módon a
nyelvtudomány a termeléssel, az emberi társadalmak termelési-technikai szükségleteivel. Ez a
hatalmas jelentőségű lépés a nyelvtudományt több tekintetben kiemelte a humán tudományok
köréből, s elsőrendű fontosságú „alkalmazott” tudománnyá tette. (31. o.)
A mennyiségi analízisről szóló fejezetrész jelentőségét pedig igazából csak

most kezdjük felmérni, amikor olyan nyelvi erőforrások állnak a statisztikus mód-
szereket alkalmazó nyelvtechnológus rendelkezésére, mint például a Nyelvtudomá-
nyi Intézet Korpusznyelvészeti Osztályán készült Magyar Nemzeti Szövegtár (Váradi
és mtsai 2002, Prószéky és mtsai 2003).
A fentiek alapján úgy gondolom tehát, hogy Antal László A formális nyelvi elem-
zés és A magyar esetrendszer című munkái nemcsak olvasmányos dolgozatok, hanem
a mai magyar nyelvtudomány céljaihoz, módszereihez és kihívásaihoz „hozzá-
szólni” képes alapművek.
Irodalom
É. Kiss Katalin (2002). Mi legyen a magyar nyelvészet Széchenyi-programja?

Magyar Tudomány, 162, 2, 198-202.
Prószéky Gábor, Olaszy Gábor és Váradi Tamás (2003). Nyelvtechnológia.
In: Kiefer Ferenc (szerk.), A magyar nyelv kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Váradi Tamás és mtsai (2002). Magyar Nemzeti Szövegtár. http://cor-
pus.nytud.hu
8
Bevezetés
1. Mivel a nyelv minden társadalom, s külön-külön minden egyes em-

ber életében döntő jelentőségű, az emberiség figyelme már az ókortól
kezdve újra meg újra fellobbanó érdeklődéssel fordult feléje. Azonban
a módszerek, amelyekkel a nyelv problematikájához közeledtek, és az
okok, amelyeknek hatására foglalkozni kezdtek vele, rendkívül válto-
zatosak voltak.
Fejlett és sok tekintetben máig is tanulságos nyelvtani irodalom
alakult ki pl. az ókori Indiában. Ennek a nyelvtani irodalomnak legna-
gyobb hírű szerzője az i. e. III. század táján élő Pānini, aki a szanszkrit
nyelv használatának pontos módját foglalta mintegy 4000 szabályból
álló, bonyolult, de csodálatosan következetes és részletes rendszerbe.
Azonban Pāninit sem, meg kisebb hírű szerzőtársait sem a nyelv tudo-
mányos megismerésének vágya hajtotta a nyelvtanírói tevékenység gya-
korlásában. Munkásságukkal a vallás, a liturgia céljait kívánták szol-
gálni. Ugyanis vallásuk igen nagy fontosságot tulajdonított az egyházi
szertartások pontos lebonyolításának, s ezen belül annak, hogy a szer-
tartások közben használt szanszkrit nyelvet kifogástalan formában al-
kalmazzák. Ám idők folyamán a szanszkrit nyelv szabályainak ismerete
egyre inkább feledésbe merült, a beszélt nyelv egyre jobban eltávolo-
dott tőle. Ezért azután megfelelő nyelvtankönyvek írása vált szüksé-
gessé – a papok képzése érdekében –, így született meg Pānini figye-
lemre méltó munkája.
Virágzott a nyelvtani irodalom az ókori műveltség legfontosabb
európai fellegvárában, a klasszikus Görögországban is. Ennek a nyelv-
tani irodalomnak döntő hatása volt az egész középkori grammatikai
műveltségre, s bizonyos fokig még ma is hat a nyelvtudományban.
Azok a görög szerzők azonban, akik a nyelvi vizsgálatokban kitűntek,
9
szava
sokszor nem közvetlenül a nyelv megismerésére törekedtek. A nyelv-
vel nemegyszer csak azért foglalkoztak, mert a nyelvi vizsgálatok segít-
ségével akarták megoldani az őket elsősorban érdeklő filozófiai-logikai
kategóriák vizsgálatát. Kétségtelen, hogy nagyon sok értékes és máig is
helytálló filológiai és nyelvtani megállapítást tettek, de ez munkássá-
guknak nemegyszer mellékterméke volt csak, s nem elsőrendű célja.
A középkor uralkodó kulturális nyelve a latin volt. Ismerete szük-
ségessé tette megfelelő latin nyelvtanok szerkesztését. Kétségtelen,
hogy ezek létrehozása is hajtott hasznot a nyelvtudománynak. Közép-
kori filozófusok is – a skolasztika művelői – érintették munkáikban a
nyelv kérdéseit, ám erősen filozófiai megvilágításban.
Bármilyen érdekesek és értékesek azonban az ókor és a középkor
nyelvi megállapításai, felismerései és feltevései, modern értelemben véve a
nyelv tudománya csak a múlt század első évtizedeiben születik meg.
2. A tulajdonképpeni nyelvtudomány megszületése közvetlenül egy
nagyjelentőségű felfedezéssel függ össze, mégpedig a nyelvek rokon-
ságának felfedezésével. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nyelvi
rokonság, hasonlóság eszméje korábban ne vetődött volna fel. A kö-
zépkor folyamán ismételten hangzottak el feltevések bizonyos nyelvek
összetartozásáról. Olyan nyelvek esetében, mint az olasz, spanyol, por-
tugál stb. a hasonlóság – különösen néhány száz évvel ezelőtt – sokkal
nagyobb fokú volt, hogysem ez ne szúrt volna szemet azoknak, akik e
nyelvek közül kettővel, hárommal is megismerkedtek életük folyamán.
Többen – főleg szerzetesek – szóvá is tették ezt. Ám az ekkoriban
végzett kezdetleges vizsgálatoknak volt egy alapvető hibájuk. Egy pél-
dával világítjuk meg, hogy miben állt ez a fogyatékosság. A középkor-
ban Olaszország és Spanyolország között eleven kapcsolat fejlődött ki.
Ennek eredményeképpen – az egymással rokonságba kerülő uralkodó-
házak, meg a kereskedelem útján – számos jövevényszó került át az
egyik nyelvből a másikba. Gyakran megesett, hogy egy-egy kutató azzal
bizonyította a spanyol és az olasz nyelv összetartozását – ma úgy mon-
danánk: rokonságát –, hogy olyan szavakat ragadott ki az olaszból,
10
amelyek a spanyol nyelvből kerültek át oda, s ezeket a voltaképpen

spanyol szavakat hozta fel bizonyítékul. Olyan hiba ez, mint amilyen
az lenne, ha manapság valaki a magyar nyelvet a szláv nyelvekkel
rokonítaná azért, mert nyelvünkben mintegy 900 szláv jövevényszó
van.
Az 1700-as évek végén két magyar nyelvész – Sajnovics János és
Gyarmathi Sámuel – figyelemre méltó határozottsággal állapítja meg,
hogy a magyar nyelv – a korábbi hiedelmekkel ellentétben – nem test-
vértelen; hozzá hasonló nyelvek léteznek Európa északi részében is.
Sajnos, sem Sajnovics, sem Gyarmathi feltevései nem hagytak mara-
dandó nyomot a nyugat-európai tudományos közvéleményben, s en-
nek eredményeképpen a nyelvrokonság helyes és termékeny gondola-
tának újabbkor felfedezőjeként a tudomány egy angol férfit tart szá-
mon.
A XVIII. század utolsó negyedében egy igen művelt angol tisztvi-
selő, William Jones Indiában teljesített szolgálatot mint főbíró. Szabad
idejében az ind, pontosabban a szanszkrit irodalom értékes emlékeit
fordítgatta angolra. E munkája közben észrevette, hogy a szanszkrit
nyelv meglepően hasonlít a latin és görög nyelvhez. Véleménye nyom-
tatásban is megjelent. Lehetségesnek tartotta, hogy a szanszkrit, görög
és latin nyelv egy olyan ősi nyelvből ered, amely már nem létezik önál-
lóan.
Az angol gyarmati tisztviselő kijelentései az európai filológusok
figyelmét a nyelvi rokonságra terelték. Lázas kutatómunka indult meg,
amelynek eredményeképpen 1916-ban napvilágot látott egy berlini
egyetemi tanárnak, Franz Boppnak a munkája. A professzor elsőnek
bizonyította be – már tudományosnak mondható módszerrel – a
szanszkrit, a perzsa, a görög, a latin, a germán stb. nyelvek rokonságát.
E nyelvekben – mondotta – oly sok a szabályszerű egyezés, hogy ez
nem lehet a véletlen műve, hanem csak azzal magyarázható, hogy a
szóban forgó nyelvek egy nyelvből váltak ki. Arra a kérdésre, hogy me-
lyik lehetett e közös ős, Bopp azt válaszolta, hogy a szanszkrit, mert az
11
szava
általa vizsgált nyelvek közül kétségtelenül a szanszkritnak volt a leg-
több régies, archaikus vonása. Később e feltevés hamisnak bizonyult,
s beigazolódott, hogy a szanszkrit éppen úgy leszármazott nyelve egy
hajdani, ősi nyelvállapotnak, mint a latin és a görög. Képletesen szólva
nem az anyja a szóban forgó nyelveknek, hanem a testvére. Ez a téve-
dés azonban aligha csökkenti Bopp érdemeit.
A nyelvrokonság felfedezése után a szorgalmas kutatók egész se-
rege kezd munkába. Hosszú évtizedek fáradságának eredményeképpen
kialakul a nyelvi hasonlításnak, mint egy sajátos és önálló tudomány-
ágnak a pontos, egyre pontosabb és megbízhatóbb technikája. Ezzel a
technikával nemcsak az előbb említett, tehát az ún. indoeurópai nyel-
vek rokonságát igazolják egyre részletesebben, de feltárják több más
nyelvcsalád összetartozását is. Felfedezik és igazolják például, hogy a
magyar, finn, lapp, észt, mari, komi stb. nyelv éppen úgy egy hajdani
közös nyelvállapot leszármazottja, mint az indoeurópai nyelvek.
Mielőtt továbbmennénk, szeretnék egy kis ízelítőt adni abból,
hogy hogyan, milyen módszerekkel, milyen technikával dolgozik az
összehasonlító nyelvészet. Példáért a román nyelvekhez fordulunk,
mégpedig azért, mert viszonylag nemrégen – csak mintegy másfél ezer
éve – különültek el egymástól, s így összetartozásuk sok tekintetben
feltűnő.
Mint mondottuk, a nyelvrokonság abból ered, hogy egy hajdan
egységes nyelvű népcsoport – történelmi, társadalmi okok hatására –
szétválik, önálló népekre szakad széjjel. A szétválás után elvben há-
romféle lehetőség képzelhető el a nyelvi fejlődést illetően. Elképzel-
hető, hogy az egymástól elkülönült népek nyelvében eltérések mutat-
koznak, de ezek nem foglalhatók semmiféle rendszerbe, nem szabá-
lyosak. Feltehető az is, hogy a szétszakadt népek nyelve a népi egység
megszűnése ellenére is vagy egyforma marad, vagy egyformán fejlődik.
A harmadik változat az, hogy az egyes önálló népek nyelve külön úton
12
fejlődik, de nem szabálytalanul, nem véletlen, esetleges jelleggel, ha-

nem szabályosan, ami azt jelenti, hogy a különbségek törvényszerűen
ismétlődnek, s ennek megfelelően szabályokba foglalhatók.
A konkrét tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy a közös
nyelvállapotból kiváló leszármazott nyelvek a legutóbb vázolt módon
fejlődnek, tehát nem véletlen, hanem szabályos elváltozások formájá-
ban. Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? Tegyük fel, hogy a
közös alapnyelvben volt egy X nyelvi jelenség. Ezt a nyelvi jelenséget
az alapnyelv szétbomlása után a leszármazott nyelvek magukkal vitték.
Tehát a szétválás előtt egy X nyelvi jelenséggel álltunk szemben, a szét-
válás után viszont – az első időben – X1, X2 és X3 különnyelvi jelen-
ségekkel. Bizonyos idő eltelte után a szóban forgó különnyelvi, de még
egyező jelenségek változni kezdtek. Mégpedig oly módon, hogy X1
megmaradt változatlanul, tehát X formában, viszont X2 Y-ná alakult
át, X3 pedig Z-vé. Ez esetben az egyes nyelvekben fellelhető alakok a
következő formában felelnek meg, illetve különböznek egymástól és a
hajdani közös alapnyelvtől.
X
X Y Z
Tegyük fel, hogy az alapnyelvben fellelhető X jelenség egy konkrét hang-
gal, történetesen a k hanggal egyenlő. Azt láttuk, hogy X1 nem változott,
az egyik leszármazott nyelvben tehát, ahol k hangot találunk, ott egy
alapnyelvi k változatlan folytatásával van dolgunk. Viszont X2 átalakult,
s a k helyén ma ebben a nyelvben egy h áll, míg az X3 helyén történetesen
egy g található. Ez esetben a következő hangtani megfelelések érvénye-
sülnek az alapnyelv és a leszármazott nyelvek között:
k
13
szava
k h g
Ez azt jelenti, hogy ahol az egyik nyelvben k hangot találunk, ott a
másikban h, a harmadikban g hangot kell találnunk. Tegyük fel, hogy
az alapnyelvben volt egy kak szó, mondjuk, azt jelentette, hogy „teve”.
Ez esetben a leszármazott nyelvekben ennek a szónak – az imént vá-
zolt hangtani változások lefolyása után – a következő formában kell
tovább élnie: kak, hah, gag.
Ez után a hipotetikus kísérlet után nézzünk néhány konkrét nyelvi
példát. A mai román nyelvekben a tett jelentésű szó a következő for-
mában él: Románul fapt, olaszul fatto, spanyolul hecho (ejtsd écso) és fran-
ciául fait (ejtsd fé). A román nyelvek esetében abban a szerencsés hely-
zetben vagyunk, hogy nemcsak a leszármazott nyelveket ismerjük, ha-
nem a hajdani közös alapnyelvet, a latint is. Latinul pedig a tett jelen-
tésű szó így hangzott: factum (ejtsd faktum). Tehát a következő a meg-
felelés az alapnyelv factum szava és a leszármazott nyelvek között:
FAKTUM
fapt fatta écsó fé
Ez a szembeállítás azt mutatja, hogy a latin kt hangcsoportnak a ro-
mánban pt, az olaszban tt, a spanyolban cs hang felel meg ma, míg a
francia szóban mássalhangzó nincs (nem tekintve a szóeleji f-et). Va-
lójában törvényszerűséggel állunk-e szemben, tehát olyan jelenséggel,
amely ismétlődik? Keresnünk kell egy olyan másik szót, amelyben szin-
tén szerepel a kt hangcsoport, és meg kell néznünk, hogy e másik szó
mai különnyelvi képviselői szintén felmutatják-e az előbbi törvénysze-
rűséget. Itt van pl. a latin tej jelentésű szó. A román nyelvek szempont-
jából ennek a tárgyesetét kell kiindulópontnak tekintenünk, mely így
volt: laktem, azaz laktem. Nézzük meg, hogy mi felel meg e szónak a
mai román nyelvekben. Azt találjuk, hogy a tej románul lapte, olaszul
latte, spanyolul leche, azaz lécse és franciául lait, azaz lé. Tehát az előbbi
14
hangtani szabályszerűség itt is ismétlődik. Ennek alapján kimondhat-

juk az összehasonlító nyelvészet alaptörvényét, mely így hangzik: csak
azt az alakot tekinthetjük a leszármazott nyelvek egyikében vagy
másikában valóban a közös ősi nyelvállapotból eredőnek, amely felmu-
tatja a hangtani szabályszerűségeket, megfeleléseket az alapnyelvvel, il-
letve a többi rokonnyelvvel szemben. Ezt az elvet hívjuk a szabályszerű
hangmegfelelések elvének.
Mi következne abból, ha történetesen a laktem szó megfelelői min-
den román nyelvben szabályosan lennének feltalálhatók, tehát a fran-
ciában lé, a spanyolban lecse, az olaszban latte formában, de a románban
nem lakte, hanem lapte szerepelne? Akkor annak ellenére, hogy a lakte
sokkal jobban hasonlítana az eredeti latin formához, mint a mai lakte,
nem lenne jogunk a mai román lakte alakban az ős latin laktem folytatá-
sát látnunk. Mert a megfelelés nem lenne szabályos.
Említettük, hogy a román nyelvek esetében olyan szerencsés hely-
zetben vagyunk, amikor nemcsak az egyes leszármazott nyelveket is-
merjük, hanem a hajdani közös alapnyelvet, a latint is. Sajnos, a világ
legtöbb nyelvcsaládja esetében korántsem ez a helyzet. Nem ismerjük
például az indoeurópai nyelvek hajdani közös alapnyelvét, s nem is-
merjük a finn-ugor alapnyelvet sem közvetlenül, fennmaradt emlékek
formájában. Ezeknek az alapnyelveknek a felbomlása ugyanis több ezer
évvel időszámításunk előtt ment végbe. Ez nem jelenti azt, hogy a haj-
dani közös alapnyelveket megközelítőleg sem ismerjük. Ismerjük őket
annyiban, amennyiben a fennmaradt leszármazott nyelvekből következ-
tethetünk rájuk. A leszármazott nyelvek alapján, ily módon bizonyos fo-
kig rekonstruálhatjuk az eltűnt alapnyelveket. Hogyan megy végbe ez a
rekonstrukció? Tegyük fel, hogy a latin nyelvet nem ismerjük, egyetlen
mondata sem maradt ránk, de ismerjük a román nyelveket mint egyenes
leszármazottait. Tehát vannak ilyen alakjaink:
fapt fatta écsó fé
lapte latte lecse lé
15
szava
De nem tudjuk, hogy ezeknek ama több különböző nyelvben is fellel-
hető, s minden bizonnyal közös, alapnyelvi örökségként tovább élő
alakoknak milyen volt az eredeti alakjuk, azaz az ősformájuk. Ilyenkor
pl. a fapt, fatto, écso, fé esetben így kell feltennünk a kérdést: mi lehetett
a közös ősi alak első hangja? Mivel annak helyén a spanyolt kivéve
minden leszármazott nyelvben f áll, az a legkézenfekvőbb, hogy az ősi
alak is f hanggal kezdődött. Ilyenformán az első hang problémáját meg-
oldottuk. Következik a második hang. Erről annyit biztosan tudunk,
hogy az magánhangzó lehetett. Vagy a, vagy e. Egyelőre ennyi is elég.
A pt, illetve ti, illetve cs hangcsoporttal kapcsolatban így kell feltennünk
a kérdést: melyik lehetett az a hang vagy hangcsoport, amelyből fejlőd-
hetett pt, tt és cs is, sőt amely magánhangzóvá alakulhatott át, illetve
mint mássalhangzó eltűnhetett. (Tekintve, hogy mai francia alakban, a
fé-ben már nincs mássalhangzó az f-en kívül.) Ha sok különböző hely-
zetű hangot vizsgálunk meg, akkor eljutunk oda, hogy a keresett hang-
csoport más nemigen lehetett, mint gt vagy kt. És így tovább.
Ismételjük, a román nyelvek esetében az imént ismertetett re-
konstrukciónak – az alapnyelv ismeretéből kifolyólag – nincs nagy je-
lentősége, de a többi nyelv szempontjából – azokéból, ahol az alap-
nyelv nem ismert – igen.
Tehát így dolgozik, ilyen módszereket alkalmaz az az összehason-
lító nyelvészet, amely a nyelvrokonság gondolatának igazolására volt
hivatott, s amely ezt a feladatot el is végezte. Természetesen nem ab-
ban az értelemben, hogy minden problémát megoldott e téren, minden
nyelvcsalád belső rokonságviszonyait tisztázta stb. Ennek a munkának
még koránt sincs vége. De megnyugtatóan igazolta, hogy a nyelvek va-
lóban osztódással, egy korábbi közös nyelvállapotból való kiválással,
azaz differenciálódás útján jönnek létre az esetek nagy többségében.
A múlt század nyelvtudományát azonban nemcsak az jellemzi,
hogy összehasonlító, tehát szenvedélyesen keresi a nyelvek közötti ge-
netikai egyezéseket. Ahogyan haladunk előre az évszázadban, azt lát-
16
juk, hogy az összehasonlítás iránti szenvedélyes érdeklődés kissé meg-

csappan, s egyre nagyobb figyelmet szentelnek a nyelvészek az egyes
nyelvek történetének. A kétféle irányzat nem választható el mereven,
és sok tekintetben fel is tételezi egymást. Hiszen a nyelv legrégibb pe-
riódusát illetően a rokonnyelvek adják az értékes felvilágosításokat és
fordítva, a régi nyelv a rokonnyelvekről. Tennivaló akad bőven. Szá-
mos nyelvnek több évszázadra, néha egy évezrednél is régebbre visz-
szamenő irodalmi hagyatéka van. Ezeknek az írásos emlékeknek a
nyelve – a későbbi korok nyelvéhez képest – igen sok eltérést mutat.
Az összehasonlításon túl a nyelvtudomány ekkoriban, a múlt század
második felében egyre inkább azt tartja feladatának, hogy megrajzolja
az egyes nyelvek történetét, mégpedig a fennmaradt emlékek alapján.
Minél régibb egy emlék, annál becsesebb, mert annál több elváltozás
nyitjára vezethet rá. Különösképpen a század utolsó negyedében, az
ún. újgrammatikus irányzat kibontakozásakor válik egyre uralkodóbbá
a nyelvtörténeti tevékenykedés. E korszak nyelvészeti elveinek nagy
kodifikálója, a német Herman Paul, nagy tekintélynek örvendő, össze-
foglaló munkájának ezt a címet adja: Prinzipien der Sprachgeschichte.
(A nyelvtörténet elvei.) Paul is meg tudóstársai is a nyelvészeti munkát
voltaképpen egyetlen feladatkörre, a nyelvtörténeti kutatásokra korlá-
tozták tehát. Számukra a nyelvtörténet azonos volt a nyelvtudomány-
nyal, s a nyelvtudomány más területeiről nem akartak tudni, illetve egy-
értelműen kétségbe vonták, hogy lehetséges a nyelvnek bármiféle tu-
dományos vizsgálata, amely ne lenne történeti. Világosan mutatja Paul
felfogását az a mód is, ahogyan egyik bírálójának, F. Mistelinek vála-
szolt, aki sok tekintetben jóval megelőzte korát, kétségbe vonta, hogy
csak a nyelvtörténet lenne a nyelv vizsgálatának egyetlen lehetséges
módja. Paul kijelenti, hogy ha van nem történeti nyelvészet is, az csak
azért és annyiban van, amennyiben nem minden nyelv esetében ren-
delkezünk elegendő nyelvemlékkel. De ilyen esetben is történeti nyelv-
vizsgálatot folytatunk, csakhogy annak egy tökéletlen formáját.
17
szava
Az összehasonlító és történeti nyelvészet – mint a nyelvtudo-
mánynak a XIX. században uralkodó formája – értékes és nagy munkát
végzett. Sok különböző nyelv összetartozását, genetikai értelemben
vett azonosságát mutatta ki, s rajzolta meg történeti útjukat. Ilyenfor-
mán a nyelvi változások lefolyásának és okainak ismeretét is hatalmas
konkrét anyaggal gazdagította. Felvetődik azonban a kérdés, hogy mi-
lyen általános elvi alapokon állt ez a tudományág, s miként vélekedett
tárgyáról, a nyelvről általában? Milyen természetű jelenségnek tartotta?
A társadalmi élet melyik szférájába utalta?
Természetes, hogy az általános elveket illetően a múlt század nem
volt egységes. Az első évtizedekben még érvényesült a korábbi, közép-
kori ún. logikai szemlélet. Ez mindenáron az ismert logikai kategóriá-
kat iparkodott felfedezni a nyelvben. Ám a logikai szemléletet viszony-
lag korán bírálni kezdik, s kénytelen átengedni helyét a pszichologista
felfogásmódnak. Ezzel az irányzattal s káros következményeivel a ké-
sőbbiek folyamán részletesen foglalkozunk. Megemlítjük még, hogy
egy ideig, bizonyos szerzőknél, egy erősen biológiai ízű nyelvfelfogás
is érvényesült.
Darwinnak a maga helyén korszakalkotó jelentőségű tanítása a fa-
jok keletkezéséről, harcáról s általában a materiális tényezők megszabta
fejlődés gondolatáról néhány nyelvészben azt a téves elképzelést alakí-
totta ki, hogy a nyelvek is az élő organizmusokhoz hasonlóan szület-
nek, fejlődnek és halnak el. Mivel az összehasonlító nyelvészet alap-
vető fogalmai éppen abban az időben alakultak ki, amikor eme bioló-
giai színezetű nyelvfelfogás érvényesült, számos fogalom mindmáig
őrzi ennek az emlékét. Így, mint láttuk, nyelvcsaládról, leszármazott-
vagy testvérnyelvről stb. beszéltünk mi is az előzmények folyamán, a
nyelvhasonlítás mibenlétének rövid ismertetése közben. Márpedig a
család, a testvér stb. tipikusan a biológiai élet területéről származó ter-
minus.
A biológiai felfogás nem volt hosszú életű. Afféle intermezzónak
tekinthetjük a logikai és a pszichologista felfogás között. Ez utóbbi
18
sokkal tartósabbnak bizonyult, s a hatását véglegesen leküzdeni mind-

máig sem sikerült. Ennek megfelelően alaposabban kell foglalkoznunk
vele.
3. A nyelvnek az emberi társadalomban betöltött fontos szerepe ért-
hetővé teszi, hogy természetének, lényegének, létezési módjának és
székhelyének kérdése szenvedélyes érdeklődés középpontjában áll az
ókortól napjainkig. S nemcsak a nyelvtudomány művelői feszegették
fáradhatatlanul e nagy és bonyolult problémakört, hanem a filozófia, a
lélektan s a művelődéstörténet különféle ágazatainak képviselői is. Még
egy többé-kevésbé önálló irányzat alakult ki, az ún. nyelvfilozófia,
amely elsősorban az imént említett átfogó problémák vizsgálatával fog-
lalkozott. Érdekessége ennek az irányzatnak, hogy művelői többségük-
ben filozófusok vagy pszichológusok – tehát nem nyelvészek. Mivel a
nyelvfilozófia művelői között nagy számban akadtak német szerzők,
az irányzatot rendesen a német nevén „Sprachphilosophie”-nek nevez-
zük. A modern nyelvelmélet sok kivetnivalót talált ezekben a munkák-
ban. Mindezzel persze nem akarjuk azt mondani, hogy a nyelv elméleti
kérdéseit nem lehet, vagy nem kell a filozófia oldaláról megközelíte-
nünk. Lehet is és kell is, de nem akárhogyan.
Olvasónk máris sejtheti, miért dúlt e probléma körül oly sok vita.
Azért, mert amellett, hogy a nyelvtudomány elsőrendű fontosságú,
alapvető elméleti kérdése, ugyanakkor döntő fontosságú világnézeti
kérdés is. Tehát az idealizmus és a materializmus harcának sajátos csa-
tatere. Ez magyarázza a nagy szakirodalmat és a szenvedélyes, vitat-
kozó hangot.
A múlt század második felének, főként pedig utolsó negyedének
nyelvészei is állást foglaltak a nyelv létezési módjának, természetének és
székhelyének kérdésében. Nézzük meg, hogy miként!
Ha egy laikusnak feltesszük a kérdést: véleménye szerint hol van a
nyelv székhelye, hol van a nyelv elraktározva, hol kell keresni a forrását
stb., akkor rendszerint a következő feleletet kapjuk: a nyelv székhelye
a beszélők, a társadalomban élő emberek tudata, közönségesen szólva
19
szava
a fejük, az agyvelejük. Ezt az elhamarkodott választ sok minden támo-
gatni látszik. Mindenekelőtt az a körülmény, hogy a nyelv használatára,
a beszédre csak ott kerül sor, ahol élő emberek vannak jelen. Egy el-
hagyott házban – lakók híján – nyelv sincsen. Mindez azt látszik bizo-
nyítani, hogy a beszélő egyén a nyelv letéteményese és hordozója, pon-
tosabban, a nyelv székhelye és forrása az egyéni tudat. De meg kell
jegyeznünk, hogy nemcsak a laikus számára látszik a legkézenfekvőbb-
nek ez a válasz. Így gondolkodott a múlt század utolsó évtizedeinek
legtöbb nyelvésze is. Ők is arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a
nyelv az egyén tudatában él – azon kívül, attól függetlenül elképzelhe-
tetlen. Mindebből módszertani következtetéseket is vontak le. Ha a
nyelv az egyén tudatában található – így okoskodtak – akkor a nyelv-
tudomány voltaképpen nem is önálló területe az emberi megismerés-
nek, hanem csak egy sajátos fejezete a tudat vizsgálatával foglalkozó
tudománynak, a lélektannak. Továbbá: ha a nyelv az egyén tudatában
lelhető fel és csak ott, akkor általános, egyének feletti nyelv nincs is,
csak egyéni nyelvek vannak, mégpedig annyi, ahány beszélő indivi-
duum. Ilyenformán például nincs jogunk angol nyelvről beszélni álta-
lában, hanem csak angol nyelvekről, mégpedig több millió külön angol
nyelvről. S ha mégis használjuk az „angol nyelv” megjelölést általános
értelemben, akkor olyan absztrakciót alkalmazunk, amelynek nincs va-
lóságalapja. A lingvisztikai pszichologizmus híveinek ezek után azt is
meg kellett magyarázniuk, hogy ezek az állítólagos külön, egyéni nyel-
vek – például „a magyar nyelvek milliói” – miért hasonlítanak olyan
kísértetiesen egymásra. Itt a következő magyarázatot eszelték ki: ezek
a független, külön egyéni nyelvek azért olyan egyformák, mert tulajdo-
nosaik sokat érintkeznek egymással, s a tartós együttlét folyamán – mi-
közben minden egyén nyelve önálló, független tulajdon marad – ha-
sonlóvá lesznek, nyelvhasználatukban bizonyos átlag alakul ki.
A pszichologista irányzat tartós uralmát és elterjedését nagymér-
tékben megkönnyítette az a tudománytörténeti körülmény, hogy a pszi-
20
chologizmus a nyelvszemléletben korábban érvényesülő logikai és ter-

mészettudományos felfogás reakciójaként jött létre, s elterjedésekor
nemcsak a nyelvtudományban, de a társadalomtudomány más ágaiban
is divatba jött a pszichologista szemlélet.
Bármilyen tényezők hatására született is meg ez az irányzat, vala-
mit észre kell vennünk. Azt, hogy ha a nyelv külön-külön él minden
egyénben, azaz minden beszélőnek van egy saját, külön s más beszélő-
kétől lényegében független nyelve, akkor a nyelv nem lehet a társada-
lom érintkezésének kollektív eszköze. Márpedig mai legjobb tudásunk
szerint az, éppen ezért a nyelv természetét illetően más megoldást kell
keresnünk, s egyben a pszichologista felfogásnak a bírálatát is meg kell
adnunk.
Fordítsuk figyelmünket ismét a beszélő egyénre. De ne csak arra
gondoljunk, hogy nyelv csak ott van jelen, ahol beszélő individuumok
vannak. Válasszunk ki egy meghatározott beszélőt, mondjuk, legyen az
a magyar anyanyelvű Kovács Péter. Nézzük meg, milyen viszonyban
van Kovács Péter a magyar nyelvvel. Kétségtelen, hogy kitűnően be-
széli – vagy negyven éve. De vajon negyven évvel ezelőtt, Kovács Péter
születése előtt nem volt meg a magyar nyelv? Bizony megvolt. S har-
minc-negyven év múlva, Kovács Péter halála után megmarad a magyar
nyelv? Feltétlenül megmarad, tovább él Kovács Pétertől függetlenül. S
mivel a nyelvvel szemben valamennyien Kovács Péterek, azaz egyének
vagyunk, így fogalmazhatjuk meg az általános tételt: a nyelv az egyén-
től, pontosabban az egyéni tudattól független jelenség. Megvolt az
egyén születése előtt, s megmarad annak halála után is.
Az imént azt mondtuk, hogy a nyelv az egyéni tudattól független,
nem abban, hanem azon kívül élő jelenség. Viszont köztudomású,
hogy ha egy nép kihal, akkor a nyelve is eltűnik. Ha tehát az egyéni
tudatok kialszanak, akkor az illető nép nyelve is megsemmisül. Ez pe-
dig ellentétben látszik állni Kovács Péter esetében szerzett tapasztala-
tainkkal, s ismét az egyéni tudat mellett szól. E látszólagos ellentmon-
dást a következőképpen oldhatjuk fel:
21
szava
A nyelv székhelye, forrása nem az egyén tudata, mert a nyelv min-
den egyes egyén tudatától független annyiban, hogy létezett minden
egyes egyén születése előtt és létezni fog minden egyes egyén halála
után is. De annak ellenére, hogy nem az egyén tudatában él elsődleges
formában, egyéni tudat kell hozzá.
Nem lehetetlen, hogy ez a megállapítás sokakban elégedetlenséget
kelt. Úgy látszik talán, hogy – miután előzőleg határozottan elutasítot-
tuk – most mégis visszacsempésztük az egyéni tudatot. Ezért a gondo-
latot részletesebben is megpróbáljuk kifejteni. Az idealista-
pszichologista felfogás hívei – mint láttuk – mindig arra hivatkoznak,
hogy egy nép kihalása, az egyéni tudatok megsemmisülése után a nyelv
is kihal. Ez feltétlenül így is van. De ebből semmiképpen sem követ-
kezik, hogy az egyéni tudat a nyelv székhelye. Miért? Azért, mert egy
nép kihalása esetén nemcsak a nyelv pusztul el, hanem az illető nép
egész társadalmi léte, termelő erői és termelési viszonyai is. S ennek
alapján merné valaki azt állítani, hogy a termelési viszonyok csak az
egyéni tudatokban élnek, nem a valóságban? Tehát számos más jelen-
ségre is áll az, ami a nyelvre, hogy ti. egyéni tudat kell hozzá, de szék-
helye nem az egyéni tudat.
Az elmondottak alapján leszögezhetjük, hogy a nyelv – mivel az
egyén tudatától függetlenül létezik – objektív jelenség. Nem szabad
azonban megfeledkeznünk arról, hogy az objektív jelenségek különbö-
zők. Az objektivitás egyszerűbb formája az, amit az úton heverő kőda-
rab képvisel, s általában az objektíven létező tárgyi világ. Kevésbé
szembetűnő, bonyolultabb és éppen ezért nehezebben felismerhető az
a forma, amelyet a nyelv képvisel; ez a társadalmi objektivitás. De ez
utóbbi is objektivitás, mert eleget tesz az objektivitás alapvető definí-
ciójának: nem az egyén tudatában él, hanem attól függetlenül.
Eddig mindig csak azt hangoztattuk, hogy a nyelv az egyén tuda-
tától független. Most nézzük meg, milyen viszonyban van az egyén tu-
data a nyelvvel. Az egyén tudata szubjektív tükrözője, szükségképpen
22
hiányos mása az egyéntől független, objektív, társadalmi nyelvnek. Te-

hát az objektív, társadalmi nyelv nem úgy képzelendő el, mint az egyéni
tudatokban élő nyelveknek valamiféle összege vagy átlaga. A nyelv
mint objektív jelenség elsődleges, az egyéni tudatokban tükröződő
nyelvek pedig ennek a létező, valóságos kategóriának a szubjektív le-
nyomatai; az tehát, ami a beszélők tudatában él, nem a nyelv, hanem
annak megannyi egyéni nézete.
Láttuk, hogy a lingvisztikai pszichologizmus hívei hamis feltevé-
süket – a nyelvnek tudati természetét – továbbfejlesztve arra a követ-
keztetésre jutottak, hogy a nyelv – mivel tudati, lelki jelenség – csak a
lélektan eszközeivel közelíthető meg és tárható fel. Miután meggyő-
ződtünk kiindulópontjuk hamis voltáról, szembe kell helyezkednünk
következtetéseikkel is. Így ha a nyelv nem az egyéni tudatban él elsőd-
legesen, valóságosan, akkor a nyelv nem lelki jelenség, s feltárásához a
lélektan nem megfelelő.
Ha az, ami az egyén tudatában él, nem a valóságos nyelv, hanem
annak csak szubjektív lenyomata, akkor a nyelvtudomány tárgya nem
az egyénnek a nyelvről alkotott elképzelése, naiv meggyőződése vagy
akár nyelvérzéke, hanem az objektív nyelv. Ha valaki az objektív nyelv
helyett a szubjektív lenyomatot tanulmányozza, az olyan súlyosan té-
ved, mint az a közgazdász, aki a gazdasági élet, a termelés és az áru-
csere létező, valóságos formái helyett azt a szubjektív elképzelést vizs-
gálja, amit a társadalom tagjai ezekről a jelenségekről maguknak alkot-
nak. Nyilvánvaló, hogy az ilyen közgazdász nem a tőkét, hanem annak
csak tudati képét lelné meg. Valami hasonlóra bukkanna a nyelvész is,
ha a szubjektív lenyomatot „kutatná”.
Az összehasonlító és történeti nyelvészet utolsó, legfejlettebb
múlt századi formája, az ún. újgrammatikus iskola, a nyelv lényegét
illetően tehát primitív és idealista koncepciót ápolgatott.
4. Az újabbkori nyelvtudomány két jelentős képviselője a svájci F. Saus-
sure és az amerikai L. Bloomfield. Munkásságuk sok tekintetben forra-
23
szava
dalmasította a nyelvtudományt, átalakította módszertanát, nagymérték-
ben megváltoztatta korábbi feladatkörét, s ezzel együtt a nyelv természe-
téről szóló tanítást is igyekezett átalakítani.
A nyelvtudománynak azokat az irányzatait, amelyeket Saussure
vagy Bloomfield tanaira vezethetünk vissza, közös összefoglaló néven
strukturalizmusnak, strukturalista vagy strukturális nyelvészetnek ne-
vezzük. A strukturalizmus századunkban bontakozott ki, az előzmé-
nyektől természetesen nem függetlenül. Azt sem mondhatjuk, hogy a
strukturalizmus lenne századunkban a nyelvtudomány egyetlen ural-
kodó szemléleti módja. A strukturalizmus mellett változatlanul megta-
lálható a nyelvtudománynak az a múlt században kialakult összehason-
lító és történeti formája is, melyről az előzmények során megpróbál-
tunk röviden képet adni. A nyelvtudománynak ezt a tartományát –
szemben a strukturalista irányzatokkal – tradicionális vagy klasszikus
nyelvészetnek nevezzük. Az elnevezésnek az a célja, hogy megkülön-
böztessen, nem pedig hogy minősítsen. A tradicionális éppúgy nem
jelent okvetlenül elmaradottat vagy korszerűtlent, ahogy a struktura-
lista jelző sem utal feltétlenül haladóra és modernre.
Mielőtt megpróbálnánk összefoglalni azokat az elveket, amelyek
közösen jellemzik a különböző strukturalista iskolákat, röviden el-
mondjuk, hogy voltaképpen milyen iskolákról is van szó.
A strukturalizmus európai irányzatainak atyja. F. de Saussure. El-
méleti hagyatékának legtekintélytisztelőbb ápolója az ún. genfi iskola.
Munkásságának nagyobb része abban merül ki, hogy Saussure elméleti
hagyatékát védelmezi a bírálatokkal szemben, önálló és eredményes
metodikát nemigen dolgozott ki.
Ugyancsak Saussure-re támaszkodik az ún. koppenhágai iskola.
Ezt az iskolát a nyelvi leírásban a legnagyobb méretű absztraktságra
való törekvés jellemzi.
A koppenhágai iskola híveinek célja túlmutat a nyelvtudományon.
Azon fáradoznak ugyanis, hogy a humán tudományoknak együttesen
egy olyan módszertani alapot biztosítsanak, amelynek birtokában e tu-
24
dományok művelői a természettudósokhoz hasonló egzaktsággal dol-

gozhatnak. Azt az új tudományágat, amely a közös módszertani alapot
képezné, glosszematikának nevezik. Ezért glosszematikai vagy
glosszematikus iskolának is hívják. A konkrét nyelvi rendszerek leírá-
sában viszonylag szerény eredményekkel dicsekedhetnek, s igényeik ily
módon jóval nagyobbak a nyújtott teljesítményeknél. Az iskola vezér-
egyénisége a ma is élő dán L. Hjelmslev1.
A két világháború között virágzott az ún. prágai iskola, mely első-
sorban és lényegében a fonológia művelésében szerzett érdemeket. (A
fonológiáról lásd hasonló című fejezetünket.) A prágai iskola legneve-
sebb tudósa az orosz Ny. Sz. Trubeckoj volt, ezért Trubeckoj-iskolá-
nak is nevezik. A prágai iskola a fonológia terén számos időtálló, ma is
értékes eredményt ért el. Ám az iskola mint sajátos egész megszűntnek
tekinthető.
A strukturalizmus európai változatainak áttekintése után vegyük
szemügyre az Amerikában kialakult nagy strukturalista iskolát, amely-
nek a már szintén említett L. Bloomfield volt a megalapítója. Ennek az
iskolának a kialakulására döntő hatással volt az a körülmény, hogy az
amerikai nyelvészek az indián nyelvek vizsgálata közben egész sor sa-
játos problémával kerültek szembe; így első helyen említhetjük azt a
tényt, hogy az indián nyelvek esetében írásos emlékekkel nem rendel-
kező nyelveket kellett vizsgálniuk stb. Ennek következtében ez a
Bloomfield- vagy deskriptív, azaz leíró iskola elsősorban az egyidejű,
tehát nem történeti fejlődésében tekintett nyelvi rendszerek vizsgálati
módszereinek kialakításában szerzett fontos érdemeket. Míg a struktu-
ralizmus imént érintett európai irányzatait általában sok helyes elvi té-
tel és követelmény, de viszonylag kevés konkrét nyelvi eredmény jel-
lemzi, addig a deskriptív iskola a példaszerű nyelvi leírások százait mu-
tatja fel. A nyelvi leírásban elért sikereit tekintve tehát a deskriptív is-
kola bizonyult a strukturalizmus legeredményesebb válfajának, olyany-
nyira, hogy más irányzatok e téren komolyan aligha rivalizálhatnak
1 Hjelmslev 1965-ben meghalt (– a szerk.).
25
szava
vele. A nyelvtudomány fejlődésének legújabb fejezetei – pl. az ún.
transzformációs elemzés, melyről könyvünk utolsó fejezetében szó-
lunk – szintén ebben az iskolában születtek meg. Ennek alapján köny-
vem is elsősorban a deskriptív iskola nézeteit tartalmazza, azokkal is-
merteti meg az olvasót. Az irányzat egyik legkiválóbb képviselője Z. S.
Harris, aki az ötvenes évek elején írta meg összefoglaló munkáját
Methods in Structural Linguistics, azaz A strukturális nyelvészet módszerei cí-
men. Ha olvasónk az általunk érintett kérdésekkel kapcsolatban bő-
vebb és szakszerűbb felvilágosításokat kíván, elsősorban ezt a munkát
ajánlhatjuk, mert magunk is ezt forgattuk leggyakrabban.
Ezek után megkíséreljük összefoglalni a strukturalista nyelvészet
legfontosabb elvi tételeit, s megismertetjük az ilyen szellemű nyelvi le-
írás számottevőbb fogalmait.
Említettük, hogy a XIX. században a nyelvészek tudományuk igazi
feladatának a nyelvek időbeni, történeti változásainak vizsgálatát, eme
változások okainak kutatását tartották. S mivel pszichologisták voltak,
a nyelvi változások zömét lélektani eszközökkel iparkodtak megmagya-
rázni. Arra, hogy egy adott időpontban a nyelv állapotának vizsgálata
is képezheti a nyelvtudomány feladatát, nem gondoltak. Úgy véleked-
tek, hogy ez nem tudományos feladat, mert csupán a tények egyszerű
leírásából áll. Ez valóban nem lenne tudományos feladat, csupán egy-
szerű leírás. Ám ezek a nyelvi tények, ezek a regisztrálható egységek
egy mélyebb szabályszerűséget követve, annak törvényeihez igazodva
jelennek meg a beszédben. A tények mögött meghúzódó szabályszerű-
ségek kutatására nem gondoltak, mert ezt a bensőbb, kevésbé szembe-
tűnő lényeget a felületi jelenségek mögött nem vették észre. Ezért nem
foglalkoztak például komolyan és igényesen olyan nyelvtani vizsgála-
tokkal, amelyek egy meghatározott időpont nyelvét kívánják rögzíteni.
Ennek pedig az lett a káros következménye, hogy a nyelvtani elmélet
és gyakorlat fejlődése elmaradt, s lényegében az ókorból örökölt kate-
góriák vonalán folytatódott tovább. A kor nagy nyelvészei nem tartot-
ták volna méltó, tudományos feladatnak nyelvtanok írását, ezért az
26
ilyen típusú munka nemegyszer „nyelvmesterek” olcsó vadászterüle-

tévé vált.
Ezzel szemben a strukturalizmus abból a felismerésből indul ki,
hogy minden nyelv életének minden pillanatában egy rendszer. Azok
az elemek, amelyek egy adott időpontban egy adott rendszerben élnek,
természetesen vizsgálhatók a történeti útjukat, múltjukat illetően is.
Ám a nyelv alapvető funkciójának, a közlésnek a betöltése szempontjából
teljesen közömbös, hogy egy adott elem, egy szó mikor, milyen változá-
sokon ment keresztül a múltban. Számtalan esetben megfigyelhetjük,
hogy szavak, amelyek esetleg több évszázados különbséggel jutottak
be a nyelvbe, ma egyformán viselkednek, egyforma törvényszerűsége-
ket követve jelennek meg a beszédben. Itt van például a magyar kedd és
a szombat szó. Történeti múltjukat tekintve ugyancsak távol esnek egy-
mástól. Az egyik, a kedd, magyar elem, a ketted szónak lerövidült alakja.
Tehát egy ősi magyar szó belső továbbfejlődése. A másik, a szombat,
idegen nyelvből átvett jövevényszó. Ám ennek a történeti különbség-
nek ellenére e két szó ma mégis szorosan összetartozik, a különféle
típusú nyelvi elemek között egy kis alcsoport tagja, s az egyezések
egész sorát mutatja fel. Először is mindkettő főnév, mégpedig egy sa-
játos, s mindössze hét tagból álló alcsoportba, a hét napjainak neve
közé tartozik. Ha nem tudnánk, hogy mi az eredete a kedd szónak, s mi
az eredete a szombat szónak, jelentene az valami lényeges negatívumot
a magyar nyelv mai állapotának ismerete szempontjából? Nem. A kedd
szó esetében az, és csak az érdekel bennünket a mai magyar nyelv
szempontjából, hogy ennek a szónak milyen az alakja, milyen más sza-
vakhoz hasonlóan viselkedik nyelvtani tekintetben és mit jelent. Az
elemek funkciója – mármint egy adott rendszerben betöltött funkciója
– és története között nincs közvetlen összefüggés. Azzal, ha egy elem
történetét megrajzoljuk, még koránt sincs tisztázva az elem funkciója.
Más szóval: az elem történetéből nem következik funkciója és megfor-
dítva, egy elem funkciójából nem találhatjuk ki, nem vezethetjük le a
történetét. A mesterséges szavak esete bizonyítja legjobban ezt a tényt.
27
szava
Tehát az, hogy egy szó a nyelv ősi állományából származik, vagy jöve-
vényszó, vagy mesterséges szóalkotással jött létre – ez egy adott idő-
pont nyelvállapotának vizsgálata szempontjából teljesen közömbös.
Amikor egy adott időpont nyelvét vizsgáljuk, csak az érdekel bennün-
ket, milyen elemek vannak a nyelvben, és hogyan, milyen szabálysze-
rűségeket követve viselkednek.
Említettük, hogy a modern nyelvészet szuverénnek tekinti egy
adott időpont nyelvállapotát abban az értelemben, hogy eme nyelvál-
lapot funkcionálásának megértése nem tételezi fel az elemek történe-
tének ismeretét, mert a funkció a legkülönfélébb történetű elemek egy-
mással szembeni viszonyának eredménye. Minden nyelvállapot tehát
bizonyos fokig független a korábbi nyelvállapotoktól.
A nyelv szuverenitásának felismerése még más tekintetben is éles
határvonalat húz a nyelvtudomány régebbi és strukturalista formája
közé. Az összehasonlító és történeti nyelvészet kora soha nem tudott
megszabadulni attól a téves hiedelemtől, hogy a nyelv egy a civilizáció,
pontosabban a kultúra jelenségei közül, tehát az irodalommal, a művé-
szetekkel, általában azokkal a jelenségekkel rokon, amelyeket hagyo-
mányosan a humán tudományok műveltek. A strukturalizmus ezt a ro-
konítást határozottan elutasítja. Azt vallja, hogy a nyelv – sok minden
egyéb mellett – kétségtelenül eszköze pl. az irodalomnak, de gyökere-
sen különbözik is tőle. A nyelv – mai legjobb tudásunk szerint – jel-
rendszer. Természetére nézve hangos jelek rendszere, feladatára nézve
pedig a társadalmi érintkezés, ezen belül is elsősorban a társadalmi ter-
melés összehangolásának az eszköze. Mindez pedig kihúzza a talajt a
nyelv romantikus szemlélete alól. Ha a nyelv jelek rendszere, akkor az
természettudományos, helyesebben matematikai pontossággal vizsgál-
ható, s a vizsgálat eredményei formulákba, képletekbe foglalhatók. Te-
hát a nyelv – mivel jelrendszer – olyan egzakt módszerekkel vizsgál-
ható, amely módszerek pontosság tekintetében nem maradnak el a ter-
mészettudományok módszerei mögött. Mindez nem jelenti azt, hogy a
nyelvtudomány maga is természettudomány lenne. Nem lehet az, mert
28
tárgya, a nyelv, nem a természet, hanem a társadalmi élet körébe tarto-

zik. De – mint arra a marxista nyelvelmélet kellő nyomatékkal rámuta-
tott – nem a felépítmény jellegű kategóriák egyike, hanem azoktól kü-
lönböző, sem az alaphoz, sem a felépítményhez nem tartozó, hanem
sajátos helyet elfoglaló jelenség. Az előző korszak akarva-akaratlanul
mindig valami szellemit, lelkit keresett a nyelvben. Elsősorban azért,
mert a nyelvet, a kifejezés eszközét szüntelenül összetévesztette a
nyelv segítségével kifejezett gondolatokkal. Nyelvnek és kultúrának az
összetévesztése megmutatkozott abban a tekintetben is, hogy hogyan
oldotta meg konkrét történeti feladatait. Például e korszaknak kedvenc
témája volt a jövevényszavak kutatása. Mivel a különböző nyelvű né-
pek általában nem izolálva, egymástól távol élnek, hanem egymással
érintkezve, ez az érintkezés szükségképpen a nyelvi elemek kisebb-na-
gyobb fokú keveredéséhez is vezet. Ennek eredményeképpen szavak –
elsősorban és legkönnyebben legalábbis szavak – kerülnek át az egyik
nyelvből a másikba. Általában akkor kerül át egy szó X nyelvből Y
nyelvbe, ha az X nyelvet beszélő nép olyan kulturális-gazdasági vívmá-
nyokkal rendelkezik, amelyek fejlettebbek Y nép hasonló viszonyainál,
s éppen ezért Y nép átveszi a kulturális-gazdasági vívmányokat és azok
X nyelvbeni nevét is. Pontosan ez volt a gyakorlat például a honfoglaló
magyarság és a szlávok érintkezése esetében. A kereszténység a magya-
rokhoz jórészt szláv közvetítéssel jutott el, ezért sok, e fogalomkörbe
tartozó szláv jövevényszó is átkerült nyelvünkbe. A múlt század kutatói
nemigen tudtak eligazodni, hogy meddig terjed ilyenkor a nyelvészet fel-
adata, s hol kezdődik a kultúrtörténeté, történelemé stb. Ilyenformán az
őstörténet, a történelem, a kultúrtörténet, a művelődéstörténet és a nyel-
vészet szempontja összekuszálódott a múlt századi nyelvészek munkái-
ban.
A modern nyelvtudomány viszont féltő gonddal ügyel arra, hogy
illetékességi körét át ne hágja, és ne vegyítse össze a nyelv jelenségeit
azokkal a jelenségekkel, amelyek csak tükröződnek, kifejeződnek a
nyelvben. Más a nyelv, és megint más az, amiről beszélünk egy nyelven
29
szava
– ez a modern nyelvtudomány egyik vezérelve. Hogy a korábbi nyelv-
tudomány milyen módon, milyen körülmények hatására tévesztette
sokszor szem elől a tulajdonképpeni nyelvi és egyéb jelenségek, prob-
lémák, feladatok stb. közötti határvonalat, arra vonatkozóan egy példát
említünk.
A régi indoeurópai nyelvekben van egy szó, amelynek „érc, fém”
a jelentése. Mivel ez a szó sok nyelvben megtalálható, és e szavak a
szabályszerű hangmegfelelések elvének is eleget tesznek, jogos a felté-
telezés, hogy ez a szó már az indoeurópai alapnyelvben is megvolt.
Ennyit megállapítani a leszármazott nyelvek adatai alapján kétségtele-
nül a nyelvész dolga. Ám a múlt század nyelvészei ennél tovább men-
tek. Ha már az indoeurópai alapnyelvben volt egy „érc” jelentésű szó
– így vélekedek –, akkor ez azt jelenti, hogy az indoeurópai alapnyelv
művelői már szétválásuk előtt ismerték a fémmegmunkálást. Kétségte-
len, hogy ez azt jelenti. Amikor tehát a múlt század összehasonlító
nyelvészei a nyelvi adatok alapján levonták ezt a következtetést, akkor
nem tévedtek. Az ilyen természetű felismerések hatására azonban kez-
dett az a felfogás elterjedni, hogy a nyelvtudomány végső célja és ér-
telme ilyen, tulajdonképpen már nem a nyelvre, hanem az illető nyelvet
beszélő nép kultúrájára vonatkozó ismeretek feltárása. Ez viszont nyil-
vánvalóan az illetékességi határ átlépését jelenti.
A strukturalizmus sem tagadja, hogy a nyelv történetének vizsgá-
lata tudományos feladat. De a modern nyelvtudomány nyelvtörténeti
vizsgálatai nem az izolált elemek történetének miniatűr megrajzolásá-
ból állnak, hanem a különböző korú nyelvállapotok egészben való
szembeállításából. Ha valljuk azt, hogy a nyelv életének minden pilla-
natában egy rendszer, akkor a különböző korú nyelvállapotok mint kü-
lönböző rendszerek állnak egymással szemben. Ezeknek a rendszerek-
nek az összehasonlítása a nyelvtörténet korszerű formája, nem az izo-
láltan vizsgált elemek – egy hang, egy szó – történetének megrajzolása.
Ez utóbbi már azért is hamisítás, mert az elemek nem izoláltan változ-
nak, hanem mint rendszertagok.
30
Említettük, hogy a nyelvtudomány régebben elhanyagolta a nyelv-

tant. Mivel a strukturalizmust – akár egy nyelvállapotról, akár egy nyelv
különböző idejű állapotairól van szó – mindig a rendszer érdekli, a
nyelvtan tudománya századunkban a nyelvtudomány egyik legérdeke-
sebb munkaterületévé vált. Hogyan lehet egy nyelvi rendszert megbíz-
hatóan feltárni? Ez az alapkérdés, amelyre századunk nyelvtudománya
felelni akar. Az elmúlt századokban a nyelvtan egyet jelentett a görög–
latin nyelvtannal. Az a felismerés viszont, hogy minden nyelv szuverén
rendszer, a görög-latin nyelvtan általános érvényének balhiedelme alól
végérvényesen kihúzta a talajt. Ahány nyelv, annyiféle, azaz ahány
nyelv, annyiféle nyelvtan – valahogy így foglalhatnánk össze napjaink
meggyőződését. Tehát csak az elvek lehetnek közösek és a módszerek,
amelyekkel a nyelvi szerkezetet vizsgáljuk, az eredmények viszont me-
rőben különbözők lesznek. Míg tehát régen úgy, vagy majdnem úgy
ment végbe a nyelvtanírás, hogy a görög-latin nyelvtan hagyományos
kategóriáiba szorították a vizsgált nyelv jelenségeit (s ha azok ellenke-
zést mutattak, akkor egy kis erőszaktól sem riadtak vissza), addig nap-
jaink nyelvésze ezzel a felkiáltással fog munkához; nézzük meg, milyen
kategóriái vannak ennek a nyelvnek!
5. Azt a folyamatot, eljárást, amelynek segítségével egy adott időpont
nyelvi rendszerét akarjuk megismerni, feltárni, nyelvi elemzésnek ne-
vezzük. Ennek az elemzésnek két fajtája van. A minőségi és a mennyi-
ségi nyelvi elemzés. Nézzük meg, milyen feltételek között, milyen alap-
vető fogalmakat használva dolgozik az a minőségi nyelvi elemzés,
amelynek bemutatása a könyv feladata.
A minőségi nyelvi elemzés végső célja azoknak a szabályszerűségek-
nek a leírása, amelyek egy viszonylag rövid időszak nyelvében a beszéd-
megnyilatkozásokban észlelhetők. A hosszú időn át figyelt nyelvben már
változások mennek végbe, s ily módon ki vagyunk téve annak, hogy nem
egy és ugyanazon rendszert írunk le. A nyelv – tehát elvben egy adott
időpont, gyakorlatilag egy rövid periódus nyelve – a
beszédmegnyilatkozásokon keresztül figyelhető meg. Egy adott időpont
31
szava
nyelvét vizsgálni annyit tesz, mint egy bizonyos számú megnyilatkozást
vizsgálni. A vizsgált megnyilatkozások összegét hívjuk az elemzés KOR-
PUSZ-ának. A sikeres vizsgálat egyik alapfeltétele ilyenformán, hogy elég
nagy legyen a korpuszunk, tehát, hogy elegendő megnyilatkozást ismer-
jünk. Két-három megnyilatkozás olyan szegényes korpuszt ad, hogy an-
nak alapján aligha írhatjuk le azt a nyelvi rendszert, amelynek szabályait
követve e megnyilatkozások létrejöttek. Nagyon sok megnyilatkozás vi-
szont azért nem szükséges, mert a munkát nehézkessé teszi és egyébként
egy elvi meggondolásból kifolyólag is felesleges. Ugyanis abban a re-
ményben fogunk munkához, hogy a tartalmukat és formájukat tekintve
rendkívül változatos megnyilatkozások mögött mélyebb szabályszerűsé-
get, azaz egy nyelvi rendszert fedezünk majd fel. Ha nem bíznánk ebben,
akkor nem is lenne értelme, hogy munkába fogjunk. Elvégre egy olyan
tízmilliós nyelvközösségben, amilyen a magyar, naponta több száz millió
megnyilatkozás hangzik el. Tehát még egy nap termését sem tudnánk
soha teljesen összegyűjteni és értékelni. Csak azért foghatunk hozzá a
munkához, mert reméljük, hogy a megnyilatkozások egy kisebb és kezel-
hető részének feldolgozása alapján olyan ismeretekhez jutunk, amelyek
megmagyarázzák azokat a megnyilatkozásokat is, amelyeket esetleg so-
hasem hallunk. Más szóval: bízunk abban, hogy a sok megnyilatkozás
néhány alapvető szerkezeti képletre vezethető vissza, s a nyelvközösség
minden megnyilatkozása – amelyeknek oroszlánrészével sohasem talál-
kozunk – ezeknek alapján jön létre. Tehát korpuszunknak legalább olyan
nagynak kell lennie, hogy abban feltehetőleg mindenféle
megnyilatkozástípus előforduljon.
Eddig már sokszor használtuk a beszédmegnyilatkozás, röviden
MEGNYILATKOZÁS fogalmát, de még nem tisztáztuk pontosan, hogy
mit értünk ezen. A megnyilatkozás a modern nyelvészet legfontosabb
terminusa. Említettük ugyanis, hogy korunk nyelvésze nem úgy fog
munkához, hogy megkeresi egy adott nyelvben az igét, a főnevet vagy
a múlt időt. A vizsgálat elején még nem tudhatja, hogy ilyen kategóriák
az illető nyelvben egyáltalán léteznek-e. Azt sem mondhatja, hogy a
32
szavak különválasztásával kezdi a munkát, tekintve, hogy az analízis

elején nem tudhatja, hol vannak a szavak határai, hiszen általában nem
úgy beszélünk, hogy külön-külön szavakat ejtünk ki, hanem úgy, hogy
egész szócsoportokat mondunk. A nyelvésznek munkája elején kell te-
hát egy olyan alapvető egységet találnia, amely nem tételezi fel a nyelv
ismeretét. Ilyen alapvető egység a megnyilatkozás. Megnyilatkozásnak
tekintünk ugyanis minden beszédaktust, amelyet egy beszélő két szü-
net, két hallgatás között hoz létre. Az elemző munka tehát azzal kez-
dődik, hogy két szünet, két hallgatás közé eső megnyilatkozásokat
gyűjtünk össze.
Fontos fogalma a leíró nyelvészetnek a SZEGMENTUM is. Szeg-
mentum lehet minden, egy hangtól egy hosszú mondatig. Tehát a be-
széd bármilyen hosszúságú része. Erre a fogalomra is azért van szük-
ségünk, mert sok esetben meg kell neveznünk a beszéd egy darabját, a
nélkül azonban, hogy minősíteni tudnánk. Tegyük fel, hogy a Jóreggelt
megnyilatkozást vizsgáljuk, s azt akarjuk tisztázni, hogy a Jó rész önál-
lónak tekinthető-e. Ha igen, akkor szónak minősítjük. De míg ezt nem
igazoltuk, addig nem nevezhetjük szónak. Elvégre nem lenne értelme
azt vizsgálni, hogy a jó szó szó-e. Ezért azt vizsgáljuk, hogy a jó szeg-
mentum tekinthető-e szónak stb.
Fontos fogalmunk lesz a továbbiakban a KÖRNYEZET. Környezet-
nek nevezzük a vizsgált szegmentum közelebbi és távolabbi szomszéd-
ságát. Például, a Harmonikáznak megnyilatkozás k szegmentumának
közvetlen környezete az i és az á szegmentum, távolabbi környezete a
Harmoni és ázik szegmentum.
Említettük, hogy a modern nyelvtudomány egyik vezérgondolata
a nyelv autonóm volta. Ez az autonómia azt jelenti, hogy a nyelvi rend-
szer nincs „egy az egyhez” jellegű megfelelésben a külvilággal. A világ
különböző nyelvei a lényegében minden nép számára azonos vagy leg-
alábbis nagymértékben hasonló külvilágot önkényesen „dolgozzák” fel
a maguk formai és szerkezeti kategóriái segítségével. Ha ez nem így
lenne, ha a külvilág megszabná a nyelv szerkezetét is, akkor a világ
33
szava
minden nyelvének azonosnak vagy legalábbis nagyon nagy mértékben
hasonlónak kellene lennie. Mármost éppen azért, mert a nyelvek bizo-
nyos szuverenitással tagolják, közvetítik a külvilágot, a nyelvi rendszer
leírásában nem indulhatunk ki a külvilág egyes elemeinek és a nyelv
egyes elemeinek párhuzamából Ha így próbálnánk eljárni, akkor szá-
mos esetben megrekednénk. Szép számban találnánk ugyanis olyan
nyelvi elemeket, amelyeknek a külvilágban láthatólag nem felel meg
semmi, ugyanakkor a külvilág számos olyan részletet, aspektust, tulaj-
donságot mutatna, aminek a nyelvben nem felel meg semmi. Nincs
más megoldásunk tehát, mint az, hogy a nyelvi elemeket, azok össze-
függéseit stb. magából a nyelvi anyagból olvassuk ki. Hogyan megy ez
végbe? A korpuszunk sok megnyilatkozást tartalmaz. Ezeket a meg-
nyilatkozásokat nem tudjuk a külvilággal való összevetés segítségével
tagolni. Pl. A kutya és a macska háziállat megnyilatkozás kutya és macska
szegmentumának a külvilág egy meghatározott darabja felel meg. De
hol van – legalábbis közvetlenül észlelhető formában – a külvilágnak
az a darabja, ami az és szegmentumnak felel meg? Egy másik példa.
Ebben a mondatban: Nem mondták, hogy Péter egészséges-e? A mondták,
Péter és egészséges részeknek még egy körülhatárolható valami felel meg
a külvilágban is, de mi felel meg az e-nek? Egyetlen lehetőségünk ma-
rad: azt vizsgálni, hogy a nyelv különböző elemei milyen helyzeteket,
viszonyokat foglalhatnak el egymással szemben. Azokat az elemeket,
amelyek lehetséges előfordulásaikat, lehetséges környezeteiket illetően
egyformán viselkednek, bizonyos szempontból azonosaknak, ugyan-
azon osztály, csoport stb. képviselőinek tekintjük. Azokat pedig, ame-
lyek lehetséges környezeteiket illetően eltérnek, külön csoportba so-
roljuk. Egy elem lehetséges előfordulási helyeinek – s mivel a lehetsé-
ges előfordulás más elemekkel szemben, azokhoz viszonyítva történik,
azt mondhatjuk, hogy – lehetséges környezeteinek összességét az illető
elem DISZTRIBÚCIÓ-jának nevezzük.
Tekintve, hogy bennünket vizsgálatunk folyamán nem az elemek
jelentése érdekel, hanem a viselkedése, a disztribúciója, eljárásunk nem
34
tartalmi, hanem formális. A vizsgált elemeket mindig a korpuszok kí-

nálta megnyilatkozások egyikébe helyezzük, s azután megnézzük, mi-
lyen más elemek jelenhetnek meg a vizsgált helyen, miközben a meg-
nyilatkozás, tehát a környezet változatlan marad. Vagy a vizsgált elemet
kiemeljük a kiinduló megnyilatkozásból, és azt vesszük szemügyre,
hogy milyen más megnyilatkozásokba illeszthető az be anélkül, hogy
ez az új megnyilatkozás átalakításra, módosításra szorulna. Azokat a
megnyilatkozásokat, amelyekbe a vizsgált elem átalakítás nélkül beil-
leszthető, egyező, hasonló megnyilatkozásoknak fogjuk tekinteni, csak
úgy, mint azokat az elemeket is, amelyek a vizsgált helyébe illeszthetők,
azonos elemeknek minősítjük.
A megnyilatkozás tehát az a vallatóeszköz, amelynek szorításában
az elemeket természetük elárulására késztetjük.
A nyelvtudomány múlt századi, összehasonlító és történeti for-
mája ért el figyelemre méltó eredményeket a nyelvek megismerése te-
rén, és sok becses adalékot szolgáltatott más tudományágaknak, pél-
dául a történelemírásnak, kultúrtörténetnek, néprajznak stb. De volt
egy fogyatékossága: nagyon keveset nyújtott az ember termelő gyakor-
latának. Ezzel szemben a nyelv szakszerű, formális leírása – jóllehet a
nyelvtudomány belső szükségleteinek és erőfeszítéseinek hatására szü-
letett meg – ezzel egyidejűleg értékes segítséget tud adni az ember ter-
melési-technikai erőfeszítéseinek is.
A második világháború után rohamos fejlődésnek induló informá-
cióelmélet, a távközlés és automatizálás új típusú feladatai elsőrendű
fontosságot kölcsönöztek a nyelvek valóban egzakt leírásának, olyan
leírásnak, amely világos formulákban foglalja össze az egyes nyelvek
mint kódok által továbbítható üzenetek lehetséges típusait. Ugyancsak
nélkülözhetetlenné tette ezt a munkát egy olyan nagy jelentőségű tu-
dományos feladat, mint a gépi fordítás. Szinte azt mernénk mondani,
hogy a nyelvtudomány első nagy forradalma után, amely a század ele-
jén zajlott le, a második világháború után egy újabb forradalom kezdő-
35
szava
dött. Ennek lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy a történelem fo-
lyamán először most találkozott említésre méltó módon a nyelvtudo-
mány a termeléssel, az emberi társadalmak termelési-technikai szük-
ségleteivel. Ez a hatalmas jelentőségű lépés a nyelvtudományt több te-
kintetben kiemelte a humán tudományok köréből, s elsőrendű fontos-
ságú „alkalmazott” tudománnyá tette.
6. Röviden szót kívánunk ejteni a nyelvi elemzés másik nagy területéről
is, a mennyiségi analízisről. A nyelv elemei – hangok, morfémák, sza-
vak, mondatok, – tömegjelenségek. Ennek megfelelően és ebből kö-
vetkezően úgy viselkednek, mint a tömegjelenségek. Ilyenformán első-
rendűen alkalmasak arra, hogy a tömegesen fellépő jelenségeket vizs-
gáló statisztika velük is foglalkozzon. Míg a minőségi analízis – mint
láttuk – a megnyilatkozás szempontjából, az abban elfoglalt helyzet
alapján bírálja el a nyelvi elemeket, addig a mennyiségi analízis az elő-
fordulás gyakorisága alapján mondja ki megállapításait. Egy-egy elem
gyakoriságát azonban csak bizonyos mennyiségű szöveggel szemben,
azon belül adhatjuk meg. Ilyenformán a mennyiségi nyelvi analízis lé-
nyegében két úton járhat. Vagy egy meghatározott elemmel jellemez
egy bizonyos mennyiségű szöveget (azaz elemcsoportot), vagy egy
meghatározott elemcsoporttal egy bizonyos elemet. Pl. egy hangról
megállapíthatja, hogy az 1000 hangnyi szövegben hányszor fordul elő,
s ez a szám a hangot mennyiségi-gyakorisági szempontból kétségtele-
nül jellemezni fogja. Egy bizonyos terjedelmű szöveget is jellemezhet
annak alapján, hogy x vagy y hang hányszor fordul elő benne stb.
A mennyiségi nyelvi analízis – a minőségi analízishez hasonlóan,
sőt bizonyos mértékig azt megelőzve – szintén elsőrendű fontosságú
gyakorlati célokat is szolgál.
36
Fonológia
1. Az a feladat áll előttünk, hogy írjuk le a nyelvet, mégpedig egy meg-

határozott időpont nyelvállapotát. Hogyan kezdjük el, miként fogjunk
hozzá? A nyelv közvetlenül mint nyelv sohasem jelenik meg előttünk.
Tisztán, a beszédből kivont állapotban – hogy úgy mondjuk, kristályo-
san – sohasem találkozunk vele. Amikor egy nyelvállapot leírásához
akarunk fogni, azokat a jelenségeket kell szemügyre vennünk, amelyek-
ben a nyelv megnyilatkozik, él. Ilyen jelenségekkel pedig gyakran talál-
kozhatunk. Azok a tipikus jelenségek ugyanis, amelyekben a nyelv él,
megnyilatkozik, nem mások, mint a beszédaktusok, a
beszédmegnyilatkozások. A beszédaktusok összegyűjtéséből, regiszt-
rálásából természetesen még nem lesz nyelv. A magyar beszélők meg-
nyilvánulásai magyar nyelven hangzanak el, a magyar nyelv szabályait
követve jönnek létre, de nem adják az egész magyar nyelvet, nem azo-
nosak azzal. A megnyilvánulásokhoz tehát nem azért fordulunk,
mintha azok közvetlenül, a maguk konkrét voltában képeznék a nyel-
vet, hanem azért, mert e megnyilvánulásokon keresztül, ezek tanulmá-
nyozásán át vezet az út a nyelvhez.
A megnyilatkozások – mint azt tapasztalatból mindannyian jól
tudjuk – rendkívül változatosak lehetnek. Állhatnak egyetlen szóból –
pl. a villamoson tömören csak annyit mondunk: Átszállót! – s lehetnek
terjedelmüket tekintve igen hosszúak is. De nem csak terjedelmükben
különbözhetnek. Három szóból áll mind a Tegnap almát ettem, mind pe-
dig az Ő lett volna? megnyilatkozás, de szerkezetük nyilvánvalóan egé-
szen más. Úgyszólván teljesen egyezik, de mégsem azonos a következő
két megnyilatkozás: Te törted össze! és Te törted össze? A megnyilatko-
zások tehát mind a formájukat, mind a tartalmukat tekintve nagyon
sokfélék lehetnek. Ha a nyelvhez, a nyelvi szerkezet megismeréséhez,
szava
feltárásához a megnyilatkozásokon át vezet az út, akkor az első feladat
a megnyilatkozások különböző fajtáinak számbavétele és osztályozása.
Ez viszont feltételezi a megnyilatkozások megbízható leírását. Nézzük
meg tehát, hogy milyen fogalmakban, egységekben, terminusokban ír-
hatók le a megnyilatkozások.
Minden megnyilatkozás, azaz minden emberi beszédaktus a be-
szédszervek sajátos és meghatározott mozgássorozatával, működésé-
vel jön létre. E mozgások eredménye pedig hang, azaz a légrészecskék
sajátos rezgése, mely az emberi fülben ingereket kelt. Elvben tehát nem
lehetetlen, sőt gyakorlatilag is megvalósítható, hogy a megnyilatkozá-
sokat, mondjuk pl. az Apám! megnyilatkozást, azokkal a műveletekkel
jellemezzük, amelyeket a beszédszervek végeznek e megnyilatkozás ér-
dekében, keltése közben. Ám a megnyilatkozások ilyen beszédszervi,
fiziológiai jellemzése nem lenne mentes súlyos nehézségektől. Számos
esetben pl. előfordul, hogy a beszédszervek működése egy pillanatra
megakad, megszűnik. Pl. az Apám! megnyilatkozás esetében, a p rész
létrehozásakor van egy olyan pillanat, amikor az ajkak összeszorulnak,
zárat képeznek, s közben – persze csak egy pillanatra – de a nyelv is
mozdulatlan marad.
Bármilyen rövid is ez a szünet a beszédszervek mozgása közben,
mégiscsak megszakít egy folyamatot, és két szakaszra bontja az Apám!
megnyilatkozás létrehozását célzó beszédszervi mozgásokat. Ennek
alapján, ha a megnyilatkozást fiziológiai szempontból kívánnánk jelle-
mezni, fel kellene tételeznünk, hogy az Apám! voltaképpen nem egy
megnyilatkozás, hanem kettő, mert létrehozása a beszédszervek két,
szünettel elválasztott periódusával jár együtt. Hasonló nehézségekkel
gyakran találkoznánk, ha a megnyilatkozásokat beszédszervi mozgá-
sokkal, fiziológiai műveletekkel akarnánk jellemezni. Nem is beszélve
az ilyen természetű eljárás nehézkességéről. Ugyanis minden megnyi-
latkozás jellemzése érdekében vagy gondosan le kellene rajzolnunk
azokat a helyzeteket, amelyeket a beszédszervek egymás után, gyorsan
váltakozva elfoglalnak, vagy pedig aprólékosan el kellene mondanunk,
38
hogy milyenek voltak ezek a helyzetek. Az első esetben egy közepes

hosszúságú mondat jellemzéséhez is ötven-hatvan ábrára lenne szük-
ségünk, míg az utóbbi esetben egyetlen mondatról jó harminc-negyven
mondatban tudnánk csak elmondani, hogy milyen mozgást végeztek a
beszédszervek az illető mondat keltése közben.
Említettük, hogy a megnyilatkozások – jelenségi oldalról tekintve
– különböző minőségű légrezgések. Kétségtelen, hogy ebből a szem-
pontból, tehát akusztikai alapon is jellemezhetnénk a megnyilatkozá-
sokat. Ez esetben azonban az átmenetek okoznának nehézséget. Tud-
juk ugyanis, hogy míg fiziológiai oldalról nézve a megnyilatkozások
nem mindig folyamatosak, a beszédszervek működésében rövid szü-
netek is beállhatnak, addig akusztikailag minden megnyilatkozás egy
összefüggő egész, azaz kontinuum. Két különböző természetű rezgés,
azaz két különböző hang között az átmenet nem éles, hanem fokozatos
és számos esetben keveredés lép fel; mindez nem teszi lehetővé, vagy
legalábbis könnyűvé az elhatárolást. Arról nem is beszélve, hogy – mint
majd később látni fogjuk – pusztán fizikai meggondolások, illetve mód-
szerek segítségével a beszédmegnyilvánulások nem is tagolhatók.
2. A fiziológiai és akusztikai leírásnak ezek szerint súlyos elvi és gya-
korlati természetű nehézségei vannak. Milyen megoldást választhatunk
tehát? Mindenekelőtt még egyszer szögezzük le, hogy mi a célunk. Cé-
lunk a megnyilatkozások megbízható leírása. Ennek érdekében tehát
szükségünk van egy olyan rendszerre – képletesen azt is mondhatnánk,
hogy mértékrendszerre –, amelynek egységeiben minden megnyilatko-
zás leírható. Tehát egy megfelelő egységrendszert kell találnunk. Ho-
gyan lelhetjük meg ezt?
Két olyan megnyilatkozás ismerete, összevetése, amelynek egyet-
len szegmentuma, szakasza, része sem közös, nem visz bennünket
előbbre. Pl. a Szerdán és a Tilos! megnyilatkozás – mivel egyetlen rész-
letükben sem egyeznek – nem igazít el bennünket a legcsekélyebb mér-
tékben sem. Pusztán e két megnyilatkozás alapján nem tudhatjuk, hogy
tagoltak-e, kisebb részekből állnak-e vagy sem, és nem tudjuk, hogy
39
szava
feltételezhető tagoltságuk esetén hol húzódnak az alkotórészek határ-
vonalai.
Két, részben egyező megnyilatkozás – pl. a Tilos! és a Tegnap – már
valamit elárul. Ugyanis a Tilos! elején álló rész nagyjából azonos, egyező
a Tegnap elején álló résszel. Még azt is el tudjuk dönteni, hogy mekkora
az egyező rész, meddig hasonló e két megnyilatkozás, s honnan kezdve
eltérő. Ha a Tegnap T része helyén olyan hangjelenséget ejtünk ki, ami-
lyet a Tilos! elején hoztunk létre, akkor nem történik baj. De ha a Tegnap
első része helyén a Tilos! Ti részét produkáljuk, akkor már egy nem
létező Tegnap megnyilatkozás az eredmény, pontosabban, helyesebben
olyasmi, ami a magyar nyelvben nem lehet megnyilatkozás. Tehát két,
részben egyező, helyesebben részben hasonló megnyilatkozás alapján
meg tudjuk állapítani, hogy melyik és mekkora az a rész, amely hasonló.
Pusztán két ilyen megnyilatkozás egybevetése azonban még nem igazít
el abban a tekintetben, hogy az egyező részek oszthatók-e még kisebb
részekre, avagy sem. Pl. a Tegnap és a Terád megnyilatkozás egybevetése
csak azt árulja el, hogy ezekben van egy hasonló Te rész, de pusztán e
két megnyilatkozás ismerete alapján egyszerűen képtelenek lennénk el-
dönteni, hogy ez a Te rész bontható-e még tovább, azaz összetett-e
vagy sem. Ha csak a Tegnap és a Terád megnyilatkozásokat ismernénk a
magyar nyelvből, akkor e két megnyilatkozás hasonló Te része ugyan-
olyan természetűnek tűnne számunkra, mint az előbb a Tegnap és Tilos!
megnyilatkozás T része. Három megnyilatkozás – mondjuk a Tegnap, a
Tilos! és a Terád – ismerete alapján már nemcsak azt tudjuk, hogy e
három megnyilatkozás eleje, első része egyező, hasonló, de a Tegnap és
a Tilos! összevetése alapján azt is tudjuk, hogy a Te rész mind a Tegnap-
ban, mind a Terád-ban nem oszthatatlan, hanem T+e részből áll.
Nem részletezzük e módszert tovább, hanem röviden összefog-
laljuk a lényegét. Ahhoz, hogy a megnyilatkozásokat tagolhassuk, vi-
szonylag sok megnyilatkozás ismeretére és egybevetésére van szüksé-
günk, amelyek kisebb vagy nagyobb részükben egyeznek egymással.
A megnyilatkozások egybevetését mindaddig folytatnunk kell, amíg
40
nem tekinthető minden megnyilatkozás tovább már nem osztható ré-

szek összegének. A Kinek? és Kinél? megnyilatkozás ismerete pl. lehe-
tővé teszi egy Kin rész kiválasztását mindkét megnyilatkozásból. E két
megnyilatkozás mellett egy harmadik – pl. Kitől? – alapján a Kin részt
már jogunk van Ki+n módon szegmentálni. De mindaddig, amíg nem
találunk olyan negyedik megnyilatkozást, amelyben a K az i nélkül sze-
repel, addig a Ki részt kénytelenek vagyunk ugyanolyan oszthatatlan
egységnek tekinteni, mint az n részt. Ha azután találunk egy negyedik
megnyilatkozást – pl. legyen ez a Kérek –, akkor a Ki-ről már elmond-
hatjuk, hogy az k+i egységek összege, s nem oszthatatlan egység. Mi
biztosítja, hogy a beszédnek az a szakasza, része, amit az írásban k-val
jelölünk, valóban oszthatatlan egység, igazi végállomás? Elvileg semmi.
Gyakorlatilag a magyar nyelvben az, hogy nem tudunk két olyan rész-
ben egyező megnyilatkozást találni, amely k-nál kisebb szegmentum-
ban (tehát a k egységnek csak valamelyik részében, nem az egész k-
ban) egyezne meg. De ha találnánk ilyet, akkor a k-t is fel kellene bon-
tanunk, s ugyanolyan összetett szakasznak tekintenünk, amilyennek a
Ki részt tekintettük.
Tehát a különböző megnyilatkozások egybevetése, egyező, ha-
sonló részek felfedezése, különbségek megállapítása alapján lehetséges
minden megnyilatkozásban elemi összetevőket, legkisebb részeket ta-
lálnunk, tovább már nem osztható szegmentumokat felfedeznünk.
Ezek a legkisebb egységek, számuk elég nagy, de véges – alkalmasak
arra, hogy minden megnyilatkozást ezekben az egységekben szemlél-
jünk és írjunk le, s ezekben az egységekben azonosítsuk őket.
Tehát minden megnyilatkozást egységnyi hosszúságok, egységnyi
részek együttesének, összegének tekinthetünk. Itt meg kell jegyeznünk,
hogy ezek az egységnyi hosszúságok nem fizikai egységek, hanem nyel-
viek. Fizikailag pl. az ő egység – ebben a szóban: tőr – csaknem kétszer
olyan hosszú, mint az ö egység a tör szóban. Nyelvi szempontból vi-
szont mindkettő tekinthető egy minimális egységnek.
41
szava
Az kétségtelenül eredmény, hogy a megnyilatkozásokat, amelyek
egyébként összefüggő akusztikai kontinuumok, egységnyi hosszúsá-
gokban írhatjuk le, ily módon megállapíthatjuk különbségeiket és egye-
zéseiket, s a megnyilatkozások meghatározott helyén lokalizálhatjuk
azokat. Azonban, mint már említettük, rendkívül nagyszámú egységgel
kell dolgoznunk. Az imént vázolt eljárásokkal, összevetésekkel tisztáz-
hatjuk, bizonyíthatjuk, hogy a Kinek?, Kivel? és Kihez? megnyilatkozá-
sokban van egy k-val jelölt közös, hasonló rész. Hasonlóképpen azt is
sikerül kimutatnunk, hogy a Kevés, Kezet rá és Kerested már? megnyilat-
kozásokban is van egy k-val jelölt rész. Ám abban a formában, ahogyan
a konkrét megnyilatkozásokban megjelennek, az i előtti k részek fizi-
kailag nem azonosak az e előtti k részekkel. Hasonlóképpen a Tegnap,
Terád, Tedd ezt arrább megnyilatkozások elején álló részek sem azonosak
a Többször ne gyere!, Töpörtyűt ettem, Tövénél vágd el! megnyilatkozások ele-
jén álló t részekkel. Mind az e előtti, mind az ő előtti t részek egységnyi
hosszúságok, de nem teljesen azonosak, nem egyformák, csak úgy,
amint az i előtti k részek sem azonosak az e előtti k részekkel. Kaptunk
tehát egységeket, de nagyon sokat. Ilyenformán felvetődik a kérdés:
van-e mód arra, hogy az igen nagyszámú konkrét szegmentumot bizo-
nyos magasabb egységekbe csoportosítsuk, más szóval van-e lehetősé-
günk arra, hogy a megnyilatkozások leírását még egyszerűbbé tegyük,
vagy pedig az eddig nyert egységeknél kell-e maradnunk.
Mielőtt e kérdésre válaszolnánk, tisztáznunk kell valamit. Azok az
egységnyi hosszúságok, amelyeket az eddig ismertetett eljárások segít-
ségével nyertünk, nem mások, mint hangok. A beszédnek azokat a ré-
szeit nevezzük hangoknak, amelyek az összevetések során egységnyi
hosszúságoknak bizonyultak. Ahelyett tehát, hogy azt mondanánk: a
konkrét megnyilatkozások összevetése rendkívül sok egységnyi hosz-
szúságot tár fel, azt is mondhatjuk, hogy sokféle hangot tár fel, mutat
ki. Pl. azt tapasztaljuk, hogy legalább egy tucat különféle h hang van a
magyar nyelvben. Más k van a kutya szó elején, mint a király szóban, s
megint más a fogtam szóban, ahol a t hatására szintén k hangot ejtünk,
42
tehát foktam-ot mondunk. Honnét ered a hangok eme sokfélesége,

nagyfokú árnyaltsága? Mi az oka annak, hogy a magyar nyelvben akár
tíz különböző k hangot is kimutathatunk, amelyet írásunk – tökéletle-
nül – mindig k-val jelöl, noha ezzel voltaképpen hamisít, sematizál,
legalábbis a konkrét hangok szempontjából.
Azért kell nyelvünkben k-féle hangokról beszélnünk, s nem álta-
lában k hangról, mert a hangok, mint tudjuk, összeérnek. Nem elszi-
getelten ejtjük ki a hangokat, hanem folyamatosan. Ennek eredménye-
képpen egy hang ejtése – mondjuk a k hang ejtése a király szóban –
attól is függ, hogy milyen hang áll mellette, milyen hang következik
utána. Miközben ugyanis a k-t képezzük, beszédszerveink már arra ké-
szülnek, hogy az i-t létrehozzák, s ez a körülmény kimutathatóan be-
folyásolja a k képzését általában, a képzőmozzanatok utolsó szakaszát
pedig különösen. Ugyanígy, csak más módon befolyásolja a k képzését
az u hang a kutya szóban. Innét, a különböző szomszédok, az eltérő
hangszomszédság hatására jön létre a nyelvben a konkrét hangok fel-
tűnően nagy száma. (Minden hangkülönbséget nem magyarázhatunk
meg a környezettel, de erről később még külön szólunk).
Ha e hangszegmentumok egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk,
akkor feltűnő különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Az é előtt meg-
jelenő t hang – jelöljük té-vel – és az é előtt megjelenő d hang – jelöljük
dé-vel – sok esetben hordozója lehet a minimális különbségnek két,
egyébként egyező megnyilatkozás között. Pl. a Télen és Délen megnyi-
latkozások egyébként teljes egészükben megegyeznek, hasonlók, elte-
kintve a kezdetükön álló egységektől. Ezt az egy egységnyi különbséget
pedig a té és dé hangok képviselik, testesítik meg. Felvetődik a kérdés,
hogy egy é előtti d hang, tehát egy dé és egy i előtti d hang, tehát egy d i
kerülhet-e egymással szemben olyan viszonyba, amilyenbe a Télen és
Délen szembenállás esetében a té és a dé hang került egymással? Nyil-
vánvaló, hogy nem. Ez ugyanis azt jelentené, hogy két megnyilatkozás-
nak teljes egészében egyeznie kellene, s csak egy dé és d i szembenállás-
43
szava
ban különböznének. De dé hang csak é, d i hang pedig csak i szomszéd-
ságában jelenhet meg. Ilyenformán lehetetlen egy Déélen és Diélen tí-
pusú szembenállás, mert d i csak i előtt jelenhet meg. Hasonlóképpen
elképzelhetetlen egy Déicső–D i icső típusú szembenállás is, mivel dé csak
é előtt jelenhet meg. Mindebből mi következik? Egyelőre érjük be any-
nyival, hogy noha dé és d i két különböző hang a magyarban, nincs ér-
telme annak, hogy ezt a különbséget az elemzés magasabb síkjain is
számon tartsuk, mert e két hang sohasem kerülhet egymással szemben
olyan helyzetbe, hogy két megnyilatkozás csak a köztük levő különb-
ségben térjen el egymástól. Ha a dé és a d i között kétségtelenül meglevő
fizikai különbségtől eltekintünk, s az imént utaltunk arra, miért van
módunk attól eltekinteni, akkor mindkettőt egy közös D szimbólum
alá foglalhatjuk. Azt a magasabb egységet, amit esetünkben ez a D kép-
visel, szimbolizál, fonémának nevezzük. A továbbiak során mondani-
valónk – ebben a fejezetben – a fonéma körül csoportosul, elsősorban
azzal foglalkozik. Foglaljuk össze az eddig elmondottakat.
Abból indultunk ki, hogy minden beszédmegnyilvánulás kontinu-
um, már akusztikai oldalról tekintve. Ha a megnyilatkozásokat önma-
gukban, más megnyilatkozásokra való tekintet nélkül vizsgáljuk, akkor
csak annyit tudunk meg róluk, hogy hol van a kezdetük és hol érnek
véget. Mert a vizsgálat elején a megnyilatkozásokat nem tudjuk más-
ként jellemezni, definiálni, csak úgy, hogy kijelentjük: megnyilatkozás-
nak tekintünk egy adott nyelvközösségen belül minden olyan beszéd-
aktust, amely két szünet, azaz két hallgatás közé esik. Azt azonban,
hogy miként tagolódik egy megnyilatkozás, hol vannak építőköveinek
határvonalai, azt csak úgy tudjuk eldönteni, feltárni, ha sok – részben
egyező, hasonló, részben különböző – megnyilatkozást hasonlítunk
össze, vetünk egybe. Az összehasonlítás eredményeként minden meg-
nyilatkozásban bizonyos egységnyi hosszúságokat, hangokat fedezünk
fel. E hangok fizikailag nem különülnek el egymástól, nincs közöttük
szünet, hallgatás, de nyelvileg önálló egységeknek, részecskéknek, par-
tikuláknak tekinthetjük őket. A konkrét megnyilatkozások egybevetése
44
alapján rendkívül nagyszámú ilyen részecskére, partikulára, azaz

hangra bukkanunk. Bizonyos hangokat, mégpedig azokat, amelyek so-
hasem jelenhetnek meg azonos környezetben, s amelyek – ebből kö-
vetkezően – két maximálisan egyező, de nem teljesen azonos megnyi-
latkozás esetében nem képezhetik a különbség alapját, ezeket a hango-
kat jogos egy magasabb osztályba összevonni, s ezt a magasabb osz-
tályt nevezzük fonémának.
Beszéltünk arról, hogy dé és d i hang sohasem jelenhet meg azonos
környezetben. Ez nyilvánvalóan igaz, hisz e két hang különbsége ép-
pen az eltérő, különböző környezet eredménye. Mivel pedig azonos
környezetben sohasem jelenhetnek meg, elképzelhetetlen, hogy két
megnyilatkozás teljesen egyezzen, hasonló legyen, s csak dé-d i különb-
ség álljon fenn köztük. A dé és d i hangok tehát helyzetüket tekintve
egymással szemben kizárólagosak. Az é szomszédságában csak dé je-
lenhet meg, s az i szomszédságában csak d i . Egyelőre – ennek alapján
– leszögezhetjük, hogy azok a hangok, amelyek egymással szemben ki-
zárólagos helyzetűek, tehát amelyek a beszédnek azonos helyén, azo-
nos környezetében nem jelenhetnek meg, az ilyen hangok egy fonémá-
hoz, ugyanahhoz a fonémához tartoznak, ugyanannak a fonémának a
képviselői. Amikor tehát a konkrét hangszegmentumokat fonémákba,
fonémák szerint akarjuk csoportosítani, akkor azokat a
hangszegmentumokat tekinthetjük ugyanazon fonémákhoz tartozók-
nak, amelyek egymással szemben kizáró helyzetűek. Ez elvben rendkí-
vül egyszerű, de gyakorlatilag további nehézségek merülnek fel. Vizs-
gáljuk meg ezt egy példán.
Tegyük fel, hogy egy elképzelt nyelvben, amelynek megnyilatko-
zásait sikerült egységnyi hosszúságokra, azaz konkrét hangokra bon-
tani, két magánhangzót és négy mássalhangzót találtunk. A két magán-
hangzó legyen az e és az i, a négy mássalhangzó pedig a de, d i , ke, ki.
Előbbi szabályunk úgy szól, hogy azokat a hangokat tekintjük ugyan-
azon fonéma képviselőinek, amelyek egymással szemben kizáró hely-
zeteket foglalnak el, tehát azonos környezetben nem jelenhetnek meg.
45
szava
Nézzük meg most ebből a szempontból kísérleti nyelvünk mássalhang-
zóit. A de és a ke tudvalevőleg csak e mellett fordul elő, a d i és a ki csak
i mellett. A de tehát kizáró helyzetben van a d i -vel szemben, de a ki-vel
szemben is. A ki kizáró helyzetben van a ke-vel szemben, de a de-vel
szemben is. Ha tehát csak annyit mondunk, hogy az egymással szem-
ben kizáró helyzetű hangokat tekintjük egy fonéma képviselőinek, ak-
kor jelen esetben két különböző megoldásmód előtt állunk. Ugyanis
felírhatjuk, hogy
de és di = D, ke és ki = K
de felírhatjuk azt is, hogy
de és ki = D, ke és d i = K
Ugyanis az eddig felállított alapvető követelménynek, az egymást ki-
záró helyzetnek nemcsak a de és a d i , illetve a ke és a ki tesz eleget,
hanem a de és a ki, illetve a ke és a d i is. A különböző hangok fonémák
szerinti eloszlását nem ismerhetjük fel tehát egyértelműen akkor, ha
csak az egymást kizáró helyzetre vagyunk tekintettel. Ahhoz, hogy két
hangot ugyanazon fonéma képviselőjének tekinthessünk, szükséges
alapfeltétel az egymást kizáró helyzet, de nem elégséges feltétel. Álta-
lános irányelvként – e nehézséget elhárítandó – a következőket mond-
hatjuk ki: Ha x hang az egymást kizáró helyzet tekintetében mind Y,
mind pedig Z fonéma képviselője lehetne, akkor valószínű annak a fo-
némának a tagja, amely fonéma hangjaihoz jobban hasonlít, amelyek-
hez fizikailag közelebb áll. Idézett példánkban a de mind a di, mind a ki
hanggal szemben kizáró helyzetű. Ennek alapján – mint láttuk – mind
a D, mind a K fonéma tagja lehetne. Mivel azonban de közelebb áll d i -
hez, mint ki-hez, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a D fonéma
tagja, mint a K-é.
Az általános szabályt a következőképpen fogalmazhatjuk meg: Ha a és b hang elő-
fordul X környezetben (de Y környezetben nem) és c és d hang előfordul Y környe-
zetben (de X környezetben nem), továbbá a és c különbsége – jellegét tekintve –
46
azonos b és d különbségével, akkor az a és c hangot egy fonémához, a b és d hangot

pedig egy másik fonémához soroljuk. Ezt az első látásra talán kissé bonyolult sza-
bályt előbbi példánk menten világossá teszi: Legyen az a=d i , b=ki , de és d=ke . Az X
környezet legyen egyenlő az i előtti helyzettel, az Y környezet pedig az e előtti hely-
zettel. A szabály azt mondja ki, hogy ha a és b előfordul X környezetben (esetünk-
ben a d i és a k i előfordul i előtt), s c meg d előfordul Y környezetben (esetünkben
de és ke előfordul e előtt), s ha az a és c hangok közötti különbség jellege azonos a b
és d hangok közötti különbség jellegével (esetünkben ez így van, mert de és di kü-
lönbsége azonos ke és ki különbségével, vagyis egy i-e környezeti különbséggel),
akkor a és c egy fonéma képviselője (tehát de és d i =D), s b meg d egy másik fonémáé
(tehát ke és ki=K). Ez a rövid formula sok esetben eligazít bennünket abban a te-
kintetben, hogy az egymással szemben kizáró helyzetű hangok közül melyeket te-
kintsük ugyanazon fonéma képviselőinek, de csak afféle technikai fogás, s nem ad
magyarázatot a különböző hangok vázolt viselkedésének az okára.
Egy-egy fonémához nagyon sok hang tartozik. Pl. a magyar K fonémá-

hoz a következő hangok tartoznak: (a k fölé tett index a szomszédsá-
got jelöli) ka (pl. katona); ki (pl. király); ko (pl. kocsi); kö (körte); ké (pl.
kép); kü (pl. kürt); ku (pl. kutya); ká (pl. kártya); akt (pl. akta); ekt (pl.
hektó); aka (pl. baka); eke (pl. eke); lko (pl. balkon); ska (pl. táska); üks (pl.
szükség) stb. Ezek a hangok egymással szemben mind kizáró helyze-
tűek, tehát i előtt csak ki jelenhet meg, egyetlen más k hang sem és így
tovább. Azonban nemcsak kizárólagos helyzetűek egymással szemben
(elvégre a ki-vel szemben nemcsak az összes többi k hang kizárólagos
helyzetű, hanem minden g, meg t is, kivéve gi-t és t i -t), hanem azon túl
a k hangok olyan fizikai egyezést is felmutatnak egymás között, ami-
lyen egyezést nem mutatnak fel egyetlen más típusú hanggal sem. Hogy
értendő ez? Úgy, hogy pl. a k hangok felmutatnak bizonyos fizikai
egyezést a g hangokkal (ti. valamennyien zárhangok és toroki, azaz ve-
láris képzési helyű hangok), felmutatnak bizonyos egyezést a t hangok-
kal is (ti. valamennyien zárhangok és zöngétlen hangok), de van három
fizikai jegy, nevezetesen a zárhangi jelleg, a veláris képzési hely és a zön-
gétlenség, amit csak a különféle k hangok mutatnak fel. Egy-egy vo-
násban, az említett tulajdonságok egyikében-másikában – mint az
iménti példáink is mutatták – a k hangok megegyezhetnek sok más
47
szava
hanggal, de az említett három vonást egyszerre, együttesen csak a k-
féle hangok birtokolják. Amikor tehát írásunk nincs tekintettel a k han-
gokon belüli különbségekre, s a kép, király, kard, Viktor stb. szókban
nem utal a k hangok eltéréseire, hanem ugyanazzal a jellel, k-val jelöli
valamennyit, akkor jogosan és gazdaságosan jár el. Szükséges ezt le-
szögeznünk, mert korábban azt mondtuk, hogy az írás tökéletlenül je-
löli a hangokat. Most viszont már elmondhatjuk, hogy a hangokat va-
lóban tökéletlenül jelöli, de a feladata nem az, hogy a hangokat jelölje,
hanem hogy a fonémákat tüntesse fel. S ösztönösen, noha nem mindig
tökéletesen és következetesen, de a betűírások már régóta ezt teszik,
tehát fonematikusak jóval régebben, még mielőtt a fonológia mint tu-
datosan művelt tudományág megszületett volna.
Foglaljuk össze az eddig mondottakat: A különféle konkrét meg-
nyilatkozások egybevetése alapján minden nyelvben sok konkrét
hangszegmentumot találunk. Az ilyen konkrét hangok száma nyelven-
ként eléri a több százat. Azonban nincs szükségünk arra, hogy minden
különböző hangot, illetve minden árnyalati hangkülönbséget számon
tartsunk. Pl. a magyar ke és ki hangok különbségét nem érdemes szá-
mon tartanunk, mert ez a két hang sohasem lehet két, egyébként ha-
sonló megnyilatkozás között a minimális különbség hordozója, a kü-
lönbség alapja. Ezzel szemben a ké és a gé hangok már lehetnek a hor-
dozói két, egyébként megegyező megnyilatkozás különbségének. (Pl.
Képet és Gépet.) Mivel azonban tudjuk, hogy nincs értelme a ke, ki, ké
stb. hangok megkülönböztetésének egyfelől, s a ge, gi, gé stb. hangok
megkülönböztetésének másfelől, a Képet és Gépet különbségét nem kell
ké és gó hangok különbségében leírnunk, elég, ha K–G különbségben
írjuk le, mert tudjuk, hogy K magába foglalja ké-t is, G pedig magába
foglalja gé-t is.
Más szóval: A megnyilatkozások egybevetésének eredményeként
nagyszámú konkrét hangot kapunk. Ezek közül azokat, amelyek egy-
48
mással szemben kizáró helyzetűek és ezen túlmenően a fizikai tulaj-

donságok csak rájuk jellemző sajátos kombinációját mutatják fel, egy
fonéma képviselőinek tekintjük.
Azokat a hangokat, amelyek ugyanazt a fonémát képviselik, ugyan-
azon fonémához tartoznak, az illető fonéma változatainak nevezzük.
Tehát a szóeleji, a szó középi, a magánhangzó melletti, a mássalhangzó
melletti stb. k hangok a magyar nyelvben mind a K fonéma változatai.
3. Említettük, hogy a változatok mind felmutatnak bizonyos közös,
egyező fizikai vonásokat. A magyar K fonéma minden változata zön-
gétlen, veláris zárhang. G fonémánknak pedig minden változata zöngés
veláris zárhang. Ez kétségtelenül igaz. De arra vonatkozóan, hogy az
egyes konkrét nyelvekben a fizikai jegyeknek mekkora porciója, milyen
kombinációja képez fonémát, nem adhatunk a priori sémát. Egy pél-
dával világítjuk meg, hogy mire gondolunk.
A magyar nyelv N fonémájának is, mint minden fonémának, több
változata van, vagyis jó néhány – többé-kevésbé – eltérő hang képvi-
seli, testesíti meg N fonémánkat. Ilyen pl. a szóeleji n hang mondjuk a
néni szóban, azután a szó belseji, két magánhangzó között megjelenő n
hang az ének vagy kínos szóban, a szintén szó belseji, de mássalhangzó-
val szomszédos n hang a hinta szóban stb. Ugyancsak egy változata az
n fonémának a g meg k előtt megjelenő n hang is. Ha figyelmesen ejtjük
ki ezt a hangot a harang, inga, ringat vagy bankó szókban, akkor azt ta-
pasztaljuk, hogy ez az n hang egészen más, mint a többi. A különbség
a szóeleji n hang meg e között a g és k előtt megjelenő n hang között
legalább akkora, mint a szóeleji g meg a szóeleji k hang közti különb-
ség. Ennek ellenére a magyar nyelvben a g meg a k két külön fonémá-
hoz tartozik, míg a szóeleji n és az előbb tárgyalt n (nyelvészeti jele ŋ)
ugyanazon fonéma két változata.
Pusztán fizikai meggondolások alapján tehát nem dönthetjük el
egy nyelv hangjairól, hogy egy fonémához tartoznak-e, avagy sem, s
azt sem dönthetjük el, hogy az ugyanazon fonémához tartozó hangok
49
szava
fizikailag egyező, hasonló részéből mekkora rész fonematikus értékű.
Ennek megvilágítására is idézünk egy példát.
A magyar P fonéma változatai, tehát a különböző p hangok meg-
egyeznek abban, hogy valamennyi zárhang, valamennyi zöngétlen
hang, s valamennyi ajaki, azaz labiális képzési helyű hang. Ez a három
tulajdonság – tehát a zárjelleg, a zöngétlenség és a labiális jelleg – adja
a magyar P fonéma értékét, a p hangokból ez a három fizikai tulajdon-
ság fonematikus értékű. (De nincsen pl. fonematikus értéke a p hangok
erejének, akár halkan mondok ki egy p hangot, akár ordítom azt, attól
még az illető hang a P fonéma változata marad.) Miért fonematikus
értékű a magyar p hangok imént említett három vonása? Azért, mert
ha a p hangok elvesztenék a zöngétlenségüket, tehát zöngésekké vál-
nának, akkor egybeesnének a magyar B fonéma megfelelő helyzetű vál-
tozataival, amelyek szintén labiálisak és zárjellegűek, csak zöngések.
Ha a p hangok elvesztenék a labiális jellegüket, s képzési helyük hát-
rább tolódna, akkor a T fonéma képviselőivel, a t hangokkal esnének
egybe, mert azok is zárhangok és zöngétlenek, csak nem labiális, hanem
dentális, azaz a fogaknál képzett hangok. S ha a p hangok elvesztenék a
zárhangjellegüket, akkor az F fonémát képviselő f hangokkal esnének
egybe, amelyek ugyanúgy labiálisak és zöngétlenek, mint a p-k, csak
nem zárhangok, hanem réshangok. A magyarban tehát a p hangoknak
három fizikai jegye fonematikus értékű, a különböző konkrét p hangok
e három tulajdonságuk alapján lesznek egy meghatározott osztály, a P
fonéma képviselői. Ez nem jelenti azt, mintha minden nyelvben, ahol
vannak p hangok, mégpedig olyanok, amelyek a mi p-inkkel fizikailag
megegyeznek, feltétlenül ez a három vonás lenne a P fonéma lényege.
Mielőtt a természetes nyelvekből vett példákra térnénk át, végezzünk egy hipoteti-
kus kísérletet. Tegyük fel, hogy van egy nyelv, amelyben hajszálpontosan azokat a
hangokat találjuk, mint a magyar nyelvben, csak a b hangok nem fordulnak elő
benne, a B fonémát tehát az illető nyelv nem ismeri. Tehát vannak p, l, d, k, s, zs
stb. -féle hangok, csak b-k nincsenek. Milyen következménye lesz ennek képzelt
nyelvünk P fonémájára nézve? Az, hogy bár fizikailag e nyelv p hangjai teljesen
50
megegyeznének a magyar nyelv p hangjaival, tehát ugyanúgy zöngétlen labiális zár-

hangok lennének, mint a mi p-ink, a P fonéma értékéhez ebben a nyelvben nem
tartozna három vonás, mint a mi nyelvünkben, hanem csak kettő. Fonematikus
lenne e képzelt nyelvben a p hangok zárhangi jellege (mert e tekintetben térnének
el az f hangoktól), fonematikus lenne a p hangok labiális jellege (mert e tekintetben
térnének el a t hangoktól), de nem tartozna a P fonémához a p hangok zöngétlen-
sége, mivel – b hangok hiányában – ez a zöngétlenség – jóllehet fizikailag minden
p hangban jelen lenne – semmivel sem állítaná szembe, semmitől sem határolná el
az illető nyelvben a p hangokat. De nézzünk most néhány konkrét nyelvi példát a
fonémák változati viszonyaira.
A magyarban – mint már említettük – az n és az ŋ hangok ugyanazon

N fonéma változatai. Elképzelhetetlen ugyanis ilyen szembenállás:
hang-haŋg; néni-néŋi stb. Ezzel szemben pl. az angol nyelvben az n és az
ŋ nem ugyanazon fonéma két különböző helyzetű, környezetű válto-
zata, hanem két különböző fonéma képviselője. Az angol nyelvben te-
hát lehetséges az, ami a magyarban elképzelhetetlen, hogy két, egyéb-
ként egyező megnyilatkozás között a minimális különbség hordozója
lehet az n–ŋ hang szembenállás. Egy másik példa. A magyar és a japán
nyelvben egyaránt van l és r hang. A magyarban a különféle l hangok
egy L, az r hangok pedig egy R fonéma képviselői. Hogy az l és az r
hangok nyelvünkben valóban két külön fonémához tartoznak, azt bi-
zonyítja az a körülmény, hogy számos esetben két, egyébként egyező
megnyilatkozás között a minimális különbség hordozója lehet az l–r
szembenállás. Pl.: lakás–rakás. A japán nyelvben viszont az l és az r
nem két külön fonéma képviselője, hanem egy fonéma két változata.
A viszonyuk azonban nem olyan, mint a magyar N fonéma n és ŋ vál-
tozata közti viszony. Míg ugyanis az n és az ŋ egymással szemben ki-
záró helyzetű, addig a japán l és r ugyanabban a helyzetben is megje-
lenhet. Pl. egyaránt mondhatjuk azt, hogy miru és milu. A japán számára
mindkettő azt jelenti, hogy látni. A változatok előző típusát, azokat
tehát, amelyek csak eltérő környezetben, vagyis egymást kizáró hely-
zetben szerepelhetnek, kombinatorikus változatoknak hívjuk. Ez
51
szava
utóbbi esetben – akkor tehát, amikor egy fonéma két változata ugyan-
abban a környezetben is cserélhető, fakultatív változatokról beszélünk.
Ezek mellett a fakultatív változatok mellett meg kell állnunk egy pilla-
natra. Korábban többször is leszögeztük, hogy egy fonéma különböző
változatai egymást kizáró helyzetűek, azonos környezetben nem lép-
hetnek fel. Ebből az következik, hogy ha két hang ugyanabban a kör-
nyezetben is megjelenhet, akkor e két hang nem lehet egy fonéma kép-
viselője, hanem két különböző fonémához tartozik. Ez esetben mi jo-
gon nyilvánítottuk az l és az r hangokat a japánban egy fonéma képvi-
selőinek? Hisz nincsenek egymással szemben kizáró helyzetben. Azért,
mert két hang csak akkor tekinthető két különböző fonéma képviselő-
jének, ha ugyanazon környezetben is felléphetnek, s ebben a pozíció-
ban lehetnek a hordozói, megtestesítői a minimális különbségnek két,
egyébként egyező megnyilatkozás között. Tehát a magyar l és r két kü-
lön fonéma változata, mert ugyanabban a környezetben is felléphet-
nek, s lehetnek a minimális különbség hordozói az említett feltételek
mellett. Ezt példázta a lakás–rakás szavak szembeállítása. Ezzel szem-
ben a japán l és r – noha ezek is felléphetnek ugyanabban a környezet-
ben – nem lehetnek a hordozói a minimális különbségnek. Mint láttuk,
a miru ugyanazt jelenti, amit a milu. Ennek a jelenségnek tanulságait a
következőkben foglalhatjuk össze:
Ha két hang sohasem jelenhet meg azonos környezetben, és nem
mutatja fel az illető nyelv szempontjából lényeges, sajátosan közös fi-
zikai vonásokat, akkor e két hang két különböző fonéma képviselője.
Pl. a szóeleji t hang és a szóbelseji k hang kizáró helyzetű, hisz az ilyen
t csak szó elején, az ilyen k csak szó belsejében jelenhet meg. A kizáró
helyzet ellenére nem mutatják fel a fizikai vonások sajátos, közös kom-
binációját (a t dentális zöngétlen zárhang, a k veláris zöngétlen zár-
hang), ezért a t a T fonémához tartozik, a k pedig a K fonémához.
Ha két hang megjelenhet azonos környezetben, de a fizikai jegyek
sajátos, közös kombinációját nem mutatja fel, akkor e két hang is két
külön fonéma képviselője. Pl. egy szóeleji t hang és egy szóeleji k hang
52
azonos környezetben (a környezet esetünkben a szóeleji helyzet) meg-

jelenhet. Ám ennek ellenére két külön fonéma képviselői, mert a fizikai
jegyek sajátos közös kombinációját nem mutatják fel, s lehetnek a mi-
nimális különbség hordozói két, egyébként egyező megnyilatkozás kö-
zött. Pl.: kör–tör.
Ha két hang azonos környezetben sohasem jelenhet meg, de a fi-
zikai jegyek sajátos közös kombinációját mutatja fel, akkor e két hang
ugyanazon fonéma két kombinatorikus változata. Mivel helyzetileg
egymást kizárják, nem lehetnek a minimális különbség hordozói két,
egyébként egyező megnyilatkozás között. Pl. ilyen viszony van a ki és
a ke hang között.
Ha két hang megjelenhet azonos környezetben, s a fizikai jegyek
sajátos, közös kombinációját mutatja fel, s az azonos környezetben
való megjelenési képesség ellenére nem lehet a minimális különbség hor-
dozója két, egyébként egyező megnyilatkozás között, akkor ugyanazon
fonéma két fakultatív változatáról van szó, mint a japán l és r esetében.
A kombinatorikus változatok egy más, érdekes esetét is megtalál-
juk a japán nyelvben, nevezetesen a h és f hangok viszonya tekinteté-
ben. A magyarban a h és az f hangok két külön fonémát képviselnek.
(Pl.: fóka-hóka.) A japánban viszont egész más a viszonyuk. Ugyanis a
h előfordulhat minden magánhangzó előtt, kivéve az a-t, f viszont csak
u előtt fordulhat elő. Mivel egymást kizáró helyzetben szerepelnek, s
fizikailag is közelebb állnak egymáshoz a japán nyelv minden más
hangja közül, jogos egy fonémához sorolnunk e két hangot. Tehát a
japán nyelvben a h és az f hangok viszonya csak olyan jellegű, mint a
magyar ke és ki hangok különbsége. Vagyis nem fonémák közötti, nem
fonematikus, hanem csak változati jellegű.
Annak szemléltetésére, hogy különböző hangoknak mint változa-
toknak az ugyanazon fonémához való tartozása mennyire nem fizikai,
pontosabban mennyire nemcsak fizikai kérdés, hanem a vizsgált nyelv
egész fonémarendszerének sajátságaitól függő jelenség, most az angol
nyelvből idézünk egy példát. Az angol nyelvben a P, T és K fonémák
53
szava
szóeleji változatai – ha utánuk magánhangzó következik – mindig csak
bizonyos hehezettel, szaknyelven szólva aspiráltan léphetnek fel. Így a
tip (=’csúcs’) ejtése thip, a pick (=’csákány’) ejtése phik, s a kid (=’gö-
dölye’) ejtése khid. Tekintettel arra, hogy az említett szóeleji helyzetben
a T, K és P fonéma változata sohasem fordul elő h nélkül, a th, kh, ph
hangcsoportokat nem két–két (tehát TH, KH, PH) különböző fonéma
egymás melletti változatainak tekintjük, hanem a ph-t a P, a th-t a T, a
kh-t pedig a K fonéma változatának. Tesszük ezt annak ellenére, hogy
a h hang az angol nyelvben szó elején is megjelenhet. (pl.: hill = ’domb’
stb.) Az általános tételt az imént példázott jelenséggel kapcsolatban a
következőképpen fogalmazhatjuk meg: ha a és b hangszegmentum egy
meghatározott helyzetben (esetünkben k és h, t és h, valamint p és h
szó elején, magánhangzó előtt) mindig csak együtt jelenik meg, akkor
– az illető helyzetben – a és b egy fonéma képviselője lesz, függetlenül
attól, hogy egyéb helyzetekben az a és b szegmentum egymás nélkül is
megjelenhet, s az ab közül az egyik (de a másik nem!) a szóban forgó
helyzetben egymaga is megjelenhet. Felvetődik a probléma, hogy a kér-
déses helyzetben (tehát ahol a és b együttese egy fonéma képviselője)
az ab szegmentum az A vagy a B fonéma képviselője lesz-e? Ha b meg-
jelenik a kérdéses helyzetben a nélkül is, de a a b nélkül soha, akkor az
ab szegmentum az A fonéma képviselője lesz. (Mint láttuk, az angol h
megjelenik a szó elején p, t és k nélkül is, de p, t és k nem jelenik meg
szó elején soha h nélkül, s így a ph a P, a th a T, s a kh a K fonéma válto-
zata.)
A különböző fonémák hasonló helyzetű változatainak általában
vannak közös vonásai. Így pl. mind a G, mind a T, mind pedig a K
fonéma i előtti változata (gi, ti, ki) bizonyos mértékig egyezik a hasonló
környezetből, azonos szomszédságból kifolyólag. Itt két kérdést kell
érintenünk. Először azt, hogy minden fonémának ugyanannyi válto-
zata van-e, másodszor pedig azt, hogy a különböző fonémák hasonló
változatai minden esetben megegyeznek-e valamilyen másodlagos, kí-
54
sérő vonásban? Ami az első kérdést illeti, arra a következőket mond-

hatjuk: lényegében minden fonémának annyi változata van, ahány hely-
zetben, ahányféle szomszédságban az illető fonéma megjelenhet. Te-
hát akkor lenne a különböző fonémáknak egyenlő számú változata, ha
minden fonéma egyformán, egyforma helyzetekben fordulhatna elő.
A különböző fonémák megjelenése azonban korlátozott ebben a tekin-
tetben. Pl. a P és T fonéma megjelenhet a magyar nyelvben szó elején
oly módon, hogy utána R fonéma következik: préda, tragacs stb. Ám H
fonémánk ebben a helyzetben sohasem jelenhet meg, nincs tehát olyan
szavunk, amely hr hangszegmentummal kezdődne. A P és T fonémánk-
nak van szóeleji, r előtti változata, de a H fonémánknak ilyen változata
nincsen. A különböző fonémák változatai tehát nem egyenlő számúak.
A másik kérdésre, arra, hogy a különböző fonémák változatai min-
dig megegyeznek-e valamilyen másodlagos, kísérő tulajdonságban,
szintén nemmel kell felelnünk. Igaz, hogy sokszor figyelhetünk meg
párhuzamosságot (pl. az imént láttuk, hogy az angol P, T és K fonéma
szóeleji, magánhangzó előtti változatai egyformán hehezetessé válnak,
tehát ph, th és kh alakúak). Ám vannak olyan sajátos változatok is, ame-
lyek nem esnek egybe más fonémák hasonló helyzetű változataival. Pl.
a magyar N fonéma G és K előtti változata, tehát a ŋ meg a szóeleji n-
változat között más természetű (mindenekelőtt sokkal nagyobb) a vál-
tozati különbség, mint a magyar R fonéma g és k előtti változata (pl.
ebben a szóban: pergő) és annak szóeleji változata (pl. a réz) között.
Elképzelhető lenne az is, hogy az ŋ-t külön fonémának fogjuk fel.
Ez esetben viszont – egyéb akadályoktól eltekintve – az N fonémának
nem lenne g és k előtti változata. Ráadásul az új fonéma csak egy helyen
fordulna elő, g és k előtt, s nem lenne egyetlen más helyzetbeli válto-
zata sem. Olyan fonémát nyernénk tehát, amely előfordulási lehetősé-
geit tekintve élesen elkülönülne minden más fonémától. Összefoglalva:
ha nem is abszolút szabályossággal és nem is kivétel nélküli módon, de
általában minden nyelvben megfigyelhető egy bizonyos fokú párhuza-
mosság a fonémák kisebb-nagyobb csoportjainak megfelelő helyzetű
55
szava
változatai között; minden nyelvben találunk tehát olyan – fizikailag
egymástól rendszerint nem túlságosan távol eső – fonémákat, amelyek
változatai bizonyos mértékig szimmetrikusak abban az értelemben,
hogy nagyjában és egészében azonos számú változatuk van, s e válto-
zatok – jellegüket, másodlagos jegyeiket tekintve – bizonyos egyezése-
ket mutatnak fel. Így a már két ízben is említett angol P, T és K foné-
mák fizikailag sok tekintetben rokonok (mindháromhoz zöngétlen zár-
hangok tartoznak), s megegyeznek abban, hogy szóeleji változataik as-
pirálódnak.
Van egy általános formula is, amely a különböző fonémák válto-
zatai között megfigyelhető szimmetria alapján a következő gyakorlati
útmutatást adja vitás esetek eldöntésére. (Olyan esetekre, amikor ne-
hézségeink vannak bizonyos hangszegmentumok fonémák szerinti el-
oszlásának meghatározásában.) A híres szimmetriatörvény azt mondja
ki, hogy ha egy a hangszegmentum előfordul X környezetben, de Y és
Z környezetben nem, s egy b hangszegmentum előfordul Y és Z kör-
nyezetben, de X környezetben nem, s továbbá egy e szegmentum elő-
fordul X és Y környezetben, de Z környezetben nem, s egy f szegmen-
tum előfordul Z környezetben, de X és Y környezetben nem, akkor a
és b valószínűleg egyetlen (mondjuk A) fonéma képviselője, s e és f egy
másik (mondjuk E) fonémáé. Ez a szabály ebben a formájában kissé
talán bonyolult. Világítsuk meg tehát más oldalról. Mint láttuk, három
környezetet (X, Y és Z), valamint négy különböző hangszegmentumot
(a, b, e, f) vesz alapul. E négy szegmentum a három környezettel kap-
csolatban a következő módon jelenhet meg:
a előfordul X környezetben
b előfordul Y Z környezetben
e előfordul X Y környezetben
f előfordul Z környezetben
Ha a és e lenne egy fonémába csoportosítva, akkor olyan fonémát nyer-
nénk, amely csak X és Y környezetben jelenhet meg. Ha a és f lenne
56
egy fonémához csoportosítva, akkor olyan fonémát nyernénk, amely

csak X és Z környezetben jelenhet meg. Ugyanakkor az a és e egy fo-
némához való utalása azt vonná maga után, hogy a másik két szegmen-
tum – b és f – szintén olyan fonémát adna, amely csak Y és Z környe-
zetben bír változattal; míg a és f párosítása esetén a megmaradó b és e
szegmentum szintén olyan fonémát adna, amely X, Y és Z környezet-
ben jelenik meg. Míg akkor, ha a és b minősül egy fonéma képviselőjé-
nek, s e és f egy másik fonémáénak, akkor két olyan fonémát nyerünk,
amely a változati lehetőségeit illetően szimmetrikus, mert mindkettőnek
van X, Y és Z környezetben megjelenő változata, mivel
A=a+b=X+(Y, Z)
E=e+f=(X, Y)+Z
Hogy az adott esetben a négy szegmentumnak ez utóbbi módon, tehát
a+b és e+f módon való csoportosítása a helyes, azt még egy körülmény
is alátámasztja. Nevezetesen az, hogy ha nem így, hanem a+e és b+f
vagy pedig a+f és b+e módon csoportosítanánk fonémákba ezeket a
szegmentumokat, akkor egy-egy fonémának olyan változatai lennének,
amelyek ugyanabban a környezetben is előfordulhatnak. Így ha a és e
egy fonéma változata lenne, akkor – mivel a előfordul X környezetben,
e pedig X és Y környezetben – a és e X környezetben egyformán elő-
fordulhatna. Ez esetben viszont csak akkor tartozhatnának egy foné-
mához, ha fakultatív változatok lennének. Fakultatív változatok vi-
szont csak akkor lehetnének, ha az a az Y környezetben is felléphetne
az e-hez hasonlóan. Mivel ez nem áll fenn, fakultatív változati viszony-
ról nem lehet szó. Mivel az X környezetben mindkettő felléphet, kom-
binatorikus változatok sem lehetnek. Tehát az a és az e szegmentum
semmiképpen nem tartozhat egy fonémához. Ugyanilyen nehézségek
miatt el kell utasítanunk az a+f módon való csoportosítást is.
Itt szeretnénk szót ejteni egy érdekes fonológiai problémáról,
amelyre éppen az ad lehetőséget, hogy a különböző nyelvekben az
egyes fonémák előfordulási lehetőségei nem egyformák. Tudjuk, hogy
57
szava
a magyar nyelvben szóeleji helyzetben egymás után d+j, t+j valamint
n+j nem jelenhet meg. Nincs tehát dj, tj vagy nj hangcsoporttal kezdődő
szavunk. Sőt, szóbelseji helyzetben is nagyon sokszor a t és j, d és j stb.
hangok összetalálkozása gy, ty és ny hangot eredményez. Pl.: ad-ja =
aggya; lát-ja = láttya; bán-ja = bánnya stb. Mindennek alapján elképzel-
hető a következő okoskodás: ha a magyar nyelvben sok esetben d és j
találkozása gy, t és j találkozása ty, n és j találkozása ny hangot eredmé-
nyez, akkor minden gy, ty és ny hangot – bárhol is forduljon elő beszé-
dünkben – nem egy önálló GY, TY vagy NY fonéma képviselőjének
tekintünk, hanem D és J, T és J, valamint N és J fonémák egymás mel-
letti változatainak. Ez esetben a gyár szóban nem három fonémával
számolunk (GY, Á, R), hanem néggyel: D, J, A, R. Általában mikor
jogos ez az eljárás, amelynek átfonemizálás a neve? Akkor, ha ezzel
nem homályosítunk el valóságos fonológiai ellentétet. Abban az eset-
ben tehát, ha a magyar nyelvben lenne gy-vel és dj-vel kezdődő szó,
nem lenne jogunk a gy-t d+j összegnek tekintenünk, mert ez esetben
egy GYÁR-DJÁR, TYÚK-TJÚK vagy NYÁL-NJÁL típusú különbsé-
get nem tudnánk megmagyarázni. Mivel ilyen szembenállások a magyar
nyelvben elképzelhetetlenek, bizonyos mértékig mindegy, hogy a
szóeleji gy, ty vagy ny hangokat egy GY, TY vagy NY fonéma képvise-
lőjének fogjuk-e fel, vagy pedig két fonéma egymás melletti változatá-
nak. Azaz mégsem egészen. Mert ha következetesen keresztülvisszük
ezt az eljárást, és nem korlátozzuk csak szóeleji helyzetre, akkor a fo-
némák számát lényegesen csökkenthetjük. Ez pedig nagymértékben
megkönnyíti a fonémarendszer leírását. Speciálisan a magyar nyelv ese-
tében az átfonemizálási eljárásnak az imént vázolt módon való alkal-
mazásával kapcsolatban egy aggály mindenesetre felvetődhet. Ugyanis
szóbelseji helyzetben nem minden esetben eredményez a d és j, t és j,
valamint n és j hangok találkozása gy, ty vagy ny hangot. Így pl. a látja
szó esetében a t és j találkozása ty hangot eredményez, de az átjáró szó
esetében nem. Ha ettől a nehézségtől eltekintünk, akkor az
58
átfonemizálási eljárással nyelvünk fonémaállományát lényegesen csök-

kenthetjük, mert ki tudjuk iktatni a GY, TY, NY, CS (t+s) fonémákat.
És még valamit nyerünk. Azt, hogy a D, T, N és J fonémák előfordulási
lehetőségei bővülnek. Amíg ugyanis számolunk GY fonémával, addig
a D fonémának nincs szóeleji J előtti változata, s a J fonémának nincs
D utáni változata. Ha viszont egy hangszegmentumot D+J összegnek
fogjuk fel, akkor mindkettő előfordulási lehetősége bővült és hason-
lóbb lett más fonémákhoz. Azaz megnőtt a változati szimmetriájuk.
Az átfonemizálás tehát egyszerűbbé, áttekinthetőbbé teszi a nyelvi le-
írást.
Az imént azt mondtuk, hogy a magyar nyelvben nem mindig ered-
ményez a d+j, t+j stb. hangok találkozása gy, ty stb. hangot. Milyen
káros következménye lehet annak, ha ennek ellenére minden gy, ty stb.
hangot D+J, T+J stb. módon fogunk fel? Bizonyos esetekben két fo-
nológiailag különböző beszédmegnyilatkozást egyformán, egyformá-
nak tüntetünk fel leírásunkban. Itt van pl. a következő két magyar meg-
nyilatkozás: Mindjárt és Mind járt. Alkatuk fonológiailag a következő:
MINGYÁRT-MIND JÁRT. Ha viszont mi a GY fonéma helyett kö-
vetkezetesen D+J összeget alkalmazunk, akkor elmossuk e fonológia-
ilag eltérő két megnyilatkozás különbségét, hisz ez esetben MIND
JÁRT alakú lesz az első megnyilatkozás is. Ilyen eset azonban rendkí-
vül ritkán fordul elő. S azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a homoni-
mák (azonos alakú, de különböző értelmű szavak) ugyan különböző
megnyilatkozások, de fonológiailag teljesen azonosak.
A fonémák közötti különbségeknek többféle fokozata van. Így pl.
a magyar G és K fonéma csak egy vonásban tér el egymástól, abban,
hogy G zöngés, K pedig zöngétlen. Ugyanakkor a G és T között már
nagyobb a különbség, nevezetesen eltérnek abban, hogy az egyik zön-
gés, a másik nem, valamint különböznek a képzés helyében is. A G és
az F között még nagyobb a különbség. Ezek nem egyeznek sem a zön-
geműködés, sem a képzés helye, sem pedig a képzés jellege tekinteté-
59
szava
ben. Jóformán csak annyiban közösek, hogy mindkét fonémához más-
salhangzók tartoznak. A fonémákat csoportosíthatjuk a köztük fenn-
álló ellentét, különbség foka, jellege tekintetében. Így primér ellentét-
ről beszélünk akkor, ha két fonéma csak egy vonásban tér el egymástól,
mégpedig oly módon, hogy az egyik képviseli, a másik nem képviseli
az ellentét alapját képező tulajdonságot. Pl. primér ellentét van a ma-
gyar G és K fonéma között, mert az egyik (a G) zöngés, a másik (a K)
zöngétlen. Azt is mondhatnánk, hogy az egyik pozitívan zöngés, a má-
sik pedig negatívan. A fonémák közötti ellentét egy másik fajtája az,
amikor nem egy tulajdonság megléte és hiánya, hanem ugyanazon tu-
lajdonság kisebb és nagyobb foka képezi az ellentét alapját. Ilyen el-
lentéttel állunk szemben pl. az egyszerű l és a hosszú ll (hal-hall) vagy a
rövid ö és a hosszú ő esetében (pöre-pőre) stb.
Tehát a megnyilatkozások nyelvi értelemben tovább nem osztható
részekből, hangokból állnak. A konkrét hangok – sokaságuk ellenére –
viszonylag kevés fonémát képviselnek, testesítenek meg. Ilyenformán
a továbbiakban a megnyilatkozásokat már e kisszámú egységben írjuk
le és azonosítjuk. A Kivitte és Kevesellte megnyilatkozás esetében tehát
eltekintünk a megnyilatkozások első két szegmentuma közti különb-
ségtől, s mivel a ki és ke hangokat egy magasabb egység, egy fonéma
képviselőinek, mégpedig ugyanazon K fonéma képviselőinek ismertük
fel, a továbbiakban mindkét hangot a közös egység, a fonéma jelével
jelöljük. Míg a hangok száma minden nyelvben több száz, a fonémák
száma 40–60 körül jár. Ez a kb. félszáz egység (természetesen nyelven-
ként jelentős eltérések lehetnek 18–20 és 60–70 között is) már alkalmas
és kényelmes a megnyilatkozások leírására, jellemzésére, azonosítására.
S mivel az ilyen természetű leírásnak praktikus értéke van, mivel a fo-
néma nemcsak munkahipotézis, hanem a nyelv létező, objektív kate-
góriája, így akkor, ha a megnyilatkozásokat a fonémák egységeiben ír-
juk le, azokban jellemezzük őket, akkor – legalábbis egy oldalról – a
megnyilatkozások lényegét ragadtuk meg, s a leírás, a jellemzés nem
volt önkényes.
60
4. Tehát most már van egy kisszámú egységrendszerünk, amelynek se-

gítségével minden megnyilatkozást rögzíthetünk és leírhatunk. Ilyen-
formán a Velem gyere! és Vele gyere! megnyilatkozások különbségét ki-
elégítően megmagyarázhatjuk, s lokalizálhatjuk azzal, hogy a kettő kü-
lönbségét az első megnyilatkozás m szegmentumnyi többletében jelöl-
jük meg. Tehát a fonémák minőségi és mennyiségi különbségeiben ír-
hatjuk le a megnyilatkozásokat. De pusztán az eddig nyert egységekkel,
tehát fonémákkal nem magyarázhatjuk meg a különbséget minden
esetben két eltérő megnyilatkozás között. Pl. az Eladta a házát és Eladta
a házát? megnyilatkozások különböznek egymástól, nem azonosak. Ám
különbségük nem fonémaállaguk különbségében rejlik, hanem az el-
térő hanglejtésben. Ha a különbség egyetlen fonémára lenne lokalizál-
ható, tehát ha az Eladta a házát és Eladta a házát? megnyilatkozások
teljesen egybeesnének, csak mondjuk az egyik a szegmentumuk térne
el, akkor meg lehetne magyarázni a különbségüket a fonéma terminu-
sában oly módon, hogy Á fonéma mellett felvennénk egy Á? fonémát,
s ez ugyanolyan fonémapár lenne, mint a B–P vagy G–K. Ám az idézett
két megnyilatkozás hangsúlyozásbeli különbsége nemcsak egy szeg-
mentumra terjed ki. Ezért a valóságot is akkor közelítjük meg a legjob-
ban, s a leírást is akkor tesszük a legegyszerűbbé, ha a megnyilatkozá-
sokat nemcsak fonémák összegének fogjuk fel, hanem meghatározott
mennyiségű fonéma és néhány egyéb elem összegének. Egyéb termé-
szetű elemen a különféle hangsúlyozási és hanglejtési típusokat értjük.
Ezeket idegen szóval – mivel nem szegmentumszerűek, hanem egy-
szerre több szegmentumra „települnek rá” – szupraszegmentális ele-
meknek nevezzük. Minden nyelvben lényegesen kevesebb a szupra-
szegmentális elem, mint a szegmentális. Három legismertebb típusuk
a –., –? és –! tehát a kijelentő, parancsoló és kérdő hanglejtés. Egy
megnyilatkozásban többféle szupraszegmentális elem is lehet, pl. egy
többszavas kérdő mondat esetében az egyes szavakon szóhangsúly, a
megnyilatkozás egészén pedig kérdő hanglejtés stb. Technikailag elő-
nyösebb a vizsgált megnyilatkozásokból először a szupraszegmentális
61
szava
elemeket kiválasztani, s azután vizsgálni a megnyilatkozásokat az al-
kotó fonémák szempontjából.
5. Az eddigiek folyamán figyelmünket elsősorban a fonémákra és a

szupraszegmentális elemekre fordítottuk, tehát inkább az elemekre,
mint magára az egész fonémarendszerre. A továbbiakban viszont – a
magyar fonémarendszer példáján – azt szeretnénk bemutatni, hogy a
fonémák megállapítása, számbavétele után milyen további elemzéseket
végezhetünk el. Vázoljuk fel a magyar fonémarendszert:
Magánhangzó-
fonémák: Hosszúak: á, é, í, ó, ő, ű, ú,
Rövidek: a, e, i, o, u
Mássalhangzó-
fonémák: Zárhangok: p, b, t, d, k, g, m, n
Réshangok: f, v, s, zs, sz, x, j, h
Liquidák: l, r
Affrikáták: ty, gy, ny, c, dz, cs, dzs
Amint látjuk, a magyar magánhangzók két párhuzamos sort képvisel-
nek: az egyik sor minden rövid fonémájával szemben a másik sorban
egy hosszú fonéma található. Korábban, fejezetünk elején azt mond-
tuk, hogy a hosszú egységek – pl. a hosszú ő – fizikailag ugyan csaknem
kétszer olyan terjedelmesek, mint a rövidek, de ettől eltekintve nyelvi-
leg két egyenrangú egységnek, fonémának fogható fel mindkét típus.
Ez bizonyos értelemben és mértékig igaz is. Ám ugyancsak fejezetünk
elején azt is leszögeztük, hogy a fonémák a megnyilatkozások legkisebb
egységei abban az értelemben, hogy két, egyébként egyező megnyilat-
kozás esetében egy fonémányi terjedelem a lehetséges legkisebb kü-
lönbség. Állítsuk egymás mellé a tör és tőr szópárokat. Ezek megegyez-
nek egy t-r részben, s eltérnek annyiban, hogy az egyikben egy ö, a má-
sikban egy ő található. A tőr-ben három fonéma van, egy T, egy Ő és
egy R. A fonémákról azonban azt mondtuk, hogy a megnyilatkozások
62
legkisebb szegmentumai, amelyeknél kisebb részek már nem lehetnek

önállóak, illetve már nem léphetnek fel önálló fonéma szerepében. Vi-
szont a tőr és a tör egymásmellé állítása azt mutatja, hogy van olyan
megnyilatkozás, amelyben nem az egész Ő, hanem annak csak egy ré-
sze, az Ö is felléphet fonéma szerepében. Ez más szóval azt jelenti,
hogy a hosszú ő ezek szerint nem lehet egy fonéma, hanem egynél több.
Vagyis az Ő nem egy külön fonéma az Ö-vel szemben, hanem két rövid
Ö fonéma egymás melletti változata. Ez esetben viszont a tör és tőr
szópár fonológiai szembenállása így fejezhető ki: TÖR-TÖÖR. Mindez
áll többi hosszú magánhangzó fonémánkra is. Azok is felfoghatók két
megfelelő rövid magánhangzó fonéma egymás melletti változatának,
kivéve az É és Á fonémánkat. Ugyanis az e és az é, valamint az a és az
á között nemcsak egyszerű időtartam-különbség áll fenn, hanem mi-
nőségi különbség is. Az Á-ról és az É-ről nem mondhatjuk el, hogy
esetenként azok egy része is lehet fonéma, mivel az a nem az á, illetve
az e nem az é egy rövidebb darabja. Míg tehát Ő=Ö+Ö, Ó=O+O stb.,
addig az É nem egyenlő E+E-vel, s az A nem egyenlő A+A-val. En-
nek alapján a magyar magánhangzó-fonémák száma tizennégyről tízre
csökkenthető. Kiesik a hosszú í, ó, ő, ű és ú, tehát marad az a, á, e, é, i,
o, ö, u és ü. Ez esetben viszont már nincsenek hosszú és rövid magán-
hangzó-fonémáink. Mind egyformán hosszú, illetve rövid, mert vala-
mennyi fonéma, azaz egyiknél kisebb szegmentum sem lehet fonéma.
Ami a mássalhangzó-fonémákat illeti, azok esetében is van alka-
lom a fonémák számának csökkentésére. Pl. abban az esetben, ha a
zöngét önálló fonémának fogjuk fel, akkor nem kell külön K és G, il-
letve külön P és B fonémáról beszélnünk, elég, ha K és P fonémáról
beszélünk, valamint egy fonémáról, amely nem más, mint a zönge.
(Itt felvetődik az a kérdés, hogy nem lehetne-e hasonlóan eljárni a fonémák egyéb
jegyeivel is? Nem lehetne esetleg a fonémák számát úgy is csökkenteni, hogy mond-
juk a zárjelleget tekintjük fonémának, s akkor pl. a P-t kifejezhetnénk úgy, mint
F+β-t, már amennyiben a zárhangi jelleget β-val jelöljük. Ugyanis a zönge önálló
fonémaként való felvételének éppen az a praktikus értéke, hogy ez esetben G=K+ α,
63
szava
B=P+ α stb., mikor is az α a zöngét jelöli. Nos, ezt az operációt azért csak a zön-
gével tehetjük meg, mert a zönge olyan sajátság, amely jelen is lehet, meg hiányoz-
hat is egy hang esetében. Ezzel szemben minden hang mindig valamilyen képzési
helyű és módú. A zöngét tehát felfoghatjuk önálló fonémának, mert vagy megjele-
nik, vagy nem, szemben a képzési hellyel és móddal, amely szükségszerűen benne
van minden hangban, lényege minden hangnak.)
Mássalhangzó-fonémáink számának csökkentésére szolgál az is, ha az

affrikáták egy részét két fonéma változatának tekintjük GY=D+J stb.
módon. Ha a zöngét önálló fonémának tekintjük, akkor kiesik a b, a d,
a g, a v, a z, a zs, a dz és a dzs. Az olyan fonéma, mint a gy, kétféle szem-
pontból is kiesik. Egyszer mint zöngés fonéma, s így GY=TY+α. Egy-
szer viszont GY=D+J, s ez egyenlő tovább T+α+J. Mindezek alapján
a magyar mássalhangzó-fonémák a szóban forgó eljárások lefolytatása
után a következő formát nyerik:
Zárhangok: p, t, k, m, n
Réshangok: f, s, sz, j, h
Liquidák: l, r
Affrikáták: c, cs
Zöngefonéma: α
Az átfonemizálási eljárás eredményeként tehát a 37 eredetileg felvett
magyar fonémával szemben mindössze 23 maradt, s ennek a 23 foné-
mának az előfordulási lehetőségei sokkal hasonlóbbak, szimmetriku-
sabbak, mint az eredeti 37 fonémáé volt. Azonban a zöngével kapcso-
latban meg kell jegyeznünk, hogy a zönge – ha esetenként fel is vehető
önálló fonémának – bizonyos értelemben mégis elkülönül a többi fo-
némától. Mégpedig abban, hogy míg a fonémák általában partikulák,
tehát a beszéd egymás után következő egységeiként jelennek meg, ad-
dig a beszédnek nincs olyan szakasza, amelyet a zönge és csak a zönge
foglalna el. A zönge – ha önálló fonémának fogjuk fel – mindig csak
egy másik fonémára rátelepülve jelenik meg, tehát szupraszegmentális
módon. E sajátos és a fonémákétól eltérő tulajdonsága alapján nem
64
teljesen alaptalanok azok az aggályok, amelyek a zöngének önálló, külön

fonéma gyanánt való felfogásával szemben elhangzottak.
6. Az előzmények folyamán megismerkedtünk a fonológia legfonto-

sabb alapfogalmaival. Mindezek alapján most módunk nyílik arra, hogy
felvessük e tudományág néhány elvi-módszertani kérdését.
A fonológia a múlt század2 hetvenes éveiben született. A hangok
tanulmányozásával foglalkozó tudományág, a fonetika, természetesen
már korábban is ismert volt. Az a gondolat azonban, hogy a hangokat
nem elég fizikai és fiziológiai oldalról jellemezni, hanem azt is meg kell
vizsgálni, milyen funkcionális viszonyban vannak egymással, először
1870 táján bukkant fel.
A fonológiának ezt a kezdeti szakaszát, mint általában az egész
akkori nyelvtudományt, a pszichologista szemléleti mód jellemezte. E
kor nyelvészei szerint a fonéma nem más, mint bizonyos fizikailag kü-
lönböző beszédhangok lelki ekvivalense. Ennek a meghatározásnak
volt bizonyos alapja. A nyelvészetileg iskolázatlan beszélő ugyanis ál-
talában nincs tudatában annak, hogy az, amit ő egy és ugyanazon hang-
nak hisz – pl. a „k” hang – voltaképp nem egy és ugyanazon hang,
hanem többé-kevésbé eltérő hangok egész családja. A beszélő valóban
nem tudja, hogy ő más k hangot hall a kedves szó elején és más k-t a
kocsis szó esetében. Hasonlóképpen azt sem gyanítja, hogy amikor ő
beszél valakihez, akkor nem olyan b-t mond a bátor szóban, mint a bi-
cikli szó elején. Az tehát kétségtelen, hogy a beszélő tudatában egy fo-
néma változatai egyformának látszanak, pontosabban szólva a beszélő
a változati különbségekről nem vesz tudomást. (Ez nem jelenti azt,
hogy a változatok ejtése önkényesen meg is változtatható. Emlékszünk
még az ŋ hangra. Azt mondtuk, hogy ez az N fonéma g és k előtti
változata. Erről a beszélő általában nem tud. De ha oly módon be-
szélne valakihez, hogy az ŋ hang helyett erőltetve n hangot mondana –
tehát iŋg helyett ing-et stb. – ez mindjárt feltűnne a hallgatónak.) Ám
2 A 19. század – a szerk.
65
szava
ennek ellenére mégsem elégedhetünk meg azzal a meghatározással,
amely szerint a fonéma bizonyos számú, fizikailag eltérő beszédhang
lelki megfelelője, egysége a tudatban.
Ez a meghatározás elsősorban azért nem megfelelő, mert ha a fo-
néma csupán a lelki megfelelője lenne bizonyos hangoknak, akkor a
fonéma nem nyelvi, hanem lelki jelenség lenne, s nem a nyelvtudo-
mányra, hanem a lélektanra tartozna. Továbbá ez a meghatározás csupán
egy felületi jelenséget tart szem előtt, azt, hogy a fonéma változatai
egyformának tűnnek a tudat előtt, de nem magyarázza meg, hogy mi
az oka ennek az egyöntetű tükröződésnek.
A fonéma pszichikai felfogása igen hosszú életű volt. Egészen szá-
zadunk harmincas éveiig tartotta magát, ám akkor, a modern nyelv-
szemlélet egyre általánosabbá váló nézeteinek hatására, tarthatatlannak
bizonyult. Ettől az időtől kezdve vált egyre általánosabbá a fonéma
fizikai felfogása. E felfogás arra a felismerésre épül, hogy egy fonéma
különböző változatai mindig tartalmaznak valamilyen közös fizikai je-
gyet, tulajdonságot. A különböző változatok tehát azért látszhatnak
egyformának, ugyanolyannak a beszélő számára, mert bizonyos fokig
valóban egyformák.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Azt mondtuk, hogy
egy fonéma változatai lényegüket tekintve egyformák. Ez igaz is. Csak-
hogy azt, hogy mi a lényegük, nem csupán a fizikai tulajdonságaik dön-
tik el. Hasonlítsuk össze pl. a p és a b hangot. Elmondhatjuk róluk,
hogy lényegüket tekintve egyformák? Ha konkrét nyelvtől függetlenül
vizsgáljuk őket, akkor azt mondhatjuk, hogy megegyeznek annyiban,
amennyiben mindkettő labiális zárhang, s eltérnek annyiban, hogy az
egyik, a p, zöngétlen, a másik pedig, a b zöngés.
Ha ezt a két hangot nem elvontan vizsgáljuk, hanem egy konkrét
nyelven belül, akkor az összehasonlításon kívül még mást is megálla-
píthatunk. A magyar nyelvben ez a két hang két különböző típus, két
különböző fonéma képviselője lesz. A magyar nyelvben tehát lényegü-
ket tekintve mások, nem azonosak. Ám egy észak-amerikai indián
66
nyelvben ugyanez a két hang, tehát a p és b nem két külön fonéma

képviselője, hanem ugyanazon fonéma két változata. Míg tehát a p és
a b a magyarban lényegét tekintve nem azonos, hanem különböző do-
log, addig a szóban forgó indián nyelvben e két hang lényegét tekintve
azonos.
Ebből viszont azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a fonéma
független a hang fizikai tulajdonságaitól, mert a p-b esete az imént azt
mutatta. A nyelvtudományban valóban támadt egy irányzat, amely azt
hirdette, hogy a fonéma nem fizikai, hanem noha mindig bizonyos
hangtulajdonságokban jelenik meg, azokon keresztül jut kifejezésre,
azok segítségével realizálódik, mégis független minden anyagtól, min-
den matériától. Tehát – szűrte le a szóban forgó irányzat a következ-
tetést – a fonéma nem pszichikai, nem is fizikai, hanem funkcionális
kategória.
Ha visszagondolunk a p és b hang viszonyára a magyar és az emlí-
tett indián nyelvben, akkor a következőket szögezhetjük le: a magyar
nyelvben a p és a b hang azért két külön fonéma képviselője, mert az
egyik (a p) zöngétlen labiális zárhang, a másik viszont (a b) zöngés la-
biális zárhang. Indián nyelvünkben pedig azért egy fonéma képviselője
e két hang, mert mindkettő labiális zárhang. A tanulságot így fogalmaz-
hatjuk meg: a nyelvek különböző hangjai között a fizikai azonosságnak
és különbségnek különböző fokozatai vannak. Az illető nyelvektől
függ, hogy két hang esetében egy nyelv azt tekinti-e lényegesnek, ami-
ben ez a két hang megegyezik, vagy azt, amiben a két hang különbözik,
eltér. Viszont indián nyelvünk – amikor a p és a b azonosságát, egye-
zését, hasonlóságát tartja lényegesnek, akkor – reális fizikai tulajdon-
ságok alapján jár el. A p és a b valóban azonos annyiban, hogy mind-
kettő labiális zárhang. Amikor a magyar a p és a b esetében két külön
típussal számol, akkor szintén egy fontos fizikai különbségre, az egyik
hang zöngés voltára, illetve a másik zöngétlenségére való tekintettel jár
így el. Ez azt jelenti, hogy a b és a p bizonyos fizikai tulajdonságai alap-
ján lehet egy fonéma képviselője az idézett indián nyelvben, s bizonyos
67
szava
fizikai tulajdonságai alapján lesz két különböző fonéma képviselője a
magyarban.
Mindez ismételten azt mutatja, hogy egy fonéma különböző vál-
tozataiban mindig szükségképpen van fizikailag közös, egyező rész. Ez
a közös rész teszi a különböző hangokat egy meghatározott osztály,
típus, egység – azaz fonéma képviselőivé. Végső fokon tehát a fonéma
fizikai valóság, azaz benne van a beszédhangban. A hangnak része,
mégpedig legfontosabb része, lényege. Ezért egysége a nyelvnek, s
ezért vizsgálja a nyelvtudomány.
Ám láttuk, hogy a fonéma – jóllehet végső fokon fizikai – pusztán fizikai meggon-
dolások alapján nem határozható meg. Ha pusztán fizikai meggondolások alapján
járnánk el, akkor pl. a k, g, b és p hangok esetében többféle fonológiai csoportosítás
lenne megvalósítható. Elképzelhető ugyanis, hogy valamely nyelvben ez a négy
hang egy fonéma képviselője, hisz mind a h, mind a g, mind pedig a p és a b egyaránt
zárhang. Ha e négy hang valamely nyelvben egy fonéma képviselője lenne, akkor
egy fonémához tartozásuk fizikai alapja a mind a négyben fellelhető zárhangi jelleg
lenne. Ez esetben tehát a k, g, p és b hangok egy zárhangfonéma változatai lennének.
Elképzelhető azután, hogy a szóban forgó négy hang közül egy fonémához
tartozik a p és a b, s egy másikhoz a k és a g. A k és a g, illetve a p és a b azonossá-
gának ez esetben az lenne az alapja, hogy a p és a b labiális zárhang, míg a k és a g
veláris zárhang. Viszont éppen ezért lenne szembeállítható a p és b hang a h és g
hangokkal, mert az azonos képzési jellegen túl eltérnek a képzés helyében.
Az előbb azt mondtuk, hogy ez a négy hang lehetne egy zárhangfonéma kép-
viselője, annak négy változata. Ez esetben mind a négyből csak az számítana, csak
az lenne lényeges, hogy valamennyi zárhang. A k–g, illetve p–b csoportosítás esetén
már fonematikus értéket nyer a képzés helye is. Ez esetben tehát a négy hang már
nem egy fonémát képvisel, nem egy fonéma négy változata, hanem két különböző
fonéma: egy labiális zárhangfonéma két változattal (p és b) s egy veláris zár hangfo-
néma szintén két változattal (k és g). Ám a p, b, g és k hangok lehetnének két kü-
lönböző fonéma változatai oly módon is, hogy p és k lenne egy fonéma változata,
s b és g egy másik fonémáé. Ez esetben p és k egy fonémához tartozásának a zön-
gétlenség és a zárhangi jelleg, b és g egy fonémához tartozásának pedig a zöngésség
és a zárhangi jelleg lenne az alapja. Ez esetben tehát lenne egy zöngés zárhangfo-
némánk két változattal (b és g), s egy zöngétlen zárhangfonémánk szintén két vál-
tozattal (p és k).
68
Elképzelhető-e, hogy a szóban forgó négy hang oly módon oszoljon foné-
mákra, hogy egy fonémához tartozik a p és a g, s egy másik fonémához a b és a k?
Ez nem lehetséges. Azért nem, mert sem a p-nek és a g-nek, sem a b-nek és a k-nak
nincs olyan fizikai tulajdonsága, amely csak kettőjükre lenne jellemző a másik két
hanggal szemben.
Végül elképzelhető – s a magyarban ez a helyzet –, hogy a szóban forgó négy
hang négy különböző fonéma képviselője.
Mindez azt mutatja, hogy a fonéma fizikai, de nem csak az. A leghelyesebb, ha
a fonémát fizikai-funkcionális egységnek tekintjük.
A fonémáról mindig csak egy meghatározott nyelv esetében, arra való

tekintettel beszélhetünk. G vagy K fonéma általában, egy meghatáro-
zott nyelven kívül, attól függetlenül nincsen. Viszont k vagy g hangról
beszélhetünk nyelvtől függetlenül is. Hisz ilyen hangot elektromos ké-
szülékekkel is létrehozhatunk. Ezek hangok – csak éppen semmi közük
az emberi nyelvhez. Az olyan hangtani vizsgálatok tehát, melyek a han-
got mint fizikai jelenséget, és csak mint fizikai jelenséget vizsgálják,
nem tartoznak az emberi nyelvre, illetve a nyelvtudományra. Egy izo-
lált k hang – még akkor is, ha valamely létező emberi nyelven mondott
beszédrészletből „vágtuk ki” – megszűnt beszédhang lenni, s egysze-
rűen csak hanggá degradálódott, mert ha izoláltan, más hangokhoz
való viszonyát nem tekintve vizsgáljuk, akkor nem egy meghatározott
fonéma képviselőjével állunk szemben. A nyelvben viszont a hangok
mint fonémák vannak jelen. Értelmük és szerepük csupán annyiban
van, s csak annyiban tartoznak a nyelvhez, amennyiben fonémákat
képviselnek. Amikor azt mondjuk, hogy a nyelvben nincsenek hangok,
csak fonémák, akkor tehát bizonyos értelemben nem mondunk valót-
lant.
A fonéma tehát egyfelől a nyelv fizikai egysége, másfelől – azzal
együtt – a nyelv funkcionális egysége. S ami a legfontosabb: a nyelv
létező sajátja. Egy nyelv fonémáit nem szabja meg a nyelvtudomány,
csak feltárja. (Ez a megállapításunk talán ellentétesnek látszik az
átfonemizálási eljárással. E látszólagos ellentét alapjáról később szó-
69
szava
lunk.) Azért kell aláhúznunk, hogy a fonéma a nyelv objektív kategó-
riája, mert hangzott már el olyan nézet, miszerint a fonéma csak a
nyelvtudomány munkahipotézise, mely arra való, hogy segítségével a
megnyilatkozásokat viszonylag egységesen és célszerűen leírhassuk.
Ennek a felfogásnak a hívei azt gondolják, hogy a fonematikus tagolás
hasonló a mértékrendszerek alapján való tagoláshoz.
Gondoljunk egy rúdra, amelynek meg akarjuk mérni a hosszúságát.
Ezt a rudat mérhetjük centiméterben, collban, araszban, hüvelykben stb.
A mértékrendszer tetszőleges, önkényes a rúdhoz képest – ugyanazt a
hosszúságot a legkülönbözőbb mértékrendszerekben kifejezhetjük.
A rúd összefüggő egész, amely nem áll sem centiméteres, sem araszos
stb. darabokból. Ha úgy találjuk, hogy 180 centiméter, akkor önkénye-
sen osztottuk fel 180 részre. Ám ha a kard szót k+a+r+d részek ösz-
szegének nyilvánítjuk, akkor ez nem önkényes tagolás. Ez esetben nem
mi osztottuk fel önkényesen a kard szót négy részre, hanem csak meg-
állapítottuk a valóságos, tőlünk független tagolódást.
Beszélnünk kell néhány olyan kérdésről is, amely – legalább lát-
szólag – a fonológiai leírás önkényessége mellett szól és segít megér-
teni, hogy az önkényesség gondolatának milyen okból kifolyólag tá-
madtak hívei.
Közismert tény, hogy azok a g hangok, amelyek egy t elé kerülnek,
a magyarban elvesztik zöngéjüket a t hatására. Természetesen koránt-
sem csak a t és a g kapcsolata, összetalálkozása eredményezi ezt a je-
lenséget. A magyar nyelvben minden esetben, ha két magánhangzó
összetalálkozik, a második hat az elsőre. Pl. a fogtam szóban voltakép-
pen foktam-ot ejtünk. Korábban azt mondtuk, hogy ez a k hang a K
fonéma változata, mert a K fonéma változatai zöngétlen veláris zár-
hangok, szemben a G fonéma változataival, amelyek zöngés veláris
zárhangok. Mivel a fogtam szóban a t előtt k, azaz zöngétlen veláris
zárhang szerepel, azt csak a K fonéma változatának nyilváníthattuk.
Erről a kérdésről azonban a nemzetközi fonológiai szakirodalom-
ban igen sok vita folyik. Sokan így érvelnek: a fogtam szóban a g hang
70
csakugyan elveszti a zöngéjét a t hatására – de azért mi tudjuk, hogy ez

a G fonéma képviselője, hisz a fogtam szó tövében, a fog-ban g van. Azt
az irányzatot, amely szerint a fogtam szó k hangját a G fonéma képvi-
selőjének kell tekinteni, morfológiai felfogásnak nevezzük. Mert ennek
a nézetnek a hívei azt hiszik, hogy egy megnyilatkozás fonológiai leírá-
sába a megnyilatkozás alaktani szerkezetére vonatkozó meggondoláso-
kat is bele lehet keverni. Viszont egy nyelv megnyilatkozásait – csak
fonológiai szempontból! – úgy is le kell tudnunk írni, ha az illető nyel-
vet különben nem ismerjük. Megkérünk valakit – aki a szóban forgó
nyelvet anyanyelvi fokon ismeri –, hogy mondjon megnyilatkozásokat.
Ezeket összehasonlítás alapján minimális szegmentumokra bonthatjuk,
majd e minimális szegmentumokat – az egymással szembeni kizáró hely-
zet, meg a fizikai hasonlóság alapján – fonémákba csoportosíthatjuk.
Mindezt a nélkül is el kell tudnunk végezni, hogy bármit is tudnánk a
vizsgált megnyilatkozások alaktani tagolódásáról. Ez esetben viszont a
fogtam hangsort csak foktam-nak foghatjuk fel, s a k hangot csak a K
fonémához oszthatjuk be. Ugyanígy a vakbél szóban – mivel ott a b ha-
tására g-t ejtünk (vagbél) – a b előtti hang a G változata lesz.
Volt a fonológiának egy olyan irányzata is, amely a fogtam szó k-
járól így vélekedett: vitathatatlan, hogy a fogtam szóban a t előtt k jelenik
meg. Ebben a helyzetben g soha nem is jelenhet meg. Ilyenformán le-
hetetlen egy fogtam–foktam típusú szembenállás. A G és K fonéma tehát
– jóllehet egyéb helyzetekben képezheti a minimális különbséget két,
egyébként egyező megnyilatkozás között (pl. szó elején: kép–gép stb.) –
ebben a helyzetben képtelen erre. Ebben a helyzetben tehát a G és K
fonémák közti különbség, ellentét feloldódik. Az a hang – így tanította
ezt a fonológia szóban forgó irányzata –, amely a fogtam szóban jele-
nik meg, nem a G fonéma változata, de nem is a K fonémáé, hanem a
két fonéma közös részével egyenlő, azaz egy veláris zárhang általában.
Ennek a sajátos kategóriának a prágai iskola képviselői külön nevet is
adtak, és archifonémának nevezték el. A G és K fonémák
71
szava
archifonémája ezek szerint egy olyan hang formájában jelenik meg,
amely veláris zárhang általában, de nem is zöngés, nem is zöngétlen.
Álljunk meg egy pillanatra! A fogtam szóban egy k hang jelenik meg,
tehát egy zöngétlen veláris zárhang. A vakbél szóban pedig egy g hang
jelenik meg, tehát egy zöngés veláris zárhang. Olyan hangot, amely
nem is zöngés, nem is zöngétlen, csak elképzelni lehet, de a valóságos
beszédben találni nem. Ez az első érv, amellyel az archifonéma gondo-
latát el kell utasítanunk. A másik meggondolás a következő: ha elfo-
gadnánk, hogy a fogtam szóban a t előtti hangszegmentum egy
archifonéma képviselője, akkor ez azt jelentené, hogy a fogtam hangsor
öt fonémából (F, O, T, A, M) és egy archifonémából áll. Ez esetben
viszont elveszítenénk a fonológiai elemzés minden eddigi eredményét.
Ha a megnyilatkozások – keverve – fonémákból és archifonémákból
állnának, akkor még egy harmadik kategóriát is kellene találnunk, olyat,
amelyre a fonémák és az archifonémák egységesen átszámíthatók. To-
vábbá az archifonéma gondolata kizáró ellentétben áll a fonológiai
elemzés alaptételével. Munkánkat ugyanis azzal kezdtük el, hogy a
hangszegmentumokat fonémákba, fonémák szerint lehet csoportosí-
tani. Alapfeltevésünk az volt, s gyakorlati eredményeink is azt mutat-
ták, hogy az elemzés végén minden hangszegmentum egy általános
osztály, egy fonéma képviselőjének bizonyul. Az archifonéma felvétele
tehát ebből a szempontból is jogtalan. Jogtalan továbbá, mert a be-
szédben konkrét hangok vannak (pl. vagy zöngések, vagy zöngétlenek),
s nem általában hangok. Az eljárást az archifonéma felvétele csak bo-
nyolítja.
De térjünk vissza a morfológiai felfogáshoz. Eszerint a fogtam k-ja
a G fonéma képviselője, a vakbél g-je pedig a K fonémáé. Miért abszur-
dum ez? Azért, mert a hangokat mint változatokat két alapvető tulaj-
donság alapján soroltuk fonémákhoz, illetve két alapvető tulajdonság
alapján iparkodtunk megállapítani fonémák szerinti eloszlásukat. Egy-
felől az egymást kizáró helyzet, másfelől a fizikai hasonlóság alapján.
72
A K fonémához ezek szerint csak zöngétlen veláris zárhangokat sorol-

hatunk, a G fonémához viszont csak zöngés veláris zárhangokat. Ha
azonban a fogtam k-ját a G-hez, a vakbél g-jét pedig a K-hoz soroljuk,
akkor alapdefiníciónk ellenére jártunk el. Más szóval ez azt jelentené,
hogy bizonyos változatok esetében csak az említett két szempontra va-
gyunk tekintettel, bizonyos változatok esetében (pl. a fogtam k-ja eseté-
ben) pedig azt vizsgáljuk, hogy alaktani szempontból milyen fonéma
lenne várható, és az illető változatot az alaktanilag indokolt, várható
fonéma képviselőjének nyilvánítjuk. Ez az eljárás helytelen mindenek-
előtt azért, mert a különböző változatok fonéma szerinti hovatartozá-
sának egyszer ilyen, másszor olyan ismérvei lennének. De el kell vet-
nünk az alaktani meggondolásokat azért, mert az alaktan és a fonológia
a nyelvnek, illetve a nyelvi elemzésnek két minőségileg különböző és
egymással szemben szuverén síkja. Mint láttuk, amikor a
hangszegmentumokat kiválasztottuk a megnyilatkozásokból, akkor
egy-egy hangszegmentumnak mindig csak a közvetlen környezetére
voltunk kíváncsiak. A kocsis szó elején álló k esetében csak az érdekelt
bennünket, hogy mi ennek a k hangnak közvetlen szomszédja. A kovács
szó elején ugyanilyen k áll. Mivel mind a kocsis, mind a kovács szó elején
álló k közvetlen környezete azonos, éppen ezért e két k hangot teljesen
azonos szegmentumnak nyilváníthatjuk, függetlenül attól, hogy a távo-
labbi környezetük nem azonos. A k távolabbi környezete az egyik szó-
ban csis, a másikban vács. E különbségnek azonban a k konkrét
hangszegmentum volta szempontjából semmi jelentősége nincs. Ha a
fogtam k hangját vizsgáljuk, akkor ennek esetében is csak a közvetlen,
tehát o-t környezetig van jogunk menni. A fogtam k hangja tehát ugyan-
olyan k szegmentum, mint a szoktam k hangja, tekintve, hogy ez utóbbi
is o-t környezetben jelenik meg. (Az más kérdés, hogy a fogtam szóban
megjelenő FOG tő, valamint a fogni szóban megjelenő FOG tő kapcso-
latban van-e egymással, vagy sem. Később, a morfofonológiai fejezet-
ben látni fogjuk, hogy kapcsolatban van, mégpedig törvényszerűen iga-
73
szava
zolható kapcsolatban. Csakhogy ez az azonosság nem fonológiai, ha-
nem a fonológiai különbség ellenére fennálló más természetű, azaz
morfológiai azonosság. Továbbá: Ha a fogtam k-ját a G fonémához utal-
juk, akkor a Viktor k-ját is ahhoz kell utalnunk.)
Többször leszögeztük, hogy a fonéma nem nyelvészek által gyár-
tott kategória, munkahipotézis, hanem a nyelv objektív eleme; a konk-
rét beszédhangok fonémákat képviselnek, magasabb egységek, foné-
mák megjelenési formái. Ha a fonológiai elemzést helyesen végezzük,
akkor minden megnyilatkozás minden hangjáról el kell tudnunk dön-
teni, hogy melyik fonéma képviselője. Ugyanakkor ismertettük az úgy-
nevezett átfonemizálási eljárást, amely esetében az olvasónak az a be-
nyomása támadt, hogy a fonémák számát a nyelvész – bizonyos ese-
tekben és bizonyos fokig – maga szabhatja meg, maga állíthatja be.
Hogyan oldhatjuk meg ezt a látszólagos ellentmondást?
Emlékszünk még rá, hogy az átfonemizálási eljárásnak mi volt a
lényege? Azt mondtuk, hogy ha a fonológiai elemzés esetében feltá-
runk egy hangszegmentumot – pl. a magyar gy-t –, amely azonos egy
olyan hangszegmentummal, amely két különböző fonéma összetalál-
kozásakor áll elő (pl. a d és j összetalálkozása is sokszor gy hangszeg-
mentumot eredményez), akkor elképzelhető, hogy a szóban forgó
hangszegmentumot – tehát a gy-t – nem egy külön GY fonéma képvi-
selőjének fogjuk fel, hanem a két másik fonéma egymás melletti válto-
zatának (azaz d+j-nek). Hozzáfűztük, hogy erre csak akkor van jogunk,
ha a két fonéma egymás melletti változata minden esetben ugyanazt a
hangszegmentumot eredményezi. A magyar nyelv esetében sokszor gy,
ty hangot eredményez ugyanaz a d és a j, illetve a t meg a j összetalál-
kozása, de nem mindig. Másként van az angol nyelvben. Itt pl. a t és
az s hangok találkozása minden esetben cs hangot eredményez. (Nálunk
csak néha: szorít+sa = szoriccsa, de pl. átsiklik stb.) Éppen ezért, mert
az angol nyelvben a t+s hangkapcsolat, hangtalálkozás mindig törvény-
szerűen cs hangot eredményez, számos esetben egyszerűen lehetetlen
74
eldönteni, hogy CS fonémával állunk-e szemben, avagy T+S fonéma-

kapcsolattal. Itt van pl. az angol church szó. Azt jelenti, hogy ‘templom’,
s az ejtése csörcs. Ez a szó – az imént mondottak alapján – fonológiailag
kétféle módon írható le. Vagy úgy, hogy CSÖRCS, vagy pedig úgy,
hogy TSÖRTS. Melyik a helyes, melyik felel meg inkább a valóságnak,
képtelenek vagyunk eldönteni.
Egy másik példa. Az orosz nyelvben, ha a szó vége hangsúlytalan,
egy sajátos, redukált magánhangzó jelenik meg. Pl. a корóва (tehén); пóлe
(mező) és óзеpo (tó) szavakban, a szó végén ilyen magánhangzóval állunk
szemben, tehát – ha ezt a magánhangzót ∂-vel jelöljük, akkor коров∂,
пол∂ és oзеp∂ alakokkal kell számolnunk. Azt kell eldöntenünk, hogy ez
a redukált magánhangzó melyik magánhangzó-fonémának a változata.
Mint már alaposan megtanultuk, egy hangszegmentum – esetünkben
az ∂ – fonéma szerinti hovatartozását két szempont alapján dönthetjük
el. Az egyik a kizáró helyzet. E tekintetben azt látjuk, hogy az a kizáró
helyzetben van az o, e és a hangszegmentumokkal. Annak eldöntésére,
hogy az 0, A vagy E fonéma tagja-e, azt kell megnéznünk, hogy a szó-
ban forgó három fonéma hangjai közül melyikhez áll közelebb. Azt
találjuk, hogy az a hang lehet mindhárom fonéma változata is, mert
fizikailag egyformán közel, vagy ha úgy tetszik, egyformán távol áll
mind a háromtól. Elhangzott olyan nézet is, hogy ez a hang hol az A,
hol az 0, hol pedig az E fonéma képviselője. Tehát ez a felfogás lehet-
ségesnek tartja, hogy ugyanaz a hang hol ennek, hol annak a fonémá-
nak a változata. (Ezt a vélt jelenséget a megfelelő fonológiai műszóval
átfedésnek nevezzük.) Fogadjuk el, hogy az ∂ hang hol ennek, hol an-
nak, hol pedig egy harmadik fonémának a képviselője. De hogyan
döntjük el, hogy konkrét esetben melyik fonémát képviseli? Pl. a корoва
szó esetében a szóvégi a hang melyik fonéma képviselője? A корова szó
nőnemű. Ha pedig a nőnemű szó végére esik a hangsúly, akkor ott a
hang jelenik meg (pl. водá). Ez viszont azt jelenti, hogy eltértünk a fono-
lógiai elemzés szempontjától és az imént tárgyalt morfológiai szem-
pontú eljáráshoz folyamodtunk. Ha viszont ettől eltekintünk – s láttuk,
75
szava
hogy ha nem akarunk lesiklani a szakszerűség talajáról, akkor ettől el
kell tekintenünk –, ez esetben a probléma eldöntetlen marad. Lehetsé-
ges, hogy a fonológiai módszertan az oka. Elképzelhető, hogy pl. az
akusztikai vizsgálatok fejlődésének, az elemzési módszerek finomodá-
sának az eredményeként az a hangot egy bizonyos idő múlva az A fo-
néma képviselőjének nyilváníthatjuk, mert kiderül, hogy e fonémavál-
tozataihoz áll a legközelebb fizikai tulajdonságainak tekintetében. Ez
lehetséges, de nem biztos.
Tehát fennáll az a lehetőség, hogy a nyelvekben – a fonológiai
elemzés közben – találunk olyan hangszegmentumokat is, amelyeknek
hovatartozását nem tudjuk egyértelműen eldönteni. Ilyen esetben talán
a fonológiai módszerek tökéletlenségében van a hiba. Azonban fel kell
tételeznünk azt is, hogy esetenként a legtökéletesebb módszerekkel
sem boldogulunk. Ilyenkor ugyanis láthatólag magában a nyelvi rend-
szerben van a határozatlanság, maga a nyelvi valóság nem egyértelmű,
s ezért a fonológiai megoldások sem lehetnek azok! Mit tehetünk azok-
ban az esetekben, amikor láthatólag a nyelvi valóság nem egyértelmű,
azaz egy hangszegmentum viselkedése és tulajdonságai alapján több
különböző fonéma változata is lehet. Ha tartani akarjuk magunkat ah-
hoz az általános irányelvhez, mely szerint minden konkrét
hangszegmentum egy meghatározott fonéma képviselője – az esetek
döntő többségében a nyelvi valóság is ezt mutatja –, az egyöntetűség
érdekében a nem egyértelmű esetekben mi magunk dönthetjük el, hogy
a szóban forgó hangszegmentumot melyik fonéma képviselőjének te-
kintsük. Ilyenkor sem járhatunk el azonban önkényesen. A vitás
hangszegmentumot nem sorolhatjuk bármelyik fonémához, legfeljebb
ahhoz a kettőhöz, háromhoz, amelyeknek – tulajdonságai alapján –
egyaránt változata lehet.
7. Láttuk tehát, hogy a fonéma – bizonyos megszorításokkal – fizikai
abban az értelemben, hogy egy és ugyanazon fonéma különböző vál-
tozataiban szükségképpen van fizikailag közös, egyező, hasonló rész,
amelynek alapján a változatok egynek tűnhetnek a beszélők számára, s
76
egyként, egységként viselkedhetnek más változatokkal, azaz más egy-

ségek képviselőivel szemben. Ha a fonéma valóban fizikai valóság is,
akkor tanulmányozni kell azokat az alkotórészeket is, amelyekből ez a
fizikai valóság felépül. Azokat a fizikai jegyeket, elemi részecskéket,
amelyekből, amelyek kombinációjából egy fonéma felépül, végső fo-
nológiai összetevőknek, konstituenseknek nevezzük. Korábban sokat
beszéltünk már a fonéma fizikai jegyeiről. Például a G fonémáról azt
mondtuk, hogy az zöngés, veláris zárhang stb. Éppen ezek a tulajdon-
ságok, tehát a zönge, a képzési hely és a képzés jellege alkotják a végső
fonológiai összetevőket.
Elvben elképzelhető lenne, hogy egy adott nyelv minden fonémája
olyan végső fonológiai összetevőkből áll, amelyek csak mindig abban
a fonémában, azaz egyetlen fonémában jelennek meg. Tehát elképzel-
hető lenne, hogy egy meghatározott, végső fonológiai összetevő –
mondjuk pl. a zönge – csak egyetlen fonémában, egyetlen fonéma al-
kotó elemeként jelenne meg. Ez a lehetőség azonban a gyakorlatban
elképzelhetetlen.
Tegyük fel, hogy egy nyelvnek csak két fonémája van, nevezetesen
X és Y. Az X fonémának két fizikai jegye van, két végső fonológiai
összetevője, nevezetesen az, hogy zárhang és zöngés hang. Az Y foné-
mának szintén kettő: réshang és zöngétlen. E két fonémával rendel-
kező képzelt nyelv esetében milyen tulajdonság alapján állnának szem-
ben egymással az X és Y fonémához tartozó hangok? Az X fonémához
tartozó hangok mind zöngés zárhangok, az Y fonémához tartozó han-
gok pedig mind zöngétlen réshangok lennének. A fonológiai ellentétet
ebben a nyelvben kétféleképpen is megmagyarázhatnánk. Vagy úgy,
hogy az X zöngés fonéma, s az Y zöngétlen, vagy úgy, hogy az X zár-
hangfonéma, az Y pedig egy réshangfonéma. Nem lenne értelme tehát,
hogy mindkét fonéma mindkét jegyét a fonológiai ellentét szempont-
jából számon tartsuk. A két fonéma hangjait egy-egy tulajdonság alap-
ján is el tudnánk választani – mert mindkét fonéma mindkét tulajdon-
sága csak az egyik, illetve csak a másik fonémában lenne meg. Ebből
77
szava
viszont az következik, hogy ha a végső fonológiai összetevők – egy
bizonyos nyelvben – mindig csak egy fonémában jelennének meg, ak-
kor szükségtelen lenne, hogy egy fonémában egynél több fonológiai
összetevő jelenjen meg. Hisz ha X hang zöngés és zárhang, de a zönge
és a zárhangi jelleg egyetlen más hangban sem fordul elő, akkor X fo-
néma már akkor is a többitől elkülönülő autonóm egység lesz, ha csak
zöngés. Továbbá: ha minden végső fonológiai összetevő csak egy fo-
némában fordulna elő, akkor vagy több lenne a végső fonológiai ösz-
szetevők száma, mint a fonémáké (akkor, ha egy fonéma egyszerre töb-
bet is tartalmazna), vagy ugyanannyi lenne a végső fonológiai összete-
vők száma, mint a fonémáké. Tüzetesebb vizsgálat esetén azonban
meggyőződhetünk róla, hogy még ez az utóbbi eset is elképzelhetetlen.
Gondoljunk például a zöngére, mely kétségtelenül egy végső fonológiai
összetevő. De egymagában, más összetevő jelenléte nélkül nem léphet
fel. Lehetetlen tiszta zöngét létrehozni. Valamilyen hangot kell kelte-
nünk, s ez a hang szükségképpen valamilyen képzési helyű lesz, azaz a
zönge mellett, azzal egy időben elkerülhetetlenül megjelenik legalább
még egy végső fonológiai összetevő. Sőt! Ha zöngét akarunk produ-
kálni, akkor nem akármilyen képzési helyű hangot kell kiválasztanunk,
hanem ez a hang szükségképpen valamilyen képzési jellegű is lesz, te-
hát zár, rés vagy affrikáta stb. Ilyenformán a zönge nemcsak egymagá-
ban, de még másodmagával sem jelenhet meg, legfeljebb harmadma-
gával.
A világ ismert nyelveinek fonémaállománya azt igazolja, hogy min-
den emberi nyelv egy bizonyos számú végső fonológiai összetevő
kombinációjából építi fel a fonémáit. Ezt mutatja a tapasztalat, de el-
méletileg is ez látszik helyesnek. Az emberi nyelv akkor a leggazdasá-
gosabb, ha nem minden egyes fonémát külön-külön álló, más foné-
mákban nem ismétlődő fizikai tulajdonságokból épít fel, hanem né-
hány fizikai tulajdonság kombinációit használja fel az egész fonéma-
rendszer felépítésére. Tehát a fonológiai végső összetevők száma min-
78
den nyelvben kevesebb, mint a fonémáké. S még valamit. Ha a foné-

mák száma megegyezne a végső fonológiai összetevők számával, akkor
nem lenne értelme, hogy külön beszéljünk fonémáról és annak össze-
tevőjéről.
A jelen fejezetben többször foglalkoztunk már a fonémák azono-
sításának kérdéseivel. Hogyan függ össze ez a kérdés a fonológiai
végső összetevők problémájával? Oly módon, hogy a fonéma fizikai
jellege bizonyos számú végső összetevő sajátos kombinációján nyug-
szik. A nyelvtudomány történetében, pontosabban a fonológiában bi-
zonyos mértékig két ellentétes irányzat alakult ki. Az egyik szerint – ha
a fonéma alapja fizikai tulajdonságok együttese – akkor a fonéma meg-
határozásának pozitív módon kell történnie, azaz oly módon, hogy
egy-egy fonémát a végső fonológiai összetevők felsorolásával jellem-
zünk, amelyek jelenléte bizonyos hangokat az illető fonéma képviselő-
ivé, változataivá tesz. Ezzel szemben viszont kifejezést nyert az előz-
mények folyamán az a nézet is, hogy a fonéma leírásának, jellemzésé-
nek, azonosításának éppen ellenkező módon kell történnie. Tehát nem
az a fontos, hogy egy adott fonémában, annak változataiban milyen
végső fonológiai összetevők kombinációját találjuk, hanem csak az,
ami az illető fonémát a többitől eltérővé, különbözővé teszi.
E két különböző megközelítésmóddal kapcsolatban meg kell je-
gyeznünk, hogy bizonyos fokig csak látszólag ellentétesek. Ugyanis ak-
kor, ha az egyes fonémák pozitív tulajdonságait veszem számba, vég-
eredményképpen – az egyes fonémák összehasonlítása után – a kü-
lönbségek automatikusan kiugranak. S megfordítva: ahhoz, hogy egy
fonémának azokat a jegyeit vehessük számba, amelyek megkülönböz-
tetik a többitől, ahhoz tudnunk, ismernünk kell más fonémák jegyeit
is. Azonban a különbségekből kiindulni, a fonémát a többivel szemben
képviselt eltérések összegeként meghatározni – ennek az eljárásmód-
nak van bizonyos előnye az előbbivel szemben. Ennek megértéséhez
azonban itt meg kell említenünk az információelmélet néhány alapvető
megállapítását.
79
szava
Célunk tehát az, hogy egy adott, meghatározott számú fonémából
álló rendszeren belül egy fonémát megtaláljunk, illetve úgy jellemez-
zünk, hogy annak alapján az megtalálható legyen. A módszer tekinte-
tében hasonló feladat előtt állunk akkor is, ha meghatározott mennyi-
ségű szám közül kell kiválasztanunk egy számot – illetve úgy jellemez-
nünk, hogy annak alapján az illető szám identifikálható legyen. Tegyük
fel, Pl. hogy nekünk 32 szám közül kell kiválasztanunk egyet. Ezt el-
végezhetjük olyan eljárással, amely emlékeztet kissé a gyerekek „tűz-
víz” játékára. Ugyanis képzeletben a 32 számot feloszthatjuk két 16
számból álló csoportra. S kiindulásképpen azt kérdezhetjük: melyik ti-
zenhatos csoportban van a keresett szám, az alsóban vagy a felsőben?
Tehát egy igen-nem felelet alapján már nem 32, hanem csak 16 szám
között kell keresnünk a bennünket érdeklő számot. A 16 számból álló
csoportot megint feloszthatjuk képzeletben két 8 számból álló cso-
portra, s ismét feltehetjük a kérdést: melyik nyolcas csoportban van a
keresett szám, az alsóban vagy a felsőben? Újabb igen-nem felelet után
már csak nyolc szám maradt hátra. Ezt a 8 számból álló csoportot az
előbbi módon két 4 számból álló még kisebb csoportra oszthatjuk stb.
Az ötödik kérdés után megtaláljuk a keresett számot. Tehát öt igen-
nem kérdés megválaszolása után eljutottunk a keresett számhoz. Mivel
32 szám közül kerestünk meg egy számot 5 kérdés segítségével, azt
mondhatjuk, hogy a kérdéses szám megtalálásához annyiszor kellett
kérdeznünk, amennyi az összes szám logaritmusa: log2 32=5. Elvben
egy meghatározott mennyiségű fonémán belül is igaz az, hogy annyi
igen-nem jellegű kérdésre van szükségünk egy bizonyos fonéma meg-
jelöléséhez, amennyi az összes fonéma logaritmusa. A különbség a fo-
némák esetében az lesz, hogy itt – az egyes kérdések esetében – nem
olyan megosztó tulajdonságokat használunk majd, mint a számok ese-
tében (tehát alsó, felső) stb., hanem bizonyos hangtulajdonság-dimen-
ziókat alkalmazunk. Azaz, annak megfelelően veszünk fel dimenziókat,
hogy az illető nyelvben milyen végső fonológiai összetevők vannak.
Tehát lesz egy dimenziónk, a zönge, egy másik, a zárképzés, harmadik
80
a nazális képzés és így tovább. S egy fonéma megtalálása a következő

módon mehet végbe. Első kérdés: zöngés vagy zöngétlen? Második:
zár- avagy résjellegű? Harmadik: nazális avagy nem? S így tovább mind-
addig, amíg el nem jutunk az illető, keresett fonémáig. Arra a kérdésre,
hogy nazális, tehát orrhangi jellegű-e a keresett fonéma, avagy sem,
felelet lehet az igen is, tehát az illető fonéma orrhangú, de lehet az nem
is. Viszont az esetben, ha nem orrhangú, akkor szükségképpen száj-
hangú, azaz orális fonémának kell lennie. Vagyis nem kell két külön
kérdést feltennünk, mivel a nazalitás és az oralitás kizárja egymást. Ez
azt jelenti, hogy a végső fonológiai összetevőket mint dimenziókat úgy
rendezhetjük, hogy az egymást kizáró dimenziók közötti választás egy-
egy kérdés alapján legyen lehetséges.
A végső fonológiai összetevők kiválasztása sem kizárólag fizikai
szempontok alapján történik. Még eme legkonkrétebb elemi részecs-
kék kiválasztásánál is szerepet játszik a fonológiai szempont. Hogy mi-
képpen, arra is említünk egy példát. Tudjuk, hogy a nyelvekben vannak
zöngés és zöngétlen hangok. Ám pontosabb vizsgálat esetén kitűnik,
ezek nemcsak abban különböznek, hogy az egyik esetében megfigyel-
hető a zöngeműködés, a másikéban nem. A két hang létrehozása ezen
túlmenően rendszerint abban is különbözik, hogy a zöngétlen hang
létrehozásakor az artikulációt végző izmok feszítettebbek, mint a zön-
gétlen hangok esetében. A zöngétlen hang képzésének ezt a kemé-
nyebb jellegét tenuis típusú képzésnek nevezzük, szemben a zöngés
hang kisebb izomfeszültséggel járó media jellegével. Mint említettük,
az esetek zömében, azaz a legtöbb nyelvben a zöngés hang media jel-
legű, s a zöngétlen tenuis típusú. De ez nem minden nyelvben van így.
Előfordul tehát – igaz, hogy ritkán – amikor a zöngétlen hang nem
tenuis, hanem media jellegű, s a zöngés hang tenuis típust mutat. Azok-
ban az esetekben, azokban a nyelvekben, amikor a zöngétlenség és a
tenuis jelleg, illetve a zöngésség és a media jelleg mindig együtt jár, ezt
a két vonást, ezt a két fizikai jegyet nincs értelme két külön végső fo-
81
szava
nológiai összetevőnek felfogni. Mivel az egyikkel automatikusan meg-
jelenik a másik, a kettő végső fokon egynek is felfogható. Azokban a
nyelvekben viszont, ahol az imént említett vonások nem járnak mindig
szükségképpen együtt, a zöngétlenséget is, meg a tenuis jelleget is, il-
letve a zöngésséget is, meg a media jelleget is külön-külön végső fono-
lógiai összetevőnek kell tekintenünk.
82
A megnyilatkozások tagolása morfémák szerint
1. Az előző fejezetben olyan eljárásokat ismertettünk, amelyek segítsé-

gével minden megnyilatkozást meghatározott számú elem, fonéma
összegeként foghatunk fel. A fonémák, vagyis szegmentumszerű ele-
mek mellett röviden érintettük a megnyilatkozások nem szegmentum-
szerű tulajdonságait is, olyan tulajdonságokat, mint az eltérő hangsú-
lyozási meg hanglejtési típusok stb. A szupraszegmentális elemek és a
fonémák elegendők a megnyilatkozásoknak, tehát a konkrét beszédak-
tusoknak a rögzítéséhez, regisztrálásához. Ha a különböző konkrét
hangszegmentumokat, amelyek egy nyelv megnyilatkozásaiban előfor-
dulnak, helyesen csoportosítottuk magasabb egységekbe, azaz foné-
mákba, akkor minden esetben, ha egy megnyilatkozást a fonémák és a
szupraszegmentális elemek egységeiben írunk le, ennek a leírásnak ki-
zárólagosnak kell lennie. Kizárólagosnak abban az értelemben, hogy a
megnyilatkozások minden pontjának a leírás szerint egy meghatározott
fonémához kell tartoznia. Nem lehetnek a megnyilatkozásnak „foné-
mán kívüli”, fonémához nem tartozó részei. Ha azt tapasztalnánk,
hogy egy megnyilatkozás bizonyos része láthatólag egyetlen fonémá-
hoz sem tartozik, ez azt jelenti, hogy a fonémarendszert nem ismerjük
eléggé. Módszertani oldalról nézve ennek rendszerint az az oka, hogy
amikor a megnyilatkozásokból kiválasztott konkrét
hangszegtmentumokat mint változatokat „szétosztottuk” a különböző
fonémák között, akkor nem ismertünk elegendő számú megnyilatko-
zást. Ha a nyelv egysíkú jelenség lenne, fonémák kombinációja és
semmi több, amikor a fonémarendszer feltárásában s a megnyilatkozá-
sok fonémák szerinti leírásában, a szinkron nyelvi rendszer vizsgálata ki
is merülne, a munka el lenne végezve. Azonban a nyelv nemcsak fonémák
szava
egyszerű összege, a megnyilatkozások nemcsak fonémaállományuk
szerint vizsgálhatók, hanem egyéb meggondolások alapján is. Miből
következtethetünk erre?
2. Vitathatatlan, hogy egy nyelvközösség beszélői a megnyilatkozáso-
kat bizonyos céllal hozzák létre. Valamit közölni akarnak. A különböző
megnyilatkozásokat vizsgálhatjuk abból a szempontból, hogy mi a cél-
juk, milyen helyzetben hangzanak el. Tehát magunk elé tűzhetjük azt a
feladatot, hogy életünk legkülönbözőbb területein, a családi ebéd köz-
ben, a villamoson, a munkahelyen vagy egy budai vendéglőben figyel-
jük, hogy milyen alkalommal milyen megnyilatkozások hangzanak el.
Mivel a megnyilatkozások fonémákból állnak, eltekintve néhány szup-
raszegmentális elemtől, azt kell kutatnunk, hogy az egyes fonémák
megjelenése és az a helyzet, amelyben megjelennek, hozható-e valami
törvényszerű, tehát szabályosan ismétlődő kapcsolatba. Tegyük fel,
hogy bennünket jelen esetben a K fonéma sorsa érdekel. Reggel, öltöz-
ködés közben azt halljuk, hogy Kész a reggeli, később a villamoson azt,
hogy Két átszállót kérek, majd a munkahelyünkön úgy köszön valaki,
hogy Kezét csókolom, később azt halljuk, hogy Kovács kartársat kérik stb.
Ha napközben gondosan feljegyeznénk mindazokat a megnyilatkozá-
sokat, amelyekben K hallatszott, s este megpróbálnánk valami közös
vonást találni bennük, akkor semmi eredményre sem jutnánk. S így jár-
nánk valamennyi fonéma esetében. Egyes fonémák s a szituáció kö-
zött, amelyben azok elhangzanak, nem tudnánk semmi módon s egyet-
len nyelvben sem szabályosan ismétlődő kapcsolatot feltárni. Ez már
önmagában véve is azt sugallja, hogy a megnyilatkozások leírásához
ugyan szükséges fonematikus összetételük megismerése, de pusztán
ennek alapján még nem ismerhetjük meg kimerítően a megnyilatkozá-
sokat.
Ha azt figyeljük, hogy a nap folyamán hogyan változnak a köszö-
nési formák, akkor hazánkban a következő szakaszokat figyelhetjük
meg. Reggel kilenc óráig a Jó reggelt, kilenc óra után kb. délután öt óráig
Jó napot, öt óra után pedig a Jó estét szokásos. Azt látjuk tehát, hogy a
84
szituáció, esetünkben a napszakok változása, nem egyes fonémák ki-

cserélődésével jár, hanem egész fonémacsoportok változását vonja
maga után. Fel kell tételeznünk tehát, hogy a nyelvben vannak foné-
máktól eltérő minőségű egységek is, olyanok, amelyek fonémákra osz-
lanak ugyan, azokon keresztül leírhatók, de tulajdonságaik minőségileg
különböznek az egyes fonémák tulajdonságaitól. Ezeket a magasabb
rangú elemeket morfémáknak nevezzük.
Az előző fejezetben az volt a feladatunk, hogy a megnyilatkozáso-
kat, amelyek összefüggő akusztikai kontinuumok, partikulákra, mégpe-
dig minimális partikulákra, azaz részekre bontsuk fel. Most az a felada-
tunk, hogy a megnyilatkozásokat, amelyek számunkra már fonémákból
álló rendezett sorok, morfémákra osszuk – pontosabban – felismerjük
azok morfémák szerinti tagolódását. Ugyanaz a feladatunk tehát, mint
az első fejezetben volt, csak magasabb fokon. Ezért módszereink is
sok tekintetben azonosak lesznek. Most is a részben egyező megnyi-
latkozások összehasonlításából indulunk ki.
3. Hasonlítsuk össze a következő két megnyilatkozást: Beszéltem
Pistával és Beszéltem Pistáról. Ez a két megnyilatkozás nagyon hasonló,
csupán annyiban térnek el, hogy az egyikben val szegmentum áll a Pistá
szegmentum után, a másikban pedig egy ról szegmentum. Hasonlítsuk
most össze a Beszéltem Pistával megnyilatkozást a Beszélt Pistával meg-
nyilatkozással. Ez utóbbi esetben az egyik megnyilatkozás tartalmaz
egy em részt, ami a másikban nincs benne. S végül vessük egybe a Beszélt
Pistával megnyilatkozást a Beszél Pistával megnyilatkozással. Itt egy t
szegmentum lesz a különbség a két megnyilatkozás között. Ha a Beszél
Pistával megnyilatkozás mellett figyelembe vesszük a Beszél Jóskával
megnyilatkozást is, akkor – az összevetések alapján – elmondhatjuk,
hogy a Beszéltem Pistával megnyilatkozás Beszél, t, em, Pistá és val szeg-
mentumból, azaz öt morfémából áll.
Az előző bekezdésben a Beszéltem Pistával megnyilatkozást oly mó-
don osztottuk fel morfémákra, hogy összehasonlítottuk más, részben
egyező megnyilatkozásokkal. A morfémák szerinti felosztásnak ezt a
85
szava
legegyszerűbb módszertani fogását egybevetésnek nevezzük. Ennek
segítségével pl. a Sokat beszélhettem és a Sokat beszéltem különbségéből
adódik egy hetem morféma, a Sokat beszéltem és Sokat beszélt különbsé-
géből adódik egy em morféma, a Sokat beszélt és Sokat beszél különbsé-
géből pedig egy t morféma stb. Bármilyen praktikusnak látszik is ez az
eljárás, eredménye sokszor félrevezető lehet. Pl. a Hol van a rét? és a
Hol van a réz? megnyilatkozások összevetése alapján hajlamosak len-
nénk arra, hogy a rét és a réz fonémasorokat ré+t és ré+z módon fogjuk
fel, azaz mindkettőt két morfémára bontsuk. Tehát az egybevetés alap-
ján nem tudunk különbséget tenni a valóban morfematikus és a csupán
fonematikus különbségek között. Az általános irányelvet így fogalmaz-
hatjuk meg: ahhoz, hogy egy fonémasor egynél több morfémát tartal-
mazzon, szükséges, hogy az illető fonémasor egyik része előforduljon
az illető fonémasor másik része nélkül is ugyanabban a környezetben,
ugyanabban a megnyilatkozásban. A kertajtó fonémasor pl. szerepel Hol
van a –? környezetben. Ám ebben a környezetben nemcsak az egész
kertajtó fonémasor szerepelhet, hanem annak egy-egy része is: Hol van
a kert?, Hol van az ajtó? Ennek alapján kimondhatjuk, hogy a kertajtó
fonémasor egynél több morfémát tartalmazhat. Tehát nem azt mond-
hatjuk, hogy feltétlenül egynél többet tartalmaz, hanem csak azt, hogy
egynél többet tartalmazhat. Ugyanis – mint korábban már utaltunk rá
– ezzel az eljárással esetenként olyan fonémacsoportokat is önálló
morfémának minősíthetnénk, amelyek tulajdonképp nem is azok. Pl. a
fazék fonémasor egyik része (a fa) szerepelhet a másik (zék) rész nélkül
is ugyanabban az összkörnyezetben, azaz ugyanazon megnyilatkozás-
ban. Íme: Hol van a fazék?, Hol van a fa? Mármost ebből az következnék,
hogy a fazék-ban van egy fa morféma, s azonkívül legalább még egy,
nevezetesen a zék. (Hisz épp az imént mondtuk ki, hogy ha egy adott
fonémasor – esetünkben a fazék – egyik része a másik nélkül is szere-
pelhet ugyanabban a környezetben – s láttuk, hogy a fa mint egyik rész
szerepelhet a zék nélkül – akkor a vizsgált fonémasor több morfémát
is tartalmazhat.) Pusztán az eddigi szabály alapján tehát nem tudjuk
86
eldönteni, hogy valóban morféma-e a zék rész avagy sem. Ezért meg-
szorításokat kell alkalmaznunk.
El kell ismernünk tehát, hogy egy fonémasor akkor tartalmazhat
csak egynél több morfémát, ha az egyik része időnként a másik rész
nélkül is megjelenhet, de hozzá kell fűznünk, hogy ez csak a szükséges,
de nem elégséges feltétel. Ez a módszer csak azt mondja meg, hogy
legfeljebb hány morfémát tartalmaz az illető fonémasor, de nem igazít
el bennünket abban a tekintetben, hogy biztosan mennyit tartalmaz.
Mivel szabályunk csak azt árulja el, hogy optimális esetben hány mor-
féma rejlik a vizsgált fonémasorban, ezért felsőhatár törvénynek ne-
vezzük. Egy vizsgált fonémasor tehát nem tartalmazhat több morfé-
mát, mint amennyit tartalmazni eme szabályunk alapján látszik. A fel-
sőhatár törvény alapján kapott feltételes morfémákat azonban még to-
vábbi kiegészítő ismérvek szempontjából kell vizsgálnunk, s csak az
után, ha e kiegészítő szempontoknak is megfelelnek, csak akkor nyil-
váníthatjuk őket véglegesen morfémáknak. Pl. a Hol van a fazék? és Hol
van a fa? megnyilatkozások összevetése alapján morfémának látszó zék
fonémasort további környezetekbe kell behelyettesítenünk, olyanokba,
ahol a fa rész nélkül szerepel. Hol van a zék? megnyilatkozás ugyan nin-
csen, de van ilyen: Hol van a nehezék? Ha a nehezék zék része önálló
morféma, mely azonos a fazék zék részével, akkor a nehe résznek is elő
kell fordulnia a zék rész nélkül vagy egymagában, vagy más morféma
társaságában. Mivel a nehe fonémasor nem fordul elő a zék nélkül, le
kell mondanunk arról, hogy a nehezék zék részét azonosítsuk – mégpe-
dig önálló morféma rangjában – a fazék zék részével. Tovább kell men-
nünk, újabb olyan megnyilatkozásokat kell keresnünk, amelyekben a
zék fonémasor előfordul, s vizsgálnunk kell, hogy lehet-e az ilyen szeg-
mentum önálló morféma, s ha igen, akkor azonosítható-e a fazék zék
részével. Itt van pl. az Elkészült a fedezék megnyilatkozás. Ebben is van
zék darab. De nem lehet ez sem morféma, mert nincs Elkészült a fede
megnyilatkozás, azaz a fedezék fonémasor fede része nem fordul elő a zék
rész nélkül. Igaz, hogy van ilyen megnyilatkozás: Elkészült a fedele. Csak-
87
szava
hogy itt meg a le szegmentum morféma volta problematikus. Ha végig-
vizsgálnánk a fedezék és a fedele fonémasorok egyes, önálló morfémának
tűnő részeit a lehetséges előfordulások tekintetében, akkor az derülne ki,
hogy a fedezék három morfémából áll (fed, ez és ék), a fedele szintén há-
romból (fed, el, e), s ilyenformán a fedezék zék része nem morféma, a z
után morfémahatár van, s egy új morféma kezdődik. S mivel zék nem
fordul elő fa nélkül, el kell fogadnunk, hogy a fazék egy morféma, s a
fa attól függetlenül egy másik morféma. Ez utóbbi szabályt, amely azt
mondja meg, hogy a felsőhatár törvény alapján lehetséges morfémák kö-
zül hány morféma található valóban, alsóhatár törvénynek nevezzük.
A felső- és alsóhatár törvénye döntő jelentőségű a morfémák sze-
rinti elemzés közben. Éppen ezért most képletszerűen is összefoglal-
juk őket. Az tehát a feladatunk, hogy egy adott fonémasorról eldönt-
sük, hány morfémát tartalmaz. Nyilvánvaló, hogy ha az illető fonéma-
sor egyik része sohasem fordul elő a másik rész nélkül, akkor képtele-
nek vagyunk a vizsgált fonémasorban morfémákat felfedezni. Azon-
ban gyakran azt látjuk, hogy a vizsgált fonémasor egyik része előfordul
a másik rész nélkül is ugyanabban a környezetben. Vagyis egy – X kör-
nyezetben előfordul egy AB fonémasor, de előfordul ugyanebben az –
X környezetben A a B nélkül is, vagy megfordítva. Tehát lehetséges
ABX, de AX és DX helyzet is. Ennek alapján jogunk van feltételezni,
hogy az AB fonémasor egynél több morfémát tartalmaz. Ezt azonban
még igazolni kell. Mi az igazolás lényege? Az, hogy a felsőhatár törvény
alapján morfémának látszó szegmentumok viselkedésében valami tör-
vényszerűt, megismétlődőt fedezzünk fel, mégpedig törvényszerűt,
megismétlődőt a kifejezésekkel szembeni viselkedésükben. Mint lát-
tuk, a felsőhatár törvény alapján morfémagyanúsnak mutatkozott mind
a fedezék, mind a nehezék szó zék része. Feltételesen el is fogadtuk, hogy
ezek önálló morfémák, s most mint quasimorfémákat vizsgáltuk őket
a különböző megnyilatkozásokban. Ám nem tudtunk felfedezni semmi
törvényszerűen ismétlődőt a viselkedésükben, ezért elvetettük azt a
gondolatot, hogy a zék morféma lenne. Ezt általánosabb formulán ke-
resztül így fejezhetjük ki: egy feltételesen önálló morfémának tekintett
88
A vagy B szegmentum akkor és csak akkor tekinthető valóban morfé-

mának, ha az A vagy a B előfordul C vagy D morfémák mellett, de
sohasem G vagy H morfémák mellett, miközben a C és a D meg a G
és a H egymással szemben kizáró jellegűek. Ennek a fogalmazásnak a
jelentőségét teljes egészében csak azután fogjuk majd belátni, hogyha
megismerkedtünk a morfémaalternáció törvényszerűségeivel. Lássunk
egy példát. Tegyük fel, hogy a kutyának fonémasort vizsgáljuk, erről
szeretnénk megtudni, hogy egy vagy több morfémát tartalmaz-e. A ku-
tyának adtam-mal szemben a következő megnyilatkozások jönnek
számba, eligazítás szempontjából: A kutyáért adtam, A macskának adtam
stb. Ez a két megnyilatkozás azt mutatja, hogy a kutyá rész előfordul a
nak rész nélkül (A kutyáért adtam), s a nak rész előfordul ugyanabban
az összkörnyezetben a kutyá rész nélkül (A macskának adtam). Ez volt
a felsőhatár törvény. Ennek alapján a kutyának fonémasort most már
feltételesen két morfémából állónak tekintjük. De hogyan igazolhatjuk,
hogy valóban két külön morfémával állunk szemben? A nak előfordul
olyan morfémák mellett, mint kutyá, macská stb., de nem fordul elő
olyanok mellett, mint ember, vér stb. Vagy megfordítva: a kutyá morféma
előfordul nak, val, hoz stb. morfémák mellett, de soha nek, vel, höz stb.
morfémák mellett, mikor is a nak és a nek, a val és a vel stb. egymással
szemben kizáró jellegűek. Ha tehát a kutyá fonémasor egy feltételes
A morféma, akkor csak az esetben tekinthető valóban morfémának, ha
ez az A előfordul C vagy D mellett, de soha G vagy H morfémák mel-
lett. Mint láttuk, a kutyá előfordult nak és val mellett (legyen ez utóbbi
kettő C és D), s nem fordult elő nek vagy vel mellett (ez utóbbi kettő
legyen G vagy H), s az is igaz, hogy a C és D kizáró helyzetű a G és H
morfémákkal szemben, mert ahol pl. nak megjelenhet, ott nem jelenhet
meg nek és megfordítva.
4. Sokszor megfigyelhetjük, hogy egy morfémaszegmentum egymagá-

ban is képezhet megnyilatkozást. Pl. erre a kérdésre: Mi van az utadban?
tömören azt válaszolhatom: Szék. Vagy erre a kérdésre: Mennyi van
89
szava
benne? Azt felelhetem: Öt. Ugyanakkor vannak olyan morféma-
szegmentumok, amelyek önmagukban, egyedül sohasem képezhetnek
megnyilatkozást. Pl. a vizet fonémasor két morfémából áll, víz és et mor-
fémából. Ám az et szegmentum sohasem képezhet megnyilatkozást ön-
magában. Tehát nincs Et. vagy Et? megnyilatkozás. Azokat a
morfémaszegmentumokat, amelyek esetenként önmaguk is képezhet-
nek megnyilatkozást, szabad morfémaszegmentumoknak, közönsége-
sen szabad morfémáknak, azokat pedig, amelyek csak más morféma
társaságában jelenhetnek meg, kötött morfémáknak nevezzük. Szabad
morféma ilyenformán az és, te, meg, fehér, Debrecen, hát stb. Kötött mor-
féma a k (pl. ebből: rucák); a -nak (pl. Pistának); az ugr- (pl. ugrás); az -em
(pl. kezem) stb.
Ez a fonémasor: átszámolható, a következő morfémákból áll te-
hát: Szabad morfémák az át és a szám (mert esetenként mindkettő lehet
önmagában is egy megnyilatkozás), kötött morfémák az -ol, a -hat s az
-ó. Ha az érdekel bennünket, hogy azok a fonémasorok, melyeket a
magyar nyelvben közönségesen szavaknak nevezünk, milyen morféma
összetételűek lehetnek, akkor a következő fontosabb típusokra térhe-
tünk ki:
1 szabad morféma: és, ház, szalonna, Anna
2 szabad morféma: rendőr, hadbíró
3 szabad morféma: cseppkőbarlang, lóhússzék
1 szabad és 1 kötött: katonaság, tüzel
2 kötött morféma: ugrás, bízik
2 szabad és 1 kötött: rendőrség, kőbányák stb.
A morfémák általában egymás mellett álló fonémaszegmentumok. Eb-
ben a szóban: megtaláltam, a meg, a talál s az am morfémák m+e+g,
t+a+l+á+l és a+m fonémák összegei, melyek közvetlenül egymás mel-
lett állnak, „összeérnek”, nem ékelődik közéjük olyan szegmentum,
amely ne tartozna a szóban forgó morfémához. Ismételjük, a világ leg-
több nyelvében azok a morfémák vannak döntő többségben, amelyek
90
egymás melletti fonémákból állnak, tehát folytonosak. Ennek ellenére

– nyelvenként eltérő mértékben – vannak nem folytonos morfémák is.
A leggyakrabban a hámiszémi nyelvekben, pl. az arabban találunk ilye-
neket. Így az arab kataba azt jelenti, hogy ő írt, a katabtu pedig azt, hogy
én írtam. A kataba és a katabtu összevetéséből mindenekelőtt az a és tu
kötött morfémákat választhatjuk le. Az a=ő, a tu=én. Ha megnézzük,
hogy a katab múlt idejű igető miként viszonylik más idejű igetövekhez,
akkor észrevesszük, hogy a különböző idejű igetövekben a k-t-b elemek
mindig megmaradnak, ismétlődnek, s a köztük levő magánhangzók mi-
nősége változik csak. Ennek alapján a kataba szóból három morfémát
választhatunk ki; az -a, mint már említettük, az egyes szám harmadik
személyű személyes névmás, a k-t-b egy nem folytonos morféma, az
igető, s a k-t-b elemek között szereplő -a-a szintén egy nem folytonos
morféma, mégpedig a múlt idő morfémája.
Vagy nézzünk egy indonéz példát. Van az indonéz nyelvben egy
kean képző. Azonban ennek az a sajátsága, hogy a ke a tő elé, az an
viszont a tő mögé járul. Pl. penting azt jelenti, hogy fontos, jelentős,
kepentingan pedig azt, hogy jelentősség, fontosság. Ugyanilyen a pean
képző is. Pl. djadjah azt jelenti, hogy elnyomni, pendjadjahan pedig azt,
hogy elnyomás. Valójában tehát ke+an és pe+an képzővel állunk szem-
ben.
De tévedés lenne azt hinnünk, hogy nemfolytonos morfémák csak
olyan „egzotikus” nyelvekben fordulhatnak elő, amilyen az arab vagy
az indonéz. Nem lehetetlen, hogy más vagy akár a magyar nyelvben is
van ilyen morféma. Gondoljunk először is néhány német példára.
Sterben azt jelenti, hogy meghalni. Ez a fonémasor – az első közelítésre
– két morfémából áll, az első az, hogy sterb, a második pedig az, hogy
en. De a sterben ige múlt ideje starb. Ha az előbb nyert sterb- és ez utóbbi
starb morfémát összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy mind-
kettőben található egy s, t, r és b fonéma, s eltérnek annyiban, hogy az
egyikben a, a másikban e található az egyező, hasonló rész közé
ágyazva. Ebből következően voltaképpen háromféle esettel állhatunk
91
szava
szemben. Először is felfogható a kérdés oly módon, hogy a sterb egy
morféma, s a starb egy másik morféma. Másodszor nem lehetetlen,
hogy a sterb két morféma, mégpedig st-rb és e morfémák összege, s a
starb is két morféma, nevezetesen st-rb és a morfémákból áll. Ez eset-
ben tehát mind a sterb, mind a starb fonémasorokban megtalálhatjuk
ugyanazt a nemfolytonos st-rb morfémát, s egy e morfémát az első, s
egy a morfémát a második fonémasorban. Végül elképzelhető a követ-
kező helyzet is: a sterb az egy morféma, s starb pedig kettő. Ugyanis a
starb-ban benne van a sterb morféma, valamint egy e-a változás.
Nézzük meg, hogy e három lehetséges morfématikus tagolás közül
melyik vagy melyek a valószínűbbek? Az első megoldást azért nem
tarthatjuk jónak, mert ennek feltételezése esetén nem tudjuk megma-
gyarázni a két fonémasor viszonyát. Ugyanis az esetben, ha mind a
sterb, mind pedig a starb két – lényegében független – különböző mor-
fémának minősül, nem tudjuk megokolni, hogy miért mégis ugyanazon
ige két különböző alakjával állunk szemben. Ugyanis tagadhatatlan,
hogy a sterb és a starb egy és ugyanazon német ige két különböző idejű
töve. Gondoljunk pl. a dicsérni = loben német igére. Ennek a múlt idejű
alakja: lobte. A sterb és a starb tehát olyan viszonyban van egymással,
mint a lob és a lobte. Ez azt mutatja, hogy a lob egy morféma, a lobte
viszont kettő, nevezetesen lob+te. Mindennek alapján bizonyára akkor
tagoljuk a valóságnak megfelelően a starb fonémasort, ha abban is meg-
keressük a két morfémát, amit a lobte alakban megtaláltunk, mégpedig
egy tőmorfémát és egy időt jelentő morfémát. A lobte esetében a lob
bizonyult tőmorfémának, s a te időmorfémának. Valószínű, hogy a starb-
ban is lesz egy tőmorféma, és egy másik, amelyik az időt fejezi ki. A leg-
helyesebb tehát, ha a starb fonémasort két morféma összegének fogjuk
fel, egy sterb tőmorféma s egy e → a változás mint időt kifejező morféma
összegének. Ez esetben a starb és a lobte lényegében egyformán tagoló-
dik, mindkettőben lesz tő- és időmorféma. Tehát a három megoldás
közül valószínűleg a harmadik a helyes. Mi a második elképzelés hibája,
amely szerint a sterb is, meg a starb is két morféma összege? Az, hogy
92
nem mutat párhuzamot a lob-lobte típusú igékkel, azok esetében ugyanis

az első, tehát a lob tő csak egymorfémás. Ám a st-rb+e, illetve st-rb+a
tagolás lehetősége arra jó példa, hogy megmutassa: a hozzánk közeleső
nyelvekben sem elképzelhetetlen a nemfolytonos morféma. Sőt! A mi
nyelvünk esetében sincsen kizárva a nemfolytonos morfémák lehető-
sége. Gondoljunk a következő párhuzamokra: kezem-kezeim; házam-há-
zaim stb. A kezeim, illetve házaim fonémasor felfogható kezem+i, illetve
házam+i módon is. Ez esetben a kezem morfémasorban három mor-
féma lesz, mégpedig: kez, -e-m és i.
Milyen jogon tekintjük bizonyos esetekben a nem összefüggő, te-
hát nem közvetlenül egymás mellett megjelenő fonémák bizonyos cso-
portjait is morfémáknak? Egy morféma esetében ugyanis láthatólag
nem az az alapvető követelmény, hogy alkotó fonémái mindig egymás
mellett szerepeljenek, hanem az, hogy mindig együttesen szerepelje-
nek. Gondoljunk a felsőhatár törvényre, melynek az a lényege, hogy
egy fonémasor csak akkor tartalmazhat egynél több morfémát is,
amennyiben bizonyos része esetenként ugyanabban a környezetben
előfordul a másik rész nélkül is. Itt van most egy olyan fonémasor,
mint pl. a mák. Mivel ennek egyik része sem fordul elő a másik rész
nélkül ugyanabban az összkörnyezetben (van olyan megnyilatkozás,
hogy Nem szeretem a mákos tésztát, de nincs olyan, hogy Nem szeretem az
ákos tésztát), ezért a mák fonémasort egy morfémának fogjuk fel. Itt
van viszont az indonéz pe+an fonémasor. Az igaz, hogy ezek sohasem
érnek össze, nem egymással érintkező fonémákból állnak, de ugyanab-
ban az összkörnyezetben egyik sem léphet fel a másik nélkül. Tehát a
pe+an fonémacsoport is szükségképpen csak egy morféma.
A morfémaszegmentumok önállósága minden nyelvben külön-
böző. A legfontosabb kétségtelenül a szabad és kötött morfémák már
ismertetett különbsége. De a kötött morfémákon belül is vannak elté-
rések. Gondoljunk pl. egy olyan morfémára, mint a -ság. Önálló mor-
féma volta aligha vonható kétségbe, hisz egész sor különböző szabad
morfémával társulhat: katonaság, jóság stb. Tehát eleget tesz mind a
93
szava
felső-, mind az alsóhatár törvénynek. Kevésbé szembetűnő pl. az így
szó morfematikus tagolhatóságának a lehetősége. Pedig ez is felbont-
ható két morfémára, illetve ez is két morfémát tartalmaz, két kötött
morfémát. Ugyanis az Így jöttél csak? megnyilatkozásból nyert – jöttél
csak? környezetben megjelenhet az így fonémasor egyik része is a másik
nélkül (pl. Úgy jöttél csak? és Ide jöttél csak?), s a felsőhatár törvényt ki-
elégítik a következő párhuzamok: ide-így, illetve oda; itt-ott; így-úgy, hogy
stb. Mindennek alapján a következő kötött, de önálló morféma rang-
jával bíró morfémákat különíthetjük el: i-, o-, -gy, -tt, ho-, -l stb.
Hasonlóképpen sajátos helyzetben vannak az erre-merre, eddig-med-
dig, ilyen-milyen stb. párhuzamokból nyerhető m- morfémaszegmentu-
mok. Tekintve, hogy ezek a szegmentumok általában kérdővé változ-
tatják a megnyilatkozásokat: Erre mentek. – Merre mentek?, jogos vala-
mennyit egy önálló morféma, nevezetesen m- morféma képviselőjének
tekinteni.
További probléma, hogy az idézett merre és meddig alakokban talál-
ható m- morféma van-e benne a mi kérdőszóban is, avagy sem? S ha a
mi m-je azonos a merre m-jével (ami automatikusan azt vonja maga
után, hogy mi = m+i, tehát két morféma), akkor lehet-e a ki is k+i? S
ha mi valóban m+i, s ki valóban k+i, akkor ez az -i azonos-e avagy sem
az itt, ide stb. i-jével? Mindezt azért vetettük itt fel, hogy érzékeltetni
tudjuk, milyen problémákkal találjuk magunkat szemben akkor, ha
megkíséreljük a megnyilatkozásokat a kitűzött alapelvek szerint követ-
kezetesen szegmentálni az alkotó morfémák szempontjából. Itt termé-
szetesen felvetődhet az a gondolat is, vajon jogos-e az itt, ide stb. szó-
kat i+tt, i+de stb. módon felfogni annak ellenére, hogy az átlagos be-
szélő ezt a tagolást vagy egyáltalán nem érzi, vagy csak jóval kisebb
mértékben, mint a jóság, katonaság esetében. Erről csak annyit, hogy
most az objektív, egyéntől független nyelvet boncoljuk, s nem azt a
módot, ahogyan az egyén a tőle független nyelvet felfogja, érzi stb.
Később érintjük még a jelentés szerepét a morfológiai elemzés szem-
pontjából, s ott visszatérünk a kérdésre.
94
A kötött morfémák egyik rendkívül érdekes formája nyelvünkben

a határozott névelő, tehát az a és az az. Mint még jól emlékszünk, a
szabad és a kötött morféma között annak alapján tettünk különbséget,
hogy képezhet-e az illető szegmentum önállóan is megnyilatkozást
avagy nem. Ha képezhet, akkor szabad morféma, ha nem, akkor kötött.
A névelőt nyelvtanaink általában önálló szó gyanánt tartják számon.
Viszont nyilvánvaló, hogy az A nem lehet szabad morféma, mert egy-
magában nem képezhet megnyilatkozást. Olyan megnyilatkozás, hogy
A és semmi több, nincs. Ebből viszont az következik, hogy az A, mivel
kötött morféma, nem lehet szó. Ugyanis tudnunk kell, hogy a szó egyik
ismérve is éppen az, hogy képezhet egymagában is megnyilatkozást.
Önálló szó – ennek megfelelően – legalább egy szabad morféma és egy
hangsúly konstrukciója kell hogy legyen. Kötött morféma egymagában
nem lehet szó, legfeljebb legalább még egy másik kötött morfémával
és egy hangsúllyal együtt. Ebből viszont az következik, hogy A Péter
beteg mondat A része nem önálló szó, hanem a Péter-hez tartozó kötött
morféma. Az A sokat panaszkodó Péter beteg mondat esetében is kötött
morféma az A, mely ez esetben is a Péter-hez tartozik. Ám ez utóbbi
mondatban egy A ... Péter ún. törött szegmentumról beszélhetünk.
A névelő szó voltának kérdésességét jól mutatja az a körülmény is,
hogy rendszerint hangsúlytalan.
5. Eddig – az önállóság fokát tekintve – kétféle morfémaszegmentum-

mal foglalkoztunk, szabad és kötött morfémákkal, a morféma felépíté-
sét, technikai kivitelezését illetően pedig ugyancsak kétfélével, folyto-
nos és nemfolytonos morfémákkal. Vannak azonban a morfémáknak
nem fonémákból álló fajtái is. Például morfémaértékű lehet a sorrend.
A magyar szemüveg és üvegszem szó ugyanazokból a morfémákból áll, s
csak annyi a különbség a két szó között, hogy az alkotó morfémák
sorrendje más. Éppen ezért a szemüveg és üvegszem szókat nemcsak két-
morfémásaknak foghatjuk fel, hanem hárommorfémásaknak is: a har-
madik morféma mindkettőben a sorrend, az a konkrét mód, ahogy a
95
szava
szem meg az üveg egymás után következik. Sőt, van a
morfémaszegmentumoknak egy egészen sajátos formája is, az ún.
nulla- vagy zérómorféma. Mi is tulajdonképp a zérómorféma? A zéró-
morféma jele 0 – kikövetkeztetett érték. Pl. akkor, ha egybevetjük a
magyar igék különböző alakjait (látok, látsz, lát stb.), észrevesszük, hogy
míg minden igealak tőből és ragból áll, addig egy igealak, nevezetesen
az egyes szám harmadik személyű, tehát a lát, vár, kér stb. -féle alakok
csupán tőből állnak, ragmorfémájuk nincs. Ilyenkor azt mondhatjuk,
hogy az egyes szám harmadik személyű alakot éppen az különbözteti
meg a többi, tehát raggal bíró alaktól, hogy nincs ragja. Ilyenkor beszé-
lünk morfémáról, azt mondva, hogy az egyes szám harmadik szemé-
lyének a ragja nulla, tehát a lát, vár stb. igealakok ugyanúgy kétmorfé-
másak, mint a látok, várok, mert valójában lát+0, illetve vár+0 módon
alakul a szerkezetük.
A fonémákról szóló fejezetben beszéltünk szegmentális és szup-
raszegmentális elemekről. Vannak olyan morfémák is, amelyeket nem
fonémaszegmentumok alkotnak, hanem szupraszegmentális kompo-
nensek. Pl. sok esetben a szóhangsúly morfémaértékűvé válhat. Ha az
orosz MUKA szóban elöl van a hangsúly, akkor azt jelenti, hogy ‘kín’.
Ha viszont hátul, akkor ‘liszt’ a jelentése. Ennek alapján mind a MÚKA,
mind pedig a MUKÁ szót kétmorfémásnak tekinthetjük: az egyik mor-
féma mindkét szóban a MUKA, a másik pedig a hangsúly. Tehát vannak
szupraszegmentális morfémák. Ezt most inkább úgy határoznánk meg,
hogy sok esetben azok az elemek, amelyeket a fonológiai fejezetben
szupraszegmentálisaknak neveztünk, morfémaértéket vehetnek fel,
olyan természetű különbségeket hozhatnak létre két megnyilatkozás
között, amilyen különbségeket rendesen, az esetek többségében csak
morfémák hozhatnak létre.
6. Mint láttuk, a megnyilatkozásoknak csak azokat a részeit tekintettük
morfémáknak, amelyek morfémavoltát formális eljárásokkal is igazolni
tudtuk. Felvetődik a kérdés, miért alkalmaztuk az aprólékos és sokszor
merő fontoskodásnak ható összeméréseket, behelyettesítéseket, miért
96
nem a jelentésük alapján választottuk ki a megnyilatkozás

morfémaszegmentumait. Kétségtelen, hogy első pillantásra ez egészen
könnyűnek és kézenfekvőnek látszik. Pl. a Süt a nap megnyilatkozás
esetében a süt, az a s a nap morfémák kiválasztása a jelentés alapján is
megoldható minden nehézség nélkül. Kérdés azonban, hogy a követ-
kező két kifejezésben – Tegnap esett az eső, Holnapra esőt várunk – is olyan
egyszerű-e a morfémaszegmentumok kiválasztása. Pl. kérdés, hogy a
tegnap nap szegmentumát lehet-e a holnap nap szegmentumával azonosí-
tani. S ha lehet, akkor azonos-e az itt szereplő nap szegmentum Süt a
nap mondatunk nap szegmentumával. Ilyen esetekben a jelentés alapján
vagy nem jutunk eredményre, vagy nem jutunk egyértelmű ered-
ményre. Hasonlóképpen nehéz a hol, hogy stb. típusú szók morfémaal-
katrészeinek leválasztása a jelentés alapján. Ezeket a technikai nehéz-
ségeket aláhúzza az az általános és munkánk elején kifejtett nézet, mely
szerint a nyelv tudatunktól független, objektív jelenség. Más dolog te-
hát a valóságos nyelv és más a beszélőnek arról alkotott képe. Ha a
morfémaszegmentumokat a jelentésük alapján választjuk ki és határol-
juk el, akkor a nyelvérzékünk alapján dolgozunk. A nyelvérzék pedig
nem más, mint régies elnevezése annak az elképzelésnek, amit a be-
szélő az anyanyelvéről alkotott. Persze ezzel korántsem akarjuk azt
mondani, hogy a jelentés csak a nyelvérzék síkjára tartozik, tehát szub-
jektív jelenség. A jelentés is objektív, elsődlegesen az is tudatunkon
kívül, attól függetlenül létezik. Csakhogy az objektív jelentések nem
tükröződnek mindig hűen és egyformán a beszélőkben. Ezért ha a je-
lentés alapján elemzünk, akkor előfordulhat, hogy nem az objektív je-
lentést tartjuk szem előtt, hanem esetleg valakinek arról alkotott egyéni
nézetét. Más szóval nem tudjuk, vagy alig tudjuk eldönteni, hogy mikor
jelenti csakugyan azt a morféma, amit mi a jelentésének tartunk, s mi-
kor hisszük csak azt, hogy az a jelentése.
De egyéb akadályai is vannak a jelentés alapján való elemzésnek.
Ha az Ezt a fiút nem szeretjük megnyilatkozás szeretjük részét vizsgáljuk
97
szava
a morfémák szerinti összetétel szempontjából, akkor – a fentebb is-
mertetett formális, behelyettesítési eljárásokkal – vitathatatlanul és
egyértelműen két szegmentumra bukkanunk, nevezetesen egy szeret és
egy jük részre. Mármost ha a szeret és a jük morfémákat a jelentésük
szempontjából vizsgáljuk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a je-
lentés szempontjából a szeret egységes jelentéstartalommal bír, ezzel
szemben a jük jelentésében eltérő természetű szemantikai (jelentéstani)
komponensek vannak. A jük morféma jelentésében, jelentésértékében
ugyanis benne van az, hogy többes számú, első személyű és tárgyas.
Ha a szeretjük fonémasort a jelentése alapján próbálnánk meg tagolni,
akkor – az imént mondottaknak megfelelően – négy szegmentumot
kellene keresnünk, egyet, amely a szeret-é, egyet, amely a szám, egyet,
amely a személy és egyet, amely a tárgyasság morfémája. Míg tehát a
jelentés síkján négy szegmentummal állunk szemben, addig a nyelvi ki-
fejezés síkján csak kettővel. Ez azt jelenti, hogy a jel és a jelentés sík-
jának megfelelése a nyelvben nem mechanikus, nem egy az egyhez jel-
legű. S ha már itt tartunk, megemlíthetjük, hogy azokat a morfémákat,
amelyeknek a jelentése nem homogén, hanem több és eltérő termé-
szetű szemantikai komponensből áll, tehát a jük-féle morfémákat
portemanteau-morfémáknak nevezzük. (A portemanteau szó franciául
kifordítható felöltőt jelent. Tehát más belül, mint kívül.)
Amikor ismét leszögezzük, hogy a morfémaszegmentumokat nem
választhatjuk ki megbízhatóan a megnyilatkozásokból a jelentésük
alapján, nyomatékosan hozzá kell tennünk, hogy ebből nem következik
az, hogy a jelentésre ne lennénk semmiféle tekintettel. A jelentést
iránymutatónak, fogódzónak sokszor felhasználhatjuk. De az előbb
vázolt okok következtében nem megnyugtató, nem megbízható eljárás
az, hogy egy adott fonémasort morfémának nyilvánítsunk csak azért,
mert úgy véljük, hogy meghatározott jelentése van. Ez az érzésünk le-
het kiindulópontja az analízisnek, mely a formális vizsgálat során az
esetek nagy részében igaznak bizonyulhat. De bizonyulhat hamisnak
is. Mi a teendőnk abban az esetben, ha a formális elemzés érzésünket
98
nem igazolta, s olyan tagolást eredményez, amely ellene mond nyelv-

érzékünknek? Ez esetben meg kell hajolnunk az objektív eljárásmóddal
nyert eredmény előtt.
Jó példa az úgynevezett egyedi kötött morfémák esete arra, hogy
a jelentés alapján néha képtelenek vagyunk boldogulni. Milyen morfé-
mákat nevezünk egyedi kötött morfémáknak? Azokat, amelyek csak
egyetlenegy más morféma mellett fordulnak elő. Pl. a fabatka fonéma-
sor batka része a fa nélkül ma már általában nem fordul elő. (A fa vi-
szont igen a batka nélkül.) El kell fogadnunk, hogy a fabatka két mor-
fémából áll, mert eleget tesz a felsőhatár törvénynek (a fonémasor
egyik, nevezetesen fa része előfordul a másik, azaz a batka résztől füg-
getlenül), s a fa eleget tesz az alsóhatár törvénynek is, amennyiben a fa
bizonyos más szegmentumok mellett előfordul, ismét mások mellett
nem, s azok, amelyek mellett előfordul, s azok, amelyek mellett nem
jelenik meg, egymással szemben kizáró helyzetűek. A batka tehát, ha
egyszer a fabatka fa része morféma, maga is szükségképpen morféma
lesz, annak ellenére, hogy csak egy helyzetben fordul elő. Jelentésének
a meghatározása azonban nem könnyű. Mert mit jelent az önmagában,
hogy batka? Nyilván kell valami jelentésének lennie, hisz ez a batka
fonémasor megváltoztatja a fa morféma jelentését, ha ahhoz társul.
Ilyen esetekben az a legcélszerűbb, ha a batka jelentését úgy határozzuk
meg, mint a fabatka és a fa fonémasorok jelentésének különbségét.
Összefoglalva: a jelentés alapján nem megbízható az elemzés, pon-
tosabban szólva csak a jelentés alapján nem megbízható az elemzés,
mert a jelentés elemzésére nincsenek objektív módszereink. Továbbá,
s ez nem kevésbé lényeges: két szegmentum (mondjuk a tegnap nap ré-
szének és a holnap nap részének) azonossága azt jelenti, hogy a jelenté-
sük azonos. Tehát az azonosságukat úgy bizonyíthatjuk, hogy a jelen-
tésük azonosságát kell bizonyítanunk. Az esetben, ha két szegmentum
jelentésének azonosságát a jelentés azonosságával bizonyítjuk, akkor
súlyos logikai hibát követünk el, mert azzal bizonyítunk, amit bizonyí-
99
szava
tani akartunk! Vagy hogy visszatérjünk a fabatká-ra. A fabatka batka ré-
sze akkor morféma, ha van jelentése. Viszont azt, hogy tényleg van
jelentése, nem bizonyíthatjuk azzal, hogy ráfogjuk: ez és ez a jelentése.
Ki kell mutatnunk, hogy a különböző megnyilatkozásokban különböző
szegmentumokkal szemben úgy viselkedik, amelynek alapján egy jelen-
tésre, a jelentésére következtethetünk.
Azt sem hallgathatjuk el, hogy az analízis kiindulópontját rendsze-
rint a jelentés adja. Nem valószínű például, hogy vizsgálni kezdjük a
Menj a szobába megnyilatkozás nyaszo részét abból a szempontból, hogy
az morféma-e avagy sem. Nagyobb a valószínűsége, hogy olyan meg-
nyilatkozások olyan szakaszait tekintjük majd problematikusaknak,
ahol érezzük az összetételt, csak a jelentés alapján nem tudjuk elég vi-
lágosan, hogy hol van. Elvben a legvilágosabb esetekben is el kell vé-
geznünk a formális elemzést. Így a ház, kéz, víz, üt, vág stb. fonémaso-
rokat is csak azután tekinthetjük morfémáknak, ha megfelelő mennyi-
ségű megnyilatkozásban különválasztottuk ezeket és az alsó- meg fel-
sőhatár törvénnyel igazoltuk, hogy kisebb részekre nem oszthatók, te-
hát nem tartalmaznak egynél több morfémát, sem két szomszédos
morféma egymás mellé került részeinek nem tekinthetők, sem pedig
egy még más fonémákból is álló morfémának nem részei. Pl. a ház
szegmentum esetében nemcsak a kórház, fegyház, egyház stb. fonémaso-
rokat kell alávetnünk az elemzésnek, hanem a ruház fonémasort is.
Analízis nélkül nem utasíthatjuk el a ruház ház részének és a kórház ház
részének különbségét, csakúgy, mint ahogy megfelelő analízis nélkül
nem tekinthetjük biztosnak a kórház és fegyház fonémasorok ház része-
inek azonosságát sem. Végezetül még egy példa annak igazolására,
hogy csak a környezeti behelyettesítéseken alapuló elemzés eredményei
tekinthetők megbízhatóknak. Van jó néhány olyan magyar szavunk,
amely cs-hangot tartalmaz, s a szó jelentése valamilyen módon vízzel,
folyadékkal, folyással kapcsolatos. Íme néhány: csorog, cseppen, locsog. E
szavak jelentésbeli hasonlósága (ámbár elég tág, illetve bizonytalan ha-
100
sonlósága) alapján elképzelhető, hogy ezekből a szavakból kiválasz-

tunk egy cs morfémát. A formális elemzés azonban ezt semmiképpen
sem igazolja. Mert ha pl. a locsog fonémasorban a -cs- részt önálló mor-
fémának fogjuk fel, akkor két olyan (lo- és -og) morféma marad vissza,
amelynek morféma rangját egyetlen más környezetből sem igazolhat-
nánk.
7. Végül szólnunk kell a fonémák és a morfémaszegmentumok egy-

máshoz való viszonyáról. E fejezet elején utaltunk arra a lényeges kü-
lönbségre, amely e kétféle, két különböző síkra tartozó elem között áll
fenn. Ez a különbség – mint még emlékszünk rá – elsősorban abban
áll, hogy a megnyilatkozásokban található fonémák és azok között a
helyzetek között, amelyekben ezek a megnyilatkozások elhangzanak,
nem található semmiféle összefüggés, míg a morfémaszeg–mentumok
és az elhangzásukra alkalmat adó helyzetek között felfedezhető bizo-
nyos – mégpedig ismétlődő és éppen ezért meghatározható – párhu-
zamosság. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a fonémának nincs jelen-
tése, a morfémának van. A jelentést – egyelőre – nemigen határozhat-
nánk meg másképpen, jobban, mint egy olyan visszatérő, mégpedig
szabályosan visszatérő párhuzamosságot, amely a megnyilatkozások
bizonyos részei és a megnyilatkozásra alkalmat adó helyzet bizonyos
aspektusai között fedezhető fel. Mint említettük, elemző munkánkban
nem a morféma jelentésére építettünk az említett nehézségek miatt.
Közvetlenül tehát nem vettük figyelembe a jelentést. Amikor azonban
a formális elemzést úgy végezzük, hogy értelmes megnyilatkozások (te-
hát valamilyen helyzetben elhangzó megnyilatkozások) bizonyos da-
rabjait más értelmes megnyilatkozásokba (tehát szintén bizonyos hely-
zetekben elhangzó megnyilatkozásokba) helyettesítjük be, akkor köz-
vetve a jelentést is figyelembe vettük (hiszen azt mondtuk, hogy a je-
lentés lényegében a megnyilatkozások és a helyzetek bizonyos részei-
nek párhuzama). Amikor két megnyilatkozás különbségét egy-egy
101
szava
morfémaszegmentummal magyarázzuk, akkor is közvetve és végső fo-
kon a jelentésre térünk vissza.
De vizsgáljuk tovább a fonémák és a morfémák viszonyát. Igaz,
hogy minőségileg különböznek, de ez nem jelenti azt, hogy nincsen
egymáshoz semmi közük. Így a morfémaszegmentumok – mint láttuk
– fonémasorok, eltekintve azoktól a sajátos határesetektől, amikor egy
morfémaszegmentum egy fonémából áll, pl. kért, ahol a t egy fonéma
s egyben egy kötött morféma is. Ez azt jelenti, hogy a morfémák –
mivel fonémákból épülnek fel – fonémákban leírhatók és azonosítha-
tók. Az elmondottakból következik az is, hogy a morfémahatár mindig
szükségképpen fonémahatár is. Nem tartozhat egy fonéma egyszerre
két morfémához, s nem lehet olyan fonéma a megnyilatkozásban,
amely nem tartozna egyetlen morfémához sem. Amint tehát a megnyi-
latkozásnak mint akusztikai jelenségeknek minden pontja szükségkép-
pen egy fonémához tartozik, tehát nincsenek fonémán kívüli, fonémá-
hoz nem tartozó hangszegmentumok, ugyanúgy a megnyilatkozások
minden fonémájának egy meghatározott morfémához kell tartoznia.
A fonémák is, s a morfémák is kizárólagosak tehát abban az értelem-
ben, hogy a fonémák síkján a fonéma, a morfémák síkján pedig a mor-
féma terminusában minden megnyilatkozás leírható, illetve minden
megnyilatkozás minden része rögzíthető. Elképzelhetetlen tehát az,
hogy az analízisnek ugyanazon a síkján egyszer fonémákra, másszor
morfémákra bukkanjunk. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a fonéma és a
morféma azonos rangú elem, ami képtelenség. Ha tehát a megnyilat-
kozások elemzése közben találunk olyan fonémaszegmentumot, amely
egyetlen morfémához sem látszik tartozni, akkor az ilyen fonémát ön-
álló morfémaszegmentumnak kell nyilvánítanunk. Például a Sokat kért
megnyilatkozást az ismertetett összevetésekkel Sok, at, kér és t részekre
bonthatjuk. A t szegmentum egyetlen fonémányi terjedelmű ugyan, de
mert nem része más morfémának, önálló morfémának kell nyilváníta-
nunk. Ellenkező esetben ugyanis az analízisünk azt mutatná, hogy a
Sokat kért megnyilatkozás három morfémából és egy fonémából áll,
102
ami lehetetlenség. Helyesen a Sokat kért megnyilatkozás egyfelől – a

fonémák síkján – kilenc fonémából, másfelől – a morfémák síkján –
négy morfémából áll.
Amikor hangoztatjuk, hogy elvben a morfémahatár mindig szük-
ségképpen fonémahatár is (a fonémahatár természetesen nem mindig
szükségképpen morfémahatár is, mert ha így lenne, akkor minden mor-
féma egyetlen fonémából állna, ami nem igaz), nem szabad elfelejte-
nünk, hogy gyakorlatilag sokszor nehézségekbe ütközik a határvonal
meghúzása. Pl. az adja, vagyis aggya hangsor nyilván két morfémából
áll, s a két morfémaszegmentum közötti határ a ggy-vel jelölt részben
van. Ennyi biztos, de hogy a ggy komplexum melyik részén, pontosan
melyik pontján van határ, azt csak kisegítő eljárásokkal dönthetjük el.
Ezek az eljárások azonban már nem a morfológiai szegmentálás síkjára
tartoznak. A ggy komplexumon belül a határvonal pontos kijelölése
nem morfológiai, hanem fonológiai szempontból jár nehézségekkel.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a morfémahatárok megállapítása csak any-
nyiban problematikus, amennyiben a fonémahatároké az.
Számos nyelvben a fonémák és a morfémák között bizonyos pár-
huzamos jelenségeket is megfigyelhetünk. Sokszor a morfémákat vagy
azok egy-egy alcsoportját a fonematikus összetétel alapján is jellemez-
hetjük. Az annamita nyelvben például minden morféma egy mással-
hangzó és egy magánhangzó-fonéma kapcsolatából, valamint hang-
súlyból áll. Ebben a nyelvben a morfémákat tehát közvetlenül a
fonematikus összetétel alapján is kiválaszthatjuk. Az ilyen jelenség ter-
mészetesen ritka.
8. Végezetül bemutatunk olvasóinknak egy érdekes eljárást, amelynek

segítségével a megnyilatkozásokat közvetlenül, fonematikus összetéte-
lük alapján is tagolhatjuk morfémákra, legalábbis elvben. A megnyilat-
kozások morfémaszegmentumait tehát nemhogy a jelentés, de még
csak nem is a jelen fejezetben ismertetett alsó- és felsőhatár törvény,
103
szava
azaz behelyettesítések alapján választhatjuk ki, hanem közvetlenül az
alkotó fonémák bizonyos elemzése alapján.
Az a feladatunk tehát, hogy egy konkrét megnyilatkozást ne kvali-
tatív elemzés segítségével bontsunk fel morfémaszegmentumokra, ha-
nem közvetlenül, a fonéma-összetétel alapján. Legyen a vizsgált meg-
nyilatkozásunk az alábbi: Ki vár rám? A beszédben természetesen ezt
így halljuk: Kivárrám? Ezt a Kivárrám? fonémasort kell morfémaszeg-
mentumokra bontanunk, mégpedig az eddigiektől gyökeresen eltérő
módon.
Eljárásunk a következő: keresnünk kell a Kivárrám? megnyilatko-
záshoz olyan megnyilatkozásokat, amelyek szintén K-val kezdődnek, s
meg kell néznünk, hogy ha a magyar nyelvben egy megnyilatkozás K-
val kezdődik, akkor a k után hányféle fonéma jelenhet meg. Ez esetben
tehát a Kutya ugat és Kicsit adtál megnyilatkozás két különböző megnyi-
latkozásnak számít, mert a megnyilatkozás kezdetén álló k után nem
egyforma fonéma áll, viszont a Kicsit adtál és a Királyi fogadtatásban része-
sült megnyilatkozások egyformának számítanak, mert mindkettőben i
áll a szókezdő K után. Tehát most konkrétan vegyük számba, hogy
hányféle megnyilatkozás lehetséges a magyar nyelvben akkor, ha az K
val kezdődik és csak az érdekel bennünket, hogy közvetlenül a K után
milyen fonéma következik.
Íme a lista: Ki vár rám?; Kevés volt; Kacsát veszek; Kövérnek látszol; Ku-
tyába se vesznek; Két találatom van; Kopott a színe; Kristályos penicillint kap-
tam; Kár érte; Klárival is találkoztam; Különbség alig van köztük; Kvalitása
nem a legjobb. Tehát a magyar nyelvben, ha egy megnyilatkozás k-val
kezdődik, 12 különböző fonéma jelenhet meg a k után. Ez volt az első
megállapításunk, most menjünk tovább. Most azt kell megnéznünk,
hogy a Ki vár rám? megnyilatkozáshoz hasonlóan hányféle olyan meg-
nyilatkozás lehetséges a magyar nyelvben, amely Ki fonémacsoporttal
kezdődik. Most az érdekel bennünket, hogy a Ki-vel kezdődő megnyi-
latkozásokban a Ki után, tehát a harmadik fonéma helyén hány fonéma
léphet fel.
104
Vegyük sorra: Ki vár rám?; Kié ez?; Ki az apja?; Ki árulta el?; Ki olyan
hangos?; Ki őrzi?; Ki üldözte?; Kiugrott az ablakon; Kisimította a haját; Kitom-
bolta magát; Kileste a barátját; Ki rejtette el Pétert?; Kigyomláltam a gazt; Ki
tyúkja ez?; Ki zavar téged?; Kinézek az ablakon; Kimondom, ami a szívemen fek-
szik; Kiszívná a vérét is; Kinyomom a belét, ha kell; Kidugta az orra hegyét; Ki-
pányvázta a lovat; Kihívta a mentőket; Kicsapták az iskolából; Ki fogják vágni;
Kibontotta a csomagot; Kigondoltam valamit; Kikapok anyámtól; Ki zsírozta ösz-
sze? Itt most 28-féle megnyilatkozást soroltunk fel. Ez tehát azt jelenti,
hogy ha egy magyar megnyilatkozás Ki-vel kezdődik, akkor e ki után
28 különböző fonéma következhet.
Lépjünk most ismét tovább. A Ki vár rám? megnyilatkozáshoz hány
olyan megnyilatkozást kereshetünk, amely Kiv-vel kezdődik. A követ-
kező lehetőségeket találjuk: Ki vár rám?; Ki visel ilyen ruhát?; Ki van me-
rülve; Kivonták a forgalomból; Kivel találkoztál?; Kívül is piszkos; Kívánsága
teljesült. Tehát akkor, ha egy magyar megnyilatkozás Kiv-vel kezdődik,
e Kiv rész után, a negyedik fonéma helyén hétféle különböző fonéma
jelenhet meg. Az imént vázolt eljárást folytatnunk kellene a Ki vár rám?
megnyilatkozás utolsó, tehát m fonémájáig. Tehát meg kellene néz-
nünk, hogy ha egy megnyilatkozás Kivá- résszel kezdődik, hányféle fo-
néma jelenhet meg eme Kivá rész után, tehát az ötödik fonéma helyén.
Ez után a Kivár, majd a Kivárr, ezt követően a Kivárrá résszel kellene
megcsinálnunk ugyanezt a vizsgálatot. Azonban a követendő elvet már
az eddigi példák alapján is meg tudjuk fogalmazni. Azt tapasztaltuk,
hogy
K után 12 különböző fonéma fordulhat elő.
Ki után 28 különböző fonéma fordulhat elő.
Kiv után 7 különböző fonéma fordulhat elő.
Az általános szabály azt mondja ki, hogy amelyik fonéma után a lehet-
séges variációk száma csökken az előző fonéma után lehetséges variá-
ciók számához képest, annál a fonémánál új morféma kezdődik, s az,
amelyik után kisebb a variációk száma – már új morfémához tartozik.
105
szava
A Ki vár rám? megnyilatkozás Kiv részében az egyes alkotó fonémák
után 11, 28 és 7 a lehetséges variációk száma. Tehát a v után következő
variációk száma csökken az előző fonéma, az i után következő lehet-
séges variációk számához képest. Ez azt mutatja, hogy az i után, a v-
vel egy új morfémaszegmentum kezdődik. S valóban, a Ki után egy
másik, vár szegmentum kezdődik a kvalitatív analízis módszere szerint
is. Amikor tehát a vázolt módon egy megnyilatkozás minden fonémája
esetében kiszámítjuk az illető fonéma után lehetséges variációk számát,
a megnyilatkozásban annyi morfémaszegmentumnak kell lennie,
ahányszor a megnyilatkozás bizonyos fonémái után a variáció lehető-
sége csökken. Tehát ha egy 12 fonémából álló megnyilatkozás esetén
az egyes fonémák utáni variációs lehetőségek így alakulnak:
x, 12, 23, 34, 7, 29, 5, 25, 37, 39, 9, 19
akkor valószínű, hogy a vizsgált megnyilatkozás négy morfémaszeg-
mentumot tartalmaz, mégpedig ilyen módon:
x, 12, 23, 34, 7, 29, 5, 25, 37, 39, 9, 19
A morfémaszegmentumoknak ily módon való megállapítása statiszti-
kus jellegű, tehát a variációk emelkedése és süllyedése csak általában
esik egybe a morfémaszegmentumok számával. Illetve az első közelítés
után olyan eredményt kapunk sok esetben, amely nem mindig esik
egybe a kvalitatív elemzés eredményével. Ez esetben további kisegítő
számításokat kell végeznünk, s akkor a két analízis eredménye teljes
összhangba hozható. Hogy a kisegítő számítások mire, milyen meg-
gondolásokra alapulnak, azt könnyen megérthetjük. Említettük, hogy
számos nyelvben a morfémák különböző típusait bizonyos fonológiai
vonások is jellemzik. Így az annamita nyelvben minden morféma egy
mássalhangzó- és magánhangzó-fonémából áll. Ha tehát ebben a
nyelvben végezzük az imént vázolt analízist, akkor az eredményt kor-
rigálhatjuk oly módon, hogy a magánhangzó-fonéma után akkor is
106
morfémahatárral számolunk, ha a variációs esés ezt nem indokolja elég

világosan stb.
Végezetül érinteni kívánjuk azt a kérdést, hogy mi az oka a lehet-
séges fonémavariációk emelkedése és süllyedése, valamint a morfé-
maszegmentumok közötti összefüggésnek. Erről röviden a következő-
ket kell mondanunk:
A morfémák elején, illetve első részében általában sokkal több fo-
néma léphet fel, mint azok belsejében. Pl. egy magyar morféma elején
mindenféle fonéma felléphet. E tekintetben nincs megkötés. Ám a
morféma második fonémájának előfordulási lehetőségeit már nagy-
mértékben megköti, leszűkíti az első fonéma. Pl. a magyar nyelvben
egy morféma elején állhat g, k, h, s és t fonéma is. De ha egy morféma
g-vel kezdődik, akkor utána már nem következhet sem k, sem h, sem
s, sem pedig t fonéma. Amikor a Ki vár rám? megnyilatkozás esetében
azt vizsgáltuk, hogy a Ki után hány különböző fonéma léphet fel a kü-
lönféle magyar megnyilatkozásokban, akkor feltűnően nagy szám, 28
előfordulási lehetőség mutatkozott. Ezzel szemben a v után csak 7 kü-
lönböző fonéma fellépése bizonyult lehetségesnek. Ennek alapján fel-
tételezzük, hogy a Ki után új morfémaszegmentum kezdődik, mert a
nagy, 28-as választási lehetőség a morféma elején álló fonematikus lehető-
ségekre emlékeztet, ezzel szemben a v utáni 7 lehetőség már arra utal, hogy
az itt következő fonémák előfordulási lehetőségeit a morféma elején álló,
tehát v fonéma szűkítette le.
107
Alternáció és morfofonológia
1. A második fejezetben ismertetett eljárások segítségével minden

megnyilatkozást legkisebb nyelvi egységekre, minimális szegmentu-
mokra, fonémákra tudunk bontani. A harmadik fejezetben kifejtett el-
járások pedig képessé tesznek arra, hogy a megnyilatkozásokat – már
mint fonémákra tagolt sorokat – más típusú szegmentumokra, morfé-
mákra oszthassuk fel. Pillanatnyilag tehát ott tartunk, hogy minden
megnyilatkozás minden pontjáról, minden fonémájáról meg tudjuk
mondani, melyik morfémaszegmentumhoz tartozik. Amikor a megnyi-
latkozásokat morfémaszegmentumokra osztottuk, olyan alkotóeleme-
ket nyertünk, amelyek száma lényegesen kisebb, mint e megnyilatko-
zások fonémáié. A nyelvi szerkezetet azonban még e két módszerrel
sem tudjuk teljes egészében leírni. Tovább kell lépnünk, ha a nyelvi
szerkezetet magasabb síkon is meg akarjuk ismerni.
Még bizonyára jól emlékszünk arra, miként fogtunk hozzá a meg-
nyilatkozások tagolásához. Oly módon, hogy részben egyező, részben
eltérő megnyilatkozásokat vetettünk egybe. Ezzel az egybevetéssel si-
került elérnünk, hogy minden konkrét megnyilatkozást elemi, legki-
sebb hangszegmentumok összegének foghassunk fel. Pl. a Kérek egy kis
helyet megnyilatkozás Kérek részének elején meg a kis részének elején is
találtunk egy minimális hangszegmentumot. Ám úgy láttuk, hogy ez a
két hangszegmentum nem egyforma, nem azonos.
A Kérek szóeleji k-ja különbözik a kis k-jától, s ezt a különbséget
mi úgy jelöltük, hogy az egyik esetben ké, a másik esetben ki jelet alkal-
maztunk. Később, az elemzés egy újabb lépcsőjén jutottunk csak el
oda, hogy a fizikailag különböző ké és ki hangokat ugyanazon fonéma
eltérő változatainak ismertük fel, mert azt láttuk, hogy eme két hang
különbségét a vizsgált nyelv nem használja ki, mert sohasem fordulhat
elő, hogy két megnyilatkozás csak egy ké-ki különbségben térjen el.
Ezért ezt a két hangot egy magasabb egység képviselőjének nyilvání-
tottuk, és egy közös K szimbólum alá foglaltuk mindkettőt. S a továb-
biakban a K-val úgy operáltunk, mintha nem tartalmazna, képviselne,
szimbolizálna különböző konkrét egyedeket, hanem minden esetben
egy és ugyanazon dolog képviselője lenne. Ezzel – mint említettük –
egy bizonyos fokig sematizáltunk, hamisítottunk, ám más oldalról –
magasabb síkon – jobban közelítettük meg a nyelvi valóságot, mert
olyan absztrakciót alkalmaztunk, amelyet maga a nyelv is alkalmaz,
amikor bizonyos fizikai különbségektől eltekint.
Az előző fejezetben, a megnyilatkozások morfémák szerinti elem-
zésében odáig jutottunk, ahol a fonémák elérését célzó elemzés alkal-
mából a ké, ki stb. hangok feltárásánál tartottunk. Ezekről a hangokról,
pl. a Kérek egy kis helyet három különböző k hangjáról kiderült, hogy
mindhárom egy és ugyanazon magasabb egység képviselője.
A morfémaszegmentumokra osztott megnyilatkozások esetében is
meg kell néznünk, hogy az itt kapott szegmentumok nem tekinthetők-
e magasabb egységek képviselőinek.
Jelenlegi ismereteink alapján a Nekem, Pistának és a feleségemnek küld-
tek ilyen felszólítást megnyilatkozásból ki tudjuk választani például a nek-,
-nak és -nek morfémaszegmentumokat, valamint az -ás, -t stb. szegmen-
tumot, s egy másik megnyilatkozásból – pl. A keresés nem tartott sokáig –
szintén ki tudunk választani – többek között – egy -és szegmentumot, de
hogy a nek-, -nek és -nak, valamint az -ás és -és szegmentumok között
van-e valamilyen törvényszerű összefüggés, azt eddigi eljárásaink segít-
ségével igazolni nem tudjuk.
2. Amint a konkrét hangokat fonémák, úgy a konkrét morfémaszeg-
mentumokat morfémák képviselőinek tekinthetjük. Az ugyanazon fo-
némát képviselő hangokat változatoknak, az ugyanazon morfémát kép-
viselő morfémaszegmentumokat alternánsoknak nevezzük. A külön-
böző időben és környezetben elhangzó morfémaszegmentumok tehát
109
szava
úgy viszonylanak a morfémákhoz, amint a különböző időben és kör-
nyezetben elhangzó hangok a fonémákhoz.
Például azt hallom reggel, hogy Jó reggelt kívánok, majd délben azt,
hogy Ma jó az ebéd, este pedig azt, hogy Jó késő van már. Mindhárom
megnyilatkozásban szerepel egy jó rész. Az a jó, amit reggel hallottam,
nem azonos fizikailag azzal a jóval, ami délben ütötte meg a fülemet.
Tehát a három különböző konkrét megnyilatkozásban három külön-
böző jó szegmentumot fedezhetünk fel. Éppen úgy, amint mindhárom
jó-ban van egy konkrét j hang, s a reggel elhangzó j fizikailag nem azo-
nos a délben elhangzó j-vel, de mindhárom a J fonéma változata. Ha-
sonlóképpen a három különböző jó szegmentum is a JÓ morféma kép-
viselője.
Az előző fejezetben – elvétve – nemcsak morfémaszegmentu-
mokról beszéltünk, hanem morfémákról is. Tehát bizonyos fokig anti-
cipáltuk a morféma fogalmát, noha részletesen csak a szegmentálással,
a szegmentumoknak a megnyilatkozásokból való kiválasztásával fog-
lalkoztunk. Most viszont azt vizsgáljuk meg, hogy a második fejezet-
ben nyert szegmentumok milyen módszerekkel csoportosíthatók mor-
fémákba. Másszóval: hogyan állapíthatjuk meg, hogy két vagy több
szegmentum ugyanazon morféma alternánsa-e avagy sem.
3. A morfémaalternáció egyik sajátos, de nem túlságosan gyakori esete

az, amikor egy morfémának több, fonológiailag eltérő alakú alternánsa
van, s ezek az eltérő alakú alternánsok ugyanabban a környezetben is
felléphetnek. Pl. a fel és föl szegmentumot ugyanazon morféma két,
szabadon váltakozó alternánsának tekinthetjük, mert mindenütt, ahol
felléphet fel, megjelenhet föl is, és megfordítva. Megjelenhet, mégpedig
oly módon, hogy a két megnyilatkozás – tehát az, amelyik a fel szeg-
mentumot tartalmazza és az, amelyik a föl-t – az illető nyelv beszélői
számára lényegében azonos marad. A fonológiai részben érintettük az
ún. fakultatív fonémaváltozatokat. A japán l és r hangot hoztuk fel pél-
dának, megjegyezvén, hogy ezek szabadon helyettesíthetik egymást,
110
azaz két megnyilatkozás, amely csak egy l–r különbségben tér el, azo-
nos megnyilatkozásnak számít a japán anyanyelvű beszélők számára.
Felvetődik a kérdés, hogy a fel-föl típusú szegmentumpárok esetében
nem ilyen fakultatív fonémaváltozatokkal állunk-e szemben. Hisz
ugyanabban az f-l környezetben felléphet ö és e, anélkül hogy a megnyi-
latkozást más megnyilatkozássá tenné. Ha viszont ez így van, akkor a
fel-föl probléma nem morfológiai, hanem fonológiai jellegű. Ám az ö-e
hangok esetében a magyar nyelvben csak akkor lehetne fakultatív va-
riációról beszélni, ha az e és az ö hang minden magyar szóban minden
esetben felcserélhető lenne, ahogy a japán l és r minden esetben min-
den megnyilatkozásban cserélhető. Az esetek zömében a magyar nyelv-
ben az ö helyébe nem léphet e (pl. ördög helyett nem mondhatjuk, hogy
erdeg), és megfordítva, éppen ezért a fel-föl szembenállást fonológiailag
nem magyarázhatjuk meg, fonológiailag ugyanis különböznek, morfo-
lógiailag viszont megegyeznek.
Noha a fakultatív morfémaalternáció szerepe minden nyelvben
igen szerény, mégis egy fontos elvi nehézséget okoz. Ennek megértése
érdekében ismét vissza kell nyúlnunk olyan megállapításokhoz, ame-
lyeket a fonológiai elemzés kapcsán, annak kiindulásaképpen tettünk.
Említettük, hogy azokat a hangkülönbségeket, amelyek két megnyilat-
kozás között lehetnek hordozói a minimális különbségnek, két külön
fonéma változatának tekintjük. Viszont a Ne gyere fel és a Ne gyere föl
megnyilatkozások között a minimális ö-e különbség nem teszi két kü-
lönböző megnyilatkozássá a példánkban szereplő két mondatot. Ez a
következő nehézséget okozza. Tegyük fel, hogy valaki vizsgálja a ma-
gyar nyelvet. Ezt úgy teszi, hogy egy magyar anyanyelvű személyhez
kérdéseket intéz. Történetesen megkérdezi, hogy ez a két mondat, Ne
gyere fel és Ne gyere föl, azonos-e avagy különböző. A kérdezett azt fogja
felelni, hogy azonos. Ennek alapján a nyelvet vizsgáló kutató konsta-
tálja, hogy az e-ö hangkülönbség a magyarban nem fonematikus. Ha
történetesen itt megáll a vizsgálatban, akkor hamis megállapítással járt
111
szava
a munkája, azzal tudniillik, hogy az e és az ö hang a magyarban ugyan-
azon fonéma két változata. Ha így kérdez tovább: ez a két mondat
A kör egy görbe vonal, s A ker egy gerbe vonal – egyforma? Azt a feleletet
fogja kapni, hogy nem, mert az első lehetséges megnyilatkozás, a má-
sodik viszont nem az. Ezután a nyelvész már tudja, hogy az e és ö kü-
lönbség a magyarban néha szabadon váltakozhat, néha nem. Ha a mun-
kát folytatja, felfedezi, hogy az e-ö szabad cseréje nem a két hang köz-
vetlen környezetével, tehát hangszomszédsággal függ össze. Tehát
nem fonológiai jellegű. Felfedezi továbbá azt is, hogy a távolabbi kör-
nyezet, tehát a megnyilatkozás egésze, bizonyos megnyilatkozások va-
lamilyen törvényszerű vonásai sem magyarázzák meg az e és ö váltako-
zást. Ennek kapcsán végül elkerülhetetlenül felismeri, hogy az e és ö
váltakozás nem törvényszerű és nem minden esetben megjelenő vonás.
Így nem lesz más választása, mint fakultatív morfémaszegmentumok
felvétele, olyanoké, amelyeket esetről esetre külön meg kell jegyezni.
Gyakorlatilag tehát – az elemzés szempontjából – átmenetileg okoz
nehézséget a szabad morfémaalternáció, de ez a nehézség később ki-
küszöbölhető. Ám elvileg marad a probléma: nem igaz az, hogy két
megnyilatkozás között egy fonémányi eltérés minden esetben más
megnyilatkozást eredményez. Viszont a fonológiai elemzésnek, a han-
gok fonémák közötti elosztásának módszere éppen ezen a feltevésen
nyugodott. Ez kétségtelen ellentmondás, de gyakorlatilag – mint láttuk
– nem kizáró jellegű.
A szabad morfémaalternáció módszertanilag arra is alkalmat ad,
hogy különböző nyelvjárásokat egységesen írjunk le. Ennek alapján
ugyanis a kenyér-könyér, ebéd-ebíd szegmentumokat is felfoghatjuk ugyan-
azon morféma területenkénti alternánsának.
4. A szegmentumok morfémákba való csoportosításánál jó megoldás-
nak kínálkozik az az eljárás, hogy az azonos alakú szegmentumokat egy
morféma képviselőinek tekintjük függetlenül a különböző környeze-
tektől, amelyekben ezek az alternánsok megjelennek. Pl. a Hideg a víz,
112
A víz partján láttam, Nem szereti a vizet stb. megnyilatkozások víz szeg-
mentumait ugyanazon VÍZ morféma képviselőinek tekintjük. Ezzel a
módszerrel az esetek nagy részében helyesen, a valóságnak megfele-
lően tárhatjuk fel az alternációs viszonyokat. Számos esetben azonban
meglepő eredményre jutnánk. Pl. A barátom vár, A vár tövében lakik, Úgy
tudom, hogy Mátyás várja, Ez volt Mátyás vára stb. megnyilatkozásokból
nyert vár szegmentumokat is mind egy és ugyanazon VÁR morféma
képviselőinek kellene tekintenünk. Ez viszont azt jelentené, hogy van
egy olyan morfémánk, amelynek alternánsai oly sok környezetben for-
dulnak elő, hogy e környezetek száma jóval túlhaladja más morfémák
alternánsainak lehetséges környezetét. Ez viszont arra figyelmeztet
bennünket, hogy talán nem egy, hanem két vagy több különböző mor-
féma alternánsait vegyítettük egybe, olyan különböző morfémákéit,
amelyek alakilag megegyeznek, a fonológiai összetételük azonos. Ép-
pen ezért meg kell néznünk, hogy a vár szegmentumok közül melyek
milyen más morfémaszegmentumokra hasonlítanak, milyen más szeg-
mentumokkal megegyezően viselkednek a lehetséges környezetek
szempontjából. Azt látjuk, hogy bizonyos vár szegmentumok olyan
környezetekben léphetnek fel, mint a KUTYA, HÁZ stb. morfémák
szegmentumai. Pl.: Ez a kutya nagy, Ez a vár nagy, Ez a ház nagy stb. Más
vár szegmentumok pedig olyan környezetekben léphetnek fel, mint a
LÁT, MEGY stb. morfémák alternánsai. Pl. Őt nem látja senki, Őt nem
várja senki, Őt nem kéri senki stb. A legtöbb morféma alternánsa nem
jelenhet meg mind a kétféle környezetben, hanem vagy csak az egyik-
ben, vagy csak a másikban. Ennek alapján helyes a vár szegmentumokat
két különböző VÁR morféma képviselőinek tekinteni. Azokat, ame-
lyek a HÁZ típusú morfémákra jellemző környezetekben jelennek
meg, egy HÁZ-hoz hasonló VÁR morféma, azokat pedig, amelyek a
LÁT típusú morfémákra jellemző környezetekben lépnek fel, egy LÁT
típusú VÁR morféma alternánsainak tekinthetjük. Ugyanis amint a fo-
némák változatai között is megfigyeltünk bizonyos szimmetriát – és
ezt vitás esetekben segítségül használtuk –, ugyanúgy a
113
szava
morfémaalternánsok, tehát különböző morfémák hasonló környezet-
ben megjelenő alternánsai között is van párhuzamosság. Ezért, ha egy
morféma alternánsai nagyon elütnek a többitől, nem hasonlítanak más
morfémák alternánsaihoz, akkor feltehetjük, hogy voltaképpen nem
egy morféma alternánsaival állunk szemben, hanem több különböző
morféma alternánsait azonosítottuk tévesen.
5. Az előbb foglalkoztunk olyan fonológiailag eltérő alakú alter-
nánsokkal, amelyek azonos környezetekben jelenhetnek meg, s ennek
ellenére ugyanazon morféma alternánsai. Nézzük meg most azokat a
fonológiailag eltérő alakú alternánsokat, amelyek csak különböző kör-
nyezetekben léphetnek fel.
A magyar -ság és -ség morfémaszegmentum egymást éppen úgy
nem helyettesítheti ugyanabban a környezetben, ahogyan pl. a ké és ki
hang sem léphet fel azonos környezetben. A -ség csak olyan szavak
mellett fordulhat elő, amelyekben a magánhangzók magasak, a -ság vi-
szont csak a mély magánhangzókat tartalmazó szavak mellett jelenhet
meg (pl. szabadság, de reménység stb.). Tehát a -ság és a -ség kizáró hely-
zetű, sohasem léphetnek fel azonos környezetben, valamint egymás
mellett közvetlenül. Mivel a -ság és a -ség szegmentum egymással szem-
ben kizáró helyzetű, egy -SÉG morféma két alternánsának tekintjük
őket.
Itt azonban egy pillanatra meg kell állnunk. Rendben van, a -ság és
a -ség csak egymást kizáró helyzetben léphet fel. Ám a -ság nemcsak a -
ség-gel van kizáró helyzetben, hanem még egész sor más morféma-
szegmentummal. Pl. a -nek szegmentummal. Azokban a környezetek-
ben, ahol -ság jelenhet meg, nem léphet fel a -nek (csak a -nak). Pl. a
szabad morféma mellett felléphet a -ság (szabadság), de nem léphet fel
a -nek (nincs olyan alak, hogy szabadnek, amint hogy olyan sincs, hogy
szabadség, csak olyan van, hogy szabadnak).
A fonológiai fejezetben is találkoztunk egy hasonló problémával.
Feltételesen alkottunk egy olyan nyelvet, amelyben csak hat konkrét
hang fordul elő. Két magánhangzó, nevezetesen i és e, valamint négy
114
mássalhangzó, mégpedig de, d i , ke, k i . S láttuk, hogy ha csak az egymást

kizáró helyzetre vagyunk tekintettel, akkor eme képzelt nyelv esetében
nem tudjuk egyértelműen eldönteni, a négy mássalhangzó miképpen
csoportosítható a fonematikus érték szempontjából. Ha csak a kizáró
helyzetre vagyunk tekintettel, akkor de és ki valamint ke és d i is lehet
egy-egy fonéma képviselője, de lehet de és d i meg ke és ki is. A szóban
forgó fonológiai problémát úgy oldottuk meg, hogy kijelentettük: ah-
hoz, hogy két hang ugyanazon fonéma változata lehessen, szükséges
feltétel a két hang egymást kizáró helyzete, de nem elégséges. Csak
akkor tekinthető két hang ugyanazon fonéma változatának, ha mind-
kettő felmutatja még a fizikai jegyek sajátos közös kombinációját.
A szóban forgó képzelt nyelv négy mássalhangzója tehát oly módon
képez két fonémát, hogy a de és d i egy D, a ke és ki egy K fonéma
képviselője. A ke hang kizáró helyzetben van d i -vel is, ki-vel is, de fi-
zikailag közelebb áll k i -hez, mint d i -hez. Ugyanígy a d i kizáró hely-
zetben van de -vel és ki-vel, de fizikailag közelebb áll de -hez, mint ki-
hez.
Ha az előbb ismertetett fonológiai helyzet analógiájára akarjuk fel-
vázolni a -ság, -ség, ill. a -nak, -nek problémáját, akkor a következőket
mondhatjuk: a -ság kizáró helyzetben van a -ség-gel szemben, de a -nek-
kel szemben is. A -ség kizáró helyzetben van a -ság-gal szemben, de a -
nak-kal szemben is. Tehát ha a szóban forgó négy morfémaszeg-
mentum esetében csak a kizáró helyzeteket vesszük tekintetbe, akkor
felírhatjuk, hogy
-ság/-ség = -SÉG, -nak/-nek = -NEK,
de felírhatjuk azt is, hogy
-ság/-nek = -SÉG, -ség/-nak = -NEK.
Miként a fonológiában az egymást kizáró helyzeten túl még kellett va-
lami ismérvet keresnünk, amelynek alapján az egymást kizáró helyzetű
hangok közül ki tudtuk választani azokat, amelyek valóban egy fonéma
115
szava
képviselői, úgy a jelen esetben is kell még egy kisegítő ismérvet talál-
nunk, aminek segítségével eldönthetjük, hogy az egymást kizáró mor-
fémaalternánsok közül melyek tartoznak ugyanazon morfémához.
Az egyik legkézenfekvőbb megoldás az lenne, hogy fizikailag, te-
hát a hangjaikban – azaz most már a fonémáikban – jobban egyező,
jobban hasonlító párokat tekintenénk ugyanazon morféma alternánsai-
nak. Tehát a -ság – ezek szerint – inkább a -ség-gel együtt alternánsa egy
morfémának, mint a -nek-kel, tekintve, hogy a -ség-hez jobban hasonlít,
fonológiai állagát tekintve ehhez közelebb áll, mint a -nek-hez. Hason-
lóképpen a -nek – ugyanezen okoknál fogva – inkább a -nak-kal együtt
lesz alternánsa egy morfémának, semmint a -ság-gal, jóllehet ez utób-
bival is kizáró helyzetben van.
Ennek a kézenfekvő megoldásnak az esetek zömében igaza van,
tehát ezzel a megoldással a szegmentumok jelentős részét helyesen
csoportosíthatjuk morfémákba. Egészen kielégítőnek mégsem tarthat-
juk. Ugyanis számos nyelvben, így a magyar nyelvben is találunk olyan
alternánsokat, tehát olyan, ugyanazon morfémához tartozó, ugyanazon
morfémát képviselő szegmentumokat, amelyek fonológiailag nem ha-
sonlítanak egymásra. Pl. a sok szegmentum eltér a többi melléknévtől
a középfokban és nem sokabb, hanem több alakot nyer. Ha a középfok
morfémáját, a -bb-t leválasztjuk, akkor egy tö- alternánst nyerünk. Ily
módon a sok és a tö alternánsa egy SOK morfémának, annak ellenére,
hogy a sok és a tö- között semmi fonológiai azonosság, hasonlóság nin-
csen. Ez tehát azt mutatja, hogy a fonológiai hasonlóság nem lehet
mindig ismérve a szegmentumok alternációs viszonyainak, azon egy-
szerű oknál fogva, hogy ez a hasonlóság számos esetben nincs jelen.
(Egy általános, elvi meggondolás is ellene szól annak, hogy a szegmen-
tumokat a fonológiai hasonlóság alapján vizsgáljuk. Ugyanis a harma-
dik fejezetben nyert morfémaszegmentumokat ugyan fonémákban fe-
jeztük ki, abban azonosítottuk őket, de hangsúlyoztuk, hogy ezeknek
a morfémaszegmentumoknak a tulajdonságai gyökeresen különböznek
a fonémaszegmentumok tulajdonságaitól. Ez azt jelenti, hogy a
116
morfémaszegmentumok önállóságát és viselkedését nem magyarázhat-

juk meg az őket alkotó fonémák összesített tulajdonságaiból.
A morfémaszegmentumok gyökeresen más természetű elemek, mint a
fonémák, s két morfémaszegmentum összetartozása, az a jelenség te-
hát, hogy egy morfémát képviselnek, szintén nem fonológiai termé-
szetű vonás, bár sokszor fonológiailag is kifejezésre jut.) Valami más
megoldást kell tehát keresnünk.
A következő kézenfekvő meggondolás az lenne, hogy az egymást
kizáró szegmentumokat az egyező, azonos jelentés alapján csoporto-
sítjuk fonémákba. Tehát – hogy fentebbi példánknál maradjunk – a -ság-
ot és a -ség-et egy morféma, a -nak-ot és a -nek-et egy másik morféma
alternánsának tekintenénk, mert a -ság jelentése a -ség, a -nak jelentése
pedig a -nek jelentésével azonos. Ennek az eljárásnak ismét vannak
azonban módszertani gyengéi, ha elvileg nem is alaptalan. Ugyanis nem
elég deklarálni, hogy a -ság jelentése ugyanaz, mint a -ség-é, a -nak-é pedig
azonos a -nek jelentésével. Éppen azt kell bebizonyítani két szegmen-
tum egy morfémához való tartozásának igazolása érdekében, hogy a
jelentésük azonos. Viszont – mint egy ízben már korábban is hangsú-
lyoztuk – a jelentés azonosságát nem bizonyíthatjuk önmagával. Ezt
csak akkor fogadhatjuk el, ha valamilyen objektív módon bizonyítást
nyert. Ennek érdekében a következő módszertani eljárást követhetjük
a szegmentumok morfémák szerinti eloszlásának vizsgálatára.
Ugyanazon morféma képviselőinek, tehát egy és ugyanazon mor-
féma alternánsainak azokat a szegmentumokat tekinthetjük, amelyek
a) csak egymást kizáró helyzetben, tehát eltérő környezetben léphetnek
fel, s amelyek b) a szűkebb környezet szükségszerű különbségén túl a
megnyilatkozások egészével szemben azonos módon viselkednek, azaz
a távolabbi környezetük azonos lehet.
Itt mindenekelőtt két új fogalommal kell megismerkednünk, még-
pedig a szűkebb és a tágabb környezet fogalmával. Ennek megvilágítá-
sára lássunk két egyszerű példát: A kutyának adtam; A kecskének adtam.
Ez a két mondat részben megegyezik, részben pedig eltér. Bennünket
117
szava
jelenleg a -nak és -nek szegmentum helyzete érdekel. Az egyik mondat-
ban -nak, s a másikban -nek lép fel. Ez nem magyarázható a teljes kör-
nyezettel, hisz a környezetnek van egy közös része, amely láthatólag
mind a -nak-ot, mind pedig a -nek-et megtűri. Ez a közös rész, tehát
A – adtam semlegesen viselkedik mind a -nak-kal, mind pedig a -nek-
kel szemben. Nem így a kutyá, ill. kecské rész. A kutyá rész mellett csak
-nak szegmentum léphet fel, a kecské rész mellett pedig csak -nek szeg-
mentum (nincs kutyánek és kecskénak). A két mondat esetében azt a
részt, amely megszabja, parancsolólag előírja, hogy mikor léphet fel -
nak, ill. -nek, ezt hívjuk szűkebb környezetnek, míg az egyező, s a -nak-
kal, illetve -nek-kel szemben közömbös részt hívjuk távolabbi környe-
zetnek. (A szűkebb környezetet, a vizsgált elemek szempontjából
mérvadó környezetet nevezik diagnosztikus környezetnek is.) Most
már talán érthetőbb az a meghatározásunk, mely szerint két szegmen-
tum akkor tekinthető ugyanazon morféma képviselőjének, ha a szű-
kebb környezet szükségszerű különbségén kívül a távolabbi környeze-
teik azonosak, illetve lehetnek azonosak. A kérdés további megvilágí-
tása érdekében hasonlítsuk most össze a következő négy alternánst: -
nak, -nek, -tól, -től. Egymást kizáró helyzetű a -nak és a -nek, valamint a -
nak és a -től, továbbá a -tól és a -től, de a -nek és a -tól is. Miként igazol-
hatjuk, hogy a -nak és a -nek, illetve a -tól és a -től tartozik egy-egy mor-
fémához? Nézzünk ismét két egyszerű mondatot: A kutyának enni ad-
tam, A kecskének enni adtam. S nézzük meg, hogy ebbe a két mondatba,
a -nak, illetve a -nek helyére behelyettesíthetjük-e a -tól, illetve a -től
alternánst? Ha ezt megtesszük, azt a két mondatot kapjuk, hogy A ku-
tyától enni adtam és A kecskétől enni adtam. Ez utóbbi két mondat esetében
világosan érezzük, hogy nincs valami rendben. A -tól és a -től láthatólag
nem viseli el az A – enni adtam összkörnyezetet, amit a –nak, illetve a -
nek ideálisan elviselt. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a követ-
kező két mondatban is, azzal a különbséggel, hogy ezek esetében a -tól
és a -től érzi jól magát, míg a -nak és a -nek értelmetlenül hat: A kutyától
ijedt meg; A kecskétől ijedt meg. Ebben a két mondatban a közös távolabbi
118
környezet A – ijedt meg nem felel meg a -nak-nak és a -nek-nek. (A ku-

tyának ijedt meg és A kecskének ijedt meg.)
Tehát egyfelől a -nak és a -nek, másfelől a -tól és a -től hasonlóan,
egyezően viselkedik a távolabbi környezetekkel szemben. Végső fokon
a -nak és a -nek egyező viselkedésének egyfelől, s a -től és a -tól egyező
viselkedésének másfelől az az oka, hogy a -nak jelentése a -nek-ével, a -
tól jelentése a -től-éval egyezik meg. Ezt a jelentésbeli azonosságot iga-
zolni kell, mégpedig annak kimutatásával, hogy ugyanazon morféma
alternánsai egyezően, egyformán viselkednek a távolabbi környezetek-
kel szemben. Laikusan azt mondhatnánk, hogy messziről nézve azo-
nosak. Ez a „messziről” a távolabbi környezetet jelenti, amelynek
mindegy, hogy a morféma melyik alakjában, melyik alternánsának ké-
pében jelenik meg, a távolabbi környezetre – hogy úgy mondjuk – csak
az tartozik, ami a két alternánsban közös, ami a két alternánst – maga-
sabb szempontból – eggyé teszi.
Összefoglalva: míg két, egymást kizáró hang esetében akkor be-
szélünk ugyanarról a fonémáról, ha e két hang bizonyos, az illető nyelv
szempontjából sajátos értéket képező, közös fizikai részt tartalmaz, ad-
dig két morfémaszegmentum akkor tekinthető ugyanazon morféma
alternánsának, ha e két szegmentum egymással szemben kizáró hely-
zetű, s a távolabbi környezetekkel, a megnyilatkozásokkal mint na-
gyobb egészekkel szemben egyformán viselkedik, azaz a jelentése azo-
nos. Amikor egyfelől adva van a -ság, -nak, -tól, másfelől pedig a -ség, -
nek, -től szegmentum, pusztán a fonológiai hasonlóság alapján – mint
már rámutattunk – nem végezhetjük el megnyugtató módon a morfé-
mák szerinti csoportosítást, mert ehhez az szükséges, hogy az
alternánsoknak az egymást kizáró szűkebb környezeteken kívül valami
lényeges, közös vonása is legyen, olyan tulajdonsága, amellyel más
alternánsok nem rendelkeznek. Ez a közös tulajdonsága távolabbi kör-
nyezetekkel szembeni azonos viselkedésben nyilvánul meg. Azonban
itt meg kell jegyeznünk, hogy nem minden távolabbi környezet alapján
119
szava
jut kifejezésre a különböző morfémákhoz tartozó alternánsok különb-
sége. Ugyanis sokszor különböző morfémák képviselői azonos távo-
labbi környezetben is megjelenhetnek. Pl. Az apám barátjához mentem, s
Az apám barátjáért mentem. A távolabbi környezet azonos mind az -ért,
mind a -hoz szegmentum számára. Persze ez esetben sem vetődhet fel
mégsem az a gondolat, hogy az -ért és a -hoz szegmentum egy morféma
két alternánsa. Azért nem, mert ha így lenne, akkor egymást kizáró
helyzetben kellene állniuk, tehát a szűkebb környezetük nem egyez-
hetne meg. Mivel itt az is azonos, el kell vetnünk az egy morfémához
tartozás gondolatát. De nézzük a következő két mondatot: Az apám
barátjához mentem; Az apám nénjével mentem. Itt a szűkebb környezet el-
térő, de a távolabbi megegyező. Ez viszont azt mutatja, hogy a -hoz és
a -vel ugyanazon morféma két alternánsa. Az eddigiek alapján ezt fel is
kell tennünk. De igaznak csak akkor fogadhatjuk el, ha a - hoz minden
távolabbi környezetébe behelyettesíthető a -vel, miközben természete-
sen a szűkebb környezet megváltozik. Nézzük csak ezt a mondatot:
Péter Pistához hasonlít. Itt a távolabbi környezet: Péter – hasonlít. Ebbe a
-vel már nem illeszthető. Ugyanis a szűkebb környezet szükségszerű
cseréje után a következő végeredményt kapnánk: Péter Dezsővel hasonlít.
Tehát a -hoz és a -vel nem lehet egy morféma két alternánsa. Ennek
alapján az eddig mondottakat a következőképpen foglalhatjuk össze:
a) Ha két szegmentum ugyanabban az össz- (tehát szűkebb és tá-
gabb) környezetben mindig cserélhető, akkor ugyanazon morféma sza-
bad alternációjával állunk szemben. (Fel-föl stb.)
b) Ha két szegmentum ugyanazon szűkebb környezetben nem, de
sok tágabb környezetben felléphet, akkor két különböző morféma
alternánsával állunk szemben (-hoz, -vel stb.).
c) Ha két szegmentum soha nem jelenthetik meg ugyanabban a
szűkebb környezetben, de megjelenhet minden hasonló tágabban, akkor
ugyanazon morféma két alternánsával állunk szemben (-nak, -nek).
120
(A közelebbi és távolabbi környezet megkülönböztetésére nem volt

szükségünk a fonológiában, ott csak a közelebbi környezettel, azaz a
közvetlen szomszédság fogalmával dolgoztunk. Például annak igazolá-
sára, hogy a magyar nyelvben a K és az M két külön fonéma, kerestünk
két olyan megnyilatkozást, amely megegyezik, s csak egy K-M különb-
ség áll fenn köztük. [Pl. Ki zörög? Mi zörög?] Mert külön fonémához
tartoznak azok a hangok, amelyek azonos környezetben megjelenhet-
nek és két megnyilatkozás között a minimális különbséget hordozzák.
Ám a két fonéma önállóságának bizonyítására két rövidebb [Pl. Ki? és
Mi?] megnyilatkozás is teljesen elegendő.)
6. Az eddigi példákban egy morfémának két alternánsa volt. Hiba lenne
azonban feltételezni, hogy egy morfémának csak két eltérő alakú
alternánsa lehet. Elvben nincs határa az alternáns alakok változatossá-
gának, s gyakran a nyelvek is igen gazdag alakbőséget mutatnak e téren.
A -HOZ morfémánknak például nem két alternánsa van, mint a -NEK-
nek vagy a -SÉG-nek, hanem három: -hoz, -hez és -höz. Egy morfémához
tartozásukat ugyanúgy igazoljuk, mint fentebb, tehát két alternánssal
bíró morfémák esetében. Ugyanis a -hoz, -hez és -höz alakok is egymást
kizáró helyzetben szerepelnek (közvetlen szomszédságuk, szűkebb
környezetük tehát ezeknek is eltérő), míg a távolabbi környezetekkel
szemben ezek is lényeges – végső fokon a jelentés azonosságával ma-
gyarázható – egyezést mutatnak fel. Íme: Ez az állat egy kutyához hasonló;
Ez az állat egy kecskéhez hasonló; Ez az állat egy ökörhöz hasonló. A három
mondatban a vizsgált alternánsok közvetlen környezete (kutyá, kecské,
ökör) különböző. A távolabbi környezet (Ez az állat egy – hasonló) azonos.
A közvetlen környezet megtűrné – az első mondat esetében – a -nak vagy
-val szegmentumot is (tehát kutyának, kutyával). De a távolabbi környezet
nem: Ez az állat egy kutyának hasonló, ill. Ez az állat egy kutyával hasonló
megnyilatkozás nincs.
Igen gazdag a magyar nyelvben a lenni ige alternációja. Alternánsai
a le-, vagy- és vol-. Ezek is egymást kizáró helyzetekben szerepelnek, s
121
szava
együttesen fordulnak elő annyi helyzetben, ahány helyzetben az egy-
alakú igei morfémáink. Ha egybevetjük a lenni igét a járni igével, akkor
a következő párhuzamokat kapjuk:
járni – lenni
járok – vagyok
járjak – legyek
jártam – voltam
járnék – volnék
Az alternációnak igen szép formáját találjuk az indonéz nyelvben, az
igei tövek esetében. Ugyanolyan párhuzamosság figyelhető itt meg,
mint pl. a magyar -nak, -nek; -tól, -től stb. esetében. Tudnunk kell, hogy
az indonéz ige, ha tárgya van a mondatban, egy me- előragot kap. Látni
azt jelenti, hogy lihat. Valamit látni = melihat. A legtöbb indonéz ige ha
ezt a me- elemet felveszi, fonetikai változást szenved, azaz alternálódik.
Az l és r kezdetű igetövek kivételével, amelyek a me- felvétele esetén is
változatlanok maradnak, a többi ige a következő változásokat szenvedi
el: az igető elején álló p hang m, az s hang ny, a t hang n, a k hang ng, a
b hang pedig mb hanggá változik át. Tehát
lihat = látni, tárgyas alak melihat

rasa = érezni, tárgyas alak merasa
viszont
pukul = ütni tárgyas alak meukul
suru = hívni tárgyas alak menyuru
tinggal = hagyni tárgyas alak meninggal
kirim = küldeni tárgyas alak mengirim
buang = önteni tárgyas alak membuang
122
Nyilvánvaló, hogy a pukul és a -mukul, a suru és a -nyuru, a tinggal és a

-ninggal stb. alternánsa egymásnak. Egymást kizáró helyzetben szere-
pelnek, s a két alternáns együttesen annyi helyzetben fordul elő, mint
a nem alternálódó rasa vagy lihat.
Említettük fentebb, hogy az alternánsok esetében bizonyos párhu-
zamosság figyelhető meg. Pontosabban azt kell mondanunk, hogy a kü-
lönböző morfémák alternációs viszonyai hasonlók. Pl. a -NEK, -VEL, -
TŐL stb. morfémáknak két alternánsa van. (-nak, -nek; -val, -vel; -tól, -től).
De nemcsak az alternánsok számában hasonlítanak egymásra, hanem
abban is, hogy az alternánsok szűkebb környezete azonos. Ahol meg-
jelenhet -nak, ott jelenhet meg -val és -tól, s ahol megjelenhet -nek, ott
jelenhet meg -vel és -től. Mint láttuk, nincs minden morféma esetében
valamely más morfémára emlékeztető alternációs viszony. A lenni ige
tőmorfémája e tekintetben nem hasonlít egyetlen más igei tőmorfé-
mánkhoz sem.
Annak alapján, hogy sokszor több különböző morfémának az al-
ternációs viszonyai is hasonlók, alkalmunk nyílik az egy morfémához
tartozó szegmentumokkal kapcsolatban további szabályszerűségek fel-
tárására. Az a feladat, amely most előttünk áll, a következőképpen ha-
tározható meg: az eddigi eljárások segítségével minden morféma-
szegmentumról el tudjuk dönteni, hogy melyik morféma alternánsa.
Ennek kapcsán a leírás további egyszerűsítése érdekében kívánatos
lenne olyan egységek alkalmazása, amelyek segítségével a fonológiailag
eltérő alakú alternánsok egységesen írhatók le. Mindjárt látni fogjuk,
konkrétan mit keresünk. A -nak és a -nek szegmentumról kimutattuk,
hogy azok ugyanazon morféma két különböző helyzethez kötött kép-
viselői. Olyan jelölésmódot kell tehát találnunk, amelynek segítségével
a -nak és a -nek szegmentum mint ugyanazon morféma írható le, füg-
getlenül a kettőjük között fennálló fonológiai különbségtől. Részlete-
sebben: a nyelvi leírásnak egy meghatározott síkján, nevezetesen a
morfémák síkján már nincs értelme számon tartani az alternánsok
123
szava
konkrét sajátságait. Ez esetben bennünket már csak a morfémák érde-
kelnek, a morfémaszegmentumok nem. Hasonlóképpen ahhoz, amint
a fonológiai elemzés eredményeként is eltekintettünk egy sereg konk-
rét hangtulajdonságtól, s attól kezdve, hogy a fonémához jutottunk,
már csak ebben a magasabb egységben gondolkodunk, s nem hangok-
ban.
Milyen elvek alapján valósítsuk meg az ugyanahhoz a morfémához
tartozó, de fonológiailag eltérő alakú alternánsok egységes jelölését?
Oly módon, hogy a különböző alakú alternánsok azonos helyén álló
fonémákat egy közös jellel jelöljük. Nézzük a -nak és -nek szegmentum
esetét. Mindkét szegmentum elején n fonéma áll, ezek közös jele legyen
N. A két szegmentum végén k fonéma áll, ezek közös jele legyen K.
A két szegmentum középső fonémája az egyikben a, a másikban e. Ré-
szükre egy közös szimbólumot kell választanunk. Ez teljesen a mi vá-
lasztásunktól függ. Jelölhetnénk egy -tal is, s akkor felírhatnánk, hogy
-nak/-nek = N  K . Egyszerűbb azonban, s ez a szokás, hogy a gyako-
ribb alternánsban szereplő fonéma jelét tartjuk meg. Tekintve hogy a -
nek-hez hasonló alakú alternánst találunk szóeleji helyzetben is (nekem,
neked) , ezt tekinthetjük a gyakoribb – úgyis mondják –
alapalternánsnak, s így a két alternáns középső fonémáját E-vel jelöl-
hetjük. Tehát a -nak és -nek szegmentum közös jele -NEK. Természe-
tesen ügyelnünk kell arra, hogy az E most már mind az a, mind az e
fonémát jelöli.
Azt a közös szimbólumot, amely az ugyanahhoz a morfémához
tartozó, de eltérő fonológiai felépítésű alternánsok megfelelő fonémáit
jelöli, morfofonémának hívjuk. Az E tehát vagy az N és a K iménti
példánk esetében egy morfofonéma. A nyelvi elemzésnek az a fejezete
pedig, amelyik a morfofonemikus viszonyok feltárásával és számbavé-
telével foglalkozik, a morfofonológia.
Mire jó, milyen előnyöket biztosít a morfofonemikus ábrázolás?
Vegyük szemügyre a kutyának fonémasort. Ez két morfémaszegmen-
tumot tartalmaz, az egyik az, hogy kutyá, a másik az, hogy -nak. Ám a
124
jelen fejezet első részében ismertetett eljárások segítségével megálla-

píthatjuk, hogy a kutyá szegmentum kizáró helyzetben van a kutya szeg-
mentummal, s így egy morféma képviselője, a -nak szegmentum pedig
kizáró helyzetben van a -nek szegmentummal, s ez a kettő szintén egy
morféma képviselője. Ha a leírást morfofonológiai szimbólumokban
végezzük, akkor nem kell négy különböző elemet, négy alternánst szá-
mon tartanunk (kutya, kutyá, -nak, -nek), csak kettőt, két morfémát: KU-
TYA és NÉK.
A morfofonéma fogalmának bevezetésekor mindenekelőtt arra
kell ügyelnünk, hogy a morfofonéma és az alá tartozó fonémák viszo-
nyát ne úgy képzeljük el, mint a fonéma és az alá tartozó változatok
viszonyát. Az ugyanazon fonémához tartozó változatok fizikailag több
tekintetben megegyeznek. A szóeleji k hang meg a szóközépi k hang –
minden különbsége ellenére – megegyezik lényeges hangtulajdonsá-
gokban. A morfofonologikus összetartozásnak viszont a fizikai hason-
lóságot illetően nincsen semmi megszorítása. Fizikailag igen távol eső
fonémák kerülhetnek ugyanazon morfofonologikus szimbólum alá,
amennyiben e fonémák ugyanazon morfémához tartozó alternánsok
megfelelő helyén állnak. Ilyen gazdag morfofonologikus változatú pél-
dául a magyar ige felszólító módjának j jele. Gondoljunk a következő
alakokra: várja, adja, lássa, higgye. Vegyük itt szemügyre az adja alakot.
Ez fonológikusan ilyen: aggya. Ha a várja ja szegmentumát azonosítjuk
az aggya gya szegmentumával, akkor felvetődik a morfofonologikus áb-
rázolás szükségessége is. Ez esetben a ja és a gya egyaránt JA módon
lesz kifejezhető, s a J szimbolizálja mind a j-t, mind a gy-t.
Sokszor viszont nincs értelme annak, hogy egy morféma külön-
böző alakú alternánsait morfofonémákban, azaz egységesen jelöljük,
pl. ha az alternánsok túlságosan szeszélyesek, nagy közöttük a fonoló-
giai különbség, s nem hasonlítanak más morfémák alternációs viszo-
nyaira. Már említettük lenni igénket. Ennek le-, vagy- és vol- alternánsai
vannak. Ez az alternáció – típusát tekintve – egyetlen más igénk eseté-
ben sem figyelhető meg. Elképzelhető, hogy a három alternáns közül
125
szava
valamelyiket megtesszük a többi képviselőjének. Például a vol szegmen-
tumot. Ez esetben a VOL nemcsak a voltam, volnék stb. fonémasorok
vol- részét szimbolizálná, hanem a legyek fonémasor le- részét is stb.
Azonban, mivel az alternánsok ez esetben egymástól nagyon távol áll-
nak, és semmi párhuzamosságot nem mutatnak fel más morfémákkal,
a morfofonematikus átírásnak nem sok értelme van, tekintve hogy a
közös szimbólum, a VOL alá tartozó le-, vagy- alternánsok nem követ-
keznek automatikusan tipikus környezetekből. (Ugyanis a SÉG eseté-
ben a környezet automatikusan megszabja, hogy mikor állunk -ság, s
mikor -ség alternánssal szemben.) Ezzel szemben ha a le- és a vol- szeg-
mentumot morfofonemikusan írnánk át, akkor még számon kellene
tartani azt az egyedi, nem tipikus környezetet is, amelyben a VOL a le-
, illetve vol- alternánst szimbolizálja. Amit tehát nyernénk, azt el is ve-
szítenénk.
Érintenünk kell még azt a kérdést, hogy a morfofonéma önkényes
kategória-e, olyasmi tehát, amit csak a nyelvész alkotott, s ami mögött
nem húzódik meg nyelvi realitás, vagy pedig ez esetben is egy mélyebb
valóságot tükrözünk, ha bizonyos alacsonyabb rangú jelenségektől el-
tekintünk? Mint említettük, a morfofonéma és az általa szimbolizált
fonémák viszonyát nem szabad a fonéma és a változat viszonyának
mintájára elképzelnünk. Jelen esetben azonban nem a fonológia, ha-
nem a morfémák síkján mozgunk, s ebből a szempontból a
morfofonemikus jelölés sem tekinthető önkényesnek. Az ugyanazon
morfémához tartozó alternánsok – mint láttuk – lényegében ugyanan-
nak a dolognak, ugyanannak a morfémának konkrét megjelenési for-
mái. Tehát lényegüket tekintve azonosak. Ha a morfofonemikus jelö-
lést alkalmazzuk, akkor a kevésbé lényegestől tekintettünk el a lényeges
érdekében. Éppen olyan jogosan jártunk el tehát, mint akkor, ha két
almát gyümölcsnek nevezünk.
126
Morfémaosztályok
1 . Az előzmények folyamán már többször említettük, hogy célunk a

nyelvi szerkezet leírása, mégpedig oly módon, hogy a nyelvközösség-
ben naponta elhangzó, szerfelett sok nyelvi megnyilatkozás – a formai
és tartalmi sokféleség ellenére – viszonylag kevés alapképletre, alapsé-
mára legyen visszavezethető. Ezt a célunkat viszont csak úgy valósít-
hatjuk meg, ha a megnyilatkozásokban előforduló elemek számát csök-
kentjük. Természetesen nem szabad e csökkentést úgy képzelnünk,
hogy az elemek egy részétől egyszerűen eltekintünk, nem veszünk ró-
luk tudomást. Így járnánk el pl. abban az esetben, ha a szív, kard, ács és
még mondjuk ötezer meghatározott más szavunkat egyszerűen kire-
kesztenénk a vizsgálatból. Nyilvánvaló, hogy ez nem csökkentés lenne,
hanem hamisítás. Az elemek kívánatos csökkentését tehát nem úgy vé-
gezzük, hogy bizonyos elemeket figyelembe veszünk, másokat meg
nem, hanem oly módon, hogy minden elem esetében egyaránt eltekintünk
valamitől. Az előző fejezetben már láthattuk, miként lehet az elemek
számát csökkenteni. Amikor azokat az eljárásokat ismertettük, amelyek
segítségével bizonyos morfémaszegmentumokat mint alternánsokat
(tehát ugyanazon morféma különböző alakú képviselőit) lehet egy kö-
zös szimbólum alá foglalni, akkor a csökkentésnek egy sajátos módját
ismertük meg. Pl. a -ság és a -ség alternánsokat egy közös -SÉG jel alá
foglaltuk. Azt jelentette ez az eljárásunk, hogy a -ság-tól eltekintettünk,
azt nem vettük figyelembe, s csak a -ség-gel törődtünk? Nem. Csupán
eltekintettünk attól, ami csak a -ság-ra jellemző, s attól, ami csak a -ség-
re, és azt vettük figyelembe, ami mindkettőre közösen jellemző. Valami
hasonlót kell tennünk az alábbiak során is, csak magasabb fokon, az
absztrakció magasabb síkján.
szava
Vizsgáljuk most a morfémákat abból a szempontból, hogy milyen
környezetekben szerepelhetnek, s a környezeteket illetően miben kü-
lönbözhetnek egymástól. Vessük össze e tekintetben két közismert
morfémánkat, az egyik legyen a légy, a másik a ház. Az első tény, amit
velük kapcsolatban megállapíthatunk, az, hogy számos olyan nyelvi
megnyilatkozást hallhatunk, találhatunk, amelyek esetében ez a két
morféma azonos környezetben jelenik meg. Pl. Ez kis ház, Ez kis légy;
Egy légy van ott, Egy ház van ott stb. A példáinkban szereplő Ez kis – és
Egy – van ott környezetekben tehát mind a légy, mind pedig a ház mor-
féma felléphet. Jócskán találunk azonban olyan nyelvi megnyilatkozá-
sokat is, amelyekben vagy csak az egyik, vagy csak a másik jelenhet
meg. Pl. Egy légy repült az asztalra, Egy ház ajtaját törték fel stb. Nyilván-
való, hogy nagyon kicsi, gyakorlatilag úgyszólván nulla a valószínűsége
két olyan megnyilatkozásnak, mint az alábbiak: Egy ház repült az asz-
talra, s Egy légy ajtaját törték fel. Azt mondhatjuk tehát, hogy a légy és a
ház morfémák felléphetnek sok hasonló, azonos környezetben, azonos
megnyilatkozásban, de találhatunk szép számban olyan megnyilatko-
zást is, amelyben vagy csak az egyik, vagy csak a másik jelenik meg.
Kérdés viszont az, hogy ennél a gyakorlatilag kétségtelenül számottevő,
de az analízisben túlságosan előre nem mutató megállapításnál megreke-
dünk-e, vagy pedig továbbléphetünk.
2. Az úgyszólván elképzelhetetlen, hogy két morféma, ha még oly közel
is áll egyébként egymáshoz, konkrét környezeteit tekintve pontosan
megegyezzen. Gondoljunk például a magyar szív és tüdő morfémára.
Mindkettő belső, nemes, fontos élettani funkciót végző szervet jelöl.
De még e két igen közel álló morféma esetében is szép számban talá-
lunk eltérő környezetet – olyan megnyilatkozást tehát, amelyben az
egyik megjelenhet, de a másik nem. Pl. mondjuk, halljuk, hogy valaki-
nek Nemes szíve van, de nem találkozunk azzal, hogy Nemes tüdeje van.
Vagy halljuk, hogy Úgy szaladt, hogy majd kiköpte a tüdejét, de aligha talál-
kozunk olyan megnyilatkozással, hogy Úgy szaladt, hogy majd kiköpte a
szívét stb. Az tehát elérhetetlen, ideális kívánalom, hogy két morféma
128
pontosan ugyanazokban a környezetekben jelenhessék meg. De azt

gyakran megfigyelhetjük, hogy két morféma lehetséges különféle kör-
nyezetei nagymértékben megegyeznek, hasonlítanak. Amennyiben azt
látjuk, hogy bizonyos morfémák tipikus környezete hasonló, akkor
ezeket a morfémákat egy közös osztályba, csoportba soroljuk. Nos úgy
látjuk, hogy a légy, ház, szív és tüdő morfémák tipikus környezetei azo-
nosak, mert mindegyik megjelenhet ilyen környezetben: Ez a ház nagy,
Ez a tüdő nagy, Ez a szív nagy stb., de olyan környezetben is, mint Ez a
ház kicsi, Ez a légy kicsi, valamint olyanban, hogy Ez a ház omladozik, Ez
a szív dobog, Ez a légy repül. Tehát ha bizonyos morfémák csoportjáról,
esetünkben a ház, szív, tüdő stb. morfémák csoportjáról elmondhatjuk,
hogy azok minden tagja megjelenhet egy meghatározott másik osztály
előtt vagy mögött stb., akkor jogos az ilyen morfémákat valóban egy
osztály képviselőinek tekintenünk. A szóban forgó osztály, tehát a ház,
szív stb. morfémák osztályát a latin „nomen”-ből N-el jelöljük. Ha a
nagy, kicsi, fekete stb. morfémákat a latin „adiectivum”-ból A-val jelöljük,
akkor az Ez a ház kicsi, Ez a légy nagy, Ez a tüdő beteg megnyilatkozásokat
felírhatjuk Ez a N A módon. Ha pedig az Ez és Az morfémákat a latin
„pronomen”-ből P-vel jelöljük, akkor képletünk P a N A alakot nyer.
Viszont a határozott és határozatlan névelőt is egy morfémaosztály
képviselőjének tekinthetjük. Ha ezt az osztályt E-vel jelöljük, akkor az
Ez a ház kicsi mondat P E N A képletű lesz. Ez a P E N A képlet
kifejezi azt a megnyilatkozást is, hogy Ez a ház nagy, azt is, hogy Az az
ember kicsi stb. Ez a képlet tehát azt jelenti, hogy a magyarban van olyan
érvényes megnyilatkozástípus, amely esetében elöl egy névmás, azután
egy névelő, majd egy főnév és végül egy melléknév áll, illetve ennek
megfelelő osztályú morféma. Ez a képlet – továbbmenve – megengedő
jelleggel, feltételesen magába foglalja azt a megnyilatkozást is, hogy Ez
a légy édes. Természetesen egy ilyen megnyilatkozásnak nagyon kicsi a
valószínűsége, de típusát tekintve lehetséges, és nyelvtanilag kifogásta-
lan. Összegezve a következőket mondhatjuk el a P E N A képletről:
129
szava
ez a képlet azt mutatja, hogy a magyar megnyilatkozások között elő-
fordul egy P, E, N és A típusú morfémákból összeszerkesztett meg-
nyilatkozás. Az ilyen morfémákból ebben a sorrendben felépített meg-
nyilatkozások nyelvtanilag helyesek, bármilyen furcsa legyen is a tartal-
muk, a jelentésük. Azonban nem valószínű, hogy az Ez a – környezet-
ben az N osztály minden konkrét tagja előforduljon az A osztály min-
den konkrét tagjával. Pl. igen kicsi a valószínűsége egy olyan megnyi-
latkozásnak, mint Ez a hulla édes.
Ettől függetlenül ez a megnyilatkozás is kifogástalan nyelvtanilag.
Más kérdés tehát egy megnyilatkozás nyelvtani helyessége, és megint
más annak logikailag helytálló vagy szociális értelemben valószínű
volta. Az a megnyilatkozás, hogy Öt meg öt az kilenc, nyelvtanilag éppen
olyan jó, mint az, hogy Öt meg öt az tíz. S az a mondat, hogy Egy szem-
üveges holló naponta két duplát iszik az „Anná"-ban éppen olyan kifogásta-
lan szerkezeti típusát illetően, mint az, hogy Egy szemüveges férfi naponta
két duplát iszik az „Anná"-ban. Ám nem szabad elfelejtenünk, hogy az
általunk e könyvben kifejtett induktív nyelvi analízis nem lehetősége-
ket vizsgál, hanem elhangzott megnyilatkozásokat. Az első, bevezető
fejezetben elmondtuk, hogy egy meghatározott nyelvállapot elemzése
voltaképpen egy bizonyos számú megnyilatkozás elemzését jelenti. E
megnyilatkozások összességét nevezzük az analízis korpuszának. Eb-
ből az következik, hogy a korpusz megnyilatkozásai az egyes morfé-
mákat mindig különböző konkrét környezetekben mutatják. S éppen
ezért az ugyanahhoz az osztályhoz tartozó morfémák individuális kör-
nyezeteiben mutatkozó különbségeket nem ugorhatjuk át. Ismételjük:
az a két mondat, hogy Egy ház ajtaját törték fel és Egy légy ajtaját törték fel
nyelvtanilag egyformán kifogástalan. Ám nem valószínű, hogy a kor-
puszunk tartalmazzon olyan megnyilatkozást, amelyben a légy ilyen
környezetben jelenik meg. Tehát a leghelyesebb, s a valóságot legjob-
ban megközelítő fogalmazás a következő: a különböző osztályokhoz
tartozó morfémák egymással bizonyos szabályok, képletek szerint ta-
130
lálkozhatnak, alkothatnak megnyilatkozást. Ezek a képletek azt mond-

ják ki, hogy milyen osztályok milyen viszonyok között jelenhetnek
meg. A képletek tehát morfémaosztályokra vonatkoznak. Az a képlet,
hogy P E N A, nem jelenti viszont azt, hogy a P, E, N és A osztály
minden egyes tagja biztosan kerül ilyen viszonyba a többi osztály min-
den egyes tagjával. Ez a képlet csak azt mondja ki, hogy a szóban forgó
osztályok sok tagja kerülhet a P E N A képletben kifejezett viszonyba
a többi osztály sok tagjával, de nem mindegyikkel.
3. A konkrét megnyilatkozásokban nem morfémaosztályokkal találko-
zunk közvetlenül, hanem morfémákkal, amelyek bizonyos osztályhoz
tartoznak. Az elemzés számára tehát gyakorlatilag az a feladat, hogy
egy konkrét megnyilatkozás konkrét morfémáiról eldöntse, milyen
osztályokhoz tartoznak. A klasszikus nyelvtan a konkrét morféma je-
lentése alapján próbálta eldönteni az osztály szerinti hovatartozást. Itt
megint csak a már többször érintett dilemmával állunk szemben. Két-
ségtelen ugyanis, hogy az azonos osztályokhoz tartozó, különböző
konkrét morfémák jelentésében van valami közös. Ilyenformán azt is
mondhatjuk, hogy a morfémákat osztályba sorolni végső fokon annyit
tesz, mint azokat a morfémákat gyűjteni egybe, amelyeknek a jelenté-
sében a konkrét, egyedi vonásokon kívül van valami közös is. Ez a
közös rész magyarázza meg legalább is részben, hogy miért viselked-
nek az ugyanahhoz az osztályhoz tartozó morfémák egyformán a meg-
nyilatkozások egészével szemben, vagyis miért azonos a tipikus kör-
nyezete az ugyanahhoz az osztályhoz tartozó morfémáknak. Azonban
az azonos osztályhoz tartozó morfémák jelentésének általános, közös
részét meghatározni nagyon nehéz. Továbbá: ha az ugyanahhoz az osz-
tályhoz való tartozás – végső fokon – jelentésbeli hasonlóság kérdése,
akkor az ugyanahhoz az osztályhoz való tartozást nem bizonyíthatjuk
a jelentés hasonlóságával. Hisz éppen ezt kell bizonyítanunk. Éppen
ezért a környezetek azonosságait és különbségeit használjuk fel, mert
e környezeti eltérésekben végső fokon a jelentésbeli eltérések jutnak
kifejezésre.
131
szava
Az alternáció tárgyalásánál érintettük az azonos alakú, de külön-
böző morfémákhoz tartozó alternánsok problémáját. A vár szegmen-
tumok egy részét egy 1, másik részét egy VÁR2, morféma képviselő-
jének ismertük fel. El kell döntenünk, hogy ez a két különböző mor-
féma azonos osztályú-e, avagy különböző osztályokhoz tartozik. Itt is
a környezeti típusok vizsgálata igazít el bennünket. Azt fogjuk tapasz-
talni, hogy a VÁR1 környezetei az N, a VÁR2 környezetei pedig a V
(a verbumból), tehát lát, megy stb. osztályú morfémákkal egyeznek meg.
Általános szabályként megemlíthetjük: Ha z1 és z2 morfémák környeze-
tei azonosak X és Y morfémaosztályok környezeteivel, akkor z1 való-
színűleg X morfémaosztály tagja, z2 pedig Y morfémaosztályé.
4. Említettük, hogy bizonyos morfémáknak, mondjuk a szív, ház, kéz
stb. morfémának egy meghatározott, N osztályba való sorolása nem
jelenti azt, hogy az illető osztály minden tagja hajszálpontosan ugyan-
abban a környezetben jelenik meg (legfeljebb azt jelenti, hogy elvben
megjelenhet), hanem az egybesorolás alapját az az általánosabb körül-
mény képezi, hogy az N osztály minden tagja azonos típusú környeze-
tekben jelenhet meg. Itt kell megemlítenünk, hogy vannak olyan kör-
nyezetek, amelyekben különböző osztályú morfémák is felléphetnek.
Pl. A kutya ugat, A kutya harap stb. megnyilatkozások E N V képlettel
fejezhetők ki. De ilyen megnyilatkozásokat is ismerünk: A kutya fehér,
A kutya fekete stb. Ez utóbbiak képlete E N A. Tehát sok esetben azo-
nos (pl. A kutya –) környezetben megjelenhet mind a harap, mind pedig
a fehér morféma. Ennek alapján jogunk van egy osztályba sorolni őket?
Nem, mert ez egy sajátos határeset, a környezeti egyezésnek, átfedés-
nek viszonylag ritka esete, s egyébként az A és V osztály tagjainak
többi környezete eltérő. Amikor tehát a lehetséges környezetek, azaz
a különböző környezettípusok alapján osztályozzuk a morfémákat,
ügyelnünk kell arra, hogy ne egyetlen környezet alapján végezzük az
osztályozást, mert vannak – mint most láttuk – olyan sajátos környe-
zetek is, amelyekben különböző osztályok képviselői is megjelenhet-
nek. Pl. ebből a megnyilatkozásból: Ez az ember kövér, elvonhatjuk az Ez
132
az ember – környezetet, melybe behelyettesíthetjük a szól, megy, de a ka-

tona, kovács, s mint láttuk, a kövér és nagy morfémákat is: Ez az ember katona;
Ez az ember megy; Ez az ember nagy. Ha egyetlen környezet alapján osztá-
lyoznánk a morfémákat, akkor az idézett azonos környezet alapján
egy osztályba sorolhatnánk a megy, katona és nagy morfémát. Ha ezt ten-
nénk, s mondjuk e három morfémát egy általános, G morfémaosz-
tályba sorolnánk, akkor olyan morfémaosztályt nyernénk, amelynek
tagjai csak kisebb részben egyező, s nagyobb részben eltérő környe-
zetekben léphetnek fel. Mert nyilvánvaló, hogy pl. a megy és a nagy
morfémák csak egy vagy két azonos környezetben jelenhetnek meg,
s környezeteik zöme nem azonos. Ez önmagában is intő példa lenne
arra, hogy a feltételezett, nagyon sok morfémát tartalmazó G osztály
gondolatát feladjuk. S azt is látnánk továbbá, hogy a G osztályhoz so-
rolt morfémák – azon túl, hogy lehetséges környezeteik zöme nem
egyezik – kisebb alcsoportokra oszlanak. A nagy- és a meg-féle morfé-
mák pl. egész jelentősen eltérnének, a nagy- és a katona-félék kisebb
mértékben, s a nagy- és kis-félék alig.
A nagy- és a megy-féle morfémák egy osztályba való sorolása tehát
semmiképpen sem látszik megvalósíthatónak. Ugyanakkor az imént
azt mondtuk, hogy a nagy és a katona már közelebb áll egymáshoz any-
nyiban, hogy sokkal több lehetséges környezetük esik egybe, mint a
nagy- és megy-féle morfémáknak. Jogos-e a magyar nyelvben a nagy, tehát
A, s a katona, tehát N típusú elemeket egy közös osztályba sorolnunk?
Erre a kérdésre nem válaszolhatunk egyértelműen. Jogos annyiban,
amennyiben a hasonló környezetek egész sorában megjelenhet mind-
kettő: Ez az ember nagy, Ez az ember katona; Egy nagyot keresek, Egy katonát
keresek stb. Viszont a Péter nagyobb nálam mondatból nyerhető Péter – bb
nálam környezetbe a katona a nagy helyébe már nem helyettesíthető be,
nem mondhatjuk, hogy Péter katonább nálam. Amikor tehát az A és az N
osztály tagjait feltételesen egy kategóriába egyesítettük, nem jártunk
el jogtalanul, de bizonyos mértékig szimplifikáltunk. Mert mit jelent
133
szava
az, hogy ha az A és az N tagjait egy morfémaosztályba soroljuk, törté-
netesen egy C morféma osztályba? Azt, hogy ez a C osztály a továbbiak-
ban morfémáinak csak azokat a tulajdonságait képviseli, amelyek az A és
az N tagjaiban közösek.
Amilyen mértékben absztraktabbá válik a leírásunk, olyan mér-
tékben – elkerülhetetlenül – a leírás precízsége is csökken. Tudjuk,
hogy már a primér morfémaosztályok, tehát az N vagy a V esetében
is el kellett tekintenünk az egyes morfémák környezeteiben megfi-
gyelhető finom egyedi különbségektől, s az egyes morfémákat a túl-
nyomó, a valamennyinél meglevő, a közös környezetek alapján sorol-
tuk az N, illetve a V morfémaosztályba. A nagy általánosságú, több kü-
lönböző morfémaosztályt magába egyesítő kategória fogalmát egyébként
a hagyományos nyelvtan is ismerte. Ilyen volt pl. a névszó kategóri-
ája. Mint tudjuk, a tradicionális nyelvtan névszónak nevezte, tehát
egy közös, nagy kategória képviselőjének tekintette a főnevet, mel-
léknevet, számnevet és névmást. Valóban, e négy csoport tagjainak
valóban vannak bizonyos alapvető, közös vonásai, pl. mindegyik le-
het V előtti helyzetben, alanyi funkcióban: Ember közeledik, Fehér közele-
dik, Három közeledik, Ő közeledik stb.
5. A morfémaosztályok száma nyelvenként változó. A kötött és szabad
morfémák említett különbsége is pl. bizonyos értelemben két rendkí-
vül általános morfémaosztálynak tekinthető. Ebben a két kategóriában
viszont a nyelv csak egész tökéletlenül lenne leírható. Jogos és szüksé-
ges tehát, hogy a szabad morfémákon belül N, A, V, E, P stb. osztályo-
kat különböztessünk meg. Ugyanígy szükséges, hogy a kötött morfé-
mákon belül is különböző csoportokat alkossunk. Ez utóbbiak körén
belül most néhány példán keresztül azt illusztráljuk, hogy a morféma-
osztályok – még akkor is, ha viszonylag kevés tagjuk van – akkor sem
képviselnek teljes azonosságot a lehetséges környezeteket illetően.
A magyar nyelv esetragjai, tehát az N, A stb. osztály tagjaihoz járuló
kötött morfémák között találjuk a következő elemeket: -nak, -vet, -ig, -
134
ként, -től, -hoz, -rá, -ról stb. Ezeket jogos egy osztályba sorolnunk, mert ön-
állóan nem léphetnek fel, csak az N, A stb. osztályok közvetlen (pl.
háznak) vagy nem közvetlen (pl. házaknak) környezetében. Konkréten
sokszor nem egyezik a környezetük (Pl. A barátomat hívtam, A barátomnak
adtam, A barátommal mentem stb.) de tipikusan igen, hisz mindannyian fel-
léphetnek – mint már említettük – A N-V környezetben. Ennek a lé-
nyeges és alapvető egyezésnek az ellenére egy sajátos környezettel kap-
csolatban két részre oszlanak: ugyanis vannak közöttük olyanok, ame-
lyek szóeleji helyzetben, N, A stb. típusú morféma nélkül is megjelen-
hetnek (pl. értem, velem, nekem stb.), ugyanakkor több olyan is van, amely
ezt a helyzetet sohasem foglalhatja el (pl. az -ig, -ként, -vé; nincs igem,
iged, ige stb.). Felvetődik a kérdés, jogos-e a vázolt különbség ellenére a
szóeleji helyzetben is előforduló, tehát -nek, -vet, -től stb. típusú morfémá-
kat az ilyen helyzetben, ilyen környezetben megjelenni nem tudóig, -
ként, -vé stb. típusú morfémákkal egy csoportba sorolni? Jogos, mert elő-
fordulásaik zöme egyezik. De mert egy fontos tulajdonság tekintetében
különböznek, elképzelhető az is, hogy két – rokon – alcsoportra, osz-
tályra bontjuk fel ezeket.
A morfémaosztályok között figyelemre méltó különbségek van-
nak abban a tekintetben is, hogy mennyi morféma tartozik hozzájuk.
Így az N vagy V osztály rendkívül sok tagot számlál, ezzel szemben
a most, már stb. morfémákat magába foglaló D osztály tagjai jóval ke-
vesebben vannak. Minden nyelvben található azután néhány olyan
morféma, amelyet osztályba sorolni nemigen tudunk, tekintve, hogy
tipikus környezetről esetükben aligha lehet beszélni. Ilyen pl. a ma-
gyar nem morféma, melyről szinte azt mondhatjuk, hogy mindenféle
környezetben megjelenhet. A kérdés úgy is felfogható, hogy itt egy
olyan osztállyal állunk szemben, amelynek csak egyetlen tagja van.
A morfémaosztályokba tehát – mint már fentebb említettük –
nem a jelentésük alapján soroljuk a morfémákat, hanem a megnyilat-
kozásokkal szembeni azonos viselkedésük alapján. Csak azután, hogy
ha elvégeztük a környezetek azonosságán, illetve különbségén nyugvó
135
szava
formális elemzést, vethetjük fel azt a kérdést, hogy az ugyanazon osz-
tályba tartozó morfémák jelentésében van-e valami közös. Fentebb
láttuk, hogy ennek lehetőségét nem tagadjuk. De ismét hangsúlyoz-
nunk kell, hogy az ilyen természetű vizsgálatnak veszedelmes buktatói
vannak. Köztudomású például, hogy a hagyományos nyelvtan az igét
annak alapján határozta meg, hogy az „cselekvést, létezést, történést”
fejez ki. Ez a meghatározás alkalmazható az ás, vág, szúr stb. igékre. De
kérdés, hogy felfogható-e cselekvést jelentő szónak az áll, vár, ül stb.
ige? Az alapvető kérdés ugyanis az, hogy mit nevezünk cselekvésnek.
Olyasvalamit, ami a valóságban erőkifejtéssel, változtatással, hatással,
tehát valóságos akcióval van kapcsolatban? Vagy pedig azokat a sza-
vakat, amelyek olyasmit fejeznek ki, ami az illető nyelv szemlélete szem-
pontjából cselekvés? Ez utóbbi esetben viszont tautológia azt mon-
dani, hogy az ige minden nyelvben az a szó, amely olyasmit fejez ki,
ami az illető nyelv szemlélete szempontjából cselekvés.
Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, hogy a mai magyar nyelv-
ben milyen fontosabb morfémaosztályokkal számolhatunk.
N = híd, kéz, szív (főnév)
V = üt, ver, lép (ige)
A = nagy, kis, kék (melléknév)
P = ez, az, ilyen, mi, ő (névmás)
L = öt, hét, ezer (számnév)
D = most, ma (határozószó)
K = és, is (kötőszó)
Rv = -k (pl. viszek), -i (pl. viszi) (igerag)
Rn = -nak (pl. háznak), -től (pl. szívtől) (főnévrag)
Jv = -j- (pl. várjunk), -t (pl. várt) (igei jel)
Jn = -k (pl. házak), -m (pl. kezem) (főnévi jel)
Nn, a = -ság (pl. szabadság, jóság) (főnévképző névszóból)
Nn = -zat (pl. karzat, csillagzat) (főnévképző főnévből)
Vn = -l (pl. kapát, tüzel) (igeképző főnévből)
Na = -ü (pl. fejű, kezű) (melléknévképző főnévből)
136
Nv = -ás (pl. futás, ugrás) (főnévképző igéből)

Amikor bizonyos morfémaszegmentumokat mint alternánsokat egy
morféma képviselőiként gyűjtöttünk egybe, akkor – a nyelvi valóságnak
megfelelően – jelentősen csökkentettük a leírásban külön számon tar-
tandó elemek számát. Amikor az azonos környezetekben szereplő
morfémákat egy osztályba egyesítettük, akkor az elemek számát ismét
lényegesen csökkentettük.
6. A jelen fejezetben többször is érintettük azt a kérdést, hogy a mor-

fémák nem minden környezetbe illeszkedhetnek be egyformán, még az
azonos osztályhoz tartozó morfémák között is egyéni különbségek
vannak. Feltűnő az eltérés a kötött morfémák bizonyos csoportjai ese-
tében. Gondoljunk pl. a -zat kötött morfémára, közönségesen szólva
képzőre. Ez általában N osztályú morfémák után lép fel: karzat, szózat,
izomzat. De számos N osztályú morféma van, amely mögött nem jelen-
het meg. Pl. nincs falzat, csónakzat, vonatzat. Ennek kapcsán felvetődik
egy érdekes kérdés. Ha A bolha ajtaját törték fel mondat nyelvtanilag ki-
fogástalan, mert egy E N N V képlet szerint van megszerkesztve (s
később látni fogjuk, hogy ez a képlet egy ENV, illetve NV képletre
megy vissza, mely a magyarban érvényes mondat), akkor mondhat-
juk-e ilyen jogon, hogy a falzat is kifogástalan nyelvtanilag, mert a -zat
a magyar nyelvben sok esetben járulhat N típusú morfémához, és a
fal is N típusú morféma. Tegyük fel, hogy típusát tekintve a falzat alak
elfogadható, kielégítő. Ez esetben viszont azt is el kellene fogadnunk,
hogy a Budapestett alak is helyes nyelvtanilag, mert van Győrött, Pécsett és
Vácott szerkezet is. Ez olyan probléma, amelyre egyértelmű feleletet adni
ez idő szerint nem tudunk.
A különböző lehetséges előfordulások kérdését érintve nem hagy-
hatjuk szó nélkül a morfémák ún. produktivitásának problémáját
sem. A klasszikus nyelvtudomány azokat a képzőmorfémákat tekin-
tette produktívnak, amelyek még a vizsgált időszakban is szolgálnak
új szavak képzésére, létrehozására. Pl. a francia nyelvtanórákon azt
137
szava
tanultuk, hogy az -er képző ma is produktív, mert segítségével szün-
telenül lehet képezni új igéket, ezzel szemben az -ir képző már nem
produktív, mert sok igében él még ugyan, de újakat már nem képezünk
vele. Mit mondhatunk a morfémáknak produktív és nem produktív
csoportra való felosztásáról? Azt, hogy ez a felosztás a történeti nyel-
vészet szempontja lehet csak, a szinkronanalízisé nem. Miként tudjuk
ugyanis eldönteni, hogy egy morféma produktív-e, avagy sem? Oly
módon, hogy két különböző idejű nyelvállapotot hasonlítunk össze.
Ha pl. azt látjuk, hogy a századforduló idején beszélt francia nyelv –
többek között – abban különbözik a mai francia nyelvtől, hogy ma
az -er képző sok olyan tővel társul, amilyennel a századforduló idején
nem társult, akkor megállapíthatjuk, hogy az -er képző produktív. De
ehhez ki kell lépnünk a korpuszunkból, amely egy meghatározott idő-
pontból származó megnyilatkozásokból áll, és egy másik korpuszra,
azaz egy másik nyelvállapot alapján létrejövő megnyilatkozásokra is
tekintettel kell lennünk.
138
Morfémacsoportok
1. Az előzmények folyamán mindig egyes elemekkel foglalkoztunk,

mindig egyes elemeket választottunk ki a megnyilatkozásokból külön-
féle ismérvek alapján. Igaz ugyan, hogy pl. a morfémaosztályok eseté-
ben nem konkréten egy-egy morfémára irányítottuk a figyelmünket,
hanem a megnyilatkozásokkal szemben hasonló módon viselkedő
morfémák egész csoportjait foglaltuk egy-egy közös (N, V stb.) szim-
bólum alá. Ennek ellenére e morfémaosztályok esetében is joggal
mondhatjuk, hogy voltaképpen egyes elemeket vizsgáltunk esetükben
is. Ugyanis éppen azért tértünk át a konkrét morfémák vizsgálatáról
egész morfémaosztályok vizsgálatára, hogy új típusú elemeket nyer-
jünk, olyanokat, amelyek száma lényegesen kisebb, mint a konkrét
morfémáké. Függetlenül attól tehát, hogy a morfémaosztályok sok in-
dividuumot képviselnek, takarnak, egy-egy osztályt az elemzés megfe-
lelő síkján joggal tekinthetünk egy elemnek. Csak úgy, amint a sok
konkrét hangot képviselő fonémát vagy a sok konkrét alternánst kép-
viselő morfémát is egy elemnek tekintettük. Pontosan tehát azt mond-
hatjuk, hogy az eddigiek folyamán mindig egy-egy különböző rangú
szegmentumra fordítottuk a figyelmünket, legalábbis azóta, hogy a
morfémaszegmentumok vizsgálatára áttértünk. (A fonológiai fejezet-
ben tettünk néhány megjegyzést a fonémák rendszerével kapcsolatban
is.) A továbbiakban a magunk elé tűzött célnak megfelelően ismét
csökkentenünk kell a megnyilatkozásokban előforduló elemek számát,
azaz az absztrakciónak újabb síkjára kell felkapaszkodnunk. Hogyan
tehetjük ezt most, amikor számunkra már minden megnyilatkozás
meghatározott tulajdonságú morfémaosztályok megfelelő sorrendben
egymás után következő tagjaiból áll? Eljárásunk lényege a továbbiak-
szava
ban a következő lesz: megvizsgáljuk, hogy milyen – különböző morfé-
maosztályok tagjaiból álló – szerkezetek viselkednek a megnyilatkozá-
sokkal szemben egyetlen morfémaosztály tagjaihoz hasonló módon.
Mivel ez a fogalmazás kissé talán nehézkesen hat, egy egyszerű példá-
val világítjuk meg, hogy mire gondolunk. Ha azt látjuk, hogy egy meg-
határozott morfémaosztály helyén mindig felléphet egy több morfé-
mából álló szerkezet, akkor ezt a szerkezetet egy morfémaosztállyal
egyenrangú elemnek tekintjük. Pl. minden magyar mondatban, ahol
egy főnév, egy N osztályú morféma felléphet, ugyanazon a helyen fel-
léphet egy jelzős főnév is, vagyis egy AN osztályokból álló szerkezet.
Így minden magyar mondatban, ahol megjelenhet a rózsa szó, megje-
lenhet a szép rózsa szerkezet is. Pl. Ez a rózsa piros – Ez a szép rózsa piros
– Péter letépett egy rózsát – Péter letépett egy szép rózsát stb. Ennek alapján –
mint alább majd részletesen látni fogjuk – azt mondhatjuk, hogy a meg-
nyilatkozások egészével szembeni viselkedés alapján rózsa = szép rózsa,
azaz N = AN. S a továbbiakban az AN is egy elemnek számít majd,
függetlenül attól, hogy két különböző osztályú morfémából áll. Mindez
lényegesen csökkenti majd a leírandó elemek számát, s módot nyújt
arra is, hogy bizonyos – látszólag más és bonyolultabb megnyilatkozá-
sokat – egyszerűbb megnyilatkozások megfelelő szabályok szerint tör-
tént kiterjesztéseinek ismerhessünk fel.
Morfémacsoportnak nevezzük a továbbiak folyamán azokat a kü-
lönböző osztályú morfémákból összetett szerkezeteket, amelyek a
megnyilatkozások egészével szemben egy meghatározott morfémaosz-
tályhoz hasonlóan, azzal egyenértékűen viselkednek. Valahányszor egy
N = AN típusú egyenletet felírunk majd, az egyenlőség egyik oldalán
mindig olyan osztály jelét találjuk, amely osztály jele az egyenlőség má-
sik oldalán is szerepel majd, más osztály tagjainak társaságában. Így az
N = AN egyenlőség bal oldalán az N áll, jobb oldalán pedig az N egy
A társaságában. Mert – mint mondottuk – azt vizsgáljuk, hogy melyek
azok a morfémacsoportok, amelyeknek egy része is betöltheti azt a fel-
adatot, amit az egész csoport.
140
Az alább szőnyegre kerülő kérdések egy jelentős része a hagyomá-

nyos mondattan illetékességi körébe vág. Éppen ezért megkíséreljük a
morfémacsoportok kérdéseit oly módon előadni, hogy egyben a leg-
fontosabb mondattani terminusokat is érintsük.
2. Fejezetünknek tehát az a célja, hogy a morfémacsoportok kérdései-
nek ismertetése mellett, azokon keresztül felvázolja a körvonalait egy
olyan mondattannak, amely következetesen formális-szerkezeti szem-
pontokra épül, nem pedig a mondatok tartalmi, értelem szerinti elem-
zésére. Miért nem tarthatjuk kielégítőnek, jónak az értelem szerinti
vizsgálatot? Egy egyszerű példával próbáljuk ezt megvilágítani. Nézzük
a következő mondatot: Péter nevet. Az évezredes nyelvtani hagyomány
szerint a mondat alanya az, aki, illetve ami cselekszik, tesz valamit, vagy
akivel történik valami stb. Tehát – ezek szerint – példamondatunkban
Péter az alany, mert ő az, aki cselekszik, ő az, aki nevet. Azazhogy áll-
junk csak meg egy pillanatra. Ki cselekszik az idézett mondatban?
Mondatunk egy Péter nevű személyről szól. Ez a Péter, tehát egy va-
lóságos hús-vér ember az, aki cselekszik. Csakhogy ez a valóságos, élő
ember a mondatban nincsen, nem lehet benne. A mondatban csak egy
Péter szó van. Az pedig nem cselekszik semmit, mert mint szó, arra
egyszerűen képtelen. A Péter szó csak egyetlen dolgot tesz, elfoglal egy
bizonyos helyzetet a mondaton belül, a mondat többi részével szem-
ben. Az alany tehát pozicionális kategória. Hogy mi alany, azt – helye-
sen – nem úgy döntjük el, hogy a mondat részeinek jelentését vizsgál-
juk, hanem úgy, hogy a helyzetüket vizsgáljuk.
Az imént mondottakkal kapcsolatban a következő ellenvetés me-
rülhet fel: voltaképpen a hagyományos nyelvtan sem azt nyilvánította
alanynak, aki a valóságban cselekszik, hanem a mondatnak azt a részét,
amely azt jelöli, aki cselekszik. Könnyen meggyőződhetünk róla, hogy
az alanynak még ez a meghatározása sem jó. Ennek érdekében állítsunk
egymás mellé két mondatot, egy ún. cselekvő mondatot és annak szen-
141
szava
vedő formájú változatát. Mivel napjainkban a magyar nyelvben a szen-
vedő mondat már nemigen járja, két egyszerű angol példával élünk.
Példamondataink ezek legyenek:
The boy kicked the football = ’A fiú megrúgta a labdát’.
The football was kicked by the boy = ’A labda megrúgatott a fiú által’.
Mindkét mondat szerint a boy, tehát a ’fiú’ az, aki cselekszik, s ha a
mondatnak azt a részét tartanánk alanynak, amely a cselekvőt fejezi ki,
akkor mindkét mondatban a boy lenne az alany. Abban is egyet kell
értenünk, hogy mindkét mondat szerint a football, tehát a ’labda’ az,
ami elszenvedi a cselekvést, amire a cselekvés irányul. Ebből viszont
az következne, hogy mindkét mondatban a football a tárgy. Mire ve-
zetne mindez?
Az idézett két angol mondat a valóságnak ugyanazt a helyzetét,
szituációját írja le. A valóságban mindkét mondat szerint a fiú rúg, s a
labda kapja a rúgást. Csakhogy ha ennek alapján mindkét mondat ala-
nyának a boy szót, s mindkét mondat tárgyának a football szót tesszük
meg, akkor nem a két mondatról beszélünk, hanem az e két mondat
által kifejezett azonos valóságról. Bennünket viszont a mondat eseté-
ben nem a külső valóság érdekel, hanem az a sajátos mód, az a forma,
ahogy a nyelv a valóságot „megfogalmazza”. Ezért – noha mindkét
mondatban a boy szó fejezi ki azt, aki cselekszik – a boy mégiscsak az
első mondatban lesz alany, a másodikban nem. Mert ugyan a második
mondatban is ez a szó fejezi ki a cselekvőt, de nincs olyan helyzetben,
hogy alanynak tekinthetnénk.
Amikor a hagyományos nyelvtan annak alapján választotta ki az
alanyt, hogy ki cselekszik, tesz valamit stb., akkor összevétette a mon-
datot azzal a valósággal, amire a mondat vonatkozik, amiről a mondat
szól. Röviden: A Péter szót összekeverte a valóságos Péterrel. Ez pedig
óriási különbség.
3. Fentebb azt mondtuk, hogy az alany – s persze az állítmány is, meg
a többi mondatrész – pozicionális kategória. Ebből elkerülhetetlenül
142
következik, hogy a mondatnak mindazok a részei, amelyek a monda-

tok egészével szemben azonos pozíciót foglalnak el, azonos mondat-
részek. Hogy értendő ez?
Nyelvünkben rendkívül gyakoriak az olyan mondatok, amelyek-
ben egy főnév és egy ige találkozik össze, áll egymással szemben. Ilye-
nek: Péter nevet, A kutya ugat, Az ég beborul stb. Ha a főnevet a már ismert
módon (a nomenből) N-el, az igét (a verbumból) V-vel jelöljük, akkor
az imént idézett mondatokat NV mondatoknak nevezhetjük. Az NV
típusú mondatok N tagját hagyományosan alanynak, V tagját hagyo-
mányosan állítmánynak nevezzük. Nevezhetnénk másnak is, de meg is
tarthatjuk az elnevezést, csak arra kell ügyelnünk, hogy a helyes érte-
lemben használjuk őket, tehát mint két pozicionális kategória nevét.
Köztudomású, hogy az NV mondatok kaphatnak bővítményt. Így
A kutya ugat mondat bővíthető A fehér kutya ugat módon. Az előbbi,
tehát A kutya ugat mondat NV típusú volt, A fehér kutya ugat pedig
ANV típusú mondat lesz. Az NV típusú mondatban az N volt az
alany. Az ANV (tehát A fehér kutya ugat) mondatban mi lesz az alany?
Abban is csak az N? Nem. Az ANV mondatnak az a része az alany,
amely ugyanolyan helyzetet foglal el a mondat többi részével, tehát a
V-vel szemben, mint amilyet az N foglalt el az N V mondatban V-vel
szemben. Tehát A kutya ugat mondatban a A kutya, A fehér kutya ugat
mondatban a A fehér kutya lesz az alany.
Hasonlóképpen tudjuk, hogy az NV típusú mondatok másféle
módon is bővíthetők. Pl. A kutya ugat mondat bővíthető A fehér kutya
hangosan ugat módon. Ha a hangosan szót (az adverbium második hang-
jából) D-vel jelöljük (azért D-vel mert az A már le van foglalva a mel-
léknév jelölésére), akkor A kutya hangosan ugat mondat NDV típusú lesz.
Az NV típusú mondatban a V volt az állítmány, mi lesz az állít-
mány az NDV típusú mondatban? Az a rész, amely ugyanolyan helyze-
tet foglal el a mondat alanyával szemben, mint amilyet az NV mondat-
ban a V foglalt el. Ez a rész az NDV mondat esetében a DV rész.
143
szava
A kutya hangosan ugat mondatnak tehát a hangosan ugat része az állít-
mány.
Az eddig mondottak alapján több kérdés vetődik fel. Mi bizonyítja
Pl. hogy az NDV, tehát A kutya hangosan ugat mondatban a DV rész az
állítmány? Honnét tudjuk, hogy a hangosan szó az állítmányhoz tartozik?
Mi biztosítékunk van arra, hogy a D nem az alany része? Erre van meg-
felelő biztosítékunk. Kimutatása érdekében nézzük meg, milyen ered-
ményre jutunk, ha A kutya hangosan ugat mondatnak egymás után el-
hagyjuk az N, a D, meg a V részét. A következő variációkat kapjuk:
Hangosan ugat, A kutya ugat, A kutya hangosan. Ha tehát az N tagot hagy-
juk el (Hangosan ugat), olyan szerkezetet kapunk, amely lehet mondat.
Ugyancsak mondatértékű szerkezetet nyerünk a D elhagyása után is (A
kutya ugat). Ha viszont a V tagot hagyjuk el (A kutya hangosan), akkor
nem kapunk mondatértékű szerkezetet. Ez viszont azt mutatja, hogy a
D a V nélkül nem áll meg, vagyis a D a V-hez tartozik. Az NDV mon-
dat tehát azért oszlik N – DV módon alanyra és állítmányra, mert NV
mondat lehetséges, de ND mondat nem.
Az eddig mondottaknak van egy másik fontos következménye is.
Mint láttuk, A fehér kutya ugat mondatban A fehér kutya rész bizonyult
alanynak, A kutya hangosan ugat mondatban pedig a hangosan ugat rész
állítmánynak. Az eddigiekből nyilvánvalóan következik, hogy A fehér
kutya hangosan ugat (tehát ANDV) mondatban A fehér kutya rész az alany,
s a hangosan ugat rész az állítmány. A kutya ugat mondat is két részből
állt tehát, alanyból és állítmányból, s A fehér kutya hangosan ugat mondat
is két részből áll, alanyból és állítmányból. Ha tartjuk magunkat ahhoz
az alapelvhez, mely szerint az alany és az állítmány nem értelem, tarta-
lom stb. szerinti, hanem helyzeti-szerkezeti, röviden pozicionális kate-
gória, akkor nem is vélekedhetünk másképpen. Hisz A fehér kutya han-
gosan ugat mondat A fehér kutya része ugyanolyan helyzetet foglal el a
mondat maradékával, a hangosan ugat résszel szemben, mint amilyet
A kutya rész foglal el A kutya hangosan ugat mondatban a hasonló, han-
144
gosan ugat résszel szemben. Ez viszont azt jelentené, hogy a mondatok-

nak csak két része van, alany és állítmány. Ha viszont A kutya ugat
mondat is alanyból és állítmányból áll, s A fehér kutya hangosan ugat mon-
dat is csak alanyból és állítmányból áll, akkor mi lesz a különbség e két
mondat között? Más szóval hová lettek az ún. másodlagos mondatré-
szek?
Nos, itt eljutottunk egy rendkívül fontos megállapításhoz. Míg
ugyanis a hagyományos felfogás abban az értelemben tekintette az
alanyt és az állítmányt fő mondatrésznek, hogy ez a kettő a mondat
legjelentősebb része, mégpedig a mondat tartalma szempontjából, s
ehhez képest a mondat egyéb részei csak módosítások, kiegészítések
stb., addig a korszerű nyelvfelfogás szerint az alany és az állítmány ab-
ban az értelemben fő mondatrész, hogy lényegében és elsősorban a
mondat ebből a két részből áll. A másodlagos mondatrészek (jelző,
határozó stb.) nem az alanyon és az állítmányon kívül vannak a mon-
datban, hanem azok az alany és állítmány részei. Az alany és az állít-
mány tehát átfogja az egész mondatot.
A hagyományos felfogás szerint A fehér kutya hangosan ugat mondat
elemzése kb. így hangzik (a középiskolában ma is): Ki ugat? A kutya.
Ez az alany. Mit csinál a kutya? Ugat. Ez az állítmány. Milyen kutya
ugat? A fehér kutya. A fehér jelző. S hogyan ugat a kutya? Hangosan. Ez
a határozó.
Ezzel szemben a formális elemzés abból a felismerésből indul ki,
hogy A fehér kutya hangosan ugat mondat ugyanolyan szerkezetű, sémájú,
mint A kutya ugat mondat. A kutya ugat, tehát NV típusú mondatnak
az N része az alany, s a V része az állítmány. A fehér kutya hangosan ugat
mondat viszont ANDV típusú. Ám láttuk, hogy a mondat egészével
szemben elfoglalt helyzet szempontjából AN = N (A fehér kutya ugat
mondatban A fehér kutya rész úgy viszonylik az ugat részhez mint A ku-
tya ugat mondatban A kutya rész), s DV = V (A kutya hangosan ugat
mondatban a hangosan ugat rész úgy viszonylik A kutya részhez, mint
A kutya ugat mondat ugat, része). Ebből az következik, hogy – mivel
145
szava
AN = N, s DV = V, így ANDV = NV. Tehát formálisan is bebizo-
nyosodik, hogy A fehér kutya hangosan ugat mondat lényegében olyan
szerkezetű, mint A kutya ugat mondat.
Az elemzés első síkján azt és csak azt állapíthatjuk meg tehát, hogy
a szóban forgó két mondat két részből áll. Alany A fehér kutya, ill. A ku-
tya, s állítmány a hangosan ugat, ill. az ugat. Mi lesz a különbség mégis az
NV és az ANDV típusú mondatok között? Az, hogy az ANDV típusú
mondat elemzése több síkot tételez fel, több síkon folyik le, mint az
NV típusú mondaté.
Az elemzés első síkján a Péter nevet, tehát NV típusú mondat két
részre bontható, alanyra (Péter) s állítmányra (nevet). Az elemzés első
síkján A fehér kutya hangosan ugat, tehát ANDV típusú mondat szintén
két részre bontható, alanyra (A fehér kutya) s állítmányra (hangosan ugat).
A különbség az, hogy a Péter nevet mondat elemzése azzal, hogy a Péter
részt alanynak, s a nevet részt állítmánynak minősítettük, be is fejező-
dött. E mondat elemzése esetében tehát az elemzés első síkja egyben
az elemzés utolsó síkja is volt. Ugyanakkor A fehér kutya hangosan ugat
mondat elemzése még nem ért véget akkor, amikor az első, tehát A fe-
hér kutya részt alanynak, s a második, tehát hangosan ugat részt állítmány-
nak minősítettük. Ez csak az elemzés első síkja volt, de nem az utolsó.
4. Amikor A fehér kutya részt külön, s a hangosan ugat részt megint külön
elemezzük, akkor a mondat elemzésének második síkjához értünk.
Ami a hangosan ugat szerkezetet illeti, arról el kell döntenünk, hogy me-
lyik tagja a fontosabb. Ezt már fentebb elvégeztük, s úgy találtuk, hogy
a DV szerkezetekben a V a fontosabb, mert V megáll D nélkül is, de
D a V nélkül nem. (A kutya ugat az mondat, de A kutya hangosan az nem.)
A szerkezet fontosabb tagját hívjuk a szerkezet fejének.
A DV szerkezetek esetében tehát a V a szerkezet feje vagy főtagja.
De mi a helyzet az AN szerkezet esetében? Végezzük el ennek eseté-
ben is azokat az átalakításokat, amelyeket korábban a DV szerkezet
belső rangviszonyainak tisztázása érdekében tettünk. A fehér kutya han-
gosan ugat mondatból kivonhatjuk a fehér szót (A kutya hangosan ugat), de
146
kivonhatjuk a kutya szót is (A fehér hangosan ugat). Ez azt látszana bizo-

nyítani, hogy az AN konstrukcióban az A és az N egyenrangú. Hogy
ez nem így van, azt azok az esetek bizonyítják, amikor a kutya ragot
vesz fel. Ez esetben az elöl álló fehér nem léphet a ragos főnév helyébe.
Tehát az Egy fehér kutyát láttam mondat átalakítható Egy kutyát láttam mó-
don, de Egy fehér láttam módon nem.
5. AN = N, DV = V. Ez az egyenlőség természetesen nem azt jelenti,
hogy az AN szerkezetnek ugyanaz a jelentése, mint egy N-nek. Ez az
egyenlőség csak azt jelenti, hogy az AN ugyanazt a helyzetet foglalhatja
el a mondatban, amit N. Természetesen alapfeltétel az, hogy a mondat
többi része a csere közben nem változik. A kutya ugat mondatban, mely
NV típus, a V helyén felléphet DV is: A kutya hangosan ugat stb. Ilyen
egyenlőség minden nyelvben elég sok van. Az alábbiakban ízelítőt adunk
abból, hogy a magyar nyelvben milyen fontosabb egyenlőségek vannak.
Az eddig sűrűn használt rövidítéseken kívül (A, N, V, D) még alkalma-
zunk néhányat: E = névelő; P = névmás (a pronomenből); K = kötőszó
; J = jel; R = rag. Íme, a fontosabb egyenletek:
N = AN: kutya = fehér kutya. Pl. Egy kutya ugat; Egy fehér kutya
ugat.
N = AAN: kutya = piszkos, fehér kutya. Pl. Egy kutya ugat ; Egy pisz-
kos, fehér kutya ugat.
N = EN: kutya = egy/a kutya. Pl. Kutya megy az országúton = Egy
kutya megy az országúton ; A kutya megy az országúton.
N =NKN: kutya ; kutya és macska. Pl. A kutya háziállat = A kutya
és macska háziállat.
N = NNJ: kutya = kutya óla. Pl. A kutya fehér ; A kutya óla fehér.
N = NJ: kutya = kutyám. Pl. A kutya hangosan ugat = A kutyám
hangosan ugat.
N = NJNRNJ: kutya = barátom öccsének kutyája. Pl. A kutya megszökött
hazulról = A barátom öccsének kutyája megszökött hazulról.
N = NN: kutya = kutya, macska. Pl. Jóbarátja minden
147
szava
kutya = Jóbarátja minden kutya, macska.
V = DV: ugat = hangosan ugat. Pl. A kutya ugat = A kutya hango-
san ugat.
V=DDV: ugat; hangosan, kitartóan ugat. Pl.: A kutya ugat = A ku-
tya hangosan, kitartóan ugat.
V = V V: ugat = ugat, hörög. Pl.: Ha bosszantják, ez a kutya ugat ;
Ha bosszantják, ez a kutya ugat, hörög.
Az N = NN, ill. a V = VV egyenlőségek azt mutatják, hogy minden-
ütt, ahol egy N vagy V típusú szó megjelenhet, megjelenhet az illető
típusból több is. Ez természetesen nem minden típusú szó esetében
van így. Noha – mint láttuk – N = EN, tehát kutya = egy kutya, illetve a
kutya, nem áll az, hogy N = EEN, mert nincs a a kutya stb.
A fenti egyenlőségek alapján a bonyolult mondattípusok visszavezet-
hetők egyszerű mondattípusokra. Pl. az Egy lompos, piszkos kutya mostanában
ide gyakran jön mondat EAANDDDV képletű. Ebből az EAAN rész visz-
szavezethető egy EN szerkezetre (Egy lompos, piszkos kutya mostanában ide
gyakran jön = Egy kutya mostanában ide gyakran jön), az EN viszont visszave-
zethető egy N-re (Egy kutya mostanában ide gyakran jön = Kutya mostanában
ide gyakran jön). A DDDV rész visszavezethető egy DV részre (Egy lompos,
piszkos kutya mostanában ide gyakran jön = Egy lompos, piszkos kutya gyakran
jön), s a DV rész a már ismert okoknál fogva származtatható egy V részből
(Egy lompos, piszkos kutya gyakran jön = Egy lompos, piszkos kutya jön). Tehát
EAAN = EN = N, DDDV = DV = V, azaz EAANDDDV = NV.
Természetesen nem minden mondat vezethető vissza NV típusra.
De az NV típus mellett köztudomásúan van NN (A kutya állat, Péter
katona), s NA (A kutya piszkos, Péter beteg) típusú alapmondatunk is,
vagy pedig ez utóbbi két mondattípus felfogható olyannak, amely
nullafokon tartalmazza a V elemet.
Ha elemezzük a Péter levelet ír s a Péter kabátban jár mondatokat,
akkor azok egyformán két részre oszlanak. Mindkettőben Péter lesz az
alany, s a levelet ír, ill. a kabátban jár lesz az állítmány. Mivel a Péter ír és a
Péter jár egy-egy mondat, viszont a Péter levelet s a Péter kabátban nem az,
148
el kell fogadnunk, hogy a levelet ír szerkezetben az ír, a kabátban jár

szerkezetben pedig a jár a fej. Ebből az következik, hogy a kabátban és
a levelet egyformán az állítmányi rész alárendelt tagjai. Azaz mondattani
szempontból – az elemzés bizonyos síkján – egyenragúak, egyformák.
Ha más szempontból a levelet elkülönítjük mégis a határozók egyéb faj-
táitól, annak az az oka, hogy a tárgy – a határozókon belül, mint azoknak
sajátos alcsoportja – számos nyelvben – így a mienkben is – sajátos meg-
különböztetést élvez. Pl. van tárgyas és tárgyatlan igeragozás.
Az általunk képviselt álláspontnak – a hagyományossal szemben –
az tehát az egyik jellegzetessége, hogy az alany és az állítmány fogalmát
nem korlátozza a mondat egy-egy részére, hanem a mondat egészét
átfogó, bekebelező kategóriának tekinti, annak a két résznek, amely az
elemzés első síkján különválik. Tehát – technikai oldalról nézve – nem
egy-egy szót választ külön mint alanyt és állítmányt, hanem egész szó-
csoportot. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy esetenként a
hagyományos felfogás sem kerülhette el ezt, csak nem alkalmazta kö-
vetkezetesen. Pl. a Péter és Pál jóbarátok mondatban a hagyományos elem-
zés is egy egész szócsoportot, tehát a Péter és Pál részt minősítette
alanynak. Ám következetlenségre is bőven találunk példát. Íme a kö-
vetkező mondat: A kutya ugat. Ezt hagyományosan – és diákosan – így
elemezzük: alany a kutya (mert az cselekszik), állítmány az ugat (mert
ez a cselekvés). Itt az elemzés rendszerint véget is ér. Ám a mondat
A része ily módon kimaradt az elemzésből. Ha ennek a minősítését
firtatjuk, akkor rendszerint azt a választ kapjuk, hogy az A névelő. Ez
igaz is, csakhogy ez nem mondattani minősítés. Ha az A névelő, akkor
a kutya főnév, és nem alany. Ha viszont a kutya alany, akkor az A mon-
dattanilag micsoda? Nyilván csak úgy oldhatjuk meg a kérdést, ha az
A-t is az alanyhoz soroljuk. Tehát az A kutya rész a mondat alanya. Ha
viszont az A kutya ugat mondatban az A kutya rész az alany, akkor
A fehér kutya ugat mondatban szükségképpen A fehér kutya rész lesz az
alany.
Vagy nézzük a következő példát: A kis Péter egy kövér kutyát látott.
A hagyományos elemzés szerint e mondatban a Péter az alany, a látott
149
szava
az állítmány, a kutyát a tárgy, a kis jelző, s a kövér szintén jelző. Most
alakítsuk át ezt a mondatot így: A kis kövér Péter egy kutyát látott. Ebben
is a Péter lesz az alany, a látott az állítmány, a kutyát a tárgy, s a kis meg
a kövér a jelző. Tehát a régi elemzésből nem tűnik ki, hogy a kis meg a
kövér egyformán jelző ugyan, de a két mondat szerkezeti rendjében nem
ugyanazt a helyet foglalják el.
Továbbá: a hagyományos felfogás szerint A kis kövér Péter esetében
a Péter-nek két jelzője van. Szerintünk csak egy, amely két szóból áll. S
ez nemcsak játék a szavakkal, ennek mélyén egy fontos elvi kérdés hú-
zódik meg. Nevezetesen az, hogy a mondatrészek ugyan szavakból áll-
nak, de nem mint szavak mondatrészek. Egy mondatrész, egy jelző,
állhat egy szóból is, több szóból is. Akárhány szóból álljon azonban,
addig egy mondatrész, amíg az alkotó szavak egységként, egyformán vi-
szonylanak a tartalmazó mondat többi részéhez, egészéhez.
8. Említettük, hogy nyelvünkben nemcsak NV, de NN és NA típusú
mondatok is vannak. Az NV típusú mondatok esetében az alany és
az állítmány kiválasztása nem nehéz – hagyományosan és per definiti-
onem is –, az N az alany, s a V az állítmány. Viszonylag könnyen ki-
választható az alany, és az állítmány az NA, tehát Péter beteg típusú
mondatokból is. Általában az NA típusú mondatoknak az a tagja az
állítmány, amelyik V-re cserélhető, miközben a csere eredménye lehet-
séges mondat. A Péter beteg mondatban tehát a beteg az állítmány, mert
ennek helyén megjelenhet V típusú szó: Péter nevet. Ezzel szemben az
N helyén V nem jelenhet meg. Nincs Nevet beteg.
Problematikusabb az NN típusú mondatok helyzete az alany és
az állítmány kiválasztása szempontjából. Azonban ezek esetében is ta-
lálunk számos formális fogódzót az alany és állítmány kiválasztásához.
Ha pl. mindkét NN tag névelő nélkül áll, akkor rendszerint az az N az
állítmány, amelyik V-re cserélhető, s a csere eredménye lehetséges
mondat. Pl. a Péter katona mondatban a katona az állítmány, mert ez
cserélhető V-re (Péter nevet), míg a másik szó (Péter) V-re cserélve álta-
lában nem ad a magyar nyelvben lehetséges mondatot. (Nincs Nevet
150
katona, Ugrik katona stb.) Gyakori azonban az az eset, hogy az NN

mondat egyik vagy másik, vagy mindkét tagja névelővel áll, tehát tulaj-
donképpen nem NN, hanem ENN, illetve NEN, illetve ENEN mon-
dattal állunk szemben. ENN mondat például A Péter katona, de ilyen
A katona Péter mondat is. Ezekben az első, névelős rész az alany, s a
második rész az állítmány, mert az cserélhető V-re. (A Péter katona –
A Péter nevet; viszont nincs A nevet katona.) Tehát általában a névelős
tag az alany akkor, ha az áll a mondat elején. Ha viszont a mondat
második része névelős (Péter a katona), akkor rendszerint az első rész
az állítmány, mert az cserélhető V-re. (Az Ugrik a katona mondat, de a
Péter a ugrik nem.) Végül ha mindkét tag névelős (A katona a Péter, A Péter
a katona), akkor általában az első tag az alany, s a második tag az állít-
mány. Ez esetben azonban a behelyettesítés, a V-re való átcserélés nem
segít. Ilyenkor az ilyen nominális mondatokat vagy jövőbe, vagy
múltba kell transzponálnunk. (A Péter volt a katona, ill. A Péter lesz a
katona), s akkor a már fentebb ismertetett módon kell tisztáznunk,
hogy a V tag (volt, illetve lesz) mellett melyik N tag az állítmány része.
Amelyik N a V-vel bővített mondatban az állítmány része, az az N lesz
az állítmány a V nélküli mondatban.
9. A hagyományos elemzés nem elégszik meg azzal, hogy a mondat

bizonyos részeit határozónak minősíti, hanem további alcsoportokat
különít el a határozókon belül. Így a Péter gyorsan megy mondat gyorsan
szavát módhatározónak, a Péter tegnap érkezett mondat tegnap szavát idő-
határozónak minősíti stb. Ezek az alcsoportok – a határozókon belül
– nehezen magyarázhatók meg formális-szerkezeti tulajdonságokkal.
Az idézett két mondat gyorsan, tegnap szava szerkezetileg, a mondat egé-
szével szemben elfoglalt hely tekintetében nem különbözik. Amikor az
egyiket módhatározónak, a másikat pedig időhatározónak nyilvánítjuk,
akkor ezt már nem a helyzetük, hanem a konkrét jelentésük alapján
tesszük. Ezzel az eljárással kapcsolatban viszont nem hallgathatjuk el
151
szava
aggályainkat. Láttuk, hogy felfogásunk értelmében az alany, az állít-
mány, a határozó stb. nem a jelentés kategóriája, hanem pozicionális
kategória. Ez persze nem zárja ki, hogy az azonos mondatrészek (pl. a
különböző alanyok, a különböző állítmányok stb.) jelentésében nem
lehet valami közös. Bizonyára van, vagy legalábbis sokszor van. Csak-
hogy annak alapján, ami pl. a különböző mondatok alanyainak a jelen-
tésében közös, nagyon nehéz lenne egy konkrét alanyt megtalálni.
Ezért a modern nyelvtudomány tudatosan is formális ismérvek alapján
választja ki a mondatrészeket, s ösztönösen a hagyományos nyelvészet
is sokszor így járt el. A helyzet alapján történő elemzés nem sérti meg az
azonos mondatrészek között fennálló esetleges jelentésbeli hasonlósá-
got, közösséget. Tudjuk, hogy azonos mondatrészek szerepében külön-
böző típusú szavak is felléphetnek. A magyar nyelvben pl. alany lehet
főnév, névmás, főnévi igenév stb.
Éppen ezért el kell fogadnunk, hogy ha az azonos mondatrészek
(pl. a különböző alanyok) jelentésében van valami közös, akkor annak
forrása nem lehet más, csak a közös helyzet. Amikor tehát helyzet sze-
rint elemzünk, akkor nem tagadtuk meg a jelentés szerinti elemzést
sem.
10. Láttuk, hogy a hagyományos elemzés mondattani szempontból

meglehetősen mostohán bánt a névelővel, mert sokszor nem határozta
meg a mondatban elfoglalt szerkezeti helyét, nem mutatta ki, hogy a
mondat különböző szerkezeti egységei közül melyiknek a része. De
nemcsak a névelő részesült ilyen indokolatlan elbánásban, hanem egy
olyan sajátos morféma is, mint a nem. Korábban, a morfémaosztályok
kérdéseinek ismertetése közben már rámutattunk, hogy ennek osz-
tályba sorolása rendkívül problematikus, tekintve, hogy úgyszólván
megszorítás nélkül előfordulhat mindenféle környezetben. Ha tehát
meg akarnánk adni a disztribúciós viszonyait, jóformán minden lehet-
séges nyelvi környezetet felsorolhatnánk. Ez utóbbi eljárás viszont éle-
sen ellene mondana annak a gyakorlatnak, aminek alapján a morfémák
152
zömét csoportokba, osztályokba soroltuk. Hisz az osztályba sorolás

közben éppen azt a közismert nyelvi jelenséget használtuk fel, hogy a
különböző morfémák nem minden környezetben jelenhetnek meg, ha-
nem egymástól jól különválnak lehetséges és meghatározott környeze-
teik alapján. Természetesen az is jellemző lehet egy elemre, ha – a töb-
biekkel ellentétben – mindenféle környezetben előfordulhat. Éppen
ezért – mondtuk korábban – a nem felfogható egy olyan sajátos morfé-
maosztály tagjának is, amelynek csak egyetlen tagja van.
A nem-mel, ezzel a sajátos előfordulású morfémával kapcsolatban
gyakran azt látjuk, hogy a mondattani elemzés szempontjából nem
méltatják figyelemre. Pedig, ha egyszer előfordul egy mondatban, ak-
kor szükségképpen része is a mondatnak. Ennek megfelelően, ebből
következően róla is el kell dönteni, hogy melyik mondatban mi a sze-
repe, mi a szerkezeti helye.
Sokszor a nem az állítmány része, s az állítmányon belül pontosan
úgy viselkedik, mint a határozók. Pl. Péter nem jött, Péter gyorsan jött stb. Itt
mindkét mondat teljesen azonos szerkezetű. Az első mondatban a nem
jött, a második mondatban a gyorsan jött az állítmány, s mindkét szerke-
zetben a jött a fej. A nem tehát éppen olyan határozó, mint a gyorsan.
Természetesen vannak esetek, amikor a nem nem tekinthető határozó-
nak. Olyankor, amikor láthatólag az egész mondatra vonatkozik, nem-
csak annak egy részére. Ez esetben nem sorolhatjuk sem az alanyi, sem
az állítmányi csoporthoz. Viszont ebből sem következhet, hogy ne
lenne szükséges mondattani szempontból értékelnünk. Elvégre, ha
benne van a mondatban, szükségképpen része is annak. Ilyenkor a
mondat rendszerint az első összetevők síkján két részre oszlik, s egy-
felől a mondat összes többi része, másfelől pedig a nem áll egymással
szemben.
Sok tekintetben hasonló az úgynevezett módosító szók helyzete
is. Mint tudjuk, azokat a szavakat szokás a módosító szavak közé so-
rolni, amelyek a beszélőnek az objektív világ valamely eseményével,
helyzetével kapcsolatos szubjektív vélekedését tükrözik. Ilyen szavak
153
szava
lennének a sajnos, valószínű, talán stb. Akik a módosító szavakat külön cso-
portba sorolják, azok így érvelnek: A Péter nagyon beteg mondatban a nagyon
szó Péter állapotára, tehát egy objektív jelenségre vonatkozik. Ez ha-
tározószó. Viszont a Péter valószínű beteg mondat valószínű része nem köz-
vetlenül Péter betegségét minősíti, hanem a beszélőnek azzal kapcso-
latos szubjektív állásfoglalását. Ez tehát módosító szó.
Az elmondottak alapján világosan kell látnunk, hogy a módosító
szavak különválasztása olyan szempontok alapján történt, amelyeknek
kevés közük a strukturalista nyelvtudományhoz, azzal egyszerűen ösz-
szeférhetetlenek. Mindenekelőtt a kiválasztásuk módja általában ellent-
mond a formális elemzésnek. De ezen túlmenően is van még egy ko-
moly fogyatékosságuk. Nevezetesen az, hogy a Péter nagyon beteg és a Péter
valószínűleg beteg mondatok egyformán szubjektívek.
A beszélőnek az illető dologgal kapcsolatos határozottságában, bi-
zonyosságában különböznek. Elvégre attól, hogy én Pétert nagyon be-
tegnek mondom, Péter még lehet makkegészséges, hisz tévedhetek is,
meg hazudhatok is. Amikor beszélünk az objektív világról, mindig azzal
kapcsolatos szubjektív észrevételeinket mondhatjuk csak el, amelyek le-
hetnek igazak is, meg hamisak is. Az a megállapítás, hogy Öt meg öt az tíz,
szubjektív megállapítás, amely megfelel a valóságnak. Az a megállapítás,
hogy Öt meg öt az kilenc, szintén szubjektív megállapítás, amely nem felel
meg a valóságnak. De ez nem nyelvi különbség.
Végezetül röviden érinteni kívánjuk a magyar határozók egy sajá-
tos fajtáját, amikor egy főnév és egy névutó képez határozót. Pl. a Péter
Sándor után érkezett mondat állítmányi része Sándor után érkezett, s ebben
a Sándor után rész a határozó. E szerkezet két alkotórészének a viszonya
igen érdekes. A Sándor egymagában határozói pozíciót nem foglalhat
el. Ugyanakkor az után – ha nem áll előtte hozzá tartozó névszó – csak
az esetben lehet határozó, ha személyjelet kap. Pl.: A fiú utánam érkezett
stb. Tehát a Sándor után egy olyan szerkezet, amely nem tekinthető va-
lamelyik tagjának kibővítésével létrejött szerkezetnek. (Ugyanis A fehér
kutya szerkezet – mint láttuk – A kutya szerkezet bővítése útján állt
154
elő, ezért mondhattuk, hogy A fehér kutya = A kutya. Viszont a Sándor

után esetében nem áll sem az, hogy Sándor után = Sándor, sem az, hogy
Sándor után = után.)
11. Amikor A fehér kutya hangosan ugat mondatot elemezni kezdtük, azt
mindenekelőtt két részre bontottuk fel: A fehér kutya és a hangosan ugat
részre. Azt mondtuk, hogy a szóban forgó mondat közvetlenül ebből
a két részből van összetéve. Ezt a két részt megfelelő műszóval köz-
vetlen összetevőnek is nevezzük. Az elemzés tehát több síkon folyik
le, és minden síkon meg kell keresnünk a megfelelő közvetlen összete-
vőket. Nézzük a következő mondatot: Szomszédom fia megütötte magát.
Ennek a mondatnak az elemzés első síkján két közvetlen összetevője
van. Az egyik Szomszédom fia, a másik megütötte magát. Ám az elemzés
tovább folyik, s következik a második síkja. E második síkon már kü-
lön-külön elemezzük az első síkon nyert két közvetlen összetevőt.
Most tehát a Szomszédom fia rész közvetlen összetevőit kell megkeres-
nünk. Ez nem jelent különös nehézséget, s így a Szomszédom fia szerke-
zetnek egyfelől a szomszédom, másfelől a fia lesz a közvetlen összetevője.
Ugyanakkor az állítmányi rész két közvetlen összetevője a megütötte és
magát lesz. Felvetődik a kérdés: a szomszédom, a fia, a megütötte és a magát
részek, azok tehát, amelyek a második síkon közvetlen összetevőknek
bizonyultak, hogyan viszonyulnak a mondathoz mint egészhez? Nem
részei annak? De igen, csakhogy nem közvetlen, hanem közvetett ösz-
szetevői. Ilyenformán a Szomszédom fia megütötte magát mondatnak két
közvetlen összetevője van (szomszédom fia és megütötte magát), s négy köz-
vetett (szomszédom, fia, megütötte és magát). A fia rész tehát közvetlen ösz-
szetevője a szomszédom fia résznek, s közvetett összetevője a Szomszédom
fia megütötte magát mondatnak. Vagyis ugyanaz a rész, ami az elemzés
egy meghatározott síkján közvetlen összetevő, az előző sík szempont-
jából közvetett és megfordítva.
A közvetlen összetevőkkel kapcsolatban még néhány kérdést kell
érintenünk. Így pl. azt, hogy hány közvetlen összetevője van a külön-
155
szava
féle szerkezeteknek? Mindig kettő? Erre a kérdésre nem adhatunk ha-
tározott feleletet. Csak annyit mondhatunk, hogy többnyire kettő, de
néha ennél több is. Nézzük például a következő mondatot: Jöttem, lát-
tam, győztem. Ezt nem tudjuk két közvetlen összetevőre bontani. Mert
sem a Jöttem, láttam és győztem, sem a Jöttem és láttam, győztem, sem pedig
a Jöttem, győztem és láttam módon való felosztás nem jobb, mint a többi.
Ezért nem két, hanem három közvetlen összetevővel számolhatunk,
külön közvetlen összetevő lesz mind a Jöttem, mind a láttam, mind pedig
a győztem. E mondat tanulságait képletszerűen az alábbi módon foglal-
hatjuk össze: Ha egy ABC szerkezet közvetlen összetevőkre való bon-
tásakor sem az AB és C, sem az A és BC, sem pedig az AC és B módon
való tagolás nem előnyösebb a másiknál, akkor külön A, külön B és
külön C közvetlen összetevővel kell számolnunk mindjárt az elemzés
első síkján.
A közvetlen összetevők szerinti elemzés nem áll meg a szavaknál.
Nézzük pl. ezt a mondatot: Hosszantartó szárazság köszöntött be. E mondat-
nak két közvetlen összetevője van (hosszantartó szárazság és köszöntött be),
ezeknek pedig szintén két-két közvetlen összetevője (hosszantartó és szá-
razság, valamint köszöntött és be). Tehát a mondatnak négy közvetett ösz-
szetevője van, hosszantartó, szárazság, köszöntött és be. De e négy közvetett
összetevő még tovább elemezhető. Így a hosszantartó rész két közvetlen
összetevőt mutat fel, azt, hogy hosszan és azt, hogy tartó. A hosszan rész-
nek még van két közvetlen összetevője (hossz- és -an), a tartó résznek
szintén (tart és -ó). Az idézett mondat teljes tagolódását – már a közvet-
len összetevők szempontjából – így ábrázolhatjuk:
Hosszantartó szárazság köszöntött be.
156
Hosszan tartó száraz -ság köszönt -ött
Hossz -an tart -ó köszön -t

A közvetlen összetevők szerinti elemzés tehát addig halad, amíg ma-
gános morfémákig nem jutottunk. A nyelvi szerkezetek végső összete-
vői tehát a morfémák. Ez nem véletlen. A jelentéstani fejezetben majd
látni fogjuk, hogy a nyelv elsődleges, primér jelei a morfémák.
Általában mikor van jogunk egy bizonyos elemcsoportot az elem-
zés egy meghatározott síkján közvetlen összetevőnek tekinteni? Akkor,
ha az illető elemcsoportot felfoghatjuk egy egyszerűbb szerkezet és
végső fokon egyetlen morféma bővítésének, kiterjesztésének. Íme a kö-
vetkező mondat: A közlekedési rendőrség itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshaj-
tást. Ennek a mondatnak mi lesz az elemzés első síkján az első két köz-
vetlen összetevője? Az egyik lesz A közlekedési rendőrség, a másik pedig az
itt is megtiltotta a gyorshajtást. Miért nem lehet közvetlen összetevő A közleke-
dési rendőrség itt rész? Azért, mert nincs olyan morféma a magyar nyelvben,
amely egymaga olyan helyzeti értéket tölthetne be, amilyet A közlekedési
rendőrség itt rész betölthet. Ugyanis A közlekedési rendőrség visszavezethető
egy A rendőrség szerkezetre, ez utóbbi visszavezethető egy Az őrség szer-
kezetre, s ez utóbbi egy N osztályú morfémára, pl. arra, hogy őr. De
A közlekedési rendőrség itt nem vezethető vissza egyetlen morfémára. Ha
fokozatosan elhagyjuk a megfelelő részeit, végül őr itt részt kapunk. S
ebből nem hagyhatjuk el sem az őr, sem az itt részt, mert nincs olyan
morféma, amely egymaga egyenértékű lenne eme kettővel a szerkezetbe
való illeszkedés szempontjából. Ismételjük: mindig azok az elemcso-
portok tekinthetők egy közvetlen összetevőnek, amelyek felfoghatók
– végső fokon – egy meghatározott osztályú morféma bővítésének, ki-
terjesztésének.
A morfémaosztályokat – mint láttuk – annak alapján választottuk
külön, hogy milyen tipikus környezetekben léphetnek fel egyes hozzá-
juk tartozó morfémák. Ebből elkerülhetetlenül következett, hogy nem
157
szava
minden környezetben, nem minden szerkezetben jelenhet meg minden
morféma. Más szóval: vannak a mondattani szerkezeteknek olyan
pontjai, értékhelyei, amelyeket csak meghatározott osztályú morfémák,
illetve azok kiterjesztései foglalhatnak el. Ezért van nagy jelentősége a
mondattani elemzésben a morfémabővítés, -kiterjesztés fogalmának,
és annak, hogy a nagyobb szerkezeteket, morfémacsoportokat végül is
egyetlen morfémára vezessük vissza. Így idézett mondatunkban –
A közlekedési rendőrség itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást – a két közvet-
len összetevőt (A közlekedési rendőrség és itt is megtiltotta a gyorshajtást) vissza
kell vezetnünk egy-egy morfémára. Meg kell néznünk, hogy milyen osz-
tályú egyes morféma bővítésének fogható fel a két közvetlen össze-
tevő. S csak azután, ha ezt tisztáztuk, minősíthetjük a két közvetlen
összetevőt alanynak, illetve állítmánynak. Történetesen azt fogjuk ta-
lálni, hogy A közlekedési rendőrség rész egy N-re, az itt is megtiltotta a gyors-
hajtást rész pedig egy V-re vezethető vissza. Tehát a mondat lényegét
tekintve egy NV mondat kiterjesztése. Ennek megfelelően A közlekedési
rendőrség rész alany az itt is megtiltotta a gyorshajtást rész pedig állítmány,
mert – mint korábban láttuk – abban egyeztünk meg, hogy az NV
szerkezetek N tagját alanynak, V tagját állítmánynak fogjuk nevezni.
Ezek után nézzük meg, hogy már többször idézett példamonda-
tunk miként oszlik fel közvetlen összetevőkre a különböző síkokon.
Mint még jól emlékszünk rá, az elemzés első síkján két részt, két köz-
vetlen összetevőt választottunk külön. Az első rész további tagolódása
a következő módon alakul:
A közlekedési rendőrség
A rendőrség közlekedési
A rendőrség közlekedés -i
rendőr -ség közleked- -és
158
rend őr köz- -leked

Mint láttuk, A közlekedési rendőrség rész oly módon oszlott közvetlen
összetevőkre, hogy egyfelől A rendőrség, másfelől a közlekedési rész vált
ki. Ez azt jelenti, hogy amikor közvetlen összetevők szerint elemzünk,
akkor az elemzés nem feltétlenül a mondat lineáris sorrendjében kö-
vetkező részeket gyűjti egybe közvetlen összetevőkként. Más szóval
előfordul, hogy a közvetlen összetevők nem egymás mellett helyezked-
nek el, hanem olyan elemek ékelődnek közéjük, amelyek egy másik
közvetlen összetevő részei. Tehát – képletszerűen – előfordulhat, hogy
egy ABC mondatnak oly módon van két közvetlen összetevője, hogy
egy közvetlen összetevőt alkot AC, s egy másikat B. Ám kétségtelenül
azok az esetek vannak többségben, ahol a közvetlen összetevők egy ösz-
szefüggő, más összetevők részei által szét nem szakított egységet kép-
viselnek.
Nézzük meg ezek után példamondatunk másik közvetlen összete-
vőjét:
itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást
itt is megtiltotta a vezetőknek gyorshajtás t
itt is meg tiltotta vezetők nek gyors hajtás
i tt tiltott a vezető k hajt ás
tilt -ott vezet ő
159
szava
vez- -et
Egy mondat közvetlen összetevőit felsorolhatjuk aszerint is, hogy az egyes
összetevők melyik síkon jelennek meg mint közvetlen összetevők.
Példamondatunk esetében e felsorolás a következő lesz:
A közlekedési rendőrség I. sík

itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást I. sík
A rendőrség II. sík
közlekedési II. sík
itt is megtiltotta a vezetőknek II. sík
a gyorshajtást II. sík
A III. sík
rendőrség III. sík
közlekedés III. sík
-i III. sík
itt is megtiltotta III. sík
a vezetőknek III. sík
a III. sík
gyorshajtást III. sík
rendőr IV. sík
-ség IV. sík
közleked IV. sík
-és IV. sík
itt is IV. sík
megtiltotta IV. sík
a IV. sík
vezetőknek IV. sík
gyorshajtás IV. sík
-t V. sík
rend V. sík
őr V. sík
160
köz- V. sík
-leked V. sík
itt V. sík
is V. sík
meg V. sík
tiltotta V. sík
vezetők V. sík
-nek V. sík
gyors V. sík
hajtás V. sík
i- VI. sík
-tt VI. sík
tiltott VI. sík
-a VI. sík
vezető VI. sík
-k VI. sík
hajt VI. sík
-ás VI. sík
tilt VII. sík
-ott VII. sík
vezet VII. sík.
-ő VII. sík
vez- VIII. sík
-et VIII. sík
12. Mint láttuk, a rendőrség szó először rendőr és -ség közvetlen összetevőkre
oszlott, s csak azután rend és őr alkotókra. Ezzel szemben a gyorshajtás első
két összetevője a gyors és a hajtás volt, nem pedig a gyorshajt- és -ás. Ez azt
jelenti tehát, hogy a rendőrség és a gyorshajtás – noha mindkettőben képzés
és összetétel van – mégsem azonos szerkezetű, az elemek belső rendjét
tekintve. Ugyanis a rendőrség – mivel közvetlen összetevője volt egyfelől
a rendőr, másfelől a -ség – az első összetevők síkján nem összetett szó,
hanem csak képzett szó. Ezzel szemben a gyorshajtás – mivel közvetlen
161
szava
összetevője volt a gyors és a hajtás – az első összetevők síkján nem képzett
szó, csak összetett. Mindez azt mutatja, hogy a közvetlen összetevők
szerinti elemzés olyan belső szerkezeti tulajdonságokat is felszínre hoz,
amelyek egyébként nem tűnnek ki.
A közvetlen összetevők a nyelvi szerkezeteknek egészen sajátos
elemeit képezik. Azok az elemek ugyanis, amelyeket az elemzés ko-
rábbi állomásain tártunk fel (fonémák, morfémák, morfémaosztályok
stb.) lényegében egymással egyenrangúak – már tudniillik a morfémák
a morfémákkal, a morfémaosztályok a morfémaosztályokkal stb. –,
mégpedig egyenrangúak nemcsak egy alkalmi konkrét mondatban, ha-
nem a nyelvi struktúrában elfoglalt helyüket és konstans értéküket te-
kintve. Ha két szegmentumról – mondjuk a nagy és vág szegmentumról
– megállapítottuk, hogy azok morfémák, akkor e két szegmentum
nemcsak azokban a megnyilatkozásokban morfémarangú, amelyekből
kiválasztottuk, hanem minden megnyilatkozásban ilyen rangúnak kell
tekintenünk őket, sőt minden konkrét megnyilatkozástól függetlenül is
felsorolhatók mint morfémák. Ezzel szemben a közvetlen összetevők
ilyen konstans módon sohasem különülnek el. Míg egy morféma vagy
fonéma megjelenhet különböző konkrét megnyilatkozásokban, addig
egy közvetlen összetevő sohasem emelhető ki a megnyilatkozásából.
Azonkívül egyszerűen értelmét veszti. Pl. A közlekedési rendőrség csak az
idézett mondatunkban tekinthető közvetlen összetevőnek. Egy másik
mondatban esetleg nem lesz az. Így pl. A közlekedési rendőrség és a tűzol-
tóság azonnal a helyszínre sietett mondatban is szerepel a közlekedési rend-
őrség rész. Ám ebben a mondatban korántsem lesz az elemzés első sík-
ján önálló közvetlen összetevő, hanem csak egy része az A közlekedési
rendőrség és a tűzoltóság közvetlen összetevőnek.
Mint mondtuk, a fonémák, morfémák, morfémaosztályok egyen-
rangú elemek azért, mert alapvetően közös sajátságok jellemzik őket, s
ezeket a sajátságokat a legkülönbözőbb megnyilatkozásokban is meg-
őrzik. Ezzel szemben a közvetlen összetevők teljesen alkalmi jellegű
szerkezeti elemek. Ebből következik azután az is, hogy a közvetlen
162
összetevők síkján a legkülönfélébb alkatú szerkezetek is egymás mellé

kerülhetnek. Pl. az itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást szerkezet
egyik közvetlen összetevője volt az a gyorshajtást, ennek a szerkezetnek
viszont két összetevője volt az a és a gyorshajtást. Az egyetlen morfémá-
ból álló a és a négy morfémából álló gyorshajtást tehát egyenrangúnak
bizonyult. De ez az egyenlőség korántsem fejezhető ki olyan módon,
amilyen módon pl. a Kutya és A fehér kutya egyenlőséget kifejeztük. (N
= EAN.) Mert az N = EAN egyenlőség azt jelentette, hogy a) min-
denütt, ahol megjelenhet N, megjelenhet egy EAN is, továbbá b) az N
része az EAN szerkezetnek, tehát az egyenlőség voltaképpen azt je-
lentette, hogy egy bizonyos morféma önmagában ugyanazt a funkciót
töltheti be, amit másokkal együtt. Az a és a gyorshajtást viszont nem
írható fel egyenlőség formájában, mert a) e két szegmentum csak eb-
ben a mondatban egyenrangú, és b) a gyorshajtást nem bővítése az a-
nak, mert az a nem szerepel a gyorshajtást-ban.
163
Egyéb összefüggések a morfémák között
1. Azok az eljárások, amelyeket eddig ismertettünk, alkalmasak arra,

hogy minden megnyilatkozást, minden megnyilatkozás szerkezetét fel-
tárhassuk a segítségükkel. Így az első fejezet megállapításai nyomán
minden beszédaktust elemi összetevőkre, fonémákra tudunk bontani.
A második fejezet útmutatása alapján a már fonémákból álló megnyi-
latkozásokat ezektől egészen eltérő típusú szegmentumokra, nevezete-
sen morfémaszegmentumokra oszthatjuk. A harmadik fejezetben ta-
lálható módszertani eljárások alapján a különböző fonematikus alkatú
mortémaszegmentumok között teremthetünk kapcsolatot olymódon,
hogy közülük egyeseket ugyanazon morféma különböző környezetek-
hez kötött megjelenési formáinak ismerhetünk fel. A negyedik fejezet
bizonyos morfémákat ugyanazon osztály képviselőinek nyilvánított a
környezeti, azaz disztribúciós hasonlóság alapján. Az ötödik fejezet azt
vette számba, hogy mikor tekinthetünk egy-egy morfémacsoportot, te-
hát több morfémából álló szerkezetet egy meghatározott morfémaosz-
tály tagjával azonos értékűnek.
Mindezek az eljárások elegendők ahhoz, hogy a megnyilatkozáso-
kat, szerkezetüket leírhassuk, ha nem is kimerítően, de lényeges voná-
saikat illetően. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a morfémák között
lehetséges összefüggések minden fajtáját számba vettük eddig. Erre
azért nem volt lehetőségünk, mert mindig az volt a feltételünk, hogy a
vizsgált megnyilatkozás, amelybe egy-egy elemet helyezünk, egészében
véve azonos marad. Pl. a morfémaosztályok tárgyalásánál a szív, kard,
ács stb. morfémákat azért és csak azért minősítettük ugyanazon osztály
képviselőinek, mert ugyanazon megnyilatkozásban az egyik helyén fel-
léphet a másik. Pl. a Mindez az ács miatt történt megnyilatkozás esetében
az ács helyébe beilleszthetjük a kard szót: Mindez a kard miatt történt. Tehát
a környezet, Mindez a – miatt történt, változatlan maradt. Később, a mor-
fémacsoportok vizsgálatánál a lompos, piszkos kutya morfémacsoportot
azért tekintettük a kutya morfémával egyenértékűnek, mert az Egy kutya
jár ide megnyilatkozásba, a kutya helyébe szintén beilleszthettük a lompos,
piszkos kutya csoportot (Egy lompos, piszkos kutya jár ide), miközben a meg-
nyilatkozás többi része (– jár ide) változatlan maradt. Tehát ez esetben
is a megnyilatkozás egészének azonossága volt a feltétel. Minderre
szükségünk volt, hogy egész sor lényeges disztribúciós vonást kimu-
tathassunk. Ez a feltétel azonban akadályává vált más természetű ösz-
szefüggések kimutatásának.
2. Vizsgáljuk ezt a két magyar igealakot: ugrik és ugrunk. Egymáshoz
való viszonyukat az eddigi eljárások alapján nem tudjuk kifejezni.
Azért nem, mert nagyon ritkán fordulnak elő azonos környezetekben.
A Péter messzire ugrik megnyilatkozásból nyerhető Péter messzire – környe-
zetbe nem helyettesíthetjük be az ugrunk alakot, nincs olyan megnyilat-
kozás, hogy Péter messzire ugrunk. Az eddigi módszerekkel tehát csak azt
tudjuk kimutatni, hogy mind az ugrik, mind az ugrunk fonémasor két-
két morfémaszegmentumot tartalmaz, s az első szegmentum mindkét
fonémasorban ugyanannak az UGR-morfémának az alternánsa. Azon-
ban az ugrik és az ugrunk egymáshoz való viszonyát ezen túlmenően
nem tudjuk tisztázni. Éppen ezért a jelen fejezetben eltekintünk a kör-
nyezet azonosságának eddigi szigorúan betartott feltételétől. S azt vizs-
gáljuk, hogy különböző morfémaosztályok, illetve azoknak a tagjai mi-
lyen kapcsolatokba léphetnek egymással, függetlenül attól, hogy a meg-
nyilatkozások, amelyeken belül ezekre a kapcsolatokra sor kerül, azo-
nosak maradnak-e vagy sem.
Mindenekelőtt meg kell ismerkednünk egy új fogalommal, a morfo-
lógiai hosszú komponens fogalmával. Mikor beszélünk hosszú komponens-
ről? Akkor, ha két vagy három morfémaosztály tagjainak van egy közös
vonása. Pl. az ugrik fonémasor két szegmentuma (ugr- és -ik) nem fordul
elő önmagában soha. Az ugr- mellett mindig megjelenik vagy egy -ik
165
szava
vagy egy -unk, vagy egy -tok stb. szegmentum. Hasonlóképpen az -ik, -
unk, -tok szegmentum is csak valamelyik ugr-, visz stb. típusú szegmen-
tummal együtt jelenhet meg. Az ugrunk-nak ilyenformán egy egységes
vonása van, függetlenül attól, hogy két szegmentumból áll. Egységes
vonása annyiban, hogy az ugrunk szerkezet mint egység mindig V osz-
tályra jellemző pozícióban áll. Éppen ezért azt mondjuk, hogy az ugrunk
két alkotó morfémája egy közös v komponenst, úgynevezett hosszú
morfológiai komponenst tartalmaz.
Felvetődik a kérdés, miért beszélünk ez esetben hosszú morfoló-
giai komponensről? Nem lehetne az ugrunk esetében is úgy eljárnunk,
mint a morfémacsoportok esetében tettük? Nem mondhatnánk azt,
hogy ugrunk = V+R = V. Hisz azt mondtuk, hogy DV = V, vagyis
gyorsan megy = megy. Az ugrunk esetében másról van szó. Ugyanis a
DV=V egyenlőség azt jelentette, hogy mindenütt, ahol DV áll, ott
megjelenhet V. Viszont az ugrunk nem fejezhető így ki. Mert az ugrunk
egyik része sohasem jelenhet meg az ugrunk másik része nélkül. Az
ugrunk esetében csak akkor lenne igaz, hogy V+R = V, ha az ugrunk
helyén esetenként felléphetne ugr- önmagában is, mint V értékű alak.
A morfémacsoportok esetében tehát a szerkezet egyik része megjelen-
hetett a másik rész nélkül is ugyanabban az értékben. Az ugrunk eseté-
ben viszont mindig csak az egész szerkezet jelenhet meg a szóban
forgó értékben. Ezért kell a hosszú morfológiai komponens fogalmát
bevezetnünk. Ugyancsak hosszú morfológiai komponensről beszélhe-
tünk a futás-féle alakulatok esetében. Ezek N értékű alakok. Itt azt
mondhatjuk, hogy egy n hosszú morfológiai komponens jellemzi a két
alkotórészt. Külön-külön egyik sem állhat N értékben, csak együtt.
Az ugrik esetében egy ragozott, a futás esetében pedig egy képzett
alakkal állunk szemben. Ez más szóval azt jelenti, hogy a jelen feje-
zetben többek között a ragozás és a képzés jelenségeit fogjuk meg-
vizsgálni.
3. Vizsgáljuk egyfelől az én, te, ő, mi, ti stb. morfémák, másfelől pedig az
engem, téged, minket stb. típusú morfémák viszonyát. Hagyományosan,
166
mint tudjuk – az én és az engem, a te és a téged stb. alakok között egy

sajátos viszonyt szoktunk megállapítani, nevezetesen azt, hogy az én-
nek az engem a tárgyesete, a te-nek a téged stb. Mindez lehet igaz is, nem
is, éppen ezért meg kell néznünk, hogy a modern nyelvtudomány vizs-
gálati módszerei megerősítik-e és hogyan erősítik meg e korábbi felte-
vést.
Vegyük szemügyre a következő megnyilatkozásokat: Ő látott engem,
ő látott téged, Ő látott minket. Ezek azt mutatják, hogy az engem, téged és
minket alakulatok egyaránt előfordulhatnak egy Ő látott – környezet-
ben, és még nagyon sok hasonlóban. Ennek alapján fel kell tételez-
nünk, hogy ez a három alakulat bizonyos szempontból azonos. Telje-
sen azonos nem lehet, mert akkor az Ő látott engem, ő látott téged stb.
megnyilatkozások a magyar anyanyelvű beszélők számára azonosak
lennének. De a magyar beszélők ezeket a megnyilatkozásokat külön-
böző megnyilatkozások gyanánt, különböző szituációkban használ-
ják, tehát nem tekinthetjük az engem, téged, minket stb. alakulatokat min-
den tekintetben, azaz az alkotó morfémaszegmentumok tekintetében
is azonosaknak, csak bizonyos szempontból. Az Ő látott engem meg-
nyilatkozásba az engem helyébe nemcsak a téged, minket, őket stb. alaku-
latok helyettesíthetők be, hanem havat, hegyet, húst, kéket stb. alakulatok
is. Mindez azt jelenti, hogy az engem, téged, minket stb. alakulatok és a
havat, hegyet, húst stb. alakulatok között hasonlóság, bizonyos fajta azo-
nosság áll fenn. Ennek alapján – mivel a havat, hegyet, húst stb. alakok
tárgyesetűek – az engem, téged, minket stb. alakokat is tárgyesetű alakok-
nak tekinthetjük. Ezzel azonban még koránt sincs megoldva a kérdés.
Ugyanis most még csak annyit tudunk, hogy az engem, téged stb. alakok
tárgyesetűek, de nem tudjuk, hogy minek a tárgyesetei. Nézzük az
engem alakot: lehet ez a tárgyesete pl. a kutya alaknak? (Intuitíve persze
tudjuk, hogy nem lehet, de ennek objektív, formális bizonyítékát ke-
ressük.) Nem, két okból kifolyólag. Először azért, mert a kutya tárgy-
esete, azaz a havat, hegyet stb. szerkezetekhez hasonlóan viselkedő mó-
dosulása úgy van, hogy kutyát. Másodszor – ha a kutyát alakot még
167
szava
nem ismernénk, mert a korpuszunkban eddig nem találkoztunk vele
– az engem csak akkor lehetne a kutya tárgyesete, ha a kutya és az engem
használata között olyan párhuzamot figyelhetnénk meg, amilyen a hegy
és a hegyet, hó és havat alakok használata között figyelhető meg. S ilyen
párhuzam a kutya és az engem között nincsen. Ha azt már tudjuk, hogy
az engem, téged stb. tárgyesetű alakok, de azt még nem, hogy minek a
tárgyesetei, akkor keresnünk kell olyan morfémákat, amelyeknek a
tárgyesete egyéb formában nem ismert, s meg kell néznünk, hogy e
tárgyesettel tudomásunk szerint eddig még nem bíró morfémák és az
engem, téged stb. alakok viszonya párhuzamos-e más morfémák és tárgy-
esetű alakjuk viszonyával. Tegyük fel, hogy végigrostáltuk a morféma-
kincset és kiderült, hogy néhány morfémának, így az én, te, ő, mi, ti stb.
morfémáknak még nem találtuk meg a tárgyesetű alakját, s ugyanak-
kor az engem, téged, minket stb. alakokról is annyit tudunk csak, hogy azok
tárgyesetű alakok, de nem tudjuk, hogy minek a tárgyesetei. Ez eset-
ben fel kell tételeznünk, hogy itt az én, te, ő stb. morfémák tárgyesete-
ivel állunk szemben. De honnét tudjuk, hogyan tudjuk meg, hogy pl.
az engem, az én, a te vagy az ő morfémák tárgyesete-e? Megint olyan
megnyilatkozásokhoz kell fordulnunk, amelyek ezeket az alakokat
tartalmazzák. Íme néhány: Te láttál engem, Én láttalak téged, Ő látott engem,
Ő látott téged stb. Azt látjuk tehát, hogy egy én, te, ő stb. típusú morféma
lehet alanya olyan mondatnak, amelynek egy engem, téged, őt stb. típusú
morféma a tárgya. Felvetődik azonban a kérdés: Minden én típusú
morféma lehet alany akkor, ha egy engem típusú morféma a tárgy? Azt
látjuk, hogy nem. Mert pl. a következő megnyilatkozások nem for-
dulnak elő: Én láttam engem, Te láttad téged, Mi láttuk minket, Ti láttatok
titeket stb. Továbbá szintén nem lehetséges olyan megnyilatkozás,
hogy Én láttam minket, Te láttad titeket stb. Tehát minden én típusú
morféma összetalálkozhat alanyi funkció betöltése közben számos
engem típusú morfémával, de nem mindegyikkel. Kézenfekvőnek látszik
az a feltevés, hogy az én-nek az az engem típusú morféma lesz a tárgya,
168
amelyikkel nem találkozhat össze alany-tárgy formájában. Mi támo-

gatja ezt a feltevést? Igaz, hogy a „közönséges” morfémák megjelen-
hetnek saját tárgyesetű alakjuk mellett, oly módon, hogy maguk ala-
nyi, a tárgyesetük pedig tárgyi pozícióban áll. Pl. Bánat bánatot szül stb.
Azonban ez viszonylag ritka eset. S akkor, ha bizonyos morfémák mel-
lett egy meghatározott típusú csoport egyes tagjai megjelenhetnek
tárgyi minőségben, más tagjai nem, fel kell tételeznünk, hogy a meg
nem jelenhető alakok között lesznek a vizsgált morfémák tárgyesetei.
Ilyen pl. a minket alak is; nincs olyan megnyilatkozás, hogy Én lát-
tam minket.
Eljutottunk tehát oda, hogy az engem is, a minket is tárgyesetű alak.
Az engem ahelyett, abban az értékben áll, hogy én+t. Az engem-ből azon-
ban mindez nem mutatható ki. Olyan részt, ami formailag az én-re em-
lékeztet, még csak találnánk benne (ti. azt a részt, hogy en), de olyan
részt, ami t-re hasonlítana vagy emlékeztetne, nem találunk. Tehát,
noha két morféma értékű tárgyas szerkezettel azonos módon visel-
kedik, ennek ellenére az engem-ben két morfémaszegmentumot a meg-
felelő szabályok szerint kimutatni nem tudunk. (Annak, hogy az engem
en részét az én, gem részét pedig a t morféma alternánsának tekintsük,
nincs jogosultsága.) Az en ugyanis sohasem fordul elő a gem nélkül, a
gem pedig az en nélkül, éppen ezért nem tudjuk felbontani, még azt
sem tudnánk eldönteni – az iménti okból kifolyólag –, hogy hol hú-
zódna a feltételezett két szegmentum határvonala. Éppen ezért bele
kell nyugodnunk, hogy az engem egy morféma – de olyan értékben,
helyzetben áll a különböző megnyilatkozásokban, mint egyébkor két
különböző osztályú morféma kapcsolata. Éppen ezért azt mondhat-
juk, hogy engem = N+t, illetve, ha a ragot R-rel jelöljük, mint korábban,
akkor engem = N+R. Ez az egyenlőség azonban azt és csak azt jelenti,
hogy a szóban forgó morféma két különböző osztályú morféma kap-
csolatával egyenlő módon viselkedik a megnyilatkozás egészével szem-
ben. S nem olyan értelmű egyenlőség, amilyeneket a morfémacsopor-
tok vizsgálata közben alkalmaztunk. Mert az N+R nem kiterjesztése
169
szava
az engem-nek. Azt az eljárást, amikor egy morfémát két vagy több tőle
eltérő osztályú morféma kapcsolatával, egyenlő értékűnek nyilvání-
tunk, morfológiai újraértékelésnek nevezzük. Az én, te, mi stb. típusú
morfémák és az engem, téged, minket stb. típusú morfémák kapcsolatát
azért említettük itt meg, hogy érzékeltessük, milyen nehézségek árán
derítheti fel a nyelvi vizsgálat azokat az összefüggéseket, amelyeket
paradigmatikus, azaz ragozási összefüggéseknek nevezünk, s amelye-
ket a nyelvtankönyvekben rendszerint már készen kapunk. Ezeknek
a paradigmatikus összefüggéseknek a feltárása is mindig úgy történik,
hogy a kérdéses alakokat megnyilatkozásokba állítjuk. A várom, várod,
várja alakokat pl. azért tekinthetjük egy paradigmatikus sor tagjainak,
mert ezek az alakok – jóllehet pontosan ugyanabban a környezetben
nem fordulhatnak elő – mégis, a környezetek különbségén túl, fel-
mutatnak egymás között valami közös tulajdonságot is, ami a külön-
böző környezeteken belüli sajátos egyezéseken keresztül jut kifeje-
zésre. Pl. a várom, várod, várja alak három különböző alak, mert az én
környezetében csak a várom, a te környezetében csak a várod, s az ő kör-
nyezetében csak a várja fordulhat elő. De e különbségeken túl mind-
három csak akkor fordulhat elő, ha van a környezetben tárgy is, még-
pedig ún. határozott tárgy. Ha ilyen nincsen, akkor a várom helyett a
várok, a várod helyett a vársz, s várja helyett a vár alak használatos. A vá-
rom és a várok vagy a várod és a vársz alakok különbsége tehát szintén
környezeti különbség, csak úgy, mint a várom és a várod különbsége is
környezeti különbség, pontosabban különböző – de más természetű
– környezetekből magyarázható különbség.
4. Nézzük meg most, hogy azokat a kategóriákat, amelyeket hagyomá-
nyosan képzőnek meg ragnak hívunk, milyen módon, milyen tulajdon-
ságok alapján különíthetjük el egymástól. Az iskolai nyelvtankönyvek
hagyományai szerint képző az, ami megváltoztatja a szó értelmét, rag
pedig az, ami nem változtatja meg, hanem mondatbeli viszonyát tünteti
fel. Ez a meghatározás, mint látjuk, gyökeresen ellenkezik azzal a fel-
fogásmóddal, aminek alapján mi eddig dolgoztunk. Természetesen a
170
képző és a rag különbségét is szerkezeti-disztribúciós jegyek alapján

írjuk le.
Miből kell kiindulnunk mindenekelőtt? Abból, hogy a képző is, a
rag is egy-egy sajátos morfémaosztály, amelyeknek alcsoportjaik is
vannak. Az a tény, hogy a képző is, meg a rag is egy-egy sajátos mor-
fémaosztály, magával hozza, hogy a képző és a rag mindig egyetlen
morfémából áll. Többmorfémás rag vagy többmorfémás képző
nincs. Amennyiben az analízis folyamán azt tapasztalnánk, hogy egy
rag vagy egy képző két morfémából áll, ez esetben fel kell tételez-
nünk, hogy a két különböző rag vagy két képző alkalmilag került egy-
más mellé.
Nézzük meg, hogy a magyar nyelv képzőit milyen módon jelle-
mezhetnénk. Ehhez szükséges előfordulási helyeik számbavétele. Így
azt tapasztaljuk, hogy egy megnyilatkozás elején – sőt általában egy
szó elején – sohasem jelenhet meg képző. Amikor tehát konkrétan
egy morféma esetében azt akarjuk eldönteni, hogy az lehet-e képző,
avagy sem, ez esetben egy fontos iránymutató az a körülmény, hogy
a vizsgált elem elfoglalhat-e szóeleji helyzetet. Ha igen, akkor eleve
kiesik a vizsgálatból, mert biztosan nem lehet képző. (Azt természe-
tesen mondanunk sem kell, hogy a képző nem lehet szabad morféma,
csakúgy, amint a rag sem. Amikor tehát valamiről el akarjuk dönteni,
hogy képző avagy rag, először is azt kell megnéznünk, hogy szere-
pelhet-e önállóan mint megnyilatkozás. Ha szerepelhet, akkor mint
szabad morféma eleve kiesik a vizsgálatból.) De lépjünk tovább.
Odáig jutottunk, hogy egy képző mindig olyan kötött morféma,
amely nem fordulhat elő szóeleji helyzetben. Ez azonban nem hatá-
rozza meg a képzőt, tekintve, hogy a -t elem, a tárgyeset ragja is kötött
morféma és az sem fordulhat elő szóeleji helyzetben. További jel-
lemző tulajdonságokat kell tehát keresnünk. Ha a megfelelő vizsgá-
latokat elvégezzük, akkor a következőket tapasztaljuk: azokat a kö-
tött morfémákat, amelyeket általában toldalékmorfémáknak hívunk,
a magyar nyelv esetében nem szoríthatjuk be két kategóriába. Nem két,
171
szava
hanem három ilyen kategóriát kell felvennünk. A képző és a rag mel-
lett beszélnünk kell még egy harmadik, ezektől jól elváló csoportról
is. Ezt a harmadik csoportot a magyar nyelvtani hagyomány jelnek ne-
vezte el. A jel szó viszont a modern nyelvtudományban sokkal általá-
nosabb értelmű jelenségre van lefoglalva. (Ugyanis minden morféma,
tehát a képző és a rag is jel.) Éppen ezért, hogy a félreértést elkerül-
jük, a továbbiak folyamán a képző és a rag mellett még egy harmadik
morfémaosztályról, nevezetesen a modifikátormorfémák osztályáról
fogunk beszélni.
Képzőnek nevezzük tehát azokat a szóeleji helyzetben elő nem
forduló kötött morfémákat, amelyek konstrukcionális helye mindig a
modifikátorok előtt van. (A konstrukcionális hely azt jelenti, hogy a
szóban mint konstrukcióban, a képzők a tő után és – ha vannak – a
modifikátorok előtt jelennek meg.)
Ragnak nevezzük azokat a kötött morfémákat, amelyek
konstrukcionális helye mindig a modifikátorok mögött van.
Modifikátornak nevezzük azokat a szóeleji helyzetben meg nem
jelenő kötött morfémákat, amelyek a szó paradigmatikus értékét érin-
tetlenül hagyják.
E három definíció megvilágítására nézzünk meg egy-két példát.
Azt mondtuk, hogy a képzők csak a modifikátorok előtt, a ragok pe-
dig csak azok után jelenhetnek meg a magyar szavakban. Mindenek-
előtt tehát azt kell tisztáznunk, hogy mik is a modifikátorok, azaz
régi, félreértésre alkalmat adó nevükön a jelek. Pl. azok a kötött mor-
fémák, amelyeket a régi nyelvtanok birtokos személyragoknak nevez-
nek. Tehát a kezem fonémasor -em, a kezed fonémasor -ed, a keze foné-
masor -e része stb. Ugyanis a kéz főnév, ha felveszi ezeket a morfé-
mákat, változatlanul alanyesetű marad. A modifikátorok közé tartoz-
nak továbbá az ige modális, azaz mód szerinti, és temporális, azaz
idő szerinti különbségeinek kifejezésére hivatott morfémák. Így a
múlt idő -t-je, a felszólító mód -j-je, s a feltételes mód -n-je. Ezek sem
változtatják meg az alapvető paradigmatikus értéket, tehát az igealakot
172
ugyanabban a személyben és számban hagyják, csak idő vagy mód

szempontjából módosítják. Pl. a vár egyes számú és harmadik személyű
igealak marad akkor is, ha a múlt idő t modifikátorát kapja meg: várt.
Vessünk most egy pillantást a magyar névszó paradigmájára, ha
úgy tetszik, esetrendszerére. Milyen alapon választhatjuk ki a névszói
tővel társulni képes kötött morfémák közül azokat az elemeket, ame-
lyeket jogunk van esetragnak tekinteni? Azoknak a kötött morfémák-
nak a száma, amelyek egy magyar névszóhoz járulhatnak, rendkívül
nagy, harminc körül jár. Nemcsak olyan morfémák tartoznak ezek
közé, mint a -be, -ben, -ról, -hoz, -tól stb., hanem olyanok is, mint -ente,
pl. hetente, -nként, pl. havonként, -tt, pl. Győrött, -lag, pl. viszonylag, -stul, pl.
falustul, -kor, pl. húsvétkor, -szám, pl. óraszám stb. Sokan – anélkül hogy
a névszói tövekkel társulni képes morfémákon belüli finomabb kü-
lönbségeket figyelemre méltatták volna – mindezeket a morfémákat
esetragoknak, névszói ragoknak minősítették. Ám ha alaposabban
megvizsgáljuk ezeket az elemeket, kiderül, hogy nem egységesek. Sok
olyan morféma van köztük ugyanis, amely nemcsak közvetlen a név-
szói tőhöz járulhat, hanem akkor is megjelenhet, ha a tő után köz-
vetlenül modifikátor van. Pl. a -nek morféma nemcsak a puszta tőhöz
járulhat – víznek stb. –, hanem ilyen alakokhoz is: vizemnek, vizeknek,
vizének stb. Ezzel szemben az -nként elem csak a puszta névszói tővel
társulhat: városonként, fejenként. Városokonként, fejekenként vagy
városomonként, fejemenként alak nincsen. Tehát a korábban egy osztatlan
kategóriának tartott morfémákon belül két csoportot kell megkülön-
böztetnünk. Azokat, amelyek csak közvetlenül a tőhöz járulhatnak,
azaz modifikátorok előtt nem jelenhetnek meg, jogtalanul tartották
ragnak. Ezek nyilvánvalóan képzők, mert a képzőkre jellemző az a
tulajdonság, hogy nem jelenhetnek meg a modifikátorok után, csak
azok előtt. Ezzel szemben a morfémák másik nagy csoportja, az,
amely felléphet mindenféle modifikátor után is, tekinthető valójában
ragnak. Ennek alapján a magyar névszó paradigmájában a következő
esetvégződések lesznek:
173
szava
-0 pl. kutya+- 0
-t, pl. kutyát
-nek, pl. kutyának
-val, pl. kutyával
-ért, pl. kutyáért
-vé, pl. kutyává
-n, pl. kutyán
-ra, pl. kutyára
-ről, pl. kutyáról
-hoz, pl. kutyához
-nál, pl. kutyánál
-tól, pl. kutyától
-ba, pl. kutyába
-ban, pl. kutyában
-bél, pl. kutyából
-ig, pl. kutyáig
-ként, pl. kutyaként.
A magyar névszónak összesen 17 esete van, tizenhét olyan kötött mor-
fémát találunk tehát, amely nemcsak a tőhöz, hanem a modifikátorok-
kal bővült tőhöz is járulhat. Így a -nek végződés a szívnek, szíveknek, szí-
vemnek, szívének, szíveinek stb. alakokkal is társulhat több mint félezer
alakkal.
A képzők és a ragok tehát pontosan elhatárolhatók annak alap-
ján, hogy miként viselkednek a konstrukciókban. Valamit képzőnek
vagy ragnak minősíteni ilyenformán nem azt jelenti, hogy a kérdéses
elem jelentését vizsgáljuk, hanem azt, hogy a konstrukcionális helyét
vizsgáljuk. Az említett különbségeken túl megemlíthetjük azt is, hogy
a képző és a rag eltérően viselkedik még egy vonás tekintetében. A ra-
gok ugyanis kölcsönösen feltételezik egymást. Ha van egy főnév, s an-
nak tárgyesete, akkor a többi esete is megvan. Így a kutyát mellett
174
megtaláljuk a kutyának, kutyához stb. alakokat is. Ezzel szemben a kép-

zők nem tételezik fel egymást. Az ég főnévnek pl. van olyan képzett
alakja, hogy égi. Az ég főnév ilyenformán társulhat az -i képzővel. Eb-
ből viszont még egyáltalán nem következik, hogy az -s képzővel is
társulhat. S valóban, nincs olyan képzett alak, hogy eges.
Hasonlóképpen eltér a képző és a rag abban a tekintetben is, hogy
a képző megtűr maga mellett hasonló kategóriát, azaz másik képzőt,
de a rag nem tűr meg maga mellett másik ragot. Így a nevetségesség szó-
ban három képző áll egymás mellett: -ség, -es és újra -ség. Ugyanakkor
nem tudunk olyan alakot találni, amelyben egynél több rag lenne. El-
képzelhetetlen például, hogy a -tál rag mellett megjelenjen a -hoz rag is,
ilyenformán: kutyátólhoz. A rag tehát egy kizárólagos és meghatározott
értékhelyet képvisel.
5. Érdemes egy pillantást vetnünk a névutókra. Ezekkel kapcsolatban
mindmáig nem beszélhetünk – a hagyományos magyar nyelvtanírás ke-
retein belül – megnyugtató módon kialakult felfogásról. Ugyanis nyelv-
tankönyveink a névutót kb. így definiálják: a névutó olyan viszonyító
elem, amely a határozó jelentését egy viszonyjelentés mozzanattal
toldja meg. Ez a meghatározás a névutót, amely tipikusan morfológiai,
azaz alaktani kategória, a mondattani funkciója alapján kívánja megha-
tározni. Viszont a mondattani funkciók és az alaktan egyes kategóriái
között nincs szükségszerű megfelelés. Mert ugyanazt a mondattani
funkciót különböző alaktani kategóriák is betölthetik. Ha tehát a név-
utót úgy határozzuk meg, mint a határozó jelentését valamely vi-
szonyjelentéssel megtoldó elemet, akkor még nincs semmi biztosíté-
kunk arra, hogy e meghatározás alapján valóban névutóra találunk
minden konkrét esetben. Az ellen is mindvégig síkraszálltunk, hogy a
nyelvi elemeket és alakulatokat a jelentésük alapján határozzuk meg.
Nem azért, mintha tagadnánk a jelentés fontosságát, hanem azért,
mert a jelentés természeténél fogva erre kevéssé alkalmas. A jelentés
alkalmazásának különösen helytelen módja az, ha viszonyjelentésről
175
szava
beszélünk. Ugyanis eddig még senki sem tudta objektíven meghatá-
rozni, hogy mi a viszonyjelentés. Íme két mondat: A ház tetején dolgoz-
tak. A ház érdekében dolgoztak. Ebből a két mondatból bennünket a kö-
vetkező két szerkezet érdekel: a ház tetején, s a ház érdekében. Az utóbbi
esetben sokak szerint viszonyjelentéssel állunk szemben. De miért
lesz viszonyjelentése az érdekében alakulatnak és miért lesz egyéb ter-
mészetű jelentése a tetején alakulatnak – kérdezzük. Azért – kapjuk a
választ – , mert a tetején az egy egész képzetet kelt, az érdekében pedig egy
részképzetet. Ez a válasz két szempontból is hamis. Először azért,
mert a jelentést primitív módon összekeveri a képzettel. Másodszor
azért, mert a részképzet és egész képzet fogalmát a lélektan újabbkori
fejlődése ugyancsak kérdésessé, ha ugyan nem tarthatatlanná tette.
A nyelvész a maga eszközeivel képtelen különbséget tenni az érdekében
és a tetején alakulatok között, már eltekintve attól, hogy a konkrét je-
lentése mindkettőnek más. Mivel pedig az érdekében is, meg a tetején is
nyelvi jelenség, más, mint nyelvész nem illetékes a vizsgálatára. A ma-
gyar névutó hagyományos meghatározása alapján tehát nem lehet el-
dönteni megbízható módon egy konkrét alakulatról, hogy névutó-e
vagy sem. Éppen ezért meg kell keresnünk a névutó szerkezeti ismér-
veit.
A névutókat lehetőleg úgy kell meghatároznunk, hogy a defínició
alapján világosan elkülönüljenek a ragoktól is, meg a képzőktől is.
A természetükből és az előfordulási helyükből kifolyólag ugyanis
ezekkel téveszthetők össze a legkönnyebben.
Mindenekelőtt arra kell emlékeztetnünk, hogy a korábban név-
utónak tartott szócskák között találunk kisebb számban olyanokat,
amelyek nem a puszta névszói tő után lépnek fel, hanem valamely
raggal ellátott tőhöz kapcsolódhatnak csak. Így pl. az át szócska - n
ragos főnevek után jelenhet meg csak: hídon át, hidakon át stb. E szócs-
kákkal szemben a valódi névutókat mindenekelőtt az jellemzi, hogy
alanyesetű névszókhoz járulhatnak. Pl.: híd mellett, híd felett stb. A név-
utó első ismérve tehát éppen az, hogy alanyesetű névszókhoz járul.
176
De menjünk tovább. Említettük, hogy ragjaink egymorfémás elemek,

s képzőink is azok. Ezzel szemben számos n é v utónk kétmorfémás:
mell-ett, fel-ett, al-á, el-é stb. Ennek alapján hajlamosak lennénk feltéte-
lezni, hogy névutó az, ami kétmorfémás, szemben az egymorfémás
ragokkal. De az óta és a nélkül szócskák egymorfémások, s ennek el-
lenére egész sor tulajdonságuk megegyezik a névutókéval. Nem lenne
tehát célszerű ezeket kizárni a névutók közül. Éppen ezért a névutó
speciális, más kategóriáktól elhatároló tulajdonságát helytelen a két-
morfémás összetételben látnunk. Figyelembe véve a névutók legfon-
tosabb tulajdonságait, a következő definíciót adhatjuk végül is ennek
a sajátos kategóriának: névutónak nevezzük azokat az elemeket, ame-
lyek kétszótagosak, a névszó teljes paradigmája után megjelenhetnek,
egy névszó mellett csoportosulhatnak, s modifikátorokat vehetnek
fel akkor, ha nem vonatkoznak közvetlenül egy névszóra.
Ezt a meghatározást némely tekintetben meg kell még világíta-
nunk. Teljes paradigmán értjük egy névszó mindenféle modifikátor-
ral bővült alakját, ezek összességét. A névutó megjelenhet a teljes
paradigma után, mert nemcsak azt mondhatjuk, hogy híd alatt, hanem
azt is, hogy hidak alatt, hidam alatt, hídjaik alatt stb. Ennyiben tehát a
névutó a ragra emlékeztet, mert az is megjelenhet mindenféle modi-
fikátor után. Viszont egy névszóra mindig csak egy rag vonatkozhat,
míg névutó több is megjelenhet egy névszó mellett. Így lehetséges
olyan megnyilatkozás, hogy A ház mellett vagy mögött hagytam. Továbbá
egy névutó több névszóra is vonatkozhat. Pl. A tanácsház meg az én
házam mellett mentek el. Ugyanez a ragok esetében elképzelhetetlen.
Szembeszökő különbség továbbá az, hogy ragjaink – már tudniillik
valódi esetragjaink, tehát a modifikátorok után is megjelenő tizenhét
elem – valamennyien egyszótagosak. A névutók pedig kétszótagosak.
A ragokat ilyenformán úgy határozhatjuk meg, hogy azok a magyar
névszó egymorfémás és egyszótagos viszonyító elemei. A meghatá-
rozásnak mind az a része, hogy egymorfémás, mind pedig az a megál-
lapítása, hogy egyszótagos, igen fontos. Itt van ugyanis két ilyen
177
szava
szócska: közt é s tájt. Ezek egyszótagúak, de mégsem lehetnek ragok,
mert kétmorfémásak, ily módon: köz+t és táj+t.
6. Ha összehasonlítjuk ezt a két alakot: Vártam és Házakat, akkor
minden különbségük ellenére egész sor feltűnő hasonlóságot fedezhe-
tünk fel közöttük. Így mindkettőben egy-egy szabad morféma után egy
modifikátor meg egy rag áll. Ha a modifikátorok osztályát M-el jelöl-
jük, akkor az egyik V + M + R , a másik N+M+R képletű. S noha az
első összértéke V-vel, a második összértéke N-el egyenlő, azt mond-
hatjuk, hogy mindkettő azonos elvek szerint épül fel. Ilyen esetben be-
szélünk konstrukciókról. A konstrukciók legközönségesebb fajtája a
szó. Egy szónál kisebb terjedelmű megnyilatkozás nem képzelhető el.
Ilyenformán a szónak egyik ismérve az, hogy egymagában is képezhet
megnyilatkozást. Így az Ugrás – noha két morféma – egy szó, mert
egyik része sem lehet önállóan megnyilatkozás, csak a kettő együtt.
Egyébként a szó és a morféma fogalma nem mindig esik egybe. Pl. a
Nem megnyilatkozás egy morféma és egy szó, de mint láttuk – a z Ugrás
két morféma és egy szó, ugyanakkor a Vártam három morféma, és
mégiscsak egy szó.
A szó konstrukcionális jegyei közé tartozik az is, hogy minden
nyelvben sajátos, de meghatározott szupraszegmentális elem, legkö-
zönségesebben egy hangsúly jellemzi, kíséri. Ennek alapján a kisasszony
pl. egy szó, mert csak egy hangsúlya van stb. Még emlékszünk rá, hogy
a szabad morféma. ismérvének is azt tekintettük, hogy egymagában is
képezhet megnyilatkozást. Ez azt jelenti, hogy a szó állhat egyetlen –
szabad – morfémából is. De a szabad morféma nem azonos a szóval;
szó akkor lesz belőle, ha hangsúlyt is kap, amely nem a morfémának
része, hanem a szónak.
Ha megállapítottuk, hogy egy nyelvben milyen konstrukciók van-
nak és melyek az ismérveik, a megnyilatkozásokat leírhatjuk ezekben a
konstrukciókban is. Ilyenformán a Pétert meghívták konstrukciót most már
nemcsak mint 15 fonéma vagy 6 morféma, ill. morfémaosztály összegét
írhatjuk le, hanem úgy is, mint két szó együttesét.
178
A konstrukció egyik sajátos fajtája a mondat is. Míg a mondatnál

kisebb konstrukció – pl. a szó – része egy nagyobb szerkezetnek, amely
tartalmazza – addig a mondat olyan konstrukció, amely nem tekinthető
egy nagyobb szerkezet részének. Így is határozhatjuk meg a mondatot:
a mondat olyan szerkezet, amely nem része egy nagyobb szerkezetnek,
s amelynek grammatikai összefüggése más szerkezetekkel nincsen, míg
az alkotórészei egymás között grammatikailag összefüggenek.
Említettük, hogy a Vártam és a Házakat konstrukciók között hatá-
rozott párhuzam figyelhető meg. Mindkettőben egy nagy általánosságú
morfémaosztály (N, illetve V) után lépnek fel kötött morfémák, még-
pedig azonos osztályú kötött morfémák, nevezetesen modifikátor és
rag. Az idézett két konstrukció abban is megegyezik, hogy mindkettő-
ben elöl áll a fontosabb tag, az, amelyik esetenként megjelenhet az
utána álló tagok nélkül is. Mindenesetre ez a konstrukción belüli fon-
tosság meglehetősen viszonylagos. Így pl. a Kutyáknak konstrukcióban
a -nak a kevésbé fontos, de a Nekem konstrukciókban a -nek a fontosabb,
mint az -em stb. A fontosság tehát nem egy-egy elemre vonatkozik, ha-
nem arra a helyre, amit különböző elemek tölthetnek be.
179
A jelentés
1. Külön fejezetet kívánunk szentelni a jelentésnek. Az előzmények

során elkerülhetetlenül tettünk már megállapításokat ezzel a sajátos,
érdekes, fontos és bonyolult jelenséggel kapcsolatban. Azonban észre-
vételeink voltaképpen csak a jelentés és az elemzés technikájának kapcso-
latára szorítkoztak. Most viszont figyelmünket kifejezetten a jelentésre,
annak különböző kérdéseire irányíthatjuk.
Meg kell jegyeznünk, hogy a jelentés a modern nyelvtudomány
megjelenése óta vált problematikussá. A hagyományos nyelvészet és a
klasszikus nyelvtan nem látott körülötte semmi tisztázatlan, megol-
dandó elvi nehézséget. Természetesnek találta, hogy számos kérdés el-
döntésénél egyszerűen a jelentésre hivatkozzon, s ezzel a kérdést le is
zárta.
A modern nyelvtudomány ezzel szemben meglehetősen szkepti-
kus a jelentéssel szemben. Ennek eredményeképpen egyes tudósok
olyan nézeteket kezdtek hangoztatni, melyek szerint a jelentés nem is
tartozik a nyelvhez, vagy legalábbis nem vizsgálható a nyelv többi aspek-
tusához hasonlóan objektív módszerekkel stb. stb. Mi volt ennek a
szkepszisnek az oka, mennyiben volt jogosult?
2. Már az ókorban kimondták azt az igaz és alapvető tételt, hogy a
nyelv jelek rendszere. Változatlanul valljuk ezt ma is, éppen ezért rend-
kívül fontos, hogy tisztázzuk, mit is kell tulajdonképpen jelen értenünk, s
milyen fontos fogalmakat tételez fel a jel általában.
Ha a napjainkban leggyakrabban fellelhető véleményeket nézzük a
nyelvi jellel kapcsolatban, akkor igen sok kézikönyvben a következő
vagy lényegében hasonló megjegyzéseket olvashatjuk: a nyelvi jel – így
tanítja ezt egy széles elterjedtségnek örvendő felfogás – voltaképpen
két tényezőből áll. Az egyik tényező a szó hangalakjának képzete, a

másik pedig az a fogalom vagy képzet, ami a beszélőben azzal a tárggyal
kapcsolatban él, amit az illető szó jelöl. Ilyenformán pl. a ló jelnek a
nyelvben két alkotórésze van, az egyik a ló hangsor képzete, a másik
pedig a lónak mint egy sajátos állatfajtának a képzete. A jelentés nem
azonos egyszerűen a ló fogalmával vagy képzetével, folytatódik tovább
a szóban forgó gondolatmenet, hanem viszonyfogalom, nevezetesen a
hangképzet és a tárgyképzet viszonya. Visszatérve imént idézett pél-
dánkhoz, a magyar nyelvben van egy l+ ó hangkapcsolat. A magyar
nyelvközösségen belül ehhez a hangkapcsolathoz asszociálódik egy sa-
játos állatfajtának a képzete. A ló képzete azonban nem azonos egy-
szerűen a jelentéssel, a jelentés az a ló hangtest képzetének és a ló állat
képzetének a viszonya.
A nyelvi jel imént ismertetett koncepciója hamis. Nézzük meg mi-
ért.
Mint láttuk, az imént tárgyalt elmélet mindenekelőtt nem a való-
ságos hangtestet, tehát a konkrét, fizikai hangokat tartja a nyelvi jel
részének, alkotójának, hanem csak azt a pszichikai emlékképet, ami er-
ről a hangtestről a nyelvközösség tagjaiban él. Teszi ezt azért, mert véle-
ménye szerint a nyelvi jel akkor is jelen van, ha nem hangosan beszélünk,
hanem gondolkodunk. Tehát – s ez a lényeg – a nyelvi jel egyik alkotója
a konkrét hangtestek, közönségesen szavak pszichikai lenyomata. Vagyis
egy képzet. A másik alkotó a tárgy képzete, tehát szintén egy képzet.
A jelentés pedig – mint láttuk – e két képzet viszonya.
Az elmondottak alapján világos, hogy ha a jelentés két képzet vi-
szonya lenne, akkor nem a nyelv, hanem a lelki élet területére tartozó
jelenség lenne, s így nem a nyelvtudománynak, hanem a pszichológiá-
nak kellene vizsgálnia. Hisz nyilvánvaló, hogy két képzet kapcsolata is
csak olyasmit eredményezhet, ami maga is pszichikai természetű. Vi-
szont tudjuk, hogy a nyelv nem lelki jelenség. A nyelvtudomány klasz-
szikus korszaka makacsul ezt tanította, de az újabb fejlődés ezeket a
181
szava
nézeteket tarthatatlanoknak találta. A nyelv nem lelki, szubjektív jelen-
ség mai legjobb tudásunk szerint, hanem – mint a bevezetőben rámu-
tattunk – objektív jelenség, mégpedig az objektivitásnak egy sajátos
síkjára, a társadalmi objektivitás területére tartozik. Márpedig ilyenfor-
mán két eset lehetséges a jelentést illetően. Vagy lelki jelenség a jelen-
tés, s akkor nem tartozik a nyelvhez, és a nyelvtudomány érdeklődésére
sem tarthat számot, vagy pedig a nyelv, az objektív nyelv része, viszont
akkor nem lelki, nem pszichikai, hanem más természetű.
Egyelőre azt vizsgáljuk, hogy miért nem lehet a jelentés pszichikai,
miért nem lehet képzet. Ha a jelentés egyszerűen azonos lenne a tárgy
képzetével, akkor – mivel a képzet szubjektív – a jelentésnek is szub-
jektívnek kellene lennie. Továbbá: egy tárgyra vonatkozó képzetünk
minőségét, gazdagságát általában a tárgy ismeretének foka, mélysége
szabja meg. Az oroszlánról más képzete van egy gyermeknek, más egy
oroszlánvadásznak és megint más az állattan tudós professzorának. Ha
a jelentés egyszerűen azonos lenne a képzettel, akkor – mivel a képze-
tek egyénenként eltérők – a jelentések is egyénenként eltérők lennének.
Ez esetben viszont a nyelv nem lehetne a kollektív érintkezés eszköze.
Az a nézet, hogy a jelentés viszonyfogalom, a hangtest képzetének
és a tárgy képzetének viszonya, még egyéb meggondolások miatt is
tarthatatlan. Ugyanis az esetben, ha pl. az ú t szó jelentése az ú + t hang-
test és az út képzetének a viszonya lenne, akkor ez azt vonná maga
után, hogy a jelentés egyaránt függvénye a tárgy képzetének és a hang-
test képzetének. Ebből viszont megoldhatatlan nehézségek támadná-
nak. Pl. a XIII. század előtt u t u volt a mai ú t szó hangalakja. A XII–
XIII. század folyamán a rövid szóvégi magánhangzók eltűntek, s az utu
szó elnyerte mai út alakját. Az esetben, ha a jelentés a hangtest képze-
tének és a tárgy képzetének a viszonya lenne, akkor az utu nem jelent-
hetné ugyanazt, amit az út és megfordítva. Mindez ugyanis azzal járna,
hogy a hangtest megváltozása esetén – függetlenül attól, hogy az illető
hangtesttel jelölt tárgy, illetve annak képzete változik-e – a jelentés is
változna. Ez pedig – mint alább látni fogjuk – súlyosan ellentmondana
182
a jel általános természetének. Ez azt jelentené, hogy a jel alakja, teste és

a jelentés között belső összefüggés van.
Ilyen és hasonló meggondolások alapján tehát azt kell mondanunk,
hogy a jelentés nem lehet azonos sem a tárgy képzetével, sem pedig a
hangtest képzetének és a tárgy képzetének viszonyával. Ez az elképzelés
még annak az előző korba visszanyúló hiedelemnek a mai folytatása,
miszerint a nyelvben egyfelől hangos jelek vannak, másfelől pedig
ezekhez a hangos jelekhez külön-külön, minden beszélő a fejében
hordja a megfelelő képzeteket mint jelentéseket. Ez a felfogás tehát
kimondva vagy ki nem mondva nem tudott megszabadulni a múlt szá-
zadnak attól a hiedelmétől, hogy a nyelv végső fokon semmi több, mint
bizonyos hangoknak és bizonyos képzeteknek az egyén fejében való
összetalálkozása.
Ha ez utóbbi elképzelés megfelelne a valóságnak, ha tehát a nyelv
két, lényegében eltérő természetű komponensnek, fizikai hangoknak és
pszichikai képzeteknek mechanikus egysége lenne, akkor a nyelv nem is
képezhetne sajátos egészet. Ez esetben a nyelvtudomány egységét, ön-
állóságát sem magyarázhatnánk meg. A hangokat a fizika, a képzeteket
a pszichológia kimerítően és megnyugtatóan vizsgálná, a nyelvtudo-
mány feladata legfeljebb abban merülne ki, hogy a fizika és a lélektan
megfelelő eredményeit koordinálja.
Tehát a jelentés nem lehet képzet, mert a képzet egyénenként el-
térő és szubjektív, s mint ilyen, eleve kívül esik az objektív nyelven. De
ismerünk egy másik fontos kategóriát, nevezetesen a fogalmat. Nem
arról van inkább szó, hogy a jelentés a fogalommal azonos? A szó je-
lentése az a fogalom, amit a nyelvközösség tagjai egy meghatározott
hangtesttel összekötnek. Ezzel kapcsolatban a következőre kell rámu-
tatnunk. Bizonyos fokú párhuzam, hasonlóság, illetve bizonyos fokú
egyezés fogalom és jelentés között feltétlenül van. Ezzel alább még
részletesen foglalkozunk. De a fogalom és a jelentés teljes azonosítása
éppen úgy tévedés lenne, mint a képzet és a jelentés azonosítása volt.
183
szava
Gondoljunk csak arra, hogy ugyanazt a fogalmat a legkülönfélébb nyel-
vekben kifejezhetjük. A csillag fogalma minden csillagász számára egy-
forma. Ezzel szemben nem minden nyelvben pontosan azonos a csillag
szó jelentése. Az angol star (ejtsd ’sztár’) szó például, ami csillagot je-
lent, nem fordítható le magyarra minden esetben a csillag szóval stb.
Ezek és egyéb meggondolások alapján tehát el kell utasítanunk azt a
gondolatot, hogy a jelentést egyszerűen azonosítsuk a fogalommal.
Az eddig mondottak lényegét így foglalhatjuk össze: szemben az-
zal az évezredes és ma is élő hiedelemmel, hogy a jelentés a nyelv ese-
tében olyan tényező, amit a nyelvközösség tagjai külön-külön hordoz-
nak a fejükben, tehát az értelmi-lelki élet területére tartozó kategória,
vagy képzet, vagy fogalom, ezzel a magát ma is makacsul tartó nézettel
szemben nyomatékosan azt hangoztattuk, hogy ha a jelentés a nyelv
része, akkor – mivel a nyelv objektív – a jelentésnek is objektívnek kell
lennie. Ez esetben nem lehet képzet, egyéb meggondolások miatt vi-
szont nem lehet fogalom sem, illetve nem lehet ezekkel egyszerűen,
mechanikusan azonos. Akkor viszont mi a jelentés?
3. Gondolatban idézzük fel a nyelvi jelölés aktusát. Valahányszor egy

nyelvi jel segítségével megnevezzük a külvilág valamely tárgyát, darab-
ját, aspektusát stb., akkor mindenekelőtt két tényezőt látunk. Egy jelet,
azaz egy hangtestet, valamint azt a valóságos tárgyat, amit e jellel meg-
nevezünk. Például, ha valakinek a figyelmét fel akarjuk hívni egy asz-
talra, ami egy szobában áll, akkor a két tényező az asztal hangsor és a
valóságos asztal. Az asztal hangsort nevezzük jelnek. S egyelőre ennek
a jelnek a vizsgálatára fordítjuk a figyelmünket.
A nyelv feladata köztudomásúan az, hogy a bennünk támadó szub-
jektív tartalmakat mások számára is megfoghatóvá tegye. De egy gondo-
latot, véleményt, észrevételt, tehát egy bennünk támadó szubjektív tar-
talmat közvetlenül mint szubjektív tartalmat nem tudunk egymással
megosztani. Ahhoz, hogy egy bennünk élő, bennünk támadt szubjektív
184
tartalom a beszédtársunk számára is megfoghatóvá legyen, ezt a tartal-

mat objektívvé kell tenni. Az objektívvé tétel eszközei a jelek. Alapvető
feladatukból, az objektívé tételből a jelekre vonatkozóan következik egy
rendkívül fontos megállapítás. Nevezetesen az, hogy a jelnek mindig ob-
jektívnek, azaz fizikainak kell lennie. A jel vagy a fülünkhöz, vagy a sze-
münkhöz, vagy valamely más érzékszervünkhöz szól. Márpedig olyasva-
lami, amit sem hallani, sem látni, sem tapintani, sem szagolni stb. nem
lehet, az nem lehet jel, mert az nem tudósíthat bennünket semmiről. Mi-
vel agyunkhoz az érzékszerveinken keresztül vezet az út, minden, ami az
agyunkat akarja valamiről értesíteni, ezt a feladatot szükségképpen csak
az érzékszerveinken keresztül végezheti el. A jelnek tehát fizikainak kell
lennie. Ezért is el kell vetnünk tehát azt a nézetet, hogy nem a konkrét
hangtest a jel, hanem annak csak szubjektív lenyomata. A szubjektív le-
nyomat, a képzet, nem tehet semmit objektívvé, tehát nem lehet jel.
A hangtest szubjektív lenyomata, képzete az már a valóságos jel emlék-
képe, nem pedig maga a valóságos jel.
De menjünk tovább, és nézzük meg, még milyen említésre méltó
tulajdonságai vannak a jelnek általában. A jel, azon kívül, hogy fizikai, az
érzékszerveinkhez szóló, azokra ható jelenség, tudósít bennünket vala-
miről. Értelme önmagában nincsen, nem önmagáért van. Amit helyette-
sít, képvisel stb. – az a jelben nincsen benne. Ha benne lenne, akkor már
nem lenne jel. Ebből viszont az következik, hogy a jel azzal, aminek a
jele, nincsen semmiféle belső, okozati kapcsolatban. Pl. a vasúti közle-
kedésben ma a szabad jelzés adására zöld fényt használnak
Európaszerte. A századforduló táján még ugyanezt a jelzést fehér fény-
nyel adták. Ma tehát két szín van a jelzőkben, piros a „megállj”, és zöld
a szabad jelzésre. Régebben is kettő volt, de nem piros és zöld, hanem
piros és fehér. Hogy a vasúton belül áttértek a fehér helyett a zöld alkal-
mazására a szabad jelzés kifejezésére, annak az volt az oka, hogy a köz-
világítási lámpák is fehér színűek, s ezek zavarták a mozdonyvezetőket.
Több súlyos szerencsétlenség is történt a nagy pályaudvarokon amiatt,
hogy a mozdonyvezető a fehér fényt szabad jelzésként értelmezte, pedig
185
szava
az nem jelzőlámpa volt, csak egy egyszerű világítási ívlámpa. Mindez vi-
szont jól mutatja, hogy a szabad fogalma és a fehér vagy zöld szín fo-
galma között semmi összefüggés nincsen. Társadalmi megegyezés kér-
dése, hogy melyik színt használjuk. Nincs ez másképpen a nyelvi jelek
esetében sem. Az asztal jelzésére ugyanúgy használhatnánk más hangtes-
tet is. Hogy valóban semmi összefüggés nincs az a+sz+t+a+l hangsor és
a valóságos asztalok között, azt jól mutatja az a körülmény, hogy ugyan-
ezt a bútordarabot az egyik nyelv asztal, a másik tis, a harmadik tébl, a
negyedik medja hangtesttel, azaz jellel jelöli. Ezt a tényt úgy mondjuk,
hogy a jelek önkényesek. Önkényesek abban az értelemben, hogy a jel
tulajdonságai, fizikai alkata és az illető jellel jelölt dolog tulajdonságai
között nincs összefüggés. Nem benső, nem okozati ez a kapcsolat, ha-
nem – logikai szempontból nézve – véletlen, esetleges jellegű. Azonban
a nyelvi jel önkényességével kapcsolatban kell egy figyelmeztető meg-
jegyzést tennünk. Nem szabad az önkényesség hallatára azt gondolni,
hogy az egyes beszélő a maga tetszése szerint alkot jeleket vagy a maga
egyéni, önkényes módján használja őket.
A jelek tehát olyan fizikai jelenségek, amelyek valami helyett állnak,
valami rajtuk kívülire utalnak, s ez a rajtuk kívüli a jel fizikai tulajdonsá-
gaiból nem vezethető le. Mert ha abból levezethető, akkor már nem jellel
van dolgunk. Pl. egy fénykép nem jele annak a személynek, akit ábrázol,
mert nemcsak utal az illetőre, hanem bizonyos értelemben tartalmazza,
ábrázolja az illetőt. Ezzel szemben az a név, hogy Kovács János, az
már jel, mert ennek a névnek a fizikai, azaz hangtulajdonságaiból
nem következtethetünk Kovács János egyéni tulajdonságaira. A fény-
képről látjuk, hogy kövér vagy sovány, alacsony vagy magas stb., a
Kovács János név alapján viszont mindezt nem tudhatjuk. Itt szeret-
nénk még megemlíteni, hogy a szimbólum sem azonos a jellel. Pl. a kö-
zépkorban az igazságszolgáltatás szimbólumaként gyakran alkalmaztak
egy mérleget, azt akarván kifejezni, hogy az igazságszolgáltatás meg-
méri, elbírálja az elébe kerülő ügyeket. Ez a mérleg nem jele volt az
186
igazságszolgáltatásnak, hanem szimbóluma. Mert még közvetett uta-

lást tartalmazott magában azzal a dologgal kapcsolatban, amit szim-
bolizált. A szimbólum tehát többé vagy kevésbé közvetlenül, még a
maga tulajdonságaival utal a szimbolizált dologra. A jel esetében vi-
szont erről már nem lehet szó. Természetesen számos esetben elő-
fordul, hogy a szimbólumból jel lesz, akkor, ha a történeti fejlődés
során fokozatosan elhalványulnak a szimbólumnak azok a vonásai,
amelyek a szimbolizált dolog tulajdonságaira utaltak. Pl. a képírások
– gondoljunk a kínaiak írására – általában keletkezésük idején egy-
szerűen rajzai voltak a külvilág különféle tárgyainak. Ezek a rajzok
egyre sematikusabbak lettek, s egy idő múltán már csak fő vonásaiban
emlékeztettek az eredeti tárgyra. Ez esetben a rajzból szimbólum lett.
A szimbólum tovább egyszerűsödött, s egy idő múlva olyan formát
vett fel, amiben már nyoma sem maradt az eredeti rajznak, vagyis a
tárgy tulajdonságainak. A szimbólum jellé vált. Ennyit egyelőre a jel-
ről.
Térjünk vissza kiinduló példánkhoz. Ott tartottunk, hogy egy
konkrét bútordarabot, egy asztalt megneveztünk egy nyelvi jellel, az
asztal hangsorral. Megegyeztünk abban, hogy csak ez a hangsor a jel.
Mi lesz a nyelv szempontjából az asztal, tehát a bútordarab, amely
fából készült, s három vagy négy lábon állva tárgya lett a nyelvi jelölés
aktusának. Abban valószínűleg minden nehézség nélkül egyet fogunk
érteni, hogy az asztal, eme gyakori bútordarab nem lehet a nyelv ré-
sze. Ez nem tartozhat a nyelvhez. Az asztalról beszélhetünk a nyel-
ven, de ettől még nem lesz része a nyelvnek. Nyilvánvaló, hogy a konk-
rét asztal nem lehet a jel jelentése sem. Többek között azért nem, mert
konkrét, valóságos asztal nagyon sok van, s ebből az következne,
hogy az asztal hangtestnek végtelenül sok jelentése van stb. stb. Az
asztal, a valóságos bútordarab, amire jelünk egy adott esetben vonat-
kozik, a jel tárgya lesz, nem pedig a jelentése. A jel egy adott konkrét
közlésben tehát vonatkozik egy konkrét tárgyra, de e tárgy nem lesz
ettől része sem a jelnek, sem általában a nyelvnek. (Mivel a nyelv se-
gítségével a világ minden tárgyáról beszélhetünk, ha a jel tárgyát a
187
szava
nyelvhez tartozónak tekintenénk, akkor az egész világot a nyelv alko-
tórészének foghatnánk fel.)
Van tehát már két terminusunk, az egyik a jel, a másik pedig a jel
tárgya. De a jel és a jel tárgya között semmi összefüggés nincsen. Az
a+sz+t+a+l hangok tulajdonságai meg a valóságos asztalok tulajdon-
ságai között a legcsekélyebb hasonlóság nem áll fenn. Az egyik egy
bútordarab, amin enni lehet, írni lehet, fából készült, súlya van stb.
A másik egy hangsor, mely légrezgésekből áll, és noha anyagi ugyan,
súlya vagy tömege az asztaléval összemérhető módon nincsen. Mégis,
az asztal hangsor és a valóságos asztal között a magyar nyelvben van
egy állandó jellegű összefüggés. A magyar nyelvközösség beszélői az
asztal hangsort gyakran használják a különféle, konkrét asztalok jelölé-
sére. Az összefüggést nem magyarázhatjuk meg a hangsor és a szóban
forgó tárgy tulajdonságainak hasonlóságával. Kell tehát még valami-
nek a jelen és a jel tárgyán kívül szerepelnie a jelölés aktusában, ami
e két alapvetően idegen dolog között kapcsolatot teremt, aminek alap-
ján a magyar beszélők az asztal jelet az asztalok jelölésére használják,
és nem – mondjuk – a szekrényekre. Azt a szabályt, aminek alapján a
jelet használjuk, aminek alapján egy bizonyos jelet egy bizonyos
tárgyosztály jelölésére használunk, ezt a szabályt nevezzük jelentésnek.
A jelentés tehát szabály, a jel használati szabálya. Ilyenformán minden
esetben, amikor egy nyelvi alakulatot jelentéstani szempontból vizsgá-
lunk, három tényezőt kell keresnünk. Egyfelől a jelet, azután a jel tár-
gyát, másfelől a jelentést, aminek alapján a jelet használjuk.
Mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy nincs olyan nyelvi
jel, aminek ne lenne jelentése. Ez elkerülhetetlenül következik abból a
tényből, hogy a jelet nem a saját tulajdonságai teszik jellé, hanem az a
körülmény, hogy egy rajta kívül álló és belőle le nem vezethető szabály
alapján használjuk bizonyos tárgyak jelölésére. Aminek nincs jelentése,
az nem jel. Ami nem jel, az nem tartozhat a nyelvhez, lévén a nyelv
jelrendszer. Jelentése tehát minden nyelvi jelnek, minden morfémának
szükségképpen van. A jel tárgyát illetően más a gyakorlat. Az ördög vagy
angyal morfémáknak szükségképpen van jelentésük, aminek alapján
188
használjuk őket. E jelek esetében azonban a jel tárgya hiányzik, de ez

nem elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy valami jel lehessen. Csak a je-
lentés szükséges okvetlenül. A jelentés viszont nem része a jelnek, ha-
nem feltétele. Minthogy a nyelv jelek rendszere, amelyek nincsenek belső
összefüggésben a jelentésekkel, a nyelv esetében formáról és tartalomról
beszélni értelmetlenség. A forma és a tartalom viszonya meghatározott,
megfelelésük szükségszerű. Ezzel szemben a nyelvi jel és a jelentés kap-
csolata nem szükségszerű, hanem önkényes.
4. Említettük, hogy visszatérünk még fogalom és jelentés viszonyának
érintésére. Volt ugyanis egy amerikai nyelvész, L. Bloomfield, aki –
a pszichologista jelentéselképzelés elégtelenségét látva – kijelentette: a
jelentés nem része a nyelvnek. A nyelvhez csak a jelek tartoznak, a je-
lentés már nem. A jelentés ugyanis e neves tudós szerint azonos a jel
tárgyával. Pl. azt írja egy helyütt, hogy a só szó jelentése az, hogy NaCl.
Márpedig ehhez csak egy vegyész ért. A hold szó jelentése maga az égi-
test, ahhoz viszont csak a csillagász ért. A nyelvésznek tehát le kell
mondania a jelentések vizsgálatáról, mert ha minden szó jelentését meg
akarná vizsgálni, akkor mindentudónak kellene lennie. Ez a nyelvész
súlyos tévedést követett el, amikor a jelentést összekeverte a jelölt va-
lósággal. Ugyanis nyilvánvaló, hogy az NaCl nem jelentése a só szónak,
hanem az már valóságos só, tehát a só jel tárgya, s nem a jelentése.
Ehhez a valóságos sóhoz, az NaCl-hez valóban csak egy vegyész ért-
het. Csakhogy két különböző dolog a só szó jelentését ismerni, s a va-
lóságos só kémiai összetételét ismerni. A só jelentését mindenki ismeri,
aki tudja, hogy mit lehet ezzel a jellel jelölni. Továbbá nyilvánvaló,
hogy egy fizikus jobban ismeri az atomot, mint egy orvos. Az orvos
viszont többet tud a tüdőről, mint egy fizikus. Ez azt jelenti, hogy a
fizikus az atom szó jelentéséről tud többet az orvosnál? Nem. Nem az
atom jelentését ismeri jobban, hanem a jelölt tárgyát. A tárgyra vonat-
kozó ismeretek nem azonosak a jelentéssel. Ha azonosak lennének, ak-
kor a fizikus pl. az atom esetében sohasem tudná megmagyarázni azt
a többletet, amit a nem-fizikusokkal szemben tud, tekintve hogy nem
189
szava
lenne közös kiindulási alap a szakember és a laikus között. Ettől füg-
getlenül, ezenkívül még más meggondolásokból is tarthatatlan az a né-
zet, hogy csak két tényező szerepel a jelölés aktusában, nevezetesen jel
és jelölt valóság. Ugyanis ha így lenne, ha tehát a nyelv fizikai jelekből,
hangtestekből állna és semmi másból, ez esetben nem tudnánk a jeleket
használni, mert nem lenne semmi támpontunk abban a tekintetben,
hogy az egyes jeleket a külvilág mely darabjára vonatkozóan használ-
juk. A jelentés kérdését illetően tehát az egyik legsúlyosabb és sokszor
elkövetett tévedés az, amelyik a jelentést a jelölt valósággal azonosítja.
A továbbiak folyamán nemcsak a jel és a jel tárgya ismert szá-
munkra, hanem a jelentés is. Foglaljuk össze e három jelenség viszo-
nyának legfontosabb oldalait.
a) Mivel a jelentés a jel használati szabálya, s nem azonos egy
konkrét jeltárggyal, ebből elkerülhetetlenül következik, hogy a jelentés
csak absztrakt lehet, lévén a konkrét szabály abszurdum.
b) Mivel a jelentés nem azonos a jel tárgyával, egy és ugyanazon
jellel különböző tárgyakat (pl. az asztal jellel több különböző asztalt),
sőt különböző típusú tárgyakat is jelölhetünk (pl. a hegy lába, a híd
lába, az ember lába stb.).
c) Mivel a jelentés nem azonos a jel tárgyával, ugyanazt a tárgyat
különböző jelentésű jelekkel is jelölhetjük. Pl. az asztalon álló almát jelöl-
hetjük az alma, gyümölcs, valami, ez, vacak stb. különböző jelentésű jelekkel.
d) Mivel a jelentés a jel alkalmazási szabálya, ezért a jelentés ál-
landó, a jelölt tárgy változó.
5. A továbbiak folyamán az lesz a feladatunk, hogy megnézzük, milyen
következményei vannak az imént ismertetett négy fontos összefüggés-
nek.
Nézzük meg mindenekelőtt az absztrakt jelentés és a konkrét je-
lentés problémáját. Sok olyan kézikönyvet találunk, amely a szavakat
absztrakt és konkrét jelentésű szavakra választja külön. Az absztrakt
jelentésűek között olyanokat találunk, mint viszony, arány, szabadság
190
stb., a konkrét jelentésűek között pedig olyanokat, mint víz, szén, kéz,
láb stb. Felvetődik a kérdés, mint mond meg nekünk az arány szó
jelentése, pontosabban miben áll az arány szó jelentése? Az arány szó
jelentése előírja, hogy ezt a szót mire lehet, mire nem lehet használni.
Ugyanakkor miben áll a kéz szó jelentése? Lényegében ugyanebben,
nevezetesen a kéz szó használati körének megszabásában. Természe-
tét, feladatát tekintve mindkét szó jelentése azonos tehát. Azt kell
mondanunk ennek alapján, hogy mind az arány, mind a kéz szó jelentése
egyformán absztrakt vagy konkrét, s csak azt kell még eldöntenünk,
hogy a kettő közül pontosan melyik.
A jelentést úgy határoztuk meg, mint szabályt, pontosabban
szólva azt tapasztaltuk, hogy a jelentés nem magyarázható meg más-
ként, mint szabály formájában. A szabályról viszont általában tudjuk,
hogy miként jön létre. Szabályról beszélhetünk abban az esetben, ha
sok hasonló konkrét eset kapcsán eltekintünk mindattól, ami az
egyes, konkrét esetekre jellemző csak, s csupán arra vagyunk tekin-
tettel, ami a különböző konkrét esetekben egyaránt megtalálható, kö-
zös. A szabály mindig szükségképpen absztrakt. A különböző konk-
rét esetek egy absztrakt szabály szerint, annak alapján folynak le – de
a szabály ettől változatlanul absztrakt marad. Konkrét szabály nin-
csen. S ha a jelentés a jel használatának szabálya, akkor a jelentés
mindig szükségképpen csak absztrakt lehet. Tehát a hagyományos
nyelvtannak az az eljárása, amellyel a szavakat absztrakt és konkrét
jelentésű szavakra osztotta, téves volt, a jelentés igazi természetének
fel nem ismerésén alapult. Vajon semmi alapja nincs az absztrakt és
a konkrét megkülönböztetésnek? Annyiban van alapja, hogy pl. az
arány és a kéz szó esetében – noha e két szó jelentése, mint épp az
imént láttuk, egyformán absztrakt – a jelölt tárgyak, tehát a valóság
megfelelő darabjai különböznek absztraktság, illetve konkrétság te-
kintetében. Tehát a kéz a valóságban és az arány a valóságban – ezek
természete különböző.
191
szava
Ilyenformán elmondhatjuk, hogy a tradicionális nyelvtan – ami-
kor a szavakat absztrakt és konkrét jelentésű szavakra választotta szét
– összekeverte a jelentést és a jelölt tárgyat. Összekeverte a nyelvet
azzal a valósággal, amire a nyelv vonatkozik, amiről a nyelv szól.
6. Jelentés és jelölt tárgy megkülönböztetése kapcsán érintenünk kell a

modern jelentéstani vizsgálatok egyik legizgalmasabb problémakörét,
nevezetesen a jelentés és a szövegösszefüggés problémáját. Általáno-
san elterjedt hiedelem ugyanis, hogy a jelentések a szövegösszefüggés
hatására módosulnak, finom árnyalataik vannak, individuális színezetet
vesznek fel stb. A hagyományos stilisztika javarészt ezeket a szöveg-
összefüggés hatására keletkező módosulásokat vizsgálja, tehát a jelen-
tésnek ezekkel az állítólagos finom árnyalataival foglalkozik. Ha ezeket
a nem is annyira a szűkebb szakirodalomban, hanem a nyelvtudomány-
nyal szorosabb kapcsolatban nem levő egyéb körökben megfigyelhető
nézeteket egyelőre nem vizsgáljuk tovább, hanem a szakirodalom meg-
felelő fejezeteit lapozzuk fel, akkor két meglehetősen határozottan kü-
lönváló, egymástól elkülönülő irányzat bontakozik ki előttünk. Az
egyik irányzatot a kontextualisták irányzatának nevezhetjük. Ennek hí-
vei – mint az irányzat neve is mutatja – úgy vélekednek, hogy a szó
jelentése nagymértékben, ha ugyan nem abszolút értelemben függvé-
nye a kontextusnak, azaz szövegösszefüggésnek. Ezzel az irányzattal
szemben áll az úgynevezett autonomisták tábora, akik azt vallják, hogy
a szó jelentése vagy legalábbis annak a magja lényegében független a
környezettől. Az autonomisták ilyenformán általában nem tagadják,
hogy a környezet, a szövegösszefüggés módosíthatja, befolyásolhatja,
árnyalhatja a jelentést, de – mint mondtuk – elismerik a kontextustól
független alapjelentést is. Ebben a kérdésben nekünk is állást kell fog-
lalnunk. Ugyanis számos további jelentéstani kérdésre adandó vála-
szunk attól függ, hogy itt milyen álláspontot foglalunk el. Nézzük meg
tehát kissé részletesebben.
192
Állítsuk egymás mellé e két mondatot: Egy kutya megy az úton s Egy
fehér kutya megy az úton. E két mondatban bennünket most a kutya szó
jelentése érdekel. A kérdés így hangzik: más lesz-e a kutya szó jelentése
a második mondatban, mint az elsőben? A két mondat között, mint
látjuk, az a különbség, hogy az egyikben csak kutyáról van szó, a má-
sikban pedig egy fehér kutyáról. Sokan úgy vélekedhetnének, hogy a
második mondatban más a kutya jelentése, több, gazdagabb, mint az
elsőben. Ezzel szemben mi a következőket mondhatjuk: a két mondat-
ban a kutya jelentése hajszálpontosan azonos. A többlet, ami a második
mondat fehér szavának hatására áll elő, nem a kutya jelentését befolyá-
solja. Egy jelentés, lévén absztrakt szabály, nem lehet sem fehér, sem
fekete. Fehér csak a valóságos kutya lehet. A második mondat fehér
szava tehát nem a kutya jelentését befolyásolja, hanem a kutya jel tár-
gyát, a valóságos kutyát. A jelző tehát nem a jelzett szó jelentését gaz-
dagítja, nem annak jelentéséről tudunk meg többet általa, hanem a jel-
zett szó tárgyáról. Mindez azt támasztja alá, hogy a jelentés lényegében
független a környezettől. Ennél a konkrét példánál azonban sokkal
nyomósabb elvi meggondolások is ezt a felfogást támogatják. Vegyük
ezeket is sorra.
Azt mondtuk, hogy a jelentés szabály, mely előírja, hogy minek
vagy miknek a jelölésére használhatunk egy jelet. Ebből elkerülhetetle-
nül következik, hogy ha a jelet a jelentése alapján, annak megfelelően,
arra való tekintettel használjuk, akkor a jelentés megelőzi a felhaszná-
lást, csakúgy, amint egy nyelv használata feltételezi annak ismeretét.
A jelentés szükségképpen előbb van, mint a felhasználás, tehát a jelen-
tés előbb van, mint az alkalmi környezet, amibe a szót a jelentése alap-
ján helyezzük. Mi lenne a következménye tehát, ha a környezet szabná
meg a jelentést, ha a jelentés nem lenne a környezettől független? Az,
hogy nem tudnánk a jeleket használni. Ugyanis abban az esetben, ha
csak a szövegösszefüggésben derülne ki, hogy mi a szó jelentése, akkor
mindaddig, amíg nincs kontextusban, nem lenne támpontunk, szabá-
lyunk, aminek alapján a jelet használjuk. Ha egy szó jelentése csak a
193
szava
környezetben tisztázódna, akkor nem tudnánk, hogy milyen környe-
zetbe illeszthető be.
Továbbá említettük már többször, hogy a jelentés szabály. A sza-
bály pedig eltekint attól, ami csak az egyedi, konkrét esetre jellemző, s
csupán azt tartja számon, azt foglalja össze, ami a sok különböző, de
lényegében hasonló konkrét esetben egyforma, azonos. Ebből viszont
az következik, hogy a jelentés független a konkrét, alkalmi környeze-
tektől, s egy szó jelentéséhez az tartozik, az az általános, ismétlődő, ami
azt a legkülönbözőbb konkrét előfordulások esetében egyformán jel-
lemzi. A szó jelentése tehát a szó különböző alkalmazásaiban megnyil-
vánuló állandó. Az, ami csak egy meghatározott környezetben látszik
a szó jelentéséhez tartozni, nem a szó jelentésében, hanem a környe-
zetben van, legfeljebb mi vetítjük, magyarázzuk bele tévesen a szó je-
lentésébe. Pl. hányszor olvashatjuk különböző magyar nyelvtanokban,
hogy névutóink időt, helyet vagy egyéb körülményt fejeznek ki stb.
Ebből az következne, hogy a névutónak egyszer idő szerinti, azaz tem-
porális, máskor hely szerinti, azaz lokális jelentése van stb. Nézzük
meg egy konkrét példán a névutó állítólagos különféle jelentését. Íme
két mondat: Ezt a könyvet egy év alatt írtam meg; Ezt a könyvet egy fa alatt írtam
meg. Sokan úgy vélekednek, hogy az idézett mondatokban az alatt név-
utó két különböző jelentéssel bír, mert az elsőben a cselekvés idejét
fejezi ki, tehát itt temporális jelentésű, míg a másodikban a cselekvés
helyét jelöli, tehát ez esetben lokális a jelentése. Nézzük meg, helytálló-
e az ilyesféle okoskodás. Mikor van az alatt névutónak „temporális je-
lentése”? Akkor és csak akkor, ha olyan szóra vonatkozik, olyan szóval
alkot szintaktikai kapcsolatot, amelynek a jelentése időfogalommal
hozható kapcsolatba. Így van ez az első mondatunk esetében, amikor
is az alatt névutó az év szóra vonatkozik. A második mondatban a ha-
gyományos felfogás szerint az alatt névutónak „lokális” jelentése van.
De az alatt állítólagos lokalitása ugyanúgy a környezet egyik szavának,
példamondatunkban a fa szónak a jelentésében rejlik, mint az előző
194
mondatban szereplő alatt temporalitása az év szóéban. Viszont előbb ki-

jelentettük, hogy a szó jelentéséhez csak az tartozik, ami az illető szót
különféle előfordulásai alkalmával közösen jellemzi. Az alatt jelentésé-
hez ilyenformán csak az tartozhat, ami közös mind az Egy év alatt, mint
az Egy fa alatt szerkezetek esetében. Ezt a közöset bizonyára nem lenne
könnyű meghatározni, de hogy ilyen közös résznek kell lennie, azt el
kell ismernünk. Mert ha nem lenne, akkor két különböző alatt szóval
állnánk szemben, s így az egész probléma automatikusan elesne. Ami
az alatt jelentésében mindkét mondatban közös, az nem is temporális,
nem is lokális. Alaptalan tehát temporalitásról és lokalitásról beszélni
a két idézett alatt esetében? Nem. Csakhogy nem a jelentése temporális
az alatt szónak az első mondatban, s nem a jelentése lokális a második-
ban, hanem az elsőben – a jelentése alapján – egy temporális viszonyt
fejez ki, a másodikban – ugyancsak a jelentése alapján – egy lokálisat.
Mindkét viszonyt a jelentése alapján fejezi ki, de az, amit kifejez, nem
azonos a jelentésével. Jel, jelentés és jelölt tárgy hármassága tehát nem-
csak az olyan szavak esetében figyelhető meg, választandó külön, mint
a kutya vagy a kéz. Ezek esetében a különválasztás viszonylag könnyű.
Hisz a kutya szót és a valóságos kutyát elég nehéz összekeverni. A kutya
szó nem harap, csak a valóságos kutya – mondta ezzel kapcsolatban
egy szellemes francia szerző. Ám az olyan, ha úgy tetszik, grammatikai
természetű szavak esetében is, amilyen pl. az alatt, külön kell választa-
nunk ezt a hármasságot. Legfeljebb itt a jeltárgy nem egy valóságos
tárgy lesz, mint az asztal esetében, hanem egy valóságos viszony, ami-
lyen pl. a temporális vagy lokális viszony.
7. Ezzel kapcsolatban érintenünk kell azt a szintén gyakran felbukkanó
nézetet, hogy bizonyos szavaknak önmagukban véve határozatlan a je-
lentésük, s az csak a kontextusban, a szövegösszefüggésben lesz hatá-
rozott. Pl. ilyen állítólag határozatlan jelentésű szavak lennének a név-
mások. Nézzük az egyes számú, első személyű személyes névmást, te-
hát azt, hogy én. Mi a határozatlan benne és mi nem? Íme két mondat:
Én vagyok a bűnös., Én, Kovács János, vagyok a bűnös. Más-e e két mondatban
195
szava
az én szó jelentése? Többet tudunk-e a másodikban az én jelentéséről,
mint az elsőben? Az eddigiek alapján a következőképpen válaszolha-
tunk: az én jelentése mindkét mondatban ugyanaz. Ha nem az lenne,
akkor két különböző szóval állnánk szemben, amelyek csak véletlenül,
alakilag esnek egybe, mint mondjuk a lép (’belsőrész’) és lép (’jár’) sza-
vunk, de egyébként semmi közük egymáshoz. Ismételjük, a két én je-
lentése mindkét mondatban szükségképpen azonos, amennyiben
ugyanannak a szónak két különböző alkalmazásával állunk szemben, s
nem két különböző szóval. Kétségtelen, hogy a második mondat alap-
ján valamely tekintetben többet tudunk az én-ről, mint az első mondat
alapján. Mi ez a többlet? A második mondatból megtudjuk, hogy az én
szónak a jelen esetben ki a jeltárgya. Ez, mint láttuk, Kovács János.
Nyilvánvaló, hogy Kovács János nem lehet az én jelentése. Kovács Já-
nos ember, aki mint élőlény nem része a nyelvnek. Nem lehet tehát
jelentés, lévén a jelentés a nyelvi jel fontos alkotórésze. Kovács János
csak jelöltje lehet a nyelvnek.
Említettük már, hogy mivel a jel nem saját, fizikai tulajdonságai
alapján jel, hanem azért, mert ezeket a fizikai tulajdonságokat egy azok-
tól független szabály alapján használjuk valamire, éppen ezért az, ami-
nek nincs jelentése, nem lehet jel. A hagyományos nyelvtudomány ese-
tenként megfeledkezett erről, és bizonyos nyelvi elemekről kijelentette,
hogy nincs jelentésük. Pl. még napjainkban is olvashatunk olyasmit,
hogy a ragoknak nincs jelentésük, nem a szó jelentésébe avatkoznak
bele, hanem csupán a szó más szavakhoz való viszonyait fejezik ki.
Nézzük meg, helytálló-e ez a megállapítás. Az előbb említett általános
elvi nehézségen kívül (hogy ti. jel csak olyasmi lehet, aminek jelentése is
van) ennek az elképzelésnek ellentmond a legközönségesebb gyakorlati
tapasztalat is. Hasonlítsuk össze a következő két mondatot: Péter beszélt
a barátjával, Péter beszélt a barátjáról. Ez a két mondat minden tekintetben
megegyezik, kivéve azt, hogy az egyikben -val, a másikban -ról szegmen-
tum áll a Péter szegmentum után. Ugyanakkor tudjuk, hogy a két mon-
196
dat jelentése nem azonos, hanem különböző. Márpedig ha két külön-

böző mondattal állunk szemben, akkor ezt a különbséget – s ezen belül
a jelentésbeli különbségüket is – meg kell valamivel magyaráznunk. S
ezt nem tehetjük mással, mint a különböző részekre való hivatkozással.
Azaz, ha az idézett két mondat két különböző mondat, akkor e kü-
lönbség csak a -val, illetve -ról szegmentumok különbségével, ezek jelen-
tésének különbségével magyarázható. Ha a ragnak, pl. a -val és a -ről
ragnak nem lenne jelentése, akkor az idézett két mondat – amely csak
e két rag tekintetében különbözik – ugyanazon jelentésű kellene hogy
legyen. S általában mindazok a mondatok, amelyek csak ragjaikban külön-
böznek, azonos jelentésűek lennének. Mivel ez nyilvánvalóan nincs így,
mivel a Péter beszélt a barátjával és Péter beszélt a barátjáról mondatok külön-
böznek, és ezzel együtt különböző jelentésű mondatok is, el kell vetnünk
azt a nézetet, amely szerint a ragoknak vagy egyéb viszonyító elemeknek
nincs jelentésük.
Jelentés és szövegösszefüggés kérdésének viszonyát az alábbiak-
ban foglalhatjuk össze. Mivel a szavakat a jelentésük alapján használjuk,
a jelentés szükségképpen független a környezettől, a legkülönfélébb
környezetektől, hisz előbb van azoknál, elsődleges az alkalmi környe-
zetekhez képest. A környezet, a szomszédság nem a jelentést módosítja,
hanem a jeltárgyat írja pontosabban körül. A fehér kutya ugat mondat fehér
szava nem a kutya szó jelentését módosítja, hanem arról a valóságos
kutyáról tudat velünk valamit, amit az általános kutya jelentésű szón
keresztül jelöltünk ebben a konkrét mondatban. Soha nem szabad
ugyanis elfelejtenünk, hogy a nyelv a külvilág különböző konkrét ese-
ményeit a maga általános kategóriáin keresztül jelöli. A sok különböző
konkrét kutyát egy kategórián, a kutya szón keresztül jelöli. Az a mondat,
hogy A fehér kutya ugat, számtalan fehér kutyáról elmondható. A közel-
múltban egy román nyelvész annak a nézetének adott hangot, hogy az
általános jelentések a szövegösszefüggés hatására individualizálódnak,
konkretizálódnak, s így végül is a jelentésből a mondatban individuális
értelem lesz. Miről feledkezett meg ez a nyelvész? Arról, hogy a nyelv
197
szava
a külvilág konkrét eseményeit jelöli, de a maga általános kategóriáin
keresztül, s attól, hogy ezekkel az általános kategóriákkal konkrét és
egyedi eseményeket kitűnően ki lehet fejezni, még a nyelv nem lesz
konkréttá és egyedivé, hanem megmarad általánosnak. Az a bizonyos
individuális értelem, amire ez a nyelvész hivatkozott, valóban egyedi.
Csakhogy az már maga az egyén fejében keletkező gondolat. A nyelv
arra hivatott, hogy ezeket az egyéni gondolatokat kifejezze, de ettől
még nem lesz azonos a gondolatokkal és nem lesz soha egyénivé.
A külvilág eseményei, vonásai, részei végtelenül sokfélék a maguk
konkrétságában. Ezeknek a vonásoknak, eseményeknek, jelenségek-
nek, helyzeteknek stb. hatására az emberben az illető konkrét helyze-
tekre vonatkozó, azoknak megfelelő egyedi gondolatok jönnek létre.
A nyelv segítségével kifejezhetjük ezeket az egyéni, a különféle konkrét
eseményekre vonatkozó gondolatokat. A nyelv azonban nem azonos
sem a végtelen sokféleségben és gazdagságban elénk táruló külvilággal,
sem azokkal a gondolatokkal, amelyek a külvilág hatására a beszélők-
ben születnek. A nyelv az a sajátos harmadik, amely e kettő között áll,
e kettőt a maga végtelen sokféleségében és konkrétságában kifejezi, de
maga nem azonos egyikkel sem, és eszközei végesek.
8. Érintenünk kell még olyan nyelvi jelenségeket, mint a poliszémia és
a homonímia; megjegyzéseink szervesen következnek a jelentés auto-
nómiája kapcsán mondott észrevételeinkből.
Mit értünk hagyományosan e két terminuson? Poliszémiának ne-
vezzük azt a jelenséget, amikor egy jelnek több jelentése is van. Pl. a
gép szó jelenthet egy gyári alkalmatosságot, a vasúton egy mozdonyt,
egy írógépet, egy repülőt stb. A poliszémia mellett a hagyományos
nyelvtudomány külön számon tartotta azokat az eseteket, amikor –
úgymond – nem egy szónak van több jelentése, hanem egymástól tel-
jesen független szavak azonos alakúak. Ezt a jelenséget nevezik homo-
nímiának. Pl. az ár (mint egy áru ellenértéke) s az ár (mint a cipész szer-
száma) homonimák. Látjuk tehát, hogy a poliszémia és a homonímia
között kb. így foglalható össze a különbség: poliszémiáról beszélünk,
198
ha a jelentések nem esnek egymástól nagyon távol, vagy a jelentések

megmagyarázhatók mint egy régebbi jelentés több ágra szakadt folyta-
tásai. Ezzel szemben homonímiáról beszélhetünk, ha a jelentések na-
gyon távol vannak, illetve mindig is távol voltak egymástól. Az első
megjegyzés, amit itt nem hallgathatunk el az, hogy a különbség lényege
nem valami egzakt módon van megfogalmazva. Mert meddig beszél-
hetünk kis különbségről s mikor nagyról? Bizony ez sajátos esete annak
a kissé sommás osztályozási módnak, ami általában jellemzi a hagyo-
mányos nyelvtudományt. De vannak itt súlyosabb, elvi hibák is. Sok-
szor leszögeztük már, hogy önmagában véve semmi sem jel, hanem csak
a jelentése teszi azzá. Ebből elkerülhetetlenül következik, hogy ha egy
jelnek több jelentése van, akkor nincs jogunk egy jelről beszélni. Ha a
jelet a jelentése teszi jellé, akkor annyi jellel állunk szemben, ahány je-
lentésünk van. Mert ha azt mondjuk – amit a hagyományos felfogás a
poliszémiáról mondott – hogy egy jelnek több jelentése is lehet, abban
az van benne – ha nem is kimondottan –, hogy valami lehet jel a jelen-
tésétől függetlenül is. Mindennek alapján a poliszémiát a modern nyelv-
tudomány igen szkeptikusan kezeli. Helyesebb, ha csak homonímiáról
beszélünk. Tehát különböző jelekről, amelyek jelalakja hasonló, egyező.
Megválaszolásra vár még a gép szó, tehát a poliszémiára idézett példánk
esete. Ott is fel kell tennünk, hogy nem egy gép jel van, amely több
jelentéssel bír, hanem több gép jel van, amelyek egymástól függetlenül
különböző jelek csakúgy, amint az ár és az ár voltak? A gép esetében
nincs szükség erre. Ugyanis az a körülmény, hogy a gép jellel jelölhetünk
mozdonyt, írógépet, varrógépet, gyári szerszámot stb., nem teszi ok-
vetlenül szükségessé különböző jelentések, különböző gép jelek felvéte-
lét. Elképzelhető ugyanis az, hogy egy gép jel és ennek megfelelően egy
jelentés alapján jelöljük ezeket a tárgyakat. Azt szeretnénk tehát még
itt hangsúlyozni, hogy régen gyakran poliszémiáról, azaz több jelentés-
ről beszéltek ott és akkor, amikor valójában egy jelentésről és annak
alapján több különféle jelölésről, különböző típusú jeltárgyról volt szó.
Ez talán első olvasásra nem egészen világos, ezért megvilágítjuk még
199
szava
egy példával. Említettük korábban, hogy ugyanazzal a jellel, tehát
ugyanazon jelentésű jellel több különféle tárgyat is jelölhetünk. Pl. a ló
jellel egy állatfajtát jelölünk a leggyakrabban, de jelölhetünk e jellel egy
sakkfigurát is, meg – a durva nyelvhasználatban – embert is. Egy jelen-
tése van-e a ló szónak vagy több? Elvben itt kétféle megoldás kínálko-
zik. Vagy azt mondjuk, hogy több jelentése van, s akkor feltesszük,
hogy a magyar nyelvben két vagy három ló szó is él, amelyek homoni-
mák. Vagy azt mondjuk, hogy egy ló jel van (s ennek megfelelően e
jelnek egy jelentése), viszont e jelentés alapján több különböző tárgyat
is jelölhetünk. Régen tehát így vélekedtek: több, kissé eltérő jelentés –
ez egy poliszémikus jel. Több erősen eltérő jelentés – több különböző
homonimikus jel. Mi viszont így fogalmazzuk meg e jelenséggel kap-
csolatos észrevételeinket: amíg egy jelről beszélünk, addig csak egy je-
lentésről beszélhetünk. Amit régen poliszémiának neveztek, az rend-
szerint csak a jeltárgyak különbsége volt. Ha viszont különböző jelen-
tésekről beszélünk, akkor – bármilyen kis különbségekről legyen is szó
– már homonímiával állunk szemben. Azt, hogy meddig beszélhetünk
ugyanazon jelentés különböző jeltárgyairól, s honnét kezdve külön-
böző jelentésekről, néha valóban nem könnyű eldönteni. Itt van pl. az
operáció szó. Van orvosi, katonai, pénzügyi, nyelvészeti operáció stb.
Elképzelhető, hogy egy operáció szóval állunk szemben, amely a jelentése
alapján különböző területek sajátos tevékenységét jelölheti. Tehát el-
képzelhető, hogy egy jelentés és több különféle jeltárgy van. De elképzel-
hető az is, hogy több, egymástól független operáció szót veszünk fel, ame-
lyeknek ily módon a jelentése is különböző.
9. Hogyan viszonylanak egymáshoz a különböző nyelvek jelentéseiket

illetően? A felületes szemlélő hajlandó lenne feltételezni, hogy a nyelvek
csak jeleikben különböznek, a jelek fizikai megformáltsága, azaz az al-
kotó hangok minősége tekintetében, de a jelentések a különböző nyel-
vekben azonosak. Mondanunk sem kell, hogy ez koránt sincs így. A je-
lentések világa nyelvenként éppúgy eltérő, mint a jelek világa. Mit jelent
200
az, hogy a jelentések nyelvenként különböznek? Itt megint csak kiinduló

definíciónkra kell emlékeztetnünk. A jelentés – mondtuk már sokszor –
szabály, a jelek használati utasítása. Két jelentés akkor eltérő, ha nem
ugyanolyan módon, azaz nem ugyanazon dolgok jelölésére teszi alkal-
massá a jelet. Nézzünk most néhány példát magyar–német viszonylat-
ban. Itt a magyar fa szó. Keressük meg azt a német szót, amellyel a tár-
gyaknak ugyanazt a körét jelölhetjük, amit a magyar fa szóval. Azt fogjuk
találni, hogy pontosan ilyen használati körű szó a németben nincsen.
Mert a magyar fa szóval az erdőben álló fát meg a vasúti kocsiban szállí-
tott, földolgozott rönkfát egyaránt jelölhetjük. A németben az előbbi
esetben a Baum, az utóbbi esetben a Holz szót kell használnunk. A német
tehát két kisebb egységre bontja, két különböző jel között osztja meg azt
a használatkört, amit a magyarban egy jel, a fa szó birtokol. Ilyen példát
százával sorolhatnánk fel a legkülönbözőbb nyelveken. Sokáig azt tar-
tották, hogy minden nyelvben annyi jelentés van, ahány megnevezendő
tárgy között él az illető nyelvet beszélő nép. Az újabb kutatások ezt a
hiedelmet alaposan megcáfolták. Kiderült, hogy a külvilág tárgyai, jelen-
ségei és aspektusai, valamint a nyelv jelentéskategóriái között nincs szük-
ségszerű megfelelés. Sőt tovább menve: a különböző nyelvű népek a kül-
világot nem egyformán tagolják. Pl. mi, magyarok a láb szót az egész
testrész jelölésére használjuk a lábfejtől a combig. A németek két fő
részre bontják: Bein szóval jelölik a lábszárat és Fuss szóval a láb többi
részét. Azt mondhatjuk tehát, hogy a németek nyelvi figyelme ez esetben
részletesebb, aprólékosabb, mint a mienk. Tehát a nyelv – sajátos jelen-
téskategóriái alapján – szinte rákényszeríti a nyelvközösség tagjaira, hogy
a valóság tárgyait meghatározott és sajátos, csak az illető nyelvre jellemző
módon figyeljék meg, osszák fel stb. Kétségtelen, hogy ebben az érte-
lemben a nyelv bizonyos fokig befolyásolja azt a módot, ahogyan a kül-
világot megismerjük és felfogjuk. E sok tekintetben helyes megállapítás-
nak akadtak azonban túlzói is, akik a következő nézeteket terjesztették:
ha a különböző nyelvek sajátos jelentéskategóriákkal bírnak, akkor az
201
szava
egyén teljes egészében a nyelv rabságában él. Nem ismerheti meg az ob-
jektív világot csak olyan mértékben és úgy, amilyen mértékben és ahogyan
az anyanyelv e megismerést lehetővé teszi. Továbbá: a nyelvek között
fennálló különbségek lehetetlenné teszik, hogy két különböző anya-
nyelvű ember ugyanazt a külvilágot egyformán ismerje meg, s – ebből
következően – lehetetlen, hogy a különböző nyelvű népek között vala-
miféle teljes és tartós megegyezés jöjjön létre. Olyan komikus próbálko-
zásokról is tudunk, amelyek pl. az első világháború létrejöttét azzal akar-
ták magyarázni, hogy a szembenálló felek – pl. a németek és az angolok
– a nyelv szóban forgó sajátos különbségei folytán képtelenek voltak
megegyezni. S állították azt is, hogy a különböző nyelvű emberek külön-
böző világnézetűek. Itt mindenekelőtt arra kell rámutatnunk, hogy a vi-
lágnézet felemlítése ebben az esetben teljesen alaptalan. Ugyanis ha a
nyelv szabná meg a világnézetet, akkor az azonos nyelvű emberek csak
azonos világnézetet képviselhetnének. Tehát lennének idealista népek és
materialista népek stb. Jól tudjuk, hogy ez nincs így. (A világnézetet nem
a nyelv szabja meg, hanem alapvetően az osztályhelyzet.) Tehát a fen-
tebbi primitív nézet bírálatával nem érdemes hosszan foglalkoznunk.
Azonban kétségtelen, hogy marad egy probléma. Ha a nyelv sajátos je-
lentéskategóriái befolyásolják a külvilág megismerését, tagolását stb., ak-
kor nem okoz-e ez a körülmény valóban nehézséget a különböző nyelvű
népek közötti mélyebb megértésben és egyetértésben? Erre azt kell fe-
lelnünk, hogy bár a szóban forgó különbségek fennállnak és hatnak, lé-
nyeges zavart, kiküszöbölhetetlen nehézséget nem okoznak. Miért? Mi
egyenlíti ki azokat a különbségeket, amelyek a világ felismerésében, ta-
golásában a nyelv rovására írhatók? Itt azt nem szabad elfelejtenünk,
hogy az emberek a külvilágot nemcsak a nyelvi anyag alapján ismerik
meg, hanem a közvetlen tapasztalat alapján is. A nyelv nem az egyetlen
módja annak, hogy a külvilágot megismerjük. A külvilággal való közvet-
len kapcsolat állandóan kiegészíti, korrigálja, gazdagítja azt a tapasztala-
tot, amit a nyelv nyújt. Márpedig a külvilággal való érintkezés a világ
202
minden nyelvű népe számára egyaránt adva van. S ezek a közös, közvet-
len tapasztalatok lehetővé teszik, hogy az egyes nyelvek sajátos korlátain,
korlátozásain túl, azok ellenére a különböző nyelvek összemérhetők le-
gyenek, s a különböző nyelvű népek megérthessék egymást. Azonkívül
azt sem hallgathatjuk el, hogy az egyes nyelvekben megfigyelhető sajá-
tosságokon, csak az illető nyelvre jellemző jelenségeken kívül a nyelvek,
nagy nyelvi csoportok között egész sor fontos egyezés is van az általunk
tárgyalt jelentéstagozódás tekintetében. Tehát annak ellenére, hogy a je-
lentések önkényesek a külvilág jelenségeivel szemben (önkényesek ab-
ban az értelemben, hogy nyelvenként más-más módon nyernek tagolást),
ennek ellenére sok az egyezés is. Ami megint annak a következménye,
hogy lényegében ugyanabban a világban él minden nép.
10. Itt szeretnénk érinteni a fordítás kérdését is. Az imént azt mondtuk,
hogy a jelentések nyelvenként eltérőek, más térfogatúak, tagolódásúak.
Ez igaz. Ennek alapján sokan hangot adtak annak a nézetnek, miszerint
a teljes, a tökéletes fordítás lehetetlen. Valami mindig szükségképpen
elsikkad, ha fordításra kerül a sor. Nincs teljesen egyenlő értékű, azaz
kongeniális fordítás. Ezzel szemben a fordítás elkerülhetetlen gyakorlati
szükséglet. Bennünket jelen esetben az érdekel: bele kell-e nyugod-
nunk abba, hogy minden fordítás szükségszerűen és elvileg elkerülhe-
tetlenül tökéletlen? Itt egy alapvetően fontos dologra kell emlékeztet-
nünk. Arra, hogy ősidők óta a fordítás problémáját mindig a jelentés
oldaláról tartották megoldhatatlannak, azaz – más szóval – a fordítás
kérdésében ősidők óta a jelentések összemérését tartották a tulajdon-
képpeni feladatnak. A jelentések viszont – mint látjuk – egy bizonyos
fokon túl összemérhetetlenek. Viszont – és ez a döntő – a fordítás
elsősorban nem jelentésbeli kérdés. Fordítani nem annyit jelent, mint
az egyik nyelv jelentéseiről áttérni a másik nyelv megfelelő jelentéseire.
(Ez valóban nem lenne hiánytalanul megoldható, mivel a másik nyelv
jelentései nem vagy legalábbis nem mindig megfelelők.) Fordítani any-
nyit jelent, mint egy adott nyelv jelentésein keresztül leírt jeltárgyat
203
szava
(gondolatot, szituációt stb.) egy másik nyelv jelentésein át leírni. A for-
dítás tehát – egész primitíven szólva – nem azt jelenti, hogy egy jelen-
téshez keresünk a másik nyelvben egy megfelelő jelentést. A fordítás azt
jelenti, hogy egy jeltárgyat, ami egy nyelvben egy bizonyos jelentésű
jellel van jelölve, egy másik nyelvben kell jelölnünk, valamilyen, az il-
lető jeltárgynak megfelelő jelentésű jellel. Közvetlenül tehát – ismételjük
– nem jelentéseket mérünk össze, ha fordítunk. A fordító nem az ere-
deti jelentésre irányítja a figyelmét, hanem arra a valóságra, jeltárgyra,
ami az eredeti jelentésen keresztül ki van fejezve. S ha ezt felismerte,
megértette, akkor tovább már nem törődik azokkal a jelentésekkel,
amelyekkel az illető jeltárgyat az eredeti nyelvben kifejezték, a fordítót
a továbbiakban már csak az érdekli, hogy miként tudná a szóban forgó
jeltárgyat a legpontosabban a másik nyelv segítségével is kifejezni.
11. Érintenünk kell a különböző nyelvi elemek és a jelentés kapcsolatát
is. Nézzük mindenekelőtt a fonémát. A fonémának nincs jelentése. Ha
lenne, akkor mindazon szavak jelentésében, amelyekben azonos fo-
néma szerepel, kellene egy közös mozzanatnak lennie. Pl. minden ma-
gyar szóban, amely d fonémát tartalmaz, fel kellene tudnunk tárni va-
lami jelentésbeli hasonlóságot. Ez azonban lehetetlen. A disznó, dárda,
derék stb. szók jelentése nem hasonló, annak ellenére, hogy mindhárom
szó hangtestében d szerepel. Hogy a fonémának nincs jelentése, az
meglehetősen evidens, mégis sok vitára adott alkalmat. Emlékszünk
még rá, hogy a fonológiai fejezetben milyen eljárást alkalmaztunk an-
nak eldöntésére, hogy két hang különböző fonémához tartozik-e vagy
sem. Kerestünk olyan megnyilatkozásokat, amelyek csak a kérdéses
hangok tekintetében különböznek, s ha az ilyen megnyilatkozások
mást jelentettek, akkor a két hangot két különböző fonéma képviselő-
jének nyilvánítottuk, ha azonos jelentésűek voltak, akkor a két hangot
ugyanazon fonéma két változatának ismertük el. Mindez azt látszik bi-
zonyítani, hogy a fonémának mégis van valami köze a jelentéshez.
A szakirodalom ezt úgy szokta megfogalmazni, hogy a fonémáknak
204
jelentésdifferenciáló szerepük van stb. Itt tehát bizonyos ellentmondás

mutatkozik, amit fel kell oldanunk. Ezt a következőképpen tehetjük.
A magyar nyelvben a t és a d hang két külön típushoz tartozó egy-
ség. Ennek eldöntésére az az egy módunk van, hogy keresünk megnyi-
latkozásokat, amelyek csak ebben a két egységben különböznek. Pl.
ilyen megnyilatkozás a Tél van és Dél van. Ha a magyar anyanyelvű be-
szélő számára ez két különböző, azaz két különböző jelentésű megnyi-
latkozás, akkor a t és a d valóban külön egység. Kérdés azonban, ez a
körülmény bizonyítja-e, hogy a fonémának jelentése van? Semmikép-
pen. Ugyanis ha a Tél van és Dél van megnyilatkozások azért lennének
különböző jelentésűek, mert a t-nek és a d-nek különböző a jelentése,
akkor e két megnyilatkozás összjelentése csak egy kis mértékben tér-
hetne el, s nagyobb részben meg kellene hogy egyezzen, hisz mindket-
tőben azonos az -él van rész. Világosabb ez, ha csak a Tél és Dél áll
egymással szemben. Ha a szó, megnyilatkozás stb. jelentése elosztható
lenne az alkotó fonémák között, akkor a Tél és Dél jelentésében lennie
kellene egy kis részben eltérő (t-d) s nagy részben egyező (él) mozza-
natnak. Azonban azt látjuk, hogy a Tél jelentése mint egész áll szemben
a Dél jelentésével mint egésszel. A fonémák valójában tehát nem köz-
vetlenül a jelentéseket differenciálják, hanem a hangtesteket, amelyek
mint egész hordozzák a jelentéseket. A Tél van és Dél van megnyilatko-
zás esetében tehát a t-d különbség jelzi, hogy két különböző jelentésű
megnyilatkozással állunk szemben, de a t-d különbség csak jelzi a je-
lentésbeli különbséget, nem okozza azt.
12. A nyelvi jel esetében gondosan különválasztottuk a jel és a jelentés
mellett a jeltárgyat is. Ez a hármasság minden nyelvi alakulat esetében
különválasztható. Áll ez a mondatra is. Itt van pl. a következő mondat:
Leesett és összetörött. Ennek a mondatnak az esetében is különválaszthatjuk
a jeleket, azonkívül ismerjük e jelek jelentését is. Mindenki, aki tud ma-
gyarul, megérti e mondatot. Ám ha csak ennyit tudunk, akkor még isme-
retlen marad számunkra valami – nevezetesen a jeltárgya, az a konkrét
helyzet, szituáció, amire ez a mondat vonatkozik.
205
szava
Itt kell érintenünk azt a kérdést, hogy tulajdonképpen a nyelvnek
melyik elemét nevezhetjük jelnek a szó legszorosabb értelmében; mi az
alapjel? Láttuk, hogy a fonéma itt nem jöhet számításba. A fonéma nem
jel, mert nincs jelentése, a fonéma csupán építőköve a jeleknek. A mon-
dat viszont már jelekből áll, maga tehát nem lehet jel, hanem jelek cso-
portja, együttese. Az az elem, amely a nyelv tulajdonképpeni jelének te-
kinthető, a morféma. Mert a morféma alkotórészei, a fonémák már nem
jelek, s minden nyelvi alakulat, amely több morfémából áll, már összetett
jel, visszavezethető primér jelekre mint alkotókra, azaz morfémákra.
A morféma tehát központi szerepet foglal el a nyelvi elemek sorában. Ez
az oka annak, hogy a közvetlen összetevők szerinti elemzés – mint láttuk
– mindig addig halad, amíg morfémákra nem bukkanunk. A nyelvi konst-
rukciók végső összetevői a morfémák.
A jelentés vizsgálatával kapcsolatban a szakirodalomban gyakran
túlzott szkepticizmussal találkozunk. Sok nyelvész úgy vélekedik, hogy
a jelentés megbízható vizsgálatának módszerei még nem születtek meg.
Ezek az aggályok nem teljesen alaptalanok, de túlzott pesszimizmusra
sincs okunk. Ha a jelentés szabály, a jel használatának szabálya, akkor
egy jel jelentése úgy ismerhető meg, hogy figyeljük a jel sorozatos al-
kalmazását. Ennek a sorozatos, sok helyzetben való alkalmazásnak a
lényeges, közös vonásaiban rejlik az illető jel jelentése. Ez azután defi-
níció formájában megfogalmazható. Gyakori módja a jelentés megha-
tározásának az is, hogy azt idegen nyelvi megfelelővel fejezzük ki. Ez
utóbbi azonban félrevezető is lehet.
Ha a különböző jelek jelentését próbáljuk megismerni, azaz figyel-
jük az egyes jelek sorozatos alkalmazását és megkíséreljük a mindig
jelen való közöset és általánosat kihámozni, akkor a különböző jelek
használati körei között érdekes hasonlóságokat is felderíthetünk.
Gyakran találunk olyan jeleket, amelyeket hasonló módon nagyjából
hasonló körben alkalmazunk. Pl. azt fogjuk tapasztalni, hogy a kutya és
az eb jelek használati köre sokban azonos, egyező. Ha az egyezés két
jel használati köre között elég nagy, akkor szinonimákról beszélünk.
206
Teljes, azaz tökéletes szinonima nincsen. Többek között azért, mert a

szavakat önmaguk jelölésére is használhatjuk. Pl. lehetséges ilyen mon-
dat: A kutya szó k hanggal kezdődik. Ide nem helyettesíthetjük be az eb-
et. Azonkívül Egyszer volt Budán kutyavásár, de ebvásár egyszer sem volt.
A szinonímia kapcsán felvetődik egy kérdés: tekinthető-e a Buda-
pest szó a Magyarország fővárosa szerkezet szinonimájának? Nem, amit jól
mutat a következő mondat: Volt idő, amikor nem Budapest, hanem Pozsony
volt Magyarország fővárosa. A Budapest és a Magyarország fővárosa esetében
tehát azonos a jeltárgy, egy város a Duna két partján, de nem azonos a
jelentés. Ezzel szemben a szinonimák esetében nem a jeltárgyak al-
kalmi egybeeséséről van szó – ez esetben az alma és a gyümölcs, vagy a
ló és az állat szó is sokszor szinonimája lenne egymásnak – hanem a
jelentés azonosságáról, pontosabban nagyfokú hasonlóságáról, ami a
jeltárgyak sorozatos egybeesésében nyilatkozik meg.
Korábban azt ígértük, hogy érintjük még jelentés és fogalom vi-
szonyát. Hangsúlyoztuk, hogy a jelentés nem azonos a fogalommal.
Ennek ellenére van párhuzam sok esetben jelentés és fogalom között.
Miben áll ez a párhuzam? Egy fogalom terjedelmének nevezzük azon
tárgyak összességét, amelyeket az emberi agy ugyanazon fogalom alá
tartozónak ítél. Ilyenformán például az asztal fogalom terjedelme a vi-
lágon található konkrét asztalokból áll. Általában igaz az, hogy azokat
a tárgyakat, amelyek egy fogalom alá tartoznak, tehát egy fogalom ter-
jedelmét adják, rendszerint egy jellel jelöljük. Pl. az asztalokat az asztal
jellel. Tehát azt látjuk sokszor, hogy egy fogalom terjedelme és egy jel
használati köre lényegében egybeesik. Ez természetesen nem jelenti
azt, hogy az illető fogalom alá tartozó egyedeket csak egy ilyen jellel
jelölhetjük. Azonkívül vannak a nyelvekben olyan jelek s ennek meg-
felelően jelentések, amelyek fogalmakkal aligha hozhatók kapcsolatba.
Pl. a magyar nyelvben van egy -e jel, mely kérdésekben szerepel. (El-
hoztad-e?) Aligha tagadható, hogy ez jel, melynek jelentése is van. Kér-
dés azonban, hogy -e fogalom is van-e?
207
szava
Fejezetünk első részében többször is hangsúlyoztuk, hogy a jelen-
tések objektívek. Nem az egyén tudatában léteznek, nem képzetek
tehát. Azt jelenti ez vajon, hogy az egyén tudatának nincs semmi köze
hozzájuk? Nem érintik az egyéni tudatot? Nos, az objektív jelentések
tükröződnek az egyéni tudatban. A beszélőnek ismernie kell ezeket a
jelentéseket, hogy használni tudja a jeleket. De a jelentéseket, mint
szabályokat, kívülről kapja, tanulja meg, s külön-külön ezek az egyes
beszélőktől függetlenül léteznek. A beszélő tudatosan nem változtat-
hat rajtuk, kénytelen alkalmazkodni hozzájuk. Mint a nyelv a maga
egészében, azon belül a jelentések is csak hiányosan, részlegesen tük-
röződnek egy-egy beszélőben. A nyelvközösség tagjai külön-külön
csak egyéni nézeteket hordoznak magukban a nyelvről s azon belül a
jelentésekről is.
Többször is leszögeztük már, hogy a nyelv esetében nem szeren-
csés tartalom és forma viszonyáról beszélni. Mivel e tekintetben máig
számos félreértés él, az alábbiakban még egy újabb oldalról is meg-
közelítjük e problémát.
13. Egy adott nyelvközösségben naponta sok nyelvi megnyilatkozás –
az egyszerűség kedvéért a továbbiakban mondjuk azt, hogy – sok mon-
dat hangzik el. E mondatok száma nem végtelen ugyan, de gyakorlatilag
megszámlálhatatlan. E mondatokat a legkülönfélébb szempontok alap-
ján osztályozhatjuk. Jelen esetben mi két nagy csoportra bontjuk vala-
mennyit. A naponta elhangzó mondatok egy tekintélyes részét olyan
mondatok alkotják, amelyeket nem mindenki mondhat mindenkinek.
Ilyenek pl. a csillagászok mondatai, amelyeket csak csillagász mondhat
csillagásznak, mert más nem érti meg. De ilyenek az asztalosmesterség
köréből való mondatok is. Ezeket a mondatokat, tehát a különböző
tudományok, mesterségek, testületek (pl. katonaság) stb. mondatait
szakmai vagy partikuláris mondatoknak nevezzük.
E partikuláris mondatokkal szemben állnak azok a mondatok,
amelyeket mindenki mondhat mindenkinek, pl. a csillagász az aszta-
208
losnak, vagy megfordítva. Olyan mondatok tartoznak ide, mint Va-

lószínűleg esni fog., Éhes vagyok., Jó napot kívánok stb. Ez utóbbi monda-
tokat – az előbbiekkel szemben – univerzális mondatoknak nevezzük.
Egy adott nyelvközösségben mi tekinthető univerzális és mi
partikulási mondatnak, az sok mindentől függ. A civilizáció mai fo-
kán az a megállapítás, hogy „A föld forog a nap körül”, univerzális
mondatnak tekinthető, noha eredetileg a csillagászat partikuláris mon-
data volt. Az általános műveltség emelkedése – nyelvészeti szempont-
ból – úgy fejezhető ki, hogy egyre több, korábban partikuláris mon-
dat univerzális mondattá válik.
Nézzük most meg, hogy e kétféle mondatok közül a nyelvtudo-
mány melyeknek a tartalmát vizsgálhatja. Azt hiszem, az nem kétsé-
ges, hogy a partikuláris mondatok tartalmának vizsgálata részünkről
szóba sem jöhet. Az egyes résztudományok vagy mesterségek mon-
datait tartalmi szempontból csak az illetékes szakemberek értik meg
és vizsgálhatják. Így a mondatok egy tekintélyes része esetében a tar-
talmi vizsgálatról a nyelvtudománynak eleve le kell mondania.
Maradnak az univerzális mondatok. Ezek tartalma közismert,
közérthető. Ezeket a nyelvtudomány is vizsgálhatná, de legalább
olyan jogon egy sereg más tudomány is. Ha ennek ellenére elfogad-
nánk, hogy a nyelvtudomány az univerzális mondatok tartalmát is
vizsgálja, akkor az a fonák helyzet állna elő, hogy bizonyos mondatok
tartalmát megvizsgálnánk, bizonyos más mondatokét viszont nem.
Ez esetben azonban nem mondhatnánk ki minden mondatra érvé-
nyes megállapításokat. Nyilvánvaló, hogy a nyelvtudomány tárgya
csak olyasmi lehet, amit a) minden mondat esetében meg tud vizsgálni, s amit
b) csak a nyelvtudomány tud megvizsgálni. A tartalom vizsgálata egyik
mondattípus esetében sem lehet a nyelvtudomány tárgya.
Ismét osszuk fel két csoportra a nyelvközösségben elhangzó mon-
datokat. Az egyik csoportba azok a mondatok tartozzanak, amelyek
nem a nyelvről szólnak, a másikba pedig azok, amelyek a nyelvről
szólnak. Ez utóbbiak a nyelvtudomány partikuláris mondatai. (Hisz
209
szava
minden tudomány felfogható bizonyos mennyiségű partikuláris mon-
dat összességének.) A nyelvtudomány partikuláris mondatainak van-
e tartalma? Természetesen és szükségszerűen van. A nyelvtudomány
azonban nem vizsgálhatja a mondatok tartalmát. Ebből következően
a nyelvtudomány mondatainak a tartalma nem lehet a többi mondat
tartalma – csak azok formája. A nyelv-tudomány tehát csak saját, par-
tikuláris mondatainak a tartalmát vizsgálhatja, saját mondatai viszont
abban különböznek gyökeresen a többi partikuláris és univerzális
mondattól, hogy tartalmuk a többi mondat formája. Ami tehát a
többi mondat esetében forma, az a nyelvtudomány mondatai eseté-
ben tartalommá válik. A nyelvtudomány tehát olyan partikuláris
mondatokból áll, amelyeknek – s ebben megegyeznek minden mon-
dattal – formája van, de a tartalmuk is forma, más mondatok formája.
Miért nem érdekli a nyelvtudományt a mondatok tartalma?
Azért, mert e tartalmak a valóságot tükrözik, természetesen igen el-
térő színvonalon és irányban. (Az univerzális mondatok tartalmi köre
igen széles, de nem különösebben mély. A partikuláris mondatok tar-
talma mély, de általában a valóság egy-egy szűkebb aspektusára vo-
natkozik.) A nyelvtudományt viszont a valóságnak csak egyetlen ré-
sze érdekli, s ez maga a nyelv. A tartalom nem tartozik a nyelvhez,
csakúgy, amint azok az utasok sem tartoznak az autóbuszhoz, akiket
az autóbusz alkalomadtán szállít.
Az eddigiek alapján azt mondhatjuk tehát, hogy a nyelvtudo-
mány tárgya a nyelvi forma. Ez igaz, de nem a teljes igazság.
14. A tartalom nem része a nyelvnek. Kérdés azonban, hogy ha a mon-

datok tartalmától eltekintünk, ha a tartalmat kivonjuk belőlük, akkor
mi marad vissza? Csak a forma? Ha a mondatokból kivonjuk a tartal-
mat, akkor nem üres vagy tiszta formák, hanem jelentéssel bíró formák
maradnak vissza. Tehát ismét oda jutunk, hogy különbséget kell ten-
nünk jelentés és tartalom között. Az egyes jel esetében ezt fentebb
210
úgy fogalmaztuk meg, hogy a jelviszonynak három tagja van, jel, je-
lentés és denotátum, azaz a jel tárgya. Említettük, hogy ez a hármas-
ság a mondatok esetében is értelemszerűen megvan. (A mondat ese-
tében most tartalomról és nem denotátumról beszélek. Ugyanis a
denotátum maga a valóság, a tartalom pedig a valóságra vonatkozó
gondolat. S bennünket ez utóbbi érdekel most közvetlenül.) Minden
mondatnak van tehát tartalma és jelentése. A kettő nem azonos.
A tartalom feltételezi a jelentést, de a jelentés nem a tartalmat. Néz-
zük ezt kissé részletesebben.
Itt van egy partikuláris mondat: A háromszög belső szögeinek az ösz-
szege 180 fok. Ennek a mondatnak is van jelentése és tartalma. Ha ezt
a mondatot egyszerre mondom ki egy iskolázatlan ember meg egy
matematikus előtt, akkor a két hallgató a megértésnek két különböző
szintjéig jut el. A tanulatlan hallgató valószínűleg a jelentést érti csak
meg, a matematikus a tartalmat is. A mondat jelentésének megérté-
séhez ugyanis elég az illető nyelvet ismerni – a tartalom megértéséhez
esetenként egyéb ismeretek is kellenek, nem csak nyelviek. Az uni-
verzális mondatok – mint láttuk – a valóság köznapi, mindenki ta-
pasztalataiban előforduló vonatkozásairól szólnak. Ezért ezek eseté-
ben a jelentés és a tartalom megértése rendszerint együtt jár. A par-
tikuláris mondatok a valóság sajátos, nem mindenki tapasztalataiban
adott vonatkozásairól szólnak. E mondatok esetében a tartalom meg-
értéséhez sajátos szakismeretek is szükségesek. Azt mondhatjuk tehát,
hogy a partikuláris mondatok jelentését a laikus is megérti, de a tartal-
mát nem. Ezt jelenti az a megállapításunk, hogy a tartalom feltételezi
a jelentést, pontosabban szólva a tartalom megértése feltételezi a jelen-
tés megértését, de ez fordítva nem áll.
Mindez azt vonja maga után, hogy a nyelvben voltaképpen két
különböző megértésről beszélhetünk. Az egyik a jelentés megértése
– s valójában csak ez van nyelvi feltételekhez kötve. A másik, a tarta-
lom megértése nem nyelvi feltételekhez kötött.
211
szava
Abból a tényből, hogy a nyelvben kétféle megértés van, következik
az is, hogy megnemértés is kétféle van. Ha a robogó vonatban azt mon-
dom az útitársamnak, hogy Nem értem, lehet, hogy csak nem jól hallottam,
s így a jelentéshez nem jutottam el. De ha a diák egy matematikai sza-
bályról mondja azt, hogy Nem értem, akkor valószínűleg nem a jelentés
megértése körül van a baj, hanem a tartalom megértése körül.
A jelentés és a tartalom – azonfelül, hogy a jelentés része a nyelvnek,
a tartalom nem – abban különbözik, hogy a jelentés tagolt, a tartalom
viszont mint egész jelenik meg. Mert a mondat jelentése – mint láttuk
– az alkotó jelek – morfémák – jelentéseinek összegéből áll elő, azok
jelentéseinek funkciója. Ezért két mondat jelentésének a különbsége,
ill. hasonlósága kifejezhető az alkotó morfémák különbségeiben, il-
letve egyezéseiben. Nézzük a következő mondatokat: Péter elvesztette a
türelmét. Péter elvesztette az állását. E két mondat jelentésének különbsége
megmagyarázható a türelem és állás morfémák különbségével. Tehát két
mondat jelentése esetében elhatárolható az egyező (Péter elvesztette a –)
és a különböző (türelem – állás) rész. Más a helyzet a tartalmuk esetében.
Itt már korántsem mérhető össze olyan világosan az egyezés és a kü-
lönbség. A tartalom síkján talán csak egyetlen közös pontja van e két
mondatnak, az, hogy mindkettő egy Péter nevű személyről szól.
A tradicionális grammatika arra a meggyőződésre épült, hogy egy
mondat szerkezetét felismerhetjük jelentése alapján. Tehát a jelentés
alapján jutunk el a formához. Ebből a felfogásból az is következne,
hogy a jelentések szerkezete, tagolódása pontosan egybeesik a formák
szerkezetével, tagolódásával, más szóval sem a jelentésnek, sem a formá-
nak nincs a másiktól független szerkezete, s a jelentés közvetlenül meg-
határozza a formát. Ezzel szemben a modern nyelvtudomány két alap-
vető aggálynak adott hangot. Az egyik módszertani természetű, s így
fogalmazhatjuk meg: mivel a jelentések tisztán, a formától függetlenül
sohasem jelennek meg, mert ellentétben a formával fizikai értelemben
nem materiálisak, a jelentés vizsgálata szükségképpen csak a formák
jelentéstani interpretációja lehet. Ez pedig, mint minden interpretáció,
212
nem mentes a szubjektivizmus veszélyétől. Mindaddig, amíg nem sike-

rül a jelentést valamilyen módon objektivizálnunk, s így a formális vizs-
gálat számára megközelíthetővé tennünk, e téren megbízható megálla-
pításokat aligha tehetünk.
A másik megállapítás, amely tudományunkat nem a jelentéssel, ha-
nem annak vizsgálatával szemben tette szkeptikussá, az a felismerés,
hogy a jelentések és a formák tagolódása nem egynemű, hanem mind-
kettő a maga saját törvényeit követi.
A hagyományos nyelvtan a jelentés alapján akarta definiálni a
nyelvtani kategóriákat. Eközben többször tautológiával élt. Említettük
Pl. hogy az igét úgy határozták meg, mint cselekvést, történést jelentő
szavakat. Nyilvánvaló, hogy az ülni vagy a futni nem egyformán cselek-
vés (talán az ülni nem cselekvés) a tartalom síkján. Marad tehát a jelen-
tések síkja. Csakhogy a jelentések síkján már nem a külvilággal állunk
szemben, hanem egy meghatározott nyelv sajátos látásmódjával. S ez
esetben a definíció, amely szerint az ige cselekvést jelentő szó, valójában
ezt a gondolatot takarja: igének nevezzük egy nyelv azon szavait, ame-
lyek olyasmit jelentenek, amit az illető nyelv cselekvésnek fog fel. De
hogy mit fog fel cselekvésnek és mit nem, azt csak onnét tudjuk, hogy
ige fejezi-e ki avagy sem.
Tudjuk, hogy a szavak bizonyos osztályai a mondatszerkezetek
azonos pozícióiban léphetnek fel. Az ilyen szóosztályokat közönsége-
sen szófajoknak nevezzük. Mi az alapja a szavak azonos szófajhoz való
tartozásának? Az egyik gyakori válasz szerint a szófajok voltaképpen
jelentéskategóriák. Ennek értelmében a szavak bizonyos csoportjainak
a jelentésében – az individuális jelentésen kívül – általános, közös moz-
zanatok is vannak, s állítólag ezek a közös mozzanatok fejeződnek ki
az egy szófajhoz való tartozásban. Nézzük meg ezt a gondolatot kicsit
közelebbről. Sokan tehát azt állítják, hogy a szavak bizonyos osztályai
azért léphetnek fel a mondatszerkezetek azonos pontjain, mert a jelen-
tésükben van valami közös. S mivel tudják bizonyítani, hogy valóban
van valami közös a jelentésükben? Azzal, hogy a mondatszerkezetek
213
szava
azonos pontjain léphetnek fel. A tautológia tehát itt is felbukkan. Ép-
pen ezért nem fogadhatjuk el fenntartás nélkül azt a gondolatot, hogy
a szófajok jelentéskategóriák.
Ellentétben a hagyományos nyelvtannal, mely azt hitte, hogy a je-
lentés alapján ismerjük fel a formát, a modern nyelvtudomány kimutatta,
hogy nem a jelentések alapján értelmezzük a formákat, hanem a for-
mák alapján a jelentéseket. Egy-egy konstrukció jelentése gyakran attól
függ, hogy milyen forma szerint értelmezzük. Általában sok minden,
amit korábban a jelentés intuíciójának tartottunk, valójában a forma
intuíciója.
A nyelvben ily módon a tartalom nemcsak a formával áll szemben,
hanem a formával és jelentéssel. Ez viszont azt jelenti, azt vonja maga
után, hogy a forma és a jelentés, minden különbségük ellenére, mégis-
csak megegyezik annyiban, hogy egyformán idegenek a tartalomtól, s
együtt állnak vele szemben. Mivel a jelentés nem azonos sem azzal a
valósággal, amiről a mondat szól, sem e valóság gondolati másolatával,
azaz a tartalommal, bizonyos értelemben a jelentés is csak forma, va-
lamiféle belső formája annak a tartalomnak, amelynek külső formája a
szűkebb értelemben vett nyelvi forma, azaz a hangtest.
214
Összefoglalás
1. Egy adott időpont vagy egy nem túlságosan hosszú időszak nyelvét
akarjuk megismerni. A nyelv nem más, mint a beszédtevékenység belső
szabálya. Egy nyelvet megismerni tehát annyit jelent, mint bizonyos
mennyiségű szabályt ismerni meg. Azonban a nyelv, mely lényegét te-
kintve szabály, tisztán, a beszédből kivont állapotban sohasem jelenik
meg. Valóságos formában csak azokban a beszédaktusokban van jelen,
amelyek hozzá igazodva jönnek létre. Ilyenformán a nyelv vizsgálatá-
hoz, a nyelv megismeréséhez egyedül a megnyilatkozásokon keresztül
vezet az út, a nyelvet mint szabályt pusztán ezekből a megnyilatkozá-
sokból olvashatjuk ki.
Az a módszer, amelyet könyvünkben mindvégig követtünk, abban
foglalható össze, hogy a megnyilatkozásokat nem azok belső, „magán-
való” tulajdonságai alapján tagoltuk, hanem mindig más megnyilatko-
zásokkal való egybevetés, összehasonlítás alapján. Az eredmény, amit
kaptunk, úgy is jellemezhető lenne, hogy voltaképpen nem tettünk
mást, mint egy sor egyenlőséget állapítottunk meg.
A fonológiai fejezetben például, megállapítottuk, hogy ki és ke vol-
taképpen, a nyelv szempontjából egyenlő K-val, bi és be egyenlő B-vel
stb. Általában két alapvető fogalommal dolgoztunk a fonológiai feje-
zetben, nevezetesen a fizikai azonosság és különbség meg a nyelvi azo-
nosság és különbség fogalmával. Azt láttuk, hogy két megnyilatkozás,
amely fizikailag nem teljesen azonos, nyelvileg lehet az. Pl. ha egy japán
megnyilatkozás meghatározott helyén l, egy másik hasonló megnyilat-
kozás hasonló helyén r áll, akkor e két megnyilatkozás nyelvileg még
azonos, vagyis felfogható ugyanannak a megnyilatkozásnak. Ez eset-
ben beszéltünk fakultatív variációról. Ugyanakkor az esetek többségé-
szava
ben azt tapasztaltuk, hogy ha két megnyilatkozás csak egy szegmen-
tumnyi terjedelemben tér is el, tehát fizikailag különböző, akkor rend-
szerint nyelvileg is különböző. Azokat az egységeket, amelyek hordoz-
hatják a minimális különbséget két egyébként egyező megnyilatkozás
között, fonémáknak neveztük. Azokat az egymást kizáró helyzetű egy-
ségeket pedig, amelyek az illető nyelv szempontjából lényeges fizikai
hasonlóságot mutattak fel, ugyanazon fonéma egymást kizáró – meg-
felelő műszóval – kombinatorikus változatainak neveztük.
A megnyilatkozásokat szimultán részekre osztottuk a fonológiai
fejezetben oly módon, hogy egyfelől szegmentális, másfelől szupraszeg-
mentális elemekre bontottuk fel. Egy szabad morfémányi megnyilat-
kozás tehát – pl. az Él? – amelynek hanglejtése van, az a fonológiai
fejezetben kétféle önálló komponensre oszlott fel, szegmentumokra
(é+l), valamint egy ezeken megjelenő, tehát ezekkel szimultán jelent-
kező szupraszegmentális elemre, meghatározott hanglejtésre.
A fonémák kérdéseinek lezárása után azt vizsgáltuk, hogy kimu-
tathatunk-e valami párhuzamot bizonyos, egynél több fonémát tartal-
mazó szegmentumok és azon helyzetek között, amelyek esetében ezek
a több fonémából álló szegmentumok elhangzanak. Úgy találtuk, hogy
vannak ilyen szegmentumok, amelyek fonémákban, fonémák összege-
ként írhatók le, de tulajdonságaik lényegesen különböznek az egyes fo-
némák tulajdonságaitól, és nem magyarázhatók meg az alkotó fonémák
összesített tulajdonságaiból sem. Ezeket a fonémáktól lényegesen el-
térő módon viselkedő egységeket morfémáknak neveztük, s elsősorban
azokkal a módszerekkel foglalkoztunk, amelyeknek alapján a megnyilat-
kozásokat megbízható módon bonthatjuk fel morfémákra. E módsze-
rek lényege, hogy egy többfonémányi – vagy sajátos határesetként
egyetlen fonémányi – szegmentum akkor minősíthető morfémának, ha
bizonyos szabályosan ismétlődő megfelelést mutat fel több különböző
vagy részben különböző környezettel szemben. Egy X szegmentumot
akkor és csak akkor van jogunk – ezek szerint – X1 és X2 szegmen-
216
tumra, mint két különböző morfémára bontani, ha X1 esetenként elő-

fordul X2 nélkül is, és ez utóbbi esetben is oly módon áll szemben az
összkörnyezettel, ahogy azt X1 mellett teszi, mikor is X2 nem a saját
részének, hanem a környezet részének minősül.
A morfémák változtathatják fonológiai alkatukat aszerint, hogy
milyen környezetben jelennek meg. Ennek alapján egy és ugyanazon
morféma különböző alakú alternánsait ismertük meg, és azokat az el-
járásokat, amelyek segítségével az eltérő alakú morfémaszegmentu-
mokat egy és ugyanazon morfémába csoportosíthatjuk.
Mindez arra is módot adott, hogy az ugyanazon morfémához tar-
tozó, eltérő alakú alternánsok megfelelő helyű részei között egy koráb-
ban nem érintett, magasabb fonológiai azonosságot deríthessünk fel.
Így a -nek, -nak; -vel, -val; -vá, -vé stb. alakú alternánsok párhuzamossága
feljogosított bennünket arra, hogy az A és az E fonémákat – tekintettel
a köztük – a kérdéses alternánsok szempontjából – fennálló automati-
kus megfelelésre, egy szimbólum alá vonjuk, s ezt a közös szimbólu-
mot morfofonémának neveztük.
A morfofonéma bevezetése után módunk nyílott arra, hogy azokat
a morfémákat, amelyeket korábban több különböző alakú alternáns
formájában írtunk le, most úgy írjuk le, mint az egyetlen alakú
alternánsokkal bíró morfémákat. A morfofonológiai szimbólumok el-
helyezése után tehát a -nak és -nek alternánsokkal bíró -NEK morféma
lényegében ugyanúgy egyalakú lett, mint az -ÉRT morféma, amelynek
minden konkrét alternánsa mindig -ért alakú. Azt is mondhatjuk tehát,
hogy a megfelelő morfofonológiai szimbólumokban való átírás után a
különbséget, mely eredetileg morfológiai jellegű volt, eggyel alacso-
nyabb síkra, a fonológia síkjára vezettük vissza, az analízis magasabb
síkján tehát kiküszöböltük.
A morfofonológiai átírások, átminősítések után a lényegében már
kivétel nélkül azonos alakú alternánsokkal bíró morfémákat a lehetsé-
ges hasonló előfordulási helyeik, környezeteik alapján osztályokba so-
217
szava
roltuk. Ezután módunk nyílott arra, hogy minden konkrét megnyilat-
kozást már ne mint individuális morfémákból álló sort, hanem mint
meghatározott osztályokból álló együttest írjunk le.
A következő fejezetben lényegében azt folytattuk, amit a morfé-
maosztályok vizsgálatakor tettünk, azzal a különbséggel, hogy elemeink
a továbbiak folyamán nem egyes morfémaosztályok voltak (amelyek sok
azonos individuuma a kifejezésekkel szemben egyformán viselkedett),
hanem több különböző osztályú morfémából álló sorokat tekintettünk
egységnek akkor, ha ezek a különböző osztályú morfémák úgy visel-
kedtek a megnyilatkozásokkal szemben, mint valamelyik meghatáro-
zott osztályhoz tartozó tagjuk. Más szóval: morfémacsoportokról beszél-
tünk akkor, ha azt tapasztaltuk, hogy valamely, több különböző osztályú
morfémából álló sor úgy viselkedik a megnyilatkozásokkal szemben,
mint valamelyik része.
Új típusú összefüggéseket tártunk fel a következő fejezetben. Itt
nem törődtünk azzal, hogy az alakzatok, amelyeket bizonyos értelemben
hasonlónak minősítünk, azonos környezetben szerepelnek-e vagy sem.
Sőt jobbára olyan alakok között tártunk fel párhuzamokat, amelyek
rendszerint nem fordulhatnak elő ugyanabban a megnyilatkozásban.
Itt tehát különböző megnyilatkozások azonos szerkezetű részeit állí-
tottuk egymás mellé, a különböző megnyilatkozások bizonyos részei-
nek párhuzamára építettünk, nem pedig az ugyanazon megnyilatkozá-
sokkal szembeni hasonlóságra.
Végül munkánk utolsó fejezetében a jelentés kérdéseit vizsgáltuk
meg, annak ellenére, hogy elemzésünkben közvetlenül a jelentésre nem
voltunk tekintettel, a jelentést argumentumnak nem fogadtuk el.
Ezek után foglaljuk össze, milyen vonások jellemzik az analízisnek
általunk képviselt formáját.
2. Elemzésünket mindenekelőtt az jellemezte, hogy formális volt. Egy-
egy meghatározott szegmentumot akkor és csak akkor minősítettünk
bizonyos más szegmentumokkal egyenrangúnak, ha ez a szegmentum
218
a megnyilatkozásokban elfoglalt helyét tekintve azonos módon visel-

kedett a többivel. Nem a jelentését néztük tehát az elemnek, hanem a
viselkedését.
Láttuk, hogy az elemzés különböző síkjain különböző rangú ele-
meket választottunk ki. Ezek az elemek azonban elem rangjukat nem
közvetlenül abszolút tulajdonságaiknak köszönhetik: hogy mi fonéma,
azt nem csak a fonéma fizikai tulajdonságai szabják meg. Két hang,
amely az egyik nyelvben ugyanannak a fonémának a két változata, a
másik nyelvben esetleg két különböző fonémát képvisel stb. Különö-
sen jól mutatta a nyelvi elemek viszonylagos jellegét egy olyan sajátos
kategória, mint a közvetlen összetevő. Ugyanaz a morféma vagy morfé-
macsoport lehet közvetlen összetevő az elemzés egyik síkján, és közvetett
a másikon, vagy egy közvetlen összetevő az egyik mondatban és két
külön közvetlen összetevő része egy másik mondatban stb. Azt mond-
hatjuk tehát, hogy a nyelvi elemek elem volta nem vagy nemcsak abszo-
lút tulajdonságaiktól, hanem a relácionális tulajdonságaiktól függ. S en-
nek megfelelően az elemzésünk relativisztikus.
Az elemzés bármely síkján egy adott szegmentumról mindig el kel-
lett döntenünk, hogy melyik elemhez tartozik, azaz hol vannak az illető
síkon vizsgált elemek határai. Mindig, minden síkon legelőször is egymás-
tól jól elkülönülő részeket, partikulákat választottunk külön. Ebből kö-
vetkezően a központi probléma az elemek elhatárolása, mégpedig le-
hetőleg egyértelmű elhatárolása. Egy adott megnyilatkozást foné-
mákra, morfémákra, morfémaosztályokra, morfémacsoportokra, köz-
vetlen összetevőkre vagy konstrukciókra tagolni, ez olyan feladat,
amely mind a megfelelő határvonalak kimutatásából áll. A fonológiai
sík elemei, a fonémák minimális partikulák, de az illető sík szempontjá-
ból partikulák a morfémák, morfémaosztályok, a morfémacsoportok is.
A magasabb rangú elemek magukba foglalják az alacsonyabb ran-
gúakat. A magasabb rangú elemek tehát – bizonyos értelemben – te-
kinthetők az alacsonyabb rangúak összegének is. A fonémák és a mor-
fémák határai pl. egybeesnek oly módon, hogy minden morfémahatár
szükségképpen fonémahatár. Minden morfémacsoport közti határ
219
szava
szükségképpen morfémaosztály, illetve morfémahatár stb. Ez más szó-
val azt jelenti, hogy a különböző síkon feltáruló elemek hierarchiát ké-
peznek.
Az előzmények alapján azt mondhatjuk, hogy a nyelvtudomány
mai, XX. századi formájának legfontosabb munkaterülete a nyelvi
elemzés, egy adott időpont nyelvének vizsgálata; mint eljárásmód for-
mális, relativisztikus, hierarchikus és partikuláris. Partikuláris abban az
értelemben, hogy minden megnyilatkozást mindig, az elemzés minden
síkján formális ismérvekkel különválasztható elemek, partikulák össze-
gének tekint.
3. A konstrukciók alapvetően különböznek – a kiválasztás módja te-

kintetében is – a morfémaosztályoktól és a morfémacsoportoktól.
Ugyanis morfémaosztályba azokat a morfémákat soroltuk, amelyek egy-
ségesen előfordulhattak –X környezetben, de soha –Y vagy –Z környe-
zetben, szemben más morfémákkal, amelyek előfordulhattak –Y és –
Z környezetben, de soha –X környezetben stb. A konstrukciók eseté-
ben viszont olyan egységeket kaptunk, amelyek közül egyesek – X és
csak –X, mások – Y és csak –Y környezetben fordulhattak elő. Azon-
ban volt köztük bizonyos párhuzamosság. Pl. mind igei, mind névszói
alakjaink gyakran tő+modifikátor+rag szerkezetűek. S az ilyen szerke-
zetű igealak – pl. vártam –, mindig V értékű, míg az ilyen szerkezetű
névszói alak – pl. házamat – mindig N értékű. (Ez az eredmény egyéb-
ként összhangban van azzal a korábbi tapasztalatunkkal, miszerint a V
és az N típusú morfémák két különböző osztály tagjai.) Ugyanakkor a
vártam és a házakat konstrukciók nem tekinthetők morfémacsoportnak,
mert azok esetében igaz volt, pl. hogy A = AN, viszont a vártam ese-
tében nem igaz, hogy V = V+M+R, mert ahol a vár jelenik meg, ott
rendszerint nem jelenhet meg a vártam. Pl. a Péter régóta vár mondatba
a vár helyébe nem léphet a vártam. A Péter régóta vártam megnyilatkozás
nem tekinthető a magyar nyelvben érvényes megnyilatkozásnak; ilyet kor-
puszunk aligha tartalmaz, s ha mégis tartalmazna, megfelelő idő után rá
220
fogunk jönni, hogy téves adat, mert nem a nyelvünkben érvényes szabály-
szerűségek alapján jött létre.
Annak ellenére, hogy a környezeti azonosságokból nem olvasható
ki a vártam és házakat alakok hasonlósága (mert azonos környezetben
nem fordulhatnak elő), a köztük levő párhuzamok figyelmen kívül ha-
gyása veszteség lenne. Ha viszont tisztáztuk egy nyelvben, hogy melyek
annak konstrukcionális típusai, akkor a konstrukciók ismert jegyeit is
felhasználhatjuk az elemzésben. Pl. tudva azt, hogy a magyar szóban
mint konstrukcióban az M típusú morfémák mindig az R típusú mor-
fémák előtt jelennek meg, A kecske nekem rontott megnyilatkozás eseté-
ben a kecske és a nekem részek között mindjárt felismerjük a határt,
mindjárt tudjuk, hogy a nekem rész nem lehet a kecske résznek
konstrukcionális alkotója, mert a magyar konstrukciók szabályai sze-
rint N+R+M sor elképzelhetetlen, csak az N+M+R, azaz a kecskémnek
féle, a kecskénekem soha stb.
Természetesen számos összefüggést nem vizsgálhattunk a terjede-
lem miatt. Így pl. az úgynevezett promorfémák eseteit. Azt látjuk
ugyanis, hogy az én, te, ő stb. morfémák egy szűkebb csoportot képez-
nek számos hasonló disztribúciós vonásuk következtében. Azonban
ezek közül egy, az ő, felléphet – meghatározott környezetben – több
más osztályú morféma helyén. Pl.: Péter jött, Négy jött, Ő jött. Az ő viszont
ennek ellenére nem lehet az A vagy N osztály tagja, mert csak egy-két
esetben léphet fel az A, ill. N helyén. Így a Péter bolonddá tett megnyilat-
kozásban a bolond helyén nem léphet fel, nem megnyilatkozás az, hogy
Péter ővé tett. Tehát az Ő morfémát nincs jogunk az N vagy A osztályba
sorolni. És azt a különbséget sem szabad figyelmen kívül hagynunk,
ami az ő és az én, vagy az ő és a te között áll fenn. Ezek ugyanis soha
nem léphetnek fel egyetlen N vagy A pozícióban sem. Azt mondhat-
juk, hogy az ő promorfémája néhány környezetben az N-nek vagy az
A-nak – felmutat tehát egy olyan vonást, amit a többi névmási mor-
féma nem.
221
szava
Egy másik jelenség, melyet nem érintettünk. Tudjuk, hogy a ma-
gyar nyelvben úgynevezett magánhangzó-harmónia uralja a szavakat.
Ez a harmónia kifejezetten konstrukcionális vonás, a szóra terjed. ki,
tovább nem. Ezek szerint – mivel a konstrukciókat általában jellemzi
– felhasználhatjuk egyfelől a szavak különválasztására (pl. azt, hogy a
névutó külön szó, tehát nem alkot egy konstrukciót azzal a névszóval,
amelyre vonatkozik, többek között az is bizonyítja, hogy a névutó nem
harmonizál – a tartalmazott magánhangzókat illetően – a nomenével),
másfelől viszont a szavak jellemzésére is. Hogyan? Tudjuk azt, hogy a
mély magánhangzókat tartalmazó szavak -nak, -val, -hoz stb., a magas
magánhangzókat tartalmazó szavak viszont -nek, -vel, -hez stb. végző-
déseket kapnak. Itt van például a híd és a szív szó. Mivel a híd mély
hangú toldalékokat kap (hídnak, híddal stb.), a szív pedig magas hangú-
akat (szívvel, szívnek stb.), azt mondják sokan, hogy az i a magánhangzó-
harmónia szempontjából semlegesen viselkedik. Viszont a szavak,
amelyek i-t tartalmaznak, nem viselkednek semlegesen, hanem vagy az
egyik (szív), vagy a másik (híd) osztályú szókhoz hasonlóan viselkednek.
Továbbá: a magánhangzó-harmónia szerinti hovatartozás közvetlenül
a tartalmazott magánhangzó minőségétől függ ugyan, de az a szót mint
egészet jellemző konstrukcionális vonás. Ennek alapján azt mernénk
mondani, hogy a híd mély hangú szó, a szív pedig magas hangú. Mert
azt, hogy egy szó – mint szó, mint konstrukció – magas vagy mély
hangúnak minősül-e, azt a hozzá járuló toldalékok minősége dönti el.
Mindezt azért említettük meg, hogy érzékeltessük, milyen természetű
kisebb összefüggéseket, ill. problémákat nem tudtunk vizsgálni az
előzmények folyamán.
4. Érinteni kívánunk néhány ismeretelméleti vonatkozású kérdést is.

Nevezetesen azt, hogy leírható-e kimerítően, teljesen egy adott idő-
pont nyelvállapota. Erre a kérdésre nem felelhetünk csak a nyelvtudo-
mány belső meggondolásai alapján, hanem azt kell megnéznünk, hogy
általában megismerhető-e az objektív világ és ha megismerhető, akkor
222
milyen mértékben. Ezzel kapcsolatban a következőket mondhatjuk.

A marxizmus klasszikusai kimutatták, hogy az objektív világ lényegét te-
kintve megismerhető, de véglegesen soha. A filozófia e megállapításait a ma-
tematika egzakt fogalmazásában támasztotta alá az információelmélet
is. Kimutatta, hogy minden esetben, ha egy forrás elég nagyszámú üze-
netet ad, ezeknek az üzeneteknek a lényege megismerhető. De az üze-
netek az objektív világból megfelelő csatornákon át jutnak el az emberi
tudathoz. S teljesen zajmentes, azaz mindent maradéktalanul közvetítő
csatorna nincsen, egyszerűen elképzelhetetlen. Ez viszont azt vonja
maga után, hogy maradéktalan és tökéletes megismerés sincsen.
A nyelvet is felfoghatjuk mint forrást, amelyet tanulmányozni aka-
runk. Azonban erről a forrásról annyit és csak annyit tudhatunk,
amennyit az magáról – megfelelő üzeneteken keresztül – elárul. Azok
az üzenetek pedig, amelyek a nyelvről mint forrásról felvilágosításokat
nyújtanak, a megnyilatkozások. Ha elegendő megnyilatkozásunk van,
akkor – azok alapján – a nyelv, lényegét tekintve megismerhető, de
teljesen és kimerítően soha. Mert a nyelv vizsgálatát végző szubjektum
és az objektív nyelv között mindig lesz egy csatorna, s így a megismerés
soha sem lehet egészen közvetlen.
Itt szeretnénk megemlíteni, hogy sok nyelvész a neopozitivizmus
hatására azt vallja, hogy a nyelvi leírásban egyetlen vezérlő szempont-
hoz kell igazodnunk, nevezetesen ahhoz, hogy a leírás a lehető legegy-
szerűbb legyen. Mondanunk sem kell, hogy ezt a nézetet nem követjük.
Mert ebben – ha talán nem is világosan kimondott formában – az rej-
lik, hogy a nyelv vagy nem objektív, vagy objektív, de nem ismerhető
meg, vagy objektív és megismerhető ugyan, de nem érdemes a való
természetét megismerni. A neopozitivista nyelvészek szerint pl. azt is
a nyelvész dönti el, hogy milyen kategóriái vannak a vizsgált nyelvnek.
Ugyanis olyan módon vesz fel különböző kategóriákat, hogy a legcél-
szerűbben, azaz a legegyszerűbben alakuljon a leírás. Mondanunk sem
kell, hogy ha a nyelv objektív, tudatunktól független jelenség, akkor a
223
szava
nyelv kategóriái is azok. A nyelvész tehát nem alkotja, csak feltárja
azokat.
Ugyanakkor azonban ismét érintenünk kell azt a kérdést, hogy a
nyelv leírása mindig minden aspektusa esetében megvalósítható-e egyér-
telműen. A fonémákkal foglalkozó fejezetben láttuk, hogy néha maga a
nyelv, tehát az objektív valóság nem egyértelmű. S ilyen esetekkel nem
csak a fonológia területén találkozunk. Pl. ha vannak X1, X2 , X3 stb.
morfémáink, amelyek előfordulhatnak bizonyos környezetben és vannak
Y1, Y2, Y3 stb. más morfémáink, amelyek előfordulhatnak az előbbiekhez
részben hasonló környezetben, akkor tőlünk függ, hogy az x és y morfé-
mákat egy osztály tagjainak tekintjük-e, mikor az illető osztály disztri-
búciója azonos lesz az x és y elemek környezeteinek összegével, vagy
pedig két külön osztályba soroljuk őket. Az előző esetben egy sok tagot
számláló nagy morfémaosztályt kapunk, melynek igen tág lesz a környezeti
előfordulása. Az utóbbi esetben két osztályt kapunk, de azoknak kevesebb
tagja és kisebb disztribúciója lesz. A leírás egyszerűsége szabhatja meg,
hogy melyik lehetőséget választjuk.
5. Az eddigiek folyamán mindig megnyilatkozásokkal foglalkoztunk,

több megnyilatkozásra kiterjedő, több mondatból álló szakaszokat
szándékosan nem vizsgáltunk. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy
egy megnyilatkozás valamely része nem, vagy nemcsak az illető meg-
nyilatkozás többi részével szemben mutat fel bizonyos szabályszerűséget,
hanem más megnyilatkozások bizonyos részeivel is. Pl. valaki németül olvas
egy történetet, amely egy katonáról szól. Ez a katona (Soldat) a német
nyelvben a hímnemű szavak közé tartozik, tehát az N osztályon belül
egy sajátos alcsoport tagja. Ezzel az alcsoporttal – ugyancsak az N osz-
tályon belül – szemben áll a semleges és nőnemű főnevek csoportja. Mi a
lényege ennek a különbségnek? Az, hogy az N h , Nn és Ns alcsoportok
nagymértékben megegyeznek a lehetséges távolabbi környezeteiket il-
letően, de eltérnek sokszor a lehetséges közvetlen környezetük szem-
pontjából. Pl. a hímnemű N – ha névelőt kap – der morfémát vesz maga
224
mellé, ugyanakkor a nőnemű N die morfémát, a semleges nemű N das

morfémát stb. Így pl. a három következő mondatban: Der Soldat geht
langsam (A katona lassan megy), Die Mutter geht langsam (Az anya lassan
megy), Das Kind geht langsam (A gyerek lassan megy). E három mondatban
a távolabbi környezet – geht langsam – közös, ami jól mutatja a Soldat,
tehát Nh , a Mutter, tehát Nn , s a Kind, tehát Ns típusú morfémák egy
nagyobb osztályhoz való tartozását. Viszont a közvetlen vagy szűkebb
környezetük – der, die és das – különböző, ezért jogos különböző alcso-
portokba felvennünk őket. (A morfológiai hosszú komponens tipikus
fogalmával állunk itt szemben, ugyanis Der Soldat felmutat egy közös
h, die Mutter egy közös n, s das Kind egy közös s hosszú morfológiai
komponenst.) De térjünk vissza oda, hogy egy német nyelvű történetet ol-
vasunk, amely a katonáról szól. Nem minden mondatban találjuk meg a
Soldat szót. Lesznek olyan mondatok, amelyek – mivel az olvasó már
tudja, miről van szó – nem azt fogják mondani, hogy a katona elesett, ha-
nem azt hogy ő elesett. Tehát a Soldat helyett az er szót fogja használni.
De a német nyelvben az ő jelentésű szónak más az alakja akkor, ha ez az ő
férfi, s más az alakja akkor, ha az ő nő. Ez utóbbi esetben a sie szó jelenti
azt. Példánk esetében azt, hogy egy adott mondatban a történet folya-
mán az ő értékében az er vagy sie szó szerepel-e, ezt magából a vizsgált
mondatból nem vezethetjük le, abban egyformán előfordulhat mind-
kettő. Csak a távolabbi, más megnyilatkozásokkal, más mondatokkal
való összefüggés magyarázza meg, hogy konkréten miért az er haszná-
latos. Tehát már régebben is észrevették a nyelvészek, hogy vannak a
megnyilatkozásoknak olyan vonásai – például bizonyos morfémák sze-
lekciója – amelyek az előző megnyilatkozások valamilyen részével, vo-
násával vannak kapcsolatban. De ezt a kapcsolatot egzaktabb módon
megfogalmazni, bizonyos szabályszerűségek egységes rendszereként
jellemezni a legutóbbi időkig nem sikerült. Ezen túlmenően azt is ész-
revették a nyelvészek, hogy az egymást követő megnyilatkozások sok-
szor hasonlóak abban a tekintetben is, hogy nagyjából-egészéből ha-
225
szava
sonló vagy azonos típusú, szerkezetű mondatokat tartalmaznak. Primi-
tíven szólva: egy tudományos munkában általában hosszú, bonyolult
mondatokat találunk. Egy ilyen műben aligha fordulnak elő olyan mor-
fémák, mint pici, édes, biggyeszt stb. Egy másik munkában, mondjuk egy
falusi regényben egész más típusú mondatokat találunk stb. Ennek
alapján a nyelvészek azt mondták, hogy a fentebbi – tehát stilisztikai –
jellegű különbségek disztribúciós viszonyait nem az egyes megnyilat-
kozások, hanem az egymás mellett álló sok megnyilatkozás alapján le-
het vizsgálni stb.
Ismételjük, a nyelvtudomány már régebben észrevette, hogy a
megnyilatkozáson kívül kell keresni sok esetben a megnyilatkozás bi-
zonyos részeinek, aspektusainak magyarázatát, vagy azt, amihez képest
a megnyilatkozás bizonyos eleme szabályszerűséget mutat stb. Ezeket
a több megnyilatkozásra kiterjedő disztribúciós viszonyokat rendsze-
resen egészen a legutóbbi időkig nem tudták vizsgálni.
6. A nyelvi elemzés legújabb fejezete, az ún. transzformációs elemzés

azonban jelentős lépést tett előre ezen a téren. Mi a transzformációs
elemzés lényege? Az a felismerés, hogy a vizsgált megnyilatkozás bizo-
nyos tulajdonságai, vonásai stb., rejtve maradnak, ha nem nézzük meg,
hogy a szóban forgó megnyilatkozásnak, illetve vizsgált részének mi-
lyen törvényszerű átalakíthatóságai vannak más megnyilatkozásokhoz
képest. Más szóval a nyelvtudomány felismerte, hogy a nyelvi szerkeze-
tek jelentős része felfogható más szerkezetek meghatározott szabályok
szerinti átalakításának, transzformációjának.
Nézzük a következő mondatot: A hajó üldözése nem járt eredménnyel. Ha
közvetlen összetevők vagy alkotó morfémák szerint elemezzük, A hajó
üldözése rész mindkét megnyilatkozásban egyformának mutatkozik,
ugyanannak a szerkezetnek minősül. Ennek ellenére sokszor vitathatat-
lanul két különböző értékben, végső fokon jelentésben használjuk.
Nézzük csak a következő két szakaszt:
226
„A vámőrség a hajnali órákban gyanús hajót fedezett fel a parti

sziklák mentén. Üldözőbe vette. Sikertelenül. A hajó üldözése nem járt
eredménnyel.”
„A hajó személyzete a hajnali órákban a parti sziklák mentén egy
gyanús bárkát vett észre. Üldözőbe vették. Sikertelenül. A hajó üldözése
nem járt eredménnyel.”
Ebben a két szakaszban A hajó üldözése rész mint két különböző
szerkezet szerepel. Az első szakaszban a hajót üldözik, a második sza-
kaszban a hajó üldöz. Az ilyen és hasonló esetekkel kapcsolatban hosz-
szú ideig az volt az álláspont, hogy itt olyan jelentésbeli és csak jelentés-
beli kétértelműséggel van dolgunk, amelyet a formális elemzés segítsé-
gével kimutatni nem tudunk. Az eddig használt módszerekkel valóban
nem is lehet. De az a felismerés, hogy A hajó üldözése szerkezet egyszer
ilyen, másszor olyan típusú szerkezetté alakítható át, a formális elemzés
számára is megfoghatóvá tette a korábban csak sejtett vagy érzett kü-
lönbséget. Tehát: A hajó üldözése = egyszer azzal, hogy a hajót üldözik,
másfelől azzal, hogy a hajó üldöz.
Vagyis
A hajó üldöz valakit.
Valaki üldöz hajót.
A hajó üldözése szerkezet tehát átalakítható úgy, hogy a hajó tárgy lesz,
és úgy is, hogy a hajó alany lesz.
A transzformációs elemzéssel kapcsolatban a következőkre kell
ügyelnünk. Nem szabad a bővítést összetévesztenünk a transzformá-
cióval. Így mint láttuk, A fehér kutya hangosan ugat mondatot mi A kutya
ugat mondat bővítésének minősítettük. Ez azonban nem transzformá-
ció. Mert az ANDV = NV egyenlőség éppen azt mutatta, hogy lénye-
gében ugyanarról a szerkezetről van szó! Ezzel szemben transzformá-
ciós megfelelésről beszélni csak ott van jogunk, ahol különböző szer-
kezetek törvényszerű egymássá alakításának a lehetősége áll fenn.
227
szava
Ugyancsak vigyáznunk kell arra, hogy ne tévesszük össze a transzfor-
mációs elemzéssel az egyszerű átfogalmazást, az interpretációt. Pl.
A szomszédom részegen ment haza és A szomszédom italos állapotban ment haza
mondatok egymásnak nem transzformációi. Ezek durván ugyanazt
mondják, de egyezésük, illetve eltérésük nem olyan értelmű, mint a két
A hajó üldözése szerkezeté.
Felvetődik a kérdés, mi a célja a nyelvi elemzésnek? Az, hogy –
végső fokon – megadja azokat a megnyilatkozástípusokat, amelyek egy
adott nyelvben, egy adott időpontban előfordulhatnak. A magyar
nyelvben pl. a következő fontos megnyilatkozástípusok szerepelnek:
N V = Zene szól.
PV = Ő iszik.
NNV = Ő katona.
PENAV = Ez a ház nagy stb.
Természetesen az NV megnyilatkozástípus most már magába foglalja
mindazokat a megnyilatkozásokat, amelyek az NV bővítései. Tehát az
ANDV megnyilatkozásokat is stb.
Legegyszerűbb formájában egy adott nyelvállapot leírása megfe-
lelő felsorolások összegeként készíthető el. Íme egy lehetséges formula
Harris nyomán:
a) Hangszegmentum-felsorolás
1. Az alábbi hangszeg- 2. ha a következő 3. kombinatorikus
mentumok környezetben fordul- változatai a követ-
nak elő kezdő fonémáknak.
b) Fonémadisztribuciós felsorolás
1. A következő foné- 2. az alábbi környeze- 3. nem fordulnak
mák tekben elő.
228
Ez utóbbi felsorolást fordítva is csinálhatjuk, tehát elsorolhatjuk, hogy

a fonémák milyen környezetekben fordulnak elő. Célszerű azonban a
korlátozásokat megadni. Mert általában rövidebben elsorolhatjuk egy
fonéma korlátozásait, mint a lehetséges előfordulásait.
c) Morfofonéma-felsorolás
1. A következő 2. az alábbi fo- 3. az alábbi fo- 4. ha a morféma
morfémák ese- némák némákkal cse- az alábbi kör-
tében rélődnek fel nyezetben jele-
nik meg.
d) Morfémaosztály-felsorolás
1. A következő morfé- 2. azonos környeze-
mák tűek az alábbi osztály
tagjaival
e) Morfémacsoport-felsorolás
1. A következő morfé- 2. helyettesíthetők az
macsoportok alábbi osztályokkal.
f) Konstrukciófelsorolás
1. A következő konst- 2. az alábbi vonásokat 3. s a következő
rukciók mutatják feltételek mellett
fordulnak elő.
g) Megnyilatkozástípus-felsorolás
Az alábbi helyzeti (osztály, csoport stb.) vagy konstrukcionális kombi-
nációk fordulnak elő.
h) Transzformációsfelsorolás
229
szava
1. Az alábbi szerkezetek 2. az alábbi szerkezetek 3. ha az alábbi sza-

átalakításának tekinthetők bályszerűségek sze-
rint térnek el, illetve
felelnek meg egy-
másnak.
230
Felhasznált irodalom
ANTAL L. A strukturalizmusról. Magyar Nyelvőr. 1958. 94–99.

ANTAL L. A morfémáról. Magyar Nyelv. 1959. 16–23.
ANTAL L. Sign, Meaning, Context. Lingua. 196O. 211–19.
ANTAL L. A magyar esetrendszer. Budapest, 1961.
ANTAL L. Vázlatok egy eljövendő magyar mondattanhoz. Magyar Nyelv,
1962. 443–49.
ANTAL L. Questions of Meaning. The Hague. 1963.
ANTAL L. Content, Meaning, and Understanding. The Hague. 1964.
B LOCH, B–T RAGER, G: Outline of Linguistic Analysis. Baltimore, 1942.
B LOOMFIELD , L. Language. New York, 1933.
CHOMSKY, N. Syntactic Structures. The Hague, 1957.
HARRIS, Z. S. Discourse Analysis. Language. 1952. 1–30.
HARRIS, Z. S. Distributional Structures. Word. 1954. 146–162.
HARRIS, Z. S. Methods in Structural Linguistics. Chicago, 1955.
HJELMSLEV, L. Prolegomena to a Theory of Language. Baltimore, 1953.
MEILLET, A. Linguistique historique et linguistique générale. Paris, 1921–38.
MORRIS, CH. W. Foundations of the Theory of Sings. Chicago, 1938.
PAPP, F. Új irányzatok a szovjet nyelvtudományban. Nyelvtudományi közle-
mények. 1959. 392–410.
SAUSSURE, F. Cours de linguistique générale. Paris et Lausanne, 1916.
SZMIRNYICKIJ, A. N: Objektyivnoszty szuscsesztvovanyija jazika. Moszkva,
1954.
T RUBETZKOY, N . S: Grundzüge der Phonologie. Prag, 1938.
ULLMANN, S. The Principles of Semantics. New York, 1951.
WELLS, R. S. Immediate Constituents. Language, 1947. 81–117.
WHORF, B. L. Language, Thought and Reality. New York–London, 1956.
ZVEGINCEV, V. A. Szemasziológija. Moszkva, 1957.
Függelék
Papp Ferenc: Antal László
(1930–1993)
„A nyelvészetnek az a feladata, hogy a struk-

turalista vizsgálatokat maximálisan felvirágoz-
tassa, hazánkban első feladatként a magyar
nyelv strukturális elemzését, tehát egy valóban
modern magyar nyelvtan létrehozását jelenti.
Milyen legyen az eljövendő magyar strukturális
nyelvtan? Én két alapvető követelményt tá-
masztanék vele szemben. Az egyik az, hogy kö-
vetkezetesen szinkronikus síkon mozogjon, és
ne tegyen egy jottányi engedményt sem a maga
helyén oly értékes történetiségnek. A másik,
hogy a formális elemzésen alapuljon, és ne te-
gyen egy jottányi engedményt sem a jelentés-
nek.”
Antal 1961a. 54; id. 1964. 138
Egy tárogatóművész hosszú, istállónyi háza választott csak el nyaranta
1940 után, később egy családban éltünk az Eötvös-kollégiumban; félig
tréfásan meg kívántuk alapítani vele a zebegényi (nyelvészeti) iskolát;
az ő helyére ültem az egyetemen; többször is országhatárok s
óceán(ok) került(ek) közénk – mindez a fizikai tér szeszélyes hullám-
zása volt csupán. Most egy szívinfarktus két órán belül elvitte úgy,
hogy épp akkor kapott utolsó levelemet kb. a kezében tartotta.
Míg századunk nagy öregjeit nehéz egy-két mondatban összefog-

lalni (ők inkább felsorolást érdemelnek: ezt és ezt csinálták, publikál-
ták, szerkesztették) – könnyű a dolgunk Antallal. A mottóul választott
néhány mondatára mindenki emlékszik (legfeljebb nem egészen pon-
tosan, vagy nem teljesen: azért hozom a teljes kontextust). Valóban –
ez volt Antal László. Kevesünknek sikerülne ilyen tömören elmondani
tevékenysége lényegét, méghozzá egészen fiatalon. De szó sincs arról,
hogy századunk nagy öregjei közé tartoznék. Ő századunk felejthetet-
lenül nagy fiataljainak egyike – most meghalt. Így a dolgok rendje sze-
rint örökre az is marad.
Ezt a két gondolatot – a szinkrónia és a forma primátusáét – hajto-
gatta, ismételte más-más anyagon. Mint kiváló pedagógus jól tudta, hogy
környezetünk úgyse figyel ránk; ha figyel, se ért: ezért ugyanazt számta-
lanszor el kell ismételnünk más és más formában, más és más matérián.
(A szinkrónia fontosságáról egy közismert aforizmája: „a nyelv, sajnos,
fejlődik, elvtársak”.) Első nagy dolgozata, ahol ezt a feladatot maga elé
tűzte, a magyar főnév esetrendszeréről szól (1961b) – számomra és még
talán többünk számára ez a magnum opus, ez Antal legfontosabb mun-
kája. (Így érezte ezt annak idején ő maga is: ezt kívánta benyújtani
nagydoktoriként, hátha ez után már nem tud ilyet írni. Nem fogadták
el, később egy másik könyvével teljesítette e kötelező, nemszeretem
penzumát.) Azt a magyar alaktan számára sarkalatos kérdést, hogy mi
az eset s miért az – nem a szemantika alapján kívánja eldönteni, hanem
tisztán formális distribúción: mi mi után következhet, mi jöhet utána s
mi nem. Nevetségesnek tűnhet ma ennek az eljárásmódnak az újdon-
sága, a forradalmisága a hazai lingvisztikában – ámde tessék kinyitni
bármely iskolai tankönyvet: vajon így van-e benne? Tessék belehall-
gatni valamely magyar leíró nyelvtani előadásba: vajon nem csak amo-
lyan szükséges rossz-e az az egyetemi stúdiumok között (az inkriminált
jelzős kapcsolatot egy látszólag más témájából, a világnyelvről szóló
cikkgyűjtemény szerkesztői előszavából vettem: 1984. 9)?
A világnyelvhez úgy jutott el, hogy a mesterséges nyelveknek se
története, se individuálpszichológiai realitása – mégis nyelvek, lehet
233
Antal: A formális nyelvi elemzés
rajtuk kommunikálni: ez utóbbi a legjelentősebb ismérve egy nyelvnek!

Ezért fontosabb a nyelvek szinkrón rendszere – és így tovább, látszó-
lag mindig ugyanazt hajtogatja több mint egy emberöltőn át (fonológiai
tárgyú kandidátusi értekezését 1957 elején védte meg, korai cikkei vagy
általános kérdésekről szóltak – vö. pl. 1956, 1958a, 1958b, 1959c, –
vagy már akkor a morfológiáról – 1959a, külföldön pl. 1963b – s azóta
állandóan publikált, itthon és külföldön egyaránt, vö. pl. 1991, angol
nyelvű kézirata német grammatikai kérdésről leadva az ELTE actáinak
stb.) új s új anyagon. S tette ezt oly érdekfeszítően, hogy egyetemi elő-
adásainak nagy híre kelt: egyszer állítólag az akkori művelődési minisz-
ter is bement meghallgatni.
Nem valaminek, a főnévnek, a világnyelvnek stb. az ürügyén, ha-
nem szinte desztillált tisztaságban beszél más könyveiben a formális
nyelvi elemzésről (1964c), egy új magyar nyelvtanról (1977). Ezért nem
lehet egy cseppet sem csodálkoznunk azon, hogy e művei (kivált az
elsőként említett) okoztak szélesebb körben valóságos szenzációt.
Ugyanez a szellemi töltet érződik benne akkor is, amikor a hatodik
mondatrészről ír (1985). A mai olvasónak valahogy meg kell értenie,
hogy ezt az antali alapgondolatot olvasva–hallva kettős borzongás fu-
tott át akkori – nem is olyan régi! – publikumán. A szinkrónia mellett
szólni, ez lázadást jelentett egyszerre két isten ellen. A marxizmus ellen
és a hagyományos grammatika ellen. Az utóbbi talán világos a mai kö-
zönség előtt is. De az első? Nos, látnunk kell, hogy Marx és Engels
becsületes múltszázadi filológusok voltak – számukra csak az volt tu-
dományos, ami történeti; számukra csak a történeti magyarázat igazi
magyarázat… stb. Másrészt formalistának lenni – legalább ekkora bűn.
S akkor jön valaki, egy egyszerű kis nyelvészprofesszor, aki nem hogy
ezt kétségbe vonja, de kiváló szónoki hévvel ennek ellenkezőjét állítja?
(Tán bizony az a miniszter is ezért lett nyugtalan és ment be – hogy
azután megnyugodva kilépjen: nem, az ilyen szépen előadott és főleg
nyelvészetből soha nem lesz forradalom. Nem is lett. Antal egyik leg-
utolsó, napilapcikke viszont azt állítja, hogy a pártállam egyoldalú
munkás–paraszt támogatása, az azzal előidézett borzalmas szellemi,
234
egyetemi stb. színvonalcsökkenés is okozhatta a régi rendszer bukását

[1992]. A fenti „a formát tanulmányozza = formalista” is e vulgarizá-
láshoz tartozik persze.)
Két gondolati kört látok ezen kívül, amit csupán erőszakkal tud-
nék az eddigiekbe bevonni, s amit Antal nagy szeretettel művelt: a je-
lentését (1963, 1964 stb., magyarul: 1966). Talán az a kihívás tetszett
meg neki ebben, hogy itt viszonyfogalomról van szó: a név és a foga-
lom viszonyáról (vö. pl. 1966. 285). És a „világ nyelvei” témát (vö.
1970, 1981). Ennek kapcsán jegyzem meg, hogy teljes poliglott volt: az
úgyszólván anyanyelvi fokon ismert németen kívül az albántól – melyet
még mesterétől, Tamás Lajostól tanult – a franciáig, a váci piaristáknál
elsajátított latintól az angolig több nyelven adott elő, publikált, vitat-
kozott. Újabb borzongást váltott ki jámbor, nyelveket nem ismerő ha-
zai publikumából, amikor elárasztotta őket külföldi olvasmányainak ki-
vonataival az Ny és a Nyr, majd kivált a MNy hasábjairól. Egy, e fo-
lyóiratokétól részben eltérő közönséget, a szakos egyetemi hallgatókét
célozta meg a prágai iskolától a generativistákon át azok kritikusaiig
felölelő 11 kötetes (!), egyetemi jegyzet formájában megjelent fordítás-
sorozatával. (1981–6: berlini vendégprofesszor-éveit tehát erre [is] for-
dította – német munkaszeretetét magyar úri nagyvonalúságával kellett
egyesítenie e nagy vállalkozás véghezviteléhez.)
A „kihívás” nagyon fontos lehetett számára. Át tudta látni a prob-
lémát, le tudta vonni belőle a legmesszebbmenőbb következtetéseket.
Talán épp e kompromisszumtalansága tette már korán kissé – kívülről
nézve – merevvé, a strukturalizmust követő irányzatok, így a generatív
nyelvészet, ellenségévé.
Amióta ismertem, szűk volt neki e kis hon s elkészült Amerikába.
Most meghalt, mint a Külföldi Szoglálati Intézet (USA) tanára, mint a
washingtoni Jamestown alapítvány tanácsadója, mint egy kis „bármely
nyelvről bármely nyelvre, azonnal” amerikai fordító cég társtulajdo-
nosa.
Bár szinte mindent megadott neki, mintha a hazai nyelvtudomány
nem tudta volna teljesen kamatoztatni a tudását, helyére tenni. Ő maga
235
megtalálta végleges helyét: porai a gyászjelentés szerint Magyarorszá-

gon nyugszanak.
Elment közülünk – elsőként a mi generációnkból. Emlékét nem
fogjuk kegyelettel őrizni. Egyrészt, mert a „kegyelet” vele összeférhe-
tetlen fogalom. Másrészt és főleg, mert igazán csak addig és azok fog-
nak rá emlékezni, akik ismerték varázsos-kölykös személyiségét, s ha-
tása alól nem tudtak (nem is akartak) szabadulni. Sok rosszat fognak
hallani róla kivált azok, akik személyesen nem ismerték. Egyrészt azért,
mert majdnem mindez a rossz igaz. De másrészt és főleg mert még ma
is félnek egyenes, kompromisszumot nem ismerő, mindig újra törő jel-
lemétől.
Papp Ferenc3
Irodalom
ANTAL, L. (1956), Kibernetika és nyelvtudomány. Magyar Tudomány 7-12:

337-340.
ANTAL, L. (1957), A fonéma fogalmának tisztázásához. Kandidátusi érte-
kezés tézisei. Kézirat.
ANTAL, L. (1958a), A strukturalizmusról. Nyr 82: 94-99.
ANTAL, L. (1958b), Észrevételek a metalingvisztikáról. Nyr 82: 342-352.
ANTAL, L. (1959a), Megjegyzések Kenneth L. Pike „egyesített” elméletéről.
NyK 60: 403-406.
ANTAL, L. (1959b), A morfémáról. MNy 55: 16-23.
ANTAL, L. (1960), A nyelv objektivitásának kérdéséről. Nyr 84: 351-356.
ANTAL, L. (1961a), [Cím nélkül]. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv-
és Irodalom-tudományi Osztályának Közleményei 18: 53-54.
ANTAL, L. (1961b), A magyar esetrendszer. Akadémiai kiadó, Budapest.
3 Megjelent a Nyelvtudományi Közleményekben, vol. 94, pp. 223-224
236
ANTAL, L. (1963a), Questions of Meaning. Mouton, The Hague.

ANTAL, L. (1963b), A new type of dictionary. Linguistics 1: 75-84.
ANTAL, L. (1964a), Content, Meaning and Understanding. Mouton, The
Hague.
ANTAL, L. (1964b), Kisebb közlemények: Antal László. ÁNyT 2: 138-
140.
ANTAL, L. (1964c), A formális nyelvi elemzés. Gondolat, Budapest.
ANTAL, L. (1966), A jelentés kérdései. NyK 68: 279-325.
ANTAL, L. – CSONGOR B. – FODOR I. (1970), A világ nyelvei. Gondolat,
Budapest.
ANTAL, L. (Hrsg.) (1972), Aspekte der Semantik. Athenäum, Frankfurt/M.
ANTAL, L. (1976), A tartalomelemzés alapjai. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1977), Egy új magyar nyelvtan felé. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1978), A jelentés világa. Budapest.
ANTAL, L. (1981), Nyelvek nyomában. Móra, Budapest.
ANTAL, L. (szerk.) (1981-1986), Modern nyelvészeti szöveggyűjtemény. Tan-
könyvkiadó, Budapest. Kézirat.
ANTAL, L. (1984), A világnyelv. Gondolat, Budapest.
ANTAL, L. (1985), A hatodik mondatrész. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1991), Multiple Syntactic Relations: a Tentative Note. Word 42:
89–94.
ANTAL, L. (1992), Another calamity of quotas. N.h. (New York?), é.n.
237
Szépe György: Egy jottányit sem…
(Töredékes emlékezés Antal László különleges személyiségére)4
1. A címben olvasható kijelentésnek a kontextusa nagyon érdekes volt.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetnek és a Művelődésügyi Miniszté-
rium Nyelvtudományi Munkabizottságának közös vitájára 1951. már-
cius 29-30-án került sor. Ezen a vitán Antal László így kezdi rövid
hozzászólását. „Számomra, aki strukturalista vagyok…”; a címűl írt há-
rom szó a felszólalás végére került, „poén”-helyzetbe (A Magyar Tudo-
mányos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, vol.
18, különlenyomat, pp. 45-54).
Ennek a három szónak külön mítosza lett. S ez volt az Antal-mí-
tosz egyik első kristályfényű, emlékezetes mozzanata. Magán a vitán
óriási felhördülést keltett az, amikor Antal László a hozzászólásának
elején a nyelvi elemzést (vagyis a strukturalista elemzést) mint a nyelvi
stúdiumok királyát említette. Az Akadémia akkori (nyelvész) alelnöke
azonnal az elnöki asztalhoz ment, és szót kért. Szójátékkal igyekezett
helyrebillenteni a rendet, mondván, hogy – ha már királyról van szó,
akkor – az ő számára Király Péter nyelvészete foglalja el ezt a helyet.
(Szegény Király Péter – az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori
igazgatóhelyettese – egyébként teljesen ártatlan volt ebben a vitában.)
Megjegyzendő, hogy a helyreigazításra hivatott rögtönzés aztán kima-
radt a közzétett anyagból. Antal szavai azonban egy jottányit sem vál-
4 Előadásként elhangzott 2000. december 11-én, az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti
Tanszékének egy konferenciáján. Örülök, hogy Antal László egyes műveinek újrapublikálása – ez a
kirobbanóan jó ötlet – módot ad ennek a kéziratban maradt szövegnek a kiadására. – Sz.Gy.
toztak ebben a vitában, amelyet a hruscsovi enyhülés egyik pillanatá-

ban rendeztek. Antal László védekező pozícióban szólalt fel: monda-
nivalójának a lényege az volt, hogy a strukturalizmus se nem marxista,
se nem antimarxista, és most már tessék abbahagyni a kívülről történő
… bírálgatást.
Itt jegyzem meg, hogy a szinkrónia kérdése ebben az éles helyzet-
ben élesen mutatkozott meg; Antalnál a strukturalista nyelvészeti elem-
zés szorosan összekapcsolódott a jelentés nélkül történő elemzéssel.
Ez az akkori (főleg amerikai) deszkriptivisták részéről sem volt ennyire
külön hangsúlyozandó. Antal maga is írt könyvet a jelentésről. (S az én
– Hugo Schuchardt nyomán kialakult – felfogásomban a szintaxis volta-
képpen nem más, mint „megfagyott szemantika.”)
2. Papp Ferenc búcsúztatója után (Nyelvtudományi Közlemények, vol. 22,
pp. 223-224 (1994-1995))5 után nem könnyű újat mondani Antal
László életéről. Néhány kérdést azonban továbbra is fel lehet tenni
(ebben Papp Ferenc is egyetértett telefonbeszélgetésünk során). A kö-
vetkezőkre volnék kíváncsi (bizonyára akad majd, aki ezekre tud vála-
szolni):
e) Ki javasolta Antal Lászlónak, hogy az Eötvös Collegiumba jelent-
kezzen? S kitől kapta oda az ajánlását?
f) Kiket hallgatott a Collegiumban? Kik voltak a társai (Papp Feren-
cen kívül), abban a másfél évben, amíg a Collegium még a régi ke-
retekben működött?
g) Miért és hogyan került a Lenin Intézetbe? S hogyan került ott az
oroszfordító szakra? Kitől – és mit – tanult ott?
h) Egyáltalában kik voltak hatással szellemi fejlődésére egyetemi hall-
gató korában?
i) Hogyan lett aspiráns? Hogyan került Tamás Lajos aspiránsaként a
román/romanisztikai tanszékre?
5 L. ugyanebben a kötetben a 469 oldalon! – a szerk.
239
j) Miért kezdett el albánul tanulni? S miért kezdte el tanítani az albán

nyelvet a romanisztikai tanszéken?
k) Hogyan kezdett hozzá a fonéma fogalmának tisztázásához, (ami
kandidátusi értekezésévé vált)? S hogyan reagált Laziczius Gyulá-
nak – kandidátusi disszertációjáról írt – voltaképpen negatív op-
ponensi bírálatára? (Azt Antaltól tudom, hogy ő többször járt La-
ziczius Gyula lakásán; s a fiatal nyelvész úgy írta le a nagyhírű tudós
akkori életkörülményeit, mint egy XIX. századi realista író. Egyéb-
ként meglehetősen hasonlított egymásra a két nyelvész – vagyis La-
ziczius és Antal: fejük belseje és külseje, magatartásuk és fiziognó-
miájuk. Ugyanolyan szardonikusan bírált Antal is; ebben ketten kö-
zös műfajt alkottak.)
l) Miért és hogyan kezdett neki az indonéz nyelv elsajátításának? S
miért nem tudta abbahagyni annak a tanítását, amíg Magyarorszá-
gon tartózkodott?
m) Voltaképpen milyen nyelveket ismert Antal László
a) aktív nyelvhasználóként,
b) fordítóként (a könyvtárnyi nyelvészeti fordítása mellett kiváló
szépirodalmi fordító volt),
c) nyelvészként (az M.I.T.-n hallottam, hogy egy szintaxissal foglal-
kozó – s nem blöffölő – nyelvésznek két-három tucat nyelv mon-
dattanában kell eligazodni; míg egy fonológusnak hat-hét tucatnyi
nyelvben – támadták is Antalt ilyesmiért, például a shona nyelvre
történő utalásaiért),
d) s hol, mikor és hogyan tudta mindezt megszerezni?
n) Mit csinált Ford-ösztöndíjasként Amerikában az 1964-65-ös tanév
során? (Nem sok új hatás volt felfedezhető hazatérte után, már na-
gyon sokat tudott 1964 előtt, talán – egy irányzat kivételével – töb-
bet vagy ugyanannyit, mint vendéglátói.)
o) Tényleg a Magisztrális 11 kötetes modern nyelvészeti antológiájának for-
dítása és szerkesztése állt tevékenységének tengelyében két hosz-
szabb németországi tartózkodásának idején?
240
p) Egyáltalában milyen fordító volt? (Nagyszerű magyar prózája volt

(szóban és írásban), de a fordítás során egy-két bekezdést kifelej-
tett, – ezt a magam által szerkesztett antológiák – egyik – kontroll-
szerkesztőjeként mondom.)
q) Miért fektetett bele irgalmatlan nagy energiát a 11 kötet elkészíté-
sébe?
Kortársai körében (én is az voltam), hallgatólagos megállapodás
volt ezzel kapcsolatban: biztos mellékkeresetre volt szüksége a
megélhetéshez a családos embernek. S hiába ajánlkozott Antal
1959 körül az MTA Nyelvtudományi Intézetébe; nem vették oda.
Az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának titkársá-
gára került nyelvészeti referensként (egyetemi státusa mellett), ez
volt az az állása, amelyet se nem szeretett, se nem tudott ellátni.)
Talán a mellékkereset kényszere motiválta még az interlingvisztikai és
a tartalomelemzési könyvének elkészítését, ezek mégis érdekesek. Túl
egyszerűnek látszik az a válasz, hogy egy Balzacéhoz hasonló anyagi
kényszerhelyzetben muszáj volt „balzaci szorgalommal” alkotnia. (Hát
ő nem nagyon örülne ennek az összehasonlításnak.)
S a többi könyv? Például A magyar esetrendszer és A formális nyelvi
elemzés? Ezek önmagukban képviseltek egy tudománytörténeti korszakot
a magyar deszkriptív nyelvészetben. Az elsőről írtam egy review article-t
(Magyar Nyelvőr, vol 86, pp. 460-469, 1962); Robert Leesnek –
Chomsky Syntactic Stuctures című alapvető könyvéről közzétett – szem-
lecikke lebegett előttem példaként. Antalnak ez a könyve – ha jól em-
lékszem – az akkor már félig-meddig generativista Telegdi Zsigmond-
nak is imponált. (Itt jegyzem meg, hogy Antalnak a (távoli, szellemi)
mestere Zellig Harris volt¸s a philadelphiai professzor Harris fő mű-
vének, a Methods in Structural Linguistics-nek „technikai szerkesztő”-fé-
léje egy ottani diákja, Noam Chomsky volt.
3. Antal tovább írt: a Gyorsuló Idő című nagyszerű sorozatban nagyszerű
könyveket tett közzé. Ezeknek esszészerű sodrása tette ismertté Antal
241
nevét, munkásságát és az olvasható modern nyelvészetet széles kör-

ben. Olvasói nem föltétlenül hivatásos nyelvészek voltak, hanem egy-
szerű olvasók: például hallgatók az egyetemen, oktatók a tanítóképzők-
ben, vagy más szakmák iránt nyitott fiatalok.
A nyelvészetnek belső – magyarországi – paradigmaváltás iránti
igénye akkor már kétségtelen volt. S ebben Antal Lászlónak úttörő (és
faltörő) szerepe volt.
Munkásságának elején Antal László voltaképpen korán jött: meg-
előzte a – magyarországi időszámítás szerinti – saját korát. A későbbi-
ekben bonyolult okok miatt marginalizálódott (erre egyszer – széle-
sebb összefüggésben – szeretnék majd részletesebben visszatérni).
4. Csakhogy ekkor – a világméretekben érvényes időszámítás szerint –
már elkésett. A Questions of Meaning című könyvének nemzetközi fogad-
tatása, valamint a Mouton kiadónál megjelent Linguistics című folyó-
iratban megjelent nagyszámú cikkére történő reagálások ezt világosan
mutatták. Ezt nyilván saját maga is érezhette, egyébként az 1962-i
(amerikai) cambridge-i nyelvészkongresszuson kiderülhetett számára,
hogy nehéz lesz insider-ré válnia.
Másrészt Magyarországon sem tekintették – hosszú ideig –
„insider filosz”-nak, mert nem volt magyar szakos (akárcsak az akkori
modern nyelvészek jelentős része).
5. Aztán elment. Távozásának körülményei körül bizonyos legendák
keletkeztek. Lehet, hogy erre régen készült; annyi biztos, hogy1990
után nem jött vissza. (Amikor ezt megtudtam, akkor a pécsi egyetemen
egy szemeszteren át az ő műveit olvastuk a diákokkal, amikor pedig ő
ezt meghallotta, az nagyon jól esett neki.)
Az Amerikai Egyesült Államokban – ha jól tudom – a Washington
DC melletti Restonban telepedett le. Sokat telefonáltunk egymással, s elég
sok ott, újonnan kiadott írását küldte el nekem, de személyesen nem talál-
koztunk. Papp Ferencnek is elküldte írásait, (s ha jól tudom, vele utolsó
napjáig levelezett). Ezek a közlemények általában régebbi írásainak újabb
– angol nyelvű – változatai voltak. Folyamatos publikálása ellenére sem
242
sikerült Amerikában rendes egyetemi állást kapnia (pedig levizitelt vala-

mennyi – magyarral kapcsolatos – egyetemi tanszéken).
Amerikában derült ki, hogy mire kijutott az ígéret földjére, addig
véglegesen elkésett (vagy már nem is létezett akkor ilyen kategória).
Aztán agyondolgozta magát. Ha jól emlékszem, akkor Austerlitz
Robert mesélte, hogy Antal olyan hálózatot mozgatott Washington-
ban, amelyik 48 nyelvről 48 nyelvre, 48 oldalnyi szöveget fordított 48
óra alatt. (Lehet, hogy ez csak bon mot volt, de nem is olyan hihetetlen.)
6. Hadd említsek meg két Antal Lászlóval kapcsolatos emlékemet.
1962 körül született a Cercle Linguistique de Zébégény; Papp Ferenc rend-
szeresen ott nyaralt Antalék régi házának szomszédságában (ezt meg
is írta). Péter Mihályt próbálták meghívni; egyszer László Bulcsúval
(zágrábi és chicagói szlavistával) együtt egy egész napot ott vitatkoz-
tunk (és közben úszkáltunk is a Dunában).
A második az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tan-
székének rendkívül nagy hatású előadójáról szól. Leányom (aki már
régóta japán professzor Tübingenben) hallgatta az egyetemen, s na-
gyon tetszett neki az előadás tartalma és stílusa. Az ő unszolására be-
ültem Antal tanár úr egyik órájára a legutolsó sorba (s végig takarásban
sikerült maradnom). Antal professzor (akkor még hivatalosan egyetemi
docens) jó nagy késéssel beviharzott; lenyűgözően adott elő, majd a
befejezés előtt vagy 10 perccel kiviharzott. Nem vette észre, hogy ott
vagyok. Később megbeszéltük vele az esetet (a Rémy Martin nevű pót-
tanszékén, a bölcsészkarral szemben). Nem volt ellenére.
7. Antal László egy XIX. század eleji németországi kisvárosi egyetem
bohém öregdiákját formázta tanár korában is. Kópés, Till Eulenspie-
gel-szerű emberi jelenség volt: Richard Strauss szimbolikus költemé-
nyének „fixa idea”- motívumával: ami a vidámságot hirtelen megsza-
kító elmúlásra utal.
Ennyire azért nem kellett volna elmúlnia. Nem tudjuk, hogy hol
van a sírja, egyetlen nekrológjáról tudok; nem jutott neki Festschrift
243
ebben az inflációs időben, s nincs teljes bibliográfiája sem összeállítva

(a rá történő hivatkozások listájáról nem is beszélve).
8. De hát ki vagyok én, hogy minősítsek élőt vagy holtat?
Csak azt mondhatom el, hogy az én számomra mit jelentett Antal
László.
Egy új tudománytörténeti korszak megteremtésére irányuló – szinte
„egy személyes” – kísérlet volt.
Elnézést kérek a közlekedéstörténeti hasonlatért, de talán ennek
segítségével lehetne Antal László bonyolult tudománytörténeti pozíci-
óját modellálni. Antal doktor ugyanis
a) a lovaskocsi korszaka után (ami elég sokáig tartott),
b) a repülés korszaka előtt,
c) volt a legjobb autós (vagy az egyik legjobb autós, de minden bi-
zonnyal a legmeggyőzőbb stílusú autós).
Egyúttal a repülés nemzedékének (én is ott kezdtem) figyelmébe ajánl-
ható, hogy
d) a repülés korszakát követi a lökhajtásos korszak,
e) majd ezt követi a rakétakorszak,
f) s aztán eljöhet a fénysebességgel száguldás korszaka, s ki tudja,
hogy még mi minden.
Tehát senki se higgye, hogy elérkeztünk a tudományos kánaánba. Ki-
nek-kinek abban a tudománytörténeti közegben kell helyt állni, amely-
ben él.
9. „Keserédes” az én személyes konklúzióm – talán másé is -: a világnak
ezen a részén, ebben a kis országban, egy adott történeti korszakban na-
gyon veszélyes volt az autózás, azaz a strukturalista nyelvészet.
Antal László ennek a veszélyekkel teli, ellentmondásos korszaknak
a hőse volt. Ezt a szerepet egy romantikus történetben élte meg, csi-
nálta meg; nekem így maradt meg az emlékezetemben. S ez a ragyogó
kép nem fakul egy jottányit sem.
244
Antal László
A magyar esetrendszer
1961
Antal: A magyar esedtrendszer A kiadó előszava
A kiadó előszava
Miért szánja rá magát egy számítástechnikai kiadó 2005-ben, hogy kiadja

egy félig-meddig (igazságtalanul) elfeledett nyelvész két, 1960 körül meg-
jelent könyvét? Van-e szükség erre a két könyvre, van-e valami közük a
számítástechnikához?
E könyvek első megjelenésének idején bölcsészhallgató voltam. A
leckekönyvem tanúsága szerint 1960/61-ben két féléven keresztül taní-
tott Antal tanár úr, majd az 1963-64. tanév első félévében is jártam az
előadásaira. Kétszer vizsgáztam nála, kétszer jelesre (amire nem vagyok
igazán büszke – nála művészet volt nem jelest kapni!).
Az egyetemet elvégezve hamar feledésbe merült, amit az általános
nyelvészetből tanultam, de az az intellektuális élmény, amelyet Antal ta-
nár úr órái jelentettek, bennem maradt: örömmel vettem meg és olvas-
tam el a Gondolat Stúdium sorozatában, illetve később a Gyorsuló Idő-
ben megjelent tanulmányait.
Az élet cikkcakkjai úgy hozták, hogy könyvkiadóként kapcsolatba
kerültem a számítógépes nyelvészettel, és amikor lehetőség adódott, indí-
tottam is ebben a témában egy szemináriumot a bölcsészkaron. Készül-
vén a tanításra, felfedeztem, hogy Antal László A formális nyelvi elemzés
című könyve lényegében összefoglalja a nyelvtechnológia elméleti alapja-
it. Ebben megerősített Prószéky Gábor is, – ő e téma szaktekintélye –,
aki módszerének kifejlesztése közben Antal László műveire támaszko-
dott, és módjában állt személyesen is konzultálni vele a témáról.
Éveken keresztül folytattam ennek a tárgynak az oktatását, és hiába
lett volna kézenfekvő legalább ajánlott olvasmányként előírni a hallga-
tóknak: A formális nyelvi elemzés beszerezhetetlen ritkaság lett, csak két
kulcsra zárt aktatáskában volt szabad az egyetemre bevinni. Persze, ez
még nem lehetett elég indok arra, hogy a megjelentetésére gondoljak.
A SZAK Kiadó ebben az évben elhatározta, hogy tisztán informati-
kai arculatát némi nyelvészettel is színezi. Ez a szándék hozta létre a
Nyelvinfo sorozatot, melyben mindenképpen helye van Antal művé-
nek. A tervezgetés során kaptam a tanácsot, hogy a kiadást jó lenne

összekötni A magyar esetrendszer-ével, hiszen Antalnak ezt a korábbi művét
még kevesebben ismerik, pedig ötletét és szándékát illetően talán ez a
forradalmibb mű.
A kiadására készülve csak megerősödött bennem az a meggyőződés,
hogy Antalnak ez a két műve aktuális, érvényes, mai. Ennek megfelelően
nem emlékkiadást vagy kritikai kiadást kell készíteni, hanem engedni kell,
hogy belső értékeikkel hassanak. Ez meghatározta a hogyant – a kiadások
szöveghűek, a szerkesztés során lényegében semmit nem változtattunk,
legfeljebb annyit, amennyit a korabeli kiadónak meg kellett volna tennie.
Még a helyesírást is csak azokban az esetekben javítottuk, ahol a nyomdai
előkészítő ezt köteles megtenni, de változatlanul hagytuk azokat a helye-
ket, ahol az írásmódban szándékosság érződött – odaérezve a szerző
„kézirat szerint” szövegű lapszéli megjegyzését. Ezzel szemben, épp
azért, hogy A magyar esetrendszer ne tűnjék műemléknek, korszerűsítettük a
tanulmány némiképp következetlen utalásrendszerét.
Hosszasan töprengtünk azon, legyen-e a kötetben értékelő tanul-
mány, amely Antal gondolatait a mai nyelvtudományos rendszerbe igazít-
ja. Ki írja ezt meg, és mi legyen a célja? A szerkesztés és formai kialakítás
során – amikor nagyon el lehet mélyedni a szövegben – világossá vált,
hogy jobb erről lemondani. Tekintettel arra azonban, hogy Antal élete
nem kevéssé rejtélyes, és a maiak közül nemcsak az egészen fiatalok szá-
mára ismeretlen a neve, beillesztettünk a kötetbe két írást, Papp Ferenc
és Szépe György szubjektív emlékezését barátjukról, kollégájukról.
A könyvet közös, a két műre együttesen utaló névmutatóval és
tárgymutatóval egészítettük ki.
Befejezésül, kiadóként, fontosnak tartom elárulni: büszke vagyok ar-
ra, hogy kigondoltam és meg is valósítottam ez a kiadást. Ennek során
különösen Szépe György, Prószéky Gábor és Gecső Tamás, valamint –
a fiatal generációból – Bottyán Gergely és Mártonfi Attila bíztatott és se-
gített. A megjelenésben jelentős érdeme van még a borító tervezőjének,
Flórián Gábornak, valamint a szöveg gondozásában Éhmanné Havasi
Máriának és Cs. Jánvári Évának. Ha a könyv nem lett hibátlan, nekik
3
nem róható fel. Hadd fejezzem be Antal László nagyon is idevágó kö-
szönőformulájával:
„Őszinte köszönet mindannyiuknak. A felelősség természetesen
egyedül az enyém.”
Bicske, 2005. november
Kis Ádám
4
Antal: A magyar esedtrendszer A szerkesztő előszava
A szerkesztő előszava
Miért volt nagy élmény egy fiatal nyelvész számára A formális nyelvi elem-
zés és A magyar esetrendszer megismerése, és miért gondolja úgy, hogy
ezek a művek minden a magyar nyelv és a nyelvészet kérdései iránt ér-
deklődő olvasó számára izgalmasak lehetnek? Miért érdekes a két An-
tal-tanulmány számítógépes nyelvészeti szempontból?
Antal László szemináriumait koromnál fogva nem látogathattam,
nevét az egyetemen nem hallottam. A Magvető Gyorsuló Idő soroz a-
tában megjelent olvasmányos ismeretterjesztő műveivel az Eötvös
Collegium könyvtárában találkoztam – abban a könyvtárban, amely-
nek Antal László, az egykori Eötvös kollégista, maga is gyakori láto-
gatója volt.
Angol szakos doktoranduszként, majd a Nyelvtudományi Intézet
munkatársaként több nyelvészeti szemináriumot tarthattam; legutóbb
A számítógépek és a nyelv címmel az Eötvös Collegium Angol-Amerikai
Műhelyében. Amikor az órákhoz olvasnivalót kerestem, újra kezembe
vettem Antal László Egy új magyar nyelvtan felé című kötetét, amelyben
több olyan rövid tanulmányt is találtam, amit aztán sikerrel tudtam
felhasználni a kurzuson. Ezek az Antal-szövegek nemcsak okosak,
hanem érdekesek is voltak, így segítettek a nyelvészet iránt nem kül ö-
nösebben fogékony hallgatókat is rávezetni arra, hogy ne csak az an-
gol, hanem a magyar nyelvtant is formálisan, „strukturalistaként” k ö-
zelítsék meg. Másképpen fogalmazva: a grammatikai kategóriáknak
csak olyan definícióit fogadják el, amelyek a magyar nyelvi elemek
egymással való kombinálódási képességéből eredeztethetők.
Nagyon megörültem tehát, amikor értesültem Kis Ádám kiadói
terveiről, és azonnal felajánlottam a segítségemet a szöveggondozás-
5
hoz. Az alábbiakban azokat a témaköröket és eljárásokat fogom me g-

említeni, amelyek számomra A formális nyelvi elemzést és A magyar eset-
rendszert különösen élvezetes olvasmánnyá tették.
Az olvasást A magyar esetrendszerrel kezdtem, és rögtön megfogott
a bevezető fejezet stílusa, humora:
Egy hosszabb tudományos értekezés elé nemcsak illő, de hasznos is bevezetőt foga lmazni.
Mihelyt kezdetét veszi az első fejezet, a tulajdonképpeni „mű”, a szerző – hogy úgy mondjuk
– a csaták mezejére lép. Érvelhet, vagdalkozhat, ezért később maga is kaphat sebeket, de a r-
ról nemigen ejthet szót, hogy mit jelent számára a választott téma és az alkalmazott módszer.
(235. o.)
Antal ezért az első, általános nyelvészeti meggondolásokat tartalmazó

fejezet (257-282. o.), a „harci pózba helyezkedés” előtt szól nyelvé-
szeti hitvallásáról és arról, hogy dolgozata milyen feladatot foglal el
„a magyar nyelvtudomány napirenden levő céljai szempontjából”.
É. Kiss Katalin nemrégiben megjelent írásának (É. Kiss 2002)
tanúsága szerint a magyar nyelv tudományos vizsgálatával foglalkozó
szakemberek között a 21. század elején sincs általános egyetértés a
célok és az alkalmazott módszerek tekintetében, így Antal nézetei ma
sem kevésbé érdekesek, mint egykoron:
Szerintem a kérdésfeltevésnek az a formája, hogy lehetséges -e, megvalósítható-e a nyelvek
szinkronikus leírása, alapvetően elhibázott. Mert akár lehetséges elméletileg, akár nem, gya-
korlatilag elkerülhetetlenül szükséges. Azzá teszik azok a követelmények, amelyek elé a gépi
fordítás állít bennünket, a leíró nyelvtanok iránt megnyilvánuló igény, valamint azok a nye l-
vek, amelyek – emlékek hiányában – csupán ilyen formában alkalmasak nyelvészeti vizsgálat-
ra. (240. o.)
A deskriptív, strukturalista szinkrón analízis – vagy ahogyan Antal László másik,

kötetünkben olvasható írásának címében nevezi, a formális nyelvi elemzés – ter-
mészetesen nem eredményezhet „tenyeres-talpas kategóriáktól hemzsegő leíró
nyelvtanokat”:
…a leíró nyelvészet a nyelvi rendszer elemeivel és azokkal a szabályokkal foglalkozik, am e-
lyek segítségével ezek az elemek alaktani és mondattani szerkezetekké illeszthetők össze. A
leíró nyelvtudomány tehát lényegében a nyelvtan tudománya. Az elemek és szabályok tört é-
netével, valamint a beszélő egyedeknek a nyelvvel kapcsolatos pszichikai vonatkozásaival
(mechanizmusával és hiedelmeivel) a leíró nyelvészet nem foglalkozik. Ezeket nem becsüli
le, valamennyit nagyon fontosnak tartja, de tudatában van annak, hogy saját eszközeivel hi á-
ba is erőltetné megoldásukat. (240. és 242. o.)
6
A formális nyelvi elemzés és A magyar esetrendszer más-más „bontásban” kíván

hozzájárulni a mai magyar nyelv rendszerének feltérképezéséhez. Előbbi a legki-
sebb elkülönítendő nyelvi egység, a fonéma szintjétől a mondat szintjéig tekinti át,
hogy a különféle elemek előfordulását milyen törvényszerűségek határozzák meg;
utóbbi azzal foglalkozik, hogy a magyar alaktan három fontos toldalékkategóriá-
ját, a ragot, a képzőt és a jelet hogyan lehet egymástól következetesen megkülön-
böztetni, és milyen ismérvekkel kell egy toldaléknak rendelkeznie ahhoz, hogy
esetragnak nevezhessük.
A magyar esetrendszer külön érdekessége, hogy a magyar esetragokra vonatko-
zó latin, régi magyar, német, angol, francia és orosz nyelven megjelent tanulmá-
nyokat is áttekinti Sylvester Jánostól, az első magyar grammatikustól kezdődően
egészen a XX. század közepéig. A „nyelvtani örökség”-et bemutató fejezetet
(389-435. o.) pedig a megszokottól eltérően nem a tanulmány elején, hanem an-
nak végén találjuk, mert
…így nemcsak arra van módunk, hogy ismertessük az elődök nézeteit, hanem mindjárt b í-
rálhatjuk is azokat saját, már kifejtett véleményünk alapján, míg ellenkező es etben először
csak a bemutatásra van lehetőség, hisz a csattanót, saját nézetét a szerző a végére tartogatja.
Annak előadása után viszont megint csak vissza kell térnie a már egyszer ismertetett állásfo g-
lalásokra, mert csak így kerülhet sor bírálatukra. (237. o.)
A tudománytörténeti rész érdekes azért is, mert a mégoly hiányos és téves felfo-
gásokban is megkeresi a logikát, és aszerint minősíti az elemzéseket, hogy a talált
logikával a nyelvtaníró kezdett-e valamit. Ezenkívül közel hozza az olvasóhoz az
általános és középiskolai nyelvtanórákon kizárólag kultúrtörténeti érdekességként
(névként) említett régi magyar szerzők gondolkodásmódját és nyelvezetét. Az An-
tal idézte passzusokból az is kiderül, hogy a nyelvtanírás célja már a XVI. század-
ban is meghatározta, hogy mi (pl. hány eset) szerepeljen egy nyelvtanban. A nyelv
objektivitása tehát nem azt jelenti, hogy egyetlen helyes elemzés lehetséges, de az
elemzések közül egyértelműen kiválaszthatóak azok, amelyek a nyelvi elemek vi-
selkedését, rendszerbeli funkcióját veszik alapul, és nem a jelentését, amely a nyel-
vi rendszer leírása szempontjából sokszor teljesen lényegtelen..
Végezetül arról, hogy A formális nyelvi elemzés bevezető fejezetének 5. és 6.
pontjai (27-32. o.) miért különösen kedvesek egy a számítógépes nyelvészet mód-
szertanával, eljárásaival ismerkedő fiatal nyelvész számára.
Ezek a fejezetrészek a szinkrón analízis két fajtájának, a minőségi és a meny-
nyiségi eljárásait tárgyalják. A minőségi elemzés kulcsfogalmainak felsorolásában a
következőket találjuk: korpusz, megnyilatkozás, szegmentum, környezet és diszt-
ribúció. Mind az elméleti, mind a gyakorlati célú számítógépes nyelvészetnek alap-
fogalmai ezek ma is. Antal mintha a nyelvtechnológiai „forradalmat” is előre látta
volna:
7
A második világháború után rohamos fejlődésnek induló információelmélet, a távközlés és

automatizálás új típusú feladatai elsőrendű fontosságot kölcsönöztek a nyelvek valóban e g-
zakt leírásának, olyan leírásnak, amely világos formulákban foglalja össze az egyes nyelvek
mint kódok által továbbítható üzenetek lehetséges típusait. Ugyancsak nélkülözhetetlenné
tette ezt a munkát egy olyan nagy jelentőségű tudományos feladat, mint a gépi fordítás. Szi n-
te azt mernénk mondani, hogy a nyelvtudomány első nagy forradalma után, amely a száz ad
elején zajlott le, a második világháború után egy újabb forradalom kezdődött. Ennek lény e-
gét abban foglalhatjuk össze, hogy a történelem folyamán először most találkozott említésre
méltó módon a nyelvtudomány a termeléssel, az emberi társadalmak termelé si-technikai
szükségleteivel. Ez a hatalmas jelentőségű lépés a nyelvtudományt több tekintetben kiemelte
a humán tudományok köréből, s elsőrendű fontosságú „alkalmazott” tudománnyá tette. (31.
o.)
A mennyiségi analízisről szóló fejezetrész jelentőségét pedig igazából csak

most kezdjük felmérni, amikor olyan nyelvi erőforrások állnak a statisztikus mód-
szereket alkalmazó nyelvtechnológus rendelkezésére, mint például a Nyelvtudo-
mányi Intézet Korpusznyelvészeti Osztályán készült Magyar Nemzeti Szövegtár (Vá-
radi és mtsai 2002, Prószéky és mtsai 2003).
A fentiek alapján úgy gondolom tehát, hogy Antal László A formális nyelvi
elemzés és A magyar esetrendszer című munkái nemcsak olvasmányos dolgozatok,
hanem a mai magyar nyelvtudomány céljaihoz, módszereihez és kihívásaihoz
„hozzászólni” képes alapművek.
Irodalom
É. Kiss Katalin (2002). Mi legyen a magyar nyelvészet Széchenyi-programja?

Magyar Tudomány, 162, 2, 198-202.
Prószéky Gábor, Olaszy Gábor és Váradi Tamás (2003). Nyelvtechnológia.
In: Kiefer Ferenc (szerk.), A magyar nyelv kézikönyve. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Váradi Tamás és mtsai (2002). Magyar Nemzeti Szövegtár.
http://corpus.nytud.hu
8
Antal: A magyar esedtrendszer Bevezetés
Bevezetés
1. A bevezetés célja
Egy hosszabb tudományos értekezés elé nemcsak illő, de hasznos is
bevezetőt fogalmazni. Mihelyt kezdetét veszi az első fejezet, a tula j-
donképpeni „mű”, a szerző – hogy úgy mondjuk – a csaták mezejére
lép. Érvelhet, vagdalkozhat, ezért később maga is kaphat sebeket, de
arról nemigen ejthet szót, hogy mit jelent számára a választott téma
és az alkalmazott módszer. Ha érinti is módszerét, akkor azt agitatív
szándékkal teszi, bizonygatva, hogy a kérdéses probléma megoldására
az a legmegfelelőbb. Egyszóval mindig eleve harci pózba helyezkedve
beszélhet csak, hisz míg sorait rója, azt kell latolgatnia, vajon érvelé-
sének nincs-e olyan védtelen pontja, ahová pályatársai könnyen be-
döfhetik argumentumaikat? Csoda-e, ha ilyen körülmények közt a
módszer- és tárgyszeretet szívmelegéből nem sok marad?
Az író vagy költő e tekintetben jóval szerencsésebb helyzetben
van, mert munkájáról, annak vélt helyéről és céljáról önvallomást írhat,
s abból megint egy újabb munka kerekedik ki. Nekünk viszont csak a
bevezetés marad, ez az a viszonylag szélcsendes öböl, ahol anélkül nyi-
latkozhatunk, hogy közben mindenáron meg akarnánk győzni az olva-
sót. Itt tehát csak megértésre tart igényt a szerző, egyetértésre nem fel-
tétlenül.
Az eddig mondottaknak megfelelően e bevezetésnek is az a célja,
hogy tájékoztassa az olvasót a dolgozat céljáról és felépítéséről, s
egyben írójának nyelvészeti hitvallásáról. Ez utóbbit a dolgozat mód-
szerével kapcsolatban mondjuk majd el, s itt közvetve arról is szót
ejthetünk, hogy elképzelésünk szerint a tanulmány milyen helyet fo g-
lal el a nyelvtudomány, s azon belül a magyar nyelvtudomány napi-
renden levő feladatai szempontjából.
9
2. A dolgozat célja és felépítése

Dolgozatomban egy alapvető és egy kiegészítő célt tűztem magam
elé. Fő célom az volt, hogy leírjam a mai magyar köznyelv esetrend-
szerét, tehát kiderítsem, melyek nyelvünkben az esetnek mint sajátos
alaktani kategóriának az ismérvei, és meghatározzam, hogy ez is -
mérvek alapján manapság hány esetről beszélhetünk. Eme fő célt kie -
gészítem egy rövid történeti visszapillantással, és megpróbálok fényt
villantani a mai magyar deklináció fejlődésének két korábbi állomására.
A dolgozat felépítését tárgya szabta meg. Mindenekelőtt szüksé-
gesnek bizonyult egy fejezet – az első – beiktatása, amely az eset né-
hány általános nyelvészeti vonatkozását veszi számba, pontosabban
dióhéjban tájékoztatja az olvasót a fontosabb felfogástípusokról.
Ezután – a második fejezetben – bemutatjuk a mai magyar alakrend-
szernek azokat a különben ismert mozzanatait, amelyek témánk meg-
oldása szempontjából – felfogásunk szerint – döntő jelentőségűek.
Nevezetesen kimutatjuk, hogy a korábban esetragnak tartott elemek
köréből világosan kiválik egy szűkebb csoport, s alaposabb vizsgálat
után csak ennek tagjait tarthatjuk esetragoknak. A harmadik fejezet a
másodikban kifejtett alaptétel igazolására hivatott, s a ragok és kép-
zők általános vizsgálata révén bizonyítja, hogy esetragnak – más ra-
gokkal való összevetés alapján – csak azok az elemek tekinthetők,
amelyeket a második fejezetben kiválasztottunk. Az előző kettőhöz
képest kurtább negyedik fejezetben a ragok és névutók különválasz-
tásának problémájával foglalkozunk. Az ötödik fejezet tudománytör-
téneti visszapillantás: a legfontosabb nyelvtani felfogásokat ismerteti,
természetesen az esetrendszerre való tekintettel. Ezzel a fejezettel kap-
csolatban lenne néhány megjegyzésünk. Először is: A filológiai tudo-
mányokban feltűnően nagy szerepe van a tudománytörténetnek. Hány
és hány olyan könyvet ismerünk, amelynek nagyobb részét „A kérdés
története” című hírhedt fejezet teszi ki! Érdekes, hogy a természettu-
dományokban ismeretlen az ilyesmi. Például egy „A mechanikai fel-
fogás fejlődése Newtontól napjainkig” című könyvet egyetlen fizikus
10
sem tartana azonos értékűnek vagy akár csak megközelítően azonos-

nak egy olyan munkával, amely magát a mechanikát viszi előbbre, te-
hát nem a tudományról, hanem a tudomány tárgyáról szól. Vélemé-
nyünk szerint egy olyan munka, amely a nyelvtudomány történetére
vonatkozik – ha még oly kitűnő és hasznos is – csak másodrangú le-
het minden olyan íráshoz képest, amely magára a nyelvre vonatkozik.
Ennyit általában a tudománytörténetről. Konkréten dolgozatunk fe l-
építése kapcsán azt szeretnénk megokolni, hogy miért nem ez a fej e-
zet került a tanulmány élére – hisz hagyományosan a kérdés történe-
tének bemutatása lenne az első feladat. Mi azért helyeztük hátrább,
mert így nemcsak arra van módunk, hogy ismertessük az elődök né-
zeteit, hanem mindjárt bírálhatjuk is azokat saját, már kifejtett vél e-
ményünk alapján, míg ellenkező esetben először csak a bemutatásra
van lehetőség, hisz a csattanót, saját nézetét a szerző a végére tarto-
gatja. Annak előadása után viszont megint csak vissza kell térnie a
már egyszer ismertetett állásfoglalásokra, mert csak így kerülhet sor
bírálatukra.
Dolgozatunk utolsó, hatodik fejezete – mint már jeleztük – tör-
téneti visszapillantás. De már most figyelmeztetjük az olvasót, hogy
itt nem elemtörténet a célunk, főképpen nem az elemek eredetének a
kérdése, hanem azt kutatjuk, hogy a mai magyar deklináció egészében
miben különbözik a középmagyar és ómagyar deklinációtól.
3. A dolgozat módszeréről
A dolgozat célkitűzése megszabja módszerét is. Mivel – mint láttuk –
fő célunk az, hogy a mai magyar nyelvállapot esetrendszerét írjuk le,
tanulmányunkban az ún. szinkrón analízis módszerét alkalmazzuk.
Tekintettel azonban arra, hogy a szinkrónia számos kérdése – egyesek
szerint még létjogosultsága is – vitatott, e módszerrel hosszasabban
kell foglalkoznunk. Különösen nagy súlyt helyezünk arra, hogy őszin-
tén tárjuk fel nézeteinket, mert ezt az önmagában véve is bonyolult
kérdést számos félreértés övezi.
11
Véleményem szerint századunk nyelvtudományának elsőrendű

feladata az egyidejű nyelvi rendszerek objektív elemzésmódjának ki-
dolgozása. Tehát az a szinkrón analízis, amelynek fontosságára a köz-
elmúltban a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának I. Osztálya is
örvendetes nyomatékkal mutatott rá (O rabotah 1960: 74–77). Tu-
dom persze, hogy az imént rendkívül élesen, kategorikusan fo-
galmaztam. Megkísérlem tehát megokolni, s bízom benne, hogy ha
okfejtésem nem is kelt mindenkiben egyetértést, egyetlen olvasómban
sem kelt haragot.
Miért állítjuk tehát azt, hogy a szinkrón analízis kidolgozása a
XX. század nyelvtudományának fő feladata? Vajon e tételünk nem
kerül-e ellentétbe a nyelv természetére vonatkozó alapvető felisme-
résekkel? Nevezetesen azzal a megállapítással, hogy a nyelv társada l-
mi jelenség és történelmi termék, s ebből következően a nyelvtudo-
mány társadalmi-történelmi diszciplína? Ez utóbbi tételek igazát
nincs szándékunkban vitatni, sőt magunk is egyértelmű helyesléssel
csatlakozunk hozzájuk. Hogy ennek ellenére mégsem a történeti
nyelvészet számára követelünk prioritást, annak nem elvi, hanem tu-
dománytörténeti okai vannak. A nyelv valóban társadalmi-történelmi
jelenség, s a nyelvtudomány társadalomtudomány volt és marad.
Csakhogy a történeti nyelvészet már másfél munkás évszázadra te-
kinthet vissza. S ez az eredményekben tiszteletre méltóan gazdag idő-
szak lényegében kialakította a szükséges helyes módszereket is. Egy
szóval sem mondjuk, hogy a történeti nyelvészet módszertanilag már
nem fejlődhet. Fejlődhet és fejlődik is. De a biztos alap már megvan,
s e megbízható metódus alapján létrejött művek csillogó sorát említ-
hetnénk.
Ezzel szemben a leíró nyelvészet nagyobbrészt még csak a prog-
ramnál tart, egyértelműen elfogadott, senkitől sem vitatott tétele és
módszertani fogása még kevés van, s meglepően kicsi az e metodikán
alapuló, egy-egy konkrét nyelvi problémát feldolgozó monográfiák
száma. Tehát ezért, nem elvi-érdemi, hanem „napirendi” meggondo-
lásból tartjuk fontosabbnak, pontosan századunk legsürgetőbb fela-
12
datának a szinkrón vizsgálat felvirágoztatását. E követelésünk koránt-

sem kizárólagos igényű. Nem úgy akarjuk e kutatásokat előre lendíte-
ni, hogy a történeti kutatások kárát lássák. Ám miként a XIX. század
lerakta a történeti nyelvészet alapjait, úgy nekünk, az említett alap o-
kon nyugvó gyakorlat folytatása mellett, azon túl, meg kell vetnünk a
szinkrón nyelvszemlélet elvi és módszertani alapjait.
Elmondottuk, hogy miként vélekedünk a szinkróniának a nyelvtudo-
mány egészében betöltött helyéről. Megemlíthetjük még, hogy sokan – az ál-
talunk felhozott meggondolásokon túl – azért tulajdonítanak központi jelen-
tőséget a leíró nyelvtudománynak, mert ez ad kiindulási alapot a nyelvtudo-
mány többi ágának. Mielőtt megszólaltatnék egy ily módon vélekedő szerzőt,
megemlítem, hogy valóban sok tekintetben illuzórikus és levegőben lógó
minden nyelvtörténeti munka addig, amíg egy meghatározott korbeli nyelvál-
lapotot megbízhatóan nem írtunk le a szinkrónia síkján. Hisz e nélkül azt sem
tudjuk, hogy minek a történetét kutassuk! (B LOOMFIELD 1933: 19) Most
pedig – ígéretünknek megfelelően – átadjuk a szót a leíró nyelvészet egyik
neves képviselőjének, s ezzel a leíró és történeti nyelvészet viszonyára vonat-
kozó gondolatmenet első pontját lezárjuk. „The greatest use of such explicit
structural descriptions will be in the cataloguing of language structures, and in
the comparing of structural types. These descriptions will, however, be also
important for historical linguistics and dialect geography; far the relation of
language to culture and personality, and to phonetics and semantics; and for
the comparison of language structure with systems of logic.” (HARRIS, 1951: 3)
Ezek után egy még nehezebb kérdést kell szemügyre vennünk:
Egyáltalán lehetséges-e történeti előzményekre tekintettel nem levő
szinkronikus leírás? Céloztunk már arra, hogy egyesek ennek puszta
lehetőségét is kétségbe vonják. Elérkeztünk tehát szinkrónia és diak-
rónia ijesztően sokat vitatott dilemmájához. Mindenekelőtt megnyu g-
tatjuk az olvasót: a két irányzatra, pontosabban a viszonyukra vonat-
kozó hatalmas vitairodalmat nem fogjuk elősorolni. Ez a vita, amel y-
nek nagy részét a szinkrónia elleni támadások teszik ki, tudomásom
szerint a harmincas évek elején vette kezdetét Wartburg egy tanulm á-
nyával (WARTBURG 1939). A kérdés taglalása napjainkban is folyik,
13
nemrégiben egész kötetet szentelt neki egy Dél-Amerikában élő szer-

ző (COSERIU 1958). Szerintem a kérdésfeltevésnek az a formája, hogy
lehetséges-e, megvalósítható-e a nyelvek szinkronikus leírása, alapve-
tően elhibázott. Mert akár lehetséges elméletileg, akár nem, gyakorl a-
tilag elkerülhetetlenül szükséges. Azzá teszik azok a követelmények,
amelyek elé a gépi fordítás állít bennünket, a leíró nyelvtanok iránt
megnyilvánuló igény, valamint azok a nyelvek, amelyek – emlékek hi-
ányában – csupán ilyen formában alkalmasak nyelvészeti vizsgálatra.
Az imént a leíró nyelvtanokat említettük. Ám sietve hozzá kívánjuk
tenni, hogy a szinkrón analízis nem azonos a régi értelemben vett l e-
író nyelvtannal. Némelyek – félreértve, pontosabban meg nem értve
Saussure-t – azt hitték, hogy ha futószalagon gyártjuk a görög–latin
grammatikából örökölt, tenyeres-talpas kategóriáktól hemzsegő leíró
nyelvtanokat, akkor már eleget is tettünk a nyelvészet korszerű köv e-
telményeinek. Holott Saussure legfontosabb tanításának e téren éppen
az a lényege, hogy egy későbbi nyelvállapot arculatát ne hamisítsuk
meg egy korábbi kedvéért, vagy valamelyik más nyelv kedvéért.
Általában elmondhatjuk, hogy a kétféle megközelítésmód, a leíró
és történeti vizsgálat kapcsolatát illetően a szinkrón leírás egyik le g-
nagyobb ellensége a rosszul, rosszkor alkalmazott történetiség. Le-
gyen szabad egy példát felhoznunk annak bemutatására, hogy mit ér-
tünk rosszul, indokolatlanul alkalmazott történetiségen.
Tudjuk, hogy az ún. kötőhangzó alaktani helye a legutóbbi időkig
vitatott kérdése a magyar grammatikának. Például a karom fonémasor
morfológiai tagolódását egyesek karo -m, mások kar -o -m, ismét má-
sok kar -om módon képzelik el. Mármost nyilvánvaló, hogy a három-
féle megoldásmód közül csak egy lehet igaz, csak egy tükrözheti az
objektív nyelvi valóságot. Akik a karo -m -féle tagolást védik, azok –
többé vagy kevésbé tudatosan – azért teszik ezt, mert a „kötőhang-
zó” valamikor valóban a tő része, a tő hangzója volt. Igen ám, de a
XII. század táján a tővégi magánhangzók eltűntek. S ettől kezdve
nincs értelme a tő hangzójáról beszélni, hisz ez a hangzó csak akkor
jelenik meg a tő után, ha a tőhöz képző vagy rag járul. Nem tartozhat
14
tehát a tőhöz, szerintünk nem lehet önálló elem, külön morféma sem,
mert nincs jelentése, egyetlen megoldás marad tehát, a kar -om tagolás
(ANTAL, 1959b: 353). Aki a hajdani állapot kedvéért ma is t ő h a n g -
z ó ról beszél, az nem vesz tudomást egy nagy jelentőségű nyelvi vál-
tozásról. Az ilyen „történetiség” tehát éppen a történeti nyelvészet
alapvető tételével, a nyelv állandó változásáról szóló igaz megállapí-
tással kerül ellentétbe, azt tagadja meg. Mi ezt így fogalmaznánk meg:
Későbbi nyelvállapotot lehet korábbi nyelvállapotból magyarázni, de
korábbi nyelvállapotot nem szabad a későbbibe belemagyarázni. A
kötőhangzó esetében pontosan ilyen belemagyarázásról van szó.
Egyébként a tőhangzó eltűnésének alaktani következményeit Simonyi
világosan látta, így rajzolva meg az eltűnés előtti és utáni tagolódást
(SIMONYI 1895: 217):
XII. század előtt úto -ko -t
XII. század után út -ak -at.
Lassan talán eljutunk a félreértések magjához. A szinkrónia ellenzői
rendszerint arra hivatkoznak, hogy az illető nyelv történetének segít-
ségül hívása nélkül egy adott, egyidejű rendszer, tehát éppen a szink-
rónia tárgya, nem érthető meg. Mit válaszolhatunk erre? Azt, hogy a
szinkrónia céljai felettébb szerények. Nem tart igényt arra, hogy me g-
értsen – legalábbis, hogy kialakulást értsen meg. Csupán tudni, min-
dössze megtudni szeretné, hogy egy adott időpontban milyen a vizs-
gált nyelv állapota. A szinkrónia tehát a m i l y e n -re felel, s a m i é r t
megválaszolását – számos esetben, kénytelenségből – a diakróniára
hagyja. (Ez persze komoly fogyatékossága is, melyről alább részlete-
sen szólunk.). Ha viszont a szinkrónia művelőjét az érdekli, hogy mi-
lyen egy nyelv, például a magyar nyelv életének egy adott időpontj á-
ban, történetesen napjainkban, 1960-ban, akkor azt nyilván úgy tudja
meg a legjobban, ha a mai magyar nyelvet vizsgálja, nem pedig az
ezer esztendővel ezelőttit.
Azt is gyakran hangoztatják a szinkrónia művelői ellen, hogy
rendkívül leszűkítik a kutatási területet, s eltekintenek olyan alapvet ő-
15
en fontos mozzanatoktól, amilyen például a nyelv és a nemzeti kultúra

kölcsönhatása stb., stb. De ne felejtsük el, hogy a leíró nyelvészet
csak egyik ága a nyelvtudománynak, nem azonos a nyelvtudománnyal.
A szinkrónia csupán egyetlen, világosan körülhatárolt területet kíván
művelni. Hogy pontosan melyik ez a terület, azt a legvilágosabban ak-
kor értjük meg, ha emlékezetbe idézzük a közléselmélet néhány alapfo-
galmát. Mint tudjuk, a közléselmélet k ó d-nak nevezi azokat a jelrend-
szereket, amelyek segítségével a d ó és v e v ő között – valamely
c s a t o r n á-n keresztül – ü z e n e t-et lehet továbbítani. A leíró nyelvé-
szet „… deals with the structure of messages, the signals in the channel
connecting communicators, as events independent of the characteristics
of either speakers or hearers” (Psycholinguistics 1954: 3). A leíró nyel-
vészet tárgya tehát nem más, mint az üzenet és csak az üzenet. Persze
nem a konkrét üzenet, hanem azok a szabályok, ha úgy tetszik min-
ták, amelyek segítségével a kód állományából értelmes üzeneteket á l-
líthatunk össze. A mi tudományunk nyelvén szólva: a leíró nyelvészet
a nyelvi rendszer elemeivel és azokkal a szabályokkal foglalkozik,
amelyek segítségével ezek az elemek alaktani és mondattani szerkeze-
tekké illeszthetők össze. A leíró nyelvtudomány tehát lényegében a
nyelvtan tudománya. Az elemek és szabályok történetével, valamint a
beszélő egyedeknek a nyelvvel kapcsolatos pszichikai vonatkozásaival
(mechanizmusával és hiedelmeivel) a leíró nyelvészet nem foglalk o-
zik. Ezeket nem becsüli le, valamennyit nagyon fontosnak tartja, de
tudatában van annak, hogy saját eszközeivel hiába is erőltetné mego l-
dásukat.
A nyelvtudománynak a leíró nyelvészetre való korlátozásával mi
sem értünk egyet. Egy amerikai szerzőnél például a következő meg-
határozást olvashatjuk: „Linguistics is the science which attempts to
understand language from the point of view of its internal structure”
(GLEASON 1956: 2). Nyilvánvaló, hogy amit Gleason így definiált, az
nem a nyelvtudomány, hanem csak a leíró nyelvészet. Amikor m a-
gunk is tiltakozunk az ellen, hogy a leíró nyelvészetet, a szinkrón ana-
lízist tekintsük csak nyelvtudománynak, határozottan síkraszállunk
16
viszonylagos önállósága mellett. Ha valaki e stúdiumot a nyelvtud o-

mány egészén belül elkülöníti, esetleg külön névvel is illeti, mondjuk
mikrolingvisztikának nevezi, az teljesen jogosan jár el. Munkameg-
osztás nemcsak az egyes tudományok között van, hanem a tudomá-
nyokon belül is.
4. Nehézségek a szinkrónia megértése körül

Egy alkalommal Einstein – nagy felfedezéséről, a relativitás elméleté-
ről beszélve – megjegyezte, hogy azok számára, akik klasszikus mec-
hanikát tanultak, a relativitás elmélete bizonyos fokig mindig érthete t-
len marad. S valóban, aki „a föld fia”-ként gyermekkorától hozzászo-
kott ahhoz, hogy egy óra hossza az egy órányi idő, nem is több, nem
is kevesebb, annak – még az értelmi belátás esetén is – bizonyos fo-
kig mindig érthetetlen marad, miként lehetséges az, hogy addig, amíg
a földi órán harminc esztendő telik el, egy világűrben száguldó rakéta
órája esetleg csak három esztendőt mér. Einstein merész gondolata –
mely feltárta, hogy nagy sebességek közepette gyökeresen megváltoz-
nak az általunk szilárdnak és egyneműnek hitt idő- és térviszonyok –
természetesen jóval szokatlanabb mind a klasszikus fizika tanítás á-
hoz, mind az átlagembernek az időről és térről alkotott felfogásához
képest, mint a szinkronikus szemlélet a történetihez mérten. Ennek
ellenére azt merném mondani, hogy azok számára, akik a történeti
nyelvszemlélet keretei között nőttek fel és dolgoztak, a szinkronikus
szemlélet bizonyos fokig, ha nem is érthetetlennek, de legalábbis szo-
katlannak tűnik.
A hagyományos iskolázottságú nyelvész például meglepőnek
tarthatja, miért kell hosszú oldalakon keresztül bizonyítani azt, hogy a
-ság képzőmorfémának a -ség a párja és nem például a -vel. Pedig min-
dez nem történik ok nélkül. Hisz mindnyájan jól ismerjük a modern
fonológiának azt az eljárásmódját, amelynek segítségével két hangról
eldönti, hogy azok egy fonémához tartoznak-e, avagy nem. Tudjuk,
hogy azokat és csak azokat a hangokat tekinthetjük ugyanazon foné-
17
ma képviselőinek, változatainak, amelyek egymást kizáró helyzetben

lépnek fel. A japán h és f hang egy fonéma változata, mert h minden
magánhangzó előtt megjelenhet, kivéve az u-t, az f viszont csak u
előtt léphet fel. A ha, hi, he, ho és fu lehetőségek világosan mutatják a h
és f viszonyát, pontosabban összetartozásukat. Nos, az imént vázolt
elv érvényesül a morfémaváltozatok, az alternánsok egybegyűjtésekor
is. Mármost a -ság és a -vel szintén egymást kizáró helyzetben szere-
pelnek, hisz azok után a mély hangrendű szók után, ahol a -ság megje-
lenhet, nem léphet fel a -vel, és megfordítva. Egy lényeges vonás, az
egymást kizáró helyzet fennáll az említett két elem között, ennek e l-
lenére mégsem tartoznak ugyanahhoz a morfémához. Ezért foglalko-
zik esetenként a leíró nyelvészet ilyen, egyébként nyilvánvalónak tűnő
problémák vizsgálatával is.
Egy másik példa. Jól tudjuk mindannyian, hogy igéink tárgyas
személyragjai eredetükben nagyrészt azonosak azokkal az elemekkel,
amelyek a főnévhez járulnak annak jelölésére, hogy az illető dolog va-
lakié (vár-om, kar-om, visz-em, kez-em, üt-öm, tőr-öm stb.). A történeti
nyelvész azonosnak, ugyanannak látja mind a viszem, mind a kezem
fonémasor -em részét. Aki viszont szinkrón leírás céljával közeledik a
mai magyar nyelvhez, az két teljesen különálló elemre választja szét
őket. Mégpedig azért, mert a viszem -em-je másképpen viselkedik, mint
a kezem -em-je. A kezem -em része (a továbbiakban -em1) után például megje-
lenhet jel és rag (kezemé, kezemet stb.), a viszem -em-je (legyen -em2) után
pedig nem jelenhet meg sem képző, sem rag. Továbbá: az -em1 alter-
náns alakjai nagyrészt megegyeznek az -em2 alternáns alakjaival (-om, -öm
stb.), de az -em1-nek van magánhangzó nélküli alternánsa is (kutyám
stb.), míg az -em2-nek ilyesmije nincsen. (Aki a kötőhangzót külön
elemnek, külön morfémának tartja, az úgy fogalmazhatja meg magá-
nak ezt a különbséget, hogy az -em1 állhat kötőhangzóval is, nélküle
is, míg az -em2 csak kötőhangzóval.)
Miután megállapítottuk az -em1 és az -em2 különbségét, külön elem
voltát, további problémák merülnek fel. El kell ugyanis döntenünk,
hogy mi az alapváltozata az egyiknek és mi a másiknak. Az -em1 szeg-
18
mentum esetében ez nem okoz különösebb nehézséget. Nyilvánvaló,

hogy a magánhangzó nélküli alternáns, az -m az alapváltozat, s ennek
megfelelően az -em1-ről a következőket írhatjuk fel:
-em1 = M,-em, -om, -öm és -am.
Az -em2 esetében nem ilyen egyszerű a helyzet, nincs magánhangzó
nélküli alternáns. További nehézség, hogy alternációja változatosabb
és problematikusabb. Gondoljunk a feltételes mód tárgyas alakjára,
például a várnám fonémasorra. A hagyományos felfogás szerint itt a
vár a tő, a -ná a feltételes mód jele s az -m a személyrag. Ha ez így
van, akkor megdől az az állításunk, hogy az -em2-nek nincs magán-
hangzó nélküli alternánsa. Nézzük meg tehát alaposabban, miként ta-
golódik a várnám fonémasor! Ezt a problémát csak úgy dönthetjük el,
ha a várnám alakot paradigmatikus összefüggésében vizsgáljuk. Állít-
suk egymás mellé a feltételes mód tárgyas és tárgyatlan alaksorát:
várnék várnám
várnál várnád
várna stb. várná stb.
Számunkra az egyes szám harmadik személyben szereplő alakok (vár-
na, várná) a legjelentősebbek. A hagyományos felfogás szerint ezek így
tagolódnak: vár-na és vár-ná. Az alaposabb vizsgálat azonban nem elé-
gedhet meg ezzel. Tudjuk jól, hogy az említett két alak megegyezik
abban, hogy mindkettő feltételes módú, egyes számú és harmadik
személyű. Eltérnek viszont abban, hogy az egyik tárgyas, a másik tá r-
gyatlan. Ha a két alak fonológiai összetételét vizsgáljuk, akkor egy
megegyező és egy eltérő, különböző részre figyelhetünk fel. A meg-
egyező rész a várn-. Az eltérő az -a, illetőleg az -á. Ennek alapján már
alapos lehet az a gyanú, hogy mindkét alakban az -n- szegmentum után
morfémahatár van, s a két alak értékbeli különbségének okozója és
hordozója a nem közös rész, tehát egyfelől az -a, másfelől az -á. Ezek
nyilván ragok, míg a mód jele csak az -n-. Szerintünk tehát a két para-
digma így tagolódik:
19
vár-n-ék. vár-n-ám
vár-n-ál vár-n-ád
vár-n-a stb. vár-n-á stb.
Miért rossz a vár-na, illetőleg vár-ná tagolás? Azért, mert a -na, illetőleg
-ná, szegmentum osztatlanságából az következnék, hogy a módjel
egyben a tárgyasság és a tárgyatlanság jele is. Más szóval ez azt jele n-
tené, hogy a feltételes módnak van tárgyas és tárgyatlan módjele. V i-
szont jól tudjuk, hogy egyéb jeleink (pl. a múlt idő t-je) egyalakúak, s
a tárgyasság, illetőleg tárgyatlanság kifejezői mindig a ragok. Továbbá:
ha a -na lenne a „tárgyas feltételes módjel”, akkor mit keres a tárgya t-
lan várnál alakban?
Elnézést e kis kitérésért! De úgy érezzük, nem volt egészen fele s-
leges, hisz azt akartuk bizonyítani, hogy az -em2 szegmentum alterná-
ciós viszonyai jóval bonyolultabbak és egészen más természetűek,
mint az -em1 szegmentuméi.
Legyen szabad egy újabb példát is említenünk annak illusztrálásá-
ra, hogy miként és mikor választ szét a szinkrónia két elemmé egy
eredetére nézve feltétlenül azonos elemet. Leíró szempontból a mai
magyar nyelvben két kor morfémáról beszélhetünk, noha világos,
hogy például az aranykor fonémasor -kor része (a továbbiakban kor1)
ugyanaz, mint a karácsonykor -kor darabja (legyen kor2). Származásukat
tekintve kétségtelenül ugyanazokról az elemekről van szó. De nézzük
meg, miként viselkedik ma a kor1 és a kor2. Vegyük a következő pél-
dákat: férfikor, férfikorban, férfikorom stb. Mit látunk? Azt, hogy a kor1
után megjelenhet jel és rag, de állhat magában, és lehet összetétel elő-
vagy utótagja is (kor, vaskor, korszak stb.). Ezzel szemben a kor2 után
sem jel, sem rag nem jelenhet meg (nincs pl. karácsonykorban, kará-
csonykorom stb.), s ez utóbbi nem állhat önállóan sem. Tehát:
kor1 = kor, -kor, kor - és -kor- (pl. vaskorszak stb.)
kor2 = kor.
Eddig olyan példákra hivatkoztunk, amelyek esetében az egyidejű nyelvi
leírás genetikailag azonos elemekről állapítja meg, hogy azok a nyelv tör-
20
téneti változásainak eredményeképpen elszakadtak egymástól, s kü-

lönálló, egymástól idegen elemekké lettek. Persze a szinkrónia jól is-
meri e jelenség fordítottját is, s számos esetben egynek, azonosnak
nyilvánít olyan elemeket, amelyeknek genetikailag nincs egymáshoz
közük. Tudjuk például, hogy a magyar melléknév középfokát a -bb jel
segítségével hozhatjuk létre, amely jelnek -ebb és -abb magánhangzós
alternánsai vannak. Ennek a szabálynak az ismeretében nem vonhat-
juk kétségbe, hogy a durvább fonémasor durvá része a durva morféma
egy módosult alakja, pontosabban a durvá és durva szegmentumok
alternánsai a DURVA morfémának. Ugyanígy a szép és szebb fonéma-
sorok hasonló viszonyából következik, hogy a szép és a sze- alternánsa
a SZÉP morfémának. A szebb fonémasornak sze-+-bb módon való ta-
golása, s a szép és sze- alternánsok azonosítása ellen a történeti nyel-
vész sem tiltakozhat, hisz ez utóbbi kettő azonossága etimológiailag
is nyilvánvaló. A szinkrónia kutatója azonban ennél is tovább megy,
mert például a sok és több között ugyanolyan viszonyt ismer fel, mint
a szép és szebb vagy akár a durvá és a durva között. Tehát a több foné-
masort tö-+-bb módon tagolja, s leszögezi, hogy a sok és tö- alakok
alternánsai a SOK morfémának. Erre az azonosításra – az etimológiai
azonosság hiánya ellenére – az ad alapot, hogy a sok és a tö- egymást
kizáró helyzetben szerepelnek (tö- csak -bb előtt fordul elő, sok vi-
szont -bb előtt sohasem fordul elő), s a két eltérő alakú és eredetű
alternáns jelentése lényegében azonos, a több annyi, mint az egyéb-
ként nem élő sokabb.
A -ság és a -vel elemek azonosíthatósága, pontosabban azonosít-
hatatlansága kapcsán már utaltunk arra, hogy a szinkronikus vizsgála-
tok a nyelvtudomány más területeit művelők előtt nemegyszer feles-
leges fontoskodásnak, nevetséges szőrszálhasogatásnak hatnak. Ha
csak azt kellene „bebizonyítani”, hogy a -ság-nak a -ség a párja és nem
a -vel, akkor a szinkronikus kutatás valóban trivialitások körülményes
bizonygatásában merülne ki. De nem kell messzire mennünk, s máris
valódi problémákkal találjuk magunkat szemben. Hogy csak a magyar
alaktan körében maradjunk: A többes szám -k-ja képző-e vagy jel?
21
(Találkozunk ugyanis olyan megjegyzésekkel, hogy ez a -k „képzőszerű”.)

Az -é elem (pl. Pistáé) képző-e vagy jel? Az úgynevezett birtokos sze-
mélyragok ragok-e vagy jelek? Hány esete, azaz esetragja van a ma-
gyar főnévnek? Stb., stb. Az említett néhány problémát azért soroltuk
fel, mert ezek mindmáig vitatott, de eldöntetlen kérdések, amit jól
mutat az a körülmény, hogy szerzőnként más és más elbírálásban ré-
szesülnek. Az -é elem történetét a történeti nyelvész hivatott megraj-
zolni, de azt, hogy a mai magyar nyelvrendszerben képző-e vagy jel,
csak a szinkronikus analízis döntheti el. Mert egy dolog története
nem azonos a dolog lényegével.
5. A szinkrónia korlátai
Említettük már, hogy a szinkrónia célja viszonylag szerény. A m i -
l y e n-re kíván felelni, s a m i é r t megválaszolását a történeti nyelvé-
szetre hagyja. Ebből viszont egyértelműen következik, hogy a szin k-
ronikus leírás nem tekinthető a nyelv maradéktalan, teljes értékű, vé g-
leges igényű leírásának. A szinkrónia a nyelvnek csak egyik aspektusát
ragadja meg, s ennek következtében mindig hiányos. Miként a történeti
nyelvészet számos esetben tehetetlenül áll egy-egy jelenség megítélésé-
vel, minősítésével szemben, noha különben kitűnően ismeri történetét,
úgy a szinkronikus leírás is jó néhányszor képtelen magyarázatot adni
egy olyan jelenségről, amelyet egyébként pontosan le tud írni.
Hogy a tárgyeset -t ragjának -at és -et alternánsa közül bizonyos
esetekben miért az -at, más esetben viszont miért az -et kerül felhasz-
nálásra, arra a kérdésre a szinkrónia is meg tud felelni. A házat, várat,
lovat stb. fonémasorok elemzése egyfelől, a kezet, mézet, szívet stb. so-
roké másfelől világossá teszi, hogy a rag alakja a főnévi tő magá n-
hangzó-állományának minőségétől függ. Olyan szabályosság ez,
amelynek felismeréséhez és megokolásához semmiféle történeti visz-
szapillantásra nincsen szükség.
De azt, hogy a zár szó a tárgyesetben zárat, a kár szó viszont kárt
alakú, ezt a különbséget a szinkrónia csak leírni tudja, megokolni már
22
nem. Hasonlóképp azt sem tudja megválaszolni, miért más alakú a híd
tárgyesete, mint a szív-é. Miért kap mélyhangú toldalékot a híd (hidat,
hidam stb.), s miért magasat a szív (szívet, szívem stb.). A nyelv megkö-
zelítésének két alapvető módja, a szinkronikus és történeti tehát nem
kizárja, vagy tagadja, hanem kölcsönösen kiegészíti egymást. A két
módszer viszonyáról, pontosabban egymásrautaltságáról talán a nor-
vég Vogt nyilatkozott a legszebben és legvilágosabban. Vogt az oszét
esetrendszerről írt hosszabb tanulmányt, mégpedig szinkronikus
szempontú munkát, anyagát azonban nyelvtörténeti kézikönyvekből
merítette. Hallgassuk meg, miként ír forrásairól! „Je ne ferai pas ici la
critique de ces travaux. Elle serait injuste, car on ne peut guèr les
blâmer de ne pas répondre aux questions, qu’ils ne se sont pas
posées. N’oublions pas que c’est grâce à leurs travaux que nous
pouvons si facilement aborder l’étude de l’ossète, car ils n o u s
f o u r n i s s e n t p r e s q u e t o u t c e q u’ i l n o u s f a u t p o u r
résoudre les problèmes qui intéressent une
a u t r e g é n é r a t i o n d e l i n g u i s t e s . ” (VOGT, 1944: 19. – Az
én kiemelésem. A. L.)
Ezek után szólnunk kell azokról a törvényekről és szabályokról,
amelyeket a szinkrónia feltár és megfogalmaz. A szinkrónia célja a l e-
írás, mégpedig az objektív és egzakt leírás. Ennek megfelelően az
analízis folyamán pontos definíciókra törekszünk. Ez az eljárás kii n-
dulását tekintve empirikus, mert mindig a beszédmegnyilvánulásokat
veszi alapul. Nem elégszik meg olyan sommás megállapításokkal,
hogy pl. a -t és a -ság névszói tövekhez járul (házat, pirosat; őrség, jóság
stb.). Tovább megy ennél, és megállapítja, hogy a -t minden főnévvel
társulhat, míg a -ság egész sor főnévvel nem társulhat (nincs kályhaság,
kéménység stb.). Ezeket a korábban nem sok figyelemre méltatott kü-
lönbségeket használja fel arra, hogy a nyelvi rendszer arculatát sokkal
finomabban, pontosabban írja le. Ugyanakkor tudatában van annak,
hogy az elemek minden egyedi különbségét számba vennie lehetetlen
– hisz a szabályalkotás alapfeltétele éppen az, hogy eltekintünk az
esetleges vonásoktól.
23
A szinkrónia szabályai sem kivétel nélküliek. Mindjárt megemlí-

tünk erre vonatkozólag néhány példát. Dolgozatunk egyik feladata,
hogy a hagyományosnál élesebben határolja el a ragot a képzőtől.
Ennek érdekében részletesen vizsgáljuk a ragok előfordulási lehet ő-
ségeit, s megállapítjuk, hogy rag után – ugyanazon szó szerkezetén
belül – általában nem következhet kötött morféma, tehát képző sem.
Ez azonban valójában csak általában igaz, mert szórványosan megje-
lenik rag után képző (pl. nagybani). Ugyanígy megállapítjuk a jelekről,
hogy azok után csak jel vagy rag következhet, képző nem. Néhány
olyan esetről is tudunk azonban, amikor a jel után képző áll (többség,
öklömnyi stb.). Mindezek és a hasonló kivételek természetesen nem
rontják le a szóban forgó szabályok általános érvényét.
Ami a leíró vizsgálat adatait illeti, azok esetében kétszeres érte-
lemben is fennáll a szubjektivizmus veszélye. Egyszer azért, mert a
kutató olyan elemeket vagy elemkapcsolódási módokat minősíthet
objektíve létezőknek, amelyek nem azok, vagy pedig valóban létez ő-
ket ignorál. Az ilyen tévedésekre rendszerint akkor kerül sor, ha a
nyelvész saját nyelvérzéke által hagyja magát félrevezetni. Ami péld á-
ul az elemek lehetséges társulási módjait illeti, ezen a téren van két
pólus, az egyik a nyilvánvalóan létező és előforduló, a másik a gy a-
korlatilag nyilvánvalóan elő nem forduló társulási módok pólusa. Így
például, mindannyian tudjuk, hogy a fegyverzet, bohózat és a karzat le-
hetséges és létező, előforduló kapcsolat. Azt is tudjuk, hogy a puská-
zat, vidámzat és szívzet nem létező, gyakorlatilag elő nem forduló kap-
csolat. Ugyanakkor e két biztos pólus között átmeneti sáv húzódik,
azoknak a kapcsolatoknak a sávja, amelyeket egyesek elfogadhatónak,
elképzelhetőnek tartanak, mások viszont nem. Persze mindez nem je-
lenti azt, hogy a szinkronikus leírás az ilyen vagy hasonló nehézségek
miatt lehetetlen vagy megbízhatatlan. Mert ha azt nem is tudja mi n-
den esetben objektív módon eldönteni, hogy egy adott, konkrét tár-
sulási mód létezik-e vagy sem, azt – a két biztos pólus alapján – le-
szögezteti, hogy például a -zat bizonyos névszói tövekkel alkothat
kapcsolatot, létrehozhat szót, másokkal viszont nem. S ez már objektív
24
nyelvi tény felismerése és rögzítése. (A hagyományos ihletésű filoló-

gia szívesen válogatja „példáit” irodalmi művekből. Ám az érintett d i-
lemmát ez sem oldja meg. Elvégre, ha hosszas keresés után valame-
lyik költeményben találunk is egy bizonyos szokatlan, furcsa alakot,
azért, mert egy költő azt egyszer leírta, még nincs jogunk a nyelv ob-
jektív állagába sorolnunk.)
A szubjektivizmus – mint láttuk – egyfelől az adatok kiválogatá-
sakor fenyeget bennünket, másfelől akkor áll fenn nagy veszélye,
amikor az adatok minősítésére, elbírálására kerül sor. Nyilvánvaló,
hogy a nyelvésznek nem az a feladata, hogy önkényesen csoportosítsa
adatait, hanem az, hogy felismerje a közöttük levő objektív viszonyl a-
tokat. Erről az első fejezetben beszélünk még.
6. A vizsgált anyag egyneműségének kérdése

Az egyidejű elemzés első lépéseként ki kell választanunk, és el kell hatá-
rolnunk a vizsgálandó nyelvi réteget. Egy és ugyanazon időpont, korszak
nyelvi állapotán belül vizsgálhatjuk a nyelv irodalmi, köznyelvi vagy va-
lamelyik tájnyelvi formáját, de mindig csak külön-külön, az egyik tényeit
a másikkal soha nem vegyítve. Vajon miért kell ennyire ügyelnünk a vizs-
gált réteg tisztaságára? Hisz a hagyományos szellemű munkákban gyak-
ran megesik, hogy a szerző – egyébként a köznyelvről vagy az irodalmi
nyelvről írva – magyarázat, megvilágítás stb. céljából tájnyelvi elemeket
idéz. A vizsgált nyelvi réteg sterilitásának követelménye szükségszerűen
következik a szinkrónia módszeréből. Hisz a szinkrónia egy meghatáro-
zott korú nyelvi rendszer elemeinek helyét és értékét magából a nyelvi
rendszerből vezeti le. Mármost egy köznyelvi jelenség magyarázatát –
persze nem történeti, hanem hely és érték szerinti magyarázatát – vala-
melyik nyelvjárásban keresni, egy nyelvjárási tényre vagy jelenségre való
hivatkozással megadni azt jelentené, hogy „rendszeresen kívülről” hozott
argumentumot alkalmazunk.
Egy rövid példa mindjárt megvilágítja majd, mire gondolunk. A
mai magyar köznyelvben a többség kifejezésére két jel szolgál, a -k és az -i.
25
Mint tudjuk, az -i a többség jele akkor, ha a főnév birtokos személyjellel is el

van látva, míg az ilyennel nem bíró főnév mellett -k jelenik meg. Ebből kö-
vetkezően a -k és az -i elemek sajátos funkciómegosztást mutatnak, egy
meghatározott szerepkörben – a környezettől függően – hol az egyik,
hol a másik lép fel.
Ugyanakkor van olyan magyar nyelvjárás, ahol a helyzet – az em-
lített tekintetben – jóval bonyolultabb. Így az Őrség vidékén. E tájon
szintén megvan az -i és a -k többesjel. Ám, ami a -k-t illeti, viselkedé-
se a köznyelvbelihez képest e vidéken feltűnő eltérést mutat. Ugyanis
számos esetben birtokos személyjel mellett is -k jelöli a birtoktöbbsé-
get, nem -i. S egyaránt előfordul a disznójim és disznumak alak. Tehát a
-k és az -i viszonya e nyelvjárásban lényegesen más, mint a köznyelv-
ben. A -k előfordulási bázisa lényegesen gazdagabb az említett nyelv-
járásban, hisz esetenként az -i-t is helyettesítheti. Sőt, a helyzetet to-
vább bonyolítja az a körülmény, hogy a birtoktöbbséget néha mindkét
többesjel együtt jelöli. S így állnak elő az ujjajim, disznójim stb. alakok
mellett az ujjajimak, disznójimak stb. alakok. (VÉGH 1959: 121, 125)
Mármost nyilvánvalóan nemcsak arról van szó, hogy a -k és -i
elem viszonya egészen más a köznyelvben, mint az Őrség vidéki
nyelvjárásban, hanem azt mernők mondani, hogy más -k és más -i az,
ami a köznyelvben van, s ismét más az, ami az idézett nyelvjárásban
található. Ha az őrségi szembenállás módjából vonnánk le következ-
tetést a köznyelvi -k-ra vagy -i-re, akkor feltétlenül hamisítanánk.
Ezért nem szabad az elemzés anyagát keverni, különböző nyelvi rét e-
gek adatait vegyíteni.
7. A módszerre vonatkozó fejtegetések összefoglalása

A szinkronikus leírás, mint fentebb láttuk, a nyelvtudománynak egy –
feladatát és módszertanát illetően – jól elhatárolható területe, az egy-
idejű nyelvi rendszerek leírásának szükséges és lehetséges módja. Sa-
játos módszertana van, s a nyelv számos kérdését csak ezzel a mó d-
szertannal, illetőleg az ebből folyó operacionális eljárások segítségével
26
lehet megoldani. Ugyanakkor a szinkrónia nem léphet fel azzal az

igénnyel, hogy egymaga alkotja a nyelvtudományt. A nyelv életének
csupán egyik aspektusát képes megragadni, számos kérdésére nem
tud választ adni, s a nyelv teljes értékű, maradéktalan feldolgozását
egymaga nem szolgáltathatja.
A szinkronikus elemzés eredményét leronthatja, meghamisíthatja
a rossz értelemben vett történetiség, nevezetesen az, amikor a kutató
egy korábbi nyelvállapot időközben megváltozott vagy eltűnt jegyeit
próbálja belemagyarázni későbbi nyelvállapotba. Ennek ellenére a
szinkrónia nem tagadja a történeti nyelvészetet, hanem egyfelől kiin-
dulási alapot ad a történeti leírásnak, másfelől teljessé teszi.
Arról a nagy változásról, amelyet a szinkronikus szemlélet megje-
lenése váltott ki századunkban a nyelvtudományban, már nagyon so-
kat és sokan írtak. A legtömörebben azonban talán egy magyar szerző
foglalta össze e változás lényegét. Idézzük szavait, megjegyezve
azonban, hogy mi egy-két helyen másképp fogalmaztuk volna meg.
„Néhány évtizede, mint ismeretes, különböző országok nyelvtud o-
mányában új irányzatok jelentek meg, melyeket közösen általában a
»strukturalista« szóval szoktak illetni. Minden ellentmondás mellett,
melyet ezek az irányzatok egymáshoz képest felmutatnak, van bennük
valami közös a »régi«, a »hagyományos« történeti és összehasonlító
nyelvészethez képest. Ezeknek az irányzatoknak a képviselői a nyel-
vet nem fejlődésében, hanem szinkrón rendszerében vizsgálják, rész-
ben megváltoztatva ezzel magának a nyelvtudománynak a tárgyát.
(…) Minden egyes nyelv a maga szinkrón rendszerében egy-egy bo-
nyolult jelrendszer; az egyes jelrendszereknek számos közös törvény-
szerűsége van, függetlenül attól, hogy a működő jelrendszer hogyan
alakult ki. A történeti-összehasonlító nyelvészt maga a jel érdekli, an-
nak anyagi megjelenése (pl. egy konkrét hang), e jel sorsa a nyelv tö r-
ténete folyamán – a strukturalistát a jel mint jel önmagában vagy –
még inkább – a többi jelhez való viszonyában, rendszerében. A tu-
domány tárgyának részleges változása maga után vonta a módszer
megváltozását is. Maga a »történeti-összehasonlító« elnevezés arról
27
tanúskodik, hogy ez a szemlélet és módszer kevéssé lehet alkalmas

egyvalamely nyelv szinkrón rendszerének leírására, vagy történetük-
ben nem kapcsolatos nyelvek vizsgálására. Bevezetőül, legáltaláno-
sabb formában, azt mondhatjuk, hogy az új módszernek a formális,
matematikai leírás elemeit kell tartalmaznia, hogy megfelelhessen
részben módosult kutatási tárgyának.” (PAPP F. 1958: 392)
8. Néhány szó a dolgozat megírásának körülményeiről

Dolgozatom megírása közben idősebb és fiatalabb kollégák egész so-
ra állott mellettem mindig segítő szándékkal, ami ékesen bizonyítja,
hogy ha néha tengelyt is akasztunk egy-egy nyelvészeti kérdésben,
annak oka az őszinte tárgyszeretet, s a nyelvtudomány hazai művelői-
nek kis tábora egyformán örül minden erőfeszítésnek, és legjobb t u-
dása szerint segíti is.
Ami e segítséget illeti, e téren Telegdi Zsigmondnak kell először
köszönetet mondanom. Mindenekelőtt ő hívta fel figyelmemet a m a-
gyar esetrendszer számos megoldatlan kérdésére, és ő figyelmeztetett
arra, hogy a világ nyelvtudományának az utolsó évtizedekben elért
haladását, e haladás eredményeit elsőrendű kötelességünk anyanye l-
vünk vizsgálatában alkalmaznunk. Ezen túlmenően elmondhatom,
hogy dolgozatomban ritka az olyan lap, amelyiken Telegdi Zsigmond
tapasztalt tolla ne igazított volna. Ha mindenben hallgatok rá, biz o-
nyára jóval kevesebb hiba marad benne.
Kéziratomat végigolvasta és egész sor értékes megjegyzéssel látta
el Tompa József. Az ő, a mai magyar nyelvrendszerre vonatkozólag
szinte egyedülállóan alapos és részletes ismeretei lehetővé tették, hogy
munkám mentesüljön egy tucatnyi pontatlanságtól, apró vagy kevésbé
apró ellentmondástól.
Értékes észrevételeket kaptam Deme Lászlótól is, aki szintén szakított
magának időt arra, hogy a kéziratot átnézze.
Munkám megírása közben a legtöbb nehézséget a történeti feje-
zet elkészítése okozta annak ellenére, hogy ez a fejezet készült a le g-
28
szerényebb igénnyel. Ezért különösen nagy jelentőségű volt számom-

ra Berrár Jolán segítsége, aki az egyes ragok kódexekbeli előfordulási
helyeit feltüntető adatgyűjtését bocsátotta rendelkezésemre.
E. Abaffy Erzsébet átolvasta dolgozatom utolsó fejezetét, és
több hasznos észrevételt tett. Egy konzultáció keretében értékes t a-
nácsokat kaptam Bárczi Géza akadémikustól is.
Mikesy Sándor, úgy is, mint nyelvész kolléga, s úgy is, mint t a-
pasztalt könyvtáros, mindvégig nagy szívességgel állt mellettem, s a
magyar, főleg a régibb magyar szakirodalomra vonatkozó ismereteivel
számos esetben kímélt meg a felesleges keresgéléstől.
Őszinte köszönet mindannyiuknak. A felelősség természetesen
egyedül az enyém.
29
Antal: A magyar esedtrendszer I. Elméleti meggondolások
I. Elméleti meggondolások
1. A fejezet célja
Mint a bevezetésben már rámutattunk, dolgozatunknak az a fő célja,
hogy feltárja, melyek az eset objektív kritériumai a magyar nyelvben, s
eme kritériumok alapján meghatározza az esetek számát. Az esetről
á l t a l á b a n nem kívánunk hosszasabban elmélkedni. Akkor viszont
miért szentelünk egy külön fejezetet elméleti meggondolásoknak? –
kérdezhetné joggal valaki. Azért, hogy elősegítsük a második fejezet
jobb megértését, s mintegy igazolni próbáljuk az olvasó előtt, hogy az
eset meghatározásának általunk választott módja felel meg a legjobban
a magyar nyelv szerkezetének s a modern nyelvi elemzés szellemének.
2. Az eset általános voltának kérdése

Nem kívánjuk részletesen vitatni azt a kérdést sem, hogy az eset ált a-
lános, azaz a világ minden nyelvében szükségképpen megtalálható j e-
lenség-e, vagy csak bizonyos nyelvekben él. Az általánosság mellett
sokan foglaltak állást, ellene talán még többen. Implicite az eset álta-
lános volta mellett tör lándzsát – hogy csak találomra említsünk vala-
kit – Regula is következő meghatározásában: „Der Kasus ist der
Ausdruck der Funktion des Nomens im Satz, kurz: der Nomenbezie-
hung. Er wird entweder durch bestimmte Formungselemente (syn-
thetischer oder analytischer Art) oder durch die Stellung bezeichnet.”
(REGULA 1951: 84) Mivel mondatbeli helyzet a világ minden nyelvé-
30
ben van, e meghatározásból az következnék, hogy esetnek is minden

nyelvben kell lennie. Csak ott a bökkenő, hogy egyesek komolyan ké-
telkednek még a névszó, a nomen általános voltában is. Például,
Whorf határozottan állítja, hogy sikerült találnia olyan nyelvet,
amelyben minden szó ugyanabba az osztályba, ugyanabba a szófajba
tartozik, tehát olyan nyelvre bukkant, ahol a szófaj, mint a szavak b i-
zonyos csoportjait a szavak más csoportjaival szembeállító kategória
nem él, s ahol – ilyenformán – nem beszélhetünk névszóról. (“On
the other hand, in Nootka, a language of Vancouver Island, all words
seem to us to be verbs, but really there are no classes 1 and 2; we
have, as it were, a monistic view of nature that gives us only one class
of word for all kinds of events.” WHORF 1956: 215)
Általában véve elmondhatjuk, hogy a nem utolsósorban Whorf
nevéhez fűződő ún. metalingvisztikai irányzatnak – minden világné-
zeti korlátja ellenére – egyik nagy érdeme, hogy ismét felhívta figyel-
münket a nyelvi kategóriák nem szükségképpeni jellegére. S ha arra a
kérdésre szeretnénk választ adni, hogy melyek azok az elemek, illet ő-
leg kategóriák, amelyek szükségképpen megvannak a világ valamennyi
nyelvében, jószerével talán csak a fonéma, a szó és a mondat marad-
na. (A szó és a morféma az izoláló nyelvekben egybeesik, ezek eset é-
ben tehát nincs értelme külön beszélni a szóról és a morfémáról, h a-
nem csak a szóról. Az ún. poliszintetikus nyelvekben a morfémák
gyakran közvetlenül olyan nagyobb konstrukciókba illeszkednek, ame-
lyek terjedelmüket tekintve már inkább szintagmatikus kapcsolatok,
mint szók. Ennek ellenére ezekre a nyelvekre vonatkozóan sem je-
lenthetjük ki, hogy a szó mint kategória nem él bennük, legfeljebb
abban az értelemben nem, ahogyan ez a fogalom – túlnyomórészt in-
doeurópai nyelvekre vonatkozó tapasztalat alapján – a nyelvészeti
irodalomban használatos. Lásd erről (GREENBERG , 1958: 18–19). A
metalingvisztikának az a tapasztalata, hogy a nyelvi kategóriák nem
szükségképpeniek, s voltaképp ahány nyelv, annyifélék, intő példa le-
het az eset nem szükségképpeni voltával kapcsolatban is. Nyilvánva-
ló, hogy az eset olyan definiálása, hogy az mindazon nyelvekre érvé-
31
nyes legyen, amelyekben az eset sajátos grammatikai kategóriaként

fellelhető, nemigen valósítható meg. Ezt vallja de Groot is következő
passzusában: „Il ne sera probablement pas possible de donner une
définition de »cas« qui s’applique à toutes les langues, pas plus que
d’un adverbe ou de la forme genre ou de génitif, puisque dans les
différentes langues les cas sont des systèmes de formes différentes,
qui font partie de systèmes différents plus étendus. Ce serait un pur
hasard si l’on pouvait donner une définition pareille.” (GROOT 1939:
120)
3. A belső meghatározás szempontja

Nyilvánvaló, hogy azt, mi eset egy nyelvben és mi nem az, csak az i l-
lető vizsgált nyelv alapján dönthetjük el. Az eseteket nem lehet á t-
plántálni az egyik nyelvből a másikba. Áll ez a rokon nyelvekre is.
Hisz a rokon nyelvek úgy születnek, hogy egy többé-kevésbé egysé-
ges nyelvállapot beszélői – történelmi-társadalmi okok hatására –
szétválnak, s az elkülönülés eredményeként nyelvük is különbözni
kezd. A rokon nyelv fogalma tehát feltételezi a különbözőséget a
testvéridiómákkal szemben. Ebből viszont az következik, hogy a régi,
közös elemek, s azok sorában az esetek, meg is maradhatnak, de el is
tűnhetnek. Hogy egész egyszerűen szóljunk: attól, hogy a magyar
nyelvben nincs genitívusz, a finnben még lehet – és van is. Mármost
a magyar nyelv kedvéért a finn genitívuszt megtagadni, vagy a finn
kedvéért olyat a magyarban erőltetni végzetes hiba lenne. Mindennek
alapján teljes egyetértéssel szólaltatjuk meg Wartburgot, aki a köve t-
kezőképpen vélekedik: „Jede Sprache ist auf einer jeden ihrer Stufen
ein System, das seine innern Beziehungen in sich selber trägt, das
seinen eigenen Gesetzen folgt und streng genommen zu seiner Erkl ä-
rung keines Vergleiches bedarf.” (WARTBURG 1939: 9)
32
4. Eset és jelentés
Ennél a kérdésnél hosszasabban kell időznünk, több oknál fogva.
Mindenekelőtt azért, mert az utóbbi években bizonyos szerzőket
gyakran vádoltak azzal, hogy lebecsülik a jelentést, sőt teljesen ki
akarják küszöbölni a nyelvészeti vizsgálatokból. Továbbá azért, mert
századunknak az esetre vonatkozó legterjedelmesebb és leggyakrab-
ban idézett általános nyelvészeti munkája, HJELMSLEV La catégorie des cas
című tanulmánya e kérdés tekintetében igen érdekesen foglal állást.
Nem akarunk sokat kertelni, és már most kereken kimondjuk,
hogy véleményünk szerint egy nyelv eseteit a jelentés oldaláról meg-
határozni egyszerűen lehetetlen. Ebből viszont még arra következte t-
hetne valaki, hogy magunk is a jelentést lebecsülők táborába tart o-
zunk. Noha tárgyunktól elkalandozni semmiképpen sem szeretnénk,
e súlyos vád ellen védekezendő mégsem mulaszthatjuk el, hogy ne te-
gyünk néhány általános megjegyzést a jelentésnek a nyelvi elemzé s-
ben elfoglalt szerepéről.
A nyelv jel és jelentés egysége. A kettő egymást feltételezi, egyik
a másiknak köszönheti létét, egyik a másik nélkül értelmetlen. Jel és
jelentés tehát teljesen egyenrangú összetevő, s elvileg egyiknek sincs
prioritása a másik előtt. Nem lehet ilyen prioritásról a gyakorlatban
sem szó, hisz a beszélő mindig a jelentés „kedvéért” alkalmazza a j e-
leket, beszédtevékenysége mindig célra irányul s célját a jelentéseken
keresztül éri el.
Ám a teljes elvi és gyakorlati egyenjogúság ellenére sem egyfo r-
mán alkalmas a nyelvi kifejezés és a jelentés tudományos vizsgálatra.
A kifejezés, a jel ugyanis – mesterségesen bár, de – izolálható a jelen-
téstől. Például minden könyv, minden hanglemez jelentéstől izolált
kifejezések gyűjteménye. Ugyanakkor a jelentés még mesterségesen
sem izolálható a kifejezéstől, valamilyen jeltől. Képzeljünk el egy olyan
könyvet, amelyben csak jelentések vannak, jelek nincsenek! Más szó-
val jel és jelentés között – a lényegi egyenjogúság mellett – az a kü-
lönbség, hogy a j e l k ö z v e t l e n ü l a d o t t , a j e l e n t é s
c s a k k ö z v e t v e . Mindkettő egyformán objektív, de a jel közvet-
33
lenül is szemügyre vehető, vizsgálható, porciózható (gondoljunk az

eszközfonetikus munkájára!), a jelentés viszont közvetlenül, mint j e-
lentés nem fogható meg, mindig csak a kifejezésen, a jelen keres ztül.
Ebből viszont a lingvisztikai metodikára nézve az következik,
hogy a nyelvészeti elemzésnek mindig a kifejezésből kell kiindulnia,
és a kifejezések jelentéstani interpretációját kell adnia. A kifejezést
kikapcsoló jelentéstani elemzés elképzelhetetlen. A kifejezés jelentést
kikapcsoló analízise ellenben – bizonyos fokig, persze ugyancsak kor-
látozott módon, sajátos, mesterséges, kísérleti körülmények között –
elképzelhető.
Ennyit általában. Nézzük most az eset és jelentés viszonyát, pon-
tosabban azt, hogy meg lehet-e határozni egy nyelv eseteit szemanti-
kailag, a jelentés oldaláról nézve!
Előbb idézett tanulmányában (HJELMSLEV 1935) Hjelmslev az
eset szemantikai meghatározását követeli. Mivel műve első részében
hosszabb tudománytörténeti bevezetést ad, e törekvését megértjük,
ha nem is érthetünk egyet vele. Hjelmslev ugyanis kimutatja, hogy az
esetre vonatkozó régebbi szakirodalom három súlyos hibát követett
el. Mindenekelőtt azt, hogy az esetet negatívan határozta meg, ugy a-
nis – többé-kevésbé tudatosan – úgy vélekedett, hogy eset az, ami a
flexióban megmarad, ha kivonjuk belőle a nemet (a genust) és a sz á-
mot (a numerust). Ludas másodszor a régebbi szakirodalom abban,
hogy az eset fogalmát a végződés fogalmával kötötte össze, tehát
egyoldalúan deszinenciális elméletet alakított ki, s ezzel elvben tagad-
ta az esetnek mint kategóriának a létét azokban a nyelvekben, ahol
(mint például a polinéziai nyelvekben) gazdag prepozíció-rendszer él.
Végül szemére veti Hjelmslev az előző nemzedékeknek, hogy az ese-
tek számát mindig az ún. normális paradigma szempontjából állapí-
tották meg, holott a normális paradigma is csak részparadigma az
egész szempontjából.”
Az említett hibákat elkerülendő, Hjelmslev az eset szemantikai
meghatározását követeli: „Une fois posée la définition sémantique de
cas, on sera en possession d’un critérium pour circonscrire exactement
34
la catégorie.” (HJELMSLEV 1935: 82) S ezután a következőképpen hatá-

rozza meg az esetet: „Est cas une catégorie, qui exprime une relation
entre deux objets.” (HJELMSLEV 1935: 96.)
Az imént idézett meghatározásról szinte restelljük elmondani,
hogy túl általános, hisz ilyen volta annyira szembeszökő. Ezt szerzője
sem tagadja, mert hangsúlyozza, hogy szerinte a prepozíciók, sőt b i-
zonyos értelemben a határozószók is esetek. Egy kis rosszmájúsággal
azt mondhatnánk, hogy Hjelmslevnek az égvilágon minden eset. Ám
a fejezet elején azt ígértük olvasónknak, nem untatjuk majd általános-
ságok síkján mozgó polémiával. Ezért véget is vetünk a Hjelmslevvel
folytatott vitának, s helyette a magunk aggodalmait adjuk elő az eset
szemantikai meghatározásával kapcsolatban.
Mindenekelőtt arra szeretnénk emlékeztetni, hogy ha nem a kife-
jezéstől haladunk a jelentés felé, hanem a jelentés felől közelítjük meg
a kifejezést, akkor elvárhatnánk, hogy a világ minden vagy majd min-
den nyelvében egyenlő számú esettel álljunk szemben. Miért? Azért,
mert a világ különféle nyelvei lényegileg egyenrangúak. Elvi meggon-
dolásokon túl bizonyítja ezt a legkülönfelébb nyelvek viszonylatában
fennálló fordítás lehetősége. Nos, ha mi bizonyos jelentésekre vagy
jelentéstípusokra azt mondjuk, hogy azok esetek, akkor – ha eltekin-
tünk azoktól a kifejezésbeli megoldásoktól, amelyeken keresztül e je-
lentések a különféle nyelvekben megjelennek, és figyelembe véve,
hogy így vagy úgy minden jelentés minden vagy majd minden nyelv-
ben kifejezhető – le kell szögeznünk, hogy a világ minden nyelvében
egyenlő számú eset van. S ezután már csak egy probléma vár megol-
dásra: el kellene döntenünk, mégpedig minden formától függetlenül,
hogy melyek az eseti rangú, eseti minőségű jelentések. Tehát a külö n-
féle jelentéseket a kifejezéstől teljesen függetlenül kéne must ra elé
bocsátanunk. Elképzelhető ilyesmi? Megvalósítható ilyesmi? Aki j e-
lentéstani alapon akarná az esetek rendszerét felállítani, az a „gram-
maire générale”-ok megkésett bajnokaként egy logikai kaptafára kel-
lene hogy húzza a világ oly sokféle nyelvét. De erről majd ott szólunk
részletesen, ahol nyelv és logika viszonyát vizsgáljuk.
35
Általános fejtegetések helyett most talán azt nézzük meg, hogy

milyen eredményre jutnánk a szemantikai alapon való eljárás segíts é-
gével a magyar esetek tekintetében! Mivel jelentés alapján akarjuk
rendszerünket felépíteni, csak azt az eljárásmódot követhetjük, hogy
előzetesen bizonyos jelentéstípusokat választunk külön, és mindaz o-
kat az alakokat, amelyek egy meghatározott jelentéstípust képvise l-
nek, formájukra való tekintet nélkül egy esetbe gyűjtjük össze:
Temporálisz: tavasszal, télen, karácsonykor stb.

I. Lokatívusz: Győrött, Pesten, vízben stb.
II. Lokatívusz: Győrbe, Pestre, vízbe stb.
Genitívusz: Pista (pl. háza), Pistának (pl. barátja), Pistáé stb.
Nominatívusz: Pista, Győr, ház stb.
Datívusz: Pistának, Győrnek, háznak stb.
Insztrumentálisz: Pistával, vízzel, házzal stb.
Mit látunk itt? Azt, hogy a szemantikai alapon felépített esetrendszer
tagjai kivétel nélkül több esetben is megjelennek. A -vel elem például
az insztrumentálisz ragja a kutyával esetében, de a temporáliszé a ta-
vasszal alakban. S ugyanakkor – ebből következően – egy és ugyana-
zon esetnek különféle ragjai vannak. Például a nálunk I. lokatívusz-
nak nevezett eset három különféle ragot is számlál, nevezetesen az -ött,
az -en és a -ben ragokat. A II. lokatívusznak is két ragja van, a -be és a -re.
Ugyanígy a genitívusz is, amely – ha csak jelentéstani tényezőkre va-
gyunk tekintettel – szintén létező esete a magyar nyelvnek, hisz azt a
grammatikai viszonyt, pontosabban annak jelentésbeli értékét, amit
számos nyelv genitívusszal fejez ki, a mi nyelvünk is ki tudja fejezni.
Ebből következően genitívuszi alaknak kellene tekintenünk a Pistáé
fonémasor -é elemét, mert az tökéletesen eleget tesz Hjelmslev „ex-
prime une relation entre deux objets” meghatározásának például eb-
ben a mondatban: Ez a kulcs az ajtóé. Az már más kérdés, hogy ebből
a „genitívusz”-ból kényes bonyodalmak támadnának, így az ajtóét alak
36
esetében, mert erről az derülne ki, hogy egyszerre áll akkuzatívuszban

és genitívuszban, ami mégiscsak túlzás.
Azon túl, hogy a szemantikai alapon felépített esetrendszer nem
lenne egyértelmű, kölcsönös, kétoldali átfedések kusza szövevényét
kapnánk eredményként, hisz ugyanazon esetben több rag is szerepel-
ne, s a legtöbb rag több esetben is állna. További akadályok merülnek
fel abból következően, hogy a kifejezésre nem vagyunk tekintettel.
Ugyanis morfológiai megszorítás hiányában például a magyar nyel v-
ben nyugodtan az esetek közé, sorolhatjuk a névutókat (legalább olyan
joggal, mint Hjelmslev teszi más nyelvek prepozícióival). Mindez azt
eredményezné, hogy lehetetlen lenne az esetek felső számának hatá-
rát megállapítani. Egy másik nehézség. Tegyük fel, hogy a tudós e l-
vonultatja maga előtt, vizsgáló értelme elé állítja a különféle jelenté-
seket, és az e jelentéseket hordozó kifejezésekre való tekintet nélkül
szétválogatja őket esetszerű és nem esetszerű jelentésekre. Mármost
nyilvánvaló, hogy az eredményül kapott esetek száma attól is nagy-
mértékben függene, hogy a vizsgálatot végző tudós milyen tágra vagy
milyen szűkre szabja annak a jelentéssávnak a határát, amelyen belül
– szerinte – még az esetszerű jelentések húzódnak meg. Továbbá: ha
a kifejezésre nincs tekintettel, csak a jelentésre, akkor szubjektíve n e-
ki kell eldönteni, hogy mikor képvisel még két különböző kifejezés
azonos esetet, s mikortól képviselnek már különböző eseteket. Pl. az
Asszonnyal érkezett hozzánk és Asszonyostul érkezett hozzánk mondatok-
ban szereplő asszonnyal és asszonyostul alakok – ha a kifejezésre, a -val
és -ostul elemek eltérő viselkedésére nem vagyunk tekintettel – különvá-
laszthatók-e avagy sem? Egy és ugyanazon eset lesz-e a kettő vagy két
külön eset? Vagy talán az egyik – s akkor melyik és miért – nem is eset?
Ezek azok a főbb aggályok, amelyek megakadályozzák, hogy
szemantikai, nem kifejezésből kiinduló, a kifejezésre tekintettel nem
levő analízis lehetőségében higgyünk, s elfogadhassuk az eset jele n-
téstani meghatározásának gondolatát. Még egyszer szeretnők aláhúz-
ni, hogy főként azért tartjuk ezt lehetetlennek, mert semmiféle tör-
37
vényszerű összefüggést nem látunk az eset mint sajátos grammatikai

kategória és bizonyos jelentéstípusok között.
Mármost hajlamosak lennénk feltenni, hogy századunkban, tu-
dományunk nagy haladásának századában senki nem tartja elképzel-
hetőnek, megvalósíthatónak, hogy a világ oly különböző nyelveiben
hajszálpontosan azonos számú eset éljen, s azokat „össze” is lehessen
számolni. Pedig akadt egy szerző, aki megpróbálkozott vele, mégpe-
dig 1930-ban! A kérdéses iromány címe: A semantic analysis of case.
A szerző: F. R. BLAKE. Blake eme cikkével (BLAKE 1930: 34–50) elke-
rülhetetlenül foglalkoznunk kell, mert – mint látni fogjuk – napnál vi-
lágosabban bebizonyította, hogy a „jelentés alapján történő esetmeg-
határozás” útja járhatatlan. A dolgozat a következő meghökkentő
megállapítással veszi kezdetét: „Case relationship is to be distin-
guished from case form. Every language has approximately the same
case relationships though they differ widely in their use of case
forms. In order to study case from the semantic point of view, it is
necessary to set up a list of all possible case relationships.” (BLAKE
1930: 34) Tehát – állapítja meg Blake – az esetviszony és az esetfor-
ma az két különböző dolog. Esetviszony a világ minden nyelvében
egyenlő számban található, csak e viszonyokat nem minden nyelvben
fejezi ki esetforma. Mármost vessük fel a kérdést: Honnét tudja Blake
egy adott nyelv meghatározott viszonyáról, hogy az esetviszony, ha
nem esetformán keresztül jut kifejezésre? Onnét tudhatja csak, hogy
ugyanazt a viszonyt egy vagy több másik nyelvben esetforma fejezi ki.
Ilyenformán olvasónk előtt már világossá válik, miként akar Blake el-
járni. Úgy képzeli, hogy mindazok az esetek, amelyek akár csak a vi-
lág egyetlen nyelvében vannak meg, tehát ha csak egyetlen nyelvben
is esetformával bírnak, szükségképpen meglevő esetei a világ val a-
mennyi nyelvének – függetlenül attól, hogy másutt nincs esetformá-
juk, nem tagjai az esetrendszernek, hanem egészen más típusú eszkö-
zökön keresztül jutnak kifejezésre. Hallgassuk meg, miként okolja
meg Blake e javaslatát: „All languages no matter of what type, wheth-
er inflected, agglutinative, isolating, or what not, possess the power
38
of expressing approximately the same relationships of the noun or

pronoun, but no special term has been coined to denote these rela-
tionships themselves.” (BLAKE 1930: 35.) Tehát azzal érvel, hogy
ugyanazt a viszonyt a legkülönfélébb nyelvek is ki tudják fejezni. E t-
től az érveléstől – mint már fentebb rámutattunk – eljut ahhoz a
gondolathoz, hogy a világ minden nyelvében szükségképpen egyenlő
számú esettel állunk szemben. S elméleti fejtegetései végén a köve t-
kező módszertani következtetést vonja le a nyelvtanírói gyakorlat
számára: „… all the forms and constructions which are employed to
denote a certain case relation should be grouped together and studied
under the head of that case.” (BLAKE 1930: 35)
Blake gondolatmenete és módszertani következtetése egyaránt
hibás. Cáfolatára egészen kézenfekvő ellenérvek hevernek a kezünk
ügyében. Gondoljunk például arra, hogy ha igaza volna, akkor – mi-
vel az orosz nyelvben van – a magyar nyelvben is kellene lennie úgy-
nevezett előljárós esetnek, prepozícionálisznak, függetlenül attól,
hogy nyelvünkben nincs meg az indogermán típusú prepozíció. Vagy
ha Blake esetekre alkalmazott eljárását egyéb alaktani kategóriákra is
kiterjesztenénk, akkor a világ minden nyelvében számolnunk kellene
az úgynevezett csodálkozó móddal, mert egy nyelvben, nevezetesen
az albánban van ilyen, s az ezen igemódnak megfelelő jelentésértéket
a többi nyelv is ki tudja fejezni, ha nem is az igei paradigma egyik sa-
játos sorával, hanem egyébként. Azonban e kézenfekvő ellenérveken
túl Blake elgondolásának ijesztően primitív voltát egy jóval általáno-
sabb meggondolásra való hivatkozással szeretnők még szemlélete-
sebbé tenni.
Mi az, ami a világ különböző nyelvei között közös, azonos, egy-
forma és miben térnek el egymástól? Blake nyilvánvalóan úgy képzeli
a dolgot, a nyelvek csak a jelekben, a kifejezés síkján különböznek
egymástól, ám a jelentések világa, a jelentések síkja minden nyelvben
azonos, egyforma. Mondanunk sem kell, hogy ez a feltevés alapvet ő-
en téves. A nyelv jel és jelentés egysége, s a másféleképpen tagozódó
jeleknek másféleképpen tagozódó jelentések felelnek meg. (Ha a
39
nyelvek csak jeleikben különböznének, jelentéseikben nem, akkor a

fordítás, nyelvtanulás, s általában az egyik nyelvről a másikra való á t-
térés nem okozna semmi nehézséget, mert csak a jeleket kellene
mechanikusan megcserélni. A jelentések nem léteznek önmagukban,
a jelektől függetlenül.
Mindez sarkalatos elve a modern nyelvtudománynak. Már Saus-
sure világosan látta: „Il n’y a pas d’idées préétablies, et rien ne distinct
avant l’apparition de la langue” (SAUSSURE 1931: 155) Amikor tehát
néhány lappal előbb azt írtuk, hogy „így vagy úgy minden jelentés
minden vagy majd minden nyelvben kifejezhető”, akkor állításunk
nem volt pontos, pontosabban nem volt igaz. Mert a jelentésvilág
nyelvenként éppúgy eltérő, mint a jelek világa. Abban az esetben vi-
szont, ha a nyelvek nemcsak jeleikben, hanem jelentéseikben is elté r-
nek, akkor mi az, amiben megegyezhetnek? Egy példát említünk,
mely menten megvilágítja, hogy mire gondolunk. A latin in hortō, az
indonéz di kebun és a magyar kertben kifejezések eltérnek a jelek olda-
lán, de eltérnek a jelentések oldalán is. Hisz a latin in hortō és az indo-
néz di kebun két szó, a magyar kertben csak egy. Továbbá: A helyvi-
szonyt jelölő morféma mindkét idézett idegen nyelvben a névszói tő
előtt áll, a magyarban a tő után. A latin példa három morfémából t e-
vődik össze: in, hort- és -ō. Az indonéz és magyar példa csak kettőből,
de éppen fordított sorrendben. Tehát mindhárom különbözik a jelek
és a jelentések síkján. Ennek ellenére mégis megegyeznek valamiben.
Az egyiket „le lehet fordítani” a másikra. Nos, hogy miben egyeznek
meg, arra az egyes szerzők terminológiailag eltérő módon válaszoltak.
Hjelmslev szerint eltérő az ’expression’ és a ’content’, de megegyező
a ’purport’ (HJELMSLEV 1953: 30–31). Gardiner a jel (’sign’) és jelentés
(’meaning’) mellett a ’thing-meant’ fogalmát vezeti be ( GARDINER
1932: 29). Magyarul a leghelyesebben talán akkor járunk el, ha jel és
jelentés vagy kifejezés és jelentés mellett – mely mindkettő nyelven-
ként eltérő – a j e l ö l é s terminust használjuk. A különféle nyelvek
tehát jelölhetik ugyanazt, eltérő jeleiktől és jelentéseiktől függetlenül.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelölés alapján semmi-
40
féle osztályozást nem végezhetünk. Hisz akkor például az alapvető je-

lentésbeli különbség ellenére egymás szinonimáinak tekinthetnénk a
bölcs és bolond szókat, mivel mindkettővel jelölhetjük ugyanazt a sze-
mélyt. Annak alapján, amit jelölünk, nem végezhetünk nyelvi osztá-
lyozást. Mert a nyelvhez a jel és a jelentés tartozik; az, amit jelölünk,
nem része a nyelvnek. Az, amit jelölünk, a „külvilág”. A nyelv e kü l-
világért van, belőle ered, de nem azonos vele.
Blake és társai tehát azt hiszik, hogy a jelentések alapján oszt á-
lyoznak, pedig csak az azonos jelölésű, de különböző jelű és jelenté-
sű, tehát össze nem mérhető kifejezéseket vegyítik össze. Végül né-
hány példát hozunk fel Blake „eseteiből”. Íme:
Possessivus: the daughter of the king
Contentivus: a cup of water
Mensuralis: a period of two weeks
Qualitativus: a man of handsome mien stb.
Az idézettekhez hasonló esetek tömegét találjuk Blake-nél. Mint lát-
juk, az esetviszony két tagjának konkrét szemantikai tartalma alapján
vígan különválasztja egymástól az ugyanazon esetformán keresztül k i-
fejezett alakokat is. Ezért lesz mensuralis az a period of two weeks és
contentivus az a cup of water. Olyan ez, mintha valaki külön esetnek
fogná fel a magyarban az ősztől és a víztől alakokat.
Blake eme utóbb érintett eljárásmódja végképp nem érdemelné
meg, hogy foglalkozzunk vele, ha nem vetne fel egy sokat vitatott
kérdést. Nevezetesen azt, hogy vajon egy eset különböző konkrét a l-
kalmazásai visszavezethetők-e egy alapjelentésre vagy sem? Hjelmslev
határozottan azt vallja, hogy visszavezethetők: „Un cas, comme une
forme linguistique en général, ne signifie pas plusieurs choses
différentes; il signifie une seul chose, il porte une seule notion
abstraite dont on peut déduire les emplois concrets.” (HJELMSLEV
1935: 85) Ezzel szemben számos szerző határozottan tagadja, hogy
egy-egy esetnek valamiféle közös alapjelentése lenne, s azt vallja,
hogy az eset jelentése mindég konkrét, kontextuális. ( KURYŁOVICZ
41
1949: 20–43) A közelmúltban úgy próbálta e két nézetet a szovjet

Cseskó összebékíteni, hogy megkísérelt különválasztani egy ún. funk-
cionális-szintaktikai, továbbá egy morfológiai-grammatikai jelentést
(C SESKÓ 1960: 52). Számunkra egészen nyilvánvaló, hogy CSESKÓ ún.
funkcionális-szintaktikai jelentése nem jelentés, hanem annak külön-
böző szövegösszefüggésekben való alkalmazása. Természetes, hogy
az eset alapjelentése nem jelenhet meg a maga teljes egészében egyes
konkrét alkalmazásaiban. De a konkrét alkalmazás lehetőségét mindig
a jelentésből vezethetjük le, határait mindig a jelentés szabja meg, lé-
vén a jelentés a szó- és alakhasználat kormányozó szabálya. („A szó je-
lentése mint a szó egyes alkalmazásaiban mutatkozó általános és állandó,
nem egyéb, mint a szó használatának törvényszerűsége” (TELEGDI 1956:
67))
Az imént említettük, hogy Kuryłovicz szerint az eset jelentése
mindig kontextuális. Ezzel kapcsolatban röviden vizsgáljuk meg a je-
lentés és a szövegösszefüggés kérdését, mert általában is, s az esete k-
kel kapcsolatban is sok téves nézet él e téren.
Független-e a jelentés a környezettől, avagy nem? Az imént azt
mondtuk, hogy a jelentés szabály, a szó-, illetőleg alakhasználat sza-
bálya. Mit jelent mindez? Azt, hogy a szavakat a jelentésük szerint
használjuk, arra való tekintettel alkalmazzuk. Tehát beszédünkben a
szavak nem véletlenül, nem találomra sorakoznak egymás mögé, ha-
nem a jelentésük alapján. S itt már el is jutottunk az imént feltett ké r-
désre adandó válasz nyitjához. H a a s z a v a k a t j e l e n t é s ü k
alapján használjuk, akkor a jelentés megelőzi a
használatot, csakúgy, amint a nyelv használata
f e l t é t e l e z i a n y e l v i s m e r e t é t . Ha pedig a jelentés megelőzi
a szó használatát, akkor nem a környezet szabja meg a jelentést, hanem a
jelentés alapján „tesszük be” a szót a különféle környezetekbe.
Mi lenne a következménye annak, ha a jelentés nem előzné meg
a felhasználást, ha nem lenne az alkalmi környezettől független? Mi n-
denekelőtt az, hogy nem lenne szabályunk, amelynek alapján a mor-
fémákat alkalmazzuk. Hisz nyilvánvaló, hogy ha csak a környezetben
42
„sülne ki”, hogy mi a jelentése egy morfémának, akkor mindaddig,

amíg nincs környezetben, nem tudnánk a jelentését, azaz nem is tud-
nánk használni. Továbbá: mivel környezet végtelenül sok van, min-
den morfémának végtelenül sok „jelentése” lenne, a nyelv nem rend-
szert, hanem káoszt képezne.
Mivel a jelentés előbb van, mint a felhasználás, mivel a jelentés
szükségképpen megelőzi az alkalmi környezeteket, a jelentés függe t-
len a környezettől, a legkülönbözőbb környezetektől, s egy nyelvi jel,
egy morféma jelentéséhez csak az tartozik, ami e morféma jelentésé-
ben a legkülönfélébb környezetekben közös, azonos. Az, ami csak
egy meghatározott környezetben látszik a morféma jelentése lenni, az
nem a morféma jelentésében, hanem a környezetben van, s legfeljebb
mi „magyarázzuk bele” szubjektív-mentalista módon az illető mor-
féma jelentésébe. Ismételjük: E g y m e g h a t á r o z o t t m o r f é -
ma jelentése a legkülönfélébb környezetekben
hajszálpontosan azonos, mert ha nem az, akkor
m á r n e m u g y a n a r r ó l a m o r f é m á r ó l v a n s z ó ! (AN-
TAL , 1960d: 207) Hogy e kérdés helyes felismerésében mi okoz
mindmáig zavart, azt egy példával világítjuk meg.
Egy amerikai szerző – Walpole – a leghatározottabban síkraszáll
amellett, hogy környezettől függetlenül nincs is jelentés, s egy szó je-
lentése voltaképpen annyiféle, ahány környezetben az illető szó fe l-
léphet. Íme néhány példája: I thought he was in Mexico; but such was not
the case., In this case the detective was completely baffled., If this was the case,
why didn't you inform the police? (WALPOLE 1941: 35). Idézett példái kap-
csán Walpole azt állítja, hogy azok mindegyikében más a case szó je-
lentése. Igaz lehet ez? Nem, mégpedig a következő okoknál fogva.
Ha case1, case2 és case3 jelentése nem pontosan ugyanaz, akkor e három
alak nem ugyanannak a morfémának három képviselője, hanem há-
rom egymástól független morféma, amelyek véletlenül alakilag me g-
egyeznek. Ha tehát a case1, case2 és case3 jelentése nem azonos, akkor
csak három homonimával állunk szemben. Ha csak alakilag egyezné-
43
nek, akkor semmi jogunk nem lenne egy kalap alá vonni ezeket az
elemeket. Nyilvánvaló, hogy azonosságuk gondolata csak azért ve-
tődhet fel, mert alakjukon túl is megegyeznek valamiben. Ez a valami
pedig a jelentés. Szerintünk tehát az idézett case alakok jelentés tekin-
tetében is azonosak, pontosan egyezők, s ezért és csak ezért tekint-
hetjük ezeket ugyanazon morféma három különböző környezetben
megfigyelhető megjelenési formájának.
Azt mondtuk az imént, hogy case1, case2 és case 3 mind az alak,
mind a jelentés szempontjából azonos. Ez feltétlenül így is van. De
nem jelenti azt, hogy minden tekintetben azonosak. Csakhogy n e m
a jelentésük különböző, hanem abban a tekin-
tetben van köztük különbség, hogy a konkrét
valóságban mit jelöl az egyik és mit a másik!
Walpole egész gondolatmenetében az a tragikus félreértés, hogy ösz-
szekeveri a jelentést a jelöléssel, pontosabban azt hiszi, hogy a jelv i-
szonynak csak két tagja van, jel és jelölés. Erről feledkezik meg
Kolmar-Kulleschitz is, amikor tagadja, hogy a morfémának lenne
környezettől független jelentése. A jelentése – mint fentebb kifejtet-
tük – szükségképpen független a környezettől; az, ami csak a környe-
zetben tisztázódik, az nem a jelentés, hanem a jelölés!
Jelentés és jelölés összekeverése, illetőleg szét nem választása
egyike a napjainkban is leggyakrabban felvetődő nyelvészeti téved é-
seknek. Hányszor olvashatjuk például, hogy a latin akkuzatívusznak
„többféle jelentése” van, mert íme „lokális jelentésű” a Rōmam ire, s
„absztrakt jelentésű” a Rōmam vidēre-féle szerkezetekben. Igaz lenne
ez? Ha a Rōmam jelentése más az első mondatban, mint a második-
ban, akkor mi nem egy, hanem két különböző esettel állnánk szem-
ben, amelyek csak alakilag esnének egybe, mint a dominus ablatívusza
és datívusza (dominō), de különben semmi közük sem lenne egymás-
hoz. Ha viszont azt valljuk, hogy mindkét Rōmam alak ugyanaz az eset,
akkuzatívusz, akkor el kell ismernünk, hogy alakjuk és jelentésük azonos,
legfeljebb a jelölés terén különböznek az idézett mondatokban. A jelölés
természetesen nem független a jelentéstől, de nem is azonos azzal.
44
5. „Le cas fantôme”

Mindabból, amit az eset és jelentés viszonyáról az előző pontban
mondtunk, azt a következtetést tartjuk a legfontosabbnak, hogy –
Hjelmslevvel ellentétben – nem tekinthetjük esetnek mindazokat a nyelvi
megoldásokat, amelyek segítségével a különféle nyelvek a névszó v i-
szonyait kifejezésre juttatják. E sokféle megoldásmód közül az eset
csak sajátos alcsoportot alkot, s azt, hogy mikor állunk esetszerű
megoldással szemben, mikor nem, nem jelentés, hanem alak alapján
dönthetjük el.
Az elmondottakból viszont az következik, hogy ott, ahol
Hjelmslev egy osztatlan kategóriát lát, voltaképpen egy nagyobb, álta-
lánosabb kategórián belül több alcsoport van. Ezt a megkülönbözte-
tést, fontos korrekciót a genfi iskola egy neves képviselője, H. Frei
tudatosította.
Frei a francia nyelv eseteiről írott tanulmányában (FREI 1954: 29–47)
új fogalmat vezet be, a d e s i s fogalmát, s a következőképpen hatá-
rozza meg: „J’appelle dèses (du grec (δεσις „lien”) des catégories
grammaticales indiquant les rapports de mutuelle dépendance qui
relient certains signes entre eux, a l’intérieur d’un syntagme plus ou
moins complexe, à titre de déterminés ou déterminants.” (FREI 1954:
29) Ezután kerül sor a d e s i s és e s e t viszonyának meghatározására,
mellyel FREI tiszta vizet önt a pohárba: „Tout cas est une dèse, mais la
réciproque n’est pas vraie: il y a des dèses non casuelles.” (FREI 1954: 30)
S most már azt is pontosabban megfogalmazhatjuk, hogy milyen
tévedést követett el Hjelmslev, amikor az esetet úgy határozta meg,
hogy az „une catégorie, qui exprime une relation entre deux objets”.
Az, amit Hjelmslev ilyen módon meghatározott, nem az eset volt,
hanem a desis. S általában elmondhatjuk, hogy a legtöbb félreértést e
két különböző dolognak az összevétése okozta. Frei meg is jegyzi:
„… les linguistes, faute d’un terme technique plus général, donnent
souvent à la notion des cas un sens plus étendu et parlent de
Kasusbeziehungen ou l’idée du cas même à propos de langues qui ne
45
possèdent pas de cas selon la conception classique de ce terme. Cet

emploi passe pour abusif.” (FREI 1954: 31) Így állnak elő azután azok
a torz, voltaképpen nem létező esetek, amelyeket Frei találóan a „cas
fantôme” elnevezéssel illet. Ezután gazdag példaanyaggal illusztrálja,
milyen – sokszor megmosolyogtató – félreértések találhatók a különfé-
le nyelvtanokban és nyelvészeti tanulmányokban az esettel kapcsolat-
ban.
Ugyancsak világosan látja a szintén a genfi iskolához tartozó
Godel is, hogy az eset nem lehet minden viszonyjelölő eszköz általá-
ban. Hallgassuk meg, miként foglal állást: „Quant à étendre la
dénomination de cas à tous les signes, quels qu’ils soient, qui
marquent les rapports du nom avec d’autres termes de la phrase, cela
ne va pas sans risque de confusion: il y aurait théoriquement des cas
dans toute langue ou le nom existe comme classe de mots distincte;
et même dans les langues classiques les cas ne se distingueraient plus
nettement des autres signes relationnels (prépositions, dérivation).”
(G ODEL 1955: 34)
6. Eset, morfológia, szintaxis

Láttuk, hogy pusztán jelentés alapján nem boldogulunk. Alaki jegyek,
alaki sajátságok nélkül nem határozhatjuk meg egy nyelv eseteinek
számát és nem határolhatjuk el az esetet attól, ami nem eset.
Ez utóbbi megállapítással viszont máris beleestünk annak a sokat
vitatott kérdésnek a vermébe, hogy az eset alaktani vagy mondattani
kategória-e, azaz az eseteket és az esetragokat az alaktanban vagy a
mondattanban kell-e tárgyalni.
A magyar hagyomány – s ez szerintünk rossz hagyomány – az
esetragokat, mint a mondatrész-viszonyítás eszközeit a mondattanban
tárgyalja. Azzal érvel ez a tradíció, hogy az esetragnak az a feladata,
hogy a szóból mondatrészt, pontosabban határozót csináljon. Mi
azért nem tartjuk döntő érvnek ezt, mert a nyelvben minden a közlést
szolgálja, s a közlés alapvető egysége a mondat. Azt mondhatjuk t e-
46
hát, hogy a nyelvben minden a közlésért, a mondatért van – legfel-

jebb bizonyos elemeknél ez közvetlenebbül nyilvánul meg, mások
esetében közvetve. Viszont a nálunk is divatozó ún. szintaktikai
esetmeghatározás – egyébként másutt is ismert, nagy múltú irányzat –
sem nélkülözheti az alaki szempontot, hisz anélkül a karácsonykor,
karácsony felé és karácsony táján konstrukciókat, pontosabban azok -kor,
felé és táján részét esetragnak kéne tekinteni, hisz mindhárom időhatá-
rozóvá teszi a főnevet. Pillanatnyilag viszont az a helyzet, hogy az
esetragok, mint a mondatrész-viszonyítás eszközei a szintaxisban ke-
rülnek tárgyalásra, tehát az alaktanból kitagadtatnak; a viszonyítóele-
meken belül viszont alaki sajátságok alapján nyernek külön helyet, s
így suba alatt az alaktanba csempésztetnek vissza.
A morfológiai kategóriákat csak akkor határozhatnók meg mon-
dattani alapon, ha a morfológiai elemek és a mondatrészek szabál y-
szerű és kizárólagos megfelelést mutatnának fel. Tehát ha x esetrag
mindég y mondatrészt hozna létre, s az y mondatrészt más, mint az x
esetrag nem hozhatná létre. Ugyanakkor jól tudjuk, hogy ilyen kizár ó-
lagos megfelelés egyik irányban sem áll fenn. (Ha fennállna, értelmét
vesztené az alaktan és a mondattan közti különbségtevés, s a nyelvtan
egyetlen osztatlan stúdiumot képezne.) A -val rag például többféle ha-
tározót eredményezhet (tavasszal, vízzel, haraggal stb.), ugyanakkor idő-,
eszköz- és módhatározót még jó néhány más rag is létrehozhat. Hogy
a fentebb említett kizárólagos megfelelés esetragok és mondatrészek
között mennyire nem áll fenn, jól szemlélteti alábbi táblázatunk, me-
lyet Simonyinak a magyar határozókról írott műve (SIMONYI 1888) el-
ső kötete alapján állítottunk össze.
Helyhatározók: -ben (pl. Győrben) -ből (pl. városból)

-be (pl. kertbe) -ről (pl. földről)
-ra (pl. hídra) -nál (pl. tónál)
-től (pl. mezőtől) -hoz (pl. házhoz)
-nek (pl. hegynek) -vá (pl. világgá)
-ul (pl. hátul) -ig (pl. kertig)
47
Időhatározók: -ben (pl. évben) -ből (pl. gyermekkorból)

-n (pl. télen) -ről (pl. tavalyról)
-ra (pl. vasárnapra) -től (pl. éjféltől)
-hoz (pl. mához egy hétre) -vá (pl. örökké)
-ig (pl. tavaszig) -val (pl. tavasszal)
Módhatározók: -ben (pl. lóhalálában) -ből (pl. szívből)
-n (pl. szőrén -szálán) -ra (pl. módra)
-ul (pl. emberül) -ként (pl. hősként)
Okhatározók: -ben (pl. mérgében) -ből (pl. kénytelenségből)
-től (pl. kövérségtől) -ért (pl. tévedéséért) stb.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy általában határozót mindig ese t-
rag hoz létre, mert számos esetben képzővel ellátott alak fungál hat á-
rozóként (Pista szaladva érkezett).
Az általunk kárhoztatott eljárásmódnak mintegy terminológiai
szentesítője a m o n d a t a l a k t a n elnevezés. Több tekintetben is
félrevezető. Ha van mondatalaktan, akkor nem-mondatalaktannak is
kell lennie. Viszont mit tárgyal ez a nem-mondatalaktan, ha az ige- és
névszóragozás a mondatalaktanban nyer vizsgálatot? Ez azonban csak
a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy ha van mondatalaktan, tehát egy
olyan diszciplína, amely a mondatrész-viszonyítás eszközeit veszi
számba, akkor „mondatmondattan”-nak is kellene lennie, amelyben a
mondat egyéb kérdéseiről esik szó. Viszont nem egyszerűbb mondat-
alaktan és mondatmondattan helyett azt mondani, hogy a nyelvtan-
nak két része van: alaktan és mondattan?
Meg szeretnők még említeni, hogy a „határozórag” elnevezés
sem szerencsés. A mondatrésznek nem lehet ragja, lévén a rag alakta-
ni fogalom. Nem a határozó kapja a ragot, hanem a névszó, s a kettő
együtt lesz határozóvá. Ezért beszéltünk eddig is, s beszélünk a t o-
vábbiakban is mindig esetragról, és határozóragról csak akkor, ha
idézzük vagy ha polemizálunk vele.
Hjelmslev világosan látja, hogy az eset nemcsak mondatrész, hanem
paradigmatag is: „Les cas constituent une catégorie flexionnelle. Une
48
catégorie flexionnelle est toujours à la fois paradigmatique et

syntagmatique.” ( HJELMSLEV 1935: 105) S éppen a paradigmába tartozás
az az ismérv, amelynek alapján az esetet elkülöníthetjük, s az esetek
rendszerét felismerhetjük. Mert mint épp az imént láttuk, helyhatáro-
zó úgyszólván minden lehet. Íme: földön, föld alatt, előttem, Győr felé stb.
De hogy e sokféle alaki megoldás közül melyik eset és melyik nem az,
azt csak úgy dönthetjük el, ha bizonyos ismétlődő, tipikus, visszatérő
szerkezeti vonásokat felmutató alakokat találunk más határozók k ö-
zött, amelyek – különválasztva őket – sajátos paradigmarendszerré
kerekednek ki.
7. Eset és logika
Tudjuk, hogy a nyelvtudomány csak mintegy két évezrednyi szabad-
ságharc után tudta kivívni önállóságát. Előbb a logika, majd a lélektan
keretei közül kellett kiszabadulnia.
A lélektan mintegy félévszázados uralma azonban eltörpül a logi-
ka mintegy két évezredes „trónbitorlása” mellett. Nem is egy, hanem
két formában érvényesült kedvezőtlen hatása a nyelvtudományban. Egy-
részt közvetlenül, hogy úgy mondjuk, mint logika, tehát tisztán, más-
részt viszont közvetve, a szintén logikai ihletésű görög-latin gramma-
tikán keresztül. (Nem szeretnők túlkomplikálni a dolgot, de úgy vé l-
jük, Hjelmslev helyesen mutatott rá arra, hogy e grammatikai hatás is
kétféle lehet: „On peut calquer la grammaire latine d’une façon directe,
en adoptant tel quel le système latin pour une langue qui en diffère en
réalité, et on peut calquer le latine d’une façon indirecte, en adoptant
dans la grammaire de l’anglais tels quels les critériums valables pour
le latin.” ( HJELMSLEV 1935: 80)
Nehéz kérdéseket kellene most érintenünk, például azt, hogy
van-e nyelvtől független, közös emberi logika? A metalingvisztika,
Whorffal az élén, úgy vélekedik, hogy ilyen „natural logic” csak addig
képzelhető el, amíg egy konkrét nyelv, az anyanyelv „nem zavarja
meg”. A kultúrtörténetben is több ízben elhangzott már az a megál-
49
lapítás, hogy a modern logika egészen más képet mutatna ma, ha

megalapozói nem görögök, tehát egy indoeurópai nyelv beszélői, ha-
nem mondjuk polinéziaiak lettek volna. Implicite e megállapításban is
az a gyanú rejlik, hogy a logika nem független a nyelvtől, pontosab-
ban egy meghatározott nyelvtől. E nagy kérdés előbbre viteléhez
hozzájárulni nincsen szándékunkban. Annyi biztos – s a nyelvész
számára ez intő példa –, hogy a „Grammaire générale”-ok véglegesen
megbuktak. Pedig milyen szép elképzelésre épültek! Arra, hogy a lo-
gika nemes kategóriái szuverének, s mivel a világon mindenütt eg y-
formák, a kifejezésükre szolgáló nyelvi kategóriák is végső fokon a v i-
lág legkülönfélébb nyelveiben azonosak.
Számunkra fontosabb ennél a kérdésnél az a probléma, hogy az
esetrendszerek tagjai egymással szükségképpen zárt oppozíciórend-
szert alkotnak-e a jelentések síkján? Hjelmslev nem önt tiszta vizet a
pohárba. Egyfelől – mint láttuk – az eset szemantikai megragadását
követeli, másfelől hangsúlyozza annak paradigmatikus vonását, ami –
ha jól értjük – a morfológiai jellegre, morfológiába tartozásra utal.
Harmadszor viszont kijelenti, hogy a világ minden esetrendszere há-
rom, egymásra épülő dimenzióban írható le, nevezetesen a következő
három ellentétpár síkján: közeledés-távolodás; komprehenzibilitás-in-
komprehenzibilitás és szubjektivitás-objektivitás. Sietve nyugtatjuk
meg az olvasót, hogy e hosszú nevű oppozíciók részletes taglalásával
nem foglalkozunk. Mert ha nagy erőfeszítés árán sikerülne is kim u-
tatnunk, hogy nem is háromféle van, hanem – mondjuk – négy, azzal
semmivel sem jutnánk előbbre célunkat, vagyis azt illetően, hogy egy
konkrét nyelvben, például a magyarban, hogyan derítsük fel az esetek
számát. Talán vázoljunk fel magunknak egy logikai sémát, három
tengellyel, s azután e séma bizonyos pontjait töltsük ki, „írjuk be” a
megfelelő eseteket? De mennyit írjunk be? Hisz Hjelmslev sémájára
több mint ötven eset fér rá. Ha már megvannak az esetek, könnyű
őket logikailag rendezni, porciózni, szétosztani három ellentétpár
szempontjából csakúgy, mint hatéból. De míg nincsen morfológiai
ismérv, addig sem a jelentés, sem az előre kész logikai szempontú
50
séma nem segít. Ezt éppen Hjelmslev esete példázza a legjobban. A

kaukázusi nyelvekre vonatkozó nem teljes ismeretei alapján az egyik
kaukázusi nyelvben nagyszámú esetet vett fel, s kidolgozta azok op-
pozíciórendszerét. Később kiderült, hogy az illető nyelvben jóval k e-
vesebb eset van, mint Hjelmslev gondolta. Erre célozva veti fel a kér-
dést Deeters: „Aber ist nicht ein leises Misstrauen am Platz gegen-
über einer Theorie, die mit falschen Tatsachen ebenso gut fertig wird
wie mit den richtigen?” ( DEETERS 1938: 352). Továbbá: „Die eigentli-
che Schwierigkeit beginnt für Hjelmslev aber erst dann, wenn es gilt
die grammatischen Kasus dem System der lokalen gleichzuordnen:
der Symmetrie halber ist er geneigt, als Kasus anzusehen, was kein
Kasus ist.” (D EETERS 1938: 351) Nincs jobb véleménnyel Hjelmslev
munkájáról de Groot sem. Így ír: „A first application of this kind was
attempted by L. Hjelmslev in 1935. It was largely deductive, i. e.
based upon a priori assumptions and arbitrary definitions, so that, by
now, many of Hjelmslev's main conclusions can easily be proved to
be wrong . . .” ( GROOT 1939: 187).
Hátra van még annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy feltétlenül
zárt, logikai-szemantikai oppozíciórendszert alkotnak-e egy nyelv ese-
tei. A magyar nyelv ismert sajátságaira gondolva nem hiszünk ebben.
Gyakran megesik például, hogy egy eset jelentése teljesen azonos v a-
lamely névutós szerkezet jelentésével (ellenségként – ellenség gyanánt; ju-
talomért – jutalom végett stb.). Máskor az eset a pozitív, a névutó pedig a
negatív pólusa egy ellentétnek. (Pl.: szeretettel – szeretet nélkül; győzele-
mért – győzelem ellen stb.) Természetesen nem tagadhatunk bizonyos
szimmetrikus jelenségeket, párhuzamokat az esetrendszeren belül. Így
a házba, házban, házból; házra, házon, házról; házhoz, háznál, háztól stb.
sorok vitathatatlanul felmutatnak bizonyos irányhármasságot, mikor
is az egyik alakot (a közeledést kifejezőt) az ellentét pozitív, a másikat
(a távolodást jelentőt) az ellentét negatív, a harmadikat pedig (a ny u-
galmi helyzetet kifejezőt) az ellentét semleges tagjának foghatjuk fel.
Ám e hármasság nem tekinthető az eset kritériumának, sem privilégi-
51
umának, mert a) sok esetrag nem mutatja fel (pl. a tárgyeset -t-je) és
b) megvan e jelenség a névutók körében is (pl. mellett, mellé, mellől stb.).
Ami az esetek között fennálló szemantikai oppozíciókat illeti,
azok tárása mindig másodrangú feladat az alapvető problémához, az
esetek számának megállapításához s az esetnek más morfológiai kate-
góriáktól való elhatárolásához képest. Ez utóbbi téren viszont min-
den a priori sémától függetlenül más nyelvre vagy nyelvekre nem
sandítva kell eljárnunk, s kell kutatnunk azokat az objektív szerkezeti
jegyeket, amelyek az illető nyelvben az eset kritériumának tekinthe-
tők. Természetesen, ha már objektív jegyek alapján meghatároztuk
egy nyelv eseteinek számát, akkor gondos vizsgálatnak vethetjük alá
az egyes esetek jelentését is, csakúgy, mint az e jelentésekben megtes-
tesülő esetleges oppozíciókat. De a jelentések számbavételére csak
azután kerülhet sor, ha már megvannak az esetek. Pontosabban: a szer-
kezeti jegyek alapján meghatározott esetek jelentését lehet és kell vizs-
gálni, nem pedig az a priori posztulált jelentésekhez és oppozíciókhoz
kell az eseteket hozzákeresni. Ezt követeli a nyelvi rendszer modern
analízisének szelleme, melynek sarkalatos elve, hogy az elemzésnek
mentesnek kell lennie minden apriorizmustól és szubjektivizmustól.
8. Egyes esetek szükségszerűségének kérdése

Érintettük már azt a kérdést, mégpedig az eset általánossága kapcsán,
hogy vannak-e olyan nyelvi elemek és kategóriák, amelyek szükség-
képpen a világ valamennyi nyelvében előfordulnak. Ugyanezt a prob-
lémát most eggyel alacsonyabb síkon is fel kell vetnünk. Vannak-e
olyan esetek, amelyek szükségképpen előfordulnak mindazon nyel-
vekben, amelyekben az eset mint kategória él? Nyilvánvaló, hogy e b-
ben a formában már maga a kérdésfelvetés is alingvisztikus. Említet-
tük, hogy az eseteket nem lehet az egyik nyelvből a másikba átplán-
tálni. Az orosz akkuzatívusz nem egyenértékűje a magyar tárgyeset-
nek, mert mindkettő más esetrendszer tagja. Az orosz nyelvben van
genitívusz is, s az akkuzatívusz és a genitívusz között olyan sajátos
funkciómegoszlás figyelhető meg, amely a magyar nyelvben eleve el-
képzelhetetlen, nem lévén a magyarban genitívusz. Ilyenformán semmi
52
értelme annak a kérdésnek, hogy vannak-e szükségszerű esetek, mert ki

is derülne, hogy például alanyeset mindazon nyelvekben él, amelyek az
esetet mint kategóriát ismerik, ez az „alanyeset” nem közös valamit je-
le, hanem annyi egyedit, ahány esetrendszer van. Ezért nagyon óvato-
san kell bánnunk az esetek és az esetrendszerek összehasonlításával.
Így nem mondhatjuk, hogy a magyar -nek rag olyan esetet hoz létre,
amely egyszerre datívusz és genitívusz (pl. Szólok Pistának és Pistának
apósa), mert e kétféle viszony nyelvünkben egy viszony, egy osztatlan
eset keretében jelenik meg, s ha a magyar lenne a világ egyetlen nye l-
ve, e kettéválasztás soha senkinek nem jutott volna eszébe 1. Legfel-
jebb azt mondhatjuk, hogy az a két viszony, amit az orosz nyelvben a
datívusz és a genitívusz fejez ki, a magyarban sokszor egyetlen esettel
kifejezhető, ezt az esetet datívusznak nevezzük, de éppen említett tu-
lajdonsága miatt nem azonos sem az orosz datívusszal, sem a geni -
tívusszal, s nem is összege a kettőnek (nem lehet összege többek k ö-
zött azért sem, mert az orosz genitívusz és akkuzatívusz említett saj á-
tos viszonya a mi dativuszunk és akkuzatívuszunk között nincs meg),
hanem sajátos, csak a magyar esetrendszerből magyarázható eset.
Mindebből következik, hogy a hagyományos elnevezések (akku-
zatívusz, genitívusz stb.) legfeljebb egészen durva hasonlóságra uta l-
nak, sokszor viszont merőben eltérő kategóriákat vonnak megtévesz-
tő módon egy kalap alá.
1 Klasszikus irányú általános nyelvészeti kézikönyvében L. H. Gray egy helyütt a kö-

vetkező megállapítást teszi: „The ablative has three general connotations: »from«,
»with«, and »in«; they are irreconcilable so far as Latin alone is concerned. If, however,
we compare Latin declension with Sanskrit, we find that the Latin ablative is a combi-
nation.” (GRAY 1939, 19) Ezzel kapcsolatban Harris a következőket jegyzi meg Gray
könyvéről írott ismertetésében: „But for the Latin this is a single morphological rela-
tion, not three irreconcilable ones. The division into three is merely what a Sanskrit or
English speaker would find in Latin (though an English speaker might well find some
other division, since the one above is not based on any category of his language); it re-
flects nothing in the Latin language. Insofar as any parts of utterances in a given lan-
guage h a v e t h e s a m e f o r m , a n d a r e u s e d i n t h e s a m e
way in respect to the other parts, they are necessar i-
ly identical in any sense which we can investigate.”
(HARRIS 1940. 217 – Kiemelés tőlem. A. L.)
53
9. Az eset objektivitásának kérdése

Az eddigiek folyamán számos esetben utaltunk már arra, hogy az es e-
teket objektív jegyek alapján kell kiválasztanunk. Ennek kapcsán rö-
viden érintjük a nyelvi kategóriák objektivitásának kérdését.
Tudományunk tárgya, a nyelv egyéntől, beszélő individuumoktól
függetlenül létező, objektív jelenség. Független az egyéntől, hisz
megvolt az egyén születése előtt és megmarad halála után is. Ami az
egyéni tudatban él, az nem a létező, valóságos, objektív nyelv, hanem
csak szubjektív lenyomata, tükröződése. (Vö.: „… a közös nyelvről a
nyelvi közösség minden egyes tagja a részletekben eltérő képet alkot
magának; ami tudatunkban található, az nem a nyelv mint társadalmi je-
lenség, hanem ennek a társadalmi jelenségnek megannyi egyéni nézete,
a marxizmus szavával »tükröződése«”: TELEGDI, 1959, 66.)
Az elmondottakból következik, hogy a nyelv kategóriái is objek-
tívek. Nemcsak a beszélő egyéntől függetlenek, hanem a nyelv vizsgá-
latával hivatásszerűen foglalkozó tudóstól is. A nyelvész nem kreálja
a nyelv kategóriáit, hanem csak feltárja, kihámozza. Számunkra, akik
a materializmus talajáról közeledünk a nyelvhez és problémáihoz, ez
egészen természetes. De korántsem minden lingvisztikai irányzat
osztja ezeket a nézeteket. Hallgassuk meg, miként vélekedik az am e-
rikai leíró iskola egyik már idézett jelessége, Z. S. Harris: „It is possi-
ble for different linguists, working on the same material, to set up
different phonemic and morphemic elements, to break phonemes in-
to simultaneous components or not to do so, to equate two sequenc-
es of morphemes as being mutually substitutable or not to do so.”
(HARRIS 1951: 2)
Harris idézett passzusa meggyőzően bizonyítja, hogy a szerző,
sok más társához hasonlóan, tagadja a nyelv objektivitását, hisz azt
vallja, hogy a nyelvi kategóriákat, terjedelmüket és számukat az ele m-
ző tudós szabja meg. Mindezzel nyilvánvalóan nem érthetünk egyet.
Ebből ugyanis – mármost az eset kérdésére alkalmazva e nézetet – az
következnék, hogy az esetek számát is az analízist végző tudós szabja
54
meg, mégpedig attól függően, hogy milyen számú eset mellett a le g-

célszerűbb, azaz a legegyszerűbb a leírás. Mint említettük, az ilyen
felfogás alapvető ellentétben áll a nyelv objektivitásáról vallott néze-
tünkkel, s így általában is, az esetekkel kapcsolatban pedig konkréten
is elvetjük. Meggyőződésünk szerint az eset – a többi nyelvi kategóri-
ához hasonlóan – objektív, tehát nem a nyelvtaníró munkahipotézise,
hanem a nyelv létező sajátja (Vö. ANTAL 1960c: 351)
Harris és irányzata, amikor a célszerűséget helyezi előtérbe – tipiku-
san idealista, pontosabban neopozitivista vágányon halad. Az a meggyő-
ződés rejlik e felfogás mélyén, hogy a valóság nem ismerhető meg, vagy
nem érdemes teljesen megismerni. Még szerencse, hogy a gyakorlati
munkában, a nyelvi rendszerek elemzése közben a leíró iskola hívei nem
ragaszkodnak következetesen eme elvi platformjukhoz.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el, hogy a polgári nyelvtudomány
több kiváló képviselője megsejtette a nyelvi kategóriák s általában a nyelv
objektivitását. Legyen szabad idéznünk Hjelmslev néhány idevágó megál-
lapítását: „… le grammairien n’a pas besoin d’avoir recours au
phénomène subjectif constitué par le sentiment linguistique des sujets
parlants; au contraire la considération de ce facteur variable et fuyant ne
servirait qu’à troubler le résultat. Le système linguistique et les valeurs
dont il consiste ne sont pas des faits psychologiques. Le système et les
valeurs sont indépendants de l’individu...” (HJELMSLEV 1935: 86)
10. Összefoglalás
Tekintsük át röviden az első fejezet fontosabb megállapításait:
Az eset csak bizonyos nyelvekben fellelhető, sajátos nyelvtani kate-
gória. Minden nyelv esetei zárt morfológiai rendszert képeznek, s ily mó-
don az eseteket mindig objektív szerkezeti jegyek alapján ismerhetjük fel.
Az esetet nem határozhatjuk meg jelentés alapján, mivel meghatározott
jelentések kifejezésére különböző nyelvi eszközök is szolgálhatnak. Nin-
csenek abszolút, rendszertől független esetek. Az eset objektív, és elsőd-
legesen nem a tudomány kategóriája, hanem a nyelvi valóságé.
55
Antal: A magyar esedtrendszer II. Hány esete van a magyar főnévnek?
II. Hány esete van a magyar főnévnek?
1. A fejezet célja
Ebben a fejezetben arra a kérdésre kívánunk választ adni, hogy hány
esete van a magyar főnévnek. Tisztában vagyunk a válaszadás nehé-
zségeivel. Hisz az olvasó velünk együtt jól tudja, hogy az előttünk já-
ró nemzedékek és a kortársak is sokat birkóztak már a magyar alaktan
eme bonyolult kérdéskörével.
A kifejtés folyamatossága érdekében ebben a fejezetben tudo-
mánytörténeti utalásokat nem teszünk. Természetesen számos olyan
részmegfigyelést, logikai operációt használunk fel, amely nem a mi
vívmányunk. Ám olvasónk – ha veszi magának a fáradságot és átfutja
dolgozatunk ötödik fejezetét is – könnyű szerrel meggyőződhet róla,
hogy kitől mit használunk fel. Azonban, mint mondtuk, az utalások-
tól itt elállunk. Meggyőződésünk ugyanis – s hisszük, hogy ezt bizo-
nyítani is tudjuk –, hogy a magyar főnév eseteinek száma a nyelvi
anyagból kiolvasható. Ennek megfelelően most nem véleményeket,
hanem anyagot tárunk elő. Nem titkoljuk, hogy ezt a fejezetet tartjuk
dolgozatunk szívének.
2. Munkaelvünk
Az az elv, amelynek alapján a következő oldalakon eljárunk, az alábbi
lesz. Elősoroljuk – lehetőleg teljes számban – mindazokat az eleme-
ket, amelyek a magyar nyelvre vonatkozó grammatikai irodalomban
56
esetrag gyanújában álltak vagy állnak még ma is a különböző sze r-

zőknél, majd pontosan megvizsgáljuk e „kétes elemek” előfordulási
lehetőségeit. E részletes, sokszor szőrszál-hasogatóan részletes – s
éppen ezért olvasónk előtt olykor-olykor unalmasnak tűnő – vizsgálat
után előfordulási lehetőségeik alapján csoportosítjuk az elemeket.
Nyilván többféle alcsoportot nyerünk. Tüzetes összemérésük után el-
döntjük, hogy melyik alcsoport tagjai tekinthetők esetragoknak.
3. A vizsgált elemek
Vizsgálatunk 25, illetőleg az alanyeset -0-morfémájával együtt 26 elemre
terjed ki. Ez a 26 elem a következő: -0 (pl. ház+-0); -t (pl. házat); -nek; -vel;
-ért; -vé; -n (pl. házon); -ra; -ról; -ben; -ből; -be; -nál; -hoz; -től; -ig; -ként; -ül (pl.
segítségül); -kor; -stül; -ente; -nként; -leg; -szám; -szer és -t (pl. Vásárhelyt).
Nem vizsgáljuk a -nott, -nól és -ni elemet, tekintve, hogy a mai
magyar köznyelv szempontjából érdektelen. Csak dolgozatunk utolsó
fejezetében vesszük számba a -kép és -ént elemet; a -kép előfordulási
bázisa majdnem azonos a -ként elemével, az -ént pedig lényegében ki-
halt, s csak feleslegesen nyújtaná táblázatainkat.
4. Névmásokkal való társulási képesség

Az esetragszerű elemek tekintélyes része társulhat névmásokkal, minde-
nekelőtt az az és ez mutatónévmással, valamint a ki és mi kérdőnévmás-
sal, de több más névmással is. Az alábbiakban két táblázatot közlünk.
Mindkettőn négy-négy névmást találunk. Nézzük meg, hogy az idézett
névmások milyen ragokkal társulhatnak s milyenekkel nem:
A) Táblázat
-0: az ez mi ki
-t: azt ezt mit kit
-nek: annak ennek minek kinek
-vel: azzal ezzel mivel kivel
57
-ért: azért ezért miért kiért

-vé: azzá ezzé mivé kivé
-n: azon ezen min kin
-ra: arra erre mire kire
-ról: arról erről miről kiről
-ben abban ebben miben kiben
-ből: abból ebből miből kiből
-be: abba ebbe mibe kibe
-nál: annál ennél minél kinél
-hoz: ahhoz ehhez mihez kihez
-től: attól ettől mitől kitől
-ig: addig eddig miig kiig
-ként: akként ekként miként kiként
-ül: – – – –
-kor: akkor ekkor mikor –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
B) Táblázat
-0: ilyen ennyi tiéd tietek
-t: ilyet ennyit tiédet tieteket
-nek : ilyennek ennyinek tiédnek tieteknek
-vel: ilyenek ennyivel tiéddel tietekkel
-ért: ilyenért ennyiért tiédért tietekért
-vé: ilyenné ennyivé tiéddé tietekké
-n: ilyenen annyin tiéden tieteken
-ra: ilyenre ennyire tiédre tietekre
-ról: ilyenről ennyiről tiédről tietekről
-ben: ilyenben ennyiben tiédben tietekben
58
-ből: ilyenből ennyiből tiédből tietekből

-be: ilyenbe ennyibe tiédbe tietekbe
-nál: ilyennél ennyinél tiédnél tieteknél
-hoz: ilyenhez ennyihez tiédhez tietekhez
-tél: ilyentől ennyitől tiédtől tietektől
-ig: ilyenig ennyiig tiédig tietekig
-ként: ilyenként ennyiként tiédként tietekként
-ül: – – – –
-kor: ilyenkor – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám: – – – –
-szer: – ennyiszer – –
-t: – – – –
Mind az A), mind pedig a B) Táblázat tanúsága szerint 17 ragszerű
elem mind a nyolc példaként idézett névmással társulhat. Négy ese t-
ben fellépett a -kor, egy esetben pedig a -szer elem. Összesen tehát 19
olyan végződést találtunk, amely megjelenhetett névmások után. Ha
valaki a névmásokkal való társulási képességet tartaná a magyar ese t-
rag legfontosabb ismérvének, az tehát nyelvünk 19 esetéről beszélne.
5. Szóeleji helyzet
Számos olyan ragszerű elemünk van, amely – a névutókhoz hasonló-
an – társulhat birtokos személyjellel, miközben maga szóeleji hely-
zetbe kerül. Nézzük meg, hogy e tulajdonság alapján milyen differen-
ciálódás figyelhető meg a ragokon belül:
-0: – – –
-t: – – –
-nek: nekem, neked, neki stb.
-vel: velem, veled, vele stb.
-ért: értem, érted, érte stb.
59
-vé: – – –
-n: – – –
-ra: rám, – rá stb.
-ról: rólam, rólad, róla stb
-ben: bennem, benned, benne stb.
-ből: belőlem, belőled, belőle stb.
-be: belém, beléd, belé stb.
-nál: nálam, nálad, nála stb.
-hoz: hozzám, hozzád, hozzá stb.
-től: tőlem, tőled, tőle stb.
-ig: – – –
-ként: – – –
-ül: – – –
-kor: – – –
-stül: – – –
-ente: – – –
-nként – – –
-leg: – – –
-szám: – – –
-szer: – – –
-t: – – –
Ha valakinek arra szottyanna kedve, hogy csak a szóeleji helyzetben
is fellépő elemeket tekintse esetragoknak, akkor az 11 esetről beszé l-
hetne, aki viszont ennek éppen a fordítottját tartaná helyesnek, tehát
a szó elején fel nem lépő elemekben látna csak esetragot, az – az
alanyesettel együtt – mintegy tizenöt ragot számlálhatna össze.
6. Tulajdonnevekkel való társulási képesség

A tulajdonnevek a főnevek nagy tartományán belül több tekintetben
sajátos helyet foglalnak el. Mindenekelőtt más típusú, más természetű
a jelentésük, mint az úgynevezett közfőneveké, s számos nyelvben a
paradigmájuk is többé-kevésbé eltérő módon alakul. Úgy gondoljuk
60
tehát, nem lesz egészen haszontalan, ha az esetek számát kutatva

megnézzük, hogy mivel társulhatnak a tulajdonnevek és mivel nem.
Két táblázatot közlünk. Példáink összeválogatásánál ügyeltünk arra,
hogy vezetéknév, női és férfi keresztnév, állatnév, valamint különféle
földrajzi nevek (hegy, víz, ország) is szerepeljenek.
A) Táblázat
-0: Lázár Magdolna Kinizsi Bodri
-t: Lázárt Magdolnát Kinizsit Bodrit
-nek: Lázárnak Magdolnának Kinizsinek Bodrinak
-vel Lázárral Magdolnával Kinizsivel Bodrival
-ért: Lázárért Magdolnáért Kinizsiért Bodriért
-vé: Lázárrá Magdolnává Kinizsivé Bodrivá
-n: Lázáron Magdolnán Kinizsin Bodrin
-ra: Lázárra Magdolnára Kinizsire Bodrira
-ról: Lázárról Magdolnáról Kinizsiről Bodriról
-ben: Lázárban Magdolnában Kinizsiben Bodriban
-ből: Lázárból Magdolnából Kinizsiből Bodriból
-be: Lázárba Magdolnába Kinizsibe Bodriba
-nál: Lázárnál Magdolnánál Kinizsinél Bodrinál
-hoz: Lázárhoz Magdolnához Kinizsihez Bodrihoz
-től: Lázártól Magdolnától Kinizsitől Bodritól
-ig: Lázárig Magdolnáig Kinizsiig Bodriig
-ként: Lázárként Magdolnaként Kinizsiként Bodriként
-ül: – – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
61
B) Táblázat
-0: Balaton Győr Bakony Kánaán
-t: Balatont Győrt Bakonyt Kánaánt
-nek: Balatonnak Győrnek Bakonynak Kánaánnak
-vel: Balatonnal Győrrel Bakonnyal Kánaánnal
-ért: Balatonért Győrért Bakonyért Kánaánért
-vé: Balatonná Győrré Bakonnyá Kánaánná
-n: Balatonon Győrön Bakonyon Kánaánon
-ra: Balatonra Győrre Bakonyra Kánaánra
-ról: Balatonról Győrről Bakonyról Kánaánról
-ben: Balatonban Győrben Bakonyban Kánaánban
-ből: Balatonból Győrből Bakonyból Kánaánból
-be: Balatonba Győrbe Bakonyba Kánaánba
-nál: Balatonnál Győrnél Bakonynál Kánaánnál
-hoz: Balatonhoz Győrhöz Bakonyhoz Kánaánhoz
-től: Balatontól Győrtől Bakonytól Kánaántól
-ig: Balatonig Győrig Bakonyig Kánaánig
-ként: Balatonként Győrként Bakonyként Kánaánként
-ül: – – – –
-kor: – – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – Győrött – –
A tulajdonnevek – mindkét táblázatunk tanúsága szerint – meglehe-
tősen világosan két csoportra bontják a vizsgált elemeket. 17 elem
minden tulajdonnévvel társulhat, egy elem: a -t városnévhez járul,
míg 8 elem tulajdonnév után nem lép fel.
62
7. A tő szemantikai természetétől függő társulási képesség

Az imént azt vizsgáltuk, hogy a tulajdonnevek mellett milyen esetrag-
szerű elemek léphetnek fel. Ám a tulajdonnevektől elég élesen elkü-
lönülő közfőnevek hatalmas csoportján belül is tehetünk különbsége-
ket, kiválaszthatunk bizonyos alcsoportokat. Például számos közfőn-
év jelentése az idő fogalmával van valamilyen kapcsolatban, rendsze-
rint egy hosszabb vagy rövidebb időtartamot jelöl (így év, hónap stb.),
vagy egy sajátos időszakot (pl. tavasz stb.). Ezzel szemben a főnevek
túlnyomó része az idő szempontjából irreleváns. A hagyományos
grammatika különbséget tesz konkrét és absztrakt jelentésű főnevek
között is. Mi ezt a szétválasztást nem tartjuk szerencsésnek, mert úgy
gondoljuk, hogy a jelentés bizonyos értelemben mindig absztrakt,
azaz a körte és a viszony szó jelentése egyformán elvont, legfeljebb az,
amit jelölnek, különbözik a valóságban konkrétség tekintetében. Ettől
függetlenül azonban azt is megnézzük, vajon a konkrét és absztrakt ha-
gyományos különbsége a főneveken belül kifejezésre jut-e abban, hogy
mely ragokkal társul az egyik csoport, s melyekkel a másik.
A) Táblázat
-0: ház nap tök tél
-t: házat napot tököt telet
-nek: háznak napnak töknek télnek
-vet: házzal nappal tökkel téllel
-ért: házért napért tökért télért
-vé: házzá nappá tökké téllé
-n: házon napon tökön télen
-ra: házra napra tökre télre
-ról: házról napról tökről télről
-ben: házban napban tökben télben
-ből: házból napból tökből télből
-be: házba napba tökbe télbe
-nál: háznál napnál töknél télnél
63
-hoz: házhoz naphoz tökhöz télhez

-től: háztól naptól töktől téltől
-ig: házig napig tökig télig
-ként: házként napként tökként télként
-ül: házul – – –
-kor: – napkor – télkor
-stül: házastul napostul tököstül –
-ente: – naponta – telente
-nként: házanként naponként tökönként telenként
-leg: – – – –
-szám: – – – télszám
-szer: – – – –
-t: – – – –
B) Táblázat
-0: erő lét viszony arány
-t: erőt létet viszonyt arányt
-nek: erőnek létnek viszonynak aránynak
-vel: erővel léttel viszonnyal aránnyal
-ért: erőért létért viszonyért arányért
-vé: erővé létté viszonnyá aránnyá
-n: erőn léten viszonyon arányon
-ra: erőre létre viszonyra arányra
-ról: erőről létről viszonyról arányról
-ben: erőben létben viszonyban arányban
-ből: erőből létből viszonyból arányból
-be: erőbe létbe viszonyba arányba
-nál: erőnél létnél viszonynál aránynál
-hoz: erőhöz léthez viszonyhoz arányhoz
-től: erőtől léttől viszonytól aránytól
-ig: erőig létig viszonyig arányig
-ként: erőként létként viszonyként arányként
-ül: erőül – viszonyul arányul
64
-kor: – – – –
-stül: – – viszonyostul arányostul
-ente: – – – –
-nként: – – viszonyonként arányonként
-leg: – – viszonylag aránylag
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
Látjuk tehát, hogy bizonyos ragok csak bizonyos főnevekhez járul-
nak. (Például a -kor és az -ente rag csak olyanokhoz, amelyek jelentése
idővel kapcsolatos.) Ezzel szemben a ragok zöme nincs tekintettel a
tő jelentésére.
8. Jelekkel való társulási képesség

Eddig minden esetben tő és rag viszonyát, pontosabban a tő term é-
szetének és a ragok attól függő megoszlásának a kérdését vizsgáltuk.
A magyar főnév szerkezete azonban többféle lehet. Íme, néhány fon-
tosabb típus:
a) tő + rag, pl. házat.

b) tő + képző + rag, pl. katonaságot.
c) tő + jel + rag, pl. házakat.
d) tő + képző + jel + rag, pl. katonaságokat.
e) tő + jel + jel + rag, pl. házakét.
f) tő + jel + jel + jel + rag, pl. házakéit.
Nyilvánvalóan azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az esetragok val a-

mennyi szótípus után – más szóval a különféle jelek után – egysége-
sen felléphetnek-e, vagy a konstrukciótól függően felmutatnak-e bi-
zonyos megoszlást. Ismét az adatokhoz kell fordulnunk, még akkor
is, ha közben már-már visszaélünk olvasónk türelmével.
65
-0: házam házak házaik házaké

-t: házamat házakat házaikat házakét
-nek: házamnak házaknak házaiknak házakénak
-vel: házammal házakkal házaikkal házakéval
-ért: házamért házakért házaikért házakéért
-vé: házammá házakká házaikká házakévá
-n: házamon házakon házaikon házakén
-ra: házamra házakra házaikra házakéra
-ról: házamról házakról házaikról házakéról
-ben: házamban házakban házaikban házakéban
-ből: házamból házakból házaikból házakéból
-be: házamba házakba házaikba házakéba
-nál: házamnál házaknál házaiknál házakénál
-hoz: házamhoz házakhoz házaikhoz házakéhoz
-től: házamtól házaktól házaiktól házakétól
-ig: házamig házakig házaikig házakéig
-ként: házamként házakként házaikként házakéként
-ül: (házamul) – (házaikul) –
-kor: – – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
Látjuk tehát, hogy az esetragszerű elemek a jelekkel való társulási ké-
pesség szempontjából sem egységesek. Ez a megoszlás újabb indíciu-
munk lesz annak eldöntésére, hogy mit tartsunk esetragnak és mit ne.
66
9. Melléknevekkel való társulási képesség

Dolgozatunk a magyar főnév esetrendszerét vizsgálja, s ezért talán
meglepő, hogy az esetrag gyanújában álló elemeket a melléknevekkel
való társulási képesség szempontjából is vallatóra fogjuk. Miért te sz-
szük? A magyar főnév és a magyar melléknév igen közel áll egymá s-
hoz. Alaki jegyek tekintetében nem különülnek el, morfológiájuk sok
tekintetben közös. A grammatikai hagyomány is a számnevekkel
együtt a névszók nagy tartományába sorolja őket, a főnevekkel egye-
temben. Így tehát nem érdektelen megnézni, hogy melyik elem tár-
sulhat melléknévvel, melyik nem. A rövidség kedvéért itt vesszük
szemügyre az úgynevezett melléknévi igeneveket, valamint a mellék-
névként is fungáló főnevet.
Az sem közömbös, hogy a jelekkel ellátott melléknév után mi
szerepelhet. Különösen a középfok -bb jele érdekes ebből a szem-
pontból, mert ez a jel sok főnév után nem jelenik meg. Két táblázatot
adunk, az egyikben jeltelen melléknevek szerepelnek, a másodikban
pedig jellel ellátottak.
A) Táblázat
-0: jó jóságos szamár cselekvő
-t: jót jóságost szamarat cselekvőt
-nek: jónak jóságosnak szamárnak cselekvőnek
-vel: jóval jóságossal szamárral cselekvővel
-ért: jóért jóságosért szamárért cselekvőért
-vé: jóvá jóságossá szamárrá cselekvővé
-n: jón jóságoson szamáron cselekvőn
-ra: jóra jóságosra szamárra cselekvőre
-ról: jóról jóságosról szamárról cselekvőről
-ben: jóban jóságosban szamárban cselekvőben
-ből: jóból jóságosból szamárból cselekvőből
-be: jóba jóságosba szamárba cselekvőbe
-nál: jónál jóságosnál szamárnál cselekvőnél
67
-hoz: jóhoz jóságoshoz szamáron cselekvőhöz

-től: jótól jóságostól szamártól cselekvőtől
-ig: jóig jóságosig szamárig cselekvőig
-ként: jóként jóságosként szamárként cselekvőként
-ül jól – szamárul –
-kor: jókor – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – cselekvőleg
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
B) Táblázat
-0: jók jóságosabbak szamarabbak cselekvőbb
-t: jókat jóságosabbakat szamarabbakat cselekvőbbet
-nek: jóknak jóságosabbaknak szamarabbaknak cselekvőbbnek
-vel: jókkal jóságosabbakkal szamarabbakkal cselekvőbbel
-ért: jókért jóságosabbakért szamárabbakért cselekvőbbért
-vé: jókká jóságosabbakká szamarabbakká cselekvőbbé
-n: jókon jóságosabbakon szamarabbakon cselekvőbbön
-ra: jókra jóságosabbakra szamarabbakra cselekvőbbre
-ról: jókról jóságosabbakról szamarabbakról cselekvőbbről
-ben: jókban jóságosabbakban szamarabbakban cselekvőbben
-ből: jókból jóságosabbakból szamarabbakból cselekvőbből
-be: jókba jóságosabbakba szamarabbakba cselekvőbbe
-nál: jóknál jóságosabbaknál szamarabbaknál cselekvőbbnél
-hoz: jókhoz jóságosabbakhoz szamarabbakhoz cselekvőbbhöz
-től: jóktól jóságosabbaktól szamarabbaktól cselekvőbbtől
-ig: jókig jóságosabbakig szamarabbakig cselekvőbbig
-ként: jókként jóságosabbakként szamarabbakként cselekvőbbként
-ül: – – – –
68
-kor: – – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: – – – –
-leg: – – – –
-szám: – – – –
-szer: – – – –
-t: – – – –
Mint látjuk, a melléknevek esetében a ragok egész világosan két cs o-
portra oszlanak, s a megoszlás feltűnően hasonlít a 6. pontban, a tu-
lajdonnevekkel kapcsolatban kimutatott megoszláshoz.
10. Számnevekkel való társulási képesség

Mint az előző fejezetben említettük, a számnév – a főnévvel és mel-
léknévvel együtt – a magyar grammatikai hagyomány szerint is a név-
szók tágabb kategóriájába tartozik. Ennek indíttatására meg kell vizs-
gálnunk a számnevek és a ragok társulási képességeit is.
A) Táblázat
-0: egy nyolc száz százak
-t: egyet nyolcat százat százakat
-nek: egynek nyolcnak száznak százaknak
-vel: eggyel nyolccal százzal százakkal
-ért: egyért nyolcért százért százakért
-vé: eggyé nyolccá százzá százakká
-n: egyen nyolcon százon százakon
-ra: egyre nyolcra százra százakra
-ről: egyről nyolcról százról százakról
-ben: egyben nyolcban százban százakban
-ből: egyből nyolcból százból százakból
-be: egybe nyolcba százba százakba
69
-nál: egynél nyolcnál száznál százaknál

-hoz: egyhez nyolchoz százhoz százakhoz
-től: egytől nyolctól száztól százaktól
-ig: egyig nyolcig százig százakig
-ként: egyként nyolcként százként százakként
-ül: – – – –
-kor: egykor nyolckor – –
-stül: – – - –
-ente: – – - –
-nként: egyenként nyolcanként százanként –
-leg: – – - –
-szám: – – százszám –
-szer: egyszer nyolcszor százszor –
-t: – – – –
B) Táblázat
-0: egész összes ötöd második
-t: egészet összeset ötödöt másodikat
-nek: egésznek összesnek ötödnek másodiknak
-vel: egésszel összessel ötöddel másodikkal
-ért: egészért összesért ötödért másodikért
-vé: egésszé összessé ötöddé másodikká
-n: egészen összesen ötödön másodikon
-ra: egészre összesre ötödre másodikra
-ről: egészről összesről ötödről másodikról
-ben: egészben összesben ötödben másodikban
-ből: egészből összesből ötödből másodikból
-be: egészbe összesbe ötödbe másodikba
-nál: egésznél összesnél ötödnél másodiknál
-hoz: egészhez összeshez ötödhöz másodikhoz
-től: egésztől összestől ötödtől másodiktól
-ig: egészig összesig ötödig másodikig
-ként: egészként összesként ötödként másodikként
70
-ül: – – – –
-kor: egészkor – – –
-stül: – – – –
-ente: – – – –
-nként: egészenként – ötödönként –
-leg: – – – –
-szám: egészszám – – –
-szer: egészszer – ötödször másod(ik)szor
-t: – – – –
11. Nyújtó hatás és asszimilálódás

Ismeretes, hogy a ragok túlnyomó többsége előtt a magánhangzóra
végződő szók véghangzója megnyúlik. A magyar névragozásra vonat-
kozó szakirodalomban ezért elvétve felvetődik az a nézet, miszerint e
nyújtó hatás ragismérv lenne. Ezt a nézetet már csak azért is vissza
kell utasítanunk, mert elfogadása esetén a ragot, tehát egy, a főnevek
egészére tartozó kategóriát csupán a főnevek egy részével szembeni
viselkedése alapján határoznánk meg. A másik meggondolás, amely-
nek alapján nem tulajdoníthatunk neki fontosságot, az, hogy a nyújtó
hatásban való részvétel, illetőleg résznemvétel alapján szétválogatott
járulékok olyan megoszlást mutatnak, amelynek eredménye egyetlen
más szempont szerinti megoszlással sem esik egybe, sőt még csak h a-
sonlítani sem hasonlít egyikhez sem.
Ugyanezt mondhatjuk bizonyos ragjainknak a főnév véghangzó-
jához való asszimilálódásáról is. Míg a szóvégi nyújtó hatás csak a
magánhangzóra, addig az asszimilálódás csak a mássalhangzóra vég-
ződő főnevekkel kapcsolatban észlelhető – bizonyos járulékok eseté-
ben. S az asszimilálódásban való részvétel, illetőleg résznemvétel is
teljesen esetleges jellegű. Mindenesetre egy közös táblázaton bemu-
tatjuk az elemek e két szempont szerinti viselkedését, de később, az
eredmények összesítésénél nem vesszük figyelembe az említett egyol-
dalúság miatt.
71
Nyújtás: Asszimilálódás:
-0:
-t: + (pl. kutyát) – (pl. vizet)
-nek: + (pl. kutyának) – (pl. víznek)
-vel: + (pl. kutyával) + (pl. vízzel)
-ért: + (pl. kutyáért)
-vé: + (pl. kutyává) + (pl. vízzé)
-n: + (pl. kutyán)
-ra: + (pl. kutyára) – (pl. vízre)
-ről: + (pl. kutyáról) – (pl. vízről)
-ben: + (pl. kutyában) – (pl. vízben)
-ből: + (pl. kutyából) – (pl. vízből)
-be: + (pl. kutyába) – (pl. vízbe)
-nál: + (pl. kutyánál) – (pl. víznél)
-hoz: + (pl. kutyához) – (pl. vízhez)
-től: + (pl. kutyától) – (pl. víztől)
-ig: + (pl. kutyáig) – (pl. vízig)
-ként: – (pl. kutyaként) – (pl. vízként)
-ül: + (pl. kutyául)
-kor: – (pl. órakor) – (pl. húsvétkor)
-stül: + (pl. órástul)
-ente:
-nként: + (pl. óránként)
-leg: – (pl. esetleg)
-szám: – (pl. óraszám) – (pl. hétszám)
-szer: – (pl. óraszor) – (pl. hétszer)
-t:
12. Szóközépi helyzet

Említettük, hogy az esetragok és egyéb járulékok különválasztása é r-
dekében a kérdéses elemeket a legkülönfélébb szerkezeti sajátságok
szempontjából kell vizsgálat alá vennünk. Figyelmünknek ki kell te r-
72
jednie minden lehetséges helyzetre, társulási képességre, sőt – mint

épp az előző pontban láttuk – még a fonetikai természetű vonásokra is.
Az előző pontok egyikében azt már megvizsgáltuk, hogy mely
végződések szerepelhetnek szóeleji, szókezdő helyzetben. Ugyanak-
kor tudjuk, hogy a szóban forgó nyelvi elemek mindegyike szerepel-
het szóvégi helyzetben, sőt ez a leggyakoribb, mondhatnánk ez a tipi-
kus előfordulási helyzetük.
Nem marad más hátra, mint hogy megvizsgáljuk a harmadik le-
hetséges pozíciót, a szóbelseji helyzetet is. Pontosabban: tisztáznunk
kell, hogy melyek azok a végződések, amelyek megjelenhetnek olyan
helyzetben is, amikor mind előttük, mind utánuk ugyanahhoz a sz ó-
hoz tartozó morféma áll. Ez a vizsgálat könnyűnek ígérkezik, de
megvalósítása felettébb körülményes. Miért? Azért, mert egyelőre a
magyar nyelvben (s nem csak a magyar nyelvben) nincsenek egzakt
szabályai annak, hogy meddig beszélhetünk ugyanarról a szóról, s m i-
kortól külön szókhoz tartozó morfémákról. Más szóval: nincs kifo-
gástalan objektív módszerünk annak eldöntésére, hogy mikor állunk
szemben összetett szóval, s mikor csak szintagmával. Nyilvánvaló,
hogy a helyesírás nem igazít el bennünket megnyugtató módon, hisz
az írásmód csak nagyjából tükrözi a valóságos nyelvi helyzetet. S az
egyéni használat közismerten ingadozó.
Mindenesetre közlünk egy táblázatot, amelyen egy-egy példával
próbáljuk meg bemutatni, hogy mely elemek tűrnek meg maguk után
még ugyanahhoz a szóhoz tartozó morfémát, s melyek nem. Mivel pél-
dáink – a dolog természetéből következően – szubjektivizmustól nem
mentesek, továbbá, mert ugyanazon szó és külön szó problémája –
mint már utaltunk rá – kielégítően megoldva nincsen, az összesítésben
az alább következő megoszlás eredményeit sem vesszük figyelembe.
-0: –
-t: + (pl. velőtrázó)
-nek: + (pl. égnek álló)
-vel: + (pl. kézzel írott)
73
-ért: + (pl. miértünk)

-vé: + (pl. lóvá tett)
-n + (pl. földön járó)
-ra: + (pl. jóravaló)
-ról: + (pl. terólad)
-ben: + (pl. bűnben élő)
-ből: + (pl. szóból értő)
-be: + (pl. tejbekása)
-nál: + (pl. őnáluk)
-hoz: + (pl. szívhez szóló)
-től: + (pl. vágytól égő)
-ig: + (pl. égig érő)
-ként ? (talán az önkéntes)
-ül: ?
-kor: + (pl. mikortól)
-stül –
-ente: –
-nként: + (pl. személyenkénti)
-leg: + (pl. viszonylagos)
-szám: + (pl. óraszámra)
-szer: + (pl. ötödszörre)
-t: –
13. Igekötői szerep

A bevisz, betesz, bemegy stb. igéinkben szereplő be- igekötő teljes alaki
egyezést mutat a vizsgált elemek sorában helyet foglaló -be végződés
palatális alternánsával (pl. vízbe), s szemantikai értékük is lényegében
azonos. A be- igekötő és a -be végződés feltehető azonosságának a ha-
tására megvizsgáltuk a ragszerű elemeket abból a szempontból is,
hogy melyikük lenne még a -be mintájára azonosítható valamely ige-
kötővel. Az eredmény a következő: a végződések nagy részének va-
lamely igekötővel való azonossága, pontosabban igekötőként való fun-
74
gálása szóba sem jöhet. Ilyenek: -t; -vé; -ig; -ként; -ül; -stül; -ente; -nként; -leg
stb. Vannak azután olyan ragjaink, amelyek birtokos személyjellel e l-
látva egyes igéink mellett olyanféle funkciót töltenek be, mint az ige-
kötők. Ilyen járulékunk pl. a -nek, mely az egyes szám harmadik sze-
mélyének jelével ellátva neki- alakban számos ige mellett fellép (neki-
megy, nekifog stb.). Ugyanígy a -rá és hozzá- ragok is (ráfog, rátör, hozzá-
vág, hozzájut stb.). Ám a rá-, neki- és hozzá- alakok a tulajdonképpeni
igekötőktől mégis különböznek annyiban, hogy a ráfog alak mellett
rámfog, rádfog stb. alak is él. Olyan helyzet, amikor az igekötő teljesen
azonos alakú az esetrag alapalternánsával, csak egy van, a -ba, illetőleg
-be; éppen ezért a magyar ragrendszer egésze szempontjából elhanya-
golható szórványjelenségnek tekinthetjük.
14. Az eredmények áttekintése

A 4–13. pontokban részletesen megvizsgáltuk, hogy a magyar név-
szók különböző fajtái az esetragszerű elemek közül melyekkel és m i-
lyen grammatikai járulékok jelenléte esetében társulhatnak. Általában
minden megoszlás esetében két csoportot nyertünk, tehát részint
olyan elemeket, amelyek az illető pont címében feltett kérdésre ige n-
nel feleltek, s olyanokat, amelyek vele szemben negatívan viselkedtek.
Most állítsuk egymás mellé a korábban nyert megoszlásokat:
A) Névmásokkal
társulhatnak nem társulhatnak
-t; -nek; -vel; -ért; -stül; -ente; -leg;
-vé; -on; -ra; -ról; -nként; -szám; -t;
-ben; -ből; -be; -nál; -ül.
-hoz; -től; -ig; -ként.
-kor; -szer.
75
B) Szóeleji helyzetben
előfordulnak nem fordulnak elő
-nek; -vel; -ért; -ből; -t; -vé; -n; -ig;
-ra; -től; -ben; -be; -ként; -ül; -kor; -stül;
-nál; -hoz; -től. -ente; -nként; -leg; -szám;
-szer; -t.
C) Tulajdonnevekkel
-t; -nek; -vel; -ért; -ül; -kor; -ente; -stül;
-vé; -n; -ra; -ról; -nként; -leg; -szám; -szer.
-ben; -ből; -be; -nál;
-hoz; -től; -ig; -ként; -t.
D) A tő jelentésétől
függetlenek függőek
-t; -nek; -vel; -ért; -kor; -ente; -szer; -stül;
-vé; -n; -ra; -ról; -nként; -leg; -ül; -szám; -t.
E) Jelekkel
-t; -nek; -vel; -ért; -kor; -stül; -ente; -szer;
-ve; -n; -ra; -ra; -nként; -leg; -szám; -t.
76
F) Melléknevekkel
-t; -nek; -vel; -ért; -stül; -ente; -nként; -szám;
-ve; -n; -ra; -ról; -szer; -t.
-ben; -ből; -be; -nál; -
-hoz; -től; -ig; -ként;
-ül; -kor; -leg.
G) Számnevekkel
-t; -nek; -vel; -ért; -stül; -ente; -leg;
-vé; -n; -ra; -ról; -t.
-hoz; -től; -ig; -ként;
-kor; -nként; -szám; -szer;
-ül.
15. Az eredmények értékelése

A 14. pontban hétféle csoportosítást kaptunk, hétféle megoszlását 26
különböző elemnek. Első pillanatra kissé kaotikusnak, rendszertele n-
nek látszanak e megoszlások. Számos elem hol a bal oldali, tehát az
illeszkedés szempontjából pozitív, hol pedig a jobb oldali, tehát az il-
leszkedés szempontjából negatív oldalon foglal helyet. A -kor elem
például az A), az F) és a G) megoszlást mutató táblázat esetében a bal
oldalon szerepel, minden más esetben a jobb oldalon. Az -ig elem a
B) megoszlás esetében a jobb oldalon található, minden más esetben
viszont a bal oldalon. Csupán az elemek egy bizonyos, kisebb része
található mind a hét esetben a bal oldalon. Ezek az elemek a követ ke-
zők: -nek; -vel; -ért; -ből; -ra; -ről; -ben; -be; -nál; -hoz; -től. Tehát 11 olyan
elemet találunk, amely a feltett kérdésre mindig igennel felel, azaz az
illető illeszkedési lehetőség tekintetében pozitívan viselkedik. Mond-
77
hatjuk-e ennek alapján, hogy a magyar főnévnek (s tán minden névszó-

nak) 11 esete van? Ez a válasz feltétlenül elhamarkodott lenne. Miért?
Azért, mert a megoszlások tüzetesebb vizsgálata után kiderül, hogy min-
den látszólagos káosz és rendszertelenség ellenére a hétféle megoszlás
közül hatnak az esetében mindig a bal oldalon találunk 16 elemet. E 16
elem a következő: -t; -nek; -vel; -ért; -vé; -n; -ra; -ről; -ben; -ből; -be; -nál; -hoz;
-től; -ig és -ként. Nos, ha ezekhez az elemekhez hozzászámítjuk az
alanyeset -0-morfémáját is, akkor összesen 17 olyan elemet kapunk,
amely a fentebb részletesen vizsgált 7 tipikus helyzet közül hat ese t-
ben mindig pozitívan viselkedik, azaz az illető helyzetben előfordu l-
hat. V é l e m é n y ü n k s z e r i n t e z a 1 7 e l e m e s e t r a g , a
m a g y a r f ő n é v n e k t e h á t 1 7 e s e t e v a n . Természetesen
tudjuk, hogy ezt az állításunkat még több oldalról alaposan meg kell
okolnunk. Reméljük, hogy ezzel sem maradunk adósa az olvasónak.
Elsőnek egy meglehetősen kézenfekvő aggályt szeretnénk elhárítani.
Mint említettük, hat esetben 16, illetőleg az alanyeset morfémá-
jával 17 elem mindig a megoszlás pozitív pólusán szerepel. Egy eset-
ben azonban, nevezetesen a szóeleji előfordulás esetében a bal, tehát
pozitív oldalon csupán 11 elemet találunk. Vajon nem ezt a minden
esetben a pozitív oldalon szereplő 11 elemet kellene esetragnak tekin-
tenünk? Imént is feltettük már a kérdést, és nemmel válaszoltunk rá.
Nos, a megokolás a következő. A hétféle megoszlás eredményei kö-
zül egyet önkényesen kiválasztani és az esetek számát csupán annak
alapján meghatározni nyilvánvalóan téves lenne. Viszont hat esetben
16, illetőleg 17 elem teljesen egyöntetűen viselkedik. Itt már törvén y-
szerűségről beszélhetünk. Mármost e hat eset látható törvényszerű-
ségét egyedül a szóeleji helyzet szerinti megoszlás eredményének
kedvéért sutba dobni végzetes hiba lenne, mert ez lényegében azt je-
lentené, hogy a hét megoszlás közül csak egyet veszünk figyelembe.
Továbbá valamiféle abszolút geometriai szabályosságot a nyelvi
elemek viselkedésétől nem várhatunk. A nyelv rendszer, de ez csak
azt jelenti, hogy elemei egymásra vonatkoztatottak, egymástól függő-
ek. Nem lehetünk tekintettel minden egyes elem minden egyes egyedi
78
sajátságára. Egy-egy elem sajátságaiból ki kell választanunk azokat,

amelyek más elem sajátságai között is fellelhetők s ily módon általá-
nosnak tekinthetők. Az általunk említett 16 elem hét tipikus helyzet
közül hat esetben egyformán viselkedik. Ez olyan nagyfokú és feltű-
nő egyezés, amit feltétlenül figyelembe kell vennünk. Jól látszik e 16
elem alapvető hasonlósága az alábbi összesítő táblázatból:
Tulajdonnévvel társul (+),
Jelentéstől független (+),
Számnevekkel társul (+),

Melléknévvel társul (+),
Névmással társul (+),
Szó elején fellép (+),

Jelekkel társul (+),
nem lép fel (–)

nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)

függő (–)
-0:
-t: + + + + + + –
-nek: + + + + + + +
-vel: + + + + + + +
-ért: + + + + + + +
-vá: + + + + + + –
-n: + + + + + + –
-ra: + + + + + + +
-ról: + + + + + + +
-ben: + + + + + + +
-ből: + + + + + + +
-be: + + + + + + +
-nál: + + + + + + +
-hoz: + + + + + + +
-től: + + + + + + +
-ig: + + + + + + –
-ként: + + + + + + –
-ül: – – – (+) + + –
-kor: – – – – – + –
79
Tulajdonnévvel társul (+),
Jelentéstől független (+),
Számnevekkel társul (+),

Melléknévvel társul (+),
Névmással társul (+),
Szó elején fellép (+),

Jelekkel társul (+),
nem lép fel (–)

nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)
nem társul (–)

-stül: – – függő (–)
– – – – –
-ente: – – – – – – –
-nként: – – – – – + –
-leg: – – – – + – –
-szám: – – – – – + –
-szer: + – – – – + –
-t: – + – – – – –
16. További indokok

A 15. pontban 16, illetőleg az alanyesettel együtt 17 esetragot, azaz
esetet ismertünk el. Azokat és csak azokat az elemeket ismertük el
esetragoknak, amelyek a) társulhatnak névmásokkal, b) felléphetnek
tulajdonnevek után, c) nem függenek a tő jelentésétől, tehát illeszke-
désüket nem akadályozzák bizonyos szemantikai sávok, d) felléphe t-
nek jelek, nevezetesen a többesszám -k, illetőleg -i jele után, birtokos
személyjelek és az -é birtokjel után, továbbá e) melléknevek és f) szám-
nevek után.
A megmaradt elemek kivétel nélkül előfordulnak az előbb emlí-
tett hat helyzet egyikében vagy másikában, de mind a hat helyzetben
csak az általunk felsorolt 16 elem fordul elő.
Ennek kapcsán számos további kérdés vetődik fel. Először: Ha a
szóban forgó 16 elemet tartjuk csak esetragnak, akkor milyen termé-
szetűek a megmaradt, a 16-on kívül eső elemek? Másodszor: A hat
előfordulási lehetőség egyaránt fontos-e a rag kritériumaként, vagy ta-
lán egyik-másik – s akkor melyik – alapvető jelentőségű? Harmad-
80
szor: Mi indokolja, hogy csak azokat az elemeket tekintjük ragoknak,

amelyek az említett hat helyzetben előfordulnak, s azokat, amelyek
ennél kevesebbszer fordulnak elő, kizárjuk a ragok sorából?
Az első kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy a 16 esetrag közé nem
tartozó elemek nem ragok, hanem képzők. Ezt az állításunkat dolgo-
zatunk következő, harmadik fejezetében majd részletesen bizonyítjuk.
A második kérdésre azt kell felelnünk, hogy a hat előfordulási le-
hetőség mint esetragismérv nem egyforma súlyú. Egyikük: a jelek utá-
ni előfordulási lehetőség fontosság tekintetében messze maga mögött
hagyja a többit. Miért? Nos, ha erre válaszoltunk, akkor már lényegé-
ben a harmadik kérdésre is megfeleltünk.
Nyelvünkben vannak olyan morfémakapcsolatok, amelyek közé
más morféma nem ékelődhet be. Például a nedves szó nedv és -es mor-
fémája között más morféma sohasem jelenhet meg. Ezzel szemben
vannak olyan morfémakapcsolatok, amelyek közé más morfémák elv-
ben szinte tetszőleges számban járulhatnak. Például a háznak morféma-
kapcsolat ház és -nak eleme közé számos más morféma beékelődhet:
házaknak, házamnak, házaimnak, házénak, házunkénak stb. Mindennek
alapján azt is mondhatnánk, hogy nyelvünkben csupán egyetlen név-
szóragozás van, a házat, háznak, házzal stb. -féle, s a többiek (házam-
nak, házaknak, házénak stb.) ennek módosított formái, de a z a l a p -
séma lényegében változatlan marad.
A magyar főnévragozásnak ilyenformán a következő formái vannak:
A) Alapragozás (pl. háznak; házat stb.).
B) Többesjellel bővült ragozás (pl. házaknak).
C) Birtokos személyjellel bővült ragozás (pl. házamnak).
D) Birtokos személyjellel és többesjellel bővült ragozás (pl.
házainak).
E) -é birtokjellel bővült ragozás (pl. házénak).
F) -é birtokjellel és többesjellel bővült ragozás (pl. házakénak).
81
G) -é birtokjellel és birtokos személyjellel bővült ragozás (pl.

házaménak).
H) -é birtokjellel, birtokos személyjellel és többesjellel bővült
ragozás (pl. házaméinak).
I) -é birtokjellel és -i többesjellel bővült ragozás (pl. házéi).
J) -é birtokjellel, -i többesjellel, birtokos személyjellel és -i töb-
besjellel bővült ragozás (pl. házaiméi).
Amikor a magyar (s általában a finnugor) névszóragozás sajátosságát ke-

ressük, hasznos, ha egybevetjük azt az indoeurópai típusú deklinációval.
A kétféle névragozás között talán az a legfeltűnőbb különbség;
hogy a magyar sokesetű, az indoeurópai névszóragozás régi típusa
pedig kevés esetű rendszer. Ez a különbség azonban nem minőségi
jellegű, s eredetileg a magyaré sem volt sokesetű, a honfoglalás kor á-
ban a mi eseteink száma sem igen haladta meg a tízet. A különbséget
tehát máshol kell keresnünk.
Ha felsoroljuk a latin hortus paradigmájának tagjait, mindössze
csak tízet számolhatunk össze. Ezzel szemben a magyar kert para-
digmájának félezernél több alakja van, s ezek az alakok nemcsak el-
méletileg lehetséges morfémakapcsolatok, hanem gyakorlatilag élők
és előfordulók. Ha a kétféle névragozás csak az esetek számában té r-
ne el, akkor a latin főnév tíz alakjával szemben a magyar főnévnek
mindössze harmincnégy alakot kellene felmutatnia (ti. 17 egyes számú
és 17 többes számú alakot). Ezzel szemben még akkor is, ha csak öt ese-
tünk volna, a magyar főnév paradigmája száznál több alakot számlálna.
Az alapvető különbséget, az alakok számá-
n a k f e l t ű n ő e l t é r é s é t a j e l e k o k o z z á k . A jel az a sa-
játos kategória, amely a magyar névragozást szinte páratlanul gazd ag-
gá teszi – s szembeállítja a régi típusú indoeurópai névragozással,
mely a jelet nem ismeri, még a többes szám jelét sem, és az egyes es e-
teknek más alakú, oszthatatlan morfémája van az egyes számban és
más a többes számban.
82
A magyar deklinációt éppen ez a bővülési képesség, ez az elvben

szinte korlátlan betoldási lehetőség jellemzi az indoeurópai flexióval
szemben. Mi azt a 16 elemet tekintjük esetragnak, amely e tágítható
rendszer, a jelekkel való bővülésre képes alapparadigma egyik pólusát
képezi, amikor a másik pólus a tő. Hogy az általunk esetragnak tartott
elemek minőségileg mennyire különböznek azoktól, amelyek nem ta r-
toznak e 16 közé, azt talán úgy tehetjük a legszemléletesebbé, ha
egymás mellett felsoroljuk egy a 16 esetrag közé tartozó, s egy az o-
kon kívül eső elem előfordulási lehetőségeit. Íme:
-nek -stül
háznak; – – Házastul;
házaknak; – – –
házamnak; házadnak; házának; –
házunknak; házatoknak; házuknak; –
házaimnak; házaidnak; házainak; –
házainknak; házaitoknak; házaiknak; –
házénak; – – –
házakénak; – – –
házaménak; házadénak; házáénak; –
házunkénak; házatokénak; házukénak; –
házaiménak; házaidénak; házaiénak; –
házainkénak; házaitokénak; házaikénak; –
házéinak; házakéinak; – –
házaméinak; házadéinak; házáéinak; –
házunkéinak; házatokéinak; házunkéinak; –
házaiméinak; házaidéinak; házaiéinak; –
házainkéinak; házaitokéinak; házaikéinak; –
Lajosnak; – – –
kövérnek; kövéreknek; – –
kövérebbnek; kövérebbeknek; – –
kövérének; kövérekének; – –
kövérebbének; kövérebbekének; – –
száznak; százaknak; – –
83
A -nek elem tehát – példánk esetében – 53 helyzetben fordul elő szem-

ben a -stül e g y e t l e n előfordulásával. Persze a -nek 53 előfordulá-
sának túlnyomó része jelek utáni helyzetből adódik: 49 esetben lép fel
jelek után.
A legutóbbi táblázat bizonyára olvasónkat is meggyőzte arról, hogy a
-nek-féle elemek minőségileg különböznek a -stül-féle elemektől. Ha
rápillantunk a táblázatra, azonnal láthatjuk, hogy a -stül és társai a szó
szoros értelmében k í v ü l m a r a d n a k a m a g y a r n é v s z ó
paradigmáján.
17. Átmeneti jelenségek

Az eddigiek folyamán mindig két világosan különváló csoportról be-
széltünk: olyan elemekről, amelyek előfordulhatnak mindenféle jel
után, s olyanokról, amelyek semmiféle jel után nem léphetnek fel. A
jel után is előforduló elemeket esetragnak minősítettük, a többit pe-
dig képzőnek, azt ígérve, hogy azok képző voltát majd külön bizo-
nyítjuk.
A nyelvi valóság azonban sokkal bonyolultabb annál, hogysem a
vizsgálatunk tárgyát képező járulékok mindegyike elosztható lenne
két, határozottan elváló kategória között. A nyelv állandó változásban
van, s életének bármely korszakából veszünk egy szinkrónikus met-
szetet, az átmeneteknek mindig más és más állomásaival találkozunk.
Dolgozatunk utolsó, hatodik fejezetében, ahol a vizsgált elemek tör-
ténetére pillantunk vissza, több példát találunk majd erre. Most csak
egyetlenegyet említünk. A jelen fejezetben az -nként elemet képzőnek
minősítettük, mert ma már csak a jeltelen tővel kapcsolódhat, s így
felfogásunk értelmében semmi keresnivalója az esetragok között. Ám a
magyar régiségben ilyen példákat találunk: garádicsokonként, perioduso-
konként stb. Mindez azt bizonyítja, hogy az -nként régebben esetrag
volt, időközben azonban – megszűkült előfordulási lehetőségeinek
megfelelően – képzővé vált.
84
Az -nként rag képzővé válása régen lezárult. Ám a szüntelen át-

menet, az egyik kategóriából a másikba való átáramlás ma is tart . S
van nem egy olyan elemünk, amely – hogy úgy mondjuk – éppen
úton van a kettő között (pl. az -ül elem). Mi nem foglaltuk bele abba
a 16, illetőleg az alanyesettel együtt 17 elembe, amely szerintünk kif o-
gástalanul eleget tesz az esetraggal szemben támasztott követelmé-
nyeknek, nevezetesen a teljes paradigmába való beilleszkedésnek, ille-
tőleg – „technikai” oldalról nézve – annak, hogy előfordulhat jelek
után. Nos, az -ül, annak ellenére, hogy nem vettük fel az esetragok
közé, előfordulhat jelek után is. A segítségül, támaszomul stb. alakok ma
is előfordulnak, s nem is hatnak furcsán. Viszont a barátaimul, ellensége-
itekül stb. -féle alakok előfordulási valószínűsége igen csekély, s ha el-
vétve produkál is valaki még ilyesfélét, erőltetettnek, régiesnek érez-
zük. Nagyjából-egészéből azt mondhatjuk tehát, hogy az -ül az egyes
számban még jelek után is előfordul, de a többes számú jeles alakok
után már kiveszett, vagy kiveszőfélben van. Ugyanígy nem szerepel
tulajdonnév után: a Lajosul, Balatonul stb. alakok merőben kiagyaltak-
nak hangzanak. Az -ül tehát már a fő indícium, a jelek utáni előfordu-
lási lehetőség szempontjából is foghíjas, ugyanakkor a legtöbb
mellékindicium – mint az imént idézett tulajdonnevekkel való kap-
csolódási képtelenség – szempontjából is tökéletlenül viselkedik.
Ezért nem foglaltuk az esetragok közé, elismerve, hogy a két pólus
között sajátos átmeneti kategóriát képez, s útban van a ragok tart o-
mányából a képzők tartományába.
Az -ül-höz hasonlóan több átmeneti vonást mutat a -kor elem.
Elvétve ez is megjelenhet jel után (alkalmakkor; névnapomkor stb.), de
csak elvétve. S nem járulhat minden főnévhez: szemantikailag tilos
sávjai vannak, ami rag esetében nincs.
De nemcsak „tökéletlen” ragokat találunk, hanem „rakoncátlan-
kodó” képzőket is. Ilyen az az -n elem (az ún. -n modális), amelynek
segítségével melléknévből határozószót képezhetünk. Több nyelvtan-
írónk ezt egy sajátos, csak a melléknevek körében fellelhető eset ra g-
jának tekintette. Viszont képző volta mellett szól az a körülmény,
85
hogy jelek után általában nem jelenhet meg. Van például erősen alak,
de erőseken, erősemen stb. alakok nincsenek. Viszont van erősebben alak
is, tehát az -n olyan képző, mely egy jel, nevezetesen a középfok -bb jele
után megjelenhet, noha egyébként a képzőkhöz hasonlóan viselkedik.
(Esetleg felvetődik olvasónkban az a gondolat, hogy erősebbeken
alak is van. Igen van, de az nem a középfokú többesnek és az -n mo-
dálisnak az összetétele, hanem szuperesszívusz.) Mindezekről a prob-
lémákról még később is szólunk,
18. Általánosabb érvényű következtetések.

Dolgozatunk e második fejezetében kimutattuk, hogy az alanyeseten
kívül 16 esetünk van, pontosabban 16 olyan esetragunk, amely
m i n d e n n é v s z ó u t á n előfordulhat, tekintet nélkül arra, hogy a
névszó jeltelen-e avagy különféle jelek járulnak hozzá. Meggyőződé-
sünk, hogy mindez nem véletlen jelenség.
Tudjuk, hogy a magyar nyelvtanírók a főnevet és a melléknevet
mindig rokon, ha ugyan nem azonos kategóriaként kezelték. Ennek
megfelelően – talán egyetlen szerzőtől eltekintve – a főnév- és mel-
léknévragozást sem választották szét, hanem osztatlan névszó-, illető-
leg névragozásról beszéltek. Eredményeink alapján ezt a régi felfogást
teljes mértékben igazoltnak látjuk.
Ha azt tapasztalnók, hogy bizonyos ragok csak bizonyos névszó-
fajta, mondjuk csak a melléknév után fordulnak elő, de jelentésre való
tekintet nélkül az illető alosztály minden tagjával, tehát minden me l-
léknévvel társulnak, s minden jel után is megjelennek, akkor valóban
el kellene fogadnunk, hogy vannak külön melléknévi esetek stb. Ám
azt látjuk, hogy azok az „esetragok”, amelyek csak egy névszóalos z-
tály után lépnek fel (mint a melléknév fentebb idézett -n modálisa), a
paradigma egészébe a valódi ragokhoz hasonlóan be nem illeszked-
nek, ezért a speciális esetek gondolatát vissza kell utasítanunk.
86
19. Összefoglalás
Az előzmények alapján most felsoroljuk a magyar névszó eseteit:
1. Alanyeset Pl. ember
2. Tárgyeset Pl. embert
3. Datívusz Pl. embernek
4. Insztrumentálisz Pl. emberrel
5. Kauzálisz Pl. emberért
6. Faktívusz Pl. emberré
7. Szuperesszívusz Pl. emberen
8. Szublatívusz Pl. emberre
9. Delatívusz Pl. emberről
10. Inesszívusz Pl. emberben
11. Elatívusz Pl. emberből
12. Illatívusz Pl. emberbe
13. Adesszívusz Pl. embernél
14. Allatívusz Pl. emberhez
15. Ablatívusz . Pl embertől
16. Terminatívusz Pl. emberig
17. Formálisz Pl. emberként
Befejezésképpen még megjegyezzük, hogy elképzelhető lenne a jelek-
kel való társulási képességnek ragismérvként való felhasználása más
finnugor nyelvekben is.
87
Antal: A magyar esedtrendszer
Függelék a második fejezethez
A második fejezetben utaltunk már arra, hogy a magyar főnév fél-

ezernél több alakkal rendelkezik. Most azt szeretnők megvizsgálni,
hogy pontosan hány alakot számolhatunk össze.
Mindenekelőtt arra szeretnénk emlékeztetni, hogy az esetragok,
mint láttuk, nincsenek tekintettel a tövek jelentésének természetére,
nincsenek tiltott szemantikai sávjaik, azaz mindenféle tővel társulhat-
nak. Ugyancsak társulhatnak mindenféle névszói jellel. Ez azt jelenti,
hogy amikor a névszó teljes paradigmájáról beszélünk, akkor azt
nemcsak elméletileg lehetséges sémának tekintjük. Persze a paradig-
mában található nagyszámú alak mindegyikének előfordulási gyakori-
sága nem egyforma. Az embert, házakat, fiadét stb. alakok megjelenési
valószínűsége jóval nagyobb, mint az embereiméit, házaitokként, fiaiéit
stb. alakokéi. De ezek is lehetséges, érthető és ritkábban bár, de el ő-
forduló alakok.
Mielőtt megadnánk egy magyar főnév teljes paradigmáját, nézzük
meg, hogy hány alakot kell találnunk a paradigmában. Ezt a legkö ny-
nyebben úgy számíthatjuk ki, hogy felsoroljuk a magyar főnév alany-
esetű alakjait és ezt – mivel tizenhét esettel számolunk – megszoroz-
zuk tizenhéttel. A kapott összeg lesz a teljes paradigma tagjainak
száma. Tehát nézzük az alanyeseteket:
1. ember, 2. emberek, 3. emberé, 4. emberéi, 5. embereké, 6. emberekéi,
7. emberem, 8. embered, 9. embere, 10. emberünk, 11. emberetek, 12. emberük,
13. embereim, 14. embereid, 15. emberei, 16. embereink, 17. embereitek,
18. embereik, 19. emberemé, 20. emberedé, 21. emberéé, 22. emberünké,
23. embereteké, 24. emberüké, 25. embereimé, 26. embereidé, 27. embereié,
28. embereinké, 29. embereiteké, 30. embereiké, 31. embereméi, 32. emberedéi,
88
Antal: A magyar esedtrendszer Függelék a második fejezethez
33. embereéi, 34. emberünkéi, 35. emberetekéi, 36. emberükéi, 37. embereiméi,
38. embereidéi, 39. embereiéi, 40. embereinkéi, 41. embereitekéi, 42. embereikéi.
Mint láthatjuk, a magyar főnévnek 42 alanyesetű alakja, azaz 42 ra-
gozható bázisa van. (Lotz kissé szűkkeblűen csak 14 ilyen alakkal szá-
mol: „A normal nominal paradigm in standard Hungarian contains 14
bases formed be adding the following 14 suffixes to the stem: 1. -0
(zero); 2. -m; 3. -d; 4. -a/-e; 5. (u)nk/-(y)nk, 6. -tok/-tek/-tök; 7. -uk/-yk;
8. -k, 9. -im; 10. -id; 11. -i; 12. -ink; 13. -itok/-itek; 14. -ik. (LOTZ é.n:185)
A magyar főnév paradigmájában tehát 42×17=714 alak van. A
melléknév paradigmája jóval gazdagabb, hisz az is felmutatja az imént
felsorolt 42 alanyesetű alakot, de azok mindegyike társulhat még a kö-
zépfok -bb jelével.
Ezek után bemutatjuk az ember főnév teljes paradigmáját.
A) Táblázat
Alapragozás Többesjellel bővült ragozás
1. ember emberek
2. embert embereket
3. embernek embereknek
4. emberrel emberekkel
5. emberért emberekért
6. emberré emberekké
7. emberen embereken
8. emberre emberekre
9. emberről emberekről
10. emberben emberekben
11. emberből emberekből
12. emberbe emberekbe
13. embernél embereknél
14. emberhez emberekhez
15. embertől emberektől
16. emberig emberekig
17. emberként emberekként
89
B) Táblázat
-é birtokjellel -é birtokjellel és -k többesjellel és -k többesjellel,
bővült -i többesjellel -é birtokjellel bő- -é birtokjellel és
ragozás bővült ragozás vült ragozás -i többesjellel
bővült ragozás
1. emberé emberéi embereké emberekéi
2. emberét emberéit emberekét emberekéit
3. emberének emberéinek emberekének emberekéinek
4. emberével emberéivel emberekével emberekéivel
5. emberéért emberéiért emberekéért emberekéiért
6. emberévé emberéivé emberekévé emberekéivé
7. emberén emberéin emberekén emberekéin
8. emberére emberéire emberekére emberekéire
9. emberéről emberéiről emberekéről emberekéiről
10. emberében emberéiben emberekében emberekéiben
11. emberéből emberéiből emberekéből emberekéiből
12. emberébe emberéibe emberekébe emberekéibe
13. emberénél emberéinél emberekénél emberekéinél
14. emberéhez emberéihez emberekéhez emberekéihez
15. emberétől emberéitől emberekétől emberekéitől
16. emberéig emberéiig emberekéig emberekéiig
17. emberéként emberéiként emberekéként emberekéiként
C) Táblázat
Birtokos személyjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. személy 2. személy 3. személy
1. emberem embered embere
2. emberemet emberedet emberét
3. emberemnek emberednek emberének
4. emberemmel embereddel emberével
5. emberemért emberedért emberéért
90
6. emberemmé embereddé emberévé

7. emberemen embereden emberén
8. emberemre emberedre emberére
9. emberemről emberedről emberéről
10. emberemben emberedben emberében
11. emberemből emberedből emberéből
12. emberembe emberedbe emberébe
13. emberemnél emberednél emberénél
14. emberemhez emberedhez emberéhez
15. emberemtől emberedtől emberétől
16. emberemig emberedig emberéig
17. emberemként emberedként embereként
Többes szám
1. emberünk emberetek emberük
2. emberünket embereteket emberüket
3. emberünknek embereteknek emberüknek
4. emberünkkel emberetekkel emberükkel
5. emberünkért emberetekért emberükért
6. emberünkké emberetekké emberükké
7. emberünkön embereteken emberükön
8. emberünkre emberetekre emberükre
9. emberünkről emberetekről emberükről
10. emberünkben emberetekben emberükben
11. emberünkből emberetekből emberükből
12. emberünkbe emberetekbe emberükbe
13. emberünknél embereteknél emberüknél
14. emberünkhöz emberetekhez emberükhöz
15. emberünktől emberetektől emberüktől
16. emberünkig emberetekig emberükig
17. emberünkként emberetekként emberükként
91
D) Táblázat
Birtokos személyjellel és többesjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. embereim embereid emberei
2. embereimet embereidet embereit
3. embereimnek embereidnek embereinek
4. embereimmel embereiddel embereivel
5. embereimért embereidért embereiért
6. embereimmé embereiddé embereivé
7. embereimen embereiden emberein
8. embereimre embereidre embereire
9. embereimről embereidről embereiről
10. embereimben embereidben embereiben
11. embereimből embereidből embereiből
12. embereimbe embereidbe embereibe
13. embereimnél embereidnél embereinél
14. embereimhez embereidhez embereihez
15. embereimtől embereidtől embereitől
16. embereimig embereidig embereiig
17. embereimként embereidként embereiként
Többes szám
1. embereink embereitek embereik
2. embereinket embereiteket embereiket
3. embereinknek embereiteknek embereiknek
4. embereinkkel embereitekkel embereikkel
5. embereinkért embereitekért embereikért
6. embereinkké embereitekké embereikké
7. embereinken embereiteken embereiken
8. embereinkre embereitekre embereikre
92
9. embereinkről embereitekről embereikről

10. embereinkben embereitekben embereikben
11. embereinkből embereitekből embereikből
12. embereinkbe embereitekbe embereikbe
13. embereinknél embereiteknél embereiknél
14. embereinkhez embereitekhez embereikhez
15. embereinktől embereitektől embereiktől
16. embereinkig embereitekig embereikig
17. embereinkként embereitekként embereikként
E) Táblázat
Birtokos személyjellel és -é birtokjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. emberemé emberedé emberéé
2. emberemét emberedét emberéét
3. emberemének emberedének emberéének
4. emberemével emberedével emberéével
5. embereméért emberedéért emberééért
6. emberemévé emberedévé emberéévé
7. emberemén emberedén emberéén
8. emberemére emberedére emberéére
9. embereméről emberedéről emberééről
10. emberemében emberedében emberéében
11. embereméből emberedéből emberééből
12. emberemébe emberedébe emberéébe
13. embereménél emberedénél emberéénél
14. embereméhez emberedéhez emberééhez
15. emberemétől emberedétől emberéétől
16. embereméig emberedéig emberééig
17. embereméként emberedéként emberééként
93
Többes szám
1. emberünké embereteké emberüké
2. emberünkét emberetekét emberükét
3. emberünkének emberetekének emberükének
4. emberünkével emberetekével emberükével
5. emberünkéért emberetekéért emberükéért
6. emberünkévé emberetekévé emberükévé
7. emberünkén emberetekén emberükén
8. emberünkére emberetekére emberükére
9. emberünkéről emberetekéről emberükéről
10. emberünkében emberetekébe emberükében
11. emberünkéből emberetekéből emberükéből
12. emberünkébe emberetekébe emberükébe
13. emberünkénél emberetekénél emberükénél
14. emberünkéhez emberetekéhez emberükéhez
15. emberünkétől emberetekétől emberükétől
16. emberünkéig emberetekéig emberükéig
17. emberünkéként emberetekéként emberükéként
F) Táblázat
Birtokos személyjellel, többes jellel és -é birtokjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. embereimé embereidé embereié
2. ernbereimét embereidét embereiét
3. embereimének embereidének embereiének
4. embereimével embereidével embereiével
5. embereiméért embereidéért embereiéért
6. embereimévé embereidévé embereiévé
94
7. embereimén embereidén embereién

8. embereimére embereidére embereiére
9. embereiméről embereidéről embereiéről
10. embereimében embereidében embereiében
11. embereiméből embereidéből embereiéből
12. embereimébe embereidébe embereiébe
13. embereiménél embereidénél embereiénél
14. embereiméhez embereidéhez embereiéhez
15. embereimétől embereidétől embereiétől
16. embereiméig embereidéig embereiéig
17. embereiméként embereidéként embereiéként
Többes szám
1. embereinké embereiteké embereiké
2. embereinkét embereitekét embereikét
3. embereinkének embereitekének embereikének
4. embereinkével embereitekével embereikével
5. embereinkéért embereitekéért embereikéért
6. embereinkévé embereitekévé embereikévé
7. embereinkén embereitekén embereikén
8. embereinkére embereitekére embereikére
9. embereinkéről embereitekéről embereikéről
10. embereinkében embereitekében embereikében
11. embereinkéből embereitekéből eanbereikéből
12. embereinkébe embereitekébe embereikébe
13. embereinkénél embereitekénél embereikénél
14. embereinkéhez embereitekéhez embereikéhez
15. embereinkétől embereitekétől embereikétől
16. embereinkéig embereitekéig embereikéig
17. embereinkéként embereitekéként embereikéként
95
G) Táblázat
Birtokos személyjellel, -é birtokjellel és többesjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. embereméi emberedéi embereéi
2. embereméit emberedéit embereéit
3. embereméinek emberedéinek embereéinek
4. embereméivel, emberedéivel embereéivel
5. embereméiért emberedéiért embereéiért
6. embereméivé emberedéivé embereéivé
7. embereiméin embereidéin embereéin
8. embereméire emberedéire embereéire
9. embereméiről emberedéiről embereéiről
10. embereméiben emberedéiben embereéiben
11. embereméiből emberedéiből embereéiből
12. embereméibe emberedéibe embereéibe
13. embereméinél emberedéinél embereéinél
14. embereméihez emberedéihez embereéihez
15. embereméitől emberedéitől embereéitől
16. embereméiként emberedéiként embereéiként
Többes szám
1. emberünkéi emberetekéi emberükéi
2. emberünkéit emberetekéit emberükéit
3. emberükéinek emberetekéinek emberükéinek
4. emberünkéivel emberetekéivel emberiekéivel
5. emberünkéiért emberetekéiért emberükéiért
6. emberünkéivé emberetekéivé emberükéivé
7. emberünkéin emberetekéin emberükéin
8. emberünkéire emberetekéire emberükéire
9. emberünkéiről emberétekéiről emberükéiről
96
10. emberünkéiben emberetekéiben emberükéiben

11. emberünkéiből emberetekéiből emberükéiből
12. emberünkéibe emberetekéibe emberükéibe
13. emberünkéinél emberetekéinél emberükéinél
14. emberünkéihez emberetekéihez emberükéihez
15. emberünkéitől emberetekéitől emberiekéitől
16. emberünkéiig emberetekéiig emberükéiig
17. emberünkéiként emberetekéiként emberükéiként
H ) Táblázat
Birtokos személyjellel, többesjellel,
-é birtokjellel és többesjellel bővült ragozás
Egyes szám
1. embereiméi embereidéi embereiéi
2. embereiméit embereidéit embereiéit
3. embereiméinek embereidéinek embereiéinek
4. embereiméivel embereidéivel embereiéivel
5. embereiméiért embereidéiért embereiéiért
6. embereiméivé embereidéivé embereiéivé
7. embereiméin embereidéin embereiéin
8. embereiméire embereidéire embereiéire
9. embereiméiről embereidéiről embereiéiről
10. embereiméiben embereidéiben embereiéiben
11. embereiméiből embéreidéiből embereiéiből
12. embereiméibe embereidéibe embereiéibe
13. embereiméinél embereidéinél embereiéinél
14. embereiméihez embereidéihez embereiéihez
15. embereiméitől embereidéitől embereiéitől
16. embereiméiig embereidéiig embereiéiig
17. embereiméiként embereidéiként embereiéiként
97
Többes szám
1. embereinkéi embereitekéi embereikéi
2. embereinkéit embereitekéit embereikéit
3. embereinkéinek embereitekéinek embereikéinek
4. embereinkéivel embereitekéivel embereikéivel
5. embereinkéiért embereitekéiért embereikéiért
6. embereinkéivé embereitekéivé embereikéivé
7. embereinkéin embereitekéin embereikéin
8. embereinkéire embereitekéire embereikéire
9. embereinkéiről embereitekéiről embereikéiről
10. embereinkéiben embereitekéiben embereikéiben
11. embereinkéiből embereitekéiből embereikéiből
12. embereinkéibe embereitekéibe embereikéibe
13. embereinkéinél embereitekéinél embereikéinél
14. embereinkéihez embereitekéihez embereikéihez
15. embereinkéitől embereitekéitől embereikéitől
16. embereinkéiig embereitekéiig embereikéiig
17. embereinkéiként embereitekéiként embereikéiként
98
Antal: A magyar esedtrendszer III. Képző, rag, jel
III. Képző, rag, jel
1. A fejezet célja
Dolgozatunk előző fejezetében a magyar főnév esetragjait vizsgáltuk,
és arra a következtetésre jutottunk, hogy nem tekinthetjük egynemű-
eknek mindazokat az elemeket, amelyeket a hagyományos felfogás
esetrag elnevezés alatt foglal egy kategóriába. Kimutattuk, hogy ezek
az állítólag egységes esetragok a különböző jelekkel szembeni visel-
kedésük, valamint egyéb indíciumok alapján két, meglehetősen világo-
san különváló csoportra oszlanak. Az egyik csoportba a -t, -nek, -vel, -ért,
-vé, -n, -ra, -ról, -ben, -ből, -be, -nál, -hoz, -től, -ig és -ként elemet soroltuk,
és megállapítottuk, hogy ezek e s e t r a g o k . Elkülönítettük tőlük az
-ül, -kor, -stül,-ente, -nként, -leg, -szám, -szer és -t (Vásárhelyt stb.) ele-
met, s ez utóbbiakról sommásan csak annyit mondtunk, hogy ezek
k é p z ő k , későbbre halasztva állításunk részletes igazolását.
A jelen fejezetben kissé eltérő irányból közelítjük meg ugyanezt a
problémát. Azt szeretnők ugyanis bemutatni, hogy a szóban forgó
különbséget akkor is megkapjuk, ha nem kifejezetten a magyar névra-
gozásra irányítjuk figyelmünket, hanem a legkülönfélébb nyelvi ele-
meket vizsgáljuk viselkedés, más elemekkel való társulási képesség,
előfordulási lehetőség, egyszóval disztribúció szempontjából. Mivel
vizsgálódásunk során elkerülhetetlenül szembetalálkozunk majd tu-
lajdonképpeni célunkkal, nevezetesen képző és rag különválasztásá-
99
nak problémájával, ezért az érdemi vizsgálat megkezdése előtt e két

kategória hagyományos megkülönböztetésmódját vesszük szemügyre.
2. Képző és rag megkülönböztetésének hagyományos módja

Képző és rag különválasztásának van egy hagyományos szabálya. A
kézikönyvek és tankönyvek képzőnek nevezik azokat az elemeket,
amelyek megváltoztatják a szó jelentését, viszont ragnak nevezik az o-
kat, amelyek nem változtatják meg a szó jelentését, hanem a szavak
mondatbeli viszonyait fejezik ki, mondatrészt csinálnak a szóból stb.
Hogy mindjárt konkrét példát is idézzünk, szólaltassuk meg egyik k i-
tűnő egyetemi tankönyvünket. Ez a következőket mondja erről a ké r-
désről: „A képzőmorféma … a tő képviselte jelentésnek módosítója
többé-kevésbé meghatározott irányban vagy irányokban … Az előbbi-
ekkel ellentétben a ragmorfémák nem szemantikai jelek, nem a szó j e-
lentésébe avatkoznak bele, hanem más szavakhoz való viszonyát tü n-
tetik fel.” (BÁRCZI 1953: 37)
3. Rag és jelentés
Az előbb idézett hagyományos meghatározásmóddal kapcsolatban
nem hallgathatjuk el aggályainkat. Mindenekelőtt azt nézzük meg t ü-
zetesebben, elfogadható-e az a nézet, amely szerint a ragnak nincs je-
lentése. E kérdést több irányból is megközelítjük.
Legelőször is egy általános meggondolásra szeretnénk hivatkozni.
A nyelv jel és jelentés egysége. A jelek síkján csak akkor különíthetünk el
valamely szegmentumot, csak akkor tekinthetjük például morfémának
vagy szónak, tehát valamilyen elemnek, ha a jelentések síkján is megfelel
neki valami. Ellenkező esetben minek a jele lenne? E szabály alól csak a
fonémák kivételek. Azoknak valóban nem felel meg semmi a jelentések
síkján. Éppen ezért nem is jelek, tehát minőségileg különböznek a nyelv
többi elemétől. E fontos és alapvető különbséget Hjelmslev világosan fel-
ismerte, amikor elválasztotta a jeleket a nála „figurák”-nak nevezett jelré-
szektől: „Such non-signs as enter into a sign system as parts of signs we
100
shall here call figurae; … a language is so ordered that with the help of a
handful of figurae and through ever new arrangements of them a legion
of signs can be constructed.” (HJELMSLEV 1953: 29). A ragok természete-
sen nem lehetnek a fonémákhoz hasonlóan figurák, tekintve, hogy jelek
és nem jelrészek. Hosszasan hivatkozhatnánk továbbá Saussure idevágó
becses megállapításaira is, de nem tesszük, mert e megállapítások ismer-
tek és evidensek. („La langue est encore comparable à une feuille de
papier: la pensée est le recto et le son le verso; on ne peut découper le
recto sans découper en mémé temps le verso ...”: (SAUSSURE 1931: 157)
Csak azt sietünk megjegyezni, hogy egy jel nemcsak a valóság valamely
kézzelfogható részét jelentheti, hanem jelenthet viszonyt is. Hogy mire
gondolunk, az világosan kitűnik Gleason következő passzusából: „With
some morphemes, meaning in the sense of reference to human experi-
ence outside language is wholly or largely lacking. Consider to in I want to
go. The elements I, want, and go are referable, through the intermediary of
English content structure, to aspects of human experience. But it is im-
possible to find a specific factor in the situation which can be considered
as the »meaning« of to. Nevertheless, to does have a function, since with-
out it I want go means nothing. To merely fulfills a requirement of English
structure, in that want cannot be followed by go without to. Such a func-
tion cannot be included within the traditional meaning of »meaning«, but
in the sense in which we are using it (t h e i n t e r r e l a t i o n s h i p
b e t w e e n e x p r e s s i o n a n d c o n t e n t ), »meaning« – with a
little stretching, perhaps – can comprehend it.” ( GLEASON 1956: 55 –
Kiemelés tőlem. A. L.)
Ha a ragnak nem lenne része a szó jelentésében, akkor a ház foné-
masornak ugyanazt kellene jelentenie, amit a házban, házat, házig stb. fo-
némasorok jelentenek. Akik vitatják, hogy a ragnak része van a szójelen-
tés kialakításában, azok ennek az elemnek a grammatikai viszonyításban
betöltött szerepét bizonyára közvetlennek, tehát nem jelentésen keresztü-
linek látják, és automatikusnak tekintik. Bizonyos esetekben a rag megje-
lenését valóban nagy valószínűséggel determinálja a környezet. Ebben a
mondatban: Pista szereti a – a főnév bizonyára tárgyraggal jelenik meg. De
101
nem feltétlenül, mert ha a főnév birtokos személyjellel jelennék meg, ak-

kor állhat -t nélkül is. (Persze a ragnak akkor is van szükségképpen tar-
talma, ha megjelenését a környezet egyértelműen determinálja.) A követ-
kező két mondat egybevetése viszont nyilvánvalóan mutatja, hogy a rag-
nak is van jelentése, mivel a két mondat csak egy-egy ragban tér el, s mé-
gis mást jelent: Pista beszélt a barátjával; Pista beszélt a barátjáról. Simonyi, a
nagy előd világosan látta ezt, s nem tagadta meg a jelentést a ragtól sem:
„A rag vagy névutó nem az illető ige miatt szerepel a mondatban, hanem
saját erejénél és jelentésénél fogva, mely aztán az ige jelentésével kombi-
nálva fejezi ki a gondolatnak azt az árnyalatát, melyet éppen közölni aka-
runk. Innen van, hogy a legtöbb ige, melyet rendszerint egy bizonyos
határozónemmel használunk, egyes esetekben másféle határozóval szö-
vetkezik.” (SIMONYI 1888: I, 45)
A hagyományos meghatározásmódnak van egy másik gyengéje is.
A régi típusú definíció ugyanis feltételezi, hogy egy tőmorféma kü-
lönböző ragokkal ellátott alakjai ugyanazt a szót képviselik. Vizsgál-
juk meg, tekinthetjük-e a ház, házat, házban, házakban stb. alakokat
ugyanannak a szónak? Szerintünk nem, mégpedig a következő meg-
gondolások erejénél fogva:
A szó közvetlenül morfémákból épül fel, nem fonémákból. A mor-
fémák közvetlenül fonémákból épülnek fel, nem distinktív jegyekből.
Ugyanazon fonéma képviselőinek csak azokat a hangokat tekinthet-
jük, amelyek ugyanazokat a distinktív jegyeket tartalmazzák. Ugyanazon
morféma képviselőinek csak azokat a hangszegmentumokat tekinthetjük,
amelyek ugyanazokat a fonémákat ugyanabban a sorrendben tartalmaz-
zák. (A sorrendre vonatkozó megszorítás nélkül a rét és az -ért fonémasor
ugyanaz a morféma lenne.) Az elmondottak logikus következménye,
hogy ugyanazon szó képviselőinek csak azokat a szegmentumokat te-
kinthetjük, amelyek ugyanazokat a morfémákat ugyanabban a sorrendben
tartalmazzák. (A sorrendre vonatkozó megszorítás nélkül a szemüveg és az
üvegszem ugyanaz a szó lenne. A sorrend morfémaértékére lásd HARRIS,
1951: 184; BLOOMFIELD, 1933: 166; stb.) Ebből következően mindazok
a szegmentumok, amelyek nem ugyanazon morfémákat vagy ugyanazon
102
morfémákat nem ugyanabban a sorrendben tartalmazzák, különböző

szók. Ilyenformán a ház, házban, házat stb. fonémasorok különböző sza-
vak. Ellenkező esetben a házat, szívet, lovat stb. fonémasorokat is azonos
szavaknak tekinthetnénk, mert azokban is közös egy morféma, és csak
egy morféma közös. (Persze nem tagadjuk, hogy a házat, háznak, házban
stb. alakok egy sajátos, magasabb egység tagjai. Ezt az egységet viszont
mi nem nevezzük szónak. Erről az egységről, vagyis ugyanazon tő kü-
lönböző, paradigmatikus alakjainak egységéről, a paradigmatagok közötti
viszony természetéről és a paradigmának mint egésznek más egységekkel
való szembeállásáról a jelen fejezet 22. pontjában ejtünk néhány szót.)
A rag és jelentés problémájára vonatkozó fejtegetéseink lényegét
az alábbiakban foglalhatjuk össze:
1. A nyelv jelek rendszere.
2. A jelet a jelentés teszi jellé; aminek nincs jelentése, az per
definitionem nem lehet jel.
3. Ha a ragnak nincs jelentése, akkor nem lehet jel.
4. Ha a rag nem jel, akkor nem lehet a nyelv része.
Mikszáth Kálmántól tudjuk, hogy Tisza Kálmán így vélekedett Doszto-
jevszkij Bűn és bűnhődés című regényéről: „Vagy minden más regényt
kellene elégetni, vagy ezt az egyet.” Nos, valahogy így vagyunk a rag je-
lentésével is. Vagy elfogadjuk, hogy van jelentése, hogy hozzáad valamit a
szó egészének jelentéséhez, vagy a nyelvi elemzés eddigi eredményeit, az
elemek rendjéről és hierarchiájáról szóló felfogást kell sutba dobnunk.
A továbbiak során még két mozzanatra szeretnénk emlékeztetni.
Mindenekelőtt arra, hogy ha a ragnak nem lenne jelentése, akkor a nekem,
velem, értem stb. alakok esetében a jelnek a semmit kellene módosítania,
tekintve, hogy az idézett alakok első morfémája tő szerepét játszó rag.
S nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a modern szóstatisztikai ku-
tatás is úgy ért el jelentős eredményeket, úgy tudott kideríteni érd ekes
funkcionális összefüggéseket, hogy külön szónak tekintett minden
ragos alakot. (E témakörről lásd rövid összefoglalásomat: ANTAL
1959: 307)
103
4. SEBEOK kísérlete
A finn és magyar esetrendszerről írott s általunk alább részletesen tagla-
landó munkájában Sebeok is megkísérelte a képzők és ragok különválasz-
tását (SEBEOK 1946). Az elhatárolás elvi alapját Saussure következő meg-
állapításában véli felfedezni: „… il faudrait partout distinguer ... l’axe des
simultanéités..., concernant les rapports entre choses coexistantes, d’ou
toute intervention du temps est exclue, et ... l’axe, des successivités ...,
chose à la fois, mais ou sont situées toutes les choses du premier axe
avec leur changements.” (SAUSSURE 1931: 115) Ez idézet alapján Sebeok
hivatkozik a magyar -ész képzőre mint olyanra, amely csak az egymásmel-
lettiség síkján fungál, szemben a többes szám -k jelével, amely mind az
egymásmellettiség, mind az egymásutániság szempontjából számottevő.
Valóban, az -ész képzővel alkotott szavak felléphetnek ugyan-
azokban a környezetekben, amelyekben az ilyen képző nélküli főne-
vek fordulnak elő.
Pl. A kert a ház mögött van; A kertész a ház mögött van. S a -k-félék
(Sebeok láthatólag a ragokat is ezek közé sorolja) környezetváltozást igé-
nyelnek. Pl.: Az ember alszik; Az emberek alszanak. Az első pillanatra igen
tetszetős okoskodás ez. Sajnos mégsem kielégítő. Mert következetes al-
kalmazása esetén a -nyi elemet a -k-féle elemek, vagyis ragok közé kellene
sorolni, tekintve, hogy annak megjelenése is környezetváltozást igényel,
más szóval nemcsak az egymásmellettiség, hanem az egymásutániság sík-
ján is fungál. Például A tenger háborog mondatban a -nyi elem nem illeszt-
hető a tenger főnévhez anélkül, hogy a mondaton valami változtatást ne
hajtanánk végre. Ha tehát mégis követnők Sebeok tanácsát, akkor a -nyi-
féle elemeket el kellene szakítanunk az -ész-féléktől, annak ellenére, hogy
a -nyi és az -ész egész sor közös vonást mutat. (Így mindketten egyformán
viselkednek a ragokkal szemben: kertész, kertészt, kertésznek stb., tengernyi,
tengernyit, tengernyinek stb.)
104
5. Az elhatárolás elve
Mivel, mint láttuk a szó jelentésének egészéhez nemcsak a képző, ha-
nem a rag is hozzájárul, a jelentésben való részvétel, illetőleg rész -
nemvétel alapján nem határolhatjuk el megbízhatóan e két kategóriát.
Nem találtuk kielégítőnek SEBEOK ismertetett kísérletét sem. Az lesz
tehát a leghelyesebb, ha úgy, mint az esetragok tárgyalásánál tettük,
most is objektív, a nyelvi szerkezetből kiolvasható tulajdonságokat
keresünk, és azok alapján próbáljuk elhatárolni őket, lehetőség szerint
kiküszöbölve az apriorizmus és a szubjektivizmus veszélyét. (Ilyesféle
vizsgálatot követelt tő, képző és rag viszonylatában Györke József már
csaknem két évtizeddel ezelőtt, sőt amellett is lándzsát tört hogy eze-
ket az elemeket egy külön nyelvtani stúdiumban, az ún. szórésztan-
ban tárgyaljuk. Íme néhány megállapítása: „Mivel a szóképzéstan fe-
ladata a szó tárgyi értékével kapcsolatos módosulások vizsgálata, a
szóragozástané pedig a szó alaki vonatkozásával együtt járó kérdések
tisztázása, a szóképzéstanban a képzők és tövek mellett a ragok, a
szóragozástanban pedig a ragok mellett a képzők soha sem kerülhet-
nek – legalábbis egyazon szempontból – együttesen tárgyalásra. Ép-
pen ezért szó sem lehet pl. arról, hogy a kapcsolódási és sorrendi
kérdéseket akár a szóképzéstan, akár pedig a szóragozástan keretén
belül vizsgáljuk. Nem, mert mindkét kérdés egyaránt és egyformán
érinti az összes szórészt, s egészen más nyelvi síkon van jelentőségük.
Így ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos vizsgálatok végrehajtására és az
ezekből adódó eredmények elraktározására egy új tanulmányra van
szükség, melyet, minthogy a tövek, képzők és ragok közös neve már
eddig is szórész volt, . . . a legszívesebben szó- vagy jelrésztannak ne-
veznénk.” ANTAL 1960d: 28.)
6. Példák
Célunk megvalósítása érdekében most bizonyos számú példát soro-
lunk fel. Ennek a kísérleti anyagnak a fokozatos megrostálásán k e-
resztül jutunk majd el képző és rag szerkezeti különbségéhez.
105
bor; -ság (pl. szabadság); -batka (pl. fabatka); -ban (pl. házban); -n (pl. gyor-
san); erő; -stül (pl. lelkestül); gyógy- (pl. gyógymód); hagyma; -ente (pl. heten-
te); -t (pl. kutyát); -é (pl. emberé); -nyi (pl. tengernyi); -nként (pl. városon-
ként); -zet (pl. fegyverzet); -ra (pl. lóra); is; -nak (pl. hajónak); -va (pl. sza-
ladva); -bá (pl. olybá); -ka (pl. bárányka); sut- (pl. sutba); -i (pl. erkölcsi);
és; -ász; (pl. juhász); szor- (pl. szoros).
7. Szabad és kötött morfémák

A 6. pontban felsorolt példák mindegyike megegyezik abban, hogy je-
lentéssel bíró eleme a magyar nyelvnek. Ám előfordulási lehetőségei-
ket illetően jelentős különbségeket állapíthatunk meg közöttük.
Mindenekelőtt két nagy csoportot különíthetünk el. Az egyik
csoportba olyan elemek tartoznak, amelyek önmagukban, más mor-
féma társulása nélkül is felléphetnek. A másik csoport tagjai ezzel
szemben önállóan szórangra sohasem emelkedhetnek, s mindig csak
legalább még egy morféma társaságában jelenhetnek meg. Ez a kü-
lönbség nem más, mint szabad és kötött morfémák ismert különbs é-
ge. (Vö. B LOOMFIELD 1933: 160; HARRIS, 1951: 161 stb.)
Szabad morfémák: Kötött morfémák:

bor, -ság, -batka,
hagyma, -ban, gyógy-,
erő, -n, -stül,
és, -ente, -t,
is. -é, -nként,
-zet, -ra,
-nyi, -nak,
-ka, -ász,
-va, -bá,
szor-, sut-.
8. A szabad morfémák alfajai

A szabad morfémákon belül is különféle alcsoportokat találunk. A bor
és hagyma állhat önállóan is, de társulhat – ugyanazon a szón belül –
106
más szabad és kötött morfémákkal (borkóstoló, bort, almabort, boros

stb.). Tehát a bor morféma előfordulási lehetőségei: bor, -bor, bor-, -bor-.
Az is szabad morféma viszont általában nem társulhat sem más sz a-
bad, sem kötött morfémákkal.
Mindezek fontos különbségek, de boncolgatásukat dolgozatunk
témája nem igényli.
9. Egyedi kötött morfémák

A kötött morfémákon belül még differencáltabbak az alcsoportok.
Mindenekelőtt a -batka-féléket szeretnők említeni. Ezek, azon túl,
hogy kötött morfémák, annyiban különülnek el a többi kötött mor-
fémától, hogy ma már csak egyetlen szóban jelennek meg, tehát csak
egyetlen más morfémával társulhatnak. Ilyen a batká-n kívül a sutba
sut- előrésze az irodalmi és köznyelvben, s talán az olybá -bá darabja.
Ezeket az elemeket el kell választanunk a többi kötött morfémától,
mert azok szabadon társulhatnak több más morfémával is. Ugyanak-
kor nem hallgathatjuk el, hogy ezek az egyedi kötött morfémák az
újabbkori nyelvészeti elemzés egyik legproblematikusabb kategóriáját
képezik. Bloomfield határozottan morfémarangú elemeknek tekinti
őket: „... unique elements, which occur only in a single combination,
are linguistic forms.” (BLOOMFIELD 1933: 160.) Az ő nyomán Harris
így okoskodik: Ha a Give Tom a boysenberry mondat give, Tom és berry
elemét önállónak tekintjük, mert más környezetekben, más morféma
társaságában is előfordul valamennyi, akkor a boysen önállósága is bi-
zonyított, hisz azáltal, hogy a boysen kivételével az idézett mondat va-
lamennyi tagját azonosítottuk, a fennmaradó boysen is automatikusan
önálló szegmentummá vált, mivel előtte is, utána is biztosan új sze g-
mentum kezdődik. ( HARRIS 1951: 177.)
Györke viszont így vélekedik erről a kategóriáról: „… hogy egy
képző valóban aktív rendszertag lehessen, feltétlenül szükséges, hogy
ne csak ő maga legyen egy csomó szóba beleágyazva, hanem ugya-
nakkor és ugyanúgy a vele szót alkotó többi szórész is kapcsolatban
legyen még más szavak megfelelő szórészével! A magyar éled szó -d
107
képzőjét nemcsak azért érezzük aktív (élő) képzőnek, mert az éled szó
tagja egy -d gyakorító képzővel ellátott szócsoportnak: dülled, gyullad,
fullad stb., hanem azért is, mert az éle- tőalak is előkerül más szókap-
csolatokban: élek, éleszt, élegetek stb. Ha ez nem így volna, akkor éled,
gyullad, dülled, fullad stb. szavaink -d képzőjével egyértékűnek kellene
ma is éreznünk mond szavunk -d elemét.” (GYÖRKE 1943: 12.) Györke
bizonyára nem ismerte Bloomfield felfogását, s figyelmét nem is álta-
lában az egyedi kötött morfémára irányította, mégis azok ellen foglal
állást idézett passzusában, s állásfoglalása ugyancsak elgondolkoztató.
A kérdéses elemekkel kapcsolatban ugyanis az okoz nehézséget, hogy
– noha mindannyian érezzük a fabatka -batka része és a mond -d része
közti különbséget – a kétségtelenül meglevő viszonylagos önállóságot
a batka-félék esetében kimutatni nem tudjuk. (Korábban magam sem
kételkedtem az ilyen típusú elemek morfémarangjában, lásd: ANTAL
1959a: 19.) Van a kérdésnek egy másik nehézsége is. Nevezetesen az,
hogy például a golyóbis típusú szók esetében – éppen az egyedi kötött
morfémák státusának tisztázatlansága miatt – nem tudjuk: vajon két mor-
fémával állunk-e szemben (mármint golyó és bis morfémával), vagy pedig a
golyó és golyóbis fonémasorok alternánsai-e a GOLYÓ morfémának?
10. Gyógy-, szor- stb. típusú elemek

Külön figyelmet érdemelnek a gyógy-féle elemek. Ezek is kötött mor-
fémák, s számuk nagyobb, mint a -batka-féléké. Önállóan nem szere-
pelhetnek, egymagukban szót nem alkothatnak. Van gyógymód, gyógy-
hely, ideggyógyász, gyógyul stb., de gyógy önmagában nincsen. Ugyanígy
van szoros, szorít, szorul stb., de szor önállóan nincsen. Az a tulajdonsá-
guk, hogy egynél több morfémával is társulhatnak, elkülöníti őket a -
batka-féle elemektől. A többi (pl. -ság, -ban stb.) kötött morfémától
pedig abban különböznek, hogy csak szóeleji és szóbelseji helyzetet
foglalhatnak el, szóvégit soha. Szerkezeti-kapcsolódási lehetőségeik kiol-
vashatók az alábbi példákból: szoros, szorít, beszorít stb. Tehát: szor-, -szor-.
108
11. Szóvégi helyzetben is előforduló kötött morfémák

A megmaradt elemek, valamennyien kötött morfémák, tovább diffe-
renciálhatók. Közös vonásuk, hogy szóvégi helyzetben is megjelen-
nek. Egyik eltérő vonásuk viszont, hogy bizonyos részük szerepelhet
szóbelseji és szóvégi helyzetben (-ság; szabadság, szabadságom stb.), de
szóelejiben soha, mások viszont szó elején is előkerülhetnek (-nak;
háznak, nekem stb.). Egy másik különbség, hogy egy részük csak bizo-
nyos tövekkel kapcsolódhat (pl. a -ság társulhat a katona morfémával,
de a kályha morfémával nem; katonaság van, de kályhaság nincsen).
Hasonlóképpen megoszlanak abban a tekintetben is, hogy milyen
módon társulhatnak jelekkel.
Ha az olvasó visszapillant kiinduló példáinkra, bizonyára észre-
veszi, hogy a szabad morfémák, valamint a -batka meg a gyógy-féle
elemek eliminálása után jobbára olyan elemek maradtak vissza, am e-
lyek fedik a képző és rag fogalmát. S az imént elnagyoltan vázolt k ü-
lönbségek fontosak lesznek a magunk elé tűzött feladat: képző és rag
különválasztása szempontjából. Ezért az alábbiakban az említett kü-
lönbségeket részletesen is számba vesszük.
12. Ragok és képzők szerkezeti különbségei

A jelen fejezet 3. pontjában arra az eredményre jutottunk, hogy a
ragnak is szükségképpen van jelentése, s ebből következően egy tő
különféle ragokkal ellátott alakjai más jelentésű hangsorokat, azaz
más szókat hoznak létre. Mindennek alapján azt a következtetést
vontuk le, hogy – mivel a szójelentés egészének kialakításában mind a
ragnak, mind a képzőnek szerepe van – valami más megoldást, más
természetű eljárást kell találni e két kategória elhatárolására. Persze
sietve jegyezzük meg, hogy képző és rag között – annak ellenére, hogy
mind a kettő egyaránt ad valamit a szó jelentésének egészéhez – érezhető
minőségi különbség áll fenn. Más természetű a képző jelentése, s más
a ragé. Csakhogy e kétféle jelentés között fennálló minőségi különb-
séget közvetlenül, mint jelentések közti különbséget nem írhatjuk le,
109
hanem csak következtethetünk e különbségre eltérő szerkezeti voná-

saikból. Továbbá azért sem határozhatjuk meg a jelentés alapján,
pontosabban csak a jelentés alapján e két kategóriát, mert a jelentés
egységei és a kifejezés egységei között a megfelelés nem mindig és nem
szükségképpen egyértelmű. Ebből következően a képzőt és a ragot a
kifejezés sajátos egységeként írjuk le, s a kifejezésből vezetjük is le.
Bennünket – dolgozatunk célkitűzéséből eredően – csak a név-
szói ragok és a denominális névszóképzők érdekelnek. Ám feladatu n-
kat nem végezhetjük el anélkül, hogy ne keresnők meg a képzők és
ragok legáltalánosabb közös jegyeit, azokat a vonásokat tehát, am e-
lyeket a névszói és igei ragok együttesen mutatnak fel a denominális
és deverbális képzők minden fajtájával szemben.
Nézzük először a ragok tartományát. Dolgozatunk első fejezeté-
ben már rámutattunk arra, hogy a ragot nem határozhatjuk meg mint
olyan elemet, amely a szóból mondatrészt csinál. Mert a szóból a ra-
gokon kívül még sok minden egyéb is csinálhat mondatrészt, így a
mondatban elfoglalt hely, valamint számos olyan szó, amely nem l e-
het rag, tekintve, hogy maga is ragos alakban áll. (Pl. a karácsony táján
szintagma táján része, amely az egész szerkezetet időhatározóvá te-
szi.) Még bonyolultabbá válna a helyzet, ha az igetővel társuló elemet
– amennyiben az bizonyos esetekben mondatrésszé teszi az igét – igei
ragnak minősítenők. Ez esetben a főnévi igenév -ni elemét is ragnak
kellene tekintenünk, mivel a Fürödni jó dolog mondat esetében a fürödni
fonémasor az alany.
Találhatunk-e ezek ellenére mégis olyan jegyeket, amelyek közös
sajátjai mind a névszói, mind az igei ragnak? Vagy talán nincsenek
ilyenek, s akkor kiderül, hogy az egyikükre új elnevezést kell majd ta-
lálnunk, mert a hagyomány jogtalanul foglalja ezeket egy kategóriába?
Mindenesetre próbálkozzunk! Dolgozatunk második fejezetében
– többek között – azt is megvizsgáltuk, hogy az esetragszerű végző-
dések közül melyek járulhatnak mindenféle tőhöz, és melyek járu l-
hatnak csak bizonyos tövekhez, más szóval: melyek azok, amelyek a
tő jelentésére való tekintet nélkül társulhatnak, s melyek azok, am e-
110
lyeknek vannak tiltott szemantikai sávjaik, jelentéstani okokkal ma-

gyarázható illeszkedési nehézségeik (pl. kályhakor stb.). Az e tekintet-
ben lefolytatott vizsgálat eredménye az volt, hogy az igazi ragok, t e-
hát az általunk esetragnak tekintett tizenhat elem nem ismer szema n-
tikai okokra visszavezethető illeszkedési nehézséget, s minden főnévi
tőhöz járulhat. Mármost nézzük meg, elmondható-e minden ragról,
hogy nincsenek tiltott szemantikai sávjai? (A kérdéssel kapcsolatos,
általánosan elterjedt nézetnek adnak kifejezést Berrár Jolán követke-
ző sorai: „A szinkrón szemlélet alapján megszoktuk, hogy a ragok (je-
lek) m i n d e n s z ó h o z hozzájárulhatnak – elvben; legfeljebb a szó
jelentése, a ragos alak értelmetlensége korlátozza, de némi erőszak o-
lással bármely szokatlan ragos alakhoz tudunk nyelvtani példamonda-
tot gyártani: »lóként nyerített«; »az ócska deszka szép szekrénnyé ala-
kult« stb. – A képzőknél már nem olyan magától értetődő jelenség az
általános kapcsolódási lehetőség; csak a viszonyító eszközökhöz kö-
zeledő igenévképzőkről vagy gerundiumokról (ide számíthatók az -ás,
-és képzős főnevek) mondható el.” BERRÁR 1957b: 32.)
Az igei ragokat illetően nagyon nehéz az imént feltett kérdésre
válaszolni. Miért? Gondoljunk csak az ún. ikes igékre. Ezek ragjai –
például az egyes szám harmadik személyében fellépő -ik – csak egy
maréknyi igéhez járulhatnak. Mármost azt mondani, hogy az -ik fel-
léphet minden ikes ige mellett, nevetséges tautológia. Hisz az egye t-
len ismérv, amelynek alapján az ikes igét a többitől elkülöníthetjük,
éppen -ik eleme, illetőleg a többi sajátos ragja. Vagy gondoljunk tár-
gyas igéinkre. Az égek, égsz, ég stb. sornak nincs égem, éged, égi stb. tár-
gyas megfelelője. Tehát a tárgyas személyragok nem járulhatnak mi n-
den igéhez. Erre viszont azt mondhatná valaki, hogy a tárgyas sze-
mélyragok megjelenhetnek minden tárgyas ige mellett. Ám ez utóbbi
megállapítás éppen olyan tautológia lenne, amilyennek a veszélyére az
imént mutattunk rá az ikes igékkel kapcsolatban. Ugyanis az egyetlen
morfológiai indícium, amelynek alapján eldönthetjük, hogy az ige tár-
gyas-e vagy sem, éppen az, hogy megjelenhetnek-e mellette a tárgyas
személyragok. (Korántsem az ige jelentése dönti hát el, aminek vilá-
111
gos bizonyítéka az a jól ismert tény, hogy az azonos jelentésű ige az

egyik nyelvben lehet tárgyas, míg a másik nyelvben tárgyatlan. Hogy
erről az alapvető körülményről sokszor még kitűnő nyelvész is megmo-
solyogtató módon megfeledkezhet, annak példáját Majtyinszkaja figye-
lemre méltó magyar nyelvtanának egyik megjegyzésében is fellelhetjük. A
tárgyas és tárgyatlan ige fogalmának bevezetésekor ugyanis Majtyinszkaja
a következőket írja: A magyar nyelvben több olyan igét találunk,
amelynek szemantikája alapján tárgyatlannak
k e l l e n e l e n n i e .” MAJTYINSZKAJA 1955: 204. – Ritkítás tőlem. A. L.)
Az ikes igék esetében talán még elképzelhető lenne olyan érvelés,
amely szerint az ilyen típusú igék -m, -l, -ik ragja alternánsa a nem ikes
igék megfelelő -k, -sz és - 0 ragjának. Ám a tárgyas igei személyragok
és tárgyatlan megfelelőik esetében ilyen megoldásra már nem gondo l-
hatunk, mivel ez utóbbiak nincsenek egymással kizáró viszonyban
(azaz ugyanazon ige mellett mindkét ragfajta megjelenhet: viszek, viszem
stb.), s nem cserélhetők tetszőlegesen (vagyis fakultatív alternánsok
sem lehetnek).
A fentebbi aggályok alapján tehát nem jelenthetjük ki, hogy a rag
a kérdéses kategória – például az ige – minden egyedével társulhat.
Ez a korlátlan társulási képesség, úgy látszik, a főnévi esetragok saját-
ja, de csak azoké. Viszont bennünket pillanatnyilag a ragok és képzők
általános, közös vonásai érdekelnek. Ezért máshol kell próbálkoz-
nunk. (Megemlíthetjük itt, hogy a jelentéstől függő kapcsolódási
problémát Györke is érintette: „A leíró jelrésztan egyik legfontosabb
feladata továbbá annak a megállapítása, hogy valamely nyelvben, egy
bizonyos időpontban egy bizonyos t ő milyen ragokkal, esetleg mi-
lyen képzőkkel és ragokkal, egy bizonyos k é p z ő milyen tövekkel és
ragokkal és egy bizonyos r a g milyen tövekkel, illetőleg tövekkel és
képzőkkel alkothat szót vagy magasabb fokon szórendszert. Akármi-
lyen tövet, képzőt, ragot ugyanis – legalábbis minden nyelvben – nem
lehet egymással összekapcsolni.” (GYÖRKE 1943: 29–30.)
Ugyancsak dolgozatunk második fejezetében vizsgáltuk meg az
esetragszerű elemeket abból a szempontból is, hogy melyik társulhat
közülük jelekkel, és melyik nem. Azt láttuk, hogy ezek közül tizenhat
112
elem felléphet mindenféle jel után, a többi nem; egy-kettő pedig

szórványosan megjelenhet néhány jel után. Mi a minden jel utáni
megjelenési képességet tartottuk az esetrag ismertető jegyének. Most
viszont azt akarjuk bizonyítani, hogy ez a képesség a rag, és csak a rag
tulajdonsága. Meg kell néznünk tehát, hogy elmondható-e minden ragról.
Úgy látjuk, hogy a jelek utáni előfordulási képesség valóban általá-
nos, egyetemes vonása minden magyar ragnak, a főnévragnak csakúgy,
mint az igeragnak. Hogy a névszói toldalékok egy meghatározott része
felmutatja ezt a képességet, azt már bemutattuk. Ami viszont az igét illeti,
róla tudjuk, hogy a ragjai mindig a mód- és időjelek után következnek,
sohasem állnak előttük (él-0-ek, él-t-em, él-n-ék, él-j-ek stb.). S ha az igerag
jellemző vonása, hogy jelek után felléphet, valamint az esetragszerű ele-
mek egy része is felléphet jelek után, míg egy másik rész nem, akkor egy
fontos tulajdonság alapján jogunk van az igeragokat és a jelek után is elő-
forduló főnévi végződéseket egy kategóriába foglalni. Ezt a m i n -
denféle jel után megjelenni képes csoportot t e-
k i n t j ü k r a g n a k , s mindazokat az elemeket, amelyek jelek után
nem jelenhetnek meg, elkülönítjük tőlük.
Tehát már van egy olyan szerkezeti sajátságunk, amely jellemző
minden ragra. Nézzük meg, találunk-e még ilyet. Igen, van még egy.
Az előbbivel ellentétben ez a szerkezeti ismérv nem pozitív, hanem
negatív jellegű. Ugyanis arra gondolunk, hogy a rag nem tűr meg m a-
ga mellett hasonló elemet, vagyis ragot. Ennek a szerkezeti sajátsá g-
nak az érvényes voltát egyszerűen beláthatjuk. Hisz ha a rag megtű r-
ne maga mellett hasonló elemet, vagyis ragot, ez azt jelentené, hogy
egy igealak egyszerre két személyben, egy főnév pedig egyszerre két
különböző esetben is állhat.
Ilyenformán eddig két általános, minden ragra érvényes sajáts á-
got állapítottunk meg:
A) A rag előfordulhat jelek után.
B) A rag nem tűr meg maga mellett hasonló elemet, vagyis
ragot.
113
Persze eme két, elsőrendű fontosságú közös vonás mellett találunk

még néhány kevésbé jelentőset is. Így már tudjuk azt, hogy a ragok
mindig kötött morfémák. Azt is tudjuk, hogy utánuk nemcsak hason-
ló elem, vagyis rag nem következhet, de általában képző sem. (Né-
hány szórványos esettől eltekintve: így nagybani, önkéntes stb. Ezek
száma azonban sokkal csekélyebb annál, hogysem az említett tö r-
vényszerűség értékét leronthatná.) Azt viszont már nem állíthatjuk
a ragokról, hogy szóeleji helyzetet nem foglalhatnak el, mert – mint
láttuk – egyesek betölthetnek bizonyos „tőszerű” pozíciót, és ekkor
szó elejére kerülnek (nekem, velem stb.). Azt sem állíthatjuk, hogy
szóközépi helyzetet egyaránt elfoglalhatnak, mert az igeragok álta-
lában nem jelennek meg ilyen helyzetben, míg a főnévragok ált a-
lában megjelennek. Mindezek alapján – most már a kisebb horde-
rejű tulajdonságokat is számbavéve – a rag következő meghatáro-
zását adhatjuk:
Ragnak nevezzük azokat a maguk mellett ha-
sonló elemet, vagyis ragot meg nem tűrő kötött
morfémákat, amelyek előfordulhatnak jelek után,
s amelyeket nem követhet képző.
A ragokkal már meglennénk, nézzük most a képzőket. Itt is azt
vegyük először szemügyre, hogy vannak-e a képzőknek tiltott
szemantikai sávjaik. Képző viszont többféle van. Ezért nézzük meg
elsőnek a deverbális igeképzőket. Íme néhány példa:
-gál: Van szaladgál, keresgél, kapargál stb.

Nincs lépgél, harapgál, várgál stb.
-kod: Van nyomkod, kapkod, lépked stb.
Nincs rágkod, szántkod, ütköd stb.
Hasonló módon viselkednek e tekintetben a denominális igeképzők is:
-el: Van tüzel, perel, csépel stb.

Nincs lepényel, patakol ceruzál stb.
114
Az igeképzők tehát tekintettel vannak a tő jelentésére, nem társulhat-

nak minden tővel, csak bizonyos tövekkel.
Vajon a névszóképzők is így viselkednek-e?
-ság: Van szamárság, katonaság, pékség stb.

Nincs bolhaság, csészeség, szénség stb.
-zet: Van fegyverzet, izomzat, karzat stb.

Nincs tőrzet, könyvzet, szívzet stb.
Az eddig idézett példák alapján már-már hajlamosak lennénk arra,
hogy kijelentsük: a képzők mindig felmutatnak tiltott szemantikai sá-
vokat, jelentés okozta társulási lehetetlenségeket. Ám ez a megál-
lapítás rendkívül elhamarkodott lenne. Gondoljunk csak a határozói
igenév –va képzőjére ! Képző ez is, hisz ha rag lenne, akkor jelek
után is előfordulhatna. De mindig a jeltelen igetőhöz járul csak, rag
tehát nem lehet. S ugyanakkor kivétel nélkül minden igéhez járul. (Ha
mégis van egy kivétel, a lenni ige az, amelynek csak múlt idejű határo-
zói igeneve van, a lévén, mely a ma nem létező léve helyettesítője.)
Ugyanígy állunk az olyan deverbális névszóképzővel, amilyen az -ás.
Ez is minden igéhez járulhat, talán itt is csak a levés esik ki a számí-
tásból. Summa summárum: a képzők, csakúgy, mint a ragok, nem
mutatnak fel a jelentéstől való függés tekintetében egységes vonást. Pon-
tosabban: a képzőkön és a ragokon belül egyaránt találunk olyan alcso-
portot, amely nem csatlakozhat minden jelentésű tőhöz, csak bizonyos
tövekhez, s találunk olyanokat, amelyek a jelentésre nincsenek tekintettel,
s az illető szóosztály (ige vagy névszó) minden egyedéhez járulhatnak.
Az előbb a ragokat a jelekkel szembeni viselkedéssel kapcsolat-
ban találtuk egységesnek. Ennek analógiájára szinte önként kínálkozik
az a gondolat, hogy vizsgáljuk meg a képzőket is ebből a szempont-
ból. S valóban, e tekintetben a képzők is egységesen viselkednek. N e-
vezetesen közös vonása minden képzőnek, hogy általában nem for-
dulhat elő semmiféle jel után. Egyaránt áll ez a deverbális és denomi-
115
nális képzőkre, valamint azok igei és névszói alcsoportjára. Ezzel

kapcsolatban idézünk néhány közismert példát:
Van pékség, fegyverzet, juhász stb.

Nincs pékekség, fegyverekzet, juhokász stb.
Nincs pékemség fegyveremzet, juhomász stb.
Van
pékemség, álldogál, kapkod, csillogtat stb.
Nincs álltdogál, kapjkod, csillognatat stb.
S ha az imént a ragok analógiájára vizsgáltuk meg a képzők viselked é-
sét, akkor azt is tanácsos megnéznünk, hogyan viselkednek a képzők
egymással szemben, más szóval megtűrnek-e szomszédságukban kép-
zőt avagy nem. Nos, a képzők e tekintetben is a ragokkal ellentétes
értelemben viselkednek, ugyanis társulhatnak hasonló elemmel, v a-
gyis képzővel. Erre is felhozunk néhány közismert példát:
Nevetség, nevetséges, nevetségesség stb.
Álldogáltat, tüzelés, öntözgetve stb.
Mint példáinkból láthatjuk, minden igeképző megtűri maga mellett a
műveltetés -tat és a hatás -hat képzőjét. (Általában az ige esetében van
egy meglehetősen megbízható ismérve annak, hogy képző-e a vizsgált
elem, avagy sem. Nevezetesen azt kell megnézni, hogy előfordulhat-e
az infinitívusz -ni képzője előtt. Ha megjelenhet, akkor képző, ha
nem, akkor jel vagy rag.)
Ezek szerint a képzőnek is két általános, fő jellemvonását állapí-
tottuk meg eddig:
A) A képző nem fordulhat elő jel után, csak előtte.
B) A képző megtűr maga mellett hasonló elemet, vagyis képzőt.
E két fő jellemvonáson túl a képzők esetében is találunk kisebb jele n-
tőségű közös vonásokat, csakúgy, amint a ragok esetében is találtunk.
Így a képzőkről is tudjuk, hogy kötött morfémák, amelyek szóeleji
helyzetben sohasem szerepelhetnek. Ami viszont a szóközépi helyzetet
116
illeti, ebben a tekintetben már a képzők sem egységesek, mert – mint

alább látni fogjuk – egyesek előfordulhatnak szó közepén (szabadságot
stb.), mások viszont nem. Azt sem mondhatjuk el a képzők minde-
gyikéről, hogy megtűrnek maguk után ragot, mert például a -ság után
következhet rag, a -leg után viszont nem. Mindezek alapján a képző-
nek ezt a meghatározását adhatjuk:
Képzőnek nevezzük azokat a maguk mellett
hasonló elemet, vagyis képzőt megtűrő kötött
morfémákat, amelyek nem állhatnak soha szó-
eleji helyzetben s amelyek nem követhetik a j e-
leket, mindig csak előttük állhatnak.
Az eddigiek folyamán a ragok és képzők általános vonásait soroltuk
fel annak érdekében, hogy e két kategóriát elhatároljuk egymástól. Mie-
lőtt tovább mennénk, s azt vizsgálnók, hogy az általános vonásokon túl a
képzőknek milyen alcsoportjai vannak, ígéretünknek megfelelően el kell
döntenünk, hogy a -stül, -nként, -leg, -kor,-ente stb. elemek melyik nagy tar-
tományba tartoznak. Az előzmények fényében nem lehet vitás, hogy a
képzőkébe, tekintve, hogy nem fordulhatnak elő jelek után.
Mármost tartunk tőle, hogy egyik-másik olvasónk így vélekedik:
A második fejezet azért minősítette képzőnek a -stül-féle elemeket,
mert nem fordul-hatnak elő jelek után s most a harmadik fejezet azzal
véli bizonyíthatni képző voltukat, hogy leszögezi: azért képzők, mert
nem fordulhatnak elő jelek után. Jogos-e vajon az ilyen szemrehányás?
Reméljük, hogy nem. Hisz a harmadik fejezetben éppen azt mutattuk
ki, hogy a képzők általában nem fordulhatnak elő jelek után, a ragok vi-
szont igen. Ezek után természetes, hogy a -stül-féle elemeket, m i v e l
k é p z ő m ó d j á r a v i s e l k e d n e k , csak a képzőkhöz sorolhatjuk.
13. Képzőkön belüli különbségek

A képzők természetesen maguk sem egységesek. A 12. pontban fels o-
rolt általános, közös tulajdonságokon túl bizonyos alcsoportok sajá-
tos, csak a képzők egy részére érvényes jegyeket mutatnak még fel.
117
Így a -ság, -zet stb. típusú képzőket a következő tulajdonságok jellem-

zik az általános sajátságokon kívül:
A) Következhet utánuk jel. Pl.:
Pékség, pékségek, juhász, juhászok stb.
pékségem, pékségé, juhászom, juhászé stb.
B) Felléphet utánuk saját típusú elem, tehát képző. Pl.:
nevetség, nevetséges, nevetségesség stb.
C) Felléphet utánuk rag. Pl.:
pajkosság, pajkosságot, pajkossággal stb.
E három sajátság közül kettő némi magyarázatot igényel. Tudjuk már,
hogy a képzőkre vonatkozó egyik általános, közös tulajdonság az, hogy
a képző általában nem fordulhat elő jel után. Ez áll kivétel nélkül min-
den képzőre. Ám eltérés van a képzőkön belül abban a tekintetben,
hogy megtűrnek-e maguk után jelet? Mint láttuk, a -ság típusú képzők
megtűrnek, de nem minden képző „viseli” el. Ilyenformán a képzőknek
a jelekkel kapcsolatos viselkedését a következőkkel egészíthetjük ki:
maga előtt általában a képző nem tűri meg a jelet, maga után pedig a
képzőknek csak egyik – igaz, hogy a több tagot számláló – része.
Ugyancsak egy további finomítást vezet be a 13. pont B) meg-
szorítása. Az általános szabály ugyanis azt mondta ki, hogy a képző
megtűr maga mellett hasonló elemet, vagyis képzőt. De nem foglal á l-
lást az általános szabály abban a tekintetben, hogy melyik irányban
tűri meg maga mellett – tehát maga előtt és mögött is – vagy csak
maga előtt. A -ság típusú képzők mindkét irányban megtűrik a társele-
met (nevetségesség, szabadságos stb.). Ezzel szemben a határozói igenév -va
képzője csak maga előtt tűri meg a képzőt (szaladgálva stb.). Ez utóbbi
típus tehát járulhat képzett szóhoz, de nem képezhető tovább.
118
14. A képzők másik csoportja

Az előző, 13. pontban a képzők egyik sajátos csoportját írtuk körül
oly módon, hogy a képzőkre vonatkozó két általános jegyen túl még
három, csak az illető alcsoportra jellemző szerkezeti sajáts ágot sorol-
tunk fel. Mármost ha megnézzük, hogy az utóbbi három sajátság es e-
tében milyen képzők viselkednek negatívan – a -ság-típus ugyanis
mindháromra pozitívan felelt –, akkor a képzők egy másik alcsoport-
ját kapjuk meg. Ezt az alcsoportot a következő jegyek jellemzik:
A) Nem következhet utánuk jel. Pl.:
Van gyorsan, nincs gyorsakan stb.
D) Nem következhet utánuk képző.
E) Nem következhet utánuk rag.
Az A), B) és C) pont együttesen azt jelenti, hogy a képzők ez utóbbi
csoportja után nem következhet – ugyanazon szó konstrukcióján be-
lül – kötött morféma. (Szabad viszont igen: gyorsanható stb.)
15. A -stül -féle elemek végleges helye

Azt már láttuk, hogy a -stül-féle elemek képzők. Most még azt kell el-
döntenünk, hogy a képzők 13. vagy 14. pontban leírt csoportjához tar-
toznak-e? Nos, az előzmények alapján nem lehet kétséges, hogy a -stül-
féle elemek a képzők utóbb, tehát a 14. pontban leírt alcsoportjának
tagjai.
A képzőkre általában két szerkezeti vonás jellemző. A 14. pont-
ban pedig további három, csak egy szűkebb csoportra érvényes vo-
nást találtunk. A -stül-féle elemeknek összesen tehát öt szerkezeti sa-
játságát vehetjük számba. Nézzük csak:
A) Nem fordulhatnak elő jelek után. Pl.:
Van házastul, városonként, rohanva, gyorsan stb.

Nincs házakostul, városokonként, rohanokva, gyorsakan stb.
119
B) Megtűrnek maguk mellett (de csak maguk előtt!!) hasonló

elemet, vagyis képzőt. Pl.:
juhászostul, szántásonként, rohangálva barátságosan stb.

C) Nem következhet utánuk jel.
D) Nem következhet utánuk képző.
E) Nem következhet utánuk rag.
16. Összegező megjegyzések

Úgy gondoljuk, az előzmények során sikerült meggyőzően kimutat-
nunk, hogy a -stül-féle elemeknek semmi keresnivalójuk sincs az eset-
ragok között azon egyszerű, de megfellebbezhetetlen oknál fogva,
hogy a -stül-félék tulajdonságai nem a ragok, hanem a képzők tulaj-
donságaival egyeznek meg. Mindez nem hagyható figyelmen kívül.
Ha valaki mégis tagadná vagy nem méltányolná, akkor bízvást a -va
igenévképzőt is az esetragok közé sorolhatná, azon meggondolásnál
fogva, hogy a -va hajszálpontosan úgy viselkedik, mint a -stül-félék, s
az is mondatrészt, határozót csinál a szóból.
Ugyanakkor arra is rámutattunk, hogy a -stül-féle elemek a kép-
zőknek sajátos szűkebb csoportjához tartoznak. Milyen elemek talál-
hatók ebben a csoportban a -stül-féléken kívül? Mindenekelőtt a már
említett -va határozói igenévképző, valamint annak múlt idejű párja, a
-ván; továbbá az -n határozó-szóképző, amelyet – mint már céloztunk
rá – sajátos melléknévi esetragnak nem lehet felfogni, tekintve, hogy
a jelekkel szemben képzőszerűen viselkedik a középfok -bb jelének
kivételével, amely után előfordulhat; és ugyancsak e csoportba tart o-
zik az -ül határozószó-képző. (Bár – mint láttuk – képző volta ennek
sem teljesen egyértelmű, mert szórványosan előfordulhat jelek után.
További probléma ezzel az elemmel kapcsolatban az, hogy vajon az
érthetetlenül, vigasztalhatatlanul stb. alakok -ül, illetőleg -ul eleme – leíró
120
szempontból! – azonos-e a főnevekhez járuló -ül képzővel, illetőleg

rag és képző közötti átmeneti kategóriával. A nyelvtani hagyomány-
ban találunk majd példát a kettő különválasztására is. Bővebben erről
majd ötödik és hatodik fejezetünkben szólunk. Most csak azt akarjuk
aláhúzni, hogy a -stül-féle képzők a d v e r b i á l i s képzők. A múlt
század magyar grammatikusai még így is tanitották.)
Fentebb említettük már, hogy a -stül-féle elemek milyen közeli
rokonságban vannak a -va és -ván igenévképzőkkel. Arra is utaltunk,
hogy ennek megfelelően a -stül-féle elemeket csak akkor tekinthetnők
esetragoknak, ha a -va, meg a -ván képzőt is esetragnak minősítenők,
ami abszurdum, lévén az utóbbi kettő deverbális képző. Ezzel kap-
csolatban megemlítjük még, hogy Simonyi Zsigmond A magyar határo-
zók-ban (SIMONYI 1888, 1892) együtt is tárgyalja az igenévképzőket és
az esetragokat, valamint a névutókat. Simonyit ugyanis említett mun-
kájában az érdekli, hogy mi minden csinálhat a magyar névszótőből
határozót. Viszont éppen az a tény, hogy ilyen kérdésfeltevés esetén
egymás mellett kerülhet szőnyegre a -ban, az alá- meg a -va és -ván, vi-
lágosan bizonyítja – mint már az első fejezetben kifejtettük – mondat-
tani alapon nem határolhatjuk el egymástól az alaktani kategóriákat.
A második fejezetben az -ül, -kor, -stül, -nként, -leg, -szám, -szer és -t
elemeket különítettük el a valódi esetragoktól, és meglehetősen eln a-
gyoltan csak annyit mondtunk, hogy ezek nem ragok, hanem képzők.
Most azonban fel kell vetnünk azt a kérdést is, hogy valamennyien
egyaránt a képzőknek a 14. pontban leírt csoportjához tartoznak-e,
avagy köztük is tehetünk-e még különbségeket, találhatunk-e esetleg
olyan elemeket, amelyekről alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy
nem ragok, de nem is képzők, hanem egy harmadik kategória képvi-
selői? Nem akarunk elébe vágni a hatodik fejezetben sorra kerülő
mondanivalónknak, ahol majd külön-külön vizsgálunk minden ele-
met. De annyit már most le kell szögeznünk, hogy két elem – neveze-
tesen a -szám és a -szer esetében – alapos a gyanúja annak, hogy nem
is annyira képzővel, mint inkább összetételtaggal állunk szemben.
121
Ennek következtében meg kell vizsgálnunk, hogy mi a különbség a

képző és az összetételtag között.
17. Képzett szó és összetett szó

A dolog természetéből következően azt kell megnéznünk, hogy mi-
ben különbözik egymástól a képző és az összetétel második tagja. Az
összetétel első tagja most nem érdekel bennünket azon egyszerű ok-
nál fogva, hogy azt nem lehet összevéteni a képzővel, tekintve, hogy
a képző szóeleji helyzetben nem jelenhet meg.
A képző tulajdonságait az előzmények során már alaposan szám-
ba vettük. Most tehát az összetételtag sajátságait kell megvizsgá lnunk,
s azután összehasonlítás útján eldönthetjük, hogy miben egyeznek és
miben különböznek. Nézzük tehát meg, hogyan viselkedik a második
tag a különféle szerkezeti elemekkel szemben.
A) Mindenekelőtt tudjuk róla, hogy következhet utána képző. Pl.:
Rendőr, állomásfőnök, borszag stb.

Rendőrség, állomásfőnökség, borszagú stb.
B) Következhet utána jel is. Pl.:
Kardbojt, ásványvíz, hintaszék stb.

Kardbojtok, ásványvizek, hintaszékek stb.
Kardbojtom, ásványvizem, hintaszékem stb.
C) Ugyancsak következhet utána rag is. Pl.:
Rendőr, állomásfőnök, hintaszék stb.

Rendőrt, állomásfőnökkel, hintaszéknek stb.
Mint láttuk, az összetétel második tagja után következhet képző, jel
és rag, tehát következhet kötött morféma. De megtűri maga után a
szabad morfémát is. Pl.:
122
Rendőr, lóhús, cseppkő stb.

Rendőrtiszt, lóhússzék, cseppkőbarlang stb.
Mindaz, amit az összetétel második tagjáról elmondtunk, áll számos
képzőre is. Hisz tudjuk, hogy a képzőt is követheti képző, jel és rag,
tehát kötött morféma, s követheti szabad morféma is (szabadság, sza-
badságos, szabadságom, szabadságvágy stb.). Eddig tehát még nem sikerült
olyan vonást találnunk, amely a képzőt az összetételtagtól elhatárol-
ná. Vagy talán nem is lehet a kettő között különbséget tenni? De
igen, van egy eltérés. Nevezetesen az, hogy a képző k ö t ö t t morfé-
ma, az összetétel második tagja s z a b a d . Ám ez a különbség némi
magyarázatot igényel.
Az említett különbség csak azokban az esetekben tűnik ki, ami-
kor az összetétel második tagja nem képzett szó. Tehát áll a rendőr, ás-
ványvíz stb. típusú összetételekre, de nem áll a halálugrás, díjszabás stb.-
félékre. Ez utóbbiak második tagja ugyanis képzett szó, tehát nem
egy, hanem két morféma. Mármost felvetődik egy kérdés: Ezek sz e-
rint nincs módunkban a halálugrás fonémasor -ugr- morfémáját a kép-
zőktől elkülönítenünk, tekintve, hogy ugyanolyan helyzetben szere-
pel, amilyenben a képzők is szerepelhetnek, s ráadásul még kötött
morféma is? De igen, az ugr-féle morfémák is elkülönülnek a képzők-
től, mégpedig azért, mert állhatnak szóeleji helyzetben (pl. ugrás), amit
a képzők nem tehetnek meg. (Egyébként a rendőr és a halálugrás típusú
összetételek közti különbség akkor válik nyilvánvalóvá, ha megnéz-
zük, hogyan oszlik közvetlen alkotókra a rendőr egy továbbképzett
alakja, például a rendőrség, s hogyan a halálugrás. A rendőrség első két
összetevője rendőr és -ség, míg a halálugrás-é halál és ugrás, nem pedig
halálugr- és -ás. Minderről a fejezethez csatlakozó függelékben bőveb-
ben szólunk még.)
123
18. A toldaléktömbök kérdéséről

A magyar nyelvtanírás egyik sajátságos kategóriája az ún. toldalék-
tömb. Ma is használatos morfológiai fogalom, legutóbb Tompa fog-
lalt mellette állást (T OMPA 1960: 48-51) Tompa szerint az ilyen tolda-
léktömbök a nyelv történeti változása során oly módon állnak elő,
hogy bizonyos morfémák mintegy öntvénnyé állnak össze, s az ilyen
öntvényeknek két vagy több funkciója van. Az öntvény egyes részei
között a funkciók nem oszthatók széjjel, mert a morfémahatárok a
történeti fejlődés folyamán elmosódtak. Így – mivel az átlagos beszé-
lő nem érzi a határokat – helyesebb, ha a nyelvész sem erőlteti a
szegmentálást, hanem egy elemként kezeli őket a leírásban. A told a-
léktömbök – rag- és képzőbokrok – kérdése mellett nem mehetünk el
szótlanul, mert azon túl, hogy a ragokkal és a képzőkkel kapcsolatb an
konkrétan is érdekel bennünket, a nyelvi elemzés egyik fontos, általá-
nos kérdése rejlik benne.
Közismert jelensége a magyar nyelvnek, hogy egy szó konstruk-
cióján belül különböző toldalékok, különböző végződések találkoz-
hatnak össze. Például a kutyákét fonémasor -k, -é és -t eleme, tehát
három járulék, egymás mellett szerepel. Az ilyen, de csak az ilyen
együttes esetében érzem jogosnak a toldaléktömb elnevezést, mert a
tömb szó viszonylagos egységre utal a tővel szemben (esetünkben a -k,
-é és -t elemek egységére a kutyá- elemmel szemben), ám ugyanakkor
az is benne van, hogy nem egynemű, nem oszthatatlan.
Azt sem tagadjuk, hogy a nyelv történeti fejlődése folyamán jön-
nek létre járulékok úgy, hogy két vagy több rag, képző stb. összeol-
vad. De leíró szempontból a r a g - é s k é p z ő b o k o r fogalmát
fából vaskarikának tartjuk, a következő meggondolások erejénél fogva:
A modern nyelvtudomány egyik sarkalatos elve szerint azokat és
csak azokat a fonémákat tekinthetjük egy és ugyanazon szegmentum
képviselőinek, amelyek mindig együtt (de nem szükségképpen egymás
mellett!) lépnek fel. Ebből eredően például Harris így fogalmazza
meg a morfémaelemzés egyik alapvető szabályát: „Ha egy fonémasor
124
egyik része ugyanabban a környezetben előfordul az illető fonémasor

másik része nélkül is, akkor a vizsgált fonémasor egynél több morfé-
mát tartalmaz” ( HARRIS 1951: 158). Ha tehát esetenként egy „tolda-
léktömb” bizonyos része a másik vagy többi rész nélkül is előfordul,
akkor az illető „tömb” olyan alkalmi társulás, amelynek összetevői
szétválaszthatók. Tehát nem öntvény, hanem szerkezet. Ilyen a ma-
gyar főnevekhez járuló -jaim, -jaid stb. fonémasor. A -jaim alkotó fo-
némái nem mindig szerepelnek együtt u g y a n a b b a n a k ö r -
n y e z e t b e n sem. Pl.: A földjeim mellett egy patak folyik el., A földjei
mellett egy patak folyik el., A földje mellett egy patak folyik el., A föld mellett
egy patak folyik el. Mindezek a példák világossá teszik, hogy a -jaim fo-
némasor több morfémából áll, mégpedig több világosan elkülönülő,
elemezhető morfémából (Vö. ANTAL 1959b: 351-357)
Mármost mi a helyzet azokban az esetekben, amikor az illető
toldaléktömb alaki oldala nem elemezhető alkotó morfémákra, s en-
nek ellenére az illető elemezhetetlen fonémasornak láthatólag több
„funkciója” van? Mit jelent az, hogy nem elemezhető? Azt, hogy fo-
némái mindig együtt jelennek meg, tehát nincs a fonémasornak vált o-
zó része. Ez esetben nem lehet tömbről szó, hisz ha az ilyen „tömb”
minden része mindig együtt jelenik meg, akkor az elemezhetetlen
egység. Abból a körülményből kifolyólag viszont, hogy mindig azo-
nos alakban, egészében jelenik meg, szükségképpen következik, hogy
csak egy és ugyanaz a funkciója lehet. Ez utóbbi megállapításunkat
legyen szabad egy példával illusztrálni.
Tudjuk, hogy a latin főnevek egy csoportja a többes akkuza-
tívuszban -ōs végződést kap. Mármost szembeállítva a hortōs alakot a
magyar kerteket alakkal, hajlamosak lennénk azt mondani, hogy a latin
-ōs morféma két funkciót tölt be, nevezetesen a többséget jelöli, és
azt, hogy ez a többség tárgy. Pontos ez így? Az nyilvánvaló, hogy ezt
az állítólagos két funkciót nem oszthatjuk el az -ōs morféma ō és s ré-
sze között. Ezt csak akkor tehetnénk, ha a hortō alak jelentené a kertek-et,
s az s változtatná ezt tárggyá – vagy megfordítva. Ám a hortō alak egészen
mást jelent, nem tárgyat és nem többséget. Tehát a hortō ō-jának semmi
125
köze a hortōs ō-jához. Ugyanígy a hortōs s-e sem hozható kapcsolatba a

hortus s-ével. Mindebből az -ōs szegmentum teljes oszthatatlansága
következik, aminek tartalmi síkon is elemezhetetlen, egységes jel en-
tés, funkció stb. felel meg. Két funkcióról csak egy másik nyelv tal a-
ján állva beszélhetünk, például a magyar nyelv talaján, ahol a többség
és eset a kifejezés síkján is különválik. De a latin beszélő szempontj á-
ból oszthatatlan egység, s a nem latin beszélő szempontjából is csak
arról lehet szó, hogy az -ōs-ban logikailag az van benne, ami a magyar
-eket-ben, ám nyelvileg a latin -ōs mind a kifejezés, mind pedig a jelen-
tés oldalán ugyanolyan egység, mint a magyar tárgy -t-je. Ez utóbbi
érvelés el nem fogadása esetén komoly képpel állíthatnánk, hogy a
német Stulle két jelentésfunkcióból tevődik össze, nevezetesen abból,
hogy ’zsíros’ és abból, hogy ’kenyér’. (Ez utóbbi példától eltér a hajói-
féle fonémasorok -i eleme, amely alakilag szintén oszthatatlan, de en-
nek ellenére valóban egyszerre jelöli a többséget és azt, hogy ezt a
többséget harmadik személy birtokolja. Csakhogy ennek az -i elem-
nek a helyzete egészen sajátos. Ugyanis a magyar nyelvrendszerben
általában külön van kifejezve a többség és a birtoklás, tehát az -i ese-
tében a kettős funkciót nem egy másik nyelv nézőpontja alapján logi-
kailag konstatáltuk, hanem az a magyar nyelvrendszerből fakadó é r-
ték. Viszont a bortōs ō-ja esetében a kettősség nem indokolt, hisz a
hortus-szal és a hortō-val való összemérés nem vezetett eredményre.
A -jaim sor esetében valamiféle ragbokorról beszélni már csak azért
sem lehet, mert rendkívül heterogén elemekből áll, esetragból, szá m-
jelből és birtokjelből.)
A toldaléktömb tehát a történeti nyelvészet kategóriája, és csak
azé. A leíró nyelvészet nem operálhat rag- vagy képzőbokorral, mert
ha e „bokor” tagjai mindig együtt szerepelnek, akkor csak egy ragról,
illetőleg képzőről beszélhetünk; ha viszont egymástól függetlenül is
előfordulnak, akkor csak teljesen önálló ragok vagy képzők alkalmi,
szerkezeti összetalálkozásáról lehet szó, Érdekes, hogy a magyar nyelv-
tudomány két neves képviselője, Simonyi és Györke szintén csak tör-
téneti szempontból beszél rag-, illetve képzőbokorról. Hallgassuk
126
meg Simonyit : „Így keletkezhetett a legtöbb más úgynevezett képző-

bokor is, melyekben két, sőt három képző idővel egységes képzővé
forrt össze.” ( SIMONYI 1895: 374) Györke pedig ezt írja: „Itt említjük
meg, hogy az összetett képzők és ragok, mivel csak együttesükben fe-
jeznek ki egy tárgyi jelentést módosító, illetőleg alaki vonatkozást
kölcsönző értéket, mindig csak egy egységes szórésznek számítanak, s
így egymásmellettiségük elbírálása is egészen más megítélés alá tart o-
zik.” (GYÖRKE 1943: 31-32)
19. A jelek meghatározásának kérdése

Dolgozatunk jelen fejezetében azt a célt tűztük magunk elé, hogy
szerkezeti-előfordulási sajátságaik alapján pontos definícióját adjuk a
ragoknak és képzőknek A jelek tulajdonképpen kívül esnek érdeklő-
dési körünkön. Ám a rag és képző meghatározása esetében fontos
szerepet játszottak a jelek. Hisz lényegében annak alapján választot-
tuk külön a ragot és a képzőt, hogy milyen helyzetet foglalhatnak el a
jelekkel szemben. Pontosabban: Melyik fordulhat elő jel után és me-
lyik nem. Ebből viszont az következik, hogy munkánk nem lehetne
teljes, ha nem kísérelnénk meg a jelek szerkezeti jellemzését is.
A jelentés oldaláról kiindulva eleve reménytelen minden próbál-
kozás, mert a jelek az általuk képviselt jelentés típusát tekintve ren d-
kívül heterogének. Gondoljunk például a -k vagy -i jelre. Ezek a
többség jelei, míg az -m, -d stb. a birtokláséi. Ugyanakkor a -bb a tu-
lajdonság nagyobb mérvét jelöli. Tehát már a névszói jelek is egészen
eltérő típust képviselnek. Az igei jelek pedig – mondjuk a múlt idő -t-je
– az előbbiekkel egyszerűen összemérhetetlenek.
Nem gondolhatunk arra sem, hogy a jeleket a ragokkal vagy a
képzőkkel szembeni helyük alapján határozzuk meg. Nem gondolha-
tunk azért, mert ez utóbbi két kategóriát éppen a jelek segítségével
határoztuk meg. A jelek definiálásakor a képzőkre vagy a ragokra tá-
maszkodni éppen ezért menthetetlenül circulus vitiosus lenne. A meg-
oldást másutt kell keresnünk.
127
Csupán egyetlen közös tulajdonságot látunk olyan eltérő elemek kö-

zött, amilyen például a többes szám -k meg a feltételes mód -n jele. S e
közös tulajdonság alapján a jeleket a következőképpen jellemezhetjük:
Jelnek nevezzük azokat az elemeket, amelyek
a szó paradigmatikus értékét nem változtatják
meg, csak módosítják, ugyanazon az értéksíkon
b e l ü l e l t o l j á k . Ezt a meghatározást természetesen több oldal-
ról meg kell okolni, s ki is kell egészíteni.
Mindenekelőtt azt nézzük meg, mit jelent az, hogy a jel nem
érinti, nem változtatja meg az alapvető paradigmatikus értéket. Azt,
hogy a névszói jel például ugyanabban az esetben hagyja a névszót,
amelyben a jel nélkül állt (a szamarakat, szamárét, szamarakét, szamarabbat,
szamaramat stb. alakok mind tárgyesetűek, csakúgy, mint a jeltelen sza-
marat alak. A vártam, várjam, várnám stb. igealakok is mind egyes számú,
első személybeli alakok, csakúgy, mint a várom vagy várok alak). S ezzel
kapcsolatban már el is jutottunk az első komoly problémához.
Mint láttuk, azokat az elemeket neveztük jeleknek, amelyek az
alapvető paradigmatikus értéket nem érintik. Mármost felvetődik egy
aggály: Vajon a többség -k vagy -i jele sem módosítja az alapvető pa-
radigmatikus értéket? Mert az igaz, hogy mind a ház, mind pedig a há-
zak fonémasor alanyesetű, de nem tartozik-e a névszó paradigmatikus
értékéhez a szám is? Annál is inkább, mivel az igei paradigmaérték
mindig személyből és számból tevődik össze?
Véleményünk szerint az igei és névszói paradigmaérték, illetőleg
annak hordozója és megtestesítője, az igei és névszói rag között alap-
vető különbség van. Mégpedig az, hogy a névszói rag csak az esetet
szabja meg, a számmal szemben teljesen közömbös, ahhoz semmi
köze. Az igei rag ellenben szétválaszthatatlanul, elemezhetetlenül
együtt jelöli a személyt és a számot. Ez az igerag megbonthatatlan,
egységes funkciója. Ebből viszont az következik, hogy az igei para-
digmaértékbe személy és szám egyaránt beletartozik, a kettő külön el
sem képzelhető, fel semmilyen körülmények között sem bontható. A
névszói paradigma értékéhez viszont a szám nem tartozik hozzá. Más
128
jellegű a szám a névszó esetében már csak azért is, mert az igealakon
mindig egy számviszony jelenhet meg csak: vagy egyes, vagy többes.
Ám a névszói alak a számviszonyok egész kombinációit mutathatja
fel. Gondoljunk például ilyen alakra: kacsáinkéit. Ebből a tényből még
egy fontos következtetést vonhatunk le. Nevezetesen azt, hogy a ma-
gyar névszó világosan agglutinatív jellegű, mert felmutatja az agglut i-
náció klasszikus ismérvét: az esetrag minden számban azonos, s a szá-
mot külön morféma jelöli. Ezzel szemben az ige a flektáló nyelvekre
emlékezetet, mert a rag nemcsak személyenként, hanem számonként is
változik, s így a számviszony jelölésére nincs külön morféma.
Tehát, egyfelől a latin hort-ōs alakkal a magyar kert-ek-et alak áll
szemben, másfelől viszont a latin laud-amus alakkal a magyar dicsér-ünk.
A latin igei és névszói paradigma tehát azonos szerkezetű, mindkettő
világosan flektáló jellegű. A magyar ige és névszó paradigmája – eb-
ből a szempontból nem egységes.
A jelek általános jellemzésén túl felsorolhatunk még néhány ki-
egészítő jellegű ismérvet. Így a jelekről is tudjuk, hogy azok mindig
kötött morfémák. Szóeleji helyzetben nem fordulhatnak elő. A leg-
morfémának nincs helye a jelek, illetőleg általában a toldalékok közt ,
mert annyira elüt tőlük megjelenési helyét illetően. Érdekes különb-
ség van viszont az igei és névszói jelek között abban a tekintetben,
hogy megtűrnek-e maguk mellett hasonló elemet, azaz jelet, vagy
sem. A névszói jelek – köztudomásúan – megtűrik maguk mellett a
hasonló elemet, vagyis jelet, mégpedig a -bb kivételével mind maguk
előtt, mind maguk után. (A -bb csak maga után. Az ebből adódó ne-
hézségről alább szólunk.) Az igei jelek viszont nem. Jelmeghatároz á-
sunk tehát a következő formában nyeri: el végleges alakját:
Jelnek nevezzük azokat a kötött morfémákat,
amelyek a szó alapvető paradigmatikus értékét
nem változtatják meg, csupán ugyanazon az é r-
téksíkon belül módosítják, eltolják.
Mármost vizsgáljuk meg, hogy e definíció alapján hogyan hatá-
rolhatjuk el a középfok -bb jelét a képzőktől és a ragoktól. Említettük,
129
hogy a -bb kiválik a névszói jelek köréből, mégpedig azon tulajdonsá-

ga alapján, hogy csak maga mögött tűr meg jelet, maga előtt soha. S
éppen elért képzőgyanús, tekintve, hegy a képzők is megtűrik maguk
mögött a jeleket és csak maguk mögött tűrik meg.
Mindenekelőtt hasonlítsuk össze a -bb elemet egy olyan képzővel,
amilyen például a -ság. Mindkettőről elmondhatjuk, hogy jel előttük
nem léphet fel, csak követheti őket. Abban is megegyeznek, hogy
szóeleji helyzetet nem foglalhatnak el. Következhet rag is mindkettő
után, s egyformán kötött morfémák. Ezek szerint semmi különbség
sincs köztük? De igen. Az imént felsorolt egyezéseken túl eltérnek ab-
ban, hogy a -ság után következhet képző, mégpedig úgyszólván min-
denféle képző, míg a -bb után képző lényegében nem léphet fel. Ettől
viszont – vethetné a szemünkre valaki – még lehet képző, hisz a -stűl-
féle elemek is olyan képzők, amelyek után nem következhet képző. Va-
lóban, csakhogy azok után jel és rag sem léphet fel, ami viszont a -bb
mögött mindig megjelenhet. Ilyenformán a -bb a képzők mindkét cso-
portjától elhatárolható. Ami a ragokkal szembeni elhatárolást illeti, ott jóval
könnyebb a dolgunk. Rag után nem léphet fel sem rag, sem jel. A -bb után
megjelenhet rag is, jel is, tehát maga nem lehet rag, csak jel lehet.
Érdekességképpen még megemlítjük, hogy az elmúlt években is
hangot kapott az a nézet, amely szerint a jelnek, mint a magyar ala k-
tannak a képző és rag melletti sajátos, harmadik kategóriájának a k ü-
lönválasztása indokolatlan. Hexendorf Edit például ezt írta: „Részem-
ről tehát csatlakozom azoknak a véleményéhez, akik a jel kategória
megkülönböztetését indokolatlannak találják, s az általában idesorolt
elemeket képzőknek tekintik.” ( HEXENDORF 1954:, 311) Idézett cik-
kében Hexendorf jelekkel kapcsolatos elutasító álláspontját elsősor-
ban azzal indokolja, hogy a jelek nem mutatnak fel világosan elhat á-
rolódó, egységes vonásokat a jelentés síkján. Tehát azt az általunk v e-
szélyesnek tartott eljárásmódot követi, amikor a kutató a kifejezés ka-
tegóriáit nem magából a kifejezésből vezeti le, hanem indokolatlanul
át-átugrik jelentések területére, noha – mint már többször hangsú-
lyoztuk – a jelentések és a jelek megfelelése nem egyértelmű, nem
„egy az egyhez” jellegű.
130
20. Az é birtokjel problémája

Az -é birtokjelről azért kívánunk külön is szólni, mert ennek az elem-
nek a természetéről az elmúlt években érdekes vita zajlott (Vö:
HEXENDORF 1954:, 301–318; PAPP I. 1955: 283–297) Azonkívül érin-
tése arra is jó alkalom, hagy egyúttal bemutassuk, hogyan lehet fel-
használni az általunk megállapított szabályokat a nyelvi elemzésben.
(Egész részletesen erre a jelen fejezet függelékében adunk példákat.
Az említett vita azt próbálta tisztázni az -é elemmel kapcsolatban,
hogy az képző-e vagy jel. Nézzük meg, milyen eredményre jutunk e
kérdésben az előzmények alapján.
Az -é elem akkor lenne besorolható a képzők közé, ha nem fordul-
hatna elő jelek után, csak előttük. Viszont tudjuk, hogy az -é jel után is
megjelenik (kutyáké, kutyámé, kutyáimé stb.). Ez viszont az -é képző vol-
tát egyértelműen kizárja.
Azt nézzük meg mármost, hogy lehet-e rag? A ragnak két ismérve
van. Az egyik az, hogy nem tűr meg maga mellett hasonló elemet, va-
gyis ragot, a másik pedig az, hogy csak jel után fordulhat elő. Az -é vi-
szont megtűri maga mellett a ragot (kutyáét stb.), és nemcsak jel után
fordul elő, hanem előtte is (kutyáméi stb.). Tehát az -é nem lehet sem
képző, sem rag – jel lehet csupán. A jel meghatározásának teljesen
eleget is tesz, az alapvető paradigmatikus értéket nem módosítja, s
jellel társulhat bármely irányból.
21. Képzős alak és ragos alak

Fentebb azt ígértük, hogy még visszatérünk a képzős és ragos alakok
különbségének kérdésére. Ismét le kívánjuk szögezni, hogy vélemé-
nyünk szerint a házat, háznak stb. fonémasorok éppúgy külön szók,
mint a házas vagy házi fonémasorok. Ugyanakkor azonban nem tagad-
tuk, hogy más típusú, másféle a viszony a házat és a háznak, valamint
a házas és a házi alakok között. Ezeket a különbségeket mi a kifejezés
síkján próbáltuk számba venni és leírni. Ám amikor a képzőkkel, ra-
gokkal és jelekkel mint a kifejezés kategóriáival foglalkoztunk, már e l-
131
ismertük, hogy ezek a kategóriák valaminek a kifejezései. Ez a valami

a kérdéses kategóriák jelentése. Ezt a jelentést szerintünk közvetlenül
nem elemezhetjük, csak következtethetünk rá kifejezésük viselked é-
séből. Mivel pedig a kifejezésbeli oldalt megvizsgáltuk, most e köve t-
keztetéseken lenne a sor. A kérdés kimerítő feltárására nem vállalk o-
zunk, csupán néhány olyan különbségre mutatunk rá, amely vizsgáló-
dásaink alapján leszűrhető, s amely utal a képző és rag jelentése k ö-
zötti különbségre.
A leglényegesebb megállapításunk e téren az, hogy a ragos alakok
kölcsönösen feltételezik egymást, míg a képzett alakok nem. Ez azt
jelenti, hogy ha például az ég főnévnek van tárgyesete, akkor szükségkép-
pen megvan a többi esetragos alakja is. Viszont abból, hogy van -i képző-
jű alakja (égi), nem következik, hogy van -ság vagy -es képzőjű alakja is.
(S valóban nincs sem égség, sem eges.) Ennek alapján leszögezhetjük,
hogy a képzett alak magasabb rangú, mint a ragos alak. Bizonyítja ezt
az a tény is, hogy a legtöbb képző után újra megjelenhetnek a para-
digmát alkotó ragok. Tehát a képzett alak nem egy a paradigma többi
alakja közül, hanem magasabb rangú, mely új paradigma alapjául szol-
gálhat. Más szóval: A képzett szó nem a paradigma továbbképzése, ha-
nem azé a magasabb egységé, amelyet a paradigma együttesen képvisel.
22. Összegezés
A toldalékoknak a szó szerkezetén belül elfoglalt helyével kapcsolat-
ban Gleasonnál a következőket olvashatjuk: „In some instances the
number of affixes used in a single paradigm is very large; or a single
word may consist of a rather long series of morphemes. It is neces-
sary to have some simple way of stating the complex combinations
which can occur. This can often be done by classifying the mor-
phemes into groups known as orders, which are most conveniently
designated by numbers. Thus, order 1 consists of all those suffixes
which can occur only immediately after the root. Order 2 consists of
those which can occur immediately after a morpheme of order 1, or
132
immediately after the root if no morpheme of order 1 is present, but

never farther from the root than this. Order 3 consists of those
which can occur only after roots or members of orders 1 or 2 ... Only
one affix of a given order can occur in a given word. If, for example,
two members of order 1 should occur, then one would have to fol-
low the other. By our definition, a member of order l can only follow
a root. Our classification of affixes into orders would be shown to be
erroneous, and we would have to revise it to accord with the facts of
the language. Orders are, therefore, mutually exclusive classes of mor-
phemes occupying definable places in the sequence of morphemes
forming a word.” (GLEASON 1956: 112)
Gleason megállapításaival kapcsolatban a következőket mond-
hatjuk: A tőhöz járuló toldalékok rendje a magyar nyelvben is szigorú-
an szabályozott. Nálunk a képző az „order 1”, a jel az „order 2” és a
rag az „order 3”. Ilyenformán a lehetséges társulási módok az alábbiak:
1. Tő + képző + jel + rag.
2. Tő + jel + rag.
3. Tő + rag.
Ugyanakkor azonban a magyar nyelvben fennáll az az eset, hogy az o-
nos „order”-hez tartozó morfémák egyszerre, egymás mellett szere-
pelhetnek. A tő mögött tehát a képzők, azoké után pedig a jelek tar-
tománya következik, s csak úgy a ragoké.
133
Antal: A magyar esedtrendszer Függelék a harmadik fejezethez
Függelék a harmadik fejezethez
Dolgozatunk harmadik fejezetében szerkezeti meghatározását adtuk a

ragoknak, képzőknek és jeleknek. Most néhány példát szeretnénk
bemutatni annak illusztrálására, hogyan lehet az általunk megállapí-
tott szabályokat a nyelvi konstrukciók elemzésében felhasználni.
Kiinduló példánk legyen a libáimat fonémasor. Nézzük meg, hogy
ennek alkotó morfémái milyen természetűek. Ennek megfelelően elő-
ször is az alkotó morfémákat kell különválasztanunk. Ezzel kell kez-
dődnie minden alaktani elemzésnek, s csak ezután kerülhet sor a
morfémák minősítésére. Az alkotó morfémákra való tagolást viszont
többféleképpen is végezhetjük. Mi a közvetlen összetevők szerinti
elemzést alkalmazzuk.
A vizsgált konstrukcióból mindig egy szegmentumot vonunk el
oly módon, hogy a visszamaradó rész értelmes egészet adjon, egy
szót. Ilyenformán a libáimat sorból először az -at szegmentumot vá-
laszthatjuk le. Csak a -t leválasztása nem lenne helyes, mert a vissza-
maradó libáima- rész nem ad értelmes szót, illetőleg morfémát. Mind-
járt az elemzés első lépcsőjeként a -mat rész leválasztása szintén nem
lenne indokolt, mert annál kisebb rész leválasztása is ad már értelmes
szót – mint épp az imént láttuk. Az -at szegmentum elhagyása után
előbb az -m, majd az -i leválasztására kerül sor. Ezt az eljárásmódot
így szemléltethetjük:
libáimat
libáim at
libái m
libá i
libá
Ha a függőleges vonal jobb oldalán található szegmentumokhoz hoz-

záadjuk a legalsó sorban található, tovább már nem osztható szeg-
mentumot, akkor megkapjuk az alkotó morfémák számát. A jelen
esetben négy morfémát nyertünk, s ezek: libá-, -i, -m, -at. Most ezeket
kell minősítenünk.
Ami az -at morfémát illeti, arról a következőket tudjuk: Kötött
morféma, hisz egymagában szórangra sohasem emelkedhet. Alternáns
alakja a -t morfémának, maga után nem tűr meg sem képzőt, sem ra-
got, sem jelet. Ebből viszont az következik, hogy jel biztosan nem l e-
het, tekintve, hogy minden jel megtűr maga mögött más jeleket. Két
lehetőség marad tehát. Vagy képző az -at szegmentum, vagy rag.
(Azért lehet eddig képző is, mert van a képzőknek egy olyan csoport-
ja, amely nem tűr meg maga mögött kötött morfémát.) Hogy képző-e
vagy rag, azt úgy dönthetjük el, hogy megnézzük, szerepel-e az -at vagy
valamely alternánsa jel után. Ha szerepel, akkor rag, ha nem szerepel,
akkor képző. Mivel szerepel (házakat stb.), nem lehet képző, csak rag.
Ebből viszont az következik, hogy – mivel rag nem tűr meg ma-
ga mellett ragot – az -at előtti morféma nem lehet rag, csak képző
vagy jel. Ez utóbbi mellett szól az a körülmény, hogy az -m nem vál-
toztatja meg annak a konstrukciónak a paradigmatikus értékét, amely-
hez járul, s maga is előfordulhat jel után, ami képző voltát kizárja.
Az -i jeltermészetét az -m-éhez hasonló meggondolások teszik
nyilván-valóvá. A libá- szegmentummal nem kell külön foglalkoz-
nunk, lévén az egy szabad morféma alternánsa.
Ezek után válasszunk egy bonyolultabb példát. Vizsgáljuk a me-
netdíjszabásokéval fonémasort. Nézzük először, hogy hány morfémából
áll. A közvetlen összetevők szerinti elemzést ez esetben családfasz e-
rűen ábrázoljuk:
136
menetdíjszabásokéval
menetdíjszabásoké -val
menetdíjszabások -é
menetdíjszabás -ok
menet díjszabás
men- -et díj szabás
szab- -ás
Ilyenformán a következő morfémákat nyertük: men-,-et, díj, szab-,
-ás, -ok, -é és -val. Ezeket az alkotó morfémákat a következőképpen
minősíthetjük:
A -val a priori lehet képző, jel és rag, tekintve, hogy mindhárom
állhat abszolút szóvégen. Ám tüzetesebb vizsgálat után kiderül, hogy
képző semmiesetre sem lehet. Először is azért, mert képző jel után
nem szerepelhet, már-pedig a -val előfordul ilyen helyzetben. Másod-
szor azért nem, mert a -val szóeleji helyzetet is elfoglalhat (velem stb.),
s ezt képző sohasem teheti. De nem teheti jel sem, ilyenformán a -val
csak rag lehet, lévén a rag az egyetlen toldalék, amely szóeleji hel y-
zetben megjelenhet.
Az -é jel, mert felléphet jel mögött (kutyáké), tehát képző nem le-
het, s utána következhet rag (kutyáét), tehát rag sem lehet.
Az előző esetekhez hasonlóan az -ok szegmentum jel voltát két
körülmény teszi egyértelművé. Utána sohasem jelenhet meg képző, s
utána megjelenhet rag.
Az -ás elem képző volta következik abból a, tényből, hogy előtte
sohasem jelenhet meg sem jel, sem rag. Ez viszont még nem elegendő,
mert pontosan így viselkedik a -bb jel is. Viszont az -ás mögött állhat
képző is, ami a -bb után általában nem lehetséges. Ezért képző az -ás, és
ezért nem képző a -bb.
137
Ami a szab- morfémát illeti, azt könnyen képzőnek nyilváníthat-

nánk. Ugyanis mi a képzőről azt mondtuk, hogy az olyan morféma,
amely előtt nem állhat jel, csak utána, s amely megtűr maga mellett ha-
sonló elemet, vagyis képzőt. Mindez áll a szab- morfémára is. Nem tu-
dunk olyan esetről, amikor közvetlenül előtte állna jel, s utána is, előtte
is állhat képző (szövetszabás stb.).
Hogy mégsem képző a szab-, az abból látható, hogy szóeleji hely-
zetben is szerepelhet, amit képző nem tehet meg.
A díj- szabad morféma, ezzel nem kell külön foglalkoznunk.
Az -et képző, mert kötött morféma, szóeleji helyzetben nem sze-
repelhet, jelet maga előtt nem tűr meg, csak maga után, s megtűr m a-
ga mellett képzőt, mégpedig mind maga előtt, mind maga mögött ( fes-
tészet, dicséretes stb.).
A men- kötött morféma ugyan, de szóeleji helyzetben is állhat,
képző tehát nem lehet. Jel sem lehet ugyanezért, továbbá mert megtűr
maga után képzőt (menés). Rag viszont azért nem lehet, mert nem állhat
abszolút szóvégen. Tehát nem tartozik az általunk vizsgált elemek közé.
Az eddigiek folyamán nagyobb összefüggésekből kiragadott ala-
kokat vizsgáltunk. Most – befejezésképpen – szeretnők bemutatni
egy teljesebb szerkezet elemzését, ha úgy tetszik, egy egész mondatét.
Azért tartjuk ezt szükségesnek, mert a képzők, jelek és ragok vizsg á-
lata nem elszigetelt feladat, hanem a nyelvi elemzés része. Nyilvánva-
ló, hogy az elemző munkát nem kezdhetjük ezeknek a kategóriáknak
a vizsgálatával. Erre már csak akkor kerülhet sor, ha tudjuk, hogy a
vizsgált nyelvi alakulat hány szerkezeti elemből tevődik össze, és tud-
juk azt is, hogy ezek között az elemek között hol húzódnak a hatá-
rok. Miután már tisztáztuk az alkotó morfémák számát, és azt, hogy
közülük melyek kötött morfémák, sor kerülhet a képzők, jelek és ra-
gok szétválasztására.
Az elemzésnek mindig olyan beszédmegnyilvánulásokból kell ki-
indulnia, amelyek két beszédszünet közé esnek. („An utterance – írja
Ross – may be defined as the speech-sounds made by a normal mo-
noglot individual between two deliberate periods of silence, each pe-
138
riod being longer than a certain arbitrary length of time. By the use
of the word »normal« the speech of young children, aphasiacs, imbe-
ciles etc. is excluded; and it is necessary that the periods of silence
should be long enough to exclude the minute periods of silence be-
tween the speech-sounds of continuous speech.” (ROSS 1944: 103)
Ennek kapcsán olvasónk talán furcsállni fogja, hogy amikor pontos
és egzakt elemzésre törekszünk, miért a két beszédszünet közé eső
nyelvi megnyilatkozásokból indulunk ki. Miért nem a szavak vagy a
morfémák egy bizonyos porcióján belül kezdjük meg az elemző
munkát? Miért olyan „nyelven kívüli” határt választunk, amilyen a
hallgatás? Azért, mert az analízis kezdetekor még nem tudjuk, hogy
hol vannak a nyelvi elemek határai – hiszen éppen ezek megállapítása
a nyelvi analízis egyik fő célja. Ebből egyenesen következik, hogy az
elemzés megkezdése előtt nem határozhatjuk meg, hogy ilyen vagy
olyan elemek, mondjuk szavak vagy morfémák síkján végezzük a kér-
déses nyelvi alakulat vizsgálatát, hisz akkor még azt sem tudjuk, hogy
milyen elemek vannak a szóban forgó alakulatban. Ezért kell tehát
nyelven kívüli határt választanunk, mert feltételezzük, hogy a hallg a-
tás mindig valamilyen nyelvi egység lezárásaként következik be, s
nem vágja azt – legalábbis normális körülmények között – széjjel.
E kis bevezetés után nézzük a vizsgálandó mondatot: A közleke-
dési rend-őrség itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást. Ezt a mondatot
is a közvetlen összetevők szerint kívánjuk felbontani. Előbb azonban
érinteni szeretnénk még egy kérdést, nevezetesen azt, minősíthetők,
osztályozhatók-e a mondatok jelentéstartalmuk alapján?
A hagyományos nyelvtan néhány alapvető jelentéstípusba szokta
besorolni a mondatokat. A kijelentő, kérdő, óhajtó és felszólító mon-
dat közismert kategóriájára gondolunk. Mi az ilyenféle minősítéssel
nem kísérletezünk. Mindenekelőtt azért nem, mert ezek a kategóriák
nem határolhatók el egymástól objektíven. Ki mondja meg, hogy hol
ér véget az óhajtás és hol kezdődik a felszólítás? Továbbá ha haszná l-
juk az óhajtó és felszólító kategóriát, miért nem beszélünk csodálko-
zó vagy kétkedő mondatokról is? E kategóriák száma tehát tetszőle-
139
gesen növelhető és ugyanúgy szűkíthető is lenne. (Például az óhajtó

és felszólító mondatok összevonásával.) Ezen aggályoknál azonban
jóval alapvetőbbre ad okot a következő meggondolás: A n y e l v i
e l e m z é s f o r m á l i s e l e m z é s . Elemzéskor az elemek társulási
módjainak szabályait keressük. Ahhoz viszont, hogy szabályokat áll a-
píthassunk meg, el kell tekintenünk az elemek konkrét jelentésétől.
Legyen szabad egy példán keresztül megvilágítanunk, hogy mire
gondolunk. Állítsuk egymás mellé a következő két mondatot:
a) A fővárosban szerettem lakni.
b) A fővárosban szeretnék lakni.
E két mondat teljesen azonos szerkezetű. Amennyiben mindkettőt
azonos hangsúllyal mondjuk ki, nincs olyan formai jegy, amelynek
alapján két eltérő típust láthatnánk bennük – csak ugyanazon típus
két eltérő egyedét. (Persze, ha az ún. kérdő mondat hangsúlya, vagy
hangsúlya és szórendje tipikusan eltérő a többi mondattípusétól, a k-
kor már jogos a különválasztás. De ebben az esetben sem a szeman-
tikai tartalom, hanem a szerkezet sajátsága alapján választunk külön
egy csoportot.) Véleményünk szerint, ha az imént egymás mellé áll í-
tott két, teljesen azonos szerkezetű mondatot külön típusba soroljuk
csak azért, mert az egyikben kijelentés, a másikban kívánság, óhajtás
stb. rejlik, akkor a Süt a nap és Megy a ló mondatokat sem tekinthetjük
azonos típusúaknak, mert az egyikben napról, a másikban lóról van szó.
Bevezetésünkben említettük, hogy a szinkrón analízis tárgya az
üzenet. Ilyenformán a beszélőnek a mondattal kapcsolatos szubjektív
szándéka alapján a leíró nyelvészet semmi osztályozásra nem válla l-
kozhat – az már kívül esik feladatkörén. (E sorok írójának véleménye
szerint nemcsak hogy nem lehet feladata az ilyen típusú osztályozás a
leíró nyelvészetnek, de meg sem oldható a nyelvtudomány eszközeivel,
s amennyiben egyáltalán tudományos feladat, úgy a lélektanra tartozik.)
Most pedig térjünk rá az elemzésre. Idézett példamondatunkat
először is két részre bonthatjuk. Az első rész így hangzik: A közleke-
dési rendőrség, a második rész pedig: itt is megtiltotta a vezetőknek a gyors-
140
hajtást. Természetesen a kettéválasztásnak ezt a módját is meg kell

okolnunk. Miért a rendőrség után következik a határ? Miért nem A
közlekedési rendőrség itt az első rész, s a többi a második? A hagyomá-
nyos elemzés ilyenkor azzal érvel, hogy az egyik az alany csoportja, a
másik az állítmányé, s értelmileg, azaz jelentés alapján dönthető el,
hogy melyik elem melyik csoporthoz tartozik. A mondat elemeinek
ily módon való szétválasztása alanyi és állítmányi csoportra nyilvá n-
valóan szubjektív, hisz az „értelem szerinti” döntés azt jelenti, hogy a
kutató értelmezése, tehát szubjektív elem vegyül a vizsgálatba.
A formai megközelítésmód a következő: Csak azokat az eleme-
ket, csak azokat a morfémacsoportokat tekinthetjük ugyanazon köz-
vetlen összetevő részeinek, amelyeket felfoghatunk egy kisebb mor-
fémacsoport, végső fokon pedig egyetlen morféma kiterjesztéseinek,
bővített formájának. (Lásd WELLS, 1947: 81–89.) Esetünkben az
A közlekedési rendőrség rész azért összetevő, mert bővített formája az
A rendőrség morfémacsoportnak. Míg A közlekedési rendőrség itt rész
nem lehet egy és ugyanazon összetevő, mert ez utóbbi morfémacso-
port nem tekinthető sem A közlekedés itt, sem A rendőrség itt, sem pe-
dig az A itt csoport bővített formájának, tekintve, hogy e három
utóbbi nem fogható fel egyetlen morféma bővítményének.
Ami az első összetevő további vizsgálatát illeti, annak belső sze r-
kezete a következőképpen alakul:
A közlekedési rendőrség
A rendőrség közlekedési
A rendőrség közlekedés -i
rendőr -ség közleked- -és
rend őr köz- -leked
141
A másik összetevőt illetően pedig a következő osztási módot javasol-

nánk:
itt is megtiltotta a vezetőknek gyorshajtás -t
itt is meg tiltotta vezetők nek gyors hajtás
i tt tiltott a vezető k hajt ás
tilt -ott vezet ő
vez- -et
Az imént bemutatott két tagolással kapcsolatban van néhány meg-

jegyzésünk. Az első összetevő első két alkotórészeként mi az A köz-
lekedési és a rendőrség részeket választottuk külön. Elképzelhető lenne
egy A rendőrség és közlekedési módon való szétválasztás is. Ez utóbbi
esetben nem folytonos összetevőkről szokás beszélni. Mi az egyszerű-
ség kedvéért nem tértünk el a konstrukció elemeinek lineáris rendjétől.
A rendőrség szót először rendőr és -ség részre bontottuk, s csak azu-
tán osztottuk fel rend és őr szegmentumra. Azon meggondolás alapján
tettük ezt, hogy a rendőrség a rendőr továbbképzése, a katonaság stb.
mintájára, nem pedig a rend és őrség összetétele. Ezzel szemben a már
említett gyorshajtás első két összetevője a gyors és a hajtás, nem pedig
gyorshajt- és -ás. Ugyanúgy, mint a korábban idézett halálugrás szavunk
is halál és ugrás módon bomlik fel az első két összetevőre. Mármost
ha a nomenből való főnevet N-nel, a főnévi képzőt pedig n-nel jelöljük,
142
akkor a rendőrség- és a halálugrás-féle összetételek szerkezeti különbsé-

gét képletszerűen az alábbi módon fejezhetjük ki:
rendőrség = NN + n
halálugrás = N + Nn
Más szóval: A rendőrség az első összetevők síkján csak képzett szó,
nem összetett. A halálugrás – ugyancsak az első összetevők síkján –
csak összetett, nem képzett. (Ti. a rendőrség nem összetett szó, csak a
rendőr az. A halálugrás nem képzett szó, csak az ugrás az.)
Mármost ha egy adott nyelvállapot leíró vizsgálatát végezzük, s
azon belül az összetett szavakat akarjuk osztályozni, az osztályozás-
nak az imént említett belső szerkezeti különbségeken kell nyugodnia.
A hagyományos nyelvtan különbségeket szokott tenni az összetett
szavak körében annak alapján is, hogy az összetétel milyen szintakti-
kai viszonyt rejt magába, milyen mondatbeli kapcsolatból jött létre
stb. Ennek alapján például a favágó tárgyas, a kertajtó birtokos, a szél-
malom jelzős összetétel stb. A mi véleményünk szerint az osztályozás-
nak ez a módja nem tartozhat a szinkrón analízishez. Ha ugyanis ezt
az osztályozást a szerint végezzük, hogy milyen szintaktikai csopor-
tokból jöttek létre az összetételek, akkor már kiléptünk a szinkrónia
köréből. Ha pedig nem történetileg közeledünk hozzá, hanem azt fe-
szegetjük, hogy az illető összetételben logikailag milyen viszony teste-
sül meg, akkor már a nyelvtudomány területéről is lesiklottunk. Ilye n-
formán a nyelvész két olyan – hagyományosan másfélének tartott –
összetétel esetében, amilyen például a kertajtó és a szélmalom, a szink-
rónia eszközeivel nem tud különbséget tenni. Mindkettő két szabad
morfémából álló konstrukció, azaz szó.
Olvasónk bizonyára elvárja annak megindoklását is, hogy miért
bontottuk két szegmentumra az itt morfémát. Ez szerintünk azért
bontható tovább, mert az ide, ilyen, innen stb. soroknak és az itt-nek az
összevetése az i- elem önállóságát mutatja, míg a -tt megtalálható más
környezetben is, például az ott-ban. Ez utóbbiban az o- szintén önálló
morféma, önállóságát az oda, olyan, onnan stb. sorok mutatják. (E bon-
143
tások ellen esetleg az hozható fel, hogy az idézett elemek összetevő i-

nek hajdani önállósága már nem él a mai nyelvtudatban. Ám ha elfo-
gadjuk azt, hogy az, ami az egyénben van, az nem a valóságos nyelv,
hanem annak csak egyedi képe, szubjektív tükröződése, akkor az ún.
nyelvérzéknek az elemzésben semmi szerepet nem juttathatunk. É p-
pen ezért a morfémákra való tagolásban sokszor jóval tovább mehe-
tünk, mint az általánosan szokás. Egy olyan fonémasort, amilyen pél-
dául a milyen, a következőképpen tagolnánk. Első önálló morféma az m-.
Önállósága kitűnik az ennyi-mennyi és erre-merre-féle sorok párhuzamá-
ból Az i- önállóságára épp az imént mutattunk rá. Viszont ha az i- és
o- önálló az ilyen, olyan stb. sorokban, akkor az ly is szükségképpen az.
Gondoljunk e két rövid formára: ily és oly. Viszont éppen e két utóbbi
alaknak és az ilyen-nek az összevetése ad morfémaértéket az -en szeg-
mentumnak. Tehát a milyen fonémasornak ezek szerint négy alkotó
morfémája van: m-i-ly-en.) Ezek után azt nézzük meg, hogy az álta-
lunk vizsgált példamondatnak – a közvetlen összetevők szerint való
elemzés különböző síkjain – milyen komponensei vannak.
1. A közlekedési rendőrség I. összetevő

2. itt is megtiltotta a vezetőknek a gyorshajtást I. összetevő
3. A közlekedési II. összetevő
4. rendőrség II. összetevő
5. itt is megtiltotta a vezetőknek II. összetevő
6. a gyorshajtást II. összetevő
7. A III. összetevő
8. közlekedési III. összetevő
9. rendőr III. összetevő
10. -ség III. összetevő
11. itt is megtiltotta III. összetevő
12. a vezetőknek III. összetevő
13. a III. összetevő
14. gyorshajtást III. összetevő
15. közlekedés IV. összetevő
144
16. -i IV. összetevő

17. rend IV. összetevő
18. őr IV. összetevő
19. itt is IV. összetevő
20. megtiltotta IV. összetevő
21. a IV. összetevő
22. vezetőknek IV. összetevő
23. gyorshajtás IV. összetevő
24. -t IV. összetevő
25. közleked- V. összetevő
26. -és V. összetevő
27. itt V. összetevő
28. is V. összetevő
29. meg V. összetevő
30. tiltotta V. összetevő
31. vezetők V. összetevő
32. -nek V. összetevő
33. gyors V. összetevő
34. hajtás V. összetevő
35. köz VI. összetevő
36. -leked- VI. összetevő
37. i- VI. összetevő
38. -tt VI. összetevő
39. tiltott VI. összetevő
40. -a VI. összetevő
41. vezető VI. összetevő
42. -k VI. összetevő
43. hajt VI. összetevő
44. -ás VI. összetevő
45. tilt VII. összetevő
46. -ott VII. összetevő
47. vezet VII. összetevő
48. -ő VII. összetevő
145
A közvetlen összetevőkre való bontás mindig addig halad, amíg egy

morfémából álló összetevőre nem bukkanunk. A nyelvi szerkezetek
végső össze-tevői tehát a morfémák. Vegyük most számba, hogy pél-
damondatunk hány morfémát tartalmaz és milyeneket.
Szabad morfémák: Kötött morfémák:
A, köz, rend,őr, -leked-, -és, -i, -ség,
is,meg, tilt, a, i-, -tt, -ott, -a,
vezet, a, gyors, hajt. -ő, -k, -nek, -ás, -t.
Példamondatunk tehát 25 morfémából áll, ebből 12 szabad és 13 kö-
tött morféma. A továbbiakban e 13 kötött morféma minősítésével
foglalkozunk.
Vitathatatlanul képző a -leked, -és, -i, -ség, -ő és -ás. Ezek minde-
gyike megtűr maga mellett képzőt és egyik sem szerepelhet jelek után,
csak előttük.
Nincs különösebb problémánk a -t és -nek elemmel sem. Ezek
egyértelműen ragok, hisz jelek után felléphetnek és nem tűrnek meg
maguk mellett hasonló elemet, azaz ragot. Ugyancsak rag a tiltotta fo-
némasor -a szegmentuma, hisz szerepelhet jel után (esetünkben a
múlt idő jelének -ott alternánsa után), s nem tűr meg maga mellett
más ragot.
Az -ott és a -k jel, amit az a körülmény mutat, hogy a szó, amely-
hez járulnak, alapvető paradigmatikus értékét nem veszti el; az ige –
megkapván az -ott szegmentumot – ugyanúgy egyes szám harmadik
személyű marad, mint a kiinduló alak, míg a főnév – megkapván a -k
jelet – változatlanul alanyesetben marad.
Különösebb az itt szegmentum i- és -tt morfémájának a helyzete.
Az i- kötött morféma, s mivel szóeleji helyzetben szerepel, képző
nem lehet. Ám ettől még lehetne rag, hisz néhány rag szóeleji hely-
zetben is előfordul. Viszont a rag csak akkor szerepelhet szóeleji
helyzetben, ha utána jel áll. Mivel az i- után nem áll jel, nem lehet rag.
Jel viszont csak akkor lenne, ha megtűrne maga mellett más jelet. Ám
az i- ezt sem teszi. Ilyenformán nem tartozik az általunk vizsgált el e-
146
mek közé, hanem rendkívül szűk előfordulási körű, a gyógy-féle ele-

mekre emlékeztető kötött morféma.
Bonyolultabb a -tt státusa. Ez is kötött morféma, de szóeleji
helyzetben nem szerepelhet. Ez a körülmény viszont képzőgyanússá
teszi. Ám ha képző lenne, akkor megtűrne maga mellett, mégpedig
vagy maga előtt és mögött, vagy csak maga előtt másik képzőt is. Ezt
nem teszi, előfordulási köre rendkívül szűk, s így ezt sem sorolhatjuk
az általunk részletesen vizsgált elemek közé. Hogy leíró szempontból
azonosítható-e a helységnevekhez járuló -tt-vel, arról a hatodik feje-
zetben szólunk.
147
Antal: A magyar esedtrendszer IV. Rag és névutó
IV. Rag és névutó
1. A fejezet célja
Ebben a fejezetben rag és névutó viszonyát kívánjuk tüzetes vizsgálat
tárgyává tenni. A tudománytörténeti visszapillantásból majd látni fo g-
juk, hogy e két kategória viszonyának tisztázatlansága nemegyszer
megnehezítette a magyar esetrendszer igazi arcának felderítését. Így a
névutók bizonyos hasonlóságára való tekintettel SEBEOK és GARVIN
egy olyan elméletet dolgozott ki, amelynek értelmében igazi, valódi
esetrag csak öt van a magyar nyelvben, s a ragok és névutók között
egy bizonyos átmeneti kategória, nevezetesen az „esetragszerű név-
utók” csoportja húzódik meg. Talán ez az egy példa is elég meggyő-
zően mutatja, hogy rag és névutó viszonyát ugyanolyan alapos elem-
zés tárgyává kell tennünk, mint rag és képző viszonyát tettük. Milyen
célra kell irányulnia fejtegetéseinknek? Azt kell megnéznünk, hogy a
ragok és névutók között meglevő számos részhasonlóságon és rész-
különbségen túl vannak-e olyan objektív jegyek, amelyek az egyik
csoport minden egyes tagját elhatárolják a másik csoport minden
egyes tagjától.
Munkánkat jelentősen megkönnyíti az a körülmény, hogy már
tudjuk, melyek az esetragok és melyek a képzők. Tehát már tudjuk,
hogy tizenhat elemnek, azaz tizenhat ragnak a névutókkal szembeni
viszonyát kell tisztáznunk.
A tárgyalás során ugyanazt a módszert követjük, amelyet az ese-
tek számának meghatározásakor alkalmaztunk. A tizenhat ragot meg
a névutókat feltételesen egy kategóriába egyesítjük, és azután „külö n-
böző kérdéseket intézünk hozzájuk”. A választól függően választjuk
majd szét őket egy pozitív és egy negatív csoportra.
2. A névutók bemutatása
A tizenhat esetragot már ismerjük. Mivel most a ragok és névutók v i-
szonyát vizsgáljuk, szükséges, hogy a másik pólus tagjait, tehát a né v-
utókat is elősoroljuk. Vizsgálatunk során Hall nyomán ( HALL 1944:
34) 34 névutóval számolunk. Ez a szám természetesen nem abszolút.
által körül
alá közben
alatt közé
alól között
elé közül
ellen mellé
elől mellett
előtt mellől
felé miatt
felől mögé
fölé mögött
fölött mögül
gyanánt nélkül
helyett óta
hosszat szerint
iránt után
köré végett
Határozottan el kell különítenünk a névutóktól azokat a szócskákat,
amelyek valamilyen esetraggal együtt léphetnek csak fel. Így például a
túl szócska nem lehet az előbb felsorolt kategória tagja, hisz a folyó
mellett stb. szerkezettel szemben áll a folyón túl szerkezet. Az esetrag
megléte, illetőleg hiánya olyan döntő különbség, amely alapján a mel-
lett és a túl típusa nem hozható egy nevezőre. Témánk szempontjából
a túl-féle szócskák azért sem jelentősek, mert azokat nem lehet össze-
véteni az esetragokkal, tekintve, hogy esetrag után lépnek fel – maguk
tehát nem lehetnek azok.
150
3. Részvétel a magánhangzó-harmóniában
A magyar nyelvre, mint a finn-ugor nyelvcsalád tagjára jellemző –
többek között – az ún. magánhangzó-harmónia. Ennélfogva a ragok,
képzők és jelek nyelvünkben két vagy három, sőt néha ennél is több
alternáns alakot mutatnak fel. Ugyanakkor a névutók egyalakúak, a
mellettük álló szó magánhangzóihoz alkalmazkodni tehát nem tud-
nak. A felületes szemlélőben esetleg felvetődhet az az ötlet, hogy ta-
lán a magánhangzó-harmóniában való részvétel, illetőleg résznemvétel
alapján lehetne elhatárolnunk a két kategóriát.
Az említett kísérletnek a céltalansága egykettőre kitűnik, ha a ra-
gokat vizsgáljuk ebből a szempontból. Az általunk mintegy féltucat
objektív szerkezeti jegy alapján különválasztott tizenhat esetrag ugya-
nis a magánhangzó-harmóniához való alkalmazkodás tekintetében
meglehetősen szeszélyesen viselkedik. Harmonizál a -t (-at, -et, -ot, -öt), a
-nek (-nak), a -vet (-val), a -vé (-vá), az -n (-on, -en, -ön), a -ra (-re), a -ról (-ről),
a -ben (-ban), a -ből (-ból), a -be (-ba), a -nál (-nél), a -hoz (-höz, -hez) és a -től
(-tól), viszont nem harmonizál az -ért, az -ig és a -ként. Még azt sem
mondhatjuk, hogy a ragokon belül a harmóniában való részvétel te-
kintetében negatívan viselkedő elemek azok, amelyek szóeleji hely-
zetben nem szerepelhetnek, tekintve, hogy az -ig és a -ként nem léphet
fel személyjel előtt, de az -ért igen (értem stb.).
Mindennek alapján el kell vetnünk azt a gondolatot, hogy az em-
lített tulajdonság alapján válasszuk külön a ragokat és a névutókat.
Ha mégis így járnánk el, három ragot a névutókhoz kellene sorol-
nunk, annak ellenére, hogy azok minden egyéb lényeges vonás tekin-
tetében megegyeznek a többi raggal.
4. Az alkotó morfémák számának szempontja

Ragjaink kivétel nélkül egymorfémájú elemek. Teljesen hiábavaló k í-
sérlet lenne például a -ban, -ba és -ból elemeket b+an, b+a és b+ól szeg-
mentumra bontani. Ezt a kísérletet támogatni látszik a -ra és -ról rag
hasonlósága. De egy esetleg önálló -b- vagy r- morfémát más sorok-
151
ban mindig ugyanazzal a jelentéssel kimutatni nem tudunk. S ha a -ba,

illetőleg -ra és a -ból, illetőleg -ról párhuzamok alapján fel is tennénk
egy -b-, illetőleg -r- morfémát, jelentésüket már magában a kiinduló
példában sem tudnók meghatározni.
Más a helyzet a névutók körében. A mellé, mellett, mellől; közé, kö-
zött, közül stb.-féle névutók kétmorfémájú volta egészen szembetűnő.
Ezek morfematikus tagolódása az alábbi:
al + á, el + é, föl + é,
al + att, el + ött, föl + ött,
al + ól, el + ől, föl + ül,
mell + é, köz + é, mög + é,
mell + ett, köz + ött, mög + ött,
mell + ől, köz + ül, mög + ül stb.
Sajnos mégsem választhatjuk külön a ragokat és a névutókat azon az
alapon, hogy az egyik (a rag) egymorfémájú, a másik (a névutó) ké t-
morfémájú elem, mert akad néhány fel nem bontható, tehát egymor-
fémájú névutó is. Ilyen például a miatt, az óta és a nélkül. Ezekre való
tekintettel el kell állnunk attól a szándékunktól, hogy a ragokat mint
egymorfémájú elemeket állítsuk szembe a névutókkal mint kétmor-
fémájú elemekkel.
5. Birtokos személyjelekkel való társulási képesség

A ragokon belül vizsgáltuk már ezt a kérdést. Úgy találtuk, hogy a r a-
gok e tekintetben megoszlást mutatnak, mégpedig olyan megoszlást,
amely nincs összefüggésben a ragok egy sokkal általánosabb közös
jegyével, a jelek utáni előfordulási képességgel.
A szóban forgó szempontból a névutók is hasonlóképpen visel-
kednek. Túlnyomó részük társulhat birtokos személyjellel, de néhány
nem (gyanánt, hosszat, óta, közben). Ebből viszont az következik, hogy a
névutókon belül is van egy személyjellel társuló és egy személyjellel
152
nem társuló csoport. Ennek a körülménynek viszont fontos szerepe

van SEBEOK és GARVIN már említett elméletének megítélésében. Ők
ugyanis – mint majd látni fogjuk – az -ért, -vel stb. elemeket, mivel tár-
sulhatnak személyjellel, elkülönítik a tulajdonképpeni esetragoktól, és
„ragszerű névutóknak” nyilvánítják, azzal érvelvén, hogy ez a képesség
a névutókra jellemző. Ezen az alapon viszont a gyanánt, óta stb.-féle
névutókat teljes joggal „névutószerű ragoknak” nyilváníthatnók, mi-
vel ez utóbbiak személyjellel nem társulhatnak, ami SEBEOK és
GARVIN szerint a magyar rag jellemzője. A társulási képesség tehát
nem állítja szembe egymással a két kategóriát, hanem mindkettőt
megosztja. Az alábbi kis táblázat egész világossá teszi ezt:
Ragok: Névutók:
Társulnak -nek, -vel, -ért, mögött, közé, alatt,
-hoz, -től, -ról stb. elé, felé, szerint stb.
Nem társulnak -ig, -vé, -n, óta, gyanánt, hosszat,

-ként stb. közben stb.
Ilyenformán két lehetőség előtt állunk. Vagy továbbra is beszélünk

ragokról és névutókról, s elismerjük, hogy mindkét kategórián belül
két alcsoport van, s mindegyik alcsoport egy jegy tekintetében meg-
egyezik a másik kategória egyik alcsoportjával, vagy elvetjük rag és
névutó hagyományos kettősségét, s akkor a következő négyes alcso-
portot nyerjük:
1. Ragok: -ig, -vé, -n stb.
2. Ragszerű névutók: -ért, -nek, -vel stb.
3. Névutószerű ragok: gyanánt, óta, közben stb.
4. Névutók: mellett, közölt, szerint stb.
153
Mi ez utóbbi megoldás helyett – amely egyoldalúan, csupán egyetlen

jegy alapján szakítana el egymástól több lényeges jegy tekintetében
megegyező elemeket – tovább kutatunk objektív, közös jegyek után.
6. Az irányhármasságban való részvétel

Mint már az első fejezetben említettük, bizonyos ragjaink körében él
még az az ősi tulajdonság, hogy a jelentésük természete alapján há r-
mas tagolódású párhuzamos sorokba rendeződnek. Az egyik sor tag-
jai a közeledést, a másik soréi a távolodást, a harmadik sor tagjai p e-
dig a nyugalmi helyzetet jelentik. Pl.:
-ből, -be -ben

-ról -ra -n -től -hoz, -nál stb.
Miként azonban a személyjelekkel való társulási képesség a ragokat és
a név-utókat egyaránt két-két csoportra osztja, úgy az irányhármas-
ságban való rész-vétel is kiterjed a névutók egy részére, de azoknak is
csak egy részére, mint a ragoknak. A hármasságban részt vesznek
például a következő névutók:
alól alá alatt
mögül mögé mögött
közül közé között stb.
Tehát itt is, akárcsak az előbb, a két nagy csoporton belül két újabb
alcsoportot nyerünk. Ily módon:
Ragok: Névutók:
A hármasságban
-ből, -be, -ben, alá, alatt, alól,
részt vesznek
-től, -hoz, -nál stb. mellé, mellett, mellől stb.
A hármasságban -ig, -ként, -vé óta, nélkül, végett,
részt nem vesznek -i, -nek, -ért stb. gyanánt, szerint, miatt stb.
154
Mindennek alapján le kell mondanunk arról is, hogy az irányhármas-

ságban való részvételt, illetőleg résznemvételt tekintsük rag és névutó
vízválasztójának.
7. A jelentés szempontja
Az első fejezetben érintettük a jelentés kérdését általában. Elmond-
tuk, hogy a jelentést a nyelv jellel egyenrangú részének tekintjük.
Ugyanakkor arra is rámutattunk azonban, hogy a nyelvi elemzésben a
kifejezésnek mintegy technikai prioritása van a jelentéssel szemben.
Szükségesnek tartottuk, hogy erre emlékeztessünk most, amikor azt
kívánjuk megnézni, kimutatható-e valami objektív és határozott kü-
lönbség a ragok és névutók között, mégpedig az általuk képviselt je-
lentés típusa alapján.
Mire gondolunk, amikor a jelentés típusáról beszélünk? Például,
elfogadnánk típusbeli különbségnek azt, ha mondjuk a ragok mindig
valamilyen absztrakt, a névutók ezzel szemben mindig valamilyen
konkrét viszonylatot fejeznének ki. Vagy ha a ragok – mondjuk – az
időbeli, ezzel szemben a névutók a lokális viszonylatok kifejezői le n-
nének. Ám mi a helyzet a valóságban? Nézzük a nyelvi tényeket, és
belőlük olvassuk ki a következtetést.
Mint már ugyancsak a bevezetésben utaltunk rá, van olyan rag,
amely névutóval képez primér szemantikai korrelációt. Az egyik, n e-
vezetesen a rag az ellátottságot, a másik, a névutó a hiányt, az ellátat-
lanságot fejezi ki. Gondolunk itt a -vel rag és a nélkül névutó jelentés-
beli viszonyára (reménységgel, reménység nélkül stb.).
Vannak azután olyan ragjaink és névutóink, amelyekről szinte azt
mondhatnánk, hogy egymás szinonimái. Ilyen szinonimikus a viszony
az -ért rag és a miatt névutó között, vagy a -ként rag és a gyanánt névutó
viszonya tekintetében (mulasztásért, mulasztás miatt; ellenségként, ellenség
gyanánt stb.).
Egyaránt alkalmasak a ragok és a névutók a temporális és a loká-
lis viszonyok kifejezésére is. Pl.: tavaszig, tavasszal; tavasz óta, tavasz felé;
155
továbbá ünnepekben, ünnepek alatt; toronyhoz, toronynál; torony iránt, torony

felé, torony mellett stb.
Mindennek alapján leszögezhetjük, hogy a jelentés típusa tekinte-
tében rag és névutó között semmiféle különbség nincsen. Ha csak a
jelentésükre lennénk tekintettel, akkor bízvást egyesíthetnénk val a-
mennyit egy kategóriában. Ugyanis a ragok és a névutók egy finoman
árnyalt viszonyspektrumot képeznek. Nem mondhatjuk, hogy a
spektrum egyik felében a ragok, a másikban a névutók helyezkednek
el, hanem a spektrum egyik pontján ragot, közvetlenül mellette eset-
leg névutót találunk stb., stb.
8. Névmásokkal való társulási képesség

A névmásokkal való társulási képességet a ragszerű elemek vizsgál a-
takor ragismérvnek tekintettük. Az általunk felsorolt elemek közül az
esetragnak tekintett 16 végződés társulhatott névmásokkal, elsősor-
ban az az és ez mutatónévmással. Ez utóbbi névmáspárral a névutók
is társulhatnak, s az általunk felsorolt 34 között csak kettőt találunk,
amely nem egyesül velük (a hosszat és a gyanánt). A többi névmással
való egyesülés kérdése (pl. az ilyen, ki stb. névmásokra gondolunk)
már bonyolultabb, ugyanis azok után fellépnek a névutók, de nem
ugyanazon szó konstrukcióján belül. Míg tehát az az és ez mutatónév-
mással szemben a névutók ragokhoz hasonlóan viselkednek, addig
más névmásokkal szemben tőlük eltérő vonásokat mutatnak. Ez két-
ségtelen különbség, amit érdemben majd a jelen fejezet 10. pontjában
érintünk.
9. Környezet
A ragok és a névutók egyformán előfordulhatnak egyes tő után (toro-
nyig, torony iránt stb.), többes tő után (tornyokig, tornyok iránt stb.), bir-
tokos személyjelek után (tornyomig, tornyom iránt, tornyaimig, tornyaim
iránt stb.), továbbá az -é birtokjel után (bíróéig, bíróé után stb.). Ugyan-
csak egyformán megjelenhetnek személyjelek előtt (nekem, miattam stb.).
156
Ilyenformán tehát a környezetek azonossága miatt az előfordulási le-

hetőségek számbavétele nem ad módot a két kategória különválaszt á-
sára, sőt azonosságuk mellett szól.
10. A szórang kérdése

Olvasónkban az előző pontok láttán talán már felvetődött a kérdés:
Mire jó ez az aprólékos számbavétel, mire jó az esetleges jegyek
szempontjából való vizsgálat akkor, amikor a rag és névutó között
van egy alapvető, lényeges – és közismert – különbség, az, amit a he-
lyesírás is tükröz, hogy ti. a rag nem önálló szó, nem szabad morféma
sohasem, míg a névutó szórangú elem, szabad morféma?
Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megjegyeznünk, hogy
a névutó szó volta, szabad morféma jellege nem olyan nyilvánvaló.
Azt, hogy külön írjuk, bizonyítéknak nem tekinthetjük, legfeljebb kö-
vetkezménynek.
Egyébként pedig – mint éppen az előző pontban láttuk – a név-
utó is a raghoz hasonlóan csak néhány tipikus helyzetben szerepelhet,
csak bizonyos meghatározott környezetekben jelenhet meg. A mellett
alakot önállóan sohasem használjuk, hanem csak ilyen környezetben:
ház mellett, mellettem stb. Ugyanígy a ragokat is: háznak, nekem stb. En-
nek alapján tehát a névutó önálló szó volta nem bizonyítható, vagy
akár a rag kötött morféma jellege is kétségbe vonható.
Természetesen azonban van egy olyan objektív szerkezeti jegy,
amelynek alapján a névutót önálló szónak tekinthetjük. Ez pedig a
következő: Míg a rag és a tő közé szabad morféma nem ékelődhet,
csak kötött (háznak, házaknak stb.), addig a névutó és a tő között
szabad morféma, tehát másik szó is megjelenhet. Például, a Menj a
kert mellett mondat kert és mellett része közé tetszőleges más szabad
morféma is beilleszkedhet (Menj a ház és a kert mellett). Ugyanaz rag és
tő viszonylatában elképzelhetetlen. Így nem mondhatjuk azt, hogy
Menj a ház és a kertig, a ragot mindig meg kell ismételni: Menj a házig és
a kertig stb. Továbbá ugyanarra a szóra több névutó is vonatkozhat.
Pl.: A ház mellett vagy mögött hagytam. Ezzel szemben elképzelhetetlen
157
egy ilyen szerkezet: A házban vagy nál hagytam. Más szóval: A rag, mi-
vel szórész, csak annak a szónak valamilyen viszonyát fejezheti ki,
amelynek része. Ezzel szemben a névutó, mivel önálló szó, egyszerre
több szó azonos viszonyát is kifejezheti, sőt – ha a névutó több szóra
vonatkozik – az illető szóknak szám- vagy birtokviszony tekintetében
egyezniök sem kell (A falu és a tanyák felé mentek; A tanácsház meg az én
házam előtt álltak meg stb., stb.).
Tehát találtunk egy olyan lényeges vonást, amely valamennyi név-
utót közösen szembeállítja valamennyi esetraggal. Ezt a következ ő-
képpen foglalhatjuk össze: A r a g o l y a n v i s z o n y í t ó e l e m ,
amely mindig annak a szónak a része, alkotó
morfémája, amelynek valamilyen viszonyát kif e-
j e z i . Ezzel szemben a névutó olyan viszonyító elem, amely nem ré-
sze annak a szónak, amelynek valamilyen viszonyát kifejezi, hanem
vagy egy szabad morfémából (pl. óta), vagy két kötött morfémából
(pl. mögé), vagy pedig – az esetek zömében – egy szabad és egy kötött
morféma kapcsolatából (pl. között stb.) álló ö n á l l ó s z ó . Megem-
lítjük még, hogy grúz nyelvtanában Vogt szintén céloz erre a rag és
névutó közti különbségre: „La géorgien a peu de prépositions, mais
un grand nombre de postpositions, d’anciens adverbes ou d'anciens
noms, employés adverbialement, qui avec le temps se sont soudés au
nom, de façon à faire une unité phonétique avec lui. Ces
postpositions se séparent des désinences au sens propre du mot,
premièrement en existant indépendamment comme adverbes,
deuxièmement par le fait que d a n s u n g r o u p e d e
plusieurs noms elles peuvent se mettre après le
d e r n i e r s e u l e m e n t .” (VOGT 1936: 55. – Ritkítás tőlem. A. L.)
11. Fonetikai különbségek

A rag tehát ugyanannak a szónak a része, amelynek valamely viszony-
latát kifejezi, a névutó ellenben önálló szó. Kétségtelen, hogy ez a
leglényegesebb különbség a két kategória között. De nézzük meg, ta-
158
lálható-e valamilyen másodlagos, kísérő jellegű jegy, amely azáltal, hogy

következetesen kíséri az alapvető különbséget, mintegy megerősíti azt.
Igen, van egy kevésbé lényeges, fonetikai vonás, amely követke-
zetesen jellemzi a ragot a névutóval szemben. Mégpedig az, hogy a
rag mindig egyszótagú, a névutó pedig mindig kétszótagú elem. Pe r-
sze az egyszótagúság csak a valódi esetragokat jellemzi, tehát az álta-
lunk különválasztott 16 elemet, a rajtuk kívül eső képzőket nem. A
képzők között van egyszótagú is, kétszótagú is (-lég, -kor stb., de
többszótagú az -nként és a -stül alternánsa, az -anként, -astül stb.). Meg-
jegyezzük, hogy a magyar ragok és névutók között fennálló e foneti-
kai különbséget Deeters is pedzette következő megjegyzésében:
„… die Kasusendungen sind meist einsilbig, die Postpositionen meist
zweisilbig …” (DEETERS 1938: 345). Csakhogy Deeters számára még
az előbb említett -anként, -astül stb. is rag, ezért mondja csak azt, hogy
a ragok „sind m e i s t einsilbig”.
A modern nyelvtudomány egyébként vallja, hogy bizonyos mor-
féma-alosztályok fonetikai konstitúciója azonos, közös vonásokat
mutathat fel. Erről Harris a következőket írja: „In many languages it
is possible to make general statements about the phonemic composi-
tion of particular sets of morphemic segments. The language may
have many morphemes (stems) of four or more segmental phonemes
plus a stress phoneme, as against other morphemes (affixes) all of
which contain only one or two segmental phonemes and no stress
phoneme. Certain phonemes or phoneme sequences may occur only
in these short morphemes, or in other morphemes which are marked
by some special distributional or phonemic feature.” ( HARRIS 1951:
174.) Úgy gondoljuk, hogy a Harris állal említett fonetikai vonások-
hoz hasonló az a körülmény is, hogy egy bizonyos morfémacsoport a
szótagszám tekintetében is szemben áll egy másik morfémacsoport tal.
Ilyenformán tehát az egyszótagúság a magyar ragok, a kétszótagúság
pedig a magyar névutók esetében mindkét morfémacsoport osztály-
jellemzője.
159
A ragról és a névutókról mondottakat a következőkben foglal-

hatjuk össze:
A ragok a magyar névszó egy szótagú, egyet-
len kötött morfémából álló viszonyító elemei, a
paradigma részei.
A névutók a magyar névszó kétszótagú, önál-
ló szót képező, tehát vagy egy szabad morfémá-
ból, vagy két kötött, vagy pedig egy szabad és
egy kötött morféma konstrukciójából álló olyan
viszonyító elemek, amelyek a névszói paradigma
minden tagja után megjelenhetnek.
160
Antal: A magyar esedtrendszer V. A nyelvtani örökség
V. A nyelvtani örökség
1. A fejezet célja
Ebben fejezetben arról kívánunk képet adni, hogy milyen állomáso-
kon ment keresztül a magyar esetrendszer tudományos leírása Sylvester
Jánostól a mi kísérletünkig.
Természetesen nem törekedhettünk teljességre abban az érte-
lemben, hogy minden egyes szerző minden egyes idevágó állásfogla lá-
sát felsoroljuk. Úgy véljük, erre nincs is szükség. Elvégre az a tény,
hogy egy régebbi szerző, mondjuk Pereszlényi Pál, aki az utódokra lát-
hatólag nem gyakorolt különösebb befolyást, öt vagy hat esetet számlál
elő grammatikájában, az nem különösebben érdekes. Fontosabb en-
nél az, hogy minden nézettípus szóhoz jusson egy vagy két képvisel ő-
jén keresztül.
Látni fogjuk majd, hogy ha csak arra vagyunk tekintettel, hogy a
különbőző szerzők hány esetet soroltak fel a magyar nyelvben, akkor
szinte elképesztő tarkaság bontakozik ki előttünk. Mert volt szerző,
aki három, volt, aki négy, mások öt, hat, hét és nyolc, egyesek húsz
egynéhány, ismét mások mintegy harminc esetet véltek találni. S tal á-
lunk majd olyan szerzőt is, aki határozottan tagadja, hogy esetről szó
lehetne nyelvünkben.
Ez a meglepő tarkaság voltaképp négy alapvető nézettípusra ve-
zethető vissza. Az első korszak a k e v é s e s e t ű e l k é p z e l é s
k o r a , a latin hatás merev érvényesülésének ideje. Hogy ezen belül
Sylvester hat, Szenczi Molnár Albert meg hét esetet vesz fel, az lé-
nyegtelen különbség, legfeljebb az utóbbinál való gyarapodás korai
szimptómája egy későbbi lényeges változásnak.
A kevés esetű rendszert a s o k e s e t ű r e n d s z e r váltja fel,

amely a múlt század derekán bontakozik ki. Előzményei ugyan már
Révai és Verseghy nagy munkáiban is megvannak, tudatossá azonban
csak a negyvenes évektől lesz. Ekkor mondható csak el teljes joggal,
hogy a latin hatásától – legalábbis a névragozás terén – sikerült meg-
szabadulni.
A harmadik korszak az e s e t t a g a d á s á n a k i d e j e . Ez ösz-
szefügg azzal az általános tendenciával, amely a magyar morfológiát a
mondattanban oldotta fel, valamint ludas benne az egyébként tiszt e-
letre méltó történeti nyelvszemlélet is, amely fontosabbnak tartotta
egy elem, egy rag eredetének kérdését, mint az adott rendszerben el-
foglalt helyét.
A negyedik felfogástípusba azok tartoznak, akik a s z e r k e z e t i
n y e l v s z e m l é l e t t a l a j á r ó l közeledtek a kérdéshez. Mivel a
lingvisztikai szemléletnek ez a módja hazánkban csak a legutóbbi
években kezd követőkre találni, az ide tartozó szerzők vagy külföldi-
ek, vagy külföldre szakadtak. Ennek a megközelítésmódnak a képvi-
selőit – az előző nézetekéivel szemben – az a törekvés jellemzi, hogy
az esetek számát objektív, szerkezeti tulajdonságok alapján határo z-
zák meg, legfeljebb az alapvető szerkezeti jegyre nem találnak mindig rá.
2. Sylvester János
Az első magyar grammatikus, SYLVESTER JÁNOS (Grammatica
Hungaro-Latina: CorpGram. 1–78) – a latin példát pontosan követve
– hat esetet talál a magyar nyelvben. A nominatívuszról megjegyzi,
hogy annak semmi külön jele nincsen; a genitívusz jele szerinte az é, a
datívuszé pedig a k. A vokatívuszról azt állapítja meg, hogy az ugyan-
olyan, mint a nominatívusz. Utolsónak az ablatívuszt említi, melynek
l ragot tulajdonít. Ennek alapján a mester szó paradigmáját a követke-
zőképpen vázolja fel (SYLVESTER 1539: 37–38):
162
N. mester mestereK
G. mesterÉ mestereKÉ
D. mesterneK mestereKNEK
Acc. mesterT mestereKET
V. mester mestereK
Ab. mestertüL mesterektüL
Ebben az elképzelésben kétségtelenül az a legmeglepőbb, hogy a
datívusz és az ablatívusz ragjának nem a -nek, illetőleg -tül alakot tart-
ja, hanem csak a -k-t, illetőleg az -l-t. Talán e tekintetben is a latin
példa hatott zavarólag, hisz tudjuk, hogy a latin esetragok tekintélyes
része egyetlen hangból áll (domin-ō, (domin-i, terr-ā stb.).
Bármilyen meggondolások hatására alakult is ki azonban Sylves-
ter felfogása, nem mentes néhány szembeszökő következetlenségtől.
Így meglepő, hogy míg az egyes datívusz ragja szerinte -k, addig a
többes datívuszt nem -KneK, hanem -KNEK formában képzeli el.
Ugyanakkor a többes ablatívusz esetében -KTÜL helyett -ktüL alakot
találunk, ami ugyan következetes az egyes számhoz képest, de köve t-
kezetlen a többes datívuszhoz képest.
Meg kell jegyeznünk, hogy az a nézet, amely szerint a mestereK-
féle alakokban a -k a többes nominatívusz ragja, Sylvestertől napjain-
kig megtalálható a különféle nyelvtanokban. E nézettel később még
foglalkozunk.
Mármost felvetődik a kérdés: vajon Sylvester számba veszi-e
könyvének egyéb részeiben többi esetragunkat? Hisz a deklinációban
lényegében csak négyet sorol fel, tekintve, hogy két esete, a nominatí-
vusz és a vokatívusz, ragtalan. Nos, munkájának ránk maradt részében
még három ragot találunk. A faktívusz -vé elemét, ezt a „De affixis cum
nominibus” cím alatt (SYLVESTER 1539: 39), s a -ban és -n ragokat, ez
utóbbi kettőt a prepozíciókról szóló fejezetben: „… praepositiones in
nostro sermone non semper praeponuntur reliquis orationum partibus,
sed nonnunquam postponuntur; ut: in illo tempore, az d ben; in domo,
az hazban; in agro, az mez n etc." (SYLVESTER 1539: 78)
163
Sylvester a magyar névragozás igaz természetének felismerésében

nem jutott messzire. Azonban semmiképpen sem lenne igazságos el-
marasztalnunk olyan hibáért, amit az utána mintegy három és fél év-
századdal később írt nyelvtanok is úgyszólván kivétel nélkül elkövet-
tek. Azonkívül komoly mértékben menti az a körülmény is, hogy nem
önálló magyar nyelvtant akart írni, hanem egy másik nyelv elsajátít á-
sát elősegítő, praktikus célzatú kézikönyvet. Csoda-e, ha a latin
grammatikától nem látta helyesen a magyart?
3. Szenczi Molnár Albert

Míg Sylvester János nyelvtana 1539-ből datálódik, S ZENCZI MOLNÁR
A LBERT grammatikája (Novae Grammaticae Ungaricae Libri duo:
CorpGram. 115–287) háromnegyed századdal később, 1610-ben jele-
nik meg. Ami az esetek számát illeti, hetven esztendő alatt nem nagy
a fejlődés, mert Sylvester hat esetével szemben Molnár Albertnél hét
esetet találunk. Mindazt esetnek tartja ő is, amit Sylvester esetnek t e-
kintett, ám azok mellé Szenczinél hetediknek az ún. mutatívusz járul,
ami nem más, mint a -vé faktívusz.
Érdekes, hogy Molnárban már annak a gyanúja is felvetődik,
hogy a feleségül, oroszlányul, ebül stb. alakok toldaléka is esetvégződés.
Ki is jelenti: „Habent praeterea Ungari casum Adverbialem vel
Assimilativum, in singulari numero tantum usitatum, in ol, ul et ul, ül...”
(SZENCZI 1610: 135). Annál meglepőbb, hogy ez az „adverbiális” vé-
gül mégsem kerül bele az így alakuló paradigmába:
N. falu faluc
V. ó falu ó faluc
G. falué faluké
D. falunac faluknak
Acc. falut falukat
Mut. faluvá falucká
Ab. falutúl faluktúl
164
Bármilyen csekély haladás ez Sylvesterhez képest, mégis elismeréssel

kell szólnunk róla. Mert ha nagyon messze is esik még attól a felisme-
réstől, hogy a magyar esetek száma jóval nagyobb, mint a latin nyelvé,
mégis benne rejlik annak megsejtése, hogy a mi nyelvünkben lehetséges
olyan eset, amelynek nincs latin megfelelője. Erre vall fogalmazása a
mutatívusszal kapcsolatban: „Mutativus casus Ungarorum proprius
est.” (SZENCZI 1610: 134)
Míg Szenczi Molnár Albert paradigmája nem tér el említésre mél -
tó módon Sylvesterétől, a magyar névszórendszer leírásának részl e-
tessége tekintetében felette áll annak, s általában a CorpGram. (Toldy
Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum, Pest
1866 – a szerk.) minden szerzőjének. Világosan látja, hogy a névszó
birtokos személyjellel is társulhat, s ennek következtében nemcsak
olyan nominatívusz van, hogy fa, hanem a fája, fád, fám, fájoc, fátok, fánc,
fájai, fájaid, fájaira, fájaitoc, fájainc stb. alakok is mind nominatívuszok.
Érdekesebb és fontosabb azonban számunkra az a kérdés, hogy
érinti-e és hol érinti a szerző azokat az elemeket, amelyeket a latin
nyelvtanhoz kötött szemlélet alapján ki kellett zárnia az esetek közül.
Nos, nyelvtana ebben a tekintetben is örvendetes, mert a „Typus
praepositionum vel postpositionum affixarum” cím alatt nemcsak a fán,
fára, fába, fában, fánál, fával, fáról, fától és fához alakokat leljük meg, hanem
azok személyjellel és személyjellel meg többesjellel bővült alakjait is
(SZENCZI 1610: 149). Tehát ha nem is egy helyen, hanem deklinációra,
vagyis esetekre és posztpozíciókra szakítva, de mégis tizenhárom ele-
met, tizenhárom esetragot megtalálunk nála az általunk kiválasztott ti-
zenhét közül. S ami fontosabb, Molnár Albert nemcsak felsorolja ezeket
az elemeket, hanem egy lényeges közös tulajdonságukra, a személyjellel
és többesjellel való társulási képességükre is rámutat. Ami az -ért és az -
ig elemet illeti, ezt a kettőt azért különíti el az előbb felsoroltaktól, mert
ezek mind a nac, mind a nec típusú deklinációban azonos alakúak. Vi-
szont ide sorolja a nélkül-t is (SZENCZI 1610: 164), ami azért meglepő,
mert a mai értelemben vett többi névutót külön tárgyalja.
165
4. Komáromi Csipkés György

CSIPKÉS GYÖRGY „Hungaria Illustrata”-ja szintén hét esetet sorol
elő, ám ezek nem teljesen azonosak az előző két szerzőnél találha-
tókkal. Először is tekintsük át paradigmáját (KOMÁROMI 1655: 361):
Nom. Ember Emberek

Gen. Emberé Embereké
Dat. Embernek Embereknek
Accus. Embert Embereket
Locat. Emberen Embereken
Traduct. Emberré Emberekké
Conjunct. Emberestöl
Tehát eltűnt a vokatívusz és az ablatívusz, s megjelent helyette két új
eset; az egyiket „locativus”-nak, a másikat „conjunctivus”-nak nevezi
a szerző. A vokatívusz és az ablatívusz elhagyását a következő okos-
kodással indokolja: „... in lingua hac non sunt casus; vocativus enim
non habet diversam nominis a nominativo terminationem, sed
eandem, unde definitio casus ei non quadrat. Ablativus vero, est
nomen cum affixa particula töl, tol, ex praepositionalibus. Dixi autem,
terminationem, easum diversum facientem, talem esse debere, quae
rationem particulae non habeat: Alias casus essent, emberbe, emberböl,
emberröl: si casus esset embertöl, in quibus non est terminationis
diversitas, sed affixarum particularum varietas.” (KOMÁROMI 1655:
361.) Tehát Csipkés inkább lemond az ablatívuszról, semhogy a -ből
típusú végződéseket is az esetragok közé sorolja.
A többi esetragot meglehetősen sommásan intézi el. A partiku-
lák, s azon belül a prepozíciók közé osztja be őket, de még teljes fel-
sorolásukra sem vállalkozik, csak megemlíti a -hoz, -nál, -ból és -tól
elemeket. Utal arra, hogy ez utóbbiak személyjellel is társulhatnak,
s idézi a nálam, nálad stb. alakokat. Munkája egészében véve sokkal
elnagyoltabb, mint Szenczi Molnár Alberté.
166
5. Pereszlényi Pál
PERESZLÉNYI nyelvtanának (Grammatica Linguae Ungaricae) a név-
ragozásra vonatkozó része a következő megállapítással kezdődik:
„Numeri sunt duo: Singularis, et Pluralis. Casus sunt sex: Nominativus,
Genitivus, Dativus, Accusativus, Vocativus et Ablativus, nec est ratio
adstruendi plures” (PERESZLÉNYI 1682: 410). Majd erről táblázatot is
kapunk, mégpedig a következő formában:
Primae Classis Secundae Classis

Genitivus é é vel jé
Dativus Nak nek
Accusativus t t
Ablativus tól t l
Vel túl t l
S mivel – mint látjuk – a táblázatban két említett eset nem szerepel, a
következő kiegészítő megállapítást fűzi hozzá a szerző: „Nominativus
et Vocativus nihil habent difficultatis, nam similes sunt, et ex
Vocabulariis discendi.” (PERESZLÉNYI 1682: 412.)
Pereszlényi nyelvtana tehát – amikor visszatér ismét a hatesetű
latin deklinációhoz, mégpedig oly módon, hogy nemcsak az esetek
száma egyezik a klasszikus példaképével, hanem azok minősége is –
még azt a szerény haladást is feladja, amit Szenczi Molnár Albert és
Komáromi Csipkés György e téren elért, Ilyenformán nem is nagyon
érdemelné, hogy taglalásával töltsük időnket. (Megemlítjük még, hogy
többi esetragunkat Pereszlényi könyvének két másik helyén is tár-
gyalja. Egyszer az igevonzatoknál, másodszor pedig a prepozíciók kö -
zött. Sok más nyelvtanírónkhoz hasonlóan, a deklinációból kinnre-
kedt esetragokat ő is együtt tárgyalja a névutókkal, oly módon vá-
lasztva külön a kettőt, hogy a névutót „separatae”, az esetragot „con-
iunctae” alcsoportba sorolja. Ez utóbbiak között az alábbi elemeket so-
rolja fel: -be, -ből, -ért, -hoz, -ig, -kor, -ként, -nál, -n, -ra, -ről, -től, -vel és -vé).
167
Pereszlényi nyelvtanának mégis van egy figyelemre méltó megálla-

pítása. Ugyanis elődei s utódai között is – nyilván azért, mert a latinban
ötféle deklináció van – szélesen elterjedt az a nézet, hogy a magyar
névragozás sem egységes, a magyarban is szükségképpen többféle dek-
linációtípus van. Ám e különbségeket – jobb híján – nem tudták
másban felfedezni, mint a toldalékok hangrendi különbségében.
Ezért – a datívusz végződése alapján – hosszú időn keresztül élt
nyelvtaníróink körében az a meggyőződés, hogy van egy NAK és egy
NEK típusú deklinációnk. Pereszlényi ellenben viszonylag korán fel-
ismeri, hogy ez a különbség nem azonos a latin névszók deklinációs
csoportjai között megfigyelhető különbségekkel, és kimondja a fon-
tos, igaz megállapítást: A magyar névragozás lényegében egységes!
„Declinatio omnium Nominum, imo et Pronominum ac Participiorum
est unica. Nam non est differentia unius Nominis declinati ab alio, cum
omnium eaedem sint terminationes et differentia, quae apparet ratione
Vocalium in terminationibus, oritur ex Vocalium certa familiaritate, de
qua dictum est § 3. propter quam in duas classes dividetur declinatio”
(PERESZLÉNYI 1682: 410). Tehát az a „Primae” és „Secundae
Classis”, amit paradigmájában megkülönböztet, nem akar két külön
deklinációt jelenteni.
6. Kövesdi Pál
KÖVESDI nyelvtana (Elementa Linguae Hungaricae) terjedelemben
jóval szerényebb az eddig tárgyalt munkáknál. Említésre méltó ú j-
donságot sem igen fedezhetünk fel benne az előzményekhez képest.
A Pereszlényi nyelvtanánál négy évvel később megjelenő írás változat-
lanul kitart az említett kétdeklinációjú elképzelés mellett: „Declinatio-
nes possunt constitui duae. Prima sit, cuius Dativus desinit in nak,
Secunda in nek.” (KÖVESDI 1686: 553.) Az esetek számában sincs vál-
tozás: a latin deklináció eseteit sorolja fel módosítatlanul a szerző, s
kárpótlásul még a prepozíciók tárgyalásakor sem érinti érdemlegesen
azokat az esetragokat, amelyek a latinos szemlélet hatására kiszorul-
168
tak a deklinációból. Van azonban könyvének egy olyan mozzanata,

amely feltétlenül figyelmet érdemel. Ez pedig az a mód, ahogyan a töb-
bes szám esetvégződéseit leírja. A -k többesjelet ő is a többes no-
minatívusz esetragjának fogja fel, de következetes annyiban, hogy ezt
a -k-t a többes szám minden ragjához hozzátartozónak tekinti. A két
deklinációs típus szemléltetésére adott paradigma ily módon a többes
számban az alábbi képet nyújtja:
N -k -k
G -ké ké
D -knak Knek
Ac. -kat -ket
Vocativus similis est Nominativo.
Abl. -ktúl -kt l
A -k jelnek a többes számú ragokba való betudása azért dicséretre mél-
tó következetesség, mert ha a -k-t a többes számú nominatívusz ragjá-
nak fogjuk fel, de a többes szám többi ragjától megtagadjuk, akkor pél-
dául a kerteket alak egyszerre állna többes nominatívuszban és egyes
akkuzatívuszban. Így ellenben, elképzelése szerint, az egységesnek fel-
fogott -eknek rész kiküszöböli ezt a nehézséget. Kövesdi tehát helye-
sebb úton jár, mint számos pályatársa. Persze ez nem jelenti azt, hogy
igaza is van. Hisz csak rá kell pillantanunk a -ké, -knek, -kel stb. sorra,
hogy lássuk annak összetett voltát, azaz a -k önálló morféma jellegét.
De annyiban feltétlenül helyes úton jár, amennyiben nem lehet a -k-t
egyszer egy eset ragjának, másszor meg a többes szám jelének felfogni.
7. Földi János
A XVIII. század végén örvendetesen megszaporodó és már magyar
nyelvű nyelvtanok közül először Földiére vessünk egy pillantást. Köny-
vének egyik fontos érdeme, hogy hangsúlyozza Pereszlényi feledésbe me-
rült fontos gondolatát a magyar névragozás egységes voltáról: „Az Ejte-
getés a’ mi Nyelvünkben tsak eggyetlen eggy” (FÖLDI 1790?:, 99).
169
Az esetekről adott kép első pillanatra nem túlságosan szívderítő.

A hatos latin sémát kapjuk, mégpedig a latin előtt az esetek magyar
nevével (FÖLDI 1790?):
Nevező eset (Nominativus) melly maga a’ szó

Bíró eset (Genitivus) é
Adó eset (Dativus) nak, nek
Vádoló eset (Accusativus) t, at, et, ot, öt
Hívó eset (Vocativus) −
Elvevő eset (Ablativus) tól, t l
Mindez semmi újat sem ad. Ám érdekes az a megjegyzés, amit Földi

az elvevő, tehát hatodik esethez fűz. Az általam vizsgált szerzők kö-
zül ugyanis nála bukkan fel először az a gondolat, hogy a többi, tehát
a hagyományos deklinációban nem szereplő végződéseink is lehetné-
nek esetek, legalább olyan jogon, mint a -tól és a -től. De nem érde-
mes szaporítani az esetek számát – talán így foglalhatnánk össze Föl-
di és követői nézetét –, hisz az esetek számának duzzasztásával eltér-
nénk az európai hagyománytól és megnehezítenénk a magyar nyelvet
megtanulni akaró idegenek dolgát. Ez a gondolat, mely később külö-
nösen Révainál domborodik ki, Földi következő passzusában lelhető
meg: „3 or Ha a’ 6 ik esetet, tól, től, melly különös követgető szó, az
Esetek közzé számláljuk: igy még 10, vagy több e’ féléket is adhat-
nánk hozzá; mint: ról, ről, ból, ből, ra, re, ’s a’ t. (…) Nálunk tehát ez
sem különös eset, mert eggyképpen tészünk minden követgető szókat
a’ Nevező Eset után. De minthogy a Nyelv könyvet ezen tekintetben
nem annyira magunkért, mint idegenekért írjuk, a’ kik Nyelvünket ta-
núlni akarják: a’ közönséges szokásért ugyan azon Eseteket mind meg
tarthatjuk.” ( FÖLDI 1790?: 98.)
A deklinációból ily módon kitagadott végződéseket könyvének
utolsó harmadában, „Az el zget és Követget szókról” című feje-
zetben találjuk. Dicséretére legyen mondva, hogy az „Elválhatatlan
követget szók”, azaz a ragok között valóban ragokat sorol fel, és nem
170
keveri őket össze a képzőkkel, mint oly sokan elődei és utódai közül.
Ugyanis itt az -n, -be, -ben, -ből, -nál, -ról, -vé, -ért, -hoz, -ig, -ként, -ra, -től
és -vel elemeket sorolja fel. Ha ezekhez hozzáadjuk a deklinációban
tárgyalt -nak és -t elemet, meg a nominatívuszt, akkor pontosan 17
esetet kapunk. Ha az -é „genitívusz” nem csúfítaná el Földi elképzelé-
sét, akkor szinte tökéletesen egyik korai elődünknek vallhatnánk, de
így is nagy elismeréssel csukjuk be könyvét.
8. Gyarmathi Sámuel
GYARMATHI „Okoskodva tanító magyar nyelvmester”-e nem egy te-
kintetben nemcsak elődeit múlja felül, de még olyan neves utódait is,
mint Révai vagy Verseghy. Mennyi időnek kellett még addig eltelnie
Európában általában, nálunk különösen, míg Gyarmathi következő
sorai általánosan elfogadott szemlélet tükrözőivé nem váltak: „Nem
más okból tartottak hát e’dig a’ Magyar nyelvben hat esetet, hanem
tsak a’ból, hogy azt e’dig a’ Déák nyelv kaptájára huzták.” ( GYAR-
MATHI 1794: 34) Amilyen biztató azonban Gyarmathi idézett megál-
lapítása, olyan elkedvetlenítő az a körülmény, hogy – helyesen ismer-
ve fel a deák kaptafa torzítását – nem felfelé korrigálja az esetek szá-
mát, nem gyarapítja őket, hanem ellenkezőleg, csökkenti, lefaragja.
Bár kétségtelen, hogy okfejtése rendkívül logikus, iránya azonban
rossz: „A’ Magyar Nyelvben tsak négy esetet találok, nem hatot, mint
más nyelvekben, Mert 1-ször: Nints a’ Magyar nyelvben ollyan
Vocativus, a’ melly külömböznék a’ Nevezötöl. Miért kellene hát tsak
azért, hogy a’ Déák ’s más nyelvekben Vocativus találtatik, p. o. Do-
mine! réá fognunk, hogy a’ Magyarban is van, holott pedig oh Ur és az
Ur mind tsak egy szó. Hallodé Attyáfi! Hallodé Bátya! Apa!, Anya!, Néne!
Ezek is tsupa Nominativusok. 2-szor. Ablativus sintsen, mert a’mit
e’dig a’nak tartottak, a’ Nyelvtanitok, épen nem az, hanem tsak egy
ollyan Szó, a’melly formáltatik a’ Nevezöböl, a’nak végébe toldván
egy elválhatatlan Toldalékot... Ezt jobban megvilágositja ez az Okos-
kodás; Hogy: ha Háztol (a Domo) Ablativus vólna, tehát ugy Házrol (de
171
Domo), Házbol (e Domo), Házzal (cum Domo), Házban (in Domo)

mind Ablativus vólna, mivelhogy Déákul Ablativussal tétetik ki. E’ pe-
dig nem igaz, tehát Háztol sem lehet ablativus.” (GYARMATHI 1794: 33)
A mi szempontunkból figyelemre méltó, hogy Gyarmathi – töb-
bek között – az eset egyik feltételének tartja, hogy végződése előfor-
dulhasson többes számban is. Az ún. „conjunctivus''-ról a követke-
zőket jegyzi meg: „E’nek nints többes számja, mert nem lehet mon-
dani: Mi lovasoktól, szolgásoktól ide jöttünk. Már pedig mitsoda Casus
vólna, a’ mellynek többes Számja nintsen?” ( GYARMATHI 1794: 35.)
Ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy Gyarmathi nyilván a lovakostól,
szolgákostól alak lehetetlenségére gondol. Ez az apró botlás azonban
említést sem érdemel.
Egy másik, ugyancsak figyelemreméltó vonás könyvében, hogy
esetnek csak azt hajlandó tekinteni, amely „illik minden hajtogatható
szókhoz”. A mutatívusz eset voltát például azért utasítja vissza, mint-
hogy „illyen esetet sem lehet minden szókban formálni, mineműek az
én, te, ő, mi, ti, ök, némelly, ki ’s a’ t.” (GYARMATHI 1794: 35.) Ez utóbbi
megállapításnál álljunk meg egy pillanatra. Láttuk, hogy a névmások-
kal való társulási képességet mi is az esetrag egyik ismérvének, illet ő-
leg követelményének tekintettük. A személyes névmások esetében
azonban ettől a követelménytől óhatatlanul el kell tekintenünk, te-
kintve, hogy azok a magyar névszórendszer egészétől sajátságos m ó-
don elkülönülnek. Gondoljunk például az én, engem és rajtam alakokra.
Ez utóbbiakban hiába keresnénk a szokásos esetragokat. A ki és a mi
viszont társulhat a -vé elemmel.
Többi esetragunkat – a névutókkal és a birtokos személyjelekkel
együtt – Gyarmati „A’ Tóldalékokról” című fejezetben tárgyalja. Csat-
lakozik ahhoz a korábbi nézethez, mely szerint az illeszkedő és a nem
illeszkedő toldalékok két külön csoportra oszlanak. Így a „mutabiles”-ek
csoportjába utalja a bol, bul, böl; tol, tul, tül stb. végződéseket, az
„immutabiles”-ek közé pedig az ig, ért, kor, ként, nélkül, megett, miatt, sze-
rint stb. elemeket. (GYARMATHI 1794: 290.)
172
A főnevek különböző hangrendű csoportjai közötti fonetikai kü-

lönbségeket Gyarmathi is deklinációs típusok közötti különbségként
értelmezi, s ő is két „hajtogatás”-t vesz fel. Az elsőbe a kosár, fa, vas,
sajt, bokor, árnyék stb., a másodikba a kertész, mese, ebéd, kör stb. típusú
szókat sorolja. Megjegyzi még: „A’ melly szóknak végs hangjokban i
vagyon, azok közzül némellyek az els hajtogatásra; de némellyek a’
másodikra tartoznak, p. o. sipnak, szivnek.” (GYARMATHI 1794: 80.)
9. A „Debreczeni Grammatika”
A híres Debreceni Grammatika (Magyar grammatika, mellyet készitett
Debreczenbenn egy magyar társaság) sajátságos huszárvágással próbálja
megoldani a magyar esetrendszer problémáját. Mindenekelőtt leszöge-
zi, hogy az esetek számát nem a végződések száma szabja meg, mert ez
esetben például a latin cornu főnévnek az egyes számban csak egyetlen
esete lenne, hanem az, hogy „...hányféle értelemben kell, és szoktunk
venni valamelly Nevet? vagy hányféle értelembenn kívánják magok
mellé, a Nevet, hol az Igék, hol a Beszédnek egyéb Részei?” (Debrece-
ni Grammatika 1795: 20) S így folytatja: „a Grammatika’ Írók, eleitől
fogva abbann állapodtak meg, hogy hatféle értelembenn, vagy
tekintetbenn szoktunk élni a Nevekkel; vagy hatszor esik, hatszor tör-
ténik, hogy az Igék, vagy a Beszédnek több Részei, változást kívánnak a
Nevekbenn” (Debreceni Grammatika 1795: 20).
Az „Első Ejtés” a nominatívusz. Ezzel kapcsolatban nincs prob-
lémánk. Ám a „Második Ejtés” kapcsán már találunk egy érdekes
gondolatot. Ugyanis erre az esetre a következő példát hozzák fel a
szerzők: a Gyermek a melly Péteré, vagy a Péter' Gyermeke...”, s közvetlen
e példa után a következő megjegyzés olvasható: „... általszökvénn az é
eggyikből a másikba.” Tehát szerintük a Péter gyermeke szerkezetben a
gyermek-hez csatlakozó e a Péteré alak -é része. Ez természetesen téve-
dés, de feltétlenül érdekes gondolat. Téves voltát két körülmény teszi
nyilvánvalóvá: Mindenekelőtt elképzelhetetlen, hogy egy főnév egy
adott esetének végződése ne a kérdéses főnéven jelenjék meg, hanem
173
egy másikon. Másodszor viszont a gyermeke fonémasor-e szegmen-

tumát azért nem tekinthetjük az ún. -é genitívusz megjelenésének,
mert az -e egy paradigmasor tagja (-em, -ed, -e; pl. gyermekem, gyermeked
stb.), s ez utóbbiakról már igazán nehéz lenne bebizonyítani, hogy
szintén az -é birtokjel megjelenési formái. Nem is beszélve a Pista karja
szerkezet -ja részéről.
Az akkuzatívuszról semmi rendkívülit nem tudunk meg, de az,
amit a „Harmadik Ejtés”, azaz a datívusz kapcsán olvashatunk, me-
gint csak feltűnő: „Valamint pedig a nak, nek, úgy ím a következő
Előlutóljárók is: ba, be, hoz, hez, ra, re, ig, ért, vá, vé, ul, ül, felé, alá, mellé,
gyanánt ’s a t. a harmadik Ejtésnek jelei ... Ezek: oskolába, szekérre, já-
szolhoz valósággal a harmadik Ejtésbenn állanak …” ((Debreceni
Grammatika 1795: 21) Ugyanígy mintegy tucatnyi esetragunkat sorolja
a Debreceni Grammatika az ablatívuszhoz: ,,valamint egyéb Nyel-
vekbenn, úgy a Magyarbann is, a Hatodik Ejtés, mindenkor valamelly
Előlutóljáróval szokott megkészűlni; még pedig nem tsak ezekkel: tól,
től, hanem a következőkkel is: val, vel, ról, ről, tul, tül, ból, ből, által, bann,
benn, on, en, vagy nn, felől, nélkül.” (Debreceni Grammatika 1795: 22)
Most pedig álljunk meg, és tekintsünk vissza egy pillanatra. Az a
kor, amelynek nyelvtani szakirodalmát eddig áttekintettük, talán úgy
jellemezhető a legtömörebben, hogy a latin nyelv bilincseiből való k i-
szabadulásért vívott küzdelem kora. Az általunk vizsgált kérdéscs o-
port: a magyar névragozás igaz természetének felismerése szempont-
jából feltűnően lassú és korántsem egyenes vonalú az előrehaladás.
Az első szerzőknél már azt is tiszteletre méltó eredménynek kellett
tartanunk, ha az illető egy-egy olyan esetet vett fel, egy-egy olyan
esetragunkat emelte casus rangra, amelynek nem volt megfelelője a latin
esetek között.
A Gyarmathi által is képviselt négyesetű elképzelés feltétlen to-
vábbhaladás, mert többek között annak a felismerésnek az eredmé-
nye, hogy az állítólagos magyar ablatívusz -től végződése ugyanolyan,
mint a -ről, -ből stb. E helyes felismerésből sajnálatos módon nem azt
a következtetést vonták le, hogy ez utóbbiak is esetek, hanem azt,
174
hogy a -től sem esetvégződés. Viszont még így is értékes lépést tettek
előre, mert kivették az első téglát abból a falból, amelyet – a latin példa
nyomán – esetrag és elöljáró közé húztak legelső nyelvtaníróink.
A fejlődésnek egy újabb, az előbbinél is magasabb állomása az a
nézet, amelyet a Debreceni Grammatika képvisel, azért, mert ha
a szerencsétlen hatos esetkeret még nem is tűnt el, már hangot kapott
az a vélemény, hogy a -től, -vel, -ról, -ből stb. elemek mind esetvégző-
dések, s ha nem is külön esetek, hanem ugyanannak az esetnek a rag-
jai, mégis egyenrangúak. S ez a döntő, mert ez az új!
Ugyanakkor a Debreceni Grammatika imént dicsért vonása ma-
gában hordja az újabb kori nyelvtanírók tévedéseinek magját is. Míg
ugyanis az első időszak alapvető tévedése, hogy mereven ragaszkodik
a latin deklinációhoz, addig a döntő fordulat, a rossz példakép félre-
tolása után megjelenik az a túlzott törekvés, hogy válogatás nélkül
ragnak, esetragnak minősítsenek minden elemet, amely egy névszói
tővel társulhat. De erről majd később.
„Az Előlutóljárókról” című fejezetben ismét sorra veszi a Deb-
receni Grammatika az esetragokat, természetesen együtt tárgyalva
őket a mai értelemben vett névutókkal. Az esetragokat „Gyökér Tis z-
ta Előlutóljárók”-nak, a névutókat pedig „Öszvetett Tiszta Előlutól-
járók”-nak nevezi és a következő táblázatot adja ((Debreceni Gram-
matika 1795:130):
I. A Gyökér Tiszta Előlutóljárók II. Az Öszvetett Tiszta

Előlutóljárók
a, e, nann, nenn. alá, közzé.
ba, be, nat, net. alatt közzűl.
bann, benn, ra, re. alól, körűl.
ból, ből, ról, ről. által (per) képpen, v. képen.
hoz, hez, höz, szor, szer. elébe, mellé.
ig, t, tt. elől, mellett.
ként, tól, től. előtt, megé.
kor, vá, vé. eránt, megett.
175
I. A Gyökér Tiszta Előlutóljárók II. Az Öszvetett Tiszta

Előlutóljárók
lag, leg, val, vel. ért, megől, v. megűl.
nn, úl, űl. ellen, miatt.
nt, felé, nélkül.
nál, nél, felől, ólta.
nak, nek. felett, szerint.
gyanánt, tájján.
helyett, utánn.
között.
Mint látjuk, a ragok között jó néhány képzőt is találunk, e tekintetben
tehát még nem elég differenciált a szemlélet. Az -ért valószínűleg itt is
azért került a névutók közé, mert alakját nem változtatja. Viszont a
szintén egyalakú -ig a ragok között szerepel.
10. Révai Miklós

A múlt század elején két monumentális munka zárja le latin nyelvű
nyelvtanaink hosszú sorát. Igényben is, terjedelemben is mindkettő
messze felülmúlja nemcsak a megelőző, hanem sokszor a később
megjelenő hasonló tárgyú munkákat is. Külön érdekességet ad e két
műnek az a körülmény, hogy szerzőik között a tudományos felfogás
különbsége engesztelhetetlen személyi gyűlöletté érett, s elvétve bár,
de e téren is voltak követőik.
RÉVAI terjedelmes munkájából is (Elaboratior Grammatica Hun-
garica) természetesen csak azokra a részekre térhetünk ki, amelyek a
névragozással foglalkoznak, illetőleg azokkal az elemekkel, amelyek-
nek felfogásunk értelmében a névragozás keretei között kellene sző-
nyegre kerülniük.
Ha egészében jellemezni akarjuk Révainak a szóban forgó kér-
déscsoporttal kapcsolatos állásfoglalását, akkor röviden a követ kező-
ket mondhatjuk: Már nemcsak sejti, hanem tudja is, hogy a magyar
esetrendszer lényegesen különbözik a latinétól, s azzal egyáltalán nincs
176
megoldva a kérdés, ha a hat latin esetnek nagyjából megfelelő értékű

magyar főnévi alakokat eseteknek nevezzük, a többit pedig a „Prae -
positiones”, szerencsésebb esetben a „Postpositiones” című feje-
zetben tárgyaljuk. Ugyanakkor – hangsúlyozva, hogy csak a hagyo-
mány kedvéért teszi – e fontos felismerés ellenére sem változtat a
tradíción, s maga is két helyen, tehát szétszakítva írja le a lénye gében
azonos végződéseket. De nézzük mindezt kissé részletesebben!
Révai abból indul ki, hogy a latinban hat eset van, s mi már
gyermekkorunk óta annyira hozzászoktunk ehhez, hogy az előadás-
ban nem tanácsos ettől eltérnünk. Pedig a mi eseteink nem igazi ese-
tek, még azok sem, amelyek a hat latin esetnek megfelelni látszanak.
A mi végződéseink egységesen posztpozíciók, amelyek körülírással
adják vissza a latin eseteket. „Quia iam a pueritia Latinae hnguae
praeceptionibus imbuimur; iisdem solemus uti in nostra quoque ex-
plananda ... Nam terminationes nostrae, quae casibus Latinis
respondere videntur, penitius spectatae, praeter nominativum, non
sunt revera casus huiusmodi; sed voces, etiam separatim sumtae,
significantes, pleraeque postpositionum valore, quae casus Latinos
reddunt per circumscriptionem. (...) Sed nos mediam inibimus viam.
Latinos casus, quia lingua nostra cum Latina comparatur, nostris
reddemus, non quidem proprie casibus, sed circumscriptionibus; ca -
sus tamen vocabimus ex more Latino, adiectis et aptioribus eorum
nominibus, ex ipsa postpositionum, quibus redduntur, natura petitis.”
(RÉVAI 1806: 203)
Ezek után vegyük sorra Révai eseteit. A nominatívusszal kap-
csolatban helyesen mutat rá arra, hogy annak többese ugyanolyan,
mint egyes száma („In plurali autem numero casus nominativus est
ipse nominativus singularis”: RÉVAI 1806: 204), s az, ami ilyenkor a
tőhöz járul, nem a többes nominatívusz ragja, hanem a többség jele.
A genitívusszal kapcsolatban sajnálattal tapasztaljuk, hogy ezt ő
is az -é birtokjelben véli felfedezni. Igaz, hogy itt mindjárt hivatkozik
a birtokos ragozásra is, megjegyezve a következőket: „In nostra vero
lingua aptius vocabitur casus possessivus, propter possessionis
177
notionem; quam eius formativum, ipsum nempe pronomen reciproci

valore, radici adiungit. (…) Genitivus noster, per casus inflexus,
habet nomen peculiare genitivi inflexi.” (RÉVAI 1806: 205.)
Megtaláljuk még az akkuzatívuszt, vokatívuszt, datívuszt és az
ablatívuszt. Ez eddig rendben is lenne, hisz mindezek a latinban is
megvannak. Azonban némi következetlenségre utal az a körülmény,
hogy mutatívuszt és szubsztitutívuszt is felvesz esetei közé. A -vé és -
ül elemnek ugyanis nincs megfelelője a latin esetek között, tehát ezt a
kettőt – ígéretének megfelelően – a névutók között kellene tárgyalnia.
Révai is több deklinációs csoportot vesz fel, de ezek a csoportok
nem felelnek meg a régebbi grammatikusok azon elképzelésének,
hogy a magas és mély hangú szók külön deklinációba tartoznak. Igaz
ugyan, hogy ő is csak fonetikai szempontok alapján osztályoz, de elj á-
rása finomabb és magasabb rendű, mint elődeié volt. Négy deklinác i-
óról számol be, s ezek az alábbiak:
1. Ide tartoznak azok a mássalhangzóra végződő főnevek,
amelyeknek töve a paradigma minden pontján változatlan.
Pl. határ, rokon, tyúk stb.
2. Ebbe azok a szintén mássalhangzóra végződő szavak tar-
toznak, amelyeknek töve – egy magánhangzó esetenkénti
kivetése következtében – megrövidül. Pl. bokor, átok, siralom
stb.
3. Ide tartozik Révai szerint minden magánhangzóra végződő
főnév.
4. Ez a -v tövű főnevek deklinációja. Pl. hó, ló, kő, mű stb.
Külön említést érdemel az a mód, ahogy az -é birtokjelű, tehát sze-
rinte genitívuszi alakok többes számát rajzolja meg. Szerinte ugyanis
téves az a nézet, mely szerint az -é mellett -i a többesjel. Az uraméi tí-
pusú alakokat Révai hibásnak minősíti. Az -ünk, -etek és -ök alakok
analógiájára való tekintettel azt vallja, hogy az -é többesjele az -ék.
178
Ennek következtében az alábbi fantasztikus paradigmákat produkálja:
Egy birtokos Egy birtokos Több birtokos Több birtokos

egy birtok több birtok egy birtok több birtok
N. nép-é nép-ék népek-é népek-ék
G. nép-é-jé nép-ék-é népek-é-jé népek-ék-é
D. nép-é-nek nép-ék-nek népek-é-nek népek-ék-ek
Ac. nép-é-t nép-ék-et népek-é-t népek-ék-et
Ab. nép-é-től nép-ék-től népek-é-től népek-ék-től
A deklinációból kimaradó esetragjainkat munkájának harmadik köte-
tében a posztpozíciókról szóló fejezetben veszi szemügyre. Azonban
itt újból szerepelnek azok a végződések is, amelyekkel a deklináci ó-
ban már találkoztunk. E tekintetben tehát levonja annak a felisme-
résnek a következményeit, amely szerint végződéseink egységesek.
Felosztásmódja a következő. A posztpozíciókon belül mindenekelőtt
a ragokat és a névutókat választja külön.
Az előbbieket az „affixae”, az utóbbiakat a „separatae” el-
nevezéssel illeti. Azután megállapítja, hogy mindkét csoport egyik r é-
sze társulhat birtokos személyjellel, a másik nem. Ilyenformán volta-
képpen négy alcsoportot nyerünk, a következő formában:
I. POSTPOSITIONES SEPARATAE.
1. Cum affixis pronominibus nexiles. Pl. alá, mellé stb.
2. Cum affixis pronominibus non nexiles. Pl. gyanánt, végett stb.
II. POSTPOSITIONES AFFIXAE.
1. Cum affixis pronominibus nexiles. Pl. ben, ért, hoz stb.
2. Cum affixis pronominibus non nexiles. Pl. be, ig, től stb.
Természetesen Révai ragjai, vagyis az affixae között szép számban t a-
lálunk képzőket is. A ragok között szerepel az óta névutó is.
179
Révait kora nyelvállapotának leírásában minduntalan megzavarja,

félrevezeti a rosszul alkalmazott történetiség. Így születnek meg azu-
tán a népek-ék-é típusú kiagyalt torzalakok. Az esetragoknál ez abban
nyilvánul meg, hogy „Postpositiones simplices” cím alatt tárgyalja
például a -hoz, -nál, -nek stb. ragokat, s más cím: „Pospositiones
auctae” alatt például az -ért és a -tól ragot, holott korában ez utóbbiak
semmiben sem tértek el az előbbiektől.
11. Verseghy Ferenc

V ERSEGHY hatalmas munkája (Analyticae Institutionum Linguae
Hungaricae) további jelentős lépés a nyelvünk igaz természetének fel-
ismerését célzó erőfeszítések sorában. Mivel nevének hallatára akara t-
lanul is nagy ellenfelére, Révaira gondolunk, az alábbiakban azt sz e-
retnénk elsősorban bemutatni, hogy mennyiben jutott tovább Révainál.
Verseghy könyve 1816-ban látott napvilágot, abban a nevezetes
esztendőben tehát, amelyben B OPP „Konjugationssystem”-je (BOPP
1816) jelent meg. Ilyenformán munkája tíz esztendővel fiatalabb nagy
ellenfeléénél, s ez kétségtelenül előnyt biztosít számára.
Láttuk, hogy Révai, noha látja a -t, -nek stb. típusú, tehát a latin
deklináció egyes eseteinek megfelelő, valamint az -ért, -hoz stb. típusú,
tehát a latin esetek között megfelelővel nem bíró elemek lényegi egyen-
jogúságát, a hagyomány ereje előtt meghajolva mégis széttagolja őket
egyfelől esetekre, másfelől névutókra. S ez a széttagolás technikailag is
nagyfokú, mert a névragozásról könyve első, a névutókról, vagyis a ra-
gozásból kimaradt esetekről pedig könyve harmadik kötetében szól.
Verseghy a két csoport kapcsolatát még szorosabbra vonja, s
közvetlenül a deklinációról szóló rész után tárgyalja a latin elöl -
járóknak megfelelő végződéseket: „… ea ex suffixis, quae latinis
casibus respondent, in declinationibus proponentur, reliqua vero,
quae latinas praepositiones, casibus junctas reddunt, sequenti capitulo
expedientur.” (V ERSEGHY 1816: , 150.)
180
De magában a deklinációban is hoz Verseghy egy lényeges új-

donságot: alapos és részletes megokolását adja annak, hogy az -é elem
miért nem lehet genitívuszrag. Helyesen azt emeli ki, hogy az -é után
még különféle esetvégződések is megjelenhetnek, ő maga tehát nem
lehet esetrag, hanem – képző. „Cum porro suffixa inflexionum
assumat, genitivus, in cujus locum hucusque in grammaticis
hungaricis surrogabatur, vi §. 38. esse non potest. Exempli causa: ki-
nek a’ házát szeretnéd jobban, a’ bíróét, vagy a’ polgármesterét?"
(V ERSEGHY 1816: 57.)
Az olvasó még jól emlékszik rá, hogy mi az -é elemet egyér-
telműen jelnek minősítettük, azon egyszerű oknál fogva, hogy jel
módjára viselkedik. Ugyanakkor mégis örvendetes haladásnak tekint-
jük Verseghynek azt a megállapítását, hogy az -é nem rag, hanem kép-
ző. Ugyanis az ő korában a jel, mint a rag és képző mellett harmadik
sajátos toldalékkategóriánk, még ismeretlen volt. Verseghy tehát to-
vább nem is mehetett.
Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy ő sem tudott egészen
leszámolni a magyar genitívusz téves eszméjével. Az -é birtokjelről
helyesen állapította ugyan meg, hogy az genitívuszrag semmi esetre
sem lehet, de keresett helyébe egy másik genitívuszt. Ezt a datívusz -
nek végződésében vélte megtalálni: „… genitivus vero a dativo in eo
tantum discrepat, quod in dictione semper cum alio nomino, posses-
sam nempe rem significante, constructus, dativus vicissim continuo
solitarius compareat. Sic in hoc dicto: a’ herczegnek kertye, vel per
apocopen, a’ herczeg’ kertye, principis hortus, nomen herczegnek geni-
tivus est” (V ERSEGHY 1816: 152).
Az a körülmény, hogy ő Révainál is összetartozóbbnak tekinti az
ún. esetragokat a többi hasonló végződéssel, terminológiailag is kife-
jezésre jut. Az -us végű nevet Verseghy is csak a régi értelemben vett
eseteknek adományozza, a többit viszont -um vagy -e végű latin elne-
vezéssel illeti. Ám az így kapott „locativum”, „causale” stb. megjelö-
lések már nagyon hasonlítanak ezeknek az eseteknek későbbi nyelv-
tani irodalmunkban elterjedő latin megnevezésére. Tekintsük most át
egyik paradigmáját (VERSEGHY 1816: 155, 163):
181
Nominativus: a’ felleg, ’nubes’

Genitivus: a’ fellegnek, ’nubis’
Dativus: a’ fellegnek, ’nubi’
Accusativus: a’ fellegët, ’nubem’
Vocativus: felleg, ’nubes’
Ablativus: a’ fellegt l, ’a nube’
Terminativum: a’ fellegig, ’usque ad nubem’
Causale: a’ fellegért, ’pro nube’
Instrumentale: a’ felleggel, ’cum nube’
Locativum: a’ fellegben, ’in nube’
Illativum: a’ fellegbe, ’in nubem’
Elativum: a’ fellegb l, ’ex nube’
Sublativum: a’ fellegre, ’super nubem’
Delativum: a’ fellegr l, ’de nube’
Adhaesivum: a’ fellegnél, ’apud vel juxta nubem’
Advicinativum: a’ felleghëz, ’ad nubem’
Inhaesivum: a’ fellegënn, ’super nube’
Némely tekintetben Verseghy is alatta marad az előző kor grammat i-
kusainak. Így – mint látjuk – ragaszkodik a vokatívuszhoz, holott an-
nak fantom jellegére már Gyarmathi rámutatott. Továbbá ő is több
deklinációt különböztet meg nyelvünkben, mégpedig szám szerint ha-
tot. Az első háromba a mássalhangzóra végződő főneveket sorolja, a
másik háromba pedig a magánhangzóra végződőket. Így a hat névra-
gozás a következő típusú főnevek szerint oszlik meg:
1. Deklináció. Pl. a’ tag.
2. Deklináció. PL a’ tök.
3. Deklináció. Pl. a’ felleg.
4. Deklináció. Pl. a’ fa.
5. Deklináció. Pl. a’ t .
6. Deklináció. Pl. a’ csibe.
Ugyancsak a fonetikai alternáció alapján három csoportba osztja Ve r-
seghy a nem szűkebb értelemben vett esetragokat is. Így „simplicia”
182
névvel illeti az egyalakú -ig és -ért elemet, „biformia” a neve a -ban, il-
letőleg -ben típusú végződéseknek és „triformia” a -hoz, -höz, -hez-
féléknek.
Verseghy jól tudja s példaszerűen szép paradigmákkal szemlélteti,
hogy az általa felsorolt esetragok és esetragszerű végződések nemcsak
tiszta tövekhez járulhatnak, hanem birtokjeles alakokhoz, meg többes-
jellel, valamint egyszerre birtokjellel meg többesjellel bővült tövekhez
is. Még az az, ez és mi névmások tizenhat esetét is felsorolja. Megje-
gyezzük, hogy az esetragok egyik ismérvének tartottuk mi is, hogy azok
– többek között – társulhassanak ezekkel a névmásokkal.
Révaival ellentétben, aki minden erőfeszítése ellenére sem tudja
pontosan elválasztani a ragokat a névutóktól, Verseghy példás világos-
sággal választja széjjel ezt a két kategóriát. Csak a névutót nevezi
„postpositio”-nak, az esetragokon kívül eső -ban típusú elemeknek a
„suffixum praepositionale” elnevezést adja. Terminológiailag tehát hát-
rább állónak látszik Révainál, de érdemben feltétlenül előtte áll.
Gondosan különválasztja a névutókon belül azokat, amelyek egy-
szerű tő, ha úgy tetszik, nominatívusz, és azokat, amelyek – mint pél-
dául a felül („a’ templomon felül”) esetrag után jelennek meg („Postposi-
tiones propriae, quae casibus obliquis, aut suffixis praepositionalibus
postponuntur…”: VERSEGHY 1816: 174).
Egészében véve elmondhatjuk, hogy Verseghy munkája a legjobb
valamennyi eddig tárgyalt szerző írása közül a magyar névszó alakrend-
szerének, az alakrendszerben megnyilvánuló egyöntetűségnek, ha úgy
tetszik, rendszernek a felismerése és pontos visszaadása tekintetében.
Figyelemre és dicséretre méltó módon írja le a birtokjeles paradigmákat
is. Noha ezzel elődei, különösen Gyarmathi, részletesen foglalkoztak, e
tekintetben is Verseghynél találjuk a legvilágosabb kifejtést.
Az utókor mindmáig úgy véli, hogy a Révai és Verseghy között
kibontakozott elkeseredett vitában általában Révai képviselte a hely e-
sebb, tudományosabb álláspontot. A kérdés azonban korántsem vála-
szolható meg ilyen egyértelműen. Ha azt vizsgáljuk, hogy melyikük í r-
ta le igazabban, helyesebben kora nyelvét, akkor kétségtelenül Ver-
183
seghyé az elsőbbség. Révainak a magyar nyelvrendszerről alkotott

képe nehézkesebb és durvább, mint ellenfeléé. Ami az utókor szemé-
ben Révait látszott igazolni, az a történeti módszer alkalmazása volt,
amely irányban Révai igen korán valóban tiszteletre méltó erőfeszít é-
seket tett. De azt is hozzá kell tennünk, hogy a történetiségnek az a
módja, amit Révai alkalmaz nyelvtanában, nem mindig üdvözlésre
méltó. Nem a sok alaptalan arab és héber egyeztetésre gondolunk,
azokat a kor tudományosságának általános korlátai mentik, illetőleg
magyarázzák, hanem a történetiségnek azt az általunk már nem egy-
szer kárhoztatott formáját kell megemlítenünk, amely abban merül ki,
hogy a kutató a múlt kedvéért, a múlt hatására nem ismeri fel, me g-
hamisítja a jelent. S a történeti visszapillantás Révainál számos eset-
ben ezt eredményezi. Ezek alapján úgy látjuk, hogy a két nagy magyar
nyelvtaníró vitáját felülvizsgálás alá venni, Verseghyt pedig számos
tekintetben rehabilitálni kell.
12. Fogarasi János

Az 1843-ban megjelent „Művelt magyar nyelvtan elemi része” címet
viselő munka egyike legsikerültebb nyelvtanainknak. Igaz ugyan, hogy
az első pillanatban elkedvetlenítően hathat arra, aki a magyar ese t-
rendszer leírását keresi benne. Míg ugyanis, ha nem is egyértelműen,
de nyelvtanírásunk története folyamán mégis egyre több és több vé g-
ződésünk kap esetrangot, s Révai, de különösen Verseghy már csak
terminológiailag tesz különbséget esetrag és „posztpozicionális rag”
között, tehát míg a sokesetű rendszer felismerésének lassú, de szünt e-
len folyamatát láthatjuk, addig Fogarasi a múlt század közepén – is-
mét hangsúlyozzuk, csak az első pillantásra – olyan kevés esetet vesz
fel, ami előtte is, utána is szinte példa nélkül való. Ugyanis háromra
szorítja le az esetek számát, tehát még Gyarmathin is túltesz, aki
megállt négynél.
Ismételjük, Fogarasi csak három ejtéssel számol. Mármost melyik
ez a három? A nominatívusz, az akkuzatívusz és a datívusz. (Több
184
mint száz esztendővel később ismét találkozunk majd egy szerzővel,

aki szerint csak ez a három képez igazi esetet a magyarban (SAUVA-
GEOT , Esquisse de la langue hongroise.) Ugyanakkor azonban annak
a fejezetnek, amelyben ez kifejtést nyer, ez a címe: „Az ejtegetés va-
gyis nevek belső viszonya” ( FOGARASI 1843: 108), a fejezet végén pe-
dig Fogarasi következő megjegyzését olvashatjuk: „Mindazáltal,
minthogy a magyar nyelvben számos ragok, melyek külső viszonyt ti.
1-szőr helyet (ezen kérdésekre: hol, hová, honnan); 2-szor időt (ezen
kérdésre: mikor) és 3-szor más külső állapotot (módot, hasonlatossá-
got st.) jelentenek, állandóul a legnagyobb szabatossággal a ragozás és
hajlítás közönséges szabályai szerént szoktak mind egyszerű mind
már ragozott nevekhőz függesztetni: mind ezeket ejtéseknek mond-
hatnók s mondák is sok nyelvtanítóink, minél fogva a magyarban
mintegy nyolczadfél száz ejtés volna; de mi mind könnyebb tanulás
végett, mind különböző voltuk miatt az utóljárók közt... s nevök alatt
adjuk elő.” (FOGARASI 1843: 111.)
Tehát Fogarasi egy újabb lépést tesz előre az esetragok és
„utoljárók” közelítésében, és már belső meg külső viszonyragokról
beszél. Hogy a kettőt valóban teljesen egyenrangúnak tartja, az kitű-
nik a magyar főnévragozást szemléltetni hivatott paradigmájából.
Erről a paradigmáról külön is szólnunk kell. Kifogástalan a maga
nemében. Megtaláljuk benne mind az alapalakot, mind valamennyi
jellel, illetőleg jelcsoporttal bővült alakot. Ilyenformán ugyanúgy
negyvenkét alanyesetet sorol fel, mint mi. A paradigmában szereplő
alakok száma Fogarasinál 756, tehát 42-vel több, mint minálunk. Ez a
különbség abból adódik, hogy ő nem 17 esettel számol, hanem 18
esetet vesz fel. Esetei kivétel nélkül megegyeznek az általunk felsorol-
takkal. Csak annyi az eltérés, és ebből adódik nála a többlet, hogy az
esetek között szerepelteti az -ül végződést is.
Fogarasit már az elmondottak alapján is bízvást elődünknek te-
kinthetnők. Ám felfogását különösen közel hozzák a mienkhez azok
a meggondolások, amelyek alapján a -kor, -ként, -stül, -szaka (pl.
éjtszaka, teletszaka stb.) és -t (pl. Vásárhelyt) elemeket kihagyja a para-
185
digmából. Ezeket ilyen cím alatt gyűjti egybe: „Csak puszta főnév
mellett használtathatók”, s így ír róluk: „Vannak még néhány utoljá-
rók, melyek nem állandóúl ragasztatnak minden nevekhez, tehát tulaj-
donképen a szóképzőkhöz tartoznak”, majd megjegyzi: „Ezek még
csak többes számhoz sem járulnak” (FOGARASI 1843: 155).
Kimagasló érdeme, hogy felismeri a magyar névszó alakrendsze-
rének legfontosabb tulajdonságát, a bővíthetőséget. Ezt tömören így
sorolja fel:
„Láttuk, hogy a nevek s tulajdonképen főnevek állandóúl többfé-
leképen ragoztatnak, u. m.
1. Birtokragokkal vagy birtokmutatókkal.
2. Birtokhelyettesekkel, még pedig a birtokragok után is.
3. Ejtegetési ragokkal vagyis számok és ejtések szerént még
pedig mindenütt birtokragok s birtokhelyettesek után is.
4. Az állandó utoljárókkal, hasonlókép mind a birtokragok,
mind a birtokhelyettesek után is”, s így zárja le a passzust:
„Ha ezeket mind együvé vesszük: (42-szer 18=) 756 külön
forma vagyis ugyanannyi grammaticai újszó áll elő, melyek
mind használatban vannak még a népnyelvben is” (FogARASI
1843: 156).
13. Galgóczi Gábor

GALGÓCZI „Magyar nyelvtan”-a lényegesen gyengébb és jelentéktele-
nebb a Fogarasiénál. A hajlításról szóló fejezetben öt esetet sorol fel,
ötös csoportosítása azonban nem felel meg a latin névragozást szem
előtt tartó régebbi szerzők ötös csoportosításának, mely úgy állt elő,
hogy a vokatívuszt elhagyták. Paradigmája (i. m. 226) a következő-
képpen alakul:
186
1. Alany ejtés maga a’ név

2. Birtokos ejtés é
3. Sajátitó ejtés nak
4. Tulajdonitó ejtés nak
5. Tárgy ejtés t, at, ot
Ebben a paradigmában az eddig bemutatottakhoz képest két-
ségtelenül a datívusznak „sajátítóra” és „tulajdonítóra” való szétbon-
tása a leglényegesebb újdonság. Később is felbukkan ez a nézet, ám
azzal a különbséggel, hogy a két esetre bontott datívusz mellett nincs
még genitívusz. Mert Galgóczi lényegében két genitívusszal számol ,
egyfelől az -é birtokjellel, másfelől a Verseghy által javasolt -nak-geni-
tívusszal. Íme, így esik meg, hogy egy nyelvben kettőt is talál valaki
olyasmiből, amiből valójában egy sincsen.
Többi esetragunkat Galgóczi a „Viszonyragok” című részben
tárgyalja. Az egyszerűek között találjuk az -n, -be, -hoz stb., valamint
az -int és -kint elemet. Ez utóbbiakat Galgóczi „hasonlítók”-nak ne-
vezi, s ilyen példákat idéz: virágint, naponkint, önkint stb. Ám a napon-
kint példa esetében valószínűleg tévedett: bizonyára a napkint alakra
gondolt. Ugyanis az egyszerű viszonyragok után tárgyalt összetettek
között az első helyen említi az -nkint elemet (itt példái: rőfönkint,
seregenkint stb.), vagyis nem a két elemet zavarta össze, hanem a pél-
dát vétette el. A viszonyragok harmadik csoportja az „Önálló főne-
vekből alkottak”. Itt a kor és kép nyer említést. A névutókat viszony-
szóknak nevezi a szerző, s a viszonyszók és viszonyragok együttesét
nevezi névutóknak.
14. Riedl Szende

Riedl, valamint az alább tárgyalandó Szvorényi munkáiban találjuk
meg végérvényesen azt a döntő fordulatot, ami a kevésesetű rend-
szerről a sokesetű rendszerre való áttérést jelenti. Az eddig tárgyalt
szerzők, ha nem is azonos mértékben, de nem tudták egészen elvetni
a kettősség, nevezetesen az esetragokra és egyéb elemekre való fel-
187
osztás gondolatát. Igaz, hogy Fogarasinál ez a felosztás már egészen

mellékes szerepet kap, s a paradigma szerinte az ejtések belső, tová b-
bá a külső ragok egyenrangú együtteséből áll elő. Ám, ha csak termi-
nológiaílag is, de a kettősség még megtalálható.
RIEDL általunk vizsgált munkájában (Kisebb magyar nyelvtan)
mindennek már nyoma sincs. A „Viszonyragozás” című fejezetben
(RIEDL 1866: 51–58) 22 ragot találunk együtt, s ezeket a ragokat a szer-
ző egységesen állítja szembe a névutókkal. Mivel felfogása kisebb-
nagyobb módosulásokkal ugyan, de a hazai nyelvtanírás gyakorlatában
napjainkig élő hagyomány, felsoroljuk az említett 22 viszonyragot:
1. Alanyeset (Itt helyesen jegyzi meg, hogy a házé, házam

stb. alakok mind alanyesetűek.)
2. Tárgyeset (accusativus) -t.
3. Tulajdonító (dativus) -nek.
4. Beható (illativus) -be.
5. Marasztaló (inessivus) -ben.
6. Kiható (elativus) -ből.
7. Felható (sublativus) -ra.
8. Állapító (superessivus) -n.
9. Leható (delativus) -ról.
10. Közelítő (approximativus) -hoz.
11. Veszteglő (adessivus) -nál.
12. Távolító (ablativus) -től.
13. Okadó (causativus) -ért.
14. Határvető (terminativus) -ig.
15. Segítő (comitativus) -vel.
16. Fordító (factivus) -vé.
17. Mutató (essivus) -ül.
18. Helyrag (locativus) -tt.
19. Tömegesítő (conjuctivus) -stül.
20. Osztó (divisivus) -nként.
21. Hasonlító (aequativus) -kép, -képen, -ként.
22. Időrag (temporalis) -kor.
188
Ez elemek közül az esetragjelleggel kapcsolatban Riedlnek csak kettő-

vel szemben van aggálya. Nevezetesen a -kép és a -kor esetében azt
jegyzi meg, hogy azok talán inkább összetett szók második tagjai,
mint ragok. Ezek után példákat közöl. Példáival jelzi, hogy az eset-
ragok társulhatnak birtokos személyjellel, -é birtokjellel és többesjel-
lel, de azt nem látszik észrevenni, hogy egyik-másik esete csak a jelte-
len tőhöz járulhat. Ezeket a megfelelő paradigmából egyszerűen k i-
hagyja.
A személyes névmások eseteit is felsorolja. Ezek természetesen
nem mások, mint a szóeleji helyzetben is előfordulható ragoknak és a
személyjeleknek a kapcsolatai (pl. nekem stb.). Ide sorolja az engem ala-
kot is. Ilyenformán a személyes névmások tizennégy esetét véli me g-
találni.
Riedl állásfoglalásának tehát az a lényege, hogy minden elem,
amely főnévi tőhöz járulhat, s amelynek képző volta nem egészen
nyilvánvaló, az esetragok közé sorolandó. Az ő vélekedésével tehát
nemcsak a latin nyelvtan bilincseinek utolsó nyomai tűnnek el az ált a-
lunk vizsgált kérdés tekintetében nyelvtanírásunkból, vagyis nemcsak
lényeges minőségi ugrás, javulás következik be a grammatikai szemlé-
letben, hanem mindjárt ez újabb nézettípus gyengéje is megjelenik.
Nevezetesen az, hogy a szerzők most már a szerkezeti-alaktani je-
gyekre nem ügyelve szinte egymással versengve szaporítják az eseteket.
15. Szvorényi József

Ugyanabban az esztendőben, amelyben Riedl előbb tárgyalt nyelvtana
megjelent, látott napvilágot SZVORÉNYI „Magyar nyelvtan, tanodai s
magánhasználatra” című könyve. Annak ellenére, hogy ugyanabban
az évben jelent meg, Szvorényi műve mégis számos tekintetben felet-
te áll Riedlének. De nézzük ezt kissé részletesebben:
Szvorényi a névragokon belül három alcsoportot különít el,
úgymint alanyeseti ragokat, belviszonyragokat és külviszonyragokat.
Az alanyeseti rag fogalmának bevezetése azért döntő, mert eze k nem
189
mások, mint a később és napjainkban jelnek nevezett elemek. Ponto-

san kitűnik ez Szvorényi következő definíciójából: „Alanyeseti v.
alanyragoknak azokat mondjuk, melyek a mondat alanyát szám- és
birtokviszony szerint idomítják, de mindig alanyi, azaz nevezői
(nominativ) alakban hagyják meg, mint pl. a tanár olvas, a tanárok ol-
vasnak, tanárom olvas, tanáraim olvasnak stb.” (SZVORÉNYI 1866: 64).
Szvorényi tehát felismerte a jelben azt, amit mi úgy fogalmaztunk
meg, hogy a jel érintetlenül hagyja az alapvető paradigmatikus értéket.
Ezek után nézzük meg, hogy a bennünket közelebbről érdeklő
bel- és külviszonyragok között milyen elemeket sorol fel:
1. Alanyeset:
2. Sajátító: -nek.
3. Tulajdonító: -nek.
4. Szenvedő: -t.
5. Marasztó: -ben.
6. Állapító: -n.
7. Veszteglő: -nál.
8. Leható: -be.
9. Felható: -ra.
10. Közelítő: -hoz.
11. Kiható: -ből.
12. Leható: -ról.
13. Távolító: -től.
14. Határvető: -ig.
15. Okadó: -ért.
16. Segítő: -vel.
17. Fordító: -vé.
18. Mutató: -ül.
Mint látjuk, Riedl 22 esetével szemben csak 18 esetet sorol fel. Ám
ebben is kétszer szerepel a -nek rag, tehát voltaképpen csak 17 esetet
ad, mint mi. Annyi csupán az eltéres, hogy ő az esetragok közé sorol-
ja az -ül-t, s kihagyja a -ként-et, míg mi pontosan fordítva járunk el.
190
Mármost felvetődik az a számunkra izgalmas kérdés, hogy hová

osztja be Szvorényi azokat az elemeket, amelyek esetragjai között
nem találhatók.
Régebben, a kevésesetű rendszer képviselőinél mindazt, amit a
deklinációban nem találtunk, a prepozíciók között leltük meg. Ám az
óta a prepozíciók esetrangot nyertek, s így az esetragok között elő
nem forduló elemeket valahol másutt kell keresnünk.
Ami Szvorényi könyvét illeti, abban – a szóképzésről szóló ré-
szén belül – találunk egy „Határozóképzők” című pontot (SZVORÉNYI
1866: 260–263), s itt leljük meg azt, ami a ragok közül kimaradt. A
következő képzőket sorolja fel e helyen: 1. a (pl. od-a); 2. ül (pl. eszte-
len-ül); 3. on (pl. vak-on); 4. t (pl. kivál-t); 5. ént (pl. im-ént); 6. onta (pl.
nap-onta); 7. est (pl. öröm-est); 8. ott (pl. Fehérvár-ott); 9. ig (pl. add-ig); 10.
leg (pl. jelen-leg); 11. len (pl. egész-len); 12. stul (pl. falu-stul), 13. onként
(pl. fok-onként); 14. ag (pl. viszont-ag); l5. szor (pl. másszor); 16. kép (pl.
semmi-kép); 17. kor (pl. éjfél-kor).
Látjuk tehát, hogy mindazokat az elemeket, amelyeket mi kizár-
tunk az igazi esetragok közül, ő szintén kitagadta azok sorából, és v a-
lamennyit adverbiális képzőnek nyilvánította. Persze ez utóbbiak kép-
ző voltát inkább csak ösztönösen ismerte fel, nem az elemek viselke-
déseinek törvényeiből vezette le. Ettől eltekintve Fogarasi mellett, il-
letőleg vele együtt egyik közvetlen elődünknek tekintjük.
16. Az esetrendszer feloldásának időszaka
Riedl és Szvorényi betetőzését jelenti egy többszázados fejlődésnek. Ál-
láspontjukat úgy foglalhatjuk össze, hogy ők már világosan látják a ma-
gyar névragozás sokesetű jellegét, de még megtartják az esetrendszer
fogalmát, a deklináció keretét. Ami utánuk következik, az úgy jellemez-
hető, mint a magyar deklináció feloldásának folyamata. A nyelvtanírók
szinte versenyezve szaporítják a ragokat, s a szerkezeti jegyekre ügyet
sem vetve egyre több és több végződésről állapítják meg, hogy azok a
névragozásba tartoznak; ugyanakkor a névragozás paradigmatikus jelle-
gét, magát a deklinációt elsikkasztják. Ennek a feloldásnak szerintünk
három oka van.
191
Mindenekelőtt a hazánkban éppen ekkoriban felvirágzó történeti

nyelvszemlélet. Ez a kor – ha esetről hallott – problematikusnak csak
a szóban forgó esetrag eredetének megfejtését tartotta, így a történeti
nyelvszemlélet talaján álló szerzők számára egy nyelv esetrendszere
akkor volt megoldva, „feldolgozva”, ha sikerült minden esetrag szá r-
mazását megfejteni. Azok a névragozásra vonatkozó munkák (vagy a
nyelvtanok idevágó részei), amelyek e korban készültek, abban me-
rülnek ki, hogy szép sorban elmondják a ragok történetét. Egy sereg
apró, önálló tanulmány kerül így egymás mellé, anélkül azonban,
hogy az egyiknek érdemi köze lenne a másikhoz, s az egészet valam i-
lyen koncepció hatná át. Tipikus példája ennek SIMONYI „A magyar
névragozás” című 1887-ben kiadott munkája. Ez a könyv, mely egy-
felől a magyar történeti nyelvészet valóságos gyöngyszeme, amit mi is
felbecsülhetetlen haszonnal forgattunk utolsó fejezetünk írása köz-
ben, másfelől szinte torzító nagyításban viseli magán az újgrammati-
kus korszak minden hibáját. Anélkül fog például a ragok történetének
leírásába, hogy egyáltalán felvetné azt a kérdést, milyen alapon, m i-
lyen tulajdonságok megléte esetén minősít valamit ragnak. Így azután
29-re szökik fel az esetek száma, ami az alanyesettel éppen 30 lenne!
A kötet 22 önálló tanulmányra oszlik, melyeknek mindegyike különál-
ló tanulmányként is megállná a helyét. A neves szerző tehát nem a
magyar névragozás történetét adja, mint könyve címében ígéri, ha-
nem a magyar névragok történetét. S ez óriási különbség! A könyv
legelnagyoltabb pontja a szintézis. Míg az egyes ragok elszigetelt tö r-
ténetét mintegy kilencven lapon tárgyalja, az összefoglalás összesen
huszonhárom sort tesz ki! ( SIMONYI 1887: 93.) De nemcsak ebben a
tanulmányában keressük hiába a tulajdonképpeni ragozást, a para-
digmát, hanem jóval terjedelmesebb munkájában, a „Tüzetes magyar
nyelvtan”-ban is. Itt is az egyes ragokról esik csak szó, de nem a dek-
linációról. Változatlanul így jár el ,,A magyar nyelv”-ben is. („A ma-
gyar határozók”-at most nem vesszük figyelembe, mert az, mint egy
mondattani kategória monográfiája, szükségképpen bontja fel a né v-
ragozást.)
192
A másik ok, ami a névragozás elsikkasztását eredményezte, az az

elképzelés, hogy a ragoknak – mint a mondatrész-viszonyítás eszkö-
zeinek – a mondattanban kell tárgyalást nyerniük. E nézetről szóltunk
már dolgozatunk elején, s azt most nem szándékozunk megismételni.
Valamit azonban meg kell jegyeznünk. Önmagában véve az a körül-
mény, hogy a névragozás nem az alaktanban, hanem a mondattanban
szerepel, nem lett volna olyan döntő hiba. Persze mindenképpen sú-
lyos elvi félreértés jele, de ettől még megmaradhatott volna az ese t-
rendszerünk, a deklinációnk. Súlyosabb vétség már az, hogy a magyar
esetrendszer nemcsak rossz helyre került, de rendszerjellege sem ta-
lált kellő hangsúlyozásra, s az egyes esetragok egymástól függetlenül
lettek szétdobálva a különféle határozók között. Ez végül is oda v e-
zetett, hogy Balassa egyenesen kijelentette: „A magyar nyelvben eset
nincsen” ( BALASSA 1943: 313). Majtyinszkaja méltán megütközéssel
említi ezt magyar nyelvtanában ( M AJTYINSZKAJA 1955: 125).
A magyar esetrendszer feloldása, vagyis mind a rendszer-, mind
az esetjelleg mellőzése még egy harmadik oknak is következménye.
Nevezetesen azé, hogy a mondattani alapon meghatározott esetek
feltűnően nagy száma kétessé tette, hogy egy nyelvben egyáltalán l e-
hetséges legyen olyan nagyszámú, mintegy harminc eset. Mivel ez a
nagy szám – egyébként joggal, ha nem is elvi okokból – gyanúsnak
tűnt, ugyanakkor nem volt olyan kritérium, amelynek alapján az ese t-
gyanús elemeket szelektálni lehetett volna, a nyelvtani szerzők azt a
megoldást választották, hogy megtartották a nagyszámú esetvégz ő-
dést, s szép csendben elejtették az esetet mint kategóriát.
A fentebb jellemzett korszak hosszúra nyúlik, sok tekintetben ma
is megtaláljuk uralkodó jegyeit a hazai nyelvtanírásban. Bizonyos t e-
kintetben elüt az átlagtól SZINNYEI JÓZSEF 1912-ben kiadott kis né-
met nyelvű magyar nyelvi tana (Ungarische Sprachlehre), amely be-
szél deklinációról, és ha az eset, esetrag stb. terminusokat nem is
használja, az esetragokat, illetőleg az annak tartott képzőket „Dekli-
nationsformen” cím alatt az alaktanban tárgyalja, mikor is 21 elemet
sorol fel, lényegében Riedl felfogásával megegyezően.
193
KIS-ERŐS FERENC nyelvtanában (A magyar nyelv rendszeresen

vizsgálva), mely 1915-ből való, az esetragok a mondattanban szere-
pelnek a különböző határozók címe alatt, ez a könyv tehát e tekintet-
ben kora felfogásának tipikus képviselője. Feltűnően világosan látja
azonban e szerző a képző, jel és rag közti különbségeket. Az a mód,
ahogyan ezeket számba veszi, sok tekintetben emlékeztet a mi eljár á-
sunkra. Hisz mi is az említett toldalékok egymással kapcsolatos el ő-
fordulási lehetőségeit vettük elsősorban figyelembe. Nagyrészt így jár
el Kis-Erős is, ha nem is olyan következetesen és kizárólagosan, mint
ahogy mi kíséreltük meg. Íme néhány érdekes megállapítása:
„A képzőszerű jel átmenetet képez a képző és a rag között .
1. Abban egyezik a képzővel, hogy mindkettő a ragozás céljaira külön
szótőalakot képez (…), de abban már különbözik a képzőtől, hogy (…)
a képző után más képző is következhetik (esetleges továbbképzés),
azonban a képzőszerű jel után már semmiféle képzőnek nincs he-
lye… 2. A képzőszerű jel abban egyezik a raggal, hogy sem a képzősze-
rű jel, sem a rag után nem következik képző; de abban már különbözik
a ragtól, hogy míg a rag után nem következik újabb rag, addig a kép-
zőszerű jel után állhat rag…” ( KIS-ERŐS 1915: 374-375) Ezt a szem-
pontot előtte senki, utána csak Györke vette tekintetbe.
Több munkát is idézhetnénk még, azonban érdemleges eltérést
egyik sem mutat, ezért áttérünk azoknak az újabb kori kísérleteknek a
bemutatására, amelyek megpróbálták a mintegy száz esztendőn ke-
resztül holtponton nyugvó kérdést előre mozdítani.
17. Lotz János

LOTZ 1939-ben megjelent nyelvtana (Das ungarische Sprachsystem) a
legterjedelmesebb azon munkák közül, amelyek a modern nyelvelmé-
let szellemétől áthatva készültek. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el,
hogy éppen a névragozás terén Lotz semmi újat nem hoz a hagyomá-
nyos felfogáshoz képest, s ő is minden különösebb válogatás nélkül
esetragnak minősíti mindazokat a morfémákat, amelyek névszói tő-
194
höz járulhatnak. 24 esetet vesz fel, még a -leg képzőt is a főnévi ese-
tek közé sorolja. Hat esetragról megjegyzi ugyan, hogy azok csak a
tiszta, jeltelen tőhöz járulhatnak, de ennek láthatólag nem tulajdonít
különösebb fontosságot. Mivel Lotz könyvét külföldön a magyar
nyelvrendszer standard leírásának tekintik, közöljük a könyve 63. lap-
ján található táblázatot, amely világos képet ad felfogásáról. Az egysze-
rűség kedvéért a többalakú végződéseknek csak egy alakját idézzük:
1. Nominativ: –
2. Akkusativ: -t.
3. Inessiv: -ben. 6. Superessiv: -n. 9. Adessiv: -nál.
4. Elativ: -ből. 7. Delativ: -ról. 10. Ablativ: -től.
5. Illativ: -be. 8. Sublativ: -ra. 11. Allativ: -hoz.
12. Lokativ: -tt.
13. Terminativ: -ig.
14. Dativ: -nek.
15. Temporal: -kor. 16. Temporal-iterativ: -ente.
17. Kausal-Final: -ért.
18. Instrumental: -vel.
19. Faktiv: -vé.
20. Soziativ: -stül.
21. Essiv: -ül.
22. Formal: 1. -ként; 2. -kép oder -képpen.
23. Distributiv: -nként.
24. Modalität: -leg.
Annak ellenére, hogy Lotz a főnév és melléknév éles különválasztá-
sának a híve („Das Substantiv wird vom Adjektiv scharf geschieden
…”: LOTZ 1939: 12), a melléknév esetrendszerében ő is csak egyetlen
eltérést mutat fel a főnévvel szemben, mégpedig az -n
határozószóképzőt (pl. gyorsan stb.) tekinti sajátos melléknévi esetnek,
s ezt „Modal”-nak nevezi, a -leg-gel szemben, aminek – mint a táblá-
zatból láttuk – a „Modalität” nevet adta.
195
18. R. A. Hall
HALL magyar nyelvtanának 1948-i második, alaposan átdolgozott ki-
adása (Hungarian grammar) az esetragnak a „Pure-Relational Noun-
Suffix” nevet adja, s 19 ilyet sorol fel, többek között az -ül végződést
is. Ezt azért említjük meg külön, mert ugyanakkor a határozóképzők
közé felvesz egy -l határozóképzőt, az előbbitől függetlenül. Ő tehát
az a szerző, aki a segítségül -ül-jétől teljesen függetlennek tekinti az
esztelenül -ül-jét.
Egyébként Hall egy olyan fogalmat vezet be, amelyet a dolgoza-
tunk következő pontjában tárgyalt két szerző alapvető jelentőségűnek
tart, s amellyel éppen ezért már most hasznos lesz megismerkednünk.
Ez a fogalom az oblique stem. Mi ez az oblique stem? Az egyes vég-
ződéseknek az az alternánsa, amely szóeleji helyzetet is elfoglalhat. A
tárgyeset -t-jének vagy a terminatívusz -ig-jének tehát nincs oblique
stem-je, mert ezek sohasem állhatnak szóeleji helyzetben (nincs igem,
iged stb.). Ezzel szemben a -hoz, -hez, -höz alakok közül a -hoz az
oblique stem, mert ez állhat szó elején: hozzám, hozzád stb. A -ből rag-
nak belől- az oblique stem-je, az -n ragnak pedig rajt- stb. Más szóval:
oblique stem az az alternáns, amelyik megtűri maga mögött a sze-
mélyjeleket.
19. A Sebeok–Garvin-féle hipotézis

Sebeok és Garvin nézetei mindenekelőtt azért érdemelnek különös
figyelmet, azért foglalkozunk velük részletesebben minden eddig tá r-
gyalt nyelvtani nézetnél, mert ez esetben két olyan szerzőről van sz ó,
aki jól ismeri a modern nyelvi elemzés problémakörét és módszert a-
nát, s annak alapján próbálja megoldani a kérdést. Ezen túlmenően az
említett két szerző állásfoglalásának különös súlyt ad az a körülmény,
hogy elméletüket nem közösen, hanem egymástól függetlenül dolgoz-
ták ki, s mégis lényegében azonos eredményre jutottak. Az azonos
módszer azonos anyag esetében azonos eredményre vezet – feltéve,
ha valamelyik szerző nem téved. Annak viszont, hogy mindketten
196
egyformán, ugyanott tévedjenek, nagyon kevés az eshetősége. Ha

mindezek ellenére mégis tévesnek ítélnők a felfogásukat, azt nagyon
alaposan meg kell indokolnunk.
Ami a publikálás időpontját illeti, e téren Garviné az elsőbbség.
Tanulmánya („Pure-Relational suffixes and postpositions in Hunga-
rian” címen) a Language 1945. évi negyedik számában látott napvilá-
got. SEBEOK írása („Finnish and Hungarian case systems: Their form
and function”) 1946-ban, tehát egy esztendővel később talált kiadóra
Stockholmban. Azonban tanulmánya elején Garvin megemlíti Sebeok
idézett munkáját mint olyat, amely még kéziratban van. Az történt
tehát, hogy Sebeok írása előbb készült el, mint Garviné, de ez utóbbi
előbb jelent meg.
Sok tekintetben a két munka kiindulópontja is azonos. Így
Garvin abból indul ki, hogy a főnévi járulékok a magyar nyelvben két
csoportra oszthatók. Vannak olyan járulékaink, például az -ész, ame-
lyek nemcsak egy másik toldalékos szóval, hanem egyetlen morfém á-
ból álló szóval is helyettesíthetők egy adott kifejezésben. Pl. ebben a
kifejezésben: Ez a méhész nagyon okos, a méhész morfémakapcsolat
nemcsak hasonló szerkezetű, tehát hasonló toldalékkal bíró morfé-
makapcsolattal helyettesíthető (pl. Ez a vadász nagyon okos), hanem
egyetlen, tehát toldalékkal nem bíró morfémával is (pl. Ez az ember
nagyon okos).
A végződések másik csoportjába Garvin szerint azok az elemek
tartoznak, amelyeknek egy másik morfémával alkotott kapcsolatát
csak hasonló szerkezetű, tehát hasonló toldalékkal bíró morfémaka p-
csolattal helyettesíthetjük egy adott kifejezésben, egyetlen morfé má-
val nem. Ilyen a többesszám -k jele. Ebben a mondatban: Az emberek
ott voltak, az emberek helyébe csak morfémakapcsolatot helyettesíthe-
tünk be (pl. A gyerekek ott voltak), egyetlen morfémát soha (pl. nem
mondhatjuk, hogy Az ember ott voltak). Hasonló a helyzet – Garvin
szerint – a -ból stb. elemmel is. A házból jött kifejezés esetében a házból
helyébe csak hasonló vagy hasonló természetű toldalékkal ellátott
szót helyettesíthetünk be (pl. A kertből jött, Az utcáról jött stb.), egyet-
197
len morfémát nem. („The second group of suffixes is formed by

those whose composed form cannot be replaced in an utterance by a
single morpheme. Thus, the form (emberek) »men, persons« consis t-
ing of the stem (ember) and the plural suffix (k), can only be replaced
in an utterance by another composed form such as assoŋok) or ( Jere-
kek), e. g. (az emberek ott voltak) »the men were there«: (az assoŋok
ott voltak) »the women were there«; (a Jerekek ott voltak) »the chil-
dren were there«. (…) A composed form of this type can also be re-
placed by one containing another suffix. Thus, the form (haazbool)
»from (inside) the house«, consisting of the stem (haaz) and the pure
relations suffix (booøøl), can be replaced by a form containing the
same suffix (kertbøøl), or by a form containing another suffix (uccaa-
rool) where the suffix is (rooøøl), e. g. (a haazbool jøtt) »he came
from the house«; (a kertbøøl jøtt) »he came from the garden«; (az
uccaarool jøtt) »he came from the street«.” (GARVIN 1945: 250.)
Hasonló meggondolásokból indul ki Sebeok is. Ő is az -ész kép-
zőre és a többes szám -k jelére hivatkozik. Dolgozatunk harmadik fe-
jezetének 4. pontjában erről már szóltunk.
Mindketten – mielőtt az esetragokon belül két csoportot válasz-
tanának külön – bizonyos végződéseket eleve kizárnak a vizsgálatból.
E tekintetben is egyezik felfogásuk, ugyanakkor érdekes, hogy milyen
meggondolások alapján távolítanak el az esetragszerű elemek közül
bizonyos végződéseket.
A -kor elem például Sebeok szerint eleve kiesik a vizsgálatból,
mert szabad morféma, teljes jogú főnév, s így egy másik főnévvel va-
ló kapcsolatát összetételnek kell tekintenünk. Mint még emlékszünk
rá, a bevezetésben mi két kor morfémát különböztettünk meg; egy
főnevet, mely valóban összetételeket hoz létre (gyermekkor), tovább
képezhető (gyermekkori), jelezhető (gyermekkorom) és ragozható (gyer-
mekkorban). Ugyanakkor megkülönböztettünk egy képzőt, amellyel
mindez nem tehető meg (karácsonykor stb.). Abban azonban egyetér-
tünk Sebeokkel, hogy a -kor nem rag – s pillanatnyilag ez is elég.
198
A -ként elem Sebeok és Garvin szerint ugyanaz, mint a -kép és a -

képpen. Mivel pedig a -kép ugyanúgy önálló morféma, mint a -kor, a két
amerikai nyelvész ez utóbbi három végződésünket is eleve kizárja a
vizsgálatból. Ezen az úton azonban már semmiképp sem követhetjük
őket. A kép szerintünk ugyanúgy két elem, mint a kor. Kép1 önálló főn-
év, mely összetételeket alkot (szentkép, szentképet stb.), kép2 viszont ab-
ban tér el kor2-től, hogy nem képző, hanem esetrag, alternánsa a -ként-
nek. A -képpen valóban nem tartozik ide, lévén kétmorfémájú szerkezet.
Az -ente elem azért esik ki Sebeokék számításából, mert például
ebben a kifejezésben: Havonta háromszor megyek moziba, a havonta he-
lyébe egyetlen morfémából álló szót is behelyettesíthetek: Ma három-
szor megyek moziba (GARVIN 1945: 251).
Mivel Sebeok és Garvin véleménye szerint az -nként és az -ente
egymással kizáró viszonyban vannak, egymásnak alternánsai, tehát az
-nként sem tartozhat a vizsgált kategóriába, ha az -ente nem tartozik
oda. Erről csak annyit, hogy az -ente és az -nként nem egyszer ugya-
nahhoz a szóhoz is járulhat, pl. havonta és havonként.
Az -ül, az -n és a -leg elem adverbiumképző, hisz gondoljunk a
következő három mondatra: Bátran is lehet mondani; Németül is lehet
mondani; Matematikailag is lehet mondani (GARVIN 1945: 252).
Feltűnő az, amit a -stül-ről állapítanak meg: „… the sociative
(štu/yl) is a compound derivational suffix, consisting of the adjective-
forming suffix (a/o/e/ØS) and (tu/yl), which is a morpheme alternant of
(u/yl) after (a/o/e/ØS). Thus, (čalaadoštul) »together with one’s family«
can be analyzed as (čalaados) »having a family« plus a morpheme alter-
nant (tu/yl) of the adverbial suffix ( u/yl).” (GARVIN 1945) Ez bizony már
vaskosabb tévedés. A -stül-nek -s képző és -ül összegeként való magya-
rázatát most nem is cáfoljuk, csak arra akarunk emlékeztetni, hogy a -
stül -tül darabja már csak azért sem lehet az -ül -s képző utáni alternánsa,
mert e képző után az -ül rendes alakjában is előfordulhat (mindenesül sze-
gődött, viszont mindenestül elszegődött stb.). Miután Sebeok és Garvin a vá-
zolt módon megrostálja az esetragszerű elemeket, két részre osztja
azokat a következő módon:
199
Beszélnek egyfelől szűkebb értelemben vett esetragokról („case

suffix”), s ezek közé azokat a végződéseket sorolják, amelyek előtt
mindig kell állnia egy főnévi tőnek, és amelyeket sohasem követhet
birtokos személyrag. SEBEOK pontos definíciója szerint: …a case suf-
fix is a suffix that must be preceded by a substantival stem and can
never be followed by a personal possessive suffix.” (SEBEOK 1946:
21.) A második csoport tagjait Sebeok „suffixed postpositions”-nak
nevezi. Ezek definíciója az alábbi módon hangzik: „…a suffixed
postposition is a suffix which, if preceded by a substantival stem, can
never be followed by a personal possessive suffix; and if not preced-
ed by a substantival stem must be followed by a personal possessive
suffix.” (SEBEOK 1946: 21.)
Az imént idézett két definíció alapján az első csoportba, tehát az
esetragok közé tartoznék a tárgyeset -t, a szuperesszívusz -n. a termi-
natívusz -ig, a faktívusz -vé és a nominatívusz -0 ragja.
A másik csoportba, tehát a ragszerű névutók közé pedig a követ-
kező elemek tartoznának: -ban, -ben, -benn, -t (pl. Szatmárt); rajt-; -nál, -
nél, nál-; -ba, -be, bele-; -ra, -re, rá-; -hoz, -hez, -höz, hozz-; -ból, -ből, belől-; -
ról, -ről, ról-; -tól, -től, től-; -nak, -nek, nek-; -ért, ért-; -val, -vel, vel-.
Miután már ismerjük Sebeok és Garvin elméletének mind a kiin-
dulópontját, mind a lényegét, próbáljuk meg értékelni.
Mindenekelőtt arra kell nyomatékosan rámutatnunk, hogy közös
kiindulópontjuk hibás. Miért? Láttuk, hogy a magyar végződéseket
két csoportra választották széjjel: olyanokra, amelyek helyébe toldalék
nélküli morféma is beilleszthető a környezet szükségszerű megválto z-
tatása nélkül, és olyanokra, amelyek helyébe csak hasonló végződéssel
ellátott morfémakapcsolat illeszthető. Nos, mindenekelőtt azért ala p-
talan ez a kettéválasztás, mert a -k-féle elemekkel bíró szók helyébe is
illeszthetünk – bizonyos körülmények esetében – egyetlen morfémá-
ból álló szót anélkül, hogy a környezetet meg kellene változtatnunk.
Pl. A házak tulajdonosa én vagyok mondatból adódó A – tulajdonosa én
vagyok környezetbe a házak helyébe beilleszthető toldalék nélküli
morféma is. Pl.: A ház tulajdonosa én vagyok. Továbbá, hogy Garvin
200
már említett példájánál maradjunk: A házból jött mondat esetében a

házból helyébe szintén illeszthetünk toldalék nélküli, egymorfémájú
szót. Pl. A pék jött, Az orvos jött stb. Azon az alapon tehát, ahogy
Sebeok és Garvin szeretné, nem tudjuk egymástól elhatárolni a kü-
lönféle típusú toldalékokat. Ennyit kiindulásukról. Nézzük most el-
méletük lényegét!
Azért különítik el a -hoz, -ben stb.-féle, tehát szóeleji helyzetben is
szerepelhető, vagy – Hall kifejezésével élve – „olique stem”-mel bíró
elemeket az -ig, -vé stb.-féléktől, mert szerintük a -hoz-félék azáltal,
hogy személyjelet vehetnek fel, a névutókhoz kerülnek közelebb,
mintegy átmenetet képeznek az igazi esetragok és a névutók között.
Ugyanis a névutók – erre alapítják nézeteiket Garvinék – felvehetik a
személyjeleket. Mármost mit mondhatunk erről?
Sebeok és Garvin szerint háromféle viszonyítóelem van nyel-
vünkben: esetrag, ragszerű névutó és névutó. Véleményünk szerint ha
van ragszerű névutó, ha ez önálló kategória, akkor névutószerű rag is
van. Azok a névutók tartoznának ugyanis ide, amelyek nem vehetik
fel a, személyjeleket. Pl. az óta és a gyanánt. Ilyenformán tehát – mint
arra már dolgozatunk negyedik fejezetének 5. pontjában rámutattunk
– voltaképpen négyféle viszonyító elemmel kellene számolnunk, és-
pedig:
a) Estragok: -ig, -vé, -n stb.
b) Ragszerű névutók: -hoz, -től, -nek stb.
c) Névutószerű ragok: óta, gyanánt, közben.
d) Névutók: előtt, miatt, nélkül stb.
Ám ebbe a négyes csoportosításba, bármilyen tetszetős is lenne, nem
nyugodhatunk bele. Ugyanis úgy látjuk, hogy Sebeokék jogtalanul sza-
kították el a -hoz-féle elemeket az -ig-féléktől. Mert ezek az elemek
egész sor tekintetben megegyeznek, nevezetesen a) a tő jelentésétől
függetlenül járulhatnak minden névszói tőhöz, b) előfordulhatnak
mindenféle jel után és c) egyformán egyszótagúak. Mármost ezekkel a
lényeges egyezésekkel szemben egyetlen vonást, a személyjel előtti
201
megjelenési képességet, illetőleg képtelenséget tenni meg alapvető-

nek, kizárólagosnak – nos, ez véleményünk szerint aránytalanul egy-
oldalú eljárás. Sebeok elméletének egy neves bírálója, Vogt fel is teszi
a kérdést: „Mais est-on forcé de choisir précisément ce point de
départ? On pourrait peut-être choisir d’autres critères formels qui
conduiraient a des résultats différents. Ce que je voudrais savoir,
c’est, par conséquent, les raisons qui déterminent le choix des critères
formels pour me convaincre que ce choix est préférable aux autres
choix également possibles.” (VOGT 1936: 119.)
20. Klara Majtyinszkaja

M AJTYINSZKAJA nyelvtana (Vengerszkij jazik I. rész.) sok tekintetben
örvendetesen elüt attól a múlt század második felétől kezdve egyre á l-
talánosabbá váló magyar nyelvtanírói gyakorlattól, amely az alaktant
fokozatosan elsorvasztotta, illetőleg azokat a kérdéseket, amelyek
egyértelműen az alaktanba tartoznak, a mondattanban oldotta fel. A
magyar alaktan, elsősorban a névszó alaktanának rehabilitálása
Majtyinszkaja nyelvtanának egyik legfőbb érdeme.
A névszó esetrendszeréről írott fejezet elején a szerző abból in-
dul ki, hogy a magyar nyelv eseteit többféle szempontból lehet osztá-
lyozni. Három ilyen lehetséges osztályozási módot említ meg. Min-
denekelőtt feloszthatjuk a magyar eseteket egyfelől objektív-
szubjektív, másfelől határozói esetekre. Az objektív-szubjektív esetek
közé tartozik szerinte a nominatívusz, az akkuzatívusz, a datívusz, a
szociatívusz (a -vel ragot hívja így), a komitatívusz (ez a -stül), a
transzlatívusz és az esszívusz (ez az -ül). Ami a határozói eseteket illeti,
azok szerinte két alcsoportra oszlanak, mégpedig olyan esetekre, ame-
lyek térbeli viszonyt jelentenek, s olyanokra, amelyek jelentése nin-
csen térbeli viszonnyal kapcsolatban.
Mielőtt ismertetnénk Majtyinszkaja további osztályozási szem-
pontjait, egy percre álljunk meg az imént kifejtett gondolatnál. Mi
semmi esetre sem követnők a szerzőt az objektív-szubjektív és hatá-
202
rozói csoport kettéválasztásában. Mert ez már az esetek által képvi-

selt jelentések természete, mégpedig félünk, hogy csak vélt termész e-
te alapján történő osztályozás, s mi ezt – amint az első fejezetben
részletesen kifejtettük – nem tartjuk célravezetőnek. Ami viszont a
határozói csoport kettéválasztását illeti egyfelől térrel kapcsolatos,
másfelől térrel nem kapcsolatos jelentésű alcsoportra, azt egyenesen
semmitmondónak tekintjük.
Majtyinszkaja nem tekinti egyneműeknek a magyar eseteket az á l-
taluk képviselt jelentések terjedelme, térfogata alapján sem. Szerinte e
tekintetben három alcsoport van. Vannak olyan esetek, amelyek je-
lentése egyértelmű; vannak azután olyanok, amelyek jelentései külön-
bözők, de ezek a különbségek egy közös alapjelentésre vissza veze t-
hetők; végül vannak olyan esetek, amelyek különböző jelentései egy
közös alapjelentésre nem vezethetők vissza.
Az osztályozásnak ez utóbbi módját még kevésbé üdvözölhetjük
örömmel, mint az előbbit. Az első fejezet 4. pontjában, ahol az eset
és jelentés kapcsolatát vizsgáltuk, egyértelműen Hjelmslev azon néz e-
téhez csatlakoztunk, miszerint egy meghatározott eset még oly k ü-
lönbözőnek látszó konkrét alkalmazásai is visszavezethetők egy alap-
jelentésre. Ellenkező esetben nem egy és ugyanazon esetről van szó,
hanem két különböző esetről, amelyek csak alakilag esnek egybe,
mint például a latin dominus ablatívusza és datívusza.
Végül különbséget tesz Majtyinszkaja az esetragok között gyako-
riság szempontjából. Vannak szerinte teljes jogú eseteink, amelyek
nagy gyakorisággal fordulnak elő, s vannak ezenkívül olyan, részint
születő, részint elhalt elemeink, amelyeknek a szerző az „esetragszerű
képződmény” elnevezést adja. S megállapítja, hogy ez utóbbi elemek
igen közel állnak a képzőkhöz! ( M AJTYINSZKAJA 1955: 125.)
Majtyinszkaja ez utóbbi osztályozását már figyelemre méltónak
tartjuk, mert ez már magába foglalja annak a felismerésnek a magját,
hogy esetragnak tartott elemeink tekintélyes része nem igazi rag, ha-
nem képző.
203
Ugyanígy örömmel nyugtázzuk, hogy a birtokjel és személyjel

utáni előfordulási képességet is számon tartja, s teljes jogú esetragnak
csak az olyan elemet tekinti, amely ebben a vonatkozásban pozitívan
viselkedik (M AJTYINSZKAJA 1955: 141). A szóban forgó tulajdonság,
tehát a jelek utáni előfordulási képesség központi jelentőségét nem
ismeri fel. Most pedig bemutatjuk az esetrendszerről adott összesítő
táblázatát (M AJTYINSZKAJA 1955: 143):
Teljes értékű Új esetek Kihaló esetek Esetszerű
esetek képződmények
Alanyeset – -kor -ul, -ül -stul, -stül
-t -ként, -t (-tt) -nként
-nak, -nek -képpen, -képp
-val, -vel
-ért
-vá, -vé
-n
-ra, -re
-ról, -ről
-ban, -ben
-ból, -ből
-ba, -be
-nál, -nél
-hoz, -hez, -höz
-tól, -től
-ig
Mint látjuk, Majtyinszkaja 16 teljes jogú esettel számol, s e tekintet-
ben igen közel áll felfogásunkhoz. Érdekes, hogy míg a -stül és az -
nként bár megszorítással, de helyet kap az esetrendszerben, addig az -
ente nem. Ez utóbbiról azt mondja a szerző, hogy azok a tövek, ame-
lyekhez ez az elem járul, már nem főnevek. Mi úgy látjuk, hogy az
évente ugyanolyan képzett alak, mint az évenként.
204
21. Tompa József

T OMPA tanulmánya („A magyar névszói ragozásrendszer áttekintése”)
magas színvonalú összefoglalása a napjainkban uralkodó hazai néze-
teknek. 26 esettel számol, mégpedig 23 főnévivel és 3 úgynevezett
melléknévivel. Ez utóbbiak az -n, -leg és -szer elemek lennének. Ami a
főnévi ragokat illeti, azok között – akárcsak a múlt század közepén –
Tompánál is kétszer szerepel a -nek rag, egyszer mint datívusz, egy-
szer pedig mint genitívusz. Úgy látszik, Tompa nem gondol arra,
hogy ha a -nek lehet genitívusz egy a hajónak a kéménye típusú szerke-
zetben, akkor még egy genitívuszt kellene felvennie, tekintettel a hajó
kéménye-féle szerkezetekre. Ez a jelentés alapján való esetelképzelés
minduntalan kísért nála. Például így ír: „Ha tehát »A hajó indul« mon-
datban tipikusan »alanyeset« a neve, akkor az »Ez hajó lesz?« kérdés-
ben »állítmányeset«-nek, »A hajó utasai kiszálltak« példában »birtokos
eset«-nek, »A hajó mellé eveztünk« szövegben meg valami »névutós
eset«-nek (vö. az orosz »előljárós eset« műszóval) kellene hívnunk?
Milyen eset volna a »Már látom a hajóm!« mondat tárgya, az »Ünnepnap
kirándulunk« példa időhatározója? Stb.” (I. m. 23.) Ez utóbbi idézet
arról tanúskodik, hogy ő is látja: képtelenség a különböző szöveg-
összefüggésekben megjelenő hajó alakból különféle eseteket kreálni, s
valójában egy eset különböző konkrét alkalmazásairól van szó. Ép-
pen ezért érthetetlen, miért nem így fogja fel a -nek rag két különböző
konkrét alkalmazását is.
A másik motívum, ami végigvonul TOMPA tanulmányán, a pszic-
hologizmus. Íme néhány megjegyzése: „A jellegzetes indoeurópai
declinatiók tudvalevőleg csak egészen kisszámú jelentésben-alakban elkü-
lönülő eset (casus) kategóriasorából állnak, s egy-egy névszónak ilyen
esetei a beszélők nyelvi tudatában igen szoros és világos asszociációs-
rendszertani összefüggésben vannak egymással.” ( TOMPA 1959: 20.) Majd a
magyar ragokról szólva: „Nem kell magyaráznom, hogy ilyen testes
toldalékú és hosszú alaksornak a tagjai korántsem tartozhatnak a nyelvi tu-
datban olyan szoros asszociációs rendszerbe, mint a fönti orosz vagy latin
205
declinatiós esetalakok.” ( TOMPA 1959: 21.) Ellentétben Tompával, mi,

ha rendszerről esik szó, nem a beszélők tudatában élő asszociatív ösz-
szefüggésekre gondolunk, hanem a nyelvi elemek között fennálló ob-
jektív viszonylatokra. Ez utóbbiak tükröződhetnek a beszélők tudatá-
ban, de a rendszernek nem ez a lényege – legfeljebb következménye.
Helyesen hangsúlyozza, hogy nincs többféle típusú deklinációnk,
hanem csak „egyféle toldaléksorunk”. Ugyancsak figyelemre méltó
az, amit a névszó számviszonyairól mond. Felismeri, hogy a szám k a-
tegóriája egészen más jellegű a névszó esetében, mint igéinknél.
Tompa érintett tanulmánya nem utal ugyan mondattani szemlé-
letre, de ragozási rendszerünk jól különváló, egyértelműen paradig-
matikus jellegét sok tekintetben elhomályosítja: „a magyar névragoz á-
si rendszer határai rendkívül elmosódottak” – írja. Nos, ha ragozási
rendszerünkre mint az egyéntől független objektív nyelv összefüggés-
hálózatára gondolunk, akkor – figyelembe véve a második fejezet ta-
nulságait – ragozási rendszerünket nemhogy elmosódottnak, hanem
markánsan különválónak kell tartanunk.
22. „A mai magyar nyelv rendszere”

Az új akadémiai leíró nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere I. rész)
a névszó esetrendszere tekintetében is az 1900-as évek nyelvészeti
szemléletét tükrözi. A kötet szerzői a nyelvtudomány Saussure utáni
fejlődésének eredményeiből csak nagyon keveset használtak fel. En-
nek következtében az esetrendszer leírása a legjobban ahhoz a ké p-
hez hasonlít, amit Simonyi adott róla a múlt század végén. Így azután
a viszonyragok száma ismét 28-ra szökik fel. A -nek ezek között is
kétszer szerepel, egyszer mint datívusz, egyszer pedig mint a birtokos
jelző ragja (TOMPA 1961: 583). „Vannak ragjaink közt is szigorúan
véve egy viszonyjelentésűek, és vannak, amelyek több viszonyjelen-
tést is kifejezhetnek” – olvashatjuk az 555. lapon. Ennek bemutatásá-
ra a télen és pusztán alakokat idézik a szerzők, azt akarván bizonyítani,
hogy az -n rag egyszer idő-, másszor helyviszonyt fejez ki. Nem vet-
206
ték észre, hogy az idő, illetőleg hely szerinti különbség nem az -n rag-
ban, hanem az előtte álló tövek jelentésében van. S az -n nem két kü-
lönböző viszonyjelentést fejez ki, hanem két különböző jelentésű tő-
nek ugyanazt a grammatikai viszonyát!
207
Antal: A magyar esedtrendszer VI. Történeti visszapillantás
VI. Történeti visszapillantás
1. A fejezet célja
Dolgozatunk ez utolsó fejezetének két célja van. Mindenekelőtt kü-
lön-külön számba vesszük az esetrag gyanújában álló elemeket, és
felvillantjuk nyomon követhető életútjuk fontosabb állomásait. Azt
vizsgáljuk e közben, hogy milyen változásokon ment keresztül az ille-
tő elem morfológiai szempontból, más szóval történtek-e változások
a státusában az elmúlt mintegy 800 esztendő leforgása alatt. Az ele-
mek eredetének kérdését csak ott érintjük, ahol segíti az alaktani érték
jobb megértését.
Munkánk eltér az eddigi, ugyane témával foglalkozó erőfeszíté-
sektől. Pályatársaink ugyanis kivétel nélkül a ragok eredetét kutatták.
Ha sikerült például egy még ma is élő nemről kimutatniuk, hogy a n-
nak finnugor megfelelői is vannak, akkor azzal automatikusan úgy
számoltak, mint a magyar nyelv egész élete folyamán meglevő raggal.
Ezzel szemben mi ilyen esetben csak annyit fogadhatunk el, hogy a
kérdéses elem megvolt nyelvünkben annak egész története folyamán,
azt azonban, hogy rag volt-e, vagy egyéb, vagy életének csak egy bi-
zonyos korszakában volt rag, nos, ezt csak azután dönthetjük el, ha
előfordulási lehetőségeit is számba vettük. Ilyenformán a bűvös „első
előfordulás” nekünk csak annyit mond, hogy az illető elem az előfor-
dulás időpontjában már biztosan megvolt nyelvünkben, azt azonban,
hogy rag is volt, csak akkor jelenthetjük ki, ha az előfordulásból rag
természete is kitűnik.
A rag indíciumának az ómagyar és a középmagyar korszakban is
azt tekintjük, hogy az előfordulhasson jelek után, szemben az ilyen
helyzetet nem tűrő képzőkkel. Úgy érezzük, joggal tesszük ezt, t ekint-
ve, hogy legfontosabb jeleinknek, nevezetesen a többség -k jelének, a

birtokos személyjeleknek és a birtokjel melletti -i többesjelnek alapve-
tő használati módja lényegében már az ómagyar korszakban kialakult.
„Die Pluralformen sind mit ihrem Pluralzeichen -k zweifellos wäh-
rend des Sonderlebens der ungarischen Sprache entstanden und es
dürfte kaum einem Zweifel unterliegen, dass sie in der altungarischen
Zeit schon längst vorhanden waren, obschon wir bis zur Leiehenrede
hierfür keine Belege finden, in diesem Sprachdenkmal aber mehrere
vorfinden, die zugleieh eine längere Entwicklung andeuten: isemucut,
uimadsaguc, benetuc, cuzicun, vronc. Schwieriger ist das Problem, ob die
Wandlung des i in der Funktion eines Pluralzeichens (aus der Form-
variante des Besitzerzeichens der dritten Person zum Zeihen der
Mehrzahl des Besitzes) schon im Urungarisehen einsetzte. Dies kann
ich nicht entscheiden, halte es aber für wahrscheinlich, obschon der
Abschluss dieses Prozesses noch ziemlich lange auf sich warten liess.“
(BÁRCZI 1960: 10.) „Die eigentliche ungarische Biegung mit Besitzerzei-
chen, d. h. die endgültige Wandlung der Personalpronomen zu Perso-
nalsuffixen erfolgte erst während des Sonderlebens der ungarischen
Sprache, und zwar zweifellos in einer sehr frühen Periode ihrer Ab-
sonderung." (BÁRCZI 1960: 6.) „Die possessiven Personalendungen ha-
ben sich demnach … erst während des Sonderlebens der ungarischen
Sprache, im Urungarisehen entwickelt.” (BÁRCZI 1960: 10.)
A különböző elemek nem egyformán problematikusak. Van jó
pár olyan elemünk, amely első nyelvemlékeink óta nagy gyakorisággal
fordul elő mindenféle helyzetben, tehát jelek után is. Ezek számunkra
nem képeznek semmi nehézséget, s ilyen esetben megelégszünk azzal,
hogy felemlítjük az első előfordulásokat, és konstatáljuk, hogy az ille-
tő elem az utóbbi 800 esztendő folyamán mindvégig ragja volt nye l-
vünknek, és ma is az.
Vannak azután olyan elemeink, amelyek státusa a nyelvtörténet
folyamán esetleg többször is megváltozott. Ezek számunkra a való-
ban problematikus elemek, éppen ezért ezekkel jóval részletesebben
foglalkozunk.
210
Banális, ám ugyanakkor megfellebbezhetetlen igazság, hogy min-

den nyelvtörténeti munka nagymértékben függvénye az emlékek adta
lehetőségeknek. Hogy a nyelvész mily nagymértékben van kiszolgál-
tatva az emlékek önkényének, azt azért tapasztaltuk az átlagosnál is
jobban, mert, mint fentebb már utaltunk rá, számunkra nemcsak el ő-
fordulás, hanem egy meghatározott helyzetben való, pontosabban jel
utáni előfordulás volt kívánatos a raggá minősítéshez. A magyar
nyelvtörténet kincsesbányája, a Halotti Beszéd, valamint az utána k ö-
vetkező emlékek számos ragot mentettek meg számunkra oly módon,
hogy jelek utáni helyzetben tüntetik fel őket. Van azonban egy-két
olyan elemünk, amely – valószínűleg csak véletlenül – nincs meg az
ómagyar kor emlékeiben, vagy ha elő is fordul, nem jel után fordul
elő. Ilyen körülmények között nem vehettük fel őket az ómagyar dek-
linációba, még akkor sem, ha az elem archaikus szerkezete és későbbi
emlékeinkben megfigyelhető gyakorisága, s ezen belül jelek utáni elő-
fordulása alapján azt gyaníthatjuk, hogy már az ómagyar korban is így
viselkedett, csak éppen véletlenül nem maradt fent első emlékeink-
ben. Mégsem számolhattunk ezekkel az elemekkel úgy, mint az óma-
gyar névragozás tagjaival, mert ez esetben saját alapdefiníciónkhoz
lettünk volna hűtlenek.
A fejezet másik célja az, hogy – az egyes elemek minősítése után,
annak alapján – egymás mellé állítsuk az ómagyar, a középmagyar és
az újmagyar deklinációt. Természetesen tudjuk, hogy az elemek egyes
kategóriák közti vándorlása szüntelenül tart. S azt is tudjuk, – ami
egyébként ebből következik –, hogy ennek megfelelően bármely idő-
pontból veszünk szinkronikus metszetet, az átmenetnek mindig más
és más állomásaival találkozunk. Mindig voltak, és ma is vannak olyan
elemek, amelyek bizonyos szempontból még a deklinációba tartoznak,
másfelől már ragtól eltérő, nem ragra jellemző vonásokat mutatnak. Az
ilyen átmeneti vonásokat az egyes elemek tárgyalásánál megemlítjük. A
deklinációk sémáiba azonban természetesen csak azokat a végződése-
ket vehetjük fel, amelyek tipikusan, egyértelműen viselkednek.
211
2. Az akkuzatívusz -t eleme
Egyike azoknak az elemeknek, amelyek az általunk vizsgált szem-
pontból semmi nehézséget nem képeznek. Az akkuzatívusz -t végző-
dése ugyanis az ómagyar kortól napjainkig megvolt, s mind a három
korszakban sűrűn fordult, illetőleg fordul elő mindenféle jel után.
Hogy már az ómagyar korban is rag státusú, azt a HB. példái biz o-
nyítják, amelyek között egyaránt találunk birtokos személyjel és t öb-
besjel utáni alakokat: isemucut, choltat, turchucat, kegilmet, bunet, angelcut
stb. (ÓMOlv. 69–70).
Bízvást tovább is mehetnénk, ha nem kellene megállnunk egy
percre az úgynevezett ragtalan akkuzatívusz kérdésénél. Régi szöv e-
geink közismerten számos ilyen példát nyújtanak: Elméne a tenger
partjára fa hozni" (ÉrdyK. 339); „Jöve egy némber Samariából viz
merejteni: venit mulier haurire aquam” (MünchK. Ján. 4 : 7); „Ajtó be-
rekesztvén imádjad atyádat” (VitK. 8); „Az étel elvégezvén” (LányiK.
315); „Ez dolog látván” (ÉrdyK. 574). Gazdag példaanyagot ad típusok
szerint csoportosítva Simonyi ( SIMONYI 1887: 80–83).
Ma is teljesen egyforma értékűek a Megütöttem a kezemet és Meg-
ütöttem a kezem mondatok kezemet és kezem alakjai. Tehát a tárgyat ma
is közismerten kifejezhetjük ragtalan alakkal, ha a tő birtokjeles, a régi
magyarságban pedig ez más esetekben, s általában sokkal gyakrabban
fordult elő. Ennek alapján beszélnek nyelvtani szerzőink ragtalan
akkuzatívuszról. Nézzük meg, lehetséges-e ilyen akkuzatívusz.
Az kétségtelen, hogy a széna kaszálni, víz merejteni, megütöttem a ke-
zem stb. szerkezetekben a víz, széna, kezem alakok a tárgyat fejezik ki.
Aki tehát mondattani szempontból ezeket az alakokat tárgyaknak te-
kinti, az teljesen helyesen és jogosan jár el. Ennek ellenére úgy véljük,
hogy a l a k i szempontból nem beszélhetünk ragtalan akkuzatívusz-
ról. Miért? Az akkuzatívusz eset, amelyet a formája, a végződése je l-
lemez. Részletesen bizonyítottuk munkánk elején, hogy a mondatban
betöltött alkalmi, határozói funkció alapján képtelenség lenne egy
nyelv deklinációját felállítani. Ugyanaz a rag, pontosabban ugyanazon
212
esetben álló főnév egyszer ilyen, másszor meg olyan határozó, s egy
bizonyos határozót egyszer ilyen, másszor meg olyan eset fejez ki.
Nincs tehát „egy az egyhez” jellegű megfelelés a mondatrészek és az
alaktan kategóriái között. Így van ez a tárggyal is. A tárgyat általában az
akkuzatívusz fejezi ki, de mint az imént idézett példák mutatják, kife-
jezheti azt nyelvünk egyetlen ragtalan, helyesebben 0 ragos esete, a
nominatívusz is. A nominatívusz számos mondatrészt fejezhet ki: legy-
gyakrabban alany (pl. A víz meleg), néha állítmány (pl. Pista katona), néha
határozó (pl. Vasárnap kirándulunk), s néha tárgy: Várom a fiam stb., stb.
Ilyenformán „ragtalan akkuzatívusz” helyett csak ragtalan tárgy-
ról beszélhetünk, olyan tárgyról, amit a nominatívusz fejez ki. Ismé-
teljük: a … víz merejteni-féle mondatok víz alakja mondattanilag tárgy,
de alaktanilag nominatívusz, s ilyenformán nem az akkuzatívusz
rendellenes alakjának, hanem a magyar nominatívusz egyik sajátos
funkciójának tekintendő.
3. A -nek elem
Az akkuzatívusz -t-jéhez hasonlóan a -nek-et is már a HB.-ben megta-
láljuk jeles alakokhoz társulva: intetuinec, foianec, nemenec (ÓMOlv.69–
70). Megvan birtokjel után az ÓMS.-ban is: fyomnok (ÓMOlv. 128).
Mivel pedig az egész későbbi nyelvtörténet folyamán nagy gyakori-
sággal járult mindenféle jellel bíró szóhoz, ennek is helyet biztosítunk
mind az ó-, mind a közép-, mind pedig az újmagyar deklinációban.
Státusa, rag volta tehát nem problematikus: a -nek az ómagyar kortól
napjainkig esetrag.
Érintenünk kell azonban e rag „genitívuszi” funkcióját. Láttuk,
hogy Verseghy óta sokan, legutóbb még Tompa is, felvettek egy -nek
datívuszt és tőle függetlenül egy -nek genitívuszt. Ezzel kapcsolatban
az előzmények során már tettünk egy-két bíráló megjegyzést, azok le-
zárásaképpen most még szeretnők valamire felhívni a figyelmet.
Ebben a mondatban: A hajónak a fedélzete pirosra van festve a hajó-
nak fonémasor „datívusztól eltérő funkciója” nem magában a hajónak
213
alakban rejlik, hanem az utána következő fedélzete fonémasor-e szeg-

mentumában, a birtokos személyjelben. Hogy az eredmény létrehoz á-
sához a -nek-nek mennyire nincs köze, azt kitűnően bizonyítja az a
körülmény, hogy ha a -nek-et elhagyjuk, akkor is megmarad a szerkezet
ún. „genitívuszi” értéke: A hajó fedélzete pirosra van festve. Ez utóbbi példa
arra is rávilágít, hogy aki felvesz -nek genitívuszt a -nek datívusz mellé,
annak fel kell vennic egy -0 ragos genitívuszt is a -0 ragos nominatívusz
mellé. Tehát két genitívuszt, ami önmagában véve abszurdum.
Nyilvánvaló, hogy a -nek genitívusz elképzelése idegen, indoeu-
rópai minta hatására született meg, az indoeurópai genitívusz magyar
forditását akarja eset rangra emelni nyelvünkben, annak ellenére,
hogy ilyen esetet nyelvünk alakrendszere nem indokol. Az úgyneve-
zett -nek genitívusz nem más, mint a datívusznak egy sajátos, birtokos
személyjellel kapcsolatos alkalmazása. Ebben a sajátos, tehát birtokos
személyjellel kapcsolatos morfológiai helyzetben pedig a nominatívusz
és datívusz közötti különbség érdekesen neutralizálódik. Ugyanis -
nek+névszó+birtokos személyjel = -0+névszó+birtokos személyjel.
4. A -vel elem
A -vel első nyelvemlékeink óta nagy gyakorisággal fordul elő jelek
után, tehát az általunk vizsgált három utolsó nyelvi korszakban mind-
végig vitathatatlanul teljes jogú rag. Szép példákat találunk a HB .-ben:
zumtuehel, halaldál, kegilmehel (ÓMOlv. 69–70). Mind többesjel, mind
birtokos személyjel után előfordul az ÓMS.-ban is: fcegegkel, kynaal,
fyaal (ÓMOlv. 127–128).
Alapalternánsának a -vel-t tekintjük, tekintve, hogy szóeleji helyzet-
ben is ez fordul elő, tehát mennyiségi túlsúlyban van a -val-lal szemben.
5. Az -ért elem
Míg a -t, -nek és -vel elemek esetében habozás nélkül kijelenthettük,
hogy azok az ómagyar kortól napjainkig biztosan ragok, az -ért eseté-
ben a helyzet már nem ilyen egyértelmű. Az -ért ugyanis a HB.-ben
214
két ízben is külön írva szerepel: lelic ert, lilki ert (ÓMÓlv. 70). Énnek
alapján Szinnyei szerint ( SZINNYEI 1926: 42) az -ért e korban még
névutó. Ezzel kapcsolatban mi azt jegyeznők meg, hogy szerintünk
attól, hogy külön írták, még lehetett volna rag. Hisz mi a rag és né v-
utó közötti különbséget – többek közt – a szótagszámban láttuk,
vallván, hogy a rag egy szótagú, a névutó két szótagú. Egyéb alaki kü-
lönbséget nem tudtunk felfedezni közöttük. (Felhívjuk az olvasó fi-
gyelmét arra, hogy ez a különbség csak látszólag külsőleges. A mélyén
az van, hogy a kétszótagúság általában a névutó összetett voltának,
valamilyen tőből és hozzá csatlakozó járulékból állásának a kifejezője.
Amikor a kettő összeolvad, amikor a névutó szerkezetből elemmé,
raggá lesz, akkor rendszerint egyszótagúvá válik.) Nos, az -ért már a
HB. korában egy szótagú, és előfordul birtokos személyjel után, mint
a lilki ert példa mutatja. Ilyenformán a mi definíciónk szerint már az
ómagyar korban is ragnak tekinthető. Ezzel kapcsolatban szeretnők
megjegyezni, hogy Simonyi a MNévr.-ban az -ért taglalásakor ( SIMO-
NYI 1887: 70–73) egy szót sem szól az -ért névutóságáról. Ami mégis
arra utal, hogy a névutóság gyanúja az emlékekkel bíró első száz a-
dokban bizonyos fokig joggal felvetődhet, s jóval nyomósabb érv,
mint a HB. két különírt adata, az nem más, mint az az ismert körü l-
mény, hogy az -ért teljesebb, még világosan névutószerű alakja, az
érett, még egyik-másik kódexünkben is felbukkan nemcsak birtokos
személyjel előtt (hisz az érettem, éretted stb. alakok elvétve még ma is
élnek, például a kálvinisták templomi nyelvében), hanem névmások,
névszók után is: „Azeret örüljön a keresztyén” (DebrK. 132), „Még ilyen
nagy bynekeret sem féljünk istentől” (VirgK. 49). Ezeket a példákat Simo-
nyi idézi, mégsem gondol arra, hogy az -ért névutó.
Bizonyára a ragszerű, tehát egy szótagú -ért és a névutószerű, te-
hát két szótagú érett között az ómagyar korban nem dőlt el a küzde-
lem, s a kötélhúzás utolsó szakasza már a kódexek korában zajlott le,
noha ekkorra már az -ért jóval általánosabb. Egyébként a rövid alakok
mellett a HB.-ben is megtaláljuk a hosszabb alakot: meret nu[ m ] eneye
(ÓMOlv. 69). Szóeleji helyzetben pedig erett (SIMONYI 1887: 70).
215
Az elmondottak alapján az -ért elemet nem szerepeltetjük az óma-

gyar deklinációban, csak a közép- és újmagyar kor esetragjai közé vesszük
fel. Simonyi azok között a ragok között említi a Magyar Névragozás vé-
gén adott összefoglalásában, amelyek a XIII. században már biztosan
esetragok (SIMONYI 1887: 93). BÁRCZI szerint az -ért még az ősmagyar
korban legalább névutószerű állapotba jutott (BÁRCZI 1960: 17).
6. A -vé elem
Az általunk vizsgált szempontból teljesen problémátlan. A nyelvha-
sonlítás tanúsága szerint nyelvünk egész élete folyamán megvolt, s az
ómagyar kortól napjainkig mindenféle jel után előfordul. Első adata a
TihAl. rea szavában, első jel mögötti előfordulása a HB. hazóá alakjá-
ban (ÓMOlv. 69). Simonyi a kódexekből gazdag példaanyagot sorol
elő ( SIMONYI 1887: 28–29), amely világosan mutatja, hogy ez az elem
a középmagyar korban is rag, sokat szerepel jelek után.
A szóban forgó rag szóeleji helyzetben nem szerepel, ezért a -vé
és a -vá alakot, nagyjából azonos mérvű előfordulásuk miatt, egyfor-
mán tekinthetnénk alapalternánsnak. Mi azért döntöttünk a -vé mel-
lett, mert azokban az esetekben, ahol a választás nem tetszőleges (pl.
a -nek esetében, mikor is a -nak-kal nemcsak -nek áll szemben, hanem
nek- is), rendszerint a palatális alternáns az alapalternáns.
7. Az -n elem
Finnugor megfelelői kétségtelenné teszik, hogy ez az elem a magyar
nyelv egész élete folyamán, tehát különválásától napjainkig él nye l-
vünkben. Az ómagyar korszaktól napjainkig ragnak tekinthetjük. Első
jel utáni előfordulása a HB. cuzicun szavában (ÓMOlv. 70), melynek
olvasata morfológiai szempontból vitathatatlanul küzikün, mikor is a
rag többes harmadik személyű birtokos személyjel után áll (vö. SZINY-
NYEI 1926: 41). Ezt az értelmezést egyébként a szövegösszefüggés is
(,,… ívtua mend w ſzentíí eſ unuttei cuzicun …” ÓMOlv. 70) kétség-
bevonhatatlanná teszi. Mivel 1200 táján jel után már bizonyíthatóan
216
előfordul, felvesszük az ómagyar névragozásba is, a későbbiekről

nem is beszélve.
Az -n raggal kapcsolatban két problémát kell érintenünk. Az
egyik az -n és rajt- morfémák viszonya. Ezek vitathatatlanul alternán-
sai egy -N morfémának, mivel -n jel előtt nem fordul elő, rajt- viszont
csak jel előtt fordul elő. Az -n és a rajt- között tehát az alternáció
szempontjából pontosan olyan a viszony, mint a -ben és a benn- vagy
az -ért és az ért- között.
A másik érintendő kérdés az -n esetragnak és az -n hatá-
rozószóképzőnek a viszonya. Azt, hogy két -n elemmel kell szá-
molnunk, már Simonyi is leszögezte: „Mindenekelőtt meg kell külön-
böztetnünk nyelvünknek kétféle -n ragját. Az egyik, a melyik helyha-
tározókban is előfordul, csak o é ö hangzót tűr maga előtt: házon, ké-
zén, tűzön. A másik, mely csak mód- és állapothatározókban használa-
tos, majdnem mindig a e hangzót kiván: készen, százan, s amazokkal
aránylag ritkán ejtetik: nagyon, szépén.” (SIMONYI 1887 : 7.) Mi természe-
tesen nem két ragról beszélünk, tekintve, hogy a módhatározó -n je-
lek után általában nem fordul elő, hanem esetragról és képzőről.
Ami e két elemnek az elemzésben való kettéválasztását illeti, itt a
következőket kell szem előtt tartanunk: Az -n esetrag (a továbbiakban
-n1) alternánsai a következők: -n, -on, -ön és -en. Az -n képzőéi (a to-
vábbiakban -n2) pedig: -n, -an,-en. Ilyenformán az -on és -ön alternán-
sok esetében általában nincs nehézség. Ezek -n1 alternánsai, tehát
esetragok. Összevétésre az -an esetében sincs mód, mivel az az -n2
alternánsaként jelenik meg, tehát képző. Csupán két esetben lehet vi-
ta, nevezetesen az -n és -en szegmentumok esetében. Ilyenkor a jelek
utáni előfordulási képességet kell vizsgálnunk. Ha vizsgált fonémasor,
legyen az a vízen szó, –en szegmentuma elé illeszthetünk jeleket (vize-
men, vizeken stb.), akkor az illető szegmentum esetrag. Ha nem illeszt-
hetünk (pl. a gyorsan fonémasor esetében ez a helyzet, nincs gyorsaman,
gyorsaman stb.), akkor képző. Azoknak a törvényszerűségeknek az egy-
értelműségét, amelyekre az iménti elemzés épül, rontja, gyengíti eg y-
felől a vakon, szabadon stb. -féle alakok megléte, mikor is az -on szeg-
217
mentum az -n2 alternánsa, továbbá az a körülmény, hogy egy jel, ne-

vezetesen a középfok -bb jele után -n 2 megjelenhet.
Ettől függetlenül, eme csekély számú átfedés ellenére az -n1 és -n2
világosan elkülönül, s az -n2 a jelekkel szemben – az említett -bb-től
eltekintve – egyértelműen képzőszerűen viselkedik, tehát képző, mely
már több száz éve nem tartozik az -n raghoz, s nem része a magyar
deklinációnak. (Az -n képző különválása már a kódexek korában fo-
lyik, legfeljebb az alternánsok elkülönülése nem olyan világos még
ekkor. Lásd erről SIMONYI 1887: 201!)
8. A -ra elem
A -ra elem az 1055 -i TihAl.-ban még névutó, hisz két szótagú és vi-
lágosan két morféma szerkezete. De már az ómagyar korban, az
1200-as évek folyamán találunk rövidült, tehát egy szótagú, ragszerű
alakokat birtokos személyjel után is. Így az OklSz.-ban: 1232: „Ibi
cadit ad medium Crisii et inde egreditur superius pereunit ad
Yciafucara”; 1285: „Cadit in meridiem ad Lopuchustauara”. A közép-
magyar korban általánossá lesz jelek után: „Isten feltámasztja őket és
mindeneknek látására mennyeknek mennek fel” (ÉrdyK. 32); „Ki-
rálynak parancsolatjára vivék őtet egy igen szép kamarába” (VirgK. 38);
stb., stb.
Tekintettel arra, hogy a -ra már az ómagyar korban jel után elő-
fordul, esetragnak tekintjük nyelvünk mindhárom utóbbi kor-
szakában.
Ami e rag alapalternánsát illeti, a három változat – a -ra, -re és rá-
– közül azért esett a -ra alakra a választásunk, mert ez lényegében
ugyanolyan gyakoriságú, mint, a -re, s emellett, magánhangzója termé-
szetét illetően, közelebb áll a harmadik alternánshoz, a rá-hoz, mint a
-re. Ha a -re alakot tekintenők alapalternánsnak, akkor az két olyan
alternánst képviselne, amelyek közül egyiknek sem egyezik meg a m a-
gánhangzója a sajátjával hangrendi szempontból.
218
9. A -ról elem
Az ómagyar korban jóval ritkább, mint a -ra. Tudomásom szerint
csak az ómagyar kor végéről való KTSz. -ben fordul elő kétszer. Egy-
szer szóeleji helyzetben: ro[ la ]d (ÓMOlv. 186), egyszer pedig névszó
végén, jel után: [ b ]inurcrevl (ÓMOlv. 184). Olvasata nem egyértelmű,
binökről vagy binükről (LŐRINCZY 1953: 16). Az azonban nem vitás,
hogy a -ről rag jel után szerepel benne. Ilyenformán, mivel egy, még
az ómagyar korszakhoz számított emlékben található jel utáni előfor-
dulása, e ragnak is helyet biztosítunk az ómagyar esetrendszerben, va-
lamint a későbbiekben is.
Alapalternánsa a -ról alak, mivel szóeleji helyzetben is az szerepel.
10. A -ben elem

Már az ómagyar korszakban teljes jogú esetrag, mivel jelek után is
előfordul és egy szótagú. Birtokjel után előfordul a HB.-ben: kebeleben
(ÓMOlv. 70), a KT ben: vleben (i. h. 183), valamint a GyulGl.-ban,
részben már illeszkedve: Habroſagben, koorſagbon, Scíukſegben,
ielenetuíben, tonoſagaban, kepeben (LŐRINCZY 1953: 136–137). Mindennek
alapján az ómagyar kor teljes jogú esetragjának tekintjük.
Alapalternánsa a -ben, mivel a szóeleji benn- alakhoz ez áll közelebb.
11. A -ből elem

Hála Berrár Jolán alapos vizsgálatának, a -ből elem történetének és főleg
alakrövidülésének menete ma teljes pontossággal áll előttünk (BERRÁR
1957b: 4–21). „Legrégibb szövegemlékeinkben – írja – 1200 és 1400 kö-
zött még minden esetben eredeti hosszabb formájában találjuk meg a -ból
~ -ből ragot: 1200 k.: „kit vr ez nopun ez homuſ vilag timnucebelevl mente”
(K R.); 1300 k.: „ſyrou aniath thekunched buabeleul kyntuhhad” (ÓMS.);
„pulkul pituaranak fugliabeleul (ÓMS. kódexének magyar glosszája); 1350
k.: „[ker]ali mogzolbele[vl] tamadatia; d[ic]hev arun agbe[le]vl aradatia”
(KTSz.). E korbeli negyedik szövegemlékünkben, a GyulS.-ban a -ból ~ -
ből rag nem fordul elő.” (BERRÁR 1957b: 5)
219
A fentebbi idézet alapján kimondhatjuk, hogy a -ból az ómagyar kor-

ban még nem rag, mert két szótagú, két külön morfémából álló szerke-
zet, nem elem, hanem tipikusan névutó. Még a Jókai-kódexben is – mint
Berrár kimutatta – a hosszabb alak az általános, azzal a különbséggel,
hogy ez a hosszabb alak veláris szavakhoz járulva már mindig illeszkedik.
Ugyanakkor már 11 rövid alakot is tartalmaz az említett kódex. Az 1400-
as évek folyamán a rövid, tehát rag jellegű alak lesz általánossá, olyannyi-
ra, hogy a „hosszabb alakkal már a XVI. század elején is csak egészen
szórványosan találkozunk; a kódexek korán túl egyáltalán nem fordul
elő.” (BERRÁR 1957a: 37) Tehát a kérdéses rag kimarad az ómagyar dekli-
nációból, de szerepel a közép- és újmagyar esetrendszerben.
Alapalternánsa a palatális -ből alak, mivel hangrend szempont-
jából ez egyezik meg a szóeleji belől- változattal.
12. A -be elem

A HB.-ben találunk ugyan olyan alakot, ahol jel után áll (nugulmabeli
ÓMOlv. : 70), de mind az idézett példa, mind a két másik alak eseté-
ben (vilagbele, uruzagbele ÓMOlv. 69–70) két szótagú alakban jelenik
még meg, tehát névutó, mely korában bizonyára olyan világosan két
morfémára oszlott, mint napjainkban az al-á vagy föl-é névutó. Az első
rövid, egy szótagú, rag jellegű alakokat a JókK.-től kezdve találjuk,
ennek megfelelően – a -ből elemhez hasonlóan – a -be elemet is csak a
középmagyar kortól tekinthetjük esetragnak.
Alapalternánsának a -be alakot tekintjük, mert a szóeleji helyzet-
ben megjelenő bele- változattal hangrendileg ez egyezik meg.
Mielőtt tovább mennénk, fel kell vetnünk azt a kérdést, vajon nem
járunk-e el jogtalanul, amikor a -ből, -ben és -be elemeket szétszakítjuk oly
módon, hogy az ómagyar névragozás esetei közé, csak a -ben-t vesszük
fel; a -ból és a -be elemet csak a középmagyar kortól tekintjük esetragnak,
hisz nyilvánvaló, hogy e három rag ma is szorosan összetartozik, az
irányhármasság tekintetében hármas oppozíciórendszert alkot, történeti-
leg pedig közismerten megegyeznek abban, hogy ugyanazon főnév ősi
220
ragos alakjaiból jöttek létre. Nos, a részint azonos, részint pedig hasonló
eredet és a mai bensősége összetartozás ellenére is úgy véljük, nem alap-
talan az elkülönítés. Ugyanis az ez idő szerint rendelkezésünkre álló em-
lékek tanúsága szerint a -ben valamilyen oknál fogva hamarabb rövidült
meg, s ennek megfelelően összetett volta, szerkezet jellege láthatólag ha-
marabb tűnt el, mint másik két társáé.
13. A -nál elem

„A -nál rag első szövegemlékeinkben nem fordul elő; korai kódexeinkben
azonban már megvan hely- és hasonlítóhatározói szerepben.” ( BERRÁR
1957a: 34.) Ennek alapján – noha az elem feltehetőleg régi (vö. BÁRCZI
1960: 16) – az ómagyar deklinációba nem vehetjük fel, tekintettel arra,
hogy nem tudunk semmi biztosat ómagyar kori jelekkel kapcsolatos tár-
sulási képességéről.
Alapalternánsa a -nál, mivel ez a szóeleji helyzetben megjelenő
változat is.
14. A -hoz elem

Már az ómagyar korban társul jelekkel: HB. uromchuz (ÓMOlv. '70),
KTSz. aniahuz, ieguſe[huz], aſun[a]huz (ÓMOlv. 185). A kódexek korában
szintén megjelenik a legkülönfélébb jelek után: labayahoz (JókK. 10), rokon
hazahoz (BécsiK. 167), stb. Ennek alapján mindhárom utóbbi nyelvi
korszakunkban teljes jogú esetragnak tekintjük.
Alapváltozata a -hoz, mivel hangrend tekintetében ez egyezik meg
a szóeleji hozzá- változattal.
15. A -től elem

Mind többesjel, mind birtokos személyjel után sűrűn előfordul a HB.-
ben: gimilcíctul, gimilce tvl, ildetuitvl, kinzotviatwl (ÓMOlv. 69–70). Szép
példákat nyújt az ÓMS. is: vylagum//tul, urume(m)tuul, fyodumtul (i. h.
221
127). Van jeles példa a KT.-ben és a KTSz.-ben is. Mindezek alapján

a -től elemet az ómagyar kortól napjainkig esetragnak tekinthetjük.
Alapalternánsa a -től, mert szóeleji helyzetben is ez jelenik meg.
16. Az -ig elem

Szerkezete arra utal, hogy régi, amely ilyenformán nem -csak az óma-
gyar, hanem az ősmagyar korra is tartozik ( BABOSS 1942). Bárczi en-
nek alapján úgy véli, hogy „ . . . müssen wir sie als ein altes, in urun-
garischer Zeit entstandenes Element auffassen, insofern sic eine Va-
riante der Lativendung -g darstellt” (BÁRCZI 1960: 19).
Túlságosan régi voltával szemben viszont komoly aggályokat tá-
maszthat az a körülmény, hogy ezt az elemet a TihAl.-ben nem talál-
juk, annak ellenére, hogy ennek az emléknek a jellege a terminatívusz
alkalmazását ugyancsak indokolttá tenné, hisz az egész oklevél lény e-
gében valamitől–valamiig terjedő birtoktestek kijelöléséből áll. Ezt a
nehézséget Bárczi a következő meggondolással hárítja el: „Mindene-
setre abból, hogy a rea névutó egyaránt szolgál az allativus és a
terminativus kifejezésére, nem szabad arra következtetni, hogy az -ig
határvető rag még nem volt meg a XI. században; noha első adataink
rá jóval későbbiek, az -ig szerkezeténél fogva igen réginek látszik, leg-
följebb azt tehetjük föl, hogy a Balaton környéki és általában a keleti
dunántúli nyelvjárásokban nem volt ekkor általános, s ezt némileg
támogatja az a körülmény, hogy használata most is lényegesen széle-
sebb körű keleten …” (BÁRCZI 1951: 191).
Bármint is volt, egy bizonyos: az -ig rag csak a kódexek korától
ismert, s ha fel is tesszük, hogy szerkezete alapján már az ómagyar
korban is élt, nem tudjuk, hogy jelek után előfordult-e. Ennek alapján
csak a középmagyar deklinációtól kezdve számolhatunk vele.
17. A -ként elem

A -ként elem a kódexek korában tűnik csak fel, s az első időszakban
kifejezetten képzőszerűen viselkedik. Ugyanis előfordulási bázisa
222
rendkívül szűk, s az előfordulások zöme a mi névmás mögötti hely-

zetre korlátozódik (vö. BERRÁR 1957b: 28–29). Azonban már a
középmagyar korszakban is előfordul jel után, ha meglehetősen el-
vétve is: „te kezed mvnkaiokkent.” (DöbrK. 158). Mivel jel után ma is
közönséges, helyet biztosítunk neki mindkét utolsó nyelvi korszak
ragjai között.
18. Az -ül elem

Egyike ún. ősi ragjainknak, ezért különösen fájó szívvel hagyjuk ki az
ómagyar névragozásból. Ugyanis a kódexek előtti időszakból, tehát
abból a korból, amikor ez az elem még eredeti ablatívuszi értelemben
járta, egyetlen jel utáni előfordulását sem tudjuk kimutatni. Jel nélküli
szép példáit megtaláljuk mind a HB.-ben (charmul ÓMOlv. 70), mind
az ÓMS.-ban (mezuul, wyzeul ÓMOlv. 127).
A középmagyar korban már előfordul jel után: „ maganac l’anaol
vėuė: sibi cam adoptavit in filiam” (BécsiK. 51).
Külön kell foglalkoznunk a középmagyar kortól megfigyelhető ket-
tős használat kérdésével, nevezetesen azzal, hogy az -ül elem egyfelől
olyan esetragként fungál, melynek jelentése a -vé, illetőleg -nek elemével
egyezik meg, illetőleg arra emlékeztet, másfelől viszont van egy módhatá-
rozói használata, mely az előbbitől érezhetően elkülönül. E tekintetben
három lehetőség van: Elképzelhető, hogy valaki az -ül minden megjelené-
si formáját, tehát a barátomul és a rosszul szó -ul részét egyaránt esetragnak,
tehát ugyanannak az elemnek tekinti. Így járt el például Simonyi. Annak
ellenére, hogy, mint fentebb láttuk, az -n elem esetében szerinte is két
ragról lehet beszélni, a sok tekintetben hasonló jellegű -ül esetében a leg-
határozottabban elhárítja a különválasztást: „Mások . . . kétféle -ül -ül-t
különböztetnek meg s azt mondják, hogy van egy -úl -űl, mely névragos
főnevekhez járul (»például, gazdául; értelmezhető mint v. úgymint szókkal«
CzF. Előb. 139.1.), s egy másik, mely képző és melléknevekből igehatá-
rozókat képez (»ostoba ul, vitéz ül; …«). Hogy az utóbbi esetekben nem
kell két külön ragot s még kevésbbé képzőt fölvennünk, azt alig szüksé-
223
ges bizonyítgatni.” (SIMONYI 1888: 320–1) Az, ami ellen Simonyi hada-
kozik, a második elképzelési lehetőség. Végül van egy harmadik, mi is ezt
valljuk, s úgy gondoljuk, hogy ma már az -ül mint esetrag alig állítható a
teljes jogú esetragok mellé, mivel rendkívül erős korlátozásai vannak
mind szemantikailag, mind a jelekkel való társulási képesség tekintetében.
Korábban mi is az esetragok közé soroltuk (ANTAL 1960a, 57), megje-
gyezve, hogy éppen útban van a ragok közül a képzők közé. Ezt most a
következőképpen módosítjuk:
Már a középmagyar kortól kezdve láthatólag két -ül elemmel
számolhatunk: egy esetraggal, mely jelek után is előfordulhat, s egy
képzővel, mely jel után épp úgy értelmetlenül hatna, mint az ún. mo-
dális -n. Azonban az esetrag -ül az újmagyar kor utóbbi, második fe-
lében észrevehetően megritkult, pontosabban jelek után az -ül egyre
inkább ritkábban lép fel, s ha van is rá példa, mindinkább régies, erő l-
tetett benyomást kelt. Ezzel szemben változatlanul virul a képző -ül.
19. A -kor elem

Korábban többször szót ejtettünk már róla, a mondottakat megism é-
telni nem akarjuk. Ami a kort és koron alakokat illeti, amelyek az át-
menetet képezték a kor főnév és a grammatikai elemmé vált -kor kö-
tött morféma között, ezeket természetesen nem tekinthetjük ragok-
nak, mivel két jól elemezhető morféma kapcsolatából állanak, szerk e-
zetek tehát, nem elemek, amilyen a rag. Régebben a kor után gyakran
lépett fel az -ig és a -ra rag. Az órakorra, ebédkorig stb. példák (bőveb-
ben lásd SIMONYI 1888: 445) viszont még azt mutatják, hogy összeté-
tel második tagja, amely után rag léphet fel. Elképzelhető tehát, hogy
a kor szabad morfémából a -kor kötött morféma esetleg parallel úgy
vált ki, hogy egyfelől a koron, kort névutószerű szerkezetek rövidültek
le -kor-rá, másfelől viszont az összetételek második tagjait képező
kor-ok vesztették el önállóságukat.
A -kor elemet mi képzőnek minősítjük egyfelől azért, mert sze-
mantikai korlátai feltűnőek (csak időfogalommal kapcsolatos főnevek
224
és néhány névmás után jelenhet meg: karácsonykor, ilyenkor stb.),

másfelől viszont jelek után meglehetősen ritka, bár előfordul (job b-
kor stb.). Tekintettel arra, hogy viselkedése nem egyértelműen ragra
jellemző, egyik esetrendszerünkbe sem vesszük fel, de megjegyezzük,
hogy a -kor képző bizonyos ragszerűséget is felmutat.
20. A -stül elem

Az egész magyar nyelvtörténet folyamán, első adatolásától kezdve
(SermDom. II, 658) napjainkig egyetlen jel utáni előfordulása sem
ismeretes. Egyértelműen és vitathatatlanul képző tehát.
Eddig a következő tagolási elképzelések vetődtek fel vele kap-
csolatban: l. -s képző + -t rag + -ül rag; 2. -st képző + -ül rag; 3. -s
képző + től elem; 4. -s képző + ül elem, mikor is a -t-t úgy magyaráz-
zák e felfogás képviselői, hogy az -ül-nek van egy -s előtti -tül
alternánsa. E negyedik nézetet, mely Sebeok és Garvin felfogása, már
korábban érintettük, kimutatva magyarázatuk erőltetett és alaptalan
voltát. Ami az első három tagolási elképzelést illeti, azok közül az
igazi még nincsen megnyugtatóan kiválasztva (lásd BERRÁR 1957b:
75–78), de a legvalószínűbbnek az -st + -ül tagolás látszik. Persze ez
csak diakronikusan összetett, ma osztatlan, egységes képző, amit jól
bizonyít az a körülmény, hogy a -tül szegmentum az -st nélkül soha-
sem fordul elő (már tudniillik az igényesebb nyelvhasználatban).
21. Az -nként elem

„Ragunk – írja Berrár Jolán – a fiatalabb ragok sorába tartozik, annyi-
ra, hogy első kódexeinkből még hiányzik. Viszont néhány későbbi
kódexben már meglehetősen széleskörű elterjedtségnek örvend. Így
ha kódexeinknek a ragra vonatkozó anyagát feldolgozzuk, a fejlődés
fokozatait végigkövethetjük” (Fejezetek 36). Az ő alapos vizsgálód á-
sai alapján az -nként-ről a következő kép rajzolódik ki előttünk: A
XV. században csak két későbbi kódexben fordul elő, egyszer a nap,
kétszer meg a kor főnévhez járulva. A XVI. században már csatlako-
225
zik néhány nem időt, hanem helyet és részt jelentő főnévhez is, de
még mindig nagyon ritka. Ahogy haladunk előre az időben, úgy nő az
elterjedtsége, de még jelentős túlsúlyban vannak a naponként, koron-
ként példák.
Az eddigiek alapján annyit biztosan leszögezhetünk, hogy ennek
az elemnek az ómagyar névragozáshoz semmi köze nincsen. Berrár
vizsgálatai azt is mutatják, hogy a kódexek vagy, ha úgy tetszik, a
középmagyar időszak túlnyomó részében ez az elem félreérthetetle-
nül képző. Berrár példái között ugyanis, noha azok az egész magyar
kódexirodalomra tekintettel vannak, egyetlen olyat sem találunk,
amelyben az -nként valamilyen jel után állana. (Egy kétes esetre hivat-
kozik, nevezetesen a JordK. 175: hazok keent helyére, hozzátéve, hogy
ezt ő a -ként adatának tekinti: BERRÁR 1957b: 65.) Tehát az -nként a
kódexekben jel után nem lép fel s csupán egy maroknyi szóhoz járul.
Ezért ekkor még képző.
Az -nként ma is csak képző lehet, mivel úgy viselkedik, mint a
kódexek korában: ma sem tőr meg maga előtt jelet, és előfordulási
bázisa ma is korlátozott. Mindennek alapján hajlanánk annak leszöge-
zésére, hogy az -nként a magyar nyelvben felbukkanásától napjainkig
változatlanul képző volt. Ez azonban elhamarkodott kijelentés lenne.
Ugyanis Simonyi felhívja a figyelmünket egy fontos körülményre:
„Végre ide tartozik az a ritka eset, mikor t ö b b e s z á m h o z j árul
e rag: »a barmot századokként és zászlókaljakénl a népnek osztotta De-
csi Sall. dug. 78. tudakoló leveleket csomókként kell irnom, Kaz. ev. 1I.
229. »így foglalatoskodnánk kertünkben reggelekként és estvékként Vitk.
punk. II 62. majd jönni fognak fölkentjei nem tizenként, sem százan-
ként, hanem ezerekként, »Ellenőr« XIII. évf. 13. sz. 2 … Még ritkább
az, hogy az egész -nként megvan a többesképző után: grádicsokonkint,
Nadányi kert. 223. ha füledben cseppekenként csepegteted a párhagyma
vizét, u. o. 306. akár adunk ki munkát periodusokonként, akár nem,
Kaz. lev. 1. 19.” (S IMONYI 1887: 49) Ezeknek a fontos adatoknak az
alapján az -nként-re vonatkozó megállapításokat a következőkben
summázhatjuk: Az -nként a kódexek korában még képző, le a
226
középmagyar kor végén már felbukkan jel, nevezetesen többes jel

után is Decsi fordításában. Az újmagyar korban egészen a múlt szá-
zadig előfordul jel után, de századunkban ez a lehetősége láthatólag
ismét elveszett, tehát megint képző. Ilyenformán az -nként pályafutá-
sát képzőként kezdte, ragként folytatta, s jelenleg ismét képzőstátust
tölt be. Mivel 1600 előttről is van jeles adatunk, a középmagyar dek-
linációban esetként szerepeltetjük, az újmagyarban viszont, a jelenlegi
állapotra való tekintettel, nem.
22. Az -ente elem

Ez az elem életének szemmel követhető egész ideje alatt egyszer sem
fordult elő jel után, s ilyen típusú használata ma is elképzelheteten.
Erre, továbbá mindig szűk előfordulási bázisára való tekintettel eg y-
értelműen képzőnek minősítjük.
23. A -leg elem

Régen megvan nyelvünkben, első emlékeit már a JókK.-ben megtalál-
juk: kewuewsleg (107), vegesleg (124). Ami rag volta ellen szól, az minde-
nekelőtt rendkívül szűk előfordulási köre. Főnévhez csak elvétve já-
rul. Ma talán már csak az aránylag, esetleg, főleg, tettleg, tényleg, viszonylag
és a színleg kapcsolódási lehetőségek élnek. Ezeken a példákon kívül
régebbről Simonyi s csak három-négyet sorol még fel: agylag, keresztleg
haslag, hátlag és oldallag (SIMONYI 1888: 425). Ennek alapján máris biz-
tosra vehetjük, hogy nem raggal, hanem képzővel van dolgunk. S ezt
a nézetünket még nyilvánvalóbbá teszi az a körülmény, hogy a -leg tu-
domásom szerint egy esetben Gvadányinál: továbblag (VilágHist. 4).
Mindennek alapján egyik deklinációba sem vehetjük fel.
24. A -szám elem
A -szám elem után rag és képző jelenhet meg, ami, nyilvánvalóvá te-
szi, hogy nem lehet rag. Csak két eshetőség marad tehát: vagy képző,
vagy olyan morféma, amely a kérdéses esetekben összetétel második
227
tagjaként fungál. Dolgozatunk harmadik fejezetének 17. pontjában

már foglalkoztunk képző és összetételtag szétválasztásának problé-
májával. Úgy találtuk, hogy a kettő között csak egy szerkezeti külön b-
ség van, nevezetesen az, hogy a képző kötött, az összetétel második
tagja szabad morféma. Tekintettel arra, hogy a -szám szám formában
is közönséges, ez utóbbi kategóriába tartozónak kell tekintenünk.
Az egyetlen meggondolás, amelynek alapján a -szám-nak ragszerű
vonást kellene tulajdonítanunk, az lenne, hogy találunk példát arra az
esetre is, amikor a -szám ugyanabban a szóban többesjel után lép fel. Így
Simonyi idézi a következő, múlt század végi újságban megjelent monda-
tot: „Órákszám elbámul a hamvadó zsarátnokba” (SIMONYI 1888: 241).
Azonban ő is csak ezt az egy példát találta, amelyet ilyenformán döntő-
nek nem tekinthetünk.
25. A -szer elem
Ugyanazon a fejlődési fokon keresztül vesztette el önállóságát s lett
kötött morfémává a szer szabad morfémából, mint a -kor elem. Ugya-
nis a koron és kort alakokhoz hasonlóan megtaláljuk a szeren és szert
átmeneti alakokat is. Azonban a -szer sokkal egyértelműbben és vitat-
hatatlanabbul képző lett, mint a -kor. Míg ugyanis a -kor elvétve elő-
fordul személyjel után is (támadásakor stb.), addig a -szer jel után nem
fordul elő. Maga után viszont megtűr ragot is, képzőt is (ötödszörre, öt-
szörös, ötszörösen stb.). Tehát rag nem lehet, csak képző. (Felvetődik a
kérdés: miért nem tekintjük a -szám-hoz hasonlóan összetétel máso-
dik tagjának, hisz a szer szabad morféma mindmáig él? Nos, azért
nem tekinthetjük az ötszörös-féle alakok -ször szegmentumát a szer
szóösszetételt alkotó formájának, mert a kötött -szer morféma alter-
nálódik, ami szabad morfémáink esetében ismeretlen jelenség.)
26. A lokativusz -t eleme
Finnugor megfelelői vitathatatlanná teszik, hogy ez a napjainkig fenn-
maradt elem nyelvünk egész élete folyamán élt. A régebbi emlékek
alapján bizonyosra vehetjük, hogy használati köre korábban a jelenlegi-
228
nél jóval szélesebb volt, s közfőnévhez is járult. Ennek bizonyítására

sokszor idézik a MünchK. 124: varost alakját. Azonban jeles alak után
nyelvünk egész története folyamán egyetlen egyszer sem fordult elő.
Ennek alapján képzőnek tekintjük, mely egyfelől helységnevek, másfe-
lől határozószók mellett jelenik meg (Győrött, itt, fölött, oldalt stb.).
Ami Sebeok és Garvin azon próbálkozását illeti, hogy ezt az
elemet a -ben rag fakultatív változatának tekintse, azt azért nem fo-
gadhatjuk el, mert a -t nemcsak a -ben-nel, hanem az -n-nel is ilyen vi-
szonyban van (pl. Pécsett, Pécsen). Továbbá akkor, ha a -t elemet a Győ-
rött, Vásárhelyt stb. esetekben a -ben, illetőleg -n alternánsának tekinte-
nők, akkor az itt, előtt stb. alakok -t-jét a Győrött -ött-jétől független
képzőnek kellene felvennünk. Ennek alapján tehát a -t elemet egyik
deklinációnkban sem szerepeltetjük.
27. Az -ént elem

Az ómagyar korban jel utáni előfordulásáról nem tudunk. A közé-
pmagyar korban birtokos személyjel után gyakori, szívesen használja pél-
dául a DöbrK.: „Ítélj engem én igazságomént, ártatlanságomént” (21).
Az újmagyar korszak első felében fokozatosan jel után már elő
nem fordulható képzővé válik, s a mai állapot szerint már önálló
morfémának sem tekinthetjük. Ennek megfelelően az -ént elemet csak
a középmagyar korszak névragozásában szerepeltetjük.
28. A -kép és -képpen elem

Mindenekelőtt a -képpen szerkezetet kell érintenünk. Ez éppúgy nem
lehet rag, mint a koron vagy szeren alakulat. Ugyanis a rag morfológiai
elem, mely szükségképpen egymorfémájú. Az iménti példák pedig
kétmorfémájú szerkezetek. Inkább névutók, mint ragok.
Ami a -kép kötött morfémát illeti, az éppen úgy különült el a ma
is élő kép szabad morfémától, mint a -kor a ma is élő kor-tól vagy a -
szer a ma is élő -szer-től. A különbség csak az, hogy ellentétben a -kor-
ral, mely csak elvétve, s a -szer-rel, amely egyáltalán nem fordul elő jel
229
után, a -kép nagy gyakorisággal fordult elő jel után az utóbbi száza-
dokban. Újabban talán azt vehetjük észre, hogy a többes szám után
ritkul. Ugyanakkor jelentése teljesen megegyezik a -ként ragéval,
olyannyira, hogy ugyanabban a konstrukcióban szabadon cserélőd-
hetnek (fiamként, fiamkép stb.). Ezért a -kép ragot a -ként alternánsának
tekintjük, s nem vesszük fel külön esetként.
29. Az ómagyar esetrendszer

Az alábbiakban felsoroljuk azokat az elemeket, amelyek véleményünk
szerint az ómagyar korban már biztosan esetragok voltak, tekintve,
hogy jel utáni előfordulásukat is ki tudjuk mutatni. Természetesen
nem állíthatjuk kizárólagosan, hogy az ómagyar kornak csak annyi
esete volt, amennyit mi itt felsorolunk. Azonban nem a valószínű,
hanem a biztos sémát kívánjuk felvázolni:
1. Nominatívusz: -0.
2. Akkuzatívusz: -t.
3. Datívusz: -nek.
4. Insztrumentálisz: -vel.
5. Faktívusz: -vé
6. Szuperesszívusz: -n.
7. Szublatívusz: -ra.
8. Delatívusz: -ról.
9. lnesszívusz: -ben.
10. Allatívusz: -hoz
11. Ablatívusz: -től.
Az ómagyar korszakban tehát tizenegy biztos névszói esetet vehetünk
fel.
230
30. A középmagyar esetrendszer.

Az ómagyarhoz képest az esetek számának tekintélyes növekedését
tapasztalhatjuk:
1. Nominatívusz: -0
2. Akkuzatívusz: -t
3. Datívusz: -nek
4. Insztrumentálisz: -vel
5. Kauzálisz.: -ért
6. Faktívusz: -vé
7. Szuperesszívusz: -n
8. Szublatívusz: -re
9. Delatívusz: -ról
10. Inesszívusz: -ben
11. Elatívusz: -ből
12. Illatívusz: -be
13. Adesszívusz: -nál
14. Allatívusz: -hoz
15. Ablatívusz: -től
16. Terminatívusz: -ig
17. Formálisz: -ként
18. Disztributívusz: -nként
19. Prolatívusz: -ént
20. Esszívusz: -ül
31. Az újmagyar esetrendszer
Míg a középmagyar deklináció az ómagyarhoz képest az esetek sz á-
mának csaknem megkettőződését mutatja, az újmagyarnak valamivel
kevesebb esete van, mint a középmagyarnak. Ugyanis három rag,.
amely a középmagyar korban még jelekkel társult, tehát joggal foglalt
helyet a névragozásban, időközben képzővé vált. Ez a három elem az
-nként, az -ént és az -ül. Ilyenformán az újmagyar deklináció 17 esetet
számol. Ezeket azonban nem soroljuk fel, tekintve, hogy dolgozatunk
második fejezetének utolsó pontjában már részletesen ismertettük.
231
Irodalom
ANTAL 1959a. ANTAL L. A morfémáról. MNy.

ANTAL 1959b. ANTAL L. Gondolatok a magyar főnév birtokos ragozásáról.
MNy. 351.
ANTAL 1959c. ANTAL L. Megjegyzések a szóállomány statisztikai vizsgála-
táról. Nyr. 307.
ANTAL 1960a. ANTAL L. Hány esete van a magyar főnévnek? MNy. 52.
ANTAL 1960b. ANTAL L. Mitől függ, hogy hány morféma? MNy. 358.
ANTAL 1960c. ANTAL L. A nyelv objektivitásának kérdéséről. Nyr. 351.
ANTAL 1960d. ANTAL L. Sign, Meaning, Context. Lingua.
ANTAL 1961. ANTAL L. Jel, jelentés, szövegösszefüggés. Nyr. 203.
BABOSS 1942. BABOSS R. E. Az uráli -k latívus rag. In Melich-
emlékkönyv. Budapest. 24.
BALASSA 1943. BALASSA J. A magyar nyelv könyve. Budapest.
BÁRCZI 1951. BÁRCZI G. A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék.
Budapest.
BÁRCZI 1953. BÁRCZI G. Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest.
BÁRCZI 1960. BÁRCZI G. Zum Sprachgeschehen der urungarischen Zeit:
Nemzetközi finnugor kongresszus. Budapest, Kézirat.
B ERRÁR 1957a. B ERRÁR J. Magyar történeti mondattan. Budapest.
B ERRÁR 1957b. B ERRÁR J Fejezetek határozóragjaink élettörténetéből.
Nyelvtudományi Értekezések 13. szám. Budapest.
B LAKE 1930. B LAKE, F. R. A semantic analySis of case. Language
monographs. VIII. 34.
B LOOMFIELD 1933. B LOOMFIELD , L. Language. New York. (utánnyo-
más, 1958.)
B OPP 1816. BOPP F. Über das Konjugationssystem der Sanskritsprache.
Frankfurt.
Antal: A magyar esetrendszer Irodalom
B RASSAI 1863. B RASSAI S. A magyar mondatról. III. Magyar Akadémiai

Értesítő. A Nyelv- és Szépirodalmi Osztály Közlönye 3.
COSERIU 1958. COSERIU , E. Sincronía, diacronía e historia. Montevideo,
Universidad de la Republica.
CSESKÓ 1960. CSESKÓ, J. V. K voproszu o pagyezsnih korrelacijah.
Voproszi jazikoznanyija, Moszkva 2. sz. 57.
Debreceni Grammatika 1795. Magyar grammatika, mellyet készitett
Debreczenbenn egy magyar társaság. Bécs.
DEETERS 1938. DEETERS, G. Kasusendung und Postposition. Revue des
études indo-européennes. Bucarest.
FOGARASI 1843. FOGARASI J. Müvelt magyar nyelvtan elemi része. Pest.
FÖLDI 1790?. Földi J. Földi János magyar grammatikája. Közzéteszi Gu-
lyás Károly. RMK. 28. Sz. Budapest.
FREI 1954. FREI, H. Cas et déses eu français. Cahiers Ferdinand de Saus-
sure, Genéve 29.
GALGÓCZI 1848. GALGÓCZI G. Magyar nyelvtan. Pest.
GARDINER 1932. GARDINER, A. H. The theory of speech and language.
Oxford.
GARVIN 1945. GARVIN , P. L. Pure -relational suffixes and postpositions in
Hungarian. Language, Baltimore 250.
GLEASON 1956. GLEASON, H. A. An introduction to descriptive linguistics.
New York.
GODEL 1955. GODEL, R. Remarques sur des systémes de cas. Cahiers Fer-
dinand de Saussure, Genéve. 34.
GRAY 1939. GRAY, L. H. Foundations of language. New York.
GREENBERG 1958. GREENBERG , J. H. Essays in linguistics. New York.
GROOT 1939. GROOT , W. A. DE Les oppositions dans le système de la
syntaxe et des cas. Mélanges Bally (Mélanges de linguistique
offerts), Genève.
GROOT 1956. GROOT , W. A. DE Classification of cases and uses of cases.
For Roman Jakobson. The Hague.
GYARMATHI 1794. GYARMATHI S. Okoskodva tanitó magyar nyelvmester.
Kolozsvár.
234
GYÖRKE 1943. GYÖRKE J. Tő, képző, rag. MNyTK. 67. sz. Budapest.
HALL 1944. HALL, R. A. Hungarian grammar. Supplement to Language,
Baltimore Vol. 20. No. 4. Baltimore.
HARRIS 1940. HARRIS, Z. S. Review of Louis H[erbert] Gray (1875–
1955), Foundations of Language (New York: Macmillan, 1939)
Language, Baltimore 16. 3 216.
HARRIS 1951. HARRIS, Z. S. Methods in structural linguistics. Chicago.
HJELMSLEV 1935. HJELMSLEV , L. La catégorie des cas. Étude de
grammaire générale. Acta jutlandica. 1.
HJELMSLEV 1953. HJELMSLEV , L. Prolégomènes à une théorie du language,
Supplement to International Journal of American Linguistics,
Baltimore Vol. I9. No. I. Baltimore,.
HEXENDORF 1954. HEXENDORF E. Az emberé-féle alakok toldaléká-
nak elnevezéseiről. MNy. 301.
KIS-ERŐS 1915. KIS-ERŐS . A magyar nyelv rendszeresen vizsgálva.
Kalocsa.
KOLMAR-KULLESCHITZ 1960. KOLMAR-KULLESCHITZ , F. Ist das
Phonem ein Zeichen? Phonetca. 2. 65.
KOMÁROMI 1655. KOMÁROMI CSIPKÉS GY. Hungaria Illustrata.
KÖVESDI 1686. KÖVESDI . Elementa Linguae Hungaricae. In Toldy
Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum, Pest 1866.
KURYŁOVICZ 1949. KURYŁOVICZ, J. Le probléme du classement des cas.
Bulletin de la Société Polonaise de Linguistique. 20.
LOTZ 1939. LOTZ J. Das ungarische Sprachsystem. Stockholm.
LOTZ é.n. LOTZ J . The semantic analysis of the nominal bases in Hungarian.
Travaux de Cercle Linguistique de Copenhague. V.185.
LŐRINCZY 1953. LŐRINCZY É . A Königsbergi Töredék és Szalagjai mint
nyelvi emlék. Budapest,
MAJTYINSZKAJA 1955. MAJTYINSZKAJA , K . J. Vengerszkij jazik I.
Moszkva.
O rabotah 1960. O rabotah po sztrukturnomu analizu jazika. Izves z-
tyija Akademii Nauk Sz. Sz. Sz. R. Otgyelenyije lityeraturi i
jazika. 1. sz. 74.
235
PAPP F. 1958. PAPP F. Új irányzatok a szovjet nyelvtudományban. NyK. 59.

PAPP I. 1955. PAPP I. A jelfunkció kérdéséhez. MNy. 51. 290.
PERESZLÉNYI 1682. PERESZLÉNYI P. Grammatica Linguae Ungaricae.
In Toldy Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum,
Pest 1866.
Psycholinguistics 1954. Szerk. OSGOOD , CH. E. és SEBEOK T. A. Bal-
timore.
REGULA 1951. REGULA , M. Grundlegung und Grundprobleme der Syntax.
Heidelberg.
RÉVAI 1806. RÉVAI M. Elaboratior Grammatica Hungarica. Pest.
RIEDL 1866. RIEDL SZ. Kisebb magyar nyelvtan. Pest.
ROSS 1944. ROSS, A . S. C. The fundamental definitions of the theory of
language. Acta Linguistica, Copenhague 101.
SAUSSURE 1931. SAUSSURE, F. DE Cours de linguistique générale. Paris.
SAUVAGEOT 1953. SAUVAGEOT, A. Esquisse de la languc hongroise. Paris.
SEBEOK 1946. SEBEOK , T. A. Finnish and Hungarian case systems: Their
form and function. Stockholm.
SIMONYI 1887. SIMONYI ZS. A magyar névragozás nyelvtörténeti alapon.
Budapest.
SIMONYI 1888, 1892. SIMONYI ZS. A magyar határozók. I., II. Budapest.
SIMONYI 1895. SIMONYI ZS. Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon. Bu-
dapest.
SYLVESTER 1539. S YLVESTER J. Grammatica Hungaro-Latina. In Toldy
Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum, Pest 1866.
SZENCZI 1610. SZENCZI MOLNÁR . Novae Grammaticae Ungaricae
libri duo. In Toldy Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae
veterum, Pest 1866.
SZINNYEI 1912. SZINNYEI J. Ungarische Sprachlehre. Sammlung
Göschen. Berlin und Leipzig.
SZINNYEI 1926. SZINNYEI J. A Halotti Beszéd hang- és alaktana.
MNyTK. 23. sz. Budapest.
SZVORÉNYI 1866. SZVORÉNYI J. Magyar nyelvtan tanodai s magánhaszná-
latra. Pest.
236
T ELEGDI 1956. TELEGDI ZS. Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárás-

történet. Budapest.
TOMPA 1959. TOMPA J . A magyar névszói ragozásrendszer áttekintése.
A magyar nyelv és irodalom tanítása. 2–3. sz. 18.
T OMPA 1960. T OMPA J. A magyar főnév birtokos ragozásáról. MNy. 48.
T OMPA 1961. T OMPA J. (szerk.) A mai magyar nyelv rendszere I. Akadé-
miai Kiadó, Budapest.
V ERSEGHY 1816. V ERSEGHY F. Analyticae lnstitutionum Linguae
Hungaricae. Buda.
V ÉGH 1959. V ÉGH J. Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest.
VOGT 1936. VOGT, H. Esquisse d'une grammaire du géorgien moderne. Oslo.
V OGT 1944. VOGT , H. Le systéme des cas en osséte. Acta Linguistica,
Copenhague I7.
V OGT é.n. VOGT , H. L'étude des systémes de cas. Travaux de Cercle
Linguistique de Copenhague. V. 112.
WALPOLE 1941. WALPOLE Semantics. The nature of words anti their
meanings. Harvard University.
WARTBURG 1931. WARTBURG , W. V. Das Ineinandergreifen von
historischer und deskriptiver Sprachwissensehaft. Verh. der sächs. Akad.
der Wiss. zu Leipzig. Kl. 83. 1.
WARTBURG 1939. WARTBURG , W. V. Betrachtungen über das Verhältnis
von historischer und deskriptiver Sprachwissensehaft. Mélanges Bally
(Mélanges de linguistique offerts) 3.
WELLS 1947. WELLS, R. Immediate constituens. Language, Baltimore 81.
WHORF 1956. WHORF, B. L. Language, thought, and reality. Massachusetts.
237
Antal: A magyar esetrendszer Papp Ferenc: Antal László

(1930–1993)
„A nyelvészetnek az a feladata, hogy a struk-

turalista vizsgálatokat maximálisan felvirágoz-
tassa, hazánkban első feladatként a magyar
nyelv strukturális elemzését, tehát egy valóban
modern magyar nyelvtan létrehozását jelenti.
Milyen legyen az eljövendő magyar strukturá-
lis nyelvtan? Én két alapvető követelményt
támasztanék vele szemben. Az egyik az, hogy
következetesen szinkronikus síkon mozogjon,
és ne tegyen egy jottányi engedményt sem a
maga helyén oly értékes történetiségnek. A
másik, hogy a formális elemzésen alapuljon, és
ne tegyen egy jottányi engedményt sem a je-
lentésnek.”
Antal 1961a. 54; id. 1964. 138
Egy tárogatóművész hosszú, istállónyi háza választott csak el nyara n-

ta 1940 után, később egy családban éltünk az Eötvös-kollégiumban;
félig tréfásan meg kívántuk alapítani vele a zebegényi (nyelvészeti) i s-
kolát; az ő helyére ültem az egyetemen; többször is országhatárok s
óceán(ok) került(ek) közénk – mindez a fizikai tér szeszélyes hullám-
zása volt csupán. Most egy szívinfarktus két órán belül elvitte úgy,
hogy épp akkor kapott utolsó levelemet kb. a kezében tartotta.
Míg századunk nagy öregjeit nehéz egy-két mondatban össze-
foglalni (ők inkább felsorolást érdemelnek: ezt és ezt csinálták, publi-
kálták, szerkesztették) – könnyű a dolgunk Antallal. A mottóul vá-
lasztott néhány mondatára mindenki emlékszik (legfeljebb nem egé-
238
szen pontosan, vagy nem teljesen: azért hozom a teljes kontextust).

Valóban – ez volt Antal László. Kevesünknek sikerülne ilyen tömö-
ren elmondani tevékenysége lényegét, méghozzá egészen fiatalon. De
szó sincs arról, hogy századunk nagy öregjei közé tartoznék. Ő szá-
zadunk felejthetetlenül nagy fiataljainak egyike – most meghalt. Így a
dolgok rendje szerint örökre az is marad.
Ezt a két gondolatot – a szinkrónia és a forma primátusáét – haj-
togatta, ismételte más-más anyagon. Mint kiváló pedagógus jól tudta,
hogy környezetünk úgyse figyel ránk; ha figyel, se ért: ezért ugyanazt
számtalanszor el kell ismételnünk más és más formában, más és más
matérián. (A szinkrónia fontosságáról egy közismert aforizmája: „a
nyelv, sajnos, fejlődik, elvtársak”.) Első nagy dolgozata, ahol ezt a fela-
datot maga elé tűzte, a magyar főnév esetrendszeréről szól (1961b) –
számomra és még talán többünk számára ez a magnum opus, ez Antal
legfontosabb munkája. (Így érezte ezt annak idején ő maga is: ezt k í-
vánta benyújtani nagydoktoriként, hátha ez után már nem tud ilyet
írni. Nem fogadták el, később egy másik könyvével teljesítette e köt e-
lező, nemszeretem penzumát.) Azt a magyar alaktan számára sarkala-
tos kérdést, hogy mi az eset s miért az – nem a szemantika alapján
kívánja eldönteni, hanem tisztán formális distribúción: mi mi után
következhet, mi jöhet utána s mi nem. Nevetségesnek tűnhet ma e n-
nek az eljárásmódnak az újdonsága, a forradalmisága a hazai lingvisz-
tikában – ámde tessék kinyitni bármely iskolai tankönyvet: vajon így
van-e benne? Tessék belehallgatni valamely magyar leíró nyelvtani
előadásba: vajon nem csak amolyan szükséges rossz-e az az egyetemi
stúdiumok között (az inkriminált jelzős kapcsolatot egy látszólag más
témájából, a világnyelvről szóló cikkgyűjtemény szerkesztői előszavá-
ból vettem: 1984. 9)?
A világnyelvhez úgy jutott el, hogy a mesterséges nyelveknek se
története, se individuálpszichológiai realitása – mégis nyelvek, lehet
rajtuk kommunikálni: ez utóbbi a legjelentősebb ismérve egy nyel v-
nek! Ezért fontosabb a nyelvek szinkrón rendszere – és így tovább,
látszólag mindig ugyanazt hajtogatja több mint egy emberöltőn át
239
(fonológiai tárgyú kandidátusi értekezését 1957 elején védte meg, k o-

rai cikkei vagy általános kérdésekről szóltak – vö. pl. 1956, 1958a,
1958b, 1959c, – vagy már akkor a morfológiáról – 1959a, külföldön
pl. 1963b – s azóta állandóan publikált, itthon és külföldön egyaránt,
vö. pl. 1991, angol nyelvű kézirata német grammatikai kérdésről le -
adva az ELTE actáinak stb.) új s új anyagon. S tette ezt oly érdekfe-
szítően, hogy egyetemi előadásainak nagy híre kelt: egyszer állítólag
az akkori művelődési miniszter is bement meghallgatni.
Nem valaminek, a főnévnek, a világnyelvnek stb. az ürügyén, ha-
nem szinte desztillált tisztaságban beszél más könyveiben a formális
nyelvi elemzésről (1964c), egy új magyar nyelvtanról (1977). Ezért
nem lehet egy cseppet sem csodálkoznunk azon, hogy e művei (kivált
az elsőként említett) okoztak szélesebb körben valóságos szenzációt.
Ugyanez a szellemi töltet érződik benne akkor is, amikor a hatodik
mondatrészről ír (1985). A mai olvasónak valahogy meg kell értenie,
hogy ezt az antali alapgondolatot olvasva–hallva kettős borzongás fu-
tott át akkori – nem is olyan régi! – publikumán. A szinkrónia mellett
szólni, ez lázadást jelentett egyszerre két isten ellen. A marxizmus el-
len és a hagyományos grammatika ellen. Az utóbbi talán világos a mai
közönség előtt is. De az első? Nos, látnunk kell, hogy Marx és Engels
becsületes múltszázadi filológusok voltak – számukra csak az volt tu-
dományos, ami történeti; számukra csak a történeti magyarázat igazi
magyarázat… stb. Másrészt formalistának lenni – legalább ekkora
bűn. S akkor jön valaki, egy egyszerű kis nyelvészprofesszor, aki nem
hogy ezt kétségbe vonja, de kiváló szónoki hévvel ennek ellenkezőjét
állítja? (Tán bizony az a miniszter is ezért lett nyugtalan és ment be –
hogy azután megnyugodva kilépjen: nem, az ilyen szépen előadott és
főleg nyelvészetből soha nem lesz forradalom. Nem is lett. Antal
egyik legutolsó, napilapcikke viszont azt állítja, hogy a pártállam eg y-
oldalú munkás–paraszt támogatása, az azzal előidézett borzalmas
szellemi, egyetemi stb. színvonalcsökkenés is okozhatta a régi rend-
szer bukását [1992]. A fenti „a formát tanulmányozza = formalista”
is e vulgarizáláshoz tartozik persze.)
240
Két gondolati kört látok ezen kívül, amit csupán erőszakkal tudnék
az eddigiekbe bevonni, s amit Antal nagy szeretettel művelt: a jelentését
(1963, 1964 stb., magyarul: 1966). Talán az a kihívás tetszett meg neki
ebben, hogy itt viszonyfogalomról van szó: a név és a fogalom viszonyá-
ról (vö. pl. 1966. 285). És a „világ nyelvei” témát (vö. 1970, 1981). Ennek
kapcsán jegyzem meg, hogy teljes poliglott volt: az úgyszólván anyanyelvi
fokon ismert németen kívül az albántól – melyet még mesterétől, Tamás
Lajostól tanult – a franciáig, a váci piaristáknál elsajátított latintól az an-
golig több nyelven adott elő, publikált, vitatkozott. Újabb borzongást
váltott ki jámbor, nyelveket nem ismerő hazai publikumából, amikor el-
árasztotta őket külföldi olvasmányainak kivonataival az Ny és a Nyr,
majd kivált a MNy hasábjairól. Egy, e folyóiratokétól részben eltérő kö-
zönséget, a szakos egyetemi hallgatókét célozta meg a prágai iskolától a
generativistákon át azok kritikusaiig felölelő 11 kötetes (!), egyetemi jegy-
zet formájában megjelent fordítássorozatával. (1981–6: berlini vendég-
professzor-éveit tehát erre [is] fordította – német munkaszeretetét ma-
gyar úri nagyvonalúságával kellett egyesítenie e nagy vállalkozás véghezvi-
teléhez.)
A „kihívás” nagyon fontos lehetett számára. Át tudta látni a
problémát, le tudta vonni belőle a legmesszebbmenőbb következteté-
seket. Talán épp e kompromisszumtalansága tette már korán kissé –
kívülről nézve – merevvé, a strukturalizmust követő irányzatok, így a
generatív nyelvészet, ellenségévé.
Amióta ismertem, szűk volt neki e kis hon s elkészült Ameri-
kába. Most meghalt, mint a Külföldi Szoglálati Intézet (USA) tanára,
mint a washingtoni Jamestown alapítvány tanácsadója, mint egy kis
„bármely nyelvről bármely nyelvre, azonnal” amerikai fordító cég
társtulajdonosa.
Bár szinte mindent megadott neki, mintha a hazai nyelvtudo-
mány nem tudta volna teljesen kamatoztatni a tudását, helyére tenni.
Ő maga megtalálta végleges helyét: porai a gyászjelentés szerint Ma -
gyarországon nyugszanak.
241
Elment közülünk – elsőként a mi generációnkból. Emlékét nem

fogjuk kegyelettel őrizni. Egyrészt, mert a „kegyelet” vele összeférh e-
tetlen fogalom. Másrészt és főleg, mert igazán csak addig és azok
fognak rá emlékezni, akik ismerték varázsos-kölykös személyiségét, s
hatása alól nem tudtak (nem is akartak) szabadulni. Sok rosszat fo g-
nak hallani róla kivált azok, akik személyesen nem ismerték. Egyrészt
azért, mert majdnem mindez a rossz igaz. De másrészt és főleg mert
még ma is félnek egyenes, kompromisszumot nem ismerő, mindig ú j-
ra törő jellemétől.2
Papp Ferenc
Irodalom
ANTAL, L. (1956), Kibernetika és nyelvtudomány. Magyar Tudomány 7-

12: 337-340.
ANTAL, L. (1957), A fonéma fogalmának tisztázásához. Kandidátusi érte-
kezés tézisei. Kézirat.
ANTAL, L. (1958a), A strukturalizmusról. Nyr 82: 94-99.
ANTAL, L. (1958b), Észrevételek a metalingvisztikáról. Nyr 82: 342-352.
ANTAL, L. (1959a), Megjegyzések Kenneth L. Pike „egyesített” elméletéről.
NyK 60: 403-406.
ANTAL, L. (1959b), A morfémáról. MNy 55: 16-23.
ANTAL, L. (1960), A nyelv objektivitásának kérdéséről. Nyr 84: 351-356.
ANTAL, L. (1961a), [Cím nélkül]. A Magyar Tudományos Akadémia
Nyelv- és Irodalom-tudományi Osztályának Közleményei 18: 53-54.
ANTAL, L. (1961b), A magyar esetrendszer. Akadémiai kiadó, Budapest.
ANTAL, L. (1963a), Questions of Meaning. Mouton, The Hague.
2 Megjelent a Nyelvtudományi Közleményekben, vol. 94, pp. 223-224
242
ANTAL, L. (1963b), A new type of dictionary. Linguistics 1: 75-84.

ANTAL, L. (1964a), Content, Meaning and Understanding. Mouton, The
Hague.
ANTAL, L. (1964b), Kisebb közlemények: Antal László. ÁNyT 2: 138-
140.
ANTAL, L. (1964c), A formális nyelvi elemzés. Gondolat, Budapest.
ANTAL, L. (1966), A jelentés kérdései. NyK 68: 279-325.
ANTAL, L. – CSONGOR B. – FODOR I. (1970), A világ nyelvei. Gondo-
lat, Budapest.
ANTAL, L. (Hrsg.) (1972), Aspekte der Semantik. Athenäum, Frankfurt/M.
ANTAL, L. (1976), A tartalomelemzés alapjai. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1977), Egy új magyar nyelvtan felé. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1978), A jelentés világa. Budapest.
ANTAL, L. (1981), Nyelvek nyomában. Móra, Budapest.
ANTAL, L. (szerk.) (1981-1986), Modern nyelvészeti szöveggyűjtemény.
Tankönyvkiadó, Budapest. Kézirat.
ANTAL, L. (1984), A világnyelv. Gondolat, Budapest.
ANTAL, L. (1985), A hatodik mondatrész. Magvető, Budapest.
ANTAL, L. (1991), Multiple Syntactic Relations: a Tentative Note. Word 42:
89–94.
ANTAL, L. (1992), Another calamity of quotas. N.h. (New York?), é.n.
243
Szépe György: Egy jottányit sem…
(Töredékes emlékezés Antal László különleges személyiségére)3
1. A címben olvasható kijelentésnek a kontextusa nagyon érdekes

volt. Az MTA Nyelvtudományi Intézetnek és a Művelődésügyi Mi-
nisztérium Nyelvtudományi Munkabizottságának közös vitájára 1951.
március 29-30-án került sor. Ezen a vitán Antal László így kezdi rö-
vid hozzászólását. „Számomra, aki strukturalista vagyok…”; a címűl írt
három szó a felszólalás végére került, „poén”-helyzetbe (A Magyar
Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közlemé-
nyei, vol. 18, különlenyomat, pp. 45-54).
Ennek a három szónak külön mítosza lett. S ez volt az Antal-
mítosz egyik első kristályfényű, emlékezetes mozzanata. Magán a v i-
tán óriási felhördülést keltett az, amikor Antal László a hozzászólás á-
nak elején a nyelvi elemzést (vagyis a strukturalista elemzést) mint a
nyelvi stúdiumok királyát említette. Az Akadémia akkori (nyelvész) al-
elnöke azonnal az elnöki asztalhoz ment, és szót kért. Szójátékkal
igyekezett helyrebillenteni a rendet, mondván, hogy – ha már király-
ról van szó, akkor – az ő számára Király Péter nyelvészete foglalja el
ezt a helyet. (Szegény Király Péter – az MTA Nyelvtudományi Intéze-
tének akkori igazgatóhelyettese – egyébként teljesen ártatlan volt eb-
ben a vitában.) Megjegyzendő, hogy a helyreigazításra hivatott rög-
tönzés aztán kimaradt a közzétett anyagból. Antal szavai azonban egy
jottányit sem változtak ebben a vitában, amelyet a hruscsovi enyhülés
egyik pillanatában rendeztek. Antal László védekező pozícióban szó-
lalt fel: mondanivalójának a lényege az volt, hogy a strukturalizmus se
nem marxista, se nem antimarxista, és most már tessék abbahagyni a
kívülről történő … bírálgatást.
3 Előadásként elhangzott 2000. december 11-én, az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti

Tanszékének egy konferenciáján. Örülök, hogy Antal László egyes műveinek újrapublikálása – ez a
kirobbanóan jó ötlet – módot ad ennek a kéziratban maradt szövegnek a kiadására. – Sz.Gy.
Antal: A magyar esetrendszer Szépe György: Egy jottányit sem…
Itt jegyzem meg, hogy a szinkrónia kérdése ebben az éles hely-

zetben élesen mutatkozott meg; Antalnál a strukturalista nyelvészeti
elemzés szorosan összekapcsolódott a jelentés nélkül történő elem-
zéssel. Ez az akkori (főleg amerikai) deszkriptivisták részéről sem volt
ennyire külön hangsúlyozandó. Antal maga is írt könyvet a jelentésről.
(S az én – Hugo Schuchardt nyomán kialakult – felfogásomban a szin-
taxis voltaképpen nem más, mint „megfagyott szemantika.”)
2. Papp Ferenc búcsúztatója után (Nyelvtudományi Közlemények, vol. 22,
pp. 223-224 (1994-1995))4 után nem könnyű újat mondani Antal
László életéről. Néhány kérdést azonban továbbra is fel lehet tenni
(ebben Papp Ferenc is egyetértett telefonbeszélgetésünk során). A
következőkre volnék kíváncsi (bizonyára akad majd, aki ezekre tud
válaszolni):
a) Ki javasolta Antal Lászlónak, hogy az Eötvös Collegiumba jelent-
kezzen? S kitől kapta oda az ajánlását?
b) Kiket hallgatott a Collegiumban? Kik voltak a társai (Papp Fere n-
cen kívül), abban a másfél évben, amíg a Collegium még a régi ke-
retekben működött?
c) Miért és hogyan került a Lenin Intézetbe? S hogyan került ott az
oroszfordító szakra? Kitől – és mit – tanult ott?
d) Egyáltalában kik voltak hatással szellemi fejlődésére egyetemi
hallgató korában?
e) Hogyan lett aspiráns? Hogyan került Tamás Lajos aspiránsaként a
román/romanisztikai tanszékre?
f) Miért kezdett el albánul tanulni? S miért kezdte el tanítani az a l-
bán nyelvet a romanisztikai tanszéken?
g) Hogyan kezdett hozzá a fonéma fogalmának tisztázásához, (ami
kandidátusi értekezésévé vált)? S hogyan reagált Laziczius Gyulá-
nak – kandidátusi disszertációjáról írt – voltaképpen negatív op-
ponensi bírálatára? (Azt Antaltól tudom, hogy ő többször járt La-
4 L. ugyanebben a kötetben a 469 oldalon! – a szerk.
245
ziczius Gyula lakásán; s a fiatal nyelvész úgy írta le a nagyhírű tu-

dós akkori életkörülményeit, mint egy XIX. századi realista író.
Egyébként meglehetősen hasonlított egymásra a két nyelvész –
vagyis Laziczius és Antal: fejük belseje és külseje, magatartásuk és
fiziognómiájuk. Ugyanolyan szardonikusan bírált Antal is; ebben
ketten közös műfajt alkottak.)
h) Miért és hogyan kezdett neki az indonéz nyelv elsajátításának? S
miért nem tudta abbahagyni annak a tanítását, amíg Magyarorsz á-
gon tartózkodott?
i) Voltaképpen milyen nyelveket ismert Antal László
a) aktív nyelvhasználóként,
b) fordítóként (a könyvtárnyi nyelvészeti fordítása mellett kiváló
szépirodalmi fordító volt),
c) nyelvészként (az M.I.T.-n hallottam, hogy egy szintaxissal foglal-
kozó – s nem blöffölő – nyelvésznek két-három tucat nyelv
mondattanában kell eligazodni; míg egy fonológusnak hat-hét tu-
catnyi nyelvben – támadták is Antalt ilyesmiért, például a shona
nyelvre történő utalásaiért),
d) s hol, mikor és hogyan tudta mindezt megszerezni?
j) Mit csinált Ford-ösztöndíjasként Amerikában az 1964-65-ös tanév
során? (Nem sok új hatás volt felfedezhető hazatérte után, már
nagyon sokat tudott 1964 előtt, talán – egy irányzat kivételével –
többet vagy ugyanannyit, mint vendéglátói.)
k) Tényleg a Magisztrális 11 kötetes modern nyelvészeti antológiájának for-
dítása és szerkesztése állt tevékenységének tengelyében két hosz-
szabb németországi tartózkodásának idején?
l) Egyáltalában milyen fordító volt? (Nagyszerű magyar prózája volt
(szóban és írásban), de a fordítás során egy-két bekezdést kifelej-
tett, – ezt a magam által szerkesztett antológiák – egyik – kont-
rollszerkesztőjeként mondom.)
m) Miért fektetett bele irgalmatlan nagy energiát a 11 kötet elkészít é-
sébe?
246
Kortársai körében (én is az voltam), hallgatólagos megállapodás

volt ezzel kapcsolatban: biztos mellékkeresetre volt szüksége a
megélhetéshez a családos embernek. S hiába ajánlkozott Antal
1959 körül az MTA Nyelvtudományi Intézetébe; nem vették oda.
Az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának titkár-
ságára került nyelvészeti referensként (egyetemi státusa mellett), ez
volt az az állása, amelyet se nem szeretett, se nem tudott ellátni.)
Talán a mellékkereset kényszere motiválta még az interlingvisztikai és
a tartalomelemzési könyvének elkészítését, ezek mégis érdekesek. Túl
egyszerűnek látszik az a válasz, hogy egy Balzacéhoz hasonló anyagi
kényszerhelyzetben muszáj volt „balzaci szorgalommal” alkotnia.
(Hát ő nem nagyon örülne ennek az összehasonlításnak.)
S a többi könyv? Például A magyar esetrendszer és A formális nyelvi
elemzés? Ezek önmagukban képviseltek egy tudománytörténeti korsza-
kot a magyar deszkriptív nyelvészetben. Az elsőről írtam egy review
article-t (Magyar Nyelvőr, vol 86, pp. 460-469, 1962); Robert Leesnek –
Chomsky Syntactic Stuctures című alapvető könyvéről közzétett –
szemlecikke lebegett előttem példaként. Antalnak ez a könyve – ha
jól emlékszem – az akkor már félig-meddig generativista Telegdi
Zsigmondnak is imponált. (Itt jegyzem meg, hogy Antalnak a (távoli,
szellemi) mestere Zellig Harris volt¸s a philadelphiai professzor Ha r-
ris fő művének, a Methods in Structural Linguistics-nek „technikai szer-
kesztő”-féléje egy ottani diákja, Noam Chomsky volt.
3. Antal tovább írt: a Gyorsuló Idő című nagyszerű sorozatban nagysze-
rű könyveket tett közzé. Ezeknek esszészerű sodrása tette ismertté
Antal nevét, munkásságát és az olvasható modern nyelvészetet széles
körben. Olvasói nem föltétlenül hivatásos nyelvészek voltak, hanem
egyszerű olvasók: például hallgatók az egyetemen, oktatók a tanító-
képzőkben, vagy más szakmák iránt nyitott fiatalok.
A nyelvészetnek belső – magyarországi – paradigmaváltás iránti
igénye akkor már kétségtelen volt. S ebben Antal Lászlónak úttörő
(és faltörő) szerepe volt.
247
Munkásságának elején Antal László voltaképpen korán jött: meg-

előzte a – magyarországi időszámítás szerinti – saját korát. A későb-
biekben bonyolult okok miatt marginalizálódott (erre egyszer – széle-
sebb összefüggésben – szeretnék majd részletesebben visszatérni).
4. Csakhogy ekkor – a világméretekben érvényes időszámítás szerint
– már elkésett. A Questions of Meaning című könyvének nemzetközi fo-
gadtatása, valamint a Mouton kiadónál megjelent Linguistics című fo-
lyóiratban megjelent nagyszámú cikkére történő reagálások ezt vilá-
gosan mutatták. Ezt nyilván saját maga is érezhette, egyébként az
1962-i (amerikai) cambridge-i nyelvészkongresszuson kiderülhetett
számára, hogy nehéz lesz insider-ré válnia.
Másrészt Magyarországon sem tekintették – hosszú ideig –
„insider filosz”-nak, mert nem volt magyar szakos (akárcsak az akkori
modern nyelvészek jelentős része).
5. Aztán elment. Távozásának körülményei körül bizonyos legendák
keletkeztek. Lehet, hogy erre régen készült; annyi biztos, hogy1990
után nem jött vissza. (Amikor ezt megtudtam, akkor a pécsi egyete-
men egy szemeszteren át az ő műveit olvastuk a diákokkal, amikor
pedig ő ezt meghallotta, az nagyon jól esett neki.)
Az Amerikai Egyesült Államokban – ha jól tudom – a Washington
DC melletti Restonban telepedett le. Sokat telefonáltunk egymással, s
elég sok ott, újonnan kiadott írását küldte el nekem, de személyesen nem
találkoztunk. Papp Ferencnek is elküldte írásait, (s ha jól tudom, vele
utolsó napjáig levelezett). Ezek a közlemények általában régebbi írásainak
újabb – angol nyelvű – változatai voltak. Folyamatos publikálása ellenére
sem sikerült Amerikában rendes egyetemi állást kapnia (pedig levizitelt
valamennyi – magyarral kapcsolatos – egyetemi tanszéken).
Amerikában derült ki, hogy mire kijutott az ígéret földjére, addig
véglegesen elkésett (vagy már nem is létezett akkor ilyen kategória).
Aztán agyondolgozta magát. Ha jól emlékszem, akkor Austerlitz
Robert mesélte, hogy Antal olyan hálózatot mozgatott Washington-
248
ban, amelyik 48 nyelvről 48 nyelvre, 48 oldalnyi szöveget fordított 48

óra alatt. (Lehet, hogy ez csak bon mot volt, de nem is olyan hihetetlen.)
6. Hadd említsek meg két Antal Lászlóval kapcsolatos emlékemet.
1962 körül született a Cercle Linguistique de Zébégény; Papp Ferenc
rendszeresen ott nyaralt Antalék régi házának szomszédságában (ezt
meg is írta). Péter Mihályt próbálták meghívni; egyszer László Bu l-
csúval (zágrábi és chicagói szlavistával) együtt egy egész napot ott v i-
tatkoztunk (és közben úszkáltunk is a Dunában).
A második az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tan-
székének rendkívül nagy hatású előadójáról szól. Leányom (aki már
régóta japán professzor Tübingenben) hallgatta az egyetemen, s na-
gyon tetszett neki az előadás tartalma és stílusa. Az ő unszolására be-
ültem Antal tanár úr egyik órájára a legutolsó sorba (s végig takará s-
ban sikerült maradnom). Antal professzor (akkor még hivatalosan
egyetemi docens) jó nagy késéssel beviharzott; lenyűgözően adott elő,
majd a befejezés előtt vagy 10 perccel kiviharzott. Nem vette észre,
hogy ott vagyok. Később megbeszéltük vele az esetet (a Rémy Martin
nevű póttanszékén, a bölcsészkarral szemben). Nem volt ellenére.
7. Antal László egy XIX. század eleji németországi kisvárosi egyetem
bohém öregdiákját formázta tanár korában is. Kópés, Till Eulenspie-
gel-szerű emberi jelenség volt: Richard Strauss szimbolikus költemé-
nyének „fixa idea”- motívumával: ami a vidámságot hirtelen megsza-
kító elmúlásra utal.
Ennyire azért nem kellett volna elmúlnia. Nem tudjuk, hogy hol
van a sírja, egyetlen nekrológjáról tudok; nem jutott neki Festschrift
ebben az inflációs időben, s nincs teljes bibliográfiája sem összeállítva
(a rá történő hivatkozások listájáról nem is beszélve).
8. De hát ki vagyok én, hogy minősítsek élőt vagy holtat?
Csak azt mondhatom el, hogy az én számomra mit jelentett A n-
tal László.
249
Egy új tudománytörténeti korszak megteremtésére irányuló – szin-

te „egy személyes” – kísérlet volt.
Elnézést kérek a közlekedéstörténeti hasonlatért, de talán ennek
segítségével lehetne Antal László bonyolult tudománytörténeti pozí-
cióját modellálni. Antal doktor ugyanis
a) a lovaskocsi korszaka után (ami elég sokáig tartott),
b) a repülés korszaka előtt,
c) volt a legjobb autós (vagy az egyik legjobb autós, de minden bi-
zonnyal a legmeggyőzőbb stílusú autós).
Egyúttal a repülés nemzedékének (én is ott kezdtem) figyelmébe
ajánlható, hogy
a) a repülés korszakát követi a lökhajtásos korszak,
b) majd ezt követi a rakétakorszak,
c) s aztán eljöhet a fénysebességgel száguldás korszaka, s ki tudja,
hogy még mi minden.
Tehát senki se higgye, hogy elérkeztünk a tudományos kánaánba. Ki-
nek-kinek abban a tudománytörténeti közegben kell helyt állni,
amelyben él.
9. „Keserédes” az én személyes konklúzióm – talán másé is -: a világnak
ezen a részén, ebben a kis országban, egy adott történeti korszakban na-
gyon veszélyes volt az autózás, azaz a strukturalista nyelvészet.
Antal László ennek a veszélyekkel teli, ellentmondásos korszak-
nak a hőse volt. Ezt a szerepet egy romantikus történetben élte meg,
csinálta meg; nekem így maradt meg az emlékezetemben. S ez a ra-
gyogó kép nem fakul egy jottányit sem.
250

ANTAL (1964, 1961) A Formális Nyelvi Elemzés És A Magyar Esetrendszer PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

ANTAL (1964, 1961) A Formális Nyelvi Elemzés És A Magyar Esetrendszer PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Antal László

A formális nyelvi elemzés

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó,

Miért szánja rá magát egy számítástechnikai kiadó 2005-ben, hogy kiadja

sorozatot, melyben mindenképpen helye van Antal művének. A tervez-

Antal ezért az első, általános nyelvészeti meggondolásokat tartalmazó

A deskriptív, strukturalista szinkrón analízis – vagy ahogyan Antal László másik,

A formális nyelvi elemzés és A magyar esetrendszer más-más „bontásban” kíván

A mennyiségi analízisről szóló fejezetrész jelentőségét pedig igazából csak

É. Kiss Katalin (2002). Mi legyen a magyar nyelvészet Széchenyi-programja?

1. Mivel a nyelv minden társadalom, s külön-külön minden egyes em-

amelyek a spanyol nyelvből kerültek át oda, s ezeket a voltaképpen

fejlődik, de nem szabálytalanul, nem véletlen, esetleges jelleggel, ha-

hangtani szabályszerűség itt is ismétlődik. Ennek alapján kimondhat-

juk, hogy az összehasonlítás iránti szenvedélyes érdeklődés kissé meg-

sokkal tartósabbnak bizonyult, s a hatását véglegesen leküzdeni mind-

chologizmus a nyelvszemléletben korábban érvényesülő logikai és ter-

hiányos mása az egyéntől független, objektív, társadalmi nyelvnek. Te-

dományok művelői a természettudósokhoz hasonló egzaktsággal dol-

1 Hjelmslev 1965-ben meghalt (– a szerk.).

ilyen típusú munka nemegyszer „nyelvmesterek” olcsó vadászterüle-

tárgya, a nyelv, nem a természet, hanem a társadalmi élet körébe tarto-

Említettük, hogy a nyelvtudomány régebben elhanyagolta a nyelv-

szavak különválasztásával kezdi a munkát, tekintve, hogy az analízis

tartalmi, hanem formális. A vizsgált elemeket mindig a korpuszok kí-

1. Az a feladat áll előttünk, hogy írjuk le a nyelvet, mégpedig egy meg-

hogy milyenek voltak ezek a helyzetek. Az első esetben egy közepes

nem tekinthető minden megnyilatkozás tovább már nem osztható ré-

tehát foktam-ot mondunk. Honnét ered a hangok eme sokfélesége,

alapján rendkívül nagyszámú ilyen részecskére, partikulára, azaz

azonos b és d különbségével, akkor az a és c hangot egy fonémához, a b és d hangot

Egy-egy fonémához nagyon sok hang tartozik. Pl. a magyar K fonémá-

mással szemben kizáró helyzetűek és ezen túlmenően a fizikai tulaj-

megegyeznének a magyar nyelv p hangjaival, tehát ugyanúgy zöngétlen labiális zár-

A magyarban – mint már említettük – az n és az ŋ hangok ugyanazon

azonos környezetben (a környezet esetünkben a szóeleji helyzet) meg-

sérő vonásban? Ami az első kérdést illeti, arra a következőket mond-

egy fonémához csoportosítva, akkor olyan fonémát nyernénk, amely

átfonemizálási eljárással nyelvünk fonémaállományát lényegesen csök-

4. Tehát most már van egy kisszámú egységrendszerünk, amelynek se-

5. Az eddigiek folyamán figyelmünket elsősorban a fonémákra és a

legkisebb szegmentumai, amelyeknél kisebb részek már nem lehetnek

Mássalhangzó-fonémáink számának csökkentésére szolgál az is, ha az

teljesen alaptalanok azok az aggályok, amelyek a zöngének önálló, külön

6. Az előzmények folyamán megismerkedtünk a fonológia legfonto-

2 A 19. század – a szerk.

nyelvben ugyanez a két hang, tehát a p és b nem két külön fonéma

A fonémáról mindig csak egy meghatározott nyelv esetében, arra való

csakugyan elveszti a zöngéjét a t hatására – de azért mi tudjuk, hogy ez

A K fonémához ezek szerint csak zöngétlen veláris zárhangokat sorol-

eldönteni, hogy CS fonémával állunk-e szemben, avagy T+S fonéma-

egyként, egységként viselkedhetnek más változatokkal, azaz más egy-

den nyelvben kevesebb, mint a fonémáké. S még valamit. Ha a foné-

a nazális képzés és így tovább. S egy fonéma megtalálása a következő

1. Az előző fejezetben olyan eljárásokat ismertettünk, amelyek segítsé-

szituáció, esetünkben a napszakok változása, nem egyes fonémák ki-

A vagy B szegmentum akkor és csak akkor tekinthető valóban morfé-

4. Sokszor megfigyelhetjük, hogy egy morfémaszegmentum egymagá-

egymás melletti fonémákból állnak, tehát folytonosak. Ennek ellenére

nem mutat párhuzamot a lob-lobte típusú igékkel, azok esetében ugyanis

A kötött morfémák egyik rendkívül érdekes formája nyelvünkben

5. Eddig – az önállóság fokát tekintve – kétféle morfémaszegmentum-

nem a jelentésük alapján választottuk ki a megnyilatkozás