A líra átalakulása
STÉPHANE MALLARMÉ
Stéphane Mallarmé (sztefan malar-
mé; 1842–1898) költôi életmûve
mindössze egy vékonyka kötet. Ne-
hezen alkotott, keveset írt: legendás
mûgonddal, „az aranycsinálók türel-
mével” dolgozott, verseit folytono-
san javítgatta.
Költészete Versei túlságosan bonyolultak, homályosak, nehezen érthe-
Degas-nak (döga; francia impresz-
szionista festô; 1834–1917) mon-
dott híres aforizmája szerint a
vers nem gondolatokból, hanem
szavakból készül.
Párizsban született 1842-ben.
Anyai nagyszülei nevelték erô-
sen vallásos szellemben. A fôvá-
rosban érettségizett, s egy ideig
hivatalnokoskodott. Egyéves
angliai tartózkodás után angol
nyelvtanár lett. Elôbb vidéki vá-
rosok középiskoláiban, késôbb
(1871-tôl) Párizsban tanított.
Ekkor már – ha kevesek szemé-
ben is – neves költônek számí-
tott. Baudelaire és Poe voltak
mesterei, az ô kezdeményezé-
seiket fejlesztette tovább. Élete
rendezett, kiegyensúlyozott; ott-
hon ülô költô volt, nem csatlako-
zott a korabeli mûvészvilág bo-
hémiáihoz. Egy Verlaine-hez írt
levelében a következôképpen vall önmagáról: „Keveset vagyok emberek
közt, mert mindennél jobban szeretek a családtól védett otthonban, öreg és
kedves bútorok közt tartózkodni, a gyakran fehér papírlap felett.” A 80-as
évektôl kezdve maga köré gyûjtötte a kortárs költôk legjobbjait, a
fiatal szimbolistákat. 1894-ben nyugalomba vonult. 1898-ban halt
meg Valvins-ban (valven).
tôek: Mallarmé nem a széles olvasóközönségnek, a „jöttmen-
teknek”, a „betolakodóknak”, hanem a kiválasztott kevesek-
nek írt. A hagyományos, szigorú versformát mûvei nagy
részében még nem tördelte szét, de a mondat grammati-
káját erôteljesen fellazította. Nem a mondatok élnek ver-
seiben, hanem a szavak, amelyek elveszítve megszokott
szótári értelmüket új jelentéseket vesznek fel, s többértelmû
jelképként hatnak. Mûveiben a kép (metafora, jelkép) min-
denestül önállósul, s a képek által felidézett eszmetársítások
összessége szuggerál valami olyan rejtett üzenetet, megérzést,
amit az olvasónak kell megfejtenie. Költészetével ô is „a lét
rejtelmes értelmének kifejezésére” törekedett.
Mallarmé 63
 Tanítványa és követôje, Paul Va-
léry (pol valeri; 1871–1945) mond-
ta róla: „Senki ilyen határozottan,
ilyen elszántan, ilyen állhatato-
san nem vallotta a költészet elsô-
rendû fontosságát, amin kívül
minden más számára csak merô
esetlegesség volt.”
Élete vége felé Mallarmé, a for-
mák nagy mûvésze, elvetett min-
den hagyományos formát, s így
lett utolsó kísérleteivel – Rim-
baud-hoz hasonlóan – a 20. szá-
zadi avantgárd egyik forrásává.
Walt Whitman
64 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Mallarmé a mûvészettel a tiszta Szellem, a Szépség biro-
dalmát akarta megteremteni, ezt állította szembe az értelmet-
lennek vélt anyagi világgal.
Korai versei közül az egyik legszebb és még érthetô alko-
tása a Tengeri szél. A baudelaire-i tengeri utazás, az elvágyó-
dás motívuma jelenik meg itt is: „Futnék! Csak innen el!”
A lélek horgonyt felszedô hajója szûzi, messzi partra, az isme-
retlen felé szeretne szállani cél nélkül s úttalan. A való világ
idilli keretei (a régi kert, az alkotás intim meghittsége, a csalá-
di béke) elveszítik visszatartó erejüket, megsemmisülnek a
messzeségek türelmetlen útra hívásában.
Sóhaj (1864) címû költeménye homályosabb, rejtélyesebb.
A vers központi metaforája, szimbóluma: az ôszi szökô-
kút. A magasba, a Kék felé törô vízsugarak a szökôkút sóha-
jai; ezek az ég felé vágyakozó sóhajok azonban reménytelenül
hiábavalók: a vízsugarak minduntalan visszahullanak a földre,
ellankadnak a szökôkút medencéjében, melynek tükrét már
az októberi ôsz haldokló avarja borítja be, s nem tükrözheti
vissza az ég kéklô ragyogását. – Ugyanígy áhítozva sóhajtozik
a lélek is a „halk nôvér” felé, hiszen testvére az Azúr végtelen-
sége, tisztasága. De a lélek magasba vonzódása is remény-
telen: a cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek, visszazu-
hannak a kiábrándító valóságba, az ôsz korhadó-porladó, sár-
guló levelei közé. A haldokló remény fájdalmas sóhajával, a
hiábavalóság sejtelmével telik meg a vers érzelmi világa: bár a
lélek fölfelé szálló vágyai sohasem pusztulnak el, mint ahogy
a szökôkút is újra meg újra magasba lövelli sugarait, az Azúr-
ral, a végtelenséggel való egyesülés mindörökre elérhetetlen
marad.
1885-bôl való Ez a szûzi, szilaj, ez a szép mai nap... címû
szonettje. Ez a vers már alig-alig értelmezhetô. Uralkodó
szimbóluma – a tóba fagyott hattyú önmentô kísérlete, fehér
agóniája és a föld iszonyát tagadó, megvetô gôgös gesztusa –
sokféle magyarázatra adhat lehetôséget. Gyakran szokták a
mûvészet lehetetlenségét sugalló jelképnek is felfogni.
1819. május 31-én született West Hillsben. Apja farmer, majd ács-
mester volt, anyja holland ôstelepes családból származott.
Iskoláit tízéves korában már befejezte, középiskolába nem járt,
mûveltségét szorgalmasan olvasó autodidakta módon szerezte. Sok-
féle foglalkozást ûzött: tizenkét évesen nyomdászinas lett; pár esz-
tendeig tanítóskodott, több alkalommal újságíróként is tevékenyke-
dett különbözô lapoknál, de gyakran alkalmi fizikai munkákból élt.
Az amerikai polgárháború idején (1861–1865) lelkesen támogat-
ta Lincoln elnök (linkoln) és az Észak ügyét a rabszolgatartó Dél el-
lenében. Mint haditudósító a virginiai (virdzsinia) hadszíntérre sie-
tett, de három évig önkéntes betegápolóként dolgozott: a sebesültek
kínját enyhítette, vagy „csöndben vigyázta a halált”. A kórházakban
Walt Whitman (vólt vitmen; 1819–
1892) a 19. századi Észak-Amerika
legjelentôsebb (angolul író) költôje
Edgar Allan Poe (1809–1849) mel-
lett. Ízig-vérig amerikai volt: benne
nem élt a legcsekélyebb nosztalgia
sem Európa után, sohasem hagyta
el az Egyesült Államok területét.
A szabadvers 1855-ben egy 95 lapos vékonyka kötete jelent meg névtelenül
megteremtõje Fûszálak címmel. Egy hosszabb prózai elôszón kívül 12 cím
Whitman egész életében ezt a
kötetet alakította, gazdagította,
fejlesztette tovább, a már megje-
lent verseket gyakran átírta, cí-
müket megváltoztatta, s végül a
legutolsó kiadás (1892) már 655
lapra terjedt.
Angliai barátainak Emerson a kö-
vetkezô szavakkal jelentette be a
Fûszálak 1855-ös megjelenését:
„New Yorkban megjelent egy
könyv: sohasem látott csoda-
szörny, szeme borzasztó, ereje a
bölényé, tagadhatatlanul ameri-
kai!”
Hallom Amerika dalát Withmant sok szál köti még a romantika „lázadó” alkotóihoz.
még közelebbi kapcsolatba ke-
rült a „néppel”, az egyszerû em-
berekkel, akikben Amerika igazi
hôseit látta.
A háború befejezése után
Washingtonban, a szövetségi
fôvárosban maradt. Egy rövid
ideig a belügyminisztériumban
alkalmazták, késôbb az igazság-
ügy-minisztériumban kapott ál-
lást.
1873-ban, 54 éves korában
bal oldali szélhûdés érte, s állásá-
ból elbocsátották. Ekkor a Phila-
delphia melletti Camdenbe
(kemden) költözött, s a nélkülö-
zések nehéz esztendei következtek életében. A hivatalos irodalmi vi-
lág nem vett tudomást róla, költészetét semmire sem értékelték.
Életkedve, alkotóereje azonban nem csökkent, s mindvégig írta új-
szerû költeményeit. 1892. március 26-án hunyt el Camdenben.
nélküli, nagyobb költeményt tartalmazott.
A Fûszálak új korszakot nyitott nemcsak az amerikai, ha-
nem az európai költészetben is. Miközben európai kortársai a
hagyományos rímes költemények végletes formai tökélyére
törekedtek, Whitman, elvetve minden konvenciót, hagyo-
mányt, teljesen egyéni, eredeti formát alakított ki: a strófák
és rímek nélküli, szabálytalan hosszúságú, hömpölygô, szinte
zuhatagosan áradó, lüktetô ritmusú sorokból álló szabad-
verset. Nem prózaköltemények ezek, mint Rimbaud Szín-
vázlatai: határozott ritmus él bennük. Verszenéjük, ritmiká-
juk alapja a bibliai versekben (próféciák, zsoltárok) már meg-
ismert, a mondatok párhuzamosságára, ismétlésekre, halmo-
zásokra épülô gondolatritmus s az egyes sorokban lazán,
kötetlenül fel-felhangzó szakaszhangsúlyok váltakozása.
Whitman elsô kötetét hazájában vagy észre sem vették,
vagy meglepôen új formája miatt fölényes gúnnyal, megdöb-
bent felháborodással utasították el. Csak Emerson (emöszn;
1803–1882), a kor legnagyobb amerikai filozófusa és irodalmi
tekintélye ismerte fel írójában a nagy költôt, s egy gratuláló le-
vélben fejezte ki elismerését.
Bátran szakított minden szabállyal és kötöttséggel, csak saját
tehetségét, ihletét követte. A költô benne is vátesszé, prófétá-
vá magasodott, akinek kötelessége az ígéret földjére elvezetni
népét. Rendületlen optimizmussal hitt Amerika jövendô
Withman 65

A költô a cím kijelentését „részle-
tezi”: négyszer fordul elô a vezér-
ige: „hallom”, és tizenkétszer is-
métlôdik a cím tárgya: a „dalát”,
„énekét” fônév, illetve ennek vál-
tozataként a „dalol” ige.
Téli mozdony A Téli mozdony (1876) himnikus emelkedettséggel zengi
Whitman költészetének a kora-
beli európai irodalomban alig fe-
dezhetô fel valami hatása, de a
20. század eleji avantgárd moz-
galmak közül mindenekelôtt az
expresszionizmus folytatta kez-
deményezéseit.
66 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
nagyságában, fizikai-szellemi fejlôdésének távlataiban, kime-
ríthetetlennek tûnô lehetôségeiben s a szabadság, egyenlôség,
testvériség ígéretében. Hitt a mûvészet társadalomformáló
szerepében, s verseit nem pusztán szépirodalmi teljesítmény-
nek tekintette. Soha nem hallott új dalaiban az amerikai de-
mokrácia egyszerû embereirôl, a munkásról, a farmerrôl, a
négerrôl, az indiánról énekelt. A szépséget a hétköznapok
fenségességében fedezte fel, s arra törekedett, hogy költészete
mindenki számára hozzáférhetô legyen. Verseibôl az élet sze-
retete, az életigenlés öröme árad.
Mindez jellemzô Hallom Amerika dalát (1860) címû köl-
teményére. A vers szerkesztô elve, összetartó ereje az egy-
másra halmozódó felsorolás: az egész mû egyetlen hatal-
mas versmondat, amely megállás nélkül rohan a maga ujjon-
gó hangján a gondolatsor végét jelentô írásjelig, a pontig.
Amerika sokszólamú, lelkesült kórusa a kézmûvesek „dalá-
ból” (a nyolcféle foglalkozás felsorolása a teljesség illúzióját
kelti) s a magánélet intimebb szférájára utaló férfiak és nôk
(idôsebbek és fiatalok) „énekébôl” áll össze. Erôteljes, zengô
daluk (nem csupán szó szerint értendô) a jókedvvel végzett
munka lendületébôl, vidám ritmusából fakad, s a mindennapi
életnek ez a friss üteme összecseng a természet ritmusával, a
napszakok szabályos váltakozásával is. A szabad emberi élet
öröme, a munka szépsége és a természet megbonthatatlan
rendje fölemelô harmóniába olvad össze. A költeménybôl az
értelmes jövôt alkotó hit, a kétségeket kizáró optimizmus
árad.
a technika csodájaként a gépet. A mitikussá növesztett moz-
dony „a modern élet példája – jelképe a mozgásnak s erônek”. Szem-
beszáll a tél tomboló viharával, a szélrohamokkal és a hófú-
vással, s nappal és éjjel rohanva le tudja gyôzni a hatalmas or-
szág roppant távolságait. A „tûztorkú” gép egyben a „szépség”
megtestesítôje, látványnak is elragadó: a bronz aranya, az acél
ezüstje, a füstbokréták bíbora ragyogja be, dohogásában, tá-
volba veszô zakatolásában, dübörgô muzsikájában, füttyének
trilláiban pedig ritmus dobol, s a költemény dallama a halmo-
zásokkal híven adja vissza ezt az ütemes lüktetést. A lelkes és
ámuló magasztalás nemcsak a gépnek szól, egyben az emberi
alkotóerô és a munka apoteózisa is: a szabad világban élô em-
ber hatalmának ünneplése.