Európai írók a századfordulón
Thomas Hardy Thomas Hardy (tomasz hárdi; 1840–1928) a század utolsó év-
Legjobb mûveiben a véletlent, a
hagyományos kellékeket halmo-
zó cselekményességet alárendel-
te az emberi jellem és a társada-
lom determináló hatásának.
Theodor Fontane Theodor Fontane (téodór fontáne; 1819–1898) a 19. századi né-
tizedében Tolsztoj, Flaubert, Zola eredményeihez emelte az
angol regényt. Szembeszállt a korabeli képmutató er-
kölccsel, s a maradiság, az ellenséges körülmények és társa-
dalmi igazságtalanságok között vergõdõ, tehetetlen hõseivel
vállalt érzelmi azonosulást.
Két utolsó regénye jelzi regényírói pályájának csúcsát. Az
Egy tiszta nõ (1891) hõse Tess (tesz), egy szegény házaló-
kereskedõ ritka szépségû, talpraesett, okos lánya. Apja nagy-
ravágyása miatt egy gazdag család kiszolgáltatottja lesz: meg-
alázzák, megszégyenítik, megrontják. S mikor igazi, tiszta
szerelmét szétzúzza titkolt szégyenének megvallása, Tess, a
tiszta nõ egy konyhakéssel megöli elcsábítóját. Elfogják, elíté-
lik, s felakasztják. Tess végzete társadalmi eredetû, az erkölcsi
elõítéletek, a konvenciók ítélték halálra.
Utolsó regényének, a Lidércfénynek (1896) szereplõi a
megrögzött elõítéletek ellen veszik fel a harcot, de õk is ered-
ménytelenül. Az osztályhelyzete miatt a felemelkedés le-
hetõségétõl megfosztott Jude-ot (dzsúd) az intellektuális
éhség, a felvilágosult Sue-t (szjú) környezetének kiábrándító
üressége készteti az erkölcsi konvenciók elleni lázadásra.
Sorsuk a kisemmizettség, a nyomor és a megalkuvás. Hardy
nagy regényeiben a világegyetem vak erõinek kegyetlenségét,
az emberi törekvések iránti közömbösségét ábrázolta, s azt
hirdette, hogy a boldogság elérhetetlen ábránd, nincs hatal-
munk a sors felett.
met realista prózaírás egyik kimagasló mestere. Számtalan
elbeszélést, regényt írt, de legkiválóbb, szinte klasszikusan
tiszta alkotásai öregkorában születtek. Kései írásaiban egyre
nagyobb szeretettel ábrázolta a vidék és a város plebejus alak-
jait.
Legnépszerûbb regénye a 76 éves korában írt Effi Briest
(effi bríszt; 1895). A kislányként férjhez adott hõsnõt, Effit
Európai írók a századfordulón 67
 A Bovaryné-probléma jelenik meg
itt is: a házasság bilincsei közt, a
társadalmi elõítéletek rabjaként
vívódó asszonyi lélek rajza.
Gottfried Keller A svájciak és a németek nagy realista elbeszélõje Gottfried
Kiemelkedõ mûve a Zöld Henrik
címû regényének második válto-
zata (1879–1886).
Theodor Storm A korszak német irodalmának egyik kiváló novellistája
Elbeszéléseinek sajátosan boron-
gós, homályos, kissé elmosódott
jelleget ad a keretes forma.
68 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
nem a szenvedélyes szerelem sodorja házasságtörésbe, hanem
a kibírhatatlan házasság a szenvtelen, rideg, karrierista porosz
fõhivatalnok oldalán. Házasságtörése menekülési próbálko-
zás a magányból. Effi sokkal inkább áldozat, mint bûnös: egy
álszent, hazug alapokra épített társadalmi rend áldozata. Férje
a porosz hivatalnok-arisztokrácia jellegzetes típusa, az üres
formává merevült erkölcsi rend, a „becsület” megszállottja.
Alakjában a porosz úri világ hamis eszményeit, elõítéleteit,
lélektelen ürességét leplezi le az író.
A regény széles társadalmi körképet fest: a Briest család
birtokán a vidéki nemesség világát, a férj elsõ állomáshelyén a
kisváros társadalmát, végül a fõváros, Berlin uralkodó köreit
ábrázolja realista módszerekkel Fontane.
Keller (gotfríd; 1819–1890). Az író egész életében, mûveiben,
politikai tevékenységében egyaránt a feltörekvõ polgárság
eszményeinek, a polgári demokráciának a harcosa volt.
Legmaradandóbb alkotása A seldwylai emberek (1856)
címû novellasorozat. A tíz novellában a képzeletbeli város-
ka bolondos lakóit a humor és az irónia egybeötvözésével
mutatja be. Keller nevelni, oktatni akart minden sorával: a
munkát, a becsületes alkotótevékenységet állította szembe a
nyárspolgári életszemlélettel, kényelemmel. A maga szeren-
cséjének kovácsa címû elbeszélése különösen kedvezõ alkal-
mat nyújt a nyárspolgári életbölcsesség humoros elítélésére.
Zürichi novellák (1877) címû írásai a svájci történelem, a
demokratikus eszmék megbecsülésére tanítanak.
Theodor Storm (téodór; 1817–1888). Korai novelláiban osztá-
lyának, a jómódú kereskedõ polgárságnak személyes konflik-
tusait ábrázolta.
Elsõ mestermûve, a lírai ihletésû Immensee (1852) keretes
elbeszélés. Az öreg, magányos Reinhard látomásában megele-
venedik Elisabeth iránti gyöngéd szerelmének bánatos tör-
ténete, feltárul a gyermek- és ifjúkor derûs világa s a lány
anyjának konoksága miatt szerencsétlenné lett két élet szo-
morúsága.
Késõbbi novelláiban a társadalmi körülmények következ-
tében tragédiába torkolló sorsok jelennek meg történelmi
távlatba helyezve. E korszaknak, sõt a német novellairoda-
lomnak is egyik csúcsát jelenti utolsó, 1888-ban írt elbeszé-
lése, A viharlovas. Ebben a korábbi elbeszélések líraiságát a
drámai szerkesztés váltja fel.
 Gerhart Hauptmann Gerhart Hauptmann (1862–1946) a modern német dráma-
Neve elválaszthatatlan a német
naturalizmus történetétõl, de a
naturalista-realisztikus szemlélet
és stíluskészség mellett az avant-
gárd elõtti modern áramlatok
sokféle hatása is jellemzõ rá.
Darabjában az éhezõ, nyomor-
gó, kiszolgáltatott munkásság je-
lenik meg a színpadon éppúgy,
mint Zola Germinaljában (1884).
„Ez a késõi dráma az érettség, le-
tisztultság jegyeit hordozza ma-
gán: nem tör új utakat, de a
hagyományos utakon kikristályo-
sodott legjobb eredményeket
summázza mûvészileg is magas
fokon.”
Halász Elõd: A német irodalom
története. Gondolat, Bp.,
1987. 601. l.
írásnak s általában a modern német irodalomnak egyik legje-
lentõsebb alakja. Az ibseni társadalmi drámától indul el, ezt
egyesítette eleinte a nyers ösztönök megjelenítésével.
A német naturalistákat erõs szociális érzékenység jelle-
mezte. Ezért is távolodott el Hauptmann a naturalista moz-
galomtól – megmentve ennek legjobb értékeit a hamis ideo-
lógiai áramlatok (biologizmus, faji kérdés, nemek harca stb.)
befolyásától. Fiatalkori mûvészetének csúcsa, legmaradan-
dóbb alkotása A takácsok (1893). Az 1844. évi sziléziai esemé-
nyeket viszi színre (a takácsok fellázadtak munkaadóik ellen,
azután porba hulltak a porosz katonák fegyverei elõtt). –
Hauptmann csaknem minden drámai hagyománnyal
szakít. A darab elsõként oldja meg a modern színmû-
vekben a tömeg drámai megjelenítésének problémáját.
Az író a szegény embert teszi meg a darab központi hõsévé
egy hõs nélküli drámában. Szereplõi nem „hõsök”, nincs
vezérük, nincs haditervük: csupa meggyötört, fáradt és beteg
ember mozog a színpadon. „Meséje” sincs a darabnak: öt fel-
vonáson át lazán összefüggõ jelenetek következnek egymásra,
de ezek célja egy sajátos légkör, különös atmoszféra érzékel-
tetése. A mû tragikuma az öreg Hilse apó értelmetlen halálából
nõ ki. Ellenezte a felkelést, tiltakozott az ellen, hogy a munká-
sok kenyéradó gazdáik ellen lázadjanak, ennek ellenére õ is
ott volt az áldozatok között.
Hauptmann késõbb elfordult a szociális problémáktól, s a
pszichológiai dráma, az újromantika, a mitizálás felé kö-
zeledett. Késõi korszakának kiemelkedõ alkotása a nagypol-
gári világban játszódó, a tiszta és nagy emberi érzések kímé-
letlen eltaposását színre vivõ Naplemente elõtt (1932).
Clausen (klauzen) tanácsos, a 70 éves gazdag cégtulajdo-
nos, felesége halála után magányossá, búskomorrá vált. Új
színt, derût, bizakodást visz élete alkonyába egy fiatal leány
iránt fellobbant szenvedélyes szerelme. Inken is õszintén és
tiszta szívvel viszonozza Clausen érzelmeit, s mindketten
jövendõ boldog életüket tervezgetik. Az örökségért rettegõ,
önzõ és szívtelen családtagok azonban lehetetlenné teszik a
házasságot: a gyermekek apjukat gondnokság alá helyezik
azzal a képtelen ürüggyel, hogy elméje megzavarodott, nem
ura cselekedeteinek. Clausen e gonosz árulás következtében
összeroppan, s öngyilkosságot követ el: megmérgezi magát.
Hauptmann a náci rendszerben nem emigrált, visszavo-
nult. Nem helyezkedett szembe a fasizmussal, de nem is
szimpatizált vele.
Európai írók a századfordulón 69
 Wladyslaw Stanislaw Wl´adysl´aw Stanisl´aw Reymont (vladiszlav sztanyiszlav rejmont;
Reymont 1867–1925) lengyel író, pályáját fõként a parasztság nyomo-
Világirodalmi jelentõségét annak
köszönheti, hogy elsõ ízben áb-
rázolta a kelet-európai társadal-
mak alapját képezõ parasztságot
– eszményítés nélkül. A regény a
két világháború között Kelet-
Európában kibontakozó népies
irányzat elõkészítõje lett.
70 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
ráról szóló naturalista színezetû elbeszélésekkel kezdte.
Fõ mûve a Parasztok címû regény (1902–1909). A négy
évszaknak megfelelõen négy részre tagolódó mû (Õsz, Tél,
Tavasz, Nyár) egy lengyel falu, Lipce életét mutatja be realista
hûséggel. Eleinte egy parasztcsalád belsõ, nemzedéki ellen-
tétei állnak a cselekmény középpontjában: az özvegy Boryna,
a falu legelsõ gazdája és felnõtt, nõs fia, Antek harcolnak a
legszebb lány, Jagna szerelméért. A családi ellentétektõl a tár-
sadalmi-szociális ellentétek ábrázolásáig jut el Reymont:
áradó mesélõkedvvel mutatja be a parasztok földéhségét, a
falu harcát a földesúrral, küzdelmét a földbirtokot védõ ál-
lamhatalommal. A változatos, fordulatokban gazdag ese-
ménysorozat megismertet a falu hétköznapi és ünnepi szoká-
saival, a parasztok érzelmi világával, szenvedélyeivel, sajátos
erkölcseivel. – Reymont életmûve meglehetõsen egyenetlen,
s a Parasztok sem hibátlan alkotás: Jagna a falusi környezetbe
helyezett „démoni nõt”, a férfialakok (Boryna, Antek) a „pa-
raszti õserõt” jelképezik.