Móricz Zsigmond regényei
Sárarany Legelsô regényében, a Sárarany címûben (1910) Móricz az „igazi falut”
Az ábrázolás középpontjába még-
sem a tehetséges ember, hanem a
vad, hirtelen kirobbanó indulatok,
a mûveltség által nem civilizált dur-
va ösztönök részletezô rajza kerül.
A címbeli „sárarany” – az írói szán-
dék szerint – arra utal, hogy a civi-
lizálatlan körülmények között a te-
hetség elsikkad, „sárként használó-
dik el az emberi élet útjain”.
Az Isten háta mögött
akarta megmutatni, de romantikus eszményítéssel kevert naturalista
túlzásai, stílusának olykor bántó nyerseségei eltérítették eredeti
szándékától. Fôhôse a Kiskarán élô Turi Dani, aki szegény zsellérfiú-
ból ügyessége, gazdálkodási merészsége révén a falu legmódosabb em-
bere lesz. Feleségül veszi Takács Erzsit, egy nagygazda leányát, s házas-
sága elsô évében valóságos gazdasági forradalmat csinál. Egyre gya-
rapodva a vagyonban kevésnek érzi a maga tulajdonát: terjeszkedni
akar, s földet szeretne bérelni, vásárolni a Karay grófok birtokából.
Turi Dani leginkább meghatározó tulajdonsága a túlburjánzó
szexualitás, a csillapíthatatlan, kielégíthetetlen testi vágy. Az olvasó
gyanakvó fenntartással veszi tudomásul, hogy a faluban minden nô
az ô szeretôje (feleségének anyja is), az asszonyok egy „csókjáért” in-
gyen is kapálnak a földjén, munkásai az egész napi embertelen nagy
munkát követôen, az éjszakába nyúló aratás közben is vidám dalokat
énekelnek. Turi Dani mohó szereleméhségében nem elégszik meg
a falu leányaival, asszonyaival, úrinôre veti a szemét, s a körülötte ki-
alakuló legenda még a grófnô érdeklôdését is felkelti. Célját eléri, a
grófnôt is képes a magáévá tenni, de gyôztes diadalmámora értelmet-
len és embertelen tettekre ragadtatja. Elpusztítja szerelmi vetélytár-
sait: véres cafattá veri a grófnô sógorát, Karay Lászlót, s agyonlövi Ta-
kács Gyurit, felesége régi udvarlóját. Sorsa ezáltal megpecsételôdik.
A regény legkitûnôbb részei azok a fejezetek, amelyek Dani és
felesége áldatlan viszonyáról szólnak; ezekben Móricz valójában a
maga családi boldogtalanságát írta meg. Takács Erzsiben annak az
asszonynak a típusát teremtette meg, aki tiszta, becsületes, önfelál-
dozó feleség és anya, valóságos szent és mártír, csak éppen az urát
nem tudja boldoggá tenni.
A falu világának rajza után Móricz egy felvidéki kisváros éle-
tének megírására vállalkozott (Az Isten háta mögött, 1911).
Élményeit, ismereteit felesége családjánál tett rokoni látoga-
tások, vendégségek során szerezte.
Móricz nem egyszerûen az öreg, tehetetlen férj és az „ele-
ven özvegységre” ítélt csinos fiatalasszony konfliktusát tárja
fel, hanem Flaubert híres regényének, a Bovarynénak történe-
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött 85
 Móricz azt kutatja, mi a különb-
ség a nagy életre vágyódó fran-
cia asszony és a 20. század elején
élô magyar nô sorsa között.
Móricz e korai kisregényében
megtalálhatók már azok a motí-
vumok, amelyek késôbbi mûvei-
nek legfontosabb témáit adják
majd: a Kivilágos kivirradtig és az
Úri muri értelmetlen duhajkodá-
sai, a Forr a bor léha diákjainak
felelôtlensége s a Rokonok úri
panamáinak rajza.
86 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
tét helyezi át a korabeli magyar viszonyok közé. Bovaryné
legalább ideig-óráig ki tudott törni Yonville unalmából, szür-
ke kisszerûségébôl, szeretôk karjai között megismerhette a
nagy szenvedélyt, a szerelmi önkívület elégtételét, Veres Pál-
nénak még ez sem sikerülhetett. Korlátolt kispolgárok, kéjvá-
gyó férfiak lihegik körül, ô maga sem idegenkednék a szerel-
mi kalandoktól, de még a hûtlenségig sem juthat el.
A regény színtere a felvidéki Ilosva, egy kulturálatlan,
szellemtelen kisváros, valóságos pletykafészek, ahol nem lé-
tezhetnek titkok, hiszen bármi történik is a városban, a követ-
kezô percekben már szóbeszéd tárgya az utcákon, az üzletek-
ben, a nagyvendéglôben.
Az Isten háta mögött az író talán legjobban megkompo-
nált, legegységesebb hatású mûve. A 48 órás idôkeretbe szo-
rított „cselekmény” nem események láncolatából, hanem
egy-két erôs hangulatisággal átszôtt életképbôl áll össze. Nem
is a mese, a történet a fontos, hanem a kisváros nyomott, si-
vár, önmagába zárt, közönséges erotikától fülledt légkörének
a megragadása, s ennek a jellegzetes atmoszférának a megte-
remtésében valósággal remekel az író.
A regény központi figurája, értékmérôje a korlátolt, mû-
veletlen, szétszórt és bogaras öreg tanító, címzetes igazgató,
Veres Pál. Az ô alakjával indul és zárul a regény. Az író nem
bonyolódik lélektani rejtélyek fejtegetésébe, néhány odave-
tett gesztus, mondat, sajátos magatartásbeli megnyilvánulás
egymás mellé helyezésével tökéletesen jellemezni tudja hô-
sét, s körülötte az egész, hírekre éhes kisváros hangulatát.
Veres Pál büszke csinos, körüludvarolt feleségére, gon-
doskodni akar „szórakoztatásáról”, hogy mindig legyen körü-
lötte valaki, ezek az unalmat ûzô, mulattató társas összejö-
vetelek azonban – vidéki szokás szerint – nagy ivászatokba
torkollnak. Most is az ifjú káplánt cipelte el magukhoz, de
a tanítóné éppen nem volt otthon, ezért estefelé (1910. jú-
nius 7.) elindul a városba megkeresni feleségét.
A feledékeny, szórakozott öregember mindenkitôl érdek-
lôdik, látták-e valahol, de közben el-elidôzik mindenütt, s
megfeledkezik arról, miért is járkál este a városban. Egész
Ilosva tudja már, hogy a tanítóné este nincs odahaza, s a sze-
gény káplán csak várja.
A nagyvendéglôben egyedül ült az egyik asztalnál az új al-
bíró, akit nemrégen helyeztek át ide a járásbírósághoz. Ô az
egyetlen mûveltebb, szélesebb látókörû ember ebben a szín-
telen, közönségességbe veszô kisvárosban. A tanító odatelep-
szik mellé, de Veres Pál „borzasztóan rosszul érezte magát; megint
eszébe jutott a felesége s a káplán, aki otthon a lakásán várt rá”. De
aztán szerencsésen kiment a fejébôl újra, s a pincérnôvel, Ber-
tácskával kedélyeskedik „csiklandósan”, nyelvével csettintve, a
szemével vágva egyet.

„Primitív, szûk gondolatai, hihe-
tetlenül tágas testi érzései vol-
tak” – mondja róla az író.
„Bovarynéra gondolt, akinek az
esete oly nagyszerû volt, de
amely nem fog ismétlôdni soha.”
Így akarta megvédeni eszmény-
képének, titkolt szerelmének, Ve-
resnének becsületét.
„Milyen más ott a levegô. A tisz-
ta szellemi társaság levegôje van
nála, magasabb témák, finomult
ízlés, harmonikus környezet, ér-
zékekre nem ható, csevegô hang”
– gondolja.
Csak ehhez a Veres Pálhoz viszonyítva értékesebb, különb
a fiatal tanítóné, nem önmaga értékeinél fogva. Nincsenek
benne olyan gátakat tépô nagy szenvedélyek, mint francia tár-
sában. Nem lázad, legfeljebb lázadozik sorsa ellen, amely
eleve minden lehetôséget elzár bármiféle kitörési próbálkozás
elôtt. Ilosváról nem járnak bérkocsik szomszéd nagyvárosba,
hiányoznak a gazdag szeretôk is. Szerelemre éhes ô is, de a
kicsinyes kacérságokon nem mer, nem tud továbblépni.
Mégis más, mint a helybeliek: szegény lány volt, úrilány, a
postán dolgozott, innen menekült reménykedve a házasság-
ba. Ez az asszony, ez a kisvárosi példány, akinek nincs kedve
malacokat etetni, felcsigázza az unatkozó, fanyar albíró ér-
deklôdését.
A regény csúcspontja a másnapi, az estébe hajló délutáni
összejövetel leírása, amikor hat prédára vágyó férfi emésztô
szenvedéllyel lesi a tanítóné egy-egy mosolyát. Mindnyájan
meg vannak gyôzôdve róla, hogy az asszony megkapható,
mindenki úgy hiszi, hogy van titokban szeretôje. A házi-
asszony pedig eleven, az arca kipirul, szeme csillog, ötletes:
egyszerre le tudta kötni mindegyik udvarlóját. A férjen kívül
ott az albíró, a káplán, az öreg pap, Dvihally tanító és az érett-
ségi elôtt álló unokaöcs, Veres Laci is, aki az asszony tisztessé-
géért vállalja az iskolai kicsapatást is.
Azon a június 8-i estén az addig kihívó kacérsággal visel-
kedô kis tanítóné – váratlanul, de nem indokolatlanul – feltá-
madó tiszta ösztönével durván utasítja vissza az öccse bajával
zsaroló vén pap szennyes vágyait, s ajtót mutat neki. Az dü-
hösen eltávozik, de viszi magával a káplánt is. A közben meg-
érkezett s mindent jól megfigyelô féltékeny, csúnyácska és
ötgyerekes Dvihallyné összeveszik férjével: sértetten és sérte-
getve hagyja ott a társaságot, s a háziasszony kidobja utána
Dvihallyt is. A férj szalad utánuk, hogy megbékítse ôket. Az
albíró kettesben marad a sötét szobában zsákmányával. Elön-
ti a láz, az érzékiség, s csókolni kezdi a fiatalasszonyt. Ekkor
égô lámpával a kezében belép a diák, s kajánul leül velük
szemben.
Az albíró hirtelen megundorodik ettôl a helyzettôl, ettôl az
alacsony és becstelen néptôl, a kisváros közönségességétôl.
Valami tiszta és finom érzés utáni vágy fogja el, s maga elé
idézi a közjegyzôné finom kis törékeny alakját. Az albíró úgy
megy el, sértetten, mintha kidobták volna. Veres békéltetve-
könyörögve rohan utána is.
Az asszony megsimogatja Laci arcát, majd „egy szilaj, tüzes,
csattanó csókot ültetett be a férfigyerek ajkainak fészkébe”; aludni
küldi, de aztán „kitört belôle életének minden keserûsége, levetette
magát a díványra és felzokogott”.
Az ilosvai Bovaryné akkor válik igazán szánandó, tragi-
komikus figurává, mikor végsô keserûségében mégiscsak
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött 87

Fokozza a komikus hatást a tót
szolgáló tört magyarságú hír-
adása:
„Jaj, tekintetes úr, a tekintetes
asszonka kiugrota ablakon…
ojan szerencsésen este le, csak
mintha – követem alásan – s
megtörülte az orrát a fejkendô
csücskében – segreeste vóna.”
Az albíró – éppen csak felszíne-
sen megismerve a tanítóné körüli
pletykákat – már a regény elején
megállapította: „Micsoda karika-
túrája ez a világ, amiben élünk, a
karikatúrának… Ez már a közön-
ségesség. Az unalmas, egyszerû
közönségesség…”
Úri muri
Ezt a hõst keresi Móricz a regény-
ben is, de a végén saját – még õr-
zött – rokonszenvével szemben
rá kell döbbennie, hogy nincs,
nem is lehet ennek a „régi, becses,
nagyértékû” osztálynak prófétá-
ja: a dzsentri képtelen már meg-
újulni, nem teremthet tündérker-
tet ebbõl az összezsugorodott
kis országból.
88 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
elhatározza, hogy végre, elôször megcsalja férjét, de neki ez
sem sikerül. Benyit éjjel Laci szobájába, lekapcsolja válláról az
inget, szólítgatja a sötétben a kamaszfiút, de a szoba üres: a diák
elment oda, ahol az asszony aranycsókját aprópénzre válthat-
ta, s ezzel hitét, illúzióját is elvesztette örökre.
Lacit mégsem csapták ki a gimnáziumból, s a Víg kamara
korhelyeinek is megkegyelmezett a tanári kar, mert másnap
(június 9-én) még nagyobb dologra derült fény, s egyszerre
két botrány túl sok lenne a városnak.
A tanító unatkozott otthon, s elmegy egy kicsit a városba.
Az utcán megrohanják a hírek: a közjegyzô az albírót kényes
helyzetben találta a feleségével; a férfi kiugrott az ablakon,
szerencsétlenül egy farakásra zuhant és meghalt, az asszonyt
meg a férje ölte meg. Hamarosan Veres kerül az izgatott tár-
salgás középpontjába a nagyvendéglôben, hiszen ô látta utol-
jára az albírót, este kilenc óráig náluk volt.
A regény groteszk komédiával fejezôdik be: az albíró
esetérôl tudomást szerezve az elkeseredett s minden remé-
nyérôl lemondó Veres Pálné is kiugrott elsô emeleti lakásuk
ablakából, de csak annyi történt, hogy az ülepére esett.
Veres Pál szórakozottan a következôkkel nyugtázza az ese-
tet:
„No, csakhogy a feleségemnek enyémet. Mindig valami Bovari
nincs baja, a többit nem bá- úrnak szólított, pedig többször
nom… azaz, hogy… Kár azért mondtam neki, hogy Veres Pál
a fiatalemberért – s búcsúzóra vagyok. Ami mégis nagy különb-
megemelte a kalapját. – Bizisten ség!…”
a nevét se tudom. Ô se tudta az
Ez a „nagy különbség” a regény tárgya: az a hatalmas tár-
sadalmi, kulturális, tudati távolság, amely az ilosvai tanítóné
fortyogó szürkesége és a halálában felmagasztosult Bovary
Emma tragikus sorsa között húzódik.
Úri muri (1927) címû regényét még nem a dzsentri „elteme-
tésének” szándékával írta. Mûvének politikai célját, misszióját
a következõkben látta:
„A magyarság legmagasabb tár- becses, nagyértékû osztályt visz-
sadalmi rétege ki fog pusztulni, szavezeti a munka, a céltudatos
hacsak nem támad prófétájuk és építõ munka felé. Így csak úri
megszervezõjük, aki ezt a régi, muri itt ez az egész magyar élet.”
A regény a közelmúltat, a dzsentri tegnapját eleveníti meg.
A cselekmény a millennium nagy esztendejében (1896), az
ezeréves Magyarország görögtüzes ünnepi évében játszódik:
június 7-én kezdõdik, de az a kép, amelyet a társadalmi álla-
potokról fest az író, mindenestül ráillik az 1920-as évekre is.
A regény problémaköre Az eseményeket elindító jelenet csírájában már felveti szinte
„Mindnyájan vastagok, vérrel és
egészséggel tele.”
A mozdulatlan, álló levegõben, a
rettenetes kánikulában a lelkekre
ráül valami fojtogató keserûség,
kilátástalan reménytelenség, „s
ilyenkor nincs más orvosság, ki-
robbanni”. – „Csörgheõ pipázott,
Zoltán cigarettázott, Borbíró egy
kurta szivar csutkáját rágta.”
Az író is összetéveszti a napokat:
pénteken indul a történet, az
ötödik nap hajnalát mégis vasár-
napnak mondja.
A csavaros észjárású Csuli úri
huncutsága pl. a vízszabályozási
mérnökkel való „megegyezése” s
alkudozása a kopoltyúsi fuvaro-
sokkal: még õ vág busás hasznot
zsebre azon, hogy ócska, szikes
területére tízezer köbméter ter-
mékeny földet szórnak szét a be-
csapott parasztok. – Unalmat ûzõ
tréfa az is, ahogy az urak „megis-
merkednek” a könyvügynökkel. –
A zenetanárnak úgy mutatják be
a „grófot”, az „excellenciás” urat,
mint akit Wagner hírneve von-
zott ebbe a városba.
a regény egész problémavilágát: az unalmat, a sûrített sem-
mittevést, az elmaradottságot, az ijesztõ kulturálatlanságot, az
ezeréves mozdulatlanságot s a mindezzel szembefeszülõ, újat
teremteni vágyó akarat tehetetlenségét és az egyetlen „mene-
külést”: a vaskos, ízléstelen tréfákba, a vad duhajkodásba való
temetkezést.
A Berettyó és a Körös között elterülõ – képzeletbeli – al-
földi mezõváros s a környezõ tanyavilág a cselekmény szín-
tere. – A fátlan és porban fürdõ város kocsmájában, a Sárga
Rózsában Borbíró ül egyedül, s unatkozik. Nem sokkal késõbb
társai is akadnak „a könnyû vinkók és fanyar csigerek áldozati
helyén”: Szakhmáry Zoltán és Csörgheõ Csuli. Földbirtokosok,
mindegyiküknek megvan a maga 250–300 holdja. Zoltán a
legfiatalabb köztük, de azért mégis õ a legelsõ: 347 hold saját
földje van, s azonfelül most két éve nagy bérletbe is vágott.
Õ a legmûveltebb köztük, nagyratörõ, tehetséges ember.
Könnyû, vidám délelõtti iddogálásnak indul a kezdõ jele-
net, a késõbb bekövetkezõ események tragikumát csak a
vadul izzó alföldi napsütés s a városra ráboruló széles porku-
pola sejteti. A fülledt és fullasztó csöndben megjelenik a kocs-
mában egy jóvágású idegen, egy lecsúszott dzsentri könyv-
vigéc, Lekenczey Muki. Az urak agyában megfogalmazódik a
tréfa terve: leitatják az idegent, s csinálnak „egy jó murit”. „Ki-
nevezik” grófnak, külügyminiszternek, gróf Goluchovszky
Agenornak. Kezdetben még csak arra gondolnak, hogy Wag-
ner Adolf zenetanárt, a város kultúrpáriáját, udvari bolondját
fogják ugratni – unalomból –, hogy már történjék is valami.
Ebbõl az anekdotaszerû jelenetbõl bontakozik ki a regény
egész cselekménye: a több mint négy napig tartó folyto-
nos dáridó. A napok szinte egybemosódnak, a színtér állan-
dóan változik, s újabb és újabb vendégek kapcsolódnak be a
mulatozásba. Adomák, tréfák, nóták, zsíros húsok és borok
láncán emelkedik a hangulat egyre veszedelmesebb magasla-
tokba, a derûs felszín mögött azonban ott tátonganak az élet
roppant szakadékai. A könyvügynök megsétáltatása a város-
ban, leitatása a tanyákon az író számára csak ürügy a lecsúszó
középbirtokosság feltartóztathatatlan pusztulásának a bemu-
tatására, a végsõ ítélet kimondására.
Az anekdota Móricznál a korábbi szerkezetlazító, cselek-
ményen kívüli elembõl szerkesztõelv lesz, a kompozíció
egybefogásának és a jellemek ábrázolásának eszköze. A mula-
tozó urak ebben a regényben az anekdotákat ültetik át az élet-
be, ez a szellemi tevékenységük.
A vidám muri, a jókedvû tréfálkozás Csuli otthonában
folytatódik, este pedig a tanyán, „Nyomorlakon” fejezõdik be.
„Úri kastélya” egy kis vályogház, egyetlen szobával. – A nyo-
Móricz Zsigmond: Úri muri 89
 „A grófnál odakint Pusztasason
olyan parkot láttam, amely vetek-
szik a Dunántúl legszebb parkjai-
val. Ott kérem ennek a szikes és
sivatag Alföldnek a kellõs köze-
pén valóságos oázis van… az Al-
föld közepén valóságos paradi-
csomot lehet teremteni. Mért
nem ilyen akkor az egész Alföld?
…Mért nem szabad itt fát ültet-
ni?”
Tragédiába hajló sorsok A társaság – Csuli távozása után – nyomott hangulatban ér-
Õ lehetett volna talán az a prófé-
ta, aki – az író reményei szerint –
visszavezethette volna osztályát
a céltudatos építõmunka felé.
Alakjában, férj és feleség viszo-
nyában Móricz – mint oly sokszor
– Jankát és házasságuk gondjait
elevenítette meg.
Hiába magyarázza neki okosan
Lefkovits, a zsidó bankár, akitõl
újabb kölcsönt kapott: „No nézze
kérem, maguk ilyenek, kereszté-
nyek, ha valami nem sikerül rög-
tön, akkor már kétségbeesnek…
Még csak most fogott bele egy ki-
csit belterjesebb gazdálkodásba.
Nem megy az úgy, hogy egycsa-
pásra el lehessen törölni annyi
száz esztendõnek a hibáját. Tes-
sék csak dolgozni kitartóan, s
meglesz az eredménye. Ha az el-
sõ évben nem sikerül, majd sike-
rül a másodikban vagy a harma-
dikban vagy a negyedikben.”
90 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
morlaki epizód mûvészi célja a nagy lehetõségek s a kiábrán-
dító valóság szembeállítása.
A könyvvigéc „gróf”, a „kultúrember” szinte mániákusan
mondja, hajtogatja a maga elképzeléseit – az író vágyálmait.
A vágyott álomképpel szemben azonban ott feszül a „ráérünk”
fölényes úri legyintése, a kulturálatlanság, a riasztó gazdasági
elmaradottság (Csuli tanyáján disznóvész pusztít, 76 disznaja
hullott el) s az egyéni sorsok kudarca. Minderre a gyógyír a bo-
lond, vidám, szép éjszakai mulatkozás, a nótázó sírva vigadás.
kezett Zoltán tanyájára, mely valóságos kis kastély volt egy
rendezett, szép park közepén. Egy kis parasztlány, Rozika
(Szabó Rozália) kedvéért teremtette a gyönyörû kertet; más-
fél esztendeje itt rejtegeti titkolt szerelmét, bár mindenki tud
róla – felesége kivételével.
A regény fõhõse, Szakhmáry Zoltán más volt, mint a töb-
biek, mint az életüket unalomba és ostoba tréfákba vesztegetõ
földbirtokosok. Õ az egyetlen dzsentri a messzi vidéken, aki
eszmél, akiben él a vágy, hogy felemelje „az új idõk zászlaját”.
Nagy tervek, álmok és indulatok éltek benne, nem akart be-
letörõdni az ezeréves mozdulatlanságba. Birtokát moderni-
zálta, gazdaságát belterjessé tette. Javítani, gyógyítani, segíteni
szeretne a magyar életen, példát akar mutatni, de környezete
nem érti meg, lehúzza magához, s meghiúsítja törekvéseit.
Társai szeretik, tisztelik, de afféle különcnek nézik, új gazdál-
kodási módszereit pedig egyszerûen bolondériának tartják.
Újítási szándékainak legdühödtebb, legádázabb ellenfele
éppen a felesége, Rhédey Eszter. Rhédey Eszter is a „szent, ke-
mény, szigorú és becsületes” feleség, a jó anya, a férjéért állandóan
reszketõ, a férjét mindenkitõl és mindentõl féltõ asszonyok
típusához tartozik. Féltékeny az ura gazdasági terveire, az egész
tanyára (két év óta egyszer sem jött ki), s az a véleménye, hogy
inkább bérbe kellene adni az egész birtokot.
Mikor belekezdett merész és újszerû terveibe, „homályos,
de erõs meggyõzõdéssé vált benne, hogy amit tesz, azt úgy kell tenni”.
Zoltánban azonban nemcsak nagy, elõrelendítõ erõk mûköd-
tek, szoros szálak kötötték hanyatló, pusztuló, kiélt osztályá-
hoz is. Nemcsak kölcsönökre lett volna szüksége, hanem
kitartó és szívós energiára, a pazarlás levetkõzésére, a kezdeti
kudarcok után felkelni tudó kemény akaratra is. S épp ez
hiányzott belõle.
Szakhmáry Zoltánt tulajdonképpen nem is gazdasági ter-
hei roppantják össze, hanem családi és szerelmi életének fel-
oldhatatlan, súlyos ellentmondásai. Tisztelve szereti felesé-
gét, gyermekeinek anyját, de nem tud elszakadni Rozikától,
akinek szépsége, feltétlen odaadása, szerelme valósággal

„…ez a lány nem feleség, nem
élettárs, ez a szerelemnek hivatá-
sos mûvelõje.”
„A szent tûz” Ezen az éjszakán nemcsak Zoltánban, hanem szinte kivétel
„Ezek a tanárok, … ezek az intel-
lektuelek, … ahogy lekerülnek az
Alföld porába, a fátlan és porban
fürdõ városba, öszetört ambíció-
val, magukra maradva, a családi
élet kis kalitkájába zárva, fokról
fokra törnek le, mint ahogy a ma-
dárnak a fogságban elhullanak
a tollai, s elgyengülnek szárny-
izmai.”
elbûvöli, s egy ideje már életének legfõbb értelmét jelenti.
Ugyanakkor a vele kapcsolatos új életet sem tudja másképpen
elképzelni, mint ahogy környezetének hagyományai meg-
szabják: hivatásos szeretõjévé teszi, haszontalan üvegházi vi-
rággá alakítja, s ezzel a lány jövõjét is az egyetlen lehetséges
irányba tereli. – A második dáridós éjszakán kell rádöbbennie,
hogy Rozikának nincs lelke (kiölte belõle), csak vonzó, gyö-
nyörû teste van. Hirtelen meggyûlöli, s mikor addig féltve õr-
zött, rejtett kincsét kiviszi a mulatozó urak közé, már ellökte
magától, s ezzel végleg elpusztította élete nagy boldogságát is.
A duhaj dáridó közben Rozika megkezdi „hivatása” gya-
korlását: ugyanolyan szemekkel néz a többiekre is, mint addig
„Zoltán bácsira”. Az uraknak azonban nemigen tetszett a töré-
keny leány, nekik csak a tenyeres-talpas menyecskék kellettek,
de a „gróf”, a könyvvigéc azzal kezdi ámítani az együgyû pa-
rasztlányt, hogy Pesten színésznõ lehetne, a jövõ Blaha Lujzá-
ja. Megegyeznek, hogy Rozika Pestre utazik, itt hagyja a tanyát.
A harmadik nap délutánján bekövetkezõ napfogyatkozás
világvégi hangulatában minden összeomlik Zoltán életé-
ben. – Felesége kilátogat a tanyára, majd otthon Rozika bú-
csúlevelének elolvasása után vad féltékenységében tébolyul-
tan nekiesik férjének, véresre karmolja arcát. Szakhmáry ekkor
elmenekül otthonról, a családi pokolból. A kaszinóba megy,
ahol most a Lekenczey-tréfa által izgalomba hozott város urai
csaknem teljes létszámban együtt isznak.
nélkül mindenkiben feltör lelke mélyébõl elrontott életének
fájdalmas panasza. Ezek az emberek valahogy mindannyian
tragédiák vértanúi, a magyar Ugar áldozatai. Mindenki mulat,
s mindenki szenved.
Ebben a hangulatban Szakhmáry Zoltán is elveszíti min-
den reményét, „elhullatja tollait”, hozzáidomul a többiekhez, s
önmagának vallja be élete teljes csõdjét. Lelkében elpattant
a húr, s teljes kiábrándultsággal néz szét duhajkodó társain.
„Ha õ az eszét adhatná nekik. Ha legkisebb akadály volna. – És õ
meg lehetne ezeket fogni s indí- most abba fogja hagyni, s õ az
tani a maga új gondolatai szerint egyetlen, aki elindult, mert csak
az új úton, akkor paradicsomot most érzi, hivatása volt, hogy el-
lehetne ebbõl a határból csinálni. induljon… Õ is letört, kiesett, az
Semmi sem kellene hozzá, csak élet rostáján kihullott, mint a
lelkesedés. Még pénz sem. Ha fonnyadt szem. Vagy kivetették
ennyien összefognának, a pénz a az ocsúval.”
Még néhány valóságos anekdota (pl. Csuli mindenkivel
aláíratja a Jókai-regényeket megrendelõ ívet), aztán Vasgyúró
Palya látja vendégül a megmaradt társaságot, majd Zoltán
Móricz Zsigmond: Úri muri 91
 A fura boszorkányzsivajban „a te-
henek bõgni kezdtek, a lovak
dobogtak és nyerítettek, a juhok
elkezdték a sírást, mint az álom-
ból felcsókolt csecsemõk”.
„A tûz ropogott, az állatok, em-
berek veszettül bõgtek, ordítot-
tak. A hajnalban az Alföld köze-
pén egy tûzfáklya mutatott az
égre, a tûz, a szent tûz, amely
minden rosszat megemészt…”
Árvácska
„Rémtörténet, amennyire a bal-
lada is az, s az író tudatosan kö-
zelít a költészethez, amikor feje-
zetek helyett zsoltárokra tagolja.
A kis lelenclányt vicsori szörnyek-
ként állja körül a felnôttek kóru-
sa, akik pedig csak keserves sor-
sukat, megtört életüket torolják
meg az ártatlanon. Vádirat, ahol
már nincsenek vádlottak, száza-
dos törvények végzik ôrlô mun-
kájukat, százados mérgezettség
érleli gyümölcsét, már senki sem
felelôs, sem fent, sem lent, talán
az égben sem. Minél gyötrôbb a
kép, annál szenvtelenebb az író;
nem értelmünkhöz szól és nem
akaratunkat akarja felrázni, ide-
geinkbe lopja be a tehetetlenség
metszô fájdalmát” – írta Halász
Gábor a Magyar Csillag emlék-
számában (1942. október 1.).
Az Árvácska mögött az örökbe fo-
gadott lelenclány, Csibe (Littkey
Erzsébet) gyermekkori élményei
húzódnak meg: ôt is az állam ne-
velte fel, tanyán, falun, iskola
nélkül. Emlékeibôl kb. ezerötszáz
oldalnyi jegyzetet készített Mó-
ricz, s arra készült, hogy az ösz-
szegyûjtött anyagból megírja a
Dosztojevszkij-mélységû szenve-
dés nagy regényét. A tervezett
mû ugyan nem születhetett meg,
de az Árvácska kis terjedelme el-
lenére is „nagy regény”.
92 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
hívja ki õket a tanyájára egy utolsó, igazi úri murira. Féke-
vesztett, õrült táncba kezdenek a lerészegedett emberek, föl-
ébresztik a summáslányokat, vadul rángatják õket.
Zoltán élete romjain elkezdi énekelni az Ég a kunyhó, ropog
a nád kezdetû nótát, egy nagyúri gesztussal felgyújtja tanyáját,
s szíven lövi magát.
„Az Úri muriban még láng lobog, tragédiába hajlanak a sor-
sok, s Móricz Zsigmond maga is szánja a pusztuló dzsentri
életeket.” (Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat, Bp.,
1968. 137. l.) A tûz azonban az író egyéni részvéte ellenére is
szimbolikus: a rosszat emészti el, a pusztulót, azokat, „kik
nem magvai a Jövõnek”.
Móricz utolsó éveinek szívbe markoló, nagy hatású remek-
mûve az Árvácska (1940). „Barbárokról” szól ez a regénye is,
egy emberalatti, civilizáció elôtti ôsvilágról a húszas évek Ma-
gyarországán, a Kecskemét környéki tanyavilágban. Nem
egyszerûen „híradásról” van itt már szó, mint a Barbárok címû
novelláskötetében vagy A boldog emberben: a kétségbeesett, te-
hetetlen sikoly tör fel az író lelkébôl, midôn egy 7-8 éves le-
lenckislány embertelen sorsának néhány évét választja téma-
ként. Az emberi gonoszság, kegyetlenség, lelki elvadultság
megdöbbentô tényei jelennek meg az epizódokban, a termé-
szetes erkölcsöket nem ismerô elaljasodás: szadista és értel-
metlen kínzások, elvetemült gyilkosságok, becstelenségek
sora. A „zsoltárokban” a mélységekbôl a magasságba kiáltó
szenvedés jajszava hangzik, a megalázottak és kiszolgáltatot-
tak ószövetségi könyörgô imája, az Istennel is feleselô prófé-
ták hangja.
„Líraibb pátoszú regénye nincs modern irodalmunknak”
(Czine Mihály), de a líraiság nem oldja fel, nem mossa el a kis-
regény epikumát. Az író teljesen azonosult hôse szemléleté-
vel: egy ártatlanul szenvedô gyermek szemszögébôl, né-
zôpontján át idézi fel az eseményeket; maga nem szól bele
a történetbe, nem ítélkezik, nem kommentál. Hûvös „szenv-
telenséggel” a háttérben marad, csupán a regény indításában
van jelen a maga nézeteit megszólaltató metaforákban és ha-
sonlatokban. Móricz olyan stílusbravúrral fûzi össze az el-
beszélô közlést és a szabad függô beszédet, hogy a kettôt a re-
gény folyamának legnagyobb részében alig lehet egymástól
megkülönböztetni: a sajátos írói közlésben is minduntalan a
kislány és a szereplôk szavait, szófordulatait, képzeletviláguk-
nak megnyilvánulásait használja. Így tudja felidézni az érin-
tetlen valóság illúzióját.
Cselekményrôl a szó hagyományos értelmében alig be-
szélhetünk: epizódokat, az emlékezetbôl tudatosan felidézett
vagy véletlenül felmerült élethelyzeteket rak egymás mellé és

Dudásné „kedvesanyám” így ok-
tatja a kislányt: „…tanuld meg,
hogy neked sehol a világon sem-
mit se szabad elvenni, mert ne-
ked nincsen semmid. A bôröd, az
a tied, de egyebed neked nin-
csen.”
A „pucér államin” mindenki kajá-
nul vigyorog: „az ôszi reggelek,
az ôszi esték férfiszemekkel vol-
tak telepermetezve.”
után az író – mintha Proust nyomán járna –, de követi a kis
állami két-három évének kronológiáját. Ez a regénytechni-
ka nem eredményez egymásba fonódó, felgombolyítható
meseszálat, annál kevésbé, mert gyermekhôsének életében e
két-három év alatt nem is történik semmi változás, legfeljebb
égbekiáltó szenvedéseinek színterei változnak, s vezetnek a
pokol egyre mélyebb bugyraiba. – Sorsa mindig és mindenütt
ugyanaz: kiszolgáltatott, megkínzott, ütött és megalázott em-
beri lény, tehenet és disznót ôriz tanyán és falun. Mást sem
hall a „kedvesanyáktól”, mint ilyeneket: kettéhasítalak; végzek
veled; a hús rohadjon le rólad; fene rágja le a húsodat; no te mocsok;
kitaposom a beledet; hogy az isten döglesszön meg te gyalázatos disz-
nyó; hogy a guta üssön beléd stb. Iskolába nem jár, írni-olvasni
nem tanulhat, szókincse beszûkült, a helyes artikulációt nem
sajátíthatta el: pöszén beszél.
Beidegzett szokások alakultak ki a lelencek rabszolgaként
való „hasznosításában”. A Gyermekliga megvesztegethetô, a
ruhák egy részét ellopó „naccságája” ajándékokért adja ki az
államiakat a nevelôszülôknek. Azok pedig az eltartásért az ál-
lamtól havonta nyolc pengôt s évente egy-egy rend ruhát is
kapnak. A pénzbôl futja disznóhizlalásra, a ruhákat saját gye-
rekeik hordják el, a kis árva meg ingyen szolga a gazdaságban.
Korán megtanulja, hogy neki semmihez sem szabad nyúlnia,
mert minden a másé.
Még igazi neve sincs. Az elsô családban, Dudáséknál Csöré-
nek hívják. Ô maga is csak késôbb tudja meg, hogy hivatalo-
san bejegyzett neve: Állami Árvácska. – A tanyán késô ôszig
ruhátlanul ôrzi hajnaltól estig az egyetlen tehenet, Boriskát.
A hétéves kislány nem is érzi, nem is szégyelli meztelenségé-
nek megalázottságát, kiszolgáltatottságát. Azt sem fogja még
fel, hogy „kedvesapám” miért ölelgeti, tapogatja, Kadarcs Pista
bácsi miért játszik vele, miért hajigálja, gyúrja, fogdossa. – Itt,
a tanyai szegénység kuporgató nyomorúságában mégis érez
valami emberi melegséget, hiszen hat gyerek veszi körül, a
beteg, elhasznált asszony meg néha szeretettel ápolgatja, gyó-
gyítgatja. Visszavágyódik, vissza is szökik ide, pedig emberte-
len verésekben volt része, s parazsat is tettek kis ujjaira, hogy
megtanulja, sohasem szabad a máséhoz nyúlni.
A naccsága azonban hagyja magát megvesztegetni, s más
helyre viszi: Szennyes néniék (Zsaba Mári) is tanyasiak, de gaz-
dag emberek, nagy házaik vannak, cselédet (Zsofka) is tarta-
nak. A jómódú nagygazdáék önzô zsugorisága, visszataszító
kapzsisága azonban még kegyetlenebb körülmények közé
juttatja Pöszét (így hívják), mint Dudásék nyomorgó nincste-
lensége. Ez már a pokol mélyebb köre. Mindenkit kihasznál-
nak, ôt is, a cselédet is, a munkásokat is, a tönkrement rokont,
Csomor bácsit különösen, akit házáért, jó földjeiért maguk-
hoz vettek. Itt sem járhat iskolába: a tanító egy pár csirkéért
Móricz Zsigmond: Árvácska 93
 A megkínzott kis államit csak az
menti meg a haláltól, hogy min-
dig undorodott a tejtôl, s most
sem issza meg. De amikor ezzel a
tejjel próbálja csitítani az asszony
csecsemôjét, „zsabamári” hiszté-
riás, ôrjöngô rohamot kap, hogy
meg akarta ölni a kisfiát.
A lelki kínzás legnagyobb meste-
re a gépészék lánya, Diti, aki Pest-
rôl jött meg a téli ünnepekre.
Neki szinte kéj, ha a másik szen-
ved. Minden alkalmat kihasznál,
hogy megalázza, csúfolja a „ro-
hadt kis államit”, a „zabigyere-
ket”, akinek nincs is anyja, s nem
is hoz neki semmit sem a Miku-
lás, sem a Jézuska.
Az éjjel megindult a hóesés.
„Nyoma sem látszott annak,
hogy itt ház állott, és hogy ab-
ban emberek éltek, s azok az em-
berek itt elmúltak a hó alatt. El-
múlt a hangjuk és a mozgásuk,
elmúlt a rosszaság és elmúlt a ke-
gyetlenség. Minden békés lett,
átalakult, másfajta valamivé az
egész élet. A nyelvekbôl üszök
lett, s a sértegetésekbôl füst és
pára.”
94 A 20. SZÁZAD ELSÕ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMÁBÓL
vagy ötven tojásért szemet huny a törvény megszegése fölött:
nem tesz feljelentést. – Barbár törvények uralkodnak ebben
az isten háta mögötti világban: „zsabamári” bottal veri a kis-
lányt, betöri a fejét, úgy vágja szájon, hogy „két foga bedôlt”;
„megéteti” az öreg nagybácsit, hogy ne panaszkodjék a csend-
ôröknek, s mérgezett tejet ad Pöszének, hogy ô se hordja ide-
oda a „pletykát”.
Nem maradhat tovább Szennyeséknél. Zsofka egy sonka
kíséretében viszi vissza a naccságához, aki most „mûvelt embe-
reknél” helyezi el. Egy faluba kerül: a Verô (beszédes név ez is!)
családhoz. A férfit (a Pátkay-malom gépésze) úriasan „fatér-
nek”, az asszonyt „mutérnek” kell szólítania. A sváb környezet-
ben két szót hamar elsajátít: „óf” (fel”), „lóf” (lódulj!). Itt is
disznót kell legeltetnie. A mutér „nevelô szándékkal”, hide-
gen, szenvedély nélkül prakkerral veri kékre-zöldre; mûvelt
beszédre akarja szoktatni, hogy ne beszéljen azon a pocsék
paraszti nyelven.
Árvácska, ahogy nô, egyre érzékenyebbé, lelkileg egyre
sebezhetôbbé válik; testi szenvedéseit hideg gúny és lené-
zés is tetézi.
A disznóölés napján a patika elôtt (éppen borért küldték a
kocsmába) Árvácska találkozott egy fiatal párral, egy fiatal úri-
emberrel meg fiatal úrinôvel. Kérdezgették, kicsoda, mit
csinál, vannak-e szülei, az édesanyja meg szokta-e látogatni.
A beszélgetés végén a fiatalasszony kétségbeesetten elrohant,
a férfi pedig adott Árvácskának egy ötpengôst. Másnap holtan
találták a fiatal párt: öngyilkosok lettek a kiserdô sarkánál egy
bokorban. – Az író sejteti, hogy ôk vagy hozzájuk hasonlók
lehettek a kislány szülei is.
Árvácska éjjel azt álmodja, hogy megjelent az édesanyja, s
el akarta vinni magával; hasonlított ahhoz a szép nénihez, aki-
nek az ura pénzt adott neki, de az álombeli édesanya erôs és
nagy volt, nem olyan vékony kis nô. Egyre többet gondol
édesanyjára, hívja, imádkozik hozzá. – S mikor karácsony es-
téjén kizavarják a fényes szobából a hideg sötétbe, a kis kam-
rában gyertyát gyújt az édesanyjáért. Késôbb bekiáltják a ház-
ba, de égve felejtette az édesanyja halotti gyertyáját.
A jelképes tisztító, szent tûz ebben a regényben is fel-
lobban, mint A fáklyában vagy az Úri muriban: a ház lángot fog
(majd porig ég), hiába mondogatja Árvácska, hogy valami
nagy fényesség van odakint; azt hiszik, hogy csak jár a szája.