Gustave Flaubert
Életpályája
Kedvezõ anyagi helyzetét bizonyos
lelkifurdalással volt kénytelen élvez-
ni, hiszen szûkebb és tágabb kör-
nyezete – íróbarátai kivételével – a
tétlen semmittevôt látta benne –
nem lévén „keresô foglalkozása”.
Louise Colet nôi vonásai Bovaryné
jellemében fedezhetôk majd fel.
42 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
Gustave Flaubert (güsztáv flober;
1821–1880) a mûvészet remetéje, a
stílus aszkétája volt: lassan, legendás
kínok között írta, éveken át csiszolta
tökéletessé mûveit, alapos megfigye-
lés, szinte tudományos igényû anyag-
gyûjtés után. Már-már aprólékossá-
gig menô stílusbeli követelményeket
támasztott önmagával szemben.
Rengeteg idôt fordított például arra,
hogy mondatainak zengése minél
könnyedebb, zeneibb legyen. Szöve-
gének jó hangzását hangos felolva-
sással ellenôrizte. Míg Balzac öt re-
gényt is írt egy év alatt, Flaubert-nak
általában öt-hat évre volt szüksége
egy mû megalkotására.
1821-ben született Rouenban (ruan), Normandia ôsi, szép fôváro-
sában. Orvos volt anyai nagyatyja, édesapját, a roueni kórház kitûnô
sebészét pedig nagy tisztelet vette körül egész Franciaországban.
Orvos lett testvérbátyja is.
Középiskoláit Rouenban végezte, majd 1842 és 1844 között Pá-
rizsban jogi tanulmányokat folytatott, de kezdôdô epilepsziája miatt
abbahagyta egyetemi pályafutását. Élete további részét – 1846-tól,
apja halála után – Croisset-ban (kroasze) élte le, ezen a Rouen köze-
lében lévô Szajna-parti nyaralótelepen, ahol apja egy szép, kertes
házat vásárolt. A család jómódja tette lehetôvé számára, hogy – leszá-
mítva az utolsó éveket – függetlenül és anyagi gondok nélkül szen-
telhette életét az irodalomnak.
Az 1848-as forradalmakat követô viharos történelmi idôkben
gyakran megfordult Párizsban, s részt vett szülôvárosa politikai küz-
delmeiben is. – 1849 és 1851 között nagy közel-keleti utazás szakí-
totta meg szüntelen irodalmi munkásságát: bejárta Egyiptomot, Pa-
lesztinát, Szíriát, Törökországot és Görögországot. 1858-ban Tu-
niszba utazott, hogy anyagot gyûjthessen a helyszínen Salammbô
(szalambó) címû regényéhez.
Az „érzelmek iskoláját” két nagy szerelem jelentette számára. Vi-
haros és érzéki szenvedély kötötte éveken át (1846–1855) a nála jó-
val idôsebb Louise Colet-hoz (luiz kolé; 1810–1876), egy közepes ké-

A regény hatalmas közönségsikert
aratott (három hónap alatt két ki-
adást ért meg), s Flaubert egyszer-
re az irodalmi érdeklôdés közép-
pontjába került.
Az Érzelmek iskolájában Flaubert
bírálatot mond a korról, önmagá-
ról s nemzedéktársairól, akik csak
kiábrándult és tehetetlen szemlélôi
voltak az eseményeknek.
A könyv egyúttal a tudományára
olyannyira büszke 19. század kriti-
kája is.
pességû francia költônôhöz. Hozzá írta rendkívül jelentôs irodalmi
leveleit, amelyekben a maga sajátos esztétikáját fejtette ki. Áhítatos,
szinte angyalian tiszta érzelem és csodálat fûzte kamaszkorától öreg-
ségéig egy berlini származású párizsi zenemûkiadónak (Maurice
Schlesinger – morisz slézinger v. slezenzsé) szép és szigorú erkölcsû
feleségéhez, Elisa Foucault-hoz (eliza fukó). Eszményképének állí-
tott örökös emléket az Érzelmek iskolája címû regény Arnoux-néjában
(arnu), ebben a gyönyörû és erényes, a házasságtöréstôl visszariadó
asszonyban, akit idôs koráig be nem vallott, rejtegetett szerelem
kapcsol az ifjú fôhôshöz, Frédéric Moreau-hoz (frederik moro).
1851-ben fogott hozzá a Bovaryné megírásához, s öt esztendeig
beletemetkezett az aprólékos gonddal elkészített regénytervbe. Sze-
replôirôl nagy tömegben gyártotta a feljegyzéseket tartalmazó cédu-
lákat, pontos tereprajzokat készített történetének színtereirôl. Leg-
elsô s az általános vélekedés szerint legkiválóbb alkotása 1857-ben
jelent meg könyv alakban (Baudelaire – bodler – A Romlás virágai cí-
mû kötetével egy esztendôben). Az ügyészség azonnal perbe fogta
közerkölcs elleni vétség címén, a bíróság azonban felmentette a vád
alól.
Vannak olyan irodalomtudósok, kritikusok, akik az Érzelmek is-
koláját (1869) tartják Flaubert fô mûvének, kivételes remekmûnek.
Az 1840 és 1851 közötti válságos történelmi idôkben játszódik a re-
gény cselekménye (forradalmak, a monarchia bukása, második köz-
társaság, III. Napóleon vakmerô államcsínye, második császárság).
Frédéric Moreau és Arnoux-né légiesen tiszta, ma már halhatatlan-
ná vált szerelme köré fonva mutatja be az emberek érzelmi nevelô-
dését. Hôsei – ezek az „esetten tragikomikus Flaubert-hôsök”
(Poszler György) – akaratgyenge, az eseményekkel csupán sodródó
figurák. Életük kisiklik, maguk elsikkadnak, semmire sem viszik,
félemberekké satnyulnak. A két jó barát – Frédéric Moreau és Des-
lauriers (délorié) – a regény utolsó fejezetében elhibázott életük
alkonyán gyerekkori emlékeiket idézik. Egy vasárnap délutáni ka-
landnál állapodnak meg, mikor a kisvárosi nyilvánosházba – litánia
idején – kezükben egy-egy virágcsokorral beléptek. Suta zavarukat
látván a lányok kinevették a két fiút, ôk pedig szégyenkezve elszalad-
tak. „Talán ez ért a legtöbbet! – Bizony, talán igazad van. Ez ért még a leg-
többet!” – állapítják meg mind a ketten végsô mérlegre téve sorsukat.
Harmadik jelentôs, realista igényû társadalmi regénye, a Bouvard
és Pécuchet (buvár, péküsé) csak halála után, 1881-ben jelent meg be-
fejezetlenül. Ez a szarkasztikus regény, melyet az emberi butaság
enciklopédiájának, az ostobaság eposzának is szokás nevezni, a
nyárspolgári korlátoltságot veszi célba. Flaubert egy életen át nagy
kedvteléssel gyûjtötte a lapos közhelyek, az emberi balgaság sajtóbe-
li példáit, s ezekbôl egy egész szótárat állított össze (Készen kapott fo-
galmak szótára). Regényében a két barát – két kishivatalnok – unal-
mában és ostobaságában belekontárkodik minden tudományba, s
mivel semmit sem értenek meg belôlük, mindegyikbôl kiábrándul-
nak.
Flaubert 59 éves korában, 1880. május 8-án halt meg Croisset-
ban – magányosan és elszegényedve, miután minden vagyonát uno-
kahúga és késôbbi örököse rendelkezésére bocsátotta (1875-ben),
hogy megmentse ôt és férjét az üzleti csôdtôl s a családra háruló szé-
gyentôl.
Flaubert 43
 Regényei A franciák Flaubert-t tartják a próza legkiemelkedôbb, leghi-
„Micsoda ember lett volna Balzac,
ha írni tudott volna!” – írta egyik
levelében.
Az irodalomtudósok újabban a
modern mûvész jelképes tragé-
diáját vélik felfedezni az írónak
ebben a regényében.
Bovaryné
A regénytörténet
társadalmi háttere
A Bovaryné „Vidéki erkölcsök”
alcímmel jelent meg 1857-ben.
44 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
bátlanabb mesterének. Nem hozott gyökeresen új regényfor-
mát, csupán mûfajbeli elôdeinek romantikus-realista kalan-
dosságát, bôven áradó hömpölygését zárta feszesre, „mereví-
tette márványba és ércbe” (Gyergyai Albert), s Balzac és Sten-
dhal széles körû társadalmi tablójával a hétköznapiságot, a
vidék kisszerûségét állította szembe – fôleg a Bovarynéban.
Mûvészete – ha csupán nagy társadalmi regényeit: a Bovaryné
mellett az Érzelmek iskoláját és a Bouvard és Pécuchet-t nézzük –
a realizmus betetôzése s a naturalizmus kiindulópontja
is. De vannak Flaubert-nek „romantikus” alkotásai is. Sa-
lammbô (1862) címû történelmi regénye az ókori Karthágó
véres eseményeit, a zsoldoslázadás történetét idézi fel. Tob-
zódó színekben s szabadon csapongó fantáziával, „vérengzô
képzelettel” ábrázolja Salammbônak, a lázadást leverô Hamil-
car (hamilkár) leányának s a legyôzöttek vezérének tragikus
szerelmét, bár hiányzik mûvébôl a romantikusokra jellemzô
írói érzelemnyilvánítás, érzelmi azonosulás. – A Szent Antal
megkísértése (1874) az egyiptomi pusztában élô, 4. századi Re-
mete Szent Antal furcsa víziói kapcsán csillogtatja meg Flau-
bert gazdag képalkotó fantáziáját. Roppant bôségben pergeti
le a szent látomásaiban az ókori vallás isteneit, a különbözô
babonákat, hiedelmeket, test és lélek kísértô csábításait.
A regény idôkerete egy bô évtized: az események az 1830-as
évek elejétôl kb. 1846–1847-ig zajlanak. Ez az idôszak a fran-
cia történelemben a Lajos Fülöp-féle polgárkirályság kora.
A „diadalmas” polgárság a gazdagodás jelszavát tûzte zászlajá-
ra, s mohón igyekezett nagy vagyonokat összeharácsolni.
A felvilágosodás korának lelkesítô polgári illúziói már szét-
foszlottak, a forradalmárok heroizmusát a nyárspolgárok hét-
köznapi józansága váltotta fel. A pénz, a vagyon a Bovaryné-
ban is nagy szerepet játszik. Emma bukása elsôsorban nem a
lelkifurdalás, a marcangoló önvád, hanem a kifizethetetlen
adósságok következménye. Flaubert ennek a világnak, a pol-
gárság erkölcsi és szellemi hanyatlásának realista króni-
kása. Kiábrándultan megvetette és gyûlölte a kispolgár betelt
és öntelt nyugalmát.
Balzac és Stendhal Párizsával és nagyvárosaival szemben
itt az eseménysor színhelye földrajzilag meglehetôsen leszû-
kített tér, a francia vidék: Normandia két faluja (mezôvárosa),
illetve néhány nap erejéig a „fôváros”: Rouen. Azok sikeres-
tragikus, erôszakosan célratörô, tehetséges hôseivel szemben
a Bovaryné szereplôi szánalmas és szánandó hétköznapi átlag-
emberek, akik vagy belesüppednek az élet vigasztalan szürke-
ségébe, unalmába, vagy képtelenek menekülni onnan, ha ki
akarnak törni.
Ebbôl a prózai anyagból teremtett
Flaubert Poszler György szerint
„egy groteszken poétikus tragé-
diát”.
Flaubert esztétikája –
regényének
szerkesztô elve
A cselekmény is látszólag rendkívül sovány: egy falusi or-
vos feleségének életrajza: a „meg nem értett asszony” kettôs
házasságtörése és öngyilkossága. A külsô események szûkös-
ségét azonban ellensúlyozza a belsô történés gazdagsága: a
szegény, sokat vétkezett és szenvedett Emma lelkivilágának
finom rajzú ábrázolása, a címszereplô gyötrelmes vergôdé-
se romantikus vágyai és az álmait kioltó, kisszerû környezet
között.
Leveleiben Flaubert szinte rögeszmés makacssággal újra meg
újra visszatért esztétikájának megfogalmazására, finomítására.
Mûvészi törekvéseinek lényegét leginkább a „személytelen-
ség” és a „szenvtelenség” szavakkal lehetne kifejezni. Ezek
szerint az író ôrizze meg a megfigyelô pártatlanságát, a törté-
netmondó személytelenségét, kerüljön minden vélemény- és
érzelemnyilvánítást, ne kommentálja az eseményeket, hôsei
cselekedeteit. Az elbeszélés álljon meg önmagában, s csupán
stílusa és megszerkesztettsége révén hasson az olvasóra.
Mindez – természetesen – nem azt jelenti, mintha a Flau-
bert-regények mentesek lennének a líraiságtól, a nagy érzel-
mektôl és szenvedélyektôl, hanem csupán azt, hogy maga az
író „nem szól közbe”, „nem avatkozik bele” a történésbe, s
mindvégig személytelenül a háttérben marad.
Ezt az írói távolságtartást a flaubert-i nézôpont-techni-
ka alkalmazása teszi lehetôvé: a regényben elmondottakat,
magukat a szereplôket mindig valaki másnak a szemével lát-
juk. S éppen a nézôpontoknak ez a szinte észrevétlen, de fo-
lyamatos váltása, mozgása talán a legnagyszerûbb újítása a re-
gényíró Flaubert-nak.
A történetet egy láthatatlan narrátor, Charles Bovary (sarl
bovari) hajdani osztálytársa indítja el, s Emma halála után is-
mét ez a meg nem nevezett történetmondó veszi át a mesélô
szerepét. A regénykezdet után Bovary nézôpontja érvényesül,
majd késôbb s leghuzamosabban Emmáé, aki persze a ber-
taux-i (bertó) tanyáról kikerülve mint fiatalasszony megint
más szemmel figyeli új környezetét, férjét, a tostes-i (tost) or-
voslakást, majd a yonville-i (jonvill) embereket, két szeretôjét
stb. Az elbeszélés során más-más nézôpontoknak is helyet
ad az író: így idônként hol az öreg Bovaryné és Charles, hol pe-
dig Homais (ome), Léon vagy Rodolphe (rodolf) szempontjai
jelentkeznek. Az elbeszélést indító narrátor nemcsak a regény
kezdetének szemléletmódját határozza meg, a cselekmény
folyamán többször is átveszi a megfigyelô szerepét, s ilyen-
kor a tágabb környezet, a falusi közvélemény nézeteit közve-
títi.
A cselekménybonyolítás – a biográfiai jellegnek megfe-
lelôen – idôrendben, lineárisan elôrehaladó, de vannak
Flaubert: Bovaryné 45

Ilyen nagyobb jelenetek:
Emma férjhezmenetele (I. 4.);
a márkiék bálja Vaubyessard-ban
(vobiszár): Emma találkozása a
nagyvilággal (I. 8.);
Bovaryék megérkezése Yonville-
be (II. 2.);
a tenyészvásár napja, a szerelmi
kapcsolat kezdete Rodolphe-fal
(II. 8.);
a Rodolphe-szerelem megszakí-
tása, Emma betegsége (II. 13.);
Emma és Léon egymásra találása
Rouenban – a szállodában és a
székesegyházban (III. 1.);
Bovaryné öngyilkossága és halála
(III. 8.).
Regénytéma:
a romantikus vágyak
bukása
Bovaryné ellenpontja: A leginkább ilyen szánalmas-nevetséges szereplô maga a
a szánalmas férj férj, Charles Bovary. Már a regény elsô fejezetében komikus,
A neve is mosolyt fakaszt, hiszen
a latin bos, bovis (bósz, bovisz)
„ökör” jelentésû szóra emlékez-
tet.
46 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
az eseménymenetnek sûrûsödési pontjai, amelyek minden
alkalommal valamilyen változást, fordulatot visznek Emma
életébe. Ezek nem robbanásszerû, konfliktusokkal terhes, vá-
ratlan fordulatok (egyetlen kivételtôl, Bovaryné öngyilkossá-
gától eltekintve), hanem az elôzmények ismeretében elôre
kiszámítható, várható következmények, mint általában a
realista regényekben. A csomópontok jól érzékelhetô szaka-
szokra tagolják a történetet.
Charles és fôleg Emma történetének szakaszai nem jelen-
tenek a cselekmény szintjén valamiféle fokozatosan emelke-
dô ívet (mint pl. Balzac és Stendhal elemzett regényeiben):
ezek csupán átmenetileg takarhatják el a változatlanságot, a
hétköznapok szürkeségét, unalmát, ahonnan nincsen szaba-
dulás. Emma kiemelkedési törekvései mindannyiszor kudar-
cot vallanak. Az idô kérlelhetetlenül múlik, az események pe-
dig állandóan ismétlôdnek.
Emma Rouault (ruól), a falusi lány, majd falusi orvosné
megundorodva sorsa és környezete korlátolt középszerûségé-
tôl, megszédülve romantikus olvasmányaitól olthatatlan vá-
gyat hordoz magában valami más: egy színesebb, érdekesebb,
tartalmasabb élet után. Kitörési kísérletei nem a hôsnô el-
szántságának, akaratának hiányán buknak el, hanem azért,
mert be van zárva egy leszûkített földrajzi térbe, Rouen kör-
nyékének néhány mérföldes távolságába. Csak álmodoz-
hat Párizsról, Svájcról, Itáliáról, a hívó messzeségekrôl, de
Rouennál messzebbre sohasem juthat. A falusias mezôváros
kicsinyes és kiábrándító körülményei közt nem lehet hôs,
csak áldozat. Ebben a világban, a normandiai kis hangyaboly-
ban mindenki másnak, különbnek szeretne látszani, mint ami,
s ezért valamennyien többé-kevésbé nevetségessé válnak.
sôt bárgyú alakként jelenik meg. Az a láthatatlan narrátor, aki
elindítja a történetet, a tizenöt éves parasztfiú egykori iskola-
társa, félszeg, ügyetlen, csetlô-botló figuraként mutatja be.
Rajta röhög harsogó ordítások közepette („ordítottak, ugattak,
valósággal tomboltak”) az egész osztály, s a tanár rögtön azzal
bünteti, hogy hússzor le kell írnia: „ridiculus sum” (rídikulusz
szum: nevetséges vagyok). Nevetséges továbbá nehézfejû,
magolós szorgalma, nevetséges, ahogyan anyja parancsára 22
évesen feleségül vesz a hozomány (késôbb kiderül, hogy hiú)
reményében egy ijesztôen csúnya, beteges 45 éves özvegy-
asszonyt, akinek a neve ráadásul az örökké tartó és szenvedé-
lyes érzelmet idézô Héloïse (eloíz).
Mivel „igen félt, hogy netán meg-
ölhetne valakit, legtöbbször csak
ártalmatlan csillapítószereket
rendelt, néha-néha hánytatót,
lábfürdôt vagy piócákat”. Egyet-
len, véletlenszerû szakmai sikere,
hogy meggyógyította a bertaux-i
tanya gazdájának, Rouault-nak
törött lábát. Szakértelmének hiá-
nyát végzetesen leleplezi a rosz-
szul sikerült ortopédiai mûtét.
A yonville-i patikus beszélte rá Bo-
varyt, hogy – hírneve növelése ér-
dekében – operálja meg a lôcslá-
bú Hippolyte-ot (ipolit), az Arany
Oroszlán fogadó istállószolgáját.
Késôbb a vérmérgezéstôl elüszkö-
södött lábat Canivet (kanivé) dok-
tor, a környék híres orvosa am-
putálta.
Az ô tragikomikus ötlete ugyan-
is, hogy az emlékezetes színházi
este után Emma még egy napot
egyedül tölthessen Rouenban
(II. 15.), s késôbb is ô javasolja,
hogy pénzzavaraival kapcsolat-
ban a fiatalasszony utazzék
Rouenba tanácsot kérni Léontól
(III. 2.). A szerelmesek ez alkalom-
mal „három teljes, ragyogó, gyö-
nyörû napot töltöttek együtt:
mézesheteknek is beillettek”.
De leginkább orvosi és férji mivoltában komikus. Bovary
valójában nem is orvos, nem doktor (egyetemet nem végzett),
csak „egészségügyi tiszt”, mégis büszkén tetszeleg a „doktor”
szerepében. Tudományához nem ért, rossz orvos, alig tud va-
lamit. Ezzel maga is tisztában van. Az orvosi lapon (Gyógykap-
tár) esténként öt perc múlva már elalszik, orvosi lexikonjának
még a lapjait sem vágta fel.
Teljesen tehetetlennek mutatkozik Emma haláltusájakor
is, jóllehet tudja – a gyógyszerésszel együtt –, hogy arzénmér-
gezésrôl van szó. Csak a beteg torkába kellett volna dugnia a
két ujját, s megmenthette volna feleségét.
Charles Bovary, akit a regény nagy részében fôleg Emma
szemszögébôl ismerünk meg, férjként még inkább csôdöt
mond, mint orvosként. Az ironikus-komikus ábrázolás ezen
a téren már groteszk tragikomédiába csúszik át. Bovary-
nak egyszerûen fogalma sincs arról, milyen a házassága, mifé-
le érzelmi, gazdasági kapcsolatok fûzik feleségéhez. Otthoná-
ban, házaséletében is ugyanolyan ügyefogyott, mint orvosi
praxisában. Emma kezének megkéréséig sem merészkedik el,
az öreg Rouault bízza rá leányát.
Mindvégig abban az illúzióban ringatózik, hogy a megva-
lósult szerelem teljességében él, hogy az ô és Emma boldog-
sága zavartalan és tökéletes. Csodálva bámulja feleségét, ciró-
gató gyöngédséggel veszi körül. Büszke elbûvölô szépségére,
tehetségére, s emiatt önmagát is többre kezdi értékelni. Az
esetlen és balkezes Charles mint férj ügyefogyottan ostoba, s
mi sem természetesebb, mint hogy felszarvazzák, és hogy ô
lesz a legutolsó, aki megcsalatásáról – az asszony halála után –
értesül.
Gyanútlan jóhiszemûségében ô maga szolgáltatja ki Em-
mát mindkét szeretôjének. Mikor Rodolphe Boulanger (bulan-
zsé) arról beszél, hogy jót tenne a betegeskedô Emmának a lo-
vaglás, Charles boldogan üdvözli ezt az ajánlatot („Kitûnô,
nagyszerû!… Milyen remek gondolat!”). A lovaglóruha elkészül-
te után levelet ír Rodolphe-nak, „hogy felesége rendelkezésére áll,
s hogy számítanak a szívességére” (II. 9.).
A szoknyavadász dendivel történt szakítás után megint
csak ô játssza Léon kezére szereleméhes feleségét.
Gyámoltalan és együgyû férjét Emma az orránál fogva ve-
zeti: Charles soha nem vesz észre semmit, sem a hûtlen-
ségbôl, sem az esztelen költekezésbôl. Sôt! Minél inkább ki-
virul felesége a szerelemben (és az új ruhákban), annál inkább
rajong érte, annál jobban el van bûvölve tôle. Épp a Léon-sze-
relem csúcspontján „a halandók legboldogabbjának látszott”.
A féltékenység teljes hiányát, stupid „nagylelkûségét” még
Emma sem tudja megbocsátani.
A gyanakvás még akkor sem férkôzik a szívébe, mikor –
Emma halála után – egy ízben megtalálja Rodolphe búcsúle-
Flaubert: Bovaryné 47
 Azzal áltatja magát, hogy „csak
platonikusan szerették egymást”,
s „nem csoda, ha mindenki imád-
ta”.
Ôket részben Emma, részben a
háttérbe húzódó narrátor szem-
szögébôl ismerhetjük meg.
A fôszereplô: A normandiai kis mezôvárosok lapos, sekélyes világából ma-
áldozat és hôs gasan kiemelkedik a címszereplô, a „harmadik” Bovaryné.
Az író iróniája szerint ugyanis a
regényben három asszony viseli
ugyanezt a nevet.
A fônemes Andervilliers (andervi-
lié) márki is úgy találja, „hogy igen
formás a termete”, a prédára
éhes Rodolphe szerint „helyes
asszonyka, sötét szemû, szép fo-
gú, formás lábú s olyan könnyed,
akárcsak egy párizsi nô”; az
irigykedô yonville-i polgárasszo-
nyok bámulják, elôkelô öltözkö-
dése és elütô viselkedése miatt
pedig „bolondnak” mondják.
A patikusnak is az a véleménye
róla, hogy „kivételes asszony ez,
s még a járási székhelyen is meg-
állná a helyét”.
48 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
velét. Csak akkor hull le szemérôl a hályog, s döbben rá a ri-
deg valóságra – „zokogva és üvöltözve, magánkívül, az eszét veszt-
ve” –, mikor egyhuzamban végigolvassa Rodolphe és Léon
valamennyi levelét.
Charles Bovaryhoz hasonlóan kisszerû és komikus figura
a többi yonville-i polgár is. A legjellegzetesebb közülük a
gyógyszerész, Homais, ez az önmagával megelégedett, be-
képzelt, hiú és öntelt tipikus nyárspolgár. Szabadgondolkodó
voltaire-iánus, az egyház és a papok elszánt ellenfele.
Az egyház képviselôje, a lelkek pásztora, a robusztus ter-
metû – Homais „vaderôs bikához” hasonlította – plébános,
Bournisien (burnizien) abbé is földhöztapadt gondolkodású
ember, aki vajmi keveset törôdik híveinek lelki életével.
A többiek sem különbek. Binet (biné), az adószedô például
monomániásan, „egy kispolgár korlátoltságával” esztergapad-
ján örökösen szalvétagyûrûket gyárt „halomszám, úgyhogy már
helyük sem volt a lakásban”. – Megvetésre méltó, aljas ember a
harácsoló, zsaroló és uzsorás Lheureux (lörô), a helybeli divat-
áru-kereskedô, aki agyafúrt gonoszságával teljes anyagi rom-
lásba sodorja Bovarynét.
Lelke Yonville-ben – Emmán kívül – a polgárok között
egyedül a sokat szidott és megalázott Justinnek (zsüszten), a
patikusinasnak van. Néma, áhítatos rajongással szereti Em-
mát (aki ezt észre sem veszi), s mégis ô lesz halálának közvet-
len és akaratlan elôidézôje. A temetés éjszakáján a sírhalmon
térdre borulva, zokogva búcsúzott szeretett ideáljától.
Különös, izgató szépsége, elbûvölô asszonyisága (gondoljunk
csak a „második” Bovarynéra vagy Homais-né kiábrándító
lomposságára) mindenkinek feltûnik, vele szemben senki
sem lehet közömbös.
Emma nem abba a világba való, ahová sorsa helyezte, sem-
miféle szál nem kapcsolja unalmas környezetéhez, ezért is
olyan végtelenül magányos. Elsôsorban mégsem gyönyörû
külseje, hanem bonyolultan gazdag lelkivilága, szenvedélyes-
sége, érzelmeinek mélysége (igaz, hogy ezek az érzelmek csu-
pán másodlagosak), túlérzékenysége, örökös belsô nyugta-
lansága s a boldogságért vívott küzdelmeinek gátakat lerom-
boló merészsége különbözteti meg a többiektôl. Színes kép-
zeletével annyira bele tudja élni magát egy-egy helyzetbe,
hogy légvárainak összeomlása valóságos biológiai-testi össze-
roppanáshoz vezet. Belebetegszik a tostes-i unalomba, s mi-
kor Léon otthagyja Yonville-t, fizikailag annyira legyöngül,
hogy vért köp. Rodolphe árulása következtében 43 napos
„agylázban” szenved, önkívületi állapotba jut.

Léon, a rokonlélek, elsô találko-
zásukkor az ô rejtett gondolatait
mondja ki: „…az olvasás messzi
tájakra viszi az embert, elvegyül
a regényalakokkal, gyönyörkö-
dik egy-egy nemes jellemben,
egy-egy tiszta érzelemben és a
boldogság képeiben.”
„Vaubyessard-i utazása nagy re-
pedést támasztott az életében,
hasonlót egy nagy szakadékhoz,
aminôt az orkán váj egykor,
egyetlen éjszaka a hegyekben.”
(I. 8.)
Bovaryné nem egyszerûen romlott, kéjvágyó asszony, aki
testi örömöket hajszolva megcsalja férjét. Romantikus ol-
vasmányainak esik áldozatul: a regények színesen tarka,
érdekes világát szeretné átültetni a valóságba – sikertelenül.
Így lesz szinte nôi párja a középkori lovagregényeket átélni
akaró Don Quijoténak.
A falusi életben nem sok örömet találó vidéki kislány ti-
zenhárom évesen került a roueni zárdába, az apácák iskolájá-
ba. Falta a könyveket. Tizenöt éves korában már „egy egész köl-
csönkönyvtár porát szívta magába”. „Ezekben a regényekben nem
volt szó másról, mint szerelemrôl, szerelmes nôkrôl és férfiakról, meg
üldözött hölgyekrôl, akik hirtelen elájulnak egy magányos kéjlakban.”
Egy mesés és változatos világról ábrándozik késôbb is, szün-
telenül álmait kergeti. Távol a nagyvilágtól egyetlen szórako-
zása az olvasás.
Emma nagy tévedése, bukásai sorozatának oka az a
naiv hit, hogy a dolgoknak nem lehet megismétlôdniük. Úgy
gondolja, hogy életének minden fordulatával csak egy jobb
korszak következhet, ha már a korábban átélt rossz volt.
Mindannyiszor csalódnia kell: kiemelkedési kísérletei rendre
zátonyra futnak: élete állandó ismétlôdés.
A házasság elsô napjaiban igyekszik meggyôzni önmagát,
hogy boldog, hogy ezek életének legszebb napjai. De hiába
próbálja magát szerelembe ringatni, a hétköznapok esemény-
telen egyhangúsága lassanként valami lelki elhidegülést lop
szívébe kövér és esetlenül szellemtelen férjével szemben. Ez
az elhidegülés az ideges ingerültségen át fokozatosan a teljes
kiábrándulásig, sôt a megvetô undorig növekedik majd. Pedig
szeretne tiszta lenni, megpróbálkozik az erényes és elérhetet-
len asszony szerepével is. A Rodolphe-fal való szakítás után
„megtér”, vallásos lesz, jótékonykodik: az égi szerelembe me-
nekül.
Charles-tól való irtózását orvosi hírnevének emelkedésé-
vel reméli ellensúlyozni. Azért beszéli rá ô is a szerencsétlen
ortopéd mûtétre, hogy legalább orvosként becsülhesse férjét.
A szégyen után teljesen kiábrándul belôle, ebbôl az „élôlény-
bôl”, s szinte kéjjel élvezi „a gyôzelmes házasságtörés minden go-
nosz iróniáját”. Az az önáltató meggyôzôdése, hogy minden
boldogságának legfôbb akadálya a férje, s elfonnyadt remé-
nyeibôl, „meddô erényének” és „áldozatának” hiábavalóságá-
ból kovácsol jogalapot a házasságtörésre. Egész létét hovato-
vább a csalások és hazugságok szövedéke hálózza be.
Legnagyobb élménye, életének valóságos vízválasztója a
vaubyessard-i meghívás és a bál, a keringô egy igazi vicomte-
tal (vikomt). A márki pazar kastélyában egy pillanatra legalább
olvasmányai világában érzi magát.
Ebbe a már egyszer megismert, megtapasztalt nagyvilágba
vágyódik állandóan. Ezeket az örömöket, a viharos, változa-
Flaubert: Bovaryné 49
 „Mindjobban átkozta a gondvi-
selés igazságtalanságát; fejét a
falnak támasztotta s úgy sírt; iri-
gyelte mindazokat, akik viharos
életet élnek, az álarcosbálokat, a
szemérmetlen örömöket, mind-
azzal a mámorral, amit ô maga
nem ismert, s amit ezek az örö-
mök biztosan garmadával ad-
nak.” (I. 9.)
Léon is döbbenve állapítja meg:
„Hol tanulta ez az asszony ezt az
olyan mély és titkolt s szinte
megfoghatatlan romlottságot?”
50 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
tos, izgalmas életet keresi szeretôinél is. Hajszolja a boldogsá-
got, de mindannyiszor csupán a boldogság látszatához jut el.
Kedvesei lélekben nem érnek fel hozzá: érzelmeik felszí-
nesek. Átlagos, hétköznapi emberek, s éppen attól a viha-
ros, izgalmas és lázongó élettôl riadnak vissza, amelyre pedig
Emma olyannyira áhítozik. Titkos és kényelmes szerelmi
társnak elfogadják Bovarynét, akitôl kaphatnak és akinek ad-
hatnak ideiglenesen érzéki örömöket, de életük megszokott
nyugalmát megzavarni nem engedik.
Jellemzô Rodolphe-ra, hogy mikor megismeri Emmát, s
fölfedezi benne a leendô gyengéd és odaadó szeretôt, a követ-
kezô gondolata már akörül forog, hogy a nyilván kellemes vi-
szony után miképpen szabaduljon meg tôle. Emma naivul
ôszinte, Rodolphe hazudozik. Vallomásai, fogadkozásai,
szöktetési tervei mind üres ámítások, amelyekkel egy ideig
magához láncolhatja a gyönyörû fiatalasszonyt. Emma felaj-
zott képzeletével hitelt ad mindennek, beleéli magát abba az
álomba, hogy kettesben olyan mesebeli tájakra utaznak,
ahonnan soha többé nem térnek vissza. Rodolphe-fal azon-
ban nem a megálmodott egzotikus tájakra jut el, csupán a La
Huchette-i (la üset) uradalom kastélyába.
Léon, második szeretôje, aki az elsô yonville-i évben ugyan-
olyan romantikus álmodozónak mutatkozott, mint Emma,
legalább a roueni „nagyvilág” rejtélyeibe vezeti be. De a már
Párizst is megjárt volt segédjegyzô szemében sem több, mint
tökéletes szeretô, igazi elôkelô hölgy, férjes asszony, akire egy
fiatalember büszke lehet. Bovaryné azonban mindkét szerel-
mi kapcsolatában ennél jóval többet akar. Egyre szenvedélye-
sebb és kéjvágyóbb lesz, de szertelen rajongásával, szerelmi
áradozásainak zuhatagával mindkét férfinak terhessé válik, s
mind kevésbé titkolják közönyüket, elhidegülésüket, ugyan-
akkor – titokban, maga elôtt rejtegetve – Emma is érzékeli,
hogy szerelmei kezdik elveszíteni az újdonság varázsát, s kap-
csolataiban fölfedezi a házasélet minden íztelenségét, egy-
hangúságát. Boldogtalansága miatti kétségbeesése mind mé-
lyebb és veszélyesebb erkölcsi és anyagi örvényekbe sodorja.
A roueni álarcosbál fékevesztett dáridója után még ellenáll
ugyan a yonville-i közjegyzô (Guillaumin úr – gijjomen) sze-
relmi ajánlatainak, de Binet-nek a kért kölcsön fejében már
valósággal felajánlkozik.
Tragédiájának, ismétlôdô kudarcainak oka, hogy kép-
telen kitörni a sorsa által megszabott szûk keretekbôl, ô is
– akárcsak férje – több és más szeretne lenni, mint ami lehet-
ne. Végül marad egyszerû, boldogtalan asszony. Ebbe azon-
ban nem hajlandó belenyugodni, így élni tovább nem tud és
nem akar. Marad még annyi lelkiereje, hogy – Julien Sorelhez
hasonlóan – kilépjen a csúf és kiábrándító életbôl, s ettôl
válik ez a házasságtörô falusi asszony halottaságyán óriássá.

Hiteles korrajz A Bovaryné a realista hagyományokhoz kötôdik: története és
Flaubert mûve ezzel a társadalmi
háttérrel kiegészülve lett a kora-
beli francia valóság hiteles és fe-
ledhetetlen korrajza is, mely
csendes iróniával ábrázolja Yon-
ville-nak és lakosainak egész ér-
tékrendjét.
A yonville-i törpék azonban mellette még törpébbé válnak.
Emma arzénes haláltusáját „a francia hagyomány két arca vi-
gyázza: a katolikus és a voltaire-iánus, a pap és a patikus”
(Poszler György: A regény válaszútjai. Korona Nova, 1997.
24. l.). Vitájuk a halott mellett el-elcsendesedik, mindketten
szundikálnak egyet. A különbség csupán arra szorítkozik már
közöttük, hogy a pap szenteltvizet hint szét a szobában, a
gyógyszerész pedig klórmésszel szórja tele a padlót.
Mikor Bovarynét temették, Rodolphe és Léon nyugodtan
aludtak, halála nem rendítette meg ôket.
helyszínei megfelelnek a valószerûség korabeli követelmé-
nyeinek, jóllehet sem Tostes, sem Yonville nem található
meg Normandia térképén, s a fôszereplôt sem tekinthetjük
igazán „tipikus” alaknak, átlagos figurának. A térben és idô-
ben meglehetôs pontossággal elhelyezkedô egyedi eseménye-
ken s az aprólékosan részletezô leírásokon túl a regény – ha
nem is balzaci teljességében – felvillantja az egész kort, Lajos
Fülöp polgárkirályságának jellegzetes tényeit, a társadalmi
mozgás fôbb irányait. A francia vidék társadalma még alapjá-
ban mezôgazdasági jellegû, de a földtulajdon mellett egyre
erôteljesebb az iparosodás, s ez már eléri a falusi mezôvárost
is: Yonville közelében pl. lenszövô üzemet építenek. A társa-
dalmi élet súlypontja fokozatosan a jómódú kispolgárság ré-
tegébe helyezôdik át: a regény meghatározó szereplôi többsé-
gükben idetartoznak. Mindenkit megszáll a gazdagodás szen-
vedélye, mindenki elvágyódik és fölfelé tör. Nemcsak Emma
és Léon álmodozik Párizsról, a falusi borbély is nagyvárosi
fodrászmûhelyrôl ábrándozik.
[A regénybõl vett idézetek Gyergyai Albert fordításai.]
Flaubert: Bovaryné 51