Dosztojevszkij
Feljegyzések A feljegyzések az egérlyukból (1864) címû kisregény a késõb-
az egérlyukból
A feljegyzéseket „közrebocsátó”
szerzõ maga is „a paradoxon em-
berének” nevezi a mû végén – a
mindössze háromsoros elbeszélõ
közlésben.
Az az „egérlyuk”, „odú”, ahová el-
vonult, egy hitvány, pocsék, vá-
rosszéli szoba Péterváron. A ne-
vét sem árulja el.
„Én nemcsak rosszindulatú nem
tudtam lenni, de semmi egyéb
sem: se rossz, se jó, se aljas, se
becsületes, se hõs, se féreg.
Most pedig itt tespedek a zu-
gomban, és azzal a teljesen
meddõ, rosszmájú vigasszal her-
gelem magam, hogy okos em-
berbõl nem is lehet komolyan
semmi, csakis az ostobákból le-
het valami” – vallja be magának.
52 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
bi nagyregények nyitányának tekinthetõ. Fõszereplõje már
tipikusan dosztojevszkiji hõs: „rendkívül fejlett tudattal
rendelkezõ”, állandóan töprengõ, önmagával és a társadalom-
mal meghasonlott lény, aki szándékosan zárta ki magát a
„normális” emberek közösségébõl. Egész élete és személyi-
sége csupa ellentmondás, kínzó kontraszt.
Az egérlyuk címû elsõ rész formája a vallomásszerû gyó-
nás, a lélek mélyrétegeit, a tudat belsõ tereit átvilágító, dialó-
gusokat imitáló belsõ monológ. A fõhõs – saját nyilatkozata
szerint – úgy ír, mintha olvasókhoz szólna, de ez pusztán kül-
sõség: csak azért teszi ezt, mert így könnyebb írni.
Személyérõl, életérõl egy szóval sem tudunk többet, mint
amit õ maga is tud önmagáról, s amit „olvasóinak” tudomá-
sára hoz. Negyvenéves, törvényszéki ülnök volt, de egy éve
hatezer rubelnyi örökség birtokában nyugdíjba ment – meg-
alázott és sértett emberként.
Újra meg újra ismételgeti, hogy „a nagyon fejlett tudat”, „a
tudat túltengése” igazi, hamisítatlan betegség, s éppen
emiatt nem képes a normális emberi életre. Az örökös gon-
dolkodás, a lelkében nyüzsgõ ellentétes elemek sokasága
nemcsak önmarcangoló gyötrõdéssel jár együtt, hanem
kikezdte önbecsülését is, és teljes tehetetlenségre kárhoztatta.
Örök tétovázások izgalmában, lázában ég: minden döntésérõl
már elõre tudja, hogy egy pillanat múlva megbánja és meg-
másítja. Önjellemzését minduntalan módosítja, korábbi kije-
lentéseit rendszerint visszavonja. Önkínzó konoksággal
megveti magát ezért az állapotért. Mint rendkívül fejlett
tudatú „egér”, tisztában van helyzete kilátástalanságával.
Rádöbben, hogy most már nincs kivezetõ út, már sose lesz
más ember; még ha maradna is valamiféle lehetõsége, hogy
valami mássá változzék, elõre tudja, hogy nem akarna meg-
változni. Nem is vitte soha semmire.
Nemcsak önmagát nem becsüli semmire, hanem örökös
perben áll az „egészséges”, tehát fejletlen tudatú emberek
világával is.
Lenézõ, elítélõ véleményét több-
ször is nyomatékosan hangoztat-
ja: „minden természetes és cse-
lekvõ ember éppen azért cselek-
võ, mert buta és korlátolt.”
Ezt a boldog jövõt, az emberiség
„örök tavaszának és nyarának”
álmát vázolta fel Nyikolaj Gavri-
lovics Csernisevszkij (1828–1889)
Mit tegyünk? címû utópikus re-
gényében, mely 1863-ban, tehát
egy évvel korábban jelent meg,
mint Dosztojevszkij kisregénye.
Csernisevszkij szerint az eljöven-
dõ világban az „okos önzés”
(„értelmes egoizmus”) irányítja
majd az „új emberek” cselekede-
teit: felismerik, hogy az emberi-
ség boldogsága az egyén bol-
dogságának a feltétele, s min-
denkinek az lesz az egyéni hasz-
na, hogy tiszta és becsületes
legyen. A regény hõsnõje olyan
jövõbeli „kristálypalotáról” álmo-
dik, amelyben boldog, szép fér-
fiak és nõk a munka és az öröm
szabad életét élik, ahol fészket
rak majd a boldogság madara.
„Az ember, bárki legyen is, min-
dig és mindenütt úgy szeretett
cselekedni, ahogy akart, nem
pedig úgy, ahogy a józan ész és
az elõny parancsolta.”
Ez a legelõnyösebb elõny – még
abban az esetben is, ha nyilván-
valóan kárt okozunk vele ma-
gunknak – „mindenesetre meg-
õrzi a számunkra legfontosabbat
és legdrágábbat: személyiségün-
ket, egyéniségünket.”
Elképzelt ellenfeleivel, fiktív vitapartnereivel folytat
dialógust: megszólítja õket, néha hosszasen „idézi” ellenvé-
leményüket. Az „odúlakó” arról gondolkozik a legtöbbet,
hogy vajon mit gondolnak, mit gondolhatnak róla a többiek,
s a róla alkotott feltételezett véleményeket igyekszik rendre
megcáfolni. Szorongva próbálja kifürkészni mások ítéletét,
megpróbálja megfogalmazni, mit vethetnek a szemére má-
sok, a normálisak. Mert az eddigiekbõl is nyilvánvaló, hogy az
élet és a társadalom nagy kérdéseirõl gyökeresen másként
vélekedik, mint a többiek.
Mindenekelõtt a felvilágosodott racionalizmusnak azt a
naiv optimizmusát zúzza szét szenvedélyes érveléssel, hogy
az ember megszelídül és egyre nemesebbé válik a civilizáció
következtében. Szembeszáll azzal az utópista elképzeléssel,
hogy az ember csak azért követ el aljasságot, mert nem ismeri
igazi érdekeit; de ha felnyitják a szemét, ha felvilágosítják
valódi érdekeirõl, rögtön abbahagyja az aljasságokat, rögtön jó
és nemes lelkû lesz.
Az egérlyuk lakójának vitapartnerei voltaképpen azt „állít-
ják”, hogy a felvilágosult, fejlett ember tudatosan nem akar-
hat magának hátrányos dolgot, s az emberi akarat a jövõben a
tudomány meg a józan ész követelményeihez fog igazodni.
Az odúlakó elfogadja ugyan, hogy ez a matematika, a logi-
ka törvénye, de azt már nem, hogy az emberiségé, az emberi
természeté. Tiltakozik az ellen, hogy az ember belekénysze-
ríthetõ valamilyen matematikai képletbe, hogy tetteit valaha
is az „okos önzés” fogja irányítani. A civilizáció – szerinte –
nem nemesítette meg a társadalmat, hiszen a legrafináltabb
vérontók csaknem kivétel nélkül épp a legcivilizáltabb urak
voltak, s az ember gonoszabbul és galádabbul áhítozik a vérre,
mint annak elõtte.
Az örökké gondolkodó, a lélek mélységeiben vájkáló odú-
lakó fölfedezi, hogy az ember számára a „legelõnyösebb
elõny”, amelyet nem lehet besorolni semmiféle rubrikába,
„a tulajdon önálló, szabad akarata, a tulajdon szeszélye, ha
az akár szörnyû is, a tulajdon fantáziája, ha néha az õrületig felhevül
is”. Az emberi akarat – szövi tovább a maga eszméjét – na-
gyon gyakran, sõt legtöbbnyire teljesen makacsul ellent-
mond a józan észnek, és ebbõl logikusan következik, hogy
a világtörténelemrõl mindent el lehet mondani, csak azt az
egyet nem, hogy ésszerû. Minden emberi dolognak csakis az
a lényege, hogy az ember pillanatonként bebizonyítsa magá-
nak: õ ember, nem pedig orgonasíp. Az ember, ha ember akar
maradni, s nem matematikai képlet, görcsösen ragaszkodik
ahhoz, „hogy legyen joga akár a legostobább dolgot is kívánni magá-
nak, és ne verje bilincsbe az a kötelesség, hogy csakis okosat kívánjon”.
A hosszas, töprengõ gubbasztás az egérlyukban arra is rá-
vezette a vallomástevõt, hogy az ember nemcsak a jólétet sze-
Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból 53

Maga a történet mintegy az elõ-
zõ rész magyarázataként is fel-
fogható: a furcsa, meghasonlott
lélekállapot egyik kiváltó oka is
lehet.
A kocsist ököllel tarkón vágta, Li-
zának pedig teljesen felkavarta a
lelkét. Valósággal a kétségbe-
esésbe taszította, mikor méltat-
lan foglalkozásának borzalmas
jövõjérõl prédikált neki. A szeren-
csétlen lányt „a mellében felgyü-
lemlett zokogás majd szétvetet-
te, aztán hirtelen sikollyal, üvöl-
téssel kitört belõle”.
54 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
reti, hanem néha rettenetesen, szenvedélyesen szereti a szen-
vedést is.
Ha pedig ilyen az ember és a világ, ha sem az egyiket, sem
a másikat nem lehet megváltani, jobbá tenni, akkor a végsõ
következtetés: jobb semmit sem csinálni, jobb a tudatos
tétlenség. Az odúlakó persze rögtön hozzáteszi, s esküvel
erõsíti meg, hogy amit eddig összefirkált, abból egy árva szót
sem hisz el, s azt gyanítja, úgy hazudik, mintha könyvbõl
olvasná. Így válik valóban tehetetlen, fölösleges emberré.
A kettéhasadt tudatú elbeszélõ képtelen megoldani az élet
kérdéseit. Eszméinek lejegyzésétõl azt remélte, hátha meg-
könnyebbül lelki gyötrelmeitõl. Ez a cél vezeti akkor is, mi-
kor egy különösen nyomasztó, szégyenletes, réges-régi em-
lékétõl szeretne megszabadulni. Ezt a kínos históriát a
nedves, zavaros, csaknem sárga hó juttatta eszébe.
A kisregény második, terjedelmesebb része – A nedves hó
kapcsán – egy 16 évvel korábbi epizód elbeszélése. Ezt is
az odúlakó mondja el, s ezért itt is mindent az õ megvi-
lágításában látunk.
A fõhõs (élete) már 24 éves korában is zord, rendezetlen és
az elvadulásig magányos volt. Ellentmondásos viszony kap-
csolta mindenkihez: iskolatársaihoz, hivatalbeli kollégáihoz.
Hol gyûlölködve lenézte, hol maga fölé helyezte õket. Az em-
berkerülõ fõszereplõ egyedül, éjszakánként, titokban, félve,
alávalóan „züllögetett”, szégyenben égve, mert mindenféle
sötét, igen sötét helyekre járt. De ettõl a züllögetéstõl is meg-
csömörlött.
Élete gyökeres fordulataként élte át négy volt iskolatársával
való találkozását. A búcsúebédre semmi kedve sem volt
elmenni, s éppen azért dühöngött, mert biztosan tudta, hogy
mégis elmegy. Arról ábrándozott, hogy diadalt arat felettük,
megszeretteti magát velük „fennkölt gondolataiért és kétségbevon-
hatatlan szellemességéért”. A találkozás azonban az elbeszélõ szá-
mára a megaláztatások sorozatát jelentette: társai levegõ-
nek nézték, szinte szóba sem álltak vele, ügyet se vetettek rá.
16 év múlva is úgy tekint vissza erre a napra, mint életének
legalávalóbb, legnevetségesebb és legszörnyûbb pillanataira.
A tervezett bosszúból, hogy felpofozza Zverkovot, s az
majd kénytelen vele párbajozni, semmi sem lett, mert a nyil-
vánosházban már nem találkozhattak. A legvadabb ötletek
kergették egymást az agyában, s közben ezek miatt is szégyen-
kezett maga elõtt. Hatalmát, „fensõbbségét” a vérig sértett,
megalázott odúlakó csak a nála gyengébbekkel, a kocsissal, il-
letve Lizával, a fiatal és csinos utcalánnyal szemben képes ér-
vényesíteni.
Liza a felsõbbrendû lényt, a megmentõjét látta benne, de
mélyen és õszintén csak akkor szerette meg, amikor három
nap múlva félszegen és reménykedve fölkereste az „egérlyuk-

Ez a szeretet emeli magasan Li-
zát, az utcalányt a szeretni kép-
telen odúlakó fölé, ez teszi való-
di hõssé az „ellenhõssel” szem-
ben.
A „feljegyzések” befejezetlenek,
az elbeszélésnek nincs lezárása:
maga a közreadó (az író) egysze-
rûen abbahagyja a továbbiak
közlését.
ban”. Ott állt elõtte a fõhõs – földúlva még az inasával való
ideges veszekedéstõl – rongyos háziköpenyben, „megsemmi-
sülve, megszégyenülten, gyalázatosan nagy zavarban”. Idegroha-
mában hirtelen könnyekben tört ki, s szégyellte magát e zo-
kogás közben. S mikor a legsúlyosabb vádakkal illette magát
(pl. „aljas gazember, önzõ lajhár vagyok”), valami váratlan
történt: Liza hirtelen hozzárohant, mindkét karjával átölelte a
nyakát, és sírva fakadt. A lenézett és szerencsétlen prostituált
fölfedezte benne a szegény és szenvedõ embert. Meg-
értette azt, amit egy nõ mindig mindennél elõbb megért, ha
igazán szeret: hogy volt vendége is szánnivalóan boldogtalan
és szerencsétlen. A szeretetben megtisztuló Liza undorodva
dobta vissza a markába gyömöszölt ötrubeles bankót, a fõhõs
pedig visszazuhant reménytelen magányába, önmarcangoló
ellentmondásai közé. Utánarohant ugyan, hogy bûntudatá-
ban térdre boruljon elõtte, és esedezve bocsánatát kérje, de
már akkor sem volt benne egy szemernyi kétség sem aziránt,
hogy a félútról úgyis visszafordul. Tudta, hogy másnap épp
azért gyûlölte volna meg, mivel elõzõ nap a lábát csókolgatta.
Közben csendesen, csaknem függõlegesen hullt a nedves hó,
dunnát terített a kihalt utcára.
Tizenhat év múlva is kínosan idézi ezt a történetet, s szé-
gyenkezve írja elbeszélését: „de hát ez már nem irodalom, hanem
vezeklés.” Egyre azon a meddõ kérdésen rágódik: „mi jobb, az
olcsó boldogság vagy a magasztos szenvedés?” Természetesen kép-
telen bármiféle végsõ döntésre jutni.
Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból 55