Guillaume Apollinaire
Égöv A szimultán technikára a legjobb példa a Szeszek címû kötet
A költemény szabálytalan hosz-
szúságú, páros rímû sorai nem
rendezôdnek strófákba, írásjelek
nem érzékeltetik a mondatok ha-
tárait, s így a vers véget nem érô
hömpölygésnek, megállás nél-
küli felsorolásnak tûnik, ám az
egészet összefogja az élet lénye-
gét, „szeszét” kifejezô költôi len-
dület, líraiság és dallamosság.
A vers címe eredetileg Kiáltás
volt.
A lemondó gesztusba belejátszik
a Marie Laurencinhez fûzôdô sze-
relem elmúlása is.
104 AZ AVANTGÁRD IRODALMÁBÓL
legelsô verse, az Égöv (1912).
A vers fiktív kerete egy hajnaltól reggelig tartó séta, kó-
szálás Párizs utcáin: ebben a tér- és idôkeretben zsúfolódnak
össze a régi emlékek és a frissen szerzett élmények a legkü-
lönfélébb látomásokkal együtt. – A költô önmagáról egyes
szám második személyben szól: valójában önmagához beszél;
az elsô személyû elôadás csak elvétve fordul elô.
A legelsô sor – „Végül is únod e régi világot csupa rom” – hety-
ke, megvetô felkiáltásként hangzik. A költô kiábrándultan
fordul el a régi világtól; úgy szól a verset indító kijelentés,
mintha valami számvetés, a múlttal való szembenézés végsô
összegzése volna. A következô sor képei meghökkentôek; gro-
teszk bájukat a jellegzetesen nagyvárosi (párizsi) és a buko-
likus elemek merész összekapcsolása teremti meg: „Ó pásztor-
lány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon.” – A költemény
több más helyén is vissza-visszatérnek olyan meglepetés-
szerû képek, amelyekben valójában össze nem illô dolgok
ötvözôdnek: az elavult világban például csak a vallás ôrizte
meg frissességét, modernségét, mert olyan „egyszerû akár a re-
pülôk terén a gépek csarnoka” (hangárai). A kereszténység idô-
szerûségérôl elmélkedik, mégis visszatartja a szégyen, hogy
aszerint éljen.
A reggeli nagyváros új élményei: plakátok, prospektusok,
hírlapok, bûnügyi füzetes regények kötik le figyelmét. Majd
a hajnali fényben egy szépnek látott „ifjú utca” bûvölete emeli
ki tudata mélyrétegeibôl gyermekkori önmagát: „és te nem
vagy más csak egy fiúcska még”. Egymásra sorjáznak ezután a mo-
nacói emlékek, amikor még René Dalize-zal (röné dalíz) együtt
a kollégium templomában hajnalig térdepeltek, szívükben a
vallás áhítata s Krisztus szeretete élt. A gyermekkori emléke-
zést újra egy groteszknek ható, jellegzetesen 20. századi kép
zárja:
„Ez a Krisztus ki égbe száll ahogy pilóta még soha
A világ magassági versenyének ô a bajnoka”

„Most forró parton ülsz elôtted a
Földközi-tenger…” – „Kis fogadó
kertjében üldögélsz most Prága
mellett…” – „Imé Marseille-ban
vagy…” – „Imé Coblenzban
vagy…” – „Imé Rómában ülsz…”
– „Imé most Amsterdamban
vagy…”
A primitív népek ôsi mûvészete
és hitvilága iránti érdeklôdés a
modern civilizációból menekülô
ember útkeresését jelzi.
Az ifjú század büszke csodájának, a repülésnek a képzete
különös látomássorozatot indít el: „madárrá változik e szá-
zad”, s a levegôt mitikus és legendás lények népesítik be, iga-
zi és mesebeli madarak milliói „pajtáskodnak ott fönn mindany-
nyian a szálló gépmadárral”.
Az égi vízió után a földre helyezôdik át az írói szemlélet.
„Most Párisban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben” – ezzel
a mondattal kezdôdik az újabb egység, de a „most”-tal szemben
a fantázia szabad csapongása révén fölmerül a „régmúlt idôk-
ben” való élet elképzelése: a szerzetesi lét, életforma egy ko-
lostor mélyén. A középkori magány vágyához kapcsolódik
mostani magánya, s közvetlenül, egyes szám elsô személy-
ben törnek fel az elhagyott, megsebzett férfi panaszai:
„A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen
Egy szerelemtôl szenvedek s szégyenlem gyöngeségem”
A jelent a múlt emlékeinek spontán áradása szövi át: a köl-
tôi én visszahátrál életébe „lassan s andalogva”. De a régmúlt
évek, a földrajzilag távol esô helyszínek élményei is jelenként
idézôdnek fel, mintha most történne vele mindez. A szép
emléktöredékek, pillanatképek visszaálmodását a párizsi le-
tartóztatás még mindig fájó szégyene zárja le. Ezután – mint-
egy életét mérlegre téve – keserû, kiábrándult létösszegzô
sorok következnek:
„Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kísért falukon városokon át
Mielôtt észrevetted volna vad korod s a rettentô hazugságok sorát
Húsz és harminc éves korodban szerelemtôl szenvedtél ziláltan
Úgy éltem mint egy eszelôs idômet elprédáltam”
A sokféle utazás emlékképei a szegények utazásával, a meg-
riadt kivándorlók látványával, valószínûtlen álmaikkal mo-
sódnak egybe, s a költô csapongó érzelmei a szegények iránti
szánalomban, részvétben oldódnak fel. Folytatódik az élmé-
nyek sorjázása: megáll egy „alja bár elôtt”, betér egy olcsó ven-
déglôbe, elkeveredik a szerencsétlenek között, akiknek „súlyos
gond a lét”, de magánya egyre szorongatóbb, nyomasztóbb. Vé-
gigélve pár órában sok- sok élményt, érzést, hangulatot, szem-
benézve önmagával így vonja meg a végsô számvetést:
„És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te
Akár a pálinkát iszod az életed te” (Radnóti Miklós fordítása)
Az éjjel már búcsút int, s az utcákon kószáló költô – hajnal
felé – hazatér „óceániai s guineai bálványai”, egy másféle hit s
másféle forma Krisztusai közé.
Apollinaire 105