Csehov
A 6-os számú Az orosz élet mozdulatlanságának, az elképesztõ elmaradott-
kórterem
A „kisregény” egyik legfõbb cél-
kitûzése a passzivitást hirdetõ
tolsztoji életszemlélet cáfolata, a
tolsztojánizmussal való leszámo-
lás.
Nyikita, az embertelen hatalmi
gépezet durva végrehajtója, „po-
fozza a betegeket, mellbe, has-
ba, hátba vágja õket, üti, ahol éri,
és szilárdul meg van róla gyõzõd-
ve, hogy enélkül nem volna itt
rend”.
56 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
ságnak és az embertelen kegyetlenségnek filozofikus-szim-
bolikus összefoglalása A 6-os számú kórterem (1892). Ez
hosszú novella, inkább kisregény, tehát nem illenek rá az
ún. rövid elbeszélés mûfaji sajátosságai. Cselekménye gazda-
gabb, szereplõgárdája népesebb, elõadásmódja részletezõbb,
az írói közlés bõvebb áradású, nem visszafogott. Megtartja a
hagyományos novella módszereit, s ezért kivételnek számít
Csehov novellisztikájában.
Ez az író egyik legreménytelenebb, legmegrendítõbb alko-
tása. Csehov alig tudja visszafogni felháborodását, dühét a fé-
lelmetes gonoszság, a tudatlanság és az emberi aljasság láttán.
Ez a fajta indulati tartalom is kivétel életmûvében, hiszen írá-
sainak túlnyomó többségében inkább mosolygó részvéttel és
szánalommal ábrázolja boldogtalan hõseinek sorsát.
Az események színtere egy isten háta mögötti orosz kis-
város kórháza. Maga a település kétszáz versztányi távolság-
ban van a legközelebbi vasútállomástól (lovas kocsival kétnapi
út) s több évszázadnyi messzeségben a 19. századi tudomány-
tól és civilizációtól. A polgármester és valamennyi városatya
írni-olvasni alig tudó iparos és kispolgár, de az elmaradottság-
nak és a tudatlanságnak bevehetetlen erõdítménye maga a
kórház, mely „lopással, mocsokkal, pletykával, komázással, durva
szemfényvesztésel tartja fenn magát”. A 6-os számú kórterem en-
nek a kórháznak egy korhadó melléképülete, ahol öt elmebe-
teget „ápolnak”. A bûzben és szemétben teljhatalmú úr az
ápoló, Nyikita. Kivénült obsitos katona, egyike azoknak az
együgyû, tevékeny és korlátolt embereknek, akik a világon
mindennél többre tartják a rendet.
Ez ellen a félelmetes világ ellen lehet lázadni, vagy lehet
közönyösen mindent tudomásul venni, de megváltoztatni ezt
a világot reménytelen törekvés. Ezt bizonyítja a két fõszerep-
lõ, Gromov és Ragin doktor sorsa: nincs menekvés Nyikita üt-
legei elõl, az önkény összezúzza, elpusztítja azt, aki tiltakozni
mer.

A város lakóiról „mindig megve-
tõen nyilatkozott, fertelmesnek,
utálatosnak tartotta otromba
mûveletlenségüket és álmos,
állati életmódjukat”.
Csupán a postamester látogatja
meg néha, s neki panaszkodik,
hogy ebben a városban nincse-
nek olyan emberek, akikkel az
idõt „büszke és szabad eszmék
kicserélésében” lehetne eltöl-
teni, pedig egyedül a szellem a
pótolhatatlan élvezetek forrása.
Ivan Dmitrics Gromov a 6-os számú kórterem, a börtön-
tébolyda egyik lakója. 33 esztendõs, volt gimnáziumi tanár
és bírósági végrehajtó. Üldözési mániában szenved. Hosszú
évek óta él már a kórteremben. Mûvelt és olvasott fiatalem-
ber volt, Péterváron egyetemre járt, de tanulmányait apja ha-
lála és a család anyagi összeomlása miatt abba kellett hagynia.
Visszatért szülõvárosába, de ingerlékenysége és gyanakvó ter-
mészete miatt senkivel sem tudott bizalmasabb viszonyba ke-
rülni. Egyre jobban félrevonult és menekült az emberek elõl.
Egy váratlan élmény (két megbilincselt rabot látott négy pus-
kás fegyõr kíséretében) fölerõsítette rettegését: végül úgy
érezte, hogy „az egész világ minden erõszakos hatalma háta mögött
tömörül, és üldözõbe veszi”.
Andrej Jefimics Ragin húsz éve vezeti egyedüli orvosként a
kórházat. Mikor átvette megbízatását, a kórházat borzalmas
állapotban lelte. A kórtermekben, de még az udvaron is léle-
gezni sem lehetett a fojtó bûztõl. Az ápolók, ápolónõk és
gyermekeik a kórtermekben aludtak a betegekkel együtt, de
nem volt nyugtuk a poloskáktól, csótányoktól, egerektõl. Az
egész kórházban csupán két sebészkés volt, és nem volt egyet-
len lázmérõ sem. A fürdõkádakban burgonyát tároltak. A fel-
ügyelõ, a gazdasszony és a felcser kifosztották a betegeket.
Elõdje, az öreg orvos eladogatta a kórház alkoholkészletét, és
egész háremet rendezett be magának ápolónõibõl és nõbete-
geibõl.
Ragin doktor az elsõ idõkben még nagy lelkesedéssel dol-
gozott, de az idõk múltával megunta munkáját, amelyet egy-
hangúnak és teljességgel haszontalannak érzett. Elengedte a
gyeplõt, és csak ritkán járt be a kórházba. Önmaga megnyug-
tatására egy sajátos filozófiát gondolt ki. Minek akadályozni az
embereket a meghalásban, hiszen a halál az élet normális és
törvényes befejezése? Minek enyhíteni a fájdalmakat, mikor a
szenvedés a tökéletesség felé viszi az embert? Egyébként is, ha
az emberiség csakugyan megtanulja a szenvedéseket enyhíte-
ni pirulákkal meg cseppekkel, akkor végképp megfeledkezik
a vallásról meg a filozófiáról.
Ragin teljes passzivitásba süllyed, semmittevéssel tel-
nek napjai. Csak olvas, bölcselkedik és töpreng. Magányosan,
elszigetelten él.
Egy tavaszi, márciusi estén – húsz év óta elõször – Ragin
doktor mégis belépett a 6-os számú kórterembe. Már ekkor
érdekes, az orvost erõteljesen felzaklató beszélgetés alakul ki
közte és Gromov tanár között. Ragin igyekszik megnyugtatni
az embertelen körülmények ellen tiltakozó, a börtön-téboly-
dából szabadulni akaró Gromovot: törõdjék bele abba a gon-
dolatba, hogy itt-tartózkodása múlhatatlanul szükséges; ha
egyszer van börtön és õrültek háza, akkor valakinek ülnie is
kell benne. Arra biztatja, hogy találjon megnyugvást önma-
Csehov: A 6-os számú kórterem 57
 Mind Ragin, mind Gromov érv-
rendszerében – a kései Csehov-
hõsök gondolkodásához hason-
lóan – felbukkan egy távoli, bol-
dog jövõrõl való homályos kép-
zelgés, amikor már nem lesznek
börtönök és bolondházak, „fel-
ragyog az új élet hajnala, az igaz-
ság gyõzedelmeskedik”.
Ragin sztoikus és tolsztojánus né-
zeteket hangoztat:
Gromov mindezzel szembeszáll:
58 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
gában; a szabad és elmélyedõ gondolkodás s a világ gyarló
hiúságainak teljes megvetése: két olyan áldás, amelynél na-
gyobbat ember sohasem ismert.
Gromov dühösen veri vissza az orvos tételeit: az „elmélyedõ
gondolkodás” és a világ megvetése üres fecsegés; szabadon akar
élni, mert szenvedélyesen szereti az életet.
Az orvos azzal a meggyõzõdéssel tér haza, hogy amióta
ebben a városban lakik, ez az õrült az egyetlen okos és érdekes
ember, akivel lehet beszélni. Ettõl kezdve gyakrabban, késõbb
naponta bejár az elmebetegek termébe. Vitája Gromovval
egyre élesebb, egyre tartalmasabb lesz.
„A meleg, kedélyes szoba és e közt semmin sem csodálkozik.” Idézi
a kórterem között semmi különb- Marcus Aureliust (markusz
ség nincsen. A nyugalom és a meg- auréliusz; 121–180), a filozó-
elégedés nem az emberen kívül fus római császárt: „A fájda-
van, hanem benne magában. – lom nem egyéb, mint a fájdalom
A bölcs vagy egyszerûen gondol- élénk képzete”, s ha kivetjük
kodó, elmélkedõ ember éppen magunkból ezt a képzetet,
azzal tûnik ki, hogy megveti a megszûnik a fájdalom.
szenvedést; mindig elégedett, és
Szerinte „az a tan, amely azt A tanárnak az a véleménye,
hirdeti, legyünk közönyösek a hogy Ragin gondolkodás-
gazdagság, az élet élvezetei módja „az a filozófia, amely leg-
iránt…, teljességgel érthetetlen az jobban megfelel az orosz naplopó
emberiség túlnyomó többsége szá- természetének”. – „Roppantul
mára, mivel ez a többség sohasem kényelmes filozófia: tenni nem
ismert sem gazdagságot, sem él- kell semmit, az ember lelkiisme-
vezetet; a szenvedést megvetni rete tiszta és amellett még bölcs-
pedig annyit jelentene számára, nek is tarthatja magát…; ez nem
mint megvetni magát az életet, filozófia, nem gondolkodás, nem
mert az ember egész léte abban széles látókör, hanem lustaság,
áll, hogy szenved éhségtõl, hideg- fakírság, álmos, tompa elbutult-
tõl, sérelemtõl, veszteségtõl s végül ság…”
a hamleti halálfélelemtõl”. –
A kórházban és a városban hamarosan elterjed a híre, mint
valami különös és szokatlan eljárásnak, hogy a doktor rend-
szeresen látogatja a 6-os számú kórtermet. Ettõl kezdve Ragin
némi titokzatosságot észlel maga körül: az emberek összesúg-
nak a háta mögött, furcsán viselkednek vele szemben. A város
korrupt vezetõi azt tanácsolják neki, pihenjen, vonuljon nyu-
galomba (nyugdíj és végkielégítés nélkül). Egyszóval: min-
denki betegnek, õrültnek tartja; kezelés és vigasztalás ürü-
gyén a nyakára járnak, hazudoznak neki, ostoba viselkedé-
sükkel terhére vannak. Egy váratlan dühkitörését a betegség
elhatalmasodásának tüneteként magyarázzák. Másnap utóda,

Az orvos számára eltûnik a szen-
vedés megváltó erejébe vetett
hit, a fájdalom képzetét felváltja
a fizikai fájdalom, feltámad fele-
lõsségérzete, gyötri a lelkifurda-
lás.
Csehov azt hirdeti, hogy a bele-
nyugvás, a lemondó türelem
megölõje az emberhez méltó
életnek.
Ványa bácsi
Hobotov doktor konzílium címén a kórházba csalja, s mint
elmebeteget bezárják a 6-os számú kórterembe.
Ragint iszonyat és kétségbeesés fogja el. Kinéz az ablakon,
s a kórház kerítésétõl nem messze, legfeljebb százölnyire,
kõfallal övezett, magas fehér házat pillant meg. A börtön volt.
„Íme a valóság” – gondolja. Elcsügged, képtelen megvigasz-
talódni filozófiájával, rá kell döbbennie, hogy helytelenül élt,
hamis bölcselete becsapta és félrevezette.
Mikor ki akart menni az udvarra, „Nyikita gyorsan kinyitot-
ta az ajtót, két kezével, térdével durván félrelökte Andrej Jefimicset,
azután lendületet vett, és öklével az orvos arcába vágott. [Ragin] be-
lekapaszkodott az egyik ágyba, s eközben érezte, amint Nyikita két-
szer hátbavágja.”
„Fájdalmában a párnába hara- hogy több mint húsz éven át õ,
pott, összeszorította fogát, és az Andrej Jefimics nem tudott és
agyában kavargó káosz közepette nem akart tudni errõl? Nem is-
hirtelen szörnyû, elviselhetetlen merte a szenvedést, fogalma sem
gondolat villant fel tûrhetetlen volt a fájdalomról, ennyiben tehát
világossággal: ugyanígy szenved- nem volt hibás – mondta magá-
tek éveken át, nap nap után ezek nak, de lelkiismerete ugyanolyan
az emberek, akik most fekete kérlelhetetlenül és durván vá-
árnyakként feküdtek a holdvilág- laszolt, mint Nyikita.”
ban. Hogyan történhetett meg, (Szõllõsy Klára fordítása)
Másnap estefelé Andrej Jefimics meghalt agyvérzésben.
A kisregény szimbolikája azt érzékelteti, hogy egész
Oroszország egy roppant tébolyda és börtön, ahol különbség
nélkül elpusztul mindenki, aki „ki akar menni az udvarra”, ki
akar szabadulni az embert megnyomorító rácsok mögül,
mert nem bírja elviselni a vád és ítélet nélküli rabságot.
A Sirályhoz hasonló jellegû és hangulatú Csehov többi szín-
padi mûve is. A Ványa bácsi (1897) szereplõi szintén bol-
dogtalan, egymás életét tönkretevõ, kiábrándult emberek.
Szerebrjakov mûvészettörténész, egyetemi tanár. Birtokát,
melyet elsõ feleségétõl örökölt, sógora, a 47 éves Vojnyickij
(„Ványa bácsi”) és meghalt felesége leánya, Szonya igazgatja.
Évtizedeken át küldözgették a pénzt a fõvárosba a „híres”
professzornak. A birtok sokszobás, hatalmas kastélyában él
még a tanár anyósa, egy elszegényedett földbirtokos is, a dada
meg néhány szolga.
Nyugdíjazása után az öreg Szerebrjakov nagyon szép és
fiatal (27 éves) feleségével, Jelenával, vidéki birtokára köl-
tözik, s ott kíván letelepedni. Megérkezésük megzavarja a
kialakult, megszokott életrendet. Egész nyáron mindenki
a köszvényes, reumás professzor betegségével nyûglõdik, az
unatkozó és boldogtalan Jelena pedig rég elhamvadt vágyakat
Csehov: Ványa bácsi 59

Szonya zsebkendõjével törölgeti
nagybátyja könnyeit, s vigasztal-
ja: „Szegény, szegény, Ványa bá-
csi, sírsz… (Könnyezik) Nem is-
merted az örömet világéleted-
ben, de várjál, Ványa bácsi,
várj… Megpihenünk… (Megöleli)
Megpihenünk!”
Három nõvér
A szereplõk mind hisznek a jövõ-
ben. Irina pl. tudja, „hogyan kell
élni”: „Az embernek fáradoznia
kell, dolgoznia arca verejtékével,
akárki is az, és csak ebben van az
élet értelme és célja, az ember
boldogsága és gyönyörûsége.” –
„Már közeledik, […] az az egész-
séges és hatalmas förgeteg –
mondja Tuzenbach –, mely le-
söpri társadalmunkról a tunyasá-
got, a közömbösséget, a munka
iránti elõítéletet, a rothadt unal-
mat.”
60 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL
ébreszt fel maga körül. Ványa bácsi reménytelenül ostromol-
ja szerelmével a fiatalasszonyt, de õ Asztrov doktor közeledé-
sét fogadja el. Bonyolítja az összekuszálódott emberi kapcso-
latokat, hogy a csúnyácska Szonya az orvosba szerelmes, s épp
Jelenát kéri fel, hogy segítse vágyai megvalósulását.
Ványa bácsi kiábrándul addig „istenített” sógorából, rá-
döbben, hogy hosszú idõn át egy tudatlan, hitvány áltudóst
szolgált, aki huszonöt esztendõn keresztül elõadott és írt a
mûvészetrõl, „pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez”. Ke-
serûen tudatosodik benne, hogy értelmetlenül és osto-
bán élt, elfecsérelte idejét, megöregedett, s most már semmi
reménye sem lehet. S mikor a professzor túl akar adni a birto-
kon, mert képtelen megszokni a vidéki életet, egy heves ve-
szekedés során Vojnyickij kétszer is rálõ sógorára, de mind-
kétszer célt téveszt. Kibékülnek ugyan késõbb, s a házaspár
Harkovba költözik. Megmarad a birtok, Szonya és Ványa bá-
csi pedig ugyanúgy folytatják elrontott életüket, mint addig, s
várják a sír megbékéltetõ nyugalmát.
A darab valamennyi alakja fura különc, de Asztrov doktor
véleménye szerint „az ember normális állapota a különcködés”,
s eszerint mindnyájan „normális” emberek.
A Három nõvér (1900–1901) is az élet sivár szürkeségérõl
szól. A „cselekmény” színhelye egy vidéki város. Itt volt
dandárparancsnok Prozorov tábornok, aki egy évvel korábban
meghalt. A beszélgetések az õ házában, gyermekei körében
hangzanak el. Az események (pl. házasság, gyermekek szü-
letése, halálos párbaj) vagy a felvonások közötti idõben, vagy
a színfalak mögött peregnek le.
A három nõvér a tábornok három felnõtt s mûvelt leánya.
A legidõsebb, Olga (28 éves) tanárnõ a városi leánygimnázium-
ban. Mása egy tanár, Kuligin felesége. A húszéves és szép Irina
még nem dolgozik sehol, otthon van.
A darab megindulásakor az élet még elviselhetõ. A hely-
beli dandár tisztjei állandó vendégei a Prozorov-háznak, s így
némi vidám mozgalmasságot visznek az árvák életébe. A lá-
nyokban még él a remény, hogy sorsuk megváltozik: eladják
majd a házat, itt hagynak mindent, és visszaköltöznek Moszk-
vába, szülõvárosukba. Ezt a reményt táplálja az az ábránd is,
hogy bátyjuk, Andrej hamarosan Oroszország-szerte híres tu-
dós, egyetemi tanár lesz Moszkvában.
A darab idõtartama a kb. 3-4 év. Ez alatt az idõ alatt min-
den ábránd összeomlik, minden remény meghiúsul.
Fel-felcsillan azért itt-ott némi fénysugár. A boldogtalan
Mása vigaszt talál Versinyin, a 43 éves ütegparancsnok sze-
relmében. (Versinyin felesége idegbeteg, öngyilkossági kísér-
letekkel teszi tönkre férje életét.) Irina szerelem nélkül is fele-

Andrejbõl nem lett egyetemi ta-
nár; elhízott, szellemileg eltom-
pult hivatalnokként dolgozik, s
hatalmas kártyaadósságokat csi-
nál. Felesége rendszeresen csalja
õt. – Olgát kinevezték a gimná-
zium igazgatónõjének, s vénkis-
asszonyként fonnyadozik. – Mása
nem szereti hiú és öntelt férjét. –
Irina postáskisasszony, majd vá-
rosi hivatalnok lett, de az effajta
munkák nem tudják boldogítani.
Cseresznyéskert
Az eredeti cím ugyan „Megy-
gyeskert”, de nálunk – Tóth Ár-
pád fordítása nyomán – Cse-
resznyéskert címen vált ismertté.
„Az emberiség a nagy igazságok
felé halad… a legnagyobb bol-
dogság felé, ami csak lehetséges
ezen a földön… És én a legelsõ
sorokban akarok elöl menni” –
szavalja egyre, de cselekedni
nemigen tud.
ségül akar menni Tuzenbach báróhoz, a hadseregbõl kilépett
fõhadnagyhoz, hogy tanítónõként új életet kezdhessen.
Csehov világában azonban ezek a pislákoló fények is ki-
lobbanak. Tuzenbachot párbajban megöli vetélytársa, az Iri-
nába reménytelenül szerelmes Szoljonij százados. A dandárt
áthelyezik Lengyelországba, s Mása elszakad szerelmesétõl.
A katonaság távozásával csendes lesz a Prozorov-ház, s a város
olyan kihalttá válik, „mintha valami óriási üvegburával borítanák
be.” A három nõvér közül senki sem jut el Moszkvába.
Az unalmas, szürke és érdektelen élet által szerencsét-
lenné tett hõsök mégis bizakodnak valami megfoghatat-
lan távoli boldogságban, s folyton a jövõrõl filozofálnak.
„A jelen undorító, de azért, hogyha a jövõre gondolok, akkor minden
megszépül” – ábrándozik Andrej. Olga – nõvéreit átölelve – így
próbál vigasztalódni:
„Elfelejtik arcunkat, hangunkat, és békesség uralkodik a földön…
és azt is, hogy hányan voltunk És én azt hiszem, hogy nemsoká-
testvérek, de a mi szenvedésünk ra megtudjuk, miért élünk, miért
örömre változik azokban, akik szenvedünk… Jaj, csak tudnánk,
utánunk következnek, boldogság miért, csak tudnánk, miért?!”
[A részleteket Kosztolányi Dezsõ fordította.]
Csehov utolsó színmûve a Cseresznyéskert (1903–1904).
A „cseresznyéskert” a Gajev család valaha híres, szép birtoka.
A májusi hajnalban még teljes pompájában ragyog a
virágözön, de a birtokot hamarosan elárverezik, s a kert szép-
séges gyümölcsfái éppúgy halálra vannak ítélve, mint a ki-
hunyó, haldokló patriarkális világ, a régi földesúri életforma.
Ennek az agonizáló világnak az áldozatai a darab szereplõi.
Csehov a régi társadalom pusztulásának lassú folyamatát
figyeli meg, s alakjait útban a halál felé ábrázolja.
Hõsei sorsának tragikus-szomorú tartalmát a végsõkig fe-
szíti, mégsem engedi tragikussá emelkedni; megmutatja
gesztusaik nevetségességét, mégsem hagyja õket kinevetni.
Csehov komédiáknak tekintette színmûveit, s nem tragédiák-
nak.
Csak két fiatal szereplõ szakadt el már korábban lelkileg is
a cseresznyéskerttõl, a múlttól. Ánya valósággal boldog, „sze-
me két tündöklõ gyémánt”, dolgos, új életre készül. A régi élet
széthullása Petya Trofimovot, a diákot bizakodó reménnyel és
nagy elhatározásokkal tölti el.
Jelképes értelmet nyer a darab végén, hogy a búcsúzás
szomorú csendjében a fejszék egyhangú, tompa kopogása
hallatszik: megkezdõdött a gyümölcsfák irtása. Szimbólum-
nak tekinthetõ az is, hogy a 87 éves öreg inas, Firsz ott marad
Csehov: Cseresznyéskert 61
 egyedül a bezárt kastélyban, ott felejtették, mint valami hasz-
navehetetlen holmit.
A Három nõvér, a Cseresznyéskert s a késõi novellák (pl. A
menyasszony, 1903) azt bizonyítják, hogy Csehov egyáltalán
nem volt csupán csüggedt álmodozó, keserû pesszimista.
Hõsei, ezek az akaratbeteg, élni nem tudó emberek még
pusztulásukban is mániákusan hajtogatják, hogy új, szebb élet
közelít. A jövendõre várnak, de örökké csak várnak, s rend-
szerint belevesznek a céltalanságba, a semmibe. Mégis ezek a
makacs remények az orosz állóvíz, a külsõ eseménytelenség
mélyén megsejtetik „a víz alatti áramlást” (a nagy orosz ren-
dezõ, Sztanyiszlavszkij kifejezése), a tiltakozást a világ egy-
hangú mozdulatlansága ellen.

62 A 19. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL