Yves püspök zihálva összeroskadt az oltár tövében.

Reszkető kézzel markolta meg a nyakában

lógó aranykeresztet, és Mersant felé tartotta.
- Távozz tőlem, Sátán! - hörögte kétségbeesetten. - Nem emelhetsz kezet az Úr felkent szolgájára!
Kotródj vissza a pokol legmélyebb bugyrába, ahonnan előbújtál! Sanctimonium crucificis, defende
me…
A hitehagyott gróf lassú, megfontolt léptekkel közeledett a püspök felé. Ajkát talányos félmosoly ját­
szotta körül; ám a szeme jéghideg maradt.
- Nem állíthatsz meg - mondta szinte társalgó hangnemben. - A te kezedben ez a kereszt száraz
kóró csupán. Nincs mögötte erő. A te urad irgalmat és megbocsátást tanít; az enyém véres bosszút és
a hatalom igazát. Te elfordultál a gazdádtól; én hű maradtam hozzá. Híg a hited, hamis pap, akárcsak
az ereimben folyó elátkozott vér!
A kard kurta ívben meglendült, és kiverte a püspök kezéből a keresztet, amely pörögve átrepült a
kápolnán, s csattanva hullott a bejárati ajtó küszöbére. Yves de Saint-Amand fuldokló zokogásban tört
ki.
- Csatlósok! Poroszlók! Ide mindenki! - üvöltözte reszkető hangon. - Lator jár a szentélyben! Gyilko­
sok! Haramiák!
Mersant odaért hozzá, és féltérdre ereszkedett mellette. Jobbjában megvillant a véres kardpenge…
Raoul Renier

VALHALLA
 Raoul Renier

Copyright ©1996 Kornya Zsolt

ISBN 963 9007 05 6

Első kiadás

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Tipográfia: Boros Zoltán és Szikszai Gábor

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

Szerkesztő: Gáspár András

Műszaki szerkesztő: Zölley Imre

A kötetet terjeszti a TóthÁgas Könyvterjesztő Kft. (1047 Budapest, Petényi Zsigmond u. 15.) és a
Valhalla Páholy Könyvesbolthálózat (Központ: 1063 Budapest; Szinyei Merse Pál u. 1.)

Kiadja a Neotek Kultúrális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője.

Szedés és tördelés: Valhalla DTP.
Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 96.0179

Felelős vezető: Muskát Péter vezérigazgató

 Apám emlékének

Letűnni csendben, mélyen, elpihenni,

Kihúnyni halkan, minta gyertyaláng,
Törődést, bút-bajt, gondot elfeledni,
Alászállni a lelkek csarnokán;

Beh szép is volna örök lankadásod,

Az enyhet adó megnyugvás, Halál!
Hűs ölelésed, titkos suttogásod -
Csontkebleden a szív vigaszt talál.

De nem! Ne bűvölj! Mást rótt rám a végzet!

Bukjon, ki gyenge; én nem alkuszom!
Nem csalsz te tőrbe, hű barát, enyészet:
Acél vagyok, és úr a sorsomon.

S ha rút világom eltaszít magától,

Reménynek-harcnak mindnek vége van;
Ha Isten földre dől a trónusáról;
Lesz még, akiben higgyek - önmagam!

Bayard de Montbrun: Desertor fidei

 1.
AZ ÖRÖKSÉG
Ő volt a legjobb. Ezt nagyon jól tudta.
Pörögve-szökkenve táncolt a félhomályban, szögletes átmenetek nélkül, olajozott mozdulatokkal,
akár a folyékony higany. A kard - az ezüstösen fénylő toledói penge - mintha egybeforrt volna a karjá­
val. Minden vágása tökéletes volt, minden lépése ösztönösen kiszámított. Hibázni egyet jelentett volna
a halállal.
Ha most valódi ellenfelek vennék körül, minden szívverését egy véresen elhanyatló test zuhanása
kísérné.
De csak gyakorolt; némán, üresen, tompa tekintettel. A haláltánc sasszéi belevésődtek az idegei­
be, második természetévé váltak. Ezekben a percekben több volt halandó embernél, s ugyanakkor ke­
vesebb is: valami vak, pusztító őserő, melyet hideg elszántság űz belülről. A gyilkos fegyver és a gyil­
kos akarat tökéletes, sátáni egysége.
Nem viselt páncélt, mint a többi harcos. A páncél korlátok közé szorít és behatárol; akadályoz a
mesteri precizitásban. Ő egyedül volt a karddal. Bizonyos értelemben ő maga volt a kard.
A szentföldi lovagoknak és a mór vitézeknek az érzelmek adtak erőt: a hit, a hírnév áhítása, a vér­
szomj, a bosszúvágy. Ő nem ismerte harc közben a szenvedélyt; mikor először vett fegyvert a kezébe,
hűvös fejjel gondolkodott. Később leszokott erről is. A gondolkozás ólomkoloncokat aggat a kardforga­
tóra, lelassítja mozdulatait, homályt borít az érzékszerveire. Megszabadulni az érzelmektől és a gon­
dolatoktól: ebben állt a kardvívás transzcendenciája.
Nagyon sok harcossal hozta össze a sors. A legtöbben durvák voltak és bárdolatlanok; egyesek
ezt fennhéjázó gőggel igyekeztek leplezni. Szinte mindegyik úgy dicsekedett a testén éktelenkedő
sebhelyekkel, mintha Krisztus stigmái lettek volna. Azt hitték, a hírnevüket öregbítik a hajdanvolt csa­
ták emlékeivel.
Az ő testén nem voltak forradások. Pedig az a test nagyon sok csatára emlékezett.
Nyúlánk férfi volt, légies, már-már éteri alkat. Törékeny csontozat, hosszú, érzékeny ujjak, betege­
sen sápadt bőr. Sokat köhögött, és télvíz idején mindig nagy gondot fordított a meleg öltözékre. Vére -
az elátkozott, pireneusi vér, amit az apjától örökölt - híg volt, hiányzott belőle a savó. Ha megvágta
magát, egyre csak folyt, folyt, mint valami bűverejű patak, amely nem hajlandó elapadni. Nem alvadt,
nem kötött meg. A halálát jelentette volna, ha eltalálja egy lovagi pallos vagy egy széles fejű normann
szekerce.
Így hát megölte az ellenfeleit, mielőtt elérhették volna.
Folyton feketében járt. A sötét selyem és a fókaprém jól illett jeges-fakó szeméhez és a hollófeke­
te hajhoz, amelyben egyetlen ősz tincs volt, a halántéka felett.
Mersant le Sinistre.
Sötét Mersant.
Így hívták a toulouse-i parasztok, amikor borzadállyal telve összesúgtak a háta mögött.
Pedig volt neki más neve is.

Ah; a nagyhírű Foix nemzetség, a délceg pireneusi grófok!

Mersant nagyapja Gaston de Foix volt, a kevély tartományúr, akit barátai és ellenségei csak
Oroszlánnak hívtak. Igazi, rettenthetetlen lovag volt, a keresztény hit pajzsa és büszkesége: pallosát
villogtató vitéz, az udvari szajhák bálványa, mocskos szájú dúvad. Írni-olvasni sosem tanult meg, de
az angolok megtanulták félni a kardját Flandriában. Ile-de-France vetéseiben táncoltatta a csatamén­
jét, és a fontainebleau-i erdőben egy vadászaton arcul ütötte az együgyű Lajos királyt. Az ő aragón
asszonya hozta a híg vért a családba. Elsőszülött fia szenvedélyesen gyűlölte, és szerzetesnek akart
állni, hogy elmeneküljön a szülői házból. Gaston persze nem engedte; hiszen kire maradna akkor a fo­
ix-i uradalom? A fiú nem volt hajlandó enni; inkább a lassú pusztulás, mint a szörnyeteg apa. Gaston
tőrrel feszítette szét a száját, és megvágta közben. A vér ömlött, egyre csak ömlött,
megállíthatatlanul…
Az Oroszlán végül tömlöcben rohadt el; mert az ifjú dauphin, a korán érő hadvezér, nem szenved­
hette az olyan embereket, akik arcul csapják királyi atyját, még ha együgyű is. Ám Foix grófsága még­
sem szállt a koronára: a híg vérű aragón asszony új örököst szült Gaston úrnak, mielőtt elsorvasztotta
volna a gümőkór.
Foulques de Foix élete csupa keserűség volt. A dauphin alaposan megnyirbálta a pireneusi ura­
dalmat. A királyi tábla sosem hozott kedvező ítéletet a birtok-perekben, és a környék rivális bárói - az
Oroszlán hajdani hűbéresei - koncra gyűlő keselyűk gyanánt vették körül a korcs utódot. Mire Foul­
ques életét vesztette egy ostoba vadászbalesetben - sebzett vadkan öklelte meg, és a kirurgusok nem
tudták elállítani a vérzést -, a büszke tartományból néhány havasi legelő, úttalan erdőség és egyetlen
udvarház maradt csupán. Ennyit örökölt a grófi cím mellé a beteges ifjú, aki még az apródvértet sem
bírta magán, s amikor csak tehette, a könyvesház melegében gubbasztott: Mersant de Foix.
Volt azonban, aki még ezt is túl soknak ítélte. Foulques gróf hitvese - a szótlan provence-i nemes-
asszony, kinek szoborszerű szépsége oly sokáig kísértette Mersant álmait - életét adta azért, hogy ki­
sebbik fia megszülethessen. És Rénaud mohón magába szívta ezt az életet, erőt merített belőle, hogy
lerázza magáról a Foix nemzetség átkát. Az ő vére sűrű volt és erős; nem sorvasztotta a pireneusi
kórság. Izmos, megtermett suhanc lett belőle; széles válla; lángvörös sörénye nagyapjára, az öreg
Oroszlánra hasonlított. Bernon atya csak nehezen tudta megtanítani neki a Miatyánkot; de a fegyve­
rekre hamar rákapott, és tizenhárom évesen megölt egy orvvadászaton ért jobbágyot. A csatlósok kö­
rében hamar lábra kélt a suttogás, hogy a fiatal úrban a dicső Gaston lovag kelt új életre; és a bátyjá­
nak illene kolostorba vonulnia, ha már úgysem csinál egyebet, csak Bernon atya könyveit bújja.
Mersant talán hajlott is volna erre, egyelőre mégsem tette meg öccsének a szívességet. Mert az
udvarház szegényes könyvtára nem elégítette ki mohó tudásszomját: a Szentírás, néhány latin nyelvű
traktátus a hit dolgában meg a Chanson de Roland, az az ostoba lovagi ének. Szüksége volt az ura­
dalom jövedelmeire, hogy tudós fők okítása alatt, messzi egyetemeken folytathassa tanulmányait. Fel­
vette hát az egyházi rendet - de csak mint laikus testvér -, és Párizsba utazott.
Három boldog évet töltött ott, miközben a történelem viharai dúltak körülötte, és végül megszerez­
te a baccalaureusok aranykoszorúját. De ez sem volt elég neki; még többre vágyott. A párizsi egyete­
men kósza híreszteléseket hallott a pogány görög bölcsek elveszettnek hitt írásairól, amiket az anda­
lúziai mórok megőriztek, és lefordítottak a maguk nyelvére. Így hát Aragóniába utazott, átkos emlékű
nagyanyja családjához. A Foix nemzetség már rég megszakított minden kapcsolatot ezekkel a roko­
nokkal, mert az a hír járta róluk, hogy a helybéli hitetlenekkel cimborálnak. Most mégis tárt karokkal fo­
gadták az ifjú Mersant-t. A hír egyébként igaznak bizonyult, ám Foix fiatal grófja nem bánta; rövid idő
alatt annyi bölcsességet tanult a zazagozai zsidó rabbitól, mint a Párizsban töltött évek alatt összesen.
És az öreg Móse ben Maimón annyira tehetségesnek ítélte tanítványát, hogy beajánlotta őt a híres
cordóbai egyetemre, ahol betekinthet a görög filozófusok féltve őrzött munkáiba.
Cordóbában persze a mórok uralkodtak, ám az egyetemen nem tettek különbséget a kereszté­
nyek, a zsidók és az igazhitűek között; az egyetlen értékmérő a tudás volt. Mersant megtanult arabul
és görögül, és olyan kéziratokat olvasott, amiket csaknem száz éve Bizáncból csempésztek ki féltő ke­
zek a dühöngő keresztes lovagok által gyújtott lángtengerből. Megnyílt előtte az emberiség évezredes
tudásának kincsestára; és ő mohón dúskált a szellem drágakövei között, melyek százszorta értéke­
sebbek voltak számára a földi javaknál. Ezek voltak életének legboldogabb évei.
Aztán egyszerre csak nem érkezett több pénzküldemény a nevére.
Aragóniai rokonai segítettek neki, hogy visszajusson a foix-i grófságba. Rettenetesen dühös volt;
már csak néhány szemesztert kellett volna elvégeznie, hogy katedrát kínáljanak föl neki Cordóbában.
Mikor azonban lovát hajszolva hazatért, az udvarház kapuit zárva találta. Az őrtornyok között, a kes­
keny gyilok-járón Rénaud állt vigyorogva.
- Miféle rossz tréfa ez, öcsém? - fakadt ki Mersant. - Parancsolom, hogy azonnal bocsáss be a bir­
tokomra!
- Neked már nincsen birtokod, bátyám - felelte a testvére. - Tékozlón sáfárkodtál a rád bízott ja­
vakkal, az andalúziai hitetlenek kezére adtad őket, az Úr ellenségeit támogattad. Ármánykodásod
azonban nem maradt büntetlenül. Az egyház hitehagyottá nyilvánított, és kitaszított a keresztények kö­
zösségéből. Birtokaid, király urunk kegyéből, reám szállottak.
- Hazugság! - kiáltotta Mersant dühösen. - Tudom, hogy ez a te műved, öcsém! A Mindenható
keze lesújt majd rád, amiért összeesküdtéi a tulajdon véred ellen!
Bernon atya tűnt fel a gyilokjárón, Mersant gyermekkori tanítómestere. Ősz haja kócos gubancok­
ban lebegett a tonzúrája körül; szemében lázas tűz csillogott.
- Hogy merészeled az Úr nevét a szádra venni, eretnek? - rikoltotta. - Megtagadtad az egy igaz hi­
tet, és pogányokkal közösködtél! Ki tudja, milyen kárhozatos mágiába avattak be? A pokol tüzén fogsz
senyvedni, az örökkévalóság végezetéig!
Mikor Mersant tovább makacskodott, kinyitották a kapukat, de nem azért, hogy beeresszék. Vi­
gyorgó csatlósok tódultak ki rajta; talán ez lesz életükben az utolsó alkalom, hogy kezüket egy gyűlölt
nagyúrra emelhessék. Rettenetesen összeverték Mersant-t, mielőtt kilökték volna a vadonba; arra
azonban gondosan ügyeltek, hogy egyetlen csepp vért se ontsanak. A jó keresztény nem öli meg egy­
kori hűbérurát, még ha méltatlanná vált is.

Háttal állt a bejáratnak, de azonnal megérezte, hogy jövevény lépett a terembe. A kard ezüstös
ívet írt le; a bal láb szélesen kilépett hátrafelé. Fakókék szempár szegeződött a betolakodóra.
Az ajtóban a domínium kulcsára állt. Tagbaszakadt, bikanyakú baszk paraszt volt, már jócskán túl­
jutott élete delén.
- A mesterek látni kívánják Mersant uraságot - mondta mogorván. Mindig mogorva volt, mintha
eleve ilyennek született volna. De lehet-e mást elvárni egy haldokló domínium szolgájától?
- Azonnal? - kérdezte Mersant.
- Azonnal.
A dolog ezzel el volt rendezve. Ha a mesterek érte küldenek, az embernek mennie kell. Mersant
élete nem volt a sajátja; a domínium rendelkezett vele. A mesterek befogadták, ételt és szállást adtak
neki, amikor a legutolsó jobbágy is borzadva fordult volna el tőle. A hitehagyott gróf pedig azzal fizetett
nekik, amivel tudott: kardforgató karjának erejével.
A kulcsár ment elöl. Kongó folyosókon siettek végig, üresen ásító mellékjáratokat hagyva el. A ko­
mor kőfalakon penész tenyészett a salétromvirágok között; a foszladozó kárpitok az elmúlás dohos
szagát árasztották. A falikarokba tűzött fáklyák közül csak minden harmadik égett. A sarkokban pat­
kányürülék rohadt.
Nem volt ez mindig így: Mersant érkezésekor még több százan éltek a domíniumon. Két teljes job­
bágy-falu foglalkozott azzal, hogy kidöntse az ősvadon hatalmas tölgyeit, egy harmadiknak pedig az
volt a dolga, hogy leúsztassa a roppant szálfákat Bayonneba, ahol az ottani hajósok csengő ezüsttel
fizettek értük. Az udvaron a nap minden órájában nagy volt a nyüzsgés; küldöncök és befolyásos láto­
gatók jöttek-mentek. Ám, ahogy az ősz Romualdo mester magyarázta egyszer Mersant-nak, az élet
örök körforgása nemcsak az egyes emberek sorsán uralkodik, hanem a közösségekén is. A rend las­
san halódott; és az ő domíniumuk a jelek szerint már így is túlélte a többit.
A kulcsár szélesre tárta a rézrozsdától szétmart bronz-kaput. A gyűlésteremben száz ember is ké­
nyelmesen elfért volna, a kovácsoltvas kandeláberek pompázatos fényében. Most csak egyetlen kan­
deláber égett, és talán jobb is volt így. A jótékony félhomály eltakarta a molyrágta falikárpitokat, a kifa­
kult címerpajzsokat, a nyikorgó, szúette bútorzatot.
A tanácskozóasztalnál két ember ült.
Mersant csodálkozott, hogy ilyen szertartásos körülmények között fogadják; azon pedig még in­
kább, hogy mindkét mester jelen van. Romualdo mester nagyon öreg volt már - legalább háromszáz
éves -, nehezére esett a valós világra összpontosítani. Egész heteket aludt át, és már régóta nem
gyakorolta a mesterségét; kevéske megmaradt életerejét a legkisebb varázslat is úgy megcsapolhatta
volna, hogy örökre elszunnyad. A domínium ügyeit Moncrif mester intézte, ha szörnyű betegsége en­
gedte.
Mersant belépett a terembe, és tisztelettudóan fejet hajtott. Az asztal mellett jócskán voltak üres
székek, mégsem ült le. Az urak jelenlétében a csatlósnak nem való helyet foglalni.
- Jöjj közelebb, Mersant! - mondta Moncrif mester reszelős hangon. A lepra lassan már a hang­
szálait is kikezdte. Fiatalabb volt Mersantnál, de minden természeti törvény szerint rég halottnak kellett
volna lennie. Mágiája hősies küzdelmet folytatott a testét emésztő gyilkos kórsággal.
Mersant tett egy lépést előre. Emlékezett Moncrif mesterre az érkezése napjaiból: vidám fiatalem­
ber volt, okos, barna szemekkel és tiszteletet parancsoló, római metszésű orral. Az arca most valósá­
gos roncs volt, féltenyérnyi foltokban mállott róla a hús; az orrát évekkel ezelőtt elvesztette.
- Testem és lelkem a domíniumé - mondta Mersant. - Rendelkezzetek velem!
Romualdo mester szórakozottan bólogatott; göcsörtös ujjaival a szakállát fésülgette.
- Hűségesen szolgáltad a domíniumot hosszú éveken át - Moncrif mester görcsösen harákolt; szü­
netet kellett tartania. - Eljött az idő, hogy újabb áldozatot kérjünk tőled.
Mersant nem szólt. Ami az életből megmaradt neki, azt a domínium jelentette. Habozás nélkül
kész volt meghalni érte.
- A rend a végét járja - folytatta Moncrif mester nehézkesen. - Öt éve nincsen kapcsolatunk a többi
domíniummal. Legfőbb világi támogatóinkat, a templomos testvéreket Fülöp király máglyán égettette
el, és elkobozta az összes vagyonukat. Az egyház az életünkre tör. A csuhások szózatai mind na­
gyobb visszhangra lelnek a nép szívében, és alig vannak már, akik ápolják az ősi hagyományokat.
Romualdo mester feje előrebillent; a társának oldalba kellett böknie: nehogy elaludjon. Mersant
pillantása elismerően az aggastyánra villant; tudta, milyen emberfölötti erőfeszítésébe kerül, hogy éb­
ren maradjon.
- Romualdo testvérnek legfeljebb három éve van hátra ezen a világon; nekem talán öt - mondta
Moncrif mester. - Tudomásunk szerint mi vagyunk az utolsók a rendből. Tíz esztendeje hiába keresünk
tanítványokat. Ha nem teszünk valamit, ami halálunkkal kipusztul a rend is.
És elvész az ősi tudás, amit az emberiség hajnalkora óta összegyűjtöttek, gondolta Mersant. Az
egyiptomi papok, a perzsa mágusok, az ókori misztériumvallások szent titkai. Hermész öröksége eltá­
vozik a világból…
- Nem várhatunk tovább. Azzal az anyaggal kell dolgoznunk, amink van. Így is rövidre szabott az
időnk. Mersant, neked van tehetséged a mesterséghez. Beavatást nyertél a rend misztériumaiba. Be­
járásod volt a domínium titkos könyvtárába. A rend törvénye szerint a tanítványnak tizenöt éve van rá,
hogy elsajátítsa a mesterséget; neked sokkal kevesebb időd lesz.
 A száműzött gróf főhajtással jelezte, hogy szólni kíván.
- Amikor a domínium befogadott, ez volt minden vágyam, uram. De a nagytiszteletű Romualdo
mester azt mondta, hogy az én tehetségem látens tehetség. Érzékelem magam körül a misztikus
áramlatokat, de nem tudom megragadni őket; kicsúsznak az ujjaim közül. Túl sok kötelék fűz a halan­
dó világhoz.
- Ez így van - bólintott Moncrif mester. - Ám vannak bizonyos szertartások, melyek fölébresztik a
szellem mélyén szunnyadó erőket. Bonyolult és embert próbáló rituálék ezek. Mi ismerjük őket, de
nem végezhetjük el rajtad egyiket sem, mert az az életünkbe kerülne; és akkor ki maradna, aki taníta­
na?
Ördögi kör, gondolta Mersant. Végre elérhető közelségbe került, amire mindig is vágytam; de a
sors ismét csúfot űz belőlem.
- Ezért szükségünk van egy mágikus fókuszra, egy ősi ereklyére - folytatta Moncrif mester. - Ha
egy ilyen fókusz segítségével végezzük el a szertartást, akkor valószínűleg mindketten túléljük, de
egyikőnk biztosan. Templomos testvéreink rendházaiban számos ilyen ereklye volt.
És hol vannak a templomos lovagok? - gondolta keserűen Mersant. Pernye sem maradt belőlük,
azt is szertefújta a szél az avignoni per óta. Máglyák üszke hirdeti a hírüket szerte Európában.
- Tudomásunkra jutott - mondta Moncrif mester -, hogy az egyik ilyen ereklye az ispotályos lova­
gok kezére került, akik Croix-aux-Allier-ben őrzik, az ottani rendházukban. Egy maumet-ről van szó,
egy zsugorított fejről, amit annak idején Outrémerben zsákmányoltak. Eredetileg meg akarták semmi­
síteni, a jumiéges-i apát azonban ragaszkodott hozzá, hogy tanulmányozhassa. Ki tudja? Talán azt hi­
szi, hogy megcsapolhatja a hatalmát. Az apát úr nem örvend túl jó hírnévnek Avignonban. Szerezd
meg azt a fejet, Mersant; az egész rend sorsa áll vagy bukik rajta!
A hitehagyott gróf elmosolyodott. Hideg mosolya volt, vágott, akár a késpenge. Soha nem hagyta
még cserben a rendet; most is méltó lesz a belé helyezett bizalomra.
- Melléd adjuk Basagentét - jelentette ki Moncrif mester. - Az egyetlen feladata az lesz, hogy meg­
védjen. Ha kell, az életét is odadobja érted. Ne feledd, Mersant: élve kell visszatérned! Benned van a
rend minden reménye!
Romualdo mester zavaros tekintete váratlanul fókuszba állt. Mikor szúrós szemmel Mersantra né­
zett, egy pillanatig ismét régi önmaga volt: a nyakas, hajthatatlan, szívós aggastyán, aki tűzön-vízen át
keresztülviszi, amit egyszer a fejébe vett.
- Hozd el a maumet-t, csatlós! - suttogta reszketegen. - És ne aggódj miatta, hogy nem tudunk ki­
tanítani! Kötelékekről beszélsz, amik a halandó világhoz fűznek; pedig azokat a kötelékeket a kardod
élével vágtad el annak idején…
Ó igen. A kardja élével…

Valóságos csoda volt, hogy nem veszett éhen a vadonban. Azt hitte magáról, hogy nem különö­
sebben szenvedélyes alkat; most azonban az izzó düh és a bosszúvágy adott neki erőt, hogy átver­
gődjön a Pireneusokon. Gyökereket evett, és vadmadarak fészkeit verte le a fákról, hogy élve szét­
marcangolja a pihés kis fiókákat. A lábszárát összekarcolták a tüske-bokrok, és majdnem elvérzett. De
a falusiak tejet és kenyérhéjat raktak ki neki éjszakánként, mert meg-szállott remetének hitték; a kóbor
banditák pedig nagy ívben elkerülték, ugyanezért.
Elvadult, torzonborz koldusként érkezett meg Zaragozába. Mikor be akart tántorogni a zsinagógá­
ba, a zsidók kis híján agyonverték; de Móse ben Maimón felismerte, és a házába fogadta, ahol hamar
erőre kapott.
Eszelős megszállott lett belőle. Porig alázták, gúnyt űztek belőle, mindenéből kiforgatták. Egyetlen
szenvedély fűtötte, egyetlen érzés lüktetett fortyogó lávaként az ereiben: a bosszúvágy.
Aragón rokonai nem tagadták meg, és cordóbai diáktársai sem. Etették, ruházták, ha kellett, búj­
tatták is. Tébolyultan vágyott rá, hogy megtorolja a rajta esett sérelmeket, de tudta, hogy ez csak ak­
kor sikerülhet, ha megtanul bánni a fegyverekkel. A lovagi páncél súlya alatt szinte összeroppant, a
kétkezes pallost megemelni is alig bírta. Így hát berber kardforgatókat keresett, akik Észak-Afrika forró
napja alatt tanultak vívni, ahol senki nem viselt fémvértezetet, ha nem akart gutaütést kapni. A szolgá­
juk volt, cselédként mosott-főzött rájuk, és amikor minden tudásukat átadták neki, új mestert keresett
magának. Hamar rájött, hogy ha életben akar maradni, nem sérülhet meg a harcban; de arra is, hogy
természetadta mozgékonysága révén hamar elsajátítja a váratlan oldallépéseket, az alattomos, fürge
szúrásokat, az akrobatikus cselfogásokat. Mivel gyorsan kifáradt, gyorsan kellett végeznie az ellenfe­
lével; és ennek nemsokára avatott kezű mestere lett.
A rokonok, barátok elmaradoztak mellőle. Ez a sötét ruhás, megkeseredett lelkű gyilkos annyira
más volt, mint a halk szavú, tétova diák, akit ők ismertek! Mersant-nak azonban már nem volt szüksé­
ge rájuk; amíg tehette, kihasználta, aztán eldobta őket. Valenciában áruba bocsátotta a képességeit,
és hamarosan rettegett hírű bérgyilkos lett. Majd elszegődött egy gazdag kalmár mellé testőrnek, aki
keleti selymeket csempészett Provence-ba. Még a grenadai emír is igénybe vette a szolgálatait: jó
pénzért okvetetlenkedő keresztény nagyurakat ölt neki Kasztíliában. Mikor aztán úgy vélte, elég ezüs­
töt gyűjtött össze, nekilátott bosszú-terve kivitelezésének.
Valóságos rablóbandát toborzott maga köré berber kalózokból, genovai zsoldosokból, mór katona­
szökevényekből és baszk útonállókból. Megbízhatatlan, marakodó csürhe volt, amely csak egyvalami­
hez értett: az öléshez. Bő kézzel szórta közöttük verejtékes munkával megkeresett pénzét, és telebe­
szélte a fejüket a foix-i uradalom gazdagságáról szóló mesékkel. Aztán átkelt velük a Pireneusokon; a
banda baszk tagjai kapcsolatba léptek a hegyi rablótörzsekkel, és megpróbálták tőrbe csalni őket, de
Mersant kivágta magát a csapdából, és az összes baszkot megölette a többiekkel. Többhetes út után,
egy téli hajnalon értek a foix-i udvarházhoz.
Mersant kristálytisztán emlékezett a rajtaütés minden részletére. Bármikor fel tudta idézni magá­
ban a lángoló paplakot, a csűr körül folyó mészárlást, a haldoklók panaszos kiáltásait, a füst keser­
nyés bűzét. Rénaud de Foix sietve magára kapott brigandinban viharzott elő az öregtoronyból. A fején
csálén állt a sisak, kilógtak alóla vérvörös fürtjei. Az Oroszlán pallosa volt a kezében, és vitézül forgat­
ta: a mór rablók szétrebbentek, megrettenve a hatalmas csapásoktól. Tekintete fürkészen villant ide-o­
da; a támadók vezérét kereste.
Aztán megpillantotta a testvérét.
Rekedten felkacagott; szemébe kiült a harci téboly, az Oroszlán öröksége.
- Hazatértél hát végre, bátyám! - kiáltotta. - Ne félj, készül már az ünnepi lakoma! Jöjj, hadd ölellek
a keblemre!
Mosolyogva indult el Mersant felé, és a mór kalózok szétszóródtak előtte, akár viharban a száraz
falevelek.
Még akkor is mosolygott, amikor meghalt.
Ekkor mintha köd telepedett volna Mersant tekintetére. Látta öccse páncélos holttestét, az elmet­
szett nyaki ütőérből patakzó vért, amint gőzölgő tócsába gyűlik a havon. Gyerekhangok sikoltoztak.
Idegen arcok tartottak felé az udvaron keresztül. Két kislány és egy kisfiú; a legidősebb olyan tízéves
forma. Mögöttük pedig egy ismerős: Bernon atya, aszottan, görnyedten, de töretlen tűzzel égő tekin­
tettel.
- Fratricide! - harsogta zihálva. - Távozz innen, bűnös lélek, hitehagyott, istentelen! Hagyd el a si­
ralmak völgyét! Ne tetézd vétkeidet még azzal is, hogy vérét veszed ezeknek az ártatlanoknak!
Mersant pillantása a kisgyerekekre tévedt, akik zokogva borultak öccse tetemére. Az unokaöccsei,
akik a távollétében születtek; szóval Rénaud asszonyt vett magához. Ő vajon hol lehet? Talán elvitte a
gyermekágyi láz, mikor életet adott az Oroszlán legifjabb örököseinek.
- Mersant! - kiáltotta az öreg szerzetes. Mersant le Sinistre!
Mersant megölte őket, sorra egymás után. Bernon atyát hagyta utolsónak.
Aztán kiragadta a fáklyát egy félszemű genovai kezéből, és kacagva üszköt hajított az öregtorony­
ra. Lángok táncolták körül. A visszfény vörös lobot vetett a kezét bemocskoló véren: Foix-vér volt, híg
és beteges, de nem a sajátja.
Fölhágott a lépcsőre, ami az égő torony bejáratához vezetett.
- Martalócok! - ordította. - Íme, az örökségem! Fogjátok, és vigyétek! Ami az enyém, az a tiétek is!
Máglyára az Oroszlánnal!
A csőcseléknek nem kellett biztatás; már javában fosztogattak. Rénaud halála megtörte a csatló­
sok ellenállását, fejvesztve menekültek. A rablók futni hagyták őket.
- Nincs Isten az égben! - rikoltott Mersant torka szakadtából. - Ha volt is, megtagadott; hát akkor
most én tagadom meg őt! Szívjátok be a pokol kénköves bűzét! Vessétek szíveteket a kárhozat tüzé­
re!
A mór banditák többsége el volt foglalva a zsákmányolással; de akik odafigyeltek a vezérük sza­
vaira, borzadva fordultak el tőle.

- A passzust kérem! - dörmögte a janitor testvér, és bizalmatlanul sandított a két jövevényre.

Mersant megoldotta a tarsolyát, és elővette belőle a viaszpecsétes pergament. A janitor szuszog­
va forgatta a kezében. Elolvasni persze nem tudta, de a lovagrend pecsétjét jól ismerte. Most alapo­
san megnézte a lenyomatot, nem talál-e rajta valami eltérést, valami szabálytalanságot.
Mersant nyugodtan ült a nyeregben. Nem volt mitől tartania. A pecsétet maga mintázta olvadt vi­
aszba, apró fapálcikákkal, egy eredeti máltai okirat nyomán, amit a domínium könyvtárában talált. Ér­
tette a módját; hajdani gazdájától, az itáliai kalmártól tanulta, aki csempészárut szállított a hajóján
Montpellier-be.
A janitor befejezte a vizsgálódást. Horkantva ki-egyenesedett, és visszaadta a passzust a látoga­
tónak.
- Üdvözöljük a rendházban uraságodat. Azonnal hírt adok az érkezéséről Thibault komtúrnak. Ad­
dig nyergeljen le az udvaron uraságod.
A rostély csikorogva felhúzódott, Mersant pedig beügetett a rendház udvarára, Basagentével a
nyomában. Néhány lovászfiú ugrott oda szolgálatkészen. A hitehagyott gróf lelendült a nyeregből, és
odalökte, az egyiknek a kantárszárat.
- Adj neki bőven abrakot, és csutakold le alaposan! Holnap napkeltekor indulok. Gondod legyen
rá, hogy addig kipihenje magát!
Csak egy lovuk volt. Basagente nem szerette őket, folyton prüszkölnie kellett a szaguktól. Egyéb­
ként sem ellett még halandó kanca olyan csikót, amelyik felnőve megbírta volna Basagentét. Azt be­
szélték, a blois-i grófok vérében a legendás óriások vére folyik; nos, ha valóban így állt a helyzet, Bas­
agente talán távoli rokonuk lehetett, noha egyszerű toulouse-i parasztok gyermeke volt. Irdatlanul
nagyra nőtt, legalább három fejjel magasodott a közönséges emberek fölé, és ugyanannyit nyomott,
mint egy lovag teljes vértezetben. Ijesztő ábrázata volt: kiugró homlokeresz, hatalmas állkapocs,
összevissza ágazó, pudvás fogak. Búzavirágkék szeméből azonban gyermeki ártatlanság sugárzott,
és bárgyún vigyorgott mindenkire, akivel találkozott. Basagente együgyű szerzet volt, még a beszéd is
nehezére esett. A domíniumban mindenki afféle hűséges kutyának tekintette; ám ez a kutya hatalma­
sakat tudott marni, ha a gazdáit veszély fenyegette, mert Basagente könnyűszerrel a feje fölé emelt
egyszerre három páncélos vitézt, és egyetlen ökölcsapással le bírt teríteni egy kifejlett ökröt.
Mersant az udvar közepén álló kúthoz lépett, felhúzott egy vödör vizet, jót ivott belőle, majd a ma­
radékot a fejére öntötte. Kimentő utazás állt mögötte. Croix-aux-Allier tíznapi járóföldre volt a domíni­
umtól, és a tavaszi záporok cseppet sem könnyítették meg a dolgukat. Az utakat vastagon borította a
sár, és néha olyan csigalassúsággal haladtak előre, hogy még a béketűrő Basagente is kijött a sodrá­
ból.
Egy sodronyinges csatlós sietett oda hozzá.
- A komtúr a lovagteremben várja uraságodat. Arra kéri, hogy igyekezzék.
Szóval egy órácskát sem hagy pihenni ilyen fárasztó út után, gondolta Mersant. Gyűlölte a lovagi
dölyföt: ezek a nagyurak meg vannak győződve arról, hogy mindenkinek úgy kell táncolnia, ahogy ők
fütyülnek.
Thibault de Montdidier természetesen nem kínálta hellyel. Miért is tette volna? Az ő szemében
Mersant csupán egy távoli rendház küldönce volt, személytelen eszköz, akivel behatóbban foglalkozni
méltóságán aluli lenne.
A komtúr izmos, magas férfi volt, bal arcán csúf forradással. A korát nehéz lett volna megmondani,
mert dús haja olyan tejfölszőke volt, hogy nem lehetett megkülönböztetni benne az ősz fürtöket. Az ar­
cát borotválta, normann divat szerint; sötétre égett bőre azonban arra vallott, hogy sok időt töltött a le­
vantei tájakon.
Miután áttanulmányozta a hamisított levelet, szemöldökét ráncolva nézett föl Mersantra.
- Szóval Archambaud komtúr menesztett ide Máltáról - mondta. - Mi ez a bizalmas küldemény,
amit az írásában emleget?
Folyékonyan olvasott és szinte hangtalanul, villant át Mersant agyán. Nem lehet műveletlen em­
ber; vigyázni kell vele.
- Kényes természetű ügyről van szó, nagyuram. Mint bizonyára tudja, a máltai rendház az átkos
emlékezetű templomosokról maradt ránk…
- Nincs szükségem leckéztetésre, különösen nem csatlósok szájából - szakította félbe Thibault
bosszúsan. - Térj a tárgyra, szolga!
Mersant az ajkába harapott, és sietve meghajolt.
- Bocsánatáért esedezem, nagyuram! Arról van szó, hogy Archambaud komtúr az egyik templo­
mos kriptában talált egy különös holmit, amit aztán méltatlan személyemre bízott. Gyanítja, hogy vala­
mi köze lehetett a templomosok kárhozatos eretnekségéhez. Mivel tudomással bír róla, hogy nagyura­
mék rendháza már őriz egy hasonló tárgyat, a jumiéges-i apát megbízásából, úgy látta helyesnek, ha
ezt is ideküldi. A lelkemre kötötte, hogy ezt személyesen közöljem nagyurammal.
A komtúr arcán kisimultak a méltatlankodó ráncok. Ez a futár valami bizalmi ember lehet; közön­
séges pórokkal nem osztanak meg ilyen fontos információkat.
- Szóval azt akarják, hogy mi vegyük a nyakunkba az ő gondjukat is, hmm? Miféle holmi ez, fiam?
Thibault lovag körülbelül egyidős lehetett Mersantnal; ám a "fiam" még így is határozott előrelé­
pést jelentett a "szolgá"-hoz képest. Mersant az iszákjába nyúlt, és átadott neki egy bíbor brokátba
göngyölt tárgyat.
A komtúr kibontotta a csomagolást, és szemügyre vette a küldeményt. Egy simára csiszolt, fekete
obszidiángolyó volt az, amelyre különféle pogány rúnákat festettek. A mesterek sárkánygömbnek hív­
ták; valóban nem lebecsülendő mágikus hatalma volt, és a templomosok valóban használtak efféle ta­
lizmánokat. A domínium nem kockáztathatott: ha valami értéktelen limlomot küldenek csupán, és a
rendházban akad valaki, aki konyít egy keveset a titkos mesterséghez, az egész küldetés lelepleződ­
het.
- Apage Satanas! - A komtúr keresztet vetett, és gyorsan visszadobta a brokátleplet a sárkány­
gömbre. - A bőrömön érzem a rontó hatalmát! Muszáj volt ezt a förtelmet éppen hozzánk küldeni?
Mersant hallgatott; egy futárnak nem feladata ítéletet alkotni a rend berkeiben folyó intrikákról.
- Jól van - Thibault nagyot sóhajtott. - Senki sem mondhatja, hogy Szent János rendje meghátrál
az alvilág kihívása elől! Remélem, Archambaud komtúr kellőképpen méltányolja majd, hogy ilyen nagy
szolgálatot tettem neki. Holnap reggelre megírom a levelet, amit visszaviszel Máltára. Addig pihend ki
magad a vendégházban; nagy utat tettél meg, veszedelmes poggyásszal!
- Nagyuram…
- Igen? - A johannita lovag kissé ingerültnek tűnt.
- A komtúr a lelkemre kötötte, hogy megbizonyosodjam róla, jó helyre kerül-e ez a kőgolyó. Az
ilyesmit nem istenes dolog ebek harmincadjára hagyni; ki tudja, kellő őrizet híján nem kerül-e rossz
kezekbe, vagy nem ront-e meg keresztény lelkeket…
- Ne okvetetlenkedj! A levélben megemlítem majd, hogy milyen óvintézkedéseket tettem.
- Archambaud komtúr szerint az ilyesmit nem biztonságos írásba fektetni. Ha visszafelé utamban
banditák fosztanak ki, a levelet sok mindenki elolvashatja.
Thibault megvetően felhorkant.
- A túlzott aggályoskodás nem tartozik azon erények közé, amikre egy johannita lovag büszke le­
het! De megnyugtathatod a komtúrodat: ezt a szörnyűséges valamit a belső kápolna sekrestyéjében
fogjuk őrizni, ahol a szentek ereklyéi nem hagyják érvényesülni gonosz kisugárzását. Most pedig tá­
vozz!
Szóval a belső kápolna sekrestyéjében…
Mersant lesietett a vendégházba; az agya közben lázasan dolgozott. Milyen ostobák ezek a ke­
vély lovagok! Ha minden jól megy, még ma éjjel megkaparintja a zsákmányt.
Az együgyű óriás a számukra kijelölt cellában szorgoskodott. A két szalmazsákot már kiterítette
szellőzni az ablakba, és most a patkánylyukakat tömködte be gombóccá gyúrt rongydarabokkal.
- Pihenj le, Basagente! - vetette oda neki Mersant. - Ma éjszaka sok dolgunk lesz!
Meg fogja menteni a domíniumot! Lerója adósságát a mestereknek, akik rátaláltak, mikor elvadult
farkasként bolyongott a hegyekben; akik új értelmet adtak az életének, mikor már-már azon volt, hogy
elvesse magától…

Senki sem tudta, honnan eredt a rend: múltja az idők sűrű homályába veszett. Az ősi legendák
egy földre szállt istenségről beszéltek, a Háromszor Nagy Hermészről, aki megjelent Egyiptom földjén,
és két smaragdtáblát adott át az embereknek. A kiválasztott kevesek nemzedékről nemzedékre to­
vábbörökítették a tudást tanítványaikra. A hajdanvolt időkben a rend legnagyobb mesterei papkirályok
és mágusfejedelmek voltak, akik gyilkos varázserővel felfegyverezve vonultak egymás ellen háborúba,
és egész országokat pusztítottak el viszálykodásukkal. Az emberiség megőrizte ezeknek a titáni
összecsapásoknak az emlékét; a pogány görögök az istenek harcáról írtak, a Biblia az egész Földet
elárasztó özönvízről. Ez azonban már mind a múlté volt: mert a Golgota hegyén egy olyan hatalom lé­
pett a világ színpadára, mely erősebbnek bizonyult minden korábbinál, és a rend a rejtőzködésbe me­
nekült…
Kietlen hegycsúcsok között, lakatlan erdőségekben álltak a titkos domíniumok, ahol a mesterek
átadták tanítványaiknak a smaragdtáblák örökségét. Az egyház hatalma egyre gyarapodott; a mágu­
sok már nem kérkedtek nyíltan a tudományukkal a halandók előtt. Hajdan a legjobbakat, a legtehetsé­
gesebbeket szemelték ki tanítványnak és szolgának; manapság már csak a kitaszítottak és az elárvul­
tak közül válogathattak, akiket kivetett magából a társadalom. Mint amilyen a jámbor, együgyű óriás,
Basagente. Mint milyen-az istentagadó, testvérgyilkos Mersant le Sinistre…

Halk kattanás hallatszott; a zárnyelv elfordult. Mersant elégedetten tette el az álkulcsait. A kápolna
zárja otromba volt és primitív; nyomába sem érhetett a toledói lakatosok finom mívű munkáinak.
- Maradj itt a folyosón, és figyelj! - súgta oda a mellette tornyosuló hatalmas árnyéknak.
Besurrant a kápolna hűvös, magasztos sötétjébe. A fény hiánya nem zavarta; orgyilkos korában, a
valenciai éjszakában megtanulta, hogyan következtessen a leghalványabb körvonalakból, a levegő
sűrűségének változásaiból a környezetére. Sokan - a babonásabbak - természetfölöttinek vélték ezt a
képességét, pedig csak a sokéves gyakorlat és tapasztalat gyümölcse volt.
Macskaléptekkel osont a sekrestye ajtajához. Ujjaival kitapintotta a láncot és a kezdetleges laka­
tot. Lefeszíthette volna a kardjával - a toledói penge úgy vágta a bronzot, akár a korhatag fát -, ám a
visszhangos kápolnában túl nagy zajt ütött volna. Megnyalta a szája szélét, és ismét elővette az álkul­
csokat.
Ezúttal nehezebb dolga volt. A zárszerkezet ugyan most sem bizonyult összetettebbnek, de csak
a tapintására hagyatkozhatott. A veríték lassú, nyúlós patakokban csorgott végig az arcán. Hosszú,
fürge ujjai úgy táncolták körül a lakatot, akár a baromfiól ajtaját kereső menyétek. Végül tompa katta­
nás jelezte, hogy fáradozásait siker koronázta.
Hüvelykről hüvelykre, szemenként húzta ki a láncot a tartógyűrűkből. A két fémfelület néha fino­
man összekoccant; Mersantnak ilyenkor úgy tűnt, mintha érces gongszó vibrálna körül a kápolnában.
Mire végzett a munkával, egész teste verítékben úszott. Az ujjasával megtörölte a szemöldökét, és
óvatosan végigfektette a láncot a kőlapokon.
Benyitott a sekrestyébe, ami szűk, ablaktalan kamrának bizonyult. Más kijárat nem nyílt belőle,
amit kicsit furcsállott: a papok általában a sekrestyén keresztül szokták megközelíteni az istentisztelet
szín-helyét. Lassan behúzta maga mögött az ajtót; a sarok-vasakat szerencsére rendszeresen olajoz­
ták, nem nyikorgott. Aztán acélt és kovát vett elő. Amire most készült, ahhoz fényre volt szüksége.
Meggyújtotta a tenyérnyi olajmécsest, amit hajdan egy cordóbai tolvaj holttestéről vett magához.
Csak pár percig fog világítani, de az elég lesz. A sekrestye falait egész szélességükben polcok borítot­
ták. Mise-ruhákat látott, díszes füstölőket, szentségtartókat meg egy pásztorbotot. Vajon melyik püs­
pök felejthette itt? Aztán tekintete az egyik sarokban meghúzódó üveges szekrénykére tévedt.
Arannyal csipkézett, elefántcsont berakásos ereklyetartók sorakoztak benne. Szikkadt, halott
csontok; múmiává aszott ujjak; szövetfoszlányok; körömvagdalék. Csupa ártalmatlannak tűnő kacat -
Mersant bőre mégis baljósan bizseregni kezdett. A testére száradó veríték hirtelen jéghidegnek tűnt.
Megborzongott.
Minél előbb végez, annál jobb! Ezúttal nem pocsékolta az idejét finomkodásra; a kupolás kápolná­
tól vastag tölgyfaajtó választotta el. Kivonta a kardját, és feltörte a szekrényke ajtaját. Aztán letérdelt,
és kivette a legalsó polcról a sárkánygömböt meg a maumet-t.
Varkocsánál fogva felemelte a zsugorított fejet, és meglóbálta maga előtt. A besüppedt szemgöd­
rök és az elszáradt ajkak torz vigyorral meredtek vissza rá. A maumet nagyon réginek tűnt; külsejéből
ítélve valami sztyeppei lovas feje lehetett, azokból a törzsekből, melyek Ázsia mélyéről előtörve dúlják
és fosztogatják az ősi perzsa birodalmat. Mersant egy bencés annalesben olvasott egy Tzingiz nevű
nomád hadúrról, aki hetven éve megpróbálta lerohanni Európát; valami azonban azt súgta neki, ez a
fej sokkal-sokkal régibb a hódítónál. Furcsállotta, hogy semmi különöset nem tapasztal, pedig a kezé­
ben tartja a maumet-t; a domíniumban általában megérezte a tárgyakon, ha a mesterek varázserővel
ruházták fel őket. Talán van abban valami, amit Thibault mondott, hogy a szentek ereklyéi elnyomják a
mágikus kisugárzást.
Mindegy; eleget tétovázott. Gyorsan felmarkolta a sárkánygömböt, elfújta a mécsest, kinyitotta a
sekrestye ajtaját, és…
- Ki jár ott?
Damnatio! Mersant elvakkantott két arab szót, amelynek hallatán Cordóba utcáin bárki kardot rán­
tott volna rá. A kápolnában fény égett. A gyóntatószék mellett tonzúrás alak állt, magasra tartva a mé­
csesét. Fehér kámzsát viselt fekete általvetővel, s a nyakában nehéz, ékköves kereszt lógott.
Egy cisztercita barát!
Hát persze; a kápolnának más kijárata is van, ami a papi lakosztályba nyílik. Ezért nem találta hát
meg a sekrestyében! De mit keres itt ez a szerzetes éjnek idején?
Mindegy. Meg kell halnia.
A maumet és a sárkánygömb koppanva hullott a mozaikberakásos kőlapokra. A mécses fénye
megcsillant a csupasz acélon.
- Mi…? Hogyan…? - hebegte a szerzetes értetlenül. Aztán a pillantása a földön heverő ereklyékre
tévedt, és a szeme kerekre nyílt. - Kárhozat! Egy templomos kém!
Mersant ekkor már félúton járt felé. Találkozott ugyan már harcos szerzetesekkel - különösen
Kasztíliában volt nagy hagyománya ennek -, a barátnál azonban nem látott semmi fegyvert. És az
sem számítana, ha lenne neki. Még egy lépés, és…
Iszonyú fájdalom hasított a mellkasába. A szíve görcsösen összerándult, és úgy maradt; egysze­
rűen megszűnt dobogni. A kardpenge - a háromszorosan edzett, toledói acél - csengve szilánkokra
robbant. A kupola, a padok, az oltár - minden vörös ködben úszott.
A cisztercita barát tapodtat sem hátrált Mersant elől. Szálfaegyenes derékkal állt, kezét egyene­
sen előre nyújtotta; zengzetes, érces hangja betöltötte az egész kápolnát.
- Dominus coeli est defensor meus - kántálta. - Modern non metuo. Apage, Satanas, apage; ego
te purgo et exorciso…
A kereszt, az az átkozott kereszt a pap kezében! Mintha szemsajdító, fehér fényt árasztana…
Mersant fuldokolva összeroskadt. A végtagjai zsibbadni kezdtek, látása elhomályosult. Ernyedt ke­
zéből csattanva kihullt a hasznavehetetlen kardmarkolat. Meddig bírja vajon az ember, ha leáll a vér­
keringése? Két-három másodpercig, talán. A rend… Az örökség…
A látómezeje szélén valami mozgást érzékelt. A pap kántálása harsányabbá vált. Aztán egy otrom­
ba árnyék takarta el a kereszt vakító fényét. Tompa puffanás hallatszott. A törött cseréplámpásból ki­
ömlő olaj lángolva szétfutott a padlón.
Mersant szíve tétován, ki-kihagyva dobogni kezdett. Öklendezve föltámaszkodott; tüdeje ziháló
kortyokban nyelte a levegőt. Egy vaskos kéz nyúlt a hóna alá, és könnyedén talpra rántotta. Bűzös le­
helet csapta meg az orrát; pillantása egy ismerős, bárgyún mosolygó arcra esett.
Basagente. Az együgyű óriás. A jámbor, ártatlan, gyermeki lélek. Neki nem árthatott a kereszt ha­
talma.
A cisztercita barát koponyája kettéhasadt, mint a túlérett dinnye. Feje gyorsan szélesedő vértócsá­
ban pihent. A kereszt messzire repült a kezéből.
Mersant a hányingerrel küszködve megrázta a fejét. Lerázta magáról a segítő kezet, odasántikált
a két varázserejű ereklyéhez, és az iszákjába tette őket.
- Tűnjünk innen! - lihegte.
Basagente bólintott, és az ajtó felé fordult.
Thibault de Montdidier állt a küszöbön, teljes vértezetben. Kivont kardján végigfutott a lángok vör­
henyes fényé. Tekintetéből halál sütött.
- Isten házában ontottad ki Isten szolgájának vérét - mondta a komtúr hideg nyugalommal. - Ocs­
mány bűnöd megtorlásért kiált. Hálát adok az égnek, hogy én lehetek a mennyei akarat eszköze!
A szerzetes a gyóntatószéknél… Hát persze! Thibault komtúr gyónni készült ma éjjel - talán éppen
az obszidián sárkánygömbbel kapcsolatban. Ezért jött a kápolnába a cisztercita barát! Micsoda osto­
ba, őrült véletlen!
Mersant letelepedett a hideg kőpadlóra.
- Nem ölhetsz meg - mondta. - Fegyvertelen vagyok.
- Guénon atyának sem volt fegyvere!
- Ellenem igen - Mersant az elejtett keresztre bökött.
- Csak az időmet fecsérlem! - horkant fel Thibault lovag. - Közönséges pór vagy, aki a Sátán olda­
lára állt!
- Nem vagyok közönséges pór! - vágott vissza a hitehagyott gróf. - A nagyapám Gaston de Foix
volt, az Oroszlán, akinek a nevét ma is rettegik az angolok; az öcsém pedig Rénaud de Foix, aki a
burgund fejedelmi házból vett asszonyt magának! Jól tudom, hiszen a tulajdon kezemmel öltem meg,
a fattyaival együtt.
A johannita szeme résnyire szűkült.
- Bon dieu! Mersant le Sinistre! - suttogta. Aztán dühösen felcsattant: - Hazudsz!
Mersant keserűn felkacagott.
- Van-e olyan ember Franciahonban, aki önként magára vállalná a Sötét Mersant nevét, mégha az
élete múlik is rajta?
Ezzel elevenbe talált. Thibault tétován leeresztette a kardját.
- Valóban nem ölhetlek meg - ismerte el. - De futni se hagyhatlak.
- Van egy javaslatom - Mersant a szobormerev Basagentére mutatott. - Küzdj meg a csatlósom­
mal! Ha megölöd, a kezedre adom magam. Ha meghalsz, a lovagjaid még mindig elfoghatnak.
Thibault tekintete a szótlan óriásra villant, majd vissza Mersantra.
- Nemesi szavadat adod?
- Igen.
- Legyen!
A johannita lecsapta a sisakrostélyát, és óvatosan megindult Basagente felé. Az óriás felmordult,
és meglengette irdatlan buzogányát, amely a szerzetes vérétől volt mocskos. Mersant mélyet léleg­
zett, és ültéből kísérte figyelemmel az eseményeket.
Basagente meglódult, és hatalmas erővel lesújtott. A komtúr azonban páncélos lovagtól szokatlan
fürgeséggel tért ki előle, s fénylő kardja megvillant. Az óriás fegyverforgató karján hosszü, vöröslő seb
nyílt. Basagente feldühödött, és eszelős bömböléssel csapkodni kezdett ellenfele felé. Thibault sietve
visszavonult, pajzsa fedezékébe húzódva.
Mersant összevonta a. szemöldökét. A johannita nagyon jó harcos volt, az egyik legjobb, akit éle­
tében látott. A lovagok általában csak magukra aggatják ólomnehéz páncéljukat, és nekirontanak az
ellenségnek, akár a tüzes vassal ingerelt bivalyok. Thibault használni is tudta a vértezetét. Tisztában
volt vele, hogy Basagente erejével nem vetekedhet. Amikor a pajzsával védte a buzogánycsapásokat,
mindig ferde szögben emelte föl; így az ütés oldalvást lecsúszott a pajzsról, és nem hántotta a teljes
terhelést az alkarjára. Ugyanígy mozgott a páncéllal is; csak a fejére vigyázott, mert a sisakját nem
tudta mozdítani. Ráadásul nemcsak vágott a kardjával, hanem szúrt is. Mikor Basagentét elrántotta az
ütések lendülete, gyorsan a közelébe lépett, megdöfte, majd visszatáncolt. Az óriás már féltucatnyi
sebből vérzett, és minél jobban felbőszült, annál inkább vaktában vagdalkozott. Hihetetlenül szívós
volt ugyan, de a vérveszteség előbb-utóbb ki fogja fárasztani; és a johannitán még karcolás sem esett.
 Mersant lassan oldalt csúszott ültében, egyre közelebb araszolva a küzdőfelekhez. Mikor azt
mondta Thibaultnak, hogy fegyvertelen, természetesen hazudott. A csizmaszára belsejében különle­
ges tok volt kiképezve, amelyben egy még különlegesebb kést rejtegetett. Csak egyetlen lehetősége
lesz; nagyon gyorsan kell mozognia. És semmiképpen sem vághatja meg magát!
A johannita minden idegszálával a párharcra összpontosított; nem vette észre, hogy Mersant las­
san a háta mögé húzódik. Basagente, aki az előbb kapott egy csúf vágást a képére, dühödt rohamra
indult. Thibault lovag kitért az útjából, és gyorsan hátrált két lépést.
Mersant acélrugóként pattant fel a padlóról. Nem látott; nem gondolkodott. Egész énje a görbe
berber kés borotvaéles hegyében összpontosult. A mozdulat tökéletes volt, akár a vadászó kobráé -
és ugyanolyan halálos. A kés a hónalj alatt csusszant be a páncéllemezek közé, átvágta a párnázott
nemezborítást, és az eleven húsba mélyedt. Mersant nagyon jól ismerte az emberi test felépítését; a
penge hátrafeszülő hegye kiszámított pontossággal szakította fel a kari verőeret.
- Gőgös fajankó! - vicsorogta a hitehagyott gróf.
Kevés gyorsabban ölő méreg van a világon az áspiskígyóénál. Közvetlenül a véráramba kerülve
pillanatok alatt végez egy felnőtt férfivel. Thibault de Montdidier-nek minden emberi számítás szerint
holtan kellett volna összerogynia. Mégsem tette.
Micsoda emberfölötti akaraterő lángolhatott a johannita komtúr lelkében! Micsoda határtalan gyű­
lölet vezérelhette a jobbját, amikor magasra emelkedett a karddal! Micsoda gyilkos elszántsággal kel­
hetett birokra szervezete az ereiben szétáradó méreggel, amikor összegyűjtötte az erőt egy utolsó
csapáshoz!
- Sátánfattya! - hörögte az ispotályos lovag.
A kard lesújtott. A páncélos test csörömpölve elhanyatlott. Mersant ajkát sikolyba fúló kiáltás hagy­
ta el. Sápadtan tántorodott hátra. Keze eleresztette a berber kés markolatát, és görcsösen fonódott a
bal alkarjára. Ujjai közül élénkvörösen buzogva tört fel a vér, a pezsegve habzó vér, a Foix nemzetség
híg, pireneusi vére.
A rend… Az örökség…
A padlóra folyt olajban utolsót lobbantak a lángok. Mersant de Foix, a hitehagyott gróf, nyöszörög­
ve térdre hullott.
- Futni! Futni! - sürgette egy nyers torokhang. Mikor Mersant erre sem reagált, Basagente a hóna
alá nyúlt, és kirángatta a kápolnából.

A rendház felbolydult méhkasra emlékeztetett. Sem a cisztercitának, sem Thibault lovagnak nem
volt alkalma, hogy riadót fújjon, de a kápolnából kiszűrődő csatazaj önmagáért beszélt. Fáklyák és őr­
tüzek lobogtak mindenfelé; félmeztelen csatlósok rohangáltak az udvaron, csupasz karddal a kezük­
ben. Kiáltások; parancsszavak röpködtek.
Mersant már a saját lábán támolygott le az udvarra vezető lépcsőn. Betuszkolta Basagentét egy
üres bolthajtás árnyékába. Rettenetesen szédült, és percről percre gyengébbnek érezte magát. Tennie
kell valamit, különben nem bírja sokáig. Előkotort az iszákjából egy vízilóbőr ostorszíjat, körülhurkolta
vele sebesült karját a könyöke fölött, és az együgyű óriásra nézett.
- Húzd meg erősen! - parancsolta. - Aztán kösd csomóra!
- Fájni! - tiltakozott Basagente.
- Hát persze, hogy fájni fog! - robbant ki Mersant. - Csináld már, te barom, különben elvérzek!
Az óriás engedelmeskedett.
A hitehagyott gróf arca halottsápadtra vált. Homlokán apró gyöngyökben ütközött ki a veríték. Az
ostor-szíj csontig vágott a húsába; érezte, ahogy az inak sorra elpattannak a könyökében. Ám a vér­
zés azonnal csillapodott valamelyest. Jól van; egyelőre megteszi.
Hosszú távon persze valami mást kell kitalálni. Az ostorszíjjal nem iktatta ki teljesen az alkarját a
vérkeringésből. A könyöke fölött az erek meg fognak telni vérrel, és a belső nyomás addig fokozódik,
míg fel nem repeszti a falukat. Akkor pedig Mersant meghal.
- Gyerünk! - sziszegte.
A rendházban uralkodó fejetlenség a kezükre játszott. Betörtek az istállóba; miután Basagente
megölte az őrt és a lovászokat, Mersant megkereste a hátasát. Az állat friss volt és kipihent, s barátsá­
gosan nyihogva üdvözölte. Mersant magához vette az őr kardját, és kantárszáron ragadta a lovat.
A fájdalom a sérült test visszajelzése csupán; nem uralkodhat el az emberen. Ki lehet iktatni, elfúj­
ni, akár a gyertyalángot. Akaraterő kérdése az egész - hajtogatta magában Mersant.
A janitor testvér nem volt a kapusfülkében, s ez a mulasztás az életét mentette meg. A johannita
lovagok éjszakára leeresztették a vasrostélyt, és felhúzták a felvonóhidat. A roppant csörlőket négy
emberre méretezték, Basagente azonban egymaga is könnyűszerrel megbirkózott velük. Mersant köz­
ben az ajtóban őrködött, és megölt két csatlóst, akik odasiettek megnézni, nincs-e valami baj. Még fé­
lig kába volt a vérveszteségtől, ezért történhetett meg, hogy az egyik csatlósnak a halála előtt sikerült
felkiáltania.
Fegyveresek iparkodtak a rendház kapuja felé. A fáklyák vörhenyes fényében Mersant megpillan­
tott egy fiatal johannitát, amint kivont karddal utasításokat osztogat. Tudta, hogy nincs vesztegetni való
idejük; az ispotályos lovagok jó harcosok és kérlelhetetlen parancsnokok hírében álltak, hamar ráncba
fogják szedni a fejvesztetten szaladgáló csatlósokat. Eddig is csak a komtúr eltűnése hátráltathatta
őket.
Nyeregbe lendült, és kivágtatott a kapun; lova patái visszhangot verve dübörögtek végig a felvo­
nóhídon. Basagente nehézkesen loholva követte. Az út ezüstösen csillogva kanyargott előttük a hold­
fényben, majd néhány nagyívű forduló után beleveszett az erdő sötétjébe.
Mikor a fák közé értek, Basagente megállt. Mersant megrántotta a kötőféket; a ló a hátsó lábára
ágaskodott, és táncolva visszafordult a rendház felé. A távolban vörösen pislákoló fáklyák rajzottak ki
a kolostor-erőd kapuján, haragra gerjedt darazsak gyanánt. A szél fegyvercsörgést és dühös kiáltáso­
kat sodort feléjük.
- Te menni! - mondta az óriás. Szeme fehérje szinte világított a sötétben. - Én harcol.
Mersant tekintete a nyüzsgő fénypontokra tévedt, majd vissza együgyű társára. Beharapta az aj­
kát, és megtapogatta a zsákmányolt kardot az oldalán. Iszákját lehúzta a maumet és az obszidián­
gömb súlya. Igen. Basagentének igaza van.
Búcsúszó nélkül megfordította lovát, és elporzott a keskeny erdei ösvényen. Karjában tompa fáj­
dalom sajgott.
Basagente időt fog nyerni neki.

A hunyorgó tolvajmécses nem sok fényt adott, de be kellett érnie ennyivel. Ha most nem cselek­
szik, virradatra halott lesz.
Mersant egy kidőlt faóriás törzsén ült az erdő sűrűjében. Lova, amit nem sokkal odébb egy ala­
csony bokorhoz kötött ki, békésen legelészett. A hitehagyott - gróf mellett apró fémszerszámok sora­
koztak a fatörzsön; a lángok visszfénye önfeledt játékossággal táncolt rajtuk.
Mersant kirekesztette a tudatából a fájdalmat. Mód-szeresen, biztos kézzel dolgozott. A cordóbai
egyetemen tanult orvostudományt, és sokkal többet tudott, mint a keresztény kirurgusok. Tisztában
volt az emberi test anatómiájával, a vérkeringés alapjaival, a sebfertőzés veszedelmeivel. A kardvágás
szerencsére az alkarja külső felét érte, így nem tett kárt a főbb verőerekben. A kis fémszerszámok érc­
síptetők voltak. Mersant hüvelyk- és gyűrűsujjával kitapintotta a sebszáj környékén a nagyobb ereket,
aztán a mutató- és középső ujja közé fogott csíptetővel elszorította őket. A karja már úgy nézett ki,
mintha apró fémtüskék sarjadtak volna a húsából.
Mikor befejezte a műveletet, keze fejével megtörölte izzadt homlokát, és elgondolkodott. Még min­
dig nem vághatja le az ostorszíjat a karjáról. Az izomszöveten és a hajszálereken keresztül annyi vért
veszítene, hogy a legjobb esetben is elájulna tőle. És fertőtlenítésre is szüksége lesz, különben a seb
elüszkösödhet.
Belepöckölte az égő kanócot a mécses olajába. Vörös fény lobbant. Mersant összeszorította a fo­
gát, aztán a lángoló olajat rálöttyintette a nyílt sebre.
A johannita lovagok, akik fáklyafény mellett fésülték át az erdőt csatlósaikkal, talán azt hitték, vala­
mi vadászó fenevad üvöltését hallják.

Mikor a domínium felé közeledve Mersant észrevette a füstfelhőt a hegyek fölött, már sejtette,
mire számíthat.
Hosszú, küzdelmes utazás állt mögötte. A seb nem fertőződött el, de bal karja könyéktől lefelé tel­
jesen elsorvadt - valószínűtlennek tűnt, hogy valaha használni tudja. Napokig szédelgett a vérveszte­
ségtől, de nem állhatott meg, mert tudta, hogy a kopók a sarkában vannak. Szerencsére volt elég
ezüstje ételre-italra. Út menti fogadókban evett, és champagne-i nemesembernek adta ki magát, aki
szentföldi zarándoklaton van, és Augies-Mortes-ben akar hajóra szállni. Gyönge lábakon álló mese
volt; tudta, hogy nemigen téveszti meg vele üldözőit. De vadászni nem tudott, és a kiadós ételre szük­
sége volt, ha nem akart teljesen kimerülni. A sebesülését rablótámadással magyarázta.
Egyszer valóban banditák rontottak rá; könnyű prédát láttak a magányos, nyomorék utazóban.
Mersant rossz kedvében volt. Mind az ötnek felvágta a hasát, és ott hagyta őket a porban fetrengve. A
szívósabbjának napokba is beletelhet, mire kiszenved.
Mikor meglátta a füstöt, baljós előérzet fogta el. Mégis folytatta az útját, belenyugodva a sors ren­
delésébe. Ugyan hova máshová mehetett volna?
A domínium romokban hevert. Üszkös falcsonkok meredtek az ólomszürke égre. Elszenesedett
tetemek körvonalai emelkedtek ki a kormosra perzselt földből. A tájat a nyirkos rothadás áporodott
bűze ülte meg.
A hegytető közepén magányos karó magasodott. Mersant homlokát ráncolva meredt a fekete,
összezsugorodott alakra a hegyében. Úgy becsülte, még javában élhetett, amikor a támadók máglyát
raktak a karó alatt. Hiszen jól tudta róla, mennyire szívós alkat volt életében.
Moncrif mester.
Valami nagytestű állat mozdult a romok között. Mersantnak a kezében termett a kard, ösztönsze­
rűen, szinte megszokásból. Közel sem volt olyan mester-munka, mint a karcsú toledói penge, de a
célnak tökéletesen megfelelt.
Egy kormos alak vetette magát zokogva Mersant lábához. Mocskos bőrvértet viselt, a sisakját el­
veszítette. Ürüléktől és izzadságtól bűzlött; arca a felismerhetetlenségig összeégett. Nem látszott raj­
ta, hogy megsebesült volna.
- Nagyuram… Nagyuram. - A könnyek fehér barázdákat szántottak porlepte arcára. - Mindennek
vége, nagyuram… Mindenki meghalt…
Egy csatlós, gondolta Mersant. Talán egy vadász vagy egy strázsa; nem a hadnagyok közül való.
Azokat mind ismerte.
- Mi történt? - kérdezte hűvösen.
- Az ispotályos lovagok… Sereggel jöttek ránk. A narbonne-i püspök inkvizítorai vezették őket. A
kulcsár adott föl minket… az a baszk fattyú!
- Halott ember - szögezte le Mersant kimérten. - Folytasd!
- Romualdo mester tüzet olvasott rájuk… A lovagok üvöltöttek, és belesültek a páncéljukba… de
nagyon sokan voltak, és az inkvizítorok egyre csak hajtották őket előre. Romualdo mester… elesett,
és fekve maradt.
Elaludt, gondolta Mersant. Az öreg mágus elmondta utolsó varázsigéjét.
- Betörték a kaput - nyöszörgött tovább a csatlós. - Mi harcoltunk, de túl erősek voltak… Csupa
rhodoszi lovag, teljes fegyverzetben… Legyűrtek minket. Moncrif mestert megragadták… és ezt tették
vele! Nem tudom, miért nem védekezett…
Mert nem tudott, felelte magában Mersant. Moncrif mester mágiája nem volt a harcmezőre való.
Ha a szükség úgy hozta, képes volt egész tavakat megmérgezni, vármegyényi uradalmakat aszállyal
sújtani - a páncélos lovagok ellen azonban semmit sem tehetett.
- Te hogy maradtál életben? - kérdezte csendesen.
- Elrejtőztem a borospincében, nagyuram! Összeégtem, és majdnem agyonütöttek a kövek, ami­
kor beomlott a mennyezet… de láttam, amikor elvonultak.
- Kötelességed lett volna együtt halni a többiekkel - jelentette ki Mersant zordan. - Cserbenhagy­
tad a mestereidet. Nem vagy méltó az életre!
- Nagyuram! Neee! - visított a csatlós.
A kard lecsapott. Vér fröccsent a feketére égett romokra.
Mersant otthagyta a holttestet, és a karóhoz sietett. Gondosan kicsomagolta az iszákjából a sár­
kánygömböt meg a maumet-t, és letette őket a máglyarakás elé. A rend hagyatéka. Ennyi maradt az
egész domíniumból.
Fölnézett az elszenesedett tetemre a karó hegyében.
- Nem temetlek el keresztényi módon, mester - mondta lassan, megfontoltan -, mert a föld kivetne
magából. De tisztelettel adózok emlékednek, hiszen énrám bíztad Hermész örökségét. És erős eskü­
véssel fogadom, hogy nem hozok szégyent a nevedre. A rend élni fog! Nem tudom még, hogyan te­
szem, de megtalálom a módját, hogy átörökítsem tudományotokat az eljövendő nemzedékekre. Eljön
még az az idő, amikor a királyok és az érsekek nyöszörögve csúsznak-másznak majd a porban az
Ordo Hermeticus nevének hallatán! Ezt én mondom neked, drága mesterem, Mersant le Sinistre!
Nyomorék bal kezét a múmiává aszott maumet-ra tette, a jobbot pedig az éjsötét sárkánygömbre.
- A Sátán engem úgy segéljen!
Feltámadt a szél, és száraz, fekete pernyét kergetett maga előtt a romok között.
 2.
A BOSSZÚ
A fej egy idős hegyvidéki paraszté lehetett. Vastag ajka, szögletes álla és széles járomcsontja volt,
hajdan szénfekete haja erősen szürkült. Hamuszürke volt az arcbőre is; tágra nyílt szeme üvegesen
meredt a semmibe. Az utolsó percek iszonyata letörölhetetlenül ráfagyott darabos vonásaira. Régóta
halott lehetett már, mert minden vér kifolyt belőle; nem piszkította össze az elefántcsont berakásos
asztalkát.
Yves püspök felhagyott a hátborzongató látvány tanulmányozásával, és kérdő tekintettel Barberi­
nire nézett. Szenvtelen arcán semmiféle érzelem nem tükröződött; ujjai a nyakában lógó nehéz arany­
kereset simogatták.
- A főoltáron találták ma hajnalban a szerpapok - mondta a forradásos képű genovai. Szálas ter­
metű, szakállas férfi volt, az itáliai zsoldosok kedvelt viseletében: plundranadrágban, tarajos acélsisak­
ban, könnyű mellvértben. - A misét nem lehetett megtartani. A templom újraszentelése folyamatban
van; a híveket átirányítottuk istentiszteletre az alsóvárosba.
- Imádkozni fogok a Szűzanyához, hogy távozzon el Narbonne városáról a rontás - mondta a püs­
pök. - Hogy került az oltárra ez a förtelem?
Barberini vállat vont.
- Kifaggattam a főtéren alvó koldusokat. Az egyikük azt állította, hogy éjféltájt egy szénfekete dé­
mon jelent meg a templom egyik ablakában.
- Hol az a koldus?
- Belehalt a vallatásba. De amit látott, az aligha lehetett alvilági lélek. Az ablakból valami éles szer-
számmal kivágták Szent Pál apostol alakját; azon keresztül hatolt be a templomgyalázó. Pokoli ügyes
munka!
- A kegytárgyak közül semmi nem hiányzik?
- Semmi. De Antoine atya szerint valaki járt a sekrestyében. - Yves püspök tűnődve simogatta az
állát.
- Más gyanús dolog nem történt az éjjel?
- Az első kakasszó idején a keleti városfalon két strázsát holtan talált a váltás. Elvágták a torkukat.
Megnéztem a holttesteket; annyi idejük sem volt, hogy megemeljék az alabárdot.
A püspök bólintott; ha Barberini mondja, akkor az így történt. A genovai zsoldos Észak-Itália harc­
mezőin tanulta ki a fegyverforgatás mesterségét, és bár írástudatlan volt, az avatatlan szem előtt rejt­
ve maradó nyomokban úgy olvasott, mint más a nyitott könyvben.
- Ismered a fickót? - bökött a levágott fejre.
- Hogyne ismerném. A baszk kulcsár, aki feladta nekünk a pireneusi eretnektanyát.
Hosszú, baljós csend telepedett a helyiségre. Mindketten nagyon jól tudták, mit jelenthet ez.
- Szedd össze az embereidet, és azonnal vágtass a hegyekbe! - szólalt meg végül a püspök. - Ku­
tasd át a romokat, amilyen alaposan csak tudod! Vallasd ki a környéken lakókat! Tudni akarom, voltak-
e túlélők. Én tüstént Chateaux Martelbe sietek, és amint lehet, érintkezésbe lépek a bíboros úrral is.
A genovai fegyelmezetten bólintott, ugyanakkor azonban gondterhelten ráncolta a homlokát; szo­
katlan viselkedés volt ez egy harcedzett zsoldostól.
- Gondolja kegyelmességed, hogy…?
- Nem! - vágott a szavába Yves püspök. - A Sátánnak csak két szolgája volt az erődben, ezt éppen
ettől a nyomorult pórtól tudjuk - mutatott a kulcsár fejére. - Márpedig azt a kettőt azóta mára pokol
lángjai emésztik, erről a saját szemeddel győződhettél meg. Nincs az a fekete mágia, ami onnan
vissza tudná hozni őket!
Barberini szemmel láthatóan megnyugodott. Tisztelettudóan kezet csókolt a püspöknek, aztán ka­
tonásan sarkon fordult, és elindult kifelé a fogadóteremből. A küszöbön azonban megtorpant, és hátra­
nézett.
- Kegyelmes uram?
- Igen? - kérdezte a főpap kissé ingerülten.
- Emlékszik még, mit mondott ez a baszk az ispotályos perjelnek, amikor megmutatta az erődhöz
vezető utat? Éppen csak megemlítette.
Yves püspök összevonta a szemöldökét, és tagadóan rázta a fejét.
- Azt, hogy ez a legalkalmasabb időpont a rajtaütés-re, mert az eretnekek várnagya titkos külde­
tésben jár valahol Auvergne-ben.
A főpap szeme résnyire szűkült.

A tavaszi zápor úgy ömlött, mintha dézsából öntenék, ám Yves de Saint-Amand, Narbonne püspö­
ke irgalmatlan iramot diktált a kíséretének. A lovak kimerülten vánszorogtak a térdig érő sárban, hátuk
kisebesedett a nyereg alatt, az oldalukon patakzó esővizet vörösre festette a sarkantyúk nyomán ki­
serkenő vér. A csatlósok, akik korgó gyomorral kínlódtak az ítéletidőben, elégedetlenül morogtak, és
meg-megeresztettek egy-két kacskaringós káromkodást - persze csak azok, akiknek még volt erejük
hozzá, és nem lovagoltak túl közel az urukhoz.
A püspök komor tekintettel meredt maga elé a zuhogó esőben; őszbe vegyülő haja csapzottan ta­
padt boltozatos homlokára. Sovány, görnyedt vállú férfi volt, szikár aszkétaarccal. A csatlósai nem sze­
rették ugyan, de szívük mélyén tisztelték, mert nem hódolt be a prelátusok között mostanában dívó
puhány szokásoknak, amiket az avignoni pápai udvarból vettek át. Habozás nélkül magára vállalt min­
den nélkülözést, amit az embereitől megkövetelt, sőt még többet is. Mindenki tudta róla, hogy szögek­
kel kivert vezeklőövet hord a ruhája alatt.
Yves püspök gazdag nemesi családba született; ősei csaknem száz éve települtek át Champag­
ne-ból, miután alaposan kivették a részüket az albigens eretnekek ellen hirdetett keresztes háborúból.
Akkoriban még földtelen kóbor lovagok voltak csupán, féktelen kegyetlenkedésük azonban elnyerte ju­
talmát; Lajos király valósággal elhalmozta őket a rebellis languedoci nemesektől elkobzott birtokokkal.
Yves de Saint-Amand ifjúkorában jócskán belekóstolt a világi örömökbe; szertelen kicsapongásainak,
buja tivornyáinak messze-földön híre járt. A fiatalság azonban nem tart örökké; és ahogy a gőgös ne­
mesúr évei szaporodtak, egyszer csak rádöbbent, hogy eltékozolta a fél életét.
Megtérése mindenkit váratlanul ért a környezetében. Szőrcsuhát öltött, és bevonult egy domonkos
kolostorba; kitagadta gyermekeit, akik hozzá hasonló léha életmódot folytattak, és minden vagyonát a
szerzetesrendre testálta. Lelke mélyéről elemi erővel tört fel a vallásos vakbuzgóság. Rettegett a bün­
tetéstől, ami a túlvilágon vár majd rá; irgalmatlanul sanyargatta magát, vezekelt, minden szabad per­
cében bűnbocsánatért fohászkodott az Úrhoz. Mindezt azonban kevésnek érezte, és elkeseredetten
kutatta a módját, hogyan tehetne olyan szolgálatot Szent Péter egyházának, amellyel feloldozást nyer­
het.
Aztán egy szép napon egy itáliai bíboros kereste fel a kolostort, és megvilágosította Yves de Sa­
int-Amand elméjét. A bűnbánó nemesúr megtalálta végre hivatását; kebelére fogadta őt a szent inkvi­
zíció.
Ó, hogy sajnálta, hogy nem dédapái korában él! Akkoriban egész Toulouse és Provence eretne­
kek kezén volt; bőven akadt kigyomlálni való gaz az Úr alázatos szolgái számára. Az egyház felkent
vitézei vérrel és vassal tisztították meg a tévelygő tartományokat. Yves de Saint-Amand példaképei a
régi idők nagy inkvizítorai voltak. Castlenaui Péter, a kérlelhetetlen szigoráról híres pápai legátus, akit
egy eretnek lovag tett vértanúvá a toulouse-i gróf udvarában. Raynarde de Certre, a harcos-szerzetes,
aki egyetlen mondattal küldte a halálba Montségur várának kétszáz védőjét: "Öljétek meg mind, Isten
majd kiválogatja az övéit!"
Csakhogy Languedoc népe már régóta megtért az egy igaz hitre. A vezeklő nemesúrnak nem volt
kivel felvennie a harcot.
Ám a bölcs itáliai bíboros nem fukarkodott a tanáccsal, felkarolta védencét. És mire a konok Yves
de Saint-Amand felküzdötte magát Narbonne püspökévé, megtalálta az ellenségeit.
Meg ő.

Chateaux Martel. Pörölyvár.

A johannita lovagok rendháza rászolgált a nevére: magányos, zord erőd volt egy meredek hegyor­
mon, gőgös és megközelíthetetlen, akár a szirti sas fészke. A masszív kőfalak magasából keskeny lő­
rések néztek az erőd tövében kanyargó gyalogútra, s a csipkézett barbakánok elutasítóan emelkedtek
az erdő sűrűje fölé. Kevés megfáradt utazó keresett menedéket ezek mögött a kapuk mögött.
A vár belülről éppoly kevéssé volt otthonos, mint kívülről. A szűk cellákban tavasszal is fogcsikor­
gató hideg uralkodott; a csupasz.kőfalakat kevély címer-pajzsok és csatajeleneteket ábrázoló szőtte­
sek díszítették. Krisztus katonái nem hódolhatnak be a világi csábításoknak.
Yves püspök egy kárpitozatlan faszéken ült a lovag-teremben, a rendház perjelével szemben. A
johannita lovag széles vállú, napbarnított férfi volt, harmincas évei derekán járhatott. Dús, gesztenye­
barna haját rövidre vágva hordta, hogy ne zavarja a sodronycsuklya viselésében. Összevont szemöl­
dökkel nézett a főpapra. Az asztalon egy kancsó bor állt érintetlenül, mellette két üres kupa.
- Abban a várban nem maradt eleven lélek, ezt kegyelmességed éppolyan jól tudja, mint én - je­
lentet-te ki a perjel határozottan. - A csatlósaim háromszor is átkutatták a romokat, mikor máglyát rak­
tak azokból az istenkáromló könyvekből. Egy egér sem bújhatott volna el előlük.
- Ezek szerint Barberininek igaza van - mondta a püspök.
A johannita elhúzta a száját.
- Sosem értettem, miért tartja kegyelmességed maga mellett azt a pénzéhes haramiát. - Az ispotá­
lyos lovagok a hitükért forgatták a kardjukat; mélységesen megvetettek minden zsoldost.
- Barberini az egyik legnevesebb condottieri egész Itáliában, és maga a bíboros úr ajánlotta figyel­
membe - felelte Yves püspök. - Ne feledd, Odo testvér, hogy az eretnekek elleni harcban nem válogat­
hatunk az eszközben!
A perjel vállat vont; továbbra sem tetszett neki a dolog, de napirendre tért fölötte.
- És mit mondott az a bandavezér?
- Hogy az eretnekek várnagya az ostrom idején nem tartózkodott az erődben. A gazdái északra
küldték; bizonyára valami istentelenséget forraltak.
- Északra? - kapta fel a fejét a johannita. - Egész pontosan hová?
- Ha jól emlékszem, Auvergne-be.
- Biztos ez, kegyelmes uram?
- Barberini szerint igen. Miért?
- Mert tíz nappal az ostrom előtt szörnyűséges dolog történt Szent János egyik auvergne-i rendhá­
zában, Croix-aux-Allierben. Egy idegen, aki a máltai rendtartomány küldöncének álcázta magát, beha­
tolt az erőd-be, és meggyilkolta a languedoci komtúrt.
A püspök szeme elkerekedett.
- Thibault de Montdidier-t, a legderekabb francia lovagot? Hogyan?
- Hátulról szúrta le, mérgezett tőrrel. És rebesgetnek… gonoszabb dolgokat is, kegyelmes uram.
- Odo testvér, fogytán a türelmem. Beszélj egyenesen!
A johannita nagyot nyelt, óvatosan körülpillantott a teremben, és közelebb hajolt Yves püspökhöz.
- Croix-aux-Allierben őriztek valamit, amit csak Thibault komtúrra mertek rábízni, hiszen az ő állha­
tatos hite és halálmegvető vitézsége messze földön híres volt. A jumiéges-i apát kérte meg rá…
- Az a podagrás vén kéjenc! - horkant fel a főpap. - Én mondom neked, a Sátánnal kacérkodik!
Csak a vagyona védte meg eddig a kiátkozástól. Folytasd!
- Nos, ezt a… dolgot… a kárhozatos emlékű templomos lovagok hagyatékában találtuk. Azt hi­
szem, egy zsugorított fej vagy valami hasonló ocsmányság. Állítólag démoni hatalommal bír…
- Horribile! - Yves püspök keresztet vetett. - Azonnal lángok közé kellett volna vetni!
Odo perjel sajnálkozva csóválta a fejét.
- Már késő. Az idegen magával vitte.
- Szóval ezért nem volt a gazdáival a hegyek között! - csapott az asztalra a főpap. - De ezért még
fizetni fog az a hájas jumiéges-i vénség, aki az Úr szolgájának meri nevezni magát! Excommunicabo
latronem…
- Nyugalom, kegyelmes uram, csillapodjék! - csitította a feldühödött püspököt Odo, és a boroskan­
csó után nyúlt. Igyon inkább egy kis bort, az majd segít! Tavalyi fejtés, tegnap hozta szekérrel egy fél­
karú kalmár Lyonból… - Töltött mindkettejüknek.
Yves püspök feldúltan ült a széken, és olyan erővel szorongatta a teli boroskupát, amit a perjel a
markába nyomott, hogy kifehéredtek az ujjpercei. Nem is tudatosult benne igazán, hogy mit tart a ke­
zében.
Ez mentette meg az életét.
A johannita belekortyolt a borba, és azon nyomban fuldokolva fordult le a székéről. Görcsös rán­
gások futottak végig a testén, a szája szélét hab verte ki. A püspök elhajította a kupáját, mellette ter­
mett, és segítségért kiáltott; mire azonban a szolgák betódultak a terembe, Odo perjel már kiszenve­
dett.
A mérgezett itallal megrakott szekeret másnap találták meg, egy szakadékba borítva. A lyoni bor­
kereskedőt - az igazit - sokkal tovább kellett keresni. Mire rábukkantak az erdő mélyén, már alig hagy­
tak belőle valamit a farkasok.

Monsignore Lombardi nagyhatalmú, befolyásos ember volt: bíboros, bolognai érsek, magas rangú
inkvizítor, az apostoli szék különleges megbízottja. Az egész kolostor felbolydult, amikor váratlanul
megérkezett a kíséretével. Ékköves ujjaival galambősz szakállát simogatta, s lassú, megfontolt han­
gon beszélt az előtte álló Yves testvérhez, aki csillogó szemmel hallgatta.
- A keresztény hit gyökerét férgek rágják, fiam. Fondorlatos, fekete szívű férgek - mondta. -
Rosszabbak a katár eretnekeknél, de még a balkáni bogumiloknál is; mert azok nyíltan tevékenyked­
nek, s Krisztus buzgó szolgái könnyen rájuk akadhatnak. Ezek a démonok viszont meglapulnak a sö­
tétben, s eszük ágában sincs fennszóval hirdetni istenkáromló tanaikat. Mégis nagyobb veszedelmet
jelentenek a keresztény világ számára, mint akár a legmegátalkodottabb hitetlen szekta, a gaz szara­
cénokat leszámítva. Mert ők magának a Sátánnak a bérencei, és fekete mágiát űznek odvaik mélyén.
Még a pogány időkből maradtak Európában; Hermész rendjének nevezik magukat, Ordo Hermeticus­
nak, és náluknál alávalóbb söpredéket nem hordott még a hátán a föld.
A dominikánus testvér mohón itta a bíboros minden szavát; tekintetében lázas fények gyúltak.
- Nem ismerik el a Megváltó tanítását, tagadják a szentháromságot, fekete miséiken fordított ke­
resztek alatt hódolnak a Sátánnak - folytatta Monsignore Lombardi. - Titkos, eldugott erődítményekben
élnek, amiket egymás között domíniumoknak hívnak, és eretnek csatlósok seregével veszik körül ma­
gukat. Némelyek igaz lelkű keresztények szerepében tetszelegnek, és szabályos hűbéri adományokat
bírnak, amiket félrevezetett uralkodók ruháztak rájuk a régi időkben. Úgy beszélik, a templomos lovag­
rend támogatását is élvezik; ez azonban nem tarthat soká, mert magunk között legyen mondva -
Őszentsége és a francia király már régóta készülődnek, hogy lecsapjanak azokra a gőgös hitehagyot­
takra, akik a kereszt jegye mögé rejtik undok tévelygésüket.
- Akárcsak hajdan az átkos emlékezetű albigensek, excellenciás uram - jegyezte meg Yves testvér
merészen. Monsignore Lombardi azonban a fejét ingatta.
- Tévedésben vagy, fiam. Felelj a kérdésemre: mi jelent nagyobb veszélyt a szárba szökkenő ve­
tésre, az erdő vadjai-é avagy a rejtve tenyésző üszög?
- Az üszög - vágta rá habozás nélkül a szerzetes. - A vadállatok letapossák a gabonát, ám az jövő­
re újra kinő; ha azonban üszög fertőzi meg a termést, a földeket örökre ellepi a dudva.
- Jól beszéltél, fiam - bólintotta bíboros elégedetten. - Tudd meg hát: Szent Péter örököse engem
bízott meg a feladattal, hogy kiégessem a kereszténység testéből ezt az ocsmány fekélyt. Veszedel­
mes vállalkozás, de nem lehetetlen. Jómagam már két domíniumot romboltam porig, egyet a Kárpá­
tokban, a másikat pedig a pomeráníai erdőségekben. Krisztus felkent vitézei, a johannita és a teuton
lovagok, mindig készek fölemelni a kardjukat a hit védelmében.
Mikor Monsignore Lombardi elhagyta a kolostort, Yves testvér ott lovagolt a kíséretében. Fanati­
kus tűz lobogott a kebelében; úgy érezte, végre megtalálta élete értelmét.
Persze sokat kellett még tanulnia, a bolognai bíboros és inkvizítorai azonban a szárnyuk alá vet­
ték. Buzgósága nem ismert határokat. Világi neveltetése nagy hasznára vált: kiismerte magát a kato­
nai dolgokban, és értett a hadvezetéshez is. Személyesen vett részt egy gascogne-i domínium ostro­
mában, és az Úr hatalma megóvta a démonimádók gyilkos mágiájától. Az egyházi hierarchiában is
gyorsan emelkedett, minden kicsinyes gáncsoskodás ellenére; és amikor Narbonne püspökévé szen­
telték, Monsignore Lombardi elérkezettnek látta az időt, hogy önállóan folytassa működését.
- Nem istápolhatlak tovább, Yves fiam - mondta neki Párizsban, a Gréve téren, a lohadóban lévő
máglyalángok vörhenyes fényében, miután végignézték a templomos lovagrend utolsó nagymesteré­
nek kínhalálát. - Magad is tudod már, mi a teendőd. Mielőtt azonban utadra bocsátanálak, arra kérlek,
fogadd el tőlem atyai áldásomat és ezt a búcsúajándékot.
Nehéz aranygyűrűt húzott le az ujjáról; a remekmívű foglalatban egy hatalmas ametiszt csillogott.
- Az ametiszt a szűzi tisztaság köve - folytatta a bíboros. - Ha valaha végső szorongattatásba ke­
rülnél, ne veszítsd el a hitedet; emeld magad elé ezt a gyűrűt, és szólítsd fennhangon a gonosztévők
pörölyét! A Sátán szolgáinak mágiája nem állhat meg az Úr hatalma ellenében; nem fog bajod esni,
meglásd!
Yves püspök áhítattal vette át mesterétől a szent ereklyét, majd letérdelt, és kezet csókolta bíbo­
rosnak,
- Benedico fidelissimum episcopum Narbonensem! - mondta emelt hangon Monsignore Lombardi,
és hűséges pártfogoltja homlokára helyezte ráncos kezét.

Yves de Saint-Amand teljes főpapi díszben tért vissza rezidenciájára a meggyalázott narbonne-i
nagy-templom végleges újraszenteléséről: stólában, püspöksüvegben, pásztorbottal. Barberini a foga­
dóteremben várta. Csapzott volt és megviselt, még le sem mosta magáról az út porát, de katonás tar­
tásban állt a mozaikberakásos kőlapokon, tarajos sisakját az oldalához szorítva.
- Derék igyekezeted jutalmat érdemel. Aranyban utaltatom ki a püspöki kincstárból a járandóságo­
dat - mondta a főpap, és csókra nyújtotta a kezét. - Mit végeztél, hűséges szolgám?
- Kiderítettem, hogy ki az ellenfelünk - válaszolta a genovai. - Kegyelmes uram meg fog lepődni.
Yves püspök átadta pásztorbotját és magas süvegét egy odasiető szerpapnak, majd elhelyezke­
dett faragott támlájú karosszékében.
- A türelem dicséretes keresztényi erény, jómagam azonban sajnos nem jeleskedem benne -
mondta. - Beszélj!
- Az eretnekek várnagya egy hitehagyott nemesúr volt. Foix utolsó grófja.
- Az Oroszlán örököse? - vonta fel szemöldökét a püspök. Gaston de Foix, akit ezzel a névvel illet­
tek, hírneves lovag volt az apja gyermekkorában. Haditetteiről a mai napig is Franciaország-szerte
énekeltek a vándor jongleurök. Nagy dicsőségre tett szert az angol háborúban, s szertelen gőgjében
odáig vetemedett, hogy magával a királlyal is dacolni mert pireneusi sasfészkéből.
- Az unokája - bólintott Barberini. - Bár az örökségét saját maga tékozolta el.
- Még egy léha nemesi sarj? - húzta el a képét a főpap.
- Nem, valami rossz emlékű családi viszályról van szó. Amennyire ki tudtam deríteni, ez a gróf -
egyébként Mersant a neve - fiatalkorában igen beteges ifjú volt. Egyáltalán nem érdekelte a lovagi
élet, felvette az egyházi rendet.
- Pap? - döbbent meg Yves püspök.
 - Csak laikus testvér. De nem hiszem, hogy különösebben hívő lenne. Azért állt egyházfinak, hogy
tanulni mehessen. Előbb a párizsi egyetemre járt, aztán Cordóbába, az andalúziai mórokhoz. Közben
az öccse elbitorolta a birtokait.
- Megérdemelte a nyomorult! - fakadt ki a püspök. - Keresztény lélek létére önszántából a hitetle­
nek földjére ment, hogy eretnek tanokba nyerjen beavatást! Remélem, kiátkozták.
- Pontosan ez történt, kegyelmes uram. Mikor meg-próbált visszatérni Foix-ba, az öccse kegyetle­
nül elverette, és veszni hagyta a vadonban. - Barberini bizonytalanul megvakarta a fejét. - Hogy mi tör­
tént ezután, azt nem tudtam pontosan megállapítani. Valahogy átvergődhetett a hegyeken. Aragóniá­
ban rokonai éltek, nagyanyai ágról. Mindenesetre évekig nem jött róla semmi hír.
Tétován elhallgatott. Yves püspök ellentmondást nem tűrően intett neki, hogy folytassa.
- Évek múlva aztán átkelt a Pireneusokon egy mór rablóbandával. Én mondom, kegyelmes úr, a
Sátán szállhatta meg! Megrohanta a foix-i uradalmat, és porig égette. Mindenkit legyilkolt - az öccsét,
a süldő porontyait, a papokat, az összes fegyvertelen pórt. Utána megint nyoma veszett; valószínűleg
ekkor állhatott a sátánfattyak szolgálatába. Családi birtokait a király átruházta a béziers-i őrgrófra.
- Apostata! - horkant fel a főpap. - Igazi ördög, kárhozat gyermeke! Nos, a jelek szerint megtalálta
neki való társaságot.
- A környékbeli jobbágyok úgy félnek tőle, akár a tűztől - jegyezte meg Barberini. - Sötét Mersant-
nak hívják, és pokoli rémtörténeteket mesélnek róla. Egy gazdag paraszt tűzokádó, fekete csatamé­
nen látta lovagolni gyertyaszentelő napjának éjszakáján. Mások szerint éjjel besurran a félreeső fal­
vakba, és fiatal szüzek vérét szívja.
- Mersant le Sinistre. Illik hozzá a név - mélázott el Yves püspök. - Mondd csak, nem félkarú vélet­
lenül?
- Félkarú? Miért?: A genovai zsoldos szemlátomást meghökkent.
Yves püspök tömören beszámolt neki a Chateux Martelben történtekről: az állítólagos lyoni borke­
reskedőről és Odo perjel gyötrelmes haláláról. Hozzátette azt is, amit a megboldogult johannita mesélt
a Croix-aux-Allier-i eseményekről. Barberini töprengve ráncolta a homlokát.
- Hát, nem is tudom - mondta habozva. - Ennek a Mersantnak éppenséggel mind a két karja meg­
volt, de Auvergne-ben könnyen elveszthette az egyiket. A ispotályos lovagok igencsak kemény legé­
nyek. És a Foix családon nemzedékek óta szörnyű átok ül.
- Átok? Miféle?
- Az Oroszlán ivadékainak meghígult a vére. Nem alvad meg, ha megsebesülnek. Egy rosszul si­
került vágás is könnyen nyomorékká csonkolhatja őket.
- Minden bizonnyal Isten büntetése - jelentette ki Yves püspök. - De ha ez a comes hereticus ilyen
sápkóros fajzat, hogyan válhatott belőle rettegett hírű harcos?
Barberini vállat vont.
- Valószínűleg szaracén kardforgatóktól tanulta a mesterségét, uram. Azok pedig félelmetesen
tudnak vívni. Magam is kóstoltam már a pengéjüket Apuliában.
A főpap bosszúsan dobolni kezdett az ujjaival a széke karfáján.
- Te okos ember vagy, Barberini - szólt. - Mondd csak, neked mi a véleményed erről az egész ka­
lamitásról?
A genovai zsoldos elgondolkodva simogatta a szakállát.
- Szerintem ez a Mersant egy uomo vindicatore, kegyelmes uram - mondta végül. - Mindent el­
pusztítottunk, ami drága volt neki az életben. Most semmi más nem foglalkoztatja, csak a bosszú -
márpedig egyszer már tanúságot tett róla, mire képes hasonló helyzetben. Meg akarja torolni kenyér­
adó gazdái halálát, és semmitől sem riad vissza ennek érdekében. Fortély, méreg, orgyilkos tőr -
mindegy neki, milyen eszközhöz nyúl, csak elérje a célját. Ez az ember valóságos vipera, püspök úr.
- És az áruló kulcsár meg az ispotályos perjel már halott - bólintott Yves de Saint-Amand. - Ezek
szerint már csak én vagyok hátra.
- Igazat szólasz, kegyelmes uram. Jómagamnak nem lett volna bátorságom kimondani.
A püspök keményen a karfára csapott.
- Akkor hát csapdát állítunk neki! Magam leszek a csalétek.
- Hogyan gondolja kegyelmességed? - hökkent meg a zsoldoskapitány.
- Nyilvános bejelentést teszek, hogy Szent Genovéva ünnepének éjszakáját magányos virrasztás­
sal fogom tölteni a kápolnámban, buzgó imákba merülve; hogy eltávoztassam a gonoszt Narbonne vá­
rosától. Parancsba adom, hogy senki nem zavarhat. Ennek a kísértésnek képtelen lesz ellenállni!
Barberini kissé bizonytalannak látszott.
- Nem hívja ki ezzel kegyelmes uram maga ellen a sorsot?
- Szó sincs róla! - rázta meg a fejét Yves püspök. - Egyrészt te is velem leszel a kápolnában. Ha
elrejtőzöl; az oltáriszentség tartó fülkéjében, a hímzett leplek mögött, senki nem fog észrevenni. Más­
részt pedig nem vagyok olyan védtelen a sátánfajzat ellen, mint hinnéd.
 És önelégült mosollyal megsimogatta az ametiszt-köves gyűrűt a bal mutatóujján.

Éjfélre járt az idő. A három drága viaszgyertya már félig égett az oltárlapon. Yves püspök lehajtott
fővel térdelt a hideg kőpadlón; a halványsárga fénykörön kívül bizonytalan árnyékok gomolyogtak fe­
nyegető szörnyalakok gyanánt. A hűvös sötétség beburkolta, körülölelte a főpapot, mintha az állhata­
tos hit utolsó szigete lenne az örök éjszaka tengerében.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Yves de Saint-Amand lelkét feszült várakozás töltötte el. Biztos volt benne, hogy a tervük beválik,
és a hitehagyott gróf besétál a csapdába. Szigorúan megparancsolta a csatlósainak, hogy senki ne
háborgassa buzgó elmélkedésében. Arra is ügyelt, nehogy ellensége gyanút fogjon; különös lett volna,
ha egy magas rangú főpap minden őrizet nélkül szándékozik átvirrasztani az éjszakát. Két egyházi po­
roszlót állított a magánkápolna ajtaja elé. Ezzel persze halálra ítélte őket, de nem érzett lelkifurdalást.
Pusztulásuk az egyetemes kereszténység javát fogja szolgálni; és mielőtt szolgálatba léptek, szemé­
lyesen gyóntatta meg és oldozta föl mindkettőt. Hűséges, odaadó emberek voltak; soha nem bocsátot­
ta volna meg magának, ha elkárhoznak.
- … és legyen meg a te akaratod, amiképpen a mennyben, úgy a földön is…
Büszke volt rá, hogy a szent inkvizíció az ő hathatós támogatásával érte el a célját. A pireneusi
domínium volt a sátánimádók utolsó tanyája; végre-valahára sikerült kiirtani ezt a mételyt a kereszté­
nyek közösségéből. A pogány mágusok korának bealkonyult. A hegyi erődben csak kettőt találtak kö­
zülük: egy reszketeg aggastyánt, aki szörnyethalt az ostromra induló johanniták láttán, meg egy leprás
korcsfajzatot, akit karóba húztak. Az igaz hit visszavonhatatlanul győzedelmeskedett. Hermész rendjé­
ből csupán egy megkeseredett, nyomorék kardforgató maradt, egy kiátkozott nemesúr, aki sarokba
szorított patkány módjára szembe-fordult persecutoraival. Veszett marásai okoztak ugyan némi kárt
Krisztus egyházának, a sebek azonban előbb-utóbb begyógyulnak - a hitehagyott gróf lelkét pedig vir­
radatra a pokol lángjai fogják emészteni.
- … mert tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség. Mindörökké…
- Ámen.
A hang hűvös volt és magabiztos. Yves püspök imára kulcsolt kézzel fölegyenesedett, és méltó­
ságteljesen hátrafordult, hogy szembenézzen a kárhozat gyermekével
Mersant le Sinistre. A hegylakó jobbágyok találó nevet választottak neki.
Karcsú, magas, ruganyos mozgású férfi volt. Sápadt bőre szinte világított a kápolna sötétjében.
Hollófekete hajába a halántéka fölött egyetlen ősz fürt vegyült; fakókék szeme jeges nyugalommal
csillogott. Páncélt egyáltalán nem viselt, csak fekete lovaglócsizmát, sötét selyemujjast és fókaprém­
mel szegett útiköpenyt. Macskamódra mozgott, annyira nesztelenül, hogy a püspök észre sem vette,
amikor kinyitotta a vasalt tölgyfaajtót, és belépett a kápolnába. Bal karja bénán, aszottan csüngött az
oldala mellett, elfeketedett sebhely rútította el; a kezénél már sorvadásnak indult. Jobbjában azonban
hosszú, egyenes pengéjű kardot tartott, amely a kint strázsáló poroszlók vérétől vöröslött.
A két ellenség tekintete egybekapcsolódott; egy hosszú percig farkasszemet néztek egymással.
Egyikük sem kapta el a pillantását.
- A halálod vagyok - szólalt meg Mersant halkan. - Az Ordo Hermeticus ítélt fölötted.
Yves püspök arcára öntudatos mosoly ült ki.
- Talán inkább Ordo Hereticust akartál mondani, az eretnekek rendjét! - felelte gőgösen. - Meg­
szentelt helyen vagy, hitehagyott; itt az Úr hozza az ítéleteket.
Brokát suhogott, acél csörrent. A páncélos Barberini félrerántotta a falifülkét takaró függönyleplet.
A gyertyafény elég világosságot adott; a zsoldos célra emelte a nehéz genovai számszeríjat, és habo­
zás nélkül meghúzta a ravaszt.
Mersant kezében megrebbent a hidegen csillámló kardpenge. A fegyver lapja könnyedén, olajo­
zott mozdulattal söpörte félre a levegőből a feléje süvítő nyíl-vesszőt. Az ártalmatlanná tett lövedék
csattanva csapódott a csúcsíves bolthajtás kövének.
Barberiniben a harcos ösztön legyőzte a meglepetést. A csörlős számszeríj hasznavehetetlenné
vált; percekbe telt volna újra felajzani. Gondolkodás nélkül elhajította, és az oltár felé szökkent. Mire
ott termett Yves püspök előtt, már az ő kezében is fegyver villogott: kosármarkolatú, borotvaéles itáliai
penge. A főpap sietve nekihátrált az oltárkőnek.
Az első összecsapás olyan hihetetlenül gyors volt, hogy nem is tudta nyomon követni. Háromszor
csókolóztak össze csengve a hosszú kardok, aztán mindkét vívó fürgén hátralépett. Óvatosan körözni
kezdtek egymás körül, tekintetük az ellenfél szemét kereste.
- Jól forgatod a kardot - jegyezte meg Mersant nyugodtan. - Ki volt a mestered?
- A nápolyi Gianfranco Fiorelli - felelte a genovai. - És a tiéd?
- Asszad ibn Szaleh, Ceutából.
- Ne társalkodj a pogánnyal, kapitány! - mennydörgött közbe Yves püspök. - Végezz vele hamar,
hadd szálljon szennyes lelke a kárhozat tüzére!
A daloló pengék halálos ezüsthálót szőttek a párbajozók köré. Barberinit sisak és mellvért védte, s
a fegyvere Itália legjobb kovácsainak keze alól került ki; a hitehagyott gróf azonban úgy mozgott, akár
a testet öltött Sátán, pedig béna karja is akadályozta. Kétszer hárított, majd vakmerőn ellentámadásba
ment át; a genovai védekezésbe kényszerült, s a fejét kapkodva próbált kitérni a fürge döfések elől.
Egy lendületes csapást a keresztvassal hárított, aztán oldalvás lehajolt, s szabad kezével ellenfele uj­
jasa felé kapott. Mersant visszalépett, és villámgyorsan körbepördült a sarkán. Pengéje csillámló kör­
ívet írt le, bukóhullámként szökkent át a védekezőn felemelt itáliai kard fölött - és a sisak állszíja alatt
beleszaladt Barberini torkába.
A zsoldosvezér megtántorodott. Torka mélyéről rekedt hörgés tört elő. Mersant fegyvere vércsíkot
húzott maga után a levegőben, majd suhogva körbefordult, és megpihent gazdája köpenyes vállán.
Barberini kezéből kihullott a kard; fémes csattanással terült el a kövezeten. Átvágott torkából bugyog­
va dőlt a forró piros vér.
Az egész küzdelem alig egy percig tartott.
Mersant megállta genovai zsoldos görcsösen rángatózó teste fölött, és szenvtelen arccal pillantott
le rá.
- Tizenkét pengeváltás. Hatvanhárom szívverés - mondta csendesen. Aztán Yves püspökre emelte
a tekintetét. - A legjobb kardforgató volt, akivel életemben találkoztam.
Yves de Saint-Amandra vérvörös hullámokban tört rá a gyűlölet. Magasra emelte a karját, és ki­
húzta magát. Szeme villámokat szórt, szája széle reszketett az indulattól - félelmetes látványt nyújtott
díszes főpapi ornátusában.
- Istentelen fajzat! - kiáltotta bőszen. - Gyalázatos bűneidet most újabbal tetézted! De ne hidd,
hogy szembeszállhatsz az egy igaz hit hatalmával!
Bal mutatóujját vádlón Mersantra szegezte; a súlyos aranygyűrűben megcsillant a hatalmas ame­
tisztkő.
- Malleum maleficarum conjuro! - harsogta Narbonne püspöke.
Ibolyaszínű fény áradt szét a kápolnában, kísérteties ragyogásba vonva a némán bámuló szentké­
peket. Átható levendulaillat terjengett. A gyűrűből lila szikra pattant ki sisteregve, egyenesen a hiteha­
gyott gróf felé; füstölgő csóvát húzott maga után.
A véres kard remegve megállt a kövezet hasítékában, két mozaiklap találkozásánál. Mersant
maga elé kapta ép kezének nyitott tenyerét.
- Malleum maleficarum extingo! - suttogta.
A lila szikra szisszenve kialudt a tenyerében. A hátborzongató fény pislákolt egyet-kettőt, aztán el­
enyészett.
Mersant hidegen elmosolyodott.
- Ha lenne varázshatalmam, most megfosztottál volna tőle - mondta halkan. - De én nem vagyok
mágus. Még nem. Nekem ez a fegyverem.
És a keze ismét ráfonódott a kardmarkolatra.
Yves püspök hüledezve hátrált. Gerince nekiütközött a kemény oltárkőnek. Az egyik gyertyatartó
csattanva eldőlt; a lángok belekaptak a damaszt oltárterítőbe.
- Az arelati Szűzanyára! - zihálta. - Miféle eretnek mágiakelt a védelmedre?
Mersant a fejét ingatta.
- Tévedésben vagy, szentatyám - mondta gúnyosan. - Az imént éppen te használtad ellenem Her­
mész mágiáját.
- Hazugság! - csattant fel Yves püspök. - Az Úr hatalmával sújtottam le rád!
- Aligha. Az ametiszt, az ibolyaszínű fény, a levendulaillat - ez a pártütő Casagrande mester kézje­
gye, akit ötven éve taszított ki a rend Val Negra domíniumából.
A főpap kopaszodó homloka verítékben úszott.
- Démonok szólanak a szádból - nyögte ki. - Ezt a gyűrűt Monsignore Lombarditól kaptam, a
szentéletű bolognai bíborostól, aki pogány tévtanaitok esküdt ellensége!
- Szóval az egyház kebelén nyert menedéket - bólintott a hitehagyott gróf. - Pedig régóta halottnak
hittük. Belátta a szerencse forgandóságát, és a győztes fél oldalára szegődött. És hogy senki se boly­
gassa a múltját, hát maga járt élen hajdani társai kiirtásában.
Yves püspök zihálva összeroskadt az oltár tövében. Reszkető kézzel markolta meg a nyakában
lógó aranykeresztet, és Mersant felé tartotta.
- Távozz tőlem, Sátán! - hörögte kétségbeesetten. - Nem emelhetsz kezet az Úr felkent szolgájá­
ra! Kotródj vissza a pokol legmélyebb bugyrába, ahonnan előbújtál! Sanctimonium crucificis, defende
me…
A hitehagyott gróf lassú, megfontolt léptekkel közeledett a püspök felé. Ajkát talányos félmosoly
játszotta körül; ám a szeme jéghideg maradt.
 - Nem állíthatsz meg - mondta szinte társalgó hang-nemben. - A te kezedben ez a kereszt száraz
kóró csupán. Nincs mögötte erő. A te urad irgalmat és megbocsátást tanít; az enyém véres bosszút és
a hatalom igazát. Te elfordultál a gazdádtól; én hű maradtam hozzá. Híg a hited, hamis pap, akárcsak
az ereimben folyó elátkozott vér!
A kard kurta ívben meglendült, és kiverte a püspök kezéből a keresztet, amely pörögve átrepült a
kápolnán, s csattanva hullott a bejárati ajtó küszöbére. Yves de Saint-Amand fuldokló zokogásban tört
ki.
- Csatlósok! Poroszlók! Ide mindenki! - üvöltözte reszkető hangon. - Lator jár a szentélyben! Gyil­
kosok! Haramiák!
Mersant odaért hozzá, és féltérdre ereszkedett mellette. Jobbjában megvillant a véres kardpenge.
- Nagy szívességet tettél nekem, szentatyám - mondta mézédes, behízelgő hangon. - Hálából úgy
döntöttem, nem foglak megölni…

Narbonne püspökére másnap pirkadatkor találtak rá a templomszolgák a kápolnában, a leégett ol­

tár és az itáliai zsoldoskapitány gondos kézzel felravatalozott teteme mellett. Nyöszörögve fetrengett a
vérmocskos kövezeten, és érthetetlen hangokat adott ki magából. Mind a tíz ujja hiányzott, kivágták a
nyelvét, és megvakították egy forró gyertyacsonkkal. A szolgák babonás rémülettel hányták magukra a
keresztet, és fejvesztve menekültek az elátkozott kápolnából.

Mersant le Sinistre hajnalra már messze járt Narbonne városától. Fényes szőrű lova tempósan
ügetett a kelő nap irányába, az Alpok hegylánca felé, amely mögött a Pó termékeny folyóvölgye és az
észak-itáliai rónák húzódtak. A Croix-aux-Allierben zsákmányolt zsugorított fejet - a rend jövőjének zá­
logát - elővette az iszákjából, és a nyeregkápára akasztotta:
- A Sátánra esküdtem meg, hogy továbbviszem Hermész örökségét - mondta mosolyogva a néma
fejnek, és barátságosan megveregette. - Ám a narbonne-i Yves legyilkolta a mestereimet, mielőtt kita­
níthattak volna. Szerencse, hogy az ő halálukkal nem veszett ki még a mágusok nemzetsége Európá­
ban.
Fölszegte a fejét, és tűnődve nézett a sápatag, kora tavaszi napkorongra.
- Monsignore Lombardi… ne félj, jövök már! - suttogta. - Mire az itáliai tőkéken beérik az idei sző­
lő, Casagrande mester találkozni fog az utolsó tanítványával.
 3.
A SZERTARTÁS
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanítvány
egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az veszedel­
mek ösvényére kél az négy őselemen által. Végezetül csókjával illeti az maumet-t, és envérével felke­
ni hű tanítványát.

Mersant le Sinistre megállította lovát a dombtetőn, és lassan, megfontoltan a nyeregkápára kö­

nyökölt. Tekintete körbevándorolt az erőtlen tavaszi napsütésben fürdő tájon; a lankás emelkedő ma­
gasából lélegzetelállító kilátás nyílt a környező vidékre.
A termékeny folyóvölgyben lustán kanyarogva kígyózott a Szajna nyugat felé, a nagy csatorna irá­
nyába. Amerre csak a szem ellátott, friss vetés sarjadt a gabonaföldeken; a domboldalakon a búza- és
rozstáblákat rendezett gyümölcsösök váltották föl. A szomjas fekete föld már régen magába itta az
utolsó havat, és a gyümölcsfák ágain a feslő bimbók ezüstösen csillogtak a májusi harmattól. A kelő
napkorongnak még csak a felső széle bukkant elő a keleti dombvidék takarásából, ám a földeken már
szorgos kezű jobbágyok sürögtek-forogtak - a zsenge vetés kényes jószág, a nap minden órájában
ügyelni kell rá. A gabonatáblák között itt-ott hatalmas uradalmi csűrök emelkedtek; vesszőfonatú falu­
kat keményre száradt sárral tapasztották ki. Gazdag vidék volt, mégsem annyira gazdag, mint az ura
szerette volna.
Nyugaton, ahol a dombhátak lankás íve meredekebbre váltott, és közelebb húzódtak a széles fo­
lyam partjához, komor árnyék vetült a Szajna aranyló vizére. A legnagyobb magaslatot zord erődít­
mény koronázta, mintha valami ádáz sárkányt változtatott volna ott kővé a világ hajnalkorában egy ke­
vély varázsló. A roppant, zömök falak feketék voltak a kortól. Zsarnoki otrombaságukban nyoma sem
volt az új idők szavának; Mersant egyetlen csúcsba futó boltívet, egyetlen karcsú fiatornyot sem látott
rajtuk. Az öregtorony, a donjon, a vándor kőfaragó mesterek lidércnyomása lehetett volna: tömzsi, or­
mótlan építmény, minden díszítés nélkül való. Méltó székhely egy olyan kapzsi, vaskezű hűbérúrnak,
mint a pallérozatlanságáról hírhedt Bertram de Bruyn apát.
Jumiéges kolostora régi volt, hihetetlenül régi; alapítása még a hajdanvolt idők homályába vesző
Charlemagne uralkodását is megelőzte. Évszázadokkal ezelőtt egyike volt Franciahon leghatalma­
sabb, legbefolyásosabb szerzetesi közösségeinek, ám fénye azóta megkopott. A kereszténység legra­
gyogóbb elméi manapság Vézelay-ben, Citeaux-ban és Clairvaux-ban gyülekeztek; a jumiéges-i ben­
cések a maguk divatja múlt eszméivel és megcsontosodott nézeteivel beleszürkültek a háttérbe. Ám a
kolostor gazdag maradt. Nagyon gazdag.
Bertram apát nagyravágyó férfiú hírében állott. Elszegényedett nemesi család sarja volt, tanulat­
lan ember, akinek atyja csak féktelen ambíciókat hagyott örökül. Egyedül az egyház nyújtott lehetősé­
get neki a kiemelkedésre, és ő mohón, két kézzel kapott az alkalmon. Pedig igencsak világi alkat volt
a jó apát; a szóbeszédek szerint nem vetette meg a dús étkeket, a nehéz borokat, a feslett nőket és
az élet egyéb örömeit; Jumiéges uradalma bőséges jövedelemekkel járt, ám Bertram de Bruyn kedvte­
léseihez ez sem volt elég, pedig kíméletlenül zsarolta a jobbágyait. Az apát nyakig úszott az adósság­
ban, és az is csak ideig-óráig segített rajta, hogy befolyásos barátai voltak a pápai udvarban, akik
rendszeres időközönként máglyára küldték zsidó hitelezőit. Végső szorongattatásában rendhagyó
mentőötlete támadt.
Bertram de Bruyn elhatározta, hogy aranyat fog csinálni.
Kohókat építtetett; alkimista felszerelést vásárolt; súlyos arannyal fizetett a dohszagú fóliánsokért,
melyek között még egy-két eredeti is akadt. A kolostor pincéjében berendezett műhelyben sarlatánok
és lángoló tekintetű álmodozók dolgoztak; a legtöbbjük karó hegyében végezte, ha nem tudott meg­
szökni idejében, mert az apát nem volt türelmes ember. A kor leghíresebb alkimistáit csábította a birto­
kára, még a nagy Arnaldus Villanovanust is megkörnyékezte, ám az undorodva utasította el ajánlatát a
salamancai egyetemről. Mindennel megpróbálkozott, a paraszti ráolvasásoktól kezdve az ókori böl­
csek munkáiban taglalt eljárásokig. Ha felbukkant valami rosszhírű talizmán vagy pogány ereklye, a
legképtelenebb árat is megadta érte - így került hozzá a templomosoktól zsákmányolt maumet is.
Néha előfordult, hogy a tulajdonos megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó megválni féltve őrzött
kincsétől; az ilyen balga halandókat hamarosan váratlan baleset érte.
Mersant lassan, hidegen elmosolyodott. Ő tudta; hogy mindez kárba veszett fáradság. A jumiéges-
i apát soha nem fog aranyat csinálni.
Legalábbis, nélküle.
Bertram de Bruyn testes, görvélyes öregember volt; fiatal kora óta kínzó asztma gyötörte. Háló­
kamrájában nyoma sem volt a Szent Benedek regulájában előírt szegénységnek és alázatosságnak;
selyemdunnás ágyon aludt, és a szolgák óránként cserélték mellette az előmelegített téglákat. A szol­
gák azonban ma este elmaradtak, és az apát fuldokló hortyogással hánykolódott álmában a vánkosok
között; elhízott teste hiányolta oldala mellől a megszokott meleget.
A nyakának szegezett kardpenge igazi remekmű volt. Fényezett lapjába a keskeny vércsatorna
mellé latin betűket marattak: az itáliai kovácsok mesterjegyét, akik csaknem egy évig dolgoztak rajta,
Giacomo Barberini, a hírhedett zsoldoskapitány rendelésére. A pengén sűrű, nyúlós vér folydogált, s
egy cseppje az apát csipkés hálóingének mellére csordult.
- Ébredj, de Bruyn! - suttogta Mersant.
A szerzetes horkantva riadt fel. Pillantása a fölébe magasodó éjsötét alakról a torkának szegezett
meztelen kardra tévedt. Apró szeme elkerekedett, s vastag tokája hullámzani kezdett, amint kiáltásra
nyitotta száját.
- Ne tedd! - mondta Mersant halkan, szinte barátilag.
Bertram apát szája kattanva becsukódott, ajkát csak valami ijedt nyikkanás hagyta el. A selyem­
dunna sötétre színeződött a lágyéka körül, és a hálókamrában maró vizeletbűz kezdett terjengeni.
- A jeruzsálemi szent templom rendje küldött - válaszolt Mersant a kimondatlanul maradt kérdésre,
Az apát arca halottsápadtra vált, és egész testében reszketni kezdett. Mióta Fülöp király felszá­
molta a templomos lovagrendet, rohamosan terjedtek a kósza híresztelések, hogy a rettegett szerve­
zet nem pusztult el, csak rejtőzködésbe vonult, s bosszút forral. És ki tudja, mennyi igazsága van az
efféle szóbeszédnek? Jacques de Molay, az utolsó templomos nagymester megátkozta máglyájáról
azokat, akik a vesztét okozták; és a következő karácsonyt nem érte meg sem a király, sem az első mi­
nisztere, de még a pápa és a főinkvizítor sem.
- Nem kell félned tőlem - mosolyodott el Mersant. - Ha a véredet akarnám, már nem élnél.
Bertram apát megnyalta a szája szélét. A nyelve csak üggyel-bajjal engedelmeskedett neki.
- M… mmm… mit akarsz tőlem? - dadogta.
- Aranyról van szó - mondta Mersant. Elvette a kardot az apát torkától, beletörölte a fehér selyem­
dunnába, és visszacsúsztatta a hüvelyébe.
- Nincs nekem aranyam! - tiltakozott Bertram de Bruyn rémülten. A kilátás, hogy esetleg megrövi­
díthetik a javaiban, egyszeriben megoldotta a nyelvét. - A tized mindenemet elviszi… Rouen városa el­
bitorolta tőlem a szajnai révet… A bitang parasztoknak meg nem fűlik a foguk a munkához…
- Már ötödik éve, hogy visszatartod a pápai tizedet, jobbágyaid szegénységére hivatkozva - felelte
Mersant csendesen. - És nem is hazudsz, mivel magad zsigereled ki őket. A révet pedig te bitorlod
Rouen városától, nem fordítva.
Bertram apát rémülten elhallgatott. A veríték vastag patakokban csordogált gyérülő haja alól.
- A rendnek mindenütt ott van a szeme és a füle. Jómagam szerény eszköz vagyok csupán. -
Mersant közelebb húzott a fal mellől egy veretes ládát, és letelepedett rá. - Ámde az a fajta eszköz,
amelyik nagyon is tisztában van vele, hogy mennyit ér. - Az iszákjába nyúlt, és egy kerek tárgyat hají­
tott az apát takarójára. - Ismerős? Én hoztam el Croix-aux-Allierből.
A szerzetes kiguvadó szemmel meredt a zsugorított fejre a vérmocskos selymen. A pergamenszá­
raz arcról levált egy tenyérnyi bőrfolt, és apró darabokra töredezett, ahogy a dunna takarásában ösz­
tönös mozdulattal maga alá kapta a lábát.
- Akkor hát te… te…?
- Igen - bólintott Mersant. - Én öltem meg Thibault lovagot.
- In nomine patris et filii et spiritus sancti. - A holtra rémült apát csak úgy hányta magára a keresz­
tet.
- Üres szavak. Oktalan hadonászás - mondta a hite-hagyott gróf. - Azért jöttem, hogy bosszút áll­
jak.
- De kicsodán, a Szűzanya szerelmére? Én soha semmit nem vétettem a szent templom vigyázói
ellen!
- Ha nem így lenne, föl sem ébredtél volna. Ettore Lombardi bíborosnak kell meghalnia.
- A bolognai érseknek? De hát… itt… hogyan?
Mersant egy ólompecsétes pergamentekercset lökött az apát ágyára, a maumet mellé.
- A kinevezésed pápai legátussá. A kíséreteddel Bolognába vonulsz, és az apostoli szék elé idé­
zed Lombardit. Karácsony ünnepére ott kell lennie. Barátaink az avignoni udvarban már javában mun­
kálkodnak az érdekünkben. Ha odaér, perbe fogják majd a kánonjog szerint. Eretneknek nyilvánítják,
és máglya-halál vár rá.
Bertram apát reszkető ujjakkal tépte fel a missilis kötőzsinórját. A hálófülkében nem égett fény, de
a folyosóról beszűrődő világosság elég volt az olvasáshoz. Ahogy halkan motyogva végigfutott a soro­
kon, tekintetébe lassan kiült a döbbenet.
- Valódi! - nyögte. - De a dátum… Szent János evangélista ünnepére szól!
Mersant bólintott.
- Egy hónap. Addig megtanítalak aranyat csinálni.
Az apát kezéből kihullott a pergamen. Tátott szájjal meredt a sötét idegenre.
 - Valamit valamiért - vont vállat Mersant. - Krisztus testét sem őrizték ingyen.
A kapzsiság teljesen eluralkodott a vén szerzetesen. Minden óvatosságról és méltóságról megfe­
ledkezve kiugrott az ágyból, és úgy, ahogy volt, összerondított hálóingben rontott ki a folyosóra.
- Jacques! Marcel! Jean-Pierre! - ordította. - Fölkelni, mihaszna népség! Fűtsetek be a kohókba,
de azonnal! Le a pincébe, mielőtt…
Ekkor könnyed érintést érzett a vállán. Finom volt és tisztelettudó, csöppet sem fenyegető; Bert­
ram de Bruyn mégis úgy pördült hátra, mintha kígyó marta volna meg.
- Fölösleges úgy kiabálnod, szentatyám - mondta Mersant. - A donjonban egyetlen eleven lélek
sincs rajtunk kívül.
Az apát értetlenül meredt rá véreres szemével. A hitehagyott gróf keze a kardja markolatát simo­
gatta.
- Csekélyke figyelmeztetés - mosolygott. - Arra az esetre, ha netán ármányt forgatnál a fejedben.

A haldokló nap kiontott vére bíborszínűre festette a levelüket hullató fák megtépázott lombkoroná­
ját. Csípős szél fújt. Bertram de Bruyn dideregve szorosabbra húzta magán hermelinprémes palástját.
Sziklásabb terepen, mint amilyen ez is volt, mindig átszállt a hordszékébe, mert abban kényelmesebb
ülés esett; a díszhintót viszont nem járta át ennyire a hideg hegyi levegő, mivel a szolgák minden nyí­
lást és hasítékot gondosan eltömtek olajba mártott szalmacsutakokkal. Ráadásul még csak az átkelés
elején jártak; ha feljebb érnek majd, ahol a lombos fákat hatalmas tűlevelű erdők váltják föl, és az utat
kopár sziklafoltok szegélyezik, még harapósabb lesz az idő. Muszáj kitalálnia valamit, különben még
halálra fagy ebben a hidegben…
Kidugta a fejét a hordszék ablakán, és hátranézett. A díszesen felszerelt menet hosszan elnyúlva
sorjázott az alpesi hágón. A megrakott öszvérek lehelete fehéren gőzölgött a tiszta levegőben; a barna
gúnyás hajcsárok szitkozódva nógatták őket. A hátrébb haladó hintó alig fért el a keskeny csapáson,
féltucat markos legénynek kellett igazgatnia. Déltájban rosszul lépett az egyik ügyetlen parasztja;
megindult a föld a lába alatt, és mire elkiálthatta volna magát, már lenn is volt a szakadékban. Valószí­
nűleg eltörte a hátát, vagy valami ilyesmi, mert mikor lenéztek utána, hogy mi van vele, nemigen moz­
gott már, csak óbégatott nagy keservesen. Persze nem ereszkedtek le érte; a nyomorult póron úgy­
sem lehetett volna segíteni, és ugyan kinek van kedve a nyakát kockáztatni, egy szál kötélen lógva a
csipkés élű sziklák között? Duarte megeresztett a legény felé pár nyílvesszőt, de túl messze volt, és
félig eltakarta a szakadék fala, úgyhogy nem találta el. Végül a sorsára hagyták; elgyötört kiáltozása
még hosszan visszhangzott utánuk a szűk hegyi ösvényen. Bertram apátnak még az édes burgundi
óbor is meg-keseredett tőle a szájában.
Erről is az a félkarú sátán tehet, gondolta az apát ingerülten, miközben tekintete megpihent a mo­
gorva alabárdosokon, akik kettős sorban meneteltek a hordszéke után. A hegyormot két út kerülte
meg. Az egyik hepehupás volt ugyan és köves talajú, de legalább széles és biztonságos. Ez viszont?
Baloldalt a szédítő meredély, jobboldalt a meredek szurdokfal, odalent a mélyben meg valami hegyi
patak. Duarte azt mondta, Dora Ripariának hívják, és egész nagy folyó lesz belőle; Torino mellett öm­
lik a Póba. Bertram apátot a legkevésbé sem érdekelte a nyavalyás patak, a templomos azonban ra­
gaszkodott hozzá, hogy ezen a zergecsapáson menjenek. Pedig semmi értelme nem volt; a két út a
hegycsúcs túloldalán újra találkozott. Mikor, megkérdezte tőle, hogy mire vélje ezt az ostobaságot, a
templomos ránézett, és ettől Bertram apátnak végig-futott a hátán a hideg.
- Rablók - mondta aztán. - De nincs mitől tartanod, szentatyám! Majd gondom lesz rájuk.
Ezzel fogta magát, és eltűnt az erdő sűrűjében. Azóta nem látták.
Rablók! Micsoda badarság! Bertram de Bruyn pillantása büszkén vándorolt végig a kíséretén.
Húsz páncélos lovast fogadott fel az útra, negyven alabárddal felfegyverzett talpast és tizenkét geno­
vai számszeríjászt. Szerette volna látni azt a rablóbandát, amelyik beléjük mer kötni!
Mert egyet meg kell hagyni: a félkarú templomos állta a szavát. Bertram apát először gyanakvás­
sal figyelte a működését. Naphosszat a kolostor pincéjében ült, ott aludt, ott költötte el ebédjét, vacso­
ráját. Mikor munkához látott, kikötötte, hogy személyesen az apát szolgálja ki; amelyik szerzetes meg­
látja őt, az meghal. Bertram, ha bosszankodva is, de beleegyezett; maga sem szerette volna, ha vala­
mi túlbuzgó testvér ellesi az idegentől az aranycsinálás titkát. Ő hordta neki az ételt, ő kezelte a fújta­
tót, ő lótott-futott a ritka vegyszerekkel, ő adogatta a lombikokat. Lassan úgy érezte magát, mint vala­
mi szántóföldön robotoló pór, de szótlanul tűrte a megaláztatásokat.
Minden keserve kárpótlást nyert azonban, amikor először pillantotta meg a tégelyben az összeté­
veszthetetlen, drága csillogást.
- Arany! - suttogta révülten, s a szája széle remegni kezdett. - Arany!
- Így! - mondta a templomos, és ép kezével letörölte homlokáról a verítéket. - Hiszel-é már nekem,
szentatyám?
És Bertram hitt neki. Hitt, hiszen minden mozdulatát árgus szemmel vigyázta, az ámítás legap­
róbb jelét kutatva. A templomos valóban azt az ólomdarabot változtatta át merő színarannyá, amit a
szerzetesek a roueni ötvösöktől vásároltak, és az apát saját kezűleg vizsgálta meg, mielőtt átadta vol­
na neki. Vágyálmai beteljesedtek! Ő, a jumiéges-i Bertram de Bruyn, birtokába jutott a féltve őrzött ti­
toknak, amelynek a templomos lovagok mesés gazdagságukat köszönhették!
- Az alku másik felé következik, szentatyám - szólt az idegen.
Bertram apát nem tudott betelni az arany látványával; elbűvölten állt, s pillantásával a felhevült
fémdarabot simogatta.
- Igen, igen - motyogta. - Amint össze tudom szedni az embereket…
Halk, súrlódó nesz hallatszott, ahogy az itáliai penge szisszenve elhagyta hüvelyét, s a hegye
megállapodott az apát álla alatt.
- Két napod van Szent János ünnepéig. Annyi elég lesz - mondta a templomos. A flandriai háború
híre sok zsoldost csalt Rouenba, még válogathatsz is. És nehogy sanyarú magány gyötörjön útköz­
ben, én is veled tartok.
- De… de… - hápogott az apát elképedve. - De hogyan?
- Mint a titkárod - A kard szempillantás alatt visszakerült a hüvelyébe. A templomos elmosolyodott.
- Ne félj, szentatyám, járatos vagyok a kánonjogban.
A hordszék billenése visszazökkentette a valóságba Bertram apátot.
- Óvatosabban azzal a rúddal, adta bitang parasztja! - rivallt rá az egyik izzadó szolgára, akinek
térde egy pillanatra megbicsaklott a súly alatt. Aztán dühösen visszahúzta a fejét, és becsapta a gya­
loghintó ablakát.
Mély ráncok redőzték a homlokát. A félkarú templomos kezdett fölöslegessé, sőt terhessé válni.
Bertram apátnak semmi kedve nem volt viszályba bonyolódni a bolognai érsekkel. Az öreg bíborost
nyakas, veszedelmes embernek ismerték egyházi körökben, és híres volt róla, hogy sohasem felejt.
Az avignoni per kétélű fegyvernek látszott; Monsignore Lombardi komoly hatalmi tényezőnek számított
a pápai kúrián, és hiába vannak a templomosoknak magas rangú pártfogóik, ha egyszer magát a ren­
det kiátkozták. Jobb lenne, ha nem vonná magára a bíboros haragját. A világ korlátlan lehetőséget tar­
togat egy legátusi ranggal felruházott főpap számára, akinek a vagyona gyakorlatilag határtalan. Bert­
ram apát eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lenne, ha a félkarú templomos nem térne vissza. Talán
leruccanna Rómába, megtekinteni az Urbs Aeterna csodáit. Azt beszélik, arrafelé különösen tüzes vé­
rűek a nők… De mi lesz, ha mégis visszajön?
Hirtelen elhatározás fogamzott meg az apát agyában. Újra kinyitotta az ablakot, és kikiáltott rajta.
- Duarte!
A hegyi vezető, aki a teherhordó öszvérek terelését ellenőrizte a menet hátsó részén, felkapta a
fejét. Bertram apát sürgető mozdulattal intett neki, mire oldalra fordította szürke csődörét, és tempós
ügetéssel meg-indult a lomhán ballagó öszvérek sora mellett.
Duarte marcona képű, tagbaszakadt fickó volt, korzikai félvér; keresztény anyján szaracén kaló­
zok tettek erőszakot. Lelencházban nevelkedett, és már kicsiny gyermekkorában elkerült a szigetről,
ahol született. Burgundiában érett férfivé, és meglehetősen kétes múlt állt a háta mögött. A fél füle hi­
ányzott; soha senkinek nem beszélt róla, ám Bertram apát gyanította, hogy hóhér csaphatta le. Kitűnő
hegyi vezető volt, és folyton dicsekedett fegyverforgató tudományával. Az apát bízott benne, hogy el
tud bánni a templomossal. Ráadásul a félkarú idegen jelen volt, amikor a többi zsoldost felfogadták, és
személyesen válogatta ki őket. Duartét ezzel szemben nem ismerte; vele Bésanconban állapodtak
meg, a citeaux-i cisztercita apát ajánlotta. Alkalmas embernek tűnt a feladatra.
A hegyi vezető közvetlenül a hordszék mellett állapodott meg, és közelebb hajolt az ablakához.
Bűzös lehelete megcsapta az apát orrát.
- Parancsol excellenciád?
Bertram elfintorodott, de nem húzódott vissza a gyaloghintó mélyére, hanem suttogóra fogta a
hangját. Kenetteljesen beszélt, minden szavát megnyerőnek szánt mosollyal kísérte.
- Legnagyobb fájdalmamra komoly nézeteltérések támadtak köztem és a titkárom között. Tudod,
testvérem, ez a hegyi átkelés igen veszedelmes dolog. Mindenféle baleset történhet az emberrel. Ve­
gyük például azt a szegény fiút ma délelőtt…
- Excellenciás uram igazán fennkölten fűzi a gondolatait, ahogyan az előkelő rangjához illik - vála­
szolta Duarte. A szempillája sem rebbent. - Jómagam azonban, egyszerű, szegény pór, nemigen tu­
dom nyomon követni az efféle magasztos elmélkedéseket.
Bertram apát belátóan bólogatva a hordszék szemközti ülése alá nyúlt. Mikor előhúzta a kezét a
brokátvánkosok alól, egy erszény aranyat tartott benne.
- Az Úr az ő végtelen bölcsességében olykor a pórokra is kiterjeszti kegyeit, hogy megvilágoso­
dást nyerjenek - mondta, és Duarte kinyújtott markába nyomta az erszényt.
- Áldassék az Úr kegyelme! - vágta rá a félvér, és a pénz pillanatok alatt eltűnt bő vászonköpönye­
ge alatt. - Értem immáron, mire gondolt excellenciád.
 Bertram apát figyelmeztető mozdulattal emelte a magasba vaskos mutatóujját.
- Óva intelek az elhamarkodottságtól, testvérem! A titkárom valaha a lovagi rendet viselte.
Duarte elmosolyodott; széles, kiugró járomcsontja ilyenkor különösen ellenszenvessé tette kreol
vonásait.
- A lovagok páncélhoz vannak szokva, excellenciás uram. A hegyi vezetők szegények, nincsen
pénzük az ilyesmire. Meg aztán páncél nélkül mozgékonyabb az ember. Ne féljen excellenciád, nem
leszek méltatlan a bizalmára.
Ezzel megrántotta a gyeplőt, és elmaradt a hordszék mögött. Bertram apát elégedetten hátradőlt,
és összefonta ujjait domborodó pocakján. Most már csak várnia kell.

Esteledett. A tábortüzek fénye körbetáncolta az erdő sűrűjében megbúvó hegyi tisztást, vidáman
átcikázott a kopottas ruhájú férfiak gyűrűjén a szabadon hagyott, kerek térségre, lobot vetett a közé­
pen leszúrt kardon, és megpihent a két mosolytalan arcon, amiket a földből kiálló penge választott el
egymástól. Az egyik arc keskeny volt és szikár; a sápadt homlokot, a fakókék szempárt, a késpenge­
vékony ajkat hollófekete haj keretezte, amelybe egyetlen ősz fürt vegyült csupán halántéktájon. A má­
sik arcot mintha sziklából faragták volna ki; szürke sörény bukott az alacsony, csapott homlokra, a sár­
ga szemekből nyers, vadállati erő sütött, az orr vonala többszörösen megtörött.
- Akkor hát értjük egymást, Lator - mondta Mersant kimérten.
A férfi, akinek nem volt más neve, komoran bólintott. Vaskos állkapcsán idegesen rángatózott egy
izom.
- Azt mondod, ne támadjuk meg a menetet, mert vissza fog térni, még gazdagabb málhával - dör­
mögte mély torokhangon. - Kemény harc lenne, de akik megmaradnának a bandából, jövő tavaszig el­
élhetnének a zsákmányukból. Szűkösen vagyunk itt a hegyek között, ezt te is jól tudod. Mégis arra
kérsz minket, hogy várjunk mindenszentek estéjéig. Azt mondod, akkor zsírosabb falat lesz a préda.
Tegyük fel, hogy igazat beszélsz. Csakhogy több málha több katonát jelent és még keményebb harcot.
És én a török császár összes kincsével sem érek semmit, ha a fűbe harapok.
- Félreértesz valamit, Lator - mondta Mersant nagyon halkan. - Én nem kérek; én megmondom,
hogy mit fogtok csinálni. Ismersz jól; annak idején te meg a Kacska Martin velem voltatok, amikor fel­
égettük a foix-i uradalmat. Azt a helyet, ahol születtem, Lator.
Tekintetük egybekapcsolódott; a sárga szempár és a kék. A levegő valósággal parázslott közöttük.
Lator arcán gyorsabban kezdett rángatózni az izom; Mersant szeme résnyire szűkült. A körülöttük álló
férfiak idegesen fészkelődni kezdtek. Ösztönösen széthúzódtak, hogy kitágítsák a kört.
A bandita elgyötörten felnyögött, és elkapta pillantását.
Mersant ruganyos mozdulattal felállt, és kihúzta a kardot a földből. Azért szúrta oda, hogy meg­
tisztítsa; a fekete talaj azóta már beitta róla a vért.
- Jól van, Lator! Helyesen döntöttél. Sajnáltam volna; ha másként alakul.
A kard szisszenve félkörívet írt le, és az embergyűrűre szegeződött. A rablók egymást taposva nyi­
tottak utat előtte.
A penge egy hanyatt fekvő alakra mutatott a tisztáson: megtermett, tarka ruhás férfi volt, feje alva­
dó vértócsában pihent. Mindkét szeme hiányzott; az orrnyerge magasságában vízszintes vágás szelte
ketté az arcát. A jobb kezén csak három ujja volt; a szélső kettőt még siheder korában csapták el egy
kocsmai verekedésben.
- Kacska Martin nagyot hibázott - mondta Mersant lassan. - Téves következtetéseket vont le a
béna karomból. Ezért megnehezteltem rá, ámbátor a barátom volt.
Visszafordult az új bandavezér felé, és szelíd, finom mosoly terült szét az arcán.
- Te is a barátom vagy, Lator. Erről soha nem szabad megfeledkezned!

A telihold ezüstös fénybe vonta az egymásba futó két utat, ahol a díszes menet letáborozott éjsza­
kára: Naplementekor értek ide, de akkor is megálltak volna pihenni, ha hamarabb teszik. A páncélos
zsoldosokat alaposan kifárasztotta a keskeny hegyi ösvény; két öszvér lesántult a szanaszét heverő
görgetegköveken; a szolgák a szerencsétlenül járt legény miatt morgolódtak. Mindenki ingerülten te­
kingetett a másik út felé, amelyik széles volt és könnyen járható. Duarte meg a hadnagyok igyekeztek
ráncba szedni az elégedetlenkedőket, de csak félszívvel tették a dolgukat, mert maguk sem értették,
miért kellett a nehezebbik ösvényt választani. Az ingerült apát kérdőre is vonta Mersant-t, aki egyked­
vűen várt rájuk a keresztútnál, hátát egy vaskos faóriásnak támasztva.
- Tévedtem, szentatyám - vont vállat a hitehagyott gróf. - Nyomát se láttam rablóknak. Azt hiszem,
néha túlzásba viszem az óvatosságot.
- Osztom a véleményedet - fújtatta Bertram apát, és mérgelődve visszavonult fényűző sátrába,
amit az út mellett vertek fel a szolgák, szélvédett helyen, két roppant szikla között. A középső tartóru­
dat aranyozott kereszt díszítette, tizenkét bojtos kalappal az alján, ami csak egy bíborosnak járt volna
ki.
A tábor csendes volt. A tüzek álmos lánggal pislákoltak a takarójukba burkolózva fekvő alakok kö­
zött. A kijelölt őrszemek fáradtan, egykedvűen rótták köreiket. Mersant madártávlatból szemlélte mind­
ezt, az egyik sziklatömb tetejéről, amely Bertram apát sátrát védte a széltől. Ide vonult vissza; keve­
sebb alvással beérte, mint a legtöbb ember, és egy kis magányra vágyott. A kardját gondosan meg­
tisztogatta, bekente fegyverolajjal, és nekitámasztotta egy kiszögellésnek pár lépéssel a háta mögött,
száradni. Aztán leheveredett a szikla szélére, fejét félkönyékre támasztotta, és kifürkészhetetlen tekin­
tettel meredt a szunnyadó táborra.
Úgy látszott, mintha aludna. Pedig nagyon is éber volt. Szavak visszhangzottak némán az agyá­
ban; különös, ódon ízű szavak.
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanít­
vány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az ve­
szedelmek ösvényére kél az négy őselemen által. Végezetül csókjával illeti az maumet-t, és envérével
felkeni hű tanítványát.
Fejből tudta ezt a szöveget; miután az emlékezetébe véste, elégette a könyvet, amiből megtanul­
ta. Nevers városában ölnie kellett, hogy megszerezze, nem is egyszer; és tisztában volt vele, hogy
mások is készek lennének ölni érte. Nicholas Flamel egyik naplója volt az, a hírneves alkimistáé - és a
Hermész-rend beavatottjáé. Flamel volt az első és egyetlen ember a római birodalom bukása óta, aki­
nek sikerült véghezvinnie a Dicsőséges Transzmutációt: a nemtelen fémek átalakítását arannyá. A
sors fintora, hogy az eljáráshoz semmiféle mágiára nem volt szükség, csak tudásra és szorgalomra.
Mersant gyakran látogatta a pireneusi domínium könyvtárát; tudta, hol keresse a naplót. És azt is tud­
ta, hogy ő egyike azon kevés beavatottnak, akik nemcsak elolvasni - megérteni is képesek Flamel
misztikus, első pillantásra szófia badarságnak tetsző írásait.
A szertartás, amellyel a mester teljes jogú mágussá avatja tanítványát: erre volt neki szüksége. Az
aranycsinálás titkát csak mellékesen tanulta meg; hasznos tudomány lehet még, ha pénzre lesz szük­
sége. Egyelőre azonban az foglalkoztatta, hogyan vihetné tovább az Ordo Hermeticus örökségét.
Nem esett volna nehezére összegyűjteni néhány valódi grimoire-t - varázskönyvet - Európa különböző
országaiból. Az egyház tűzzel-vassal üldözte a rejtőző mágusokat, ám az emberi kapzsisággal és
nagyravágyással még az inkvizíció fanatizmusa sem vetekedhetett. Mindig akadt egy kéz, amely a do­
míniumok parázsló üszke alól kimentett egy-két vaskos fóliánst, a benne rejlő hatalomra vágyva. Bal­
ga bolondok! A mágia titkai örökre rejtve maradnak előttük; mit sem érnek féltve őrzött kincsükkel a ve­
rítékes munkával megszerzett tudás nélkül.
Mersant mindent tudott a mágiáról, amit csak közönséges halandó tudhatott, akit nem avattak a
rejtett tudományok mesterévé. Egyvalami azonban hiányzott: a beavatási rituálé. Az ősi szertartás,
amit a mágus végez el tanítványán.
Csakhogy a mágusok nemzetsége lassú haldoklás után kipusztult. Egyetlen hírmondójuk maradt
az egész világon: a hitehagyott Casagrande mester, aki Ettore Lombardi néven felcsapott a názáreti
szolgájának, és vaskézzel irányította a szent inkvizíciót, amíg ötven év leforgása alatt valamennyi test­
vérét sikerült kiirtania. Mersant csakis ettől a kéztől nyerhetett be avatást; ám ez a kéz a magasba
emelkedne és lesújtaná, ha elébe járulna. Ördögi kör, amelyből nincsen menekvés.
Hacsak…
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanít­
vány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá. Ennekutána az mester az ve­
szedelmek ösvényére…
Valami halkan megcsikordult a sziklaháton Mersant mögött. Mint egy apró kavics, amely kifordul
egy puha talpú nemezcsizma alól. A szavak hussanva eltűntek a hitehagyott gróf gondolataiból. Érzék­
szerveit kiélesedtek; nem mozdult, ám minden izma pattanásig feszült. Nagyon jól tudta, mit jelent, ha
az ember osonó lépteket hall a háta mögött az éjszakában.
Halk lélegzetvétel ütötte meg a fülét. Akárki is a gyilkos, érti a dolgát. Körültekintő óvatossággal
cserkészi be a zsákmányát: apró, sekély kortyokban szedi a levegőt, hogy ne üssön zajt, és van annyi
esze, hogy puha talpú lábbelit húzzon, mielőtt portyára indul. Ezt Mersant a menetet kísérő egyik zsol­
dosról sem tételezte fel, mint ahogy a Lator útonállóiról sem. Ezek szerint csak egyvalaki marad.
Duarte. A hegyi vezető.
Lássuk csak! Az iménti nesz túl közelről hallatszott. Duarte talán három lépésre lehet. Arra már ke­
vés az idő, hogy Mersant a kardja után vesse magát; a félvér nyilván nem visel páncélt, és útközben
volt alkalma megfigyelni, hogy pokoli gyors a mozgása. Nem baj.
Még egy szívverés…
Mersant hirtelen hasra fordult, és megpördült. A teste kilencvenfokos ívet írt le; feje és béna keze
a mélység fölött lógott, jobbjával pedig megkapaszkodott a szikla szélében. Bal lába egyenesen, ke­
ményen fölfelé rúgott; ebben a testhelyzetben nem tudott elég lendületet gyűjteni, ám sarka még így is
hihetetlen erővel találta ágyékon a félvért. Duarte felsikoltott, és elejtette a kezében szorongatott mise­
ricordiát; az ütés erejétől előretántorodott, átbucskázott Mersant fején, és a mélybe zuhant. Az utolsó
pillanatban azonban vakon a levegőbe kapott, és megragadta a hitehagyott gróf sorvadt bal kezét.
A hirtelen túlsúlytól Mersant csúszni kezdett a szikla széle felé. A sikeres rúgás után lefelé lendülő
csizmaorra beakadt egy keskeny repedésbe, és megakasztotta. Iszonyú fájdalom hasított Mersant
béna karjába. Úgy lógtak Bertram apát sátra fölött, mint két játszadozó kisgyerek. Duarte arcát ezernyi
ráncba rántotta össze az ágyékában lángoló kín, de kétségbeesetten kapaszkodott a hitehagyott gróf
nyomorék karjába. Hajszál híja volt, hogy sikerült elkapnia; közvetlenül a csukló alatt ragadta meg a
kesztyűs kezet.
Mersant, aki egészen derékig a mélység fölé csúszott, egy pillantást vetett Bertram apát szállás­
helyére, majd a korzikai félvér kerekre nyílt, rémült szemébe. Jobb lábával hátratapogatózott, megke­
reste a hasadékot, amiben az egyik csizmaorra megakadt, és beékelte mellé a másikat is. Aztán ép
kezével eleresztette a-szikla szélét. Ujjai összezárultak a misericordia markolatán, amit a lopakodó
gyilkos elejtett. Keskeny pengéjű, borotvaéles tőr volt; ilyennel szokták megadni a lovukról lerántott
páncélos lovagoknak a kegyelemdöfést.
- Vár a Sátán, Duarte! - suttogta Mersant, aztán egy gyors mozdulattal felhasította a kesztyűszárát
és az orgyilkos kezét is, egész a csuklócsontig.
A korzikai felordított fájdalmában és rémületében, s az üres kesztyűt markolva, hanyatt-homlok
bucskázott alá a mélybe, az igazak álmát alvó Bertram apát felé. Velőtrázó sikolyát hátborzongató,
lucskos-hasadó zaj vágta el, amikor zuhanásának útját állta a főpapi sátor oromdísze, az aranyozott
kereszt.
Mersant hátranyúlt, és fürgén visszatornázta magát a sziklára. A tőrt ledobta a kőre, és gyors moz­
dulattal felkapta a kardját. Futó pillantást vetett a bal kezére. Csúf látvány volt, de nem ezért hordott
rajta kesztyűt. Elégedetten bólintott. Az ametisztköves gyűrű az ujján maradt, Duarte nem rántotta ma­
gával a halálba. Mersant nem szokott ékszert hordani, ezzel a gyűrűvel azonban kivételt tett. Elvégre
nem volt közönséges darab. Maga Casagrande mester - azaz Monsignore Lombardi - ajándékozta
leghűségesebb hívének, a narbonne-i püspöknek, akitől később Mersant vette el - az ujjával, a nyelvé­
vel és a szeme világával együtt.
Mire a riadt zsoldosok kidörzsölték a szemükből az álmot, és égő fáklyákkal felszerelkezve a sátor
kör gyűltek, Mersant már odalent volt a táborban. Közeledtére a katonák és az öszvérhajcsárok utat
nyitott neki. A sátor bejárata előtt Bertram de Bruyn állt, tátott szájjal, hüledezve bámulta Duartét, aki
felnyársalva lógott a kereszten.
Mersant odasétált hozzá, és könnyed mozdulattal átkarolta a vállát. Az apát összerezzent, és hát­
ranézett, Aztán egész testében reszketni kezdett, és az arcát elöntötte a veríték.
- Rossz időpontot választott a szerencsétlen, hogy a hegymászó tudományát fitogtassa - jegyezte
meg Mersant társalkodó hangnemben. - Hidegek már az éjszakák, biztos megcsúszott egy zúzmarás
sziklakövön. - Nagyot sóhajtott. - Bizony, szentatyám, olyan időket élünk, amikor könnyű rajtaveszteni
az óvatlanságon. Imádkozz az Úrhoz, nehogy magad is hasonló sorsra juss!

Bertram de Bruynnek nem volt ínyére a bolognai érsek viselkedése. Karvalyorrú, galambősz ag­
gastyán volt, és gyanakvó tekintettel mérte végig, amikor elébe járult. Nem is kínálta hellyel, csak lesi­
etett a bíborosi emelvényről, és mogorván, szótlanul nyújtotta oda gyűrűs kezét az alázatosan letérde­
lő templomosnak. A félkarú idegen, aki a pápai legátus titkárának szerepét játszotta, csókot lehelt a
göcsörtös ujjakra, átadta a bíborosnak a pápai missilist, majd hajlongva elhátrált. Monsignore Lombar­
di kibontotta a pergamentekercset, összevonta bozontos szemöldökét, és némán mozgó ajakkal átfu­
totta az iratot. Aztán felnézett Bertram apátra, és még egyszer elolvasta az üzenetet. Végül megned­
vesítette az ujját, és gondosan megtapogatta mindkét hitelesítő pecsétet: a belső viaszlenyomatot és
az ólomból öntött függőpecsétet. Hallatlan! Kételkedik a missilis eredetiségében! Micsoda orcátlanság!
Mintha bizony bárki képes lenne a pápai nagypecsétet hamisítani!
A bíboros végül befejezte az irat mustrálgatását, és átadta egy odasiető kanonoknak. Kelletlenül
bár, de odalépett az apáthoz, és kétfelől arcon csókolta, ahol az egyenrangú prelátusok között szokás.
A beidegződés olyarc erős volt, hogy még szemmel látható viszolygása sem tudta megtörni.
- Monsignore de Bruyn - hajtott fejet hátralépve.
- Monsignore Lombardi - Az apát viszonozta gesztust, bár valósággal forrt benne az epe az iménti
sértésektől.
A bíboros intésére négy szolga díszes karosszéket hozott be Bertram apátnak. Jumiéges ura mél­
tóságteljes mozdulattal helyet foglalt. A templomos fattyú, ahogy az jó titkárhoz illik, szolgálatkészen
megállt támla mellett. Lombardi közben visszaballagott a saját trónusához, és ő is letelepedett.
- Különösnek vélem a szentatya eljárását - mondta érces, kemény hangon. - Excellenciás uram­
nak tudni kell, hogy rendszeres kapcsolatban állok vele, postagalambok útján. Mindeddig egyetlen
üzenetében se juttatta kifejezésre óhaját, hogy személyesen szeretne találkozni velem.
Bertram apát a homlokát ráncolta. Ez a felfuvalkodott vénember a méltóságában sértette meg;
most majd megmutatja, hogy egy pápai legátussal nem lehet úgy bánni, mint egy utolsó cafattal!
- Mindazonáltal a szentatyának ez a határozott kívánsága! - szögezte le kurtán.
- És ezt személyesen is tolmácsolta excellenciádnak?
Egy kis tódítás nem Isten ellen való bűn, gondolt Bertram. Az a nyavalyás templomos remélhető­
leg nem kottyant közbe - elképzelhetetlen lenne egy egyszerű titkár részéről!
- Természetesen. Útban Bologna felé kerülőt tettem Avignonba, hogy személyesen is lerójam
őszentsége előtt a hódolatomat.
- Hmmm. Megvallom őszintén, különösnek találom a dolgot. Tudja excellenciád, nekem igen fon­
tos tennivalóim vannak az egyházmegyémben. Ha már a szentatya ilyen horderejű kéréssel fordul
hozzám, inkább arra számítottam volna, hogy egy nagytekintélyű apáturat küld értem, talán Clunyből
vagy Vézelay-ból.
Bertram de Bruynnek az arcába szökött a vér. Felháborodottan markolta meg a szék karfáját,
hogy szólásra emelkedjen, Lombardi bíboros azonban egy kurta kézmozdulattal torkára forrasztotta a
szót.
- Már megbocsásson a tolakodásért, excellenciás uram, de… le tudná nekem írni, hogy néz ki
őszentsége?
Ez aztán mindennek a teteje! Bertram atyából fergeteges szóáradatban tört ki a düh.
- Kikérem magamnak ezt a fajta sértegetést, excellenciás uram! Előszöris nem tartozom excellen­
ciádnak semmiféle magyarázattal! Másodszor pedig vegye tudomásul, hogy a szentatya magasztos
óhaja nem kérés, hanem parancs! Amennyiben vonakodna teljesíteni, kénytelen leszek a pápa által
rám ruházott legátusi hatalmamnál fogva egyházi átokkal sújtani Bologna városát, egész külterületét,
valamint excellenciás uram valamennyi birtokát, akár egyházi, akár világi jogon bírja azokat!
Kifulladva hanyatlott vissza székébe, de látta, hogy hirtelen kirohanása elevenbe vágott. Most már
Lombardi nyakán kezdett lassan fölfelé terjedni a pír. Az egyházi átok nem akármilyen súlyú érv; aki
ilyesmivel fenyegetőzik, annak meglehetősen biztosnak kell lennie a dolgában. Egy imposztor aligha
vetemedne efféle lépésre.
- Mivel így áll a helyzet… - kezdte torkát köszörülve a bíboros.
Ezúttal Bertram apát szakította félbe őt.
- Mivel így áll a helyzet, legnagyobb sajnálatomra ragaszkodnom kell hozzá, hogy excellenciás
uram két napon belül készen álljon az indulásra. Az ügy nem tűr halasztást, és őszentsége több ízben
is hangsúlyozta nekem, hogy Krisztus urunk születésének ünnepére szeretné Avignonban tudni excel­
lenciádat. Amennyiben a legcsekélyebb húzódozást tapasztalom, nem fogok habozni a rendelkezé­
semre álló legszigorúbb fenyítékeket alkalmazni. Ezt jobb, ha tudja excellenciád!
Lombardi felállt a székéből. A szeme villámokat szórt, szája széle reszketett.
- Rendben! - mennydörögte olyan hangon, hogy az apát ültében hátrahőkölt tőle. - Excellenciás
uramnak bizonyára nem lesz kifogása ellene, ha a szokásosnál nagyobb kíséretet viszek magammal
egy ilyen fáradságosnak ígérkező útra. Szeretném biztosítani excellenciádat, hogy személyes védel­
memről sem fogok megfeledkezni. Ezenkívül nyomatékosan megkérem excellenciás uramat, hogy
tartson velem az avignoni udvarba, ahol is mindketten őszentsége elé járulhatunk, aki majd tisztázza a
közöttünk felmerülő nézeteltéréseket. Dominus vobiscum!
- Et cum spiritu tuo! - vágta rá Bertram apát. Harciasan felszegett állal állt fel a karosszékéből, és
királyi mozdulattal intett a titkárának. Lendületes, határozott léptekkel távozott az audienciateremből,
mit sem sejtve róla, hogy tohonya élete az elmúlt néhány percben érte el csúcspontját.
Furcsa, gondolta, miközben pillantása a mellette lépkedő templomosra tévedt. Mennyire különbö­
zik egymástól ez az ember meg a bíboros… és mégis, valahogy mintha egy tőről fakadtak volna!

A késő ősszel induló utazás fagyos hangulatban kezdődött, és később sem igen engedett föl. Az
ősz bíboros, aki tüntetően kerülte Bertram apát társaságát, kétszer annyi fegyverest hozott magával,
mint a másik főpap, viszont jóval kevesebb drágaságot. A két kíséret külön táborozott. A bolognaiak
hamarosan zúgolódni kezdtek, mert a legátus emberei mindig kiadósabb ételt kaptak, és ha alkalom
nyílott rá, a gazdájuk nem sajnálta tőlük a kényelmet. Bertram de Bruyn nem fukarkodott a pénzével;
tudta, hogy Jumiégesben kiapadhatatlan aranybánya várja, és élvezte, hogy bőkezűségével szégyen­
be hozhatja a laposabb erszénnyel utazó bíborost. Mikor azonban a menetet kísérő bolognai papok a
közös istentiszteleteken szibarita élvezetekről és a túlzott mohóság kárhozatos következményeiről
kezdtek prédikálni, alig leplezetten célozgatva a pápai legátus személyére, az apát dührohamot ka­
pott. Ettől fogva az ájtatosságot is külön tartották, Bertram de Bruyn pedig parancsba adta katonáinak,
hogy számszeríjlövésekkel kergessenek el minden bolognait, aki a táboruk közelébe merészkedik.
Ennek ellenére meglepően gyorsan haladtak. Úgy tűnt, a bíboros szeretne mihamarabb túlesni
ezen a rosszízű ügyön, és valóságos megszállottként hajszolta az embereit. Bertram apát elképzelhe­
tőnek tartotta, hogy már Szent Miklós ünnepére Avignonban lesznek. Ekkor azonban rejtélyes, meg­
magyarázhatatlan balesetek kezdték hátráltatni őket; hol az egyik hintó küllője esett ki menet közben,
hol a málhás öszvérek betegedtek meg valami útmenti dudvától, hol fontos felszerelési tárgyak tűntek
el, majd bukkantak föl egészen elképesztő helyeken. A bolognaiak az öklüket rázták a kényelmeskedő
franciákra, akik a jelek szerint az egész telet szabad ég alatt akarják tölteni, azok pedig utálkozva em­
legették a túlbuzgó itáliaikat. Bertram apát gyors számvetést készített a napok múlásáról, és szomorú­
an látta, hogy mindenszentek ünnepén - az őszi napéjegyenlőség estéjén - még csak annál a rossz
emlékezetű keresztútnál fognak tartani, ahol a Dora Riparia folyik.

A két főpap kísérete mogorva egykedvűséggel készülődött a táborveréshez. Senkinek sem volt
oka különösebb vigalomra; legfeljebb a franciák élcelődtek azon, hogy most majd a bolognaiaknak
hagyják a zergecsapást, nekik úgysincs annyi málhájuk. Bertram apát félrevonta Mersant-t.
- Ugye, ezúttal a jobbik úton megyünk? - kérdezte tőle szemrehányóan.
A hitehagyott gróf szótlanul bólintott, aztán lassan, ráérősen sétálgatni kezdett a táborban. Kato­
nák és öszvérhajcsárok sürögtek-forogtak körülötte; tűzifát aprítottak, kövekkel rakták körül a tűzhelye­
ket, szél-védett zugot kerestek a leheveredéshez. A szolgák már megkezdték Bertram apát díszes sát­
rának felállítását. Az egyikük hirtelen leeresztette a cölöpverő kalapácsot, és gyanakodva beleszima­
tolt a levegőbe.
- Mi ez a szag? - kérdezte. - A bolognaiak odaát már tüzet gyújtottak volna?
A többiek is abbahagyták a munkát, és nyakukat nyújtogatva bandzsítottak a bíboros tábora felé.
Még ott sem égtek tüzek.
Egy számszeríjász sietett el mellettük, nagy köteg rőzsével a hóna alatt. Mikor meglátta a bá­
mészkodó szolgákat, megtorpant.
- Mi baj?
- Nézze csak kegyelmed!
A katona hunyorogva bámult dél felé. Még nem járt olyan későre az idő, talán az utolsó napsuga­
rak vonják vöröses pírba a látóhatárt. Na de délen…?
- Krisztus vérére! - nyögte a zsoldos, és elejtette a rőzseköteget. - Talpra, emberek! Ég az erdő!
A kiáltást egy pillanatra döbbent csend fogadta, aztán mások is átvették. A tábor felbolydult, mint a
vasvillával szurkált méhkas. Az emberek otthagyták a munkájukat, és fejvesztetten rohangáltak fel-alá;
mások csak álltak mozdulatlanná dermedve, és leesett állal meredtek dél felé. A kavarodás percek
alatt átterjedt a bolognaiak táborára:
- A hegyorom! - kiáltotta egy szakállas lombard, az útjukat álló hegycsúcsra mutatva. - A hegy
mögé mindenki! Az majd útját állja a tűzvésznek!

Okos tanács volt; a tomboló erdőtűzzel nem lehet szembeszállni, ha nem menekül előle az ember,
menthetetlenül vége. Ráadásul a szél éppen dél felől fújt; helyben maradni egyet jelentett volna a biz­
tos halállal.
Az emberek ordítozva tódultak a szélesebbik út felé. A bolognaiak közül a fürgébb lábúak már be­
érték a franciákat, és velük együtt nyomultak előre. A lappangó harag, a sértések lassú mérge most el­
enyészett, mint a tábortűz parazsa, ha vizet önt rá az ember. Ebben a dulakodó tömegben mindenki
ellenség volt, akit le kell taposni, ha az utadba áll.
A legelöl törtetők azonban néhány lépést tettek csupán az úton, és iszonyodva hőköltek vissza. A
hátsó sorok vakon nyomták őket előre, míg el nem jutott a fülükig a rémült kiabálás.
- Északon is tűz van! Az egész erdő lángokban áll!
- A keskenyebbik ösvényre! - harsogta az egyik páncélos zsoldos, és lova véknyába vágta a sar­
kantyú-ját. Szitkozódva tört előre a kavargó tömegben, meztelen karddal vagdalkozva jobbra-balra.
Félútig jutott, aztán lerántották. A keze egyszer még a hullámzó fejek fölé emelkedett, majd végleg el­
tűnt.
Monsignore Lombardi nehéz lovagi csataménen ülve csörtetett a vízmosás felé, tollas buzo­
gánnyal a kezében; nem kímélte az útjába kerülőket. Hirtelen azonban oldalról egy félkarú eszelős ve­
tette rá magát, vakon hadonászva kiverte a kezéből a fegyvert, és megmarkolta a kantárszárat. A bí­
boros megpróbálta elrúgni magától, de az őrült úgy kapaszkodott a gyeplőbe, mint kopó a sebzett vad­
kanba.
- Áldj meg minket, nagy jó uram! - rikoltozta vadul. - Kérd reánk az Úr áldását szükségünk órájá­
ban!
Lombardi meglengette a kezét a fejvesztetten örvénylő sokaság fölött.
- Benedico militesque servitores! - bömbölte. - Tágulj innen, te féleszű!
Az eszelős eleresztette a kantárszárat, és beleveszett a tömegbe. A bíboros korántsem kereszté­
nyi módon szitkozódva sarkantyúzta meg a lovát; értékes pillanatokat veszített.
Az őszi napéjegyenlőségnek éjszakáján, melyet az régiek samhainnak neveztek vala, az tanít­
vány egy keresztúton mestere elébe járul, ő pediglen áldását adja reá…
Bertram de Bruyn kétségbeesetten kapaszkodott díszsátra középső tartócölöpébe, nehogy elso­
dorja az áradat.
- Segítség! Isten nevében, segítsetek! - kiabálta, de senki sem törődött vele.
Aztán mellette termett a templomos; a kezében villogó csupasz kardpengén vörös lobot vetett a
vágtatva közeledő tűzvész visszfénye.
- El innen, ostoba, ha nem akarsz ropogósra sülni! - sziszegte oda neki, és magával rántotta.
Egyenest az őrjöngő tömeg közepébe vetette magát. Kardja jobbra villant, balra szúrt; véres rendet
vágottá menekülők között. Pokoli ösvényt nyitott az apátnak; hörgő haldoklók és nyomorékká csonkolt
emberroncsok szegélyezték az útjukat. Néhányan megpróbáltak szembeszállni vele, de hasztalan - a
teste körül villódzó acélhálón egyetlen fegyver sem tudott áthatolni.
- Maradj a nyomomban! - sziszegte hátra. - Maradj a nyomomban!
És Bertram apát botladozva követte őt a gyilkolás orgiájában.
A keskeny hegyi ösvényen tombolt a káosz. Az átkelés nem igazán volt veszedelmes, ha egy jól
szervezett csapat óvatosan, rendezett sorokban vág neki. Most azonban egyszerre négyszáz kétség­
beesett ember rohamozta meg a szorost, és mindegyik az életéért futott. Kapálózó testek zuhantak
üvöltve a szakadékba, hogy a fűrészélű szikláknak csattanva örökre elnémuljanak; egymásba gaba­
lyodó párosok és csoportok pörögtek-forogtak a levegőben, mert a menekülők közül sokan magukkal
rántották a pusztulásba gyilkosaikat. A szerencsés kevesek a Dora Ripariába estek és azonnal magá­
val ragadta őket a habzó áradat.
Lombardi bíboros vicsorogva csörtetett előre csata ménjén; amennyire lehetett, igyekezett a szirt­
fal köze-lében maradni. Levendulaillat lengte körül, és ibolya kék kardot forgatott a kezében, melynek
pengéjét bíbor lila lángok nyaldosták körül. Irgalmatlanul lekaszabolt mindenkit, aki az útjába került.
Már kijutott a tolongás sűrűjéből, amikor megindult fölötte a hegyoldal.
Irdatlan sziklakövek gördültek alá recsegve-ropogva a szédítő meredélyen. Útközben mindegyik
egyre újabbakat sodort magával, s a lavina robaja túlszárnyalta a csapdába esett emberek rémült
üvöltözését. Lombardinak éppen annyi ideje maradt, hogy felpillantson, és meglássa a kőtömböknek
feszülő hangyányi emberalakokat a meredek szirtfal tetején, aztán elsodorta a sziklaomlás. A hegyi
ösvényt mintha tisztára söpörték volna; nagyon kevés menekülőnek sikerült idejében túljutnia a veszé­
lyes zónán. És a szorgos kezek odafönt újabb kövek után nyúltak.
Mersant időzítése pontos volt; éppen abban a pillanatban lépett a keskeny ösvényre, amikor
csontrepesztő erővel lezúdult az első kőgörgeteg, és mögöttük felharsant a menekülők derékhadának
jajveszékelése; az emberek rájöttek, hogy kelepcébe kerültek. A hitehagyott gróf tekintete egy pillanat­
ra megállapodott egy aprócska alakon a szakadék fölött, aki lila fényt árasztott; mintha lassabban zu­
hant volna a többieknél, és határozottan a folyó felé lavírozott.
- Föld - suttogta cserepes ajakkal. - Levegő. Víz. - Hátranézett dél felé. A rohanó hegyi patak
egyenesen a lángoló erdő irányába sodorta a halottakat és a fuldoklókat. - Tűz.
Ennekutána az mester az veszedelmek ösvényére kél az négy őselemen által…
Eltette véres kardját, és ép kezével átkarolta a dermedten álló Bertram apátot.
- Akik mögöttünk jönnek, meghalnak! - förmedt rá. - Nagy levegőt!
- Csak nem…? - dadogta a szerzetes kiguvadó szemmel; ekkor azonban már zuhantak.
A levegő éles hangon sivított Mersant fülében. Ha egymaga lett volna, nem okoz neki különösebb
gondot az ugrás; most azonban az apát testének ballasztjával is meg kellett birkóznia. Az utolsó pilla­
natban nagyot rántott rajta; esetlenül, kacsázva átfordultak a levegőben.
Alig másfél ölnyire a parttól csapódtak be a vízbe; szerencsére a Dora Riparia medre itt nagyon
hirtelen mélyült. Az ütközés így is kiszorított Mersant tüdejéből minden levegőt; szerencsétlen pózban,
rézsút lefelé érkezett meg. Bertram teste rándult egyet, aztán elernyedt - valószínűleg eszméletét
vesztette.
A víz hideg volt, akár a hirtelen halál. A sodrás könyörtelenül magával ragadta őket. Mersant köp­
ködve bukkant a felszínre, és csak annyi ideje volt, hogy egy mély lélegzetet vegyen, mielőtt egy bu­
kóhullám átcsapott a fején. Béna karját az apát övébe akasztotta, és ütemesen ollózni kezdett a lábá­
val; szabad kezével próbálta irányítani magát. A térde egy lapos sziklának ütközött, és valami meg­
reccsent benne. Mersant előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Ha nyílt törés, akkor mindennek vége.
De nem; nem húz vércsíkot maga után. Ezek szerint megúszta.
Lidércnyomásos percek vártak rá. A Dora Riparia tajtékzó vize kanyargós zúgókon sodorta magá­
val, alattomos sziklazátonyok fölött. A kavargó ár teljesen kiszámíthatatlan volt; sosem tudta, hogy a
következő lélegzetvételével levegőt szív a tüdejébe vagy jéghideg vizet. Minden porcikája sajgott; a fo­
lyó nem bánt kegyesen a betolakodóval, a vesztére tört. Mikor azonban már úgy érezte, minden ereje
elfogyott, nincs tovább, megpillantotta maga előtt a gátat. Jól van. A Lator betartotta a szavát.
Hevenyészett gát volt, vaskos kőkoloncokból építették, de a célnak megfelelt. Egy hullám irtózatos
erővel vágta neki Mersant-t; bal csuklója, amin a tehetetlen holtsúly lógott, szárazon megreccsent. El­
törött. Nem mintha számítana; abban a karjában minden ideg elhalt már, alig érzett valamit. Zihálva
próbált felhúzódzkodni az ép kezével, de ereje cserben hagyta.
Segítő karok nyúltak utána. Mersant hálásan ragadta meg őket. Borgőzös lehelet csapta meg az
orrát; egy bolognai alabárdos borostás képe vigyorgott rá közvetlen közelről. Csurom víz volt, és bal
arcán jókora, vérző seb éktelenkedett, de élt. A mellvértjét meg a sisakját még a táborban letette, pihe­
nőre készülve; valószínűleg ez mentette meg az életét.
A bolognai segített neki felráncigálni a gátra a magatehetetlen apátot, és elismerően füttyentett.
- Derekas munka, cimbora - mondta. - Isten látja lelkem, én az első percben eleresztettem volna,
hogy a saját irhámat mentsem!
- Én is! - lihegte Mersant, és felmutatta elsorvadt bal karját. A kézfeje furcsaszögben állt el a csuk­
lótól. - Béna a kezem - Közben jobbja a kardmarkolatra tévedt az oldalán.
- Hadd nézzem csak, cimbora! - A bolognai fejcsóválva közelebb hajolt. - Ojjé, be randa!
- Az bizony - mondta Mersant, és megölte.
Miután a holttestet a folyóba lökte, körülnézett. A part felől emésztő forróság áradt; a tűzvész dühe
ugyan már elvonult, ám a fák kérge még füstölgött, és a fekete hamu alatt alattomos parázs izzott. Be­
letelik egy kis időbe, míg be lehet merészkedni oda.
Bertram apát erőtlenül megmozdult, és vizet öklendezett a gát kövére. Mikor már mindent kiadott
magából, zihálva felemelte a fejét, és zavaros szemmel körülnézett.
- Hol vagyunk? - nyöszörögte.
- Biztonságban - mondta Mersant.
Az apát közelebb csúszott hozzá, megragadta kesztyűs bal kezét, és csókolgatni kezdte.
- Köszönöm néked, drága fiam, köszönöm! Áldassék a neved mindörökké, az Úr kegye szálljon
reád és minden ivadékaidra, kísérje lépteidet boldogság és szerencse…
- Ne köszönd, amíg nem tudod, mit! - felelte Mersant szárazon, és arrébb húzta nyomorék kezét.

Fél mérfölddel odébb egy ibolyaszínben sugárzó emberalak gázolt elő a folyóból. A vészjóslón
morajló habok bosszúsan kapkodtak a lába után, ám ő meg sem tántorodott. Furamód egyáltalán nem
volt vizes, viszont átható levendulaillat terjengett körülötte.
Tiszteletet parancsoló, karvalyorrú aggastyán volt, díszes bíbornoki palástban. A kalapját elhagyta
valahol, és ez módfelett ingerültté tette.
-Extingantur flammae! - dörögte. Az ibolyakék fény pulzálni kezdett, és az elszenesedett erdő ron­
csai közt pislákoló aprócska lángnyelvek sziszegve kihunytak. Lendületes léptekkel indult el a folyó­
parton; csizmája talpa alatt ropogva sistergett az eleven parázs, de ő nem zavartatta magát. Pillantása
módszeresen járt jobbra-balra; túlélőket keresett.
Tíz perc múlva egy hevenyészett gátféleségen akadt meg a szeme. Gyatra munka volt, a folyó
sodra már alaposan kikezdte; aligha tart tovább két-három óránál. A töltésen egy vékony alak ugrán­
dozott fel-alá, fél karját lengetve; a másik ernyedten lógott az oldala mellett. Kicsit odébb még egy em­
ber ült a sötétben, vastag leplekbe burkolózva. Szemlátomást majd megvette az isten hidege, még a
posztókámzsát is mélyen a szemébe húzta.
- Excellenciás uram! - kiáltozott a félkarú férfi. - Bíboros úr! Ide! Ide!
A vén bolond meg az ütődött titkára! Már csak ez hiányzott. Monsignore Lombardi kedvetlenül in­
dult meg a két túlélő felé.
A titkár sántikálva elébe rohant. Szörnyen nézett ki: a csontja velejéig átázott, tele volt kék-zöld
foltokkal, nyomorék kezének csuklója eltörött. Arcán azonban átszellemült öröm ült, ahogy a lábát kap­
kodta a vastag hamuréteg alatt sziszegő parázson.
- Excellenciás uram! Adassék hála a Szűzanyának, hogy megmenekült! Jöjjön, a legátus úr már
várja!
Lombardi türelmetlen horkantással félreparancsolta az útjából, és a mozdulatlanul ülő alakhoz sie­
tett. Mikor odaért a dideregve kuporgó apáthoz, mogorván lehajolt, és - a megszokás hatalma! - arcon
csókolta.
A kámzsa lehullott. A jumiéges-i apát teste oldalra hanyatlott. A feje lebillent a nyakáról, és kop­
panva gördült a hevenyészett gát kövére.
Lombardi iszonyodva meredt a múmiává aszott, zsugorított fejre. A maumet teljesen teleszívta
magát vízzel, és alaktalanná puffadt. A töredezett fogsor gúnyosan vigyorgott vissza rá.
Végezetül csókjával illeti az maumet-t…
A bíboros elszörnyedve pördült hátra. A titkár ott állt mögötte a füstölgő folyóparton. Még mindig
mosolygott, de most valahogy másként - hidegen, baljósan, akár a csupasz késpenge. Kezében kivont
kard villogott.
- A beavatás… - hördült fel Lombardi. - Hermész szent nevére, ez az egész egy beavatási rítus
volt…
Mersant bólintott.
- Hosszú utat jártál be Val Negrától idáig, Casagrande mester - szólt halkan. - A rend üdvözletét
küldi.
- Rég nem hallottam már ezt a nevet - mondta a bíboros tűnődve. - Ravasz voltál, idegen. Négy­
száz embert küldtél szemrebbenés nélkül a biztos halálba, csak hogy elvégezzem rajtad a szertartást.
De az utolsó lépcsőfokon mégis elbuktál.
Mersant érdeklődve hajtotta félre a fejét.
- A rítus befejező szakasza még hátravan - mondta Lombardi. Fölemelte a kezét; bíborlila szikrák
táncolták körül. Levendulaillat úszott a levegőben. - Imádkozz a Sátánhoz!
Mersant mozdulata szinte követhetetlenül gyors volt. Az itáliai penge remegve beleállt a földbe a
csizmaorra előtt. Ép kezével a nyomorékhoz kapott, és lerántotta róla a fekete bőrkesztyűt. A holdfény
megcsillant a nehéz aranygyűrűbe foglalt hatalmas ametiszten.
- Malleum maleficarum conjuro! - suttogta a hitehagyott gróf bocsánatkérő mosollyal.
Lila szikra pattant sisteregve a gyűrű kövéből Monsignore Lombardi felé. Az ibolyakék dicsfény
egy pillanatra megvillant, aztán kialudt. A levendulaillatot elnyomta az elszenesedett fák orrfacsaró bű­
ze.
A bíboros értetlen képpel állt egy pillanatig, majd bonyolult kézmozdulatot tett. Semmi sem történt.
A büszke aggastyán szeme tágra nyílt. Remegés futott végig aszott kezén. Bizonytalanul hátrált egy
lépést. Aztán még egyet.
- Egy püspök barátom hagyatéka - mondta Mersant - csendesen, és leeresztette balját. Ép kezé­
nek ujjai ráfonódtak a kardmarkolatra. - Azt hiszem, mester, mégis-sak sort fogunk keríteni a szertar­
tás befejezésére…
… és énvérével felkeni hű tanítványát…

A rablók táborában szokatlan némaság honolt, pedig minden okuk meglett volna a vigalomra. Bő­
séges zsákmányt szereztek, és nem vesztettek egyetlen embert sem közben. Mégis ködös félelem
lappangott a szívükben; nem tudták, visszatér-e közéjük a sötét idegen, és ha igen, mi lesz a szándé­
ka velük. A száraz rőzse komoran, barátságtalanul pattogott a lobogó lángok között.
Akadozó léptek hangzottak fel a kiszáradt avarban, a tűz biztonságot adó fénykörén kívül. Min­
denki felkapta a fejét; néhányan óvatosan hátrébb húzódtak. A Lator megnyalta vastag ajkát, és lom­
hán, nehézkesen felállt, mint aki a végítélet harsonájára vár.
Mersant le Sinistre bukkant elő a fák közül. Bizonytalanul, botladozva járt, és szörnyűséges lát­
ványt nyújtott. Szakadt ruhája csuromvizes volt, bal csuklója furcsa szögben lógott. Arcán és homlo­
kán jókora foltokban száradt a vér. És mosolygott. Nem a szokásos, hideg-veszedelmes mosolyával,
hanem mámoros örömmel, már-már felszabadultan. A lángok vörhenyes visszfénye démoni vonásokat
kölcsönzött neki.
A Lator tétován elindult feléje, aztán meggondolta magát, és lépés közben megtorpant. Mersant
hanyag mozdulattal leintette.
- Ne törődj a vérrel! Nem a sajátom. Az nem alvadna meg - vetette oda neki. - Bort ide, Lator! Ma
éjjel mulatni fogunk!
Ahogy felemelte a kezét, az ujjain lidércfények táncoltak. Fakókék szeme hirtelen éjsötétre vált.
Különös, bódító pézsmaillat áradt szét körülötte a levegőben.
És Mersant falkacagott.
 4.
A DOMÍNIUM
A kicsinyke falut - Vispnek hívták, és a közeli hegyen emelkedő karmelita kolostor birtoka volt -
legfeljebb kétszáz lélek lakta, ám a tüzet őrző aggastyánok és néhány nyavalyatörős kivételével most
valamennyien kint zsibongtak a főtéren, a gyatra fenyőlécekből rótt templom előtt. Grégoire apátnak
tompa sajgás állt a koponyájába a lármától, valahol a homlokcsontja mögött; mélyet sóhajtott, megdör­
zsölte kissé a halántékát, és leszólt a hevenyészett faszékről az emelvény tövében feszengő plébá­
nosnak.
- Csitítsd már el őket, gyermekem, a Szűzanya szerelmére; az embernek széthasad a feje fortitu­
dine clamoris!
A pap - zilált hajú, megsárgult képű, középkorú férfi-- bizonytalanul hunyorgott fel az apát úrra;
nyilván nem értett latinul. Grégoire atyát ez cseppet sem lepte meg; a hegyi falvak plébánosai jobbára
paraszti származású, műveletlen emberek voltak, épphogy el tudták makogni latin nyelven a legfonto­
sabb imákat. Persze egy igazi tudós fő - amilyennek az apát önmagát tekintette - aligha tudná elviselni
ezeket a bűzlő koszfészkeket, az ostoba jobbágyokkal meg a pallérozatlanságukkal kevélykedő sza­
bad gazdákkal, akik minden apró-cseprő bajukkal a falusi paphoz szaladnak. A pórok közé pórias el­
mék illenek; sajnos azonban, ha egy mákszemnyi bonyodalom adódik, az már meghaladja a képessé­
geiket. Most is itt van ez a nevetséges ügy; Grégoire apát bosszankodott eleget, hogy egy ilyen szá­
nalmas csekélység miatt ott kellett hagynia kolostora meghitt könyvtárszobáját, ahol jókora olvasópul­
tokra láncolva sorakoztak a remekbe készült fóliánsok, Arisztotelész traktátusaitól az áldott emlékeze­
tű egyházatyákig. De hát ez a dolgok rendje - a hűbérúri jogokkal hűbérúri kötelezettségek is járnak.
- Szólj rájuk, hogy csendesedjenek! - mondta az apát ingerülten. Higgadt természetűnek ismerték,
ritkán jött ki a sodrából, de ha ismételnie kellett magát, azt nem szenvedhette.
A falusi pap zavartan bólintott, és rekedten rárivallt a lázasan karattyoló parasztokra.
- Szavatok ne essék! Mit zaklatjátok az apát urat?
A szigorú hangnak megvolt a foganatja; a zsivajgó tömeg pillanatok alatt elcsendesedett. Úgy to­
longtak a fenyőgerendákból ácsolt emelvény körül, mint riadt barmok az itatóvályúnál; közvetlenül
Grégoire atya széke előtt szabadon hagytak egy kör alakú területet, és most egy idősebb, tépett öltö­
zékű asszonyt taszigáltak oda. A nő keze hátra volt kötözve, feldagadt arcát csúf véraláfutások éktele­
nítették; szó ami szó, alaposan helybenhagyták. Az apát rosszallón ráncolta szemöldökét. Nem volt
híve az enyhe büntetések kiszabásának - mindig úgy tartotta, az ilyesmi csak újabb gaztettek elköve­
tésére bátorítja a latrokat és eretnekeket -, de fiatalkorában Bolognában tanult kánonjogot, az új szel­
lem hívéül szegődött, és vallotta, hogy a bűnök megtorlására csakis jogszerű ítélet után kerülhet sor.
- Ki vagy, leányom? - kérdezte erélyesen. Az asszony ugyan legalább húsz évvel idősebb volt
nála, de Grégoire atya mindig ügyelt rá, hogy kellőképpen érvényt szerezzen spirituális tekintélyének.
A rongyos ruhájú nő rekedt, artikulálatlan hangokat hallatott. Ahogy beszélni próbált, látszott, hogy
a száját szinte teljesen eltömi a fekete csomókba alvadt vér.
- Kitéptem a nyelvét a boszorkának, főtiszteletű uram - mondta egy tagbaszakadt, darócgúnyás
paraszt. - Nehogy rontást olvasson ránk vagy tekegyelmedre!
- Helytelenül cselekedtél, fiam! - feddte meg az apát szigorúan. - Először is meg kellett volna vár­
nod az ítéletet; másrészt pedig a szentéletű Herefordi Guitram cáfolhatatlanul bebizonyította nagybe­
csű munkáiban, hogy a boszorkányok - strigae atque veneficae - nem használnak varázslatos igéket,
hanem pillantásukkal babonázzák meg áldozataikat!
A paraszt buzgón elvigyorodott, és zsákruhája alól egy rozsdás árt varázsolt elő.
- Kiszúrjam a szemét, főtiszteletű uram?
- Szó sem lehet róla! - mondta Grégoire atya ellentmondást nem tűrően. - Súlyos hibát követtél el,
habár javadra írható, hogy csupán jámbor buzgalomból. Penitenciát rovok ki rád: ma este húsz Mi­
atyánk és tizét Üdvözlégy elimádkozásával purgáld meg lelkedet, s amint teheted, fizess be harminc
sou alamizsnát a kolostor perselyébe az árvák és özvegyek javára!
- Úgy lészen, főtiszteletű uram - hajtotta meg fejét mély áhítattal a pór.
Grégoire atya elégedetten a plébánoshoz fordult.
- Mivel a vádlott balszerencsés módón nincs abban a helyzetben, hogy előadja a tényállást, te fo­
god átvenni a szerepét, fiam!
- A gyanúba vett személy hajadon állapotú, név szerint Marguerite Treveraux, Visp község bába-
asszonya - hadarta a pap. - A tegnapi nap folyamán bizonyítást nyert, miszerint kárhozatos, bűvös
praktikákkal…
A megkínzott asszony kétségbeesetten felnyögött. Grégoire atya félbeszakította plébánost, és in­
tőn felemelte mutatóujját.
- Csak lassan, édes fiam, nincs nyakunkon a tatár! Egyelőre még semmi nem nyert megállapítást;
bűn és bűnhődés dolgában én határozok.
 - Elnézésedet kérem, főtiszteletű uram. Tehát a tegnapi nap folyamán a panaszos, név szerint Luc
Malemains szabad jogú gazda, Visp községéből, egyházamba sietve előadta, hogy nevezett Margue­
rite Treveraux boszorkányos mesterkedéssel elapasztotta legjobb tehenének tejét. A panasznak utá­
najárván megállapítottam, hogy Luc Malemains tehene valóban nem ad tejet. Továbbá a vádlott házá­
nak tartóoszlopába vágva egy német bicska találtatott, melynek szára tejtől volt ragacsos. Mivel köztu­
domású, hogy a - boszorkányok ilyenféleképpen babonázzák meg a teheneket, és annakutána az el­
apasztott tejet a bicska-szárból fejik le, a panaszt bizonyítottnak tekintettem, és szökését megakadá­
lyozandó, intézkedtem Marguerite Trevereaux lefogatásáról. Nem tévesztvén azonban szem elől buz­
galmamban a főkegyúri jogokat, egyszersmind futárt menesztettem főtiszteletű uramhoz a kolostorba,
mivel a boszorkányság, eretnekség és egyéb nemű undokságok elbírálása ősidők óta az egyházi íté­
lőszék elé tartozik. - A plébános májbajos arca valósággal ragyogott; szemlátomást büszke volt magá­
ra, hogy ilyen tekintélyes, szakszerű szövegezésű beszédet tudott kerekíteni, és egyszer sem botlott
meg a nyelve közben. Lapos pillantást vetett a szemöldökét ráncoló Grégoire apátra, aztán gyorsan
hozzátette még: - Amennyire az eklézsia szerény eszközeitől tellett, igyekeztem méltóképpen felké­
szülni főtiszteletű uram fogadására!
Az apát úr szükségtelennek érezte, hogy kommentárt fűzzön ehhez a megjegyzéshez. A plébános
által oly büszkén emlegetett előkészületek az emelvényes faszék sietős megácsolásán kívül két tál
szalonnás zabkásából és egy meszely savanyú sörből álltak. Azonfelül a magas rangú vendég tiszte­
letére a falu papja magára öltötte molyrágta miseruháját, amelyben úgy nézett ki, mint egy megtépett
madárijesztő.
- Jól van hát - mondta mogorván Grégoire atya. - Kezdődjék a procedúra! Ki lesz az advocatus di­
aboli?
- A micsoda, főtiszteletű uram? - nézett rá riadtan a plébános.
Az apát úr fáradtan felsóhajtott, és lassan, tagoltan magyarázni kezdett a papnak, mintha egy ér­
tetlen kisgyerekhez beszélne.
- Az ördög ügyvédje, fiam. Az avignoni perrendtartás szerint minden bepanaszolt vádlottat megillet
a védelem joga, legyen bár legcsekélyebb sorú is. Boszorkánypereknél valakinek mindig szót kell
emelni védence mellett a Sátán nevében. Általában egy jeles egyházi személy szokta magára vállalni
ezt a feladatot.
- Egy egyházi személy… az ördög ügyvédje!… - szörnyülködött a plébános tágra nyílt szemekkel.
Grégoire atya lemondóan legyintett, és egy intéssel előparancsolta az emelvény háta mögül a
személynökét, aki mindeddig illemtudóan meghúzódott a háttérben. Vidal testvér hórihorgas, sovány,
napbarnított bőrű fiatalember volt, Noirmoutiers vidékéről. Szúrós, fekete tekintete megállás nélkül hol
ide, hol oda villant, ujjait folyton idegesen összefűzögette; nyughatatlan, békétlen alkatnak tűnt. Az
apát úr azonban nagyra becsülte szolgálatait, és az utóbbi időben a kolostor pecsétjének hordozását
is rábízta. A fiatal barát jó családból származott, öt éven át tanult teológiát és kánonjogot a párizsi
egyetemen; az esze vágott, akár a borotva, és közel s távol ő volt az egyetlen elmés beszélgetőtárs
ezen az Isten háta mögötti hegyvidéken.
- Vidal testvér, ezen a tárgyaláson téged ér az a tisztesség, hogy szólhass a Sátán nevében! - je­
lentette ki Grégoire apát, és sietve keresztet vetett magára. - Van-e hozzátennivalód az itt elhangzott
vádakhoz?
A fiatal szerzetes megnyalta cserepes ajkát; fekete tüzű tekintete végigvándorolt a faszék körül to­
longó parasztokon, s egy szívdobbanásnyi időre egybekapcsolódott Marguerite asszony megtört, se­
gítségért esdeklő pillantásával.
- Kérdéseim volnának a jelenlévőkhöz, főtiszteletű atyám - szólalt meg nyugodtan; erős, férfiasan
mély, ellentmondást nem tűrő hangja volt, inkább illett volna egy kevély lovaghoz, mint az Úr jámbor
szolgájához.
- Mint a pör felkért bírája, megadom a jogot a kérdezéshez - bólintott Grégoire atya, ügyet sem
vetve az egyre értetlenebb képet vágó plébánosra.
Vidal testvér a szakadt gúnyájú sokasághoz fordult.
- Tud-é valaki arról, hogy rossz vér vagy haragosság lett volna a panaszos és a vádlott között? - A
lárma elült; zavart csend támadt. A szerzetes higgadtan hozzáfűzte: - Minden tanúságtévőt óva intek,
hogy fontolja meg alaposan, miket mond; az Úr ítélőszéke előtt tesz vallomást, s ha valótlant állít, hal­
hatatlan lelke üdvösségét teszi kockára.
Az emberek fala szétnyílt egy tagbaszakadt, posztó-ruhás férfialak előtt, aki kevélyen felszegett
fejjel lépett ki a szabad térségre, a kivágott nyelvű asszony mellé, s széles terpeszben, kezét a csípe­
jére téve meg-állt. Széles vállú, bikanyakú paraszt volt, őszes bajsza disznózsírtól fénylett; öltözéke,
hasítottbőr lábbelije tekintélyes emberre vallott, látszott rajta, hogy tehetősebb a többieknél.
- Luc Malemains gazda vagyok - mondta rekedtes torokhangon. - Vallom Isten és ember előtt,
hogy igen nagy háborúság volt közöttem és a boszorka között. Bábaasszonyként járt a portámhoz, és
ő segítette a világra három leányomat; két derék fiamat azonban vajákos praktikákkal elveszejtette. Az
egyik halva született, a másikból pedig még a keresztelő előtt elszállt a lélek, egy pokolra került a po­
gány szaracénokkal. A feleségem jámbor, templomjáró asszony volt - egész Visp tanúsíthatja -, azon­
felül egészséges és szívós teremtés; soha meg nem környékezte sem az orrvérzés, sem a száraz kö­
högés. A második fiam kihordása után azonban forrólázba esett, és harmadnapra az Úr magához szó­
lította. - A gazda gyűlölködve nézett Marguerite asszonyra, és leköpte. - Őt is ez a szipirtyó rontotta
meg!
- Értem - bólintott Vidal testvér. - Látom rajtad, gazda, hogy tekintélyes férfiú vagy. Szabad jogon
bírod a telkedet, és azt mondottad, megboldogult feleséged dolgos, buzgó teremtés volt. Bizonyára
nem tévedek hát, ha úgy vélem, jól felszerelt háztartásod van odahaza.
- Nem tévedsz, atyám - mondta Luc gazda büszkén. - Kilenc tehenem tejel az istállóban, és soha
nem szűkölködöm sem sajtban, sem vajban.
- És német bicskák vannak-é a szerszámaid között?
- Hogyne lennének! Kellenek a sajtárfa kifaragásához.
- És azt meg tudod-é nekem mondani, hogy Marguerite Treveraux-nak volt-é ilyen bicskája?
Luc gazda megvetően felhorkant.
- Ugyan már, mire használta volna a boszorka az efféle drága szerszámot! Nem volt annak semmi
pénze, atyám; ha a házakhoz járt, fél mérő búzát meg egy hízott kappant kapott a kuruzslásért. Ami­
kor rontást szerzett a tehenemre, a tulajdon drága szerszámomat kellett eloroznia hozzá.
A bábaasszony köhögve-fuldokolva próbált mondani valamit, de csak érthetetlen, hörgő hangok
törtek fel a torka mélyéről, pedig annyira erőlködött, hogy még az arca is lila színt öltött. Kétségbeeset­
ten rángatta a kötelékeit, de két markos parasztlegény odaugrott, és kétfelől megragadta, hogy a
csontja is beleroppant.
- Elismered tehát, hogy a vádlott házának oszlopába vágott bicska a te tulajdonodat képezi? - Vi­
dal testvér vasvillaszemmel meredt a gazdára, ő azonban nem jött zavarba; épp ellenkezőleg, büsz­
kén kihúzta magát.
- El én, atyám, és ha szükséges, minden szomszédom tanúsíthatja! - mondta. - Ez az asszony
nemcsak boszorka, hanem nyomorult tolvaj is!
A fiatal szerzetes az emelvényen ülő apát úrhoz fordult, aki kedvetlenül feszengett faszékén;
szemlátomást unta már az egész procedúrát.
- Úgy vélem, a tényálladék egyértelmű, nagytiszteletű atyám. Javaslom, hogy a vádlott engedtes­
sék szabadon; Visp községe fizessen neki illő kártérítést a nyelve elvesztéséért; Luc Malemains ellen
pedig indíttassék világi eljárás bűnös rosszindulatból elkövetett csalás és az egyházi hatóságok kiját­
szásának kísérlete vádjával!
Döbbent, felháborodott moraj futott végig a tömegen. Luc Malemains elvörösödött; roppant keze
ökölbe szorult, s miközben gyilkos tekintettel méregette a fiatal barátot, a bajsza alatt elmorzsolt egy
vaskos káromkodást. A májbajos képű plébános viaszsárgára sápadt; ajka hangtalanul mozogni kez­
dett, egy imádság szavait formálva.
Vidal testvér rezzenetlen arccal visszalépett az emelvény mögé; nem látszott rajta, hogy felkavar­
ná a falusi csőcselék reagálása. Marguerite asszony könnyes szemében remény csillant; tekintete há­
lásan pihent a fiatal szerzetesen.
- Csöndet! - kiáltotta el magát Grégoire atya sztentori hangon. Homlokát dühös ráncok redőzték,
apró szeme villámokat szórt. Olyan ádáz indulat sütött belőle, hogy a megrettent parasztok egykettőre
megjuhászodtak; a zajongást mintha elvágták volna, még a hátsó sorokban állók is abbahagyták a dü­
hös morgolódást.
- Ádám gyermekei vagytok, bárha egyszerű pórok is; az Úr a maga képére formált benneteket, vi­
selkedjetek tehát ehhez való méltósággal! - dörögte az apát úr a hirtelen támadt csendben. - Nem tű­
röm, hogy laikus személyek beavatkozzanak az egyházi igazság-szolgáltatás menetébe! Vidal testvér
az őrá kiszabott feladatot végezte legjobb tudása szerint mint az ördög ügyvédje; ezért inkább ma­
gasztalnotok kellene őt, semmint oktalanul háborogni tudatlanságotokban. Most pedig vessetek féket
a nyelvetekre; szeretnék végre ítéletet hozni, és szerfelett ellenemre való ez a méltatlan viselkedés!
Pisszenés sem esett a téren, ahogy Grégoire atya körülhordozta tekintetét a gyülevész tömegen.
Acélkemény pillantása rövid időre egybekapcsolódott Marguerite Treveraux-éval; látta, ahogy az
asszony szemében kilobban a remény csalóka lángja.
- Én, Grégoire Faubourg, a Karmel-hegyi barátok testvéri közösségének apát ura és elöljárója, a
Visp község fölött bírt főkegyúri jogomnál fogva megvizsgáltam és elbíráltam az elibém terjesztett pa­
naszokat és bizonyítékokat, meghallgattam az advocatus diaboli vélekedését, s alapos mérlegelés
után a peres ügyben a következő döntésre jutottam. Primo, a vádlott, Marguerite Treveraux nevezetű,
foglalkozása szerint bábaasszony, boszorkányság és maleficium bűnében vétkes. Secundo, undok
vétkei büntetéseként a vádlott köttessék föl a nyakánál fogva, és lógjon így mindaddig, amíg az élet el­
távozik belőle; mindazonáltal jogában álljon előzőleg bűnbánatot tanúsítani, és magához venni a kato­
likus, egyház szentségeit. Tertio, Luc Malemains gazda, a vádló peres fél, az egyházi bírósággal
szemben tanúsított tiszteletlenségéért ötven sou bírság megfizetésére köteleztetik, amit egészben
vagy részletekben kell lerónia a helyi eklézsia pénztárába. Ítéletem ellen fellebbezni lehet az érseki
székhez, azon-felül pedig a pápai kúriához; amennyiben a vádlott élni kíván ezzel a lehetőséggel, je­
lezze!
Marguerite asszony mondani akart valamit; torka mélyéről bugyborékoló hörgés tört elő. A sebe
felszakadhatott a kétségbeesett erőlködéstől, mert egyszerre csak, friss, skarlátpiros vér kezdett ömle­
ni a szájából. Az egyik parasztlegény káromkodva félreugrott mellőle, mert bemocskolódott az ujjasa;
a másik nyilván elhatározta, hogy elejét veszi a további bonyodalmak-nak, és egyetlen ökölcsapással
leterítette az öregasszonyt.
- A vádlott nem kíván szólni - szögezte le Grégoire atya elégedetten. - Az ítéletet végre lehet hajta­
ni.
- Nem lesz boszorkányégetés? - kérdezte csalódottan a plébános. - Pedig úgy készültek rá…
Az apát úr olyan tekintettel mérte végig, mintha valami különösképp undorító varangyfajzat lenne.
- Máglyáról szó sem lehet - mondta szárazon. - Drága a tűzifa. - Pillantása a falusiakra tévedt,
akik otthagyták az emelvényt, és egy jókora fenyőfa köré csődültek, magukkal vonszolva az eszmélet­
len öregasszonyt. Luc Malemains heves taglejtések kíséretében magyarázott nekik valamit; egy ösztö­
vér siheder már úton volt feléjük egy tekercs erős kenderkötéllel. - És kínzás sem lesz; ezek a jobbá­
gyok épp elég időt töltöttek ma már távol a földektől. Ha még sokáig múlatják az időt a boszorkánnyal,
a végén szétszélednek a birkák, aztán majd ők siránkoznak, hogy nincs miből leadniuk a pápai tize­
det. - Újra a plébánosra nézett; tekintete parancsoló volt. Eredj, fiam, és figyelmeztesd őket, hogy csak
akkor köthetik fel az, asszonyt, miután meggyónt és megáldozott!
A pap buzgón bólogatott, és loholva megindult a fenyőfa felé. Grégoire atya követte pillantásával,
s közben lemondóan csóválta a fejét.
- Hadd segítsem le nagytiszteletű atyámat! - szólalt meg Vidal testvér halkan az emelvény tövéből.
Az apátúr elfogadta a támaszul felkínált kart, és lekászálódott a magasított faszékből. Testes em­
ber volt, és alaposan benne járt már a korban; jól jött neki a segítség.
- Az az asszony… - mondta a fiatal szerzetes habozva, mikor magukra maradtak a poros, szélfújta
téren.
- Ártatlan volt. - Grégoire atya dideregve összébb húzta magán a csuháját. - Mindenható atyám,
még hogy bicskaszárból lefejt tej! Micsoda ordas babonaság! Idehoznád a prémes köpönyegemet,
fiam?
Vidal testvér térült-fordult, és egy bélelt gyapjúköpennyel tért vissza, amit szolgálatkészen az idős
apát vállára terített. Egy pillanatig mintha tétovázott volna, aztán mégis úgy érezte, hogy megkockáz­
tathat egy kérdést.
- De akkor miért?…
Grégoire atya fáradtan felsóhajtott.
- Te okos ember vagy, gyermekem, és nem titok, hogy nagy reményeket helyeztem beléd. Ami vi­
szont még hiányzik belőled, az az érett kor bölcsessége: a tapasztalat. - Széles ívű kézmozdulatot tett
a fenyőfa körül nyüzsgő csőcselék fele. - Ezek a nyakas parasztok teljesen megvadultak a halál sza­
gától; vért akartak látni. Ha elrontom a kisded játékukat, máson fogják levezetni az indulataikat; talán
éppen rajtunk, mert megharagudnak ránk. Ugyan ki védene meg minket egy ilyen gyülevész csürhe
dühétől? A kolostornak nincsenek fegyveres szolgái, Steinhardt pedig messze van. Megérte volna
ilyen sokat kockáztatni egy szerencsétlen vénasszony miatt? Így legalább kevesebbet fog szenvedni,
míg eltávozik a földi siralomvölgyből. - Beharapta az ajkát, és szomorúan megcsóválta a fejét. - És
arra is gondolj, ugyan mit nyertünk volna, ha ártatlannak nyilvánítom? Az ítélet ereje csak addig védi
meg, amíg mi magunk is itt vagyunk a faluban. Könnyen meglehet, hogy a sebébe amúgyis belehalna,
mert a csonkolt nyelv hamar elüszkösödik, ha nem égetik ki idejében; de mégha ezt túl is élné, vala­
melyik paraszt rögtön elvágná a torkát, mihelyt mi eltávozunk. Menekülni pedig ugyan hová menekül­
ne egy ilyen gyönge öregasszony, kivágott nyelvvel, egy szál magában? A kolostorba nem fogadhatjuk
be; tiltja a regula.
- És az igazság, főtiszteletű atyám? - kérdezte Vidal testvér csendesen.
Grégoire apát keserűen elmosolyodott.
- Az igazság, fiam, mindig az, amiben a legtöbb ember hisz körülötted. Úgy bizony, ez a hit igazi
hatalma! - Halkan, örömtelenül felnevetett, és megveregette a fiatal szerzetes vállát. - Gyere, adjuk fel
az utolsó kenetet annak a szegény nyomorultnak, mielőtt még a pórok felkoncolnák!

Grégoire apát igazi ínyenc volt; szerette a hasát, és ez meg is látszott rajta. Tudta jól, hogy a fa­
lánkság bűnébe esik, valahányszor a refektóriumban a többi szerzetessel együtt elköltött szerény va­
csora után felhozatja a cellájába az igazi estebédet; de öreg, sokat látott ember volt, és nem törődött
már az ilyen megfontolásokkal. Ismert egy avignoni bíborost, a pápa valamelyik balkézi unokaöccsét,
aki három közkedvelt bordélyháznak volt a tulajdonosa; és egy másikat Itáliában, aki olyan szégyente­
len uzsorakamatra kölcsönözte ki az egyházmegyéjéből összeharácsolt pénzt, hogy azt a legkapzsibb
zsidó bankár is megirigyelhette volna. Az ilyen szemérmetlen túlkapásokhoz képest az ő apró kis vét­
ke jelentéktelennek, szinte már semmiségnek tűnt; megrövidíteni senkit sem rövidített meg vele, és a
szerzetesi regulán esett folt is alig makulányi volt. Gyanította, hogy holta után majd a tisztítótűzbe ke­
rül miatta; azt viszont erősen kétlette, hogy néhány tál kiadós étel pokolra juttatná. Akár-hogy is le­
gyen, ezen a téren a földi örömökért cserébe inkább vállalta a kockázatot.
A vacsorát néhány szelet rózsaszín húsú béarni lazaccal kezdte, ami mellé ropogós sült almát
majszolgatott. Ez persze csak a bevezetés volt: felkészítette vele a gyomrát a további ínyencfalatokra.
Utána a blanc manger következett, ez a bő zsírral főzött borjúhúsleves, amit a szakács testvér - ki­
mondottan az ő szájíze szerint - tiszta mandulatejjel sűrített. Főfogásnak ezúttal zsenge jércemellet
rendelt, mézes-diós mártással; fiatalkorában jobban kedvelte az erősen fűszerzett vadhúsokat, de a
gyomra már nem volt a régi. Miután ezzel is végzett, szuszogva hátradőlt faragott karosszékében, és
nekilátott a hatalmas vég velős hurkának, amelyre savanyított káposztát halmozott, és nagyokat hara­
pott hozzá a fehér búzacipóból. Gondolatai el-elkalandoztak közben; az étkezés az ő számára az el­
mélkedés ideje volt. Ilyenkor nem a hit dolgain és az üdvözülésen járt az esze, mint a kápolnában a
közös imádságokon, hanem a saját személyes gondjain: egykor volt ambícióin, meghiúsult reményein,
a különös kényszerpályán, amelyre a sors szeszélye vezette.
Fiatalkorában ígéretes, szép jövő előtt álló embernek tartották. Igaz, a származása alantasabb
már nem is lehetett volna - a faubourg-i lelencházban nevelkedett, ismeretlen szülők gyermekeként -,
de ezekben a mai időkben, amikor egy cahors-i csizmadia gyermekéből pápa válhatott, az ilyesmi már
nem járt annyi hátránnyal, mint régebben. Ráadásul nagyhatalmú pártfogója támadt: amikor a serdülő­
korból kicseperedve úgy döntött, hogy fölveszi az egyházi rendet, Senlis érseke minden befolyását lat­
ba vetette, hogy a pályáját egyengesse. Grégoire atya sohasem bizonyosodott meg róla minden két­
séget kizáróan, de erős volt a gyanúja, hogy az érsek lehetett a természetes apja. Hittel és idealiz­
mussal eltelve tört egyre feljebb, mindvégig ott érezve magán védnöke óvó kezét; szilárd meggyőző­
dése volt, hogy a katolikus egyház hivatott uralkodni a világ fölött, mint az Úr igazságának egyedüli le­
téteményese. Amikor pártfogója megtért a Teremtőjéhez, követte őt az érseki székben; akkoriban még
nem kellett kemény pénzeken megvásárolni az egyházi rangokat, az előrelépéshez elegendő volt a
szorgalom és a tudás is. Grégoire Faubourg pedig nem volt híján egyiknek sem.
Az apát úr lenyelte az utolsó falat hurkát, és leöblítette egy jókora korty rajnai fehérborral, amely­
ből mindennap megivott egy kancsóra valót lefekvés előtt. Maga elé húzta a következő tálat - szép da­
rab provence-i fügék sorakoztak rajta, amiket babérlevélbe göngyölve sütött meg a szakács testvér -,
s miközben tovább eszegette bőséges estebédjét, mélabúsan elmosolyodott.
A bukás felkészületlenül érte; szédítő volt, és kicsi híja, hogy nyakát nem szegte belé. Ott volt
Anagniban az agg Bonifác pápa mellett, amikor rájuk törtek a francia király zsoldosai, és öldösni kezd­
ték a bíborosokat. Sohasem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges; mindig gyorsan cselekvő ember­
nek tartotta magát, most azonban szinte moccanni sem bírt döbbenetében, amikor a katonák rabságra
vetették a szentatyával és az életben maradt prelátusokkal együtt, majd elhurcolták Fülöp király orszá­
gába. Ez volt az avignoni fogság kezdete, amit Grégoire atya csak a zsidók babiloni hányattatásaival
tudott összevetni; az apostoli trónra sorra a franciák kreatúrái kerültek, szánalmas és tehetetlen bá­
bok, akik önként vetették magukat a világi főség alá. Elszörnyedve látta a templomos lovagrend gyalá­
zatos elpusztítását, a múlt erős kezű pápái ellen indított eretnekpereket, az avignoni udvar minden
képzeletet felülmúló lezüllését és elkorcsosulását. Amikor kiszabadult, előbb harcolni próbált, de az el­
lenfél túl erősnek bizonyult; Grégoire atya még szerencsésnek mondhatta magát, hogy püspöki címé­
től és minden javadalmától megfosztva beléphetett egy csekély befolyású szerzetesrendbe, és szám­
űzetésbe vonulhatott egy világvégi kis kolostorba a hegyekben. Olyan idők voltak ezek, amikor nem
ment ritkaságszámba, hogy egy-két magas rangú főpapnak lehullik a feje.
Az apátúr végzett a sült fügével, és tört magának egy darabot a tojásos mázzal készült borsos ka­
lácsból. Féktelen torkossága nem volt régi-keletű; először itt, a karmelita barátok között érezte szüksé­
gét, hogy a mértéktelen zabálásba meneküljön. Tudta jól magáról, hogy ilyenkor valamiképpen keserű
csalódásait próbálja az ételhalmok alá temetni, az emlékezete mélyén lappangó balsikereket akarja
meg nem történtté bűvölni; mégsem tett ellene semmit. Ez is jobb volt, mint a szüntelen önmarcango­
lás.
Száműzetése napján Grégoire Faubourg-ban meghalt valami. Sohasem szeretett hazudni önma­
gának: be kellett látnia, hogy csúfosan kudarcot vallott, cserben hagyta hajdani eszményeit és ideálja­
it. Választhatta volna a vértanúságot - volt alkalma rá, nem is egyszer -, ő azonban gyáván meghátrált,
s inkább vállalta az elevenen való eltemettetést. Vágyai, szenvedélyei semmivé foszlottak, átadták he­
lyüket az asztali örömök feledést hozó élvezetének. Ha nagyon akar, kiléphetett volna az elszigetelt­
ségből: a véleményére még mindig adtak egyházi körökben, műveltsége, éleslátása, szónoki tehetsé­
ge vitán fölül állt. Még-sem emelte fel szavát az obszerváns mozgalom mellett, amely a katolikus egy­
ház gyökeres megreformálását célozta volna, s amelyet kérlelhetetlen vaskézzel tört le János pápa, a
csizmadiafi; nem csatlakozott a Defensor pacis kiáltványhoz sem, amelyben számos régi barátja és
harcostársa kelt ki élesen az avignoni udvarban uralkodó áldatlan viszonyok ellen. A szent hév, amely
egykoron belülről fűtötte, örökre kihunyt. Grégoire atyából cinikus, megalkuvó haspók lett, szánalmas-
torz tükörképe egykori énjének, a világi hívságokat ostorozó, prófétalelkű egyházfejedelemnek.
Ám épp ez a cinizmus és megalkuvás vezette el egy olyan alapvető igazság felismeréséhez a hit
dolgában, amit még Ockham Vilmos, a híres-hírhedt szabadgondolkodó is iszonyodva eretnekségnek
bélyegzett volna.
Grégoire apát beletörölte ujjait a csuhájába, és tűnődve nézte a morzsákat s a lerágott csontokat
az óntálcán. A mai vacsorájából három megtermett férfiember is roskadásig lakott volna, ő azonban
még mindig éhesnek érezte magát.
Már nyúlt is a csengőzsinór után, hogy magához szólítsa az étekhordó servitort, amikor három
kurta koppantás hallatszott az ajtaján, majd engedélyre sem várva Vidal testvér rontott be a cellájába,
zilált hajjal, láthatólag feldúltan.
Az apát úr lassan leeresztette a kezét, és fagyos tekintettel mérte végig a küszöbön ziháló szerze­
test.
- Mire véljem ezt a hirtelen látogatást, ily szokatlan időpontban? - kérdezte hűvösen. A priccse
mellett égő olajmécses fénye éles kontúrokat rajzolt szigorú kifejezést öltő arcára.
- Bocsánatodért esedezem, amiért így rádtörtem, főtiszteletű atyám! - lihegte a fiatal barát. Pata­
kokban folyt róla a veríték, a hóna alatt sötét félholdakban ütött át egyszerű posztócsuháján. - Futár
érkezett Vispből. Szörnyűséges dolgok történnek a faluban!
- És nem várhattak volna ezek a szörnyűséges dolgok legalább matutinumig?
- Engedelmet kérek, főtiszteletű atyám, de attól tartok, hogy nem. - Az apát még sohasem látta
ilyennek kedvenc növendékét; az arca falfehér volt, és egész testében reszketett, mint a nyárfalevél.
Az a boszorkány, akit a múltkorjában felköttettünk… a falusiak szerint kikelt a sírjából, hogy bosszút
álljon!
Grégoire atya érdeklődve felvonta fél szemöldökét.
- Valóban? Talán kifejthetnéd bővebben is, gyermekem. - Az ajtó melletti sarokban kopott huzatú
ima-zsámoly állt a házioltár előtt; invitáló mozdulattal rámutatott. - Módfelett zaklatottnak látszol. Kivé­
telesen engedélyezem, hogy leülj a jelenlétemben.
Vidal testvér úgy roskadt le a zsámolyra, akár egy átázott rongycsomó. Kapkodva, nagy kortyok­
ban szedte a levegőt; szemlátomást beletellett egy kis időbe, míg annyira összeszedi magát, hogy
összefüggő beszámolóval szolgálhasson. Az apát úr félretolta az óntálcát, nekivetette hátát a karos­
szék faragott támlájának, és várakozásteljesen nézett alárendeltjére.
- Ma hajnalban halva találták Luc Malemains-t - nyögte ki végül a fiatal barát, miután egy kicsit le­
csillapodott. - Fejjel lefelé lógott ugyanarról a fenyőfáról, amelyikre a boszorkányt felkötötték. Erőszak­
nak semmi nyomát nem találták rajta, de az arcára olyan mérhetetlen iszonyat fagyott, hogy a jobbá­
gyok közül többen rosszul lettek, amikor meglátták. Elszalajtottak egy legényt a portájára, hogy megvi­
gyék a hírt a leányainak… de azok is halottak voltak.
Vidal testvér hangja elfúlt, és hányni kezdte magára a keresztet.
- Folytasd, fiam! - szólt az apát úr higgadtan. - Az ájtatosság igen istenes dolog, de megvan a
maga ideje. Majd imát mondatunk a szerencsétlenek lelki üdvéért; egyelőre azonban többet használsz
nekik, ha apróra beszámolsz, hogy s mint történt az eset.
- Lemészárolták őket, akár a barmokat! - fakadt ki Vidal testvér elkeseredetten. - És mondhatatlan
gyalázatot műveltek velük; hogy előtte vagy utána-é, annak csak Isten a tudója, de mindenképpen för­
telmes ocsmányság volt. Aztán egy pogány pentagrammát mázoltak a szüzek kiontott vérével a tiszta­
szoba padlójára, lefelé álló csúccsal; a fejüket valami éles gyilokkal levágták, és halomba rakták az
ábra közepén.
Grégoire apát homloka ráncba szaladt.
- Felettébb sajátos! - jegyezte meg komoran, és megsimította vastag ajkát.
- Főtiszteletű atyám! Azok közül a hajadonok közül a legfiatalabbik még a tíz esztendőt sem töltöt­
te be!
Az apát úr feddő pillantást vetett a szerzetesre.
- Az indulatok nem vezetnek sehová! - rótta meg szigorúan. - Bele kell nyugodnunk, hogy Male­
mains gazda leányain beteljesedett az Úr akarata; bizonyára tiszta és erényes életet éltek, és most
már a szentek között időznek a mennyek országában. Nekünk; visszamaradottaknak az a feladatunk,
hogy felkutassuk a bűnöst, és igazságot szolgáltassunk a keresztény törvények szerint; aligha tudjuk
azonban ezt beteljesíteni, ha elveszítjük a fejünket, és balga módon kapkodunk fűhöz-fához: Tartóz­
tasd meg magad, édes fiam, és sose feledd a diszciplínát!
- Ismételten elnézésedet kell kémem, főtiszteletű atyám - hajtotta le a fejét a barát. - Nem taga­
dom, megrendítettek a hírek. Merthogy történtek még egyéb borzalmak is. Az éjszaka valaki betört a
vispi egyházba; Krisztus urunk szobrát letépték a keresztről, és magát a plébánost feszítették fel a he­
lyébe. A száját öszvérzablával peckelték ki, nehogy a kínlódásával fellármázza a falut. Reggelre, ami­
kor rátaláltak, már kiszenvedett.
- Ez valóban bosszantó - mondta Grégoire atya, s hangjába árnyalatnyi ingerültség lopózott.
- Az oltárt megszentségtelenítették - folytatta Vidal testvér. - Leöntötték egy akó birkavérrel, és egy
levágott kosfejet meg egy döglött patkányt vetettek rá. Az eukharisztia tartóját összetörték, a pap ün­
nepi ornátusát cafatokra szabdalták, a szenteltvízbe belerondítottak, a szent ostyákat pedig kiszórták
a padlóra, és - tisztesség ne essék szólván - lehugyozták őket. A misebor az utolsó cseppig eltűnt.
Az apát úr arca elborult, de nem szólt egy szót sem.
- A templomtól egy sor véres lábnyom vezetett a falu határa felé, és eltűnt az erdőségben. Male­
mains gazda egyik szomszédja a négy felnőtt fiával késre-baltára kapott, és követték őket. Napszálltá­
ig nem tért vissza egyikük sem.
- Miféle nyomok voltak azok? - kérdezte Grégoire atya.
- Nemigen lehetett már megállapítani, mert az oda-csődülő parasztok összetaposták őket. A futár
szerint talán háncsbocskor lehetett vagy elrongyolódott erdészcsizma.
- Eléggé különös viselet egy hazajáró léleknek.
- Ezt mondtam én is, főtiszteletű atyám; de amikor a futár tovább beszélt, megfagyott az ereimben
a vér. Néhány jobbágynak eszébe jutott, hogy fölássák a sírhantot a cinterem sarkában, ahová a bo­
szorkányt elföldelték. Semmit nem találtak benne, csak a szét-szaggatott szemfedőt! A holttest szőrén-
szálán eltűnt.
- Fölteszem, az egész falu babonás rettegésbe esett, és most tőlünk várnak segítséget - mondta
Grégoire atya szárazon.
A fiatal szerzetes rábólintott.
- A lelkük üdvösségét féltik, és azt rebesgetik, hogy fekete mágia munkál a községben - felelte. -
Erősen állítják, hogy mivel mi hoztuk a nyakukra a boszorkányt, a mi kötelességünk az is, hogy meg­
szabadítsuk tőle őket.
- Méghogy mi hoztuk a nyakukra! - horkant fel az apát dühösen. - Mintha bizony a saját barbár
vérszomjuknak semmi köze nem lett volna hozzá! De az egyházat súlyos sérelem érte, és ezt valóban
nem tűrhetjük. - Előrehajolt a karosszékében, és tűnődve végigsimított tonzúrás fején. - Mondd csak,
gyermekem, nem volt véletlenül ennek a Marguerite Treverauxnak valami férfirokona? Egy felnőtt fia
vagy unoka-öccse, aki elég vérmes természetű ahhoz, hogy bosszúra fenekedjen?
Vidal testvér határozottan megrázta a fejét.
- Utána érdeklődtem a dolognak, főtiszteletű atyám; elvégre te tanítottál - válaszolta - Annak a bo­
szorkánynak meddő volt a méhe; ezért is nem vette maga mellé senki asszonyául. A bátyjától született
unokaöccse egy ideig vele élt a portáján, de sápkóros, vézna gyermek volt, még suttyó korában elvitte
a tavaszi láz. Ennek már megvan jó húsz esztendeje.
- Tehát ez nem jöhet számításba… - hümmögött az apátúr tűnődve. - Nem kicsinység, ami az éjjel
a faluban történt; nagy zajongással kellett járnia. Az áldozatok nyilván védekeztek; Malemains gazda
emlékezetem szerint megtermett, markos férfiú volt. A lányai pedig bizonyára sikoltoztak, és gyanítom,
hogy a plébános is. Senki nem neszelt föl a lármára?
- Egyetlen lélek sem, főtiszteletű atyám. A serfőző egész éjszaka dolgozott, de azt állítja, hogy egy
nyikkanás nem sok, annyit sem hallott.
- Birkavért emlegettél meg egy levágott kosfejet… Az ilyesminek származnia kell valahonnan.
Nem veszett nyoma az utóbbi időben valamelyik gazda nyájának?
A fiatal barát a homlokát ráncolta.
- Most, hogy mondottad, atyám… A múlt héten a számvevő testvér felpanaszolta nekem, hogy el­
vesztettük az egyik birkanyájunkat. Mindenestül eltűntek a legelőről, a juhásznak is csak a botját talál­
tuk meg. Nem akartalak ilyen csekélységekkel háborgatni, hiszen van jószágunk elég; húsz-harminc­
cal több vagy kevesebb, meg sem érzi az egyház. Azt hittem, a gaz juhász megcsalt minket, és átte­
relte az egész nyájat a szabad kantonokba.
- Bot nélkül? Igen balga ember lett volna - felelte az apát úr a fejét ingatva. - Mondass el egy imát
a lelki üdvéért!
- Főtiszteletű atyám, csak nem hiszed, hogy?… - Vidal testvér szeme kerekre nyílt.
- Nem hiszem; tudom - mondta Grégoire apát szárazon. - Megvan a nyom, amin elindulhatunk.
A szerzetes hitetlenkedő képpel meredt rá.
- Úgy véled tehát, hogy nem a Sátán praktikáival van dolgunk? Hogy nem a boszorkány támadt föl
a sírjából bosszút állni?
- Rövid az emlékezeted, fiam. Az az asszony ártatlan volt - sóhajtotta Grégoire atya. - Nem bírt
semminémű pokoli hatalommal. Való igaz, hogy a büntelenül kivégzettek lelke némelykor visszatér a
túlvilágról, és hosszasan kísérti elveszejtőit; ám az ilyesmi az isteni igazságszolgáltatás műve, amely­
nek nincs szüksége kosfejekre, pentagrammákra meg babonás hókuszpókuszokra, és sohasem sújt
ártatlanokat. Nem is beszélve arról, hogy szerfelett ritka az a szellem, amelyik abban lelné az örömét,
hogy zsenge szüzeken tesz erőszakot, és fölvedeli az egyház miseborát. Valaki nagyon is világi ter­
mészetű ármányokat sző most el-lenünk.
- Mitévők legyünk hát? - kérdezte Vidal testvér tanácstalanul.
- Először is vonulj el a kápolnába, és buzgó imádsággal vezekeld le meggondolatlan viselkedése­
det; személyemet és méltóságomat egyaránt megsértetted ma este. Aztán válassz ki három jámbor
testvért, és reggelre kélvén küldd le őket a faluba! Szenteljék föl újra a templomot; toborozzák össze a
parasztokat, és tartsanak könyörgő istentiszteletet az Úrhoz; vezessenek bűnbánó körmenetet; buzdít­
sák az embereket böjtre, önmegtartóztatásra és elmélyült ájtatosságra. Ha valami rémült pór hagymá­
zas lázba vagy vitustáncba esne, űzzék ki belőle az ördögöt tömjénnel és vesszőfonatokkal; felőlem
még Szent Özséb ereklyéjét is magukkal vihetik a kincsesházból. Valamely tisztes traktátusban olvas­
tam róla, hogy igen hathatós gyógyszer fülfájás ellen; a buta parasztok megnyugtatására mindenkép­
pen jó lesz.
- Dicséretes intézkedések; de vajh használni fognak-é? - kérdezte Vidal testvér tamáskodva. - Ma­
gad mondád, főtiszteletű atyám, hogy a veszedelem nem spirituális természetű.
- Hátha mégis - vont vállat az apát egykedvűen. - Annyi bizonyos, hogy lecsendesítjük vele a ke­
délyeket. De ha nem szakítanál félbe folyton faragatlanul, fiam, talán sort keríthetnék arra is, hogy mi­
lyen fel-adatot szánok neked.
- A túlbuzgóság vétkébe estem, atyám. - A szerzetes bűnbánóan lehajtotta a fejét. - Alázatosan
kérlek, ródd ki rám az illő penitenciát!
- Tizenkét napos böjt, kenyéren és vízen, amit a cellád magányában kell eltöltened, az egyházi fel­
jebbvalóidat megillető tiszteleten elmélkedve - jelentette ki Grégoire atya kenetteljesen, és összekul­
csolta ujjait domborodó pocakján. - A penitenciát azonban egy hétre felfüggesztem. Holnap napkelte­
kor, miután elláttad utasításokkal a faluba menendő testvéreket, haladéktalanul fölnyergelsz, és lóha­
lálában átvágtatsz a szabad kantonokba, Steinhardt urasághoz.
A fiatal barát lassan felemelte a fejét; sápadt vonásain halvány mosoly terült szét.
- Értem már, főtiszteletű atyám! - suttogta halkan. Az apát úr elégedetten bólintott.
- Úgy van! - mondta. - A világi veszedelmek ellen világi eszközökkel kell felvenni a harcot!

Vidal testvér hatodnapra rá másodmagával tért meg Visp határába. Hűvös, kora tavaszi délelőtt
volt; egyetlen kóbor felhőfoszlány sem fátyolozta az arany-ló napkorong képét, de a sugarai csak vilá­
gosságot adtak, meleget nem. A csípős havasi szél meg-megzúgatta a hegyoldalban a roppant fenyő­
szálak lomb-koronáját. A levegőnek szinte éle volt; minden lélegzetvételkor ezer pengével hasított az
ember tüdejébe
A fiatal karmelita barát arca körül fürtökben gőzölgött párás lehelete. Borzongva húzta szorosabb­
ra magán utazóruhája fölé vetett posztóköpönyegét, és a nyeregkápa fölé görnyedt, hogy ne vágjon
annyira az arcába a bántóan hideg szél. Társa csöndesen, egykedvűen lovagolt mellette; nem volt be­
szédes ember, a szabad kantonoktól idáig három kurta szót ha mondott.
A kopár hegyorom a csúcsán trónoló kolostorépülettel a komor fenyőerdő fölé magasodott. A két
lovas közel járt már a céljához; nem sokkal előttük a hitvány földút kettéágazott. Az egyik csapás lefelé
kanyargott, a gyors vizű hegyi patak vágta völgybe, ahol a gázló mellett Visp faházai bújtak meg a tű­
levelű lombfüggöny takarásában; a másik a meredélynek vette az útját, s jókora kerülőkkel a kolostor
kapujához vezetett. Már hallótávolságra jártak a kereszteződéstől, amikor Visp felől egy megrakott
szénásszekér fordult az útra; két girhes gebe húzta, s a bakon egy mogorva képű, lófogú paraszt ült. A
feje mozdulatából látszott, hogy észrevette a közeledőket, de nem törődött velük; csak megbökte az
ostorvéggel az egyik gebét, és hajtott tovább feléjük, mintha mi sem történt volna.
Vidal testvér fáradtan felsóhajtott, és gyorsabb ügetésre fogta a lovát, lehagyva útitársát. Mikor a
szénás-szekérhez ért, meghúzta a kantárszárat, és barátságos mosollyal a paraszthoz fordult.
- Hová-hová, gazda?
A férfi szemlátomást kelletlenül meredt vissza rá. Őszes borosta lepte az arcát, és vizenyős, savó­
színű szemei voltak.
- Éppenséggel lefelé az Eschentalba; odaát az úri birtokokon jó pénzt fizetnek a friss szénáért - fe­
lelte rosszkedvűen. - De hogy kegyelmednek ehhez mi köze van, azt fel nem foghatom.
Vidal testvér visszanyelte az ajkára toluló goromba választ; ő egyszerű szerzetes volt csupán,
nem rangos apát úr - a személynöki cím mit sem jelentett ezeknek a faragatlan póroknak a szemében.
Tudta, hogy udvariasnak kell lennie; a jelenlegi kényes helyzetben a kolostor nem engedhette meg
magának, hogy elidegenítse a falusiakat.
- Sietős az utunk, barátom - mondta kényszeredett mosollyal. - Megtennéd, hogy félreállasz, és
átengedsz bennünket?
- Én ugyan nem! - A paraszt hegyeset pökött a bakról a porba. - Álljon félre kigyelmed, ördöngös
barát uram!
- De testvérem az Úrban! - hördült fel a szerzetes megbántottan, egy pillanatra megfeledkezve ön­
magáról. A paraszt azonban rezzenetlenül állta a tekintetét.
- Nem értem, micsoda újféle módi, hogy egy fölszentelt egyházi személy ékes nyelvű beszédet
tart a község előtt a Sátán képviseletében - mondta lassan, tagoltan. - Kegyelmed hozta ránk a ron­
tást, amikor a mézes szavaival meglágyította az apát úr szívét. Ki hallott már olyanról, hogy egy bo­
szorkányt kötélen lógatni fel? Ha tisztességgel elégettük volna, ahogy az ősidők óta szokás, bizonnyal
nem járna vissza a pokolból a fekete lelke! Így viszont? - Újra kiköpött, ezúttal csak egy hajszállal vét­
ve el Vidal testvér útiköpenyét. - Most a kisdedjeinket ragadja el sorra, a csecsszopókat meg a süldő
porontyokat, hiába böjtöl az egész falu, és hiába kántálja a zsoltárait az a három mihaszna csuhás!
Ekkor ért oda a szekérhez kényelmes iramban poroszkálva a fiatal barát útitársa. Zömök, széles
vállú, javakorabeli férfi volt, haja s szeme egyaránt acélszürke. Kemény vonású, borotvált arcát mély
ráncok redőzték; bozontos szemöldöke erősen őszült. Gyakorlott lovas módjára ülte meg hátasát, nem
olyan esetlenül, nyeregtől feltört üleppel, mint a kísérője. Fehér lenvászon ujjast és puha szarvasbőr
nadrágot viselt, a hideg ellen pedig mókusprémmel szegett köpönyeget, melynek bő csuklyáját hátra­
vetette. Öltözéke alapján jómódú parasztgazdának vélhette volna az ember, ha nem lóg az oldalán a
hosszú, egyenes kardpenge. Nemesúrra vallott a lova is; nagytestű, fényes szőrű csődör volt, abból a
higgadt, hidegvérű fajtából, amelyikből a tapasztalt lovászok gyakran nevelnek lovagi csataméneket.
A férfi az út szélére húzódott, elhaladt Vidal testvér mellett, és megállította a lovát a baknál. Hűvös
mosoly terült szét viharvert arcán, ahogy kényelmesen előredőlt, rákönyökölt a nyeregkápára, és a pa­
raszt szemébe nézett.
- Úgy véled tehát, hogy a jámbor barátok szabadították rátok a gonoszt? - kérdezte halkan.
A paraszt visszahökkent kissé a dérszürke szemek átható tekintetétől, de nyakas ember volt, mint
általában a hegyvidékiek; nem hátrált meg egyhamar.
- Hát benne volt a kezük, annyi már bizonyos! - felelte konokul. - A faluban úgy tartják, az ördön­
gös baráttal találkozni szerencsétlenséget jelent!
- Akkor ne hazudtoljuk meg őket! - bólintott a lovas egyetértően.
A mozdulata szinte követhetetlenül gyors volt; egy harminc évvel fiatalabb embernek is becsületé­
re vált volna. Jobb kezével a paraszt könyökét ragadta meg, és keményen kitámasztotta; ballal a
csuklóját, és iszonyatos erővel rántott rajta egyet kifelé. Émelyítő reccsenés hallatszott; a paraszt re­
kedten felordított. Könyökhajlatából vastag sugárban ömleni kezdett a vér; a sebből kikandikált a szi­
lánkosra törött csontvég. A csődör egy enyhe térdnyomásra körbetáncolt; az acélszemű férfi megnyo­
morított karjánál fogva a levegőbe lódította a parasztot, és az út menti dudvák közé hajította. A két roz­
zant gebe már a hatalmas csatamén szagától is megriadt, gazdájuk hirtelen üvöltése és a farukra
fröccsenő vér azonban eszeveszett rémületbe kergette őket. Megugrottak bal felé, hogy minél távo­
labb kerüljenek a csődör veszedelmesen villogó fogaitól; az egyikük lába megbicsaklott, és szekeres­
tül-rakományostul belefordultak az út menti, árokba, a paraszttal átellenben. Kétségbeesett nyerítésük
majdnem elnyomta gazdájuk elkínzott, hörgő ordítását.
Az acélszemű lovas visszafordult Vidal testvér felé, aki döbbent képpel, elhűlve ült a nyeregben, s
olyan erővel szorította a gyeplőt, hogy az öklén kifehéredtek a bütykök.
- Szabad az út - mondta egyszerűen.
Így tartotta meg a bevonulását Vispbe Ulrich von Steinhardt kapitány.

Számtalan hangzatos jelzővel illették már ezt a félelmetes embert: nevezték megszállottnak, bar­
bárnak, istentagadónak, gyilkos haramiának. A gyalázkodóknak bizonyos értelemben igazuk volt. Ste­
inhardt megszállott volt - az önzés megszállottja; barbár - mert a tudományokat, a szépművészeteket
nem sokra becsülte; istentagadó - mert a saját Istenén kívül mást nem ismert; és gyilkos haramia -
mert rablásból, fosztogatásból élt, és ha jó okát látta, nem riadt vissza a vérontástól sem.
Rebesgették róla, hogy a messzi Pomerániában született, esetleg Brabantban vagy Szászország­
ban. Steinhardt soha egyetlen szóval nem erősítette meg ezeket a híreszteléseket, de nem is cáfolta
őket. Családja, rokonai nem voltak, és asszonyt sem vett magához. Sokan találgatták, vajon mi hú­
zódhat meg ennek a hátterében; egyesek azt suttogták, hogy régebben igenis voltak hozzátartozói,
nem is kevesen, mert gazdag és befolyásos famíliából származott, de aztán valami kimondhatatlan
szörnyűség történt velük, és ez a múltbéli borzalom dermesztette sziklakővé az ifjú Steinhardt szívét.
Mások úgy tartották, maga a kapitány irtotta ki az utolsó kisdedig a saját családját, valami rég homály­
ba merült disputa miatt, netán azért, mert nem akarta, hogy az ellenségei kihasználhassák őket ellene.
Ha néha szembesült ezekkel a szájról szájra szálló rémhistóriákkal, Steinhardt hideg mosollyal fogad­
ta őket; és akik ilyenkor farkasszemet néztek vele, azoknak mindjárt elment a kedve a kérdezősködés­
től. A kapitány múltja megfejthetetlen rejtély maradt.
Huszonéves korában bukkant fel először a történelem színpadán; Itália csatamezőin tanulta ki a
zsoldos-mesterséget, abban a zűrzavaros és átláthatatlan hadi kavalkádban, amelyben a pápa, a né­
met-római császár, a francia király és a folyton torzsalkodó olasz kommunák tusakodtak egymással.
Ebben az örök háborúságban csak vesztesek voltak, mióta Sánta Károly elhódította magának a nápo­
lyi trónust; de ha valaki testestül-lelkestül embertársai pusztításának akarta szentelni magát, az itt
megtalálta a számítását. Harmincévesen Steinhardt már saját kompániát vezetett, és különös tehetsé­
ge volt hozzá, hogy mindig a győztes oldalára álljon. Kezdetben a magukat hazafiaknak valló fekete
guelfek ügyéért forgatta a kardját, majd a hadiszerencse fordultával átpártolt Fülöp királyhoz. A katonái
rajongásig szerették, és bármikor habozás nélkül tűzbe mentek volna érte; Steinhardt vaskézzel tartott
fegyelmet közöttük, de sohasem csalta meg őket, és ha úgy hozta a sor, az életét is kockára tette az
érdekükben.
Mindebben a kapitány nem volt egyedülálló, ha ritka jelenségnek is számított; ebben a zavaros
korban százával támadtak neves zsoldosvezérek, s akadtak közöttük néhányan, akik ugyanilyen félel­
metes hírnek örvendtek. Ami Steinhardtot megkülönböztette tőlük, az az előrelátás képessége volt. Fi­
atalabb korában a harcmezők rettegett hírű ostora volt, vérben tobzódó, a percnek élő barbár, ahogy
azonban öregedett, úgy ébredt fel benne a vágy, hogy otthont, biztos menedéket teremtsen ne csak
magának, hanem a katonáinak is.
Tervének gondosan, higgadt fővel látott neki. Először is megzsarolt egy száműzött nemesurat, aki­
nek a családja terjedelmes birtokokat kapott az Alpokban a balsorsú Konradin királytól, az utolsó Sta­
uftól, és kényszerítette rá, hogy örökbe fogadja. A nemesurat hamarosan végzetes baleset érte, és
Steinhardt föllovagolt kompániájával a hegyekbe, hogy betelepedjen frissen szerzett beneficiumaiba. A
helyi parasztok kemény ellenállást tanúsítottak - utolsó hűbérurukat fegyverrel kergették el annak ide­
jén -, és a kapitánynak élete legnehezebb csatáit kellett megvívnia, amíg végre birtokba vehette a neki
járó uradalmak egynegyedét. A földeket tisztes megélhetést biztosító telkekre tagolta a hadmérnöke
tanácsai szerint, és szétosztotta a katonái között. A helyben élő parasztcsaládokat nem kötötte rög­
höz; aki akart, szabadon elmehetett, de a maradók közül csak azok kaphattak saját jogú földet, akik
vállalták a fegyveres kiképzést, és beálltak a kompániába. Kezdetben voltak kisebb-nagyobb súrlódá­
sok a földtúrástól berzenkedő zsoldosok és az idegenek ellen lázadozó helybeliek között, né-hány tu­
cat kivégzés és ugyanannyi házasságkötés után azonban szép lassan megbékéltek egymással. Stein­
hardt mindenki számára világossá tette, hogy nem urakat óhajt csinálni a katonáiból; hanem senkitől
sem függő, szabad embereket.
A birtokok fölött a genfi érsek gyakorolta a főkegyúri jogot. A kapitánynak csöppet sem volt ínyére
ez az állapot, és amint lehetett, tett is ellene. Az agg prelátus halálakor tetemes összegekkel sikerült
megvesztegetnie a szentszéket, hogy ne nevezzenek ki utódot a helyére; könnyebben ment, mint hitte
volna, mert az avignoni udvarban bevezetett új szabályok szerint a betöltetlen főségű egyházmegyék
javadalmai a pápai kincstárat illették.
Az eredmény egy szigorú regula szerint élő katona-közösség lett, amely névleg egy hetven éve ki­
halt császári nemzetség világi és egy nemlétező érsek egyházi fennhatósága alatt állt, valójában
azonban messzemenően független volt, és önállóan döntött a saját ügyeiben. Persze szó sem volt itt
népuralomról vagy az egyes itáliai városokban dívó köztársaságról; az alkalmanként hadba vonuló ka­
tonákat és a kiöregedett veteránokat több jog illette meg, mint az egyszerű gazdálkodókat, a helyi
igazgatást a tisztek vezették, Steinhardt akarata pedig minden törvényen felül állott. Békében is hadi­
szabályok szerint élő közösség volt ez, amely szükség esetén - vagy ha jól megfizették - egyetlen nap
alatt ezer jól képzett harcost tudott csatasorba állítani. A szomszédos tartományok kezdetben gyana­
kodva figyelték a jövevényeket - elevenen élt még bennük a véres hódítás emlékezete -; mikor azon­
ban a morgarteni völgyben váratlanul megjelentek Steinhardt vasasai, és oldalba támadták Lipót her­
ceg seregét, amely már-már győzelmet aratott a nyakas hegylakók fölött, minden sérelem megbocsá­
tást nyert, és az új közösséget teljes jogú tagként befogadták a szabad kantonok soraiba.
Grégoire atya még Itáliából ismerte Steinhardtot, amikor a bíborosi kalap várományosaként Boni­
fác pápa mellett időzött, a-franciák felfuvalkodott királya ellen folytatott küzdelem egyik élharcosaként.
Hol ellenségek voltak, hol szövetségesek - a kapitány gyakran váltogatta a pártállását, és végül az
erősebb fél, Fülöp király mellett döntött. Ám Grégoire atya mindig becsülte benne a szavatartó embert,
aki testestül-lelkestül elkötelezte magát a nyája - a katonái - mellett; a vezért, aki pontosan tudta, mit
akar, s akaratát irgalmatlan szigorral kényszeríti rá a környezetére; a férfit, aki sikeresen kelt birokra a
sorssal, s tűzön-vízen keresztül megvalósította terveit. Alig leplezett örömmel fogadta, amikor a zsol­
dosok betelepültek a kolostor szomszédságába; igaz, a barátok holtra rémültek, ő azonban tisztában
volt vele, hogy ha nem ad okot rá, akkor Steinhardt nem fogja háborgatni a birtokait, és semmilyen
erőszakosságot nem tür el a katonái részéről. A helyzet ilyetén alakulása a kapitánynak is kapóra jött;
egyáltalán nem bízott a genfi egyházmegye papjaiban, ezért néhány karmelita szerzetest invitált meg
a birtokára, hogy istentiszteleteket tartsanak, és kiszolgáltassák embereinek a szentségeket.
Steinhardt és Grégoire apát nem voltak barátok - egyiküket sem tartották különösebben barátkozó
természetűnek -, de komoly szövetségest láttak egymásban, és ha a szükség úgy hozta, nem haboz­
tak a másik segítségére sietni.

Az apát úr tüntető szívélyességgel fogadta Steinhardot. A kolostor vendégházának legtekintélye­

sebb lak-osztályát nyittatta ki számára, amelyben különben csak a néhanapján idelátogató rangos pre­
látusokat szokták elszállásolni. A hálófülkét és a nagyobbik szobát gondosan átfűtötték - szükség is
volt rá, a roppant kváderkövekbe a hosszú évek során alaposan befészkelte magát a hideg -, a sze­
metet félresöpörték a falak tövébe, a padlót édesen illatozó, friss virágszirmokkal hintették fel. A helyi­
ség közepén álló vaskos fenyőfa asztal lapját - a fényűzés netovábbjaként - hímzett terítővel takarták
le. Az asztalra egy icce pálinkát készítettek ki dombormíves ónkancsóban, a lábához pedig egy bronz­
veretes ládát, jókora lakattal. Grégoire atya az egyik kazettás ablak mellett ült egy faragott karszék­
ben; mikor Vidal testvér és két servitor fráter bekísérte a kapitányt, mosolyogva fölemelkedett, és elé­
be sietett.
- Hozott Isten, Ulrich! - Nem csókra nyújtotta oda a karját, ahogy az rangjabéli egyházfihoz illett
volna, hanem kézszorításra. - Nagy örömömre szolgál, hogy ismét e falak között üdvözölhetlek!
Steinhardt keményen megmarkolta a felkínált kezet, és kurtán bólintott.
- Ne szaporítsuk a szót úri finomkodásra! - mondta. Mellőzött mindenféle ceremóniát; kettejük kö­
zött nem volt helye cikornyás udvariaskodásnak. - Az izenetedben az állt, hogy veszély fenyeget;
együtt majd csak kifundáljuk, hogyan háríthatnók el.
Grégoire atya az asztalhoz kísérte a kapitányt. Vidal testvér követte őket, és amikor letelepedtek,
tisztelettudóan megállt az apát úr széke mögött. A servitor fráterek nesztelen léptekkel távoztak a ven­
dégszobából, és behúzták maguk után a vaskos tölgyfa ajtót.
Steinhardt felütötte a kancsó ónfedelét, és nagyot hörpintett a karcos pálinkából. Halvány pír szö­
kött az arcába; ahogy letette az italt, elégedetten felmordult, és az ingujjával megtörölte a száját.
- Derék pálinkát tartasz, mint mindig - jegyezte meg rekedten. - Munkára serkenti az ember tagjait,
és elűzi szívéből az út hidegét.
- Bárha az én kebelemből távozhatna el a hideg! - sóhajtott Grégoire atya. - Hoztál magaddal ka­
tonákat?
- Az én embereim nem lovon cifrálkodó úri pávák, hanem becsületes, egyszerű talpasok. Elmarad­
tak kissé az úton, de napszállatra itt lesznek. Százötvenet állítottam fegyverbe közülük.
Az apátúr bólintott.
- Nem marad jutalom nélkül a fáradozásod!
A skapuláréjába nyúlt, egy bonyolult tollú vaskulcsot húzott elő, és átnyújtotta Steir}hardtnak. Az­
tán intett Vidal testvérnek, aki szó nélkül megkerülte a széket, lehajolt, és közelebb húzta a ládát. A
kapitány kinyitotta a kulccsal a lakatot, és felcsapta a bronzveretes födelet. A látvány, ami elébe tárult,
a legjámborabb aszkétát is kísértésbe vitte volna. A láda mélyén kincset érő kegytárgyak csillogtak,
gondosan sorba rakva: drágaköves feszületek, színezüst füstölők, aranyozott úrfelmutatók, puha
gyolcsba tekert tömjén-rudak, elefántcsont berakásos szentségtartók, ötvösremeknek beillő ostyasze­
lencék.
Steinhardt jégszürke tekintete lassan végigvándorolt a drágaságokon.
- A fele is elég lesz - mondta végül egykedvűen.
- Ahogy kívánod, Ulrich - hajtotta meg a fejét Grégoire atya. - Válogass belőle, ahogy kedved tart­
ja! Majd intézkedem, hogy a servitorok összecsomagolják a néked tetsző darabokat.
- Ráér még! - legyintett a kapitány, és újra az ónkancsó után nyúlt. - Inkább azt beszéld el nekem,
miféle gondod támadt a faluban! Ez a csuhás - bökött szabad kezével Vidal testvér felé, miközben aj­
kához emelte az italt - makogott ugyan egyet s mást róla, de jobb szeretném a te szádból hallani a tör­
ténteket.
A fiatal barát nyaka elvörösödött, Grégoire atyának azonban arcizma sem rándult. Tömören és
szabatosan beszámolt a Vispet sújtó szerencsétlenségekről; nem hagyott ki egyetlen fontosabb rész­
letet sem, de nem fecsérelte a szót fölösleges apróságokra. Steinhardt figyelmesen hallgatta; időnként
mordult egyet, mint valami öreg, ingerült medve, és megvakarta vaskos állát.
Hosszas csend telepedett a vendégszobára, miután az apát úr bevégezte az elbeszélését. A kapi­
tány mogorván kortyolgatta a pálinkáját; bozontos ősz szemöldöke gondterhelt ráncokat vetett.
Vidal testvér idegesen megköszörülte a torkát.
- A főtiszteletű atyának az a véleménye, hogy nem a halott boszorkány szelleme zaklatja a falusia­
kat - mondta. - Nem tudom, mit szól ehhez uraságod…
Steinhardt megvetően felhorkant, és lesújtó pillantással mérte végig az ifjú szerzetest.
- Ki engedte meg ennek a taknyosnak, hogy beleüsse az orrát a felnőtt férfiak dolgába?
Grégoire apát engesztelő kézmozdulatot tett.
- Fiatal még és ügybuzgó - mondta sietve, s a szemével közben Vidal testvér felé vágott, akinek
egész arca lángba borult a szégyentől. - Bocsásd meg neki gyermeteg botlásait; a kor majd bölcses­
ségre tanítja.
- Ha ugyan megéri! - A kapitány ingerülten félrelökte az üres ónkancsót. - Vén csuhás, neked vala­
ki a romlásodra tör. Alá akarja ásni a tekintélyedet a birtokaidon, hogy a jobbágyaid ellened fordulja­
nak. Idefelé jöttemben szót váltottam egy makacs paraszttal, aki igen pimaszul beszélt a kolostorról;
de azt hiszem, azóta már kiszenvedett.
- Nem volt okos dolog tőled - jegyezte meg az apátúr óvatosan. - Ha megtudják, csak még jobban
megszilajodnak.
- Te csak maradj meg az imádságnál; a pórok ráncba szedése az én dolgom lesz, bőkezűen meg­
fizettél érte. Az efféle aljanép olyan, mint a rajnai szelindek; ádáznak látszik, de ha odacserdítenek
neki egyet a kutyakorbáccsal, rögvest lekushad. - Steinhardt tűnődve hátrasimította acélszürke haját. -
Nincsenek régről rosszakaróid, akik szívesen látnák, ha felkoncolna egy sereg lázadó paraszt?
- Vannak, méghozzá fölös számmal - felelte Grégoire atya szárazon. De ők aligha fáradnának az­
zal, hogy ilyen ármányos praktikákat szőjenek ellenem. Ha a halálomat kívánnák, egyetlen szavukba
kerülne csak.
- Abból irtóztató skandalum kerekedne. Lehet, hogy nem engedhetik meg maguknak. Akadnak
még a keresztény világban, akik adnak a szavadra.
- Talán - rázta meg a fejét az apát úr. - Mit fogsz cselekedni?
Steinhardt hátradőlt a székében, csizmás lábát kinyújtóztatta az asztal alatt, és nagyot fújt.
- Sohasem hallottam még olyan hazajáró lélekről, amelyik birkanyájakat lopna, és lehugyozná a
szentelt ostyákat. Az ilyesmi inkább halandó emberekre vall - mondta. - Leküldöm a katonáimat Visp­
be, és gyűrűt vonok köré. Éjjel-nappal vigyázni fogják a falu határát, az egyházat meg a tehetősebb
gazdák portáit. Közben szemmel tartják a parasztokat is; még az árnyékszékre is elkísérik őket. Muk­
kanás sem eshet a pórok között anélkül, hogyne értesüljünk róla mindjárt. Aztán kiválogatok ötven tal­
past a derekabbjából; magam állok az élükre, és átfésüljük a környező erdőket. Ha kell, tűvé tesszük
az egész vidéket, de meg fogjuk találni az imposztorokat. - Viharvert képéből kivillantak hófehér raga­
dozófogai. - Higgy nekem, vén csuhás; ha ismeretséget kötünk a lappangó bitangjaival, nem örülnek
majd nekünk!
Valóban nem örültek.

A havasi szél panaszosan jajongott a kolostorhoz vezető gyalogutat szegélyező fenyőfák lombjai
között. Hűvös-futó érintése felborzolta a sötétzöld tűleveleket, gyengéden végigsimította a fakéreg ha­
sadozott redőit, s átható gyantaillatot terített szét az alpesi vidéken. Ám a gyantaillatba ezúttal másfaj­
ta szag is vegyült: valami édeskés, émelyítő bűz, amely savanyúan megbizsergeti a gyomrot, és fel­
hajtja a torokba az epét.
A szél végigcirógatta a fák lakóinak püffedt ajkát, a szederjes, kiszáradt nyelveket, a vakon a sem­
mibe meredő szempárokat. Hideg öleléssel fonta körül a retkes, csupasz lábikrákat, a kihűlt kezeket, a
görcsbe rándult arcokon a halál után is tovább sarjadó borostát. A vastag faágak meg-megreccsentek
a feszülő kenderkötelek terhe alatt. Üvegesre dermedt tekintetek szegeződtek a zord kolostorépületre.
Az öröklétbe ernyedt testek lassan, méltóságteljesen forogtak saját tengelyük körül a sűrűn álló lom­
bok takarásában.
Steinhardt egyenes derékkal ült a nagycsontú csődör nyergében, a két porlepte út találkozásánál,
arccal észak - a szabad kantonok - felé. Emberei kettős sorba fejlődve várakoztak mögötte, türelme­
sen és fegyelmezetten, mint mindig. A mellvérteken, a sisakok tollforgóján, a vállra vetett lándzsák és
alabárdok acélján sziporkázó borotvatáncot jártak a nap erőtlen, halvány sugarai. Az apátúr és Vidal
testvér gyalogosan álldogált az út menti gazban; köpenyük prémgallérját szorosabbra húzták a nyakuk
körül, a csípős hajnali levegő elleni védekezésül.
A kapitány hátranézett a kolostor felé kígyózó útra. A hideg szél belekapott acélszürke hajába, és
játszi kedvvel felborzolta. A sziklák közt kanyargó ösvényt ötven-egynéhány megtermett fenyőszál
szegélyezte. Mindegyiken himbálózott legalább egy felkötött bandita; némelyiken kettő-három is.
Grégoire atya megköszörülte a torkát.
- Köszönettel tartozom neked, Ulrich - szólalt meg -, amiért megszabadítottál szorongattatásunk­
ból.
A kapitány rávetette acélos tekintetét. Pillantása hideg volt, akár a fekete jég.
- Ne köszönd még - mondta. - Georg!
 Egy törött orrú, tagbaszakadt talpas lépett elő a ló mögül. Degeszre tömött, súlyosnak tetsző bőr­
iszákot tartott a kezében; ahogy felemelte, fémesen megcsörrent benne valami. Steinhardt intésére
szótlanul Vidal testvérhez ment, átadta neki, majd visszaállt a sorba, a többi katona közé.
Grégoire apát a meghökkent szerzetesre nézett, s a homloka elborult.
- Mire véljem ezt? - fordult Steinhardthoz, és gyanakodva ráncolta szemöldökét. - Nem szokásod
neked a jótékonykodás!
- Nem is - válaszolta a kapitány komoran. - De ha adományt kapok, csak a jussomat veszem el
belőle; annyit, ami jog szerint megillet. - Állával a bőriszák felé bökött. - Megtalálod benne a fizetsé­
gem felét. Nem dolgoztam meg érte.
Szigorú redő jelent meg az apát úr orrnyerge fölött.
- Hogyhogy? - kérdezte. - Felhajtottad a haramiákat. A törvény kezére adtad őket. Véget vetettél
bűnös cselszövényeiknek, és alázatra tanítottad a vispi pórokat. Ennyit kértem tőled, nem többet.
- Nem tudtam kideríteni, hogy miért csinálták - mondta Steinhardt.
Hosszas, nyomasztó csend telepedett a keresztútra, csak a szürke csődör halk fújtatása hallat­
szott. Az ólomlábakon vánszorgó percek a végtelenbe nyúltak. Senki sem mozdult.
- Magad mondtad - szólalt meg végül Grégoire atya -, hogy az én személyemet próbálták ellehe­
tetleníteni. Azt akarták, hogy feltámadjon ellenem a föld népe.
- Magad mondtad - felelte Steinhardt halkan -, hogy az irigyeidnek nem kell ilyen alantas eszkö­
zökhöz folyamodniuk. Akkor nem hittem neked; most már igen. Nézz rájuk! - A háta mögé intett, a fe­
nyőfákon lógó halottak irányába. - Ezek mind egy szálig közönséges hegyi rablók voltak! Ugyan hogy
foganhatott volna meg az agyukban ilyen fondorlatos ármány? És ha sikerül is nekik, mit értek volna el
vele? Hogy megbuktatnak egy öreg, megfáradt csuhást? Azzal nem laknak jól; és fizetséget sem kap­
nak érte.
Grégoire atya kihúzta magát.- Ádáz láng lobbant a tekintetében.
- Beszélj, Ulrich! - rivallt a kapitányra erélyesen, már-már fenyegetően. Tartása egyik pillanatról a
másikra megváltozott; a kövérkés, pirospozsgás képű barát helyét a hajdanvolt egyházfejedelem vette
át, a tüzes szavú szónok, a züllés kérlelhetetlen ostora. - Mit hallgatsz el előlem?
- Nem tudtuk elfogni a vezérüket - mondta Steinhardt nyugodtan. Nem hőkölt meg az apát úr elől;
sziklaarca rezzenetlen maradt. - Neszét vette, amikor rajtaütöttünk a zsiványtanyáján, és még idejé­
ben megugrott néhányadmagával. Ötnél semmiképp sem lehettek többen; találtunk nyomokat. - Egy
szívdobbanásnyi időre mintha habozott volna. - Utánuk küldtem másfél tucat emberemet, a legdere­
kabbak közül. Egyik sem tért vissza.
- Tovább! - sürgette Grégoire atya hajthatatlanul.
- Vannak jó erdőjárók a harcosaim között. Az egész környéket felverték a bandavezér után, de
nem akadtak újra a nyomára; mintha szertefoszlott volna a levegőben - folytatta a kapitány. - Tudnod
kell, hogy amikor az Arlberg fivérek elárultak, és fel akartak adni Lipót hercegnek, a hegyivadászaim
egészen Transsylvaniáig követték őket, és miután végeztek velük, úgy tértek vissza onnan, hogy a ha­
juk szála sem görbült. Ezt az embert mégsem találták meg. Ez nem természetes.
Az apát úr zord pillantással mérte végig a katonákat.
- Megpróbáltam kivallatni a foglyul ejtett rablókat a vezérükről - mondta Steinhardt. - Egyetlen szót
sem bírtam kicsikarni belőlük, pedig tízet is kifaggattam. Inkább vállalták a kínhalált, semhogy elárul­
ják. Ez nagyon rossz jel, csuhás. Azt mutatja, hogy a bitangok jobban féltek a vezérüktől, mint tőlem.
- Mire célzol ezzel? - akarta tudni Grégoire atya.
A kapitány felsóhajtott, és indulásra készülve megemelte a lova gyeplőjét.
- Csak arra, hogy talán mégsem volt igazunk. Bárki is legyen az, aki ellened ármánykodik, több
egyszerű halandónál. Én mindent megtettem, ami tőlem telhetett. Olyan ellenféllel állsz szemben, csu­
hás, akit vassal és lánggal nem lehet lebírni.
Grégoire apát büszkén felszegte a fejét.
- Ahol a fegyver már nem elegendő, ott a hit diadalmaskodik! - jelentette ki rettenetes meggyőző­
déssel.
- Meglehet. - Steinhardt a csizmája sarkával oldalba bökte a lovát, és poroszkálni kezdett az úton
észak felé. Halk csörömpölés futott végig a vértes gyalogok hosszan elnyúló sorain, ahogy mozgásba
lendültek, hogy kövessék kapitányukat. - Csakhogy a hit siralmasan gyatra védelemnek bizonyul, ha
egyszer önmagában áll…
Az apátúr komor, szobormerev arccal nézett a lassan távolodó lovas után. Nem gondolta volna,
hogy ez megtörténhetik; mégsem vonhatta kétségbe érzékei tanúbizonyságát, hiszen saját szemével
kellett látnia, hogy Steinhardt, a vasember, a kérgesre cserzett szívű zsoldosvezér, életében először
meghátrál egy kihívás elől…
Lehajtotta tonzúrás fejét; ajka kifehéredett, szája vonala késpengényivé vékonyult.
- Az egyház hite talán kudarcot vallhat - sziszegte maga elé olyan halkan, hogy senki más nem
hallhatta. - De az enyém soha!…

A zsoldosok távozása után egy darabig úgy tűnt, minden visszazökken a régi, megszokott kerék­
vágásba. A véres gyilkosságoknak vége szakadt; Visp lakóit nem zaklatták többé kóbor lelkek, és Ste­
inhardt keménykezű módszerei egyszer s mindenkorra elejét vették a sírból föltámadott boszorkányról
szóló szóbeszédeknek. Az út menti fákon száradó rablóhullák visszaadták a parasztok önbizalmát, s
egészséges félelmet oltottak beléjük jog szerinti hűbéruruk iránt. Grégoire apát lovas futárt menesztett
a sioni érsekhez, hogy küldjön Vispbe új lelkipásztort; amíg az érkezésére vártak, a községben to­
vábbra is a három karmelita barát misézett, gyóntatott és áldoztatott. A falusiak keserűen megbánták,
hogy bizalmatlanok voltak a kolostorral szemben, s a neofiták fanatizmusával keresték a lelki vigaszt;
a szerzetesek pedig nem haboztak kemény penitenciákkal sújtani őket hitbéli eltévelyedésükért. A Ste­
inhardtnak szánt kegyszerek háromnegyede visszakerült az apátság kincsesházába, s amikor bekö­
szöntött a vetésidő, a parasztok és a barátok minden ellenérzést feledve, együttesen ülték meg a má­
jusünnepet.
Csak Grégoire atya nem volt a régi már. Zárkózottá, befelé fordulóvá vált; szinte minden idejét a
cellájában töltötte, egyik fényűző fogást a másik után rendelve a szakács frátertől, és súlyosan meg­
sértette a szigorú regulát, amikor rendszeresen nem jelent meg sem a közös étkezéseken, sem az áj­
tatosságokon. Ha nagy néha mégis felbukkant a kolostor kerengőjében, lehajtott fővel, hátrakulcsolt
kézzel rótta köreit, latin nyelvű imádságokat motyogva. Nem kereste a társaságot, de Vidal testvér
egyszer erőt vett magán, összeszedte minden bátorságát, és eléje lépett séta közben.
- Rosszul érzi magát főtiszteletű atyám? - kérdezte aggódva. - Mit művel így egymagában?
Grégoire atya fölemelte rá a pillantását, s az ifjú szerzetes ereiben egy pillanatra meghűlt a vér. Az
apát úr arca éjsötét volt, a szeme karikás, mintha napok óta nem aludt volna; szája sarkában, a szem­
zuga körül elmélyültek az ívesen szétfutó ráncok. Egy ideig úgy tűnt, mintha nem is állna szándéká­
ban válaszolni; aztán rekedt, síri hangon annyit mondott:
- Várok.
Vidal testvér nem bírta elviselni azt a rettenetes tekintetet, és elmenekült.
Harmadnapra rá a kolostor egyik nyájában kiütött a birkapestis, és ijesztő sebességgel harapó­
dzott el legelőről legelőre, bár a parasztok juhait csodálatos módon nem fertőzte meg. Mikor megvitték
a balhírt Grégoire apátnak, ő csak komoran bólintott rá.
- Kezdődik - jegyezte meg, és magához kérette a szakács testvért. A jámbor fráter egészen meg­
zavarodva tért vissza konyhai birodalmába. Az apátúr parancsba adta, hogy mostantól fogva neki is
ugyanazt a kosztot szolgálja fel, mint a többi szerzetesnek, szigorú fenyítés terhe mellett.
A birkapestis félelmetes pusztítást vitt végbe a nyájak között; a kolostornak csakhamar alig maradt
lábon lévő jószága, és a pásztorok kétharmadát kénytelenek voltak elcsapni. Az apát úr pénzzé tett
néhány féltve őrzött drágaságot, és elrendelte, hogy vásároljanak juhokat a parasztoktól; a kór azon­
ban csakhamar át-terjedt azokra a nyájakra is, amelyeknek a gazdái leálltak üzletelni a karmelitákkal,
úgyhogy az étrendből nemsokára szinte teljesen ki kellett iktatni a húsféléket. Ugyanakkor az egerek
soha nem látott számban fészkelték be magukat a kolostor csűrjeibe, és a számvevő testvér meges­
küdött rá, hogy a saját szemével látta, amikor seregestül megrohantak és halálra martak egy macskát.
A következő csapás a jégeső volt; három nap és három éjjel zuhogott szakadatlanul az apátságra,
és komoly kárt tett a gazdasági épületekben, arról nem is beszélve, hogy csúnyán elverte az éppen
sarjadó idei vetést. A balsorstól sújtott szerzetesek alig fejezték be a károk helyreállítását, amikor meg­
magyarázhatatlan módon kigyulladt a scriptorium, és csak egész éjszakás ínszakasztó munkával bír­
ták megakadályozni, hogy a tűz átterjedjen a többi épületre is. Felbecsülhetetlen értékű kéziratok
vesztek oda, a másoló testvérek élethosszig tartó fáradozásának kincsként őrzött gyümölcsei. Vidal
testvérnek alig néhány félig elégett kódexet sikerült előkotornia a hűlő hamu alól; miközben ezzel fog­
lalatoskodott, egy pillanatra különös szag csapta meg az orrát, amely kiáltóan idegennek tűnt a raga­
dás korom és a nyirkos pernye átható bűzében. Sietett beszámolni róla Grégoire atyának.
- Mit éreztél, fiam? - kérdezte az apátúr. - Tán kénkőszagot?
A fiatal barát egy pillanatra elgondolkodott, aztán határozottan megrázta a fejét.
- Nem - felelte. - Inkább talán… pézsmaillat volt.
Nagyon meglepődött, amikor Grégoire atya válaszra sem méltatta, hanem szomorú, sokat tudó
mosollyal visszavonult cellája magányába.
Másnap reggelre ellepte az üszög azt, ami a jégeső tépázta vetésből megmaradt. Éjszaka az
egyik másoló fráter, aki előző délután nona és vesperás között végig könnyekkel küszködve meredt a
scriptorium üszkös romjaira, levetette magát a nagytorony legfelső emeletéről. Akárhogy próbálkoztak,
képtelenek voltak felhozni a holttestét a szakadékból, ahová zuhant; egyébként sem lett volna sok ér­
telme, hiszen nem temethették volna el keresztény szertartás szerint.
- Magunkra vontuk a haragját - suttogta halkan Grégoire atya, miközben a kicsavarodott, hangyá­
nyi testet nézte a falalti magasából. - Kárt okoztunk neki, és most benyújtja érte a számadást.
Senkinek nem magyarázta meg, mit értett ezalatt.
A szerzetesek körében lábra kapott a szóbeszéd, hogy átok ül a kolostoron. Mivel az apát úr sem­
mit sem tett ellene, a szájról szájra szálló pletykák bátrabbak és hangosabbak lettek. Egyesek már azt
is fölvetették, hogy a boszorkány szellem sújtotta rontással őket; suttogták, hogy a rablók is a kísértet
gonosz befolyása alá kerültek, és amikor Steinhardt zsoldosai megtisztították tőlük a környéket, csak
annyit értek el vele, hogy az átok áthárult a karmelitákra.
Két nappal később a közös étkezés után az egyik barát fölpanaszolta, hogy furcsamód pézsma­
ízűnek találta a kútvizet. Nem sokkal ezután nyavalyatörős görcsök törtek ki rajta, félrebeszélt, és még
estére kiszenvedett. A kórság semmi másra nem hasonlított, amit a jámbor szerzetesek valaha láttak,
és legnagyobb rémületükre kiderült róla, hogy halálos. Alig három nap leforgása alatt a kolostor lakói­
nak kétharmada megbetegedett. Csak kevesen haltak bele a fertőzésbe - főleg a tehetetlen aggok és
a legfiatalabbak -, de a betegek mindannyian úgy legyengültek, hogy vonszolni is alig bírták magukat,
és a közösséget a teljes működésképtelenség réme fenyegette.
Grégoire atya egészséges maradt, ám nem sok hasznát vették: bezárkózott a cellájába, és nap­
hosszat ki se tette a lábát.
Először a laikus fráterek és a servitorok kezdtek elszökdösni. Vidal testvér kénytelen volt szélnek
ereszteni a kolostor lovait, mert nem volt már senki, aki tisztességgel gondozza őket. A faluval minden
kapcsolatuk megszűnt; az a hír járta, hogy a babonás parasztok agyonverték az egyházi szolgálatot
ellátó három barátot, de hogy ez így volt-e vagy sem, arról senki sem tudott bizonyságot szerezni. Egy
hideg, barátságtalan reggelen váratlanul szárazvillám csapott a nagytoronyba; nem roskadt meg
ugyan, de a leomló kövek ripityára zúzták egy szerencsétlen szerzetes koponyáját. Másnapra nyoma
veszett a számadó testvérnek, a kolostor utolsó öszvérével és a kincsesházban őrzött kegytárgyak te­
temes hányadával együtt.
Vidal testvér térden állva könyörgött, az apát úr cellájának zárt ajtaja előtt, hogy jöjjön ki, és vegye
a kezébe a dolgok irányítását, mielőtt még minden romba dől körülötte.
- Nem tehetem, fiam - szólt ki neki Grégoire atya szelíden. - Harcolok. Minden percemet a viadal
emészti fel. Erős ellenfelünk van, erősebb, mint gondoltam volna, de nem legyőzhetetlen. Ha a hitem
szilárd marad, diadalt fogok aratni.
Éjjel miazmás, fekete gőzök szálltak fel a szakadékból, és rátelepedtek a kolostorra. A szerzete­
sek - betegek és egészségesek egyaránt - magatehetetlenül fuldokoltak a priccsükön, és rettegve hall­
gatták a sötétségből támadó zajokat. Nehézkes, csosszanó léptek a lezárt szobákból; kísérteties hár­
faszó, metszett kristálypoharak csendülése; torokhangú, vadállati morgás; alvilági sikolyok és tébo­
lyult, vihogó kacaj; szilánkokra hasadó bútorok recsegése; kitartó, nedves szimatolás a folyosókon;
lassan távolodó, csábos sziréndal, mely egyre szomorúbbá válva semmivé enyészik. Mintha a pokol
minden démona szabadult volna rá a kolostorra az éj leple alatt. A szakács testvér éles csörömpölést
hallott a konyhából, s a kötelességtudat legyűrte benne a félelmet és a testi gyengeséget. Zihálva fel­
állt szalmazsákjáról, és verítékben úszva végigtántorgott a folyosón. A roppant, barlanghomályos
konyhához érve feltépte az ajtót, és szembetalálta magát valamivel. Egyetlenegyet üvöltött csupán -
hangja átjárta az egész kolostort -, aztán megszűnt dobogni a szíve.
Amikor reggelre kelvén a napkorong felső széle előbukkant a hegyek takarásából, első sugarai a
nagytoronyra estek. A kolostor harangja éles, csendülő hang kíséretében hosszában végighasadt, s a
kísértetjárás lármája - mintegy varázsütésre - nyomban elcsitult. Szelíd, rózsaszín napsütés ömlött vé­
gig a zord hegyvidéken, s melege felszippantotta a dögletes miazmát.
A kerengőben csakhamar maroknyi megviselt szerzetes verődött össze, Vidal testvér vezetésével.
Tágra nyílt szemük karikás volt és riadt, akár az űzött vadé. Reszkető ujjaik között feszületeket, zsoltá­
roskönyveket, rózsafüzéreket szorongattak; az egyikük néhány üvegcse szenteltvizet hozott magával.
Bátorságot öntöttek egymás szívébe, és nekiláttak, hogy napvilágban bejárják az egész kolostort.
Találkoztak egy dühöngő őrülttel, akit valaha a kertész testvérüknek ismertek, most azonban habzó
szájjal rontott nekik, és kettejüket is agyonvágta a kezében forgatott ásóval, mire sikerült lebírniuk.
Megadták a feledés békéjét egy nyomorult emberroncsnak, aki vinnyogva vonaglott a saját mocská­
ban; az éjjel mindkét szemét kivájta a csupasz ujjaival. Lekötöztek a priccsére egy valaha volt emberi
lényt, aki üveges tekintettel meredt rájuk, és megállás nélkül nevetett, torkaszakadtából, míg ronggyá
nem szakadtak a hangszálai. Elszörnyedtek a temetőkert láttán, ami úgy nézett ki, mintha valami meg­
termett szörnyeteg túrta volna fel, s szórta volna szanaszét a halott barátok maradványait; legalábbis
ezt hitték, amíg a szerszámoskamrában rá nem bukkantak egy földmocskos csuhában gubbasztó kre­
atúrára, aki nyáladzva szopogatott egy félig lerágott emberi combcsontot, és kurrogó üvöltésbe tört ki,
amikor a nyitott ajtón keresztül ráesett a napfény.
Az apát úr cellájához vonultak, és csaknem egy óráig könyörögtek neki sírva, hogy jöjjön elő, de
nem kaptak választ. Ekkor megpróbálták betörni az ajtót, ám túl gyengék voltak hozzá, és néhányan
közülük féltek attól, ami a túloldalon várhatja őket.
Délben bevették magukat a kápolnába, és hosszasan imádkoztak, falfehér arccal bámulva Krisz­
tus részvétlen bronzmását. Utána tanácsot ültek, hogy mitévők legyenek. Nyolcan közülük sajtot és
kenyeret csomagoltak maguknak, útiköpenyt kanyarítottak a vállukra, és gyalogszerrel elhagyták a ko­
lostort. Vidal testvér két társával úgy döntött, hogy itt maradnak; buzgó imádsággal töltik a sötétedésig
hátralévő órákat, aztán a kápolna szent menedékében megkísérlik átvirrasztani az éjszakát.
Mielőtt csatlakozott volna a két másik szerzeteshez, Vidal testvér megmászta a nagytorony lép­
csőit, és a galambdúchoz ment, amit megrongált ugyan a villám-csapás, de nem tett tönkre teljesen.
Útközben pergament, lúdtollat, kalamárist vett magához, és sietve lefirkantott egy szűkszavú üzenetet.
A postagalambok betegnek és törődöttnek látszottak. Vidal testvér kiválasztotta közülük a legegészsé­
gesebbnek tűnőt, gondosan a lábára erősítette a pergament, és útjára bocsátotta. Dolga végeztével
visszatért a kápolnába, letérdelt a társai mellé, és imádkozni kezdett.
A postagalamb egészen a Szent Gotthárd-hágóig jutott. Ott hirtelen egy lángoló szemű, éjfekete
kerecsensólyom csapott le rá a semmiből, és darabokra szaggatta.
Csak néhány céltalanul szállongó, hófehér tollpihe maradt utána a levegőben.

A kolostor harangja nem szólalt meg, de a házioltára előtt térdeplő Grégoire apát ösztönösen
megérezte, hogy éjfél van.
Eljött az idő.
Fölegyenesedett, és leporolta magát. Minden porcikája sajgott; a lábába annyira beleállt a zsibba­
dás, hogy alig bírt megállni rajta. Nem tartotta ugyan számon az órák pontos múlását, de bizonyos volt
benne, hogy legalább másfél napot töltött megszakítás nélkül az oltár előtt. A torka érdes volt és szá­
raz, akár a kisárgult pergamen, gyomra görcsösen háborgott, ám nem törődött sem az éhséggel, sem
a szomjúsággal. Szigorúan ráparancsolt a testére, hogy ne vegye tudomásul a gyötrő fájdalmakat.
A priccséhez bicegett, lehajolt, és egy tölgyfa utazóládát húzott ki alóla. Féltő gonddal nyitotta ki a
nyakában hordott vaskulccsal; a hosszú évek óta háborítatlan zárszerkezet rozsdás nyikorgással tilta­
kozott, végül azonban megadta magát. Porfelhő szállt fel, ahogy fölhajtotta a födelet; átható, csípős il­
lat töltötte be a csupasz falú cellát. A láda tartalmát drága fűszerszámos golyóbisok védték a férgektől
és a molyoktól.
Grégoire apát lassú mozdulatokkal gondosan felöltözött, bár a kánonjog szerint ez a viselet már
nem illette volna meg. Hófehér karinget vett magára, hosszú bíborstólával; óvatosan tonzúrájára illesz­
tette a halszájat formázó püspöksüveget; a láda aljáról kiemelte az aranyozott pásztorbotot, és kemé­
nyen megmarkolta. Amikor oly hosszú idővel ezelőtt örökre elhagyta Senlis városát, a szíve mélyén
tudta, hogy egyszer még szüksége lesz a főpapi ornátusára.
Mélyet lélegzett, kihúzta a derekát, és kilépett cellája ajtaján. Odakint süket csönd fogadta. Léptei
messzehalló visszhangokat vertek az üresen kongó folyosókon; a taktust a pásztorbot ütemes koppa­
násai szolgáltatták hozzá.
Dermesztően hideg volt a kolostorban. Az ablakréseken beszüremlő holdfény ezüsttel futtatta a
vastag kőfalakat, s tünékeny glóriát vont a szentek faszobrai köré a benyílókban. Ködfátylak úsztak ál­
matag lassúsággal a levegőben; amerre az apát úr elhaladt, habfinom csipkefoszlányokra szakadoz­
tak, s hosszan elnyúló uszályként szegődtek a nyomába.
A kerengőben halk, sóhajszerű neszezés fogadta Grégoire atyát; a szél hideg ujjai motoztak a
csipkebokrok között. Furcsa, fűszerzamatos illat csapta meg az orrát; leginkább talán a kertész testvér
által főzött herbateára emlékeztetett, de mintha egy leheletnyi pézsma is vegyült volna belé. Valami
azt súgta neki; hogy pillantson fel a csillagos égre, s ő tétovázás nélkül követte a belső hang tanácsát.
A telihold helyén csupasz halálfő vigyorgott vissza rá. A meztelen fogsor ezüst ragyogással világí­
tott; az üresen tátongó szemgödrök mélyén felhőférgek tekergőztek.
Grégoire apát elmosolyodott, és rezzenetlenül viszonozta az égi halálfő tekintetét. Ahogy kitartóan
nézte, a csupasz koponya körvonalai elmosódtak, egymásba folytak, bizonytalan derengés játszotta
őket körül. Nem telt húsz szívdobbanásba, és a telihold ismét felöltötte megszokott, ismerős alakját.
Az apátúr elégedetten bólintott, és folytatta útját. Léptei erőteljesebbé, lendületesebbé váltak; az
elgémberedett tagokban lassan újra megindult a vérkeringés. Különös, emelkedett hangulat töltötte el;
évtizedek óta nem érezte magát ennyire magabiztosnak és tettrekésznek.
Amikor megállt a kápolna előtt, látta, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. Mélyet lélegzett, majd belökte
pásztorbotja végével.
Odabent már vártak rá.
Négyen voltak, de azonnal tudta, hogy a hátsó hárommal nem kell törődnie. A tagbaszakadt, törött
orrú hegylakó, a vállára bukó őszes sörénnyel; a gonosz képű, bőrruhás siheder, a mellén keresztbe
vetett íjjal; a széles vállú, tetovált homlokú cigány, a fülcimpájában lógó aranykarikával - ezek mind
mellékszereplők csupán, jelentéktelen sakkbábuk egy roppant játszmában, amelyben siralmasan cse­
kély tétnek számít egy halandó ember élete. Csak a jószerencséjüknek köszönhetik, hogy nem lógnak
ők is az út menti fenyőkön, a többi haramiával együtt. A sors mindeddig kegyes volt hozzájuk, de ami
most következik, abba nem lesz beleszólásuk.
Grégoire atya minden figyelmét a legelöl álló alaknak szentelte. Régóta várt már erre a pillanatra a
arra a mámorító, felemelő érzésre, hogy végre farkasszemet nézhessen az ellenséggel.
Nyúlánk, karcsú férfi volt, arányos alkatú, de nem túl izmos, akár ösztövérnek is mondható. Bal
karja tehetetlenül lógott az oldala mellett; könyéktől lefelé kóróvékonyra sorvadt, béna csuklója éles
szögben kifordult. Nyomorék kezén az ujjai vércsekarmokként befelé görbültek, és ráncosra szárad­
tak, akár a rosszul cserzett birkabőr; az egyiken ametisztköves gyűrűt viselt. Lovaglócsizmát hordott,
fekete selyemujjast, és fókaprémmel szegett köpenyt; amely úgy hullámzott keskeny válla körül, mint­
ha az éjszaka titokzatos neszei leheltek volna életet belé. Hollófekete volt hosszúra nőtt haja is, egyet­
len ősz fürt kivételével, a halántéka fölött. Az arca viszont betegesen sápadtnak tűnt, szinte világított a
kápolna sűrű homályában. Az antik márványszobroknak lehetnek ennyire tiszta, nemesen metszett vo­
násai, gondolta Grégoire apát elmélázva; csakhogy azoknak a szobroknak az arcában nem szikrázik
ilyen acélkék szempár, melynek pillantása az ember velejéig hatol, és jéggé dermeszti a szívében lük­
tető vért.
Az apát úr jól tudta, milyen kérges lelkű, kiégett emberek a hegyekben tanyázó rablók; csak az
erőszak nyelvén értenek, és brutális vasszigorral kell megfegyelmezni őket. A betolakodók vezére nem
látszott harcosnak, bár kardot viselt az oldalán; a három viharvert képű haramia tekintetéből, ahogy a
mozdulatait lesték, mégis olyan őserejű rettegés sugárzott, ami a ketrecbe-béklyóba tört vadállatok sa­
játja.
A fekete lovaglócsizmák orra előtt Vidal testvér levágott, kivérzett feje hevert a kápolna kövén. A fi­
atal barát üveges szeme tágra nyílt, arcvonásai az iszonyat őrült grimaszába torzultak. Grégoire atya
három hosszú szívdobbanásig nyugtatta tekintetét a hátborzongató látványon.
- Ezt azért nem kellett volna - szólalt meg aztán szelíden.
A sötét idegen elmosolyodott, fogai hidegen meg-villantak. Az elítélt nyaka fölé emelkedő hóhér­
bárd mosolya volt ez.
- Sajnálod tán? - kérdezte. A hangja sem volt melegebb a pillantásánál. - Rosszul teszed. Kígyót
melengettél a kebleden: a szent inkvizíció megbízásából kémkedett utánad.
Grégoire apát elgondolkodva bólintott.
- Tudom - mondta egyszerűen. - De ahogy múltak az évek, egyre inkább a mesterét látta bennem.
Idővel a magam pártjára hajlíthattam volna.
- Hazudsz magadnak, mint mindig. Vágyálmokat szősz. - A betolakodó belerúgott a levágott fejbe,
amely az egyenetlen kőlapokon ugrálva gurulni kezdett az apátúr felé, majd félúton megállapodott.
Szaggatott, sötét csík maradt utána a padlaton. - De tessék, neked adom! Tovább gyámolíthatod, ha
kedvedre van.
Grégoire atya fölemelte a fejét, és belenézett a halál-kék szemekbe.
- Ki vagy te? - kérdezte halkan.
A sötét idegen ép kezével maga elé kanyarította a köpönyegét. A keresztre feszített Krisztus rop­
pant bronzszobra úgy derengett mögötte a falon, mintha szomorú mosollyal a keblére akarná ölelni.
- Valaha rég, mielőtt hátat fordítottam a világnak, Foix grófja voltam. A hegyeken innen úrnak és
lovagnak tiszteltek; a hegyeken túl tanult magisternek. De most már csak egy nevem van.
Az apát úr szeme résnyire szűkült.
Senlis egyházmegyéjében suttogva továbbadott legendák terjedtek a pórok között. Szó esett ben­
nük egy elátkozott családról, az Oroszlán ivadékairól; egy Bernon nevű szerzetesről, aki tisztázatlan
körülmények között nyerte el a vértanúság koszorúját, s az egyház később boldoggá avatta; egy halk
szavú, szépreményű ifjúról, a párizsi egyetem baccalaureusáról, aki nem forgott elég járatosan a világi
ügyekben, s bár tudós embernek tartották, távollétében mindenét elbitorolták a tulajdon vérei. Mesél­
ték azt is, hogy ez az ifjú a Pireneusokon túl bujdokolva a Sátánnak ajánlotta a lelkét, és sötét újjászü­
letésen ment keresztül; később visszatért neveltetése helyére, üszköt és acélt hozott magával, s test­
vérgyilkossá lett, mielőtt örökre elnyelte volna az éjszaka.
Mersant le Sinistre. A hitehagyott.
Az apát úrnak hirtelen kiszáradt a torka.
- Mit akarsz tőlem? - szólalt meg rekedten.
- Mit akarhat a kivert kutya? - kérdezett vissza a hideg szavú férfi. - Valamikor rég otthonom volt
és családom. Később mestereim és harcostársaim. Kétszer veszítettem el mindent az egyház akara­
tából: Most eljöttem, hogy behajtsam a tartozást.
- Egy száműzött vénségen, aki kiesett a szentszék kegyeiből, mert igaz ember akart maradni?
mondta Grégoire atya keserűen. - Miféle igazság az ilyen?
- Az én igazságom - felelte Mersant; az arca mozdulatlan maradt. - Az ellenségeim vagytok vala­
mennyien; nem érdekelnek a nyomorúságos belviszályaitok. - Lassan, vontatottan bólintott. - Hosszú
ideig kutattam, míg rábukkantam a megfelelő helyre és személyre. Te nem hiányzol majd senkinek;
még örülni is fognak, amiért megszabadultak tőled. És miközben a hitsorsosaid nevetséges intrikákat
szőnek egymás ellen, én a kolostorod romjain felépítem a domíniumomat.
Az apát úr hirtelen ádáz haragra gerjedt; a pásztorbotjára támaszkodva kihúzta magát, és undo­
rodva Mersant felé köpött.
- Ne hidd, hogy nem ismerem a fajtádat! Apostoli vizitátor voltam egykoron, a szent emlékezetű
Bonifác pápa bizalmasa - sziszegte bőszen. - Nagyon is jól tudom, kiféle vagy! Egy barbár szekta utol­
só hírmondója, amelyik gyalázatos, pogány babonaságot űzött, és el is nyerte érte, méltó büntetését:
ízzé-porrá zúzta az Úr bosszúálló keze! - Széles taglejtéssel Mersant háta mögé intett. - Nézz hátra,
hitehagyott! Egymagad vagy, és hány híved maradt? Három gyilkos hegyi bitang, három elaljasult szí­
vű útonálló, akiket a mestereid be sem bocsátottak volna az eretnektanyátokra, amíg létezett! Szánal­
masak a fenyegetőzéseid! Jól mondtad az imént - kivert kutya vagy, letűnt korok mementója, híg vérű,
nyomorék korcsfajzat, aki déli-bábos álmokat dédelget egy haldokló rend feltámasztásáról!
- Ne bízd el magad a béna kezem miatt! - ingatta a fejét Mersant. - Ez volt az ár, amit a tudásért fi­
zettem.
- A sírjukban porladó holtak tudásáért! - Grégoire atya szent dühöngésében az ótestamentum ha­
ragvó prófétáira emlékeztetett; tekintete szikrákat szórt, szája széle reszketett az indulattól: - A ti szek­
tátok üszkös fekély, amit vörösre izzított vassal kell kiégetni a kereszténység eleven húsából, ahogy
Lombardi bíboros cselekedte!
- Csakhogy Ettore Lombardi halott. Mindenszentek estéjén vettem vérét, a Dora Riparia zúgóinál.
- Szelíd mosoly játszotta körül a hitehagyott vértelen ajkát. - Egyébiránt közülünk való volt ő is, Her­
mész beavatottja. Pártot váltott, hogy a csatazaj elülte a győztes fél oldalán találja. Alábecsülte a rend
hatalmát. Tévedett. - A fekete selyembe bújtatott jobb kar lassú, kimért mozdulattal a levegőbe emel­
kedett. - Mint ahogy tévedtél te is.
Mersant fagyos-kék szeme hirtelen egybefüggő feketére változott. Bódító, tömény pézsmaillat ter­
jengett a kápolnában. A sötétség megbuggyant, formákba alvadt, s hidegen tapogatozó csápokkal
nyúlt az apát úr felé.
Grégoire atya arca megkeményedett; ujjai megszorultak az aranyozott pásztorboton. Mellkasa
egyenletesen emelkedett-süllyedt a főpapi ornátus alatt. A sötétség nyúlványai megérintették, lehullot­
tak róla, és semmivé foszlottak. Halk, panaszos sóhaj kélt a visszhangos boltozat alatt; a kárhozott lel­
kek búcsúzhatnak így az eleven világtól, amikor Kharón tutaján útra kelnek a Sztüx túloldalára.
- Én nem hiszek a pogány mágiában - szólalt meg az apát úr, és kevélyen felszegte az állát. A
hangja zengzetessé vált, megércesedett.
Ha dühkitörésre vagy rémületre számított Mersant részéről, csalódnia kellett. A három haramia ar­
cán félelem suhant át - zavartan, mukkanni sem merve toporogtak a bronz Krisztus árnyékában -, a hi­
tehagyottnak azonban arcizma sem rándult, csak érdeklődve félrehajtotta a fejét, mintha kíváncsian
várná a folytatást. A szeme egyik pillanatról a másikra kitisztult, és visszanyerte baljós, fakókék ragyo­
gását.
- Mióta száműztek ebbe az eldugott kolostorba, bőségesen volt időm tanulmányozni a hit dolgait -
mondta Grégoire atya. - Az Úr kegyéből megvilágosodást nyertem. Azt mindig is tudtam, hogy a hitnek
hatalma van; arra azonban már csak itt döbbentem rá, hogy ez a hatalom még az egyház által sejtett­
nél is messzebbre terjed. Az eretnek szabadgondolkodók szerint a világi környezet formálja az embe­
rek hitét; pedig valójában ez éppen fordítva áll.
- A domonkos Tamás aligha dicsérne meg ezért az ideáért - jegyezte meg Mersant halkan.
Az apát úr nem zavartatta magát.
- Az Úr a maga képére formálta meg az embert, tehát szükségképpen beléhelyezte a teremtő erő
csíráit is - folytatta. - A természetnek nincsenek magukban álló törvényei; a valóság képét a hitünk ala­
kítja ki. Az alma azért esik le a fáról, mert az emberek megszámlálhatatlan nemzedék óta meg vannak
győződve róla, hogy ez a dolgok rendje. Ha hirtelen az egész világ másképpen kezdene gondolkodni,
az alma fölfelé zuhanna.
- És ebből az axiómából következik a személyes hatalom léte - bólintott Mersant. Mintha valamifé­
le perverz módon örömét lelte volna a filozofikus társalgásban.
- Úgy van. Egy rendíthetetlen akaratú ember, ha megvan benne a kellő eltökéltség, képes rákény­
szeríteni hitét a környezetére, és tetszése szerint formálhatja a valóságot maga körül. Csak kevesek­
nek adatott meg a képesség, és még kevesebben tudták, hogy rendelkeznek vele. A régmúlt idők le­
gendás hősei és vezérei a hitüknek köszönhették diadalaikat. Nem értették, honnan fakad a hatalmuk,
de éltek vele. Mint Nagy Sándor, aki egy maroknyi barbár élén örökre megváltoztatta a világot. Mint
Godefroy de Bouillon, aki ezer veszéllyel dacolva megcselekedte a lehetetlent, és felszabadította Je­
ruzsálemet.
 - És te is ezek közé a nagy nevek közé számítod magad? - kérdezte a hitehagyott.
Grégoire apát megrázta a fejét.
- Az alkotó teremtéshez nem elégségesek a képességeim; túlságosan gyarló lélek vagyok - mond­
ta. - Ám a létezés tagadásáig eljutottam. Nem hiszek a varázserődben, következésképpen nem árt­
hatsz vele nekem. A kolostort nem tudtam megmenteni, mert a barátok zavaró befolyása ellenem dol­
gozott: ők mind elfogadták a szemük és a fülük tanúságát, s bármit teszek, nem bírtam volna meg­
győzni őket. Most azonban csak ketten vagyunk, te meg én. A csatlósaid nem számítanak.
- Eljutottál a létezés tagadásáig… - ismételte Mersant tűnődve. - Hermész legszentebb misztériu­
maiba ártottad bele magad, barát, ha akaratlanul is. Ámde a könnyebbik utat választottad, és megle­
het, hogy ingoványos talajra téved a lábod. Vigyázz! A tagadás szelleme nem barátja a te Uradnak.
- De erőt ád nekem, hogy megszabadítsam tőled a világot - felelte az apát gőgösen. - A cél minde­
nek fölött való!
Mersant hátranézett három megmaradt emberére. A Lator bivalyerős barom volt, a gonosz képű
suhanc párjanincs céllövő, a cigány pedig úgy bánt a késsel, mint maga az ördög. Egyetlen szavába
kerülne; és eltennék láb alól az apát urat.
Vagy mégsem?
Látta a szemükben a félelem csillogását. Hárman maradtak hat tucatból. Nem sápadt ki még az
emlékezetükből Steinhardt vérteseinek képe, amint rendezett csatárláncba fejlődve fölverik az erdőt, s
kardjuk-lándzsájuk friss vértől vöröslik. A kolostorba jövet sorra elhaladtak a többi rabló szíjasra szá­
radt holtteste előtt, magukon érezték a hollóvájta szemgödrök vak tekintetét. Ó igen, féltek a vezérük­
től; de a félelem kétélű fegyver.
Ezt az ügyet magának kell megoldania.
Lassan visszafordult Grégoire atya felé.
- Legyen hát! - mondta halkan, s fakókék szemében elömlött az éjszaka sötétje. - De figyelmeztet­
lek, barát: erős az én hitem is!
Fullasztóan tömény pézsmaillat söpört végig hullámokban a kápolnán; a rablók torkukhoz kaptak,
megtántorodtak, az apát úr azonban megállt egyenes háttal, mint valami sziklaszál. Szikrák pattogtak
Mersant ép kezéből; hollófekete haján Szent Elmo tüze táncolt. Elszáradt balján ütemesen lüktetni
kezdett a mélylila fényű ametisztkő.
A sötétség csomós örvényben kavargott Grégoire atya körül, mintha magába akarná nyelni, beke­
belezni, lehúzni az örök csendesség nyúlós iszapjába. Az apát úr azonban tapodtat sem hátrált; a
pásztorbot felragyogott a kezében, s távol tartotta tőle a gonosz áramlatokat.
- Párbajra hívlak, Mersant le Sinistre! - kiáltotta érces hangon; hajdanvolt méltósága teljes fényé­
ben visszatért. - Erős a hited, azt mondod; de ugyan miben hihet egy hitehagyott? A Sátánban talán?
- Nem - felelte Mersant furamód elváltozott, pincemély hangon. - Egyedül önmagamban.
És tett egy lépést az ellensége felé.
Dermesztő hideg támadt a kápolnában; csikorgó dérlepei futott végig a padokon és a vastag kőfa­
lakon, szikrázó kristálypalástot varázsolva Krisztus bronztestére. A küzdőfelek lehelete párásan go­
molygó felhőkben gyűlt meg az íves dongaboltozat alatt. Az intarziás ablakok egyszerre robbantak
ezernyi szilánkra; fagyos szél süvöltött be az udvarról, s jajongva körülörvénylette a két farkasszemet
néző férfit.
- Én viszont nem hiszek benned, pokolfajzat! - rikoltotta Grégoire atya; bíborvörös stólája vadul
csapkodott körülötte a sívó léghuzatban. - Gyere csak, ha akarsz; minden lépéssel közelebb kerülsz a
kárhozathoz! Szólítsd ide, valahány ártó szellem csak lakozik az alvilágban; nem árthatnak nekem,
mert tagadom létezésüket!
- Talán - mondta Mersant, és tett még egy lépést. Sápadt halántékán lüktetni kezdett egy halvány­
lila ér; a homlokán apró verejtékcseppek ütköztek ki, sorra egymás után.
Fanatikus láng lobogott az apát úr tekintetében.
- Eltöröllek a világról! - vicsorította ki a fogát. - Emléked sem marad!
Mersant megtántorodott, és ha nem kapja el idejében az egyik imapad dérlepte karfáját, végigterül
a padlón. Keskeny vérpatakok szivárogtak az orrlyukából. Összeszorított szájjal vánszorgott tovább;
ereje lépésről lépésre apadt, térde megereszkedett, az ujjai reszketni kezdtek.
A sötét förgeteg minden eddigit felülmúló bömböléssel csapott föl Grégoire atya körül; villogó kar­
mok nyúltak utána, szöges ostorszíjak csaptak a keze felé. A pásztorbot fényét azonban nem állta
egyik sem; mielőtt célba találtak volna, anyagtalan árnyfoszlányokká feslettek szét.
Az apát úr diadalittasan meredt Mersant verítékben fürdő, viaszfehér arcába. A hitehagyott féltér­
den vonszolta magát egyre közelebb; tekintete megzavarosodott, kapkodó, gyors kortyokban szedte a
levegőt. Látszott rajta, hogy utolsó erőtartalékait emészti fel; a sovány mellkasban dobogó beteg szív
mind bizonytalanabbul dolgozott, ki-kihagyta az ütemeket.
Aztán Mersant az apát elé ért, és emberfeletti erőfeszítéssel kiegyenesedett; de öntudat már nem
volt a szemében. A gondolatok cserbenhagyták; csak az ösztön, az irányító elme nélkül maradt akarat
hajtotta eddig.
- Győztem! - harsogta mámorosan Grégoire atya, és ütésre emelte pásztorbotját, hogy földre sújt­
sa ellen-felét. - Glória! Glória alleluja!
Hirtelen iszonyú fájdalom hasított a mellkasába. Felcsuklott; a bot kifordult a markából, és csattan­
va zuhant a zúzmarás kőlapokra. Szeme hitetlenkedve tágra nyílt; nem akarta tudomásul venni ezt a
legutolsó, szégyenletes kudarcot, mind közül a legfájóbbat és a legmegalázóbbat. Fogcsikorgatva
küzdött, hogy talpon maradjon, és egy pillanatig úgy tűnt, sikerülni fog neki. A hitébe kapaszkodott,
mint valami utolsó szalmaszálba; de ő félbemaradt lény volt, a bomlás teológusa. Csak elvenni tudott,
adni nem.
A halál minden dolgok végső tagadása. Süket csönd; örök sötétség. Grégoire atya tökéletlen hite
nem birkózhatott meg vele.
Egyszerre rogytak össze Mersant-nal. A püspöksüveg lehullott az apátúr fejéről. A hófehér karing
a szíve fölött tenyérnyi foltban skarlátvörösre színeződött.
- A mágia… - motyogta elfúló hangon. Vér buggyant ki a szája szélén - Nem hiszek… a mágiában!
A szabadjára engedett varázserő démoni tombolásának egy csapásra vége szakadt, mintha el­
vágták volna. Mersant le Sinistre féltérdre támaszkodott, és megrázta a fejét, hogy elűzze belőle a ká­
baságot. Aztán Grégoire atyára nézett; a kápolna homályában keményre fagyott jégszemcseként csil­
logott a fakókék szempár.
- De az egyszerű, csupasz acélban - kérdezte halkan, miközben fölemelte az ép kezében tartott
tőrt, amely az apátúr szíve vérétől vöröslött -, abban ugye hiszel?
 5.
A HARCOSTÁRS
A szerzetes összevert arca felismerhetetlenné torzult. Ajka rojtos cafatokra szakadt, szilánkokra
zúzott orra szétroncsolt, formátlan húsdarabbá lapult, két szeme alig látszott ki a kékeslila színben ját­
szó, püffedt daganatok alól. Embriópózba kuporodva feküdt a dohos kamra terméskő padlatán, és el­
kínzott hangon, harákolva zihált. Feje jókora vértócsában nyugodott, amely lassan már alvadásnak in­
dult; itt-ott kitépett hajcsomók és törött fogak ragadtak belé.
Steinhardt a nyomorult teremtés felé fordította a vascsuklyás kézilámpást. Bizonytalanul imbolygó,
sápadtsárga fény ömlött végig a szűk helyiségen, amelynek bútorzata egy kecskelábú asztalból és
egy gyalulatlan lécekből összetákolt székből állt. A sötét kőfalakból nyirkos föld és rothadás szaga
áradt.
A kapitány odalépett a szerzeteshez, és gondosan kiszámított mozdulattal, szenvtelenül fejberúg­
ta. A fogoly felnyögött, és mindkét kezével vérmocskos homlokához kapott. A következő rúgás a gyo­
morszáját érte. Kínlódva kétrét görnyedt, és öklendezni kezdett.
Steinhardt nyugodtan visszasétált a gyatra székhez, és lovaglóülésben letelepedett rá, karját a
támlán nyugtatva.
- Azt hiszem, érteni fogjuk egymást - szólalt meg hidegen. - Ülj fel!
A barát köpködve, nyeldekelve tovább vonaglott a padlón.
- A gerincednek még nem esett baja - mondta Steinhardt. - Ülj fel, ha azt akarod, hogy épen ma­
radjon!
A szerzetes lihegve föltámaszkodott, és nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Habos nyál
buggyant ki a szája szélén, s csorgott végig rongyokká szakadt csuháján.
- Magyarázatot várok - simított végig borostás állán a kapitány. - Te voltál Grégoire apát jószág­
igazgatója. Mit kerestél a szabad kantonokban; és mit kerestek az iszákodban a kolostor kincsei?
- Védelemért… védelemért jöttem - nyöszörögte sírós hangon a karmelita barát. - Azt mondták, tő­
led védelmet lehet vásárolni…
Steinhardt kimérten bólintott.
- Ha méltó rá, aki kéri; és ha a saját erszényéből fizet.
- Grégoire atya küldött. - A szerzetes feldagadt, szétharapott nyelve nehezen forgott a szájában. -
Sürgetős szüksége van rád…
- Az őreim nem találtak nálad pecsétes megbízólevelet.
- Rablók… rablók orozták el tőlem az úton…
- És a sok ezüstmarhát meghagyták a tarisznyádban? Nem állhatom, ha hazudnak nekem.
Könnyek patakzottak a barát tönkrevert arcán.
- A Mindenható a tanúm, hogy igazat beszélek! - zokogta. - Átok szállt a kolostorra! A
boszorkány… visszatért a sírból, hogy rontást hozzon ránk! Birkavészt, jégverést és a kárhozat
tüzét…
A kapitány a homlokát ráncolta.
- Szükséget láttatok?
- Éheztünk, és kórság ütött belénk bólogatott a szerzetes a könnyeit nyeldesve. - Leégett a máso­
ló-ház... A szolgák szökdösni kezdtek…
- Nemcsak a szolgák - mondta Steinhardt ridegen. - Galádul sorsára hagytad az uradat, csuhás.
A szerzetes esdeklő mozdulattal nyújtotta ki a kezét abba az irányba, amerre a kapitányt sejtette.
- Van aranyam! - zihálta. - Vegyétek el mindet, csak óvjatok meg a gonosztól! Megfizetek érte!
- Afelől ne legyen kétséged! - Steinhardt szürke szeme hidegen, fenyegetően megvillant, akár a ki­
vont penge acélja. - Én zsoldos vagyok, nem tolvaj. Nem mocskolom be a kezemet lopott arannyal.
- Nem loptam! - bőgte a szerzetes kétségbeesetten. - Az őrizetemre bízták…
A kapitány fölállt; viharvert képe zord volt és rezzenetlen, akár a rögösre kopott sziklakő.
- Hazug lator vagy: rabló és hitszegő - mondta komoran. - Ugye tudod, milyen büntetés jár az áru­
lóknak?
A barát összekulcsolt kézzel hasra vágta magát, és csúszni kezdett a porban Steinhardt felé. Köz­
ben úgy szűkölt, akár a megvert kutya.
- Irgalmazz, nagy jó uram! - nyüszítette reszkető hangon. - Irgalom szegény fejemnek!
- Az irgalom Istené - felelte a kapitány ridegen.
A szerzetes odaért hozzá, és a csizmája orrát kezdte csókolgatni. Steinhardt undorodva mérte vé­
gig, és félrerúgta magától, mint egy kutyát. Aztán fölemelte a jobb kezét, és csettintett az ujjaival.
A kamra vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtaja csikorogva kinyílt; fáklyafény gomolygott be rajta
füstös-rőtes hullámokban. Két keményre cserzett férfiarc jelent meg a bejárati nyílásban; az egyiknek
törött volt az orra, a másiknak hosszan fehérlő forradás húzódott végig a homlokán.
Katonaarcok.
 - Kössétek fel! - vetette oda nekik Steinhardt.

Nem volt lágyszívű ember; miért is lett volna az? A szigort és a kegyetlenséget, amely hatvankét
hosszú év alatt a vérébe ivódott, az élettől tanulta.
Keveset aludt, és okkal tette. Ha lehunyta a szemét, néha tarka-eleven képek rajzottak föl előtte,
és csontjai mélyén felüvöltött a hajdanvolt kínok emléke.
A gyermekkor lidércnyomásai.

Az anyja büszke, márványarcú szláv szépség volt; gazdagon aranyló haja egész a derekáig bu­
kott alá, selymes-dús hullámokban. Oldalt, a bal szemöldöke fölött aprócska, félholdforma jegy vörös­
lött, alig nagyobb a kisujja körménél.
Perun isten jele.
Steinhardt - bár akkoriban még nem így hívták - soha nem látott szeretetet, féltést, szülői aggodal­
mat tükröződni ezen az arcon. A vérvörös félhold szúrósan ragyogott rajta, megfoghatatlan kisugárzá­
sa elnyomta az anyai érzelmeket. Kezdettől fogva tudta, hogy ez az asszony gyűlöli őt; ha nagy néha
pillantásra érdemesítette, jeges-kék szeméből csak mérhetetlen meg-vetés sütött.
Egyszer - nyolc-tíz éves lehetett talán; senki nem tartotta számon - megkérdezte tőle, hogy miért
ilyen gonosz hozzá. Csontig ható, fagyos tekintetet kapott jutalmul; tíz hosszú szívdobbanásig tartott,
és Steinhardt már azt hitte, nem is számíthat más válaszra. Így hát szinte belekábult a meglepetésbe,
amikor az anyja végül mégis szólásra nyitotta ajkát.
- Hús vagy a húsomból, vér a véremből - mondta metsző hangon. - Parancsra fogantál; mert én,
amikor annyi idős voltam, mint most te, szent fogadalmat tettem, hogy soha nem fogok megismerni
egyetlen férfiembert sem. A szükség vitt rá, hogy esküszegővé váljak. Perun akarta így. De azt még ő
sem kívánhatja tőlem, hogy szeresselek.
Nem. Nem kívánhatta…
Steinhardt sokáig azt hitte Mikasról, hogy ő az apja. Senki sem becsülte annyira, hogy felvilágosít­
sa a tévedéséről, legkevésbé maga Mikas. Csontos, oroszlánarcú férfi volt, melléig lógó harcsaba­
jusszal; ápolatlan, szalmasárga sörénye erősen őszült már. Az ő szemöldöke fölött is ott piroslott a fél­
hold jegye.
A gyermek Steinhardt gyűlölte őt. Ötven év múlva is verítékezve riadt fel éjszaka a derékalján, ha
az álom lomha hullámverése visszasodorta őt a balti lápvidékre. Mikas gonoszul vigyorogva hajolt fö­
lébe; cserepes ajka mögött szuvas fogak feketéllettek, szájából pállott mocsárbűz áradt; s a körömnyi
félhold mintha vörhenyes fénnyel parázslott volna csapott homlokán. A hosszú nyúzókés markolatát
mocskos rongyokba csavarta, hogy meg bírja tartani a kezében; a fegyver hegye vörösen izzott. Stein­
hardt sikoltva rángatta a kötelékeit, de tagjai véznák voltak még, izmai csenevészek. A béklyók kitar­
tottak.
- Hús a húsából, vér a véréből - suttogta rekedten az öreg szláv. - A mag, amelyből a kalász szár­
ba szökkent, megmutatja az utat a termőföldhöz, amelyből sarjadott. Legyen meg Perun akarata!
Az izzó vas füstölögve rágta bele magát a gyermek reszkető húsába. Steinhardt szeme kifordult,
körmei véresre szaggatták a tenyerét, és úgy üvöltött, hogy azt hitte, mindjárt kiszakad a torka.
Ekkor az emberei kivont karddal rontottak be a hálókamrájába, az éj leple alatt támadó orgyilkoso­
kat keresve.
Később megtanulták, hogy nem kell törődniük vele, ha a kapitányuk álmából riadva felordít éjsza­
ka. Nem mintha a véres zsoldosévek során nem fordult volna elő néhányszor, hogy orgyilkosok törtek
az alvó Steinhardtra; de ilyenkor sohasem kiáltott, és nem volt szüksége a katonák segítségére sem.
Túlélte az anyját, és túlélte Mikast is. Pedig nem volt könnyű.
Tizenkét éves volt, amikor hideg nyugalommal elkönyvelte magában, hogy csak percek vannak
hátra az életéből. Anyaszült meztelenül, zihálva feküdt egy zsombékon; gyerektestét hátborzongatóan
elrútították a tarjagos hegek, amiket Mikas nyúzókése hagyott maga után. Szürke hajnali fény ömlött
el a lápvidéken; kelet felől vágtató lovasok közeledtek, széles vállukon páncél csörömpölt, csupasz
kardjuk nedvesen vöröslött a hideg pirkadatban. Steinhardt kimerülten lihegett, és tudta, hogy egyetlen
lépést sem bírna tenni önerejéből; szájában a vér émelyítően sós ízét érezte.
Az első lovas, aki odaért hozzá, az anyja gyilkosa volt. Nehéz lemezvértet viselt, és összemocsko­
lódott, fehér általvetőt, amelynek mellén fekete kereszt díszelgett. Pajzsát, sisakját elhagyta valahol;
három teljes napig dúlt a lápvidéken az elkeseredett küzdelem, amelyben senki sem kért és adott ke­
gyelmet. Sudár termetű, izmos férfi volt, már nem fiatal, de nem is túl öreg. Tejfölszőke hajába, szakál­
lába sárcsimbókok ragadtak; szigorú vonású ajka, dérszürke szeme köré mély barázdákat árkolt a ki­
merültség. Mégis fürgén szökkent le a nyeregből, és ugrott Steinhardt mellé; acélsarus lába alól cup­
pogva fröcskölt szét az átázott föld. Aztán kivonta friss csorbákkal ékes pallosát, mely annyi sok halált
látott három nap alatt.
 A gyermek fáradtan lehunyta szemét, és búcsút mondott a világnak.
A gyilkos szembefordult a többi lovassal, meglengette kardját az agyonkínzott kis test fölött, és el­
harsogta azokat a szavakat, amelyek örökre megfosztották minden címétől, rangjától, méltóságától;
amelyek esküszegőnek, hitetagadónak bélyegezték; amelyekkel visszavonhatatlanul kitaszította ma­
gát a fekete kereszt viselőinek testvéri közösségéből.
- Ez a fiú hús a húsomból, vér a véremből! Senki ne merészeljen kezet emelni rá!
Steinhardt csodálkozva kinyitotta a szemét, és fölnézett az apjára, aki alig egy perce még a teuton
lovagrend nagymestere volt.
Hús a húsomból, vér a véremből…

Steinhardt egy egyszerű, földszintes rönkházban lakott, amely inkább hasonlított tekintélyes pa­
rasztportára, mint kevély nemesi kúriára; soha nem szenvedhette a fölösleges fennhéjázást. Hogy mi­
lyen fontos szerepet tölt be a kapitány a közösség életében, arra csak a ház kissé magasabb fekvése
utalt az alpesi hegyoldalban meg a kapujához vezető széles, fekete kőzúzalékkal felszórt kocsiút. A hi­
valkodás az épület belsejéből is hiányzott. A főbejárat a takaros rendben tartott tornácról nem valami
cifra előcsarnokba nyílt, hanem egy tágas, fehérre meszelt falú konyhahelyiségbe, a sarokban jókora
kemencével; a tartógerendákról nem fegyverek és címerpajzsok lógtak, hanem faragott sajtárok, hí­
mes tálak és ragyogóra fényesített rézüstök. A bútorzat praktikus volt és dísztelen; középen egy hatal­
mas asztal, mellette egy karszék és két hosszú lóca, oldalvást egy alacsony pohárszék, a falak men­
tén pedig szőttesekkel letakart ládák, pántjukon ormótlan öreglakatokkal. A fényűzés egyetlen jele az
volt, hogy a padlót méretre csiszolt, négyzetes kőlapokkal fedték le, az ablaktáblák pedig nem fából
készültek, hanem drága kölni üvegből. Most nyitva állt, hagyták beáradni kintről a csípős hegyi leve­
gőt; a kora délelőtti napsütés sápadt-arany fényben fürösztötte a konyhát. Minden makulátlanul tiszta
volt, bár Steinhardt nem tartott asszonyt maga mellett. A rangidős tisztek feleségei felváltva mostak,
főztek és takarítottak rá; tulajdonképpen méltóságukon alulinak kellett volna érezniük az efféle cseléd­
munkát, ők mégis valósággal versengtek a megtiszteltetésért.
Minden jel arra vallott volna, hogy a ház valami dolgos, jómódú parasztgazda otthona, ha nincs az
a rengeteg drágaság az asztalra halmozva. A vastag falapot finom lenvászonnal takarták le gondos
kezek, és erre rakták ki sorban egymás mellé a karmelita baráttól elkobzott kegyszereket. Talpas
aranyfeszületek csillogtak az ablakokon beszűrődő halovány napfényben az áttört mívű füstölők, ékkö­
ves oltáriszentség tartók, ezüsttel futtatott úrvacsorai edények szomszédságában. Balszélen Szent
Özséb ereklyetartója állt, bíborvörös brokáttal letakarva; az egyik lócára hímzett miseruhákat terítettek
ki sorban.
Steinhardt a karszékben ült, és früstökölt. Csontnyelű vadászkésével vastag szeleteket kanyarított
a könyékhajlatába szorított friss cipóból, szalonnát és érett juhsajtot vagdalt rá, majd komótosan befa­
latozta. Közben olyan közönyös tekintettel méregette az asztalon díszelgő kincseket, mintha nem is
heverne előtte akkora vagyon, amin egész uradalmakat lehetne vásárolni.
Grégoire apát mindezt felkínálta neki, ő azonban elutasítottá az ajánlatot; sőt később még annak a
felerészét is visszaadta a kolostornak, amit megállapodásuk értelmében elfogadott a szolgálataiért
cserébe.
Annak ellenére, hogy itt hevert a konyhaasztalán, Steinhardt nem tekintette magáénak ezt a kin­
cset. Többen mondták már róla, hogy hitszegő, erkölcs nélkül való ember, és nem tisztel semmilyen
törvényt - némelyik vakmerő még túl is élte ezt a kijelentését -, de tévedtek. A kapitány valóban nem
sokba nézte a császárok, királyok és egyházfejedelmek írásba fektetett törvényeit, mint ahogy az egy­
szerű emberek szokásjogát sem; ám megvoltak a maga következetes elvei, és ezekhez kérlelhetetlen
vasszigorral igazodott. Soha nem vett el semmit, amiért nem dolgozott meg tisztességesen; nem sze­
retett mások adósa maradni. Igaz, az megtörtént vele, hogy a pápa zsoldjában álló hadvezérként vá­
ratlanul köpönyeget fordított, és a francia királyhoz pártolt, kiszolgáltatva neki néhány fontos észak-itá­
liai kikötőt, amelyekre előzőleg önkényesen irgalmatlan hadisarcot vetett ki. Ezt egyesek árulásnak
tartották, Steinhardt azonban úgy vélte, a pápa árulta el őt, hisz hiába kérte nyomatékosan, nem fizet­
te ki a csapatai zsoldját.
Ám ezért a temérdek aranyért-ezüstért, ami ilyen meglepő hirtelenséggel hullott az ölébe, a kisuj­
ját sem mozdította; és ez módfelett zavarta. A kapitány nem osztotta azt a széles körökben elterjedt
nézetet, hogy tolvajtól lopni nem szégyen.
Az kétségtelen, hogy Grégoire apáttal valami történt; Steinhardt ismerte jól, és tudta, hogy ha
semmi nem akadályozza, soha nem hagyta volna futni hitszegő jószágigazgatóját. Nem számította a
barátai közé a kegyvesztett érseket - neki egyáltalán nem voltak barátai -, de hasznos szövetséges­
nek tartotta, és bizonyos fokig tisztelte maró öngúnyáért és kiégett cinizmusáért. Ha egy keményfe­
jűbb, konokabb apátot ültetnének a szomszédságába, azzal sokkal több gondja támadna.
Azt is sejtette már, hogy miféle veszedelemmel kellett szembenéznie Grégoire atyának.
 Amikor képzett talpasai körülvették és fokozatosan felmorzsolták a Visp körüli erdőségben bujkáló
haramiákat, s egyre szorosabbra vonták a hurkot titokzatos, rejtőzködő vezérük körül, Steinhardtot va­
lami különös érzés kerítette hatalmába. A levegő mintha nyúlóssá, olajossá vált volna körülötte; gyom­
ra mélyén kellemetlen, viszkető bizsergés támadt; ha pálinkát ivott, undok, savanyú mellékíz maradt
utána a szájában. A kapitány hihetetlenül éles hatodik érzékkel bírt, amely számtalanszor figyelmeztet­
te már a közelgő veszélyre; az Itália harcmezőin töltött évek során nemegyszer az életét köszönhette
annak, hogy mindig hallgatott rá. Ez azonban valami más volt, valami baljósabb és fenyegetőbb. Isme­
rős volt neki az érzés, biztosra vette, hogy valahol, valamikor megtapasztalta már; mégsem tudta so­
káig hová tenni.
Aztán, amikor a rablóvezér kicsúszott a csapdából, és a nyomába szalasztott katonák nem tértek
vissza, hirtelen eszébe jutott, mikor érzett utoljára ilyesmit. Nem csoda, hogy ilyen hosszasan kellett
kutatnia a múltjában, hiszen nagyon régen történt már a dolog. Akkoriban még nem hívták Steinhardt­
nak; később pedig egy teljes emberöltőn át küszködött, hogy örök-re kitörölje elméjéből azoknak az
időknek az emlékezetét.
A letűnt esztendők távolából homályosan felderengett előtte Perun isten titkos szentélye a lápvidé­
ken, amelynek a komoran zúgó sástenger és a sós ízű ködlepel nyújtott menedéket. A faragott fabál­
vány megbújt a zsombékok és az iszapos pocsolyák között; nyomorék karját sután előrenyújtotta, torz
pofája korhatagon vicsorgott, lapos homlokán a nádból font korona szárazon zizegett a szélben. A ki­
választottak, akik Perun jegyét viselték a szemöldökükön, időről időre összegyűltek a szentélyben,
hogy áldozatot mutassanak be neki. Steinhardt nem tartozott közéjük; mégis gyakran magukkal vitték.
Mikas ilyenkor mindig elhozta a nyúzókését is…
Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatta magát, hogy élve visszatért az ingovány mélyéről, ha
néhány csúf sebhellyel gazdagabban is. Másokhoz, akik nem tartoztak a kiválasztottak közé, nem volt
ilyen kegyes a sors. A bálvány korcs keze fakóvörös színben játszott, ha ráestek a kelő nap sugarai,
pedig soha senki nem illette festékkel. Az áldozatok kiontott vére az évtizedek során beleette magát a
szuvas fa pórusaiba, átitatta egész a legbelsejéig, ahol már megkezdte romboló munkáját a száraz
rothadás.
Az újhold sötétjében elvégzett szertartásokat kísérte ez az érzés; a rőtes fénnyel derengő, köröm­
nyi félholdakat a villogó szempárok fölött; Mikas foghíjas vigyorát, a nyúzókés vörösre izzított pengé­
jét. És most, az alpesi fenyvesekben, fél évszázad távlatából, újra rázuhant a kapitányra.
Steinhardt szívében igen mélyre volt eltemetve a félelem; sosem gondolta volna, hogy valaha elő­
törhet onnan. Mégis megtörtént.
Ezért szedte össze sebtében az embereit; ezért adott nekik parancsot a hazavonulásra. Megré­
mült attól, ami a sötét hegyi szurdokokban, a zord fenyvesek árnyékában várhat rá; nem akart - nem
mert - szembenézni, harcba szállni vele. De mert gerinces ember volt, s mert tudta, hogy nem végezte
el maradéktalanul a rábízott munkát, a jutalmul kapott kincsek felét visszaszolgáltatta Grégoire apát­
nak.
S most ezek a kincsek itt sorakoznak takaros rendbe szedve a lenvászon terítőn, hogy gúnyos
csillogásukkal folyton eszébe juttassák szégyenletes kudarcát…
Reggel, miután végignézte az áruló szerzetes kivégzését, utasította leghűségesebb hadnagyát,
hogy készítsen fel ötven fegyverest az indulásra, a legderekabbak közül. Eldöntött tény volt, hogy a
karmeliták kolostorához fognak vonulni. Már csak az az egy kérdés maradt hátra, mihez kezdjenek a
templomi drágaságokkal. Vigyék-e magukkal, hogy aztán elássák valahol a kolostor határában, jelké­
pesen visszaszolgáltatva jog szerinti gazdáinak, és elhárítva minden esetleges kötelezettséget? Vagy
tartsák meg, és azzal a szilárd elhatározással keljenek át a birtokmezsgyén, hogy megdolgoznak érte,
és bevégzik a félbehagyott munkát?
Steinhardt egy früstöknyi időt engedélyezett magának a döntésre.
Újabb szeletet vágott magának a cipóból, szalonnát aprított rá, és szórakozottan rágni kezdte.
Hatvankét éves volt, élete alkonyán járt, és mindent elért már, amire valaha áhítozott. A maga ura le­
hetett egy olyan világban, amely nem ismerte a kötelmektől való szabadságot. Békében élt, tekinté­
lyes úrnak számított, de nem kellett vesződnie a túlzott hírnév koloncával; emberei valósággal istení­
tették, és habozás nélkül az életüket adták volna érte. Gondoskodott róluk is, ahogy az erejéből telt;
soha senki nem illethette azzal a váddal, hogy viszonzatlanul hagyta a neki tett szolgálatokat. Igaz,
gyermeke nem született, ám ezt nem is bánta különösebben. A sereg volt a családja; és bármennyire
is kérges lelkűnek vélték, visszariadt attól a barbár kegyetlenségtől, hogy saját sötét sorsát átörökítse
egy ártatlan kisdedre. Tanult az apja példájából.
Kevesen hitték volna róla, de a kapitány boldog embernek tartotta magát.
És most tegyen mindent kockára egy halom drágaság miatt, amit a vakvéletlen juttatott a kezére?
A közösség nem szűkölködött, és Steinhardt bármikor szerezhetett volna ennyi pénzt, különösebb fá­
radság nélkül. Franciaországban és Itáliában véres belviszályok dúltak, és a morgarteni diadal óta ala­
posan megnőtt a keletje a szabad kantonok keménykötésű harcosainak; a hadakat toborzó fejedelmek
és főpapok már nem földet túró parasztokat láttak bennük, hanem megbízható, harcedzett zsoldoso­
kat. Ugyan mi szüksége lenne Steinhardtnak a kolostor kincseire? Mit érne el vele, ha újra szembe­
szállna miattuk a múlt kísértő árnyaival, amiket félszáz esztendeje maga mögött hagyott már?
Ha visszariadsz egy kihívástól, Ulrich, soha többé nem fogsz megszabadulni tőle. A gondolat be­
fészkeli magát a szívedbe, és addig fogja rágni-gyötörni, amíg végérvényesen megrohasztja. Anyád
népe - az emlékük is örökké átkozott legyen! - betegségnek tarja a lelkifurdalást. Azért vagy férfi, hogy
vállald a kötelességeidet; s ha egyszer mégis hibát követnél el, légy képes emelt fővel szembenézni
vele és kijavítani, bár mibe kerüljön is! Én is ezt tettem, amikor rád találtam a mocsárban…
Günther von Steinhardt szavai hosszan visszhangoztak a fia tudatában. Rájött, hogy a sors kezét
kell látnia az áruló barát kincset érő rakományában. Ha most megkésve is, de megpróbálná kikutatni,
mi rejlik Grégoire apát balsorsa mögött, nem sokat veszíthetne vele, legfeljebb az életét. Ha viszont
újra meghátrálna, soha többé nem tudna szabadulni az érzéstől, hogy elvesztette a tartását. Megha­
misítana mindent, amit ötven év alatt elért; megtagadná a lelke legmélyén fészkelő hitet, ami mellett
szilárdan kitartott a legsanyarúbb viszontagságok közepette is. És hagyná, hogy újra rászabaduljon a
világra az a förtelem, amely a lápvidéki bálványban és a vörös félholdban testesült meg.
A szalonna és a juhsajt elfogyott. A kapitány ingerült mozdulattal a kincsek közé lökte a cipó mara­
dékát, aztán felállt, és a pohárszékhez sétált. Pálinkát töltött magának, és, egy hajtásra kiitta.
Sarokvas nyikordult a háta mögött. Lassan megfordult, kezében a kancsóval és a fedeles ónkupá­
val. A tornácra szolgáló ajtó nyitva volt. A küszöbön a törött orrú Georg állt, hosszú szárú bőrcsizmá­
ban és fényes mellvértben, fején acélsisakkal.
- Az emberek útra készen állnak, Herr Kapitan - jelentette katonásan. - Mi legyen a barát ezüstmir­
háival?
Steinhardt hüvelykujjával felcsapta a kupa ónfödelét, és még egy adag italt töltött bele.
- Maradnak - mondta kurtán.

Steinhardt nem félt a haláltól. Ahhoz túl gyakran nézett farkasszemet vele.
Az anyja büszkén halt meg, egyetlen jajszó nélkül. Mikor az első kardcsapás eltalálta, elvesztette
az egyensúlyát, és térdre hullott. Fénylő aranyhaját vörösre festette a nyakából patakzó vér; ugyan­
olyan színe volt, mint a nádkunyhók fedeléből magasra csapó lángoknak körös-körül. Ám a szeme, az
a fagyos-kék szempár, rezzenetlenül meredt a páncélos lovagra, elkapta a tekintetét, és fogva tartotta,
akár a magasból lecsapó ölyv a gyönge énekesmadarat. És Günther von Steinhardt, a teuton lovagok
nagymestere, zihálva megtorpant az öldöklés forgatagában, majd lassan leeresztette a pallosát, mint­
ha megbabonázták volna.
- Öld meg a lív szajhát! - kiáltotta oda neki az egyik bajtársa, aki gyalogszerrel viaskodott a térdig
érő sárban a lándzsájukat rázó pogányokkal. - Öld meg, mielőtt álmot bűvölne rád!
A nagymester elkínzott, hörgő hangon felüvöltött, akár a tagló alá került barom; aztán széles ívben
meglendítette roppant fegyverét, és fejét vette annak az asszonynak, akivel szerelmes ölelésben for­
rott össze egykoron. A csonka torzó elhanyatlott; vér fröcskölt vastag sugárban a lovag mellkasára,
közvetlenül a szíve fölött. Günther von Steinhardt önkéntelenül odakapott, mintha a halál szennyét
akarná letörölni az általvetőt díszítő fekete keresztről.
A levágott fej egy égő nádkötegre hullott; a pattogó lángok mohón nyaldosták körül. Az arcvoná­
sok összezsugorodtak, megfeketedtek; a jeges-kék szemgolyók halk pukkanással robbantak ki az üre­
gükből. A gyermek Steinhardtnak úgy rémlett, mintha a félhold alakú anyajegy gonoszul felizzott volna
még; biztosra azonban nem vehette, mert ekkor csontos kezek ragadták meg, és vonszolták ki az égő
nádkunyhó füstszagú sötétjéből.
Nem kapálózott; a félelemtől bénán hagyta, hogy Mikas kirángassa nyomorúságos vackáról, a
kunyhók mögött bűzölgő trágyadombok közé, ahol a csatazajtól megriadt disznók rohangáltak visítoz­
va, aztán még tovább, a méregzöld sásrengetegbe, amely susogva szétnyílt előttük, majd újra össze­
zárult a hátuk mögött, jótékonyan elrejtve nyomaikat az üldözők elől. Mikas is félt; az arca viaszsápadt
volt, halántékán verítékcseppek gyöngyöztek, íriszét összefüggő karimában övezte a szeme fehérje, s
megszállottan rágta szájába lógó, őszes harcsabajszát. Ám a vörös félhold lüktetve vöröslött ráncos
homlokán; jobban rettegett Perontól, mint a teuton lovagoktól, és nem mert menekülni a gyermek nél­
kül, aki oly fontos volt a népe számára.
A csatazaj lassan elmaradt mögöttük. Mikas igazi lápi ember volt, úgy kiismerte magát a zsombé­
kok és tocsogók között, mint a lívek közül is kevesen; az ingovány azonban barátságtalan vidék, nem
szenvedheti a hívatlan betolakodókat. A lovagok szláv árulók kalauzolásával csaptak le a rejtett falura,
akik ugyanolyan jól ismerték a pákászok és a madárlesők titkos ösvényeit, mint Perun hűséges hívei;
Mikasnak ezért úttalan utakon kellett menekülnie. Kezdetben még fürgén, magabiztos szökkenésekkel
haladt; ám aztán zihálni kezdett, az irama csökkent, s egyre többször tántorodott meg. A híg sár alatt
megbúvó torzsák véres cafatokra szabdalták meztelen talpát; a pengeéles sás-levelek vörös barázdá­
kat szántottak combjára, karjára, vállára. Nem volt már fiatal ember, s a vérveszteségtől mind jobban
legyengült; látszott rajta, nem sokáig bírja már.
De a nyúzókés most is ott volt az övében; s néha, amikor egész testén görcsös remegés futott vé­
gig, annak a nyelét markolta meg, mintha erőt merítene belőle.
Steinhardt kábultan kapaszkodott a férfi reszkető karjába. Sokáig nem látott, nem érzett semmit;
kimeredő szeme előtt a faluban zajló mészárlás véres jelenetei peregtek. Látta a sárban csúszkáló lo­
vagokat; vadul káromkodtak valami kemény, ropogós szavú nyelven, s hatalmas pallosaikkal úgy ka­
szálták le az útjukba kerülő félmeztelen líveket, mint paraszt aratáskor az asztagot. Látta a falu
mésszel és márgával kimázolt képű harcosait, akik hullámokban indultak öngyilkos rohamra a táma­
dók ellen, vadul lengették hitvány nádlándzsáikat, és közben őseiktől örökölt csatakiáltásokat rikoltoz­
tak torkuk szakadtából. Nyílvesszők kopogtak a lovagok páncélján, akár a zápor-eső, de sok kárt nem
tehettek bennük, legfeljebb a fekete kereszttel díszített általvetőkét szaggatták ronggyá. A köd és az
átázott talaj alaposan próbára tette a lovagokat; időnként elesett némelyikük, s az őrjöngő lívek úgy
csaptak le rá, mint valami sáskaraj. Ám a támadókat többnyire még ilyenkor is megvédte vastag pán­
céljuk, s bár jóval kevesebben voltak ellenségeiknél, ha valamelyikük elbukott, bajtársai azonnal a se­
gítségére siettek. A csata végkimeneteléhez kétség sem férhetett. A pogány harcosok mégsem hátrál­
tak egy tapodtat sem; mert amíg ők felkoncoltatták magukat, Perun kiválasztottjai időt nyertek, hogy
elmenekülhessenek.
A gyermek Steinhardtot a hideg és a pucér testét csapdosó sáslevelek térítették újra magához.
Csak lassan ébredt teljesen tudatára helyzetének. Először csupán Mikas rekedt lihegését hallotta, s a
sajgó fájdalmat érezte, ahogy a görcsös keselyűujjak durván az oldalába mélyedtek; aztán értelmez­
hető képpé rakta össze magában a zökkenve fel-le lendülő mozgást, az arca előtt elsuhanó méreg­
zöld leveleket, a sár ütemes, nyirkos cuppogását Mikas talpa alatt.
Ekkor tekintete fókuszba állt a gyűlölt nyúzókés markolatán, s pillanatok alatt elhatározásra jutott,
inkább az állati ösztöntől, semmint a tudatos gondolatoktól vezérelve.
Két kézzel megragadta az öreg szláv csontos alkarját, mintha most riadna föl, s az egyensúlyát
féltené. Jól számított; Mikas ügyet sem vetett rá. A nyúzókést nem érte el, az a másik oldalon volt, túl
messze tőle. Így hát kínzója csuklóját kapta a szája elé, és tizenkét éve minden gyűlöletével belemé­
lyesztette egészséges, fehér fogait.
A csuklóízület belső oldalába mart bele, közvetlenül a tenyér alatt, és sikerült csontig átharapnia a
megszikkadt, inas húst. Mikas felüvöltött fájdalmában, és elengedte a terhét, Steinhardt azonban nem
nyitotta szét az állkapcsát, hanem tovább lógott az öregemberen, fojtott hangon morogva, mint valami
zsákmányra lelt kopó. Eleven porcok ropogtak a fogai alatt; forró, sós folyadék öntötte el a garatját, és
habosan csordult ki a szája szélén. Fuldokolni kezdett a torkába tóduló vértől, mert nyelni nem bírt; de,
akárcsak a veszett kutya, ő sem eresztette el a prédáját.
Valami reccsenve engedett, és Steinhardt elterült a dermesztően hideg sárban; egy alattomos tor­
zsa hosszában felhasította meztelen combját. Érezte, hogy még mindig a szájában tart valamit; egy
részét görcsösen lenyelte, a többit kiköpte-kiöklendezte maga mellé a földre. Mikas kétrét görnyedve
üvöltött, sebesült kezét a gyomrára szorította. Az alkarja valósággal úszott a vérben; a verőerek
hosszában kiszakadtak a húsából, egészen a könyökéig, s most rojtos cafrangokban lógtak le róla.
Ám az épen maradt kezével a nyúzókés után tapogatózott.
Steinhardt bokán rúgta, amilyen erősen csak bírta. Az öregember megtántorodott, és hanyatt zu­
hant. A mocsár szörcsögve megnyílt az ülepe alatt, és magába nyelte; hátul csak a válla és a feje lát­
szott ki a híg sárréteg alatt megbúvó iszapkútból, elöl pedig két véresre sebzett lábaszása. Tovább or­
dított, és kétségbeesetten vergődni kezdett, hogy kiszabadítsa magát; mivel azonban mindkét karját
magába szívta az iszap, csak annyit sikerült elérnie, hogy még mélyebb-re süllyedt. Ahogy egyre több
vért vesztett, a mozdulatai lankadtabbá váltak; gyomra magasságában a hideg sár vörösre színező­
dött.
A gyermek Steinhardt föltápászkodott, imbolyogva megállt Mikas előtt, és az arcába köpte a saját
vérét. Pont eltalálta a félhold alakú anyajegyet a bal szemöldök fölött. Aztán hátat fordított kínzójának,
és bizonytalan, botladozó léptekkel elindult a sásrengetegben.
A rekedt üvöltés egy darabig még visszhangzott mögötte, aztán bugyborékoló, fuldokló köhögésbe
fúlt.

Az utazás első szakasza nyugodt és eseménytelen volt. A katonák vállukra vetett lándzsával, gya­
logszerrel vonultak - ló csak a tiszteknek jutott meg annak a tíz hegyivadásznak, akik felderítették a
menet előtt a terepet, és biztosították a szárnyakat. Négy jókora ökrösszekér is velük tartott, ezek
szállították a készleteket - az iram amúgyis eléggé kényelmes volt, Steinhardtnak nem állt szándéká­
ban rekvirálásra fecsérelni az időt. Ha esténként letáboroztak, a szekereket egymásnak fordították, az
üresen maradt közökbe kihegyezett karókat vertek, és valamennyien a hevenyészett sánc menedéké­
be húzódtak. Az emberek jókedvűek voltak, éjszaka kiadósan ettek-ittak a tűz mellett, s teli szájjal ha­
hotáztak a vaskos katonatréfákon. Számukra ez jelentéktelen ügy volt, egy sikeresen lezárt küldetés
ellenőrzése; sokan közülük kora tavasszal már jártak a kolostor birtokán Steinhardttal, és kivették a ré­
szüket a rablóbanda felgöngyölítéséből.
A kolostor birtokainak határát a negyedik napon lépték át, nem sokkal sötétedés előtt. Egy elha­
gyott havasi legelőn ütöttek tábort, nyílt terepen, jó messze a fenyvesek baljós félhomályától. Az erdő
fedezéke kétélűfegyver, ahogy azt minden katonaember tudja: az ellenfél ugyan nem veszi észre a kö­
zeledő harcosokat, de ők sem a körülöttük ólálkodó kémeket. Steinhardt úgy döntött, hogy meg sem
próbálja elleplezni serege érkezését. Nem mintha a lovagi becsület megkövesedett, idejétmúlt szabá­
lyai kötötték volna gúzsba a gondolkodását - tudta ő jól, hogy loppal járni, lest vetni, orozva támadni
ugyan a gyilkosok és haramiák szokása, ám alkalomadtán nagyon is célravezető - egyszerűen úgy
érezte, most többet veszítene, mint nyerne a rejtőzködéssel.
Az egész csapatban egyedül neki volt sátra, az sem valami cifra, címerdíszes alkalmatosság: egy­
szerű, durva posztólapokból rótták össze, amiket viasszal kezeltek az esővíz ellen, és éppencsak el­
fért benne a derékaljával meg az utazóládájával. Ide húzódott vissza elkölteni az estebédjét; ha csak
tehette, mindig magában étkezett. Letelepedett a láda fedelére, az apró bronzmécses mellé, hideg
ürühúst, rozskenyeret meg hagymát vett elő a sátorszögre akasztott iszákjából, és komótosan falatoz­
ni kezdett.
A felével sem végzett még, amikor mozgolódás támadt a szállása előtt. Csizmák csattogtak; ká­
romkodás harsant; valaki felkiáltott fájdalmában.
- Herr Kapitan! - hallatszott Georg érdes hangja odakintről. - Kémet fogtunk!
Steinhardt félretette az elemózsiáját, és engedélyezett magának egy halvány mosolyt. Számítása
bevált. Az ellenség - akárki legyen is - már megismerte őt a múltkori látogatása kapcsán, neki azonban
csak halvány elképzelései voltak róla, hogy miféle erőkkel kell szembenéznie. Semmiféle hátránya
nem származhatik belőle, ha kifürkészik a táborát; annál több hasznos információra tehet szert azon­
ban, ha kivallatja az egyik ellene küldött felderítőt.
Megigazította a derékövét, és sietség nélkül kiballagott a sátorból. Négy talpas várta odakint a fák­
lyafényben. Georg és egy másik katona egy testes, középkorú parasztot tartotta hónaljánál fogva. A
kém térde megrogyott, feje a mellkasára bukott, zilált haja a szemébe lógott; darabos arca friss ütések
nyomait viselte.
A kapitány odalépett hozzá, belemarkolt az üstökébe, és hátrafeszítette a fejét. Zavaros, véreres
szemek meredtek rá konokul; a kirepedt ajak dacosan feszült a fogakra.
- A vispi serfőző - mondta Steinhardt.
Georg bólintott.
- Nem volt nehéz elkapni, uram. Úgy csetlett-botlott a száraz ágak között, hogy a holtakat is föllár­
mázta volna.
A kapitány rosszallóan ingatta a fejét.
- Ismerjük már egymást, paraszt - mondta halkan. - Nem kívánok tőled egyebet, csak a színtiszta
igazságot. Botorság lenne részedről, ha megpróbálnál félrevezetni; olyan fájdalmat tudok okozni ne­
ked, amilyet legszörnyűbb rémálmaidban sem képzelnél. Megér-tetted?
A serfőző tésztás képén rángatózni kezdett egy izom, de néma maradt.
- Rendben - biccentett Steinhardt. - Először is arra vagyok kíváncsi, hogy miért szaglásztál éjsza­
ka a táborom körül?
- Az új úr küldött - bökte ki a paraszt.
- Az új úr? - kérdezte a kapitány szelíden. - Az kicsoda?
- A gróf. A kolostor új ura.
Valami nem volt rendjén a fogoly viselkedésével. Steinhardtnak nagy tapasztalata volt a közembe­
rek kikérdezésében; háború idején ők jelentették a legbiztosabban hozzáférhető hírforrást, és sokkal
többet tudtak a körülöttük zajló eseményekről, mint a hadvezérek és nemesurak hitték volna. Ráadá­
sul - és ez volt a legfontosabb - nagyon könnyen meg lehetett törni őket. Hamar engedtek a megfé­
lemlítésnek, és kevésbé viselték el a fájdalmakat, mint a rangosabb személyek - talán egyedül a papo­
kat kivéve.
Tapasztalatai alapján Steinhardt azt várta, hogy a serfőző a porban csúszva fog könyörögni az
életéért, és meg sem várja a kérdéseket, csak úgy ömlik belőle a szó. Ez az ember azonban maka­
csul, már-már kihívóan viszonozta a tekintetét, kurtán és elutasítóan válaszolgatott neki, s úgy tűnt, a
kilátásba helyezett kínzás sem rémíti meg.
- Ki ez a gróf? Hová való?
- Francia - felelte a fogoly. - Hatalmas nagyúr, a harcosai rettegnek tőle.
- Hány harcosa van?
 - Három.
Georg durván felröhögött; a többi talpas nyomban csatlakozott hozzá. A kapitány feléjük vágott a
pillantásával, és elhallgattatta őket.
- Visp egyházi uradalom. Senkinek sincs joga elidegeníteni - mondta. - Hogyan került birtokba ez
a francia?
- A barátok bűnbe estek; az Úr haragja lesújtott rájuk. Szántóik és legelőik a grófra szálltak.
- Kinek a rendelkezésére?
- Az egyetlen és igaz Isten akaratából.
A serfőző hangja szilárd volt, tekintetéből fanatikus láng sütött. Steinhardtnak a pár hónapja kifag­
gatott haramiák jutottak eszébe róla; azok viselkedtek így, amikor a vezetőjük felől faggatta őket.
- Mi volt a feladatod? - kérdezte.
- Hogy kikémleljem a táborotokat, és megbizonyosodjam a szándékaitok felől.
- A francia közönséges bitorló és útonálló. Ő vezette Visp ellen a rablókat - mondta a kapitány ke­
ményen. - Azért jöttünk, hogy eltöröljük a föld színéről, és visszahelyezzük a jogaiba Grégoire apátot.
Rekedt kacaj szakadt fel a serfőző torkából.
- Az apátot utolérte dölyféért az Úr büntetése! Ti sem menekedhettek előle, ha nem fordultok
vissza azonnal! A gróf parancsol az ég és a föld minden szellemének; hatalma határtalan.
Hirtelen kihúzta magát, és dacosan Steinhardt szemébe nézett; szavaiból hátborzongató erejű
meggyőződés áradt. A katonák megpróbálták térdre kényszeríteni, mire dulakodni kezdett velük. Ge­
org fültövön vágta; halkan felnyögött, és arccal a földre zuhant.
A kapitány undorodva fordult el tőle.
- Hagyjátok futni ezt a szerencsétlen bolondot! - mondta. - Nem kém, hanem üzenethozó futár,
még ha maga nem is tud róla.
Másnapra kelve kiderült, hogy a meglátása nem volt teljesen helytálló. A hegyivadászok friss láb­
nyomokat találtak a legelőn, amelyek puha talpú bőrcsizmától származtak, nem a zsoldosok vasalt
lábbelijétől. Hátrahagyójuk - akárki volt is - annyi fáradságot sem vett magának, hogy álcázásul elsi­
mítsa őket.
Mialatt Steinhardt és az őrök a serfőzővel voltak elfoglalva, egy tapasztalt vadonjáró az éj leple
alatt a tábor közelébe osont, és sorra-rendre kifürkészte minden védelmét.

A kilenc lovag némán, egyetlen szó nélkül lovagolt be a lápi major udvarára, csak a fegyverzetük
csörömpölt. A béreslegények félrehúzódtak az útjukból, és csoportokba verődtek a kerítés mellett; on­
nan nézték őket tágra nyílt szemmel, olykor össze-összesúgtak, s tekintetükbe kiült a félelem. Ra­
gaszkodtak a gazdájukhoz - szigorú, de igazságos úr volt -, s a mocsárban rejtőzködő pogányok ellen
nem haboztak volna a védelmére kelni, ám a hűségnek és az odaadásnak is vannak határai. Kilenc
marcona, állig felfegyverzett lovag iszonytató mészárlást rendezhetett volna közöttük; és a béresek
szerették ugyan Günther von Steinhardtot, de nem jobban a saját életüknél.
A jövevények az udvarházhoz poroszkáltak, félkörbe rendeződtek a bejárat előtt, és vártak. Dér
szikrázott a páncéljukon; a zárt sisakrostély mögül fehéres pára-fodrokban szállt föl a leheletük. Által­
vetőjükön nem fekete, hanem vörös volt a kereszt, s mellette ugyan-olyan színben lefelé fordított kard
díszlett.
Kardtestvérek voltak, a csatlakozott rend felesküdött harcosai. Az új nagymester visszariadt tőle,
hogy teuton lovagokkal végeztesse el a piszkos munkát.
Az ítéletvégrehajtók - mert azok voltak, ehhez nem férhetett kétség - türelmesen várakoztak, nem
siették el a dolgukat. Sötét sziluettjük fenyegetően rajzolódott ki a szürke látóhatárra. Halotti csend
volt, amit csak a lovak fújtatása tört meg időről időre.
Az udvarház ajtaja lassan kinyílt. Günther von Steinhardt nyugodt léptekkel sétált ki rajta a jövevé­
nyek elé. Gyapjútunikát és prémmel szegett köpenyt viselt, fegyver nem volt nála. A lápi csata óta el­
telt évek nem voltak kegyesek hozzá; egykor dús haja megritkult, szakállas arcán megszaporodtak a
ráncok, szája széle szomorú ívben lebiggyedt. Tompa fény gyúlt a tekintetében, ahogy a lovagokra
emelte; a vereség elkerülhetetlen tudata sugárzott belőle, az utolsó csalódás keserűsége, s valami ha­
lálmegvető, dacos büszkeség.
- A fiúért jöttünk - szólalt meg a középső kardtestvér. Hangja furcsamód üresen kongott az acélsi­
sak belsejében.
A kegyvesztett nagymester arca megkeményedett; kihívóan felszegte az állát.
- Mi a szándékotok vele? - kérdezte.
- Tudod te azt jól - felelte a lovag. - A puszta létezése veszélyt jelent a rendünkre. Nem hagyhat­
juk, hogy éljen.
- A fiam személye csak rajtam keresztül kapcsolódott a rendhez - mondta Günther von Steinhardt.
- Amikor lemondtam a nagymesteri címről, a kapocs megszakadt. Nincs mitől félnetek. Ha valaki a ha­
talmába keríti Ulrichot, legfeljebb nekem árthat vele.
- Vannak, akik másképp gondolják. Nem vállalhatjuk a kockázatot.
- Már nem tartozom engedelmességgel a regulának - válaszolta Steinhardt apja kemény hangon. -
Nem adom ki a fiamat.
A kardtestvér felsóhajtott; mikor újra megszólalt, mintha szomorúan csengett volna a hangja.
- Sejtettük, hogy így lesz. Mi viszont nem térhetünk vissza nélküle.
- Kényszeríteni akartok? - Harag lobbant a szürke szempárban. - Ha le is vetettem a fekete ke­
resztet, azért még lovag vagyok, az őseim vérét senki el nem vitathatja tőlem! Nem mészárolhattok le,
mint valami barmot!
- Heveskedésre semmi szükség. Elismerjük a jogaidat. - A kardtestvér meghajtotta sisakos fejét. -
Te úgy tartod, a fiad veszélytelen. Nekünk más a véleményünk. Ítéljen Isten!
- Kilencen egy ellen? - A kegyvesztett nagymester megvetően kiköpött. - Az én időmben nem ilyen
volt a lovagi becsület!
- Ne gyalázd a becsületünket; nincs okod rá. Ha nem szolgáltatod ki a gyermeket, az istenítéletet
az ősi szabályok szerint fogjuk megtartani. Egyszerre csak egyikünkkel kell megküzdened.
Günther von Steinhardt szeme résnyire szűkült.
- Egyszerre csak eggyel - mondta lassan. - De ha győzök, rögtön utána kihív a következő.
- Úgy van - bólintott a kardtestvér. - Elvégre kilencen vagyunk, és mindannyian külön emelünk vá­
dat. Természetesen lehetőséged van rá, hogy további bajnokokat állíts ellenünk, amennyiben azok
mindenben osztják a véleményedet, és fegyverrel a kézben is hajlandók hitet tenni mellette.
Steinhardt apjának pillantása végigvándorolt a kerítéshez húzódó béreseken. Azok kényelmetlenül
feszengtek, és kerülték a tekintetét; egyesek sápadtan sütötték le a szemüket, mások arcát a szégyen
pírja gyújtotta lángra.
- Értem. - A szó koppanva hullott a földre az ajkáról. - És mi van, ha nem vállalom?
- Ha elutasítod az istenítéletet, egyben elveted magadtól nemesi jogaidat is. Ez esetben felhatal­
mazásunk van rá, hogy saját belátásunk szerint cselekedjünk.
Günther von Steinhardt arcán megfeszült a bőr. Hosszan, kitartóan farkasszemet nézett a jövevé­
nyek szószólójával.
- Te leszel az első - mondta végül nagyon halkan.
A kardtestvér felcsapta a sisakrostélyát. Gesztenye-barna hajú, szeplős fiatalember volt, a húsz
esztendőt is alig tölthette be. Rezzenetlen arccal viszonozta a kegyvesztett nagymester hideg tekinte­
tét.
- Megtiszteltetésnek veszem, uram - felelte. - Lovagi szavadat adod, hogy amíg a viadal tart, a
fiad nem próbál menekülni, és ha az istenítélet a javunkra szólna, a csatlósaid minden vonakodás nél­
kül a kezünkre adják?
- Az élő Istenre esküszöm! - jelentette ki a kegyvesztett nagymester kurtán. - Ha megbocsátanak
az urak, most visszavonulok a házamba, hogy felfegyverkezzem.
- Várni fogunk - ígérte a kardtestvér.
Steinhardtnak örök életére emlékezetébe vésődött az apja arca, amikor bejött hozzá az udvarház­
ba. Hamuszürke volt, mint tarlóégetés után a száraz pernye, és kövér verejtékcseppek gyöngyöztek a
halántékán. Tekintete megfakult, fényét vesztette; a ráncok mélyebbre fészkelték be magukat a bőré­
be, mint valaha. A szívgörcsben elhaltak arca lehet ilyen, közvetlenül a haláluk után, mielőtt gondos
kezek megmosdatnák és felravataloznák őket; és a párhuzam nem is sokat sántított, mert Günther
von Steinhardt valójában ebben a sorsdöntő percben adta vissza lelkét a Teremtőjének, nem másfél
órával később, a majorság udvarán.
Megállt a fia előtt, kezét a vállára tette, és a szemébe nézett.
- Menekülnöd kell! - szólt, s a hangja nem tűrt ellentmondást.
Négy év telt el azóta, hogy Steinhardtot kimentették a mocsárból, és keresztény nevet adtak neki.
Magának való, mogorva ifjú lett belőle, vállas és zömök, kevés szavú és tréfát nem értő. Az emberek­
nél a gyermekkor az a termőföld, amely a szárba szökkenő férfilelket táplálja; ha híján van az éltető
humusznak, csak a legkonokabb és legszívósabb kalászok sarjadnak ki belőle, a többi elsorvad ment­
hetetlenül.
Nem félt a haláltól, már akkor sem.
- Esküt tettél; hallottam az ablakból - mondta az apjának. - Miért szegnéd meg miattam az adott
szavad?
Günther von Steinhardt keserűen elmosolyodott.
- Nem először történik; már akkor megcselekedtem, amikor megfogantál - felelte. - Sohase hagyd,
hogy a fiatalság lázra gyújtsa a véredet! A szenvedély heve elködösíti a látást, és száműzi elmédből a
józan gondolatokat. Azt hittem, levezekeltem már azt az egy szerelmes éjszakát. Tévedtem.
- Mindig arra tanítottál, hogy ne maradjak senkinek adósa, és csak akkor tegyek meg valamit, ha
viszonzásra számíthatok érte. Most pedig vállalnád az örök kárhozatot az én kedvemért?
A kegyvesztett nagymester a fejét ingatta.
- Magamért teszem, Ulrich, nem érted. Nem futhatok el a felelősség elől. Nem háríthatom át rád a
botlásom következményeit. A fiúk nem felelnek az apák bűneiért.
Steinhardt vállat vont.
- Fölöslegesen öleted meg magad esküszegőként. Akárhová futok, előbb-utóbb úgyis utolérnek.
- Nem, Ulrich. - Günther von Steinhardt keményen megszorította a fia vállát. - Te erős vagy; erő­
sebb, mint én valaha voltam. Kérges a lelked, és szíved van a halálhoz…
Steinhardt a csuklójánál megfogta az apja kezét, és lassan lefejtette magáról.
- Legalább egy órára lesz szükségem - közölte színtelenül. - Gyalogszerrel kell menekülnöm, mert
az istállókhoz nem lopózhatok ki észrevétlen. A környéken alig van fedezék; időbe telik, míg eljutok a
sarjerdőig.
- Megkapod azt az órát… - suttogta az apja elszorult torokkal. Szürke szemében valami nedves­
ség csillogott. - És bármerre vessen a sors, fiam, áldásom kísérjen utadon!
A haladékból végül másfél óra lett, és a szomjas lápi föld is kapott búcsúajándékot az utolsó csa­
táját vívó nagymestertől: hat kardtestvér vérét itta be aznap…

A katonák hangulata akkor romlott el, amikor a kolostorhoz értek.

Grégoire apát kivonult eléjük, hogy fogadja őket, amint az jó vendéglátó házigazdához illik. Sze­
derjes arccal lógott egy vég kenderkötélen a kapubástya mellvédjéről; vonásai a végső meglepetés
csalódott fintorába torzultak, ernyedt teste lassan forgott körbe-körbe a hűs havasi szélben. Püspöki
stólát és karinget viselt; a stóla bíborpiros volt, a karing ugyancsak, pedig azt eredetileg patyolatfehér
lenvászonból szőtték a takácsok.
Az utót szegélyező fenyőkről hiányoztak az elrette-tő példának hagyott banditatetemek.
- Vágjátok le! - mondta Steinhardt mogorván.
Két zsoldos besietett a kolostor tárva-nyitva álló kapuján, a belső lépcsőn felhágtak a mellvédre,
karddal elmetszették a hóhérkötelet, majd csöndes terhüket óvatosan leeresztették a keményre tapo­
sott földre a bejárat előtt.
A kapitány leszállt a lováról, térdre ereszkedett a halott apát úr mellett, és föllebbentette mellkasá­
ról a karinget. A vastag, hideg hájredők között, nem sokkal a bal mellbimbó alatt, mély szúrt seb vörös­
lött.
- Nem bűbájosság végzett vele - mondta. - Valaki szíven döfte egy tőrrel.
Felállt, és leporolta a térdét. A zsoldosok tekintete rezzenetlenül pihent rajta; a vezérük volt, tőle
várták az utasításokat.
- Vigyétek a cinterembe, és hantoljátok el! Mondjatok el egy imát a sírja fölött, és kérjetek az Úrtól
békességet a lelke számára.
Négy katona szinte egyszerre lépett elő, hogy fölemeljék a testet. Az egyikük Georg volt, aki hajol­
tában aggodalmas pillantást vetett Steinhardtra.
- Jogunkban áll így cselekedni? - kérdezte gondterhelten. Világéletében buzgó katolikus volt. -
Nincs közöttünk egyházi személy.
A kapitány komoran vállat vont.
- Hogy a kánon szerint jogotok van-e rá, azt nem tudom. De választhattok az egyház igazsága és
az enyém között.
További közbeszólás nem esett.
Valaki ásókat hozott az egyik társzekérről; egy másik férfi egyenes ágakat keresett, hogy heve­
nyészett keresztté kötözze össze őket. A többiek időközben tétovázás nélkül követték Steinhardt pat­
togó parancsait. Öt ember félkaréjban kint maradt őrködni a kapubejárat előtt; a szekereket behajtot­
ták a kolostor udvarára, és védősávot állítottak köréjük. A hegyivadászok előkészítették az íjukat, és
megszállták a falakat. Mások hármas csoportokra tagolódva elindultak felderíteni a baljósan néma
épületeket.
A kapitány átlovagolt a masszív bolthajtás alatt, megállta szekerek gyűrűjében, és gondosan
szemügyre vette a kolostort. A scriptorium porig égett, csak üszkös falcsonkok maradtak belőle. A
nagytorony kissé megroskadt, s jobboldalt feketére színeződött, mintha villámcsapás érte volna. A kút
aknáját bedeszkázták, a kereket leszerelték róla. A deszkák rendetlenül, foghíjasan illeszkedtek, ami
sietős munkára vallott.
Az ökrök nyugtalanul bőgni kezdtek az udvar közepén: idegesen böködtek roppant fejükkel, és a
földet kapálták. Steinhardt összevonta sűrű, őszes szemöldökét, és várt.
A járőrök lassan visszaszállingóztak az udvarra. Sokat tapasztalt, harcedzett zsoldosok voltak va­
lamennyien; kérges szívük rég hozzászokott a halál látványához, a háború szörnyűségei nem egy­
könnyen rendítették meg őket. Most mégis szürke arccal járultak Steinhardt elé jelentést tenni; akadt
közöttük, aki minden ízében reszketett, mások olyan görcsösen szorongatták a lándzsájuk nyelét,
hogy ujjaikon kifehéredtek a bütykök. Egy tagbaszakadt, durva képű férfi, aki csaknem egy emberöltő­
vel ezelőtt Göllheim poklában esett át a tűzkeresztségen, és később hosszú évekig a császárgyilkos
Johannes Parricida szolgálatában állt, szemlátomást a rosszulléttel küszködött. Végül nem bírta to­
vább; kezét a szájára tapasztva az egyik szekér mögé rohant, és fuldokolva öklendezni kezdett.
A kapitány viharvert arca egyre jobban elborult a beszámolók hallatán. A felderítők akadozó szavú
jelentései a halál bűzével voltak terhesek; szinte ott érezte maga körül a levegőben. Egyértelmű volt,
hogy valaki el akarta pusztítani a barátokat, de nem karddal és tűzzel, hanem jóval alantasabb fegyve­
rekkel. Steinhardtnak úgy rémlett, hogy a kolostori közösség belülről rohadt szét, mint a féregrágta
alma, amelynek pirosló héján sokáig nem ütköznek ki a bomlás jelei, ám ha valaki megszeli a késével,
barnán zsizsegő nyüvek sereglenek elő belőle.
Georg visszatért az apátúr holttestével, és kőmerev képpel vigyázzba vágta magát. Három társa
olyan fehér volt, akár a frissen csurgatott viasz. A rangidős zsoldos katonásan jelentette, hogy a cinter­
met nem találja alkalmasnak egy keresztény halott elföldelésére.
Perun isten lápi szentélye ködlött fel Steinhardt szeme előtt; Mikas foghíjas vigyora, a saját gőzöl­
gő zsigereikben vonagló áldozatok; a veronai őrgróf szörnyű kínhalála és Messire Boccanegra döb­
bent, iszonyodó tekintete, amint utolsót lélegzik a kardvasa hegyén.
Az ajka vonala megkeményedett; keze megszorult az övébe tűzött penge markolatán.
- Szemet szemért! - mondta kurtán. - Ahogy a Szent-írásban áll.
Ritka az az eset, hogy egy vérbeli zsoldos szenvedélyből vágyjon bosszút állni idegen halottakért,
akikhez nem fűzi rokoni kötelék, és fizetségre sem számíthat tőlük. A hivatásosak számára nem érzel­
mek dolga az ölés. Steinhardt most mégis látta a Georg tekintetében felizzó parazsat; és nem kerülte
el figyelmét az öreg katona kurta, kemény fejbiccentése sem.

A veronai őrgrófot Ezzelino da Romanónak hívták, és művelt, nagyvilági ember hírében állott. Ősi,
előkelő családból származott; ereiben római szenátorok vére keveredett el félvad germán vezéreké­
vel. Kevély metszésű arcára kegyetlen, erőszakos redőkét véstek a küzdelmes évek; ezüstszürke haja
hosszú, dús hullámokban bukott széles vállára. A kardmarkolattól kérges kéz, ujján a hivalkodó pe­
csétgyűrűvel, tűnődve simogatta a gondosan ápolt, rövidre nyírt szakállt. A tiszteletet parancsoló sas­
orr árnyékából szúrós, fekete szemek vizslatták kifürkészhetetlenül az ifjú zsoldos-vezért.
Steinhardt egykedvűen álldogált a bársonyhuzatú karosszék előtt. Tudta, hogy most esik át az
első próbatételen; de azt is, hogy nem fog elbukni rajta. Ezzelino nagyúrnak fülledt, forró tekintete volt,
szinte megperzselte az ember bőrét; a magabiztos hatalom dölyfe sugárzott belőle, egy olyan férfi ren­
díthetetlen öntudata, aki nem csupán előkelő születésére büszke, hanem félelmetes politikai érzékére
és irgalmat nem ismerő célratörésére is. Ez a messze földön rettegett pillantás koronahercegeket;
egyházfejedelmeket, győztes hadvezéreket alázott már porig; kevesen állták a lángját néhány szív­
dobbanásnyi időnél tovább.
Steinhardt ezen kevesek közé tartozott.
Ezzelino nagyúr elégedetten bólintott, s halvány mosolyra húzta telt, érzéki ajkát. Intett a háta mö­
gött várakozó kamarásnak, aki egy intarziás asztalkához lépett, bordeaux-i vörösbort töltött egy míves
arany-serlegbe, és tisztelettudó főhajtással átnyújtotta neki.
- Ahhoz képest, hogy üldözött csikasz vagy, elég drágán számítod a szolgálataidat, zsoldos -
mondta érces, messze zengő hangon. - A te ajánlatod volt mind közül a legorcátlanabb; pedig azt hin­
né az ember, térden csúszva kellene könyörögnöd a védelemért, amit Ezzelino da Romano biztosíthat
neked.
Steinhardt vállat vont.
- Ha megint az életemre törnek, majd csak elbírok velük a magam erejéből, ahogyan eddig is.
Nem azért jöttem, hogy oltalmat vásároljak tőled; a kardomat ajánlottam fel, mert szükséged van rá.
Ellenségei mindenek vannak.
Az őrgróf felnevetett, és belekortyolt az italába.
- Az szentigaz. - felelte. - De hogy éppen a német lovagrend… Meg kell vallanom, nem igazan ér­
tem, mit akarnak tőled. Mióta a magyar király kiebrudalta őket a Kárpátokból, egyéb gondjuk sincs,
mint a pogány balti szlávok keresztény hitre térítése.
- Úgy van - mondta a kapitány kurtán.
- Steinhardt, Steinhardt… - Ezzelino tűnődve forgatta gyűrűdíszes ujjai között a félig telt aranyser­
leget. - Nem volt valamikor a teutonoknak egy ilyen nevű nagymesterük?
- De igen. Régi história.
A nagyúr vállat vont.
- Ha nem akarsz beszélni róla, hát ne tedd! A tudás hatalom; és úgy látom, te nem akarod, hogy
hatalmat szerezzek fölötted. Egyet azért elárulhatnál még: miért nem veted le a nevedet? Megmene­
külhetnél vele az üldöztetéstől.
- Te nemesember vagy, uram - mondta Steinhardt komoran. - Felelj igaz hitedre: megtagadnád-e
valaha vér szerinti atyád nevét?
- Soha - vágta rá Ezzelino habozás nélkül. - Csakhogy én törvényes nászból születtem, és a ke­
resztség szentségére sem kellett tizenkét évet várnom.
Mély ráncok redőzték a kapitány homlokát. Acélszeme résnyire szűkült, ahogy zordan viszonozta
az őrgróf tekintetét.
Ezzelino da Romano felhajtotta a borát, és visszaadta az üres serleget a kamarásnak.
- Ládd-e, többet tudok rólad, mint hiszed. - Mosolyának éle volt, akár a frissen köszörült pengé­
nek. - Rajtad a sor, zsoldos; kíváncsi vagyok, hogy fordítva is így van-é?
- A birodalom főrangja vagy; őseid még a szász császároktól kapták a címüket. Téged ural Vero­
na, Vicenza és Padova. - A kapitány hangja szenvtelen maradt; nem színezte semmiféle érzelem. - Az
alattvalóid gyűlölnek, a vesztedet akarják. A kommunák ellened intrikálnak; leghatalmasabb hűbérese­
id, a della Scalák gyilokkal és méreggel törnek az életedre. Nincs semmi esélyük. A katonák fanatiku­
san hűségesek a zászlódhoz, a kincstárad csordultig telve van. A polgárok túl gyávák hozzá, hogy
nyíltan szembeszálljanak veled, a rivális nemesi családoknak pedig régóta gerincét törted.
Az őrgróf helyeslőn bólogatott.
- Mivel fegyverrel nem érhetnek célt, az elleneid sötét praktikákhoz folyamodtak - folytatta Stein­
hardt. - Világéletedben tetterős, egészséges férfi voltál, noha jócskán benne jársz mára korban. Az
utóbbi időben azonban álmatlanság kínoz, sajgó fájdalom állta mellkasodba, és vért köpsz, ha rád jön
a köhögés. Aggályok gyötörnek, mert nincsen örökösöd, és félsz a haláltól.
Ezzelino nagyúr arcáról varázslatos hirtelenséggel hervadt le a mosoly.
- Ki fecsegett? - kérdezte halkan.
A kapitány válasz helyett két gyors lépéssel a karosszék mellett termett. Fegyvertelen volt - az őr­
gróf jelenlétében csak testőrei és legbizalmasabb tanácsadói viselhettek kardot -, ám az ilyesmi szá­
mára soha-sem jelentett akadályt. Az öreg kényúr nemhiába ért meg ilyen magas kort az ármányos
Itáliában; gondolatsebes volt a mozdulata, ahogy oldalt vetődött a karosszékből. Steinhardt a szeme
sarkából látta, hogy acél villan a jobbjában, de nem törődött vele.
Fél kézzel a sóbálvánnyá dermedt kamarás üstökébe markolt, és lerántotta a földre. A férfi feje
émelyítő ropogással csattant a márványlapoknak, ahogy az arcában szilánkokra törtek a csontok. Es­
tében a kamarás meglepett, kaszáló mozdulatot tett, és leverte az asztalkáról a kancsót. A bordeaux-i
bor elömlött a padlón, és forró-vörös hullámokban keveredett el a szolga orrából-szájából patakzó vér­
rel.
Ezzelino da Romano már talpon volt; megroggyantott térddel, harcra kész tartásban állt, a nyolc­
hüvelykes acéltőrt ferdén maga elé emelve. Steinhardt szembefordult vele.
- Pénzért árulta az udvarod titkait - mutatott a kamarásra, aki jajgatva fetrengett a földön. - Gyaní­
tom, a della Scaláknak is.
Az őrgróf szeme résnyire szűkült. Okos ember lévén tisztában volt vele, hogy a zsoldos, ha akar­
ja, megölhette volna. Hogy mégis inkább az árulót leplezte le helyette, az a jószándékát bizonyította.
És Ezzelino da Romanónak jó szeme volt az emberekhez: veszedelmes harcost látott ebben az ifjú­
ban, farkast a jámboran bégető bárányok között, de nem orgyilkost, cselszövőt, összeesküvőt.
A kamarás kínlódva féltérdre emelkedett. Az arca szétlapult, és vérben úszott; vakon tapogatózott
maga előtt. A járomcsontja törött vége baloldalt átütötte a bőrét, és két részre hasította az alsó szem­
héját, amely levált a szemgolyóról, és tépett rongycafatként lógott az orcájára.
- Nagyuram! - nyöszörögte elgyötörten. - Ne… ne higgyen ennek a haramiának! - Szétszakadt aj­
kából vér patakzott. - Én…
Harag lobbant az őrgróf sötét szemében. Odalépett a kamaráshoz, és az álla alá szúrt a hosszú
tőrrel. A férfi elfúló hangon felhördült, köhintett egyet, aztán oldalt zuhant a márványlapokra, és vége
volt.
Ezzelino nagyúr utálkozva az áruló holtteste mellé dobta a fegyverét, és kilépett az egyre szélese­
dő vértócsából. Csizmatalpa borvörös nyomokat hagyott a szűzfehér márványpadlaton.
- Ez a hitvány féreg pórok ágyékából sarjadt; alantas szolgalélek volt - mondta, és Steinhardtra
emelte perzselő tekintetét. - Nem fogta föl, hogy mi bánt. Én nem a halált félem, zsoldos; csak nem
akarok méltatlanul távozni a világról.
- Harcos vagy - bólintott a kapitány.
- Viaszmással űztek mágiát ellenem. Gondatlan voltam: elegendő egy elhullajtott hajszál, egy da­
rabka levágott köröm vagy egy csepp a magból, ami szerelmes éjszakákon elhagyja a testemet. Ami
egyszer a részem volt, mindig az marad. Bábut készítettek a képemre, és belefoglalták, hogy rontást
bűvöljenek rám.
- Ilyesmihez csak kevesen értenek. A tudós embereket könnyű lenyomozni.
 Ezzelino megrázta ősz fejét.
- A della Scalák bújtatják, akár a tulajdon életük árán is. Tudják, hogy már nem sokáig kell vára­
kozniuk.
- Mennyi időm van, hogy előtaláljam? - kérdezte Steinhardt.
- Két hét - felelte az öreg kényúr. Állkapcsa megfeszült; fog csikordult fogon bántó zörejjel. - Talán.

Nem a kolostorban éjszakáztak; az túlságosan veszedelmes lett volna. Steinhardt ugyan nem hit­
te, hogy a titokzatos francia valahol a pincegádorok sötétjében lappangana - ha elég okos volt, az
erdő sötét mélyére húzódott vissza a közeledtükre -, de tekintettel kellett lennie az emberei lelki nyu­
galmára. A csapatot már csak az ő vasakarata tartotta egyben. Minden talpas tisztában volt vele, hogy
milyen büntetés vár a dezertőrökre, és egyikük sem vállalta volna a szégyent, hogy cserben hagyja is­
tenített vezérét. A kapitány azonban úgy vélte, fölösleges lenne még keményebb próbának kitenni hű­
ségüket. Közönséges ellenséggel szemben bizton számíthatott rájuk: habozás nélkül az életüket ad­
nák érte. Amit azonban az elhagyott kolostorban láttak, az meghaladta ezeknek az egyszerűem-berek­
nek a felfogóképességét, és iszonyú súllyal nehezedett az elméjükre. Márpedig a bölcs vezető soha­
sem feszíti pattanásig a húrt.
A keresztúton vertek tábort, egy ritkás fenyőliget szélárnyékában. Steinhardt magányosan üldögélt
sátra félhomályában, kezében egy kupa pálinkával. A sárga mécsvilág delejes táncot járt viharvert vo­
násain; acélszeme mélyén tompa, fojtott tüzű fények izzottak. Kívülről beszűrődtek hozzá a tábor
megszokott zajai: a takarójukba burkolózó katonák fojtott hangú társalgása; a lángok pattogása a szá­
raz gallyakon; léptek, fegyvercsörgés, köhögés, rekedt káromkodások.
És a makacsul ismétlődő nesz, ahogy az ásó éle a kavicsos földbe mart, hideg nyoszolyát mélyít­
ve Grégoire apátnak.
Az ónkupa lassan átmelegedett a kapitány tenyerétől; a pálinka rezgő színén zaklatottan, békétle­
nül imbolygott a mécses halovány visszfénye. Steinhardt nem mozdult, nem emelte ajkához az italt;
csak ült, némán és rezzenetlenül, akár a sziklakő, és komoran meredt maga elé. Mély ráncokkal ba­
rázdált homloka mögött emlékek, képek, gondolatok rajzottak; megannyi kísértő árnyék, sápadt-fakó
szellemalak.
Elszánta magát, hogy megmérkőzik a franciával. Talán az élete utolsó csatája lesz; de aki annyit
látott és tapasztalt, mint ő, annak mi újat tartogathat már ez a világ? Számba vette a múltját: a hívsá­
gos gyönyör ritka és hamar tovaszálló perceit; az asszonyokat, akiket megajándékozott hideg szerel­
mével, s később ugyanezzel elriasztott magától; a lelke legmélyén eltemetve parázsló szenvedélyeket;
a rég eltávozottak arcát, kezük érintését, hangjuk tünékeny csengését. Valóságos thüesztészi lakomát
rendezett az emlékeiből, s valami perverz módon örömét lelte benne, hogy ily módon fölfalja és egy­
ben kiteljesíti önmagát. Ha egész lényét fölemésztette, kiüresítette, ha nem maradt már belőle semmi,
csak a hiábavalóan gomolygó sötétség, akkor végre megtisztult lélekkel nézhet szembe a franciával,
és vállalhatja döntése következményeit.
Fattyúgyermek, Perun prédája, zsoldos, hadvezér, megszikkadt öregember…
Steinhardt búcsúzott.

Két héttel az első találkozásuk után Ezzelino da Romano haldoklott. Hajdan robusztus teste szá­
nalmas csontvázzá szikárult; orcáján pirosló lázrózsák virítottak; ezüsthaja fényét vesztette, átizzadt
csimbókokban tapadt a koponyájára. Görcsös köhögés rázta, ahogy verítékezve hánykolódott a vas­
tag medvebőr alatt, és már nemcsak vért köpött, hanem keserű, fekete epét is.
Steinhardt mellvértben, sisakban, karddal az oldalán állt a derékalja mellett, és sziklaképpel nézte
a szánalmas ronccsá silányult kényurat. Az asztalon álló olaj-lámpás fénye vörhenyes kacskaringókat
mintázott páncélja karcolásai és horpadásai közé.
- Mit sem érnek… azok az ostoba kirurgusok… - hörögte az őrgróf. - Felköttetem valamennyit…
- Nincs már embered, aki kiállna melletted - mondta a kapitány. - A kastélyt is csak én vigyázom a
talpasaimmal.
Az öreg kényúr ajka keserű mosolyra rándult.
- Elfogyott az erőm… - suttogta. - Mindenki elhagyott… A városból mi hír?
- Verona polgárai közfelkiáltással népkapitánnyá választották Mastino della Scalát. Első dolga az
volt, hogy rátegye a kezét a kincsesházaidra.
- Oroszlánt cseréltek sakálra… Megbánják még… - Ezzelino feje a verítéktől lucskos vánkosra ha­
nyatlott. - Te miért nem mentél el, zsoldos?
- Mert megfizettél, uram - felelte Steinhardt. - De én sem maradok már sokáig. A kontraktusunk
holnap lejár; és neked nincs több pénzed, hogy megújítsd.
Lázas, önpusztító erő izzott föl a haldokló őrgrófban. Váratlan lendülettel felült a derékalján, lelök­
te magáról a medvebőrt, és vasmarokkal ragadta meg a kapitány karját a könyökénél.
 - Nem ezért kaptad a járandóságodat! - sziszegte rekedten. Lehelete forró volt és bűzhödt; kipál­
lott belőle a tüdejét emésztő rothadás. - Azt ígérted, elpusztítod nekem a bűbájost! Megcsaltál, zsol­
dos!
Steinhardt arca rezzenetlen maradt, ahogy viszonozta a sötét szempár hagymázas tekintetét.
- Megtettem mindent, amit ember tehetett - mondta szenvtelenül. - Öt della Scala feje díszíti a
bástyafokot; és a katonáim fele odaveszett, amíg megszereztem őket.
- Törődöm is vele, hogy hány kutyával kevesebb vonít a falaim alatt! - A harag, a csalódottság, az
élni vágyás emésztő erejű kitörésben robbant ki Ezzelino nagyúr meggyötört testéből. - Az adósom
vagy, zsoldos! Az adósom!
Hirtelen ugató, száraz köhögőgörcs fogta el; inas keze lehullott Steinhardt karjáról. Kétrét gör­
nyedt fektében, és hosszan, harákolva fuldoklott; az arca vérbe borult, ujjai keselyűkarmokként mar­
koltak a derékalj vásznába, kiszaggatták alóla a szalmát. Végre sikerült felköhögnie egy nyálkás, raga­
csos vérgöböt; akkor ernyedten hanyatt fordult, és zihálva, nagy kortyokban nyelni kezdte a levegőt.
Jártányi erő sem maradt aszott tagjaiban.
- Egy szalmazsákon szenvedek ki… a saját mocskomban… - motyogta elfúló hangon, s vonásai
torz grimaszba rándultak össze. - Ezzelino da Romano… a birodalom zászlósura… akinek ezrek ret­
tegték a haragját… akár egy rühes paraszt!…
-. Nem, uram - mondta Steinhardt szenvtelenül. A lámpás fénye szikrázó vérlobot vetett kivont
kardja élén. - Katonaemberhez méltón fogsz elmenni. Ennyivel tartozom neked.
Kérges a lelked, és szíved van a halálhoz…

A kapitány hirtelen, minden átmenet nélkül riadt fel a hideg éjszakában. A mécses halványsárgán
hunyorgott az utazóláda vasveretes födelén; a kanóc alatt alig egy vonalnyi olaj maradt már, lángja
minden pillanatban kilobbanhatott. Ezüstös ködpászmák szivárogtak be a sátornyíláson, s nyirkos ujja­
ikkal a derékalján fekvő alvó felé tapogatóztak.
Steinhardt azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. A levegőt nyálkásnak, tapadósnak érezte
maga körül, hogy a háta is lúdbőrözött tőle; gyomra közepén csomóba gyűlt a savanyú bizsergés, víz­
tiszta nyálat hajtott a szájpadlására, öklendezésre ingerelte. Hatodik érzéke riadót fújt, halálos vesze­
delemre figyelmeztette. Máskor, ha ilyet tapasztalt, rögvest elszállt a szeméből az álom, bármilyen tö­
rődött lett légyen is; azonnal talpon termett, s harcra készen várta az ellenfelet. Most azonban ólomne­
héznek találta a szemhéjait, s ereiben megfáradt, lassú ritmusban lüktetett a vér; irtózatos erőfeszíté­
sébe került, hogy ne süppedjen vissza az alvás bársonypuha, nyugalommal csábító mélységeibe.
Mintha szaracén mákonyt szívott volna, vagy sebláz gyötörné: tagjai elsúlyosbodtak, lélegzete meg­
lassult, agyában lomhán, összefüggéstelenül kavarogtak a gondolatok.
Maga elé képzelte a francia sohasem látott alakját, a szentségtelen fénnyel izzó glóriát a homloka
körül, s a gyűlölet erőt adott neki, hogy felálljon fekhelyéről, és felövezze magát a kardjával. Szellem­
béklyók húzták le karját; láthatatlan gúzsok fonták körül burjánzó repkény gyanánt. Dühösen fölmor­
dult, mint valami haragvó vadállat, s lerázta magáról a kitapinthatatlan kötelékeket.
Látása pillanatok alatt kitisztult, megélesedett. Egy gyors lépéssel a sátor bejáratánál termett, és
oldalvást kilesett az alvó táborra. A kövekkel körberakott tűzhelyeken rőtvörösen izzott a hamvadó pa­
rázs; a fogyó hold kísérteties fénye ezüstbolyhokkal hintette meg a talaj fölött kígyózó párafodrokat. A
katonák takarójukba burkolózva feküdtek a földön, s nyugtalanul mozgolódtak álmukban, mintha li­
dércnyomás gyötörné őket. Az éjjelre állított strázsák közül innen csak az egyiket lehetett látni; er­
nyedten borult egy ökrösszekér otromba kerékabroncsára, alabárdja mellette hevert a gyér füvön.
Steinhardt megnedvesítette az ajkát, előregörnyedt, és óvatosan kiosont a sátrából. Kis híján el­
botlott Georg hason fekvő testében. Féltérdre ereszkedett, és szemügyre vette hűséges emberét.
A zsoldos sértetlen volt, de mélyen aludt. Hosszú barázda mutatta útját a kavicsos földön, ahogy
előbb tántorogva, majd négykézláb, végül hason csúszva próbálta elérni parancsnoka szálláshelyét,
hogy aztán közvetlenül a cél előtt erőt vegyen rajta a delejes álom. Arcát veríték áztatta; szemét gör­
csösen lehunyta, halántékán a bőr mély ráncokat vetett. Steinhardt megkísérelte felrázni, még képen
is ütötte, de hiába.
Halkan elkáromkodta magát, és kiegyenesedett. Mögötte, a sátorban utolsót pislákolt a mécses
sárga lángja, és élesen kirajzolta az ezüstös éjszakában a kapitány körvonalait. Hibát követett el, és rá
is döbbent, de későn.
Egy nyílvessző érkezett szisszenve a sötétből, hold-csillámos barázdát szántott a levegőbe, és át­
járta Steinhardt jobb kézfejét.
A kapitány nem kiáltott, még csak fel sem hördült, csupán az ajkát harapta be keményen. Aki
gyermekkorában hosszan néz a napba, s valami csoda folytán nem veszíti el a szeme világát, azt ké­
sőbb már nem zavarja, ha tükörrel az arcába villantanak; valahogy így volt ő a testi fájdalommal. Bal­
jával sebesült keze csuklójához kapott, és elszorította; közben berogyasztotta térdét, a földre bukott,
és villámsebesen odébb hemperedett a láthatatlan íjász lővonalából. Nehéz, dobbanó lépteket hallotta
sátra mögül; a szeme sarkából látta, hogy egy hórihorgas alak magasodik föl az árnyékból a szekérke­
rékre boruló strázsa mellett. El-jöttek érte.
Térdepelve állapodott meg, jó távol a tűzrakásoktól, Grégoire apát friss sírhantjának takarásában.
A nyílnak szakállas hegye volt; nem tudta kihúzni a sebből. Gyors mozdulattal áttolta hát a kézfején,
amíg a véráztatta hegy teljesen elő nem bukkant a tenyeréből; aztán elharapta a vesszőt, közvetlenül
a tolla alatt, és sietve megszabadult a két részre vált mogyorófaszártól.
Fojtott lihegést hallott az éjszakából; a súlyos léptek sebesen közeledtek. Fölállt, ám mielőtt a
kardja után nyúlhatott volna, öles medvekarok fonták át hátulról, összekulcsolódtak a gyomrán, és bor­
darepesztő szorításba fogták. Forró lehelet csapta meg a fülét; elégedett morranást hallott.
Támadóját emberfeletti erővel áldotta meg a Teremtő; a szőrös karok pillanatok alatt kisajtolták a
levegőt Steinhardt tüdejéből. Szeme káprázni kezdett, színes karikák ugráltak előtte. A hórihorgas
árny hatalmas szökkenésekkel közeledett a társzekér irányából; a holdfény csupasz acélt villantott
meg a kezében. Gyorsan kell cselekednie, ha el akarja kerülni a fenyegető véget.
Csizmája sarkával rátaposott támadója lábujjaira, bal könyökét a bordái közé mélyesztette, a fejét
pedig hátravágta, egyenesen az arcába. A birkózó nemcsak erős volt, hanem szívós is, mint az ösz­
vér; külön-külön egyik ütés sem rendítette volna meg. Együttesen a három azonban már neki is sok
volt; bikamódra felbömbölt kínjában, s szorítása meglazult a kapitány mellkasán. Steinhardt kihasznál­
ta az alkalmat, és kicsusszant lefelé az izmos karok közül; ülepe alig érintette még a földet, máris hát­
ralendítette a lábát a feje fölött, és gyomorszájon találta támadóját. A birkózó levegő után kapkodva
kétrét görnyedt - durva képű, orcatörött haramia volt, ugyanabból a fajtából, amelyikkel a zsoldosok
alig pár hónapja tucatszám díszítették föl a kolostorhoz vezető utat szegélyező fenyőket. Steinhardt
belemarkolt loboncos, őszülő üstökébe, és a földhöz verte vaskos homlokát. Száraz roppanás hallat­
szott; a birkózó rekedten felnyögött, és nem mozdult többé.
A hórihorgas árny egy pillanatra megtorpant, aztán tovább közeledett, ezúttal már jóval elővigyá­
zatosabban. Ahogy megkerülte az egyik tábortüzet, a hűlő parázs visszfénye vörhenyes ragyogásba
vonta az arcát. Szíjas izmú, kötésig meztelen cigány volt, bal fülében aranykarika lógott; homlokára ki­
terjesztett angyalszárnyakat tetováltak. Apró, óvatos léptekkel lopta a távolságot Steinhardt és maga
között, s közben lassan körözött a kezében tartott késsel.
A kapitány fürgén talpon termett, és megropogtatta elgyötört csontjait. Jobb kézfejében izzó fájda­
lom lüktetett; tudta, hogy hamarosan szédülni kezd majd a vérveszteségtől. Világéletében harcos volt,
s nagy gondot fordított rá, hogy megőrizze tartását, de a kor nem kímélte őt sem: hatvankét év alatt iz­
mai megereszkedtek, mozdulatai meglassultak, dereka meg-vastagodott, ízületeibe befészkelte magát
a köszvény. A cigány legalább harminc esztendővel fiatalabb volt nála. Sok tekintetben tehát előnyt él­
vezett, ám számot kellett vetnie azzal, hogy nem szabad megölnie ellen-felét.
Steinhardt nem ringatta magát illúziókba. A rejtőző íjász, aki oly biztos kézzel bocsátotta útjára a-
kézfejét átjáró nyilat, ugyanilyen könnyedén a torkát is átlőhette volna. Mégsem tette; a franciának va­
lami rejtélyes okból élve volt szüksége rá. A nyílvessző, amely használhatatlanná nyomoritotta jobb
karját, azt a célt szolgálta, hogy ne tudhasson hathatósan védekezni.
Az íjász persze súlyos hibát követett el. Steinhardt ugyanis balkezes volt.
A cigány szeme tollvonásnyira szűkült. Meglódult előre, s ugrás közben könnyed, gyors csukló­
mozdulatot tett; az arasznyi penge villanva röppent át a másik markába. Ravasz cselfogás volt ez,
gyakorlott késforgatóra vallott; az áldozatot arról az oldalról éri támadás, amelyikről nem számít rá, s a
siker szinte biztosra vehető.
Csakhogy nem mindegy, hogy az ember rablással, útonállással, kocsmai verekedéssel szerzi a ta­
pasztalatait - vagy a harcmezőn.
Steinhardt kígyósebes mozdulatát, ahogy baljával az övéhez kapott, aligha követhette volna nyo­
mon avatatlan szem. A levegő élesen felsírt, így tiltakozván a beléhasító pengeél ellen. A markolat úgy
forgott a kapitány kérges kezében, hogy éppencsak érintette az ujjait. A kard széles, alulról felfelé tartó
félkörívet írt le, és megakasztotta a cigány lendületét. Közvetlenül az ádámcsutkája fölött találta el,
széthasította az állát, és precízen, az orr vonalában két darabba vágta az arcát. Vér fröccsent; törött
fogak röpködtek szerteszét.
A kapitány fürgén ráfogott a kardmarkolatra, mielőtt még kicsúszott volna a kezéből, és egy gyors
oldallépéssel kitért az elhanyatló test elől. A hórihorgas cigánynak nyikkanni sem maradt ideje; ahogy
előrezuhant, a lendülettől hajtva átbucskázott a fején, kifordította a friss hant földjéből Grégoire atya
sírkeresztjét, és hanyatt fekve elterült a birkózó mellett. Savószín szeme örök döbbenettel meredt az
éjszakába; homlokán a tetovált angyalszárnyakat gyorsan szélesedő vérbarázda szelte ketté.
Steinhardt suhintott egyet a karddal, és kivillantotta fehér ragadozófogait.
- Francia! - kiáltotta nyugodtan. Nem heveskedett; higgadt türelem csendült ki a hangjából, nem
az ádáz düh fortyogása. - Francia! Merre vagy?
 Tudta jól, hogy a sötétség előbb-utóbb válaszolni fog neki.

Ezzelino nagyúr halála után Verona népe megtanulta rettegni Steinhardt nevét.
A zsoldosoknak nem szokásuk, hogy uruk halála után kitartsanak az ügye mellett; az ilyesmi vajmi
kevés fizetséggel kecsegtet, és felbőszítheti a reménybeli kontraktusszerzőket. Mastino della Scala ér­
tetlenül állt a rablóportyák, faludúlások, fegyveres rajtaütések előtt. Többször is próbálkozott, hogy
megbékítse a veszett zsoldosvezért: hajlandó volt megbocsátani rokonai megöletését, titokban még
pénzváltságot is kínált neki Ezzelino kincsesládáiból, ha abbahagyja az eszeveszett fosztogatást, Ste­
inhardt azonban bőrzsákba varrva küldte vissza Veronába a kéretlen előleget és a követek levágott fe­
jét. A nép zúgolódni kezdett Mastino erélytelensége miatt; a rövid emlékezetű polgárok hamar elfeled­
ték az őrgróf jogtiprásait és önkényes adókivetéseit, s vágyakozva emlegették, milyen rend és fegye­
lem uralkodott a városban az ő idejében.
Steinhardt ekkortájt vezetett be egy újfajta szokást. Korábban sohasem zavarták a hajában fész­
kelő tetvek - ezek a jámbor vérszopók a zsoldosélet szerves tartozékai voltak, s ugyancsak finnyásnak
tartották azt a katonát, aki panaszkodott miattuk -, most azonban egyszerre megundorodott tőlük, és
borbélyt fogadott, aki minden vasárnap megnyírta a sátra előtt, és alaposan megsikálta a fejét kénlúg­
gal. A talpasok nem tudták mire vélni ezt a rigolyát, mivel azonban a kapitány gazdag zsákmányra ve­
zette őket, és mit sem veszített a szigorából, vállvonogatva napirendre tértek fölötte.
Két hét múlva egyik bizalmas embere jelentette Steinhardtnak, hogy a borbély inasa az éj leple
alatt kiosont a szemétdombhoz, hosszasan kotorászott rajta, majd ellopta gazdája lovát, és elügetett
Vicenza irányába. Ezenkívül magával vitte a mester minden összegyűjtött pénzét is. A strázsák külö­
nösebb nehézség nélkül elfoghatták volna, ám a kapitány szigorú parancsba adta nekik, hogy hagyják
futni a pernahajdert.
A borbélylegény, a sűrű csalitosokban leselkedő rablókat és az utazás egyéb veszedelmeit sze­
rencsésen elkerülve, eljutott a város falai alá, ahol egy titkos jelszót kiáltott fel a gyilokjárón silbakoló
alabárdosoknak, mire tétovázás nélkül bebocsátották. Ezután felkereste Cangrande della Scalának, a
veronai népkapitány unokaöccsének palotáját, és hosszas megbeszélést folytatott egy titokzatos sze­
méllyel, majd egy degeszre tömött erszénnyel gazdagabban távozott. Feltűnően vidám hangulatban
volt, és rögtön betért egy rosszhírű csapszékbe a Bacchiglione-patak partján, ahol is két kézzel szórta
a pénzt, vesepecsenyét és fűszeres bort rendelt, s feslett nőszemélyek társaságában múlatta az idejét
egészen éjfélig. Ekkor eltávozott az egyik fehércseléddel, hogy az ő szállásán töltse az éjszakát. Mivel
azonban erősen kapatos volt már, útközben belekötött egy ingerlékeny idegenbe, aki a nővel együtt
belökte őt a patakba, és bár a víz ebben az évszakban meglehetősen alacsonyan állt, sajnálatos mó­
don mindketten megfulladtak. A titokzatos idegen egyébként nem volt más, mint Steinhardtnak ama bi­
zonyos közeli embere, akit éppen ezen a napon halaszthatatlan ügyek szólítottak Vicenzába.
Miközben ezek az események zajlottak, a della Scala-palota hátsó traktusának egyik strázsája
igen komoly jellemgyengeségről tett tanúságot, amikor tetemes summa - kétesztendei teljes keresete -
fejében - bebocsátott a cselédbejárón egy fekete ruhás férfiút. Ezért később hóhérbárd alá került,
noha egészen Nápolyig futott a család elől. A fekete ruhás jövevény a palota egyik félreeső lakosztá­
lya felé vette az irányt, és útközben megölt két további strázsát, akik balszerencséjükre megveszteget­
hetetlenek voltak. Célba érvén megállt a vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtó előtt, és tétovázást
színlelve bezörgetett rajta.
- Ki az? - kérdezte odabentről egy ingerült, öreg hang. Tudjátok jól, hogy dolgozom!
- Jacopo vagyok, Messire - felelte az idegen. Nem fáradozott azzal, hogy elváltoztassa a hangját;
tisztában volt vele, hogy a vastag ajtólap amúgy is eléggé eltorzítja. - Az a semmirevaló borbélylegény
megpróbált rászedni minket. Hamis hajszálakat adott kegyelmednek; az igaziakat megtartotta, hogy
még több pénzt csikarjon ki az uraságtól. De mi agyonvertük, és elszedtük tőle mindet.
Bosszús morgolódás hallatszott odabentről, majd reszketeg léptek csosszanása. A kulcs nyikorog­
va fordult el a zárban.
- Mondtam én az úrnak, hogy nem vezet semmi jóra, ha ilyen hitvány akasztófavirágokkal…
Tovább nem jutott, mert Steinhardt teli talppal belerúgott az ajtóba, ami kicsapódott, képen találta
a vén alkimistát, és ledöntötte a lábáról. Aztán belépett a műhelybe, és hátravetette fejéről a csuklyát.
- Jó estét! - mondta. - Ezzelino őrgróf küldött.
Messire Boccanegra kicsi volt, ráncos és töpörödött, mint a pincében felejtett őszi alma. Finom at­
laszselyemből szabott köntöst viselt, ami egészen a combja közepéig visszacsúszott, ahogy vérző or­
ral hevert a kőpadlón, s kilátszott alóla visszeres lába szára. Vaksi keselyűszeme pislogva meredt a
munkáját megzavaró jövevényre.
Az ifjú Steinhardt acélpillantása végigvándorolt a, műhely berendezésén: a perzselő hőséget
árasztó kohón, a hosszúkás asztalokon sorakozó lombikokon, a kenőcsös tégelyeken, a színes folya­
dékokkal telt üvegcséken, a mennyezetről lógó kitömött krokodiluson. Megvetően kiköpött, és széles
mozdulattal elővonta a kardját.
- Remélem, megbékéltél Istennel - szólt csendesen.
Az alkimista torka szakadtából ordítani kezdett, és behemperedett az egyik vaskos munkapad alá.
Steinhardt első csapása az asztallapot érte; üvegszilánkok fröccsentek szerteszét.
- Nincs értelme vonakodni - mondta. - Ezzelino türelmetlenül vár már a pokolban, hogy keblére
ölelhesse ványadt testedet.
Messire Boccanegra hajlott korát meghazudtoló gyorsasággal iszkolt négykézláb a műhely hátulja
felé az asztalok alatt. Közben lócákat, padokat, állványokat bontott fel maga mögött, hogy akadályoz­
za a zsoldost, vért köpködött, és pogányul káromkodott.
Steinhardt félreütött a kardjával egy súlyos bronz asztrolábiumot, ami eget-földet rengető csöröm­
pöléssel zuhant feléje. A fegyver éle mély csorbát ejtett a puha fémen.
- Hasztalan minden - mondta nyugodtan. A kohóban lángoló tűz visszfénye démoni kontúrokat ár­
nyalt viharvert vonásaira.
Az alkimista elérte a hátsó kőfalat, és nehézkesen talpra kászálódott egy elefántcsont asztalka
mellett. Az asztalka lapján az ólomberakások lefelé álló csúcsú ötszöget mintáztak. A pentagram köze­
pén tenyérnyi viaszbáb feküdt, amit vékony fapálcikákkal egy fegyveres zsoldoskapitány képére for­
máztak. Messire Boccanegra úgy csapott le rá, mint éhes ölyv a berekben lapuló nyúlra; csúzos kese­
lyűkezébe ragadta, és diadalmasan felmutatta Steinhardt felé.
- Ne közelíts! - rikoltotta éles fejhangon. - A halálodat tartom az ujjaim között!
Steinhardt zordan elmosolyodott.
… elegendő egy elhullajtott hajszál, egy darabka levágott köröm vagy egy csepp a magból, ami
szerelmes éjszakákon elhagyja testemet…
És ugyan mi lehet hatalmasabb fegyver annál a magnál, amely nem haszontalanul csorran el, ha­
nem szárba szökken egy asszony méhében, gyümölcsöt hoz, új életet nevel?
Az ilyen maggal talán nemcsak egyetlen személyt lehet megrontani, hanem egy csoportot, egy
szervezetet, akár egy egész országot is, amelyet szoros kapcsok fűznek hozzá; amelynek ő a vezető­
je…
Könyörtelen céltudatosság sugárzott Steinhardt tekintetéből, ahogy egy újabb lépést tett a vén al­
kimista felé.
- Te kívántad így! - kiáltotta Messire Boccanegra, és a kohóba hajította a viaszmást.
Nem történt semmi.
A kapitány rosszallón ingatta a fejét, s szabad kezével feltépte mellén az ujjasát. A fekete szövet
alól előbukkantak a fehéren kígyózó, ujjnyi vastag hegek; Mikas nyúzókésének évtizedes nyomai, me­
lyek olyan mélyre martak, hogy nem törölhette el őket az idő.
- Te akarsz varázslatot bűvölni rám, vén korcs? - kérdezte baljós hangon. - Kezed-lábad törheted,
akkor sem árthatsz nekem. Én eleven viaszmás vagyok, amit Perun pogányai készítettek, hogy ron­
tást hozzanak vele a teuton lovagokra…
Messire Boccanegra álla leesett; szeme hitetlenkedve tágra nyílt.
- Az nem lehet… - suttogta rekedten. - Emberi lélek nem űzhet ilyen förtelmes mágiát…
- De igen! - recsegte Steinhardt, és meglódult előre.

Az éjszaka méhéből lépett elő; csizmája tompa koppanásai lecsukódó sírfödelek visszhangját
idézték. Tetőtől talpig feketébe öltözött; felleghajtó köpönyege hullámokat vetve lobogott mögötte a ha­
vasi szélben, szegélye egybeolvadt a tűnő árnyékokkal. Bal karja bénán, sorvadottan lógott az oldala
mellett; jobbjában remekbe készült kardpengét tartott, itáliai mesterkovácsok keze művét. Rezzenetlen
arca sovány volt és márványfehér, már-már luciferi szépségű, s éles kontrasztot alkotott hosszúra nőtt,
hollófekete hajával, amelybe csupán egyetlen ősz tincs vegyült, a halántéka táján. Fakókék szeméből
hideg halál sütött.
Az íjász is felbukkant mögötte, tisztes távolságot tartva. Fegyverét felajzotta, de nem emelte Stein­
hardtra; rettegett volna megfosztani urát a neki járó prédától.
Bomlott kacaj fakadt a kapitány ajkáról, ahogy a fekete mágus elé lépett, s ádázul megsuhogtatta
vér-mocskos pengéjét.
- Itt vagy hát, francia! - süvöltötte. - Lássuk, hogy a kardot is olyan jól forgatod-é, mint a bűbájos
igéket!
A mágus ráemelte fagyos pillantását. Steinhardt egész testében végigborzongott, mintha hidegrá­
zás gyötörné. Emberfölötti hatalom sugárzott ebből a jeges-kék szempárból, a kárhozat biztos ígérete.
Ezüstös gyöngyfénnyel csillogó verítékcseppek ütköztek ki a zsoldos homlokán, de nem hátrált, nem
engedett: nem fordította el a tekintetét.
- Pokolra való a fajtád! - morogta mély torokhangon. - Haltak már meg páran közülük a kezemtől;
és most utánuk küldelek téged is!
 A francia gúnyos félmosolyra húzta vértelen ajkát. Szeme hirtelen éj sötétre vált; átható, fülledt
pézsmaillat lengte körül
- Légy béna! - mondta szenvtelenül. - Légy néma! - Majd: - Légy vak!
Steinhardt arcra borulva feküdt a fekete lovaglócsizmák előtt; reszkető ujjai lassan lehámlottak a
kardmarkolatról.
A mágus lassú, megfontolt léptekkel körülsétálta áldozatát. Mikor megszólalt, a hangja hideg volt
és minden érzelemtől mentes, akár a sarki jég.
- Mersant vagyok, valaha Foix grófja, most Hermész örökségének letéteményese - mondta. Tömö­
ren, szabatosan fűzte szavait; nem cifrázta a beszédét. - A világ kivetett magából, ezért elhatároztam,
hogy hasítok belőle egy darabot, ahol békében élhetek. A bukott barát kolostorát szemeltem ki.
Megállt a kapitány fejénél, és csizmája orrával hanyatt fordította a magatehetetlen testet. A kard­
markolat kicsúszott Steinhardt ernyedt kezéből; szürke acél-szeme fényevesztetten, világtalanul me­
redt az éjszakába.
- Te azonban idejöttél, és kiirtottad az embereimet. Szükségem lett volna rájuk; a domínium nem
létezhet csatlósok nélkül. Úgy döntöttem, hogy a te zsoldosaid átvehetik a helyüket.
A kapitány tekintete kihűlt, megüvegesedett; de valahol a legmélyén mintha felszikrázott volna va­
lami.
- Nem kívánom ingyen a szolgálataidat - folytatta Mersant. - Az ifjúságodat vissza nem adhatom,
de hatalmamban áll, hogy megtagadjam tőled a halált. Neked örök életet kínálok a hűségedért cseré­
be, az embereidnek pedig soha nem látott bőséget, amíg le nem peregnek a napjaik. Ha úgy tartja a
kedvem, aszállyal sújthatom a mezőket, dögvészt bűvölhetek a nyájakra, megmérgezhetem a kutak
vizét; de mindezt megcselekedhetem fordítva is.
Hátralépett, és szorosabbra húzta magán fekete köpönyegét. Arca sápadtan tükrözte vissza a
hold síri fényét a fókaprém gallér fölött.
- Választhatsz a halál és az örök élet között - mondta. - Most feloldalak a varázslatom alól.
Gyors, bonyolult kézmozdulatot tett; finoman ízelt ujjai hegyén apró lidérclángok gyúltak s hunytak
ki egy szemrebbenés alatt. Steinhardt szeme előtt oszladozni kezdett a gyapjúfehér köd; érezte, hogy
tagjaiba lassan visszatér az erő.
- Elfogadod-é az ajánlatomat? - kérdezte Mersant ünnepélyesen.
A kapitány nyöszörögve felült, sebhedett kezét az ölébe húzta, s föléje görnyedt, mintha fájdalom
gyötörné. A hátával takarta balját, amellyel óvatosan tapogatózni kezdett a hideg földön a kardja után.
Mikor rátalált, az ujjai acélos erővel szorultak meg a markolaton; felszökött, akár az elpattanó
rugó, a mágus halálkék szemébe nézett, és azt kiáltotta:
- SOHA!

Mit tudhatta azt a francia, milyen vulkánmély, pokoli gyűlölet izzik Steinhardt megkeseredett szívé­
ben a mágia iránt? Mit tudhatta, hogy aki egyszer megélte a lápvidék borzalmait, akivel Perun szolgái
űzték Isten ellen való praktikáikat, az vagy megtébolyodik, vagy soha többé nem hajtja a fejét mások
járma alá? Mit tudhatta, hogy a kapitány ma este számot adott magának az életéről, és várta - vágyta
- kívánta a halált?
Tévedett hát - ám tévedésének következményei nem érték felkészületlenül.
A míves itáliai penge villanva a magasba lendült, s csengve megakasztotta a halántéka felé sújtó
kardot. Mersant nem megölni akarta a kapitányt - azzal semmit sem ért volna el -, hanem megtörni,
megalázni, alákényszeríteni a maga akaratának. S ha ez az egyik módszerrel nem sikerült, a másikkal
talán igen.
Steinhardt hullámokban rátörő pézsmaillatot várt, lidérclángokat a karcsú ujjak hegyén, a mágus
elfeketülő szeméből feléje lobbanó halált. Meglepődött, amikor a francia ehelyett hanyag mozdulattal
parírozta kardcsapását, halványan elmosolyodott, majd ellentámadásba lendült, olyan légiesen és
könnyedén, mintha nem is egy elsorvadt, megaszott kóró lógna a bal válláról kar gyanánt. Ám a har­
cos ösztön mélyen dolgozott benne; megértette a kihívást, és öblös bömböléssel el is fogadta, ahogy
az ezüstöt ködlő éjszakában harcba szállt ezzel a higanysebes, sápadt démonnal.
Az első pengeváltásnál rájött, hogy a francia mesterien bánik a karddal.
A másodiknál, hogy mindenkit felülmúl, akivel valaha vívott.
A harmadiknál, hogy jobb nála magánál.
Mégsem adta fel a harcot; összeszorította a gát, és szúrt, vágott, hárított, bevetve minden trükköt,
cselfogást, megtévesztő manővert, amit csak hatvankét küzdelmes év alatt alkalma nyílt megtanulni.
Ha a kardforgató elszánja magát a halálra, s szabad folyást enged a lelke legsötétebb bugyraiból feltö­
rő gyűlöletnek, diadalt arathat a hideg, mesteri precizitás fölött - keserű lecke volt ez, amit nem egy le­
gendás vívóbajnok az élete árán tanult meg csupán.
Ezüsttel szisszenő borotvaívek szőtték halálhálójukat az éjszaka bársonyára…
 A francia rést nyitott, de csalfán, hátsó szándékkal; ha ellenfele enged a csábításnak, önmagát
nyársalja föl a kitartott pengére. Steinhardt habozás nélkül előrelépett, néma vicsorral fogadta ép válla
gödrébe a jéghideg acélt; és lesújtott, mielőtt még a jobbja érzéktelenné vált volna, mit sem törődve
azzal, hogy a lapockája belső oldalán megcsikorduló kardhegy a kín lángvillámait küldi szét öreg tes­
tében.
Hibátlan vágás volt; minden más ellenfélnek a fejét vette volna. A mágus azonban gondolatnál is
sebesebben reagált a fenyegető veszélyre; eleresztette fegyvere markolatát, s hátravetette magát,
hogy elkerülje az ezüstszárnyakon suhogó halált. Steinhardt kardja így csak a homlokát hasította fel
csontig, mielőtt kihullott volna gazdája elernyedő ujjai közül; a márványfehér démonarcon langyosan
vöröslő seb nyílt harántirányban, megbontva-meggyalázva sápadt szimmetriáját.
A kapitány hasmánt zuhant a földre, s kis híján elájult, amikor az itáliai penge, a talajnak ütközvén,
kifordult testéből; bordák roppantak, ziháló tüdejét nyirkos melegség öntötte el. Hörögve, fogcsikorgat­
va küzdött az öntudatáért, s mint oly sok más csatában, végül most is ő maradt felül. Jobb karját moz­
dítani sem bírta, így hát a másikat, a balt rántotta maga alá támasztékul; aztán fölemelte azt a mázsás
kőkoloncot, ami valahogyan a feje helyére került.
A mágus hajlott háttal állt, ép kezét a homlokára szorítva. Nyúlánk ujjai között skarlátvörös fonás
fakadt; élete vére meleg lüktetéssel patakzott elő a réseken, átáztatta selyemujjasa fekete kézelőjét, s
kövér cseppekben hullott a szomjas földre. A karcsú, éteri alak bizonytalanul megingott, mintha szé­
dülne. Steinhardt csak nézte, nézte - aztán gonosz diadal lobbant a szívében, mert hirtelen megmásít­
hatatlan bizonyossággal ráébredt: ez a híg vizű fonás soha többé nem fog elapadni.
Köhögnie kellett; émelyítően sós ízt érzett a szája hátuljában.
- Vendéget vár a Sátán! - harákolta rekedten.
Mersant kihúzta magát; a bőven folyó vér elöntötte keskeny vonású arcát, s a holdvilág fakó de­
rengésében úgy tűnt, mintha bíborvörös maszkot viselne.
- Kapja hát meg a jussát! - szólt szenvtelenül.
Fekete láng lobbant nyomorék bal kezében. Az íjász, aki mindeddig tétlen szemlélője volt az éj­
szakai párviadalnak, s rémülettől elkerekedő szemmel figyelte ura sebesülését, elfúló hangon felnyö­
gött, a torkához kapott; a következő pillanatban holtan bukott a földre, mintha villámcsapás sújtotta
volna le, ernyedt ujjai közül pendülve hullott ki a fegyver.
A francia homlokán vöröslő hasíték mohón szippantotta vissza magába az elcsorgatott vért. A seb­
szájak egymásra zárultak, kívülről összeforrtak; a gyógyulás tökéletes volt, még csak heg sem maradt
utánuk.
A zsákmánya mellől elvert farkas üvölthet úgy, hosszan és kurrogón, ahogy Steinhardt tette ekkor;
de nem roppant össze a csalódás súlya alatt. Ajkába harapott, s átlőtt jobbjával az itáliai kard után
nyúlt; a törött kézközépcsontok fűrészes éle felszaggatta tenyerében az izmokat, ahogy az ujjai kínlód­
va összezárultak a markolaton. Valamennyi élőlény közül csupán a civilizált ember képes arra, hogy
elismerje vereségét, és fejet hajtson a sors akarata előtt; ám a kapitányról ezekben a pillanatokban le­
mállott minden civilizációs máz, s újra a vad szemű, pőre kisgyermek volt a balti lápvidékben, amint az
ölés ösztönének vak erejével mélyeszti fogait kínzója csuklójába. Lelke mélyén rég elfeledett barlang­
lakó ősök harcba hívó ordítása visszhangzott.
A francia sebesen odalépett hozzá, és kirúgta a kezéből a kardot. Aztán féltérdre ereszkedett előt­
te, belemarkolt drótszálú, őszülő hajába, és hátrafeszítette a fejét, hogy farkasszemet nézhessen vele.
Fakókék tekintetében különös kifejezés derengett; halvány derű, elismerés, megértés - és egyfajta
tisztelet.
- Rosszul beszéltem hozzád az imént - mondta halkan. - Legyőztél; az adósod vagyok.
Steinhardt, aki eddig morogva küszködött a hajába markoló acélujjakkal, most hirtelen egész tes­
tében megfeszült, pillantása kitisztult. A mágus szavai ismerős húrokat pendítettek meg lelkében.
- Szükségem van rád, kapitány; szükségem van a tüzedre, a győlöletedre, az erődre, amely a ha­
lál igenléséből fakad - folytatta Mersant. - Szörnyeteg vagy; s én esélyt kínálok ennek a szörnyeteg­
nek, hogy bosszút álljon a satnya világon, amely erőtlen hozzá, hogy befogadja és saját részévé te­
gye. A mulandóság bajnokává emelhetlek.
Delejes fagylángok gyúltak hideg szemében.
- Sokan vannak még hozzám hasonlók, de én vagyok Hermész egyetlen igaz örököse. Nem tűröm
birodalmamban a korcsokat: pusztulniuk kell, mind egy szálig. Fegyverforgató karom lehetnél, a béna
tag helyett, amellyel a tiltott tudás árát fizettem meg.
- Mivégre? - préselte ki vérző tüdejéből a szót a kapitány.
- Megtanítom szenvedni a világot - suttogta Mersant. Forró leheletének bódító pézsmaillata volt. -
Káoszt hozok a koronás fők országaira, és megtöröm az egyház hatalmát a lelkek felett. Es ha egy­
szer, hosszú-hosszú idő múlva, elérkezik az órám, előtte még tanúja leszek, hogy a romokból kiemel­
kedik egy új, egy magasztosabb rend…
 - A te császárságod? - zihálta Steinhardt megvetően. - A Sátán földi helytartójáé?
A francia tekintete szomorú volt; lemondás sugárzott belőle és valami végtelen, felfoghatatlan ke­
serűség.
- Egy más világot akarok teremteni, amelyben nem születhetnek többé olyan fenevadak, mint te
meg én - mondta halkan. - Ahol az emberek, ha szükségét érzik, szabad akaratukból választhatják
maguknak a kárhozatot…
Mikas nyúzókése izzott föl fehérem Steinhardt szeme előtt; Perun nádkoronás bálványát látta a
lápi szentélyben, halálba induló apját a kardtestvérek karéjában, a szalmazsákján hörgő Ezzelinót.
A pokol kénköves forgószelét, amely mind elsodorja a lelket tipró sok gyalázatot, és magával ra­
gadja a feledés legsötétebb bugyrába…
A döntés joga a tiéd, visszhangoztak elméjében az apja szavai. Senki nem veheti el tőled…
Elvicsorodott, akár a kiéhezett csikasz.
- Legyen hát! - recsegte.
 6.
A VARÁZSKÖNYV
A tomboló vihar egybeszakadó esőfüggönnyel terítette be a hegyek között megbúvó alpesi kolos­
tort. A zegzugos szurdokokból és szakadékokból elősüvöltő szél dühöngve-bömbölve ostromolta a
sziklás ormokat, s hullámokban kergette a rücskös szirtfalaknak a jéghideg esővizet. Mintha a
mennyek gátjai szakadtak volna át messze odafönt, a felhők magasában. A félelmetes égiháborúhoz
az eget-földet reszkettető villámcsapások szolgáltatták a taktust, melyek kurta pillanatokra vibráló
visszfénybe vonták a délidőben is estéli homályba burkolózó havasok éles kontúrjait.
A kolostor nagytornya szürkén és mogorván állta az elemek rázúduló haragját. Sokat tapasztalt,
századokban megfáradt épület volt, kijutott neki jóból, rosszból egyaránt. Valaha rég Matild nagy­
asszony adta parancsba az építését, a kevély toszkán őrgrófnő; aki fanatikus tűzzel a szemében fo­
gadta a mezítláb, vezeklőingben elébe járuló Henrik császár megalázkodását, mint a pápa rangban
legelső vazallusa. Előbb barna csuhás bencés barátok lakták, akik a napfényes Itáliából vonultak
imádkozni és munkálkodni a zord hegyek közé, ám az ő életerejüket megapasztotta a barátságtalan
klíma, a csontig ható szelek és a telente beköszöntő fogcsikorgató fagy. Számuk lassan fogyatkozás­
nak indult, s egy szép napon, nem sokkal az azévi olvadás beállta után, a hűbéres járandóságukkal a
kolostorba zarándokló parasztok holtan találták az: utolsó kettőt közülük a kápolnában; ajkuk hátbor­
zongató vigyorba dermedt, arcuk szederjes-kék színekben játszott, s a testük kopogósan kemény volt,
akár a szikkadott fa.
A pápa egy kegyvesztett gorzei szerzetest nevezett ki apát úrnak, s szigorúan meghagyta neki,
hogy azonnal keljen útra új otthonába, ő azonban nem kért a megtiszteltetésből, s addig húzta-halasz­
totta az indulást, míg a helyzet mindenki általános megelégedésére meg nem oldódott. A szaracénok
ekkoriban morzsolták fel végérvényesen a szentföldi keresztes államok utolsó maradékát is, s a hon­
talanná vált Karmel-hegyi barátok az apostoli szék elé járultak, hogy kegyeskedjen nekik valami zugot
kijelölni Európában, ahol letelepedhetnek. A karmeliták nem örvendtek túl jó hírnévnek magasabb egy­
házi körökben, mivel kolduló rend létükre alapításukat követően rövid idő alatt mérhetetlen vagyont
halmoztak föl, és konok nyakassággal megtagadták, hogy ferences és dominikánus test-véreikhez ha­
sonlóan - kivegyék részüket a szent inkvizíció üdvös munkálkodásából. Így hát amikor száműzetésbe
kényszerültek, a legromosabb és legelhanyagoltabb kolostorok jutottak nekik, ahol csak az izomsza­
kasztó robotnak lehettek bőviben, a javadalmaknak már korántsem; s éltető elemétől, a városok és
egyetemek nyüzsgésétől elszakítván a rend csakhamar hanyatlásnak indult.
A gazdag déli lapályokon a minden földi jóban dúskáló egyházfejedelmek nem sokat törődtek vele,
hogy él-e, hal-e ez a jelentéktelen hegyvidéki kolostor; pedig talán üdvösebb lett volna részükről, ha
több gondot fordítanak az ügyeire - megkímélhették volna magukat az elkövetkezendő évek lidércnyo­
másaitól…
Grégoire apát gyilkosa és örököse a komor, barlang-homályos refektóriumban állt, és kifürkészhe­
tetlen tekintettel szemlélte az odakint dühöngő ítéletidőt. Az ablaknyílás födetlen hasítékán becsapó
esővíz finom párává porlott a kőpárkányon, átnedvesítette hollófekete haját, s ezüstösen csillogó
szemcsékben telepedett sápadt, hosszúkás arcára. Karóvá száradt bal karja magatehetetlenül lógott
az oldala mellett; jobbjában talpas aranyserleget tartott, s most lassú mozdulattal az ajkához emelte.
Fűszeres vörösbor volt benne, nehéz zamatú, már-már olajosan sűrű; talán saját híg vérét vélte feldú­
sítani vele. Az efféle italt forralni szokás télvíz idején, hogy megmelengesse a testet, s erőt öntsön az
elgémberedett tagokba; ő azonban mindig jéghidegen itta, még havat is hordatott belé a sziklás lejtők­
ről.
Villámcsapás hasította keresztbe az eget tompa dörejjel, pengeéles árnyékokat villantva fel a ko­
lostor új urának márványarcán.
- Miért nem bűvölöd el innen a vihart? - kérdezte egy mogorva, pincemély hang a terem belsejé­
ből. - Hatalmadban állna, vagy nem?
Keskeny mosoly fodrozta Mersant le Sinistre ajkát, ahogy lassan hátat fordított az ablakrésnek,
hogy szembenézzen az egyetlen teremtett lélekkel, akitől valaha is kért valamit.
Steinhardt rosszkedvűen üldögélt a néptelen padsorok közt, fekete mókusprémmel szegett menté­
jét fázósan összehúzta széles vállán. Zömök, tagbaszakadt férfi volt, sebhelyes képű, vasszürke hajú;
a kolostor fénykorában ugyancsak kirítt volna az ájtatosságra gyülekező barátok közül. Bütykös mar­
kában fedeles ónkupát szorongatott, amelyben fél meszely karcos, gégemaró rozspálinka lötyögött,
bőven elegendő ahhoz, hogy egy harminc évvel fiatalabb férfit az eszméletlenségig lerészegítsen.
Steinhardtnak azonban legfeljebb a leheletét büdösítette meg az erős ital, az elméje sohasem borult el
tőle; a jólesőn bizsergető melegnek viszont nagyon is szükségét látták öreg csontjai. A refektórium
roppant tűzhelyének bendőjében csupán egy halom hamu hirdette a pattogó lángok letűnt emlékét.
- Kérdeztem valamit! - mordult fel ingerülten a kapitány. - Garabonciás volnál vagy mi a pokol. Ak­
kor meg miért kell tűrnünk ezt az ítéletidőt?
 Mersant megforgatta hosszú ujjai között a filigrandíszes aranykelyhet.
- A mágia nem játékszer - mondta halkan. - Okos ember csak akkor folyamodik hozzá, ha feltétle­
nül muszáj. Nem bonthatom meg múló szeszélyből a természet egyensúlyát, csak mert te kényelmet­
lenül érzed magad.
- Kényelmetlenül? horkant fel Steinhardt méltatlankodva. - Ember, majd megvesz az Isten hidege!
- Mozogj. Járkálj. Csapkodj a karoddal - tanácsolta neki Mersant, s fakókék szemében halvány
derű bujkált. - Minek használjak varázserőt, ahol a köznapos módszerek éppúgy beválnak?
A kapitány olyan pillantással mérte végig, mintha valami különösképp undorító varangyfajzat len­
ne, aztán vaskos hüvelykujjával felcsapta az ónkupa fedelét, és egy hajtásra fenékig ürítette. Vérvörös
pír futotta el viharvert képét, egész a nyaka tövéig; könny szökött a szemébe, és egy pillanatra elakadt
a lélegzete. Aztán földöntúli vigyor terült szét az arcán, mintha legalábbis az angyalok harsonái zenge­
nének a fúlébe; rekedten krákogva tette le a kupáját, és elégedetten felsóhajtott.
- Ez is egyfajta megoldás - bólintott a hitehagyott. - Gyanítom azonban, hogy kevésbé tartós a ha­
tása.
Steinhardt bosszúsan legyintett.
- Ejh, mit tudhatnak a magadféle úri kurafiak az igazi italokról? Csak üldögéltek a harmatgyenge
borocskátok mellett, holdkóros trubadúrdalokat hallgattok hozzá, és ha a fejetekbe száll a szesz,
csecsszopók módjára bőgtök egy fehérnép szoknyája után!
- Maradjunk inkább az érző női kebelnél, te barbár germán! - igazította ki Mersant. - Bár nagy­
apám, az Oroszlán valószínűleg kardot rántana rád, ha hallaná, miket fecsegsz itt össze a rendjebéli­
ekről.
- És a tulajdon apám szintúgy - sóhajtotta a kapitány. - Csupánhogy mi élünk, ők pedig nem; szó
ne illesse hát a holtakat!
- Ellenkezőleg; illesse csak! - szólt a hitehagyott, s tekintete hirtelen elkomolyodott.
Steinhardt azonnal teljesen éberré vált; ravasz-ráncok jelentek meg a szája sarkában.
- Gondolhattam volna, hogy nem dőre fecsegésre hívsz - mondta halkan. - Jó okod volt rá, úgy-e,
hogy ebben az istenverte kutya időben idáig rángass a kantonokból?
- Úgy van. - Mersant újra az ablak hasítéka felé fordult, szembe a kintről besüvítő hideggel; a bor­
ral telt serleget lazán, csípőmagasságban tartotta maga előtt. Hollóhaja fekete glória gyanánt lobogta
körül sápadt arcát. - Mit tudsz a rendemről, zsoldos?
A kapitány hegyeset köpött a terem kőpadlatára.
- Többet, mint kedvem szerint való lenne - felelte kedvetlenül. - Varázslók vagytok, pokoligézők,
valami pogány istenség örökösei. A világtól elvonulva éltek, rejtőző domíniumokban, mint ez itt. Halált
és pusztulást olvastok ellenségeitekre, de a barátaitok jutalmazásával nem törődtök, mert nincsenek
barátaitok. Aki ismeri a fajtátokat, retteg tőletek. - Szürke acélszeme résnyire szűkült. - Jól válaszol­
tam, francia?
- Tartalmilag igen; grammatikailag helyesbítésre szorulsz. Vagy a jelen időt használtad rosszul,
vagy a többes számot. - A hitehagyott lassan belekortyolt a borába. - Egyedül maradtam, zsoldos;
ezen a világon nincsenek már hozzám mérhetők. A mágusok nemzetsége kiveszett Európából.
- Dögvész rájuk és kárhozat! - morogta Steinhardt. - Mit törődsz vele, francia? Így legalább terád
hagyományozták minden hatalmukat!
Mersant sarkon fordult, és kimért léptekkel a kapitány előtt húzódó padhoz sétált. Amennyire lehe­
tett, kényelembe helyezte magát a gyalulatlan fenyődeszkákon,, s italát letette az imádkozáshoz hasz­
nált térd-támaszra.
- Bárcsak így lenne! - mondta. - De sajnos más a helyzet.
Steinhardt dideregve összébb húzta magán a prémszegélyes mentét. A pálinka hatása múlóban
volt.
- Beszélj! - vakkantotta kurtán.
- A mágusok varázsereje az írott hagyományból táplálkozik. - A hitehagyott fakókék tekintetébe kü­
lönös, messzerévedő kifejezés költözött. - A rend mesterei hosszú évszázadokon keresztül vaskos fó­
liánsokba fektették a titkos tudást, hogy átörökítsék utódaikra a tapasztalataikat. Bűvigék, ráolvasások,
misztikus ábrák gyűjteményei ezek a könyvek; segítenek eltájékozódni a Művészet ezerfelé ágazó ös­
vényei között. A tanítványnak, ha mentora nyomdokaiba akar lépni, a fél életét rá kell szánnia a tanul­
mányozásukra. - Tűnődve végigsimított borotvált állán. - Én bizonyos értelemben még csupán varázs­
inas vagyok, zsoldos. Meglehet, a legjobb a valaha születettek közül, de akkor is csak varázsinas.
Amit tudok, azt hallomásból tanultam, vagy laikus fővel, morzsánként szedtem össze, mielőtt Hermész
adeptusai közé fogadtak volna. És ezen nem változtatott a beavatás rítusa sem; hiszen rögtön utána
enkezemmel öltem meg a mesteremét.
- Legalább egy gazemberrel kevesebb rohasztja a levegőt - vont vállat a kapitány bosszúsan. -
Mire akarsz kilyukadni, francia?
 Mersant mintha meg se hallotta volna a közbeszólást.
- A páriáktól nincs félnivalóm. A fejedelmi udvarokban az alkimisták lóhúgyot és emberi ürüléket
párolnak a retortáikban, így akarják összekotyvasztani a Bölcsek Kövét. A falusi boszorkányok eszelős
vénasszonyok, akik lemészárolt csecsemők zsírjából főznek maguknak. repülőkenőcsöt. A szláv sá­
mánokat, akik elrabolták tőled a gyermekkorod, egy elkorcsosult démon szolgálatába kényszerítette a
vak kétségbeesés. Alsóbbrendű lények, alsóbbrendű vágyakkal; mindannyian a saját külön magán­
pokluk foglyai. Fölöttük állok, és előbb-utóbb az írmagjukat is kipusztítom ebből a világból. Ám az igazi
céljaim valóra váltásához ez nem elég; többre van szükségem.
- Az atyamestereid varázskönyveire? - kérdezte Steinhardt megvetően. - Hamuvá porladt vala­
mennyi; a Szent Hivatal lángjai nem kímélték őket.
- Nem valamennyi. Egyet magam égettem el Nevers városában, miután a tartalmát az emlékeze­
tembe véstem. Tudományom java része ebből való.
A kapitány a homlokát ráncolta.
- És miért égetted el, ha ilyen nagy hasznát láttad?
- Hontalan földönfutó voltam akkor, akinek se otthona, se társai. Flamel naplója csak veszélyt je­
lentett volna rám. Idővel, ha lesz rá egy szabad évszakom, majd újra pergamenre vetem, emlékezet­
ből.
- Kezdem már érteni, hová vezetnek a gondolataid. - Steinhardt roppant öklére támasztotta az ál­
lát. - Ahol egy volt, ott több is lehet. Az őseidet elpusztította az egyház; de az örökségük drágább volt
nekik az életüknél, ezért gondosabban óvták.
- Habent sua fata libelli - bólintott Mersant, ügyet sem vetve a latin szót nem értő kapitány rosszal­
ló fintorára. - Mi grimoire-oknak hívjuk ezeket a könyveket. Sok közülük a máglya üszkén hamvadt el,
s velük együtt ment veszendőbe a bennük őrzött, kincset érő tudás. Másokat megmentett az emberi
kapzsiság démona; avatatlan kezek vették őket magukhoz, hátha megcsapolhatják a hatalmukat. Ez
persze hiú remény, de az ember olyan állatfajta, amelynek lelkéből nem lehet kiölni a bizakodást.
Megint másokat - s hitem szerint ezek a legszámosabbak - a domíniumok mágusai rejtettek el, amikor
megérezték a vesztüket. Némelyekre tán rátaláltak azóta a kincsvadászok, a többség azonban máig
felfedezetlenül lappang, az ősi hagyomány átvállalójára várva.
- Hány ilyen könyv lehet Európában? - kérdezte Steinhardt tűnődve.
A hitehagyott vállat vont.
- Talán ötven, talán száz, egyesek több példányban. Az outrémeri domíniumok grimoire-jai minden
bizonnyal a szaracénok kezére jutottak; nekik is megvannak a saját mágusaik, bár ők nem a Három­
szor Nagy Hermészhez, hanem Salamon királyhoz vezetik vissza az örökségüket. Egyes könyveket a
Biblia addendumainak álcáztunk; szentesítést persze nem nyertek ezáltal, bizonyos fokú védettséget
azonban igen. Ezek akár a keresztény kolostorok bibliotékáiban is rejtőzhetnek; a jámbor barátoknak
fogalmuk sincs róla, miféle írásokat másolnak verejtékes munkával. Gyanítom, sok grimoire-t őrizhet­
nek a zsidók is - köztudott, milyen értéket tulajdonítanak az ősi iratoknak -, mások pedig az ispotályos
rendre szállhattak, amikor a zsarnok Fülöp feloszlatta a templomos lovagokat. A leghatalmasabbak
azonban mindmáig rejtve maradtak: kulcsok és pecsétek védik őket, béklyóba vert szolgák, akiket
csak titkos igékkel lehet megzabolázni.
Steinhardt megborzongott, és nem csupán a hidegtől.
- Nincs ínyemre nekem az ilyesmi - dörmögte kedvetlenül. - Ezeket a könyveket nyilván a rended
nagyjai rejtették el hajdanán; te pedig az imént egyszerű varázsinasnak nevezted magad. Javíts ki
nyugodtan, ha rosszul fűzöm a gondolataimat, de én ebből azt sejdítem, hogy ha a közelükbe merész­
kednénk, ugyanolyan veszedelmeknek tennénk ki magunkat, mint bármely közönséges halandó.
Mersant aprót biccentett.
- Katonaészjárás - mondta. - Gyakorlatias és földközeli; visszahúz a fellegekből. Folytasd csak;
szükségem van a meglátásaidra.
A kapitány töprengve dörzsölgette barázdált homlokát.
- Ötven vagy száz különböző célpont, egész Európában szerteszórva - morfondírozott. - Túl sok;
megosztja és szétforgácsolja a rendelkezésünkre álló erőket.
- Van időnk - jegyezte meg a hitehagyott.
- Hiszed te, francia! - Steinhardt határozottan megrázta a fejét. - Abszolút fogalmakban gondol­
kodsz, és ez hátrányodra válhat. Ezekben a feladatokban személyesen kellene eljárnunk, vagy neked,
vagy nekem, vagy kettőnknek együtt. Külső ágensekben nem bízhatunk, a mi embereink pedig híján
vannak a szükséges képességeknek. El mernéd például nyugodt lélekkel küldeni egy ilyen grimoire
visszaszerzésére a Latort?
Mersant szótlanul nemet intett a fejével.
- Ebből az következik, hogy mindennek magunknak kell utánajárnunk. Átokette nyomozómunka
ez, amely rengeteg időt vesz igénybe. Márpedig a domínium biztonságát úgyszólván kizárólag a mi je­
lenlétünk garantálja.
- És a zsoldosaid? - ráncolta a homlokát Mersant.
- Megállapodtunk benne, hogy nem lenne bölcs dolog idevezényelni őket. A kolostort a te egy
szem maradék embereden kívül csak a környékbeli falusiak védik, akiket megbabonáztál. Ha az inkvi­
zíció a nyomodra bukkan - amire jó esély van, hiszen Lombardi bíboros alig tíz mérföldre innen lelte
halálát a te kezedtől -, alig hinném, hogy két-három napnál tovább kitartanának.
- Alábecsülöd a bűbáj hatalmát.
- Ez nem varázserő kérdése, hanem fegyverzeté és harci kiképzésé. Nincs az a fanatizált csőcse­
lék, amely a siker reményében szállhatna csatába az ispotályos lovagokkal vagy egy tapasztalt con­
dottieri seregével. A Lator talán alkalmas volt egy hegyi rablóbanda vezetésére, de mitévő lesz, ha ost­
rom alá veszik a domíniumot? Onagereket és ballisztákat fognak hozni, hétpróbás aknászokat, akik
aláássák a támfalakat, és megmérgezik a kút vizét.
- Mire megtehetnék, már ideérnének a te embereid is - mondta a hitehagyott.
- Ha magam vezetem őket, igen; másként aligha. - A kapitány elkapta Mersant pillantását, és elvi­
gyorodott. - Nem, nem kell aggódnod; ha valamit utasításba adok nekik, azt úgy tekintik, mint Mózes
népe a tízparancsolatot. Késedelem nélkül fegyverbe állanának, és elindulnának a domínium felmen­
tésére. Csakhogy jártak már itt egyszer az apát úr bukása óta; és a félelem, amit akkor megízleltek,
béklyót vetne a lépteikre, melyet egyedül én tudok feloldani. Ha nem személyesen állok az élükre, ké­
sőn érkeznének.
- Mit javasolsz hát? - kérdezte Mersant.
- Szerintem előbb a domíniumot kell megerősíteni. Hadinépet toborozni; szolgákat nevelni; pénzt
szerezni. A pokolravaló irományaid várhatnak.
- Bár úgy lenne! - A finoman ízelt ujjak a sápadt halánték táján kalandoztak, szórakozottan játsza­
doztak az ősz hajtinccsel. - Ennek a domíniumnak én vagyok a lelke, a szíve: a lényege. Nélkülem
semmivé lesz; velem a hatalom magasába emelkedik. Egy a sorsunk. Csak akkor gyarapodhat, ha én
is azt teszem; és együtt tespedünk el, ha tétlen maradok. Nem fogad-hatom meg a tanácsodat, zsol­
dos.
Steinhardt vállat vont.
- Szíved joga. De nem okolhatsz engem a bukásodért.
- Van még egy megoldás - suttogta Mersant, s szeme hasítéka késpengényivé keskenyült. - Be­
szélnem kell a régi mesterekkel…
A kapitány arca elborult; lassan megnedvesítette az ajkát, de nem szólt.
- Föltárom előttük a rend szorult helyzetét, és a segítségükért folyamodom - folytatta a hitehagyott
elgondolkodva. - Látni fogják, hogy igazat beszélek; és megmondják nekem, hová rejtették el a grimoi­
reokat. A küszöbön túlról nem oldhatják föl a hajdan tett kötéseket; de azt elmagyarázhatják nekem,
hogyan foghatok ki rajtuk. Nem kell kutatni, nyomozni, fáradozni; egyszerűen elmegyünk a tiltott köny­
vekért, és birtokba vesszük őket…
- Képes vagy erre? - kérdezte Steinhardt szárazon.
Mersant összerezzent, mintha álomból riadt volna.
- Hogy szót fogok-e érteni a mesterekkel? - kérdezte. - Talán. Nem közönséges lelkek ők: emésztő
tűz süt belőlük, vének és gőgösek. Sokan megkeseredtek közülük, és még többen megtébolyodtak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik-másik nem próbál majd magával rántani az örök kárhozat­
ba. De azt hiszem, elbírok velük.
- Nem így értettem - morogta borús képpel a kapitány. - Szót csak azzal válthatsz, aki elibéd járul.
- Vagy úgy! - Fakó mosoly futott át a hitehagyott arcán. - Amikor Moncrif mesterrel a Pireneusok­
ban számba vettük a rend legősibb hagyatékát, találtunk egy féregrágta könyvlajstromot, amelyben
említés esett egy nagyhírű grimoire-ról. Úgy tartják, Orpheusz írta még az ősidőkben, miután vissza­
tért az alvilágból, és valójában ez volt a bűne, amiért a pogány istenek elevenen tépették szét őt a me­
nádokkal. Ezt a könyvet használta az endori boszorkány, amikor megidézte Saulnak Sámuel szelle­
mét. Az eredeti példány a Thanatikon címet viselte; ezt már akkor is az elveszett iratok között tartottuk
számon, amikor Caesar Róma ellen vezette a légióit. Készültek azonban belőle másolatok, és ezek
közül néhány átvészelte a korok viharait. A latin átiratot Liber tenebris néven emlegették, és több fordí­
tásnak is alapul szolgált az ezredforduló táján. A könyvet azén nyelvemen La téte noir-nak hívják, a ti­
éden pedig Totenzwangnak.
- Lenyűgöző - mondta Steinhardt mogorván. - És miféle dögvészes pogányságot kell művelni hoz­
zá, hogy a holtak szellemei megjelenjenek neked?
- Aligha szolgálna javadra, ha részletezném - mosolyodott el hűvösen Mersant. - Nem foglak azzal
terhelni, hogy részt vegyél a szertartásokon. Többet kockáztatnál az életednél.
A kapitány bosszúsan felhorkant.
- Eszem ágában sincs belefolyni a sötét mesterkedéseidbe! - mondta. - Fölteszem, inkább a po­
kolbűzös könyved megszerzésében számítasz rám.
- Úgy van! - bólintott a hitehagyott nyugodtan, és amennyire tehette, hátradőlt a hitvány imapadon.
Ép keze a borral félig telt aranyserleg után nyúlt. - A rendnek még fénykorában is kevés nigromanta
beavatottja volt; a Művészetnek ez az ága különösen baljós veszedelmekkel terhes. Ezek a mesterek
általában egymás társaságát keresték; a többiek nem szívesen közösködtek velük. Az utolsó nigro­
manta domínium, amelyről tudomásom van, Észak-Itáliában volt, a Pó síkságán. Az ő könyvtárukat
vette számba az a bizonyos lajstrom, amit Moncrif mesterrel találtunk.
- Tovább! - Steinhardt türelmetlen mozdulatot tett a kezével.
- Itália mindig is azok közé a területek közé tartozott, ahol a rendünk nehézségekkel küszködött -
folytatta Mersant. - Azt hiszem, itt vette kezdetét a hanyatlás. A domíniumok túl közel estek Szent Pé­
ter sírjához, és ahogy a názáreti hatalma erősödött, úgy gyengült a miénk. Ráadásul kevés volt a vad
vidék, a félreeső hely, ahol a mesterek feltűnés nélkül meghúzódhattak. Julianus Apostata halála óta
állandó üldöztetést szenvedtek, és nem tudtak hová visszavonulni, hacsak ide, az Alpokba nem. - A hi­
tehagyott lassan belekortyolt jéghideg borába. - A nigromanták székhelye eredetileg Ravenna környé­
kén volt, de miután Charlemagne leverte a longobárd hercegeket, mind északabbra kényszerültek.
Amikor utoljára hírt kaptunk róluk; jogtudós collegiumnak álcázták magukat Milánó városában, és a
Credenza védelmét élvezték. - Az üres serleg talpa koppanva állapodott meg a térdtámaszon. - Ennek
már jó hetven éve.
- Milánó… - A kapitány töprengve ráncolta bozontos szemöldökét. - Vannak kapcsolataim
arrafelé…
- Magam is ebben reménykedtem - felelte Mersant mosolyogva.

Az északolasz táj teljes pompájában tündöklött az őszi napsütésben. Harmatos fű zöldellt a lankás
ívű dombhátakon; a szélvédett hajlatokban árnyas ligetekbe csoportosuló gyümölcsfák tarka virágdíszt
viseltek; a távolból patakcsobogás hallatszott, s a levegő a fennen viruló élet mámoros-dús illatával
volt terhes. Még a lovak is jobb kedvre derültek, hogy odahagyhatták az Alpok sivár bérceit ezért az
idilli vidékért, s a sziklás meredélyek között süvöltő szélvihart az alföld langy szellőjére cserélhették:
Mersant kecses hókája könnyed tánclépésekkel szökellt a kövér pázsiton, Steinhardt szürke csődöre
pedig elégedett horkantgatásokkal szolgáltatta neki a talpalávalót. Vígak és önfeledtek voltak, az okta­
lan állatok egyszerű, bölcs ösztönével; orrlikaik tágra nyílva szippantották be a szirmaikat bontogató
virágok zsongító illatát, mely kiűzte kurta emlékezetükből a hegyi kolostor köveiből áradó halálbűzt, a
nyirkos-fagyos földben fészkelő dohszagot.
Csak egyvalahonnan nem tágított a messzi havasok dermesztő hidege: a hitehagyott fakó tekinte­
téből, ahogy éberen fürkészte a környező dombvidéket.
- Figyelnek minket - szólalt meg nyugodtan, és lassú poroszkálásra fogta a zabla ellen berzenke­
dő lovát.
- Csodálnám is, ha nem tennék. - Steinhardt a hókához igazította hátasa lépteit. Maratott mintás
mellvértet és acélsisakot viselt, tapasztalt vándor módjára, aki számol az utazás veszedelmeivel. - En­
nek a birtoknak az ura gazdag ember, és gyűlölet övezi nevét. Sokan látnák szívesen, ha élete lángja
kilobbanna.
- Hogyan ismerted meg? - kérdezte Mersant. A kapitány vállat vont.
- Amikor Ezzelinót szolgáltam, megkeresett minket a milánói nemesurak szövetsége. A Credenza
törvényen kívül helyezte őket, és vérdíjat tűzött ki a fejükre. Akadt közöttük, aki harmincadik esztende­
je élt már száműzetésben. Felajánlották a város hűbéruraságát Ezzelinónak, ha segít nekik bosszút
állni.
- A keserűség árulást szül - jegyezte meg kurtán a hitehagyott.
- Akárhogy is, semmi nem lett a dologból. Az őrgrófnak alig egy hét volt már hátra az életéből, szö­
vetségesei sorra elpártoltak tőle. Segítséget nem adhatott; maga is rászorult volna.
- És ez az ember, akihez megyünk, a kitagadottak egyike volt?
Steinhardt megrázta sisakos fejét.
- Ferences barát volt, az ékes szavak nagymestere; megfogadták szószólójuknak, de nem tarto­
zott a soraikba. Ő szerezte később a szövetséget a száműzöttek és a milánói érsek között. - Gúnyo­
san elmosolyodott. - Nem esett nehezére; az érsek gyóntatóatyja volt.
A hitehagyott körbeintett kantárt markoló kezével a napsütötte dombságon.
- Nem úgy néz ki ez a vidék, mintha egyházi ember uradalma volna.
- Ahhoz túlságosan szép, nemdebár? - kérdezte Steinhardt, és kajánul felkacagott. - Ha egy isten­
verte csuhás lenne itt az úr, nem hagyott volna feltöretlen szűzföldeket a birtokán. Mindenfelé szántó­
kat és csűröket látnánk, éhező falvakat, ekéjük fölé görnyedő jobbágyokat. Ugyan prédikálhatott a
szegénységről Krisztus; a helytartói manapság nem vetik meg a világi javakat. Száz év alatt még az
assisi szent ember követői is hájasra híztak a parasztok zsírján!
 - Nem az apostolok korában élünk - mondta Mersant egykedvűen. - Mi történt aztán a ferences­
sel?
- Szolgálatai jutalmául az érsek teljes bűnbocsánatot eszközölt ki neki a pápától, minden elköve­
tett és a jövőben elkövetendő bűnére nézve. Okos fickó az emberünk; azonnal levedlette magáról a
csuhát. Mesélik, utána megmérgeztette a bátyját, hogy hozzájuthasson az atyai örökségéhez; az
szentigaz, hogy hamar feldobta a csizmát a nyomorult. Fra Angelico pedig hazament Velencébe, politi­
kát csinálni.
- Fra Angelico - ízlelgette Mersant a különös gúnynevet. - Miért hívják így?
A kapitány mély hangon felröhögött.
- A jámbor mosolya miatt, ami magának a Sátánnak a szívét is meglágyítaná - felelte. - No meg
azért, mert az ellenségei bizton számíthatnak rá, hogy mihamarost színről színre láthatják az angyalo­
kat.
- Velencébe ment, azt mondtad. Hogyan került vissza erre a vidékre?
- Belekeveredett valami összeesküvésbe. Meg akarták dönteni a tanácsurak hatalmát, hogy egy
zsarnokot ültessenek a város nyakába. - A kapitány hanyagul rántott egyet a vállán. - Csakhogy a Tí­
zekkel nem lehet kukoricázni. Jó néhány nagymúltú családnak szakadt magva akkortájt; a becsvágyó
uraságok hetekig himbálóztak a bitó magasában, volt alkalmuk alaposan szemügyre venni a Szent
Márk teret. Fra Angelico volt az egyetlen, aki legalább a bőrét menthette, bár minden vagyona odave­
szett. - Vigyor terült szét Steinhardt viharvert képén. - Magam segítettem át az Adrián, és az én embe­
reim védték meg a nyomába uszított kopóktól. Rég volt már; de azóta is tartozik nekem egy szíves­
séggel.
- És mihez kezdett, újra itt, Északon?
- Ő a milánói kényurak legrettegettebb hírű bérgyilkosa. - A kapitány megállította a lovát, és előre­
mutatott. Alacsony kőfalak fehérlettek elő a domboldal mögött, egy virágzó gyümölcsfaliget takarásá­
ból. - De nemsokára személyesen is megismerheted. Az ott az udvarháza, és nem kétlem, hogy felké­
szült már a fogadásunkra.

Fra Angelico mosolya valóban olyan megnyerő volt, mint Steinhardt állította; a rideg kősziklát is
megolvasztotta volna. Szélesre tárt karokkal sietett eléjük a földbe vert farönkökkel lapolt sétányon, a
kúria timpanonos bejáratát körülölelő szőlőlugas árnyékából, miközben nyurga, hallgatag lovászfiúk
tűntek elő a semmiből, s elvezették a hókát meg a szürke csődört hátrafelé, ahol Mersant a sűrűn te­
nyésző galagonyabokrok között az istállót meg a gazdasági épületeket sejtette.
Különös udvarház volt ez a szűz vadon mélyén, híján a tápláló jobbágyfalvaknak, a nemesúri hi­
valkodásnak, a nagy számban együtt élő emberek mocskának; s legalább ennyire különös a gazdája
is. Fra Angelico alacsony, pocakos férfi volt, legalább hetvenéves; finom szálú, ritkás bagolyhaja
őszen lengedező bolyhokban sarjadt elálló füle tövében, piros-pozsgás arca majd kicsattant az egész­
ségtől és a jókedélytől. Patyolatfehér lenvászon tunikát viselt, és széles karimájú szalmakalapot; csu­
pasz, bütykös lábfejét könnyű saruba bújtatta. Nagy, barna szeméből bölcs melegség sugárzott.
Gyilkos volt persze, kérges lelkű rablóbáró, árvák és özvegyek megvámolója; de ez a szomorú vi­
lág aligha látott még nálánál derűsebb és rokonszenvesebb gaz-embert.
- Ulrico! - kiáltotta Steinhardt láttán vidáman, mint aki rég nem látott barátját üdvözli. - Minő megle­
petés! Minő öröm! Tekintsd szerény hajlékomat a magadénak; a teríték az asztalon vár, ha ugyan nem
találod túl szegényesnek ezt a világvégi kis remetelakot!
A kapitány hagyta, hogy a köpcös emberke odasiessen hozzá, a keblére ölelje, s lelkesen megve­
regesse páncélos hátát.
- Kutyák csahos ivadéka vagy, vén sátán, és úgy hazudsz, mint a vízfolyás! - morrant föl aztán, s
vaskos állával Mersant felé bökött. - Ez itt Foix grófja, a társam.
- Monseigneurl - Fra Angelico a hitehagyott felé fordult, és udvariasan meghajtotta a fejét. Őzbar­
na szemében fürkész szikra villant. - Megtiszteltetés számomra, hogy hitvány födelem alatt üdvözölhe­
tem!
- Láttam én már ennél hitványabbat is - felelte Mersant, miközben pillantása a kúria borostyánnal
beszőtt homlokzatán kalandozott. - Szívderítő hely, az szentigaz; de a városfalak menedéke vagy egy
erődített kastély talán biztonságosabb lenne.
A kiugrott barát elmosolyodott.
- Nemesembernek születtem, jó uram; nehezemre esik elviselni a kommunák zsúfoltságát. No
meg - tette hozzá - a kastélyoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy messziről felhívják magukra a fi­
gyelmet. Én csendes, szemlélődő életet folytatok, nem sok hasznát látnám az efféle hivalkodásnak.
- Örvendetes dolog olyan házigazdával találkozni, aki nem veti meg a jámbor ájtatosságot, és min­
den bizonnyal gyámolítja a rászorulókat - jegyezte meg a hitehagyott. - Az anyaszentegyház tanításai,
mint látom, termékeny talajra leltek kegyelmed lelkében.
 Fra Angelico szeme egy pillanatra összeszűkült.
- Hízelgő, hogy így magasztalsz, uram, ám attól tartok, túlbecsülöd alantas személyemet. Esendő
bűnös vagyok, mint mindenki más, s estelente buzgón imádkozom Istenhez, hogy gyarló lelkem minél
kevesebbet időzzön a tisztítótűz purgáló lángjai közepette.
- Az állhatatos hit mindig elnyeri jutalmát - bólintott Mersant mély meggyőződéssel.
Steinhardt homlokát ráncolva nézett hol egyikükre, hol másikukra, úgy kísérte figyelemmel a cizel­
lált szópárbajt. Végül kifogyott a türelemből, és bosszúsan felhorkant.
- A kénköves pokolba, megkergültetek vagy mi? Hitvitára elég időnk lesz ebéd után is. - A házigaz­
dához fordult. - Az imént valami asztalt meg terítéket emlegettél.
- Hát hogyne! - A futó felhők egyszeriben tovatűntek Fra Angelico párnás arcáról. - Fácánsültet tá­
laltattam, hozzá borsos kalácsot friss lépesmézzel. Remélem, nem sértetek meg azzal, hogy vissza­
utasítjátok a meghívásomat?
- Meg sem fordult a fejünkben! - biztosította Mersant halvány mosollyal. - Mutasd az utat, barátom,
hisz a kapitánynak igaza van: ügyes-bajos dolgainkkal ráérünk később is foglalkozni.

A boltozatos ebédlő meghazudtolta a házigazda szerénykedő szavait a világvégi remetelakról. Az

étkezőasztal indiai mahagóniból volt, amit - ha nagy néha hozzá lehetett jutni - fele súlya aranyért kí­
náltak Pisa és Genova kikötőiben; a terem négy sarkában talpas füstölők álltak, bódító tömjénillatot
árasztva; oldalt, a fal mellett kézmosó díszkút csobogott, káváján takaros rendben sorakoztak a száj­
öblítésre szolgáló ezüst-edénykék. A fácánokat fűszeres kovásszal töltve, egészben sütötte ki Fra An­
gelico szakácsa, s tálalás előtt gondosan feldíszítette őket az eredeti tollazatukkal. A borsos kalácskák
lándzsás lovagokat, térdelve imádkozó szerzeteseket és fátylas dámákat mintáztak.
Az ékes szavak viadala tovább folyt a lakomaasztal mellett is, Steinhardt nagy bosszúságára.
Mindkét fél élvezte, hogy végre emberére akadt; megcsillogtatták klasszikus műveken edződött szóno­
ki tudásukat, szellemes fordulatokkal köszörülték egymáson a nyelvüket, s futó mosollyal nyugtázták;
ha beszélgetőtársuknak sikerült bevinnie egy csalafinta oldalvágást. Vérbeli párbaj volt ez, noha nem
acélpengékkel vívták, s nem életre-halálra ment; de mind a házigazda, mind a vendég tisztában volt
vele, hogy ugyancsak keskeny mezsgyén egyensúlyoznak. Elég egy elhibázott megjegyzés, a figye­
lemnek egy pillanatnyi lankadása, és a dolog máris komolyra fordul; mert a szavakkal - bár ezt keve­
sen tudják - ölni is lehet, és mélyebb sebet ejtenek, mint a kardok.
Amikor elfogyott a kalács, egy szolga jégbe hűtött vörösbort szolgált fel a lakmározóknak; Stein­
hardt fitymállón nézegette, a hitehagyott azonban látható élvezettel kortyolt bele. Fra Angelicónak, a
többiektől eltérően, tiszta forrásvizet hoztak; miután felhajtotta, elégedetten hátradőlt karosszékében, s
pirospozsgás arcára ismét kiült a barátságos mosoly.
- Eleget játszadoztunk már, urak - mondta. - Itt az ideje, hogy a dolgok közepébe vágjunk! Látoga­
tásotok váratlanul ért; nagyra becsülöm a barátságotok kifejezését, de bizonyára volt valami más célo­
tok is vele.
Mersant tekintete a kapitányra villant, némán jelezve neki, hogy most rajta a sor: övé a szó. Stein­
hardt, aki éppen egy mézragacsos kalácsdarabkát piszkált ki mutatóujja körmével a fogai közül, mo­
gorván vállat vont, és a vendéglátójukhoz fordult.
- Jogászokat keresünk - szólt kurtán. - Világi jogászokat. A gazdáid városában.
Fra Angelico csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Annak idején nem olyan embernek ismertelek meg, Ulrico, mint aki sokat ad a jogi disputákra -
mondta szelíden. - Mindig is jobban kedvelted a közvetlenebb megoldásokat.
- Ezek az emberek hetven éve halottak. Vagy legalábbis azóta nem hallott róluk senki - vakkantot­
ta a kapitány, és a padlóra pöckölte a kalácsdarabkát. - A Credenza jogászairól van szó.
- Lássuk csak, lássuk csak! - A kiugrott barát tűnődve simogatta az ajkát. - Nem kicsinység, amire
kérsz, Ulrico; öregember vagyok már, nehezemre esik felidézni a félszázaddal ezelőtt történteket…
- Az sem volt kicsinység, amikor az Adrián beállt a szélcsend, és egy helyben rostokolva néztük,
hogyan közelednek a velencések evezős bárkái - felelte Steinhardt szárazon. - Én sem vagyok már fi­
atal, mégis tisztán látom magam előtt a felénk záporozó nyilakat meg az embereim vérét a fedélzeten.
- Meggyőztél - mosolyodott el kedvesen Fra Angelico. - Rémlik már, mintha a Credenzának való­
ban lettek volna saját jogászai. Elég fura szerzetek voltak: mogorvák és visszahúzódók, pedig a tudós
emberek máskülönben szeretik előtérbe tolni magukat. Amikor Ottone érsek bevonult Milánóba, és a
száműzöttek felkoncolták a Credenza tanácsnokait, nekik is nyomuk veszett. Soha többé nem hallot­
tam róluk. Később, amikor az érsek úr őkegyelmessége elhalálozott, sok balga lélek vitatta, hogy az
unokaöccsének joga van-e az örökébe lépni, és kezébe venni a város világi kormányzását. Matteo
uraság bölcs és belátó signore volt, és alig féltucat makacs okvetetlenkedőt adott ezért a bakó kezére.
A többieknek jogászok segítségével bizonyította be, hogy utódlása törvényes alapokon nyugszik. Ám
akkor már nem talált ilyeneket Milánóban; Bolognába kellett küldetnie értük.
 - Bolognába? - Mersant figyelme hirtelen felébredt. - Mondd csak, milyen viszonyban volt a te ér­
seked Ettore Lombardival, a bolognai bíborossal?
- Tudomásom szerint kebelbéli jóbarátok voltak; ahol csak lehetett, kölcsönösen támogatták egy­
mást - válaszolta a házigazda. - A bíboros lankadatlan pártfogásának nagy része volt abban, hogy
Matteo uraság végül megfékezhette az ellene áskálódókat.
- Vannak érvek, amiknek nem lehet ellenállni - jegyezte meg Steinhardt gúnyosan. - Igencsak nyo­
mós érvek ezek; hol aranyban, hol acélban mérik őket.
Fra Angelico szomorúan tárta szét a karját.
- Ez a megromlott világ már csak ilyen; a hiú földi javak megszédítik az emberek fejét, és a több­
ség kevésbé féli Istent, mint a gyötrelmes halált. Leljünk vigaszra abban a tudatban, hogy az Ítélet
Napján az Örökkévaló majd szétválasztja az ocsút a búzától, és az arra érdemesek előtt megnyílnak a
mennyek országának kapui. E távoli óráig pedig viseljük türelemmel és jámbor alázattal a földi sira­
lomvölgyben reánk mért megpróbáltatásokat!
Steinhardt ingerülten felsóhajtott.
- Szóval, mi lett akkor azokkal a dögvészes jogászokkal?
- Emlékezetem szerint felmetszették a hasukat, és a saját zsigereiknél fogva akasztották fel őket -
vont vállat a kiugrott barát. - De lehet, hogy tévedek, mert a Credenza számos hívét a székesegyház
tornyáról taszították le.
Mersant homloka elborult.
- Ez Lombardi műve - jegyezte meg csendesen.
- Nincs kizárva. - Fra Angelico csodálatra méltó könnyedséggel tért napirendre az általa ismeret­
len összefüggések fölött; arcizma sem rezzent, ahogy átrendezte magában az okok és indítékot szö­
vevényes mozaikját, helyet keresve az újabb darab számára. - Ámbátor szerintem elegendő volt hoz­
zá a száműzöttek haragja is.
- Amit valaki a háttérből szított, minden feltűnést kerülve - bólintott rá a hitehagyott. - Maradt vala­
mi a collegium után?
- Anyagi javakra gondolsz, jó uram? - kérdezett vissza a házigazda. - A Credenza védelme alatt
álló házakat mind kifosztották. A pénz egy része az érseki kincstárba került, a többségének azonban
közön-kézen nyoma veszett. Az ereklyék javát elkótyavetyélték a római piacon. Ha pedig valami drága
ötvösmunkát vagy ritka aranyneműt kutatsz, ki kell hogy ábrándítsalak: nagy valószínűséggel beol­
vasztották őket.
- A grófot az irományok érdeklik - szólt közbe Steinhardt. - Régi könyvek, papirosok, miegymás.
- Az adólajstromokat és a telekjegyzéket, attól tartok, elégették.
- Nem hivatali okmányokat keresünk - mondta a kapitány kurtán.
Különös kifejezés suhant át a kivetkezett barát álságosan jámbor arcán.
- Ez esetben… - csücsörítette tűnődve az ajkát. - Nos, a haragvó ember nem sokra becsüli az ef­
féle holmit. Értéket nem lát benne, viszont hajlamos kiélni rajta a dühét, mert könnyen elpusztítható.
Mindazonáltal tudomásom van róla, hogy néhány igen szép misszálé az érseki könyvtárba került. Ami
azt illeti, még én is őrzök azokból az időkből egy képes zsoltároskönyvet; provanszál miniátorok díszí­
tették, a maga nemében egyedi darab, és bizonyára csinos summát hozna, ha valaha úgy döntenék,
hogy eladásra kínálom…
- Avignonban és a nagyobb érseki székvárosokban kétségkívül akadna rá vevő - helyeselt a hite­
hagyott. - A jelesebb egyházfiak komoly áldozatokra is hajlandók lelki épülésük érdekében, és nem
szűkölködnek az ehhez szükséges anyagiakban sem. - Bensőséges, baráti mosolyt küldött vendéglá­
tójuk felé. Jómagam azonban egyszerű, világi ember vagyok, nem foglalkoztatnak ennyire a spirituális
kérdések. Alig egy-két egyházatyát olvastam végig, és az ő magvas gondolataikat sem mindig tudtam
felérni ésszel.
- Szerény elméknek szerény olvasmányok - viszonozta a mosolyt Fra Angelico. - Nos hát, ha a
csekélyebb írások érdekelnek, attól tartok, nem sokat segíthetek. Ezeknek a sorsát senki sem kísérte
figyelemmel ama vészterhes napokban. Gyanítom, a legtöbbjük az egyszerű katonák kezére került,
amikor kirabolták a palazzókat; hogy aztán mit műveltek velük, annak csak a magasságos Isten a tu­
dója. Az efféle faragatlan népség nemigen becsüli az írott szót; ami könyvet magukhoz ragadtak, az
jobbára gyújtósként, alomként, takaróbélésként végezte, vagy legfeljebb potom, pénzért eladták vala­
mi vándorkalmárnak. - Sajnálkozva csóválta kopaszodó fejét. - Ha közvetlenül az események után
lennénk, talán volna hol kereskednünk, de így, ötven év távolából… Ne kívánjatok tőlem lehetetlent,
urak!
Mersant arcán nyoma sem látszott csalódásnak; tökéletesen szenvtelen maradt.
- Egyébiránt sem volt annyira fontos az ügy - vonta meg a vállát egykedvűen. - Az utazás fáradal­
maiért pedig bőségesen kárpótolt minket ez a dús lakoma. Nem szeretnénk sokáig házad terhére len­
ni; ha elfogadod köszönetünket a szíves vendéglátásért; akár indulhatnánk is.
 - De Krisztus könnyeire, grófuram! - tiltakozott Fra Angelico. - Csak nem ezt a szóra sem érdemes
falatozgatást nevezted szíves vendéglátásnak? Könyörögve kérlek, ne sértsétek meg azzal szerény
hajlékomat, hogy ilyen kurtán-furcsán odébbálltok! Hosszú még ez a nap; a szakácsom már nekifogott
a vacsora elkészítésének, a pincém pedig nincs híjával a jóféle boritalnak. Legalább ezt a mai estét
töltsétek egy megfáradt öregember födele alatt, aki a világ nyüzsgésétől elvonulván oly sokáig volt
kénytelen nélkülözni az emberi szó melegét!
Steinhardt az égre emelte a tekintetét.
- Rendben van, maradunk, ha már ennyire győzködsz - morogta. - Én a kardommal szoktam lyu­
kat ütni az emberek hasába; úgy látszik, te a nyelvedet használod erre.
A kiugrott barát bocsánatkérően mosolygott.

Öreg este volt már, mire nyugovóra tértek; a gyertyahordozó az udvarház hátsó traktusába vezet­
te őket, ahol két fényűzően berendezett hálóterem várt rájuk, baldachinos ágyakkal és frissen töltött
parázstartókkal. Steinhardtnak zúgott a feje az étkezőben belélegzett tömjénfüsttől, így hát a velencei
üvegablakokhoz lépett, szélesre tárta őket, és mélyet szippantott a hűvös-friss őszi levegőből. Odakint
bársonypuha sötétség telepedett a lugasokra és a féltő gonddal ápolt virágoskertre; sápadt töröklilio­
mok bontogatták szirmaikat az éjszakában, különös, megnevezhetetlen illattal telítve a szőlőlevelek
között motoszkáló szellőt.
Liliomok. A halál virágai.
Fra Angelico szolgái rendszeresen olajozták a sarokvasakat, a kapitány azonban a halk neszezés­
ből is tudta, hogy valaki kinyitotta a szobája ajtaját. Lépteket nem hallott; látogatója macskamódra járt,
puhán és zajtalanul, akár a kísértetek. Rosszkedvű sóhaj hagyta el Steinhardt ajkát, ahogy az ablak­
párkányra támaszkodott; de nem fordult hátra.
- O sommne beste, frater mortis aenigmatus, amicus noctis aeternis! - szólalt meg mögötte a jól is­
mert hang. - Veni silentium ferens haec locum tenebrarum; te per potestatem Mercurii invoco!
A szemekbe költöző sötétséget nem kellett látnia; de a pézsmaillatot érezte így is, eljutott hozzá a
hálóterembe lopózó szellő láthatatlan szárnyain.
- Mire volt jó ez? - kérdezte mogorván, és sarkon fordult.
- Álmot idéztem a figyelő szemekre, süketté tettem a hallgatózó füleket - felelte Mersant le Sinis­
tre; nyúIánk ujjai hegyén utolsót lobbantak a táncoló szellem-lángok. - Beszédem van veled.
- Itt vagyok - vont vállat a kapitány.
A hitehagyott nem fecsérelte a szót; rögtön a dolgok közepébe vágott.
- Gyilkosnak mondtad a házigazdánkat; nekem túl öregnek tűnik hozzá.
- Elmúltak már azok az idők, amikor a saját kezével forgatta a tőrt. Fizetett fegyveresek hada lesi a
parancsait; a te nyelveden les guerriérs de nuit-nek hívják magukat, az éjszaka harcosainak, pedig va­
lójában nem katonák, hanem hitvány latrok és besurranók. Azonkívül Fra Angelico hírhedett méregke­
verő. - Steinhardt szeme hirtelen résnyire szűkült. - Csak nem gondolod, hogy…?
Mersant kurta főmozdulattal nemet intett.
- Délebéd előtt az unikornis jegyét írtam magamra. Megéreztem volna, ha alattomban meg akar
étetni minket.
- Ha gyanakodtál, miért udvariaskodtál vele annyit?
A hitehagyott eleresztette füle mellett a kérdést.
- A bérelt késektől megvéd a testőrgárda; a mérgektől az óvatosság és az előkóstoló. Volt-e rá
eset, hogy Fra Angelico nem tudta bevégezni, amit magára vállalt?
- Tudomásom szerint soha. - Mély ráncok gyűrődtek a kapitány barnára cserzett homlokára. - Ő a
legjobb Itáliában, talán egész Európában is. Hajmeresztő árat számít a szolgálataiért; de ha megfize­
ted, biztosra veheted a sikert.
- És miért van ez így? - kérdezte Mersant csöndesen.
- A kor bölccsé és gonosszá érlelte. Jégdarabot hord a szíve helyén; és nyitott szemmel jár abban
a parttalan sötétségben, ami az emberi lélek.
- Magam is azt hiszem - bólintotta hitehagyott. - Ugye ráébredtél, zsoldos, hogy rossz helyre jöt­
tünk érdeklődni?
Steinhardt ajka kemény mosolyra húzódott.
- Azért, mert nem kedvelem a cirkalmas beszédet, még tudok olvasni benne - mondta. - Az én
öreg cimborám mindig felismerte a hatalmat, ha látta. Így van ez most; és így volt félszázada is.
- Hallottam arról a bizonyos összeesküvésről Velencében. A Signoria lázas sietséggel nyomozta ki
a konspirátorokat, és példa nélkül álló kegyetlenséggel irtotta ki őket. Így akkor viselkedik az ember,
ha fél valamitől; márpedig a velencés tanácsurak nem az ijedősségükről híresek.
- Fra Angelico mégis egérutat nyert. Egymaga ötven közül.
- Miért vetkezi le az egyházi rendet egy fiatal barát, akire fényes pályafutás és gazdag szinekúrák
várnak, hiszen egy befolyásos érsek közeli bizalmasa? És ha már megtette, miért mesterkedi ki egyút­
tal magának a pápától a teljes és feltétel nélküli bűnbocsánatot?
- Jól vág az eszed, francia! - Steinhardt ismét az ablak felé fordult, és komoran bámulta a kertben
a halál illatát árasztó liliomokat. - Azt hiszem, megtaláltuk a könyvet, amit keresel.

Másnap reggel Fra Angelico az udvarház előtt, a lugasban várta őket. A recézett szélű szőlőleve­
lek bonyolult mintázatokba szűrték a kelő nap melegen aranyló fényét, minden császári bíbornál és
brokátnál ragyogóbb pompába öltöztetve házigazdájukat. A kiugrott szerzetes hűtött fehérbort kortyol­
gatott egy dísztelen fakupából; előtte, egy kecskelábú asztalkán két másik teli pohár állt érintetlenül.
Mikor meglátta vendégeit, barátságos mosollyal emelkedett fel üdvözlésükre, és helyet mutatott nekik
maga mellett az egyszerűlócán.
- Úgy látom, barátom, kettős életet élsz - jegyezte meg Mersant, miközben kényelembe helyezte
magát a padon, s hosszú ujjai közé vette az egyik boroskupát. - Nem igazán tudom eldönteni, hogy
melyik arcod a valódi: a magányosan elmélkedő remete-é, aki beéri az egyszerű földi örömökkel is,
vagy a rejtőzködő kényúr, aki dúskál a világi javakban, s vakhű csatlósokkal veszi körül magát?
- Nincs ebben semmi titok - felelte Fra Angelico szelíden. - Ahhoz, hogy remetemódra éljek, ami
szívem szerint való lenne, előbb kényúrrá kell válnom, hogy ment maradhassak a rohanó világ zakla­
tásától. Ősi törvény, hogy az erősek felfalják a gyengéket, a gazok a jámborokat. Én azért vagyok
erős, hogy gyenge lehessek, nem kényszerből, de szabad választásból; és azért veszek a lelkemre
mindenféle szörnyűséges gaztettet, hogy utána jámborul leróhassam tiszteletemet az Úrnak, amint az
hívő keresztény lélekhez illik.
- Ez szofizma a javából, ám nem minden érdem nélkül való - mondta Mersant, és belekortyolt a
hűs boritalba. - A hordólakó Diogenész, ha élne, husánggal a kezében rontana neked, amiért így kifor­
gattad a világról vallott nézeteit.
- Ne kezdjétek elölről! - mordult föl Steinhardt, aki nem fogadta el a felkínált helyet: állva maradt a
lugas árnyékában. - Ami meg a nyavalyás borodat illeti, vedeld csak be magad; kezd elegem lenni be­
lőle, hogy ebben az egész tündérpalotában nincs egy huzatnyi férfinak való ital!
- Érdes modorú barbár ami Ulricónk, nemdebár? - fordult Fra Angelico a hitehagyotthoz. - Nem­
igen tudok elképzelni két olyan embert, aki jobban különbözne egymástól, mint ti ketten. Megérdeklőd­
hetem, hogy a sorsnak mely különös szeszélye terelte egyazon ösvényre a lépteiteket?
- Ő mindent gyűlöl, ami nekem az életet jelenti, s én mindent megvetek, ami számára fontos lehet
- válaszolta Mersant keskeny félmosollyal. - Ekképpen kipótoljuk és kiteljesítjük egymást; csak ketten
együtt alkotunk támadhatatlan egészet.
- A diszharmóniából fakadó tökéletesség elve?
- Valami ilyesmi - bólintott a hitehagyott. - És miképpen vélekedsz, hol helyezkednél el te ezen a
tengelyen?
Fra Angelico felkacagott.
- Én az arany középutat képviselem; aurea mediocritas, ahogy Horatius mondta. Középen állva az
ember minden szélsőséget kiismer, és idejekorán ellenlépéseket tehet, ha megpróbálnának betolakod­
ni az életébe.
- Ő maga viszont örökre megzápul és elsekélyesedik - vont vállat Mersant. - A tespedés filozófiáját
vallod, barátom.
- Te pedig, jó uram, az önpusztításét.
- Majd meglátjuk. - A hitehagyott visszatette az asztalkára az üres fakupát. - Van valami örömteli
híred a számunkra?
Sugárzó mosoly terült szét a kivetkezett barát arcán:
- A gondolataimban olvasol, monseigneur! Tegnap éjjel, miután ti nyugovóra tértetek, sokáig nem
hagyott aludni valami halvány sejtelem. Mintha valamikor régen hallottam volna emlegetni bizonyos
iratokat, afféléket talán, amilyenek után ti kutattok. Sok hosszú esztendő tűnt tova azóta; öregszem
már, elmém éle megkopott, nehezemre esik felidézni a porrá lett ajkakról elhangzott szavakat.
- Remélem, a baráti szolgálatok azért nem hullottak ki az emlékezetedből - szólt közbe Steinhardt
szárazon.
Fra Angelico rosszalló pillantást vetett rá.
- Ha az ember az életével tartozik valakinek, Ulrico, azt aligha felejti el - felelte. - Nos, mint mon­
dottam volt, az a határozott benyomásom támadt, hogy tudok valamit, ami esetleg a segítségetekre le­
het, de akárhogy próbálkoztam is, valahogy mégsem bírtam megragadni, mindig kicsúszott az ujjaim
közül. Ködös emlékképeknél egyebekkel most sem szolgálhatok, pedig egészen pirkadatig gyötörtem
ezt a vén koponyámat - kopogtatta meg ősz fejét.
- Ki vele! - morogta a kapitány. - Ne kímélj minket; nem vagyunk harmadfű üszők!
A kiugrott barát kényelmesen hátrádőlt a lócán, letette kupáját, s kövérkés kezét összefonta dom­
borodó pocakján.
- Úgy rémlik, mintha azok a jogászok, akik Matteo uraság kérésére jöttek Milanóba, élénk érdeklő­
dést, tanúsítottak volna a Credenza collegiumától hátramaradt iratok iránt. Nem tartom kizártnak - bár
bizonyossággal nem állíthatom -, hogy néhányat közülük magukkal vittek Bolognába. A vezetőjüket
emlékezetem szerint Rainaldi magiszternek hívták, Pietro Rainaldinak. - Mentegetőzve széttárta a kar­
ját. - Tudom, hogy ez nem sok, de azért több a semminél.
- Több bizony. - Mersant felállt a lócáról, és meghajolt házigazdájuk felé. - Köszönettel tartozunk
neked, barátom. Nem akarjuk még jobban próbára tenni házad vendégszeretetét, hiszen amúgy is to­
vább élveztük már az illendőség határánál. Búcsút veszünk hát tőled; de a segítséget, amelyhez a ré­
veden jutottunk, soha nem fogjuk elfeledni!
Fra Angelico szuszogva feltápászkodott, és körülményesen hátrasimította ősz pamacshaját.
- Megtisztelsz hízelgő szavaiddal, gróf uram, noha vajmi kevés segítséget tudtam nektek nyújtani -
mondta szélesen mosolyogva. - Én tartozok köszönettel nektek, amiért megháltatok nálam, és egy
kurta éjszakára megemeltétek ennek a szegényes hajléknak a fényét. - Steinhardthoz fordult. - Örülök,
hogy leróhattam régi adósságomat, Ulrico. Ha bármiben szükséget látsz, azt szeretném, hogy tudd:
ebben a házban mindig barátokra és menedékre lelsz.
- Hazug fattyú vagy, incubusok tisztátalan gyermeke - felelte a kapitány vigyorogva, és keményen
megrázta a feléje nyújtott kezet. - Ha holnap idetolnám a képemet, fegyveresekkel veretnél el a csoda­
kastélyodtól.
- Javíthatatlan! - csóválta a fejét Fra Angelico. - Megyek, szólok a lovászoknak, hogy nyergeljék föl
a hátasaitokat!
Tömzsi alakja minden sietség nélkül, komótosan ballagva tűnt el a virágágyasok között. Steinhardt
és a hitehagyott szótlanul egymásra néztek, aztán kisétáltak a lugas árnyékából, az ellenkező irányba.
A lovászfiúk már várták őket, bár nyilván nem a kivetkezett barát adott utasítást nekik; ahhoz túl
kevés idő telt el a távozása óta. Mindkét ló szemlátomást jól érezte magát; jóllakottak és elégedettek
voltak, szőrük fényesen csillogott. A hóka nyihogva, örömmel üdvözölte gazdáját; a kapitány csődöre
komor méltósággal fújtatott.
Steinhardt átvette a kantárszárat, megveregette az állat pofáját, aztán kinyújtotta a karját, és vál­
lon ragadta az egyik indulni készülő lovászfiút. Kesehajú, szeplős suhanc volt a legény, ajka fölött vé­
konyan serkenő bajusszal; a vállára nehezedő kéz lépés közben torpantotta meg, s ahogy felnézett a
viharvert arcból feléje villogó acélszempárba, ijedten összerezzent.
- A gazdádnak fölnyergeltetek már? - förmedt rá a kapitány szigorúan.
- I… igenis, uram. - A megszeppent kölyök homlokán kiütött a verejték. - És szerszámozzuk mára
többi lovat is; fertályórán belül útra készen állnak.
- Ajánlom is! - mordult fel Steinhardt, és nagyot taszajtott a sihederen, hogy az botladozva lódult
meg előre, és kis híján hasra vágódott. A vasszürke szempár a hitehagyottra villant; ő aprót bólintott,
de nem szólt egy szót sem.
Nyeregbe lendültek, és kilovagoltak a kúria udvaráról, maguk mögött hagyván a sövényeket és az
aloé-bokrokat; kényelmes, nyugodt iramban haladtak, s kimondatlan egyetértéssel némaságba burko­
lóztak, míg a reggeli napsütésben fehérlő kőfalak messze elmaradtak mögöttük, eltakarta őket a dom­
bok lankás íve. A kövér füvön ezüstös-friss harmat csillogott; a langymeleg szellő nyíló virágok illatával
volt terhes; a szélvédett lejtők tövében árnyas ligetekbe csoportosultak a barackfák, lombjaik között
tarka tollú énekes madarak daloltak. A békés táj a meghitt biztonság idilli hangulatát árasztotta, álmos
nyugalomba ringatva az utazót.
Egy élénkzöld levélpompába öltözött szedercserje mellett Mersant megállította a lovát, és dél felé
intett.
- Bologna arra van.
Steinhardt tűnődve megvakarta vaskos állát, melyen őszes sörtékben ütközött ki az egynapos bo­
rosta.
- Akkor talán az lesz a legjobb, ha keletnek fordulunk, a tengerpart felé.
- A biztonság és az embereid északon várnak, a hegyek között.
- Csakhogy ezt jól tudja Fra Angelico is, és nem lenne az a ravasz gazember, akinek megismer­
tem, ha nem készült volna fel rá. Az a gyanúm, hogy ha egyenest északnak megyünk tovább, csúf
meglepetésbe botlanánk. Kelet felé egyenletes, sík terepet találunk; ha ügetésre fogjuk a lovakat, és
minden második órában vágtázunk egy darabon, elég gyors iramot diktálhatunk, hogy ívben elkerüljük
a kelepcéjét.
- És mitévők leszünk azután? - vonta fel szemöldökét a hitehagyott.
- Hallottad a fiút; Fra Angelico a nyomunkba ered az embereivel. Sejti, hogy kiféle vagy, s ezért
óvatosabb a homoki viperánál. Megpróbál tőrbe csalni minket. - Steinhardt szélcserzette arcára éhes
farkasvigyor ült ki. - Szerintem egy percig sem hitte, hogy hitelt adunk a szavainak arról a Rainaldiról.
Időt akar nyerni, hogy becserkészhessen. Csupáncsak arról feledkezett meg, hogy ehhez el kell hagy­
nia a tanyáját; márpedig a barlangjától távol a legvérengzőbb fenevad is fele olyan veszedelmes. Ha
magunk után csaljuk a hegyek tövébe, vége.
- Nem feledkezett meg róla - mondta Mersant szárazon. - Ezek a lovak nem fognak vágtatni; még
ügetni se nagyon.
Mély ráncok redőzték a kapitány homlokát.
- Mi a kénköves kórságról beszélsz?
- Ma reggel ürmös beléndeket kevertek az abrakba. Alattomos jószág ez a fí; jobb kedvre deriti a
hátasállatokat, és ellenállóvá teszi őket a fájdalommal szemben, de ugyanakkor meglankasztja a lá­
buk inát, és bizonytalanná bűvöli a lépteiket.
- Honnan tudod, hogy megétették őket?
Mersant keskeny félmosolyra húzta vértelen ajkát. - Az unikornis jegye. Emlékszel még?
Steinhardt pogányul elkáromkodta magát, és a tenyerébe csapott az öklével.
- Ne aggódj, zsoldos! - nyugtatta meg Mersant, s fakókék szemében különös fények gyúltak. -
Északnak megyünk tovább, a hegyvidék felé. Az embereid a Pó felső folyásánál táboroznak; ha elér­
jük őket, minden gondunk megoldódik. Ami pedig azt a kelepcét illeti - vonta meg a vállát nyugodtan -,
nos, én is tartogatok még néhány meglepetést a tarsolyomban!

Mersant-nak igaza volt a lovakkal kapcsolatban; vígak voltak, és majd kicsattantak az erőtől, még­
sem lehetett őket gyorsabb tempóra ösztökélni, mert azon nyomban botladozni kezdtek, mintha része­
gek lennének. A két útitárs kénytelen-kelletlen tartotta hát az eddigi iramot; az országutakat messze el­
kerülték, s közben fürkész szemmel vizslatták a látóhatárt, nem pillantanak-e meg valahol árulkodó
füstöt, porfelleget vagy bármi mást, ami emberek jelenlétére utalna. Ám a dombvidék békés volt és
néptelen, mintha csak valami antik pásztoridillben lovagolnának, ahogy a táj nagy szülöttje, a halhatat­
lan Vergilius verselte meg hajdanán.
Délebédjük hideg volt és rövidre szabott; nem mertek hosszú pihenőt tartani, bár a lovaknak szük­
ségük lett volna rá. Steinhardtban bizonytalan nyugtalanság ébredezett; idegesítette a friss fű és az
érett gyümölcsök illata, bántóan érdesnek érezte a szellő simogatását az arcán, dobhártyaszaggató­
nak szelíd susogását a fülében. Mintha valami megfoghatatlan, alattomos veszély lappangott volna az
álmatag vidék békéje mögött, minden pillanatban készen, hogy kinyújtsa utánuk tapogatózó szörny­
csápjait.
A nyugati égboltot vörhenyes parázsfénybe vonta már az alkony, amikor Mersant köhintett egyet,
majd halkan, rekedtesen megjegyezte:
- És mi lenne, ha egy útbaeső városba szállásolnánk be magunkat? A falak biztonságot nyújtanak.
- Megvesztél, francia? - horkant fel a kapitány hitetlenkedve. - Páviától Trevisóig minden városban
tucatjával nyüzsögnek Fra Angelico kémei! Viperafészekben hajtanánk nyugovóra a fejünket!
Aztán hirtelen rádöbbent, hogy itt valami nagyon nincsen rendjén; hogy soha még nem hallotta
ilyen hangon szólani a hitehagyottat. Elkerekedő szemekkel fordult felé - még éppen idejében.
Mersant bizonytalanul megingott a nyeregben, mintha szédülne, vagy rosszullét gyötörné. A követ­
kező pillanatban hosszú ujjai közül kihullott a gyeplő, feje hátrabicsaklott, és hitvány kócbábuként for­
dult volna le a ló hátáról a földre, ha Steinhardt utána nem kap, s meg nem ragadja a hóna alatt.
Hideg veríték csillámlott a hitehagyott homlokán. Sápadt arcán viruló szirmú lázrózsák nyíltak;
fakó tekintete fátyolossá vált, fényét vesztette. Sovány, törékeny testét emésztő lángok hevítették be­
lülről; bőre forrósága átsütött a fekete selymen, szinte perzselte a kapitány ujjait.
- Igazad volt: ravasz gazember… - harákolta, és véres nyákot köpött a lovak közé a gyepre. - Túl­
járt az eszemen…
- A bor! - kiáltott fel Steinhardt döbbenten, s hirtelen kristálytisztán maga előtt Iátta a reggeli jele­
netet a lugasban: a szőlőlevelek megszűrte napsütésben üldögélő Fra Angelicót, a kecskelábú asztal­
kát, a fakupákban aranyló ital selymes-meleg fényét. - De hiszen azt mondtad, védve vagy a mérgek
ellen!
- A mérgek ellen igen - felelte Mersant fáradtan; szünetet kellett tartania, mert száraz, ugató köhö­
gés szakadt fel a tüdejéből. - De méreg-é egy lázbeteg ember verítéke, amit puha gyapjúkendővel
összegyűjtenek, aztán beléfacsarnak egy kupa hűtött borba?...
Undor borzongott végig Steinhardt öreg testén. Tudta jól, hogy nagy bajban vannak.
Mersant le Sinistre Hermész beavatottja volt, de nem gyógyító, nem betegek istápolója. Az ő ura,
akitől a hatalmát kapta, csak elvenni tudott, adni nem. A hitehagyott egyetlen módját ismerte a gyógyí­
tásnak: mások megrablását, hogy aztán az elorzott életerőt átruházza a szükséget szenvedőre. Így
dobta oda koncként a Sátánnak maga helyett a gonosz képű íjászt, amikor Steinhardt kardja felhasí­
totta a homlokát; s Így ápolta ki később súlyos sebeikből a kapitányt meg a Latrot a vispi serfőző és
egy másik paraszt élete árán.
 Csakhogy ezen a békés és néptelen itáliai dombvidéken senki nem volt, akinek a vérével megvált­
hatta volna a sajátját.
- A lovak! Használd a lovakat! - sziszegte Steinhardt; ám a hitehagyott csak a fejét ingatta gyen­
gén.
- Hogy lázkór helyett a beléndek mérgét szívjam magamba? Fektess a földre, zsoldos!
Persze volt még egy lehetőség, amely kimondatlanul ott lebegett a levegőben az útitársak között;
ám ezt nem hozta szóba egyikük sem, mert jól tudták, hogy mindkettejük halálát jelentené. Steinhardt
revesre cserzett kérgű, megszikkadt fatörzs volt, amely vénségére is szívós-konok gyökerekkel ka­
paszkodott az életbe; ha a hitehagyott ellene fordítaná a mágiáját, maradna még annyi ideje, hogy
magával rántsa a pokolra.
A kapitány gyorsan és határozottan cselekedett, a barbár nélkülözéseken edződött katonák céltu­
datosságával.
Leszállt a csődörről, és kiemelte a nyeregből a hitehagyottat, ügyelve rá, nehogy a lába a kengyel­
be akadjon. Meglepte, hogy milyen könnyű a sovány test; védtelennek és magatehetetlennek érezte
izmos karjai között, mintha egyetlen medveöleléssel összeroppanthatná. Lefektette a gyepre, egy eny­
he ívű emelkedő szélárnyékába, s egyelőre egy birkabőrt dobott rá. Aztán sietve kipányvázta a két lo­
vat, lenyergelte őket, pofájuk elé kanyarította a zabostarisznyát, és pokrócot terített a hátukra. Az
összes megmaradt takarót a hóna alá csapta, Mersant-hoz sietett velük, és amilyen alaposan csak
tudta, tetőtől talpig bebugyolálta. A hitehagyottat a hideg rázta, és bőven szakadt róla a verejték;
hosszú hollóhaja csatakos csimbókokban tapadt homlokára, halántékára. Szemét csukva tartotta; vér­
telen ajkán aprócska, lázpiros pikkelyekbe kérgesült a cserepes bőr.
Steinhardt teli szájjal káromkodott egyet, aztán földre lökött nyergéről leoldott egy kurta nyelű
ásót, és nekilátott a tűzhelygödör kimélyítésének. Gondosan választotta ki a helyét, hogy a szél ne so­
dorja a csípős füstöt se a beteg, se az abrakukat ropogtató lovak felé. Aztán a domb tövében keresett
néhány nagyobbfajta követ, és körberakta velük a mélyedést. Némi gyújtós volt ugyan a málhájukban,
de tudta róla, hogy nem lesz elég. Mindegy, tűzifát aprítani ráér később is. A nagyobb fahasábokat
gúla alakban egymásnak támasztotta a gödör közepén, száraz avart és vékony gallyakat halmozott
alájuk, tűzszerszámot vett elő az övtarsolyából, és szikrát csiholt a taplóra. Mikor izzani kezdett, a fa­
rakásra vetette, majd végighasalt a földön, és fújva szította az éledő parazsat. Nem telt bele húsz
szívverés, és apró lángocskák táncoltak pattogva a kövek között.
Steinhardt felállt, és nyögve kinyújtóztatta megfáradt tagjait, hogy beleropogott minden porcikája.
Egy pillantást vetett a fekvő alakra a dombhajlat tövében. Mersant feje félrebillent; vézna testét időről
időre hirtelen köhögőroham rántotta görcsbe. A szeme alatt, a szája sarkában mély, körkörös ráncok
jeletek meg, évtizedekkel varázsolva öregebbé a sápadt, éteri arcot. Úgy tűnt, nincs eszméleténél.
A kapitány közelebb húzhatta volna a tűzhöz, mégsem tette. Tisztában volt vele, hogy a lázbeteg
ember nem maradhat hidegben; de azzal is, hogy a szabad ég alatt rakott tábortűz egyenlőtlenül su­
gározza szét a melegét, különösen éjszaka. Ha valaki arccal felé heveredik le aludni, reggelre lucskos
lesz az ujjasa eleje a verítéktől; a háta viszont úgy fog fázni, mintha a havasi szelek fuvallata simogat­
ná.
Majd megoldja ezt a gondot is; egyelőre azonban fát kell gyűjtenie a tűz táplálására.
Nem merészkedett túl messze a hevenyészett tábortól; tudta, hogy a szürke csődör - beléndek ide
vagy oda - harsány nyerítéssel jelezné neki, ha baj van, de ismerte Fra Angelico módszereit, és nem
bízott már úgy a gyorsaságában, mint harminc éve még. Iramodásnyi távolságon belül maradt hát, és
ez alaposan beszűkítette lehetőségeit a halott rőzsében szegény, ligetes dombvidéken. Jobb híján fia­
tal cserjéket szaggatott ki tövestül a földből puszta kézzel, és úgy gallyazta-lombozta le őket, hogy a
vastagabb ágakat keresztülhúzta kérges markán. A friss, nedvdús fa nehezen gyullad meg, és bő füs­
töt ereget, ha ég, a kapitány azonban tudta jól, hogy az álcázás, a rejtőzködés kárbaveszett fáradság
volna; a kiugrott barát emberei - les guerriérs de nuit - előbb-utóbb úgyis rájuk találnak.
Mire visszaért a tűzhöz, és ledobta mellé a terhét, az alkony vörhenyes bírja az egész égbolton
szétterült már, bíborszín ragyogásba vonva az estéli tájat. Hideg szél támadt a hegyek felől, pernyét
és parazsat kapott szárnyára a kövekkel körülrakott gödörből, és játszi bőkezűséggel szórta szét déli
irányba.
Steinhardt sötét, arctalan emberárnyakat vélt megpillantani a szálló zsarátnokok között; némán
szökellve közeledtek, széles karimájú kalpagjuk árnyékában páros rubinfény villogott, hátuk mögött
felleghajtó köpönyegek lobogtak szétterülve a szélben. Megrázta busa fejét, mert tudta, hogy csak az
érzékei játszanak vele; zaklatott képzelete vetítette elé az éjszaka harcosait. Nem hitt a látomásokban,
az ihletett víziókban; most valahogy mégis biztosra vette, hogy amit látott, az a közelgő vész előjele
volt.
Leguggolt a tűz mellé, és két csecsemőfejnyi kődarabot belegördített az eleven parázsba. Gyors,
biztos mozdulatokkal igazgatta őket, hogy minden oldalról átmelegedjenek, de ne forrósodjanak fel túl­
ságosan. Mikor úgy ítélte, elég volt, kikapta a gödörből a köveket - sebesen forgatta őket a kezében,
hogy meg ne süssék a tenyerét -, és megindult a hitehagyott felé.
Odaérvén a fekvő alakhoz, letérdelt mellé, és a hóna alá csúsztatta a két áthevített követ. Mersant
önkívületben volt; mikor megérezte az oldalához simuló melegséget, a szája széle megrándult, és mo­
tyogott valami érthetetlent.
Steinhardt félresimította homlokából az átizzadt hajfürtöket.
- Kölyök vagy még, francia - morogta rosszkedvűen. - Undok sátánfajzat, pokolravaló vajákos, de
azért csak kölyök.
Felállt, visszaballagott a málhájukhoz. Ő nem hozott magával fémkannát, így hát Mersant nyereg­
szerelvényét kutatta át utána, de hiába. Kacifántosat káromkodott, és jobb híján a sisakját kapta le a
fejéről; kiszaggatta belőle a nemezbélést, és minden vizet beleöntött a kulacsából. Aztán belerugdo­
sott három újabb követ a tűzbe, és gondosan beékelte közéjük a sisakot. Többet nem tudja hordani - a
hőség kikezdi az acél összetartó erejét, és ha meg nem is repeszti, megvetemíti csúful -, ám most ez
a gondja volt a legcsekélyebb. Mikor a víz zubogni kezdett, egy marék száraz, illatos füvet vett elő az
övtarsolyából, és beleszórta. Majd kényelembe helyezte magát a gödör mellett, és vizsla szemmel fi­
gyelte a savós tajtékot hányó főzetet, időn-ként megkavarva a vadászkése pengéjével.
Háromszáz szívveréssel később körülcsavarta a kezét a köpenyével, és kirántotta a parázsról a
tűzforró sisakot; közben a csizmasarkával sekély árkot kapart a földbe, és abban helyezte el, hogy fel
ne billenjen. A botcsinálta főzőedényben zavaros, rozsdabarna folyadék lötyögött; a színén vastag ka­
rikákba gyűlt a sisak belső felületéről leoldódott zsír. Steinhardt nem fecsérelte rá az időt, hogy lefölöz­
ze; legfeljebb okád tőle egyet a francia, de a szervezetének szüksége van a gyógyfüvek hatóanyagá­
ra.
Horpadt ónkupát kotort elő a nyeregzsákjából, és megmerítette a híg kotyvalékban. Vaskos muta­
tóujjával kihalászott belőle néhány átázott növényi szárat és koromdarabkát, aztán a takarókba bugyo­
lált Mersanthoz sietett, és az ajkához emelte.
- Igyál! - suttogta rekedten. - Annyit izzadtál, hogy az egy lónak is becsületére válna. Ha nem póto­
lod valahogy azt a sok levet, ki fogsz száradni, mint a parton felejtett levelibéka.
A hitehagyott felemelte a fejét, és nagy, mohó kortyokban nyelni kezdte a gőzölgő folyadékot. Arca
fura grimaszba torzult, mikor megérezte a nyelvén szétáradó ízt, de azért ivott tovább rendületlenül.
Cordóbában tanulta a medicina művészetét, a Hippokratész és Galenus emlőin nevelkedett mór or­
vosdoktoroktól; tudta jól, hogy a kapitánynak - bár az ő szájából csak a tapasztalat bölcsessége szól -
igaza van.
Steinhardt kivette reszkető ujjai közül az üres ónkupát.
- Hozok még - ígérte.
A sisakhoz lépett, és újra telementette a horpadt poharat. Aztán visszatért Mersanthoz, és letérdelt
mellé.
- Jönni fognak - mondta halkan. - Ha van eszük, megvárják, míg kifáradok. Itt kell maradnunk;
amilyen rongyul festesz, nem ültethetlek lóra. Két éjszakát talán még kibírok ébren, de aztán…
- Nem várhatnak annyit - hörögte halkan a hitehagyott.
Steinhardt értetlenül meredt rá - egy szívdobbanásnyi időre azt hitte, a lázkór démonai beszélnek
belőle -, aztán pillantása az ép kezére tévedt, ami az oldala mellett pihent a talajon; nem nyújtotta az
ónkupáért.
Mersant finoman ízelt ujjai vércsekarmokká görbülve martak a kövér televénybe. Körülötte széles
körben felpattogzott és szénfeketére vált a föld, mintha perzselő láng futott volna rajta végig; a zöldellő
fűszálak hamuvá porlottak, a környező bokrok messzekígyózó gyökerei korhatag csonkokként maga­
sodtak elő a halott rögök alól. És ahogy a kapitány figyelte, a romlás íve araszolva terjedt kifelé, hólya­
gos üszökkaréjt tolva maga előtt.
- Felgyógyulok - suttogta a hitehagyott. - In me animam vimque terris sugo…
Halvány pézsmaillat csapta meg Steinhardt orrát. A gyomra felkavarodott; savanyú émelygés fog­
ta el, olyan szédítő erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, mindjárt elhányja magát. Lehunyta a szemét,
és az epekeserű nyállal együtt visszanyelte az ajkára toluló ima szavait is.
- Tedd hát, amit tenned kell! - mondta rekedten.
A teli ónkupát lerakta Mersant mellé a földre; odavitte a sisakot is, a benne lötyögő főzettel. Aztán
elvonult a tűzgödörhöz, letelepedett a csupasz földre, és szorosabbra húzta magán megviselt köpö­
nyegét. Esteledett már; viharvert arca pengeéles, különálló kontúrokra hullott szét a táncoló lángok
sárga visszfényében.

Nem tartotta számon az idő folyását, így hát meg nem mondhatta volna, percek avagy órák teltek-
é el, amikor hatodik érzéke kizökkentette komor merengéséből. A harcos ösztön figyelmeztette; fele­
részt veleszületett adottság, felerészt a küzdelmes évek során összegyűjtött tapasztalat. Egyszerre
csak sejtette - érezte - tudta -, hogy nincsen már egyedül a lázbetegen hánykolódó franciával.
Bővebbre engedte maga körül a mókusprémmel szegett köpönyeget, és könnyedén, oda sem
nézve hátra-nyúlt a válla fölött. Csuklójánál ragadta meg a döfésre emelt kezet, s egy hanyag csava­
rintással kifordította, ügyelve rá, hogy közben fel ne sértse magát a hosszú tőrrel - biztosra vette, a
pengéje mérgezett. Halk hördülés hallatszott, semmi több - közismert volt, hogy az éjszaka harcosai
mennyire bírják a fájdalmakat. Steinhardt előrerántotta az orvtámadót, szabad kezével belemarkolt az
üstökébe a posztókalap alatt, és belenyomta az arcát a tűzgödörbe, a szürke hamutakaró alatt izzó
parázsba.
A gyilkos most már ordított; az emberi tűrőképességnek is vannak határai, bármilyen kemény pró­
batételeken edződjék. De kurta üvöltés volt ez, hamar vége szakadt, ahogy az orvtámadó szája meg­
telt eleven parázzsal, szeme világát kiperzselte a forrón vöröslő zsarátnok. A kalap lehullott a fejéről; a
levegőt az égett haj gyomorfacsaró bűze töltötte be.
A kapitány elengedte a tűzgödörben vonagló férfit, és talpon termett, mintha csak rugóra járnának
az izmai. Kardja éles szisszenéssel hagyta el hüvelyét, s villámló félkörívet írt le a félhomályban, ke­
resztbe nyesve egy védtelenül hagyott torkot, könyékben megakasztva egy ütésre lendülő kart. Jobb
kezére gyors mozdulattal feltekerte köpenye szárnyát; aztán sarkon fordult, és szembenézett az éjsza­
ka harcosaival.
Les guerriérs de nuit.
Féltucatnyin voltak: csupa megtermett, kőarcú férfi, páncél nélkül, fekete köpönyegben és puha
talpú nemezcsizmában. Fejükön mélyen a homlokukba húzott, sötét posztókalap; kezükben kegyetle­
nül villogó, hosszú tőrpengék. Ketten haldokoltak közülük, s a harmadik sápadtan térdelt a földön, vér­
ben úszó, félig áthasított jobbját szorongatva; ám a maradék háromnak arcizma sem rezzent társaik
eleste láttán, könnyed ragadozóléptekkel zárták be a kört a kapitány körül. Szenvtelenül és magabiz­
tosan tették a dolgukat, ha előszörre alá is becsülték az ellenfelet; a legjobbak voltak, akiket csak Fra
Angelico küldeni tudott.
Steinhardt balra cselezett, és jobbra kitört, a tehetetlenül fekvő hitehagyott felé; egy itáliai tőr
csengve szikrát vetett a mellvértjén, közvetlenül a szíve fölött, miközben az ő kardcsapása csupán a
posztókalap széles karimájából nyesett le egy szeletet. Ám a váratlan roham valósággal elsöpörte az
útjába álló gyilkost; a kapitány busa fejét leszegve zúdult meg előre, felöklelte és hanyatt döntötte tá­
madóját, majd kíméletlenül átgázolt rajta - vasalt csizmái alatt elpattanó bordák ropogtak. Tudta, hogy
a két másik a nyomában van kétfelől; amikor Mersant-hoz ért, hirtelen sarkon pördült hát, s lendületből
baloldali üldözője képébe rúgta a forró gyógyfőzettel teli acélsisakot. A gyilkos villámsebes mozdulattal
kapta maga elé a köpenyét, nehogy a tajtékos lé leforrázza az arcát; ahogy azonban a sisak vállon ta­
lálta, megtorpant egy pillanatra, s jobbfelől rohamozó társa magára maradt a kivénhedt zsoldos ellené­
ben. Két metsző csendülés, cikázó pengeváltás - és az éjszaka harcosa rongybabaként csuklott
össze, átvágott nyaki ütőeréből sugárban fecskendezett a vér.
Steinhardt széles terpeszben megállt a hitehagyott fölött, s vicsorogva meredt a támadókra, akár a
gazdáját védő szelindek. Vasszürke tekintete hidegebben villámlott, mint a vérmocskos kard a bal ke­
zében; a gyors halál ígérete komorlott belőle.
Nem mozdulhatott álltó helyéből, ha nem akarta védtelenül hagyni a társát; tudták ezt jól a gyilko­
sok is, s lélegzetvételnyi időt engedélyeztek maguknak, hogy rendezzék megtépázott hadsoraikat. A
bordatörött kínkeservesen feltápászkodott a földről; kábultan rázta a fejét, és vért köpött, de egy pilla­
natra sem eresztette el a tőre markolatát. A harmadik férfinek, akit nyomorékká tett a kapitány első
kardcsapása, valahogy sikerült idejében elkötnie sebesült karját; most ő is odaállt a többiek mellé, vi­
aszsápadt arcán apró igazgyöngyökként csillogtak a verítékcseppek.
Csatárláncot alkottak, a két végét félkörívesre húzva, hogy legalább egyikük mindig kívül essen a
kapitány látómezején. Középen a félkarú helyezkedett el; ő volt a leggyengébb láncszem, a martalék.
Csábító célpont a támadáshoz, de ha az ellenfél rávetné magát, azonnal két tűz közé kerülne, s leszá­
molhatna az életével.
Steinhardt nem szándékozott ilyen botorságot cselekedni. Tapodtat sem mozdult; a csatákon rava­
szodott veterán türelmével várta a gyilkosok következő lépését.
Balszélen a bordatörött kurtán, alig észrevehetően odabiccentett a társainak. Nem várt a jeladás
nyugtázására, hiszen azzal időt adott volna az ellenfelének; máris meglendült előre, a tőrét döfésre
készen tartva maga előtt ágyékmagasságban. Deréktól lefelé nem véd a mellvért; és ha Steinhardt
szembenéz vele, hogy fogadja a támadást, hátat kell mutatnia jobboldalt álló, sértetlen ellenfelének.
A kapitány nem lépett ki az éjszaka harcosa elé, csak a karjára csavart köpeny szárnyát lebben­
tette az arcába, és közben öblös hangon elbődült. A köpenyszegélybe varrt ólomnehezékek koppanva
csapódtak a támadó homlokának; kábultan tántorodott hátra, szemét elöntötte a vér. A jobboldali gyil­
kos magasra emelt tőrrel szökkent Steinhardt felé; a félkarú felkapta a fejét, és fürkészen körbekém­
lelt.
 Kettejük közül ő volt az okosabb.
A kapitány ritkán fecsérelte harc közben az erejét hasztalan ordítozásra. Az iménti bődülést sem
csata-kiáltásnak szánta; jeladásnak inkább.
A szürke csődör kísérteties csendben tört elő a tűzgödör vörhenyes fénykörén túl gomolygó sötét­
ségből; nem nyerített fel kihívón, mint a nemes csatamének, csak a vasalt paták dobogása jelezte ér­
kezését. Öklömnyi, véreres szeme baljósan forgott; izmos marjáról elárvultan lógott az átharapott
pányvaszár.
A félkarú elpattanó rugóként szökött félre az útjából, de a fájdalom és a vérveszteség megtette a
magáét; a mozdulat nem volt elég gyors. A csődör reszelősen fújtatva a hátsó lábaira ágaskodott, és
kirúgott a mellsőkkel. Az egyik patája a levegőben találta el az éjszak harcosát, megtörte ugrásának
ívét, és odébb lódította, mint valami rongycsomót; a férfinek tisztán hallható roppanással szakadt be a
szegycsontja, s amerre tartását vesztett teste repült, forró-piros vérpermet pettyezte be a sötétség
bársonyát. Az utolsó épkézláb gyilkos szeme döbbenten elkerekedett, tekintete egy pillanatra az ágas­
kodó lóra tévedt - és Steinhardt kihasználta ezt a pillanatot. Kardja szikrákat szórt, amint félreütötte a
döfésre emelt tőrt; aztán nyakmagasságban maga elé suhintott az ólommal kisúlyozott köpenysze­
géllyel, és bezúzta vele támadója torkát.
Egyetlen ellenfél maradt még, aki szédülten botladozott a Mersant-t védelmező dombhát tövében,
s kapkodva, hörögve zihált; a törött bordavégek minden lélegzetvételnél a tüdejébe mélyedtek. A kapi­
tány nem hagyott neki időt, hogy összeszedje magát; fordulatból előtte termett, félhosszig vágta a
gyomrába a kardját, aztán nagyot rántott a markolaton, és alulról fölfelé felhasította a mellkasát, akár
az érett dinnyehéjat. A gyilkos szeme fennakadt, feje hátranyaklott; a hosszú tőr, a sötét posztókalap a
földre hullt. Forró nedvesség öntötte el Steinhardt karját. Nem akarta jobban összemocskolni magát,
mint amennyire feltétlenül szükséges; így hát egy harántirányú csavarintással kiszabadította pengéjét
a szörnyű sebből, majd egy irgalmatlan erejű ökölcsapással földre küldte a haldoklót, és hátralépett.
- Legalább egyet hagyhattál volna nekem - szólalt meg mögötte egy hang. Bágyadt volt még, és
rekedtes a láz hevétől, de magabiztos.
A kapitány azon véresen visszalökte hüvelyébe a kardját - megtisztogatni később is lesz idő -,
majd sebes léptekkel a lova mellett termett, és a sörényébe markolt; kérges tenyere csitítón megvere­
gette az izgatott állat nyakát, lekanyarította a habot a pofájáról. Csak miután sikerült megnyugtatnia,
fordult vissza a lankás domboldal felé.
A pusztulás köríve, mely húszölnyi sugárban övezte Mersant fekhelyét, még az éjszaka sötétjéből
is kifeketéllett. A hitehagyott sápadtan és reszketegen ült a közepén; verítéktől csatakos haját hátrasi­
mította a homlokából, finom metszésű arcán mintha megfakult volna kissé a lázrózsák pírja. Tekintete
konok, dermesztő kékséggel csillogott. Ahogy Steinhardt nézte, lassan talpra küzdötte magát; nem
ment könnyen, többször is megszédült, megingott, de a kapitány tudta róla, hogy nem fogadná el a se­
gítő kezet. Az egyik vastag lópokrócot megtartotta, s dideregve szorosabbra húzta keskeny vállán;
napszállat után erősen lehűlt a levegő, s az éji szellő borzongató ujjakkal cirógatta körül átizzadt, meg­
gyötört testét.
- Különös dolgok élnek a nyirkos földben, zsoldos - mondta fázósan. - Nyüvek. Férgek. Nyálkás és
sikamlós véglények. Halottnak hitt dolgok, amiket csak az emlékezet éltet. - Felsóhajtott. - Jobb, ha az
ember nem tudja, min is tapodik a lába.
A csődör ismét nyugtalankodni kezdett; idegesen fújtatott, fülét felszegte, izmos oldalán ütemes
reszketés gyűrűzött végig. Steinhardt marka keményen meg-szorult a sörényén.
- Ha maga az ördögök öreganyja szunnyadt is a domb alá temetve, akkor sem szívtál elegendő
erőt magadba belőle - felelte mogorván. - Nézz tükörbe: mindjárt összecsuklasz. Én a helyedben
visszafeküdnék.
Mersant megrázta a fejét; cserepes ajka különös félmosolyra húzódott.
- Nem tehetem, zsoldos. Emlékszel még, mit beszéltünk Fra Angelicóról az udvarházában? Soha
nem vétette el a célját. Pedig kötve hiszem, hogy ez volt az első alkalom, amikor a méreg és a kés
egyaránt kudarcot vallott. - Száraz köhögés tört fel a tüdejéből; homloka ingerült ráncokba szaladt,
ahogy a pokróc alatt megmasszírozta sovány mellkasát. - A barát tartogat még a kezében egy ütőla­
pot.
A szürke csődör hirtelen riadtan megugrott, kitépte magát Steinhardt vaskezéből, és ijedt nyiho­
gással beleveszett az éjszakába. A tűzgödör túloldaláról is nyerítés harsant; pányvaszár pattant, mint­
ha vastagra sodrott íjhúr pendülne, majd távolodó patadobogás jelezte, hogy a hitehagyott hókája is
követte a másik állat példáját.
Mersant fakókék tekintete fókuszba állt valamin a kapitány háta mögött. Lassú mozdulattal kibon­
totta ép karját a pokróc takarásából; a durva szövet egymásra hajló redőkben hullott a bokájához. Egy
lépést tett előre; szeme résnyire szűkült, mintha pengével metszett hasíték lenne csupán lázcsókos
márványarcában.
 - Állj félre! - suttogta halkan. - Ez az én harcom.
Stenhardt sarkon fordult, és hátrálni kezdett. Borús éjszaka volt; zord felhőtornyok torlódtak a sá­
padt holdsarló meg a csillagok elé, s az elsőnek elhullott gyilkos parázson szenesedő teste elfogta a
tűzgödörből derengő vörhenyfény nagyját. Egy szűk körön túl látni mér nem lehetett a terepet, csak
sejteni inkább; a kapitánynak mégis az a határozott benyomása támadt, hogy odakint, a mélabúsan
susogó falombok és galagonyacserjék között, egyszeriben megjelent valami, ami számára idegen volt
és felfoghatatlan, s ugyanakkor mérhetetlen fenyegetéssel terhes. A sötétség, a loppal vonuló harcos
leple és jótevője, hirtelen vészjóslóvá vált, formákba fagyott, alakokba alvadt; a gyermekkor elfeledett­
nek hitt rémálmainak árnya kísértett benne. Steinhardt úgy érezte, mintha nyers ecet fakadna a gyom­
ra mélyén; a sülő emberhús bűzével fertezett levegőben valami még szörnyűbb, megnevezhetetlenül
ocsmány szag kezdett terjengeni, pince-doh és száraz rothadás keveréke.
… kulcsok és pecsétek védik őket, béklyóba vert szolgák, akiket csak titkos igékkel lehet megza­
bolázni…
A kapitányra hullámokban tört rá a hányinger, amikor rádöbbent, hogy Mersant azzal az arctalan
valamivel néz farkasszemet, az izzó parázs fényívén túl.
- Progenies damnationis… - lehelte a hitehagyott alig hallhatóan. - Nothus nefandus imperatoris
regni inferni…
A sötétségből nehéz, súrlódó-vonszolódó zörejek hallatszottak válaszul meg valami bugyborékoló,
hörgő-rekedt vartyogás, sem ember, sem állat hangjához nem hasonló.
- Gyere! - suttogta Mersant; szemében páros zsarátnok izzott fel türkizkék fagylánggal. - Gyere
csak…
Mély, öblös böffenés dörrent az éjszakából, mint amikor a pocsolyabűzös mocsár kifortyantja ma­
gából a rothatag bendője mélyén buborékos méreghólyagba gyűlő miazmát. A hitehagyott megingott,
féltérdre hullott; páncélos lovagok roppannak meg így a lázadó parasztok taglócsapásai alatt. Kes­
kenyre húzott ajkamögött fülsértő csikorgással törtek szilánkosra az egymásnak feszülő fogak.
Steinhardt keze görcsösen megszorult a kardmarkolaton; nem arra született, hogy tétlenül nézze
mások harcát, ám karját ezúttal visszafogta a józan ész. Mégis nehezére esett uralkodni az indulatain;
régi katona-igazság, hogy sok viadalt dönt el az elsőnek bevitt ütés.
A franciát azonban nem kellett félteni.
Megroskadt ugyan a támadástól, de a dereka nem törött meg; a következő pillanatban újra kiegye­
nesedett, magasba lendítette karját; a fókaprémmel szegett köpenyszegély fekete angyalszárnyként
lebbent a hóna alatt. Ahogy szólásra nyitotta ajkát, hangja érces mennydörgés volt, tekintete velőkig
hasító villámcsapás.
- Perniciem formidolosum invoco! - A szavak úgy robajlottak elő torkából, akár a pusztító kőlavina
egymáson görgő sziklatömbjei. - Stryx noctis, reverteris ad noctem!
Valami szaggatottan, reszelősen felordított. Tépett foszlányok szakadtak le a formátlan sötétség­
ről, és lomhán kígyózva úszni kezdtek a levegőben Mersant felé, aki mélyeket lélegzett, és sorra ma­
gába szippantotta őket. Reszketés futott végig beesett mellkasán; szeme sötét lángokat hányt, szent­
ségtelen fények gyúltak benne. Hosszú hollófürtjei önálló életre kel-vén tekergőztek viaszkosan sá­
padt arca körül, mintha csak a hellén legendák rettenetes gorgója támadott volna föl, dacölva Persze­
usz feledést hozó acéljával.
- Krisztusom… - suttogta Steinhardt holtra váltan, amikor megértette, hogy mi történik; és fékeznie
kellett az ujjait, nehogy önkéntelenül keresztet vessen magára.
- Tedd csak, zsoldos! - recsegte a hitehagyott elváltozott hangon, noha háttal állt neki, s nem lát­
hatta, mire készül. - A názáreti jele nem árthat nekem, ha nincs mögötte hit…
Az éjszakánál is sűrűbb árnyfoszlányok lebegték körül nyúlós ködlepel gyanánt, s ő mohón, kitá­
guló orrlyukakkal szívta a tüdejébe őket; a fuldokló kaphat így levegő után, ha az örvény árja nagy so­
kára felveti a zúgó tengermélyből. Törékeny teste vibrálni látszott a magába nyelt energiáktól; a lázró­
zsák lehervadtak orcáiról, helyükön kristályos dérvirágok fagyszirmai nyiladoztak. A karcsú nyakát öle­
lő vastag-dús fókaprém zúzmarát verejtékezett.
- Potestas hydrae mihi data est - süvöltötte. - Spolio te omne vigore, suboles infernorum!
Valahol a tűzgödör fénykörén túl kínlódó, halk hörgés jelezte egy nem idevaló lény távozását a föl­
di világról; ám a rémítő veszély érzete, mely egyre ott bizsergett Steinhardt gyomrában; nem szűnt
meg, csupán a forrása változott - most már a hitehagyottból sugárzott elemi erővel.
- Látlak, barát! - suttogta Mersant le Sinistre; fakókék tekintete a messzeségbe révedt. - Csahos
kutyát uszítottál rám; a vesztemre törtél. Most majd eldől, milyen sűrűn lüktet a vér a te ereidben!
Lendületes, sodró léptekkel nekivágott az éjszakának, pedig alig fertályórája mozdulni se bírt még.
Nem vesztegette a szavát Steinhardtra; még csak vissza sem nézett rá. A kapitány tizenkét teljes szív­
verésig idegesen toporgott a hűlő tagokkal heverő holtak között; szélcserzette képe szokatlanul sá­
padtnak tűnt az ősz sörtékben sarjadó borosta alatt. Aztán sötéten elkáromkodta magát, megmarkolta
a kardját, és Mersant után eredt. Ugyancsak szaporán kellett szednie a lábát, hogy utolérje.
A hitehagyott csendesen beszélt magában, és hidegen mosolygott hozzá. Steinhardt közel s távol
senkit sem látott a környező éjszakában; mégsem voltak kétségei felőle, hogy kinek szólnak a halk,
szenvtelen szavak.
- Elég okos voltál hozzá, hogy ne nyisd ki azt a könyvet, ugye? Szomjúhoztál a táblái közé rejtett
titkokra; de tudtad jól, hogy csekély lenne az erőd a forgatásukhoz. Valami fortéllyal hatalmat nyertél
az őriző felett, s megelégedtél ennyivel. És ez is elegendő volt hozzá, hogy félszázadra az itáliai éj­
szaka urává tegyen.
Mersant humortalanul felnevetett; a vastag felhőleplen átszűrődő holdvilág szikrázó ezüstforgá­
csokat csillantott meg sápadt vonásain.
- Nem irigyellek, barát! Ötven éven keresztül rettegtél és bujdokoltál, félve azt a pillanatot, amikor
Hermész rendje jelentkezik majd nálad, hogy visszakövetelje, ami az övé. Meg kell hagyni, nagyszerű
csepűrágó válna belőled; arcizmod sem rezzent, amikor szemtől szembe kerültünk egymással, pedig
képzelem, hogy az ereidben jéggé dermedhetett a vér. Megtettél mindent, ami a hatalmadban állt,
hogy leszámolj velem; hiába. Most rajtam a sor.
Felemelte a jobbját; nyúlánk ujjain Szent Elmo tüze táncolt, kísérteties fényben fürösztve arcvoná­
sait. Steinhardt, aki elfeledve baktatott a nyomában, borzongva döbbent rá, hogy Fra Angelico - bárhol
is legyen most - halja a hozzá intézett szózatot.
- Eljövök érted - ígérte a hitehagyott, s keskeny ajkát baljós mosoly játszotta körül. - Ellenem küld­
ted az őrizőt; s én megtetéztem a magam hatalmát az övével. Látom, hogy reszketsz; látom a homlo­
kodon gyöngyöző verítéket, a szűkölő félelmet a tekintetedben. Üsd fel hát a könyvet, öregember;
vesd vén szemedet Hermész igéire! Nem maradt más választásod: az élőtől csak a holtak védhetnek
meg…
Fehéren párálló köd bugyogott föl az éjszakaüstjeiből, s lomha hullámokban örvénylett Mersant lo­
vaglócsizmás lába körül.

Fra Angelicóra pirkadatkor találtak rá, a gyilkosok elhagyott táborában, ahová a kötőféküket eltép­
ve szétriadt hátaslovak patanyomai vezették el őket. A kivetkezett barát arcra borulva feküdt a tábortűz
kihűlt hamujában; csúzos ujjai görcsbe rándulva markolták a kiégett földet. A vaskos, bőrkötéses fóli­
áns kinyitva hevert mellette, alig hüvelyknyire a jobb kezétől.
Mersant nyugodt mozdulattal lehajolt a könyvért, fölemelte, és óvatosan kirázogatta megsárgult
pergamenlapjai közül a szürke pernyét. A kapitány Fra Angelicóhoz lépett, és a csizmája orrával ha­
nyatt fordította. A végső percek iszonyata örökre ráfagyott az elaggott, hamulepte arcra; Steinhardt há­
tán végigfutott a hideg, és gyorsan elkapta róla a tekintetét. Eszébe jutott a régi katonababona, hogy a
holtak megőrzik üveges szemükben az utolsó földi látványt, és magukkal viszik a túlvilágra.
Előhúzta a vadászkését, letérdelt Fra Angelico mellé, és gyors mozdulattal kiszúrta mindkét sze­
mét. Világéletében utálkozott a hullagyalázástól; ám amit most tett, az a kegyelet aktusa volt.
Amen.
- Megpróbálkozott a mágiáddal - nézett föl Mersantra komoran.
A hitehagyott bekattintotta a védőkapcsot a könyv fedelén.
- Meg is adta az árát - felelte egykedvűen.
- És ha nem szánja rá magát?
Mersant vállat vont.
- Akkor én ölöm meg.
Hóna alá csapta a könyvet, sarkon fordult, és elindult visszafelé, a táborhelyük irányába. Stein­
hardt pillantása hosszan pihent távolodó alakján.
- Kölyök hát - suttogta elborult arccal. - De a Sátán kölyke bizonyosan!
VÉGE