Valahonnan messzirıl Bec de Corbin nyerítése hallatszik, tompán és élevesztetten,

mintha falakon szőrıdne át. Kellemes meleg van a fogadó ivójában, a kemence
mázatlan cserepét a bendıjében hunyorgó parázs. Az ablakok balszélére már belopta
magát a pirkadat fénye, halványrózsaszín erezetet csókol a keretben feszülı
marhahólyagokra, szürke derengéssé frissíti a csapszék félhomályát. Még az öregek
zugába is világosság szivárog, csak a könyöklınél meg a hordóbakok között vívják
utóvédharcukat a visszavonuló árnyékok.
A padka mellett a vörös Réchin áll, a szokottnál is jobban rászolgálva csúfnevére.
Borostás képe friss vértıl vöröslik, vértıl lucskos a mellén a darócing, vér borítja
mindkét karját könyékig, apró vércseppek reszketnek a bütykös kézfejébıl sarjadó
szırszálakon. Véres a hosszú, hússzeletelı kés is a jobb markában, amit most óvatos,
szinte gyengéd mozdulattal a padkán alvó ifjú torkához illeszt.
Tekintete tiszta, a szeme ragyog; lomhán gördülı könnyek szántanak barázdákat arca
élénkpiros mezejére. Nem részegnek tőnik már; rosszabbnak annál.
- Szegény gyerek! - suttogja megindultan: Szabad kezével megsimogatja az ifjú szıke
fürtjeit; ujjai nedvesen csillogó csapákat karistolnak rájuk. - Ne félj, fiam! Nem
hagylak elkárhozni. Megmentelek a Fekete Embertıl... ahogy megmentettem a
többieket is.
Remegés borzong végig a kés acélívén.
 ISBN 963 9039 15 2 elsı kiadás
Raoul Renier A kárhozott
Kornya Zsolt regénye Copyright ©1997 Komya Zsolt
A borítón Salcszai Gábor és Boros Zoltán festménye látható Tipográfia: Szikszai
Gábor
Minden jog fenntartva,
beleértve az egész vagy
részletek reprodukálásának
jogát! All rights reservedl
Szerkesztı: Gáspár András Mőszakl szerkesztı: Zölley Imre
A kötetet terjeszti a TóthÁgas
Könyvterjesztı Kft.
(1047 Budapest, Perényi
Zsigmond u. 15.) és a
Valhalla Páholy
Könyvesbolthálózat
(Központ: 1063 Budapest,
Szinyei Merse Pál u.1.)
Kiadja a Valhalla Holding Kft.
Felelıs kiadó: a kiadó ügyvezetıje.
Szedés és tördelés: Valhalla DTP.
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.
A nyomdai megrendelés TÖRLSSZÓMO: 170 275 Felelıs vezetı: Mike Ferenc

A besüppedt, penészes hantok között állt, félrehúzódva a friss sírveremtıl. Megroskadt

keresztek vették körül, mint szárnyaszegett, törpe madárijesztık; göcsös száraikon
nyirokcsimbókos pókhálók lengedeztek, a fájukba vésett neveket rég kiette már a kor-
hadás. A csizmáját borító nyúlós sárba seszínő avartörek ragadt. Szórakozottan
odanyúlt, s óvatosan kicsippentette a mocsokból egy falevél csontvázát. Az eleven
szövet rég az enyészeté lett már, ám az erezet finom hálója megmaradt. Bayard az arca
elé emelte, s egy pillanatra elgyönyörködött a mintázat csodálatos bonyolultságában;
elképzelte, hogy az egymást át-meg átszövı erekben még élénkzöld élet lüktet, üde
nedvek áramlanak. Aztán vállat vont, és eleresztette a falevelet; a hideg szél a magasba
kapta, s elsodorta a temetıkert mellett folyó patak felé, ahol néhány vén szomorúfőz
bólogatott magányosan.
A szél rossz irányba fújt; az esperes halkan mormolt litániája csak érthetetlenné
torzult szófoszlányokban
jutott el hozzá. Nem mintha bánta volna. Így legalább nem sértették a fülét a vidéki
latin barbár otrombaságai, a grammatika elemi szabályait semmibe vevı hibák. A pap
a legközönségesebb halotti búcsúztatót használta a Burchard-féle szertartáskönyvbıl -
mást valószínőleg nem is ismert -, amit Bayard betéve tudott, hiszen két évet töltött
Párizsban, a teológiai fakultáson. Sokkal szakavatottabban tette volna nála a dolgát -
csak persze nem volt joga hozzá, mert félbehagyta tanulmányait, és nem részesült
ordinációban. Így hát az egyszerőbb megoldást választotta, és fizetett.
A temetı talaja vizenyıs volt és süppedékeny, feláztatta a közelében futó patak meg a
hetek óta ömlı esı. Nem sokáig maradhatnak meg benne a tetemek, gondolta Bayard
elmélázva; ha felszántanák és bevetnék, kövér termést hozna. Ilyenkor, ısszel persze
késı már ezen gondolkodni. Igazából a ragacsos, márgás sár zavarta; minden lépésnél
térdig merült belé az ember. Jobb lábát nekivetette egy ferdén álló sírkeresztnek,
könyökével rátámaszkodott, és ismét szemügyre vette a gyászoló párt.
Siralmas látványt nyújtottak, annyi bizonyos. Az asszony az alaktalan gödör mellett
térdelt a dágványban, és hörögve, kivörösödött képpel zokogott. Egyetlen ruhadarabja
valami darócvászon pendelyféle volt, folt hátán folt, olyan mocskos és kopott, hogy
már az eredeti színét sem lehetett megállapítani. Háttal fordult Bayardnak, a ruhája
térdig felgyőrıdött; kilátszott alóla visszeres lába szára, s ráncos, meztelen talpa,
amelyre szürkésfehér kérget vont a vastag rétegben rászáradt sár. Korán megvénült
parasztfeleség volt; nem valószínő, hogy munkában formátlanná nehezült teste kibírná
még egy gyermek kihordásának gyötrelmeit. Már persze abban az esetben, ha a
férjének kedve lenne használni ıt éjszakánként, amiben Bayard ıszintén szólva
kételkedett.
A bronzvörös hajú férfi az asszonnyal átellenben állt; borostásan, véreres szemmel
meredt maga elé. Alsó ajkát beharapta, és úgy dülöngélt elıre-hátra a friss sír szélén,
hogy bármelyik pillanatban belezuhanhatott volna. Szemlátomást holtrészeg volt;
lehelete vastag fodrokban gomolygott foghíjas szájából, s a latin mondatokkal birkózó
esperes észrevehetıen félrehúzódott, nehogy valami kósza fuvallat az arcába sodorja
ıket. Hipokrízis a legmagasabb szinten, gondolta Bayard, hisz tegnap este maga a pap
is a sárga földig leitta magát, a düledezı sekrestyébe zárkózva. Hajnalhasadtakor alig
tudott életet verni belé; két pint sós vizet itatott meg vele, és tartotta neki a favödröt,
amit teleokádott. Ha nem teszi meg, délutánra kell halasztani a temetést.
- Nagy jó uram.
Bayard összerezzent. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a
sírásó közeledését; a vénember olyan nesztelenül csúszott-mászott a sárban, mint
valami sikamlós bırő vízisikló. Vétkes figyelmetlenség, rótta meg magát
szemrehányóan. Ma még csak egy rühös paraszt oson oda hozzád észrevétlenül;
holnap már egy rablógyilkos, vagy valami elfelejtett széplány bosszút lihegı fivére.
Öregszel, amice.
A sírásó alázatosan összehúzta magát, úgy vigyorgott fogatlan szájával a messzirıl
jött deák úrfira. Ami kevés haj szála megmaradt, zsírosan tapadt verítékezı
koponyájára; a serkék, mint apró gyöngyfüzérek csillogtak rajtuk a szürke reggeli
fényben.
- Mit akarsz? - vetette oda neki Bayard.
A vénember egyik kezével megemelte sárkoloncos ásóját; a másikat nyitott tenyérrel
elıretartotta. Görbe, csúzos ujjai voltak, a bütykök csomósra dagadtak a rájuk
rakódott mésztıl.
- Nagy jó uram, nehéz ám megforgatni a földet ebben a kutya idıben... Egész este
szakadt az esı, mindent eláztatott...
Bayard megoldotta az övén lógó selyemerszény zsinórját, és odavetett neki néhány
sout.
- De aztán ne legyen panasz a munkádra! - vakkantotta. - Ha csak tessék-lássék
rálapátolsz valami híg sarat, megkereslek az este, és összetöröm minden csontodat!
Üres szavakkal ígért; esze ágában sem volt visszatérni ebbe a lehangoló temetıbe,
ahol a talajvízben ázó hullák a savanyú rothadás bőzével fertızték meg a levegıt. A
sírásó sunyi mosolyáról, ahogy zsákmányát a melléhez szorítva odébb somfordált,
messzirıl lerítt, hogy ezzel tisztában van ı is.
Bayard bosszúsan megrázta a fejét.
Érdekel is engem, hogy tisztességgel lesz-e elkaparva az a sehonnai jobbágyporonty!
Az esperes kivörösödött képpel dadogott és krákogott; éppen a "circumdederunt"
szóval folytatott hısies küzdelmet. Igazán megtakaríthatta volna magának a
fáradságot, ha mindenestül kihagyja a mondókájából az ırálló angyalok seregét, amint
odafönt a mennyekben rivalogva és harsonaszóval köszöntik egy kilencesztendıs
leányka ártatlan lelkét. A liturgia értelmében szabálytalan lett volna, de ugyan ki
venné észre ebben az isten háta mögötti faluban, egy jéghideg és ólomszürke
hajnalon, távol mindenféle egyházi hatóságtól?
Legfeljebb egy cifra ruhás vagabund, egy kivetkezett teológus, aki rokonok, és bıkező
pártfogók nélkül rója Franciahon útjait, s hogy megélhessen, minden jöttmentnek
áruba bocsátja tudása morzsalékát. Egy elıkelı beszédő csavargó, aki nem szégyell
alamizsnát elfogadni a csapszékekben a trágár vágánsdalokért, s ha úgy hozza a sor,
nem riad vissza az útonállástól sem.
És aki mindenkinek hazudik, még önmagának is.
Mert Bayard-t igenis érdekelte a szerencsétlen parasztlányka sorsa, pedig nem is látta
ıt élve, lélegezve, kipirult arccal játszani a szérőkön. Alig egy hete a gyermek még
együtt fogócskázott a vele egyívásúakkal, koszorút font magának az ıszi virágokból, s
mosolya fényt csempészett a zivataros estékbe. Nevetett, ha a komor fellegek mögül
néha elıbújt a napkorong; ijedten bújt az anyjához, ha villámlás szántotta végig az ég
boltozatát; durcásan elbiggyesztett szájjal duzzogott, ha nem sikerült élethő
szalmabábut kötöznie. Nappal főzfavesszıvel terelgette a patak mellett a gágogó
libafalkát; titokban talán lyukból öntött hörcsögöt tartott odahaza, s bizonyára
elpityeredett, amikor egy este, válogatott finomságokkal a kezében, kis kedvencét
hanyatt fekve, égnek meredı lábakkal találta.
Amíg rövidke élete tartott, addig Bayard nem tudott róla, nem ismerte ıt. Holtában
látta elıször; és elborzadt attól, amit mőveltek vele. Elıször elsápadt; aztán kiosont az
ólak mögé, hogy könnyítsen háborgó gyomrán; végül csöndes, szavak nélküli
esküvést tett, azoknak az embereknek a módján, akik gyakran élnek cirkalmas
beszéddel, de ha komolyan megfogadnak valamit, néma ajakkal teszik.
Pedig nem tartotta magát képesnek ilyen érzésekre. Sokáig koldusszegény volt, és úgy
tett szert a betevı falatra, hogy Edward király rablóseregének nyomába szegıdött.
Vándorlása lerombolt városkákon, felégetett falvakon, véráztatta csatamezıkön át
vezetett. Az angol lovagoknak sietıs volt az útjuk, csak tessék-lássék prédálták föl a
kizsigerelt vidéket, a zsákmány apraja a gyaloghad walesi íjászainak és késelıinek
maradt. Amit pedig ık is meghagytak, azon Bayard verekedett össze a többi hazátlan
dögevıvel, szüntelenül a bitófa árnyéka elıl bujkálva. Temérdek gaztett és aljasság
tornyosult halomra a múltjában, míg végül megengedhette magának, hogy magasabb
célokat tőzzön ki maga elé. Amikor nekivágott, hogy valóra váltsa eszmélı kora óta
dédelgetett álmát, azt hitte, semmi nem tudja már megrendíteni.
És most tessék.
Isten az égben... vagy akár a pokolban, sóhajtott keserően, miközben süket füllel
hallgatta az esperes tétova hebegését. Beavatást kerestem, a letőnt idık titkait, a
rejtızı bölcsek tudományát. Elıbb csak sejtettem, hogy létezik; aztán már tudtam is.
Úgy véltem, jó nyomon vagyok. És mit találtam?
Egy elborult agyú mészárost, akit ki kell irtanom a világból, mert embernek születtem.
A pap befejezte akadozó litániáját, és kapkodó, fázós mozdulatokkal megáldotta a
tátongó sírgödröt. A véreres szemő apa abbahagyta a kába dülöngélést; bambán
felnézett a verembıl, arcán a megátalkodott részegek tompa érzéktelensége ült.
Ingatag léptekkel odament a feleségéhez, megrángatta a karját, és a temetıkert kapuja
felé bökött. Az asszony megrázta a fejét, és tovább zokogott; csúnya, csukladozó
hangja volt.
Az esperes bizonytalan mozdulattal odabiccentett Bayard-nak; talán az eklézsiának
szánt adományt akarta megköszönni, talán csak azt jelezte, hogy vége a szertartásnak.
Hogy választ nem kapott, dideregve összehúzta magán a karingét, és a sarat dagasztva
megindult a léckapu felé. Az apa követte, egyik sírhanttól a másikig tántorodva, s
támasztékul meg-megmarkolta a félrebillent fakereszteket. A kocsmáros talán
tekintettel lesz a gyászára, és rovásra hitelez neki. Az asszony csak sírt, megállás
nélkül, a földre görnyedve; ritkás, szürke haja a homlokába hullott.
A vén sírásó a gödörhöz oldalgott, s lapos pillantást vetett Bayardra, aki
mozdulatlanul állt a helyén, lovaglócsizmás térdére könyökölve. Mikor látta, hogy a
diák úrfi egyelıre nem szándékozik távozni, sóhajtva a markába köpött, s nekilátott,
hogy híg sarat lapátoljon az aprócska, száradt vértıl foltos vászonbatyura a sírverem
fenekén.
Két óra múlva Bayard benyitott a roskatag templom oldalához toldott paplakba. A nap
már magasabban járt az égen, de jelenlétérıl csak valami sápadt, beteges derengés
árulkodott; arcát szálkásan kavargó felhıgomolyok mögé rejtette. Az ablakra feszített,
repedezett hólyag által átbocsátott fény megcsillant a ruháját borító díszítéseken.
- Ilyen bizonytalan idıkben aligha merne szálegyedül utazgatni ennyi temérdek
drágasággal.
Mindez pillanatok alatt futott át az esperes szeszgızös, kába agyán; föl sem merült
benne a gondolat, hogy egy agyafúrt kaméleon ül vele szemközt, aki rég kitanulta már
az emberi észjárást, s annak láttatja magát, aminek akarja. İ csak annyit fogott fel,
hogy úrféle vendége van, aki azon fılül vagyonos is; talán tegnapról maradt fej fájása
tette, hogy rossz következtetést vont le megfigyeléseibıl.
- Ha alamizsnálkodni kíván az úr, azt örömmel fogadja az eklézsiánk - motyogta. - A
szegények istápolása Istennek tetszı cselekedet; és a magasságos szentek a
megmondhatói, hogy mi bizony szegények vagyunk. Mióta király urunk - áldott
legyen a neve a mennyekben! - megkétszerezte az angol hadiadót, betevı falatra is
alig jut errefelé az egyszerő embernek.
Bayard komoly arccal bólogatott, s félrehajtott fejjel, figyelmesen hallgatta
házigazdája panaszáradatát. - Nagy csúfság, amilyen sorra jutott a templomunk is; a
falakról pereg a vakolat, Szent Dénes szobrát megette a szú, az oltárterítıket mind
zálogba csaptuk a dijoni zsidóknál... - folytatta a pap, egészen nekibuzdulva másnapos
kábaságában. - Már másfél livre is sokat segítene, nem is beszélve háromról; persze
ahhoz, hogy minden bajunk orvoslást nyerjen, legalább öt szükségeltetne.
- Tíz livre fejében pedig itt helyben üdvözülnék, te meg kijárnád nekem a pápa
ıszentségénél a teljes bőnbocsánatot - mosolyodott el Bayard. Az érdes durvaság,
amellyel a beszélgetést indította, nyomtalanul lefoszlott róla. Most derék, jólelkő
nemesúr volt, aki ugyan kezdetben értésére adja a másik félnek, hogy szigorú kező
ember, ám utána egy szelíd tréfával elveszi szavai élét, és hajlamosnak mutatkozik
bizonyos áldozathozatalra. - Olcsón számítod az égi kegyelmet, esperes uram; jobban
megéri az adakozóknak, mint a búcsúcédula.
- Dehogyis, dehogyis, ilyesmit nem ígérhetek, azzal a püspöki szék jogait bitorolnám
el! - tiltakozott a pap; a keze közben önkéntelenül a korsóra tévedt, és hosszan
belekortyolt a borseprıbe, aminek nem sokkal elıbb még a szagát is rühellte. - De
hálaadó misét mondatnék kegyelmes uramért az egyházunkban, és könyörögnék a
Mindenhatóhoz, hogy ami vállalása van; mindben csak jószerencse kísérje.
- És talán egynémely kósza hírt is megosztanál velem? Elvégre te fontos ember vagy
ezen a vidéken, akit nyilván sokan a bizalmukba avatnak; én meg messzirıl idetévedt
vándor, aki tudni szeretné, hogy útjai során mire számíthat.
- Hisz ez csak természetes, testvérem az Úrban! - Az esperes arca kipirult, szeme
csillogni kezdett; bizalmaskodva közelebb hajolt vendégéhez. - Nem is hinnéd,
micsoda galádságokat őznek itt egyes latrok a törvénytisztelet palástja alatt! Itt van
mindjárt Deu uraság tiszttartója, aki, tisztesség ne essék szólván, hajadon lányokat
szeplısít meg erıszakkal; vagy a három Ribadeaux fivér, akik titkon orvvadászni
járnak a püspöki erdıbe!
- Sok javában megrövidült miattuk az eklézsia? -vágott együtt érzı képet Bayard.
A pap legyintett, és újra jót húzott a mázas korsóból; ezúttal már nem engedte el a
fülét.
- Köztőnk maradjon, de a püspök úr baja, nem az enyém. Távol álljon tılem, hogy
rossz hírét keltsem a feljebbvalómnak, ám az utóbbi idıben felháborítóan keveset
törıdik a diocézis ügyeivel. Az én esperesi javadalmazásom példának okáért igazán
szerénynek mondható, ha azt tekintjük, hogy milyen sanyarú viszonyok közepette
hirdetem itt az Úr igéjét. És még ezt a kevéskét is rútul megcsapolják azok az elvete-
mült latrok, a La Ferté-i ciszterciek, akiket már rég ki kellett volna vetni az
anyaszentegyház kebelébıl, mert nem szentélető barátok, hanem tisztátalan kicsapon-
gásban élı paráznák és szodomiták! Mert ugyebár a doubsi rév éves jövedelme nem
ıket illeti, hanem ezt az esperességet, amit a püspök úr fényességes emlékezető elıdje
az én méltatlan személyemmel látott jónak betölteni; mégis ık hajtják be
szemérmetlen módon, immáron tizenkettedik esztendeje. Nem nyughattam, perre
vittem a dolgot, és a dijoni jegyzı nekem adott igazat; márpedig ı a törvény
felesküdött szolgája, akinek a végzése parancs, függetlenül attól, hogy történetesen
közeli kuzinom nagyanyai ágról. A La Ferté-i apát viszont, aki beteg szajhák
megátalkodott ivadéka, és pénzen vásárolta minden címét, álnokul behízelegte magát
a püspök úrhoz, a gyóntatóatyjaként mőködik, és nem szőnik meg alávalóan rágal-
mazni a nevemet az udvarában. A számát se tudom, hány szörnyő meghurcoltatáson
estem keresztül az ó bőnös mesterkedése miatt; Autunben egy ízben két lábon járó
borostömlınek gyalázott a zsinatra győlt prelátusok füle hallatára! S én hiába vetettem
ott mindjárt szemére paráznaságát és szimóniáját, hiába mutattam föl a dijoni
jegyzıtıl nyert pecsétes levelemet, a püspök úr szíve zárva maradt elıttem, és a
doubsi révet azóta is La Ferté bitorolja. - Az esperes hátrahanyatlott székében,
egészen kimerülve a hosszú szónoklattól; szomorúan ingatta a fejét, és ismét bele-
kortyolt a korsójába. - Bizony, drága barátom, ilyen szörnyő csapásokkal sújtott
engem a balsors...
Bayard töprengve simogatta keskenyre vágott bajszát.
- Minden bajra van orvoslás - vélte homlokát ráncolva. - Esetleg szólhatnék néhány
szót az érdekedben szeretett bácsikámnak, Talleyrand de Périgord-nak...
A pap szeme felcsillant; pillanatok alatt kizökkent részeg mélabújából, s fölélénkülve
hajolt az asztal fölé. - Kegyelmed a bíboros úr ıexcellenciájának az unokaöccse?
-. Csupán egy a sok közül, s még csak nem is a legjobban kegyelt - szabadkozott
Bayard. - Bár igaz, ami igaz, idınként megtisztel azzal, hogy kisebb ügyekben kikéri a
tanácsomat.
- Mindjárt gondoltam, hogy uraságod nem afféle vándor literátus, akibıl tizenkettı
egy tucat! Ha akarná, sem tudná titkolni rangos származását! - áradozott az esperes, a
korsót magához ölelve. Borgızös agyában beszélgetıtársa a fınemesi sarjak sorába
lépett elı; eszébe sem jutott már, hogy "testvérem-nek” vagy "barátom”-nak szólítsa. -
Uraságod határozott modorú, jellemes férfiú; hogy dicséretes keresztényi
áldozatosságát ne is említsem, amikor a saját költségén temettette el azt a
szerencsétlen leányzót!
- Szó ami szó, igen csúf história - mondta Bayard. -Tudod, hogy nem ez az elsı ilyen
eset burgund földön?
A pap bambán meredt rá. A macskajajra ivott erıs szesz élénkítı hatása múlóban volt;
kezdett ismét berúgni, méghozzá rohamos gyorsasággal.
- Az idei esztendıben már hetedízben történik ilyesmi, tavaly pedig Auxerre vidékén
követtek el hasonló gaztetteket - folytatta Bayard. - Csupa ártatlan kisded, aki kinıtt
ugyan mára csecsszopó korból, de nem érett még felnıtté. Minden áldozat póri
születéső, ámbátor nem feltétlenül szegény sorban élı családból; viszont minden
esetben a szülık egyetlen, avagy utolsónak maradt gyermeke.
Az esperesnek leesett az álla, és egyszeriben falfehér lett. Hogy némi bátorságot
merítsen, gyorsan belekortyolt a borseprıbe.
- Bácsikám, egynémely más prelátussal egyetértésben, engem bízott meg, hogy
kivizsgáljam az ügyet. Ez az elsı alkalom, amikor sikerült idejében érkeznem; a
jószerencse úgy hozta, hogy éppen a közelben idıztem. A többinél a gyermekeket már
elhantolták, de megbízható forrásból tudom, hogy a halál oka mindig ugyanaz volt. -
Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt a paphoz, mint valami összeesküvı. -Neked
elárulhatom, hisz jómagad is Isten szolgája vagy: boszorkányságot sejdítünk a
háttérben!
- Akkor hát ezért kellett olyan sietve eltemetni -hebegte az esperes sápadtan. - Nehogy
repülıkenıcsöt fızzenek belıle a gazok!
Bayardnak a szeme sem rebbent.
- Éles elméjő férfiú vagy, ahogy azt elsı perctıl fogva láttam - dicsérte meg elismerı
biccentéssel. -Most viszont azt mondd meg nekem, nem tapasztaltál-e az utóbbi
idıkben a környéken valamely gyanús jövés-menést; nem fordultak-e meg a
községben rosszféle idegenek; nem titokzatoskodtak-e feltőnı módon némelyek a
gondjaidra bízott gyülekezetekben?
A pap egy hajtásra zuhintotta le a torkán a megmaradt borseprı felét. Mikor
leeresztette a korsót, üveges köd telepedett a tekintetére.
- Louise lesz az, a bábaasszony - jelentette ki mély meggyızıdéssel. - Mindig is
gyanakodtam rá, merthogy folyton az erdıbe járt füveket meg leveleket szedni; aztán
mindenféle balzsamot és fızetet kotyvasztott belılük, azokkal kente meg itatta az
idejüket járó anyákat, hogy könnyebb legyen a szülésük. Istenkáromló eretnekség ez,
hisz a Bibliában írva vagyon, hogy "fájdalommal hozod a világra a te magzatodat.
- Louise asszonyra is sort kerítünk, ezt biztosra veheted; elvégre a szent inkvizíció
nem tréfadolog! -Az esperes, ha lehet, még fehérebbre sápadt e szavak hallatán; olyan
görcsösen markolászta a mázas korsó fülét, mintha az élete függne tıle. - Úgy véljük
azonban, hogy a boszorkányok nem nélkülözhetik bizonyos külsı erık segítségét. Aki
erre a förtelmes áldozati rítusra tanítja ıket, az községrıl községre jár. Vagy ı rabolja
el a gyermekeket, vagy valaki más, akit ı fogad föl, esetleg közvetítıkön keresztül.
Erıltesd meg az emlékezetedet, testvérem: az anyaszentegyház elvárja tıled, hogy
szolgálatára légy a szükség órájában!
- Istenem... Istenem... - A pap reszketett, akár a nyárfalevél; hiába vedelte
egyfolytában az italt, a szája úgy kiszáradt, hogy beszélni is alig bírt. - Pogányok...
sátánimádók... Lucifer gyermekei...
Bayard széttárta a karjait, aztán visszaejtette ıket a faragott faszék támlájára.
- Bácsikám szabad kezet adott nekem a vizsgálódás elsı szakaszában, ám lelkemre
kötötte, hogy minden körülmények között tapintatosan járjak el. Amennyiben ez a
módszer nem hozna számottevı eredményeket, nos, Bésanconban már türelmetlenül
várakozik néhány dominikánus atya, hogy a helyembe lépjen. Ezen atyákat az apostoli
szék teljes inkvizíciós jogkörrel ruházta fel, ugyanolyannal, mint az áldott élető
Marburgi Konrádot, aki ha emlékezetem nem csal, annak idején ezen a vidéken is
tevékenykedett egy darabig.
- A vadorzók... a Ribadeaux fivérek - bökte ki az esperes olyan hirtelen, hogy maga is
megrémült tıle. -Ha afféle gazfickókra vadászik a környéken uraságod, akik jó
pénzért a gyermekrablástól sem riadnak vissza, az ı házuk táján kereskedjék. Ezt
merı véletlenségbıl tudom, ugyanis... - Hirtelen az egész arca lángba borult. - Mert
ugye megtörtént egyszer, hogy ezek a latrok rajtaütöttek a La Ferté-i apát
pénzszállítmányán, amit a doubsi révtıl... és én... illetve... Magasságos Isten, ne hagyd
el alázatos szolgádat!... szóval én... - Csak egy hajszál választotta el tıle, hogy sírva
fakadjon.
Bayard felállt, és nagyúri mozdulattal a vállára tette a kezét.
- Szót se többet, testvérem! - parancsolt rá színpadiasan. - Nagy szolgálatot tettél az
anyaszentegyháznak! Ami az adományok ügyét illeti, az elsı adandó alkalommal
visszatérünk rá; azt pedig igaz lelkemre ígérem neked, hogy mihelyt legközelebb szót
váltok bácsikám ıexcellenciájával, fölemlítem neki a doubsi rév dolgát. A Ribadeaux
fivérek - ugye jól értettem a nevüket? - akkor már aligha lesznek olyan helyzetben,
hogy mindenféle rút hazugságokkal okvetlenkedjenek.
- A Mindenható áldja meg érte nagyságos uramat... - rebegte az esperes verítékezve.
Még az izzadságának is cefreszaga volt.
Bayard bátorítólag odabólintott neki, aztán sarkon fordult, és lendületes léptekkel
elhagyta a paplakot. A szeme sarkából, még látta, ahogy reszketve az ajkához emeli a
korsót.
Alkonyatra, mikor a falu fıterén az urasági csapszék kezdett benépesülni a földekrıl
hazatérı parasztokkal, Talleyrand bíboros unokaöccse eltőnt, átlényegült.
İsi igazság, hogy az emberi lélek kulcsra jár. Bayard nagyon jól tudta ezt; de tudta azt
is, hogy minden lélekhez másfajta kulcs szükségeltetik. Ami bevált egy iszákos,
mellızöttségtıl gyötört, kicsinyes torzsalkodásokba bonyolódó papocskánál, az csúfos
kudarcot vallhat a maguknak való, gyanakvó természető pórok között. Hozzájuk hiába
beszélne a gıgös nemesúr álcájában, bezárkóznának elıtte, mint a kagyló. Cinkos
bizalmaskodással nem menne semmire, mert ösztönösen utálnak minden idegent; és
azzal sem érne sokat, ha titkos összeesküvéseket és cselszövényeket csillogtatna meg
elıttük, ahhoz túl kevés a fantáziájuk. Az ı sebezhetı pontjuk az elszigeteltségben
rejlik. Egyszerő, földhözragadt emberek, akik egész életüket ebben a poros kis
falucskában élik le, akárcsak apáik és nagyapáik; ám éppen szőkre szabott látóhatáruk
miatt, a maguk együgyő és faragatlan módján folyton szomjúhozzák a nagyvilág
híreit. Kétféle dologgal lehet megfogni ıket, a skála két végletével: prózai pletykákkal
vagy káprázatos tündérmesékkel. A földeken robotoló szántóvetıt nem érdekli sem a
nagypolitika, a maga áttekinthetetlen szövetségeivel és dinasztikus bonyodalmaival,
sem a pápaválasztó konklávék korrupt és sötét intrikája. De ha arról mesélsz nekik,
hogy Sensbıl az érsek kitiltotta a zsidókat meg a cigányokat, vagy Bésanconban a
hatóságok megszigorították a házasságtörésért kiszabott büntetést, percek sem telnek
belé, és ugyanolyan lelkes hévvel fogják vitatni az ügyet, mint akárhány ékesszóló
diplomata az itáliai udvarokban. Ha pedig aztán fordítasz egyet a szavaidon, és a
bizánci császár kertjében tartott tőzokádó sárkányokról kezdesz beszélni nekik, majd
bejelented, hogy Gábriel arkangyal lángoló pallossal a kezében alászállt a Szentföldre,
hogy megbüntesse a hitetleneket - hát tátott szájjal hallgatnak valamennyien, és utána
már úgy formálhatod ıket kedvedre, akár az olvasztott viaszt.
A legfontosabb szabály azonban, hogy sohasem szabad neked kezdeményezni. Meg
kell várnod, amíg nem férnek tovább a bırükben a kíváncsiságtól, és ık szólítanak
meg téged. Bayard ezért elhatározta, hogy ezúttal a titokzatos utazó szerepét fogja
játszani.
Elıször is egyszerő posztóköpenyt kanyarított elıkelı ruhája fölé; az állatöv díszeivel
ékes aranyláncot az ujjasa alá dugta, a pecsétgyőrő pedig - a Montbrun család ısi
öröksége, amit csak az apja halála után kapott kézhez, így nem volt alkalma Párizsban
zálogba vetni - az erszényébe vándorolt. A smaragdot viszont nem csípte ki a fülébıl,
noha megtehette volna. A titokzatos utazó nem tőnhet annyira rangosnak, hogy a
pórokban a nemesekkel szemben táplált ösztönös ellenszenv legyőrje természetes
kíváncsiságukat, de túlságosan köznapi jelenségnek sem mutatkozhat, mert akkor
magukfélének tekintik, és elvesztik iránta az érdeklıdésüket. A smaragd pedig
azonfölül, hogy szemlátomást igen sokat ért, meglehetısen egzotikus viselet is volt.
Idefelé Északon a férfiak nem hordtak fülbevalót; Bayard az egyetemen kapott rá erre
a szokásra, amit bıvérő provence-i diáktársaitól lesett el.
Következı dolga az volt, hogy átkösse az istállóban Bec de Corbint egy olyan
rekeszbe, ahol mindenki láthatta, aki elhaladt a mocsárrá dagasztott utcán a csapszék
elıtt. Nemigen akadt ember Franciahonban, akinek Bec de Corbin ne vonta volna
azonnal magára a tekintetét. Gyönyörő csıdör volt, egészen más, mint az idevalósi
hátaslovak: karcsú és_ kecses, tüzes vérő, nyugtalan, gyors és lobbanékony. Szıre
ébenfeketén fénylett, egyetlen rombusz alakú, fehér foktól eltekintve a homlokán. Ez
csikókorában egészen kicsi volt még, mostanra azonban arasznyi szélesre és kétszer
olyan hosszúra növekedett. Bayard tréfásan azt szokta mondogatni, hogy valahányszor
a lova meghódít egy kancát, a folt valamicskével terjedelmesebb lesz; és ha így
folytatja tovább; hamarosan az egész pofája kifehéredik. Tény, hogy a francia kancák
ugyanolyan különösnek és ellenállhatatlannak találták Bec de Corbint, mint az
emberek. Fülöp király országában á hátaslovak masszívak, nagycsontúak és türelmes
természetőek voltak; csak ezek bírták meg magukon a talpig vasba öltöztetett
lovagokat, csak ezek állták derekasan a sarat a csaták lomhán tolongó vagdalko-
zásában, ami az elsı, lendületes rohamot követte. Bec de Corbin viszont valahol a
napfényes és forró Tuniszban látta meg a napvilágot; az ı fajtáját vágtára, nyargalásra,
villámsebes rajtaütésekre tenyésztették. Bayard életében volt egy szakasz, amikor egy
katonaszökevényekbıl összeverıdött rablóbanda élén fosztogatta Bordeaux vidékét, s
akár hazafinak is tekinthette volna magát, ha francia területen nem lett volna éppúgy
vérdíj kitőzve a fejére. Ekkoriban ejtett fogságba egy dúsgazdag szaracén kereskedıt,
akit ráadásul kétszeresen is megzsarolhatott, mert azon kapta, hogy bort szállít a
granadai igazhitőeknek. A kalmár váltságának részét képezte a féktelen, fekete szırő
csikó is, akinek a martalócok adták a Hollócsır nevet. A banda tagjai szétszóródtak
azóta - többségük bitófán végezte -, Bec de Corbin és gazdája azonban mindmáig
elválaszthatatlan társak maradtak.
A kocsmában Bayard hippokraszt kért a csaplártól, egy bırkötényes, kancsal
pikárdiaitól, aki egyszersmind gazdaként, szakácsként és kidobólegényként is
mőködött; a felszolgálólány szerepét terjedelmes farral és kebellel megáldott felesége
töltötte be. Tudta jól, hogy értetlenül állnak majd a kívánsága elıtt; türelmesen
elmagyarázta hát nekik, hogy főszerezzenek meg két pint vörösbort mentával, borssal
és bazsalikommal, aztán forralják fel, és amikor zubog, keverjenek bele egy
merıkanál mézet. A végeredmény egész tőrhetı lett, bár borsot sajnos nem tartottak a
konyhán - az egész faluban nem akadt senki, aki meg bírta volna fizetni latját. Bayard
mosolyogva köszönetet mondott az italért, és letelepedett egy vetemedett lapú asztal-
hoz, a bizsergetı meleget árasztó nagykemence mellett. A gazdasszony reggelenként
itt sütötte a kenyeret, s a kellemes, étvágygerjesztı illatból még ilyentájt is lengedezett
valamicske errefelé. Kiváltságos személynek kijáró hely volt, máskor bizonyára a falu
vénei és vezetıi ültek ide; ık azonban egyelıre még a földeken dolgoztak, és Bayard
nem zavartatta magát. Mielıtt kényelembe helyezkedett volna, a padka alá lökött
csomagjából elıvette a lantját, és húrokkal fölfelé maga mellé tette az asztalra, hogy
egyetlen vendég figyelmét se kerülhesse el. Aztán elégedetten hátradılt, és belemerült
a forralt bor élvezetébe.
Peregtek a percek, fertályórákká, majd órákká nyúltak. A csapszék lassan benépesült
Bayard körül. Ismerıs, szinte meghitt volt számára ez a légkör; a számát se tudta,
hány hasonló helyiségben üldögélt már, hány naplementét nézett végig ugyanilyen
vaksi, hólyaggal feszített ablakok mögül, hány csorba cserépkupát emelt az ajkához az
embertestekbıl áradó, verítékszagú langymelegben. Ereiben lomhán lüktetve áradt
szét a főszeres-mézes borzamat, szempillái elnehezedtek. A beszélgetés moraja
álmosító zsongássá folyt össze a fülében. Futólag elmosolyodott, szelíden és észre-
vétlenül, mint aki otthon érzi magát. És ezúttal nem szerepet játszott: neki, a
földönfutónak, az utak vándorának nem volt más otthona, csak ezek a hétrıl hétre
változó, mégis mindig egyforma ivók, a füsttıl fekete mestergerendákkal, a kormos
lánggal égı függımécsesekkel, a faggyú, az istálló és az erıs szesz elegyes illatával, a
borban ázó rongyokkal, kolbászos-kásás ételekkel.
Magában ismerısként üdvözölt minden vendéget, noha legtöbbjüket most látta
elıször. Vannak sémák, amelyek hasonló célokat szolgáló helyeken a világon
mindenütt ugyanúgy ismétlıdnek. Lám, innen sem hiányoznak például az árnyékos
zugokba húzódó öregek, akik órák hosszat ülnek szótlanul egymás mellett, s hántolt
gyökereket rágcsálnak, hogy megırizzék lazuló fogaikat az ínyükben: nem rendelnek
semmit, a kocsmáros mégsem kergeti el ıket. A pórok között csak azok érnek meg
magas kort, akik nagyon bölcsek vagy nagyon szerencsések; márpedig mind a
bölcsesség, mind a szerencse égi adomány, ha részesül benne az ember, ápolnia és
ıriznie kell. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezekkel az öregekkel látszólag egy lélek
sem törıdik! Nem igénylik ık a törıdést: belefáradtak a sok életbe, sajgó tagjaiknak
és aluszékony agyuknak nyőg lenne a szakadatlan nyüzsgés. Kevés erejük maradt, s
azt a keveset arra az idıre tartogatják, amikor valóban szükség lesz rá. Ha az
esızésektıl megáradt folyó kilép a medrébıl, és elönti a leggazdagabb termıföldeket,
az öregek tudják, hogy merre húzódnak a régi, elomlott gátak, ahová kevesebb
munkával lehet új töltést felhúzni. Ha birtokvita támad a telkes gazdák között, az -
öregek emlékeznek rá, hol állt az a nagy tölgyfa, amire a határokat kijelölı
szabadoslevél hivatkozik. Ha vérfertızés gyanúja merül föl a házasulandóknál, az
öregek számlálják vissza a nemzedékeket, ık mondják meg, hogy voltak-e közeli
rokonok a két fél nagyszülei, dédszülei között. Ez a dolguk: tanácsot adni. A
cselekvést, a döntést másokra hagyják.
Egy középkorú, tagbaszakadt, ıszülı paraszt a bakokra ékelt boroshordók elıtt állva
nagy hangon magyaráz valamit a köréje győlıknek, s mondandóját élénk
taglejtésekkel kíséri. İ a falu erıs embere. Sokat iszik, de bírja. A többiek bölcsen
bólogatnak, hümmögnek minden szavára; ha Valamit különösen figyelemreméltónak
találnak, elismerıen felkiáltanak, de beszédét szegni senki nem meri. Az erıs
embernek tekintélye van. Nem feltétlenül azért, mert egyedül ı bírja megtartani a
tengelyt, amíg kereket cserélnek a társzekéren; tud ilyet a bognár meg a kovács is, a
legények közül pedig még többen. De az erıs ember világlátott férfi: katonáskodott,
sokfelé megfordult, tán még külországot is látott. Nemcsak az öklének van súlya, a
szavának is. Ha vita támad a dőlımezsgyék vagy a közös földek dolgában, a falu nem
fárasztja az urasági számvevıt, inkább ırá bízza a döntést. Ha latorrá lesz valaki a
helybéliek közül, vagy túl hevesen csapnak fel az indulatok, és közben valahol
kilobban egy emberélet, ı ítéli meg a vétkes felet, ı szabja ki a büntetést. Ha
méltánytalanság éri a közösséget, ıt menesztik panaszra az urasághoz vagy a királyi
táblához. Ha elárvul egy gyermek, özvegyen marad egy asszony, ı ad kenyeret a
kezükbe, ı osztja szét a segélyek terhét a telkes gazdák között. És ha bekövetkezik a
legrosszabb - ha rabló idegen tör a falura, vagy az uraság zsarnokká fordul, és pokollá
teszi alattvalói életét -, akkor ı szervezi meg a családok biztos helyre menekítését, és
ı vezeti hadba a kaszára-kapára kapott parasztokat.
A hosszúkás asztaloknál, amelyek mellett nem székek, hanem padok állnak, serkenı
bajszú sihederek zajonganak, akiknek a válla még nem roskadt meg az ínszakasztó
robottól a földeken, de markukat már kérgesre törte az ekeszarv, karjukra izmokat
kötegelt a kaszanyél. Szemük erıs parázsfénnyel csillog, vérüket hamar felhevíti a
bor. Kezdetben csak ugratják egymást, trágár tréfákat mesélnek, a karizmaikat mu-
togatják; aztán, ahogy egyre szaporábban ürülnek a kupák, valaki a leghangosabb
szavúak közül tisztára söpri az asztalt, rátámaszkodik a könyökével, és a markát
kínálja egyik társának. A többiek nyomban két táborra szakadnak, fogadásokat
kötnek, harsányan biztatják a választottjukat; a két legény fogcsikorgatva, verítékes
homlokkal néz farkasszemet az egymásnak feszülı alkarok fölött, s fergeteges
üdvrivalgás köszönti azt a pillanatot, amikor valamelyik kézfej az asztallapon koppan.
Ez a legkedveltebb erıpróba, de nem az egyetlen; a hangulat egyre forrósodik, duhaj
kedvő sihederek teli hordó borokat követelnek a kocsmárostól, hogy a vállukra
emeljék, vagy petrencerudat akarnak a csapszék elé vonszolni, hogy ki bírja tovább
tartani. Ha a legények már nagyon nagy zajjal vannak, az erıs ember mogorván rájuk
mordul, s egyszeriben elcsendesedik a lárma. Ekkor kerítenek sort a pendelyügyekre;
képzelt hódítások történetével traktálják egymást, hanyagul odavetett leánynevek
röpködnek a levegıben. Néha ugyanazt a nevet ketten is felkapják; ilyenkor bizony
csúf szavak esnek közöttük. A többiek hol csitítják, hol vadítják ıket, ám a dolog
mindig ugyanúgy végzıdik: a két érintett fél csendben kioson a ház mögé, az
árnyékba. Az egyik idıvel visszatér, viharverten és felhasadt szájjal; vérmaszatos arca
valósággal sugárzik, miközben főnek-fának eldicsekszik hıstettével. A másik
hazatakarodik szégyenében, és egy-két héten át elmarad a kocsmai társaságból.
Aztán, ahogy az este éjszakába fordul, egyre nagyobb számban jelennek meg a
csapszék bejárata elıtt a fáradt szemő, koravén ráncokkal barázdált arcú asszonyok,
hogy hazatámogassák részeg urukat. Az ivóba nem teszik be a lábukat, idıtlen
hagyományokat sértenének meg vele. Az idı múlásával a merészebbje be-beszól az
ajtón, elıbb kedvesen, aztán gúnyosan, végül könyörgın. Némelyikük a gyerekeket is
elhozza hazulról, többnyire a kisebbeket, hátha azoknak a látványa meglágyítja az
ember szívét. Ott csetlenek-botlanak az apróságok a sárban, játszadoznak, kaca-
rásznak; nemigen értik még, mirıl van szó, jófajta mulatságnak fogják föl az egészet.
Az anyjuk szeme elıtt a holnapi nap lebeg, a borbőzt böfögı, ingerlékeny, bevérzett
szemő férfi; a mezei munka, amit hanyagabbul fog elvégezni zúgó fejjel, kótyagosan,
pedig a jövı évi terméstıl függ, hogy tudják-e etetni a családjukat, az ezerféle
dézsma, tized és rendkívüli adó beszolgáltatása után; az éléskamra, amely korántsem
telt meg annyira az idei aratáskor, mint tavaly. Tudják ezt jól odabent a férjek is,
mégsem áll fel egyikük sem az asztal mellıl; az italos társaság dacra hergeli önmagát,
senki sem akar anyámasszony katonájának mutatkozni; megszégyenülni a szeszcimbo-
rák, dalos pajtások elıtt. Csak akkor kezdenek majd hazaszállingózni lassan, ha az
elsı - a legpuhányabb -eszméletlenül fordul le a székérıl; addig isznak és
duhajkodnak tovább, kivilágos virradatig. A legtöbb asszony verést fog kapni éjjel;
holnap és holnapután mégis újra eljönnek majd, megint csak hiába.
Ám közöttük is akad egyvalaki, aki nem tiszteli a kocsma azíliumát. Bibircsókos
képő, hályogos szemő, vén némber, akinek terjedelmes rokolyáit bogra kötött
kócmadzag tartja a derekán; két élı csirke lóg róla fejjel lefelé, s mindkettı fergeteges
szárnycsapkodással kárál, de nem tudják túlharsogni az iddogáló férfiakkal pörölı
gazdájukat. Nem a saját gondjaival hozakodik elı, bár meglehet, hogy némelyek a
vendégek közül még mindig tartoznak neki fél sódarokkal, akó borokkal, egyebekkel;
kinek a törött karját rakta sínbe, kinek a kaszavágta bokasebét borogatta tejbe áztatott
lapulevéllel, kinek a tavaszi forrólázát csillapította valami szurtos teakeverékkel.
Nem, a rokolyás asszonyság nem maga miatt patvarkodik: megcsalt feleségek,
kijátszott szeretık nevét hajtogatja, ok nélkül kapott verések miatt háborog, megígért
és lelkesen várt vásárfiákat emleget, amiknek az árát hosszas nélkülözéssel
kuporgatták össze, aztán a városban pár kurta óra alatt a kocsmárosok és a szajhák
zsebébe vándorolt. İ a kiváltságos fehérnép, akinek szabad bejárása van a férfiak e
szentélyébe, s akire soha nem emelne kezet sem az erıs ember, sem a legnekivadul-
tabb parasztlegény. Vagy özvegy, vagy végleg pártában maradt vénlány, s
valószínőleg meddı a méhe; a többiek félnek az átkaitól, a szerelmi bőbájától, a rontó
tekintetétıl. Szemtıl szembe teli szájjal szidják, a háta mögött gúnyt őznek belıle; ám
esténként, titokban, tejet és tojást visznek neki, és a segítségéért könyörögnek ügyes-
bajos dolgaikban. -Ebben a faluban Louisenek hívják, és az iszákos esperes, akin
idınként görcsös hitbuzgalmi rohamokban tör ki az elkárhozástól való félelem, elıbb-
utóbb boszorkányság vádjával máglyára fogja küldeni.
Lám, a halott kislány apja is visszajött; Réchinnek hívják, a vörös haja miatt. A
temetés után itt volt egészen délig, nem szólt egy szót 'sem, csak ivott rendületlenül.
Akkor hazament, és félholtra verte a feleségét, mert nem készített idejében ebédet
neki. Utána kimenekült a házból, végigdılt az istálló szalmáján, és elaludt, vagy
inkább elvesztette az eszméletét. Máskor ennyi szesztıl holnap virradatig horkolt
volna egyfolytában, ma azonban számíthatott a szervezete belsı idırendjére. Ez az
elnyőtt, de még mőködıképes gépezet fölneszelt az alattomosan közelgı veszélyre, és
óramő pontossággal felébresztette, mielıtt kijózanodott volna. A nyomorúságos
viskóból kiszőrıdött az asszony elgyötört hüppögése; oda nem mert visszamenni. A
gyász, a bőntudat és a tehetetlenség hármas ösztökéje megint a kocsmába kergette, és
most iszik tovább. A szeme üveges, az arca merev, a halántékán hideg veríték
gyöngyözik. Eljutott a részegségnek egy olyan szintjére, amely állandósult és
megkristályosodott. Errıl a pontról már nem lehet kizökkenteni, sem a józanodás, sem
a tompa ájulat felé. Tőhegynyire szőkült pupillái mögött a hangtalanul ordító ırület
vibrál: nem volt ereje vállalni a tudatos világ poklát, ezért csapdába esett a belsı,
tudattalan pokolban, ahol az események irányítása végleg kicsúszott a kezébıl. Az
emberek nem húzódnak félre tıle, de halkabbra fogják körülötte a szavukat, s olykor
ijedt-szomorú pillantásokat vetnek rá. Nem ment ki ma a dőlıre, hogy kivegye a
részét a közösen birtokolt földek mővelésébıl, és talán holnap és holnapután sem
megy ki majd, de ezért senki nem fog szemrehányást tenni neki. Ha kiürül a kupája, a
kancsal pikárdiai szó nélkül teszi elé az újat; rég felhagyott már vele, hogy pálcán
vezesse a hitelrovásokat. Réchin gépies mozdulattal a szájához emeli a kupát,
belekortyol. pikárdiai felsóhajt, megrázza a fejét, körülnéz. Mintha csendesedett volna
kicsit a zsivaj; most kevesebben kiabálnak utána. Kihasználja az alkalmat, megkerüli a
csapra vert hordót, s a törlırongyot köténye szíja mögé győrve megközelít egy asztalt
a kemencénél. Magabiztos, rátermett ember - falusi kocsmárosként másképp nem is
boldogulna -, most mégis tétovák kissé a léptei, határozatlanság bujkál bennük.
Megáll az asztal elıtt, köszörül egyet a torkán. Aztán még egyet. Harmadjára végül
erıt vesz magán, és megszólal.
− Uram...?
Bayard felnéz a kupájáról - a kevéske maradék hippokrasz rég kihőlt már az alján -,
ragyogó kék tekintetét a gazdára emeli.
− Segíthetek valamiben, jóember? •
A csaplár egyik lábáról a másikra áll, az övébe tőrt rongyot markolássza.
- Láttuk, hogy kegyelmed... no, amolyan úrféle, de amellett... muzsikás ember - bök
az állával az asztalon heverı lant felé. - Hát, szóval, megkértek rá a népek... ugye,
hogy nem érezné-e sértésnek... meg hogy egyáltalán volna-é kedve... nohát, danolni
nekünk egy keveset!
Mosoly terül szét Bayard arcán. Meleg és barátságos; nyoma sincs benne a
kurtanemesi Wignek. - Miért ne? - mondja, és a hangszere után nyúl.

Fordulóponthoz ért, az egész terv legérzékenyebb szakaszához. Meg kellett nyernie

magának a parasztokat.
Ha csupán a rokonszenvükrıl és a barátságukról lenne szó, azt bármikor
megszerezhetné, még csak különösebb fáradságába sem kerülne. Mielıtt dögevıvé
züllött az angol hódítók nyomdokvizében, Franciahon minden valamirevaló kocsmáját
végigkoldulta egy szál lanttal a hóna alatt - volt hát alkalma kitanulni az
igricmesterség mőhelytitkait. Indításnak néhány vérpezsdítı bordal, abból a fajtából,
amiket unalmukban farigcsálnak a párizsi egyetemen a hallgatók; késıbb aztán,
amikor egyházi szinekúrák híján pénz és jövedelem nélkül maradnak, egyéb dolguk
sincs, mint lefordítani ıket latinról franciára, és máris fejest ugorhatnak a vágáns élet
cifra nyomorúságába. Utána következnek a maró gúnnyal írott bökversek, amik eleve
úgy vannak megszerkesztve, hogy a metrikailag legkevésbé kötött sorok üresen
maradnak; ide kell behelyettesíteni azoknak a földesuraknak, fıpapoknak,
patríciusoknak és rablóvezéreknek a nevét, akiket a derék helybéliek legmélyebb
utálatukkal tüntetnek ki. Végül, amikor a hangulat a tetıfokára hág, sor kerülhet a
trágár nótákra, kezdve a viszonylag ártalmatlanokkal, s befejezésül tartogatva a
legalpáribb hangvételőeket. Tovább folytatni nem érdemes, mert mire eljut idáig, a
dalnok többnyire már maga is olyan részeg, hogy összegabalyodnak az ujjai a
húrokon. Feladatai azonban még korántsem érnek véget: ez az az idıpont - általában
valamikor éjfél és pirkadat között -, amikor nekiláthat a szellentı és szakálltépı
versenyek megszervezéséhez, továbbá elıvarázsolhatja a gatyapıcébıl azt a
hüvelyknyi szakaszokon megcsomózott zsinegecskét, amelynek segítségével a még
talpon maradt vigadozók összehasonlíthatják legfıbb férfiúi díszük méreteit.
Mindezenközben a vagabundoknak bizonyos aranyszabályokhoz is tartaniuk kellett
magukat, a saját jól felfogott érdekükben. Tilos volt például fegyvert rántani a
mulatozókra, királyi családból származó személyeket kifigurázni, vagy tolvajokkal és
zsebmetszıkkel összeszőrni a levet, akik elıadás közben megkopasztják a közönséget.
Nem mintha ez utóbbi különösebben kockázatos dolog lett volna, hisz ha a cinkosok
értették a dolgukat, a károsultak csak másnapra ocsúdva vették észre, hogy
értékeiknek lába kelt. A gond csak az volt; hogy ilyenkor általában a legközelebb arra
tévedı vágáns diákon élték ki jogos felháborodásukat. Ha tehát híre terjedt, ;hogy a
soraikból valaki efféle módszerekhez folyamodott, az Európa országútjait járó dalos
vagabundok az elsı adandó alkalommal megajándékozták egy éles késsel a bordái
közé.
Amennyiben azonban a kóbor dalnok betartotta az aranyszabályokat, és elıadás elıtt
nem mulasztott el tájékozódni a helyi viszonyokról, a fenti sémát követve minden
keresztény országban biztos sikerre számíthatott, Bretagne-tól a krími olasz
gyarmatokig, Szicíliától a messzi Skótföldig. Dévaj dalaiért és ripacskodásáért cserébe
nemcsak kosztot, kvártélyt és némi alamizsnát kapott: a mulatozók szemében
szesztestvérré lépett elı, a bizalmukba avatták, s részeg mámorukban kifecsegték neki
legféltettebb titkaikat. Bayardnak, akinek a kisujjában volt az egész mesterség,
semmibe nem került volna végigbohóckodni az unalomig ismert játékot.
Csakhogy neki ezúttal nem kocsmacimborákra volt szüksége. Akik borgızös fejjel,
ital mellett komázódnak össze, azok mindig egyenrangúnak tekintik egymást. Ha most
szesztestvérséget fogad néhány cserzett markú paraszttal, azzal •visszavonhatatlanul
szertefoszlatná a rejtélyes utazó gondosan felépített nimbuszát. İ azt akarta, hogy
ezek az emberek áhítattal és lenyőgözve tekintsenek föl rá; hogy megbabonázódjanak
személyes kisugárzásától, és megtisztelve érezzék magukat, amiért kiszolgáltathatják
neki a titkaikat. A legtöbb vagabund nem értette vagy nem kívánta érteni a
különbséget az ıszinte cimboraság, ıszinte barátság és ıszinte megbecsülés között.
Az elsı kettı - bár az egyik gyengébb, a másik erısebb - kölcsönösséget tételez fel; a
harmadik egyoldalú elkötelezettséget jelent. A háborús dögevık világában felnıtté ért
Bayard pedig mindenféle kölcsönösségben csapdát és lesvetést szimatolt.
Bizalmat kell ébresztenie a parasztokban, de közben semmiképpen nem ereszkedhet le
az ı szintjükre. Tehát a hagyományos módszer, az ivászat és a trágárság kiesett.
Valami mást, valami újat kellett kitalálnia.
Nekiállhatna éppen ékes latinsággal Lucretiust szavalni, de a szellemi fölényével
aligha kápráztatná el ıket, sıt inkább ellenkezı hatást érne el. A tanulatlan ember
zsigeri rosszindulattal viszonyul minden olyasmihez, amit képtelen felfogni beszőkült
agyával. Talán a régi görög hısök, Trója ostroma, a perzsa háborúk, Nagy Sándor...
De nem: túl sok az idegen név, az ismeretlen helyszín, és túl kevés a csodás elem. A
nemesi udvarokban ilyenkor mindig kéznél volt az általános csodaszer, Arthur király
és a Kerekasztal lovagjainak mesés históriája. Csakhogy ezek az emberek az utóbbi
idıben épp elég eleven lovagot láttak hadakozni maguk körül, hogy rányíljon a
szemük a különbségre legenda és valóság között. Az a paraszt, akit Angliai Edward
talpig vasba bújtatott sátánjai juttattak koldusbotra„ soha többé nem fog hinni Arthur
királyban és Sir Lancelot du Lacban.
Képes beszéddel kell szólnod, hozzájuk, amice, intette magát némán Bayard. Ne
mondd ki a nagy igazságokat; sejtesd inkább. Senki nincsen híján a magasabb
érzelmeknek; a legbarbárabb vadember is elgondolkodik legalább egyszer életében a
lét és az elmúlás titkain. Ezek faragatlan pórok, akik még a betővetés mesterségében is
sötét mágiát gyanítanak. A tudós szavak elıtt zárva van az elméjük - ám a jelek
ısibbek a szavaknál. Lelkünk legmélyén valamennyien emlékezünk reájuk, okosak és
buták, nemesek és nemtelenek. Nincs szükségünk érvekre és gondolatokra, hogy
messzirıl és homályosan bár, de megsejtsük igaz jelentésüket.
Felállt, lantja szíját átvetette .a vállán. Nyílt arccal nézett a lármázó sokaságra, mint
akinek semmi titkolnivalója - s ezzel sötét titkok tudójának tüntette fel magát.
Néhányan, mintha hirtelen megéreznék a jelenlétét, feléje fordultak. Elıször a
rokolyás Louise, mindenki mást megelızve pár kurta szívdobbanással. Aztán a részeg
Réchin és az erıs ember, szinte egyszerre. Néhány öreg az árnyékos sarokból. Egy
sánta asszony odakintrıl. A bögyös csaplárné, döbbenten elkerekedı szemekkel, mint
aki kísértetet lát.
A zsivaj csillapodott kissé, de nem ült el teljesen. A legények nem sokkal ezelıtt
valami kockajátékba kezdtek az egyik hosszú asztalon, és már a harmadik dobásnál
hajba kaptak. A hadonászással és mutogatással nyomatékosított vita továbbra is
lekötötte minden figyelmüket; a dalnok iránt csupán két-három csellengı mutatott
érdeklıdést, akik harsány kurjongatással köszöntıtték, és egymás szavába vágva
követelték tıle a kedvenc nótáikat.
Bayard csak állt a kemence mellett, és már-már bocsánatkérı szelídséggel mosolygott,
miközben gyakorlott ujjai fogást kerestek a lant nyakán. Még most sem volt semmi
elképzelése róla, hogy mit fog játszani, de nem aggódott emiatt. Az ösztöneire, az
intuíciójára bízta magát, és szilárdan meg volt gyızıdve, hogy idejében rátalál a
helyes útra. Minden tudatos gondolatot számőzött az agyából. Hosszú évekig élte a
patkányok életét, s ezalatt megtanulta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem segít
az emberen a tiszta ész hideg logikája. Ilyenkor a váratlan megvilágosodás, a
kézenfekvı és csodásan egyszerő sugallat, valami sokkal ısibb és
megmagyarázhatatlanabb forrásból fakad.
Mővész volt, a lelke mélyén; mővész, aki a dögevık között ismerte meg az ihletet.
Hirtelen eszébe jutott saját helyzetének reménytelen fonáksága, és alig tudta megállni,
hogy fel ne kacagjon. Görög drámába illı történet, csak épp azt lenne nehéz eldönteni,
komédiába-e vagy tragédiába. Itt ácsorog ı, Bayard de Montbrun, a kiugrott teológus,
a szélhámos és rablóvezér, nagy-múltú breton családok utolsó ivadéka: egy füstös,
sáros, verítéktıl bőzlı falusi csapszékben, és bonyolult ármányokat szıve készülıdik
élete legnagyobb álmának lerombolására. Tizenkét teljes esztendın keresztül kergette
a beavatás délibábját, megkeseredetten, már-már reményét vesztve, míg végül
rábukkant a nyomra. Nem tágított róla, mert sejtette, hogy ez az elsı lehetıség egyben
utolsó is lehet. Kíméletlen önzéssel verekedte mind közelebb magát a célhoz, s
szilárdan hitte, hogy eltökéltségében senki és semmi nem rendítheti meg. Maga sem
tudta, mit várt a küszöb túloldalán. Apoteózist, megvilágosodást, a bölcsesség
korokon átívelı kútfıjét? Semmi esetre sem azt a vérben tobzódó démont, amellyel
végül szembesült.
Azt hitte, sikeresen levetkezte magáról az emberi lét mesterkéltségét. Azt hitte, örökre
leszaggatta lelkérıl az erkölcs és a neveltetés béklyóit. Azt hitte, nincs a világon olyan
fórtelem, amit ne tudna szemrebbenés nélkül elfogadni.
Tévedett: volt. Utolérte a tizenkét éve hajszolt délibábot, s amikor ráemelte tekintetét,
irtózva hıkölt vissza tıle.
Az utolsó lehetıség. És ı el fogja pusztítani.
Egyáltalán nem volt tudatában á könnyed mozdulatnak, ahogy jobb kezének ujjai
lágyan a húrokra simultak. Mégsem lepte meg a nyomukban felzengı panaszos,
elnyújtott dallam; természetesnek vette, akár a lélegzést vagy a beszédet. Szavak
fogantak meg az agyában, tolultak az ajkára kényszerítı erıvel. Sejtelme sem volt
róla, mit mond, saját hangját idegenként hallotta vissza a fülében. Ám amikor végre
felfogta az értelmét - valószínőleg utolsóként a jelenlévık közül
zaklatott lelkére azonmód olyan mély, tiszta nyugalom ereszkedett, akár valami
eldugott tengerszem víztükrére szélesend idején. A száján kiszökkenı stanza
hegyikristályba ágyazott gyémánt volt, rubinkı mélyén izzó lángparázs; az ihletettek
bizonyosságával tudta, hogy ezen a helyen és ebben a pillanatban valamennyi ember
által kigondolt és kiejthetı hangsor közül ez fejezi ki a legtökéletesebben a Teremtés
folyton változó valóságát.
- Szomjan halok a forrás vize mellett...
Álmélkodó csend borult a zsúfolt ivóra, kísérteties hirtelenséggel, láthatatlan üvegbura
gyanánt. Még a kockázó legényeknek is torkukon akadt a szó, s meghökkenten
fordultak a fülbevalós dalnok felé. Kupákat emelı kezek dermedtek mozdulatlanná a
levegıben. Többen megborzongtak; egy girhes, öreg paraszt a sarokban kihúzta
foghíjas szájából az összerágott gyökérdarabot, és keresztet vetett.
Különös eufória kerítette hatalmába Bayard-t. Nem igazán volt ura saját
cselekedeteinek. Látta, hogy immár a vendégek osztatlan figyelmét élvezi, s az idege-
ibe vésıdött elıadói rutin megismételtette vele a rondó elsı sorát. Ezúttal viszont nem
hagyta a semmibe rezegni a legalsó lanthúrt, hanem egy ütem kivárással visszafogott
rá, és folytatta énekét. A vers, amit dalolt, teljesen ismeretlen volt számára, soha sehol
nem hallotta még. Menet közben rögtönözte, ha ugyan rögtönzésnek lehet nevezni azt
a. megállíthatatlan áradatot, amelyben ilyenkor az agy rejtett zugaiban kicsírázó
hangsúlyok és szavak a költı ajkához hömpölyögnek.

Szomjan halok a forrás vize mellett;

Tőzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is számőzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok-..

Értetlen, zavart arcok meredtek rá mindenfelıl; fehér lárvák a füstíző éjszakában.

Vigalomra rivalló bordalt vártak, a tıke s a teli kulacs duhaj dicséretét -ámde valami
mást kaptak helyette, valami megrázót és hátborzongatót, amellyel nem tudtak mihez
kezdeni. Elsı, ösztönös reakciójuk a meglepetés volt, amit pár szívdobbanás múlva
majd - ezernyi kuszán egymásba bogozódó indoklánc függvényeként - a néma áhítat
vagy a harsány gúnykacaj követ.
 - Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ...

Bayard nem cifrázta az énekét; minden hangot tisztán, hosszan elnyújtva intonált, s
ahogy a sorvégeken lágyan lefelé hajtotta ıket, abban volt valami kísérteties. A
dallam ilyenkor mintha lebegve útra kelt volna a csend tengerén, hogy aztán egyre
távolodva, alig észlelhetı átmenetekben összemosódjék vele. Képtelenség volt
megállapítani, hogy pontosan melyik pillanatban enyészett semmivé, mert a fúl még
sokáig hallani vélte a szellemét, a rákövetkezı sor pehelyhalk háttérmorajaként.
- Nem biztos, csak a kétes szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok...

Ha akarja, Bayard most fölmérhette volna, milyen hatást gyakorol versével a

hallgatóságára; sajátos módon azonban nem volt többé kíváncsi rá. Egyszerően nem
érdekelte már, hogy miért kezdett énekelni: csak maga a dal számított, kitöltötte
szárnyaló lelkét, idıtlen zúgással lüktetett az ereiben, a szívében, a halántékában. A
csapszékben tolongó emberalakok kiüresedtek, színüket vesztették számára, még
mozogni is megszőntek. Csupa viaszból formált, béna szobormás vette körül az élet
egyetlen dúsan áradó gócát: ıt. Füle csak a saját szavait hallotta, melyek bimbózó
rózsaszirmok gyanánt nyíltak meg elıtte, s kelyhük mélyén ott csillogott a titkos
értelem mézharmata.

Fektemben is fölbukás fenyeget;

Van pénzem, s egy vasat se keresek;
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitıl, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ...

Bayard szivárványszín kígyóknak látta az ajkát elhagyó szavakat; a lanton zengı

dallam forrón sütötte ujjait. Úgy rémlett neki, mintha a rokolyás Louise asszonyság
kihanyatlana a dermedt nézıseregbıl, s ernyedt halomban csuklana össze a padlón.
Biztos halálra marták a kígyók, vagy megcsapta a húrok sárkánylehellete. Kiürültek a'
teste kontúrjai, mint a lefelé fordított pohár. Mi értelme is volna a létezésének, ha
egyszer nem képezi részét a mindent átfogó dalnak? Hulljon csak együtt a többi
porszemmel: no lám, már bukik is utána az erıs ember, meg a lányát sirató részeg ott
hátul, a falnál. A többiek? Miféle többiek?

- Semmit se bánok, s ami sose kellett,

Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha' igaz szólt, azt hiszem, ugratott.
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megırzök, mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Minden megbomlott és ködfátylakká mosódott Bayard körül; önálló egyénisége

megszőnt, darabokra szakadt, magába szippantotta a lelkébıl örvénylı dalförgeteg
szédítı mélysége. Szeme sugarasan izzott, akár a delelı napkorong elé tartott
akvamarinrög; haját testetlen szelek lobogtatták, fakószıke glóriát vonva az arca köré.
Az utolsó stanzához érve ujjai megtáltosodtak, szilaj csikók gyanánt nyargaltak fel-alá
a hangszeren. Sikolyok szakadtak ki a lant dobozából; rikoltások reszkettek végig a
szárán; vad vércsehangok vijjogtak a feszülı kulcsokon. Ám ahelyett, hogy elnyomták
volna az éneket, inkább igazodtak hozzá, a kíséretébe simultak, mint a hőbérurukat
védelmezı fegyvernökök. Kilenc húr esengı, jajgató siráma vibrált rezegve a bús
bariton körül.

- Herceg, kegyes jóságod lássa meg:

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg:
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet.
Mert befogad s kitaszít a világ...
A mélység...

Bayard zihálva, sajgó torokkal ocsúdott, s ahogy kinyitotta vérben úszó szemét, olyan
mindent elsöprı hullámban tört rá a kimerültség, hogy alig bírt megmaradni a lábán.
Kábán tántorogva esett a kemence oldalának, s hiába akart az asztallap után kapni
támaszért, mert balja, amely görcsösen, kifehéredve fonódott a lant nyakára, makacsul
megtagadta az engedelmességet. A forró cserép égette a bırét, jobb könyökével
ösztönösen ellökte tıle magát. Csak a jószerencse hozta, hogy épp üresen árválkodó
székére zuhant, s hogy nem fordult hanyatt vele együtt. A kupáját mindenesetre
sikerült felborítania, a maradék hippokrasz az ivó koszos falára fröccsent.
Krisztusom, mi volt ez? - kérdezte magától döbbenten; koponyájában ezrével kergették
egymást a kusza gondolatok. Mit énekeltem? Mi történt? Mitıl vagyok így elcsigázva?
Emléktöredékek rajzottak fel az agyában, megannyi értelmetlen és értelmezhetetlen
sziporka, csúfos körtáncuk leplet vont a vágyott válaszok elé. Igen, kiállt középre,
mély lélegzetet vett; rázendített valamire, és aztán...
Meleg kéz érintését érezte a vállán, s ahogy felnézett, a pi`szkosrózsaszín ködön
keresztül a pikárdiai csaplár kancsal szemébe pillantott. A bırkötényes férfi
tekintetében rajongó csillogás bujkált, a szája széle reszketett.
- Nyugodjék csak békén az úr, tüstént hozom a frissítıt; úgy- keverem, ahogy
tanította! - S azzal már ott sem volt.
Bayard kábán rázta a fejét; egész teste reszketett, mintha az elıbb nem is a húrokon,
hanem a tulajdon ínjain-idegein játszott volna. A következı pillanatban a rokolyás
vénasszony termett elıtte; s olyan közelrıl visított a képébe, hogy csatakos nyála az
arcába fröccsent.
- Ördög! Ördög!
Valaki durván odébb rántotta, a derekára kötött tyúkok riadtan káráltak
szoknyakötegei között.
- Mit zaklatod az urat, pogány boszorka?
Az egész kocsma felbolydult, akár a dúcáról levert méhkas. Többfelé emberek
tápászkodtak fel a földrıl, némelyik jó pár lépésre onnan, ahól a dal nyitóstrófája érte.
Mások még mindig sóbálvánnyá dermedve álltak. A padlón itt-ott törött cserepek
hevertek, tálak és kupák foltos maradványai. Egy bikanyakú parasztlegény orrát
fájlalva görnyedt elıre, arcára szorított mancsa alól élénkpiros vér szivárgott. Társai
döbbentek meredtek az asztalra maguk elıtt: a csontból faragott dobókockák mind
más számot mutattak, mint amikor az elsı énekszóra felpillantottak róluk. A keresztet
vetı öregember botladozva, halálsápadt képpel iparkodott a kavarodásban az ajtó felé.
Bayard mélyet, reszketegett sóhajtott, és óvatosan nekilátott, hogy 'lefeszegesse
görcsbe rándult ujjait a hangszer nyakáról. Soha életében nem történt még vele
ilyesmi. Csak a falusiakat akarta lenyőgözni az elıadásával, hogy a bizalmukba
férkızzön és feltőnés nélkül kifaggathassa ıket; de úgy látszott, valahogyan messze
túllıtt a célon...
Késıbb, amice; megkergülni késıbb is lesz elég idıd, intette magát remegve. A
dolgoddal gondolj! Ami történt, azzal majd máskor foglalkozol; vagy inkább máskor
sem, jobb lesz tán végleg kiverni a fejedbıl...A csaplár termett elıtte, s egy kupa
gızölgı hippokraszt tett az asztalára. Olyan áhítatos rajongással tekintett Bayardra,
mint valami földre szállt szentre. Elsı dolga volt, hogy miatta aggódjon; pedig szerte
az ivóban törött cserepek ropogtak a bocskortalpak alatt, bútorok hevertek oldalukra
borulva, zúzódásaikat tapogató helybéliek tápászkodtak föl a padlóról.
- Hagyja csak az erszényét az úr; a ház vendége máma - rebegte akadozó nyelvvel. -
Mióta anyám a világra szült, nem hallottam ilyen gyönyörő nótát, még király urunk
koronázásakor sem Rouenban... Az ajtó körül dulakodás támadt. A ványadt vénember
viaskodott kétségbeesetten két-három italón paraszttal.
- Üres az a paplak, Hervé apó! Nincs neked dolgod arra...
- Engedjetek! - kiabálta az öreg ijedt-dühösen. -Garabonciás ez! A szavával babonáz!
Egy ökölcsapás a torkára forrasztotta az óbégatást; ernyedten összecsuklott. Valaki a
lábánál fogva megragadta, és félrevonszolta a fal mellé.
Bayard kimerülten lehunyta a szemét, és az ital után nyúlt. Szívverése hangosan
dübörgött a homloka mögött. A forró, főszeres bor megmelengette ujjait a kupa falán
keresztül, s gyógyító balzsamként csordult le fájó torkán. Lassú, mély kortyokban
nyelte, s átadta magát a pillanat kéjes gyönyörének, ahogy az éltetı mézmeleg
szétáradt testében, végigbizsergette minden porcikáját.
Nem engedett az édes kísértésnek, hogy így maradjon, s az álom csábos karjára bízza
magát. Szigorúan rá kellett parancsolnia a szemhéjaira, hogy kinyíljanak; mikor aztán
vonakodva engedelmeskedtek, örömmel könyvelte el, hogy a rózsaszínes fátyol osz-
ladozófélben van.
- Hé, Crochet! Jajgat az asszonyod; azt mondja, halálát látta a dalban!
A kancsal pikárdiai bosszúsan felkapta a fejét.
- Adjatok bort neki; mindjárt ott vagyok - kiáltotta vissza, majd mentegetızve fordult
Bayardhoz. - Álmában is mindig csúnyákat lát a szentem. Perc türelemmel legyen az
úr!
Elsietett az ivó belseje felé, s Bayard elkísérte a tekintetével. A bögyös csaplárné a
sank tövében feküdt, s most egyáltalán nem tőnt olyan pirospozsgásnak. Néhány falusi
térdelt mellette; egy középkorú, öles vállú férfi, akinek arca közepén orr helyett csak
egy rosszul benıtt csonk éktelenkedett, éppen boroskorsót tartotta szájához. Ott
ténfergett a részeg Réchinis: bambán vigyorgott, és fogdosni próbálta a fekvı asszony
combját.
A pikárdiai odaért, és káromkodva belerúgott Réchinbe. Mikor az, továbbra is
vigyorogva, eltakarodott az útjából, lehajolt a feleségéhez, megveregette az arcát, és
szólt hozzá pár szót. Aztán az orrtalan óriás segítségével felemelte, és együtteserıvel
becipelték a hordósor mögé, ahonnan átjáró nyílt a konyhába meg a gazda lakrészébe.
- Nos, Gris Bleu, elégedett vagy?
A fojtott győlölettıl izzó szavak az asztal túloldaláról hangzottak föl. Bayard, akinek
még mindig nem volt ereje csodálkozni semmin, odafordította zúgó - fejét.
Meglepetésére a vén, bibircsókos képő bábát pillanott meg egy árnyékos zugba
húzódva, amint ádázul villogó szemmel mered rá.
Bágyadtan elmosolyodott, s az asztalra ejtette üres kupáját.
- Tán te is az espereshez akarsz rohanni, mint a földid az imént? - kérdezte rekedten.
Nem volt könnyő . dolga a beszéddel; a szavak nehézkesen győltek meg a torka
kútjában, úgy kellett ıket egyenként kiharákolnia.
- A rossebet! A büdös csuhás a szagomat se állja. -Az öregasszony az asztalra köpött.
- Remélem, megver még téged ezért a nazarénusok istene!
- A nazarénusok istene? - Bayard a homlokát dörzsölte. - Nézd, néném, túl fáradt
vagyok a veszekedéshez. Azonfelül pedig most látlak elıször, úgyhogy fogalmam
sincs róla, mit árthattam neked.
A vén bába kurtán, szárazon fölkacagott. Az asztal alól kihallatszott a tyúkjai ijedt
kodácsolása.
- Még hogy fogalmad sincs róla! - mondta maró gúnnyal. - Megöltél engem a fényes
daloddal, Gris Bleu; döglöttebb már akkor se lehetnék, ha itt forgatnád meg a kést a
szívemben! És ezek után még van bır a képeden mímelni a nagy fene ártatlanságot...
Harag lobbant Bayard szívében, messzire őzve a gondolatokat; lenézett a lantra, ami
még mindig az ölében hevert, ingerülten megragadta, és odavágta a borfoltos asztalra
kettejük közé.
- Nem tudom, miért szólítasz folyton így, de van nekem becsületes nevem. is! -
fortyant fel dühösen. -És ahogy elnézlek, hát én egy cserfes szájú banyát látok magam
elıtt, aki nemhogy dögrováson lenne, de nagyon is eleven! Utoljára mondom: egy
ujjal sem bántottalak. Ha viszont nem beszélsz velem tisztességgel, hát istenemre
mondom, hogy itt ütlek agyon a tyúkjaiddal együtt!
A vénasszony korát meghazudtoló fürgeséggel hajolt az asztal fölé; aszott keze
kinyúlt, a gyászkörmös ujjak a köpenyen keresztül Bayard vállába mélyedtek. Zöld
kígyószeme lángokat lövellt a győlölettıl, ahogy közvetlen közelrıl a férfi arcába
sziszegett.
- Fenyegetsz, Gris Bleu? Semmibe veszel? Hát tudd meg, hogy nem félek tıled!
Megolvastam a dalodat, és láttam benne a sorsot! A végzetemmé váltál; de többé nem
árthatsz nekem!
Bayard összerezzent a váratlan érintésre, keze az övéhez kapott - és félúton
megtorpant. A józan ész kelt benne birokra az indulattal, a hővös megfontolás a harag
hevével. Csillapodj, amice! Magad ellen dolgozol. Túl fáradt vagy, és hagyod, hogy
az érzelmeid vezessenek.
A rokolyás öregasszony volt az elsı, aki odakapta a fejét, mikor dalba kezdett. És egy
homályos emlék mintha azt súgta volna neki, hogy éneklés közben látta ıt összeesni.
Mély lélegzetet vett, mint aki víz alá bukni készül, s lassan, megfontoltan fújta ki a
levegıt. Aztán szelíd, de határozott mozdulattal leemelte a válláról a ráncos kezet, és
egyenesen a vén bába szemébe nézett.
- Én valóban nem tudok semmirıl, néném - mondta halkan.
Most az öregasszonyon volt a meglepıdés sora. Leesett állal hanyatlott vissza a'
székére, s ahogy a szıke dalnokot bámulta, szeme hitetlenkedve elkerekedett.
- Asszonyanyám! - suttogta elhőlve. - Ilyen fényes dal... ilyen meredek spirál... és nem
tudsz semmirıl? - Louise.
A szigorú, kimért hangra mindketten felkapták a fejüket. A csapszékben még mindig
nem állt helyre teljesen a rend, a kockákon vitázó legények elég lármát csaptak, hogy
egyikük se hallja meg a közeledı lépteket. A falú erıs embere állt az asztalnál:
zömök, ezüstszürke hajú, darabos képő paraszt, két üres kupával a kezében. Mögötte
még néhány férfi várakozott, öltözékükbıl ítélve tekintélyes, szabad jogú gazdák;
köztük volt az orrtalan óriás is, ı néhány teli korsót hozott.
Engem nem zavara mihaszna karattyolásod, Louise, de néha igazán tudnod kellene,
hol a határ - folytatta az erıs ember, és letette az asztalra a cseréppoharakat. - Ezen az
uraságon látszik, hogy messzi út áll mögötte; mégsem utasította vissza, mikor
megkértük rá, hogy énekeljen nekünk. Úgy illik hát, hogy tisztes vendégbarátsággal
fogadjuk, ne szenvedjen csorbát a község jóhíre. De te persze egy szusszanásnyi idıt
sem hagynál neki, hogy kipihenje magát; rögtön idetolakodsz az asztalához, és
telebeszéled a fejét a bolondériáiddal.
- Peire, a buzgó házigazdák gyöngye! - A vén bába savanyú képet vágott. - Jó, hogy
jössz, amúgy is kíváncsi vagyok frissen szerzett tapasztalataid gazdag tárházára.
Mesélj nekem egy kicsit, mi mindenre emlékszel az elsı ébredésedbıl?
A tagbaszakadt férfi értetlenkedve nézett rá, szemöldöke bosszús ráncba szaladt.
- Fogalmam sincs, mit zagyválsz itt össze, Louise.
- Úgy látszik, ma este mindenkinek ez a kedvenc szavajárása. - A vénasszony
gúnyosan elvigyorodott, közszemlére téve a szájában árválkodó néhány csorba,
pudvás fogat. - Nem mintha mást vártam volna tıled, Peire. Pedig milyen nagyra
voltál azzal a fene akaraterıddel!
- Most már elég legyen! - Az erıs ember ingerülten az asztalra csapott. - Semmi
kedvem tovább hallgatni az ostoba locsogásodat!
- Eriggy innen, vén banya, míg szépen beszélünk! -tette hozzá a mögötte állók közül
egy ösztövér, bajszos férfi.
A bábaasszony úgy pördült ültében feléje, mint akit kígyó mart meg az asztal alatt.
- De nagy szád lett egyszerre, le Coq! Hát az éjszakai mulatságaiddal hogy állunk?
A bajszos hirtelen pipacsvörös lett, és zavartan hátrált egy lépést; a többiek idegesen
fészkelıdtek. Ám
ekkor elırenyomakodott közülük az orrtalan óriás, és sokatmondó mozdulattal az
asztalra tette a korsókat. - A bor nem neked van - morogta zordan. - És aki hívatlanul
ül a borom mellett, annak én be szokom nyomni a gigáját.
- Rólad el is hiszem, Sans-Nez - mérte végig a vénasszony lesújtó pillantással. De
szemlátomást nem akarta tovább feszíteni a húrt; hangsúlyozott méltósággal
felszedelızködött, gondosan elrendezve szoknyakötegeit meg a madzagon verdesı
tyúkokat. Távoztában még szúrt egyet a tekintetével Bayard felé. -A soha viszont nem
látásra, Gris Bleu! Remélem, szétdurransz a dögvészes lantoddal együtt.
7 Ne gondoljon véle az úr! Habókos - legyintett utána az erıs ember, miközben
elhelyezkedett az asztalnál, Bayárd-ral szemközt. - Remélem, nem veszi tolakodásnak,
ha idetelepszünk a népekkel egy kicsinyég? A kancsal küldött velünk mézes bort.
- Szó sincs róla, jóember. - A dalnok tekintete egy darabig elidızött még Louise
asszony távolodó hátán. Pedig rosszkor érkeztél, nagyon rosszkor; de az iménti
szóváltás alatt legalább össze tudtam kissé szedni magam, a vén bábát meg bármikor
elıkeríthetem még.
Igazság szerint oda se figyeltem, miket hord össze; a papotok már figyelmeztetett rá.
- Rühellik egymást, mint tolvaj a kötelet - bólintott az erıs ember bölcsen. - Ha
megengedi az úr: Peire Trenchard volnék, nyolctelkes gazda innen a faluból, ezek
meg itt a kenyereseim.
- Montbrun - Kezet nem nyújtott; tudta, hogy nem is várják el tıle. - Most egyenest
Párizsból, de valaha Bretagne-ban voltam birtokos.
- Érzik az úr beszédén. - Trenchard intett, mire az orrtalan óriás nekilátott
széttöltögetni az elsı korsó bort. - De erre már iszunk!
Ittak is, az elsı korty elıtt néma áldomásra emelve a kupákat a füstkormos mennyezet
felé. Bayard megfigyelte, hogy ketten az asztaltársai közül - a le Coq nevő meg egy
másik - titkon egy kevés bort a földre loccsintanak. Engesztelı áldozat szemmelverés
ellen. Ha be nem is vallják, azért a rokolyás asszonyságtól elég sokan tarthatnak
errefelé.
És mi van, ha a részeges esperes merı véletlenségbıl ráhibázott az igazságra? Ha ez a
Louise anyó titkon...? Eh, badarság. A gyilkosságokat az elmúlt két évben kétszáz
mérföldes körzetben követték el, teljes rendszertelenséggel; a vén bába meg nyilván ki
se mozdult a falujából egész idı alatt. Persze azért a körmére kell majd nézni; mert
ami ma este az ivóban történt, arról tud valamit, az kétségtelen.
- Igen szépen énekelt nekünk az úr - mondta Trenchard, s a többiek egyetértı
mormogással helyeseltek. - Én hadviselt ember vagyok, sok földet megjártam, de igaz
lélekkel megvallhatom, hogy ilyesmit még soha sehol meg nem éltem.
Hogy te nem, jóember, az a kisebbik gond; a nagyobbik, hogy én sem, gondolta
Bayard. Fennhangon csak annyit jegyzett meg mosolyogva:
- Hát, azért járt vele egy kis felfordulás.
A kancsal pikárdiainak idıközben sikerült lecsillapítania a legényeket, akik a kockák
dolgában kis híján ölre mentek egymással, és némi ingyen borral rávette ıket, hogy
segítsenek rendbe tenni a helyiséget. Trenchard feléjük legyintett bütykös kezével.
- Fiatal a vérük, biztos nekiálltak táncot ropni a nótára, oszt közben fellökték egymást,
meg mindent' összeborogattak. Engemet, bevallom, úgy megámított az úr az énekével,
hogy csak álltam, mint a sükebóka, nem is láttam, mi folyik körülöttem. Isten csudája
volt, hogy hasra nem estem.
Hasra is estél, láttam; nem sokkal a vénasszony után, azzal a részeg barommal együtt,
aki azt hiszi, hogy a gyászt borba lehet fojtani. Krisztusom, mit mőveltem én itt
egyáltalán?
A kislányra gondolj, amice: A kislányra meg a feladatodra.
- A danászásból él az úr? - kérdezte a bortól nekibátorodva le Coq, de el is hallgatott
rögtön Trenchard szúrós pillantására.
Bayard jóízően fölnevetett, mint aki még az ötletet is mulatságosnak találja.
- Nos, éppenséggel kitanultam annyira, hogy megtehetném, de nem - felelte
kedélyesen. - Van némi jövedelmem az atyámról rám maradt birtokok felıl, amit
persze mindig aszerint kapok kézhez, hogy Bretagne-ban a Szoknyás Grófnak vagy
Szent Károlynak kedvez-e a hadiszerencse.
- Sokat hallani róluk mostanság - bólogatott Trenchard. - İk hozták a nyakunkra az
angolokat.
- Jöttek volna azok nélkülük is - húzta el a száját Bayard. - Merthogy az angol király
örökjogon igényt tart a francia trónra, anyai ágról. A háborúról nem Bretagne tehet.
- És igaz az a sok mendemonda, amit a Szoknyás Grófról pletykálnak a népek?
- Hogy asszony létére páncélt hord és karddal hadakozik? - kérdezte a dalnok. -
Színigaz bizony, ezzel a tulajdon két szememmel láttam Hennebont ostrománál. Öt
ember helyett verekedett. Amikor Szent Károly fogságra vetette a férjét, azt hitte már,
érett almaként lóg elıtte egész Bretagne, csak érte kell nyúlni és leszakasztani. Hát, el
is vásott a foga azon az almán! Persze ki gondolta volna, hogy fogoly ura helyett az
asszony fog sisakos-vértesen a hadak élére állni?
- Úgy ám, felfordult a világ, hallatlan dolgok esnek mindenfelé! - sóhajtott Trenchard.
- De ügy beszélik, hiába vitézkedik a Szoknyás Gróf, a diadal Szent Károlyé lesz,
mert Isten az ı oldalán áll.
- Ez esetben Isten elfordult tılünk - mondta Bayard szárazon. Mikor látta, hogy a
parasztok hökkenten néznek föl a szavára, bıvebben is megmagyarázta. -Ugyanis
Szent Károly az angolokhoz húz, és ha ı gyız, akkor nemcsak a korona veszti el
Bretagne-t, hanem én is családi birtokaimat.
- Egy szent ellen nem lehet háborúzni - vélte a csonka képő óriás, akit Louise asszony
Sans-Neznek szólított. - Elkárhozik az ember.
Többen bólogatni kezdtek, ám sürgısen abbahagyták, amikor Trenchard akkorát
csapott az asztalra a kupájával, hogy féllábnyira fröccsent belıle a bor.
- Hamarabb fog a tyúk kukorékolni, mint te okosat mondani, Sans-Nez! Mióta szokás,
hogy belekotyogol a tanult férfiak beszédébe? - A medvényi termető paraszt sápadtan
igyekezett minél kisebbre összehúzódni. - Tudhatnád, hogy élı embert nem avatnak
szentté! Károlynak is csak a híre az.
- Hát én meg nem mondhatom, mennyire szentélető Blois Károly - vette át a szót
könnyedén Bayard. - Mert az igaz, hogy szırcsuhát meg vezeklıövet hord, és hogy
mezítláb zarándokolt el a jegesre fagyott havon Crocba. Sıt még azt is hallottam,
hogy amikor a serege Quimpemél az ártéren indult rohamra a falak ellen, az ı imái
késleltették a dagályt. Csakhogy miután bevették a várost, azt is ı adta parancsba,
hogy minden lakosát hányják kardélre, korra és nemre való tekintet nélkül; Nantes
ostrománál meg katapultákkal hányatta a falak mögé a Szoknyás Gróf párthíveinek
levágott fejét.
- És a házastársi hőséget se tartja, hisz van egy fattyúfia! - vetette közbe vádló hangon
le Coq. Majd, mintha enyhítı körülményrıl lenne szó, hozzátette: -Bár a felesége
állítólag nagyon rút.
- Nem sajnálom én a szentséget Károly uraságtól, jóemberek - legyintett Bayard
hanyagul, s jobbjába kapta boroskupáját -, csak mihamarabb avathatnák már!
Bejelentését mennydörgı hahota fogadta, Trenchardnak még a könny is a szemébe
szökött, ahogy az asztalt püfölte mulattában. Gyors iramban ürültek a poharak; Sans-
Nez már a második korsót töltögette szét.
A saját kupáját a dalnok az általános jókedv leple alatt észrevétlenül a széke mellé
borította. Aztán megvárta, míg elül a nevetés utolsó hulláma, s a magasba emelte
föltartott mutatóujját.
- Nomármost, amit le Coq mester említett, mármint hogy Szent Károly felesége
messze földön hírhedt a csúfságáról, az korántsem véletlen. Akár hiszitek, akár nem,
maga a Mindenható sújtotta ezzel a csapással az angol szövetségért!
A parasztok csodálkozva meredtek rá; némelyiknek még a szája is tátva maradt az
elképedéstıl.
- Tudnivaló ugyanis, hogy az angol szörnyőségesen kegyetlen és garázda népség, s
Isten ezért azzal bünteti ıket, hogy rúttá teszi az asszonyaikat. Hitemre mondom
nektek, jóemberek, hogy az egész országukban Dovertıl Skóciáig nincs egyetlen
nıszemély sem, akire egy derék férfi borzongás nélkül ránézhetne! Ám valamennyi
angol asszony és leány közül messze a legcsúfabbak, ahogy azt az ilyen elvetemült
latrok meg is érdemlik, a királyi ház sarjai!
E bejelentést döbbent kiáltások fogadták mindenfelé az asztal körül.
- Tényleg annyira csúnyák? - kérdezte álmélkodva Sans-Nez.
- Púposak, ványadtak, görbék és kehesek, a bırük keléses, az orruk folyton csurog, a
fogaik már tízesztendıs korukban korukban kihullanak és megfeketednek - sorolta
sötét képpel Bayard. - A hajuk kócos és vörös, a szemük vizenyıs, a mellük úgy lóg,
mint a tarisznya. Amikor pedig rajtuk van a tisztulás, hát -tisztesség ne essék szólván
- olyan büdösek, hogy nem lehet velük egy házban megmaradni.
Néhány paraszt az italtól mámorosan maga elé képzelte a földjeiket dúló marcona
lovagokat odahaza, a feleségük mellett, és fojtottan kuncogni kezdett. Most már
mindenki a kemence körül tolongott, akit e kései óra még a csapszékben talált;
egymásba kapaszkodva nyújtogatták a nyakukat, hogy egy pillantást vethessenek a
messzirıl jött mesélıre. Az ivó túloldala szinte
teljesen kiürült: a magatehetetlenül hortyogó részegeket sorra hazavonszolták az
asszonyok, a vörös Réchint kivéve, akit - mivel senki nem jelentkezett érte -
begurítottak egy lóca alá.
- Az angol királyné nem tud reggelente megfésülködni, mert olyan fertelmesen rút,
hogy ha beletekint egy tükörbe, az nyomban ripityára törik! - szónokolt tovább
Bayard. - Szerencséje a nagy szerencsétlenségben, hogy egyébként sincs szüksége
fésőre, hiszen kopasz, mint a teknısbéka!
Erre viszont-már elsöprı hangerıvel tört ki a kárörvendı hahota; a maradék
mulatozók egymás hátát lapogatva röhögtek a nyomorult angolokon. Még a csaplár
sem maradt ki a vigasságból, aki egyre ingatagabb léptekkel szállította a karjára főzött
korsókoszorúkat, s még a szokottnál is bandzsábban meredt maga elé.
- Szóval ezért hajóznak folyton külországba hadakozni! Szóval ezért fenik a fogukat a
mi asszonyainkra! - harsogta a kupájával hadonászva Trenchard, az erıs ember. -
Menekülnek hazulról a szoknyák mellıl!
- Emlékezzetek csak, mi történt tavaly Flandriában, amikor elígértek Lajos grófnak
egy angol királylányt! - mondta Bayard. - Megvolt ott már minden, eljegyzés,
hozomány, ajándékcsere, csak a menyegzı hiányzott. No, be is futott Brügge-be a
lakodalmas flotta, fedélzetén az angol menyasszonnyal. Az érsek kézen fogva vezette
a palotába, egyenest a vılegény elé, és felhajtotta az arcáról a fátylat. Több se kellett
Lajos grófnak! Egyetlen pillantást vetett győrős mátkájára, és máris holtra váltan
rontott ki a házából; az udvaron aztán sebtében nyeregbe kapott, és megállás nélkül
hajszolta a lovát ungon-berken keresztül, míg csak Párizsba nem ért. Bizony, faképnél
hagyott országot, pénzt, rangot, cicomát - csak hogy ne kelljen egy nyoszolyán hálnia
az angol rondasággal!
Ha eddig egyszerően nevettek a parasztok, hát most guvadó szemekkel vonítottak,
hörögtek és fuldokoltak; kancsókat és poharakat borogatva dıltek jobbra balra, úgy
rázta ıket a röhögés. Levegı után kapkodva nyerítettek és bugyborékoltak;
némelyek a teliszemetelt padlón gurultak fel-alá, a hasukat szorongatva; mások
rosszul lettek, és ültı helyükben adták ki magukból a napszállat óta bevedelt bort, de
a nevetést közben se bírták abbahagyni.
És Bayard nem kegyelmezett nekik; egymás után hozakodott elı az újabb
történetekkel, s mindegyiket trágárabb és otrombább csattanóval zárta, mint az elızıt.
Témáit a nemesi világból merítette, szereplıi egytıl egyig a jelen vagy a közelmúlt
ismerıs alakjai voltak; az egyszerő parasztok szörnyen mulatságosnak találták, hogy
az uraságokat is csalja a feleségük, hogy ıket is becsapják a zsidó uzsorások, hogy ık
is mővelnek részeg fıvel megalázóan kínos dolgokat. Záródarabnak Bayard János
király történetét tartogatta, s várakozásában nem kellett csalódnia: kirobbanó sikert
aratott vele. Ez az uralkodó ugyan francia oldalon harcolt és esett el a háborúban,
mivel azonban a csehek királya volt, kifigurázása nem sértette senki büszkeségét. Vak
létére részt vett a crécyi csatában: hátaslovát két lovagjáé közé kötöztette, és nekinyar-
galt az öldöklı forgatagnak. Tollas buzogánya elsı csapásával sikerült agyonütnie az
egyik kísérıjét; a másikat addigra már lenyilazták. A magára maradt János király egy
darabig fel-alá kóválygott a harcmezın, aztán egy walesi késelı leszúrta és kirabolta.
Halálának történetét a nemesi udvarokban Bayard a rettenthetetlen lovagi bátorság
példázataként szokta citálni, itt azonban egészen más végkicsengése volt: a parasztok
görcsösre nevették rajta magukat.
Ezzel az utolsó, fergeteges hahotával véget is ért a mulatság: a vendégek egy ideig
még csukladozva könyörögtek a dalnoknak további tréfás históriákért, mikor
azonban ı hajthatatlannak mutatkozott, lassan szállingózni kezdtek hazafelé. Peire
Trenchard tartozott annyival a méltóságának, hogy az elsık közt és a saját lábán
távozott, elızıleg többször is biztosítva Bayard-t meleg barátságáról és
pártfogásáról. Néhány asszony kitartóan virrasztott mostanáig, hogy hazatá-
mogathassa férjét; akiknek a felesége nem volt ennyire áldozatkész, azok párosával
vagy kisebb csoportokban vágtak neki az útnak. Ezek dülöngélve, egymásba
kapaszkodva tőntek el g éjszakában, csak részeg kacarászásuk hallatszott még egy
darabig, ahogy akadozó nyelvvel igyekeztek feleleveníteni a dalnok történeteit. A
kancsal csaplár is visszavonult rémálmokkal viaskodó felesége mellé, elıtte
azonban motyogva elhárította a Bayard által kínált pénzt, és - noha alig állt a lábán
a részegségtıl - kivonszolt neki a kemencepadkára egy szalmazsákot meg egy
takarót. Ami Bayard-t illeti, lefekvés elıtt ı is szükségét érezte egy kis
levegızésnek, s ehhez azt a pillanatot választotta ki, amikor - az utolsó csellengık
között -le Coq és Sans-Nez is távozott. A cingár, bajszos férfi nem érdekelte,
megtermett társa viszont annál inkább. Sans-Nez arcán nem voltak himlıhegek, s ez
arra vallott, hogy nem betegségben vesztette el az orrát, hanem hóhér csapta le.
Mivel orrvesztéssel Burgundiában az elıször tetten ért vadorzókat büntették, a
Sans-Nez pedig nyilvánvalóan gúnynév volt, Bayardban homályos gyanú ébredt;
mielıtt azonban cselekedett volna, bizonyságot akart szerezni.
Árnyékként szegıdött a két távolodó alak nyomába. Nem esett túlzottan nehezére,
hisz az éjszaka során inkább a földre, semmint a torkába ürítgette kupája tartalmát;
de könnyen sem ment, elvégre pirkadat óta talpon volt, és önmaga számára is
rejtélyes elıadása a csapszékben halálosan kimerítette. Legszívesebben már akkor is
aludni tért volna - ehelyett még órákig szórakoztatta a póri vendégkoszorút. Nem
csoda hát, hogy most minden porcikája sajogva kiáltott pihenés után.
A falu fıterérıl, ahol a templom, a paplak és a kocsma állt, három utca ágazott szét
A térdig érı sárban botorkáló két férfi a legkeskenyebbikre fordult rá, amely alig
volt több dágvánnyá ázott szekércsapásnál. Jobboldalt csak két viharvert ház
tartozott ehhez az utcához, utánuk kezdıdött a közlegelı; baloldalt viszont foghíjas,
kidılt-bedılt léckerítés szegélyezte hosszan, amelyet itt-ott egy-egy roskatag,
zsúpszalmával fedett kunyhó kontúrjai törtek meg. A kerítés tövében sekély,
fedetlen szennyvízcsatorna húzódott, mely a temetıkertnél látott patakba hordta az
itt lakók hulladékát. Mikor zsákmányát követve besurrant az utcába, Bayard habozás
nélkül beleereszkedett. Az állandó esızések mellett a csatorna árka nem sokkal
volt mocskosabb az utcánál, viszont három-négy lábbal mélyebben húzódott; ha
meggörnyed egy kicsit, alig fog kilátszani belıle. Az utcán maradva komoly
kockázatot vállalna. Ma éjszaka - a várakozásokkal ellentétben - derült volt az idı, a.
növekvı hold félbevágott ezüstpénzként ragyogott a csillagok karéjában, és ha
valamelyik részeg történetesen rosszkor néz vissza, megkapó élességgel rajzolta
volna ki a lopakodó dalnok körvonalait a kerítéslécek árnyaival tagolt égbolt sötét
tintakékjére.
A csatorna alját ragacsos, sőrő latyak borította vastag rétegben, amely orrfacsaróan
bőzölgött, és ráadásul igen vendégmarasztalóan viselkedett. Bayard minden lépésnél
térdig süppedt belé, s nagy hasznát látta combközépig érı lovaglócsizmájának; az
iszapos massza minden más lábbelit azonnal magába nyelt volna. Amennyire csak
lehet, a jobb falhoz húzódott, hogy takarva legyen az utca felıl, és igyekezett minél
ritkábban levegıt venni. Szent Kristóf is kibírta a mocsárban, amice, biztatta magát
nyeldekelve, pedig neki még a nyakában volta Kisjézus is. Három házzal odébb már
szívesen cserélt volna Szent Kristóffal: futóhomokba fulladni mégiscsak szebb halál,
mint tömény trágyalébe.
Persze kínkeserves lassúsággal haladt, de - mint arról a göröngyös földperemen túlra
vetett óvatos pillantások meggyızték - lemaradástól nem kellett tartania. Le Coq
ugyanis az eszméletlenségig részeg volt, minden második lépésnél elterült a sárban.
A társa négyszer-ötször feltámogatta, aztán az egyszerőbb megoldás mellett döntött:
nyakon ragadta, és a földön húzta maga után. A bajszos kis emberke erre kapálózni
kezdett, és szívet tépı zokogásban tört ki, amire a másik ügyet sem vetett. Bayardnak
viszont kapóra jött a lárma, hisz akármennyire vigyázott, a csatornában nem tudott
nesztelenül elırejutni, és kicsit aggasztotta, hogy mekkora zajt csap.
Sans-Nez ugyanis igazi szívós baromnak látszott, abból a fajtából, amelyik örökké
bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben, és még a nyíló virágban is
veszedelmet gyanít. Elképesztı mennyiségő bort döntött magába - talán csak a vörös
Réchin ivott ma nála többet -, mégsem rúgott be tıle annyira, mint le Coq. Részegsége
csupán abban nyilvánult meg, hogy zárkózottabbá vált, a tekintete kissé elködösült, és
ha szóltak hozzá, kurtán és hadarva válaszolt, a szavakat az érthetetlenségig
egybemosta. A lépte most is biztos volt, nem imbolygott, nem botlatlozott; néha
ugyan meg-megcsúszott a sárban, de ezt a helyében bárki józan ember megtette volna.
Le Coq hirtelen fülsértı, harsány kappanhangon dalra fakadt.
- Jay failli a celuiiiii... a qui je estonme.... donnée par amouuuuur...
Jelen állapotában aligha várhatott volna el tıle bárki különösebb vokális teljesítményt,
de amit mővelt, az még a részegek szokásos gajdolásánál is borzalmasabb volt.
Egyszerően torka szakadtából üvöltötte a bugyuta kis szerelmes versikét,
nagyvonalúan mellızve minden olyasmit, ami akár csak halványan emlékeztetett
volna dallamra és ritmusra. E hiányosságokat azzal pótolta, hogy minden sor végén
csuklott egyet, amitıl hangja Már-már eunuchi falsettókba szárnyalt. Az egész
összhatás leginkább egy riadt szamárcsıdör bıgését idézte, amin épp most hajtják
végre a megférfiatlanítás fájdalmas mőveletét. A szennyvízcsatornában bújkáló
Bayard hátán a hideglelés futkározott tıle; komoly kísértést érzett magában, hogy
elırontson a trágyalébıl, és a kardjával vessen véget ennek az esztétikai terromak.
Úgy látszik, Sans-Nezbıl sem veszhetett ki minden szépérzék, mert amikor részeg
társa a harmadik strófához ért, hirtelen közelebb rántotta magához, és az orra alá
dugta szırös öklét.
- Pofabe! - vakkantotta. Aztán némi tőnıdés után a nyomaték kedvéért hozzátette: -
Merbetörım!
Le Coq tüstént elhallgatott, mint akinek gombócot dugtak le a torkán. Egy darabig
vizenyıs szemekkel meredt ivócimborájára; aztán szája széle sírósan lebiggyedt, és
váratlanul zokogásban tört ki.
- Nekem... végem van, testvér! - bıgte, és sőrőn ömlöttek a könnyei. -
Megbabonázott... az a vén boszorkány!... Hátsor... hátsorvadással...
Sans-Nez gondolkodóba esett.
- Agyonütöm - javasolta végül.
- Nem megy... - rázta a fejét csüggedten a cingár férfi. - Peire... tudod, hogy... Peire
nen engedi... Fél éve már... pedig azelıtt ı... ı utálta legjobban... Akkor még leg...
legszívesebben... a saját kezével...
- Akkormég. Mostmás - Az orrtalan óriás rántott egyet hatalmas vállán.
- És ha... ha nem tudná meg?... Akkor... megölnéd nekem?... Ha Peire...
- Mindentud - jelentette ki Sans-Nez közönyösen, és visszaejtette a kis emberkét a
sárba. - Nemölök.
- Várj! Várj! - visította le Coq; hirtelen még a csuklása is elállt: - Te nem tudod, mit
mővelt velem' ez a boszorka! Elbővölte a magomat, hogy soha többé ne lehessek
férfi! A rontás beköltözik a hátamba, és sorvadni kezd tıle a gerincem! Kocsonyássá
válik, mint a csiganyál, érted? Elıbb púpos leszek, aztán nem bírok felkelni az
ágyból, aztán egészen összeesek belül, és mindenem megszottyad és ısszeragad és...
Halk nyikkanással elhallgatott, mert az óriás megint talpra rántotta, ám ezúttal a
nyakánál fogva.
- Pofabe - mondta neki, és üveges, kifejezéstelen szemmel bámult rá. - Merbetöröm.
Aztán újra nekivágott az utcát borító hideg sártengernek, maga után vonszolva
immár mukkanni sem merı terhét.
Bayard utánuk eredt a csatorna fedezékében, a kihallgatott beszélgetést gondosan
elraktározva az agyában késıbbi felhasználásra. Érdekes dolgok történnek ebben a
koszos kis faluban, mélázott el a bőzlı mocsokban gázolva. Aztán, ahogy mind több
viskót hagytak el, és a csatornát kísérı léckerítés egyre roskatagabbá és
elhanyagoltabbá vált, elhessegette ezeket a gondolatokat. Inkább azon kezdte el törni
a fejét, mihez fog kezdeni, ha Sans-Nez közelebb lakik a fıtérhez, mint le Coq. Ez
esetben csak abban reménykedhet', hogy az orrtalan óriásban van némi betyárbe-
csület, és mielıtt pihenni térne, hazaszállítja szeszcimboráját.
A bajszos emberke jelenlétében semmiképpen nem akart cselekedni. Ha ugyanis a
gyanúja beigazolódik, végeznie kell minden szemtanúval; márpedig Bayard nem
szeretett ártatlan kívülállókat ölni, még akkor
68sem, ha csak egy olyan nyomorult féregrıl volt szó, mint ez a le Coq. Amennyiben
viszont Sans-Nez nem veszıdik a barátja hazavonszolásával, és egyszerően kint
hagyja az utcán a saját szállása elıtt, vagy ami még rosszabb, beviszi magával... Nos,
Bayardnak Semmi kedve nem volt betörni valahová, ahol esetleg három felnıtt,
fegyverbíró férfivel kell szembenéznie.
Aggodalma azonban alaptalan volt. Fertályórányi egyhangú sárdagasztás után Sans-
Nez megállt az utca közepén, balra fordult, és homlokát ráncolva szemügyre vette a
düledezı házakat. Elég nyomorúságos látványt nyújtottak: csupa vályog- és
paticsfalú, nádfödeles viskó. A fogadó gerendavázas, zsúptetıs téglaépülete
valóságos palotának tetszett hozzájuk képest.
Az orrtalan óriás felemelte a földrıl le Coqot, aki a hosszú vonszolás után inkább
látszott már hatalmas, répagyökér-forma sárkoloncnak, mint eleven embernek.
- Mékaz? - vakkantotta a képébe.
Le Coq nem válaszolt. Szakadozott, hörgı lélegzetvételébıl ítélve aludt, vagy inkább
ájultan delirizált.
Sans-Nez egykedvően vállat vont, és megindult a viskók felé. Bayard beharapta az
ajkát, és nekisimult a szennyvízcsatorna jobboldali falának. Érezte, ahogy teste egész
hosszában belesüpped a képlékeny, nyúlós, jéghideg sárba, és csontig borzongott
belé. Egy jó forró fürdı utána, amice, és nem kapsz tüdılobot. Meleg víz pedig
BIZTOS lesz valahol abban a tetves kocsmában. EGÉSZEN BIZTOSAN!
Elıvigyázatossága egyébként teljesen fölöslegesnek bizonyult, Sans-Neznek ugyanis
esze ágában sem
volt átlépni a csatornát, és benyitni valamelyik kerítéskapun. Sokkal egyszerőbben
járt el: megragadta a vézna kis emberkét a nyakánál meg az ülepénél fogva,
meglóbálta párszor, hogy lendületet győjtsön, aztán horkantva átlódította az árok
túloldalára. Le Coq ernyedt teste nekizúdult a rozoga léckerítésnek, amely reccsenve
.tiltakozott a hirtelen terhelés ellen, valami csoda folytán azonban mégsem szakadt
be. A magatehetetlen részeg rézsút visszapattant róla, és lucskos csobbanással
landolt a szennyvízcsatornában, a rejtızı dalnoktól alig pár lépésnyire.
Hogy az a keserves...!
Hideg sár ide vagy oda, Bayardnak egyszeriben ugyancsak melege lett.
Atlaszselyem ujjasa pillanatok alatt elöl-hátul lucskosra vált a verítéktıl. A kocsmá-
ból abban a biztos tudatban indult el zsákmánya nyomán, hogy ha kenyértörésre
kerülne sor, könnyőszerrel elbánik Sans-Nezzel, akinél nem látott fegyvert, s
parasztos gúnyájában legfeljebb egy közepes mérető kést rejtegethetett. Bízott a
mozgékonyságában, no meg a tömérdek szeszben, amit az orrtalan óriás napnyugta
óta fölvedelt. Ha viszont ez a barom most lemászik ide, hogy kihalássza a
trágyalébıl a cimboráját... Nemhogy részegnek, de egyenesen vaknak kell lennie,
hogy ne vegye észre ıt.
Térdig érı mocsokban az ember nem szökdécselheti körül az ellenfelét. Ha pedig
egy ék alakban szőkülı árokban készül verekedni, amelyik a legszélesebb pontján
sem tágasabb két és fél vállhossznál, a kardját akár elı se vegye.
Odafönt az utcán hígra gázolt sár fröcsögött a csatornához közeledı léptek alatt.
Bayard lejjebb csúszott, és igyekezett minél mélyebbre nyomakodni a puhára rothadt
iszapágyban. Felülrıl öklömnyi, átázott földgöröngyök potyogtak az arcába. A
szörnyő bőztıl felfordult a gyomra, és amikor az émelyítı, nyálkás latyakpép hideg
csókot nyomott az ajkára, minden akaraterejére szüksége volt, hogy el ne hányja
magát.
A lépések megállapodtak a csatorna szélén. Végtelennek tőnı ideig semmi nesz sem
zavarta az éjszaka csendjét.
Bayard tudta, hogy lehetetlen, a szeme sarkából mégis látni vélte Sans-Nez fenyegetı
árnyékát, amint kissé meghajolva a bőzölgı árokba bámul. Az érverése olyan robajjal
dörömbölt a dobhártyáján, hogy biztosra vette, mérföldekre hallik. Szeretett volna
némán imádkozni, de nem jutottak eszébe a szavak.
- Görcsnyavalyát.
A kurta szitok ostorcsapásként csattant a fülébe, szinte karnyújtásnyi távolságból;
egész teste rémülten összerándult, s úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a bordái
közül. Odaföntrıl halk sercintés hallatszott, s egy pillanatra csillogó ezüstív
rajzolódott ki a bársonyos égboltra, hogy aztán csomós nyálgöbben végzıdjön le Coq
mozdulatlan testén. Aztán ismét fröcsögni kezdett a sár, ám ezúttal egyre halkabban,
távolodó lépteket jelezve.
Bayard az ájulással küzdött. Borzalmas légszomj gyötörte, szíve ırült módjára
kalimpált; mégsem mert lélegzetet venni, mert tudta, hogy a bőztıl nyomban
fuldokolni kezdene. Színes karikák ugráltak a szeme elıtt. Önuralmának maradéka
kályhalapra vetett jégdarabként olvadt semmivé, s a következı pillanatban minden
elıvigyázatosságot sutba lökve, eszeveszett erıvel tépte ki magát a lágy rothadás ölelı
karjaiból. Hörögve, sípolva kortyolta-szívta a levegıt, az emésztıgödör pokoli
miazmájával együtt; csupán a vakszerencsén múlott, hogy tüdeje már pattanásig
feszült s nem pumpált tovább, amikor görcsbe ránduló gyomra sugárban kilövellt
magából mindent, ami csak benne volt. Percekig öklendezett kétrét görnyedve, míg az
utolsó cseppig meg nem szabadult az este ivott bortól, de még ebédje maradékától is.
Amikor végzett, teljesen elgyengülten, zihálva hanyatlott az átázott árokfalnak.
Gyomra helyén öklömnyi gombóc reszketett; száját undok, savas íz marta; a tüdeje
pedig mintha lábon rohadt volna, akár az esıverte búzatábla.
A halálfélelem fekete örvényébıl gondolat-párafoszlányok lebegtek elı, egyik a
másik után, s lassan összefüggı egésszé álltak össze. Az nem létezik, hogy Sans-Nez
ne hallotta volna meg ezt a lármát, amit a csatornában csapott. Mikor elvesztette a
fejét, még nem lehetett messzebb tíz lépésnél. Akkor viszont miért nem fordult vissza,
hogy utánanézzen a dolognak? Miért nincs még itt az árok szélén, miért nem mered le
rá azzal az üveges, rezzenetlen halszemével? Hol késlekedhet?
Valaki halk, elhaló hangon nyögdécselni kezdett. Bayard riadtan, dúlt tekintettel
nézett körül, minden idegszálával felkészülve valami új, titkos borzalom
orvtámadására, s húsz szívdobbanásba telt, mire megtalálta a különös zajok forrását.
Pedig nem volt messze: mondhatni az orra elıtt.
Le Coq ocsúdni kezdett ájulatából. Girhes kis mellét erıtlen köhögés rázta, ujjai
reszketve kaparásztak a mocsokban. Különös módon egyedül ezeket a testrészeit nem
borította híg, szürkés sár; Bayard-t tíz vézna, rózsaszín gilisztára emlékeztették, amint
táplálék után kutatva tekergıznek a fülledt humuszban.
És ahogy pillantása a köhécselı, vézna emberkére esett, hirtelen világosság gyúlt az
agyában, s választ kapott elızı kérdéseire.
Persze. Sans:-Nez hallotta az öklendezést, a fuldokló hangokat, és természetesen azt
hitte, hogy részeg társa tért magához a szennyvízcsatornában. Visszafordulni esze
ágában sem volt, mert torkig volt már le Coq-kal, örült, hogy végre megszabadult tıle.
Ha haza akar kerülni a kis vakarcs, másszon ki a trágyából a maga erejébıl; épp elég
szívességet tett neki azzal, hogy idáig cipelte.
Ha a csonka képő óriásba valamivel több emberség szorul, Bayard most minden
bizonnyal halott lenne.
Le Coq erıtlen mozdulattal az oldalára fordult, és harákolni kezdett. A feje félig
elmerült a bőzlı szennylében. A dalnok gondolkodás nélkül kardot rántott, és kétszer,
keményen lesújtott a halántékára a markolatgombbal. Semmi szüksége nem volt egy
szemtanúra, bármennyire megbízhatatlannak is tartják, aki emlékezni vél rá, hogy
találkozott vele éjszaka valami pöcegödör mélyén. Mikor a, vézna test összerándult,
majd tehetetlenül elernyedt, undorodva hanyatt rúgta, nehogy megfulladjon itt
eszméletlenségében.
Mindenesetre a terve nem hiúsult meg végleg. Ha siet, a csatornában gázolva még
utolérheti Sans-Nezt, és...
Csakhogy ı egyetlen percig sem marad tovább ezen a helyen. Nincs az az isten, nincs
az a szent ügy, nincs az az ékes szavú szónok, aki rábírhatná ezen elhatározásának
megmásítására.
Kiegyenesedett, a lábával tapogatózva keresett egy szilárdabb pontot a
mederfenéken, majd felnyúlt a szabad kezével, és húzózkodva-rugdosódva, ülı hely-
zetben feltornázta magát az árokszélre. Csak egy pillanatig maradt így, nehogy Sans-
Nez meglássa véletlenül, ha visszanézne; aztán vízszintesen földre dılt, és merev
lábakkal, a csupasz pengét lapjával a combjához szorítva kihengergızött az utca
közepére, mint valami kuglibábu. Rettenetesen fázott, mégis sokáig így maradt fekve
a nyúlós latyakban, mélyeket lélegezve, elragadtatott gyönyörrel élvezve
szabadulását. A nyirkos sárszag mennyei illatnak tőnt számára a szennyvízcsatoma
dögletes bőze után, a szétmálló földkupacokból felbugyogó lé pedig varázslatos bal-
zsamnak, amely lemossa róla a pokol erjedı mocskát. Csak akkor szánta el magát a
mozdulásra, amikor a " didergetı fagy mind mélyebbre kúszott a tagjaiban,
érzéktelen-merevvé hőtötte arcát, ujjait, s kinyújtotta alattomos csápjait a szíve felé.
Erıt vett magán, sziszegve feltápászkodott, s meglepıdött kissé, amikor érzéktelenre
gémberedett jobbjából kicsúszott a kard. Lehelete fehér páragomolyokban kavargott
az arca körül. Az ájulás kerülgette a fáradtságtól, de összeszorította a fogát, és
munkához látott. Fel-alá ugrált, csapkodott a karjával, a levegıbe rugdosott, és addig
lehelte az ujjait, amíg visszaköltözött beléjük az élet, s ismét érzı öleléssel fonódtak a
kardmarkolat hideg rézdomborítására. Közben eszébe jutott, hogy ilyen idıben az
árok fenekén heverı le Coq aligha fogja megérni a reggelt, még akkor sem,
ha odalent a fülledt rothadás miatt valamivel melegebb van. İ mindenesetre nem
mászik le oda még egyszer, hogy kiráncigálja. Egy dolog kerülni a kívülállók
fölösleges halálát; és más dolog kockáztatni a kitőzött célt, csak azért, hogy
megmentsük az életüket.
Mikor úgy érezte, hogy a körülményekhez képest formába hozta magát, visszalökte a
kardot a sárbuborékokat köpködı hüvelybe, és összevonta szennykérges szemöldökét.
Aztán nekivágott az utcát borító dágványnak, kifelé a faluból, abban az irányban,
amerre Sans-Nez tartott, mikor utoljára látta.
Konok ember volt Bayard, ha egyszer valamit a fejébe vett. És a konok embernek
elıbb-utóbb sarkába szegıdik a szerencse.
Sans-Nez távoli alakját a falu határában pillantotta meg, a legelık és parlagon heverı
dőlık között, amikor már elhagyta az utolsó szánalmas kalyibákat -ezekben olyan
nincstelen zsellércsaládok élhettek, mint Réchinék -, és éppen fontolóra vette a
visszafordulást. A tagbaszakadt óriás kényelmes iramban ballagott az országúttá
szélesedı és mocsarasodó szekércsapáson, amely néhány nagyívő kanyar után beleve-
szett a láthatárig terjedı, sötét erdıfoltba. Ha felhıs az ég, Bayard észre sem veszi;
körvonalai belevesztek volna az alaktalan homállyá összefolyó növényzetbe. Ezek
szerint Sans-Nez nem a faluban lakott, hanem valami tanyán vagy erdészházban, és
hozzá volt szokva, hogy kocsmázás után mérföldeket gyalogoljon, míg pihenni térhet.
Mindez egybevágott Bayard eredeti elképzelésével, és csak tovább erısítette a gyanú-
ját. Megszaporázta hát a lépteit; de arra gondosan ügyelt, hogy takarékoskodjon az
erejével. Nem kifulladva, remegı inakkal akarta utolérni az orrtalan óriást.
Már ledolgozta a felét a köztük lévı távolságnak, amikor Sans-Nez hátranézett és
észrevette. Egyáltalán nem törıdött vele; nyugodtan visszafordult, és változatlan
iramban bandukolt tovább. Bayard sejtette, hogy ezt csupán a körülmények páratlanul
szerencsés összejátszásának köszönheti; a Sans-Nez-féléknek nem szokásuk békésen
napirendre térni fölötte, ha követik ıket.
Csakhogy ma éjjel a száradó sárral és mocsokkal borított dalnok, ha kicsit összehúzta
magát, a megszólalásig hasonlította nyomorult le Coqra. A félbevágott holdkorong
sejtelmes ezüstfénye még közelrıl is összemosta a különbségeket az emberszabású
földkoloncok között. Az egyetlen árulkodó jelet – a kardot - Bayard csúszószíjon a
háta mögé kanyarította, hogy takarásban legyen.
A tagbaszakadt óriásban nyilván föl sem merül, hogy az elmúlt órákban valaki más is
ugyanilyen alaposan meghempergett volna a dágványban, s hogy ez a valaki most
rejtélyes okokból épp az ı nyomába eredne. A girhes kis emberrıl viszont tudni véli,
hogy magához tért a trágyalében, s talán azt hiszi, hogy megint a "boszorkány halálát
akarja kikönyörögni tıle. Akár így; akár úgy, elege van belıle; szerencsétlen,
szánalmas senkifiának tartja, és - mint annak egyszer már ékes bizonyságát adta -
egyszerően keresztülnéz rajta. Él-e, hal-e, mindegy neki. Le Coq az ı számára nem
létezik.
Így történt hát, hogy Bayard a maga makacs, kitartó iramában mind jobban megközelíthette
Sans-Nezt, aki azt a bizonyos elsı alkalmat követıen pillantásra sem érdemesítette,
végig hátat fordított neki, a közönyös megvetés gesztusával. Az utolsó fertályórában
már kimerült zihálását is hallotta, tétován botorkáló léptei cuppogását a sárban; még
ekkor sem vett tudomást a jelenlétérıl. Ez persze sok mindent elárult róla, többek
között azt, hogy buta és beképzelt. A dalnok az ı helyében sohasem követett volna el
ilyen megbocsáthatatlan hibát. És neki valószínőleg az is feltőnt volna, hogy a fáradt
lihegés mővi és megjátszott, akárcsak a közeledı léptek bizonytalansága.
Bayard tudta, hogy a csapszék elhagyása óta az erıviszonyok kiegyenlítettebbé váltak.
Sans-Nez fejébıl a friss levegı meg a hosszú séta elpárologtatta a szeszgız egy részét;
ıt viszont a szennyvízcsatorna lidércnyomása a végkimerülés határára sodorta. Min-
den az elsı húzástól függött tehát, amelynek gyorsnak és határozottnak kell lennie -
mert ha elvéti, másodikra már nem lesz lehetısége.
Dobogó szívvel méregette az egyre apadó távolságot kettejük között. Természetesen
félt, hiszen az élete forgott kockán; ám ezúttal nem azzal a páni iszonyodással, mint a
pokolverem- miazmás gızeiben. Ez a fajta félelem eszköz volt a kezében, amely
közelebb viszi a sikerhez: felszabadítja szervezete rejtett erıtartalékait, számőzi a
fáradtságot, gyorsabbá és összehangoltabbá teszi a mozdulatokat. Pontosan abban a
pillanatban kell cselekednie, amikor az ıt és az orrtalan óriást elválasztó térköz egy
kar és egy kard együttes hosszára szőkül. Ha kisebb, akkor Sans-Nez hal meg idı
elıtt; ha nagyobb, valószínőleg ı.
És ha kiderül, amice, hogy tévedtél, és ez a barom mégsem az, akinek hiszed, hát
akkor szerintem menten megüt a guta, súgta magának fanyar gúnnyal, miközben
lassan hátracsúsztatta hóna alatt a jobb kezét, s ujjai megszorultak a kardmarkolaton.
Halk borzongás az idı pókfátylain...
- RIBADEAUX! - rivallt rá csengı, kemény hangon az elıtte haladóra; s ugyanazzal a
lélegzettel, ahogy a szavak kibuktak az ajkán, ezüst holdszeletként szisszent elıre a
pengére fent acél is.
Meglehet, hogy Sans-Nez felfogása lassú volt, de a mozgására ez nem állt, még
részegen sem. A név hallatán úgy pördült sarkon, mint akibe vipera mart. Bayard jól
sejtette, hogy kést tart magánál; gonosz, nyélbe buktatható pengéjő szerszám volt,
fordulás közben rázta a Markába és kattintotta ki. A félköríves mozdulat végét fölfelé
húzta, látatlanul is halálos biztonsággal bökve arra a pontra, ahol egyátlagos termető
ember álla alatt puha, védtelen bejárás nyílik a nyelvgyökér s a gégefı felé. Ezúttal
azonban csak az üres levegıt döfte át, s a következı pillanatban már meg is torpant,
sóbálvány-merevvé fagyott, akárcsak Lót asszonya Szodoma falai elıtt. Színtelen
tekintetét magára babonázta a mellkasának szegezıdı kardpenge, melynek hegye
átütötte lenvászon ujjasát, s körömnyi hosszan felkarcolta a bırt a szíve fölött.
Mikor az elsı kibuggyanó vércsepp halványrózsaszín csókot lehelt belülrıl a
paraszting fehér szövetére, Sans-Nez szenvtelen üvegtekintete lassan megindult
fölfelé a kardon. Fényesre csiszolt acél volt, kétélő, mintásan maratott lapú; a közepén
húzódó vércsatornában alabástrom patakként ringott a holdvilág. A halszemek tovább
vándoroltak, a fegyvert markoló kéz vonalát követve, végig a szennymocskos
ruhákon, egész az arcig, amelyre torz maszkkérget vont a száradó sár. Itt
megállapodtak egy idıre; aztán elıbb jobbra, majd balra fordultak. És ekkor hirtelen
élettel, indulattal, felismeréssel teltek meg Sans-Nez darabos vonásai; az orr
idomtalan, lilás roncsának két oldalán a savószín kutakból fortyogva örvénylett
felszínre a győlölet.
A mocsok szürke leple, a miazmás pokolszurdokban nyert álruha csaknem tökéletes
volt, ám egy ponton mégsem eléggé: a kardforgató bal fülében tisztán, mélyzölden
szikrázott az aprócska smaragd.
- Én kérdezek, te válaszolsz - szólalt meg Bayard, s hangjában jég csikorgott. - Ha
ıszinte leszel, elengedlek. Megértetted?
Sans-Nez némán bólintott. Elárulta magát: nem csempészett reményt a mozdulatába.
Buta volt ugyan, de nem hiányzott belıle a túlélık ravaszsága, ismerte a dögevık
törvényeit. Nyelvet élve el nem bocsátunk: csak így leltetünk biztosak, hogy mi ırizzük
az utolsó szavát.
Amikor Bayard felteszi a befejezı kérdést, az óriás meg fog próbálkozni valamivel.
Kétségbeesett vállalkozás lesz, nem sokkal jobb az öngyilkosságnál, de ez az egyetlen
esélye az életben maradásra.
Hát majd meglátjuk. Addig is, sietni kell a vallatással; különben Sans-Nez észreveszi,
hogy csapdába ejtıje sokkal törıdöttebb, mint mutatja.
- Neved? Az igazi.
- Antoine. Antoine Ribadeaux.
- Két testvéred van, és vadorzásból éltek?
- Igen.
- Ti ragadtátok el az esperes megbízásából a doubsi rév hóbevételét?
- Igen.
A nyelv mindig csalni próbálja az idıt, mert szőkében van. Az okos dögevı ezért úgy
teszi föl a kérdéseket, hogy nem lehet hosszan köntörfalazva válaszolni rájuk.
− Ti raboltátok el Catherine Réchint?
- Igen.
- A megbízó neve?
- Az esperes úr.
- Még egyszer?
− Peire Trenchard.
- Még egyszer?
- Guy de Laubardemont.
A nyelv természetesen hazudik. Megpróbálja kikövetkeztetni az eddig kapott
kérdésekbıl, hogy mi érdekli a dögevıt, s ami még ennél is fontosabb, hogy milyen
információkkal rendelkezik már. Aztán igyekszik olyan hamis válaszokat adni;
amelyek összhangban vannak a dögevı ismereteivel, s adott esetben veszedelmes
tévutakra terelhetik. Függetlenül attól, hogy sikerrel jár-e, egyvalamit mindenképpen
elér: idıt nyer magának.
- Ez az egyetlen gyerek, akit elraboltatok neki? - Igen.
- Rajtatok kívül másokat nem bízott meg gyermekrablással?
− Nem tudok róla.
- Megmondta nektek, hogy mire kell neki a lány?
- Nem.
- Részt vettetek a gyilkosságban?
- Nem.
- Tudjátok, hogy kik vettek benne részt?
- Igen.
- Hányan voltak?
- Ketten.
- Ki volt az elsı?
- Guy de Laubardemont.
- Ki volt a másik?
Sans-Nez már nyitotta a száját, hogy feleljen, amikor Bayard szíven szúrta.
A dögevıknek is megvannak a maguk cselfogásai. Néha például - hogy megtakarítsák
maguknak a nyelv. utolsó, elkeseredett próbálkozását - olyasmit kérdeznek, amire
egyáltalán nem is kíváncsiak.
Aznap éjjel Bayard valamikor a lauda órája körül jutott végre pihenéshez, s kıként
zuhant az öntudatlanság hívógatón ásító kútjába; nem is alvás volt ez már, inkább az a
fajta irgalmas ájulat, amikor a végsıkig csigázott test erıi végére érvén felmondja a
szolgálatot.
Már akkor az összeesés határán járt, amikor dideregve, mocskosan, rogyadozó
lábakkal betántorgott a csapszék udvarára. Az istállóban szundikáló Bec de Corbin
azonnal felriadt érkezésére - valami láthatatlan, megnevezhetetlen kapocs főzte össze
ıket -, és, halk, aggódó nyihogással üdvözölte.
- Semmi baj, cimbora, csak éppen dögrováson vagyok - motyogta neki Bayard,
miközben az udvar közepén álló kúthoz botorkált. A káván hagyott vödörben már
hártyásodni kezdett a víz az éjszakai fagytól. A dalnok úgy, ahogy volt, az egészet a
nyakába zúdította; aztán, mielıtt kimerült izmai magukhoz térhettek volna a váratlan
sokkból, gyorsan felhúzott még két adaggal, és megismételte a mőveletet. Ezzel ugyan
sikerült lemosnia magáról az undok mocsok egy részét, viszont egész testét
megállíthatatlan reszketés fogta el, fogai össze-összekoccantak.
Vacogva betámolygott az istálló favázas építményébe, ahol friss széna és állati veríték
langymeleg illata terjengett. Felrugdosta a vackáról a lovászfiút, a kancsal pikárdiai és
a bögyös csaplárné gyermekét, aki viszonylag józanon tért nyugovóra az este, mert
csal fél meszely savanyú bort sikerült elcsennie a konyháról. A kölyök zavaros,
bamba szemmel meredt a szörnyő bőzt árasztó, csuromvizes nemesúrra, akit csak úgy
rázott a hideglelés, és elıször nem is fogta fel, mit akar tıle. Bayard utolsó erejével
akkora nyaklevest kevert le neki, hogy orrán-száján dılni kezdett a vér. További
verést helyezett kilátásba, ha nem csipkedi magát; ellenkezı esetben viszont egy
marék ezüstöt. Ezt a beszédet már értette a fiú.
A fürdı fényőzésére az ilyen falusi parasztkocsmák nem voltak berendezkedve,
úgyhogy a dalnok még vagy félórát didergett pokrócokba burkolózva a kemence
cserépfala mellett, mialatt a kölyök alágyújtott a konyhai tőzhelynek, vizet húzott a
kútból, a nagy szappanfızı üstben megmelegítette, aztán - jobb híján - az itatóvályúba
öntötte odakint. Ezt féltucatszor kellett megismételnie, míg a vályú megtelt. Közben
olykor kíváncsi pillantásokat vetett vérmaszatos arcából a titokzatos vendégre, Bayard
azonban egyelıre a fázással volt elfoglalva, és nem törıdött vele.
Magyarázatra késıbb sem vesztegette az idejét, amikor a fürdıdézsaként szolgáló
vályúból kikelve még kint, az udvaron alaposan végigdörzsölte minden porcikáját egy
takaróval, és útiholmijából magára kapott néhány ruhadarabot. Ha a vendégek
felöntenek a garatra, feltehetıen máskor is elıfordul a kapatosabbjával, hogy részegen
beleesik valami emésztıgödörbe, és ott eszméi fól mámorából; az is nyilvánvaló, hogy
ezzel nemigen büszkélkedik. Hallgatásra sem intette a fiút, mert tudta, hogy azzal csak
még jobban megoldaná a nyelvét.
A kölyök végül az ígért ezüstpénzeken kívül Bayard ruháit is megkapta, addig
rimánkodott; a dalnok eredetileg a szemétdombra szánta ıket, mivel valószínőnek
tartotta, hogy a bőzt soha többé nem lehet kimosni belılük. A vadkanbır
lovaglócsizma, túl értékes lévén, természetesen kivételt képezett; ezt a fiú, mielıtt
ásítozva visszavonult volna az istálló szalmájára, alaposan megsikálta, majd a
kemencéhez állította száradni.
Bayard végre végignyúlhatott a jólesıen meleg padkán, magára húzhatta vastag
gyapjútakaróját, és kimerülten lehunyhatta szemét. A külvilág abban a pillanatban
megszőnt létezni számára; ám a bársonypuha sötétség, amely mind mélyebb régiókba
vonzotta lebegı öntudatát, nem volt híján mozgásnak, formáknak, szavaknak.
Kéretlen álomképek rajzottak Bayard homloka mögött, a múlt fakó ködszellemei; a
mai nap zavaros eseményei szabadították ki ıket az emlékezet lakatra zárt börtönébıl.
Az alvó zaklatottan hánykolódott szalmazsákján, arca elgyötört redıkbe győrıdött;
néha rekedt torokhangon, rémülten felkiáltott, s olyan mozdulatot tett a kezével,
mintha el akarna taszítani magától valamit.
A Montbrun-vár barátságtalan, ódon lovagterme; vénre kopott, tömlöchideg kövek, a
keskenyre hasított ablakréseken beszivárog a szirt tövében morajló tenger sós
lehellete. A falakra aggatott ódon fegyverek, kifakult kárpitok, a sarokban álló
divatjamúlt kandeláber, a pókhálókat és molyrágta nemezmellényeket ırzı ládák
letőnt esztendık áporodott illatát árasztják. A szúette, megereszkedett bútorok diófáját
nem a páclé, hanem a kor cserzette sötétbarnára; a nagyasztal vetemedett lapján
sápadtan virít a sok-sok késıbbi toldás.
- Papnak mész! - recsegi szárazon Hugues de Montbrun. Öltözéke dísztelen, régimódi;
süveg helyett elırecsapott végő csuklyát, harisnya helyett övedzıs kötényt visel. ısz
fürtökkel keretezett arcán ráncos, breton konokság. - Nem fogsz a nyakamon ragadni
kenyérpusztítónak!
Lányos képő, vézna alkatú ifjú áll elıtte, tizennégy esztendıs, a legkisebb gyermeke.
Már most látszik rajta, hogy sohasem fogja megbírni vállán a lovagi páncélt.
Fakószıke haját, törékeny termetét az anyjától örökölte, egyetlenként a családban:
bátyjai, csupa tagbaszakadt, csontos homlokú vasgyúró, nıvérei, csupa vaskos
derekú, szülésre termett tenyészkanca.
İ talán azért ütött ennyire az anyjára, mert a dús déltengeri földbıl a sziklás breton
partokra átplántált virágszál neki ajándékozta minden melegét: világra hozta, és
elhervadt örökre.
- Nem akarok pap lenni! - mondja dacosan. - Folyton csak zsolozsmáznak meg a
szemüket forgatják, unalmasak és mindig hazudnak.
Az ütés a falnak repíti; apja keze, akár a szárazra szikkadt tölgy, vénségében is
kemény.
- Mibıl akarsz hát megélni? Szakasszam miattad szét a birtokot? - kérdi az öreg
Montbrun gúnyosan. -A bátyáidnak se mind jut, pedig derekabbak nálad. És a
leánynegyed? Kódisként házasítsam ki a nıvéreidet? - Majd száraz, ropogó kacajjal: -
Vagy tán hadakozásra adnád a fejed, egy ilyen tésztabordájú vakarcs?
A fiú a fal tövében ül, élénkpiros vér csorog az arcán, de könnyek nem; azokat
dacosan visszatartja. Jutott neki is elég az apja nyakasságából. Kamaszos győlölettel
mered a szikár öregemberre, akitıl gyöngéd szót még soha, csak gúnyt és szidást
kapott. Nem érti még, amire majd csak esztendık múlva jön rá.
Mert a vén breton, a tengerhorzsolta szikla rajongva szerette azt a délszaki virágot; és
aki elszakította tıle, annak számára nincs hely zord szívében...
Párizs, az egyetem. Kánonjog és teológia, latinul szónokló, fekete taláros professzorok
a katedrán. Részeg tivornyák az éjszakában, verekedések a félreesı sikátorokban,
olcsó szerelem foltos szalmazsákokon. Az elımenetelt fölösleges elkapkodni; minél
késıbb maturál az ember, annál késıbb kell stólát és karinget húznia, hogy kegyes
zsoltárokat énekeljen a mise közben hangosan hortyogó és fingó tömegnek. Amíg
egykét vizsga minden évnegyedben összejön, addig a vén breton varangy úgyis küldi
fogcsikorgatva hazulról az apanázst; a többit meg vigye Szajna!,
De tanulni, persze, tanul azért az ifjú. Csak nem a fennkölt, taláros magiszterektıl az
elıadótermekben. Elvégre rengeteg ismerıst szerez a nagyváros nyüzsgı forgatagában
- többségüket éjszaka -, akik ezerszer érdekesebbek és vonzóbbak náluk.
A törékeny, hamvas bırő Ímole szemérmes mosolya, akár az érett barack; a
férfiembernek összefut tıle a szájában a nyál, és kedve támad beléharapni. Csengı
hangon kacag, s hosszú, selymes haja napmelegen aranyló hullámokban bukik alá
karcsú derekáig. Pénzen árulja szerelmét, de mővésze az ölelésnek, s míg a csókjaitól
megrészegült vendég a fellegek magasában érzi magát, a finom kis kezecskék
észrevétlen könnyítenek az erszénye terhén. Rózsás ajka szemérmes mosollyal kíséri a
legtrágárabb kültelki káromkodásokat; feszes húsú almaként bimbózó keble alatt
kacér és romlott szív dobog. Ímole szajha lánya és szajha unokája, tizennyolc évesen
már többet látott a világ mocskából, mint mások vénkorukra, és olyan magányos,
amilyenek csak a minden éjjel más férfit boldogító nık lehetnek. Az ı legyeit mérik
legborsosabban Margot anyó rosszhírő házában, azon az utcán, amit a csúfondáros
párizsi népnyelv Rue de la Courage-nak nevezett el; ám a szıke ifjú - ha Margot
anyónak másutt akad dolga - néha üres kézzel is bebocsáttatást nyer hozzá.
Bosson gúnyos beszédő, züllött csavargó, gyakori vendége a füstös italméréseknek:
haja már megritkult, barnára sült arcán mind jobban elszaporodnak a ráncok. A
szavakat lágyabban, kerekebben ejti, ahogy általában a délvidéki születésőek.
Családja valaha nemes volt, az albigens háborúk tették tönkre ıket. Bosson tanult
ember, bár hogy honnan szedte tudományát, rejtély; szinte mindenhez van egy-két
megjegyzése, többnyire csúfondáros és velıbe vágó, nagy élvezetét leli mások
megszégyenítésében. Templomba nem jár, a papokat különös elıszeretettel teszi
csúffá, ami elég nagy háládatlanság tıle, hiszen az egyházból él: búcsúcédulákat
hamisít. Ha bármiféle hangszert nyomnak a kezébe, olyan szívhez szólóan kezd
játszani rajta, hogy az ivóban elül a beszélgetés moraja, és minden szem feléje fordul;
ám nála feledni botorság, mert az elsı adandó alkalommal zálogba csapja két pint
borért. Valóságos tárháza a vágáns daloknak és pajzán széphistóriáknak, melyeknek
hagyománya napfényes provanszál hazájába nyúlik vissza, a régi szép századokba,
Lajos király barbár dúlása és az inkvizíció máglyái elıtt.
Levasséur különös keveréke a szépléleknek, a világfinak és a haramiának. Képes
órákig sóhajtozni egy polgárlány balkonja alatt, megindító verseket szavalva a csukott
ablaktábláknak, majd este italba fojtani szerelmi bánatát, sőrő könnyhullatások
közepette. Másnap aztán orvul rátör szíve választottjára, megerıszakolja és elfelejti.
Nagy kártyás és borissza, úri hanglejtéssel főzi beszédét, és gátlástalanul hazudik.
Karddal az oldalán jár, mint mondja, magától az apostoli széktıl van rá különleges
engedélye'. Híres verekedı, talán hivatásos katona, bár errıl biztosat senki nem tud.
Az biztos, hogy világlátott ember, állítólag megfordult a Szentföldön is; olykor, ha
olyan hangulata támad, színesen és magával ragadóan mesél messzi tájakról, különös
népekrıl, ismeretlen királyok háborúiról. Beszélik róla, hogy az avignoni pápák titkos
orgyilkosa; hogy rangrejtett templomos lovag; hogy pénzért kémkedik az angoloknak.
Tizenkét országban és tartományban van halálos ítélet kiszabva rá.
Tanítómesterben tehát az ifjú nem szőkölködik...
Keskeny, hepehupás párizsi utca, közepén vékony erecskében szennyvíz csordogál. A
házak elıreugró emeleti része elfogja a holdfényt, a nyerges tetık kontúrjai szaggatott
csíkot hasítanak ki az ezer csillaggal hunyorgó égboltból. Minden csöndes és kihalt,
csak valahonnan messzirıl, a víziváros felıl hallani egy templom matutinumra hívó
harangszavát. Késve kongatnak, fertályórája már, hogy elmúlt az ideje.
Az ifjú most tizenhat éves, - a teológus hallgatók fekete skapuláréja van rajta, és
nagyon részeg. Hosszúra nıtt, szıke haja csapzottan hullik az arcába. Zavaros
tekintete csak néz, de nem lát; imbolygó léptekkel botorkál, ha kísérıje nem tartaná a
hóna alatt, orra bukna. A másik férfi félig támog4a, félig vonszolja az egyenetlen
kockaköveken. İ is ivott, tán többet is az ifjúnál, de rajta nem fogott ki a frissen
erjesztett almabor. Magas, sovány, széles vállú ember, hasított ujjú mentét és szők
nadrágharisnyát visel. Ahogy elhalad védencével egy sikátor torkolata elıtt, rés nyílik
a házak falában, s a holdvilág kiszökı pászmája az arcára hullik. Nem fiatal már:
haja fekete, bıre olaszosan sötét, a" homlokát barázdáló ráncok rövid rovátkákra
töredeznek. Keskenyen vágott ragadozómadár-szemében értı tükörre lel az éjszaka.
- Énekelni... énekelni kéne! - csuklik fel az ifjú. Levasseur megáll a sarkon,
nekitámaszkodva a ház falának. Aztán hátralép, keze fejével megtörli verítékezı
homlokát, közben a diákot mustrálja.
- Kéne bizony, csak nem most! - Csengı hangon felnevet; hibátlan, fehér fogsorán
táncra perdül a holdfény. - Nohát, kölyök, ha látna így a babád a Rue de la Courage-
ról...
Fejcsóválva legyint, hátat fordít; közelebb lép a szemközti házfalához, és gombolgatni
kezdi a nadrágja elejét. Az ifjú elnehezült fejjel nézi, mire készül, s eszébe jut, hogy
neki is könnyítenie kellene magán.
- Hé, Capitano! - Az idegen hangra Levasseur úgy pördül sarkon, mint aki
darázsfészekbe nyúlt. - Annibale Carrera üdvözletét küldi!
Hirtelen megelevenedik az éjszaka, a sikátor torka és a kapualjak macskasebesen
mozgó alakokat okádnak, a feketén suhogó köpenyszárnyak között acél villan, a
kendıkbıl hevenyészett álarcok alatt elszánt szempárok tüzelnek. Levasseur, akár a
kígyó, fordul szembe velük, kardja mára kezében, elsıre ezüstfehéret szisszen, aztán
cseppfolyós sötétség futja el.
Az ifjú értetlenül bámul, szája tátva marad. Ekkor feléje fordul egy köpeny, egy álarc,
gyilkos láng lobban az ismeretlen szempárban. A diák nem fogja fel, hogy a csapást
neki szánják; mikor aztán a tır célt tévesztve a házfalba mélyed a füle mellett, pislant
egyet, és hirtelen jeges marokra kapja szívét a félelem.
Rémülten felordít, a lába kicsuklik alóla, ágyékát langyos melegség önti el. A gyilkos
szitkozódva rángatja fegyvere markolatát, háta mögött sikolyok, fröcskölı vér, testek
zuhanása: Levasseur járja hetyke násztáncát a halállal.
Az utca porában fekvı diák pánikba esve tapogatózik a kardja után - joga van
hordani, egyetemi hallgató. Végre rátalál, de nem bírja kivonni, beakadta térde közé.
Reszketı kézzel cibálja a markolatot, közben hanyatt fordul, s ettıl az végre enged. A
kard súrlódó nesszel kiszabadul a hüvelyébıl, ugyanabban a pillanatban, amikor
odafönt a gyilkosnak is sikerül kirántania a falból fegyverét. Vakolatpor szállong az
ifjúra. Görcsösen becsukia a szemét, és vakon felfelé döf, érzi, hogy a penge
ellenállásba ütközik, aztán a markolat kifordul az ujjai közül, és valami nagy súly
zuhan rá. Szemhéja önkéntelen mozdulattal felpattan, s ı azon kapja magát, hogy
támadója arcába mered.
A gyilkos magakorabeli, szeplıs, gödrös állú ifjú, az álcázó kendı estében a nyakára
csúszott. Nem halt meg még, sápadtan küszködik a véggel. Mint ujjak közül a homok,
úgy pereg ki belıle az élet. A diák közvetlen közelrıl nézi végig haláltusáját.
Megigézetten mered lassan üvegesedı szemébe, bırén érzi egyre akadozóbb lehelletét,
arcába csöpög a szája sarkán kibuggyanó vér. És átsugárzik rá az elmúlás felé sod-
ródó lélek határtalan rettegése, a szőkölı iszonyat az elodázhatatlantól, a görcsös
kapkodás a tudatos lét tovatőnı rebbenései
Úgy fekszenek ott egymást karolva, mint az egyesülés mámorában összeforrt
szerelmesek. Hosszú ölelkezésük végén egyikükre a halál vár; a másikra, hajszál
híján, a megbomlott elme pokla.
Az idı megnyúlik, ellapul, végtelen kicsinységő alkotóelemekre bonja önmagát. A diák
már nem képes megkülönböztetni a gyilkos szívverését a sajátjától, mindkettı
ugyanolyan szörnyő erıvel vibrál a csontjaiban, a zsigereiben. Mintha nem is a másik
haldokolna, hanem ı; vagy inkább mintha kettejük közös haldoklása valami
kibogozhatatlan, rettegéssel átszıtt folyondárfüzérré fonódna össze. Torokszorító,
görcsös félelemmel les minden egyes dobbanást. Még egy... és még egy... és még egy...
és... és...
és...
- Jól vagy, kölyök? Nem esett bajod?
A gyilkos arca eltőnik, az ifjú testére nehezedı nyomasztó súllyal együtt. Csillagos
égbolt, tetı- és kéménykaréjjal. Aztán Levasseur, a homloka véres.
- Hé kölyök! Élsz?
Meleg ujjak érintése a nyakon. Valami síkos nedvesség boríja ıket, sötét nyomot
hagynak a diák bırén. Az ütıeret keresik; megtalálják.
- Élsz hát, csak megkukultál.
Meglódul a világ, az égbolt eltőnik, a házak a talpukra billennek. Utcakı nyomása az
ülepen, épületfalé a háton. Hirtelen fájdalom, két csattanás pofon nyomán.
- Szólalj már meg, a keserves Krisztusát!
Az ifjú kábán körülnéz, mint aki álomból ébred. A sikátor sarkán ül, hátát a háznak
vetve. Az utcán szétdobálva néma bábuk hevernek, győrött köpenyszegélyek és
gazdátlan tırök között.' A legközelebbinek ismerıs az arca. A diák megborzong, és
reszketı karral rámutat.
- Meghalt!
− Hogy mi? - Levasseur odapillant. - Ja, az ott. Szép munka.
− Meghalt! - ismétli a diák vacogva.
- Persze, elpatkolt a gazember, mint egyszer mindenki. - Levasseur az ifjú hóna alá
nyúl, hogy fölsegítse; ahogy közelebb hajol hozzá, elfintorodik. -A szentségit, kölyök,
te összecsináltad magad! Térj már észhez, innen el kell tőnnünk...
E sorsfordító éjszakai élmény után a szıke breton diák végleg elveszti érdeklıdését a
tanulmányai iránt. Ül az elıadóteremben, hallgatja a magiszter bölcs szónoklatát az
eszkatológiáról - és érzi a szavai mögött kongó süket őrt. Megáll az olvasópult elıtt a
szentélyek szentélyében, az egyetem bibliotékájában, s nehezére esik türtıztetnie
magát, nehogy felnevessen. Az egyházatyák. A skolasztikusok. Civitas Dei. Summa
Theologiae. Csupa szemét.
Ott, akkor éjjel, a gyilkos szemét nézte, mikor a folyondárfüzér megszakadt. És amit
abban látott, az nem átmenet volt, ahogy tanították neki, hanem kilobbanás,
végérvényes és visszavonhatatlan megszőnése annak a valaminek, amit emberi
léleknek neveznek; Senki el nem veheti tıle ezt a bölcsességet.
Eddig csak a papokban nem hitt; most már Istenben sem.
De Párizs az élet; és Montbrun várában a vén breton varangy vizsgákat követel tıle,
vizsgákat mindenáron, különben - fenyegetızik - beszünteti a támogatását. Legyen
hát. Ha csak vizsgák kellenek neki, megkaphatja.
Az ifjú hátat fordít a teológiának, filozófiát és világi jogot hallgat. Elhatározásáról
beszél a kocsma bölcseinek is, félvilági cimboráinak, akiket igazi mestereinek tart.
Bosson, kinek öröklött cinizmusát a kor lenyőgözıvé és mélyenszántóvá érlelte,
helyesli döntését. A filozófia a gondolatok csőrés-csavarásának mővészete, a jog
mások rászedéséé, mondja. Hasznos dolog kitanulni ıket, mert elıbbivel az okos,
utóbbival a buta embereknek lehet fölékerekedni. Persze az állatok ellen egyik sem
használ, teszi hozzá sajnálkozva, és mikor a diák csodálkozva kérdi, hogy az meg
ugyan minek, olyan mosollyal ajándékozza meg, amilyennel a nyiladozó értelmő
kisdedeket szokás. Édes fiam, feleli, az embereknek egy elhanyagolhatóan csekély
hányada okos, egy hasonlóképpen csekély, bár némileg számosabb hányada pedig
buta. A többiek... nos, a többiek egyszerően állatok.
A szıke ifjú tehát tanul. Hamar rájön, hogy a hőbéri jog s az ököljog között csupán
hímes szóvirágok tengere a különbség, és a világ, amelybe született, lényegében a
nyers erıszakon és a kiszolgáltatottságon alapszik. Ha lehántja a keresztény erkölcsrıl
a túlvilági üdvösség hamis ígéretét, üzenete egyetlen mondatban összefoglalhatóvá
szolgáltasd ki magad! Ennek az elvnek a gyakorlatba való átültetése aztán egy olyan
rendszert eredményez, amelyben a hipokriták zsarnokoskodnak az ıszinte hitvallók
fölött. Az egyház pedig, a maga helyenként groteszk és helyenként szánalmas
intézményeivel, nem más, mint a hipokrízis legmagasabb szinten való megdicsıülése.
T
A római jogot az ifjú kezdetben érdeklıdéssel, késıbb lelkesülten tanulmányozza, s
mert túl fiatal még Bosson bölcs cinizmusához, egy ideig ezen keresztül vél gyógyírt
lelni a világ bajaira. Elvégre Ulpianusnál és a többi antik jogásznál a személyes
döntések fontosságáról, a közösség javát szolgáló intézményes hatalomról, az egyén
méltóságáról olvas, s akárhány latin auktort vesz elı, valamennyien kérlelhetetlenül
elutasítják az önkény minden megjelenési formáját. Érti már, magyarázza egy
estepálinka mellett Bossonnak, miért kellett Rómának elbuknia ahhoz, hogy a
kereszténység diadalmaskodhasson. A hazugság nem tőrhette maga mellett az
igazságot Édes fiam, vonja meg erre a vállát Bosson félig részegen, igen nagy szamár
vagy te, ha még mindig az igazságot kajtatod a világban.
A diák - pedig ismerhetné eléggé - vitába száll vele. A rómaiak tisztában voltak a saját
értékeikkel. Nagyra becsülték az alkotó szellem erejét. Bőnnek tartották a hazugságot,
kivált akkor, ha valaki önmagát csapja be. Nem tőrték sem a zsarnokságot, ami az
önkény tobzódásához vezet, sem a népuralmat, ami mindig a legalacsonyabb
igényekhez igazodik. Rendezett viszonyokat teremtettek mindenütt, ahol megvetették
a lábukat.
Hát ez az, horkan fel ekkor Bosson ingerülten. Ne csak jogászokat olvass, édes fiam,
hanem történetírókat is. A rómaiaknak sikerült jószerivel mindenkire rákényszeríteni a
maguk igazságát, és közben vértengerré változtatták a fél világot.
A szők kamra átvizesedett falai penész- és dohszagot árasztanak, a konyhahulladékból
gyúrtfaggyúgyertyi2 hitvány fényében nyiladozni látszanak rajtuk a salétromvirágok.
A gyertyát csorba cseréptálba állították, olvadékát kövérre hízott légy ízlelgeti, lomha
teste zöldes színekben csillog. Nincs mitıl tartania - pók itt nem él meg, leázna a
hálója a vakolatról. A kamra lakója olybá veszi már, mint kedves háziállatot.
İk ketten, régi jó ismerısök lévén, testvériesen megosztoznak a szegényes bútorzaton.
A légyé az alacsony, billegıs zsámoly, ahová a gyertya meg olykor az ételmaradék
kerül; az emberé a tekintélyesebb juss, a rozoga dikó, elvégre mégiscsak ı a nagyobb.
Szigorúan tiszteletben tartják egymás felségterületét, ahogy az már komoly szerzıdı
feleknél szokás. Az egyezség kimondatlan záradéka értelmében a légy birtokainak
gyarapodására számít: hamarosan meg fogja örökölni a dikót. Az ember ugyanis
haldoklik.
Most éppen nincs magánál, elméje valahol a lázálom és a delírium határvidékén
kóborolhat. Hanyatt fekszik, anyaszült meztelenül, hátracsukló feje és fél keze a
nyirkos padlóra lóg. Az arrafelé sétáló csótányok- a kamra két hőbérurának
jobbágyai - meg-megtorpannak a váratlan akadály elıtt, kíváncsian körültapoga0k
csápjaikkal, aztán folytatják útjukat. Unalmas, fantáziátlan népség, csak egyikük
szánja el magát hosszasabb kalandozásra, az a férfi átizzadt hajában talált valami
érdekeset.
A dikó gazdájáról folyton szakad a víz, még álmában is, lucskosra áztatja alatta a
toldott-foldott szalmazsákot. A bélés, mint azt az értı orr megállapíthatja, ennek
következtében már a rothadás elırehaladott stádiumában jár, igazi ínyencfalat lesz a
légyörökösnek. Verítékezés közben azonban az embert a hideglelés is rázza,
valószínőleg rosszul tette hát, hogy önkívületében lerúgta magáról a takaróját,
amelynek ráncaiban azóta már felfedezıútra indult néhány vállalkozó kedvő csótánya
A szóban forgó takaró fekete színő, és valaha szebb idıket látott: a szıke breton diák
egyetemi skapuláréja volt. A kamrába akkor került, amikor hivatali elıdje, egy
istállóból lopott lópokróc, nem állta tovább a foltozást, és végleg felmondta a
szolgálatot.
Az ember szinte csontvázzá fogyott, horpadt mellkasa tanulságosan szemlélteti a
bordázat anatómiai felépítését. A hátán és az ülepén itt-ott fekélyek nyíltak a
felfekvéstıl, a szalmazsák állapota azonban még nem terjedt át ezekre a sebekre,
legalábbis üszkösödésre utaló jelek egyelıre nem mutatkoznak. Egykori jóltáp-
láltságának emlékét csupán üresen lötyögı, ráncosra győrıdött bırredık ırzik.
Hasonlóképpen a múlté egészséges barnasága, most egész teste sajátos sárga
árnyalatban játszik, az arcát kivéve, melyen festıecsetre illı lázrózsák virítanak. Ezek
nem tanulmányozhatók teljes színpompájukban, mivel jórészt eltakarja ıket a
helyenként szakállá burjánzó, ıszes borosta. Beesett szemé, amikor nyitva tarja,
nedvesen és fényesen csillog. A légy, bár egyébként nyugodt természető, ilyenkor
bizonyos fokú izgalmat érez, csak a folytonos pislogás zavarja. Alig várja már azt a
percet, amikor majd ezek az ínycsiklandó szemek tartósan nyitva maradnak.
Az ember ideje legnagyobb részét alvással tölti. Álmában olykor összefüggéstelenül
kiáltozik valami lágy, délies hangzású nyelven. Régebben hadonászni is szokott hozzá
a kezével, de mióta úgy elvékonyodott a karja meg a válla, felhagyott ezzel a
gyakorlattal.
Éber óráiban minden tıle telhetıt megtesz, hogy jelentıs mennyiségő szeszesitalhoz
jusson. Ez elég kevés, mivel földi javai a szalmazsákra meg a törött tálkára
korlátozódnak. Néha mégis sikerül neki, ilyenkor énekel vagy hosszasan beszél a
penészes falaknak. Egyszer sírt is kicsit, utána viszont sokáig nevetett, és a homlokát
csapkodta a tenyerével, amit a légy meglehetısen különösnek talált.
Szükségét az ember a dikó alatt elhelyezett küblibe végzi, melyet a légy - megszegve
szerzıdésüket - olykor lopva felkeres csemegézés céljából. A küblit más emberek
ürítik, akik rendszertelen idıközönként jelennek meg a kamrában, többnyire ennivalót
is hoznak a két lakónak, és az alacsony bejáratot elzáró függönyön keresztül
közlekednek
A légy nem sok emléket ıriz a függönyön túli titokzatos világról, bár homályosan
sejti, hogy valaha onnan érkezett. Föltételezi, hogy odakint további kamrák, legyek és
emberek találhatók, a szokott elrendezésben. A túloldalról érkezı emberek azonban
szemlátomást élénkebbek és mozgékonyabbak, mint az ı társa, s e talányt még nem
tudta megfejteni. Esetleg, ötlik föl benne mosta gondolat, ahogy a zsíros faggyú-
maradékot kóstolgatja, nekik több legyük és több csótányuk van, ami nyilván
gazdagabbá varázsolja az életüket, és...
E ponton a legyet, ígéretesen csírázó elméletével és a kezeli örökségre irányuló
reményeivel együtt, nyálkás pacává keni szét egy magasból lezúdoló tenyér. A szıke
ifjú, miközben a vastag függönyvászon a helyére hullik a háta mögött, letesz a
zsámolyra egy gondosan bedugaszolt üvegcsét. Aztán fölemeli a padlóról az átizzadt
skapulárét, kirázza belıle a csótányokat, és óvatosan ráteríti a dikón fekvı férfire.
Mozdulata, akár a bibliai Japheté, amint a részeg Noé szemérmének védelmére kél.
Annyi idıs is éppen: húszéves.
A beteg felriad a takaró érintésére; vaksin hunyorog, majd szemmel látható
erıfeszítéssel félkönyékre támaszkodik. A magányos csótány gyér hajából kapálózva
a szalmazsákra pottyan.
- Mi van, édes fiam? - Hangja ijesztıen rekedt, mintha a gyomrából hörögne..-
Megint valami panacea?
A diák szótlanul bök az üvegcsére.
- Bort hoztál volna inkább, belém már kár az orvosság! - A csontvázsovány
férfifáradtan visszahanyatlik fekhelyére. - Honnan volt rá pénzed?
- Imole adott. - Az ifjú aggódva csóválja a fejét. -Nem kellene annyit innod, Bosson.
Elpusztítod magad.
− Negyvenhat évig egyebet se csináltam, pont most hagyjam abba, ebben a tetves
fogadóban, ahol éppen a borissza nótáim emlékéért tőrnek meg? - horkan fel a beteg.
Ekkor veszi észre a foltot a gyertya mellett. -Agyonütötted Ágostont.
- Kicsodát? - hökken meg a diák.
- A legyemet. Most nem lesz kinek énekelnem. A csótányok nem számítanak, túl
hülyék. - Bosson vállat von. - Jön holnap Levasseur?
− Nem ígérte biztosra. Megint belekeveredett valami csetepatéba, a Bróulet fivérek
égre-földre keresik
- Az apjukat szúrta le vagy a húgukat vágta gerincre? Netán mindkettı? - Unott
legyintés. - Amúgy mindegy. Izgága fickó. Mondd meg neki, hogy hozzon egy másik
legyet.
− Minek?
Bosson lekicsinylı kifejezéssel sandít a diákra a szeme sarkából.
− Hogy kövérre hizlaljam és elnevezzem valami jeles szentrıl. Domokosnak, mondjuk.
Az ritka undok egy fráter volt.
A breton ifjú feszengve néz rá, nem akarja megsérteni szánalma kimutatásával.
- Nézd, Bosson, tudom, hogy beteg vagy, meg hogy nehéz neked itt az ágyhoz láncolva,
de azért nem kéne elhagynod magad. Rengeteg értelmes dolog van, amit...
− Elıször is, édes fiam, én nem beteg vagyok, hanem haldoklom, ez pedig nem ágy,
hanem szemétdomb. Most mit vágsz olyan megbántott képét, csak nem képzeled, hogy
nektek teszek szemrehányást? Nélkületek valami még rosszabb helyen lennék, bár a
nyavalya érti, minek kínlódtok velem. Ha nem vedelek fel minden pénzt, ami valaha az
erszényembe csorgott, akkor most selyemmel húzott nyoszolyán rúghatnék utolsókat.
− Ugyan már, Bosson, te egyáltalán nem...
− Ne rabold hazudozással az idımet, kevés van belıle. Még egy-két nap, és huss!
Nem gondolod, hogy nagy pimaszság tıled elıírni, mivel foglalkozhatok addig és
mivel nem?
− Ó, a kénköves pokolba! - fakad a diák; zavartan dörzsölgeti a homlokát. -
Eszemben sincs bántani téged, ezt igazán tudhatnád. Csak arról van szó, hogy... szent
legyekkel beszélgetni, meg hasonló... szóval, ez igazán nem...
- Ha oda akarsz kilyukadni, hogy meghibbantam-e, hát nem. A fejem, édes fiam, az
legnagyobb sajnálatomra ugyanolyan tiszta, mint régen. Ezért is iszok, illetve innék.
A diák nem felel, válla megroggyan. Fájdalmas, tehetetlen haraggal mered a
zsámolyra tett üvegcsére. - Ne vágj már ilyen búvalbélelt képet, mert még megszakad
a szívem, aztán temethettek pár nappal korábban! - sóhajt fel a beteg. - Ha annyira
akarod, beszélgethetünk általad értelmesnek vélt dolgokról is. Jutottál valamire a
teóriáiddal, tudod, az igazságról meg a sorsról?
- Hagyjuk ezt, Bosson! - mondja az ifjú rosszkedvően. - Fáradt vagy, nem érdekel az
egész, így nincs értelme...
- Már megint jótékonykodni akarsz velem, édes fiam, mikor semmi szükségem rá! -
fortyan fel a haldokló. Nagy nehezen félig ülı helyzetbe kínlódja magát, csontos
mutatóujja a diákra szegezıdik. - Mint említettem, nincs sok idım, úgyhogy rövid
leszek; bár jobb lett volna, ha magadtól jössz rá.
- Mire? - kérdi csodálkozva az ifjú.
- A problémád megoldására, te tökkelütött! Figyelj, mert fontos dolgokat fogok
mondani, és nem ismétlem el ıket még egyszer. Azt az igazságot, amit keresel - az
egyén igazságát - a mi világunkban nem lehet megvalósítani. Ha megpróbálod, vagy
akár csak beszélni mersz róla, kiirtanak. Ezért a célodat kizárólag úgy érheted el, ha
nem szállsz harcba a hazugsággal, hanem egyszerően kivonulsz belıle. Hátat
fordítasz a világnak.
- Álljak be remetének? Már megbocsáss, de azt hittem, ennél...
- Ha nem fogod be -a szádat, amíg beszélek, édes fiam, akkor rögtön dührohamot
kapok, nyáladzani kezdek, és kimúlok a megerıltetéstıl. Ez esetben sohasem fogod
megtudni, amit akarsz, azonfelül pedig a te lelkeden száradok majd. Értettük
egymást?
A diák megszeppenve, zavart képpel bólint.
- Nos tehát. Ha kivonod magad a hazugságból, azzal még csak annyit érsz el, hogy a
hirdetıi nem fognak elsı adandó alkalommal elégetni vagy kerékbe törni. Ez
édeskevés. Nézz rám, én megcsináltam, és mire mentem vele? Tüstént feldobom a
talpam, és egy maroknyi gazfickón kívül senki nem fog emlékezni rám. A dolog nyitja
az, hogy miután elvonulsz, legyen erıd a saját köreiden belül megvalósítani a
magad igazságát. Nem elég duzzogva hátat fordítani a dolgoknak, mint egy durcás
kisgyerek. A sült galamb nem fog a szánkba repülni, hiába is várnánk, hogy amirıl
negédes álmokat szıttünk, az egyszerre mind az ölünkbe pottyanjon. Elszántság is
kell, hatalom és akarat, hogy valóra váltsuk, amit elképzeltünk - A mutatóujj leha-
nyatlik - Bennem nem volt meg egyik sem, ezért lettem gyáva kocsmafilozófus, aki
berezelve bújkál a papok elıl, és titkon bökverseket fabrikál róluk.
- Hiszen ez azt jelenti, jelenti, hogy... - ráncolja szemöldökét a diák.
- Figyelj! - Bosson szemében lázas csillogás gyúl. - Én egész életemben nyomorult
senki voltam, és most senkiként halok meg, de... Ó, ha tudnád milyen nagy teherként
nyomta a szívemet ez a titok! Bélyeget égetett bele, s én rettegtem, hogy átizzik a
bırömön!
Féltem megosztani másokkal, de féltem egyedül viselni is, és szörnyő kínomban
felırlıdtem a két malomkı között. Az ital segített... egy darabig.
-Mirıl beszélsz, Bosson? -A diák most már valóban megijed.
- Élnek olyanok közöttünk, akiknek sikerült, akik túlléptek rajtam! Érted? - A beteg
hangja elfúlva vibráló hörgés. Az ifjúra emelt tekintet forrón tüzel, megperzseli, mint a
máglyaláng. - Rejtıznek, de itt vannak. Megtagadták a hazugságot, és saját igazsá-
gokat teremtettek maguknak. Én láttam ıket, fiam, LÁTTAM; ezzel a két szememmel!
Megtehettem volna, hogy csatlakozom hozzájuk. Felajánlották, hogy befogadnak. De
én... én gyönge voltam, és visszaborzadtam a döntı lépéstıl. İk... félelmetesek. Nem
idegen szabályok szerint élnek, hanem maguk alkotják a saját szabályaikat.
Mindegyiküknek más igazsága van, és egyik-másik ilyen igazság... rettenetes, maga a
pokol. - Borzongás rázza a láz-sorvasztotta testet. - İk már... nem emberek. Fölötte
állnak az emberi létnek. Láttam köztük angyalokat... de mások inkább démonok vol-
tak... és néhányan, a legnagyobbak.. ó, nyomorult sors, miért is raboltad el tılem a
hitemet?!?
A diák riadtan közelebb lép a beteghez, már nyúlna hozzá, hogy vállon ragadja - ám
visszakapja a kezét. Bosson bıre tőzforró, szinte éget, csak úgy süt belıle a láz.
- Ne hidd, hogy a nagy hazugságokban nincs egy kis igazság! - hörgi torka mélyérıl a
haldokló. Kút a szeme, a föld vörösen morajló gyomráig szakad; fogva tartja, nem
ereszti az ifjú tekintetét. - A Sátán, a Babiloni Parázna, az Apokalipszis Lovasai...
Nem véletlenül beszél róluk az Írás...
A csontvázsovány kar reszketve tőnik el a szalmazsák alatt, körbematat, keres valamit.
Mikor kibukkan újra, a karomszerő ujjak mocskos, megsárgult, tekercsbe csavart
pergamenköteget markolnak görcsösen.
- Fogd! - suttogja Bosson alig hallhatóan, garatjában nyálka bugyborékol. - Ez a
könyv... az utolsó kincsem... az életem! Nem közülük való írta.:. azt nem hagyták volna
nálam... csak egy olyan, mint én... de többet tudott... máglyán végezte... - A rekedt
hang hirtelen visszanyeri régi erejét; a haldokló bıgve felüvölt, torkában valami
szétszakad, vérsugarat lövell. - FOGD ÉS LÉGY ÁTKOZOTT! !
A diák, kezében a pergamentekerccsel, kimenekül a kamrából.
Bosson másnapra meghal; s halála mintha jeladás lenne, a szıke ifjú élete szédítı
sebességgel kezd széthullani.
Simon herceg, Bretagne tartomány örökös ura igazi szuverén, a koronához csupán
semmire nem kötelezı eskü főzi, mégis rendíthetetlen híve s támogatója a francia
királynak. Javakorabeli, ám jó erıben lévı férfiú, szívós és kemény, akárcsak breton
alattvalói. Özvegyember, gyermekei elhaltak, de épp nısülni készül, hogy újabbakat
nemzzen. Tán aznap is a szóba jöhetı arák között válogat gondolatban, mikor kilova-
gol Rennes-bıl vadkanra vadászni. Nagyúrhoz illı szórakozás, korántsem
veszélytelen, kellı erı és erély szükségeltetik hozzá. Kezdetben minden rendjén
halad: az elsı két állatot elejtik, .a harmadikat beszorítják egy csalitosba. A sebzett
vadkan kitör, egyenest Simon hercegnek, s mielıtt a lándzsás gyalogok leteríthetnék,
megökleli a lovát. Bretagne ura lefordul a nyeregbıl, egy kövön nyakát szegi.
Egyenesági sarj híján féltestvére, János gróf lép elı örökössé, aki huszonkét évvel
fiatalabb nála, s ideges, kapkodó ember hírében áll, határozatlanságát ijesztı
kegyetlenséggel leplezi. Csakhogy a balul sikerült vadászat egyik résztvevıje, a
szentéletőnek híresztelt Blois Károly, váratlanul magához ragadja a kezdeményezést.
Nyaktörı vágtában száguld Rennes-be, hogy elébe vágjon a halálhírnek; a hüledezı
János grófot minden teketória nélkül tömlöcbe csukatja, és magát kiáltja ki Bretagne
örökös urának, azon az alapon, hogy felesége a szerencsétlenül járt herceg unokahúga.
Felesége azonban a börtönbe zárt Jánosnak is van; s e bátor asszony - akit a népnyelv
rögtön el is keresztel Szoknyás Grófnak - hallatlan dolgot cselekszik: karonülı kisfia
nevében fegyverbe szólítja a bretonokat, s maga áll a gyülekezı sereg élére. Szent
Károly buzgón fohászkodik az égiek pártfogásáért, közben azonban nem mulaszt el
sürgıs segítséget kérni az angoloktól. Alig futnak ki Doverbıl az elsı csapatszállító
bárkák, amikor a Szoknyás Gróf követei megjelennek Fülöp francia király elıtt, s
lovagias érzelmeire apellálva támogatásért folyamodnak úrnıjük, a gyönge asszony
számára. Bretagne lángokban áll; senki sem sejti még, hogy ez csupán elıjátéka annak
a sokkal félelmetesebb tőzvésznek, amely egész Franciahont gyászba és üszökbe fogja
borítani.
Szent Károly másfélszáz levágott fejet lövet be katapultákkal az ostromlott Nantes-ba.
Montbrun ura, a vén breton varangy nagy árat fizet érte, hogy konokul hő maradt a
törvény szerinti örököshöz: ısz feje az elsık közt röpül a falak mögé, s hamarost
követi mindaz, ami vasgyúró fiaiból megmaradt.
A Párizsba folyósított járadék, amely az egyetemi tandíjjal karöltve hosszú
esztendıkön át felemésztette a szegényes tengerparti birtok fele jövedelmét, hirtelen
elapad hát, mégpedig nem holmi le nem tett vizsgák miatt. A szıke ifjú, immáron a
Montbrun család feje, ajánlatot kap a Szoknyás Gróftól: birtokai ugyan pillanatnyilag
angol megszállás alatt vannak, ám ha hajlandó a saját költségén lovagokat toborozni a
törvényes örökös zászlaja alá, nemcsak a beiktatására kerítenének sort haladéktalanul,
hanem további adományokra is számíthatna az áruló breton uraktól elkobzandó
földekbıl. Ténylegesen persze csak abban a bizonytalan és távoli idıpontban
telepedhetne be jószágaiba, amikor az angol kutyákat visszakergetik a Csatornán túlra,
pártütı francia csatlósaikra pedig kíméletlen szigorral lesújt a törvény megtorló ökle.
Hogy ezt a dátumot minél közelebb hozza, addig is tanácsos lenne derék lovagjaival,
továbbra is a maga költségén, vitézül hadakoznia a Szoknyás Gróf seregében. A
huszonegyedik esztendejében járó Bayard de Montbrun, akinek nincs egy árva vasa
sem, és életében nem volt még rajta lovagi páncél, köszönettel elhárítja az ajánlatot, s
úgy dönt, inkább felcsap vágáns diáknak.
Az elkövetkezendı küzdelmes években aztán alkalma nyílik rá, hogy a vagabundok
vidám életérıl szerzett elméleti ismereteit átültesse a gyakorlat talajára, s ebbe az
érdekesnek ígérkezı élménybe hajszál híján belepusztul. Megtapasztalja a saját bırén
a nélkülözést, az éhezést, a betegséget, a számkivetettséget, a földönfutók minden
válogatott nyomorúságát. Megmerítkezik az otthonától messze vetıdı vándor magá-
nyában, ami még az utcasarkon vacogó koldustól is idegen, hiszen ha más nem is,
legalább a nap mint nap elıtte elvonuló arcok ismerısek számára. Szembesül az
emberi aljasság és rosszindulat olyan mélységeivel, amelyhez képest a züllött
egyetemi alvilágban átélt apró kis gonoszságok vásott kölykök mosolyognivaló
kamaszcsínyjeinek tőnnek. Nemrégiben még azt hitte, az emberek azért hazudnak,
csalnak, lopnak és gyilkolnak, hogy vagyonukat vagy befolyásukat gyarapítsák; most
ı is sorra megcselekszi mindezt, pusztán annak érdekében, hogy életben maradjon.
Régi barátai, akikkel az elsı lépéseket tette a párizsi éjszakában, sorra elmaradnak,
kihullanak mellıle. Levasseurben, tán életében elıször, föltámad a hazafias szellem,
vesztére: Caen védelmében esik el, ékesszólóan cáfolva a sötét szóbeszédet, miszerint
az angolok titkos kéme lenne. Ímole színleg marad, aki volt, senki és mindenki
asszonya; hogy egész idı alatt a szıke diák visszatérését várta, egyre keserőbben és
reményvesztettebbül, az csak három esztendı múlva derül ki róla, amikor egy esıs
éjszakán felköti magát Margot anyó rosszhírő házában, a Rue de la Courage-on.
És Bayard szíve körül évrıl évre keményebbre fagy a fekete jég.
Van egy idıszak, amikor helyzete megszilárdulni látszik, s még az anyagi biztonság
reménye is felcsillan elıtte: ezt a néhány hónapot Gentben Jakob van Artevelde
flandriai nagymester udvarában_ Ez a testben-lélekben egyaránt hatalmas ember
származására nézve közönséges polgár, bár gazdagabb nem egy uralkodónál. Roppant
keblét páros szenvedély főti: a becsvágy és a nemesek iránt érzett megvetés. Grófok-
kal és hercegekkel labdázik könnyedén, s ha ellene törnek, sereggel vereti le ıket;
Flandria örökös ura szánalmas báb csupán az árnyékában. Személyesen, egyenrangú
félként szerzıdik az angol királlyal, s mikor egy elıkelı flamand lovag nem átall
kéretlenül beleszólni a tárgyalásukba, mindenki szeme láttára ront neki s teríti a
földre, olyan irtózatos erejő ökölcsapással, ami egy ökröt is letaglózna.
Artevelde élvezi, hogy nemesembert tarthat házibohócként. Bayard-nak az feladat jut
az udvartartásában, hogy igyekezzék minél gyakrabban minél durvább
megaláztatásoknak kitenni önmagát, amin a jelenlévık remekül szórakoznak. İ pedig
végzi a dolgát és lenyeli büszkeségét, mert a nagymester, aki - kalmárember lévén -
tisztában van szolgálat és javadalmazás értékviszonyával, fejedelmi bıkezőséggel
jutalmazza fáradozásait.
Amilyen magasra hág Artevelde, olyan mélyre is bukik, csak sokkal váratlanabbul.
Nem az elıkelık haragja dönti romlásba; azt felkészülve fogadná, hisz egyetlen
pillanatra sem bízik meg bennük, minden lépésükben, szemük minden rebbenésében
ármányt gyanít. Tulajdon osztályos társai lázadnak ellene, habzó szájjal ırjöngı
iparosok és kereskedık tépik ízekre puszta kézzel Gent fıutcáján. Bayard látja széles
medvearcán a csalódott, keserő döbbenetet, amikor letaszigálják a lépcsın.
Artevelde kis híján ıt, a győlölt kegyencet is magával rántja a pusztulásba; az éj leple
alatt menekül Flandriából, minden összekuporgatott vagyonát hátrahagyva. Edward
király barbár rablóhadjáratának éve ez, amely francia részrıl végül a crécyi
összeomlásba torkollik; az angol íjak és a walesi kések véres rendet vágnak az
összetorlódott seregben, az ország lovagságának színe-virága holtan marad a
harcmezın. Ekkor süllyed Bayard a legmélyebb mocsokba, az idegen hódítók
nyomában járva fosztogató dögevık, közé. Innen a legtöbben akasztófára jutnak, ám
aki valahogy elkerüli ezt a sorsot, annak az útja csak felfelé vezethet. A hullarablóvá
züllött párizsi teológusdiáknak sikerül.
És Bosson szörnyő titka? Amit a halálos ágyán bízott rá, mielıtt megátkozta volna?
Nem feledkezik meg ı arról egyetlen pillanatra sem.
A rengeteg erdı zúgása a szélben, akár katedrálisban zengı orgonaszó. A
vadregényes tájat kúpos hegyormok, kavicsleples sziklanyergek, mélybe szakadó
szurdokok tagolják. Amerre csak a szem ellát, fák, fák és megint fák, mintha az
egészvidéket egybefüggı, méregzöld lombtakaró borítaná, amelybe olykor mél-
tóságteljes hullámokat s Éántanak a sziklahavasok magasából lavinaként legörgı
légtömegek.
Emberi kéz mővére csupán a jókora, kormos folt utal egy lekopasztott dombtetın, a
feketére perzselt talajból itt-ott üszkös falcsonkok merednek elı. Tekintélyes
erısség állhatott valaha ezen a helyen, valóságos fellegvár, kettıs falgyőrővel és
kiterjedt melléképületekkel, bár hogy kit vagy mit védett, nehéz lenne megmondani.
Nyilvánvaló, hogy fénykorában is mindenfelıl szőz vadon övezte; ha sáncok és külsı
erıdítések is tartoznak hozzá, nem tőnhettek volna el nyomtalanul. A legközelebbi
faluban, innen légvonalban nyolc, a nyaktörı hegyi ösvényeken tizenöt mérföldnyire,
hírét sem hallották a rommezınek.
A kopár térség szélén, ahol az erdı lassan cserjésbe megy át, s kígyózó fősávokat
nyújt tapogató ujjak gyanánt a törmelékkel hintett dombtetı felé, maroknyi ember áll
csoportba verıdve. Legelöl, a vezérnek kijáró poszton a szıke ifjú, haját hővös szél
borzolja, tekintete komoran mered maga elé. Huszonhat éves korára keskenyre nyírt
bajuszt növesztett, bal fülcimpájában smaragddísz csillog. Sárga-zöld-barnafoltos
erdészruhát visel, kockásan vágott szegélyő bırzekével, oldalán kard, hátára vetve íj.
Jobb lábát egy idáig gurult falkoloncon nyugtatja, melyet már dúsan körbenıtt a
virágos iszalag; könyökével a térdére támaszkodik. Kezében néhány koszpecsétes,
szakadozott pergamenlap, szárazon zizegnek az ujjai között.
- Mi a pusztulatból élhettek ezek itten? - szólal meg hátul egy ragyaverte képő
fegyveres, akinek fél szemét kötés takarja. - Nemhogy falvak nincsenek a környéken,
de még termıföld se, csak dögvészes kövek.
- Bakkecskékre vadásztak, Marcel - mondja Bayard, de olyan hangon, hogy senkinek
nincs mersze nevetni rajta. Fél kézzel elengedi a pergameneket, végighúzza
mutatóujját a rücskös kıdarabon, a szájához emeli, lenyalja a rátapadt kormot. Hideg
és keserő.
- Biztos garaboncás népség voltak - véli Marcel feszengve, mikor a hosszúra nyúlt
csönd már kezd kényelmetlenné - És dugig tömték a tündérkastélyukat kincsekkel. Ásót
mér nem hoztunk, fınök?
- Hogy legyen miért butákat kérdezned. - Bayard kiegyenesedik, sarkon fordul;
halványkék szeme ádáz villogásától hirtelen bizonytalanság fogja el a durva képő
haramiákat. Á vezér haragszik valakire:- Hátra arc, barmok! Hiába jöttünk; nincs itt
már semmi érdekes...
Hogy Bosson könyvét ki írta, örökre titok marad, a szerzı nem nevezi meg magát a
szövegben. Mővelt ember lehetett, az látszik; felváltva használja a latin, a görög, az
arab s a héber nyelvet, s helyenként bonyolult rejtjelkulccsal védi mondandóját.
Írásképébıl és nyelvezetének bizonyos sajátosságaiból ítélve száz-százötven éve
élhetett. Bayard elıbb Skót Mihályra gondol, a szabadgondolkodó Frigyes császár
udvari csillagjósára; aztán Roger Baconre, az ördöngös hírő angol barátra. Végül
beletörıdik, hogy sohasem fogja megoldani a talányt.
A könyvnek címe nincs, a sorok között félelem bújkál. A fogalmazás kezdetben
szabatos, az érvelés menete könnyen követhetı; majd a gondolatok fokozatosan
szétzilálódnak, a tartalmi egység megbomlik, félbetépett mondatok és zavaros
utalások halmozódnak egymásra minden összefüggés nélkül. Az utolsó lapok már egy
elborult elme hagymázas rettegését tükrözik, csupasz téboly vicsorog róluk az
olvasóra. Sajnos, a pergamenköteg csonka, s éppen az elsı fejezetek a
leghiányosabbak.
Kellı türelemmel azonban a szövegbıl még így is sok minden kihámozható, és
Bayard breton konoksággal vág neki a feladatnak. Órákat görnyedezik a megsárgult
lapok fölött gyertyafény mellett, útmenti fogadók asztalánál; vérbe borult szemmel
böngészi a megkopott sorokat hideg barlangok félhomályában, ahová a nyakába
szakadó zápor verte be; jól sikerült portyák után, hegyi rablóvezérként, rejtélyes arab
szavakat motyog maga elé a tőz lohadó parazsát piszkálgatva, miközben emberei
részegen hortyognak körülötte; Artevelde genti udvarában, á végkimerülésig fáradtan
és megalázva, esténként grammatikákat és kriptográfiai értekezéseket lapozgat a
könyvesház magányában.
A könyv, amit a végóráját járó Bosson megátkozott, mikor a kezébe nyomta, különös
és félelmetes emberekrıl beszél. Mágusoknak nevezi ıket, ám e szó alatt nem a
hatalmasok udvari aranycsinálóit vagy a vásári szemfényvesztıket érti. Köznapi
értelemben mágus maga Bayard is, hiszen mesterien csal a kártyán, tud pénzérméket
eltüntetni és elıvarázsolni, kendıkkel, tükrökkel, csillámporral bővészkedik, s nem
esne nehezére ólmot arannyá változtatni sem, legalábbis megfelelı módon elıkészített
olvasztótégelyben. A Bosson-féle mágusok azonban mások: az ı tudományuk nem
sarlatánság. Rákényszerítik akaratukat a környezı valóságra, s szolgáikká alázzák a
természet vak ıserıit. Más vágyak, más indulatok mozgatják ıket, minta percnek élı
embereket: a hatalom mennydörgı szavú prófétái ık, az önzés és az akarás felkentjei,
vasból öntött szívvel, kristállyá hőlt elmével. Ha a világ nem arra fordul, amerre ık
tartanak, hát ösvényt tipornak maguknak rajta keresztül.
Mózes, a fekete mágus, aki tíz szörnyő csapással taglózza porba a kevély Egyiptomot.
Salamon király, a démonidézı, kötések és pecsétek nagymestere. Médeia, a rettenet
vérivó asszonya, természete az árulás, jelei a kígyókorbács és a tüzelı szuka.
Zoroasztér, a csillagok fia; Nektanébosz, a viharban szárnyaló; Thüanai Apollóniósz,
az aranycombú; Szamáriai Simon, aki az apostolokkal járt; Myriddin, a
sárkányigázó...
Alakjuk legendák homályába vész, tetteiket eltorzítja a mesélı kedvő emlékezet,
indítékaik mindig is kifürkészhetetlenek voltak - inti Bayard-t a foszlatag
pergamenlapokról a tébollyal birkózó névtelen. A szürke tucatelmék mindenkor
ösztönös borzadással tekintenek a magasabbra emelkedıre, nyüzsögve ellene törnek,
hogy visszarántsák maguk közé. (Bayardnak eszébe jut Artevelde, és bólint.) Ha nem
sikerül nekik, igyekeznek meghamisítani az emlékét, hazugságokból összenyálazott
gubót szıni köré. A gubó azonban csak elfedni képes a hatalom és az akarat egyéni
igazságát, elpusztítani nem.
A mágusok itt vannak közöttünk, csak a hazugság miazmás kipárolgásai elrejtik ıket.
Ám a könyv legzavarosabb fejezetei, ahol a szerzı látszólag összefüggéstelenül vált
egyik nyelvrıl a másikra, képes beszéddel fogalmaz, s mindezt még körmönfont
rejtjelkulcsok alkalmazásával tetézi, megmutatják a titkos ösvényeket, amiken el lehet
jutni hozzájuk.
Bayard hosszú esztendıkön át éhezik, nyomorog, gyilkol, bújkál a hóhér kötele elıl.
Közben minden este elıveszi a koszfoltos iratköteget, s homlokát ráncolva böngészi a
négyféle nyelven, négyféle alfabétummal írott passzusokat. Hármat jól ismer, a negye-
diken elakad. Fél évig kísérget egy zsidó ószerest, megvédi az útonállóktól, cserébe az
megtanítja héberül. Újra elıveszi a könyvet. Feltöri a kódokat. Lefordítja a szöveget.
Megfejti a szimbólumok jelentését. Elindul a titkos ösvényeken.
És mindenütt csak hamvakat és halált talál.
Valaki vadászik a rejtızı hatalmasokra. Valaki módszeresen irtja az erıt és az
akaratot. Valaki nem tőri meg a kiszolgáltatottság paradigmájában az egyéni
igazságok létezését.
A perzsa farkas-testvériség ifjai széttépik Zoroasztért, Magna Graeciában a lázadásra
gerjedt csıcselék elégeti az aranycombú bölcseket, a Krisztus igéjét hirdetı apostolok
meggyilkolják Szamáriai Simont, a zord Myriddint kristálybarlangba zárja egy
asszony ármánya...
Bayard elıtt különös kép ködlik fel: tántorgó emberalakot lát, szálas termete tekintélyt
parancsol, méltóságteljes szakálla bölcsességet sugall, öles bivalyválla Arteveldére
emlékezteti. A látomás egész testét darazsak hemzsegve zsizsegı tömege borítja,
egybefüggı lepelként: mind ırjöngve szúrják, tépik, szaggatják az eleven húst.
Nyüzsögve hullámzik a fekete-sárga szemfedı. Egyenként csupa szánalmas parány, az
ember roppant tenyerének egyetlen legyintésével szétmorzsolná ıket, így együttesen
azonban erıt vesznek rajta, a földre döntik. Véresre mart szemével utoljára még
Bayardra néz, agg tekintetében fáradt keserőség, mint Arteveldéében, akkor a
lépcsın...
De nem minden legenda végzıdik így. Mózest senki sem látja meghalni, sziklasírja
üres, s a Pentateukhosz - amit a hagyomány az ı kezének tulajdonít - rendre beszámol
a további eseményekrıl, mintha rejtélyes eltőnése után is figyelemmel kísérte volna
ıket. Nektanébosz a viharok szárnyán a Nílus forrásvidékére menekül a diadokhoszok
haragja kimentve bővös könyveit a pellai palotát emésztı tőzvészbıl, és többé nem
szólnak róla történetek. Médeiának egyszerően nyoma vész, talán Itáliában, talán a
perzsa hegyek között; ám egészen Nagy Konstantin koráig fel-feltünedeznek olyan
bőbájos asszonyok, akik ıt vallják mesterüknek.
Bayard tehát nem adja fel. Nyakas breton.
Valahonnan messzirıl Bec de Corbin nyerítése hallatszik, tompán és élevesztetten,
mintha falakon szőrıdne át. Kellemes meleg van a fogadó ivójában, a kemence
mázatlan cserepét hevíti a bendıjében hunyorgó parázs. Az ablakok balszélére már
belopta magát a pirkadat fénye, halványrózsaszín erezetet csókol .a keretben feszülı
marhahólyagokra, szürke derengéssé frissíti a csapszék félhomályát. Még az öregek
zugába is világosság szivárog, csak a könyöklınél meg a hordóbakok között vívják
utóvédharcukat a visszavonuló árnyékok.
A padka mellett a vörös Réchin áll, a szokottnál is jobban rászolgálva csúfnevére.
Borostás képe friss vértıl vöröslik, vértıl lucskos a mellén a darócing, vér borítja
mindkét karját könyékig, apró vércseppek reszketnek a bütykös kézfejébıl sarjadó
szırszálakon. Véres a hosszú, hússzeletelı kés is a jobb markában, amit most óvatos,
szinte gyengéd mozdulattal a padkán alvó ifjú torkához illeszt.
Tekintete tiszta, a szeme ragyog; lomhán gördülı könnyek szántanak barázdákat arca
élénkpiros mezejére. Nem részegnek tőnik már; rosszabbnak annál.
- Szegény gyerek! - suttogja megindultan. Szabad kezével megsimogatja az ifjú szıke
fürtjeit; ujjai nedvesen csillogó csapákat karistolnak rájuk. - Ne félj, fiam! Nem
hagylak elkárhozni. Megmentelek a Fekete Embertıl... ahogy megmentettem a
többieket is.
Remegés borzong végig a kés acélívén.
Ébredj, Bayard. Ez már nem álom; ez valóság.
Gest fini. Vége.
Ez volt az elsı gondolat, ami átfutott az ocsúdó Bayard agyán. Megijedni sem volt
ideje. Feltekintett a fölébe hajló ırült vérmocskos, könnyáztatta arcába, megérezte az
ádámcsutkáján a vas hideg cirógatását, és azonnal tudta, hogy meg fog halni.
Réchin szomorúan mosolygott le rá, s ujjai megszorultak a kés vértıl sikamlós
fanyelén.
- A rossebedet, te!
Loholva közeledı lábak dobbantak a padlón. Két kóróvá aszott vénasszonykar
bukkant fel a semmibıl Réchin háta mögött; az egyik könyökhajlatba kapta a nyakát,
a másik az arcába karmolt, a gyászkaréjos ujjak a szemébe, az orrlikába vájtak. A
következı pillanatban két bıszülten kalimpáló, visszeres lábszár is megjelent a hóna
alatt, ahogy Louise asszony szabályosan a hátára ugrott. Az ırült meglepetten
felhorkant; a hirtelen ránehezedı súly elırelódította, homloka csattanva vágódott a
kemencének. Ellökte magát tıle, és visszatántorodott egy lépést az ivó közepe felé;
szabad kezével hátranyúlt, megragadta a vén bába csontos vállát, a másikkal a késsel
hadonászott.
Bayard ösztönösen lerúgta magáról a takarót, és anyaszült meztelenől lecsusszant a
padkáról. Gyorsan kellett cselekednie; Réchin tagbaszakadt, vállas férfi volt, aligha
kerül sok idejébe, hogy lerázza magáról a törékeny öregasszonyt. Egy kurta
pillantással felmérte, hogy a kardját már nem éri el; az a nyavalyás kölyök hajnalban a
kemence túloldalán támasztotta a falnak, túl messze esett tıle. Ez nem sok reménnyel
kecsegtette, de még így is több esélye volt, mint az elıbb.
Az ırült oldalvást lerángatta a hátáról Louise asszonyt, és belerúgott.
- Nem.értitek! - bömbölte sírva. - A Fekete Ember! Én csak segíteni aka...
Bayard ugrott, mint az elpattanó rugó, s szinte vetıdésbıl kapta el a kést markoló kart.
Réchin tapasztalt kocsmai verekedı módjára kitáncolt oldalra, úgyhogy nem tudott
lendületbıl a háta mögé fordulni vele, pedig akkor nyert ügye lett volna. Így hát
keményen, két kézzel ragadta meg a szırös csuklót, csavart rajta egyet, és lefelé
feszítette. Porcok recsegtek.
Az ırült, várakozásával ellentétben, nem eresztette el a kést, még csak fel sem kiáltott
fájdalmában. Viszont széles ívben meglendítette szabad kezét, s bütykös öklével olyan
csapást mért Bayard füle tövére, hogy az belekábult. Louise asszony a porban fekve
csimpaszkodott Réchin bokájába, s azon igyekezett, hogy gyér számmal megmaradt
fogait a lábikrájába mélyessze.
A dalnok tovább csavarta a kést tartó kezet, s a következınek érkezı ütéstıl szikrákat
hányt a szeme. Ha nekiállsz ki-bírja-továbbot játszani ezzel az ártánnyal, amice; nem
biztos, hogy te leszel a gyıztes. Ha befordulsz neki háttal, eltöröd a fél karját, de a
másikkal simán megfojt. El kéne gáncsolni, de ahhoz meg útban van a vénasszony.
- A Fekete Ember! A Fekete Ember! - tikoltozta eszelısen az ırült, miközben
nekihuzakodott az újabb ütésnek. A csuklója iszamos volt a vértıl, rossz fogás esett
rajta. Bayard fokozta a • nyomást, ám a tömpe ujjak továbbra is konokul szorongatták
a kést. A dalnok elıtt viszont egy pillanatra elfeketedett a világ a harmadik
ökölcsapástól, ami nem sok jót ígért.
Ekkor reccsenve, porfelhıt kavarva szakadt be a csapszék ajtaja. Peire Trenchard állta
küszöbön, a falu erıs embere; tagbaszakadt alakját élesen kirajzolták a kelı nap
sugarai.
Higgadt, egykedvő pillantással mérte föl a helyzetet, egyáltalán nem látszott
meglepettnek. Aztán komótosnak tetszı, mégis villámsebes léptekkel indult meg a
kemencénél birkózó hármas felé. Bayard, aki a szeme elıtt ugráló színes karikákon
keresztül figyelte közeledését, forrón remélte, hogy nem követ el végzetes tévedést a
pártválasztásnál.
Fölösleges volt aggódnia. Trenchard megállt az ırült háta mögött, és iszonyú erıvel
kapta derékon, közvetlenül a lengıbordák alatt, mindkét könyökét az oldalához
szögezve. Teljesen átölelte Réchint, két keze gyakorlott mozdulattal siklott össze a
gyomorszája elıtt, s máris ráfogtak egymás csuklójára.
- A Fekete Emb... - hörögte még a vérben úszó eszelıs, aztán benneszakadt a szó,
ahogy Trenchard szorítani kezdte. Bayard megkönnyebbülten eresztette el a kezét - a
kés azonmód kihullott belıle -, s zúgó fejéhez kapva hátrabukott, hogy ülı helyzetben
állapodjon meg a padlón, arcát a tenyerébe hajtva.
Peire Trenchard rászolgált a hírére: zömök testében elképesztı erı lappangott.
Csomósan kötegek izmok feszültek meg nyakán, vállán, karján; valósággal kisajtolta a
szuszt az ırjöngı Réchinbıl. Közben, hogy még gyilkosabbra fokozza a szorítást,
derékból kissé hátradılt, és lassan boltozatos mellkasára emelte a nála másfél fejjel
magasabb férfit. Réchin lába elszakadt az ivó padlatától, a levegıben kalimpált
tovább. Ordítani már nem bírt, csak tátogott, mint a partra vetett hal, a szeme
kiguvadt, arca az elmaszatolt vér alatt kezdett szederjes színt ölteni. Csontok
ropogtak.
Bayard feje idıközben úgy-ahogy kitisztult; tarkóját dörzsölgetve pillantott fel. Az
elébe táruló látványtól leesett az álla.
- A keservit... - motyogta halkan.
Trenchard fojtott hangon felmordult, duzzadó izmain gyors rángás futott végig. Az
ırült ajkáról halk nyikkanás szakadt fel, amit bántóan érdes, csikorgó roppanás
követett, ahhoz hasonló, mint amikor vastag, de korhadt faágat tör ketté az ember
baltafokkal. Réchin teste görcsösen összerándult, majd elernyedt, akár egy
túlméretezett rongybaba. Az erıs ember egy pillanatig még a mellkasára ölelve
tartotta, s közben hallhatóan szusszant egyet. Aztán úgy vágta a csapszék falához,
mint egy kismacskát.
Hosszú ideig csend volt, mindenki némán méregette hol egyik, hol másik társát.
Louise asszony lehúzta csapzott, szürke hajáról a fıkötıjét, és törölgetni kezdte vele
az orrát, amelybıl vékony patakban vér szivárgott. Közben kihívó, foghíjas vigyort
küldött Trenchard felé, amolyan "na-mi-van-pupák? kifejezéssel. Az erıs ember,
tapodtat sem mozdulva álltó helyébıl, idegesen elkapta tekintetét, és zord képpel
Bayardra meredt. A dalnok az iménti bemutató után a világért sem kívánta azt a
látszatot kelteni, hogy bármi kifogása lenne Trenchard jelenléte ellen, így hát sietıs
mosoly kíséretében félrenézett, méghozzá - mivel a kemence cserépfala nem
ígérkezett túl érdekfeszítı látványnak - Louise asszonyra. Aki viszont ettıl hirtelen
olyan vörös lett, mint a fıtt rák.
- A rosseb a jódolgodba, Gris Bleu! Hát nem sül le a bır arról a sima képedrıl?
Hölgyek is vannak a társaságban, ha nem vennéd észre!
- Hölgyek? - pislogott Bayard.
Mire Trenchard öblös hahotára fakadt, az öregasszony pedig mérgében földhöz vágta
összevérzett fıkötıjét, és hozzálátott, hogy föltápászkodjon, ami -szoknyakötegei
mennyiségét és terjedelmét tekintve - elég bonyodalmas vállalkozásnak ígérkezett.
Bayard idıközben rájött, mire akart célozni az imént a vén bába. Odébb csúszott hát a
padlón, kicibálta a kemencepadka alól az útiholmiját, és turkálni kezdett benne valami
ruhaféle után. Ne sértsd meg a szemérmetes jó nénét, amice; akárhogy is forgatjuk, az
életedet mentette meg!
Louise asszony ezalatt végzett a felállás mőveletével, eligazgatta magán a rokolyáit,
majd elszánt képpel a gerinceszegett Réchinhez sietett. Jó alaposan megrugdosta,
ismételten leköpte, egyszer még az arcába is beletaposott, mindezt az erıs ember
egyre , harsogóbbá váló röhögésének kíséretében. Mikor megelégelte, hirtelen sarkon
fordult, és fúriaként förmedt a tagbaszakadt férfire.
Nem fognád be végre azt a lepcses pofádat? Ha nem tudnád, egy halom kibelezett
hulla heverészik körülöttünk!
A dalnok, ujjasa elejét főzögetve, hegyezni kezdte a fülét; Trenchard pedig zavartan
elhallgatott, és pír szökött az arcába.
- Igazad van, Louise - mondta jóval halkabban; gyorsan keresztet vetett. - A fiút
láttam, kint fekszik a vályúban. Crochet...?
- Meg Aiyse is - bólintott mogorván a vén bába. A tagbaszakadt férfi lehajtotta
ıszülı fejét.
- Isten legyen irgalmas szegény lelkükhöz! - suttogta.
Ezek szerint, amice, békésen végigaludtál egy kisebbfajta tömegmészárlást. Bayard
futó szánalommal gondolta kancsal pikárdiaira, faros-bögyös asszonyára, meg az
istállóban alvó kölyökre, akinek azt a rettenetes nagy pofont adta. Egész
rokonszenves emberek voltak. És neked eszed ágában sem volt kinyitni a csipád a
nagy mozgolódásra, pedig szegény Bec valószínőleg rekedtre nyerítette magát, attól
a perctıl fogva, hogy az az eszelıs kiment az istállóba a fiúért. Nem lenne szabad
ennyire kiütnöd magad lefekvés elıtt. Eligazította magán borvörös zekéjét, és a
lovaglócsizma után nyúlt. Amúgy pedig tiszta szerencse, amice, hogy te voltál a
lajstromban az utolsó tétel.
Louise asszony kedvetlenül lezöttyent az egyik székre.
- Egyébként igazán jókor állítottál be, Peire, mert az ilyen Gris Bleu-féléket Réchin
reggelire ropogtatta el, sajttal és hagymával. Szóval, fenemód hálás vagyok, meg
miegyéb, de arra azért kíváncsi lennék, hogy mi a rossebet kerestél te errefelé zöld
hajnalban?
- Én? Hát... - Trenchard megvakarta a fejét. - Látod, Louise, ez elég fura dolog.
Tegnap este végig az járt a fejemben, hogy elfelejtettem valamit... méghozzá valami
nagyon fontosat. Még odahaza sem hagyott nyugodni, egyre csak ezen nyavalyogtam,
át is szólt az ángyom a másik szobából, hogy, aludjak mán, mit forgolódok annyit? De
csak ott motoszkált bennem, le se hunytam a szememet egész éjszaka. Na, ahogy
bámulok kifelé hajnalban az ablakon, egyszerre csak eszembe jut, hogy háta vörös
Réchint meg otthagytuk a lóca alatt! Egye kutya, mondok, büdösebb már,nem lesz
tıle, reggelre majd' kipállik belıle a cefre, oszt hazamegyen szépen. De valahogy
olyan nyugtalanító érzésem támadt, mikor elképzeltem, ahogy hortyog itt a padlón a
nagy veres pofájával. Nincs abba semmi, csinált ilyet máskor is... és mégis, most
kicsit tán ijesztınek tanáltam. Mint amikor álmába olyat lát az ember, hogy nem is
csúnya, mégis fél tıle. Na, mondok, itten még huzatot kap a fejem a sok töprenkedés-
tıl, hát én biz ruhába búvok, és csak megnézem a vörös Réchint, legfeljebb bolondot
csinálok magamból. Osztán meghallom a sarkon a nagy óbégatást, kapom magam
futásba, hát majd esek hanyatt: ott a kölyök a vályúban, csurom vér az egész udvar.
Na, akkor begorombultam...
Louise asszony bólogatva hallgatta a történetet, aszott ajka egyre szélesebb vigyorra
húzódott.
- Szóval mégis emlékszel valamire. Nem éppen sokra, de legalább nem felejtettél el
mindent. - Kinyújtotta csontos lapátkezét, és biztatóan vállon veregette a mellette álló
férfit, aki az elıbb a szeme láttára ölt meg egy embert puszta kézzel. - Nem vagy te
teljesen reménytelen gazfíckó, Peire!
Trenchard sóbálvánnyá dermedt a döbbenettıl.
- Hát ez azért már ..'1 - fakadt ki méltatlankodva, mikor végre levegıhöz jutott; de
nem fejezte be a mondatot. Elhallgatott: a felháborodás lassan lehervadt az arcáról,
helyét bosszús értetlenség vette át. - A kórságos Krisztusát! - csapott dühösen a
homlokára. -Itt van a fejemben, érzem, hogy itt van, és nem jön elı!
Bayard, immár felöltözve, ezt az alkalmat használta ki, hogy bekapcsolódjon a
társalgásba.
- A magam részérıl szeretném megköszönni, néném, amit értem tettél - fordult Louise
asszonyhoz. -Amilyen hangulatban a múltkorjában elváltunk egymástól, remélni sem
mertem volna, hogy egyszer még kockára teszed értem az életedet.
A vén bába úgy meredt rá a székbıl, mint akinek nagy kedve lenne leköpni.
- Kockázik a rosseb - szögezte le. - Én, hála bizonyos éhenkórász vigéceknek, percre
pontosan tudom, hogy mikor fogok meghalni, és az nem ma van. Addig viszont
semmi komolyabb bajom nem eshet, legfeljebb megrugdosnak vagy felpofoznak,
amihez egészen hozzászoktam már. Ezért vagyok az utóbbi idıben ilyen feltőnıen
pimasz és bátor. Amikor nekimentem annak a hibbantnak, tisztában voltam vele, hogy
nem fog megölni.
- Te tudtad elıre, hogy jövök? - rezzent fel gyötrıdésébıl Trenchard.
- Rossebet! Az tudtam, hogy valami történni fog. Például Réchint megüti a guta, vagy
Gris Bleu véletlenül átharapja a torkát, ilyesmi - intette le Louise asszony, majd ismét
Bayardhoz fordult. - Téged aztán meg végképp nem akartalak megmenteni. Félreértés
volt. Egyszerően megláttam hátulról azt a hibbantat, és dühömben nekiestem.
- De miért? - Trenchard-t nem volt olyan könnyő lerázni. - És egyáltalán, hogy
kerültél ide?
- Az ablakon másztam be a lakószobába - világosította fel Louise asszony. - Pedig az
én koromban már nem könnyő az ilyesmi.
- A jóember szerintem arra céloz - mosolyodott el Bayard -, hogy az ilyesfajta hajnali
látogatások, ráadásul az ablakon keresztül, még a legmeghittebb barátok között sem
túl szokványosak.
A vén bába az égnek emelte mindkét karját.
- Rendben! - sóhajtotta. - Réchin miatt jöttem, mivel tudtam róla, hogy veszélyes.
Mielıtt megkérdeznéd, hogy honnan, Peire: ugyanonnan, ahonnan te. És fi-
gyelmeztetni akartam Aiyse-t. - Mogorván mustrálgatta a szoknyafodrait. - Aiyse
nagyon közel állt hozzám. Mintha a lányom lett volna. Sokat beszélgettünk,
tanítgattam... erre-arra. Gyógyfızetek, sebkötözı kenıcsök, ilyesmi. Ha mindenáron
régimódiak akartok lenni, fogalmazhattok úgy, hogy a növendékem volt. Szegény... -
Göcsös kisujjával egy könnycseppet törölt ki táskás szemébıl; aztán felkapta a fejét,
és vádló tekintettel meredt Bayard-ra. - İ tapasztalatlan volt még, nem ébredt föl a
dalodra, de valamit azért meglátott a legszélébıl! Megálmodta, hogy meg fog ma
halni!
A végén még kiderül rólad, amice, hogy próféta vagy, gondolta a dalnok, miközben
mentegetızı mozdulattal tárta szét a karját, és kissé ostobán érezte magát.
- Én már nem értek semmit! - csapott az asztalra dühösen Trenchard. Az estérıl
maradt cserépkupák összezörrentek, kettı fel is borult. - Ez most azt jelenti, Louise,
hogy te tényleg boszorkány vagy?
- Ne kezdjük újra! - nyögött fel a vén bába. - Errıl tegnap már cserepesre beszéltem
neked a számat.
- Mikor, az isten szerelmére? Én nem emlé... -Trenchard szeme hirtelen elkerekedett,
és döbbenten meredt az öregasszonyra. - Én nem emlékszem semmire - fejezte be
végül jóval halkabban.
- Ahogy azt elıre megmondtam! - vihogott kajánul Louise asszony.
Bayard valami tompa zúgást érzett a fejében, és nem volt biztos benne, hogy ez
csupán az ırült irdatlan ökölcsapásainak az utóhatása.
- Jóemberek! - szólalt meg azon a hangján, amit általában a kitörni készülı nyilvános
veszekedések elsimítására használt: szigor és megértés kellı arányú elegye, egy
csipetnyi hízelgéssel főszerezve. - Azt hiszem, így nem jutunk elıre. Itt mindenkinek
vannak olyan titkai, amire a másik kettı valamilyen okból kíváncsi, és ha nem
viselkedünk értelmesen, akkor egyrészt nem tudunk meg semmit, másrészt a végén
még összepatvarkodunk. Ha már kölcsönösen megmentettük egymás életét, talán nem
volna helyes egy kis bizalmat, egy kis rendszert vinni a társalgásba? Azt hiszem, így
mindannyian elégedettebbek lennénk.
Határozott bólintással zárt, és várta a hatást.
- Te ki a rossebnek az életét mentetted meg, ha szabad kérdeznem? - mérgelıdött
Louise` asszony; ezúttal azonban Trenchard torkollta le ıt.
- Maradj már, nem mond buta dolgokat az úr! - Majd a dalnokra nézve: - És hogyan
kezdenénk?
- Nos hát... - Bayard hátrasimította arcából hosszú, szıke haját, és azon tőnıdött, hogy
a sok rejtély közül pillanatnyilag melyik számára a legfontosabb. Tegnap még elég
nehéz dolga lett volna, de a ma hajnali események megkönnyítették a választást. - Van
valami fogalmunk róla, hogy ki lehet az a Fekete Ember?
- Rosseb tudja! - vágta rá készségesen Louise asszony.
- Hogy jön ez ide? - csodálkozott el Trenchard. Ezek szerint mond neki valamit a
név.
A vén bába a fal tövében heverı Réchinre bökött; inkább véres rongycsomóra
emlékeztetett, mint holttestre.
;- Ez a hibbant visítozott folyton valami Fekete Emberrıl, míg belé nem fojtottad a
szuszt. Nem figyelted?
- Azzal voltam elfoglalva, hogy izinekre törjem minden porcikáját - felelte Trenchard
sötéten. Aztán rántott egyet hatalmas vállán, és a dalnokra nézett. - Á Fekete Ember,
az valami kóbor tudákos. Aranycsináló-féle. Talárban jár, onnan a neve, legalábbis így
hallottam a komáktól. Valami esztendeje-jött elıször burgund földre. Az urak kézrıl
kézre adják, mert nagy bőbájosságokat fondorkodik össze nekik, ha jó pénzt kap érte.
- Csodálkozva sandított a vén bábára. -Hogyhogy nem tudtad? Te vagy a boszorkány.
- Elıször is nem vagyok boszorkány - vetette oda Louise asszony. - Másodszor,
felılem a burgund urak nadragulyát ehetnek és majmokkal hálhatnak, akkor se
érdekelne a sok ostobaságuk.
A dalnok közben a hallottakat emésztette. A kép, amely Trenchard szavai alapján
kirajzolódott elıtte, sok minden volt, csak nem az a félelmetes jelenség, amilyennek ı
a könyv alapján a Bosson-féle hatalmasokat elképzelte. Inkább egy vándor
szélhámosra illett, aki tudósnak öltözve járja az országot, és mindenféle
szemfényvesztéssel meg néhány kellıképpen homályos Albertus Magnus-idézettel
addig feji a gazdag nagyurak pénzeszsákjait, amíg fel nem kötik, vagy a változó
széljárást megorrontva odébb nem áll. Csakhogy...
Bayard fölöttébb nagyra becsőlte a tehetséges szélhámosokat, azt azonban még a
szakma legnagyobb mővészeirıl sem tudta feltételezni, hogy egyetlen éjszaka
leforgása alatt rögeszmés tömeggyilkossá delejeznek egy részeg parasztot.
- Trenchard gazda - szólalt meg töprengve -, hadd találgassak egy kicsit! Azt az
uraságot, akinél jelenleg ez a Fekete Ember vendégeskedik, nem hívják véletlenül...
Guy de Laubardemontnak?
- Ördöge van kegyelmednek! - bólogatott a tagbaszakadt férfi.
- No, lássuk csak... - Bayard a homlokát ráncolta. -Jóember, te nagy tekintélynek
örvendesz itt a faluban, azonfelül sokfelé megfordultál, katonaviselt is vagy. Nyilván
messzebbre tekintesz, mint az egyszerő parasztok, fölől tudsz emelkedni a
mindennapos élet apró-cseprı gondjain.
Ne ess hasra, hízeleg! - morogta Louise asszony.
- Ez tény - bólintott habozás nélkül a dalnok. A váratlan beismerés úgy meglepte a
vén bábát, hogy tátott szájjal, pislogva nézett rá, és elég nevetséges, vagyis hiteltelen
látványt nyújtott. Pontosan úgy, ahogy Bayard tervezte. - Hízelgek neked, Trenchard
gazda, mert szükségem van a segítségedre, és mindenekfölött a bizalmadra. Az elsıt
parancsra is megkaphatnám, hiszen nemesi születéső vagyok, a másikat csak
emberséggel hódíthatom el. Mint észrevetted, hízelgésemben nincs semmi hazugság,
nem tettem egyebet, mint felsoroltam valós értékeidet. Remélem, mindezekután nem
tagadod meg tılem baráti jobbod!
- Nézzed már a Gris Bleu-t, úgy csépli a szót, mint más az asztagot! - gúnyolódott
Louise asszony.
A tagbaszakadt, ıszülı Trenchard azonban kihúzta magát, szeme bőszkén csillogott.
- Rendelkezzék velem az úr!
- Peire, te megvesztél?
- Köszönöm, jóember - bólintott elıkelıen Bayard. - Föltételezem, hogy te, akinek az
egész falu sorsa nehezedik a válladra felelısségteljes teherként, eligazodsz a
környékbeli birtokos urak viselt dolgai között. Meg tudnád nekem mondani, hogy
melyikük látta vendégül a Fekete Embert Keresztelı Szent János ünnepén?
- Thomas de la Mare - felelte Trenchard némi gondolkodás után. - Saint-Prés-ben.-
Egybevág - bólintott a dalnok. - Lefogadom, hogy Mihály arkangyal napján viszont
Berzében vacsorázott.
- Látták is a komáim, kilovagolt vadászni le Bressan és Roches-Corbon urakkal.
- Ott idızött már király urunk születése ünnepén?
- Kis türelmét az úrnak... Nem, akkor még, azt hiszem, a lator Seguin tartotta jól, akit
a népek Pajzsavesztettnek neveznek.
- És ennek a Seguinnek valahol Armiéres környékén van udvarháza, ugye? Hmmm...
Azt az egyet mondd meg még nekem, hogy mikor fordult meg a beguessaint-vincent-i
kolostorban - ha sejtelmem nem csal, Honoré apát úr meghívására?
- Amikor azok a nagy fagyok voltak Angyali Üdvözletkor. Akkortájt érkezhetett
burgund földre.
Louise asszony egész idı alatt egyikükrıl a másikukra kapkodta tekintetét, és egyre
értetlenebb képpel kísérte figyelemmel a beszélgetést.
- Ti mind a ketten teljesen meghibbantatok! - jelentette ki végül. - Mi a rossebet
kezdesz ezzel a temérdek cifra névvel meg pajzsavesztett arkangyallal, Gris Bleu?
Nemcsak ı nézett kíváncsi várakozással a dalnokra, hanem Trenchard, az erıs ember
is. Bayard azonban hosszan hallgatott, mintha hirtelen megfeledkezett volna a
jelenlétükrıl; tekintetét a fal egyik pontjára szegezte, ahol felázott a silány
mészvakolat, s amerre a nagyobb légbuborékok beszakadtak, ki-kivillant alóla a
téglák sáfrányszíne. Mikor már úgy tőnt, nem is óhajt válaszolni a kérdésre, hirtelen a
halott Réchinre bökött, és megszólalt.
- Emlékeztek ennek az ırültnek a lányára? És hogy mit mőveltek vele? - Megvárta,
míg bólintanak. - Szent Mihály napján ugyanez történt egy másik gyerekkel Berzében.
Fülöp király születésnapján egy harmadikkal Armiéres-ben. Keresztelı Szent János
ünnepén egy negyedikkel Saint-Présben. Vizitációkor egy ötödikkel Begues-Saint-
Vincentben. Összesen. tizenhárom esetrıl szereztem tudomást, hét ideirıl és hat
tavalyiról; hogy azelıtt hány lehetett, és milyen régen folyik ez az egész, annak csak
az ég a megmondhatója. A gyilkos, hogy ne keltsen feltőnést, minden évben átteszi
mőködését egy másik tartományba.
- Asszonyanyám! - motyogta halkan a vén bába.
- Egészen mostanáig csak idıpontokat és helyszíneket ismertem - folytatta Bayard. -
Mára virradóra tudtam meg az elsı nevet, egy Sans-Nez nevő nyomorult féregtıl, akit
megöltem. - Trenchard összerezzent, mint akit egy vödör hideg vízzel loccsantanak
nyakon; Louise asszony ráncos képére azonban kaján mosoly lopózott. - Guy de
Laubardemont. Nem sokat mondott nekem, derengett róla, hogy valami környékbéli
birtokos. Gondoltam, ez a név majd további neveket fiadzik, s végül eljutok az
összekötı kapocshoz, a gyilkos személyéhez. Réchin lényegesen leegyszerősítette a
dolgomat.
Trenchard zavartan megköszörülte a torkát.
- Már megbocsásson az úr, de nem egészen értem, mire jó ez az egész szörnyőség.
Mert azt még valahogy felérem ésszel, hogy egy ilyen Réchin-féle fajankó
megháborodik a gyásztól meg a sok cefrétıl, és hát ugye, csinálja, amit csinált. De
már azt fel nem foghatom, mivégre öldösne bárki úgy porontyokat, ahogy az uraság
beszélte. Haszna, ugye, nincs belıle; bódult agyú nem lehet, mert azt agyonverik
hamar; és a kis Catherine-t, tisztesség ne essék szólván, nem becstelenítették meg.
- Én egyáltalán nem volnék benne olyan biztos, hogy Réchin agya csak a bánattól meg
az italtól borult el -mondta Bayard. - De hogy a kérdésedre feleljek, jóember: ezek
nem gyilkosságok. Áldozatok.
- Micsodák? - sápadt el hirtelen Trenchard.
- Rituális áldozatok, melyeket bizonyos mágikus szertartások alkalmával mutatnak be.
- A dalnok halványkék szeme a vén bábára vándorolt. - De errıl, néném, te talán
többet tudnál mesélni.
- Eredj a rossebbe, Gris Bleu! - morogta Louise asszony kedvetlenül. - Utoljára
huszonöt éve áldoztam fel egy nyavalyás gyíkot, és akkor is én kaptam tıle
csalánkiütést. Elegem is lett végleg az ilyen szamárságokból.
- Nyilván nem mindenki van veled egy véleményen. A hagyományok különbözıek. -
Bayard széttárta a karját. - Nos, én történetesen tudom, mire kellettek azok a
gyerekek. Van egy... forrásom, amelynek alapján módomban állt azonosítani a
szertartást. Elképesztıen régi rítus, és roppant terheket ró a bemutatójára. Ami az
áldozatot illeti, olyan szülık egyetlen ivadékának kell lennie, akik már nem
reménykedhetnek további gyermekáldásban, és nem. lehet idısebb az ártatlanság
koránál; lányoknál ez az elsı tisztulást, fiúknál az elsı magömlést jelenti. A szertartás
során kivéreztetik, majd lefejezik.
Trenchard, az erıs ember egy idıre kívül rekedt a társalgáson; falfehéren leroskadt a
legközelebbi székre, és folyamatosan reszketett, mint a kocsonya. Kétséges volt, hogy
egyáltalán hallja-e, mit beszélnek. Louise asszony azonban homlokát ráncolva támasz-
kodott az asztallapra, és szemlátomást nem esett nehezére nyomon követni a dalnok
gondolatmenetét.
- Mi a varázs célja? - kérdezte.
- Ez egy megifjító szertartás. Az alany megissza az áldozat vérét, és nyersen
elfogyasztja a levágott fej egyes részeit: a szemeket, az agyvelıt, a nyelvet. Az
elrabolt életerı átáramlik belé, és testi értelemben megfiatalítja; az emlékeit meg a
tapasztalatait persze nem veszti el. A holttestet utána általában visszajuttatják a
családhoz, hogy a szülık fájdalma minél nagyobb legyen, ugyanis ez valamilyen
síkon szintén az alanyt erısíti; ezért is kell az áldozatnak egyedüli gyereknek lennie. -
Bayard megsimogatta a bajszát. -A régi Rómában viszonylag sokan lehettek, akik leg-
alábbis hallomásból ismerték ezt a szertartást. Nyoma maradt az antik szerzıknél; -
például a Historia Augustában, és Ovidius is ír valami hasonlóról, bár... - A mondat
végét lebegni hagyta, s kétkedı pillantást vetett Louise asszonyra.
- Tudok olvasni - nyugtatta meg az némi szarkazmussal. - Öt nyelven. - S mikor látta
a meglepetést a szıke ifjú arcán, magyarázatképpen még hozzátette: -Vénségére csak
ragad valami az ember lányára.
Bayard megköszörülte a torkát.
- Nos, ami a szertartást illeti, talán azért kopott ki késıbb a használatból, mert elég
feltőnı nyomok maradnak utána. Az én figyelmemet is ez keltette fel. Az elsı eset,
amirıl tudomásom van, AuXerre-ben történt. Az ilyesmi mindig nagy felzúdulást kelt,
legfeljebb háborús idıkben lehet eltussolni, mint mostanság, de akkor sem
tökéletesen. Meggyilkolt kisfiú, magukra maradt szülık, lefejezett és kivéreztetett
holttest... igazán nem volt nehéz rájönni, mi folyik itt. És aztán jött a többi gyilkosság,
ami, ıszintén szólva, megzavart.
- Nem bírtad elképzelni, mi a rossebnek fiatalítja magát valaki ilyen sőrőn. - bólintott
Louise asszony. -Még ha aggastyánként indul, legkésıbb a negyedik kölyök után
akkor is pelenkában gügyögve végzi.
- Ezt meg honnan tudod? - hökkent meg a dalnok. -Ismered a szertartás leírását?_
- Nem, csak van fejem, és nagy ritkán használom is. Húsz-huszonöt évnél kevesebb
nem éri meg az egészet; több meg már gondokat okozna. Elég hülye dolog lenne
amiatt rettegni, hogy az ember megéri-e a visszafiatalításhoz szükséges kort. - Louise
asszony felsóhajtott. - Szóval, ott tartottunk, hogy nem tudtad mire vélni ezt a
mágikus tömegmészárlást. Egészen idáig kellett fáradnod azért a korszakalkotó
ötletért, hogy a szertartás bemutatója és alanya esetleg nem ugyanaz a személy, azaz a
varázslód bérbe adja magát.
Bayard nem törıdött a vén bába hangjában bujkáló gúnnyal.
- Gondoltam én rá korábban is, csak teljesen valószínőtlennek tartottam. Az igazat
megvallva most sem fér egészen a fejembe. Mert nem ám valami kis vásári
ráolvasásról van itt szó, néném! Egyszerően nem látom be, hogy aki képes elvégezni
ezt a szertartást, annak mi szüksége lenne pénzre vagy kapcsolatokra. - Az arca
hirtelen elborult. - Aztán a másik. A Réchin kislány volt az elsı áldozat, akinek a
holttestét a saját
szememmel láttam, mielıtt eltemették. Az- én forrásom csonka; nem tartalmazza a
szertartás teljes leírását. Azt tudtam, hogy a gyerekeket kivéreztetik, azt viszont nem,
hogyan csinálják.
- Nyilván, mint a disznóknál - vont vállat Louise asszony. - Torkon bökik és kész.
- Rászegezik ıket valami vastag deszkafélére -mondta Bayard sötéten. - Illetve nem
egészen, mert többféle módszert használnak egyszerre. Akad testrész, amit szöggel
átütve erısítenek a fához, és akad, amit sodrott fémhuzallal körülhurkolva. Van olyan
vékony huzaluk, mint a lantom húrja, meg olyan durva, mint a főrészfog. Némelyiket
szerintem szándékosan hagyják megrozsdásodni. A hurkokat nem mind húzzák
szorosra, akad, amit bıvebbre eresztenek; ezek csak akkor mélyednek bele a testbe, ha
elmozdul valamerre. Aztán néhány ponton egyszerően keresztülfúrják a nyomorultat.
Csontot, belszerveket, mindent, ami útba kerül; de arra nagyon vigyáznak, hogy
halálos sebet ne ejtsenek. Ezeken a lyukakon megintcsak különféle huzalokat főznek
át, a végüket hátul a falaphoz rögzítik. Aminek a belsı oldala egyébként nem sima,
hanem tele van tőzködve törött pengeszilánkokkal. El tudjátok képzelni, hogy néz ki a
gyerek a szertartásnak ebben a szakaszában?
Hallgattak.
- Jó. - Bayard mélyet, reszketeget sóhajtott. - Ami ezután következik, azt
természetesen nem láttam, csak a holttest állapotából próbáltam meg kikövetkeztetni.
Soha nem tanultam medicinát, de elég sok embert láttam meghalni, elég sokféle
módon; úgyhogy azt hiszem, tőrhetı megközelítés lesz.
Szünetet tartott, keze fejével felitatta homlokáról a verítéket; a rokolyás
öregasszony és az erıs ember továbbra is némán figyelte, nem szóltak egy szót
sem.
- Szóval, amikor elıkészítik a gyereket a kivéreztetésre, a lábát igyekeznek nem
tönkretenni, hogy valamennyire azért tudjon mozogni. Aztán valószínőleg beállítják
valami kádfélébe, a hátán azzal az iszonyú deszkával. Szerintem mákteával vagy
hasonlóval itathatják, különben nemigen maradna eszméletén. Ott áll 4 tehát az
áldozat a kádban, a testén ezer kis patakban csordogál lefelé a vér.:. és ekkor valami
nagyon különös történik vele. Valószínőleg megdelejezik; minél fiatalabb az ember,
annál fogékonyabb az ilyesmire, és a máktea eleve elbódítja. Mindenesetre egyszerre
csak fogja magát, és... táncolni kezd! Zeneszóra vagy anélkül, a hátán a nehéz
falappal, a testében a szögekkel, huzalokkal és pengékkel, táncol, egyre csak táncol;
és széttépi önmagát, foszlányokra hasogatja a saját izmait-idegeit, leszaggatja az
eleven húst a tulajdon csontjairól; a türelmesen várakozó kád pedig közben szép
lassan megtelik vérrel...
Bayard elhallgatott, s meglepıdnie sem volt ideje azon, hogy a lába
összebicsaklik alatta. Hirtelen hullámban tört rá a bágyadtság, a kiürültség érzése,
mintha vallomása újra testébe idézte volna az elızı éjszaka minden fáradalmát.
Vakon hátrakaszált a kezével, ujjai gyalult fát érintettek, s némi szerencsével
sikerült maga alá rántania a háta mögött árválkodó széket, mielıtt a földre
bukfencezett volna. Nem tudta biztosan, hogy érdemes volt-e megosztania ezzel a
két emberrel a titkait; ám ösztönei azt súgták, hogy ebben a jelentéktelen, poros
falucskában olyan sötét ügyekbe keveredett, amikkel szövetségesek nélkül nem
boldogul.
Louise asszony szólalt meg krákogva.
- Hát, szerintem te ritka nagy hazug vagy, Gris Bleu, de annyira beteg még a te lelked
se lehet, hogy csak úgy magadtól ilyeneket találj ki. Azt hittem, ebben a kevéske
hátralévı idımben engem már semmi nem fog lelkesíteni vagy undorítani, de a végén
még bebizonyítod nekem, hogy rosszul okoskodtam.
- Mutasson rá az úr arra az emberbırbe bújt sátánra, aki ezeket az istentelenségeket
mőveli! - mondta zord képpel Trenchard. - Csak mutasson rá, és halott!
- Elıbb talán be kéne adni a fickónak egy nagykanállal a saját orvosságából - vélte
tőnıdve Louise asszony.
Hosszú hallgatás telepedett a csapszékre; mindhárman a saját gondolataikkal voltak
elfoglalva. A reggeli napfény lassan, ám kitartóan nyomult elıre az ivóban sápadt
pászmáival, mind több asztalra és székre terjesztve ki fennhatóságát. Hódítását
azonban ebben az évszakban nem kísérte meleg, még csak enyhıs langyosság sem;
ami azt illeti, á helyiség egyre jobban kihőlt. Az utolsó parázsrögök sziszegve
haldokoltak a kemencében, amit máskor ilyentájt szokott felffiteni a gazdasszony a
kenyérsütéshez.
- Nem kellene eltemetni szegény Crochet-t meg a családját? - jegyezte meg
Trenchard. Aztán az állával a fal tövében heverı Réchinre bökött. - Eztet is elka-
parhatnánk valahová.
- Nekik már nem sürgıs - dörmögte a vén bába.-Az esperesbe pedig ilyenkor még te
se tudnál életet verni, Peire; legfeljebb agyonütnéd, ami nem lenne kár.
- Felılem ücsöröghetünk is - vont vállat a tagbaszakadt férfi.
- Tegyük, de ne némán! - kapott a szón Bayard, és mosolyogva Louise asszonyhoz
fordult. - Én már kiöntöttem a társaságnak a szívemet, néném; most te következel.
- Muszáj? - nyögött fel elkínzott hangon az öregasszony, és megindító mártírképet
vágott hozzá. - Te talán élveznéd, Gris Bleu, ha néhány ügybuzgó tökkelütött minden
este ugyanazt a dalt követelné tıled?
- Elıfordult már, és nem igazán lelkesedtem érte -ismerte el Bayard. - Ettıl
függetlenül nem hiszem, hogy békén foglak hagyni, néném; és ezért csak magadat
okolhatod, elvégre te piszkáltad föl a kíváncsiságomat a titokzatos megjegyzéseiddel.
Ugyanez .a helyzet Trenchard mesterrel, aki meg nyilván azt szeretné megtudni, mi
mindent felejtett el.
- Méghogy csak magamat okolhatom! Ez aztán a pimaszság teteje! - fortyant fel
Louise asszony. Szeme sarkából közben Trenchard-ra sandított, aki egészen
felélénkülni látszott a kilátásoktól. - Jól van na, a rosseb! - adta meg végül magát a
sorsának. - De figyelmeztetlek elıre, hogy hosszú és unalmas történet lesz!
- Nem baj, türelmesek vagyunk - mosolygott Bayard.
A vén bába beletörıdın sóhajtott.
- Akkor talán kezdjük azzal, amikor rázendítettél arra a fényes dalodra - mondta. -
Biztos volt egy olyan
pillanat, amikor az a benyomásod támadt, mintha te lennél az egyetlen élılény az
egész kocsmában, és mindenki más szoborrá dermedne körülötted. Igaz? Nohát,
Gris Bleu, pontosan ez történt…
 ÉBREDÉS
A hely megszólalásig hasonlított a falusi csapszék ivójára, abban a néhány varázsos és
megfoghatatlan pillanatban, amikor Bayard dalának hatalma különös béklyót vetett a
vendégekre, s felszabadította a lelkük mélyén vonító démonokat és angyalokat. Még a
szereplık is mind ugyanazok voltak, néma szoboralakok az idı mozdulatlanná fagyott
keresztmetszetében: akárha valami kísérteties panoptikum tárult volna föl a szemlélı
elıtt, amelyben eleven embereket bővölt viaszbábukká a láthatatlan tárlatrendezı.
A megfelelés azonban nem volt tökéletes. Elıször is, ebben a kocsmában Bayard
szintén beledermedt a hátborzongató színpadképbe: kımereven, énekre nyitott szájjal
állt a kemence mellett, ujjai a lanthúrokra fagytak, szeme üveggyöngy-kéken
csillogott, mint egy kitömött állaté. Valami megnevezhetetlen, vibráló ragyogás áradt
belıle, hasonlatosképpen a kora virradathoz, amikor a napkorong még nem
kapaszkodik a láthatár fölé, de már szórt, szürke derengéssel telíti a kihalt tájat.
Lényegében ı világította meg az egész helyiséget; a függımécsesek alig adtak fényt, a
lángnyelvek mozdulatlanul álltak bennük, rojtosra rongyolt szélő posztóvégek
gyanánt. Hideg volt; sejtelmes félhomály; és csend, rettenetes csend.
Az idı múlása értelmezhetetlennek tetszett ezen a helyen, s emberi felfogás szerint
valóban az is volt. Mélyen a felszín alatt azonban mégis mőködtek bizonyos rejtett
törvényszerőségek, a teremtı káosz ırült logikája alapján. E kiismerhetetlen
szabályelvek úgy diktálták, hogy a panoptikum folyamatos létezésének egy
önkényesen kiválasztott szegmense megfeleljen annak a pillanatnak, amikor egy
másik, sok tekintetben ezzel egyenértékő kocsmában Louise asszony terebélyes alakja
ernyedten a földre roskadt.
Itt, a homály honában valami egészen más történt. Hirtelen, minden átmenet nélkül
élet költözött egy rokolyás-fıkötıs viaszbábuba, aki egyszerre csak fölkapta
bibircsókos képét, és körülnézett. Arckifejezésében nyoma sem volt meglepetésnek,
inkább egyfajta méla undor sugárzott róla, mint amilyennel a kertészlegények szokták
szemlélni az ásóval agyoncsapott vakondot. Miután néhány gyors pillantással felmérte
környezetét, az életre kelt szobormás hegyeset köpött maga elé, és egyetlen velıs
kifejezéssel adott hangot a véleményének.
- A rosseb!
E kurta kinyilatkoztatással vette kezdetét a különös kísértetvilágban az idı folyása.
Louise asszóny elsı dolga az volt, hogy szétlökdösse a körülötte álló emberbábukat.
Merev pózokban, halk puffanással dıltek a padlóra, szállongó porfelhıket kavarva.
Aztán szemügyre vette a derékövét helyettesítı kócmadzagról lógó két tyúkot.
Mindkettı holt-eleven szobormás volt, szárnyuk csapkodó mozdulatokba dermedt.
Gazdájuk vállat vont, mint aki nem is várt mást. Visszaejtette ıket szoknyakötegei
közé, majd komótosan odasétált Bayardhoz, és csípıre tett kézzel megállt elıtte.
- Nem tudom, ki a rosseb vagy te, Gris Bleu, de legközelebb szóljál majd, mielıtt
ilyesmit csinálnál. Már csak azért is, nehogy véletlenségbıl kikaparjam azt a
nefelejcskék szemedet - mondta. - Szeretek akkor ébredni, amikor én akarom.
Azzal sóhajtva hátat fordított neki, és szórakozottan vakargatni kezdett egy
szemölcsöt a nyakán, amelynek közepébıl néhány hosszú, sörteszerő szırszál sarjadt.
- Most rostokolhatok itt napestig - motyogta kampós orra alatt, a magányos
öregasszonyok szokása szerint, akik rákaptak, hogy magukban beszéljenek. - A rosseb
tudja, mikor fullad bele a danaszó ebbe a kölökbe...
Fojtott hangon duzzogva megkerült néhány eleven szobrot, és eltőnt a hordóbakok
mögött. Innen nyílt az átjáró a konyhába meg az éléskamrába. Egy ideig lomolás zaja
és edénycsörömpölés hallatszott, majd Louise asszony visszatért az ivóba. Hóna alatt
egy búzacipót hozott, göcsörtös kezében pedig hatalmas cseréptálat, amit púposan
megrakott sajttal, sonkával, velıs hurkával és ecetben áztatott káposztával. Rako-
mányával a legények hosszú asztalához ballagott, amelyrıl lesöpörte az üres kupákat,
és elhelyezte rajta vacsoráját. Aztán hályogos szemével laposan egy bikanyakú
suhancra sandított, aki majdnem színültig telt boroskorsót tartott a markában;
belekortyolni már nem maradt ideje, mielıtt Bayard bővös dala gúzsba verte.
Odalépett hozzá, akkurátusan lefejtette az ujjait a korsó fülérıl, s hatalmasat húzott az
elrekvirált itókából.
- Így ni! - sóhajtott elégedetten, kipirult arccal. Aztán összeráncolta szemöldökét, és a
suhanchoz fordult. - Most pedig, büdös cochon. leszel szíves átadni az ülıhelyet egy
tiszteletreméltó, éltes dámának!
Különösebb teketória nélkül lependerítette a padlóra, kényelembe helyezkedett a
megürült padszakaszon, és maga elé húzta a terítéket. Ezt követıen hosszú ideig csak
halk csámcsogás zavarta az ivó síri csendjét, idınként egy-egy böffentéssel
főszerezve. A vén bába kopott ínye elég nehezen birkózott meg az estebéddel,
étvágyát azonban a jelek szerint nem kezdte ki az esztendık vasfoga.
Talán egy óra telhetett el, mikor végre odébb tolta a tálcát, amelyen immáron csak
morzsák, hurkabırök és keményre szikkadt sajthéjak árválkodtak. Közben kiürült a
boroskorsó is, s a jóllakott Louise asszony szemlátomást komolyan fontolóra vette,
nem kéne-e odamenni a hordókhóz, hogy még néhány pinttel csapoljon magának.
Rövid töprengés után úgy döntött, hogy ez a ténykedés egyelıre aránytalanul nagy
energiaráfordítást követelne tıle, s érdemesebb késıbbi idıpontra halasztani.
Inkább a szomszédjait vette szemügyre, a pihés bajszú ifjakat, akiket kockajáték
közben ért Bayard bővdala. Szorosan összezsúfolódva tolongtak az asztalvég körül, ki
ülve, ki állva; a fejük általában meglepett tartásba dermedt, ahogy hirtelen felkapták,
mikor megcsapta ıket a mágia hideg szele. Felváltva vágtak bamba, rémült és sírós
képet.
Louise asszony szája széles vigyorra húzódott. Göcsörtös karjával átnyúlt az
asztalvégre, és pillanatok alatt átforgatta az összes kockát.
- Nesze nektek vén boszorka! - vetette oda diadalmasan. Aztán oldalt fordult a lócán,
Bayard felé, s hogy kényelmesebb ülése essen, ‚nekivetette a hátát
asztalszomszédjának. Hályogos szeme sunyin csillogott. - Na lássuk, nem tartogatsz-e
nekem valamit, Gris Bleu! Fogalmam sincs, hogy mi a rossebet akarsz, de ha már
belerángattál, legalább valami hasznom is legyen belıle!
Ezután meglehetısen különös dolgot mővelt. Olyan mereven kezdte bámulni Bayard-
t, hogy hályogos szeme egészen kidülledt üregébıl; közben szaporán pislogott, és halk
hangon motyogott maga elé. Kezét az ölébe ejtette, ám hosszú, göcsörtös ujjai
folyamatosán mozogtak, bonyolult mintákat írva klevegıbe, mintha láthatatlan rokkát
forgatnának. Idınként szünetet tartott, hogy megcsóválja a fejét, vagy futólag
elmorzsoljon egy káromkodást, ám az ujjai egyetlen pillanatra sem pihentek.
Aztán egyszerre csak összerezzent, ráncos képe felháborodott grimaszbá torzult.
Olyan látványt nyújtott most, mint egy elıkelı, idıs matróna, akivel az imént
közölték, hogy férjura aljas megfontolásból agyonverte kedvenc házimenyétjét, majd
törölte a nevét a végakaratából, és beköltöztette a szöszke szolgálót a hitvesi
hálókamrába.
- A rosseb! - horkant fel bosszúsan. - Égni fogok! Az a kopasz kis nazarénus máglyára
küld!
Méltatlankodó döbbenete pár szívdobbanásnyi ideig tartott csupán; utána magához
tért, és lázasan folytatni kezdte furcsa tevékenységét. Viselkedését azonban ezúttal
össze sem lehetett hasonlítani a korábbival. Ha eddig unatkozó csaplárnéra
emlékeztetett, aki szórakozásból számba veszi egy jókora lomtár apró-cseprı
kacatjait, akkor most ez a csaplárné hirtelen rájött, hogy valahol ezen a hatalmas
szemétdombon vesztette el a pénzesládája egyetlen kulcsát.
Ahogy múltak a percek, egyre jobban megszaporodtak a ráncok az arcán. Fogatlan
ínyével idegesen harapdálta a száját, fıkötıje verítéktıl lucskosan tapadt a
koponyájára. Vastag, visszeres bokájába ideges remegés állt; és ami korábban soha
nem fordult elı, mind többször kellett fojtott káromkodással újrakezdenie, amit
csinált, mert eltévesztett egy fontos ujjmozdulatot.
Végül, talán egy óra múlva, csalódott kiáltás hagyta el a torkát. Dühéhen felkapta az
asztalról a tálcát, a földhöz vágta, hogy ezer darabra tört, s fáradozásai eredményét a
szokottnál is nyomatékosabban összegezte.
- A rosseb! A rosseb! A rosseb!
Még egy utolsó vasvillatekintetet vetett Bayard-ra, mintha ı tehetne ez egészrıl, majd
összefonta karját terebélyes keblén, és durcás hallgatásba burkolózott. Röviddel
ezután társasága támadt.
A vörös Réchin egyszerre csak kiegyenesedett a könyöklı mellett, és értetlen képpel
meredt a jobbjában markolt csorba kupára. Letette maga elé; gondosan
körbetapogatta; belenézett; beleszagolt. Aztán vállat vont, és hanyag mozdulattal egy
sarokasztalra hajította.
A csörömpölésre Louise asszony felkapta a fejét, és pislogva körülnézett. Azonnal
észrevette Réchint, de nem rendítette meg különösebben a látvány. Fásult, vizenyıs
tekintettel meredt rá, mint akinek tökéletesen mindegy, hogy mi történik körülötte és
miért.
A halott kislány apja lassan a kocsmabejárat irányába fordult, és nekivetette hátát a
sanknak. Egyáltalán nem látszott részegnek. Viselkedése inkább olyan ember
benyomását keltette, akinek épp az imént fordult meg a fejében valami nagyszabású
ötlet, és most azt mérlegeli magában, érdemes-e megpróbálkozni vele. Mindazonáltal
volt rajta valami nagyon különös: elvesztette a szembogarát, s a szeme ugyanolyan
egybefüggı bronzvörös színt öltött, mint a haja meg a borostája.
- A rosseb! - szögezte le a vén bába fáradtan. - Ez is megbuggyant végérvényesen.
Réchin komótosan keresztbe vetette a lábait, és vörösen nézett rá.
- Igazán a vitustánc vagy a görcsnyavalya. Van elég bajom anélkül is.
A szakállas férfi tekintete felparázslott; aztán kimérten bólintott, mintegy jelezvén,
hogy fontolóra veszi a kérést.
A bakokra állított hordók szomszédságában puffanva felborult két telkes gazda. Az
így szabaddá vált résen az erıs ember lépett elı tisztelıi győrőjébıl. Tétován mozgott,
mint aki nem egészen biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik; két nyitott
tenyerét vizsgálgatta csodálkozva. Mikor észrevette, hogy nincs egyedül, szürke
szemöldöké ráncot vetett. Elıször Réchint mérte végig, tetıtıl talpig; aztán a rokolyás
bábára nézett..
- Gyönyörő vagy, Louise - mondta. Nem gúnynak szánta, és nem is bóknak; egyszerő,
száraz ténymegállapítás volt.
- Már csak ez hiányzott! - sóhajtott föl az asszonyság elgyötörten. - Tudod, ha már az
ember így elaszott és elráncosodott, legalább a való-énjét igyekszik rendben tartani.
Nem mintha sokan méltányolnák.
- Értem... illetve mégsem. - Az erıs ember arcán zavar tükrözıdött. - Az enyém
milyen?
Louise asszony vállat vont.hálás lennék, ha nem itt törne ki rajtad
- Üszkös. Hatalmad van másokon, és az ilyenek elıbb-utóbb mind elüszkösödnek.
- Az lehet - bólintott a férfi, és eltőnıdött egy pillanatra. Aztán Réchinre bökött a
fejével. - De ı... csupa vörös belül. Veszélyes.
A halott gyermek apja rájuk vigyorgott. Szuvas fogai mögött mintha eleven parázs
világolt volna.
- Meghibbant - helyeselt a bába. - Hogy ennek mi a rossebnek kellett -ma este
visszajönnie! Ha reggelig hortyogott volna odahaza, egy-két nap múlva szépen
felkötné magát, és nem lenne több gondunk vele. így viszont hallotta a dalt, és ettıl
elment a maradék józan esze is.
Az erıs ember gondolkodóba esett.
- Ha megölném?
- Amíg a dal tart, nincs sem ütés, sem újrahúzás, csak a tétet emelhetik. - Louise
asszony kajánul elvigyorodott. = Egy ilyen vén kártyásnak, mint te, ezt igazán tudnia
kéne!
- Jó. Akkor majd megölöm utána, ha a dal véget ért. A bába szánakozva rázta a fejét.
- Sajnálom, Peire, de semmire nem fogsz emlékezni. Elfelejted az egészet, mint egy
rossz álmot. Erıs vagy ugyan, de nem ennyire. A rosseb, ezzel a Gris Bleu-vel a
nyakamon - intett Bayard alakja felé - még azt sem tudom, hogy én emlékezni fogok-
e!
Peire a homlokát ráncolva nézett körül a félhomályos csapszékben. óvatosan
megtapintotta az arcát, a mellét, az oldalát. Aztán a pillantása ismét megpihent a
rokolyás öregasszonyon.
- Én... nem tudom, hová kerültem, Louise! - mondta. - Vannak... emlékeim, érzéseim,
de... nem értem, mi ez az egész. - Tekintetébe néma könyörgés költözött. - Azt
hiszem... azt hiszem, még azt sem tudom, hogy ki vagyok!
- Hát azt éppenséggel megmondhatom neked. Elsı-ébredı. - A bába színpadias
mozdulattal körbemutatott az ivón. - Üdvözöllek az éber világban, Peire! Megtetted a
legnagyobb lépést szellemi tökéletesedésed útján. Felvételt nyertél az emberi nem
legkiválóbbjai közé. Olyan hatalom részesévé váltál, amely a királyok és bíbornokok
fölé emeL - Lemondóan legyintett. - Sok egyéb szamárságot szokás még ilyenkor
összehordani, de ha mindet végigszajkóznám, tövig kopna bele a nyelvem.
Az erıs ember most meglehetısen nyomorultul festett.
- Nekem... még mindig olyan kusza ez az egész. -Az ajkába harapott, és lesütötte a
szemét. - Talán ha elmagyaráznád...
Louise asszony vállát vont.
- Nagy kedvem ıszintén szólva nincs hozzá, de - miért ne? Legalább elfoglalom
valamivel magam, és kiverek a fejembıl néhány kellemetlen gondolatot. Haszon
nagyjából ennyi lesz belıle, mert úgyis mindent el fogsz felejteni. Különben pedig,
így utólag visszatekintve, életem túlnyomó részét eddig is teljesen haszontalan
dolgokra fecséreltem, úgyhogy nagy újdonságot nem fog jelenteni. - Jobb keze
szórakozottan a nyakára tévedt, és kapirgálni kezdte a szırös szemölcsöt. - Na,
kezdjük az alapokkal. Eredj, keríts nekem egy tisztességes karosszéket! Sámlit, azt
hozhatsz magadnak is.
Peire megütközve meredt rá; annyira megdöbbent a parancsoló hangnemtıl, hogy még
a tiltakozás is a torkán akadt. Botcsinálta tanítója kárörvendı, foghíjas vigyort
villantott rá.
- Az elsı lecke, hogy odaát te vagy a kakas a szemétdombon, itt viszont ma született
porontynak számítasz. És mivel nem gyızöm hangsúlyozni, hogy az alvó világban
mindent elfelejtesz majd, engem semmi nem tart vissza tıle, hogy minél jobban
kiélvezzem a helyzetet.
Az erıs ember kényszeredetten bólintott, és indult a dolgára. Louise asszony
hamarosan a csaplár favázas karszékében feszített, tanítványa pedig egy zsámolyra
kuporodott le elıtte. Viszonylag jól tőrte a helyzetét, csak Réchin felé vetett olykor
ideges pillantásokat.
Az ırült már legalább fertályórája állt a helyén moccanatlanul. Bábunak tőnt volna a
bábuk között, ha nincs az a baljóslatú izzás a szemében. A vörös gúnyvicsor
odafagyott borostás arcára; pillája se rebbent, ahogy a különös párt bámulta maga
elıtt.
- Nem kellene figyelni? - bökött rá Peire.
- Rossebet. Szerintem így fog itt ácsorogni egész idı alatt. Persze lehet, hogy tévedek,
és mindjárt dühöngeni kezd. Nagy kárt nem tehet bennünk, legfeljebb némi múló
fájdalmat okozhat. A magam részérıl viszont még ezt is szeretném elkerülni,
amennyiben lehetséges. Ha megvadul, majd betöröd a fejét valami alkalmatossággal,
attól azonnal elalszik.
- Miért nem most? A hátam borsózik a nézésétıl.
- Hadd borsózzon. Ha békén hagyjuk, valószínőleg ı is békén marad; ha viszont
odamész hozzá egy böllérkéssel, akkor mérget vehetsz rá, hogy tombolni kezd.
Peire végül engedett, de azért továbbra is sötét képpel méregette Réchint, és arra is
gondja volt, hogy a keze ügyébe igazítson egy sebtében kitört széklábat.
- Akkor hát folytassuk - mondta az öreg bába, amint tanítványa végzett az
elıkészületekkel. - Második lecke. Ti odaát, kedves Peire, csak egy mosdatlan és
mocskos szájú vénasszonyt láttok bennem, aki az egész falu legroskatagabb
viskójában lakik. Álmotokban sem jutna eszetekbe, hogy bármit tanulhatnátok tılem.
Én viszont érdeklıdı természető vagyok, s vén koromra rengeteg haszontalan
ismeretet győjtöttem össze innen-onnan. Aztán arra használtam fel ıket, hogy a saját
szórakoztatásomra elméleteket gyártsak a világról, az emberiségrıl, az erkölcsrıl és
más hasonlókról. Nagyon szeretem ezeket az elméleteimet, és rettenetesen gyötör a
tudat, hogy nincs kinek elıadnom ıket. Most viszont itt vagy te, és akár unod, akár
nem, mindet végig fogod hallgatni. Ha nagyon berzenkedsz, azt sem fogom
elmondani, amire valóban kíváncsi vagy. Megértetted?
Peire szótlanul bólintott.
- Nagyszerő, akkor vágjunk a közepébe. Elıször is: minden embernek két teste van,
csak ezt nagyon kevesen tudják. Az a test, amit jelenleg viselünk - mutatott önmagára
-, az éber testünk. A másik, amibıl most kiköltöztünk egy idıre, az alvó. Az alvó
testünk jelen idı szerint a padlón heverészik ennek a kocsmának az eredetijében,
ugyanott, ahol összecsuklott, amikor kihurcolkodtunk belıle. Nélkülünk semmiféle
önálló cselekvésre nem képes. Ettıl eltekintve szépen teszi a dolgát: szuszog, emészt,
és így tovább. Ha valaki belebotlik odaát, legfeljebb azt hiszi, hogy elájultunk.
Louise asszony kinyújtotta a karját, s gyászoló körmő kezével megkocogtatta a
bikanyakú parasztlegény bábumását.
- A legtöbb ember az egész életét az alvó testében éli le, és fogalma sincs, hogy ideát
végig türelmesen várja ıt egy másik. Ezek a szembetőnıen ismerıs szobrok itt
körülöttünk szeretett földijeink üresen árválkodó éber testei. Azt a jelenséget,
amikor valaki beköltözik az éber testébe, ébredésnek nevezzük; ennek a fordítottját,
amikor visszatér az alvóba, elalvásnak. A kétfajta test egyébként, mint azt
megfigyelheted, külsıre teljesen azonos; az egyetlen különbség közöttük, hogy az
egyik az éber világban létezik, a másik az alvóban. Mivel a világok között csak a
lélek
közlekedhet, kizárt dolog, hogy a két test valaha is találkozzon egymással.
- Na most, a lélek; az már kacifántosabb dolog. Jómagam amúgy inkább, az én
kifejezést kedvelem, úgyhogy a továbbiakban ezt fogom használni. Az énünk az alvó
testben gyökerezik, az üres éber testnek nincs lelke. Csakhogy - és most jól figyelj! -
az énünknek létezik egy lappangó oldala, amely odaát az alvó villágban sohasem
nyilvánul meg, csak itt, ha felébredünk! Szerintem ez az én eredetileg az éber testnek
volt szánva, de az okosok elkevertek valamit a teremtés nagy mővében, úgyhogy
tévedésbıl a másikban ragadt. A hagyományos ént alvó-énnek, a lappangót való-
énnek hívjuk.
- A kétféle én, ellentétben a kétféle testtel, nem teljesen azonos. Mindkettı más
személyiség. Megbonthatatlan egységet alkotnak, nem lehet különválasztani ıket, ez
azonban nem jelenti azt, hogy az egyik ne nyomhatná el a másikat. Képzetlen ébredık
esetében, mint amilyen te vagy, mindig az az én kerekedik felül, amelyiknek a
világában éppen tartózkodunk. Én például most a te való-éneddel beszélek, és ennek
köszönhetem, hogy még nem szaladtál világgá keresztet hányva, vagy nem próbáltál
meg agyonverni. Úgy tapasztalom, hogy ez az éned valamivel okosabb és türelmesebb
a másiknál.
- Igen, itt mintha valahogy... bölcsebbnek érezném magam - jegyezte meg Peire
elgondolkodva. - Azt hiszem, más oldalról látom a dolgokat.
- Csak ne bízd el magadat nagyon! - mordult rá Louise asszony. - Visszatérve az
énekre, ez az ostoba kiszorítósdi azt jelenti, hogy amelyikük éppen nyeregben van, az
igyekszik minden vonalon elnyomni a másikat, beleértve az emlékeit is. Ezért van az,
hogy az újonc ébredı hajlamos elfelejteni a határ túlsó oldalán átélt dolgokat. Ezen a
téren az alvó-én összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást tud végezni: neki sokkal
kevesebb munkája van, hiszen az emlékeinknek csak a kisebb hányada származik az
ébervilágról. Hogy hívják a feleségedet?
- Természetesen Claire-nek... azaz... illetve Claire, ı a lányom... - dadogott Peire
meglepetten. - Az asszony, az... még-ilyet!.... hisz éppen tegnap...
- Három éve özvegy vagy, a feleségedet Adéle-nek hívták, lányod pedig egyáltalán
nincs, csak fiaid -kuncogott a vén bába. - Mint látod, azért iparkodik a való-éned is.
Alig félórája volt az elsı ébredésed; és azóta már ilyen alapvetı dolgokat törölt ki a
kobakodból. Most már érted; miért vagyok benne annyira biztos, hogy ha visszatérünk
az alvó világba, mindent el fogsz felejteni?
- Valamire csak emlékszem majd! - morogta Peire, és ingerülten ıszes üstökébe túrt. -
Tudom is én... Talán egy elmosódott képre, vagy pár összefüggéstelen szilánkra, mint
amilyenek az összetört mozaikpadló után maradnak...
Louise asszony újra vakargatni kezdte a szemölcsöt a nyakán.
- Hát, ha nagyon erısen összpontosítasz rá, talán sikerül - mondta, és egy
vállrándítással jelezte, hogy a maga részérıl nem főz nagy reményeket a dologhoz. -
Annyit esetleg elérsz vele, hogy idegbeteggé teszed magad, mert folyton az a gondolat
fog gyötörni, hogy valami nagyon fontos dolgot elfelejtettél.
- Akkor hogy van az, hogy te mindenre emlékszel? - kérdezte bosszúsan a férfi.
- Ezt meg honnan a rossebbıl veszed? Mondtam én ilyet? - vágott vissza tanítója. - Ha
éppen tudni akarod, hát viszonylag tőrhetıen emlékszem a dolgokra, de csak akkor, ha
hosszas és alapos elıkészület után, jól ismert dalra ébredek fel. Ami jelen esetben
éppen nem áll.
- Hogy micsoda? Ezt nem igazán értettem - jött zavarba megint Peire.
- Majd fogod, ha itt lesz az ideje, hogy megmagyarázzam - torkollta le Louise
asszony. - Az elıbb még az furdalta az oldaladat, hogyan tudnád megırizni az
emlékeidet. Szerintem erre csomó ébredı nem jön rá, és úgy dobják fel a talpukat,
hogy nem is tudják, jártak ideát. Bemagyarázzák maguknak, hogy csak álmodtak vagy
a sok cefrétıl láttak furákat. Komolyan mondom, az ilyenek néha szánalmasabbak,
mint akik egyáltalán nem is ébrednek föl - csóválta rosszallóan a fejét. -Egyébként
borzalmasan nehéz megtanulni emlékezni. A dolog nyitja az, hogy össze kell
magunkban békíteni a két énünket: lépésrıl lépésre közelebb hozni ıket egymáshoz,
míg teljesen egybe nem olvadnak. Minél egységesebbnek érzik magukat, annál
lanyhábban hadakoznak a másik ellen. Persze ezt könnyebb mondani, mint csinálni.
Én például hatvan éve próbálkozom, és az eredmény még mindig tökéletes.
- Ez a gyakorlatban...
- Ez nálad a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alvó világban igyekezz kicsit
türelmesebb és belátóbb lenni, itt pedig viselkedj magabiztosabban. Különben ez,
neked ettıl függetlenül sem ártana; elég kár, hogy erre a tanácsomra sem emlékszel-
majd. - Louise asszony nagyot sóhajtott. - Testtel-lélekkel végeztünk, úgyhogy
rátérhetünk a világokra. Ha most körülnézel, biztosan az a benyomásod támad, hogy a
nagyon hasonlók, esetleg át is fedik egymást, hiszen ugyanabban a kocsmában
vagyunk, mint azelıtt. Nohát, tévedsz. Többek között azért olyan mocskosul nehéz
felébredni, mert az éber világ annyira távol esik az alvótól.
- Nekem elég könnyen ment - vont vállat Peire.
- Mert olyan szerencséd volt, mint ezer évben egy embernek. A két világ eredetérıl,
természetérıl és egymáshoz való viszonyáról legalább másfél tucat elmélettel
szolgálhatok neked, a felüket én se értem. Egyesek szerint az éber világ a
voltaképpeni valóság, az alvó csak amolyan árnyéka vagy kisugárzása; ez azt
jelentené, hogy tulajdonképpen üres bábuk vagyunk, a személyiséget csak mi
képzeljük bele önmagunkba. Mások úgy vélik, hogy az éber világot az ébredık
teremtik meg maguk körül eszmélésők pillanatában; ebbıl meg azt következne, hogy
amíg te ide nem dugtad az orrod, én nem léteztem. Hogy mi az igazság, a rosseb tudja.
Én inkább nem is nagyon szimatolok utána, mert azt tapasztaltam, hogy aki állandóan
ezen töri a fejét, az elıbb-utóbb óhatatlanul belehülyül.
Louise asszony fölállt a karosszékbıl, és odalépett a bikanyakú parasztsuhanc
szobormereven üldögélı alakjához.
- Bárhogyan is álljon a dolog, az kétségtelen, hogy a két világ közt vannak összekötı
kapcsok, és ezek egyikét-másikát pompásan kihasználhatjuk önös céljaink érdekében.
Gyakorlati bemutató következik.
- Csontos karjának-lábának egy gyors, összehangolt mozdulatával kibillentette
egyensúlyi helyzetébıl a legényt, aki ettıl, továbbra is ülı pózban, ráborult az
asztalra, és beleverte az arcát. - Íme. Most valószínőleg betörtem Claude orrát, amit
egyébként rég megérdemelt volna már a szemét. A további bemutatókat mellızöm,
mert nem kívánok ötleteket adni vigyori barátunknak.
Peire leesett állal meredt rá.
- Ez azt jelenti, hogy...?
- Igen - bólintott Louise asszony, és újra helyet foglalt. - Az éber világból
nevetségesen könnyen befolyásolhatjuk az alvó világot; fordítva viszont ez nem áll.
Más szóval, ha a mi alvó testünknek törik be az orrát odaát, azt mi csak akkor
érezzük meg, ha visszaköltözünk bele. Persze, ha teszem azt elégetik, az már más
káposzta.
- És az élettelen dolgok?
- Az attól függ. Ha megérintjük egy élettelen tárgy itteni mását, azt bizonyos
mérethatár alatt egyszerően átrántjuk az éber világba. Mi ebbıl nem veszünk észre
semmit, csak rakosgatjuk ide-oda, de az alvó világban a tárgy hipp-hopp eltőnik, és
ott jelenik meg újra, ahol eleresztettük. Nem tudom, hogy ez mekkora nagyságig
mőködik; egyszer megcsináltam egy fél disznóval, de azt alig bírtam cipelni.
- És ha a tárgyat nem viszem sehová, hanem mondjuk összetöröm?
- Az bizony összetörik az alvó világban is.
Peire egészén elkábult a rászakadó roppant felismerés súlyától: csak pislogott némán,
még a szava is elállt.
- Hiszen ez iszonyú hatalmat ad bárki kezébe! -nyögte ki végül elfúló hangon. -
Egyetlen harcos egy szál késsel a kezében lemészárolhat egy teljes hadsereget!
Egyetlen tolvaj játszi könnyedséggel kirabolhat ' egy egész várost! - Csodálkozva és
árnyalatnyi gyanakvással a szemében nézett tanítójára. - Hogy lehet, Louise, hogy te
nem élsz ezzel a hatalommal?
- Ami azt illeti, néha élek vele - mondta a vén bába nem túl lelkesen. - Hogy a te
észjárásodnál maradjak: elıfordul, hogy egy haragosomnak kificamítom a lábát. Sıt
az is, hogy beosonok egy jómódú poftára, és elcsenek néhány sout a gazdától. De elég
ritkán csinálok ilyet, mert amit nyerek az ügyön, az nem éri meg a kockázatot.
- Milyen kockázatot? - vonta föl a szemöldökét a férfi. - Ugyan ki kapna rajta? Ki
jönne rá?
- Senki - felelte Louise asszony savanyúan. - De csak úgy a móka kedvéért képzeljük
el, hogy holnaptól kezdve mindenkinek a nyílt utcán törik ki a nyaka, aki csúnyákat
mond Louise anyóra, netán megmagyarázhatatlanul kiürülnek a telkes gazdák
pénzesládái. Természetesen a nép azonnal boszorkányságot kiáltana, és bőnbak után
nézne. Na mit gondolsz, ki volna a listájukon az elsı számú jelölt?
- Bármikor átmenekülhetnél elılük az éber világba, ahol bármeddig elrejtızhetnél a...
- Hát az a "bármikor meg "bármeddig azért nem olyan egyszerő - vágott tanítványa
szavába a vénasszony. - És áruld már el nekem, hogy mi a rossebet kezdenék a
tengersok aranyammal egy rakás kuka szobor között?
- Hm... erre valóban nem gondoltam. - Peire arca lángvörösre gyúlt. Hogy zavarát
leplezze, gyorsan felállt a zsámolyáról, és odasietett a bikanyakú Claude-hoz, hogy
szemügyre vegye. Visszazökkentette a padra a merev alakot, az arcába tekintett, és
csalódottan megjegyezte. - Ez nem is vérzik.
- Majd fog - nyugtatta meg Louise asszony. - A mi számításaink szerint úgy fertály-
fél óra múlva.
Peire pislogva nézett föl rá.
- Olyan soká? Miért?
- Azért, mert a gazdátlan éber test mindenben hőségesen majmolja alvó mását. Lélek
híján azonban, ami megelevenítené, kénytelen az alvó világ törvényeihez igazodni. És
az a helyzet, hogy az idı kereke ott egy picikével lassabban forog.
A tagbaszakadt férfi ezúttal felkészítette magát az újabb meglepetésekre. Nem
álmélkodott látványosan, nem kérdezett vissza azonnal, gondolkodás nélkül, hanem jó
darabig emésztette a hallottakat. Aztán egyszerre csak elmosolyodott.
- Azt akarod tehát mondani - mutatott körül az ivóban -, hogy ezek a bábutestek itt
mind mozognak?
- Úgy látom, nem vagy egészen reménytelen eset -bólintott Louise asszony. - Igen,
mozognak, csak számunkra csigalassúsággal. Egy fene okos ébredı egyszer
kiszámította, hogy hányszor vagyunk gyorsabbak náluk: valami három- vagy
négyszázszor, a rosseb emlékszik rá pontosan. Ha magukat az alvó testeket érintenénk
meg, nem pedig az éber másukat, mind szanaszét kenıdne, bármilyen óvatosan
nyúlunk hozzájuk. Persze így is nagyfokú felelıtlenség részünkrıl, hogy piszkálgatjuk
ıket.
- Miért? Veszélyes? - kérdezte homlokráncolva Peire.
- Rossebet! Szörnyen mulatságos! Amikor ugyanis mi a saját megszokott iramunkban
beavatkozunk egy teljesen más idırendhez igazodó test mozgásába, ból pillanatok
alatt olyan metafizikai káosz kerekedik, aminek a különféle tudós világmagyarázatok
szerint nem szabadna léteznie. - A vén bába kuncogni kezdett, és Bayardra mutatott. -
Gondolj bele, Peire, hát nem szörnyen mulatságos? Mi már vagy egy óra hosszat itt
diskurálgatunk, én egyébként is jóval elıtted -érkeztem, ez a nyavalyás Gris Bleu
meg egész idı alatt legfeljebb a harmadik strófáig jutott el.
- Lényeges ez? - vont vállat a férfi. Otthagyta a pórul járt Claude-ot, de nem ült
vissza zsámolyára, inkább a hosszú asztal lapjának támaszkodott neki.
- Mármint Gris Bleu? Nem is hiszed, mennyire. Ugyanis mi addig maradunk az éber
világban, amíg ı énekel.
Peire nem szólt, csak felvonta a szemöldökét, s kérdı tekintettel nézett különös
tanítójára.
- Említettem már neked, hogy felébredni nem könnyő dolog - magyarázta az. -
Elıször is kell hozzá jó adag fogékonyság, szilárd akaraterı, bizonyos szellemi
nyitottság és testi-lelki alkalmazkodókészség. Ha ennek valaki megfelel, hát le a
kalappal az illetı elıtt, de egyelıre rossebet se ér vele. Kell még egy másik személy
is, amolyan úti mindenesnek. Az ı legelsı feladata az, hogy megnyisson és
fenntartson egy összekötı csatornát a két világ között - ami nélkül, ugyebár, eleve
nem menne senki sehová. Ezt követıen az ébredınek el kell szakítania a "lelkét a
"testétıl, ami ellen, érthetı módon, mindkét érintett fél hevesen tiltakozik. A
mindenes itt is besegít egy kicsit. Aztán a szabadon lebegı kettıs én elindul a
számára megnyitott útvonalon, s eközben tökéletesen úgy viselkedik, mint a
legbutább szopósbárány: vigyázni kell, nehogy elkószáljon a fenébe, vagy bekapja
valami rondaság. Mindenesünk ezúttal juhászkutyává vedlik át. Végül pedig ı lesz az
ırzıangyalka is, aki újra elaltatja a dolgavégzett ébredıt, és puha szárnyakon
hazarepíti alvó testébe. Ha ezt is elrendezte, általában elájul kimerültségében, s ezzel
egyúttal a világok közötti csatornát is lezárja.
- Úgy veszem ki a szavaidból - jegyezte meg Peire hogy ezek a mindenesek jobban
megkínlódnak az ébredésért, mint maguk az ébredık...
- Pontosan. İk nevelik a fát, mások cseresznyéznek - bólintott Louise asszony. -
Egyébként, meglehetısen nyilvánvaló okokból, dalnokoknak hívjuk ıket. A férfi
hirtelen feltámadt érdeklıdéssel méregette Bayard-t.
- Hallottam már róluk... Garabonciások! mondta felcsillanó szemmel. -
Vándordiákok felleghajtó köpönyegben, akik kapcsos könyvbıl olvassák a tudo-
mányt, és hasított nádsíppal bővölnek vitustáncot a rosszakaróik vérébe. Ha úgy
hozza kedvük, a szelek szárnyán utaznak a csillagokba.
- Én meg döglött varangy vagyok, és ha köpök egyet, igazgyöngy kél ki belıle! -
vágta rá a vén bába gúnyosan. - A garabonciásokat a vágáns csavargók találták ki
mulatságból, meg hogy a babonásabb latroknak ne nagyon akaróddzon megtámadni
ıket. Azok a dalnokok, akikrıl én beszélek, sokkal régebbi népség. A bővös
dallamot csak úgy tudják elıcsalogatni a szívükbıl, ha egyszerre zenélnek,
verselnek és énekelnek; ez pedig nádsíppal elég bajos. A könyveket kifejezetten
utálják, ritka madár közöttük az írástudó.
- Akkor honnan tanulják a bővös verseiket? - kérdezte Peire. - Szóban öröklıdnek
nemzedékrıl nemzedékre, a mesterek a halálos ágyukon suttogják ıket a tanítványok
fülébe? Vagy esetleg értik a madarak beszédét, és rájuk bízzák a megırzésüket?
- A rosseb a jódolgod, muszáj neked abban okosnak lenni, amiben egy pendelyes
kölök is rád pirítana? -fortyant fel mérgesen Louise asszony. - Tán nem mondtam az
elıbb, hogy a dallamot a szívükben hordják? Az ilyesminek nincs papirosokban
lefektett receptúrája, mint a lázat lohasztó fakeveréknek! A szöveg meg a dallam
percrıl percre változik, hogy mindig igazodjon a helyszínhez, az idıponthoz meg a
jelenlevı személyekhez. A dalnoknak nem muszáj elıre tudnia ıket; ha sikerül neki a
révülés, a hangok és a szavak egyenest a szívébıl szállnak az ajkára. Elıfordul, hogy
még a nyelvet sem ismeri, amin énekel. -Lemondóan legyintett, mint aki végleg
leszámolt a reménnyel, hogy tőrhetı ébredıt neveljen ebbıl a fura tanítványból. -
Nem abból lesz jó dalnok, aki nagykanállal eszi a sok tudományt, hanem abból,
akinek szélsıségesek az érzelmei, és az inga hol erre, hol arra leng ki nála. Más
szóval, egy kicsit hibbant. Minél zaklatottabban háborog a lelke, annál fényesebbek a
dalai. Fogja szépen a vágyait, az érzéseit - lehetıleg a legellentmondásosabbakat -, és
valósággal beleöli ıket a húrokba. Itt azok elıbb elvegyülnek és megsokszorozódnak,
majd visszaáramlanak a gazdájukba,
akinek most már egy újfajta, erısebb érzelemkeverékkel van dolga. Persze ennek is
megnyitja magát: zubogjon csak végig minden porcikáján, hevítse csak forrásig a
vért az ereiben! A részelemek ismét átrendezıdnek, a hıfok tovább emelkedik. A
végeredményt a dalnok megint átsugározza a hangszerébe, és ez így pörög oda-
vissza, egyre sebesebben, amíg csak bírja szegény pára...
Peire megborzongott.
- Hisz ebbe bele lehet ırülni! - suttogta.
- Ez sajnos megesik, és nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy ritkán - tárta szét
csontos karját a vén bába. - Amit most mondok, azt úgyse fogod érteni: nem köríves
folyamatról, hanem spirálisról van szó, mert minden, látszólag ismétlıdı szakasz
minıségileg új tudatszintet képvisel. Hogy aztán ezeket a tudatszinteket felfelé vagy
lefelé vezetjük, az már kizárólag felfogás kérdése. A mindennapos élet szemszögébıl
nézve a dalnok agyalágyulttá válik.
- Nem egészen így képzeltem el a bőbájosságot... -jelentette ki Peire fanyalogva, ám
Louise asszony ügyet sem vetett rá.
- Az utolsó tudatszint egyetlen ponttá szőkül össze, ez az örvény közepe, amely
beszippantja a dalnokot. Ilyenkor hirtelen megpattan benne valami, és emberünk
kitör, mint a betemetett tőzhányó, vagy darabokra hullik, mint a villámsújtotta
hegyorom. Félelmetes energiák összpontosulnak benne, amiket elnyel, átalakít és
kisugároz. Mindezt természetesen ösztönösen, hiszen tudatos gondolatai már rég
nincsenek.
Kis szünetet tartott, mert kifulladt a szakadatlan szónoklásban, és Peire nem
mulasztotta el kihasználni az alkalmat.
- Attól tartok, hogy erre a kérdésemre én már tudom a választ, mégis felteszem, mert
hátha tévedek - mondta, miközben ellökte magát az asztaltól, a kemencéhez ment, és
fel-alá kezdett járkálni a szürkén derengı Bayard elıtt. - Nemde a dalnok akkor
nyitja meg azt a folyosófélét a világok között, akkor bocsátja útra az ébredıket, és
akkor szegıdik a nyomukba lelkes juhászkutya módjára, amikor - finoman
fogalmazva -már az utolsó csepp józan ész is kicsorgott a fejébıl?
- Máskülönben nem is lenne rá képes. Az ırület teszi lehetıvé, hogy magába fogadja
a roppant külsı energiákat.
- Fölöttébb biztató - jegyezte meg a férfi szárazon.
- A szíve viszont ugyanúgy megvan, mint máskor, és idáig is a szíve vezette el, nem a
gondolatai! -nyilatkoztatta ki fennkölten Louise asszony, és a magasba emelte
körömgyásztól feketéllı mutatóujját. -A hazugság az értelem gyümölcse,
következésképp a szív nem ismeri ıt, s titkos sugallatai sohasem vihetnek tévútra,
vándor! - Aztán leeresztette a kezét, s aszottalma-képén sunyi vigyor terült szét. - Ezt
valami holdkóros románcban olvastam egyszer, és annyira megtetszett, hogy szóról
szóra bevágtam. Nincs kizárva, hogy igaz, de ha így áll a helyzet, akkor a mi esetünk
a kivétel, ami erısíti a szabályt.
Peire hidegvérrel viszonozta a mosolyát.
- Folytasd csak! Kezdelek kiismerni. Nem ijesztesz meg ezzel; inkább kíváncsívá
teszel.
- Na jó, ha annyira érdekel, akkor térjünk vissza azokhoz a nyavalyás örvényekhez
meg spirálokhoz! -vont vállat a vén bába kényszeredetten. - Szóval, a spirál, amin a
dalnok végighalad, kétféle lehet: lankás és meredek. A lankás spirálban sőrőn állnak a
szintek, és kicsi közöttük a távolság; a meredekben értelemszerően fordított a helyzet.
A lankásan haladó dalnok lassan, fokozatosan és viszonylag feltőnésmentesen révül
el, általában több óra alatt; a meredeken haladónak ehhez csak pár percre van
szüksége, mert szédítı bakugrásokkal vágtat az örvény középpontja felé, ugyanakkor
közben botrányos ırjöngést rendez. A lankás út halvány dalt eredményez, a meredek
fényeset. Mindkét megoldásnak megvannak a maga elınyei.
- És hátrányai, bizonyára - tette hozzá. Peire segítıkészen; jutalmul azonban csupán
egy szúrós és ingerült pillantást kapott.
- A halvány dal viszonylag sokáig nyújtható, mert nem viseli meg annyira a dalnok
idegzetét, így az tovább bírja a révületet az örvény középpontjában. Ez azért fontos,
mert mi, ébredık csak addig maradhatunk az éber világban, amíg a dal szól. A
halvány dalok általában fertályóráig tartanak, a félórás már kiemelkedı
teljesítménynek számít, az egész órás párját ritkítónak. Látom a savanyú képeden,
hogy nem tartod valami soknak, mi? Akkor gondolkodj egy cseppet, és szorozd meg
vagy háromszázzal, mert az idıeltolódásról persze megfeledkeztél. Így már
barátságosabb, ugye?
- Ha az érem másik oldalát nézzük, a halvány dalok egyszerően gyengék.
Segítségükkel csak a tapasztalt ébredık tudnak átlépni az éber világba, akik már tete-
mes gyakorlattal rendelkeznek, és tökélyre fejlesztették kettıs énjük összeolvasztását:
Elsı-ébredést ezek a dalok a legtehetségesebb jelöltnél sem tudnak elıidézni: túl
kevés segítséget nyújtanak a belsı akadályok lerombolásához. A védelem, amit a két
világ közötti átmenet során biztosítanak, szánalmasan csekély; alkalmazásuknál
fennáll a kockázat, hogy a kettıs én az alvó testet elhagyja ugyan, ám az éber testbe
már nem érkezik meg. A rosseb tudja, mi történik az ilyenekkel útközben. Végül
pedig a halvány dalok sajnos hajlamosak arra, hogy amikor a dalnok felmerül az
örvénybıl és befejezi ıket, egyszerően az éber világban felejtsék az általuk
ideszállított ébredıket. Ez, egyelıre nem részletezendı okokból, nem túl szívderítı
kilátás.
- Ami a dalnokok szempontjait illeti, a halvány dalokra szakosodók élete hosszabb és
nyugalmasabb. Az utóhatásokból elég hamar fölépülnek, ispotályba vitetni ritkán kell
ıket, az pedig legfeljebb elvétve fordul elı, hogy valamelyiküknek az örvény közép-
pontjában végérvényesen elborul az agya. Következésképpen aránylag sőrőn és
rendszeresen énekelnek. Igazi, hozzáértı dalnok nagyon kevés van manapság
Európában; jómagam tán félszázat ismerek hírbıl vagy személyesen - bár itt-ott
bizonyára lappanganak még páran -, és ezeknek az elsöprı többsége kizárólag
halványan dalol. Sajnos, az utóbbi idıben befészkelte magát közéjük a nazarénusok
áfiuma, és mind többen számítják pénzért a szolgálataikat - általában pont azok,
akiket én szeretnék megfogadni a lyukas erszényemmel.
- Na most: mivel a halvány dalokat ilyen takarosan kitárgyaltuk, a fényesekre már
nem szükséges ennyi szót vesztegetni. Általánosságban elmondható róluk, hogy
mindenben a halványak ellentétei. Példának okáért nagyon rövid ideig szólnak, mert
a dalnok nem bírja egy-két percnél tovább az örvény középpontjában, és muszáj
felmerülnie. Ez nekünk, ébredıknek pár órát jelent a határon innen, ami nem éppen
kevés, de azért tékozlásra se jut belıle. Fölösleges viszont aggódnunk az esetleges
balesetek miatt: a fényes dal nem fog sem útközben elhullajtani, sem visszafelé
menet ittfelejteni minket. Létfontosságú eszköz a kezdı ébredık számára, akik csak
így tudják gyakorolni és fejleszteni bimbózó képességeiket, s e lehetıség nélkül
elkallódnának valahová a rossebbe. Természetesen nélkülözhetetlen az elsı-
ébredések kiváltásában: néha olyan személyeket is felébreszt, akikrıl álmában sem
gondolná az ember, hogy megvannak bennük a szükséges kvalitások. Megjegyzem
azonban, hogy ez az elınye szélsıséges esetben hátrányba csaphat át. A legfényesebb
dalok ugyanis boldog-boldogtalant magukkal rántanak az éber világba, aki fel-
csendülésük pillanatában hallótávolságon belül tartózkodik, tekintet nélkül arra, hogy
az illetık akarnak-e menni vagy sem. A helyszínen csak azok maradnak, akiknek
nagyjából annyi esélyük van a misztikus értelemben vett ébredésre, mint egy darab
kınek a hagyományosra. Mindenki más át lesz penderítve a túloldalra, ahol aztán a
képzett, öreg utazók kénytelenek órákig fuldokolni az ijesztıen bamba és
tehetségtelen elsı-ébredık tengerében.
- A fényesen éneklı dalnokok iszonyú testi-lelki terhelésnek vannak kitéve, amit nem
is bírnak sokáig. Vannak, akikkel szívgörcs vagy szélütés végez az örvény
középpontjában; mások önkezükkel vetnek véget az életüknek. Elég nagy azoknak a
száma, akit embertársaik tömlöcbe vetnek, halálra ítélnek vagy körülményeskedés
nélkül agyonvernek, a meredek spirál bejárása közben tanúsított viselkedésük miatt
Az ırület még a legszívósabbakat is óhatatlanul utoléri; ha tehát valakit egy fényesen
éneklı dalnokkal sodorna össze a véletlen szeszélye, nyugodtan kiindulhat abból,
hogy az illetı nem épelméjő. Ez általában abban is kifejezésre jut, hogy közel s távol
ı az egyetlen szakértı, aki a megszorult ébredınek ingyen kínálja szolgálatait.
- Mivel, mint azt a fentiekbıl a hülye is láthatja, az ilyen dalnokok igen-igen kevesen
vannak, a mondott találkozás esélye csekély. Ennél már csak annak kisebb a
valószínősége, hogy egy éltes korú, érdemdús ébredı puszta véletlenségbıl olyan
helyre tévedjen, ahonnan egy orvul felhangzó fényes dal akarata ellenére az éber
világba hurcolja. Amennyiben e kalamitás mégis megesne vele, tudja be annak, hogy
a sors fatális ballépése sorsán az ı nyakába szakadt mindama összesített
balszerencse, ami az elkövetkezendı három évre Franciaország lakosai között volt
szétporciózva. Ó, a rosseb...
Minél díszesebbre cifrázta hosszúra nyúló szónoklatát Louise asszony, annál inkább
megcsappant kezdeti víg - vagy legalábbis kárörvendı - hangulata, s annál jobban
eluralkodott rajta a saját sorsát illetı borúlátás. Mire a befejezı passzusokhoz ért, már
feje búbjáig elmerült az önsajnálat mocsarában. Még a beszédet lezáró, halk
káromkodás is csak amúgy tessék-lássék szóit, hiányzott belıle a meggyızı erı.
Miután elmotyogta, a vén bába bibircsókos feje a mellére csuklott; a látvány
határozottan azt a benyomást keltette, hogy torkig van a világgal, és a továbbiakban
nincs szándékában szóba állni vele.
Peire abbbahagyta az egyhangú sétát, odaballagott csüggedt tanítómestere elé, és
megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, ilyen alapos bevezetés után megkockáztathatok
egy feltevést a helyzetünkkel kapcsolatban.
- Mondjad csak, mondjad! Bágyadt legyintés a karosszékbıl.
- Nos, nekem az a határozott elképzelésem, hogy a mi átkerülésünk az alvóból az
éber világba igen szép példája lehetett a meredek spirálnak és a fényes daloknak.
A fıkötı árnyékában kinyílt egy táskás szem.
- Nocsak? Te tényleg figyeltél arra, amit én itt összezagyváltam? - Az elsı szem
példáját a párja is követte a túloldalon, aztán Louise asszony horkantva feljebb
tornázta magát a karosszékben. - Akkor te voltál az egyetlen, mert engem a vége felé
már az sem érdekelt, hogy mit beszélek. - Túlzás lett volna azt állítani, hogy a
tanítványában való kellemes csalódás visszaadta az életkedvét; ám a cinizmusát
bizonyosan. - Egyébként ördögöd van. Életemben nem láttam még olyan meredek
spirált, amilyet Gris Bleu csinált az orrom elıtt: úgy zúgott lefelé az örvénybe, akár a
sebes veszedelem! Ha valaki korábban akarja nekem bemesélni, hogy ilyesmi
lehetséges, hát egy szavát se hittem volna el.
Peire egy pillanatra elgondolkodott, aztán bosszúsan csapott a homlokára.
- Nem tudod véletlenül, miféle verset szavalt hozzá? Én csak arra emlékszem, hogy
mozgott az ajka.
- Hát sokkal többre én sem - vallotta be Louise asszony. - Tán az elsı pár sorra, és
még az is kész csuda ennél az iramnál. Várj csak... Megvan! Mindenféle szamárság
miatt sopánkodott. Hogy mindjárt szomjan vész, annyit iszik... meg hogy mocskosul
fázik ebben a nagy melegben.... - Kurta, száraz kuncogást hallatott. - A rosseb tudja,
mi lehetett ez a vers, de ha száz évig könyvmolykodik, jobbat akkor sem találhatott
volna. Az ember elskandál pár ilyen strófát, és kész, prendrefin, máris meg van
buggyanva! Lehet fejest ugrani az Örvény közepébe.
A férfi figyelmesen hallgatta, néha bólogatott; közben, szinte mellékesen, lelökte a
földre az elsı keze ügyébe esı emberbábut, közelebb húzta a megürült széket,
fordított rajta egyet, és lovaglóülésben letelepedett rá.
- Elállt a lélegzetem, amilyen fényesen énekelni kezdett - fejtegette tovább Louise
asszony. Nem tőnt föl neki, hogy kettejük kapcsolatába visszavonhatatlanul új elem
vegyült: most már Peire is széken ült, akárcsak ı. - Úgy vágott át az éber világra,
mint macskát a palánkon! Persze, miután megérkeztem, elsı dolgom volt szemügyre
venni. Asszonyanyám, hát úgy rajzottak körülötte a böglyök, hogy én olyat még nem
láttam!
- Böglyök? - A férfi egyik szemöldöke kérdın a magasba ívelt.
- Ez csak afféle szólás, azokat az ostoba szórványhatásokat hívjuk így, amik az
örvény középpontjában mindig ott nyüzsögnek a dalnokok körül. A dal fényére
győlnek - magyarázta a vén bába. - Tudod, amikor a dalnokok énekelnek, hihetetlen
mennyiségő energia áramlik beléjük, és ennek csak egy részét fordítják az ébredéssel
kapcsolatos tennivalókra. A többi... hát, az itt-ott kiszivárog a lékeken, és mindenféle
fura kísérıjelenségekben nyilvánul meg. Némelyiket a dalnok vonja az irányítása alá
öntudatlanul, persze csak amennyire egy ilyen hibbanttól kitelik; mások maguktól
idomulnak a fejében lángoló ırülethez; megint mások teljesen önálló életet élnek.
- Hm. Ez elég érdekesnek hangzik - jegyezte meg Peire.
- De még mennyire az! - helyeselt Louise asszony. - Egyik-másik ilyen
szórványhatásba vígan bele lehet halni! Ha például az elıbb Cláude helyett Gris
Bleu-t próbáltam volna bemutató célzattal kupán ütni, te most legföljebb a hibbant
Réchintıl tanulhatnál bölcsességeket, én meg békésen fiistölögnék a lábánál, egy
kupac forró hamu képében. Ez nyilván zsigeri önvédelem, így védi magát a körülötte
kószáló ébredıktıl; de a legtöbb szórványhatásból semmi haszna. Az ilyen böglyök
teljesen esetlegesen jönnek létre a körülötte felszabaduló energiákból. - Louise
asszony egyre jobban felélénkült. - Emlékszel még, hogy amikor megérkeztél,
elıször patyolatruhás hajadonnak láttál engem? Ha óvatosan összehúzod a
szemöldöködet, valahogy így, bármikor visszahozhatod azt a képet. Próbáld csak ki,
egyáltalán nem nehéz!
- Már egészen beletanultam - mosolyodott el Peire. - Amikor veled beszélik,
hunyorítok, ha meg idınként rásandítok arra a vörös sátánra, abbahagyom. Egyéb-
ként tulajdonképpen mit látok ilyenkor?
Az öregasszony egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, s úgy húzta ki a derekát, mint
aki karót nyelt. Az arcán, a ráncai közt megrándult egy izom. Végül méltatlankodó
horkantást hallatott, s kimért hangon, kissé hővösen adta meg a választ
növendékének.
- A való-én finom kisugárzását, amit a könyvmolyok aurának hívnak. A tanult
személyek tetszésük szerinti alakzatokat formálhatnak belıle, a maguk gyönyörő-
ségére. Azoknak a bugrisoknak, akik ehhez nem értenek, az általános jellemrajzát
tükrözi, meglehetıs hőséggel. Az, hogy mi itt ilyen egyszerő módon megtekinthetjük,
kizárólag a dal egyik szórványhatásának köszönhetı, rendes körülmények között
ugyanis láthatatlan, és nagyon nehéz kifürkészni.
- Ahá, értem. - A tagbaszakadt férfi hátranézett a válla fölött Bayard-ra. - Szóval ez is
az ı mőve. Eddig azt hittem, együttjár az ébredéssel. Hát ezeknek a dalnokoknak
kimeríthetetlen az eszköztáruk?
- Azt azért nem, de a teljes lajstromtól még messze járunk. Aki például érti a módját,
az visszafejtheti a dalukat, s az így kapott olvasatból temérdek dolgot kielemezhet. -
Louise asszony szomorúan felsóhajtott. - Ami azt illeti, annyira sokat és sokfélét,
hogy csak a legritkább esetben tudja eldönteni, mi fontos számára és mi nem.
Ezenkívül olykor elıfordul, hogy az ember verítékes munkával valami olyasmit cibál
elı a dalból, amit mintha kimondottan arra terveztek volna, hogy visszavonhatatlanul
tönkretegye az ı életét. Ez néha még olyan tapasztalt személyekkel is megesik, akik
már hatvanadik éve járják az éber világot. Legtanácsosabb tehát békén hagyni azt a
nyavalyás dalt, sıt egyáltalán meg se tanulni a visszafejtését, illetve az elsı adandó
alkalommal elfelejteni az egészet, hogy az a kénfüstös, vasráccsal mennydırgı
ménkő szakasztaná rá mindenestül a firmamentumot!...
Peire lekapta a tekintetét Bayard szürke szellemfényben fürdı alakjáról, és
csodálkozva pislogott a vén bábára.
- Ha valóban ilyen veszélyes a dolog, hagyjuk inkább, úgyse érdemes foglalkozni
vele! - mondta csitítólag, s közben a dalnokra mutatott. - Mesélj inkább valamit errıl a
Gris Bleudrıl! Addig értem én, hogy ı a dalnokunk; de akkor most kenyeres pajtás,
pénzen vett zsoldos, titkos ellenség, vagy mi a csoda? Nekem úgy rémlik, este az
ivóban láttam elıször, de azok után, amit a való-énemrıl meg az emlékezetemrıl
meséltél, nem mernék rá mérget venni. Ez az elsı közösen bonyolított ébredésetek?
Louise asszony mély, reszketeg lélegzetet vett, hogy megnyugodjon; a torka alatt
fityegı, ráncos bırlebenyen lila színben lüktettek az erek.
- Legyen óhajtásod szerint! - felelte aztán savanyúan, és színpadias mozdulattal
Bayard felé intett. -Bátorkodom neked bemutatni Rosseb-Tudja-Kicsoda uraságot,
akit az utóbbi idıben elég gyakran emlegetek magamban, és hogy ne kelljen a
feltétlenül szükségesnél többet káromkodnom, merıben önkényes alapon elneveztem
Gris Bleu-nek, a színösszhatása
után. Pár órával ezelıttig azt sem tudtam, hogy a világon van, szót váltani pedig
mindmostanáig nem volt lehetıségem vele, pedig igen-igen nagy kedvem lenne
hozzá.
- A mai estém teljesen szokványosan kezdıdött, rútul leteremtettem egy csomó
iszákos gazembert, leginkább Jehan le Coq-ot meg a te Sans-Nez cimborádat. Mert
az addig rendben, hogy verik az asszonyt, de csontját ne törjék, ha nem szolgált rá.
Le Coqnak elég volt annyit beígérnem, hogy legközelebb bosszúból elapasztom a
magját, de Sans-Nez, az egy vadállat, azt hiába fenyegettem válogatott
hülyeségekkel. Megpróbáltam jól felhergelni, hogy megüssön, mert attól biztos még
ı is megijedt volna. Na szóval, éppen állunk itt az asztalnál, és szidjuk egymást
mindennek, ami eszünkbe jut, amikor kilép ám elıre ez a Gris Bleu, és pendít egyet a
lantján. Hát én rögtön tudtam, hogy mi lesz itt, csak elıször nem akartam hinni a
fülemnek. Utána már muszáj volt, mert ez a háborodott a kocsma kellıs közepén
belekezdett a legfényesebb dalba, amit valaha hallottam. Mire megnyikkanhattam
volna, már át is rántott az éber világba, még kapálózni se volt idım. Nem mintha az
bármit használt volna, egy ilyen ırültnél.
- És miért nem egyszerre érkeztünk? - kérdezte Peire.
- Mert én képzett ébredı vagyok, te meg egy zöldfiilő kezdı, akinek még a fenekén a
tojáshéj. Mondtam már, hogy az ébredés elsı fázisában a "lélek elszakad a "test-tıl,
és ez olyasmi, amiért igazából egyikük sem rajong különösebben. Elkeseredetten
küzdenek tehát a dal befolyása ellen, igyekeznek megakadályozni a különválást.
Többnyire sikerül is nekik, de a tapasztalt utazók értenek a lecsitításukhoz, ıket
legfeljebb késleltetni tudják egy kicsit. Te pár pillanattal tovább kínlódtál velük
odaát, és ez a különbség itt az idıeltolódás miatt három- vagy négyszázszorosára
nyúlt.
- És miért pont mi hárman ébredtünk fel? Azazhogy a te esetedben érthetı a dolog,
de mit keresek itt én meg az a vörös ırült?
- A hibbantak mindig könnyebben hangolódnak rá a dalra, mint az épelméjőek;
jobban átérzik a dalnok tudatállapotát. Ez a Réchin, ahogy emlékszem rá, nem volt
éppen egy észlény, de azért közveszélyes hülye se. Csakhogy ma este a búbánat meg
a tehetetlenség félig megırjítette; a maradék felérıl a cefre gondoskodott. Aztán
meghallotta a dalt, és ettıl végképp megbuggyant. Szerintem most már hiába fog
felébredni, megmarad ugyanilyen eszelısnek. - Louise asszony aggódó pillantást
vetett a könyöklınél vigyorgó férfi felé: - Ami a te esetedet illeti, Peire, hát igazából
én sem értem. A másik éned csökönyös, mint az öszvér, és erıszakos, mint a tulok.
Az ilyenek általában a sziklánál is mélyebben alszanak. - Vállrándítás. - Rosseb
tudja, biztos vannak rejtett értékeid... A tagbaszakadt férfi halványan elmosolyodott.
- Bizonyára. És mit gondolsz, érkeznek még mások? Akik esetleg annyival
gyengébbek nálam, mint én nálad?
- Elméletileg nem kizárt. Gyakorlatilag... - Louise asszony megvakarta a fejét a
fıkötı alatt. - Fogalmam sincs, meddig fogja bírni Gris Bleu. Mert ez a nyavalyás dal
olyan fényes, hogy a döglött macskát is idecibálná; viszont épp a fényessége miatt
igen rövidnek ígérkezik. Úgyhogy elképzelhetı, hogy néhány nyiladozó csipájú
földinknek egyszerően nem lesz ideje felébredni.
- Értem. És az elalvás? Annál is arányban áll az idı és a tapasztalat?
- Valamelyest Az éber személyiségünk is ugyanúgy szeret egy darabban maradni,
mint az alvó - bólintott a vén bába. - Csak a különbségek kisebbek, mivel a dal
abbahagyása lényegesen gyorsabban megy, mint az elkezdése. Úgyhogy miután majd
én búcsút veszek az éber világtól, ti még pár percig boldogíthatjátok egymást a vörös
hülyével.
- Mi van, ha valaki itt ragad? Ha a dal elfelejti visszavinni?
- Gris Bleu-vel ilyesmitıl nem kell tartanod - nyugtatta meg fanyar képpel Louise
asszony. - Ha mégis bekövetkezne, legyél mielıbb öngyilkos!
- Micsoda? - hökkent meg egy pillanatra Peire.
- Akaszd fel magad, ugorj le minél magasabbról, vágd el a torkod egy konyhakéssel,
egyéni ízlés szerint. Az alvó világban fogsz magadhoz térni, és kutya bajod se lesz.
Mármint testileg, mert egyébként számíthatsz némi lidércnyomásra, álmatlanságra,
félelemérzetre, kézremegésre, kergekórra, vitustáncra és nyavalyatörésre. A kettıs
éned ugyanis tökéletes valóságként éli meg a halálodat, és elég nehéz meggyızni ıt a
tévedésérıl. Szerencsére a tünetek közül csak á súlyosabbak maradandóak, a többi
elmúlik alig négy-öt év alatt. - Louise asszony biztató vigyort küldött a férfi felé. -
Nem mintha nem lennének más módjai a hazatérésnek! Például bármely jólelkő ébre-
dı magával viheti a hajótöröttet egy másik dalba. Az egész keresztény Európában van
mintegy hatvan dalnok, ezeknek negyede hibbant, fele már alig énekel – lehet
számolgatni az esélyeket.
- És ha a hajótörött nem is akar visszamenni? -szőkült résnyire a férfi szeme.
- Huzamosabb idı után ez azért feltőnik az odaát lakóknak, csigatempó ide vagy oda.
Ekkor két eset lehetséges. A gyakoribb, hogy nem fáradnak az alvó test etetésével,
itatásával és gondozásával; ez azért kínos, mert mint említettem, a kettıs én az alvó
testben gyökerezik. Gondolom, sejted, mi lesz vele gyökér nélkül. A ritkábbik esetben
hajótöröttünk egy darabig remekül mulat: sétálgat, nézelıdik, pajkos csínytevésekkel
bosszantja az alvókat. Aztán minden átmenet nélkül úgy megbuggyan, hogy ahhoz
képest ami vörös házibohócunk szende nebáncsvirág. Állítólag az éber világ
ingerszegénysége teszi, amit ami elménk hosszú távon csak a dalok háttérzenéjével
képes elviselni. Én egyébként kétszer találkoztam ilyen hajótöröttel. Az egyik elég
békés volt, saját magát eszegette, gondoltam, nem zavarok. A másikat jobban
ismerem, ı a Chaumont-vár kísértete. Kicsit púposan meg sántán meg vaksin jött a
világra, és a keze is érdekesen néz ki, én inkább rákollónak hívnám. Mikor nem múlt
ki magától, tévedésbıl megkeresztelték, utána meg már nem lehetett agyonverni,
mégiscsak ı volt az elsıszülött meg a grófi cím örököse. Úgyhogy a végén elrek-
kentették egy pincetraktusba; szó se róla, gyönyörően berendezték neki, de huszonöt
éve nem engedik ki onnan. İ meg tíz éve felébredt, és azóta megállás nélkül ássa a
várat, hogy omoljon már össze végre.
Peire lassan bólintott, aztán a széktámlán összefont karjaira ejtette az állát, és hosszan,
tőnıdı képpel hallgatott, mint aki a hallottakat emészti.
- Riadozik a lelkem, annyi sötét istentelenséget hordasz itt össze nekem, Louise; és
mégis, valahogy természetesnek érzem az egészet. Hiába biztatom magam folyton,
egyszerően nem látom értelmét, hogy elborzadjak a pogány kinyilatkoztatásaidon.
Igazad lehet, ez a mostani énem valóban egész másféle, mint a régi. - Higgadt, tiszta
tekintetet vetett az öregasszonyra. - Viszont te sem úgy beszélsz, ahogy odaát. Sokkal
ékesebben, sokkal tudósabban... Nem a fehérnép szokta így ölteni a szavát, hanem a
püspökfélék meg a literátus emberek.
- Azok is ennyit káromkodnak? - A vén bába göcögı hangon kuncogni kezdett,
mintha valami remek tréfát sütött volna el.- Ne felejtsd el, Peire, hogy két énem van
nekem is, bár sokkal jobban összeolvadtak, mint tenálad! Az a Louise, akivel az éber
világban beszélsz, egy kicsit okosabb, egy kicsit ódivatúbb és egy kicsit gonoszabb,
mint a másik.
- És honnan tanulta azt a sok titkos bölcsességet, amit most unalmában megoszt egy
frissiben ébredt zöldfülővel?
- Fogalmam sincs, mi közöd hozzá, de ha annyira kíváncsi vagy rá, hát örıköltem.
Teletömte vele a fejem az asszonyanyám, aki viszont az ı asszonyanyjától tanulta, az
meg az övétıl, és így tovább egészen Diana királynıig, vagy ki a rossebnek hívták az
elsı hülye ringyót, aki a fejébe vette, hogy pár seborvosló kulimász miatt érdemes
örök szüzességet fogadni.
- Szóval egy titkos szervezetnek vagy a tagja? Egy ısi tanítványi láncolatnak, amely
a Krisztus születése elıtti idıkbe nyúlik vissza, s valami tiltott és hatalmas tudomány
ırizıje?
- Inkább egy tiltott és hatalmas trágyadombé, ami túlságosan is messzire szaglik -
fintorodott el a vén bába cseppet sem lelkesen. - Ti, alvók és avatatlanok, hajlamosak
vagyok azt hinni, hogy a régi mágikus hagyományok ápolása valami hő de jó dolog.
Hát rossebet! Több vele a baj meg a veszıdség, mint a haszon.
- Ahogy elbeszélgetünk itt az éber világban, magam is kezdem egyre inkább így látni
- ismerte el a férfi. - A mi testvériségünk például valamikor régen vallásos célú
szervezet volt, legalábbis azt hiszem. A Szőz Remeték Rendje, vagy más hasonló.
Tudja a rosseb, miféle istenséget tiszteltünk akkoriban, bár valami azt súgja nekem,
hogy nınemő lehetett a drága... - Megint az a száraz kuncogás. - Azokból az idıkbıl
elsısorban néhány elképesztıen ostoba babonát örököltünk, továbbá értelmetlen
szertartásokat, haszontalan titkokat, meg egy jókora köteg szent szöveget, amit ötven
éve még csak mi nem tudtunk elolvasni, de ma már a legnevesebb itáliai
könyvmolyok se. Tudomásom szerint mostanra egyetlen tagja sincs a testvériségnek,
akit érdekelne ez a szent szemétdomb meg a sok ısi zagyvaság. Az a baj, hogy késın
jött meg az eszünk. Mire kidobtuk a sok koloncot, és megpróbáltuk legalább a
majmolás szintjén követni viszonylag értelmesebb embertársaink példáját, addig már
az égvilágon senki sem volt kíváncsi ránk. Mi persze buzgón rugdalóztunk, hogy
észrevétessük magunkat. A gyarapodás és a vérfrissítés jegyében sikerült felvennünk
a testvériségbe néhány kirívóan súlyos idegbeteget. Emlékszem például egy brabanti
asszonyanyánkra, aki mindenhová két miskároló-késsel járt, és valóságos
házigyőjteményt rendezett be papi személyek trófeáiból; egy másik, valahol a
szavójai Alpokban, a változatosság kedvéért fiatal apácanövendékek
megerıszakolásában lelte legnagyobb örömét. Aztán csodálkoztunk, amikor a nya-
kunkba szakadt a szent inkvizíció.
Peire figyelemmel hallgatta az elıadást, és nem látszott rajta, hogy különösebben
megrendült volna.
- Hivı lélek tehát aligha vagy - mondta végül, amikor különös tanítómestere
szusszanva befejezte szónoklatát.
- Hát nazarénus, az biztosan nem! - háborodott föl Louise asszony. - Undorító, amit
ezek mőveinek... Az istenük húsát eszik, meg a vérét isszák... Kannibálok!
- Tán bizony a Sátánt imádod? - kérdezte homlokát ráncolva a férfi.
- Énnekem a Sátán ugyanolyan nazarénus csinálmány, mint az agyonbonyolított
hármas istenük, meg a fia, akit állítólag felszögeztek egy darab fára, és ezzel
valahogy megváltotta az emberiséget. Csak azt nem értem, hogy ha tényleg így volt,
akkor mi a rossebnek háborognak a gyilkosai ellen? Hiszen nélkülük még ma is
bőnben dagonyázna mindenki!
Peire elgondolkodva simogatta ıszes üstökét.
- Egyik ordas pogányságot főzöd a másikba, Louise; iszonyodnom kéne tıled, és
látod, még csak keresztet sem vetek. Nem értem magamat - vonta meg hatalmas
vállát. - Már régen meg akartam kérdezni: mondd csak, te valóban boszorkány vagy?
- Ha arra gondolsz, hogy tudok-e szemmel verni meg rontást szerezni meg piszkafán
röpködni az Ördög İfelsége trónusához, akkor a válaszom nem. Ha viszont arra, hogy
az a zápagyú nazarénus a paplakban elég vénnek és szikkadtnak tartja-e hozzá a
csontjaimat, hogy begyújtson velük a kályhájába, akkor a válaszom igen. Nem tudom,
mi ütött belé, de valakinek még azt a csöppecske eszét is sikerült kibeszélnie a fejébıl,
amit nem ivott el eddig. Nem egészen két nyugodt hetem van hátra még az alvók
között, aztán eljön értem két lándzsa egyházi poroszló, és jól eltüzelnek. - A vén bába
bosszúsan a padlóra köpött. - A rosseb! Remélem, ezt sikerül elfelejtenem.
- Furcsa. Tulajdonképpen hízelkedned kéne nekem, vagy behálózni valami bőbájos
mesterkedéssel. Elvégre én megmenthetnélek odaát: biztos helyre bújtathatnálak,
vagy...
− Bújtatod ám te a jó napad cafrangos...! - csattant fel Louise asszony. - Örülhetek,
ha annyi kevésre emlékezni fogsz ebbıl az egészbıl, hogy nem szövöd bele többet a
nevemet a kölkeidtıl elfülelt mocskos kis vicceidbe!
− Jól van na, csak felvetettem. Attól még nem kell gorombáskodni. - Peire
kíváncsian nézett az öregasszonyra. - Milyen lesz?
- Mi milyen lesz? - kérdezett vissza az ingerülten.
− A halálod, természetesen. Mi más?
A-vén bába egy pillanatig úgy meredt tanítványára, mint aki gombócot nyelt; aztán
szép lassan kiengedte tüdejébıl a levegıt, s ráncos arcán gúnyos, behízelgı nosoly
terült szét.
- Mármint a halálom. Ez kedves. Ez igazán kedves. Nagyon jólesik, Peire, hogy
ennyire érdeldıdöl irántam. Komolyan. - Rekedt horkantás. - Hát ha annyira furdalja
a bordád a kíváncsiság, megmondom: ronda. Azok a jámbor nazarénusok három álló
héten keresztül fognak gyötörni mindenféle ötletes szerkezetekkel, hogy kiszedjék
belılem az eretnektársaim nevét. A harmadik hét végén már nagyon gyenge leszek,
ık pedig megijednek, hogy a végén el találok patkolni, mielıtt annak rendje-módja
szerint elégethetnének. Úgyhogy még a máglyát se rakják meg tisztességesen, és én
elevenen fogok megsülni, pedig a fiistmérgezés aránylag szebb halál.
- Mondasz nekik valamit? A haragosaid nevét, a boszorkánytársaidét, esetleg egy
másik ébredıét.? - A szúrós vasvillatekintet láttán Peire mentegetızı kézmozdulatot
tett.
- Még csak szagolod a kását, és már attól félsz, hogy megégeti a szád! Vérbeli
szalonnás gazember vagy te, Peire, ha igyekszel, egyszer még lótolvaj is lehet be-
lıled. - Louise asszony sértetten szipákolt. - Ha ez megnyugtat, meg se fogok
nyikkanni egész idı alatt. Haragosom túl sok van hozzá, hogy mindet boszorkánynak
higgyék; ami pedig a másik kérdésedet illeti, hát széles Burgundiában összesen
ketten vagyunk a testvériségbıl, és a másikat soha nem adnám fel, mert ı a
leányanyám. - Mikor látta, hogy a férfi meghökken, magyarázatképpen hozzáfőzte. -
Ritka nagy hülyeség, de így írja elı valamelyik szeretve tisztelt hagyományunk. Akik
minket avattak be, azokat asszonyanyának címezzük, akiket meg mi, azokat
leányanyának. - Kajánul elvigyorodott. - Persze szőz ı is, csak körülötte olykor még
kísértésbe esnek a férfiak. Az ura már kénytelen volt eltörni pár fogdoskodó kezet.
- Az ura? - szaladt föl Peire szemöldöke. - Hisz az elıbb mondtad, hogy...
- Te tán nagydobbal hirdetnéd, hogy életerıs férfi létedre berozsdált kardot himbálsz
az öved alatt? -kacagott fel gonoszul Louise asszony. - Még egy porontyot is örökbe
vettek, nehogy gyanút fogjanak a népek. - Sunyi pillantással mérte végig a
tanítványát. - De hiába mesterkedsz, Peire, úgyse szeded ki belılem, hogy kik ık.
Az erıs ember nem jött zavarba; rezzenetlenül állta a pillantását.
- Nem is az érdekel engem, Louise - mondta nyugodtan. - Sokkal inkább az, te hogy
fogod kihúzni a nyakad a hurokból.
A vén bába képérıl varázsütésre lehervadt a vigyor.
- Honnan a rossebbıl veszed, hogy kihúzom?
- Az inkvizíciós szék elıtt mindenki vall - mosolyodott el halványan Peire. - Még én
is vallanék. Elıször azt, amit tudok, mind az utolsó cseppig; utána meg, amit a
számba adnak. Beismerném én még azt is nekik, hogy egy hím csuka meg egy herélt
kos nászából születtem.
- A rosseb azt a furmányos eszedet! -"mérgelıdött Louise asszony.
- Gondolkodni csak szabad... - vont vállat a férfi szerényen. - A sorsodat ugye a
dalból olvastad ki?
A vén bába mogorva képpel meredt maga elé, az ölébe gyúlı szoknyakötegeket
cibálta ingerülten.
- Én buggyant, vén tehén! Mindenféle elıkészület nélkül, csak úgy vaktában
beleszaglászok a jövıbe, hátha ráakadok egy útfélen felejtett erszényre, netán egy
elbitangolt báránykára - és mi az elsı látvány, ami fogad? A tulajdon kivégzésem, az
esperesi díszemelvényrıl nézve.
- Ha nekem ilyen látomásom támadna - jegyezte meg Peire -, biz én nyakamba
szedném a lábam, és meg se állnék Flandriáig.
Bokád is törnéd a faluvégen, vagy még otthon szakadna rád a szénapadlás! - förmedt
rá csúfondáros hangon Louise asszony. - A dalból kiolvasott jövınek többnyire
megvan az a rossz szokása, hogy valahogy, valamiféleképpen mindig megvalósítja
magát. Az alvók abban a tévhitben ringatóznak, hogy a jövıt ismerni szerfölött jó
dolog. Ezzel szemben az a nagy büdös igazság, hogy éppen ellenkezıleg, szerfölött
rossz, és mielıtt te megjelentél a színen azzal a hibbanttal - bökött a vörös torokkal
vigyorgó Réchinre az ivó túlsó végében -, én már a világon mindennek elmondtam
magamat, amiért megintcsak nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Úgy okoskodtam,
hogy ha csak egy hónapot fürkészek elıre, abból nem lehet baj; elvégre ilyesmit már
többször csináltam, és néha még néminemő hasznom is volt belıle.
- De hisz az elıbb azt mondtad, hogy a kiolvasott jövıt nem lehet módosítani! -
vetette közbe az erıs ember.
- Nagy dolgokban nemis, kisebbekben viszont igen. Elıfordul, hogy amikor
visszafejted a dal valamelyik sorát, nem egyetlen idıszálat találsz benne, hanem több
párhuzamosat. Ezek közül természetesen csak az egyik fog valóra válni, és ha okosan
nyúlsz bele az események menetébe, akkor van némi esélyed, hogy befolyásold,
melyik lesz az. - Louise asszony intı mozdulattal feltartotta göcsörtös lapátkezét. -
Igen, tudom, mi a következı kérdésed. Tehát, hogy mi a különbség "nagy és "kicsi
dolgok között, azt ıszintén szólva a rosseb tudja. Két-három nyavalyás livre például
az én szememben igazán pici dolognak tőnik, különösen akkor, ha roskadásig van
még belıle a ládafiában, ahonnan azt a keveset igazán nem hiányolná senki. Nos, én
elég sokat kísérletezgettem vele, hogy ezeket a kósza livre-eket a párhuzamos
idıszálak ráncigálásával innen-onnan áthalászgassam a saját erszényembe; hogy
milyen sikerrel, az szerintem kitőnik abból, hogy hajlott koromra egy vizes és büdös
nádviskóban lakom - legalábbis még tíz napig, amíg az esperes poroszlói rám nem
gyújtják azt is. Ugyanakkor viszont a hagyományaink megemlékeznek egy
nıvérünkrıl, aki valamikor négyszáz vagy nyolcszáz éve - mindenesetre jó régen -
szépen fölébredt, elkezdte olvasgatni a dalt, és majdnem gutaütést kapott, mert talált
egy olyan párhuzamos idıszálat, ahol neki kellett eldöntenie, hogy Nagy Károly
gyızi-e le az avarokat vagy fordítva. Ez szerintem pimaszul nagy hazugság, de tény,
hogy mindeddig semmiféle épelméjő viszonyt nem sikerült kimutatni a közönséges
és a párhuzamos idıszálak kızött. A dologban az a legnagyobb feneség, hogyha két
ember egyszerre ébred fel, ugyanannak a dalnoknak a varázsa alatt, és egyszerre
kezdik visszafejteni a dalnak ugyanazt a sorát, hát teljesen eltérı eredményeket
fognak kapni. Az számít ritkaságnak, ha a két minta valahol mégis átfedi egymást.
- Várjunk csak! - vetette közbe Peire hirtelen. - Azt akarod mondani, hogy ez a
jósolgatás nem is valami különleges dolog? Hogy minden ébredı látja a dalban a
jövıt?
Louise asszony bosszúsan nézett rá.
- A sajátját igen - mondta szárazon. - A dal visszafejtését nem kell tanulni, jön az
magától. Az éber test ösztönösen tudja, hogy kell csinálni. Olyasmi ez, mint a
csecsemıknél a sírás vagy a szuszogás. - Aszott jobb karja széles ívő gesztussal a
szoborként álló Bayard felé lendült. - Ki akarod próbálni? Tessék.
Peire pillantása követte a mozdulatot.
- Ímkább nem - mondta nyugodtan.
- Más példáján tanul a szamár, mi? - kérdezte a vén bába keserően. - Szóval, a dal
minden olvasata szigorúan személyes, csak arra a valakire vonatkozik, aki
visszafejtette. A párhuzamos szálak azokat az eseményeket jelzik, amiket az illetı
esetleg befolyásolni tud; a közönséges szálakon viszont, ha beleszakad, akkor sem bír
változtatni.
- Ezért beszélsz hát olyan könnyedén a halállátomásodról? Azt reméled, hogy egy
párhuzamos szálon elkerülheted?
Louise asszony homloka elborult.
- Ha egy egérfarkincányi párhuzamot is találtam volna a jövı hónapra szóló
olvasatomban, most nem veled idétlenkednék itt kínomban, hanem a dalt fejteném
vissza, és vadul ráncigálnám az összes idıszálat, ami a kezem ügyébe kerül. Sajnos
azonban ez a minta olyan egyenes, mint a bot. Utoljára huszonöt éve láttam ilyet.
- Akkor hát? - hajtotta félre a fejét érdeklıdve Peire. - Tán leharapod a nyelved,
mielıtt rád törnének?
- Nem - mondta mogorván a vén bába. - Kivárom az utolsó pillanatot, és felébredek.
El se alszom többet. A testemmel odaát csinálhatnak, amit akarnak; az aztán mukkot
sem fog vallani nekik!
Csend lett. Peire mozdulatlanul ült a székén, a néma taglejtésekbe fagyott
szobormások között, állát a támlán összefont karjain nyugtatva. Nem szólt egy szót
sem, csak nézte kitartón Louise asszonyt, fürkész szemének pillája se rebbent, ajkát
megértı mosoly játszotta körül, szája sarkában leheletnyi gúnnyal.
- Amikor három hét múlva elégetik az alvó testem, természetesen meghalok. Az
emberek igazi hazája az alvó világ, legtöbbjük ott éli le az egész életét, bár ez
alapjában véve eléggé siralmas. Az éber világban csak látogatók lehetünk; kegyes
hozzánk, de képtelen fenntartani minket, ha életerınknek legalább egy szikrája nem
gyökerezik a túloldalon. Ha beszámolod az idıeltolódást, a három hétbıl lesz valami
húsz év; most hetvennyolc vagyok. A kettı együtt azért már szép kor, nem gondolod?
Válasz továbbra sem jött. Louise asszony grimaszokat vágott, idegesen fészkelıdött a
székén a rezzenetlen tekintet pillanatra sem lankadó, derős-különös tüzében. Mintha
szelíd, de hajthatatlan ostrom alá vették volna személyét.
- Hiába mereszted rám így a szemed, minden egyezik a kiolvasott jövıvel. A
nazarénusok azt hiszik majd rólam, éhen akarom veszejteni magam, és erıvel fognak
etetni-itatni. Egy ilyen szívós, vén test sokáig bírja ám!
A hallgatás percrıl percre nyomasztóbbá vált. Akárcsak Réchin, Peire is lassan
beleolvadt a halott viaszmások tengerébe; eleven mivoltáról csak az elszánt
könnyedséggel csillogó szempár tanúskodott. Louise az ivó belsejét tanulmányozta,
nagy buzgalommal merült el az asztallapok mintázatának, a mestergerendát éktelentı
koromfoltoknak a vizsgálatába; mindegy, mi, csak minél messzebb legyen Peire
arcától. Göcsörtös, gyászoló körmő ujjai a rokolyáit győrögették.
- Meddig kornyikál már ez a Gris Bleu? - motyogta maga elé bosszúsan.
- Louise - szólalt meg Peire nyugodtan. A vén bába összerezzent a székén; kezébıl
kicsúsztak a szoknyaráncok. - Vagy eddig hazudtál nekem végig, amit nem hiszek;
vagy most titkolsz el valamit elılem.
- Ó, hogy a rosseb...
- Felébredni nem lehet akkor és úgy, amikor az ember akarja; dalnok is kell hozzá.
Hogy utána az éber világban maradunk-e, az nem tılünk függ, hanem tıle - folytatta
a férfi megfontoltan. - A hajótöröttekrıl pedig érdekes dolgokat meséltél. Nagyon
érdekeseket. Szerintem te inkább vállalnád a kínzókamrát, mint húsz évet
hajótöröttként
- Rendben, na, rendben, hogy a rosseb szánkázzon beléd! - fakadt ki Louise asszony
ingerülten. - Valószínőleg nem túl bölcs dolog a részemrıl, hogy elárulom egy elsı-
ébredınek testvériségünk egyik féltve ırzött titkát. Mellesleg a mi testvériségünknek
rengeteg féltve ırzött titka van; ezeket általában a rómaiak, a görögök és a rosseb
tudja még, kik óta dédelgetjük a kebelünkön, s közös jellemzıjük, hogy egyik se jó
semmire. Az a titok, amirıl most beszélek, abban kőlönbözik a többitıl, hogy tényleg
roppant hasznos valami; sıt, nagyjából az egyetlen, ami miatt még tán érdemes
felvállalni a szüzességi fogadalmat meg a szent inkvizíciót. Mégsem tartom túlzottan
kockázatosnak a beavatásodat, mert amennyit most elmondok neked, azzal nem sokra
mész, és mihelyt elalszol, még ezt a keveset is elfelejted. Megértetted, a pokolba is?
Az erıs ember arcán elégedettséggé mélyült a halvány derő.
- Hallgatlak, Louise.
- Van egy saját dalunk - vont vállat durcásan a vén bába. - Egy saját, külön dalunk,
ami kizárólag nekünk szól. Elég halványan, de folyamatosan. Tessék. Megkaptad.
Ennyi az egész.
- Ennyi az egész? - ismételte gúnyosan Peire. - Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a ti
rendetek tagjai akkor és ott ébrednek fıl, amikor akarnak. Dalnokra nincs is
szükségetek.
- Hát azért ez túlzás! - tiltakozott Louise asszony. -Mondom, hogy halvány dal, csak a
legtapasztaltabbak ébrednek fel rá. És nagy a kockázata, hogy eltévedünk útközben,
vagy csak sokadszori próbálkozásra tudunk visszatérni az alvók közé...
- Ez utóbbi téged, értelemszerően, nem fog zavarni - bólintott a férfi. - Viszont amíg
szól a dal, nem kell attól félned, hogy megırülsz az éber világban. A testednek meg
közben gondját viselik az inkvizítorok.
- Úgy valahogy.
- Hogy a pokolba halljátok? Azt hittem, a dalnoknak jelen kell lennie, amikor az
ébredı útnak indul.
- Általában igen. - Louise asszonynak szemlátomást nem főlött kedve a további
társalgáshoz; rosszkedvően piszkálgatta a szırös szemölcsöt a nyakán. - De ha tudja
az ember, hogy hol keresse a dalt, akkor más a helyzet. Nem az alvó világban,
hanem... hát, önmagában, vagy tán inkább a két világ között. Mert hogy ez ami
dalnokunk egész pontosan hol a rossebben énekel odaát, arról ıszintén szólva
fogalmam sincs, és szerintem a többieknek se a testvériségbıl. Viszont a dal ismerıs
és folyamatosan szól, ezért lényegében bármikor rá bírunk hangolódni; és...
- Ki énekli, Louise? - kérdezte Peire halkan.
A vén bába rákvörös lett, és lehajtotta a fejét. Nem válaszolt.
- Diana királynı... pogány görög istenségek... érthetetlen nyelven írt szent szövegek...
- tőnıdött fennhangon az erıs ember. - Van egy olyan érzésem, hogy a ti
testvériségetek régi lehet, nagyon régi. Évezrednél mindenképpen.
A szemölcsöt kapirgáló kéz a rokolyák vásznára hanyatlott.
- Bármilyen halvány a dala, az a szerencsétlen már biztos rég megtébolyodott. Ezer
esztendı az örvény középpontjában... Belegondolni is iszonyat! - Peire
összerázkódott. - Mit mőveltetek vele, miféle szörnyő bőbájossággal vertétek
béklyóba? Hatalmas lelkő ember lehetett, ha idáig bírta, óriás az óriások között, a
régi idık babérkoszorújára méltó. Mit vétett nektek? - ingatta lassan ısz üstökét. -
Ronccsá törtétek ıt, salakot ıröltetek a szíve titkaiból. Ostoba, kielégületlen
nıstények, akik saját rejtekajtót akarnak a szellemvilágba!
Fölnézett Louise asszonyra; kıvé dermedt szobormást látott maga elıtt, a ráncos
vonásokból kisápadt az élet, a göcsörtös ujjak halottra fagytak a tyúkokat tartó zsineg
körül.
- Nem hiszem, hogy a dalnoknép összetartana; az ihlet útja személyes út - mondta
Peire a megürült testnek. - De azért, ha ez a titok a fülükbe jutna, kiirtanának titeket a
világból, vén korcs!
Fölállt a székrıl, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Zömök férfi, vaskos vállakkal,
durva arccal, rövidre nyírt hajára rátelepedett az esztendık zúzmarája. Egyszerő
parasztember, nincs benne semmi különös.
A könyöklınél ácsorgó ırültre nézett, és elmosolyodott.
- Ketten maradtunk, még egy rövid idıre - mondta. - Megismersz, félnótás cimbora?
Réchin lomhán, minta viaszba csöppent légy, a hang felé fordult. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt, bütykös keze, valami csak számára hallható ütemre, hol ökölbe
rándult, hol elernyedt megint.
Aztán szeme-szája rándulva tágra nyílt, s a torkából felbugyborékoló üvöltés vörösre
festette a csapszék félhomályát.
KÁRHOZAT
Guy de Laubardemont rettegett. Már születése óta.
A diófa asztal lapját intarziák díszítették, füzérbe rendezıdı háromszögek, a párosak
sötétek, a páratlanak világosabbak: felváltva fordultak hol kifelé, hol befelé,
szaggatott keretbe foglalva a tizenkét zodiákusjegyet. A Szüzet és a Nyilast félig
eltakarta a háromágú gyertyatartó öntöttbronz talapzata; a kanócok hegyén hunyorgó
lángok bizonytalan, imbolygó fénybe vonták a többit. A Halak és a Vízöntı körül a
ftizérkeret színösszhangja megbomlott, több világos háromszöget sötétre árnyaltak a
Guy arcáról lehulló, kövér verítékcsöppek.
Reszketve ült az asztalnál, összefont karjai fölé görnyedve, mint akit váltóláz gyötör.
Petyhüdt, tésztás képe betegesen sápadt volt, tojásdad koponyájához ritkás haj tincsek
tapadtak, a szája sarkába biggyesztett két bajuszszál kimondottan harcsaszerővé
formálta megjelenését. Még élethőbbé tette ezt a benyomást golyvásan dülledı szemes
kicsiny orra, mely valósággal eltőnt arcának két irdatlan zsírpárnája között. Testes
ember volt, a kitömött ujjú mente és a buggyos plundranadrág mégis lötyögni látszott
rajta, annyira rázta a reszketés. Karimátlan kalpagja, a forgójába tőzött strucctollal,
elárvultan hevert az asztal lába mellett. Izzadságtól fénylı feje búbja lúdbırözött már,
mégsem mert lehajolni érte, hogy fölvegye. Álmában talán le tudná gyızni a Fekete
Embert. Álmában minden sikerülni szokott neki.
Csak ne rettegne annyira az álmoktól!
Kinyújtotta ápolt, kövérkés kezét a gyertyatartó felé, s belenyomta három ujját a
szétfolyó gyöngymintázatokba rendezıdı viaszba a talapzaton. Képlékeny volt még
és forró; megégette a bırét. Guy lihegı sóhajjal fogadta a fájdalmat, lehunyta véreres
szemét, s hagyta, hadd nyilalljon végig egész testén az érzés. Újjai hegye pirulni
kezdett; még mélyebbre túrt velük. A fájdalom érthetı, magyarázható jelenség volt,
tényszerő dolog, aminek a bekövetkezésétıl már nem kellett tartani, hiszen itt volt,
fel-alá cikázott az idegein. Bizonyosság a rettegett bizonytalansággal szemben.
A fájdalom olykor segített neki elviselni a szakadatlan félelmet; ezért tartott a
hálótermében korbácsokat és szöges bilincseket. Egyszer, egy mámoros emlékezető
órában, kutyákkal maratta össze magát, és akkor néhány percre csaknem teljesen
sikerült megfeledkeznie az egész életét betöltı rettegésrıl. Ám az egyik kutyában
veszettség bújkált, s Guy hamarosan ágynak dılt szárazlázzal, üvöltve forgatta a
szemét, nyál habzott a szája körül. Csupán a jószerencsén múlt, hogy felépült a
szörnyő nyavalyából.
Soha többé nem kockáztatta meg a kutyákat. Nem mert meghalni.
A rettegést az apjától kapta örökül, az meg az o apjától, aki az övétıl, s így tovább a
Laubardemont-k homályba veszı nemzedékein keresztül, vissza egészen addig az
ezerszer elátkozott emlékő ısig, akit a ködös Múltban, valamikor Gundobad és
Hilperich korában, a népvándorlás hullámai erre a tájra vetettek. Az ıs gondolatai
kapzsiságtól sárgállottak, amikor egyezségre lépett a tépett szakállú, dúlt tekintető
decurióval, aki a dombon álló kúriában, a mai lovagvár elıdjében tartott udvart. A
kúria egyetlen kardcsapás nélkül cserélt gazdát, a környékbeli népes és bıven adózó
falvakkal együtt; a parasztok önként hajtották igába a nyakukat, pedig szívós és
makacs népségnek ismerték ıket, akik fegyverrel kergettek már el nem egy hódítót. A
decuriót az ıs a biztonság kedvéért meg akarta gyilkoltatni, ám az megelızte; boldog
mosollyal az arcán vízbe ölte magát.
Így vette kezdetét a Laubardemont-k örök strázsálkodása.
A res silendát elıbb az udvarház alagsorában ırizték, aztán II. Manassé, a nyolcadik
Laubardemont -egy esetleges földrengéstıl rettegve - kazamatát vágatott neki az
anyakızetbe. Gondozása a mindenkori családfı kötelessége volt, s ez két-három-
naponta több órás munkát jelentett a téboly küszöbén. Az uraság - természetesen -
sohasem hagyhatta el a birtokát; a fiúgyermekeket konfirmálásuk napján avatták be a
titokba, vérfagyasztó esküvétellel pecsételve meg a hallgatásukat. Ezt követıen atyjuk
személyesen kísérte le ıket a pincébe, ahol egy roppant, lelakatolt vasajtó mögött
szembesültek a nemzetségüket sújtó átokkal. Ahogy növekedtek, egyre gyakrabban
kellett elkísérniük rendszeres földalatti útjaira a családfıt, hogy felkészülhessenek az
örökség átadásának napjára, s elméjük ne roppanjon össze azonnal a rázuhanó teher
alatt.
A res silendából szivárgó iszonyat az egész várat megfertızte: a szolgák gyakran
panaszkodtak lidércálmokra, kísértetjárásra, hátborzongató víziókra. Elıbb-utóbb
ingerlékennyé és fáradékonnyá váltak, hamar megöregedtek, hozzászürkültek a mohos
kıfalakhoz. Az igazságot csak néhány bizalmi ember sejtette, akiknek az ısei
nemzedékek óta álltak a család szolgálatában. Ezek, ha lehet, még a született
Laubardemont-sarjaknál is megszállottabbak voltak. Aki egyszer elszegıdött a várba,
azt örökre idekötötte a sorsa, nem menekülhetett. Persze megesett néha, hogy egy
frissiben fogadott lovászfiú vagy szolgálólány olyasmit tapasztalt, amitıl hideglelıs
borzalom vett erıt rajta. Egyesek ilyenkor a kápolnában kerestek lelki vigaszt, a bölcs
mosolyú, meleg beszédő, galambısz káplánnál, aki csendes ırült volt, s az olvasójával
fojtotta meg ıket. Mások szökni próbáltak, remek alkalmat nyújtva a púpos Matelot
falkamesternek vadászszenvedélye kiélésére.
A kapzsi Laubardemont-ıs sohasem tudta meg, hogy eredetileg kinek és mikor,
miféle hatalom adta parancsba a res silenda ırzését. A szakállas decurio talán
megmondhatta volna neki; talán nem. Egy kései leszármazottja, II. Robert tanult
ember volt, s elég sok idıt szentelhetett kutatásainak, mert apja, szívós és robusztus
férfi lévén, késı aggkoráig viaskodott a tébollyal meg az álmait kísértı szellemekkel.
Pogány sírfeliratok és császári levéltárakból kimentett számadáskönyvek révén
egészen a római polgárháborúkig vissza tudta nyomozni a decurio családfáját. Legré-
gibb ismert ıse, bizonyos Ímprecatius, még Julius Caesar hódító seregével érkezett
Galliába. Egy krónikás elítélıleg említi nevét, mert közelebbrıl nem részletezett
megállapodásra lépett néhány gall druidával, azon a dombtetın építve udvarházat
magának, ahol korábban az ı szentélyük állott. II. Robert ezt követıen pénzt és
fáradságot nem kímélve igyekezett nyomára bukkanni a druidáknak, vagy legalább
valaki olyannak, aki biztosat tud mondani róluk; apja ezalatt fogcsikorgatva, egyre
apadó erıkkel vívta harcát a kazamatákban fészkelı iszonyattal. A druidák azonban
halottak voltak, és az elgyötört aggastyán végül megadta magát a sorsnak. II.
Robertnek fel kellett adnia kutatásait, hogy elevenen eltemetkezzék az ısi várban,
ahol alig két év leforgása alatt testi-lelki nyomorékká roncsolódott, és végül álmában
halt meg, olyan hangosan sikoltozva, hogy szétszakadtak a hangszálai.
A res silenda nem irgalmazott. Hiába számőzték a föld alá, a nyirkos és hideg
sötétségbe, a belıle áradó gonosz miazma még így is a kövek gyökeréig átjárta a
várat, megfertızött minden lehunyt szemet, a halántékok mögé csepegtette a téboly
mézédes mérgét. A strázsák nem menekülhettek elıle: ha egyszer befészkelte magát a
koponyájukba, a világ túlsó végére is követte ıket. II. Manassé egészen Ultima
Thuléig futott, s egy bálnavadászhajón érte utol a vég, jéghegyek és rıtszakállú
tengerészek között; üvöltve szenvedett ki, fülébıl és szemébıl sugárban fröcskölt a
vér. Nehéz idık voltak ezek a család történetében, mert II. Manassé csak egy
serdületlen fiúgyermeket hagyott maga után szökésekor, akit a rangidıs szolgáknak
kellett lekísérniük a kazamatákba. Mondják, a csatlósfamíliák elöljárói ekkor győlést
tartottak, s bizonyos fogadalmakat tettek, ám errıl biztosat csak Matelot mester,
Bigeaux anyó meg a káplán tudott. Guy megkérdezhette volna ıket, ha nem retteg
elıre a válaszuktól.
A Laubardemont-k, legalábbis kezdetben, míg a századokon keresztül öröklıdı átok
meg nem nyomorította ıket, nem voltak buta és gyenge emberek. Sokan és sokféle
úton keresték közülük a szabadulást. I. Rénault megpróbálta elpusztítani a res
silendát. Meggyónt, megáldozott, felvette az utolsó kenetet, s egy meteoracél karddal
az oldalán, zsoltárokat énekelve szállt alá a kazamaták sötét mélyére. Nem maradt
más belıle, csak feketére sült árnyéka a kıfalon, sikoltozó szelleme négy nemzedéken
át kísértette leszármazottait rémálmaikban. III. Robertbe nem szorult ennyi lovagi
szellem: ı csatlósokat küldözgetett le a pincébe, markos legényeket kıtörı
kalapáccsal, zsoldosokat buzogánnyal és égı szövétnekkel, még egy hivatásos hóhért
meg egy drága pénzen fogadott mór bérgyilkost is. Egyik sem jött vissza, s a végén
már az egész vár úgy bőzlött, mint valami mészárszék; a nagy sokára takarítani
menesztett szolgákat valóságos hekatomba fogadta. A szokásos gondozás híján a res
silenda a hullákból táplálkozott. Mikor ezt meghallotta, III. Robert megırült, és az a
rögeszméje támadt, hogy a sötétben lappangó iszonyat emberáldozatokat követel tıle.
Parancsba adta csatlósainak, hogy raboljanak fiatal szőzlányokat; legidısebb fia, I.
Guy tırt döfött a hátába, hogy elejét vegye a szörnyőségnek. A maga részérıl sem a
gondozást nem folytatta, sem embereket nem küldött a kazamatákba. A rákövetkezı
héten vitustánc-járvány tört ki a környéken, s a vár lakói közt tucatszám támadtak
ámokfutók; I. Guy kénytelennek bizonyult visszakozni. I. Manassé szentek
ereklyéivel vette körül magát, zálogba csapta a birtokait, kölcsönöket vett fel lombard
bankházaktól, csaknem Minden vagyonát elherdálta kiszikkadt csontokra és fogakra.
Amikor le kellett mennie a pincébe, magára aggatta összes szerzeményét, nyakában
ezüstfiola lógott Szőz Máriának egy csepp tejével, reszketı kezében az Igaz Kereszt
egyik darabját markolta. A végén már az ágyát is telerakta velük, s egy tavaszi
reggelen a szolgák elkékült arccal, holtan találták: le akarta nyelni az Igaz Kereszt
szilánkját, s az a torkán akadt. Utódja, III. Rénault okult a példáján: ı egy diabolistát
hozatott drága pénzen Itáliából, Battistaldo nevezetőt. Az olasz egy kehelyre való
spermát kért és kapott a várúrtól, majd kosfejekkel és szárított trágyával fekete misét
celebrált a kápolnában társnıje, egy öregedı római szajha pucér teste fölött. Ezután
lement a kazamatákba, ahol megháborodott a res silenda látványától, megölte III.
Rénault-t, ötéves kisfiát meg a római szajhát, majd mindkét szemét kivájta az ujjával,
és levetette magát a várfalról. A szolgák rangidıse azonnal postagalambot menesztett
Párizsba; negyednapra rá megroskadt vállú, megtört tekintető öregember lovagolt be
az udvarra népes családja kíséretében. Robert de Laubardemont volt az, I. Manassé
öccse, aki már mentnek hitte magát a családi átoktól; Franciaország maréchaljának
címérıl mondott le, hogy visszatérjen ısei fészkébe, és rövidesen öngyilkos legyen,
fiaira hárítva tovább a terhet. Az ı dédunokája volt IV. Manassé, Guy apja, aki
összeroppant a szörnyő nyomás alatt, és megszökött a birtokról. Matelot mester
utánament és visszahozta. A szolgák sohasem bocsátották meg uruknak az árulást;
aznap, amikor Guy betöltötte tizenhatodik életévét, IV. Manassét felkereste
hálótermében a mosolygós, ısz hajú káplán.
Guy kicsi gyermekkorában a várfalakból szivárgó ködpászmáktól rettegett, apja
hörgésbe fúló dührohamaitól, haldokló anyja mártír-csendességétıl, Bigeaux anyó
főkeverékeinek édeskés illatától, Matelot mester púpjától és a káplán szelíd
mosolyától, a sekély bemélyedéstıl a baloldali kapubástyán, amit állítólag a véres
fıvel, vonítva a halálába ugró Battistaldo lába hagyott. Konfirmálása napján félelme
tárgyiasult és kijegecesedett. A birtok határát sohasem léphette át, erre nemcsak a
csatlósok vigyáztak árgus szemmel, hanem másfél évvel fiatalabb öccse, Robert is.
Korán elhízott, és sohasem volt bátor ember, egy idıben mégis egymás után rendezte
a vakmerıbbnél vakmerıbb vadászatokat, hátha valamelyikben halálát leli. Robert
egy ízben az élete kockáztatásával mentette meg a sebzetten rátörı vadkantól; más
alkalommal, amikor záporesı lepte meg ıket a határban, s a vacogva hazatérı Guynak
lobot kapott a tüdeje, öccse az egész ráesı birtokrészt elzálogosította, hogy
Montpellier-bıl hozasson neki orvosokat. Jóval késıbb, amikor Guy seblázban
haldoklott a veszett kopó marása miatt, Robert - akire nem vonatkoztak a családfı
kötelezettségei - Calais alatt hadakozott. Valószínőleg ükapjuk, az öreg maréchal
sorsa lebeghetett a szeme elıtt, amikor ordítva kitört a csatasorból, s roppant
pallosával jobbra-balra kaszálva egymaga rontott az ostromló angolok sőrőjébe.
Halálhírét postagalamb vitte meg a Laubardemont-házba, s a magatehetetlenül
delirizáló Guy úgy megrémült tıle, hogy rövidesen felgyógyult.
Asszonyt csak nagy nehézségek árán tudott a várba hozni. Ez mindig is gondot
jelentett a Laubardemontknak; néha úgy hidalták át, hogy saját közeli nırokonaikat
vették feleségül, de Guynak nem voltak lánytestvérei, és Robert hajadon lánya, akit az
apja számos titokba beavatott, Írföldre menekült Matelot mester elıl. Guy végül egy
környékbeli kurtanemes gyermekét vezette oltár elé, akinek szemében a rangbéli gya-
rapodás lehetısége feledtette a Laubardemont-ház rossz hírét. Az asszony hamar
megırült, az ágyhoz kellett kötözni, hogy meg ne szökjön, és végül nem maradt más
hátra, hívatták hozzá a káplánt. A következı feleségnél - ugyanannak az apának az
ifjabbik leányánál - Matelot mester már semmit nem bízott a véletlenre. Ezúttal
Bigeaux anyó segítségét kérte, aki nagy tudósa volt a főben-levélben lakó ártó és
segítı szellemeknek; már az öreganyja is a Laubardemont-k szolgálatában állt,
jelentıs szerep jutott nekik a res silenda gondozásában. Az új asszonyt a várban töltött
elsı napjától kezdve mákteával itatták, s e kúra hatására valóban elég békésen és
engedelmesen viselkedett, csak néha törtek rá hisztérikus sírógörcsök.
Guy tudta, hogy kötelessége utódot nemzeni, s igyekezett is megfelelni az
elvárásoknak, bár eléggé nehezére esett. A szüntelen rettegés minduntalan visszave-
tette buzgalmában. Valamivel könnyebben ment, ha közben fájdalmat okozott
magának, és még inkább, ha az asszonynak is. Guy már régen rájött arra, hogy ha
bántalmaz egy élılényt, erejének tudata csökkenti benne a kiszolgáltatottság érzését, s
ez mérsékli kissé a folytonos félelmet. A gond csak az volt, hogy szinte mindentıl és
mindenkitıl félt, nem is merte hát bántani ıket. A rosszullét környékezte a rémülettıl,
míg rá bírta venni magát, hogy eltaposson egy gilisztát vagy agyoncsapjon egy pókot;
hiába tudta, hogy utána a megkönnyebbülés mámoros percei következnek, az esetek
többségében visszariadt a cselekvéstıl. Feleségénél rettegése legfıbb tárgya a
mákfızettıl fátyolos, semmibe révedı tekintet volt, amely mégis mintha vádlón
szegezıdött volna rá, valahányszor megütötte. Elıször azt követelte hát Matelot-tól,
hogy szúrja ki a nı szemét; végül megelégedett egy fekete selyemkendı
alkalmazásával.
Az asszony kétszer megfogant és mindkétszer elvetélt, Bigeaux anyó szerint az erıs
máktea sőrő fogyasztása miatt. Az adagokat viszont nem lehetett csökkenteni, mert ez
a sírógörcsök megszaporodásához vezetett, amiktıl Guyt olyan torokszorító rémület
fogta el, hogy reszketve menekült a vár legtávolibb zugába - egyszer a kecskeólban
vacogva találtak rá -, és utána napokig nem mert a felesége elé kerülni. Megkezdıdött
tehát a kísérletezgetés; Bigeaux anyó egyre újabb teákkal és balzsamokkal állt elı,
amit részben az asszonnyal, részben az urával itatott meg,
Matelot mester pedig a korbácsok, kötelek és pálcák tárházát gyarapította néhány saját
találmányú darabbal a hitvesi lakrészben. Idıközben azonban Guy betöltötte
negyvenkettedik esztendejét, és tökéletesen tehetetlenné vált; semmiféle fondorkodás
és afrodiziákum nem segített rajta többé. A ki tudja, hányadik tüzetes vizsgálat után
Bigeaux anyó lemondóan tárta szét vén karját.
- Szervi bajok, uram. Megöregedtél - mondta Guynak, aki kis híján összevizelte magát
ijedtében. Iszonyúan félt az öregségtıl.
Fölvetıdött az ötlet, nem kellene-e ettıl az asszonytól is megszabadulni, és
harmadikat hozni a házhoz, Bigeaux anyó azonban ellenezte. Az uraság már meg-
szokta ezt a feleséget, érvelt, ha hirtelen egy másikat találna az ágyában, megrendülne
a változástól, és hosszú idıbe telne, míg meg tudna barátkozni vele. Addig pedig a
helyzet csak tovább romlana.
Sürgıs megoldást kellett találni, mert Guy volt a család utolsó férfisarja. Robert-nek
ugyan született egy lánya, férjhez is ment azóta –Írországban valami elıkelı
rablóvezérhez, sıt - Matelot mester értesülései szerint még gyerekei is születtek,
köztük néhány fiú. Ezt a lehetıséget azonban a legvégsı esetre tartogatták, több okból
kifolyólag. Egyrészt a száli törvények értelmében, amit a Valois-házi roi trouvé
trónutódlása óta nagyon komolyan vettek Franciaországban, a birtok nıágon történı
átörökítése súlyos problémákat vetne fel, különösen mivel a kedvezményezett külor-
szágban él. A szaglászó fiskálisok nyilván megpróbálnák rátenni a kezüket a korona
nevében a Laubardemont-birtokra, veszélybe kerülne a titok, s ez katasztrófához
vezethet. Másrészt az unokahúg hálátlan és önzı viselkedése arra vallott, hogy nem
tartja magára nézve kötelezınek a családi teherbıl való részvállalását, és föltehetıleg
erıszakkal kellene Burgundiába hozatni. Ez pedig meglehetısen kockázatosnak ígér-
kezett.
A problémára a megoldást végül a vakvéletlen hozta meg. Guy de Laubardemont
természetesen egyáltalán nem élt társasági életet, Matelot mester azonban a maga
szintjén igen. Elég tisztes tekintélynek örvendett a környék rablói, vadorzói és
csempészei között, s komaságban volt néhány hasonszırő fıvadásszal és
erdıvigyázóval, akiknek segítségét gazdáik olykor sötétebb üzelmekhez is igénybe
vették. Így esett, hogy fiilébe jutott a vén Thibault le Bressan ellen tervezett merénylet
híre. Ez a kapzsi öreg gazember Berzé, Saint-Roux és Chateaux-Bossart örökös ura
volt, és már évek óta az ágyat nyomta, felülni sem bírt elırehaladott köszvénye miatt.
Általános vélekedés szerint a végét járta. Alig egy hónapja azonban, Szent Mihály
arkangyal ünnepén, mindenki meglepetésére kilovagolt szarvasra vadászni egy másik
hírhedt rablóbáróval, René de Roches-Corbonnal. Akik látták, égre-földre esküdöztek
rá, hogy a vén patkány vigyorgott és nevetgélt, ivott, mint a kefekötı, három szarvast
nyilazott le futtában, és úgy ülte meg a lovát, mintha húsz évvel fiatalabb lenne.
Egyesek váltig állították, hogy még a haja is visszasötétedett. A hír osztatlan
felháborodást keltett Thibault úr örökösei között, akik minden reményüket
szertefoszlani látták, és most titkon fegyvereseket toboroztak, hogy makacs vén kuz-
injukat átnoszogassák a túlvilágra.
Matelot mester legelsısorban is feladta a merénylıket az öreg rablólovagnak, s miután
ily módon elıkészítette a maga számára a talajt, puhatolózni kezdett a csodálatos
megifjodás ügyében. Nem került sok fáradságába kihámozni a suttogva terjengı
szóbeszédbıl a valószínő igazságot; és mivel a Laubardemont-várban élt, nem esett
nehezére elhinni a történet természetfölötti elemeit sem. Ezután lázas sietséggel
nekilátott kinyomozni, hogy megölte-e már Thibault úr a vándor alkimistát, akinek
birtokában van a fiatalító varázsszer receptúrája. Mert abban egy percig sem
kételkedett, hogy az öregnek ez az eltökélt szándéka. A kérdés csak az, van-e annyi
józan esze, hogy elıbb megpróbálja kiszedni a fickóból a titkot; ez esetben ugyanis
Matelot mesternek jó esélye volna rá, hogy még viszonylag élve kaparintsa meg az
illetıt.
Legnagyobb meglepetésére nemcsak azt derítette ki, hogy Thibault le Bresson egy
ujjal sem nyúlt az alkimistához, hanem azt is, hogy úgy fél tıle, akár a tőztıl. Ez egy
ilyen minden hájjal megkent vén lator esetében legalábbis elgondolkoztató volt. A
következı logikus lépéstıl, vagyis a Fekete Ember becserkészésétıl, Matelot-t
megkímélte a Fekete Ember maga. Látogatása teljesen váratlan volt, és súlyos
megrázkódtatást jelentett a púpos falkamester számára. Alig néhány szó után azon
kapta magát, hogy izzadva térdre roskad a rejtélyes alkimista elıtt, és dadogva
magyarázza neki a Laubardemont-ház hétpecsétes titkait, csupa olyasmit, aminek a
hallgatólagos sejtetéséért is megölt már nem egy óvatlan fecsegıt. Befejezésül akkora
összeget ajánlott fel a szolgálataiért cserébe a Laubardemont-vagyonból, amekkorát
csak mert; ez pedig egész tisztes összeg volt, hiszen lényegében Matelot számított a
birtok teljhatalmú intézıjének. Bizonyos körülmények között a falkamester nem tar-
totta elképzelhetetlennek magáról, hogy így viselkedjék; e körülmények azonban igen
hathatós kényszerítı eszközök alkalmazását tételezték volna föl. A Fekete Ember által
alkalmazott egyetlen kényszerítı eszköz a tekintete volt.
Az alkimista megérkezése a várba furcsa módon némi könnyebbséget hozott Guy de
Laubardemontnak, mintha a vállát nyomasztó mázsás koloncok közül több is párává
ködlött volna. Eddig ahhoz az állapothoz volt hozzászokva, hogy ı fél mindenkitıl;
ez továbbra sem változott ugyan, viszont nagyon jólesett látni valakit, akitıl
mindenki más ugyanúgy retteg. E sajátos jelenség visszaadta Guy-nak félelemérzete
szilárd elvi alapjait, s egyúttal valamicske emberi méltóságot is. Matelot mester
alázatoskodva csúszott-mászott a Fekete Ember elıtt, a lepcses szájú Bigeaux anyó
mukkani sem mert a jelenlétében, az ısz káplán pedig, miután egyetlen pillantást
vetett rá, bezárkózott a kápolnájába, és többet- elı se dugta onnan az orrát. Ha valaki
elhaladt a csukott ajtó elıl, tompán hallhatta a bentrıl kiszőrıdı szakadatlan
zsolozsmázást.
A Fekete Ember nemes egyszerőséggel "kis féregnek titulálta a várurat, minden
indulat nélkül, szinte barátságosan; Guy földöntúli gyönyörrel, kocsonyaként
reszketve fogadta a megszólítást. Ugyanakkor felfedezte, hogy most már különösebb
szorongás nélkül tapossa agyon a kertben a hangyákat, és a szolgákkal is másképpen
beszél, olykor csaknem határozott hangot üt meg velük szemben. Rádöbbent, hogy ha
sikerül rettegését egy magasan kiemelkedı célszemélyre összpontosítania, a
mindennapos életben lényegesen magabiztosabbá válik. Egy este, példátlan
vakmerıséggel, még a felesége ágyába is belopakodott, hátha nem is lesz szükség a
visszafiatalodásra; szomorúan kellett azonban tapasztalnia, hogy túlbecsülte ennek az
újfajta félelemnek a hatásfokát.
A csatlósok beavatott elöljárói, akik nemzedékek hosszú láncolatán keresztül
örökölték a bizalmi posztokat a Laubardemont-várban, régóta beltenyészettıl elfajult
korcsok voltak már, az elmebaj szélén tántorgó testi-lelki torzszülöttek. Ezek a züllött
és elaljasult páriák, akik a kinti világban elıbb-utóbb mind akasztófán vagy
tébolydában végezték volna, csak a kíméletlen erıszak nyelvét beszélték, hiába
szajkózták Guynak unalomig az ıseiktıl rájuk maradt, udvarias szóvirágokat. Az ı
nyavalyatöréssel határos bámulatukat és tiszteletüket a Fekete Ember akkor vívta ki,
amikor az érkezését követı éjszaka egy szál magában alászállt a kazamatákba,
megtekinteni a res silendát. Amikor egy óra múlva visszatért, karcolás sem látszott
rajta; talán mintha valamivel sápadtabb lett volna a szokásosnál, bár az ı esetében ezt
nem volt könnyő megállapítani. Szokásos jeges nyugalmán is repedések mutatkoztak:
kissé dühösnek és szomorúnak látszott. A rangidıs szolgák számára azonban ez maga
volta csoda. İk ahhoz voltak szokva, hogy aki eltőnik a pinceboltozat alatt, az vagy
egyáltalán nem jön vissza újra, vagy olyan szánalmas ronccsá silányul, mint a
gazdájuk.
A Fekete Ember kiadta az utasításokat Matelotnak a szertartás elıkészítésére. Az
áldozat beszerzését a falkamester nem intézte személyesen, mivel túl kockázatosnak
ítélte, különösen akkor, amikor értesült róla, hogy a holttestet vissza kell majd juttatni
a családnak. Érintkezésbe lépett hát egy ismerıs vadorzóval, a Sans-Nez csúfnevet
viselı Antoine Ribadeauxval. A tárgyalás során elkövette azt a hibát, hogy
megpróbált ráijeszteni a Fekete Ember emlegetésével. Sans-Nez sohasem találkozott
az alkimistával, nem látta hát okát, hogy tartson tıle. Matelot félelmét viszont
észrevette, és arra használta fıl, hogy a szokásosnál több információt szedjen ki
belıle. Ezt feltehetıleg zsarolási alapnak tekintette; nem tudhatta, hogy sohasem lesz
alkalma élni vele.
A szertartásra a pincében került sor, a res silenda traktusának szomszédságában.
Miután-megfelelı módon elıkészítették, a Bigeaux anyó fızeteivel elkábított kislányt
egy félbevágott boroshordóba állították. Matelot mester végignézte az elsı néhány
tánclépést, aztán rosszul lett és elájult. Guy de Laubardemont-t csak a Fekete
Embertıl való rettegése tartotta vissza ettıl. Úgy játszotta végig' a szerepét, mint
valami dróton rángatott fabábu. Üveges szemekkel hörpölte a forró, habos vért a
hordóból; révülten és sután főrészelte le a haldokló gyermek fejét; zsibbadt kábaság-
ban úszva szürcsölte ki az agyvelıt, nyelte le a szemgolyókat, rágcsálta szét a még
langyosan rángó nyelvet. Egész lénye egyetlen hatalmas, víztisztára kristályosult
félelemgóccá vált.
Utána hányni szeretett volna, de a Fekete Ember fenyegetésére elállt a szándékától.
Homályos emlékeket ırzött róla, hogy magára maradt a mészárszékké vált
pincegádorban, a szörnyőségesen megcsonkított gyerektesttel meg Matelot mesterrel,
aki szürke arccal, mozdulatlanul feküdt a padlón. Arra gondolt, hogy az alkimista
átment a res silendához, de közönyösen napirendre tért a dolog fölött: ezt a rettegést
már nem lehetett fokozni. Ekkor hirtelen elemi erıvel tört rá az éhség, és körülnézett
valami harapnivaló után. Kétfélét is talált; az egyik ismerısnek tőnt, nem igazán ízlett
neki, és már azon volt, hogy belekóstoljon a másikba is, amikor visszatért a Fekete
Ember, és szó nélkül belerúgott. Aztán talán kimentek a folyosóra, legalábbis nyirkos,
salétromot izzadó falak imbolyogtak elıtte a fáklyafényben, és valaki a
nyakravalójánál fogva rángatta. Mintha még valami lépcsık rémlettek volna neki,
mielıtt elájult.
Másnap húsz évvel fiatalabban ébredt. Kellemes érzés volt, bár a félelem szintje
változatlan maradt. Késıbb, a hálóteremben, múlhatatlan örömmel töltötte el a
kézzelfogható bizonyosság, hogy ismét férfi lett belıle. Igaz, attól a réveteg,
kibuggyanni készülı könnyekben úszó tekintettıl most is tartott, így hát nagyon
erısen szorította a kendıt az asszony szemére, olyan erısen, hogy az mindenfélét
kiabált, és egészen összenedvezte a kendıt valami áttetszı nyálkával, de neki ettıl
csak még jobban kedve támadt a dologhoz. Talán ha azt fogja mondani Matelotnak,
hogy a Fekete Ember parancsa, legközelebb hajlandó lesz kiszúrni a felesége szemét.
Az alkimista nem költözött ki a várból. Pontosabban szólva olykor eltőnt ugyan, s
ezek a távollétek néha több naposra nyúltak, de elıbb-utóbb mindig visszajött. Guy
kezdetben kimondottan örült ennek, ahogy azonban telt az idı, egyre inkább
nyugtalanítani kezdte.
Úgy érezte, a szertartás nemcsak fiatalabbá, hanem erısebbé is tette. Mikor
harmadnaponként teljesítette kötelességét, és megjelent a kazamata tiltott traktusában,
hogy gondját viselje a res silendának, a szíve valahogy kevésbé görcsölt az
iszonyattól, mint korábban. Könnyített rajta a Fekete Embertıl való határtalan
rettegés. Lassanként mindinkább meggyızte magát, hogy ura a helyzetnek a várban,
képes felmérni a problémákat és megoldást találni rájuk. Lám, a múltkor is odaosont
az istállóhoz, ahol belerúgott egy öszvérbe, egy egészen nagy öszvérbe, és nem is volt
olyan nehéz! Ha így halad tovább, elıbb-utóbb a res silenda sem jelenthet gondot
neki. Ráncba szedi azt is. Csak... ez a Fekete Ember.
Kezdetben nagyon örült az állandó jelenlétének, most már viszont egyre terhesebbnek
érzi. Igaz, ı szabadította meg a kicsi félelmeitıl. Igaz, ı adta neki vissza a fiatalságát.
Igaz, ı oltott belé új önbizalmat.
Csakhogy Guy de Laubardemont önálló, felnıtt férfi, nem függ senkitıl, nem szorul
senki gyámkodására! Minden dolgát maga intézi, ahogy az példás hőbérúrhoz illik. Az
asszonyt az ágyban. Az öszvért az istállóban. A res silendát a kazamatákban.
A Fekete Ember kerékkötıjévé vált az egyénisége kiteljesítésének. Elnyomja a benne
rejlı lehetıségeket. Ha megszabadulna tıle, akár még... mi is?... például király is
lehetne! Igen, király! Az nagyon nagy rang, igazán méltó egy Laubardemonthoz.
Tulajdonképpen bármi kisebb megalázó lenne.
Beszél majd Matelot-val ebben az ügyben. A Fekete Ember ügyében. Matelot azt
csinálja, amit ı parancsol neki, nem? Matelot a szolgája. Matelot gyenge. Elájult a
pincében.
És voltaképpen egyáltalán nem fél Matelot-tól. Nem ı. Nincs oka félni. Matelot az
alattvalója. Mióta fél egy király az alattvalójától?
Mindjárt be is bizonyítja, hogy nem fél. Persze, elıször mindent a kisebb dolgokkal
kell kezdeni. Itt van például ez a kalpag a földön. Rossz helyen, hiszen teljesen
máshová való. Guy király most megmutatja, hogy nem ijed meg, ha fel kell vennie a
kalpagját a földrıl!
Beharapta az ajkát, húsos állkapcsa elszántan megfeszült. Lassan, határozottan lefelé
fordította harcsatekintetét, a padlón heverı kalpagra. Majd végtelen óvatosággal
megmozdította a karját, hüvelykrıl hüvelykre kényszerítette az asztalperemen túlra, az
üres levegıbe. Aztán nekilátott kiegyenesíteni a könyökét, s közben zihálva odébb
csusszant a széken, hogy ha végez, a keze pontosan a kalpagra mutasson. Hurkás ujjai
reszkettek; halántékán, nyakán veríték gyöngyözött.
Így ni! Most már csak oda kell nyúlni érte. Egy király nem fél a lehajlástól. Nem fél
attól, hogy orra esik.
A rézfogantyúra járó ajtó csattanva kicsapódott. Hideg léghuzat söpört végig
hullámban a szobán, kioltva a három gyertya lángját, sötét leplet borítva Guy királyra.
Valahol hátul csörömpölve tört be egy drágamívő ablaktábla.
A megifjodott Laubardemont rémülten visítva zuhant hanyatt, magával rántva
karosszékét. Szíve vadul kalimpált. Mintha az éjszaka bársonya telepedett volna a
hirtelen kihőlı helyiségre; csak egy halálkék szempár villogott valahol az ajtó
közelében.
- Kis féreg! - zúgta tengermorajként a Fekete Ember hangja. - Hoztam neked valamit.
Akarsz beszélgetni?
Guy de Laubardemont görcsösen behunyta a szemét. Nem bírt nyelni, a torka teljesen
kiszáradt. Nagyon szerette volna, ha lenne a keze ügyében egy pók, amit agyonüthet.
Ajtócsapódást hallott. Aztán valami halk, sistergı neszt, s csukott szemhéjain túl a
szobában újra felpislákolt a fény.
Vacogó fogakkal nyitotta ki a szemét. Az intarziás asztalkán megint imbolygó lánggal
égett a háromágú gyertyatartó, bár a kanócok még vonakodva sercegtek és
füstölögtek.
Amikor megpillantotta az asztal túloldalán az éj színébe öltözött férfialak jól ismert,
antik szépségő arcát, a körülötte kígyózó hosszú, hollófekete fiirtökkel, Guy de
Laubardemont vinnyogva nyöszörögni kezdett kínjában.
Alkonyodott. A szaggatott erdıszegély mögé bukó napkorong égıvörös pírba
öltöztette a Laubardemont vár komor tömbjét. A mellvédeken lecsorgó visszfény rég
letőnt ostromok kísértetképét idézte, amikor valami egészen más festette vörösre a
repedezett köveket, valami forró és folyékony, termékeny táptalaj a dúsan sarjadó
mohának.
Bayard hason feküdt a sőrő bozótban, és összevont szemöldökkel figyelte a várkaput.
A felvonóhíd le volt eresztve, s a bástya tövében egyetlen szál strázsa támaszkodott a
falnak, szemlátomást békésen szunnyadozva. Sisakja elırebukott az. orrára, horpadt
pajzsát ernyedten lógatta maga elıtt, a jobbjában billegı hitvány lándzsaszár hegyén
rozsdafoltok revesedtek.
- Te tényleg komolyan gondoltad ezt az ırültséget, Gris Bleu? - kérdezte valaki a háta
mögött.
Bayard odapillantott. Louise asszony egy korhatag kérgő tölgyfa árnyékában
kuporgott, s legalább olyan vénnek és göcsörtösnek tetszett, mint amaz. Inkább
guggolt, mint ült, s idınként sziszegve tapogatta meg terjedelmes alfelét a
rokolyakötegein keresztül. Okkal ellenezte olyan hevesen induláskor a lovaglást;
hiába ültették Trenchard legjámborabb csacsijára, úgy bukdácsolt fel-alá a hátán, mint
egy madárijesztı, s az úton csúnyán feltörte az ülepét. Asszonynyerget természetesen
nem találtak neki, s ez cseppet sem tette rózsásabbá a helyzetét.
A dalnok vállat vont.
- Ha már kiderült, mi minden furcsaságot tudok mővelni a dalaimmal, nagy ostobaság
volna tılem kihasználatlanul hagyni a lehetıségeket - mondta. -Nem gyızöm
hangsúlyozni, hogy nem kényszerítelek semmire, néném; bármikor hazatérhetsz.
Megoldjuk mi a dolgot ketten is Trenchard gazdával.
- Úgy! Igazán kedves! Szóval megengeded nekem, hogy újabb mérföldeket zötyögjek
a nádkunyhómig annak a vérszomjas szörnyetegnek a hátán? - fortyant fel Louise
asszony. - Esküszöm, meszet ehettem, amikor hagytam magamat a nyeregbe beszélni!
Nem hiszem, hogy nekem ezek után az inkvizíció még különösebb meglepetéseket
tartogatna.
- Miért nem olvastad vissza a dalomból ennek a mai napnak az eseményeit is? -
mosolyodott el Bayard. -Mindjárt nem fıne annyira a fejünk az elkövetkezendı pár
óra miatt!
- Ha megteszem, feloldhatatlan ellentmondás lép fel az idıfolyamban; paradoxon,
hogy teljesen haszontalan görögtudásomat csillogtassam - morgolódott a vén bába. -
Mert ha elıre látom, hogy mekkora ostobaságokat csinálok a mai napon, hát engem a
nazarénusok mindhárom istene sem tudott volna iderángatni az összes arkangyalával!
- Csak egy - helyesbített Bayard. - Egyfajta lényeg, háromfajta megnyilatkozás.
- Mint a tyúk, a tojás meg a rántotta - bólintott Louise asszony. - Mindig csodáltam a
teológusokat!
A dalnok ezúttal szabadjára engedte csengı nevetését; az álmos ırszemtıl elég
messze voltak.
- Bőbájos vagy ezekkel az elmés eretnekségekkel, néném. A párizsi magisztereimet,
nyugodjanak békében katedrájukon, már rég kiugrasztottad volna velük a bırükbıl.
- Add át nekik, hogy köpök a sírjukra. - A vén bába hunyorogva forgatta fejét; az
erdı tarka ıszi színpompáját mindenfelé lángra gyújtotta körülıttük a haldokló
napvilág. - Hol a rossebbe késik már ez a cégéres lator?
- Föltételezem, ezekkel a hízelgı jelzıkkel Trenchard barátunkra célzol. - Bayard
hátrébb csúszott a nyirkos avaron, és felült a cserjék takarásában. Karját hanyagul a
térdére vetette, jobb kezével megfogta bal csuklóját. - Nem kis munka lehet neki
lecsitítani a jónépeket a faluban.
- Peire, tisztesség ne essék szólván, ijesztı nagy vadbarom - szögezte le Louise
asszony. - Még az a behemót Sans-Nez is félt tıle, akit az éjszaka kinyújtóztattál,
egyébként igen helyesen. Ha ı azt mondja az embereknek, hogy mától fogva a vízben
a legjobb a búzatermés, mindenki tartja a száját, és nekiáll a vetımagot a folyóba
szórni.
- Parasztnak vetésrıl-aratásról hazudozni nem nagy mesterség. Most viszont azt kell
beleverni a kemény fejükbe, hogy a faluvégen éldegélı szesztestvérük rendezett
vérfürdıt közöttük, és a ki tudja, honnan szalajtott idegen meg a boszorkány hírében
álló öregasszony merı véletlenségbıl tévedt arra épp ugyanakkor. - A dalnok
megjátszott csalódottsággal felsóhajtott. - Azt hiszem, ez még Trenchard mesternek
sem könnyő feladat.
- Rosseb tudja, minek veszıdik vele - rántotta meg a vállát a vén bába. - Engem úgyis
csak kilencednapra visznek el a poroszlók, te pedig nemsokára vagy feldobod azt a
nyalkára suvickolt csizmádat, vagy elillansz hét határon túlra.
- Az elıbbit inkább nem erıltetném.
- Attól még beüthet a ménkő, ha nem szidod az égieket - csóválta fıkötıs fejét Louise
asszony.- - Ráadásul te bizony szidod ıket, Gris Bleu, méghozzá tele szájjal. - A
Laubardemont-vár felé legyintett. - Mert akárhogy is nézzük, három szál embertıl
istenkísértés megrohanni egy ekkora darab düledéket.
- Kutattam ki én már ennél jóval nagyobbakat is -vigyorodott el Bayard. - És ha még
jól emlékszem a haditervre, én egy tapodtat sem fogok elmoccanni innen.
Az öreg bába fájdalmas képpel simogatta az ülepét.
- Van odabent egy vén csoroszlya, akivel szíves-örömest összefutnék. Fel is fogom
borogatni tisztességgel, ha meglátom azt a rusnya pofázmányát!
- Nocsak! - vonta föl Bayard a fél szemöldökét. - Szakmai féltékenység?
- Rosseb tudja, valahogy nem kedvelem a mákonykeverıket. Hopplá... Hallsza csak!
Száraz avar porzott az erdei ösvényen a dobogva közeledı paták alatt. A
visszahajlított gallyakkal elfüggönyözött benyílóban a szürke szamárcsıdör, akit utasa
az imént "vérszomjas fenevad-nak minısített, már szívta is be horkantva a levegıt,
hogy harsány iázással üdvözölje az érkezı ismerıst, ám a mellette álldogáló Bec de
Corbin könnyedén oldalba legyintette a farkával, amitıl sietve jobb belátásra tért.
Peire Trenchard bontakozott ki a tarka lombok takarásából egy fiatal hóka hátán.
Tapasztalt lovas módjára, egyenes derékkal ülte meg, roppant felsıteste együtt ringott
a fel-le hullámzó gerinccel. Mikor hallótávolságba ért, lelendült a nyeregbıl,
kötıféken fogta a fújtató állatot, és néhány csitító szót súgott a fülébe. Onnan már
gyalog, lépésben vezette tovább.
A tagbaszakadt paraszt ezúttal úgy festett, akár egy hamisítatlan hegyirabló. Reggel
óta nem volt ideje megborotválkozni, s a szürkén sarj adó borosta még vadabbra
tördelte amúgy is darabos vonásait. Bocskorszárát magasra tőrte, a hővösen
lengedezı szél ellen pedig birkabır bekecset kapott magára, amelyben hatalmas válla
még tiszteletet parancsolóbbnak
tetszett. Derekára kéttenyérnyi széles, rikítóan vörös posztóövet kanyarított, amelybe
elöl egy favágófejszét meg egy hosszú nyelő nyúzókést tőzött keresztben. Az
összképet a fejébe nyomott irdatlan szırkucsma tette teljessé.
- Ne aggódjék az úr, mindent elrendeztem! - szólt oda Bayardnak, miközben
behúzódott hókájával az álcázó lomblepel mögé, a jámbor szamárhoz meg Bec de
Corbinhez. - Lenyelettem az esperessel fél akó hideg vizet, szegény Crochet-ékat
mostan temetik...
Abrakostarisznya zördülése hallatszott, egy kedveskedve elmorzsolt káromkodás
kíséretében, aztán Trenchard elıbukkant a gallyfüggıny mögül, s hüvelykujját az
övébe akasztva, katonás tartásban megállt a dalnok elıtt. A vén bába kissé kaján
pillantással mérte végig.
- Vásárt ütni készülsz, Peire? - érdeklıdött ártatlanul. - Igazán félrerakhatnál nekem a
kótyavetyérıl fél vég abaposztót meg egy pár hímes papucsot.
- Ej, mit karattyolkodol itt nekem, asszony! - fortyant fel méltatlankodva az erıs
ember. - Hiszen hadba mennénk, vagy mi a hóhér? - Kikapta az övébıl a fejszét,
kurtára fogott a nyélen, és suhintott vele néhányat. - Akit ezzel kupán hajintok, az
nem eszik több kenyeret!
- Kétségkívül - mondta szárazon Louise asszony. -
De azért nem bánnám, ha módjával hajintgatnál... Bayard felállt, és leporolta
nadrágharisnyájáról az
avartöreket.
- Akkor azt hiszem, kezdhetjük is, jóemberek, mielıtt valakinek eszébe jutna odabent
fölvonni estére a hidat - mondta. Aztán köszörült egyet a torkán, és végignézett
különös harcostársain. - Tehát még egyszer: csak semmi hirtelenkedés! Megkeresitek
a kiharmatosodott Guy ifiurat, felkapjátok szépen, és irány kifelé! Nemigen valószínő,
hogy ilyen korán aludni térne, úgyhogy az ebédlıben, a nagyteremben vagy a
dolgozószobában lehet; az öltözékérıl Trenchard mester majd megismeri. Ezek a
huzatos sziklaodúk nagyjából egy kaptafára készültek, aszerint próbáljatok
tájékozódni, ahogy elmagyaráztam. Ahol emelni kell, mászni vagy ajtókat betörni, ott
Trenchard gazda szabadon kibontakozhat; Louise nénémnek az lesz a feladata, hogy
ügyeljen az elıre nem látható zavarokra az éber világban. - A szeme sarkából a
fényesre köszörült fej szefejre sandított. - Azt nem tartom valószínőnek, hogy bárki
belétek kötne...
- Azért elkél a bugyli a háznál, ha gyújtóst kell hasogatni! - Trenchard hatalmas marka
szinte becézı mozdulattal cirógatta meg szekercéje fokát. - Ha belebotlunk abba a
Fekete Emberbe, mitévık legyünk?
- Egy ujjal se nyúljatok hozzá! Veszedelmes lehet -mondta Bayard sietve. - Ha majd
kivallatjuk Guy ifiurat, többet fogunk tudni.
- Akárcsak a Fekete Ember - jegyezte meg savanyúan Louise asszony. Felállt a
tölgyfa tövébıl, és gyászszegélyes lapátkezekben végzıdı karjait himbálva a
marcona Trenchard mellé sétált. - Hacsak nem egész elképesztıen hülye, amit
ıszintén szólva nem feltételezek róla, picikét gyanúsnak fogja találni kenyéradó
gazdája hirtelen eltőnését.
- Ezt a kockázatot vállalnunk kell. - Bayard elırelendítette a lantját, amit
csúszószíjon viselt a hátán, és kissé bizonytalanul mustrálgatta. - Persze minden azon
múlik, hogy sikerül-e másodjára is. Tegnap este úgyszólván... belecsúsztam, teljesen
akaratlanul. - Csak most lassabban csúszkálj ám nekem, Gris Bleu! - intette a vén
bába. - Mert ha a múltkori mutatványodat folytatod, szélnél sebesebben fogsz
csúszdázni egyenest a bolondokházába.
- Sors bona nihil aliud! - sóhajtott Bayard, és lehunyta a szemét.
Amazok ketten feszülten figyelték, mihez kezd. Sokáig nem történt semmi, csak az
arckifejezése változott lassú, olvatag átmenetekben, mint amikor valami nagytestő
cetféle emelkedik ki lomhán a tenger zúgva hömpölygı hullámaiból. Elıbb
tanácstalannak tőnt, aztán töprenkedınek, majd egyfajta szelíd derővel árnyalt
meglepetés következett. Ezt váratlanul tördelte darabokra néhány durva, asszimetrikus
ránc, amelyek olyan sebesen futottak végig a sima bırön, akár jégen a rianás; a
homlokot egyetlen hatalmas, V alakú redıbe győrték, mely az orrnyeregbe torkollott,
majd szálkás barázdák legyezıszerő ívében terült szét a csukott szemek alatt. Az
egész arc szilánkokra hullott, a páni félelem összefüggéstelen zőrzavarává. A meg-
értés komoly, függıleges vonalakkal hozott rendszert ebbe a káoszba; a száj azonban
furamód kivétel maradt, az ajkak elkeskenyedve feszültek rá a fogsorra, árnyalatnyi
távolságot tartva csupán a dühös vicsortól. Aztán egyszerre csak minden lankás
hullámokba simult, a nevetıráncoktól a szemzugnál sötétlı szarkalábakig. Mintha
nem is Bayard-t látnák már, hanem egy puszta sémát, mintázásra váró formatömböt;
az arc ijesztıen kiürült, elsekélyesedett, kontúrjait vesztette. Ez volt az a pillanat,
amikor a dalnok ujjai hirtelen megmozdultak. Kurtán, erıszakosan pendítettek egyet a
legmagasabb húron, majd fordulatból rászorultak, és olyan sebesen futottak rajta
végig egész a felsı kulcsokig, hogy a lant csupán valami disszonáns, idegekbe tépı
hangzatot adott ki. Csupasz köröm csikoroghat így a tengerparti mészkısziklákon.
Mindketten összeborzongtak.
És ekkor Bayard kísérteties, kihőlt hangon énekelni kezdett; a lant pedig sirályként
vijjogva, zergeként szökellve kísérte az üvegként csendülı verssorokat.
- Ott ült a Császár.
Dús hajában hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva imádták,
barna köldökén a Göncöl forgott,
válla balján lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohóc sírt trónja alján:
"Mit sírsz - rivalt reá - "bolond, nincs szív
, mit kardom át ne járna, enyém a föld!"
... S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje,
s elfújta, mint a porszemet...

- Rosseb a gusztusát! - súgta oda az erıs embernek Louise asszony; aztán már nem
mondott semmit. Az ébredés hirtelen szakadt rájuk, ezúttal csaknem egyszerre, alig
pár szívdobbanásnyi idıkülönbséggel. A vén bába megszédült, sápadtan
hátratántorodott, hosszú karjával kalimpálva próbálta megırizni egyensúlyát. Több
sikerrel járt Trenchardnál, aki egész egyszerően térdre zuhant, súlyosan és keményen,
mint valami kıszobor, ami alól kiütötték a talapzatot. Falfehéren megtámaszkodott a
főben, és hosszan nyeldekelt; látszott rajta, hogy a hányingerrel küszködik.
Louise asszony, miután úgy-ahogy összeszedte magát, óvatosan odalépett hozzá, és
megveregette bekecses vállát.
- Hé, Peire; megvagy még? - A tömött, fehér szırkucsma némán igent intett, görcsös
harákolás kíséretében. - A karikás rosseb állna ebbe a Gris Bleu-be! Nem sok ész
szorult bele, de ettıl az a kevés is a fülén fog kicsorogni.
Az erıs ember reszketve talpra kászálódott.
- Nem is tudtam... hogy az ébredés... ilyen meredek... ívő is lehet... - zihálta.
Louise asszony megbabonázva meredt a dalnok mozdulatlanná fagyott szobormására.
Bayard körül kékesszürke ködglória villódzott, mintha csillámporral szórták volna be.
Az egészet egyszerre sohasem lehetett látni, hol itt, holt itt csillant meg egy-egy
sziporka, de akkor olyan sajdító élességgel, hogy szinte kidöfte az ember szemét.
Írisze, pupillája fehér ragyogássá olvadt össze, tekintetének lángja páros
jégüstökösként nyilallt a félhomályba. Homlokán kékes árnyalatban izzó
fénybuborékok táncoltak.
- Nem volt ez egyáltalán meredek... a meredekséghez valami hajlásív is kell... -
motyogta Louise asszony hüledezve. - Ez a hibbant függılegesen fejest ugrott az
örvény közepébe!
- Szóval fényes dalunk van - mosolyodott el kényszeredetten Trenchard. A gyomra
szemlátomást még mindig háborgott.
- Hogy fényes-e? Asszonyanyám, akár a déli napverı! - hördült fel a vén bába. - Nem
is átrántott, hanem átpofozott minket! A nyavalyás lovak nem ébredtek fel
véletlenül?
Trenchard nehézkesen sarkon fordult, az álcázó lombfüggönyhöz baktatott, és
félrehúzott néhány gallyat, hogy bekukkantson mögé.
− Az a csillagos pofájú fekete, az igen - szólt vissza a válla fölött. - Elég idegesnek
látszik, fújtat és az avart kapálja. A másik kettı áll, mint a cövek.
− Hát ilyenrıl még csak nem is hallottam - vakarta meg a fejét a fıkötıjén keresztül
Louise asszony. Aztán bosszúsan vállat vont. - Na mindegy, nem ácsoroghatunk itt
napestig. Ha Gris Bleu ki akarja nyuvasztani magát, az ı baja. Nekünk annál inkább
igyekeznünk kell, mert ezt aztán tényleg nem sokáig fogja bírni.
- Ne üljünk lóra? Hamarabb ott vagyunk a várkapunál.
- Arra a tőzokádó sárkányra? Gris Bleu buggyant meg, nem én!
Szabad ég alatt az éber világ idegensége kevésbé volt szembeszökı. Szél persze nem
fújt, halotti csend a tájon, és az alkonyi napsütés is kékesszürkére sápadt, de némi
képzelıerıvel az ember meggyızhette róla magát, hogy egy kiváltképpen nyugodt,
holdfényes ıszi éjszakába csöppent. Egészen addig, amig ropogni nem kezdett a talpa
alatt a főben a mindenféle apróbb-nagyobb bogár, amik rendes körülmények között
már messzirıl felneszelnek a közeledtére, és sietve kereket oldanak.
A két ébredı leereszkedett egy cserjével benıtt, lankás domboldalon, aztán nyílt,
füves terepen kellett átvágniuk a várbejárat felé kígyózó országútig. Louise asszony
a karjára nyalábolta terjedelmes rokolyáit, és sőrőn káromkodott a vendégmarasztaló
tüskékkel bıségesen ellátott bokrok miatt. A domboldalban Peire végig mellette
haladt, és idınként átsegítette a buktatókon, a sík gyepre érve azonban mentegetızı
mozdulattal a vár felé intett.
- Elıremegyek felderíteni, jó?
És már indult is szapora léptekkel, nem várva társától beleegyezésre.
- Amikor majd kizsebeled a fejbe suhintottakat, ne felejts el félretenni nekem is pár
sout! - kiabálta a vén bába mérgesen a sebesen távolodó, birkabekecses hát után.
A rét talaja vizenyıs volt és süppedékeny, a nyúlós sár ismételten kifejezte konok
vonzódását a lábbelije iránt. Mivel ez az egy pár volt neki, esze ágában sem volt szó
nélkül hagyni a dolgot, s néhányszor bizony alaposan megizzadt, mire sikerült tovább
vergıdnie. Jócskán lemaradva és cseppet sem vidám hangulatban érte hát utol az erıs
embert, aki a felvonóhíd túlsó végén, a kapuboltív hővös árnyékában várakozott, és
gyanakodva mustrálta a pajzsos-lándzsás strázsát.
- Te Louise, ez mocorog!
- Mocorog ám az ángyod térde kalácsa! Csak bebeszéled magadnak, mert
mindenáron meg akarsz kupálni pár szerencsétlen hülyét.
- Hát gyere, oszt nézd meg a saját szemeddel! -méltatlankodott Trenchard. - Nem
beszélek én vadakat!
A vén bába rosszkedvően morgolódva odacsoszogott az ırszemhez, és közelebb tolta
hozzá ráncos képét. Egy darabig hunyorogva nézte, aztán meglepetten pislantott
egyet.
- A rosseb! Ez félig fel van ébredve!
A fegyveres strázsa ragyaverte képő, kóchajú férfi volt, és gyötrelmes lassúsággal
ugyan, de szemmel láthatóan mozgott. Legalább két percig figyelték együttes erıvel,
és minden kétséget kizáróan megállapították, hogy ezalatt a szemhéja meg a pupillája
tágabbra nyílt, a száját szélesebbre tátotta, a nyelve pedig hátrébb csúszott. Abban már
nem voltak biztosak, de elképzelhetınek tőnt, hogy a pajzsot maga elé akarja emelni,
a lándzsát pedig elıreszegezni.
- Szerintem ez a fickó meglátott téged, ahogy a réten botorkáltál, és most riadót akar
kiáltani.
- Akkor ı a világ legfürgébb gazembere - jelentette ki Louise asszony határozottan. -
Mi legalább háromszázszor gyorsabban mozgunk, mint az alvók. Még egy villanást
sem láthatott belılem. - Töprengve vakarta meg a nyakán a szemölcsöt. - Különben is
bőzlik itt valami. Ez az iram, ahogy most mozog, a mi szemszögünkbıl nézve
csigalassú, neki viszont túl gyors. Az alvó világban szabályszerően szétszaggatná vele
magát.
- Ha úgy vesszük, látótávolságban állt tılünk - találgatott Trenchard. - Nem
lehetséges, hogy hallott valamit abból a szörnyő fényes dalból, amit Montbrun uraság
énekelt?
- Elméletileg nem, de Gris Bleu folyton rácáfol az elméleteimre - vont vállat a vén
bába. - Egyelıre fogadjuk el ezt magyarázatnak. - Aggódva beharapta az ajkát. -
Mindenestre most én mondom, hogy a biztonság kedvéért némítsd el a fickót.
Trenchard könnyed mozdulattal lekapta a strázsáról a sisakot, másik kezében kettıt
villant a fejsze. A félig-alvó szobormás csörömpölve arcra bukott; borzas feje búbján
halványpiros, hosszanti barázda jelent meg. Ahogy figyelték, lassan szélesedni és
sötétedni kezdett.
- Vesszek meg, ha tudom, hogy most mit mőveltél vele! Lehet, hogy két fél tököt
csináltál a fejébıl, de az is, hogy csak pár álmatlan éjszakát szereztél neki. - Louise
asszony felsóhajtott. - Na jól van, csipkedjük magunkat!
A bolthajtás árnyékának a szélei olyan élesek voltak, mintha borotvával metszették
volna ki ıket. A vén bábát két lépés után egyszerően elnyelte. Trenchard vállat vont,
gazdája mellé dobta a horpadt sisakot, és követte.
A várudvar szinte teljesen néptelen volt, csak két állóképpé merevült, mezítlábas
szolgálólány árválkodott rajta. Az egyik fél kézzel a szoknyája szélét emelte meg,
hóna alatt pedig egy szakajtó tojást vitt; a másik vízhordó dúccal a vállán iparkodott a
kerekeskút felé, közben derékból félrefordult, és mosolyogva integetett egy
hasonlóképpen viaszbábbá dermedt cselédfiúnak az ebédlıépület emeleti ablakában.
Futólag mindkettıt szemügyre vették, de egyiken sem találtak semmi rendelleneset.
- Ha mozognak is, hát olyan lassan, hogy rossebet se érdekli - vonta meg tömören
vizsgálódásuk mérlegét Louise asszony. - És egyébként se főlne hozzá a fogam, hogy
megabriktoljuk szegénykéket.
Trenchard némi forgolódás után betájolta magát, és a Bayardtól kapott útmutatásokat
követve megkereste a három vaskos, toronyszerő épület közül azt, ami a várúrnak és
családjának szolgált lakhelyéül. A nyitókallantyút azonban hiába rángatta.
- Zárva. Megkeressük a kulcsot?
Louise asszony a fejét rázta.
- Sok idı menne el rá. Piszkáld szét inkább!
Trenchard vigyorogva két kézre kapta a fejszéjét, és nekiesett az ajtónak. Fém
sikoltott, forgácsok röpködtek. Nem volt könnyő dolga a vaskos tölgyfalappal, amit
még keresztbe húzódó vaspántok is erısítettek, de látszott rajta, hogy nemcsak
vaktában vagdalkozik, hanem nagyon jól tudja, hol keresse a gyönge pontokat.
A vén bába elégedett képpel, kezét csípıre téve figyelte a férfi romboló munkáját.
Már szakadt róla a víz, de a kedve csöppet sem lankadt, sıt, egyre jobban kezdett
belejönni. A fejszefej három helyütt is átharapta az ajtólapot, és két pánt már kókadtan
visszahajolva pöndörödött, a kipattintott tartószegecsek a küszöbön hevertek.
- Louiseee...
- Itt vagyok - morogta szórakozottan az öregasszony, és csak két teljes
szívdobbanással késıbb hasított belé a felismerés, hogy nem Trenchard szólt hozzá,
hanem valaki más, a háta mögül. - Mi a rosseb...? - Suhogó rokolyákkal pördült
sarkon, mint akit kígyó mart bokán.
A két szolgálólány mellett most egy harmadik alak is állt az udvaron. Májfoltos képő,
fogatlan szipirtyó volt, tán még Louise asszonynál is vénebb; ám vele ellentétben
drága bársonyszoknyát, hímzett csipkemellényt és szarvasra tornyozott fıkötıt viselt.
Ráncosra aszott birsalma-arca úgy kandikált elı a fehér pólyák közül, mint valami
múmiáé.
És mozgott: furamód bizonytalan, ingatag léptekkel közeledett a lakótoronyhoz, két
karját ernyedt tartásban maga elé nyújtotta, foghíjasan besüppedt ajkát réveteg mosoly
játszotta körül.
- Louiseeee... Gyere ide, drágám... Louiseeee drágáááám... - lehelte fátyolos hangon.
A vén bába nyelt egyet, és hátrálni kezdett.
- Hé,élie... mi a kénköves kórság... akarom mondani...
Most, hogy közelebb ért, már látni lehetett, hogy a bepólyált fejő szipirtyó szeme
nyirkosan, tej fehéren csillog.
- Louiseeee drágáááám.... Miért nem jössz ide hozzáááám...? Hadd... hadd... hadd...
A ragacsos réti sártól elnehezült lábbeli sarka hátrálás közben megakadt az udvar
kövezetének valami egyenetlenségében, és Louise asszony meglepett nyikkanással
hanyatt esett. Olyan közel volt. már a toronyhoz, hogy kis híján beleverte a fejét a
szegélykövekbe, és bal felıl, ahol Trenchard buzgólkodott, még egy csigaíves
faforgács is az arába pattant.
- Louiseeee... hadd... Louiseeee... hadd... hadd...
...A ziháló, rekedtes suttogás minden átmenet nélkül fültépı vércserikoltásba csap át...
- ...HADD KAPAROM KI A SZEMED, TEEEE...!
A ráncos birsalma-arc győlölködı vicsorrá torzult a fıkötı fehér vászonpólyái között;
az öregasszony, akárha rugóra járna, elrugaszkodott a kılapokról, s hihetetlen ívő
ugrással vitorlázott át a levegın, két göcsös kezét elırenyújtva,- ujjait karmokká
görbítve, a végükön gonoszul villogó, hosszúra növesztett körmökkel.
- Peire, a rossebedet! - sikoltotta Louise asszony, s védekezıleg maga elé csapta
mindkét karját.
A feladatába feledkezett Trenchard zavartan kapta fel fejét, borostás képén veríték
csillogott. Hátra és oldalt nézett, ahonnan a kiáltást hallotta; a következı pillanatban
az álla leesett, vonásai meglehetısen bamba kifejezést öltöttek. A keze azonban -
dolgos, bejáratott kéz - jobban tudta, hogy mi a teendı, mint rozsdásan forgó
gondolatai. Már lendült is a veszély irányába, ösztönös mozdulattal, maga után rántva
az értetlenkedı elmét; a vaskos ujjak keményen fonódtak a szekercenyélre.
Az irtózatos erejő, fordulatból indított fejszecsapás röptében találta el a mellényes
öregasszonyt, pontosan a fıkötı két vászonszarva ki#ött. A rút vércserikoltás egy
pillanatra fülsértı, eget-földet szaggató crescendóba szárnyalt; aztán a töpörödött test
a levegıben hangtalan robbanással semmivé foszlott, sugaras ködpászmákban lövellt
szét a szélrózsa minden irányába. Trenchard-t tovább vitte az ütés lendülete, csaknem
teljes körívet írt le a saját tengelye körül, és szédelegve, féltérdes állapodott meg a
viharvert tölgyfaajtóval szemben, ahonnan indult. Ha lehet, most még bambább képet
vágott, mint az elıbb. A fejszefok fémes csendüléssel koppant az udvar kövezetén.
Louise asszony zihálva ülı helyzetbe tornászta magát, és hegyeset köpött.
- A rosseb!
Trenchard úgy rázta a fejét, mintha egy alattomban beletelepedett dongófészket
akarna kilakoltatni. - Ez meg mi volt? - kérdezte sápadtan.
- Nem mi, hanem ki. Amélie Bigeaux, a legrondább és legundokabb szipirtyó a Szajna
meg az Elba közén. Mákonykeverı.
- De hát... - Trenchard maga elé tartotta a szekercéjét, és megütközve bámulta. -
Kísértet volt ez, vagy mi a sistergıs istennyila? Köddé vált a fejszém élén!
- Az éber testét kólintottad fejbe, csak a térbeli helyzete nem felelt meg az alvó teste
helyzetének odaát. Rosseb tudja, merre hortyoghat. Most mindenesetre csúnyán
szaggathat a kobakja! - vigyorgott Louise asszony. - Megint leckét kell ismételnünk?
A lélekkel telített éber testtel csinálhatsz akármit, felapríthatod, ledarálhatod, szénné
égetheted; a kettıs én egyszerően visszamenekül az alvó testbe a túloldalon. Az éber
test ilyenkor ideiglenesen felbomlik, majd bizonyos idı múlva újra összeáll az alvó
testnek megfelelı térbeli ponton. Ez, mármint a felbomlás, elég látványos folyamat,
amelyet igen szépen szemléltettél az imént. - Száraz, göcögı kuncogás. - Veled is
ugyanez történne most, ha a te fejedet nézné dinnyének egy baltás eszelıs.
Trenchard a homlokát ráncolta.
- Várjunk csak... Szóval azt akarod mondani, hogy ez az Amélie akárkicsoda ébren
volt?
- Máskülönben aligha virgonckodhatott volna ennyire - tárta szét a karját Louise
asszony. - Egyébként fölösleges szemrehányást tenni magadnak, ha esetleg tévesen
ítélted meg a helyzetet. Amikor észrevettem, elıször én is majd összecsináltam maga
ijedtemben: azt hittem, kísértetet látok. - Tőnıdve biggyesztette el az ajkát. -
Szerintem ébren volt ugyan, de nem tudta. Biztos úgy gondolta, valami rémálomban
vagy lidércnyomásban tévelyeg. Meséltem neked, hogy akadnak olyan ébredık, akik
rendszeresen járják az éber világot, és fogalmuk sincs róla, mert utána bebeszélik
maguknak, hogy rossz álom volt az egész.
- Meséltél, meséltél, de ez akkor sem áll össze! -fakadt ki Trenchard dühösen. - Hogy
felébredt a vénasszony, az addig rendben; de kérdem én, mi az isten csudája
ébresztette fel? Ki énekelt neki? Mert azt ne próbáld nekem bemagyarázni, hogy
Montbrun úr fényes dala még a köveken is átviláglik!
- Eszem ágában sincs, ez tényleg nagyon furcsá. Jut eszembe, ott van még a félig-éber
kapuır esete is. Rosseb tudja, mi folyik itt. - A vén bába elhallgatott, gyanakodva
hegyezni kezdte a fülét. - Ez meg mi a kórság már megint?
Mindketten csendben maradtak, még a lélegzetüket is visszafojtották pár pillanatra.
Az éber világ kísérteties némaságában tisztán kivehetı volt, hogy valahol a lakótorony
sarkának takarásában egy bársonyos, kissé rekedt bariton templomi zsoltárokat énekel,
zengzetes latin nyelven. És a hang gazdája határozottan közeledett.
Az erıs ember bizonytalanul nézett Louise asszonyra.
- Erre ébredt volna föl a szipirtyód? - kérdezte, önkéntelenül suttogásra váltva.
A vén bába lesújtó pillantást vetett rá.
- Te teljesen hülye vagy. Akárki ez a fickó, a mi idıviszonylatunkban énekel, tehát
nem lehet dalnok. Most pedig befognád egy kicsit a szád?
Csendben hallgatták az egyre közelebbrıl szóló zsoltárokat. Louise asszony nem állt
fel a földrıl csak fordult egyet ültében, hogy jó irányba nézzen. A tagbaszakadt férfi
komor képpel várakozott, továbbra is féltérden; jobb kezével keményen markolta a
fejszét, lapját könnyedén a bal tenyerébe fektette.
- Veni lumen cordium...
A lakótorony sarka mögül szakállas, galambısz aggastyán bukkant elı, talpig papi
díszben: patyolatfehér karingben, aranyszegélyes stólában, halszáj alakú
kúpsüvegben. Nehéz, ékköves keresztet tartott maga elé két kézzel, övén
achátgyöngyökbıl főzött olvasó függött. Lassú léptekkel haladt, szigorú arccal nézett
maga elé, s közben egyfolytában zsolozsmázott. Tiszteletet parancsoló jelenség volt,
egész fellépése méltóságot és magabiztosságot sugárzott.
- Veni sanete spiritus...
- A rosseb! - motyogta Louise asszony, mikor az öreg pap odaért hozzá. Olyan közel
vonult el mellette, hogy meg is legyintette a stólája szegélyével, ám ügyet sem vetett
rá.
Trenchard összevont szemöldökkel figyelte a jövevényt, szorítása egy pillanatra sem
lazult meg a fejszenyélen.
- Alleluja...
Az aggastyán keresztülvágott az udvaron, egyenesen az ebédlıépület ablaka felé
integetı szolgáló szobormásához. A zsoltáréneklést egy pillanatra sem hagyta abba,
még akkor sem, amikor az ékköves keresztet kimért mozdulattal elıbb a cselédlány
ajkához illesztette, majd az övébe tőzte. Ezután a múló pillanat zárványába dermedt
bábutest mögé került, arcát az égnek fordította, és elıvette az olvasóját.
- Kyrie eleison...
A mozdulat láttán, ami most következett, Trenchardnak elakadt a lélegzete a
döbbenettıl, Louise asszony azonban csak pislogott értetlenül. Az öreg pap a két
végén markolta meg az olvasót, könnyed csuklómozdulattal átvetette kézfején, majd
egy kurta rántással feszesre húzta a hüvelyk- és mutatóujja között kibújó zsinórt. A
következı pillanatban már a vén bába is felcsuklott elképedésében; szeme hüledezve
kerekre nyílt.
Az aggastyán gyakorlott kézre valló keresztfogással átlendítette az olvasót a
cselédlány fején, hurkot dobott a torkára, majd harántirányú csavarással földre
döntötte a dermedt szobormást. Aztán átszellemült arccal beletérdelt a szolgáló
nyakszirtjébe, és testének minden súlyát beleadva rézsút hátrafelé húzta a zsi-
nórvégeket.
Egyetlen szívdobbanásnyi idıbe seri telt az egész. - A rosseb! - kiáltotta Louise
asszony, amint végre lélegzethez jutott. - Peire, ez kitörte annak a szegény párának a
nyakát! A rosseb!
Trenchardnak nem volt szüksége biztatásra; már talpon is volt, már lódult is elıre.
Az öreg pap megfontoltan leoldotta áldozata nyakáról az olvasót, visszaakasztotta az
övére; és elıhúzta az ékköves keresztet. Körülnézett, s pillantása megállapodott a
másik cselédlányon, a tojáshordón, aki fél kezével épp a szoknyája szegélyét húzta
magasabbra.
Szakállas arcán bölcs, belátó mosoly terült szét, amint lassan maga elé emelte a
feszületet, és megindult a kis szolgáló felé.
− Veni lumen cordium...
A tagbaszakadt Trenchard káromkodva robogott a várudvaron, súlyosan dobbanó
léptei porfelhıket kavartak a mozdulatlan élıholtak világában, fején fel-le billegett a
kucsma, a fejsze lapján minden lendületre acélmosoly villant.
− Veni sancte spiritus...
- Beled rohadjon, csuhás!
Vaskos, erıs ujjak markoltak az aggastyán aranyszegélyes stólájába, s durván
hátrapördítették, tán félúton a tojáshordó lány felé. Az öreg pap értetlenül, opálos
tekintettel meredt a dühös szempárba, az irdatlan vállakra a báránybır bekecs alatt, s
egy pillanatig mintha nem tudta volna eldönteni, mi is a teendı ilyenkor.
Aztán jóságos, nagyapa-ráncokkal barázdált 'arca hirtelen felderült, mintha a nap
aranysárga korongja bukkanna elı a zord viharfellegek mögül. Szívélyesen bólintott; a
drágakövekkel csillogó feszület a díszöv mögé csusszant; a főzérré bomló olvasó
kígyóként tekeredett a jámbor, cirógatásra termett ujjak köré.
- Alleluja...
Megint az az évtizedes gyakorlással tökéletesre csiszolt, rutinos csuklómozdulat, az
achátgyöngyök csattanása a megfeszülı zsinegen, kettıs hurok a kézfejen, kivezetés a
hüvelyk- és mutatóujj között; az éjszaka selyemálarcos vámszedıi, az itáliai garottos
gyilkosok védjegye volt ez, akiket még a többi gazember is utált, mert sohasem
támadtak szemtıl szembe.
Az öreg pap sugárzó arcát az égnek emelte, rekedtes-meleg baritonja dallamosan
zengte a halott vár udvarán az Úr dicséretét.
- Kyrie eleison...
Trenchard homlokon csapta a fejsze fokával, hogy csak úgy loccsant. A bölcsen
mosolygó arc vérbe borult, majd szertefoszlott. Semmibe tőnı ködnyelvek ágaztak
szerteszét.
- Ez az! A rosseb! - Louise asszony már talpon volt a lakótorony félig betört kapuja
elıtt. A szeme lángolt, bibircsókos képe kipirult; kórósovány karjával az iménti
szekercecsapást utánozta a levegıben, amely véget vetett a zsoltáréneklésnek. -
Megadtad neki, Peire! Megadtad a nyomorultnak!
Trenchard lassan, szótlanul ballagott vissza hozzá a tágas várudvaron, a szürkéskék
fényt árasztó égbolt alatt. Fejszéjét a combja mellett lóbálta végig; csak egyszer állt
meg pár szívdobbanásnyi idıre, szemügyre venni, ahogy a rátapadt vér elpárállik a
lapjáról.
Amikor odaért a buzgón lelkesedı asszonysághoz, szúrósan, mélyen a szemébe nézet;
és ezúttal, aszokásos helyzettel ellentétben, a vén bába volt az, aki zavartan
elhallgatott.
- Kinek adtam meg, Louise? És mit? - kérdezte halkan, s a háta mögé intett, ahol az
integetés mozdulatába fagyott szolgáló bábumása hevert a-hideg kılapokon. Síremlék,
annál hátborzongatóbb, mert az élet tőnékeny lehelletét ırzi; az alvó világban az a
cselédlány már halott. - Agyonütöttem egy fantomot. Vissza fog jönni, újra és újra, a
lelket melengetı zsolozsmáival meg a cifra külcsín mögé bújtatott gyilokkal. Nos?
- Már megint elfelejted, amire tanítottalak - tiltakozott a vén bába. - Ha erıszakkal
elszakítjuk a kettıs ént az éber testtıl, azzal nem öljük ugyan meg, 'de örök életre
szóló megrázkódtatást okozunk neki. Lefogadom, hogy ezt a nyavalyást most évekig
étvágytalanság meg kézremegés fogja gyötörni, rémálmai lesznek, állandó
szorongása...
- És gondolod, hogy ez újdonság neki? - vágott a szavába Trenchard. Szabad baljával
beszédes gesztussal körbeintett a Laubardemont-váron. - Nézd, én nem értem, mi
folyik itt. Csak azt látom, hogy kerge birkaként bolyonganak körbe-körbe az ébredık,
akiknek fogalmuk sincs, mi történik velük-. Azt hiszik, álmodnak; és lehet, hogy
egyszerő parasztember vagyok, akinek a fejébe nem töltötték az oskolában a sok
tudományt tölcsérszájon a tanult magiszterek, de annyit azért tudok, hogy az ember
álmában mindig szabadjára engedi magát. Olyan nekünk az álom, mint a csatorna: oda
eresztünk le minden mocskot, ami napközben összegyőlik. Mit gondolsz, ezek a
népek nem gyilkolták már meg több tucatszor egymást az éber Világban? Hiszen a
legsötétebb képzelgéseiket tombolják ki! Csak rájuk kell nézni, a te Amélie-dre meg
erre a fojtogatós papra; ezek nem egyszerően képzetlen ébredık, ezek hagymázas
ırültek! Ha látnánk az... izé, azt a képüket, ami téged szőzi hajadonnak mutat... hát
lefogadom, hogy a vörös Réchin sírós kisbaba volna hozzájuk képest.
- Mindig elképeszt a való-éned észjárása, Peire -ingatta a fejét csodálkozva Louise
asszony. - Te sokkal jobb ember vagy itt, mint odaát.
- Jobb nem. Legfeljebb más - vont vállat egykedvően a tagbaszakadt férfi, azzal
felemelte fejszéjét, és újra nekiesett a lakótorony ajtajának. Recsegve tört a fa,
csengve pattantak el a pántok, a szegecsek halk pukkanásokkal röpültek ki a
rögzítılyukakból. A vén bába gondolatokba merült, szótlanul és homályfátylas
szemekkel meredt a semmibe.
Fertályórába tellett, mire az erıs ember végzett a munkával, s lihegve-izzadva
hátralépett, hogy szemrevételezze, mekkora rombolást mővelt.
- Nesze hát! - mutatta hatalmas kezével. - Szabad az út!
Louise asszony futó pillantást vetett a sarokvasakról lógó faszilánkokra, a küszöböt
borító törmelékre, a bejárat mögött ásító sötétségre. Elégedetten bólintott.
- Én sem tétlenkedtem - mondta. - Körbefüleltem egy kicsit a várban. Nagyon
érdekes. Mintha találtam volna... egy dalt.
- Egy dalt? - A férfi sőrő, szürkés szemöldöke a homlokára szaladt.
- Nem vagyok teljesen biztos benne. Minket Gris Bleu dala hozott ide, és az olyan
fényesen világít körülöttünk, hogy elnyom szinte minden más kisugárzást. Mégis,
határozottan az az érzésem, hogy itt valahol szól egy másik dal is. Az ébresztette fel a
hibbantakat. Mintha kicsit még ismerıs is lenne, bár alig látok belıle valamit.
- Szóval mégsem volt akkora ostobaság bugylit hozni az útra - vigyorgott tele szájjal
Trenchard, és a magasba tartotta gonoszul villogó fejszéjét. - Hadd gyöjjenek csak
azok az eszelısök!
- Ne fesd az ördögöt a falra, mert még megjelenik -felelte szárazon Louise asszony.
Óvatosan bekukkantott az ajtó mögött feltáruló folyosó szélesre tátott torkába, és
megborzongott a kifelé süvítı hideg léghuzattól. - Te vagy a férfi, te mész elıre.
Átgázoltak a romokon, és egy tágas, félfalakkal tagolt teremben találták magukat,
amit szemlátomást egyszerre használtak raktárnak és fogadóhelyiségnek. Az egyik
sarokban nyikorgós, szúette falépcsı tekeredett csigavonalban az emeletek felé, de
találtak egy másikat is, ami szők volt ugyan, de nem kanyargott, egyenesen lefelé
vezetett. Egy félreesı asztalnál két posztóruhás, borotvált képő férfibábu ült, egyikük
a bejárattal szemben, a másik derékból arrafelé fordulva. Míg Louise asszony
fáklyákat keresett, Trenchard tüzetes vizsgálatnak vetette alá ıket.
- Lehet, hogy ezzel a kettıvel ugyanaz a helyzet, mint a kapuırrel odakint - mondta
végül, gondterhelten vakargatva ıszülı üstökét. - Nagyon furcsálkodó szemeket
meresztenek az ajtóra.
A vén bába idıközben meggyújtott egy zsákmányolt fáklyát, és leóvakodott egy
darabon az alagsori lépcsın. Ahogy hátrakiáltotta a választ, a hangja úgy kongott-
bongott, mintha kút mélyérıl beszélne.
- Több mint fél órán át püfölted azt a vackot. Ez még az alvó világ számítása szerint is
elég idı, hogy feltőnjön nekik.
- Azért én inkább biztosra mennék.
- Nagyon a markodra áll neked az a fejszenyél. - A falakról ide-oda verıdı hang
ezúttal közelebbrıl jött, lépcsıt mászó lábak nehézkes csosszanása kísérte.
Louise asszony visszafelé tartott felfedezıútjáról. - És mi van, ha csak egyszerő
alvók?
- Minek nézel te engem? - kiáltotta vissza a válla fölött Trenchard, miközben a fejszét
belevágta a csigalépcsı tartógerendájába, ingujjra gyürkızött, és megpöködte a
tenyerét. - Az olvasós pap ministránskölkének?
Louise asszony még épp idejében ért vissza a földszintre, hogy a lépcsıkorlát fölött
lássa, amint az erıs ember egy-egy irózatos nyaklevest ken le a posztóruhásoknak,
amitıl azok merev pózban lefordulnak a padlóra.
- Na, ha ettıl se jön álom a szemükre, akkor itt már tényleg csak a bugyli segít! -
jelentette ki elégedetten, miközben csípıre tett kézzel gyönyörködött mővében. -
Tanáltál odalent valami jóféle borocskát?
- Rossebet. A lábam majd lekopott, addig bandukoltam, de nem láttam a végét. Még
oldalfolyosók sincsenek. - A vén bába vállat vont; a mozdulattól megugrott a kezében
tartott fáklya, a termen rıtessárga fénykaréjok hullámzottak végig. - Csak annyi
változás van, hogy egy idı után nem látni falazást. Onnantól úgy vágták a sziklába az
aknát.
Trenchard éleset füttyentett.
- Gyanús, nagyon gyanús. Nem ás le a hegy gyomrába az ember, ha nem akar oda
elrekkenten valamit, igaz, Louise? Valami fenemód fontosat.
- Meglehet - jött a száraz felelet. - A kérdés csak az, hogy kinek fontos az a valami:
neki vagy nekünk? A vége felé nagyon büdösnek éreztem már azt a lépcsıt, Peire, és
én bízok az orromban. Ami odalent van, nem a magunkfélének való. Mi a varangyból
levelibékává varázsolt királyfit keressük, az meg aligha vacsorál dohos pincelyukban.
- Fene tudja, ebben az ırültekházában! - sóhajtott . Trenchard. Egy nekihuzakodással
kirántotta fejszéjét a kormos gerendából, és fölsandított a csigalépcsıre. - Hát akkor,
iránya csillagos ég! Montbrun úr amondó volt, elıször a két legfelsı szinten
kereskedjünk.
Tartották magukat a jótanácshoz, a közbensı emeleteken csupán tessék-lássék
néztek körül, nem lappang-e valahol egy kóbor ébredı. Csak alvókat találtak, vagy
legalábbis alvónak látszókat; alapos vizsgálatokra nem fecsérelték az idıt. A
férfiakat Trenchard leütötte, a nıket meg sebtében körülkötözte kenderkötéllel;
ebbıl az elırelátó Louise asszony vett magához két tekercset a földszinti raktárban.
A negyedik emeletet - az utolsó elıttit - rövid folyosó osztotta ketté, zárófalán
csúcsíves, ólomüveg ablakkal, melynek hajdan bizonyára pompás színeit teljesen
kivehetetlenné mázgálta a vastag rétegben rátapadó pókhálók csimbókosra ragadt
tömege. A poros padlón szürkére kopott, ısrégi perzsaszınyeg haldokolt. A folyosó
közepérıl, egymással szemben, egy-egy ajtó nyílt jobb- és baloldalt. Trenchard
habozás nélkül odaballagott a jobboldalihoz, berúgta, és bekukkantott. Sötét volt
odabent, a kintrıl beszőrıdı, gyér derengésben nem sokat látott; fáklyát szándéko-
san nem hozott, nehogy akadályozza, ha kenyértörésre kerülne sor. Orrát állott bır
szaga csapta meg.
Louise asszony odaért mögé, és próbát tett a szemközti ajtó sárgaréz kallantyújával;
ellenállás nélkül engedett. A vén bába kíváncsian magasra tartotta szövétnekét, a
lángok vörhenyes visszfényébıl Trenchard szobájába is bebizonytalankodott
valamicske. Pókhálótól hályogosan hunyorgó ablakokat pillantott meg, két írópultot,
s a falak mentén négyzetes rekeszekre tagolt polcok hosszú sorát, a padlótól a
mennyezetig. Néhány rekesz, fıleg a legfelsı traktusokban, üres volt; a többiben
pergamentekercsek pihentek, némelyiknek a végén függıpecsét fityegett. Mindent -
okmányokat, polcokat, pultokat, ablakokat - ujjnyi vastag rétegben borított a por.
Egy kósza kedvő lángocska visszfénye egy pillanatra végigzsiborgott az egyik
írópult szélén sorakozó mélyedéseken. Kalamáris csak egyetlenegyben volt közülük,
abba is rég beleszáradt a sötétkék gubacstinta, a szürkén kókadozó pennán főzérbe
győltek a pormacskák.
- No, itt lenne mit eltüzelni! - jegyezte meg elismerıen Trenchard, majd kissé
felemelte a hangját. -Megtaláltam a családi irattárat!
- Én meg a hálószobát... vagyis inkább a kínzókamrát - felelte a túloldalról Louise
asszony. - Gyere át, Peire, ez... ez egyszerően elképesztı!
A másik helyiség tágasabbnak tőnt, bizonyára csak azért, mert a falak nem voltak
bepolcozva. A két átellenes sarokban egy-egy vastag oszlopgyertya égett
mozdulatlan, szürke fényő lánggal, még félhosszra fogyva is embermagasságúak. A
félköríves külsı falat három keskeny, csúcsba futó ablak tagolta egyenlı cikkelyekre,
s e cikkelyekben jókora faállványok álltak, roskadásig rakva a legkülönfélébb elmés
szerszámokkal, amivel ember embertársának fájdalmat bír okozni, méghozzá alapos
gonddal csoportosítva. Ezen kizárólag kancsukák és korbácsok sorakoztak, szögekkel
és szögek nélkül, változatos alapanyagokból, a szorosra font lószırtıl a vízilóbırig;
azon pálcák és vesszık, méret szerint elrendezve, recézettek és simák, talpaltak és
hasított végőek, nádból, fából és fémbıl valók; amazon csupa bonyolultabb
szerkezet, srófok, hüvelykszorítók, tölcsérek, szájkörték és legalul egy otromba,
rozsdás spanyolcsizma: A kínzószerszámoknak ez a mőértıre valló, lélegzetelállítóan
bıséges körtárlata szinte elfeledtette a szemlélıvel a helyiség központi bútordarabját,
egy irdatlan mérető hitvesi nyoszolyát, amin egy sovány, csapzott hajú nı feküdt
merev tartásban, bölénybırökkel úgy-ahogy betakarva.
Louise asszony tekintetét a kínzószerszámok bővölték magukra. Szigorúan,
összevont szemöldökkel szemlélte ıket, pillantása egyik saroktól a másikig
vándorolt, majd újrakezdte a körsétát, akár a visszalendülı inga. Némelyiknél
hosszabban elidızött; olykor motyogott maga elé valamit, vagy a fejét csóválta.
Sápadtabbnak tőnt a megszokottnál; s az arcán dudorodó bibircsókok között keskeny
verítékpatakok kanyarogtak csillogva lefelé, talán nemcsak a túl közel tartott
fáklyaláng miatt.
Arra rezzent föl, hogy Trenchard oldalba böki.
- Te, az az asszony az ágyban... ébren van. - Beszélsz itten bolondokat!
- A strázsánál is ezt mondtad..
Közelebb óvakodtak a nyoszolyához, és a vén bába biztos távolban meglengette a
fáklyát a nı elıtt. A szeme megmozdult, követte a lángok ívét. Valóban ébren volt,
bár olyan csendben és moccanatlanul feküdt, hogy bízvást össze lehetett volna
téveszteni egy szoborbábbal.
Alaposabban megnézve látták, hogy iszonyú állapotban van. Csont és bır volt az
egész nı, a vállperecei szinte kiugrottak a húsából, arca valóságos halálfejjé aszott.
Fiatal lehetett, valaha talán szép is, ebbıl azonban mostanra nem sok maradt. A bıre
tele volt gyulladt kelésekkel, némelyik furunkulussá fertızıdött; az ajka eredeti
mérete háromszorosára duzzadt, és száraz, pikkelyes gerezdekre hasadozott szét, akár
a bomló virágszirom. Az ágy körül terjengı bőzbıl és csatakosan összeragadt hajából
ítélve elég rég nem mosdathatták - az fel sem merült, hogy magától is képes volna
mosakodni, elég volt egy pillantást vetni rá. A legborzasztóbb azonban a tekintete
volt. Kifejezéstelenül, fátyolszürkén meredt a semmibe, az értelem és az érzelem
bárminı nyoma nélkül. Mindkét szeme mélyen vissza volt süppedve az üregébe. A
jobblegészen feldagadt, és valami pirosas színő, ragacsos lé szivárgott belıle folyton,
csiganyálként csillámló barázdákat szántva a beesett arcra. A bal félig ki volt
fordulva, a pupillájának csak a fele látszott, helyét a gyulladt erekkel vöröslı
kötıhártya vette át; a szemhéj alatt vastag rétegben meggyőlt a sárga genny. Ápolás-
nak - vagy akárcsak egyszerő vízzel való lemosásnak - nyomát sem látták.
A két ébredı egymásra nézett.
- Hát ez... - jegyezte meg Trenchard sőrő torokköszörülések után, mire nagy nehezen
sikerült némi nyálat összeharákolnia a szájában.
- Hát ez... - helyeselt Louise asszony bólogatva, és észre sem vette, hogy közben
véresre kapirgálta a szırös szemölcsöt a nyakán.
Jó darabig hallgattak; aztán, mintha összebeszéltek volna, megkerülték az ágyat; és
fejtıl letelepedtek a fekvı nı mellé, Trenchard a jobb-,.a vén bába pedig a baloldalán.
Az erıs ember egy darabig további torokköszörülésekkel kísérletezett, végül
bosszúsan legyintett, és a padlóra köpött.
- Asszonyom, te nem ismersz minket, és azt sem tudod, miért vagyunk itt. Ez
pillanatnyilag lényegtelen is. Nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy csak
annyit mondanék, hogy ha valamiben - bármiben - a segítségedre lehetünk, kérlek,
tudasd velünk. Csak szólj. Csak szólj, és meglesz. Ennyi. - Zavartan elhallgatott.
Louise asszony az agyonsoványodott test fölé hajolt. Gyakorlott mozdulatokkal
kitapintotta az érverését, ellenırizte a homlokán a testhımérsékletét, megszagolta a
leheletét. A szemét sokáig vizsgálgatta, egyre borúsabb képpel.
- Sokkal korábban kellett volna fölébredned, húgom. És tán el se aludni újra. Az éber
test mindig az ébredés pillanatát veszi alapul, amikor leképezi az alvó test állapotát;
utána az alvó testtel történhet bármi, az éber közérzetet az már nem befolyásolja. -
Fejcsóválva pillantott föl Trenchardra. - Megtakaríthattad volna a lovagias
nyilatkozataidat, Peire. Valószínőleg egy kukkot sem fogott föl belılük.
- Hogyhogy? - kérdezte pislogva a tagbaszakadt férfi.
- Máktea - felelte szárazon Louise asszony. - Egy okkal több, már így visszamenıleg,
hogy kásává verted annak a vén ringyó Amélie-nek a fejét. Sajna csak az éber nyakán.
- Sóhajtva felállt az ágyról. - Nem tudom, mióta itatják vele, de az állapotából ítélve
nagyon régen. Attól ilyen sovány. Semmit sem tehetünk érte. Még ha el is tudnánk
cipelni valahogy: ha nem kapja meg a mindennapi adagját, belepusztul. Ha meg itt
marad, természetesen abba pusztul bele.
- Szóval azt mondod, semmit? - kérdezte Trenchard mogorván.
A vén bába széttárta göcsörtös karját.
- Ha aludna, rábeszélnélek, hogy végezzünk vele gyorsan, de hát ébren van. Így csak a
szenvedéseit tetéznénk.
- A keservit!
Ekkor az asszony halkan, de tisztán érthetıen megszólalt. Hangja távoli volt és
kifejezéstelen, mintha valami olyan helyrıl beszélne, ami még az éber világnál is
furcsább és idegenebb.
- Veszélyes így járni.
Három kurta szó, s utána rögtön el is hallgatott; még a jobb szemét is lehunyta - a balt
nem, azt nem bírta már mozgatni. Csak mellkasa egyenletes emelkedése-süllyedése,
széthasadt ajkának leheletfinom remegése árulkodott róla, hogy nem merült vissza a
másik lázálomba, az alvók közé.
Trenchard felpattant.
- Hallottad, Louise? Megszólalt! - kiáltotta izgatottan.
A vén bába lemondóan legyintett.
- Félrebeszél a boldogtalan. Mindenféle víziói vannak. Számára mi is csak afféle
álomképek vagyunk.
Az erıs ember a bölénybırök alatt pihegı fiatalasszonyra nézett. Homlokán a ráncok
sötét árkokká mélyültek; állkapcsán reszketésig feszültek az izmok.
- Nem biztos, hogy el fogom vinni Montbrun úrnak azt a sátánt - mondta halkan. -
Egyáltalán nem biztos. - Ahhoz, hogy ezen törhesd a fejed, elıbb még meg kell
találnunk. Gyere, már nem járhatunk messze tıle! Sarkon fordult, s nehézkesen
ballagva az ajtó felé indult. Trenchard kénytelen-kelletlen követte, de röviddel a
küszöb elıtt még hátranézett, hogy egy Utolsó pillantást vessen a szörnyő hálókamra
meggyalázott lakójára.
...veszélyes így járni...
Talán a haldokló asszony figyelmeztetés tette, hogy éberebb volt a szokásosnál. Talán
egyébként is meghallotta volna a csigalépcsı fájának leheletnyi recsegését a
ránehezedı súly alatt. Talán semmi nem tudta volna már meglepni ıt, amit a pokol e
várnak álcázott bugyrában tapasztal - bár ez utóbbi eléggé valószínőtlen.
Mindenesetre szélnél is sebesebb volt a mozdulata, amellyel ébredıtársa után kapott.
- VIGYÁZZ!
A vállán ragadta marokra Louise asszony ruháját, s olyan erıvel rántotta vissza, hogy
a durva vászon recsegve csíkra hasadt. A vén bába talpa alól kiszaladt a talaj, s ı azon
kapta magát, hogy hátrafelé zuhan, amerre Trenchard keze húzza. Tiltakozni próbált
volna, de a meglepetéstıl és az ijedtségtıl benne szakadt a szusz - s a következı
pillanatban már látta az ajtó túloldalán a fekete viperaként visszakunkorodó ostor-
szíjat, amint mérges szisszenéssel adja ki magából a dühét, pontosan ugyanazon a
helyen, ahol ı lett volna, ha befejezi az elıbbi lépést. Aztán liszteszsákként zuttyant a
hitvesi ágy lábához, tátogva kapkodott levegı után; s ködösülı szemével, ráncos
arcára kibuggyannó könnyeivel ugyanolyan tétlen szemlélıjévé minısült vissza az
elıtte zajló összecsapásnak, mint a csontsovány fiatalasszony a bölénybırök alatt, aki
a válóság iszonyata elıl a saját belsı világaiba menekült.
Trenchard ugyanazzal a mozdulattal szökkent hátrébb az ajtótól, amelyikkel a vén
bábát visszarántotta, s mire a talpa ismét talajt ért, már nyélre fordult jobbjában a
fejsze, már bal tenyerébe simult az övébe tőzött gyúzókés. Térdét kissé
megroggyantotta, derékból elıregörnyedt; s ösztönszülte nyugalommal várta az
orvtámadót, azoknak a nyugalmával, akik számára a cselekvés megelızi a
gondolatokat, így nincs idejük megijedni.
Púpos torzalak penderült a bejárat négyszögébe: vékonydongájú, nyakigláb gnóm,
pipaszár combjával-karjával leginkább valami emberszabású kaszáspókra hasonlított.
Formátlan lepényfeje volt, fehér és szırtelen, akár a gyúratlan kelt tészta. Zsírosan
fénylı holdvilágképén alig hagyott nyomot az orr; két keskeny hasíték maradt csupán
belıle, inkább vízszintesek, mint függılegesek. Egy tükörsima arcdaganat miatt bal
szeme két hüvelykkel lejjebb csúszott a jobbnál, de mindkettıbıl a győlölet sárga
lángja tüzelt Trenchard felé. Zöld-barna bırzekét és erdészcsizmát viselt:
nyakravalója félrecsúszva lógott a vállán, akár a rosszul csomózott hóhérkötél.
Jobbjábán ostornyelet emelt magasra, melynek végén a hosszú bırszíj hullámos
ívekbe cserdült, baljában háromélő páncélszúró tırt tartott döfésre készen.
- Szellemek! - rikoltotta vihogia. - Megint szellemek háborgatják az úrnıt!
Évszázados beltenyészet eredménye volt ez a korcs, a Laubardemont-ház örökletes
szolgacsaládjaiban dívó csoportos vérfertızéseké. E nászokból többnyire idióták és
életképtelen torzalakok születtek; az ı személyében azonban páratlanul ritka és
szerencsés összetételben egyesült az elfajzott nemzetségek savóvá hígult magja. Ami
erıben és szépségben hiányzott neki, azt pótolta gyorsaságban és ravaszságban: va-
dásznak nevelték, okos és kegyetlen ragadozónak, s ı fényesen beváltotta a hozzá
főzött reményeket.
Trenchard a baloldalát fordította neki, a hárításra emelt nyúzókéssel; a fejszét mélyen
tartotta hátul, nehogy az ostorral kirántsák a kezébıl. A feketén tekergızı bırszíj
elırecsattant, a nyakát kereste, hogy aztán a kés egyetlen gyors oldalmozdulatára
szárnyaszegetten, felére kurtultan csapódjon a falnak. A lenyesett ostorvég pörögve
szállt a levegıben, vad végvonaglását a nyoszolya bölénybırein fejezte be.
- Gonoszlélek! - vihogta a groteszk gnóm ırült kacajjal. Kettıt ugrott elıre, a
félbevágott szíj maradékával a háta mögé suhintott, hogy lendületet vegyen az új
csapáshoz. - Eredj vissza a pokolra!
Trenchard szökkenve állást váltott, most jobboldalával fordult az orvtámadó felé; a
szekercét a magasba kapta, de a nyél lejjebb csusszant a markában, most a közepére
fogott rá. Az ostor piros csíkot mart a kézfejére, ahogy éles cserdüléssel a fejszefej alá
fonódott.
Diadalittas rikkantás hagyta el a púpos korcs ajkát; a szíj megfeszült.
Csakhogy Trenchard számított erre a cselre, szándékosan kínálta föl a lehetıséget
ellenfelének. Fogása a fejszenyél közepén biztos maradt. Ugyanabban a pillanatban,
amikor a gnóm hátrarántotta az ostort, belehúzott ı is zömök bivalyvállának minden
erejével, csak épp ellenkezı irányban.
Á púpos visítva emelkedett föl a padlóról, kalimpálva szállt a levegıben Trenchard
felé. A tagbaszakadt férfi ellépett elıle; ha útjába áll, hogy letaglózza, a vastag
bekecsen keresztül markolatig mélyed bordái közé az alattomban kitartott tırpenge.
Csípıbıl hátradılve, teste súlyával módosította a pókszerő gnóm röppályáját, s az
fülsértı csörömpöléssel zuhant neki az egyik kínzóállványnak. Ahogy elterült a
padlón, szájkörték és hüvelykszorítók záporoztak rá; a rozsdás spanyolcsizma
csattanva eldılt.
Trenchard eldobta a fejszét; míg lehúzza a szíjvéget, az ostort sem lehet használni.
Késsel a kezében ugrott a vadászruhás korcs felé, aki négykézláb állt, s kábultan rázta
szırtelen fejét. A közelébe nem merészkedett: jól látta, milyen fürgén mozog, s a
háromélő páncélszúró óvatosságra intette. Elsı rúgása a gnóm állát érte: csont hasadt
ropogva, az orvtámadó jajdulva zuhant a púpjára, vért és törött fogakat köpött maga
elé. A második rúgástól bal csuklója reccsenve kifordult, a háromélő tır a pörögve
szánkázott a falig. Aztán az erıs ember szırös ujjai összezárultak a zekéje mellén, s
könnyedén a magasba rántották, mint valami csirkét.
A ferdén álló szemek zavarosan meredtek a darabos vonású, szürke borostás arcba.
- Távozz-tılem, rossz szellem! - motyogta a púpos korcs pépesre morzsolt ínyével.
Trenchard átvágta a torkát a nyúzókéssel, és hátralépett a szerteszét kígyózó ködfürtök
középpontjából. Louise asszony nyögve tápászkodott fel az ágy végében. A derekát
tapogatta, és elkínzott képet vágott. - Asszonyanyám) - szisszent fel fájdalmasan. - Mi
a rosseb volt ez?
Trenchard a lovaglóostor fekete szíját próbálta lerángatni a fejszéjérıl.
- Megint egy agyalágyult. Ez biztos azt hitte, lázálma van és kísérteteket lát.
Hát ami a lázálmot illeti, azt legalább megkapta tıled.
A vén bába a padlón heverı fáklyájához bicegett. Amikor elejtette, a gyantás
rongyokkal körültekert végő farúd csak pár szívdobbanásnyi ideig lobogott tovább,
aztán visszatért az alvó világba. A lángok most dermedten ágaskodtak a fején, mintha
vörös agyagból mintázták volna ıket. Louise asszony lehajolt érte, és felemelte. A tőz
azon nyomban sisteregve életre kelt, imbolygó fénye rıtessárgára színezte az
oszlopgyertyák halványszürkén derengı világát. A padlón csak néhány apró,
mozdulatlanná fagyott lángfodrocska maradt, ezeket Louise asszony gondosan
eltaposta.
- Minek veszıdöl vele? - kérdezte Trenchard, miközben odalépett hozzá. - Én nem
bánnám, ha a gyehenna emésztené el ezt az egész sátántanyát.
A vén bába az ágyon fekvı asszony felé bökött az állával.
- Ha meg tudnánk ıt ölni, én sem. De a tőz nem szép halál.
Ennyiben maradtak, és elhagyták a szobát. Odakint a folyosón Louise asszony
gondterhelt képet vágott. - Egyre erısebben érzem azt az idegen dalt, de képtelen
vagyok azonosítani. Szerintem közvetlen közelrıl se tudnám, annyira fénylünk a Gris
Bleu-étıl -mondta homlokráncolva. - Pedig ezt olyan dalnok énekli, akit ismerek
valahonnan.
Trenchard a színehagyott perzsaszınyegre köpött.
- És elég sőrün gajdolászhat ebben a várban. Akarod tudni, szerintem mi folyik itt? -
A szeme sarkából a vén bábára lesett, megvárta a bólintását. - Ez a dalnok itt lakik, és
néha énekelget, csak úgy magának. Ezzel fölébreszt egy csomó embert, akik semmit
sem értenek az egészbıl. Amíg itt mászkálnak, azt hiszik, álmodnak vagy látomásaik
vannak; odaát meg persze elfelejtenek mindent. Megmagyarázzák maguknak, hogy
elájultak vagy önkívületbe estek. Csak az állandó szorongás meg a ködös félelem
marad a temérdek gyalázat miatt, amit az éber világban mővelnek egymással és az
alvókkal. Ez már elég régen így mehet, tán évek óta; közben az itteniek szép lassan
becsavarodtak az alvó világban is.
- Van benne valami, ami itt összehordasz - ismerte el Louise asszony vonakodva. A
csigalépcsıhöz ballagott, görnyedten a fokok fölé hajolt, és hunyorogva fölpislogott a
legfelsı emeletre, miközben a fáklyájával világított magának.
- Mit látsz?
- Rossebet se. - A vén bába kelletlenül rátette a lábát az elsı fokra. Savanyú képet
vágott. - İszintén szólva, nincs túl nagy kedvem hozzá, de hát...
Trenchard visszahúzta.
- Várj, majd megyek én elöl. A nyúzókést visszadugta az övébe, de a fejszét továbbra
is harcra készen markolta. - Te csak világíts!
Odafönt széles, körszelet alakú elıszobafélében találták magukat, amit szúette korlát
választott el a grádicsaknától, hasábformán faragott oszlopokkal. A lépcsı tovább
tekeredett a tetıre nyíló csapófedélhez. A padlót kirojtosodott szélő szınyegek; a
kıfalakat megfakult szıttesek borították, akár ki is lehetett volna cserélni ıket,
annyira elszürkített ıket a kosz. Az egyik sarokban rozsdarágta lovagi páncél
árválkodott faállványán, sisak nélkül és félkarúan; a másikból egy törött lakatú láda
tátotta rájuk pókhálós torkát, bronzvereteit olyan vastagon ellepte a patina, hogy szinte
penészesnek látszottak. Leülni csak a csúcsba futó páros ablakok fülkéiben lehetett,
egy-két ilyen kıpadon hímzett vánkosok szolgáltak fészkül a hálás molyoknak. A
körszeletet lezáró belsı falban egyetlen ajtó nyílt.
Trenchard megállt elıtte, vállat vont.
- Egye kánya! - mondta, és talppal belelépett a zárba.
Az ajtólap kiszakadt a sarkából, puffanva bedılt, szélei alól jókora porfelhı szállt fel.
A kívülrıl begomolygó vörhenyes fáklyafény hivalkodó berendezéső dolgozószobát
világított meg; hátul az ablakok be voltak törve, az ólomkeretben pár színes
üvegszilánk árválkodott csupán. A helyiség közepén berakásos lapú asztalka állt,
elıtte pedig egy hosszú hajú férfi szobormása, a bejáratnak háttal, földig érı, fekete
leplekbe burkolózva.
Ahogy Trenchard ütésre emelt fej szével berontott az ajtón, az asztal túloldalán
mozgolódás támadt. Odébb billent egy felborult karosszék, s takarásából tésztásra
puffadt, apró szemő férfiarc bukkant elı, szája szegletében néhány lekonyuló
bajuszszállal. Mikor meglátta az érkezıket, földerült.
- Jó szellemek - mondta, az elkényeztetett kisfiúk nyafogó hangján. - Megölitek
nekem a Fekete Embert?
Bayard számára megszőnt az idı folyása. Mámorosan lebegett a semmi bársonyán,
körülötte sötét erıkkel lüktetett a végtelen és személytelen őr, amelybıl a lelkek
vétetnek születéskor, s amely elnyeli ıket haláluk óráján. Minden ízében érezte ezt a
némán robajló hullámverést, pedig nem volt füle, szeme, bıre, nem voltak idegei és
gondolatai, egész valója feloldódott az idıtlen ritmusban; csak a szíve maradt meg, s
az egy ütemre dobogott vele.
Bayard dalolt.
Megénekelte az örök őr hatalmát, a mélységet, a csendet, a hideg homályt. Azért nem
volt teste, mert felemésztette az énekéhez: vére apadásávál szıtte a dallamot, húsa
fogyásával verselt, csontja enyészésével tartotta a taktust. Ha majd teljesen föléli
önmagát, ha a szíve is beleolvad a hangtalanul mennydörgı morajba, akkor eléri a
legtöbbet, mire halandó dalnok törekedhet: megszőnik létezni, feloldódik a tulajdon
énekében. Gyönyörő lesz.
A dallam tovább zengett, magasztosan és méltóságteljesen, ám a lüktetı mag, amely
egy másik világban Bayard de Montbrun árnyékát vetette, zavart érzett. Idegen sémák
tolakodtak az őr roskadó-feltámadó hullámverésébe: ugyanúgy egyszerre vibráltak
vele, mint az ı dala, de valahogy más hangsúllyal, más színezettel. Hallatlan és
felháborító dolog volt ez, hiszen az örvény középpontjában a dalnok semmivé foszlott
és határtalanná tágult, megtagadta a létezést és egyetemes létezıvé vált. Magába
foglalta minden dolgok forrását, rajta kívül bármely más lényegét feltételezni
paradoxon volt, értelmetlen fogalom.
És mégis, az idegen ingerek.
Az őr bársonya körkörös fodrokat vetett. Lassan és kísértetiesen, mintha sötét viző tó
mélyérıl merülne föl, egy emberarc bontakozott ki belıle. Büszke, szomorú arc volt,
délceg ívő sasorral és latinosan sötét bırrel. Magas homlokára mintha ékkel vésték
volna fıl a mély, soha ki nem simuló redıket; feszesen duzzadó ajka érzékiségében is
férfias maradt. Hosszú haja kékesfekete fürtökben gomolygott körülötte, akár a vízben
elömlı tinta; rövidre nyírt, göndörkés szakálla olajosan fénylett. Tekintete szédítı
szakadékokra nyílt, elnyeléssel fenyegetett, a benne örvénylı sötétség kisápasztotta az
örök őr éjszakáját.
Amint a néma hullámverés végleges kontúrokba simult körülötte, az arc megmozdult.
A szénvonás-szemöldök összehúzódott, az orrnyereg fölött kicsiny, függıleges ránc
jelent meg, a keskeny járomcsonton megfeszült a barnára sült bır. Úgy tőnt, mintha
figyelmesen hallgatná Bayard énekét az egek magasáig nyúló császárról, a-trónja
tövében síró bohócról és a csontvázról. Mikor az utolsó sor visszhangja tovalebegett a
semmiben, telt ajka halvány mosolyra húzódott.
Aztán, akár az iszapos mélységekbıl elırobajló leviatán, fölébe kerekedett az őr
lomha hullámainak, és dalra fakadt maga is.
− Gót ablakokban sírt az Orvos:
− "Uram, nektárod merre nı,
− amely ír minden kínra,
− s melytıl meggyógyul mind a szenvedı?"
− S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelybıl kínálva színtelen borát:
"Igyál, e nedv hős, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál, testvér:
e mély pohárból csupán az elsı korty fanyar!"

Az arc elhallgatott; és az, aki valahol Bayard volt, megértette és elfogadta a kihívást.
Nem tudta, ki ez a másik dalnok, honnan került ide és miért; ahhoz, hogy föltegye
magának ezeket a kérdéseket, kételyek és gondolatok kellettek volna, amiket ı az
éneke elsı strófájával szerteszórt az őrben. Ám ösztönösen érezte, hogy az idegen
versengeni kíván, nemes párbajra hívja: dıljön el, ki verseli meg kettejük közül
szebben és igazabbul a körülöttük lüktetı szent éjszakát. A végtelenségben sodródó
Bayardnak nem voltak fogalmai végrıl és idırıl, így hát a viadal tétje föl sem merült
benne. Amiért mégis habozás nélkül vállalta,
az az énjében munkáló legbensıbb hajtóerı volt: a bizonyítás puszta kényszere,
amelybıl az akarat táplálkozik.
Ködpárás szegélyő képek merültek föl elıtte, s foszlottak semmivé. Kacagó kislány
szalad bukdácsolva a harmatos főben, homlokán friss gólyahírbıl font koszorú,
vırösesszıke haja hosszan lobog utána; sötét kesztyős ujjak szögeket és
sodronyhuzalokat igazgatnak egy pengeszilánkokkal kivert, súlyos fatáblán;
elhanyagolt temetıkert az ıszi hajnal szürke derengésében, foghíjas kerítés,
félrebillent keresztek, a sáros verem mélyén kicsiny, vérfoltos vászonbatyu.
Énekelni kezdett.
− A kútkávánál állt a Gyermek,
− szakadt gyolcsingecskében, s rıt topánban,
− s nézte lenn a vízben képét, mely játszni hívta ıt. ..
− ."Ha jössz, a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod,
− s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már! - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt.

Ahogy befejezte, a szakállas arc már vette is tıle át a szót; rettenetes szemében egyre
gyorsabban kavargott a sötétség, ahogy strófáját útjára bocsátotta az őr hideg
hullámain.
− Repedt tükrénél állt a Céda:
− "Hajamnak árja még veres,
− miért, hogy már a régi léha seregbıl senki sem keres?
− Ölem még izzó csókra éhes,
− mellem rózsája még kemény..."
 − S az ablakon röhögve lépett be az utolsó vılegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk, a táncra,
ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakmát
a lárva ágyékod hervadt bíborán!"

A vers lüktetése szíve mélyéig rázta Bayard-t, kis híján elsodorta a süket őrben zúgó
habok közé. Megérezte, hogy aki ebben a viadalban alulmarad, az belevész a csend
óceánjába, dala elnémul a sötét hullámverésben. Nem a saját énekében fog feloldódni,
hanem valaki máséban; és ennél szörnyőbbet elképzelni sem bírt.
Roppant emberóriás rémlett föl elıtte, kihívón domborodó mellkasán gyöngyhímes
díszzubbony feszül, nyakának tölgyfatörzsét fehér prémgallér öleli, széles, csupasz
képe hahotától vereslik; dühös ökölcsapással taglóz a mozaikpadlóra egy nyakláncos,
selyemruhás udvaroncot, a tárgyalóasztal túloldalán elıkelı tartású férfi ül
hadiöltözékben, aranyozott sisakján koronadísz, szakállas arcán döbbenet és
megbotránkozás; az emberóriás csalódott tekintetében keserőn lobban el a remény, a
válla fölött néz hátrafelé egy lépcsın, körülötte forrong az utca, üvöltözik a polgárok
megvadult tömege, mindenfelıl kezek nyúlnak utána, a ruháját cibálják.
Dalolt tovább.
- Éjfél borult a háztetıkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midın a Bankár útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott,
a csontváz fülébe súgta:
"Mondd, szamár, szamár,
mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."

Bosszús felhı suhant át az idegen dalnok ajkán: a •szakállas ajkak megrándultak, a

boltozatos homlokon megszaporodtak a ráncok. Ezúttal tétovázott egy pillanatig,
mielıtt fölvette volna Bayard dalának elejtett fonalát.

- Aranypárnáin ült a Dánia

s üvöltve sírt: "Ne még, ne még,
de ı már átkarolta drága
csípıi karcsú, gót ívét,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
 engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát..."
-de ı, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nıtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte ıt.

Az újabb rohamot a mag-Bayard szilárdan állta, s az idegen felıl érkezı hullámok

sem tőntek oly erısnek, mint az elıbb: nekizúdultak a lüktetı szívnek, s fekete
cseppekké oszolva porlottak le róla. Bayard erıt érzett magában, forrón duzzadó,
kitörni kész erıt, mely már csak arra vár, hogy formába öntse és irányt mutasson neki.
Kopaszodó, posztóruhás férfi egy párizsi csapszék félhomályában, ütött-kopott
kölcsönlanton játszva bővöli magára a részeg mulatozók figyelmét, ujjai fürgén
szaporázzák táncukat a hangszeren, s közben csak a ráncok nevetnek a szeme
sarkában, az ajka nem, pedig az mosolyog; a Szajna-parton ül, kapcával körültekert
lába a langyos vízbe lóg, háta mögött alkonyi vörösben fiirdik a házfalak és -tetık
kusza útvesztıje, mellette csillogó szemő, szıke, diákforma ifjú fekete skapuláréban,
annak magyaráz valamit a régi rómaiakról; nyirkos falú, homályos kamra, lépni is alig
lehet benne, a döngölt padlón csótányok szaladgálnak, faggyúgyertya pislákol egy
rozolga zsámolyon, az olvadékon egy agyonütött légy foltja, odébb az ágyon girhesre
soványodott alak, háta fekélyes, szemébıl láz tüzel, emberre már alig emlékeztet.
Zengve-zúgva mennydörgött a dal.
- Tüzénél állt az alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amíg megoldom a talányt,
a végsı, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted - szólt a hang - "nem fejted.
S vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek

Meglepetés villant volna a szakállas arcon? Csodálkozás, ámulat? Bármi volt is az,
rövid ideig tartott, az idegen dalnok ezúttal nem habozott egy pillanatig sem. Akár a
kézbe hajított labdát, úgy kapta fel a strófa zárszavát; és ha Bayard éneke
mennydörgés volt, hát az övé szélvihar, földrengés, dübörgı tengerrobaj, mely mindet
elsöpörve fut körül a glóbuszon.
- Pestis-csengıkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház elıtt
 húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk, nagyúr!
Csengım csörög - légy pápa, vagy próféta,
rózsás hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
Tombolva süvített az idegen dal, örvénybe kapta Bayard-t, s elfújta, elpöckölte, mint
valami bogármód kapálózó parányt. Szalmaszálként repült a forgószélben a sötét
őróceán hallgatag mélye felé, szívét jégkéreg hártyázta, lángja haloványan pislákoló
szikrává roskadt. Vakon kapott fogódzó Után a förgetegben, s egy arcot talált, mely
metszı élességgel rajzolódott ki elıtte. Durva, darabos férfiarc volt, széles
járomcsonttal és vastag ajakkal, ıszülı haját fehér szırkucsma takarta. Zömök test
tartozott hozzá, a medvényi vállakon birkabır bekecs, a derékon széles, vörös posztó-
öv, benne hosszú nyelő nyúzókés; a kérges jobb kéz fejszét lóbált, a bal
megtámaszkodott a csípın. Az erıs ember tőnıdve vizsgálgatott valamit, ami kívül
esett a képen; aztán felpillantott, és nyugodt tekintetet vetett Bayard-ra.
A dalnok megkapaszkodott a látványban, szembefordult az idegen szélviharral, és
beleénekelt.

- A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron:

"Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a _földünk! Könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!"
İ rábólintott s vitte lassan, . s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvetı keze a búzát, vagy pipacsot az ıszi szél...

A dühöngı förgeteg, mintegy varázsütésre, elült: csak a végtelen és hideg-tenger

örök zúgása morajlott tovább. A Bayard-szív tétován dobbant egyet, s szilánkokban
vetette le magáról a rákérgesült jeget. A hunyorgó szikra felragyogott, forrón lobogó.
lángnyelv szökött fel belıle.
Az idegen arc lassan, ıszinte örömmel elmosolyodott. A szemek feneketlen kútjában
a sötétség egyre lomhábban örvénylett, forgása fokozatosan abbamaradt. A két
szemhéj végtelenül fáradt mozdulattal leereszkedett, leplet vonva a szakadék torka
fölé.
Az ismeretlen dalnok némán bólintott, leróva tiszteletét a viadal gyıztese elıtt; aztán
újra alámerült abba a csendes, fekete viző tóba, ahonnan érkezett.
- Ki vagy? mordult föl Trenchard.
A harcsabajszos férfi szuszogva kimászott a karosszék alól, kiegyenesedett és
leporolta magát. Alacsony, hájas ember volt, gazdagon hasítékolt mentét és buggyos
plundranadrágot viselt, amelynek szárát puha bırcsizmájába gyúrte.
- Guy király - mutatko6tt be csillogó szemmel. - Ha ébren vagyok, mindig félek, de
ilyenkor álmomban soha. Az a baj, hogy ébren nem merek elaludni.
Trenchard gyanakodva közelebb lépett, ám a fejszét nem eresztette le. A háta mögött
Louise asszony is iparkodott volna befelé, de a rokolyája beleakadt az ajtó törött
sarokpántjába. Szitkozódva rángatta, másik kezével magasra tartva a fáklyát.
- Ti jó szellemek vagytok - csevegett tovább a kövér, harcsabajszos emberke
fesztelenül. - A rossz szellemeket Matelot nem engedi be se hozzám, se a felesé-
gemhez.
- Matelot? Az a púpos orgyilkos? - horkant fel Trenchard megvetıen; aztán hirtelen
megtorpant, ahogy teljes egészében felfogta a hallottak értelmét. -Az az asszony
odalent a te feleséged?
- Igen, csak a nézése zavar. Majd kiszúratom a szemét - bólintott Guy de
Laubardemont mosolyogva. - Álmomban már próbáltam, de ébren nem marad meg
neki.
Trenchard elsápadt, az állkapcsán megfeszültek az izmok. Aztán nagyot nyelt, és újra
megindulta köpcös emberke felé, ezúttal sokkal céltudatosabb léptekkel, a fejszét még
magasabbra emelve.
- Peire, ne bomolj!
- Igazán jó, hogy jöttök. Gondjaim vannak - folytatta Guy a riadalom legcsekélyebb
jele nélkül, és az asztal túloldalán álló viaszmásra mutatott. - A Fekete Ember
idehozta a...
- Te kis féreg! - köpte a szemébe közvetlen közelrıl Trenchard, és lesújtott.
A megszólításra a kövér eipberke összerezzent, falfehérre sápadt, s úgy kapta föl a
fejét, mint aki csak most ijed meg. A két apró, véreres szem döbbenten tágra nyílt. A
közéjük csapó fejszeél öles ködfodrokat riasztott szerteszét.
A bejárat felıl szakadó vászon zaja hallatszott, amit sietve közeledı léptek kopogása
követett, sőrő káromkodásokkal elegyesen.
Trenchard leeresztette szekercéjét, szétlegyezgette maga körül a hirtelen támadt
párafátylat, majd mogorván szembefordult a loholva, tépett rokolyával érkezı Louise
asszonnyal.
- Megvesztél, Peire? - rivallt rá a vén bába dühösen. - A rosseb! Minek születik
kézzel, aki nem tudja, mikor kell használni?
Az erıs ember rántott egyet bekecses vállán.
- Úgyis kupán kellett volna vágnom, így hiába cipelnénk ki az erdıbe. Amíg ébren
van, Montbrun uraság nem tud vele beszélni, mihelyt meg elalszik, rögtön visszaszáll
az alvó testébe. Nekünk az éber teste kell, de üresen.
- És így hogy a rossebbe fogjuk megvallatni? Újabb vállvonogatás.
- Az Montbrun uraság dolga, nem a miénk.
- Azt talán mégiscsak ki kellett volna szedni belıle, hogy hol ébredt fel, nem
gondolod? - dühöngött Louise asszony. - Most túrhatjuk fél a várat megint az üres
teste után!
Trenchard belerúgott a felborult karosszékbe, ami csattanva átfordult az oldalára.
Alatta ott feküdt Guy de Laubardemont szobormása, magzatpózba kuporodva.
- Ezt keresed?
A vén bába csípıre tett kézzel elhallgatott. Gyanakodva nézett hol a mozdulatlan
testre, hol Trenchardra.
- Honnan a rossebbıl tudtad? - bökte ki végül. Az erıs ember elvigyorodtt.
- Szerintem abban a pillanatban ébredhetett, amikor befelé igyekeztünk. Ébren mi a
búbánatnak bújt volna egy nyavalyás szék alá?
- Ezer és egy hülye okból, ami egy hibbantnak eszébe juthat. Mocskosul nagy
szerencsénk van, Peire. - Sóhajtva legyintett, és elfordult. - Na mindegy, fı, hogy
megvan az ifiúr. Tenyérbemászó egy fráter. Nyalábold föl, aztán tőnés innen!
Trenchard az övébe tőzte a fejszét, megköpködte a tenyerét, és lehajolt a
Laubardemont-vár viaszbábbá dermedt uráért. Nehéz dolga volt, az összegömbölyö-
dött testen sehol sem lelt jó fogást. Végül kénytelennek bizonyult az ölébe emelni,
ahogy a kisgyerekeket - meg a súlyos sebesülteket szokás. Nagyot szusszant, amikor
megemelte, a térdével is alá kellett segítenie.
- Kövér disznó, nehéz, mint a só! - nyögte bosszúsan. - Legalább ha útközben
ébredezni kezdene, rögtön a földhöz kenheted, és vihetjük tovább. A nyakadban
cipelni kockázatosabb lenne. - Louise asszony közben megkerülte az asztalt, és
érdeklıdve nézegette a túloldalon álló szoboralakot. Magas, karcsú, izmos férfi volt,
hosszú, sötét hajjal, göndörkés szakállal és merész sasorral, homlokát mély ráncok
barázdálták. Szemre harminc-harmincöt évesnek tőnt; a bı, fekete leplek, amik
távolról akár szerzetesi csuha látszatát is kelthették, közelebbrıl valami különös,
tógaszerő öltözéknek bizonyúltak. Lábán, az évszakhoz cseppet sem illı módon,
hasítottbır szíj akból főzött szandált viselt. - Szóval így fest az a híres Fekete
Ember! Lehet, hogy érdemesebb volna ıt elhozni. Kíváncsi vagyok, hogy...
- Hozzá ne nyúlj! - förmedt rá ijedten az ajtó felé forduló Trenchard. - Énekel.
Louise asszony összerezzent, a-szobormás dereka felé nyúló karja mozdulatlanná
dermedt a levegıben. Mérges pillantást vetett a tagbaszakadt. férfire.
- Méghogy ez? - kérdezte gúnyosan. Aztán alaposabban szemügyre vette a szakállas
emberbábot. - Te jószagú asszonyanyám!
Úgy kapta vissza a kezét, mintha parázsba piszkált volna: -
Trenchard közelebb ballagott, és megtámasztotta a várurat az asztal intarziás lapján.
- Ez van abból, ha az ember csak mások szapulásával törıdik, és közben elfelejt
szétnézni maga körül -mondta kajánul. - İ is hamuvá égetne, ha hozzáérnél, mint
Montbrun uraság?
- Nem tudom és nincs is kedvem kipróbálni. - Louise asszony a falhoz hátrált,
fáklyáját egy üres tartókarba szúrta. Ahogy elengedte, a gyantás rongyokon táncoló
lángok szinte nyomban megfagytak; vörhenysárga fényük kékesszürkére sápadt.
A vén bába nem törıdött a változással; újult érdeklıdéssel kezdte vizsgálgatni a
szobormást, immáron-tiszteletteljes távolságból. Tekintete fátyolossá vált; két kezét
egymásba csúsztatta maga elıtt, és olykor gyors, bonyolult ujjmozdulatokat végzett:
- Odalent azt mondtad, a fickó dala ismerısnek hangzik. Kisütötted már, kicsoda? -
kérdezte Trenchard.
- Sose láttam - intette le oda se nézve Louise asszony. - Befognád a szádat, Peire?
Olvasom a dalt.
A tagbaszakadt férfi engedelmeskedett, és türelmesen figyelte, ahogy ébredıtársa
többször is lassan körbesétálja a szobrot, miközben fátyolos szemekkel motyog az
orra elé, s ujjaival szövevényes mintákat ír a levegıbe. Szemlélıdése során egyszer
szórakozottan rákönyökölt a várúrra, ám az intarziás asztalka intın megreccsent
kettejük együttes súlya alatt, úgyhogy inkább meggondolta magát.
Louise asszony végül abbahagyta különös tevékenységét, és hátralépett a
szobormástól Trenchard mellé. Hitetlenkedve csóválta a fejét, és gondterhelt képet
vágott hozzá: határozottan úgy festett, mint aki nem hisz a szemének.
- Nem létezik - mondta csodálkozva. - Ez a dalnok Gris Bleu dalát énekli!
- Montbrun uraságét? - hökkent meg az erıs ember is.
- Azt... illetve mégsem, mert van benne valami más is... de nem elég más ahhoz,
hogy idegen dal legyen... Trenchard töprenkedve vakarta meg borostás állát. - Mi,
ugye, az uraság dalára ébredtünk, és mindenhová magunkkal hurcoljuk a fényét. Ide
is. Ez a Fekete Ember meg itt énekel az orrunk elıtt. Nem lehet, hogy a mi fényünk
összevegyül az övével, és ebbıl aztán olyasmi sül ki, ami se nem egyik, se nem
másik, hanem a kettınek a kutyuléka? Mint amikor a pingáló piktorok kikeverik
maguknak a színeket...
- Ez az! - csapott a homlokára Louise asszony. -Peire, te lángész vagy!
- Na ugye, hogy kutyulék? - düllesztette ki a mellét büszkén vigyorogva a
tagbaszakadt férfi.
- Rossebet, te hülye! Hanem a két dal keveréke... -A vén bába egészen izgalomba
jött. - Nem is tudom hirtelen, mikor fordult elı ilyen utoljára, de biztos megvan vagy
félezer éve!
- Dehát a kutyulék, az keverék... - védte az igazát Trenchard sértıdötten.
- Jaj; hallgass már, Peire! Két dal, az csak egyféle módon keveredhet össze, és még
véletlenül sem úgy, ahogy te gondolod. Elıször is kell hozzá két dalnok, viszonylag
közel egymáshoz, akik egyszerre kezdenek énekelni, vagy legalábbis a daluk idıben
átfedi egymást. Ilyenkor ezek találkoznak valahol; hogy pontosan hol a rossebben, azt
ne tılem kérdezd, de nem az éber világban, és nem is alvóban. Általában szépen
köszönnek egymásnak, udvariaskodnak egy kicsit, aztán mennek tovább a dolgukra,
vagy tudomisén. De amilyen buggyantak, néha elıfordul, hogy... szóval, izé, párbajra
hívják a másikat.
- Párbajra? - Trenchard kis híján eleresztette az asztalon billegı várurat, csak az utolsó
pillanatban kapott utána, mikor már dılt volna lefelé.
- Vigyázzál már rá, a rossebet, a végén még nyakát töröd, és akkor idejöttünk a nagy
büdös semmiért! -csattant fel Louise asszony ingerülten. - Muszáj az asztalon
tartanod? Elvan az a földön is.
- Fogom én - mentegetızött a férfi. - Na, szóval leállnak verekedni; és akkor mi
történik?
- Hát.. Összehangolják a dalukat, és egy darabig kánonban énekelnek, mint a
székesegyházban a nazarénus kispapok. Hogy közben igazából mit mővelnek, arról
fogalmam sincs. Biztos nem úgy párbajoznak, ahogy a lovagok, lándzsával, lóhátról,
meg hasonló szamárságok... El se mozdulnak egész idı alatt, valahogy mégis
eldöntik, melyikük a jobb. Aztán egy idı múlva abbahagyják.
- És akkor mi lesz?
- A gyıztes, az rögtön fölmerül az örvény közepébıl.
És a vesztes?
- A vesztes... - Louise asszony elfintorodott. - Attól tartok, ı annak rendje-módja
szerint főbe harap. Mindketten a fekete tógás férfialakra néztek az asztal túloldalán,
és hosszú ideig hallgattak.
- Gondolom, általában az gyız, aki fényesebben énekel - törte meg végül a csendet
Trenchard.
- Rossebet. A mesterségbeli tudásukat mérik össze, nem azt, hogy ki bír
hangosabban ordítani.
- Hm. - A tagbaszakadt férfi félretolta a kucsmáját, és megvakarta a fejét. - És mi
haszna van az egészbıl a gyıztesnek?
- Ihletet nyer - felelte Louise asszony. Majd magyarázatképpen hozzátette: - Kicsit
hibbantabb lesz.
- Van valami elképzelésed róla, hogy mi történik a vesztes dalnok ébredıivel?
- A dalnokok kényes népség, nem szeretik nagy nyilvánosság elıtt intézni a
magánügyeiket. Ha azért énekelnek, hogy párbajozzanak, nem rángatnak magukkal
ébredıket. Legalábbis én még sosem hallottam ilyesmirıl.
- Nem azt kérdeztem, hogy mirıl hallottál, hanem azt, hogy mi az elképzelésed!
- Jól van na, most meg mit pattogsz itt nekem? -méltatlankodott a vén bába..- Az
néha megesik, hogy a dalnok meghal éneklés közben, mielıtt felmerülne az örvény
középpontjából. Az ébredıivel ilyenkor háromféle dolog történhet: tüstént
elalszanak vagy hajótöröttek lesznek.
- És a harmadik? - sandított le rá gyanakodva Trenchard.
Eltőnnek mindkét világból. Rosseb tudja, merre -vont vállat Louise asszony. -
Szeretném azt hinni,
hogy tulajdonképpen az ilyenek is hajótörést szenvednek, csak mindenféle eldugott
helyen, ahol senki sem keresi ıket.
- Nekem nincs nagy kedvem hajótörést szenvedni ebben a várban - dörmögte
Trenchard, és fejével a fekete tógás dalnok felé intett. - Nem lenne jobb mégis, ha
megabriktolnám? Legrosszabb esetben hamuvá éget és elalszom.
- És utána életed végéig rettegnél a szakállas emberektıl meg a sötét ruháktól - vélte
savanyúan a vén bába. - Amondó vagyok, Peire, hogy nyalábold föl azt az
agyalágyultat; eredjünk innen a rossebbe, és reméljük a legjobbakat!
- Te tudod, Louise. - Trenchard vállat vont, és nekigyürkızött, hogy ölébe kapja a
várurat.
Hideg léghuzat süvített végig a szobán a törött ablakok felıl, kisöpörve a kísérteties,
kékesszürke derengést. A fáklya a falikarban élénk lobogásba kezdett, melegsárga
fénnyel árasztva el a helyiséget. Így tett a három gyertyaszál is, a pillanatnak egy
törtrészéig; majd Guy de Laubardemont visítva az asztalra zuhant a levegıbıl, nagy
csattanással felborította, s még épp idejében hemperedett rá terjedelmes ülepével a
szınyegre zuhanó gyertyatartóra, hogy elejét vegye a fenyegetı tőzvésznek. Eszében
sem volt ott megállapodni, gurult tovább a padlón kitartón, míg a fal a legközelebbi
sarokban útját nem szegte. Itt aztán reszketve felült, térdét az állá alá húzta, kezével
átkulcsolta a lábszárát, s riadt tekintetével végigpásztázta a dolgozószobát.
Egyedül volt.
Megbabonázva, tágra nyílt szemmel meredt arra a pontra, ahol - az ı számítása
szerint - alig néhány szívdobbanással ezelıtt még a szakállas, barázdált homlokú
dalnok állt fekete tógájában. Észre sem vette, mikor kezdtek el potyogni a könnyei.
- A res silenda... - dadogta fogvacogva. - A res silenda...
Széles e földkeregségen nem akadt avatottabb ismerıje a félelemnek Guy de
Laubardemontnál. Életének csaknem negyvenhárom évét, amelybıl húszat vissza-
adott neki a Fekete Ember varázsa, az elsı perctıl mostanáig e sokszínő érzelem
különféle válfajainak ízlelgetésével és megtapasztalásával töltötte. Tegnap még
aligha hitte volna el, hogy létezik a világon olyan mérvő és fokú félelem, amely
meghaladja az ı legmerészebb elképzeléseit is.
Most rájött, hogy igen. Bayard eszmélése pillanatában hitvány rongybábuként
csuklott össze, s az elsı tudatos érzés, mely eljutott hozzá, az élesen nyilalló fájdalom
volt a vállában, amit egy alattomos kövön kis híján sikerült szétzúznia. A következı
saját görcsös zihálásának hangja; a harmadik pedig a nyirkos ıszi avar érett, főszeres
illata, amely furcsamód megnyugtatta.
Hihetetlen fáradtság sajgott a porcikáiban, soha életében nem tapasztalt még ilyet,
nem is hitte volna, hogy egyáltalán létezik. Így, hanyatt fekve is csaknem elájult,
akkora súllyal nehezedett rá a tulajdon teste. Nem csupán a lélegzetvétel - azaz
inkább a levegı utáni szaggatott kapkodás - került komoly erıfeszítésébe, hanem
még a szíve ütemes dobogtatása is.
Mégis, mindennek dacára valami megfoghatatlan izgalom bújkált benne, a forróláznak
egy egészen különleges fajtája, amely inkább szellemi, mint anyagi természető, s hol
itt, hol ott üti fel a fejét az emberben. Heves sóvárgás gyötörte a legmeghökkentıbb
dolgok után, érzelmei vadul száguldottak jobbra-balra, akár a fő- vagy vérszagtól
megvadult csikók. Az egyik pillanatban ellenállhatatlan gerjedelem fogta el, hogy sze-
retkezzen egy fiatal nıvel, de csakis olyannal, akinek halvány mogyoróbarna a haja,
kicsit szeplıs a szeme körül, és a lehelete áfonyaillatú. A következıben sáfrányos
lében pácolt szarvaspecsenyére támadt étvágya, lehetıleg fehér búzacipóval és német
sörrel; a gyomra megkordult, szájában összefutott a nyál. Aztán meg úszni vágyott
volna, de nem akárhol, hanem gyerekkora kedvenc tengeröblében, az ismerıs breton
szikák között, ahol olyan sósan hullámzott a víz, hogy fertályóra után száját-szemét
kimarta az embernek, ha nem vigyázott. Mindezek a bonyolult érzések olyan nyaktörı
iramban követték egymást, hogy meg se tudta fogalmazni magában az elsıt, máris
kiszorította tudatából a másik.
Megırültél, amice, állapította meg tárgyilagosan egy világos pillanatában.
Mintha csak ennyi kellett volna hozzá, a vágyak forgószele nyomban elcsitult. Megszőnni
ugyan nem szőnt meg, továbbra is megállás nélkül ontotta magából az újabbnál újabb
hangulatokat és benyomásokat, de most már kordában lehetett tartani, nem követelt folyton
osztatlan figyelmet; makrancos ló juhászodik így a gazda keze alá. A titkos izgalom, az
egymásra rajzó ötletek, a váratlan képzettársítások tarka maszkabálja nem tágítottak
Bayard fejébıl; csupán kezelhetı mederbe terelte zőrzavaros zsongásukat. Kantárt
vetett az ırületre.
Kezdte sejteni, hogy akármilyen fáradt, nemigen fog elaludni még hosszú ideig. Hogy
honnan ez az egész, afelıl nem voltak kétségei. Az ismeretlen, szakállas dalnok
jutalmazta meg ıt a nemes viadalban aratott gyızelméért: önként vállalt ajándék volt,
nem kényszerrel kicsikart, díjnak vagy tétnek nevezni otromba sértés lett volna. A
babérkoszorú vándorolhatott így homlokról homlokra hajdan a Forum Romanumon.
Áldás-e vagy átok? Ostoba kérdés.
Mindkettı, természetesen.
Bayard azon kapta magát, hogy hanyatt kúszik az avarban, kézzel-lábbal lökdösıdve.
Kicsit meglepte, hogy ekkora erıkifejtésre képes. Aztán a lélegzete is elállt, színes
sziporkák lejtettek táncot csukott szemhéja mögött: sérült vállát beleütött egy
göcsösen kígyózó gyökérbe. Óvatosan odébb fészkelıdött, fejével és ép vállával
kitapogatta a gyökérhez tartozó fát. Mikor megtalálta, szusszant egy keveset a nagy
munkára, majd hátával óvatosan a málló kérgő törzsnek támaszkodott, és addig
rugdalta magát a megfelelı irányba, míg végül ülı helyzetbe nem emelkedett.
Ezt követıen kinyitotta a szemét; lehunyta és megint kinyitotta; még egyszer és még
egyszer. Addig ismételte ezt a mőveletet, míg lassan kiállt belıle a káprázás, és végre
látott is valamit.
Az égbolt ívét televérzı napkorong állásából ítélve nem egészen fertályóra telhetett el
azóta, hogy rázendített a kéretlenül ajkára telepedı dalra, s éber öntudata utolsót
lobbant. A lantot egyébként, mint azt az ölébe tekintve kissé csodálkozva
megállapította, még most is a markában szorongatta. A továbbiakban nem sok hasznát
fogja venni, mivel öntudatlan éneke során valamikor kitörte a nyakát, bal tenyerét
még fel is sértette a szilánkokkal. A húrok a két középsı kivételével elszakadtak,
azazhogy a legmélyebbnek egyszerően nyoma veszett, hüvelyknyi maradéka
árválkodott csupán a kulcson. Ami a dobozt illeti, legalább két helyen behorpadt hátul,
egy harmadikon pedig át is szakadt. Bayard vállat vont, és bágyadt mozdulattal maga
mellé lökte a hangszer roncsát a bozótba. Aztán törni kezdte a fejét, hogy mitévı
legyen.
A lant dolga fölébresztette benne az érdeklıdést a külvilág eseményei iránt. Mivel ı
abbahagyta az éneklést, a társainak is itt kell lenniük valahol a közelben; méghozzá,
ha minden a tervék szerint ment, a csodás módon megifjodott Guy de
Laubardemonttal együtt. Bayard hunyorogva mustrálta az erdıszéli cserjés fölé
magasodó Laubardemont-várat. Ott volt, egy darabban, nem állt lángokban, nem
nyüzsögtek fegyveresek a gyilokjáróin, frissiben tákolt bitófapárt sem látott sehol a
falakon. Eddig tehát minden rendben volna; ösztöne azonban azt súgta neki, korai
lenne még ennyibıl messzemenı következtetéseket levonni.
Trenchard és Louise asszony néhány lépéssel elıtte álltak, amikor ı nekikészült az
elıadásnak. Nyilván ott estek össze ébredéskor, s alvó testük türelmesen várakozott,
míg a dal végén vissza nem költöztek belé. A bökkenıt csak az jelentette, hogy maga
Bayard meglehetısen messze került attól a ponttól, ahol fertályórával ezelıtt énekelni
kezdett. Ehhez képest az a távolság, amit az elıbb háton csúszva tett meg, egészen
elenyészı volt. A lenyugvó napot és a várat véve alapul jó közelítéssel bemérte
jelenlegi helyzetét, és arra a megdöbbentı eredményre jutott, hogy csaknem egy
mérföldre van hevenyészett táborhelyüktıl, ahol a két lovat meg a jámbor
szamárcsıdört lombfüggöny mögé rejtették.
Inad szakadtából csörtettél az erdıben, amice, közben meg ronggyá tépted szegény
lantodat, és üvöltve énekeltél a halálról. Hamisítatlan ámokfutó.
Emlékeztette magát egy ısi igazságra, amit még rablóvezér korában fogadott mélyen
a szívébe, s azóta is számtalanszor merített belıle ihletést. Ha odafelé ment
valahogy, visszafelé is mennie kell. Ez lebegett a szeme elıtt, amikor a hátát a
fatörzsnek vetve kiegyenesedett, merészen ellökte magát a kéregtıl, és megtette az
elsı, rogyadozó lépéseket. Késıbb; arccal az avarban, már nem tőnt olyan jó
ötletnek, de káromkodásra már csak akkor sikerült némi szuszt fordítania, miután
úgy-ahogy alábbhagyott a sérült vállában lángoló fájdalom.
Természetesen nem adta fıl, bár másodjára a felállás sokkal bonyolultabb feladatnak
bizonyult, hiszen ezúttal nélkülöznie kellett a fatörzs segítségét. Többszöri
próbálkozás után eljutott odáig, hogy csak négykézlábra csuklott vissza. Pihenıt
nem engedélyezett magának, minden egyes kudarcát követıen habozás nélkül
kezdte elölrıl az egész kínlódást, mert tudta, hogy ha két kísérlet között akár
lélegzetvételnyi szünetet is tart, azonnal elpárolog az elszántsága. Konok
igyekezetetét végül siker koronázta: rogyadozva ugyan, de megállt a lábán. A
további elırehaladással kapcsolatban egyelıre nem dédelgetett túlzó ábrándokat.
Zihálva körülnézett, s elérhetı távolságon belől kiszemelt magának egy növendék
facsemetét, amely többé-kevésbé megfelelt az elképzeléseinek. Ezt irányozta be,
amikor botladozva útnak indult, s félig vánszorogva, félig zuhanva célba is jutott,
noha a végén inkább már csak a lendület vitte. Két karját ernyedten átvetette egy
alacsony ágon, s türelmesen lógott rajta, akár a mosott rongy, míg kilihegte magát a
következı erıfeszítéshez. Ez egy hosszú távú tervnek volt az elsı részlete: kardjával
két alkalmatos mérető és alakú ágat szándékozott levágni a fáról, majd mankókat
fabrikálni belılük.
A kard kihúzása viszonylag könnyen ment, és kézben tartani sem volt nehéz, ha az
ember ügyelt rá, hogy a hegyét nekitámassza valaminek.
Az elsı kiválasztott ág levágása közben Bayard kétszer elesett, és egyszer elejtette a
kardot.
A másodikat csaknem félóráig főrészelte verítékezve, összeszorított fogakkal.
Úgy tervezte, a mankókat ülve eszkábálja össze. Ezzel az erejét akarta kímélni,
sebesült válla azonban ennek ellenére hamarosan érzéktelenné zsibbadt. Mikor
végzett az elsı darabbal, elájult.
Arra tért magához, hogy vacog a foga a hidegtıl. Míg eszméletlen volt, besötétedett:
a levegı lehőlt, átizzadt ruhája mindenütt csuromvizesen tapadt a bıréhez. Oda-
cibálta az ölébe a másik ágat, és folytatta a munkát.
Amikor befejezte, az életlenné kopott kardot visszacsúsztatta a hüvelyébe,
hevenyészett mankóit a hóna alá támasztotta, óvatosan rájuk nehezedett, és felállt.
A térde megállás nélkül reszketett. Nagyjából megbecsülte az irányt, aztán tántorogva
nekivágott a mérföldes útnak á sőrő erdıben: ösvény nélkül, éjszaka, gödrös-köves
terepen.
Nyakas breton.
Éjfélre járt, mire Bayard gyatra mankóira támaszkodva kibotorkált a tenyérnyi
tisztásra, ahol alkonyi leshelyüket rendezték be társaival. Az ég derült volt; úgy
látszik, a zivataros hetek kiadták mérgüket, s miután - ahogyan már tavaly és
tavalyelıtt is tették -sárba fojtották az ıszi vetést a szántóföldeken, nem háborgatják
az embereket az éhenhalásban. A hold félbevágott pénzérméje Tinóm ezüstporral
hintette be a hideg szélben zúgó lombkoronákat. A fakóra sápadt levélfüggöny
takarásából Bec de Corbin megkönnyebbült, örömteli üdvözletet nyerített.
A fák által szabadon hagyott pázsitfolton két alak sötétlett már messzirıl. Az egyik
épp akkor kezdett mozgolódni, amikor Bayard, zsibbadt-érzéktelenül a fagytól és a
kimerültségtıl, kisántikált mankóin a legszélsı fák alól. Louise asszony volt az;
nehézkesen feltámaszkodott, s ahogy megpróbálta kirázni fejébıl a kábaságot,
fıkötıjén meghintázott a holdvilág. Épnek és egészségesnek látszott, csupán a ruhája
szaggatódott el itt-ott. Valószínőleg csak most tért magához az éber világba tett
kiruccanása után. Bayard, aki sokkal fiatalabb és edzettebb volt nála, emlékezetébe
idézte saját állapotát az eszmélésekor, és egyáltalán nem csodálkozott ezen.
Hagyta a vén bábát, hadd ébredezzen; utolsó erejét összeszedve elvánszorgott elıtte
a lombfüggöny mellé, ahhoz a vén, göcsörtös tölgyhöz, amelynél az öregasszony
nem is olyan sokkal ezelıtt még a szamaragolástól feltört hátsófele miatt
sopánkodott. Amikor odaért á mankók kifordultak a hóna alól, s ı úgy zuhant háttal
a fa tövébe, mint akit megsimított a szél. Megint beverte a vállát, de túl fáradt volt a
fájdalomhoz. Szemhéját ólomkoloncok húzták lefelé; nem küzdött velük tovább.
Ketten vannak, amice. Nem hoztak magukkal senkit. Magyarázat helyett csak újabb
rejtélyek, mint már annyiszor.
- A rosseb! - krákogott egy vén hang a tisztás felıl, nyomorúságosan rekedten.
- Jó estét, néném! - biccentette meg a fejét fáradtan Bayard. A mozdulat
felcsillantotta fülében a körömnyi smaragddíszt. - Szerencsével jártatok?
- Szerencsével, hogyne, mint koca a böllérnél! -Rokolyák vászna suhogott, ahogy
Louise asszony talpra szedelızködött a ffiben. - Elkaptuk pedig, már indultunk is
volna vissza vele, csak épp az idı szaladt ki a lábunk alól. Ide figyelj, Gris Bleu, ami
mindent én ma odaát... - Hirtelen elhallgatott, aztán egészen más hangon szólalt meg
újra. - Hát az a lókötı Meg hol a rossebben van?
- Trenchard mester? - Bayard meglepetten nyitotta ki a szemét. Két alakot látott a
földön, magától értetıdınek vélte hát, hogy az erıs ember a másik. - Azt hittem....
Pillantása a tisztásra esett, és elakadt a szava. Louise asszony fél kézzel a hóna alá
nyúlt a mozdulatlan testnek, és ülı helyzetbe támogatta; a másikkal hosszú, fekete
hajába markolt, és hátrahúzta a fejét, hogy jobban lássa. A holdfény beezüstözte a
göndörkés szakállú, keskeny férfiarcot, megsápasztotta bıre latin barnaságát,
hátborzongatóvá bővölte az érzéki ajkak talányos mosolyát, élesen kirajzolta a
büszkén ívelı orrot, a mélyen bevágott ráncokat a homlokon. A tisztás közepérıl az
álombéli vetélytárs tekintett legyızıjére - csak a rettenetes szempárban nem ör-
vénylett ezúttal szakadékos sötétség, üvegesen meredt a semmibe, mint minden
halotté.
- Ez... ez ki? - szakadt ki elfúló hangon a kérdés Bayardból.
Louise asszony furcsálkodva nézett rá, és visszaejtette a holttestet a földre.
- A másik dalnok, akivel megverekedtél, és a jelek szerint legyızted - mondta. - A
Fekete Ember. - Meghalt?
A vén bába, mintegy ellenırzésképpen, belerúgott az elıtte heverı tetembe.
- Aki ennél döglöttebb, az csal! - jelentette ki mélységes meggyızıdéssel. - De hogy a
rossebbe került ez ide? És hol van Peire?
- Itt.
A tagbaszakadt, kucsmás-bekecses férfi olyan nesztelenül lépett elı a tölgyek
cseppfolyós árnyékából a tisztás túloldalán, akár egy kísértet. Hüvelykujját széles
posztóövébe akasztotta, a fejsze meg a nyúzókés mellé, és mosolygott. Különös,
keskeny mosolya volt, egyáltalán nem illett parasztosan nyers képéhez; Bayard-t
furcsamód arra a kifejezésre emlékeztette, amit az elıbb látott a halott dalnok arcán.
A vén bába dühösen sarkon fordult.
- A szívbajt szakasztod az emberre a bolondériáiddal, te ökör! - förmedt az erıs
emberre. - Mit settenkedel itten, tán bújócskát játszol? És különben is, hol a
rossebben jártál, míg...
- Állj, állj, Louise! - A nagydarab férfi kitartott tenyérrel nyugalomra intette. -
Mindent megmagyarázok. Tévedsz, méghozzá több dologban. Hogy az elején
kezdjük, én nem vagyok Peire Trenchard.
- Nem-e? - hökkent vissza az öregasszony. - Hát akkor ki a rosseb?
- És a Fekete Emberrel Sincs igazad. A Fekete Ember nem halt meg - folytatta a
másik, ügyet sem vetve a közbeszólásra. - A Fekete Ember ugyanis én vagyok.
- Micsoda?
A férfi, akit eddig Trenchardnak ismertek, egy lépést tett elıre, és közben
megváltozott. Az átmenet szívdobbanásnál is rövidebb idı alatt zajlott le: a valóság
szétfutott régi énje körül, akár az itatósra hulló tintacsepp, majd ugyanolyan
sebesen össze is állt megint. Ám a haramiaképő, zömök parasztnak nyoma sem
maradt.
Keskeny vállú, nyúlánk férfi magasodott elıttük, olyan sovány, hogy szinte
betegesnek tetszett. Lovaglócsizmát és dísztelen, fekete selyemruhát viselt, fó-
kaprémmel szegett köpenye hollószárnyként lobogta körül zord alakját. Bal karja
bottá aszottan, tehetetlenül lógott a válláról, ráncosra sorvadt kezére sötét
bırkesztyőt húzott, középsı ujján ametisztköves győrővel. Jobbját könnyed
tartásban nyugtatta az oldalán lógó, hosszú kard markolatán. Sima, ösztövér arca
márványfehéren ragyogott a holdsütésben, éjszín hajának szertekígyózó fürtjei még
jobban kiemelték riasztó sápadtságát. Vonásai szabályosak és élesen metszettek
voltak, mint egy antik szobornak; szemében halványkék jégparázs izzott, tekintete,
akár a szívdöfés.
Itt a hatalom, amit annyi éven át kerestél, amice, suttogta Bayardnak a belsı hang,
miközben dermesztı fagy zsibongott végig minden tagján. Itt van, az orrod elıtt.
Tessék, nyúlj érte! Vagy inkább elvekrıl és igaiságokról szeretnél csevegni vele?
Louise asszony botladozva hátrált a göröngyös gyepen. - Peire... de hiszen... -
dadogta. - Hiszen akkor Peire...
- Hat hónapja halott, igen - bólintott a jelenés. Hegyikristály-hangja volt: hideg és
tiszta, csengı és kemény. - Tanulságos élmény volt a bırébe bújni. Kiittam az elméjét,
akár egy kupa bort; és idırıl idıre hagytam, hogy ı vezesse a kezem.
- Vámpír... - nyögte a vén bába, s bénultan térdre hullott.
A Fekete Ember hátravetette a fejét, kacaja üveggyöngyként pergett az éjszakában.
- Sok minden vagyok, de az semmiképp - mondta aztán. - Ne sajnáld Peire Trenchard-
t, boszorkány! Bennem és általam magasabbra emelkedett, mint a saját erejébıl valaha
tehette volna.
Louise asszony nagyot nyelt. Táskás szeme egészen kerek volt, bogara körül
összefüggı karima fehérlett. - De ha te vagy a Fekete Ember - mutatott reszketı
kézzel a főben heverı holttestre -, akkor kicsoda ı?
Árnyék borult a márványba metszett arcra.
- Testvérem ı az éjszakában, a Bal Kéz Útjának vándora; most végleg befogadja a
sötétség, ahonnan oly sokszor visszatért. - Hangja komoran csengett; nem
hegyikristály már, inkább fekete jég. - Vénebb volt nálam, s valaha nagyobb is. Akik
rettegtek tıle, számos névvel illették; velük vesztek mind. - A kesztyőtlen jobb kéz a
magasba emelkedett, s a cseppfolyós holdfényben fürdı Laubardemont-vár felé intett.
- Az utolsó közülük a res silenda volt. Ott adták neki, abban a kıfalak közé rekesztett
pokolban, amit számára emeltek börtönül, s ahol mindenkinek, aggoktól
csecsszopókig, egyetlen feladata volt csupán: ırizni ıt. - A szoborarc homloka alól
sápadtkék lángnyelvek lövelltek Louise asszony felé, s a fa tövében bénává fagyott
Bayard azon csodálkozott, hogy nem perzselték halálra. - Akarod tudni, ki volt ı,
boszorkány? A dalnok, aki kétezer évig énekelt! Kétezer év az örvény
középpontjában, csak azért, hogy egy csahos szukafalkának saját dala legyen!
A vén bába tekintete a holttestre hullott.
- A titkos dal... A testvériség... Ami közös dalunk... - hebegte kábán. Aztán hirtelen
minden vér kifutott az arcából, amikor rádöbbent, mit jelent ez az ı számára,
személyesen. - Szóval... nincs többé?
- Halott dalnok nem énekel.
- De akkor... - Louise asszony dereka megrogyott, szava elcsuklott, rémült
nyöszörgésbe fúlt. - Az inkvizíció... a kínzókamra..; a máglya...
- Nincs hová menekülnöd a sors elıl, boszorkány. -A Fekete Ember halkan és
indulatok nélkül beszélt; nem volt szüksége rá, hogy felemelje a hangját. - A kapu
bezárult.
A megtépett ruhájú öregasszony sikoltva borult a lába elé, és sírva fakadt.
- Nem... ne. csak azt ne!... - zokogta szánalmasan; magánkívül volt a félelemtıl. - Én
láttam, mi vár rám! Az a pokol... az maga pokol! Kiolvastam a dalból...
- Engem olvastál ki a dalból, Louise - nézett le rá a jelenés szenvtelenül. - Az én
akaratomat. Az dermesztette változtathatatlanná a jövıdet.
A vén bába elkínzottan hörögve verte öklével a felázott földet, ráncos arcán könnyek
patakzottak; akár a megvert állat, próbált közelebb kúszni a csillogóra fényesített
lovaglócsizmákhoz.
- Könyörgöm!... Kegyelmezz!... Irgalom! - esdekelt kétségbeesetten; rekedt,
csukladozó sírása meg-megszaggatta beszédét. - Én nem voltam ott!... Meg se
születtem még!... Azt sem tudtam, hol ırzik!... Nem tehetek róla!...
Bayard-t valósággal a földhız szegezte a csontig ható iszonyat. Hideglelıs
borzadállyal bámulta a jelenetet a tisztáson: a főben fetrengı öregasszony nyö-
szörögve rimánkodik a fölébe magasodó márványszoborhoz, az pedig hővös
nyugalommal nézi, tapodtat sem mozdul, csak áll szótlanul.
- Együtt ébredtünk... én tanítottalak... segítettél, kísértél...
- És védelmeztelek - bólintott a Fekete Ember. -Titkok ırzıje voltál; én a kíváncsi fül.
A titkok elfogytak; s velük a védelmem is.
A győlölet s az elkeseredés tehette, hogy a csúzmarta vénségnek ilyen gyorsan sikerült
talpon teremnie. Könnyáztatta arcát a sötét jelenésre emelte, a ráncok pókhálója
tehetetlen, ádáz haragtól feszült. Göcsörtös lapátkezét ökölbe szorította, úgy rázta a
holdfényben kínzója felé.
- Átok legyen rajtad és minden testvéreden, Fekete Ember! Ne lelhessetek nyugtot se
a földön, se a föld alatt! Gyötörjön titeket kórság és sebhedés, láz és sorvadás, görcs
és bélpoklosság az idık végezetéig!
- Boszorkány. - Fekete jég csikorgása. - Boszorkány, nézz a szemembe; nézz a
szemembe, és mondd meg, hogy fognak-é rajtam az átkaid!
Louise asszony engedelmeskedett; aztán tébolyult sikolyt hallatott, és botladozva az
erdıbe menekült.
A jelenés pillantásra sem érdemesítette; éppoly kevéssé törıdött vele, mintha valami
rút bogár iszkolna csupán a főbe a csizmája elıl. Halálkék szemét az álcázó
lombfüggönynél kuporgó Bayardra vetette, és lassú léptekkel elindult felé.
A dalnok óvatosan, hátát a tölgyfának vetve, álló helyzetbe tolta magát. Szemtıl
szembe került hát az álmait kísértı, arctalan lidérccel, magán érezte dermesztı
tekintetét. Korábbi eltökéltsége, hogy pusztulásba dönti, úgy foszlott szét lelkében,
akár marék hó a kályhalapra dobva. A süket őr csöndje közeledett feléje azokon a
lovaglócsizmás lábakon; de túl makacs volt hozzá, hogy a földre omolva fogadja,
mint Louise asszony.
A Fekete Ember megállt elıtte, és csak nézte, nézte azzal a két acéltırrel, amit a
homloka alatt viselt.
Bayard úgy érezte, torkára fagynak a szavak. Ám az a vékonyka belsı hang, ami
kicsiny gyermekkora ott fészkelt valahol szívének egy árnyékos zugában, még most,
ezekben az iszonyatos percekben sem szőnt meg noszogatni ıt. Neked többször már
nem kel föl a nap, amice. Visszaadod a dalodat a hullámverésnek. Akkor meg minek
siránkoznál egy emberforma márványdarabnak, mint az a szerencsétlen vénasszony?
Minek félni, ha a lant már eltörött? Miért nem bököd ki, ami a begyedben van?
- Miért tetted ezt vele? - szólalt meg rekedten.
A sötét ruhás férfi biccentett, mintha várta volna a kérdést.
- Dalnok vagy. Jártál az örvény középpontjában -mondta. - Az, akit megajándékoztál a
csend békéjével, kétezer évet töltött ott. Te mihez kezdenél a rabtartóival?
- Talán ennek a szegény nyomorultnak a bőne volt? - Bayard maga sem tudta, miféle
rejtett forrás táplálja önbizalmát, de a tagjait bilincsbe verı iszony egyre jobban
oszladozott.
- Tudott róla, és semmit sem tett ellene. Gyenge volt: félt szembenézni a világgal, s
félelmét cinizmussal palástolta. Ugyanúgy, mint valaki a te múltadból.
- Bosson... - suttogta a dalnok. - Hát elıtted semmi nem titok? .
- A neved Bayard de Montbrun; atyád birtokán születtél Bretagne-ban, szegényedı
nemescsaládból -sorolta a márványarcú jelenés szenvtelenül. - Röviddel a háború
kitörése elıtt a kezedbe jutott Guido Bonatti Claviculájának egy csonka példánya. Aki
a hálálos ágyán átnyújtotta neked, bukott tanítvány volt: feladott egy domíniumot az
inkvizíciónak, majd az italba menekült a lelkifurdalás elıl. Azóta éjt nappallá téve
kutatsz utánunk. Nos, megtaláltál.
A dalnok végtelenül fáradtnak érezte magát. - Ki vagy te, Fekete Ember?
- Önmagam igazsága. - Hővös mosoly fodrozta a sápadt ajkakat. - Egy azok közül,
akiket kerestél; s bizonnyal az utolsó. A többiekkel vagy a Golgota keresztje végzett,
vagy én.
-Hát ı? -bökött az állával Bayard a legyızött dalnok felé.
- İsöm és testvérem, letőnt idık mágusa; ismered te is. İ a Thrák, aki álmot énekelt
Kerberosz szemére, és lantját pengetve átgázolt a Léthe vizén. A legendák szerint
ırjöngı némberek marcangolták szét puszta kézzel; így is történt, csak nem a testét
tépték ízekre, hanem a lelkét. Bebörtönözték a tulajdon dalába, hogy mindig szabad
átjárásuk legyen az éber világba; testének ırizetét szolgáikra bízták. Az idı azonban
könyörtelen úr. Hogy ki és hol, azt a némberek felejtették el; hogy miért és hogyan,
azt a szolgák.
Bayard a Laubardemont-vár ezüsttel sávozott lakótornyára nézett; eszébe jutottak az
örvény középpontjában töltött percek, s borzongás futott végig a gerincén.
- Ha mindvégig énekelt - mondta lassan a körülötte lévıket egyfolytában ébredésre
csábította. A dal szüntelenül azon igyekezett, hogy leválassza a lelket a testükrıl.
Egyetlen pillanatra sem hagyott nyugtot nekik egész életükben! - Elhallgatott, s újra a
Fekete Emberre nézett; ezúttal, maga sem tudta, hogyan, állta a jégkék szemek
tekintetét. - Mit találtál odabent?
- Szörnyetegeket - felelte a sötét jelenés. - Valaha bizonyára egyszerő emberek voltak;
de a némberek bőne nemcsak a Thrákot sújtotta kétezer éven át.
- Megölted ıket?
- Minek? - Alig észrevehetı vállmozdulat. - Elraboltam tılük létezésük egyetlen okát
és célját. Értelmét vesztette az életük. Amit így, magukra maradva egymással
mővelnek majd, sokkal borzalmasabb lesz, mint bármi büntetés az én kezembıl.
- Folytasd, kérlek - mondta Bayard. Különös, hős nyugalom szállta meg; nem
érdekelte immár, hogy a végzetével beszélget.
- Három éve jöttem rá, hogy a Thrák életben van, és itt, a Laubardemont-várban ırzik;
ám kezdetben nem értettem, mi történt vele. A némberek mágikus hagyománya idegen
volt tılem. Nem vagyok mindentudó.
- Azért nem tapogatóztál teljesen a sötétben - szólt Bayard. - Olvastad a régi
legendákat a Thrák csodatetteirıl. Ahogy lantjával varázsos mozdulatlanságba bővölte
az embereket maga körül. Ahogy énekelve alászállt az alvilágba, és visszatért. Ahogy
átlépte a határt, a Léthe folyóját, amelynek vize feledést hoz a halandókra. Ahogy
dalpárbajban legyızte Kolkhisz királyát, s elhódította tıle az Aranygyapjút.
- Pontosan. Keresnem kellett hát egy másik dalnokot; mert én nem verselek. Az
viszont nem volt titok elıttem, hogy te a Clavicula szövege alapján megszállottan
kutatsz utánunk. A könyvben szereplı rítusok közül a rejuvenatio hagyja a
legfeltőnıbb nyomokat. Bayard egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Szóval a Fekete Ember egyes-egyedül azért gyilkolta meg azt a sok kisgyermeket,
hogy idecsábítson egy nótás vagabundot? - kérdezte fáradtan.
- Egy dalnokot, aki talán legyızheti a Thrákot - helyesbített a jégszemő jelenés. -
Hogy jönni fogsz, azt tudtam; hogy mi lesz a terved, azt nem, de nem is érdekelt.
- És mi szükség volt annyi rengeteg halálra? Az áldozatokra Auxerre-ben meg szerte
Burgundiában? Egyetlen szertartás nem lett volna elég?
- A tárva-nyitva álló ajtó mindig csapdát sejtet; az apró fokokkal kanyargó lépcsı
elaltatja a gyanút.
Azonfelül azt akartam, hogy a Fekete Embernek híre keljen. Csak így ajánlhattam
fel a szolgálatait annak a szánalmas teremtésnek, aki a Laubardemont-vár urának
nevezi magát.
- Fél lábbal a küszöb innensı oldalán, fél lábbal a túlsón; így bármerrıl jöhet
meglepetés, nem éri váratlanul az embert - mondta a dalnok keserően. - És a
gyermekek?
Alabástrom árnyékok rezdültek a sápadt szoborarcon.
- Igazságok fürkészıje voltál egész életedben - csikorogtak a kegyetlen szavak
Bayard fülében. - Ennyi idı sem volt elég rá, hogy megtanuld: a porszem számára
minden igazság halálos?
Fájdalom suhant át a szıke dalnok vonásain, jobbját maga elé kapta, mintha
láthatatlan csapást akarna hárítani vele. Aztán lassan, óvatosan visszaeresztette az
oldala mellé. Kicsit szomorúbbnak tőnt most, kicsit kiábrándultabbnak.
- Mindannyian dédelgetünk apró kis hazugságokat: erkölcsrıl, jogról, emberségrıl -
mondta, és vállat vont. - Kedvesek a szívnek, nehéz megválni. tılük. Készen állok,
folytathatod.
Az acélkék szemek páros lángja a lelke mélyéig villant; a fagy nem engedett föl
benne, de elégedettnek tőnt azzal, amit talált.
- Trenchard lényének magamra öltésével több célom is volt. - A márványarcú
jelenés úgy vette föl elbeszélésének elejtett fonalát, mintha az elıbbi közjáték meg
sem történt volna. - A közelben akartam lenni, amikor megérkezel, hogy
személyesen megismerhesselek és irányíthassalak. Ugyanakkor nekiláttam felkutatni
a némberek testvériségének maradványait. Magam is meglepıdtem, micsoda
szánalmas romokat találtam.
- Él még közülük valaki? - kérdezte Bayard. - Mármint Louise-n kívül.
- Talán tucatnyian, szerte Európában. Élıhalottak. A kiolvasott dalból a Fekete Ember
néz le rájuk.
- Drágán megadtad a bosszúd árát - mosolyodott el a dalnok örömtelenül. - Mágus
létédre kiirtottál a világból egy ısi mágikus hagyományt.
- Miért irtottam volna ki? A boszorkány mindenre megtanított. Utána úgyis elfelejtem,
vélte: Trenchard akaratával számolt, nem a Fekete Emberével. - Ahogy Bayard arcáról
lassan lehervadt a mosoly, úgy terjedt át szemközt a márványajakra. - Ostoba volt,
leleplezhetett volna. Nem fogott gyanút, miért ébred föl hirtelen egy egyszerő paraszt.
Egyszer látta az aurámat, és félremagyarázta. Néha kihallotta a Fekete Ember hangját
Peire Trenchard szavaiból, s azt hitte, a való én beszél. - A keskeny váll megrándult a
fókaprémes köpönyeg alatt. - A Golgota korát éljük. Az a beavatott, aki ilyen sokat
hibázik, ne számítson könnyő végre.
- Hibáztál te is. Valaki, akire nem figyeltél, majdnem leleplezett - mondta Bayard. -
Réchin tébolya ellen nem védett az álcád. Az a szerencsétlen valóban meg akart
minket szabadítani a Fekete Embertıl! İrült szofizma: ami halott, annak nem lehet
ártani.
- Megint tévedsz - mosolygott szinte sajnálkozva a sötét jelenés. - Szándékosan
lepleztem le magam Réchin elıtt, hogy a megfelelı mederbe tereljem ırjöngését. A
falu másik boszorkánya túl keveset tudott ahhoz, hogy hasznomra legyen.
- Aiyse... - suttogta a dalnok. - A csaplárné...
- Te persze egy percig sem forogtál veszélyben. Az erıs Trenchard az udvaron várt,
hogy a megfelelı pillanatban közbelépjen.
- Mielıtt az ırült Réchin, aki már megtette a dolgát, túl sokat találna fecsegni.
- Úgy van - bólintott a márványarc. - És utána a buta, könnyen puhítható Trenchard
hagyta magát rábeszélni, hogy az idegenbıl jött uraság szolgálatába álljon.
Kézenfekvı terv volt másodszor is felébreszteni ıt, és beküldeni a várba Guy de
Laubardemontért. A dalnok maga szinte semmi kockázatot nem vállal: csak énekelnie
kell, persze valahol a vár közelében.
- Ahol a Thrák meghallja, és válaszolhat...
- Ha 'valaki elıbb felhozza a kazamatákból, ahol ırizték; mert oda kívülrıl nem hallik
be a dal - egészítette ki a sötét jelenés. - Ezt a Fekete Ember intézte el, míg a lelkes,
buta Trenchard - úgymond - a faluban járt, elsimítani a nagy felfordulást. Tőnıdött
egy kicsit, hová is vezesse; elıbb a várudvarra gondolt, de aztán eszébe jutott, hogy
inkább szerez néhány emlékezetes percet Guy uraságnak.
- És hogy került ebbe az egészbe az öregasszony?
- Elıször teljesen véletlenül; nem számoltam vele, hogy reggel felbukkan a
csapszékben. - Hideg mosoly jelent meg a Fekete Ember arcán. - Amikor az ember
már tökéletesnek véli a tervét, a sors keze mindig belehímez néhány díszfonalat. Nem
találod mulatságosnak, hogy valaki ennyi fáradsággal és veszıdéssel egyengesse
tulajdon gyötrelmes pusztulásának útját?
Bayard nem felelt, és a selyemruhás férfi sem érezte szükségét a további beszédnek;
csak állt mozdulatlanul az ezüsthullámokat vetı gyepen, a köpenyszárnyak sötéten
suhogva csapongtak körülötte, ösztövér alakját élesen szétváló, fekete-fehér
kontúrokra bontotta a holdfény. Bal karja bénán lógott, jobbját kardja markolatán
nyugtatta; mintha várt volna valamire, egy utolsó kérdésre tán, amely fontosabb az
összes eddiginél, sorsok folyásának medrét változtathatja meg.
A dalnok lehajtotta fejét, homlokán elmélyültek a ráncok.
- Párbajoztunk... gyıztem... - mormolta maga elé. -Beleszıttem ıt a dalomba, és
átragadtam a holttestét oda, ahol az énekem szólt... Az ébredık elaludtak,
visszaköltöztek a testükbe... Én magamhoz tértem, ahová az örvény sodort.... -
Hirtelen fölnézett, egyenesen a sápadtkék szempárba; hangja éles kiáltással szárnyalt a
magasba. - Miért? Mire volt jó volt az egész? Mivégre szıtte ki ezt a sátánian agyafúrt
tervet a Fekete Ember? Hiszen a vár vendége volt; ha véget akar vetni a rab
szenvedéseinek, elegendı lett volna egyetlen mozdulat, egyetlen gyors döfés!
- A Fekete Ember hallgat - mondta a márványarcú jelenés. - Erre a kérdésre a
dalnoknak kell válaszolnia. Bayard a homlokához kapott, ujjai szıke hajába túrtak.
Elfordult az elıtte sötétlı alaktól; szeme megigézetten meredt a viadal vesztesére, az
ısi lantosra, aki hanyatt hevert a tisztás füvén, tógája formátlan tintafoltként takarta,
csak hőlı arcára csókolt fehér halotti maszkot a holdfény.
- Hatalmas szellem volt, akit meggyaláztak.,. Sugárzó homlokú óriás, akit sárba
rántottak a parányok... -suttogta halkan, szinte révülten; tekintete zavarossá vált. -
Mennyi szív, mennyi csoda, mennyi láng... mind mocsokba fojtva! Márványpalotákat
énekelt, patkányok ütöttek bennük tanyát. Fároszként lobogtak a dalai; moslékot
forraltak velük. Virágok bomlottak, ha szólt; ártányokkal zabáltatták fel ıket. -
Lázrózsák gyúltak Bayard arcán; ereiben vadul zúgott-lüktetett a vér. - Nem viselt
babérkoszorút, mert nem volt szüksége rá: senki ember nem merte volna föltenni,
amíg ı szabadon járt a világban...
Elhallgatott, s lassan a Fekete Emberre nézett.
- Azt akartad, hogy méltósággal menjen el - mondta csendben.
A félbevágott holdkorong ezüstösen ragyogott csillagkoszorújában, kísérteties
ragyogásba vonva a _ Laubardemont-vár körül az egész vadregényes tájat, ám
Bayard többé nem érezte hidegnek a fényét; fehéren izzónak inkább, akárcsak a
hirtelen parázslángot, amely a szavak kiejtésekor lobbant föl szikrákat szórva
kebelében.
A Fekete Ember feléje nyújtotta üres jobbját. Ha más választ kap, talán karddal
együtt tette volna. - A Thrák dalnok volt és mágus. Dala most elnémult - kiáltotta, s
hegyikristály-hangja csengve hasította szét az éjszaka leplét} - Úgy illı, hogy más
szóval, más lanton zengjen tovább!
Bayard tántorogva indult meg a kinyújtott kar felé, s nem érdekelte már, mi várja a
túloldalán: beavatás-e vagy kárhozat.
VÉGE
A SZERZİ MEGJEGYZÉSE A FORDÍTÓ MEGJEGYZÉSE
Az örvény középpontja különös hely. Amikor Bayard elmerül a mélyén, hogy ihletett
dalaival felébressze maga körül az alvókat, varázslatához egy olyan költı szavait
veszi kölcsön, aki a könyvemben leírt eseményekhez képest csupán egy évszázaddal
késıbb fog megszületni. Nem plagizál tehát, hanem a jövıbe lát; mindez azonban nem
jelenti azt, hogy ki akarná sajátítani magának ezeket a verseket. A költı, akirıl
beszélünk, természetesen Francois Villon, a legderekabb vágáns csavargó - a
"legnagyobb jelzıtıl valószínőleg berzenkedne, a "koronázatlan király-féle hi-
perboláktól pedig a frász törögetné. Kétségtelen azonban, hogy a poézis mágiájáról és
az elmúlásról többet tudott, mint azok, akik manapság egyetemi katedrákról
magyarázzák.

Raoul Renier Quebec, 1997

Az Ellentétek a regény elsı fejezetében Szabó Lırinc, A haláltánc-ballada a
harmadikban Faludy György értı tolmácsolásában szólal meg - bár ez utóbbi esetben
talán egy másik vén literátus diák kópéságaival is számolnunk kell.