John J. Sherwood - Százháború

M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
J O H N J . SHERWOOD: SZÁZHÁBORÚ
Sorozatszerkesztő:
Igrain Reval
A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelent

M.A.G.U.S. kiadványok
M.A.G.U.S.-KLASSZIKUSOK
Wayne Chapman: A Halál havában
Wayne Chapman: Észak lángjai
Wayne Chapman: Karnevál
Raoul Renier: Acél és oroszlán
Raoul Renier: Korona és kehely
Ray O'Sullivan: Sötét zarándok
Ray O'Sullivan: Sötét térítő
Jan van den Boomen: Morgena könnyei
M.A.G.U.S.-REGÉNYEK
A hit városa (antológia)
Bíborgyöngyök I. — A fogadás (antológia)
Eric Van Dien: Uwel nevében
A végzet masinériái (antológia)
Bíborgyöngyök II. — Ármányok és álcák (antológia)
Manifesztációs háború - Vihar Ibara felett (antológia)
Karr-Khazad kapui (antológia)
A Világ Közepe (antológia)
Bíborgyöngyök III. - A számadás (antológia)
Jan van den Boomen: Tűzön, vízen, árnyékban
J o h n J . Sherwood: Százháború
M . A . G . U . S . VILÁGBEMUTATÓ KÖTETEK
Jan van den Boomen: Toron
Az Északi Szövetség
M . A . G . U . S . MŰVÉSZETI ALBUMOK
Wayne Chapman és Meszlényi Péter: Szinergium
M . A . G . U . S.-JÁTÉKKÖNYVEK
Indira Myles: A Viharfaló titka
Shane Carrson: Kígyófészek
DELTA VISION
2010
M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
J O H N J . SHERWOOD: SZÁZHÁBORÚ
Szerkesztő: Vértessy Tamás

Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András
© Molnár Gábor, 2010

Borítófestmény © Tikos Péter, Vass Richárd, 2010
© Delta Vision Kft., 2010

A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és
Nóvák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző
engedélyével került elkészítésre és kiadásra.
A M.A.G.U.S., AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA
a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye,
feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.
ISBN 9 7 8 9 6 3 9 8 9 0 78 7
ISSN 1789-5847
Minden jog fenntartva
www.deltavision.hu
info@deltavision.hu
Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (1) 769-1669
Fax: 36 (1) 216-7054
Gabi bátyának,
hátha kedvére lett volna
első Rész
1.
Az aquir hajó a Bukóvíz-gázlónál csapódott a földbe,

tatbástyája lángolt, oldalába sebet mart az utolsó lomb-
orom. Hosszú csápjait körben a fákra csavarta, megpró-
bálta kitépni és magához húzni őket, ám az ereje gyorsan
fogyott; vergődött a tűzben. Legénysége termeszhadként
özönlötte el csontból és eleven szövetből szült fedélze-
tét, a harcosok törött bordacsonkjain kapaszkodtak fel
a fényre, rángó csápjain menekültek a fák közé. Hátuk
mögött a tűz belekapott a vitorlákba, fekete pernyét so-
dort a szél.
Az erdőben nyílzápor fogadta őket, surrogó förgeteg,
az elf helyőrség. Holdfény Erragal harci dala felcsapta a
folyó vizét, a gázló felett vihar robbant az égen, villámok
szórták szét a kitinpáncélos hadsereget. Az aquirok még-
is elérték a partot.
—Vissza! — kiáltotta Erragal. — Hátráljatok a zúgók felé!
Vadászai fordított ék alakban vonultak vissza a bucka-
vártól. Ő maradt legközelebb az ellenséghez: jobbjában
hosszú pengéjű kardot forgatott, egy sárkánykönnyben
fürdetett meront, amely vörös tüzet köpött az aquirok
felé, fegyvertelen balja pedig előrenyúlt és megfeszült -
rándult egyet a föld, árkok nyíltak végig a part mentén.
Mégis jöttek, egyre jöttek, szárnyas tisztjeik eltakarták az
eget.
—Az Elsők nevére, Velias, hol maradsz?! — kiáltotta két-
ségbeesve Erragal. Harcosai már térdig a vízben hátrál-
SZáZhÁBORÚ • 7
tak, és hiába hívta segítségül az ősök igéit: énekére a sod-
rás tucatnyi aquirt elragadott, véresen habzott a folyó, de
fogytán volt a vessző, és apadt az ő ereje is, a túlpartot
sem érik el.
- Velias
Hatalmas árnyék borult a völgyre, megakasztotta az
aquirok támadását. Uquharr suhant el a küzdők fölött,
Völgyvidék sárkányainak vezére, az elfek szövetségese:
szélvihar rohant a nyomában, az ég is beleremegett, ahogy
bömbölve széles fordulóba kezdett.
-Vigyázz! — rikoltotta Erragal, és tornádót bűvölt a vi-
lágra, amely végigvert az aquirokon, őt és vadászait pedig
felkapta és elragadta Uquharr elől. Sárkánytűz perzselt a
nyomukban, zúgva pusztított a parton.
Ahogy a forgószél mind magasabbra emelte őket, a
szétfoszló vízpermeten túl egy másik csatára láttak. A mé-
regzöld lombtenger fölött égi hajók manővereztek, az elf
gályákat gyíktestű, bőrszárnyas pteropták ostromolták,
sárkányok dúltak körülöttük. A hercegi gályán láng mar-
ta a futókötélzetet, bal oldalán evezők roncsai remegtek,
tatbástyáját gyújtólövedék zúzta be.
Erragal rögtön Velias herceget kereste, aki szálfater-
metével már messziről kitűnt. A főárboc tövében állt, a
hatalmas teraszok egyikén. Kezében az Elsők lobogója, a
színezüst varázsselyem: az egyetlen ősi ereklye, amelyet
sikerült megmenteniük a Kristálytorony pusztulásakor,
Alvunos fényhínárral átszőtt, tündöklő tavánál. Körülöt-
te Völgyvidék urai álltak, a Családok parancsolói, hősök
és harcosok mindannyian: fejük fölött reszketett és szikrát
vetett a tér, harci dalok dübörögtek, kürt rivallt. A Mesyer
fordulóba kezdett, a csata közepébe tartott, ahol lomha
aquir hajók próbáltak az elf gályák oldalába kerülni, hogy
a fedélzetükön nyüzsgő ezrek a bástyáikra juthassanak.
8
Katapultjaik az árbocokat és az evezősorokat célozták, a
parancsnokok ütközést akartak kikényszeríteni, hogy fél-
betörjék a lapátokat.
Erragal kurta paranccsal a zászlóshajó felé lökte a való-
ságzárványt, amelyben kucorogtak. A fedélzeten sebesül-
tek hevertek, vér itatta át a padlót. Erezte a fájdalmukat,
önkéntelenül is próbálta csillapítani: juttatott nekik meg-
csappant erejéből, úgy irányította, hogy átjárja tagjaikat,
ahogy a közelükbe ér. Aztán egyszerre csak szilárd talajt
érzett a lába alatt, és a valósággömb szinte kipukkadt —
megrohanták a szagok és az érzetek, süvítő lövedékek az
égen, füst és korom, szenvedés.
-Kilőtték a lombormokat - fogadta köszönés nélkül
Velias öccse, Inathar. Arca a szokottnál is szürkébbnek
hatott, orrából keskeny vérpatak szivárgott, páncélja be-
horpadt a szíve fölött. — Vissza kell vonulnunk.
- Ilyen hamar? — kérdezte Erragal. Vadászai szétszóród-
tak a teraszon, számba vették megmaradt vesszőiket. -
Túl közel vagyunk Symenorhoz...
—Velias ott akar megütközni vele.
-Symenornál? Elment az esze?! — hördült fel, és az
aquir gályákra mutatott. Evezősoraikat sarjpáncélok véd-
ték, árbocaikon vászon helyett vörös hártyavitorlák feszül-
tek, s az evezőkormányok is hiányoztak a tatról: helyettük
valami nyúlvány remegett a fartőke alatt. - Szerinted ott
lesz esélyünk ezek ellen? A Városfenyő vén katapultjaival?
Egy pillanatig azt hitte, Inathar meg fogja ütni ezért
a kirohanásáért - mint egyszer, gyerekkorukban —, ám a
herceg öccse erőt vett magán, és csak a hangját emelte fel:
-Symenor védművei nem vének, hanem ősiek, Erra-
gal; tudhatnád, hiszen Holdfény Allerystól származnak,
ahogy a Családod is. Egy hajót már sikerült elpusztíta-
nunk. ..
SZáZháBORÚ • 9
- Ú g y érted, sikerült a lombormok fölé kényszerítene-
tek. Nagy diadal, valóban, de másodszor aligha lesznek
ilyen ostobák. Erre építenétek stratégiát?
—Symenor erős.
- Symenorban hagytam Mirvent és az ikreket, Inathar!
Nem vihetjük oda a csatát!
Inathar viszont mintha meg sem hallotta volna, ellé-
pett mellőle, s parancsokat kiáltott. Erragal legszíveseb-
ben megragadta volna, hogy a képébe üvöltsön, de nem
lett volna semmi haszna — Veliasszal kellett beszélnie.
Hogy lehet ilyen bolond? A Városfenyő alatt mérföldeken
át ott az Erdei Város, odáig nem engedhetik az aquirokat!
A roncsok felszaggatnák az erdőt, a kunyhófák is meg-
sínylenék, és fejükre vonnák a kalahorák dühét. Évszáza-
dokig nem állna fel a régi rend, s addig hol találnának me-
nedéket? Földönfutókká válnának, mint a Förgeteg után,
amely kiűzte őket őseik hónából, s még a becsületüket is
elvesztenék, mint Hínárfényű Oberyn, aki feladta a Kris-
tálytornyot és vele az Ansonyrt. A tó azóta megfeketedett
és elmocsarasodott, az egykor ragyogó fényhínárból pedig
csak fonnyadt iszalag maradt, és az az utolsó köpeny, ame-
lyet Urvinaul, az Egjáró viselt. Hát ezt akarja a herceg?
Hogy a Városfenyő csonkja hirdesse a mihaszna gőgjüket?
Persze Velias mindig jóval előre tervezett, s Erragal
most megpróbálta megérteni. Talán már felkészítették
az Erdei Várost, biztonságba vitték a családokat; íjászok
minden leshelyen, rejtőzködő lombormok a tölgyek és a
hársligetek között. Körkörös védelem Symenor roppant
teste körül, a Városfenyő teraszain pedig megtöltve vár
a számtalan katapult. Ha egy aquir hajó a közelébe jut,
védhetetlen kőzápor találja el: a sziklák szétroncsolják a
palánkozást, szakadnak majd a hártyavitorlák, és a sarj-
páncél sem segít. A sárkányok a zűrzavart kihasználva át-
10 • m . á . q . u . s .
jutnak a védvonalakon, a fartőke alatt megszaggatják a
lebernyeget. A gálya kormányozhatatlanná lesz, fedélzete
recsegve romlik, az újabb sziklazápor pedig oldalba kap-
ja, a lombormok felé taszítja. Egy roppant varsafa dörren-
ve felmagasodik, marka összezár a hajógerinc körül, és ki-
szakít egy hatalmas darabot — a gálya immár bömbölve
ereszkedik, a végén már zuhan. Szétzúzza a fákat, végig-
bucskázik a földön, megnyomorítja az erdőt.
Hát ez lenne a terv? Ezt gondolta ki a herceg, az okta-
lan pusztulást, ezt akarja látni?
— Forduló! Irány kelet! — hallotta Erragal Velias pa-
rancsszavát; végtelen erő és önbizalom lüktetett benne,
egy pillanatra minden kétségét elűzte. A Mesyer oldalra
dőlt az éles fordulóban, s végig az erdő fölött elszakadó
manőverbe kezdtek az elfek égi hajói, sárkányszárnyakhoz
hasonló vitorlák bomlottak szét az árbocokon, dobbanva
mart beléjük a kapitányok dalára ébredő szél.
Az aquir monstrumok elmaradtak a távolban, a gályá-
kat egyedül a sárkányok követték; kék vérük nyomot ha-
gyott a fedélzeten, ahogy a mithrill ülőgerendákra tele-
pedtek. Minden hajón kettőnek volt helye, de a Mesyerre
egyedül Uquharr tért vissza: fegyvertársa már a csata el-
ső napján odaveszett.
Véget kell vetnünk ennek, határozott Erragal, és Veli-
ashoz indult. Ilyen messziről is érezte lüktető büszkesé-
gét, lelkesedése Völgyvidék uraira is átragadt. Mesélt ne-
kik az álmáról, hogy hajnalhasadtáig tart majd a harc, de
győztes reggel virrad, s az aquirok a Homályhegyig fut-
nak majd szégyenükben, és mert az álmok a múlt vagy
a jövendő, egy eljövendő élet képei, mindannyian hitték,
hogy igaz lehet.
Igen!, horgadt fel bennük is a büszkeség, ahogy az El-
sők lobogója meglebbent Velias kezében. Azt gondolták,
S Z á Z h á B O R Ú • 11
hogy nem hiába vette kézbe: egyedül neki volt joga hoz-
zá, hiszen a Förgeteggel együtt érkezett erre a világra, és
vadászott az első fa, Uscayha árnyékában, akár a Kristály-
torony egykor élt királyai.
Ezúttal még az alvunosi hőkutak lázadó ura is fejet
hajtott előtte, s a lábához tette lávakőből vert nyakékét.
Bár nem tisztelte a lobogót, és sohasem engedte be Alvu-
nosba, rőt hajú vadászai most mégis vállvetve harcoltak a
völgyvidékiek oldalán.
Erragalt azonban ez sem tévesztette meg. A Népnek
jó okkal nem voltak már királyai, s a vak hűség is csak
szenvedést szült; áttört hát az urak gyűrűjén, félretolta
Hóhajú Hammart és Meldanont, s megragadta Velias lo-
bogót tartó jobbját:
— Te ezt élvezed — rázta meg. — Nézz körül! — sziszegte.
- Ilyennek képzelsz egy győztes csatát?
Kényszerítette a herceget, hogy a szemébe nézzen.
Őrült révületet látott benne, amire nem számított, hi-
szen legendákat meséltek Velias türelméről és józanságá-
ról. Most viszont mintha fel sem ismerte volna Erragalt,
és keze a kardja felé rebbent — ám még időben megállt.
- T e is a hatása alá kerültél - suttogta neki az Iker-
hegyek ura; felemás jáde- és zafírszeme erővel vonzotta a
herceg tekintetét. Velias pupillái tágra nyíltak, így Erra-
gal a lelke legmélyére láthatott: zavart ködöt talált, a gőg
bíborát és rőtvörös dühöt. Egyetlen gondolattal elsöpör-
te őket, aztán megszorította a kezét: - Itt vagy végre? Fi-
gyelsz?!
Felismerés csillant Velias szemében, mintha fátylat
rántottak volna el előle. Megtántorodott, de nem esett el:
megtartotta Erragal sziklaszorítása. Közben Inathar a kö-
zelükbe lépett, hogy valamelyest takarja őket, amíg fivé-
re teljesen feleszmél.
12
— Lassan... — suttogta Velias szürke ajka — lassan jól le-
szek.
- S e m m i kétség, testvér - bólintott Erragal, de épp
csak enyhített a szorításán, nem engedte el. Köröttük sü-
vített a szél, az Elsők zászlaja büszkén csattogott a fejük
fölött.
De megvédeni bezzeg nem tudsz, sandított rá fél szem-
mel Erragal. Ellene még te is kevés vagy, igaz?
Odaintette Inathart, hátha egy vér szerinti testvér töb-
bet tehet most, mint egy fogadott, ő pedig távolabb lé-
pett, és hátrapillantott a tatbástya felé. A díszfaragásos
korlát és a sárkánylobogók mögött a füstös égbolt panorá-
mája nyílt, csalóka nyugalommal: a tatárboc lantvitorlá-
ja egyelőre eltakarta az üldöző aquir hajókat. Orruk előtt
elővédként a felajzott pteropták, bástyáikon kiékelt kata-
pultok és gyalogharcosok ezrei, az egyiken pedig, talán
az orrban, talán a tatbástya teraszán, ahol a parancsnok
áll az aquir rend szerint, a homályhegyek ura, a Százka-
rú Király. Tarajos sisakja alatt csapott homlok és parázs-
szemek, csupa csont és tüske vértje pókhálóráncos a varas
sebektől. Palástja egyetlen ordító száj, együtt remeg ve-
le minden mozdulatra, kínokat és halált sikolt, felfalja a
fényt, bőgve visszaöklendezi. Ha kell, beszél a Király he-
lyett, akinek az állkapcsát letépték az ősidőkben; ha kell,
repül a szárnyak helyett, amelyektől Melvar fosztotta meg
— s hogyha kell, akkor álmokat és vágyakat kelt az ellen-
ség szívében.
Erragal elfordította a tekintetét, nehogy a delejes hata-
lom megigézze. Tudta jól, mire képes a Százkarú Király,
a hármak egyike, hiszen látta Ansonyr kristálytornyának
elestekor, vagy később, az Ikerhegyek tövében.
Később? Alig telt el egy kurta évtized, hogy átmene-
kítették oda a lobogót, s a hármak már Völgyvidék szívét
ostromolták, mind hátrább szorítván az elfeket. Egyedül
Alvunos acsargó tűzhányóit nem kellett feladniuk, hiszen
a hőkutak körül a sárkányok népe vert tanyát. Minden
más a hármak földje lett a Homályhegy és a tűzvidék kö-
zött, és talán nincs is esély, immár minden elveszett - s
egyszerre mérhetetlen csüggedés szállta meg.
Hangos koppanás rántotta vissza a jelenbe, ahogy Ve-
lias a padlóhoz ütötte a vasalt végű zászlórudat. Józan te-
kintete megborzongatta Erragalt, és ráébredt, hogy hiába
fordult el, a Százkarú megmérgezte a lelkét.
Mintha itt rejtőzött volna a közvetlen közelükben, ide
összpontosítva minden rontó erejét, az ő hatalmuk pedig
kevés...
Ismét Veliasnak kellett visszarántania. Kezét nyújtotta
Erragalnak, aki megragadta.
-Együtt, testvér! - szólt a herceg tiszta szemmel.
- Együtt - bólintott Erragal. - Együtt veled!
Aztán eltelt a nap, és eljött az éjszaka.
2.
Az Erdei Város lángokban állt, süvítve tombolt a tűzvi-

har, füstöt böfögött a csillagok felé. Az elf gályák maga-
san a füstfelhők fölött eveztek, gerincükre sötét korom ta-
padt. Az aquir hajók sohasem látott fegyvereket hoztak
magukkal, smaragdtűzben izzó roppant gömböket: aho-
vá becsapódtak, ott mindent elsöpörtek, csak a tölgyek
csonkjai maradtak, és a szállongó pernye a levegőben. Az-
tán két aquir gályáról fekete folyadékot locsoltak szét az
erdő fölött, s nyomukban a tűz végigfutott a lombokon,
magasra csapott a láng.
14
-Feljebb! — kiáltotta Velias, és marka megszorult a
zászlórúdon. — Emelkedjetek! — rikoltotta a szélbe, és dob-
banva megfeszültek a vitorlák. El akarta csalni az aqui-
rokat a Thaliyr fölé, azt gondolva, hogy a tavat nem tud-
ják felgyújtani, csakhogy a sötét folyadék foltokban le-
begett a felszínen, s az első szikrától tüzet fogott. A lán-
goktól egyedül a Városfenyő volt biztonságban, mert a
kalahorák áldása óvta, amihez még az aquir urak hatal-
ma sem fogható. Hétszáz láb magasra nyúlt, óvó homály
burkolta be, csak a naptűzzel telt korsók parázslottak a te-
raszain. Az aquirok már elvesztettek egy gályát, mert túl
közel merészkedett hozzá: a katapultok és Uquharr sár-
kányai darabokra tépték, roncsait szétszórták a tó felett.
Aztán jött a tűz.
- Készüljetek!
Elsápadt és szikrát vetett az ezüst hold, ahogy Velias
dala kiszívta minden erejét. A herceg elfújta a füstöt, ki-
tisztult az ég: az elf gályák lecsapni kész karvalysereg, az
aquir hajók lomha prédák a tűztenger fölött.
Velias magasra tartotta a zászlót:
- M o s t , testvér! Most lehet!
Uquharr szárnyát kitárva elrugaszkodott, bömbölve
hadba hívta a sárkányokat: tucatnyian zuhantak az aqui-
rok felé. Ahogy elérték a gályák oldalát, Erragalt forróság
csapta meg, mintha karnyújtásnyira szállnának a tűz fö-
lött. A hőség még Uquharr csontszarvai között is elvisel-
hetetlenné fokozódott, mégis ki kellett tartaniuk.
— Gyerünk! — szakadt ki belőle, s vadászaival együtt
fölemelte íját, célba vette az evezősorok alatt húzódó ölnyi
lyukakat. Azokból pumpálták a fekete anyagot, azt kell
csak lángra lobbantaniuk egyetlen lövéssel.
De letorkolta magát: Bolondság, az aquirok nyilván
gondoltak erre is. Tűztől óvó mágiával övezték a hajó-
százhÁBORÚ • 15
testet, próbálkozniuk sem érdemes, kész őrültség a terv.
Hogy juthatott eszébe egyáltalán?
De ha így van, akkor mit keres a levegőben, Uquharr
fején? Miért nem gondolt erre korábban? Velias miért
nem beszélte le? És miért ne tenne próbát?
Kirázta fejéből a kétségeket, eleresztette a vesszőt, néz-
te a röptét. A Százkarú ezen a hajón van, gondolta köz-
ben. Ezen kell lennie, azért remegett meg a kezem, vagy
pedig a Hitszegő Hölgy húzta félre, a király szeretője, a
Tükrök Asszonya, akit még a Százkarú fivérei sem tudtak
elkergetni soha, mert ellenük fordítja a saját vágyaikat...
Szélsebesen suhantak el az evezőket óvó sarjpáncélok
mellett, Erragal pedig újra és újra célzott, a keze azonban
mindannyiszor félrehúzott, szeme nem látta a célt. Ólmos
köd zavarta meg, bizsergett az ujja, égette az íj. Mégis
könnyebben lerázta az elmebéklyót, mint a lobogó közelé-
ben, amikor csak Velias mentette meg a kába bénulástól.
Megint emelte az íjat — ám a levegő menekülő mada-
rakkal telt meg, robbanások reszkették meg az erdőt, s
lángoszlopok születtek Uquharr előtt, hogy leperzseljék
hátáról az elfeket.
Vissza! - kiáltott fel gondolatban Erragal, mire a sár-
kány irányt váltva máris távolodott a hajótól. Ne így! Te-
gyél le a fedélzeten!
Nem lehet - felelte Uquharr. Elméjének jeges tüze meg-
bénította az elfet, ezért morranva kisegítette: Nézz fel!
A Mesyer közeledett gyorsan ereszkedve, döfőorra az
aquir főárbocra mutatott. Erragal látta a hártyavitorlák
remegését, aztán eltakarta a szemét. Majd' megsüketí-
tette a reccsenés, szilánkok sebezték fel a karját, pedig
Uquharr végig igyekezett minél messzebbre jutni.
-Tartsd az irányt! - hallotta Erragal a herceg zengő
szavát.
16
-Tartsd! — visszhangozták a kapitányok.
Félbetörtek a hatalmas árbocok, fekete vér záporozott,
csont hasadt, inak szakadtak el, ahogy a többi elf gálya is
lecsapott. A kegyvesztett Oberyn volt a legbátrabb, hisz
nem hagyta nyugodni a szégyen Ansonyr elvesztése miatt,
s most is bizonyítani akart: a tébolyult kalahora, Halidor
bosszúdalát énekelve, zöld hínárfényben állt a Hathior fe-
délzetén, s őrült irammal vezette neki az egyik ellenséges
gályának. Az aquir hajót kilendítette az ütközés: a főár-
boc magával rántotta a vele egybenőtt középbástyát, az
egész hajó nyögve oldalra dőlt. Százak zuhantak róla pö-
rögve az Erdei Város tűzkatlanába, jobb oldalán az evező-
sök kínkeservesen próbálták visszahúzni. Pillanatokig a
holtponton billegett, végül felborult: fejtetőre fordult, or-
rán a tapogatók rémülten kaptak a hold felé, ám menthe-
tetlenül zuhant.
Velias elfordította a tekintetét. Mellette ott állt Inathar,
sejtelmes mosollyal az ajkán: arcát tucatnyi helyen felsér-
tették a tüskelövedékek, véres genny szivárgott a sebek-
ből, de ő a harcnak élt, s a szeme tisztán csillogott. Velias
látta benne Symenor árnyát, aztán a lángokat, majd az
aquir hajók egyikét.
Előhúzta kardját, feltartotta a színezüst lobogót, hogy
kiterjessze a hatalmát. Kék villámok nyaldossák körül,
miközben nyílvesszők vernek végig a fedélzeten. Az elfek
is nyílzáporral felelnek, a kormányosok kitérő manőver-
be kezdenek, de a találkozást már nem lehet elkerülni. Az
aquir hajón sikoltva megrogy az utolsó vitorla, elpattan-
nak a tartóidegek, az evezők ellentartásba merevednek: az
ormótlan jármű lelassul és az oldalukhoz ér, az elfek far-
kasszemet néznek a fedélzetére gyűlt rovarpáncélos sereg-
gel. Egy pillanatra megdermed a tér, hogy aztán zúgva
összeomoljon, ahogy az ellenfelek bömbölve-dalolva egy-
másra törnek. A tisztek elindítják a pteropták százada-
it, Inathart elsodorják Velias közeléből. A herceg körül
Völgyvidék urai hadakoznak, pusztító énekek ritkítják az
aquirok sorait. Alvunos urát fenyegetik a legtöbben, aki
vörös lángóriássá változott; testőrei láva- és bazaltharco-
sok, egyszerre rontanak az ellenségre. Ezernyi szárny, ka-
rom és agyar, átláthatatlan zűrzavar tombol körülöttük,
Velias egyre hátrál. Holdlunir páncélját acélkarom tépi
fel, mély sebet ejt a mellkasán. Inathar kiált valahonnan,
még messzebb a tatbástyát is ostromolják, Urvinaul kapi-
tány hangja zeng a fedélzet fölött:
-Elszakadás!
Körbeperdül a világ, valaki lehanyatlik, Velias vért érez
a nyelvén. Testén kék szikrát vet a páncél, mellkasán füs-
tölve gyógyul a seb. Inathar felé lép, az ezüstlobogóval
nyitja meg az utat: mindenkit félresöpör, szivárványt idéz
a sötétben, az aquirok kerregve menekülnek. Alvunos ura
százakkal hadakozik, a középbástya megreccsen a súlya
alatt, ahogy egyre növekszik. Velias tudja, hogy innen
már nincs visszaút: látja elveszni egykori vetélytársa ar-
cát a fortyogó lávafolyamban, miközben testőreivel átlép
az aquir hajó fedélzetére. Ordítva pusztít, lángra gyújtja
a kötélzetet, ökle szétzúzza a bástyát, és a herceg már lát-
ja a sárkányokat is, ahogy a fartőkére rontanak, megszag-
gatják a lebernyeget; egyiküket hatalmas dárda járja át, és
bömbölve, vergődve hull alá a mélybe, de senki sem né-
zi, hová zuhan.
Aztán az aquir élőhajó is megremeg az égen, ahogy fe-
délzetén fájdalmasan felsikolt a tűzúr, haragja vörös ör-
vény, dühe pallos — felemeli és lesújt vele: kettészeli a fe-
délzetet, s a gálya két darabja csóvát húzó üstökösként
követi a sárkányt, százakat temetve maga alá, köztük
Alvunos urát és a testőreit.
18
— Tovább! Tovább! — kiáltja Velias vérmocskosan, és ma-
gasra tartja az ezüstlobogót. — Jön a hajnal! Közel a győ-
zelem!
Közel... de mégis messze van. Symenor fölött kürtök
üvöltenek, dörögve megreped az ég, sötét szörnyeket fi-
adzik. Az aquir égi hajóknál "is hatalmasabbak, alakta-
lan csápjaikon tapadókorongok rezegnek, azokkal szívják
magukat a Városfenyő ágaihoz. Velias nem hisz a szemé-
nek, s míg Inathar köhögve feltápászkodik — mikor ke-
rült a deszkákra? —, ő újabb rohamot parancsol. Az ősi
igék végigmarják a torkát, az utolsó csepp erőt is kipré-
seli magából, de a kapitányok már fordítják is a megma-
radt gályákat.
Akkor érkezik az utolsó aquir hajó. Jobbról bukkan
elő, a lángtenger és a füstfelhő belsejéből. Teraszain célra
állnak a katapultok, Urvinaul kapitány kétségbeesetten
kiált. Smaragdtüzű robbanás, forró széllöket, és a tatbás-
tya a múlté. Most Velias is kábán tápászkodik.
Urvinaul...?
—Nincs időnk, herceg! — kiáltja egy vadász közvetlen
közelről, és rángatja a korlát felé. — Ugranunk kell!
—De a terv... — motyogja Velias, és látja a vérben gá-
zoló, kacagó Inathart, aki egyedül harcol a bástyára tö-
rő tömegekkel. Egyedül benne bízhatnak most, másban
már nincs remény, Velias lelkén kétségbeesés lesz úrrá, ez
az utolsó...
Már megint a köd és a révület... utolsó esély? Nem le-
het!
Kirántja karját a vadász kezéből, és visszakézből pofon
üti. El kell űzniük a Százkarú Király rémálmait, külön-
ben a tűz elemészti Symenort is, és ezt most kell megten-
niük, mert ez az egyetlen esély... nem tehetnek mást...
csak ezt...
S Z á Z h Á B O R Ú • 19
Ez őrület! Képtelen kitörni ebből, a gondolat eluralja
az eszét. De miért? Nem lehet ekkora hatalma! A lobogó-
ra néz, azután körbe. Nem lehet ilyen közel!
Ám ahogy körbenéz, csak a vadászt látja maga előtt,
ahogy bambán bámul a válla mögé, és a táncolva tombo-
ló Inathart, és az elf urakat, ahogy a holdfény felemeli őket.
Hallja a harci dalukat, de nem bír megmozdulni. Látja le-
dőlni a Városfenyőt, ahogy a Thaliyrnak nevezett véres po-
csolyába csapódik, és a csillagok fölött a Százkarú kacag, ő
pedig semmit sem tehet már ellene. Semmit sem tehet...
Megbillent a hajó. Uquharr ereszkedett az ülőgerendá-
ra, és kígyózó mozdulattal lehajtotta hosszú nyakát: feke-
te csonttüskéi közül Erragal és vadászai ugrottak a fedél-
zetre Velias közelében.
Megint messze jár, gondolta Erragal a herceg szemébe
nézve, s maga is beleszédült: rovarkatonák rohamozzák,
bűzös odú nyeli el. Nem tudja kiűzni a fejéből, magába
szippantotta a véres örvény, amint a herceg elé lépett, fö-
lötte büszkén lobbant a lobogó.
A zászló! — dörrent Uquharr hangja az elméjében, hal-
latszott rajta a döbbent felismerés. A Százkarú megrontotta
a zászlót, a vesztünket okozza! Hajítsd el!
Erragal csak a szavakat értette, a jelentésüket nem,
mégis ösztönösen a lobogóért nyúlt. Megpróbálta kira-
gadni Velias kezéből, de mintha hozzáforrtak volna az uj-
jai, a marka, nem tudja elválasztani tőle. Pedig sokáig
babrál vele, kicsit már tétován. Úgy tűnik...
Vágd le a karját, hogyha kell!
Erragal elméje ettől egy csapásra kitisztult. Egyszerre
ragadta meg Velias állát és a zászlót, és kényszerítette a
herceget, hogy a szemébe nézzen. Ha másvalaki lenne, ha-
bozás nélkül levágná a kezét, ahogy a szenvtelen Uquharr
sugallta, de Velias a testvére...
20
- Hajítsd már el! — bömbölte a sárkány, és Erragal döb-
benten fogta fel, hogy talán már percek óta áll mozdulat-
lanul, és magasra tartja a zászlót, miközben mellette hal-
doklók és holtak hevernek, a kivérzett völgyvidéki urak,
és Inathar és Velias, mindkettőjük arca fehér...
Perzselő fájdalom sodorja el a látványt, kínjában elejti
a zászlót, ordítva összekuporodik. A mithrillpáncél a bő-
rére ég, a haja tűzkoronává változik, fogai darabokra rob-
bannak a szájüregében.
Aztán mindez elmúlt, és könnyek közt ocsúdott. Körü-
lötte lángolt a terasz, de Velias érintése enyhített a kínjain.
- S e m m i sem valódi, testvér - olvasta le a szavakat a
herceg ajkáról a hangviharban. — Minden csak révület.
Aztán Velias megragadta és kikapta Erragal kezéből az
Elsők lobogóját. A hétszögű színezüst szövet ijedten reb-
bent a szélben, sikoltott a szellem síkjain, de nem véde-
kezhetett - leleplezték a titkát, és Velias kettéroppantot-
ta a tartórudat.
A tűzvihart és a szörnyeket szürke füst sodorta el.
Egyetlen aquir hajó maradt.
3.
Uquharr karnyújtásnyira repült a lombok fölött, Velias és

Erragal pedig a vállán kucorogtak, a tüskéi között. Alat-
tuk az erdőben tüzek égtek, de az Erdei Város jobbára sér-
tetlen maradt, nyoma sem látszott a tűzviharnak: csak a
rémálmaikban tombolt, amelyeket a Százkarú Király lát-
tatott velük.
Az aquir nagyúr hajója messze előttük siklott az égen.
Öt árboca közül kettő épen maradt, hártyavitorlái vörö-
sen duzzadtak a hanyatló hold alatt. A lobogó pusztulása
után messze kitolta evezőit, és ereszkedve menekült az elf
gályák lőtávolából.
„Üssünk rajta!", erősködött Erragal már az üldözés kez-
detén, még Symenor alatt, a rémlátomásoktól gyötört urak
viszont csak lassan eszméltek, s mire utolérték, már túl
közel járt az Erdei Város lombkunyhóihoz. Egyikük sem
merte megkockáztatni, hogy valósággá váljanak a láto-
mások, és a Százkarú felgyújtsa az erdőt.
„Nem bírnátok ki, ha felgyújtaná, de azt igen, hogy
megszökik?", kérdezte a körülöttük állóktól Velias öccse,
Inathar. „Ashrian itt van velünk, majd hív esőt, ha el kell
oltani."
„Nem", felelte Ashrian. Halkan szólt, ám ez többet ért
bármely hangos ellenvetésnél. Jégkék hullámvértjét visel-
te, fegyvert viszont nem hordott az oldalán, hiszen soha-
sem volt szüksége rá. Erragalnak elég volt egyetlen pil-
lantást vetnie a többiekre, Büszke Raellynra, Meldanonra
vagy Ceirastra, saját asszonyának bátyjára, hogy felmérje
a helyzetet. Ahogy összenézett Veliasszal, tudta, fogadott
testvére is ugyanazt gondolja, amit ő.
Mégis Urvinaul, az Égjáró mondta ki a véleményüket,
aki egyszerű kapitány lévén megengedhette magának,
hogy szavakba is öntse.
„Az a fattyú kiismert minket, hercegem. Tud a babo-
náinkról és a rigolyáinkról, és biztosan betéve tudja mind-
annyiunk nevét, de azért arról csak mi magunk tehe-
tünk, ha képes kijátszani minket egymás ellen. Halljátok,
urak?", fordult a Családok elöljáróihoz. „Itt most nem egy
gida elejtéséről vitatkozunk."
Fáradt hangon beszélt, de a szokott éllel, szavainak pe-
dig különös súlyt adott az arcára és a karjára száradt vér,
mintha csak a kalahorák üzentek volna általa. Egyedül ő
élte túl a tatbástya pusztulását, vöröslunir vértje váltotta
22
meg saját élete árán: minden darabja hosszában kettére-
pedt, és lassan lepergett a testéről; még most is potyogott.
Velias arra gondolt, hogy ez is van olyan hatásos előjel,
mint az ő álma volt, s ez egyszerre tette eltökéltté és bi-
zonytalanná. Nem kételkedett abban, hogy a kalahorák
üzentek neki az éjszakai látomással, és őszintén hitt a kö-
zelgő győzelemben, ám azt is tudta, hogy a diadalért ő
személyesen súlyos árat fizet. Amikor a tatbástya meg-
semmisült, azt hitte, örökre elveszítette leghűbb barátját,
és bármit megadott volna azért, hogy ezt ne kelljen ismét
átélnie. Megértette hát Ashriant és a többieket, amiért el
akarták kerülni a szerintük fölösleges vérontást.
Csakhogy a döntést neki kellett meghoznia. Erragalra
nézett, aztán Urvinaulra, aki moccánatlanul várta szavai
hatását, ám most elértette Velias tekintetét.
„Elvesztettük mindkét evezőkormányt, és a bal oldali
evezősor sem a régi már, hercegem", emlékeztette fájdal-
mas arccal. „Egy ideig még tarthatjuk az irányt, amíg a
hajómester bírja szusszal, de aztán csak sodródunk a szél-
lel. Ha rajta akarunk ütni, akkor azt még most kell." Vé-
gignézett a fedélzeten, tekintete megpihent a reszkető
orrvitorlán. „Kiismert."
„Kiismert, de már mi is ismerjük őt! Többet nem csap-
hat be minket a látomásokkal!", csattant fel Erragal. Köz-
vetlenül a főárboc tövében állt, a vérmocskos, törött zász-
ló fölött. Észre sem vette, hogy véres nyomokat hagy rajta.
„A Százkarú számított a lépéseinkre, még csapdát is állí-
tott, mégis itt vagyunk! Mégis ő menekül!"
„És én mégis óvatosságot javaslok", szólalt meg Mel-
danon, Kétkapu ura. Mintha eddig nem hangzott volna
el minden érv; mintha Urvinaul arra biztatta volna őket,
hogy vitatkozzanak csak tovább. „Talán nem is mene-
kül, és másik rejtett fegyvere is lehet", folytatta a család-
fő. „Hallgass rám, herceg, ne vállalj felesleges kockázatot!
Mindannyian láttuk a látomásokat, hatalmas erők felett
bír még hatalommal! Gondolj a lándzsára, ami végzett
Melvar idősebb fiával: aki csak megérinti, halállal bűnhő-
dik érte, a Százkarú mégis abból merít életet! A fivérei is
a közelben lehetnek, és az Elsők sem helyeselnék, hogyha
hadba szállnánk!"
Mégis Ashrian, a Folyók Őre vágta el a vitát halk sza-
vával:
„Talán most béke lesz."
Kék szeme akár a nyugodt tengerek, hangja a patakok
csobogása. Egyetlen pillanatra feledtette velük a lövedék
tépte fedélzetet, az erdő szenvedését.
„Talán ezúttal nem jönnek vissza."
Megrándultak a kötelek, elült a szél, hogy betegesen
lüktetve kezdjen fújni újra. A hajómester az ereje végén
járt, akárcsak ők is mindannyian.
Velias úgy ítélte, eleget hallgatott.
„Vissza fognak jönni", mondta mélyen Ashrian szemé-
be nézve. „A szívedben te is tudod, hogy nem üldözhetjük
hosszasan... ezúttal nem lehetünk óvatosak. A békére hi-
vatkoztok, csakhogy a béke a jövő, és elfelejtitek, mit ta-
nítanak a hagyományaink. Emlékezzetek Halidorra, aki
leszállt a Nyirkos világba, és lebírt kilenc nagyurat. Em-
lékezzetek Enua Hillióra, aki nekivágott az Ismeretlen
csúcsnak, és megtalálta a sárkányokat. Az ő merészségü-
ket kell most követnünk." Körbenézett, szünetet tartott,
hogy mérlegeljék a szavait. „Most kell végeznünk vele."
Nem várt helyeslést, sem azt, hogy valami mást javasol-
janak, csak azt akarta megmutatni nekik, hogy érti az ag-
godalmukat, még ha nem is fogadja el. Ám még ha hall-
gattak is, tudta, hogy ezzel sincs vége; addig nem, amíg
ilyen rozoga alattuk a hajó.
24
Ekkor Uquharr, a sárkányvezér hajolt le hozzájuk az
ülőgerenda magasából. Füstös levegőt fújt rájuk, mire el-
húzódtak a közeléből; bár népeik hosszú ideje voltak szö-
vetségesek, a legtöbb völgyvidéki most először harcolt
együtt a sárkányokkal. Egyedül Erragal maradt mellette,
aki jól ismerte az Ikerhegyeknél vívott csata óta, s vadá-
szaival még az imént is a hátán lovagolt. Velias ekkor is-
merte fel a megoldást.
„A sárkányokkal megyünk", mondta. „Egy kisebb csa-
pattal behatolunk a hajóra, és megkeressük a Százkarút",
s a hangja olyan határozottan csendült, hogy egyedül
Urvinaul merte kérdőre vonni. Ifjakként együtt vadász-
tak Uscayha tövében, joga volt hát hozzá a barátság okán,
de ő is csak a szemével kérdezett: Biztosan így, hercegem?
Soha nem szálltak még elfek aquir hajó fedélzetére,
Velias előtt pedig újra felrémlett az álma, s egy pillanatra
szűk falak közt, pókhálóba ragadva találta magát, ahon-
nan Erragal próbálta kimenteni. Győztes csata lesz, de ő
fizeti meg az árát.
Mégis bólintott: Biztosan.
Érzik a közeliinket — zökkentette ki az emlékekből
Uquharr. Kapaszkodjatok! - Megpördült a levegőben, zúg-
va kanyarodott, vitorlák takarták el Velias elől a holdat.
Erejét megfeszítve kapaszkodott, Erragallal együtt a sár-
kány hátára lapult. Vizslató szemeket látott felparázslani
az aquir hajó fedélzetén, végig a tatja körül és az oldalán.
Uquharr az orrbástya felé siklott, a teraszok őrei elől a
vitorlák fedezékébe bújt, az árbocokon csimpaszkodókat
Erragal varázsa vakította el: az ősök dalával elzárta tő-
lük a holdfényt, láthatatlan pajzsokat emelt maguk köré.
Velias hátrapillantott, végignézett a vadászokon, aki-
ket Erragal választott ki a feladatra. Mindegyiküket is-
merte, ahogy a Nép összes fiát Völgyvidéken: Telunn,
Liaren, Seyran - a Néma -, Nayren, Haldarol és Ilreír.
Seyran azóta nem szólt, hogy a Hitszegő Hölgy katonái
vízbe fojtották a húgát Nohural síkján. Ilreírnek már az
apja és annak az apja is Erragal oldalán harcolt, és ott
is haltak meg, egyikük Veh Larban, másikuk az Ikerhe-
gyek ostrománál: ő az életét adta, hogy Mirven és az ik-
rek megmeneküljenek, s ezért Velias sem lehetett elég há-
lás neki. Haldarol, a Szürke, aki farkasokkal nevelkedett,
időtlen idők óta szolgálta Erragalt, s az ő asszonya segített
Mirvennek világra hozni az ikreket. Mindük közül azon-
ban a herceg Telunnt szerette a legjobban: a dalai, a neve-
tése mindig jobb kedvre derítették, sokan csak azért jár-
tak az Ikerhegyekhez, hogy az ő énekeit meghallgassák.
Ha nincs a háború, dalnok lett volna belőle, nem pedig
vadász; örökül kapott gyöngyház markolatú tőréről sok-
szor mesélte is, hogy apjának legfeljebb kagylók száját kel-
lett szétfeszítenie vele, nem pedig aquirok páncélját. Még-
is alig várta, hogy a Százkarú mellkasába mélyeszthesse,
Velias pedig őszintén remélte, hogy nem csalatkozik, s
lesz alkalma dalt faragni róla, hogy aztán azt hallgassák
egész Völgyvidéken.
Elengedte a csonttüskét, egyensúlyozva felállt. Hold-
lunir páncélja derengő fénypászmákat növesztett, beleka-
paszkodott távoli rokonába, az ezüstarcú holdba.
- Készüljetek!
Összekapaszkodva ugrottak az orrbástya legkisebb tera-
szára, és akárha pókfonállal, némán zökkenve értek fedél-
zetet. Álcájuk végig kitartott, mégis zsigeri félelem mart
beléjük, s mintha tőrt forgattak volna a homlokuk mögött.
Erragal varázsa is gyorsabban enyészett a vártnál, nem
vesztegethették a drága időt: egyszer sem tévedhettek el.
Az ösztöneik vezették őket, amelyek irtóztak minden
öncélú gonosztól: nyirkos falak között, zizegő gombasző-
26
nyegen haladtak, spórafelhőn törtek át. Velias egy intés-
sel elhajtotta az arcuk elől, ezernyi tűszúrás siklott félre a
testüket védő páncélokon.
- N e m érhetünk el a tatig - súgta Erragal. Három-
szor lopódzott előre Telunnal és Haldarollal, háromszor
tért vissza véres karddal, és mindig mutatta a biztonsá-
gos utat, de negyedszerre már indulni sem akart. - Érzem
őket, testvér, csak harc árán jutunk tovább.
— Korábban láttunk egy lépcsőfordulót — idézte fel a
herceg, bár minden ízében berzenkedett attól, hogy mé-
lyebbre hatoljanak a hajó gyomrába. - Arra menjünk!
Mintha a teremtés előtti nemlétbe merültek volna alá,
szédítő sötétség és sikoltó némaság nyelte magába őket.
Egymás érintéséből merítettek erőt, suttogva biztatták
egymást — egyedül Seyran hallgatott —, Velias kardja csem-
pészett fényt az űrbe. A hajó közepe táján jártak, ásító
üregek nyíltak a falakon, tüskék meredeztek, fojtogató
bűz terjengett a folyosókon.
— Közel van — suttogta Telunn. Velias is érezte a lük-
tető jelenlétet, betöltötte a teret, elzárta előle a hajó többi
részét. Mélyről sugárzott, a hajó fenekéről.
— Ennek semmi értelme — mondta Erragal mellé hú-
zódva, percnyi nyugalmat keresve. - Tudják, hogy üldöz-
zük őket, a tatbástyán kéne lennie. Ilyen mélyről nem tud
irányítani.
- T a l á n mégis tud, testvér. Talán alábecsültük a le-
hetőségeit. .. vagy más módot találtak - felelte Erragal,
Velias pedig felidézte, amit az új hajókról tudott. Sarjpán-
célok a gályák oldalán, hártyavitorlák vászon helyett, re-
megő nyúlvány a fartőke alatt: ha maga a Százkarú vezet-
te be az újításokat, hát annál fontosabb, hogy végezzenek
vele, de a hajó belsejében, ahonnan lehetőségük sem lesz
a menekülésre...
—Nem változtatunk - döntött végül, és még a jósálom-
ra emlékezve is elhárította Erragal tiltakozását. Mindez
túl fontos volt ahhoz, hogy visszakozzanak, még akkor is,
ha a saját életével fizet érte. Vagy akár a többiekével.
Mintha csak értette volna, talpa alatt megdobbant a
padló. Velias egy pillanatra látta maga előtt a célt, pon-
tosan fölötte álltak, egy tágas kamra boltozatos meny-
nyezetén. Opálosan derengő fény járta be, de pókhálók-
ba ütközött, amelyek szigorú rendben futottak faltól falig,
egyedül a trónszéket kerülték, amely középen állt.
Most már tisztán fel tudta idézni az álmot, amelyben
már járt a kamra mélyén, Erragal és Telunn oldalán, és
halálig tartó harcot vívtak a Százkarú Királlyal.
Kirázta fejéből az emlékképeket, és magával intette a
vadászokat. Erragal felzárkózott az oldalához, mögöttük
Ilreír és Telunn. Jobbra fordultak, szűk átjáró következett,
aztán a lépcső. Elhaltak a hangok, már a saját lélegzését
sem hallotta. Lépcsőforduló, azután tágas terek, még ké-
sőbb pedig gennyes falak: rés nyílt az egyiken, aztán ösz-
szezárult, majd újra felrepedt. Szakadt szélén fekete vér.
- C s a k egyenként férünk keresztül. Oldalazva - je-
gyezte meg Erragal.
—Én megyek előre, testvér.
—Nem. Én megyek.
Erragal a mellkasához szorította a kardját, a lüktető
réshez lépett, egy pillanatig kivárt. Átlépett rajta, a rés
összezárt.
Örökkévalóságnak rémlett, míg újra felfakadt; friss vér
csorgott a szélén.
Seyran, a Néma felnyögött: — Herceg!
Velias átlépett a résen.
28
4.
— Kilőtték a lombormokat - fogadta köszönés nélkül Erra-

gal. Orrából keskeny vérpatak szivárgott, páncélja behor-
padt a szíve fölött. - Vissza kell vonulnunk.
Velias megperdült, körbenézett a fedélzeten. A Város-
fenyő árnyékot vetett a tatra, Urvinaul a feljáró tövében
állt, Inathar vitázott Meldanonnal. Alvunos bazaltkoro-
nás ura pusztító igéket dörgött az ellenség felé, a szárnyas
lények elsötétítették az eget.
- Óvatosan közelítsetek, fel ne sértsétek az ágat! - ki-
áltotta Urvinaul a kikötésnél szokott formulát. Palástja
egyetlen ordító száj, állkapcsa furcsán féloldalas.
-Esélyünk sincs meggyőzni őket, hercegem — ingatta a
fejét Velias közelében. — Forduljunk vissza még az Alvu-
nos előtt...
- Herceg!
Velias félrekapta a fejét. Urvinault nyílvessző találta el,
átütötte a homlokát.
- T e sem vagy már a régi, hercegem - mondta megtán-
torodva, az égen pedig bealkonyult, lángra kapott a tó,
fáklyaként lobbant a Városfenyő.
- Én megyek előre, testvér - suttogta Erragal, és kard-
ját elhajítva átölelte Mirvent, aki Symenorban várta.
-Herceg!
Telunn...?
- Herceg...
-Telunn! - kiáltotta Velias, és egy homályos árny után
kapott, de csak a füstöt kavarta fel. A tenyeréből gomoly-
gott elő, nevető arccá állt össze előtte.
- A z urak nem fognak követni, hercegem! — harsogta
a tatról Urvinaul. Sisakján megcsillant a holdfény, szeme
vörös parázs, kardja félelem. — Vége van!
Velias keze megszorult a markolaton: a penge erőt ön-
tött belé, harcba szállt az illúziókkal. Biztosra vette, hogy
a zászló miatt történik mindez, az Elsők hamis lobogója
miatt, amely megfertőzte őt és Erragalt.
Hiába törte ketté a rúdját, a mételyt ezzel nem éget-
te ki.
Hát meg kell tenni most!
- Ha itt vagy, Telunn, kövess! - szűrte a fogai közt, és
tett egy lépést a tat felé. Derékig süppedt a mocsárba, ka-
rok nyúltak felé, próbálták a mélybe húzni.
- Nem hiszek neked! - kiáltotta Erragal, és ellökte ma-
gától az asszonyát. Mirven szemében haragos tűz lobbant,
kézen fogta az ikreket. — Ez itt nem Symenor! — fordult el
tőle Erragal. — Ez csak hazugság!
- Testvér! - kiáltotta neki egy másik Velias valahonnan
messziről. — Testvér, segíts!
- Semmi sem valódi, testvér! - kiáltotta egy harmadik.
- Minden csak révület!
-Telunn! - nyögte Velias. - Telunn, ha hallasz...
- I t t vagyok, herceg — hallotta egyszerre közelről és
messziről. Érintést érzett a vállán, jéghideg tőr szaladt bele.
-Telunn!!
Felrepedt a világ héja, sötét kamrára nyílt kilátás, de
rögtön összeforrt. Mirven levéltőrt markolva Erragal nya-
kának ugrott, Velias a csontvértes Urvinaullal nézett far-
kasszemet.
- I t t vagyok, herceg — hallotta nagyon közelről.
Szilánkosra tört a látomás, csörömpölve a kamra pad-
latára hullt. Egy trónszékben tetovált testű vén aquir ült,
előtte a Százkarú Király, körötte szürke égbolt, gomoly-
gó füstfellegek.
Recsegve ropogtak a lángok, az utolsó lomborom az ol-
dalára fordult, Erragal hátrált a buckavártól.
30
- Hol maradsz?!
Velias szemét lehunyva próbált kapaszkodót találni, ki-
zárta a hamis hangokat, a homályos jelenlétekre figyelt.
Ami tisztán ragyog, az most mind csalódás, csak a ho-
mályvilág igaz. Új egyensúlyt kellett találnia, fény he-
lyett a sötétre figyelni, amelytől a fajtája mindig tartóz-
kodott. ..
Megvonaglott, kezéből kiesett a kard. Fájdalmat és ha-
lált talált, sikoly reszkette meg. Erragal vadászai küzdöt-
tek a Százkarú Királlyal, de nem bírtak vele. Csonttüskéi
a tagjaikba martak, palástja elszívta a pengék fényét, or-
kánt üvöltött, lemarta testükről a húst.
Egy újabb sikoly tört át a látomáson, felhasította az
elf gálya fedélzetét. A Százkarú lándzsája kilencvenkilenc
tüskét fiadzott, és szétrobbantotta Ilreír mellkasát.
Velias döbbenten ismerte fel a fegyvert, amely végzett
Ildurathtal, s míg őt megbénította a látvány, Haldarol ke-
zében kettétörött az íj, ahogy az aquir palástja meglegyin-
tette. A Szürke térdre rogyott, aztán hasmánt elterült a
földön, mintha a lelkétől fosztották volna meg.
- Te ezt élvezed — rázta meg Veliast a dühödt Erragal,
de vajon hamis volt-e, vagy valódi? Fejük fölött a szín-
ezüst zászló csapkodott a szélben. Erragal megragadta a
karját: — Nézz körül! — kiáltotta nevetve tarajos sisakja
alól. - Ilyen a győztes csatád!
Vihar kerekedett, ledöntötte a lábáról, havat és jeget
hozott, lesöpörte a fedélzetet.
- Herceg...
Telunn keze után kapott, de ragacsos, forró masszába
nyúlt, amely gyorsan terjedt a padlón. A vihar mögül vö-
rös szemek figyelték, de sikoly sodorta el őket, vérpermet
hullott Veliasra, s egy pillanatra újra tisztán látott: a Száz-
karú tüskevértjét sebek tarkították, lándzsáját formátlan
alakból rántotta ki. Sisakjáról letört egy darab, kacsokat
növesztve mászott a padlón.
Ezúttal megragadta a képet, a világért sem engedte
volna el. Teste görcsbe rándult, de harcolt ellene. A Száz-
karú Király lomhán feléje fordult, fogást váltott a lán-
dzsán. Palástja felhorgadt mögötte, felpúpozta a hátát,
szétterpeszkedett.
Telunn két marokra kapta kardját, és az aquir felé len-
dült.
-Telunn! - kiáltotta Erragal, és torkából zabolátlan
őserő tört elő, nélkülözte az elf varázsénekek dallamát.
A Százkarú megtántorodott, sebei recsegve felfakadtak,
férgek keltek ki a tüskéi tövében.
Velias metsző dallal csatlakozott Erragal rohamához,
de az aquir felszegte fejét, és Telunnt beborította a palást.
Valami villant a hullámzó szövet mögött, gyöngyház
markolatú tőr perdült a levegőben. A hajó is belereccsent,
ahogy átdöfte a trónszékben ülő aquir mellkasát, olyan
könnyedén, mintha csak kagyló száját nyitnák fel vele.
Az aquir bőrén megreszkettek a tetovált vonalak, szik-
rázva kitörtek a mágikus erők. Erragal kiszakadt a láto-
másvilágból, Velias kardja a lándzsának feszült.
A Százkarú szeme résnyire szűkült, sisakja felizzott,
palástja hörrenve elnyelte Telunnt.
A trónszékben ülő aquir viszont nagyon lassan előre-
csuklott.
A Százkarú oldalra húzta a lándzsát, sápadt fény támadt
körötte. Velias zúgást és örvénylést vélt hallani, Erragal
térdre esett, a Király pedig mintha megnőtt volna, betöl-
tötte a kamrát. Palástja ordító száj, sötét vihar, jég és halál.
Velias páncélja feldalolt, hátravetette a palástot. Lángo-
ló szövétnek csapott felé, mithrillkardja ütötte félre. Vagy
a lándzsa volt? Vagy azt ütötte?
32
Hogyan került a kezembe újra kard, hiszen elejtettem
az előbb...
-Megint hamis! - kiáltotta Erragal. Tántorogva lépett
a fák felé, lehullott avart és havat kavart fel, eső verte a
hátát. Velias arccal egy pocsolyában hevert, fölötte a Király.
Erragal rászorított a kardmarkolatra, erőért fohászko-
dott. A sárkánykönnyben fürdetett merőn bőgve felrikol-
tott, tüzet és szelet kavart, kifakította a látomásokat.
Velias a Százkarú előtt állt, mithrillkardja dalolva küz-
dött, páncélján ezer seb: minden illesztéke elszakadt, már
csak a varázslat tartotta egyben.
Az aquir körül hullámzott a homályszövet, kezében
megrándult a lándzsa. Velias mellkasának szaladt, de csak
felsérteni tudta a vértet, átdöfni nem.
Erragal oldalról támadott, ám a palást gyűrűzve hátra-
vetette, kezéből kifordult a kard. Csengve kettétört a tró-
nuson, amelyből már rég kibukott az aquir, görnyedten
hevert a padlón.
A fedélzet azóta ingott, a hajó billegett, mintha kormá-
nyosát vesztette volna el.
Erragal négykézlábra állt, a Százkarú hörögve hárítot-
ta Velias támadását. Széles ívben oldalra csapta a kardot,
lándzsája messzire kilendült.
Erragal elrugaszkodott.
Az álom...
Velias megdermedt két mozdulat között. Ha most fo-
gást vált a kardján, és a Százkarú mellkasába döfi, meg-
nyerik a háborút. A Király páncélja recsegve enged, Erra-
gal pedig elragadja tőle a lándzsát. Halált hoz az érintése
is, de az aquir abból merít életet...
Ugyanakkor kiálthatna is. Az ősök hatalmával meg-
állíthatná Erragalt, és megmentené az életét - és a Száz-
karút.
Fogást váltott a kardon.
Az aquir csontpáncélja recsegve megrepedt, ahogy be-
lészúrta, a palást rándulva elernyedt - aztán fülsiketítő
hangrobbanás vetette hátra a herceget.
Erragal elragadta a lándzsát.
Ordító fájdalom rohanta le, vállán átfordulva a kamra
falának csapódott. A Százkarú palástja pusztító szavakat
üvöltött felé, markában vonaglott és harcolt a lándzsa, az
elméjét ostromolta rontó hatalmával.
— Erragal... — nyögött fel Velias, majd zengő dallal kelt
birokra a Király igéivel. A ritmust végig megtartva talpra
ugrott és támadott, ám kardja elakadt a csonttüskék kö-
zött, a Százkarú pedig torkon ragadta, és úgy törte át a
páncélját, mintha pergamenből szabták volna. Csontujjai
szétmorzsolták a lunirgallért, tüzes sav falta Velias bőrét.
Erragal felemelte a lándzsát, ugrott és szúrt vele, átdöf-
te az aquir oldalát. A lándzsa megvonaglott a kezében,
ahogy a Százkarú páncéljához ért, aztán visítva lyukat
ütött bele, száz füstölgő lyukat egyszerre száz lándzsa-
heggyel.
A lándzsa csontzúzalékká robbantotta a Király testét,
Erragal pedig üvöltött, folyékony tűzzé vált a vére, halál
dobbant az agyában. Görcsök között térdre rogyott, de a
lándzsát nem engedte el, s a kínok torz gyönyörbe csaptak.
Sírva nevetett a padlón, az ágyékát forróság csapta
meg, az érzés végigkúszott a gerincén.
Velias kezében megreszketett a kard.
Erragal elélvezett.
34
5.
Lassan tért magához, mintha a tenger mélyére szállt vol-

na alá, s az utolsó lélegzettel úszna felfelé. Odalent végte-
len sötétség hullámzott, feljebb érve szűrt félhomály vál-
totta fel, aztán már formákat is felfedezni vélt. Egy puha
kéz végigsimított a homlokán, és lassan eljutott a tudatá-
ig, hogy Mirven illatát érzi: édes volt, akár a méz. Az ő
ujjai simították, a lombágy végéből pedig Velias figyelte.
—Testvér...
Azt hitte, hogy hangosan szólt, de csak rekedten sóhaj-
tott. Markában hideg vasat szorított, nem bírta elengedni,
mintha hozzáforrasztották volna. Mirven halkan énekelt
a feje fölött egy ősi altatót, amit az anyjától tanulhatott.
Vagy a kalahorákhoz fohászkodott? Erragal nem találta a
szavak értelmét. Lassan újra álomba merült.
Legközelebb napokkal, hetekkel vagy hónapokkal ké-
sőbb ébredt. A napfény üvegburába zárt fényvilágnak
rémlett, hűvös kékség vegyült bele. Velias az ágy végéből
figyelte, de Mirvenhez beszélt, nagyon halkan, alig hall-
hatóan. Talán nem is szavakkal. Valamiért Talmuron ju-
tott eszébe róluk, a tündöklő zuhatagerőd, ahol először
látták meg Mirvent, ahol szerelemre gyúltak iránta, s ahol
mindketten le akartak mondani róla a másik számára.
-Testvér...
Ezúttal kimondta, de Velias talán nem figyelt rá elég-
gé. Mirven alakja akár egy égi lényé, áttűnt a fénybe, az-
tán az éjszakába, majd újra a nappal következett, odakint
megvirradt és bealkonyult. Erragal szűk kamrában szorí-
totta a jéghideg vasat, a dermesztő hideg a csontjáig ha-
tolt. Aztán a perzselés. Tűz futott végig a karján, forró
verítéket izzadt, százkarú árnyakkal hadakozott, beléjük
döfte a lándzsát, ájulás ragadta el.
-Megöltem, ugye?
Nem tudta, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, de leg-
alább felébredt. Magához tért és emlékezett, s még ha
nem is látta tisztán a világot, legalább kérdezni tudott, és
Velias válaszolt:
- Megölted, testvér. Beledöfted a lándzsát.
Elmosolyodott, mert kellemes volt az emlék, boldogan
átélte volna újra. Testét bizsergés járta át, és Mirvent kí-
vánta látni.
- I t t ül melletted, testvér. Nem érzed?
Nem érzett semmit, csak a vasból sugárzó erőt. Fel
akart ülni, de Velias visszanyomta.
—Még nem lehet - mondta halkan, Erragal pedig ki-
hallotta a hangjából, hogy nem fejezte be a mondatot.
-Amíg...?
- Amíg azt el nem engeded.
- N e m lehet. Nem tudom...
Azt gondolta, hogy Velias feláll, és magára hagyja.
Vágyta is kicsit, Mirvennel akart maradni, egyedül vele.
Veliasra semmi szükség.
Fel tud ő ülni, hogyha akar.
—Ne akard még, testvér. Kérlek!
Velias szavai megnyugtatták, édes álmot ígértek, a hol-
dak fényét és a csillagok zenéjét. Mirven ölelését és a gyer-
mekeket. Álomtalan álomba merült, szorítása elernyedt a
lándzsán.
A herceg felállt.
Lassan fél esztendeje már, hogy visszatértek Symenor-
ba. O maga sem tudta, hogyan élték túl az aquir hajó zu-
hanását, majd a hosszú heteket az Ansonyr déli partján,
a Hallgatag Úr erdeje közelében: azt remélte, hogy a
kalahorák óvták meg őket, ám titokban attól tartott, hogy
valamiképp a lándzsának volt köze ehhez, amelyet Erragal
36
mindvégig görcsösen szorongatott. A Ikerhegyek urát az
Ansonyr partján forró láz gyötörte, gondos ápolásra szo-
rult, ám a fák fölött éjt nappallá téve pteropták köröztek,
kutatták a roncsokat, s ezért Velias nem használhatta az
erejét, nehogy lelepleződjenek.
A Százkarú fivérei is jártak ott.
Végül három vagy négy hét — máskor egyetlen pilla-
nat, most egy egész örökkévalóság — múltán Inathar ta-
lált rájuk, akit Erragal néhány vadásza kísért. Velias látta
szemükben a félelmet és a féltést, ahogy a lándzsát szorító
urukra néztek. Figyelmeztette őket, nehogy a fegyverhez
érjenek — akkor nem eshet bajuk —, aztán némán nézte,
ahogy a vállukra emelik, és elindulnak kelet felé, a felde-
rítők táborába.
— Velias... jobban lesz valaha? — kérdezte félve-aggód-
va Mirven, tekintetét az övébe fúrva, mintha csak kény-
szeríteni akarná, hogy igazat válaszoljon. Az első pillanat-
tól virrasztott, ám egyetlen könnycseppet sem ejtett, mert
méltatlannak érezte Erragalhoz. A többi asszony megten-
né, és siratóénekekkel kérnék a kalahorákat, hogy bocsás-
sák el kedvesüket erről a fájdalmas világról, Mirven vi-
szont soha nem adta volna fel a reményt.
Veliasnak azonban nem voltak válaszai. Némán bá-
multa Mirvent, aki párja mellett ülve a homlokát boro-
gatta: anyjától és annak anyjától tanulta a füvek titkait,
nála jobban senki sem értette őket, Erragal mégis szünte-
lenül izzadt a virágvánkoson.
Ha legalább a fohászoknak haszna volna... de amíg
nem engedi el a lándzsát, addig nem érheti el a kalahorák
hatalma. A gyógyítók sem tudtak segíteni rajta, és talán le
is mondtak volna róla, ha Velias nem bírja őket maradásra.
„Élnie kell, mert a Nép tartozik neki", mondta nekik
hónapokkal korábban, ők pedig meghajlottak az akara-
ta előtt. Verlaen és Merenith, a Fényben Daloló áldását
kérték Erragalra, énekük beférkőzött az álmaiba, még-
sem jártak sikerrel.
„Ha ő maga nem akar élni, akkor mi semmit sem te-
hetünk, herceg", mondta Mírluen, aki Merenith koszorú-
ját hordta a hajában. Légiesen könnyed ujjaival megfogta
Mirven kezét, és Velias tenyerébe tette. „Bölcsebb lenne
elengednetek."
De Velias nem engedte el. Makacsul küzdött az életé-
ért, hónapokig virrasztott fölötte, Verlaen és Merenith da-
lait énekelte neki. Körülötte izzott a levegő, lehunyt sze-
me ezüsttel fénylett, hangja lágyan zengett Erragal üres
elméjében: Ereszd el a lándzsát, testvér! Gondolj Mirvenre és
a gyermekekre!
Gondolj a Népre, Erragal!
második rész
6.
A vén szakértő kacsázó léptei messzire hallatszottak Sy-

menorban. Fakó tekercseket szorongatott a hóna alatt, fü-
lei izgatottan oldalra meredtek. Velias legutóbb akkor lát-
ta ilyennek, amikor feltalálta a kattogó masinát, amelyet
fel kellett húzni, hogy egy rovátkolt korong fölött forgas-
son hét pálcikát. Valami fontos célt szolgált, amit a gnóm
az órák számlálásának nevezett, Velias viszont nem értet-
te a lényegét. Mindenesetre szorgalmasan felhúzta min-
den alkalommal, s olykor napokon át hallgatta a katto-
gását.
Öreg barátja ezúttal nem kész tárgyakkal, hanem ter-
vekkel érkezett: szétteregette a tekercseket a padlón -
Velias felismerte a papírnak nevezett új találmányt —, s
amennyire tőle tellett, kihúzta magát. Apró termetével
épp csak a herceg derekáig ért, és igencsak hátra kellett
hajtania a fejét, hogy a szemébe nézzen.
-Nos? — kérdezte büszke mosollyal. - Tetszik, ugye?
Velias elgondolkodva állt. Mindig hosszú időbe tellett,
hogy értékelni tudja a vén szakértő alkotásait, rajzokat
pedig már nagyon rég nem látott tőle. Legutóbb az égi
hajók terveit, évszázadokkal azelőtt.
- E z e k . . . - Az állához emelte a kezét, azzal a mozdu-
lattal, amellyel az illetlen szavakat szokták elhessenteni,
de aztán leeresztette.
- Mondd csak ki, khora'wur! - bíztatta a gnóm. — Mondd
ki bátran!
- Olyanok, mint a Százkarú hajói voltak...
-Pontosan! - bólintott a vén szakértő, de aztán hozzá-
tette, hogy ugyanakkor egészen mások is. - Nézd csak -
mutatott az egyik papírra —, ez itt például a kormányla-
pát. Az aquir hajókon ez ugye egy lebernyeg, de nálatok
az nem megoldás, helyette lehetne így, és ha kétszeres át-
téttel dolgozunk...
Velias azonban egy másik lapot nézett, egy kamra áb-
ráját a hajó közepén. Nagyon aprólékos rajz volt, és bár
csak kevéssé értette a szakértők rúnaírását, felismerte a je-
leket, amelyek a kamra trónszékében ülő elnagyolt figurát
a hajóhoz kötötték.
- N o s . . . igen. - A gnóm megköszörülte a torkát. - Az
lehetne a másik megoldás, mi naakathaurnak nevezzük,
és valóban nagyon hasonló ahhoz, amit a Százkarú ha-
jóján láttatok, tulajdonképpen egyfajta kormányos, és ha
az összenövés mértékét akarod kiolvasni, akkor való igaz,
hogy visszafordíthatatlan folyamat, csak azt gondoltam...
- de elhallgatott, amikor tekintete találkozott Veliaséval.
Arcáról lehervadt a mosoly: előre sejtette, hogy a kam-
ra Erragalra emlékezteti majd a herceget. — Még mindig
nem épült fel, khora'wur? - kérdezte halkan, mert az ő né-
pe a bánatát és az örömét is mindig kibeszélte magából.
Az elfek sohasem lettek volna ilyen közvetlenek - az
öreg nyílt kérdése már-már tapintatlanságnak számított
—, Veliasnak azonban volt ideje hozzászokni a szakértők
gyermeki őszinteségéhez, ezért némán jelezte: Semmi vál-
tozás.
-Khora'wur... Nem szívesen mondom ezt, de talán
hagynod kellene, hogy mi is megvizsgáljuk. A módszere-
ink szokatlannak tűnhetnek a ti szemetekben, ám a ke-
zünk oda is elér, ahol az imáitok hasztalanok.
-Tudod, hogy nem tehetem.
40
- H á t , ami azt illeti... nem. Nem tudom — felelte a
gnóm, fülei pedig alig láthatóan fölfelé meredtek. Még
Velias is csak évszázados ismeretség után figyelt fel a szak-
értők fülének apró rezzenéseire, de amióta megértette,
hogy épp olyan fontos szerepük van a beszédjükben, mint
a kéztartásnak, a szem- és ujjmozgásnak a Nép gesztus-
nyelvében, igyekezett ügyelni rájuk. Most olyan kíváncsi-
ságról árulkodtak, amit sértés lenne nem kielégítenie.
- E z t . . . nehéz szavakba öntenem. Még csak fél év telt
el: felfogni sem könnyű ennyi idő alatt — mondta egy kis
hallgatás után, mialatt mérlegelte a választ. Erragalra
gondolt, akit az ő döntése vetett a lándzsa elé, Mirvenre,
aki ott virrasztott az ágya mellett, majd arra az ismeret-
lenre, akit be kellene ültetnie az új hajó közepébe, egy sö-
tét, elzárt terembe, távol az egész világtól, csak hogy
megnyerjenek egy csatát. Kit jelöl majd ki? Inathart? Ur-
vinault? Már a gondolattól is undor fogta el, s úgy érez-
te, távol kell tartania a szakértők lelketlen tudományát az
Ikerhegyek urától, ám udvariasan csak annyit mondott: -
Ami Erragallal történt, még nem történt meg senki más-
sal, nincsenek rá dalok. Még nem tudom, mi lenne a he-
lyes, de nem hiszem, hogy nektek kellene segítenetek.
A gnóm azonban megsejtette a gondolatait. Elfmódra
karba fonta kezét a mellkasa előtt, lapátfülei pedig dorgá-
lóan megremegtek, ahogy mélyen a herceg szemébe nézett:
-Mindig őszinte voltam veled, khora'wur. Emlékszel,
amikor először találkoztunk, Ifjúdomb alatt, ugye? A te
fajtád sohasem felejt el semmit, úgyhogy minek is kér-
dem: most is látlak magam előtt, fiatalon, erősen. Nem
mintha most gyenge lennél.
Együtt öregszem a Néppel - bólintott Velias.
-Fityfenét! Nézz rám! - Sárgásfehér tincseire muta-
tott. - Emlékszel, hogy feketék voltak? És milyen sűrű
volt a szakállam? Én valóban öregszem, khora'wur. A ti né-
petek egyszerűen csak... nem akar változni.
-Változni? - húzta fel szemöldökét Velias. - Milyen
változásra gondolsz? Erre? - kérdezte, és a tervrajzokra
mutatott. Harag és fájdalom csendült a hangjában. — Ez
a változás, hogy beültetünk valakit egy hajó közepébe,
csak hogy még gyilkosabb eszközzé váljon? Igazad van,
ezt nem akarom. Nem akarom a fegyvereiteket, nem aka-
rom a szerkezeteiteket, amelyek egy... - de elharapta a
folytatást.
—Mondd csak ki nyugodtan — biztatta ismét a gnóm,
és olyan nyíltan, őszintén nézett rá, hogy Velias érezte, ő
sem tagadhatja meg tőle a maga igazságát.
- N e m akarom a szerkezeteiteket, amelyek egy aquir
álmaiból fakadnak — folytatta akkor. — Látod, kimondom.
Bár tudom, hogy megbántalak vele.
—Ezek tények, khora'wur: miért venném zokon őket?
Az én fajtám egykor aquirok szolgálatában állt, rabszol-
gasorban, ahogy egyszer olyan találóan megfogalmaztad.
Ez a múltunkhoz tartozik. De téged ez miért bánt?
-Engem?
-Megint visszakérdezel. És nehogy azt mondd, hogy
kérdésre kérdéssel csak az őszintén kíváncsi felel, mert az
most nem tartozik ide. A múltunkkal engem nem tudsz
megbántani, legfeljebb felszakíthatsz néhány sebet, de...
tudom, hogy nem ez a célod vele. Szóval, ha eddig kellett
a segítségünk, most miért nem kérsz belőle?
—Sohasem kértelek, hogy segítsetek a harcban. Melvar
is maga vívta a csatáit, Umarienn is egymaga párbajozott:
a hagyományaink nem erre tanítanak. De különben is, ha
megteszem, nem is segítettetek volna.
-Meglehet - felelte a gnóm talányosan. - De kérted
vagy sem, végül elfogadtad az általunk tervezett égi ha-
42
jókat, és a katapultákat, a szélfelvonókat, az illúziók ter-
mét, és sorolhatnám.
- L e t t volna más lehetőségem?
- N e tégy úgy, mintha most lenne. Nélkülünk Erra-
gal. .. — de elhallgatott. Hogy Velias annyit emlegette a
Nép énekeit, neki is egy régi elf történet jutott az eszé-
be, Gyógyító Verlaen és Ríenan dala, amit gyakran éne-
keltek a kalahora leszármazottai. Verlaen megtanította az
élet dalát Ríenannak, mert megesett rajta a szíve, ami-
kor a harcos elvesztette a kedvesét, és hozzá könyörgött,
hogy adja vissza neki. Ám Verlaen egyúttal megeskette
rá, hogy egyetlenegyszer énekelheti csak el, azért, hogy
visszahozza Tisaeryst a halálból. Ríenan szent esküvel fo-
gadta, Tisaerys pedig új életre ébredt, és szeretetben él-
tek, mígnem Ríenant elérte a vég: egy vadászaton balul
lépett, és a szakadékba zuhant. Csakhogy korábban titok-
ban megtanította Tisaerysnek az élet dalát, ő pedig meg-
kereste párja összezúzott testét, és új életre keltette. Azt
hitték, a kalahora sohasem tudja meg, csakhogy az ő füle
élesebb a legjobb vadászokénál: meghallotta a dalt, s ék-
telen haragra gerjedt, hogy Ríenan így kijátszotta az es-
küjét. Csúf vadászat kezdődött, s a Fák Hercege Ríenant
bivallyá, Tisaeryst pávává változtatta dühében, és kiűzte
őket a Nép erdőiből; fiaiknak és lányaiknak pedig, akik
örökölték szüleik tudását, megtiltotta, hogy valaha is el-
énekeljék a dalt.
Ez a történet persze nem tartozott szorosan Erragalhoz,
ám a vén szakértő a gnómok szokása szerint mindig sza-
kított időt, hogy végigkövessen egy-egy gondolatot. El-
mélázott Ríenan indokain, elképzelte Tisaeryst, látta ma-
ga előtt a pávát, csodálta a röptét, belebámult a napba,
amely előtt elsuhant, érezte a melegét, azon töprengett,
miből tákolhatna árnyékvetőt, amely akár az esőtől is
megvédhetné, s hogy kikísérletezhetne egy olyan ruhát,
melyen nem fog a víz, és akkor szárazon szállhatnának
le a Thaliyr mélyére, ahol az a furcsa hal él, hatkopoltyús
édesvízi cápa, sohasem látta, pedig kíváncsi rá.
Velias türelmesen várt rá. Nem mozdult, ott állt a pa-
pírok fölött, fél szemmel azokat nézegette. Régi szertartás
volt közöttük, hogy hosszas szünetekkel tarkították a be-
szélgetéseiket, bár az öreg nem vette volna biztosra, hogy
Velias tudja, miért.
—Hm... azt hiszem, mégis értelek... - köszörülte meg
végül a torkát. - Meg akarod hagyni Erragalnak a vá-
lasztás lehetőségét, mert sejted, hogy mi mindenképpen
tudnánk segíteni rajta. Ahogy az élet dala, a mi mági-
ánk is mindenképp segít. Attól félsz, hogy ha helyette vív-
juk meg a csatát, akkor ő maga sohasem győzi le a lán-
dzsát, igaz?
Velias bólintott; ha meg is lepődött az élet dalának em-
lítésén, nem adta jelét.
—Egy tőről fakad a tudományotok az aquirokéval —
mondta. - Csak a bolond hiszi, hogy tűzzel nem lehet tü-
zet oltani, és mi nem vagyunk bolondok. Valaha talán
azok voltunk, de sokat tanultunk azóta.
—De nem tőlünk, ugye? Mert mi sohasem mondtunk
ilyen ostobaságot a tűzről. Legalábbis én biztosan nem, de
persze talán mások az ifjak közül. Ok már csak ilyen he-
behurgyák.
—Nem - szögezte le Velias. — Erragal fel fog épülni,
mert ez a kalahorák akarata, mi pedig nem fogjuk aquir
praktikákkal sürgetni.
-A mi praktikáink nem aquir praktikák, khora'wur. Te
tudod a legjobban, hiszen te voltál az, aki kijelentetted a
néped előtt, hogy nem tartozunk a birodalmaikhoz.
- E g y tőről fakad.
44
—Amiként az égi hajók.
—Csak kényszerből...
—Ez talán nem kényszer? Vagy inkább látnád gyászol-
ni Mirvent? - Egy pillanatra elakadt. Őszinte akart len-
ni, de nem állt szándékában megsérteni Veliast, ezzel a
kérdéssel azonban érzékeny pontra tapintott. Még a gnó-
mok is jól ismerték az énekeket arról, miként vetélkedett
Mirven szerelméért beláthatatlan időkkel korábban Velias
és Erragal, s miként választotta az asszony végül az Iker-
hegyek urát. Gyorsan folytatni akarta, ám a herceg ezút-
tal felfigyelt a röpke csöndre, s kutató tekintettel mérte
végig. Az öreg szinte hallotta a gondolatait.
Arra célzói, hogy talán Mirven miatt hagytam Erragalnak,
hogy kockáztassa az életét? Hogy önzőn magamnak akarom,
meggyaláznám a barátságunknak, és feláldoznám Mirven örö-
mét? Hogy árvává tenném az ikreket?
—Én... nem így mondanám, khora'wur - felelte egy kis
gondolkodás után. — De ha már így rákérdezel, azt hi-
szem, ezt nem nekem kell megválaszolnom; és úgy tű-
nik, mintha nem is először tennéd fel ezeket a kérdéseket.
Velias bólintott. Megkérdezte már ezt magától nem-
egyszer, és mindig arra jutott, hogy Mirven semmilyen
szerepet nem játszott a döntésében, de valóban alig fél
esztendő telt el, hogy lehetne máris biztos ebben?
-Nézd, khora'wur... tudom, mi jár a fejedben. Szerin-
ted alig telt el fél év az ütközet óta, és minden porcikád
tiltakozik a sietség ellen, de Erragalnak talán nincs még
egy fél éve megvívni a maga csatáját - próbált ismét az
eszére hatni. — Persze, tudom: Erragal erős. Azt gondo-
lod, le fogja győzni a lándzsát. Tudod, khora'wur, még az
is lehet, hogy így lesz. Nem ő lenne az első: a nagyapám
idejében egyszer, amikor még a kétarcú nép... de te per-
sze nem emlékezhetsz erre. Ez még neked is túl régen tör-
tént... - Megbillentette a fülét, mert hirtelen elhatáro-
zásra jutott; úgy döntött, eleget beszélt már. - Elég, ha
annyit megértesz: inkább csak óhajtod, mintsem tudod,
hogy le fogja győzni a lándzsát. Olyan ez, mint amikor
harcoltatok a Százkarú Királlyal.
Velias viszont nem hagyta annyiban. A szakértő két-
kedése felszította mélyre temetett indulatát, s az utóbbi
években túl gyorsan történtek az események ahhoz, hogy
most, amikor nem hercegként beszélt valakivel, hanem
barátként, magába fojtsa.
—Te nem voltál ott - mondta szinte vádló éllel a hang-
jában. - Te nem tudod, mit kockáztatott értünk Erragal.
- É s mit kockáztattál te, khora'wur? Tudom, persze, a
testvéred életét, Mirven boldogságát, a barátságotokat,
nem kell újra elmondanod, de nem ezt kérdezem. Láttad
azt az álmot, amiről meséltél; ami megjósolta a jövőt. De
épp ezért kérdezem, hogy te mit kockáztattál?
Velias úgy nézett rá, mint aki nem fogja fel a szavak je-
lentését. A gnóm egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon
nem az Elsők ősöreg dialektusát használta-e, csakhogy
Velias azt is értette volna, úgyhogy másutt véthetett hi-
bát. Aztán persze rájött.
- A z , hogy hagytad megvalósulni az álmot, nem koc-
káztatás - hadarta egy lélegzettel. - Azzal épp a bizony-
talant hagytad ott a biztosért. Látod, épp erről beszélek:
nem mertél változtatni, khora'wur.
- E z . . . bolondság - felelte Velias. - Néha sokkal több
bátorság kell ahhoz, hogy elfogadjuk a sorsunkat.
—Azt ne hidd, hogy gyávasággal vádollak, khora'wur:
mi sem áll távolabb tőlem ennél. De keményfejű vagy, ez
kétségtelen. Csak azt látod, amit odatesznek az orrod elé.
—Keményfejű? — A herceg úgy nézett, mint aki még
sohasem hallotta ezt a szót. - A hagyományainkat követ-
46
tem. A kalahorák megmutatják az utat, mert az álmok a
múlt vagy a jövendő, egy eljövendő élet képei, és...
- É s én is pont erről beszélek, khora'wur. Most is mivel
érvelsz nekem? A hagyományaiddal, holott én a döntése-
idről beszélek. Hogy mondjam, hogy értsd? A fától nem
látod az erdőt.
—A hagyományaink a döntéseink — felelte Velias, és
szigorúan pillantott rá, mert a szakértő már nem először
szakította félbe, amit tiltottak a Nép hagyományai, és
egyre nehezebben nézte el neki. — Az pedig, hogy csak
azt látnám, amit odatesznek az orrom elé... - A maga
számára is érthetetlenül elmosolyodott. — Ez azért túl-
zás, barátom.
- D e az ügyesebb fajtából - kacsintott az öreg, majd
tett egy lépést hátra, a szélfelvonók felé. Évekig folytat-
hatták volna ezt a beszélgetést, akkor sem jutottak vol-
na többre: az elfek változtathatatlan hagyományai álltak
szemben a szakértők rögtönző gondolkodásával. Velias
mosolygott; itt volt a legjobb alkalom lezárni ezt a be-
szélgetést.
—Nézd, khora'wur — mondta a gnóm —, mindketten tud-
juk, hogy háromszor-négyszer körüljárod még a dolgot,
mielőtt végleg elhatározásra jutnál, de azt azért tartsd
szem előtt, hogy Erragalnak talán nincs harminc éve...
Ami pedig a hajókat illeti: melyik terv mellett döntesz?
Én a kétszeres áttétet ajánlom a kormányrúddal, bár van
egy ifjú odalent, aki kerékkel is el tudja képzelni, hátha
az jobban tetszik, de... igazából hatékonyabbnak tartom
naakathuarral. Valahogy így - bökött az irányítókamrás
rajzra.
Persze nem várta, hogy Velias választ ad, és valóban:
azt felelte, hogy ezen még gondolkodnia kell, és visszatér-
nek a dologra pár hónap múlva.
Ugyanakkor az öregnek kétsége sem volt afelől, hogy a
herceg melyiket fogja választani, hiszen meg akarta nyer-
ni a háborút.
7.
-Felébredt... felébredt! - Erragal ezt hallotta először, és

fejébe hasított a fájdalom, ezer szilánkot érzett, ahogy
mind egyszerre döfték. Jégpáncélt érzett a jobbján, és rém-
lett neki, hogy a lándzsa miatt, de mozdulni sem tudott a
kíntól.
Legyen vége már!
- Itt vagyok — suttogta Mirven, és az ölébe vette, a mel-
léhez szorította az arcát, könnyek peregtek rajta. Erragal
érezte párjának édes-mézes illatát, óvón ölelte körbe őt,
Mirven mégis idegennek rémlett, árnyéknak vagy vissz-
hangnak csupán.
A lándzsa ott hevert mellette, kőrisfa nyele hidegebb
volt bármi vasnál, s a fagy átsugárzott a szívébe is.
Na és az ikrek? Lúrien és Lyell?
- H o l . . . hol vannak az Ikerhegyek? - kérdezte lassan
forgó nyelvvel.
-Elvesztek, kedvesem.
- És a Tölgy? Ahol Larwen borja élt, meg a fürgék her-
cege, és aminek a törzsét... - elakadt a szava.
- A z is az övék. Kidöntötték, és tüzet raktak belőle...
de mi itt vagyunk.
- Hol az az itt?
Még hónapokkal később is, ha egymaga volt, tekinte-
te elkalandozott a lándzsa felé. Furcsán ismerősnek tűnt,
sokszor látott idegennek, akinek immár a nevét is tudta
- Százhalálnak hívták —, s valahányszor rápillantott, eszé-
48
be jutott a harc a Királlyal, s kezében ordított a fegyver,
érezte a kéjt...
Erragal vagyok, emlékeztette magát. Erragal vagyok,
Holdfény Allerys örököse, az Ikerhegyek és a környező
völgyek ura, Az, Aki Sárkányok Hátán Lovagol.
Ám mégiscsak újratanult, szavakból ismert önazonos-
ság volt ez, és ha akadtak is részletek, amelyek idővel a he-
lyükre kerültek, nem álltak össze egésszé.
Csak azt tudta biztosan, hogy legyőzte a lándzsát,
amely még Ildurathtal is végzett, Melvar, az Emlékező el-
sőszülött fiával.
Egy napon aztán megfogta és odatette a trófeái közé,
kiemelt helyre, valamennyi fölé.
-Fejedelmi zsákmány, méltó hozzád, Erragal — dicsér-
te egyszer Komor Arowend, a szikár nagyúr, aki három fi-
át vesztette el a symenori csatában. - Már csak a palotá-
dat kellene visszahódítanunk a két másik királytól, hogy
méltó helye legyen. — O pedig némán helyeselt, és csak
Mirvennek vallotta be később, hogy nem emlékszik a pa-
lotára.
— Nem emlékszem rá... — suttogta éjjel, Mirven ölében.
- Nem emlékszem, miért hívjuk Ikerhegyeknek, nem em-
lékszem a lakra, és talán soha nem is fogok, pedig... pe-
dig látniuk kellene, nem gondolod? - Az ikrek, akik már
Symenorban születtek, ott szuszogtak mellettük, Lúrien
a kis Lyell ölében, elválaszthatatlanok és egyek, akárcsak
Erragal volt egykor az Ikerhegyekkel. — Inkább ott kelle-
ne élnünk, nem pedig itt, Veliasnál.
Ám az Ikerhegyeket elvette tőle a Százkarú Király, ék-
telen-fekete hajókkal, gonosz ármánnyal, ellenük fordít-
va az Elsők lobogóját. Csakhogy ő végzett vele, a hármak
legerősebbikével, ki állna hát az útjába, ha vissza akar-
ja szerezni?
És ugyan ki állna meg előtte, ha utána lerohanná a Ho-
mályhegyet?
- É s hol állnál meg, testvér? Feláldoznád Mirvent, az
ikreket, akár az egész Népet is, csak hogy a célodat elérd?
- kérdezte tőle Velias, amikor neki is felvetette, hogy tá-
madják meg a Százkarú fivéreit. Indulatos, türelmetlen
beszélgetés volt, nem olyan, mint a korábbiak, s Erragal
csodálkozott is, miért nem értik meg egymást.
—Kiforgatod a szavaimat, testvér — felelte türelmetle-
nül. - Addig kell cselekednünk, amíg alkalom van rá. Azt
mondom, amit már akkor is, azon az éjszakán. Hiszen
emlékszel: egyetértettél velem.
—Te így emlékszel?
-Sosem felejtem el.
Csakhögy Velias másként emlékezett. Szerinte ő dön-
tött a Százkarú üldözéséről, és ő győzte meg az urakat.
„Vissza fognak jönni", figyelmeztette az öreg Ashriant.
„Ezúttal nem lehetünk óvatosak; most kell végeznünk a
Királlyal." Szerinte Erragal csupán egyszer szólt: „Kiis-
mert, de mi is ismerjük őt!", és Erragal értett egyet vele.
-Meglehet — hagyta rá, mert ebben most nem akart
vitát. Részletekben tértek csak vissza az emlékei, talán va-
lóban nem úgy történt, de csak az számított, hogy Velias
mintha meggondolta volna magát; meg kellett győznie.
-Most sebezhetőek, most nem számítanak ránk. Már
így is sok időt vesztegettünk, ne halogassuk tovább! Hisz
mindig ezt csináljuk!
- É s Ifjúdombnál? Vagy Aroladin mellett, ahol Selnyr
üldözte és foglyul is ejtette a Krawa egyik királynőjét?
Túlzásokba esel.
—A kalahorák nevére, Velias, hát mi ez, vetélkedés?
Nem akarod megérteni, hogy én csak győzelmet akarok
a Népnek?
50
-Meglehet - bólintott a herceg. - Csakhogy a béke
többet ér a puszta győzelemnél.
Sokat vitatkoztak emiatt, és megesett, ami korábban
soha, hogy haraggal váltak el.
- N e m érti - mondta később Erragal Mirvennek. -
Nem érti, hogy addig kell lecsapni rájuk, amíg a sebeiket
nyalogatják. Össze kell gyűjtenünk az erőket, és egyetlen
csapással porrá zúzni mindet. Ez az egyetlen megoldás.
-Talán csak nem akar több pusztulást.
- D e így mind elpusztulunk!
Aztán eljött a nap, amikor a Syemoson túlról megér-
kezett az első új építésű gálya, amelyet elf mesterek és
gnóm ácsok építettek az Ék-öböl északi partján, távol az
aquiroktól és a kémeiktől. Kecses volt és könnyű, akár a
szelek, amelyek hajtották, holott a leghatalmasabb hajó
volt az Odyanos innenső oldalán. Szárnyas vitorlái büsz-
kén ragyogtak a fényben, orrán hosszú, díszes árboc mere-
dezett sárkányfőt mintázó orrdísze fölött. Veliasszal és az
urakkal lépett a fedélzetére: a Nép mesterei és a vén szak-
értő fogadta őket a tatbástya egyik teraszán, amely a pa-
rancsnoknak ad majd helyet. Kapaszkodókkal tűzdelték
tele, mert a hajó olyan hirtelen gyorsult és lassított, oly éle-
sen fordult, hogy különben elterültek volna a fedélzetén.
-A naakathuar miatt van, akit hiba lenne kormányos-
nak neveznünk, mert jóval több annál; ő maga a hajó - vi-
gyorgott szakálla mögött a vén gnóm, és büszkén kihúz-
ta magát. — Bármit megtehet, amit csak parancsoltok, a
kamráját pedig gondosan elrejtettük, és csapdákkal sze-
reltük fel a környezetét. A mi eszközeink és a ti illúziói-
tok: elképzelhetetlen, hogy valaki olyan könnyen bejus-
son hozzá, mint ti a Százkarú Király hajóján.
— És a fegyverek? Kecses hajó, de túl szűk a törzse, és nem
látok katapultokat a fedélzeten — jegyezte meg Raellyn, a
Büszke. Erragal ismerte rég, sok csatát megvívtak együtt:
Családját az elsők közt űzték el az aquirok Nuroin erdejé-
ből. Nem csoda, hogy ő tette szóvá a katapultokat.
- Velias kérésére nem tettünk rá fegyvereket, de ha ké-
sőbb mégis akartok, elfér - felelte a gnóm. - Belül sokkal
nagyobb, mint amilyennek látszik. Gyertek velem!
Körbevezette őket a hajón, végig a teraszokon és az íves
hidakon, s a cizellált lépcsőkön a fedélközbe, a tágas bel-
ső terekbe, ahová tükrös kürtőkön át jutott le a fény, s az
alsó fedélzeten lugasokat neveltek Verlaen kiválasztottjai.
A falakból zöldellő ágak sarjadtak, lomhán nyújtóztak az
érintésükért.
- L á t o m , a legénységre is gondoltatok - jegyezte meg
Hóhajú Hammar, Huiln csúcsának ura, amikor egy rop-
pant csarnokba értek a gálya közepén. - Dicséretre méltó,
hogy ennyi alvókamrát alakítottatok ki a vadászoknak.
- O, azok nem alvókamrák, aruko'ohn — billentette meg
fülét a vén gnóm. - De gyertek tovább, és khora'wur majd
mindent elmagyaráz.
Csakhogy Velias végig szótlan maradt, és mert ő volt a
herceg, nem zaklatták a kérdéseikkel; megelégedtek a ha-
gyománnyal, hogy legkésőbb a névadó szertartás végén
elmeséli nekik a hajó történetét, s akkor majd mindenre
magyarázatot ad.
Erragal viszont a fejébe látott, s ő tudta, miért nincse-
nek katapultok a fedélzeten; hogy mire szolgálnak az al-
vókamrának tűnő fekvőhelyek.
A herceg nem hadihajót akart, hisz ugyan mit szólná-
nak a kalahorák, hogyha az első új hajót gyilkolásra sze-
relik fel?
Ám ha nem cselekszenek, nem marad nép, amit a ka-
lahorák megvédjenek.
52
8.
- Zavarlak?
- Nem, dehogy - felelte Mirven. A balkonon állt, a ró-
zsaligetben. Alatta ötszáz ölnyi szédítő mélység és a Tha-
liyr kék tükre, akörül pedig az Erdei Város, ám sehol egy
kapaszkodó a szemnek. - Szívesen látlak, Velias.
Csakhogy nem mondott igazat. Végigmérte a herceg
homokszín öltözékét, a szürke övet, az üres tőrtokot a
combján. Hetek óta nem öltözött másképp, s ez is köz-
rejátszott abban, hogy Mirven mindvégig kerülte. A hi-
ányzó tőr a kétségeit, a szürke öv az aggodalmát jelezte, a
homokszín ruha pedig arra szolgált, hogy elkülönítse az
erdei világtól.
Még a haját is összefogta, hogy jelezze, nem tart igényt
a többiek tanácsára, ám most egyetlen tincs mégis a hom-
lokába hullott, egyvalakiét tehát elfogadná.
Miért jöttél? — kérdezte fejének félrebillentésével Mir-
ven, jobbjával pedig megtámasztotta magát a mellvéden,
mert lábából kiszökött minden erő. Erezte a lüktetést a te-
nyere alatt, Symenor érverését, amely mindig megnyug-
tatta büszke ritmusával.
Velias nem válaszolt, de közelebb lépett hozzá, a szoba
árnyékából ki a balkonra, a fényre. Törődöttnek látszott,
tekintetében Mirven nyomát sem látta a tűznek, amely
egykor benne, Erragalban és Urvinaulban lobogott.
Ez önmagában is felért egy válasszal, a herceg mégis fe-
lelt neki; a tűz talán kiveszett belőle, ám ettől csak hatá-
rozottabb lett.
—Nem voltál ott a hajón.
- Nem - bólintott Mirven -; nem voltam ott. — Fölös-
legesen ismételte meg, de mondania kellett még valamit,
hogy leplezze a zavarát; hogy Velias minél később térhes-
SZázháBORÚ • 53
sen rá a mondandójára. - Tudom, hogy Hóhajú Hammar
neheztelt rám.
Feltámadt a szél, a rózsalugas árnyai Velias arcára ve-
tültek.
- Nem miatta jöttem.
Mirven megadta magát.
- T u d o m ; Erragal miatt. - Elfordult, baljával is a mell-
védre támaszkodott. - Kérte, hogy kísérjem el, de Lúrien
és Lyell... vörösbegy ült az ágon a kosár felett, nem mer-
tem itt hagyni őket. A hajóra mégsem jöhettek, mit szól-
tak volna az urak?
-Mosolyogtak volna rajtuk. Vagy rajtad, miattuk -
enyhült meg Velias, és egyetlen pillanatra az a férfi volt,
aki a kegyét kereste Talmuron alatt, ám rögtön azután
lassan, kimérten folytatta: — De mindegy, hogy mi mit
gondolunk, mert Erragalnak sokat jelentett volna, és so-
kan adnak az ő szavára... Szükségünk van rá, Mirven.
Most még jobban, mint korábban. Legyőzte a lándzsát,
megölte a Százkarú Királyt, és ezt sosem felejtik el. Hold-
fény Alleryssel együtt említik a nevét.
- Igen - bólintott az asszony. - Hallottam én is. Csak-
hogy nem mellettük riad fel minden éjjel.
- Almokat lát?
- N e m tudom, Velias... Bár elmondaná! Hidd el, kér-
dem, de... — Megborzongott, és ellépett a mellvédtől,
mert úgy érezte, a mélység mindjárt lerántja a tóba. Erra-
gal minden éjjel felriadt, verejtékben ázva bújt az oldalá-
hoz. Ha akarná, sem tudná elfelejteni, mi történt azon a
hajón: semmi szükség rá, hogy még Velias is felemlegesse.
- Szólj, ha bármit segíthetek.
Most? — nézett rá. Most segítenél, majd' egy esztendővel ké-
sőbb? Miért nem tettél valamit akkor, ott, a hajón? Neked kel-
lett volna megtenned, nem Erragalnak.
54
Elkapta a tekintetét. Túl sokat árult el, pedig nem ezt
akarta. Fáradt volt, kimerült és kétségbeesett, nem uralta
már úgy a szavait és a mozdulatait, ahogy a hagyományok
megkövetelték. És különben sem haragudhatott Veliasra.
Hercegként hozott döntést, azt pedig senki sem kérdője-
lezhette meg. És mégis...
Velias megérintette a kezét. Érezte a teste melegét, a lá-
zat, ami benne dúl; úgy ütötte meg, mint egy villámcsa-
pás. Nem tudta, hogy ő is így szenved. Mardosta az ön-
vád Erragal miatt, s ha nem talál rá gyógyírt, kifakítja
ebből a világból.
—Velias... — vigasztalni akarta, ám elcsuklott a hang-
ja. A férfi a szemébe nézett, a szavakat kereste, Mirven vi-
szont, aki a Szomorú Vadász örököseként ismerte az elme
nyelvét, a szellembeszédet, szavak nélkül is megértette.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy sajnálom, de nem dönthet-
tem másként. És mégis... Sokat őrlődtem, hogy mi lett volna he-
lyes. Kértem a kalahorákat, hogy segítsenek, kértem Mírluent,
hogy adjon tanácsot: mondja meg, mit tennének most az Elsők...
de Merenith azt üzente, megint nekem kell döntenem.
- Mit kéne eldöntened, testvér?
Velias úgy fordította el a tekintetét, mintha rajtakapták
volna. Erragal lépett ki a teraszra, tetőtől talpig szürkébe
öltözötten, a borús ég, a késő alkony színeiben. Többnyi-
re az öregek és a hosszú útra indulók viselték, ami nagyon
sokszor ugyanazt jelentette: hogy bárhová is tartsanak,
aligha térnek vissza már. Mirven megrettent a gondolat-
ra, de még inkább attól, hogy Erragal hallotta Velias né-
mán ejtett szavait; nem a Szomorú Vadász leszármazottja
volt, nem lett volna szabad ismernie a szellembeszédet, s
ennek korábban nem is adta jelét.
Erragal megállt Velias előtt, végigmérte. Hetek óta nem
látták egymást, legutóbb az új gálya megérkezésekor —
SzAzháBORÚ • 55
amiben legalább akkora szerepe volt annak, hogy Velias
elkerült mindenkit, mint annak, hogy ő sem kereste a
többiek társaságát; még ebben is mennyire hasonlítot-
tak! —, s most úgy állt előtte, mint aki számon akarja kérni.
Szándékosan hosszan nézte a herceg szabad hajtincsét.
- Szívesen segítek, testvér.
Ám mielőtt Velias válaszolhatott volna, Mirven köz-
beszólt. Attól tartott, hogy a herceg olyasmit mondana,
amit Erragal még nem kész hallani, sértésnek venné, és
parancsot adna a költözésre, Ceirastnál kellene megbújni-
uk, amíg... amíg mit? Amíg vissza nem foglalja az Iker-
hegyeket? A palotáját, amire nem is emlékszik?
-Velias hozzám jött — mondta őszintén, és meg tud-
ta állni, hogy utána se rebbenjen meg a tekintete: — Asz-
szonyi dologban.
Aztán a kezét nyújtotta, hogy magához híva átölelje
Erragalt: gúzsba kötve nehéz párbajozni, s talán a haragja
is elillan. Ám ahogy hozzá simult, megérezte, milyen he-
vesen ver a szíve, mintha valóban csatában lenne, nem pe-
dig a testvérével állna szemben.
-Sajnálom, hogy nem segíthetek... - fordult vissza
Mirven Veliashoz, és nem remegett a hangja, pedig egész
bensője reszketett. — Nem minden asszony egyforma, és
őt én nem ismerem. De ne az eszedre hallgass, kérlek...
megteszed?
Velias egy pillanatot késett a bólintással, de nem any-
nyit, hogy Erragal is észrevegye, s Mirven végtelenül meg-
könnyebbült, amikor párja szorosabbra fonta az ölelését, a
herceg pedig halkan elbúcsúzott tőlük.
- G y á v a — köpte utána Erragal.
A szó szíven ütötte Mirvent; először fel sem fogta az
értelmét. Velias már nem hallhatta, ő viszont helyette is
érezte benne a dühöt és az undort, s úgy megdöbbent,
56
hogy még a párja kezét sem engedte el, holott máskor me-
nekült volna tőle. Egyszerre olyan távolinak érezte magá-
tól, mintha soha nem is ismerte volna. Aztán feljajdult,
mert Erragal úgy szorította a kezét, mintha össze akarná
roppantani. A férfi csak akkor tért magához.
Elengedte a kezét, és zavartan nézett rá, nem értette,
mi történt. Ugyanaz a fájdalom és kiszolgáltatottság tük-
röződött a tekintetében, mint amikor a lándzsával küz-
dött, ezért Mirven, bármennyire is megrettent egy pilla-
natra, tudta, hogy nem hagyhatja magára.
Újra megfogta a kezét, és magához vonta, nem hagy-
va, hogy feleszméljen.
Együtt — mondta neki szavak nélkül. Együtt sikerül, ked-
vesem.
9.
Egy hónappal később került sor a névadó szertartásra, hi-

szen nem kapkodhatták el; így is jobban siettek a kelleté-
nél. A név épp olyan fontos volt, mint az élet: időt kellett
hagyniuk, hogy megismerjék és megértsék a hajó termé-
szetét. Néha éveket, máskor több évtizedet vártak, míg
meg nem találták, hiszen a gálya ezt a nevet viseli majd
évszázadokon át, nem lehet elégedetlen vele. Velias viszont
azt mondta, ez a hajó más: egy dalnok ül a közepén, egy
naakathuar, s a hajó elfogadta a sorsát, amit ő szánt neki,
pontosan tudják hát a nevét. Az öreg Meldanon, Kétkapu
ura mégis rosszallóan rázta a fejét, és nem is vállalta, hogy
énekeljen, így őt az erdőiben született Két Testvér egyike,
az ifjú Shamyllas helyettesítette. A halk szavú Ashriant is
csak nehezen tudták rábeszélni, hogy csatlakozzon, s még
így is otthon hagyta a családját és a jégpáncélját: talpig
százhABORú • 57
fehérben, az elmúlás színében érkezett, s csupán egyet-
len zöld szalag jelezte a hajában, hogy ünnepre készült,
ha nem is fűz hozzá nagy reményeket. Baljós jelek voltak,
mintha az öregek előre érezték volna, hogy szomorú este
lesz, s hangulatuk mindenkire átragadt. Szótlanul vagy
csak susmorogva jártak a hosszú asztalok mellett, Verlaen
ligetében, s az ételekhez hozzá sem értek, pedig süldő-
malac és ifjú ünő is akadt közöttük, és neheztelni fog-
nak rájuk a kalahorák, ha fölöslegesen vadászták le őket.
A szakértők mestereit is meghívták, de csak a vén gnóm
jelent meg, és ő is csak azért, hogy tiszteletteljesen ki-
mentse magát. Erragal különösen rossz előjelnek vélte
ezt, holott csak arról volt szó, hogy a vén szakértő tud-
ta, bármit mondjon is Velias, nekik nincs helyük a szer-
tartáson; az ő feladatuk a gálya megépítésével véget ért.
Az elfek közül sokan — főleg az ifjak - mégis zokon vet-
ték. Raellyn, a Büszke, Nuroin egykori ura méltatlankod-
va szólt a szakértők népéről, és felemlegette hálátlanságu-
kat, amiért Velias herceg otthont adott nekik a Syemos
belsejében, ők mégsem szálltak hadba Völgyvidékért. Eb-
ből csúf vita kerekedett, mert Kőszemű Eldarion megje-
gyezte, hogy a csipkézett hegyvidék éppúgy nem az övék,
ahogyan Völgyvidéket is csak az otthonuknak mondhat-
ják, de nem a birtokuknak, s ezért a szakértők nem is tar-
toznak hálával Veliasnak. Öt napon át tartott a vita, s a
többiek változó kíváncsisággal hallgatták, néha távolabb-
ról, néha egészen közelről; volt, aki közben aludt egy ke-
veset az uscayhafák tövében, mások pedig ugyan végig
ébren maradtak, de ügyet sem vetettek rá. Végül Velias
döntötte el azzal, hogy bár tudta, megsérti vele Raellynt
- nem hiába nevezték Büszkének -, Eldarion pártjára állt.
Erragal nem így tette volna, mert Raellynban még forrón
lüktetett az ősök vére, míg Eldarion mára kitikkadt, po-
58
rózussá vált, mint a homokkő, és szétrepedt volna, ha az
aquirok lecsapnak rá; de Veliasnak persze őszintének kel-
lett lennie. Ő sohasem tett mást, mindig őszintén beszélt.
Na persze. Dühösen nézett rá, görcsösen marokba szorult
kézzel, és csak akkor enyhült meg valamelyest, amikor
Mirven megérintette. Mint legtöbbjüket, őt is elkísérte a
párja, ám egyedül ő érezte úgy, hogy nem csupán vele van,
de bátran mellette is áll, s ez megnyugtató elégedettség-
gel töltötte el. Aztán megpillantotta Hínárfényű Oberynt,
aki az Ansonyrral együtt elsorvadt fényhínárokról kapta
a nevét, és elkomorodott, mert eszébe jutott a gyávasága,
hogy feladta a Kristálytornyot, s ezért az urak bár meg-
tűrték maguk között, csak ritkán szóltak hozzá. Mint-
ha már elfeledték volna, hogy a torony urai végtelen gőg-
jükben királyoknak nevezték magukat, akár az aquirok
vezérei, s hogy Oberyn is azért bukott el, mert ott tar-
tották az ezerszer is elátkozott ezüstlobogót. Részvét kelt
benne iránta, olyasmi, amit rég nem érzett, s egyik reg-
gel odalépett hozzá, hogy a támogatásáról biztosítsa. Azt
várta, hogy a Hínárfényű örülni fog, de csak megzavaro-
dott tőle: nem értette, mire gondol, ugyan miért fogad-
ja el, hogy egy gyenge pillanatában megszegte a hagyo-
mányt, az aquirok martalékául hagyta a Nép egyik szent
emlékhelyét. Erragalnak nem volt válasza rá, úgyhogy fél
nap után szó nélkül otthagyta, s amikor Mirven kérdez-
te, akkor sem felelt. Valóban. Miért érez most együtt vele?
Ha lett volna ideje rá, egy-két hét vagy néhány hónap, ta-
lán tudott volna választ találni, de belülről úgy feszítette
valami, hogy tudta, éppúgy nem ér rá töprengeni, ahogy
az aquirok ellen sem késlekedhetnek tovább. Nyugta-
lan volt, feszült, s ezt a többiek is érezték: néhányukat le-
számítva - a Leynoros Abet-i küldöttek, vagy Alvunos
új ura - éppúgy kerülték a társaságát, mint Hínárfényű
S Z Á Z h á B O R Ú • 59
Oberynt, és csak akkor fogadták a köszönését, ha felemelt
balján kívül szavakkal is megerősítette. Ezen viszont már
végképp nem volt ideje gondolkodni, mert a hagyomá-
nyok őt is kötelezték. Az első éjjelen Velias, a másodikon
Inathar, a harmadikon ő és Shamyllas énekeltek, aztán
Hóhajú Hammar és a halk szavú Ashrian, a Folyók Őre,
majd végül, az ötödik és a hatodik éjszakán maga Ezüst-
arcú Mírluen, aki Merenith, a Fényben Daloló koszorúját
hordta a hajában. Erragal végig feszengett, el-elcsuklott a
hangja, és szégyenszemre az ifjú Shamyllasnak kellett ki-
segítenie; csak akkor találta meg az erejét, amikor meg-
látta Mirvent, aki előrefurakodott az asztalok között. Az
a vágy ébredt fel benne, amit olykor Százhalál közelében
érzett, de elűzte a gondolatot: ugyan, csak az asszony ere-
jét, eszét, szépségét keveri össze a lándzsából áradó kísér-
téssel, de lám, most is milyen könnyen el tudja hesseget-
ni. Ám attól kezdve minden egybefolyt, s mással nem is
törődve Mirvennel töltötte az utolsó három éjszakát. Az-
tán felkelt az ezüst hold, s ahogy Mírluen dala elhalt az
uscayhák lombjai közt, néma csönd telepedett a ligetre,
amelyet senki nem akart megtörni, amíg Völgy vidék her-
cege nem szól. így rendelte a hagyomány.
Hosszúnak rémlett a hallgatás, még nekik is, pedig
ritkán törődtek az idő múlásával. Erragal, aki Mirven és
Ceirast között ült, nyugtalanul fészkelődött ültében, s
többek megrökönyödésére elfordította a tekintetét Veli-
asról, holott az ő beszédére vártak.
- Sokat gondolkoztam ezen az estén - emelkedett végül
szólásra a herceg. Körbetekintett az asztaloknál ülőkön, s
ugyanezt tette Erragal is: férfiak és nők vegyesen, vadászok
és asszonyaik, kivéve Felhőkkel Táncoló Neyrát, aki az asz-
szonyok közül egyedül maga is íjat hordott a hátán, kard-
ját pedig messze északon kovácsoltatta hil mesterekkel.
60
—Sokat gondolkoztam - folytatta Velias —, mert hosszú
volt az út, amelyen idáig jutottunk, és nem akarom, hogy
félreértsétek a szavaimat.
Felemelte kupáját, és körbemutatta, hogy mindannyi-
an lássák, üres, miként az hagyomány; hogy tiszta szív-
vel érkezett, és nyitott gondolatokkal. Az Ikerhegyek ura
helyeslést látott Meldanon és Ashrian arcán, várakozást
Raellynén.
-Hosszú ideje álltok mellettem a harcban, és ismertek
jól, ahogy én is titeket. Tudom, hogy mire vágytok, hiszen
ugyanarra, amire én: békét akartok és diadalt. De meg-
kaphatjuk-e egyszerre a kettőt?
Kivárt a válasszal, hagyta, hogy ők is megfogalmazzák
a saját válaszaikat. Inathar rezzenetlen arccal ült mellette,
Urvinaul mosolygott vele szemben.
Erragal pedig felállt. Nem tervezte, de úgy érezte, fel
kell szólalnia. Lerázta magáról Ceirast kezét, aki az utol-
só pillanatban még visszatartotta volna. Mithrillpáncélját
viselte, oldalán ott függött a sárkánykönnyben fürdetett
merőn. Délután kötötte fel, akkor még igazi szándék nél-
kül, ám az imént levette róla avarbarna hüvelyét, s a pen-
ge most csupaszon csillant, mintha harcra készülne vele.
Velias kérdőn nézett rá, nem értette, miért. Erragal ez-
zel súlyosan vétett a hagyomány ellen, csupasz pengével
szólni dühös kihívást jelent. Moraj kelt az asztalok körül,
az ifjabbak közül többen összesúgtak, s az idősebbek ar-
cán is megütközés tükröződött.
Erragal viszont nem törődött velük. Az előbb még nem
tudta, hogy mit fog mondani, sőt, abban sem volt biztos,
hogy beszélni akar.
Most viszont azt akart csak igazán.
—Testvér! — kezdte, s ezzel ismét súlyosan vétett a ha-
gyományok ellen, mert Veliast ezen az ünnepi estén csak-
SZÁZhÁBORÚ • 61
• • I
is hercegnek szólíthatta volna. - Tudom, hogy mit gon-
dolsz, és azt is, hogy ti mit gondoltok. - Végignézett a
többieken. — Hogy inkább békét akartok, semmint hábo-
rút. És igazatok van. Ashrian! Hát nem mindig azt mon-
dod-e, hogy most már béke lesz? És te, Giamar? Te is csak
azt kívánod, hogy a háború ne érje el a Magányos dom-
bot, igaz? Na és te, Arowend? Aki három fiadat vesztetted
el, és mégis itt ülsz, a negyedik gyermekeddel, mert nem
akarod, hogy mások is átéljék azt a kínt, amit akár csak
egyetlen gyermek elvesztése jelent? Mind békét akartok,
és nem háborút. Igen, testvér: nem is értem, miért kér-
dezed. - Veliasra nézett, az aranyló, hideg tekintetébe,
amely most úgy nyársalt, mintha Százhalál lenne, a lán-
dzsa, amely végzett Ildurathtal, Seyrannal és Haldarollal,
s amellyel ő, Erragal, megölte a Százkarú Királyt. De
Erragal tudta, hogy Velias nem fogja félbeszakítani, mert
a Nép fiai mindig végighallgatták egymást. Ez volt a ha-
gyomány. - Tudod, hogy én mit gondolok, testvér? - foly-
tatta akkor. — Én azt mondom, nincs béke diadal nélkül!
— Felemelte a kezét. - Ebben fogtam a Százkarú szívét,
és szétmorzsoltam, testvér. Eszedbe jutott, hogy ugyan-
ezt tehetnénk a többi királlyal? Mert nekik igen: azóta
a színüket sem láttuk, a farkukat behúzva menekülnek,
de te, te mit csináltál közben? - Kihívón, állát magasra
szegve nézett szembe Veliasszal, s úgy tárta szét a karját,
ahogy Halidor kiválasztottal, amikor egy gyáva harcoson
kérik számon a bűneit, mielőtt kitaszítják a vadászok kö-
zül. Felháborodott moraj kélt, zúgva söpört végig az egy-
begyűlteken. Meldanon összesúgott Ashriannal, Inathar
arcából kiszökött a vér. Egyedül Velias uralkodott ma-
gán. Nem fogja félbeszakítani. Erragal pedig folytatta:
— Mondd csak, amíg én élet és halál közt vergődtem, te
talán üldözted a Százkarú szétvert seregeit, testvér? Visz-
62
szakergetted őket az Ansonyron túlra, ahonnan te hoztad
el az Elsők lobogóját? Vagy Alvunos új uránál jártál, hogy
segítségét kérd a háborúhoz? Vagy talán megostromoltad
az Ikerhegyek palotáját, hogy legyen hová visszatérnem,
ha majd felébredek? Mondd, te mit csináltál?
-Vigyáztam az álmodat, testvér.
- De hiszen te küldtél a halálba! - kiáltotta Erragal, és
most még Ashrian is felhördült, Urvinaul és Inathar pe-
dig egyszerre pattantak fel asztaluktól. Ám Erragal egy
pillantást sem pazarolt rájuk, hogy tekintetével továbbra
is fogva tarthassa a hercegét.
Csakhogy Velias elfordult tőle, s végignézett az ura-
kon, a rémült asszonyokon, a dühtől tajtékzó Inatharon,
aki csak hatalmas erőfeszítéssel bírta türtőztetni magát —
s ez az egy pillantása elég volt, hogy mindegyikőjüket le-
csillapítsa.
Csak azután nézett vissza Erragalra. Ő most is szál-
egyenesen állt, mithrillpáncélja fodrozódott a holdfény-
ben, fegyverövén izzott a sárkánykönnyben fürdetett
merőn.
A tekintete, az a felemás jáde- és zafírszeme azonban
zavaros volt, és sokkal inkább félelem tükröződött benne,
mintsem harag vagy magabiztosság.
Vagy legalábbis Velias ezt képzelte bele.
- E z a herceg sohasem helyezte magát a többiek elé -
hajtott fejet végül. — Szólj, és támogatásra találsz!
Bölcs válasz volt, többen is bólintottak rá; Umarienn, a
Táltos szólt így egykor az Elsők asztalánál, azon a napon,
amikor lángra lobbant az ég, és Uscayha, az első fa örök-
re elveszett. Még Mirven is biccentett neki, még hogyha
haloványan is, Erragal mellől. Velias nem gondolt bele,
de ezzel a válasszal ugyanúgy kiutat kínált az Ikerhegyek
urának, ahogy Mirven tette azt neki, néhány héttel ko-
SZÁZháBORÚ • 63
rábban, a balkonon. Erragal azonban nem élt a lehetőség-
gel, s a hagyományos elfogadó felelet helyett nemet in-
tett a kezével.
- Nem kell a támogatásod, Velias - mondta, s a hang-
jában lángoló indulat úgy égetett, mint Aleribeth tüze,
amely feketére perzselte a kalahora arcát. — Amikor szem-
beszálltam a Százkarú Királlyal, nem segítettél — vádolta
a herceget Erragal. — Amikor álomtalan álomban feküd-
tem, semmit sem tettél. Amikor lebírtam a lándzsát, sehol
sem voltál. Most miért lenne szükségem rád? Hisz mind
hallják a szavamat. Jobban értik, mint te magad, pedig a
testvérednek nevezel! Ők látták a Kristálytorony szilánkja-
it, látták az Ikerhegyek elestét, az erdőink pusztulását! Lát-
ták lángokban a tavat, Velias! Építsük tán újra a tornyot?
Lerombolják! Szaporítsuk vissza az erdőt? Újra felgyújtják!
Mindent elpusztítanak, ha semmit sem teszünk, és te még
most is beszélni akarsz? Hogy békét akarunk, vagy diadalt,
amikor kiűzhetnénk őket örökre, el Völgyvidékről, túl a
hegyeken, a saját bűzös földjükre, és akár azt is megtisztít-
hatnánk. Az lenne csak a diadal. Az lenne a béke!
Mire készülsz, testvér? — Nem szavakkal, hanem a tekin-
tetével kérdezte ezt Velias, a Nép gesztusnyelvén, de min-
denki látta és értette, s az idősebbek tudták, csakis azért
teszi ezt, hogy egy utolsó lehetőséget adjon Erragalnak
a visszavonulásra; egyetlen rossz hangsúllyal sem akarta
táplálni a haragját. Az ifjabbak viszont, és a meggondo-
latlanabbak, s akiknek túl sok fájdalmat okozott már a
háború, gyengeségnek hitték a válaszát, s Erragal érezte
ezt. Nem tudta, honnan veszi hozzá a bátorságot és a dü-
höt, de széttárta a kezét, hogy mindenki láthassa mellka-
sán a páncélt, oldalán a kardot, karjában az erőt.
—A Táltost idézted, Velias, hát hadd idézzem én is őt;
talán megbocsát. Amikor becserkészte Abellynt, a Malva-
64
uremet, hétszáz év és egy esztendő eltelte után, azt mond-
ta neki, csak egy herceg lehet kiváló vadász. Hát bizo-
nyítsd be nekünk, Velias!
-Vadászni hívsz? Itt? Most? - Velias értetlenül nézett
rá, és sokan összesúgtak; Ezüstarcú Mírluen, az ősi énekek
ismerője, nagyon lassan felállt.
- A hagyományok...
- Ú j hagyományaink lesznek! — kiáltotta rá sem nézve
Erragal, és beléfojtotta a szót, sokakat felháborítva ezzel.
— Eltörted az Elsők lobogóját, amikor azt kellett tenned,
testvér: azt nem tiltotta tán a hagyomány? Hínárfényű
Oberyn feladta a Kristálytornyot, amikor belátta, hogy
nem tarthatja tovább: azt nem tiltotta hagyomány? És az-
óta? Azóta minden harcot feladunk! Ez lett az új hagyo-
mány!
Ez volt az a pillanat, amikor Inathar otthagyta a helyét,
s a testvére mögé állt. Kezét ugyan távol tartotta kardjá-
tól, de így is olyan súlyos lépés volt, hogy többen felmor-
dultak: Raellyn, a Büszke, Felhőkkel Táncoló Neyra, és
maga Oberyn is, aki Meldanon mellett ült. Bármennyi-
re is el akarta kerülni ezt, Velias tudta, cselekednie kell.
- M i t akarsz hát, Erragal? Vadászni akarsz? - kérdez-
te felemelve a hangját, hogy mindenki érezze az erejét. -
Nem élnek már olyan vadak, mint az Elsők idejében. Hi-
szen emlékszel. Más volt még akkor a vadon, nem létezett
ez a vidék, és nem ismertünk mást, csak magunkat és
egymást a Népből. Akkor vadásztunk viadalból: szórako-
zásból és vetélkedésből, igen. Azért lett herceg Umarienn,
mert elejtett egy szarvasünőt, aki a leggyorsabb volt a vi-
lágon: mert ő volt az első. De az a kor elmúlt, testvér.
Mire akarsz vadászni velem? - Körbehordozta tekinte-
tét, meg-megállapodott a lázongókon, a döbbent urakon
és az asszonyaikon, s csak azután fordult újra Erragalhoz:
százháBORÚ • 65
- Mert ha a királyokra akarsz vadászni, akkor az egyen-
lőtlen viadal lenne, testvér. Ők már rég elejtettek téged;
semmi szükség rá, hogy ezt észre is vegyék.
Felbolydultak erre mind. Raellyn kiáltva ugrott fel a
helyéről, és felpattant Tölgykardú Ceirast is, Mirven báty-
ja. Ashrian próbálta csitítani őket, ám halk szava ezút-
tal semmit sem ért: még Meldanon is felállt asztalától,
úgy kiáltott oda valamit Erragalnak. Az asszonyok sze-
mében Abellyn, a Malvaurem félelme tükröződött, egye-
dül a Felhőkkel Táncoló állt szilárdan, mint egy férfi — és
a szeretett Mirven, aki a párja kezébe csúsztatta a kezét.
Amennyire fájt ezt látni Veliasnak, annyi erőt adott Er-
ragalnak.
- M á r csak egy kérdésem van! - kiáltotta, s hangja túl-
harsogta Meldanont, mély zengzetekkel töltötte meg a
bizonyosság, hogy jó úton jár, hisz Mirven támogatja. -
A név, amit a gályának szánsz, testvér — különösen meg-
nyomta ezt a szót —; mi lenne az?
Velias egyetlen pillanatig adós maradt a válasszal. Ek-
kor értette meg, hogy Erragal a kezdetektől ezt akarta,
hogy az első pillanattól átlátott rajta, s ezért tüzelte fel
az urakat. Mert jól ismerte őt, és tudta, hogy mit ter-
vez a hajóval, mi az a sors, amit már a gálya is elfoga-
dott, s ha ezt most mondja meg, mindezek után, akkor
félre fogják érteni, és nem hagyják majd, hogy megma-
gyarázza. Ám Velias mindig őszintén felelt - s Erragal
ezt használta ki.
- A z t akarom, hogy átvegye legelső hajónk, a Naremyl
feladatát — felelte a herceg most is az igazsághoz híven,
s látta, hogy a pártján állók közül többen is bólintanak;
másoknak azonban felháborodás és düh tükröződött az
arcán. - Ez a legnagyobb és a legszebb, amit valaha épí-
tettek, úgy illik hát, hogy Adatbor legyen a neve: gyász-
66
gálya a Népnek, hogy általa adjuk át az elveszettek testét
a szférák birodalmának.
Szavait hatalmas felzúdulás követte, Erragal azonban,
aki pontosan erre számított, könnyedén túlkiabálta, csak
úgy duzzadt benne az erő:
— Tehát harci gálya helyett építtettél egy bárkát a hol-
taknak, Velias. Nem harcolni akarsz, hanem gyászolni az
elveszetteket...! De ha így van, hát gyászolj egyedül!
És otthagyta Verlaen, a Gyógyító ligetét.
10.
Rőt felhők vonultak az égen, mint amikor a tűzhegyek

fénye vetül rájuk százévente egyszer. A hőkutak angyalai
olyankor egész Völgyvidéket beragyogják, fényük észa-
kon eljut az Ikerhegyekig, keleten egész a Syemelosig, dé-
len Adyera Cor mezejére - csakhogy annak még nem jött
el az ideje. Nohural síkja égett ott, az Ansonyr keleti part-
ján, és lángban álltak Verlaen szent ligetei, az évezredes
uscayhafák.
— Még mindig azt mondod, hogy tűzzel is lehet tüzet
oltani, khora'wur?
A hercegi torony egyik teraszán álltak, a legfelső szin-
ten; hátuk mögött a szökőkút csobogott. Éles ellentétet
alkotott a vérszín fellegekkel, a vén szakértőnek pedig az
járt az eszében, hogy a helyes válasz tulajdonképpen az
igen: egyik unokája végzett egy kísérletet a herceg ötlete
alapján, s ha a tűzvész előtt irányítottan leégetik a terü-
letet, nem terjed tovább... de ez nem tartozott szorosan
ide, no meg Velias nem hallott a kísérletről; mégis soká-
ig nem válaszolt.
—Mit gondolhattak, miért adtam neki az Adathor ne-
vet? - kérdezte aztán, és a vén szakértő értette, hogy csak
látszólag kerülte ki a kérdést.
—Ez ésszerűen levezethető, khora'wur. A ti fajtátok csak
erőszakos halált halhat, tehát nem gondolhattál más-
ra, mint hogy lesznek még halottaitok a háborúban. El-
veszettek, ahogy te mondanád. Az Adathor nagyobb és
hatalmasabb gálya az összes korábbinál, és rengeteg...
khm... testet tud szállítani egyszerre. Nyilvánvalóan arra
gondoltál, hogy talán rengeteg halottatok lesz egyszerre;
több, mint eddig bármikor. Más szóval nagy csatákra szá-
mítottál. Nem hosszan elhúzódó, hanem gyorsan eldön-
tendő háborúra, sok áldozattal. Tehát ugyanazt akartad,
mint Erragal, csak...
—Nem ugyanazt akartam.
—Nem egészen, khora'wur - bökött a fekete füstfelhők-
re a gnóm. - Csakhogy ti mindig a szívetekre hallgattok,
sohasem az eszetekre. És nem aprózzátok el a dolgokat,
igaz? Ha háborút akartok, akkor az háború legyen. Ren-
gesse meg a hegyeket is, hadd énekeljenek róla hősi és szo-
morú dalokat. Nem valami gyakorlatias ötlet, de nem áll
távol tőletek.
Velias megrázta a fejét.
—Az Alvunos lett volna az első — mondta. - Megerő-
sítettük volna a lombormokat végig a Nathith vonalán,
egészen az Ansonyrig, aztán visszavesszük az Ikerhegye-
ket. Utána a déli mezők, és a Hallgatag Úr erdejének
északi határa. Azután az Ansonyr.
—Szép terv — billegette füleit a gnóm. - Kár, hogy a
lombormok bimbózási ciklusa alapján legalább száz esz-
tendő kellett volna a végrehajtásához. Erragal mikor is in-
dult? Négy napja? Ha igaz, amit a sólymok üzentek, hol-
napra eléri a homályhegyeket.
68
— Aquir hadakkal a hátában.
-Szétaprózott aquir erőkkel, khora'wur. Az a te bajod,
hogy képtelen vagy az ő fejükkel gondolkodni. Ha nincse-
nek királyaik, akkor nincs, aki összefogja őket.
-Lesz majd másik vezetőjük.
- A q u i r nagyurak nem teremnek minden bokorban,
khora'wur. Bármit meséljetek is a gyerekeknek.
- N e k e m viszont úgy tűnik, elég, ha megfognak egy
lándzsát.
—Azért ez merész föltevés, khora'wur.
Velias kérdő pillantást vetett rá, aztán egyszerűen csak
a távolba mutatott, a lángokban álló határ felé. Találó vá-
lasz volt, ezt még a szakértőnek is be kellett látnia, s ha
belegondolt, hogy nem csupán Erragal okozta, hanem
vagy tucatnyi elf hajó... igen, lehet benne igazság.
A balvégzetű névadó után előbb csak egy-két Család
pártolt el a hercegtől, leginkább az Ikerhegyek menekült-
jei, vagy Mirven rokonsága, ám később egyértelművé vált,
hogy jóval nagyobb a baj. Még őt is megdöbbentette, mi-
lyen sokan követték a lázadót. Hajót küldött neki Büszke
Raellyn, Nuroin elűzött ura, Hínárfényű Oberyn és Fel-
hőkkel Táncoló Neyra pedig az elsők között csatlakoz-
tak hozzá. Vele tartott Shamyllas és Shamyllon, a Fátylas
Völgy Oszlopai, és követte a Vigasztalan Özvegy három
fia, akik lemondtak nevükről, amíg meg nem bosszul-
ják apjuk halálát, aki életében együtt küzdött Veliasszal.
Erragalt támogatta az egykori Bajnok, aki immár más-
nak adta át a helyét, és az elfek már csak Umranként is-
merték; hadba szállt Taihys, Alnaron és Irlideth, a Százak
Ura Leynoros Abetből; Erragal mellé álltak Akiyr büsz-
ke dariess-chyennjei, az állat-elf bőreváltók, akik szom-
jazták a bosszút; és ott volt Tölgykardú Ceirast, Komor
Arowend, és az ifjú Ragmar, Alvunos hőkútjainak új ura
SZázhABORÚ • 69
rőt hajú vadászaival. És persze a szárnyas nép harcosai,
olyan sokan, hogy elsötétítették az eget.
Ám Uquharr, aki a sárkányok élén járt, nem tartott
velük, sem pedig Droquarror, a Rideg Bölcs, vagy Kre-
quath, az Ifjú. Nem volt ott Inathar és Urvinaul, és hiány-
zott Meldanon, Ashrian és Elamerd, a Tűzcsiholó. Szép
Giamar sem hagyta el a Magányos dombot, és vissza-
fordíttatta Erragal követeit, akárcsak Szárcsa Halamerd,
Hóhajú Hammar, vagy Kőszemű Eldarion. Még a dorlú-
ini erdők is távol maradtak, akárcsak a Családok a Há-
rom nővér ágaitól, vagy az Alvunos körüli rengetegekből:
Har, Awales és Aroladin erdeiből.
Inathar szerint Veliasnak elégedettnek kéne lennie, mert
az értelmesebbek, az értékesebbek otthon maradtak, csak-
hogy a herceg mindenkit egyformán mért, és egyformán
számított volna rájuk. A lángoló vidékről nem is beszélve.
- M i t tegyek, mondd? — fordult a gnómhoz. - Eddig
nem kértem, hogy segíts, de ehhez csak te értesz, bará-
tom. Ismered a lándzsát, ismered Erragalt...
- T e jobban ismered, khora'wur.
—Ezt a mostanit? Nem hiszem.
—Dehogynem - billegette füleit a vén szakértő, és so-
kat sejtetően elmosolyodott. - Ugyanazok az álmaitok,
ugyanaz a tűz lobog a szívetekben... legalábbis te így
mondanád, de tudd: a szív is csak hús és vér, nincs ab-
ban semmi tűz. Viszont a vágyak otthona, és ti ugyanar-
ra vágytok. Ami pedig a lándzsát illeti, nos... felerősíti a
vágyakat. Ilyen egyszerű.
—Egyszerű?
—Nem mindenhez kell két hétig tartó rituálé, khora'wur.
Még akkor sem, ha a magunkfajta vének igényt tartanak
rá. Igen: ilyen egyszerű. És ha magadba nézel, megtalá-
lod a megoldást.
7o
- Akkor ez az egész nem történt volna meg.
- Úgy érted, nem hagytad volna, hogy Erragal elmond-
ja a beszédét? De hiszen ti mindig meghallgatjátok egy-
mást. .. Nem, khora'wur; pontosan úgy cselekedtél, ahogy
elvárható. Ti nem vagytok olyan közvetlenek, mint mi. Ti
nem szóltok bele egymás ügyeibe, még ha a legjobb bará-
totok is. Én addig nyaggattam volna, amíg elmondja, mi a
baj, és együtt kerestünk volna megoldást, de ugye te még
az én segítségemet is elutasítottad, és inkább Mirvennel
beszéltél. Nem mondom, sok bajra gyógyír az asszonyok
öle, de ez nem olyan. Mirven is be fogja látni.
- N e m hiszem. És nem is láthatja be, mert a dalaink
nem ezt tanítják: a szépséges Abellyn is megmentette
Úmarienn életét, és J'ennor Fylladniss sem mondott le a
Fák Hercegéről.
- Nagyon bízol benne ahhoz képest, hogy Erragal olda-
lára állt veled szemben, khora'wur.
Velias indulatosan elfordította a tekintetét. A gnóm
nem hitte volna, hogy ilyen apró mozdulatba ennyi érze-
lem szorulhat, de nem is sokszor látta dühösnek a her-
ceget.
- Ú g y tűnik, nem akarsz megérteni - mondta végül
Velias. - Mirven nem velem szemben áll, hanem Erragal
mellett, és bár nem szólhatok neki, de benne van minden
reményem. Ő lehet az egyetlen, aki még megállíthatja ezt
az őrültséget.
- Na és te? Kürtöld össze az urakat, kerülj Erragal elé,
állítsd meg, fordítsd vissza! Még mindig többen állnak
az oldaladon, és nem is lesz szükség harcra, meglátnak és
kijózanodnak, hidd el. Senki sem akar belháborút, csak
Erragal elszédítette őket.
- És utána? — kérdezte Velias. - Düh és kétség marad
bennük, harci vágy, ami megmérgezi a lelküket. Az öre-
gek visszahúzódnak, hiszen abból a világból, amit megis-
mertek, semmi sem marad, a gyermekek pedig megkese-
redett apák mellett nőnek bele ebbe az újba. Három-négy
nemzedék, és már azt sem fogjuk tudni, kik vagyunk, az
igazi énekek elvesznek, és csak a harag marad, a lemon-
dás, a kín. Ezt akarod talán?
- E r r ő l beszéltem? Azt hittem, meg akarod akadályoz-
ni, hogy Erragal pusztulásba vigye a flottát, és erre adtam
egy megoldást, khora'wur.
- D e ha tovább szítom a viszályt, végül ugyanúgy el-
pusztulunk.
-Fölcseperedő nemzedékekről beszéltél, és addig még
van néhány ezer év, khora'wur. Erragal viszont pár nap
múlva elérheti akár a Nyirkos világot is, s akkor már a
föld alatti aquir tartományok csarnokaiba kell utána men-
ned. Onnan még Halidor sem került elő, pedig őt kala-
horaként tisztelitek.
Velias megrázta a fejét.
- T e a mában élsz, barátom, és keveset törődsz a követ-
kezményekkel — mondta megértőn. — Csakhogy én lát-
tam Uschát is, a Förgeteg előtt, és ha a kalahorák enge-
dik, akkor látni fogom, amikor odafent kialszik a nap, s
örök sötétség borul erre a világra. Bár azt remélem, hogy
még azelőtt jön egy újabb vihar, és viszontláthatom el-
veszett otthonunkat. Neked nem kell törődnöd a követ-
kezményekkel, ha követ hajítasz egy tóba, nekem viszont
tudnom kell, nem okoz-e pár száz év múlva áradást.
— Hát, khora'wur, akkor nem irigyellek. No persze nem
mintha ezt ne tudtam volna eddig is, de azt hittem, belá-
tod, hogy ennél most nagyobb a baj.
-Tudom. És épp ezért kérem a segítségedet.
- N a és ha segítek, attól okosabb leszel? - kérdezte a
gnóm. - Elveted a kézenfekvő megoldást, mert évezredek
72
múlva olyan következményei lehetnek, amelyek egyéb-
ként talán be sem következnek, mert még előtte ránk sza-
kad az ég. Ugyanakkor a hagyományaidat sem szeretnéd
követni, nem akarod párbajra hívni Erragalt, mert őt és
Mirvent is elvesztenéd. Erről még nem beszéltünk, de jól
látom, ugye? És én segítsek kiötleni, hogy mit tegyél? Ab-
ból ugyan mit tanulsz te, khora'wur? - Elengedte a páf-
ránylevelet, amellyel babrált, és lezökkent a szökőkút pe-
reméről. Kicsit igazgatta az övet a dereka körül, aztán
felpillantott Veliasra. - Tudod, egy barát néha jobban te-
szi, ha nem szól. Nem gyakran, persze, mert a visszatar-
tott szó egészségtelen, mérgezi a testet és a lelket, de oly-
kor azért... nos, igen. Ha idősebb leszel, majd megérted.
-Távozol?
- E g y időre. Nem szívesen lennék itt, amikor a belhá-
borútok felgyújtja majd a Városfenyőt.
- D e hisz...
- Csak tréfáltam, khora'wur. Nehogy azt hidd, hogy va-
lami álomban láttam, mert még magad raknál máglyát
köré. Azt sem tudom, hogy melyik helyes: ha maradsz,
vagy ha rögtön indulsz Erragal után. Ebben neked kell
döntened. De azt megkérdezhetem, hogy melyiket ten-
néd szíved szerint.
Velias nem válaszolt, bár minden porcikája indulni
akart Erragal után. Azt kívánta, bár találna egy olyan
megoldást, amellyel Erragalt és a Népet is megmentheti,
amely mindenkit ráébreszt, mi történik, ha elszabadul ez
az őrület. De ehhez előbb utol kell érnie a flottát.
—Ugye! - csettintett a gnóm. - Tudtam én. Csak arra
vigyázz, hogy a tömlők majd működjenek. A Thaliyrban
van épp elég víz, de puszta kézzel még akkor sem tudsz
oltani.
És sok sikert a háborúdhoz!
harmadik rész
11.
Erragal a középbástya teraszán állt, és a füstfelhőt figyelte.

A homályhegyeknél tomboló tűzvész táplálta, a szél pedig
délnek sodorta Luveenhar, a fénybányák felé. Emlékezett,
amikor először látta meg az éjszakában is ragyogó ormo-
kat: rubin, smaragd, zafír, a legszebb ékkövek, és nászúk
éjszakáján szikrázó smaragd nyakláncot adott Mirvennek,
az utolsó darabig a fénybányákból valót. Most viszont ide-
jét sem tudta, mikor hallottak legutóbb Luveenhar felől.
„A varjak miatt", mondta egyszer Velias. „A Hallgatag Úr
erdeje elferdíti a lelküket, és bármit megtámadnak, nem
jutnak át a hírhozók. Az Ansonyr felé kerülni pedig veszé-
lyes, hiszen..." Veszélyes, igen. És ami veszélyes, az Velias
számára azt jelenti, hogy távol kell maradni tőle. Ami ve-
szélyes, az csak maradjon ott, semmi dolgunk vele. Ha ne-
tán közelebb jönne, majd hátrálunk tovább. Végül is nem
ezt tesszük Úmarienn óta?
Parancsot adott, hogy emelkedjenek, kerüljenek a lán-
gok fölé. A tűz fészkéből sárkányok törtek az égre, hogy
lomhán felzárkózzanak. Nem szívesen harcoltak együtt,
ezért korábban nem ismerték a kötelék fogalmát, ám ami-
óta Erragal elmagyarázta nekik, utasítást sem várva fej-
lődtek alakzatba az elf gályák mögött. Vajon Velias el
tudta volna érni ezt?
Végül arra jutott, hogy igen. Velias nem volt rossz ve-
zér, csak nem háborúra termett, és Erragal fel nem fog-
hatta, miért nem látta ezt korábban. Bezzeg ha Inathar
ölte volna meg a Százkarút, ő is ugyanígy hadat vezetne
74
a homályhegyek ellen. És ő mit tenne akkor? Csatlakoz-
na hozzá, vagy Veliasszal maradna? De erre nem tudott
válaszolni, mert már meghozta a döntéseit. Már itt állt a
Darioos teraszán.
Vajon Százhalálnak mennyi része volt ebben? Erragal is
tudta, hogy megváltozott: elszántabb lett, határozottabb,
egyenesebb. Merészebb is, igen. Találkozott a halállal, és
legyőzte: egy álló esztendőn át küzdött vele, emlékezett
a harcra és a kéjre, s hitte, hogy a fájdalom nem volt hiá-
bavaló. Almaiban újra meg újra átélte a Százkarú halálát,
néha ő maga volt a király, és a lándzsa őt szúrta le, más-
kor viszont, az utolsó pillanatban, az aquir Mirvenné vál-
tozott, Erragal pedig üvöltve felriadt, hogy aztán Mirven
vigasztalja meg. Ez volt a legcsúfabb álom az összes közül,
amikor megölte azt, akit szeretett.
Nappal, ha kézbe vette a lándzsát, hogy meggyőzze a
tétovázó urakat, vagy csupán azért, hogy gyönyörködjön
benne, érezte a kísértést, amellyel csábította, de csupán a
zsigereihez szólt, nem az elméjéhez, és mindannyiszor ki
tudta zárni, bizonyítván az erejét. Álmában kívánta a kéjt,
amit a Százkarú Király megölésekor érzett, ébren azonban
erőt tudott venni a vágyain. Ashrian azt mondta, játszik
a tűzzel. Pelikánokkal üzent, és kérte, hogy vonja vissza
a szavait, járuljon Velias elé, vegyen példát Alvunos elve-
szett uráról, aki tévedését belátva megtért hozzájuk, s az-
óta is énekekben dicsőítik hősi halálát. Erragal azt üzen-
te vissza, hogy ő nem meghalni akar, hanem élni, ami
Veliasszal lehetetlen, ahogy éppen ezek az énekek is bizo-
nyítják, és meg is van a hasznuk, mert lám, a hőkutak új
ura is őhozzá csatlakozott. Pimasz válasz volt, de éppúgy
meg kellett mutatnia az erejét Ashriannak, mint a lán-
dzsának, hogy a Folyók Őre ijedtében továbbadja majd, s
így még többen meghallják hívó szavát.
Végül jóval többen csatlakoztak hozzá, mint remél-
te, s ez is csak azt bizonyította, hogy igaza van; és ezzel
nyugtatta magát, valahányszor beléhasított, hogy elárulta
Veliast, a barátját és a hercegét.
Azóta sokan megdicsérték: Komor Arowend megkí-
mélte egy szarvasbika életét a tiszteletére, Shamyllas és
Shamyllon pedig azt kérték, legyen a gyermekeik gyámja,
ha nem térnének vissza a csatából. Megtisztelő kérés volt,
Arowend áldozata pedig az egyik legnagyobb elismerés,
mert a szarvas eleresztésével egy álló esztendő koplalást
vállalt a maga és a Családja nevében, Erragal mégis kény-
telen volt elutasítani őket.
„Azt mondtam, új hagyományaink lesznek. Te, Aro-
wend, lőj magadnak rögtön két szarvast, egy ünőt meg
egy bikát, mert nem koplalnod kell, hanem erőt gyűjte-
ned a harchoz. Ti pedig, Asaeryn fiai, jegyezzétek meg:
nem térek vissza nélkületek a csatából. Előbb bukom el,
mint bárki közületek, mert én elöl megyek, és nem hátul,
mint Velias, és a ti feladatok lesz vigyázni az én gyerme-
keimre: nektek kell kivívnotok a viadalt."
Erős szavak voltak, és hitt is bennük, még ha minden-
ki tudta is, hogy nem küzdhet az első sorban: nem fogják
engedni neki. Ám a kiállása azt mutatta, hogy egy új kor-
szak jön, amikor legyőzik az ellenségeiket, és végre béké-
ben élhetnek, amire hiába áhítoztak a Förgeteg óta.
Egyedül Mirvennel osztotta meg a kétségeit. Ha bol-
dog volt, az asszony csüggött a szavain, ha félelmek gyö-
törték, értőn hallgatta, s amikor kellett, néma szavakkal,
kegyes érintéssel nyugtatta és biztatta egyszerre. Ő ma-
ga volt a kalahorák áldása, s Erragal neki elmondta azt
is, amire mások előtt még csak nem is célzott, hogy nem
akart szakítani Veliasszal; hogy egészen az utolsó pilla-
natig nem tudta, jó úton jár-e, és csak akkor - csakis ak-
76
kor - kelt benne bizonyosság, amikor Mirven megfogta
a kezét.
„Ha ott... akkor... nem teszed, lehet, hogy meghát-
ráltam volna. Lehet, hogy tévedek. Az Elsők nevére... vé-
gig azt hittem, hogy tévedek, hogy talán csak... Százhalál
vezérel, hogy bosszúvágy, vagy félelem, de akkor... hogy
megérintettél...!"
Úgy szorították egymást, mint még sohasem, Erragal
pedig a hagyományok tiltása ellenére kimondta az Elve-
szett Isten, Urria nevét, és megesküdött rá Mirvennek,
hogy sohasem szerette jobban.
„Most... mit gondolsz, mi lesz?", kérdezte később a nő.
Egymás ölében hevertek, egymást átölelve a Darioos egyik
teremkertjében, levendulák és szederbokrok között. „Mit
tesz majd Velias?"
„Utánunk jön", felelte Erragal. Olyan nyugodt volt,
mint már nagyon régen, és Mirven arcát cirógatta. „Isme-
red jól, tudod te is, hogy nem fogja feladni."
„Küzdeni fog?"
„Igen. De nem értem, érted vagy önmagáért, hanem a
Népért. Nem azért jön majd, hogy legyőzzön."
„Hanem?"
„Hogy csatlakozzon. Be fogja látni, hogy tévedett, és
utánunk jön majd a felfegyverzett Adathorral hogy átve-
gye tőlem a hadjárat vezetését."
„És te...?"
„Én pedig átengedem." Egy pillanatig hallgatott, az-
tán őszintén felnevetett: „Csak nem hitted, hogy megküz-
dök vele? Hiszen azt sohasem akartam. Nem... én csak
azt akartam, hogy belássa, nincs más megoldás. És tudod,
hogy hiába beszéltem volna vele. Sohasem tudtam volna
beleverni a makacs fejébe. De most már látni fogja a sike-
reinket, és meggondolja magát. Be fogja látni, hogy téve-
dett. Itt lesz," mondta teljes meggyőződéssel, „itt lesz, és
majd vezet, és együtt űzzük el az aquirokat. És végre bé-
ke lesz."
„Kedvesem... szeretlek."
-Parancsnok! — Karcos hang zökkentette ki, Akiyr, a
dariess-chyennek falkavezérének morranása. Kétlépésnyi
távolságban állt, a süvöltő ellenszél felborzolta a sörényét,
és hunyorgásra kényszerítette apró medveszemét.
Erragal a lándzsával intett neki, hogy beszélhet. Eset-
len mozdulat volt, de szokni akarta Százhalál súlyát, mert
közeledtek a homályhegyekhez, és hasznukra lehet az
igazodásban. Ám épp a lándzsa miatt rögtön megérezte
Akiyr félelmét - átható, mindent betöltő bűz volt, ame-
lyet még a szél sem sodort el időben, s valami más is ve-
gyült bele: düh, harag, harci vágy. A bőreváltó állati énjé-
nek ösztönös válasza a lándzsa fenyegetésére.
Erragalt megszédítette az idegen érzés, görcsbe rántot-
ta a gyomrát, de a gondolatait összpontosítva legyűrte, és
megint intett: Beszélhetsz, Akiyr.
-Felhőkkel Táncoló küld volt egy üzenet — mondta-
morogta a dariess-chyenn. — Megszorul volt Bolkadarnál,
akar segítség. Sólyomtestvér hoz volt hír.
Bolkadar az Ansonyr nyugati csücskénél magasló szik-
lavár volt, egykor az aquirok előretolt állása, a Kristály-
torony pusztulása óta viszont a központi erősségük. El-
engedhetetlen, hogy bevegyék, ugyanakkor meg kellett
osztaniuk az erőiket, nehogy hátba támadják őket. Leg-
korábban Bolkadar után egyesülhetnek a flotta többi ha-
jójával.
- M á r odarendeltem Umrant és Shamyllast... — felel-
te mindezt végiggondolva Erragal. — Mondd meg Neyrá-
nak, hogy ha így sem bír velük, választok más parancs-
nokot.
78
A dariess-chyenn helyeslően felhorkant; ő előre szólt,
hogy ne egy nőstényre bízza Bolkadart, s talán valóban hi-
bázott, amikor Mirven alapján ítélte meg Neyrát.
—Várj, Akiyr! — intette vissza. Kezében most úgy moz-
dult a lándzsa, mintha csak a meghosszabbítása lenne, ám
ez fel sem tűnt neki. — Mondd csak, a Felhőkkel Táncoló
sokat időzött Symenorban?
—Mióta Szigetorom van oda.
—Hány éve annak?
Akiyr türelmetlenül horkantott. Akárcsak az elfek, a
dariess-chyennek sem tartották számon az idő múlását.
Az elfek nehezen tettek különbséget tíz vagy száz év kö-
zött, Akiyr pedig közelebb állt az állatokhoz, mint a hoz-
zájuk, és csak nappalban meg éjszakában gondolkodott.
- N e k e m legkisebb kölyök nem él volt még - felelte
végül, de Erragalnak még így is el kellett gondolkodnia.
Mennyit is élnek, száz esztendőt? Vagy kétszázat? Mind-
egy, Velias mellett a fele is sok. Jobb nem bízni abban a
nőben.
—Utána megyünk — döntötte el. — Bontsunk vitorlát, sza-
kadjunk el a többiektől, és irány északnyugat, végig az An-
sonyr partja fölött! Itt Ragmar vegye át a hadat, és törjön
tovább nyugat felé!
—Csak mi?
—Csak mi - bólintott Erragal, és a kőrisfa lándzsával
koppantott a deszkákon, hogy nyomatékosítsa. — Elegen
leszünk.
- A h o g y te parancs mond - felelte Akiyr, de két lépés
után megtorpant és visszafordult. Orrlyukai kitágultak,
ahogy a levegőbe szimatolt, s Erragal fintort látott átsu-
hanni szőrös arcán. — Parancsnok, szél fúj délnek. Ott van
erdő Merenithnek. Kölykök sírós asszonynak kérdik, mit
te akar tenni vele.
százháBORÚ • 79
Erragal elképzelte a lángoló erdőt, aztán az elvesztett
Ikerhegyek jutottak eszébe, az aquir hadjáratok, amelyek
felprédálták a zöldellő fenyveseket.
- U g y a n mit kellene tennünk? Látod tán Ezüstarcú
Mírluent a fedélzeten? Megáldotta a zászlónkat Merenith
nevében?
-Nem.
- A k k o r csak égjenek.
Akiyr azonban nem mozdult, sőt megdermedt, mintha
varázsszó szegezte volna le. Erragal látta az ébredő vadat,
s egy pillanatra érezte a késztetést, hogy emelje fel a lán-
dzsát, előzze meg, ám Akiyr nem támadott, csak kérdezett:
-Biztos? Kölykök lesz dühös. Nekik anyjuk vet volt
őket ott - intett dél felé. — Ha tűz megy arra...
—Ha arra terjed. De még fordulhat a szél. - Erragal meg-
rázta a fejét, és jelezte, hogy nem akar több vitát. A lángo-
ló Ikerhegyek fájó képe elhalványult benne, váratlan hig-
gadtság szállta meg. - Sajnálom, Akiyr, de sem erőnk, sem
időnk nincs eloltani. Ragmar dalai keltették, az Alvunos
lángja táplálja: Ashrian talán képes lenne eloltani, de ő
Veliasszal maradt. Hiába hívtam.
-De...
—Nem! - Erragal marka megszorult a lándzsán, álla
alatt megrándultak az izmok. Akiyr ösztönösen reagált,
megvillantotta agyarszerű fogait, tarkóján égnek meredt
a szőr. Egyetlen pillanat választotta el attól, hogy felölt-
se harci alakját, ám Erragal megperdítette és a torkához
emelte a lándzsát.
—Én vagyok a gyorsabb, medvetestvér. Lehetsz erő-
sebb, de az a Százkarún sem segített: én győztem le. Ezzel.
Öld meg! - üvöltötte közben a lándzsa, hogy a térde is
beleroggyant. Ha Akiyr megmozdul, hogyha csak morran,
átdöfi a torkát.
80
A dariess-chyenn azonban ösztönösen meghunyászko-
dott, elismerte, hogy ő a vezérhím.
- Látod, testvér, így helyes - bólintott Erragal, és le-
eresztette a lándzsát.
Egész bensője remegett, jól palástolta ugyan, de alig
állt a lábán.
Százhalál halkan koppant a fedélzeten.
12.
Mirven és Shínea fojtogató vérgőzben dolgoztak a tatbás-

tya alatt, az alkalmi sebkötözőben. Több sérült volt, mint
korábban bármikor: a harcosok kimerültek, elvétették a
ritmust, lehanyatlott a karjuk, s már egy ügyetlenebb vá-
gás is betalált. A harmadik őrtornyot ostromolták, s oda-
fentről csak egyre jöttek a sebesültek, a fedélközből pedig
még az ifjakat is felvitték, kellettek a katapultákhoz, a
bástyákra, az evezőkhöz. Onnan érkezett a legtöbb súlyos
sérült, mert a lövészek az evezőket célozták, hogy elsza-
kítsák a hajókat az égfolyóktól. Miután az utolsó gyógyí-
tót is elszólították, a két asszony végleg magára maradt.
Mirven irányította a munkát, kiválasztotta azokat, aki-
ken azonnal segíteniük kellett, a többieket pedig egymás
gondjaira bízta: aki ismerte az ősök életóvó rigmusait, az
egy-egy társára ügyelt, míg ők Shíneával együttes erővel
rakták helyre a kifordult ízületeket, forrasztották össze az
eltört csontokat. Egyedül az elvesztett végtagokat nem
tudták újranöveszteni; ahhoz Verlaen, a Gyógyító hatal-
ma kellett volna, de egyikük sem az ő örököse volt.
- Mondd meg Erragalnak, hogy küldjön valakit Han-
darion helyére, különben csak félkezű vadászai maradnak!
- szalajtotta Erragalhoz az egyik ifjút Mirven, aztán visz-
szafordult Shíneához, hogy segítsen összehúznia egy fejse-
bet a dariess-chyennek egyikén.
- N e m értelek - súgta neki az asszony, Ceirast párja. -
Nem kellene itt lenned, mindenki megértené, ha az ikrek-
kel maradtál volna. Egy rossz szavuk sem lenne.
-Persze — bólintott Mirven. - Csak én tartanám ma-
gam gyávának.
- így nem gyáva vagy, hanem bolond.
Igen, az vagyok, gondolta Mirven, de nem mondta ki.
A szilánkos szélű sebre koncentrált, amely máris üszkö-
södött, ahogy az aquir méreg mind mélyebbre rágta ma-
gát. A dariess-chyenn vicsorítva tűrte a fájdalmat, ahogy
Shínea dala kiűzte belőle a rontást, miközben Mirven
halk éneke új szövetet sarjasztott a hiányzó csont helyé-
re. Amikor elvette az ujjait, rózsaszín hús lüktetett a seb
fölött. Amíg nem nő rajta bőr, a legkisebb szellő is po-
kolian kínozza majd, de be kellett érniük ennyivel: a
dariess-chyennt az Elsők hatalma óvta, amit előbb le kel-
lett gyűrniük ahhoz, hogy mágiával hozzáférjenek, s ez az
ének már így is túl sok erőt kivett belőlük. Mirven szédül-
ve állt fel, mégis ő támogatta Shíneát, aki a gyógyítás na-
gyobbik részét végezte. Mindig irigyelte az adottságáért,
de most látta csak igazán, micsoda terhet ró rá: évszáza-
dokkal tűnt öregebbnek, s olyan ráncok jelentek meg az
arcán, amelyek már sohasem fognak kisimulni. Emlé-
kezett, milyen szőke, aranyhajú volt Shínea ifjúkorában:
amióta kitört a háború, a haja napszítta sárgára fakult, a
bőre elvékonyodott, a tekintete pedig néha olyan üresnek
tűnt, mint az ég, amikor a nap eltakarja a szemét.
Néha ugyanezt látta Erragal tekintetében, amióta meg-
érintette a lándzsát. Mintha feneketlen űrbe bámult vol-
na, a szférákon túli sötétbe, amely elnyelte a fényt. Meg
kellett kapaszkodnia: a gyermekeibe, Erragalba, a tudat-
82
ba, hogy szeretik egymást, s hogy amit most lát, az csupán
álom, múló rosszullét, kényszerből tűrt kín, hogy később
minden jobb legyen, hogy békét hozzanak Völgyvidék-
re. Ezzel áltatta magát. Most, a sebesültek közt, Shínea
arcát látva viszont tudta, hogy ez a valóság, az a másik az
álom, csalfa remény, amelyet ő maga táplál. Ahogy a rán-
cok Shínea arcáról, úgy a sötétség árnya sem tűnik el so-
ha Erragal szeméből.
Igen, bolond volt, hogy azt hitte, megállíthatja és el-
űzheti a rontást, amely a lándzsából áradt, ugyanakkor
nem tudott nem remélni, mert összeroppant volna a te-
her alatt.
Tennie kellett valamit. Azt gondolta, hogy ha Erragallal
tart és vigaszt nyújt neki, akkor megóvhatja a lelkét, és a
lándzsának nem lesz hatalma felette.
A névadó szertartáson is ezért csúsztatta a jobbjába a
tenyerét, a kardforgató kezébe, hogy ne legyen módja elő-
rántani a fegyvert.
„Ha nem teszed, meghátráltam volna. Azt hittem, hogy
tévedek, hogy a lándzsa vezet, de amikor megérintettél...!"
Nem ezt akarta és nem így, de ezt nem mondhatta
meg, és Erragal úgy ölelte érte, hogy a csontja is belerop-
pant. Aztán együtt háltak, mert a férfi az utóbbi időben
mind többször kívánta, s azután - közben végig erre ké-
szült - megkérdezte, mi lesz Veliasszal.
„Utánunk jön. Tudod, hogy nem fogja feladni."
„Hát persze", bólintott ő, hisz ismerte Veliast: soha nem
törődött bele a vereségbe, akárcsak Erragal. Olyanok vol-
tak ők, mint egy kard két éle, ugyanarra szánták őket a
kalahorák.
„De nem magáért küzd majd, hanem a Népért", foly-
tatta a férfi. „Nem azért jön majd, hogy engem legyőzzön."
„Hanem?"
SZáZhÁBORÚ • 83
„Hogy csatlakozzon. Belátja, hogy tévedett, és utá-
nunk jön az Adathorral, hogy átvegye tőlem a parancs-
nokságot."
„És te...?", kérdezte úgy, hogy a lélegzete is elakadt,
mert ez volt az a válasz, amelytől a legjobban félt.
„Én pedig átadom neki", nevetett fel a férfi, és megint
magához szorította. „Azt hitted, hogy megküzdök vele?
Azt sosem akartam. Most majd meggondolja magát, és
együtt űzzük el az aquirokat. És végre béke lesz.Őpedig úgy simult
hozzá,mint,egy,tapasztalatlan
kislány, vagy mint őhozzá a gyermekei, mert a férfi azt
mondta, amit hallani szeretett volna, és hinni akart neki.
Csak a sebkötözőben gondolt arra, hogy Velias nem csat-

lakozni fog, hanem megállítaná Erragalt.
Megszédült, és le kellett ülnie. Shínea vízzel kínálta, de
annyi ereje sem volt, hogy a kupát a szájához emelje, ha-
nem csak hátradöntötte a fejét, neki a leveles-kacsos desz-
kafalnak, s lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett a vérbű-
zös, állott levegőből.
- Gyere! Gyere, felviszlek, friss huzat kell. — Shínea meg-
ragadta a karját, de ő visszahúzta, és megrázta a fejét.
Nem kell. Jól leszek, csak egy pillanatot adj!
-Kimerültél, húgom. Tudod, hogy így nem vesszük
hasznodat. Mit mondjak, hogy meggyőzzelek: pihenned
kell?
Semmit - bólintott Mirven. Igazad van.
Felállt, de nem azért, hogy felmenjen a fedélzetre, vagy
a kabinjukba, hogy kipihenje magát; egy pillanatra en-
gedte, hogy az érzelmei eluralják, pedig feladata volt.
Ujabb sebesültek érkeztek, és rajtuk kívül talán már nem
volt más gyógyító a fedélzeten.
Shínea egy pillanatig nem mozdult, de aztán bólintott:
Látod. Egy hős asszonya vagy.
84
Szótlanul dolgoztak tovább, amíg leszállt az éj. Akkor
a Darioos magasan a felhők fölé emelkedett, az ezüst hold
óvó fénykörébe, és a csata abbamaradt, Mirven pedig saj-
gó tagokkal, üresen, mint akit kiszipolyoztak, hiszen ha-
todik napja volt egyvégtében talpon, végre visszajutott a
kabinjába. Most sem a háború, sem az ikrek, sem Erragal
nem jutottak eszébe, csak a fáradtság létezett, a kifordult
karok, a vérző fejek, fülében még mindig ott csengett a
haldoklók jajgatása - sokan meghaltak délután, és csak
a dariess-chyennek viselték némán a kínt —, a vér szaga a
bőrébe ivódott, még a szájában is érezte az ízét, és a ke-
zére bámult, amelyben egy vadász szívét tartotta, amíg
a halkan éneklő Shínea újrarakta szilánkosra tört borda-
kosarát. Mégsem élte túl. Daaliarnak hívták, és egy kicsi
fia volt, az utolsó szavával őt szólította, aztán rángatózni
kezdett az egész teste, és véres hab ütközött ki a száján.
A szíve még dobogott Mirven kezében, de már semmilyen
ének nem menthette meg. Nem értette, miért. Most nem
látta be, miért kell a háború, nem értette a többieket.
„Egy hős asszonya vagy." Kacagnia kellett, s ugyanakkor
sírt is, olyan elveszettnek érezte magát. „Te nem Hold-
fény Erragalt látod, a harcost, hanem a párodat. A gyer-
mekeid apját", ezt mondta neki Ceirast. „De ő most ha-
dat vezet, és senki sem fogható hozzá, talán csak Enua
Hillio, a Sárkányok Felkutatója." Ő és Shínea ugyanúgy
beszéltek, egyetlen test, egyetlen lélek, és Mirven azt kí-
vánta, bárcsak megfoghatná a lándzsát, hogy ő is úgy lás-
sa a világot, ahogy Erragal. „Veled megyek", közölte vele
aznap, amikor a férfi búcsúzni akart. Az ikreket a lomb-
ját vető erdő sárga és vörös színeibe öltöztette, ő viszont
méregzöldet viselt, derekát háncsövvel díszítette, haját fé-
szekkontyba fogta fel. Az erő és az összetartozás asszonyi
jele volt, Erragal viszont nem vette észre: túlságosan lekö-
tötte a szervezés, az urak fogadása, a lándzsa bemutatása
a gyűlésük előtt. Mirven azonban hajthatatlan volt. Már
mindent eltervezett, Lúrien és Lyell Hajnallombnál lesz-
nek, Erragalnak pedig szüksége van rá: sem a Fényben
Daloló, sem a Gyógyító kiválasztottjai nem csatlakoztak
hozzá, ő viszont ért a sebekhez, a különféle lázaknak hét
gyógymódját ismeri...
És különben is: gyermeket akar tőle. Persze a vak is lát-
hatta, hogy nem volt termékeny állapotban, Erragalban
viszont csak úgy duzzadt a férfierő, s Mirven azt mond-
ta, most még a harmadik hold sem kell, a méhe biztosan
megfogan. „Egy második fiút szeretnék", súgta a fülébe.
„Dalokat énekelnek majd róla, mielőtt megszületik, azt
mondják majd, hogy csata közben fogant... A győzelem
örömére, szerelmem."
És mert harcos volt, hadvezér és férfi, Erragal nem tu-
dott ellenállni neki. így vette rá, hogy minden este vele
legyen, s hogy miután együtt háltak, aludjon egy szem-
hunyásnyit, mert Mirven még nála is jobban tudta, mek-
kora szüksége van az erejére: nem csupán a háborúhoz, de
a saját küzdelméhez is, hogy féken tartsa a rontást, ami a
lándzsában lakozott.
Ezért aztán most is felállt, bár hasogatott minden por-
cikája és lázban égett a teste, s vizet fakasztott a falakon
futó borostyánból, hogy lemossa magát, mire a férfi meg-
érkezik.
Ugyanolyan szertartás volt ez a számára, mint Erragal-
nak az, ahogy felöltötte a páncélt, épp csak Mirven nem
valami ellen, hanem őérte vívott csatát.
86
13.
Széllel szemben haladtak, mint egy igazi portyán, a Da-

rioost csak az evezősök hajtották. Akiyr néha irigyelte
őket - amikor a tétlenség majd' szétvetette belülről —,
most viszont egy teraszon állt az egyik alsó fedélzeten,
és kitágult orrlyukakkal, feszülő izmokkal várta, hogy
Erragal jelet adjon. Horkantott: a holdfényúr igazi vezér-
hím volt, bátor, erős, jobb, mint Velias, büszkén követte.
A szíve zakatolt: rég érezte ezt a borzongást, a vadászat
örömét. A szél az arcába fújta ellenségei bűzét: savanyú,
száraz szaguk volt, és a fémek ízével keveredett, amelyek-
kel felfegyverezték magukat. Kieresztette a karmát: rész-
ben már átalakult, türelmetlenül felöltötte harci alakját,
akárcsak a többi dariess-chyenn, akik ott szorongtak ve-
le a teraszon. Morgott és kaffogott rájuk, egyet eltaszított
maga mellől: az elfek világában Erragalt követte, itt vi-
szont ő volt a vezér.
Odalent mérföldhosszan terült el az aquirok erődje,
Bolkadar. Hármas falgyűrű övezte, roppant tornyok tar-
kították, gyilokjáróit taréjtető védte az elfek hajóitól. A ne-
ve semmit sem mondott Akiyrnak, ám ő is érezte az erejét,
és látta a fényeket a horizonton, az égi tüzeket, amelyek
a felhőtáncos nőstény és a kígyóbűvölő Shamyllas gályáit
fenyegették. Úgy imbolyogtak a hegycsúcsnyi vár fölött,
mint méhek a kaptár körül; mintha a kölyökkorát idéz-
nék, amikor harcot vívtak a friss mézért. Tekintete meg is
akadt a fekete kőrisfán, amely az erőd közepén terpeszke-
dett, nem messze az öregtoronytól. Úgy festett, mint egy
partra vetett krák: megkínzott, lombtalan ágai görcsösen
nyújtóztak az ég felé, törzse mintha levedleni készült vol-
na kérgét. Gyökerei nem lefelé ástak, hanem kifelé tör-
tek a földből, s Akiyr szájában összefutott a nyál, amikor
SZázháBORÚ • 87
megcsapta a szaga: veríték, vér és rothadás, mintha holta-
kat aszaltak volna rajta. Feltüzelte a vérét.
Tűzgömbök robbantak a Darioos körül, rázkódott,
ahogy áthaladt az első védelmi vonal fölött. Akiyr meg-
hallotta Erragal dalát: erős, érces hangon énekelt, kiter-
jesztette hatalmát a hajó köré, és félelmet keltett az ellen-
ség szívében, hogy az aquirok odalent a fülükhöz kaptak.
Kétlábú, kétkezű teremtmények voltak, nem olyan idom-
talan lények, mint a Százkarú katonái: kardot és lándzsát
forgattak, acélszürke páncélt hordtak, állukat tüskesza-
káll keretezte. Sisakot csak elvétve viseltek, ám éjfekete
arcukat az is szabadon hagyta, s ez tetszett Akiyrnak: sze-
rette látni ellenfelei félelmét. Hallott már erről a fajtáról,
amely messziről egészen úgy festett, mint a Nép fiai, és
tudta, hogy jó harc lesz: nem riadtak meg a saját árnyé-
kuktól, és nem használtak rút cseleket, nem futamodtak
meg az ütközetben.
Kormos füst robbant az égen, elvakította a dariess-
chyenneket, egy pillanatig semmit sem hallottak a csat-
tanástól. Aztán felharsant a jelzőkürt, s Erragal parancs-
szava dörgött a sötétben: Akiyr vad üvöltéssel, elsőként
vetette át magát a korláton. Fekete szőr sarjadt a karján,
agyarai szétfeszítették a száját, s míg a szél a fülébe fü-
tyült, ő visszaordított rá. Élvezte, ahogy a bundájába kap,
és felröhögött, amikor az aquirok meglátták.
Minden más szétválaszthatatlanul összemosódott. Ak-
korára nőtt, mint egy óriás, bömbölve lerontotta a tor-
nyot, keresztülcsörtetett az aquirokon, száz és száz sebet
kapott, de rögtön behegedtek, hiszen az Elsők varázsa
óvta, feje fölött pedig Erragal dalolt, Tovább!, rikoltot-
ta messze fent, Előre!, s Akiyr büszkén rohant a hangja
után, zöld fények gyúltak az égen, ahogy Bolkadar tüzet
és mérget okádott az ostromlókra, krátertornyai elszaba-
88
dították a föld mélyének izzó haragját, a második torony
is elesett, alattuk reszketett a szikla, Erragal harcolt ve-
le, a talaj hullámokat vetett, már a gyilokjárókon dúlt a
küzdelem, a külső udvarok fölött, pteropták vijjogtak az
égen, Tovább!, rikoltotta Erragal, Tovább!, ledőltek a fa-
lak, rázkódott a hegy, füst és korom, vér és halál, mint-
ha maga a természet akarta volna összemorzsolni őket,
de Erragal nekiszegezte a lándzsát, és ráparancsolt: Ma-
radsz!, és félelmében megdermedt a talaj. Az aquirok csa-
lódott rohamba kezdtek, mintha csak tudnák, hogy esé-
lyük sincs a győzelemre, és magukkal akarták rántani a
pusztulásba, ám Akiyr szétszórta őket Erragal előtt. Kar-
dok és lándzsák fenyegették, ám lecsúsztak a bundájáról,
s ő eltaposta a forgatóikat: úgy bontotta ki vértjeikből az
aquirokat, mint rákokat a páncéljukból kölyökkorában.
Csak akkor kapta fel a fejét, amikor megreszketett, majd
megroppant a harmadik torony, s domboldalnyi törmelék
alá temette az aquirok erősítését. Komor Arowend hajó-
ja, a Tallyoth bukkant fel a porfelhő mögül, egyetlen ha-
talmas, óriásra nőtt tölgy, odvaiból leugráltak a tölgybar-
langok vadászai, élükön Arowend utolsó fiával, nyomában
Akiyr dariess-chyenn testvéreivel a farkasok nemzetsége-
iből. Csalódott és dühös üvöltéssel vetették magukat a
csatába, amiért nem ők érkeztek elsőként, hanem ő és
medvetestvérei - pedig még javában dúlt a harc, nem ma-
radtak le semmiről. A sziklavár fölött elf gályák köröztek,
veszélyes táncot jártak két szikár torony körül: az egyik
oldalán csúf seb tátongott, parázslott a széle, és kilátszot-
tak a szolgafedélzetek. Még Akiyr is érezte a robbanások
szelét, amikor a lövedékek becsapódtak, de az elfek sem
késlekedtek, katapultjaik naptűzzel teli hordókat vetettek
a tornyok felé. Az aquirok fejvesztve menekültek, s még
az mondhatta szerencsésnek magát, akit rögtön elemész-
tett a tűz: a többieket lassan, napok alatt falta fel, és se-
hogy sem bírták eloltani, mert a bűbájos hatalmuk kevés
volt ellene, az elfek pedig ezúttal nem álltak meg, hogy
megadják nekik az utolsó döfést, amelyhez Velias mindig
ragaszkodott. Ne álljatok meg: arra!, mutatta Erragal, s
Akiyr már a belsőudvaron loholt, a lövésztornyok között,
amelyeknek a délnyugat felől érkező hajóktól kellett volna
védeniük Bolkadar szívét. Most lángok közt, romokban
álltak, kékeszöld vér folyt a falakon: Akiyr fivérei bömböl-
ve ünnepelték győzelmüket a torzók között. Rájuk üvöl-
tött, és új ellenfelet mutatott nekik, mert ahhoz már neki
sem volt elég tiszta az elméje, hogy egyszerűen csak ma-
gával intse őket; ereiben puszta harci vágy dübögött, orrát
és száját betöltötte a vér és a félelem, az izzadság és a tűz,
az ütközet gerjedelmet keltő illata. Együtt érkeztek meg
a fekete kőrisfa alá, miközben hátuk mögött dobhártya-
repesztő robajjal megadta magát az utolsó sziklatorony,
északon pedig feltűntek a Felhőkkel Táncoló és Shamyllas
hajói, elvágták az aquirok visszavonulásának útját. Aztán
Akiyr a levegőben találta magát, és nyekkenve földet ért,
por és kavics temette be, ahogy a kőrisfa gyökerei kirob-
bantak a földből. Arnyak moccantak a porködön túl, seb-
zett testvéreinek nyöszörgését hallotta. Vicsorogva feltá-
pászkodott, és torokhangon hívta a megmaradtakat. Ott
voltak körülötte, de ők sem láttak tovább az orruknál, és
a szagok is összezavarták őket. Szél kerekedett, előbb dél-
ről, aztán északról és keletről is, és zúgva örvényt kavart
a porból. Akiyr gondolkodás nélkül vetette magát a szél-
viharba. Érzékei helyett az ösztöneire hagyatkozott, az El-
sők áldására, amely megteremtette a fajtáját, és mérlege-
lés nélkül nekirontott az imbolygó árnyaknak, nem nézte,
hová üt, a lényeg, hogy erős legyen. Lehettek volna elfek
is, akik idő előtt elérték a kőrisfát, vagy a testvérei, akik
90
a robbanás okozta ijedségtől levetették harci alakjukat,
ám ez fel sem merült benne; aztán meghallotta az ordí-
tásokat, és ösztönösen nekilódult. Átcsörtetett volna bár-
min, hiszen két testvére kiáltott: bömbölve ugrott, egy
testet elsodort, hemperegtek a földön. Bűvös igék buktak
ki ellenfele száján, de leperegtek a bundájáról. Fölöttük
pteropták sikoltottak fel - Akiyr addig nem is tudta, hogy
ott vannak —, és lebuktak egyenesen a talaj felé: hallotta
a kiáltásukat és a lovasok csikorgó szavát, ahogy dörögve
a világra öklendezték hatalmukat. Ránehezedett saját el-
lenfele páncélos mellkasára, és úgy törte össze, mint egy
diót, aztán odébb fordult, az égre nézett. A szél még min-
dig a képébe fújt. Belemorgott a vakvilágba, amire halk,
panaszos hang felelt: egy testvére a porban hevert, egy
másik jobbról tűnt fel közvetlenül mellette, fején csúnya
sebbel; egész pofája vértől vöröslött. Egyszerre rugaszkod-
tak el. Még mindig nem látták a pteroptákat, de hallot-
ták a bőrszárnyaik alatt süvöltő szelet, és elkapták őket,
még mielőtt földet értek volna. Akiyr megragadta a sa-
játja torkát, együtt zuhantak a porba. A pteropta lovasa
kiesett a nyeregből, nagyot reccsent a talajon, aztán már
nem mozdult; a hüllő viszont kerregve vergődött Akiyr
karmai közt, ő pedig ráharapott a tekergőző torkára. Kö-
zelről látta a savószín szemeket, érezte az édeskés vér ízét
a szájában, és diadalmasan felhördült.
Akkor jöttek az aquirok, ezerszám; nem is értette, mi
köpte őket a világra. Zúgott, ordított körülötte minden,
elsodorták a prédájától, kardjukkal felsebezték a bundá-
ját, a húsát, felkoncolták a testvérét. Mit sem számított az
Elsők hatalma, amely eddig védte őket.
Fájdalmasan üvöltött, nagyot csapott, hármat is halál-
ra sebzett közülük, de körbevették és a hátára másztak,
az ezüstpáncélos tisztek gyilkos igéket ordítottak felé. Or-
rán-száján dőlt a vér, vakon csapkodott, egy lándzsa az ol-
dalába tört.
Remegve levedlette harci alakját, már nem volt na-
gyobb, mint egy újszülött sárkány, majd csak mint egy
szürkemedve; derekából kifordult a lándzsa.
Térdre esett, arcához kapta törött kezét.
Még hallotta Erragal dalát.
14.
- M i k o r járt Bolkadarnál? - kérdezte Urvinaul. — A két

nap igaz lehet, de a szakértőknél ki tudja? Ők mondják
mindig, hogy ráhagyással kell dolgozni, nem?
Velias nem felelt, de a maga módján ez is felért egy vá-
lasszal. Urvinaul mellett, az orrban állt, és a méregzöld
lombtengert figyelte. Három napja hagyták el a Városfe-
nyőt, és épp délről kerülték az Alvunost, hiszen a szár-
nyas nép miatt nem lett volna bölcs a bércek közt hajóz-
ni. Erragalról azóta nem kaptak hírt, hogy hagyta leégni
Merenith szent erdejét, mert az állatok messze elkerülték,
az Ansonyr fölött gomolygó sűrű köd pedig elnyelt min-
den fürkész tekintetet. Az illúziók termének térképpadla-
tán is szürke folt terpeszkedett a nyugati erdők helyén, s
a vén szakértő szerint ez így is lesz még néhány száz esz-
tendeig, mert Erragal szívtelensége megbontotta az erők
egyensúlyát.
— Kérdeztem valamit, hercegem - érintette meg Velias
vállát Urvinaul. - Értem én, hogy ezek roppant ügyek, de
merengeni ráérsz utána, nem?
Persze, bólintott Velias. Igaz. De akkor vajon nem úgy
járunk, mint Erragal? Nem épp azzá válunk-e mi magunk
is, amit el akarunk pusztítani?
92
Hangosan azonban csak annyit mondott, hogy két nap-
ja. Biztosan.
—Ha így van, akkor nehéz lesz behozni, hercegem. Még
ez a hajó se bírja, pedig szép darab. - Milyen lehetne
más?, gondolta Velias. Hiszen az Adathor azért született,
hogy az űrnek adja a holtakat. — Hogy is mondtad, ki
kémlelte ki?
—Még nem mondtam — felelte Velias. - A vén szakér-
tő valamelyik fia. Azaz, ő azt mondta, ükunokája: a fia fi-
ának a fia. Vagy már azé, nem tudom; nem ismerem elég-
gé a nyelvüket.
Urvinaul berzenkedve megrázta magát: mindig taszí-
totta a gondolat, hogy a gnómok már akkor is nemzenek
gyermeket, amikor még az összes ősük él.
—Azt mondta, Bralf a neve, és feltalált valami csövet,
ami a távolba lát — folytatta Velias. - Nem kell hozzá
mágia.
—Reménytelen bolondok - sóhajtott Urvinaul. - Ked-
vemre vannak, de ezzel az örök feltalálósdival kivívják a
kalahorák haragját.
—Az ő istenük ezt tartja helyesnek, barátom.
- I g e n , tudom: már mesélted. Meg mutattad azt a kat-
togót, ami olyan fölösleges. De hercegem: elmondanád vég-
re, mit látott az a szerzet, vagy tényleg hajózhatunk vakon?
Velias elmosolyodott: igen, hármuk közül mindig ő volt
a merengő, Urvinaul a gyakorlatias, Erragal pedig a lob-
banékony. Jól kiegészítették egymást.
-A szokottnál is mélabúsabb vagy, hercegem; tehát?
—Arra - emelte fel végre a kezét Velias — Bralf szerint
nincs más, csak mocsár.
-A Kagylófokra gondolsz, a déli parton?
—Igen. Valami kimondhatatlan nevű faj belakta, és az-
óta csak bűzt ereget, rothad és mállik az egész. Talán an-
nak a bűzét éreztem, amikor Erragallal ott bujkáltunk a
közelben.
-Talán. És tovább?
- A t t ó l délre a Hallgatag Úr erdeje húzódik, ahol rég
nem járt hajó, északra meg ott az Ansonyr az örök szür-
ke köddel.
- Tehát a mocsár fölött vezet az egyetlen út?
- A z egyetlen, ami elég rövid, hogy beérjük Erragalt.
- É s mindezt a hercegi toronyból látta egy csövön ke-
resztül?
—Nem egészen: valahogy rávette a szárnyas népet, hogy
engedjék fel a fészkeikhez.
- A z Alvunosra?
- H o v a máshova? — pillantott rá Velias. — Az Ikerhe-
gyek már rég elestek.
- N e m mondod, hercegem.
Bocsáss meg! — rebbentek meg Velias ujjai. Elfeledkeztem
magamról.
- U g y a n , hercegem: nem tettél mást, csak amit mindig
is. Itt nincs olyan, aki ne értene. Azok ott gyülekeznek -
intett Urvinaul a Homályhegy felé. - Tehát nincs más út,
csak a mocsár fölött. És mivel számolhatunk?
-A sárkányokkal semmiképp - felelte rögtön a her-
ceg. Erre a kérdésre már szívesen válaszolt, mert elterel-
te a gondolatait Erragalról és a szakértők kibogozhatatlan
ügyeiről. - Uquharr és Droquarror messziről magukra
vonnák az aquirok figyelmét, Erragal pedig még koráb-
ban észrevenné őket, ezért bölcsebb, ha mögöttünk ma-
radnak.
-Legalább csapják nekünk a szelet - bólintott kajá-
nul Urvinaul, Velias viszont mintha nem hallotta volna a
tréfát. Elmondta, hogy előreküldte a sólymok legbátrabb-
jait, akik vállalták a felderítő szerepét, s hogy még a nap
94
leszállta előtt visszavárja őket a mocsárvidék híreivel. Be-
szélt az Elsők legendáiról, amelyek az elsüllyedt városok-
ról szóltak, és persze a rémmesékről is, Urvinault azonban
mindez nem érdekelte: csak azért kérdezte, hogy beszél-
tesse a hercegét. Tudta, hogy a tervezgetés eltereli Velias
figyelmét, ő pedig figyelmesen bólogatott, miközben fél
szemmel a láthatárt fürkészte, s azon gondolkodott, hogy
bármi is van a mocsár fölött, végtére is mit se számít; ne-
kik Erragalt kell beérniük.
Végül bő egy napba telt, míg a Kagylófoktól Bolkadarig
jutottak, a leromlott tornyok, a szikla- és kőgörgeteg fölé.
Ahol egykor aquir erősség állt, most salakkupac izzott,
s mindenütt holtak hevertek, elfek és aquirok egyaránt.
A vadászok végigjárták a füstös udvart, belestek min-
denhová, megforgatták a kőhalmokat, s valahányszor egy
halott társukra találtak, esdeklő énekekkel kérték a ka-
lahorák bocsánatát. Nem véletlenül hívták elveszetteknek
a harcban elesetteket, hiszen testük elveszett az erdő szá-
mára, ám épp ezért méltósággal el kellett volna búcsúz-
tatniuk őket. Szégyen, hogy Erragal nem tette meg.
A ledőlt tornyok tövében több túlélőt is találtak: fő-
leg elf vadászokat, akik később húzódtak oda, védelmet
keresve az éjszakától, a megfeketedett kőrisfa tövében vi-
szont néhány aquir harcost is. Szánni valóan festettek az
üszkös sebekkel, amelyeket a dariess-chyennek karma ha-
gyott rajtuk, Velias nem is értette, hogyan lehetnek élet-
ben egyáltalán.
— Kikérdezzem őket, hercegem?
Velias nem felelt. A kőrisfát nézte, a halott ágakat,
a fekete törzset. A tövében állt, a tekergő gyökérzeten,
amely dühösen kapdosott felé - de neki nem árthatott -,
s egy pillanatra látta a csatát, amely három nappal ko-
rábban dúlt ott. Tekintetével végigkísérte a kardok nyo-
mát a kőrisfa törzsén, és megpillantotta a lándzsa ütöt-
te ezer sebet.
- L á t o d azt a kötélcsomót? - kérdezte az egyik gir-
begurba ágra mutatva. Egyszerű csomó volt, a kötél na-
gyobbik része viszont hiányzott: egyetlen egyenes vágás-
sal nyesték le a többit. - Erragal onnan érkezett, a hátunk
mögül - mondta Velias, és úgy mutatta, mintha maga is
átélte volna. - Egyetlen merész rohammal jutott át a lö-
vésztornyokon, de már a külső fal mögött ledobta a da-
riess-chyennek első csapatát, hogy odavonzza a védők
erőit. A Darioos megfordult, és az aquirok azt hitték, visz-
szavonul, hisz súlyosan megrongálták a törzsét és az olda-
lát. .. látod az elvesztett evezőket? Erragal azonban visz-
szafordult: kiterjesztette a lándzsa hatalmát, megvédte a
hajót, s ugyanazzal az őrült előretöréssel eljutott a belső
falgyűrűig, ahol hadba küldte Akiyr csapatát... látod a
lerontott tornyot, ugye? A fekete foltok az udvaron: ahol
a lándzsa a földhöz ért. A roppant barázdák kétoldalt:
ahol Erragal szava felsebezte a földet, amikor védte ma-
gát. A kráter ott előttünk: ahol megállt, amikor a másik
király megérkezett.
- A másik király?
-A Százkarú fivére, igen. Onnan bújt elő - mutatott
Velias az ágak közé. - Százszámra nyíltak a tértorzító Ka-
puk, aquirok törtek elő, és felszántották az eget. Irlideth
esett el először, ott, a főtorony előtt. Aztán Raellyn, a
Büszke, akit egy pteropta lesodort a hajóról. Az utolsó pil-
lanatig küzdött, de sziklaszirtbe csapódtak, és összezúzta
magát... S akkor megérkezett a király. Ha láttál is már
délceg lovagot, hát hozzá foghatót még sohasem: páncélja
a nap, kardja a hold, a pajzsa csillagfény. Semmiben sem
hasonlított a Százkarúra, akinek a sisakja üvöltés volt, a
vértje halál... hacsak a szándékaiban nem. Egyetlen szó-
96
val lerobbantotta az égről a Felhőkkel Táncoló büszke ha-
jóját. Felemelte a karját, és megfordult a csata, lovagjai
feltápászkodtak a földről, csonkolt karjukkal nyúltak a
fegyverük után, és a testvéreinkre rontottak. Erragal ak-
kor kezdte a dalát. Magasra tört, fel az égbe, zenghetet-
len dallamokra, mert bilincset vert a világra, úgy próbálta
a hatalma alá gyűrni, amint az aquir szokás... még most
is hallom, Urvinaul. Itt rezeg körülöttünk, visszhangoz-
zák a falak, nem bírnak szabadulni. Nem érzed? Erragal
ott dalolt, és felemelte a lándzsát. Az aquir csak nevetett.
Forgószél dúlt körülötte, szétszórta a hajókat, az élőkről
lemarta a húst, és csak Erragal állt meg vele szemben.
Látod azt a foltot, amire a vén kőris árnyéka vetül? Oda
dobta a lándzsát, a király lába elé, mert tudta, hogy nem
árthat vele neki, hiszen a Százkarú fivére volt, a kőrisfa
őrizője, amelyből a lándzsát is metszették, puszta kézzel
rontott hát neki, az ősök igéivel. Pusztító-őrjöngő tombo-
lás, két förgeteg, ha összecsap. Itt minden annak nyomát
viseli, nézd! A leromlott falakat, az ezernyi elégett holtat,
a feketére perzselt hegyeket. Aki az udvaron állt, senki
sem élte túl. Nézd: ott halt meg Akiyr.
De nem bírtak egymással, egyikük sem bírt felülkere-
kedni, egészen addig, amíg Erragal kezébe nem akadt a
kötél, amit mindig az öve alatt hordott. Emlékszel, ami-
kor először ereszkedtünk le Völgyvidékre, és beszakadt
alatta a hegyoldal? Ledobtam neki egy kötelet, amit ak-
kor formáltam a föld porából, hogy azzal húzzuk fel, em-
lékszel? Azt a kötelet vetette a király nyakába. Ő tép-
te-harapta, szakította, de azt nem lehet eltépni, mert én
adtam Erragalnak, hogy megóvja az életét, ő viszont meg-
rántotta és felhúzta vele az aquirt oda, arra az ágra, ahol
még most is ott a csomó... De én nem erre teremtettem,
Urvinaul. Azzal a kötéllel nem lehet ölni, és Erragal tud-
SZáZhÁBORÚ « 97
ta ezt, de ő nem is megölni akarta a királyt, hanem meg-
gyalázni, mert a harc elvette az eszét. Felrántotta oda, és
hagyta, hogy ott lógjon, kóróvá aszalja a nap, döglegyek
lakmározzanak belőle. Lefoszlott róla a páncél, ami még
Halidornak is dicsőségére vált volna, az arca pedig lila és
torz lett, mint egy vízihulláé... De ma reggel levágta ma-
gát. Nem sokkal azelőtt, hogy ideértünk, elvágta a köte-
let, de a nyakáról már nem tudta leoldani, mert belenőtt
a húsába, és azzal vonszolta el innen magát, és elvitte a
követőit is, akiknek ugyanúgy eltorzult a testük, ahogy
a királyuké.
Egy egész népet döntött romlásba a tőlem kapott kö-
téllel, Urvinaul.
15.
A hajó recsegve megdőlt, nyögtek és ropogtak az illesz-

tékei. Mirven egy ajtófélfába kapaszkodott, Shínea vi-
szont nem volt elég gyors: végiggurult a padlón, neki-
vágódott a falnak. Mirven négykézláb próbált a közelébe
jutni, miközben a hajó jobbra-balra hánykódott, mint a
tengeren. Kiáltásokat hallott a háta mögül, füstszagot
érzett, Zuhanunk!, ismerte fel, és rémülten előreugrott
a meredeken megdőlő fedélzeten, majd hüvelykről hü-
velykre küszködte feljebb magát, míg rá nem jött: fölös-
leges, Shínea eszméletlen teste lassan csúszni kezdett felé.
Énekelnie nem volt idő, ezért úgy nyúlt az ereiben lük-
tető erőhöz, ahogy Erragaltól látta: ajkán idegen hang-
súllyal csendült az ősök szava, ezüst fény emelte fel és ve-
zette hozzá Shíneát. Épp karjába vette, amikor a Darioos
recsegve egyensúlyt talált, s nagyot rándulva ismét el-
indult. Ki bírhatott akkora erővel, hogy helyrebillentet-
98
te? A védművek nem lehettek, azokat érezte volna; akkor
csakis Uquharr tehette. A szárnyas nép vezére nyilván be-
látta Erragal igazát, és csatlakozott a győzelmes sereghez.
Igen, csakis ez történhetett.
Talpra segítette Shíneát — a nő értetlenül pislogott, te-
kintetében még ott pattogott a gyógyvarázs millió apró
szikrája —, aztán a középbástyához indult, ahonnan már
ráláthatott a környező égboltra. Szürke hegygerinc fö-
lött siklottak át éppen, jobbra Hínárfényű Oberyn zöl-
den csillogó hajója, balra a Vigasztalan Özvegy százeve-
zős gályája haladt mellettük, Uquharrt viszont sehol sem
látta. És ki ellen harcolunk? Mert nem látott ellenfelet.
A létrához fordult, s egy riadt ifjút megelőzve felkapasz-
kodott a bástyán, messze a főfedélzet fölé. Egy-egy pilla-
natra kilátott a zászlók és vitorlák mögül, kilesett a pa-
lánkok közti réseken, de még akkor sem látott aquir hajót
vagy pteroptát. De akkor ki támadott ránk?
A vadász, aki fölsegítette a teraszra, legalább úgy meg-
lepődött, mint az ifjú a létra tövében, hiszen Mirven egy-
szer sem járt még a főfedélzeten — Erragal nem enged-
te -, ráadásul vértet sem viselt, s ezzel kitette magát a
pteropták orvlövészeinek. A nő felismerte: Ilruennek hív-
ták, s annak az Ilreírnek volt az ifjabb fivére, aki Erragallal
kelt át a Százkarú hajójára, de sohasem tért vissza onnan.
Megesett rajta a szíve, amiért ilyen zavarba hozta, s egy
futó érintéssel megnyugtatta, míg a tekintetével viszont
Erragal felől kérdezte.
-A körtorony túloldalán áll - felelte Ilruen megille-
tődve, s csak azért indult utána, mert Mirven magával
intette. Hogy is mondta Erragal? Egy herceg asszonyá-
nak születtem, gondolta, és az emlékre elmosolyodott, ám
Velias is eszébe jutott róla, ezért nyomban el is temette; jó
mélyre, hogy a férfi meg ne sejtse.
- I t t kell fordulni - mutatta Ilruen az utat a palánkok
és az oszlopok között.
- Igen, tudom — felelte, mert már érezte Erragalt.
Párja a mellvéd előtt állt, a terasz merész ívén, jó ötlé-
pésnyire a körtoronytól, ahonnan a rúnaszemek őrködtek.
Mellette Umran és Komor Arowend; amikor meglátták,
utóbbi zavartan elhallgatott.
-Folytasd! - szólt Erragal, aki semmi jelét nem adta,
hogy észrevette volna Mirvent.
- D e , Erragal...
- Folytasd!
Arowend egy pillanatig még habozott, majd engedett
a kérésnek - parancsnak, ami félbeszakította —, és ponto-
san onnan folytatta, ahol abbahagyta. Mirven először nem
is értette. Valami tornyokról beszélt, és arról, hogy kez-
di tisztelni az építőiket, bármily különösen is hasson ez,
mert a céljuknak tökéletesen megfelelnek.
- Milyen célnak? - kérdezett közbe, hiszen ha Erragalt
nem zavarja, hogy hallja őket, akkor nyilván kérdezhet
is. Arowend és Umran viszont tétován összenéztek, mint-
ha még mindig nem lennének biztosak abban, mennyit
mondhatnak el. A szokások ugyan nem tiltották, hogy
nők is részt vegyenek egy haditanácsban, ám szinte soha-
sem fordult elő. A Bolkadarnál elveszett Felhőkkel Tánco-
ló Neyrát is sokkal inkább férfinak tekintették, semmint
asszonynak; már csak azért is, mert sohasem engedett fér-
fit az ágyába.
Végül Umran, az egykori Bajnok előremutatott a ha-
jóorr felé: kopár völgyek húzódtak arra egymás mögött,
mintha fejszével vágták volna őket a hegység oldalába, és
itt is, ott is fekete kőtornyok magasodtak a szélükön, kö-
röttük berepedezett a föld. Ahogy a kezét mozdította, a
körülötte reszkető levegő összesűrűsödött, s hirtelen közel
100
került hozzájuk a táj. Mirvent mindannyiszor lenyűgöz-
te ezekkel a bűbájaival, holott eltörpültek ahhoz képest,
amit az illúziók termével művelt Symenorban, vagy néha
esténként a tűz körül.
- A z o k az aquirok tüsketornyai: olyanok, mint a mi
lombormaink - mondta közben az illúziók mestere. - Azt
hittük, kikerülhetjük őket, de a hegyek még veszélyeseb-
bek. Csak a tornyok fölött juthatunk át.
—Azok sebeztek meg az előbb? - kérdezte Mirven.
Igen — bólintott Komor Arowend.
- É s mit tervezünk?
—Hogyan? - nézett rá.
- M i t tervezünk? - kérdezte újra Mirven. A mellvéd-
hez lépett, közel Erragalhoz, és összehúzott szemmel für-
készte a tornyokat. - Odalent is éreztük a robbanást,
Shínea majdnem... - habozott, mi lenne a helyes szó, majd
végül csak kimondta - elveszett. Valamit csak terveztek
ellenük, vagy nem?
- Nos... igen. Veszélyes, de azt gondolom, helyes. De
megbocsáss... - Arowend zavartan Erragalra nézett, mint-
ha segítséget várt volna tőle, ő azonban fel se pillantott,
látszólag a gondolataiba temetkezve meredt maga elé. -
Nos... kisebb csapatok esetleg bejuthatnak a tornyokba
a föld alól, ahonnan kinőttek. A dariess-chyennek láttak
gyökereket, azokon át sikerülhet. Ez persze, mint mond-
tam, veszélyes, ám én azt gondolom, érdemes próbát ten-
nünk.
- H o g y érdemes? — Mirven alig láthatóan megrázta a
fejét. — Ha titokban jönnénk, rejtvarázs mögött, akkor ta-
lán így lenne, csakhogy nincs vesztegetni való időnk. — Is-
mét végignézett a tornyokon, gyorsan megszámolta őket.
— Túl sokáig tartana.
- Mit értesz azon, hogy túl sokáig? — kérdezte Úmran.
százhABORú • 101
—Néhány napig.
-Napig...?
—Tizenegy tornyot látok, és nyilván ők is látnak min-
ket. Ha mindegyik felkészült, akkor még a szárnyas nép-
pel is napokig tartana, az átkelés. Azt pedig nem gondol-
hatjuk, hogy épp a földön nem készültek ellenünk, hiszen
ez a saját vidékük.
—Ésszerű, amit mondasz - szólalt meg ismét Arowend
-, de néhány nap egyáltalán nem hosszú idő.
—Neked talán nem, de a vadászok odalent biztosan an-
nak éreznék. N e m is beszélve a hajókról.
—Milyen hajókról?
—Amik a hátunkba kerülnének, amíg mi itt rostoko-
lunk.
—Rostokolunk?
—Nem teszünk semmi érdemlegest.
Arowend teljesen megzavarodott; próbálta megérteni a
szavait, de nehezére esett hosszúnak időnek felfogni csu-
pán néhány napot. Hiába tartott Erragallal, az észjárását
nem tudta megérteni. Ha sejtené, gondolta Mirven, hogy
nekem is milyen nehéz!
—Tehát - szólalt meg halkan Umran, fél szemmel Er-
ragalt figyelve - azt mondod, nincs időnk egyenként be-
venni a tornyokat... ahhoz viszont kevesen vagyunk, hogy
lerohanjuk őket... tehát marad a másik megoldás. Igaz?
Talán - jelezte Mirven egyetlen mozdulattal. Mi len-
ne az?
—Hátraküldjük a Fátylas Völgy Oszlopait, hogy tar-
tóztassák fel a flottát.
- M á r m i n t vissza Bolkadar felé? — kérdezte Mirven,
mert ezúttal ő nem értette. Shamyllas és Shamyllon kü-
lönösen gyors és mozgékony gályákat vezettek, kígyó for-
májú siklókat, de még azoknak sem lenne sok esélyük a
102
két király erősítése ellen. Márpedig az kétségtelenül meg-
érkezik egy-két napon belül.
Igen — válaszolta mégis Umran. Bolkadar felé.
—De az a biztos halál!
—Nem feltétlenül.
—De igen - szólalt meg Arowend is. — Ezt már meg-
beszéltük, és azt hittem, elvetettük, azért is beszéltem a
magam ötletéről. - Kissé sértődöttnek tűnt, hiszen idő-
sebb volt Úmrannál, több tiszteletet érdemelt volna an-
nál, semhogy az egykori Bajnok így megkerülje. De bár-
miért is történt, Mirven örült, hogy az oldalára állt, bár
még jobban örült volna, ha Erragal szól mellette. A fér-
fi viszont mintha nem is figyelt volna rájuk, s Mirven úgy
érezte, neki kell meggyőznie Umrant; talán Erragal pró-
bára akarja tenni valamiért.
—Értem, hogy mit akarsz elérni ezzel, csakhogy bár-
milyen kiváló harcosok is, nem rendelkeznek a te hatal-
maddal, Umran. A két sikló az aquirok új hajói ellen, a
szárnyas nép segítsége nélkül, a homályhegyek fölött -
megrázta a fejét —: esélyük sem lenne ellenük, és nem tud-
nának még csak menekülni sem, mert a legközelebbi er-
dő lángokban áll.
—Igen - bólintott az egykori Bajnok. - Mi gyújtottuk
fel, hogy így legyen. — Körülötte mintha vörös lángnyel-
vek táncoltak volna, hangsúlyt adva a szavainak. Megint
Erragalra pillantott, mint aki tőle vár engedélyt a foly-
tatáshoz, aztán Mirven szemébe nézett, de hosszan ki-
várt, mielőtt folytatta volna. - Számoltunk a tornyokkal,
bár reméltük, hogy lesz más megoldás, akár az égfolyók-
tól elszakadva, magasan a hegyek fölött. De ha letérünk
a sárkányvonalakról, akkor nagyon lelassulunk. Néhány
napig... nem várhatunk, igaz. Ez most nem az a harc. Pa-
rancsnok! — fordult Erragalhoz, de Mirven megakasztotta.
százháború•103
- Várj! — Közelebb lépett hozzá, ami úgy hatott, mint-
ha felemelte volna a hangját. - Úgy beszélsz, mintha már
el is döntötted volna. Mintha a testvéreket nem is kéne
megkérdezni erről! A biztos halálba küldöd őket, gon-
dolj bele! - Megsajdult a szíve, ahogy ő maga belegon-
dolt. - Előttük az aquirok, alattuk Ragmar tüze, vissza
pedig nem jöhetnek, hiszen időt kell nyerniük a tornyok
leküzdéséhez.
- Dicső küzdelem lesz - mondta halkan Umran. - Fel-
tartják az aquirokat, mi pedig á t j u t u n k a tornyok felett,
és mire elérnek, mi már a Homályhegy szívét ostromol-
juk.
- I n e n h u r Iniuna - bólintott Arowend: a Nyirkos vi-
lág. Nem értett egyet, de látszott rajta, mennyire tisztelné
a halálba indulók bátorságát.
Bolondok! — akarta kiáltani Mirven, de helyette csak az
arca és a teste beszélt, a két férfi pedig értetlenül hátrált
egy lépést, mert azt hitték, dühében az ősök hatalmát zú-
dítja rájuk. De megakasztotta őket egy egyszerű, halk pa-
rancs: - Elég!
Erragal volt, a drága Erragal, és Mirven úgy kapott
utána, mint fuldokló a kötél után. Komor Arowend vé-
gig hiába kereste a tekintetével, az egykori Bajnokot sem
segítette ki, de most, amikor neki van szüksége rá, a fér-
fi a pártjára áll.
- Igazad van, nincs időnk — mondta Erragal határozot-
tan, és felemelte tekintetét. Jáde- és zafírszeme elszántan
csillant, Mirven már rég látta bennük ezt az erőt. - Je-
lezzetek a testvéreknek, hogy fordítsák meg a hajóikat!
Mondjátok meg nekik, azt akarom, hogy kitartsanak, bár-
mibe kerüljön is!
—Mit?! - nyögött fel Mirven alig hallhatóan, és ugyan-
az a szédülés tört rá, mint amikor Veliasszal beszélt hóna-
104
pókkal korábban, a balkonon. - De hát azt ígérted nekik,
hogy... nem térsz vissza nélkülük. Miért...?
- M e r t igazad van, Mirven - nézett rá a férfi. — Nincs
időnk. N e m fogom elkövetni azt a hibát, amit Velias száz-
szor is. N e m állok meg itt.
- D e Shamyllas... és a fivére... — suttogta Mirven, és
az anyjukat látta maga előtt, meg Lúrient és Lyellt, a sa-
ját gyermekeit. - Halálba küldöd őket.
—Csatába küldöm őket, nem halálba. Feladatot adok
nekik, és mindent meg kell tenniük, hogy sikerrel járja-
nak. Időt kell nyerniük.
—De a királyok ellen... — Ám elharapta a mondatot,
mert Erragal koppantott egyet a lándzsával a fedélzeten.
Eddig észre sem vette, hogy ott van a kezében, de hol is
lett volna máshol? Ujabban már alig engedte el.
—Döntöttem, Mirven — mondta a férfi szárazon. — Ha
elég erősek, túl fogják élni, és győzelmet aratnak. Ha
nem, akkor meg sem érdemelték, hogy eddig velünk tart-
sanak, de legalább a haláluknak értelme volt.
„Meg sem érdemelték..." Ezt mondja majd Asaerynnek
is a Fátylas völgyben, az anyának, aki elveszti majd a két
fiát? Hogy meg sem érdemelték?
—Umran, Arowend: tegyétek, amit parancsoltam! Te
pedig, Ilruen, kísérd vissza az asszonyomat a fedélközbe!
Lehet, hogy ő azt hiszi, de semmi dolga itt.
Mirven nem emlékezett, mi történt ezután. Jobbra-
balra lépett, imbolygott a fedélzeten: Ilruen a létrától egy
másik vadásznak adta át, s ő még akkor is belé kapaszko-
dott, amikor a sebkötözőbe érve Shínea odalépett mellé.
Látta, hogy a nő beszél hozzá, de a szavai nem jutottak el
a tudatáig, nem hallott mást, csak Erragalt: „Igazad van,
Mirven. N e m fogom elkövetni ezt a hibát. Csatába kül-
döm őket, nem halálba. Időt kell nyerniük."
„Döntöttem. Ha elég erősek, győzelmet aratnak. Ha
nem, akkor legalább a haláluknak értelme volt. Te pedig
kísérd vissza az asszonyomat! Lehet, hogy ő azt hiszi, de
semmi dolga itt."
- M i r v e n ? Verlaen adja, húgom, jól érzed magad? —
szólongatta egyre Shínea, s közben átkarolta és lefektette
egy kiszárított avarral töltött zsákra.
„Lehet, hogy azt hiszi, de semmi dolga itt."
negyedik rész
16.
Akiyr vér bűzére ébredt, zörögtek és susogtak mellette,

meg-megérintették. Artikulálatlanul felnyögött, mint kö-
lyökkorában, mielőtt megismerte a dolgok nevét, mert
fájt a mellkasa és vakaródzott volna, de a mellső lábá-
ba hasító fájdalomtól mozdulni sem tudott. Homályosan
emlékezett, és sejtette, hogy mi történt, csúnyán megse-
besült, elvesztette az eszméletét; soha nem fordult még elő
vele, de látta már másokon, olyan volt, mint egy nagyon
mély álom, feneketlen sötétségbe hullt. Megint felnyögött
és megemelte a karját.
- Ssss! - csitította egy hang, ami nem sokat jelentett
számára, az illatot azonban felismerte: ázott föld eső után,
gyönge szellő, hűvös kéz. Kinyitotta a szemét. Ragyogás
vakította el, időbe telt, amíg hozzászokott: Mirven tenye-
réből áradt, amellyel végigsimított a homlokán. N e m lát-
ta az arcát, az illata és az érintése azonban elárulta: olyan
volt, mint kölyökkorában, amikor az ölébe véve cirógatta.
- Ne aludj vissza! - kérte halkan a nő, és a füléhez ha-
jolt, forró szavakat súgott bele. Akiyr nem értette őket, de
erőt és vágyat ébresztettek benne: nem felajzották, hanem
életkedvet öntöttek belé, mintha visszaadtak volna neki
valamit, amiről azt hitte, elveszett.
- Verlaen áldását érzed — suttogta Mirven. - Az én szí-
vem dobog a mellkasodban, a te véred lüktet immár ben-
nem. Ez az élet dala. Érzed? - Megérintette Akiyr mellka-
sát: mintha friss erdei levegő áradt volna a tüdejébe. - Az
ősök hatalma az.
Akiyr nem kételkedett: enyhült a fájdalom, amit a tag-
jaiban érzett, a zsibbadás megszűnt, csak a különös visz-
ketés maradt utána.
—A varázslat hatása, de hamarosan az is elmúlik -
nyugtatta a nő, mintha csak kitalálta volna a gondolatát.
—Mi... vagy... mi? — Akiyr a szokottnál is nehezebben
találta a szavakat. — Tart csata még...?
Fel akart ülni, de Mirven visszanyomta.
-A csatának vége — mondta. — N y e r t ü n k . — Egy pil-
lanatig hallgatott, majd hozzátette: - Erragal legyőzte az
aquir királyt.
Akiyr diadalmasan felhördült, és másodszor is megpró-
bált felülni. Ha Erragal győzött, akkor neki mellette a
helye, hogy kivegye részét a lakomából és megosztozza-
nak a prédán. Mirven azonban visszanyomta. A dariess-
chyennben felhorgadt a büszkeség és a harci vágy, megra-
gadta és megszorította a nőstény karját.
—Jaj... Akiyr, várj! Már messze járunk! Akiyr! — Iga-
zi fájdalom csendült a hangjában, így ijedten elenged-
te. Nem akart fájdalmat okozni neki, és nem is szorítot-
ta olyan erősen, Mirven mégis odakapott és masszírozta
a baljával.
Akiyr csak ekkor nézett körül. Egy sötét kamrában
voltak, ahol alig húzhatta ki magát anélkül, hogy bever-
né a fejét a keresztgerendákba, körülöttük pedig minden-
ütt holtak hevertek, akiknek most már a szagát is érezte.
Legalább két napja fekhettek ott.
—Ilyen sok halott? — kérdezte döbbenten, mert az elfek
mindig külön kamrában helyezték el a halottakat és a se-
besülteket, s ha őt most mégis az elveszettek mellett
ápolták, akkor nagyon szűkössé válhatott a hely az élők
számára. Mirven válaszolt valamit, de az elfek gesztus-
nyelvén, amit Akiyr nem értett, mert az ő fajtája nem élt
108
elég hosszan ahhoz, hogy elsajátítsa a beszédnek ezt a ki-
finomult formáját, ezért türelmetlenül felmordult.
—Sajnálom — mondta akkor Mirven —, de meghaltál,
Akiyr. Ez Verlaen hatalma, visszaadta az életedet, hogy...
- gyorsan el akarta hadarni, de elcsuklott a hangja -
hogy...
Erragalról akart beszélni, arról, milyennek látta leg-
utóbb, hogy mire készül az aquirok ellen, hogy a halálba
akarja küldeni Asaeryn fiait, ám még magának sem fogal-
mazta meg, amit érzett, szinte csak ösztönből cselekedett,
az utolsó lehetőséghez nyúlt, amivel élhetett.
—Gyere! — állt fel hirtelen. — El kell menned Veliashoz,
el kell mondanod neki, hogy mi történt, és hogy arra ké-
rem...
Akiyr felhördült. Most ő érezte meg, mit akar monda-
ni a nőstény, és bár nem sokat értett belőle, a lényegét fel-
fogta:
—Te vagy egy bolond! Én nem fog elárul Erragal!
- N e m is kell. N e m kell! Ne, Akiyr, várj!
A dariess-chyenn felállt, és a keresztgerendákba ka-
paszkodva elindult arra, amerre a huzatból a kijáratot sej-
tette a sötétségben.
- A k i y r ! Parancsolom, hogy állj'. - kiáltott rá Mirven.
Nem az ősök szava volt, mégis az Elsők hatalma vissz-
hangzott benne, amit Akiyr feltétel nélkül tisztelt, ezért
megállt, és imbolyogva megfordult. Leküzdötte a rátörő
szédülést, és szembenézett a nősténnyel, akinek a gyógyí-
tó varázslattól még mindig ragyogó keze megvilágította
az arcát. Úgy érezte, hogy tartozik neki valamiért, s nem
hagyhatja itt csak úgy.
- T u d o m , hogy ez nehéz, de meg kell értened... én...
azt hittem, hogy segíthetek neki... — kezdte Mirven, aki
megérezte Akiyr változását. Verlaen hagyatéka, az élet
s z á z h á B O R ú • 109
dala, amelyet Ríenan megtanított Tisaerysnek, az asszony
pedig a gyermekeiknek, eltéphetetlen köteléket szőtt ket-
tejük közé, őreá is kiterjesztette az Elsők áldását, Akiyr
pedig részesült Urria adományából, a türelem és a böl-
csesség erényéből; még ha hosszú időnek kell is eltelnie,
hogy gyakorolni is tudja ezeket. Ám most már ott állt
előtte az egész örökkévalóság.
Azután elmesélte, hogyan fojtotta meg Erragal a má-
sodik királyt, miként hagyta sorsukra a legyőzötteket —
„Majd felfalja őket a tűz, vagy felzabálják egymást; a lé-
nyeg, hogy már nem árthatnak nekünk." végül pedig
azt, hogy mit mondott Asaeryn fiairól.
— Amióta megszerezte a lándzsát, annyit szenvedett, és
azt hittem, hogy azért ilyen, hogy az aquirokra haragszik,
de... ahogy mindezt mondta, Akiyr: mintha mi is csak...
olyanok lennénk, mint ők, királyok és a rabszolgáik, és...
mintha nem is az asszonya lennék, és semmi közöm az
ő dolgaihoz... és azok a fiúk, Akiyr! Visszaküldte őket
Bolkadarhoz, de már előtte csatába kerültek, láttuk a tü-
zét. Shínea azt mondta, hogy Shamyllas hajója... - Ismét
elcsuklott a hangja, aztán kétségbeesve kérdezte: - Miért
tette ezt, Akiyr?
A bőreváltó viszont nem sokat értett a töredékes beszá-
molóból, amely tele volt elhallgatásokkal, azt pedig vég-
képp nem érhette fel ésszel, miért baj az, ha valaki harc-
ban veszik oda, vagy ha Erragal nem hallgat meg egy
nőstényt, és egy ügyes csellel fellógatja az ellenség ve-
zérét egy kőrisfaágra. Mirven megpróbálta elmagyaráz-
ni neki, csakhogy már mindketten türelmetlenek voltak,
mert Akiyr sokkal többre tartotta a tetteket a szavaknál,
Mirven pedig máskor hónapokig tűnődhetett volna, ám
most nem volt lehetősége rá. Egy fél nap dönteni elég volt,
de magyarázatot keresni, önmagát is megérteni édeskevés.
110
Erragal ehhez képest nem keresett magyarázatokat, és
nem vesződött azzal, hogy megértesse másokkal a szán-
dékait: ő cselekedett, és hitte, hogy helyesen teszi. Ezért
várta el, hogy hajtsák végre a parancsait, a többiek pedig
engedelmeskedtek, mert az az Erragal, akit ők ismertek,
mindig helyesen cselekedett, és megszokták, hogy bízhat-
nak az ítéletében.
Csakhogy ők nem hallották a rémálmait, nem látták
a tekintetét, amikor felébredt, nem tudták, milyen nehe-
zen találja meg minden reggel önmagát; és végképp nem
ismerték olyan jól, ahogy Mirven. Most már látta azt,
amit Velias a kezdetektől, s amit önmaga előtt minded-
dig letagadott, hogy Erragal nem határozottabb lett, ha-
nem türelmetlen, és nem erősebbé tette a lándzsa, hanem
erőszakossá. Ha nem irtózott volna a gondolattól, akkor
azt mondta volna: vérszomjassá - és ezt szerette volna el-
mondani Akiyrnak, csakhogy a dariess-chyenn időköz-
ben megfordult és otthagyta az elveszettek kamráját, s
öles lépteivel máris messze fent járt a középbástyára veze-
tő lépcsősoron.
Mirven az utolsó forduló előtt érte be, ahol a csúcs-
íves ablakokon beragyogott a nap. Senki meg nem mond-
ta volna, hogy aquir vidék fölött járnak, mégis elszorult a
torka. Megragadta Akiyr kezét, és szembefordította ma-
gával.
— Értsd meg: Erragal megváltozott, de nem úgy, ahogy
te gondolod. Még téged is otthagyott volna a csatatéren, a
testvéreid hoztak el! Meg kell mentenünk önmagától, de
csak Velias segíthet ebben! Kérlek, Akiyr...
O viszont dühösen felmordult, s épp el akarta húzni
a kezét, amikor meghallotta a lépteket a háta mögül, a
fedélzeti ajtón túlról. Sokkal előbb felismerte őket, mint
hogy kinyílt az ajtó, és a folyosóra belépett Erragal.
S Z á z h Á B O R Ú • 111
—Innen éreztem, parancsnok — mondta épp az őt kísé-
rő Ilruen.
- Pontosan mit?
—Borzongató, zsibongó érzés volt, és Mírluen énekei ju-
tottak eszembe, mint amikor...
Erragal olyan váratlanul állt meg, hogy Ilruen beleüt-
között, aztán ő is észrevette Mirvent és Akiyrt. Elkereke-
dett a szeme, hiszen látta meghalni a harcmezőn.
Erragal fejezte be a mondatot helyette, színtelen-rideg
hangon:
- O l y a n volt, mint amikor Mírluen az élet daláról éne-
kelt.
Rögtön értett mindent. Jáde- és zafírszeme Mirven lel-
kébe látott, s máris mindent tudott a tiltott szertartás-
ról, az indokairól és Veliasról, hogy tőle kérne segítséget.
O t t állt, holdezüst vértjében, kezében az elorzott lándzsá-
val, és bilincsbe verte őket a tekintetével, mintha ő lenne
a Százkarú Király.
- Parancsnok...
- M e n j el, Ilruen!
A vadász egy pillanatig tétovázott, aztán megfordult,
és becsukta maga után az ajtót. Mirven egy pillanatig
nem hitte el, de valóban félelmet látott az ifjú mozdula-
taiban.
- Miért tetted ezt?
Erragal nagyon halkan kérdezett, szinte nem is hal-
lották a hangját, mégis visszhangot vert a falak között.
Akiyr kihúzta magát. A kérdés Mirvenhez szólt, de a
dariess-chyenn is kihallotta belőle a fenyegetést: orrlyu-
ka kitágult, tarkóján felmeredt a szőr, mellkasát teleszív-
ta levegővel.
— Ez nem rád tartozik, Akiyr — szólt rá sem nézve Er-
ragal, majd hozzátette: - Neked halottnak kéne lenned.
112 •
Akiyr felmorrant. Ő nem ismerte a Nép legendáit, nem
tudta, hogy az élet dalát a legszigorúbb tiltások övezik,
hogy maga Gyógyító Verlaen sújt le azokra, akik elének-
lik, ezért csak annyit értett, hogy Erragal dühös rá; s per-
sze eszébe jutott, amit Mirven mondott, hogy holtan hagy-
ta a csatatéren. Csak nem a halálát kívánja?
Mirvenre nézett, aki hozzá hasonlóan nem rettent meg
Erragal haragjától, nem úgy, mint az a fiatal vadász az
előbb. Bátran állt, fejét felszegve, s habár Akiyr érezte a
nyugtalanságát, tisztán csendült a hangja, amikor meg-
szólalt:
- T u d o m , hogy mit gondolsz, Erragal - mondta hal-
kan, és próbált nem gondolni arra, mikor szólította a fér-
fit a nevén kedvesem vagy szerelmem helyett -, de nem te
mondtad, hogy ezentúl más hagyományaink lesznek? Ver-
laen tiltása régi hagyomány.
És te nem tartottad tiszteletben — bólintott némán Erragal.
—Mert jó okom volt rá. Ahogy neked is Veliasszal
szemben.
—Igen. Te is lázadsz ellenem.
- N e m . . . - Mirven tiltakozni akart.
- N E HAZUDJ NEKEM!
Hangja végigdörgött a folyosón, beleremegtek a falak:
a zabolátlan őserő majd' lelökte Akiyrt a lábáról. Mirven
azonban megállt vele szemben: arcából kifutott a vér, az
ajka reszketett, de egy pillanatra sem szakította el a tekin-
tetét Erragalétól, amelyen a harag rémületbe csapott át,
ahogy szorította a lándzsát. Vadászok tépték fel az ajtót.
Akiyr mit sem értett az egészből, de még mindig re-
megett a mágikus ütéstől, görcsbe szorult a gyomra, kar-
ján égnek meredt a szőr. Ha nem védte volna az Elsők ál-
dása, most holtan feküdne a padlón. Mirven vajon hogy
élte túl?
S Z á z h á B O R Ú • 113
Az asszony nagyon lassan mozdult, Erragal felé emelte
a jobbját, reménykedve, de riadtan, mint egy oltalmat ke-
reső kismadár, mint aki nem hiszi, ami történt.
Őt is az Elsők áldása védte meg, amely kiterjedt rá az
élet dalának eléneklése után, de a férfi erről nem tudha-
tott - s az előbb majdnem megölte őt.
17.
Mintha csak nyugaton kelt volna fel a nap, a homályhe-

gyek mögött, beragyogva a koromfelhők hasát. Imboly-
gó tüzek dongták körül a hegycsúcsokat, mint megany-
nyi lámpásbogár, szűnni nem akaró zümmögésnek hatott,
ahogy sorra becsapódtak. Az elfek megbabonázva nézték,
mert azt az első éjszakát idézte fel bennük, amelyet ezen a
világon töltöttek, miután Urria száműzte őket otthonuk-
ból a Förgeteggel.
—Szerinted Erragal szorult meg ott, hercegem? - kér-
dezte kajánul Urvinaul, és zúgó szelet támasztott, hogy
mielőbb odaérjenek. Őt érdekelte legkevésbé a látvány,
amely még Inathart is kibillentette legendás nyugalmá-
ból, hisz ami elmúlt, elmúlt, s nem vágyta a napot, ami-
kor újra találkozhat elveszett istenükkel; de ha eljön,
ugyanezzel a derűvel fogadja majd.
Velias megrázta a fejét. A lángok és a szél harcáról ne-
ki is a Förgeteg, arról viszont a N é p és Erragal szenvedé-
se jutott eszébe, s ez kiélesítette az érzékeit: tudta, hogy
Erragal nincs a közelben, ezért inkább Arowendre gon-
dolt, akit az Ikerhegyek ura hátvédnek hagyhatott.
—És segítünk neki? - tette fel az igazi kérdést Urvinaul.
- Ha késlekedünk, a kalahorák sem menthetik meg Er-
ragal lelkét.
114
Inathar azt tanácsolta, menjenek tovább. Úgy vélte,
bárki is az, szabad akaratából csatlakozott a lázadóhoz,
és most is az ő parancsát teljesíti, nekik pedig nem az a
dolguk, hogy megmentsék, hanem hogy együtt tartsák a
Népet.
Velias azonban előremutatott a hajók felé, és halkan
csak annyit mondott:
—Azok a vadászok ott: ők a Nép, Inathar.
Fölötte friss vitorlák sarjadtak az árbocokon, viharos-
sá fokozódott a szél. Az Adatkor kezes szeretőként feküdt
fel rá, és a sárkányokkal versenyre kelve száguldott a lán-
gokban álló hegycsúcs felé. Urvinaul esküdni mert volna,
hogy a szférák zenéjét hallja a viharban, aztán rádöbbent,
hogy az Adathor dala az: egy eljövendő korról énekelt,
amikor nem lesznek többé háborúk, és reménnyel töltöt-
te meg a szívüket.
Az aquir hajó egy sziklatető mögül t ű n t elő. Mintha
kitéptek volna egy darabot a föld izzó mélyéből, ércek és
megdermedt lávafolyások csüggtek az oldalán, koromvi-
torlák örvénylettek árbocai között. Bazaltfedélzetét füst
és gőz rejtette, teraszain mégis messziről kitűntek a gyé-
mántvértes harcosok.
—A hullócsillagok népe — suttogta Urvinaul, és előre-
mutatott a tatbástyák kettős sorára; orgonasípokként tör-
tek az égre, és rőt lobogók szikráztak felettük, minden
villanásuk egy-egy lángoló pöröly visszhangzó csattanása.
—Ismered? - kérdezte Velias, mire az Égjáró bólintott.
—A Bukott Herceg az.
Hajója mellett eltörpültek az elf gályák, amelyeket
mostanra ugyancsak felismertek: Shamyllas és Shamyllon
siklói voltak, szárnyas kígyókként tekeregtek körülötte,
csakhogy sem körülfonni, sem lenyelni nem bírták, s még
a foguk is elvásott a gránitpalánkjain. Tépett vitorlákkal,
S Z á k Z h á B O R Ú • 115
törött evezőkkel kerülgették, katapultáik olykor megszór-
ták az oldalát, de az izzó-fortyogó fedélzetnek már a nap-
tűz sem árthatott, míg a Bukott hajója ordító dühvel, ke-
serű haraggal viszonozta a támadásukat. Mintha nem is
legyőzni akarná őket, hanem mindenki előtt bizonyítani
az erejét. Az Adathor duzzadó vitorlákkal csatlakozott a
küzdelembe, frissen felszerelt katapultjai össztüzet zúdí-
tottak az aquirokra, ám annyit sem értek el vele, mintha
kavicsokkal dobáltak volna egy hegyoldalt. Pusztító sza-
vak dörögtek, az elfek dala magasra kapott, Uquharr és
Droquarror elzúgott a vitorlák fölött, egyenesen a csata
sűrűjébe, az ellenfél árbocai közé. Shamyllon és Shamyllas
hajói szűk ívben közelebb fordultak, és katapultáikat dár-
davetőkre cserélve felzárkóztak az Adathor mögé; a fe-
délzetet is elborította a füst, recsegtek az árbocrudak,
robbanások tépték fel a gyászgálya orrát. Droquarror és
Uquharr üvöltve tért vissza a kavargó sötétségből, ők sem
bírták a magmahajó pokoli hőségét. Urvinaul parancso-
kat rikoltott, megfordult a szél: lomhán fordultak utána a
vitorlák. Shamyllon kieresztette a hangját, panaszos éne-
ke belemarkolt a fellegekbe, és Aleribethet szólította, a
Szomorú Vadászt, aki egykor örökké tartó ködöt bűvölt
a Fátylas völgyre, most pedig megnyitotta a síkok kapu-
ját. Megrepedt a tér, és pusztító elementál tolakodott át a
világra, kioltotta az elfek és az aquirok fényeit, végigvert
a hajók fedélzetén, vízzel és jéggel borította be, dühödten
ordított, amiért megidézték, Shamyllon azonban a fortyo-
gó, izzó, lángokban álló aquir hajóra mutatott, s azt aján-
lotta fel neki, amit a lény a legtöbbre tartott, az ellensége
tüzét, O t t a tüzed, vízlény!, és ráuszította, csattant és dör-
rent az ég, gőz lepett el mindent, villámok szikráztak a
bazaltárbocok között, rázták a Bukott hajóját, megrepedt
az aquirok páncélja, de bömbölve állták a kínt, a roppant
116
óriás pedig, az aquir hajó, lángcsóvákat vetett, port és ha-
m u t köpdösött, elfojtotta a vihart; az egész mit sem ért.
Velias lehunyta a szemét, és megpróbált emlékezni,
hallott-e már az ellenségükről Mírluen énekeiben, a kala-
horák legendái között, vagy Thanyllos dalaiban, ame-
lyeket oly nagy örömmel hallgatott. A Bukott Herceg; a
Csillagkovács szökött fia, aki elárulta apját a szerelméért,
ám az istenei szörnyeteggé aláztak ezért. Szerelme meg-
undorodott a külsejétől, elfordította tőle az arcát, neki pe-
dig nemcsak a teste, hanem a szíve is szörnyűségessé vált,
mert csak a dühe maradt az istenei, a szerelme, az ap-
ja iránt. Látta is már, a fedélzeten, ahogy kivált a sö-
tétségből. Fekete páncélja a testére égett, minden moz-
dulatából fájdalom sütött, zsarátnokszeme kínban izzott
kormos álarca mögött. Messze kimagaslott katonái közül,
akik reszketve nyitottak neki utat, csak hogy aztán össze
is zárjanak utána, és vak hűséggel kövessék. Ismét sűrű
füst leplezte el a fedélzetet; Velias tekintete csak egyetlen
pillanatra hatolhatott át rajta, mert rögtön felfedezték, és
eltakarták előle a hajó titkait.
Az elf gályákról íjászok szórták meg az aquirok mell-
védjeit, ismét szavak dörögtek, megint kürt rivallt. Rob-
banás rázta meg Shamyllas hajóját, recsegve lángolt a kö-
télzet, tűzkígyók lepték el az árbocokat: számolatlanul
ontották őket a Bukott Herceg hajójának izzó árbocfész-
kei. Elkerülhetetlen volt a közelharc, Shamyllas mégsem
fújt visszavonulót, hogy legalább a következő rajt elkerülje.
— Előre! - rikoltotta. - Tovább! Meg fogjuk törni őket!
Megtörjük őket!
N e m volt egy ékes beszéd, de a célnak megfelelt: vadá-
szai az ősök énekeivel törtek az aquirok felé, ő maga a fő-
árbocon táncolt, harci dala fénylő pajzsot vont az övéi kö-
ré, félelmet gerjesztve az aquirok szívében.
S Z Á Z h Á B O R Ú • 117
Urvinaul elővonta a kardját. Kétes mosoly játszott az
ajkán, és cinkos derű villant a szemében, ahogy Veliasra
nézett. Arra készült, hogy átadja neki a parancsnokságot,
ő pedig átszáll Shamyllas hajójára.
—Várj! — szólt rá Velias. — Maradj! Ügyelj a hajóra, és ha
módot látsz rá, azonnal indulj tovább!
—Hogyan?! — Urvinaul megrökönyödve nézett rá. Ke-
zében kékesen derengett a penge, vállán megrebbent az
utolsó fényhínárból szőtt palást, amelyet Oberyntól ka-
pott, nem sokkal a Kristálytorony pusztulása előtt.
—Ez az én dolgom, barátom — felelte Velias. — Ha a test-
vérek hajói itt vannak, akkor innen szabad az út, el tudod
érni Erragalt. Amint lehet, utánatok megyünk.
Urvinaul tiltakozott, a robbanások azonban beléfoj-
tották a szót. Az Adathon lángcsóva burkolta be, s bár
védművei kitartottak, az elfek érezték a tűz fuvallatát a
bőrükön. Mire az Égjáró föleszmélt, Velias már szökellve
tartott az orrbástya felé, ahol Inathar és vadászai úgy ké-
szültek az átszállásra, mintha csak kitalálták volna a gon-
dolatát.
Csakhogy előbb még más dolga volt. Tisztelettel adó-
zott Shamyllonnak, amiért volt bátorsága megidézni a víz
elemi síkjának urát, ám a Bukott Herceg a szférákon túl-
ról származott, a csillagok közül, s az ő tüze ellen nem ez
volt a helyes védekezés. Harsányan felrikoltott, és vércse-
vijjogással szólította a hegyeket, a végtelen fennsíkokat, a
beláthatatlan mélységet, ahol a vidék ereje lakozott. Idéz-
te a világ teremtőit, az erdők urait, az összes élő és élet-
telen fajzat első és utolsó kérlelhetetlen urát: harcba hív-
ta a föld csontját.
Homoktölcsér robbant a háta mögött, por és hamu ka-
varodott, fekete föld szitált, és sziklahíd született a lába
alatt, meredeken ívelt az Adathor és a Bukott Herceg ha-
118
jója között. Velias megtorpanás nélkül rohant át rajta az
aquirok közé. Éneke ércesen zengett, sziklák morzsolód-
tak benne, a világ tartókövei, és bárki mást összeroppan-
tottak volna, ha szájára veszi a nevét, csakhogy ő Velias
volt, a herceg, és most az övéiért harcolt.
Senki sem állt meg előtte. Visítva tértek ki az útjából,
már akit nem tarolt le a kővihar, vagy nem gyűrt maga alá
a híd; a homok és a por eltömítette az aquir hajó repedé-
seit, amelyekből a magma szivárgott, beborította és vastag
hamuréteget vont rá. Inathar és vadászai rikoltva vetették
magukat a herceg után, tízen, húszan, harmincan nyomul-
tak a gálya fedélzetére, a süppedős hamu tetején táncoltak,
áthatolhatatlan pengefalat húztak a hercegük köré, eltérí-
tették a tétován hajított lándzsákat, énekükkel visszafordí-
tották az aquirok pusztító szavait. Velias már az előfedélze-
ten járt. Hatalmas hajó volt, jóval nagyobb az Adatsornál,
nem látta a végét, nem találta a széleit sem, bugyogó kén-
tavak fölött szaladt, fullasztó gőz fújt az arcába, átforróso-
dott rajta a páncél. Az aquirok minden irányban menekül-
tek előle, kúsztak-másztak az árbocokon, olvadtón-testű
lények csorogtak fölfelé a kötélzeten.
Inathar és két vadásza szorosan követték, ők négyen
voltak az előretolt ék. Mögöttük vad csata dúlt, Velias
azonban nem törődött vele: a középbástyához akart eljut-
ni, a tűzkráterek közé, amelyekből még mindig seregestül
rajzottak a szörnyetegek Shamyllas hajója felé.
Mostanra a Bukott is felfigyelt rá. Lomhán mozdult,
fájdalmak között, csikorgott rajta a páncél, és izzó nyomo-
kat hagyott a fedélzeten, ahogy elindult felé.
A bástyánál csaptak össze. A Bukott meglendítette or-
mótlan láncos pörölyét, atyja kalapácsának kicsúfolását,
és Velias felé ütött vele: a herceg mellett csapódott a fe-
délzetbe, gőzölgő krátert m a r t belé. Velias az ősök ha-
talmát szegezte szembe vele: zengő hangon énekelt, sza-
vai a vihar dobogása, az ezüst hold ereje, lobogó sebeket
ütött a Bukott védelmén, tűz fröcsögött belőlük karma-
zsin vér helyett. Az aquir meg sem torpant. Kirántotta a
pörölyt a fedélzetből, és újra meglendítette, kettétörte vele
az alsó árbocrudat, letarolta a hajó gránitkorlátját, zúgva
csapódott Velias hátának. A herceg térdre esett. Kardjá-
nak nem vette hasznát a pöröllyel szemben, amint a Bu-
kott lendített rajta, kiszámíthatatlanul perdült a levegő-
ben, hol a hajót, hol őt, hol önmagát találta el; Velias látta
a nyomait a páncélján, az irdatlan sebeket, rosszul össze-
forrt csontok, gennyes gubók az izzó bőre alatt. Ö n m a -
gának is elviselhetetlen kínokat okozott vele. A vadászok
megpróbáltak Velias védelmére kelni, Inathar azonban
visszahívta őket, hisz esélyük sem volt a Bukott Herceg
ellen. Körülöttük viszont egyre gyűltek a harcosai: szikrát
és parazsat okádtak, bazalttá dermedtek védekezésképp,
hogy az elfek fegyverei elvástak a sziklabőrükön. Inathar
nem is pazarolt több időt a fivérére: ha legyőzi az aquirt,
megmenekültek, ha nem jár sikerrel, itt vesznek mindany-
nyian - neki a kijutás útját kellett biztosítania.
Velias akkor már csak az ellenfelére figyelt. Leszegte fe-
jét, elengedte a kardját, szeme sarkából nézte, ahogy a szö-
kött fiú kirántja a pörölyt a hajó fedélzetéből. A Bukott
nem volt már fiatal, mégis az ifjak dacos tüze lobogott
benne, és Velias arra gondolt, hogy ezt kell kihasználnia.
Elugrott következő a csapás elől: megrepedtek a kőgeren-
dák, berogyott a padló, a pöröly olyan mélyen hasított a fe-
délzetbe, hogy át is töri, ha a Bukott az utolsó pillanatban
nem akasztja meg — Veliasnak a karja is elroppant volna,
hogyha hárítással próbálkozik, ezért inkább támadásba
lendült. Puszta kézzel rontott a Bukottra, a föld csontjá-
nak erejével, amelyet ő hívott segítségül az előbb: az ökle
120
most keményebb volt, mint a gyémánt, és úgy csapott le,
mint a Csillagkovács az üllőre, a szívéből nyert haraggal,
újra és újra lesújtott, szilánkokra törte a Bukott maszkját,
perzselő tűz robbant az arcába. Hátravetette.
Végiggurult a fedélzeten. A Bukott hegyrengető or-
dítással vetette utána magát, Velias még estében újabb
dallal válaszolt, a mágikus erők döngve csaptak össze, el-
emésztették a közelükbe került aquirok tömegét.
Hosszában végigrepedt a fedélzet a lábuk alatt, Velias
mégis szilárdan állt.
A Bukott meglóbálta a fegyverét. Parázsszeme végig-
mérte a herceget, miközben a láncos pöröly lesújtott rá,
felsebezte a saját karját: Velias nyomban belepusztult vol-
na egy ilyen csapásba, a Bukott viszont mintha meg sem
érezte volna, újra meglengette a pörölyt, és zúgva-süvölt-
ve rontott Veliasra, elnyomta a körülöttük dúló csata za-
ját. Ezúttal is a herceg éneke vetette vissza, az ősök igéi,
Verlaen és Merenith dala; a legerősebb fohász, amelyet
Velias ismert. Óvó palást vette körbe, szikrázva védte a
csapásokat, a Bukott szélvészként tombolt a túlfelén — és
Velias nem tudta, mit tehetne még.
Látta már, hogy a Csillagkovács fiának testén gyógyu-
lásnak indulnak a sebek, fortyogva behegedtek, páncélja
újraszülte önmagát, csontig perzselt arcán már formáló-
dott a maszk: érzéketlen volt a fájdalomra, egyszerű fegy-
ver nem ölhette meg.
Velias máris fáradt. A föld csontjának megidézése is pró-
bára tette az erejét, a párviadal pedig tovább apasztotta,
kétségbeesés táncolt a tudata peremén, egy pillanatig úgy
érezte, nem is a Bukottal küzd, hanem az ájulással.
Aztán megtört a varázs. A Bukott oldalra lépett és fel-
kiáltott, fodrozódó füst tört fel a torkából. Mögötte vörö-
sen parázslott a fedélzet, morzsákra hullottak szét a har-
cosai, Velias pedig meglátta Shamyllas vadászait, akik
parancsnokuk nyomában özönlöttek a fedélzetre, hogy
hercegük segítségére siessenek. Velias kiáltani akart, For-
dulj vissza, őrült!, de csak artikulálatlan nyögés jött ki a
torkán a harci dal megbicsakló taktusai között.
A Bukott az új ellenfelek felé fordult. Izzó csóvát hú-
zott a pöröly, ahogy megpörgette, dörgő szava összezúz-
ta az elfek pajzsait, rendet vágott a soraik között. Egyedül
Shamyllas állt meg előtte: pikkelyvértje vöröslött a vértől,
köpenyét letépték a harcban, az elszántsága viszont sértet-
len maradt, és bosszúszomjas kalahoraként rontott a Bu-
kottra — olyan meggondolatlanul, mintha nem is lett vol-
na más ellenfelük, csak ő.
A körülálló harcosok első dárdája csak megsebezte, a
második a fedélzethez szegezte a Fátylas völgy védelme-
zőjét: tőle nem tartottak úgy a Bukott Herceg harcosai,
mint Veliastól, nem tisztelték a párbaját. Zsarátnoklán-
dzsáik átjárták a testét, majd a Bukott következett: ma-
gasra lendítette a pörölyt, felszakította vele a vitorlák ár-
nyékvásznait, aztán lecsapott...
Velias akasztotta meg. Puszta testével ugrott a halál-
ra sebzett Shamyllas elé, s a pöröly végigvágott a vállán,
beszakította páncélját, lemarta a húst, ám ő mintha meg
sem érezte volna: a lelke fájdalmát szólította, a gyászt,
amit érzett, az önvádat, a bánatot, amiért ilyen sokan hal-
tak meg miatta most is, azt szegezte szembe a Bukottal.
A Csillagkovács fia megingott. Őt belülről feszítette
ugyanez a kín, a harag, amiért az istenei elárulták, a csa-
lódottság, amiért a szerelme eltaszította, és az önvád, ami-
ért magának köszönhette mindezt - s most ugyanezzel
találta szemben magát.
A lépte bizonytalanná vált, s ahogy megtántorodott,
gyilkos pörölye súlytalanul hullott a fedélzetre, mintha
122
már nem lett volna más, mint atyjának elhasznált kovács-
kalapácsa.
Zűrzavar lett úrrá a fedélzeten, az aquirok a legtávo-
labbi sarkokba bújtak az elfek elől; süllyedni kezdett a ha-
jó. Velias is tudta, hogy mindjárt lezuhan.
Shamyllas még magánál volt, ám égett szélű sebei olyan
súlyosan véreztek, hogy már Verlaen hatalmával sem tud-
ták volna megmenteni.
Menjetek! - intette hercegének, s Aleribeth dala kelt
az ajkán, hogy szelet ébresztve még egy percig levegőben
tartsa a hajót.
Velias megrendülten nézte.
- T e s t v é r ! - rántotta meg a karját Inathar. — Gyere,
menjünk! Sietnünk kell!
18.
Shamyllon hajója féltőn rezgett, recsegett körülöttük, ágai

úgy remegtek, mintha csak megérezte volna a veszteségü-
ket. Velias mindig is érző lényeknek találta a testvérek sik-
lóit, sokkal inkább, mint az Adathon, holott annak valóban
lelke volt: gúzsba kötve ült a közepén, a naakathuar tró-
nusán. A herceg még mindig nem békélt meg a gondolat-
tal, hogy örök szolgaságra ítélt valakit, amikor a kormány-
rúd helyett ezt választotta a szakértő tervei közül, még ha
Thanyllos önként jelentkezett is: Velias éppúgy felelősnek
érezte magát érte, mint a testvérekért — akik közül az első-
szülött most itt hevert holtan a fivére fekhelyén.
Halovány fény világította meg Shamyllas szürke, élet-
telen arcát. A sarjadzó ágakból áradt, betöltötte a szo-
bát, körbevette a hajót: a gálya talán attól tartott, hogy
a reménytelen sötétség Shamyllas után őket is elragadná,
ezért a maga módján igyekezett elállni az útját. Velias ar-
ra gondolt, hogy másként is alakulhatott volna, s ettől is-
mét elfogta a bűntudat.
Inathar viszont azt mondta, most már késő törődni ez-
zel. „Shamyllas kereste a halált. Mi másért rontott vol-
na a Bukottnak? De bolond voltál, hogy kihoztad onnan
a testét."
Valóban. Amikor Inathar megpróbálta elrángatni az
ereszkedő hajóról, Velias kiszabadította magát a markából,
s ölbe kapta a haldokló fiút. Tudta, hogy nem segíthetnek
rajta, mégsem hagyhatta ott; az egyik aquir viszont sikítva
rávetette magát. Hayness mentette meg, Inathar egyik va-
dásza, akire egy asszony és két gyermek várt Symenorban:
ő maga ugrott az aquir elé, átdöfte hullámzó mellkasát, de
a pusztító igét már nem tudta bennrekeszteni. Amikor a
deszkákra zuhantak, már egyikük sem élt.
„Takarodj!", ordított Inathar a fivérére. „Menj már!",
és szikrázó pengével védte a hátát, mert a süllyedő ha-
jón körbevették őket a Bukott harcosai, akiknek a közel-
gő halál tudata kiégette minden félelmét. Mégis elérték
Shamyllon gályáját, mert az ő bátorsága sem maradt el a
bátyjáé mögött, s a zuhanó hajó mellé kormányozta a ma-
gáét, hogy átszállhassanak rá.
Most ő is ott állt Shamyllas halotti ágya mellett. Egy
szót sem szólt azóta, hogy visszatértek, Velias azonban
úgy érezte, lassan ideje lesz, hiszen a gyász és a bűntudat
összekötötte őket, s a hagyományok szerint csak együtt
nyerhettek bocsánatot.
Végül egy apró mozdulattal intett, hogy készen áll.
O t t h a g y t á k a szobát, ahol újabb vétség lett volna meg-
szólalniuk, s kiléptek a tatbástya egyik oldalteraszára.
Méregzöld erdőtenger terült el alattuk, egy tágas völgy a
hegyek között, amelyet az alkonyi napfényben sárgán csil-
124
logó tengerszemek tagoltak. Shamyllas hajója látótávol-
ságra lemaradva követte őket, a gyász jeleként kurtított
vitorlákkal: háborúban ésszerűtlen hagyománynak tűn-
hetett, de egyikük sem gondolt rá, hogy változtasson raj-
ta. Velias önkéntelenül is az Adathort kereste a nyugati ég-
bolton, de persze hiába: összehasonlíthatatlanul gyorsabb
volt a testvérek apró siklóinál, s még az is lehet, hogy már
Erragal flottáját is beérte.
Az egyre szaporodó hegycsúcsok között látni vélte az
aquirok nyirokerődjeinek tűz perzselte maradványait,
mintha csak annak jeleként, hogy jó irányba haladnak.
— Erragal... arra jár - kezdte halkan, vádló hangsúly
nélkül, vigyázva, nehogy megsértse Shamyllon gyászát
azzal, hogy a múlt hibáira tereli a szót. A feloldozásnak
ugyanolyan kötött formái voltak, mint a búcsúzásnak,
Vaélan luminatar pedig azt tanította, hogy egyiket sem
szabad összekötni a másikkal. A harag segít elfogadni a
halált, s utat kell nyitni neki, hogy ne mérgezze meg a
lelket; ha Velias megakasztja a folyását, éppúgy elveszíti
Shamyllont, ahogy a fivérét. A bocsánatkérés tehát még
ráér; előbb adja ki a dühét.
Shamyllon azonban elébe ment. Szavak nélkül kért bo-
csánatot Veliastól, amiért követte Erragalt, és nem gon-
dolt azzal, ami a N é p számára a legfontosabb: hogy nem
a halált kell megbosszulniuk, hanem meg kell őrizniük
az életet.
Hibáztam — mondta. Hibáztunk. Nagyobbra tartottuk ma-
gunkat, mint amekkorák vagyunk, s a fivérem az életével, Erra-
gal pedig a lelkével fizetett ezért. Már látom, herceg. Sajnálom,
amit tettünk; sajnálom, hogy nem hittem neked.
Őszintén beszélt, bátor tekintettel, a legnyíltabb moz-
dulatokkal, mert valóban megbánta, amit tett, Velias vi-
szont megrázta a fejét, és azt mondta:
s z á z h á b o r ú • 125
—Én nem ezért haragszom, Shamyllon.
Szavai elvágták a folytatást. Ha nem ezért, akkor mi-
ért? De nem mondott többet, s amikor Shamyllon meg-
hajtotta a fejét, hogy a magyarázatról kérdezzen, arra kér-
te, gondolkozzon el, hogyan is értette vajon.
- É s hogy is értetted, testvér? - Ezt már Inathar kér-
dezte, nem sokkal később, az orrárboc alatti teraszon,
ahová elvonultak a fürkész tekintetek elől. Alattuk a szür-
ke és barna hegytetők, fekete- és vörösfenyők a korábbi
tölgyerdők helyén. Agaik között a pillenép ütött tanyát,
akik elfértek a fenyőtobozok belsejében. Egyszer követe-
ket küldtek a Százkarúhoz, hogy kímélje meg az erdőiket,
ő pedig eleget tett nekik, mert mulattatta, hogy ilyen ap-
ró lények is félik a hatalmát: ezért nem volt egyetlen aquir
erőd sem ezekben az erdőkben, s ők nyugodtan élvezhet-
ték a napsütést, mintha nem is dúlna háború.
Velias sokáig nem felelt fivérének. Inathar ritkán von-
ta kérdőre, ezért szavainak mindig súlya volt, s ő nem fe-
lelhetett meggondolatlanul. Felidézte a Shamyllonnal foly-
tatott rövid beszélgetést, az érzéseit, a hangulatát. „Csak-
hogy én nem ezért haragszom, Shamyllon." Hogy is értet-
te ezt?
N e m nézett Inathar szemébe, hogy éreztesse vele, ko-
molyan veszi a kérdést, ugyanakkor igyekezett nem visz-
szaélni a türelmével. Máskor néhány napot is rászánt
volna, most viszont csak egy fél éjszaka volt rá, hiszen ha-
marosan m a g u k mögött hagyják a pillenép erdejét.
- Ne gondold azt, hogy haragszom - felelte végül las-
san, kimérten, ahogy Inathar kérdéséhez illett. - Lehet,
hogy rossz szót használtam, de a szavak felületesek: a
mozdulataim, a hangsúlyok értelmét Shamyllon nem értet-
te félre.
Inathar csak felhúzta a szemöldökét: Valóban?
126
— Talán... azt a k a r t a m , hogy azt higgye, haragszom.
De inkább csalódott vagyok, és egy kicsit talán... sértett.
Fivére megrázta a fejét: Most meg túl sokat látsz bele, test-
vér. Szerintem egyik sem igaz.
Hanem? — kérdezte Velias is a gesztusnyelv mozdula-
taival.
Hanem csak tudod, hogy erre volt szüksége.
Nem értelek.
—Persze; mert nem mersz bízni m a g a d b a n — váltott
szavakra Inathar. — Attól félsz, hogy akkor olyan leszel,
mint Erragal, és uralni próbálod majd őket, nem vezet-
ni... — Egy pillanatig, néhány percig, hallgatott, mert ő
is csak most gondolt bele, mit és hogyan kellene monda-
nia. — Tudod, testvér, én ezt tenném. És Erragal is, meg
Urvinaul. Ezért lettél te a herceg.
Ettől még nem mindig döntök helyesen.
—Persze, hogy nem. Sőt, igen gyakran tévedsz, szerin-
tem még többször is a kelleténél. De a hibáid nem kisebbé
tesznek, hanem erényesebbé: attól, hogy nem mindig ér-
ted önmagadat, még nem leszel rosszabb vezetőnk.
Épp csak bizonytalanabb.
—Csak ha túl sokat töprengsz. Mint éppen most. Hogy
miért válaszoltál olyan homályosan Shamyllonnak? Mert
nem róhattad a szemére, hogy benned nem bízott, még ha ő
ezért is kért bocsánatot. Mit gondolt volna, ha igazat adsz
neki? Azt hihetné, hogy megsértődtél, és úgy viselkedsz,
mint egy gyerek. Hogy azért haragszol, mert elárult téged.
- É s ha valóban ezért haragszom? — kérdezte Velias,
mert ebben a pillanatban úgy t ű n t neki, így érez.
—Csak félsz attól, hogy így érzel, és te könnyen össze-
kevered ezt a kettőt. Azért haragszol, mert nem kérdez-
tek meg téged; mert azt gondolod, hogy te tudod a he-
lyes utat.
És ez mérhetetlen dölyf - bólintott Velias.
— Csak akkor, ha tévedsz, testvér, de most igazad volt:
Erragalt hatalmába kerítette a lándzsa. Ez pedig nem
dölyf, hanem bölcsesség. Félhetsz a saját erődtől, de ne
féld felismerni! Ezért nem mondtad meg Shamyllonnak,
hogy miért haragszol: mert akkor sohasem érti meg.
Mégis... nem ezt várta tőlem.
- O , persze — sóhajtott Inathar —, a kebledre ölelhet-
ted volna, mondhattad volna, hogy megbocsátasz, hogy
el van felejtve... csakhogy te nem az anyja vagy, Velias,
hanem a hercege. — Elhallgatott, aztán kisvártatva felállt.
— Eleget beszéltem. Többet is, mint az elmúlt száz évben
összesen, de most, hogy az Égjárót előreküldted, valaki-
nek beszélnie kellett veled helyette. Na látod, ebben téved-
tél. Legközelebb rám bízd a csatározást!
Miután távozott, Velias még egy ideig ült a balkonon,
aztán az első csillagokkal ő is felkelt, és felsétált a fedél-
zetre. Kihalt volt, néma csend fogadta, nem fújt a szél,
mégis haladt a hajó. Az evezők sem mozogtak. Shamyllast
kereste, aztán Inathart, de senkit sem talált.
Opálos villanás a jobbján, zöld, mint az erdők lombja,
kék, mint az ég, vörös; a szivárvány fényében ég. A sze-
me sarkából látta, de mire odafordult, már nem volt sehol.
Megperdült, mert maga mögül érezte, de csak az árbo-
cokat látta, a tatbástyát, a végtelen éjszakai eget. Lassan
emelkedett a hold. Zöldes színe volt.
Amikor újra megfordult, a férfi már előtte állt. Opálos
zöld zekét viselt, mohaköpenyét sárkány formájú csat fog-
ta össze. Fekete haja az arcába hullt. A herceg először arra
gondolt, hogy Uquharr lehet, a sárkányvezér, aki éppúgy
el tudta változtatni a külsejét, ahogy a dariess-chyennek;
azután viszont arra, hogy ő nem bújócskázott volna vele.
Nem fújt a szél, senki sem volt a fedélzeten. Talán egy lá-
128
tomás. Talán szellembeszéd. De akkor sem tudta, ki le-
het az idegen.
—Hallottam, hogy mit beszéltél a testvéreddel - mond-
ta a férfi halkan. - Ne hidd, hogy nem téved, ugyanakkor
tudd, hogy igaza van. Bármilyen különös is legyen.
—Tudom, hogy ez egy álom - bólintott Velias. Egy zöld
tollú nyílvesszőt forgatott az ujjai közt; nem tudta, mikor
került oda. - Bár furcsább a többinél.
A teraszon ültek, az orrárboc tövében. Alattuk gyorsan
szaladt a táj, tüzek emésztették, jégvihar. Fölöttük béké-
sen ragyogtak a csillagok.
—Három próba van, herceg, de talán már túl is vagy
rajtuk, talán még m i n d előtted áll, vagy ez az első. Ne-
ked kell eldöntened.
—Miről ismerem fel? — kérdezte ő, miközben a nyíl-
vesszőre nézett. Késztetést érzett, hogy átnyújtsa a má-
siknak, de legyűrte, s megértette, hogy csakis ő dönti el,
mikor hálálja meg vele az idegen szavait. Élhet vagy visz-
szaélhet vele, rajta áll.
Végül nem bírta rászánni magát, hogy kényszerítse.
Letette kettejük közé, felajánlotta vele a bizalmát - és ki
tudja, mennyi minden mást is azon kívül, talán a Nép
egész jövőjét —, mert ilyen volt a természete.
—Köszönöm - sóhajtott az idegen. Mintha komoly te-
hertől szabadult volna. — De így már nem válaszolhatok
a kérdésedre. Viszont figyelmeztethetlek, és a n n a k . . . azt
hiszem, több hasznát is veszed.
Aztán Velias felébredt. Alig egy percet aludhatott,
mert még látta a lába alatt azt a tengerszemet, amihez az
imént közeledtek, úgyhogy alig vesztettek időt. Felsietett
a fedélzetre, és kiadta a parancsokat, hogy siessenek, en-
gedjék ki az összes vitorlát Shamyllas gyászoló hajóján is,
hogyha kell, még ha a hagyományok megszegésének vé-
lik is, de mielőbb el kell érniük az Adathort, mert szörnyű
veszély fenyegeti.
Közben végig a vén szakértő szavai jártak a fejében,
hogy mit tehetne másként az álom után, mire gondolha-
tott az öreg, amikor az előzőről azt mondta, hogy nem
mert változtatni rajta; de úgy érezte, ezúttal nem is len-
ne elég ideje rá.
19.
Süvített, ordított a szél, ám Akiyr most először semmit sem

szagolt benne; nem borzolta az érzékeit, nem ébresztette
fel benne a vadászat ösztönét. Korábban elképzelhetet-
lennek tartotta ezt. Sejtette, hogy Mirven bűbája lehet az
oka, Ríenan dala, vagy minek nevezte, és elővillantotta a
fogait, mintha a nőstény ott állna vele szemben, de nem
érezte azokat az éles agyarakat, nem sebezték fel a nyel-
vét, s ahogy végigtapogatta vele a szájüregét, rájött, hogy
hiába keresi őket, mert ugyanúgy megkoptak, ahogy az
arcán is megfogyatkozott a szőr, ahogy a bundája visz-
szahúzódott a kézfejéről, ahogy kiegyenesedett a járása is
a felébredése... vagy inkább a feltámadása óta. Dühösen
morrantott. Már a hangja sem volt ugyanolyan. Sokkal
jobban hasonlított az elfekre, mint azelőtt, és homályosan
ugyan, de sejtette, hogy a gondolkodása is megváltozott,
könnyebben fűzte a szavakat, mindenről más dolgok ju-
tottak az eszébe, s először azt hitte, hogy megbolondult,
legszívesebben rátámadt volna valakire, de figyelmeztette
magát, hogy az nem lenne helyes, aztán ordítva rárontott
a legközelebbi oszlopra, hiszen hát hogyne lenne helyes, a
harc sohasem helytelen, a harc maga az élet, de közben az
zengett a fejében, hogy csak a jó célért vívott harc a jogos
130
küzdelem, egyenlő felek között, egyenlő feltételekkel, és
kirángatta a gerendákat a helyükről, kettétörte őket dü-
hében, alig tudták lecsillapítani. Csak akkor hagyta ab-
ba, amikor azt mondták, lehívják Erragalt. Akkor meg-
ijedt. Az asszonyok félelme volt, a fiatal nőstényeké, akik
még nem vetettek kölyköket, mert akkor a hímeknél is
bátrabban harcoltak volna — látott már ilyet —, ő viszont
reszketett, de nem ezért hagyta abba, hanem mert letag-
lózta a felismerés, hogy fél, hiszen sohasem érzett félelmet
azelőtt, vagy legfeljebb kölyökkorában, de arra nem em-
lékezett, és lám, megint milyen alaposan gondolja végig
azt, amit érez, ki is ordította a dühét, beleordította a vi-
lágba, látta az elfek arcán a rémületet, igen, az övé tük-
röződött rajtuk, mintha csak a Hitszegő Hölgy harcosai
lettek volna, a Tükrök Asszonyáé, és ugyanúgy féltek tő-
le, ahogy újabban Erragaltól, Akiyr pedig most először
megértette őket, mert az ösztönei — de micsoda új ösztö-
nök voltak? - azt súgták neki, hogy ez nem helyes így. Az
elfeknek nem szabadna félniük a parancsnokuktól. Most
először értette meg ezt, mert immár tudta, mi a félelem, s
úgy követte a vadászokat a fedélzetre, mint egy alvajáró,
azt mondták, biztos csak friss levegőre van szüksége, az ő
fajtája nem bírja a zárt tereket, de szándékosan kerülővel
mentek, mert nem akartak találkozni Erragallal, és Akiyr
tudta, hogy csak kisebb részben őmiatta, akit Mirven egy
tiltott szertartással hozott vissza a halálból, és nagyobb
részben m a g u k miatt, mert nem akartak oda jutni, ahova
ő. Emlékszel valamire? Először nem is értette a kérdést.
A Kárpiton túlról. Milyen kárpitról beszél? De aztán
megértette, hogy a halálról kérdezik, hogy azt akarják
tudni, látta-e vajon Urriát, az Elveszett Istent, vagy leg-
alább a kalahorákat, vagy a saját szellemeit, láttál-e ott
bármit, medvetestvér? Korábban sohasem gondolt a ha-
lálra, de most már egy kicsit ő is félt tőle, mert már fel
tudta fogni, hogy mit jelent, s erről megint Mirven ju-
tott eszébe, i m m á r sokadszor, és az, hogy Erragal majd-
nem megölte. A saját párját. A kölykei anyját. A szerel-
mét. Most először ez a szó is jelentett valamit a számára,
egy melengető érzést, mint amit egykor az alom mélyén
érzett, amikor egy hatalmas testhez bújt oda, kereste a
melegét, szopta az emlőit, alighanem az anyja volt, bár
ebbe most gondolt bele először, és könnyek peregtek az
arcán, sohasem sírt azelőtt, nem értette az érzést, csak
szétáradt benne a szomorúság, és most végképp nem ér-
tette Erragalt, hogy tehette azt, és egy kicsit megértet-
te Mirvent, hogy aggódott a falkavezérért, s most már ő
is aggódott - ez is egy új érzés volt, és kísértetiesen em-
lékeztette a félelemre —, és arra gondolt, hogy talán meg
kellene tennie azt, amit a nőstény - az asszony - kért, el-
mennie Veliashoz, és megmondani neki... mit is? Hogy
itt találja Erragalt, hogy jöjjön és siessen, mert már a sa-
játjai is aggódnak miatta, féltik és óvnák, elvennék tő-
le a lándzsát, de nem tudják, hogyan kell, megtehetik-e
vajon, meg akarják-e egyáltalán tenni, igen, Velias majd
megmondja nekik. Na de árulja el Erragalt? Hisz ő a fal-
kavezér. De ha lesántult, ha kimarjult, ha kórság emész-
ti, akkor nem jobban jár-e a falka, hogyha elmarják ma-
guktól? Vagy ha legalább megnézik a sebét, hátha ki
lehet égetni, ki lehet harapni, le lehet rágni, mint egy
üszkösödő lábat, ne fertőzze tovább. És ki fogja lerágni?
Velias? N e m t u d o t t döntésre jutni. Csak állt dermedten
a hajóorrban, zúgott körülötte a szél, a távolban már pa-
rázslottak az aquirok erődjei, a csillagfényben meg-meg-
villantak a T ü k r ö k Asszonyának késpengeélű hajói, ő vi-
szont észre sem vette őket, csak magára figyelt, az új
érzésekre, a bonyolult gondolatokra, a nehéz döntésekre.
132
N e m készült erre. N e m neki kellene itt állnia. Miért tet-
te vele ezt az a nőstény?
Nem tudom — felelte Mirven. Hallotta a dariess-chyenn
gondolatait, érezte a félelmét, a kétségeit, a fájdalmát, a
viaskodó büszkeségét, a tehetetlen haragját, és dühében
ő is úgy szorította össze az öklét, kétségbeesésében, re-
ménykedve, fohászok közt, hogy a tenyerébe vájta a kör-
mét, vér csorgott az ujjain. Sajnálom! - gondolta, de Akiyr
persze nem hallhatta, ő nem ismerte a szellembeszéd tu-
dományát, nem kapta örökül a vérvonalával, s így Mirven
sehogy sem tudta elérni: csak remélhette, hogy helyesen
dönt, hogy megkeresi a herceget, elébe megy — a sötétben,
az erdőben, az éjszakában, aquir földeken át, micsoda hiú
remény! —, elhívja, megmondja neki, mit kell tennie — ho-
lott még ő maga sem tudta, nemhogy Akiyr! és Velias
rendbe hoz mindent, minden olyan lesz, mint azelőtt.
Persze Mirven tudta, hogy áltatja magát. Semmi sem
lesz ugyanolyan, itt fognak meghalni mind, ő idelent,
a kabinjába zárva, Akiyr valahol az erdőben, Erragal a
Nyirkos világ kazamatáiban, aquir királyok karmai kö-
zött, vagy ha akkor és ott nem, akkor elemészti a lándzsa.
Borzongás futott végig a testén, lázban égett a homloka,
őrök álltak az ajtaja előtt. Mit tettél velem, szerelmem?
Mit tettem veled én?
A vadászok reszketve húzódtak el Erragal útjából. Már
messziről hallották a lépteit, dühösen csattantak a fedél-
zeten, a fejük fölött, a folyosókon, az alsó szinteken. Kör-
be-körbe járt, fel a lépcsőn, le a létrán, el a borostyánlepte
falak között, át a magasan ívelő hidakon, a vitorlák
alatt, az evezők között, s ők ijedten követték a tekinte-
tükkel, mint egy jelenést, és nem hívták többet Hold-
fény Erragalnak, hanem csak Százkarmúnak, azóta, hogy
majdnem megölte az asszonyát. Halidorhoz hasonlították,
• 133
aki elvesztette az eszét, miután legyőzött kilenc nagyurat,
a leghatalmasabb aquirokat a maga idejében, s ha csak
meghallották, hogy közeledik, lopva egymáshoz értek, és
a kalahorákat szólították, hogy óvják meg őket a dühé-
től. Attól féltek, hogy a megszállottsága, amit korábban
elszántságnak hittek, rájuk is átragad, s hogy a titokzatos
erő, amiről nemrég még azt gondolták, hogy a saját ereje,
őket is a markába kaparintja - és Erragal érezte ezt. Nőt-
tön-nőtt benne a harag, úgy tombolt, mint egy ketrecbe
zárt vadállat, a rácsait szaggatta, s egyre inkább nehezé-
re esett visszatartani, ezért bolyongott, mintha maga elől
menekülne, mintha biztos menedéket keresne, ahol szaba-
don engedheti, ahol nem találkozik másokkal, Mirvennel,
Akiyrral. Az arcuk kitörölhetetlenül beleégett az emléke-
zetébe, őket látta még a vadászaiban, Ceirastban és Ko-
mor Arowendben is, még a tükörben is őket látta volna,
ha bele mer nézni akár csak egyszer is, nem tudta feled-
ni őket egy pillanatra sem, és még rosszabb lett volna, ha
meghalnak, ettől a gondolattól hasító fájdalom rántotta
össze a szívét, megbénult, meghalt, aztán szaporán vert
és már úgy dobogott, hogy nem is hallott mást, tudato-
san próbálta lelassítani, gyorsan, de mélyen vette a leve-
gőt, mégis légszomja volt, támolygott csak a fal mellett,
nekicsapódott, nem bírt megállni a lábán, elbotlott, még-
is mennie kell.
Úgy bukott be az ajtón, mintha vízbe zuhant volna,

elvesztette a súlyát, nem érezte a testét, szinte lebegett.
Fénylő rúnajelek kanyarogtak a falakon, a gerendákon,
végigfutottak a padlón. A rúnakabinban járt, ahonnan a
hajó ereje sugárzott, a vitorlákat duzzasztó szél, a kata-
pultákban lobogó naptűz, az evezőket mozgató hatalom,
amelyet a gnómok börtönöztek ide, azok a kis szörnyete-
gek, akik m a g u k is aquirok voltak, de raboknak álcáztak
134
magukat, hogy a N é p bizalmába férkőzzenek, és Velias
hitt nekik, ők tették olyanná, amilyen.
Nem bírta tovább. Üvöltve hajította a lándzsát a rajzok
közepébe, s azt hitte, darabokra tépik a kitörő energiák,
de csak a fal üszkösödött el, ahol a fegyver megállt, majd
a rohadás kacsokat növesztve terjedt a padló és a mennye-
zet felé, elszárította a fényt adó rajzolatokat, ő pedig csa-
lódottan üvöltött, és pozdorjává törtek a falak, a kereszt-
gerendák, a lándzsa pedig kifordult a falból, s az egyik
alsóbb szintre zuhant a padló résein át.
Megroppant a külső hajótest, megfeszültek a hajóbor-
dák, még a főárboc is belereszketett odafönt, ahogy Erra-
gal Százhalálra üvöltötte a dühét.
Aztán ő is odarogyott mellé.
Kettétört gerendák, hervadt levelek és faforgács vet-
te körül őket, a lándzsa pedig még sötétebbnek, még üre-
sebbnek tűnt, mint azelőtt.
Erragal vakon bámulta a sötétségben.
Az előbb még bárki azt hihette, hogy döntésre jutott,
elhajítja a lándzsát, elpusztítja, de legalábbis elássa, hogy
nyelje el a föld, ám most magába roskadva ült, mert csak
átkozni tudta Százhalált, de vádolni nem.
„Egyenlőtlen viadal lenne a királyokra vadászni, test-
vér. Ők már elejtettek téged; nem kell, hogy ők is ész-
revegyék." Megképzett előtte Velias alakja, vékony arca,
magas homloka, a szemöldöke, ahogy összeszaladt, mint
amikor ugratták Urvinaullal, vagy amikor nem értette a
nők észjárását, és nekik kellett megmagyarázniuk. Száza-
dok teltek el azóta — pedig csak néhány hónap. Soha nem
érezte még ilyen kevésnek az időt.
Soha nem érezte ezelőtt egyáltalán. Azt kívánta, bár
itt lenne most, itt ülne vele, segíthetne, itt hagynák a lán-
dzsát, a csatát, az egészet, olyan lenne minden, mint rég...
s z á z h á b o r ú • 135
Mirven. Megszakadt a szíve, ha rá gondolt, és nem sej-
tette, hogy ő is ugyanígy érez, de remélte, és legszíveseb-
ben egyenesen hozzá indult volna, a karjába venné és ölel-
né, itt vagyok már, itt vagyunk, nem megyünk többé
sehova.
De csak egy percig tartott az egész. Eszébe jutott az
ígéret, amit Shamyllonnak és a testvérének tett, hogy
nem tér vissza nélkülük a csatából, mégis a halálba küld-
te őket, mert egyedül őket nélkülözheti a döntő ütközet-
ben; és Raellyn, a Büszke, aki elesett Bolkadarnál, mert
egy pteropta lesodorta a fedélzetről; és Ilreír, aki a Száz-
karú hajóján veszett oda, s akinek már az apja és a nagy-
apja is szolgálta őt, s alighanem az öccse is az ő szolgálatá-
ban hal majd dicső halált; eszébe jutottak mindannyian,
ezer és ezer arc, több százan, nevek, történetek, és ugyan-
azt érezte, amit a névadó szertartás alatt.
Nem szabad, hogy mindig így legyen.
Be kell fejezniük.
Soha nem jutottak még ilyen közel ahhoz, hogy le-
győzzék az aquirokat, s ha ehhez Százhalál kell, akkor
Százhalált fogja használni hozzá. Egy pillanatra elgyen-
gülhetett, de azt nem felejtette el, hogy miért kezdett
bele. „Mindent elpusztítanak, ha semmit sem teszünk.
Örökre kiűzhetjük őket, túl a hegyeken, és még azokat is
megtisztíthatnánk. Az lenne csak a diadal. Az lenne a bé-
ke!" S ezért bármilyen áldozatra hajlandó volt.
„Feláldoznád Mirvent és az ikreket is, testvér?"
— Arra nem kerül sor — mondta a sötétségnek, a lán-
dzsának, Veliasnak, és felegyenesedett, mert megtalálta a
bizonyosságát. Egyszer már legyőzte a Királyt, megregu-
lázta Százhalált, és megteszi újra, ha kell; hogyha Halidor
megölt kilenc urat, hát ő kilencvenet fog, és eljut a legbel-
ső csarnokokig, az aquir istenek szívébe mártja a lándzsát.
136
De most nem vette a kezébe. Csak akkor nyúl hoz-
zá, ha elkerülhetetlen, hogy megmutassa a vadászainak,
Mirvennek, Veliasnak, hogy nincs szüksége rá, ő uralja
Százhalált, és nem fordítva. Ettől majd megnyugodnak, s
ő is jobban érezte magát, mintha csak újjászületett volna;
mint aki roppant súlytól szabadult.
Aztán megállt a hajó. Rögtön tudta, hogy valami nincs
rendben, mert nem érzett aquirokat a közelben — a lán-
dzsa miatt mindig megérezte őket —, és nem hallott rob-
banást sem, becsapódó lövedékek zaját, pteropták sikol-
tását.
Futva érkezett a tatbástyára, mert a megérzései oda ve-
zették, s a kormányos és Ceirast fogadták; látta a félel-
met a szemükben, ám azt is, hogy ezúttal nem neki szól.
Helyesen tette, hogy nem hozta magával a lándzsát, és
Mirven bátyja már indult is felé jelenteni: - Akiyr...
N e m tudta, hogy fogalmazza meg, arcába szökött a
vér, mint egy kisgyereknek, és Erragal most nem is lát-
ta másnak, mint tudatlan kölyöknek, eszetlen dariess-
chyennek őt magát is, mert persze: megszökött! Még látta
is a fák közt, ott rohant, medvealakját felöltve csörtetett
kelet felé, arra, ahonnan Velias közeledett: azért szökik,
hogy idehozza.
Úgy nyújtotta ki a kezét, mintha Százhalál ott lenne
benne, a lándzsa pedig nyolc fedélzetet áttörve röppent
a markába.
- Ki hagyta ezt? Ki parancsolta, hogy ilyen alacsonyan
repüljetek?! — ordított a kormányosra.
—T-te voltál... — dadogta Núor - hogy könnyebben ész-
revehessük az aquir erődöket...
Erragal elhajította a lándzsát.
S Z Á Z h A B O R Ú • 137
20.
Százhalál rezegve állt meg a fedélzetben. Ceirast és a kor-

mányos hátrahőköltek, mert kis híján Núort nyársalta
fel; csalódott sikolya hullámokat vetett az asztrálsíkon.
Mirven a kabinjából kitörve rohant a tatbástyára, mert
azt hitte, megtörtént, amitől rettegett, de csak akkor
buggyantak ki a könnyei, amikor meglátta Erragalt. Nem
látott halottakat, nem borította vér a fedélzetet. Nem ölt
meg tehát senkit... de megfeketedtek a pallók, ahogy a
lándzsa őrjöngve követelte a jussát. Elpattantak a csűrkö-
telek, szétfoszlottak a vitorlák, a hajó süllyedni kezdett, az
elfeket azonban megbénította, hogy Erragal ellenük for-
dította a hatalmát; hogy csak kinyújtotta a kezét, és a lán-
dzsa hűen simult a kezébe, hogy elpusztítsa a hajót.
- Á l l j ! - kiáltotta Mirven. - H A G Y D ABBA! - és
megint ének nélkül nyúlt az ősök hatalmához, ahogy
Erragaltól látta, kirántotta vele a lándzsát a deszkákból.
Megfeszülő testtel szállt szembe az erejével, ahogy a lelké-
be ordított, Használj!, és nem engedte vissza.
Erragal azonban kinyújtotta a kezét, és Százhalál elin-
dult felé.
- N E ! - sikoltotta Mirven.
A férfi rázárta a markát. Mirven fél térdre rogyott, de
legalább nem vágódott el azonnal, mint Ceirast és a töb-
biek, akiket ugyanúgy megingatott a mágikus viadal
megszakadása. Egyedül Erragal maradt állva, s a tekin-
tete majd' elemésztette Mirvent: egy pillanatra a réginek
látszott megint, a férfinak, aki Talmuronnál elnyerte a
szerelmét, aztán mégis úgy nézték egymást, mint két ide-
gen. Az asszony értette ugyan, hogy csak addig hordoz-
ná a lándzsát, amíg megnyerik a háborút — de nem hitt
benne többé.
138
Mielőtt távozott, Erragal nem segítette fel. Ceirast tet-
te meg helyette, miközben Núor sietve ellenőrizte a kor-
mányevezőket, mindenki keresett valamit, amivel elfog-
lalhatja magát, mert bár a hagyományok azt követelték,
hogy hosszan elmélkedjenek a történtekről, Erragal sze-
rint új hagyományaik lesznek, de azt nem mondta, milye-
nek. Mirven hitte, hogy mindannyian azt kívánják, bár
itt lenne Velias, s egy pillanatra érezte Akiyrt, aki hatal-
mas testével loholt kelet felé, hiszen az élet dala egybefor-
rasztotta a lelküket. Igen, ő majd megsürgeti a herceget,
és elvezeti hozzájuk, azután pedig... de már nem tudta,
mi lesz azután.
- Küzd — szólalt meg Ceirast, aki megérezte a kétség-
beesését, és azt gondolta, hogy Erragal miatt aggódik.
- Te is láthattad, hogy még mindig k ü z d . . . Igazi hős,
m i n t a kalahorák: Halidor és a Szomorú Vadász, vagy
Umarienn, amikor megtalálta a Látók sivatagát. Harcot
vív a lándzsával... de ő fog felülkerekedni.
Ám a hangja úgy csengett, mintha önmagát is csak ak-
kor próbálta volna meggyőzni. Könny futotta el Mirven
szemét, mert nemrég még ő is makacsul hajtogatta, hogy
van még remény, hogy nem kell ehhez Velias, és Erragal
meg fogja bocsátani neki, hogy elárulta, de tudta, hogy
nem, mert túl büszke ahhoz. Örökre elveszíti, ha Velias
ideér.
Mégis azt kívánta, bár itt lenne azonnal. Bárcsak elér-
hetné a szívével, bárcsak tudná, hogy már közel jár, bár-
csak láthatná Akiyr szemén át!
Olyan erősen kívánta, hogy a dariess-chyenn egy pilla-
natra hallotta a gondolatait. Visszhangként kongtak a fe-
jében, megzavarták, elöntötte a harag: keresztülcsörtetett
mindenen. Egyedül az aquirokat kerülte el. Mirven fé-
lelme égett benne, és óvatosságra ösztökélte, megtorpant,
ha megérezte a szagukat, ha felőle fújt a szél, ha egy fel-
perzselt erődhöz közeledett; látta, hogy összevonták az
erőiket, és olyan fogalmak ötlöttek eszébe, amelyeket ko-
rábban nem is ismert, bekerítés, felvonulás, felőrlés; és
összekucorodva egy fenyő törzséhez lapult. Csillogó-szik-
rázó gálya siklott el fölötte, vitorlái százszorosan tükröz-
ték vissza a felkelő nap fényét. Egyetlen lekerekített élt
sem látott rajta, acélosan csillanó metszetek, sokszorosan
áttört tükörteraszok díszítették. A Hitszegő Hölgy hajó-
ja, gondolta; a Tükrök Asszonyáé. Csengve-csilingelve ha-
ladt át az erdő fölött, pörgő-villódzó elementálok kísérték,
a fák között pedig kacska lábú, hiányos vértezetű aquirok
vonszolták magukat utána. Ismerősnek találta őket, ám
csak nagy sokára ismerte fel rozsdásodó, szétmálló páncél-
jaikban a bolkadari aquirok fekete vértjét. Legyőzöttnek
tűntek, de veszélyesnek is, mint a sarokba szorított vadál-
lat, s Akiyr ragadozóösztöne azt súgta, támadja meg őket,
mielőtt a szégyenük gyűlöletté érik. Ám aztán megérez-
te, hogy már késő: rángó-reszkető, göcsörtös kinövések
nőttek a testükön, elsorvasztották a végtagjaikat, mint-
ha kötéllel szorították volna el. Nem csupán a páncéljuk,
hanem az egész valójuk rohadt, rég elkésett az ellenük
vívott harccal. Már értette Mirven undorát attól, ahogy
Erragal legyőzte a második aquir királyt. Kuporogva vár-
ta ki, hogy a korcsok elvonuljanak, aztán hatalmas talpa-
in is nesztelenül osont, csörtetve rohant, szökellve átgázolt
egy folyón, háromnapnyi utat tett meg néhány óra alatt; s
mindenütt aquirok vonultak. A Hitszegő Hölgy egy má-
sik hajóját is látta, kisebbet, mint az előző, s ez keletnek
tartott, amerre ő is, Bolkadar felé. Mirven emlékeiből is-
merte a róla szóló énekeket, hogy miként fordítja ellen-
ségei ellen a saját vágyaikat, s megijedt, hogy talán épp
Velias ellen készül, ő pedig későn ér oda.
140
A félelem azonban feldühítette, és eltökélte, hogy még
a Tükrök Asszonya előtt eléri az Adathort.
—Parancsnok!
—Igen? — A megszólítás álmából rázta fel Urvinault.
A nyugalom perceiben ismét hármasban vadásztak Veli-
asszal és Erragallal, együtt bosszantották Seryennari úr-
nőt, felfedezték a déli földeket, ahol az Ezüstfolyó ered;
amerre eltűnt a Szomorú Vadász, miután Verlaennel le-
győzték a Mocsártenger urát. De ez máris nagyon messze
volt. — Mondd csak, Harolaas!
—Egy dariess-chyenn közeledik — hadarta az ifjú. Ah-
hoz a nemzedékhez tartozott, amely már csak a háborút
ismerte, s az örökös aggodalom nyomot hagyott a beszé-
dén és a mozgásán, sietősebb volt, kapkodós. - Még mesz-
sze van, de amennyire meg tudtam ítélni, Akiyr az.
—Akiyr? De h á t . . . — Elharapta a folytatást, hiszen H a -
rolaas talán nem hallotta, hogy Akiyr meghalt Bolkadar-
nál. Valószínűleg téved, és egy másik bőreváltó lesz. De
ha mégsem, akkor sem kellene megijeszteni. Talán Velias
túlzott volna, amikor felidézte a csatát? Az nem valla-
na rá. Akkor csak nem elénekelte valaki Ríenan dalát...?
Harolaas közben türelmetlenül moccant. Az ifjak kö-
zött is ő volt az egyik legizgágább, képtelen volt akár rö-
vid ideig is nyugton maradni, ha a Thaliyr partján az eget
bámulták, néhány naponta kényszeresen átült máshová.
Most a parancsra várt.
—Már kiadtam — mosolyodott el az Égjáró. — Az Ada-
thor sokkal kezesebb, mint ti, kitalálja a gondolataimat;
máris ereszkedünk. Csak ő sokkal türelmesebb nálad,
nem kapkodja el.
Harolaas elszégyellte magát, s egy szertartásos mozdu-
lattal a bocsánatát akarta kérni, ám Urvinaul nem szeret-
te a formaságokat.
Hagyd ezt! — intette. Inkább arról beszélj, milyennek láttad!
- A dariess-chyennt?
- K i mást?
- H a t a l m a s , parancsnok. Az erdő hullámzik, ahogy
előretör benne, nem is őt vettem észre először, hanem a
bükkös imbolygását. Dühös vagy fél, azt hiszem.
- I n k á b b dühös. Az ő fajtája nem ismeri a félelmet.
- M e g l e h e t . De a nakaatugar azt mondja, zavart az el-
méje.
—Te beszélsz Thanyllosszal?
Az ifjú bólintott.
- N e m akart zavarni téged, parancsnok; érezte, hogy
súlyos gondok nyomasztanak.
Biztosan a napfürdőre célzott.
- M i l y e n figyelmes tőle... - morogta Urvinaul, miköz-
ben összehúzta magán az ingjét. Hozzá kell még szok-
nom, gondolta, hogy a hajó megérzi minden rezdülése-
met. És úgy t ű n i k , cselekszik is helyettem. — Hogy is
hívtad: nakaatugar? Látom, te sem tudod megjegyezni a
nevét. - Harolaas értetlenül nézett rá. — Naakat-akármi,
vagy hogy hívják, de biztosan nem úgy, ahogy te nevez-
ted. Én naakathornak hívom.
- E z . . . egyszerűbben hangzik, de nem hiszem, hogy
megtartaná az erejét. Vagy a szakértők neveinek nincs ha-
talma, parancsnok?
—Nem mindegy, hogyan ejtjük rosszul? - nevetett rá.
A Nép nyelve a Förgeteg előtt igaz beszéd volt, minden sza-
vuk a dolgok lényegét fejezte ki, ebben a világban viszont
nem részesültek az igaz nevek adományából, ezért sok
más elfhez hasonlóan Urvinaul sem sokat törődött az új
nevekkel. — Én azt mondom, ha már úgysincs semmi ere-
je, akkor legalább ne sértse a fülünket. Na hadd halljam!
—Nagathor.
142
Hibát vétett, de így még jobban is hangzott, úgyhogy
Urvinaul ráhagyta; és ez a kis beszélgetés legalább egy
percre elterelte figyelmét a háborúról. Többet kellene pi-
henniük, vadászniuk olyan erdőkben, ahol aquiroknak hí-
rét sem hallották - maradtak még ilyenek? -, különben
mi lesz így a Néppel? De elhessegette magától a gondola-
tot. Legyen ez Velias gondja, hiszen azért herceg; ő most
csak egy jó ebédet akart.
Aztán Symenorban találta magát. Az illúziók termé-
ben állt, s felragyogott előtte Umran szemkápráztató al-
kotása, Völgyvidék látképe, mintha csak az Adathorról
nézne le rá: végtelen rengetegek és gyöngyöző folyók, kö-
zépen az Alvunos tűzkútjai, nyugaton pedig a homályhe-
gyek. Önkéntelenül közelebb lépett hozzájuk, mert ap-
ró villanásokat látott a kopasz bércek felett: a Hitszegő
Hölgy tükörhajói szikrázva törtek Erragal flottája ellen.
Ámulva nézte. Tudta, hogy ez nem a valóság, épp ezért
elbűvölte a valószerűsége; bárki idézte is köré az illúzi-
ók termét, legalább úgy ismerte, mint ő. Ez lenne a szel-
lembeszéd? Az elfek közül csak kevesen örökölték az el-
me dalait a kalahoráktól, még Urvinaul is csak Seryennari
úrnőt, Tölgykardú Ceirastot és Mirvent ismerte közülük,
pedig ő majd' mindenkivel találkozott már Völgyvidé-
ken. Melyikük kereste meg vajon? Körbefordult, hátha
megtalálja, bár talán meg sem láthatja; nem sok tapasz-
talata volt a szellembeszédről. Egyetlen alkalommal fész-
kelte magát az agyába Seryennari úrnő, amikor a Velias
iránti féltékenysége majd' elvette az eszét, és ki akarta für-
készni a titkait, de annak is több száz éve már, s különben
is álmában történt... talán az nem is volt igazi szellembe-
széd. Ahhoz képest ez túl valóságosnak tűnt.
- M e r t az is — súgta egy hang a terem sötétjéből. Az
Égjáró hiába kereste a forrását, még a hallása sem segítet-
te ki. - Épp annyira valóságos, mint bármi más, amit ta-
pasztalsz, hiszen a világ is csak az elmédben létezik.
Ezt mintha a vén gnóm mondta volna, ám Urvinaul
rájött, hogy a saját hangját hallja; kicsit magasabbnak
hangzott, de az övé volt. Elmosolyodott, mert mindig is
szeretett volna ilyen bölcsességeket mondani. Aztán meg-
látta a saját arcát. N e m olyan volt, mint egy tükörben,
ezért nem ismerte fel azonnal, s azt sem értette, mit ke-
res itt, de készségesen megmagyarázta önmagának: segí-
teni jött.
—Velias nélkül kicsit elanyátlanodtál - mondta moso-
lyogva. - N e m tudod, mikor ér ide, ha utolér egyáltalán,
ott pedig Erragal már harcol - mutatott a homályhegyek
kicsinyített mására —, s mindjárt ott vagyunk. Úgy dön-
töttem, csatlakozom; együtt többre megyünk.
A szavainak nem sok értelme volt, a dallamuk viszont,
a hangzásuk megbabonázta, s végtére is miért ne hinné el
önmagának, hogy segíteni akar?
A homályhegyek fölött dühös táncot jártak az elfek ha-
jói, körbevették a Tükrök Asszonyának sebzetten mene-
külő hajóját.
—Látod, Urvinaul? Szüksége lesz a segítségünkre, hogy
legyőzze az árulót.
ötödik rész
21.
Sűrű felhők mögül bontakozott ki a királyok otthona.

A környező hegyek fiatornyokként ölelték, kékes őrlángok
lobogtak a csúcsukon, míg a Homályhegy messze fölébük
magasodott. Az elfek nem hitték volna, hogy ilyen hatal-
mas. Mint egy sötét kúp, betöltötte a látóteret, szürke érc-
folyások tagolták, fölötte piszkosan kavargott az ég. Fiatal
és csenevész fák tarkították az oldalát, de ahelyett, hogy
növekedtek volna, máris korhadtak, s hamuszerű gomba
lepte el az ágaikat. Állandó recsegés, pattogás hallatszott,
m i n t h a az egész hegy repedezne: a körülötte örvénylő
szél morzsolta a sziklát, az aquirok pedig ásták-harapták,
marták a mélyét, járatokat és csarnokokat faragtak, vissz-
hangzó termeket, az hallatszott, ahogy kopácsoltak és a
felszínre hordták a követ, ásító barlangnyílásokból öntöt-
ték ki az oldalára, álló nap csorgott a föld, a homok, gö-
rögtek a sziklák. Az egész hegy mozgott, alakult: terebé-
lyesedett, ahogy bányászták a gyomrát. Ezért nem látták
még soha ilyen hatalmasnak.
Erragal hajója, a Darioos nem mozdult a kopár fennsík
fölül, ahonnan először megpillantották. Kioltották a fé-
nyeit, bevonták a szétlyuggatott vitorláit; gerince össze-
égett és felrepedezett, oldalán alig maradt ép evező. Fe-
délzetén néma csönd honolt, s minden szem az elf flottára
szegeződött.
Arowend gályája, a Tallyoth haladt elöl. Hatalmas tölgy-
óriás volt, lombkoronája a vitorla, gyökérzete az öklelő-
lándzsái, egész jegenyefákból faragták az evezőit, melyek-
kel irányították. Mögötte a sárkányok köteléke, kétoldalt
Hínárfényű Oberyn és Raellyn hajói. A Vigasztalan Öz-
vegy százevezőse maradt leghátul: roppant katapultái be-
lőtték a homályhegyeket, a fiatornyokat a királyok fész-
ke körül. Az elfek csak most értették meg, miért hívták
ezeket is úgy, mint a legnagyobbat: mert szakasztott má-
sai voltak, kisebbek, ám épp olyan sötétek, még az ereze-
tük is ugyanolyan.
Fények gyúltak a sziklák között, aztán dörögni kezdett
a hegyoldal: száz és száz katapult és lángvető nyitott tüzet
odalent, lövedékeik füstös-lobogó csóvát húztak maguk
után. Ropogott az egész hegyvidék. A tűzgömbök siste-
regve pattantak le a Tallyoth kérgéről, de vastag kormot
vontak rá, félbetörték az evezőfáit, felgyújtották a koro-
náját.
A sárkányok rajokra szakadva csaptak le a sziklacsú-
csokra, lángoló katlanná változtatták az aquirok lőállása-
it. Válaszként horgos dárdák csapódtak ki a rejtekükből,
átlyuggatták a hüllők szárnyait, megkapaszkodtak a pik-
kelyeik mögött és a csonttüskéikben, bűvkötelekkel rán-
tották le őket a földre.
Oberyn és a Bolkadarnál elveszett Büszke Raellyn ha-
jói ellenkező irányban kanyarodva igyekeztek visszafelé,
a magasabb régiók felé törve, hogy mielőbb kikerüljenek
az aquirok lőtávolából, de pteropták seregeivel találták
szembe magukat.
A Vigasztalan Özvegy hatalmas gályája lassan süllyedt,
oldala lángolt, evezői végigrepedtek, ahogy a felépítmé-
nyeit védő mágia megadta magát.
A Tallyoth is menekült a csata sűrűjéből, ám egy csil-
logó-szikrázó hajó elállta az útját. A felhők közül eresz-
kedett alá, vitorlái visszatükrözték a csata fényeit. Mint-
146
ha minden része mozgott volna, villogó élek kavarogtak,
pörögtek egymás körül: a Hitszegő Hölgy gályája volt, a
Tükrök Asszonyáé, aki a Százkarú szeretőjeként a fivére-
inek is odaadta magát, s habár mindannyian egyformán
gyűlölték, nem tudták eltaszítani maguktól; jött, hogy
megvédje a birodalmát. Áttetsző hajójáról surrogva vál-
tak le a fullánkvitorlások, melyek a harcosait szállították,
s tucatjával eredtek az elf gályák után. Ha bárki a rajtuk
kuporgó aquirokra nézett, önmagát látta bennük, mint-
ha csak tükörben, s a vadászok kezében megremegett az
íj. Oberyn hajóját érték el először: harcosaik úgy ugrottak
át a fedélzetére, mintha az elfek nem is őriznék, elbújtak a
felépítmények közt, az árbocok alatt elrohantak az evező-
kormányokig. A zölden ragyogó gálya megbillent, vitor-
lái megrogytak, evezői megdermedtek, mintha egyszerre
bénították volna meg a forgatóikat, aztán süllyedni kez-
dett, és hatalmas robajjal csapódott az egyik hegyoldalba.
A sárkányok felcsaptak az égre, bömbölve menekültek, a
Tallyotb és Raellyn hajója pedig lomhán követte őket, fe-
kete füstöt húztak m a g u k után, miközben minden tűz-
erejüket a körülöttük keringő fullánkok ellen fordították.
A tükörhajó a Darioos felé indult. Jóval nagyobb volt
Erragal gályájánál, legfeljebb az Adathor vehette volna fel
vele a harcot sikerrel, vagy a Vigasztalan Özvegy hajója, de
az már a fiatornyok mögött járt, a Homályhegy tövében,
s még mindig csak ereszkedett. Olyan közel járt már a ta-
lajhoz, hogy nyújtózkodva el lehetett volna érni a hasát.
Szabályos szélű lyukak robbantak a törzsén, és elfek
ugrottak ki rajtuk. Erragal vezette őket, de ott volt Ko-
mor Arowend, Hínárfényű Oberyn és a Vigasztalan Öz-
vegy gyermekei is mind, akik lemondtak a nevükről, míg
be nem teljesítik bosszújukat. Mire az aquirok észrevet-
ték őket, már messze a vonalaik mögött jártak, századok-
147
ra szakadva rohantak az alacsonyabb hegycsúcsok felé, az
ősök énekeivel kapaszkodtak fel rájuk. Oberyn a fényhí-
nár erejét szólította, s vadászaival a levegőben járt, a Vi-
gasztalan Özvegy fiai a föld erejét idézték meg, és krátert
robbantottak az egyik erőd helyén. A Hitszegő Hölgy ha-
jója csikorogva visszafordult, s két kisebb gálya is kibújt
a Homályhegy mögül, de Erragal és Arowend már a ro-
bajló sziklák közt jártak, énekükkel elvették az aquirok
eszét, rájuk döntötték a sziklafalakat, seregükkel megkö-
zelítették a legközelebbi barlangnyílásokat; a lejáratokat
a Nyirkos világ tárnáihoz. A szürke égen felmorajlottak a
sárkányok, ahogy szétszórták a Tükrök Asszonyának ful-
lánkvitorlásait, s a százevezős gályához csatlakozva fedez-
ték Erragal rohamát.
- Igen - bólintott Úmran. - így sikerülhet. - A Darioos
fedélzetén állt, Mirven és Ilruen között, s összehúzott
szemmel nézte a csatát. - A Százkarmúnak igaza volt: so-
sem hitték, hogy idáig jutunk. - Már ő is Százkarmúnak
hívta az Ikerhegyek urát.
Mirven nem bírta hallgatni tovább. Az elfek már csak
létszámuk miatt sem bocsátkoztak eddig csatába nyílt te-
rületen, ezért az aquirok a saját földjükön számíthattak
erre a legkevésbé, mégsem hitt a diadalban. Hűvös szélt
fújt körülöttük, a távolban tomboló tűzviharnak csak a
fénye ért el hozzájuk, a melege nem. Feszült csönd uralko-
dott a fedélzeten. A vadászok lélegzet-visszafojtva várták,
hogy a sereg elérje a barlangokat, mintha azzal már nyer-
nének is, ő viszont el nem tudta képzelni, mi történik azu-
tán. Magukra omlasztják a hegyet? A lándzsa minden ha-
talmával is csupán néhány százan vannak, odalent pedig
a Nyirkos világ, az aquirok igazi birodalma. És a harma-
dik király. Bár Umran szerint nem lehet itt, mert akkor
már előbújt volna. Talán elmenekült. Talán tervez vala-
148
mit. Mirven inkább ettől tartott, ahogy minden ízében
remegett akkor is, amikor meglátta a Hitszegő Hölgy ha-
jóját. Erezte Akiyr aggódását, és tudta, hogy valamiképp
az Adathona.1 van kapcsolatban. Shíneába karolva meg-
próbálta elérni, ám csak szagokat és érzeteket, zavaro-
dottságot és tehetetlen dühöt kapott válaszul, gondolato-
kat nem. Talán azért nem tudott beszélni vele, mert nem
tudott mit kezdeni a dariess-chyenn állatias ösztöneivel.
Bárcsak léteztek volna olyan énekek, amelyekkel Veliast
is el tudta volna érni, de csak szertartásokat ismert, ame-
lyekhez napokra lett volna szükség. Most viszont egyetlen
délutánjuk sem volt rá.
—Készüljetek! - parancsolta Umran, és szavára kibom-
lottak a vitorlák: a Darioos meglódult, hogy a többi hajó
segítségére siessen. Mirven körül életre kelt a fedélzet, az
egykori Bajnok parancsokat kiáltott, a tisztek továbbad-
ták, a lövészek feltöltötték a katapultákat, az íjászok elhe-
lyezkedtek a teraszokon, mindenki készen állt.
- G y e r e ! — súgta neki Shínea, aki már indult volna a
sebkötöző felé, Mirven viszont nem mozdult. Tekinteté-
vel Erragalt kísérte, ahogy eddig is, látta magas alakját
Komor Arowend mellett, az aquirok gyűrűjében. Min-
den irányból rohantak feléjük, körbevették őket, zsizseg-
tek és morajlottak, elszakították egymástól a vadászokat,
ők mégis újra összegyűltek a lándzsa körül, amely mint-
ha mutatta volna nekik az utat. Hiába hívták Erragalt
i m m á r Százkarmúnak, követték, mert nem volt más vá-
lasztásuk.
—Húgom! — hívta újra Shínea, Mirven viszont megráz-
ta a fejét. Úgy érezte, itt több dolga van. így is kevesen
maradtak a hajón, nem lesz, aki a fedélközbe vigye a sebe-
sülteket, legalább egyiküknek idefent kell hát maradnia;
ám leginkább arra gondolt, hogy így talán Erragalnak is
segíthet. Még mindig reménykedett. Minden pillanatban
várta, hogy az Adatbor felbukkan kelet felől, de ugyanak-
kor azt remélte, hogy párja még azelőtt magához tér a ré-
vületből.
—Maradok — mondta, s hangja olyan határozottan csen-
dült, hogy azt gondolta, Shínea ezúttal nem fog ellenkez-
ni. Ő mégis megütközve nézte. Asszonyként odalent volt
a helyük, és Ceirast is meghagyta neki, hogy ne hagyja
magára a húgát; aggódott az egészségéért.
- C s a k azért mondta, mert Erragal megparancsolta
neki — felelte erre Mirven. Halkra fogta a hangját, hogy
Umran és a vadászok ne hallják.
—Lehet — bólintott megértően Shínea. - De ha így is
van, jó oka volt rá. N e k ü n k azt kell tennünk, amit a Fe-
ketehajú Lány, amikor Verlaen elindult a Hallgatag Úr el-
len. Kunyhót épített ott, ahol elbúcsúztak, és sohasem ad-
ta fel a reményt.
—Csakhogy a Gyógyító azóta sem tért vissza a Mély
Csillagától — felelte Mirven —, és én nem akarok örökké
várni Erragalra.
—Nem az számít, hogy mit akarsz...
—De igen!
Shínea arcából kiszökött a vér. Mirven félbeszakította,
megszegte az egyik legrégebbi szokást, ráadásul mintha
észre sem vette volna.
—Olyanná lettél, mint ő - suttogta hitetlenkedve.
—Mint kicsoda? Mint Erragal? Te is látod, hogy mivé
válik, mégsem teszel ellene semmit? - Mirven megragad-
ta a kezét. — H á t nem látod, hogy mi folyik itt?
De, persze, Shínea is látta; Mirven azonnal tudta, ahogy
a szemébe nézett. Ám még most is ellenkezett.
-A m i . . . kötelességünk... a gyógyítás. Hogy írt ad-
junk nekik, vigasztaljuk őket... Nem pedig a háború —
150
mondta zavartan, és nem lehetett tudni, hogy a gyógyítók
vagy az asszonyok nevében beszél-e.
- A te utad talán valóban ez. De én úgy teszek, ahogy a
Malvaurem, amikor Umarienn csapdába esett a szipolyok
földjén, s ő utána ment, hogy kiszabadítsa.
- D e . . . nem mérheted magad a kalahorákhoz!
- O sem volt még kalahora akkor!
Elengedte Shínea kezét. Minden porcikája, minden,
amit felcseperedve tanult, azt tanácsolta neki, hogy ma-
gyarázza meg a szándékait, fontolja meg, mire készül, a
szíve viszont azt parancsolta, hogy hagyja a szócséplést és
cselekedjen.
Shínea tett még egy tétova kísérletet, hogy magával
hívja, a hagyományokra hivatkozott, mert nem ismert
más módszert - ám akkor elérték a csatát.
Először a Hitszegő Hölgy fullánkvitorlásai támadtak
rájuk. Apró csillagokként rajzottak az elf hajók körül, de
a sárkányok miatt nem találtak utat a fedélzetükre, s egy-
szerre fordultak a magányosan közelítő Darioos felé. Csak-
hogy U m r a n az illúziók mestere volt, s most úgy tárta szét
a karját, mintha esőt űzne el. Lefoszlott az álca, amely sé-
rültnek és kihaltnak láttatta a hajót; két sárkány rúgta
magát a levegőbe a mithrill ülőgerendákról, akiket eddig
elrejtett a varázs, és leperzselték az égről a fullánkokat.
Aztán a kisebb aquir gályák is megérkeztek a Homály-
hegy felől. Eltörpültek a Tükrök Asszonyának monstru-
ma mellett, az egyiket sziklákból faragták, a másikon
rovarkatonák hada nyüzsgött, s a vadászok úgy vélték,
tényleg elmenekülhetett a harmadik király, ha csak ilyen
véglények védik az otthonát.
Mirven azonban mást gondolt. Nincs itt a király? Meg-
lehet. De azért nincs, mert az elfek így is a pusztulásba
mennek, s Erragal maga viszi őket oda. Minek áldoznák
fel a legjobbjaikat, ha a Százkarmú — ez az új vezér — ön-
ként a Homályhegy mélyére vezeti a Népet?
Talán már a trónját is faragják.
Sikolyok robbantották ki a sötét gondolatokból, kiál-
tások, a tisztek parancsszavai. A Darioos beért a csata sű-
rűjébe, lövedékek rázták meg, a vadászokat elvakította a
Hitszegő Hölgy hajójáról százszoros erővel visszatükrö-
zött fény. A gálya szilánklövedékekkel bombázta őket,
metsző élek szikráztak a levegőben, örvényként kavarog-
tak, pörögtek, faforgáccsá őrölték a hajódeszkákat. Az élő
szövetnek ugyan nem árthattak, ám ha kiharapták aló-
luk a hajót, a legtöbb vadász tehetetlenül zuhant a mély-
be. Raellyn hajóját vesztették el így először: a lövedékek
felaprították a tatbástyáját, s irányíthatatlanul sodródott,
a pteropták ellepték a fedélzetét. Aztán a Tallyoth is meg-
borult: a gyökerei felől jutottak be, az ezernyi évgyűrű
résein, s belülről falták kifelé, míg meg nem roppant az
oldala, s a hatalmas tölgyhajó lombját veszítve, pörögve
hullott alá. A sárkányok menekítettek ki néhány vadászt
az odvaiból.
A Vigasztalan Özvegy százevezőse közben rendíthetet-
lenül állta a két kisebb hajó tüzét. Védművei felfogták és
recsegve elnyelték a lövedékeket, parancsnoka - az Utol-
só Régens — saját vérével erősítette meg a fedélzetet. Egy
elfeledett fajból származott, és előbb a szakértőknél, az-
tán az elfeknél keresett menedéket, amíg beteljesíti bosz-
szúját a népét elpusztító aquir királyokon, hatalmával pe-
dig csak keveseké vetekedhetett. Rangrejtve élt az elfek
között, most viszont ledobta álruháját. A vadászok elő-
ször ellenségüknek hitték, de ismertek dalokat a szám-
űzöttek állhatatosságáról, ezért végül követték a paran-
csait: robajló varázsigéi feltüzelték a harci kedvüket, az
ezeréves fenyvesek erejét adták a korhadó hajónak, s ez
152
volt az egyetlen gálya, amelynek nem árthattak a Hitsze-
gő Hölgy lövedékei.
A csata mégis vesztésre állt. Az aquirok legalább
olyan bátran védelmezték a Homályhegyet, mint az elfek
Symenort, az életük árán is szembeszálltak az ősök igéi-
vel. Az elfek a végsőkig zsigerelték önmagukat, de nem
tisztíthatták meg az eget. Mirven égett ruhában, köny-
nyek közt próbált segíteni - észre sem vette, hogy sír -,
Verlaen és Aleribeth dalait énekelte, szélviharral fújta el
az aquirok méreglényeit, ködbe rejtette a súlyos sebesül-
teket, a saját testével fedezte őket, orrán-száján vér pa-
takzott, ahogy szembeszállt egy átokvarázzsal, s nyög-
ve feltápászkodott, amikor legyőzte — de ő is tudta, hogy
elveszítik a csatát. Alig látott át a vér fátyolán, a rátö-
rő félelemtől, a gyengeségtől, de felállt, és a gyermekeire
gondolt, ebből merített erőt, hogy ismét biztassa a vadá-
szokat. Tartsatok ki! Már közel a győzelem.
Nem tudta, hogy Velias szavait visszhangozza, amiket
áymenor alatt kiáltott; közel a győzelem - de mégis mesz-
sze van.
Aztán a füstből, a vérből, a naptüzek fényéből kibon-
takozott egy árny, amely még a Hitszegő Hölgy hajóját is
elhomályosította.
Mirven azt hitte, megkönnyebbülést érez majd, de el-
szoruló torokkal nézett fel rá.
Az Adathor megérkezett.
22.
Egymás után ugrottak ki a Vigasztalan Özvegy hajójá-

ból, Komor Arowend éneke akadályozta meg, hogy össze-
törjék magukat: süvöltő széllel tompította az esésüket, és
homokká változtatta a földet a talpuk alatt. Aztán még-
is úgy szaladtak rajta, mintha a legkeményebb szikla vol-
na, lerohanták az őrhegyeket, Oberyn a magasba emelte
őket, Ceirast megrengette a földet, mint amikor kidöntik
az ezeréves fákat — sarjadzó tölgykardja szólította a testvé-
reit, amelyeket az aquirok engesztelő dalok nélkül vágtak
ki az erődjeikhez a Vigasztalan Özvegy fiai, a nevükről
lemondott testvérek pedig egyenesen a Homályhegy ellen
indítottak támadást.
Erragal először a vadászok gyűrűjéből harsogta túl a
csata zaját, visszavetette az aquirok igéit, aztán ahogy a
százevezős elsiklott fölülük, a támadó századok élére állt.
Addig senki sem szervezte ilyen szigorú hadrendbe az
elfeket: tudta, hogy Százkarmúnak hívják, és látta a fé-
lelmet a szemükben, amikor hozzájuk beszélt, de félje-
nek csak, ha ez kell ahhoz, hogy kövessék a parancsait,
és győzzenek.
Százhalál visítva szomjazta a vért, de még mindig túl
messze voltak az aquiroktól, nem került sor közelharc-
ra. Varázsszavak dörögtek, íjjal és dárdákkal, tüskevetők-
kel lőtték egymást, az aquirok lövészei akár a hatalmasra
nőtt sündisznók, kocsányos lábakon közeledtek, leguggol-
va tüzeltek, mindent elpusztítottak maguk körül.
A lándzsa sikított, de Erragal csak a hatalmát akar-
ta használni, a haragját nem: Maradsz!, parancsolt rá, és
nem eresztette, ám üvöltött ő is, a harctól megittasulva, a
diadaltól, és recsegő árkokat szakított a Homályhegy ol-
dalába az aquir hadak előtt.
Szürke, fekete forgatag, acél és vér, a két sereg összecsa-
pott. Erragal üvöltött és tört előre, jobbján a névtelenek,
balján Taihys és Alnaron, Szilajmező legjobbjai, mögötte
a vadászok hada, Laurron, Neithass és Caytír, Fíar gyer-
mekei, Fraien testvére és még rengetegen, akiknek nem
154
tudta a nevét, de nem is számított, harcosok mind, min-
denüket a győzelemért! Ütött és hárított, buzogányként
vívott a lándzsával, nevetett a csalódottságán, de nem ad-
ja meg neki azt az örömet, hogy kiszolgálja, újra meg új-
ra bizonyította, hogy ő az úr, és Százhalál sírva kacagott,
Erragal élvezettel emelte, megrészegítette a siker, elérték
a Homályhegyet, legyőzik az utolsó királyt, Urria népe
lesz itt is az úr! Mellette elbukott Selnyr, aki foglyul ej-
tette a Krawa egyik királynőjét, a névtelenek elvesztették
az egyik fivérüket, körbevették őket az aquirok. Hasadé-
kok nyíltak a lábuk előtt, megpróbálták leterelni őket a
hegyoldalról, de Erragal szembeszegezte velük a lándzsát,
a Homályhegy pedig felismerte benne az urát, s remegve
betemette az árkokat. Földomlás szórta szét az aquirokat,
ám az elfeket is elszakította egymástól, egyedül Erragal
tört tovább előre.
— Utánam! — ordította, és az ősök erejével kényszerítette
a harcosait, hogy kövessék. Ilyen egy igazi vezér. Már
nem is gondolt a vadászaival, Mirvennel, a Néppel: ők
csak eszközök a kezében, Urria tervében, amivel meghó-
dítja a Homályhegyet, az elégett Uscayha csonkját, és új
Fa virágzik ki a helyén, beborítja az egész világot, és neki
köszönik majd, az első kalahorákkal együtt fogják emle-
getni a nevét. Lendített egyet Százhalálon, s egymást ta-
posva menekültek előle az aquirok, szétmorzsolta a Hit-
szegő Hölgy szilánkharcosait, akikben saját magát látta
hatalommal telve, önnön kezében a szikrázó lándzsával,
íme hát, nem veszélyes rám, lám, még őt is le tudom
győzni!
Aztán sötétség borult rá, egy hatalmas árnyék, az Ada-
tkor takarta el a napot, a vadászok pedig Ildureth éneké-
vel köszöntötték, a hazatérő hős dalával, s éneküktől fel-
ragyogott a hegyoldal, bimbózni kezdtek a csenevész fák.
SZáZháBORÚ • 155
A gyászgálya első lövedéke elemésztette a Vigasztalan
Özvegy százevezősét. Az Utolsó Régens ordítva próbálta
egyben tartani, de elkésett vele: nem várt támadást ab-
ból az irányból, s a naptűz felfalta a hajó fedélzetét, ami
megmaradt belőle, az üszkösödve zuhant, miközben a szél
minden fuvallatától újra meg újra tüzet fogott.
—Jól van! Igen! Egy aquir hajóval kevesebb! — kiáltotta
az Ailathor fedélzetén Urvinaul. Kacagva markolt egy kö-
telet, áthajolt a mellvéden, a sötét talajra mutatott. - Lő-
jétek a katapultáikat, nézzétek, hogy nyüzsögnek, elkél a
segítség Erragalnak!
Legénysége ujjongva követte a parancsait: mindannyi-
an azt hitték, hogy a csata nyerésre áll, csupán a min-
denütt nyüzsgő aquirokat kell elűzniük; ezt látták, mert
erre vágytak, és ezt mutatta most nekik a Tükrök Asz-
szonya. Megsorozták a már elfoglalt erődítményeket, a
Homályhegy fiatornyait: Oberyn ott hamvadt el az egyik
tűzviharban, míg Arowend fogcsikorgatva védte a sajátja-
it, feltornyosult körülöttük a tűz, süvített, felpúposodott,
mintha csak a szárnyát tárná — aztán recsegve rájuk om-
lott az erőd. Az elfek mindenütt menekültek, tűzvirágok
gyúltak ki a hegyoldalakban, zsíros, fekete füst fojtogat-
ta őket, Uscayha lángolhatott így, amikor a Hallgatag Úr
lesújtott rá az Égi Pöröllyel. Lobbot vetett az ég, fehér
csóvát húzott maga után, s még a kalahorák sem tudták
eloltani a tüzét. Ez jutott eszükbe, a Förgeteget követő
sorscsapás, amire dalok százai emlékeztek, amiről maguk
az Elsők hagytak rájuk szomorú énekeket.
- Ide! - ordította a Vigasztalan Özvegy utolsó életben
maradt fia. - Gyertek ide! - s próbálta segíteni őket, hogy
a tűzvészben is biztonsággal megtalálják. Ceirast Verlaen
dalába kezdett, amit a Fák Hercege Uscayha pusztulása
után énekelt, s óvó felhőbe burkolta a vadászokat.
156
Erragal tajtékozva próbálta elérni az Adathort. Szaladt,
ugrott, repült elé, röpítette a vihar, szikrázó szemmel, ök-
lét szorítva, Százhalállal a kezében — a lándzsa nevetett -,
és minden gyűlöletét beleordította a roppant igébe, ami-
kor a hajóhoz ért, feltépte az eget, eloltotta a lángokat, el-
űzte a Homályhegy ködét.
Az Adatbor rendületlenül közeledett, Százhalál pedig
kacagott Erragal kezében, azt súgta, fordíts ellene, mert
nélkülem nem tudod legyőzni. Hát nem látod, hogy a Hit-
szegő Hölgy uralja? Elbűvölte a legénységét, ellene még
te is kevés vagy.
„Hol állnál meg, testvér?", visszhangoztak a fülében
Velias szavai, de oly közel volt már a győzelem, csak nem
ez fogja megállítani? Felemelte a lándzsát.
A hajó megállt. A csatazaj elhallgatott. Az Adatkörön
mindenki egyszerre ébredt a révületből, s egy lassú dal-
lam remegett a falai közt, a vitorláiban, a fedélzetén.
Thanyllos éneke volt, a naakatkuaré, de ha képes volt
felszabadítani a hajót a dalával, miért nem tette meg
előbb?
Aztán Erragal meglátta Shamyllon és Shamyllas sikló-
it, és megérezte Velias jelenlétét.
23.
Miután kiszabadult a Hitszegő Hölgy varázsa alól, az

Adathor az aquirok ellen fordult. A tükörhajó zúgva csa-
pódott a Homályhegy oldalának, tatbástyája cserepekre
tört, olvadni kezdett a tűzben. Mintha az egy évvel koráb-
bi csata ismétlődött volna. Széthulló bordázatán fel-fel-
villantak a szilánkharcosok fényei, az aquirok fejvesztve
menekültek az elfek nyílzáporából, odafent Uquharr za-
varta szét a pteropták utolsó rajait. Erragal újra átélte azt
a csatát, tekintete a távolba révedt, már nem is nézte az
Adathon. Veliast látta maga előtt, aki akkor is késve érke-
zett. Körülötte elhaltak a szelek, a mellkasában támadtak
fel újra: lassan ereszkedett, már a talajszinten járt, aztán
az egyik árok mélyén. Úgy szállt alá bele, mint a Százka-
rú Király hajóján a naakathuar kamrájába.
Mire Shamyllon hajója megérkezett, a csata véget ért.
Az aquirok menekültek, a Homályhegy hallgatott: az
elfek alig néhány barlangnyílását őrizték, de nem fenye-
gette őket veszély, a megmaradt aquir hajók is iszkoltak
az égen.
Velias ott állt az orrárboc alatt, a teraszon, a térdep-
lő Akiyr koponyájára tett kezekkel. Még sápadt volt az
erőfeszítéstől, hogy a dariess-chyenn Mirventől kapott ké-
pességeit, a szellembeszédét felhasználva elérje az Adathor
kormányosát, és cselekvésre ösztönözze, de az udvarias-
ságról nem feledkezett meg.
—Köszönöm, Thanyllos! - üzente a naakathuamak, és
játszi dallamokat kapott válaszul, melyek a hűs erdőket
idézték, Merenith szent ligeteit.
Aztán amikor látták, hogy Erragal ereszkedik, Droqu-
arror — Völgyvidék sárkányai közül rangban a második —
önként nyújtotta a nyakát.
—Nekem is — suttogta Mirven a Darioos fedélzetén.
Úmran holtteste fölött állt, egyetlen tiszt sem maradt a
fedélzeten, a tapasztalatlan Ilruen véres-mocskos arccal,
értetlenül nézett rá. - Nekem is rendelj ide egy sárkányt!
- parancsolta Mirven olyan hangosan, hogy az egyik meg-
hallotta a hívását.
Mind a négy elf gálya ereszkedett. A vadászok sebe-
sültek után kutattak, a sárkányok segítették őket a fe-
délzetekre, Arowendet és társait romok alól szabadítot-
158
ták ki, de már egyikük sem élt. Akik látták Erragalt és
Veliast, Umariennre és Tirkaldaradra gondoltak, amikor
az első hercegnek meg kellett védenie a szerelmét, mert a
cephkirály gálád szavaival el akarta csábítani tőle a szép-
séges Abellyn szívét. Ahogy Droquarror körözve ereszke-
dett, egyre többen kérték a sárkánytestvérek segítségét,
hogy vigyék le őket is a szakadékba.
Szertartásos készülődés volt ez, olyan, amilyet előírt a
hagyomány, mert ha nem is énekeltek hozzá, a mozdula-
taik, a sárkányok keringése maga volt a dal.
Csak Erragalt feszítette a türelmetlenség.
—Miért húzod az időt? — kiáltott fel Veliasnak. — Gye-
re le ide, ahogy én jöttem, hisz éppúgy uralod a szeleket.
A herceg azonban nem válaszolt, csak arra gondolt,
hogy neki a testvérei a szelek, és csak kérni meri őket.
Erragal forgatta a markában Százhalált. Nézte Droqu-
arror röptét, dühítette, hogy Velias megvárakoztatja,
most, amikor ilyen közel a siker. Tárva-nyitva előttük a
Nyirkos világ; amit Halidor elkezdett, azt ő most befeje-
zi, hát miért tartja fel?
Ugyanakkor hűvös nyugalommal töltötte el a tudat,
hogy egyszer s mindenkorra elrendezik. Hibázott, hogy
nem hívta ki párbajra azonnal, de sebaj: megteszi most.
Aztán meglátta Mirvent is egy sárkány hátán, és elön-
tötte a düh.
—Menj vissza! — üvöltötte, s a nő rögtön tudta, hogy
hozzá szól.
—Ha nekik szabad, nekem is — mutatott a vadászokra
a többi sárkány hátán. — A szépséges Abellyn is ott volt
Úmarienn párbajánál.
—Csakhogy mi nem érted vívunk — szólalt meg Velias
is, és most biztos is volt ebben. - Fordulj vissza, kérlek!
Semmi dolgod itt.
Pont úgy beszélt, mint Erragal, Mirven azonban ki-
húzta magát, s tisztán csengett a hangja:
—Nagyon is van. Ti már nem is tudjátok, hogy miért
párbajoztok, a vadászokért, a Népért, de én ott leszek,
hogy emlékeztesselek.
Velias tiltakozni akart, ám Droquarror közben leért,
kinyújtotta a nyakát, s leeresztette a földre. A herceg leug-
rott a tüskéi közül. Páncélja úgy csillogott rajta, mintha
most került volna ki Milyontír műhelyéből, kardja hüvely
nélkül függött az oldalán, ahogy Erragal viselte a magáét
a névadó szertartáson.
Az Ikerhegyek ura most a földbe szúrta Százhalál tom-
pa végét. Kihívón nézett a hercegre, felemás tekintete
mintha bilincsbe akarta volna verni.
Mirvenről rögtön meg is feledkeztek.
- M i é r t csak most jöttél, Velias? — szinte köpte a szót.
—Mert egészen eddig hittem benned, testvér.
Erragal kirántotta a lándzsát, és azzal rontott rá, meg-
pörgette a feje fölött, Velias kihúzta a kardját, Mirven le-
ugrott a földre, a két férfi összecsapott, egyetlen pillanat
alatt történt az egész.
24.
Egy élet sűrűsödött abba a pillanatba, a végtelen korok

Uscha tövében, a lombok alatt, és Erragal újra ott rohant
Velias oldalán, ő találta a csapát, de fivére ért előbb a bok-
rok közé, így mesélték, hogy senki se tudja, melyikük,
levél se rezdült, ahogy leguggolt, Látod?, Látom, emel-
te az íját, a szarvas a forráshoz hajolt, az volt az első va-
dászatuk, együtt beszélték el a tűz fölött azután, a vének
megdicsérték őket, Uscha örült, felderült az ég, felkel-
160
tek az első csillagok, Nézd, az ott a mi vadászatunk, az-
tán megismerték Urvinault, a Malvaurem nyomában jár-
tak, a szépséges Abellynén, kimerészkedtek az árnyak alól,
perzselte őket a nap, megijedtek, Forduljunk vissza!, nem
számított, melyikük javasolta, sokáig nevettek rajta, úgy
futottak, mint a nyúl, El sem hiszitek, milyen helyeken
jártunk, Milyen helyeken?, Ahol véget ért a világ, sem-
mit sem láttak a pusztaságban, aztán mások is jöttek on-
nan, csodálták a vértjeiket, Ennek mi a neve?, Kardnak
hívják, sohasem láttak még olyat azelőtt, Szomjasak va-
gyunk, adjatok innunk, Csak ez a forrásvíz van, Az nem
elég, megsebesültek, gyógyító nedűre vágytak, Ne te-
gyétek!, megnyitották a hatalmas fa törzsét, Szentségte-
lenek!, nem számított, melyikük lőtt rájuk először, Mit
csináltatok, esztelenek?, vihar falta fel az eget, Elfelej-
tettétek, hogy én vagyok az élet?, a Förgeteg örvénylett,
Megöltétek az oltalmat keresőket!, kiragadta őket a hó-
nukból, Urria, bocsáss meg!, erre a földre vetette, Erragal
nyújtotta a kezét, Hol vagyunk itt, testvér?, fölsegítették
Urvinault is, Magam sem tudom, kék volt itt az ég, nem
pedig fehér, zöldek voltak a lombok, Olyan idegen, s az-
tán meglátták Mirvent, az isteni Mirvent, mintha elő-
ször nyitották volna szemüket a világra, hárman álltak
vele szemben, meg Inathar, elhúzódva, egyedül, és mind-
hármukat lenyűgözte a nevetése, Gyöngykacajú!, próbálta
elbűvölni Urvinaul, Erragal kihívón nézte, Velias némán
csodálta, ő pedig ragyogva Inathart hívta magával, mert
nem hitte el, hogy közönyből maradt távol, Az én szívem
már másé, Mondd meg nekem, kié, Nem ismerheted, en-
nél nem is jutottak többre, a lány kacagva visszatért hoz-
zájuk, rég nem bakfis volt már, hanem kacér nő, most
is úgy nézte őket, féltő szerelemmel, szikrát vetett a lán-
dzsán a kard, nevetve Symenorhoz hasonlította őket, Ti
vagytok a hármastorony, Velias, Erragal, Urvinaul, mire
ők, Urvinaul nem fog örülni, ha ő lesz a legkisebb torony,
és mindegyikük nevetett, irigység nélkül, szerelemmel,
Mondjátok meg, melyikőtök szeret igazán, gálád kér-
dés volt, a legalattomosabb, a barátság egyetlen próbája,
SzeretlekNemszeretlekÉnnem, felelték egyszerre hárman, s
Urvinaul bolondosán széttárta a kezét, Engem nem kér-
deztél, de én mindkettőjük nevében őszintén felelhetek,
ők ketten pedig nem mertek egymásra pillantani, Mind-
ketten hazudtak a másik miatt, mintha Mirven nem tudta
volna, A kimondott szónak ereje van, így már nincs visz-
szaút, Erragal, egy világ omlott össze, Erragalt választom,
nem kérdezte, miért, a másik nem kérdezte, miért nem
őt, Mirven mégis megkereste, Téged nem választhattalak,
Szerettelek, Akárcsak én, de én a te asszonyod akartam
lenni, és nem egy hercegé, ez visszhangzott a szívében, El
kell fogadnod, hercegem, Egy pillanatra sem gondoltam,
hogy mást is tehetnék, De azért sajnálod, Majd' meghal-
tam miatta, még Inathar is megérezte a tengereken túlról,
sólymokkal üzente, Megöljem helyetted?, Barátok mara-
dunk, Néma ellenségek, Nem tudod, mit beszélsz, Egy-
szer igazam lesz, épp hogy elkerülte a lándzsát, hátratán-
colt, látta a dühöt a szemében, a felismerést, Miért nem
vívtatok párbajt?, Testvérek vagyunk, Tisztelhetnéd a ha-
gyományt, Testvérek vagyunk, Fogtok ti még párbajoz-
ni, A testvérem is marad, lecsapott a kard, megrepedt
a holdlunir páncél, visszatámadást indított a lándzsával,
alig bírt kitérni előle, igazad volt, Inathar, de nem Mirven
miatt, Valóban nem?, ott a parázslott a tekintetében, Va-
lóban nem, karjával ütötte el a lándzsát, Bármit hiszel is,
Erragal, eltáncolt előle, Akkor miért nem engedsz vég-
re?, mozdulatlanná dermedt, kitört, Miért nekem kéne?,
nem volt válasza rá, felhasította a páncélját, utána fordult
162
a lándzsa, épphogy elkerülte a hátát, szembefordult ve-
le újra, Még hogy egyenlőtlen viadal lenne!, nevetett, ala-
csonyra a súlypontot, Én ejtettem el a Királyt!, kart be-
hajlít, kardhegy az égre, felemelte a lándzsát, iskolaforma,
két rövid ugrás, kardot lendít, vágás, kibontakozott, vér
folyt a pengén a markolatig, a felemás tekintete minden
szúrásnál mélyebbre hatolt, egyikük sem hitte el eddig,
most vált valóságossá, Megsebeztél, Nem akartam, úgy
szorította a lándzsát, mint aki mindjárt elroppantja, látta
a szándékot a szemében, Ne tedd, kérlek, Erragal!, ugyan-
arra gondoltak mindketten, Szereted?, Mintha a testvérem
lenne, egy pillanatra lejjebb engedték a fegyvereiket, most
álltak a vihar szemében, egy pillanatra nyugalom támadt,
egymás mellett álltak, együtt álltak, de a pillanatnak vé-
ge szakadt, felemelte a lándzsát, pihenő karddal várta a
mozdulat ívét, perzselő dühvel lendítette, hideg fejjel tért
ki, kezet váltott, megvillant a penge, betalált, visszavo-
nult, sebzetten felüvöltött, Gyáva!, nem tudta, mit mond-
hatna, csakis az igazat, Nem hagyhatom, hogy hozzám érj
a lándzsával, testvér, Nem mersz megölni!, Nem akarlak,
puszta dühvel tört rá, nem törődött többet a védekezés-
sel, Ha úgysem mersz megölni, nem kell erőltetned, Ne
gondold ezt, testvér, elkerülte a lándzsát, Ha muszáj lesz,
megöllek, megint eltáncolt, NEM MERSZ!, és az ősök
hatalma robbant a szavába, hátravágta Veliast, mozaik-
darabokra esett a világ, megszegte a hagyományt, üvöltve
rontott rá, a párbaj hagyományát, emelte a lándzsát, nem
hívjuk az ősök erejét, elgördült előle, elvesztette a kardját,
szikkadt földet köpött ki a szájából, az eséskor kerülhetett
bele, hol van a kard?, talpon termett, recsegő igék zúdul-
tak rá, Verlaen dalával védekezett, nem találta a kardját,
megvan, de messze, túl messze, rikoltva kapott utána, de
nem érhette el, megtörte Erragal üvöltése, megint elvágó-
dott a földön, fölötte egy árny, Tényleg megteszed, test-
vér?, egy pillanatig habozott, látta a felemás szemekben,
emelte a lándzsát, az is rikoltott, Pusztulj!, egyszerre ki-
áltották, Erragal szabadon engedte Százhalált, Pusztulj!,
valami villant, fehér köpeny, asszonyi szoknya, csönd rob-
bant a fülükben.
25.
A levegő sem rezdül. Béna csönd. Hangtalan zsivaj. Né-

maság. Villanások a magasban az égi hajók. Kiáltások,
zűrzavar, trappolás. Erragal csak áll. Vér folyik a lán-
dzsán. Gerincében a megrekedt kéj, mint egy józanító
ütés. A gyomra még reszket bele.
Mindenütt vér. A kezén, az arcán, a mellkasán. Velias
még nem kelt fel a földről. Kiáltás. Most látja, hogy Erra-
gal is csurom vér, szemei fehér foltok vörös-fekete arcán.
Valaki elrángatja. Urvinaul. Akiyr. Mindjárt rászakad
az ég.
Mintha Mirvent látták volna az előbb.
epilógus
Három év telt el, négy; nem számolták. Új erdő sarjadt

a Homályhegyen, vörös levelű szilvafák, mintha a kion-
tott vér táplálta volna őket: minden gyümölcsük egy-egy
dobogó apró szív, ahogy a szél rázta az ágaikat. Urvinaul
adott róluk hírt, mert senki más nem járt arra; ő azóta
nem tért vissza Symenorba, hogy a Hitszegő Hölgy elbű-
völte az Adathort, a vágyaikat és a reményeiket mutatta a
legénységének, s azt hitték, az aquirok ellen harcolnak a
lándzsától megszabadult hős Erragal oldalán. Velias sze-
rint nem tehettek róla, az Égjáró azonban magát hibáztat-
ta, s azt beszélték, vezekelni indult, felkeresi a százháború
csatamezőit és elbúcsúztatja az elveszetteket. „Nem hin-
néd el, ha látnád, hercegem", üzente a sólymokkal. „Az
aquirok elhagyták a hegyet, szél játszik a fák között, vö-
rösben ragyog az ég. Biztosan tőletek is látni lehet. Bár
nem hiszem, hogy gyakran néznéd." Hosszú ideje először
hallatott magáról, s először ébresztette fel a hercegben a
reményt, hogy egyszer viszontláthatja még.
Néha, amikor Velias a nyugati erkélyen állt, ez jutott
eszébe. Máskor Erragalra gondolt, az utolsó alkalomra,
amikor látta; amikor ölébe vette az ikreket, és elhagyta
Völgyvidéket. Páncélját feketére festették, hogy ne látsz-
szon a rászáradt vér, amit nem tudtak lemosni róla, a lán-
dzsa pedig végig ott volt a hátán, a keze ügyében. „Nem
tud megszabadulni tőle", mondta Inathar, de nem megve-
tés hallatszott ki a szavaiból, hanem együttérzés, mintha
értené, a Százkarmúnak milyen terhet kell cipelnie. Úgy
tartották, délre ment, először Anthorien felé, aztán Adyera
Cor mezejére, majd még tovább, amerre Aleribeth, a Szo-
morú Vadász tartott, amikor elbujdosott szégyenében a
Hallgatag Úrral vívott csata után.
Már énekeltek Erragalról is, de Velias még nem hallot-
ta ezeket a dalokat; azóta nem hagyta el Symenort, hogy
visszatértek a homályhegyektől. Az elfek nem sürgették,
Akiyr azonban - aki napról napra eszesebbé vált - néha
meglátogatta, a vén szakértő pedig rendszeres vendégé-
nek számított, s olykor hónapokig ültek egymás mellett
a balkonon.
Néha esett. Néha fújt. Hideg eső verte Velias térdét, de
rögtön fel is száradt a benne tomboló haragtól, ami csak
azért nem emésztette el a tornyot, mert magába fojtotta
a tüzét. Kérdések kavarogtak benne, hogy Mirven miért
tette, miért nem vette észre, miért nem akadályozta meg,
mit tehetett volna korábban, mardosta az önvád.
„Mirven megtalálta a választ a kérdésedre, khora'wur",
mondta egyszer a gnóm, két-három évvel azelőtt. Min-
dig ugyanazt a beszélgetést folytatták, nem felejtettek el
egyetlen szót sem, nem vesztették el a hangulatát. „Meg-
oldotta helyetted a feladványt, ráébresztette Erragalt, mit
csinál, és adott egy újabb legendát a népeteknek. Elkerül-
tétek a belháborút. Látod, a szív győzött ott, ahol az ész
nem segít."
„Sohasem zavart meg még senki egy párviadalt."
„Mindig van egy először, khora'wur."
De nem most. Nem történhetett meg, nem történt
meg, gondolta Velias, és a szabad hetekben, hónapokban,
amikor senki sem kereste, egy pillanatra el is tudta hitet-
ni magával, hogy meg sem esett. Mirven nem ugrott a
lándzsa elé, az nem szakította ezer darabra, nem a csont-
jai ropogtak Akiyr talpa alatt. Amíg csak él, hallani fog-
ja. .. ha meghal és újjászületik, még azután is. Annyira
166
rettegett, hogy azt kérte Urriától, soha ne fogadja a ke-
gyeibe, ne tegye tisztán látó luminatarrá, aki emlékezik
az elmúlt életeire, mert annyira fájt. Kiszakadt a szíve,
szorította a mellkasát, nem kapott levegőt. Könnyek pa-
takzottak az arcán.
Hetekig esett Symenor felett.
„Odalent már panaszkodnak, khora'wur. Nem a tieid,
persze, hanem az enyéim, nem győzik szivattyúzni a vizet
a kavernákból. Tudom, hogy nálatok a könnyek életet fa-
kasztanak, de emlékezz, hogy Verlaennek is el kellett ve-
zetnie őket az Ofa elsiratása után, mert már áradással fe-
nyegették a földet."
Nem válaszolt rá.
Aztán eljött a nap, amikor a vén szakértő új ruhában
találta Veliast, a keleti balkonon, a napkelte fényeiben,
szó azonban nem esett köztük akkor, hanem csak egy-két
héttel később, amikor elvonultak a darvak az erkély alól.
Aznap indult az Adathor a szférák felé, hogy átadja az el-
veszetteket a végtelen űrnek, a csillagoknak, ahonnan a
Förgeteg idevetette a Népet. Mintha csak a darvak ad-
ták volna a jelet, vagy Velias érezte volna meg a változást;
vagy maguk a kalahorák rendezték így a kedvük szerint.
Soha többet nem beszéltek Mirvenről, ahogy Erragal is
csak egyszer került szóba közöttük, sok-sok évszázaddal
később, amikor Veliasnak egyszer az Ikerhegyekbe kellett
mennie. A Százkarmú azonban akkor már rég nem élt ott;
soha nem tért vissza Völgy vidékre.
Mirven halálával a csata abbamaradt. Nem volt már ki-
vel harcolniuk, mert az aquirok elmenekültek, a Nyirkos
világ bejáratai pedig beomlottak alig egy pillanattal azu-
tán, mintha valaki figyelt volna a Homályhegy mélyéről.
A szakértő szerint figyeltek is. Egyszer azt mondta Ve-
liasnak: „Nem lepne meg, ha szándékosan tervezték vol-
na így", s aggodalmasan oldalra csapta a fülét; a herceg
először látta így, de nem kapott magyarázatot. „Ezt még
tanulmányoznunk kell, khora'wur." Amikot később rá-
kérdezett, a gnóm azt felelte, ő sem tudhatja, mi folyik
a hegyek alatt, de ha a megérzéseinek hisz, akkor sem-
mi jó.
„Akkor már te is hiszel az álmokban, barátom?"
„Csak ha hosszú életet és sok unokát jósolnak, khora'tvur.
Nem: én a megérzésekben hiszek, az ésszerűen nem belát-
ható, de a tapasztalatainkból táplálkozó sejtésekben. Nem
minden dolog írható le egyenletekkel, még ha az ifjak kí-
sérleteznek is vele, s egyesek közülük még a jövőt is ki-
számítanák. Nem, nem... én csak arról beszélek, hogy a
helyetekben emelnék egy védvonalat az Ansonyr partján,
ütegeket az Alvunos gerincén, és... nos, igen: sokkal több
harcosra lesz szükségetek. Völgyvidéket ugyan visszafog-
laltátok, ám ezzel azt is megmutattátok, hogy az összes
éneketek és panaszotok ellenére az aquiroknak igenis van
mit tartaniuk tőletek."
„Én viszont attól félek, hogy gyengébbek vagyunk,
mint bármikor ezelőtt. Hogy Erragal... és én... olyan se-
beket ejtettünk, amelyek sohasem fognak behegedni. Az
ifjak már dicsérik Erragal tetteit, büszkén Százkarmúnak
hívják, és Akiyr azt mondja, hadjáratot akarnak indíta-
ni a Gyöngytavakhoz, ahová a Hitszegő Hölgy hajói vo-
nultak vissza a csata után. Azt szeretnék, ha Inathar ve-
zetné."
„És te mit gondolsz erről?"
„Hogy ha örökké háborúban élünk, akkor nem tud-
juk megnyerni a békét. Hogy ha ezen az úton járunk, ak-
kor elfelejtjük, hogy Mirven miért áldozta fel magát, és
Erragalt sem tiszteljük, aki végül elvonult a Homályhegy
alól, és az önkéntes száműzetést választotta."
168
„Tehát továbbra is a hagyományokról beszélsz, kho-
ra'wur."
„Nem. Én az életről beszélek, barátom."
Aznap, amikor az Adathor elindult, sokáig nézték a
darvak röptét, ahogy eltűntek keleten, a Syemos csúcsai
fölött. Az indulni kész gyászgálya felől Thanyllos édes-
bús dalát hallották, ugyanazt, amellyel megtörte a Hit-
szegő Hölgy varázsát, s a vén szakértő felidézte az ösz-
szes beszélgetését a herceggel, mert tudta, hogy az elfek
hagyománya szerint a legtöbbre még csak utalást sem te-
het a jövőben. Az elveszettek utolsó útjával az ő daluk vé-
get ér, s vitatni nem, csupán meghallgatni szabad a róluk
szóló énekeket.
— Mondd csak, khora'ivur - szólalt meg akkor, kíváncsi-
an fölfelé meredő fülekkel, mert valahányszor beszéltek a
háborúról, egyetlen kérdés mindig benne szakadt. — Hogy
értél oda időben? És ne azt mondd, hogy Akiyr figyel-
meztetett, mert tisztelem a szerénységedet, de egy röpke
számítással kiderül, hogy Shamyllas hajójának félig behú-
zott vitorlái miatt nem haladhattatok elég gyorsan ahhoz,
hogy Akiyr időben elérjen titeket... már akkor közelebb
jártatok a Homályhegyhez, mint kellett volna.
Velias először nem válaszolt. A szakértő szavaira gon-
dolt, amelyeket a Symenori csata után mondott neki: „Az,
hogy hagytad valóra válni az álmot, nem kockáztatás: az-
zal a bizonytalant hagytad ott a biztosért. Nem mertél
változtatni, khora'wur." De vajon az mi volt, amikor az
opálruhás idegen szavára megszegte a hagyományt, és ki-
engedték a gyász miatt bevont vitorlát? Hisz nem épp a
hagyományokért harcolt maga is?
- Találkoztál vele, igaz? — kérdezte váratlanul a gnóm.
- A Zöld Vadásszal, látom az arcodon, utána mindenkié
ilyen. Ismerjük mi is, bár mi Smaragd Ékszerésznek hív-
juk, de épp annyit vándorol, mint a tiétek, és majdnem
olyan titokzatos... de láttad, ugye? Ő szólt.
—Nem - felelte akkor Velias. - Almot láttam, Thanyllos
dalát: ő szólított. Nem tudom, ki az a Zöld Vadász.
—Ugyan már! Biztosan ezer másik neve is van, de mind
hasonló. Ő az, aki mindig bölcseket mond, éjfekete a haja
egy átoktól, zöld ruhákban jár, és minden énekben szert
tesz egy nyílvesszőre. A gyermekdalaitokban szinte min-
dig szerepel, khora'wur.
—Én sohasem voltam gyermek, barátom.
—De azért elhiszed?
Velias készséggel bólintott, a tekintetén azonban lát-
szott, hogy csupán a mesék létét ismeri el, a Zöld Vadász
valóságosságát semmiképp. Hogy látogathatta volna meg
egy mesehős? Még ha illett is rá a leírás.
—Talán Thanyllos szereti ezt az alakot — vélte hango-
san. — A gyermekei miatt. Talán ezért az ő képével üzent.
—Egy olyannal, ami számodra nem ismerős?
-Talán...
- J ó l van, jól van - billentett fülével a gnóm. — Ha nem
akarod, nem kell elfogadnod, bár én a helyedben elgon-
dolkodnék, hogy tudhatta Thanyllos, hogy segítség kell,
mielőtt elfoglalták az Adathon.
-Mielőtt...?
—Matematika, khora'wur; sebességszámítás. De mind-
egy is, ne törődjünk vele, hiszen ezek csak bolond énekek,
nem igaz? Jelentéktelen dalok, ugye? Főleg, mert te nem
ismered őket. - Nevetett. - De legalább azt mondd meg,
miről beszéltetek.
„Három próba van, herceg, de hogy még előtted áll-
nak-e, azt nem mondhatom meg. Neked kell eldöntened."
—Nem... igazán tudom. Valamit a halálról, és az új
életről, azt hiszem. Hisz nem erről szólnak a mesék?
170
- Nem tudom - felelte a gnóm, de mintha a fejébe lá-
tott volna, úgy hangzottak a következő szavak. — Szerin-
tem a mesék a döntéseinkről szólnak, arról, hogy merjünk
dönteni, és azokkal szembenézni.
De persze te tudod, khora'wur.
mesék, legendák, t ö r t é n e t e k
-avagy rendhagyó függelék a Százháborúhoz -
Úmarienn Legendája
{a Förgeteg előttről)
A világ akkor még fiatal volt. Úmarienn, Taihos és Eumeth

gyermeke, aki idő előtt született, egy nap előbújt Uscha
odvából, és különös illatot érzett a szélben. Megkérdezte
bátyjait és nővéreit, de ők nem érezték, aztán az állatok-
hoz fordult, a teknőshöz, a mókushoz és a vadkanhoz, ők
viszont nem ismerték. Lett is tanakodás.
—Miért érdekel, Úmarienn? — kérdezte a teknős. - Ez
is csak olyan szag, mint a többi: majd nem érzed, ha más-
felől fúj a szél.
—Te könnyen beszélsz — mondta a mókus. — Téged meg-
véd a páncél, neked nem kell megijednek minden idegen
szagtól.
—Neked sem kéne - vicsorgott rá a teknős, és megnyal-
ta a szája szélét, mire a mókus elmenekült. A vadkan utá-
na is vetette magát, űzte-hajtotta árkon-bokron át, míg a
mókus fel nem mászott Uscha ágai közé, ahonnan azóta is
csak nagy ritkán jön le a földre.
Úmarienn ezt látva nagyon megharagudott.
—Nem azért hívtalak, hogy felfaljátok egymást, hanem
hogy tanácsot adjatok — mondta, s dühében kivette a tek-
nőst a páncéljából, a vadkannak pedig kitépte az agyarát,
s a páncélt magára öltötte, míg az agyarakat felcsatolta a
derekára. A teknős ettől úgy megijedt, hogy elbújt a mo-
csárban, ahol a páncélja nélkül megnőtt, s ezért aligátor-
nak hívják; a vadkan viszont úgy elszégyellte magát, hogy
azóta csak leszegett fejjel jár, s őt tapírnak nevezzük.
Miután Úmarienn így elrendezte az állatok dolgát, el-
köszönt a testvéreitől, és elindult megkeresni az illat for-
rását. A szél kedvelte őt, ezért megsúgta neki, hogy az is-
meretlent az árnyakon kívül, a völgyekben kell keresnie,
ott, ahová Uscha lombja már nem ér el. Úmarienn el sem
tudta képzelni, hogy létezik ilyen hely a világon, de aztán
addig vándorolt, míg be kellett látnia, hogy szél testvér
igazat szólt. Egészen odáig szűz forrásokból csillapíthatta
a szomját, az égfedő Uscha árnyékában pihenhetett, a ha-
talmas törzs körül élő vadakkal csillapíthatta az éhségét,
egy ponton túl azonban, ahol vakító fehéren ragyogott a
látóhatár, szikár pusztaság terült el, repedezett, száradt
föld, és Úmarienn attól félt, meggyullad, mint egy száraz
kóró, ha csak ráteszi a lábát.
Egy ősi, elfeledett nép lakta azt a földet, majdnem
olyan öreg, mint Urria gyermekei, ám a szülőjük odahagy-
ta őket, ők pedig napról napra fogytak, jégesőként verte
őket a sors. Amikor Úmarienn odaért, már csak egyetlen
maradt közülük, az utolsó: a szépséges Abellynnek hív-
ták, s valóban oly gyönyörű volt, hogy a nap is megállt az
égen, hogy megbámulja. Ő volt a Malvaurem. Úmarienn
az ő illatát érezte a szélben, mert bánatában azt sóhajtoz-
ta, nincs, aki vigyázzon rá, akit szeressen, szél testvér pe-
dig megsajnálta, s mindenhova elvitte a panaszát. Amint
meglátta, Úmarienn menten beleszeretett, de félt, hogy
elijeszti, ezért úgy döntött, előbb odaoson mögé, és csak
akkor szólítja meg, ha már megragadta.
Csakhogy Úmarienn nem ismerte azt a földet, s az el-
ső lépésére göröngyök gurultak szét a talpa alól, a Mal-
vaurem pedig megugrott, mint egy szarvasünő. Úmarienn
még ilyen szép állatot sem látott soha — mert a szépséges
Abellyn volt az első de a vágy legyűrte a csodálkozását,
és farkassá változva utána szaladt.
Kihalt puszta és égett mező volt a világ, ahol szalad-
tak, a Malvauremnek kedvezett, aki hatalmas szökellé-
176
sekkel menekült, Úmariennek pedig már lógott a nyelve
a fáradtságtól. Akkor azonban hatalmas sassá változott,
és felugrott az égre, hogy elragadja a szépséges Abellynt
Uscha legmagasabb ágára.
Csakhogy kegyetlenül tűzött rájuk a nap, Úmarienn
pedig közelebb volt hozzá, mint a Malvaurem, és hamar
égetni kezdte a hátát. Úmarienn persze nem is várhatott
mást, hiszen ahogy az Uscha lombjai alatt fújó szél az ő ba-
rátja volt, úgy szerette nap testvér a puszta egykor büsz-
ke népét.
Hanem akkor Úmarienn gyönyörű paripává alakult, és
ott ért földet a szépséges Abellyn mögött, épp csak kicsit
lemaradva. A szikkadt föld elkoptatta a patáját, feltörte a
lábát, de a szívéből semmi sem űzhette el a vágyat, és már-
már utolérte, egyetlen lehelésre megközelítette a lányt.
Csakhogy úgy megijesztette a közeledésével, hogy a
Malvaurem mindannyiszor megfutott előle. Háromszor
érte utol Úmarienn, és háromszor ugrott meg a szépséges
Abellyn, hogy újult erővel vágtasson a pusztán; ám mi-
kor utoljára ugrott volna, Úmarienn elérte, és megharap-
ta a farka hegyét. A Malvaurem felsikoltott, és hatalma-
sat rúgott a hátsó lábával, éppen a mögötte vágtató paripa
arcába.
Úmarienn fájdalmasan felordított, és halálra sebzetten
rogyott össze: patakokban zubogott a vére, s mohón it-
ta be a föld.
— Állj meg! Ne hagyj itt! - kiáltotta akkor Úmarienn.
— Meghalok, hogyha nem segítesz!
A szépséges Abellyn persze hallotta, de annyira félt,
hogy először még tovább menekült. Csak ahogy mind tá-
volabb került Úmarienntől, akinek egyre halkult a kiáltá-
sa, úgy lassított az iramán, míg végül maga is megállt, és
hátranézett, hogy lássa megsebzett üldözőjét. Még min-
dig hallotta a sirámait, ahogy a segítségét kéri, s együtt-
érzés ébredt a szívében, hiszen ő volt a népéből az utolsó;
ő is tudta, milyen csúf dolog a halál.
Különben sem tűnt már olyan rémisztőnek az üldöző-
je, mint amikor először megpillantotta, farkas képében,
a háta mögött, vagy amikor az égen látta, fekete sasként
nap testvér előtt. Körülötte pedig, ahová a vére csobogott,
felpattogzott a föld, zsenge növények sarjadtak, vérehulló
kecskefű és vörös levelű nyírcsemeték.
Bátortalanul, körözve megközelítette, fejét fölemelve
szaglászta a levegőt, hátrasunyta fülét, úgy szimatolt, s köz-
ben mind közelebb ért Úmariennhez, aki immár haldokolt.
- Segíts meg, kérlek! - suttogta halálra váltan, gyönyö-
rű paripaként. — Mentsd meg az életemet!
A szépséges Abellynt most már meghatotta a könyör-
gése, de még mindig bizalmatlan volt iránta.
—Segítek, de csak ha megesküszöl, hogy többé nem
próbálsz elfogni. Esküdj a kancára, aki ellett!
- Esküszöm — ígérte Úmarienn, aki ha forgatott is bár-
mit a fejében, elnyomta a kín.
—Nem hiszek neked, mert túl könnyen mondtad. Es-
küdj a tojóra, aki melegített!
-Esküszöm — fogadta Úmarienn, aki már alig tudta
tartani magát.
—Még mindig nem hiszek. Esküdj a szukára, aki szop-
tatott!
- Esküszöm! — esküdte akkor Úmarienn, és elhalt a sza-
va. A Malvaurem most már hitt neki, és a szájához tartot-
ta az emlőjét, hogy abból szívjon életet, hogy általa kapja
vissza, amit véréből a kietlen pusztának adott.
Ám amint Úmarienn sebei behegedtek, szilaj rikoltás-
sal rávetette magát a szépséges Abellynre, leteperte a fű-
be, nem engedte mozdulni.
178
—Megesküdtél! — kiáltott rá a Malvaurem. — Esküvel
fogadtad a szülőd életére!
—Csakhogy engem nem szuka vetett, nem tojó nevelt,
és nem kancától tanultam szaladni - felelte Úmarienn dia-
dalmasan. - Az én apám Taihos, az anyám pedig Eumeth,
mert csak egy herceg lehet kiváló vadász, te pedig az asz-
szonyom leszel, mert láttalak a pusztán, éppúgy nem vagy
szarvasünő, ahogy én sem vagyok farkas, sas vagy paripa.
—Hiszed te! - feleselt a szépséges Abellyn. — Én nem
láttalak másnak, csak ami most vagy, és nem is vadász-
ként kaptál el, hanem táltosként, s ha asszonyodnak
akarsz, akkor az leszel, aminek én mondalak.
Úmarienn megrázta a fejét, és borzasan horkantott.
—Bolondság. A mi hagyományunk az, hogy akit elkap-
tunk, azt megszereztük, bármilyen alakban is legyen.
—Talán igazad van; csakhogy én ejtettelek el előbb! —
nevetett fel a Malvaurem.
Elengedte akkor Úmarienn, mert igazat szólt, és meg-
ijedt attól, hogy örök életére paripa marad. Csakhogy
tetszett is neki a beszéd, a szépséges Abellyn esze és kaca-
gása, és nem akarta elengedni a lányt, még ha csak szarvas-
ünőként is lesz az övé.
Hanem akkor már a Malvaurem is csak tessék-lássék
húzódozott, mert megtetszett neki Úmarienn ereje, ami-
vel a földre teperte, s ugyanakkor a zavara is, amiért meg-
ijedt az asszonyi bölcsességtől.
—Kössünk egyezséget — mondta. — Hétszáz és egy esz-
tendőn át üldöztél három alakban; megengedem, hogy
ennyi éven át ölelj úgy, ahogyan te akarod, de utána szí-
ved-lelked az enyém.
—Milyen alakban? — kérdezte Úmarienn, mert csap-
dát sejtett a szavak mögött, még látni is vélte a szépséges
Abellyn szemében.
— Amilyenben csak én akarom — felelte a lány.
Súlyos egyezség volt, olyan, amilyet senki nem köt-
het meg, aki gyáva, de mindenki megköti, aki férfi, és
Úmarienn sem tehetett mást. Egyszerre támadt fel ben-
nük a vér és a vágyak végső szava, az Ilasuan, és ott, a sár-
gálló virágok és a vörös lombok között lettek egymásé, s
hétszáz és egy esztendőn át tartott a nászúk, miként a va-
dászatuk is, és a telivérek nemzetségét és a szarvasok her-
cegeit nemzették, mielőtt hazatértek Uscha égfedő lomb-
ja alá.
Persze Úmarienn akkor már igazi alakját viselte, és a
szépséges Abellyn is asszonyként járt az oldalán, hiszen
szerették és segítették egymást, a Malvaurem pedig soha
nem kényszerítette más alakba kedvesét, bármit is ígért
az neki; habár az is igaz, hogy amíg csak éltek, Táltosnak
hívta a párját.
Az égi hajók t ö r t é n e t e
(a másodkor közepéről)
- Nézd csak, khora'wur, erre gondoltam.

Velias töprengve nézte a rajzot. Bonyolult krikszkraksz
volt, leginkább egy fejtetőre állított, taréjos, szárnydíszes
harci sisakra emlékeztetett, amilyet egyes aquirok visel-
tek, s rögtön ez nem tetszett neki
- E g y próbát megért - sóhajtott a gnóm, és egy másik
fóliánst tett elé. — így jobb?
Ez a rajz egy hasas, kissé bumfordi hajót ábrázolt, ha-
sonlót a szakértők gályáihoz, amelyekkel a legkülönfélébb
dolgokat szállították a folyókon, annyi mindent, hogy
Velias soha nem is próbálta megjegyezni. Még mindig ide-
gen volt számára a gondolat, hogy gyorsabban kellene el-
jutniuk valahová, mint eddig, gyalogszerrel, hiszen a vi-
lág minden ideje az övék.
- Gondolod te. De ha az aquirok pikk-pakk ott terem-
nek az Alvunosnál a tutajaikon, akkor igen gyorsan át
kell dobnod egy sereget.
—Nincsenek seregeink — emlékeztette Velias. — De ha
lennének is, a fák ösvénye majd segít.
—Számításaink szerint a mágikus térátjárók roppant
bizonytalanok nagyobb egységek mozgatásakor.
Velias ezt nem értette, de mert előbb-utóbb úgyis min-
dig minden kiderül, nem kérdezett rá. Úmarienn jutott
eszébe, az első herceg, akinek az idejében párbajokkal
döntötték el a háborúkat, és a királyok, akik hármasával
vívtak csatát. Nagyot változott azóta a világ.
Néhány évtizeddel később találkozott újra a vén szak-
értővel, hogy megvitassák a tapasztalatokat; akkor már
hasas elf bárkák járták Völgyvidék folyóit.
—Igazság szerint valamire nem gondoltunk — billeget-
te fülét a gnóm. — Tudod, khora'wur, nincsenek minde-
nütt folyók. Bizonyos helyek elég megközelíthetetlenek
így, gondolok például épp az Alvunosra: ha az aquirok
oda küldenének sereget, a hegyek között bizony bajban
lennénk.
—Szerintem egy kicsit elkapkodod a következtetést, ba-
rátom. Még száz év sem telt el a hajók megépítése óta, alig
egy-két dalt énekelnek csak róluk...
—Csakhogy azok sem énekelnék be őket a hegyek közé,
khora'wur. Tudom, hogy mit akarsz mondani, de nézd: er-
re gondoltam. — Rögtön hét tervrajzot is letett Velias elé.
—Ezek az átkötések itt, és ezek a csigák, és ha délre ha-
józunk, meg a szélirány, keresztcsomókkal, pallónak hív-
nánk, ugyanakkor...
A herceg nem igazán értette, de azért türelmesen vé-
gighallgatta, a hagyományok szerint. Ám amikor öreg
barátja levegőt vett, Velias az egyik ábrára bökött. Ez mi?
- kérdezte a mozdulattal.
—O, az csak egy jelzés — legyintett a gnóm. - Egyelőre
nem számít. Egy ötlet, ami megfogalmazódott bennünk.
—Úgy néz ki, mint egy szélben pörgő falevél.
—Khm... jól látod, khora'wur... Igazából arra gondol-
tunk, hogy ez az egész esetleg repülhetne is, a falevelek
analógiájára.
Velias ezt a szót sem ismerte, de azért azt megértette,
hogy a hajó úgy repülne, mint egy falevél.
Ezt hogy is gondoljátok? — nézett kérdőn a gnómra.
—Nos... egyelőre még dolgozunk rajta, mert az első
hetvenkét kísérlet nem járt sikerrel, de már egy egész er-
dőt kivágtunk Syemos északi lejtőin... ne aggódj, felol-
vastunk nekik mindenféle énekeket, amiket egyszer leje-
gyeztünk nálatok a tábortűznél.
182
—Azokat a hajókat... nem fogjuk használni — mond-
ta Velias sápadtan.
—Ne aggódj, mind lezuhant. Ami egyébként azt mu-
tatja, hogy jó úton járunk, mert végül a falevelek is min-
dig leesnek, szóval... - Elhallgatott. - Esetleg... van va-
lamilyen ötleted, khora'wur?
Lett volna, de Velias visszatartotta magát attól, hogy
megtiltsa a szakértőknek az északi lejtők látogatását; be-
érte annyival, hogy hívják oda Verlaen kiválasztottjait,
mielőtt még több fát kivágnak. A pörgő falevelek ugyan-
akkor nem hagyták nyugodni, s néhány évvel később el-
küldetett az öregért, hogy megvitassák. A vén szakértő
már másnap megjelent.
—Gondolkodtam — mondta Velias. — Seannon, az egyik
dalnokunk, aki az Ezüstfolyó mentén él, gyönyörű dalt
énekelt a bárkák evezőiről, és valóban nagyszerűen bevál-
tak. Nektek is ehhez kellene fordulnotok.
-Evezőkkel? A levegőben? Remek ötlet, khora'wur. Lesz
egy kis baj a közegsűrűséggel, de azt majd biztos megold-
juk, ugyanakkor mi már megtaláltuk a megoldást.
Hogyan?!
—Egyszerűen, légballonnal. Vagy nem a mikéntet ér-
tetted, hanem az időt? Bocsánat, lehet, hogy a te szem-
szögedből kicsit elkapkodtuk, de a kísérleteink szerint a
faleveleket felfelé hajtja a tűz meleg levegője, úgyhogy
varrtunk egy lombsátrat, és láss csodát, Garfiakthyabos...
mestert azóta sem láttuk. De ne aggódj, biztosan jól van,
néha kapunk tőle levelet odafentről. Ebből is sejtheted,
hogy a leszállás kérdése még nem megoldott, de hala-
dunk.
—Tüzet... akartok gyújtani egy fából épült hajón? -
Hallatlan gondolat volt. Az elfek kunyhófáiban és a Vá-
rosfenyőben is maga a fa adta a szobák melegét, egyikük-
nek sem jutott volna eszébe tüzet rakni a közelükben.
Velias el sem tudott képzelni ekkora szentségtörést.
- N e aggódj, khora'wur; parázstartókkal és mesterséges
fém tűzhelyekkel kordában tudjuk tartani. Elég sokat kí-
sérleteztünk. — A hadarása arra utalt, hogy a kísérletek
nem voltak mentesek bizonyos szerencsétlen mellékhatá-
soktól. — Szóval ott tartottam, hogy ballon.
- É n . . . örülnék, ha lennének rajta evezők — jegyez-
te meg Velias, s ahogy belegondolt, rájött, hogy több ez,
mint egyszerű kívánság. Az evezők már beváltak; ragasz-
kodott hozzá. - Ami pedig a tüzet illeti, kérlek, fontolja-
tok meg egy másik módszert.
- D e nem tudom, milyet, khora'wur. A legjobbjaink
dolgoznak a terveken, igazából még a legkisebb gyereke-
ink is, mert ez a kérdés most mindenkit izgat, de eddig
ez a legjobb, amire jutottunk. Még a sasok is a meleg lég-
áramlatokat használják.
- É s az ökörnyál? A virágszirom a szélben? Azok nem
annyira repülnek, mégis mozognak a levegőben. Talán kí-
sérletezhetnétek azzal.
- N e m tudom... ezek nagyon kis dolgok... nem iga-
zán figyeltük még.
- T a l á n több időt kellene szánnotok rá. Mírluen éne-
kei...
— Igen, igen. Mondasz valamit, khora'wur.
Az első hajó egy förtelmes monstrum volt. Az evezők
minden rend nélkül, összevissza lógtak ki az oldalából,
tatbástyája rögtön kettő is volt, egymás mellett, és nem is
egészen szimmetrikusak - azért építettek kettőt, mert az
egyetlen árboc csúcsához futó kötelet a két bástya között
húzták át a fartőkéig -, mást viszont nem építettek rá, s
épp ezért a gálya orrát, az ötemeletes tatfelépítmény ellen-
súlyaként, telezsúfolták hatalmas oldal- és előteraszokkal.
184
A legmegrázóbb azonban a vitorlája volt, amely mellett
eltörpült az egész szerkezet, és sötéten, feketén, mint az
éjszaka, felfalta a napfényt, akkora árnyékot vetett. Velias
nem mondta, hogy nem tetszik neki, hiszen alkotás volt,
létező dolog, amelynek valahol megvoltak a maga szabá-
lyai, még ha ő ezeket nem is ismerte fel, ugyanakkor zsi-
geri tartózkodást érzett, hogy a fedélzetére lépjen. A vén
szakértő hümmögve kikérdezte, néhány röpke hetet töl-
töttek azzal, hogy megvizsgálják a vitorla kérdését, majd
egy-két hónapot, hogy a teraszok ügyében is dűlőre jussa-
nak, aztán az öreg fogta a jegyzeteit, s újabb néhány év-
re visszavonult.
A második már jobban hasonlított arra, amilyennek
Velias egy égi hajót elképzelt. Vitorlái úgy duzzadtak a
napfényben, akár a sárkányszárnyak, evezői három sorban
helyezkedtek el az oldalán, fedélzetén hét bástya maga-
sodott. Szépen ívelt orra volt, a törzse is kevésbé hasas, és
bár még mindig több terasz volt az oldalán, mint ameny-
nyit első pillantásra megszámolhatott volna, ezt a kis hi-
bát meg tudta bocsátani. Ugyanakkor sajnálta a sivársá-
gát: gyalult deszkák, sima pallók, sehol egyetlen élő ág,
egyetlen lombtető. Amikor először végigsétált rajta, meg-
érintette az ősök dalával, és felébresztette álmából a szak-
értők szerint halott fát: a hajó gyönyörű burjánzásnak in-
dult, lugasokat nevelt, kacsos indákat, buja növényzetet.
A lombok a gálya oldalát és hasát is beszőtték, a vén szak-
értő pedig méltatlankodott, „így növekszik a légellenál-
lás, khora'wur", ám a herceg éppúgy ragaszkodott ehhez,
ahogy az evezőkhöz.
- V é g ü l abban is nekem lett igazam — jegyezte meg. -
Ha nem fújna a szél, ugyan mi hajtaná előre a hajót?
— És ugyan mi tartja fenn, amikor nem fúj? — kérde-
zett vissza a gnóm. - Látom, ezen még nem gondolkodtál,
khora'wur. Mivel a meleg levegőt nélkülöző megoldásaink
nem vezettek eredményre, igazából a vitorlák és az evezők
is csak rásegítenek bizonyos mágikus megoldásainkra, de
azokat most bonyolult lenne részleteznem, miközben ne-
ked amúgy is a névadással kell foglalkoznod. Hiszen en-
nek is lesz neve, nem?
—Mindennek van neve, barátom. Csak rá kell jönnünk,
micsoda. Idővel ez a hajó is felfedi előttünk a sajátját.
Végül Naremylnak hívták, ami az ősök nyelvén Utazót
jelentett, s ez lett az első hajó, amely elérhetett a szférák
határáig. Sok gálya követte még, ha nem is olyan kecse-
sek: kisebbek, nagyobbak, egészen újfajta módon építet-
tek egyaránt. Shamyllon és Shamyllas például két olyan
hajót kértek, amelyek mozgékonyabbak és gyorsabbak az
összes többinél, ám az utolsó illesztésig egyformák, ami
komoly kihívás elé állította az állandóan újítási lázban égő
gnómokat. Különösen hosszú időbe telt, de végül teljesí-
tették a kérést, s az ezerszárnyú, kígyótestű siklókat végül
még Komor Arowend is megdicsérte. O viszont a testvé-
rekkel ellentétben egy nagyobb, erős hajót kért, amelyet
a szakértők egyetlen óriástölgyből vájtak ki: hatalmas od-
vai lettek a belső csarnokok, roppant koronája a vitorlaer-
dő a tat felőli részen, evezői pedig akkorák voltak, mint
egy-egy kifejlett jegenyefa, hiszen a mozdíthatatlan lomb-
vitorla helyett egyedül azokkal irányíthatták. Csak a hő-
légballonos hajó nem kellett senkinek, hiába rakták össze
a szakértők nagy gonddal, mert hiányoztak róla az im-
már hagyományosnak vélt evezők, és nyílt láng lobogott
a fedélzetén.
-Látod - bólintott Velias, amikor a vén gnóm elmesél-
te -, mégiscsak igazam lett.
- Elismerem, khora'wur, mert nem akarok vitát, de azért
csöndesen megjegyzem, hogy Ragadash hercege nem ilyen
186
kényes, és ők már építik az első, evezők nélküli égi hajót,
hisz egyszerűbben is meríthetünk a sárkányvonalak ere-
jéből. Igaz, nem hívtak hozzá gnóm mestereket, szerin-
tük ők maguk is meg tudják csinálni, de állítólag egész
jó megfigyelők.
- T u d o m . Tőlem is elkérték a nálam lévő terveiteket.
Kértem őket, hogy fontolják meg az evezőket, ne mondja-
nak le róluk csak azért, hogy dárdavetőkkel tölthessék fel
a helyüket, de nem hallgattak rám. Nekik egészen má-
sok a hagyományaik.
- N e is emészd magad, khora'wur — legyintett a gnóm
—, majd elválik, melyik a... — De valami megüthette a fü-
lét, mert elhallgatott. - Azt mondod, elkérték a nálad ha-
gyott terveimet?
Velias bólintott. Fel sem merült benne, hogy valamiért
ne kellene odaadnia, de aztán megértette, hogy az öreg
mire gondol.
— Ugyan, ugyan, nem kell szabadkoznod, nem veszem
zokon, khora'wur. Elvégre mind hozott anyagból dolgo-
zunk.
Thanyllosnak hívták, és nem ismerte azt a szót, hogy há-
ború. Sokszor hallotta persze, a tűz körül, lombok között,
folyók partja mentén, de egyszer sem értette meg, hiába
ciripelték a tücskök, susogták a fák. Olyan volt, mint egy
gőgös akkord, elrekedt a dal, önmagába fúlt: Thanyllos
csak remélni merte akkor, hogy nem fojtja el vele a világ
szép dalát. Először úgy is volt, elhalt a szélben, a hegyor-
mok között, de nem soká visszatértek az otromba zöngék,
már nem riasztották őket a gyermekekről szőtt asszony-
melódiák. Kivesztek a táncos ellenpontok, kikoptak a töl-
gyek közül, a tüzek mellől is kihaltak, és máglyák vissz-
hangozták, erdők visongták, visították a háború szavát.
Thanyllos elfordította a fejét, s elzárta volna a fülét is, de
még reménykedett, azt hitte, most is gyorsan elrohan, né-
hány tucat esztendő, és hamar vége lesz. De a zübörgés
maradt. Dübögött, bömbölt, habagott, süvöltött a réten,
csörgött, zörbölt, belefújt, belebújt a menedékbe, dörgött,
hörrent, reccsent, berrent, kattant, csörrent, rázva robaj-
lott felettük az ég, vér csattant, hang pottyant, verte az
ütemet, pisszent, morrant, durrant, pattant és roppant,
csettent és csattant, cserdült és pördült, kordult és ferdült,
sose maradt abba. Sose maradt.
Thanyllos mégsem értette meg. Megannyiszor mond-
ták, hogy senkit nem hallottak még olyan szépen játszani,
a szomorú dallamait, az elveszettek énekét, a vereség fáj-
dalmát, holott ő a szíve dalát dúdolta, azt játszotta lant-
ján, szerelmes panaszait, kedvese hiányát. Aztán káprázó
dalt énekelt a nászúkról, csodavárót, ahogy először ismer-
188
kedtek, félénken rebbenőt, héjavarázst, bátor-szeretőt, és
dicsérték a hangját, az iramodását, a hős énekeit, ahogy
felidézi a harcot, a csatát, és hiába mondta, „Ez nem az a
háború", mert ők sem értették a szavát.
Maga Úmarienn is eljött egyszer, hogy meghallgassa
a muzsikát. Nyirkos, esős volt az a reggel, a herceg ott
állt szürke köpenyben a dalnok ajtaja előtt. Thanyllos elő-
ször nem ismerte fel, de behívta, mint a jó utazót, és teá-
val kínálta, kardvirág és tölgy leveléből főzték, kutyate-
jet is raktak alá. Keserű lett, akár a háború — azért is ezt
szolgálta fel -, ám Úmarienn kitette a madaraknak, s úgy
szólt: „Engem csak a zenéd érdekel." Thanyllos pedig da-
lolt, dalolt a fákról, az erdőről, a folyóról, ahogy hajtja a
szél, dalolt a tócsákról eső után, a ködről, amely kavar-
gott, ázott, fázott maga is, bebocsátást kért, ablakot tár-
tak neki, leült a tűz köré. Utána énekelt a szürke égről, a
sötétről, a fényről, amely megtört a felhők szélein, s éles
kontúrokkal rajzolta őket körül, hangja játszott a nappal,
meleggel, borzas napsütéssel, odavarázsolta maguk közé.
Mikor véget ért az ének, a herceg sokáig hallgatott. Ruhá-
it száradni tette, mezitlen volt, akár a csillagok, mégsem
büszkélkedett a testét csúfító sebekkel, száz és száz had-
járat csatáival. Lehunyta szemét, úgy hallgatta a csöndet,
Thanyllos néma szavát. Esett még akkor is, amikor elkö-
szönt, s bár több szó nem is esett közöttük, valami mégis
megváltozott; mintha megritkultak volna a csaták.
Ha hívták, Thanyllos elment a Városfenyőhöz is, az if-
jú Ashrianhoz, Meldanonhoz, és várták még sokan, már
nem is ismerte mind. A Förgeteg multán születtek, Úma-
rienn is rég elveszett, a Nép királyai — micsoda csúnya,
ronda szó, pöffeszkedő, akár az aquiroké — egyik viadalt
vezették a másik után, s velük a zübörgés is erősödött.
Thanyllos mégis énekelt: a boldog napokról az asszonyá-
val, a két szép gyermekével, a holdfényes éjszakákkal, a
királyok pedig dicsérték büszkeségét, örömét, éltették
a diadalt; ajándékokat vittek neki, amiért elveszett sze-
retteikre emlékezik, hírnek-világnak adja a bátorságu-
kat, s ő hiába mondta, hogy tévedés, nem hitték szavát.
Thanyllost mégsem bántotta, hogy nem értik, hiszen vele
volt Hethienna, ölelték a gyermekei, naphosszat énekelte
a saját dalát, s ha nem nyomta el a háború, hallgathatta a
világét: boldognak tudta magát.
Talán ezért nem hallotta az aquirokat. Nem ébredt fel
a zajra, mert megtanult együtt élni vele, azt hitte, egy
álom része, s amikor eljöttek a Krawa bolykatonái, dübö-
gött, börgött a hold, álmában riant a föld, kavargott, rug-
dosott, minden más is eltörött, akkor ő aludt, kúsztak,
zsizsegtek, sistergettek, a dolgozók levedlett páncéljukkal
támasztották a járatot, kapartak, másztak, egyetlen kéz,
egyetlen tudat - háború -, egyetlen akarás, Thanyllos
mégis fülére szorította a kezét. Tölgylakját kidöntötték,
a falut lerombolták, fiai ott estek el a harcban, Hethienna
szürke hamu, holt test, az ő dala is kiveszet a világból.
A férfi, aki másnap felkereste, ifjú volt ahhoz, hogy a
szívébe lásson, ám elég bölcs, hogy ne vigasztalja. Velias-
nak hívták, és nem király volt, mert beérte a hercegek
címével, Thanyllos mégsem énekelt neki; a döbbenet el-
nyomta a dalát.
Mikor végül zenélt a romok között, könnyekkel az ar-
cán, az elfek köszöntötték és dicsérték, a holtak dala,
mondták, a szeretteinké, s ő már nem is ellenkezett, csak
dalolta önnön bánatát.
Attól fogva legtöbbször egy hárs tövében ült, s ha láb-
ra állt, csúz vágott bele, haja megőszült, akár a szegfű
szirmai, arcát ellepték a ráncok, mintha az idő kérgesed-
ne rajt'. Még csodájára jártak, de már a vénsége miatt,
190
s ha éppen nem zenélt, „Elhallgatott a szíve," mondták,
„megszűnt dobogni, csak a szenvedés mozgatja már." Pe-
dig csak nem értette, miért. Egyetlen kérdés volt minden
ütem, a világ dalát kereste, de csak dörgést talált és dü-
börgést, pazarlást és halált, amit nem játszhatott a húro-
kon - még elpattan a lant, s mindkettejüknek vége lesz.
Napok múltak s éjszakák, ezer és ezerszer annyi év, míg-
nem Thanyllos felállt és elhagyta a hársfát. Többé semmi
sem kötötte, viszont nem is hívta, nem tudta, mit tegyen, s
mert azt gondolta, talán másutt meghallja a dalt — a saját-
ját vagy a világét, egyre ment —, elindult keletnek, a he-
gyek felé, ahol hullámzott az óceán. Sokáig ment, talán
évekig, de meglehet, csak egy hónapig, ő örökkévalóság-
nak érezte most, túl vándorolt a Városfenyőn, az Ék-öböl
messzi partján, jeges fjordok között.
Mikor megint egy erdőbe ért, meghallotta a dalt, és
gyorsított a léptein, ám hallott még mást is, fejszecsatto-
gást, a szakértők szerszámait: fúrtak, haraptak, döntötték
a fát. Elfek is voltak velük, Verlaen utódai, akik engesztel-
ték az erdőt, s mikor Thanyllos rákérdezett, egy sólyához
vezették, hatalmas hajóhoz, „Nézd, ez készül itt." Még
csak a gerince volt kész, foghíjasan a bordázata, a tatbás-
tya padlója, félkész árbocokon lebegtek a vitorlák, mint-
ha csak véletlenül, de ez nem volt csoda, hiszen szakértők
ácsolták. Thanyllos mégis látta a szépségét, a csöndjét, a
méltóságát és a büszkeségét, hallotta benne a világ da-
lát: szomorú, panaszos éneke volt, szférák és korszakok
zenéje, korfordulóké, s tudta, hogy ez a hajó végre meg-
érti majd minden dalát. Hogy Urria vezette-e? Meglehet.
Sosem keresett erre választ, csak a miérteket, a háborút
akarta megérteni, s abban bőven része lett, mert nem har-
ci gályának épült, ám azzá kellett lennie. Velias vezette
harcba, s többet tanult szenvedésről, mint bármikor ko-
rábban, ám épp ezért lett erősebb, tisztább a dala, s meg-
tanult olyasmit is, látott olyan harcokat, amelyekből ké-
sőbb, korfordulók után, az egész világ tanult.
De nem az ő dala volt az már, hanem az Adathoré..
A ZÖLD VADÁSZ
hétszáztizenkettedik meséje
{a hetedkori elfek énekei közül)
Mindenkinél jobban ismerem a Zöld Vadász meséit. Nem

ismerem persze mindegyiket, balgaság lenne, ha ezt állí-
tanám, hisz senki sem ismerheti az összeset, legfeljebb ta-
lán a kalahorák, de ki tudja, ők mesélnek-e egyáltalán.
Van viszont egy kedvencem, amit napjában többször el-
mesélek; azt elmondom most nektek is.
Akkor történt, amikor a Zöld Vadász északnak indult.
Hívták az erdők, a folyók, hallotta a szelek szavát. Vállán
az íjával bandukolt, egyetlen lépése száz és ezer mérföld,
hegyeken, völgyeken, folyókon át. Vannak, akik úgy me-
sélik, hogy a Quiron-tengeren is átkelt, de ők nem isme-
rik igazán a mesét; és különben is, a Zöld Vadász Új Víz-
nek hívja azt a tengert.
Egy igen forró délután egy kereszteződéshez ért. Tud-
notok kell, hogy a Zöld Vadász nem az utakon jár, mert
neki különös ösvényei vannak, ám azok néha keresztezik
a mi útjainkat, s ilyen ritka alkalom volt ez is. A kereszte-
ződésnél emberek időztek, méghozzá hárman azok közül
a nagyhangú, pohos kereskedők közül, akiket magatok is
láthattok a piacokon. A Zöld Vadász megállt a közelük-
ben, s egy darabig hallgatta, ahogy tanakodnak. Az egyik
kereskedő északra akarta folytatni az útját, s arról győz-
ködte a többieket, hogy tartsanak vele. Nyers halat vitt a
szekerén, és a vastag hordók ellenére félt, hogy megrohad
a hőségben. A második kereskedő viszont keletnek akart
menni, s ő is arra kérte a többieket, hogy tartsanak ve-
le: ő mézet vitt, s ott aranyáron tudta volna eladni. A har-
madik kereskedő nyugatra hívta őket: sárkánykő volt a
szekerén, és ő is sietett, hogy el tudja adni, mielőtt vé-
get ér a háború, s a fegyverkovácsoknak nem lesz szüksé-
ge rá. Ahogy vitatkoztak, egyikük egyszer csak észrevet-
te a Zöld Vadászt.
- T e ott! - szólította meg ez a kereskedő, aki sokak sze-
rint az első kereskedő volt, sokak szerint a harmadik, sze-
rintem viszont ez nem számít. Emberek voltak, mondhat-
ta bármelyikük.
—Te ott! - szólította hát meg ez a kereskedő. - Segíts
nekünk eldönteni, hogy merre menjünk! — s azzal előso-
rolta mindazt, amit a Zöld Vadász már tudott.
A Zöld Vadász pedig azt tanácsolta nekik, hogy mivel
mindhármuknak másutt van más dolga, menjenek külön.
—Azt nem lehet — mondta ugyanaz, vagy valamelyik
másik kereskedő. — Az út veszélyes, rablók lesnek ránk.
—Akkor ne menjetek az úton, hanem menjetek az ösvé-
nyeken — mondta a Zöld Vadász.
—Azt sem lehet. Mi kereskedők vagyunk, mindig az
utakat járjuk, ahogy az apáink és az ő apáik is azelőtt.
—Akkor rakjátok halomba a sárkánykövet, vessétek
rá a mézzel megkent busát, gyújtsatok alá, s az áldoza-
tot ajánljátok föl az apáitok és az ő apáik szellemeinek,
hogy védjenek meg titeket az utakon, amelyeket a lábuk
taposott.
—De ha így teszünk, akkor mit adunk el a piacon? —
kérdezte egyszerre a három kereskedő. — Miből veszünk
új ékszert az asszonyainknak, és játékokat a gyermeke-
inknek? Miből veszünk a lábunkra csizmát, ha a régi el-
kopik az úton?
—Ha lehúzzátok a csizmát, azt eladhatjátok a piacon,
hiszen a talpatokon addigra megkeményedik a bőr. Az
asszonyaitok régi ékszereit adjátok a gyermekeiteknek, és
194
amit a csizmákért kaptok, azt adjátok az asszonyaitoknak,
mert tőletek biztosan okosabbak, ha ilyen haszontalansá-
gokat tudnak vetetni Veletek.
—De ha így teszünk, nem fog-e nevetni rajtunk a töb-
bi kereskedő, akiknek az asszonyai ékszerekkel a fülükben
járnak, és játékokkal játszanak a gyermekeik?
- Ugyan miért nevetnének rajtatok? - kérdezte a Zöld
Vadász. — Nem inkább azt mondják-e majd, hogy gazda-
gok vagytok, mert a gyermekeitek ékszerekkel játszanak
a porban, az asszonyaitok okosan bánnak a pénzzel, tite-
ket pedig megvédenek az apáitok és az ő apáiknak a szel-
lemei? És a lábatokat nem töri a csizma.
A kereskedők akkor belátták, hogy a Zöld Vadásznak
igaza van, s úgy tettek, ahogy javasolta, miután pedig be-
mutatták az áldozatot, és levették lábukról a csizmát, dél-
nek indultak, mert a Zöld Vadász is onnan érkezett.
A Zöld Vadász is folytatta az útját, és kisvártatva, ami
az ő ideje szerint éppúgy lehet egyetlen pillanat, miként
ezer esztendő, egy vízeséshez ért. Roppant vízesés volt, éles
sziklák övezték, s olyan robajjal zúdult le a mélybe, hogy a
Zöld Vadásznak be kellett dugnia a fülét két arajalevéllel.
Most biztosan megkérdeznétek, mi az arajalevél, de legye-
tek türelemmel, mert idővel meg fogjátok tudni, ahogy
mindent mást is a Zöld Vadászról, amit csak tudnotok kell.
A Zöld Vadász tehát odaért a vízeséshez, és át akart
kelni rajta. Csakhogy két rozsdás bőrű troli állt a folyó-
ban, éktelen haraggal ütötték-verték egymást, és tátott
szájjal ordítottak, bár a Zöld Vadász ebből mit sem hal-
lott az arajalevlek miatt. Egy darabig nézte a trollokat,
ahogy a sziklák között verekednek, de aztán elunta ma-
gát, s odaintett nekik úgy, hogy észrevegyék.
- M i é r t verekedtek? — kérdezte, és őszinte kíváncsi-
ság csendült a hangjában, mert kíváncsi természetű volt.
S z A z h Á B O R Ú • 195
A trollok, akik nem szoktak hozzá, hogy valaki csak úgy
odaintsen nekik, ráadásul még meg is szólítsa őket, abba-
hagyták egymás ütlegelését, és felé fordultak.
—Azért verekszünk, mert nem tudjuk eldönteni, hogy
melyikünk az erősebb — felelte az, amelyik egyesek sze-
rint a rondábbik volt, szerintem viszont nincsenek szép
trollok, így én nem is mondok ilyet.
—Nem azért! — kiáltotta a másik. — Azért verekszünk,
mert én vagyok az erősebb, de ő nem hiszi el!
A Zöld Vadász, aki leolvasta a választ az ajkukról, arra
gondolt, hogy mindkét válasz ugyanazt jelenti, és bölcsen
így válaszolt: - Neked is igazad van, és neked is igazad
van, ezért nem segít itt az erő. Ismerek viszont egy igaz-
látót, aki a folyó túlpartján él, s ha átvisztek a hátatokon,
elvezetlek titeket hozzá.
A trollok egymásra néztek. Régóta verekedtek már,
úgy érezték, azóta, hogy ez a pimasz lény egyáltalán meg-
született — nem is sejtették, milyen mérhetetlenül idős -,
s a maguk furcsa nyelvén megegyeztek, hogy elindulnak
a Zöld Vadásszal, de a folyó felénél vízbe fojtják, s így jó
lesz vacsorára.
—Rendben! — mondta akkor egyik a másikra mutatva.
— Elviszlek hátamon a folyó közepéig, de mert nehéz vagy,
és én már most elfáradtam, ezért ő ott majd átvesz tőlem.
A Zöld Vadász persze átlátott a terven, ám azt gon-
dolta, még mindig jobb eljutni a folyó közepéig két éhes
troli hátán, mint el sem indulni a partról, így aztán bólin-
tott, s amikor a troli odaállt elé, felkapaszkodott rá, és el-
indultak. Zúgott-robajlott a folyó, ahol a mélybe szakadt,
s mert magas sziklafalak övezték, még rettenetesebb zaja
volt a vízesés közepénél. A trollok már előre örültek, hogy
a Zöld Vadász majd megzavarodik ettől, s ájultan zuhan
a hátul haladó karjaiba. Csakhogy a Zöld Vadász mit sem
1 9 6 .
hallott a folyó dübörgéséből, viszont messzire ellátott a
troli hátáról, s örömét lelte a látványban, a vízesés alatt
elterülő rétek zöldjében s az erdők őszbe csavarodó szivár-
ványszíneiben. Bosszankodtak is a trollok, hogy nem lesz
olyan könnyű dolguk, mint remélték, de mert éhesek és
gonoszak voltak, nem tettek le a tervükről, s amikor el-
érték a folyó közepét, az elöl haladó így szólt a Zöld Va-
dászhoz:
-Elfáradtam. Recseg és ropog a derekam, sajog a há-
tam, és fulladok a karodtól, annyira kapaszkodsz a nya-
kamba. Engedd el, mássz át Hr'Krre!
A Zöld Vadász azonban nem hallotta a szavát az ara-
/alevéltől, és csak csüggött tovább a hátán, karjával átfog-
va a nyakát, lábával pedig a derekát.
-Hallod-e, te?! - bődült el a troli, és megállt, mert
megroggyant a lába, s valóban nagyon fáradtnak érezte
magát. — Szállj le, ha mondom!
A Zöld Vadász viszont csak még jobban szorította a
nyakát, látszólag mit sem sejtve, csak hogy le ne essen.
- E n g e d j el! - ordította a troli, és megpróbálta lefejte-
ni magáról a Zöld Vadász karját, de olyan gyenge volt,
hogy megmarkolni sem tudta, s térdre zuhant a folyóban.
— Megfojtasz, te álnok, mit gondolsz...?! - és az utolsó
szavai már vad hörgésbe vesztek, mert a Zöld Vadász ad-
dig szorította, amíg az utolsó szusz levegőt is ki nem pré-
selte belőle.
Akkor aztán a troli elzuhant, de mert boszorkányos
teremtmények, a teste fönnmaradt a vízen, mint egy fa-
rönk, s a Zöld Vadász így felállhatott a hátára, szemközt
a másik trollal.
— Én vagyok a Zöld Vadász, aki ismerem a trollok né-
pét, és keserű a húsom, de édes a vérem, mert ezer csatá-
ban folyattam ezért a vidékért. Ez az íjam, ez pedig a ka-
rom, ami tartja, s amivel megfojtottam ezt a trolit, mert
eresebbnek merte mondani magát Hr'Krnél. Hiszed-e?
- H i s z e m - felelte Hr'Kr, és elégedetten bólogatott,
amiért ily módon bebizonyosodott, hogy ő az eresebb.
Hanem az éhség azért csak marta a gyomrát, a Zöld Va-
dász pedig ott lengette a karját az orra előtt. — Mondd
csak, Zöld Vadász: kövér ember az az igazlátó...?
Most biztosan azt gondoljátok, hogy a Zöld Vadász
nem felelt erre a kérdésre, vagy azt, hogy ha felelt is, hát
nem igazat szólt, de akkor bizony elfelejtitek, hogy a Zöld
Vadász nem a mi útjainkon jár, mert neki különös ösvé-
nyei vannak. A Zöld Vadász tudja, hogy a kövér igazlá-
tóknak is éppúgy meg van írva a sorsuk, mint a trolinak
volt a lába alatt, ezért őszintén megfelelt Hr'Kr kérdésére;
még el is irányította az igazlátó tornya felé.
Tovaindult azután a Zöld Vadász, hegyeken, völgye-
ken, folyókon át vezetett az útja, oly messzi vidéken, hogy
senki nem járt még ott azelőtt. Már a csillagok is mások
voltak az égen, s addig bandukolt íjával a vállán, míg el
nem érte a fekete pusztát, mely a világ határa volt abban
az időben, hol az égbolt összeért a földdel, s ezüst óceán
mosta a partját.
Bárki más azt gondolta volna, hogy elérte az útja végét,
s hogy ha már az egész világot bejárta, akkor akár visz-
sza is fordulhatna, a Zöld Vadászt viszont más fából farag-
ták. Keresett egy félreeső sarkot a világ végén, egy gala-
gonyabokor és egy fügefa között, s egyik alá letette az íját,
míg a másiknak ültében nekitámasztotta a hátát. Azt hi-
hetnétek, hogy ezután elaludt, de akkor éppúgy tévedné-
tek, mint azok, akik azt hitték, visszafordul. A Zöld Va-
dász lehunyta ugyan a szemét, de épp csak annyira, hogy
ne süsse ki a nap, s valamit azért lásson is, s mert nem sür-
gette semmi, ott ült egy egész életen át.
198
Közben változott a világ, terebélyesedett, városok és
birodalmak születtek, élték a kérészéletüket, rohantak
a feledésbe, a Zöld Vadász viszont csak figyelte a válto-
zást. Aztán amikor meglátta a tornyot az óceán partján,
aminek azelőtt még nyoma sem volt, előkereste íját a sű-
rű bokrok közül, átvágott a köréje nőtt erdőn, s elindult
felé. Hatalmas torony volt, roppanatos, köveit mintha a
kalahorák tették volna a helyükre, grádicsai az égbe ve-
zettek, csúcsa elveszett a felhők magasában. Felagar, a Va-
rázsló otthona volt, azé, aki az első mágus titkait kutatta,
s ő maga ott állt az erkélyen, és letekintett a Zöld Vadász-
ra. Akkor találkoztak először, de nem utoljára, s a Varázs-
ló előre tudta ezt, ezért így szólt:
- Bölcs voltál, amikor bölcsnek kellett lenned, és ravasz,
amikor ravasznak, ám most sem a bölcsességednek, sem a
ravaszságodnak nem veheted hasznát. Tudtam, hogy el-
jössz ide, Zöld Vadász, mert az istenek nekem szánták azt
a kardot a lábad előtt, fogd hát meg, és nyomban húzd
ki a kőből!
A Zöld Vadász megnézte a kardot, amelyet a torony
előtt szúrtak a földbe, aztán fölemelte a fejét, és azt vá-
laszolta, hogy van neki tőre, és van neki íja, ami messzire
hord, és erősebb bármilyen kardnál.
- Az a kard nekem kell, Zöld Vadász, de varázsló nem
érintheti meg, mert azzal ontották ki az első mágus sze-
relmének a vérét. Fogd hát meg, és add át nekem, ahogy
az meg van írva a sorsunkban.
- Nem teszem — felelte a Zöld Vadász. — Ha nem érint-
heted, akkor úgysem veheted hasznát, s különben is túl
szép fegyver ahhoz, hogy ilyen gonosz kezekbe kerüljön.
- H O Z D IDE H O Z Z Á M , ZÖLD VADÁSZ! - menny-
dörgött rá Felagar, s hatalommal telt meg a hangja, amely
előtt senki sem állhatott volna meg. A Zöld Vadász azon-
ban tartotta magát, szálegyenesen állt a viharban, s ügyet
sem vetett az ostromló szavakra, mintha rá nem vonat-
koznának ennek a világnak a törvényei.
- J ó l van - bólintott akkor Felagar, s elhagyta a szava-
kat, de kinyittatta a kapukat, s a torony fekete torka ezer
szörnyű lényt okádott a Zöld Vadászra a mélyből. Az em-
berek egyik sötét birodalmából zárták be őket oda, s most
dúlva-üvöltve rontottak elő; az egyszemű Orbas, a kor-
bók ura rohant a falka élén. Csakhogy amikor meglátta a
Zöld Vadászt, megálljt parancsolt a szörnyeteg hadnak, ő
maga pedig odalépett elé, és magasról lehajolva így szólt:
— Érzem rajtad a trollok szagát, és ismerem a nevedet,
Zöld Vadász. Tudom, hogy mit tettél a folyónál, és mert
Hr'Kr régi barátom, nem bántalak, és azt is megtiltom,
hogy bárki is bántson a népemből. — Azután visszafordult
Felagar tornyához, s az ordító szörnyeket visszaterelve be-
csukta maga mögött a kaput.
- J ó l van... - bólintott akkor a Varázsló, s végső dü-
hében az isteneit hívta a Zöld Vadász ellen, ők azonban
ügyet sem vetettek rá, hiszen a Zöld Vadász kedves volt a
szemükben, amióta egyszer azt tanácsolta néhány kereske-
dőnek, hogy mutassanak be áldozatot őnekik, akik akkor
még csak apák és azok apáinak a tétova szellemei voltak.
-Látod, Felagar, hiába szólítottál - nevetett fel akkor
a Zöld Vadász. — Nem a te szavadra jöttem, hanem az er-
dők, a folyók és a szél szavára: felettük nem bírsz hata-
lommal. Egyedül áll a tornyod a pusztában, míg engem
a barátok még ide is elkísértek, bárha nem látod is őket;
vesd le a süveged, Felagar, mert ma már nem lesz szüksé-
ged rá. Hanem hogy lásd, a Zöld Vadász mindenkinek a
barátja, elviszem a kardot, hogy ne zavarjon többé.
Most viszont Felagar nevetett: - Nem teheted! — ki-
áltotta kárörömmel. - A bölcsesség és a ravaszság után
200
ez lett volna a harmadik próbád, az engedelmesség a ha-
talmasabb erő előtt, de te elbuktál. Hiába vágysz rá, nem
húzhatod már ki, vagy ha kihúzod, nekem kell adnod
azonnal! — ezt harsogta, ám elakadt a hangja, mert a Zöld
Vadász előrelépett, és kirántotta a kardot a földből; az pe-
dig megrázta magát, és csodás nyílvesszővé vált a kezében.
- T ú l mohó vagy, Felagar, és türelmetlen - mondta ak-
kor a Zöld Vadász. — Vajon eljutottam volna idáig, ha nem
ülök le az óceán partján, hogy megvárjam a tornyod fel-
építését? Vajon megtaláltam volna a kardot, ezt a csodás
nyílvesszőt, ha te előbb nem ásod elő? Nem az engedel-
messég volt a harmadik próba, hanem a türelem. Ég ve-
led, Felagar! De ne keresztezd még egyszer az utamat!
S azzal hátat fordított a toronynak, és odahagyta a fe-
kete pusztát. De persze nem ekkor találkoztak utószor,
s van, aki nem is így meséli, mert szerintük nem a feke-
te pusztán történtek ezek, hanem a tenger fenekén, s van-
nak, akik azt állítják, látták a Zöld Vadászt kezében a
karddal, amint Felagar seregeit vezeti, de ők nem isme-
rik igazán a mesét.
És hogy micsoda az az arajalevél Emlékezettek a mo-
hó Felagarra és a Zöld Vadász harmadik próbájára, és le-
gyetek türelemmel, hiszen azt mondtam, idővel megtud-
tok majd mindent a Zöld Vadászról, amit csak tudnotok
kell — de ahhoz ez az egy mese kevés.
köszönetnyilvánítás
Osztott világra írni egyszerre korlát és kihívás: korlát,

mert be kell tartani bizonyos játékszabályokat, és kihí-
vás, mert úgy kell szöveget faragni, hogy a végeredmény
önálló, ám a világ is önmaga legyen. Szeretném azt hin-
ni, hogy ez sikerült — ha tévedek, az összes hiba az enyém.
Bárhogy is legyen, köszönettel tartozom mindazoknak,
akik akár csak egyetlen betűt is hozzátettek Ynevhez,
hiszen az ő vállukon kellett felkapaszkodnom, hogy az
Ansonyrról beláthassam Völgyvidéket; de még inkább
azoknak, akik azt sem tudják, hogy egy elf mi fán terem,
de kölyökkoromtól biztosítják a lehetőséget, hogy azzal
foglalkozzak, ami érdekel. Ez az oldal az övék.
Kornya Zsolt, Gáspár Péter, Gáspár András, Szép Árpád,

Dományi Bálint, Körmendi Csaba, Járdán Csaba, Meszlényi
Péter, Fejes Lacza (nem elírás), Tamás Gábor, Vértessy Tamás
(már csak a húga miatt is), Vértessy Krisztina (Kedvesem), és
egész kiterjedt, színes, bonyolult családom, külön kiemelve a Drá-
ga Ősöket
tartalomjegyzék
Első rész 7
M á s o d i k rész 39
H a r m a d i k rész 74
N e g y e d i k rész 107
Ö t ö d i k rész 145
Epilógus 165
Mesék, legendák, történetek 173
Úmarienn legendája 175
Az égi h a j ó k t ö r t é n e t e 181
Az Adathor dala 188

A Zöld Vadász h é t s z á z t i z e n k e t t e d i k meséje 193

John J. Sherwood - Százháború

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

John J. Sherwood - Százháború

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

M.A.G.U.S.

A Delta Vision kiadó gondozásában eddig megjelent

Szerkesztő: Vértessy Tamás

© Molnár Gábor, 2010

© Delta Vision Kft., 2010

Minden jog fenntartva

Delta Vision Kft.

Az aquir hajó a Bukóvíz-gázlónál csapódott a földbe,

Az Erdei Város lángokban állt, süvítve tombolt a tűzvi-

Uquharr karnyújtásnyira repült a lombok fölött, Velias és

— Kilőtték a lombormokat - fogadta köszönés nélkül Erra-

Lassan tért magához, mintha a tenger mélyére szállt vol-

A vén szakértő kacsázó léptei messzire hallatszottak Sy-

-Felébredt... felébredt! - Erragal ezt hallotta először, és

Egy hónappal később került sor a névadó szertartásra, hi-

Rőt felhők vonultak az égen, mint amikor a tűzhegyek

Erragal a középbástya teraszán állt, és a füstfelhőt figyelte.

Mirven és Shínea fojtogató vérgőzben dolgoztak a tatbás-

Csak a sebkötözőben gondolt arra, hogy Velias nem csat-

Széllel szemben haladtak, mint egy igazi portyán, a Da-

- M i k o r járt Bolkadarnál? - kérdezte Urvinaul. — A két

A hajó recsegve megdőlt, nyögtek és ropogtak az illesz-

Akiyr vér bűzére ébredt, zörögtek és susogtak mellette,

Mintha csak nyugaton kelt volna fel a nap, a homályhe-

Shamyllon hajója féltőn rezgett, recsegett körülöttük, ágai

Süvített, ordított a szél, ám Akiyr most először semmit sem

Úgy bukott be az ajtón, mintha vízbe zuhant volna,

Százhalál rezegve állt meg a fedélzetben. Ceirast és a kor-

Sűrű felhők mögül bontakozott ki a királyok otthona.

Egymás után ugrottak ki a Vigasztalan Özvegy hajójá-

Miután kiszabadult a Hitszegő Hölgy varázsa alól, az

Egy élet sűrűsödött abba a pillanatba, a végtelen korok

A levegő sem rezdül. Béna csönd. Hangtalan zsivaj. Né-

Három év telt el, négy; nem számolták. Új erdő sarjadt

A világ akkor még fiatal volt. Úmarienn, Taihos és Eumeth

- Nézd csak, khora'wur, erre gondoltam.

Mindenkinél jobban ismerem a Zöld Vadász meséit. Nem

Osztott világra írni egyszerre korlát és kihívás: korlát,

Kornya Zsolt, Gáspár Péter, Gáspár András, Szép Árpád,

Az Adathor dala 188

You might also like