Müller Péter

Férfiélet, női sors

MÜLLER PÉTER

FÉRFIÉLET,

NŐI SORS

Rivaldafény Kiadó Budapest, 2013

Borítófotó: Mohos Angéla

A képen László Anikó és Solti Csaba, a Madách Színház

Contact című előadásán.

Szerkesztette:

Müller Péter Sziámi

Második kiadás A hátsó fedélen a szerző fotóját Kaiser

Ottó készítette.

© Müller Péter, 2013 © Rivaldafény Kiadó, 2013

Előszó
Gyöngysor

Nézd meg ezt a képet.

Hosszan és nyugodtan. Engedd, hogy hasson rád.

Engedd, hogy ez a két óriási tengerszem rád nézzen és
beléd lásson. Kerülj tekintetének a hatása alá.

Hagyd abba az olvasást, és nézz farkasszemet ezzel a

Gyermekkel.

Csak a szemét nézd. Ne a száját, ne a pufi arcát. Csakis a

két hatalmas szemét.

Mit látsz benne?

És vajon Ő mit láthat tebenned?

Es most válaszolj a kérdéseimre: Bölcs szemet láttál,
vagy tudatlant? Mi volt a szemében? Gyermeki naivitás?

Szigor? Szeretet? Ártatlanság? Tisztánlátás? Egyáltalán,

gyermek nézett rád, vagy egy Valaki? S végül: lány
nézett-e rád, vagy fiú? Férfitekintet ez, vagy női?

Beszélgessünk erről.

Nos, ha csakis a két szemet nézted, nem sejthetted a

gyerek nemét.

Ez az Ember tekintete, aki még nem játszik nemi

szerepet.

Szülész barátom azt mondta, ha nem néz a babák lába

közé, az arcukról megállapíthatatlan, hogy fiúk, vagy
lányok. Egészen addig, amíg nem alakulnak ki rajtuk a
másodlagos nemi jellegek, nem látjuk a lányt és a fiút -
csakis az Embert. A nemünket a pelenka rejti.
 Az Ember aztán egész életünkben ott él a lelkünk
mélyén. Mert később eluralja a nemi szerep. Férfinak,
vagy nőnek lenni sorsszerep, melyet egy olyan színész
játszik el bennünk, akit Embernek nevezünk.
Bármelyiket el tudja játszani, jól-rosszul. S miközben
játszik, a másik, a nem megélt szerepéről nincs is
tudomása. Ott lappang benne, az árnyékban.

A két nemről külön csakis azután tudunk értelmesen

beszélgetni, ha már az Ember fogalmát megértettük, mert
a lelkünk legmélyebb rétege nem „férfias", vagy „nőies",
hanem emberi.

Nincs „férfilélek" és „női lélek" - csak emberi lélek van,

amely a teljességnek egyik részét a felszínen megvalósítja
és megéli - és a másikat a mélyben hagyja.

Minél fejlettebb valaki, annál inkább tud a másik nem

fejével is gondolkodni. Egy férfi tud nőül, és fordítva:
egy nő tud férfiul.
Sőt, ha muszáj, el is tudja játszani a szerepét.
 (A japán Nó-színházakban a legvarázslatosabb női
szerepeket, anyákat és szépséges szüzeket, mind férfiak
játszották. A nézőtéren ülő szamurájok halálosan
szerelmesek voltak beléjük. Miközben egyikük sem volt
homoszexuális, és otthon várta őket a feleségük.)

Lelkünk duálisan működik. Az Ember egyik arca férfi, a

másik nő.

A képről egyébként a hetedik unokám, Veronika néz

rád.

Ha most azt mondod: „Sejtettem, hogy lány!", csakis a

szája miatt lehetett. Vera születési horoszkópjában a Nap
és a Vénusz szorosan együtt áll. Az előző képen még
csak három hónapos, de az alsón, hároméves korában
olyan „nő", hogy bárkit az ujja köré csavar.

Lesz még gondunk vele.

• •
 Az Örök Embert, a kis Buddhát mostanában nyeli el a
szerepe, és lesz belőle nőci. Mindenlátó, csodálatos
szemével tud már varázsolni. Már tud nézni kedvesen,
vadul, kacéran és dögösen. Le tud venni a lábamról. Nem
úgy, mint egy nagypapát, hanem mint egy pasit.

Meg tud nyomni bennem olyan gombokat, amelyeket

csakis azok ismertek, akikbe valaha beleszerettem.
Veronika tud szerelmet kelteni. Nem csak bennem,
másokban is. Ha egyszer a vénuszi női szerepről írok,
visszatérek rá, mert nála látom, hogyan készül az ilyesmi:
hogyan lesz az Emberből egy bűbájos és veszedelmes
varázslónő.

Az Ember: férfi és nő.

Csak, hogy értsd, miről beszélek, itt egy mai fényképe.

 A héber hagyományban úgy hívták: Adam Kadmon. Az örök Embert jelenti, az őstípust, azt a teremtői
mintát, amelyben mindkét nem benne rejlik.
Mindezt azért mondom el, mert nőről és férfiról külön nem lenne szabad beszélni.
Az Ember lélektana a lényeges, a férfi és női a másodlagos, de ha bele is megyünk majd külön az
elemzésekbe, mert ez megkerülhetetlen, és manapság nagy divat, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
a nemek kölcsönösen meghatározzák egymást. Ha az egyik eltorzul, a másik sem maradhat ép. S külön
egyikünk sem találhatja meg önmagát, mert egymásban élünk és egymást tükrözzük.
Ezt akartam elmondani, mindjárt az elején.
Gondolatokból fűztem egy gyöngysort neked. Vannak nagyobb és kisebb, hamis és igazgyöngyök rajta.
Van sok hasonló is közöttük. Megtartottam mind, mert ugyanazt a gondolatot más-más fénytöréssel
tükrözik. Ilyenkor a gondolat hasonlít ugyan, de az értelme, vagy az érzelmi sugárzása más: egymás fényét
árnyalják és gazdagítják. Van egy láthatatlan szál, amelyre fölfűztem őket. Hogy ez mi, csak akkor tudod
meg, ha a könyv végére érsz, s az egész gyöngysort a kezedben tartod.
Az ősi mondák szerint a kagyló a gyöngyöt a belehullott könnycsepp miatt szüli.
Azt mondják, ezek az angyalok könnyei.
Egy arab legenda úgy tartja, hogy Éva bűnbánó könnyei.
A modern tudomány szerint valami kosz, vagy kristály irritálja - köréje épít szépségből réteges,
selyemfényű burkot a kagyló, hogy megvédje az életét.
Mindegy, ki mond igazat.
A lényeg, hogy a gyöngyök, éppúgy, mint a gondolataim, mélyről erednek, és a megszenvedett élet
eredményei.
A halászok sok ezer kagylóban találnak egyetlen gyöngyszemet. Ezeket gyűjtögetik.
De ha van közöttük néhány szép is, azt mondják mégis: megérte felhozni a mélyből.
Szeretem ezt a gyöngyhasonlatot.
Az őskeresztényeknél a gyöngy az istenkereső lelket szimbolizálja. Minden gyöngysor egy-egy út a saját
belső világunkhoz, önmagunkhoz. A Biblia utolsó könyve szerint a mennyei Jeruzsálem kapui gyöngyökből
állnak, s csakis ezen a kapun át juthatunk a világosságba.
Most pedig olvass tovább.
Egyenként, külön-külön is nézegetheted a gyöngyszemeket. De a legjobb, ha elejétől a végéig haladsz a
könyvben, s mint egy füzéren, sorra követed a gondolatokat.
Most már a tiéd mind.
Én pedig megyek játszani.
Megmutatom Veruskának, hogyan találkozott Bambi a kis őzike apjával, a Papaszarvassal, akit sohasem
látott még, most pillantja meg életében először, és most tudja meg, hogy milyen bölcs és erős lény az
édesapja.
Férfiélet, női sors
Hazatérés
„Ha ismered férfilétedet
De megőrződ nőiségedet is,
Hegyi patak és meder leszel az Eg alattiban.
Hegyi patak és meder -
És az Erő nem hagy el soha.
Hazatérsz.
És mint a kisgyermek, újra teljes leszel."
Ez a mondat még a férfiuralom előtti boldog aranykorból való.
Lao-ce írta, a Tao-te king 28. versében.
Ma már nem értjük, hogy lényünkben mindkét nemiség él, s hogy igazi állapotunk e két nem rejtélyes
egysége, az Ember legtisztább állapota. Manapság ezt már csakis csecsemőkorunkban éljük át.
Férfi a nőben és nő a férfiban hazatér.
Lao-ce neve azt jelenti: „Öreg Gyermek". Az idézet „kisgyermeke" pedig ugyanaz, mint Jézus „gyermeke".
„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába."
Titokzatos mondatok ezek.
Ha megérted, nem érdemes tovább olvasni a könyvemet, mert benne van mindaz, amit mondani akarok.
Férfiélet, női sors
A Tao-te king talán az egyetlen írott mű, mely az aranykori bölcsességet és benne a nő méltóságát, a
„völgy titokzatos szellemét" és az örök ember titkát megőrizte.
Az egyetlen olyan mű, mely a teljesen elmerült aranykor emlékéről tud, amelyben a női princípium a
helyén van még, és a nőiség mindent létrehozó, ősi erejéről beszél.
A művet Lao-ce írta, az „Öreg Gyermek", aki olyan szemmel nézett a világra, mint a könyvem elején az
unokám: még látta a teljességet.
Az idők azonban elsötétedtek, és megszületett a férfiuralom, a patriarchátus, ahol nemcsak az Ember,
de még az Isten is férfi lett.
Új világrend született.
írott történelmünk - vagyis ameddig emlékezetünk elér - már erről szól.
Ez volt valaha a férfiprincípium hatalomátvétele és a mai napig tartó világuralmának kezdete.
Eredetileg az aranykori ősállapot a nemek fölötti egységet jelentette - „Ember" azt jelentette, hogy férfi
és nő: együtt. De az egység széttört, és úgy alakult, hogy a nőkből alsóbbrendű teremtmények lettek.
Emberek helyett némberek. A nő, Aquinói Szent Tamás szerint: „tökéletlen lény", „elrontott ember".
„Az asszonyi állat arra rendeltetett öröktől fogva, hogy a férfiú uralkodjék felette, a maga feje után
nem bírván cselekedni."
Föl se lehetne sorolni azokat a történelmi rémtetteket és megalázásokat, amelyeket a férfi abban a
meggyőződésben követett el a nőkkel, hogy erre örök érvényű, kozmikus fölhatalmazása van.
Úgy véli, hogy ez mindig így volt, így van, és így lesz örökké.
A bűnbeesés a férfivallásban Éva bűne lett.
Ezért a nő fájdalomban szül, megalázva él - és jobb férfitársaságba be sem engedték soha.
Történelmünk, ameddig visszalátunk, teljes egészében férfitörténelem, amelyben számos háború és
forradalom volt. Népek és fajok tűntek el, nyelvek haltak ki, társadalmi rendszerek omlottak össze és
születtek újak, világhatalmak dőltek össze és keletkeztek megint, vallások süllyedtek el és tartottak ki
némelyek - de a férfiuralomban alig történt valami változás. Ezt megkérdőjelezhetetlen igazságnak tartjuk.
Már régen elfelejtettünk minden vallásos tanítást, ateisták és materialisták lettünk, de a nőkről való
közgondolkodásunk ma is olyan, mint régen: nem tartjuk őket magunkkal egyenértékű emberi méltóságnak.
 Csak a huszadik és huszonegyedik században, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a férfiuralom
csődbe vitte a világot, sőt, a totális katasztrófa szélére sodorta, csak most kezdenek lassan-lassan változni
a dolgok, s kezdik fölfedezni: lehet, hogy a nő is Ember.
Nő alatt én nemcsak a női sorsot értem, hanem a női lélek isteni erényeit is, melyeket sohasem ismertek
fel.
Sajnos, maguk a nők is ritkán.
A nagy újrafelfedezés csak nemrég kezdődött el. Most érett meg a helyzet arra, hogy rájöjjenek,
elsősorban maguk a nők, hogy lényükben olyan hatalmak, bölcsességek, méltóságok, színek és végtelen
gazdagságok rejlenek, amelyeket a férfivilág könyörtelenül elfojtott.
És hogy minden örökkévalónak tűnő igazság megkérdőjelezhető.
Félő, hogy az egyre őrültebben működő férfivakság romokat hagy itt maga után.
És a nőknek kell majd az összetört világot és a megzavarodott ember tudatát újjáépíteni és
meggyógyítani.
Erről beszélünk még.
Az ember: teljesség
A lelkünk nem férfi-, vagy női lélek. Mindkét princípium bennünk van. Az a kérdés, melyik
sorsszerepet játsszuk el az élet színpadán. Ilyenkor az egyik oldalunk fénybe kerül, a másik árnyékban
marad - de bennünk van.
Az ember: teljesség.
Nincs olyan férfitulajdonság, ami egy nőben ne rejlene - és nincs olyan női tulajdonság, amelyet egy
férfi ne lenne képes felhozni magából.
Ha csak az elfojtás nem tökéletes.
Mi a sorsszerep?
A „szerep" színházi kifejezés, de mint tudod, a színház kicsiben leképezi a világteremtés hatalmas
modelljét.
„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő."
Szerep az, amibe a művész egy-egy előadásra belebújik. Átéli. Azonosul vele. Ő lesz az: férfi, vagy nő.
Megéli sorsát, nemének minden lehetséges baját és örömét, nehézségét és életfeladatát. És a történet
legvégén, ha a függöny lehull, megszűnik az azonosulás. Kilép szerepéből, jelmezét, maszkját leveszi, és
önmaga lesz megint.
Férfinak vagy nőnek lenni ilyen sorsszerep.
Ezt játsszuk, mindannyian.
Nem is gondolnád, mert míg éled, azt hiszed, te vagy az.
„Sorsszerep" az, amivel legbenső, teremtő lényed ebben az életedben, születésedtől a halálodig
azonosul. Rád szervül. Ezt a szerepet „éled át", erre szerveződik kívül-belül a fizikumod is. Választásod
már tested fogamzásának pillanatában - sőt, gyakran még a szellemi világban, a leszületésed előtt - eldől.
Nem lehet tudni, teremtő lényed mikor és miért dönt úgy, hogy férfivá vagy nővé akar lenni. De a
fogamzás pillanatában már működik a szerepvarázslat. Anyád méhében már ilyenné formálódik a
kezdetben még mindkét lehetőséget hordozó nemi szerved, később ilyenné alakul a külső-belső fizikai
habitusod. Ez lesz a testi és lelki jelmezed, egy életen át. Ez lesz a sorsod. Férfivá vagy nővé válsz. Ezt
éled meg önmagadként, ezt látod a tükörben, és mások is így látnak; életed drámájának valamennyi
szereplője ebben a szerepben ismer meg.
De nem ez a lelked teljessége!
Ezt ne feledd! Számtalan szerep lehetősége szunnyad még benned, és aki játszik téged, vagyis az Isteni
Én, férfi is, nő is: - „Olyan, mint az angyalok az égben" - ahogy Jézus mondta.
Emlékszel?
Az kérdezték tőle a tanítványok, ha egy asszonynak hét férje volt, melyiké lesz a hét közül a haláluk
után. Hiszen mindegyiké volt. Erre feleli, hogy amikor a lelkek visszanyerik teljes önmagukat, nem
nősülnek és férjhez sem mennek, úgy élnek majd, mint Isten angyalai a mennyben.
Ezt elképzelni sem tudjuk. Mert túl van azon játszmán, amit mi itt az élet színpadán, a nemi
szerepeinkben játszunk.
A pszichológiában van férfi- és női lélektan.
Még a mélypszichológiában is van.
De a Valódi Pszichológiában, a Psychologia Verá-ban nincs.
Mert a sorsszereped mögé lát.
Minél mélyebbre nézel egy emberben, annál lényegtelenebb, hogy férfi vagy nő. Arcát, testét, de még a
lelkét is a sorsszerep jelmezének tartod - de legbelül már mindannyian egyek vagyunk.
Sohasem vagyunk külön
Nem sok értelme van külön a férfiról és külön a nőről beszélni.
Ezek ugyanis nem állatfajták, hanem csak sorsszerepek, egyik a másikban benne van, egymást
meghatározzák, s mint amikor együtt alszunk az ágyban, és hátulról öleljük egymást, s még álmunkban is
alkalmazkodunk a másik testének formájához - ott vagyunk homorúk, ahol párunk domború -, az életben is
akaratlanul alkalmazkodunk és próbáljuk egymást kiegészíteni.
Egy férfiatlan férfi mellett a nő kénytelen kihozni magából több férfiasságot, és egy férfias nő mellett a
párja lágyságra,
engedményekre kényszerül, vagy már eleve olyan volt, nőies, mert így választották egymást.
Ahogy torzul az egyik, úgy torzul a másik is.
És igazán Nőnek lenni csak egy igazán Férfi mellett lehet.
És fordítva.
Ez így van a párkapcsolatban és a társadalomban is.
A torz férfi világában a nő sem lehet „ideális".
Amikor a mai nők szabadságharcában az a vád éri a női nemet, hogy a sokféle férfias tevékenysége helyett
miért nem őrzi inkább az odaadó feleség és a családot összetartó anyai szerepét, miért nem csak asszony
és csak nő, a szigorú kritikusok megfeledkeznek arról, hogy azért, mert ők nem igazán férfiak.
Erről nem tudnak, s nem is óhajtanak tudni.
Lementünk békába
(Ezt a gondolati gyöngyszemet csak azért merem ráfűzni a sorra, mert magam is férfi vagyok. Vagyis
ami bírálat van benne, az önbírálat is.
Így olvasd.
Ha nem magamon tapasztalom, le sem tudtam volna írni.)
Békának az elvarázsolt mai férfit nevezem.
A földre esett, ott él, és nem lát fölfelé.
A királyfi - aki eredetileg volt - még tudta, hogy az emberi életet föl kell emelni, különben lesüllyed a
pocsolyába. Eszményei voltak. Ezek az eszmények korok és vallások szerint változtak ugyan, de a férfi
még a legprimitívebb közösségben is tudta, hogy fölfelé kell élni. Egy magasabb világ szolgálata és
elérése: ez volt férfitudat lényege, és az is marad, örökké.
„Mindig volt csillagjelünk. És hittünk a hitben!" - mondja a filozófus, Nietzsche.
Manapság, a világválság előrehaladott stádiumában nincsenek már semmiféle eszményeink. A tartás, az
egyenes gerinc, a bátorság, a hűség, a megbízhatóság, őszinteség, nyíltság, becsületesség, az igazsághoz
való feltétlen ragaszkodás, az önfeláldozás, a nemesség, mások megbecsülése - és ugyanakkor a nőkkel
szembeni végtelen tisztelet, gyengédség és megértés, az a mély szeretet, mely nem csupán a kívánatos
fenekének, de a lényének is szól, ma már szinte teljesen kihalt fogalmak.
Mindezt csak hazudni tudjuk. Nem csak másoknak, önmagunknak is.
Elavult szavak lettek.
Lementünk békába.
A világot békaeszmények irányítják, vagyis az érdekek, az önzés, a hatalomszomj, a magasrendűtől
megfosztott érzékiség - és az utolsó időkben főleg a pénz. Békaszemlélet, hogy az életet megfosztjuk lelki
minőségétől, és minden szinten műéletté tesszük, ahol az általunk kitalált technika vette át az isteni
szerepét. A világtörténelem az arcát vesztett békaférfi irányításával fokozatosan kriminalizálódott, a
magánéletben éppúgy, mint a közéletben. Bekövetkezett az, amire régen figyelmeztettek bennünket: amit
nem emelünk föl, az lezuhan.
Azokban a családokban, amelyeket - valami csoda folytán - nem dúlt még szét a békaság -, a
legnagyobb gond a nevelés. Minden szülő tudja, ha becsületesnek neveli a gyerekét, az nem viszi
semmire. Akiből hiányzik az erőszak, a tör- tetés, a sunyiság, a célja érdekében meghozott önárulás és a
kényszerű alkalmazkodás a nyilvánvalóan aljashoz, az lemarad, és a többiek eltiporják.
A züllés folyamata látványosan követhető a sportban éppúgy, mint a gazdasági és politikai életben, a
magánéletben, az emberi kapcsolatokban, a barátságokban és, sajnos, a párkapcsolatokban is.
A gerinctelenség az érvényesüléstechnika első számú feltétele.
Minden gyerek korán felismeri: itt mindenki hazudik. S ha élni akar, neki is azt kell tennie majd.
A királyfi tudta, ha nem fölfelé élünk, akkor lefelé zuhanunk.
A béka ezt elfelejtette - mert lent van.
Nincs már hová zuhannia.
Az emberiséget a pénz mozgatja - nem a sokat hangoztatott eszményei és elméletei.
Mivel magam is férfi vagyok, elképzelem: vajon milyen lehet egy ilyen világban nőnek lenni?
Mennyire lehet egy ilyen férfit szeretni?
Mennyire bízhatom rá az életemet?
Mennyire merhetek gyereket szülni?
Milyen lesz hozzám ez férfi - manapság csak „pasinak" hívjuk -, ha anya leszek?
Milyen apa lesz ez?
Mi lesz velem, ha már nem lesz szép a fenekem, és lógnak majd a melleim?
Igen, van már műmell, tudom... de mégis: mi lesz velem?
Vajon értékes maradok-e számára, ha már nem vagyok kívánatos, ha megun, ha megöregszem, vagy beteg
leszek?
Elfogad még? Vagy jön az „Egyszer élek, nem tudok semmit kihagyni!"?
Lát bennem mást is, mint a testemet?... A többet, mint a nőt?
Egyáltalán hogyan lehet egy békával élni?
A gondomat csak nehezíti, hogy ha szeretek egy férfit, észreveszem lelke mélyén a királyfit.
Miért?
Mert azt szeretem benne!
A békát nem lehet szeretni! Nő még nem szeretett férfit azért, mert pitiáner, önző, aljas, ügyeskedő,
erőszakos, mohó, sóher, mert hazug, hitvány, ravasz, vagy becstelen. A szeretet még az „ősi világból"
való - és ezért szeretni csakis az értéket lehet. A szépet, az igazat, a valóban erőset...
Az értéktudat abból a korból való, amely istent látott még az emberi lélek legmélyén.
S ha én, mint nő, történetesen meglátom a békában a királyfit - mert ha szeretem, meglátom, nincs mese! -,
még nehezebb helyzetbe kerülök.
Mert észreveszi rajtam, hogy látom az ő elárult valóját.
Kritikát olvas ki a szememből. Leleplezést.
Olyan tükre leszek, amelybe nem szívesen néz.
Ahogy Hamvas Béla mondja: „igazságviszonyba" kerülök vele, melyet nem bír ki sokáig.
Ellentétben a mesével, minden békát halálosan feldühít, ha a királyfit megpillantják benne.
Engem is.
Sok év tapasztalata tanított meg arra, amit csak nemrégiben, ötvenéves házasságunk után mondott ki a
feleségem:
- Minél inkább dühbe gurulsz, annál inkább nincs igazad.
(A rengeteg brutális nőverés mögött is ez a rejtett békagyűlölet áll.)
Beszélünk erről még.
Energiák
Manapság divat férfi- és női energiákról beszélni. Ezek az erők minőségét jelölik, őserők minőségét, és
ebben a pusztán elméleti síkon megjelenő szétválasztásban van is némi igazság: hidegebb kék a férfiláng,
és melegebb piros a női energia, ha ég a tűz, más színe van - de itt sem szabad megfeledkezni arról, hogy
ez a két erő egyetlen pillanatban sem működik külön.
A két lángnak közös gyökere van - mert a mélyben egyek, nincsenek külön, s egymást feltételezik.
Még a Mindenható Istennek is szüksége volt Máriára, egy élő asszony ölére, méhére - nélküle nem tudta
volna Jézust a földre küldeni.
Beszélhetünk, persze, külön az elektromos és magnetikus erőről. De maga az Erő: elektromagnetikus.
Nem tudom, férfinak születtél-e, vagy nőnek. De ha csak férfi-, vagy csak női szemmel olvasol, nem érted
meg a szavaimat - és önmagadat sem igazán.
A harmadik szemünk
A harmadik szem
Ha egy nő szellemileg önmagára ébred, tudja, hogy ő, bár női sorsot él, de mégsem csupán „ízig-vérig"
nő.
Az is lehet - de mégis több.
Hanem Ember.
Felismeri, hogy nőisége lényének csak a sorsszerepe, és nincs teljességgel „belevarázsolva" a
szerepébe. Csakis innen kezdve van lehetősége, hogy Igazi Nő legyen, és nem csupán egy nőstény. Az
önmagára ébredt ember tudja, hogy nőnek lenni nem csupán egy biológiai folyamat végeredménye, hanem
megoldandó sorsfeladata, melyet nem elég „ösztönösen" végigélnie, de tudatosan meg is kell formálnia
még.
Halhatatlan szelleme dolgozik azon, hogy igazi nő legyen.
Egyre több lesz manapság az öntudatos nő.
Öntudatos pedig akkor lesz valaki, ha harmóniába hozza önmagában a külső sorsszerepét a lelkében
rejlő másik nemével, és ráébred arra, hogy a jól játszott sorsszerepén túl, mindenekfelett Ember - vagyis
teljesség.
Mert itt arról van szó.
A hinduk ezt a ráébredést a jobb és bal szem látásán túl, a harmadik szem kinyílásával fejezik ki.
A két szemed nemcsak a térlátás miatt van, hanem azért is, mert az egyik férfi, a másik női módon lát.
Az egyik analitikus és tagol, a másik meg egybelát. Ez nyilván összefügg a két agyfélteke funkcióinak a
felfedezésével, ami kifejezetten a szétbontó, az életet részleteiben, külön is megismerni akaró férfiész
zseniális kutatómunkájának az eredménye.
Az asztrológia úgy tartja, hogy van egy Hold-szemünk és egy Nap-szemünk.
Együtt látunk a kettővel igazán.
Megérteni valamit csakis úgy tudunk, ha szétszedjük, s megnézzük, mi van belül.
Ösi gyerekösztön ez, de macskát vagy verebet boncolni főleg a kisfiúk szoktak. Meg akarják nézni,
hogyan működik.
Persze, nem jönnek rá, mert ami működteti a macskát, szemmel nem látható. Hogy mitől pusztul el egy
macska, azt meg lehet állapítani, de hogy mitől él, és mitől macska egy macska, azt nem lehet
megválaszolni.
Van egy férfi- és egy női tekintetünk.
Ha női szemmel nézzük a macskát, szeretjük. Függetlenül attól, hogy milyen belül. Valami kimondhatatlan
rokonságot érzünk vele, s ilyenkor néha még azt is megsejtjük, milyen macskának lenni.
A férfiszemünk inkább ésszel, a női szemünk inkább az érzelmek alapján osztályozza a világot. De már
maga ez a szétválasztás is férfimondat, mert ez a kettő soha sincs egészen külön. Nem is lehet. Akiben az
érzés és az értés teljesen szétszakad, megszűnik embernek lenni.
Ez a két szemünk titka.
De van egy harmadik szemünk is.
Ezzel a Valóságot látod.
Ami a kettőség látszatán túl van.
Túl a tárgyi világon.
A harmadik szem: léleklátó.
A harmadik szemed nemcsak azt látja, mitől macska a macska, hanem azt is, mit érez, mit gondol, és hány
évig éli még macskasorsát.
Minden hindu nő homlokán ott ez a kis piros pötty.
Ezt jelképezi.
Én úgy hívom: angyalszem.
A jógik homlokán egy kis Nap-Hold van: a kettő itt már eggyé vált.
A harmadik szem lát igazán.
Ha még valakinél nem nyílt ki: vak.
A feleségem homlokán sokszor láttam ezt a piros pöttyöt.
Akkor is, ha nincs ráfestve.
Tudom, hogy engem nemcsak néz, de lát is.
Óriási különbség.
A boldog párkapcsolat titka.
Jó feleség
Csak aki több, mint nő, lehet jó feleség. És jó anya is.
Az angyalszemről, még egyszer
A kisgyermek még csak készül a nemi szerepére. Még angyal. Ezért nem érted őt, vagy gyakran félreérted,
mert te már belevarázsoltad magad a szerepedbe, és nem tudsz angyalszemmel nézni.
Az övé az.
Nem tudod, mit lát vele - fogalmad sincs már.
A „csak férfi"-szem: fél szem.
És a „csak női" szem is.
A babának azonban még nem csukódott le teljesen a harmadik szeme.
Olyasmiket is lát vele, amik számodra már láthatatlanok. A tárgyi világhoz még vaksi, de a lelki világban
még sok mindent észlelni tud. Senki nem értheti a babáját. Hogy miért nyúlkál a semmibe, s hogy vajon az
ő számára is „semmi" az, amit meg akar fogni, vagy talán simogatni. Nem tudni, kiket lát még maga körül,
s kikkel beszélget csecsemőnyelvén. Nagy titka a kisbabalétnek, hogy miközben elkezd az új, testi
világban tájékozódni, egyben az elhagyott lélekvilágtól is búcsúzik. Mindegyikünknek vannak szeretett
kedvesei, akiket születésünkkel elhagytunk.
(Sok megfejthetetlen sírásnak és leállíthatatlan, keserves bőgésnek ez az oka. Nem csak az, hogy csikar a
baba hasikája.)
Ez az angyalszemünk, melyet a könyv elején az unokám fényképén láttál, idővel véglegesen lecsukódik.
Szellemileg „megvakulunk".
Kinyitni később, felnőttkorban csakis a legmélyebb meditációban tudjuk, de ennek előfeltétele, hogy a
bennünk élő férfi és nő teljes harmóniába jusson.
Meditatív állapotban már nincs tudomásunk a nemünkről.
Mivé leszünk?
Az ember nem fejlődik - hanem kifejlődik. Kibontakozik. Megvalósul, ami benne rejlik. Lépésről
lépésre azzá lesz, amit hozott magával.
Érdekes megfigyelni, hogy egy babából hogyan kezd ki- bomlani a benne rejlő férfi vagy nő.
És azt is, hogy ez a folyamat hogyan tud az ostoba családi és társadalmi környezet miatt
felismerhetetlenül eltorzulni. A magával hozott tiszta minta a világ présébe kerül, ami rányomja minden
szokását, divatját, előítéletét, és a gyermeket, ahelyett, hogy segítené, hogy azzá váljon, aki, könyörtelenül
a saját torzképére formálja.
Ez nem csak a férfi vagy női szerepekre vonatkozik. A Sötét Kor szomorú tünete, hogy csak kevesen
tudunk azzá lenni, amire születtünk. A legtöbb embert teljes egészében a külvilág programjai működtetik.
Anélkül, hogy ez tudatosodna benne. Képtelen magát megvédeni. A beteg kor számtalan ráhatással,
neveléssel, vagy egyszerűen csak azzal, hogy körülveszi, mint egyedüli valósága, amelyben élnie kell,
csi- peket ültet belé, és innen kezdve azok irányítják. Észre sem veszed, hogy nem önmagad, hanem egy
kor lenyomata vagy. Ahogy egy jó borász megmondja egy bor évjáratát, úgy egy bölcs, aki az
örökkévalóság szempontjából ítél, pontosan meg tudja állapítani, hogy egy női lélek melyik történelmi
korból, népből, vallásból, hiedelemrendszerből való. Mert más programok működtetik. Ezt azért fontos
tudni, mert nemcsak a szokások és előítéletek változnak, hanem a lelki habitusunk is. Nagyanyám másképp
volt nő, mint az anyám - a lányom pedig egyikük sorsát sem tudná már leélni. És amikor barátnőm
hozzáment egy muszlim férfihoz, úgy érezte, más világra került. Ha lelkileg nem felejti el európai
önmagát, és nem törik bele a muszlim nők sorsába, belepusztul. Akármennyire szereti is a férjét. Akiről
egyébként a saját közegében hamarosan kiderült, hogy hazájában egé-
szen másképp férfi, mint ahogy egy más közegben megismerte és megszerette.
A tehetség veszedelme
Nagy művészekben, akik önmaguk teljességét akarták megragadni, gyakran meginog a nemi identitás
tudata, s lesznek a mindennapi életükben (vagy csupán a gondolat- és érzésvilágukban) homo- vagy
biszexuálisok. Nemcsak azért, mert az Egészet akarják ábrázolni, és abban minden benne van, hanem azért
is, mert a mű létrehozása során is egyszerre voltak az értelem és érzés, a szellem és a lélek, a fej és a szív
lángelméi.
Tudtak férfi és női módon is gondolkodni.
Az alkotás kétnemű folyamat
A férfi a Teremtő, a nő a Létrehozó princípium.
Az egyik kiárad - á másik befogad.
Más a teremtő, és más a létrehozó erő.
Ahhoz, hogy bármi megvalósuljon, mindkét erőre szükség van.
Ezért minden tehetséges művész: férfi és nő egy személyben. Amikor megkapja az ihletét, vagyis amikor a
mű „magja" kipattan a lelkében, még férfi - amikor azonban nagy türelemmel felnöveli a „magot",
megérleli és megvalósítja, nő.
„Megtermékenyíteni a lelket" csakis a férfierő tudja.
„Létrehozni" csakis a női erő képes.
A létrehozáshoz sokkal nagyobb erő kell, mint a teremtéshez. A szikra kipattan, de az erdőtűzben már
hatalmas erők szabadulnak fel.
Ezért tapasztaljuk, hogy a nők erősebbek.
És tovább élnek.
Minden alkotásnak vannak férfi- és női fázisai.
Apja és anyja vagyok műveimnek.
Kétnemű életünk
Minden férfi életének vannak „női" szakaszai.
És minden női életnek „férfias" fázisai.
Ez akár egyetlen napon belül is ide-oda tud ingadozni.
Lüktet, mint a ki- és belégzés, mint a szisztolé és diasz- tolé, mint a jó és a rossz hangulataink.
Mint a megértés és a megérzés.
Egy beszélgetésben például, nem tudom, észrevetted-e, a másikat valóban meghallgatni azt jelenti, hogy
befogadóvá, nővé kell válnod hozzá. Be kell engedni magadba valakit, hogy megértsd. Ha nem ezt teszed,
ha kívül marad, nem őt hallod, csak magadat.
A másik ember megértéséhez odaadás kell.
Ehhez olyanná kell válnod, mint a várakozó anyaöl.
Ha nem ezt teszed, ha közben a saját elveidet szajkózod magadban, ha azonnal véleményezed és kritizálod
a másik mondatait, és miközben a füleddel hallgatod őt, a lelkedben konok belső monológot mondasz, és
alig várod, hogy megszólalj végre, sohasem fogod megérteni az embert, aki hozzád szól.
Hasonlóképpen egy tanulási folyamatban is először hagynod kell, hogy hasson rád az ismeretlen. Meg kell
feledkezni a szempontjaidról. Be kell fogadnod, és csak ha beérik benned, akkor tudsz szelektálni,
megszabadulni attól, ami nem kell, és beérlelni az informális tudást megismeréssé.
Akkor lesz a tiéd.
Ahogy egy anya is azt érzi, hogy a gyerek az övé.
Akármennyire mocorog benne valaki más, mégis az övé.
Egy mester-tanítvány kapcsolatban a mester a férfi, a tanítvány a nő szerepét kell, hogy játssza. Hagynia
kell, hogy a lelke megtermékenyüljön.
Később, amikor a tudása beérik, válik ő is mesterré - azaz teljes emberré, aki már mindkét nem titkát
ismeri. De mint ható mester, a férfi szerepét kell, hogy élje.
Ez akkor is így működik, ha testileg éppen egy nő a mesterünk. Mesterként a nő is férfiként működik.
Ezért történik meg gyakran az a nehezen kivédhető műhiba, hogy a páciens beleszeret a pszichológusába.
Ez is férfi-nő kapcsolat, függetlenül attól, milyen nemű a páciens vagy a pszichológus.
Az adó szerep férfias.
És az elfogadó a női.
Remélem, nem zavartalak össze.
Ha úgy tűnik, csak azért van, mert nem ismerted még föl, hogy kétpólusú vagy.
Ima
Imádkozni a legférfiasabb férfi is csak női lelkülettel tud.
Az a mondat, hogy „Legyen meg a Te akaratod!", csakis női, befogadó lélekkel mondható ki. „Tégy velem,
amit akarsz, Te tudod, mi a jó nekem. Én nem tudom. Nekem nincs akaratom. Csakis az, amit Te akarsz."
A férfi akaratos tudata könnyen összeszikrázik a teremtői akarattal. Hiányzik belőle az alázat. Nem tűri,
hogy egy nálánál magasabb hatalom mondja meg neki, hogy mit tegyen.
Mi még az Istennél is mindent jobban tudunk.
Alámenni senkinek és semminek - még az Istennek sem szeretünk.
Az Ótestamentumban - amely egy abszolút patriarchális, férfitudattal írott mű - sokszor fordul a
teremtmény a Teremtője ellen. Vitázik, alkuszik, küzd vele - és számtalanszor elárulja. Birkózik vele.
Szüntelen háborúban áll, nem adja köny- nyen magát. Inkább ellenfele, mint híve. Az Isten pedig, hiszen ő
is férfi, könyörtelenül megtorolja a „hűtlenséget".
Pusztulást hoz rá, özönvizet.
Felüvölt, hangja dörög az egész kozmoszban:
„Megbántam, hogy embert teremtettem!"
Nagyon férfikönyv ez. A nők csak mellékszereplők.
Ne félj!
(Ha már az imádságnál tartunk, itt egy valódi gyöngyszem. Ki- ragyog a többi közül, mert ami szép
benne és igaz, azt egy olyan mester írta, akiben a szépség és az igazság egyesült. Aki sorait olvassa,
azonnal tudja, hogy ez a kettő szétválaszthatatlan. Igaz csak az lehet - tudják ezt a gyöngyhalászok -,
ami szép is.)
Ne félj!
 „Ne félj!"...
így kezdi vallomását Krúdy Gyula. Egy elfelejtett hírlap elfelejtett oldalán jelent meg, valaha.
„Ne félj - gondolom magamban, ha nagyon szomorú vagyok. - Egykor imádkoztak éretted a nők is,
akik a legjobban tudnak imádkozni... A nők imája még tán a végzetet is elfordíthatja azokról a fejekről,
amelyek a balsorstól megjelöltek... A magasságbeli hivatal, a fül, amely mindent hall idelentről, a
felhők felett úszó Nagy Gondolat, amely az érzéseket, szenvedélyeket, álmokat küldi a földre,
bizonyosan pontosan tudja az anyák imáját, a feleségek, a gyermekek fohászát. És ők, a szeretők, hol
következnek a sorban?... Minden életben lévő férfi bízvást gondolhat arra, hogy nők imád- kozták ki
életben maradását. Egy édesanya, vagy egy szerető..."
Leírtam, mert ilyen szépen nem mert azóta beszélni senki.
A férfi szellemi nagyságát a nőkhöz való viszonya határozza meg.
Ez alól nincs kivétel.
Ez aranyszabály.
Ha egy vallásból hiányzik, vagy formálissá válik a nőtisz- telet, az kihűl, kiszárad, élettelen rendszer
lesz belőle.
Embertelenné válik.
A nagy magyar írók, csúcspillanataikban, úgy gondolkodtak, mint Krúdy Gyula.
Madách éppúgy, mint Mikszáth, Petőfi, Arany, Radnóti, Ady, József Attila, Babits, vagy Nagy László.
Karinthy tűnik kivételnek, csakhogy neki az élete is az volt, kivételes. Fiatalon elveszítette lelki társát,
Judik Etelt, és lelkileg egyedül maradt, haláláig.
„Ezt a könyvemet feleségemnek akartam ajánlani, aki a boldogság, a szépség, a jóság, az öröm és az
élet volt e Földön, és akit megragadott és Föld alá tiport a gyűlölet és téboly mocskos magzatja: a
dögvész... Most, hogy immár nem olvassa többé, ő, a szeretet és megértés, átadom könyvemet a hideg
közönynek, mely semmit meg nem ért, semmiben sem hisz, és mindent eltemet."
Később ezt írja:
„Életfogytiglani fegyházra ítéltek a fájdalomnak azon a reggelén... Ó, Isten, beledöglöm!...
Vidámság nélkül lenni egy életen át?"
Egy halhatatlan szerelem elvesztésének gyógyíthatatlan sebével élt. Nőkről szeretettel nem írt soha.
Csak mérhetetlen gúnnyal és iróniával. Nem azért, mert humorista volt, hanem azért, mert az igazi helyett
szeretni való nőt nem talált már az életben.
Többé nem volt kinek írnia. Nem értette meg senki. (Ez a duálszerelem legőszintébb vallomása! Csak
aki szeret, az ért meg.)
Krúdy Gyula különös dolgot állít.
A nők imáját meghallgatja az Isten.
Talán közelebb vannak hozzá, mint mi.
Azt mondja, a nők sohasem lehetnek olyan hazugok és romlottak, hogy éjjel egyedül, gondolatban, vagy
halkan sóhajtva az Istennek hazudnának, ha valakiért imádkoznak!
Ilyenkor őszinték.
A nők imádsága kitartóbb pajzs, mint az acélból vert páncél a férfiak mellén.
Nem szeretnék annak a férfinak a bőrében lenni, mondja, akiért nem imádkozik senki. Krúdy ugyanazt
állítja, mint Madách Imre, hogy a történelem végén, az általános pusztulás idején a Nőnek különös szerep
jut - ő lesz az embernek s az emberiségnek a megmentője.
Miért?
Mert jobban hallja az isteni hangokat. Az Úr azt mondja Ádámnak: Figyelj a párodra, mert ő hall jobban
engemet! Te süket lettél.
De miért adta azt a címet írásának Krúdy, hogy „Ne félj!"?
Tovább olvasom a cikket, és tudom már.
Mert a világháború alatt írta.
Az első nagy pokoljárásunk idején, amikor a férfiak a fronton voltak, és ölték, pusztították egymást.
Meghaltak. Megnyomorodtak. Egy életre tönkrementek, sokan.
Sötét korban született ez az írás. „Minden nő imádkozik Magyarországon! - mondja. - Aki sohasem
tudott, az is!"
„Ne félj! - mondja önmagának -, talán életben lehet maradni!"
De ahogy továbbgondolom ezt a mondatot, és a saját lelkembe nézek, valami más, nehezen kimondható
igazságot találok magamban.
Hogy félek!
Nő nélkül félek!
Igen, félek!
MI FÉLÜNK, URAIM!!!
Anya nélkül, társ nélkül, szerető nélkül félünk!
Lehet, hogy a nők is félnek, hiszen ők is halandó emberek, de nem annyira, mint mi.
Mi nagyon félünk.
Mint az elhagyott gyerekek.
Mi szabályosan vacogunk.
Nekünk „nagyon fáj", ha nincs senkink.
Mi félelmünkben harapunk, elvetemültek leszünk, gonoszok, vadak és elveszettek... Ha nem szeretnek
bennünket, és főleg, ha nem tanítanak meg szeretni - mi félünk!
Nem kell hozzá háború és világvége. Nem kell gazdasági válság, csőd és összeomlás. Mi eredendően
félünk. Félve is születtünk. Anyaöl nélkül, anyatej nélkül, ölelés nélkül, jó szó nélkül, bölcs és
megnyugtató erő nélkül, mely belőletek, nőkből árad, mi félünk.
Nem mutatjuk.
Nem beszélünk róla.
Isten őrizz! Nem férfias.
De nézz meg száz családot: hány férfi fél és aggodalmaskodik benne, és hány nő?
Hány nő ad erőt és mondja - „Majd csak lesz valahogy!" -> és hány férfi?
Ne hidd, hogy az agresszió bátorság és erő.
Fenét! Félelem. Kifelé fordult rettegés. A rémülten vicsorgó kutya lélektana.
„Nem szeretnék annak a férfinak a bőrében lenni - írja Krúdy Gyula -, akiért már senki sem
imádkozik."
Átfordulás
A férfi a szeretkezés csúcspillanata előtt még olyan, mint egy prédáját megragadó, feszült erektől
duzzadó, kérlelhetetlen és erőszakos királytigris - a csúcspillanat után azonban kiszalad belőle az élet, és
a világ leggyengébb lényévé válik. Az ejakuláció után elveszti hatalmát, nyüszít, vagy nyög, mint egy
haldokló, akiből kiszállt az erő.
Testének feszültsége átcsap lazaságba. Izmai elernyednek. Ereinek duzzadása szűnik...
A Jang-erő átvált Jinbe.
Amire a nő panaszkodik, hogy párja az ölelés után nem szeretgeti, babusgatja őt tovább, nemcsak azért
van, mert a férfi önző, és ilyenkor nem szereti már, hanem azért, mert átmenetileg megszűnt férfinak
lenni. Elfáradt a férfiassága. Büszke nemi szerve is megpuhul, szánalmasan elbújik önmagába - immár
nem „teremtő" többé, hanem éppolyan gyengédségre váró lény, mint a társa.
Jó szóra, dicséretre szorul szegény. Hogyha már elvesztette a teremtői hímbüszkeségét, legalább egy
hálásan csillogó női tekintet kárpótolja elveszett hatalmát.
A hazugságot is elhiszi ilyenkor, mert olyan hiú és olyan végtelenül kiszolgáltatott.
A jó anya
Egy jó anyában rengeteg férfias tulajdonság van. Mivel évekig rá van bízva a csecsemő nevelése, és
csakis egyedül ő tud „szót érteni vele", ezért a szigor és gyengédség, a „szabad" és a „nem szabad", az
anyai együttérzés határainak megszabása, az engedés mellett a nem engedés, a gyermeki akarattal, sőt,
néha vad és hisztérikus erőszakkal szembeállított Erély az ő feladata.
Férfi ebben nemigen tud segíteni. Csak akkor, ha valami baj miatt rászakad az anyaság feladata.
Egyébként a szimbiotikus anya-csecsemő viszonyba senki nem tud beleszólni.
Az elomló, puha, „túl nőies" anyák nem jó anyák.
Csakis azok, akikben a gyengédség és a szigor egyensúlyban van.
A határok megvonása, az „Eddig és ne tovább!" metafizikai értelemben férfifeladat.
És a túlomlás minden határon, a teljes elfogadás és a holisztikus egybeszeretés pedig női.
Vagyis még a legnőiesebb női szerepben, az anyaságban is rengeteg férfielemnek kell lennie.
A férfi dolga
Ha meg akarod tudni, mi játszódik le egy női lélekben, olvass nő írókat. A lélek legfinomabb
rezdüléseit és az élet legapróbb, számodra talán nem is fontos részleteit megismerheted. Főleg azt, hogy
milyen nehéz nőnek lenni.
De ha a női sors legmélyére vagy kíváncsi, inkább a nagy férfi írók műveit javaslom.
A férfiszemnek, ha éles, megvan az a képessége, hogy az embert nemcsak belülről, de magasról is meg
tudja nézni. Az igazán nagy művek az ember örök sorsáról szólnak, bármilyen korban és bármilyen kis
dologról szólnak is.
A nagy művekből igen messzire látni.
Anna Karenina nem tudott magáról annyit, mint Lev Tolsztoj.
A művet egy öngyilkos nő története inspirálta. De meg vagyok győződve róla, hogy a rálátásnak, saját
lényének a belülről és felülről való szemlélete, egyszóval sorsának mély megértése, és ami szintén fontos:
a társadalomba való beágyazottságának valóságos ismerete nem adatott meg a szerencsétlennek.
Ez csak ritkán adatik meg nőnek.
Tolsztoj azonban Annáját innen látta. Belülről, kívülről és felülről. Nemcsak az ő történetét írta meg,
hanem az Örök Nő történetét is, ami azt jelenti, hogy ez a sors a társadalmi beágyazottságán túl is
érvényes, amíg ember él a földön.
A férfi, amíg igazi férfitudattal gondolkodik, mindig túlemelkedik a történelmi korán, a társadalmán,
még a saját családján is, és egy kicsit onnan próbál nézni, ahonnan az istenség látja az embereket.
Ezért mondjuk azt, hogy az igazi művek halhatatlanok.
Antigoné és Elektra mindig aktuális művek maradnak.
És amikor egy női olvasóm azt mondja, könyvemet olvasva, hogy „Én is tudtam, csak nem tudtam
kimondani!" - akkor engem, nemcsak mint írót, hanem mint férfit dicsért
meg, mert a férfi dolga a világban a megfoghatatlan érzéseket megfejteni és kimondani.
Ez egy jó párkapcsolatban is így működik.
De jól vigyázz!
Kevés a jó párkapcsolat.
Lev Tolsztojé sem volt az. Mint író lángelme volt és léleklátó - de mint férj csúfosan megbukott önmaga,
a családja és a világ előtt is.
A hétköznapi életében ugyanis nem zseni, hanem egy meglehetősen korlátolt férfi volt, aki a saját feleségét
sem értette meg igazán. írás közben Teljes Ember volt, aki tisztán látta nemcsak a másik, hanem saját
nemének tragikus gyarlóságát és hitványságát is. Ha naplót írt, még a saját férfilétének a megoldhatatlan
„vétkeit" is pontosan látta.
A zsenik Isten szemével néznek.
De csak akkor, ha éppen zsenik.
Hétköznap esendő, zavaros emberek.
Jin-Jang
Az a férfi, aki elfojtotta magában a női tulajdonságait, nemcsak a párját nem tudja igazán szeretni - vagyis
a szó igazi értelmében megérteni -, de valódi barátságra is képtelen. Hiányozni fog belőle a befogadás, a
megismerés igénye, a lelki megtermékenyíthetőség, és főleg a rivalizálás teljes föladása.
Még egy bensőséges, jó beszélgetésre is alkalmatlan lesz, mert nem fog tudni megérezni téged - mindig
csak magát mondja és a saját gondolatait gondolja, szüntelenül.
Ha nem lenne a Jangban egy lappangó Jin, megérteni sohasem tudnák egymást.
Két erős Jang kapcsolata pedig mindig feszültségekkel teli, rivalizáló, győzni, uralkodni akaró.
De azért ilyen is lehet jó.
Egy párkapcsolatban akkor tud egy férfias férfi egy férfias nővel tartósan élni, ha valami közös célra,
sorsfeladatra, munkára, közös eszme megvalósítására szövetkeztek. Ha segítik egymást a közös
vállalkozásban.
Rengeteg példa van rá. Inkább munka-, mint élettársak. Egy sportoló nő nagyon értheti sportoló férjét.
Talán csak ő igazán. És egy hegymászó nő megérti, ha férje a csúcson az életét veszti, mert ismeri azt a
nagyravágyó, sokszor transzcendens Jang-szenvedélyt, mely a magasba hajtotta.
O is így él.
De a gyereküknek nem mindig könnyű.
Ha kevés bennük a Jang, nem tudják őket utolérni.
Lemaradnak. Kicsit úgy, mintha egy artistacsaládba születtek volna, de lusta természettel, cirkuszi
ambíció nélkül. (Ritkán szokott ez megtörténni, mert a lélek a legtöbb esetben tudja, hová születik.)
De hogy finomítsam a képet: író és írónő, vagyis két alkotó házasságában, az egyik ösztönösen vagy
bölcsen „alámegy" társának. Rendszerint a tehetségesebb. Van miből engednie. Nagy írónő, ha bölcs,
igyekszik felnézni jelentéktelen férjére. És a nagy tehetségű férfi, ha nem túl hiú, nem nyomja el teljesen
szerény képességű nejét. De mivel súlyos egyéniség, sokszor akaratlanul is rázuhan, és fénye elhalványítja
az asz- szony gyenge kis fényecskéjét.
A jó barátság egyik titka
Minden barátságnak van egy ritkán föleszmélt titka. A két barát közül az egyik férfi „lányszerepet"
játszik. Ő lesz a Jin. Egy nő pedig a barátnőjével való kapcsolatban a férfiét. Ő lesz a Jang. Az egyik
vezeti a táncot, a másik követi. Néha ugyan váltják a pólusokat - ahogy lelkünkben is állandóan váltakozik
a két őserő -, de metafizikai értelemben sohasem lehetnek „egyneműek".
Abban a pillanatban belép kapcsolatukba a természetes rivalizálás. A tánc hasonlatával élve: egymás
lábára lépnek.
A Jin-Jang polaritása létünk teljes egészét működteti. Ez azt jelenti, hogy egyenrangú és kölcsönös
tiszteleten alapuló barátságaink lehetnek ugyan - de azonos minőségűek nem lehetünk benne. Két
kőkemény és erős Jang barát vállalkozhat ugyan a Himalája megmászására, de az egyik mindig a mester, a
másik a tanítvány lesz. Az egyik a vakmerőbb, előremegy, és ha meghal, a másik hűségből, rajongásból és
odaadásból utánahal.
Vagyis megnyilvánul a rejtett Jin-szerepe.
A híres irodalmi barátságokban ez nyilvánvalóan így van. És nem tudunk róla, a vallástörténetben sem,
hogy két Mester szerette volna egymást. Még akkor sem, ha mindketten a szeretet mindenhatóságát
hirdették. Inkább vitában álltak, vagy taszították egymást.
Egyik sem akarta vállalni a lányszerepet.
És ez a nőknél is így van.
Vagy én vagyok a kapitány, vagy a barátnőm. Mindketten nem lehetünk, mert nem indul a hajó. Ha pedig
egyikünk sem az, hiányozni fog barátságunkból a feszültség, a „szeretek beszélgetni vele" izgalmas
otthonossága.
Az ilyeneket hívom „áramtalan" kapcsolatnak, ami hamar ellaposodik és langyos lesz.
Vagy kihűl teljesen.
A minőségek egy baráti kapcsolatban időnként váltakozhatnak, van, amikor ő vezet, van, amikor én - de
valakinek irányítani kell, még egy táncban is, mert a kétnemű Lét ezt így követeli.
A nemek feletti vonzalmat, melyet már nem a polaritás működtet, csakis az angyalok ismerik.
De erről mi keveset tudunk.
Öregség
Mit szeretek benned, ha már nem vagy férfi? És kit szeretek benned, ha már nem vagy nő?
Ez az öreg emberek nagy kérdése egymáshoz. Kevesen találnak rá választ. Inkább szeretnek egyedül lenni.
Boldogtalan embereket nevelünk
Boldogtalan embereket nevelünk
Ha a kisfiúkat úgy neveljük, hogy fojtsák el magukban a „lányos" tulajdonságokat („Nem illik egy fiúnak
sírni! Katonadolog!"), és a kislányokat úgy, hogy nyomják el magukban a fiús, nehezen fékezhető, vad
természetüket, bizonyosak lehetünk abban, hogy boldogtalan emberekké tesszük őket, teli görccsel,
bűntudattal és diszharmóniával. És egy olyan társadalmat hozunk létre, ahol az emberek nem szeretik
egymást.
Ha nő lennék, nem tudnék olyan férfival élni, akinek nem láttam még könnyeket a szemében.
A simogatásról
Ha elfojtod a nemi vágyadat, még sok mást is elfojtasz magadban. És ha vallásos vagy, olyan leszel, mint
egy égbe vezető létra, amelynek hiányoznak a legalsó fokai.
El se tudsz indulni.
A simogatás, a csók és az univerzális isteni szeretet között széttéphetetlen egység van.
Nem bízom abban, aki szeretetről beszél, és nem tud simogatni.
Pista és a szabadságharc...
Minden tiszteletem a női szabadságharcé.
De még a legbátrabb, legokosabb női egyletet és forradalmi asszonyklubot is meg tudja zavarni, ha belép
oda egy férfi.
Főleg ha értelmes és vonzó.
Meghívnak egy férfit a Nemzetközi Boszorkány Kongresz- szusra, vagy az Angyalpárt nagygyűlésére, és ő
valami értelmes beszédet tart az emelvényen, zászlót bont a női szabadságharcért - de ha jóképű és vonzó,
nem arra a sok okosságra
gondolnak, amit mond, hanem arra, hogy „Bár az enyém lennél, Pista!".
És a Pista, ha lenéz a közönség soraiba, és meglát egy szép mellű Mancit, könnyen feledi magasztos
elveit.
Emberek vagyunk.
S a kettőnk közötti vonzás olyan erő, mint a kártyában a piros adu ász: mindent visz.
Zombik gyülekezete
Viszont minden olyan egyesülés vagy szervezet, amelyet csakis férfiak alkotnak és vezetnek, ki van téve
annak a veszélynek, hogy zombik gyülekezete lesz.
Ilyen lehet a katonaság, ahol a gyengédség és az együttérzés kiölése az emberből a kiképzés célja, és a
feltétel nélküli, szívtelen parancsteljesítés: követelmény.
Ölni és pusztítani és a másikon kíméletlenül átgázolni női lelkülettel nem lehet.
Csak végső elkeseredésből.
Ez nemcsak a világi, de a szellemi és vallásos testületekre is igaz, és amikor ezt mondom, tudom, hogy
szembemegyek sok ősi tradícióval és az általam tisztelt, vallásos tanítókkal.
Egy olyan közösség, amelyben zavarnak a nők, sohasem képes az istenhasonlóságunk képét tükrözni.
Egy biztonságos tenyér
Minden nő szabadságharca addig tart, amíg nem találkozik egy valódi Férfival.
Akkor a párducból szelíd őz lesz, és a női szabadságharcos zászlóbontójából egy szerelmes asszony, mert
minden vágya, hogy egy biztonságos tenyéren üljön, és érezze egy erős, oltalmazó és szerető kéz melegét.
Az önvédelmi lázadás csakis azért tarthat egy életen át, mert nincs manapság biztonságos tenyér.
 A szingliség a nőknek nem életcéljuk, és főleg nem valamiféle beteges eltévelyedésük, nem erkölcsi és
hormonális zavaruk, hanem a saját nemüket eláruló és alkalmatlanná vált férfiaktól való szabadulás
egyetlen lehetősége.
Egyedül nem jó - de még mindig jobb, mint vele együtt.
Arra mindenesetre jó, hogy elinduljon a nő befelé, önmaga felé.
Ártalmas elméletek
Ki tudja, mennyit ártott az a freudi elmélet, hogy a fiúgyermek öntudatlanul kívánja az anyját, és
ellenszenvet érez az apja iránt. Magának a görög Oidipusznak - akiről ezt a komplexust elnevezték, és aki
kitett csecsemő volt valaha - fogalma sem volt, hogy egy vadidegen emberben, aki véletlenül az útjába
került, a saját édesapját öli meg. Sőt, amikor ezt megtudta, kivájta mind a két szemét. Bert Hellinger sok
ezer esetben bizonyította a freudi elmélet ellenkezőjét: a fiú öntudatlanul magára vállalja apja vétkeit,
még annak halála után is. Megpróbálja kudarcait kijavítani, átéli boldogtalanságát, bűneit, és öntudatlanul
hordozza helyette a karmikus sorskeresztjét, ami persze lehetetlenség - más helyett élni és tapasztalni nem
lehet.
Az anyához való vonzalmunk sem szexuális, hanem az életben átélhető legnagyobb és
legelementárisabb szeretetélmény. Az anyai univerzumban való megteremtődésünk élménye, a benne,
belőle és vele... olyan egységélmény ez, melyet többé soha nem élünk át. És születésünk után hosszú ideig
anyánk marad az egyedüli Gondviselőnk, aki nélkül létezni nem tudunk. Nemcsak életet adott, de fenntart
bennünket - nélküle egyszerűen megsemmisülnénk. Anyánkban jóval előbb éljük meg az istenélményt,
mint apánkkal,
akivel ezt a szimbiózist sohasem éltük át. Ebben csak annyi szexualitás van, mint minden emberi
viszonylatunkban is - életünket átszövi az érzékiség.
Ezért jelent nagy traumát a szeretni képtelen, vagy a rosz- szul szerető anya.
„Jó anya méhében születni a legnagyobb érdem" - tartják India bölcsei.
Lehet, hogy az apánkkal való ellenszenvünkben a féltékenységnek is van némi árnyalata - a mohó
szeretet nem szeret osztozni -, de ez az ellenszenv lényegében akkor alakul ki, amikor rájövünk, hogy
apánk önmagából egy korrupt lényt teremtett, és amikor látjuk, hogy mint az egész felnőtt világ, ő is beteg,
és hazugságban él.
A pocsék társadalomért a fiatal gyakran az apját is felelőssé teszi - néha nem is alaptalanul.
Apánk, ha nem lesz a példaképünk, a riválisunkká válik. És a legtöbb apa ezzel nem tud mit kezdeni,
mert sajnos nem alkalmas rá, hogy példakép legyen.
Nincs egy fiúgyermeknek nagyobb csalódása, mint amikor rájön, hogy az apja nem „nagy ember".
Elvárná tőle, mert gyermeki tudattal gondolkodik. És az még igazlátó. Egy apának a földi
szereposztásban az istenség szerepét kellene játszani, s ha erre alkalmatlan, a fia is kárát szenvedi. Ami
miatt legjobban szenved egy kamasz gyerek, az nem is annyira apjának hitványsága, hanem az, ha látja,
hogy hazug életet él és megszokta már.
Azért tudd: minden „komplexusod" megoldódik, ha ön- magadra ébredsz, mert az éber Én-tudatod
bármilyen múltat képes feloldani.
Nem csak magunknak - szüleinknek is a megváltói lehetetünk.
A gyógyító, megoldó szó: a szeretet.
Nem az érzelmes, hanem a megértő, bölcs szeretet.
Mert igazán szeretni csakis az önmagára ébredt lélek képes.
Veled és veletek és együtt
A mai életünk vezérszava a versenyszellem. A mindenkivel szembeni rivalizálás. Megelőzni, legyőzni,
megfojtani, eltiporni a másikat. Elvenni tőle. Meghódítani, megsemmisíteni. Ez nem az igazi, hanem az
eltorzult férfiszellemiség, a de- generált Jang akarata.
A tudósok többsége úgy véli manapság, hogy csakis az agresszívebb, a másikat legyűrni képes faj képes
a túlélésre. Azt gondolják, hogy már az ősközösségben is olyan ostobán és könyörtelenül éltünk, mint a
mai pénzvilágban.
Ennek épp az ellenkezője igaz.
Az egészséges emberi társadalom alapja az együttműködés.
Az emberi faj fennmaradásának - az értelmi képességek mellett - ez volt az egyik titka. Őseink még
közösséget építettek, és nem egymás ellen, hanem egymásért éltek és haltak.
Az eltorzult férfiszellem azonban abban a meggyőződésben él, hogy az agresszió győz, és aki az
együttműködés és szelídség szellemében él, az a vesztes. Ez rövid távon valóban így látszik. De ha
nagyobb távlatból nézed az eseményeket, és van még időd megélni a folyamatok végét, látod, hogy
legvégül mindig az agresszor lesz a vesztes, és rendszerint szégyenletes és csúfos véget ér.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet."
Ezt a jézusi mondatot mi nem értjük. Pedig jó lenne érteni, mert elérkeztünk az idők végéhez, és csak ez
mentene meg minket.
Ehhez azonban az elnyomott női őserőt föl kéne szabadítani. És hangadóvá tenni a „veled és veletek és
együtt" tudatát, nemcsak a családban, hanem ott is, ahol a közös sorsunk eldől: a hivatalokban, a
gazdaságban - de elsősorban az államéletben és a politikában.
Istenünk a gén
Létünk magyarázatára a mai gondolkodásunkban a végső ok, az „isten", a genetika. A múlt században még
a pszichológia volt a vádló: szüleinkre, anyánkra, apánkra hárítottuk minden lelki bajunkat, vétkünket és
hitványságunkat - ők voltak okai a boldogtalanságunknak.
Életünk minden zűrzavarát nem mi, hanem a szüleink okozták.
Még egy hetvenéves bácsi is azt gondolta, hogy azért boldogtalan, mert az anyukája nem volt jó hozzá.
A baj oka nem a bácsiban, hanem a szüleiben volt.
Aztán volt egy olyan elmélet, ma is él, hogy a társadalmi körülmények áldozatai vagyunk. Mintha a
társadalmat nem az ember csinálta volna, hanem valami megfogalmazhatat- lan őserő, mely a saját képére
gyúr mindenkit.
Szüleink áldozatai után a társadalom áldozatai lettünk.
Ma főleg a genetika vétkes.
A gén azon a helyen van, ahol valaha a fátum volt és az istenítélet.
Genetikusan vagyunk hűtlenek, hitványak, ostobák, csalók, ravaszok, aljasok. Genetikusan vagyunk
férfiatlan férfiak és nőietlen nők, genetikusan mérgezzük és tesszük tönkre egymást és a földi életet.
Nem mi vagyunk a felelősek, hanem ők.
A DNS-ek. Sajnos csak értő szemek látják, mikroszkópon át. Ahogy van boldogsághormon és
zsenialitáshormon, úgy lesz majd hitetlenséghormon, kéjgyilkoshormon, bankrablóhormon,
karrieristahormon, spekulánshormon, besúgóhormon, butasághormon, önzéshormon, ateista hormon, félté-
kenyéghormon, és népirtóhormon is.
Én nem tehetek semmiről.
Sajnos hormonjaim áldozata vagyok.
Velük tessék beszélni, ha valami baj van velem.
Determinálva vagyok, uraim!
Ember voltunk hanyatlása
Idézet egy ősi könyvből, a Shrímad Bhágavatam-ból.
Érdemes elolvasni, hogyan látták előre, több ezer évvel ezelőtt az utolsó időket, a Kali Jugát, amelyben
jelenleg élünk:
„A férfiak és nők felszínes vonzalmak miatt élnek majd együtt. Az üzleti siker a megtévesztésen és
csaláson múlik majd. A nőiesség és a férfiasság a nemiségben való jártasságunk függvénye lesz..."
Még azt is tudták előre, hogy a Sötét Korban a szellemi emberek (papok és írástudók) képmutatóvá
aljasodnak. És hogy az isteni rítus üres jelmezbál lesz.
így történt.
A Sötét Korban először a szeretet szűnik meg, aztán a becsület, majd a hűség. Férfi és nő már csak egymás
testét kívánják, vagy éppen unják és utálják - a szellemi értékek elsorvadnak, eltűnik az emberből a
nagyság - így életünk először kisszerűvé lesz, aztán értelmetlenné válik, majd lezüllik, megrohad, és végül
megsemmisül.
A Kali Jugában nem szabad elfogadni a világot, amelyben létezünk.
Ellene kell gondolkodni és élni.
Soha még annyira nem volt szükség az önfényedre, mint most. Mert kívül sötét van.
S a hanyatlás a nemekben és a nemek vonzalmában is megjelenik.
Valahol érezzük, hogy nem „olyanok" vagyunk, és „nem így kellene".
Mi a férfias, és mi a nőies
Mi a férfias, és mi a nőies? Minden kordivat más választ ad erre. Én azt tanácsolom, olvasd el a görög
mitológiát. Beleszédülsz a gazdagságba. Mindazt, amit az ember a saját lelké-
ben fölfedezett, az égre vetítette mint isteneket. De minden félisten benned van, a lelkedben lappanganak.
Sok száz emberfeletti és emberalatti lény lakik benned. A pompás és erőtől duzzadó istennőket, ha
megjelennének ma a pesti utcákon, nemcsak melegnek, de férfinak is tartanánk.
Minél magasabb rendű egy kultúra, annál gazdagabb tudása van a férfiúi és a női létről.
A NO: százféle nő.
És a FÉRFI: százféle férfi.
És a százból egy-egy élet során csak néhány szerepet játszol el.
A többi is benned rejlik, de nem tudod előhívni.
Később beszélünk erről még.
Eltorzult az igazi arcunk
A két legfőbb sorsszerepnek, a férfinak és a nőnek bizonyára van eszményi Mintája.
Ideális képe.
De ez a kép a különféle fajokban, kultúrákban és vallásokban, főleg a történelmi korokban és társadalmi
kordivatokban csak eltorzítva jelenik meg.
Valami sejtelmünk mégis van róla. Ahogy minden emberi test kivétel nélkül minden fajban, népben,
korban és időben lényegében egyforma, mert egyetlen mintára teremtetett, úgy a lelkünkben lévő őserők
is azonosak.
Minden ember lelkének legmélyén ugyanazok az ideák élnek.
Azért értjük a másikat, és tudunk egymással beszélni, bármilyen távoli kultúrákban, vagy időben élünk,
mert tudjuk, mi az, hogy Szeretet, Becsület, Jóság, Igazság, Barátság. És tudjuk, mi az, hogy Férfi és Nő.
Ezért tudunk ősi írásokat mai szemmel is olvasni: a Ma- hábhárata, vagy az Ótestamentum emberei
ismerősek számunkra - mert ugyanolyan emberek voltak, mint mi.
Ardzsunának, Ábrahámnak, Noénak, vagy Dávid királynak a problémája akár a tiéd is lehetne: mert
örök.
 Magát a férfi és a nő ideáját - vagyis tiszta képét - még nem látta senki, de éppúgy tud róla, mint a
születésről és az elmúlásról, és arról, hogy mi az emberség, és mi az embertelenség.
Ez nem változik.
A legmagasabb szellemi szinten ugyanaz történik, ami a lélek szintjén és a test szintjén: amikor
szeretkezünk és megkísérelünk eggyé válni. A férfi teremt, megtermékenyít, a nő befogad és létrehoz. A
lingam és a jóni - a hímvessző és a nő nemi szerve testi formában fejezi ki a férfi- és a női lét örök
misztériumát. Nem véletlen, hogy e két szimbólum Indiában vallásos imádat tárgya.
Létrehozni, valóvá tenni csakis a nő tud, de teremtői szikrát adni a léthez csakis a férfi.
És ez az élet minden szintjén így működik.
így indult valaha a férfiuralom is. Szikrát dobott az élet állóvizébe. Kezdetben bizonyára szép volt, de,
mint minden, ez is eltorzult.
A sok évezredes patriarchális civilizációban a FÉRFI nemes ősképe hatalomszomjassá lett,
erőszakossá, törtetővé és gátlástalanul beképzelt uralkodóvá vált - a NŐ pedig kiszolgáltatott és rabszolga
lett, sőt megvetett és alacsonyrendű lény.
Az ősképek megnyomorodtak.
A férfiuralom rányomta a bélyegét minden vallásra és társadalmi életrendre.
Még ma is abban a tudatban élünk - nem mondjuk ki, sőt néha mást mondunk, de tudjuk, hogy így van -
hogy a férfi magasabb rendű.
Vannak még társadalmak, ahol ha lány születik, az „csak lány".
„Kár, hogy nem ember" - gondolják a szülei.
És amíg a világhódító, új és új eszméket kutató férfiszellem úgy látta az emberiség életét, hogy fejlődik,
a valóságban
ez csak a technikában következett be, az emberi létezésben hanyatlás történt. Elsötétedés és
elértéktelenedés.
A földön - ma már látjuk - minden élet veszélybe került.
A forrástól távolodva minden víz bekoszolódik.
Ma már látjuk nemcsak e két őserőnek, hanem minden más nemes eszménknek a vészes tönkremenetelét:
már csak papíron léteznek - ameddig van még papír! -, de az életünkben már nem tudjuk megvalósítani
őket.
Nem tudod, kik laknak benned
(Ez az írásom nem a gondolatok gyöngyszemei közül való, hanem az a fonál, amelyre az összest
felfűzöm. Ez tartja össze az egészet.)
Semmit sem tudunk rólatok, nőkről.
Ti sem önmagatokról.
Erre akkor döbbentem rá, amikor színpadi művet készültünk írni Szűz Mária életéből, és utána akartam
nézni, mi van róla a Bibliában.
Szinte semmi.
Onnan kezdve, hogy az angyali üdvözlet pillanatában csodásan megfogan és megszüli a kis Jézust,
megfeledkeznek róla a szerzők.
Az angyalok is. Többé nem mutatkoznak. Legalábbis a szentkönyv nem említi. Az üldözésben, a
menekülésben, a keserves szülésben, és amikor ott áll szegény asszony a kereszt lábánál, és végignézi
fiának kínhalálát, az angyalokról nincs említés.
Hol maradtak?
Soha nem jönnek többé.
Mintha a nő feladata csakis ez lenne: a megfoganás és a szülés. Utána már nincs szükség rá. Lemegy
róla a reflektorfény, és statisztaként él hátul, a homályban.
 Nem kell már.
De vajon milyen ember volt? Milyen nő? Milyen feleség? Milyen anya?! Hogyan nevelte gyermekét?
Honnan jöttek Jézus testvérei? Hogyan fogadta az üldöztetést? És mit szólt csodálatos fia veszedelmes
küldetéséhez? Mennyire értette, vagy nem értette őt? Hogyan élte meg iszonyatos sorsát és még szörnyűbb
kereszthalálát, amelynek tanúja volt?
Erről semmit sem tudunk.
Mindaz, amit gondolunk róla, művészek, költők, festők és későbbi egyházatyák képzeletének
eredménye.
De még ennek a sok megdicsőült, művészi képnek is nekiment a reformáció, és visszadöngölte a földbe.
A darabot, a Mária evangéliumá-t, bemutattuk a szívemnek oly kedves pápának, II. János Pálnak, aki
hazánkban járt, Pannonhalmán.
Ez csak azért tartozik ide, mert ő pontosan tudta, mivel tartozunk a nőknek. A Mulieris dignitatem
kezdetű apostoli iratában köszönetet mond „a nő misztériumáért, minden nőért, azért, ami a női
méltóság örök mércéje, Isten nagy tetteiért, amelyek a nőkben és a nők által valósultak meg az emberi
nemzedékek során".
Egyik levelében pedig, amelyet 1955-ben írt, Hála a nőknek címmel, ezt mondja:
„A hála nem elég, tudom. Sajnos, olyan beidegződésekkel átszőtt történelem örökösei vagyunk, mely
minden korban és mindenütt megnehezítette a nő útját, akinek méltóságát félreismerték, értékeit
eltorzították, akit gyakran kizártak, sőt rabszolgává tettek. Ez akadályozta abban, hogy valóban
önmaga legyen, az egész emberiséget pedig megfosztotta az igazi lelki gazdagságtól..."
Azért idézem, mert ez az a fonál, amelyre „gondolataim gyöngyszemeit", ahogy az előszóban neveztem,
felfűzöm.
Női szerepekben rendkívül szegény a mi nyugati kultúránk alapja: a zsidó-keresztény Bibliánk.
Ehhez képest megszédülsz, ha elolvasod a görög mitológiát, vagy megismerkedsz a hindu vallások női
isteneivel. Vagyis ha elgondolkodsz azon, ki mindenki lakhat még benned, ha nőnek születtél!
Csak hogy lásd a gazdagságot, néhányat most, pár szóval, fölvillantok előtted.
Több mint ötezer (!) női archetípus létezik. Ami azt jelenti, ha ebben az életedben a nő szerepét
vállaltad, bármelyik sorsát megélheted a földön. Lehetsz Durga, aki női erőként magába foglalja a férfi
istenek energiáit, harci fegyvereit, Rúdra szigonyát, Visnu diszkoszát, Brahma vizeskancsóját. Mint Síva
kedvese, harcos istennő. Sötétebb oldala pedig a rettenetes Kali, a vérengző, pusztító, fekete istennő, aki a
halál és az újjászületés félelmetes erejét hordozza, tigrisen utazik, tüzet okád, koponyákból fűzött
nyakláncot visel, miközben felemelt keze azt mutatja: „Ne féljetek!" Ő nem szül, de öl, rombol, hogy
helyet adjon az újnak - ha feltámad egy mai nőben, megrettenünk tőle. Pedig ő a mai korszaknak, a Kali
Jugának az úrnője, aki kíméletlenül lerombolja a régit, hogy megszülessen a fényes, új világ.
Azért nehéz ma élni, mert Kali istennő uralkodik.
Az a nő, akiben Durga ölt testet, lehet gyönyörű, de harcos is — neve is azt jelenti, hogy
áthatolhatatlan —, nem lehet legyőzni.
Ha Sakti születik meg benned, hordozod magadban a teremtő energiát; lehetsz gyógyító és alkotó, s
ahogy az Indiában született sakkjátékban a Király minden ereje a Királynőben teljesül be, te leszel a
férjed Vezére, hatalmának aktív megvalósítója.
Te, a nő!
Ha Laksmi születik meg benned, te leszel a bőség megtestesülése, férfi társadnak, Visnunak az ereje, és
tartózkodási helyed férjed mellkasában van. Ott a lakhelyed, urad szívében!
Te vagy benne az isteni szeretet, s ha imádkoznak hozzá, csakis rajtad keresztül elérhető.
Micsoda misztérium, és hányszor működtök így ma is!
Jelképed nemcsak a mérhetetlen energiádat kifejező elefánt, hanem a bölcs bagoly is, aki elviszi az
életből a szegénység, a lustaság, a méreg és a tehetetlenség veszélyes tulajdonságait.
 Mint Szaraszvati - ami „női áramlásként" fordítható - lehetsz művész, író, bölcs és tudós, mert az
„áramlás", amiről itt szó van, az a Tudás áramlása, amelyet nőiséged vonzóvá és csábítóvá tesz.
Gyakran úgy említik őt, mint a Végső Tudásnak - a Védák- nak - az anyját.
De lehetsz Mohini is, az elbűvölő és kiábrándító istennő. O egyébként magának a férfi istenségnek,
Visnunak az inkarnációja (!), aki megigézi és őrületbe hajtja szeretőit.
Belegondolsz ebbe?
Hogy Visnu, a legfőbb férfi isten, nőként születik meg, hogy varázshatalmával elbűvölje és kiábrándítsa
a szeretőit?
Mint Káma a vágy és a bujaság istennője lehetsz, aki képes magát a teremtő istent, Sívát is legyőzni. Az
egyik legfölkava- róbb jelenetben elcsábítja Sívát, mégpedig úgy, hogy felesége, Párváti is végignézi (!),
csak ezt követően lép ki női szerepéből, és ölti föl újra saját, igazi alakját, a férfi isten Visnuét, hogy
megmutassa Sívának: még ő is elcsábítható.
Bebizonyítja, hogy a férfi, még ha isten is, megkísérthető, mert káprázatai és vágyai foglya.
így lesz a férfi nővé, a nő férfivá, csábítóvá és elcsábítottá az istenségek nagy kozmikus játékában.
A lélek gyülekezet.
És ezek a mítoszok a lelked titkos hatalmairól szólnak. Az örök szerepekről, amelyek akkor is benned
élnek, ha semmit sem tudsz róluk.
Elsorvadtak benned. Vagyis mélyen a tudatod alá merültek az összes szereplehetőségeid.
A végtelen gazdagságból mi maradt a nőknek? Az Anya, a Feleség és a Szerető - vagyis az utódokért és a
szexualitásért élő nőszerepek. És ezek is mérhetetlenül egysíkúak. Mert a mítoszokban csak az „anyából"
van legalább százféle variáció.
Szánalmas, ahogy a kultúránk látja a nőt.
Nem tudunk rólatok semmit.
És most jön a keserű valóság: ahogy a keresztény világunkban, úgy Indiában sem látsz ebből semmit a mai
hindu nők életében és mindennapi sorsában.
Eltűnt a végtelen bölcsesség.
Hiába szólt a pápa, hiába él még Keleten, rítusok és istentiszteletek formájában a zseniálisan gazdag
preárja őshagyo- mány - a tömjén és a szántál az égre füstöl és elszáll a semmibe -, a szánalmas valóság
itt marad lent a földön, és minden megy ugyanúgy tovább.
A férfiuralom mindent felülír.
Jaj!
Jaj annak a társadalomnak, amelyben a férfi elfojtja lelkének női oldalát.
És jaj annak a párkapcsolatnak, amelyben a férfi nem éli meg néha a rejtett női oldalát is, és a nő ne tudna,
ha kell, férfiként élni, érezni és gondolkodni.
A szeretet az egyetlen út
Sorsközösség
Az ember bajban van. Nagy bajban. Ezt ma már mindenki tudja. De ahol - nagy-nagy ritkaság! -
megjelenik férfi és nő között az izzó összetartozás élménye, ott ez az értelmetlenül tántorgó, sötét,
önveszélyesen dühöngő világ felragyog, és az élet értelmet kap.
Ha egy jó párkapcsolatban élsz, nem is érted, miről beszélek. Mert egymás szemét nézitek, s abban egy
másik, jobb élet tükröződik.
Látlak
Amíg látom, hogy látsz, s látod, hogy látlak, amíg egymást nézzük, nincs még világvége.
Ha csak az egyikünk behunyja a szemét, mindketten elveszünk.
Egyetlen út a szeretet
„Minden lény saját képére teremtett világban él" - írja Hamvas Béla.
„Az egyik élőlény világából a másikba átmenet lehetősége nincs. Őrületünk rejtélye egymás előtt
örökre titokban marad. Nem láthatjuk, nem érthetjük, nem hallhatjuk egymást, mert amit látunk és
hallunk, annak számunkra egészen más jelentősége van: mindig csak magunkat láthatjuk és
hallhatjuk."
Fájdalmasan igaz.
így élünk. Nem lehet átmenni a másikba.
Egyetlen út azért lehetséges.
A szeretet.
Akkor bennem járhatsz, s én is tebenned.
Ki lakik a mélyben?
Ha mélyen a szemedbe nézek, látom, hogy szép vagy: von- zol, kívánlak, szeretlek.
Ha még mélyebbre nézek, látom lelked rejtett érzéseit, kavargó gondolatait. Látom a vágyaidat,
reményeidet, félelmeidet, gyűlöletedet és kétségbeesésedet, látom, hogy foggalkörömmel védelmezed
magányodat, pedig nem jó neked egyedül.
De ha még mélyebbre nézek a szemedbe, az már nem női szem.
Onnan már Te nézel rám. Egy másik világ, benne egy titokzatos Én, aki nem csupán a férfit látja
bennem, hanem egy másik világot és egy másik Ént, akivel egy.
Kétféle tekintet
Egy csecsemő szeme: angyalszem. Nincs még neme.
És egy öregember vagy öregasszony szeme már nem férfivagy női szem, hanem egy sok mindent látott
és tapasztalt, vén elefánté. Homályos, bölcs, ősi tekintet. Szem, mely azt üzeni, hogy: „Elfáradtam. Már
nem az vagyok, aki valaha voltam, férfi vagy nő, hanem újra csak ember, és amit nem tudtam, most már
tudom."
Aranylakodalom
Ha sikerül egy szerelmespárnak egymás mellett jól megöregedni, rádöbbennek arra, hogy ami
összekapcsolja őket, az nem a két test egymást kívánása, nem is a férfiúi és női lélek vonzalma és
taszítása, hanem egy mély sorsközösség, mely több, mint szerelem, több, mint szeretkezés, több, mint
barátság.
Már nem a nemiségük szerepét játsszák. Ők sorstársak. Egyek - ketten.
Az mindegy!
Anyám, amikor már nagyon-nagyon öreg volt, és lélekben félig már nem a földi, hanem a másik világon
járt, azt mondta egyszer, furán, kissé kábán mosolyogva, könnyekkel a szemében:
- Emlékszel, Péter, amikor valaha az öledben tartottál, s ringattál?
- Anyukám - feleltem -, ez fordítva volt! Te ringattál engem, és te tartottál az öledben.
Legyintett.
- Az mindegy.
Angyali bölcsesség
Hadd fűzzek rá két igazgyöngyöt gondolataink kalárisára.
Egy angyali lény mondta:
„A teljesség megbomlásának fő formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség és hímség felé még csak
közeledő kisgyermek éppúgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki nőségét és hímségét
egyesíti, és a változatlanba oldja."
Ez az „öreg gyermek" titka.
A másik mondás pedig így szól:
„Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye alatt rejtetten élő nőt figyeli: látja, hogy
vöröses félhomályban az egymásba mosódó, alaktalan dolgok forró lüktetésben élnek; ha a nő
előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmaga rejtett férfilénye, látja, hogy kékesszürke fényben
dideregnek a dolgok, egymástól elkülönülve, szoborszerűen."
Ebből pedig azt látod, hogy a nő fénye vöröses, a férfié kékes. Ott, ahol a nőben egyben látszódik minden
és alaktalan, ott a férfi tagolni igyekszik, határt szabni és külön értelmezni az egészet. .. és amíg a nőben
melegség van és forróság, a férfi fázik.
Az angyalt, aki ezeket a gyöngyszemeket érlelte magában, Weöres Sándornak hívták.
Szerelem
(Ezt a gyöngyszemet nem a mélyből hoztam. Az utcán találtam. Ne fűzd a láncra. Tartsd a tárcádban
vagy a zsebedben, mert különös hatása van.)
Éjfél van.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Vonattal jöttem Debrecenből egy hosszú előadás és még hosszabb
dedikálás után. Sok emberrel beszélgettem. Rengeteget kapok tőlük. Adni is igyekszem, de ilyenkor már
elfáradok.
Taxiban ülök. A sofőr is nagyon fáradt mellettem.
Látom rajta.
Átment a piroson.
- Hú! - kiáltotta riadtan. - Ilyen még nem volt velem!... Elnézést.
- Mióta taxizik?
- Harmincöt éve. Közben abbahagytam, de kellett a pénz és visszaültem... Ilyen bakit még nem csináltam!
Soha!
- Mikor kezdett?
- Délben. Kell a pénz.
- Tizenkét órája vezet?
- Az nem számít. Vezetek én huszonnégyet is. De én nem tudom, milyen nap volt ez a mai!... Van nap, hogy
az emberek megőrülnek.
- Ilyenkor, éjjel is?
-Ja. Látja, még én is... Egy város olyan, mint egy ember. Lelke van. Van, amikor nyugodt, és van, amikor
egyszerűen megzavarodik.
- De miért?
- Azt nem lehet tudni. Semmi oka nincs. Se időjárás, se politika. Nem néznek, nem látnak, agresszívek,
szórakozottak, idegesek. Ilyenkor nagyon kell vigyázni. Még magamra is. Nem lehet tudni, mi történik...
Most is, látja: beleszaladtam a pirosba. Életemben nem fordult elő!... Soha!
- Nem baj. Vége a napnak - mondom. Csak azért beszélgetek vele, hogy szóval tartsam őt és magamat is. -
Mikorra ér haza?
- Haza?!... Ó, az messze van még, uram!
- Hol lakik?
- Itt a tizenhat kerületben. Két kilométerre magától. De nem megyek még haza.
- Hát hová megy?
- A feleségemhez.
- Ő nincs otthon?
- Nincs. Kórházban van.
- És ilyenkor még bemegy hozzá?
- Be. Minden nap. Van, mikor kétszer is.
- És beengedik még? Éjfél után...
- Persze. Ismernek...
- És... fölébreszti?
- Bár tudnám, uram. Nincs eszméleténél.
- Mióta?
- Hát... kb. fél éve.
- Azóta van kórházban?
- Nem. Kórházban már két éve van. Bíztam benne, hogy meggyógyul. A főorvos mondta ugyan, hogy nincs
remény,
de én azért reménykedtem... Tudja, hogy van az... Először még tudtam vele beszélgetni. Az jó volt! Tudja,
mindig szerettünk egymással beszélgetni. Főleg én. „Beszélgessünk! - mondtam. - Miről? - Bármiről!" És
beszélgettünk... Ráadásul tudtam, hogy utoljára beszélgetek vele, s ezért mindig volt mit mondanom
neki... Minden nap.
-Éső?
- Ő nem tudta, hogy gyógyíthatatlan. Nem mondtam meg neki. Az orvosok sem. Lehet, hogy sejtette, de ezt,
látja, sohasem mondtam neki. Láthatóan meglepte, hogy egyszer csak nem tudott már beszélni... De azért
utána is beszélgettünk még.
- Hogyan?!
- Én beszéltem hozzá. Ő meg a szemével válaszolt. Üzent a tekintetével... hosszúkat... emlékeket, a
gondolatait... én meg kitaláltam, mit mesél a szemével... Elmondtam neki, és aztán megkérdeztem: „Ezt
akartad mondani?"... És ő biccentett, hogy igen... Aztán sajnos már biccenteni sem tudott... Csak a
szemhéjával jelezte, hogy igen, vagy nem... Úgy olvastam a szeméből, mint egy könyvből... De nem csak
praktikus dolgokat mondott ám!... Egyszer azt üzente: „Tudom, Ferikém, bánod, hogy két évig külföldön
kamionoztál, mert ez a két év kimaradt az életünkből! Most azt gondolod: bárcsak visszaadná most azt a
két évet az Úristen!... De ne bánd! Ennek így kellett lenni!... Minden úgy jó, ahogy van!"
- Ilyen bölcs dolgokat mondott?
-Ja. Ennél még sokkal bölcsebbeket is! Az embereknek fogalmuk sincs, mit üzen a másik szeme!...
Nekem se volt, addig!... A baj csak ott volt, hogy nem nyílt ki a szeme se többéi És az arcizmait se tudta
mozdítani... És most jön a svédcsavar, uram! Megtanult az ujjaival üzenni! Morzejeleket adott a takaróján.
Egy leütés volt az „igen", két leütés a „nem". Sőt, az elején mozgott még egy picikét a többi ujja is, és ha
tetszett neki a sztorim, zongorázni kezdett a paplanon! - mutatja a kormányon. - így jelezte, hogy ő most
nevet. Hahaha!
Hogy ült a poénom... Borzasztóan tudott kacagni valaha! Néha átkopogtak a szomszédok. Szétvetette a
röhögés. A szeméből spricceltek a könnyek... Botrányosan vidám nő volt... És aztán egy szép nap az ujjai
is leálltak...
- Mióta?
- Fél éve. -És?
- Semmi. Meg se mozdul. Minden nap ott vagyok nála. Éjjel is. Etetni nem lehet. A nővérek cserélik az
infúzióját. Nem ad életjelet. Semmit.
-Él?
- Azt mondják. Jele nincs.
- S ő tudja, hogy maga ott van?
- Á, dehogy. Semmit. Olyan, mint egy halott. Teljesen mindegy, hol vagyok. Itt vagy ott, reggel vagy
éjszaka: tök mindegy. Ő nem tud már semmiről.
- De ha ilyen fáradt, hogy átszalad a piroson... miért megy be hozzá?
- Mert szeretem.
A nők történelme
A nők történelme nem azonos az emberiség történelmével. Az emberiség történelme a társadalmi
rendszerek kialakulása és pusztulása, érdekek, eszmék és rögeszmék háborúja, hódítások története, népek
és kultúrák virágzása, hanyatlása és tönkremenetele, hitek és hiedelmek gyilkos marakodása - és főleg vér,
vér, vér, mérhetetlen sok vér és pusztítás és forradalom és hazugság, világháborúk, népirtások és tébolyult
hatalmi harcok.
Mindez benne van a szüntelenül újraírt és újrahazudott történelemkönyvekben és az egykori,
megbízhatatlan krónikákban.
De a nők történelme nem ez.
Az övéké minden időkben az élet megóvása, a gyermekek mentése és fölnevelése, a túlélésre tett
kétségbeesett és sokszor reménytelen kísérlet.
A nők történelme a lenézések, megalázások, kiszolgáltatottságok és kegyetlen bántalmazások története.
Minden népnél és minden korban.
Az „asszonyi állat" sorsa ez.
Amelyik férfi ezt nem tudja, menthetetlen.
Az ember tragédiája
Madách jól látja: minden történelmi kor a férfiléleknek, Ádámnak az álma. Először álma, aztán lázálma,
majd amikor már minden megvalósult, és nincs több eszméje: rémálma. És végül, amikor eljön a
legszörnyűbb vég: fölriad.
A nő menti meg, akiről végig megfeledkezett. Csak botorkált mögötte, elfeledve, elhagyatva, megalázva,
félreértve.
Éva csak statisztál a világtörténelemben.
Akkor lesz főszereplő, amikor eljön a vég és meg kell mentenie az embert.
Vakság
Életemben kétszer láttam igazán a nőt.
Kisfiú koromban az anyámat.
És ifjú koromban a szerelmemet.
Egyébként nem láttam őket.
Soha.
Szerepcsere
Attól, hogy férfinak születtél, még nem vagy Férfi. És attól, hogy nőnek, nem vagy Nő. Mindnyájan egy
örök mintát testesítünk meg, egyre torzabban, tökéletlenebbül.
A jelenkorban alig vannak már közöttünk olyanok, akik hasonlítanak az eredetire.
Ha nem lenne fütyink, a Jóisten se tudná, hogy férfiak va- gyunk-e, vagy sem.
Ma már a fütyi sem biztos jel.
Miről beszélgessünk hát?
A torzképről?
Férfi és nő minden történelmi korban és minden népben egészen mást jelentett. Mást a hinduknál, a
zsidóknál, az araboknál, a mongoloknál, mást Kongóban és Amerikában. Mást kétezer éve, mást ma. És ha
itt, Magyarországon, tanulmányozni kezdünk életeket, mást jelent férfinak és nőnek lenni egy kis faluban,
mást a fővárosban, sőt még a városon belül is másféle sorsszerepekre bukkanunk, aszerint, hogy melyik
társadalmi, vallási vagy faji közegben kutatunk.
Beleszületünk a beteg társadalom öntőmintájába, és a nemi szerepeink sokkal inkább hasonlítanak a kor
elvárásaira, mint az ideális archetípusokra.
Ha azt mondom „férfi", vagy „nő", mindenki a saját önképére gondol. Amit él, és az életében
megtapasztal. És nem tudja, hogy ő már egy beteg társadalom présrendszeréből kikerült, alig fölismerhető
torzkép.
Pedig létezik ősminta.
Ahogy a genetikai alapstruktúránk is minden népben és korban szinte azonos, úgy a nemünk ősmintája is
közös.
Létezik nagybetűs FÉRFI és NŐ - csak nem látta még senki.
De érezzük. Sejtjük. És szenvedünk attól, ha megnyomorodik bennünk.
 Azt mondják rólam, nőpárti vagyok.
Ez csak annyiban igaz, hogy szívesen állok az elnyomottak mellé.
Az igazság az, hogy emberemlékezet óta férfiuralom van. Hogy mi lehetett előtte, igazán nem tudjuk. Ha
matriarchátus, akkor nem csoda, ha elmerült a feledésben, mert a nő-
uralomban az idő nem áramlik és gyorsul, egyre nagyobb sebességgel, mint a patriarchátusban, hanem áll.
Ezer év is elmúlik változás nélkül.
Nincs történelme.
Ezért nem igyekszik a jövendőre hagyatékolni a tapasztalatait, mert ami volt, az van és lesz is; minden
megtalálható később is.
Az írásbeliség megszületése már a nyughatatlan férfilélek ötlete, sőt kényszere volt. Elkezdett rohanni a
jövőbe, „fejlődni", szüntelenül változni, és nem akarta, hogy tapasztalatai a felejtés homályába vesszenek.
így aztán minden fennmaradt íráson, szentkönyvön, tanításon és bölcseleten érződik, hogy férfikezek
írták. Ezért hisz- szük azt, hogy a férfiuralom isteni örök igazság.
A férfi felsőbbrendűsége úgy tűnik, mint a világnak a megdönthetetlen alapigazsága.
Egyetlen nevezetes kivétel talán, a Tao-te king, mely visszalát egy férfiuralom előtti aranykorba. Ennek
rejtélyes mondatait azonban igazán senki sem érti. Még Konfuciusz sem értette. Csodálta, de átélni már
nem tudta. Roppant nehéz is átélni - mert teljesen idegen az aranykorból kiesett ember pszichológiai
struktúrájától. Pedig ez az igazság. Az aranykori lét, vagyis az eredet emlékezete.
„Az üresség szelleme nem hal meg, úgy hívják, rejtélyes nőiség. E rejtélyes nőiesség kapuja: Ég és
Föld gyökere."
A nőiesség megőrzése, a passzivitás és elfogadás valaha kultusz volt Kínában. Nem gondolnád, hogy a
legtöbb keleti harcművészetnek is ez az alapja. Az engedés. A nem cselekvés. A nem akarás, hanem az
életre való ráhagyatkozás végtelen ereje. Nem elrontani az Ég művét. (Nálunk ez a „Legyen meg a Te
akaratod!" rejtélyes mondatával tér vissza.) A régi bölcsek szerint ugyanis a nőies lényeg megtalálásának
állapota vezet a teljességhez, ahol az Ég és a Föld, a teremtő és befogadó áthatja egymást, és eggyé válik.
Ez azonban számunkra már merő irodalom.
Emlékezetünk nem terjed odáig, hogy ezt átéljük.
A Jang hatalomátvétele föltehetően az emberiség történelmének legnagyobb fordulata volt. De hogy mi
lehetett előtte, nem tudjuk, vagy csak igen homályosan, mert az emléke eltörlődött, s minden, ami azóta
létrejött, már magán hordozta a férfi primátusát az élet minden területén.
Istenről nem sokat tudunk azóta, de azt az egyet biztosan, hogy férfi.
A férfiuralom azt jelenti, hogy az emberi életért és a jelenlegi történelmi helyzetért a férfiak a
felelősek.
Ezt nemigen vállaljuk, sőt biblikusán a nőre kenjük a felelősséget - ahogy azt évezredeken át tettük -,
egyes-egyedül ő a vétkes.
A világtörténelmet azonban Ádám csinálta - ő is viszi csődbe. Ő kötött szövetséget Luciferrel, ő teremti
a különféle történelmi korokat, és ő az, aki azt mondja: legyen vége az egésznek!
A történelem - férfitörténelem.
A felelősség is a férfiaké.
A nők - mint Éva Az ember tragédiája-ban - kiszolgáltatottan sodródnak benne.
Ma már annyira eltorzult a férfi és nő fogalma, hogy az eredeti értelmét nem is igen ismerjük.
Úgy véljük, férfi az, aki megtermékenyíti a nőstényeket, aztán továbbáll. Férfi az ősember, aki
hordájával vadászni jár, leüti, hazavonszolja és földarabolja a bölényt - a főzés és az ivadékokról való
gondoskodás már a nő feladata. A férfi megvédi a hordát, meghódítja az új területeket, és a
szomszédokkal könyörtelen élethalálharcot vív. A férfi az „erősebb nem", az agresszív, a győző, a
támadó, a vállalkozó, a bankár, a kopasz pénzbehajtó, a nagyiparos, a politikus, a futballsztár, a
bosszúálló, de igazságos cowboy, a hadvezér, az elnök, a főparancsnok, az alfahím, aki magáévá teszi a
nőt, és megmondja, hogy mi legyen.
Ezzel szemben az igazi Férfi az, aki valaha az égre nézett, és megteremtette a vallásokat, az erkölcsöt és
az életrendet, aki - mint a jó hajóskapitány - Isten után az első.
A Férfi a teremtő szellemiség.
Mit teremt?
Kultúrát. Vallást. Hitvilágot. Művészetet. Tudományt. Antennás ember, aki az égi mintát hallja, érti - és
lehozza a földre.
Nem tudjuk, ki rajzolta a barlangok falára a bölényeket, de gyanítom, hogy férfi volt.
A férfi - amíg valóban Férfi volt - minden kultúrában az Eget reprezentálta. A láthatatlan szellemi
valóságot.
A Nő a Földet - a látható anyagit.
A kínai bölcseletben a férfi a Teremtő - a nő a Befogadó.
Külön nincs értelmük, csak együtt.
Kettőjük méltósága az ölelésben válik teljessé, mert ők csakis ketten együtt alkotnak teljes Embert. Az
ölelésben a férfi az adó, a domináns, a szikraszóró - a Nő a fellobbanó tűz, a megvalósító, a létrehozó, a
gondoskodó és a fenntartó.
Magát a tüzet úgy hívja a Ji King, hogy „Tapadó", mert a lángnak tapadni kell a gyertyához, ami élteti.
Gyertya nélkül nincs láng, és nő nélkül nem létezik férfi.
És láng nélkül nincs értelme a gyertyának, és férfi nélkül minek a nő?
Ez sohasem volt, és nem is lesz másképp. De sajnos a hanyatló időben mindkét nem jellege teljesen
eltorzult.
A mai férfi az eredetinek eltorzult mása.
Sajnos a nő is, mert egymástól elválaszthatatlanok, ha az egyik torzul, torzul a másik is.
De most csak a férfiakról beszélek.
Az igazi Férfi sohasem tévesztette össze az erőt az erőszakkal, az uralmat a hatalommal.
Az uralom a szolgálatot jelentette. Fölfelé nézést. Alázatot. Az égi rend tükrözését a földön. „Amiképp a
mennyben, úgy a földön is" - ez egy férfimondat. És az is, hogy: „Az ember
semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki." A férfi mindig egy magasabb Értelmet szolgált - és
azt meg is értette. Sőt, a saját lényében meg is valósította. Vagyis élte is. Ez nemcsak a nőkhöz való
viszonyát jellemezte, hanem a természettel, az élettel, a családdal, a törzzsel, a nemzettel - a látható és
láthatatlan világgal - való kapcsolatát is.
Ahol a Férfi nem működik igazán, ott hiányzik az életből az Értelem. Nem az ész, az van, hanem az
Értelem! Hiányoznak a magasabb távlatok, hiányzik az emberi lét célja. És hazugsággá torzul az igazság,
hitvánnyá az erény, erőszakká az erő, aljassá a magasztos, üressé a vallás, képmutatássá a morál... És
bajba kerül a természet is, mert a férfi már nem látja át a Lét egységét.
Ez van ma.
Az igazi Férfi nem önös, ahogy azt manapság gondoljuk, hanem éppen ellenkezőleg: önfeláldozó.
Az életáldozat férfierény, mert a Férfi tudja, hogy az alacsonyabbat föl kell áldoznia a magasabbért.
A hősök rendszerint férfiak voltak.
A nőknek, ha választani kellett a családjuk és a hősi halál között, nem a halált választották. Nem
gyávaságból, hanem mert a család, a gyerek és a földi lét a női sors magasabb küldetése, mint a
mártírhalál.
Nem tudom, mit tett volna Jeanne d'Arc, ha négy gyereke van, és a legkisebb még szopik.
Mint a hősiesség, úgy a minősítő morál is férfieszmény, mert abból indul ki, hogy minden embernek egy
magasabb világrendet kell tükröznie és szolgálnia itt a földön. És a Férfi tudta, hogy amit nem emel föl,
az lezuhan.
Mindebből mára romok maradtak.
 Mindennek a karikatúrája.
A mai férfi materialista.
Az anyagot szolgálja.
Az életnek az egyetemes értelméről nem tud -, vagy, ami még nagyobb baj, úgy véli, hogy nincs is.
Manapság a nők vették át a magasabb eszmények felé tájékozódó, szellemi férfiszerepet.
De ezt csak kényszerből tették. Odaugrottak a kormány mellé, mert látták, hogy a kapitány teljesen
alkalmatlanná vált. Férfiszerepbe kényszerültek.
A baj csak ott van, hogy ebben soha igazán jók nem lehetnek!
Nem ismerik eléggé a tengert.
A világvége előjátéka
Minden világválság és tragédia gyökerében ott van a legfájdalmasabb: a párkapcsolatok tragédiája.
Ádám és Éva tragédiája.
Mély értelmű jelkép ez. Mintha arról szólna, hogy amikor elbuktunk, az egész világot magunkkal rántottuk.
így aztán minden világjavítási kísérlet csakis közöttünk kezdődhet, mert együtt buktunk, s együtt is
emelkedhetünk.
Össze vagyunk kötve.
Csodálatos szimbólum, hogy az emberiség története lényegében egy párkapcsolatnak a csődjéről szól.
Ez a csőd időtlen idők óta tart. Az ókortól a mai napig ez az irodalom csemegéje, és az élet legnagyobb
gondja. Manapság pedig már olyan méreteket öltött, hogy sokan a világvége előjátékát látják benne.
A magánélet válsága a szó legtágabb értelmében a világ válságát jelent.
Ki vagyok én?
Nemének gondja manapság csak a nőt izgatja. Ezek a kérdések: - Ki vagyok én? Mit jelent nőnek lenni?
Mit jelent anyának, jó feleségnek? Mi a sorsom? Mi a helyem és méltóságom a világban? - ezek mind a
női önismeret kérdései.
A férfiakat a férfiasság problémája nemigen érdekli, mert úgy vélik, úgy jó, ahogy van. Mindig így volt,
így van, és így is lesz, örökké.
így „természetes". A férfiasság problémája csak akkor merül fel bennünk, ha szexuális diszfunkcióként
jelentkezik.
Egyébként ez a kérdés egyáltalán nem izgat minket. Azt a meggyőződésünket, hogy az életnek semmiféle
magasrendű értelme nincs, egyáltalán nem tartjuk férfiatlanságnak. Sőt, azt mondjuk erre, hogy ez éppen a
bátorságunk jele: élni akkor is, ha nincs semmi értelme.
Csak az „érzelmes" és „álmodozó" nők nem nyugszanak ebbe bele. „Gyengék a kemény igazsághoz."
Azért van sikerük a különféle lelki és spirituális dolgokkal foglalkozó folyóiratoknak, mert a nők
viszont szomjasak lettek a férfiak által elárult szellemre. Meg akarják ismerni magukat. Keresik lelkük
centrumát, életük értelmét, és azt is, hogyan tudnak nehéz időkben egy jó párkapcsolatot teremteni. Meg
akarják tudni, hogyan neveljék gyermeküket ebben a veszett világban. Férfimagazinokban nincs szó
lélekről, legfeljebb motorkerékpárokról, testépítésről, proteinekről, bankárfolyamokról, az új
okostelefonokról és politikáról - és persze nőkről.
Róluk is csak a szexualitás oldaláról.
Az üzletemberek ösztönös életismerete tévedhetetlen szimattal követi lelkünk belső igényeit, tudják,
hogy mitől leszünk vevők. Amit mi férfilapoknak nevezünk, jórészt szexújságok - „lelkizés" a férfit nem
érdekli.
Sohasem az elnyomók érzik, hogy baj van, mindig az elnyomottak.
A férfi csak akkor kezd foglalkozni az identitásával, ha szerelmes lesz.
Vagy ha impotens.
Ha szerelmes lesz, megsejti, hogy mégis van értelme az életének.
Ha impotens, rájön, hogy nincs.
ŐS-SZERETET
Ős-szeretet
Sokféle szeretet van. Baráti, gyermeki, szülői, apai, anyai, embertársi szeretet. Egyetemes szeretet. De a
legmélyebb szeretet a férfi és nő közötti szeretet. Úgy hívom: Ős-szeretet, mert minden mást megelőz.
A világ teremtése úgy kezdődött, hogy az egy kettéhasadt, és a két fél reménytelen sóvárgással újra eggyé
akar válni. Jang és Jin, pozitív és negatív, férfi és nő. A kettő össze- vonzza egymást: ez az Ős-szeretet.
Csodálatos magyar nyelvünk egy külön szót tud erre:
Szerelem.
Minden más szeretet erőtlenebb a „Legyünk egyek!" élményhez képest. Ez lényegében az édenkerti állapot
helyreállításának vágya, ahol nem volt még senki, csak mi ketten: férfi és nő.
A szerelem abban a pillanatban született meg, amikor az Egy kettévált, és rájött mindkettő, hogy a másik
nélkül nem tud élni.
Elszakadtak ugyan, de egyik a másikban benne maradt, mint az ismerős Jin-Jang szimbólumban.
Ehhez még néhány fontos gondolat tartozik.
Apróbb gyöngyszemek.
Külön vettem őket, csillag alatt, hogy hangsúlyt adjak nekik.
Aki az Ős-szerelmet nem ismeri, Istent sem ismerheti.
„Aki nem nősült meg, olyan, mintha valaminek csak a fele volna."
„Isten csak azt keresi, ami neki megfelel. Ezért abban lakik, aki mint O - egy. Midőn az ember teljes
lényével megvalósítja az Egyet, Isten ott van az Egyben. És mikor nevezzük az embert egynek? Amikor a
férfi és a nő egyesülnek."
A férfinak az Istenhez vezető útja a nő kapuján vezet keresztül. És a nőnek az Istenhez vezető útja, ha a
férfit magába fogadja, s így, újra eggyé válva, mindketten hazatérnek.
Jézus mondása Tamás evangéliumából:
„Amikor a kettőt eggyé teszitek és a bensőt külsővé és a külsőt belsővé, a fentit mint a lentit, s így a
férfit és nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi és a nő ne nő legyen... akkor mentek majd be a
királyságba."
Mi következik ebből?
Hogy a szerelem mindennek az alapja. Ahhoz, hogy a földi az égivel, a testi a szellemivel találkozzon,
mindenekelőtt a férfinak és a nőnek kell egybeszeretnie egymást.
Más út nincs.
Aki a férfi-nő szeretetet - amit a magyar nyelv „szerelemnek" nevez - nem ismeri, az a szeretetről sem
tudhat semmit.
Krisztus látta, hogy egy prostituált többet tud a szeretetről, mint az összes főpap és írástudó együttvéve.
Csak egy nagyon mélyre esett, ostoba és lefokozott tudattal élő ember gondolhatja azt, hogy a férfi-nő
szeretete merőben szexuális kérdés, és csupán a „hús bűne".
Az önmegtartóztatásban - aminek a megfelelő alkalmazását nem becsülöm le - nem az a veszélyes, hogy
az embert perverzzé, hanem az, hogy szeretetlenné teheti.
A vágy nem akkor szűnik meg, ha legyőzzük, hanem ha beteljesedik és túlléphetünk rajta. A „test
vágya" nem egyéb, mint a testté vált Lélek sóvárgása, hogy újra eggyé forrjon a másik felével és az
Istennel.
Ismerheted-e az égi szerelmet, ha a földit nem ismered?
Isten országába csak kézenfogva mehetünk be, együtt. Miért? Mert úgy is hagytuk ott: szétszakadt az
„együtt".
Mivel a férfi-nő szeretet az emberiség legnagyobb és leg- megoldhatatlanabb sorsfeladata, ne félj, s
főleg ne légy szomorú és boldogtalan, ha párkapcsolatod nem sikerül, ha teli van kudarcokkal,
konfliktusokkal, elhagyottsággal és keserű csalódásokkal. Ember voltunk tragikuma ez, amit senkinek sem
sikerült még igazán megoldani.
Férfi és nő: a legnagyobb dráma. Minél férfiasabb a férfi és nőiesebb a nő, kapcsolatuk annál
feszültebb, izzóbb és gyönyörűbb. De annál megoldhatatlanabb is. Sehol az egoitás nem olyan végzetes,
mint a párkapcsolatban. Egymást akarjuk, de nem tudjuk a másikat igazán megkaparintani. Mert
önmagunkat nem tudjuk föladni.
Saját nemünk újra s újra rákattintja magányunkra a lakatot.
Van női és férfiegoizmus is.
És végül ne felejtsd el, hogy a férfi-nő csatája a legnagyobb küzdelem. Rengeteg levelet kapok:
„elhagyott", „elhagyom", „visszahívom" ... „nem jön" ... „hiányzik!" ... „nem bírom" ... „mit tegyek?"
Csupa seb, fájdalom, sérülés, sírás.
Hölgyek és urak!
Nem tudjátok, hogy ez háború? Teli trükkel, csalással, megadással és könyörtelenséggel! Bátorsággal
és megalkuvással! Pózzal, tartással, ravaszsággal, elhagyással és visszahódítás- sal! Támadással és
védekezéssel! Párkapcsolatban ritkán van békeidő. Harc van... a férfi-nő szeretet: háborúság.
Nem mondták nektek?
A legnagyobb botrány
Micsoda világbotrány lenne, ha egyszer Isten „fekete dobozából" előkerülne az emberek nemi életének,
még a bölcsek, szentek és próféták intim szexuális titkainak és párkapcsolati drámáinak is, egy titkos
kamerával forgatott hiteles dokumentumfilmje. De úgy, hogy nemcsak a hálószobai, konyhai, sátorbeli,
templom háta mögötti és fészerbeli sze-
retkezések, de még a titkos gondolatok és buja képzelődések is benne lennének! Mit éltünk valójában az
éjjeli sötétben, és főleg a fantáziánkban - és miket beszéltünk helyette, nappal, a világosban!
Gondolj a saját filmedre!
Ezt nem lehet meggyónni.
Csak megkérni az Istent, hogy rejtse el ezt a filmet, vagy semmisítse meg, örökre.
Fügefalevél
Valamennyi élőlény közül egyedül az ember rejti el nemiségét. Még az ősközösségben élő
bennszülöttek is. Ágyéktakarót viselnek.
Az állatokat nem zavarja. Mi ugyanis, emberek, tudjuk, hogy ott vagyunk széttépve, lent, a lábunk
között, és ez valamiféle megnevezhetetlen lázadás, hűtlenség nyoma. Az, amit a kereszténység
bűnbeesésnek nevez. Nem szívesen mutogatjuk, hogy sóvárgó fél emberek vagyunk. Pici gyerekkorunk
paradicsomi állapotában még nem zavar, de amikor megismételjük az ártatlanság elveszítésének drámáját
- felfedezzük, hogy fütyink, vagy puncink van -, onnan kezdve takarni igyekszünk magunkat egymás előtt.
Gátlástalan lehet az ember, de szemérmetlen csak ritkán, mert az elrejtés ösztöne nagyon mélyen van és
gyökérélmény.
Pornószínésznő is elpirul néha, ha éppen nem „dolgozik".
Hazudunk
Föltehető, hogy a párkapcsolatainkban jóval többet hazudunk, még önmagunknak is, mint a politikában.
Saját sorsodat éld!
Sohase mérd magad a társadalmi elvárásokhoz. Még az ún. „természetes", „örök" szabályok sem mások,
mint előítéletek. Nem mindenkire érvényesek. Vannak női életek, amelyeknek nem sorsfeladatuk a
párkapcsolat megoldása. Vagy éppenséggel az anyaság.
Vannak magányos sorsok.
Sok fölösleges kudarctól és önvádtól megkíméled magad, ha ezt fölismered.
Mi a normális?
Egyetlen hitvilág és társadalmi konvenció sincs abban a helyzetben, hogy megmondja, mi a normális és mi
az abnormális.
Egy másik társadalomban és egy másik vallás szempontjából lehet, hogy bűnösök vagy őrültek azok, akik
a saját „tévedhetetlen" normáikat képviselik.
Ráadásul a Tízparancsolat után az Úr annyi törvényt ömlesztett a zsidókra (Talmud stb.), hogy azokat már
képtelenség betartani.
Ha szeretsz, semmi mást nem kell tenned, mert minden törvényt betartottál.
Ha nem szeretsz: egyet sem. Hiába élsz a törvény valamennyi parancsa és előírása szerint, semmit sem ér.
Mit mondott a főangyal?
Az angyalok, akik értik az emberek nyelvét és titkos gondolatait, látják a múltunkat, a jelenünket és a
jövendőnket, egyetlen dolgot nem értenek. Egyszerűen azért, mert nincs hozzá semmilyen tapasztalatuk.
Nem értik, hogyan van az,
hogy az értelmes emberlények a szexualitás kérdését képtelenek megoldani. Sem kiélés, sem elfojtás, sem
vallás, sem szabadosság, sem önmegtartóztatás, sem monogámia, sem poligámia nem segít rajtuk. Hogyan
lehet ez? A Holdra tudnak szállni, legyőzik a teret és az időt, távolba látnak és hallanak, meghódítják az
űrt, még szívet is tudnak átültetni - de saját fütyijükkel és puncijukkal nem tudnak mit kezdeni: örökké
zűrzavart okoz az életükben.
„Amíg szexus van - mondta egy főangyal -, probléma is van."
Nagyon nehéz
Egy háborút és egy tömegirtást utólag megértünk, és megbocsátunk valahogy.
De egy házasságtörést csak nagyon nehezen.
A hazugságokról
A hazugság a legjobb ragasztószer, amely összetartja ezt a romlékony, korhadt világot.
Azok a pártok, szervezetek és politikai rendszerek, amelyek elkezdtek igazat mondani: összeroppantak.
Sajnos ez érvényes a legtöbb házasságra is.
Van az őszinteségnek egy olyan foka, amely már elviselhetetlen.
A káosz világa
A mélylélektan nem azt nevezi hazugságnak, amit másoknak, hanem azt, amit önmagunknak hazudunk, és el
is hiszünk.
Lényegében ez nem is hazugság.
Ez egy hamis önkép. A saját, igazi belső motívumainkról való konok nem tudás. Amit kifelé akarunk
mutatni, azt ma-
gunk is elhisszük. Mégpedig olyan erővel, hogy ezt tartjuk Valóságnak.
Úgy is hívjuk: realitás.
Pedig hát nem az.
Ne hidd, hogy ez az önáltatásokból szőtt valóságtudatod azonnal eloszlik majd a halálod után.
„Mesélik - írja Martin Buber -, hogy Isszdkár rabbit meglátogatta egyszer egy halott, akit korábban
tekintélyes embernek ismert, és segítséget kért tőle. Elmondta, hogy meghalt nemrégiben a felesége, és
pénzre volt szüksége, hogy másodszor is megházasodhasson.
- Hát te nem tudod, hogy te már nem köztünk élsz, hanem a zűrzavar világában? - kérdezte tőle a
rabbi.
Amikor a halott ezt nem akarta elhinni, a rabbi fölemelte a kabátja szárnyát, és megmutatta alatta a
halotti ruháját.
Később megkérdezte a rabbit a fia:
- Ha így van, apám, lehet, hogy talán én is a káosz világában élek?
- Ha tudod, hogy létezik a káosz világa, akkor már nem benne élsz."
Ez lényeges: ha tudsz róla, nem vagy benne.
De ha nem tudsz róla, és valónak hiszed: benne vagy.
Az ember, amíg föl nem ébred, a valótlanságot véli valónak. Nem azért, mert elferdíti az igazságot, hanem
mert az egotudata így lát. És így is akar látni. Nem tud, és nem is óhajt másképp látni. Nem akar
fölébredni, még a halálban sem, mert akkor ő eloszlik - nem lesz többé.
Léthazugság
Szemben a közfelfogással: a hazugság roppant szívós és időtálló. Ha kettévágod, mint a kukacot, képes két
darabban is tovább élni.
Százszor lelepleződhet, százegyedszer is újra él.
Ez nem is hazugság, hanem „léthazugság" - ahogy Hamvas Béla nevezi.
A léthazugságot nem tudja megszüntetni az igazság. Megsebzi néha, meg is nyomorítja, de újra és újra
meggyógyul, és zavartalanul működik tovább.
Mintha mi sem történt volna.
Népek és hitvilágok történelmében vannak olyan léthazugságok, melyek megjelentek már az idők kezdetén,
és csakis a nép életével múlnak el.
Szabad ember
„Az igazság szabadokká tesz benneteket."
Ez igaz.
Szabadokká... - de úgy, mint Jézus Krisztust. Megölték, és így megszabadult ettől a minden ízében hazug,
aljas és elvetemült földi világtól.
Ha nem feszítik meg, és tovább él, nem lesz szabad ember. Fölkínálták neki, hogy hazudjon az életéért, és
árulja el Istent és önmagát - de ő inkább az igazságot választotta.
Vagyis a halált.
A nagy pillanat
Végezetül, hogy ne tűnjek túlságosan borúlátónak: van, amikor az ember igazlátóvá válik, és felismeri,
hogy hazugságban élt.
Ez volt a pillanat, amikor Oidipusz király kivájta a szemét.
Katarzisnak hívják azt a pillanatot, amikor nem hazudunk tovább.
Nem lehet.
Nincs tovább.
Eljutottunk a gödör fenekére. Ilyenkor meghal bennünk az, aki hazudik. És feltámad valaki, akit nem
ismertünk magunkban. A férfi életének ez a nagy pillanata!
Amíg ezt nem éli meg, a szó igazi értelmében nem is férfi. Csak hím.
Múmia
A balzsamozás azt hazudja a haldoklónak, hogy halhatatlan lesz tőle. Ha ez nem is igaz, de kétségtelen,
hogy a hullája akár évezredekig is fönnmarad mint múmia. Csak a levegő árt neki. Az, hogy nincs lelke,
már nem.
Te és ti
Minden nő életében vannak olyan pillanatok, amikor megvillan benne a férfigyűlölet.
És ezzel mi, férfiak, is így vagyunk: nem kell sok hozzá, hogy kicsapjon belőlünk a leplezetlen nőgyűlölet.
Ilyenkor azzal vádoljuk a másikat, hogy tönkretette az életünket.
Nem tehetünk róla. Ha összeszikrázik a pozitív és negatív elektromosság, vagy fény lesz, vagy sötétség.
Ha megcsal egy nő, nemcsak azt az egyetlen nőt gyűlölöd meg, hanem „a nőket".
Az egész női nemet.
Ha nem azt mondja a párod nagy indulatában, hogy „te", hanem azt, hogy „ti" ... „Ilyenek vagytok ti,
mind!" - az már nemcsak neked, hanem minden férfinak, az egész „fajtádnak" szól.
És ez fordítva is igaz.
A „ti" fajgyűlöletével eltelve, nehéz közel engedni magadhoz egy másik nőt, egy „te"-t.
Egy rossz párkapcsolatban megsérült lelket ezért is nehéz meggyógyítani. Fölfedezett ugyanis valamit,
ami a másikban nem egyéni hiba volt, hanem nemének „gyári hibája", és ezzel nem kíván küszködni
megint.
A nőgyűlölet és férfigyűlölet éppolyan erős lehet bennünk, mint az összevonzódásunk.
Csak szerencsére ritkán jön elő.
(Amikor a könyvemet olvasod, te is úgy érezheted, hogy nő- párti, vagy férfigyűlölő vagyok. Ez nem
igaz. Magamat sem gyűlölöm. Csak látom. De amikor erről a témáról van szó, lehetetlen, hogy a
kollektív indulatok ne nyilvánuljanak meg. A „ti" mindenkiben munkálkodik.)
Sorsközösség
Amíg csak a nőt látom benned, vonzol, vagy taszítasz.
De ha már az embert is megpillantom, a társat, a barátot, vagyis a szövetségesemet - egyszóval, ha nem
férfiszemmel nézlek -, akkor túllépek ugyan a vonzás-taszítás izgalmas feszültségén, de már nem csak
nőnek látlak.
A házasságok azért romlékonyak, mert a férfi-nő feszültséget nem lehet sokáig fenntartani, és nem
biztos, hogy a vonzalom átvált emberi sorsközösségé.
Sok párkapcsolat ezért bukik meg.
Zenebohócok
A legcsodálatosabb magyar nőtől, Szepes Máriától tudom, hogy még a legjobb párkapcsolatot is csak a
nők sok szerepet eljátszani tudó „színészi" tehetsége képes összetartani.
„Egy jó feleség olyan, mint egy zenebohóc: minden hangszeren tud játszani."
Mária tudta, hogy nőnek lenni: sorsszerep. Zseniálisan játszotta. Százéves koráig zenebohóc volt.
Hárem
Lényegében egy európai férfinak is van háreme, mert az egyetlen feleségének legalább nyolc-tíz nő
szerepét kell élnie. A szeretőtől és anyától kezdve, egészen a szakácsig és a pszichológusig.
Néha fáradtan sóhajt az asszony:
- Bár lenne háremed!
(Lehet, hogy van is, csak a nő nem tud róla.)
Inkább egyedül
Ne felejtsd el, hogy manapság nemcsak a vonzalom, hanem az egyre kevésbé élhető világtól való
menekülés is összehoz bennünket.
Minden párkapcsolat: szövetség a sötét világ ellen.
Összecsapódunk az embertelenségben.
Egymásba kapaszkodunk a viharban.
És ezért a válás nemcsak azért baj, mert elveszted a társadat, hanem azért is, mert visszalöknek a
szorongással és kíméletlenséggel teli, veszedelmes életbe, ahol nehéz egyedül. Férfinak is, ne hidd, hogy
nem. Főleg, ha öregszik.
Sokszor nemcsak lelkileg, de anyagilag is.
Mégis van, amikor azt mondod:
„Inkább egyedül."
Ki a hibás?
Külső szem nem láthatja, hogy mennyit rontunk, vagy javítunk egymáson. Lehet, hogy egy elromlott
párkapcsolatban az ártatlannak tűnő áldozat volt a hibás.
Közös karma
Egy férfi-nő kapcsolatban összekeverednek a karmák. Annyira gubancosan, hogy még az Isten sem tudja
kibogozni. Átvesszük egymás sorsát, felelősségét.
Néha az is bukás, ha nem tudjuk a társunkat megváltani. Lehet, hogy ez volt a sorsfeladatunk.
Sok nőnek van bűntudata, ha nem tudja megmenteni férjét az alkoholizmustól.
Főleg akkor, ha miatta ment bele. És ezt a nő nem is sejti talán.
Sokan nem azért élnek a párjukkal, mert szeretik, hanem azért, mert muszáj.
És erről ritkán beszélünk.
Hogy az emberek gyakran nem azért vannak együtt, mert szeretik egymást, hanem azért is, mert tartoznak
egymásnak. És ezt a tartozást ki kell egyenlíteni. Addig nem lehet eljönni. Ezt jó tudni néha.
A kötelék
Vannak válások, amelyek után nem lehet nyugodt a lelkiismeretünk. Elmúlt, vége lett. Minden
szempontból lejárt - mégis otthagytuk szegényt, mint gázoló az áldozatát.
Lelkileg érzékeny férfinak örökké marad valamiféle lelkifurdalása a válása után.
A legnehezebben széttéphető kötelék ugyanis nem a szeretet, hanem a felelősség.
Ebbe semmiféle pszichológia nem tud belelátni.
Ehhez sorsismeret kell.
Emberi ész csak a felszínt látja, nemigen tudja, hogy menynyire felelős a másikért.
Ha látná, megrémülne.
(Ezért nem szabad igazi léleklátás nélkül párkapcsolati tanácsot adni. Mert nem tudunk olvasni a sors
könyvében. Lehet, hogy ott azt olvasnánk, hogy akkor is benne kell maradni valamiben, ha az nem jó.
Nincs már vonzalom, szerelem... szeretet sincs... csak úgy vagyok mellette, mint egy karó a gyenge és
korhadó fa mellett... de elmenni nem lehet. .. még nem lehet.
Nem jött el az ideje.)
Egy normális világban...
Egy bölcsebb, normálisabb világban szépen és harmonikusan le tudtam élni valakivel az életemet, aki
talán nem is a lelki társam, nem a „duálom" volt, csak egy másik ember, egy a milliárdból, akit mégis
szerettem.
Egy sötét világban azt is elűzöm magamtól, aki az Egyetlen Igazi.
Egy normális világban még egy idegent is jobban tudunk szeretni, mint manapság a legközelebbi
lélektársunkat.
A mai Noé
Manapság, ebben a „trágyaözönben", vagy „vízözönben", ahogy Weöres Sándor korunkat nevezi, a
legtöbb férfi önmagáért sem tud felelősséget vállalni, nemhogy a párjáért vagy a családjáért.
Ezért nem nősül meg.
Nemcsak önzés van ebben - de becsülésre méltó, józan önismeret is.
A férfiak vonakodása a házasságtól nem csupán önzés, de jogos félelem is - felismerése annak, hogy:
„Gyenge vagyok ahhoz, hogy önmagamon kívül még egy embert, pláne többet is a bárkámba vegyek!"
Sok mai Noé gondolkozik így.
Inkább egyedül eveznek - amíg lehet.
Kérdés, hogy minek.
Férfiszem, női szem
Férfiszem
Nekünk, férfiaknak több szemünk van.
Nézhetlek az ágyékommal.
Nézhetlek a szívemmel.
Nézhetlek a két józan szememmel.
És nézhetlek a homlokom közepébe rejtett, látó csillagszememmel.
Ha csak az ágyékommal látlak: kívánom a tested.
Ha csak a szívemmel látlak: szerelmes leszek beléd, és só- várgok a testedre-lelkedre.
Ha csak a két józan szememmel nézlek, értelek és nem értelek, mert a férfiszem igazán nem látja a nőt. És
mindent átfordít a maga jogosnak vélt, önző szempontjaira.
De ha a csillagszememmel nézlek, látlak is, értelek is, szeretlek is.
Ez a szemem azonban már nem Férfi- - hanem Emberszem.
És az Embert látja benned.
Női szem
Nézhetsz az ágyékoddal, és akkor kívánsz engem.
Nézhetsz a szíveddel, és ha ismerősnek tűnök, belém szeretsz.
Nézhetsz a két józan szemeddel, és megláthatsz bennem valakit, akit érteni vélsz, de akit, végső soron,
sohasem érthetsz meg, mert számodra a férfilélek érthetetlen. Sok mindent sejthetsz rólunk, de hogy milyen
szerepvarázslat kényszere alatt élünk, azt nem tudhatod, csak ha élnéd az életünket.
De ha a csillagszemeddel nézel, az Embert látod bennem, hozzád hasonlót, aki éppolyan egyedül van, mint
te.
Csillagszemed már nem női szem. És már nem csak férfinak lát engem.
Túllát a sorsszerepeken.
Az eszményi párkapcsolatban valamennyi szemünkkel látunk egyszerre.
Nemiség
Az ölelés csodálatos, de ha valaki csak a nemi szervével lát, olyan, mintha vakon szimatolva és csupán
tapogatással tudna tájékozódni az emberek között.
Nem akarom lebecsülni a tapintást - vakok ujjhegye nagy titkokat mesél -, de azért az igazi megismeréshez
kevés.
Hímvessző
Nincs árulkodóbb látvány, mint a férfi hímvesszője. Ha kíván, valódivá válik. Teremtővé, erőssé és
paran- csolóvá.
Ilyen lehetett az ősrobbanás előtti, kozmikus állapot. Ha nem kíván, olyan, mint egy koldus erszénye: üres.
Elhagyott bőrdarab, melynek nincs otthon a gazdája.
Halott isten
A hímvessző az ember szimbolikus szerve.
Ebben a szimbólumban rejlik a férfiasság lényege.
Ahogy egy nő havonta csak egyszer válhat anyává, és ez más tudatállapottal jár, a férfi is csak akkor
„teremtő", ha vesszője merev lesz.
Művészek gyakran beszámoltak róla, hogy az alkotás egy „erotikus" állapot, a szónak abban az
értelmében, hogy eltölti őket a teremtés vágya, és „lelkileg" föláll nekik.
Nincs riasztóbb látvány, mint egy vénember nemi szerve. Az agg test is szánalmas látvány, de amikor
létteremtő, büszke
hímvesszője parányi, ráncos, holt kukaccá válik, olyan, mintha a teremtő Isten halt volna meg.
Van egy jelenet a Bibliában.
Valószínűleg erről szól.
Az özönvíz után kijöttek a bárkából, Noé és három fia: Szem, Jáfet és Kám - a világmentő Noé
unokájának, Kánaánnak az apja.
Ezek hárman népesítették be az elpusztított földet.
„Noé, a földműves szőlőt kezdett telepíteni. Amikor bort ivott, megrészegedett, és meztelenül feküdt
a sátrában. Kám - Kánaán atyja - látta apjának meztelenségét, és elmondta két testvérének. Akkor
Szem és jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk
meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem láthatták apjuk meztelenségét. Amikor Noé fölébredt
részegségéből és megtudta, mit tett vele legkisebb fia, így szólt: »Legyen átok Kánaánon, legyen a
szolgák szolgája testvérei között!«"
Döbbenetes leírás arról, hogy apánk nemi szervét megpillantani a tabutörvény legsúlyosabb
megszegése.
Ma már ezt nem értjük.
Egy részeg ember petyhüdt hímvesszőjének látványa az apaképnek és az Atya mítoszának a teljes
összerombolását jelenti.
„Az Isten halott!" - fut át ilyenkor a fiúgyermeken, és valóban egy világ omlik össze benne.
Csodálat és imádat helyett szánalom marad a szívében, melyet soha többé eloszlatni nem lehet már.
Mint minden nagy írásmű jelenetei, ez is sokféle, mély mellékjelentést hordoz. Többek között azt, hogy
ami az életben a legfontosabb: a másokban való hit, a hűség, a tisztelet, a nimbusz, a feltétlen
rajongás és bizalom, ha egyszer összetörik, azt újra megépíteni már nem lehet.
Soha.
Jól értsd meg: soha.
Sem apánk tiszteletét, sem barátságot, sem szerelmet.
Soha már mint apára, mint barátra, vagy mint szerelmemre nem tudok nézni rá ezután.
Tudom, hogy ez nagyon emberi élmény.
Meglátni apánkat részegen és pucéran heverni, nem ritka dolog manapság.
Attól még ő szerethető, hogy ennyire esendő.
Sőt, szívszorító. A szent ember, a kapitány, az emberiség megmentője, mint egy részeg csavargó
pucéran hever előttem, szánalmasan petyhüdt nemi szervével... lehangoló látvány.
„Szegény ember!" - gondolom.
De többé nem lehet AZ APÁM.
Lefokozódik előttem. Nagyon emberi jelenet. Meg is értem az öreget - de többé felnézni nem tudok rá.
Minden, ami igazán értékes, nagyon törékeny.
És nem lehet újra megépíteni.
Ez a baj.
A Kapitányné
Ha már itt tartunk...
Manapság egyre több nő veszi át a magas eszményekre néző, lelki értéket kereső férfiszellemiség
feladatát. Túllépnek az anya és a feleség szerepein, és jóval a család határán kívül a világ dolgaival és az
örök kérdésekkel kezdenek foglalkozni.
Odaugranak a kormány mellé, mert látják, hogy a hajó kapitánya részeg, alkalmatlanná vált feladatára, és
süllyed a hajó.
A baj csak ott van, hogy ebben a kapitányi szerepben igazán jók csak ritkán lehetnek.
Nem csak azért, mert nem ismerik a tengert.
Hanem azért, mert nem tudják, hová tart a hajó.
Ez nem az ő sorsszerepük.
Három szó
Megkérdeztem sok nőt:
- Mit szeretsz igazán egy férfiban?
- Hogy tisztel. Hogy bízni lehet benne. És azt, hogy határozott.
Ez volt a leggyakoribb válasz.
Ja, még az is, hogy mindhárom ritkaság.
Kétféle szeretet
Anyák sohasem alapítanak vallásokat.
A vallás alapmondata:
„Változtasd meg az életed!"
Ehhez a férfi szellemisége kell. „így, ahogy vagy, nem vagy jó!" - ez minden vallás alapja. - „így,
tudatlanul, vétkesen, kábán, bűnösen, önösen, az anyagba varázsoltan nem tudlak szeretni. Változz meg!
Ébredj föl! Térj meg! Világosodj meg, hogy méltó légy a szeretetemre!"
Az anyák alapmondata azonban ez:
„Szeretlek - akármilyen vagy."
Mert ők azok, akik lehozzák a szellemet az égből a földre.
A férfiak azonban vissza akarják vinni.
„Szeretlek - ha méltó leszel rá."
Az egyik mindent elfogadó - a másik minősítő szeretet.
Az anyák azt mondják:
„Légy testté lelkecském! Hús a húsomból, vér a véremből, és élj sokáig és boldogan ezen a világon!"
A férfiak azt mondják:
„Légy újra halhatatlan lélekké, és térj vissza Istenbe, ahonnan származol."
És ez így van jól.
Képzeld el, ha az anyák minősíteni kezdenék, kiket fogadnak a méhükbe. Mi lenne, ha nem szeretnék,
minden elő-
feltétel nélkül, a hitványakat, az alacsonyrendűeket, a rossz természetűeket, sokszor még a potenciális
gonosztevőket is.
Az emberiség túlnyomó többsége meg se születhetne.
Egy anya - bármilyen keserves és iszonyú neki az elvetemült gyermekének sorsát nézni - még egy
szörnyeteget is képes magában fölmenteni, egyszerűen azért, mert a gyermeke.
Sztálint, amíg kicsi volt, biztos szerette az anyukája.
Lehet, hogy később is... Örökké.
Eletünket annak köszönhetjük, hogy Isten nemcsak a mi szigorú atyánk, de a mindent megbocsátó anyánk
is. Van egy megértő, elfogadó oldala is.
„És fölhozza Napját jókra s gonoszokra, egyaránt."
(Nem minden anya érez így. Azért, mert egy nő szül, nem biztos, hogy lelki értelemben is anya lesz. Sok
embert ismerek, akit „nem anya" szült. Minden sorsszerepben meg lehet bukni.)
A hit próbája
Isten próbára tette Ábrahám hitét. Megparancsolta neki, hogy áldozatként ölje meg fiát, Izsákot.
És a nagy hitű Ábrahám megépítette az oltárt, rárakta a fát, majd megkötözte a fiát, s már kezébe vette a
kést, hogy megölje, de az Isten szólt az égből: „Ne árts neki! Most már tudom, hogy féled az Istent,
egyetlen fiadat nem tagadod meg tőlem!"
A hit örök jelképe lett ez a jelenet.
Jól tette az Úr, hogy a férfit kérte fel erre a szörnyű feladatra.
Ha az anyjának szól, Sára átkot szórt volna rá, sírva üvöltözött volna vele, és nemhogy a saját gyermekére
nem emel kezet, de soha ilyen Istenben többé nem hitt volna, sőt, örökké gyűlölte volna,
engesztelhetetlenül.
Egymásba bújunk
így szól a férfi:
„Amikor kívánlak, én hatolok beléd. Mert csak benned jó nekem. Belőled születtem, beléd bújok vissza,
testem csak benned, a te öledben talál otthonra és érzi örömét, mert végre eggyé váltam veled. Már
nemcsak érezlek, de értelek is.
Megismertelek."
így szól a nő:
„Amikor szeretlek, én bújok tehozzád. Befészkelem magam erős karjaid közé, fölnézek rád,
biztonságot, békét, boldogságot csakis akkor lelhetek, ha az ölembe visszafogadtalak. Hazajöttél. Már
nemcsak érezlek, de értelek is.
Megismertelek."
így válik először a férfi nővé - s aztán a nő férfivá.
Azt mondják a bölcsek, ez az átváltozás az eggyéválás csodája.
Az Unió Misztika - vagyis a Rejtélyes Teljesség.
Ha csak egy pillanatig megérint ez az élmény, úgy érzed, nem hiányzik semmi.
Átélted már. Ha csak egy tized másodpercre is. Emlékezz vissza rá.
Jön?
Az igazi társat nem találjuk, hanem jön. Ha jön...
Nem minden sorsban van találkozás.
Hajléktalanok
Mi, férfiak, a nőkbe hazamegyünk. Csak bennetek vagyunk otthon. Egyébként hajléktalanok vagyunk. Ez
azért van, mert a földi élet a nők világa - tiétek az anyag (matéria), a testi lét, az egész élő, lélegző,
táplálkozó, szüntelenül elmúló és születő természeti világ.
Egy jégkunyhó is barátságossá válik, ha nőt ölelsz benne. És egy jól fűtött, hétcsillagos luxusszállodában
is hajléktalan lehetsz, ha nincs nő a közeledben.
A földön mi, férfiak, idegenek vagyunk.
„A rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs hová lehajtani a
fejét."
Azért keresünk, kutatunk és találunk ki mindenfélét: eszmét, üzletet, politikát, vallást és technikát.
Hiába.
Amit keresünk, bennetek van.
És a nők?
Hiába tiétek az egész látható, örömökkel és szenvedésekkel teli világ, az erdők, a tavak, a tengerek, a
növények és állatok, a csillagok az égen, és mindaz, amire azt mondják: természeti világ - nem tudtok mit
kezdeni a végtelen gazdagságotokkal, ha nem fogadtok be minket -, vagy ha önző őrületünk miatt nem
találunk haza bennetek.
Nincs szomorúbb, mint egy hervadó virág, melyet elkerültek a méhek.
Hiába volt szép.
Idegen országban
Ha idegen országba kerülsz, beleszerethetsz egy idegen nép nőjébe, aki nem a te anyanyelvedet beszéli,
nem a te néped szokásai és emlékei szerint él.
Mondom, szerelmes lehetsz belé.
De lesz, amit nem ért benned, és te sem őbenne.
És ez örök szakadék lehet közöttetek.
Csakis a nagyon mély, igazi szeretet tudja áthidalni ezt a különbséget.
Az ilyen szeretet túllép a honvágyon, fajon, valláson és ősi emlékeken.
És azt hiszem: ez a valódi szeretet.
A nő erogén zónája
A nő - még a legérzékibb nő is - a lelkével szeret igazán. Nincs olyan párkapcsolati tanács és szexuális
trükk, amely boldoggá tudna tenni egy olyan nőt, akit lelkileg nem szeretnek. Minden olyan ölelés, amely
csakis az erogén zónák ügyes ingerlésén alapul, kevés neki.
A nő erogén zónája: a lelke.
A test mágiája
A legritkább, hogy az lesz a férjünk vagy a feleségünk, akivel az ágyban a legjobb. Olyan kapcsolatra
gondolok, melyet elsősorban az elementáris szexuális élmény hozott össze, és később is az a döntő: a
csakis vele megélhető, különleges eksztázisélmény.
Van ilyen, de ritkán.
És ha mégis, számíthatunk egy nehezen harmonizálható és nehezen megőrizhető párkapcsolatra.
Van ilyen „héjanász". Mindig elvesztik, és mindig megtalálják egymást. És ha sikerül így, ilyen
örökösen sóvárgó, mohó, „se veled, se nélküled" úton eljutni az öregségig, lehet, hogy vénen is hálásak
maradnak egymásnak, örökké.
De a legvalószínűbb, hogy nem együtt öregszenek meg. S ha elválnak, előfordul, hogy titokban
koldusként visszajárnak egymáshoz.
Ez van...
Ebbe a rohanó folyamba, amelyet Életnek nevezünk, csecsemőként csöppenünk bele, és öregként
vetődünk majd a partra valahol, ki tudja, hol... miközben mellettünk sodródó társaink hol hozzánk
csapódnak, hol lemaradnak, elúsznak, messzire kavarodnak, vagy végleg elmerülnek... Ebben az
áradásban eltűnnek a régiek, új és új társakat hoz az élet, hogy megismerjük, megszeressük és elfelejtsük
őket.
A rejtély, hogy a folyam rohan ugyan, de van, amikor a lélek megáll: az igazán mély szeretetet nem
tudjuk elfelejteni.
Az eszünk elfogadja, hogy minden változik, minden elkopik, elrohad, megöregszik - de a szív, vagyis a
valódi szeretet képtelen a mulandóságot elfogadni.
A barátom, amikor a felesége meghalt, pontban éjszaka 3 óra 17 perckor megállította az óra mutatóit a
hálószoba falán, az óra több mint öt esztendeje ezt az időt mutatja.
 Azóta ő is beteg lett, súlyos beteg. Lakásából nemigen tud már kimenni. A kutyájával él. Tolószéken
gurul, szobáról szobára. Nagy ritkán az udvarra is kiviszik. Egyedül alszik a családi ágyban, szemben az
órával, mely nem a pillanatnyi, hanem az Örök Időt mutatja.
Egyébként életvidám ember. Barátaival sokat iszik, nevet, és hangosan mulat. Dalolnak, dörgő hangon,
bömbölve, vidáman, önfeledten. Gyakran mosolyog, és roppant erős lélekkel fogadta még azt is, hogy
sorsa tolószékhez kötötte.
Soha nem jártam a hálószobájában.
Csak egyszer, amikor székével begurult, mert valami iratot keresett. És akkor megmutatta nekem az álló
falióráját. Nem komorult el, még a mosoly sem tűnt el egészen az arcáról, csak elkezdtek folyni a könnyei,
és lecsurogtak borostás állára.
- Ez van - mondta.
Milyen világ lesz a világvége után?
Hogy milyen élet lesz a földön, ha ez a mai tébolyult világ összeomlik, nem tudom.
Abban azonban bizonyos vagyok, ha lesz új élet, az a nők tiszteletén fog alapulni.
Férfiuralom
Itt évezredek óta nem a férfiuralommal, hanem az elromlott férfi uralmával van a baj.
„Mulier non est facta ad imaginem Dei."
Ez az alapmondata.
„A nő nem Isten képére teremtetett."
Nem ember. „Asszonyi állat". „Fehércseléd".
Ember csakis a férfi.
Még Jézus sem tiltja meg a házasságtörő asszony brutális megkövezését. Nem azt kiáltja, borzadva, hogy
állj, emberek! Csupán azt mondja - taktikusan, mert politikailag meg akarják őt fogni -, hogy csakis a
bűntelen verheti agyon.
Az első követ - mondja - csakis az vághatja az asszony koponyájára, aki nem vétkezett még. És az a kő a
korabeli előírás szerint nem lehetett túl nagy, hogy lehetőleg sokat szenvedjen a nő. Előbb folyjon ki a
szeme, törjön szét a csontja, és csak utána loccsanjon ki az agyveleje.
Ezt csak azért mondom el ilyen részletesen, hogy lásd az írásaim mögött megbújó indulatomat, s hogy
jobban megértsd, miért lettem sokak szemében „nőpárti".
Rengeteg hasonló jelenetet olvastam, amikor a nők világtörténelmét évekig tanulmányoztam.
És hát... körülnéztem, mi van itt, ma is.
A férfivilág nemcsak a nőkkel, de mindennel és mindenkivel szemben elkövetett aljasságát
ideológiával igazolja.
Hamvas Béla ezt nevezi „hazugság-szisztémának".
Ebben a megkövezés jelenetben sem mondják ki őszintén, hogy a féltékeny férj személyes bosszújáról
van szó, hanem egy olyan vallásos ideológiával fedezik a szadista bűnözést, hogy mivel az asszonynak
nincs Istentől kapott lelke, csupán a férfinak, ezért ő csakis a férjén keresztül, és nem önmaga által juthat
el az Úrral való találkozásig. Ezért a férj elleni vétek az Isten ellen való bűn.
Ezért kell agyonverni.
Isten, és nem a megcsalt pasi bosszúvágya miatt.
Ehhez még tedd hozzá azt az „ügyességet", hogy a gyilkosságért senki sem vállal személyes
felelősséget, hiszen kollektíven teszik.
Ki tudja, melyik kő okozta az asszony halálát?
így aztán mindenki ártatlan marad.
Minden összefügg
Aki nem tiszteli a Nőt, az nem tiszteli az anyját, nem tiszteli az anyaföldet, az anyatermészetet, magát a
földi életet; nem tiszteli a másik embert, aki mint ő, a nők húsából, véréből, éltető szívéből, méhéből
született - nem tiszteli és nem ismeri saját lelkének befogadó és érzékeny női felét - és ezért a világ
könyörtelen rablójává és ostoba pusztítójává válik.
Hogy eljött-e az aranykor, onnan látom majd, ha úgy nézel a kedvesedre.
Anyanyelv
Nem elég, ha csak a nőt látjuk a feleségünkben.
Az Embert is kell.
Sőt - bár ezzel sok vallás nem ért egyet - az Istent is.
Isten fiának is volt anyja.
És bizonyára sokat tanult is tőle.
Beszélni biztosan az anyja tanította.
Ezért nevezzük anyanyelvnek, amit a születésünk után megtanulunk.
Lingua madre. Mutterschprache. Mother tongue.
Apanyelv nincs.
Jézus (Jesua) az édesanyja, Mária (Miriam) nyelvén beszélt. Azon a nyelven, melyre ő tanította, s hogy ez
a tanítás jól sikerült, azt az Evangéliumok minden mondata bizonyítja. Még akkor is, ha az arámi szöveg
görög fordításban maradt fenn.
Csak egyetlen mondatot, az utolsó szavait őrizték meg az anyanyelvén:
„Eloi! Eloi! Lama sabaktáni!"
(„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?")
Ha igaz, hogy az első években, emberré válásunk döntő szakaszában az anyánk a Mesterünk, lényének
hatása, lelkének sugárzása, testének érintése és a szavakkal való tanítása egész életünk alapja lesz - akkor
Jézusnak csodálatos anyja lehetett.
Erről nem szól a Szentírás szövege.
Istennek is kell a nő
Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának történetéből tudjuk, hogy a férfit az Atyaisten csodatévő hatalmánál
fogva, a Szentlélek által helyettesíteni tudta - de a nőt nem.
Ehhez még az Ő végtelen hatalma is kevés volt.
Kellett neki a hús-vér asszony teste, egy petesejt, egy anyaméh, egy dobogó szív, amelyre ráköthetett egy
csodálatos kis lényt, akit magából adott - kellett neki egy olyan nő, mint Mária.
Kellett fiának világrahozatalához a lassú, sejtes növekedés, sötétben érlelődés, vízben forgás-lebegés, át
kellett mennie az emberré válás minden állapotán, a sejttől, a többsejtűtől, a vízi léten át egészen az
anyatesttel összekötött, az anya által táplált és érlelt állapotig. Egyetlen, közös szíven, Mária szívén élt
kilenc hónapon át. Kellett neki a Mária vérköreivel, érzéseivel és gondolataival való összeköttetés.
Ősi, de a mai tudásunk szerint is egy anya többet ad hozzá a gyermekéhez, mint a férfi - mert belőle lesz.
Az ő húsából, véréből, érzelmeiből, energiájából. Jó- vagy rosszkedvéből. Abból, amit eszik, amit remél,
amit sejt és hisz. Mindez nemcsak „beleépül" a magzatba, hanem ebből az anyagból lesz.
Ez a történet arra figyelmeztet, hogy egy nőt nem lehet eszköznek tekinteni.
Nem lombik.
Mária - és minden asszony - Isten teremtő társa.
A kínai Ji King ezt úgy mondja, hogy Befogadó nélkül a Teremtő nem tud teremteni.
Az Éginek csakis a Földivel együtt van értelme.
Amikor gyerekkoromban először kezdtem erről gondolkodni, mindig az anyámra néztem.
Mondták, hogy a nevetésem az övére hasonlított.
És hasonlít ma is.
Tőle örököltem sok gondolatomat is.
Ezt is, biztosan.
A szüzességről
A szüzességről
(A gondolatot, amit ebbe a gyöngybe zártam, és amit a két következő írásomban, más fénytöréssel
megismétlek majd, azért tartom fontosnak, mert manapság a nők összekeverik az önmagukra ébredés
élményét azzal, hogy férfiasan kezdenek élni.)
Testrészeinknek nemcsak biológiai, de jelképes, lelki jelentése is van.
A szűzhártyának is.
Mi, férfiak, az öleléskor a nőkbe belehatolunk.
Szenvedélyünk, vérünk, ágaskodó nemi „fegyverünk" hajt bennünket. El akarjuk foglalni a nőt. Megszállni
a testét, belebújni, beledöfni, mint egy véres tőrt, többször is. Meg akarjuk hódítani, le akarjuk győzni!
Legyen a miénk! A „megerőszakolás" csak egy brutális formája a férfiszexualitásnak. Nem is kell hozzá
háború, elég egy rossz házasság is. A férfi birtokolni akarja nőt: „Légy az enyém!"
Van azonban minden nőben valaki, aki nem eladó.
Aki csakis az övé!
Ennek a Valakinek sokféle arca van. Ezeket jelképezik a görög mitológiában a Szűz Istennők.
Ezek lelki archetípusok.
Sorsszerepek.
Minden nőben ott vannak. Benned is, ha nő vagy. Még akkor is, ha nem mered őket megélni, vagy nem
váltak az életedben főszereplőkké.
A szüzességnek nem az a lényege, hogy „Érintetlen", hanem az, hogy „Megkaphatatlan".
Meghódíthatatlan.
Legyőzhetetlen.
Elérhetetlen.
Nem eladó!
Nem is odaadható.
Ez csakis az övé. Sőt, ez Ő Maga - a nő isteni Valója. Oda behatolni nem lehet.
Senkinek.
Minden férfi találkozott már vele. Ezzel a Birtokolhatat- lannal.
A szeretkezésben végig ezt üldözi. Őt akarja! Ő kell neki! És amikor vége az ölelésnek, rádöbben, hogy
nincs meg! Nem lett az övé. Akármilyen boldog és kéjes volt a szeretkezés, a végén rádöbben, hogy a nő
legbelsejét, az igazi valóját nem sikerült megkaparintania.
Minden férfiban átsuhan ilyenkor a csalódás: azt hitte, legyőzte a nőt. Az övé. Kikészítheti a bőrét, mint a
vadász a leterített tigrisét - ehelyett látja, hogy párja kiszáll az ágyból, megfürdik, kifesti magát... és éli
tovább a saját életét.
És elmegy. Nélküle!
Ez a „birtokolhatatlanság" a szüzesség igazi jelentése.
Nem kell hozzá, hogy a szűzhártya épségben legyen.
Az igazi szüzesség a léleké.
Egy utcalány is megélheti bármelyik Szűz Istennő életszerepét.
Sőt, talán még jobban, mint a többi nő. Ő aztán valóban tudja, hogy hiába ölelték ezren is - lényének benső
magját nem érinthette soha, senki! Akárhány férfinak adta oda magát.
A mai emberben ritkán tudatosulnak ezek az életszerepek.
Mi, férfiak, sok évezredes önteltségünkben el sem tudjuk képzelni, hogy a nők nem tőlünk függnek, hogy
rajtunk kívül is lehet az életüknek önálló értelme és célja.
Méghozzá nem is akármilyen!
Ha egy szuverén nővel találkozunk, kétféle gyanú ébred bennünk: az egyik, hogy nem szeret minket.
A másik, hogy meleg.
Számunkra egy önálló, „magam ura" nő: érthetetlen. Elfogadhatatlan. És bosszantó.
Nem tartjuk „nőiesnek". (Inkább így magyarázzuk, persze, és nem úgy, hogy mi nem voltunk elég
„férfiasak", mert nem tudtuk meghódítani őt!)
Ha valaki ismeri a görög mitológiát, tudja, hogy ezek a Szüzek a női lélek legszebb sorsszerepei.
Szépek.
Szabadok.
Olyan sorsot élnek, melyhez bátorság kell, tisztaság, értelem, erő, önállóság, szabadság, merészség,
megbízhatóság, félelemnélküliség.
(A Szabadság istennője mindig nő! Észrevetted? Rohan előre, viszi a zászlót, fél melle kibomlik.)
Ők azok, akik az ölelés önkívületében nem vesznek el öntudatlanul, hanem nyílt és éber tekintettel föl
tudják szabadítani a férfi lelkét is.
A magas kultúrákban a szexualitás is lehetett beavatás.
Ez a templomi szüzek feladata volt, akik nem biológiailag, hanem lélekben voltak szüzek. A férfiak
megváltása az ő hivatásuk volt - öleléssel.
Ezek a szerepek ma is élnek, kivétel nélkül minden nőben - de nagyon mélyen.
Akkor is, ha éppenséggel más sorsszerepek dominálnak az életében.
Akkor is, ha anya.
Akkor is, ha feleség.
Akkor is, ha szerető.
Mindháromban ott rejlik a Főszerep mögött egy másik, sokszor még a számára sem tudatos Szűz
Istennőnek valamelyik életszerepe.
Ha nincs, akkor elveszett! Elnyelte a Főszerep!
Ha valaki csak Anya: kevés!
Kell, hogy ott legyen benne az önálló nőnek a családtól, anyaságtól és hitvesi sorstól teljesen független és
érinthetetlen magántörténete is. A gyerekeitől, a férjétől, a családjától, de még a szerelmétől is teljesen
szabad „Én vagyok" élménye.
Fura, amit mondok, de biztos, hogy érted: különben nem lesz jó anya sem! És jó szerető sem!
Kell, hogy legyen benne valami, ami csakis az övé. Aki csakis Ó... Önmaga!
Egészen nem lehet csakis másokért élni! És nem is szabad! Ha egy férj értelmes (kevés ilyen van!), ezt
nem is akarja. És egy gyerek sem akarhatja, főleg ha megnőtt már, hogy a nő, aki megszülte, csakis az ő
anyukája legyen örökké.
Pilátusné
(Fűzd ezt az előbbi mellé. Egy nőről szól, aki önmaga volt.)
Néha úgy olvasom a Bibliát, mint egy regényt.
Nem a hívő szemével, egyszerűen csak úgy, mint egy szépirodalmi művet. Egy eposzt. Vagy még inkább
mint egy drámát.
Ha hívő vagy, tanácsolom, olvasd el egyszer így: különös értelmet kapnak a történetek.
Látni fogod, hogy az egyik legszebb női figura az egész műben: Pilátus felesége.
Nőkről általában kevés szó esik benne. Még Máriáról is nagyon kevés.
De ebben az asszonyban van valami olyasmi, ami lenyűgözően szép, és minősít minden nőt.
Nem idézek. A saját szavaimmal mondom el.
Röviden arról van szó, hogy Jézus már Pilátus előtt áll. El kéne ítélnie, de Pilátus ódzkodik ettől: nem
tartja bűnösnek.
Már ott ül a bírói székében, éppen az ítélethozatal közben, amikor a felesége egy üzenetet küld neki:
- Ne legyen közöd annak az igaz embernek a dolgához! Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta!
Vagyis ez az asszony többet tud, mint az összes írástudó és főpap és az egész nép, többet, mint a művelt
rómaiak és az egész világ. Jézust sokan imádták a csodatetteiért, de most már üldözik, gyűlölik, leköpik és
elárulják. Azt, hogy ez egy igaz ember, senki sem mondja ki.
Csak ez az asszony.
Egyedül.
Bölcsebb mindenkinél, és főleg ihletettebb, mert még álmában is szenved miatta. S főleg attól, hogy az
ura valami helyrehozhatatlan hibát követ el.
Egy szolgát küld hozzá, gyorsan, nehogy nagy bajt csináljon.
A szolga az utolsó pillanatban adja át az üzenetet - Pilátus már döntés előtt áll. Nincs könnyű dolga.
Egyrészt maga is tudja, hogy az asszony álma igaz. Ő sem tartja bűnösnek a foglyát.
Másrészt, mert az a súlyos vád hangzik el Jézus ellen, hogy lázadása az egész Római Birodalmat
fenyegeti.
Vagyis Pilátus az egzisztenciájával játszik.
Ezért is nagy lélek ez a Pilátusné.
Mert lényegében azt üzeni a férjének, hogy az emberség többet ér, mint a karrierje.
Tudja, ha a férje rá hallgat, döntésébe belebukhat.
Politikus. Római helytartó. Egy nagyhatalom képviselője. És mégis: „Ne ítélj el igazságtalanul egy
embert! - üzeni. - Vigyázz! Nem ér annyit az egész karriered. Az igazsághoz való hűséged többet ér, mint a
pályafutásod. Nekem is rossz lesz, hisz veled bukom, nem tudom, mi lesz velünk ezután, egy feldühödött
császár reakciói kiszámíthatatlanok, de ne ítéld el, kérlek, ezt az ártatlan embert, mert örökké
szenvednünk kell majd miatta."
Kevés ilyen feleséggel találkoztam.
Nagy lélek kell hozzá. A női szerep bátor megélése.
Ezek az igazi élettársaink. Akik bennünket nem a csúcsokra hajszolnak, hanem vigyáznak ránk! Tudják,
hogy a férfi lelkére vigyázni kell. Állandóan figyelmeztetni, ne kövessen el méltatlanságot. Nem szabad.
Annyit nem ér semmi, sem pénz, sem karrier, hogy valaki aljas legyen és hazug.
Vigyáznak rá, hogy a férjük „fölfelé" éljen.
És ne a mohósága és a karrierszomja irányítsa.
Más kérdés, hogy Pilátus mit tudott ebből megcsinálni.
Sejti ő is, hogy a nejének igaza van. De mivel ravasz jogtudós, ezért - ahelyett, hogy fölmentené Jézust -
kitalálja azt az „okosságot", hogy van itt egy szokásjog: húsvétkor futni hagynak egy rabot.
így aztán „átpasszolja" a felelősséget a népnek. ítéljen helyette.
Jézus, vagy Barabás?
És a nép leszavazza Jézust. Barabás megmenekül, és az „igaz ember" elindul a Golgotára.
Pilátus pedig - híres jelenet ez - nyilvánosan mossa a kezeit.
Nem tudja, hogy a Lélek igazsága más, mint a római jog. Más, mint a világ bármelyik jogrendszere. A
Lélek szerint nemcsak az a vétkes, aki megöl egy embert, hanem az is, aki nem ment meg egy ártatlant,
holott a hatalmában áll.
És ez a bűn lemoshatatlan.
Kár, hogy ezt nem beszélte meg a feleségével.
Mert akkor a felesége azt mondta volna neki:
„Ne hazudj! És ne bújj a jog mögé, akármilyen képzett jogász vagy, mert más, ami jogszerű, és más az,
ami igaz! Tudod te ezt jól!... Én szenvedek, uram!... És rosszat álmodom!..."
Személyes tapasztalatom - a férfiak nem szeretik, ha ilyesmit mondok -, hogy a nők érettebb lelkek, mint
mi. Ez durva
általánosítás, de igaz. Sok riasztó kivételt is tapasztaltam persze, és nincs undorítóbb, mint amikor egy nőt
vakít el a hatalomvágy, mert akkor veszettebb és könyörtelenebb tud lenni minden Pilátusnál.
De az igazi nő ma is olyan, mint Pilátus felesége.
Érzékeny az emberi értékekre. És az istenire is.
Ez a római asszony úgy működött, mint a nagyanyám, az anyám, a feleségem, és sokszor a lányom is.
Sok nőben látom őt.
Jól házasodott Pilátus. Mindenkinek ilyen feleséget kívánok.
És azt, hogy hallgasson is rá.
A nők önérzete
(Nagy tett volt, amit Pilátusné az urának üzent. Ezt akkor értékeled igazán, ha egy pillantást vetsz
arra, hogy mi a helyzet manapság, még két évezred múlva is.
Lesznek nők, akik nem szívesen olvassák ezt az írásomat. Nem hízelgő. Az igazságot megpillantani
nőnek éppoly kellemetlen és nehéz feladat, mint a férfinak. Mert a nemiségünk más ugyan, de az egónk
egyformán működik. Nem bírja az igazságot.
A gyöngyszem az utolsó gondolat.)
Nem sokkal a második világháború előtt, 1938-ban, egy jóhiszemű politikus azzal a kéréssel fordult
Virginia Woolf- hoz, a zseniális írónőhöz, szólítsa meg az asszonyokat, rá hallgatnak, és kérje meg őket,
segítsenek megőrizni a békét és elkerülni a közeledő iszonyatot.
Az írónő egy egész kötettel válaszolt. Könyve izzik az indulattól.
Nem szó szerint idézem, csak a lényegét mondom:
 „Uram! Hogyan képzeli, hogy a nőknek, akiket Önök évezredek óta rabszolgasorban tartottak: semmi
jogunk nem volt, nem is tanulhattunk, nem is választhattunk, nem is dolgozhattunk, hogy nekünk, a
senkiknek, bármiféle szavunk lenne a politika irányításában?"
A férfi azt válaszolja, ő nem politikai fellépésre gondolt, hanem arra a közismert tényre, hogy az
asszonyok hatni tudnak a férfiakra.
Woolf erre elveszti a fejét. Szinte üvölteni kezd:
„Hogyan képzeli, uram, hogy egy elnyomott, emberszámba sem vett nő, akinek egyetlen menekülő
útvonala mindig is a házassága volt, nekitámad, vagy akár csak vitázni kezd az urával?!"
„Ami báj és szépség csak osztályrészéül jutott a nőnek, azt tudatosan kellett bevetnie, hogy
behízelegje magát azoknál az elfoglalt férfiaknál, akiktől sorsa függött. Tudatosan kellett elfogadni a
nézeteiket, egyetérteni a döntéseikkel, hogy a házasság áldásaiban részesítsék őt."
Leírja, hogyan fogadják el az asszonyok férjük rögeszméit, hatalomszomját, morális lezüllését is.
Lelkük mélyén iszonyodnak ugyan a háborútól, hiszen az ő gyerekeiket pusztítja halomra, mégis részt
vesznek a harcra heccelő ünnepségeken, műsorokat adnak, dalolnak, zászlókat lengetnek, hazafias
verseket szavalnak, „bájaik és beleérző képességük egész hatalmas tárházát bevetik, hogy meggyőzzék a
fiatalembereket: a harc hősies dolog". És szónokolnak és lelkesítenek, mint a politikusok - vagyis együtt
hülyülnek a férfiak hülyeségeivel.
Egy nőnek nincsen más életlehetősége, csakis a házasság.
Csakis a férfi.
Nélküle senki és semmi.
Nincs egyéni útja, nincs önmegvalósítási lehetősége a férfi nélkül.
Csak a férje által érvényesülhet.
S mivel ez így van, számára a párkapcsolat nemcsak reménység, de menekülési lehetőség is: egyetlen
faág a szakadék felett.
Ilyen a patriarchális társadalom sok évezredes rendje.
Egy nő életének a férfi nélkül nincs értelme.
Csak vele. Csak általa.
Ezért minden igyekezetével alkalmazkodik az „urához".
Nem megy szembe vele, sőt, azon van, hogy tudatosan adaptálja magában a férje mégoly fals világnézetét
is.
így látta Virginia Woolf.
Megdöbbentett ez az írás. Igyekeztem kutatni az igazságát. Rengeteg híresen aljas, jellemtelen gazember,
politikai szélkakas és becstelen fráter feleségének történetét olvastam el. Vannak közöttük nemes
kivételek, de ezek ritkák.
Éva Braun, Hitler élettársa egyetlen ponton szállt szembe a párjával: nem bírta, hogy a Führer
vegetáriánus. Próbálta lebeszélni róla, bátran és vakmerően - de sikertelenül.
Amúgy mindenben teljesen egyetértett vele. Vele élt, és vele is halt.
Sok nőt kérdeztem:
Hogyan van ez? Hogyan látjátok?
A helyzet ma már lényegesen jobb, mint Virginia Woolf korában, ezt el kell ismerni. Közben eltelt két
világháború, megváltozott a nők helyzete is.
De még mindig elég szomorú.
Még mindig ott a kiszolgáltatottság.
Az „uram" fogalmának a szolgai értelmezése.
Sokan elmondták, hogy egy nő nemigen tud (vagy akar) ítélni a férje morális tettei felett. (Az ítélet alatt a
tisztánlátást értem.)
Gyakran annyira vakká teszi magát, hogy nem is látja.
És ha látja, nem mondja.
Nem mondja, hogy: „Ezt ne tedd! Ez méltatlan hozzád!"
Nem tudja megtenni, és nem is akarja, mert a férje eredményeiből, legyen az pénz, biztonság vagy
hatalom, ő is részesül.
És ami még fontosabb: nem akarja elrontani a kapcsolatukat, mert az mindennél többet ér neki.
Attól tart, hogy az őszinte szó ártani fog.
Vagy már nem is tudja, mi az „őszinte szó"?
És hallgat.
Megkérdeztem egy női barátomat, hogyan látja ezt. Bátor, gondolkodó, bölcs asszony. És őszinte.
Könyvem egyik ihletője.
- Igaz ez?... Te hogyan látod?
- Igaz-
- És miért teszitek ezt?
- Mert szeretjük a férfit.
- De rosszul szeretitek - mondtam.
- Szeretjük. - Ezt felelte. Letette a pontot. Ezt a szót nem engedte jelzővel ellátni, minősíteni. - így
működünk. Ha szeretünk valakit: elfogadjuk. És védjük. Minden erőnkkel védjük.
Nagyon nyílt vallomás ez.
Nem tudtam, hogy a női szeretet ösztönösen így működik. Ehhez valószínűleg nőnek kellene lennem.
És ekkor megkérdeztem a legfontosabbat:
- Mennyire látja egy nő, hogy a férje vacak ember? Vagy azzá lett, az idők során.... Mennyire tudja
ezt?
Barátnőm gondolkodott. Nem akart elhamarkodott választ adni.
Azt mondta:
- Sokszor előfordul, hogy itt nem tudja - a homlokára mutatott. - Itt hisz benne! Nemcsak neki mutatja és a
külvilágnak, hanem valóban hisz benne... Itt - és újra a fejére mutatott - megérti a férjét! Egyetért vele.
Együtt hisz vele. „O a társam. A párom. Vele élek, vele megyek, mindenhová! Egy házasság közös
vállalkozás... És szeretem!... Nincs másom, csak ő!"
- Egy párkapcsolatban - folytatta -, ha a nőnek nincs szuverén Önmagam élménye, könnyen hisz abban,
amiben párja hisz. Átveszi a hitét. - Kis szünetet tartott, majd hozzátet-
te: - De ha egy kicsit is magára ébredt, és pislákol már az öntudata, itt már tudja az igazat! - és a szívére
mutatott. - Lelke legmélyén, azon a szinten, ahová ő sem lát igazán, pontosan tudja, milyen ember a párja.
És mennyit ér. Sajnos kevés nőnek van olyan önismerete, hogy a szívével lásson, és még kevesebbnek van
annyi bátorsága, hogy ezt a veszélyes igazságot, mely kockára teheti a párkapcsolatát, ki is mondja neki,
őszintén. Becsülöm azokat, akik képesek rá.
És még ezt is mondta:
- Minél erősebb lesz az önismeretünk (és az önérzetünk, mert ez ugyanaz), annál valódibban tudunk
majd szeretni titeket.
Kétszer láttalak igazán
Valójában csak kétszer látjuk a nőt.
Először, amikor csecsemők és kisgyermekek vagyunk. 0 a Gondviselőnk, akinek kozmoszában
megteremtődtünk, s ezért hozzá egészen különös élmény fűz. O a jóság, a szeretet, az élet. Ha van
gyermekkorunkban istenképünk, bizonyos, hogy az Isten: nő.
Másodszor, amikor szerelmesek vagyunk belé, és örömön, halálon, boldogságban és kétségbeesésben
próbálunk valahogy eljutni hozzá. Mindegyik „kis halállal" tágul az énünk, míg a végső eksztatikus
egyesülés pillanatában bele nem kiáltunk lényének mélyébe:
„Mondd, hogy én te vagyok!"
De amikor elfelejtjük gyermekkorunkat, és a szerelmünk elmúlik, emberszámba is ritkán vesszük a
nőket.
Erre mondjuk manapság, hogy józan, „realista" látásmód.
Ez a „valóság", amelyben élünk.
Nézd meg, hogy milyen.
Nővé kell lenni
Megszeretni valakit azt jelenti, hogy átélni a testét, lelkét, sorsát. De olyan mélyen, hogy akár folytatni is
tudnám az életét.
Egy férfinak nővé kell lennie, hogy átélje a nő lényét.
És egy nőnek férfivá.
Ehhez nem empátia kell, hanem sokkal több: valódi szeretet.
És főleg az önmagunk teljességéről, a bennünk rejlő másik nemről való sejtelem.
Te vagy az!
A szeretkezést a Biblia nyelvén úgy mondják: megismerés.
De ma már ez nem érvényes.
A mai szeretkezések elmondhatatlan többsége olyan sekélyes, hogy nem jut el a megismerésig. A szexuális
érintkezés, a dugás, kúrás, az izélés, a kielégülés, nem is szólva a még durvább szavakról, pontosan
fejezik ki mai élményeinket: nem jutunk el a másik lény lelki, tudati felismeréséig, mely csakis az igazi
ölelés pillanatában villan föl: „Aha, te vagy az! Téged kerestelek. Ismerlek, az idők kezdetétől fogva!"
Ma nemigen tudjuk, kit ölelünk.
Fogalmunk sincs, ki a másik.
Idővel a nevét is elfelejtjük.
Kézen fogva
Ádám téved, ha azt hiszi, hogy az elveszített Éden kertjébe az Úr egyedül visszafogadja őt.
- Hát Éva hol maradt? - kérdi az Úr. - Nem tudtad, hogy hozzám csakis együtt, kézen fogva lehet jönni? És
visszaküldi „a porba, amelyből vétetett".
Mi mindent bír egy női
A még föl nem robbant családokban mindenhol találsz egy jó feleséget és erős anyát, aki összetartja az
egészet.
Néha egy férfit is, akiben fölébredt az elfelejtett férfierény: a felelősség tudata.
Embervédelem
Ki hitte volna? Ha megszüntetjük a természetfelettivel való kapcsolatunkat, a természetet is azonnal
pusztítani kezdjük.
A materializmus nem szereti az anyagi világot.
Nem az erdőkkel, folyókkal, tengervizekkel, sasokkal, mor- motákkal, delfinekkel és az ezrével kihaló
növény- és állatfajokkal van a bajunk, hanem a saját lelkünkkel.
Rossz viszonyba kerültünk önmagunkkal.
így aztán mindennel.
A fákkal, a földdel, a tengerrel és a levegővel - és egymással is.
Nem a természetet kell megvédenünk, hanem az embert, önmagától.
És egymástól.
Itt az ideje, hogy a természetvédelem helyett végre embervédelemmel foglalkozzunk.
Egymásban élünk
Tudod, mennyire lesugárzik rólunk a társunk? Vagy ha nincs, a magányunk? Régóta figyelem ezt a
sugárzást. Az anyaságtól is megszépülhet egy nő, de főleg attól, ha egy olyan férfi mellett él, akinek a
lénye gazdagítja. Látszik rajta, hogy „milyen kezekben" van. Minden látszik. Még egy éjszakai szeret-
kezés minősége is. Ne feledd, a párkapcsolat alkímia, ahol egymást kölcsönösen átváltoztatjuk.
Semmi sem jellemzőbb a mai, beteg korra, mint hogy a legtöbb nőt a magány szépíti meg.
Ha társad van...
Ha társad van, egyszerre vagy varázsló és elvarázsolt. Egyszerre hozzuk ki egymásból jót és a
legrosszabbat is.
Póluscsere
Póluscsere történt. A férfiak materialisták (mater-mutter) lettek, a nők pedig vállalták az elárult
férfiszemléletet: övék lett az égi, a szellemi oldal. Többet olvasnak lélektani, vallásos vagy spirituális
műveket. Még szépirodalmat is.
Egyre több kitűnő női pszichológus van.
A nők nyitottabbak a magasabb világ felé.
A férfi leragadt a hajtásban, az anyagi síkon folytatott hétköznapi csatákban. Nem ér rá a lélek dolgaival,
a belső élettel és olyan ostoba kérdéssel foglalkozni, hogy mi az élet értelme. „Realista" lett. Neje
spirituális érdeklődését lenézi. Gyakran álomfalásnak, sőt hülyeségnek tartja.
Ha szereti, megértően derül rajta.
Ha nem, bosszús.
És nem hagy magán segíteni.
Az igazi társ
Kevés olyan párkapcsolatot ismerek, ahol ne a nő lenne a lelkibb, a szellemibb.
Vagyis a mélyebben érző és gondolkodó ember.
(Áldásos kivétel, ha ez nem így van.)
Ebben a helyzetben számolnia kell azzal, hogy nem a férje az, aki legjobban megérti őt.
Mélyebb lelki ügyeit rendszerint nem is a férjével, hanem ismerőseivel, barátnőivel, vagy a szintén
útkereső társaságával beszéli meg.
Ez nemcsak a párkapcsolatában zavaró, hanem a saját, belső világában is.
Egy nő eszmélését és misztikus lelki élményeit csakis az éber férfitudat lenne képes strukturálni.
Ez ugyanis logoszmunka, melyet nő csak egészen kivételes esetben tud egyedül elvégezni.
Kellene egy társ hozzá.
Egy éber férfiszem.
Cikisen
A valódi férfi-nő kapcsolatban - ami régóta csak az álmainkban él már - senki sem értheti meg a nőt úgy,
mint a férfi. Az igazi férfi ismeri feleségének lelkét. Még fülcim- pájának érzékenységét is érzi. Az anyja
sem ismeri úgy, mint a férje. (A Biblia „megismerésnek" hívja a szeretkezést.) Belenézni a nőnek egy
valódi férfi szemébe azt jelenti, hogy egész valója ott tükröződik az íriszében.
Csak Isten tud úgy nézni rá, mint egy igazi, szerető férfi.
Tudom, hogy ez cikis mondat, de egy nő, ha szerelmes, ma is így érzi. Nincs olyan értelmes pszichológus,
vagy bölcs barát, aki ezt a pillantást pótolhatná.
Ez ugyanis a valódi férfitekintet.
Látó. Értő. Megismerő.
Tudó.
A nő a férfi által ismerheti meg mélyebb önmagát.
Nem véletlen, hogy az irodalom legnagyobb nőalakjait férfiak írták.
A legnagyobb férfierény
Az egyik legnagyobb férfierénynek azt tartom, ha hibáimat nem vetítem másokra.
Ha a hazugságaimmal, bűneimmel, gyengeségemmel szembesülök. Miért? Először is, mert ez a saját
fejlődésem útja. Másodszor, mert elszámolással tartozom, nemcsak a társamnak, a gyerekeimnek, a
barátaimnak és az embereknek, hanem a Bennem Látó Élőnek. Semmit sem lehet másokra kenni. Ha
romlás van körülöttem, az első kérdésem csak ez lehet: Mit rontottam el én?
És csak a második kérdésem lehet, hogy mit rontott el ő, vagy ti, vagy ők.
A legnagyobb férfierény onnan ered, hogy ismer magában Valakit, akivel állandó elszámolási viszonyban
áll.
Az Önmagam tudata tesz igazán férfivá.
Akiben nincs meg, az nem egészen férfi.
A saját gyengéiről, hibáiról és vétkeiről, vagyis a benne lakó istenség ítéletéről nem tudó férfi egyszerre
lesz igazságtalan, hatalomszomjas, hazug, öntelt és kegyetlen - mert sem önmagát, sem másokat, s főleg a
saját sötét árnyékát nem ismeri igazán.
Nem tudja, hogy mindennel el kell számolni.
Kár értetek...
Ezt egy bölcs nő mondta nekem, aki sok éve magányosan él:
- Nincs csodálatosabb lény a földön, mint egy igazi férfi... Kár értetek, hogy nem vagytok azok, akik
lehetnétek.
Nemes és nemtelen
(Néha a szavak is gyöngyszemeket rejtenek magukban. Mindjárt meglátod.)
A magyar szavak olyanok, mint a gyöngykagylók a tó fenekén.
Lenézel a mélységbe, fölhozod a kagylót, kinyitod, és mesés kincset találsz benne. Végtelenül gazdag,
titkos értelmet, melyből egy egész könyvet lehetne írni.
Pedig csak egy szó.
Ezért írtam az előszóban, hogy egy gyöngysort teszek eléd, mert én valóban ilyen mélyből hozott
gyöngyszemeket igyekszem felhozni magamból.
Ha néha sikerül, nekem is nagy gyönyörűség.
Itt van most két, különös fénytörésű gyöngyszem.
Két magyar szó: a nemes és a nemtelen.
Nemes az, aki nemének, vagyis szexuális archetípusának a tulajdonságait tisztán és romlatlanul őrzi.
Ha férfi: Igazi Férfi.
Ha nő: Igazi Nő.
Azért klasszikus nemesfém az arany, mert nem rozsdásodik. Kevésbé reaktív a külső hatásra, és az
analógia törvénye szerint van benne valami férfias. Napszerű. Az arany férfifém, az ezüst női. Holdszerű.
A fémek általában korrodálnak. Elvesztik jellegüket, megcsúnyulnak, és már nem azok, amik tiszta
állapotukban voltak. Elvesztik nembéli tulajdonságaikat. De az arany és az ezüst nem ilyen. Fémek,
amelyek tisztán őrzik a „nemüket" - ezért mondjuk rájuk, hogy nemesfémek.
Az arany férfi, az ezüst nő.
Nemesek.
Ugyanez volt valaha nálunk, magyaroknál egy társadalmi osztály és rang jelentése is: nemesség.
A görög „arisztokrata" az „aristos" és a „kratosz" szóösz- szetételből áll, ami azt jelenti: a legjobbak
uralma.
A római nobilis szó gyökere azt jelenti: felismerhető. Ebből lett a finom, az előkelő és a „magasrendű".
A magyar azonban azt mondja: nemes.
Egyetlen nyelv, amely a nemiséghez minőséget kapcsol.
Nemesség a történelemben, a szó igazi értelmében egy olyan társadalmi osztályt jelentett, amelyben
valódi férfiak és valódi nők vannak. A hím: hím, a nőstény: nőstény.
Nemesek azok, akik emberi lényükben megvalósítják nemi szerepeik legtisztább erényét és méltóságát.
Olyanok, mint az égi mintáik.
Tiszta Jang és tiszta Jing.
A szó igazi - tehát belső - értelmében a nemes a nagy ember. Az a férfi, vagy nő, akiben igazi nagyság
van.
És ez teljesen független a társadalmi elismeréstől.
Ma már attól is, hogy milyen társadalmi osztályban született valaki.
Egy paraszt, egy egyszerű asszony, egy segédmunkás, vagy egy utcaseprő is lehet „nagy ember".
Nemes lelkű.
Vagyis nemes.
Néha az ember megdöbben, hogy Indiában a koldusok között mennyi nemes arcot lát. Öntudatos szemeket,
belső tartást, méltóságot.
Gyönyörű, nemes férfiarcokat, ragyogó, tiszta szemeket, még az öregek között is.
A nemtelenség pedig azt jelenti, hogy az ember bemocsko- lódik, a magasrendű lesüllyed, elaljasodik, és
elveszti a tartását.
Tudomásom szerint a magyar az egyetlen nyelv, amelyben a nemi szerepek tökéletes megvalósítása
egyben erkölcsi követelmény is.
Ha férfiatlan leszel, vagy nőietlen, azt is jelenti, hogy lesüly- lyedsz. Hitvány leszel. Alacsonyrendű.
Vacak. Becstelen. Ócska. Korrupt. Aljas. Egyszóval: nemtelen.
Nincs nemed.
Elvesztetted.
És nemtelen eszközökhöz nyúlsz.
Nem vagy valódi férfi és nő. Mert kifordultál a nemedből.
Ha megszeretsz valakit - figyeld meg - öntudatlanul is ezt a nemességet keresed benne. Még a
legalacsonyabb szinten is, egyszerűen azért, mert az imponál.
Ez vonz.
Ennek van szexepilje.
Vagyis nemi vonzereje.
Minden filmsztár arcán kell, hogy legyen valami nemesség. Még akkor, ha kemény, ha sötét, ha kegyetlen
vagy kifejezetten szép.
Különben nem vonz.
Adj vissza magamnak!
Nagybetűs élmények
Mélytudatunk csakis a nagybetűt ismeri. Ott élnek lelkünk ősideái. A férfi futó megkívánása mögött a
„NŐT AKAROK!" időtlen őskiáltása üvölt. Nem csak éhes, szomjas is, mert benne van az anyatejre való
szomjúság is. Szopni akar újra a felnőtt férfi, a női mellre vágyik - ez visszatér a nagybetűs sóvárgásban.
És ha egy nő ölel valakit, van egy pillanat - hacsak nem teljesen sivár ez az ölelés -, van egy pillanat,
amikor nem a férje, a szeretője, a Béla vagy a Géza öleli - hanem A FÉRFI.
Kozmikus archetípusok szerepeit játsszuk.
Hétköznapi életünk nagy pillanataiban istenek sorsát is éljük. Biztos átélted már, csak nem tudatosult
benned.
Kisbetűs korban élünk.
A gének, a mirigyek, az atomok és a számítógépek világában nincsenek már nagybetűk, mert az
élményeink sem azok már.
Életünkben nem tragédiák vannak-megtisztító, nagy szenvedések -, csak karambolok. Bajok, bántalmak,
zűrök, balhék, szörnyűségek, amelyeknek nem értjük az okát.
Nincsenek mítoszaink, isteneink. Művész nemigen vállalkozik már nagybetűs élmények leírására, mert
úgy látja, hogy nincsenek - eltörpésedtünk.
Utoljára pici korodban láttál nagybetűsen.
Tudtad, hogy aki a karján ringat, az nem anya, hanem ANYA.
Ahhoz, hogy újra nagybetűsen láss, vagy mélyen vallásosnak kell lenned - vagy mélyen szeretned kell.
Az előbbi esetben megpillantod önmagadban, vagyis a saját szívedben Jézust... És az ő életében, és
most már a te életedben is, az ÖRÖK EMBER sorsát a földön.
A második esetben pedig azt mondod szerelmedre, hogy NAGY Ő.
Vagy-vagy
Vagy vonzzuk, vagy taszítjuk egymást. A férfi a nőt nemcsak magáévá akarja tenni, hogy egy legyen vele,
de le is akarja győzni, mint az ellenfelét.
„A férfi és a nő- mondja a Talmud - tűz és víz. Ha közöttük van az Örökkévaló, egyesülnek. Ha nem,
fölemésztik egymást."
A férfilélek mélyén az elementáris vonzalom mellett ősi nőgyűlölet is él. Nemcsak elnyomja és
szolgasorba taszítja, de előszeretettel kínozza is a nőket.
A mai napig.
És ez fordítva is igaz.
Nincs veszedelmesebb a női bosszúnál.
Kiforgatja, tönkreteszi és a végsőkig gyötri a férfit.
Tudja, hogy mi fáj neki legjobban, s odadöf a legérzékenyebb pontjára, amit csak ő ismer igazán, s ahol
tudja, hogy védtelen.
A féltékenységről
Sokféle szeretetről írtam. Anyai, apai, baráti szeretetről, emberszeretetről, egyetemes szeretetről,
szerelemről és a testi ölelésről is - a féltékenységről nem beszéltem.
Sohasem éltem meg.
Kerestem magamban az élményt, de nem találtam.
Othello szerepét nem tudnám eljátszani.
Hogyan jut el egy férfi odáig, hogy hitvesét, akiről azt hiszi, hogy megcsalta, nem elhagyja, nem elzavarja
a házából, hanem nekiugrik, és addig szorítja a gégéjét, amíg megfullad. Nem leszúrja, ahogy szokta
(katonáról van szó, aki sok embert döfött le a csatákban, most is oldalán a tőre), hanem két kézzel szorítja,
fojtogatja a gégéjét, amíg szusz van benne. Úgy öl, ahogy egy katona sohasem öl embert. Amatőr gyilkos
munkája ez. Hogy miért így öl, nem tudom. Talán hogy
szenvedve pusztuljon el? Vagy talán azért, hogy ne kelljen vérben látnia szerelmét, mint a többi, harctéri
áldozatát? Lehet. Nem akarja szép testét feldúlni és sebekkel megcsúfítani. Nem bírná talán a vérét sem
látni, csak azt akarja, hogy ne éljen tovább.
Nem értem őt.
Pedig Shakespeare hősei közül Othello tud a legtöbbet a Férfi szerelméről.
Nem az a lényeg - ahogy azt sokan vélik -, hogy egy barna bőrű mór. Nem az, hogy van benne valami
„állati", és nem is az, hogy „vérszomjas bolond", ahogy a darab egyik szereplője, Emília nevezi - hanem
az, hogy FÉRFI.
Csak Férfi - nem több.
Egyszereplős lélek.
Ez a baj.
Nincsenek barátai, gyermeki érzelmei. Nincs apja, anyja. Gyereke sincs. Nem tudja, mi az apai
szeretet. Nem ismeri a vallásos szeretet érzését sem. Parancsoláshoz szokott katona, aki szeretni csakis
egyféleképpen tud: mint férfi. Mint kan. Mint hím. Azért érezzük rajta az ősi ízt, mert csak férfi.
Nincsenek más húrok benne. Nőjéhez, Desdemonához, ezzel a vegytiszta kanszerelemmel vonzódik.
Én Csak Férfi vagyok - és ő Csak Nő.
Nem látok mást, sem magamban, sem benne, csakis a hímet és a nőstényt.
A kant és a szukát.
A jangot és a Jint.
A pozitívot és a negatívot.
A hímvesszőmet és a gyalázatos, áruló ölét.
Az ellentétes pólusoknak megvan az a szikrázó gyönyörűségük, hogy vagy szerelmes mohósággal
vonzzák egymást, hogy a széttépett egységet újra összeforrasszák - vagy taszítják egymást, és akkor
felsistereg bennünk az Ős-gyűlölet, a másikat a semmibe taszító önzés, amelytől az Egy kettérepedt
valaha, és kizuhantunk a Paradicsomból.
Igen, az ellentétek vonzzák egymást.
De taszítják is!
Szerelmes összeforrás - vagy gyilkos gyűlölet.
A vegytiszta férfi- és női szerelem így működik.
Nincs menekülő útvonala.
Nem tudja a másikban a barátját, az embertársát látni - csakis a NŐT. (S a nő a FÉRFIT, persze.)
Ezért nem tud megértő lenni, megbocsátó, okos, hideg, józan, jóságos, csalódott, szomorú, megvető, vagy
éppen közönyös.
Nincs „Üljünk le és beszéljük meg".
Othello így jellemzi magát, öngyilkossága előtt:
„Olyannak fess, ki szertelen szeret, S nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik, De ha igen, őrjöngve
dúl; olyannak, Ki mint vad indus, eldobja a gyöngyöt, Mely országánál többet ér."
Gyöngy?
Mi ez a gyöngy?
Mindjárt elmondom, mi lehet Othello gyöngye, mely „országánál többet ér", hogy rá tudjuk fűzni a
gyöngysorunkra. De először lásd, hogyan működik az a lélek, aki nem képes az emberi teljességét
kibontani, mert CSAK FÉRFI.
Nem ismer más életszerepet. Ezért a vonzalma átmenet nélkül taszítássá, a „Nem tudok élni nélküled,
szerelmem!" boldogsága a „Megdöglesz, te ribanc!" gyilkos gyűlöletévé fajul benne.
A csók fojtogatássá változik.
A nemek vegytiszta vonzalmának ez a kockázata. A pólusok vagy szerelmesen összeölelik, vagy ellökik
egymást a semmibe.
A görög istenek és istennők így élnek.
A mitológia kegyetlen, vad ősvilág. Gyönyörű - de félelmetes. Teli van gyilkos féltékenységgel,
könyörtelen bosszúval.
És ez a legtöbb esetben nemcsak az elvesztett hatalom miatt van - ezért is ölni képesek, bármikor -, hanem
a megcsalt férfiak, vagy az elárult nők tébolyult féltékenysége ragadtatja őket iszonyú tettekre.
Szét vagyunk tépve.
A lelkünk is. Hiszen minden mitológiai istenség mi vagyunk, bennünk él.
Ezért is nagyon nehéz a bensőnket harmonizálni.
Ez nem állati vadság, mert az állat nem így működik. Egy hím szarvas, ha erősebb társa legyőzi az
agancsos viadalban, tudomásul veszi, hogy nem csak a csatát, a „nőjét" is elvesztette. Nem „féltékeny" a
győztesre. Vesztett, és annyi. Tudomásul veszi, hogy a nőstény nem jár neki. A farkas a másik hímet
vicsorogva elűzi. De olyanról, hogy a nőstényének ront, és bosszúból, vagy féltékenységből agyonharapja
azért, mert a másiknak is odaadta magát, nemigen tudunk.
A féltékenység emberi, sőt, a Biblia patriarchális szemlélete szerint isteni tulajdonság. Jóval több, mint
az irigység, melyet csakis az önzés és a birtokvágy motivál. A féltékenység a megcsalt ember vak dühe
azért, mert úgy hitte, végre összeforrtak, testben-lélekben, és ezt az egységet most megcsalta a másik -
elárulta a misztériumot.
Ez a „Végre egyek vagyunk" - élménye, amelyre minden emberi lélek időtlen idők óta vár - ez az, amit
Othello „gyöngynek" nevez, mely „országánál többet ér".
Ezért élt.
Nem azért, hogy csatákat nyerjen és háborúkat, nem azért, hogy megbecsüljék és kinevezzék és
kitüntessék - ő csakis azért élt, amit Desdemonában végre megtalált.
A féltékenység jóval több, mint önzés: a szerelem katasztrófája.
Vagyis a Paradicsom elvesztése. Ki is mondja, mi történik, ha elveszti nőjét:
„A régi káosz újra visszatér"
Ettől fél Othello.
Hogy szerelme nélkül a „csak férfi" léte merő káosz.
Zűrzavaros. Sötét és értelmetlen.
Sivár.
Olyan, mint valami őrület.
És ez az igazság.
A „csak férfinak" nincs magánya.
(Vigyázz! A meditáló bölcsben nem a férfi meditál, hanem az ember. És az imádkozó remetében és
szerzetesben is. Ezért kell előtte túllépnie a nemiség kísértésén.)
A „csak férfi" ürességben él - egy óriási „hiányzik!" az egész élete.
És ezt nem bírja ki.
És ekkor, ebből a kibírhatatlan állapotból belemenekül végre egy nőbe, és ezt a kétségbeesett, fejvesztett
menekülést nevezi „szerelemnek". S amikor a nő nem tudja őt megváltani, megöli.
Féltékeny Isten
És ez még az előbbiekhez tartozik:
„Féltékeny Isten vagyok!" - kiáltja az Ótestamentum Istene.
Mint Othello.
Rettenetes haragját a hűtlenség váltja ki.
És ezt hetedíziglen megtorolja. A szó szoros értelmében. Apák bűnét a fiakban is.
„Jaj néktek, hűtlen nemzedék!"
Magának a zsidó népnek a története az Istennel a hűség és hűtlenség drámája. Állandóan összevesznek és
kibékülnek egymással, szövetséget kötnek, melyet újra és újra elárulnak Elohim (Teremtő) hűtlen
teremtményei.
Vajon kit láttak önmagukban a Biblia szerzői, amikor ezt a mondatot és ezt a drámát leírták? Miféle
Teremtőt? Nem a
szeretettel teli bölcs Atyát, hanem az erőtől duzzadó Férfit, aki nem bírja elviselni az emberek
hűtlenségét, és iszonyatos halállal, népek pusztulásával és vízözönnel bünteti nemcsak az egész
emberiséget, de még az ártatlan állatokat is.
„Megbántam, hogy embert teremtettem!"
Ezt kiáltotta dühében az Úr.
Ezt az Istent ugyanazok a férfiak álmodták az égre, akik a nőket megkövezték.
Ennek az Istennek a képzetével szállt szembe Jézus, és rosz- szabbul járt, mint a megkövezett nő, akit
sikerült megmenteni a férfiharagtól - de őt nem mentette meg senki.
Az Ótestamentum egy hatalmas férfikönyv.
Egész nyugati kultúránknak ez az alapkönyve, és világlátása beépült a hétköznapjainkba.
Nem mint vallás, mert az emberiség történelme és a különféle hitvilágok és tudományok továbbléptek
azóta - hanem mint megkérdőjelezhetetlen férfimentalitás.
Ezt csak akkor vesszük észre, ha kezd önmagához térni a lelkünkben elnyomott női princípium, és úgy
látjuk, hogy az Istentől nem félni kell, hanem szeretni Őt.
Eletem!
Nemhogy anya, de még óvó néni sem tudna lenni a nő, ha nem élné át az anyaszerep örömét.
Megbolondulna a sok gyerektől. És a gondolattól, hogy az élet nem őróla, hanem mindig és örökké
másokról szól! „Csak ők éljenek?! Csak ők fejlődjenek? Csak ők legyenek boldogok?... És én?!... Velem
mi lesz?!"
Egy anyának ilyesmi ritkán jut eszébe. Nem áldozatként éli meg, hogy éveken át nem alszik, és egy pisis-
kakis-büdös feneket naponta többször kitöröl.
Boldog, hogy teheti.
A másokért élés misztériumát az emberi lélek az anyaszerepben tanulja meg.
Gyermeküket néha úgy becézik:
„ÉLETEM."
Az övé lett az enyém.
Az enyém - talán életem végéig - szünetel.
Elengedés
Ha az anyaszereppel azonosulsz, az anyaság lesz életed egyetlen boldogságforrása. És amíg tart ez az
azonosulás, senki mást nem ismersz önmagadban, csakis az Anyát. Az ösz- szes többi életszereped
tetszhalottként hever benned. El sem tudod képzelni, még álmodban sem, hogy nem anya vagy. Ezért
képtelen leszel később bármiféle elengedésre, mert nincs hová lépned - nem anyának lenni olyan, mint az
öngyilkosság.
Nem a gyerekedet kell elengedni, hanem az anyaszerepet, úgy, mint amikor a színésznő befejez egy
csodálatos előadást.
Függöny.
Egy bölcs nagymama tekintetében az a szép, hogy sem a gyerekére, sem az unokájára nem úgy néz már,
hogy az „enyém". Inkább úgy, ahogy egy színésznő néz egykori kedves szerepére, amelyben sikere volt
vagy megbukott.
Távoli tekintet ez. Szeretet van benne, simogató, de nem a „Te vagy a mindenem! Nélküled nem
vagyok!" tekintete. Ennél már magasabbról néz.
Ma ez ritkán van így.
Nem tudnak a nők az anyasorsból kilépni.
Ezer széttéphetetlen szál köti őket a gyermekeikhez és a családjukhoz. Gyakran anyagi okok is. Szükség
van a nagyira, vagy éppenséggel teher, és nem tudnak vele mit kezdeni. De a nagyobb gond mégsem ez,
hanem az, hogy a legtöbb asszony megállt a lélekfejlődés útján, mert a már megélt szerepén kívül nincs
más öröme az életben.
Nem talál más értelmet, mint a családját.
Képtelen följebb lépni.
Nem is tudja, hogy van följebb.
Hol? Hová? Kivel? Miért?!
Mi van több az anyaságnál?
Semmi...
Manapság nem csak a fiókáknak, az anyamadárnak is nehéz kirepülni a fészekből.
Te magad légy!
A nőre annyira rásül a sorsszerepe, hogy a nevét is elveszti. Amikor férjhez megy, megszűnik a lánykori,
igazi neve - „né" lesz.
X. Y.-né.
És amikor gyereket szül, megint új nevet kap: „Mama".
Gyakran a férje is így szólítja: „Mama".
Az unokák néha nem is tudják, hogy hívták a nagyit lánykorában. Gyöngyi volt? Brigitta? Rózsika vagy
Margit?
Csodálkoznak, ha megtudják.
Jé, neki is van neve? Hát ő nem Nagyi?
Kérdezd meg egyszer az unokádat: „Hogy hívnak engem?"
Kipróbáltam.
A nagypapa keresztnevét néha tudják. Hallották, hogy mások a keresztnevén szólítják.
De a nagyiét nemigen ismerik.
Ugyanakkor nincs olyan nő, aki Nagyinak látja magát a tükörben. Ezt ugye tudod. Öregnek igen.
Ráncosnak, hervadtnak, romosnak igen - de Nagyinak soha.
Mert belül nem az.
„Né"-nek sem látod magad. Nem X. Y.-nét látod a tükörben. Csupán csak a postás lát annak. És az
okmányirodában a tisztviselő.
És az igazi válás, biztos tudod, akkor történik meg, amikor a nő visszaveszi a saját nevét. A névnek
ugyanis mágikus
hatalma van az emberi lény fölött. És az igazi elválás akkor jön létre, amikor a nő többé már nem „né".
Számomra elképzelhetetlen, hogy a feleségem nevét hordjam, pedig sokkal szebb és nemesebb név,
mint az enyém. De akkor már nem én lennék.
Borika
(Történet az újjászületésről.)
Borika hatvannyolc éves volt, amikor megtalálta az „igazit".
Özvegyasszony volt, két felnőtt lánnyal, három unokával.
 Csak én hívtam Borikának - a családjának Mama volt, az ősz Nagyika.
A férje pedig, míg meg nem halt, úgy hívta, hogy „Mutter".
Ez a Borika, akiről szó van, megunta, hogy „Mutter".
És hatvanhét évesen kilépett a szerepeiből.
„Túl korán mentem férjhez - mesélte. - Észre sem vettem, amikor elvesztettem a szüzességemet.
Tizennyolc évesen ripsz-ropsz! anya lettem. A férjem derék ember volt, de sohasem voltam bele
szerelmes. Ezt a szót én csak könyvekből és filmekből ismertem. De pár éve meghalt az uram, a gyerekeim
nagyok lettek, lassan az unokáim is: úgy döntöttem, hogy szerelmes leszekl Nem vártam, míg jön valaki...
Elkezdtem keresni. Nem igaz, hogy várni kell!... Ne higgyél a nőknek, ha azt mondják: várni kell az
igazit!... Nem!... Keresni kell! Én legalábbis így gondoltam!... Találtam is!... Nem elsőre... A hetedikre!...
Volt egy kis megtakarított pénzem, vettem magamnak új ruhákat, kosztümöt, sálat, színes kendőket,
kalapot; olyanokat, amik, szerintem, jól álltak nekem. Cipőt is vettem, kettőt is, a régi trampli helyett...
Kiderült, hogy az egész beruházásra nem is volt szükség!... Tudod, hol ismertem meg az „igazit"?!... A
meleg vízben! A hajdúszoboszlói
fürdőben!... Az isiászát gyógyította... Kiderült, hogy ő is magányos, ő is régóta „keresett" valakit... Úgy
lubickoltunk egymás mellett, mint a halacskák! Két hónapig éltünk együtt „vadasan", majd megkérte a
kezemet!... A két lányomtól, képzeld!... Nem volt könnyű beszélgetés. Úgy néztek rám, mint egy őrültre!...
Amikor az Imre elment (így hívták), az egyik, a Zsuzsa, azt mondta: - Most akarsz lány lenni, Mama?! -
Most - feleltem. - Sohasem voltam lány. Főleg szerelmes nem! Apádba nem voltam szerelmes! - És most
az vagy? - kérdezte, fanyar pofát vágva. - Az. Hogy valaki lánykorában hogyan szerelmes, azt én már sose
tudhatom meg... de szeretem őt... Majd ti is megszeretitek!... Családtag lesz! - mondtam nekik. Bámultak
rám. És egymásra is, nagyon fura szemekkel. Néztek, hallgattak, s egymásra bámultak, döbbenten. - És mit
mondunk a gyerekeknek? - kérdezte bosszúsan a nagyobbik lányom. - Az igazat! - Hogy a Nagyi szerelmes
lett?! - Igen!... Mondjátok nekik, hogy föltámadt benne a Borika, és beleszeretett egy férfiba!... - Duci nem
is tudja, hogy téged Borikának hívnak! - mondta rosszkedvűen a Zsuzsi lányom. - Majd most megtanulja!...
Ő se Ducika, hanem Emese!... De én azért „nagyi" is maradok, ne féljetek!... Majd eljöttök hozzánk
gyakran! Néha mi is meglátogatunk titeket!... Nem költözünk messze, csak ide Mogyoródra... Van ott az
Imrének egy kis háza, műhelye!... Autószerelő... Aktív még, képzeld!
így mesélte a Borika.
Még azt is hozzátette, hogy ő nem fiatalodni akart, hanem megélni egy élményt, amelyre lánykorában
egyszerűen nem volt módja. Kimaradt az életében. Ott lapult a lelkében valaki, aki meg akart születni.
Érdekes, mesélte, hogy ezt a néhai férje is észrevette. Bölcs ember volt. Amikor már nagyon beteg volt,
azt mondta neki:
- Ha meghalok, ne maradj egyedül!... Nem neked való...
- Ezt persze a gyerekeknek nem meséltem el - tette hozzá. - így is összezavartam őket. Tudod, ha egy nő
újjá akar szú-
letni, kétfrontos küzdelmet kell vívnia. Az egyiket önmagával, a másikat a környezetével!... Egyik harc
sem könnyű. Ha valakit megszoknak egy szerepben, nem tudják a másikban elfogadni... Pedig senki
sem Örök Anyu és Örök Nagyi!... És főleg: senki sem örökké a másoké!... Van bennünk Valaki, aki
csakis a miénk - és az Istené.
Én vagyok
Sorsszerepeid változnak, de minden maszk mögött önmagad vagy. Hiába múlnak el évtizedek, az „Én
vagyok" nézett a szemedből akkor is, amikor kisgyermekként bámultad magad, amikor esküvői fátyol alól
néztél a kamerába, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél a fürdőszobába, hogy ráncos, vén
szemed alatt megigazítsd az elkent festéket.
Az „Én vagyok" áll minden szereped mögött.
És ha - nagy ritkán - igazán mélyről nézel magadba, ez már nem férfi, és nem is nő.
Az is csak egy maszk rajtad.
Nehéz ezt átélni, főleg amíg fiatal vagy.
De ahogy múlnak az évek, egyre könnyebb.
Természetes.
Okos nők erotikája
Egy buta nőnek lehet erotikája. Egy bölcsnek is.
De egy okosnak ritkán.
Egy buta nő, ha a szavaival nem is, de legalább a testével képes beszélni, tud a tigrisek ösztönnyelvén.
Egy bölcs nőben pedig mérhetetlen sok megértés, odaadás, kisfiúknak szóló melegség és az érintések
titkos mindentudása van.
Mert sokat tapasztalt már. A bölcsnek ismernie kell a testét is.
De egy „csak okos" nőből mindez gyakran hiányozhat.
Néha elneveti magát szeretkezés közben.
Kuncogni kezd. Mulatságosnak találja.
Nem köti le, mert jár közben az agya. Mindenfélét gondol, mialatt ölelkezik.
Ami az észnek előnye, az a hátránya is. Személytelen. Tárgyilagos. Kívülről nézi az egészet. Nem igazán
érzéki, és nem is igazán érzelmes, mert ahhoz kell valami belevetettség. Valami önfeledtség. Valami
ösztönösség. Az állandó észműködés ezt nemigen engedi. Néha murisnak tartja az egész „párzást", hogy az
embernek négy lába és négy keze van, és ebből csak kettő az övé.
Ha kívülről nézed a szeretkezést, és nem borít el a hév, tényleg van benne valami vicces.
Hogy felnőtt emberek, akik eddig normálisan és ruhában beszélgetnek, egyszerre mit művelnek egymással.
Egy okos nő jól teszi, ha néha elveszti a fejét.
Néha meg kell szabadulni az eszünktől.
Úgy hívják: önfeledtség.
Az igazi nő
A múzsáinkról
A szabadság istensége mindig nő. Minden népnél és minden kultúrában nő.
Észrevetted?
Vajon miért, mit gondolsz?
És miért nem istene, hanem istennője van a gondolatnak, a bölcsességnek? A szent tudásnak?
Miért nők a lelkünket megtermékenyítő múzsák?
Mind a kilenc görög múzsa: nő. Táncoló, éneklő, gondolkodó, zenélő, bölcs lány, vagy asszony.
Az epikus költészet, a tudományok, a tánc, a színház, de még a legférfiasabb műfaj, a tragédia múzsája is
nő. És nők sugallják a himnikus költészetet, a szerelmi költészetet, a történetírást. Nő a csillagászat
múzsája is. Az első görög csillagászati könyv Thalésztől versformában íródott, csakúgy, mint a
preszókratészi filozófusok műve, vagy Platón és Püthago- rasz filozófiai költeménye. Hérodotosz
„Történelem" című művét, melyet Kleio sugalmazására alkotott, kilenc kötetben írta meg, és a kilenc
nőről, a múzsákról nevezte el.
Persze mindez azt is jelenti, hogy ami a múzsák ihletésére jött létre, az nemcsak értelmes, hanem szép is.
Platón írásai szépek.
Ahogy minden múzsái írás szép: akkor is, ha tudományos mű, ha filozófia, vagy történelemkönyv.
A múzsátlan világ művészetét onnan lehet fölismerni, hogy az alkotások nem szépek. Csúnya képek,
csúnya zenék, csúnya, száraz értekezések.
A szó igazi értelmében nem az a filozófus, aki nagyon okos ember, sokat olvasott, gondolkodott és tanult,
hanem az, aki szerelmes a Bölcsesség istennőjébe, Sophiába.
(„Filózom Sophiát." Azt jelenti: „Szeretem Sophiát.")
A gondolkodás ugyanis a legszenvedélyesebb szerelem, mert Sophia istennő csak annak a férfinak adja
oda magát, aki az életénél is jobban szereti őt.
Nietzsche megőrült Sophiáért.
Kant is. Csak érte élt.
Schopenhauernek nem kellett senki, magányosan élt. Azaz: Sophiával. A Tudás Istennőjével szeretkezett
ez a komor, kőarcú remete egy életen át. Szerelmes volt az öreg a gondolatba. Ez volt az ő legnagyobb
boldogsága - és egyben boldogtalansága is.
A férfiszellem még a legönteltebb állapotában is tudta valaha, hogy a tudás nem az ő elméjének a
szüleménye - hanem fentről kapja.
Méghozzá valami nőitől.
A láthatatlan világ fordítva működik, mint a földi. Itt mi termékenyítjük meg a nőket - de ott, a szellem
világában nők termékenyítik meg a földi férfiak lelkét.
Az ihletnek és intuíciónak ez a titka.
Ezek az isteni lányok sugallják fentről a titkaikat, lelkünk megtermékenyül, és mi szüljük meg a
műveinkben.
Az írófeleségeknek az a legnagyobb gondjuk, hogy a férjük jobban szereti a múzsáját, mint őket.
Sőt, teherbe is esnek tőle!
Jön a múzsánk, és másállapotba kerülünk.
Sajnos.
És hordozzuk magunkban alkotásaink fentről kapott, égi magvát. Várandósak leszünk, lelki pocakjainkban
érleljük, és keserves munkával hozzuk világra a műveinket.
Csak a közepes írók nincsenek így.
Mert nincs múzsájuk.
Amiről itt szó van, annak pszichológiai értelme az, hogy minden magasabb gondolat és spirituális hatás az
Örök Nőin keresztül érkezik el hozzánk. „A mondhatatlan is alakra lel / az Örök Női visz magasba fel" -
énekli a misztikus kórus a Faust végén. Ezt nemcsak Goethe, de minden jelentékeny férfi tudja. Dantét is
az örök Női emelte az Istenhez. A matematikus von Neumann-nak ez éppúgy jelmondata volt, mint a
fizikus Albert Einsteinnek. „A szépség váltja meg a világot",
mondja Dosztojevszkij, s azt is mondja népének, hogy „feltámadásunk legbiztosabb záloga az orosz nő".
Szent Jánosnál pedig a világ végén jön el a „Napba öltözött asszony",... a keresztény misztika legnagyobb
szimbóluma.
Végtelen a sor.
De nem kell a nagyokra hivatkozni.
Ha igazán nagy bajban vagyunk, szívesebben kérünk valamit Szűz Máriától, mint Jézustól vagy
közvetlenül az Istentől, mert tudjuk, hogy ő elintézi és megadja nekünk.
Ha csak anya vagy, kevés
Ha valaki csak Anya - kevés!
Kell, hogy ott legyen benne az önálló Nőnek a családtól, anyaságtól, hitvesi sorstól teljesen független
magántörténete is. A férjétől, gyermekeitől, de még a szerelmétől is teljesen szabad En vagyok! -
élménye.
Furcsa, amit mondok, de biztosan érted: különben nem lehet jó anya sem.
Egy nő, akinek nincs centruma, és nincs mindenkitől független énélménye, az nem lehet sem jó anya, sem
jó feleség, mert dülöngél, kapaszkodik, és abban a tévhitben él, hogy másokban találja meg önmagát.
És ez nem lehetséges.
A gyerekem nem „én vagyok", és sohasem lesz az.
Az igazi nő
El se tudjuk képzelni, hogy a nők nem tőlünk függenek, hogy rajtunk kívül is van az életüknek értelme.
Ha találkozunk egy szuverén, „magam ura" nővel, háromféle gyanú ébred bennünk.
Az első, hogy nem szeret.
A második, hogy frigid.
A harmadik, hogy meleg.
Pedig csak egy pompás, gazdag szellemű, igazi nő.
Milyen legyen a nő?
Egészen nem lehet másokért élni.
Nem is szabad!
Ez akkor is így van, ha feleség vagy, odaadó szerető, és akkor is, ha öt gyerek anyja vagy.
Ha egyáltalán létezik még egy igazi, jó házasság, az csakis egy önmagára ébredt, öntudatos és szabadlelkű
nővel képzelhető el.
Hogyan mondta ezt egy író, a csodálatos Kaffka Margit?
Milyen legyen a nő?
„Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű, egy sereg nemétől
független kvalitás van: becsületesség, szavatartás, felelősség, nemesség és diszkréció. Tisztességes
ember legyen, ne tisztességes asszony... tudjon nagyvonalú lenni az adásban - ne hárítsa a másikra a
felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet az ő vállára helyezett. És ne éljen vissza a gyengeség
előnyeivel. Tudjon elmenni - túlnőni, felegyenesedni -, súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni,
nem csak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni, de nem csak a férfiakkal és a többi nő ellen. És
mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához, és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy,
eltemetett, rég pihenő értékeket, amelyekkel adós a világnak."
„Adj vissza, magamnak!"
így imádkozik minden anya, akinek felnőttek már a gyerekei, akikért élt, és akiknek odaadta magát,
egészen.
Ha mély és őszinte az imádsága, Isten meg is hallgatja őt.
Nagyi
(Szerencsés ember vagyok, mert ahhoz, hogy a nagyanya őstí- pusáról írják, nem kell a lelkem
mélyére ásni. Rendszerint ezt kell tenni, mert az eredeti „teremtésminták" elsüllyedtek bennünk. Az,
hogy milyen az igazi, a romlatlan, a „nagybetűs"kép, manapság már nehezen megfogalmazható.
Az én drága nagyanyám, az első tanító mesterem, egy romlatlan kép volt.
Nem is kell emlékeznem rá: ma is él bennem.
Ha lerajzolom, vagy elmesélem, milyen volt, magáról az archetípusról beszélek.
Fűzd föl ezt is a gyöngyláncra.)
Beszéljünk róla most mélyebben is.
A nagymamáról. A Nagy Anya ősi mintájáról, mely a mai, beteg világban már csak nagyon ritkán tud
tiszta formájában megjelenni. Általában az öregség is számkivetett állapot manapság. A vesztésnek, a
fölöslegességnek az állapota. Valaha tisztelet övezte, ma terhet jelent mindenkinek, nem csak a
környezetének, annak is, aki éli.
A mai nagyi gyakran pótolja az anyát, segít neki főzni, mosni, nevelni, mert látja, hogy nem bírja
egyedül. Rá lehet bízni a gyereket, foglalkozik vele, pótanya és bébiszitter, mert az anyákra a mai
túlhajszolt, zaklatott korban oly mértékű munka zuhant, hogy képtelenek megcsinálni mindent egyedül.
Egy strapabíró nagyi nélkül sok lány nem is mer vállalkozni a szülésre - számít rá.
A nagymama ilyenkor másodszor is anya lesz. Folytatnia kell a már eljátszott és túlélt szerepét, a lánya,
vagy a fia helyett.
Sok gyereket a nagyanyja nevel - szinte mindenkinek vannak felejthetetlen nagyiemlékei.
Néha jobban szeretjük, mint az anyánkat.
Ez a szerencsésebb nagyi.
A másik, a szerencsétlenebb, gyerekeinek és a családjának a gondjává válik, súlyos teher lesz, mert
öreg, beteg és tehetetlen - a vénség riasztó tragikumával és a halállal - a gyerek először az ő riasztó
elmenetelével találkozik.
Az, hogy az ember szánalmasan megöregszik és meghal, riadalmat okoz a kisgyerek szívében.
Az ősi minta szerint azonban a nagyanya nem az anyasors folytatása. Új sorsszerep. A Nagy Anya már
nem a gondoskodó mutter szerepét folytatja, öregen és kimerülten. Levetette már ezt a szerepét. Lányát,
vagy fiát régóta elengedte már. Úgy néz rájuk, mint életének régi, kedves és ismerős emlékeire - kicsit
már messziről és magasról.
Ha jól élt, ő lesz a környezetének bölcse. Romos testében királynő, aki közelebb van már az éghez, mint
a földhöz. Közelebb az Istenhez, mint a rokonaihoz. Lelke félig kívül van már a játékon - családja tagjait
nem dúlt lélekkel és kavargó érzelmekkel, hanem tárgyilagosan szemléli.
Bölcs.
Egy kicsit már az Isten szemével néz, és nem riad meg túlságosan, ha a gyermekeit baj éri: tudja, hogy
az élet bajjal jár, sőt, hogy bajok sorozata, és éppen a bajok tesznek minket, embereket, többé.
„Nem baj, ha elesett, majd föláll. És ahol eltört, ott lesz majd erősebb." így gondolkodik a bölcs, akit
megérintett már a magasabb, spirituális világ.
Egy igazi Nagy Anya asztalánál idegen gyerekek is ülnek. Utcáról is jöhetnek, ha unokája behívja őket.
És éppolyan finom falatokat ad nekik, mint a saját unokáinak. Gyerek, gyerek, mindegy, hogy kié.
Ilyenkor már minden gyerek az övé.
 Szemében ott a sokat tapasztalt emberismeret ítélete - és a megbocsátás is, mert tudja, hogy az ember
esendő: száz előre látható bukásából jó, ha egyből tanul.
Bölcsessége a türelem.
„Az emberek hülyék" - mondta a nagyanyám, s ilyenkor félreérthetetlenül rám célzott.
A felnőtteknek pedig elmondja, mit üzen a magasabb világ. Gyakran megálmodja és hallja is.
Az igazság médiuma.
Kapcsolata a földiekkel kissé lazul már, és kezd erősödni azokkal, akik odaát már várják.
Ezen a ponton éppúgy nem értjük őt, ahogy a kisbabánkat sem értjük igazán. A babáról nem tudjuk, hogy
valahonnan jött, a nagyiról pedig azt nem, hogy valahová készül...
És ha mennie kell, nem könnyesen búcsúzik, mert megtanulta már az elengedés művészetét. Tudja, hogy
egy valódi, fényesebb világ felé utazik, ahol új feladatokkal várja már a szellemi családja.
Igen. Nem csak földi családunk van. S ő ezt tudja.
Az igazi Nagy Anya nem meghal, hanem hazamegy
De amíg szükség van rá, ne félj, marad még.
El tudja intézni az Istennel ezt is.
Ha kell, itt marad még. Ahogy az én nagyim mondta:
- Laufot adott nekem az Úr, miattatok.
Ez a „lauf" nem volt könnyű neki, mert már mindene fájt.
Én most a tiszta mintát írtam le. A mai nagyik nehezen tudják ezt megélni. Küzdenek a terhekkel, az
öregséggel, és ha nem tudnak a halhatatlanságról, akkor az életük értelmetlenségével is.
Az ősi Kínában a nagyszülők haláluk után az istenek rangjára kerültek, és oltárt emeltek nekik az
otthonukban.
Enélkül - így tartották - a család nem lehet család. Ahogy egy fa sem élhet a gyökerei nélkül, jóllehet a
gyökerei láthatatlanok.
Bennünk pedig, mai gyerekekben, a nagyi mint a Bölcsesség mosolygó, ősz hajú és jóságos archetípusa
marad meg.
Kétféle szeretet
Ha azt kérded, hogy a kétféle szeretet, a mindenkit keményen és szigorúan nevelő, büntető és
megváltani akaró, valamint az embert az összes vétkével és esendőségével együtt gyengéden elfogadó
szeretet közül melyik az igazi, azt felelem, hogy a kettő együtt.
Isten is így szeret.
Ismerős idegenek
Ismerős idegenek
Istenben az apai és anyai szeretet nem válik ketté.
Kétnyelvű láng, de mégis egyetlen kanócon ég.
De mi nem így működünk.
Mi kettéváltunk.
Azért nem értjük egymást, mert másképp szeretünk.
Még az ölelésnél is sok zavart okoz, hogy nem tudjuk, hol jó a másiknak. Csak sejtjük. A férfi és nő öröme
hasonló - és mégis egészen más.
Más nyelvet is beszélünk. Nők, ha együtt vannak, másról beszélnek, mint a férfiak. És ha férfi szól
hozzájuk, le kell maguknak fordítani, mit mond.
Nem tudom, észrevetted-e, de működik bennünk egy rejtett fordítógép, amik a szavak és mondatok
jelentését kissé másképp interpretálják, mint ahogy az elhangzott.
Sok házastársi veszekedésnek ez az oka.
A „nem úgy értettem, hogy...".
Van férfinyelv és női nyelv.
Ajánlatos egy szótárt beszerezni.
Ismerős idegenek vagyunk egymás számára.
Nem látjuk egymást
Akiben kezd megérni a szó igazi értelmében vett szeretet, mérhetetlen tapintattal működik az emberek
között, mert idegei nem végződnek az ujjai hegyénél - átérzi a másikat is. Érzi a másik emberben rezdülő
érzelmeket, azt is, ahol ő rezgette meg - érzi, hogy bármit tesz vele, magával is teszi.
A fejlett lélek tudja, hogy a világ törékeny. Úgy is jár benne, olyan óvatosan, mint a buddhista szerzetes,
aki esős időben nem vándorol, mert fél, hogy eleven bogarakra tapos a sáros úton, és gyilkos lesz.
A tapintat a lélek színvonalának az értékmérője. Tudja, hogy a másik hozzá hasonló „érző lélek" - és
egyetlen szó is nagyon fájhat neki.
A férfi, ha „csak férfi", hajlamos a nőben egy kissé alulfejlett, visszamaradott lényt látni. Nem veszi
észre, ha bántja.
„Csak férfi"-szemmel minden nő egy kicsit „szőke nő": illogikus, érzelmes ösztönlény, macska, néha
vadmacska - mi pedig, „csak női" szemmel nézve, lelketlenek vagyunk.
Figyelmetlenek.
Buta a szívünk.
És karcolunk.
Sértünk.
Nem rosszaságból, érzéketlenségből.
De ez egy nőnek fáj.
Sajnos ritkán tudjuk egymást igazán látni.
Az ellentétek vonzása hozott össze minket.
Akinek kicsit is értelmes a szíve és érettebb a lelke, azt mondja magának és a másiknak is:
„Vigyázzunk egymásra!"
Beszéljük meg!
Nem hiszek a „Beszéljük meg" párterápiában. Amit meg kellene beszélni, azt tudnunk kellene. Ha pedig
nem tudjuk, hiába beszélünk róla.
Nem sokat ér.
Két ember kapcsolata, ha valóban összeforr, jóval mélyebben történik, mint a szavak szintje.
Nem azért jöttünk össze, mert megbeszéltük. Nem egy eredményes megbeszélés hozott össze minket.
Hanem valami egészen más.
Márpedig ha diszharmónia van közöttünk, az sohasem a „szövegben" van, hanem abban a titkos és
kimondhatatlan erőben, amely összehozott bennünket.
Annál többet, hogy „szeretlek", szavakkal nem lehet közölni. Ezt pedig nem érdemes kimondani, mert a
szó jóval kevesebb, mint az a szédítő érzés-gondolat örvény, amit ki akar mondani.
Azokban a mondatokban, hogy „Azért nem szeretlek, mert figyelmetlen vagy, mert ritkán szólsz hozzám,
mert olyasmit akarsz, ami nem jó nekem..., azért nem szeretlek, mert mindig lehamuzod a szőnyeget, mert
nem segítsz a mosogatásnál, mert nem érdekelnek a bajaim stb., stb."..., mindebben csak egyetlenegy
fontos információ van, hogy „nem szeretlek".
A miértek nem fontosak.
Nem azért szerettelek meg, mert gyakran szóltál hozzám, mert segítettél mosogatni, és nem hamuztad le
a szőnyeget... hanem azért, mert szerettelek.
Nem volt benne „azért".
Most meg van.
De csakis azért, mert már nem szeretlek.
A szavaknak, ha őszinték, valóban mágiájuk van.
De mikor őszinték?
Mi csak a felszínt mondjuk, legritkábban látunk a lelkünk mélyére.
Az igaz szavak pedig onnan erednek.
Az igazi, gyógyító varázsszavak csakis a mély önismeretből erednek.
A többi csak felszínes beszéd. Fedőszöveg. Mi, mai emberek, oly mértékben nem tudunk önmagunkról,
hogy még az öngyilkos búcsúlevelünkben sem írjuk le a végső igazságot.
Nem is tudjuk, mi az.
Ezt komolyan mondom.
Sok öngyilkos maga sem tudja, miért lett az. Másnap már nem tenné meg. Ha már leírja, hogy ezért,
vagy azért, már látom, hogy ezek miatt nem kellett volna megölnie magát. Lehet, hogy abban a
lelkiállapotban azt hitte, hogy ez az igazság, de mi az igazság egy másik lelkiállapotban?
A szavaink nem képesek kifejezni a lényeget - ez az írói mesterség legnagyobb gondja -, mert az ember, ha
beszél, valami helyett beszél. És az író érzi, hogy belül más van.
O sem tudja, mi.
Amikor én a gyöngyhalászatról beszéltem a könyvünk elején, erre gondoltam: az igazgyöngy ritka, mert
csak mélyről lehet felhozni, és főleg sok munkával lehet megtalálni...
Sok ezer kagylóban van egy. A többiben nincs semmi. Üres kagylók, ki kell dobni.
így vagyunk az őszinte szavakkal is.
Amit csupán a szó ragaszt össze, az mindig szétjön, mint egy törött váza cserepei a ragasztásnál. Soha nem
lesz már ép és egész.
Az ún. „kibeszélő stratégiáknak" az a hátránya, hogy amit már ki tudunk beszélni, az csak a felszín - a
lélek mélyét nemigen érinti.
Kérdezd meg magadtól
Kérdezd meg magadtól: tudtál-e olyan embert szeretni, akit nem tiszteltél?
(Nem előtte - hanem addig, amíg szeretted!)
Őskiáltás
Amikor kinövünk a gyermeki lét nem nélküli angyalkorából, megszólal az őskiáltás:
- NŐT AKAROK! - kiált a férfi.
- FÉRFIT AKAROK! - kiált nő.
És ez végig, végig harsog, egész életünkben.
És mégis egyre ritkábban tudunk igazán találkozni.
Önvédelemben élünk.
A „személyiségébe süppedt" lényünk tart a másiktól (néha nem is alaptalanul). Kőfal és vizesárok
húzódik körülöttünk.
Fölfelé látó tekintet
Ha mi, férfiak, visszanyerjük igazi tekintetünket, nem azt mondjuk a nőknek, amit jelenleg mindenáron
hallani akarnak, hogy egyenlők vagytok velünk - hanem hogy többek!
Az igazi férfiszem felnéz a nőre.
Emlékezz, hogyan néztél anyádra!
És a szerelmedre, azokban a pillanatokban, amikor nemcsak kívántad, de szeretted is.
Ez az igazi tekinteted.
A szerelmes nem „egyenlőségben" gondolkozik, mert a másikat mindig önmaga fölé helyezi.
Kár
Amikor azt tapasztalom, hogy a házasfelek szépen, okosan, kulturáltan, kölcsönös megértéssel válnak el,
mindig az jut eszembe, de nem mondom ki:
„Kár, hogy éppen most váltok el! Most lehetne igazán kezdeni, ezen az alapon!"
Milyen angyalnak lenni?
Odaát, a szellemvilágban nincsenek nemek. Nincsenek még kiosztva a sorsszerepek.
Nehéz elképzelni, de így van.
Ezt még Jézus is próbálta megmagyarázni a nemi szerepeikbe szorult tanítványainak, akik arról faggatták -
muris történet -, hogy hét fiútestvér sorban meghalt, egymás után, de előzőleg mind elvette holt bátyja
feleségét. Végül az asz- szony is meghalt, és most az a kérdés, hogy odaát, vagyis a feltámadáskor,
melyiküknek lesz a felesége.
Mind a hétnek a felesége volt.
És Jézus azt mondja, hogy odaát már nem házasodtok és férjhez sem mentek, hanem olyanok lesztek,
mint az angyalok a mennyben.
Milyen lehet angyalnak lenni?
Itt a földön ritkán éljük meg, milyen az, amikor nem férfivagy női sorsot élünk. Elképzelni se tudjuk.
Ilyenek lehettünk mint csecsemők, amikor még nem bontakozott ki, és aggkorunkban, amikor már
elhervadt a nemünk. Amikor félig- meddig kiléptünk már a szerepünkből, és az Örök Ember szemével
látunk.
Mai szemmel nézve, az angyallét kicsit unalmas lehet. Sok bajjal jár a nemek harca, néha kibírhatatlan,
de nélküle meg nagyon sivár és unalmas lehet az élet.
Mindenki vágyódik a feszültségtől mentes, nyugodt életre, a békés és harmonikus párkapcsolatra, de ha
nem angyal, megőrül benne.
Ezt jó, ha tudod, mert legalább nem tartod olyan nagy bajnak, ha az életedben és a házasságodban
feszültség van. Amíg úton vagytok, feszültség is van. Ez hajt tovább benneteket. Egy boldog párkapcsolat
titka a sorozatos, néha elviselhetetlen feszültségek szüntelen kioldása.
A szerelemben pedig olyan feszültség lehet, hogy szinte elviselhetetlen.
Nem vagyunk angyalok.
 Nem maradhatunk örökké csecsemők sem. És milyen nyugalom az, amelynek ára a békés, zavartalan és
derűs impotencia?
Akkor már inkább a feszültség.
Nem tud nőül
Vannak kislányok, akik már két-három éves korukban tudják, mi az a nőiség, és vannak olyanok, akik -
mintha ebben az életben először lennének nők - nem ismerik a női princípium mágiáját.
Nem tudnak nőül.
Mintha most kezdenék tanulni, és lehet, hogy életük végéig nem is tanulják meg.
Nehéz megállapítani, hogy ez miért van.
Nem látjuk, honnan jött egy lélek, miféle múlt áll mögötte, mit vállalt, és mi az új tapasztalat, amelyet meg
kell szereznie élete során.
Bölcs nő
Egy bölcs nő sok inkarnáció tapasztalatát hordozza magában. Ezért sokféle sorsszerepet tud eljátszani,
mert minden volt már. Szerető, feleség, munkatárs, anya, barátnő, családfenntartó, mosónő, takarítónő,
ráadásul pszichológus és háziorvos. .. kislány, nagyanya, és ha a helyzet úgy kívánja, bármikor férfi is tud
lenni.
Bármi történik körülötte az életben: béke vagy világégés, terror, háború vagy langyos béke, menekülnie
kell vagy otthont építenie, szülni vagy temetni: ismerős neki.
Minden volt már.
Nem jöhet olyan baj, melyet valaha ne élt volna meg. Semmi sem először történik vele.
Minden volt már, s ha kell, felhozza magából.
Tudattalan emlékeinek gazdag tárházában az összes élethelyzet és megélt sorsszerep tapasztalata benne
van.
Sok mindent átélt, érett, öreg lélek, aki ismeri az élet játékait, tudja a női lét öncsalásait, buktatóit, kisebb-
nagyobb bűneit, és átlát a férfieszmék hazugságain, hiúságain, mert nyilván ő is élt már ezekkel valaha.
Más az értékrendje.
Az ilyen nő úgy néz még a legokosabb, legműveltebb férfira, még egy Nobel-díjas tudósra is, mint anya a
kisgyerekére.
És miután átvette a Nobel-díját, a díszünnepség után azt mondja neki:
- Miért a pecsétes ingedet vetted fel?
Jó tanács
Ha egy férfi nem tudja elviselni az igazságot, tanácsolom, ne házasodjon. Mert lesz egy ember a
közelében, aki szüntelenül ott van mellette. Bármerre megy, és bármerre fordul, mindig a szemébe néz.
Nagyon kellemetlen.
Ha alszik, ott van mellette, ha fölébred, ott ébred mellette, ha elutazik, jön vele, és lényének minden jó és
rossz sugárzását visszaveri.
Mindenki elől elrejthetjük igazi lényünket, erényeinket és hitványságunkat, csak a feleségünk elől nem. Ez
az intimitás nagy kockázata, nem lehet előle sehová sem elbújni.
Mindig ott van.
Olyan, mint a fociban a szoros emberfogás.
Ha csak pár hétre összekerülsz a betegtársaddal a kórházban, minden kiderül róla és rólad is. A harmadik
katéterezés, ágytálazás, és a sok éjszakai jajgatás, nyögés, beszélgetés, őszinte vallomás, és rokoni
látogatások utána, már mindent tudtok egymásról. Cinkosok lesztek az egészséges külvilág ellen,
bizalmasok, félszavakkal értitek egymást. Beleláttok egymás életébe.
Miért?
Mert összeköltöztetek a bajban, s a másik mindig ott van.
Ilyenek leszünk a házasságban is.
Festetlenek.
Maszk nélkül élők.
Védtelenek.
Titoktalanok.
Az egymásról táplált illúziókat, amik a szerelmet éltetik, hamar eloszlatja a valóság.
Ahhoz, hogy egy házasság működjön, nagyon kell szeretni valakit.
Különben nem lehet kibírni.
Látlak, de nem látlak...
Ez még szorosan hozzátartozik az előbbihez...
Bármennyire nem tudjuk, vagy nem óhajtjuk tudni, de életünket nem a józan eszünk, hanem az illúzióink,
a hiedelmeink, a vágyaink, a szenvedélyeink és az önmagunknak hazudott hamis „eszmények" tartják fenn.
(Azt, hogy önmagadnak hazudsz, onnan tudod tévedhetetlenül megállapítani, hogy azt hiszed, hogy te nem
hazudsz. Vagy onnan, hogy „kiüt" a testeden, és beteg leszel.) Annak, amit másoknak, de főleg annak, amit
magunknak hazudunk, óriási önfenntartó ereje van! Az önáltatások föladásához végtelen nagy erő kell,
mert énképünket összeroppantja. Mint amikor rálépnek a csiga házára, s ott marad otthontalanul,
meztelenül...
Semmitől sem félünk annyira, mint az igazságtól.
Ezért egy bölcs feleség azt mondja magában:
„Látlak. De úgy teszek, mintha nem látnálak."
És nem szól. Csak ha látja, hogy baj van.
Jó, ha tudod
Ha megcsaltad a feleségedet és el akarod titkolni előtte, jó, ha tudod, hogy ez épp olyan, mintha úgy
akarnál beosonni a lakásodba egy zsebedben elrejtett kolbásszal, hogy a kutyád ne vegye észre.
Teljesen esélytelen vagy.
És mit mond a tudomány?
Patkányokon végzett kísérletek alapján kiderült, hogy a hím hipotalamuszában lévő speciális területen,
a dorzális premammilárisban van az ösztönös kivagyiságért felelős agyi központ. Az embereknél ugyanez
a kivagyiság, a hatalom-
mámor a világ minden népének és minden történelmi korának férfijában megtalálható.
Széttárhatjuk a kezünket.
Sajnos, nem tehetünk róla.
Gyárilag vagyunk hülyék.
Férfitársaimnak
A részeg azt hiszi, hogy az egész világ körülötte forog.
Ezen érdemes elgondolkodni!
Nem azon, hogy ez általában mennyire igaz, hanem azon, hogy: „Lehet, hogy én is?"
„Ha rajtam múlik..."
Ahogy a szeretkező férfi sok száz millió ondósejtet lövell ki magából, de csak egyetlenegy talál, a többi
terméketlenül hal el - a nők számos szikrázó férfigondolatot, izmust és elméletet terméketlennek,
feleslegesnek, hazugnak és döglöttnek vélnek.
Tudják, hogy úgysem lesz belőle semmi.
Ami nem tud életté válni, bármilyen szép és okos és nemes, az a nőket - és a bennünk lévő női részt -
nemigen érdekli. A valóságot nem konferenciák, gyűlések, ülések és értekezletek, hanem
megnevezhetetlen háttérerők teremtik meg.
Ezek az erők lelkünk hozzáférhetetlen mélységeiben vannak.
Sok elvont gondolatunk, „eszménk", „ideológiánk", „izmusunk" olyan, mint a vesztes ondósejtünk - nem
lesz belőle az égvilágon semmi.
Kivéve abból az egyből, melyre a kollektív pszichében fogadókészség van.
Háborúk nem azért lesznek, amiért mondják. És alig ismerek olyan pártot vagy testületet, mely a saját
ideológiája szerint él.
Tapasztaljuk, sokszor.
„Ha rajtam múlik - mondta egyszer anyám -, nem lett volna történelem."
Igaz, hogy ezt akkor mondta, amikor egy gonosz ideológia, egy éppen aktuális „izmus" iszonyatos
háborúba sodorta a világunkat, amely szinte teljesen tönkrement.
Bokáig álltunk a romokban, a földön heverő villanydrótok között, szegényen, szomjasan, éhesen,
rongyosan, soványan... Két élő csontváz, dülledt szemekkel... és tömegsírban kutattuk a föld alól kiásott
hozzátartozóinkat. Nem leírható élmény így találni rá arra, akit szerettünk. A nagyhangú szónokok
elszöktek már, vagy elpusztultak, a rádió mikrofonjába nem üvöltött már senki, a párttagok szétszéledtek,
a hit megszűnt... a katonák eldobták egyenruháikat, zászlóikat, a pénz nem ért semmit... és mire új világ
jött, új pénz is lett, új egyenruha és új ideológia.
„Ha rajtam múlik, nem lett volna történelem."
Ugyanezt mondhatta volna a nagyanyám, a dédanyám, az ükanyám, sőt, Madách Évája is, a Tragédia
végén.
Ritka manapság a termékeny, szép gondolat.
De a megvalósulásához az kell, hogy az élet befogadja.
Férfimondat
Ha megkérdeznél, melyik mondatot tartom a világirodalom legférfiasabb mondatának, ezt idézném:
„Az én országom nem e világból való."
Egy nő - főleg, ha anya - nem mondhat ilyet.
Öregedés
Ez a két szó, hogy „férfi" és „nő", minden életkorunkban mást jelent. Ha találkoznék kamaszkori
önmagammal, meg se érteném őt. Ö se engem. Azt mondaná nekem: „Te beszélsz a férfiakról? Te már nem
vagy férfi!"
Igaza lenne?
Idős férfi
Ha egy férfi sokáig él, szinte semmi sem különbözteti meg egy öregasszonytól.
És velem mi lesz?!
Minden más életszerepünk önzőbb, mint az anya szerepe. Ahhoz, hogy megszülessünk és emberré váljunk,
az kell, hogy egy másik lény odaadja nekünk a vérét, a húsát, a szívét, a tejét, a lelkét, a figyelmét - a
lelkét is.
És az egész életét.
Ilyen odaadásra senki más nem képes.
Minden más szerepünk kifosztásnak élné meg, ha csak egyetlen napig anyaszerepet kellene élnie.
Elképzeltem. Nem bírnám. Megőrülnék tőle. Nézném az órámat, meddig tart ez még?! Meddig rágja még a
húsomat ez a kis ragadozó? Jöjjön már valaki, és vegye át tőlem!
Nem bírnám elfogadni, hogy arra a kérdésemre: „És velem mi lesz?!" - a Sors azt válaszolná: „Semmi! Te
nem vagy fontos, csakis a gyereked!"
Bajban az ember az anyját hívja
Hallgass bele a kórházban szenvedők és haldoklók kiáltásaiba. Az apját senki sem hívja, csakis az anyját.
„Mom!... Mutti!... Mamma!... Mamicskú!... Anyaaa!"
Egy ember volt, egyetlenegy, aki végső bajában az Atyjához kiáltott. Jézus Krisztus. Nem az anyját hívta.
Sőt, halálában már nem is „anyámnak" nevezte őt, hanem így:
„Asszony."
Soha ember még nem nevezte így az édesanyját. Legfeljebb a feleségét, vagy általában a nőket.
De az anyját soha.
A saját fia kivételével minden keresztény hívő Szűz Máriában látja az Anyát, a segítőt, a jóságos
közbenjárót, a meg- mentőt!
Talán a magyar az egyetlen nyelv, ahol Boldogasszonyról, Nagyasszonyról, Kisasszonyról, és nem
anyáról beszélünk. Mély spirituális tudásról árulkodik ez. Az „asszony" szóval az Örök Nőibe helyezi azt
a lelket, aki az anya szerepét játszotta a földön.
Jézus is így látja. Az örök Asszonyit látja abban a nőben, aki szülte őt, és földi életében az anyja
sorsszerepét élte.
Át is adja, tanítványának, a halála előtt:
- íme, a te anyád.
Mostantól a tiéd. Én már elmegyek, és rád hagyom.
Mit szólt ehhez Mária, aki ott állt a kereszt lábánál, és ezt hallotta?
Ne magadból indulj ki, mert akkor megszédülsz a fájdalomtól, és nem is érted.
Egy felébredt, nagy szellemiség tudatával gondolkozz, aki tudta, hogy anyaszerepét ezentúl ki kell
terjesztenie azokra, akiket Jézus itt hagyott.
A Lélek átváltozóművész
Az anya minden gyermekének anya marad. Mutter, még a túlvilágon is. Ha meghalt, azt képzeljük, hogy
odaát is az anyukánk maradt, ahogy egész életében volt. Gondoskodik rólunk, segít nekünk, figyel ránk, ha
baj van, elaltat - és ez már így lesz örökkön-örökké, az idők végezetéig.
Nem engedjük őt még képzeletünkben sem átváltozni. Eletében és halála után is az ő tején élünk.
És ez fordítva is így van.
Az anya, ha a gyermeke meghalt, úgy képzeli, hogy odaát, a túlvilágon is az ő gyermeke marad. Örökké.
Ha négyévesen ment el, négyéves, ha kamaszként, kamasz gyerek. Nem tud másképp gondolni rá. Megállt
a film, a filmkocka kimerevedett, és az arc, ugyanaz az arc, lassan sárgulni kezd az emlékezetben.
így élünk egymásban: állóképben.
A beleélésnek és azonosulásnak olyan intenzív foka ez, amelyet nagyon nehéz megszüntetni. Túlságosan
nagy találkozás ez, elementáris összecsapódás, gyereknek, anyának egyaránt - nem tudnak továbblépni
belőle. Szeretnék, ha ez örökké így maradna.
De nem marad így.
 Ha látnád, ki mindenki voltál már valaha és leszel a jövőben, és ki mindenki volt már az a Lélek, akit
úgy ismertél meg, mint a gyermekedet, vagy az édesanyádat, megszédülnél.
Hány szerepet játszottunk már, nagy beleéléssel és azonosulással, és utána kiléptünk belőle, magunk
mögött hagytuk, hogy új lényt és sorsot írjunk magunknak!
Ki tudja, mi leszel még?! És hol jár az, aki anyád volt valaha?! Ki tudja, mikor és milyen szerepben
találkoztok újra?!
Senki. Ezt nem tudjuk. Nem is fontos tudni. De jobb minden ismeretlen lényben inkább az anyádat, mint
egy idegent sejteni. Még akkor is, ha nem ő az. De könnyebben megszereted.
Tagore, a költő, amikor megtudta, hogy elvesztette anyját, bánatában kirohant a kertbe, és ahogy
kétségbeesetten rohant, rohant, rohant és hangosan üvöltve zokogott, egy virág a homlokához ért és
megsimította.
Hirtelen megnyugodott.
Ismerős volt az érintés!
Nagyon ismerős.
„A virágszirom volt?... Vagy az anyám ujja? Nem tudom. Lehetséges. De azt üzente, hogy egy virágtól is
megkaphatom a szeretetet, amit az anyámtól kaptam valaha" - gondolta.
így üzent az anyja.
Nem tartotta az érintést véletlennek.
Ha elment, akit szeretünk, utána sok minden nem az. Vannak jelek, melyeket a fájdalomtól meghasadt
tudat felismer.
És a költő zaklatott szíve megbékült a fájdalmával.
Félt, hogy a szeretet eltűnt a világból.
Nem tűnt el.
Gyakran járogatott a kertjében, és mosolyogva nézett a virágra. Segített neki elengedni anyja emlékét.
A Lélek: varázslatos átváltozóművész. Különös trükköket tud.
És az élet: „karnevál", ahogy Hamvas Béla nevezte.
Hol vagy, szerelmem?
A legkedvesebb szállóvendég
Valójában nem akkor kell elengedni egy gyereket, amikor felnő, hanem akkor, amikor még kicsi. Akkor
kell nagyon lassan és tapintatosan kezdeni a „nem ragaszkodás" művészetét. Hagyni, hogy magától is
nőjön. Nem jó, ha egy asszony mindig csak anyaszemmel néz a kisgyerekére, és nem látja benne időnként
a társát, pajtását, barátját, kedves ismerősét, ha nem látja meg benne a leendő felnőtt embert, a szuverén
személyt, akivel sorsszerű találkozása - mint minden találkozás a Földön - időleges.
„A legkedvesebb szállóvendégem. Ha felnő, fizetés nélkül továbbmegy."
Nehéz ezt elgondolni, ha nincs más boldogságforrásom, csak az anyaság.
Hol vagy, szerelmem?
Ha elkezdem a feleségemet Mamának, Mutternak nevezni, azt jelenti, hogy én is csak a szülőt látom már
benne (és magamban), akivel utódokat nemzettünk.
Papalényem, papasorsom, papatekintetem lett.
Hová lett a nőm? A kedvesem? A szerelmem?!
Sorsunk elnyelte a leggyönyörűbb szerepeinket.
Ne tűrjétek!
Valaki
Állj meg a tükör előtt, és kérdezd meg magadtól, kit látsz. Öregnek láthatod magad. Ráncosnak, vénnek,
soványnak, kövérnek és megcsúnyultnak is. Néha megijedsz arcod látványától... De minden sorsszereped
csak felszín. Maszk és jelmez... Alatta ott van az örök „Én Vagyok"... Aki gyerekkorodtól ugyanaz, minden
hervadás, gyűrődés és szánalmas tönkremenés ellenére is...
VALAKI néz rád, amióta csak élsz. Ő nézett rád, amikor pucér kisgyerekként, négykézláb mászva, először
belemeredtél a tükörbe. Ő nézett az iskolai fényképedről, az esküvői fátylad alól, Ő van a ráncos, festett,
vénülő szemed mögött.
A tested megvénült - Ő nem. Volt már sok mindenki, látott sokféleképpen, hitt sok mindent, jöttek és
mentek életében az emberek... világok változtak körülötte... még a saját arca és teste is... - de Ő maradt.
És ha egyszer igazán mélyen nézel a tükörképedre, túllátsz a férfi vagy női „maszkodon" is.
Nem akarsz már tetszeni senkinek.
Nem akarsz hatni, varázsolni.
Pupilláid mögül az Ember néz.
Ez te igazi arcod!
VALAKI, aki a homályos, megtört fényű szemedből még mindig néz.
Ezért idegen és riasztó minden elmúlás.
Mert a VALAKI örökké fiatal.
De ki az?
Meditáció
Ha becsukod a szemed, és azon meditálsz, „Ki vagyok én?" - egyre beljebb és beljebb juthatsz a
lelkedben. Mintha ruhákat dobnál le magadról, lelki rétegeket, életszerepeket, melyekkel azonosítottad
magad.
De egyik sem az igazi Én vagyok.
Nem Én vagyok a bal kezem, a jobb kezem, a fülem, az orrom. Ha átéled egyszer a halál élményét (a
meditáció hasonlít hozzá), rájössz, hogy nem Én vagyok a fejem, a két szemem, a szívem és az egész
testem. Nem Én vagyok a társadalmi szerepem, a „gazdag" és a „koldus", nem Én vagyok az „apa", az
„anya", a „szerető", nem Én vagyok a „csúnya" és a „szép", az „ifjú" és a „vén", a „szerencsés" és a
„szerencsétlen", és nem Én vagyok a beteg „öregasszony".
Ez mind csak ruha rajtad, amellyel azonosultál. Az „Én vagyok" élményed már akkor is megvolt, amikor
nem voltál még sem apa, sem anya, sem szerető, sem fiatal, sem vén.
A legutolsó ruha, amit lelked levet magáról, az „Én férfi vagyok" és az „Én nő vagyok" sorsszereped.
Legmélyebb önazonosságodnak nincs neme.
Ez az Igazi arcod.
Az Önvalód.
Aki mindenkivé képes válni, mert O a világokat álmodó Isten tebenned, aki lényének varázshatalmával
bárkit és bármit létrehoz magából. Végigéli sorsát, megtapasztalja létének minden jó és rossz tanulságát,
majd - mint egy színész az előadás után - leveszi maszkját, jelmezét, és önmaga lesz megint.
Isten nem férfi és nem nő.
Aki ezt a tapasztalatot akár csak egy pillanatig nem éli át, nem tudja megismerni Őt. Képzelt istent
álmodik magának, aki a felhők mögött lakik, és rendszerint egy öregebb, szakállas férfi.
A patriarchális világ kezdettől fogva úgy tartja, hogy mindaz, amit most elmondtam, csakis a férfiakra
vonatkozik.
A nőnek, szerinte, nincs Én vagyok élménye.
Nincs lelki magva. Nincs Önmagam élménye. Nincs ön- fénye, csak visszaveri a fényt. A férfi fényének
sugarában él. Mint szimbóluma, az ezüstös Hold, mely az aranyszínű Nap fényétől világít éjszaka.
Ez annyiban valóban igaz is, hogy az Én vagyok már nem női élmény.
De nem is a férfié.
Nemek fölött áll.
Van férfiöntudat. És van női öntudat.
De ez nem egyéb, mint Legfelsőbb Valónk kettős fénytörése.
Az egyik kékes, a másik vöröses.
De a Fény fehér.
Énekek éneke
Amikor egy vallási tan azt állítja, hogy Isten a szerelmet és a nemi vágyat csupán a fajfenntartás céljából
eszelte ki, nyilvánvaló, hogy sem a szerelmet, sem a nemek vonzásának mélyebb, metafizikai okát nem
ismeri.
Mi nem „fajfenntartani" akarunk, hanem szeretni. Egybeölelni azt, ami kettéhasadt.
Testben, lélekben, szellemben.
Te hiszel egy olyan ravasz istenben, aki a szerelmet csaliként alkalmazza, hogy a fejfenntartás komor
kötelességét betartassa veled?
Hiszel egy olyan istenben, akinél a szerelem csupán egy ravasz, sunyi trükk, hogy a fajod ne haljon ki?
Minek éljen a faj, ha nem szent a szerelem?
Miért „szaporodjunk és sokasodjunk", ha nincs értelme az egésznek, s ami szép benne, az is átverés?
Csak hogy sokan legyünk?
Nem, barátocskám!
Férfinak és nőnek mindenekelőtt egymást kell szeretni.
Aki a szerelmet nem ismeri, nem tudhatja azt sem, mi az, hogy szeretni. Nem ismeri sem a másik embert,
sem az Istent.
Sem élete értelmét.
Homoszexualitás
Aki nem látja, hogy a test nemi formája néha nem tükrözi a benne lakó lélek valódi természetét, azt
feltételezi, hogy a Teremtő kivétel nélkül minden emberi lény létrehozatalában tökéleteset alkot.
És ez nyilvánvalóan nincsen így!
Mennyi vetélés, mutáció, betegen, torzán születés! Menynyi sikertelen kísérlet, holt magzat, életképtelen
emberke! És hányszor fordul elő, még a jellemünk és a testi formánk különbözőségében is, hogy a külsőnk
nem a belsőt tükrözi!
Hányszor él egy szép lelkületű ember csúnya testben! És ez a lélek hányszor szépíti meg a testét belülről!
És hányszor takar egy szép külső ürességet, diszharmóniát, merevséget, magányos természetet! Hányszor
fordul elő, hogy fizikailag roppant előnytelen, gyenge és beteges testű emberből világbajnok lesz, mert
belülről, pusztán a hitével megépíti magát!
A természet, vagyis az isteni teremtés, jóval bonyolultabban, az emberi ész számára átláthatatlan
hibaszázalékkal, kísérletekkel és variációkkal működik. Ráadásul, amikor egy szellemiség testet ölt, nem
tudni, milyen feladatot vállalt, milyen sorsszerű akadályt állított magának azzal, hogy ellentmondás van a
személyisége és a teste között.
Különösen érvényes ez, amikor kétnemű lényünk sorsválasztása megtörténik.
Az egészséges lélek
Egészséges lélek akkor vagy, ha a két ősminőség, a ]in és a Jang harmóniában van benned. Ismered
magadban az árnyékban lévő nemedet is, és bármikor élni is tudsz vele. Mégpedig úgy, hogy ez a
harmónia nem állandó, hanem mindig megbomlik, és mindig helyreáll.
Amíg élünk, lelkünk lüktetve változik.
Az összhang szétesik, helyreáll, szétesik, helyreáll...
A bölcs lélek tudja, hogy így van, s számára a harmónia nem egy állapot, hanem hullámlovaglás.
Az igazi harcművészet teli van lágy, „nőies" elemekkel.
Különösen az aikidó.
Ahogy a neve mondja: a „Szeretet útja".
Sok esetben hagyod, hogy ellenfeled „beléd jöjjön".
Magadra engeded.
Jöjjön, jöjjön!
Sőt, ha támad, szinte magadba szívod. Kihasználva agresz- szív „férfias" támadóerejét, belehúzod őt a
testedbe, bele a középpontodba. Ahogy a nő a férfit magába vonja.
És így billented ki őt a saját középpontjából.
Annyira „túlakarja" magát, agresszíven jön és támad, hogy ha erre még hívod is, kibillen az
egyensúlyából, és rád esik.
És most mondom a lényeget.
A harcművész azt mondja, hogy minden egyensúly titka a középpont.
Ha csak Jin és Jang lenne, örökké cibálnánk és taszigálnánk egymást, mint a részegek.
De ott van közöttünk a titkos középpont.
A Jen.
Erről ritkán esik szó, pedig ez a lényeg.
Ez sem fiú, sem lány.
Sem pozitív, sem negatív.
Nincs is a megvalósulás világában.
Üres.
De minden hozzá viszonyul és belőle ered.
Minden mozdulatodnak van egy középpontja, különben felborulsz.
Amikor állni és járni tanulsz mint kisbaba, ezt keresed ösztönösen.
S amíg nem találod, bukdácsolsz. Dülöngélsz a jobb és a bal között, ide-oda. Elesel, fölállsz, elesel,
fölállsz...
Ahogy megtaláltad a Jent, tudsz állni, járni és futni is.
És a lelkednek is, ha egészséges, van egy középpontja, különben szétpörögsz az érzelmeid káoszában.
Ahogy az örvénynek is van egy középpontja, és egy hurrikánnak is van egy „szeme" - mely nyugodt, sőt
mozdulatlan és világos, akkor is, ha körülötte minden sötét és eszeveszetten forog.
Egy jó párkapcsolatnak is van egy titkos közepe.
Nem lehet megmondani, hol van.
De ha baj van, ha széthúztok, vagy összedőltök, ehhez a középhez kell visszatalálni.
Jó, ha sejtitek, hol van.
Minden párnál máshol.
A harmónia lényege ez a titkos középpont.
A hegedű lelke
(Beszéljünk most másképp erről a középpontról.
Ezt a gyöngyöt kifejezetten férfiaknak adom. Úgy tartják, a gyöngy a nők köve. Nem igaz. India
kilenc legnemesebb „drágaköve" közé tartozik. Tulajdonosát Laksmi istennő megáldja, viselőjének
megvilágosodást hoz.
Minden gyöngyszem egy különös információt hordoz.
Kisugárzásával tudatosítja az elnyomott érzelmi bajaidat, felcsillantja rejtett gondolataidat, utadon
megóv, nem hagy egyedül, és elkísér a megoldásig.)
„Ha Isten a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére
alkotta a hegedűt. Helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő."
Ezt Yehudi Menuhin mondta.
Ha láttad játszani, valóban úgy tűnt, mintha szeretkezne a hegedűjével. Ahogy lenyomott ujjbegyét
villámgyorsan föl-le mozgatta (vibrato), ahogy nem nyomta le a húrt, csak alig-alig érintve üveghangokat
csalt ki a hangszerből, ahogy a spiccatókat, a tremolókat, a legatókat és a staccatókat kihozta belőle,
ahogy a hidacska fölött (sul ponticello) az intenzív magas hangokkal erősítette a magasabb harmóniákat,
ahogy a fogólaphoz közel (sul testo) kissé nazális búgásra késztette a hangszerét, az valóban úgy tűnt, mint
egy ölelés. És a hegedű úgy is viselkedett a kezében, mint egy szerelmes nő. Valószerűtlenül szép
hangokat adott.
A hegedű formája tényleg egy női testre emlékeztet.
És ha meghallgatsz egy hegedűkészítő mestert, úgy beszél róla, mint aki nem „készíti", hanem végtelen
türelemmel „megteremti" a hangszerét.
Majdnem azt mondtam, a saját bordájából, mint Isten Évát Ádámból.
Szép formája, nemes anyaga és hangja mellett van azonban a hegedűnek egy titka, mely kívülről nem
látszik rajta.
Ez a lelke.
Igen, a lelke.
Ez nem költői metafora.
A hegedűnek tényleg van lelke.
Ez egy rendszerint lucfenyőből készült hengeres kis pálcika, ami a hangszer belsejében van.
Nagyjából a láb magas hangok felőli oldalán ékelődik a tető és a hát közé. Nincs ragasztással rögzítve,
hogy az F-lyu- kon át egy finom szerszámmal benyúlva a helyzetét finoman, nagyon-nagyon finoman
változtatni lehessen.
Ha ezt eltávolítják, a hegedű szinte teljesen megnémul.
Csak sóhajt és liheg, mint egy haldokló.
De ha csak egy milliméterrel mozdítják el, az is jelentősen megváltoztatja a hangját.
Hamis lesz.
Megszűnik a muzsika.
Hiába csinálta a hegedűt Amati, Guernieri, hiába a sok százezer dolláros Stradivari, és hiába játszik rajta
egy Yehudi Menuhin - ha nincs Lélek, nincs zene.
Ez a legnőibb ebben a hangszerben.
Ez a rejtett, láthatatlan kis valami.
Ez a jelentéktelen fadarab.
Vagyis a Lelke.
Igen, a lélek ilyen elrejtett.
Ilyen észrevehetetlen.
Ennyire bent van, egészen bent.
Ilyen névtelen, egyszerű kis semmi.
S mégis: tőle függ minden.
A szépség.
A harmónia.
Az élet.
A zseniális Menuhin bizonyára tudta, hogy nem hajlonghatna a dübörgő tapsban és diadalban, ha nem
lenne ott, pon-
tosan a megfelelő helyén az ő szép és méregdrága „gyönyörű istennőjének", vagyis a hegedűjének testében
a Lelke.
Ez a kis lucfenyőpálcika.
Kevés mélyebb szimbóluma van a női misztériumnak, mint ez.
Ilyen egy igazi anya egy családban.
Ilyen egy jó feleség.
Ilyen egy valódi társ.
Ha nincs a „nagy emberek" mögött ilyen „lélek", hamisan szólnak.
Üresen.
Lélektelenül.
Amíg van család, a nő tartja össze.
S amíg van nép, a nők tartják össze.
Végső soron az emberiség életét is.
Az imádságról és a meditációról
Imádkozni - beszéltünk már róla - csakis női lelkülettel lehet. Akármilyen szuperférfi vagy. Az Istennel
való kapcsolatodban nő leszel, befogadó.
„Legyen meg a Te akaratod!"
Olyanná kell válnod, mint a megtermékenyülésre szomjas anyaméh.
A meditáció viszont férfiakarattal indul. Önuralommal. Összeszedettséggel. Összpontosítással. Le kell
csendesíteni zaklatott elmédet, meg kell szelídítened, mint egy fékezhetetlen, szilaj vadlovat.
„Csittá vritti nirodah." (A tudat rezdüléseit le kell igázni.)
Ez bizony férfimunka.
A koncentráció, önuralom.
Az lesz, amit én akarok!
A gondolataim csapongását megszüntetem.
Figyelmemet összpontosítom.
Megfékezem elmém lázadását.
Ezután jön a női fázis: az önátadás.
„Hagyom, hogy megtörténjen velem, aminek meg kell történnie."
Már nem akarok.
Várok.
Időtlen nyugalommal.
Lényemet betölti a béke, hagyom magam vezetni egy magasabb Akarattól.
A test ellazulása nem egyéb, mint hogy izmaimban megszüntetem az „én akarok!" feszültségét.
Végül eljuthatsz odáig, hogy sem férfi, sem nő nem vagy.
Megszűnik a polaritás.
A kettő az Egybe visszatér.
Ekkor a Tanú állapotába kerülsz.
Mintha felülről néznéd magad.
A Tanú nem akar semmit.
A Tanú csak néz.
Lát.
Ez a középpontélmény.
A felébredt ember mindkét nem ura. Bal szeme női, jobb szeme férfiszem, de ő maga már az Örök Ember
homloka közepén lévő egyetlen szemével lát.
Az isteni kettősség
Ha látni akarod saját lényed kettős természetét, vess egy pillantást a gyönyörű indiai Siva szoborra,
melynek egyik fele férfi, másik fele nő. Erélyes férfiarca, széles válla és izmos férfikarja van a jobb
oldalán - de széles csípője, telt melle és lágy, női karja a bal oldalán. Kicsit riasztó, mint ahogy a
szeretkezésben összeforrt pár látványa is fura, de azt, hogy ezek ketten tényleg egyek, nem tudjuk
elképzelni.
A női részt Saktinak is hívják. Ha férfi vagy, benned él.
Ahogy a mi Ádámunkban rejlett az oldalbordája, úgy él e kettős lényben a férfi és a nő is.
A szanszkrit neve ugyanaz, mint a magyar: Ardhángitii, a Fele-ség - a mai szóhasználatban a másik felet,
a jó hitvest jelenti.
Reménytelen kísérlet
Ha nem lennénk egyek, soha, egyetlen pillanatig sem éreznénk a késztetést, hogy újra „összeszeressük"
egymást.
Még egy futó szeretkezés sem egyéb, mint az Egység megteremtésére tett szenvedélyes és reménytelen
kísérlet.
A legnagyobb öröm - és a legnagyobb szomorúság.
Öröm, hogy ismerlek, mindenkinél jobban és mélyebben és régebben, időtlen idők óta... öröm, hogy végre
megtaláltalak...
És szomorúság, hogy nem maradhatok benned, és te nem fogadhatsz be engem örökre és véglegesen.
Szerelem
A szerelemben éled át, hogy a boldogság fáj.
Egész lényed sajog. Ujjongsz, hogy milyen édes és örömteli élni, de bármikor kedved lenne sírni és
meghalni is.
Átéled, hogy az életöröm a halálvággyal párosul.
Sokan próbálták megfejteni, hogy ez miért van így, szerelem és halál a világirodalom legnagyobb témái.
Én úgy gondolom, azért, mert a szerelemhez az „örök" élménye tapad - miközben tudod, hogy ahol
vagytok, ott nincs örök, csak mulandóság.
Ennek is el kell múlnia egyszer.
Nem ide való állapot.
Égi állapot.
S ez itt az alagsor, ahol vagytok.
És ezért, ha szeretsz valakit, egyrészt meggyullad a lelked és boldog leszel, másrészt elszomorodsz és el
akarsz menni innen.
Oda, ahová a szerelem való.
Ahol örök tűzként ég, és nem csak mint egy fellobbanó és hamar kihunyó láng.
Ha szerelmes lesz, a racionális, józan, materialista ember tudata is megváltozik. „Vallásos" állapotba
kerül. Józanból részeg lesz, és rettenetes honvágyat érez... miközben nem hisz abban, hogy létezik valahol
ez a „hon".
Párbeszéd egy boldog nővel
Csak nőkről?
Csak nőkről, vagy csak férfiakról külön nem is lenne szabad beszélni. Egymásban tükröződünk, egymásra
hatunk. Ha egyikünk eltorzul, a másik is torzul vele.
Mutass egy nőt, és megmondom, hogy milyen férfikezekben van.
S fordítva: minden férfin ott van az asszonykezek nyoma.
Párbeszéd egy boldog nővel
Naponta járok a kórház büféjébe.
Egy barátom fekszik ott. Őt látogatom, régóta sajnos.
És minden alkalommal feltűnik a pult mögött, a pogácsák és szendvicsek között egy mosolygó büfésnő.
Sokan állnak az üvegablaka előtt, betegek, nyomorékok, sebesültek, öregasszonyok mankóval, bottal, még
járókerettel is. Néha látom, hogy a látogatók riadt arccal, könnyes szemmel várakoznak a kávéra.
Valakijük bajban van, vagy meghalt.
És a büfésnő mosolyog.
Bármikor látom, mindig mosoly van az arcán.
Közben serényen dolgozik. Derűsen főzi a kávét, jókedvűen szólítja a várakozókat, viccelődik.
Mindenkihez van egy kedves szava, és ami különös: egy pillanatra sem szűnik arcán a mosoly. Roppant
kívánatos jelenség, jó ránézni és a fénykörébe kerülni. Olyan ő a pult mögött, mint a fölkelő Nap -
sugárzik belőle a jókedvű élet és a fény.
És ez így megy. Minden nap.
Nem tudok elkapni az arcán egy olyan pillanatot, amikor ne mosolyogna.
Ez annyira ritka látvány manapság, hogy szemet szúr.
Odalépek hozzá.
Megismer.
Tudja, ki vagyok. Az író.
így aztán nem tartja tolakodásnak, ha megszólítom.
- Ne haragudjon, ha kérdezek valamit. Maga mindig olyan vidám és mosolygós. Napok óta figyelem.
Megkérdezhetem, hogy miért?
- Jó férjem van.
Ezt feleli, minden gondolkodás nélkül, azonnal.
Én még tűnődöm a válaszán egy darabig.
Igaznak érzem, de azért nem egészen.
- Mondja, nem lehet, hogy ez épp fordítva van? Azért talált egy jó férjet, mert ilyen derűs, vidám
természete van?... Bevonzotta...
- Nem tudom. Még sohasem gondolkoztam ezen. Az a helyzet, hogy mi gyerekkorunktól szeretjük egymást.
Ott kezdődött valamikor az iskolában a szerelmünk. Hetedikesek voltunk. Számítsa ki, hány évesek. Azóta
tart. Két gyerekünk van, ma már nagyok, de mindketten hamar tudomásul vették, hogy ők egy nagy páros
tánchoz csatlakoztak. Mindig mi álltunk a kör közepén, egymás kezét fogtuk, egymás szemét néztük, és a
gyerekek körülöttünk forogtak... És ez így van ma is. Az egyik lányom már kirepült, lehet, hogy hamarosan
a fiunk is... mi meg forgunk... Forgunk tovább.
Jó, hogy ilyen is van.
Férfi nélkül?
Az ötezer éves tévhitünk, hogy a nők életének csakis mi, férfiak adhatunk értelmet, és nélkülünk
semmire sem valók, most van széttöredezőben.
Egy nő csak annyiban férfifüggő, mint amennyire egy férfi nőfüggő. Lelkében ott rejlik számos, férfi
nélküli életkaland.
Az egyedüllét művészete
A világ globalizálódik, az emberek pedig magányosodnak. A nők szorgalmasan tanulják az egyedüllét
művészetét. Sajnos.
De megértem.
Virtuális élet
A mindent átszövő világháló összeköti a földrészeket, népeket, kultúrákat, országokat és egyéneket... és
ebben a láthatatlan hálóban ott vannak fennakadva a társtalan emberkék, több milliárdan, akik egy
homályos szobában, magányosan ülnek a villogó képernyők előtt, nyomkodják az egeret és a billentyűket,
és jeleket adnak a világűrbe.
Olyanok, mint a semmibe küldött palackposták.
Mint a börtönből, vagy hadifogságból küldött levelek.
Néha megkapó képeket tesznek fel fiatalkori önmagukról. Verseket írnak a senkinek. Ha elolvasod,
látod, mennyi zseni él a földön. Költő, fotóművész, grafikus, filozófus, vallásalapító, humorista és festő.
Mennyi ügyes szélhámos, aki át akar verni; aki társat keres, vagy el akarja adni magát. Mennyi jobb
sorsra, boldogságra, emberi életre, érintésre és ölelésre sóvárgó értékes nő és férfi, aki abban a tévhitben
él, hogy mégis tartozik valakihez vagy valakikhez - holott nem tartozik senkihez.
Milyen jó, hogy végre el lehet mondani valakinek, akárkinek, bárkinek, mindenkinek... milyen jó, hogy
ennyi láthatatlan szem figyel rád, s ha nem, az se baj, valaki, valahol csak elolvassa, hogy hahó, itt
vagyok, én vagyok!...
Kár, hogy a gépek nem tudnak szeretni.
A virtuális élet kifejezetten a férfiszellem alkotása. Zseniális, logikus, de az élettől elvonatkoztatott és
tökéletesen működő második valóság; a teremtés művének, az agyvelő-
nek és a lélek funkcióinak még az agyi működésnél is tökéletesebb, hibátlan másolata.
Sohasem téved. Nem hal meg. Nem őrül meg.
Egy baja van.
Nincs szíve.
A nagy élmény
„Elengedni a gyerekedet" lélektanilag azt jelenti, hogy vissza kell találnod Önmagadhoz.
Ez azért nehéz, mert a nőnek a történelmi idők kezdete óta nincs „Önmagam" élménye.
Ezt sok évezred óta elnyomták benne. Nem is engedték, hogy megtalálja. Azt tanították, és ez volt a
megrendíthetet- len közfelfogás, hogy a „a nőnek nincsen lelke". Vagyis Önvalóját, az isteni Énjét
önmagában hiába keresné, sohasem találhatja meg - mert nincs benne!
A nőkről ugyan minden vallás igyekszik szépeket mondani, a cukormáz és a remegő hang nem hiányzik
a nők méltatásából, de azért értékét a férfiak mögé helyezik. A konfuciuszi szemlélet világrendjében is
alsóbbrendű teremtmény. A női lábacskák elkötözése csak egy riasztó jelképe ennek a felfogásnak. Szent
Ágoston pedig - ahogy a későbbi keresztény írások - ki is mondja: „A nő nem Isten képére teremtetett."
Aquinói Szent Tamás szerint „tökéletlen lény", „elrontott ember". Jézus ezt sohasem mondta, bár
kifejezett nőtisztelet csak nyomokban lelhető fel az Evangéliumokban. Pál levelei ellentmondóak. Vannak
elismerő szövegek, de azt is ő mondta, hogy: „Asszonyoknak a gyülekezetben hallgass a neve."
A nőt, mint tanítót, az Egyház ma sem fogadja el. Boldog lehet, szent is lehet, de a tudása nem
megbízható.
(Egyetlen kivétel: Avilai Szent Teréz. Hogyan kerülhetett egyedül a férfiak közé, fogalmam sincs.)
 A nőnek az üdvösségben - a patriarchális vallási hagyomány szerint - csakis a férjén keresztül lehet
része. A férjének
ugyanis van benső teljességélménye. Van „istenhasonlósága". Van Önvalója, és ezért a legtöbb vallás a
férjhez való hűséget és alázatos szolgálatot egyben istenszolgálatnak is tartotta.
Az emberiség történetének legnagyobb fordulatát most éljük meg: a nőkben ébredezni kezd az
Önmagam.
A nők „felszabadítása" nem azt jelenti, hogy a nők egy férfivilágban keresnek jogi, anyagi és
társadalmi egyenlőséget, hanem azt, hogy fel kell szabadítani a nő személyiségének isteni eredetű
tulajdonságait - nemcsak a nők, hanem az egész emberiség érdekében.
Amíg nem ez a hajtóerő, hanem a férfigyűlölet és a pocsék világból való részesedésért folytatott
háború, a nő tévúton jár, melynek végén nincs győzelem, csak szakadék.
A nőtől a sors új minőséget vár.
Nem azt, hogy folytassa a lélektelen régit.
Fel kell, hogy ismerje, mindaz, ami benne történik, az egész emberiségért, a férfiakért is történik.
így, ahogy vagy, nem vagy jó
Mi, férfiak, így látjuk: így, ahogy vagy, nem vagy jó! Valamit tenni kell magunkkal, veled, és az egész
világgal. Ha vallásosak vagyunk, fölébredni, megtérni, megvilágosodni, ha nem vagyunk vallásosak, meg
kell valósítani önmagunkat, el kell érni a céljainkat! Alkotni, teremteni, eszméket szülni, építeni,
fejleszteni, fölfedezni, kitalálni, megszerezni, meghódítani, pénzt és hatalmat szerezni, műveket, gépeket
konstruálni, a társadalmat megváltoztatni, felforgatni, megjavítani. .. egyáltalán: fejlődni, haladni, vinni
kell valamire!
Nekünk a természet sem jó így, ahogy van. Át akarjuk alakítani, kihasználni, beépíteni, átépíteni,
kiirtani, génnel kezelni, föltúrni, lefúrni, az égre szállni, a Holdat és a Mars bolygót fölfedezni, és
meghódítani az egész mindenséget. Nekünk mindig tenni kell valamit, hogy akár csak egyetlen pillanatig
elégedettek legyünk, mert...
Miért is?
Mert így, ahogy vagyok, nem vagyok jó.
Te sem.
A világ sem.
A gyerekem se.
„Az ember nincs készen, meg kell csinálni!" - ez mind a vallások, mind a tudományok indítéka.
A férfi abból indul ki, amiből a Teremtő is kiindulhatott, amikor megteremtette a világot: létre akart hozni
valamit, ami nem volt. Csak elviselhetetlen káosz volt. És sötét. Ami bizonyára nem volt jó.
Ezt az aktust ismétli meg a férfiszellem.
A gyereknek föltett kérdés: - „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?" - férfikérdés.
Egy anya azt mondja: „Csak boldog legyen és egészséges. A többi mellékes."
Tökös nő
Ma már egy nő is sokra viheti. Lehet igazgató, vezérigazgató, bankelnök, miniszterelnök, néha még
fegyveres testületeknél is magas pozíciót tölthet be.
De bármilyen magasra kerül is, női eszközeivel nem élhet. Nem lehet gyengéd, elfogadó. Nem mondhat le
a „fejlődésről", a „könyörtelen versenyről", mások legyőzéséről. Nem teheti meg, hogy az érdekei helyett
a szíve irányítsa. Egy bankot, egy nagyvállalatot vagy egy országot nem lehet szeretetteljes anyai
lelkülettel vezetni.
Nem lehet jóságos és elfogadó.
Férfisorsot kell élni, kőkemény férfimentalitással.
Gyakran, sajnos, a családjában is.
Lelki jelmeztárából ilyenkor előhúzza a nadrágot, és beáll az alkalmatlan, gyenge férfi helyére.
„Tökös nő" lesz belőle.
De ez nem azt jelenti, hogy a Nőiség bármiféle szerepet kapna manapság a világ menetében. Mert az a
veszedelmesen eltorzult férfimentalitás sínén jár. És bármilyen testületről, igazgatóságról, pártról, vagy
akár a parlamentről legyen szó, a nők arányát benne nem az határozza meg, hogy testileg hány nő ül benne,
vagyis nem a nemi szervek száma, mert gyakorlatilag egy sem lehet igazán nő: ha odakerül, kénytelen
férfimentalitással és férfieszközökkel élni.
Én és Te
(Beszéljünk egy kicsit a színházról is. Számomra a teremtés kicsinyített mása. Nem gyöngyszem,
hanem kis varázsgömb. Sok minden van benne.)
Nem tudom, ki mondta, azt hiszem, Molnár Ferenc, hogy a színházban az igazi férfiak a színésznők.
így igaz.
És ennek így is kell lenni.
Aki fénybe áll és híres lesz, aki különös erejével hatalmába hajtja mások figyelmét és érzelmeit, aki
uralja a sokaság lelkét, és egyedül indul el az önmegvalósítás útján, férfisorsot vállal, akkor is, ha a világ
legvonzóbb nője.
„Hogy mennyire férfisorsot éltem a színpadon, ezt akkor tudtam meg, amikor gyereket szültem! -
mondta egyszer egy nagy színésznőnk. - Az anyának árnyékban kell élnie. Távol a fénytől,
önragyogástól. Mindenét oda kell adnia egyetlen emberért. Ez az »önmegvalósítása«. Semmi más.
Mint színésznő egyetlen szót ismerek: ÉN.
Mint anya csak ezt: TE."
Szerencsére egy művész kétéltű.
Jó lehet néha anyaszerepben is.
Igaz ez fordítva is?
A színházban a férfi színészek lennének a nők?
Bizonyos értelemben igen.
Ha valaki mások tetszésétől függ, ha mások adják meg jó vagy rossz hangulatát és főleg önbizalmát, az
elveszti férfias, sugárzó, öntudatos Nap-szerűségét, és Holddá válik. Fénye nem önfény, hanem
visszaverődés.
Másoktól függ az élete.
William Shakespeare kiszolgáltatottan könyörög a közönség tapsáért... sőt, kegyéért.
„A tapsoló kegyes kezek Oldozzák meg bilincsemet,"
- mondja a Vihar epilógusában Prospero, a varázsló.
„S szívből szálló sóhajon Repüljön célba jó hajóm... A tetszés volt a célom. S nincs nekem Többé
varázsom, szellemem: Kétségbeesve pusztulok Ha nem buzog fohászotok, S nem bírja rá a szent eget.
Hogy oldozzon föl engemet."
(Mészöly Dezső fordítása)
Különös Jin-vallomás ez.
Sikert koldul.
Tapsot.
„A tetszés volt a célom" - ez nem férfimondat.
A színész függ a közönségtől. És a varázsló függ az elva- rázsoltaktól. Nemcsak hat, de mások hatása alá
is kerül. Kevesen tudják, hogy egy rockzenész is függ a közönségétől, és a politikus, még egy olyan
szuggesztív „hipnotizőr", mint
Adolf Hitler is, függ a tömegtől, a néptől, sőt, ki van szolgáltatva neki, mert ha nem rajonganak érte,
megbukott.
Veszélyes játék ez. Akkor derül ki, amikor valakit ejtenek az emberek. Amikor már nincs sikere.
Amikor hiába mereszti a szemét, nem kell már senkinek - amikor egy férfi elveszti sugárzó Nap-
szerűségét, és sápadt Holddá válik -, és hiába könyörög a fényért, nem kap. Rádöbben arra, hogy a
hatalmi játszma a visszájára fordult, vagy talán mindig is így volt, csak nem vette észre: nem ő varázsolt,
hanem ő állt varázslat alatt - a tömegek ösztönének a szolgálatában állt.
Diktátorok életük végén szembesülnek ezzel az ijesztő felismeréssel. Hogy nem ők toltak, hanem őket
tolták. Eszközei voltak a tömegek ösztönének. És rendszerint kiábrándultan, értetlenül és csúnyán halnak
meg. Kivégzésük után ott marad nyitott szemükben: „Nem értem!"
Mint minden varázsló, a színészek is, ha nincs sikerük már, élnek ugyan még, de senki sem tudja, hogy
kicsodák.
Nagyon nehéz a mágusok öregkora.
Él még, de mintha nem élne már.
Shakespeare, aki lelkünk minden titkát ismeri, tudja, hogy a férfi és a nő: „szerepek". Néha varázslattal,
tündéri pajkosságból, vagy akár játékból is fölcserélhetők. Néhány darabjában azt is elmondja, hogy a
szerelemben könnyen átváltoznak a nemeink: a férfiak tehetetlenül vergődnek érzelmeikben,
elgyengülnek, megpuhulnak, szentimentálisak lesznek és szánalmasan kiszolgáltatottak. Nevetségesen
loholnak a nők után. Rádöbbennek, hogy többé már nem önmaguktól, hanem a másiktól függ az életük -
„Azt teszel velem, amit akarsz" -, a nők pedig szilajon és vakmerően robognak a szenvedélyeik után.
Csakis okos taktikai érzékük fékezi őket, hogy le ne teperjék és meg ne erőszakolják az elgyengült pasikat.
Mi, fiúk, elpuhulunk a szerelemben, már-már „férfiatlan- ná" válunk, sírunk például (ajánlatos nem
mutatni!) - a lányok pedig szenvedélyessé válnak, és kandúrbátorsággal próbálják legyőzni a férfiak
passzivitását.
Ez a fajta szerepcsere olyan régi, mint az emberi faj - téves az a megállapítás, hogy ez csakis a mai
fiatalokkal fordul elő, és hogy manapság a lányoknak kell kezdeményezni. Az állatvilágban sem a kan
kezdeményez, hanem a nőstény. A kan, mint tudjuk, csak reagál a kihívásra. És nem a méhecske
kezdeményez, hanem a virágszirom.
A passzív energia rendszerint erősebb - de nem látni.
A férfin, ha megkíván valakit, s nagyon akarja: rögtön látni.
A nőn nemigen.
A hívásban sokkal nagyobb erő és agresszív húzóerő lehet, mint a férfias támadásban - ez a titka
egyébként a taoista hagyomány alapján álló harcművészetnek. Úgy verni meg az ellenfelemet, hogy nem
akarok semmit. Csak hagyni kell, hogy ő jöjjön, és ő akarjon.
Az a nő, aki ismeri nemének mágiáját, úgy rámenős, hogy észre sem veszed. Úgy szív magához, hogy
azt hiszed, te akarsz menni.
Aki hosszabb időt töltött színházban, tudja, hogy mennyi tetszeni vágyás, hisztéria, hiúság és sok más,
„nőiesnek" mondott tulajdonság van a „legmacsóbb", kemény pasikban is - a lányok által imádott és
férfiideálnak tartott színészekben.
Ha ott élnél a kulisszák mögött, mint én, sokat derülnél azon, hogy valójában kik azok, akik a szerelmes
leveleket kapják.
A „gyengébb nemről" pedig az a tapasztalatom, hogy a nők legyőzhetetlenek.
Még akkor is, ha lassan és nehezen nyernek. Manapság ide- oda dobálja őket a sors, sokan
kiszolgáltatottak, hányatott lesz az életük, de a végén ők nyernek. Ez a tapasztalatom. Nyerés alatt nem azt
értem, hogy sikerül megszerezniük a férfit, hanem azt, hogy túllépnek rajta, és továbbmennek, egyedül.
És még valami, amit Shakespeare tud.
Hogy a szeretet a legnagyobb háborúság. Szüntelen küzdelem, támadás és védekezés és megadás és
szökés és vissza- hódítás, sebzés és sebesülés és nyerés és vesztés. Ha megadod magad, véged van. A
szerelemnek legalábbis. Ha valaki azt
mondja, hogy megunta a veled való harcolást, azt jelenti, hogy nem is szeret már.
Ilyenkor dobd el a kardod, mert nincs többé ellenfeled.
A hiúságról
Ha már előbb a hiúságot említettem...
A hiúság igazából nőies bűn - ha bűn egyáltalán.
A férfiakat csak azért tartják hiúbbnak, mert jobban látszik rajtuk. Nem rájuk való. Olyan, mint tehénen a
gatya.
Az igazi férfibűn az önteltség, a beképzeltség, az „én mondom meg, ki vagyok!" gőgje, a hatalomszomj és
a téves önértékelés.
Az, hogy mások tetszésétől függjön az önbizalmam, nem maszkulin tulajdonság.
Az igazi férfi így szól:
„Emberektől dicsőséget nem veszek!"
Ezt Jézus mondta.
A hiú férfi azonban vesz. Nemcsak dicsőséget, hanem tetszést, sikert és elismerést. Ezért lesz
nevetségesen feminin jelenség, és sok komédia tárgya.
Akkor is, ha az eszére, akkor is, ha az izmos testére, de főleg akkor, ha a fejlett férfiasságára hiú.
Az a legviccesebb.
A piactéri komédiákban nem azért hordanak hivalkodóan óriási péniszt a bohócok, mert erotikus, hanem
azért, hogy röhögjenek rajtuk.
A kamasz nagy kérdései
(Ebben a gyöngyszemben olyan gondolat van, melyet manapság nemigen tudunk már. Egy olyan
létélmény, amelyet szavakkal nem lehet pótolni, s ezért hiányzik egy életen át.)
Ha egy fiúnak nincs beavatásélménye - ami még a primitív törzseknél is az életrend alapjához tartozik -,
örökké anyafüggő marad.
Ez csak az egyik baj.
A másik, hogy az igazi transzcendenciával, vagyis azzal az élménnyel, hogy az anyagvilágon túl létezik
szellemvilág, és igazi valója oda tartozik, később soha nem találkozik.
A férfibeavatás lényege, hogy az ifjút elszakítják az anyjától, az anyavilág óvó, gondoskodó szeretetétől,
és férfiak közösségébe kerül, akik átviszik őt sokféle rituális és valódi halálélményen, veszélyen,
szenvedésen és sohasem tapasztalt rettegésen, és amikor ezeken a katartikus eseményeken túljut, más
emberré válik.
Férfi lesz, aki önmagában bízik.
Szuverén lény, és nem az „anyuka kisfia" többé.
Ez jóval több, mint amire manapság azt mondjuk, hogy „felnőtté" válik.
Ebben a beavatásban másról van szó. Nemcsak férfivá lesz a fiú, nem csupán felnőtt „harcos" a gyermek,
hanem ami a lényeg: találkozik a természetfölöttivel is. Átéli a halálát és a föltámadását, megtapasztalja
a felsőbb világ valóságát - ami az igazi férfisors alapvető követelménye.
A „Ki vagyok én?" és a „Mi az életem értelme?" kérdéseire itt kap tapasztalati választ.
Erre mondják Keleten, hogy az ilyen ember dvija: kétszer született.
Először az anyjától.
Másodszor az apjától, a Lélektől.
Vagy nevezd, ahogy akarod.
A testi születés alulról történik.
Ez most felülről.
Vagyis itt nem csupán a „felnőttségről" van szó, nemcsak a nemiség beéréséről, hanem egy halálélményen
túli felébre-
désről. A mai felnőttek elmondhatatlan többségének már fogalma sincs erről. Nem tudja, mi az „kétszer
születni", mint ahogy valódi spirituális élménye sincsen. Még akkor sincs, ha úgymond „hisz benne". Ez
ugyanis nem elhívés, hanem tapasztalat kérdése. És ezt nem lehet megkapni sem a jó szándékú szülőktől,
sem a papoktól, sem a könyvekből - ehhez meg kell halni.
Ez a kamasz beavatásának lényege.
Nálunk a vallások mindezt csak jelképesen, erőtlen és halvány színjátékkal imitálják, illetve
megpróbálják elméleti tanítás útján megidézni. Nem sokat ér. A zsidó bar micva, a katolikus bérmálás és
a református konfirmálás lényegében nem jelent többet, mint hogy a fiatal a hitközség, az egyházközösség
tudatos tagjává válik.
Nem jár azzal a katartikus élménnyel, ami az igazi beavatás lényege.
Kamaszkorunk legnagyobb nehézsége éppen az, hogy manapság ezt a megrendítő lelki átváltozást
önmagunknak, segítség nélkül, amolyan „csináld magad" módon kellene megoldanunk. Ezért kellemetlen
és összeférhetetlen a kamasz gyerek, ezért csapkod és vadul, ezért vonul el sebzetten a titkaival és lesz
megközelíthetetlen, szótlan és tüskés, néha riadt, néha veszélyes, sőt önveszélyes, mert érzi, hogy belülről
feszíti valami. Azért iszik és nyúl a drogokhoz, mert hiányzik az eksztázis élménye, amelyet valaha a
közösségtől megkapott. Önmagát kellene megszülnie, és ehhez nem kap segítséget a felnőttek világától. A
saját hajánál fogva kellene kihúznia magát egy magasabb létszintre, s ez ritkán sikerül.
Manapság azt hiszik, hogy ez csupán szexuális probléma. Hormonális kérdés. És nem értik, miért látja a
kamasz eljövendő életét sokszor értelmetlennek és a felnőttek világát pocséknak és hazugnak.
A szülők nem tudnak mit kezdeni ezzel a veszélyes korral. Féltik a kamaszt. Nem is értik igazán. Anyák
nem tudnak segíteni rajta, hiszen őket hagyják el ilyenkor, a meleg almot,
ahol mostanáig az ő tejükön éltek. (Ha az anyák látnák, mi történik gyermekükkel egy igazi férfibeavatás
során, elájulnának az iszonyattól.) A mai apák pedig - tisztelet a kivételnek - alkalmatlanok a beavató
mester szerepére, mert legtöbben ők sem ébredtek önmagukra. Nem tudják az igazi férfi és az igazi apa
mintáját tükrözni a gyermekeiknek. Mert ők sem azok. Féltik a kamasz fiukat. Néha vadul összeszikráznak,
üvöltenek velük. Erőszakra a kamasz még nagyobb erőszakkal válaszol, vagy ha gyenge, megszeppen. A
felnőttek nem értik, hogy szegény a saját gyermekbőrét próbálja erőszakosan letépni - rendszerint
sikertelenül. Meg akarna születni még egyszer, felülről, de ehhez a mai profán világtól nem kap semmiféle
segítséget, s az esetek többségében az új ember nem jön a világra - elvetél.
Meghal bennünk az ifjúság.
Sokan anyafüggők maradunk. És ezt átvisszük a feleségünkre is.
És az élet minden területére.
Valódi, szellemi öntudat helyett csakis az egónk érik meg, időbeli, véges személyiségünk, amelybe
aztán egy életen át beleszorulunk, belekövülünk, és nem látunk ki belőle.
Életem legnagyobb szerencséje, hogy én „véletlenül" átestem egy ilyen beavatásélményen.
Későn, igaz, de átéltem. Ezért tudom, hogy miről beszélek.
Tizenkilenc éves koromban, a forradalom idején lelőttek, és megéltem a félelem, a halálos rettegés - és
a feltámadás élményét.
Átmentem a „holtponton".
Ha valaki ezen nem megy át, spirituális értelemben nem lesz felnőtt.
A férfilélek énélményében mindig van egy szikrányi emléke az Örök Tűznek. Él benne az a több, mint
sejtelem, hogy „az Isten országa benne van".
Ilyenkor ez bevillan. Ha csak egy pillanatra is. De már tudja, hogy van.
 Erre nem lehet rájönni - ezt át kell élni.
Kétszer kell megszületni.
Ha ez nincs meg egy emberben, nemigen lehet vele harmonikus párkapcsolatot létesíteni, mert hiányzik
a szuverenitása.
Nincs beavatva, ami azt jelenti, hogy vagy anyafüggő, vagy oly mértékben egoista, hogy hosszan élni
vele nagyon nehéz.
Nem felnőtt férfi, a szónak az igazi értelmében.
A női beavatás sokkal rejtélyesebb kérdés, és jóval több, mint az „életre való előkészítés", ahogyan azt
manapság gondolják. Több, mint a férfival való találkozásra és az anyasorsra való felkészítés.
Az első menstruáció jelenti a „vérbeavatás" kezdetét, ahol egy nő megtanulja, hogy benne a Hold-
analógia következtében ezentúl mindig meghal és megszülethet valaki. Nem csak a testében, a lelkében is.
Ősi értelemben egy beavatott nő kibe jár az élet-halál kapun, lehoz a földre, s elbocsát lelkeket.
Manapság megfeledkezünk arról, hogy egy nőnek nemcsak biológiai, hanem lelki élete is van, és ez a
létrehozás és elmúlás állandó drámájában jelentkezik. Ezért is van benne misztikára való hajlandóság. Az
igazi anya attól bölcs, hogy rálát anyaszerepére, ahogy magában a női létben is egy isteni szerepet lát,
melyet jól eljátszani akkor tud igazán, ha a titkai rejtve maradnak.
Nem azért, mert gyenge, hanem azért, mert túlságosan is erős.
Ez a nőiség lényege.
A rejtettség. A lassú érlelés. A látszólagos passzivitás atomereje.
Abban a pillanatban, amikor egy nő kiesik szerepéből, kiáll a fénybe és az előtérben szónokol, elveszti
azt a végtelen hatalmú, titokzatos minőségét, amelyet méhe szimbolizál: hogy az élet és a jövendő nem
világosban, hanem sötétben érik, olyan folyamatok által, amelyeket nem az ember tudatos akarata, hanem a
kozmikus bölcsesség irányít.
Valódi párkapcsolatba csakis a felébredt emberek léphetnek, mert nem várnak el egymástól olyasmit,
amit csakis önmaguktól kaphatnak, és amit csak az Isten adhat meg.
A másik, amit az ősi lánybeavatás során átélt, már nem az anyasággal, hanem a nőiességével
kapcsolatos. Megtanulja, hogy a szexualitás nem az „élet szükségszerű velejárója", előkészület a
fajfenntartásra, hanem a férfival való találkozás művészete, mely önmagában is beavatást jelent.
A „templomi szüzek" a férfiak beavatói voltak, mert az ölelés élménye, ha teljes, visszavezethet az
egységélménybe.
Nőnek lenni, valódi értelemben: misztérium. Ott él a látható földi és a láthatatlan égi világ
határvonalán. Teste-lelke nyitott a szellemi hatásokra, ha nem így lenne, nem tudna a lélek benne
megtestesülni.
És nem tudna, ősi szerepe szerint, a férfi megváltója lenni. Nem úgy, hogy agitálja és megtéríti, hanem
úgy, hogy szereti, és elszakadt társát magába öleli.
Olyasmit mondtam el, ami ma már nincs.
És azért élünk ilyen üresen, a múlttól menekülve és a jövőtől szorongva, mert mindez nincs. Az embert
csupán a biológiából akarjuk megérteni, mert azt hisszük, hús és csont és sejt és bőr és vér.
Szerepcserék
Női pszichológusok
Egyre több a női pszichológus. Ez így van jól. Ha az ember: test, lélek, szellem, akkor a lélek dolgairól a
nők többet tudnak, mert lelki életük érzékenyebb és gazdagabb, mint a miénk.
Psziché istennő, ne feledd!
Nem férfi.
A férfi a szellem dolgaiban otthonosabb, de a lélektan nem szellemtudomány, csak egészen kivételes
esetekben válik azzá. Akkor is az a gyanú éri, hogy ez már nem tudomány, hanem metafizika vagy vallás.
Ráadásul a mai, öntudatra ébredő nők egyre többet tudnak a szellem dolgairól is.
És ez alapkövetelmény. A jó pszichológusnak nem az a lényege, hogy nő, hanem hogy felébredt nő -
egyrészt ráérez a problémákra, másrészt tudja, hogy minden probléma megoldása fölfelé mutat, az élet egy
magasabb szintjére, ahová el kell juttatnia azt, aki hozzá fordul segítségéért. Vagyis nemcsak orvos, de a
szó bizonyos értelmében pap is.
Változott a világ.
Indiában - ahol ez nemrég még lehetetlenség volt - egyre több a női guru.
Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb az egyházban is ez lesz a helyzet - nem lehet a nők felébredését sokáig
elrejteni.
Szerepcsere, először
Egyre több párkapcsolat romlik meg azért, mert az asz- szony tájékozódni kezd fölfelé, spirituális
élményei vannak, gondolkodik, megérinti egy magasabb, nem anyagi világ valósága - és a férje ezt nem
érti meg.
Úgy véli, felesége álomvilágba menekül.
Nem vesszük észre, hogy a férfi-nő tudatban és kapcsolatban szerepcsere történik.
Mutterialista igazából csak egy mutter lehetne, akinek az a sorsa, hogy a földre hozza és anyagi testbe
öltöztesse a szellemit.
Minden hagyományban és metafizikában a nő az Anya, az Anyag, az Anyaföld.
És a férfi az, aki magasba néz, csillagjele van, és hisz a hitben.
A férfi az Ég.
Ma ez változóban van.
Ez a legnagyobb fordulat, ami az emberiség életében történt. A nő néz az égre, keresi a szellemit. A férfi
pedig a földet lesi, nem lát az égre, és rohan a hétköznapi érdekei után.
A férfi lefelé él, a nő pedig fölfelé szeretne.
Sok asszony kérdi, mitévő legyen. A férjét szereti ugyan, de úgy érzi, az nem érti meg őt, sőt, le akarja
húzni.
Nehéz felelni rá.
Én nem tartom valódi szeretetnek azt, ahol egymást nem fölemelik, hanem lehúzzák.
Tudom, hogy nehéz, de néha el kéne fogadnunk, hogy a nők tanítanak minket, mert mi nem tudjuk jól.
Szerepcsere, másodszor
Ez most fontos, és arra kérlek, úgy fűzd rá ezt a gondolati gyöngyszemet beszélgetésünk láncára, hogy az
előzőnek a testvére. Az gyengébb fényű, ez erősebb, de a kettő összetartozik.
Mivel itt szerepcseréről van szó, tudnod kell azt, hogy a nő nem az eredeti világhelyére kerül, hanem,
ahogy az élet többi területén is, elfoglalja a férfi elhagyott helyét.
Ismeretlen helyen áll, ahol nemigen tud még tájékozódni. Nem tudja, például, hogy a misztikus lelki
élmények nincsenek azon a magas színvonalon, mint a metafizikai tudás. Sőt, ha ezeket a „misztikus
élményeket", meditációban, álomban és félálom-
ban, vagy akár nyitott szemmel is átélt különös állapotokat nem ellenőrzi egy éber tisztánlátás és a
hagyományban jártas tudás - egyszóval, ha a szellem nem ura a léleknek - könnyen lesz a nő illúziók,
káprázatok, ellenőrizetlen információk, szellemvilági befolyások és látomások áldozata.
Az igazi Tudás megbízhatóbb, mint a misztikus tapasztalat, és ezt manapság - éppen a férfiszellem
hanyatlása miatt - nemigen tudjuk már.
Sok nő menekül álmokba, angyalokhoz, kétes hitelű gurukhoz és médiumokhoz, különös lelki és
földöntúli élményekhez, nemcsak azért, mert keresi az igazságot, hanem azért is, mert menekül a
magánytól és a társtalanságtól. Menekül a világ embertelenségétől és a saját boldogtalanságától. De
ha nem tud az önismeretnek egy magasabb fokára lépni, ki van téve annak a veszélynek, hogy
sorsfeladatának a megoldása helyett áloméletet él.
A szó valódi értelmében vett Férfi sehol sem hiányzik jobban, mint éppen a felfelé vezető
csillagösvényen. A megkülönbözető tudás, a hamis és az igaz szétválasztása, vagyis a logosz földi
munkája és iránymutatása az ő feladata lenne.
Álom és valóság között ő tudna különbséget tenni.
De ma nemigen tud.
Irreálisnak tartja a szellemi élményeket.
Ez a nő számára nagyobb elhagyatottságot jelent néha, mint a válás.
Szerepcsere, harmadszor
Más az anyai, és más az apai szeretet.
De a világ felborult, és sok nő kényszerül a családban olyan szerepre, mely a férfi feladata volna.
O lesz a határozott, erélyes apa is.
És ez néha fordítva is így van. Az apa is eljuthat oda, hogy nem ítél, hanem bölcsen elfogadja
gyermekét olyannak, amilyen.
Ő lesz a gyengéd anya.
(Sokszor halljuk ezt a mondatot: „Nekem az anyám volt az apám.")
De akárhogy történik is, a jó gyerekneveléshez az kell, hogy a két minőség egyensúlyba kerüljön. Ahogy a
kabbala mondja, az életfának két oldala van: a szigorúan ítélő és a gyengéden elfogadó szeretet.
Minden nevelés azon múlik, hogy a szülők milyen mértékben tudnak egymással közös nevezőre jutni.
Nem szerencsés, ha az anyámnak kell eljátszania gyenge apám miatt az apa szerepét. De még mindig jobb,
mintha szigor nélkül növök fel.
De a legrosszabb az, ha a szüleim örökösen marakodnak azon, hogyan neveljenek engem.
Nevelés
Egy emberi lény attól, hogy a világra született, még nincs készen. Még föl kell nőnie a sorsfeladatához.
Meg kell találnia önmagát - az igazi arcát.
Nektek, szülőknek látnotok kellene, de legalább sejteni, hogy kit hoztatok a világra.
Mit rejt magában a gyermekem? Ki ő, egyáltalán? Kivé kell lennie? Miféle életfeladatot hozott magával?
Ha ezt nem érzitek, vagy nem tudjátok, nem is igen nevelhetitek őt.
Hiszen mire nevelitek akkor?
Kivé nevelitek?
A homályos elvárásaitoknak?
Vagy arra kényszerítitek, hogy megfeleljen az ostoba társadalmi mintáknak, amit magatok is utáltok, mert
benneteket is tönkretettek?
Próbáljátok elképzelni, milyen ember lesz ez a kicsi, ha megnő!
Próbáljátok megidézni, ki lesz ő, ha harminc év múlva szembejön veletek az utcán.
 Én ezt sokszor játszottam a gyerekeimmel és az unokáimmal is, külön-külön mindegyikkel.
Méghozzá két formában képzeltem el a jövőjüket.
Mi lesz, ha sikerül neki kihoznia magából azt, akinek született - és mi lesz, ha nem sikerül.
Hol tud útközben elromlani?
Mert mindkettőre esély van.
Amit hozunk magunkkal, nincs készen, meg is kell csinálni. És egyik gyerekünk sincs biztosítva, hogy
ezt meg is tudja, vagy akarja tenni.
Ez az élet tétje.
Ha nem látunk előre, gyakran tévedhetünk.
Olyasmit is le akarunk nyesegetni róla, ami kezdetben valóban ellenszenves dolog, de később mégis
ebből nő ki az élethivatása. A bölcs szülőnek tudnia kell, hogy néha a rosszból születik a jó.
Például lehet, hogy egy leendő bokszbajnok agresszív és kötekedő kisgyerek. Örökké baj van vele. A
grundok veszedelmes világa nemesedik benne félelem nélküli bátorsággá, sok önlegyőzés és küzdelem
által. És hiába veri kiskorában az apja, a leendő bajnokot nem tudja belőle kiverni. De mivel nem látja,
mégis azon ügyködik, hogy megtörje gyerekében a vad őserőt, amit nemcsak ő, de a társadalom is
károsnak ítél. És akkor sem bánja meg a sok verést, utólag, amikor a felnőtt gyerekének nyakába akasztják
az olimpiai aranyat, és eljátsz- szák tiszteletére a himnuszt.
Akkor büszke rá.
Vagy egy önmutogató gyerek, aki mindig középpont akar lenni, örökké beszél és szerepel, ő akar
ragyogni, és nem tiszteli a felnőttek társaságát, lehet, hogy egy nagy színészt érlel magában. És nem viseli
el, hogy nem figyelnek rá. A szülő, aki nem lát a jövőbe, ezt illetlenségnek tartja. Önzésnek, hi-
valkodásnak. Pedig a kicsi a szárnyait próbálgatja.
Nem tudni, kik lesznek a gyermekeink.
S amit valóban kevés szülő tud, hogy minden, ami az emberben jónak nevezhető, az a megváltott rossz
tulajdonságokból születik.
Lehet, hogy a gyerekem jövőjét nyomorítom meg, ha túl korán teszem őt egy morális kalodába.
(Jézus a bűnösökhöz jött. A jókról nem volt igazán jó véleménye!)
A nevelés nem arról szól, hogy a gyereket belepasszírozzuk egy romlott és hazug társadalom
öntőmintáiba, hanem arról, hogy a magával hozott egyszeri és megismételhetetlen lényét kibontsa.
Minden ember az isteni szellemnek egy teljesen egyéni, „sohasem volt, sohasem lesz, csak most van"
szerepe a földön.
Minden ember: csoda.
Jó volna látni a gyerekemben, ki Ő.
És segíteni neki, hogy ezt az „Ő"-t felismerje és kihozza magából.
Álmodozások kora
(Beszéltünk már a kamaszkorról. Arról, hogy mit jelentett igazi, ősi értelemben kamasznak lenni. Úgy
éreztem, maradt benned egy hiányérzet. Bennem is, megmondom őszintén. Minden gondolat
terméketlen, ha nem tudjuk lefordítani a mai életünk, az itt és most nyelvére.
Fűzd ezt a gyöngyszemet a másik mellé-a kettő csak együtt értékes.)
Beszéljünk a mai kamaszokról.
Arról, hogy mit jelent ma, a huszonegyedik század elején ez a forradalmi létállapot, amikor a gyerekből
felnőtt lesz. Igazi beavatás ma nincsen. Nincs „kétszer születés".
Ösztönös, belső fényvillanásaink vannak néha, de ezek hamar kialszanak.
Ebben a hiányban kell folytatnunk felnőtt életünket.
Nemiségünk drámája felizzik ugyan, mert ezt nem csupán a szellem irányítja, hanem a biológia is, a
hormonok. Ugyanakkor kiesünk az „ártatlan" gyermekkorból, és meglátjuk azt az életet, melyet itt élnünk
kell.
Ez lényeges.
Eddig nemigen láttuk. Gyerekszemmel az ember még vendégtekintettel lát. Nem érzi, hogy ide van ítélve.
Emlékezz vissza, milyen lassan tanultál bele a hétköznapi, „felnőtt valóságba", a fejedben még egy
képzeletből, álmokból, asszociációkból és reményekből szőtt másik világ élt.
Most azonban a fiatal körülnéz.
És előre néz. Mi lesz itt?
És mit lát?
Manapság azért nehéz a kamasznak, mert felismeri, hogy egy abnormális világba került, amelyben az
emberi életnek nincs már semmiféle távlatos célja és értelme.
Ez a huszonegyedik század általános létélménye.
És most mondom a lényeget:
Nem volt még példa rá a történelemben, hogy egy kamasz gyereknek nemcsak a saját jövőjével, hanem
az egész emberfaj pusztulásának a lehetőségével kellett volna szembesülnie.
És ez nem babona vagy tévhit, hanem a minden nap rázúduló információk és tudományos előrejelzések
halmaza. A világvége nemcsak a bulvársajtó, hanem a természettudósok, geológusok, klímakutatók,
csillagászok, közgazdászok és különféle nemzetközi vészkonferenciák témája lett.
Ez példátlan kihívás egy fiatalnak, aki előtt még ott az élet.
Száz vagy kétszáz évvel ezelőtt még nem volt ennyire kilátástalan az egész.
Akármilyen nehéz és sötét volt az első, majd a második világháború, a fasizmus vagy a kommunizmus.
Szüntelen veszélyben és tébolyban éltünk, de mégis láttunk valami célt ma-
gunk előtt. Új korszakot reméltünk. Emlékszem rá. Más eszmét, más világot. „Lesz még jobb is, ha ezt
túléljük! S egyszer elmúlik! Biztos! Fölépítjük a romokat, és teremtünk egy normális jövendőt." Ma
azonban csak azt látjuk, hogy az egész földi létezésünk egyre vészesebb sebességgel rohan a végzetébe,
anélkül hogy valami értelmes cél vagy biztató létmegoldás felbukkanna a láthatáron. A tudományos
előrejelzések semmi biztatót nem mondanak az emberiség nem is távoli, de még a közeli jövőjéről sem.
Minden elemzés azt mondja, hogy ha ez így megy tovább, nagy baj lesz... de mégis így megy tovább.
A felnőttek tudják, hogy miről beszélek.
Soha ennyire jövőtlen nem volt még az emberi faj. Nyilvánvaló, hogy egyetlen válságát sem képes
megoldani. És minden igyekezetünk abból áll, hogy erre ne is gondoljunk, hogy ezt elfelejtsük, erről ne is
beszéljünk... de nem lehet, mert állandóan jönnek a riasztó hírek.
Minden eszményünk kipukkadt.
Csak a hazugság színes buborékai úsznak még a levegőben, melyeken a kamasz átlát, és tudja, hogy
belül mind üres.
Ezzel kell szembesülnie egy mai kamasz gyereknek.
Ilyen emberemlékezet óta nem volt még.
És senki szeme sem olyan éles, mint az övé. Senki sem tud úgy röhögni az álszentségen, a képmutatáson
és az üres, „süket" dumán, mint a kamasz.
Megveti, utálja és riadtan nézi a felnőttvilág ostoba és életveszélyes színjátékát.
A művész - ha nem árulja el hivatását - kamasz marad egy életen át.
Ezeket a sorokat a bennem élő kamasz írja.
Tudom, mert átéltem valaha, mi történik ebben a forrongó életkorban, amikor a magasabb világtól már
elszakadt a lélek, s kénytelen alaposan körülnézni itt, mert tudja, hogy ez a föld lesz az ő „végleges"
hazája.
Ilyenkor fölvillan - sokszor utoljára - a szellemi emlékezetünk fénye. Ha homályosan is, de látjuk,
milyen lenne a nor-
malis világ, és ugyanakkor azt is, hogy az élet, amibe belemegyünk, egyáltalán nem normális. Ez nem az,
amit gyermeki ösztönösséggel reméltünk, nem egy szép, új világ... hanem hazug, korrupt, elvetemült és
sötét.
A szabadság utolsó fény villanása előrevetül, a földi jövendőnkbe. Szellemhazánk utolsó fényüzenete ez.
A kamaszlázadások nem mások, mint a fentről hozott, még mocsoktalan eszmények összeütközései az
aktuális és mocskos földi valósággal. A színes lepkéből - nincs mit tenni - hernyóvá kell lennem! Ez
ellen egyrészt vadul tiltakozom, másrészt vonz is, mert tudom, hogy ezentúl nem a levegőben, hanem itt
kell élnem a földön.
Itt kell élnem és érvényesülnöm.
De milyen élet van itt?
Miben kell itt részt venni?
Milyen jövendő felé indulok el?
Ez most válik először égető kérdéssé.
Az egyik válaszom, hogy nem növök föl. Nem lépek ki a szülői hátországból. Maradok fészeklakó, amíg
lehet.
A másik, hogy föllázadok, bár manapság ritkán látom, hogy miért, mert hamar rájövök arra, hogy nemigen
érdemes.
Az érvényesülésnek azok az „eszméi", melyeket a mai világ kínál, kamaszszemmel nézve nagyon
hitványak. Persze, bele lehet őrülni a pénzbe, a tárgyakba és a reklámok által szuggerált „menő" divatokba
- ez esetben a kamasz előbb vesztette el a csatát, mielőtt még hadba indult volna: öntudatlanul lép rá a
futószalagra, mely nem jó felé viszi.
És ott vannak az indulataim.
Emlékszem, azért gyűlöljük meg a felnőtteket, és ugrunk neki még a szüleinknek is, mert pocsék világot
örökítettek ránk.
(Később megértjük őket és megbocsátunk nekik, mert látjuk, hogy nem tehettek mást, ha élni akartak,
szegények.)
Sokan megrettenünk a jövőtől.
Én is megrettentem.
Ez történelmileg kb. a Rákosi-kor vége felé volt.
„Úristen! Ezek között kell élni?! És így, mint ezek?!... És ilyen lesz az életem?!... így kell hazudnom,
félnem, alkalmazkodnom, sunyin lapulnom és értelmetlenül robotolnom, rohannom és gyáván
vigyorognom, ha én itt egyáltalán létezni akarok?... Végig kell alakoskodnom az egész életemet?...
Pénzért, megélhetésért képesnek kell lennem mindenre? És jóban kell lennem az ördöggel is, ha élni
akarok?!... És félnem kell, mint az apámnak? És be kell fogni a számat, de úgy, hogy még a halálom
előtt sem mondhatok igazat, mert bajba hozom a gyerekeimet?!"
Ilyesmiket gondoltam.
És, mint a legtöbben, én is úgy döntöttem, hogy nincs mit tenni, belecsúnyulok a ronda körülményekbe,
és azt mondom: „Ha ilyen vacak az élet, és itt kell élnem, vacak leszek én is!"
Hernyó leszek.
Minden felnőttben ott él az elárult kamasz.
A legtöbben elfelejtik. El is akarják felejteni.
Ez lényegében a fiatalság föladását is jelenti.
De vannak még néhányan, akik életük végéig hordozzák ennek az ifjúkori lángnak a halványuló emlékét.
Ha kívül már nem is igen mernek, mert nem lehet szembemenni az egész világgal, de magukban mégis
lázadni fognak a világ ellen, amelyben élni kénytelenek.
Ez a legnehezebb küzdelem.
Először is azért, mert szét kell választani a külsőt és a belsőt. Nem mondhatja azt, amit gondol és érez.
Nem csak a diktatúrában. A pénzvilágban sem. És a magánéletben sem. Alig van ember, aki előtt nyitni
mer. A lélek belső életét ajánlatos magában tartani, még akkor is, ha ez nem egészséges.
Másodszor azért nehéz, mert nemigen talál már hiteles példaképet, vagy mestert.
Önmaga mesterévé kell válnia.
Ez a mai kamasz különösen nagy feladata.
Ahány nagyszerű embert ismertem hosszú életem során, bármilyen vallás vagy nép fiát, mind azt tette:
önmaga mes-
terévé vált. Volt a szívében egy csalhatatlan iránytű, amely a saját csillaga felé mutatott, és ezt sohasem
engedte eltéríteni.
Kamasznyelven szólva: „Nem hagyta magát hülyíteni."
Ha van ilyen iránytűd, és követed, az nemcsak merészséget és egy vízözön előtti Noé konok, bárkaépítő
hitét követeli, de nagy taktikai érzéket is.
Mert a világ túlerőben van.
Nem véletlenül említem Noét.
Egyedül neki volt jövőképe.
Egyedül ő látott messze-messze túl egy elmúlásra ítélt vilii eon. És egyedül ő pillantotta meg az új földet
és az új eget.
Egy mai kamasznak, ha normálisan akar élni, nincs más alternatívája, mint Noénak lenni.
Bárkát ácsolni.
És nem félni. És nem remélni a toldozások-foltozások, az egyik gödörből a másik gödörbe való
bukdácsolások sikerét.
Inkább megépíteni a bárkát, begyűjteni mindenkit, aki normális világra vár, és elindulni a nem ismert part
felé. És hinni és várni, amíg a vízzel elborított és reménytelennek tűnő végtelenben feltűnik a szivárvány
az égen.
És az élet parányi, biztató jele: egy galamb, csőrében olajággal.
Ez már onnan jött...
Férfisebek, női sebek
Amíg nem fáj nekem a fájdalom, amit másoknak okozok - nem tudok szeretni.
Amíg nem fáj a seb, amit a másikba szúrok, és nem vérzek tőle én is, addig nem tudom, mi az, hogy
„veled", hogy „közösen". Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha én is megélem, amit ő él, ha az én
idegeim is összerándulnak attól, amit én okozok benne.
Ha nemcsak nekem fáj, hanem együtt fájunk.
Érett lélek érzi, mit okoz a másikban.
És most jól figyelj!
Ehhez a férfinak szinte nővé kell lennie.
S egy nőnek férfivá.
Miért?
Mert más a női és más a férfiseb.
Hasonló, de más.
Máshol fáj.
Mástól fáj.
És másképp is fáj.
És más gyógyítja meg.
Más vagy, mint én - és ez csodálatos
Jogilag, anyagilag és társadalmi megbecsülésben lehet közöttünk egyenlőség, kell is, hogy legyen, de
másban nem - mert te nő vagy, én pedig férfi.
Ennél nagyobb másság nem létezik.
Szerelmünk, közös életünk, de még a gyermekünk is attól jön létre, hogy teljesen mások vagyunk.
Még a legnagyobb szerelemben is különfélék vagyunk. A nemi szerveink, az agyunk, a csontunk, a
sejtjeink kémiája - az egész külső és belső valóságunk más.
Más a méltóságunk, más a feladatunk.
Van bennünk Valaki, aki egy és ugyanaz - de oda nem látunk. Kettőnket egy olyan játék hozott össze,
amelyben te a nő és én a férfi szerepét élem.
Néha átlátunk egymás életébe. Az enyém hideg szürkéskékben dereng, a tiéd meleg vöröses fényben; te -
ahogy a költő mondja - ha adsz nekem egy narancsot, önmagodból adod -, én azt adom, ami az enyém.
Másképp működünk, és más a feladatunk.
Az, hogy a férfi irányítja a nőt, nem azért van, mert magasabb rendű, hanem azért, mert ez a sorsfeladata.
Az, hogy az emberi közösség patriarchális, önmagában jó is lehetne. így jöhetett volna létre egy
egészséges társadalom, egy nép, egy normális közösség és egy jó párkapcsolat - még egy család is, bár ott
az érett lelkű férfi már félreáll, mert tudja, hogy a középpontban nem ő, hanem az anya áll.
A gond ott van, hogy mi, férfiak, ebben a sorsfeladatban megbuktunk. Végzetesen összetévesztettük a
szellemi uralmat - ami termékeny gondolati erő, felelősség és megfontolt alázat - a világi hatalommal,
ami gőg, agresszió és hatalomra szomjas luciferi lázadás minden ellen, amit egységnek nevezünk.
A táncról, megint
Az előbbi gondolathoz vedd hozzá még ezt is, mert ugyanazt mondja, csak jóval tömörebben.
Megkérdeztek egy táncospárt, milyen az igazi tangó.
A férfi ezt válaszolta:
- Az igazi tangóban a férfi parancsol, és a nő engedelmeskedik.
A nő pedig, aki ott állt mellette, bólogatott, hogy igen, igen,
szelíden mosolygott, majd tapintatosan hozzátette:
- A párom jól mondta, csak nem jó szavakkal fejezte ki magát. Az igazi tangóban a férfi irányít, és a nő
követi.
A rossz szóhasználat arról árulkodik, hogy a férfi megbukott.
Nem szívesen táncolnék egy ilyennel.
Erről van szó.
Föntről le - lentről föl
Egy nő le tudja hozni az isteni lelket a földi világba, testet ad neki, valóságos, halandó hús-vér testet, és
táplálja, neveli és a gondját viseli.
De kiemelni a lelket a földi lét káprázatából és a szellembe visszavezetni már nem tudja, mert nem ez a
sorsfeladata.
Férfiuralom
Férfiuralom
(Ez fontos gondolat. A mai kor érlelte. Elsők között lenne a helye a gyöngysorban, mert a jelenlegi
világhelyzetünkről szól. Mégis később fűztem föl a szálra, mert elő akartam készíteni a helyét.
Itt van.
Azért szentelek egy külön fejezetet rá, mert vannak szavak, amelyeket ha nem tisztázunk, mindenki
más jelentést tulajdonít neki. Ilyen a „férfiuralom", a „férfivilág", a „patriarchális világrend",
amelyben régóta élünk. Nem tudjuk, mióta. Úgy tűnik, mindig. Emlékezetünk nem terjed ki arra az
időre, amikor ez nem így volt.
Arra azonban már emlékszünk, hogy ez minden történelmi korban egészen mást jelentett. Az
alapmotívuma ugyanaz volt, de megnyilvánulása minden időben és minden társadalomban más.
Én most csak arról beszélek, hogy ez a szó, „férfiuralom" jelenleg mit jelent.
Ma, 2013-ban.
Segítségül hívok egy nagy szellemiséget, aki profetikus erővel látta előre, másfél évszázaddal
ezelőtt, hogy mi lesz.
Ezt a gondolati gyöngyszemet Madách Imrétől kaptam.
Ha elvész a gyöngysorod, erre az egy szemre vigyázz, mert ebben van a leglényegesebb abból, amit
el akartam mondani.)
A kislány babákkal játszik.
Lepkékkel, tündérekkel, öltöztethető figurákkal. Ha házat épít, van benne konyha, hálószoba, kistakaró.
A lánymackónak párja van. Az ő köténye piros, a fiú nyakkendője kék. A homokozóban pogácsákat készít,
és ha homokvárat épít, nem a rejtélyes alagutak érdeklik, nem az alagúton átdöcögő, ágyúkat szállító
kisvasút, hanem igyekszik a vár felszínét emberkékkel, állatkákkal benépesíteni.
A kisfiúé a kisvasút. És matchboxokkal játszik.
Hamar megtanulja az autók márkáit. Valaha kardokkal, fegyverekkel játszott. Ma már golyószórókkal,
automata fegyverekkel, vállról irányítható rakétákkal és lézerpuskákkal hadakozik. Lomha, tüzet okádó
tankokkal, és ha gazdag a szülő, földről irányítható repülővel is. Hamar beleszeret a számítógépbe, nem
lehet elvonni előle. Könnyen belevész a virtuális világba, a második otthonává válik. Amikor leül a gépe
elé, nem játszik, hanem hazamegy egy olyan világba, amely nincs, és átveszi lelkében a valóság helyét.
Főleg az eszeveszett, vad játékokat kedveli. A virtuális világ teli van katasztrófákkal,
megsemmisülésekkel, felrobbantott lényekkel, szétfröccsenő bolygókkal, tömeges karambolokkal. Mindezt
nemcsak a kisfiú gépébe rejtett automatizmus intézi, hanem ő is, villámgyors gombnyomásokkal.
Egy mai gyerek a világvégét naponta többször éli át, sőt, ha rosszak a reflexei, ő maga csinálja.
Az üzleti világ előbb érzi lelkünk ősi mélységeit, mint bármilyen tudományos kutatás, mert pénzt akar
keresni, és ehhez ismerni kell a vevőt. Eladni valamit akkor tud, ha minden papnál és pszichológusnál
mélyebben ragadja meg az emberi lélek mélységeit: reményeit, félelmeit, tudatalatti vágyait és ösztöneit -
ha ismeri az emberiség ősi mítoszait, poklát és mennyországát.
Ha bekövetkezne a világvége, semmi olyan nem történne, amit Hollywood már ne talált volna ki. Sőt,
amit egy kisfiú ne játszott volna el a komputerén. Az emberi képzelet, ha haszonról van szó, zseniálisabb,
mint a középkori túlvilágjárások, szellemmesék, rémtörténetek, Hold-mítoszok, eposzok és János
apokalipszise.
Ha megnézed egy kislány és egy kisfiú gyerekszobáját, azonnal tudod, mit jelent nőnek és férfinak
lenni.
Nem kell hozzá magyarázat. A legelső, ösztönös mozdulat, ami után a gyerek nyúl, mindent elárul.
A lány olyasmiért nyúl, amiben élet van. Kisbaba, anya, apa, tündér, test, szépség, főzés, házikó, ha
komputeren játszik,
állatkák, öltöztethető nőcik, macik, mama-gyerek vagy férjfeleség babák, hajas baba, fodor, masni,
nyaklánc, fésű, dísz, melegség, lélek...
Egyszóval élet.
A fiú olyasmiért nyúl, amit nem a természet, hanem az ember talált ki.
A műélet kell neki.
A mai, posztmodern korba született kisfiút főleg olyasmi izgatja, ami nem él, hanem működik.
Vagyis nincs lelke.
Az apparátus jobban érdekli, mint a lelki dolgok.
Madách Imre magasról inspirált, profetikus műve, Az ember tragédiája erről is szól.
Sokat írtam róla, de a mának szóló üzenetét csak ebben az írásomban bontom ki.
A drámai költemény számos jóslata beteljesedett. Sajnos, a művet nemigen értjük. Még a színház
művészeinek is ritkán sikerül Madách különös dramaturgiájának a mélységét megérteni és színpadra
állítani.
A lényeg a következő:
Ádám, a férfilélek, nem a Teremtőjével, hanem Luciferrel lép szövetségre. Az ő híve lesz. Lucifer lesz a
lelki vezetője. Az ő tanácsait követi mindenben. Belé kapaszkodik, tőle függ, és tőle várja a segítséget,
sorsfeladatának megoldását.
Lucifer úgy indítja útjára tanítványát, hogy álmot bocsát a Paradicsomból kiűzött emberpár szemeire.
Ez lényeges.
Te, mint néző, Adám álmában mész tovább.
Mindaz, ami ezután következik, az összes történelmi szín és a földről való kétségbeesett menekülési
kísérlet, Ádám álma csupán.
Vagyis minden a férfi lelkében játszódik.
Az elejét és a végét leszámítva, nem a valóságban jársz. Valóság csak az Isten közelében van. Ahová
száműzetésük után Ádám még vissza tud nézni:
„Érzem, hogy Isten, amint elhagyott, Üres kézzel taszítván a magányba, Elhagytam én is. Önmagam
lettem Enistenemmé..."
Ez az utolsó valóságos gondolata.
Ezt még nem álmodja.
„Szakítottam az Istennel, mert elhagyott engem... Magam lettem hát önmagam istene."
így is mondhatná.
Dacos mondat ez.
Az ego születéséről szól. Arról, hogy az ember megkapta Teremtőjétől a teremtés képességét, és most élni
akar vele.
Innen kezdve nincs valóság. Nem egy történelmi képeskönyvet nézel, hanem a férfi teremtő lelkébe
látsz. Az ő tragédiájáról van szó. Neki kell létrehozni és átélni minden történelmi kort, neki kell
álmában szembesülni minden kudarcával, s a végén megtisztulni. A darab eleje és vége kivételével az
igazi Éva soha sincs a színen, csakis úgy, ahogy a férfi álmában megjelenik.
Vagyis minden a férfi fejében játszódik.
Az a nő - és most jól figyelj, kérlek, mert lényeges -, akit te a színpadon látsz, nem az igazi nő, hanem, az,
ahogy a férfi látja őt.
Mai nyelven: a férfi projekciója.
Néha, nagyon-nagyon ritkán Ádám fölébredni látszik lázálmából. Ilyenkor visszalát a paradicsomi
boldogságuk állapotába.
Amikor még éber volt.
És boldog.
És szeretett.
És szerették.
Ilyenkor, mint villámfényben, hirtelen megpillantja valódi lélektársát.
Megrendítő, ritka momentumok ezek.
A férfi meglátja Éváját! Olyannak, amilyen valójában. És nem olyannak, mint akiknek a különböző
korokban álmodja őt.
Madách azt mondja, hogy a férfi és nő közötti szeretetvillanások édenkerti emlékek.
Az édenkerten, vagyis az ősállapoton kívül nincs igazi szeretet.
Csak szenvedély, vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat és közöny.
Nem látják egymást. A mindenkori Éva torzkép, melyet a férfi rávetít.
Egy-egy pillanatra tör be, hogy: „Jé! Ö az! A másik felem!" Ilyenkor Ádám oly mértékig megrendül,
hogy majdnem fölriad.
Majdnem felébred a valóságra, ahol szeretet van.
De nem tudja szemét nyitva tartani, és álma folytatódik tovább.
(Ezt sokszor megéltem. Hogy amikor szeretek, a valóságban járok. Amikor nem, az életem szürke,
szorongó, értelmetlen lázálom... Nem ismerős számodra?)
Madách Imre ezzel a dramaturgiával a hiteles lélektan alapján áll, amely szerint a történelmet nem a
külső körülmények irányítják, nem az anyagi viszonyok és a „termelőeszközök fejlődése", ahogy azt a
materialista véli, hanem az Ember.
Az ember egyéni és kollektív tudata.
Minden, ami történik, a lelkünkből születik.
És olyan is lesz: bensőnket tükrözi.
Amit történelemként élünk meg, az a saját mentalitásunk és tudattalan tartalmaink kivetülése. Ahogy
álmát mindenki maga álmodja, és az olyan is, mint az álmodója, a történelem sem egyéb, mint a mi
kollektív lelki kreációnk.
Ami a lelkünkben rejtett szenvedély, ambíció, gonoszság, vágy, ösztön, érdek vagy nemesebb erő -
abból lesz a közösségi sorsunk.
Minden külső a belsőből ered.
És sohasem fordítva, ahogy manapság véljük.
Az a kolosszális önbecsapásunk, hogy csakis a külsőt látjuk és sohasem a belső okát, oda vezet, hogy
mindazért, ami történik, felelősséget nem vállalunk.
És főleg nem tanulunk semmiből.
Miért is tanulnánk, hisz nem mi csináltuk, hanem „ők" - a többi ember és a rajtunk kívül álló erők.
A történelmi vétkek azért ismétlődnek új és új jelmezben, mert nem látunk magunkba, és ezért ugyanazt
a démont újra és újra megszüljük.
(És minden generáció elölről kezd mindent. Ismétli a múltat, és nem tanul belőle semmit. Ezt hetvenhat
éves koromig gyakran tapasztaltam. Hogy a fiatalok újra befűzik azt a filmet, amelyről tudom jól - mivel
végigéltem többször is -, hogy rosszul végződik majd.)
Amíg a belsőnkben él a démon, a történelmünk is démoni lesz.
Ami a lényeg: Ádám történelmi álomsorozata egyre gyorsabban rohan az elidegenedés, a lélektelenség
és a totális sze- retettelenség felé.
És akkor máris itt vagyunk a mai, jól ismert világunkban.
Amikor a tizenkettedik színben eljutunk a falanszterbe, amelyben már a technika, a gépek, a mechanikai
műszerek, a racionalizmus és a rideg tudomány uralkodnak, nyilvánvalóvá válik, hogy a mai kisfiú miért
szeret autókkal, kütyükkel, az észvilág által konstruált mechanikus szerkezetekkel játszani. Miért nem
a valódi élet izgatja, hanem az ember által kitalált művilág.
Ebben a falanszteri világban nincs már lélek. Nincs szeretet. Öröm sincs. Nincs család, nép. Nincs
otthon. Az állatfajok jórészt kipusztultak már. Csak múzeumok őrzik emléküket. Nincs már őz, ökör,
oroszlán. Él azonban a disznó és a birka, de „korántsem olyan hiányosan, mint minőnek a kontár természet
megalkotá" - élő zsírjuk, húsuk és gyapjútömegük miatt léteznek csupán, „génkezelt" formában.
„íme, itt van az utolsó rózsa, mely Nyílt a világon. Hasztalan virág."
Nincs művészet, szépség, költészet. A zenében nincs dallam. Zaj és dübörgés lett az élet alaphangja.
Nincs szép altatódal.
„Dajkáink a magasabb egyenletekről, A mértanról beszélnek gyermekeiknek."
Ádám lázálmában elkeseredik.
Kétségbeesetten kérdi a Tudóstól:
„Mondd, mi hát az eszme,
Mely, mint egy közös cél, lelkesíteni tud?"
És a Tudós ezt feleli:
„Ez eszme nálunk a megélhetés."
Ismerős?
És jönnek sorban az elmúlt korok lángelméi, akikből az állami gépezet teljesen egyforma, boldogtalan
törpét csinált.
Emberi nagyság a posztmodern világban vagy nincs már, vagy ha van, szenved, és nem tudja róla senki,
hogy nagy.
Michelangelo abból él, hogy széklábakat farag.
Nem mondom tovább, mert ismerős minden.
Ez a mi világunk, a mi szemléletünk, oktatásunk, iskolánk, munkahelyünk és életrendünk.
Szenvedünk, hogy ne ilyen legyen - de ilyen.
A robotos világüzem a családokat széttépi. A gyereket elszakítják anyjától, hogy minél előbb bedugják
abba az „iskolának" nevezett kiképzőtáborba, ahol csakis a „hasznos" tudományokra oktatják,
„megélhetéstanokra", és ahol hamarosan megfosztják lelkétől, maradék emberségétől.
Éva, miközben elszakítják tőle gyermekét, sikoltva felkiált:
„Mit nékem a fagyasztó tudomány!
Bukjék, midőn a természet beszél."
Ezután következik a férfi álmában az egyetlen szerelmi jelenet.
Ádám rémálmában hirtelen megálmodja az igazi szerelmet.
Csak azért írom ide, mert nagyon szép.
Magához veszi a fájdalomtól félig ájult nőt, akitől az államgépezet elvitte gyermekét. Jelentkezik, hogy
párja lesz a magányos, szerencsétlen asszonynak. A hatalom nem javasolja a házasságukat, mert „rajongó
férfi és idegbeteg nő korcs utódokat szül", de a férfi kitart „őrülete" mellett.
„Tiéd vagyok, nagylelkű férfiú" - mondja Éva.
„Szeretlek, hölgy, szívem egész hevével" - kiáltja Ádám.
„Szeretlek, én is, érzem, mindörökké."
„Ez örülés" - állapítja meg szárazon a Tudós. - Honnan ez?
„Az édenkertnek egy késő' sugára" - feleli a férfi.
Mire a Tudós azt mondja:
„Sajnálatos!"
És itt következnek Ádám gyönyörű szavai:
„Ne szánjatok. Miénk Ez örülés; mi józanságotokat Nem irigyeljük. Hisz' mi a világon Nagy és nemes
volt, mind ily örülés Melynek higgadt gond korlátot nem ír."
Nem folytatom. Ismerős helyzet. Ebben a világban élünk. Ez a hétköznapunk. Az ember által kitalált gépek
és szerkezetek átveszik a természetes élet fölötti uralmat. Aszfalton növünk fel. Műúton járunk, gépileg
kezelt élelmiszert eszünk. Kutyánkból csip jelez. Hamarosan az emberekből is, hogy
kontrollálhatók legyünk. Ha eltemetnek bennünket, a föld alól is jeleket adunk majd, ki tudja, hány évig.
Amíg a csip működik. Szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, harmónia,
gyengédség, szépség és szív korszerűtlen szavak ma már.
Halványuló, édenkerti emlékek.
A férfiszellem, ha nem teremti meg egyensúlyát a másik nemmel, ha elveszti bensőséges kapcsolatát a
női lelkülettel - ha a Jang megpróbál a Jin nélkül élni - gyökértelenné válik a földön. Elszakad a
valóságtól, és minden, amihez nyúl, élettelenné, elvonttá válik a kezében.
így lesz az aranyból rézpénz, majd papírpénz, a papírpénzből hitelkártya, abból egy bőr alá épített csip,
vagy a fene tudja mi - lényegében a pénz ma már egy fiktív fogalom. Nincs mögötte semmiféle valódi
érték. Az egész pénzvilág egy óriási, túlfeszült lufi, amelyet csakis a benne való tébolyult kollektív
hiedelem pumpál föl naponta.
Bármikor kipukkadhat az egész. Mindenki tudja, mert néhányszor kipukkadt már, de egyelőre sikerült
még visszafújni. Ma már csakis a kibernetikus világháló tudja, kinek menynyi pénze van.
Amíg működik! Jön egy új vírus, és elszegényedtél.
A régi háborúk férfias küzdelmei, amelyben ember állt szemben emberrel, még heroizmusra neveltek.
A harcos művész volt. A lovag szent. A küzdelem beavatást jelentett. A hősiesség a legnagyobb
erénynek számított valaha. Buddha és Assisi Szent Ferenc is a harcosok rendjéből való volt.
A lovagi erény régen a múlté már.
Megnyomjuk a gombot a föld alatt, és nem látjuk, kit öltünk meg.
Akár egy országot is elpusztítunk, miközben unottan kártyázunk az atombiztos bunkerban.
A koncentrációs táborok, a bürokratikus rendszerek és gépi népirtások már a női princípium által
magára hagyott, élet-
ellenes, torz Jang ötletei. Nem hús-vér embereket öl, hanem számadatokat, méghozzá ideológiai alapon.
Rá is írják a foglyokra a számokat, hogy tudják, kicsodák. Nevük régóta nincs már. Nemcsak maga a
gyilkolás működik laboratóriumokban kidolgozott technikai eszközökkel, hanem annak a kieszelése is,
hogy kiket kell megölni. Akár egész népfajokat kipusztítanak, ha egy ideológia kártékonynak ítéli őket.
Ide juttatta az életet a férfiuralom, vagyis a több ezer éves patriarchális életrend.
De ne hidd, hogy a matriarchális világ jobb volt.
A nőuralom, vagyis a matriarchátus annak a veszélynek van kitéve, hogy az élet megáll, állóvízzé válik
és elposványo- sodik. Ezer év úgy suhan el, hogy nem történik semmi. Az emberi lét bezápul. Letapad a
földre, az „egyszer élünk" fejlődésképtelen eszménytelenségébe.
Ezért szűnt meg valaha.
A férfiuralom pedig ki van téve annak a veszélynek, hogy elszáll, mint Ádám az űrbe: ideologikussá
válik, és mindent elural az élettelen apparátus.
Ez a legfontosabb szó.
Az apparátus.
Korunk főszava.
Apparátus nem csupán egy technikai berendezés, hanem a jogrend, a hatalom, a hivatal, a már nem élő,
csupán a teológiai dogmák és klerikális rendek által működtetett vallás. Apparátus a közigazgatás, a
nagyvállalat, a bankrendszer, a hatóság, a munkatábor, a haláltábor, a pártok és a különféle
világszervezetek, hivatalok, szervezetek, egyesületek, amelyek látszólag működnek ugyan, ahogy az óra is
működik még a falon, de a valóságon változtatni egy szemernyit nem képesek.
Az apparátus személytelen, lélektelen és embertelen. Robot- szerűen működik, bürokratikusán, és nem
lehet megszólítani. Ha betelefonálsz egy multinacionális szolgáltató céghez, nem emberrel, hanem az
apparátussal találkozol. Hosszú idő eltelik, míg a gépi szöveg után egy élő hanggal megszólal.
Onnan tudod, hogy él, hogy a kérdésedre hirtelen választ ad. Lényegében az élet gépszerűen jár, az
információs technika villámgyorsan fejlődő elvei szerint, s az ember, ha még vannak érzései és reményei,
rosszul érzi magát benne.
A hamis férfiasság - írja Richard Rohr, ferences rendi szerzetes - ideologikus. Benne szunnyad
jelenleg a teljes potenciál, hogy bolygónkat a levegőbe röpítsük.
Ebben a helyzetben, mi, férfiak sem tudjuk már megélni ősi, nagy férfiszerepeinket.
Ilyenek voltak valaha a Harcos, a Vezető, a Mágus, a Szerető és az Apa.
A Harcos ma már egy föld alá rejtett rakétakilövővel pusztít. A hátországból, sunyin. Lelketlenül és
felelőtlenül. Ölhet robotrepülővel, vagy műholdról irányított sugárral is. Esetleg a nyílt utcán pusztít mint
terrorista, egy ideológiai rendszer elvakult eszközeként. Vagy a futballstadionokban éli ki „hősi
ösztöneit".
Az áldozat, a hősiesség, a lovagiasság: korszerűtlen fogalmak. A Harcos férfienergiáját, melynek
lényege az önfeláldozás, nem tudja a mai férfi magából előhozni. Ezt a halhatatlanság hite nélkül nem is
lehet.
És hol van ilyen ma már?
A Vezető mai, deformált archetípusa rendszerint korrupt, de mindenképpen a gazdasági érdekek
szolgája. Mindig pénzről beszél. Vagy „ideologikus", ami azt jelenti, hogy valamiféle „küldetéstudat"
vagy „eszme" hajtja - és akkor óhatatlanul diktátor lesz. Nincs más lehetősége. Mert minden mai
ideológiát csakis erőszakkal lehet ideig-óráig megvalósítani. Ha az emberek nem félnek, az eszmék
papíron maradnak.
Az igazi Vezető, a „bölcs uralkodó", régen a múlté.
És most jön a legszebb férfiszerep, legalábbis számomra, a Mágus. Vagyis a pap, a tanító, a művész, a
költő, író, festő és bölcs. Az emberi lélek hiteles mestere. Nem jut szóhoz ma már. Főleg, ha igazi. A
falanszterben Platón a sarokban térdepel, büntetésből. Föl se tudnám sorolni a régi és mai magyar
„mestereket", akiket vagy semmibe vesznek, vagy nem ismerik őket egyáltalán.
A másik veszély, ami a Mágusra leselkedik, hogy ő is „ideologikussá" válik, azaz elméleteivel elröppen a
földről, és a semmibe száll, mint Ádám az űrbe.
Eszméiből - azonkívül, hogy leírja, vagy beszél róla - nem lesz az égvilágon semmi.
Miközben szónokol, vitázik, cikket, könyvet ír, igét hirdet, vagy szónokol, észre sem veszi, hogy szavait a
semmibe szórja - a világ másfelé megy -, nem hallgat rá senki.
Valaha a hatalom félt az íróktól, költőktől és eretnekektől. Egyáltalán a szabad szellemű emberektől
mindig is rettegett, mert nagy hatásuk volt.
Ma már azt tesznek, amit akarnak, úgysem lesz belőle semmi.
A Szerető férfi archetípusa néha-néha még megélheti magát. Ahogy Ádám lelke is felszikrázik egy
pillanatra a falanszterben. De a szerelem igazi misztériumát, ami valaha beavatásélmény volt, már csak
kivételes esetben képes megvalósítani.
Az Apa sorszerepét élő férfinak pedig időt sem hagy a mai apparátus arra, hogy valóban apa legyen.
Pörög, rohan, telefonál, netezik, ideje nincs, ideges, túlhajtja magát: még álmában is működteti az
apparátust - és alig látja a gyerekét.
S ha látja is!
Ki mondhatja el közülünk azt, hogy Igazi Apa?
Hogy megfelel annak a képnek, ahogyan egy kisgyermek szeretné látni az Atyát?
Mindez a férfiuralom végső következménye.
Ide vezetett az idők kezdetén elfoglalt hatalmi helyzetünk.
Ilyen körülmények között a férfinak sem jó élni.
Ádám, miután látja, hogy lehetetlenné tette az életet, kirepül az űrbe. Itt hagyja az egész, általa elrontott,
földi világot.
Ez a tizenharmadik szín.
Lucifer vezeti. Ez az egyetlen szín, melyben csak ketten vannak: a férfi és a Sátán. Éváját a földdel együtt
elhagyta, ki
tudja, hol. A kétségbeesett Ádám megfeledkezik róla. Nem érdekli. És ahogy szállnak, szállnak az űrben, a
Föld nevű bolygó egyre kisebbedik, kisebbedik, míg végül parányi kis csillag lesz, egy a sok között.
„Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?"
Ahogy a férfi a női lelkülettől elidegenedett, úgy lesz most számára idegen és élhetetlen a föld is. Vagyis
az anyaföld.
Ádám Lucifer vezetésével a vaksötét űrbe száll.
(A „vaksötét űr" Madách szava.)
Lélektársától letépődött.
Nem is érdekli.
Megfeledkezik róla.
A nő nélküli lét jelképe ez a semmibe repülés.
Ketten szállnak a „vaksötétben": a férfi és a tagadás szelleme.
„Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét? Hideg borzongat, Lucifer!"
Lényegében a nihilbe úsznak.
A földet elhagyták ugyan, de a szellem világába ez az absztrakt tudatú, lelketlen férfi nem érkezhet meg
soha.
Rettenetes élménye ez a magányos férfiéletnek.
Sokunkban bujkál manapság.
Bennem is, ha rossz napom van.
így repülök én is, azért tudom leírni.
Tudom, mit élt át Ádám.
Lucifer hallja, hogy tanítványa felsikolt, „Végem van!" - kiáltja mögötte, és innen kezdve ájultan repül
tovább.
„E báb istenség, most már elkeringhet Az űrben, új bolygóként..."
- mondja gúnyosan a tanítványáról.
A férfiból semmibe zuhanó meteor lett.
S amikor álmában mégis visszatér a Földre, az már egy kihalt bolygó lett. Jéggel borított, hegyes, fátlan
vidék. Nincs már növényzet, az élet megfagyott...
Ez a tizennegyedik szín.
Ádám riasztó álma. A nap mint sugártalan, vörös golyó áll fölöttük, ködfoszlányok között. Minden
világosság kétes. Homály van.
És dermesztő hideg.
Kéri Lucifert a férfi:
„Oda vezess, hol pálmafák virulnak A napnak, illatoknak szép hónába, Hol az ember lelke erejének
Öntudatára fejlődött egészen."
És a Sátán ezt feleli:
„Ott vagyunk. E vérgolyó napod. Lábunk alatt a föld egyenlítője. A tudomány nem győzött végzetén."
Nem mondom tovább...
Ez lett végül életünk színtere, a Föld.
Holt bolygó.
Ide vezet a férfiuralom akkor, ha elszakad a nőtől. Nemcsak a lelki társától, hanem az önmagában lévő női
princípiumtól, mindattól, ami a férfit teljes emberré, lelkivé és életszeretővé tenné. Mert ez egyúttal az
egységtől, az Istentől való elszakadást is jelenti.
Szeretet nélkül az élet: halál.
Szellemünk ugyanis ebben a félhalott állapotban talajvesztetté válik.
Gyökértelenné.
És élettelenné.
Jelenleg ehhez az állapothoz közeledünk.
 És most a nőknek mondom:
Hiába nyilvánul meg egyre erőteljesebben és szervezettebben a nők forradalma. Hiába lázadtok,
hiába folytattok szabadságharcot, és hiába éritek el azt, hogy ma már olyan társadalmi pozíciókba
kerülhettek, amelyről álmodni sem mertetek régebben - a struktúrán, melyet a férfiuralom évezredeken
át megépített, változtatni nem tudtok.
Ha részt akartok venni a hatalomban, nektek is be kell állni az apparátusokba. És működtetni kell
azokat, éppolyan lelketlen, rideg és személytelen eszközökkel, mint a férfiak. És vállalnotok kell, hogy
a világot már nem az érzékeny lélek, nem is az értelem és a maradék emberi jóság, s főleg nem a
szeretet, hanem a könyörtelen ráció és a fantasztikusan fejlett, az emberi kontroll alól fokozatosan
kicsúszó és önállósult szupertechnológia irányítja.
Arra nincs mód, hogy manapság a nő- Nő legyen, igazán.
Mint láttad a falanszterjelenetben: még anya sem lehet. Mert a kor szülőgépnek tartja az édesanyát,
akitől az apparátus elszakítja a gyermekét, hogy bedarálja egy beteg világ gépezetébe.
Nem tud a gyereke köré olyan erős szeretetburkot teremteni, amelyet össze ne törne az elidegenedett
apparátusszemlélet és a lelketlenül zakatoló külvilág.
Szép szavakat mondunk az „édesanyákról" - az apparátus eszköztárából nem hiányoznak a
szentimentális falvédőszövegek, amellyel a lelketlen valóságot elfedik. Anya, család, gyerek, a nők
szeretete - ezek a hívószavak régóta. De a valóság az, hogy soha ilyen kevés megbecsülést és tiszteletet
nem kaptak az anyák, mint manapság.
Ha csak abból indulsz ki, hogy a világon a legrosszabbul fizetett tevékenység embert szülni és
fölnevelni - máris látod az arcpirító álságot. Ez a világ, mely pénzben méri az értéket, fillérekkel,
adományokkal, szerény juttatásokkal honorálja azt, hogy valaki embert hoz a földre, és évekig
gondozza őt. Nemcsak az anyákra gondolok, hanem a dadákra, óvó nénikre, tanítókra, nevelőkre.
S amíg a kisfiúk nem nyúlnak emberibb és nemesebb játékok után, és a kislányok nem ismerik meg saját
valódi sorsfeladatukat - az életünk egyre hidegebb lesz és kilátástalanabb.
Mi a megoldás?
Ha a férfilélek megriad.
Megretten. Sőt, megrendül, és átéli katarzisát. Katarzis azt jelenti, hogy szembesül az általa teremtett
technomágikus múvilágnak, az apparátusnak a teljes ellehetetlenülésével. Rádöbben, hogy istene, a
Ráció rosszul számolt, mert tönkretette az életet. Nem számolt azzal, hogy amit létrehozott, zseniális ugyan
- de lélek nélkül veszélyes őrület. És összetörik benne minden versengő gőg. Porrá omlik az egoizmusa,
vagyis hogy istent akart játszani a földön. És visszatalál magában az alázathoz, a szív tisztaságához, és az
igazi Férfi bölcsességéhez, mely azt mondja, hogy boldogok a szellem koldusai... és boldogok a
békességteremtők... és boldogok, akik éheznek és szomjaznak a szeretetre... És boldogok a szelídek,
mert ők öröklik majd a földet.
A férfi a porba hull, mint Ádám a tragédia végén, és fölébred. És visszatalál létének értelméhez - főleg
az évezredek óta rabszolgasorba taszított nőhöz.
Egyszóval, az Élethez.
A női lélekre pedig még nagyobb feladat vár: föl kell fedeznie Önmagát.
Vagyis azt, hogy benne is Isten halhatatlan szelleme él.
Több mint ötezer éve tartották abban a tévhitben és lelki nyomorúságban, hogy őbenne nincs halhatatlan
szellemiség. Csakis a férfiban.
Ez manapság a nő nagy kihívása: megtalálnia igazi valóját.
Nem férfiasnak lenni és férfiszerepet játszani, mert nem erre született. Ezt csak a helyzet kényszere
szüli. Meg tudja tenni, ideig-óráig meg is kell tennie, mert muszáj - de aztán vissza kell térnie valódi
lényéhez.
Föl kell fedeznie, hogy életének eredendő sorsfeladata és lényének jellege teljesen más ugyan, mint a
férfié, mindig más volt, és örökké más is marad - de a méltósága ugyanaz!
Nőnek nő marad, a szó leggazdagabb és legszebb értelmében, mert erre született és ez a sorsa - de halló,
értő és tudó lesz. És erős.
Sokkal erősebb, mint manapság. Kell is.
Hogy segítsen a férfinak fölállni a romokból.
Mert egyedül nem tud majd.
így végződik Madách műve is.
Éva azt mondja:
„Értem a dalt, hála Istenemnek!"
Női önérzet
Ha van királynőd, boldog ember vagy
Látszik, hogy a sakkot Perzsiában és a bölcs Indiában találták ki. Látom a játék életismeretén.
A tábla 64 fehér-fekete kockája a földi élet sorsmezeje, melyen háború dúl a sötét és a világos erők
között.
Ez így van az életben is.
Ezen a véres csatatéren, ahol szüntelen dráma van, és hullanak az áldozatok, a „Férfit" jelképező bábut, a
Királyt meg kell védeni.
Az veszít, akinek a Királya meghal.
„Sah matt" azt jelenti, hogy a sah meghal. Az istenkirály halálával minden elveszett.
És most jön a keleti életismeret.
Ezen a harcmezőn a legnagyobb hatalommal rendelkező bábu mégsem a Király, hanem a felesége, a
Királynő.
O a Vezér.
Egyesíti magában a bástya, a futár és a parasztok minden erejét.
Ő a Király ereje.
Maga az Király passzív. Nem is nagyon mozog. Egy-egy lépést tud totyogni, ide-oda.
De minden érte történik, miatta.
Ő a titkos centrum. A szellem. A játék szíve, akiért minden áldozatot meghoznak. Aki miatt a háborúság
dúl.
A játéknak két üzenete van.
Az egyik, hogy a Király olyan, mint egy kerék középpontja. Nem kell mozdulnia, mégis minden körülötte
forog.
Ha a középpont megszűnik, a kerék szétesik darabokra.
A másik üzenet, hogy hiába erős a király - egy család, egy házasság és magának a férjnek a sorsa is a
királynőn múlik.
Boldog ember vagy, ha van egy királynőd!
Női önérzet
A nők több évezredes kiszolgáltatottságuk miatt megtanultak elviselni olyan életeket, amelyek
megalázók és embertelenek. Ha visszanézünk a történelembe, ezt még világosabban látjuk. Megtanulták
azt, amit a fekete rabszolgák, a hindu páriák és az üldözött zsidók: akármilyen méltatlan helyzetben élnek,
szótlanul tűrik, és megpróbálják önérzetüket valahogy megmenteni. Lélektanilag sok hasonlóság van az
elnyomott fajok és a nők pszichológiai taktikája között. Hasonlít az önvédelmi rendszerük is. A
megalázásuk elviselése, a ritka lázadásuk, és főleg a csupán színleg beletörődő, bölcs alkalmazkodásuk.
Ahol különbség van, az éppen az önérzet kérdése.
Egy fekete rabszolga szolgált ugyan, tűrte a verést is, de a lelke mélyén azért tudta, hogy kicsoda. Egy
indián asszony is. Hozta magával őseinek bölcsességét, önazonosságának tudatát. Sohasem felejtette el,
hogy teste-lelke milyen ritmusra jár, tudta, hol van az öröme a sanyarúságban, és az önfeledt
örömélménye, akkor is, ha örökké robotolt.
A zsidó évezredek óta őrzi rejtélyes önazonosságát. Még akkor is őrizte, amikor nem volt hazája,
szétszórva élt a világon, nem tartotta a vallását, és nem is ismerte népének a nyelvét. Van benne Valaki,
aki nem alkalmazkodik. Bárhol él, a nagyvárosi tömegben, vagy Robinsonként egy magányos szigeten:
zsidó marad. Akkor is, ha nem akar az lenni, mert tudja, hogy veszélyes.
De a nőket nemcsak elnyomtuk, hanem évezredek óta arra idomítottuk, hogy nekik nincs is lelki
„középpontjuk". Nincs önvalójuk. Nem Valakik. Nem él bennük az Isten lelke. Ezt így tartotta a vallásos
hagyomány éppen úgy, mint az általános társadalmi felfogás - nem emberek, csak nők.
 Néha ugyan kitört a vulkán. Egy-két zseniális nő, bátor szent, mártír és csodaasszony nekiment a
férfivilág diktatúrájának. Ezek feltűntek néha a történelem egén, lángcsóvát húz-
tak felettünk, majd eltűntek a feledésben. Magányos fényjelek voltak, és egészen a 19. századig nem is
voltak követőik.
A nőknek most kell felébredniük a több ezer esztendős tetszhalálból.
Nem várnak már többé a királyfira, mert tudják, hogy manapság már nem létezik.
Önerejükből kell kiköpni szájukból a mérgezett almát, és elindulni a felébredt lelkek szabad útján.
Az út első állomásán az a veszély fenyegeti őket, hogy elvesztik nőiességüket.
Ezzel számolniuk kell, mert kikerülhetetlen.
Nem lehet elvárni, hogy a nő hű legyen természetéhez, ha a férfi sem az igazi Valóját éli.
Átbillen sajnos a túloldalra.
Amikor elkezdi magát a férfivilág szempontjai szerint méricskélni, és azt számolja, hány „Nagy nő" élt
a világon, hány zseniális író, festő és filozófus, hány Nobel-díjas és hány miniszterelnök, s azt kezdi
számolgatni, hogy hány nő ül a parlamentben, olyasmiben keresi az önérzetét, amit mi, férfiak is, ha
megszólal a lelkiismeretünk, megbánunk - és ez a hírnévre és hatalomra való törekvésünk.
Ebben nem szabad minket követni, mert ez az, amibe belebuktunk, és magunkkal rántottuk a világot.
Az önmagára ébredt nő nem akar férfi lenni.
S főleg nem akarja a férfit éppen a vétkeiben felülmúlni.
A női energia sohasem akar a fénybe állni, mindig a homályból működik. A „völgy szelleme
titokzatos", mondja Lao-ce. A világtörténelem teli van csodálatos nőkkel, akiknek nevét sem tudod. Az
igazi nő sohasem akarta, hogy tudják. A háttérből tudott igazán hatni. A nő legfőbb műve a gyerek. (Vagyis
az emberiség.) Sötétben hozta létre, és nem azért, hogy ünnepeljék. Soha még anyának nem adtak Kossuth-
díjat a gyerekéért. És soha nőt nem dicsőítettek azért a sok mindenért, ami miatt a világ egyáltalán áll
még. Nagy nők éltek és élnek ma is közöttünk - a nevüket sem tudjuk.
S ha néhányan kiállnak a porondra, ki vannak téve annak a kísértésnek, hogy nőiességüket pillanatok alatt
elvesztik, és a férfiakat a hülyeségben leelőzik.
Sokan látványosan kivetkőznek magukból.
A nő legellenszenvesebb arca akkor jelenik meg, amikor hatalomra szomjas. Ez nem csak a férfiakat, a
nőket is taszítja. Ilyenkor derül ki róla, hogy nem szabadságot akar, hanem dominanciát. És átveszi azt a
szerepet, amit a férfiakban utált és elítélt.
A női stratégiát a hadtörténetben kutuzovi harcmodornak nevezzük. Napóleonnak fogalma sem volt, ki az a
Kutuzov, amíg rá nem jött, hogy ez a fura és jelentéktelen, kövér ember tönkreverte őt.
Felőrölte. A passzivitásával, az „erőtlenség erejével" és a mérhetetlen szívósságával legyőzte.
És utána nem engedte magát ünnepelni.
A „női energia" a legnagyobb erő.
Néha férfi is alkalmazza. Ilyenkor használja a Víz erejét, mely az ellobbanó, férfias Tűzzel szemben maga
a türelem, a szüntelen áradás, az ütközésmentes tovahaladás, az akadályok kikerülése vagy felbontása.
Semmivé oldódik benne minden méreg, szenny és idegen anyag... csak megy, megy, kikerüli a köveket,
sziklákat, és nem lehet útját állni.
Végső soron mindig a víz az úr.
És a nő a győztes.
Egy bölcs nő lehet, hogy átmeneti sorsszerepe szerint férfias szikrákat és lángokat szór, de győzni csakis a
Víz stratégiával tud.
Mindig alulról, sőt, legalulról - és sohasem felülről.
Mindig a legmélyebb hely az övé.
Azt keresi, mert onnan tud igazán hatni, ott van az ereje.
Az ember és a manója
A megcsalt nőben találok néha egy bölcs Embert, aki túl tudja tenni magát a sérelmein. Nem könnyen,
de megteszi. Képes egy elromlott párkapcsolatot megjavítani - a családért, önmagáért, és néha azért, mert
valóban szereti a párját. Ilyenkor egy érett pillantás jelenik meg az asszony szemében. Úgy néz hűtlen
társára, mintha nem a szeretője, hanem a komisz gyereke lenne.
A vallásos férfiszemlélet rávetítette a nőkre saját elfojtott vágyait. Azt mondták, a nők az „ördög
eszközei", mert „azt" akarják, mindig csak „azt", s ezért szüntelenül kísértenek bennünket, tiszta férfiakat,
akiknek egyébként eszükbe se jutna az egész. Ezzel szemben a valóság az, hogy a nő az, aki sokkal tovább
megvan ölelés nélkül, és ritkábban borítja el agyát a „Csak a szex kell!" ellenállhatatlan vágya.
Ha csinálnának egy bizalmas statisztikát, látnád, hogy a nők milyen gyakran mennek bele az ölelésbe
csak azért, mert tudják, hogy az a párjuknak hiányzik.
A prostitúció ősi intézménye nem azért jött létre, mert a nőket annyira hajtotta a kielégülés szomjúsága,
hogy akár idegeneknek is odaadták magukat, hanem mert élni akartak. A pénz kellett nekik. Vagy
rabszolgák voltak, és muszáj volt.
Néha van a nőkben egy anyai tekintet, amely a nemi szervével örökösen elfoglalt férfit gyermekesnek
látja. Ne feledd, egy mama ismeri a fia fütyijét, „hivatalból" is. Tudja, hogy ez egy külön lény,
fékezhetetlen, önálló életet élő, vörös sapkás kis manó, aki képes az egész embert a hatalmában tartani.
Az érett lelkű nő kettősen lát minket.
Vagyunk mi, a komoly férfiemberek - és van a manónk.
És mindkettővel szót kell értenie: az emberrel is, a manójával is. Ahhoz, hogy férjét sokáig megtartsa,
tudnia kell embernyelven és manónyelven is.
Másképp mindkettőt elveszíti.
Manólélektan
Mi, fiúk, viszont nemigen ismerjük fel a nemi szervünk - vagyis a „manónk" - és az emberi lényünk
kettősségét.
Nálunk a Férfi és az Ember: egy - mint a legtöbb nyelvben is. Ezért ha sérül a férfiasságunk, sérül az
Ember is.
Néha még Isten is, hiszen hitünk szerint ő is férfi.
Vagyis manónk sérelmét egész lényünk sérelmeként éljük meg. A férfiasságunk csődjét egész ember
voltunk csődjének érezzük. Önérzetünk összefényképeződött a férfi nemi szereppel.
Az impotencia számunkra nem csupán szexuális, hanem létkérdés. Nem azt jelenti, hogy „Sajnos, nem
vagyok már képes szeretkezni, nem baj, majd többet olvasok, vagy járok inkább horgászni", hanem azt,
hogy „Nem vagyok senki".
A manó egész gondolkodásunkat áthatja. Példa erre a freudizmus, amit nők sohasem találhattak volna
ki, mert az egy férficentrikus manólélektan. A nőkről keveset tud, legjellemzőbb tulajdonságuknak azt
tartja, hogy irigylik az ő manóját. (Péniszirigység.)
A Kali Juga és a szexualitás
Minél mélyebbre süllyed az ember az anyagba, annál inkább válik élete egyetlen értelmévé a
szexualitás. Minden más örömforrás megszűnt számára.
És ha nincs már más, marad az egyetlen, hűséges manónk, a nemi szervünk.
Öröm nélkül ugyanis nem tudunk élni.
És az életünk rendkívül örömszegény. Az igazi örömre gondolok. Az önfeledt örömre. Szinte egyetlen
eksztázisélményünk maradt még: a testi ölelés.
A mai világ, minden költséges igyekezete ellenére: nagyon boldogtalan.
És teli van szorongással.
Márpedig a félelemben elszorul a szív, dúlttá válik a lélek, és állandósul a feszültség. Ebben az
értelmetlen hajtásban és zaklatottságban fölerősödik a nemi vágy - csakis a manónk képes kioldani
mindezt. Mondják is, hogy a szex a legjobb feszültségoldó. Ha jó napja van a manónknak, azt üzeni:
„Látod, pajtás, mégse olyan rossz itt élni!"
Aztán másnap újra jön a stressz, és kezdődik elölről az egész.
Nem ismerjük egymást
Amikor, sok évvel az én szegény, zaklatott lelkű apám halála után, a hogyléte felől érdeklődtem, szellemi
Mesterem ezt válaszolta a túlvilágról:
„Meg se ismernéd. Az, akit te apádnak véltél, nem az igazi valója volt. A sok szorongással és
rettegéssel teli életszerepét elnyűtt testével levetette.
Most lényének igazi arcát hordja.
Napként ragyog. Belevakulnál a fényébe!
Amíg élt, gyerekszemmel nézted, nem ismerted.
Megrendülnél, ha most látnád. És megértenéd, hogy az ősi kínai kultúrában, amellyel annyit
foglalkozol, miért helyezték a szülők képét a házi oltárra, az istenek közé."
A hűségről
A hűség az emberi léleknek az a ritka képessége, amikor már az út elején tudja, mi lesz majd később és az
út végén.
Meglátsz egy szép, fiatal és kívánatos nőt, izzó szemmel, derékig érő, gesztenyeszín hajjal - és látod őt
őszen, kopaszodva, fogatlanul, járókerettel, vaksin, szemüvegesen, betegen, sőt, haldokolva is - mégis
szereted.
Te is változol, ő is, a világ is változik körülötted - mégis szereted.
Utad elején a fogaid közé szorítottad, mint egy kölyökkutyát, akit meg kell mentened az árban, és úszol,
úszol, úszol vele, amíg élsz, amíg ő él, amíg sodor az ár, és nem érsz vele a túlsó partra.
Nem engeded el.
Van benne Valaki, aki a mulandósággal nem múlik el. Csak ha látod és szereted ezt a Valakit, lehetsz
hozzá hűséges.
És ehhez még valami kell.
Magadban is föl kell fedezned azt a Valakit, aki így lát.
A hűség nem a másikhoz, hanem az önmagadhoz való hűséggel kezdődik.
A hívségről
Ez az előbbi gondolat folytatása.
Ahogy az emberi lélek egyre mélyebbre süllyedt és szellemi származásáról megfeledkezett, úgy
süllyedtek vele a legfontosabb szavai is.
Manapság, ha hűségről van szó, mindenkinek a másik pun- cija vagy a fütyije jut az eszébe. Amikor az
oltár előtt esküszünk, lényegében nem te meg én, hanem a puncid és a fütyim fogadnak örök hűséget. „A
tiéd az enyém, az enyém a tiéd, senki másé nem lesz, esküszöm, örökkön-örökké, ámen." Mert a megcsalás
csakis rájuk vonatkozik. Párunkhoz akkor leszünk hűtlenek, ha másokkal lefekszünk. így tartja a
közgondolkodás. Hűnek lenni manapság kifejezetten nemi kérdést jelent. Ez néha olyan mulatságos formát
ölt, hogy sokan megkérdik, hűtlenség-e a „csak szerelem", a „csak csókolózás", vagy az orális szex.
Hiszen „azt" nem adta oda neki.
Itt tartunk.
 Eszünkbe sem jut, hogy a hűség (hívség) Hitet jelent. Előre látó bizonyosságot: „Tudom ki vagy,
felismertelek, és jóban- rosszban ragaszkodom hozzád!"
Múlhatatlan a mulandóságban.
Ez a hit igazi értelme is.
És ebben valóban van valami, amit ésszel nem értünk meg, mert lelkünk optikája túl közelre van állítva: a
hit - „a nem láthatóba vetett bizonyosság" - túllát a halálon, a testi elmúláson, és az örökben végződik.
Érted megyek, ha kell, a túlvilágra, az árnyak homályába is, és fölhozlak magammal, mint Orfeusz a
kedvesét, Euridikét.
Alul lenni, vagy felül?
Sokat tűnődtem, hogy a legboldogabb kínai jósjelben, a Virágzásban, miért van a Teremtő, a férfi alul, és
a Befogadó, a nő felül?
Miért van lent az Ég és fent a Föld?
És a megrökönyödött bennszülöttek miért nevezték „misz- szionárius póznak" azt a szeretkezést, amelyben
a nyugati, fehér férfi leteperi a tehetetlen nőt, és két vállra fekteti, mint a birkózó a vesztes ellenfelét?
Hamar megtapasztalták szegény feketék, hogy akik asszonyaikkal ilyen hatalmaskodva viselkednek, velük
sem bánnak kíméletesen.
Vajon miért van az aktív teremtő szellem alul, és a passzív, befogadó lélek, az anyagvilág királynője
felül?
Hát nem az Ég van fönt, és lent a Föld?
Ha ezen meditálsz, a következő kérdésekre bukkanhatsz még:
Vajon az igazi hatalom nem alázat?
És az igazi uralkodás nem szolgálat?
És az igazi erő nem az önátadásban nyilvánul meg?
Aki azt hiszi, hogy Isten őt felülről, láthatatlan drótokon mozgatja, téved - Isten lentről, lelkének
legbensőbb mélyéről szól és hat.
Isten nem felül van, hanem lelked legmélyén és legbelül.
Nőknek
Tudom, hogy sokan azért éltek egy rossz kapcsolatban, mert így legalább nem vagytok egyedül. Mennyi
mindent kibír egy nő! Ridegséget, megalázást, közönyt, durvaságot. Verést is. Képes egy hitvány férfit is
szeretni, érdemtelenül.
Hányszor láttam asszonyt ott maradni a sűrű, levegőtlen boldogtalanságban. Akármilyen reménytelen volt
is a helyzete. Elviselhetetlen. És megalázó.
Marad.
A szeretetért? Néha.
Az is lehet, hogy retteg a férfi bosszújától.
De főleg azért marad mellette, mert fél egyedül élni.
Én pedig azt mondom: ne félj!
Ne félj a magánytól!
Tanulj meg szabad emberré válni.
Az igazi nő - mondják évezredek óta - odaadó.
Ez igaz.
De milyen az igazi férfi?!
Erről miért nem esik soha szó?
Mint ahogy arról sem, hogy odaadni magatokat egy önző, megbízhatatlan, hűségre és szeretetre képtelen
férfinak: felelőtlenség.
Odaadom magam.
Rendben.
De kinek?
Minden szeretet alapja az önmagatokkal való viszony rendezése.
Jól érezni magatokat nélkülünk is.
Nem azt mondom, hogy ez az eszményi út. Az igazi út nőnek és férfinak a „veled" - de ha ez nem működik,
ha nincs méltó társad, még mindig ott van a benned lévő és fölfedezetlen Önmagad.
Tanuljatok meg befelé nézni.
Saját lelketekért is élni.
Élhettek másokért. Mindeneteket odaadhatjátok a gyerekért, a szerelemért, a férjetekért. Még az életeteket
is odaadhatjátok - de a méltóságotokat soha!
Az nem eladó.
Egy ősi indiai mondás szerint Isten csak egy olyan családba jön el, ahol a nőt tisztelik.
Királynők
A legtöbb nő nem tudja a méltóságát megtalálni. Ez a sok évezredes kiszolgáltatottság eredménye. A
férfitól függ, ő mondja meg, kicsoda, értékét ő adja neki - boldogsága a férfiak szemében tükröződő
képétől függ.
Önérzetes nő a legnagyobb ritkaság.
Néha megrémülök, milyen megalázó helyzetben éltek, s hogy ezt milyen sokáig tűritek.
Valójában minden nő: királynő.
Önmagának ad rangot, és sohasem bocsátkozik méltatlan kapcsolatokba.
Csak akkor, ha néha megengedi magának.
Egy mai férfi számára - akinek hiányzik a valódi Én-élménye - túlságosan nagy falat egy bensőjéből
vezérelt, öntudatos nő.
Nem érzi magát mellette igazán férfinak.
Jó tanács
Óvakodj attól a férfitól, aki nem királynőnek lát.
Nem látja igazi arcodat - mert nem szeret.
Aki szeret, és amíg szeret: fölfelé néz rád.
Óvakodj attól, aki benned a szolgát, az anyukáját, önzésének eszközét, vagy a birtokát látja csupán, és nem
az önérzetes nőt keresi.
Óvakodj attól, aki tart a méltóságodtól és az öntudatodtól, mert kisebbnek érzi magát melletted.
Élni talán tudsz egy ilyen emberrel, hiszen az élet a kompromisszumok művészete is - de boldog nem
lehetsz vele.
Hogy szeret-e valójában, vagy csak érzelmileg, vagy más okból függ tőled, onnan tudod
tévedhetetlenül megállapítani, hogy menynyire érzed magad szabadnak mellette.
Az igazi magány
(Ez az egyik kedvenc gyöngyöm. Látnod kellett volna az eredetit, akkor most nem írnám le. De mesélni
is öröm róla.)
Életem legnagyobb táncélményét egy szűk kis kávéházban láttam. Tíz-tizenkét szék lehetett benne, és
néhány asztal. Híres hely ez a spanyol Marbellán; ha igazi flamencót akarsz, ezt a kis odút tanácsolják.
Egyetlen nő táncolta. Ötvenesztendős lehetett. Egy gyönyörű éjhajú királynő, sovány, hosszú lábú, fekete
párduc.
Egy széken ült, mozdulatlanul.
Mögötte megszólalt egy gitáros-énekes, a másik zenész pedig, aki széttett lábbal ült egy hosszúkás
fadobozon, kezét maga elé lógatva verni kezdte a kopogó-dobogó ládikát. Az énekes panaszosan jajgatott,
könyörgött, kéjesen kiáltozott, sőt, néha ordításba csapott át, miközben a láda pergett, és eszeveszett
ritmusban dübörgött...
A nő meg sem mozdult.
Csak ült a székén.
Ült, sokáig.
Moccanatlanul.
Egyenes derékkal, jobb lábát félig hátranyújtva.
Ült.
Csak amikor jól figyeltem - karnyújtásnyi távolságban voltam tőle -, akkor láttam, hogy a hasa hullámzik.
Nem úgy, mint aki csak lélegzik, más ritmusban már.
Majd a bordái mozdultak meg.
Aztán - alig észrevehetően - a vállai.
Mint aki álmában elmondhatatlan kéjeket él át, finoman remegni kezdett a felsőteste.
És a lüktető ütemre a sovány hasa is.
Szinte láttam a szívét, mely átvette a ládika ritmusát...
Már nem a nő magánszíve dobogott: a zene lüktetett benne.
Már táncolt - holott meg sem mozdult.
Csak ült.
Mint egy fekete szobor.
De belül már táncolt... Az volt az érzésem, hogy nekem kell megmozdulnom, fölugranom. Helyette
akartam robbanni. .. de nem lehetett.
Azt akarta, hogy én is táncoljak.
És mindenki a teremben.
Kavargott a lelkünk, topogott a lábunk a padlón... az ösz- szes vendég lába verte már az ütemet, de ő még
mindig mozdulatlan ült a széken.
Majd lassan, nagyon lassan, ahogy egy aláforgatott filmben a hajlékony nádszál kinő a földből, fölállt.
Lassan fölemelkedett. Megnőtt. Sudár, gyönyörű teste volt. Karján egy lila uszályt tartott, melyet néha
ellökött magától, végigsöpörve vele a földet.
Tánca hol alázatos volt, kecses, hol fenyegető, majd hirtelen elcsituló.
Vad... és végtelenül szelíd.
Ősi táncot járt, a tenyérnyi helyen, a Buléirast, mely egyre szilajabbá vált, ujjaival ő is dobolni kezdett a
mellkasán, kis mellei remegtek a selyemruhája alatt.
Nem kellett neki társ.
Nem kellett férfi.
Ö maga lett férfi, amikor kemény cipősarkának iszonyú erejével verni-ütni kezdte az olajos padlót, mint
amikor valaki őrületében toporzékol... ütemre persze... miközben az énekes fölkiáltott jajongva, sőt
imádkozva, mert ez a zene már nem nekünk szólt, és a nő nem nekünk táncolt, hanem az Istennek... Neki
táncolt egyedül... Talán Jézusnak, ha keresztény volt, vagy egy ősi szellemnek, a tánc szellemének, ha
pogány.
Ennek a nőnek nem volt párja.
S ha volt, az égben volt neki.
Nem volt mellette férfi.
Magányosan táncolt.
Egyedül - de valahogy mégsem volt egyedül.
Önmagával táncolt.
Ugyanakkor boldog önfeledtséggel.
Ez az észbontóan nőies Nő pillanatok alatt vált lenyűgöző, vad Férfivá. De csak pillanatokra, mert
mozdulatai visz- szalágyultak - mintha ketten táncoltak volna, egyedül.
Duende - így hívja Garcia Lorca azt a titkos őserőt, ami a táncosnőből áradt.
A szót nem lehet lefordítani.
Varázserő.
Minden igazi művész rendelkezik vele.
Szerintem minden igazi nő is.
Nem felülről jön, mint valami sugallat, hanem belülről.
A szívből.
A hasból és az ágyékból, melyet először láttam mozogni a táncosnőn.
Az ujja hegyéből és a két sarkából és talpából.
Keze és ujjai lágyan mozogtak, mint szélben hajladozó, hosszú szárú virágok, miközben lábai és sarkai
kőkemény férfierővel verték a talajt.
Belső, mágikus erő ez, és inkább van köze a vérhez, mint bármiféle észhez vagy érzéshez.
Lorca leírja, hogy egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves
öregasszony vitte
el a gyönyörű nők és „vízsugár derekú" fiatal lányok előtt, csupán azzal, ahogy fölemelte karját, fölvetette
a fejét, és toppantott egyet a deszkán.
Ez a duende. Nincs korhoz kötve.
Az önfeledt boldogsághoz nem hiányzik sem ifjúság, sem társ.
Nem kell férfi.
Vagy ha hiányzik mégis - mert hiányzik! -, akkor ezt a hiányt el lehet táncolni, és föl lehet oldani. „Ha
már nincs alkalmas földi ember, aki méltóvá válik arra, hogy a párom legyen, akkor táncolok egyedül
is."
Hívő lélek tudja - ahogy a zsoltáros Dávid király is tudta valaha -, hogy az ember végső soron az Istennel
táncol.
Igen, Vele táncol - akkor is, ha szemmel nem látja.
És neki ír verseket. És neki dalol.
És Vele beszélget.
Az igazi magányban nem vagy egyedül.
Az igazi férfi jele
A női szabadságharc híve vagyok.
Annyira megaláztunk és kihasználtunk titeket, hogy minden önmagatokért folytatott forradalmatoknak igaza
van. Meggyőződésem, hogy ez felszabadítási háború, ha föleszmélitek valójában a jelentőségét,
nemcsak értetek, de az egész emberiségért folyik.
Amit műveltünk veletek, nem mehetett tovább.
Mi, férfiak, alkalmatlanná váltunk a szerepünkre.
Megbuktunk. A sok évezredes patriarchális világ recseg- ropog. Ha nő lennék, a saját lábamra állnék.
De ha egy csoda folytán találkoznék az életemben egy igazi férfival, azonnal föladnám az egyedüllétemet.
Odaadnám magam neki. És fölnéznék rá.
De csakis akkor, ha ő is fölnézne rám!
Ez lenne a jele, hogy igazi férfi.
Az asszonyok ideje
Az asszonyok ideje
Földi életünk veszélyben van.
Azt mondják, ezt az értelmetlen férfivilágot a nők fogják megmenteni.
Madách Imre így látta.
Én is ebben hiszek.
így lesz.
De csak akkor, ha már teljesen tönkretettük.
Amikor már porig romboltuk.
Ezt már megtapasztaltam egyszer.
A második világháborúban.
A nők szerepe akkor érkezett el, amikor minden elpusztult már. Amikor az egész ország romokban
hevert. Nem volt víz, villany, ennivaló. És a férfiak halomra lőtték egymást: civilt, katonát, öregeket és
fiatalokat. Mindenkit. Asszonyokat, gyerekeket, még az ugató kutyákat is. És amikor ennek vége lett, a még
életben maradt nők rettegő kölykeikkel előmásztak a pincékből, a bunkerokból, a romok alól. Eltemették
az utcán heverő halott katonákat. Bekötözték a jajveszékelő férfiak véres sebeit, akik már nem öltek, nem
is gyűlöltek, és nem voltak már se fasiszták, se kommunisták, se nyilasok, se keresztények, se ateisták, se
zsidók, se magyarok, se ruszkik, se németek, s főleg nem elvadult és rögeszmés „Nagyfiúk", hanem újra
csak a mamájukért bömbölő, szerencsétlen „kisfiúk".
Ekkor jött el az asszonyok ideje.
Tetőt ácsoltak, hogy ne essen be a hó. Rőzsét törtek, és ha kevés volt, a fölszedett parkettákból,
könyvekből, iratokból, bútorokból, kerítéslécekből és képkeretekből tüzet raktak, hogy meleg legyen, és a
meghitten lobogó lángokon rántott levest főztek és borsófőzeléket, szárított borsóból, a friss lóte-
temekből hússzeleteket hasítottak, hazahozták vödörben és megsütötték, hogy enni adjanak az éhezőknek.
Anyám, aki valaha úriasszony volt, nyelveket beszélt és hegedült, most falat rakott, és a háztetők tetején
ült, három-
emeletnyi magasban, szögelte a léceket, és rakta az ép cserepeket.
Újra otthont teremtettek a romvilágban.
Boldog időszak volt ez.
Nem is éreztük, hogy nehéz. Mindenki lelkes volt, nevetett. Azóta sem nevettem annyit.
Muris volt az én szemüveges, drága anyámat egy bakancsban és sildes férfisapkában látni a háztetőn.
Nem is féltettem.
A háborúban „kiféltem" magam.
Minden dalra emlékszem, amit akkoriban énekeltünk.
Ez az idill addig tartott, amíg az élve maradt, riadt és meggyötört „kisfiúkból" nem lettek újra „Nagyfiúk",
akik visz- sza nem kapaszkodtak a hatalomba, és nem kezdték hirdetni megint a döglött eszméiket, ilyen
izmust, olyan izmust, nem mondták meg újra, hogy kiket kell gyűlölni és imádni, nem fejlesztették ki a még
pusztítóbb fegyvereiket, és nem kezdtek készülni egy még kegyetlenebb és totálisabb háborúra.
Nem ugyanaz a nő
Ha egy nőből anya lesz, már nem ugyanaz a nő. Ne várjátok, barátaim, hogy úgy kapjátok vissza, amilyen
volt. Sohasem lesz olyan! Hogy mi játszódott le a lelkében, testében, sorsában, nem tudjuk.
De ez már nem ugyanaz a kéz, amit eddig megfogtunk.
Nem ugyanaz a test, amit öleltünk.
Nem ugyanaz az ember, akit ismertünk.
Hasonlít rá, emlékeztet rá - de nem az.
Férfinyelv
Ha „férfinyelven" beszélek, a nők hamar elunják.
Ezt főleg az előadásaimon tapasztalom. Bizonyára így van az írásaimmal is, csak ott nem látom az
arcokat.
Bizalmatlanul fogadják azokat a gondolatokat, amelyek nem tudnak testet ölteni.
Az hiszem, ez a lényeg.
Nem az, hogy a nőket csak a hétköznapi dolgok érdeklik, nem is az, hogy ők inkább az érzelmi, mint az
értelmi gondolatokra fogékonyak. Ebben is van valami, de nem ez a lényeg. Inkább az, hogy érdektelenül
fogadják a terméketlen elméleteket.
A férfinyelv: túl elvi. Elvont. A szónak abban az értelmében, hogy nem lesz belőle élhető valóság.
Másról szól az élet, mint az elméleteink. Bennünket nem zavar, hogy nem lesz belőlük semmi. Vagy egész
más, mint amit mondunk, vagy gondolunk. Attól mi még lelkesen írunk és vitázunk, és azzal áltatjuk
magunkat, hogy ebből majd lesz valami, pedig nem lesz belőle semmi.
Ezért szeretünk, például, politizálni.
Észre sem vesszük, hogy a valóságos életünket egészen más erők teremtik meg, mint az elméleteink. Az
ideológiák csak arra jók, hogy vitázzunk egymással, s hogy lefedjék azokat a láthatatlan erőket, ősi
szenvedélyeket, rögeszméket és sorserőket, amelyekről alig tudunk valamit, és amik az életünket valóban
megszülik.
Jelképesen talán így tudnám ezt elmondani: ahogy mi a szeretkezés során sok millió, apró, zseniális kis
ondósejtet lövellünk ki magunkból, amelyekből - egy kivételével - nem lesz semmi, csak holt szikrák,
fölösleges túltermelés, addig az óriási, egyetlen petesejtet csakis az egyetlen szerencsés érdekli,
amelyikből gyerek lesz - úgy a férfiideák zöméből, melyek könyvtárakat töltenek meg, vagyis a
férfiszellem bra-
vúros tűzijátékából nem lesz az égvilágon semmi, mert nem tudták az életet valóban megtermékenyíteni.
Ha közönség előtt beszélek, ezt sokkal jobban érzem, mint amikor szöveget írok. Érzem, hogy ha túl
„elméleti" vagyok, és olyasmit mondok, ami csak egy elvont síkon igaz, lehet, hogy férfiakkal egy roppant
izgalmas, hajnalig tartó vitát folytathatnék, de a nők ezt halálosan unnák, sőt magam is érzem, hogy az
egészet én is csak „elvileg értem", de valójában nem tudom.
Az igaz szó belemászik a lelkedbe.
Befogadásra talál, és meg lehet szülni.
„A betű öl - a lélek megelevenít."
így mondta az apostol.
Más szóval:
A csupán szellemi, lélek nélkül, élettelen. Elvont.
Ez azonban fordítva is igaz.
A lélek elvész a benne kavargó és nem értett tartalmaiban, ha a szellemi nem ad formát neki.
A női szemléletnek szüksége van arra, hogy a formátlan érzés-gondolat tömegét a férfitudat
megtermékenyítse, és célt és átlátható értelmet adjon neki.
Ha most nő vagy és magadra gondolsz, könnyen félreérthetsz, ha szavaimat úgy fogod fel, mint a
sorsszerepeddel járó nemi jellegzetességedet, és nem úgy, mint egy mentalitást. Te is tudsz férfi módon
gondolkodni. Ilyenkor nemcsak megéled a benső élményeidet, hanem meg is érted, és világosan ki is
tudod fejezni.
Én például „női módon" olvasok.
Szalad a szemem a leírt sorokon, s közben azt figyelem, hogy „lehet-e ebből gyerekem?".
Vagyis hogy megérinti-e a lelkemet „úgy".
Ha nem, leteszem a könyvet.
Nem nekem írták.
Ezért tudom, hogy hiába fogalmazok tetszetős gondolatokat, ha azokban nincs potenciális élet, ha nem
tudnak megtermékenyíteni - nem érnek a szavaim semmit sem.
Az ész csődje
Ha egy nőnek józan észérvekkel bebizonyítom, hogy nincs igaza, nem azt vizsgálja először, hogy amit
mondtam, elvileg helyes-e, vagy helytelen, hanem azt, hogy szeretem-e, vagy nem szeretem.
És lehet, hogy neki van igaza.
Embertársam
Ha nem tudsz ránézni a feleségedre nemcsak úgy, hogy a nőd, hanem úgy is, hogy az embertársad, nem
lesz hosszan tartó kapcsolatod vele.
Begyógyítani olyan sebeket, amelyeket férfiként okoztál, vagy amit ő nőként karmolt beléd, csakis egy
magasabb embersíkon lehet.
Vége
Amikor egy asszony azt mondja párjáról: „emberileg csalódtam benne" - vége a kapcsolatnak. Innen
kezdve csak megalkuvásból, vagy félelemből marad mellette.
Mária-kultusz
Minket senki sem tanított meg arra, hogy Máriát nem az égben, hanem szerelmünk, hitvesünk, anyánk és
általában a nők szemében kell megpillantanunk.
Minden szupermarket pénztárosnőjének a szemében egy Mária rejtőzik.
Ha ott nem látjuk, sehol sem látjuk.
Ebben biztos vagyok.
A nő fogékonyabb az istenire
A görög bölcs, Püthagorasz, azt mondta, Krisztus előtt 529-ben:
„Az asszonyok szerepe fontos lenne az államéletben, mivel a nő fogékonyabb az istenire, mint a férfi, s
ezért az istenek szeretete és a velük való kapcsolat ápolása az ő feladatuk."
Azóta sem lett belőle semmi.
Egyrészt a nőket nem vették bele a politikába, másrészt, ha belekerültek is, az „istenek szeretetét" és a
velük való kapcsolat ápolását azonnal elfelejtették - vagyis nem nőként, hanem kőkemény férfiként
viselkedtek: háborúztak, hódítottak, és gátlástalanul részt vettek a könyörtelen hatalmi és
érdekküzdelmekben.
Ez ma is így van.
A szellemi fogékonyságát, de főleg lelkének elfogadó szeretetét és a magasabb világgal való
kapcsolatának értékeit egy nő nem tudja belevinni a mai államéletbe.
Lehetetlenség.
Ahhoz az egész világnak meg kellene változnia.
A társad: sorstársad
Isten se tudja
Azért ne ess kétségbe!
A párkapcsolat kérdését még Isten prófétái, bölcsei és választottjai sem tudták megoldani.
Buddha elhagyta a feleségét. Krisnának a neje mellett megszámlálhatatlanul sok szeretője volt.
Ábrahám ősapánk, a hit óriása, gyereket csinált egy szolgálólányának, Hágárnak, akit a fiával együtt a
pusztába kergetett. Ez a fiú volt Ismail, az arab faj őse. Elsőszülött jogainak jogos követelése a mai napig
tartó véres konfliktusok kezdete.
Dávid, a zsoltáros király elszerette hű katonájának feleségét, Bethsabét. Ráadásul a férjet, Uriást,
alattomos módon megölette, háborúba küldte, ahonnan nem jött élve vissza, a nővel pedig több gyermeket
nemzett. Az egyik, Absolom az életére tört, kénytelen volt megöletni, a másiknak, a bölcs Salamonnak
szintén zűrös lett a magánélete.
Ahogy apjának, Dávidnak is: bár egész életében iszonyú bűntudata volt Bethsabé elcsábítása miatt,
végül nem az ő karjaiban, hanem a gyönyörű és rendkívül okos ifjú Abigél ölében hal meg, akit szintén a
férjétől csábít el, elvesz feleségül, s aki anyagilag is támogatja a már öregedő és megszorult királyt.
„Ez van" - ahogy manapság mondják.
És Mohamed?
Mint ifjú tevehajcsár szolgálta a negyvenéves, gazdag Ha- didzsát. Nagy szerelem született közöttük.
Elvette feleségül, az asszony hat gyereket szült neki, és - ismerve férje kiapadhatatlan természetét - több
feleséget szerzett neki. Először négyet, majd ez is kevésnek bizonyult... Végül az öreg Mohamed a fiatal
Aisa karjai között halt meg, akit „mind közül a legjobban szeretett".
És a többit?
Azok a másodvonalban voltak?
És ha él még pár szép évet, és Aisa nem az utolsó?
Jön egy legeslegjobb?
Ezek után mit tegyünk mi, közönséges, hétköznapi férfiak? Hallod, Ádám?
És így szólt az Úristen Évához, mielőtt kiűzte párjával együtt az Éden kertjéből:
„Vágyakozni fogsz a férjed után, őpedig uralkodni fog rajtad!"
Ádám, hallottad ezt? Szerinted jól van ez így? O vágyódik utánad, te pedig csupán uralkodsz rajta?
Szép játszma ez?
A karonfogás misztériuma
Érezted már, hogy nem mindegy, melyik oldalról karolsz a párodba? Van egy férfias és egy nőies oldalad.
Ha férfi vagy, a jobb kezed a „férfikéz" - néha tudatában is vagy ennek. „Gyere át a másik oldalamra!"
Akik szeretik egymást, szívesen jártak valaha karonfogva.
Ma már ritkaság.
Külön megyünk, egymás mellett.
Sőt, többéves házasság után a férfi előrelohol... a nő utánabaktat, vagy nézegeti a kirakatokat.
Egyébként karonfogva menni nem könnyű.
Négy lábon járás.
Pontosan, szinkronban kell lépkednünk, hogy ne húzzuk egymást.
Az „együtt" manapság nagy mutatvány.
Táncunk is magányos lett.
Úgy könnyebb. Nem kell egymásra túlságosan figyelni.
A diszkóban alig látjuk, halljuk a másikat. Dübörgő őrületben rángatózunk - egyedül.
A sorstársad
 Azért ne feledd, hogy egy párkapcsolat két ember sorsszövetsége. Sokféle szerepet élhetünk meg benne:
nő, férfi, anya, apa, férj, feleség, szerelmes, állandó szexpartner, családfenntartó, pénzkereső, gyógyító,
életmentő, pincér, szakács, mosónő. .. stb. Lehetünk hűségesek, árulók, ellenségek, barátok, egymás testét-
lelkét hol szerető, kívánó, hol elviselő, hol megunó lázadók, marakodhatunk és kibékülhetünk éveken át...,
de ha megbukunk egy kapcsolatban, végső soron nem a férfi és nem a nő - mindig az Ember bukik meg.
Sokféle vágy és kívánság hozhat össze bennünket, de azért ne feledd, hogy valójában mindenkiben a
sorstársunkat keressük.
Ki a hibás?
Ha egy párkapcsolat válságba kerül, mindig a másik az oka.
Ez elkerülhetetlen, még az érett lelkű emberek között is, mert végső soron minden kapcsolat két ego
küzdelme. Mindkettő önvédelemben és vak hárításban él: ha baj van, önmagát akarja megmenteni.
Egy terapeuta, ha legyőzi magában a rokonszenv és ellenszenv kísértését, elindulhat a „Ki a hibás?"
útján.
Mit jelent ez?
Először is, hogy nem vetíti rá a férfira vagy a nőre saját megoldatlan társulási gondjának vakfoltját.
Mert akkor nem lát tisztán, és öntudatlanul kibújik a másik irritáló problémájából, mert ott, ahol
magunkat nem értjük, a másikat sem tudjuk megérteni, bármennyi egyetemet végeztünk is.
Ahol magunkat nem ismerjük, a másikat sem ismerhetjük.
Ahol befelé vak vagy, kifelé sem látsz.
Ne feledd, hogy a lélek világa szubjektív világ, amelyben a gyógyító nem vonhatja ki saját szubjektumát
a gyógyítás folyamatából.
Lelket csak lélek gyógyíthat, sohasem az okos tippek.
Erről nem szabad megfeledkezni.
És arról sem, hogy a lelkek kölcsönhatásban működnek, akkor is, ha az egyik erősebb.
Szóval, a párterapeuta megfejti, mondjuk, a férfi hibáját, de ez azonnal a nőt vádolja, hiszen lehet, hogy ő
váltotta ki belőle a rossz magatartást. Kiderül, hogy tényleg a nő tette. De önvédelemből. Esetleg olyat
követelt a férfi, amit nem tudott neki megadni, s ettől ő is szenvedett. A terapeuta figyelme újra visz-
szatér a férfihoz. Miért várt el olyasmit a másiktól, amit az megadni egyszerűen képtelen volt? Ezzel tette
őt erőszakossá, védeni akarta magát... A férfi meg azt mondja, igen, mert önző. Ekkor újra a nőhöz fordul,
majd megint a férfihoz, sorra bontja le a kivetítéseiket, így megy ide-oda, ide-oda a „Ki a hibás?", „Ki
rontja el?" kutatásában, és amikor már minden, de minden kérdést megfejtett, ott áll a legnagyobb előtt:
- Miért találkozott ez a két ember?
És erre nincs felelet.
Pedig a megfejtés kulcsa itt lenne, mert szellemi szemmel látná, hogy a kérdés már az első pillanatban
eldőlt.
Minden „véletlen" választásban ott rejlik a sorsszerűség.
Ne feledd, hogy legtöbben mi is hajótörést szenvedett vagy már eleve rossz párkapcsolatok gyermekei
vagyunk.
Ilyen helyzetekből születtünk.
De nem lennénk, ha ők nem találkoztak volna.
Ha megkérdezhetnéd boldogtalan szüléidét a haláluk után, miért viselték el és bírták ki egymást annyi
éven át, lehet, hogy mindkét lélek, túl a földi lét drámáján, derűsen azt felelné:
- Miattad.
Ébredés
Ha egy párkapcsolatban az egyik megéli a katarzisát és újjászületik - vagyis kezd önmagára ébredni -,
úgy néz vissza párjára, mint egy régi, gyermekkori osztálytársára:
„Ismerem. De hogy mi közünk volt egymáshoz? Nem tudom."
Nem is érti, miért és mit szeretett benne. Miért kellett megélnie valakivel egy egész életregényt, melyben
minden volt: vágy, düh, küzdelem, szerelem, vidámság, sérelem, vad kétségbeesés, néha még durvaság is.
Olyan, mintha álmodta volna az egészet.
Régi énjének álma volt ez a másik ember...
De mi lesz most, hogy fölébredt?
Válás és szakítás
Válni azért nehéz, főleg ha gyerek is van, mert egy sorsszerű köteléket sohasem lehet végérvényesen
felbontani. A látható kötelékeket el lehet vágni, a láthatatlanokat nem. Bármilyen okból tépődik el a
szeretetszál, miattam, miatta, vagy egyszerűen csak azért, mert az „élet így hozta" - a karma megmarad.
Ahol sérül a szeretet, ott karma keletkezik, s ez mindaddig tart, amíg a hozzánk tartozók sebeivel nem
tudunk elszámolni - vagyis ha begyógyulnak.
Az igazi válás - legyen az házasság, barátság, vagy bármiféle kapcsolat szétválása - akkor nem hagy maga
után lelki adósságot, ha az a kapcsolat „lejáródott".
A szakítás azonban vérzik, mert ez valóban szétszakítás, széttépődés.
A válás tényleg elválás. Egyszerűen leválunk egymásról, mint érett gyümölcs a faágról.
Amíg dolgunk volt egymással, függtünk is egymástól, de most már semmi nem tart össze bennünket - és
ezért a válás lehet vértelen is.
Van, amikor valami befejeződik.
Ez nem szül karmát, sőt, éppen befejeztek egy karma-kört. Mindketten továbbmehetnek már, szabadon.
Hogy válás történt-e, vagy szakítás, azt úgy lehet megérezni, ahogy egy zeneműnél is pontosan érzed,
hogy befe- jeződött-e, vagy egyszerűen csak félbehagyták.
Az utóbbi esetben marad benned valami nyugtalanság. Egy hang a levegőben lóg...
Egy jó zongorista, még ha egyedül gyakorol is, ha végez, befejezi a zenét, lecsengeti, és nem hagyja
félbe az akkordot.
Nem tud elaludni, ha befejezetlen motívum lóg a levegőben.
Az elkötetlen szálak élnek... és sohasem halnak el maguktól.
Veszedelmes pillantás
Egy nő sokféle szemmel tudja nézni az életet és a férfiakat is.
De van egy igen veszedelmes pillantása, melyről maga sem tud. Vagy ha igen, csak a legsértettebb
pillanatában, és sohasem beszél róla.
Ez Kali istennő megsemmisítő tekintete.
Ő úgy néz a férfiakra, mint az elvetemült gyerekekre, akik gőgjükben és beképzeltségükben azt hiszik,
övék ez az egész világ, és azt tehetnek vele, amit akarnak.
Megvetés van ebben a tekintetben. ítélet. Néha gyilkos indulat - és főleg veszélyes Erő, amelynek kezd
már elege lenni az egészből.
Néha úgy néz a gőgjében istent játszó, vacak kis férfira a nő, mint az elefánt egy agresszív, öntelt kis
egérkére, és azt gondolja:
„Ki vagy, te kis senki?! Mit tudsz te?! Mindent, csak szülni nem. Szülni csakis én tudok. En szültem
az életet, az emberiséget, az egész mindenséget - téged is én szültelek! Hiába játszod a hadvezért, az
uramat és a világ urát, a főminisztert, a főtudóst, a főpapot, még az Istent is - cincogó, bőgő,
kiszolgáltatott kis vakarcs voltál
valaha, aki belőlem lett, az én húsomból, véremből, abból, amit megittam és megettem és éreztem és
gondoltam! Én tűrtem a rúgásaidat a méhemben, én hordoztalak, és szültelek fájdalommal erre a
világra! Én tanítottalak meg állni, járni, gügyögni, beszélni, és egyáltalán létezni, te ostoba, öntelt kis
férfi!
Én vagyok a Hatalom - te egy senki vagy.
Végtelen a türelmem! Ezer és kétezer és ötezer év óta tart a türelmem és néma alázatom! Tűröm,
hogy azt teszel itt az én világomban és az én anya földemen, amit csak akarsz... de ha elvesztem a
béketűrésemet, vigyázz! Ha elegem lesz a szolgálatból, amit boldogan vállaltam volna, de te
megalázóvá tettél számomra, vigyázz, mert többé nem lesz itt Élet! Nem szülök! És akkor nem lesz
ember a földön! És te sem leszel többé, szerencsétlen, gyenge férfi, mert nem érdemled meg!
Nem leszel többé, te beképzelt, eszedre és erődre oly büszke, ostoba kis pojáca! Nem leszel többé -
és nem lesz többé senki, akin hatalmaskodhatsz, és akinek azt hazudhatod, hogy te vagy az Isten!"
Lelki társunk
A hagyomány szerint az Örök Ember félbetört lényei vagyunk. Férfivá és nővé törött az egyetlen Egész.
De ne hidd, hogy a másik feleddel - a „duáloddal" - való találkozás maga a beteljesült harmónia.
Sőt!
A legnagyobb feszültség lehet közöttetek.
Dráma, véres küzdelem, őrült háborúság.
Senkivel olyan vad csatát nem tudunk vívni, mint a másik felünkkel, a „lelki társunkkal".
Nem véletlenül törtünk ketté, és taszítottuk el egymást valaha.
És nem véletlenül pörgünk egymás nélkül térben-időben, sok-sok életen át. Zuhanunk és emelkedünk a
sorsörvényben. Küzdünk félbetörötten is önmagunkkal, egymás démonával,
harcolunk a külső és belső sötét erőinkkel, s közben mégis sejtjük a másikban, hogy: „Te... te... igen, te
vagy én!" Az nem lehet, hogy ne sejtsük, mert egyek voltunk... és leszünk... és vagyunk talán, a gyűlöletben
is.
Fölemeljük egymást, és le is tudjuk rántani.
S aki feljebb van, annak vissza kell jönni társáért, ha kell, a pokol tüzébe is, és vinni, cipelni magával
fölfelé, mert egy vele.
Néha találkozom ilyen párokkal.
Örökös harc van közöttük. Vad fájdalom és mérhetetlen boldogság. Gyilkos harag és könnyes
megbocsátás. Sebesülés és gyors gyógyulás.
Szüntelen küzdelem.
Cibálják egymást, mert az egyik lent van, a másik fent. Felszínesen nézve nem összevalók. Nagyon akarják
azt, amit néha nagyon nem akarnak.
Mi tartja össze ezt a két embert?
Miért nem menekülnek egymástól?
Azért, mert összetartoznak.
Ha szellemi szemmel látsz, a szikrázó nagy drámát néha többre értékeled, mint az oly nagyon vágyott
harmóniát.
Felelősség
Egy nő az ölével, a szerelmével, a jóságával és a bölcsességével meg tud váltani egy férfit... És egy férfi
boldoggá tud tenni egy nőt, értelmet adhat az életének.
De tönkre is tudják tenni egymást, teljesen.
Ezért veszélyes szeretni.
Mert felelősséget kell vállalni a másikért.
És ha beáll a csőd, csak az Isten látja, kié a nagyobb felelősség: aki a legrosszabbat hozta ki társából,
vagy aki hagyta magát lealjasítani.
Lady Macbeth
Sok pénzszomjas és hataloméhes férfi mögött ott áll egy még pénzszomjasabb és még hataloméhesebb
nő.
És kihozza férjéből a legsötétebb démonát is.
Rajta keresztül lakatja jól a sajátját.
Az ilyen párok között nem szeretet van, hanem függőség. Azért tartoznak össze, széttéphetetlenül erős
kapcsolattal, mert lelkük démona rokon.
Kívülről úgy tűnhet, hogy ez a legerősebb kötelék. Sőt, ők is úgy tarthatják, hogy végzetesen szeretik
egymást. Pedig csak a démonuk tartja össze őket. Vonzalmuk több, mint szerelem, és több, mint intenzív
szexuális kapcsolat, a démonuk tartja össze őket.
Ez addig tart, amíg a férfi meg nem szüli a benne rejlő sötét vágyait, amíg nem szembesül lelkének
valóságával, és meg nem bukik.
Utána már semmi közük egymáshoz.
A Lady és Macbeth között ilyen minden vonzalomnál erő- sebb sorskapcsolat van. Az asszony az
erősebb. Segít megszülni a gyenge emberben rejlő rosszat, a hatalom démonát, mert ő maga, a férfi, fél
gyilkolni. Fél megtenni a bűnt, ami céljának eléréséhez kell. Gyáva hozzá. De ebbe a rettenetes szülésbe a
nő beleőrül. Kiderül, hogy ő a gyengébb, nem bír vért látni. És amikor a démon már javában működik, és
az egykor gyáva Macbeth bátran, sőt hősies elszántsággal vívja végzetes csatáját a harcmezőn, és jelentik
neki a háború zajában, hogy társa, a Lady, meghalt, azt mondja, csak úgy mellékesen:
„Halt volna meg később: erre a hírre Ráértünk volna még."
És rohan tovább.
Nem érdekli már.
Az erős nő összeroppant, és a gyenge Macbeth megtanult nem félni.
Egy párkapcsolatban a karmánk is közös. És ha lefutottuk a karmakört, a kapcsolat is okafogyottá válik.
El is felejtjük egymást.
Inkább egyedül élek
Sok nő sejti, hogy párja megváltásra szorulna - de látja, hogy nem lehet. Görcsös egójával menthetetlenül
pörög sorsának örvényében, nem hagy magán segíteni.
Egy mai nőnek tudnia kell, meddig kell maradnia, s mikor kell valakit elengedni, mert segíteni nem tud, és
őt is magával rántja.
És kimondja, nem szívesen:
„Inkább egyedül élek!"
Régen ezt nem tehette meg. A társadalom kötelezte, hogy benne maradjon egy elrohadt, lélekölő
kapcsolatban.
Számomra nem az a válóok, ha testileg megcsal a másik, hanem az, ha lélekben megromlik, vagy én
romlok meg mellette.
Új vallás
Azt mondják, ez a világ hamarosan elmúlik.
Új világ lesz.
Lehet...
De ha annak az új világnak az életrendje nem a nők tiszteletén fog alapulni, ugyanúgy tönkremegy, és
ugyanúgy megromlik és szétesik, mint ez a mai, tébolyult régi.
Férfimondat
Sok bajt csinálnak a nők. Tudom. Sok bűnt, hibát és aljasságot követhetnek el önmaguk, a férjük, a
gyerekük, s manapság már a világ ellen is. A hatalomszomjas nő kifejezetten undorító: arca is torz lesz, és
megcsúnyul a tekintete is. Látszik a szemén, hogy „túlakarja" magát.
Nem áll neki jól ez a férfiszerep.
De egy magasabbról ítélő szemnek látnia kell, hogy ezt nemcsak fékezhetetlen önzésből, de néha
önvédelemből is teszi.
Madách Imrének az anyjával kifejezetten rossz viszonya volt. Nem értette meg fiát, ami azt jelenti, hogy
nem is szerette igazán. Fráter Erzsébettel pedig botrányos, pokoli házassága volt. Börtönben ült, amikor a
neje hűtlen lett hozzá, mindenki tudta, majd szabadulása után, amikor az asszony három gyereket szült már,
újra megcsalta a költőt. Méghozzá megszégyenítő módon: egy bálon elcsábították. Mindenki látta.
Később el is váltak.
Nem sokkal a halála előtt, már agonizálva, így szólt a nő a körülötte állókhoz:
„Reménykedjetek, velem együtt, hogy a Legfőbb Bíró engem nem az elvetemültek közé fog
besorolni..."
Mély bűntudattal halt meg.
Még kriptájának fehér márványfalán is ez a felirat áll:
„Könnyű ítélni a felületesnek."
Nos, nem tudjuk, Madách Imre mennyit szenvedhetett. Biztos nagyon sokat - de ihletett állapotában
mégis így beszél a Nőről:
„Minő csodálatos kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből és mézből összeszűrve.
Mégis mi vonz? Mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt."
Ez az utolsó mondat ritka férfimondat. Nem azért, mert igaz - lehet, hogy nem igaz -, hanem azért mert
fölmentést keres valakire, akit szeret. Meg akarja védeni. Ez igazi férfigesztus.
Kevesen tudunk sérelmeinken úgy felülemelkedni, hogy ezt kimondjuk.
Úr
Egy őrült angyal jelentése
Egyszer Isten azt mondta egy tudós angyalának:
- Menj le a földre, és tanulmányozd át, hogy a különböző korok, népek, vallások és nemzetek hogyan
bánnak a nőkkel!
Az angyal női testet öltött, úgy született a földre. Egyrészt meg akarta tapasztalni, mit jelent nőnek lenni,
másrészt őszinte vallomást akart hallani a sorstársaitól.
Először a régmúlt korokat élte át, majd a már írott történelem évezredeit. Áttanulmányozta a nők sorsát
keleten, nyugaton, északon és délen, Indiában, Kínában, Perzsiában, Afrikában és Európában. Járt az arab
és a mediterrán kultúrákban, meghallgatta százmillió asszony százmillió vallomását, megnézte a
boszorkányüldözések kínzókamráit, végignézte az asszony verések, nőcsonkítások, megkövezések és
megalázá- sok jeleneteit, és amikor kutatásának végére ért, az eredményt már nemigen tudta jelenteni az
Istennek, mert a hangja megszakadt, és a fájdalomtól és a szörnyűségektől valósággal megtébolyodott.
- Uram - mondta hebegve -, amikor nőként megszülettem, boldog lény voltam... Büszke és várakozó. Úgy
éreztem, nőnek lenni jó. Örömteli és csodálatos dolog!... Ez volt az első tapasztalatom... És láttam, hogy
minden sorstársam így kezdte az életét, bizakodva és boldogan, még az olyan kultúrákban is, ahol lányt
szülni szégyen volt... De amit utána mondtak, és amit utána éltem, Uram, az rettenetes volt! Iszonyú! Arról
nem tudok beszélni, mert dadogni kezdek és elakad a szavam!... Segíts rajtunk, Uram!!!
A Hold lányai
Ne feledd, egy nőben minden hónapban egyszer megszületik és meghal a reménység. Két hétig
sóvárogva vár valakit - és utána vérezve búcsúzik el halott reményétől.
Vannak férfivallások, melyek „tisztátlannak" mondják ezt a havi tragédiát. Szennyesnek, mocskosnak
tartják ilyenkor a nőt. Kerülendőnek, mint a leprás beteget, vagy a mérgező hullát, pedig valójában egy
szent állapotot él át - a 28 napos holdciklus rendszerességével átmegy az élet és halál, a feltámadás és az
örök elmúlás állapotán.
És ez nemcsak testi, de lelki dráma is.
Megélni a holdfázis rövid ideje alatt, hogy a jövendő, amelyre bizakodva és lelkesen készülök, meghal
bennem, hogy élet helyett csak vért szülök, és ezt elfelejteni és újra bizakodni és várakozni... és megint
veszteni... és megint remélni... ez egy olyan belső hullámzást jelent, melyben az élet és a halál, a remény
és a reménytelenség szüntelen párban jár.
Mi, férfiak, ezt nem ismerjük, s mint undorítót, magára hagyjuk ilyenkor a nőt a saját „bajával".
Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy ebben az élet-halál drámában nekünk kellett volna játszani a megváltó
szerepét.
Nem tudtunk életet adni neki.
Isten nem öreg
És jusson eszedbe, hogy Isten nemcsak a saját hasonlóságára teremtett bennünket, de átadta nekünk a
teremtés képességét is.
Az impotens férfi ezt veszti el.
Nem tud már teremteni.
Magára marad. Belenéz a tükörbe, és hiányzik a szeméből az életadó szikra, a jövőteremtő erő, vagyis az
Isten-hasonlóság.
„Minek élek még?"
A Valakiből senki lesz.
Ráadásul a nővel való kapcsolata is élettelenné válik.
Olyan lesz, mint egy öngyújtó tűzkő nélkül.
Vagy mint egy mágus - varázspálca nélkül.
Anélkül nem megy.
Nagy csapás ez. Főleg ha hozzáveszed, hogy teremtő erejével együtt az életöröm is elhagyja őt.
Mert ez nincs külön.
„Csak amit teremt, abból emelkedhet ki az ember - mondja az Upanishad. - És mikor teremt? Amikor
eltölti az öröm. Öröm nélkül nincs teremtés."
Itt a baj.
Ha az impotenciát a legtágabb értelemben érted, akkor azt jelenti, hogy valaki nem képes már sem
önmagát, sem az életét újjáteremteni. De...
Isten nem öreg! Örökké teremt, és miközben megszünteti, feloldja, szétbomlasztja és felrobbantja a régi
formákat, a lelkedet, ha érzed Őt magadban, szüntelenül újranemzi.
Az igazi láng a szívedben örökláng.
Ha ellobban, újra és újra fölgyullad megint.
És ha jól élsz, akárhány éves vagy, a legvénebb, legfárad- tabb szemedből is sugározni fog a huncut
életöröm és vidámság. Ha nem testi, akkor lelki...
És nem hagy el a teremtő erőd késő öregkorodig.
Gyönyör
A teremtés semmihez sem fogható örömmel jár. Az ember csakis ebben a gyönyörben sejti meg, milyen
lehetett világot teremteni.
Minden világ más világ
Minden történelmi kornak, minden népnek és vallásnak sajátos világa van.
Ha hirtelen az antik görögségben, a keresztény középkorban, vagy egy primitív ausztráliai törzsben
folytatnád az életedet, de még akkor is, ha ma, a huszonegyedik században egy muszlim férfi vagy nő
sorsát kezdenéd élni, rádöbbennél, hogy „más világba" kerültél. A saját férfiasságodról vagy
nőiességedről való önképed összetörne - meg kéne tanulni, mi az a másik életrend, amelybe belezuhantál,
s amelynek meg kell felelned. Sőt, nemcsak megtanulni kellene, de át is változnod teljesen.
Minden világ: „más világ". Mást jelent benne az ölelés, a szépség, a divat, a morál. Mást az „igazi"
férfi és „igazi" nő. Ami az egyik világban halálos bűn, a másikban kifejezett erény.
És minden más világ a sajátját tartja az Egyetlen Igazi Világnak.
Mi is a sajátunkat.
Ha mai nő vagy, nem kellene neked egy János vitéz. Röhögnél rajta.
De még a harmincas évek vékony bajszú, mellényes, fehér kézelős filmsztárja sem, akibe valaha a fél
világ szerelmes volt. (Lehet, hogy te is az lettél volna, ha akkoriban élsz.)
Nem tudod elképzelni nemcsak a dédanyád, a nagyanyád, de még az anyád szerelmi életét sem.
Ő sem a tiédet.
Ha beszélgettek róla, nevettek, vagy szörnyülködtök egymáson. Néha nagyon muris, néha szánalmas,
vagy kifejezetten borzasztó és szégyenletes.
És mégis... mégis van valami közös minden „más világban".
Legbelül egyformák vagyunk!
Nagy művészek műveiben minden „más világi" történelmi környezet mögött ez a legbelül szól.
Az örök nőiség és az örök férfiúság.
Az örök emberi. Ezért maradandó művek ezek, és érvényesek, amíg ember él a földön.
Úr
(Ennek a szónak, ha kimondod, ma már csak külső fénye van. Ne azt nézd. Ez csak a látszat. Hanem a
belső tartalmát, melyet a külső ma már nem tud tükrözni.)
A férfílélek legnagyobb kísértése a hatalom. Az istenség szerepét akarjuk játszani mindenhol, a nővel, a
természettel, még az Istennel szemben is.
Felül akarunk lenni, ez a legelemibb késztetésünk. Uralni másokat, a helyzetet: birtokba venni,
meghódítani és irányítani.
Dominálni.
Alul maradni számunkra még egy beszélgetésben is kis halál.
Csak egészen kivételes esetekben értjük meg az alázat és az erőtlenség erejét, a „lent maradás"
művészetét.
A bibliai tanítványok legfontosabb kérdése Jézushoz, hogy - „Ki lesz a legnagyobb a mennyek
országában?" - jellegzetes férfikérdés. Arról nem faggatják, hogy mi az a megtérés, és hogy milyen a
mennyek országa. Ez nem érdekli őket - csak az, hogy ki lesz benne a legnagyobb.
Ez izgatta őket.
Mária Magdolna ilyet nem kérdezett.
Szűz Mária sem.
A szamáriai asszony sem, a kútnál.
Egyáltalán, a dominancia kérdése a nőket az evangéliumi történetben nem foglalkoztatta.
Jézus azt válaszolta a tanítványoknak, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, be sem mehettek a
mennyek országába. Oda csak lehajtott fejjel lehet bejutni. S minél mélyebbre hajolsz, annál nagyobb
leszel ott.
Az a férfi, aki le tudja győzni magában a hatalom kísértését, nem szolga lesz, hanem úr.
Ritka az ilyen ember manapság.
Egy kihalt állatfajta.
Úr.
Nem is értjük, mit jelent, csak külsőséges elképzeléseink vannak róla. Van benne póz, szerepjátszás,
úrhatnámság. Az alázatot összekeverjük az alázatossággal. Az önérzetet pedig a gőggel. Ha valakinek
manapság, az „elvtársvilág" után azt mondják, hogy „úr", feltétlenül valami gúny van benne. És egy
mögöttes célzás arra, hogy nagy gazember.
De mi a szó igazi értelme?
Úrnak lenni azt jelenti, hogy lakik bennem Valaki, akit én is szolgálok. Ura vagyok magamnak, a saját
lelkemnek, az életemnek. Ura vagyok az ösztönömnek. Ura vagyok az egóm- nak. Bizonyos értelemben a
sorsomnak is.
Ilyen értelemben ura vagyok a feleségemnek is. Nem birtokosa - hanem ura.
Felelek a sorsáért.
El kell számolnom vele.
Nem neki - magamnak.
Az úr sohasem mondja, hogy „enyém".
Senkire, semmire.
És főleg nincsenek alattvalói.
Az ő szemszögéből nézve - ha igazi úr - csakis „felettvalói" vannak, akiket ő a példájával, a méltóságával
és az erélyével szolgál.
Jézus úr volt.
Nem alattvalói és szolgái, hanem tanítványai voltak, akiket a barátainak nevezett. Akiknek megmosta a
lábát.
Úr volt a bírái előtt.
Úr volt, amikor verték és rúgták.
Úr volt a kereszten is.
Az égitestek között a Nap az úr: szolgálja a Földet és a bolygókat. Fényt és erőt ad magából. Nem
önmagának, nekik ragyog, a körülötte forgó égitesteknek, hogy éljenek.
Lángol szüntelenül, és elég a földi életért - ami nem az övé.
Ha föl kellene sorolnom az igazi férfitulajdonságokat, elsőnek mondanám, hogy „úr".
íme, néhány jellemzője:
Tartása van. Ennek nem külső, hanem belső oka van: önmagának az ura.
Bajban is. Örömben is.
Veszélyben is.
Ha igazi úr, még a halálban is.
Nem túlzás.
Egy „úri" világban, amilyen a régi Róma és az ősi Japán volt, tanították, hogyan kell egy úrnak meghalni.
Nem elpatkolni, és földobni a bakancsát, hanem méltósággal távozni az életből.
Az úrnak értékrendje van.
Ebben az értékrendben legelső helyen áll az a törvény, hogy aki nagynak véli magát, az kicsi.
Törpe.
Hogy aki tolakszik és könyököl és megalkuszik és odadobja a lelkét hírnévért, karrierét, pénzért, az nem
úr.
Aki fukar, az nem úr.
Aki sóher, és ingyen akar valamit: nem úr.
Aki mindig jól akar járni, az nem úr.
Aki indiszkrét, az nem úr. Mert egy úrnak önismerete van, és magáról tudja legjobban, hogy vannak a saját
lelkében is olyan dolgok, amelyek nem tartoznak senkire. Nem azért, mert titkok, hanem azért, mert
kizárólag az ő legbensőbb ügyei.
Egy úr tudja, hogy van, amikor a másik lélekben nem szabad tovább túrni, és leteszi az ásóját.
Az úr értékrendjében első helyen áll a nő.
Tiszteli.
Nem formálisan, hanem valóban.
De formálisan is előreengedi a nőt, és helyet ad neki, mert udvarias is.
Egy nő onnan tudja, hogy a párja úr, hogy jó dolga van mellette.
Ez ilyen egyszerű.
Nőtiszteletre ugyanis csakis az úr képes.
Egyáltalán bármit és bárkit tisztelni is csak ő tud - mert a tisztelet fölnézést jelent, és az úr mindig
onnan néz, ahonnan a „mennyek országában" a legnagyobbak néznek - alulról.
Az úr tudja, hogy dominálni is csak alulról lehet.
Ezért ha magasra kerül a társadalmi ranglétrán, egy kardélen él. Mert úrnak lenni: szolgálat. És a
magasban könnyű megszédülni.
Az úrnak, éppen azért, mert rendíthetetlen centrumot őriz magában, amelyet szüntelenül meg kell óvnia,
mint egy gyertyalángot a viharban, van egy erőtere, amelybe belépni senkinek sem lehet. A legnagyobb
szerelmének, a leghűbb feleségének, legjobb barátjának sem.
Az atom sem enged hozzáférni a magjához.
Ezért áll még a világ.
Az úr sem engedi, és ha valaki mégis megkísérli, azonnal működésbe lép az önvédelme, és lezárja
magát a durva érzéketlenség előtt.
Vagy hátralép, messze a másiktól, hogy ne zavarja meg erőterét.
(Jézus még azt is érezte, amikor valaki hozzáért a köpenyéhez.)
Az úr ellentéte a vaddisznó.
Akinek nincs belső centruma. Nincs méltósága, nincs tartása, nincs életrendje. Nem ismeri a tiszteletet,
a tapintatot. Bármit föltúr, mert azt hiszi, mindent szabad, mert minden az övé. Van okos vaddisznó, ügyes
vaddisznó, jó kedélyű vaddisznó, tehetséges vaddisznó, sőt, kifejezetten zseniális vaddisznó is - de
vaddisznó. Lehet bármi: tudós, polihisztor, művész, politikus, pénzember, gazdag vagy koldus... nem ez
dönti el.
A vaddisznó az ősi indiai kasztrendszerben egy eléggé alacsonyrendű emberfajtának a szimbóluma volt.
Egyetlen törvényt ismer: az érdek törvényét.
A haszon törvényét.
„Mi hasznom van nekem ebből?" - kérdi mindig.
Ez mindent felülír benne.
Ha egy vendéglőben egy úr és egy vaddisznó ebédel, biztos, hogy az úr fizet. Az úr ezt tudja is. És nem
bánja. Nem a pénze, hanem a másik ember miatt támad átsuhanó rossz érzése. Sajnálja, hogy ilyen. A
vaddisznó pedig úgy véli, hogy ez így helyes. Örül, hogy nem ő fizet. Az élet szerinte ilyen, mindig ilyen
volt és ilyen lesz: a vályú előtt nem lehet udvariaskodni.
Az úrnak morálja van. A vaddisznó pedig csak azt nézi, hogyan járhat jól.
Az úr sok dolgot nem tehet meg, akkor sem, ha egyedül él egy lakatlan szigeten, ha száműzetésben vagy
börtönben van - mert úr.
A vaddisznó mindent megtehet. Csak rá ne jöjjenek.
A bűntudat az úrnál a gondolattal kezdődik.
A vaddisznónál még akkor sem, ha elkapja a rendőrség.
Ha az úr valódi úr - vagyis olyan, ahogy leírtam -, a felesége méltán mondhatja róla, hogy őaz én uram.
Mert tényleg az.
Egy vaddisznóra azonban ez a szó már nem érvényes.
A vaddisznó felesége nem az urával él.
És végezetül a legfontosabb:
Az úrnak van Istene - a vaddisznónak nincs.
Ezért a legtöbb nyelvben az Istent is Úrnak nevezzük - mert úgy működik, mint egy igazi úr.
Akkor is, ha mint Jézus, testet ölt.
Az úr a Lord.
A vaddisznó a Mister.
Az utolsó időkben már csak misterek élnek.
Nem vagyunk már igazi férfiak.
A nő szabadsága
(Ezt még fűzd az előbbi gyöngyszem mellé. Az „Úr" témáját árnyalja, és talán érthetőbbé is teszi. A
mozdulatok nyelvén nem lehet hazudni.)
Ezt egy nagy tangótáncos mesélte. Az a hír járta róla, hogy ő tud a legjobban vezetni. Érdemes
meghallgatni, értelmes férfivallomás.
- Aki nem ismeri a tangó történetét, és nézegeti a roppant elegáns és arisztokratikus mozdulatú
táncosokat, azt hiszi, hogy ezt a táncot egy felsőbbrendű, nemesi osztály találta ki... Nem így van!... A
tangó „feltalálói" jórészt írástudatlan prolik voltak, a legszegényebb emberek. Kikötői munkások,
prostituáltak, melósok, házmesterek. Spanyol bevándorlók, feketék. Kezdetben a zenészek sem profik
voltak, hanem autodidakta muzsikusok, akiknek civil foglalkozásuk volt: festők-mázolók, cipőpucolók,
rakodók... Bérházak udvarán, utcasarkokon, bordélyokban játszottak. Ezek a „primitív prolik" álmodták
meg, hogy a férfinak és a nőnek tartása kell, hogy legyen! Méltósága! Erőtere, amelyet a másikban tisztelni
kell, nem szabad belegázolni! Ezek az egyszerű emberek, jórészt analfabéták álmodtak az etikettről, a
férfi- és női lét örök titkáról... Tudták, mikor szabad egy nőt csupán szemmel, és mikor egy mozdulattal
felkérni... És mikor kezdeményezhet egy nő. Tudták, hogy mennyire szabad a szenvedélynek engedni, és
mennyire kell egy szenvedélyt, egy mindennél erősebb vágyat uralni... Tudták, hogy a vágy gyönyörű... és
a szexualitás szép és fenséges... hogy az erotikának magasrendű költészete van... néha olyan, mint az
imádság... Ezek a prolik és kikötői melósok jöttek rá, mert a saját lelkükbe néztek, hogy élni nemesen
kell, és hogy sokféle ölelés (abrazo) van: nyitott, amikor kartávolságra vagyunk egymástól, és zárt,
amikor a mellünk összeér...
 És akkor elérkeztünk végre a titokhoz, vagyis a vezetés művészetéhez*... Mert erről kérdeztél... Nos,
csakis a hely illemszabálya és a gondolat ízlése dönti el, hogy átengedheti-e a férfi a nőnek a vezetést,
vagy sem... Van, ahol kell, és van ahol tilos. Van, ahol kifejezetten előírás a követőt (vagyis a nőt)
szabadon előreengedni, és hagyni, hogy merészen improvizáljon. .. „Vezető" és „Követő" a tangóban nem
minden esetben jelent férfit és nőt!... Ezt tudnod kell! A régiek úgy tartották, hogy a férfinak először a női
szerepet kell megtanulni. (Ha profi volt, sokáig. Kilenc hónapig!) Csak utána kezdhetett el férfi módon
vezetni... Gondoltad volna?... A nők valamivel könnyebb helyzetben voltak, bár ők is megtanulták
barátnőiket határozottan és férfiasan „vezetni".
Akik ezt nem tudják, azokkal nehéz tangózni.
Ez a tánc alapja.
És a jó vezetés titka.
Tudom, mi az, nőnek lenni. Tudom, hogyan reagál a teste. A karja, a lába, a csípője és az öle - az én
irányításomra. Tudom, hogyan találja meg a boldog és önfeledt szabadságát, éppen azért, mert
határozottan vezetem őt. Ha nem, akkor neki sem jó.
És azt is tudnom kell, hogyan kell egy gyenge tánctudású nőt... egy kezdőt... nem is vezetni... hanem
nevelni... Magamhoz emelni... Nem szabad visszaélni sem a tudással, sem az erővel.
S főleg azzal nem, hogy férfinak születtél.
Amíg ezt nem tudtam, gyenge férfitáncos voltam.
Búcsúszó
Az utolsó gyöngyszem
(Ha már gyermekkel kezdtük könyvünk gondolatokból fűzött gyöngysorát, fejezzük is be a gyermekkel.
Ezt a gyöngyöt még fűzd rá, mert egyszerű, és szép a fénytörése.
Ez az utolsó gyöngyszem a kalárison.)
Walt Disney „Bambi" című filmjében van egy gyönyörű jelenet. Azért láttam már tízszer is, mert
Veronika, az unokám, mindig ezt követeli.
Feltűnik a sűrű erdőből egy agancsos szarvas. Pompás, mint egy mitikus király. Nagy, domború mellkasa
van. Tartása egyenes. Agancsa szinte a csillagokat éri. Jön a tisztás felé. Az őzikék mind elnémulnak. Még
a pici Bambi is. Csend lesz a mezőn. Megszűnik a nőstények és a kicsinyek prüsz- kölése, karattyolása.
Jön-jön az erdőből a királyi szarvas, lassú, méltóságteljes léptekkel. Domború mellel, büszke, fölemelt
fejjel. Agancsa királyi korona. Lassan közeledik... Hová?... Senki nem tudja. .. Elhalad mindegyik őz
mellett, széthúzódnak előtte, és ő egyenesen a kis Bambi felé tart. Nem siet. Megáll előtte. Távolba néző
tekintetét elfordítja a tisztás horizontjáról, és lenéz a magasból a kis őzikére.
Nem is lenéz, hanem „rátekint".
Hosszan. Áthatóan. Mélyen.
Nemcsak nézi, de látja is.
Óriási, mélybarna szeme moccanatlan.
Ettől a pillantástól a kis Bambi megszeppen. Fülei lelapulnak, és mellső lábacskái kissé szétcsúsznak,
mint aki hasra akar esni.
Eletében először mellbe löki egy sohasem tapasztalt Erő.
Tátott szájjal bámulja a magasban ezt a büszke, isteni jelenséget, aki most elfordítja róla a tekintetét, és
lassú, ringó léptekkel megy tovább.
Jön Bambi anyukája. Odaér a még mindig ámult kicsinye mellé.
- Mama! - mondja ámulva a kis Bambi. - Rám nézett!
- Tudom - feleli a mama.
-Mama... így még sohasem nézett rám senki... Soha, soha senki!... Miért?!
- Mert ő az apád.
Tűnődik a kis őzike. Látszik a szemén. Ide néz-oda néz. Elete nagy pillanata ez.
- És Mama... miért hallgatott el itt mindenki?
- Mert őt mindenki tiszteli.
- Tiszteli?... De miért?
- Mert bölcs. Erős és bátor.
A királyi hím már továbbment, vissza a sűrűbe. Egyedül áll az erdő közepén. Fölpillant az égre, és látja
odafönt a vijjogó, fekete vészmadarak közeledtét. Tudja, hogy jön a baj, vagyis a vadász, jön a gyilkos
Ember - elindul hát vágtatva, hogy megmentse az övéit.
Az Örök Férfiról s az Örök Nőről szebbet és pontosabbat nem lehet mondani.
Mert Bambi anyukáján még azt is látszik, hogy „boldog asszony". Hiába lehetett - és bizonyára volt is - a
Papáé az egész csorda valamennyi nősténye, azért mégis az ő Ura, mert őszülte neki a kis Bambit.
Valami különös intimitás jelenik meg a mama mélybarna tekintetében, amikor királyi párját megpillantja.
Mély összetartozás. Nem az anyának, hanem a szerelmes nőnek a tekintete. Nem alázat van benne, hanem
büszke, öntudatos fény: benne is tükröződik a Valaki... És a kis Bambi ebből a találkozásból azonnal
megsejti, milyen anyának, apának, nőnek és férfinak, és persze gyereknek lenni.
A csorda menekül. Dübörög a tisztás. Lövés dörren... Az égen menekülnek a madarak...
Az anya kétségbeesetten hívja elveszett kicsinyét.
-Bambi!... Bambiiii!... Bambiiii!...
Hol van?
Elveszett.
Rohannak, szökellnek, szinte repülnek az őzek.
És a Papaszarvas ekkor élete kockáztatásával visszafordul. Szembefut a riadtan vágtató, a levegőben föl-
fölröppe- nő, ugráló, eszeveszetten menekülő csordával. Megy vissza a halálos veszélybe - és megmenti a
gyermekét.
Int, hogy: Kövess!... Utánam!... Utánam, Bambi!
A pompás agancsos még menekülés közben sem veszti el királyi tekintélyét.
Feltartott fejjel vágtat. Nem pánikban, mégis villámsebesen. Közben hátra-hátrapillant, futásra ösztönzi a
kis Bambit, aki egyre sebesebben nyargal, fut, majd elnyúlt testtel szinte repül már az apja nyomában.
Átugorja vele az árkot, a patakokat, átszáll a szakadék felett is...
Még járni is alig tud, de most, hogy az apját követi: nem ismer lehetetlent.
Mögöttük valahol jönnek a fegyveres vadászok.
Azaz, mi, emberek.
A királyi szarvas tekintetét tanítani kellene az iskolában.
Ma már csak ritkán látható férfitekintete van.
A mi tekintetünk nem tiszta. Rendszerint gyáva. Ideges vagy agresszív.
Gyakran sunyi és erőtlen.
Ritkán őszinte.
Néha könyörtelen.
De ennek a hímnek a szeméből mintha az Isten nézne ki.
Egyszerre szigorú és gyengéd.
Erélyes és szerető.
Bölcs és megértő.
És mérhetetlenül erős.
Nemcsak néz, hanem lát is.
Felelősséget vállal önmagáért és a világért.
Azonkívül méltóság sugárzik belőle.
Valódi tekintély.
Valami különös titkot tudnak ennek mesefilmnek a költői.
Tudják például, hogy az igazi hím a csordán kívül, valahol felette él. Övé nemcsak a párja és a gyereke,
és nemcsak az egész őzcsorda és a vele járó felelősség, de az erdő, a tisztás, a patak, a távoli dombok és
hegyek. Talán a csillagos ég is. Magányos fölfedezőútján hosszú-hosszú időre eltűnik a többiek szeme
elől. A csordán kívül él. Önmaga belső hangját követi ilyenkor... - de ha baj van, azonnal ott terem, mert
felelős mindenkiért.
Nemcsak a saját gidájáért, de az egész csordáért, fajáért is.
Magáért az életért.
Az igazi apa, tanítja a film, több, mint családapa.
A férfiélet hatáskörzete jóval túlér a családja határán.
A kisunokám az ölemben ül, és rebbenetlen szemmel bámulja a filmet.
És számtalanszor kéri, újra és újra:
-A Papaszarvast!... A Papaszarvast!... A Papaszarvast akarom!
Persze, persze, Veronika - gondolom. - Minden nő ezt akarja. Ha nagy leszel, te is ezt akarod majd.
Egész életedben ezt akarod.
De nem hiszem, hogy megkapod, kedvesem!
Mert ilyen nincs ma már.
Nem vagyunk ilyenek. Én se, sajnos. Különben engem néztél volna így, ilyen rajongva, nem a szarvast.
Csak a mesében van ilyen.
De legalább ott, a fantáziánkban és a lelkünk mélyén él még talán a valódi lényünk. Sejtjük, milyennek
kéne lenni.
És ez is nagy szó, hidd el.
S ha már eszembe jutottál, képzeletemben megidézem most azt a Veronikát, aki húsz-huszonöt év múlva
leszel majd.
Szép nő lettél.
Magas. Formás. A szemed még mindig olyan különös.
„Varázslónő."
Ezt az életszerepet hoztad magaddal.
És látom, hogy ott, a messzi jövőben, kezedbe veszed ezt a könyvet, melynek valaha ihletője voltál.
Kinyitod az első oldalon.
És találkozol a saját három hónapos kori képeddel. És ahogy sok olvasó tette: belenézel a saját,
tengerszem tisztaságú, kiismerhetetlen mélységű csecsemőszemedbe.
Mit látsz benne?
Kit látsz benne?
Kit hoztál a láthatatlan világból, amikor megszülettél?
Tudtad, hogy így néztél valaha, utad elején?
Látod szemedben az Embert?
És milyen nő lettél, Veronika?
Én látom. Innen a múltból megidézlek, és látlak húsz, huszonöt, harmincévesen...
Művész lettél, szegénykém, egy olyan korban, amelyben nem kell már művészet. Sokan szerettek, te
is sokszor voltál már vadul és boldogtalanul szerelmes. Most éppen egyedül élsz. A szónak lelki
értelmében. Magad vagy éppen. Átélted már a „varázslónő" sorsszerepének sok győzelmét és keserves
kudarcát. S talán... ha jól látom... igen, jól látom... sikerült megvalósítanod azt, amit magaddal hoztál,
és amit a csecsemőszemedben láttam meg először... amit később anyádtól, nagyanyáidtól tanultál:
önérzetes nő lettél, Veronika. Magad ura. Megérlelte benned a rengeteg küzdelem. Látom, hogy sok-
sok ember vesz körül, akikre rásugárzott a varázserőd, s akiket éppen tanítasz...
Hogy mire, azt nem tudom. Ha előjön belőled mindaz, amit magaddal hoztál, és amit a szemedben
megláttam, valami bölcs dolog lesz, azt hiszem. És szép. Szépség és fény, egy nagyon csúnya és sötét
világban.
Ezt nem tudom...
De azt tudom, hogy módszered a játék lesz és az életöröm. Remélem, könnyed leszel, s nem
könnyelmű. És a mások figyelmét nem erőszakkal, hanem az erős nők természetességével vonzod
magadhoz.
Köréd gyűlnek az emberek... és figyelnek rád.
Sokan vannak, látom.
Fénybe kerülsz. Nemcsak azért, mert sokan látnak, hanem mert te is fényt adsz.
Néha ok nélkül szomorú leszel. Tudd, hogy ez jó. Akik mélyen gondolkodnak és mélyen éreznek,
gyakran szomorúak. Fátyolfelhő borítja a lelküket. Néha sűrű viharfelhő.
De mindig átsüt mögüle a nap.
Ilyen a te napod is: belőled világít.
Jusson eszedbe, amit a múltadból üzenek, és akkor földerülsz majd.
Tudd, hogy a kudarcok jók. Érlelnek. Nemesítenek.
Ne függj senkitől és semmitől, csak akit magadban ismertél meg, attól.
Ezt üzeni neked az égből az angyalod, akit azóta már személyesen is megismertem.
Kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd, amikor ezeket a sorokat olvasod.
Mosolyogsz?... Megrendülsz?
Légy erős, kedvesem.
Búcsúzom tőled...
És Tőled is, kedves Olvasóm. Eléd tettem gondolataim gyöngysorát. Ha csak egyetlen szem van benne,
amit megszerettél és elgondolkodtatott, értelme volt végigolvasni.
A jézusi példázat szerint egyetlen értékes igazgyöngyért érdemes mindenünket odaadni.
Tartalom

Előszó 5

Férfiélet, női sors 13

A harmadik szemünk 25

Boldogtalan embereket nevelünk 45

A szeretet az egyetlen út 61

ŐS-SZERETET 79

Férfiszem, női szem 97

A szüzességről 113

Adj vissza magamnak! 135

Az igazi nő 151
Ismerős idegenek 161

Hol vagy, szerelmem? 179

Párbeszéd egy boldog nővel 193

Szerepcserék 211

Férfiuralom 227

Női önérzet 247

Az asszonyok ideje 265

A társad: sorstársad 273

Búcsúszó 301
Rivaldafény Kiadó Budapest, 2013 www.mullerpeter.hu www.facebook.hu/mullerpeterszerzo
Felelős kiadó: Müller Júlia, a Rivaldafény 64 Kft. ügyvezetője Korrektúra: Bánki Lászlóné Katona Ilona Tördelés: Layout Factory Grafikai
Stúdió Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-89852-0-0