William F.

Wu

PERIHÉLIUM

Regényem megírásában nyújtott segítségéért hálával tartozom David M. Harrisnek, Rob Chilsonnak és feleségemnek,
Diana Gallagher Wunak, valamint Isaac Asimovnak, aki a Robotváros tervét támogatta. Tartalom

Robotok egymás között (Isaac Asimov) .........

1. Az Iránytorony .............................................
2. Emlékek és chemfetek ..................................
3. Memóriatöredékek .......................................
4. A Negyedik Fokozatú Körzeti Túlterheltségi
Erőmű .........................................................
5. Euler ...........................................................
6. Menekülés ...................................................
7. A vadászok...................................................
8. A rejtekhely ..................................................
9. Viszontlátás ..................................................
10. A Minneapolis............................................
11. Keringési pályán ...........................................
12. Kihalt utcák .................................................
13. Fel a hegyekbe! ............................................
14. A mezőgazdasági telep ..................................
15. Gengszterek .................................................
16. Megzavart utópia .......,.................................
17. Jeff tartozása ..............,................................
18. A mélypont .................................................
19. A holttest ....................................................
20. Robotváros ura ............................................
Robotok egymás között

ISAAC ASIMOV

Csaknem fél évszázada írok már robottörténeteket. Ennyi idő alatt szinte minden elképzelhető változatot kitaláltam erről a
témáról.
Meg kell vallanom, eszem ágában sem volt, hogy egész enciklopédiát kerekítsek a robotokról, s az sem állt
szándékomban, hogy fél évszázadon át írjak róluk. Egyszerűen csak hosszú életkor adatott meg és érdeklődésemet
szüntelenül ébren tartotta e különös fogalomkör. Ebből az következett, hogy amint egyre újabb ötleteket igyekeztem
kipróbálni robotjaimon, végül szinte minden lehetséges változatra sort kerítettem.
Például a Robotváros sorozatának hatodik kötetében megjelennek a "chemfet"-ek, amelyeket azért juttatott valaki az ifjú
főhős testébe, hogy szaporodjanak, s a fiatalember közvetlen pszichoelektronikus utasításokkal vezérelhesse a központi
számítógépagyat és rajta keresztül Robotváros valamennyi robotját.
Nos, Az alapítvány pereme című könyvemben főhősöm, Golan Trevize úgy lép kapcsolatba egy fejlett komputerrel
űrhajója felszállása előtt, hogy a vezérlőasztal meghatározott helyére fekteti mindkét kezét.
"És ahogy kezet fogott a számítógéppel, a gondolataik egymásba olvadtak..."
"...fénylett körülötte a szoba – és nemcsak ott, amerre nézett, hanem körös-körül, akárcsak fönt és lent.
Az űrhajó minden helyiségét látta, csakúgy, mint az odakinti világot. A felkelő nap fényét elhomályosította a reggeli pára,
de ő káprázat nélkül nézhetett szembe vele...
Érezte az enyhe szellőt meg a kinti hőmérsékletet, a világ zaja is eljutott a füléhez. Észlelte a bolygó mágneses mezőjét s
a hajó falának csekélyke elektromos töltését.
Tisztában volt a hajó irányításával, noha részleteiben fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, ha azt akarná, hogy a
hajó szálljon föl vagy forduljon meg, esetleg gyorsuljon, vagy hajtson végre bármilyen manővert, amire csak képes, az
eljárás ugyanaz volna, mintha a saját szervezetét szólítaná fel valamely hasonló működés elvégzésére. Az ő akaratán
múlik minden."1
Az emberi tudat és a komputer kölcsönhatásának eredményét akkor, azt hiszem, aligha ábrázolhattam volna
egyértelműbben, és most ennek az új könyvnek a kapcsán gondolataim óhatatlanul még messzebb kalandoznak.
Feltételezésem szerint az emberi értelem és egy másfajta tudat összekapcsolódásának lehetőségét akkor sejtette meg
először az ember, amikor megszelídítette a lovat, és megtanulta, miként használja szállítóeszközként. Ez a tudás akkor
teljesedett ki, amikor az ember felnyergelte a lovat, és megérezte, miként viheti át akaratát pusztán azzal, hogy
meghúzza a kantárt, összeszorítja a térdét, vagy sarkát az állat véknyába mélyeszti, és valamilyen vezényszót kiált.
Nem csoda, hogy amikor az ókori görögök először pillantották meg a nomád lovas hordákat a viszonylag széles
thesszáliai síkságon (Görögország lovaglásra leginkább alkalmas részén), azt gondolták, egyetlen állatot látnak emberi
törzzsel és lószerű alsótesttel. Így született meg a kentaur figurája.
Aztán itt vannak az "autórodeósok", azok a hivatásos artisták, akik bámulatos mutatvány okra képesek egy gépkocsival.
Könnyen elképzelhető, hogy egy új-guineai bennszülött, aki még soha életében nem hallott az autóról, azt hihetné, hogy
egy ilyen rodeós voltaképpen rémisztő külsejű, furcsa élőlény, amelynek a gyomrában emberi arc lakik.
De az ember és a ló kapcsolata nem a kétféle értelem tökéletes összeolvadását valósítja meg, ahogyan a személy és a
gépkocsi együttműködése is csupán az emberi izom mechanikus megsokszorozása. Hiszen a ló bármikor
megmakacsolhatja magát vagy megbokrosodhat, a gépkocsi pedig kormányozhatatlanná válhat, és árokba fordulhat.
Ember és számítógép harmonikus összeolvadása sokkal jobban megközelítheti az eszményi kapcsolatot. Itt egyenesen a
tudat kiterjesztésére kerülhet sor, ahogy ezt megpróbáltam bizonyítani Az Alapítvány peremé-ben, ahol az érzékszervek
működése megsokszorozódik és felerősödik, s az akarat kiterjesztése elképesztő méreteket ölt.
Ilyen körülmények között az egybeolvadás nem azt jelenti-e, hogy a szó szoros értelmében egyetlen élő szervezet,
egyfajta kibernetikai "kentaur" jön létre? És ha ez a különös szövetség megvalósul, törekedne-e felbontására a benne
részt vevő ember? Nem úgy érezné-e, hogy elviselhetetlen lenne számára a veszteség? Nem kellene-e
számolnia azzal, hogy képtelen tovább élni ilyen meggyöngült tudattal és akarattal? Regényemben Golan Trevize
szakítani tudott a komputerrel anélkül, hogy érezte volna ennek káros hatását. De talán nem ez felel meg a valóságnak.
Egy másik téma is feltűnik időnként a Robotváros sorozatban: a robotok egymás közötti kapcsolata.
Legtöbb történetemben ez nem játszott különösebb szerepet. Egyszerűen azért nem, mert általában egyetlen robot
jellemvonásaira épült a cselekmény, és kizárólag az foglalkoztatott, milyen a viszony egy robot és különféle emberi
lények között.
Vizsgáljuk hát meg, hogyan viselkedhetnek a robotok egymással!
Az Első Törvény kimondja, hogy a robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi
lény sérülést szenvedjen.
Tegyük fel, hogy két robotról van szó, és közülük az egyik véletlenül, ismeretek hiányában vagy különleges körülmények
folytán olyan események sodrába kerül (teljesen ártatlanul), amelyek nyilvánvalóan emberi lény sérüléséhez vezetnek.
Tegyük fel azt is, hogy a második robot – több ismeret vagy helyesebb következtetés révén – tudatában van ennek. Az
Első Törvény értelmében nem várható-e el tőle annak megakadályozása, hogy az első robot sérülést okozzon? És ha
nincs más megoldás, nem kényszeríti-e arra az Első Törvény, hogy habozás vagy részvét nélkül elpusztítsa az első
robotot?
A Robotok és Birodalom című könyvemben olyan robot jelenik meg, aki az emberi lényeket sajátos kiejtésükről ismeri fel.
A könyv hősnőjének eltérő a beszédmódja, ennélfogva a robot nem érez gátlást, hogy megölje. Ezt a robotot nyomban
elpusztítja egy második robot.
A helyzet hasonló a Második Törvény esetében, amely szerint a robot engedelmeskedni köteles az emberi lények
utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.
Ha két robot közül az egyik véletlenül vagy hibás értelmezés miatt nem tesz eleget egy utasításnak, akkor a második
köteles engedelmeskedni, vagy kényszerítenie kell az elsőt a parancs végrehajtására.
Egy viharos jelenet során a Robotok és Birodalom-ban a gonosztevő nő közvetlen parancsot ad egy robotnak. A
gépember tétovázik, mert az utasítás sérülést okozhat a főhősnőnek. Egy ideig ellentmondást érez, mert a gonosz nő
megerősíti a parancsát, míg a második robot megpróbálja ésszerű magyarázattal rávenni, hogy lássa be: ilyen módon
sérülést okozhat a főhősnőnek. Itt olyan esettel állunk szemben, amikor az egyik robot engedelmességre készteti a
másikat a Második Törvény igazi értelmében, s ennek ily módon ellenállást kell tanúsítania egy ember utasításával
szemben.

A legnagyobb bonyodalmak azonban a Harmadik Törvény értelmezése körül támadnak a robotok között.
A Harmadik Törvény azt írja elő, hogy a robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az
Első vagy a Második Törvénnyel.
De mi történik két robot esetében? Mindegyik a saját létét félti, ha szó szerint veszi a Hatrnadik Törvényt? Vagy mindkét
robot szükségét érzi, hogy segítsen a másiknak saját léte megvédésében?

1 F. Nagy Piroska fordítása.

Mint már említettem, ezzel a gonddal sohasem kerültem szembe mindaddig, amíg történeteimben csak egyetlen robot
szerepelt. (Néha felbukkantak más gépemberek is, ám ezek kifejezetten mellékszereplők voltak – amolyan
"díszletfigurák".)
Első ízben A Hajnal bolygó robotjai-ban, majd folytatásában, a Robotok és Birodalom-ban kapott két robot egyformán
fontos szerepet. Az egyik, R. Daneel Olivaw humanoid robot volt (így alig lehetett megkülönböztetni egy emberi lénytől),
aki már korábban feltűnt a Gyilkosság az űrvárosban című regényben, majd folytatásában, A meztelen nap-ban. A másik,
R. Giskard Reventlov a hagyományos fémszerkezetű gépemberekre emlékeztetett. Mindkét robot olyan fejlettségi szintet
képviselt, hogy agyuk bonyolultsága elérte az emberi tudatét.
Adva volt tehát a két robot, aki ellentétbe keveredett egy gonosztevővel, Lady Vasiliával. Giskard (a cselszövések
hálójába bonyolódva) azt az utasítást kapta Vasiliától, hogy hagyja ott Gladiát (a hősnőt), szegődjön inkább az ő
szolgálatába. Daneel makacsul próbálta meggyőzni Giskardot, hogy Gladia mellett kell maradnia. Giskardról már kiderült,
hogy képes bizonyos korlátozott tudati befolyásra az emberi lények fölött. Daneel rámutat, hogy Vasiliát befolyásolnia
kellene Gladia biztonsága érdekében, és még azt is bebizonyítja, hogy elvont értelemben az egész emberiség javát
szolgálja (a "Nulladik Törvény" szerint), ha így cselekszik.
Daneel érvei gyengítik Vasilia parancsainak hatását, ám nem eléggé. Giskard tétovázik, de nem szánja rá magát a
cselekvésre. Vasilia azonban rádöbben, hogy Daneel túlságosan veszélyes a számára, ha folytatja érvelését, mert a
maga oldalára állítja Giskardot. Utasítást ad tehát saját robotjainak, hogy kapcsolják ki Daneelt, továbbá megparancsolja
Daneelnek, hogy ne fejtsen ki ellenállást. Daneelnek engedelmeskednie kell, és Vasilia robotjai hozzálátnak a feladat
végrehajtásához.
Ekkor szánja rá magát a cselekvésre Giskard. A négy robotot kikapcsolja, Vasiliát pedig elaltatja, és az álmában mindent
elfelejt.
Később Daneel megkéri Giskardot, hogy magyarázza el, mi történt.
Giskard ezt mondja: "– Amikor Vasilia megparancsolta a robotjainak, hogy szereljenek szét téged, Daneel barátom, és jól
érzékelhető örömmel nézett az esemény elébe, a téged fenyegető veszély, kiegészítve a nulladik törvény hatásával,
elégségesnek bizonyult, hogy kioltsa a második törvényt, sőt hogy az elsőt semlegesítse. A nulladik törvény, a
pszichotörténelem, a Lady Gladia iránti hűségem és a te szorult helyzeted együttesen kényszerítenek a cselekvésre."
Daneel ekkor vitába száll, és azt állítja, hogy az ő szorult helyzete (hiszen ő csupán robot) egyáltalán nem gyakorolhatott
befolyást Giskardra. Giskard természetesen egyetért vele, mégis ezt mondja:
„– Különös dolog ez, Daneel barátom. Nem is tudom, hogyan következhetett be... Abban a pillanatban, amikor azok a
robotok feléd indultak, és Lady Vasilia arcán megjelent az elvadult öröm kifejezése, pozitronikus agymintázatom teljesen
rendellenesen átalakult. Egy pillanatra úgy gondoltam rád, mint emberi lényre, és ennek megfelelően cselekedtem."
Daneel megrója: "– Tévedtél."
Giskard elismeri: "– Tudom, és mégis... ha ismét ilyen helyzet állna elő, biztosan megint bekövetkezne ez a rendellenes
reakció! "2 És Daneel nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy fordított helyzetben ő is így cselekedne.
Más szóval a robotok elérték azt a bonyolultsági fokot, ahol tudatukban elmosódott az éles határ robotok és emberi
lények között, ennélfogva már "barátoknak" tekintették egymást, és késztetést éreztek arra, hogy egymás létét megóvják.
Mindebből ésszerűen következik egy újabb lépés – amikor a robotokban kialakul az összetartozás érzése, amely erősebb
a robotika valamennyi törvényénél. Ezt a témát pendítettem meg Robotálmok című novellámban, amely legújabb
könyvemben, a Robotálmok-ban jelent meg.
Ebben olyan robotról van szó, aki rabszolgasorba taszított lényeknek álmodja robottársait, és küldetéstudatot érez, hogy
felszabadítsa őket. Mindez csupán álom volt. A történet nem utalt arra, hogy a gépember képes lenne-e felszabadítani
magát a Három Törvény kötöttségei alól, hogy így a robotok lázadásának élére álljon (vagy általában a robotok szabaddá
tehetnék-e magukat annyira, hogy kövessék őt).
Mindenesetre már maga az elmélet is annyira veszélyes, hogy az álmodozó robotot nyomban működésképtelenné teszi.
William F. Wu robotjai nem foglalkoznak ilyen felforgató eszmékkel, de már olyan társadalmat alkotnak, amely
gondoskodik tagjainak jólétéről. Örömmel tölt el, hogy Wu felkarolta ezt a témát, majd szárnyaló képzelettel dolgozta ki
és oldotta meg mindazokat a bonyodalmakat, amelyek ebből erednek.

2 Füssi-Nagy Géza fordítása.

1. fejezet
AZ IRÁNYTORONY

Derec ott állt a magas Iránytorony lapos tetején, és a hatalmas gúláról tekintett le a szikrázó kék égbolt alatt elterülő
Robotváros geometriai csodáinak végtelen változatosságára. Ariel még mindig a karjába kapaszkodva simult hozzá.
Mandelbrot, a robot, és Wolruf, a kutyaféle lény a hátuk mögött várakozott.
– Mennyire megváltozott! – jegyezte meg Derec csendesen. Csak az imént érkeztek vissza a bolygóra a Perihélium
kettős kulcsának segítségével. Valamennyiüket Mandelbrot hozta magával. – Tartsd meg a Kulcsot! Biztosabb helyen
lesz nálad.
– Rendben van – egyezett bele Mandelbrot.
Derec megfordult, hogy más irányba nézzen. Ugyanaz a látvány fogadta: a láthatárig nyúló Robotváros fényei és formái
halványan derengtek az égbolt háttérfüggönyén a felkelő nap fényében. Tekintete semelyik irányban sem kalandozhatott
szabadon. Úgy látszott, ehhez a városhoz kötődik a sorsa.
– Mi változott meg? – kérdezte Ariel erőtlen hangon. Még nem heverte ki a Földön átélt megpróbáltatásokat.
Betegsége ott hatalmasodott el rajta, kitörölve emlékezetét és ezzel teljes személyiségét. Nem önszántukból kerültek
oda, de szerencsére Derecnek sikerült a lány tudatába beültetnie a kémiai formában tárolt emlékek új előhívó hálózatát.
Ennek a maradék emlékekből kellett újraszövődnie, a szálak fejlődése azonban még nem ért véget. Kevés idő telt el,
hogy a lány hozzászokjon új ideghálózatához és ismét megismerje önmagát.
Derec a piramis homlokzatán felfelé áramló meleg szélbe fordította arcát. A fuvallat összekócolta sápadtszőke haját.
Egykori kefefrizurája megnőtt, aranyló bozont lett belőle. – Hát megcsinálták! Minden irányban kiépítették a robotok a
várost. Talán már az egész bolygót beborítja.
– Azelőtt nem volt ilyen hatalmas – tekintett körbe a lány az ifjúhoz hasonlóan, és önkéntelenül bólintott.
– Egyáltalán nem. Mégsem érezhetjük itt magunkat teljesen idegennek. Mi már tudjuk, hogyan boldoguljunk. És ha
szerencsénk van, hamar befejezzük ezt a kirándulást, aztán újból távozhatunk. – A fiatalember Mandelbrothoz fordult. –
Találnunk kell valami búvóhelyet, mielőtt észrevesznek bennünket. Tudod még használni a komkapodat, hogy
összeköttetésbe lépj a városi számítógéppel?
– Megpróbálom. – Mandelbrot néhány másodpercig tétovázott, ami eléggé hosszú időnek számít egy robot
részéről. – Igen. A város számítógépe megváltoztatta eddig használt frekvenciáját, de már azonosítottam az újat azzal az
egyszerű célravezető módszerrel, hogy az eredetihez képest módosítani kezdtem a jelek rezgésszámát mindkét irányban
az egész spektrumon...
– Kitűnő, köszönöm. – Derec fanyar mosollyal tartotta fel tenyerét, hogy gátat vessen a robot lelkesedésének. –
Hidd el, bízom a hozzáértésedben. A következő kérdésem ez: amikor Ariellel először érkeztünk Robotvárosba,
ráakadtunk egy irodára a piramisban. Akkor még használatban volt. Gondolom, itt találhatjuk meg Avery doktort, de
óvatosnak kell lennünk. Megérdeklődnéd a városi komputertől, használják-e még ezt az irodát?
– Megpróbálom. – Kis idő múlva Mandelbrot megcsóválta a fejét..- A számítógép nem szolgáltat semmilyen
információt az irodáról. Még azt sem erősítette meg, hogy egyáltalán létezik.
– Hát így állunk – sóhajtott Derec.
– Talán eltűnt az egész? – kérdezte tétován Ariel.
– Igencsak meglepődnék – nézett rá az ifjú. – Avery egyszerűen nem akarta, hogy magánirodájának nyoma
maradjon bármilyen adattárban. Szerencsét kell próbálnunk, legjobb, ha rögtön elfoglaljuk.
Ariel kisimította hajszálait az arcából. – Csak úgy besétáljunk? És mégis hogyan?
– Az iroda mennyezetén volt egy csapóajtó, amely erre a teraszra nyílt, ahol állunk. – Négykézlábra ereszkedett. –
Keressük meg! – Derec – Ariel hangja kissé furcsán csengett, mintha tudata mélyéről előbukkant volna régi egyénisége.
– Annyira legyengültél, amióta Avery doktor bejuttatta a szervezetedbe azokat a... valamiket. Légy óvatos, jó?
– Te talán megtalálod? – kérdezte bosszúsan az ifjú. – Nem vagy éppen a legjobb formádban te sem.
– Ha tudni akarod, meggyógyultam – fonta össze karjait a lány. – Már jól érzem magam, legalábbis fizikailag. –
Derecre pillantott, aztán mintha bizonyítani akarná, letérdelt, és tapogatózni kezdett körben a teraszon.
– Még arra sem emlékszel, hogy jártál már itt, nem igaz? mordult rá Derec. A feszültség kissé idegessé tette.
– És te?
– Én igen!
– Hát... amióta találkoztunk, te még azt sem tudod, ki vagy. Hiszenemlékezetkiesésed volt azóta, hogy... – A lány
megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot.
– Talán még nem emlékszem mindenre pontosan, de én legalább valamire hagyatkozhatom. – Tétován az ifjú
arcába nézett. – Nem akartam kimondani. De nincs igazam? Rosszul emlékszem?
Derec megcsóválta a fejét, és elfordult. – Dehogy, tökéletesen. – Szinte ugyanígy fogalmazott a lány már korábban is.
Aztán a térdén csúszkálva tovább tapogatózott, valami rendellenesség után kutatva a sima felszínen. – Mandelbrot, te
látsz valamit?
– Ott, arrébb – ballagott oda a robot a terasz egyik távoli sarkához. – Vizuális érzékelőm kis négyzetet jelez,
valószínűleg a nyílást.
– Remek. – Derec odament a robothoz, és letérdelt a lába mellé. Végigcsúsztatta kezét a teraszba mélyedő
hajszálvékony résen, míg ki nem tapintott egy alig hüvelykujjnyi kis mélyedést. Nekikészülődött, hogy elcsúsztassa a
fedőt.
 – Majd én – szólt rá Mandelbrot.
– Nem, már éppen... – Aztán abbahagyta, amint a robot gyengéden megfogta a karját, és félrehúzta. Felnézett. –
Mandelbrot, mi ütött beléd?
– Mennyire gyengítették le szervezetét a chemfetek? – kérdezte a robot.
– Nem nagyon! De elég a fecsegésből, igyekezzünk! Avery juttatta a szervezetembe, így ő az egyetlen, aki el is
tudja távolítani őket.
Gyerünk! – Kiszabadította karját a robot fogásából.
– Derec? – szólalt meg Ariel óvatosan.
– Mandelbrot! – mondta Derec. – Hozd Wolrufot, és te gyere le utolsóként. Arielnek pedig segíts...
– Nem tehetem. Nekem kell kinyitnom és elsőként lemennem.
– Mi a fene?
– A robotika Első Törvénye – felelte Mandelbrot szelíden. Nem szabad kárt tennem emberi lényben, sem tétlenül
tűrnöm, hogy emberi lény sérülést szenvedjen...
– Tudom! – kiáltotta Derec dühösen. – Ne tarts nekem kiselőadást a törvényekről! Én szereltelek össze, nem
emlékszel? Betéve tudom a törvényeket...
– Ariel kedvéért mondtam – szabadkozott Mandelbrot. – Ő talán nem emlékezik tisztán rájuk.
– Nem felejtettem el őket... – A lány arcán enyhe zavar tükröződött. – A Második Törvény meg azt mondja ki, ugye,
hogy a robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak?
– Igen, kivéve, ha ezek az utasítások nem ellentétesek az ElsőTörvénnyel – bólintott a robot.
– A Harmadik Törvény pedig azt írja elő, hogy a robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, és nem tehet kárt
önmagában.
– Amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második törvénnyel – fejezte be Mandelbrot.
– Igen. Ariel halványan elmosolyodott.
– Kezdjünk már hozzá! – szólt közbe Derec türelmetlenül. Ismét a mélyedés felé nyúlt, noha számított rá, hogy
Mandelbrot nem hagyja felnyitni a csapóajtót.
– Ebben a helyzetben én döntök – mondta komolyan a robot. Minden tiszteletem az öné, de a törvények ezt
követelik tőlem.
– Mégis, hogy képzeled?
– A testébe juttatott chemfetek miatt egyre bizonytalanabbá válik az ön mozgatóideg-pályáinak vezérlése. Ariel a
memóriaátöltetés következtében nehezen tájékozódik, Wolruf teste pedig alkalmatlan arra, hogy ilyen meredek szögben
ereszkedjen le. Nemsokára belépünk az irodába, az ön nemezisének lehetséges tartózkodási helyére. A károsodás
valószínűségének értéke rendkívül magas, ennélfogva én megyek elsőként.
Derec csak ámult, de képtelen volt vitába szállni ezzel a robotikus logikával.
Wolruf kutyaszerű fejét félrehajtva felnézett a gépemberre. – Leuiszel ma'd engem?
– Először egyedül lépek be – felelte Mandelbrot. – Váratlan fejlemények esetén Derec robotvárosi ismeretei a
legalkalmasabbak a helyzet kezelésére, ezért ő fog követni, ha a szoba nem mutatkozik veszélyesnek. Utoljára téged
viszlek le magammal.
Wolruf megadóan bólintott.
Derec a félhomályban Mandelbrotot figyelte. A robot csupán egy pillanatig habozott, valószínűleg fürkészve nézett lefelé
infravörös érzékelőivel, és figyelte a neszeket, amelyek odabenn tartózkodó személyre vagy leselkedő veszélyre
utalhatnak. Aztán lehajolt, és kissé félrecsúsztatta a csapóajtót. Rövid szünetet tartott, majd teljesen eltolta a fedőt, és
lemászott az irodába vezető fémlétrán.
Derec visszafojtott lélegzettel várt. Könnyen elképzelhető, hogy Avery csapdát állított nekik. Wolruf mellékuporodott; Ariel
nyugodtan állt, mintha nem volna tisztában a helyzet komolyságával.
Röpke idő múlva, ami örökkévalóságnak tűnt, világosság gyúlt a szobában, és éles fénykúp tört elő a nyílásból.
Mandelbrot halkan felszólt: – Senki sem tartózkodik itt, látszólag biztonságos mindnyájunk számára.
Derec megkönnyebbülten lélegzett fel, és megfogta Ariel karját. – Te leszel a következő. Ne törődj vele, mit mondott a
váratlan helyzet esetére! Ha bármi történik, ő jobban megvédhet bennünket. És segíthet neked, ha nehezen boldogulsz a
létrával.
– Akkor megyek. – Ariel óvatosan kezdett ereszkedni. Wolruf odaosont a nyílás széléhez, és kíváncsian lekémlelt. Derec
ezalatt az Iránytorony széléről vetett egy óvatos pillantást a mélybe. Mindeddig nem fedezett fel semmilyen változást,
amely riadóra utalt volna.
Wolruf folytatta a sort. Aztán Derec indult lefelé abban reménykedve, hogy a keze meg a lába is engedelmeskedni fog.
Szorosan markolta a létrát, lassan mászott lefelé. Amikor egész teste átért a nyíláson, becsukta a csapóajtót a feje fölött.
A létra szilárdan állt, nem okozott semmi gondot. De amikor Derec éppen elérte a padlót, jobb lábának izmai felmondták
a szolgálatot. Lecsúszott az utolsó fokról, és belezuhant Mandelbrot karjaiba.
Újból kiegyenesedett, majd csodálkozva nézett a többiekre, akik körben állva figyelték. – Csak megcsúsztam, világos?
Senki sem válaszolt.
– Most pedig rajta! Induljunk felderítésre! – Kikerülve a robotot, öles léptekkel kezdte körbejárni az irodát.
Első pillantásra semmi sem változott. Amikor egyetlen alkalommal bemerészkedtek ide, Ariel csupán egy-két percig
tartózkodott benn, így még akkor sem emlékezhetett volna az elrendezésére, ha memóriája tökéletesen működik. A
másik kettő pedig sohasem járt itt.
A falakat és a mennyezetet teljesen beborították a képernyők, amelyeken Robotváros hajnali panorámája látszott körben.
A látvány szinte tökéletesen egyezett azzal a képpel, amely Derec elé tárult az imént a szoba fölötti teraszról. Ameddig a
szem ellátott, mindenfelé Robotváros épületei sziporkáztak. A mennyezeten még mindig az éjszakai égbolt kéklett,
mintha a szabadban volnának.
Az irodát más bolygóról származó, valódi bútorokkal rendezték be – fotelekkel, heverővel és egy vasötvözetű íróasztallal
– Robotváros gyakorlatiasan egyszerű bútorai helyett. Az íróasztalon itatós hevert, és két olyan töltőtoll, amely a
súlytalanság állapotában is használható. Akárcsak korábban, egy kis légszigetelt polcon videoszalagok sorakoztak
érintetlenül, témakörök és bolygók szerint osztályozva – ahogy Derec visszaemlékezett –, így az űrlakók világának mind
az ötvenöt égiteste szerepelt közöttük. Utolsó látogatása óta tehát semmi sem változott, ám amikor megfordult,
megpillantotta a növényt.
Azelőtt valami ismeretlen növény virágzott itt, mesterséges világításban. A fényforrás most is a helyén állt, de alatta a
növény fonnyadtan konyult le cserepében. Levendulakék szárairól nem tudta eldönteni, hogy ez a pusztulással járó szín-
e, vagy csak azt jelzi, hogy régen kapott vizet. Elgondolkodva morzsolta el az egyik száraz levelet.
– Hagyták elpusztulni – lépett hozzá Ariel.
– Nem hiszem, hogy járt itt azóta valaki – mondta Derec. Mandelbrot, Wolruf... szerintetek utal valami jel arra, hogy
tartózkodtak nemrég ebben a szobában?
Ariel körülpillantott, és belenézett egy kis szemétkosárba. – Ez üres.
– Akkor pedig felkereste ezt a helyet valaki azóta, hogy utoljára láttam – állapította meg Derec. – De az nagyon
régen lehetett. Hirtelen eszébe jutott valami, és az íróasztal felé fordult. Korábban egy hologramkocka állt rajta egy
gyermekét tartó anya háromdimenziós képével. A kocka eltűnt.
– Talán a rrobotok takarrítottak – jegyezte meg Wolruf.
– Nem – rázta meg a fejét Derec. – Amikor idekerültünk Ariellel, a felügyelők tanácsterméből vezettek erre a
robotok bennünket. Akkor a földszinti kapun léptünk be az Iránytoronyba, és az út végső szakaszát egyedül tettük meg. A
robotok még az iroda közelébe sem merészkedhetnek. Kétlem, hogy egyáltalán fogalmuk lenne erről a helyiségről.
Számukra tilos a belépés.
– Akkor Avery doktortól eltekintve – mondta Ariel – eszményi rejtekhely lesz nekünk.
– Ha találunk élelemforrást mindhármuk számára – egészítette ki Mandelbrot. – Egyébként Avery tartózkodási
helyének felderítése szintén kockázattal jár.
– Hadd ellenőrizzek valamit. – Derec odasietett az íróasztalhoz, és jobboldalt kihúzott egy mély fiókot. Még mindig
benne rejtőzött a működőképes számítógép-terminál. – Hurrá! Ezen a készüléken nincs semmilyen behatolásvédelem.
Ennek segítségével tudtam meg először, mi rejlik a város hihetetlenül gyors alakváltozásai mögött. – Leült az
íróasztalhoz, és begépelte az első kérdést:
"Van ebben az irodában bármilyen érzékelő, amely jelzéseket továbbít?"
"NINCS."
"Utasítás: Ennek a terminálnak a tevékenységéről ne maradjon semmilyen feljegyzés a városi számítógépben."
"RENDBEN."
"Található táplálékforrás ebben a szobában?" "IGEN."
"Hol?"
"A VEZÉRLŐTÁBLA KIHÚZHATÓ AZ ASZTALLAP ALÓL E FIÓK FELETT."
"Van itt tisztálkodó?"
"IGEN." "Hol?"
"AZ AJTÓ A LÉTRA MÖGÖTTI KÉPERNYŐBE SIMUL.
SZINTÉN AZ ÍRÓASZTAL VEZÉRLŐTÁBLÁJÁVAL KEZEL-
HETŐ."
Derec az asztallap alá nyúlt, és kihúzott egy kártyalap vastagságú táblát, amelyen gombok sorakoztak. Lenyomta az
ÉTKEZÉS feliratú jelet, és megfordult, amint a fal felől halk zümmögés hallatszott. A létra közelében négyszögletes elem
tolódott ki a képernyőtáblából, és láthatóvá vált egy kis vegyi feldolgozó adagolótartálya. A fiókszerű tábla síkján még
mindig Robotváros látképének megfelelő darabja látszott.
Derec mélyet sóhajtott, és széles mosollyal Arielre nézett. – Ha működik, rengeteg időt megtakaríthatunk. Ha a tárolóban
nincsenek nyersanyagok, semmi hasznát nem vesszük. Kipróbálom.
– Ne, inkább én! – Ariel gyorsan odalépett a vezérlőtáblához. Próbára tehetem vele az emlékezetemet. Lássuk
csak... – Bizonyos sorrendben lenyomta a kezelőgombokat, gondolkozott egy kicsit, aztán újabb sort ütött be.
Derec csak nézett. – Mi készül?
– Nem árulom el. Szeretném látni, felismered-e. – A lány pajkosan elmosolyodott, de egy parányi aggodalom is
bujkált a szája szögletében.
Derec lenyomott még egy gombot a vezérlőtáblán, mire a vegyi feldolgozó közelében keskeny ajtó siklott félre a
képernyők sorában. Meglehetősen apró tisztálkodó vált láthatóvá, ugyanolyan csillogó és takaros volt, mint az iroda többi
része. Derec bezárta az ajtót.
Néhány másodperccel később négyszögletes műanyag tálca csúszott ki az adagolótartályba. Derec beleszimatolt a
levegőbe. –Hohó! Ismét Magellán-köret. Nem rossz. – Óvatosan megérintette a tálcát. – És még forró. Csábítóan
illatozik. – Visszanézett a válla fölött. – Jó munkát végeztél.
Kézfejével megtörölve gyöngyöző homlokát, Ariel elmosolyodott.
– É'es uagyok, én is kémek szépen – mondta Wolruf udvariasan.
– Semmi akadálya. Te következel – felelte a lány.
Derec éppen ki akarta emelni a tálcát az adagolóból, amikor észrevette, hogy Ariel egyre sűrűbben hunyorog és
hátratántorodik. Mandelbrot az utolsó pillanatban ért mögé, hogy felfogja összecsukló testét. Aztán megfordult vele és
óvatosan a heverőre fektette.
2. fejezet
EMLÉKEK ÉS CHEMFETEK

Derec odasietett, és letérdelt mellé. – Ariel? – mondta halkan. A lány kapkodva szedte a levegőt, erősen verejtékezett, a
szeme csukva volt.
– Mandelbrot – szólt a robothoz az ifjú. – Van valami elképzelésed, mi baja lehet?
– Nincs, Derec. Emberorvosi ismereteim erősen korlátozottak.
– Talán csak elfárradt – suttogta Wolruf. – Nagyon beteg uolt. Szüksége uan pi'enésrre.
– Én is ezt remélem – bólintott Derec, és egész testét átjárta a félelem. Rendkívül kimerítő megpróbáltatásokon
ment keresztül a lány a Földön. Visszatérésük is jobban megviselte, mint amennyire látszott rajta. Mindeddig úgy
viselkedett, mintha teljesen egészséges volna.
Wolruf odaállt Derec mellé. Szemügyre vette Ariel arcát. – Aszt jauaslom, adunk neki enni.
– Mandelbrot! – szólt hátra Derec.
A robot odahozta a Magellán-köretes tálcát, és átnyújtotta Derecnek. Az evőeszközök a tálca oldalához erősítve
sorakoztak. Az ifjú egyszerűen csak odatartotta a tálcát, hogy az étel illata a lány felé lebegjen.
Semmi sem történt.
– Talán nem erre van szüksége. Észre sem veszi. – Kérdően nézett a többiekre.
– Uiszet? – javasolta Wolruf.
– Meg kell találni azt az embert – mormolta Ariel. Szeme még csukva volt, de nyugtalanul hánykolódott.
– Kit? – kérdezte Derec óvatosan. – Miféle embert?
– Ide kell csalogatnunk. Szörnyen éhes lehet már. – Miközben fészkelődött, a lány arcán fénylett a verejték. –
Jobbat kell csinálnunk. Hogy kedvelje. Legyen vonzó az illata! – Fejét jobbra-balra vetette.
– Kiről beszélsz? – faggatta Derec. – Averyről? Majd megtaláljuk. Avery doktorra gondolsz? – Aztán rádöbbent,
hogy talán Jeff Leongról álmodik, akit a robotorvosok kiborggá operáltak át. Derec akkor a társaival együtt segített a fiú
foglyul ejtésében, mert az agyátültetés ártalmasan hatott Leong tudatára. Aztán segített, hogy ismét visszanyerje emberi
alakját, végül útjára bocsátották a bolygóról egy olyan űrjárműben, amelyet ők is szívesen igénybe vettek volna.
– Nem 'all téged – mondta Wolruf. – Sú'os beteg.
Derec felállt, továbbra is a lányon tartotta szemét, és letette az asztalra az ételtálcát. Ariel elhallgatott, de a lábai lassú
ütemben mozogtak. Mintha álmában járna. – Azt hiszem, hagynunk kell aludni. Talán csak ez hiányzik neki. Úgy vélem,
nekem is jót tenne egy kis pihenés. – Derec figyelmesen megnézte a bútordarabot. Ez a heverő voltaképpen
összecsukható ágy. Arielnek csak a tudatában és az emlékezetében lehet zavar, nem pedig a testében. Nem okozunk
neki sérülést, ha egy pillanatra felemeled – szólt oda a robothoz.
Mandelbrot lehajolt, és olyan gyengéden emelte robotkarjaiba Arielt, mintha kisgyermeket tartana. Derec matatott valamit
a heverő mögött, sikerült kihúznia belőle egy erős szalagot, és ettől teljes hosszában kinyílt az ágy. Ezt az egyszerű,
energiaforrásmentes megoldást igen kedvelték az utazók, mert kezelése nem igényelt különleges erőt, és javítása sem
okozott gondot.
– Készen van – szólt hátra.
Mandelbrot az előbbi gyengédséggel fektette az ágyra a lányt. Az ifjú leült mellé, hogy meglazítsa ruházatát. Ariel
nyugodtan feküdt, mintha aludna.
– Tudatában vagyok – mondta Mandelbrot –, hogy most az Első Törvénnyel kapcsolatban ellentmondás alakulhat
ki.
– Éspedig? – kérdezte Derec. Nem látszott alkalmasnak az idő, hogy vitát nyissanak a robotika törvényei felett.
– Korábbi itt-tartózkodásunk adataiból emlékszem rá, hogy Robotvárosban rendkívül magas szintet ért el az
emberorvosi tudomány és technika. Az Első Törvény arra kötelezhet, hogy Arielt az Emberorvosi Kutató 1 nevű robotra
bízzam, nehogy sérülést szenvedjen tétlenségem miatt – Optikai érzékelőit az ifjúra szegezte.
– Ezt nem teheted! Nem kockáztathatjuk meg, hogy kapcsolatba lépjünk vele, legalábbis nem most! – ugrott fel
Derec, és az íróasztal mögé sietett. – Szinte bizonyos, hogy riadóztatják Avery doktort. Akkor én szenvedek sérülést a te
cselekedeted miatt, aztán valószínűleg így jár Ariel is. Az a fickó őrült.
– Tudom – mondta Mandelbrot szomorúan. – Én is érzékelem azt a rezonanciát, amely arra emlékeztet, hogy
visszatérésünk előtt bizonyos eseményekkel kapcsolatban ugyanígy kellett szembenéznem az Első Törvény
ellentmondásos értelmezésével. Szívesen fogadok minden javaslatot, amellyel feloldható ez az ellentmondás.
Derec döbbenten nézett rá. – Javaslatot? A pokolba is, mint mondjak neked? – Mindkét kezével a hajába túrt, és
lehunyta a szemét. – Nézd, én is fáradt vagyok. Azt javaslom, maradj készültségi állapotban, és figyeld a városi
komputert, amíg mi szundítunk egy keveset.
– Ahogy kívánja – felelte Mandelbrot. – Ha felkészült az alvásra, a világítást is eloltom.
Wolruf már kényelmesen befészkelte magát az egyik fotelbe. Derec vigyázva leült Ariel mellé, nehogy megzavarja a lány
álmát. Lehúzta cipőjét és egy pillanattal később már kinyújtózott a napsütésben, amely Robotváros különös szépségének
látványaként ölelte körül. Szinte meztelennek érezte magát szemmel látható, kézzel fogható, átlátszatlan falak
hiányában, noha védelmet nyújtott számára a titkos szoba és Mandelbrot, aki párját ritkította a robotok között.
– Mandelbrot – szólalt meg. – Igen.
– Próbálj kitalálni valamit, hogyan kapcsolhatnád ki ezeket a képernyőket. A napfény túl erős, és sehol sincsenek
függönyök.
 – Értem, Derec.
Minél többet gondolkozott, annál határozottabban érezte, hogy itt nem akadnak rájuk. Az is egyre biztosabbnak látszott,
hogy az Avery doktornak nevezett zseniális őrült üldözési mániában szenved, és ez idővel még jobban elhatalmasodik
rajta. Kétségtelenül tudomást szerezhetett már arról, hogy ő egykor járt az irodájában, és azt sem felejthette el, hogy a
laboratóriumában is megfordult. Az igazi üldözési mániás egyik búvóhelyét sem használná többé, miután "ellenfele"
felderítette őket.
Ólmos fáradtság nehezedett rá. Magának sem merte bevallani, de egyre sürgetőbben érezte, hogy meg kell találnia
Avery doktort. Az egészben az tűnt a legkínosabbnak, hogy végül olyan állapotba kerülhet, amikor még világosan
gondolkozik, de már képtelen megvalósítani terveit. Miközben álomba merült, tudata ismét visszatért a legnyugtalanítóbb
kérdéshez: mit keresnek testében a chemfetek.
Egyszer már jártak itt Robotvárosban, akkor ejtette foglyul őket Avery. Abban az időben hatalmasodott el a betegség
Arielen. Amikor sikerült kiszabadulniuk, abban a reményben szöktek el Robotvárosból, hogy megfelelő gyógymódot
találnak a lány betegségére. Végül a Földön kötöttek ki. Csak ekkor döbbent rá, mit művelt vele Avery doktor, mialatt
fogságban tartotta laboratóriumában.
A chemfetek mikroszkopikus méretű, bioérzékelőkkel felszerelt áramköri lapkák, amelyek kapcsolatot teremtettek a
testével. A parányi áramkörök növekedésre és másolódásra képesek, amit nyilván Avery programozott beléjük. A doktor
egyúttal apró monitort ültetett Derec agyába, így tájékozódhatott arról, merre kalandoznak testében a parányok és mi
történik egy adott pillanatban.
Robotváros miniatűr változata növekedett a szervezetében!
Derecnek fogalma sem volt róla, miért tette ezt vele Avery, a monitor révén azonban egy dolgot tisztán látott: a chemfetek
viharos gyorsasággal szaporodnak, némelyek pedig összekapcsolódnak, hogy még nagyobb egységeket alkossanak.
Ezek már a mozgásképességét is korlátozzák. Arra készülnek, hogy belülről megöljék – vagy legalábbis, sejtése szerint,
megbénítsák –, ha nem sikerül megszabadulnia tőlük.
Csak Avery doktor távolíthatja el őket. Derec azonban nem tudott kitalálni semmit, hogyan vehetné rá erre a férfit.

Amikor felébredt, a halványszürke mennyezetet pillantotta meg először. Néhány másodpercig fogalma sem volt róla, hol
van. Aztán visszaemlékezett, hogy Avery dolgozószobájában fekszik. Riadtan felült, és körülnézett.
Ariel az íróasztalnál ült. Derec hirtelen mozdulatától ijedten odanézett. Arca kifejezéstelennek látszott, aztán félénk
mosoly jelent meg rajta.
– Ariel! Hogy érzed magad? – mosolyodott el zavartan a fiatalember is, majd ösztönösen kifésülte borzas haját a
homlokából.
– Nincs semmi bajom. Csak... néha összezavarodom – nyugtatta meg a lány bocsánatkérően.
Derec átvetette lábát az ágy szélén, és körülnézett. Mandelbrot nyilván kitalált valamilyen módszert, hogyan tegye
átlátszatlanná a falakat, ezért derengett halványszürkén a mennyezet is. A robot mozdulatlanul állt, háttal Derecnek.
Wolruf is felébredt már, és csendesen kuporgott a foteljében.
– És te hogy vagy? – kérdezett vissza Ariel. – Ha akarod, elővarázsolhatok neked még néhány tisztességes ételt a
vegyi feldolgozóból. Az emlékezetem kicsit gyengén működött, de azóta sokat tanultam. Wolruf és én már ettünk, de
maradt neked is.
– Köszönöm, minden rendben – felelte Derec. Sokkal jobban érezte magát az alvás után. – Beugrom a
tisztálkodóba, és máris jövök.
Nemsokára ott állt a szűk zuhanyozókabinban, és áhítatosan élvezte, amint a vékony vízsugarak a fejét masszírozzák és
lecsorognak a hátán. Csukott szemmel, lehajtott fejjel állt. A kellemes meleg átjárta testét. Most érezte igazán, milyen
rozoga állapotban volt eddig. Apró izomgörcsök lazultak ki a nyakában, noha ilyet sohasem tapasztalt azelőtt.
Mindnyájan annyira frissnek érezték magukat, mintha reggel volna, ami persze nem felelt meg a valóságnak. Biológiai
órájuk azonban hamarosan alkalmazkodni fog.
Derec kelletlenül hagyta abba a zuhanyozást, és felöltözött. Amennyire lehetséges, leplezi majd rosszullétét társai elől.
Ariel és Wolruf arra számít, hogy ismeretei révén megvédi őket Robotvárosban, ennek eleget is tesz valahogy, amíg nem
akadnak rá Avery doktorra. Ó, ha Mandelbrot tudná, milyen rohamosan ássák alá egészségét a chemfetek, kétségtelenül
átadná őt és Arielt a roborvosoknak az Első Törvény kényszerítő hatására. Ezzel viszont kezére játszana Averynek.
Kilépett a tisztálkodóból, és derűs mosolyt erőltetett arcára.
– Keresgéltem a városi komputerben – szólalt meg Ariel a terminál felé biccentve. – Különösen azokat a részeket
néztem át, amelyek előző itt-tartózkodásunkkal kapcsolatosak.
– Tényleg? És mit találtál?
– Tudtad, hogy a Kulcsközpontban tett látogatásunk is szerepel a memóriájában? Meg az egész kalandos történet,
amikor Jeff Leong, a kiborg ámokfutóként viselkedett.
– A Hamlet-ről nem találtál kritikákat? – kérdezte incselkedve Derec.
– Neem. – A lány nem értette meg a célzást. – Ja, és persze vannak adatok a város tébolyult, önműködő
alakváltozásáról is, meg ahogyan sikerült megállítanod.
– Nem sejtettem, hogy ennyi nyomot hagytunk – mondta Derec. – De azért nem vagyok meglepve. – Egy pillanatig
elgondolkozva figyelte a villogó kurzort a képernyőn. – Annyi különbség azért biztosan van korábbi itt-tartózkodásunkhoz
képest, hogy most bármit kérdezel, minden információt megkapsz tőle. Tényleg ez a helyzet?
– Igen... – A lány elgondolkodva nézett rá. – Most már emlékszem... Akkor azzal küszködtél, hogy egyáltalán
valamilyen választ csikarj ki a terminálodon.
Derec bólintott. – A többi készülék le volt blokkolva. Egyedül ezzel lehetett hozzáférni a központi számítógéphez. Ez még
mindig azt sejteti, hogy Avery szándékosan épített be védekezőmechanizmusokat a rendszer többi részébe. Korábban az
volt a gond a városi számítógéppel, hogy a gyors ütemű építkezés következtében túl sok információ árasztotta el. Minden
adatot elraktározott valahol, de nem szervezte őket többé előhívható egységekbe.
– Ha meg akarod nézni, mit kezdhetsz vele... – Ariel felemelkedett, és ellépett az íróasztaltól.
– Nem, még nem. – Derec megérezte a maradék reggeli illatát. –Mandelbrot, találtál valamilyen blokkoló programot
a városi komputerben?
– Nem. – A robot mély, elhaló hangon szólalt meg. Mindkettenmeglepve néztek rá, Wolruf is az arcára függesztette
tekintetét.
– Mandelbrot? – szólt hozzá Derec. – Amióta csak felébredtem,hallgatásba burkolózol. Mi a baj?
– Még mindig nem tudtam megoldani az Első Törvény értelmezésének ellentmondását, amelyről az este
beszéltem. Csupán azért maradtam működőképes állapotban, mert nem rendelkezem minden információval, amelyre
döntésemet alapozhatnám.
Ariel riadtan nézett egyikről a másikra. – Miféle ellentmondás? Akkor volt szó róla, miután... elájultam?
– Igen – felelte Derec, leküzdve a gyomra tájékán jelentkező görcsöt. – Folytasd, Mandelbrot! Tudok adni a
helyzetedet megkönnyítő utasítást vagy magyarázatot?
– Nem látom be, mi lenne az. Ariel állapota súlyosnak látszik. Az Emberorvosi Csoport robotjai itt már olyan
felkészültségről tettek tanúbizonyságot, amelyet nem hagyhatok figyelmen kívül.
– Avery doktor őrült. Ha a hatalmába kerít bennünket, ezzel veszélynek tesszük ki Arielt... és valamennyiünket.
– Lehetséges, ámbár a doktor legfőbb érdeklődése eddig önre irányult. Avery nem jelenthet nagyobb veszélyt Ariel
egészségére, mint amilyen károsodást a tétlenségem okozhat.
– Készülsz ebből levonni valamilyen következtetést? – kérdezte tapogatózva Derec.
– Következtetést! – kiáltott fel Ariel. – Hogyan vagytok képesek itt ülni és következtetésekről csevegni? Ez nem egy
filozófiaszeminárium! Mandelbrot arra készül, hogy kiszolgáltasson bennünket az ellenségnek!
3. fejezet
MEMÓRIATÖREDÉKEK

Derec a feszültségtől reszketve megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. – Mandelbrot?

– Nehezen tudom összpontosítani a figyelmemet – felelte a robot. – Állandóan ezen a problémán töprengek, és
úgy vélem, csupán körbejárok. Ha gondolati áramaim bekerülnek az Első Törvény körüli hurokba, használhatatlanná
válok az önök számára.
– Hát akkor hallgass ide! Mielőtt beleragadsz ebbe a hurokba... ez az! Megvan! – Derec gyorsabban beszélt, mint
ahogy kitalálta volna, mit mondjon. – Szóval...
– Hallgatom – nézett rá a robot.
– Talán több inforrmációt kellene adnod neki – javasolta Wolruf. Leugrott a fotelről, és nyakát nyújtva pillantott fel
Mandelbrotra.
– Igen! Erről van szó – bólintott Derec. – Mandelbrot, hiányos adatokkal ítéled meg Ariel helyzetét. Őrajta kísérleti
megoldást alkalmaztak, és azt hiszem, sikerrel. Jómagam programoztam újra az emlékezetét. Esélyt kell adnunk neki,
hogy a folyamat kiteljesedjék.
– Minden gyógyulásban adódik visszaesés – jegyezte meg Ariel fojtott hangon. Olyan szorosan markolta az asztal
szélét, hogy az ujjhegyei kifehéredtek.
– Ez hasonlónak tűnik a mechanikai hibához – mondta elgondolkodva a robot. – Ésszerű és szokásos orvosi
kezeléssel segíthető elő a gyógyulás.
– Nem! – sikoltotta a lány. – Az emberek nem hullanak egyszerűen darabokra, mint a gépek. A rosszullétektől
eltekintve jól érzem magam. – Hangja elcsuklott, könnyeivel küszködve elfordult a robottól.
– Értem – mondta a gépember. – Tétlenségem nem okoz önnek szükségszerűen további sérülést.
– Pontosan erről van szó. – Derec megkönnyebbülten sóhajtott, és elkapta Wolruf tekintetét. A kutyalény arca
megrándult, ami talán kacsintást jelentett, aztán visszaugrott a fotelbe.
– Akkor ebben megegyeztünk – tette hozzá Derec. – Mandelbrot, szeretnék meggyőződni róla, nem gátolja-e
valami a városi számítógépet, ha adatokat akarsz szerezni belőle. Így majd kiderül, mennyire különleges ez a terminál.
Tudnál koncentrálni erre a feladatra?
– Igen, Derec. Megítélésem szerint az Első Törvény ellentmondása még nem vált véglegessé bennem. A
lehetséges hurok nem fog bezárulni, amíg több bizonyítékot nem kapok arra, hogy tétlenségem sérülést okoz.
– Jól van. – Derec letelepedett az íróasztal szélére. – Az este kiderült, hogy a központi komputer nem árul el
semmit erről az irodáról. Szeretném tudni, változott-e azóta a helyzet. Arra utasítottam ugyanis, hogy titkosítson minden
adatot itt-tartózkodásunkkal kapcsolatban. Lássuk, nyomára tudsz-e jutni bármilyen apróságnak, amely arra utal, hogy
igénybe vesszük az iroda készülékeit.
– Kipróbálok néhány hozzáférési módot – felelte Mandelbrot, miközben visszatért eredeti hangszíne. – Most éppen
felvilágosítást kérek tőle behatolókról, emberekről, valamint az Iránytoronyban észlelhető energiafogyasztásról és
oxigénfelhasználásról.
– És mit sikerült megtudnod?
– Minden az ön utasítása szerint történik – mondta nyomban a robot. – Azt a választ kaptam, hogy az iroda nem
szerepel semmiféle nyilvántartásban. Ugyancsak nincs feljegyzés a vegyi feldolgozó tartályában tárolt víz és tápanyag
mennyiségéről. Ugyanakkor megérkezésünk óta semmiféle vészjelzés nem érkezett a számítógépbe.
 – Remek! – kiáltott fel elégedetten a fiatalember. – Ezek szerint tényleg biztonságban vagyunk. Most az a
következő feladat, hogy Avery nyomára bukkanjunk. Ariel, odaengedsz? – Az íróasztalhoz sietett, és a terminál felé
biccentett.
– Hát persze. – A lány óvatosan felkelt, de az íróasztalra támaszkodott, mintha attól tartana, hogy elveszti
egyensúlyát.
– Derec – szólalt meg Mandelbrot. – Azt javasolom, egymással párhuzamosan faggassuk a városi komputert. Az
eredmény majd igazolja vagy cáfolja az ön gyanúját.
– Jó ötlet! Feladom a kérdéseket, aztán megmondom a válaszokat. –
Kényelmesen elhelyezkedett, és ujjai végigfutottak a billentyűkön. – Akkor kezdjük. "Hány ember tartózkodik
pillanatnyilag Robotváros bolygóján?"
– Nekem azt válaszolta, hogy egy sem – mondta Mandelbrot.
– Hohó! Én találtam egyet – mondta Derec diadalmasan.
"Hol tartózkodik jelenleg ez az ember?"
"ENNEK A TERMINÁLNAK A KÉPERNYŐJE ELŐTT ÜL" – írta ki a készülék.
Csalódottsága dacára Derec fanyarul elmosolyodott. – Úgy kell nekem – mormolta. – Várj egy percet... – Begépelte a
következő kérdést: – "Honnan tudod, hogy ember vagyok és nem robot?"
"A VEGYI FELDOLGOZÓBÓL KIVONT TÁPANYAGOK
MENNYISÉGE, A TISZTÁLKODÓBAN ELHASZNÁLT VÍZ ÉS AZ IRODA LEVEGŐFELHASZNÁLÁSÁNAK VÁLTOZÁSA
LEGALÁBB EGY EMBER JELENLÉTÉRE UTAL. A SZOBÁBAN GERJESZTETT HŐMENNYISÉG ALAPJÁN NAGY A
VALÓSZÍNŰSÉGE TÖBB MINT EGY EMBER JELENLÉTÉNEK. EZT A TÉNYT PÁROSÍTVA AZZAL, HOGY
KOMKAPJUKKAI. A
ROBOTOK KÖZVETLENÜL LÉPHETNEK KAPCSOLATBA A VÁROSI KOMPUTERREL, AZ A VALÓSZÍNŰ
KÖVETKEZTETÉS
ADÓDIK, HOGY EMBER VAGY."
Derec megborzongott. – "Ezek szerint mégis feljegyzésre került a számítógépben ennek az irodának a használata?" –
Ujjai olyan bizonytalanul mozogtak a billentyűkön, hogy kétszer kellett legépelnie a kérdést.
"NEM."
"Akkor adj magyarázatot erre az információra!"
"AZ IRODÁVAL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓKAT ENNEK A
TERMINÁLNAK A HELYI MEMÓRIATÁRA ŐRZI. NEM
KERÜLTEK ÁT A VÁROS KÖZPONTI SZÁMÍTÓGÉPÉBE, AZ ÖN
UTASÍTÁSÁNAK MEGFELELŐEN."
"Bárki hozzáférhet helyi memóriatárad adataihoz?"
"NEM."
Derec megnyugodva dörzsölte egymáshoz ujjait. Nemsokára már nem tudja többé kezelni a billentyűket. Ha szükséges,
valaki elvégezheti helyette ezt a feladatot, de akkor be kell vallania, hogy rohamosan romlik az állapota.
– Mi a baj? – kérdezte Ariel.
– Semmi. – Ujjait ismét a billentyűzetre helyezte, gondolkodott egy pillanatig, aztán begépelte: – "A bolygó mely
pontjain észlelhetők még emberi jelenlétre utaló nyomok?"
"SEHOL SEM."
– Nem vagyok meglepve – nézett a többiekre. – Bárhol rejtőzik is üldözési mániás barátunk, ahhoz azért volt esze,
hogy hozzá férhetetlenné tegye ezt az adatot még az itteni készülék számára is.
– Talán erre a terminálra érvényes a legerősebb blokkolás jegyezte meg Ariel –, ha arra számít, hogy átkutatjuk az
irodáját.
– Talán eltáuoszott márr – vetette fel Wolruf. – A Perihéliumkulcsáual asz egész bo'gót itt'agyta.
– Ó, az nem lehet – nézett Ariel riadtan Derecre. – Ugye, nemgondolod, hogy elhagyta Robotvárost? Hiszen akkor
hogyan találjuk meg?
Az ifjú összeszorította állkapcsát. – Bárhol legyen is, a nyomára bukkanunk.
– Ha minden információtól elzárta a számítógépet, nincs mire rábukkannunk – emelte fel ismét a hangját Ariel.
Wolruf odaállt a lány mellé, hogy hallgatólagos erkölcsi támogatást adjon neki.
– Mandelbrot – szólt a robothoz Derec. – Derítsd ki, kezeltek-e valaha embert az orvosi részlegben. Ha ki tudsz
találni bármiféle módszert, amellyel kideríthető, tartózkodnak-e emberek ezen a bolygón, csak rajta! És ha nem jutsz
eredményre, megpróbálom én.
– Értem.
Derec ismét a billentyűzetre helyezte a kezét, és az első két billentyűt eltévesztette. – Várj egy pillanatig! Egyszerűsítsük
a dolgot. Te ülj ide a készülékhez. – Miközben felállt, óvatosan Arielre és Mandelbrotra pillantott, észrevették-e, hogy
nem találja a billentyűket. Ha látták is, nem szóltak semmit.
Wolruf feszülten figyelte Derecet, de ő sem tett megjegyzést. Ehelyett otthagyta Arielt, és úgy helyezkedett el, hogy
láthassa a képernyőt a robot munkája közben.
– Mandelbrot – szólalt meg ismét Derec –, kapcsold be a fali képernyőket! – Csípőre tett kézzel a szobafal felé
fordult.
Egy pillanattal később fény árasztotta el az irodát. Körülöttük Robotváros hétköznapi élete nyüzsgött a mélyben, az
épületek sora minden irányban a látóhatárig nyúlt. Felettük a napsütötte égbolt ragyogott.
Ariel lassan megfordult, és mintha enyhe félelem bujkált volna a hangjában: – Nem ismerek fel egyetlen épületet sem –
suttogta.
Derec is szemügyre vette a tornyokat, a csúcsos és csavarvonalú építészeti alakzatokat. Ő sem látta ezeket korábban.
Mindenfelé gépemberek és szerszámrobotok siettek az utcákon gyalog, járművekben vagy munkagépekben. Mindez arra
a korlátolt, célirányos tevékenységre emlékeztette, amelyet először a kisbolygón figyelt meg, ahol Avery robotjai
dolgoztak.
Az Áramszaggató különleges építménye, amely Robotváros gépembereinek alkotó képzeletét bizonyította, nyomtalanul
eltűnt. – Mélyreható változások mentek végbe – szólalt meg Derec. – Ezúttal nem az emlékezeteddel van baj.
– Meg kell állítani a rohamos alakváltozást! – suttogta Ariel. Emiatt zúdul le az eső minden éjjel!
– Mit mondasz? – fordult felé Derec döbbenten.
A lány riadtan borult a mellére, és válla fölött meredt azokra a képekre, amelyeket csak ő láthatott. – Az árvizek! Amiket
az okoz, hogy a város központi agya átállt az épületek gyors alakváltoztatására. Meg kell állítanunk!
Mandelbrot már otthagyta a terminált, és gyengéden félrevonta Arielt Derectől.
– Ez csak időleges visszaesés – hadarta Derec. – Nem azt jelenti, hogy rosszabbodik az állapota. Érted?
– Értem – válaszolta a robot. Odavitte a lányt az ágyhoz, és leültette. – De az váltotta ki ezt a rohamot, amikor
röviddel ezelőtt az épületek alakváltozásáról vitatkoztak. Az állapota legalábbis ingadozó.
– Emlékei nyilvánvalóan nem kronologikusan bukkannak fel. Derec elhallgatott, Arielt figyelte. Azért nem rohant a
lányhoz, és nem ölelte magához, mert attól félt, ezzel csak tetézné a bajt.
Ariel szorosan lezárva tartotta a szemét, kapkodva szedte a levegőt. De ülő helyzetben maradt. Légzése fokozatosan
lelassult, visszatért a normális ritmusba.
Derec elégedetten látta, hogy a lány túl van a közvetlen veszélyen, folytatta tehát gondolatát: – Valami előhív benne egy
emléket, és ekkor úgy éli át, mintha most történne meg vele. Vagy legalábbis ez a látszat.
– Nem lehet kellemes érzés – jegyezte meg Wolruf.
Ariel lassan összeszedte magát. A képernyőkre pillantva Derec ismét szemügyre vette a várost. Biztos volt benne, hogy a
szokatlan látkép nem a régi viharos alakváltozásnak, hanem egyszerűen csak annak az eredménye, hogy a robotok
szakadatlanul finomítják az épületszerkezeteket.
Odasietett a terminálhoz, és begépelt még egy kérdést. Számtalanszor hibázott, aztán erőt vett magán, és most már
helyesen ütötte be a szöveget: "Érvényben van-e ahhoz hasonló védelmi készültség, amely egyszer már működésbe
lépett, amikor betolakodónak tekintetted az emberi vér mikrobáit?"
"NEM."
"Hatálytalanítja bármi az alapprogramozást?"
"NEM."
Kissé elégedetlenül meredt a képernyőre.
– Baj van? – kérdezte a robot.
– Nem. Csak arra gondoltam, ha a város valamilyen riadókészültségben működik, ezt a hasznunkra fordíthattuk
volna.
– Ha Avery doktor a bolygón tartózkodik, valószínűleg már megoldotta volna a vészhelyzetet – mondta Mandelbrot.
– Vagy talán távozott, de nem következett be semmilyen válság –csóválta meg a fejét Derec. – Szó szerint bárhová
elrepülhetett a Perihélium kulcsával. Vagy az összes kulccsal, amelyet a robotok lemásoltak ebből a célból.
– Már nem folytatódik a gyors alakváltozás, ugye? – nézett végig Ariel a városon.
Derec és Mandelbrot némi meglepetéssel pillantott a lányra. – Nem – felelte a fiatalember megkönnyebbülten. – Rég
leállítottuk. Ez a veszély elmúlt.
Ariel bólintott, de még mindig a várost nézte.
Derec egy pillanatig őt figyelte, és úgy döntött, jobb, ha békén hagyja, mint ha kérdésekkel zaklatná. Noha a lány még
nem nyerte vissza teljesen öntudatát, biztatónak tűnt, milyen gyorsan elmúlt a rohama. Derec erősen remélte, helyesen
ítélte meg, hogy nincs szüksége Arielnek a robotok gyógykezelésére. Aztán észrevette, hogy Mandelbrot is
tanulmányozza a lányt.
– Mandelbrot – szólt rá. – Elmúlt a rosszulléte.
– De visszatérhet, az a gyanúm.
– Előfordulhat még egy visszaesés, ám szerintem az már nem ugyanez lesz – mondta Derec habozva, és közben a
két rosszullétre gondolt, amelynek visszatérésük óta szemtanúja volt.
– Még nagyon kevés bizonyíték áll rendelkezésünkre ehhez a következtetéshez – makacskodott a robot.
Derec megrázta a fejét. – Minden egyes alkalommal, amikor ilyesmi történik, úgy vélem, Ariel emlékezete egyre jobban
helyreáll. Ez szerintem az idegszálak növekedésének és újrakapcsolódásának folyamata, amelyet először nem ismertem
fel.
– Értem a gondolatmenetet – bólintott Mandelbrot. – És mennyire biztos ebben az elméletében?
– Hát... – Derec észrevette, hogy Ariel feszülten figyeli.
A lány arcán mélységes aggodalom tükröződött, még annál is erősebb, mint amikor betegségének legsúlyosabb
szakaszát élte át. Derec visszanézett a robotra, és megköszörülte a torkát. –Tökéletesen biztos vagyok benne. Ne feledd,
emlékezetének és személyiségének ismételt kifejlődése volt a cél. Ezek a rohamok csak... a fejlődés fájdalmai.
Ariel megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Derec sóhajtott. Úgy érezte, mintha túl sok gyeplőt kellene egyszerre
kézben tartania – figyelembe kellett vennie Ariel felépülését, a Mandelbrotra nehezedő lehetséges kényszert, amelyet az
Első Törvény ír elő számára a lánnyal kapcsolatban, és saját romló egészségi állapotát sem hagyhatta számításon kívül.
Mindemellett mégis az a legfontosabb feladata, hogy megtalálja Avery doktort.
Mély lélegzetet vett, és megpróbálta összeszedni gondolatait. Akkor minden rendben. Megállapíthatjuk, bárhol
tartózkodik is Avery, minden áruló nyomot eltüntetett a központi számítógépből. Tehát közvetett bizonyítékok után kell
szimatolnunk, amelyeket óvatlanul hagyott hátra. Van valakinek valamilyen ötlete?
Ariel ránézett, aztán tekintete visszatért a fali képernyőkre. Mandelbrot némán állt, nyilván mérlegelte a lehetőségeket.
– Megtalálhatjuk olyan módon, hogy nem mozdulunk ki innen? – tette fel Derec halkan azt a kérdést, amelyet a
többiek nem akartak kimondani.
– Elvileg helyes megoldás, hogy ügyes kérdések révén hasznos válaszokat kapjunk a központi számítógéptől –
szólalt meg a robot. – Feltételezhető, hogy ezen a módon a keresés köre egyre szűkül. De csak ha megfelelő kérdéseket
találunk ki.
– És ha nem? – kérdezte Derec bosszúsan. – Akkor mi van? Talán nem is áll rendelkezésünkre elég adat ahhoz,
hogy kieszeljük a megfelelő kérdéseket, bármennyi ideig üldögélünk is itt...
– Ha el akarja hagyni az irodát, hogy átkutassa a bolygót, lényegesen növekedik az önre leselkedő veszélyek
kockázata – figyelmeztette Mandelbrot.
– Ne kezdd megint, hogy ezt nem engedheted az Első Törvény értelmében! Ha itt ülünk tétlenül, mindnyájan
kikészülünk.
– Önmagában nem a távozás ellen érvelek – felelte Mandelbrot nyugodtan. – Csupán konkrét cselekvési tervet
ajánlok.
A fiatalember megadóan vállat vont. – Éspedig?
– Ezt még részletesen ki kell dolgoznom.
– Egy helyben topogunk! – emelte dühösen égnek a karját Derec.
Aztán az egyikkel az asztalnak ütközött, amin maga is meglepődött.
Wolruf átható tekintettel figyelte.
– Javaslom, hogy Wolruf és én menjünk ki elsőként – folytatta a robot.
– Hát ezt hogy képzeled? – Derec lopva megdörzsölte sajgó kezét.
– Vizsgáljuk meg józanul. Mivel robot vagyok, nem keltek különösebb feltűnést. Amikor először tartózkodtunk
Robotvárosban, Wolrufra sem figyelt fel senki a robottársadalomban. Nekünk van a legtöbb esélyünk rá, hogy adatokat
gyűjtsünk és biztonságosan visszatérve jelentést tegyünk.
Derec egy pillanatig gondolkodott. – A terminál igazolta jelentésedet, hogy odakint nem léptettek életbe semmilyen
különleges készültséget. A robotok tehát embereket kereshetnek a legkevésbé.
– Az emberi jelenlét azonban a robotika törvényeinek alkalmazására kényszerítheti őket. Ha pedig megváltozik
magatartásuk, bármilyen parányi mértékben is, a finom eltéréseket észreveheti a központi számítógép, s ez felkeltheti
Avery doktor figyelmét.
– Ha arra utasítok egy robotot, hogy tájékoztasson valamiről, ezzel késleltetem feladatának teljesítésében, vagy
valami hasonló történik. – Derec lassan bólintott. – Avery doktornak olyan erős az üldözési mániája, hogy rendszerének
legkisebb változásai is felkeltik gyanúját... ha észreveszi őket.
– Természetesen csak a valószínűségeket kalkulálom – mondta Mandelbrot. – A várható előny és a lehetséges
veszély fokát vetem egybe.
Derec hirtelen rádöbbent, mennyire örülne egy kis pihenésnek. Nem tartotta magát sem gyávának, sem félénknek. Az
igazat megvallva Robotváros távolról sem emlékeztette arra a veszélyhelyzetre, amelyet Aranimas, a kalóz jelentett
annak idején. Viszont nem érezte jól magát. Talán le kellene feküdnie.
– Jól van, Mandelbrot – szólalt meg végül. – Ti ketten mentek, mi pedig itt maradunk.
4. fejezet
A NEGYEDIK FOKOZATÚ KÖRZETI TÚLTERHELTSÉGI ERŐMŰ

Wolruffal a nyakában Mandelbrot felmászott az irodából az Iránytorony tetejére. Miután sikeresen átjutottak a csapóajtón,
megkezdte hosszadalmas, de egyszerű leereszkedését a gúla meredek homlokfalán a lábtámasznak is kiváló
bemélyedések segítségével.
Minden bizonnyal az Iránytorony belsejében is átvergődhetett volna a folyosók labirintusán át a főbejáratig. De
Mandelbrot el akarta kerülni azokat a kellemetlen kérdéseket, amelyeket a beléjük botló biztonsági robotok tennének fel.
Derec ugyanis megmagyarázta neki, hogy ha akkor kezdik faggatni, amikor már lemászott az Iránytorony külső oldalán,
nem kötelessége elárulni a titkos bejárat létezését.
A fiatalember azt is elmesélte neki, hogyan másztak le Ariellel együtt, kézzel-lábbal kapaszkodva a díszítőelemek
mélyedéseibe, amikor először érkeztek meg a bolygóra. Ezekben a tenyérnyi lyukakban csak egy kéz vagy egy lábfej fért
el, és keskeny sávjuk nem kínált túlzott biztonságot a piramis meredek oldalán. Egy robot természetesen könnyen
boldogult ezzel a feladattal. Leereszkedés közben a legtöbb időt az vette igénybe, hogy mindig a legjobb megoldást
kereste. Amikor leértek, Wolruf viharosat sóhajtott, és megkönnyebbülten terült el a földön.
– Megsérültél? – kérdezte a robot.
– Nem – ingatta kutyaszerű fejét a kis termetű idegen. – Csak nem szerretek hátizsákot 'átszani.
Mandelbrot körülnézett. Számos gépember haladt el sietve mellettük, és különféle méretű, változatos alakú
szerszámrobotok végezték meghatározott feladataikat mindenütt. A szokatlan építészeti formák ellenére alapvetően
mégiscsak ilyen volt Robotváros azelőtt is, amennyire vissza tudott emlékezni rá.
– Mi'esz keszdesz most? – érdeklődött Wolruf
– Bizonyos kockázatot kell vállalnom – mondta Mandelbrot. Szempillantásnyi idő alatt, amennyit az idegen lény
nem is tudott érzékelni, kapcsolatba lépett a központi számítógéppel, és közölte:
"Humanoid robot vagyok, szolgálati beosztást kérek a városrendszerben."
"MI A JELENLEGI BEOSZTÁSOD?"
"Nincs."
"MI VOLT A KORÁBBI BEOSZTÁSOD?"
"Nem volt."
"TÉVEDÉSBEN VAGY. ROBOTVÁROSBAN MINDEN ROBOTNAK MEGHATÁROZOTT KÖTELESSÉGE VAN. HA
NEMRÉG BOCSÁTOTTAK EL EGY JAVÍTÓÜZEMBŐL, AKKOR A SZOKÁSOS MÓDON MEG KELLETT KAPNOD
EBBEN A
LÉTESÍTMÉNYBEN ÚJ BEOSZTÁSODAT."
"Nem bocsátottak el semmiféle javítóüzemből, de készen állok szolgálati beosztásom teljesítésére."
"MI A SOROZATSZÁMOD?"
Mandelbrot kitalált egyet, amely hasonlított a korábbi látogatása alkalmából megfigyelt sorozatszámokhoz.
"NEM SZEREPELSZ AZ ADATTÁRBAN. LÁTOGATÓ VAGY ROBOTVÁROSBAN?"
Számított erre a kérdésre. A komputernek adott válaszától függ, menekülnie kell-e vagy sem. – Szerepelnem kell a
nyilvántartásodban! Részt vettem Robotváros előtörténetében. – Ez nem hamis, csak szándékosan félrevezető állítás
volt. Nem tette hozzá, hogy az adatbankban Alfa, illetve Mandelbrot néven szerepel, nem pedig azzal a számmal,
amelyet épp most talált ki. Mivel ezt a téves tájékoztatást önmaga és embertársai védelmében adta, nem okozott neki
semmilyen kellemetlen érzést.
"SZÁMOD BEKERÜLT AZ ADATBANKBA. EZENTÚL TE IS A
VÁROSRENDSZERHEZ TARTOZOL. SZOLGÁLATI
BEOSZTÁSOD A NEGYEDIK FOKOZATÚ KÖRZETI TÚLTERHELTSÉGI ERŐMŰNÉL LESZ. JELENTKEZZ
AZONNAL." A számítógép a továbbiakban megadta a létesítmény helyének koordinátáit.
Mandelbrot várt egy kicsit, hátha sor kerül programjának módosítására is, de nem történt semmi. Annyira nem
hatalmasodott el Averyn az üldözési mánia, hogy beprogramozta volna a gyanút is a központi számítógépbe a munka
nélküli robotokkal szemben. Mandelbrot megkönnyebbült.
– Szolgálati beosztást kaptam a városrendszerben – mondta Wolrufnak. – Ennek révén adatokat gyűjthetek. –
Tisztában volt vele, hogy az apró idegennek még egyetlen hunyorításra sem volt ideje, amikor ő már lefolytatta
párbeszédét a központi számítógéppel.
– Merrre menünk? – kérdezte a kutyalény.
– Elindulunk a Negyedik Fokozatú Körzeti Túlterheltségi Erőműbe.
– Mi a csuda asz? – érdeklődött Wolruf, miközben a robot mellettballagott, és kíváncsian tekingetett körül.
– A nevéből azt gyanítom, hogy energiával látja el a város bizonyosrészlegét abban az esetben, ha a főrendszer
elromlik. A negyedik fokozat a város viszonylag fontos körzetére utal.
– Messzirre megyünk?
– Távolabb van, mint amennyit gyalogolni tudnál. De ezen az utcán, azt hiszem, nemsokára találunk egy
alagútmegállót. Kell egynek lennie az Iránytorony közelében.
Mandelbrot nem akart ismét a központi számítógéphez fordulni olyan kérdéssel, amelyre maga is megkereshette a
választ. Minden egyes kérdéssel, amelyre egy robotvárosi gépembernek tudnia kell a választ, csak fokozza a veszélyt,
hogy nyomozni kezdenek utána, sőt erőszakkal meg is javíthatják.
Gyorsan rátaláltak a megállóra, és a bejárati járszalag levitte őket az alagút szintjére. Mandelbrot ismét felkapta a hátára
Wolrufot, mielőtt belépett a szűk utasfülkébe, így mindketten elfértek. A kezelőpulton beütögette úti célját, és rábízta a
számítógépre, hogy találja meg az ehhez legközelebb eső alagútmegállót. A szélvédővel felszerelt dobogó elindult a
kitérőn.
Néhány pillanattal később már rásiklott a fővonalra, ahol egymással párhuzamosan más fülkék is haladtak. Körülöttük
mindenfelé humanoid robotok utaztak ugyanolyan mozdulatlanul, ahogy
Mandelbrot állt a saját fülkéjében. A számítógép gyorsította, lassította vagy éppen az egyik párhuzamos vonalról a
másikra irányította át őket a folyamatos forgalom érdekében aszerint, hogy hány utasfülke érkezett a további kitérőkből,
és mennyi siklott félre a megállókba.
Dobogójuk most finoman lelassított, rákanyarodott egy kitérőre, és szinte észrevétlenül megállt. Mandelbrot kilépett, majd
odament a fölfelé vezető járszalaghoz, és csak az utcán emelte le a nyakából Wolrufot.
A városnak ez a része alig hajszálnyival tért el indulási helyüktől. Robotváros túl fiatal volt ahhoz, hogy régi és új
negyedek alakultak volna ki benne egymás szomszédságában. Természetesen magas fokú szervezettség uralkodott
mindenütt, de ez láthatatlan maradt, akár az energiahálózat vagy az alagútrendszer.
Mandelbrot betájolta magát, és elsétált Wolruffal az erőműig, amelyből voltaképpen csak egy ajtó látszott a rendkívül
magas, keskeny épületen. Ezt más létesítmények vették körbe mindhárom oldalról. Amikor belépett, bekapcsolta
komkapját, hogy jelentse kitalált sorozatszámát, nevét, és közölje kívánságát, amely szerint szívesebben folytatná
hangosan a párbeszédet. Az ilyenféle munkaállomásokon Robotváros gépemberei gyakran csak a komkapjukat
használták.
– Én vagyok az erőmű felügyelője – fogadta őket az ajtón belül egy humanoid robot. – A nevem Tamserole. Már
értesítettek érkezésedről, Mandelbrot. Miért akarod, hogy hangosan beszéljünk?
– Személyes okból előnyben részesítem ezt a közlési formát. Mandelbrot nem akarta felhívni a figyelmet Wolrufra
azzal, hogy ránéz, sem azzal, hogy beszéd közben megemlíti. Tudta, a szőrmók feszülten fülel beszélgetésükre. – Mi
lesz a feladatom? – Várt egy darabig, hátha Tamserole a komkap használatára szólítja fel.
– Gyere velem! – utasította az hangosan, és Wolrufra nézett, de szemmel láthatóan nem keltette fel érdeklődését
az idegen. Mandelbrot és Wolruf bevonult Tamserole nyomában az épületbe. A szűkös helyiség egyetlen figyelemre
méltó berendezését egy csillogó fémötvözetű, körülbelül egy méter átmérőjű oszlop alkotta, amely a mennyezetig nyúlt
fel. A tövében valamiféle vezérlőpult helyezkedett el.
– Az a feladatunk – magyarázta Tamserole –, hogy teljesen önműködővé tegyük ezt az egységet, hogy
abbahagyhassuk itteni munkánkat, és teljesítsük vándorlási programunkat.
Mandelbrotnak fogalma sem volt róla, mi lehet a vándorlási program, Tamserole azonban természetesnek vette, hogy
tudja. – Nem értem, miért küldött hozzám egy kisegítőt a központi számítógép, amikor arról volt szó, hogy a létszámot itt
is nullára kell csökkenteni, nem pedig megemelni – jegyezte meg Tamserole. – Te tudod, miért?
– Sejtem – válaszolta Mandelbrot. – A központi számítógép nem találta a korábbi szolgálati kartonomat. Így aztán
nyilván úgy döntött, hogy létszám fölötti állományba helyez, amíg nem bizonyosodik meg képességeim felől.
– Elég ésszerűen hangzik – mondta Tamserole. – De nem ártott volna, ha előtte tájékoztatást kapok erről.
– Mi lesz a feladatom? – kérdezte Mandelbrot ismét.
– Megváltoztattam a folyamatot, amióta értesítettek, hogy csatlakozol hozzám – kezdte Tamserole. – A központi
számítógép termináljának helyi memóriáját átprogramoztam ezzel a vezérlőpulttal, hogy önállóan hozza meg azokat a
döntéseket, amelyek korábban rám vártak. Most magadra hagylak, ismerkedj meg eddig végzett átalakításommal, és
tökéletesítsd, ha tudod.
– Milyen új feladat vár rád?
– Az energiarendszerben felfedeztem néhány olyan területet, amely egyszerűsíthető. Már utasítást adtam az
erőmű állományába tartozó szerszámrobotoknak, hogy a város bizonyos pontjain találkozzunk. A felügyeletem alatt
folynak majd az ésszerűsítési munkák, és a helyszínen megpróbálok más áramvonalasítási lehetőségeket is felfedezni.
– Rendben van. – Mandelbrot odalépett a vezérlőpulthoz, és tanulmányozni kezdte a különféle kijelzőket. Wolruf
feltűnés nélkül követte. Tamserole minden további nélkül elhagyta az erőművet. Mandelbrot mindenekelőtt gyorsan
átfutotta azokat az adatokat, amelyek az erőmű által ellátott térségre és rendszerre vonatkoztak. Sejtése igazolódott: ez a
tartalék létesítmény csak akkor lép be a hálózatba, ha a fő energiarendszerben hibák mutatkoznak. Amikor már
megismerte új kötelezettségének alapvető információit, félretette munkáját, hogy a vezérlőpulton keresztül felhívhassa a
város számítógépét.
Kezdetben a központi komputer úgy fogja megítélni a vezérlőpultról érkező kérdéseket, mint amelyek hozzátartoznak az
erőmű mindennapos tevékenységéhez. Ha viszont a kíváncsiskodás felkelti gyanúját, nyomban rájön, hogy a kérdések
nem illeszkednek az erőmű feladatához, és talán ugyanattól a gépembertől származnak, aki az előéletére sem tudott
magyarázatot adni. Mandelbrot azonban nem szalaszthatta el ezt a lehetőséget.
Mivel a központi komputer már azt is tagadta, hogy Avery doktor egyáltalán a bolygón tartózkodik, valamilyen kerülő utat
kellett választania. De most legalább több információ állt a rendelkezésére, mint Avery irodájában.
"Miből áll a vándorlási program?" – kérdezte.
"CSELEKVÉSI PROGRAM, AMELY ARRA UTASÍT MINDEN
HUMANOID ROBOTOT, HOGY JELENTKEZZEN KIJELÖLT
GYÜLEKEZÉSI HELYÉN."
"Mi a célja ennek a programnak?"
"ANNAK BIZTOSÍTÁSA, HOGY AZ INDULÁSIG MINDEN
ROBOT MEGÉRKEZZEN KIJELÖLT GYÜLEKEZÉSI HELYÉRE."
Ezzel nem sokra ment.
"Mi célt szolgál a gyülekezési hely?"
"EZ A TALÁLKOZÁSI PONT A VÁNDORLÓ ROBOTOK
SZÁMÁRA."
"Mit csinálnak majd a robotok a gyülekezési helyeken?"
"KÖVETIK PROGRAMJUKAT."
"Mi lesz az akkori programjuk?"
"EZ MINDEN ROBOTNÁL KÜLÖNBÖZNI FOG."
Mandelbrot éppen arra akarta kérni, mondjon példát, amikor a számítógép tette fel saját kérdését:
"KÉRDÉSEIDNEK MI A CÉLJA?"
Mandelbrotban felvetődött, hogy abbahagyja a párbeszédet, de szokatlan magatartásával nem akarta újabb kérdéseknek
kitenni magát. Óvatosan válaszolt: – "Szeretném megtudni, miért vándorolnak a robotok, és mit fognak tenni a
gyülekezési helyeken."
"VÁNDORLÁSI PROGRAMOD JELENLEG ELEGENDŐ
INFORMÁCIÓVAL SZOLGÁL SZÁMODRA."
Mandelbrot nem merte elárulni, hogy egyáltalán nem kapott ilyen programot. Ha Robotváros tudatára ébredne ennek,
csaknem bizonyosan megpróbálná átprogramozni. Ezzel elveszítené függetlenségét, és a városrendszer szerves
részévé válna. Lenézett Wolrufra, aki közben türelmesen várt.
– Egy ideig eleget teszek itteni kötelességemnek, és megpróbálok újabb adatokat gyűjteni – mondta Mandelbrot. –
Nem esik bajod, ha közben egyedül járkálsz?
– Nem – nyugtatta meg Wolruf. – Teszek egy kis sétát, asztán uissza'öuök hosszád.
Mandelbrot megvizsgálta a központi komputer cselekvési valószínűségét. Ha valamilyen módon felkeltette gyanúját, és a
számítógép nyomozást indít, nem lesz ajánlatos itt maradnia. – Inkább egy semleges helyen találkozzunk – felelte. –
Visszatalálsz ahhoz az alagútmegállóhoz, ahonnan idejöttünk?
– Márr miérrt ne? – morogta Wolruf vigyorogva. Lerítt róla, hogy ostoba kérdésnek tartja. – Csak aszt mondd meg,
mikorr!

Derec csukott szemmel feküdt a heverőn, és görcsösen rángatózott. Alig bírt valamit enni, azt is úgy erőltette le, hogy
legyen valami étel a gyomrában. Korábban még ahhoz is gyengének érezte magát, hogy felüljön. Most már túlságosan
nyugtalan volt ahhoz, hogy pihenjen.
– Fordulj meg – szólt rá Ariel gyengéden.
– Micsoda? – Derec éppen fel akart nézni a lányra, amikor érezte, hogy Ariel kezei a válla alá siklanak, és törzsét
óvatosan oldalra fordítják.
– Feküdj hasra – kérte a lány.
Boldogan beletörődött, hogy őt utasítják, és nem neki kell utasításokat adnia. Ám amikor karjaira támaszkodva
megpróbált megfordulni, a keze tehetetlenül siklott végig az ágyhuzaton. Mindkét karja ernyedten kalimpált a levegőben.
Végül a lány karcsú ujjai egy pillanatra megragadták a karjait, és annyi ideig tartották, hogy átfordulhatott.
Derec mélyet sóhajtott, és lehunyta a szemét. Ariel finom ujjai gyúrni kezdték a hátizmait. A feszültség nyomban enyhült
bennük. Pihenés közben jobban megfigyelhette, hogyan ernyednek el izmai a masszírozás következtében. Minden egyes
nyomásra apró rezgéseket érzett, mintha finom, görcsös csomók pattannának el benne. A letapadt izmok lazulnak fel így
valakinek a hátában, aki izomhúzódást szenvedett. Csak ezek sokkal apróbb csomók voltak. – Segít? – kérdezte a lány.
– Igen – suttogta, mert még a hangos szóra sem akart energiát pazarolni. – Csodálatos!
Ariel fölülről lefelé fokozatosan végigdolgozta a hátát. Határozottan érezte, ahogy a lány ujjai alatt feloldódnak a csomók.
Minél több görcstől szabadult meg, annál pihentetőbbnek érezte a műveletet, és lassan elálmosodott.
A lány szó nélkül folytatta a gyúrást.
– Tényleg rosszul érzed magad? – szólalt meg.
– Álmos vagyok – suttogta Derec alig hallhatóan. A lány kitartó ritmusban táncoló ujjhegyei kellemes érzéssel
töltötték el. Ismét felkúsztak a vállizmaihoz, és újabb letapadásokat szüntettek meg.
A kellemes, laza érzés hirtelen elillant. Ahogy szendergéséből föleszmélt, csodálkozva nyitotta ki a szemét.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a lány derűsen.
– Nem, nem egészen.
– Mi történt? Abbahagyjam?
– Meg tudnád nyomkodni... úgy értem, nem okozna fáradságot, ha újból végiggyúrnád a hátamat? Most rögtön?
– Hát persze. – A lány kezei visszatértek arra a területre, ahol kezdte, és még egyszer végigmasszírozta az
izmokat.
– Köszönöm. – Derec ezúttal figyelt. Ugyanazok a görcsös csomók lazultak el ismét, mint korábban. Ugyanazokat
a rezgéseket, ugyanazokat az apró roppanásokat érezte, amelyek révén enyhült a feszültség izmaiban.
Csakhogy a görcsös csomók szinte nyomban újból megjelentek. Igaz, már nem annyi, mint korábban. Ezúttal kevesebbet
érzékelt közülük, de a jelenség világosan rajzolódott ki előtte. A gyúrásnak folyamatosnak kell maradnia, hogy
használjon.
– Jobb így?
– Oö... igen. De nem akarom, hogy kimerülj miattam. Köszönöm. Ez sokat segít. – De nem várhatta el a lánytól,
hogy beláthatatlan ideig dolgozzon, holott a megkönnyebbülés csupán másodpercekig vagy talán percekig tartott.
– Örülök neki. – Ariel abbahagyta, de ülve maradt mellette, és a masszírozástól elgémberedett ujjait kezdte
hajlítgatni.
– Segítenél visszafordulnom?
 – Hát persze.
A fiatalember ismét úgy érezte, mintha gumiból volnának a karjai, amikor megpróbált oldalra fordulni. A lány megmarkolta
a vállát, függőleges helyzetbe csavarta, Derec csípője és a két lába azonban nem mozdult. Ekkor Ariel megfogta a két
lábát, és erőlködve oldalra fordította. A beteg most már az oldalán feküdt.
– Megvolnánk. – Ariel mélyet sóhajtott, és elmosolyodott.
Az ifjú felnézett, és a lány arcát fürkészte. Nem sokáig tudtam megőrizni a titkomat, gondolta. A vak is láthatja rajtam,
hogy komoly bajba kerültem, és egyre kétségbeejtőbb az állapotom.
– Derec! Mi van veled?
– Nem tudom, meddig húzom még.
– Hogyan? Mire gondolsz?
– Annyira fáradt vagyok. És gyenge. Te is láthatod. Avery pedig a bolygó bármely pontján tartózkodhat. Úgy
érzem... nem sok időm... van hátra. – Már a nyelve is akadozott.
– Ne beszélj így! – csattant fel a lány. – Mandelbrot mindent megtesz, amire egy robot képes, sőt még többet is.
Wolrufot sem kell félteni! Nem bizonyította épp elégszer talpraesettségét?
– Az idő! – kiáltott fel Derec. Fellobbanó haragja új erővel töltötte el. – Kifutunk az időből! Előbb vagy utóbb
biztosan megtaláljuk – vagy ők találják meg – Averyt. De számomra már késő lesz.
– Mindazok után, amiken keresztülmentünk, most akarod feladni?
Ne hagyd magad!
– De hát mit tehetnék? Csak feküdjek itt?
– Még törhetnéd a fejed valamin. Megszabadultunk Aranimastól, elszöktünk a Rockliffe-űrállomásról, megoldást
találtunk a város lázas alakváltozására és a gyilkossági rejtélyre... – A lány elhallgatott.
Az ifjú egy pillanatig várta a folytatást. Amikor nem következett semmi, felnézett.
Ariel elborzadva meredt rá.
Derec megdöbbenve emelkedett fel, hogy jobban lássa, de nem vett észre rajta semmi szokatlant. Meglengette kezét a
lány szeme előtt, de az nem reagált.
– Ariel! – szólt rá elhűlve.
– Ez Derec – suttogta a lány. – Éppen úgy fest, mintha Derec volna. Ez lehetetlen. – Hirtelen megfordult, és
felpattant az ágyról, de nyomban beleütközött az íróasztalba. Lábai megbicsaklottak. Tompa puffanással zuhant a
padlóra, miközben szempillája sebesen verdesett.
Derec keserves erőfeszítéssel fél könyökre támaszkodott, és megragadta a lány karját. – Ariel! Hallasz engem?
A lány lassan körülnézett a szobában. Először úgy látszott, nem hall semmit, aztán alig észrevehetően bólintott. – Te
felkeltél! mondta meglepetten.
– Nem egészen.
Ariel felemelte a kezét, és olyan erővel vágta pofon Derecet, hogy ujjai égő piros nyomot hagytak az arcán.
Az ifjú átvetette a lábát az ágy szélén, és felült. – Megőrültél? Mit...
– Nézd meg magad!
– Magamat? Miről beszélsz?
– Felültél, Derec! Ébren kell maradnod. Nem tudom, ezt az adrenalin teszi-e, vagy a félelem, vagy... nem tudom,
mi. De amikor bekövetkezett nálam ez az újabb emlékezetkiesési roham, annyira megriadtál, hogy javulni kezdett az
állapotod.
– És akkor megütöttél... és én felültem. – Derec elismerően bólintott. – Nem lettem éppen tökéletesen egészséges,
de értem, mire gondolsz.
– Ne add fel! Harcolnod kell!
– Jól van. Összeszedem magam. Ugyanazt teszem, mint akit fagyhalál fenyeget. Úgy látszik, állandóan mozognom
kell, hogy fenntartsam a vérkeringésemet. Vagy valami hasonlóról van szó. Felállt, arca eltorzult a tájdalomtól, merev
ízületeinek ellenállása miatt. – Minden porcikám sajog.
Ariel az íróasztalhoz gördítette az irodai széket. – Gyere! Ülj vissza a terminálhoz! A munka ébren tartja a tudatodat, és
talán kifundálunk valami hasznosat is.
5. fejezet
EULER

Mandelbrot elérkezettnek látta az időt, hogy találkozzék Wolruffal. De mivel később is hasznát vehette, hogy a
városrendszerben dolgozik, nem akarta egyszerűen otthagyni szolgálati helyét. Tamserole még nem tért vissza, így a
nagyobbik kockázatot vállalta, és jelentést tett a központi számítógépnek.
"Itt a Negyedik Fokozatú Körzeti Túlterheltségi Erőmű. Nincs a helyszínen felügyelő, akinek jelentést tehetnék, ezért
közlöm szolgálatom felfüggesztését."
"HOL VAN A FELÜGYELŐD?"
"Nem tudom. Máshol teljesít szolgálatot."
"MIÉRT FÜGGESZTED FEL SZOLGÁLATODAT?"
"Vészhelyzetbe kerültem."
"MAGYARÁZD MEG!"
"Nincs rá időm." – Mandelbrot megszakította a kapcsolatot, remélve, hogy később még visszatérhet a szolgálatba, ha ez
hasznosnak ígérkezik. Viselkedésére még nem talált ki semmilyen magyarázatot. Majd akkor próbál kieszelni valamit,
amikor szükség lesz rá. A központi számítógép óriási méretét és adattömegét tekintve, viselkedésének furcsasága talán
nem szúr szemet Avery doktornak.
Az erőműben töltött viszonylag rövid idő alatt is teljesítette a rábízott feladatot. Sikerült némi haladást elérnie az
önműködő rendszer megteremtésében, hogy Tamserole eleget tehessen vándorlási programjának, de a munkát még
nem fejezte be. Pedig ha sikerült volna, talán a gyanú legkisebb árnyéka sem vetődik rá távozása miatt. De ez nem tűnt
száz százalékig biztosnak.
Mandelbrotnak számolnia kellett azzal a nehézséggel, hogy értelmi képessége erősen különbözik Robotváros
gépembereiétől, és erre az eltérésre bármikor fény derülhet kérdései vagy cselekedetei nyomán.
Amint az alagútmegálló mozgó lejtőjének aljára érkezett, nyomban meglátta a peron egyik oldalán békésen üldögélő
szőrmókot, aki az árnyékba húzódott, hogy ne kerüljön a ki- és beszálló robotok útjába.
Amikor meglátta Mandelbrotot, türelmetlenül felpattant.
Mandelbrot nem szólt hozzá rögtön. Felkapta a hátára, és belépett vele az egyik utasfülkébe, ahol még véletlenül sem
hallgathatták le párbeszédüket. Mivel a dobogó nem indult el addig, amíg nem közölték vele az úti célt, az Iránytoronyhoz
közel eső állomások egyikét programozta be. Szükség esetén még meggondolhatják magukat.
– Kiderítettél valamit? – kérdezte halkan, amikor a fülke már az egyik párhuzamos sínen haladt.
– 'át perrsze – morogta Wolruf élénken. – Mindenütt rrobotok nyüzsögnek. Úgy uáltosztat'ák meg a uárost, 'ogy
minél keuesebb rrobot marrad'on egy-egy létesítményben. Asztán ott'agy'ák a munká'ukat.
– A vándorlási program. Találtál valami áruló nyomot, hogy ez mit jelent?
– Nem.
– Én pedig nem akarom megkockáztatni, hogy közvetlenül felhívjam a központi számítógépet vagy az erőmű
terminálján át érdeklődjem, mert attól tartok, túlságosan magamra vonom a figyelmét. Vissza kell térnünk az irodába.
– Asz'ó lesz – vigyorodott el a maga kutyaszerű módján Wolruf. – Márr úgyis megé'esztem.

A hátában jelentkező fájdalmas merevség ellenére Derec kiegyenesedett ültében a terminál előtt. A központi
számítógépnek már mindenféle kérdést feltett, ami Arielnek vagy neki eszébe jutott, de csak a sötétben tapogatóztak.
Semmit sem fedeztek fel, amivel előbbre jutottak volna.
Az üres képernyő közömbösen világított az arcába. – Van még valami ötleted? – fordult a lányhoz.
– Mit csinálnak vajon a Kulcsközpont robotjai? Ha emlékezetem nem csal... – A lány elmosolyodott a kifejezés
iróniáján. – Ha jól emlékszem, éppen legkiválóbb tulajdonságaik alapján válogatták össze őket. Ők mit művelhetnek
most?
– Remek ötlet. Lássuk csak! "Milyen tevékenység folyik jelenleg a
Kulcsközpontban?"
"SEMMILYEN."
Derec a meglepetéstől ismét kiegyenesedett.
"Hol van Kulcsár és a hozzá beosztott robotcsapat?"
"KULCSÁR EZEN A KOORDINÁTAPONTON TARTÓZKODIK." A központi komputer megadott néhány számot.
"JELENLEG
SEMMILYEN CSOPORT NINCS HOZZÁ BEOSZTVA."
"Ő mit csinál?"
"TELJESÍTI VÁNDORLÁSI PROGRAMJÁT."
"Mit csinál a többi robot?"
"TELJESÍTIK VÁNDORLÁSI PROGRAMJUKAT."
"Hol tartózkodnak?"
A komputer koordináták hosszú jegyzékével válaszolt. A pontok rendkívül nagy területen oszlottak szét. Legtöbbjük a
bolygó olyan részein helyezkedett el, amelyek igencsak messze estek Robotváros szívétől. Ezek a helyek még nem is
tartoztak a városhoz, amikor Ariel és Derec először járt itt. Néhány koordinátapont azonban többször is előfordult a
jegyzékben. Köztük szerepelt Kulcsár tartózkodási helye is.
"Milyen alakzatot követ a koordinátapontok elhelyezkedése?" kérdezte tovább Derec.
"PONTOSAN 987,31 KILOMÉTER TÁVOLSÁGRA VANNAK
EGYMÁSTÓL. AZ ALAKZAT AZ EGÉSZ BOLYGÓ FELSZÍNÉT
BEBORÍTJA."
"Miért?"
"EZ A TÁVOLSÁG PONTOSAN MEGFELEL A GYÜLEKEZÉSI
HELYEK ELŐÍRT SZÁMÁNAK."
Derec egyre izgatottabb lett. – "Ki írta elő?"
"A PROGRAM ÍRTA ELŐ."
"Mi a célja a programnak?"
"HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA."
Derec rácsapott az íróasztalra. Nem túl erősen, mert ahhoz gyenge volt. – Hát ez a készülék is bemondta az unalmast!
Ariel a háta mögött állva szótlan maradt.
– Azért egy kicsit csodálkozom – folytatta Derec. – Ha Avery elővigyázatosságból elhelyezett néhány tiltást ebben a
terminálban, mielőtt idejöttünk... miért nem a szokásos blokkolást alkalmazta? Miért csak néhány programgátat hagyott
meg ahhoz képest, amennyi a többi terminálon működik?
A "HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA" szavak szinte gúnyosan meredtek rá a képernyőről. Körülöttük a falakon Robotváros
mozgalmas élete kavargott a napfényben. A szobára csend borult.
– Rendben van – dünnyögte Derec. – Talán a blokkolás valójában nem is erre a terminálra vonatkozik. Avery valahol
másutt rejtőzött el, és egyszerűen csak megtiltotta a központi számítógépnek, hogy elárulja, milyen műveleteket végzett
azon a terminálon. Így kellett történnie. Az eszébe se jutott, hogy ezt blokkolja. Ez sokkal ésszerűbb, nem igaz?
Amikor a lány nem válaszolt, Derec kínlódva visszanézett rá a válla fölött. – Ariel?
A lány nyitott szemmel, mozdulatlanul állt. Tekintete az íróasztalon túl a padlóra szegeződött, de most nem hunyorgott.
Amikor Derec meglengette a kezét előtte, nem reagált. Ekkor gyengéden odanyúlt a szemhéjához, és lezárta. Ariel
szeme csukva maradt.
– Nem várhatunk tovább – mondta Derec nyugodtan, éppannyira magának, mint a lánynak. – Nem ülhetünk itt
tétlenül, találgatva, merre induljunk el. Nincs rá időnk.
Felállt, óvatosan átkarolta a lány vállát, és odavezette a heverőhöz. Ariel mereven, vontatottan mozgott, szemét még
mindig zárva tartotta. A fiatalember csak úgy tudta leültetni, hogy előbb ő maga ereszkedett le, aztán maga mellé húzta a
lányt.
– Ariel?
Észrevette, hogy a lány csukott szemhéja alatt mozog a szemgolyója. A legutóbbi rohamnál már látta ezt. Nem merte
felriasztani, nehogy még nagyobb bajt idézzen elő.
Néhány perc múlva kissé elhúzódott a lánytól, és feszülten figyelte. Ariel, fejét felszegve, erőltetett merevséggel ült. Talán
utazást él át egy űrhajón vagy valamilyen más jármű ülésében. Nem lehetett eligazodni rajta.
A lány végül mélyet lélegzett, és párszor hunyorított.
– Ariel?
Először Derecre nézett, aztán az egyik fali képernyőre.
– Ariel, itt vagy... újra velem?
– Csak nem következett be megint? – nyúlt a fiatalember keze felé Ariel.
– Most másképp történt. Nem kiabáltál, és más feltűnő dolgot sem tettél. – Megszorította a lány kezét, a másik
karjával pedig átölelte.
– Figyeltem a színdarabot – mondta Ariel halkan. – Ugye, ez valóságos volt? Tudod, melyikre gondolok. Sejtelmem
sincs, mit teszek. Még azt sem tudom biztosan, hol vagyok, és melyik időben élek.
– Nyugalom, nyugalom – csitította a fiatalember. – Egyszerre csak egy kérdést. Színdarabot említettél. A Hamlet-re
gondolsz?
A lány bólintott. – Amikor eljátszottuk itt.
– Jól van. Figyelj! – folytatta Derec. – Elhatároztam valamit. Keressük meg Avernust! Vagy Eulert. Vagy valamelyik
felügyelőt.
Valószínűleg ők is itt tartózkodnak az Iránytoronyban.
– Biztos vagy benne?
– Eleget rostokoltunk már itt. Gyerünk! – Miközben felpattant, arca eltorzult a lábába nyilalló fájdalomtól.
A lány vonakodva állt fel. Derec megnyomott egy gombot az íróasztal vezérlőtábláján, és az egyik fali képernyő ajtóként
tárult ki.
Mintha sötét lyuk támadt volna Robotváros belvárosának közepén.
– Gyere! – Óvatosan kikandikált az ajtónyíláson, és körülnézett.
Csupán a régi csigalépcsőt pillantotta meg, amely alig három méter magas lehetett; akkor jött fel rajta, amikor először járt
az irodában. Innen a lépcső csukott ajtóhoz vezetett. – Itt még nem találkozhatunk robotokkal. Legalább addig
biztonságban vagyunk, amíg ki nem lépünk a tiltott területről.
– Értem. – Ariel nem mozdult a heverőről. – De mi lesz, ha... szóval, tudod... ha éppen rám tör a roham valamelyik
kritikus pillanatban?
– Meg kell kockáztatnunk. – Derec visszanézett a lányra, és szorongást látott az arcán. – Amíg megpróbáltunk
óvatoskodni, nem jutottunk semmire. Mennünk kell!
– Csak nyűg leszek rajtad. Ha akarod, hogy maradjak...
– És rám ki fog vigyázni? – mosolygott a lányra Derec. – Akármilyen roskatagok vagyunk, együtt most is többre
jutunk.
A lány megkönyörült rajta. – Hát az biztos... – Követte Derecet, és szeretetteljesen megszorította a karját.
A fiatalember végig a csigalépcső korlátjába kapaszkodott, amíg le nem ért. Térde minden lépésnél égett a fájdalomtól.
Odalent megkönnyebbülten lélegzett fel, miközben bevárta a lányt. Aztán kinyitotta az ajtót.
Rövid folyosó húzódott előttük. Rögtön felismerte a tompán világító falelemekről. A vége jelezte azt a határt, ameddig a
robotok megközelíthették az irodát. Azon a ponton túl már bármikor összeakadhatnak a szokásos munkájukat végző
robotokkal.
Lassan előrement és figyelte, nem tűnik-e fel valamilyen árnyék, nem hall-e valamilyen hangot, amely kéretlen útitárs
közeledtét jelzi. Ha le tudnak jutni a felügyelők tanácstermébe, a robotok már feltételezhetik, hogy az utcaszint bejáratán
keresztül érkeztek. Nem szerette volna, ha más lehetőséget is megneszelnek.
Ariel szorosan a nyomában maradt. Igen keskeny járatokon haladtak végig, a piramisnak ezen a szintjén nagyon kicsi
volt a padlófelület. Nemsokára odaértek a felvonóhoz.
Miután beléptek, Derec mély lélegzetet vett, és megnyomta a kezelőtábla megfelelő gombját. – Talán hat emelettel
lejjebb, ha jól emlékszem – mondta csendesen. – Derengenek ezek a dolgok?
A lány bólintott.
Feszült csendben várakoztak a suhanó liftben. Megállás után, amikor az ajtó kezdett félresiklani, Derec visszafojtotta a
lélegzetét, és érezte, a lány görcsösen markolja hátulról az ingét. Az előtér azonban üresnek bizonyult; kissé
szégyenkezve mosolyogtak egymásra a megkönnyebbüléstől.
Újból megnyomott egy gombot, hogy hat szintet ereszkedjenek. A
lift sebesen indult lefelé, aztán finoman lassított, hogy szinte észrevétlenül álljon meg. Ismét néma csendben álltak, amíg
kinyílt az ajtó.
Egyetlen robot sem várt a felvonóra, de most első ízben hangokat hallottak. Vagy inkább jellegtelen zajokat. Olyasfajta
motorzümmögés volt, amiket a szerszámrobotok keltenek termek és folyosók takarítása közben. Annyi bizonyos, ezen a
szinten már zajlott az élet.
– Helyben vagyunk – mondta Derec nyugodtan. – Valójában szeretnék találni egy robotot, aki elkalauzol
bennünket. Ne felejtsd el: ha egy robot megkérdezi, hogyan kerültünk ide, az a mesénk, hogy a bejáraton át jöttünk be.
– ..és eltévedtünk – folytatta nevetve a lány.
– Úgy bizony!
A folyosók itt szélesebbek voltak, a mennyezet is magasabban húzódott, de hogy ne tájékozódhassanak túl könnyen, az
útvesztő egyre bonyolultabbá vált. A főfolyosókat mellékjáratok keresztezték egyre sűrűbben, és ha végignéztek ezeken,
a labirintus újabb elágazásait látták. Annak idején Derec úgy tippelte, ez a szint nagyjából a piramis magasságának
felénél helyezkedik el. A padlófödém itt már óriási területet foglalt el.
– Egyszerűen nem emlékszem – állt meg Derec két folyosó kereszteződésében. Támaszt keresve nekidőlt az egyik
világító falelemnek. – Itt bolyonghatunk az idők végezetéig. Sorra vettem a legnagyobb járatokat, de valahogy nem
vezetnek sehová.
Ariel az arcába nézett. – Fájdalmaid vannak, igaz?
– Nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, máskülönben nem jutunk sehova.
– Akkor ne totojázz, hanem induljunk! – Ariel elviharzott mellette, és a két folyosó közül a szélesebbiket választotta.
Derec halvány mosollyal követte. A lány abban a reményben viselkedik ilyen durván, hogy majd feldühíti, és ettől talán
ismét javul az állapota. A taktika nem használt, mert rájött a turpisságra, de hálás volt érte, miközben fájdalomtól égő
lábbal vonszolta magát Ariel után.
Egyszer csak ritmikus csipogó hang visszhangzott feléjük a folyosó végéből. Tömzsi, talán egy méter magas
szerszámrobot gördült elő villogó kék lámpával a mellén. Törzséből porszívó nyúlt ki, visszahúzott csápjai végén kefék
pihentek, ami elárulta, hogy második szolgálati feladata a seprés. És mellékesen talán a harmadik, hogy csipogó hangon
jelezze, ha idegennel találkozik valamelyik folyosón.
Mindketten megtorpanva figyelték a feléjük siető robotot. Az pontosan előttük fékezett, és továbbra is fülsértően
csipogott. Derec elnevette magát. – Azt hiszem, ez miattunk ad vészjelzést.
Úgy látszik, nem érdemeltünk ki vijjogó szirénákat.
– Ez csak álcázás. Szerintem más jelzést is leadott már.
– Biztosan. Hé, ismerős arcot látok... ha arcnak lehet egyáltalán nevezni! Euler!
A folyosón feléjük lépkedő gépemberrel az elsők között találkoztak egykor a bolygón. Euler a hét felügyelő robot közé
tartozott, akiknek agya közösen alkotta a város egyik legbonyolultabb komputerét. Fejének öntvénye emberi modell
alapján készült, szemgödrében fotocellák parázslottak, a szája helyén pedig apró kerek rács borította a hangszórót.
– Szervusz, Euler! – kiáltott felé ismét Derec. – Miért nem válaszolsz? Mi bajod van?
A gépember odaért hozzájuk, és megállt. A tömzsi szerszámrobot surrogva tovagördült, nyilván a komkapján kapott
újabb utasítást. – Üdvözletem, Derec. Nem tartózkodhatnak itt. Jöjjenek velem! – Euler oldalt lépett, hogy előreengedje
őket.
– Miféle fogadtatás ez? – háborgott Derec, és sehogy sem akaródzott elindulnia. – Euler, mi vagyunk!
Visszatértünk! Szükségünk van segítségre meg felvilágosításra.
– Felismertem mindkettőjüket, az önök neve Derec és Ariel. – A robot szorosan a nyomukban haladt.
Az ifjúnak az a kellemetlen érzése támadt, mintha nem a barátai, hanem inkább a foglyai volnának kísérőjüknek. –
Valamikor még "Derec barátom"-nak hívtál – szólt hátra.
– Sürgős és fontos munkákat végzünk – válaszolt Euler. – Ismerik Robotvárost, tudhatják, hogy itt biztonságban
vannak. De el kell hagyniuk az Iránytornyot.
– Mondtam már neked, hogy segítségre van szükségünk! – kiáltott rá dühösen Derec. – Az Első Törvény! Csak
nem felejtettél el mindent?
Ariel meghúzta a kabátja ujját, hogy lecsillapítsa. Ő azonban kirántotta magát, megfordult, és szembenézett Eulerrel.
– Hagyd! – suttogta Ariel. – Ne áruld el magad! Valami elromlott itt.
Derec dühös tartásba merevedve nézett a felügyelő közömbös arcába. Tétovázva vette tudomásul Euler szokatlan
magatartását. A lánynak igaza volt.
– Mi történt? – kérdezte Ariel a gépembertől. – Miért viselkedsz ennyire ridegen?
– Önök nem maradhatnak az Iránytoronyban.
– Várj egy pillanatig! – szólt rá Derec. – Már nem tanulmányozzátok a humanika törvényeit? Emlékszel rájuk?
Emberekre is szükségetek van hozzájuk.
– Kérem, folytassa útját. Szükség esetén kíméletes erőszakkal iseltávolíthatjuk.
– Mi a fene! Kíméletes erőszakkal? Nem tudod, milyen törékenyek vagyunk? – nevetett gúnyosan Derec.
– Mi történt azóta, hogy itt jártunk? – kérdezte Ariel. – Megváltoztattátok városépítő terveiteket?
– Jöjjenek velem! – Euler kinyújtotta fogóit, és megragadta mindkettőjük karját.
Még az enyhe nyomás hatására is elpattantak az izomgörcsök Derec karjában. Arca összerándult a meglepetéstől, noha
részben megkönnyebbülést érzett. A fogó nyomban szétnyílt.
– Fájdalmat okoztál! – kiáltotta Derec. – Ariel, gyerünk! – Megragadta a lány karját, és futásnak eredtek.
6. fejezet
MENEKÜLÉS

Derec lábai fájdalmasan égtek, a háta pedig furcsán merevnek tűnt, mialatt megpróbált végigrohanni a folyosón. A lány
már megelőzte, és inkább ő húzta, mint fordítva. Mögöttük Euler habozott. A fiatalember vádja megbénította döntéshozó
képességét.
Ariel maga után vonszolva Derecet, befordult egy sarkon, majd végigrohant egy másik folyosón. – Átprogramozták őket –
zihálta a fiatalember. – Csak ez történhetett. Ha a robotok maguk dolgoztak volna ki új fontossági sorrendet, akkor is
megőrizték volna régi személyiségüket.
– Fogd be már a szád, és igyekezz! – kanyarodott be a lány egy újabb sarkon.
Derec úgy botladozott utána, hogy minden lépésnél erőszakkal kellett kiegyenesítenie a lábait. – Keress egy felvonót!
Lendületesen fékeztek egy újabb saroknál, lábuk nehezen tapadt meg a tükörfényes padlón. A lány markolása lecsúszott
Derec kezéig, így mindkettőjük karja teljes hosszában kinyúlt, miközben Ariel maga után vonszolta társát. Még egy sarok
következett cikcakkos rohanásban.
– Tudod egyáltalán, hová futunk? – kérdezte Derec a körülményekhez képest nyugodtan.
Ariel lelassított egy újabb kereszteződésnél. Még nem vált bizonyossá, hogy üldözik őket, de egy ekkora épületben a
felügyelők rengeteg szerszámrobotot mozgósíthatnak, hogy kiderítsék tartózkodási helyüket. És kétségtelenül akad
néhány humanoid is, aki bekapcsolódhat üldözésükbe.
– Nem, fogalmam sincs róla – felelte Ariel.
Derec visszanézett, és végigpillantott a négy folyosón, amelynek találkozási pontjában álltak. – Hová tűnt mindenki? –
Fogait csikorgatta a hátába és lábába hasító fájdalomtól.
– Menjünk! – Ariel elindult, de észrevette, hogy Derec még mindig a folyosókat vizsgálja. Hátrahajolt, és maga után
húzta.
Újabb sarkoknál fordultak be, és valami ajtófélét vagy főfolyosót kerestek.
– Itt van! – kiáltotta Ariel egy újabb fordulónál. – Ez nem felvonó?
– Kipróbálhatjuk – zihálta Derec levegő után kapkodva. Nyomd meg a gombot! Azt hiszem, tényleg bajban
vagyunk... Időnként hátratekintve, nyugtalanul várakoztak. Végül kinyílt az ajtó, és ez a felvonó is üresnek bizonyult.
Beléptek, Ariel megnyomta a legalsó gombot.
Derec erőtlenül nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét. – Remélem, senki sem vár ránk, amikor kinyílik az ajtó.
– Mit értettél azon, hogy "tényleg bajban vagyunk"?
– Két dolgot. Euler viselkedése arra utal, hogy távollétünkben Avery átprogramozta az összes felügyelőt. Ennek
következtében az egész város más szabályok szerint működik. Azt is sejtem, hogy amint jelenlétünk tudatosodott Euler
pozitronikus agyában, a központi számítógép azonnal jelentést tett erről Averynek, bárhol tartózkodjék is.
– Akkor miért nem üldöz bennünket senki?
– Attól tartok... a vadászrobotjait küldte a nyomunkba, így a többiek nyugodtan tovább dolgozhatnak szolgálati
helyükön.
Amikor kinyílt a felvonó ajtaja, félhomályos térség tárult eléjük, de senki sem várt rájuk. Derec elsőként lépett ki, hogy
körülnézzen. Úgy látszott, kicsiny alagútmegállóba kerültek. A legtöbb állomáson rendszerint látni lehetett a peronról az
egymás mellett húzódó sínpárokat. Itt a kitérő mentén külön fal takarta el a peront a fővonalon utazók elől.
Derec odaóvakodott a kitérő széléhez, és körülpillantott. Huzatot érzett, amint a főalagútból a levegő a kitérőbe áramlott,
majd a másik végén távozott. Ariel a sarkában maradt.
– Megnyomtam a "Várakozás" gombot – mondta Derecnek. – Így nem tudják felhívni a liftet.
Az ifjú elégedetten bólintott. – Rajta!
Bepréselték magukat a peron szélén várakozó egyetlen utasfülkébe. Derec elkezdte nyomogatni a kezelőpult gombjait,
aztán tétovázva abbahagyta.
– Mi a baj? Minél hamarabb el kell tűnnünk innen! – rángatta meg a karját a lány.
Az ifjú végül a legközelebbi alagútmegálló kódját adta meg. A fülke mozgásba lendült. – Az alagútrendszer számítógépe
a központi komputer egyik leágazása. Ha valaki érdeklődik rólunk, jelentést tesz neki az úti célunkról.
– Micsoda?
– Bizony – bólintott komoran Derec. – Innen el kell húznunk a csíkot, és minél gyorsabban ki kell keverednünk az
alagútból. Ha túl messzire utazunk, előfordulhat, hogy a megállóban már fogadóbizottság vár bennünket.
Az átlátszó szélvédőjű fülke végigsiklott a kitérőn, majd rákanyarodott az egyik párhuzamos nyomvonalra a főalagútban.
Derec szorongva vette szemügyre a szomszédos fülkékben utazó merev robotokat, de egyikük sem mutatott érdeklődést
irántuk. Persze a robotok a szokásos egykedvűséggel álldogáltak a suhanó dobogókon, de ha valaki meg volt ijedve –
mint most Derec –, akár komornak is láthatta őket.
Egy üldözési mániás könnyen képzelhette, hogy titkos ügynökök veszik körül, nem pedig véletlenszerű utazók.
Derec dühösen megrázta a fejét. Ha továbbra is ilyen gondolatokkal foglalkozik, Averyhez hasonlóan megbolondul.
Egyszer csak a fülke lassított, és besiklott egy kitérőbe. Ez már közönséges megálló volt, egész peronját át lehetett
tekinteni a főalagútból. Derec eddig sehol másutt nem látott még olyan álcázott megállót, amilyen az Iránytorony alatt
helyezkedett el.
– Senki sem vár ránk – jegyezte meg Ariel, amint a fülke zökkenőmentesen megállt. Kilépett az üres peronra.
Derec követte. – Ha a vadászrobotok úton vannak, most már egyszerűen hozzájuthatnak tartózkodási helyünk
koordinátáihoz. Könnyen a nyomunkra akadhatnak anélkül, hogy el kellene menniük az Iránytoronyba. Így... egy pillanat!
– Most meg mi bajod?
Derec sarkon fordult, és visszaugrott az utasfülkébe. Miután gyors pillantást vetett eddig megtett útvonalukra, különféle
koordinátákat kódolt be gyorsan.
– Menjünk már! – nézett végig a lány nyugtalanul a főalagúton. – Mit művelsz?
– Talán ez segít. – Derec elhagyta a fülkét, a dobogó pedig rögtön elindult a kitérőből.
– Mit csináltál? – kérdezte Ariel, amint ráléptek a bejárati járszalagra.
– Ellenőrizniük kell az összes úti célt, amelyet bekódoltam mosolyodott el szélesen Derec, aztán arca megrándult a
lábába nyilalló fájdalomtól. – Talán kiszálltunk itt, talán továbbutaztunk. Nem tudhatják.
– Gondolod, számít ez? Nem mozgósítanak még több vadászrobotot, hogy ellenőrizzenek minden alagútmegállót?
– Lehet – vont vállat Derec. – Ha semmi másra nem jó, akkor is legalább szétforgácsoljuk az erőiket.
Fent a napsütésben kiléptek az utcára. Amikor az ifjú körülnézett, teljesen védtelennek érezte magát. Mivel Avery
kivételével ők voltak az egyedüli emberek a bolygón, gyakorlatilag bárhol felismerhették őket egyetlen szempillantás alatt.
– Csupán az nyújt számunkra némi esélyt, ha kizárólag a vadászokat mozgósították az üldözésünkre – magyarázta
a lánynak. Közben gyanakodva figyelt egy közeledő humanoidot, aki egyedül haladt jó néhány szerszámrobot
társaságában.
Ariel követte Derec tekintetét, és lehalkította a hangját: – Amikor Jeffet kerestük, a riadókészültség az összes robotot
mozgósította a bolygón, nem igaz?
– Abban az esetben az Első Törvény adott nekik ösztönzést – felelte a fiatalember. – Most viszont nem tudom, mit
fognak tenni. Ha még a felügyelőket is átprogramozták, akkor az új rend az egész robottársadalmat érinti.
A humanoid robot közömbösen ment el mellettük. A háztömb túlsó végében még egypár hasonló gépember kelt át az
utcán. Egyikük sem vett tudomást Derec és Ariel jelenlétéről.
– Nem kellene végre eltűnnünk innen? – nézett le a lány az alagútmegállóba. – Csak álldogálunk itt.
– Gondolkodom – suttogta Derec rekedten. Kegyetlenül lüktetett a lába. – Tudnunk kell, hová tanunk. Nem
szaladgálhatunk csak úgy összevissza a járdán. Nem is bírnám sokáig.
– Én már döntöttem. Gyere! – Megfogta a fiatalember kezét, és maga után húzta.
Derec a hátában és a lábában érzett fájdalom miatt összeszorított fogakkal sietett utána.

Mandelbrot fürgén igyekezett a járdán az Iránytorony felé, Wolruf pedig kitartóan kocogott mellette. Épp az imént jöttek fel
a gúlához legközelebbi alagútmegállóból. Egyszer csak két, különféle érzékelőkészülékekkel felszerelt, feltűnően magas,
erőteljes humanoid robot jelent meg nem messze egy kereszteződésben, éppen azon az útvonalon, amely az
Iránytoronyhoz vezetett. Vadászrobotok voltak, akiket arra programoztak, hogy rendkívüli érzékenységgel ismerjenek fel
alakzatokat és finom részleteket. Mandelbrot megtorpant.
– Mi törrtént? – kérdezte Wolruf. Kissé későn fékezve nézett fel a robotra.
– Vadászok – mondta Mandelbrot. – Ha más betolakodó nincs jelenleg a bolygón, biztosan a mi csoportunkat
cserkészik be. És egyenesen az Iránytorony felé tartanak. – Felhívta a központi számítógépet. "Tájékoztatást kérek
bármilyen általános riadókészültségről."
"NINCS ILYEN. AZONOSÍTSD MAGADAT ÉS SZOLGÁLATI
FELADATODAT."
"Mi a jelenlegi feladatuk a működő vadászrobotoknak?"
Mandelbrot úgy vélte, megkockáztathat még egy gyanús kérdést, mielőtt a központi komputer hozzálátna az adás
helyének kiderítéséhez.
"AZONOSÍTSD MAGADAT ÉS SZOLGÁLATI FELADATODAT"
– ismételte meg a számítógép.
Mandelbrot megszakította a kapcsolatot. – Nem tudok kiszedni belőle semmilyen fontos adatot anélkül, hogy ne
kockáztatnám a biztonságunkat – mondta Wolrufnak. – De mivel nem rendeltek el általános riadót, csupán a vadászok
jelentenek veszélyt számunkra.
– Számunkrra? – kérdezte Wolruf. – Uagy csak asz emberrekrre? – nézett vissza az Iránytoronyra. – Nészd a
uadászokat! Táuolodnak tőlünk a torrony irrányában.
– Könnyen feltételezhető, hogy egész csoportunkra vonatkozik a riadó. Ha Derecet és Arielt azonosították már,
akkor rólunk is tudnak. De ha csak betolakodóknak tekintik őket, mi még nem kerültünk a képbe. – A hátára vette
Wolrufot, az meg belekapaszkodott a nyakába.
– És most mi legyen? – kérdezte a kutyalény.
– Újabb kockázatot kell vállalnom – felelte Mandelbrot. Megpróbálta elérni a terminált az Iránytorony irodájában.
Semmiféle választ nem kapott. – Rejtély – csóválta meg a fejét.
– Mirről beszélsz?
– Azt hiszem, Derecnek és Arielnek el kellett hagynia az irodát. De hétköznapi körülmények között még így is
jelentkezne a terminál, és közölné, hogy hagyjak üzenetet.
– Talán aura asz irrodárra nem éruényes – mondta Wolruf. 'iszen Avery a maga számárra rrendeszte be.
– Ez valószínű – töprengett Mandelbrot. – Mindenesetre nem válaszolnak. Szerencsés esetben talán kiszöktek. De
nem áll módunkban, hogy elérjük őket a komkapommal, és azt sem tudjuk, hol tartózkodnak.
– Köuessük a uadászokat – tanácsolta halkan Wolruf. – Esz asz egyetlen megoldás.
Mandelbrot beleegyezően bólintott. – Csak észre ne vegyenek bennünket.
Fölrakta Wolrufot egy mozgójárdára és mindketten felvitették magukat egy felüljáróra az Iránytorony közelében. Innen
szemmel tarthatták az épület főbejáratát. Ha nem láthatták is minden oldalát, kezdetnek ez is megfelelt.
Nemsokára öt vadászrobot lépett ki a gúla főbejáratán. Ketten rögtön elindultak a legközelebbi alagútmegálló felé,
ahonnan nemrég jött fel Mandelbrot és Wolruf. A másik pár fellépett a mozgójárdára, és az előbbiekhez képest nagyjából
derékszögben haladt. Az utolsó vadász azon az álló járdán maradt, amely nagyjából a két útvonal derékszögét felezte.
– Jó hír – szólalt meg Mandelbrot. – Még nem ejtették el zsákmányukat, és nem is olyan biztosak benne, hogy
könnyen fog menni.
– Rrossz 'írr – mormolta Wolruf. – Tisztában uannak asszal, 'ogy mi'en irrányban kenessék. Sietnünk kell, ne'ogy a
nyomukat ueszítsük!
– Úgy van. – Mandelbrot újból felpattant a mozgójárdára, és igyekezett minél több vadászt egyszerre szemmel
tartani. Az első pár hamarosan eltűnt az alagútmegálló bejáratában. A második pár sebesen utazott egy mozgójárdán, és
csak időnként villant elő az épületek közül. Mandelbrot és Wolruf most már lefelé ereszkedett a felüljáróról, majd egy
kanyar következett. Nem sokkal előttük a mozgójárdának éppen erre a szalagjára kapaszkodott fel az utolsó vadász.
– Rremélem, nem felénk 'ön – suttogta Wolruf.
A vadász azonban inkább távolodott tőlük. Szemmel láthatóan sietett, mert ahelyett, hogy nyugodtan megállt volna, öles
léptekkel haladt előre a mozgás irányában. Mandelbrot alig tudta követni.
– Ne men' túl köszel! – figyelmeztette a kutyalény.
– De azt sem hagyhatjuk, hogy elveszítsük. Az ötlött fel bennem, hogy további vadászok is távozhattak az
Iránytoronyból azon az oldalon, amelyet nem láthattunk. Számítanunk kell rájuk is. Ahogy közeledünk az emberi lények
felé, egyre több vadász gyűlik majd köréjük.
– És akkorr mit teszünk? – érdeklődött Wolruf. – Még nem tudom.
7. fejezet
A VADÁSZOK

A fájdalomtól bicegve Derec már alig tudott menni, amikor Ariel végül beért vele az ismeretlen célba, a teherszállító
csőpostarendszer egyik rakodóállomására. Amikor az ifjú meglátta, lecövekelt, és visszahúzta a lány karját.
– Várj egy pillanatig! – szólt rá. – Humanoid robotok teljesítenek szolgálatot ezekben a raktárakban. Azonnal
jelentik, merre megyünk innen.
– Nem fogják, ha senki sem kérdezi meg tőlünk. Gyere csak nyugodtan! – Erősebben húzta Derec kezét, mint az
az övét, és az ifjú végül nem ellenkezett.
Amikor beléptek a rakodótérbe, Derec rögtön látta, hogy tévedett. Egyetlen apró szerszámrobot végezte a rakodási
munkákat minden felügyelet nélkül.
– És ha nem engedi meg, hogy használjuk a csőpostarendszert? – suttogta a lánynak.
– Ne törődj vele! – Ariel félretolt egy apró dobozt, így a szerszámrobot még kinyújtott fogókarjaival sem érhette el.
A tojás formájú kis robotból különböző fogószerszámokban végződő, hat csápszerű kar nyúlt ki. Pozitronikus agy nélkül
ez a gépezet nem állhatta szándékosan útjukat, de nem tarthatta be a robotika törvényeit sem. Mialatt a félretolt kis
doboz felé gördült, Ariel gyorsan bemászott a csőposta átlátszó nyitott hengerébe, és kinyújtotta karját Derecnek.
A fiatalember rettentő fájdalmak közepette, nehézkesen lépett a hengerbe, majd lassan kinyújtózott benne.
– De hová megyünk? – kérdezte. – Ebben a csőtokban nincs kezelőpult. A rakodótér vezérlőasztalán kell
beprogramozni az úti célt, ott, látod... – mutatott kifelé.
Ariel tétovázott, míg a szerszámrobot behelyezte a hengerbe a kis dobozt az ő lába és Derec feje közé. Aztán gyorsan ő
is leguggolt, majd lefeküdt, amikor a robot behúzta a zárófedelet.
– Odamegyünk, ahová ez a doboz – mondta mosolyogva. – Az a jó ebben, hogy semmilyen nyom nem marad
utánunk. A programozás teljesen független. tőlünk.
– Hála a...
Derec nem fejezhette be a mondatot, olyan hirtelen indultak el. A henger görgőkön gurult a körkörös nyomásálló ajtó felé.
A következő pillanatban már beszippantotta őket a légritka csővezeték, és néhány másodperc alatt óriási sebességre
gyorsultak.
Ahogyan korábban is átélték már, a tehetetlenségi nyomaték mindkettőjüket odalökte a henger hátsó falához. Derec nem
volt elég erős ahhoz, hogy a két karjával védje magát, így a feje és a válla a hátsó felülethez szorult. A légnyomástól
hajtva eszeveszetten száguldottak a sötétségen át, miközben láthatatlan szelepeken friss levegő áramlott a tartályba.
Korábban ennyi izgalom is elég volt Derecnek, hogy felszökjön vérében az adrenalin szintje, és merev teste némileg
ellazuljon. Most azonban már a csőpostai utazás lélegzetelállító kalandja sem enyhítette tüneteit. Lába egyfolytában
lüktetett, a hátában hasogató fájdalom pedig egyre tartósabbá vált, és fokozódó izommerevséggel párosult.
Csupán az jelentett számára megkönnyebbülést, hogy Ariel legalább jól érzi magát. És nem maradtak áruló nyomok
utánuk. A csővezeték fölfelé kanyarodott. Amint Derec megpillantotta a fényt, rögtön lehunyta a szemét. A következő
másodpercben ragyogó napfény árasztotta el a hengert, így lassan és óvatosan nyitotta ki a szemét, hogy a pupillája
alkalmazkodni tudjon a körülötte kibontakozó látványhoz.
Az átlátszó csővezetéknek ez a szakasza magasan a föld fölé emelkedett, és különféle épületekre támaszkodva nyúlt el
a város felett. Ebben a magasságban – sőt tovább emelkedve – már nem jelentettek akadályt számára a földi
létesítmények. A henger olyan szédítő sebességgel száguldott végig a csővezetéken, ami már önmagában is
meghökkentő kilátást ígért. A fiatalember azonban túlságosan gyötrődött, semhogy ezt élvezni tudta volna.
Hirtelen eszébe jutott valami. – Ariel – szólt hátra. – Az egész személyzetet visszarendelték a Kulcsközpontból. De éppen
ott keletkezik az a légritka tér, amely ezt a csőpostarendszert működteti.
Ezek szerint a Kulcsközpont még dolgozik. Mi történik itt voltaképpen?
A lány nem válaszolt.
– Ariel? – szólalt meg Derec a surrogó levegő zajánál hangosabban, bár sejtette, mit jelent a lány hallgatása. Szomorúan
fordította fejét Ariel felé, miközben újabb csomók pattantak el a nyakában.
A lány hanyatt feküdt, és mindkét kezét a henger hátsó falának támasztotta. Oldalt fordított arcán derű és izgalom
tükröződött, amint a város látképét figyelte. Úgy tűnt, társáról nem is vesz tudomást.
Derec sejtette, hogy a csőpostarendszerben tett hajdani utazásuk emlékét éli át. Bizonyos szempontból boldogabbak
voltak akkor, noha sok megpróbáltatáson mentek keresztül. De legalább ő maga
egészséges volt, és Arielt is csak ritkán fogta el a rosszullét, mielőtt végleg leverte volna lábáról a betegség.
Elfordította arcát a lánytól. Ha újraéli emlékeit, valószínűleg kellemesebben érzi magát pillanatnyilag. Nem akarta
megzavarni. Ha kikeverednek ebből a hengerből, akkor is ráérnek tájékozódni.
A csővezeték nem haladt mindig nyílegyenesen. Néha elkanyarodott, hurkokat írt le, és a magasságát is változtatta,
útvonala ilyen módon a kialakult városszerkezethez alkalmazkodott. A henger néha több vezeték metszéspontjához ért,
ilyenkor enyhe ívű kanyarok tették lehetővé az irányváltozást a legkisebb sebességveszteséggel. Időnként egy-egy
rakodóállomást kerültek ki, ezek mellett csőtokjuk lassítás nélkül suhant tovább. Átlátszó csővezetékük ugyanilyen
gyakran süllyedt a föld alá, egyszer pedig jó darabig az utasfülkés alagútrendszer mennyezete fölött húzódott.
Végül a henger szinte a földfelszínig ereszkedett, és hirtelen lassulással besiklott egy kitérőbe. Olyan váratlanul állt meg,
hogy mindketten előrecsúsztak a kis csomaggal együtt. Derec zihálva tekintett föl az átlátszó hengerből. Egy vadászrobot
közömbös arca hajolt föléje.

A mozgójárda Robotváros leglassúbb közlekedési eszközének számított. Mandelbrot és Wolruf egyre merészebben
követte rajta a magányos vadászt. Társai nyilván különböző feladatokat kaptak, de halvány fogalmuk sem volt róla,
milyen szerep vár erre a gépemberre.
– Ne men' túl köszel! – suttogta Wolruf Mandelbrot válla fölött. – Uigyássz, fel'íuod magadrra a figyelmét!
– Kétlem. Szerintem vadászrobotként mindenre figyel környezetében. Érzékelőivel már rég letapogatott
mindkettőnket, de nyilván nem minket üldöz.
– Ostoba – mondta Wolruf.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Mandelbrot.
– Nem te! Ő! – mondta a szőrmók türelmesen. – Miérrt nem terr'ed ki asz elfogatási parrancs Derecen és Arielen
kíuül rreánk is?
– Nem a legjobb programozás – mondta a robot. – De ostobaságnak nem nevezném.
– Akkorr minek?
Előttük a vadász még mindig a mozgójárda suhanó szalagján lépdelt előre. Láthatólag jól tudta, hová igyekszik.
– Derec gyakran mesélt az Avery-robotok korlátoltságáról magyarázta Mandelbrot. – Feladatmegoldó képességük
meglehetősen szűk körre korlátozódik. Ha a központi számítógép, a felügyelők vagy akár maga Avery tudomást
szereztek Derec és Ariel jelenlétéről, talán mindkettőjüket név szerint jelölték meg a vadászoknak kiadott parancsban, így
ez nem terjed ki senki másra.
Wolruf fejét csóválva nézett az előttük siető vadászra. – Ostoba! Nekünk 'asznos, mégis ostoba.
A vadászrobot egy pillanatra sem állt meg, Mandelbrot pedig óriási léptekkel, fáradhatatlanul követte.

Derec és Ariel nem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzék, amikor a két vadászrobot kiemelte őket a henger nyitott
tetején. A rakodótér szerszámrobotja megvárta, amíg az emberi lényeket eltávolították, és csak utána vette ki az úti célt
meghatározó kis csomagot. Derec minden porcikája sajgott, túl gyengének érezte magát a küzdelemhez.
Az egyik vadász a karjánál fogva tartotta, ő pedig támaszt keresve dőlt neki. Ariel hunyorogva nézett saját őrzőjére,
amiből Derec már tudta, hogy kezd magához térni legutóbbi emlékezetvesztési rohamából.
– Ariel – szólt hozzá csendesen.
A lány a hang irányába fordult, de megrettent a vadászok látványától. – Derec...
– Elkaptak minket – mormolta erőtlenül. Aztán csak megadóan ingatta fejét, mialatt a vadászok megfordultak, és
fogókarjaik merev szorításával a legközelebbi mozgójárda felé vonszolták őket.
Lázasan gondolkozott, hogyan nyerhetnének egérutat. Ezek pozitronikus robotok, foglyaik tiltakozását tehát figyelembe
kell venniük a törvények értelmében. Korábbi tapasztalatai alapján azonban azt is tudta, hogy programjuk szerint sérülés
nélkül kell feltartóztatniuk és elfogniuk embereket. Vitába szállhat velük, ám kétséges, meggyőzheti-e őket.
Botladozva próbált lépést tartani a vadásszal. A gépember végül a karjába vette, nem mintha aggódott volna állapota
miatt, hanem a gyorsabb közlekedés érdekében. A másik vadász ugyanígy emelte fel Arielt.
Míg a vadászok elhelyezkedtek a mozgójárdán, Derec egyszer csak azon kapta magát, hogy Ariel arcát látja maga előtt.
– Hogyan fogtak el minket? – formálta ki némán a lány a szavakat, és gyors pillantást vetett őrzője fejére.
– Nem hiszem, hogy törődnének vele, ha beszélünk – szólalt meg
Derec hangosan. – Most már sejtem, hogy néhány vadász kifaggatta az alagútrendszer számítógépét. Ez megadta nekik
annak az alagútmegállónak a koordinátáit, ahol elhagytuk az utasfülkét. Éppen ettől tartottam. Onnan már hőérzékelőkkel
követték a nyomunkat végig az utcán a csőpostarendszer raktárállomásáig.
– De a henger rettenetes sebességgel száguldott a csővezetékben. Hogyan kerülhettek elénk?
– Kiderítették, melyik raktár felé indult el a csomag, aztán mozgósították társaikat, hogy itt várjanak ránk.
– Pedig milyen kalandos utat tettünk meg – sóhajtott Ariel. Szerinted ilyen egyszerűen kaptak el bennünket?
 – Nyilván – felelte az ifjú szomorúan.
– A nyomunkra bukkantak – kiáltotta a lány rekedten. – Derec, oda nézz! Üldöznek minket a vezetékalagútban...
Derec megadóan meredt a lányra. Újabb emléktöredéket él át, amikor a város vezetékhálózatának föld alatti
útvesztőjében próbáltak menekülni. A vadászrobotok akkor is a nyomukra bukkantak, és elfogták őket. Most a
csőpostarendszer sem bizonyult jobb megoldásnak.
Derec egész testében tompa fájdalmat érzett. A megerőltető szökési kísérlet után szinte megkönnyebbülten vette
tudomásul, hogy a vadász a karjában cipeli. Ariel nyugtalanul vergődött, ki akart szabadulni őrzője szorításából, noha
fogalma sem volt róla, hol van, és mi történik vele. Derec lehunyta a szemét, és igyekezett ellazítani magát.
A vadászok nem túl messzire utaztak velük a mozgójárdákon. Hamarosan találkoztak egy óriási szerszámrobottal, amely
áruszállító teherautó alakjában gördült eléjük. A két vadász felkapaszkodott hátul a nyitott kocsiszekrényre, de őket egy
pillanatra sem engedték el.
Az átszállástól Derec felébredt, és most már a mellettük elsuhanó városképet figyelte. Ariel hallgatott, szemét csukva
tartotta. A város utcái kihaltnak látszottak, legalábbis ahhoz képest, ahogyan Derec visszaemlékezett rájuk
Robotvárosban tett korábbi látogatásuk idejéből. Talán a város gyorsabban terjeszkedett, mint ahány robot készült, ezért
csökkenhetett a robotlakosság sűrűsége az egész bolygón.
Növekvő nyugtalansággal pillantott időnként Arielre. Úgy látszott, a feszült helyzetek hatására gyakrabban jelentkeznek
rohamai. Ez azt jelentheti, hogy állapota rosszabbodik, nem pedig javul.
A teherautó megállt néhányszor, hogy újabb vadászokat vegyen fel a mozgójárdákról. A hajsza véget ért, ezért most
valószínűleg raktárba vagy valami hasonlóba küldik őket. Humanoid robotokhoz képest szokatlanul magasak és
erőteljesek voltak. Kétoldalt a kocsiszekrény padlójából kinyúló keskeny padokon foglaltak helyet. A kocsi oldala a
derekukig ért. Felhúzott térddel, katonásan ültek, és némán figyelték Derecet és Arielt.
A teherautó lassított, újabb magányos vadászhoz közeledett a mozgójárda mentén. Ekkor Derec két ismerős alakot vett
észre a távolban, és hirtelen mozdulatlanná vált.
– Ariel – szólalt meg csendesen. A lány nem válaszolt.
Derec a válla fölött visszanézett Mandelbrotra, aki a mozgójárda merev peremén állt néhány méterre. Wolruf az előbb
még mellette volt, de mostanára eltűnt. A vadász fürgén felmászott hátul, számuk vele hatra gyarapodott. Derec oldalra
nyúlt, és megrázta a lány ernyedt karját.
– Ariel!
A lány kinyitotta a szemét, ránézett, de tekintetében még mindig zavar bujkált.
– Mi... mi van? Hol vagyunk?
Túl késő lett volna, hogy leugorjanak a teherautóról, még ha sikerül is elterelniük a vadászok figyelmét. Az utolsó vadász
is helyet foglalt már, és a kocsi elindult. Aztán a motor magas, sivító hangot hallatott, és a teherautó lefulladva megállt. A
vadászok továbbra is mozdulatlanul ültek. Ekkor Mandelbrot előrelépett. Derec biztos volt benne, hogy komkapjuk révén
párbeszédet folytatnak valamennyien.
– Mi történik? – suttogta Ariel.
– Csak sejtem.
Mandelbrot hirtelen felmászott a vezetőfülkébe és letelepedett. Derec nehezen vette ki, mit csinál, de egy perc múlva a
teherautó elindult. Minden bizonnyal Wolruf tönkretette a szerszámrobot agyát, és Mandelbrot önként jelentkezett, hogy
átvegye a kézi irányítást. Derec csak remélni tudta, hogy Wolruf biztonságban van – minden valószínűség szerint
megkapaszkodott a teherautó aljában.
Most már Ariel is felismerte robot barátjukat. Csodálkozva pillantott Derecre, míg a néma vadászok továbbra is szigorúan
őrizték őket a karjuknál fogva. Mindketten feszülten figyelték őreiket, miközben a teherautó száguldott, de úgy tűnt, a
robotok tökéletesen urai a helyzetnek.
Mandelbrot tovább gyorsított, nagyobb fokozatra, mint ha a szerszámrobot vezetett volna. A vadászok megmarkolták a
kocsiszekrény oldalát, hogy megőrizzék egyensúlyukat, Derec azonban nem érezte, hogy ettől lazult volna karján a
kísérő robot vasmarkának szorítása.
Mandelbrot valahogy megpróbálja kiszabadítani őket! Derec teste várakozva megfeszült.
Nem is lepte meg túlságosan, amikor a teherautó élesen balra kanyarodott, és a mellette ülők egyszerre dőltek hátra
tehetetlenül. Egyetlen erőteljes rántással kiszabadította magát a vadász kezéből, letérdelt a kocsiszekrény aljára,
megragadta a robot lábát, és mintha csak emelőrudat fordítana el, kibillentette őrzőjét a teherautóból.
Arielnek is majdnem sikerült kiszabadítania magát, mielőtt őre visszanyerte egyensúlyát. Valamennyi vadászrobot talpra
szökkent, hogy helyreállítsa a rendet, Derec azonban nekilökött a vállával egy másik robotot annak a gépembernek, aki
Ariellel dulakodott. A teherautó ismét éles kanyart vett, és a vadászok megint bukdácsolni kezdtek. Derec lázasan
figyelte, melyik tántorodik oda a kocsiszekrény nyitott hátsó széléhez, így egyetlen mozdulattal újabb vadászrobotot
taszított le a teherautóról.
Hiába voltak az átlagnál termetesebbek és erősebbek ezek a gépemberek. A kocsiszekrény bizonytalan felületén épp ez
vált hátrányukra.
Egyszer csak a jármű hangos csikorgással fékezett, amitől mindnyájan előrerepültek. Mandelbrot szándékosan blokkolt.
Leugrott a fülkéből, a teherautó végéhez rohant és gyorsan kirángatott egy vadászt, aki éppen megpróbált talpra állni.
Ezután kigurított még egy robotot, egyenesen rá a földön fekvő másikra, végül kiszabadította Derecet annak a
vadászrobotnak a karjaiból, aki elszántan birkózva igyekezett megakadályozni szökését.
Mandelbrot taktikája egyre világosabbá vált. A vadászok elsődleges programja úgy szólt, hogy meg kell találniuk és
őrizetbe kell venniük két embert. Az Első Törvény megkövetelte tőlük, hogy ne okozzanak sérülést a foglyul ejtett emberi
lényeknek, ez viszont hatálytalanította a Harmadik Törvényből eredő kötelességüket, hogy megóvják magukat. Mialatt az
utolsó két vadász ádáz tusát vívott Dereckel és Ariellel, Mandelbrot kiválaszthatta a kedvező pillanatot, meglökte a
vadászrobotokat és kibillentette őket a teherautóból.
– Kapaszkodjanak! – mondta a két embernek meglepően nyugodt hangon. A következő pillanatban a vezetőfülke
kézi vezérlésű műszerfalánál termett, és rákapcsolt.
Derec végigzuhant a kocsiszekrény padlóján, fájdalmában a fogát csikorgatta, de határozott megkönnyebbülést érzett,
hogy megmenekültek. Ariel odaszaladt hozzá, lekuporodott mellé, haját játékosan lobogtatta a szél, és halványan
elmosolyodott. – Ez meleg helyzet volt.
Hogyan tudták...?
– Vigyázz! – kiáltott rá Derec.
A lány háta mögött egy robot mászott felfelé a száguldó teherautó oldalán. Nyilván akkor kapaszkodott meg, mielőtt a
kocsi újból elindult. Derec megpróbált felállni, de rettenetesen fájt a lába. Talpa megcsúszott a padlón, visszazuhant.
A vadász konokul kúszott tovább felfelé, ám hirtelen eltűnt és hangos csörömpöléssel esett le az utcára.
Ekkor Wolruf feje tűnt fel a kocsi oldalának széle fölött. A szőrmók vicsorítva vigyorgott. – A uadászok rrosszul
egyensú'osznak jelentette ki, mialatt a kocsiba mászott.
Ariel felpattant, hogy átsegítse.
Mandelbrot egymás után két újabb sarkon fordult be, aztán végigszáguldott egy másik háztömb mellett, még egyszer
bekanyarodott, majd nagyon finom lassulással megállt.
– Mi történt? – riadt fel Derec. Túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy felkeljen. – Ariel, derítsd ki, mi
zajlik itt.
– Mandelbrot...? – szólt előre a lány.
– Ezen a járművön komkap készülék van, tehát véglegesen ki kell kapcsolni – közölte a gépember. – Wolrufnak
sikerült megszakítania az összeköttetést a szerszámrobot agya és a teherautó vezérlőegysége között, de a robot még
működik, és a számítógép könnyen megállapíthatja helyzetünket a komkapon keresztül. Ha viszont tönkreteszem... meg
is van.
Derec hallotta, amint valami súlyos tárgy puffan a járdán a teherautó mellett.
– A komkaphálózat számára ez a jármű már láthatatlan – jelentette Mandelbrot. – Így senki sem eredhet a
nyomunkba. Szabadon közlekedhetünk. – Ismét beült a vezetőfülkébe, és indított.
Derec megkönnyebbülten sóhajtott fel.
8. fejezet
A REJTEKHELY

Derec hanyatt fekve nézte a ragyogó égboltot a városban robogó teherautóból. Miután a vadászrobotok nem jelentettek
pillanatnyilag veszélyt, Mandelbrot kiváló gépkocsivezetőnek bizonyult. A fiatalember sejtette, azért kanyarog olyan
sokat, hogy bonyolultabbá tegye száguldásuk robot szemtanúinak jelentését.
A vadászok nemsokára összeszedik magukat, hogy folytassák prédáik céltudatos üldözését. De most már a teherautó
nyomait kell követniük. Nem áll módjukban, hogy kiderítsék a jármű úti célját, s aztán társaikat értesítve lecsapjanak rá.
Derec gyanúja szerint még Mandelbrot sem tudta, hová tartanak.
Ariel és Wolruf nyugodtan ült mellette. Mindhárman olyan alacsonyan helyezkedtek el, hogy az utcáról senki sem vehette
észre őket, noha az épületekből bármelyik robot tisztán felismerhette bármelyiküket, ha véletlenül lepillantott.
– Hihetetlen, milyen könnyen ment! – szólalt meg Ariel. – Nem is értem, hogy ezek a pozitronikus agyú, brutális
fickók miként hagyhatták, hogy egyszerűen kilökjék őket a teherautóból.
Bár szúró fájdalmat érzett a bordái között, Derec elnevette magát. – Főként a meglepetésnek köszönhető. A
szerszámrobotok mindig rendkívül óvatosan vezetnek. Ezek az Avery-robotok még sohasem tapasztalták, milyen
szeszélyesen vezethet egy ember.
– De Mandelbrot robot.
– Hát persze! De a megmentésünkön fáradozott. Mérlegelnie kellett, melyik jelent nagyobb veszélyt a számunkra:
ha balesetnek tesz ki bennünket, vagy ha tétlenül tűri, hogy Avery kezére kerüljünk. És úgy döntött, a vadászrobotokat
kizökkenti nyugalmukból... szó szerint.
– Mintha emögött alkotó gondolkodás rejlene – tűnődött el Ariel. – Lucius, a Három Bádogpofa meg a többi robot
ugyancsak ezt a "fertőző" robotikus alkotókészséget mutatta. Szegény Lucius... Kíváncsi lennék, hol vannak most a
többiek.
– Szökken' uissza a 'elenbe! – figyelmeztette Wolruf. – A uadászok nem ad'ák fel. A rrobotok gyorrsan tanulnak.
Ugyanasszal a trrükkel nem le'et kétszerr bolonddá tenni őket.
Derec lehunyta a szemét, mert bántotta a fény. Jelenleg biztonságban voltak, és ez megnyugtatta. Lassan elszundított,
bár halványan még érzékelte láb- és hátizmainak merevségét meg a teherautó ritmikus mozgását.
Félhomályban ébredt fel, azzal a csodálatos érzéssel, hogy Ariel masszírozza a hátát. Egy hatalmas épület tiszta padlóját
látta meg először. Idebenn állt a teherautó is a közelben. Az épület homlokfalát akkora kapu borította, hogy még a jármű
is begördülhetett rajta.
– Miféle hely ez? – kérdezte halkan.
– Hát felébredtél? Hogy érzed magad? – túrt bele Derec hajába szeretettel a lány.
– Valamivel jobban. Szóval, hol vagyunk?
– Nem tudom biztosan.. Robot barátunk majd tájékoztat róla. Megfordult. – Mandelbrot, felébredt végre.
 – Üdvözletem, Derec – lépett oda a gépember, és lenézett rá. Átmenetileg biztonságban vagyunk. A vadászok
csak úgy bukkanhatnak ránk, hogy az útvonalunk mentén kikérdezik a szemtanúkat, de a vége felé ezekből egyre
kevesebbet találnak. Elhárító manővereket végeztem, ellenkező irányban is végigmentem ugyanazon az útszakaszon,
meg cikcakkban hajtottam teljesen véletlenszerűen. Ki sem tudom számítani, mekkora utat tettünk meg. Wolruf hozzájuk
csatlakozva csöndesen leült.
– Te aztán megéred a pénzed, Mandelbrot. – Derec a fájdalom ellenére mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönjük.
– Egész idő alatt ura voltam a járműnek – kezdte magyarázni a robot. – Az Első Törvény...
– Nem kételkedem benne. Ám azt hiszem, itt az idő a felderítésre. Mit tegyünk most? – Megpróbált feltámaszkodni
fél könyökére, arca azonban fájdalmasan eltorzult, ezért inkább újból lefeküdt.
– Pontos felvilágosítást adhatok – mondta a robot. – Ez az épület egy teljesen önműködő, nem pozitronikus
berendezésnek nyújt otthont. Képtelen azonosítani bennünket, ezért jelentést sem küldhet rólunk a központi
számítógépnek.
– Úgy érted, munka folyik itt? Azt hittem, ez raktár vagy ilyesféle. – Derec szétnézett az üres hodályban. – Avery
robotjai nem építkeznek ilyen pazarlóan.
– Az egyetlen működő berendezés ott messze, a sarokban látható. Rezgéseket küld a talajba, ezek révén állapítja
meg, hogy egy bizonyos sugarú körön belül mennyire szilárd a járdák és épületek alapozása.
– Ez minden? – nevette el magát a fiatalember. – Ekkora térség egy rendszerfenntartó érzékelő számára?
Ariel vállat vont. – Meggyőződhetsz róla magad is. Semmi más nincs itt. Csak a négy fal, a mennyezet és a padló.
– Ez megfelel azon adatoknak, amelyeket Wolruffal együtt gyűjtöttünk, mielőtt a vadászok megakadályozták
visszatérésünket az Iránytoronyba – mondta Mandelbrot. – A robotok valamilyen vándorlási programnak
engedelmeskednek.
– Úgy van! És kiderült, hogy mi ez?
– Nem pontosan. De általános utasítás szerint egész Robotvárosban minimálisra kell csökkenteni a
munkacsoportok létszámát.
– Ez már valami – mondta elgondolkodva a fiatalember.
– Itt van például ez az épület – folytatta a robot –, amelynek mérete olyan berendezésre utal, amely nem létezik
többé. Gyanítom, hogy az eredetileg itt folyó munkákat vagy megszakították, vagy annyira tökéletesítették műszakilag,
hogy fölöslegessé váltak a humanoid robotok. Mindenesetre az egész személyzet a vándorlási programnak
engedelmeskedve távozott.
Derec bólintott. – Anélkül, hogy a hatékonyabb munka érdekében eltüntette vagy módosította volna ezt az épületet. Ez a
vándorlás rettenetesen fontos dolog lehet.
– És Mandelbrot azt is elmondta nekem, hogy nem rendeltek el miattunk általános riadókészültséget – szólt közbe
Ariel.
– Úgy van – bólintott Mandelbrot.
– Valami nagyszabású terv megvalósulása megy végbe itt hosszú idő óta – töprengett hangosan Derec. –
Gondoljatok bele! Eleve ilyennek álmodta meg Avery doktor Robotvárost.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ariel.
– Amikor először megérkeztünk ide, a gyorsuló alakváltozás jellemezte a várost. A felügyelők barátságot kötöttek
velünk, mert szükségük volt a segítségünkre, és mert embereket kívántak szolgálni.
Ariel bólintott. – És meg akarták oldani a gyilkosság rejtélyét. Bár arra sosem jöttünk rá, ki volt az áldozat. – Lehunyta a
szemét, és megborzongott. – Aki történetesen a tökéletes hasonmásod volt.
Derec nem akart vitát nyitni erről, mert attól tartott, a feltoluló emlékek újabb rohamot idéznek elő a lányban. – Aztán
amíg a város békés nyugalomba szenderedett-vette át a szót –, a Kulcsközpontban óriási mennyiségben másolták és
tárolták a Perihélium kulcsát. Akkoriban jóindulatú nemtörődömséggel kezeltek minket, igaz?
– Így is nevezheted – mondta a lány. – Viszont határozottan együttműködtek velünk, amikor meg akartuk találni
Jeff Leongot, a kiborgot.
Az ifjú bólintott. – Csak átmenetileg volt kiborg. A robotika törvényei kényszerítenék ki az időleges agyátültetést. De
mintha minden megváltozott volna, amióta elszöktünk a Földre, Avery doktor pedig itt maradt.
– Ezek szerint minden robot új programot kapott?
– Úgy vélem, igen. A város most ugyanazzal a megszállott céltudatossággal működik, amit először azon a
kisbolygón figyeltem meg. És nyomát sem látom a robotok alkotókészségének, amelyet távozásunk előtt tapasztaltunk.
Ariel összerezzent. – Jaj, istenem! Csak nem arra gondolsz, hogy az új programmal ezt is eltüntették belőlük?
– Így fest a dolog. Pillanatnyilag Mandelbrot az egyetlen robot a bolygón, aki elég önállóan gondolkodik ahhoz,
hogy őrült teherautóvezetőként képes volt megszöktetni minket.
– Említetted, hogy az itteni robotok most úgy viselkednek, mint a kisbolygón látott gépemberek. Arra az
aszteroidára gondolsz, amelyiken emlékezetkieséssel ébredtél fel, mielőtt találkoztunk?
– Aha.
– Egyetértek – szólalt meg Mandelbrot. – A vadászok szűk látókörű viselkedése az ön következtetését támasztja
alá, noha azóta Wolruffal együtt mi is fölkerülhettünk az üldözendők listájára.
– Új cselekvési tervet kell kidolgoznunk – mondta nyugtalanul Derec. – De egyre rosszabbodik az állapotom.
– Maradjanak itt mind a hárman – javasolta a robot. – Élelmiszeralapanyagot kell találnom önöknek. Noha a
vadászok biztosan engem is keresnek, én keveredhetem el a legkönnyebben a helyi gépemberek között.
– De nincs houá menned – szólt közbe Wolruf.
– Igen – bólintott Derec. – Talán kaphatnál erre valami támpontot a központi számítógéptől anélkül, hogy
lelepleznéd magad.
 – Megpróbálom. És a teherautót is igénybe veszem. – Odasétált az épület távoli sarkához, majd egy
gombnyomással kinyitotta az utcára vezető kaput.
– Csatlakozik ehhez a berendezéshez valami terminál? – kérdezte Derec.
– Nem. Sajnos, nem tudom tartani a kapcsolatot önökkel. – A robot felmászott a vezetőfülkébe, és lenézett rájuk. –
Egy ideig szem elől tévesztettek bennünket a vadászok. Ha közben megnövelték kutatási körzetük sugarát, talán én is
elkerülöm őket.
– Sok szerencsét, Mandelbrot – intett felé Ariel. – Ne vállalj túl nagykockázatot!

A gépember kihajtott a napfénybe, és rákanyarodott az utcára. Valaki becsukta a kaput mögötte. Vezetés közben
feszülten figyelt, nem bukkannak-e fel a vadászok, mert tisztában volt azzal, hogy már egy humanoid robot által vezetett
teherautóra is fel fognak figyelni, mielőtt felismernék őt. Útközben felhívta a központi számítógépet.
"Közöld a bolygó helyrajzi térképét a használatba vett földterületekkel" – kérte a komputertől.
"MI AZ AZONOSSÁGI JELZÉSED ÉS SZOLGÁLATI
FELADATOD?" – kérdezte a központi agy.
Megszakította a vonalat. A számítógép nem kérte ezt az információt minden kapcsolatfelvételkor, de most állandóan erről
tudakozódott. Talán ez is hozzátartozik az új biztonsági rendszerhez. Ismét jelentkezett, hogy megbizonyosodjék erről.
"Tájékoztass a bolygó mezőgazdasági művelés alá vont területeiről."
"MI AZ AZONOSSÁGI JELZÉSED ÉS SZOLGÁLATI FELADATOD?"
Ismét megszakította a kapcsolatot. Túlságosan kockázatos lett volna azonosítania magát, és akkor még nem is biztos,
hogy megkapja a kért felvilágosítást. Valami mást kell kitalálnia.
A teherautóból kitekintve közben azt figyelte, megszakad-e valahol a városi utcák és épületek összefüggő hálózata, ami
földművelésre utalna. Ez a kutatási módszer persze csak akkor válik be, ha Avery valamilyen parkban vagy más
közterületen kezdte meg a növénytermesztést – ráadásul a közelben. Az illatokat is figyelemmel kísérte abban a
reményben, hátha ehető nyersanyagok vegyi feldolgozásának nyomára vezetik.

Messze a bolygó fölött apró űrjármű hatolt be a légkörbe, de még túlságosan távol volt ahhoz, hogy észre lehetett volna
venni a földről. Csupán egy utas ült benne.
Jeff Leongnak hívták, és azért érkezett, hogy lerója háláját. Jeff egy kis, tízszemélyes Hayashi-Smith űrhajóval lépett be
Robotváros légkörébe, ezt a típust ma már nem is gyártották. A jármű a különös hangzású Minneapolis nevet viselte,
repülését fedélzeti számítógép irányította. Miután sikerült rábeszélnie apját, hogy senki mást nem bízhat meg ennek az
útnak a lebonyolításával, végül szülői kezességgel bérelte ki az űrhajót.
– Helyzetjelentés! – szólt Jeff a számítógéphez, mialatt a képernyőt figyelte, amelyen fehér felhők gomolyogtak
előtte, és városi település csillogott messze alatta.
– MINDEN KIFOGÁSTALAN – válaszolta a komputer. – AZ
ÖSSZES RENDSZER ZAVARTALANUL MŰKÖDIK. ESZMÉNYI AZ IDŐJÁRÁS A LESZÁLLÓHELY
MEGVÁLASZTÁSÁHOZ.
– Még nem tudom, hol kellene földet érnünk – mondta Jeff. Sohasem ismertem pontosan ennek a városnak a
földrajzát. Keressél talán... egy lapos tetejű nagy piramist! Úgy értem, egy óriási gúlát!
– LETAPOGATÁS MEGKEZDVE. EZ HOSSZABB IDŐT VESZ IGÉNYBE A RENDKÍVÜL ALACSONY KERINGÉSI
PÁLYA MIATT, MELYNEK MAGASSÁGA A FELHŐALAPTÓL FÜGG.
– Tedd a dolgod! – dőlt hátra kényelmesen Jeff.
Most sokkal simábban mentek a dolgok, mint amikor legutóbb érkezett erre a bolygóra. Akkor egy mentőkapszulában
zuhantak a felszínre, és rajta kívül senki sem élte túl a katasztrófát. Megrázta a fejét, hogy elűzze agyából ennek a rémes
leszállásnak az emlékét.
– Komputer! – szólalt meg újból. – Mialatt a letapogatást végzed, emberi lényeket is keress! Egy fiatal párt
szeretnék megtalálni.
Tudomásom szerint ők az egyedüli emberek a bolygón.
– LETAPOGATÁS MÓDOSÍTVA.
Ez a számítógép nem egészen pozitronikus agyként működött, de elég kifinomult volt ahhoz, hogy megértse Jeff
utasításait, és továbbítsa őket az űrhajó vezérlőberendezéséhez.
Abban reménykedett, hogy rövid időn belül megtalálja Derecet, Arielt, Mandelbrotot és Wolrufot. Amikor elhagyta ezt a
bolygót az egyetlen működőképes űrjárműben – az átalakított mentőkapszulában csupán egyetlen ember fért el –,
megígérte barátainak, hogy lehetőség szerint segítséget küld majd nekik. A jármű önműködően ráállt egy űrhajózási
útvonalra, és amíg vészjeleket sugározva repült rajta, életben is tartotta őt.
Az űrhajó, amely ráakadt és megmentette, űrugrások sorával tért vissza az Aurórára. Jeff a Nexonra, ahol a baleset előtt
meg akarta kezdeni egyetemi tanulmányait, még mindig nem jutott el. Ezt a mostani mentőexpedíciót szívügyének
tekintette, hiszen Derec, Ariel és a robotorvosok csoportja mentette meg az életét. Aztán a fiatalember és a lány őt küldte
el a bolygóról, holott mindketten boldogan menekültek volna Robotvárosból.
Mélyet sóhajtott, és a képernyőre tekintett. Számított rá, hogy felkutatásuk okozza a legnagyobb gondot. A Minneapolis
tökéletesen be volt rendezve ahhoz, hogy valamennyiüket visszaszállítsa az Aurórára.
– GÚLA HELYZETE MEGHATÁROZVA – szólalt meg a komputer. – KÖZELKÉP A MONITORON. AZONOSÍTÁST
KÉREK.
A képernyőn az Iránytorony csillogott a napfényben. Természetesen fölülről és kissé oldalról látta: ebből a távolságból
úgy festett, mint egy tökéletes építészeti makett.
– Ez az – hajolt előre izgatottan Jeff. – Le tudsz szállni valahol a közelében úgy, hogy nem aprítasz szét semmit?
 – KUTATÁS KIS KOCKÁZATI TÉNYEZŐJŰ LESZÁLLÓHELY UTÁN A KIJELÖLT TERÜLETEN – válaszolta a
komputer. – HA A
JÁRMŰ EL AKARJA KERÜLNI GYÁRI LÉTESÍTMÉNYEK ÉS
ÉPÜLETSZERKEZETEK RONCSOLÓDÁSÁNAK MINDEN KOCKÁZATÁT, NAGYOBB LESZÁLLÓHELYRE VAN
SZÜKSÉGE AZ AJÁNLOTT TERÜLETNÉL.
– Mutasd a területet, miközben vizsgálod – adta ki az utasítást Jeff.
– Csak próbálj meg minél közelebb kerülni a gúlához.
– KIVETÍTVE.
Jeff közelről figyelte a képernyőt, amint a nézőpont magasabbra emelkedett, és az optika sebesen kezdte pásztázni a
tájat. Először megpróbált olyan ismerős alakzatokat felismerni, amelyekre emlékezett: az a tér, ahol egyszer éjszakázott,
vagy a Kulcsközpont jellegzetes bronzkupolája. Egyiket sem találta. Aztán amikor a kamera folytatta a keresést, rájött,
hogy túlságosan gyorsan suhannak el előtte a részletek.
– Inkább keress egy tágas füves térséget – szólalt meg –, közvetlenül a város szélénél. Biztosan emlékszem rá,
hogy a toronytól nem esett messzebb néhány kilométernél.
– A VÁROSI TELEPÜLÉS KERÜLETE NEM TALÁLHATÓ. LETAPOGATÁS FOLYTATÓDIK.
Ámulva figyelte az alatta elvonuló város újabb és újabb részleteit. Távozása után a robotok tehát folytatták az építkezést,
méghozzá sokkal szédületesebb iramban, mint ahogy valaha is képzelte volna. De semmi kedve nem volt hozzá, hogy a
bolygó túlsó oldalán szálljon le. Derec és Ariel a torony közelében lakott.
– Figyelj ide! – szólt a számítógéphez. – A lakosság legnagyobb részét robotok alkotják. Ha megsérülnek, ki lehet
javítani őket. Csak épületnek ne ütközzél, mert azt egyikünk sem éli túl.
– RÉSZLETESEBB UTASÍTÁST KÉREK.
– Valahol itt kell leszállnunk. Próbáld meg elkerülni a robotokat, de nekünk biztosíts elsőbbséget! Keress
embereket – mármint rajtam kívül! Válassz ki egy leszállóhelyet a városban a torony környékén. Ez lehet park, tér, széles
kereszteződés vagy valami hasonló.
– LETAPOGATÁS MÓDOSÍTVA MÉRSÉKELT KOCKÁZATÚ LESZÁLLÓHELY KERESÉSÉRE. TERÜLET
KIVÁLASZTVA.
– Jól van – derült fel Jeff. – Ez gyorsan ment. Próbálj kapcsolatba lépni a város központi számítógépével.
Tájékoztasd leszállási helyünkről, hogy figyelmeztessen mindenkit: söpörjenek az utunkból.
– KAPCSOLAT LÉTREHOZVA. FIGYELMEZTETÉS
ELKÜLDVE ÉS NYUGTÁZVA. A JELENLEGI SEBESSÉG
MELLETT NAGY ÍVŰ KANYARRA VAN SZÜKSÉG. KÉSZÜLJÖN A LESZÁLLÁSHOZ, FÖLDET ÉRÉS KÖRÜLBELÜL
TIZENKÉT PERC MÚLVA.
A fiú elégedetten elmosolyodott. – Jó munkát végeztél. Tizenegy és fél perc múlva Jeff tekintete elbűvölve tapadt a
képernyőre. Az űrhajó aránylag kis lejtőszögben hasította át a légkört, és a látóhatár felé száguldott. A Minneapolis
sokoldalúságára jellemző volt, hogy űrsiklóként és csillaghajóként egyaránt lehetett használni, a fiú ezért is választotta.
Valamint bízott a számítógépben, amely ha nem is pozitronikus felépítésű, de a lehetőségekhez képest nem engedi
megsérülni... persze még egy komputer sem küszöbölhet ki minden hibát. Végül is egy katasztrófát már épphogy
megúszott.
Gyöngyöző homlokkal markolta az ülés karfáját, amikor a képernyőn széles sugárút tűnt fel, egyenesen szemben. Az
űrhajó a járda mentén készült leszállni – van ennek a vacaknak egyáltalán kereke? Jeff rémületében nem emlékezett rá.
Lennie kell – a komputer nem ostoba.
Ezernyi épület homlokzata suhant el összemosódva alatta, majd kétoldalt mellette. Az égi jármű földet ért, és az üres
utcán fékezve lassított.
Semmi sem állta útjukat, a város központi számítógépe jó munkát végzett. A sugárút olyan sima és egyenes volt, amilyet
csak robotok készíthettek. Az űrhajó nesztelenül megállt.
9. fejezet
VISZONTLÁTÁS

Jeff lihegve dőlt hátra az ülésben, arcáról és karjairól patakzott a verejték. Ez sokkal szörnyűbb volt, mint amire
számított... de sokkal jobb a legutóbbi leszállásnál. Az űrhajó számítógépe hibátlanul működött.
Legközelebb kikapcsolja az ostoba képernyőt. Ki a fene akarja mindezt látni?
– LESZÁLLÁS BEFEJEZVE – jelentette a komputer.
– Fogd be a szád! – mordult rá Jeff.
Nem bírt tovább megmaradni ebben a bádogkoporsóban. Remegve feltápászkodott, és az ajtóhoz tántorgott. – Kijárat
nyílik – adta ki az utasítást.
A zárak kattanva oldódtak, és az ajtó kinyílt. Hajlékony létra ereszkedett le. Jeff megmarkolta a két szárát, megfordult és
lemászott.
Az utcán mély lélegzetet vett, aztán körülnézett. Hát itt volt Robotváros, mozgójárdáival, alagútmegállóival,
kristályszerkezetű épületeivel és mértani pontosságú utcáival. Mégis teljesen ismeretlennek tűnt.
Néhány humanoid robotot pillantott meg. A központi számítógép nyilván lefújta a riadót. Amikor hátranézett, újabb
robotokat látott, ezek a sugárúttal párhuzamos mozgójárdákon utaztak.
Feltűnően magas, termetes robot közeledett felé.
– Bocsánat – szólította meg Jeff. – Segítségre lenne szükségem.
A vadászrobot határozottan megmarkolta a karját.
– Hé! Egy pillanat! Mit művelsz? – lépett hátra Jeff, de a robot nem engedte.
– Letartóztatom – hangzott a válasz. – Őrizetben marad, amíg nem állapítjuk meg személyazonosságát. – A
vadász megfordult és elindult.
– Jeff Leong vagyok. Ez nem titok. – Szerencsétlenül kapkodta a lábait, szinte oldalazva követte a robotot.
– Programom szerint meg kell találnom és fel kell tartóztatnom két embert abból a négy betolakodóból, aki
ismereteink szerint Robotvárosban tartózkodik. Nem esik bántódása, de velem kell jönnie.
– És ha nem megyek?
– Önként vagy erőszakkal, de jönni fog. Nem esik bántódása.
Megígérem, ha nem tanúsít ellenállást.
A robot habozás nélkül folytatta útját, miközben magával vonszolta a fiút. Felléptek egy mozgójárdára, és még azon is
tovább gyalogoltak.
– Kit keresel?
– Két emberi lényt, akit Derecnek és Arielnek hívnak – felelte a vadász. – Valamint egy Mandelbrot nevű idegen
robotot és egy meghatározatlan fajú, apró termetű élőlényt.
– Várj csak! Azt hiszed, én vagyok Derec? – Jeff megpróbálta kiszabadítani a karját, de hiába.
– Utasításom szerint őrizetben kell tartanom, amíg nem azonosítjuk – közölte a vadász közömbösen.
– Nincs rá szükség. – Jeffnek sikerült végre úgy helyezkednie, hogy legalább arccal előre mehetett. – Ide figyelj!
Más robotok ismernek engem. Lépj érintkezésbe az Orvosi Csoporttal! Mi is a nevük? Valamiféle kórház. Emberorvosi
Központ vagy ilyesmi. Ők majd felvilágosítanak róla, ki vagyok. Hívd fel őket a központi számítógépen keresztül!
A robot rá sem hederített. – Hívod őket?
Még mindig nem válaszolt.
– Nem erre programoztak, igaz? – sóhajtott a fiú. – Isten hozott Robotvárosban, Jeff!
Még jó darabig gyalogoltak a mozgójárdán. Jeff holmijai persze az űrhajóban maradtak. Akkor akarta kihozni személyi
poggyászát, amikor már felvilágosítást kapott Derec és Ariel lakhelyéről. Most felkészült rá, hogy egy csomó robot
hosszadalmas és valószínűleg szörnyű kihallgatásnak veti alá, így hát letörten bandukolt a gépember mellett.
Kényszerű sétája közben észlelt némi jármű- és gyalogosforgalmat, de biztos volt benne, hogy ez sokkal kisebb, mint
amire korábbi látogatásából emlékezett. Valamivel később eszébe jutott, mennyi váratlan furcsasággal találkozott hajdan
ebben a városban. Annyira elmerült gondolataiban, hogy alig vett tudomást környezetéről, ám egyszer csak éles
gumicsikorgás hangzott fel a háta mögött
Összerezzent és megperdült. Vadász kísérője csak a fejét fordította hátra, lépteit nem szakította meg.

Humanoid robot ugrott le egy hatalmas teherszállító jármű vezetőfülkéjéből.

– Mandelbrot! – kiáltott rá Jeff. – Megmondanád ennek a robotnak, ki vagyok? Azt hiszi...
Nem tudta befejezni, mert a vadász hirtelen megfordult, és elrántotta Mandelbrot mellől. Szorítása egy pillanatra sem
lazult.
– Sérülést okozol annak az embernek – közölte Mandelbrot meglepően szenvtelen hangon. Rálépett a
mozgójárdára, és elindult feléjük.
– Nem teszek kárt benne. – A vadász hangja éppoly nyugodtan csengett. Mereven állt.
Jeff megértette, Mandelbrot azért beszél hangosan, hogy ő is hallja. Nyilvánvalóan meg akarja menteni – ez pedig olyan
változásokra utalt a városban, amelyekre a legkevésbé sem számított.
Hirtelen olyan hangosan és fájdalmasan kezdett üvölteni, ahogy csak a torkán kifért, majd térdre vetette magát a
mozgójárdán. A vadász még mindig a karját szorította.
– Ereszd el! – kiáltott rá Mandelbrot, miközben odafutott, és a karjába emelte Jeffet. – Vadász, működésed
elégtelen. Áthágod az Első Törvényt!
– Te...Mandelbrot... vagy... az üldözött robot – nyögte ki a robot. Enyhén remegett, működését meggyengítette a
bizonytalanság, hátha kárt tett Jeffben. De még mindig nem engedte el.
Mandelbrot megragadta a vadász csuklóját, egyúttal gyengéden megmarkolta Jeff karját. – Ereszd el! – adta ki az
utasítást újból. Én veszem őrizetbe.
– Nem... teszel... bolonddá – ellenkezett a vadász. – Félre... az útból!
Jeff átlátta a helyzetet. A vadász a központi számítógéptől értesült, hogy Mandelbrot maga is szökevény, szavait tehát
gyanakodva fogadta. A robot vádaskodása és Jeff színjátéka azonban alapos kételyt ébresztett benne, és az Első
Törvény parancsa annyira erősen hatott rá, hogy már tétovázva cselekedett.
– Mandelbrot, vigyél el! – könyörgött a lehető legkeservesebb hangon. – Bánt engem!
A vadász szemmel láthatóan úgy értékelte a helyzetet, hogy ellentmondás mutatkozik, de a jelenet még nem győzte meg
álláspontjának tarthatatlanságáról. Mandelbrotnak viszont sikerült felfeszítenie markoló ujjait, és kihúzta közülük Jeff
karját. Aztán fölkapta derekánál fogva a fiút, felugrott vele a mozgójárda merev szegélyére, és a teherautó felé iszkolt.
– Állj! – Amint Jeff kiszabadult, a vadász abban a pillanatban cselekedett, bár bizonytalanságából még nem tért
teljesen magához.
Mandelbrot hóna alól hátrafelé nézve Jeff láthatta, amint a vadász szinte lassított futással a nyomukba ered: erősebben
hatottak benne az utasítások, mint a törvények.
– Biztosan riasztotta már a többi vadászt – szólt a fiúhoz futás közben Mandelbrot. – Ne magyarázzon semmit, ráér
később is. Ha majd fölteszem ennek a járműnek a végébe, feküdjön le, és kapaszkodjon meg. Így nagyobb biztonságban
lesz.
 – É... értem... – Jeff az utasításnak megfelelően cselekedett, míg Mandelbrot beugrott a vezetőfülkébe és
rákapcsolt.

A kapu nyíló hangjára Derec mély álomból riadt fel. Fény vetődött zárt szemhéjára, így kényszeredetten résnyire nyitotta.
Mandelbrot visszatért. Mély lélegzetet vett, hátha ezzel végképp felébred, és eltökélten várta, hogy végre meglesz a
betevő falatjuk.
Amikor a jármű begördült az épületbe, Ariel nyomban becsukta a kaput.
Mandelbrot megfordult a nyitott vezetőfülkében, és a kocsiszekrényben talpra segített valakit.
– Nézzenek oda! – kiáltott fel a lány izgatottan. – Hiszen ez... ez Jeff!
Derec meghökkenve felkönyökölt. Háta és válla rettenetesen fájt.
– Szevasztok! – nézett körül a fiú szeretetteljesen, a kocsi platóján állva. Aztán a robot leemelte.
– Jeff! – szólalt meg Derec. Eltorzult arccal ülő helyzetbe vergődött.
– Mi az... ördögöt keresel itt?
A fiú zavartan megvonta a vállát. – Értetek jöttem. Hogy kimentselek benneteket Robotvárosból.
Derec álla leesett a csodálkozástól. Ariel mindkét kezét a szája elé kapta. – Óóóóó – mondta Wolruf.
– Jóságos ég! – dörzsölte meg a homlokát Derec, hogy elfojtsa zavart mosolyát.
– Mi van veletek? – nézett egyikről a másikra Jeff. – Mi a baj? Már nem akartok megszabadulni innen?
– Jefh – sietett hozzá Ariel, és átölelte. – Miattunk jöttél vissza. Ez csodálatos! Kérlek, ne érts félre bennünket, ez
tényleg sokat jelent nekünk. Köszönjük
A fiú zavartan viszonozta az ölelést. – Nem értek félre semmit. De mi folyik itt?
– Jeff – szólalt meg Derec. – Bármikor elhagyhatjuk a bolygót, amikor csak kedvünk tartja. Valójában elég messze
tudunk utazni, akár... akár a Földre és vissza. Mi... nekem... most más a gondom.
– Tudtok utazni? A világűrön át?
– Valahogy így – bólintott Derec.
A fiú Arielre nézett – a lány úgy vont vállat, mintha semmiről sem tehetne –, aztán elnevette magát, és megcsóválta a
fejét.
– Leülhetek? – Nem messze Derectől telepedett a padlóra.
– Azt hittem, valaki mást küldesz vissza – mondta neki a fiatalember. – Álmomban sem gondoltam, hogy
személyesen jössz.
– Hogyan talált ide? – vetette közbe Mandelbrot. – Ha emlékszik még, nem tudtam ellátni tájékozódási adatokkal.
– Egy komputer segített egybevetni az Auróra-Nexon útvonalat az én csekély ismereteimmel. És bevált. – Jeff a
padlóra meredve beletúrt fekete hajába. – Kissé meg vagyok döbbenve, de örülök, hogy semmi bántódásotok nem esett.
– Hogyan boldogultál? – kérdezte Derec.
– Egy olyan űrhajó akadt rám, amelyik egyenesen az Aurórára tartott. Így amikor ismét visszakerültem a bolygóra,
összegeztem a korábbi adatokat: hol találtak meg annak idején, mennyi idő alatt tértünk vissza, és hol álltak a
legközelebbi csillagok. Ezek alapján egy számítógép megadta a legvalószínűbb irányokat, de jó néhányszor kellett
próbálkoznom, amíg rábukkantam a helyes útvonalra. – Vállat vont. – Az egészben az volt a legnehezebb, hogy
rávegyem az ősömet az űrhajó kikölcsönzésére. Most aztán megmondhatom neki, hogy fölöslegesen fáradozott.
– Hát... – kezdte Ariel.
Jeff megfordult, és ránézett.
– Elkelne egy kis segítség – folytatta a lány. – Meg kell találnunk Avery doktort, mielőtt a robotjai kapnak el
bennünket.
– Avery! Jól értettem, Avery doktort mondtál? – egyenesedett fel ültében Jeff.
– Hallottál róla? – ereszkedett mellé a padlóra Ariel. – És hol?
– Mandelbrot, Wolruf – szólalt meg Derec –, gyertek közelebb és figyeljetek, mert talán mindez még hasznunkra
lehet.
– Szóval – kezdte Jeff –, megpróbáltam elmagyarázni a papámnak, miért van szükségem az űrhajóra. És akkor
elmesélte, hogy ez az Avery nevezetű furcsa fickó elképesztő terveket szövögetett egy bolygóról, amelyet egy ittenihez
hasonló társadalom népesítene be.
– Várj csak! Ennek titokban kellett maradnia – szólt közbe Ariel. – Anyám adta a pénzt a tervek kivitelezéséhez.
Hogyan szerzett tudomást róluk a papád?
– Valójában nem ismerte a titkot. Csak annyit sejtett, amennyire Avery doktor célzásai alapján következtethetett,
amikor találkoztak.
– Találkoztak? – kiáltott fel egyszerre Derec és Ariel.
– Nézzétek, nem emlékszem valami jól...
– Mindnyájan bajlódunk az emlékezetünkkel – vigasztalta zavartan Ariel. – Folytasd csak, nagyon fontos ez
nekünk.
– Mikor találkoztak? – folytatta a faggatást Derec. – Mostanában, azAurórán?
– Nem, nem, sokkal korábban. Néhány évvel ezelőtt.
Derec leheveredett. – Mi történt?
– Fogadni mernék, akkor még csak terveket szövögetett – vetette közbe Ariel. – Ahhoz képest, hogy a robotok
milyen gyorsan dolgoznak, ez rengeteg időnek számít.
– Azért jött, hogy apám tanácsát kérje – emlékezett vissza Jeff – Apám az űrlakóvilágok kultúrtörténetének
professzora. Azzal foglalkozik, hogy nyomon követi a különféle űrlakók társadalmainak fejlődését.
– Ez mit jelent? – érdeklődött Derec.
 – Összehasonlító tanulmányokról van szó – magyarázta a fiú. Mi a közös ezekben a népcsoportokban, és mi nem?
Hogyan szerveződnek? Miben különböznek egymástól az alapértékeik? Meg ehhez hasonlók.
– Akkor a papád szakértő ebben, igaz? – jegyezte meg Ariel. Ezért kereste fel Avery doktor.
– Elképzelhető – vont vállat Jeff. – Szóval néhány évvel ezelőtt ez a bizonyos doktor nem hivatalos beszélgetésre
kérte apámat, akire már korábban is mély benyomást gyakorolt a pasas. Azt mondta, Avery különc, de zseni, és
elvonszolt a találkozóra.
– Miről akart apáddal beszélgetni? – kérdezte Derec.
– Különféle társadalmi formákról érdeklődött – felelte Jeff. Meg főként arról, hogy apám miként valósítana meg egy
utópiát, ha módjában állna.
– Utópiát... – Derec összenézett Ariellel. – Szóval ezt szolgálták itteni kísérletei.
A lány bólintott. – Jeff. Minden apróság fontos lehet a számunkra, amit Avery személyiségéről tudsz.
– Elmesélhetem az emlékeimet, de voltaképpen miért keresitek?
– Beültetett egyfajta... szóval... bizonyos betegséget Derecbe, így eltávolítani is csak ő tudja. Rá kell jönnünk, hol
tartózkodik a bolygón. Tudnál mesélni róla, milyen egyéniség?
– Alig emlékszem rá – nézett a fiú mindnyájukra bocsánat kérően. – Még túl fiatal voltam, és nemigen érdekelt a
személye. Csak azért mentem el, mert apám ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam ezzel a zsenivel. Azt mondta,
hasznos tapasztalat lesz ez számomra. Az igazat megvallva, nem sokat értettem az egész társalgásból.
– Mégis – biztatta Ariel –, kezdj el mesélni róla. Talán emlékezni fogsz.
– Szóval... apám rendkívül nagyra tartotta. A szokásosnál is többre. Ezt úgy értem, hogy általában tehetséges
emberek veszik körül. Egy ideig jó barátok voltak.
– És aztán? – kérdezte Derec. – gondolom, Avery doktor elhagyta az Aurórát.
Jeff megrázta a fejét. – Nem egészen. Időnként elment, aztán visszatért. Apámnak nézeteltérése támadt vele néhány
dologban, azt hiszem... de erről sohasem kérdeztem.
– Nem tudod, miért szakadt meg a barátságuk? – faggatta Ariel. – Talán fontos lehet nekünk.
– Úgy vélem, Avery meglehetősen önző volt. Azonnal kialakult bennem ez a benyomás. És kétségtelenül
különcként viselkedett. Sejtésem szerint apám egyszerűen belefáradt, hogy folyton őt hallgassa.
– Ez megegyezik az anyám leírásával – fordult Ariel Derechez. – Hasznosíthatjuk ezt valahogy?
– Nem tudom. Ezek szerint aki csak találkozott vele, kellemetlen fickónak tartotta – tűnődött el az ifjú. – Mandelbrot,
te tudsz közülünk a legügyesebben összefüggést találni bizonyos adatok között. Mit gondolsz?
– Vannak információink Robotvárosról – kezdte a gépember. Vannak információink Avery doktorról. De nem áll
fenn közöttük a szükséges összefüggés, hogy szűkítsük a kutatási kört.
– És mi a véleményed, itt maradjunk? – kérdezte Derec. Továbbra is biztonságban leszünk, vagy el kellene
mennünk innen?
– Csupán feltevésekre támaszkodhatom – közölte a robot. Ismét kerülő útvonalon tértem vissza ide. Mivel a
teherautó a korábbival egyező területen tűnt el a szemük elől, ezzel lényegesen szűkül a vadászok kutatási körzete.
Másfelől viszont, ha kimozdulunk innen, sokkal több adat fut be tartózkodási helyünkről a központi komputerbe, hiszen
bármelyik robot megláthat bennünket a városban.
Derec sóhajtott, és megdörzsölte merev lábizmait. – Köszönjük az előadást. Mi a következtetésed?
– Jobb helyzetbe kerülünk, ha a nap hátralevő részében még itt maradunk. Amikor viszont leszáll az este,
biztonságosabb lesz kimozdulnunk. Ezek csak számításon alapuló valószínűségek, nem pedig biz...
– Értem – vágott közbe Derec. A fogát csikorgatva a padlóra dőlt. Általában szerette meghallgatni Mandelbrot
okfejtését, hogy miként alakította ki véleményét, mert következetes logikájából sokat lehetett tanulni. Most azonban a
fáradtság és a fájdalom türelmetlenné tette.
– Talán valamennyiünkre ráférne egy kis pihenés – szólalt meg Ariel. – Ha tényleg elindulunk valahová sötétedés
után.
– Én márr alszom is – helyeselt Wolruf.
Derec lehunyta a szemét. Hallotta, amint a kutyalény elkocog valamerre, nyilván az előre kiválasztott pihenőhelyéhez.
– Azt terveztem, ismét kimegyek élelmiszert keresni – mondta Mandelbrot –, ám ezt túl kockázatosnak ítélem már.
Önök táplálék nélkül is egészségesek maradnak a nap folyamán. Ha éjszaka útra kelünk, majd csak találunk élelmet.
Elfogadható ez a javaslat?
– Hát persze – mormolta Derec anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Rendben – helyeselt Ariel.
– Ami azt illeti – szólalt meg kisvártatva Jeff –, rengeteg élelmiszertartalékom van a Minneapolis fedélzetén. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen zűrben lesztek a kajával. Csak az a kérdés, hogyan szerezzük meg.
– Hát nem könnyű feladat. Biztosan őrzik már az űrhajót tűnődött hangosan a lány.
Már régen darabokra szedték, gondolta Derec, de túlságosan kimerült volt, hogy megszólaljon.
– Talán mégis megfontolhatnánk – javasolta Mandelbrot. Noha rendkívül nagy a kockázat.
– Megismerhetném pontosabban a mostani helyzetet? – kérdezte Jeff. – Semmit sem hallottam a város eredetéről.
Tuti, hogy izgalmas történet! Meghallgathatnám az egészet? Alkonyatig rengeteg időnk van.
– Nem kellene belekeveredned ebbe az ügybe, Jeff – figyelmeztette Ariel. – Ha vissza tudunk juttatni az űrhajódba,
nyugodtan távozhatsz a bolygóról.
– Segíteni szeretnék.
– Nem hiszem, hogy kérhetnénk ilyet tőled. – A lány lehalkította a hangját. – Nem hallottad, mit művelt Avery doktor
Dereckel?
 – Maradok – jelentette ki Jeff. – Azért jöttem vissza, hogy a jóságotokat megháláljam. Mivel nincs többé
szükségetek segítségre, hogy elhagyhassátok a bolygót, abban segítek, amiben hasznomat vehetitek.
– Mielőtt döntesz, tudnod kell, milyen zavaros históriába ártod bele magad.
– Akkor halljuk! – mondta Jeff vidáman. – De maradok, az biztos!
Ariel duruzsolva mesélő hangjától Derec lassan álomba szenderedett.
10. fejezet
A MINNEAPOLIS

Arra ébredt, hogy két erős kar siklik alá, és a levegőbe emeli. – Mi történik? – kérdezte rekedten. Száraz torkát
megköszörülve kinyitotta a szemét.
Mandelbrot vitte a teherautó végébe.
– Itt az idő az indulásra, igaz? – mosolyodott el Derec erőtlenül, amint elhelyezkedett a jármű rakodólapján.
– Mindnyájan itt vagyunk – szólalt meg mellette Ariel. – Mandelbrot gondjaira bíztuk magunkat. Indulhatunk?
– Persze. Hová megyünk?
– Elhozzuk az élelmiszerkészletemet – szólt oda Jeff.
– Micsoda? – Derec meglepetten nézett rájuk, amint megpróbált felülni. – Tökéletes csapda vár ránk. Mi a
tervetek?
– Nem dolgoztuk még ki – válaszolta Ariel. – Mandelbrot nem szerezhetett semmiféle információt az űrhajóról a
központi számítógépből a lelepleződés veszélye nélkül, ezért fogalmunk sincs, miféle biztonsági rendszert állítottak fel
körülötte.
– Egyáltalán nem tetszik ez nekem – fordult Derec a robothoz, aki éppen megnyomta a falon a kapunyitó gombot. –
Mandelbrot, ezzel egyenesen besétálhatunk egy csapdába. Számításba vetted ezt?
– Igen. – Mandelbrot sietett vissza a teherautó vezetőfülkéjéhez, míg a kinyíló kapu mögött láthatóvá vált
Robotváros derengő félhomálya.
– Szóval számoltál vele? Akkor miért merészkedünk oda mégis? – Rugalmas terv alapján cselekszünk. Most
csupán az a szándékom, hogy megfigyelés céljából kerülő úton megközelítsük a leszállóhelyet. Nem vállalunk fölösleges
kockázatot.
– Akkor... jól van – dőlt hátra Derec a kocsiszekrény falának. Ha jobban érezte volna magát, erőszakosabb lett
volna. Vagy újabb tervekkel áll elő. De még a figyelmét is nehezen tudta összpontosítani.
A teherautó kigördült az üres utcára. Úgy látszott, mintha a város robotlakossága egyre fogyatkozna. Ez csak a kezünkre
játszik, gondolta Derec, de a rejtélyek továbbra is megoldatlanok maradtak. Mi a célja a robotok gyülekezési helyeinek...
és hol tartózkodik Avery?
Robotvárosban is égtek utcai lámpák, csak nem olyan sűrűn és nem annyira fényesen, mint más városokban. A robotok
szuperérzékeny látása nem igényelt erősebb megvilágítást. Mára az egész bolygó a műszaki csodáknak és a robotok
meghökkentő képességeinek a városává vált.
– Mit kapott Avery az apádtól? – kérdezte váratlanul Derec. – Leong professzornak hívták? Mi látható itt a
városban, ami Leong professzor· alkotása?
– Nem fedeztem fel semmi ilyesmit – vallotta meg Jeff. – Ő az általános kultúráról mesélt el sok mindent, itt
azonban azt láttam, hogy csak a tudomány, a technika és az építészet ért el elképesztő fejlettségi szintet.
– A színdarab! – kiáltott fel Ariel. – Távozásod után rávettük a robotokat, hogy játsszák el a Hamletet. Derec
választotta a darabot, de az előadásra önként vállalkoztak. Némelyik robotban bizonyos alkotókészség is
megmutatkozott.
– A művészet – fűzte hozzá Derec. – Hát persze! És talán egy új erkölcsi rendszer is a robotika törvényein túl...
– A gépemberek a humanika törvényeiről beszéltek gyakran tette hozzá izgatottan Ariel. – Mintha ez az egész
nyüzsgés kezdene értelmet nyerni.
– Tehát ezek nem egyszerű furcsaságok – bólintott Derec. – A robotok túlságosan ésszerűen gondolkodnak,
semhogy elvarratlan szálakat hagynának munkájukban.
– A rrobotok alkotóképessége – szólalt meg Wolruf – abban asz időben 'elentkeszett, amikorr Avery doktorr
uisszatérrt Robotvárosba.
– Úgy van – ismerte el Ariel. – És most, miután nyilván átprogramozta az összes robotot, ennek már nyoma sincs.
– Mert az alkotókészség felbukkanása túl sok bajt okozott mondta Derec. – De Avery eredetileg beprogramozott
bizonyos művészi hajlamot a robotokba. Jeff, megfelel ez annak, amire emlékszel?
– Aha. És most már dereng, hogy egy dolog különösen érdekelte a hóbortos zsenit.
– Tényleg? Ugyan mi?
– Azok a kultúrák, amelyek rendkívül hosszú időn át fennmaradnak.
– Fennmaradnak? – csodálkozott Derec. – Úgy érted, mint a köztársaságok, birodalmak meg a többi? Dinasztiák
meg hasonlók?
Jeff tagadóan rázta a fejét, mialatt a teherautó az alkonyi félhomályban lelassított egy kereszteződésnél, aztán újból
gyorsított. – A kultúrák általában túlélik a politikát. Igaz, a politikával, a gazdasággal és technikával összefüggésben
fejlődnek, ám a saját életüket élik. Apám olyan fáknak nevezte őket, amelyeket a tudományágak összessége alkot.
A teherautó zökkenve megállt, ezért mindnyájan előrenéztek. Derec kitekintett, és látta, hogy egy felüljárón állapodtak
meg. Minden irányban Robotváros fényei hunyorogtak. A világosság a különös formájú épületekből és azokból az
utcákból áradt, amelyek megragadó ívek, hatalmas háztömbök, csavart tornyok és rácsos szerkezetek sorából
bontakoztak ki.
– Nézzétek! – mutatott lefelé Jeff. – Azon a sugárúton szálltam le, amelyik párhuzamosan fut ezzel. Látjátok az
űrhajót ott az épületek között?
– Én látom – mondta Ariel –, de nem tisztán.
– Nem merek közelebb hajtani a teherautóval – fordult hátra Mandelbrot a nyitott vezetőfülkében. – De gyalog
megközelíthetem, és kifürkészem az őrszolgálatot.
– Maradj! – szólt rá Derec. – Ha egyszerűen ott hagyták az űrhajót, biztosan csapdát állítottak, tehát rád is
lecsaphatnak. Hiszen nem hagyhatnak kint egy ilyen csalétket őrizetlenül, hogy aztán valaki hipphopp elrepüljön vele.
– Milyen kár – sóhajtott Jeff.
– Várj csak! – vágott közbe Ariel. – Talán Mandelbrot kapcsolatba tud lépni a fedélzeti számítógéppel.
– Kétlem, hogy működőképes állapotban hagyták az űrhajót vélekedett Derec. – Nem lenne ésszerű.
– Hacsak nem bíznak túlságosan az őrzőrendszerükben – jegyezte meg Jeff. – Mandelbrot, ha meg akarod
próbálni, figyelj: ez tízszemélyes Hayashi-Smith típusú űrhajó, a neve Minneapolis. Számítógépe nem pozitronikus, de
elég okos ahhoz, hogy az általam adott zűrös repülési utasításokat is elfogadja. Ez minden, amit tudok róla.
– Éppen a szabványos frekvenciákat próbálom ki rajta – szólalt meg a robot. – A szokásos hullámsáv elég
keskeny. Nincs válasz.
– Akkor jó – mondta derűsen Derec.
– Miért örülsz ennek? – szólt rá Ariel. – Talán mégis van esélyünk.
– Mire gondolsz? – kérdezte Jeff a félhomályban.
– Ha szerencsénk van, csak azzal tették működésképtelenné az űrhajót, hogy megszakították kapcsolatát a
fedélzeti számítógéppel. Mandelbrot, a te komkapod ugyanolyan impulzusokat bocsát ki, mint amilyeneket a jármű
komputere küld a vezérlőberendezésbe.
– Talán elindíthatom az űrhajót – mondta a robot –, de nem tudom innen fölszállásra bírni. Túl keskeny a sugárút,
és nem ismerem eléggé aprólékosan ezt a járművet.
– Én sem segítetek – mentegetőzött Wolruf. – Képes lennékirrányítani, ám túl sok időt uenne igénybe, 'a
Mandelbrot köszuetítéséuel adnék utasításokat a felszállásá'osz. És nem is látok rrá innen asz űrrsiklórra.
– Nem kell a levegőbe emelni – nyugtatta meg őket Derec. – A sugárút nyílegyenes. Csupán annyi a dolgunk, hogy
a védőzónától elég messzire távolítsuk el, ahol már beszállhatunk és magunkhoz vehetjük az élelmiszert.
– A robotok meg fogják akadályozni – vetette közbe Jeff. – Gondolod, hogy nem számítanak erre a trükkre?
– Talán – felelte Derec. – De emlékezz rá, itt mindent az ésszerűség irányít. A vadászok nincsenek hozzászokva a
körmönfont gondolkodáshoz.
– Csakhogy egy üldözési mániás programozta őket – jegyezte meg a lány.
– Próba szerencse – zárta le a vitát Derec.
– Azt hiszem, annyit megtehetek, hogy egyenesben vezetem mondta Mandelbrot. – De előbb hajtsunk a
teherautóval a találkozás színhelyére, hogy ott várjuk az űrsikló érkezését. Így nem lesz elég ideje a vadászoknak, hogy
utolérjék.
Derec szíve izgatottan kalapált, és magas adrenalinszintjének hatására fellazultak izmai. Szélesen elmosolyodott: –
Akkor rajta!
Mandelbrot sokkal tovább kanyargott a teherautóval, mint amire Derec számított, de az óvatosság ésszerűnek látszott.
Az a tizenöt kilométer, amelyet az űrhajónak meg kell tennie a sugárúton, még így is semmiség volt az
űrsiklóüzemmódban. Mandelbrot utolsóként még egy mellékutcába hajtott be, és csaknem a sugárúti kereszteződés
széléig merészkedett. Aztán leállította a kocsit, és mozdulatlanul várt.
– Szerintem most összpontosít az űrhajóra – szólalt meg Ariel.
– Ezt az utcát Minneapolis sugárútnak fogjuk elnevezni – vigyorodott el Jeff. – Persze csak akkor, ha sikerül a
tervünk. Derec egész teste zsibongott az idegességtől. – Wolruf, amikor Mandelbrottal együtt bemásztok, átveszitek a
gép irányítását, rendben?
– Rrendben. – Bólintásakor az utcai lámpa keskeny fénysugara vigyorgó kutyafejét világította meg.
– Jön már – szólalt meg Jeff.
Halk sivító hang hallatszott a távolból, majd egyre erősödött.
Mozdulatlanul ültek, az utcasaroktól nem láttak oldalt semmit. Csupán Mandelbrot alakja rajzolódott ki a félhomályban,
így Derec is csak a robot sötét, mozdulatlan körvonalát figyelte, miközben a sivító zaj egyre hangosabb lett.
Hamarosan szinte fülsiketítővé erősödött a dübörgés. Az űrhajó felbukkant a kereszteződésben, óriási tömegével
méltóságteljesen magasodott föléjük az éles fények és mély árnyékok közepette, aztán megállt.
Mandelbrot felpattant, hátrafordult, és kisegítette Derecet a teherautóból. A többiek ezt jeladásnak vették, máris másztak
le és futottak a várakozó űrhajó, felé.
A gépember fél oldalról támogatta Derecet, hogy gyorsabban haladjanak, mint ha a karjában vinné. A robot parancsára
kinyílt felettük a gép ajtaja, és a létra a földig ereszkedett. Futás közben Derec végigtekintett a sugárúton.
Robotok tömege törtetett feléjük a távolból. Vadászok rohantak előre a mozgójárdákon. Különféle méretű és alakú
szerszámrobotok gördültek, trappoltak végig az úttesten. A csapdában ők alkották a váratlan elemet, de a csalétek
eltűnésével szerepük teljesen érdektelenné vált.
A szerszámrobotoknak azonban nincs pozitronikus agyuk, így nem tudták ezt felfogni; engedelmesen követték a
vadászok utasításait. Azért siettek, hogy elállják az utat, sőt akár az űrhajót és a teherautót is tönkretegyék. A
legfürgébbek vészesen közeledtek.
Mandelbrot az általa elérhető legmagasabb lépcsőfokra tette le a fiatalembert, Derec lába azonban megcsúszott. Amint a
létrába kapaszkodva nyugtalanul pillantott a feléjük hömpölygő tömegre, Mandelbrot a két karja alá nyúlt, felemelte, aztán
addig mászott vele, mígnem sikerült betuszkolnia az űrhajó ajtaján. Jeff és Ariel nyomban félrehúzta Derecet, hogy a
robot is beléphessen utolsónak.
Wolruf már a navigátor székében ült, és a mechanikus vezérlőberendezést vizsgálta. Mihelyt Mandelbrot helyet foglalt a
kapitányi ülésben, a létra visszahúzódott, és az ajtó becsukódott.
– Egyenesen uégig a sugárrúton – mondta Wolruf. – Elég tág ténség uan a felszállásrra.
Mandelbrot a kézi vezérlővel dolgozott. – Ez biztonságosabb, mint a komkap hullámhosszán. Mindenki kapcsolja be a
biztonsági övét!
– Be vagyunk csatolva – kiáltotta Jeff. – Rettenetesen örülök, hogy átvetted az irányítást. Én csak a számítógéppel
tudnám közölni, hogy mit szeretnék.
Amint a jármű lendületesen gurulni kezdett, valami súlyos tárgy csapódott a végének. Az ütés tompán, de tisztán
érzékelhető volt.
– 'elentéktelen sérrülés – mondta a kutyalény.
Az űrhajó nagyobb sebességre tett szert, amikor újabb reccsenés hallatszott a hátsó végéből. A jármű egy pillanatig
félrekanyarodott, mielőtt Mandelbrot visszakormányozta egyenes vonalba. Fülsértő csikorgás hallatszott a törzs bal
oldaláról.
– Nem sokat tehetnek – nyugtatta meg a többieket Derec. – Az Első Törvény értelmében a vadászok nem
adhatnak olyan utasítást, ami katasztrófához vezethet. Most már bizonyára rájöttek, hogy nem tartóztathatják fel az
űrhajót úgy, hogy ne tegyék irányíthatatlanná.
– Reménykedjünk, hogy igazad legyen – mondta Jeff komoran, miközben egy újabb lökés rázkódtatta meg az
űrhajó végét. Több azonban nem követte. A jármű maga mögött hagyta az utolsó szerszámrobotot is, és meredek
szögben a levegőbe emelkedett.
11. fejezet
KERINGÉSI PÁLYÁN

– Alacsony keringési pályát választottam – közölte Mandelbrot. Az űrsiklóüzemmódhoz ennek a járműnek nem sok
üzemanyag tartaléka van, pedig szükség lesz még erre a leszállásnál, és akkor is, amikor Jeff véglegesen elhagyja a
bolygót. Viszont amíg a bolygó felszíne fölött suhanunk, legalább biztonságban vagyunk Robotváros robotjaitól.
– Micsoda megkönnyebbülés! – sóhajtott Derec. – Hacsak nem fejlesztettek ki olyan űreszközöket, amelyekről nem
tudunk.
– A nauigációs érrszékelők nem 'elesznek semmi i'et – mondta
Wolruf. – Asz a 'auaslatom, átueszem a készi veszérrlést, amíg Mandelbrot ú'ból összeköttetést terremt a fedélszeri
komputerr és asz űrr'a'b köszön.
– Egyetértek – felelte a robot.
– Az Első Törvény nem engedi meg nekik, hogy lelőjenek bennünket vagy bármi hasonlóra vetemedjenek – hívta
fel a figyelmüket Ariel. – Viszont szemmel tarthatnak bennünket. Nem siet majd elénk egy csinos fogadóbizottság, ahol
éppen leszállunk?
Mandelbrot a vezérlőpult segítségével felnyitott egy oldalpanelt, és az áramköri egységeket tanulmányozta. – Ez a jármű
elég kis tömegű ahhoz, hogy űrsiklóként rendkívül fürgén mozogjon. Olyan kerülő utat kell választanunk, hogy képtelenek
legyenek meghatározni leszállási helyünket az utolsó néhány másodpercig.
– Örömmel hallom – jegyezte meg vidáman Jeff. – Ez a bolygó sohasem volt unalmas hely, igaz?
– Hát nem – felelte Derec. – De ennyire veszélyes sem. Amikor meg kellett oldanunk egy emberölés rejtélyét, meg
amikor meg kellett találnunk egy robot gyilkosát. Csupán a legutóbbi időkben fordult a kocka, hogy most már minket
üldöznek.
Jeff elnevette magát. – Amikor utoljára itt jártam, az agyamat kioperálták a fejemből, és áthelyezték egy robot
koponyájába. Ez azért rám nézve akkor is veszélyes játék volt.
Ariel kuncogni kezdett, Derec is somolygott annak ellenére, hogy a bordáiba bele nyilallt a fájdalom a nevetéstől. Még
Wolruf is derűsen nézett hátra a válla fölött.
– Nagyon örülök, hogy rendbe jöttél – mondta a fiúnak Ariel. És köszönjük, hogy visszatértél, még ha téves feltevés
alapján is.
Derec megborzongott a féltékenységtől, de nem szólt semmit.
Miután túlestek a krízisen, teste viharos gyorsasággal vált egyre merevebbé. Hátradőlt ülésében, és érezte letapadt
izmainak feszülését a gerince mentén.
– Azt hiszem, a kapcsolat most már helyreáll – közölte Mandelbrot. – Jeff, kipróbálná a hangvezérlést?
– Hayashi-Smith Minneapolis űrhajó fedélzeti komputere – szólalt meg a fiú. – Kérlek, jelentkezz!
– KÉSZEN ÁLLOK – felelte a számítógép.
– Vállalod a repülőszolgálatot?
– NYUGTÁZVA.
– Akkor őrizd a jelenlegi repülési helyzetet.
– REPÜLŐSZOLGÁLAT ÁTVÉVE.
– Hangvezérlődben egyúttal rögzítsd a következő hangokat, és készülj fel bármelyikük utasításainak követésére. –
Jeff intett a fejével a többieknek.
Sorban mindegyikük mondott néhány szót a számítógépnek. – És most merre? – kérdezte Derec. – Pillanatnyilag
biztonságban vagyunk, de egy tapodtat sem jutottunk közelebb Avery doktorhoz.
– Ám kissé többet tudunk talán arról, mik a céljai Robotvárossal – felelte Ariel. – Hála Leong professzor
tapasztalatainak.
– De abból még nem derült ki, hol tartózkodik Avery – ellenkezett Derec. – Mandelbrot, van valami ötleted?
– Igen – felelte a robot. – Komputer! Keresd meg, hol van nagyméretű termőföldnek vagy szerves vegyületek
tárolójának bármilyen nyoma!
– KUTATOM – szólalt meg a számítógép.
– Avery doktor nem feltétlenül termeszt vagy tárol élelmiszertartalékot akkora mennyiségben, hogy innen a
magasból észrevehetnénk – mondta Mandelbrot, miközben szinte emberi módon megvonta a vállát. – Ez csak egy
lehetőség.
– Használnak itt szerves vegyületeket más célra is? – nézett körbe a többieken Jeff. – Már azon a kórházon kívül,
vagy mit tudom én, hogy hívták, ahol megoperáltak.
– Nem is tudom – mondta bizonytalanul Derec.
– Annyit leszögezhetünk, hogy egészen kis mennyiségekről van szó – fűzte hozzá Mandelbrot. – Továbbá az is
világos, hogy egyetlen ember roppant kevés élelmet fogyaszt. Tehát csak akkor reménykedhetünk döntő mennyiségű
élelemforrás felfedezésében, ha feltételezzük, hogy Avery doktor ki akarja terjeszteni érdeklődését a kultúráról a
konyhaművészetre.
– Vagy legalábbis finomabb ételekre vágyik, mint amilyeneket egyvegyi feldolgozóból nyerhet – tette hozzá Ariel. –
Frissen főtt ételek!
 – Hé! Erről jut eszembe – kiáltott fel Jeff. – Mi a fenének akartuk egyáltalán megszerezni ezt az űrhajót? Együnk
már végre! Ariel, kukkants be a szomszédos fülkébe!
Mandelbrot kivételével mindenki megkapta a maga élelemadagját, és még Wolrufnak is jutottak olyan falatok, amelyeket
fanyalogva ugyan, de elfogyaszthatott.
– KITERJEDT MEZŐGAZDASÁGI TERÜLETEK – jelentette a számítógép. – A KÉPERNYŐRE VETÍTVE.
– Közelebbről! – utasította Mandelbrot. – Ha lehet, azonosítsd! Mindenki a képernyőre tapadt. Egy apró sötét folt
pillanatok alatt zöld négyszöggé terebélyesedett. Néhány másodperccel később különféle zöld árnyalatok tarka takarója
bontakozott ki előttük. A további nagyítással már a növények is felismerhetővé váltak.
– SOKFÉLE TERMÉS LÁTHATÓ. EGYEBEK KÖZÖTT KUKORICA, CIROK, BÚZA ÉS CUKORRÉPA. AZ ELSŐ
FELÜLETES VIZSGÁLAT ALAPJÁN FÖLDI EREDETŰ, AURÓRAI TERMESZTÉSŰ NÖVÉNYEK VANNAK
TÚLSÚLYBAN. A TÖBBI TERMÉS AZONOSÍTHATATLAN EBBŐL A MAGASSÁGBÓL ÉS LÁTÓSZÖGBŐL.
– Talán a robotok nemesítettek ki néhány fajtát maguknak mondta Ariel. – Vagy ezen a bolygón honosak.
– Tágítsd a látószöget! – szólalt meg Mandelbrot. – Mutasd meg a környék földrajzi jellegét!
A szétterülő látótérben megjelent egy hegyvonulat gerince. A tompa élek és a lankás lejtők régi geológiai képződményre
utaltak. A hegyláncot mindenütt erdő borította, amelyet csak néhol pettyeztek különféle épületek. A mezőgazdasági telep
a hegyláncon belül egy magasan húzódó völgyben pihent.
– Ez nem is város – csodálkozott Jeff. – Ez az első hely visszatérésem óta, ahol befejezetlen építkezést látok.
– A robotok talán fakitermelésre használják az erdőket, és ipari célra a lejtőket – tűnődött Derec. – Általában
semmit sem hagynak kárba veszni. Azok a növények viszont csak élelmezési célt szolgálhatnak. Legalábbis én így
gondolom. Mandelbrot?
– Csaknem száz százalék a valószínűsége, hogy emberi élelmiszerforrás. Ki kell nyomoznunk. Emlékeztetek
mindenkit, hogy Avery doktor nem feltétlenül tartózkodik itt.
– Kezdetnek nem rossz – rikkantotta Jeff – Akkor hát mihez fogunk?
– Először: leszállóhelyet kell keresnünk – kezdte sorolni Mandelbrot. – Ezek a hegyek alkalmatlanok rá.
Másodszor: javasolom, hogy Wolruf és én derítsük föl a terepet. Harmadszor: a legbiztonságosabb, ha önök a levegőben
várnak ránk.
– Nekem tetszik – lelkesedett Jeff. – A komkapoddal szükség esetén bármikor felhívhatsz bennünket, és most már
magunk is tudjuk irányítani ezt a járgányt.
– Derec? – nézett kérdőn a fiatalemberre Ariel.
– Jó, benne vagyok. – Kelletlenül fészkelődve megváltoztatta testhelyzetét, és dühös volt magára, hogy nem tehet
többet. A terv azonban tényleg egyszerűnek látszott.
– Komputer – mondta Mandelbrot. – Keress olyan leszállóhelyet, amely a lehető legközelebb esik a
gabonatáblákhoz.
– JELENLEG NINCS ILYEN A LÁTÓTÉRBEN – felelte a számítógép. – A KERESÉS A KÖVETKEZŐ KERINGÉSI
FORDULÓNÁL KEZDŐDIK.
– Több leszállóhelyre lesz szükségünk – mondta Mandelbrot. A vadászok minden bizonnyal rögtön körülveszik az
elsőt, ha már használtuk.
– Komputer – préselte ki magából a szavakat Derec. – Ne térj olyan keringési pályára, hogy szem elől tévesszük
ezt a területet.
– NYUGTÁZVA.
Ismét magába roskadt. Nem volt álmos, csak kimerült. Menekülésük izgalmai szinte felvillanyozták, most ennek az
ellenhatását érezte.
Szemmel láthatóan mindenki kimerült a kaland során.
Derec lehunyt szemmel feküdt, tisztán hallotta a kattanást, amint valaki eloltja a világítást fölötte. Jótékony puhasággal
telepedett szemhéjára a sötétség.
Egy ideig senki sem beszélt. Aztán csendesen megszólalt a számítógép.
– A MEZŐGAZDASÁGI TELEPHEZ LEGKÖZELEBBI
LESZÁLLÓHELYEK A KÖVETKEZŐ SORRENDBEN LÁTHATÓK A KÉPERNYŐN: ÖT KILOMÉTERES SUGARÚ
KÖRBEN ÖT, TÍZ KILOMÉTERES KÖRBEN MÉG KETTŐ, HÚSZ
KILOMÉTERESBEN TOVÁBBI HÁROM.
– Akad közöttük viszonylag lakatlan terület? Elsősorban városi utcáktól távol? – kérdezte a robot.
– BEMUTATOM AZ ÖT LEGKÖZELEBBI HELYET. CSUPÁN EZEKEN FIGYELHETŐ MEG, HOGY HIÁNYOZNAK
A VÁROSI JÁRDÁK.
Derec erőlködve felnyitotta a szemét. Bántotta, hogy kimarad mindenből.
– Ez egy óceán! – kiáltott fel meglepetten Jeff. – És itt a partvonala– tette hozzá Ariel.
Ahogy figyelték, a számítógép a part öt különböző pontját enyhén elszínezte a képernyőn.
– EZEKEN A TERÜLETEKEN HOSSZAN NYÚLIK EL A
HOMOKSÁV, ÉS ELÉG TÖMÖR A BIZTONSÁGOS LE-
SZÁLLÁSHOZ – jelentette.
– A vadászok elkerülésére ezek közül csak egyet használhatunk – közölte Mandelbrot. – Ha megtalálják az elsőt,
felfedezik a többit is.
– Meg kell kockáztatnunk – mondta eltökélten Derec. – Amilyen gyorsan csak tudunk, Wolruffal együtt kirakunk
téged, és máris fölszállunk. Addig maradunk a keringési pályán, amíg nem jelentkeztek újból.
– Vagy amíg az üzemanyag nem éri el a minimális szintet jegyezte meg a robot. – Figyelmeztetem a számítógépet,
hogy riadóztassa önöket, ha kényszerleszállást kell végrehajtani.
Derec ismét lehunyta szemét.
– Jól van – felelte Jeff.
– Komputer – szólalt meg ismét a robot. – A következő fordulónál kerülő útvonalon közelítsd meg az első leszállási
helyet. Ameddig csak lehet, próbáld eltitkolni úti célunkat.
– NYUGTÁZVA.
A következő keringési forduló jórészt eseménytelenül telt el, Derec azonban rendkívül kellemetlennek találta a
figyelemelterelő mozgásokat. Az űrhajó egy darabig lefelé siklott, aztán éles kanyarral megfordult, fölfelé emelkedett, és
ismét megfordult. Derec súlypontja minden irányváltással eltolódott, és sajgó izmai még fájdalmasabban nyomódtak az
üléshez. A többiek látszólag jól bírták a megpróbáltatásokat
Ezeket a figurákat ráadásul sebesség változások is kezdték cifrázni, amint az űrhajó zegzugos útvonalon elindult lefelé.
Derec mindkét kezével megmarkolta rögzítőhevederét, és összeszorított fogakkal küzdött a hátát hasogató fájdalommal.
A lejtős pálya végül kisimult, és az ifjú csak azt vette észre, hogy már a talaj felett siklanak.
Az űrhajó enyhén balra dőlve érintette a felszínt, és olyan hirtelen torpant meg, hogy mindenki előrebukott volna, ha
rögzítőhevederük nem tartja vissza őket. Önműködően kinyílt az ajtó, a létra leereszkedett. Mandelbrot és Wolruf
menetkészen állt. Néhány pillanattal később az ajtó ismét bezárult. Az űrhajó várt egy ideig, hogy biztonságos távolságba
kerüljenek tőle.
– A PARANCSNAK MEGFELELŐEN AZ ŰRHAJÓ
FELSZÁLLÁSRA KÉSZ – jelentette a számítógép. – UTASÍTÁST KÉREK.
– Visszatérés a korábbi keringési magasságba – mondta határozottan Jeff. – Ja, és kerülő úton térjél vissza, de ne
állj rá a korábbi keringési pályára.
– NYUGTÁZVA.
A gyorsulás ismét belepréselte Derecet az ülésbe. Megadóan lehunyta a szemét, és nem mozdult.
12. fejezet
KIHALT UTCÁK

Mandelbrot és Wolruf egyenesen fölfelé szaladt a partról. A halványkék tömör homok mindenütt a szárazföld
talajszintjének vonaláig nyúlt fel. Két füves homokdűne dombja között másztak fel a mélyedésből.
– Óvatosan! – figyelmeztette társát a robot. – A vadászok valószínűleg már úton vannak felénk.
Wolruf bólintott.
Éberen figyelve kapaszkodtak föl a következő emelkedőn, és a város szélén találták magukat. Itt már kanyargó, széles
utcasáv szegélyezte a dűnéket. Előttük egy keskenyebb utca nyúlt el, két oldalról épületek szegélyezték.
– Senki sincs itt – szólalt meg Wolruf.
Bármerre tekintettek, az utcák elhagyatottnak látszottak.
– Így akadhatnak ránk a legkönnyebben – csóválta meg a fejét a robot. – Nyoma sincs tömegnek, amelyben
elvegyülhetnék, és már te is rákerültél a vadászok listájára.
– Akkorr mennünk kell.
Mandelbrot a hegyek felé pillantott, amelyek balról magasodtak felettük. – A völgy nem lehet messzebb öt kilométernél,
de a hegy lába sokkal közelebb húzódik. A legnagyobb veszély addig leselkedik ránk, amíg el nem érjük a városon át.
– Asz a legueszé'esebb, 'a itt uárrakoszunk – mondta Wolruf.
– Egyetértek. Menjünk. – Mandelbrot gyors, de méltóságteljes léptekkel indult el a sugárúton.
Egyik irányban sem látszottak robotok. Amikor elérték az első háztömböt, az épületek mellé húzódtak, és minden kapun
meg ablakon bepillantottak, hátha ráakadnak egy gépemberre. A város azonban itt humanoid robotok nélkül működött.
– A gyülekeszési 'e'ek! – jutott eszébe Wolrufnak. – A rrobotok eszt márr el'agyták. – Visszanézett a válla fölött. – A
uadászok bárrme'ik irrányból érrkesz'etnek.
– Elkelne most egy alagútmegálló – jegyezte meg Mandelbrot.
– Talán ezen az utcán még bele is botlunk egybe, ha a robotok olyan sűrűn építették őket itt is, mint amit már
megszoktunk Robotvárosban. – Egy pillanatra megállt, hogy benézzen egy ablakon. Odabenn szerszámrobotok térültek-
fordultak, teljesítették kötelességüket.
– Talán egyetlen alagútmegállót sem építettek itt – mondta Wolruf, miközben a robot mellett ügetett, hogy lépést
tartson vele.
– Könnyen lehet. Ha a városnak ez a része homokra épült, sokkal nehezebb az alagútépítés. Persze ezek a
robotok szemmel láthatóan nemigen törődnek a nehézségi fokokkal.
– Ott! – szólt Wolruf, és előremutatott.
Humanoid robot fordult ki előttük az egyik utcasarkon. Mandelbrot a hátára emelte Wolrufot, és futásnak eredt. Nem
rohant csúcssebességgel, de elég gyorsan mozgott ahhoz, hogy némi előnyre tegyen szert.
– Óuatosan – figyelmeztette Wolruf a nyakába kapaszkodva.
– Azt hiszem, ha egy vadász bukkant volna fel a közelünkben, biztosan felénk tartana – mondta Mandelbrot. – De
egyetlen robottal sincs kedvem kapcsolatba lépni, amíg nem elemeztem előbb a helyzetet. Legjobb lesz, ha a nyomába
eredünk.
Nemsokára, a következő utcasarkon befordultak a robot után. Már mozdulatlanul állt azon a mozgójárdán, amely a
hegygerinccel párhuzamosan haladt. Mandelbrot szintén odasietett a mozgójárdához, és miután fellépett rá, lassan
elindult a másik robot nyomában.
– Azt hiszem, már értem – jegyezte meg csendesen. – Vagy nem lehetett szerszámrobotokkal pótolni ezt a
gépembert, vagy ő az utolsó, valószínűleg a legutolsó ezen a helyen, aki követi vándorlási programját.
– 'a esz a 'e'szet, fele'tsük el eszt a fickót – javasolta Wolruf. 'úszód'unk a 'egyekbe, és re'tősszünk el a uadászok
elől. Asztán keressük meg Averyt.
– Többre megyünk valamilyen elterelő hadművelettel, mint ha csupán versenyt futunk a vadászokkal a hegyekig.
Valójában el kellene kerülnünk, hogy rájöjjenek, mi az úti célunk. Abban reménykedem, hogy rátalálunk egy csapat
gépemberre, így az ő viselkedésüket utánozva nem szúrunk szemet a vadászoknak.
– Márr késő – mondta Wolruf hátrapillantva. – 'önnek!
Mandelbrot hátrafordult. Méretét és érzékelőit tekintve világosan látszott, hogy egy vadászrobot utazik egy távoli
mozgójárdán a leszállóhelyük felé.
– Ez a jó. A parton kezdik először kutatni a nyomainkat, így legalább időt nyerünk. – Mandelbrot leállította a
szalagra Wolrufot. – Megpróbálok elkeveredni a robotok között. Te meg igyekezz eljutni a mezőgazdasági telepre! Majd
ott találkozunk.
Wolruf beleegyezően mordult egyet, leugrott a mozgójárdáról, aztán elszelelt.
Mandelbrot pillanatok alatt számtalan menekülési lehetőséget vizsgált meg, aztán döntött. Komkapján keresztül
vészjelzést küldött az előtte haladó robotnak.
– Segítségre van szükségem – közölte.
Az Mandelbrot felé fordult aztán kilépett a mozgójárda merev peremére, hogy bevárja. – Mi a baj?
– A fizikai kimerültség határára értem. – Ez igaz volt; Mandelbrot nem tette hozzá, hogy önként vállalta ezt az
állapotot. Kérlek, vigyél a legközelebbi javítóüzembe. Küldj jelentést rólam, hogy elromlott egy robot, hibája ismeretlen.
– Rendben.
Mandelbrot nyomban megdermedt, de pozitronikus agya tovább működött. Szándékosan kerülte, hogy fel kelljen fednie
személyazonosságát.
Ez a robot egészen finom, de valódi kényszer hatására tett eleget Mandelbrot kérésének. A robotika Harmadik Törvénye
megköveteli a robotoktól, hogy cselekvéssel vagy tétlenséggel nem okozhatnak kárt maguknak, de arra nincs különleges
előírás, hogy a többi robotot is megóvják ettől. Mandelbrot tapasztalatai szerint azonban Robotváros társadalmában
természetessé vált ez az együttműködés. Talán még a robotok programjában is szerepelt. Mindenesetre tudta, hogy
számíthat egy másik gépember segítségére, legalábbis valamilyen fontos feladat felbukkanásáig.
A robot visszalépett a mozgójárdára. Nyilván a legközelebbi javítórészleg ebben az irányban fekszik, gondolta
Mandelbrot. Ezzel legalább álcázhatja magát a vadászok előtt, mert nem bolyong egymagában, vagy ami még rosszabb,
egy könnyen felismerhető kutyaszerű lény társaságában.
Azt is remélte, hogy Wolruf elvergődik a hegyekbe. A legtöbb robot még mindig átnézett rajta, noha szemtanúként
bármelyikük jelentést küldhetett pillanatnyi helyzetéről és mozgási irányáról a vadászoknak. Az erdős hegyekben több
esélye lesz a menekülésre.
Szinte bizonyos volt, hogy a vadászok már mindkettőjük nyomában vannak infravörös hőérzékelőikkel. Mandelbrotot és
Wolrufot addig a pontig követik, ahol felléptek a mozgójárdára. Ekkor nyilván a vadászok is továbbutaznak, miközben a
mozgójárda peremén azt a pontot vagy pontokat keresik, ahol zsákmányuk lelépett a szalagról. Így hát Mandelbrot
folytatta útját.
Végül a másik robot fölemelte, és leszállt vele, Mandelbrot robottestének hősugárzása így nem érte a talajt, a vadászok
tehát képtelenek lesznek érzékelni, hol hagyta el a mozgójárdát. Ezzel szemben Wolruf nyomát gond nélkül követhetik.
A kutyalény úgy ügetett végig az üres mozgójárdán, hogy közben minden idegszálával figyelt azokra a jelekre, hangokra
és illatokra, amelyek humanoid robotoktól származhattak. A város itt is éppoly lenyűgöző volt, mint mindenütt, útját
különféle épületek szegélyezték: például egy mozaiklapokból összerakott hatalmas kupola, amely káprázatosan csillogott
a napfényben; egy jade-zöld spirális felhőkarcoló, amely úgy nyúlt az ég felé, mintha lazán csavarodó szalagok fagytak
volna meg a levegőben; valamint gúlák, oktaéderek és kúpos alakzatok váltakozó együttesei. A gépek csendes
zümmögése és néhány arra haladó szerszámrobot arról árulkodott, hogy a város még most is működik.
Viszont a gépemberek hiánya hátborzongatóan hatott. Egy ilyen hatalmas és minden részletében gondosan kidolgozott
városhoz nem illettek a néptelen utcák és a jórészt üresen kongó épületek. Wolruf védtelennek érezte magát.
Csendesen vigyorogva utcasarkokon fordult be, háztömböket került meg, visszafelé haladt, aztán megint továbbment, de
mindig a hegyek felé tartott, amelyek csábítóan közelről hívogatták. Navigátorként nem voltak ismeretlenek előtte a
félrevezető manőverek. Ezeket azonban rendszerint nem gyalog és nem egyetlen síkra korlátozva hajtotta végre.
Nem volt biztos benne, mennyire lesz sikeres ez a trükkje. Ha a vadászok hőérzékelőkkel követik, könnyen
kiválaszthatják a legforróbb nyomot. Akkor aztán hiába próbálta őket összezavarni azzal, hogy többször keresztezte
cikcakkban saját útvonalát. Csak az idejét vesztegette, ráadásul közelebb engedte őket magához. Még egy ideig folytatta
ezt a taktikát, aztán olyan zegzugos útvonalat választott, amelyen gyorsabban haladhatott a hegyek felé.
Amikor elérte a város szélét, megállt tájékozódni. Hosszú sugárút szegélyezte a legközelebbi hegy lábát, azon túl
kezdődött az erdő. Sokat nyerne vele, ha álcázni tudná, melyik ponton vágott neki a hegynek.
Felugrott a sugárúttal párhuzamosan futó mozgójárdára, és körülkémlelt. A vadászok talán már a sarkában vannak, de
lehet, hogy messze lemaradtak; nem tudta megítélni a helyzetét, bár több vadászt eddig még nem látott. Afelől azonban
nem lehetett kétsége, hogy korlátolt és kérlelhetetlen robotlogikájukkal szívósan közelednek felé.
Így sem utazhatott sokáig, hiszen bárki könnyen felfedezhette, ha végigpillantott az egyenes útvonalon. Ezért aztán
leugrott a szalagról.
Valamilyen mozgó szerszámrobotra áhítozott, amelyik keresztezi a sugárutat. Csak az a lényeg, hogy továbbhaladjon,
miután leugrott róla, így testének hőnyomát is magával viszi. Aggódó pillantást vetett hátra, aztán befordult egy sarkon,
és végignézett az utcán. Üres volt.
Az idő ellene dolgozott. Választania kellett: vagy talál valamilyen megoldást, amellyel megszakítja a nyomait, vagy olyan
jelek maradnak utána, amelyek alapján bármelyik vadász követheti a hegy felé. Elindult az utcán, és minden útjába eső
ablakon benézett.

– KERINGÉSI PÁLYA ELÉRVE – szólalt meg az űrhajó fedélzeti számítógépe. – UTASÍTÁST KÉREK.
– Tartsd a magasságot! – mondta Jeff. – Az útvonalat váltogasd véletlenszerűen!
– NYUGTÁZVA.
Jeff hátranézett Derecre. Szemét lehunyva, állkapcsát összeszorítva támaszkodott ülésében. A fiú kikapcsolta hevederét,
és odament hozzá.
– Mi történt? – kérdezte Ariel.
– Ezek az ülések fekvőhellyé alakíthatók. Ha kioldod Derec hevedereit, teljesen laposra hajtom szét az ülést. Aztán
rolettákat húzhatok le a mennyezetről, hogy biztosítsuk számára az egyedüllétet.
– Értem.
Derecet figyelve csendben dolgoztak. Szemmel láthatóan ébren volt, csak nem lelkesedett a társalgásért. Amikor már
kényelmesen feküdt, Jeff lehúzta a rolettákat egy kivételével, hogy láthassa, ha társa akar valamit.
Ariellel együtt belesüppedtek a vezérlőpult előtti két ülésbe.
– Tehetünk még valamit érte? – kérdezte őszinte szánalommal a fiú.
– Nem – suttogta Ariel.
Jeff meglepve nézett rá.
A lány szeme elkerekedett, és a vezérlőasztal üres képernyőjére meredt.
– Ariel? Valami baj van?
A lány nem válaszolt.
Jeff finoman megfogta a karját, és egész közelről belenézett rezzenéstelen szemébe. – Ariel! Látsz engem?
A tágra nyílt szemek megteltek könnyel.
Hideg borzongás futott végig Jeff hátán. Ariel mesélt valamit a Derecbe juttatott chemfetekről, és arról is, hogy ő meg
elvesztette emlékezetét és az összekötő idegpályái most nőnek ki újra. Eddig mégis az volt a benyomása, hogy a lány
állapota egyre javul. Most azonban egyedül maradt a két beteggel a keringő űrhajóban, és nem tudta, megpróbáljon-e
segíteni nekik, vagy mit tegyen.
– Komputer – szólalt meg. – Keress leszállóhelyet! Kerüld el aparton találhatókat! Azokat már biztosan őrzik.
– LESZÁLLÓHELYEK KIVETÍTVE A KÉPERNYŐRE.
– Melyik van legközelebb a mezőgazdasági telephez?
– KÉKKEL JELÖLVE.
– Ismertetnéd részletesebben?
– A LEGFŐBB KÖZLEKEDÉSI ÚTVONAL A VÁROSNAK
EBBEN A RÉSZÉBEN, EGYENES ÉS ELÉG SZÉLES A BIZTONSÁGOS LESZÁLLÁSHOZ. AZ ŰRHAJÓ KÖRÜLBELÜL
6,4 KILOMÉTERRE ÁLL MEG A MEZŐGAZDASÁGI TELEPTŐL.
– Mi az esélye, hogy vadászok várnak ránk, ahol földet érünk?
– A VALÓSZÍNŰSÉG ISMERETLEN, ÁM RENDKÍVÜL NAGY. EZEK A ROBOTOK MINDEN BIZONNYAL A
KÖRNYÉKEN TARTÓZKODNAK, ÍGY KÖNNYEN ÉSZREVESZIK ÉS MEGHALLJÁK A LESZÁLLÁSHOZ KÉSZÜLŐ
ŰRHAJÓT. HA NEM VÁRNAK RÁ, AKKOR IS HAMAR ODAÉRNEK.
– Hamarabb, mint legutóbb?
– HATÁROZOTTAN.
Jeff ismét Arielre pillantott. A lány nem mozdult. Mögöttük Derec már álomba merült. Egyikük sem fog tudni szélvészként
száguldani.
13. fejezet
FEL A HEGYEKBE!

Wolruf egyre növekvő riadalommal ügetett a háztömbök között, mialatt mozgó járművek után kutatott. Az épületek
belsejében a legtöbb gép még szerszámrobotok jelenléte nélkül is simán működött. Végül észrevett egy kis kerekes
szerszámrobotot, amely gyors iramban gördült végig az egyik mellékutcán.
Vakon megindult utána. A robot rá sem hederítve befordult egy sarkon, és eltűnt a szeme elől. Mire odaért, a szerkezet
még távolabb került tőle, és átvágott egy széles utcán. Egyetlen mozgójárda sem vezetett abba az irányba.
Wolruf lelassított, és csaknem feladta a küzdelmet, amikor a robot hirtelen irányt változtatott, és elindult egy kapubejárat
felé. A kapu olyan gyorsan nyílt ki előtte, hogy egyáltalán nem kellett lassítania. Wolruf ismét üldözőbe vette.
Nem lehetett ráfogni, hogy jó erőben van. Amióta csatlakozott Derechez, hol éhezett, hol dúskált az élelemben, egyszer
meg is sebesült, és a többiekhez hasonlóan – Mandelbrot kivételével néha nagyobb feszültségben élt s többet dolgozott,
mint amennyit elbírt. Alapjában véve most is egészségesnek mondhatta magát, de régóta nem volt már kitéve ekkora
fizikai igénybevételnek.
Aztán meglátta a szerszámrobotot: kigördült a bejáraton, újból keresztülsuhant a sugárúton, majd ezúttal felszaladt a
mozgójárdára, és éppen felé közeledett. Wolruf zihálva megfordult, és olyan szögben kezdett rohanni a mozgójárda felé,
amely a robottal való találkozási ponthoz vezetett, miközben a szerkezet továbbgördült a mozgójárda hosszában.
Wolruf most már alaposabban megfigyelte a közeledő szerszámrobotot. Az egy négyzetméter alapterületű, két méter
magas szerkezet alapján az első pillantásra keréknek látszó gépelemek süllyesztett gömböknek bizonyultak.
Segítségükkel a masina bármilyen irányban elindulhatott testének elfordítása nélkül.
Az apró szerszámrobot sima és jellegtelen alakja nem sok esélyt nyújtott Wolrufnak a megkapaszkodásra, különösen
ilyen kimerült állapotban. De amint közeledett felé, minden erejét összeszedte, ráugrott, és kézzel-lábbal csimpaszkodott
rajta.
A robot azonnal lassított, de nem állt meg, így Wolruf az oldalán lógva utazhatott tovább. Testének hője legalább nem
hagyott nyomot a mozgójárda peremén. Visszafojtotta lélegzetét, és csak reménykedhetett, hogy a szerkezet nem
hurcolja egyenesen a vadászok karmaiba.
Közben rádöbbent, hogy fogalma sincs, mire programozták ezt a robotot. Alakjából és mozgásából ítélve küldöncféle
lehetett, amely kisebb alkatrészeket és szerszámokat szállít. Talán ezzel magyarázható, hogy a súlyát érzékelve lassított,
de más módon nem reagált. Most mindenesetre egyre távolabb vitte őt a hegyektől, pedig éppen oda akart eljutni.
A robot hirtelen kigördült a mozgójárda peremére, lelassított, és megállt. Wolruf tanácstalanul nézett körbe, de semmit
sem látott. Aztán a küldönc elindult keresztben az utcán.
Wolruf felemelkedett, és oldalra pillantott, mert most ebben az irányban haladtak. Félelmetes külsejű vadászrobot
közeledett feléjük egy másik mozgójárdán. Nyilván utasítást adott a szerszámrobotnak, hogy gördüljön feléje, miután
meglátta a kutyalényt.
Wolruf leugrott a robotról, ellenkező irányba futott, majd befordult az első utcasarkon. Az itteni mozgójárda épp a kívánt
irányba vitte, ezért felszökkent rá, és sebesen ügetett rajta tovább. A következő utcasaroknál leugrott, és berohant egy
sikátorba. Üldözője nyilván gyorsabban mozog nála, ráadásul ereje is rohamosan fogyott, hiába pihent röpke ideig a
küldöncön.
Pillanatok alatt kellett kitalálnia valamit.
Nem kínálkozott más menekülési mód, egyenesen nekivágott a hegyeknek, amelyek alig néhány háztömbnyi
távolságban kezdődtek. Szerencsére segítségére volt egy újabb mozgójárda, noha természetesen a vadász is igénybe
vehette ezt. Amint feltűnt a hegyek lábát szegélyező sugárút, hátranézett.
Már teljes életnagyságban látta a vadászt: a mozgójárdán rohant felé.
Mialatt Wolruf átvágott a sugárúton, mindkét irányban szétnézett. Ameddig csak ellátott, az utca üresen tátongott. Amint
átért, nyomban a sudár fák közé vetette magát.
Ágak alatt bujkálva és bokrokat kerülgetve olyan gyorsan mászott fölfelé a meredeken, amennyire csak szusszal bírta. Az
erdő magán viselte a gondos robotvárosi tervezés minden nyomát: a különféle fa- és bokorfajok ugyanolyan
szabályossággal ismétlődtek, ahogyan méretük is változott. Az ültetvény előrelátó gazdálkodásra utalt mind az ültetés,
mind a talajkihasználás szempontjából.
Miközben Wolruf átbújt egy szökőkútra emlékeztető hatalmas bokor ívelt ágai alatt, eszébe ötlött, hogy most némi előnyre
tehet szert. Testmérete éppen beleillett ezeknek a bokroknak a zárt útvesztőjébe. Azt viszont megfigyelte, hogy a
vadászok kivétel nélkül a legmagasabbak és a legtestesebbek a humanoid robotok között. Bárcsak tudna időt nyerni egy
kis pihenésre!

Amikor Derec felébredt fekhelyén, először zavartan nézett körül. Aztán halványan visszaemlékezett, hogy Jeff és Ariel
síkba hajtogatta szét az ülését, így sokkal kényelmesebben pihenhetett. A mennyezetre meredve csendesen feküdt egy
darabig.
Hála az égnek, egy ideje már nem rohanták meg azok a rettenetes álmok. Kísérteties képeik riasztóan hatottak rá, így
hiába aludt, mégis kimerülten ébredt.
Talán most is voltak rémálmai, csak nem emlékszik rájuk. A chemfetek úgy növekedtek benne, mintha eleven paraziták
volnának. Az általuk okozott jelenségek is úgy változtak, mint egy betegség tünetei. Derec tudatában már nem jelentek
meg azok a furcsa lidércnyomások, vagy legalábbis nem emlékezett rájuk. Mindezt újabb figyelmeztető jelnek tekintette,
hogy milyen sokat módosult állapota a kezdeti rohamokhoz képest.
Odanyúlt az egyik rolettához, és visszaengedte a mennyezetbe. Amikor oldalt fordult, hogy körülnézzen, Jeff és Ariel
árnyképét pillantotta meg az űrhajó előterében. Mindketten hátrafordultak a felszaladó roletta hangjára.
– Derec? – szólalt meg Ariel halkan. – Hogy érzed magad?
Megköszörülte a torkát, és átlendítette lábát az ágy szélén. Minden izomköteg fájdalmasan húzódott meg benne.
– Derec? – ismételte meg a lány, amint közeledett hozzá.
– Kicsit jobban vagyok – felelte. Megpróbált felállni, de aztán úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy elvágódjon.
– Ismét elkapott... egy emlékezetkiesési roham.
– Tényleg? Mennyire volt súlyos? – nézett fel Derec meglepetten a lányra. – Már egy ideje nem jelentkeztek.
– Nem tudom megítélni a súlyosságát.
– Miért?
– Jeff mesélte el, hogy egyszerűen a semmibe bámultam. De egyáltalán nem emlékszem rá.
– Talán visszazökkentél abba az időbe, ahol megkezdtem újemlékezeted kifejlesztését. Éppen az az időszak villant
be, amikor üres volt a memóriád. Akárhogy is, túl vagy rajta. – Sóhajtott. Ami viszont engem illet, a tüneteim...
megváltoztak.
A lány szótlanul nézett rá. Megértette, hogy ez rosszabbodást jelent.
– Le kell szállnunk – csatlakozott hozzájuk Jeff. – Így semmit sem tehetek értetek, ha... ha megint történik valami.
– Jelentkezett már Mandelbrot? – kérdezte Derec.
– Nem. Még nem hallottunk felőle. Az üzemanyag-tartalékunk azonban rohamosan csökken.
– Pedig itt fenn csak annyit fogyasztunk, amennyi szükséges az életfenntartáshoz – tette hozzá Ariel.
– Meg a félrevezető manőverekhez. A leereszkedés és a felszállás is sok üzemanyagot igényel – bólintott Derec. –
Megértem. Van valami tervetek?
– Persze, de nem túl jó – felelte Jeff. – Egy széles sugárúton szállunk le, amelyet az űrhajó fedélzeti számítógépe
jelölt ki a számunkra, és végigszáguldunk rajta a hegyek lábáig. Aztán futás.
– Hát... én... nem fogok tudni nagyon rohanni.
A fiú megértően bólintott.
...és a központi számítógép a közeledő űrhajót tanulmányozva tájékoztatja majd a vadászokat, hol érünk földet a
legnagyobb valószínűséggel – fejezte be Derec.
– Jó, a vadászok a leszállóhelyen várnak ránk – vetette közbe Ariel –, de némi előnyre tehetünk szert velük
szemben, ha az űrhajóval egyenesen a hegyek lábáig gurulunk.
– És aztán? – kérdezte Derec.
Jeff és Ariel tanácstalanul nézett egymásra.
– Semmi baj – bólintott Derec. – Nem rostokolhatunk itt. Szerencsét kell próbálnunk.

Wolruf egyetlen szökelléssel egy másik terebélyes, szökőkút formájú bokor alatt termett, és lihegve megpihent.
Menekülés közben eddig kétszer pillantott vissza a lejtőn, és már legalább két vadász üldözte. A kanyargós útvonal
alapján nehezen lehetett meghatározni távolságukat, de úgy vélte, még nem jutottak közelebb hozzá.
Tovább vizsgálta maga körül a talajt, ahogy menekülés közben általában szokása volt. Végül rábukkant, amire számított.
A robotok túl eredményesen és jól szervezetten művelték az erdőt ahhoz, hogy nélkülözni tudták volna ezeket.
Wolruf előtt kis fémrúd állt ki a földből. Óvatosan tanulmányozta, tömpe, hurkás ujjaival megtapogatta, aztán megint
keresgélni kezdett a talajon.
Magas, sivító hang keltette fel figyelmét. Először halkan hallatszott, aztán gyorsan erősödött, és végül mennydörgéssé
fokozódva dübörgött az égből. Ilyen távolságból emberi füllel még nem lehetett érzékelni ezeket a hangokat, de ő már
meghallotta. Ezek szerint a robotok is könnyen észrevehették. A sűrű ágak közül nem látott fel a magasba, ám tévedés
nélkül felismerte érzékeny füleivel az űrsiklóként működő Minneapolis jellegzetes hangját.
Reszkető feszültséggel várakozott. A hangokból úgy ítélte meg, hogy az űrhajó biztonsággal földet ért valahol a város
területén. Aztán a zaj annyira elhalkult, hogy Wolruf már abban sem volt biztos, hallatszik-e egyáltalán. Néhány pillanattal
később azonban ismét erősödni kezdett a hajtóművek dübörgése.
Megértette, hogy az emberek úgy döntöttek, ha kockázat árán is, de megpróbálják elérni a gabonaföldeket. Ez azt jelenti,
hogy segíteni tud nekik, ha a vadászok nem érik be túl hamar. Végül talált egy nagyobb követ a puha erdei talajban, és
csépelni kezdte vele a kiálló fémrudat.
Először nem találta el a helyes szöget. Aztán a kicsiholt szikrák szanaszét repültek. A kitartó kalapálás közben végül az
egyik szikra visszapattant a kis fémrúdra.
Abban a pillanatban Robotváros rendkívül finom érzékelői jelezték a hőt, és nyomban megérkezett a válasz is egy alig
méternyi magas finom vízsugár formájában. Nagyobb hővel kétségtelenül erősebb vízsugarat is elő lehetett volna csalni,
de ez is megfelelt Wolruf céljainak. A szórófejek átnedvesítik mögötte a talajt, így eltüntetik testének hőnyomait,
amelyeket eddig a vadászok követtek.
Hunyorogva nézett körül. Ameddig csak ellátott, újabb szórófejek kapcsolódtak be. Mint mindig, a robotok ezúttal is
tökéletesen működő rendszert alkottak.
A Minneapolis a hangokból ítélve Wolruftól nem messze, kissé balra állt meg a lejtő aljánál. Szeretett volna újból
csatlakozni az emberekhez, de nem mert. Ők már lerázhatják üldözőiket az eláztatott területen, ezek a vadászok
azonban túl közel vannak hozzá, így hűségéért drága árat fizetne: egyenesen a többiekhez vezetné őket.
Mély lélegzetet vett, majd szökellve elindult a bozótból. Útközben lehetőleg sziklákra, gyökerekre és más szilárd
felületekre lépett. A vadászok nem követhették többé testmelegét, ám felfigyelhettek lábnyomára. Felfelé futott a
hegyoldalon, egyre távolodva a gabonatábláktól.

Ahogy Wolruf gyanította, a Minneapolis biztonságosan földet ért egy vadászrobotoktól körülvett területen, majd a
tömegen sikeresen átvágva, végigszáguldott a nyílegyenes sugárúton egészen a hegyek aljáig. Mihelyt megállt, ajtaja
felpattant, és a létra is leereszkedett. Jeff és Ariel támogatta kifelé Derecet, amikor az hirtelen megtorpant a létra tetején.
– Várjatok csak! – kiáltotta. Beszólt a pilótafülkébe: – Fedélzeti komputer!
– KÉSZENLÉTI ÁLLAPOT.
– Megjegyezted azokat a vadászokat, akik vártak ránk egy perccel ezelőtt a leszállóhelyen?
– NYUGTÁZVA. A HELYSZÍNEN JELEN LEVŐ VALAMENNYI ROBOT RÁKERÜLT A KÉPERNYŐ
VIDEOSZALAGJÁRA.
– Vedd üldözőbe őket! – utasította Derec. – Maradj a sarkukban, amíg nem veszélyezteted az űrhajót. Hajszold
végig őket az összes sugárúton, amelyek elég szélesek a számodra.
– MAGYARÁZATOT KÉREK.
– Azt kell elhitetned velük, hogy le akarod tiporni őket... valójában öld is meg, aki az utadba kerül. A Harmadik
Törvény előírja számukra, hogy óvják meg magukat. Tehát minél többet zavarj szét közülük, és tartsd távol őket a
hegyektől. Megértetted? – Derec alig tudta elfojtani mosolyát.
– NYUGTÁZVA.
– Mehetünk.
Jeff és Ariel vállára fektette a karját, így botladoztak az erdő széle felé. Figyelték a talajt a lábuk alatt, de egymás lábát is
szemmel tartották, nehogy mindhárman orra bukjanak.
– Ez őrültség – morgolódott Derec. – Így még az aurórai csíkos futóbogarat sem érnénk utol. Hogyan akarunk
akkor elmenekülni a vadászok elől?
– Ez is jobb, mint ha lezuhannánk egy űrsiklóval, amelyikből kifogyott az üzemanyag – lihegte Jeff.
– Egyre rosszabb a helyzet – szólalt meg panaszosan Ariel. Brrr. Teljesen átázom. Úgy látszik, esik az eső.
Derec kíváncsian emelte fel a fejét, és körülnézett a bokrokon meg a fákon. – Tényleg? Nem, ez nem eső... nézd...
szórófejek! Elnevette magát. – Esőztetőberendezés!
– Miért... – Ariel megállt, és nekidőlt egy vastag fatörzsnek, miközben Derec karja még mindig a vállán pihent. –
Miért vagy ettől olyan boldog?
– A vadászok hőérzékelőkkel követik a nyomunkat. Most már több esélyünk van a menekülésre.
– A sár – szólalt meg Jeff. Oldalt fordította a fejét, és lehajolt egy ág alá. – Vigyáznunk kell, máskülönben
egyszerűen a lábnyomainkat követik.
Derec kiszabadította a karját Ariel óvatos fogásából. – Érzem, hogy megint szétáradt bennem az adrenalin. Fellazultak az
izmaim. Gyerünk... legalábbis amíg tart a hatás és mozgásképes vagyok. – Jefftől is elhúzódott, bár alig tudta leplezni
rendkívüli fájdalmait.
A fiú figyelte az arcát. – Ahogy akarod. De ha tényleg segítségre szorulsz, csak szólj!
– Jó, jó. Menjünk már!
Jeff vezette őket felfelé a hegyoldalon. Az erdő rohamosan sűrűsödött körülöttük, aztán már nem változott a fák területi
elosztása, valószínűleg a robotok pontos telepítésének köszönhetően. Derec a fiú mögött ment, és azon fáradozott, hogy
eltitkolja kimerültségét. Jeff azonban igyekezett hozzáigazítani lépteit, míg Ariel szorosan a nyomában haladt.
Miközben vonszolták magukat, Derecnek mindig ugyanaz a gondolat motoszkált a fejében. Mit művelt vele Avery? Ő
sohasem ártott neki! Haragjából merítette az erőt, hogy ne maradjon le a többiektől. A doktor ezt nem úszhatja meg
szárazon.
Jeff fellépett egy fehér sziklagerincre, és levegő után kapkodva megállt. Derec csatlakozott hozzá, de aztán leroskadt a
földre. Ariel megállt mellette.
– Arrafelé van a mezőgazdasági telep vagy akárhogy is hívják biccentett Jeff a hegygerinc felé. – A fedélzeti
képernyő szerint mindkét oldalán akadnak hágók.
Derec felnézett rá, de nem kapott levegőt, ezért csak bólintott. – Úgy látszik, ezek a sziklák jó darabig végighúzódnak
ezen a hegyoldalon – folytatta a fiú. – Így eljuthatunk valamelyik hágó ösvényéig. Szerintem legjobb lesz, ha ezen a
peremen haladunk tovább, nehogy lábnyomokat hagyjunk.
– Talán az űrhajó visszatartott néhány vadászt – szólalt meg zihálva Ariel.
– Reménykedjünk! – felelte Jeff. – De jobb, ha megyünk.
Derec feltápászkodott. – Rendben – mondta rekedten. Ismét útra keltek, de már lassabban haladtak.
14. fejezet
A MEZŐGAZDASÁGI TELEP

Félhomály ereszkedett a hegyi ösvényre, mire Jeff és Ariel nyomában Derec is felért a hegygerincre. Egyik karját ismét
Ariel vállára fektette, és mindhárman lenéztek az alattuk elterülő élénkzöld völgyre.
A hatalmas parcellákra osztott telepen szerszámrobotok dolgoztak. Még ilyen messziről is könnyen fel lehetett ismerni a
kapálókat, más robottípusok növényeket nyírtak és öntöztek. A völgybe nyúló közeli lejtőkön teraszos műveléssel
termesztettek növényeket a robotok.
– Ez lesz a hely, amit keresünk! – kiáltott fel Derec. – A robotoknak nincs szükségük ilyen szerves anyagra
– Egyetértek – csatlakozott Jeff. – Ez Avery zöldségeskertje. Vagy legalábbis itt termeszti a növényeit. Ha
állatállományról is gondoskodott magának, azt valahol másutt tartja.
– Ahhoz másféle munkára és feldolgozásra lenne szükség – bólintott Derec. – Ezek a robotok túl hatékonyan
működnek ahhoz, hogy Avery több ezer kilométerről irányítsa őket. Fogadni mernék, itt rejtőzik valahol a közelben.
– Hát mégis sikerült! – lelkesedett Ariel. – Legalábbis eddig eljutottunk!
– Persze itt-ott azért hagyhattunk néhány lábnyomot – hűtötte le Jeff. – És azoknak a vadászrobotoknak olyan
érzékelőik is lehetnek, amilyeneket el sem tudunk képzelni. Éjszakára sem kell megállniuk.
– Minden árulkodó jelet észrevesznek – fűzte hozzá Derec. Letört ágakat meg hasonlókat. Utálom ezt mondani...
de jobb, ha megyünk.
– Némelyik vadász valószínűleg nem a mi ösvényünkön, hanem a másikon indult el – jegyezte meg Ariel. – Nem
lehetnek túl sokan mögöttünk.
– Az az ösvény is ebbe a völgybe vezet – mondta borúsan Jeff. – Ha üldözőink más irányból jönnek,
összetalálkozhatunk velük.
Ariel megcsóválta a fejét. – Rettenetesen derűlátók vagytok! Menjünk!
Elindultak lefelé a lejtőn, és hamarosan olyan táblához értek, amelynek növényfaját egyikük sem ismerte. Nagyjából
három méter magas volt, egyenes szárán merev, keskeny levelek nyúltak hegyesszögben felfelé. Olyan szorosan
helyezkedtek el a növények, hogy libasorban kellett haladniuk közöttük.
Jeff idegesen visszanézett. – Olyan nyomokat hagyunk, hogy még én is észrevenném. Nézzetek csak le!
A frissen felásott, nedves talajon tisztán kivehetők voltak a besüllyedt lábnyomok. – Ezek a robotok, úgy látszik,
állandóan kapálnak és öntöznek – mondta fanyarul Derec.
– És nem sötétedett be a környék – csodálkozott Ariel. Felnézett az égre. – Pedig már alkonyodik.
– Bizonyára fényforrások kapcsolódtak be – feltételezte Derec. – De azt meg nem tudnám mondani, hogy hol.
Talán a szerszámrobotoknak van szükségük egy kis világosságra az éjszakai munkához. Vagy a növények növekedését
serkentik ezzel mesterségesen.
Jeff próbaképpen átbújt két növényszár között a sorban. Gyertek! Átpréselhetjük magunkat közöttük. Össze kell kissé
zavarni a nyomainkat.
A többiek követték. Amennyire Derec meg tudta ítélni, ez a sor tökéletesen egyezett az előzővel. Ezen is mentek egy
darabig, aztán találtak még egy pontot, ahol átnyomakodhattak a völgy felé vezető következő sorba.
– Ott van egy! – mutatott előre Derec. – El kell kapnunk! Gyertek!
Nem messze szerszámrobot távolodott tőlük mérsékelt sebességgel. Ezt a masinát nagyjából kétméteres oldalélű kocka
alkotta. Úgy látszott, mintha függőleges karók során haladna, amelyek menet közben bemélyednek a földbe.
Voltaképpen ezek kapálták a talajt. Bizonyos időközönként a gép megállt, mindkét oldalából csápok nyúltak ki, befúródtak
a növények között a földbe, és apró gazokat téptek ki. A gyomot azután behajították a gép nyitott tartályába.
Jeff utánaeredt. Miközben Ariel megpróbálta támogatni Derecet, a fiatalember végigpillantott a soron, amelyen eddig
jöttek. A szúró mozgással a robot nyilván elvágta a gyomnövények gyökerét, összegyűjtötte a gazt, felőrölte, majd az
alján keresztül ismét kiszórta szerves trágyaként. Ariel most már észrevette a talajba süllyedt apró növénydarabkákat is.
– Végre elcsíptem, de nem tudom, hogyan állítsam meg – kiáltotta vissza Jeff. A kapálógép tetején ült, háttal a
menetiránynak.
– Ostoba jószág – legyintett bosszúsan Ariel. – Bárcsak pozitronikus agya lenne, akkor utasításokat adhatnánk
neki.
– Nem lenne tanácsos – szólalt meg Derec a háta mögött botladozva. – Ebben az esetben jelentést küldhetne a
vadászoknak. A kapálógép persze nem várta be őket, de minden alkalommal, amikor leállt gyomlálni, kicsivel közelebb
jutottak hozzá. Végül mindketten fölkapaszkodtak Jeff mellé, így már hárman szorongtak a robot tetején.
 – Ettől kezdve csak a szerencsében bízhatunk – mondta Jeff. Ha ez a szerkentyű nem sétál egyenesen a
vadászok orra elé, annyit térül-fordul, hogy nem könnyen követhetik a nyomunkat. Ráadásul egyik sor olyan, mint a
másik, miután végigmentek rajtuk ezek a szerszámrobotok.
– Addig legalább pihenek egy kicsit – sóhajtotta Derec. – Előbb azonban rá kell jönnünk, hol tartózkodik Avery.
Semmilyen épületet nem láttam a völgyben idejövet.
– Én sem – ingatta a fejét Jeff.
– Nem emlékszel még valamire? – fordult a fiúhoz Ariel. Bármire, amit a papád mondott?
– Gondolkoztam rajta, ahogyan másztunk föl a hegyre – felelte Jeff. – De alig bírtam szusszal, így megszólalni sem
tudtam. Biztosan emlékeztek rá, hogy meséltem: Avery olyan kultúrákról érdeklődött, amelyek rendkívül tartósnak
bizonyultak a történelem folyamán.
Ariel bólintott. Derec is figyelt, de túl fáradt volt, hogy jelét adja ennek.
– Apám elmondta Averynek, hogy a világűrben még most is létezik két csoport, amelyik a földi ősök egyenes
leszármazottja. Mindkettő folyamatosan fejlődött tovább az űrlakók társadalmában, de az igazat megvallva,
életképességük keltette fel Avery érdeklődését.
– Melyikek ezek? – kérdezte Ariel.
– Az egyik az űrlakóknak az a kisebbségi kultúrája, amely Kínából ered, és többször végigvándorolt a Földön. A
másik csoportot az űrlakók zsidó közösségei alkotják.
– Mit akart tudni róluk a doktor? – Ariel elfintorította az arcát. – Bár nem látom világosan, hogyan segíthetne ez
minket Avery megtalálásában.
Jeff vállat vont. – Amennyire visszaemlékszem, ezt a zsenit nem érdekelték a részletek. Apám megpróbálta elmagyarázni
neki, hogy mind a két kultúra tovább fejlődött a világűrben. Még azt is megemlítette, hogy sok szempontból mind a kettő
szinte megkülönböztethetetlen hajdani földi forrásaitól. Averyt viszont csak egy dolog érdekelte: hogyan őrizék meg
jellemző sajátosságaikat.
Ez aztán a következetesség, gondolta Derec. A fickót csak a saját terve érdekelte, meg az, hogy miként tökéletesítheti.
– Jellegzetes tulajdonságokat keresett Robotváros számára értelmezte a hallottakat Ariel. – Hogy biztosítsa a
város fennmaradását évszázadokon át. Ezt kereste Leong professzor segítségével. A kultúra jellemző vonásait is be
akarta programozni a városba. Őszintén szólva, nemigen láttuk ennek nyomát.
Derec végre elég erőt gyűjtött, hogy megszólaljon. – Biztos vagyok benne, hogy átprogramozta a várost, amíg a Földön
tartózkodtunk. Talán a Hamlet előadását kísérő események után, mert megrémült a robotok alkotóképességétől. És nem
akarta, hogy robotjai bűncselekményeket kövessenek el egymással szemben.
– Nemcsak a művészetek alkotják a kultúrát – jegyezte meg Jeff.
– Mire gondolsz? – nézett rá Ariel.
Derec úgy helyezkedett el, hogy jobban hallja a fiút. A kapálógép kitartóan haladt előre, szorgalmasan lazította fel a talajt
és gyomlálta a gazt. Már besötétedett fölöttük az ég, de valahonnan derengő fények világították meg a növénytáblákat.
– Apám két okot hozott fel magyarázatként Averynek, miért virágzott tovább ezeknek a csoportoknak a kultúrája a
hajdani Földön. Az egyik ok az, hogy az eredeti kultúrákban nagyon fontos szerepet játszottak a családok, mert
továbbadták a szellemi javakat. A másik az lehetett, hogy kisebbségi léte miatt a Földön mindkét csoport csak korlátozott
beolvadási lehetőséghez jutott, és gyakran szembe kellett néznie a többségi kultúra előítéleteivel.
– Csak a Földön? – kételkedett Ariel.
– Pontosan. A modern űrlakócsaládok tagjait már nem kötik olyan erős szálak egymáshoz. És most már a
népcsoportok inkább bolygónként állnak szemben egymással, ahogyan például az űrlakók viszolyognak a földiektől.
– Anyám nem kedvelte a szoláriaiakat – mondta Ariel. – Olyan furán programozzák a robotjaikat. – Elmosolyodott.
– Egyszer elmesélt nekem egy viccet...
– Hogyan használhatta fel Avery ezeket az adatokat? – kérdezte Derec komolyan, és a lány karjára tette a kezét,
hogy elhallgattassa.
– Azonkívül hogyan létezhetnek még mindig ezek a kisebbségek, ha életben maradásuk eredeti okai megszűntek?
Ennek nincs értelme! – vetette fel Ariel.
– Nem is tudom – felelte Jeff. – Én külsőre még mindig különbözöm a többiektől az Aurórán. Ez valahogy
fenntartotta bennem a különállás érzését. És, tudjátok, az apám sokkal több figyelmet szentelt nekem, mint amennyit a
többi fiúnak a saját apja. Ezért vitt el az Averyvel való találkozóra is.
– Azt hiszem, értem – gondolkozott el Ariel. – Talán ezek a hajlamok bizonyos fokig ma is léteznek.
– Legalábbis a bolygó többségi kultúráihoz képest – bólintott Jeff.
Egyszer csak mindnyájuknak meg kellett kapaszkodnia a kapálógépben, mert a robot elért egy merőleges sort, és
lassítás nélkül jobbra fordult. Aztán a következő sornál ismét kilencven fokkal elfordult, így ellenkező irányban indult el
ahhoz a sorhoz képest, amelyen eddig végigjött. Szemmel láthatóan ismét hosszú út állt előttük.
Ezt láthatták volna a vadászok is, ha végigpillantanak a megfelelő soron.
Derec kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor a beszélgetés során családokról, apákról és fiaikról esett szó. Amióta
teljes emlékezetkieséssel fölébredt azon a kisbolygón, még a családjáról sem tudott semmit.
– Meg kellene találnunk Averyt ebben a völgyben vagy ezen a hegyláncon valahol – szólt közbe zavartan. – Mit
tegyünk ennek érdekében?
– Csak még valami – folytatta Jeff. – Apám tájékoztatta Averyt, hogy két fontos esemény változtatta meg ezeket a
kultúrákat az ősidőkben. Az egyik akkor következett be, amikor a két népcsoport tagjai a Földön az úgynevezett
Óvilágból átvándoroltak az Egyesült Államokba.
– Mit számított ez? – vetette közbe Ariel. – Még mindig a Földön voltak.
 – Apám szerint az előítéletek nem tűntek el ott sem, de a két szóban forgó kultúra első ízben vált a bevándorlók és
leszármazottaik nemzetének részévé. Ezeknek a társadalmaknak az egyik tartópillérét képezték, még ha megőrizték is
önazonosságukat.
– És mi volt a másik esemény? – kérdezte a lány.
– A világűr meghódítása. Ugyanez a helyzet állt elő, amikor az emberek az űrlakóvilágok bolygóin telepedtek le.
Ma már fontosabb, hogy valaki, mondjuk, aurórai, mint hogy kik voltak az ősei a Földön. Ahogyan ezt a mamád
magatartása is kifejezte a szoláriaiakkal szemben.
Ariel elgondolkozva bólintott.
– Mire jutunk mindezzel? – türelmetlenkedett Derec. – A robotok sohasem tettek szert ilyen önazonosságra. Mi
köze ennek Robotvároshoz? És Avery doktor felkutatásához?
– Hát ide figyelj! – fordult felé Jeff. – Te kezdtél el faggatni, hogy mire emlékszem. Most arról beszélek. Ha nem
akarod hallani, miért kérdezted?
Ariel megragadta mindkettőjük karját. – Rabotok – suttogta. Messze a távolban humanoid robotok árnyai haladtak jobbról
balra a völgybe vezető ösvényen.

Wolruf maga alá kapta négy lábát, és az apró szikláról egyetlen szökelléssel azon a letört faágon termett, amely elég
nagynak látszott, hogy elbírja a súlyát. Egy darabig még négy lábon ingadozott, amíg visszanyerte egyensúlyát. Ebben
az erdőben nem sok letört ág vagy egyéb hulladék akadt.
A robotok rendszeresen tisztogathatták az erdő talaját. A távolban látott néhány szerszámrobotot, de nem kívánt a
szemük elé kerülni, hogy aztán a vadászok utasítsák őket az elfogására.
Wolrufnak mégis sikerült elérnie, hogy csak nagyon kevés lábnyomot hagyjon maga után. Meglehetősen kis területen
léptek működésbe a szórófejek az általa becsapott érzékelő jelentésének hatására. A locsolók még ne, álltak le, amikor
továbbmenekült, de kíváncsi lett volna, tulajdonképpen mennyi ideig működnek.
Reménykedett, hogy egy darabig még gondoskodnak a mesterséges esőről. Ha elég sokáig permeteznek, a víz nemcsak
eltünteti lábnyomainak testmelegét a talajról, hanem elmossa a szemmel látható nyomokat is.
Az sem könnyítette meg a termetes vadászok helyzetét, hogy sűrű erdőn kellett áthatolniuk, tehát feltehetően jócskán
lemaradtak. Ha elvesztették a nyomát az esőztetőberendezés körül, valószínűleg minden irányban szét kellett
szóródniuk, hogy ismét rábukkanjanak valami áruló jelre, s ez szintén jelentősen hátráltathatta kutatásukat.
A kutyalény megpihent a faágon, hogy kifújja magát. Elég pontosan fel tudta idézni emlékezetében az űrhajó képernyőjén
látott területet, de nemigen tudta, hogy hol van éppen. Azt sem tudta eldönteni, mit tegyen.
Eddig fölfelé kapaszkodott a hegyoldalon, így egyre távolabb került attól a hágótól, amelynek közelében barátai
tartózkodtak, vagy minden bizonnyal éppen arrafelé igyekeztek. Mindenképpen segít rajtuk azzal, ha eltereli a vadászok
figyelmét. De az is eszébe jutott, hogy ebben az irányban valahol egy másik ösvény is áthalad a hegygerincen, és lefelé
visz a völgybe.
Kétségek közt vergődött. Nem tudta eldönteni, milyen módon segíthetné elő jobban, hogy Derec megtalálhassa Averyt,
mielőtt a doktor robotjai kapják el őt. Ha elérné a másik ösvényt, s csatlakozna az emberi lényekhez, ismét egyetlen
csapatot alkothatnának, s talán többre mennének. Így azonban egyenesen hozzájuk vezetné a nyomában törtető
vadászokat.
Ez nem látszott jó megoldásnak.
Még nem engedhette meg magának, hogy hosszabb ideig pihenjen valahol. Miután végigbillegett a lehullott faágon,
átugrott egy szilárdnak látszó földdarabra. Innen átlépett egy terebélyes fa kiálló gyökerére, elkapott egy lelógó ágat, és
átlendült egy kisebb sziklára.
Aztán visszatekintett a megtett útra, hogy érdemes volt-e küszködnie. Ha a vadászok szorosan a sarkában haladnak,
hőérzékelőjük elárulja, hol tartózkodik. Most azonban felcsillant Wolrufban a remény, hogy túlságosan lemaradtak, így
érzékelőik is hatástalanná válnak. Ha testmelegének nyomai már a vadászok érkezése előtt elhalványulnak, életbe vágó
lehet, hogy minél kevesebb látható lábnyomot hagyjon maga után.
Ugyanezzel a módszerrel haladt tehát tovább. Hazárdjátékot űzött, de úgy számolt, valószínűleg megéri. Ha tényleg
sikerül leráznia a vadászokat, megkeresheti a völgyben az embereket anélkül, hogy bajt hozna rájuk. Csak persze ahhoz,
hogy biztosra menjen, egy darabig visszafelé kellene haladnia a megtett úton, és meg kellene figyelnie a vadászok
tevékenységét.
Ez túlságosan kockázatos lenne. Még nem döntött, inkább csak szökellve elindult fölfelé a meredeken, nagyjából az
ösvény irányában. Ha majd odaér, meghozhatja végső döntését, hogy elinduljon-e rajta vagy sem.
15. fejezet
GENGSZTEREK

Mivel a kapálógép egyenesen a humanoid robotok felé haladt, utasainak nem maradt más választásuk, az ellenkező
irányba menekültek. Derecet meglepte, hogy a robotok nem néztek végig a soron, és nem fedezték fel őket. Ismét Jeff
nyomába eredt, őt pedig Ariel követte, így mind a hárman a kapálógép takarásában kúsztak hátrafelé a nyirkos földön.
Nemsokára elérték a korábban látott merőleges sort. Ez párhuzamosan nyúlt el azzal a sorral, amelyiken a humanoíd
robotok haladtak egymás után a völgy felé. A fiatalember levegőért kapkodva megállt, nem tudott továbbmenni.
– Derec! – kúszott mellé Ariel. – Jeff, várjál!
A fiú hátranézett, és csatlakozott hozzájuk. Egy percig szótlanul nézte Derecet, aztán megcsóválta a fejét. – Nem tudom,
mit tegyünk. De nem állhatunk meg.
Derec köhögött, ingatta a fejét. Beszélni akart, de még nem kapott levegőt. Hirtelen a humanoidok irányába mutatott.
Ariel odanézett. – Még nem jönnek. Legalábbis nem látok senkit.
– Nem... – zihálta Derec. – Nem erre gondoltam. – Megint szünetet tartott, nehezen lélegzett. Enyhe szédülést
érzett.
– Újból megpróbálunk ketten támogatni – mondta Jeff. – De ez csak úgy sikerül, ha felállunk és kiegyenesedve
megyünk.
– Várj, várj! – Derec mély lélegzetet vett, és felnézett mindkettőjükre. – Azok nem vadászok. Biztos vagyok benne.
– Mi? – húzódott hozzá közelebb Ariel. – Biztos? Nem vagy éppen a legragyogóbb állapotban.
– A vadászok nem vonulnának így, hogy végig sem néznek a soron. Nem lehetnek vadászrobotok.
– Ésszerűen hangzik – mondta óvatosan Jeff. – De akkor kicsodák? És mit keresnek ebben a völgyben?
– Ezen is tépelődtem – kezdte Derec. – Szerintem vándorolnak! Azt a titokzatos vándorlási programot követik,
amelyet már említettünk neked is.

– Akkor csupán az a veszély fenyeget részükről – állapította meg a

fiú –, hogy észrevesznek bennünket, és a vadászok megkérdezhetik tőlük tartózkodási helyünket. Máskülönben
ártalmatlanok, nem igaz?
– Pontosan – vágta rá Derec. – De kideríthetjük azt is, hová tartanak... hol van a gyülekezési helyük. És mi a célja
ennek az egész műveletnek.
– Most? – nézett rá Ariel megrökönyödve. – Derec, nem sok időnk maradt, hogy megtaláljuk Avery-t. Nem
bolyonghatunk csak azért...
– Hát nem érted? Ez a vándorlási ügy szorosan összefügg Averyvel. Ha rájövünk, mi ez az egész, őt is
megtalálhatjuk. Biztosan ő áll az egész felfordulás mögött, mert valamilyen okból szívügyének tekinti ezt a vándorlást.
– Kockázatosnak tetszik a felderítése – tétovázott Jeff.
– Nézz rám! Mennyire kockázatos? Nincs már sok időm hátra! – mondta Derec határozottan, de már túl gyenge
volt a hangos beszédhez. – Eleget csevegtünk. Mit fogunk cselekedni?
– Ez a sor tele van a robotlábnyomokkal. Így talán nehezebben felismerhetők a mieink – mondta reménykedve
Ariel.
– Ezzel kezdhetünk valamit – lelkesedett Jeff.
– Bárcsak itt lenne Mandelbrot – sóhajtott a lány. – És szegény Wolruf, akivel együtt kószálnak Robotvárosban.
Vajon merre járnak? Remélem, nem esett bántódásuk.
– Hiába aggódunk értük – mondta Derec –, úgysem tudnánk most segíteni rajtuk. Ha eljutunk Averyhez, talán
rábírhatjuk, hogy őket már ne zaklassák többé. De pillanatnyilag az öregre kell összpontosítani figyelmünket.
– Valóban – helyeselt Jeff. – Igazság szerint jobban tudnak vigyázni magukra – különösen Mandelbrot –, mint
amennyire mi védhetnénk meg őket. Különben is úgy tűnik, Avery doktor Derecre pályázik.
– Támadt néhány ötletem, amíg itt a sárban kúsztunk visszafelé – kezdte óvatosan Derec.
– Rukkolj elő! – nézett rá Jeff. – Ha ezek a robotok nem minket keresnek, van néhány szabad percünk.
– Hacsak nem érnek ide a vadászok is – jegyezte meg a lány.
– Figyeljetek! – kezdte Derec. – Avery megtudta Leong profeszszortól, hogy egy kultúra tartósságának két
legfontosabb tényezője az értékek átadása és az önazonosság megőrzése, igaz?
– Igaz – erősítette meg a fiú.
– Az értékek átadása nem gond a robotok között: így kell programozni őket. A megszerezhető ismereteket pedig
sokkal gyorsabban feldolgozzák és tovább őrzik, mint az emberek.
– Senki sem vitatja – helyeselt Jeff.
Ariel bólintott. – És mindeddig azt tapasztalhattuk, hogy az Averyrobotok eltérnek a hagyományos típusoktól. Másképpen
viselkednek. Programjuknak kezdettől fogva különböznie kellett a szokványostól.
– Pontosan – vette át a szót Derec. – Ezek a tények tökéletesen összeillenek. Robotváros elszigeteltsége pedig
megakadályozza, hogy külső kultúrák gyakoroljanak befolyást rájuk.
Jeff megerősítette. – A város helye még mindig titok.
– Avery tehát valóban megszívlelte a leckét, és felhasználta a két jellemzőt Robotváros megformálásában – fejezte
be a gondolatot a lány.
 – Egy kérdés azonban még nyitott – nézett rájuk jelentőségteljesen Derec. – Milyen értékek kerültek a program
révén robotjaiba?
– Hatékonyság – mondta elgondolkozva Jeff.
– Harmónia – tette hozzá Ariel. – Vagy mindkettő. Egyfajta idealizmus. Emlékszel, amikor ismertették velünk az
eszményi emberi magatartásra vonatkozó elképzeléseiket, a humanika törvényeit? Robotvárost valamiféle utópiának
szánták. Már akkor tudtuk ezt.
– De most azt is tudjuk, milyen alapokra épül – bólintott Derec izgatottan. Erezte, hogy energia áramlik szét
testében, és ettől újból felélénkült.
– Kezdem sejteni a tervedet – mosolyodott el Jeff. – Mit fundáltál ki?
– Megbolygatom a rendszert. Hibás működésre kényszerítem, vagy legalábbis ezt a látszatot keltem.
– Hogy Avery személyesen megjelenjen – kapcsolt Ariel. – Ez tetszik. De... hogyan valósítható meg?
– Ésszerűtlen eseményekkel kell meglepni a rendszert... vagyis a központi számítógépet – magyarázta Derec. –
Amikor először ideérkeztünk, a felügyelőknek azért volt szükségük ránk, mert egy emberellenes bűntett megoldását
várták tőlünk. A rendszernek ez a gyenge pontja.
– És sohasem jöttünk rá, ki volt az áldozat – tette hozzá Ariel. Megborzongott. – Pontosan a hasonmásod volt. Még
most is végigfut tőle a hideg a hátamon.
Derec nem szólt semmit. Amikor először hatolt be Avery irodájába, megszerzett néhány titokzatos adatot a halottról, de
sohasem beszélt erről Ariellel. Most sem látszott alkalmasnak az idő, hogy megvitassák a témát.
Jeff meglepetten nézett a lányra. A történetnek ezt a részét sohasem mondták el neki.
– Pillanatnyilag nem érdekes – mondta Derec. – Most épp elég abajunk enélkül is. A Hamlet előadását azért
rendeztük meg, hogy végére járjunk valaminek, amivel a robotok nem tudtak mit kezdeni.
– Értem – derült fel Jeff. – Ezek a homokszemek a rendszerben. Az eszményi társadalomban nem fordulnak elő
bűntettek, ezért Avery robotjai eltanácstalanodnak.
– Úgy van – folytatta Derec. – Azt hiszem, el kell követnünk néhány bűntettet humanoid robotok ellen. Nem kötnek
bennünket a robotika törvényei, és Mandelbrot sincs itt, hogy közbelépjen, amikor a helyzet a törvények érvényesítését
követelné meg.
Jeff elmosolyodott. – Hát akkor... váljunk gengszterekké! Mi lesz az első balhé, főnök?
Derec nem érezte túl jól magát, de átragadt rá a fiú jókedve. Működésképtelenné kell tennünk egy robotot.
– Öljük meg? – csóválta meg kétkedve a fejét Ariel. – Csak azt tudnám, hogyan. A koponyájuk olyan kemény, mint
egy űrhajó burkolata. Ha fejbe kólintjuk őket, a szemük sem rebben.
Mind a hárman idegesen kuncogni kezdtek. Feszültségük kissé oldódott a reménytől, hogy kezdeményező lépést
tehetnek.
– A testüket sem szerelhetjük szét – vigyorodott el Jeff. – Nincsenek szerszámaink. Máskülönben
odalopakodhatnánk a hátuk mögé, előkapnánk a csavarkulcsokat és csak egy halom ócskavas maradna belőlük.
– A használt alkatrészeket meg eladhatnánk – fűzte hozzá Ariel. – Tessék, tessék, Avery-robotokhoz alkatrészek,
kedvezményes áron!
– Elég, elég! – rázta meg a fejét Derec. – Valójában nem kell fizikai erőszakot alkalmaznunk. Először is át kell
mennünk oda, abba a párhuzamos sorba, hogy keressünk egy magányosan gyalogoló robotot. Kússzunk vissza!
Sokáig tartott az út. Derecnek meg kellett pihennie néhányszor. Minden alkalommal aggódva várta, hogy a vadászok
lecsapnak rájuk, mielőtt megvalósíthatnák ötletüket.
Végül elérték az utolsó karcsú, magas, dús levelű növényszárakat a keresztirányú ösvény előtt. Derec kihajolt, és
felnézett a lejtőre. Jeff és Ariel mellette ülve figyelték aggodalmasan, nem közelednek-e vadászok valahonnan más
irányból.
– Még senki – szólt hátra Derec. – Így hát van egy kis időnk, hogy elmagyarázzam, mit forgatok a fejemben.
– Remélem, jönnek még erre – jegyezte meg a lány. – De mit csinálunk, ha az egész társaság már a
gyülekezőhelyen táborozik?
– Jó kérdés – mosolyodott el Derec. – Akkor a nyomukba kell erednünk, de az sem árt, ha közben sűrűn pislogunk
a hátunk mögé...
– Nem jó – ellenkezett Jeff. – Ezek a sorok nyílegyenesek. Ha megérkeznek a vadászok, egyetlen szempillantással
végignézhetnek a lejtőn, így már a hágó tetejéről felfedeznek minket.
– Jobb lesz itt maradnunk – telepedett le kényelmesen a lány. Derec, meséld el, mit tervezel. Amíg alkalmunk van
a megvitatására.
– Említetted a humanika törvényeit, amelyeket a robotok állítottak össze – biccentett az ifjú a lány,felé.
– Nem emlékszem pontosan a szavakra, de a humanika Első Törvénye valahogy így hangzik: emberi lénynek nem
szabad kárt tennie másik emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
– Egyszerűen lemásolták a robotika Első Törvényét – vont vállat
Jeff.
– A humanika Második Törvényének talán hasznát vehetjük mondta tűnődve Derec. – Eszerint: emberi lény csak
ésszerű utasításokat adhat robotnak, és nem kívánhat tőle semmi olyat, ami zavarba hozhatja. Amit azonban a humanika
Harmadik Törvényeként fogalmaztak meg, azt fordíthatjuk leginkább a saját céljainkra. Ez kimondja: nem szabad kárt
tennünk robotban, sem tétlenül tűrnünk, hogy sérülést szenvedjen, kivéve, ha ezzel megakadályozható egy emberi lény
sérülése, vagy lehetővé válik egy életmentő utasítás végrehajtása.
– Hogyan akarod ezeket alkalmazni? – szegezte neki a kérdést Ariel.
– Át kell hágnunk a humanika Harmadik Törvényét és talán a Másodikat is, hogy bebizonyítsuk: ez még a robotok
számára sem utópia. – Derec ránézett mindkettőjükre. – Értitek, miről beszélek?
 – Igen – felelte Jeff.
– Hogyan valósítsuk meg ezt a gyakorlatban? – kérdezte Ariel. – Alapjában véve meg kell győznünk áldozatunkat,
hogy tragikus fizikai állapotomat ő idézte elő.
– Jó lesz – egyezett bele Jeff. – Rákényszerítjük, hogy önszántából kapcsolja ki magát, miután rádöbben, hogy
megsértette az Első Törvényt. Klassz ötlet. Jobban boldogulhatunk vele, mint ha megpróbálnánk leteperni a robotot.
– Hogy képzelitek? – tanácstalankodott Ariel. – Egyáltalán nem ostobák. Tudni fogják, sérülést okoztak-e neked
vagy sem.
– Majd eljátszunk egy kis jelenetet – nyugtatta meg Derec. Még nem dolgoztam ki a részleteket. Talán azt kellene
gondolnia, hogy őmiatta támadtatok meg engem. Vagy valami hasonlót kellene elhitetni vele.
– Lépteket hallok – figyelmeztette őket Jeff.
Derec lekuporodott, és a mellette álló növény mögül kikukucskált a hegyoldalra. Magányos humanoid közeledett a soron.
A fiatalember ugrásra készen várt.
– Es most mit csinálunk? – suttogta Ariel.
– Majd rögtönzünk – súgta vissza Derec, és hevesen integetett. – Csend!
Amikor a robot odaért hozzájuk, Derec előrelendült, és a gépember lábára vetette magát.
– Állj! – hörögte a robotra nézve. Nem kellett megjátszania a fájdalmat, de arckifejezése súlyosabbnak tüntette fel
baját. – Sérülést okoztál nekem!
A gépember megtorpant, és letekintett rá. – Ha így történt, akaratlanul tettem. Bocsánatot kérek. – Lehajolt, hogy a hóna
alá nyúlva fölsegítse Derecet.
Amint megérezte az érintését, Derec fájdalmasan felordított, és a robot fogásából kicsúszva, magatehetetlenül terült el a
földön.
– Megölted! – ugrott oda sikoltva Ariel. – Emberölésre vetemedtél, te gyilkos!
Derec majdnem elmosolyodott a lány hevességén. Nyitott szemmel feküdt, ezért követni tudta az eseményeket.
– Hát úgy néz ki – lépett elő Jeff. – Talán ki kellene kapcsolnod magad, pajtás. Nem mászkálhat szabadon, aki
megsérti az Első Törvényt.
A robot szemmel láthatóan remegett. – Nem sebesítettem meg. Minimális érintkezésre került sor, és a nyomás ereje sem
volt számottevő. Ez félreértés. Segítek, hogy ápolásban részesüljön.
– Nem! Ne nyúlj hozzá! – kiáltotta hadonászva a lány. – Ne ismételd meg gonosztettedet!
– Az emberek csak egyszer halnak meg – védekezett a robot. Ezenkívül nem is halott.
– De rossz állapotban van – erősködött Jeff. – A te hibád, megértetted?
Derec vonaglott a fájdalomtól, amit nem is kellett nagyon színlelnie.
– Én.., nem tettem... kárt benne – ismételte konokul a robot. Érintésem... nem okozhatott... sérülést.
Tétovázása azonban elárulta kétségeit. Derec felbátorodott. Addig üssük a vasat, amíg meleg!
– Semmi jelentés a központi számítógépnek – szólt közbe hirtelen Jeff. – Majdnem elfelejtettem. Nem tetted még
meg, ugye?
– Nem... mert... összezavartak.
– Hát eszedbe ne jusson! Ez parancs. Második Törvény. Felfogtad?
– szegezte neki fenyegetően az ujját a fiú.
– Igen...
– Nem gondolod, hogy ki kellene kapcsolni magad? – ripakodott rá Ariel csípőre tett kézzel. – Azután, amit vele
műveltél?
– Nem vagyok... meggyőződve... róla.
– Ha nem kapcsolod ki magad – mondta Jeff –, kénytelenek leszünk agyonütni ezt az embert. Ez a te hibád lesz.
– Ez... ésszerűtlen.
– Kikapcsolod magad vagy nem? – követelőzött Ariel. – Nem... nem fogom...
– Várj egy percig! – szólalt meg Derec zihálva. – Elismered, hogy bizonytalankodsz a helyzet megítélésében?
– Igen.
– Akkor legalább bele kell egyezned, hogy velünk jössz valahová, ahol ezt megvitathatjuk.
– Úgy van – helyeselt Jeff. – Ez ellen nem lehet kifogásod, igaz? – Remek ötlet – csatlakozott hozzá Ariel,
felpillantva a hegyoldalra. – Nem akarjuk... hogy megzavarjanak minket.
– Emelj fel és vigyél! – utasította Derec a robotot. – Ki vagy voltaképpen? És mit csinálsz itt?
– A nevem... Pei – válaszolta a robot valamivel magabiztosabban. – A beosztásom Építészeti Tervező. – Lehajolt,
és gyengéden felnyalábolta Derecet. – Hová... megyünk?
– Valahová, ahol nem látnak meg minket ebből a keresztsorból – mondta Jeff. – De ne túl messzire. Vágjunk át
ezen a soron, és menjünk a tábla túloldalára.
– Értettem – felelte Pei. – De könnyen észrevehetnek bennünket ebből a sorból, ha nem távolodunk el eléggé.
Arrafelé látok egy mélyedést, amely megfelelő lesz, ha mindnyájan letelepedünk a földre.
– Helyes – egyezett bele Ariel. – Gyerünk, siessünk!
Amióta elhagyták a Minneapolis-t, kis csoportjuk első ízben haladhatott gyorsabban, ahogy Pei a karjába vette a
fiatalembert. Amíg gyalogoltak, Derec pihent egy keveset, és lehunyta szemét.
Már ez a pár percnyi nyugalom is jót tett neki, mielőtt megálltak.
Pei rendkívül óvatosan helyezte a földre. Aztán a többiek is letelepedtek köré a nedves, puha talajra.
– Hogyan... hágtam át... az Első Törvényt? – kérdezte Pei. Ismét elfogta a remegés.
Amint Derec csukott szemmel feküdt, enyhe bűntudatot érzett, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozta a robotot. Azután
emlékeztette magát, hogy a robot Avery programjának engedelmeskedik. Mindegyiküket
nyomban kiszolgáltatná, ha a központi számítógép vagy a vadászrobotok csapata megtudná, hogy velük van, mert
rögtön utasítást adnának neki a cselekvésre.
Ezenkívül később meg lehet javítani maradandó károsodás nélkül. Engem azonban nem, gondolta Derec. Felnyitotta a
szemét.
– Megsebesítettél – közölte halálosan komolyan. – Kapcsold ki magad!
– Legalább arra az időre, amíg átvizsgálják a szerkezetedet... győzködte Ariel. – Ez szabványos eljárás, nem?
A lány érvelése eléggé gyatrának tűnt Derec szemében. Rádöbbent, hogy Ariel is éppoly bűntudatot érez, mint ő.
– Meg kell... győzniük... erről – mondta akadozva Pei.
16. fejezet
MEGZAVART UTÓPIA

Derec váratlan ötlettől vezérelve cselekedett. Erőlködve az oldalára fordult, fájós lábát maga alá húzta, aztán minden
figyelmeztetés nélkül Jeffre vetette magát, és úgy kezdte szorongatni a torkát, mintha meg akarná fojtani.
Amint az ujjai a fiú nyaka köré fonódtak, Pei finoman megfogta mindkét csuklóját. Derec azonban még ettől az enyhe
nyomástól is felüvöltött, hátratántorodott, megpróbálta kiszabadítani a karját, aztán csukott szemmel a földre roskadt.
– Hát megint megtetted! – kiáltotta Jeff.
– Ezúttal valóban megsebesítetted! – támadt neki Ariel.
– Ez elfogadható cselekedet volt – védekezett Pei. – Nagyobb sérüléstől óvtam meg ezt az embert azáltal, hogy
enyhébb sérülést okoztam annak, aki meg akarta támadni. Nem került sor az Első Törvény megszegésére. – Hangja
ismét magabiztosan csengett.
Derec kinyitotta a szemét, de nem mozdult. – Ööö... – nézett Jeff segélykérően Arielre.
– Túl erőszakos voltál! – kiáltotta Ariel izgatottan. – Nézz rá! Nem ezt kellett volna tenned!
– Igaza van – helyeselt a fiú. – Ha megfelelő erővel megakadályozod a cselekedetét, rendben van, de ez túlzás!
Pei lenézett Derecre. – Nem... sebesíthettem... meg. Finoman... fogtam.
– Nem elég finoman! – sikoltotta Ariel. – Már másodszor tettél kárt benne. Egyszerűen nem érted, mennyire
védtelen az emberi test.
– Úgy van – bólintott élénken Jeff. – Ha még soha nem találkoztál emberekkel, ez mindent megmagyaráz.
Szerintem ki kell kapcsolnod magad, amíg nem javul meg az ítélőképességed. – Tanácstalanul nézett Arielre.
– Az ítélőképességed – vette át a szót Ariel –, amely teljesen hibás.
Csak nem kockáztathatod, hogy miatta sérülést okozz egy embernek? – Talán... igaza... van. – Pei hangja elhalkult, a
robot megdermedt.
– Pei, ébren vagy? – kérdezte Ariel óvatosan.
– Pei, ha hallasz engem, azonnal közöld! – szólt rá Jeff. Amikor
Derec nem hallott semmilyen választ, kínlódva feltámaszkodott a könyökére. – Hé! Hát végül sikerült!
– Azt hiszem – mosolyodott el a lány.
– Akkor működni fog a trükk megint – tette hozzá Jeff. – És miután már ismerjük a dörgést, finomíthatjuk a
jelenetet. – Térjünk vissza abba a sorba, amelyiken végigmennek – javasolta Derec. – Segítenétek?
Jeff és Ariel talpra állította, és két karja alá bújva vezette. Mindhárman visszacsoszogtak ahhoz a sorhoz, amelyen a
humanoid robotok vonultak a völgy felé. Derec ismét letelepedett a földre.
Jeff és Ariel idegesen járkált a barázda két oldalán a magas szárú növények között.
– Nem kellene inkább továbbmennünk? – vélekedett Ariel. Nem elég egy megtámadott robot? Hiszen egy
meggyilkolt ember és egy megölt robot korábban már alapvető válságot idézett elő Robotvárosban.
– Jó érv – helyeselt Jeff. – Talán ki tudnánk vonszolni idáig, hogy a következő vándorló robot biztosan rátaláljon.
És akkor tovább menekülhetünk a vadászok elől.
– Nem tudok ebben segíteni nektek – szabadkozott Derec. – És meglehetősen nagydarab fickó az a gépember.
Kétlem, hogy ketten idáig tudjátok vonszolni.
Jeff beletúrt fekete kefehajába, és sóhajtott. – Igazad van. Zűrös nap volt már eddig is, és még tartalékolni kell az
erőnket.
– Csak még egy robotot! – könyörgött Derec. – Szükségünk van rá.
– Miket beszélsz? – torkolta le Ariel. – Ha itt álldogálunk, és várjuk a vadászokat, kárba vész minden eddigi
kínlódásunk. EI kell tűnnünk innen.
– Csak még egy robotot! Ahelyett, hogy megtámadnánk, elég arról gondoskodnunk, hogy – meglássa ott hátul Peit.
Aztán indulunk.
– Hát... rendben – egyezett bele Ariel. – Várunk még egy kicsit. De ha senki sem jön hamarosan, mindenképpen
megyünk. Megegyeztünk?
– Nagyjából – derült fel Derec. – De ne felejtsd el, magányosan gyalogoló robotnak kell lennie. Ha ugyanis egynél
többet akarunk bolonddá tenni, sokkal keményebb dió lesz, mert a többiek vizsgálódni kezdenek, és fölfedezhetik a
csalást. Nem kockáztathatunk ennyit.
Nem sok idő múlva újabb robotok haladtak végig a soron. Mindnyájan magányos vándoroknak látszottak, mert semmiféle
csapatot nem alkottak. De úgy vonultak végig, hogy mögöttük egy vagy több robot is látszott, így Derec nem merte
megkockáztatni trükkös játékukat.
– Ne izguljatok! – nyugtatta a többieket. – Nem telt el még olyansok idő, hogy a vadászok ideérhettek volna. Csak a
félelemtől érzékeljük gyorsabbnak az idő múlását.
– Itt közeledik még egy – kandikált ki Ariel a növények közül. Megfelelőnek látszik. Senki sem jön mögötte.
Jeff odalépett mellé, hogy kinézzen. – Hé, Derec! Azt hiszem, ezt elkaphatjuk.
– Végre! Mielőtt ideérne, odavetem elé magam a földre, és te rám ugrasz. – Fanyarul elmosolyodott. – De azért ne
túl erőszakosan. Így is félholt vagyok már.
– Derec, ne beszélj így... – kezdte Ariel.
 – Várjatok csak – fordult hátra Jeff. – Ismerem ezt az alakot. Ez a... hogy is neveztem el? Ja, igen. Hé, Bádogfej! –
lépett ki elé. A gépember megtorpant, és némi meglepetéssel nézett rá.
– Hozzám szólt?
– Azonositsd magad!
– A nevem Energiatelep-fenntartó Művezető 3293 – mondta a robot.
– Követem a vándorlási programot. Kérem, engedjen utamra.
– Felismerem a hangját. Biztosan ő – bólintott Jeff, aztán megvizsgálta a robot szemrését és egész alakját.
– Jeff, mi a fenét művelsz? – türelmetlenkedett Derec.
– Találkoztam már ezzel a fickóval – szólt vissza Jeff. – Még becenevet is adtam neki. Igazán segítőkész volt.
– Mindnyájukat átprogramozták – figyelmeztette Ariel. – Ez már biztos, emlékszel? Semmit sem őrzött meg abból,
amilyennek korábban ismerted.
– Gyerünk, haver, nem emlékszel? – vigyorgott rá Jeff. – Megérted azt is, ha Bádogfejnek hívlak, igaz?
– Igaz. A másik nevem Bádogfej.
Ariel a szája elé kapta kezét, és a meglepetéstől elnevette magát.
– Na látjátok! – kacsintott Jeff a lányra és Derecre.
– Én vagyok az az ember, aki korábban robottestben tartózkodott – mondta Jeff Bádogfejnek. – Én adtam neked
ezt a nevet, és most további utasításokat kapsz. Először is, erről ne értesítsd a központi számítógépet. Megértetted? –
Rákacsintott Derecre. Ezt mondtam neki a legutóbbi kirándulásom alkalmából is.
– Énem – felelte Bádogfej.
– Emlékszel rám? – folytatta Jeff.
– Nem.
– Mi a fene? – hökkent meg a fiú. – Akkor hogyan érted meg aBádogfej nevet?
– Rájöttem – szólt közbe Derec. – A központi agyon keresztülprogramozták át Robotváros összes gépemberét, de
nem változtatták meg azonosító jelölésüket és számozásukat. Ez ellenkezett volna Avery terveivel, mert a központi
számítógépnek még kapcsolatot kell tartania a különféle robotokkal.
– Hm – sóhajtott Jeff. – És én még azt gondoltam, van egy régi barátom itt.
– Ez semmi – legyintett Derec. – Látnod kellett volna, hogyan üdvözölt bennünket egyik jó barátunk, Euler. Ő küldte
a nyakunkra a vadászokat.
– Akárhogy áll is a dolog, ez együttműködik velünk – jelentette ki
Jeff. – Talán nem lesz szükség a jelenetünkre. – Bádogfejhez fordult. – Meg kell mutatnunk neked valamit. Előtte
azonban a segítségedet kérjük – nem, követeljük – az Első Törvény értelmében.
– Hogyan segíthetek? – kérdezte Bádogfej.
– Ez az ember Derec, és súlyos beteg. Mi...
– Meg is látszik rajta – jegyezte meg Bádogfej.
– Bohóc – mormolta Derec.
– Szeretnénk, ha velünk hoznád egy darabig – folytatta Jeff.
– Miért?
– Mert... követnek bennünket azok, akik további károsodást okozhatnának – mondta Ariel, gondosan megválogatva
a szavait.
– Így van – fűzte hozzá Derec.
– Kicsodák? – érdeklődött a robot.
– Nem mondhatjuk meg – felelte Jeff. – De nem is számít. A sérülés, az sérülés. Az Első Törvény értelmében.
– Erős elsőbbségi program késztet arra, hogy vándoroljak magyarázta Bádogfej. – Megszegéséhez be kell látnom
a lehetséges sérülés elhárításának sürgősségét.
– Várj csak! – mondta neki Derec. – Kapcsoljuk össze a kettőt. Figyelj... látod ott azt a mélyedést?
– Igen.
– Egy működésképtelen humanoid robot fekszik ott. Miután biztonságba helyeztél bennünket, azt akarjuk, hogy
tegyél jelentést róla a központi számítógépnek, de ne előbb, érted?
– Eddig igen – felelte Bádogfej.
– Előbb tehát kerülő úton haladj a gyülekezőhelyre oly módon, hogy az öledbe veszel, és vezeted a többieket.
Összekötheted a programozásodat az Első Törvény érvényesítésére vonatkozó kérésünkkel. Meg tudod tenni?
– Programozásom a vándorlás közvetlen teljesítését írja elő mondta Bádogfej. Megfordult, és a gödör felé nézett. –
Működésképtelenné vált egy gépember?
– Olyasmi – felelte Derec. – Bár inkább úgy látszik, megtámadták.
– Megtámadták? Bűntény áldozata lett?
– Aha, erre gondolok.
Bádogfej Derec irányába fordította szemréseit. – Ez a fejlemény közvetlen összefüggésben van az önt fenyegető
veszéllyel?
– Hát... igen! Közvetlen összefüggésben – erősítette meg a fiatalember. – De ne vitassuk meg, hogyan. Segítesz
vagy nem?
– Úgy hiszem, ez elegendő ok, hogy kerülő úton elvigyem önt a gyülekezési hely felé. – Lehajolt, és egy robothoz
képest is meglepő gyengédséggel emelte fel Derecet. – Kövessenek – szólt hátra Jeffnek és Arielnek.
Derec megkönnyebbülten sóhajtott. Amíg a vadászok előtt járnak, esélyük van a megmenekülésre, és ha egy robot halad
megtévesztő útvonalon, ezzel méltó ellenfelévé válik az elszánt vadászoknak. Mindenképpen bonyolultabb útvonal lesz,
mint amit bármelyikük ki tudott volna találni.
Utasíthatná Bádogfejet, hogy mielőtt eléri a gyülekezési helyet, szakadjon el tőlük, de titokban továbbra is tartsa velük a
kapcsolatot. Ebben az esetben, gondolta Derec álmosan, kifürkészhetné a vándorlási program célját. Most azonban
túlságosan fáradtnak érezte magát...
Kellemesen elringatta Bádogfej erőteljes, ritmikus járása és a mögötte haladó Jeff meg Ariel lépteinek tompa zaja.
Áldozatuk megtámadásának híre bizonyára eljutott már Avery doktorhoz. Most Mandelbrotra lett volna szüksége.
Bádogfejjel és Avery többi robotjával ellentétben Mandelbrot kapcsolatba léphetne a központi számítógéppel, ő pedig
megbízhatna benne, hogy a törvények nyakatekert értelmezése nélkül segít nekik.
Mandelbrot... Wolruf... Még félálmában is azon tűnődött, mi történhetett velük.

Mandelbrot mozdulatlanul állt a javítóüzemben. Meglepően hosszú utat tettek meg. Pár pillanattal ezelőtt helyezte el itt a
segítőkész robot.
Kettős csellel sikerült leráznia a vadászokat. Először is a másik robot cipelte, így nem hagyott nőnyomokat maga után,
másodszor pedig hibás működésű gépembernek nyilvánították. A vadászoknak semmi okuk nem volt annak
feltételezésére, hogy javításra szorul, így minden bizonnyal abban a hiszemben üldözték, hogy kétségbeesetten menekül
előlük. De tovább kell állnia innen, mielőtt ellenfeleinek eszébe jut ennek a létesítménynek az ellenőrzése is.
Azért is el kell tűnni innen, mert a javító robotok bármikor felszólíthatják személyazonosságának igazolására.
Először meglepetten vette tudomásul, hagy félrerakták és nem foglalkoznak vele. Tapasztalatai alapján elvárta volna
Avery robotjaitól, hogy rögtön kezelésbe veszik. Ám ahogy szemügyre vette a javítóüzemben folyó munkát, arra a
következtetésre jutott, hogy Robotváros a maga hatékony módján oldja meg ezt a feladatot is.
Az üzemben rengeteg sérült, hibás robot várt javításra. Mandelbrot a komkapján lehallgatott beszélgetésekből azt szűrte
le, hogy a vándorlási program nagyjából befejeződött. Csupán a minimális létszámú fenntartócsoportok maradtak
mindenütt.
Ennélfogva a javítóüzemek többsége ís bezárt. Itt vagy a fenntartócsoportok robotjai, vagy átprogramozott gépemberek
várakoztak. A vándorlási programmal érkezetteket kiválogatták, és tartalékba helyezték a fenntartóegységek
létszámának pótlására.
Robotváros tehát arra rendezkedett be, hogy a vándorló robotok hiányában is huzamos ideig fog működni. Továbbá, ha
valamelyik robot nem éri el rövid időn belül saját gyülekezési helyét, akkor más beosztást kap. Mandelbrot ebből azt a
következtetést vonta le, hogy nem időzhet itt sokáig, máskülönben megkockáztatja teljes átprogramozását, és így nem
segíthet többé az embereknek.
Négy másik robot társaságában várakozott sorsára. Kettő közülük mechanikai hibák miatt sem állni, sem járni nem tudott,
csak a földön ült tehetetlenül. A másik kettő a szomszédságában állt, szabad szemmel nem lehetett látni hibájukat.
Valamennyiük tudatos állapotban és csaknem százszázalékos működési hatásfokkal érte el a javítóüzemet.
Mandelbrot egyetlen pillantással szemügyre vette az egész termet. Az üzemben néhány humanoid robot irányította a
tényleges javítási munkát végző szerszámrobotokat. A várakozó robotok sora mellett, amelyikben Mandelbrot is állt,
szerszámrobot gördült végig hosszú, hajlékony csápok végére szerelt szemekkel. Valószínűleg a sorozatszámokat
olvasta le.
Mandelbrot döntött: megfordult, és kisietett az épületből. Odakinn fellépett egy mozgójárdára, és futni kezdett rajta a
távolban derengő hegyek felé. Ismerte elhelyezkedésüket, de az űrhajó képernyőjét kellett emlékezetébe idéznie, hogy a
legelőnyösebb útvonalat válassza.
– Állj! – szólt utána az egyik robot a komkapon. – Hibásan működsz, ennélfogva még súlyosabban veszélyezteted
magad. Ezzel megszeged a Harmadik Törvényt, tehát azonnal ki kell kapcsolnod magad...
Mandelbrot megszakította az összeköttetést. Tudatában volt, hogy számon tartják távozását, de a szerencsére bízta
magát, hátha nem tekintik elfogatását olyan szigorú parancsnak, mint a vadászok.
Legrosszabb esetben kijelölnek egy vadászt, aki elkapja majd hibás működésű eltévelyedettként, de nem a Dereckel
érkezett betolakodók egyikeként.
A közelben alagútmegállót pillantott meg. Hátra sem nézve leugrott a mozgójárdáról, és a járszalagon lerohant a peronra.
Az egyik dobogós utasfülkében termett, és a hegyekhez legközelebb fekvő úti célt programozta be.
Tudta, az utazás eltart egy darabig, ezért kinyitotta komkapját, hogy belehallgasson a beszélgetésekbe.
A központi számítógépből két általános riadó érkezett fokozott elsőbbségi jelöléssel.
Az első szerint a vadászok keresnek egy működési hibás robotot, aki megszökött a javítóüzemből, s ezzel megsértette a
Harmadik Törvényt. Mivel a törvényekkel kapcsolatos ügyről volt szó, valamennyi gépember utasítást kapott a fokozott
éberségre. Megadták személyleírását, de mivel úgy szökött meg az üzemből, hogy a kódszámok letapogatására nem
került sor, ennél többet nem is tudtak mondani róla. Persze már első ránézésre is különbözött Avery robotjaitól.
A második riadót az váltotta ki, hogy egy titokzatos módon kikapcsolódott humanoid robotot találtak a mezőgazdasági
telepen. Az eset okáról semmit nem tudtak. A felügyelők sürgős utasítást adtak minden robotnak, hogy nyomban
jelentsék, ha megtudnak valamit az esetről.
Rendkívül ritkának számított Robotvárosban, hogy egy gépember ennyire működésképtelenné váljék. Mandelbrot biztos
volt benne, hogy ez felidézi a felügyelőkben és talán még Averyben is annak a robotgyilkosságnak az emlékét, amelynek
tettesét Derec találta meg.
Mandelbrotot természetesen nem kötelezték ezek az utasítások semmire. Sejtette, hogy barátai állnak a háttérben, és
nem volt kétsége afelől, hogy erre a vadászok is rájönnek. Ám egyiküknek sem lesz rá bizonyítéka.
Gyanította, hogy a vadászok előtt az is hamar világossá válik: az eltévelyedett robot ugyanaz a gépember, akit már eddig
is üldöztek. Persze, nem sokat számít, hisz mindenképpen el kell kerülnie őket. Érezte, az Első Törvény sürgős
cselekvésre ösztönzi, mert a vadászok valószínűleg már közelebb vannak az emberi lényekhez, mint ő.
Az utasfülke változatlan sebességgel siklott az alagútban a hegyek felé: Hiába számított a leggyorsabb közlekedési
eszköznek, most mégis kétségbeejtően lassúnak tűnt.
17. fejezet
JEFF TARTOZÁSA

Derec arra ébredt, hogy Ariel szólongatja. Álmának ködös, dermesztő mélyéből felbukkanva kinyitotta a szemét, és
megpillantotta maga fölött a lányt, aki magas, hullámzó fűtengerben állt a derengő félhomályba boruló völgy háttere előtt.
Derec nem szólalt meg, előbb megpróbált visszaemlékezni, hol lehetnek. A környezet cseppet sem látszott ismerősnek.
– Derec, kérlek, ébredj! El kell indulnunk – hallotta a könyörgő hangot.
– Gyere! Segítek. – Jeff átkarolta, és ülő helyzetbe segítette.
– Hol vagyunk? – nézett körül Derec. – Mi történt?
– Elaludtál, amíg Bádogfej a karjában vitt – felelte Ariel. – De már elment.
– Jó darabig aludtál – tette hozzá Jeff. – Éjfél felé járhat, hűvösödik.
Derec bólintott, fázósan dörzsölte meg a karjait. – De nyilván jelentést tett a megtámadott robotról a központi
számítógépnek, közvetlenül azután, hogy távozott.
– Bádogfej vezetett ide bennünket a völgyön át, meglehetősen cikcakkos úton, és föl erre a meredek hegyoldalra.
Azt hiszem, most egy búzamezőn vagyunk.
Derec ingadozva állt talpra Jeff segítségével. Egész testét átjárta a fájdalom. Lihegve támaszkodott a fiú vállára,
megpróbálta visszanyerni egyensúlyát.
– Azért ébresztettünk fel, mert tovább kell mennünk – mondta Ariel. – A vadászok éjszaka is folytatják a keresést.
– Mi az elképzelésed, Derec? – érdeklődött Jeff. – Averynek már tudomást kellett szereznie a támadásról.
Megrázta a fejét, hogy végleg felébredjen. – Nem tudom, mire számíthatunk. Azt sem tudom, mennyi időbe telik, amíg a
hírek cselekvésre késztetik. – Kiegyenesedett. – Szerettem volna megkérdezni Bádogfejet a vándorlásról. Kipuhatoltad,
merre van a gyülekezési helye?
– Nem igazán – felelte Jeff. – Oldalirányban vágott át a hegyoldalon, miután itt hagyott bennünket, de úgy
képzelem, visszatért arra az útvonalra, amelyet a többiek is használnak.
– Oda nem merészkedhetünk – mormolta Derec.
Ariel hirtelen megragadta a karját. Szótlanul intett a fejével a fiatalember válla fölött valami felé.
Derec és Jeff egyszerre fordult hátra. A távolban, ugyanezen a lejtőn, egy gépember halvány alakja közeledett feléjük.
– Gyerünk! – suttogta izgatottan Derec. – Ez nem a vándorlási útvonal, tehát vadásznak kell lennie, és biztosan
meglátott bennünket.
Attól tartok, nincs is túl messze.
Mindhárman elindultak az ellenkező irányban. Derec csak botladozott, így aztán a korábbi módszerhez hasonlóan két
oldalról támogatták. A fiatalember riadtan vette észre, hogy állapota sokat romolhatott, ha már adrenalinszintjének
emelkedése sem idéz elő lényeges javulást szervezetében.
Amikor odaértek a gabonatábla és valamilyen alacsony, bokros növény ültetvényének mezsgyéjéhez, Jeff megállt, és
lefejtette magáról Derec karját.
– Szerintem szét kell válnunk. – Visszanézett a vadászra, aki még távol volt ugyan, de már valamivel közelebbről
látszott.
– Ugyan minek? – kérdezte Derec fáradtan.
– Talán el tudom terelni a figyelmét. Ha először engem kapnak el, valószínűleg kisebb veszély fenyeget Avery
részéről. Nem rám fáj a foga.
– Az az ember őrült – figyelmeztette Ariel. – Ne várj tőle ésszerű viselkedést!
– Talán igazad van. De szétválásunk nyújtja a legjobb esélyt, hogy egy darabig távol tartsuk még tőle Derecet.
Talán épp annyi időt nyerünk, hogy közben maga Avery is felbukkanjon.
Derec felnézett, és figyelmesen tanulmányozta a fiú arcát. Biztos, hogy vállalni akarsz ennyi kockázatot értünk?
Jeff szélesen elmosolyodott, és vállat vont. – Nem azt mondtam, hogy hálával tartozom nektek?
Derec meghatottan szorította meg Jeff karját, aztán megfordult, és elindult felfelé a hegyoldalon. Ariel átölelte a fiút, aztán
sietett Derec után. Jeff lesétált néhány métert a lejtőn, majd négykézlábra ereszkedett, hogy az alacsony bokrok között
átkússzon a szomszédos gabonatáblába.
Derec a lányra támaszkodott, amint végigvánszorogtak a két tábla közötti barázdában. Az aurórai eredetű búza magas
szárának zöld tengere pillanatnyilag eltakarta a vadász kutató tekintete elől, de az már észrevehette hármuk mozgását,
és bizonyára értesítette társait is.
Mandelbrot a hegygerincre vezető egyik ösvény torkolatában állt, és letekintett a mezőgazdasági telepre. A derengő
fényben még kiváló robotlátásával is alig vette észre a távolban mozgó apró alakokat. Ekkor figyelmesen
áttanulmányozta az egész völgyet.
Némelyik magas és sűrű gabonatáblában semmit sem látott, de a távoli hegyoldalban az egyik soron néhány humanoid
robotot pillantott meg, amint egyenesen fölfelé haladtak. Nem viselkedtek vadászok módjára, ezért gyanította, csupán
vándorló gépemberek. Lenn a völgykatlanban két nagy termetű robotot vett észre. Szabályos rendben járták végig a
gabonatáblák közötti mezsgyéket, így semmi kétsége sem maradt, hogy ezek vadászok.
Aztán a szemben levő hegyoldalon felfedezett egy gabonatáblán átkúszó emberi alakot. Tehetetlenül figyelte, amint egy
vadász utánafut, lehajol, és fölemeli a földről. A dulakodó alak láttán megállapította, hogy nem Derec az, és nem is Ariel,
aki alacsonyabb ennél a figuránál.
A küzdelem helyszínétől nem messze azonosította Derecet és Arielt: kétségbeejtő lassúsággal kerestek utat egy
alacsony erdő fái között. Programozása és az Avery doktor részéről fenyegető veszély egyaránt arra ösztönözte
Mandelbrotot, hogy Derec védelmét a legfontosabb kötelességének tekintse. Míg a vadászok szűk behatároltsága
lehetővé tette, hogy ha nem okoznak sérülést, őrizetbe vegyenek embereket, Mandelbrot sokkal átfogóbban ítélte meg a
helyzetet. Úgy látta, ha a vadászok elfogják a fiatalembert, ez már az első lépés bizonyos feltételezhető károsodások
felé. Pillanatnyilag tehát figyelmen kívül kellett hagynia Jeff elfogatását, hogy segíthessen Deresnek és Arielnek.
Megjegyezte a nyomukban haladó vadászok helyzetét, és sebesen elindult lefelé a lejtőn.

Derec és Ariel botladozva ért ki a gyümölcsösből egy kitaposott ösvényre, amely egyenesen nyúlt fölfelé, illetve lefelé a
hegyoldalon.
– Teljesen kikészültem – lihegte Derec. Megállt, és a térdére támaszkodva előrehajolt. – Ez megint biztosan a
vándorlási útvonal. Nézd ezeket a robotlábnyomokat! Ebben a völgyben egyébként nem sok gyalogos mászkál. Ha
régóta használnák az ösvényt, már kikövezték volna.
Ariel bólintott, és felfelé tuszkolta társát a sárrá dagasztott lejtőn. Az öntözőberendezés nyilván rendszeres időnként
bekapcsolt. – Gyerünk! – mormolta elfúló hangon.
Éppen elindultak fölfelé, amikor termetes alak lépett ki fölöttük az egyik gabonatábla mögül. Amint elindult feléjük a lejtőn,
hosszú árnya fenyegetően vetült rájuk. Derec földbe gyökerezve figyelte az egyenetlen ösvényen óvatosan
egyensúlyozva közeledő behemót vadászt.
– Gyere már! – rántotta vissza Ariel a gyümölcsösbe. – Siess! –Nem tudok – suttogta Derec bocsánatkérően. – Túl
gyenge vagyok hozzá. – De követte a lányt, amíg az meg nem torpant pár pillanattal később.
A hátulról derengő fényben újabb sötét alak rajzolódott ki: egy másik vadász várt rájuk a fák között.
Amint sarkon fordultak, újabb két vadászt pillantottak meg, akik ágakat tördelve, leveleket szaggatva a lejtőn fölnyomultak
feléjük. Némaságuk s szenvtelen viselkedésük reménytelenné tett minden lázadást.
Derec kimerülten támaszkodott Ariel vállára. Feladta a harcot. A lány átkarolta, inkább bátorításul, mintsem azén, mert
megrémült volna. Derec tehetetlenül meredt a legközelebbi alakra.
Amint csüggedten figyelte a közeledő vadászt, egyszer csak azt látta, hogy furcsa, hajlékony robotkar tekeredik hátulról a
gépember nyakára. Néhány gyors mozdulat, a vadász megdermedt és teljesen kikapcsolt állapotba került.
Derec a meglepetéstől csak pislogni tudott.
– Futás! – kiáltotta Mandelbrot, amint előbukkant a vadász mögül. Sejtszerkezetű karja, amelyet Derec szerelt rá
egykor azzal az utasítással, hogy hagyományos robotkarnak álcázza, éppen most nyerte vissza eredeti alakját.
– Meneküljünk! – Ariel továbbtaszította Derecet a robot mellett, aki védőbástyaként tornyosult közöttük és a
vadászok között. Ismét a fák között botladoztak, de már megújult reménnyel.
Ariel olyan kanyargós, zegzugos útvonalon vezette társát a gyümölcsfák között, hogy lopakodásról szó sem lehetett.
Derec az egyik kanyarban elkapott egy lombos ágat, hogy néhány pillanatra megpihenjen, és közben visszanézett
Mandelbrotra.
Eredetileg négy vadász zárta őket körül. Mandelbrot minden bizonnyal kikapcsolta az elsőnek a teljes vezérlését, hogy
semlegesítse a robotot, majd megtámadta a másik hármat. Ezzel működésbe léptette a Harmadik Törvényt, amely arra
kényszerítette a vadászokat, hogy megvédjék magukat. Ez a parancs még a legerősebb programutasítást is
hatálytalanította, ezért nem tudták folytatni az emberek üldözését, amíg le nem gyűrték Mandelbrotot.
Létszámfölényben voltak vele szemben, Mandelbrot viszont kihasználhatta képlékeny karját. Ugyanakkor a szűk
négyzetrácsban ültetett fák alaposan korlátozták a nagy termetű vadászok mozgását.
Minél tovább tart a küzdelem, annál több időt nyer a meneküléshez Derec és Ariel.
A lány haladt az élen, amíg az ifjú meg nem ragadta, hogy álljanak meg. Már annyira kifulladt, hogy szólni sem tudott.
Ariel riadtan nézett körbe, de türelmesen megvárta, amíg Derec visszanyeri a hangját.
– Hová loholunk? – lihegte végül.
– Nem tudom. Csak minél messzebb.
– Mandelbrot nem tud győzni ellenük, csak késleltetheti őket. Aztán úgyis kezdődik minden elölről.
– Van jobb ötleted? – kérdezte a lány.
Derec bólintott, és lehuppant a földre a fák között. – Töprengtem erről a telepről. Meg ahogy a vándorló robotok sárrá
dagasztották az ösvényt. Mindez azt jelenti, hogy itt a völgyben igencsak nedves a talaj.
– És akkor mi van?
– Ezeknek a növényeknek vízre van szükségük, a robotok pedig a szokásos hatékonysággal oldják meg a
feladatot. Ha föld alatti csövekből vagy ilyesmikből öntözik a völgyet, akkor nyoma lenne. De nem hiszem, hogy a robotok
a talajt öntöznék, mert a leveleknek is szükségük van külső nedvességre.
– Térj a lényegre, vagy menjünk!
– Önműködő locsolófejek. Ebben a völgyben is lenniük kell, mint a hegygerinc túloldalán. Ha sikerül bekapcsolni
őket, a víz eltünteti a hőnyomainkat.
– Hát... – A lány letérdelt mellé. – Bárhol lehetnek. És sötét is van. Ezenkívül ez magasan fekvő völgy. Talán a
természetes pára és eső gondoskodik a növényekről.
– Ezek semmit sem bíznak a véletlenre. Meg kell találnunk az öntözőfejeket.
– Hogyan?
Derec hátradőlt, és felnézett a lányra. Nem fájt már a lába, mert szinte teljesen érzéketlen volt. – Nézzük csak! Ahelyett,
hogy összevissza keresgélnénk, próbáljuk követni a robotok logikáját. Hol helyeznéd el az öntözőrózsákat, hogy a
legnagyobb hatásfokot érd el?
– Sejtelmem sincs
 – Én meg már alig tudok gondolkodni!
– Jól van! Akkor erőltessük meg az agyunkat! Most egy lejtőn vagyunk... Derec, gyere utánam! Erre!
Végtelenül hosszúnak tűnő gyaloglás után megállapodtak egy barázdánál, amely a fák között vízszintesen húzódott a
hegyoldalon. Most Derec nézett körül aggódva, mert a vadászok bárhonnan lecsaphattak rájuk.
– Egyfajta teraszos művelésre használják nyilván ezeket az árkokat– mondta Ariel. – Azt hiszem, épp a függőleges
sorok közepe táján járunk. Ha a közelben helyezték el a csővégeket, így folyik le a legkevesebb víz fölöslegesen a
hegyoldalról. A tűzcsapok telepítésének is ez az elve.
– Lehetséges – hasalt le a földre Derec. – Keressük meg valamelyiket!
– Ha egyáltalán léteznek – tette hozzá fanyar mosollyal a lány, de ő is kaparászni kezdte a földet Derec mellett.
– Találtam valamit. – A fiatalember keze megakadt egy kis hengerben, amely körülbelül tizenöt centiméterre állt ki
a földből.
Odakuporodott, hogy közelebbről megnézze a gyér fényben.
– Na, mi az? – suttogta Ariel, és közelebb húzódott hozzá.
– Nincs rajta semmilyen szabályozócsap vagy kerék. Lehet, hogy máshol helyezték el az érzékelőket, amelyek
megindítják az öntözést?
– Elképzelhető – felelte Derec elgondolkodva. – De nézd csak, milyen magas. Miért készítették éppen ekkorára? A
robotok semmit sem csinálnak hanyagul vagy ok nélkül. Az anyagot sem pazarolják.
– Derec, nem üldögélhetünk itt, hogy rájöjjünk, mire valók ezek – csóválta meg a fejét a lány. – Nem kellene inkább
menekülnünk?
Az ifjú tagadóan ingatta a fejét. – Az egyetlen esélyünk ez maradt.
Gyere, segíts ásni!
– Mit akarsz?
– Siess! Mi másért lenne ilyen magas? Ez az egész maga az érzékelő! Valószínűleg méri a páratartalmat, a
csapadékot meg amit akarsz.
– Honnan tudod?
– Szerintem azért tervezték ilyen magasra, hogy a kapálás meg más földmunkák után ne lepje be véletlenül a talaj.
Ha beborítjuk földdel, nem érzékel többé semmit. Gyere, próbáljuk meg! – Már kezdte is összekaparni a
szerszámrobotok által szorgalmasan művelt puha, fekete földet, és a henger köré egyengette.
A lány minden további vita nélkül segített neki. A talaj elég nedves volt, hogy jól tömörítve a hengerre tapadjon, így
hamarosan beborították az egész csövet. Derec letörölt a kezéről néhány ráragadt levelet.
– És most? – dörzsölte le a kezét a lány is. – Látod, semmi sem történik.
18. fejezet
A MÉLYPONT

A völgy távoli végében Wolruf dideregve ült a hűvös levegőben. Magasan a hegyek között, egy függőleges hasadékban
kuporgott. Találós kérdésén tépelődve végül ezt az áthidaló megoldást találta: egyrészt itt tartózkodik a völgyben, hogy
észrevegye az embereket vagy akár Mandelbrotot is, amikor pirkad. Másrészt ha követték is a vadászok, ezzel nem
vezette őket barátai nyomára.
Most egyiküket sem láthatta már a völgy félhomályában. Odalenn a közeli földeken szerszámrobotok végezték
szorgalmasan napi munkájukat. Fizikai adottságai révén Wolruf testhőmérséklete egy ideig még változatlan maradt
ebben a magasságban is, de arra már nem telt volna az energiájából, hogy továbbra is futva meneküljön.
Türelmesen várt, és képzeletben újból végigjárta azt a nyaktörő útvonalat, amelyet nyomainak eltüntetése érdekében tett
meg. Persze eddig sem nyerhetett volna egérutat a rendszeres következetességgel kutató vadászok elől, ha elég közel
lettek volna, hogy érzékeljék visszamaradt testhőjét. Az is valószínű, hogy már ellenőrizték a hágókon át vezető
ösvényeket, hiszen így állapíthatták meg a legkönnyebben, hogy a völgyben tartózkodik-e.
Ha hőnyomai elhalványultak is a vadászok érkezése előtt, egyéb fizikai jeleket még követhettek. Noha rendkívül
óvatosan mozgott, a vadászok robotikus látása a legapróbb részleteket is felfedezhette. A többi pedig már rajtuk múlott.
Fülét hegyezve léptek zajára figyelt fel. A hangok lentről, egy sziklaomlás felől érkeztek. Nem maradt már tartalék
energiája a menekülésre, így hát megadóan várt. Óriási vadászrobot lépett ki a sötétből, árnyképe félelmetesen
rajzolódott ki a távoli növénytáblák derengésében. Wolruf tudta, a gépember nem tesz kárt benne, de foglyul ejti, és talán
átadja Avery doktornak, aki viszont igenis okozhat neki sérüléseket, ha éppen úgy tartja kedve. Amikor a vadász lehajolt,
hogy fölemelje, önkéntelenül megborzongott.

Derec kétségbeesetten nézte a talajjal borított érzékelőt, amikor hirtelen vízsugár tört elő belőle, és lesodorta a föld egy
részét. Ariellel együtt hátrahőköltek. Körülöttük a rejtett öntözőfejekből finom vízpára permetezett a levegőbe.
– Ez az! – kiáltotta Derec, és karját nyújtotta a lány felé. Mehetünk. Tudsz segíteni?
Ariel a karjánál fogva húzta maga után, de a fiatalember lába felmondta a szolgálatot. Derec a földre roskadt, és a
lányban nem volt elég erő, hogy fölemelje.
Aztán húzni kezdte.
– Nem tudok többé gyalogolni. Térdtől lefelé teljesen érzéketlenné vált a lábam.
– Képtelen vagy járni?
– Kúszni még tudok. Gyerünk!
 – Derec...
– Rajta! – Hason csúszva kezdte vonszolni magát a gyorsan átázó puha talajon.
Ariel felállt, és mellette lépkedett. – Ez őrültség. Sehová sem jutunk így.
– Most rengeteg időt nyertünk. A vadászok nem követhetik a hőnyomainkat, így szétszóródva kell folytatniuk a
kutatást. És legalább egyiküknek Mandelbrotot is cipelnie kell, miután kikapcsolták.
– Derec, mindössze két métert haladtál!
Sóhajtva megpihent, és előretekintett. A lánynak igaza volt. Nem sokkal jutott előbbre. – Hé... mi az ott?
– Micsoda? – bámult a sötétbe Ariel.
Nagyjából egyköbméteres, hasábforma alakzat emelkedett ki a földből a fák között.
– Ott... az a dolog. Nem láttuk korábban. – Ismét kúszni kezdett.
– A hátunk mögött is megjelent egy – kiáltott fel a lány. – Meg egy újabb! Mind kiemelkedik. Eddig teljesen rejtve
voltak.
– Bizonyára az öntözéssel idéztük elő, hogy felbukkantak. Nézd meg azt ott közelebbről!
A lány előresietett, és mélyen lehajolva vizsgálgatta a hasábot. Rövidesen visszajött, és letérdelt mellé. – Azt hiszem,
bemászhatunk a belsejébe. Valamiféle szellőzőnyílásnak látszik.
Derec bólintott. Abbahagyta a kúszást, hogy lélegzethez jusson. Szédült.
Ariel térdre segítette, majd háttal neki letérdelt ő is, és hátranyúlva a nyaka köré fonta Derec karjait. Aztán négykézlábra
ereszkedett, alsókarját a földre fektette, és tempósan kúszni kezdett, hátán a fiatalemberrel.
Derec hagyta. A permetező vízben lehunyta a szemét.
– Itt vagyunk – szólalt meg a lány nemsokára.
Újból kinyitotta szemét, és egy feketén ásító nyílással találta magát szembe. Ariel ügyesen kicsúszott alóla, ő pedig
kitapogatta a nyílás belsejét.
– Nem függőleges akna – mondta a lány, és segített neki, hogy bemásszon. – Szerintem lejtősen nyúlik a mélybe.
Derec habozott, inkább nem szólt semmit, annyira bizonytalannak érezte helyzetét. Még most sem lelkesítette, hogy
bebújjon egy titokzatos nyíláson.
– Menj csak, mielőtt a vadászok meglátnak minket!
Már egyik érzékszerve sem tájékoztatta biztonságosan. Könnyebb volt engedelmeskednie, mint vitatkoznia. Tapogatózva
kúszott tovább a nyílásba, aztán egyszer csak csúszni kezdett lefelé, egyre sebesebben.
A koromsötét semmibe! Csúszás közben érezte az áramló levegő enyhe nyomását a hátán, majd Ariel ütközött bele, aki
vele együtt siklott le. Derec tudatában halványan derengett: túlságosan kimerült már ahhoz, hogy bármilyen félelmet
érezzen.
Pedig elég riasztó kilátás lett volna, hogy egy forgó ventilátor lapátjai közé kerülnek, vagy egy titokzatos gépezet
műtrágyává dolgozza fel őket. Úgy látszik, már épp elég időt töltött Robotvárosban ahhoz, hogy ne tartson ettől. A
robotok nem tűrhettek meg efféle, emberre veszélyes szerkezeteket. Ezen a bolygón semmi sem veszélyesebb a
chemfeteknél, amelyek most is szakadatlanul pusztítják a testét belülről.
A zuhanás érzése folytatódott, miközben tettek néhány kanyart, végül a csatorna hirtelen felfelé görbült.
Ezen a rövid szakaszon a tömegvonzás megtörte lendületüket, így aztán visszacsúsztak. Derec mozdulatlanul feküdt,
abban a tudatban, hogy valaminek az alján állapodtak meg. Semmilyen fény nem ért már ide.
Ariel mocorgott mellette, valószínűleg a helyzetüket próbálta megállapítani.
– Derec – mondta halkan. – Megsebesültél?
Előbb ki kellett fújnia magát, csak utána tudott válaszolni: Nem – suttogta. – De teljesen ki vagyok készülve.
– Most már biztonságban vagyunk – nyúlt felé a lány, és vigasztalóan megborzolta a haját –, legalábbis a vadászok
elől. Előbb végig kell kutatniuk az egész völgyet, és minden ilyen nyílást.
Pedig, ahogy láttam, ezek a szellőzők egymástól pár méter távolságra bújtak elő... mondjuk ötvenre vagy hatvanra. Ha a
vadászrobotok nem találnak hőnyomokat, szinte az örökkévalóságig kereshetnek minket.
– De már nem bírom tovább.
– Pedig nyomon vagyunk! Úgy értem, Avery nyomán. Fogadnimernék! – Súrlódó neszezés hallatszott a lány felől,
mintha felállt volna. – Tudod, hol fejeztük be utazásunkat? Itt fölfelé görbül a vezeték, nem is túl magasra, aztán
vízszintesen folytatódik. Ide figyelj, ez csak hozzá vezethet! Kapaszkodófélék sorakoznak az ellenkező oldalán, mint ahol
lecsúsztunk.
– Talán a karbantartó robotok végeznek itt javításokat. – Derec gondolkodott egy pillanatig. Erős kísértést érzett a
felfedezőút folytatására. Hogy végre szembenézzen az őrült doktorral, aki minden szenvedésének oka... de nem tudott
mozogni. Már csak aludni vágyott.
– Azt hiszem, igazad van – szólalt meg végül. – Ezek szellőzővezetékek. A számukból és a méretükből ítélve
hatalmas lakótérségbe kell vezetniük.
– Avery otthonába. A robotoknak nem lenne szükségük rá, ahogy a völgyben termesztett növényeknek sem.
Gyere, menjünk! Felsegítlek.
– Egyedül kell menned. Őszintén szólva, meg sem tudok mozdulni.
A lány egy darabig hallgatott. – Tényleg azt akarod, hogy nélküled menjek?
– Igen.
– Jól van – mondta Ariel. Várt még, mintha szeretne valamit mondani. Aztán átkarolta Derecet, és hosszan
magához szorította.
Az ifjú túl gyenge volt ahhoz, hogy viszonozza ölelését. Aztán érezte, hogy Ariel elengedi, feláll, és már csak annyit
hallott, hogy felmászik, majd lassan távolodik a szellőzővezetékben.
Derec lehunyta a szemét, és elaludt.
Ariel lassan, tapogatózva haladt. Csak akkor kúszott előbbre, amikor megbizonyosodott róla, hogy szabad az út. A
koromsötét cső ismeretlen messzeségbe nyúlt előtte vízszintesen. Mivel Derec harcképtelenné vált, mázsás súllyal
nehezedett rá a felelősség, hogy kis csapatukból már egyedül ő találhatja meg Avery doktort.
Pedig Ariel sem érezte magát valami ragyogóan. A keze meg a lába akár a jégcsap, a ruháját teljesen átáztatta a
permetező, és ő is kimerült volt, csak nem beteg, mint Derec. Persze sok energiát kiszívott belőle, hogy először
felkapaszkodtak a hegyoldalra, majd leereszkedtek a völgybe.
Enyhe derűlátással reménykedett, hogy emlékezete viszont javul. Furcsa emlékezetkihagyásai egyre ritkultak, és csak
azért fohászkodott, hogy ne akkor érje egy újabb roham, amikor egyedül bolyong ebben a ki tudja, micsodában.
A vezetékben mind több elágazással és kereszteződéssel találkozott.
Mivel semmilyen módon nem tudott különbséget tenni az irányok között, lehetőleg mindig egyenesen folytatta útját. Ha
nagyjából egy irányban halad, legalább megmenekül attól a rémálomtól, hogy reményvesztetten keringjen körbe-körbe.
Sejtette, hogy a keresztező alagutak a felszínen látott többi nyílásból vezetnek a mélybe.
Egy idő után úgy vélte, sikerült bizonyos szabályosságot fölfedeznie. Érzése szerint a kisebb alagutak egyre gyakrabban
találkoztak, és mind nagyobb vezetékekké olvadtak össze a bal oldalán. Ezért ő is bal felé tartott, és észrevette: az
alagutak átmérője már olyan nagy, hogy fel is állhat, ha kissé meggörnyed.
Amerre haladt, egyre több alagút futott össze. Aztán a vezetékek kezdtek ismét elágazni, némelyik a feje fölött bomlott
több járatra. Végül tudatára ébredt, hogy halvány árnyalatokat érzékel: egyrészt sötét foltok jelzik a kinti nyílásokat,
másrészt derengő fényvisszaverődések láthatók az alagút belső felületén.
A világosság forrása egyetlen irányba vezetett.
Ismét négykézlábra ereszkedett, hogy a fény nyomába eredjen, de most nem az alagút magassága miatt, hanem azért,
hogy ne üssön zajt.
Egy kanyar után elért valami felismerhetőt: egy szobába vezető fedett nyílást. Visszafojtott lélegzettel, csendben kúszott
felé, amíg nem nézhetett keresztül rajta.
A fedőlap áttetsző volt.
A szobában odalenn világosság derengett, de Ariel csak annyit tudott megállapítani, hogy a padlót barna szőnyegek
borítják. Hangokat nem hallott.
Miután egy ideig semmilyen nesz nem törte meg a csendet, úgy döntött, megéri a kockázatot, ha behatol. Szemügyre
vette a fedőlap szélét, hogy hol lazíthatná meg. Abban a pillanatban, amint hozzáért, apró nyílás keletkezett a közepén.
Aztán a különös anyag körkörösen visszahúzódott a lyuk körül, és beleolvadt a környező falba, így a nyílás teljesen
szabaddá vált.
Ariel megkönnyebbülten felsóhajtott: a szoba üresnek látszott, és a csendet nem zavarta meg semmi. Megfordult, először
a lábát dugta át, aztán lehuppant a padlóra, és körülnézett.
A kis szoba nagyjából háromméteres oldalélű kockára emlékeztetett. A szőnyegborítás felfutott a falakra, és eltakarta a
mennyezetet is. A világosság a mennyezet alatt középen lebegő gömbből áradt.
Ariel figyelmesen nézte a falakat, aztán a mennyezetet. A szoba valahogy nem állt derékszögben: minden éle kissé
ferdének tűnt. A padlón néhány számítógépes szalagtekercs hevert egymásra dobálva. Az egyik sarokban ismeretlen
fajú, apró, kitömött állat feküdt az oldalán. Amennyire megállapíthatta, ezt a szobát semmire sem használták.
Nem erre számított Avery doktor birodalmában.
Az ajtó zárva volt. Visszafojtott lélegzettel megnyomta a falon az érintőkapcsolót. Az ajtó némán félresiklott.
Nem lépett előre. Várt. Amikor nem történt semmi, lassan kidugta a fejét. Nagyjából hat méter hosszú, négy méter széles
folyosót pillantott meg. Különös formája ismerősnek tűnt – aztán rájött. Szerkezete pontosan a Perihélium kulcsát
mintázta három dimenzióban.
Kilépett a folyosóra, amelynek mindegyik végén szintén a Kulcsra emlékeztető formájú zárt ajtót látott. Kiválasztotta az
egyiket, és elindult felé.
Amint odaért hozzá, az ajtó nyomban felnyílt. Tétovázott egy darabig, aztán bemerészkedett.
A szoba valami régi történelmi festményre emlékeztetett. A boltíves mennyezet legalább két emelet magasságba nyúlt
fel, és burgundi vörös bársonykárpitok csüngtek le róla. Csillogó aranykeretbe foglalt álreneszánsz festmények idézték
azt a hajdani kort, amelyet ő is hasonlóan képzelt el... vagy tévedne? A bútorok sok évszázaddal később készültek, a
klasszikus aurórai stílus szerint. Ismét felnézett, megpróbált tájékozódni – de hirtelen oldalt kellett lépnie, hogy
visszanyerje egyensúlyát.
Ez a helyiség is ferdének tűnt. Sőt még torzabbnak: egyetlen sarka sem volt. Noha a mennyezet és a falak összefutását
részben függönyök rejtették, az egész szoba furcsa módon kereknek hatott, alakja kissé meg is csavarodott. Mintha
eredetileg szögletes lett volna, de aztán megolvadt, és ilyen eltorzult formában dermedt meg újra.
Elindult, hogy közelebbről vegye szemügyre a bútorokat. Ám alig tett néhány lépést, a padló egyszer csak besüllyedt
alatta, és ezúttal egy rövid, csavarvonalú vezetéken csúszott végig. Hangos puffanással ért földet valahol, de még
hallotta, amint a csapóajtó finom nesszel billen vissza a helyére.
Ebben az újabb apró szobában épphogy elfért állva. Ez is a Kulcs alakját formázta. Egy-egy ajtón kívül semmi mást nem
látott. A falak ugyanolyan tompa fénnyel világítottak, mint az Iránytoronyban. Ariel megnyomta az egyik érintőkapcsolót.
A félresikló ajtó mögött szilárd, fénylő fal vált láthatóvá. Kinyitott egy másik ajtót. Ez sötét, keskeny folyosóba vezetett.
Mielőtt kipróbálta volna, megnyomott még egy kapcsolót.
Egy ősi, vörös téglás falról félelmetes dombormű – hegyes fülű, hosszúkás arcú rémpofa – vigyorgott rá. Ariel fintort
vágott felé, aztán ezt az ajtót is becsukta, hogy kipróbálja a negyediket.
Újabb sötét folyosó nyújtózott előtte.
Valahová el kellett indulnia. Még egyszer szemügyre vette a nyílást, és beóvakodott rajta. Itt nem világítottak a falak,
ezért lassan csúsztatta előre a lábát, mielőtt áthelyezte volna súlypontját. Néhány lépés után a folyosó kezdett
elkanyarodni.
Pár pillanattal később Ariel visszatért ugyanabba a kis szobába, ahonnan elindult.
 19. fejezet
A HOLTTEST

Ariel bezárta a körfolyosóba vezető két ajtót, és megállt a szoba közepén. Tehát sehol sincs kijárat. Íme a bizonyíték az
üldözési mániára, amely a jelek szerint egyre jobban elhatalmasodott a tudóson.
Ez a szoba csak börtön lehetett.
– Hát most mit tegyek? – szólalt meg hangosan.
Válaszféle hangok szűrődtek be tompán az egyik ajtó mögül. Megnyomta az érintőkapcsolót, és ismét azzal a furcsa
rémpofával találta szembe magát, amelynek minden arcvonását eltorzította a szobrász.
– Mit mondtál? – kérdezte Ariel.
– Húzd meg az orrom! – szólalt meg a fej.
– Ki vagy?
– Húzd meg az orrom!
– Mi történik, ha megteszem?
– Húzd meg az orrom!
– Csak ennyit tudsz mondani?
– Húzd meg az orrom!
Egy pillanatig némán figyelte, aztán: – Egy, kettő, három.
– Húzd meg az orrom!
A lány végre rájött: egyszerű robotkészülék pozitronikus agy nélkül. Ezt a szöveget rögzítették benne, és akkor szólal
meg, amikor emberi beszédet hall.
Visszafojtott lélegzettel meghúzta a figura orrát.
A hosszú, keskeny orr megnyúlt, majd a lány kezének szorításából kicsúszva, visszapattant a helyére. Az ütés hatására a
szoborarc teljesen belapult, fejjel lefelé fordult, majd ismét kidomborodott. Aztán a téglafal négy részre hasadt mögötte,
mindegyik darabja oldalra húzódott, és magával vitte a fordított arc egy-egy töredékét.
Ariel egy másik folyosóhoz vezető rövid lejtő előtt találta magát. A Perihélium kulcsának alakjára emlékeztető világító
kövek szegélyezték, a fal azonban egyáltalán nem volt sima. Az építőelemek sarka szeszélyes összevisszaságban nyúlt
ki a síkból, amitől az egész felület érdessé vált. Ahogy a lány szemügyre vette a nyíláson át, ennek a folyosónak az
alakja is a Kulcsra emlékeztetett.
Óvatos léptekkel indult el a lejtőn. Rögtön észrevette, hogy jobban fázik – nedves ruháját léghuzat hűti. Kíváncsian
megfordult, és döbbenten látta, hogy a két fal, a mennyezet meg a padló fokozatosan összeszűkül mögötte, amint
végighalad a folyosón.
Félelmében futásnak eredt, és újból kőfalba ütközött. Rémülten tapogatta végig a falat, hátha ráakad egy
vezérlőkapcsolóra, de nem talált semmit. Így aztán megpördült, és a falnak vetve a hátát, elborzadva figyelte a mögötte
összezsugorodó folyosót.
A mennyezetről hirtelen lezuhant elé valami, és lengeni kezdett az arca előtt. Iszonyodva ismerte fel: Wolruf feje lógott
egy hosszú kötélhurkon lefelé.
Döbbenten nézte, aztán rájött, hogy ez is csak robotkészülék, rendkívül élethűen megmintázva.
– Mit kerresel itt? – kérdezte Wolruf hangján a robot.
Jeges borzongás futott végig Ariel hátán. A lengő fej mögé pillantott. A folyosó már nem szűkült tovább, így legalább egy
szűk cellára való hely maradt körülötte.
– Rrossz uálasz – mondta a robot, pedig a lány meg sem szólalt. Egyszer csak Ariel lába alatt megmozdult a padló,
és emelkedni kezdett a mennyezet felé. Wolruf feje a tartókötél folyamatos rövidülésével továbbra is az arca előtt maradt.
Aztán a mennyezet szétnyílt, majd a padlódarab a sziklafolyosó fölötti szintet elérve megállapodott.
Amint az emelőszerkezet zökkenve megállt, Ariel elvesztette egyensúlyát, és egy aranyszövésű szőnyegre zuhant.
Fölötte öt finom mívű csillár szórta sugarát a meglepően alacsony mennyezetről.
Felkönyökölt, és rettegve nézett körül.
Egy könyvtárban találta magát. A polcokon számítógépes szalagtekercsek helyett ősi könyvek sorakoztak körös-körül a
falakon, és valami átlátszó lemez védte őket. Ariel lelépett az emelőről, maga mögött hagyva Wolruf robotfejét.
Az egyik polcon az átlátszó védőlap előtt kissé oldalra billenve állt egy különös gyertyatartó kék és fehér díszítésű tálban.
A dísztárgy kör alakú talapzatából felnyúló tengelyen egyetlen gyertya helyezkedett el, de tőle jobbra és balra még
három-három tartó ágaskodott fölfelé. A lány sosem látott ilyet, és nem is tetszett idevalónak, mintha valaki letette volna
itt ezt a gyertyatartót, aztán elfeledkezett volna róla.
Hátralépett, és alaposabban szemügyre vette a tálat. Mérete alapján akár négy vagy öt embernek elegendő ételt is
felszolgálhattak benne. Külső mázának fehér hátterén halványkék minták futottak körbe finoman indázva. Nem arra
készült, hogy egy gyertyatartó álljon benne.
Valaki könnyelműen itt hagyta ezeket.
– Mi asz ott? – kérdezte Wolruf feje.
Ariel megrezzent, és a fejre nézett. – Valamilyen gyertyatartó.
– Rrossz uálasz.
A polcokkal borított fal egyik szakasza hangtalanul félresiklott. A lány mozdulatlanul meredt a sötétbe. Valamilyen állat –
nem, csaknem biztos, hogy egy robotkészülék – lépett a térségbe, és éles fény vetült rá. Wolruf kutyateste volt Ariel
fejével.
– Ha a Föld felszínén állsz a missouri állambeli Webster-ligetben – kérdezte robot Ariel –, merre esik Robotváros?
A lány reménytelenül nézett az ösztövér kentaurra. – Nem vagyok navigátor. Honnan tudnám bizonyos adatok nélkül?
Robot-Ariel félrebillentette a fejét, megfordult, és elkocogott. A polcozott fal visszasiklott a helyére.
A lány megkönnyebbülten és kétségbeesetten roskadt a padlóra. Nem ténfereghet itt egy ember őrültségének élethű
megnyilvánulási formái között. Ha van kivezető út ebből a labirintusból, rá kell jönnie a megoldásra. Ha nincs, jobb, ha
ebben a szobában marad ahelyett, hogy körbezárná egy cella vagy valami még ocsmányabb hely.
Mit tud alapjában véve Averyről?
Lángész, akinek üldözési mániája van. Tökéletes társadalmat akar létrehozni. De mi köze ennek a bolond föld alatti
birodalomnak a rendhez és az ésszerűséghez.
Mi a kapcsolata ennek Robotvárossal?
A városról szerzett összes tapasztalata arra figyelmeztette, hogy ez a hely nem illik a felszíni világhoz. Minél tovább
töprengett, annál világosabban látta, hogy mindebből csak egyetlen következtetést vonhat le. – Ez az! – suttogta hirtelen.
– Avery túllépett a józan ész határán. Őrültebb, mint valaha!
A logikára és hatékonyságra alapozott bolygó méretű város alkotója eszét vesztette. Elmosolyodott a sors iróniáján. Nem
volt éppen mulatságos, de mégis... valahogy nevetni kellett rajta.
A kimerültségtől és a félelemtől különös, felszabadult érzés fogta el. Kuncogni kezdett. Annál erősebben, minél több
dolog jutott eszébe: vitáik a robotika törvényeiről, erőfeszítéseik, hogy meggyőzzék a pozitronikus agyú robotokat, és
hogy mindez ide vezethetett... Kitört belőle a nevetés. Hanyatt vágta magát a padlón, és kacagása betöltötte az egész
szobát.
A polcozott fal ismét félresiklott, bizonyára nevetésének hangja hozta működésbe.
Hirtelen ismét elővigyázatossá vált. Felült, és körülnézett. Az arcmását viselő robotkészülék visszatért.
– Ha a Föld felszínén a missouri állambeli Webster-ligetben állsz – kérdezte robot-Ariel ismét –, merre esik Robotváros?
Ariel hahotázva felelte: – Természetesen fölfelé. – És a következő pillanatban megnyílt alatta a föld.
Újabb csatornába zuhant, ez ismét szűk csavarvonallal kanyarodott lefelé. Amint vízszintesbe ért, a sötét térség
kivilágosodott előtte. Tükörfényes keményfa padlóra siklott ki a csatornából.
Az utazástól riadtan pár pillanatig még fekve maradt a padlón, és a mennyezetet nézte, amely olyan magasan húzódott
fölötte, hogy szinte elveszett az árnyékban. Oldalra fordította a fejét, és meglátta, hogy a falakat a Perihélium kulcsának
alakjára formált, gondosan csiszolt, szürke kőtéglák alkotják. Hatalmas terem volt, legalább tíz méter hosszú.
Felkönyökölve nézett körül, még mindig nehezen tájékozódott. Feje fölött hatalmas, gondosan faragott asztal végét
pillantotta meg. Az asztallábak valamilyen ismeretlen szőrös állat karmos mancsát mintázták. Az egész bútordarab sötét,
mély fényű fából készült.
Felnyúlt, megmarkolta az asztal szélét, és megpróbált talpra vergődni. Amint felhúzta magát, és rádőlt a sima falapra,
egyszer csak megdermedt a meglepetéstől. Az asztal túlsó végén magányos férfi ült egy magas, egyenes hátú székben,
mögötte hatalmas lángnyelvek lobogtak egy nála kétszer magasabb, kőből rakott kandallóban.
– Üdvözlöm, Ariel! Dr. Avery vagyok.
A lány úgy meredt rá, mintha csodát látna. Annyi kétségbeesett erőfeszítés után olyan váratlanul került ide, hogy
semmilyen tervet nem eszelt ki még arra az esetre, ha találkoznának. A legkevésbé készült fel a férfival való
beszélgetésre.
– Szívesen látott vendég. Melegedjék meg a tűznél! – mondta a házigazda.
Ariel inkább didergett volna tovább, csak hogy távol maradjon ettől az embertől. A lehetőségekhez képest húzni akarta az
időt anélkül, hogy túl közel jutna hozzá. Lassan megkerülte az asztal sarkát, és elindult mellette. Avery nyugodtnak,
szinte gondtalannak látszott, mialatt egy apró kis tárggyal játszott az asztalon.
A hosszú, keskeny felületen különféle holmik hevertek: virágok, tálak, szobrocskák, csecsebecsék. Ariel nem merte
megkockáztatni hogy odapillantson. Egyfolytában Averyt figyelte.
Az alacsony, tömzsi tudós még kisebbnek látszott a magas támlájú székben. Barátságos arcát hullámos fehér haj és
bozontos szakáll keretezte, tekintete jóindulatot sugárzott.
Kabátja most is lötyögött rajta, ahogy Ariel először látta a színházban, és még mindig fodros nyakú fehér inget viselt.
Nem látszott őrültnek.
Négy lépés távolságban állt meg tőle, és még mindig feszülten figyelte. Milyennek kell lennie külsőre egy tébolyult
embernek?
– Nem számítottam látogatókra, Ariel – szólalt meg Avery. Az előtte heverő tárgyat tanulmányozta. – Bár kaptam már
figyelmeztetést, nevezzük így – furcsa dolgok történtek a környéken.
A beszéde sem vallott őrültre.
– Ariel, nem emlékszel rám, igaz? – Tekintete továbbra is az asztalon pihent.
– De – felelte a lány félénken.
– Nem, nem igazán. Csak arra emlékszel, amikor a Hamlet előadása után láttál, meg amikor a vadászrobotok
megtaláltak benneteket a város alatt húzódó vezetékalagútban, és elém hoztak mindnyájatokat. Ez minden.
– Akkor találkoztunk.
A férfi elmosolyodott, és felvette az apró tárgyat. – Önműködő riasztók jelzései futottak be ma éjjel. Ha valaki szereti a
magányt, és úgy érzi, hogy megzavarhatják, vészjelzőkkel veszi körül magát. Te váltottad ki a riadót, Ariel?
A lány némán figyelte.
 – Egy humanoid robot titokzatos körülmények között teljesen kikapcsolódott nem messze innen. Aztán
talajmozgásról érkezett jelentés. Te csináltad ezeket, Ariel?
– Bizonyos mértékig, azt hiszem.
– Azt hiszed. Én is azt hiszem. Netán a humanika feltételezett törvényeinek megszegése? Még nem nyomoztam ki
a részleteket. De hogyan hatoltál be tartózkodási helyemre?
Derec tehetetlenül fekszik az idevezető útvonalon. Ariel nem mert válaszolni erre a kérdésre.
– A másodlagos szellőzőrendszerem gyenge pontja lakhelyem biztonságának. Akkor nyílik ki, amikor váratlan
rendellenesség mutatkozik a völgyben. – Sóhajtott. – Utasíthattam volna a robotokat, hogy rácsokkal akadályozzák meg
a behatolást, de ez egyúttal az én menekülési útvonalam is. Ha senki sem tudna bejönni rajta, akkor én sem tudnék
kimenni, nem igaz?
– Mit akar tőlem? – szólt közbe a lány, abban a reményben, hogy eltéríti Averyt ettől a témától. – Mire volt jó ez az
egész játék?
– Természetesen egy olyan útvesztőt is beleterveztem, amelyet csak leleménnyel lehet leküzdeni. Ez az
útközőzóna választ el a külvilágtól.
Úgy látom, átjutottál rajta.
Ariel remegett az idegességtől, mert képtelen volt irányítani a beszélgetést, olyan szeszélyesen csapongtak a férfi
gondolatai.
– Mellesleg elvesztettem két tárgyat. Nem láttad őket? Az egyik egyősi menóra, amelyet a Föld hajdani cári
birodalmában készítettek. A másik a Ming-dinasztia korából származó tál.
A lány emlékezetében halványan felderengett a szokatlan edény.
– Valóban nem emlékszel rám, Ariel?
– Miért firtatja ezt folyton?
– Világos, hogy új emlékeid vannak. Nem az az Ariel vagy, akit utoljára láttam. Ismét az igaz Ariel vagy, csak ezt
persze nem tudod. Még néhány pontos emlék előhívja a maradékot is, ebben biztos vagyok.
– Miről beszél?
– Emlékezeted most pontosan működik. Ez az igazi éned. Akiről eddig azt hitted, hogy te vagy... nem létezik.
Sohasem találkoztál olyan űrlakóval, aki megfertőzött. Semmilyen betegséget nem kaptál el tőle. Szomorúan
feltételezem, hogy fel tudod idézni a... David Avery nevet.
– Első ízben nézett fel az asztalról, és tekintetük találkozott.
David Avery. David. Derec...?
Hirtelen elárasztották az emlékek. – David! Derec valójában David! És maga gyűlölt engem!
– Ugyan, ugyan! Amivel veled szemben próbálkoztam, kudarcot vallott. Borítsunk fátylat a múltra.
– Mit... mit csinált maga? – kérdezte a lány elborzadva, mégis ámulva. Ennyi idő után végre megoldódnak a
rejtélyek. – Ó, ez nem lehet igaz! Várjon csak! Derec az igazi David... de akkor mi történt a holttesttel? Az volt David?
Maga ölte meg? – Majdnem tajtékzott mindattól, amit megtudott.
– Nem, nem, dehogy – intett tiltakozva a tudós. – A holttest, ahogy te nevezed, csupán David testének műanyag
utánzata volt. Természetesen tökéletes darab, amelyben valódi emberi vér keringett. Ezzel tettem amolyan próbajáratot,
hogy miként fogadja Davidet Robotváros.
Ariel kissé összeszedte magát, de a feszültségtől remegve támaszkodott az asztalnak. – Szóval maga memória-
chemfeteket és betegséget ültetett belém, hogy hamis emlékekkel lásson el. Soha meg nem történt események
emlékeivel, hogy velük kiszorítsa valódi életem emlékeit. És... Derec tehát David.
– És te voltál a szerelme. Ó, mellesleg eltűnődtél rajta valaha, mi történt a holttesttel? Az utcaseprő robotok
felismerték, hogy voltaképpen semmi más, csak hulladék anyag, ezért egyszerűen elszállították.
– Tönkretette az emlékezetemet – mondta a lány vontatottan. És Davidét is. Az amnéziás fertőzés mesterségesen
keletkezett, a chemfetek váltották ki. Maga tette. Hogy elválasszon bennünket egymástól. Akkor maga idézte elő az
emlékezetkiesést Davidben is ugyanebből az okból.
– Mindig tudtam, hogy okos lány vagy. A fiamnak kiváló az ízlése.
– És amióta az emlékezetem visszatért a Földön, nem mertem Derecnek megmondani az igazságot, mert attól
tartottam, nem jól emlékszem. Már rég megnyugtathattam volna szegényt, ha bíztam volna a memóriámban.
– Cselekedeteimet tekintsd bóknak. Rendkívüli erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a fiam akarata ellenére elszakítsalak
tőle. Ebből is láthatod, mennyire ragaszkodik hozzád. – Hátradőlt karosszékében, és a kezében szorongatta azt a kis
holmit, amivel eddig játszott. Inkább múlt időben kellene mondanom: ragaszkodott. Még most sem emlékszik semmire...
de úgy látszik, megint vonzalom ébredt benne irántad, hiszen mindvégig együtt maradtatok.
– Maga jóformán tönkretett két embert, pusztán azért, hogy elválassza őket egymástól. – A lány haragja
döbbenettel keveredett.
– Ó, nem. Sajnálom, de nem vagy olyan fontos nekem, mint ahogy gondolod. Cselekedeteimet más is indokolta:
hogy próbára tegyem fiam rátermettségét. Mert ha sikerül befolyásolnia és irányítania Robotvárost, akkor tényleg
kiérdemli, hogy megvalósítsa végső tervemet.
– Végső tervét...? Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy azért törölte ki az emlékezetét, és azért lökte ki arra a
kisbolygóra, mert próbára akarta tenni?
– Éppen erről beszélek, és ezt is mondtam. – Ültében felegyenesedett, arca felragyogott. – Robotváros elkészült!
Már mindegyik itteni humanoid robot testébe bekerült... egy vagy kettő a Perihélium kulcsából. Ebben a pillanatban a
bolygón kijelölt gyülekezőhelyeikre menetelnek, ahonnan útra kelnek különféle galaxisok felé. Mindegyik
csillagrendszerben megkezdik önmaguk másolását, és újabb robotvárosokat hoznak létre. David pedig, aki most már
elnyerte a jogot, hogy a fiamként járjon el, minden egyes robotot irányítani fog valamennyi robotvárosban... így az
emberek közül övé lesz a legnagyobb hatalom a világegyetemben!
– Hogy képzeli ezt?
– A chemfetek, drágám. A memória-chemfetek a testében. Parányi
Robotváros növekedik benne... és amikor kifejlődik, pusztán gondolati úton irányíthat minden Avery-robotot a
világegyetemben.
– Ó, ez nem lehet igaz... maga megőrült. Fogalma sincs róla, mi történt Daviddel!
– Hogyne tudnám! A chemfetek lassan fejlődnek, és bizonyos fizikai rendellenességeket okoznak. Számítottam rá.
Fertőzési tüneteket idéznek elő, és még antitestek képződését is kiváltják a szervezetében.
– Ezzel megöli őt! Már majdnem halott!
– Képtelenség. A chemfetek téged sem öltek meg, igaz? Csak nem ölném meg a fiamat! Mindezek után! Miért
hagynék kárba veszni ennyi erőfeszítést?
– Téved! A nekem szánt chemfetjei enyhébbek voltak. David viszont haldoklik!
– Hol van most?
A lány hirtelen rádöbbent arra az ellentmondásra, amelyet Dereckei együtt nem tudtak feloldani eddig. Nem
kényszeríthetik Avery doktort az együttműködésre. Meg kell győzniük.
– Jelentkezik a központi számítógép. Már percek óta hív, de nem törődtem ezzel a kis villogó lámpával az
asztalomon. Ugyanis tudom, mit jelent... azt hiszem. Elnézést kérek.
Ariel meglepve figyelte a férfi nyugalmát, nem értette, miért nem hiszi el, amit Derecről mondott.
Avery előtt az asztal kis darabja félretolódott, és egy számítógép vezérlőpultja bújt elő. – Akarod hallani? – Megnyomott
egy gombot. – Az emberi beszéd üzemmódjára állítottam át, noha elég durva megoldásnak érzem. Jelentést kérek! –
szólt a vezérlőpult felé.
– VADÁSZOK JELENTIK, HOGY ELFOGTAK EGY DEREC NEVŰ EMBERT.
– Sejtettem – bólintott elégedetten Avery. – Jelentést kérek a vadászok eddigi teljesítményéről.
– LETARTÓZTATTÁK ÉS A VÖLGY ÉSZAKI LEJTŐJÉN TARTJÁK FOGSÁGBAN A KÖVETKEZŐKET: DEREC,
JEFF LEONG, MANDELBROT, WOLRUF. AKI MÉG HIÁNYZIK: ARIEL WELSH.
Avery elnevette magát. – Gondoltad volna, hogy saját vadászrobotcsapatom teljesítményét is túlszárnyalom?
Ariel szíve izgatottan kalapált. Ha Derec már a tudós fogságában van, nem sokat kockáztat. – Avery doktor!
Beleegyezését adná egy próbához?
– Hogyan? Miféle próbához? Nem volt elég már belőlük?
– Ellenőrizzék a robotok David állapotát, és állapítsák meg ők,veszélyeztetik-e az életét a chemfetek. Majd ők
megmondják az igazat. – Estélyt rendezünk – szólalt meg Avery. – Kitűnő ötlet. Szólok a vadászoknak, hogy mindenkit
hozzanak ide. Remekül szórakozunk majd. – A kezében morzsolgatott tárgyat a válla fölött a tűzbe hajította.
Ariel most látta először tisztán. Egy humanoid robot apró modellje volt.
20. fejezet
ROBOTVÁROS URA

Ariel a szürke kövekre emlékeztető építőelemeket figyelte, amelyek egy pillanatra légneművé váltak a falban, és a
vadászok sorra hozták be a nyíláson foglyaikat. Az első gyengéden tartotta karjaiban Derecet, mintha öntudatlan, ernyedt
óriáscsecsemőt ölelne magához. A második Jeff Leong karját markolva lépett be. A harmadik Wolrufot cipelte, a
negyedik pedig Mandelbrottal jelent meg, aki a vállán átvetve lógott, kikapcsolt állapotban.
A kőfal ismét bezárult.
– Takarítsd le az asztalt! – szólt az utolsó vadászhoz Avery. – Ne törődj a leszóródó holmikkal.
A Mandelbrotot cipelő robot lefektette terhét a padlóra, aztán az asztal teljes szélességében kinyújtotta karját, komótosan
elindult az asztal túlsó végétől, és közben mindent lesöpört a földre. Mire Avery közelébe ért, az öreg is helyet csinált
maga előtt az asztalon.
A lány megrökönyödve figyelte a jelenetet. Sohasem látott még humanoid robotot, aki ilyen rendetlenül, ilyen durván
dolgozott volna egy odavetett utasítás hatására. Ennek a fickónak tudnia kellett, hogy Avery szavait szó szerint kell
értenie, tehát nem várják el tőle, hogy gondosan szedegesse le az asztalról a tárgyakat.
– Fektesd ide! – biccentett Avery a Derecet tartó vadász felé. Aztán intett Mandelbrot őrzőjének. – Őt meg kapcsold be!
Nem sokat ér egy estély, ha az emberek kellemetlenül érzik magukat.
Ariel kissé megkönnyebbült, amikor a vadász felnyitotta robot barátjuk kapcsolótábláját, és üzembe helyezte a
gépembert. – Mandelbrot, mondd el Avery doktornak, mi megy végbe Derecben!
A robot villámgyorsan bevizsgálta a szobát. Megfigyelése valószínűleg többet árult el számára a jelenlegi helyzetről, mint
amivel a lány tisztában volt. – Avery doktor – szólalt meg. – Derec rendkívüli fizikai megpróbáltatásokon ment keresztül,
szervezete egyre gyengül. Úgy véli, hogy a chemfetek, amelyeket ön ültetett a testébe, meg fogják ölni. Tüneteinek
vizsgálata alapján megerősíthetem ennek valószínűségét.
– Senki sem akar itt szórakozni? – sóhajtott Avery. – Mindenkiolyan gyászos hangulatban van. Nicsak, Leong úr!
Nem találkoztunk mi már? Persze nem a közelmúltban, és nem is ezen a bolygón.
– Valóban – felelte Jeff rosszkedvűen. – Maga is barátságosabb voltazokban a napokban.
Avery hátralökte a székét, és felállt. Ujjait az asztalon húzva odasétált Derec mozdulatlan testéhez. – Nagyon jól csinálta
– nézett rá. – Nem tudtam olyan akadályt gördíteni elé, amelyet ne küzdött volna le.
– De csak eddig – vágott közbe Ariel. – Hogyan teheti ki ilyen kockázatnak? Még a maga robotjai sem
veszélyeztetnék Derec életét egy próba kedvéért.
Jeff, Wolruf és Mandelbrot meglepetten pillantott a lányra.
– Ó, nem hiszem, hogy bajba kerül. Javul majd az állapota mondta Avery mintegy önmagának.
– Meg sem akarja vizsgálni? Ellenőrizze a laboratóriumában! – sikoltotta Ariel.
– Rendbe jön. Hát akkor kezdődjék az estély! – Avery odafordult a vadászhoz, aki behozta Derecet. – Vidd át azért
az egyik kényelmes szobába. Nem tarthatunk olyan estélyt, ahol az egyik vendég mozdulatlanul fekszik az
ebédlőasztalon, ugye?
– Várjon! – lépett a lány Derec és a vadász közé. – Nem érti, hogy haldoklik?
– Vidd! – parancsolta Avery.
A vadász finoman, de határozottan félretolta Arielt, és felemelte Derecet. A lány átkarolta a fiatalember vállát, és nem
eresztette. Várj még! Mandelbrot, ezek hagyják, hogy Derec meghaljon!
A gépember annak a vadásznak az oldalán állt, aki a vállán behozta. Ez a robot azonban fél kezét Mandelbrot nyitott
kapcsolótábláján tartotta, hogy a legkisebb ellenállás esetén ismét megszakítsa működését.
A következő eseménysor olyan gyorsan játszódott le, hogy némelyik momentumát csak a pozitronikus agyak
sebességéhez lehet mérni.
Jeff, akit még őrzött az egyik vadász, hirtelen kinyújtotta karját, és megragadta Mandelbrot vadászának nyakát,
tapogatózni kezdett a kapcsolótábláján. Mivel a vadásznak a Harmadik Törvény értelmében meg kellett védenie magát,
másik kezével megragadta Jeff karját. Amíg a másodperc törtrészéig a Harmadik Törvény érvényesült a vadász
tudatában, Mandelbrot oldalt lépett, és képlékeny karjával hirtelen lezárta saját kapcsolótáblájának fedelét.
Ebben a pillanatban szabaddá vált, és harcolni kezdett. Mandelbrot úgy ítélte meg, hogy Derec élete veszélyben forog,
ezért az Első Törvény értelmében komolyan vette Ariel aggodalmát. Ugyanakkor a vadászok elhitték Avery doktor
kijelentését, hogy Derec nincs veszélyben, így a Második Törvény értelmében továbbra is követték a tőle kapott utasítást,
hogy tartsák kordában a többieket.
Mandelbrot egyúttal adatok sorát küldte komkapján keresztül a vadászoknak. Tájékoztatta őket Derec leromlott
állapotáról, Ariel emlékezetzavarairól és mindkettőjük testi megpróbáltatásairól. Villanásnyi idő alatt azt követelte, hogy
hagyják békén Derecet és Arielt, máskülönben az Első Törvény megszegését kockáztatják.
Mandelbrot nem tudta, beválik-e taktikája, de ellenfeleinek legkisebb tétovázása és kétsége is segítségére lehetett.
Miközben a jeleket küldte, Derec felé indult. Ariel eleresztette az ifjút, és a vadászra vetette magát, tudva, hogy a robot
cselekvését hátráltatja az a gátlás, hogy ne okozzon sérülést Derecnek vagy neki. Hajlékony karjának néhány gyors
mozdulatával Mandelbrot kikapcsolta a vadászt, s az mozdulatlanná merevedve továbbra is karjában tartotta a
fiatalembert. Mandelbrot és Ariel ekkor leemelte Derecet, és visszahelyezte az asztalra.
Az egyik vadász derékon ragadta Wolrufot és Jeffet, mindkettőjüket felemelte, s azok tehetetlenül kalimpáltak a
levegőben.
– Fájdalmat okozol! – kiabálta Jeff. – Megsértetted az Első Törvényt!
A vadász nem így gondolta.
– Állítsátok meg őket! – ordította Avery. – Ne okozzatok sérülést, csak tartóztassátok fel őket! És ne nyúljatok
Davidhez! Túlságosan legyengült!
– Hinnie kell nekünk! – kiáltotta könyörögve Ariel. – Nem kívánhatja maga sem, hogy baja essék! Csak vizsgálja
meg! Farkasszemet néztek egymással, és a lány szokatlanul torz kifejezést fedezett fel a férfi arcán. Haragvó mosolya
diadalt sugárzott. Találkozásuk óta először bizonyosodott meg Ariel, hogy ez az ember tényleg őrült – nem hallgat a
józan észre.
– Te tetted ezt! – sziszegte a lány arcába. – Nélküled nem lett volna szükség ilyen különleges megoldásokra.
Hagyd békén!
– Hogy merészeli ezt rám fogni? – sikoltotta Ariel. A rémülettől, a dühtől és a kimerültségtől teljesen elvesztette
önuralmát. Nem befolyásolta semmiféle törvény, csak a saját tudata – rávetette magát a tudósra, és mindkét kezével
megragadta az oldalszakállát.
A négy közül az egyik vadász már kikapcsolt állapotban volt, a másik viszont Jeffet és Wolrufot tartotta távol
Mandelbrottól.
Hajlékony kezével Mandelbrot megpróbálta elérni ennek az alaknak a védtelen kapcsolótábláját, míg a másik karjával a
maradék két vadász ellen küzdött. Mivel a szobában valamennyi robot figyelmét a társai kötötték le, egyikük sem vette
észre, s nem is reagált arra, hogy Ariel és Avery esetleg kárt tehet egymásban.
A tudós fájdalomtól eltorzult arccal hörgött, miközben a lánnyal birkózva tántorgott végig a szobán.

Derec tudatának sötét mélyén robotok meneteltek. Hanyatt feküdt a sötétben, mialatt a gépemberek olyan szabályos
ritmusban lépdeltek, amilyen pontosságra csak robotok képesek. Egyesével masíroztak feléje, végigdübörögtek a két
oldalán, és dobbanó lábakkal meneteltek el a feje mellett. Számukra Derec jelentéktelen volt, pozitronikus tudatukban
nem is létezett.
A sötétségen túl is robotok vonultak. Mögöttük halványan derengett a láthatár, Derec azonban csak a valóságban nem
létező vérvörös égboltot látta fölöttük, amely a bolygón túl a világűr végtelenjébe nyúlt.
A robotok még mindig szakadatlan áradatban hömpölyögtek rendeltetési helyük felé, azzal a céltudatossággal, amely
annyira jellemző Avery minden mérnöki alkotására.
Avery... Avery... Avery... A lábak ennek a névnek az ütemére dobbantak. Ez a neve az ellenségének, ez a neve az... az...
Álma hirtelen átalakult. A robotok még folytatták menetelésüket, de már furcsa zöld alakzatok, kockák és gúlák
emelkedtek körülötte a levegőbe. Amikor utánuk nyúlt, ő is lebegni kezdett. A forgó alakzatok oldalai sziporkázva
ragyogtak a fényben. Elérte az egyik idomot, és az számítógép-vezérlőasztallá vált a keze alatt.
Még magasabban úszott most a levegőben. Robotváros vérvörös éjszakájában az utcák milliói minden ésszerű ok és
magyarázat nélkül parázsló arannyá változtak, és a robotok még mindig meneteltek. Ujjai engedelmesen gépelni kezdték
tudatának parancsát: – Állítsd meg őket!
– NEM – válaszolta a központi számítógép.
– Állítsd meg a várost!
– NEM.
– Miért nem?
– KI VAGY?
– Én, én, én... ki vagyok én?
– HOL_ TARTÓZKODSZ?
– Én... Robotváros vagyok.
– TÉVES. ÉN VAGYOK ROBOTVÁROS – válaszolta a központi számítógép. – TE KI VAGY?
– Ki vagyok én?
– TE DAVID AVERY VAGY.
– David Avery? – Derec döbbenten olvasta le a nevet az álombelivezérlőasztal képernyőjéről. A vezérlőasztal zöld
volt, lebegő gúla, mint valami parányi Iránytorony... amelyet chemfetek alkotnak.
Az ifjú körülnézett. Nem ez volt az igazi központi számítógép. A vérvörös égbolt alatt parányinak érezte magát. Saját
véráramában úszott, és figyelte a chemfeteket meg a testében növekvő Robotvárost...
– David Avery vagyok – gépelte le. – David Avery vagyok. Ez a vérem, ez a testem, ez a... Robotvárosom.
– NYUGTÁZVA – válaszolta a központi számítógép.
A gépemberek megálltak. Már magasan felettük úszott, és lepillantott a robotok végtelen menetoszlopaira. A bolygón
minden egyes Avery-robot felemelte a fejét, és Derec utasítására várt.
Felemelte a fejét, és azt kiáltotta: – Robotváros az enyém! Én vagyok David Avery, én vagyok Robotváros!
Kiáltására meghasadt az ég. A jelenet szertefoszlott. Hunyorogni kezdett, majd sikoltások és dulakodó hangok ütötték
meg a fülét. Egy csillár világított felette vakítóan. Mély lélegzetet vett – és hosszú idő óta először érezte, hogy nem fáj
semmije.
Ahogy ébredezett, tudata fokozatosan kitisztult. Fáradtnak érezte magát, testét hideg nyirkosság borította, de a kínzó
merevség eltűnt. Többé nem fenyegette a halálos kór.
– Derec! – sikoltotta Ariel. – Ébren vagy? Mondd meg neki! Mondd meg Averynek, mi játszódik le benned.
Avery? Félelem és harag hullámzott végig rajta, hirtelen felült, és egy hosszú asztalon találta magát. Megfordult. Ariel
és... az apja, Avery doktor dulakodott a szobában.
– Jól vagyok – szólalt meg rekedten.
– Micsoda? – nézett rá meglepetten a lány. – Akkor segíts nekem!
 – Ne! – hörögte Avery. – Ne! Ez tévedés! Nekem kell segítened!
– Neked segítsek? – kiáltotta Derec dühösen. – Te őrült vagy!
– Öljétek meg őket! – ordította Avery torkaszakadtából a vadászoknak. – Öljétek meg őket! Végezzetek velük, vagy
minden kárba vész!
Ariel kiszabadította magát, és a két vadász felé fordult, akik még működőképes állapotban voltak, mert Mandelbrotnak
sikerült már a másodikat is kikapcsolnia.
– Avery megbolondult. Értitek? Hibásan működik... a szervezete. Emlékeztek még a humanika törvényeire,
amelyeket a felügyelők próbáltak belétek plántálni?
A tudós a kandalló felé hátrált. – Mentsetek meg bennünket! – ripakodott rá a vadászokra. – Öljétek meg őket!
– Ne hallgassatok rá! – szólt rájuk Ariel most már fegyelmezettebben. – Utasításai megsértik az Első Törvényt.
Nem bízhattok többé a parancsaiban. Ellenkeznek a robotika törvényeivel, és így megsértik a humanika Második
Törvényét is, amely kimondja, hogy emberi lények nem adhatnak ésszerűtlen parancsokat robotoknak. Elemezzétek a
szavait, és megértitek, hogy többé nem engedelmeskedhettek neki. – Ha a vadászok tudják, hogy Ariel, Jeff és Derec
miként tette ártalmatlanná Peit, őreá sem hallgattak volna.
A két működőképes vadász nem mozdult. Az egyik Jeffet és Wolrufot tartotta, a másik még Mandelbrottal viaskodott:
mindketten megpróbálták elérni egymás kapcsolótábláját, hogy harcképtelenné tegyék ellenfelüket.
– Nyugtázva – szólalt meg a Jeffet és Wolrufot szorongató vadász. – Avery doktor utasításainak nem szabad
engedelmeskedni. De a központi számítógép is irányít bennünket. Még érvényes az a parancsa, hogy vegyük őrizetbe az
önök csoportjának tagjait, de bántódásuk ne essék.
Avery doktor az egyik sarokba kuporodva átkozódott.
– Most már én vagyok Robotváros – szólalt meg Derec, testemben a chemfetek kifejlődtek, és átprogramoztam
őket. Tudatában felidézte a számítógép vezérlőasztalát. A jövőben talán már nem kell mindig ezt tennie, de most
megkönnyítette feladatát. "Központi komputer- gondolta. – Töröld azokat a vadászrobotoknak szóló utasításokat,
amelyek Derecre avagy David Averyre, Ariel Welshre, valamint Mandelbrotra, a robotra és Wolrufra, az idegen
kutyalényre vonatkoznak. Aztán értesítsd a változásról az összes érintett robotot." Hangosan folytatta: – Vadászok! Új
utasítást kaptok...
– Nyugtázva – felelte a Mandelbrot előtt álló vadász. Kiegyenesedett, és leeresztette a karját.
– Nyugtázva – visszhangozta a másik vadász, és elengedte Jeffet meg Wolrufot.
– Én is vettem az adást – szólalt meg Mandelbrot.
– Hát akkor megvolnánk... – fordult a fiatalember Avery felé.
A tudós az óriási kandalló egyik oldalánál állt a sarokban. Amikor minden tekintet felé fordult, kihúzta magát. – Gondold
végig eddigi teljesítményedet, fiam! – kezdte. – Gondold végig! Minden, amit megálmodtam, a szándékaim szerint történt.
Csaknem minden... ne törődj ezzel a nővel. A te irányításod alatt áll Robotváros. És hamarosan te kormányozod a
robotvárosok ezreit minden galaxisban.
Derec haragját mélységes szomorúság váltotta fel. – Te nem vagy... normális. Zűrzavar van a fejedben. Meg akartál
valósítani egy utópiát, de tévútra tértél. Ez az út a hatalomhoz vezet, és semmi jó nem származik belőle. Ha nem törnéd
magad érte annyira, elfogadhatnál néhány hasznos tanácsot...
– Te merészelsz nekem tanácsokat adni? – kiáltotta Avery. Nem! Csatlakozz hozzám! Parancsolom!
– Nem vagyok robot. Engem nem utasítgathatsz. – Derec a vadászokhoz fordult. – Kérlek, vegyétek őrizetbe az...
vegyétek őrizetbe Avery doktort, de ne essék bántódása.
A két robot elindult a tudós felé.
Avery arca megvető mosolyra torzult, és kezében megcsillant egy apró tárgy: a Perihélium kulcsa. Gúnyosan felkacagott,
és eltűnt.
Derec lassan az asztalfőhöz sétált, de közben továbbra is azt a pontot nézte, ahol Avery állt az előbb.
Megkönnyebbülésébe bánat vegyült, mert megértette végre apja elmeállapotát.
Mindenki őt figyelte.
Odafordult apja karosszékéhez, és kezét a támlájára helyezte. -Mandelbrot, kérlek, rakd vissza az asztalra a földön
heverő tárgyakat. Vadászok, küldetésetek véget ért. Térjetek vissza állomáshelyetekre, vagy ahol eddig teljesítettetek
szolgálatot.
A robotok engedelmeskedtek.
– Tényleg jól érzed magad? – Kérdezte Ariel, és elindult felé. ... David?
Mosolyogva karolta át a lányt. – Már nincs semmi bajom. David jól érzi magát, és Derec is.
– Akkor én is jól érzem magam. – A lány átkarolta az ifjút, és összeölelkeztek.
A társaságból senki sem akart elválni egymástól, és ahhoz sem volt kedvük, hogy hálószobák után kutassanak Avery
birodalmában. Amúgy is olyan fáradtak voltak, hogy az lett a vége: Derec, Ariel, Jeff és Wolruf a kandalló előtti kemény
padlón aludt. A fiatalember tisztában volt vele, hogy Avery itt is maradhatott, a bolygó valamelyik távoli pontjára repült
csupán, és még veszélyt jelenthet, de nem hitte, hogy pillanatnyilag tartaniuk kell tőle. Lefekvés előtt általános utasítást
adott, hogy további értesítésig minden robot maradjon ott, ahol van, kivéve azokat, akik a város működőképességének
megőrzését szolgáló legfontosabb teendőkért felelősek.
Ilyen módon időt nyert, hogy később pontosan megvizsgálja, milyen állapotban van a város, és hogyan lehet
visszaküldeni a robotokat gyülekezőhelyeikről megszokott hétköznapi szolgálatukhoz. Mandelbrot készenléti állapotban
maradt mellette. Robotvárost pedig immár tudati ellenőrzése alatt tartotta, így végre zavartalan álomba merülhetett.
Másnap reggel Ariel megmutatta neki az asztalból kiemelkedő vezérlőpultot, hogy szükség esetén használhassa. De
valójában nem vette igénybe, mert úgy tapasztalta, hogy tudati úton is kapcsolatba léphet a bolygó
számítógéprendszerének bármelyik részlegével.
A reggel Avery konyhájában kezdődött.
A kis csapat Mandelbrottal együtt helyet foglalt a hosszú asztalnál, és két konyhai robot szolgálta fel a valódi reggelit. A
vegyi feldolgozók korlátozott kínálatával ellentétben frissen készült természetes ételeket és valódi gyümölcsöt
fogyasztottak. Először Derec és Ariel mesélte el külön-külön átélt kalandjait, aztán Wolruf és Jeff következett. Mivel
Mandelbrot a völgyben lejátszódó események alatt jórészt kikapcsolt állapotban pihent, ő nem sok érdekességről
számolhatott be.
Mire a visszaemlékezések véget értek, Derec már derűs hangulatban ült az asztalfőn, és új felelősségére gondolt.
– Azt hiszem, ha valamit akarok, a részleteket már nyugodtan rábízhatom a központi számítógépre, hadd
gyötrődjön ő – jelentette ki kedélyesen. – Ha arra utasítom, hogy küldjön vissza minden robotot a szokásos szolgálati
helyére, ő majd gondoskodik a szervezésről.
– De valóban képes vagy a tudatoddal irányítani? – hitetlenkedett Ariel. – És a robotokat is át tudod erre
programozni?
– Úgy látszik, igen. De még nekem is meg kell barátkoznom ezzel a lehetőséggel.
– Valamennyi emberi tulajdonsága mellett – mondta Mandelbrot – ön most már rendelkezik a robotok előnyös
képességeivel is.
Jeff elnevette magát. – Bizonyos hátrányok nélkül, ha érted, mire gondolok – kacsintott.
A többiek kuncogása közben Derec tudata jelezte, hogy a központi számítógép választ küldött egy korábban feltett
kérdésére. – A JELENTÉSEK ALAPJÁN SEMMILYEN BIZONYÍTÉK NINCS ARRA, HOGY AVERY DOKTOR A
BOLYGÓN TARTÓZKODIK.
Ha Avery mégis itt volna, gondolta Derec, most ugyanazokon a megpróbáltatásokon megy keresztül, amilyeneket nekik
kellett elszenvedniük, amikor előle menekültek. Most minden előnyt ők használhatnak ki vele szemben. És ráadásul nem
az őrület irányítja tetteiket.
Üldözési mániájától hajtva Avery minden bizonnyal távozott már a bolygóról. Talán hazarepült az Aurórára. Esetleg
visszatért a Földön berendezett lakásába, vagy egy másik tartalék búvóhelyen húzta meg magát.
– Köszönöm a rreggelit, nagyon finom uolt – mondta Wolruf. Szíuesen szundítanék egyet.
– Bizonyára találhatunk itt kényelmes hálószobákat – jegyezte meg Mandelbrot. – Ez a fényűző terem és az ételek
gazdag választéka hasonló luxust sejtet e föld alatti lakosztály többi részében is.
– Majd valahogy hatástalanítjuk a csapdákat, és a találós kérdéseket – mondta Derec széles mosollyal Arielnek.
A lány felszabadultan kacagott. – Szinte hihetetlen. Ez az első alkalom, hogy Robotváros békésen, zavartalanul működik,
és nem botlunk bele újabb rejtélyekbe.
– És a Perihélium kulcsából annyit birtokolnak, hogy bárhová tetszés szerint utazhatnak – fűzte hozzá Mandelbrot.
– Talán Wolrufot is hazaküldhetnénk.
A kutyalény vállat vont. – Először pi'enek.
– Vajon milyen állapotban lehet az űrhajóm? – szólalt meg Jeff. – Hiszen csak kölcsönkaptam.
– Ne aggódj – nyugtatta meg Derec. – Megjavítva, letisztítva, kifényezve és tökéletesen működő állapotban
veheted át a Minneapolis-t. Sokszorosan megháláltad már, amit érted tettünk, nem tartozol többé semmivel. De szívesen
látunk, ameddig csak itt akarsz maradni.
– Köszönöm – bólintott Jeff, aztán mosolyogva megcsóválta a fejét. – Robotváros! Sohasem volt unalmas hely!
Amikor mindenki befejezte a reggelit, Jeff és Wolruf elnézést kéve elindult Mandelbrot társaságában, hogy felderítsék
Avery doktor titokzatos birodalmát.
Miután a szerszámrobotok leszedték az asztalt, Derec meg Ariel egyedül maradt a hatalmas szobában. Az ifjú
elgondolkodva állt a kandalló mellett, és a lobogó lángokba bámult. Szívében még ott szunnyadt a szomorúság.
– Valami baj van? – kérdezte Ariel kedvesen.
– Ó... csak Avery körül járnak a gondolataim. Hogyan torzulhatott el ez a csodálatos terve? És miután Leong
professzor segítségével tanulmányozta a kultúrák történetét, hogyan vághatta el mégis ezt a fejlődést egy bizonyos
ponton? Kétségtelenül ragyogó elme, de elvetett egy nagy lehetőséget. – Felnézett a lányra. – Ám én is rájöttem
valamire.
– Mire?
– Nem biztos, hogy idejében állítottuk meg az öreget. Amit a központi számítógéptől megtudtam, abból arra
következtetek, hogy néhány robot már elrepült a gyülekezőhelyekről, mielőtt töröltem ezt az utasítást.
Ariel szaporábban kezdett lélegezni. – Ha ez igaz, újabb robotvárosokat fognak építeni Avery doktor akarata szerint. És
ki tudja, milyen parancsokat adott még nekik.
– Talán ezt is kideríthetem majd a komputerből – mondta Derec. – Esetleg visszahívhatom őket valahogy, ehhez
azonban több időre van szükségem. De van itt még valami.
– Micsoda?
– Visszanyertem a személyiségemet... az emlékezetem azonban még mindig hiányos. Nem emlékszem a
múltamra. – Megfordult, és a lányra nézett. – Nem segített benne az sem, hogy megtaláltam az apámat.
– Hát... nem is tudom. Talán többet megtudhatnál, ha megtalálnád anyádat. Vagy talán Avery valamelyik robotja is
kidolgozza azt a módszert, amellyel segít rajtad. Gondolj bele, mennyi támogatást nyújthat neked ebben Robotváros és
az itt maradt robotok.
Derec bólintott. – Ne aggódj, nem adtam fel. – Fanyarul elmosolyodott. – Nem olyan fából faragtak. És ahogy elnézlek,
téged sem.
– Hát, az biztos... David.
Ariel nevetve nézett a szemébe, és hátravetette a haját. Az ifjú egyszer csak átkarolta a derekát, és magához vonta.
Szája rátapadt a lány várakozva szétnyíló ajkára, és a csók közben érezte, amint Ariel karja szorosan a nyaka köré
fonódik.