Ferenc pápa beszéde az ENSZ New York-i székházában

2015. szeptember 25.

Elnök Úr, Hölgyeim és Uraim!
Az ENSZ főtitkára – a hagyományt követve, mellyel megtisztelve érzem magam – most ismét
meghívta a pápát, hogy beszédet mondjon a nemzetek e nagybecsű gyűlése előtt. Ban Ki Mun
úr, a saját nevemben és az egész katolikus közösség nevében szeretném kifejezni önnek
legőszintébb és legszívélyesebb megbecsülésemet! Köszönöm hozzám intézett kedves szavait
is! Köszöntöm továbbá a megjelent államfőket és kormányfőket, a nagyköveteket, a diplomatákat,
a köztisztviselőket és az őket kísérő technikai munkatársakat, az ENSZ mostani, hetvenedik
közgyűlésének személyzetét, az ENSZ családja minden programjának és ügynökségének
személyzetét, továbbá mindazokat, akik valamilyen címen részt vesznek ezen a gyűlésen.
Rajtatok keresztül köszöntöm az ezen az összejövetelen képviselt valamennyi nemzet polgárait.
Köszönöm mindenkinek az emberiség java érdekében kifejtett erőfeszítését.
Ez az ötödik alkalom, amikor egy pápa meglátogatja az Egyesült Nemezetek Szervezetét.
Elődeim: VI. Pál 1965-ben, II. János Pál 1979-ben és 1995-ben, közvetlen elődöm, ma XVI.
Benedek nyugalmazott pápa pedig 2008-ban tett itt látogatást. Ők valamennyien nem spóroltak e
szervezetet elismerő szavakkal. Annak a történelmi kornak megfelelő jogi és politikai válasznak
tekintették, amelyet a távolságok és határok technológia általi és bármely természetes határnak a
hatalom térnyerése általi áthidalása jellemez. Ez egy elkerülhetetlen válasz, minthogy a
technológiai hatalom – nacionalista vagy hamisan egyetemes jellegű ideológiák kezében –
borzasztó atrocitásokra képes. Egyedül csatlakozni tudok elődeimnek az ENSZ-et érintő
elismeréséhez, és újra hangsúlyozom azt a fontosságot, amelyet a Katolikus Egyház tulajdonít
ennek az intézménynek, valamint hangsúlyozom az egyháznak ezen intézmény
tevékenységeihez főzött reményeit.
Az államok által szervezett közösség történelme – e közösséget a fennállásának hetvenedik
évfordulóját ezekben a napokban ünneplő Egyesült Nemzetek képviseli – olyan történelem,
amelyet jelentős közös sikerek jellemeznek egy olyan korban, amikor az események rendkívüli
módon felgyorsultak. Anélkül, hogy kimerítő felsorolást kívánnék adni, megemlíthetjük a
nemzetközi jog kodifikálását és fejlődését, az emberi jogok nemzetközi szabályainak
megalkotását, a humanitárius jog tökéletesítését, sok konfliktus megoldását, a békét és
megbékélést hozó műveleteket, és számos további eredményt az emberi tevékenység
nemzetközi vetületének minden szektorában. Mindezen megvalósulás olyan fény, mely
ellensúlyozza a vissza nem fogott ambíciók és a kollektív önzés által okozott rendetlenség
sötétségét. Az biztos, hogy – jóllehet még sok megoldatlan probléma van – nyilvánvaló, hogy ha
nem lett volna mindez a nemzetközi cselekvés, az emberiség nem élte volna túl saját hatalmi
lehetőségeinek korlátlan kihasználását. E politikai, jogi és technikai fejlődések mindegyike
konkrét megvalósulását jelentik a testvériség eszméjének, és mindegyik eszköz e testvériség
egyre nagyobb megvalósulásához.
Ezért fejet hajtok az összes férfi és nő előtt, akik tisztességgel és áldozatosan szolgálták az
egész emberiséget ebben a hetven év során. Különösen is szeretnék megemlékezni azokról, akik
életüket áldozták a népek békéjéért és megbékéléséért, kezdve Dag Hammarskjöldtől a bármely
szinten dolgozó nagyszámú tisztviselőig, akik a békét és megbékélést szolgáló humanitárius
missziók során haltak meg.
E hetven év tapasztalata – túl mindazon, amit elértünk – azt bizonyítja, hogy a reform és a
korszerűsítés mindig szükséges ahhoz, hogy a felé a végcél felé haladjunk, hogy kivétel nélkül
minden ország részt vehessen – tényleges hatékonysággal és egyenlőképpen – a döntések
meghozatalában. E nagyobb egyenlőség szükségessége különösképpen is vonatkozik a
végrehajtó hatalommal rendelkező szervekre, mint amilyen a Biztonsági Tanács, a pénzügyi
szervezetek, valamint a kimondottan a gazdasági válság kezelésére létrehozott csoportok vagy
mechanizmusok. Ez segíti majd, hogy csökkenjen mindenféle visszaélés vagy kiuzsorázás,
különösen a fejlődő országokkal szemben. A nemzetközi pénzügyi szervezeteknek őrködniük kell
az országok fenntartható fejlődésén, valamint annak elkerülésén, hogy az ilyen országokat
megfojtó hitelnyújtó rendszereknek rendeljék alá, amelyek ahelyett, hogy a fejlődést mozdítanák
elő, nagyobb szolgaságba, kirekesztésbe és függőségbe taszító mechanizmusoknak vetik alá a
népeket.
Az Egyesült Nemzetek feladatának – Alapokmánya preambuluma és első cikkeinek alaptételei
alapján – a jog tiszteletben tartásának fejlesztését és előmozdítását tarthatjuk, annak tudatában,
hogy az igazságosság elengedhetetlen feltétele az egyetemes testvériség eszméje
megvalósításának. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a hatalom
korlátozása a jog fogalmához bensőleg hozzátartozó gondolat. Megadni mindenkinek a jussát, az
igazságosság klasszikus meghatározása szerint, azt jelenti, hogy senkit és semelyik emberi
csoportot nem lehet mindenhatónak tekinteni, sem felhatalmazva arra, hogy lábbal tapossa más
személyek vagy társadalmi csoportok méltóságát és jogait. A (politikai, gazdasági, katonai,
technológiai stb.) hatalom tényleges felosztása a sokféle alany között, valamint a követelések és
érdekek szabályozása jogi rendszerének megteremtése a hatalom korlátozását valósítja meg. A
mai világban ugyanakkor azt látjuk, hogy sok a hamis jog, ugyanakkor széles szektorok vannak
védelem nélkül, leginkább a hatalom rossz gyakorlásának áldozataként: a természeti környezet
és a kirekesztett emberek széles tömegei. Ez a két szektor egymással szoros kapcsolatban áll,
az uralkodó politikai és gazdasági viszonyok a valóság törékeny részeivé tették őket. Ezért
erősen ki kell állnunk jogaik mellett, meg kell erősítenünk a környezet védelmét és véget kell
vetnünk a kirekesztésnek.
Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy két okból kifolyólag is létezik a „környezetnek joga”, és ez
valódi jog. Egyfelől azért, mert mi, emberi lények a környezet részei vagyunk. Közösségben élünk
vele, mert maga a környezet támaszt etikai korlátokat, amelyeket az emberi cselekvésnek el kell
ismernie és tiszteletben kell tartania. Az ember, akkor is, ha olyan, „korábban ismeretlen
képességekkel” van felruházva, amelyek „a fizikai és biológiai szintet meghaladó
egyedülállóságra utalnak” (Laudato sì enciklika, 81.), ugyanakkor ennek a környezetnek részét is
képezi. Fizikai, kémiai és biológiai elemekből álló teste van, és csak akkor képes életben maradni
és fejlődni, ha az ökológiai környezet kedvező számára. A környezetnek okozott bármilyen kár
egyben az embernek okozott kár. Másfelől azért, mert az összes teremtménynek, különösen az
élőlényeknek, önértékük van, létezésüknél, életüknél, szépségüknél fogva és a többi
teremtménytől való függőségükben is értékesek. Mi, keresztények, együtt a többi monoteista
vallással, hisszük, hogy a világegyetem a Teremtő szeretetének döntéséből származik, ami
lehetővé teszi az embernek, hogy tisztelettel szolgálatába állítsa a teremtést az önmagához
hasonló lények java érdekében és a Teremtő dicsőségére, anélkül azonban, hogy visszaélne
vele, arra pedig pláne nincs felhatalmazva, hogy lerombolja. Az összes vallási irányzat számára a
környezet alapérték (vö. uo., 81).
A környezet kihasználása és tönkretétele ugyanakkor összekapcsolódik a kirekesztés
feltartóztathatatlan folyamatával. A hatalom és az anyagi jólét utáni önző és csillapíthatatlan vágy
vezet ugyanis mind az anyagi eszközökkel való visszaéléshez, mind a gyengék és az
alkalmasságukban korlátozottak kirekesztéséhez, pusztán azon oknál fogva, mert eltérő
képességekkel rendelkeznek (fogyatékosság hordozói), továbbá nem rendelkeznek ismeretekkel
és megfelelő technikai eszközökkel, vagy a politikai döntéshez nincs kellő képességük. A
gazdasági és társadalmi kirekesztés az emberi testvériség teljes tagadása, és súlyos merénylet
az emberi jogok és a környezet ellen. A legszegényebbek azok, akik leginkább megszenvedik
ezeket a merényleteket három súlyos oknál fogva: a társadalom kivetette őket, kénytelenek
kivetettként élni és igazságtalanul nekik kell elszenvedniük a környezettel való visszaélés
következményeit. Ezek a jelenségek tartoznak a ma olyannyira elterjedt és öntudatlanul is
megszilárdított „kidobási kultúrához”.
A kirekesztésnek és az egyenlőtlenségnek ez a drámai helyzete – világos következményeivel –
arra késztet, hogy az egész keresztény néppel és másokkal együtt saját súlyos felelősségemet is
tudatosítsam, ezért felemelem a hangom, mindazokéval egyetemben, akik sürgős és hatékony
megoldásokat szorgalmaznak. Az „Agenda 2030: Fenntartható Fejlődési Célok” elfogadása a
világcsúcson, amely épp ma kezdődik, a remény fontos jele. Bízom abban is, hogy az
éghajlatváltozással foglalkozó párizsi konferencia alapvető és hatékony megegyezésekhez vezet
majd.
Mindenestre nem elegendőek az ünnepélyesen vállalt kötelezettségek, még ha szükséges lépést
jelentenek is a problémák megoldása felé. Az igazságosság klasszikus meghatározásának –
melyre korábban utaltam – van egy lényegi eleme, mégpedig az állandó és örökös akarat: Iustitia
est constans et perpetua voluntas ius suum cuique tribuendi [Az igazságosság arra irányuló
állandó és örökös akarat, hogy mindenki megkapja az őt megillető jogot]. A világ erőteljesen
hatékony, gyakorlati, állandó, konkrét lépésekben és közvetlen intézkedésekben megmutatkozó
akaratot kér minden kormánytól a természeti környezet megőrzésére és javítására, valamint a
társadalmi és gazdasági kirekesztés minél előbbi legyőzésére, hiszen ez utóbbi olyan szomorú
következményekkel jár, mint az emberkereskedelem, az emberi szervekkel és szövetekkel való
kereskedelem, a gyermekek szexuális kizsákmányolása, a rabszolgamunka – ideértve a
prostitúciót –, a drog- és fegyverkereskedelem, a terrorizmus és a nemzetközi szervezett
bűnözés. Olyan súlyos helyzetről van szó, és olyan magas az ennek áldozatul eső ártatlan
emberi életek száma, hogy el kell kerülnünk annak veszélyét, hogy pusztán hangzatos
nyilatkozatokat tegyünk lelkiismeretünk megnyugtatására. Vigyáznunk kell arra, hogy
intézményeink valóban hatékonyak legyenek a mindezen csapás ellen folytatott küzdelemben.
A problémák sokasága és összetettsége megkívánja, hogy jól kidolgozott intézkedéseket
hozzunk. Ez azonban kettős veszéllyel jár: félő, hogy megrekedünk a jó elhatározások – hosszú-
és rövidtávú célok, statisztikai mutatók – hosszú listájának bürokratikus megszerkesztésénél,
vagy félő, hogy azt hisszük: egyetlen elméleti és a priori kitalált megoldás majd választ ad az
összes kihívásra. Soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a politikai és gazdasági
cselekvés egyedül akkor hatékony, ha óvatos tevékenységként fogjuk fel, melyet az
igazságosság örök eszméje vezérel, és amely mindig figyelembe veszi, hogy – a terveket és
programokat megelőzően, és azokon túl – a kormányfőkhöz hasonló, konkrét férfiakról és a
nőkről van szó, akik élnek, küzdenek és szenvednek, és akik sok esetben arra kényszerülnek,
hogy nyomorban, minden jogtól megfosztva éljenek.
Ahhoz, hogy ezek a konkrét férfiak és nők kiszabaduljanak a végletes szegénységből, lehetővé
kell tenni számukra, hogy saját sorsuk méltó alakítói legyenek. Az átfogó emberi fejlődést és az
emberi méltóság teljes gyakorlását nem lehet rájuk kényszeríteni. Mindegyiküknek magának kell
azt felépíteni és megvalósítani, az egyes családoknak, egységben a többi emberrel és igazságos
kapcsolatban az összes közeggel, ahol az ember társadalmisága megvalósul – barátok,
közösségek, falvak és települések, iskolák, cégek és szakszervezetek, provinciák és nemzetek
stb. –, amit elsősorban azáltal lehet biztosítani, hogy tiszteletben tartjuk és megerősítjük a család
elsődleges jogát a nevelésre, valamint az egyházak és más társadalmi társulások jogát arra,
hogy támogassák a családokat és együttműködjenek velük gyermekeik nevelésében. Az így
felfogott nevelés az alapja az Agenda 2030 megvalósításának és a környezet helyreállításának.
Ugyanakkor azoknak, akik kormányoznak, minden tőlük telhetőt meg kell tenniük annak
érdekében, hogy mindenki rendelkezzen az anyagi és szellemi létminimummal, hogy méltóságuk
hatékonyan megvalósuljon, családot alapíthassanak és tarthassanak fenn, amely mindenféle
társadalmi fejlődés alapsejtje. Ennek a feltétlenül szükségesnek anyagi téren három neve van:
ház, munka és föld; szellemi téren pedig egy neve: szellemi szabadság, amely magában foglalja
a vallásszabadságot, az oktatáshoz való jogot és a többi polgárjogot.
Mindezen oknál fogva a fejlődést célzó új Agenda teljesülésének mércéje, legegyszerűbb és
legmegfelelőbb mutatója az lesz, ha ténylegesen, gyakorlatilag és közvetlenül mindenki hozzájut
az elengedhetetlen anyagi és szellemi javakhoz, melyek a következők: saját lakás, méltó és
kellően megfizetett munka, megfelelő élelem és ivóvíz, vallásszabadság és általánosságban a
szellem szabadsága és az oktatás. Ugyanakkor az átfogó emberi fejlődés ezen pilléreinek van
egy közös alapja: az élethez való jog, és tágabb értelemben az, amit úgy hívhatunk: magának az
emberi természetnek a létezéshez való joga.
A környezeti válság – a biológiai sokféleség nagy részének elpusztításával együtt – veszélybe
sodorhatja magának az emberi fajnak a fennmaradását. A világgazdaság felelőtlen, egyedül a
nyereség- és hatalomvágy vezérelte rossz irányításának olyan baljós következményei vannak,
amelyek komoly felszólítást jelentenek, hogy elgondolkodjunk az emberről: „Az ember nem
pusztán önmagát létrehozó szabadság. Az ember nem önmaga hozza létre önmagát. Az ember
szellem és akarat, de természet is.” (XVI. Benedek: Beszéd a Német Szövetségi Képviselőház
[Bundestag] előtt Berlinben, 2011. szeptember 22.; idézet a Laudato si’ enciklikában, 6.). A
teremtés kárt szenved, „ha mi magunk vagyunk a végső mérce […]. A teremtett világ eltékozlása
akkor kezdődik, amikor már nem ismerünk semmilyen tekintélyt magunk felett, hanem csak saját
magunkat látjuk” (XVI. Benedek: Beszéd a Bolzano-Bressanone egyházmegye papságához,
2008. augusztus 6.; idézet uo.). Ezért a környezetvédelem és a kirekesztés elleni küzdelem
megköveteli az emberi természetbe írt erkölcsi törvény elismerését, mely magában foglalja a férfi
és nő természetbe alapozott megkülönböztetését (vö. Laudato sì enciklika, 155.), valamint az
emberi élet feltétlen tiszteletét annak minden szakaszában és dimenziójában (vö. uo., 123., 136.).
Néhány áthághatatlan természetes erkölcsi korlát elismerése nélkül és az átfogó emberi fejlődés
említett pilléreinek azonnali megvalósítása nélkül azt az eszményt, hogy „megmentjük a jövő
nemzedékét a háború borzalmaitól” (az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, Preambulum) és
„hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek
javítását” (uo.), az a veszély fenyegeti, hogy hiú ábránd marad, vagy ami még rosszabb, üres
szavak maradnak, melyek ürügyül szolgálnak bármilyen visszaéléshez és korrupcióhoz vagy
ideológiai gyarmatosítás előmozdításához azáltal, hogy a népek identitásától idegen, rendellenes
és végeredményben felelőtlen életmodelleket és életstílusokat kényszerítenek rájuk.
A háború az összes jog tagadása és drámai támadás a környezet ellen. Ha hiteles átfogó emberi
fejlődést kívánunk lehetővé tenni mindenkinek, akkor fáradhatatlanul folytatnunk kell
elköteleződésünket amellett, hogy elkerüljük a háborút a nemzetek és népek között.
E cél érdekében biztosítani kell a jog megkérdőjelezhetetlen uralmát, a fáradhatatlan igyekezetet,
hogy tárgyalóasztalhoz üljünk, megfelelő hivatalokhoz és bírósághoz forduljunk, miként azt az
Egyesült Nemzetek Alapokmánya – igazi alapjogi norma – javasolja. Az Egyesült Nemzetek
fennállásának hetvenéves tapasztalata, de különösképpen a harmadik évezred első tizenöt
évének tapasztalata megmutatja mind a nemzetközi szabályok teljes alkalmazásának
hatékonyságát, mind nem teljesítésük eredménytelenségét. Ha tiszteletben tartjuk és áttetszően,
őszintén, hátsó szándékok nélkül alkalmazzuk az Egyesült Nemzetek Alapokmányát mint az
igazságosság kötelező vonatkozási pontját és nem mint kétes szándékok elleplezésére szolgáló
eszközt, elérjük majd a béke eredményeit. Ha ellenben a normát egyszerű alkalmazandó
eszköznek tartjuk, ha az kedvező nekünk, de kerülendőnek, amikor kedvezőtlen, akkor kinyílik
Pandóra szelencéje, mindenféle fékezhetetlen erővel, melyek súlyosan károsítják a védtelen
népeket, a kulturális környezetet és a biológiai környezetet is.
A preambulum és az első cikkek az Egyesült Nemzetek Alapokmányában megnevezik a
nemzetközi jog felépítésének alapjait, melyek a követezők: a béke, a vitás kérdések békés
megoldása és a nemzetek közötti baráti kapcsolatok. E kijelentésekkel szöges ellentétben áll és
a gyakorlatban ezt tagadja a fegyverek terjesztésére irányuló mindig meglévő tendencia,
különösen a tömegpusztító fegyvereké, mint amilyenek az atomfegyverek lehetnek. Az egymás
elpusztításával – és feltehetőleg az egész emberiség elpusztításával – való fenyegetésre
alapozott etika és jog ellentmondásos, és az Egyesült Nemzetek egész felépítésének
meghazudtolása, inkább már „Félelemből és bizalmatlanságból Egyesült Nemzetekről” kellene
beszélnünk. Olyan világ mellett kell síkraszállnunk, amelyben nincsenek atomfegyverek, és
hiánytalanul alkalmaznunk kell az atomsorompó-egyezményt, annak betűje és szelleme szerint,
és ezen eszközök teljes betiltása felé kell haladnunk.
A nukleáris kérdésben nemrégiben megkötött egyezmény az egyik érzékeny ázsiai térségben és
a Közel-Keleten a jó szándékú politika és a jog lehetőségének bizonyítéka, az őszintén,
türelemmel és kitartással művelt politikáé. Kifejezem azon kívánságomat, hogy ez az egyezmény
tartós, hatékony legyen, és meghozza a remélt gyümölcsöket minden érintett fél
együttműködésével.
Ezzel kapcsolatban nem hiányoznak a súlyos bizonyítékok a nemzetközi közösség tagjai között
nem egyeztetett politikai és katonai beavatkozások negatív következményeire. Ezért – bár jó
lenne, ha nem kellene megtennem – muszáj megismételnem többször is megfogalmazott
felhívásomat az egész Közel-Kelet, Észak-Afrika és más afrikai országok fájdalmas helyzetére
vonatkozóan, ahol a keresztényeket – együtt más kulturális vagy etnikai csoportokkal, illetve a
többségben lévő vallás azon tagjaival is, akik nem engedik, hogy behálózza őket a gyűlölet és az
őrület – arra kényszerítették, hogy tanúi legyenek istentiszteleti helyeik, kulturális és vallási
örökségük, házaik és vagyonuk lerombolásának, és az elé a választási lehetőség elé állították
őket, hogy vagy elmenekülnek, vagy a jó és a béke melletti kiállásukért életükkel vagy
rabszolgasorssal fizetnek.
Mindezeknek komoly lelkiismeret-vizsgálatra kell szólítaniuk azokat, akik a nemzetközi ügyek
vezetésének felelősségét viselik. Nemcsak a vallási vagy kulturális üldözés eseteiben, hanem
minden konfliktushelyzetben, mint amilyen Ukrajnában, Szíriában, Irakban, Líbiában, Dél-
Szudánban és a Nagy-tavak térségében – a részleges érdekeket megelőzően, még ha azok
jogosak is – konkrét arcok vannak. A háborúkban és a konfliktusokban személyek vannak,
testvéreink és nővéreink, férfiak és nők, fiatalok és öregek, kisfiúk és kislányok, akik mind sírnak,
szenvednek és meghalnak. Emberi lények, akik kidobásra ítéltetnek, miközben semmi mást nem
teszünk, mint problémákat, stratégiákat és vitákat veszünk sorra.
Miként az Egyesült Nemzetek főtitkárának 2014. augusztus 9-én írt levelemben kértem: „az
emberi méltóság legelemibb felfogása [megkívánja] a nemzetközi közösségtől, különösen a
nemzetközi jog szabályain és mechanizmusain keresztül, hogy minden tőle telhetőt megtegyen
az etnikai és vallási kisebbségek elleni további rendszeres erőszakos cselekmények
megállítására és megelőzésére”, továbbá az ártatlan népek megvédésére.
Ugyanebben az összefüggésben szeretnék megemlíteni egy másik konfliktustípust, amely nem
mindig ilyen nyilvánvaló, de amely csendesen milliók halálához vezet. Sok társadalom egy
másfajta háborút vív a drogkereskedelem ellen. Ez egy „elviselt” és gyengén megharcolt háború.
A drogkereskedelem – természeténél fogva – összekapcsolódik az emberkereskedelemmel, a
pénzmosással, a fegyverkereskedelemmel, a gyermekbántalmazással és a romlás, a korrupció
más formáival. A korrupció behálózza a társadalmi, a politikai, a katonai, a művészeti és a vallási
élet különböző szintjeit, sok esetben egy párhuzamos struktúrát létrehozva, ami veszélybe
sodorhatja intézményeink hitelességét.
Azzal kezdtem beszédemet, hogy megemlékeztem elődeim látogatásairól. Most különösen is
szeretném, hogy szavaim folytassák VI. Pál beszédének befejező szavait, melyeket pontosan
ötven évvel ezelőtt mondott el, mégis örök értékük van: „Eljött az óra, amikor meg kell állnunk, ez
az elmélyülés, az újragondolás, mintegy az imádkozás ideje: újra kell ugyanis gondolnunk közös
eredetünket, történelmünket, közös sorsunkat. Soha […] nem volt ilyan szükséges az ember
erkölcsi tudatának felszólítása, [minthogy] a veszély nem is a fejlődésből, nem is a tudományból
származik: sőt ezek, ha jól használjuk őket, az emberiséget fenyegető sok problémát meg tudnak
oldani” (Beszéd az államok képviselőihez, 1965. október 4.). A többi között kétségtelenül ott van
az emberi zsenialitás, amely jól használva segíthet megoldani a környezeti pusztulás és a
kirekesztés súlyos kérdéseit. Folytatom VI. Pál szavaival: „Az igazi veszély az emberben rejlik,
aki egyre hatalmasabb eszközök birtokosa, olyan eszközöké, amelyek képesek a rombolásra, de
a legnemesebb vívmányokra is!” (uo.).
Az összes ember közös otthonának továbbra is az egyetemes emberiség helyes felfogásának és
minden egyes emberi élet szentsége tiszteletben tartásának alapján kell nyugodnia: szent az
élete minden férfinak és nőnek, a szegényeknek, az időseknek, a gyermekeknek, a betegeknek,
meg nem születetteknek, a munkanélkülieknek, a magukra hagyottaknak, és azoknak, akiket
kidobhatónak ítélnek, mert csak valamelyik statisztika számainak tekintik őket. Az összes ember
közös otthonának a teremtett természet bizonyos szentségének felfogásán is kell nyugodnia.
Ez a felfogás és tisztelet magasabb fokú bölcsességet igényel, olyat, amely elfogadja a
transzcendenciát, lemond egy mindenható elit építéséről, és megérti, hogy az egyéni és kollektív
élet teljes értelme a többiek érdekmentes szolgálatában, valamint a teremtés okos, tisztelettudó,
a közjót szolgáló felhasználásában áll. Megismételve VI. Pál szavait: „A modern társadalom
épületének olyan szellemi-lelki elveken kell nyugodnia, amelyek nemcsak megtartani, hanem
megvilágosítani és éltetni is képesek azt” (uo.).
Gaucho Martín Fierro, szülőföldem irodalmának egyik klasszikusa így énekel: „A testvérek legyek
egyek, mert ez az első törvény. Valódi egység legyen köztük minden időben, mert ha
veszekednek egymással, a kívülállók felfalják őket.”
A mai látszólag egységes világ egyre nagyobb mértékű társadalmi szétaprózódást tapasztal meg,
ami veszélybe sodorja a „társadalmi élet egész alapját”, s így „egymásnak esünk saját érdekeink
védelmében” (Laudato sì enciklika, 229.).
A jelen kor arra hív minket, hogy olyan tevékenységeket helyezzünk előtérbe, amelyek új
dinamizmusokat képesek elindítani a társadalomban, és fontos, pozitív történelmi eseményeket
eredményezhetnek (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 223.).
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy „néhány teendőt” a jövőre halasszunk. A jövő kritikus
és globális döntéseket kíván tőlünk a világban előforduló konfliktusok tekintetében, amelyek
növelik a kirekesztettek és a nélkülözők számát.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének – és minden megvalósulásának – dicséretes nemzetközi
jogi felépítése – mely jobbá tehető, mint bármely emberi, ugyanakkor szükséges mű – a biztos és
boldog jövő záloga lehet az elkövetkező nemzedékek számára. Az lesz, ha az államok képviselői
félre tudják tenni részleges érdekeiket, ideológiáikat, és őszintén a közjó szolgálatára
törekszenek. Kérem a mindenható Istent, hogy így legyen, és biztosítalak benneteket
támogatásomról és imámról, valamint a Katolikus Egyház minden tagjának támogatásáról és
imáiról, hogy ez az intézmény, minden tagállama és minden egyes tisztviselője mindig hatékony
szolgálatot nyújtson az emberiségnek, olyan szolgálatot, amely tiszteletben tartja a
különbözőséget, és a közjó érdekében képes kihozni minden népből és minden polgárból a
legjobbat.
A Mindenható áldását, békét és jólétet kívánok mindnyájatoknak és népeiteknek!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Vatikáni Sajtóközpont