LEWIS HOWES

A FÉRFIASSÁG ÁLARCAI

HOGYAN ÖLELHETIK MAGUKHOZ

A FÉRFIAK A SEBEZHETŐSÉGET,
ÉPÍTHETNEK ERŐS KAPCSOLATOKAT,
ÉS ÉLHETIK MEG AZ ÉLET TELJESSÉGÉT?
A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű címe:

Lewis Howes – The Mask of Masculanity

Copyright © 2017 by Lewis Howes. All rights reserved.
Published by arrangement with RODALE INC., Emmaus, PA, U.S.A.

Copyright © 2017 by Lewis Howes

Hungarian translation © Kováts Viktória, 2018
Hungarian edition © Guruló Egyetem Kft., 2018

Fordította: Kováts Viktória

Szerkesztette: Molnár Eszter

All rights reserved.

Minden jog fenntartva.

A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészben, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy
közölhető, semmilyen formátumban és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a
nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangos könyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a
rögzítést, vagy az információrögzítés bármely formáját.

Kiadja a Guruló Egyetem Kft., Budapest, 2018

Felelős kiadó: Szabó Péter, a Guruló Egyetem Kft. ügyvezető igazgatója

Borítót tervezte: Lénárd György (G Design Kft.)

Tördelte: Madarász György

EPUB: ISBN 978-615-5420-54-2

MOBI: ISBN 978-615-5420-55-9
 A családomnak, Dianának, Ralphnak,
Chrisnek, Heidinek és Katherine-nek.
Köszönöm, hogy bátorítottatok, amikor az álmaimat kergettem,
és tiszteletre, szolgálatkészségre,
de legfőképp szeretetre tanítottatok.
 TARTALOM

AJÁNLÁSOK
ELŐSZÓ
BEVEZETÉS

A SZTOIKUS ÁLARC
A SPORTOLÓ ÁLARCA
AZ ANYAGIAS ÁLARC
A SZEXUÁLIS ÁLARC
AZ AGRESSZÍV ÁLARC
A MÓKAMESTER ÁLARCA
A LEGYŐZHETETLEN ÁLARC
A MINDENTUDÓ ÁLARC
AZ ALFAHÍM ÁLARCA

BEFEJEZÉS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
 AJÁNLÁSOK

„Ez az egyik legfontosabb téma manapság, amelyről látszólag senki sem beszél: hogyan törődhetnek a férfiak a lelki
egészségükkel a 21. században, amely azt igazán megköveteli. Kötelező olvasmány minden fiatal vagy küzdelmeket folytató
férfinak.”
MARK MANSON, A LESZ*ROM RAFINÁLT MŰVÉSZETE CÍMŰ
NEW YORK TIMES BESTSELLER SZERZŐJE

„A merev elképzelések, amelyeket a kultúránk tanít nekünk a férfiasságról és a nőiességről, szinte elérhetetlenné teszik a valódi
férfiak és valódi nők számára, hogy igazán lássák és szeressék egymást. Férfiak, akik ki akarnak szabadulni a kultúra ketrecéből –
Howes könyve mindent meg fog változtatni számukra. Nők, akik segíteni akarnak a szeretett férfinak, hogy egyszerűen csak
ember legyen – A férfiasság álarcai számukra alapvető eszköz. Ez a könyv megváltoztatja az életünket, a kapcsolatainkat és a
kultúránkat is.”
GLENNON DOYLE MELTON, A LOVE WARRIOR CÍMŰ
NEW YORK TIMES BESTSELLER SZERZŐJE
ÉS A TOGETHER RISING ALAPÍTÓJA

„Lewis nyersen leírja az igazságot arról, milyen sportolóként felnőni a mai világban, és ezt mindenkinek hallania kell. Azt akarom,
hogy minden focista (és sportoló) olvassa el ezt a könyvet, hogy megértsék végre, mi minden válik elérhetővé, amikor leveszik a
sisakjukat.”
STEVE WEATHERFORD, SUPER BOWL-BAJNOK,
TÍZÉVES TAPASZTALATTAL RENDELKEZŐ NFL-VETERÁN,
AZ NFL LEGFITTEBB SPORTOLÓJA, ÖTGYERMEKES ÉDESAPA

„A férfiasság álarcai című, új könyvében Lewis Howes segít nekünk, hogy képesek legyünk magunkhoz ölelni sebezhetőségünket,
így mélyebb kapcsolatokat építhetünk ki, és jobb életet élhetünk. Nincs szexibb a hamisítatlan igazságnál, és ez a könyv segít
elérni! Lewis könyve ugyanannyira szól nőknek is, mint férfiaknak.”
GABBY BERNSTEIN, AZ UNIVERZUM MINDENBEN TÁMOGAT CÍMŰ
NEW YORK TIMES BESTSELLER SZERZŐJE

„Ez a könyv segíteni fog a nőknek, hogy sokkal mélyebb szinten megérthessék az életükben jelen lévő férfiakat – és megmutatja
nekik, hogyan támogathatják őket.”
GRETCHEN RUBIN, A THE FOUR TENDENCIES ÉS A BOLDOGSÁGTERV CÍMŰ
NEW YORK TIMES BESTSELLER SZERZŐJE

„LEWIS HOWES SOK FÉRFINAK FOG SEGÍTENI EZZEL A KÖNYVVEL.”

DR. DREW PINSKY BELGYÓGYÁSZ, A LESZOKÁST SEGÍTŐ GYÓGYSZEREK
SPECIALISTÁJA ÉS MÉDIASZEMÉLYISÉG

„Lewis a sebezhetőséget, az éleslátást és a hihetetlen bátorságot párbeszéddé olvasztja össze, amelyre akkora szükség van ebben
a kulcsfontosságú időszakban, amikor megpróbáljuk darabokra tépni a fullasztó és erőszakos patriarchizmust. Szavai
visszhangozzanak invitációként, hangosan és sokáig, hogy végre több szabadság és szeretet költözhessen a férfiasságba.”
ALANIS MORISSETTE, GRAMMY-DÍJAS ÉNEKESNŐ ÉS DALSZERZŐ,
ZENÉSZ, ZENEI PRODUCER ÉS AKTIVISTA

„A legfontosabb könyv, amit valaha olvastam arról, mit jelent férfinak lenni. Nevettem. Sírtam. Lehetetlen letenni, az egész
világodat fel fogja rázni. Ha fiút nevelsz, olvasd el ezt a könyvet. Van édesapád, van fiútestvéred? Olvasd el ezt a könyvet. Csak
olvasd el. Imádni fogod, és jobb emberré válsz általa.”
MEL ROBBINS, DÍJNYERTES CNN-TUDÓSÍTÓ,
A THE 5 SECOND RULE CÍMŰ BESTSELLER SZERZŐJE,
ÜZLETASSZONY, HÁROM GYERMEK ÉDESANYJA
 ELŐSZÓ

ÁLARC főnév 1. Arcot fedő álca vagy részleges álca, amely alatt viselője elrejtőzhet. 2. Elfedésre, álcázásra szolgáló dolog:
színlelés, leplezés.
FÉRFIASSÁG főnév 1a. A férfi. 1b. Férfiakra jellemző, vagy férfiakkal kapcsolatba hozható tulajdonságok összessége.
MERRIAM-WEBSTER DICTIONARY

ITT VOLT VÉGRE a pillanat, amely felé az elmúlt öt évben haladtam. Megírtam és eladtam az első
könyvemet, A kiválóság iskoláját, és mivel az összes létező kapcsolatomat felkerestem, minden
szívességet felhasználtam, amit valaha ígértek nekem, a könyv megjelenése hihetetlen sikereket hozott. A
példányok csak úgy repkedtek a polcokról. Mindenhol írtak róla, a Forbestól kezdve a New York
Observerig. Két héttel azután, hogy kiadtuk, megkaptam az ügynökömtől az e-mailt, amelyről minden
szerző csak álmodni mer: „Lewis, harmadik helyen vagy a New York Times bestsellerlistáján.”
Én. A kölyök, aki még olvasni is nehezen tudott iskolásként. A kölyök, akit más gyerekek (és a tanárai is)
ostobának néztek. A kölyök, akinek a bátyja drogkereskedelem miatt börtönbe került, és mindenki azt
mondta, hogy ő is olyan lesz, mint a testvére. Nemcsak publikált könyvvel rendelkező szerző voltam, de
New York Times bestsellerszerző. A könyvem pedig a Wall Street Journal, a USA Today, a Washington
Post és minden más bestsellerlistán is ott volt, ami csak eszedbe juthat.
Sosem éreztem még olyan jól magam. A legnagyobb szakmai álmom vált valóra.
A könyvbemutató körutam gyümölcsöző volt, az ország minden táján tele voltak az események
érdeklődőkkel, közben pedig elmeséltem A kiválóság iskolájának történetét, továbbadtam a leckéket,
amelyeket a világ legjobb sportolóitól, színészeitől, véleményvezéreitől és elit előadóitól tanultam meg
közösen töltött időnk és a velük készített interjúk során. Én is belekóstolhattam kicsit a kiválóságba.
Ahogy mondtam is, sokan ilyesmiről csak álmodoznak.
Valami mégsem hagyott nyugodni. Ezeken a rendezvényeken, a kérdezz-felelek résznél vagy a dedikálás
után elkerülhetetlen volt, hogy valaki feltegyen egy olyan kérdést, amelyik átmenetileg kipukkasztja a kis
boldogságbuborékomat. „Mi következik most?” – hangzott el a rettegett mondat. „Úgy tűnik, mindene
megvan. Van bármi, amire még vágyik?” Valami miatt ez a második kérdés mindig kibillentett az
egyensúlyomból. Amit az elmúlt évtizedben elértem, rengeteg áldozatot követelt tőlem.
Büszke voltam a munkámra, ám amikor a kérdező szemébe néztem, úgy éreztem, átlát rajtam.
Épp akkor ért véget egy hosszú kapcsolatom, a körút minden éjszakáját egyedül töltöttem, egyetlen
dolgon törve a fejem. Elpárolgott a kezdeti izgatottság, amit a színpadon állva éreztem, vagy amikor egy
asztalnál ülve dedikáltam, velem szemben pedig rajongók és olvasók sora kígyózott. Mély, mindent átható
magányosságot éreztem abban a személytelen, jellegtelen szállodai szobában. Annyi mindent elértem,
amit a könyvemmel és a karrieremmel akartam, mégis azt kérdeztem magamtól, mi értelme az egésznek.
Senkivel nem oszthattam meg. Senkivel nem volt bensőséges, mély kapcsolatom.
Csodálatosan kellett volna éreznem magam, de én pocsékul voltam.
 Egy este, miután több városban is megismételtem a már megszokott rutint – vagyis vidám választ
adtam arra, milyen küzdelmekkel nézek szembe a kapcsolataimban, miközben valójában igazi magányt
éreztem –, rájöttem, hogy ez nem is új élmény számomra. Volt már egy pillanat az életemben, amikor
elértem a kitűzött céljaimat, a sikereim csúcsára értem, mégis végtelenül kiteljesedettlennek éreztem
magam a jutalmaktól, és magányosnak az eredményektől. Az egyetemen, amikor felálltam a dobogó felső
fokára, hogy átvegyem a sztársportolóknak járó elismerést tízpróbázóként, pontosan akkor, amikor a
legnagyobb büszkeséget, önbizalmat és elégedettséget érezhettem volna, engem depresszió és kétség
öntött el.
Talán már ismered is a történetet, hiszen A kiválóság iskolájában részletesen elmeséltem. Csakhogy
kihagytam egy részletet. Azt, amikor huszonegy évesen, életem egy nagyon zavaros időszakában
megtettem, amit a legtöbb férfi megtesz, amikor az érzelmei össze vannak zavarodva: figyelmen kívül
hagytam őket. Elnyomtam őket, és úgy tettem, mintha nem léteznének. Elrejtettem őket egy dobozba,
mert ezt kell tenned, ha férfi vagy. Érezni ezeket az érzéseket az élet része, én pedig gyenge vagyok, ha
rágódom rajtuk. Csak annyit tudtam, hogy össze kell szednem magam, mind anyagilag, mind szakmailag –
a gondolat, hogy bármi más számíthat, elképzelhetetlen volt számomra. Mellesleg, gondoltam, ha sikeres
leszek, az nem oldja meg minden problémámat?
Ennek a gyökere valami olyanból származhatott, amit még sportolóként tanultam meg. Ha valami
zavar, abszolút, 100 százalékban a pályán kívül kell hagynod. Ha küzdesz valamivel az iskolában, az a te
problémád, és jobban teszed, ha magad oldod meg (csalással és hazugsággal), esetleg megtanulsz
tettetni, hogy hamarabb vége legyen. Egyszerűen nem hagyhatod, hogy befolyásolja a teljesítményedet.
Vállalkozóként és médiaszemélyiségként ugyanezt a nyomást éreztem: azt kell mutatnom, mennyire
kiváló az életem, mennyire kemény fickó vagyok, mert senki sem akar a közösségi oldalakon panaszkodást
hallgatni. Minden nehéz helyzetben az a megoldás, hogy megacélozod magad, és nyersz, ahogy azt én
újra és újra megtanultam. Különösen akkor, ha férfi vagy.
Életem során több élmény is megtanított erre a gondolkodásmódra – családtól, edzőktől,
csapattársaktól, filmekből és médiából származó tapasztalatok –, azonban mélyen belül tudtam, hogy
valami nincs rendben ezzel. Sőt, amikor igazán sikeres emberekkel találkoztam – olyan sportolókkal, mint
Rich Roll, Ray Lewis, Travis Pastrana és Steve Weatherford, vagy motivációs előadókkal, mint Tony
Robbins és Chris Lee –, rájöttem, hogy ők egyáltalán nem így gondolkoznak. Ők nem szenvednek mélyen
belül az érzelmeiktől. Ők felfedezik azokat. Foglalkoznak az érzéseikkel, és ami még fontosabb, tudomásul
veszik őket. Azzal, hogy szembenéznek velük, és feldolgozzák azokat, nemcsak egy érzelmi tehertől
szabadulnak meg, de új erőre is lelnek. Ahogy ezek az emberek az érzelmeikkel bánnak, mindig inspirálóan
hat rám.
Egy gond volt csak: fogalmam sem volt, hogyan érhetem el én is, amit ezek az emberek. Ne érts félre,
igyekeztem azonosítani és megérteni az érzelmeimet. Szemináriumokon vettem részt, és könyveket
olvastam. Coachokkal dolgoztam, akik direkt olyan fickókra specializálódtak, mint én vagyok. Úgy
éreztem, tudom, mit kell tennem, de nem tudtam, hogyan álljak neki. Ezért szenvedtem. Belső
bizonytalanságomat azzal kompenzáltam, hogy mindig jobban és jobban próbáltam teljesíteni. A
taktikám be is vált, egészen addig, amíg újra ott találtam magam, ahol már voltam azelőtt: látszólag
sikeresen, belül azonban beteljesületlenül és zavarodottan.
Ahogy véget ért a könyvbemutató körút, úgy döntöttem, ideje másképp csinálnom dolgokat. A
fiatalabb énem ezen a ponton frusztrálttá vált volna, és feladja az egészet, esetleg igényel egy lökést a
barátaitól, hogy: „Ne legyél kiscsaj, Lewis!”, vagy: „Szedd össze magad, és lépj túl ezen!” Ezt nem akartam.
Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a szorongást és bizonytalanságot, amit éreztem. Az érzelmeim
felfedezésén és megértésén túlra akartam tekinteni, meg akartam oldani ezt az egészet, hogy
fejlődhessek, és jobb emberré válhassak.
Így üzemanyagként használhatom a fejlődéshez azokat a dolgokat, amelyek zavarnak.

AZ UNIVERZUM EGYENSÚLYBA KERÜL

Amikor véget ért a körút, hazatértem Los Angelesbe, és rájöttem, hogy csak úgy fejlődhetek, és segíthetek
ebben másokat is, ha mélyebbre nézek magamban, és könyvet írok a témáról, vagyis a férfiasságról és a
kihívásokról, amelyekkel férfiként kell szembenéznem az életem minden területén. Fontos beismerned
magadnak, ha küzdesz és szenvedsz. Annak felismerése, hogy mivel kínlódsz, ugyanilyen kritikus. Azonban
a varázslat abban áll, hogy megérted, miért kell küzdened, és hogyan léphetsz túl rajta. Tehát ez lett az új
célom.
Ebben az időben egyre többet hallottam Jennifer Siebel Newsom dokumentumfilmjéről, a The Mask
You Live Inről. Mindenki igyekezett rávenni, hogy nézzem meg. Már a legelső embernek köszönetet
mondtam érte, aki felhívta rá a figyelmem, és felírtam a tennivalóim közé. Amikor a harmadik ismerősöm
is megemlítette a címet, egyre kíváncsibbá váltam. Miután ötödször is rám szóltak, hogy nézzem meg,
végre rászántam magam.
Volt már olyan, hogy megnéztél egy filmet, vagy elolvastál egy könyvet, és óriási erővel vágott falhoz
az élmény? Az egész világképedet megrázta? Úgy érezted, kizárólag neked készítették azt a mozit vagy
olvasmányt? Számomra ez a dokumentumfilm ilyen volt.
A The Mask You Live In a nyomásról szól, amelyet a maszkulin kultúra helyez a férfiak és fiúk vállára,
miszerint más emberré kell válniuk, mint amilyenek valójában, figyelmen kívül kell hagyniuk az
érzelmeiket, vagy ami még rosszabb, harcolniuk kell ellenük. A film ennek a kényszernek a kapcsolatokra
(legyen szó plátói vagy szerelmi kapcsolatról), valamint a társadalomra mint egészre gyakorolt hatásairól
is beszél. A dokumentumfilm egy része olyan iskolákról szól, ahová nehezebb sorsú gyermekek járnak,
hiszen ezeknek a problémáknak ott érezhető legerősebben a hatásuk, de természetesen a filmben tárgyalt
témák univerzálisan vonatkoznak a férfiakra.
A The Mask You Live In két okból is mélyen megrázott. Az első a szerencsés véletlen. Akkorra már
eldöntöttem, hogy a következő könyvem a férfiasságról fog szólni, és az ötletet el is adtam a kiadómnak A
férfiasság álarcai címmel. Olyan volt, mintha a film készítői a fejembe láttak volna. Sőt, egyenesen a
szívem mélyére.
A dokumentumfilm ezenkívül azért hatott rám ilyen erősen, mert kristálytisztán fogalmazta meg
azokat az érzelmeket, amelyekkel én még mindig nem tudtam mit kezdeni. A történet Joe Ehrmann-nal
kezd, egy korábbi NFL-játékossal (ami az én legnagyobb álmom volt), aki arról a mondatról beszél, amely
szerinte a mai társadalomban a legnagyobb pusztítást végzi: légy férfi. Ezt a két szót minden focista hallja
már gyermekkorától, valószínűleg minden sípszó mellé elmondják neki, de az én fejemben is régóta
gyötrelmet okozott.
Az ok, amiért olyan magányosnak éreztem magam a dedikálások után, és amiért olyan rosszul érintett
a „Hogy csinálod?” kérdés, az, hogy sehogy nem csináltam. Több mint egy éve voltam a barátnőmmel
akkoriban, amikor A kiválóság iskolájához végeztem a kutatást, majd írtam a könyvet, azután pedig
végignéztem, ahogy nem sokkal a megjelenést követően darabokra hullik a kapcsolatom. Miközben én
több ezer emberrel találkoztam szerte az országban, ő más férfiakkal találkozgatott.
Az édesapám, romló egészsége és komoly memóriazavarai miatt, amelyeket egy tíz évvel azelőtti
baleset okozott, nem volt képes megérteni, hogy miből is élek. Azt is észrevettem, hogy több régi
barátságom is véget ért hirtelen. Mindent megváltoztató sikereket értem el az életben, mégis úgy
éreztem, senki nincs mellettem, senkivel nem oszthatom meg a félelmeimet és a szomorúságomat. Épp
akkor adtam ki egy könyvet, amelyben több fejezet is a kapcsolatok fontosságáról szól, nekem mégsem
volt senkim. Bizonyos értelemben a csúcson voltam, mégis végtelen bánatot éreztem, amit egyszerűen
nem tudtam levetkőzni. A hang a fejemben pedig azt súgta, hogy valami nincs rendben ezzel.
Habár tudatában voltam az érzelmeimnek, és tudtam, hogy kell feldolgozni őket, olyan mély fájdalmat
éltem át, olyan zavarodottá váltam, hogy ezekből a készségekből semmit nem hasznosítottam. Egyedül
éreztem magam, megrekedtem és elbizonytalanodtam, fogalmam sem volt, miért, és mit kellene tennem
ellene. Mik voltak a lehetőségeim? Lökjek be valami tablettát? Meditáljak? Súlyzózzak? Szaladjak el a
probléma elől? Ezek valódi terápiás módszerek, amelyek beválnak néhány embernek, néha, bizonyos
gondok esetén. Azonban nekem valami másra volt szükségem. Meg kellett ismernem a problémáim
szótárát, hogy beszélhessek hozzájuk és róluk.
Ez a dokumentumfilm jelentette az első lépést ahhoz, hogy végre megtanuljam a férfiasság nyelvét.
Megmagyarázta, hogy a férfiak – különösen a sikeres férfiak – miért érzik ennyire csapdában magukat.
Gyermekként bepakoltak minket egy dobozba, és ránk szóltak, hogy ne figyeljünk oda a falakra, amikor
úgy érezzük, hogy azok bezárulnak körülöttünk.

A KÖVETKEZŐ UTAZÁS
A kiválóság iskolájában sosem tettem úgy, mintha ismerném a kiválóság titkos receptjét. Sőt, azt sem
mondtam, hogy én magam kiváló vagyok. Annyit meséltem el, hogy az iskola tanulójaként én is sóvárgok
a kiválóság után, mint bárki más. Több ezer ember megírhatta volna ennek a könyvnek egy verzióját, de
közülük én ragadtam csak tollat, mert előnyöm volt másokkal szemben: a podcastem. 2013-ban kezdtem
el készíteni a sorozatot, amelyben sikeres és érdekes embereket interjúvoltam meg. A projekt hobbiból
hamar internetszenzációvá nőtte ki magát – eddig több mint 30 millió alkalommal töltötték le.
Szerencsésnek mondhatom magam, amiért lehetőségem van igazán kiváló emberekkel beszélgetni, a New
York Times bestsellerlistájának első helyét elfoglaló szerzőktől kezdve, világhírű orvosokon és olimpiai
aranyérmes sportolókon át, ismert közszereplőkig, médiamogulokig és olyan vállalkozókig, mint Tony
Robbins, Larry King, Taye Diggs, Russell Simmons, Arianna Huffington, Gary Vaynerchuk, Ray Lewis,
Gabby Reece, Rob Dyrdek, Daymond John, Alanis Morissette, Maria Sharapova és Mike Rowe. Amikor a
kiválóságról akartam tanulni, csak fel kellett hívnom Tim Ferrisst, Shawn Johnsont vagy Eric Greitenst a
kérdéseimmel, és hagynom, hogy órákig és órákig tartó, utolérhetetlen válaszokat adjanak nekem (és a
hallgatóimnak).
A krízis kellős közepén, amelyet a férfiasságom és boldogságom miatt éltem át, azzal nyugtattam
magam, hogy ha van válasz a kérdéseimre, vagy megoldás az érzelmeimre, az okos emberek, akikkel
minden héten beszéltem a show-mban, majd megmutatják az utat. Önző módon minden epizódban
olyan személyes kérdéseket tettem fel a vendégeimnek, amelyek reményeim szerint az én problémáimra
kínált megoldásokhoz vezethettek: Mi a férfiasság? Más volt-e a definíciója gyermekkorában, mint most?
Mit jelent férfinak lenni? Mi hiányzik az életéből? Érzi-e magát boldogtalannak néha? Milyen védekezési
mechanizmusai vannak? Véleménye szerint milyen álarcokat visel?
A felvétel után pedig tovább bombáztam őket. A válaszoló lehetett férfi vagy nő, meleg, hetero vagy
transznemű, házas vagy egyedülálló, a válasza mindenképp hasznos volt. Sőt, általában a nők mondták a
legőszintébb és legjobb válaszokat, hiszen ők saját tapasztalatuk alapján tudtak ítélni, mert látták, milyen
hatással vannak másokra ezek a maszkok.
Emlékszem, amikor drága barátommal, a híres bloggerrel és a New York Times bestseller, a Love
Warrior szerzőjével, Glennon Doyle-lal a házassága széthullásáról beszéltünk, és arról, hogy a férjével
hogyan építették újra a kapcsolatukat a nulláról. Azt monda nekem: „Egy igazi férfi és egy igazi nő csak
feledéssel szerethetik egymást.” Szerinte darabokra kell szednünk azokat az elképzeléseket, amelyeket a
társadalom tanított nekünk arról, mit jelent férfinak és nőnek lenni. Rá kell jönnünk, mennyire
megmérgeztek minket. Le kell bontanunk a saját személyiségünket. Mezítelenné és szégyentelenné kell
válnunk egymás előtt. Ekkor értettem meg, hogy ha leveszem a saját álarcomat, számomra is lehetővé
válik, hogy ilyen kapcsolatom legyen. Nem kellene bocsánatot kérnem a férfiasságom miatt, nem kellene
elrejtenem azt, és felesleges volna álarcként használnom.
Természetesen azokról az álarcokról is tanultam, amelyek miatt a nők szenvednek, és a nyomásról,
amelyet a társadalom igazságtalan elvárásai helyeznek a vállukra (ugyanez vonatkozik a meleg férfiakra,
akikkel beszéltem, valamint a különböző rasszokra és más identitást képviselő emberekre is). Azonban ezek
a megfigyelések más könyvekbe valók, más szerzők tollából, akik sokkal bölcsebbek, mint én vagyok.
A férfitapasztalat egyetemességéről és a kínlódásról tanultak megmutatták az új utamat – nemcsak
emberként, de íróként is. Felfedeztem, hogy ha leveszem az általam is viselt álarcokat, amelyek csak
visszatartanak az életben, azzal más férfiakat – és a mellettük álló nőket – is segíthetem, hiszen így ők is
megmutathatják valódi arcukat. Ahogy A kiválóság iskolájában együtt kiválóvá váltunk, most
szeretetteljes, sebezhető és legfőképp igazi férfiak lehetünk. Együtt jobbá tehetjük a világot.
 BEVEZETÉS

A PÁLYÁN, a magánéletemben és a karrieremben is a férfiasság hagyományos elképzeléseinek akartam

megfelelni. Dolgozz keményen, legyél szívós, győzz mindenáron, viselkedj agresszívan, ne add át magad az
érzelmeknek – ismered a kliséket. Én csak egy srác vagyok Ohióból. Ez egy iparos, földművelő, focikedvelő
és burgonyatermesztő vidék. Engem úgy tanítottak, hogy a problémáimat úgy oldhatom meg, ha
keményen odateszem magam – a focipályán, de akár a parkolóban is, ha szükséges.
Ebben én is olyan vagyok, mint más férfiak – éljenek akár Amerikában, akár Zimbabwéban. Úgy éltem,
ahogy az apám elvárta, és ahogy tőle is elvárták otthon. Ezt látjuk a tévében és filmekben is. Az ő útjukat
követtem, azon az ösvényen jártam, amelyik a férfivá válásom felé vezetett. Ez működött is egészen addig,
amíg már nem működött tovább. Szomorúság férkőzött be azokra a helyekre, ahol addig siker lakott. A
szeretet helyét magány és függőségek vették át. Az egészet pedig depresszió borította be.
Azt hiszem, eljött az ideje a kérdésnek: Ez az életmód valóban működik a férfiak számára a
társadalomban? Gondolj bele, hogy statisztikai szempontból a férfiak mennyire alulteljesítenek a nőkhöz
képest az iskolában,1 és kevésbé fejlett szociális képességekkel rendelkeznek, nem olyan jók barátként.2
Hajlamosabbak a dühkitörésekre és az indokolatlan agresszióra, amit a depresszió vált ki belőlük.3
Ezenkívül valószínűbb, hogy a férfiak illegális drogokhoz nyúlnak, a nőkre ez kevésbé jellemző,4
felelőtlenek a szexben, és nincsenek jelen szülőként, ha a felelőtlen szexuális együttlétnek egy gyermek az
eredménye.
Ez csak fél tucat azon problémák közül, amelyekkel a férfiaknak szembe kell nézniük, és amelyeket a
kutatók, oktatók és pszichológusok valamilyen módon össze tudtak kapcsolni a férfiasságról alkotott
téves elképzelésekkel. Persze ezek a problémák nem csak a férfiakat sújtják, az egész társadalmat
megtépázzák. Sőt, a férfiak életminőségére vonatkoztatva gyakran okolhatók a korai halálozásért (legyen
szó róluk vagy másokról).
Gondolj bele ezekbe a számokba:
Az FBI bűncselekményekről szóló, 2015-ös jelentése alapján az Egyesült Államokban a gyilkosságok 88
százalékát férfiak követték el.5 Az USA-ban élő férfiak hatszor valószínűbb, hogy öngyilkosságot követnek
el, mint a nők.6 Eközben pedig jelentősen kisebb az esélye, hogy segítséget kérnek valamilyen
segélyszervezettől, és csak feleannyira esélyes, hogy orvoshoz fordulnak.7 Ez a trend már fiatalkorban
megjelenik. A The Mask You Live In című dokumentumfilmben feltűnő egyik pszichológus, dr. Niobe Way
rájött, hogy „ha a fiúk történetmeséléséből eltűnik a nyelv, az érzelmi nyelv, ők ötször gyakrabban
követnek el öngyilkosságot, mint a lányok”.8 Egy öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó tanulmány,
amelyet Svájcban készítettek, őszintén és elszomorítóan foglalta össze ezeket a felfedezéseket: „A nők
segítséget kérnek – a férfiak meghalnak.”9
Az évek során sok férfi és nő próbálta kezelni ezeket a problémákat a legjobb szándékkal, más-más
nézőpontból közelítve. Néhányuk szerint a megoldás az lehet, ha megtanítják a férfiakat „megismerni a
női oldalukat”, vagy „megismerni az érzelmeiket”. Mások olyan nevetséges és megosztó kifejezéseket
találtak ki, mint a „metroszexuális” és az „alfahím”. A férfiakat kioktatták, szónokoltak hozzájuk, és
kritizálták őket, amiért túlságosan ilyenek, nem eléggé olyanok. Ezek az úgymond szakértők jobb
kapcsolatokat, nagyobb személyes boldogságot és a problémáik megoldását ígérték.
Ahogy a legtöbb férfinak, nekem is több könyvet ajánlottak már – vagyis inkább a barátnőm vagy egy
rokonom próbálta rám erőltetni azokat –, mégsem találkoztam olyannal, amelyik megérintett volna.
Nem azért, mert mindent megfejtettem, vagy mert tökéletesen működöm, hanem mert a tanácsok
gyakran leereszkedők, a legkevésbé sem praktikusak és egyenesen rosszak voltak. Nem tudtam azonosulni
azokkal az emberekkel, akiknek a tollából ezek az elképzelések származtak.
Nagy kár.
Ezért én ebben a könyvben valami egészen mással szeretnék próbálkozni.
Senkit sem oktatok majd ki. Senkit sem fogok kritizálni. Sőt, nem próbállak megváltoztatni sem. Nem
hiszem, hogy a férfiak alapvetően selejtesek vagy sérültek. Szó sincs erről. Egyszerűen csak csapdába
kerültek. Én is így éreztem harminc éven keresztül. Emlékszel a dobozokra, amelyekbe beletuszkoltuk az
érzelmeinket fiatalabb korunkban? Ahogy kinőttük ezeket a dobozokat, az érzelmeink álarcokká váltak,
amelyek visszatartanak minket, bántják a barátainkat, a családtagjainkat, a munkatársainkat és a
szerelmünket.
Ebben a könyvben megmutatom ezeket az álarcokat, elmondom, miért viseled őket, és hogyan
szabadulhatsz meg tőlük. Nem akarlak megváltoztatni. Segíteni akarok abban, hogy azzá válhass, aki
valóban vagy. Ha nőként olvasod soraimat, szeretném, ha tisztában lennél vele, miért viselnek a férfiak
bizonyos álarcokat, hogyan tudsz kommunikálni velük, amikor épp mögéjük bújnak, és hogyan
támogathatod őket abban, hogy lassan levegyék azokat.
Most azt sugallom, hogy a férfiak nem hűek önmagukhoz?
Igen.
Nézzük meg az „igazi férfi” hagyományos meghatározását. Egy igazi férfi mindig:
• mindenben sikeres, amit csinál;
• remek fizikai állapotban van;
• erős;
• meg tud javítani dolgokat;
• jó a sportokban, de legalább ért hozzájuk;
• elég vonzó ahhoz, hogy a nőket ágyba tudja csalni.
Ugyanakkor egy igazi férfi sosem:
• foglalkozik azzal, mit gondolnak a nők a megjelenéséről;
• túl érzelgős;
• fél;
• blokkol le, ha meg kell oldani egy problémát;
• lehet más, mint a legelső, a legnagyobb, a legjobb;
• látják sírni – soha.

Ha azt gondolod, idejemúlt kliséket gyűjtöttem most csokorba, hadd mutassak be neked egy kísérletet,
amelyet egy angoltanár, Celine Kagan végzett négy év leforgása alatt, 2008 és 2012 között a manhattani
Little Red School House és Elisabeth Irwin High School tizenegyedikes és végzős tanulóival. Kagan
létrehozott egy speciális órát, amelynek a célja „a férfiasság mítoszának lerombolása” volt. Tíz percet
adott a tanulóinak, hogy válaszoljanak egy egyszerű kérdésre: „Mi a férfi?” A válaszaik pontosan
megegyeztek azokkal a mondatokkal, amelyeket az imént soroltam fel.
Kagan gyönyörűen leírja az egész folyamatot, és megmutatja, milyen nevetségesen téves volt az egész:

A beszélgetést elkerülhetetlen módon egy diák a következő állítással nyitja meg: „A férfi az, akinek
pénisze van.” Innentől kezdve a társalgás során csak sztereotípiákat sorolnak: erős, kemény, magas,
gazdag, bátor, független, szereti az autókat, nem sír, sokat szexel, sportot és pornót néz stb. A listát
én felírom a táblára, amivel erős képet festek a diákok számára, és utat nyitok a kritikának is.
„Valóban ez képviseli azt, amilyenek valójában a férfiak?” – kérdezem tőlük. A válaszuk mindig
nemleges.10

Némileg mindenkinek más az igazi férfiról alkotott definíciója – egy kicsit több ebből a tulajdonságból,
egy kicsit kevesebb abból –, azonban a recept mindig ugyanahhoz a lehetetlen ideához fog vezetni. Egy
emberi lény sosem tudna megfelelni azoknak a normáknak, amelyeket leírtunk. Megközelíteni is kevesen
tudják.
Azonban rettenetes következményekkel jár, ha valaki nem felel meg ezeknek a szabványoknak: azokat a
férfiakat, akik nem illenek a felsorolt kategóriákba, puhánynak, gyengének és hülyének címkézik föl. Más
férfiak melegnek, vesztesnek, hisztisnek, kiscsajnak, puhánynak tartják őket. Ha valaki nyíltan ellentmond
ezeknek a megállapításoknak, megkockáztatja, hogy kinevessék, megverjék vagy belekényszerítsék a
klisékbe.
Én csak tudom! Emlékszem egy napra még negyedik osztályban az Ohio államban lévő delaware-i
Smith Általános Iskolában. A tanárom úgy döntött, hogy szünetben ne magunkban játsszunk, hanem
inkább kidobósozzunk közösen. Nem tudom, direkt volt-e, de a két legnépszerűbb fiút választotta
csapatkapitánynak. Ezután a szabályok szerint a két fiú egyenként választotta ki a csapattagokat az
osztálytársak közül, amíg végül senki nem maradt csapat nélkül.
Emlékszem, hogy csak álltam ott, arra várva, hogy majd korán kiválasztanak, amit én a nyerő csapat
kialakításának stratégiájaként értelmeztem. Az osztály legjobb sportolói közé tartoztam, tehát nem
egoista voltam, hanem egyszerűen logikus. A kapitányok fiúk lévén először a fiúkat válogatták ki.
Magasságom miatt nem téveszthettek szem elől, mégis egymás után tűntek el mellőlem a gyerekek.
Ezután pedig a mellettem álló fiúra mutattak, aki egyáltalán nem volt sportos alkat. Fáj, amikor az embert
utolsóként választják ki, de ez a fájdalom egy kilencéves számára nem hasonlítható össze a szégyennel,
amit akkor érez, ha egyáltalán nem akarja senki a csapatába. Ha a két kapitány az összes lányt felszólítja
előtte, egészen az utolsó kislányig – akit egy egész körrel lehagytam futásban. Én voltam az utolsó, aki ott
várakozott. Végül abba a csapatba kerültem, amelyiknek utoljára kellett választania.
Ahogy a legtöbb gyereket, engem is piszkáltak és gyötörtek azelőtt, kigúnyoltak, belém kötöttek,
kinevettek. De soha nem ilyen mértékben. Ez az egész osztály szeme láttára történt. Nemcsak a fiúknál
tűntem kevesebbnek, de még a lányoknál is. Szándékos és előre megfontolt megalázás volt – olyan indok
miatt, amire nem is emlékszem.
Abban a pillanatban döntöttem el, hogy többé nem leszek az, akit utoljára választanak ki. A
visszautasításukra adott válaszként eldöntöttem, hogy „bebizonyítom”, milyen jó vagyok valójában.
Felszívtam magam, és szó szerint minden egyes játékostársamat megsemmisítettem. Visszafizettem a
szégyent, amit ők okoztak nekem, azzal, hogy felülkerekedtem rajtuk. Nemcsak a kidobósban, hanem
onnantól kezdve minden egyes játékban, amibe beszálltam, és fizikailag emlékeztettem őket a hibáikra.
Eltökéltem, hogy az iskola után belőlem lesz a legnagyobb, leggyorsabb és legerősebb sportoló, akivé csak
válhatok. Kétségkívül ez volt az üzemanyag, amely elindított élsportolóvá válásom útján több
középiskolában és főiskolán, emiatt lettem profi focista, és miután egy csuklósérülés derékba törte a
karrieremet, így vált belőlem válogatott kézilabdás. A győzelmeknek és sikereknek köszönhetően pont az
ellenkezőjét éreztem, mint akkor, sebezhető, kirekesztett kölyökként.
Tudod, mi a legrosszabb a történetemben? Az, hogy nem egyedi. Szinte minden ismerősömnek van egy
saját verziója belőle. A részletek talán különböznek – lehet szó nyolcadik osztályról, nem negyedikről.
Talán egy tanár a főszereplő, aki hülyének címkézte fel, nem pedig csak kevésbé sportosnak. A sérelem
akár egy jó szándékú apától is származhat, esetleg gyerekkori szerelemtől. A téma lehet pénz, iskolai
eredmények, de számos más dolog is. Az események talán katonává, nőcsábásszá vagy milliomossá
változtatták az áldozatot sportoló vagy vállalkozó helyett. Azonban minden egyes férfinak van egy
története, amelyik megtanította neki – fájdalommal, megaláztatással vagy kényszerítéssel –, hogy miért
nem elég jó. Amikor ilyesmi történik valakivel, az álarcok már nemcsak rejtőzködni segítenek, hanem
páncélzattá válnak. Ilyen módon minden egyes férfi – magamat is beleértve – viselt és most is visel
álarcokat, hogy képes legyen szembenézni a világ elvárásaival, és megpróbáljon megfelelni a férfi
definíciójának.

FELISMERED AZ ÁLARCOT, AMIT VISELSZ?

Az elmúlt évek során több száz sikeres férfival és nővel készítettem interjút, akik mind különböző
területeken dolgoztak. Ahogy a férfiasság témáját kezdtem kutatni, több kérdést is feltettem a
vendégeimnek a podcastekben: Mit jelent férfinak lenni? Ez hogyan tartja vissza az embert? Mi a
legnagyobb félelme? Kinek adja ki magát?
Megtanultam tőlük, hogy mindenkinek vannak belső bizonytalanságai. Mindenki fél sebezhetőnek és
valódinak tűnni. Ez a félelem ugyan mindenkiben másképp nyilvánul meg, de vendégeim segítségével
képes voltam feltárni kilenc álarcot, amelyeket a férfiak felváltva hordanak. Életem során én is mindet
magamra öltöttem már, és valószínűleg te vagy valamely szeretted is viselte őket.

1. A Sztoikus Álarc: Mivel minden férfinak sebezhetetlennek és keménynek kell lennie, az érzelmeket
óvatosan kell kezelni, és a felszín alá rejteni. Nincs sírás, fájdalom, átélés. Ez a férfi védőfalat emel
maga és a világ közé, így úgy tehet, mintha nem érezné a dolgokat, amiket tesz, hiszen a gyengeség
miatt átlátnak rajta, ítélkeznek fölötte, és végül elutasítják.
2. A Sportoló Álarca: Egy férfi legjobban a sportpályán tudja megmutatni magát. Olyan, mint egy
modern gladiátor, akinek a fegyvere nem a halál, hanem a dominancia. A férfiak a sportokkal
bizonyítják magukat, tehát a jó sportoló jó férfi is – pont. Emiatt órákat töltenek el a konditeremben,
hogy formába kerüljenek. Rengeteg sérülést szenvednek, fájdalmat és félelmet éreznek, mert
mindenáron nyerni akarnak. Természetesen, ha egy férfi valamiért nem jó sportoló, azt a sportok
szeretetével kell kompenzálnia, így mindent tudnia kell a témában.
3. Az Anyagias Álarc: Egy férfi értékét legjobban a bankszámlája mutatja meg. Ezért a férfiak nagyon
keményen dolgoznak – és néha megkérdőjelezhető dolgokat tesznek –, hogy a lehető legtöbb pénzt
szerezzék meg, azonban mindez mit sem ér, ha mások nem tudják, pontosan mennyi pénzük van.
 Ehhez az autójuk, a karóráik, a házaik és a közösségi oldalaik szolgálnak kirakatként. Egy férfi bevétele
tehát az önbecsülését is jelenti.
4. A Szexuális Álarc: A férfit a hódításai határozzák meg – az értékét nemcsak a bankszámlája
mérete, de a lefektetett nők száma is mutatja. Kapcsolatok? Azok az értéktelen férfiaknak valók, akik
feladják és megalkusznak. Egy igazi férfi szereti a nőt, majd távozik – de mivel jó az ágyban, elhagyott
szeretői természetesen elégedettek.
5. Az Agresszív Álarc: A férfiak agresszívak. Ilyen a természetük. Erőszakosak és kemények, sosem
hátrálnak meg. Amikor meglátnak valamit, amit akarnak, egyszerűen elveszik. A férfiak gyűlölködnek,
a férfiaknak ellenségeik vannak. Természetesen temperamentumosak, eltörnek dolgokat,
verekedéseket kezdeményeznek. Ők vadászok, nem gyűjtögetők. Az a férfi, aki ezt másképp gondolja,
nem is igazán férfi, és miatta hígul föl a világ.
6. A Mókamester Álarca: A férfi humoros és szellemes, így még a leghervasztóbb kritikákra vagy
gyötrő kétségekre is van jó válasza. A problémáiról beszélgetni? Oké, Joshi Bharat, talán később. A
cinizmus, szarkazmus és felsőbbrendűség mind intellektuális fegyver, amelyeket a férfi arra használ,
hogy megvédje magát a gyengeségtől és a kapcsolatteremtéstől. Ha azt akarod, hogy egy férfi közel
engedjen magához, egy faviccre számíts, ne tárt kapukra.
7. A Legyőzhetetlen Álarc: A férfi nem érez félelmet. Egy férfi kockáztat. Legyen szó arról, hogy az
összes megtakarítását befekteti egy vállalkozásba, vagy az új hobbija a sziklaugrás lesz, esetleg
hihetetlen mennyiségű cigarettát szív el és alkoholt iszik meg, egy férfinak nincs ideje a
következményeken rágódni, mert ő túl elfoglalt azzal, hogy cselekszik. Más emberek (például a nők
és az alsóbbrendű férfiak) problémákkal küzdenek. A férfiak? A férfiak mindent az irányításuk alatt
tartanak. Mindenre képesek, és végül minden rendben lesz.
8. A Mindentudó Álarc: A férfi nemcsak fizikailag dominál, hanem intellektuálisan is. Ha nem érted,
miért van ez, egy férfi szívesen elmagyarázza neked – minden más témával együtt, aminek szakértője.
A legjobb iskolákba járt, néz híradót, mindenre tudja a választ. Nincs szüksége a te segítségedre –
vagy bárki máséra. Mindent tud.
9. Az Alfahím Álarca: Alapvetően a férfiak azt hiszik, hogy kétféle férfitípus létezik: az alfa és a béta,
a győztes és a vesztes. Egy férfi sem akar az utóbbiba tartozni – tehát dominálnia kell, mindent felül
kell múlnia, és nyernie kell. Egy férfi sosem hódolhat be. Férfiként muszáj mindig mindent
irányítania, és sosem tehet olyat, amit egy béta (vagy egy nő) tenne.

AZ ÁLARCOT NEM EGYSZERŰ LEVENNI

John Updike mondta egyszer, hogy a „hírnév olyan álarc, mely beleeszi magát az arcba”. Azt hiszem, ez azt
jelenti, hogy a hírességeket kényszerítik a szereplésre és folyamatos jelenlétre, így elvesztik valódi
önmagukat. A férfiasság is hasonló álarc. És a hírnév veszélyeivel ellentétben ez nem a populáció 0,001
százalékát érinti csak.
Sokan olyan régóta viseljük az álarcainkat, hogy már nem is tudjuk biztosan, kik vagyunk alatta.
Elvesztettük a határvonalat a bőrünk és az álarc között, elfelejtettük, hogy valójában kik vagyunk. Az álarc
levetése ezért nemcsak rémisztő, de fájdalmas is. Összeolvadt az arcunkkal. Ez nem lesz egyszerű utazás –
bár én mindent megteszek majd, hogy a könyv könnyen olvasható legyen. Az én saját utam során komoly
fájdalmakkal kellett szembenéznem. Le kellett ülnöm, és rábámulnom olyan pillanatokra, amelyeket
inkább elfelejtettem volna, dolgokra, amelyekhez ragaszkodtam, és senkivel sem akartam megosztani az
életem első harminc évében. Nem csak olyan eseményekről van szó, amiket ellenem követtek el. El kellett
fogadnom és tudomásul vennem azokat a dolgokat is, amiket én tettem mások ellen – férfiak és nők ellen
egyaránt.
Azonban mindig a legbonyolultabb és legnagyobb kihívást jelentő pillanatokban találjuk a legtöbb
értelmet. Egy egyszerű utazás nem is utazás – csak séta a parkban. Az én ébredésem során, amikor
megpróbáltam levetni az álarcaimat, hogy megírhassam ezt a könyvet, passzív agresszív, egoista, könnyen
beguruló „izomagyból” megihletett, újonnan erőre lelt és másoknak erőt adó, elérhető és szenvedélyesen
szeretni tudó… férfivá váltam. Nemcsak az üzletem virágzott, de a férfiakkal és nőkkel kialakított
kapcsolataim is, az életem pedig kiteljesedett.
Időről időre azon kapom-e magam, hogy álarcot viselek? Persze! Én is emberből vagyok. Vannak
pillanatok, amelyek eltérítenek az utamról, és olyankor megteszek bizonyos dolgokat, amik nem arra az
emberre utalnak, akivé válni akarok. Azonban az évek során elvégzett munkának köszönhetően ma már
tudatában vagyok ennek, így képes vagyok jóvátenni. A fejlődésem szempontjából az a legfontosabb,
hogy képes vagyok nevetni önmagamon, amikor rajtam van az álarcom, így egyszerűbben lehámozhatom
magamról, és újra azt a szeretetteljes életet élhetem, amelyre annyira vágytam.
Ha levetjük a férfiasság álarcait, végre szabadon azok lehetünk, akik valójában vagyunk. Képesek leszünk
szeretni. Megtalálhatjuk a küldetésünket. Kapcsolatokat teremthetünk. Keményebben dolgozhatunk,
jobbá válhatunk, és az út minden egyes lépését élvezhetjük. Én most ezt kínálom neked, közös munkával.

MIÉRT KELL ELVÉGEZNÜNK EZT A MUNKÁT?

Nem politikai, biológiai vagy antropológiai szempontból akarom feltárni a férfiasságot. Bár mind érthető
indok lenne, egyik sem az én asztalom. Ehelyett megírtam ezt a könyvet, így akarlak bátorítani, hogy
levesd az álarcaidat, egyetlen egyszerű ok miatt: jobb és sikeresebb emberré tesz az életed minden
területén.
Nemektől függetlenül a siker kulcsa az életben a jelentőségteljes kapcsolatok kialakítása. Egyedül nem
érhetsz el anyagi szabadságot, nem válhatsz olimpiai aranyérmessé, nem lehet szerető családod, nem
tudod megoldani a világ problémáit, vagy megvalósítani a saját céljaidat. Ahhoz, hogy valami kiválót
alkoss, létre kell hoznod egy csapatot, és olyan fontos kapcsolatokat kell kiépítened, amelyek
folyamatosan fejlesztenek és támogatnak téged utazásod során.
Rengeteg sikeres vállalkozóval, sportolóval, feltalálóval, tervezővel és szerzővel beszéltem már. A
hírnevüktől függetlenül megállapítható, hogy mindannyian törődő, empatikus, éleselméjű emberek.
Empátia és éleslátás nélkül nem érhettek volna el ennyi mindent – a sikerük pedig nem tartott volna ilyen
sokáig. Amikor a tévedéseikről és a legsötétebb időszakaikról beszéltünk, a leggyakrabban az önzést, az
egót, az agresszivitást és a világból kapott visszajelzések visszautasítását említették – ezeket a dolgokat
pedig a sebezhetőségtől való félelem táplálja. Azzal ellentétben, amit a kultúránk tanít nekünk, a
sebezhetetlenség gyengeség volt, amely a sikereiket fenyegette, nem pedig erősség, amely támogatta
őket. Az egyértelmű irónia ebben az, hogy a sebezhetőség új utakat mutat meg nekünk a világban:
őszinteséget, együttérzést, rávilágít, hogy ego nélkül is tehetünk jó dolgokat másokért, és megadja a
képességet, hogy meggyógyítsuk a sebeinket. Ahogy dr. Brené Brown is írta, a sebezhetőség nem
gyengeség. „Igaz és bátor állapot. Az igazság és bátorság nem feltétlen kényelmes, viszont sohasem
gyengeség.”
Rengeteg dolog van, amit a férfiasság definíciója miatt visszaszorítunk, de elég kárt okoz a
kapcsolatainkban és önmagunkban ahhoz, hogy újragondoljuk a sztereotip meghatározást, hiszen
megakadályozza a sikereinket is. Így én a legönzőbb ok miatt fogom lerántani a leplet a férfiasság
álarcairól: jobbá fogsz válni általa, boldogabbá és sikeresebbé. Az pedig csak a ráadás, hogy ez az igazán
pozitív hatás begyűrűzik a kapcsolataidba és a világodba is.

MEGJEGYZÉS AZ UTAZÁSRÓL
Ez a könyv az „igazi férfi” definícióját keresi. A célom az, hogy minden férfit és nőt támogassak, miközben
igyekeznek feltárni a bennük rejlő lehetőségeket, elérni álmaikat, és sikeresebb, teljesebb életet élni.
Azonban tisztáznunk kell, hogy én sem tudós, sem pszichológus, de főként orvos nem vagyok. Ahogy
„kiválónak” sem nevezném magam, így nem oktatok ki senkit (én is csak tanuló vagyok, mint te).
Remélem, nem gondolod, hogy bárkit is meg akarok alázni, esetleg leereszkedően beszélni róla. Ez a
kutatás és utazás ugyanannyira szól nekem is, mint neked.
Tehát mielőtt olvasni kezdenéd a fejezeteket, a következőt kell leírnom: Ha úgy érzed, bármilyen
viselkedést kritizálnék ebben a könyvben, biztos lehetsz benne, hogy én is gyakoroltam már azt – vagy
rosszabbat is – az életemben. Mindnyájunknak vannak dolgaink, amelyek visszatartanak attól az embertől,
akivé születtünk, a legvalódibb, legerősebb énünktől, és én sem vagyok kivétel. Ugyanazt az utat járom,
mint te. Ezenkívül, ha bármilyen bölcsességre vagy rálátásra lelsz ebben a könyvben, tudd, hogy a forrása
nem én vagyok. Ezeket a mentoraimnak vagy azoknak a „kiváló” embereknek köszönhetem, akikkel a
kutatásaim során beszélgettem. Az első naptól célom, hogy szócső legyek számukra, és ha íróként vagy
gondolkodóként le is teszek valamit az asztalra, az annak a képességemnek köszönhető, amellyel csokorba
gyűjtöm, és használható formában eléd tárom a meglátásaikat.
A könyvben említett nemekről is mondanom kell valamit: példáim, történeteim és interjúim férfiakról
szólnak. Én is férfi vagyok. A könyv címében is benne van a férfiasság szó. Azonban a nők is
megnyugodhatnak, akik soraimat olvassák, számukra is sok hasznos dolgot tartogatok. Mindenki küszködik
az álarcokkal élete során, nemtől függetlenül. A férfiasság álarcainak ismerete segít jobban megérteni a
férfiakat a nők életében – és talán saját hajlamaikra is fény derül.
Nem akarom – és eddig sem akartam – azt sugallni, hogy a férfiak számára bármi nehezebb, a nők
számára pedig könnyebb. Ez egy személyes könyv, ezért használom benne az én személyes névmást.
Olyan küzdelmekről szól, amelyekkel nekem is szembe kellett néznem, és ha egy férfi hangját hallod a
könyvben, aki a saját démonaival harcol, tudnod kell, hogy épp így akartam. Remélem, útmutatásra lelsz
majd ezekben a csatákban – néha megnyugvásra is –, függetlenül attól, hogy férfi vagy-e, vagy nő.
Bízom benne, hogy a könyvben említett emberek bátor felismeréseiből és tapasztalataiból
mindannyian tanulunk valamit, amit alkalmazhatunk a saját életünkben, és talán jelentőségteljes
beszélgetésekre is motivál majd minket. Minden fejezet végén ajánlásokat adok, amelyek segítségével a
férfi modern archetípussá válhat, aki erős üzleti vezetőként léphet fel, kapcsolataiban bátran fejezheti ki
magát, belső békére és boldogságra lelhet az út során, ezzel együtt pedig segíthet megérteni az életében
jelen lévő nőknek és más férfiaknak a szerepüket, így közösen emelkedhetnek magasra.
Itt az ideje, hogy levessük álarcainkat!
 A SZTOIKUS ÁLARC

NEM SZERETED A TÖRÖTT SZÁRNYÚ MADÁR SZEREPÉT, FŐLEG, MERT TE IS PONTOSAN ÍGY ÉRZED MAGAD.
JAY MCINERNEY: Fények, nagyváros

EGYSZER MINDEN FÉRFI fantáziált arról, hogy hős lesz. Egy hős rettenthetetlen keményfiú, aki mindig
győz, amikor a világ összeomlani készül. Fiatalon arról álmodunk, hogy szuperhősök vagyunk. Azonban
ahogy öregszünk, megértjük, hogy ezek a köpenyes férfiak nem is léteznek. Ehelyett rájövünk, hogy a
valódi hősök a tűzoltók, rendőrök, katonák, akik először érnek oda, ha baj van, és a férfiak, akik naponta
életeket mentenek. Ők rohannak be a lángoló épületekbe, keresztül a tűzön, másokat kihozni onnan, akik
a köpenyekről és szuperhős-jelmezekről alkotott álmaikat félreteszik az egyenruhák és az áldozathozatal
kedvéért.
Legtöbbünk számára azonban ez az élet is csak álom. Mélyen rettegünk tőle, hogy megtegyük ezeket a
dolgokat. Emlékszem egy pillanatra középiskolában, amikor azt gondoltam: „A katonasághoz talán
szívesen csatlakoznék.” Azonban kis kutatás után rájöttem, mennyire nehéz lenne valójában, ezért
továbbléptem a következő dologhoz – valamihez, amit könnyebbnek ítéltem meg. A „Tengerészgyalogos
akarok lenni” mondat átalakult „Élsportoló akarok lenni” mondattá. Minden esetben ugyanaz volt a cél:
hőssé válni. Vezetővé válni. Férfivá, aki a kiválóságot hirdeti, férfivá, aki nem érez fájdalmat, férfivá, aki
hihetetlen dolgokat hajt végre. Csak épp, ha sportolóként hiúsul meg ez a vágyam, nem halok bele.
2016 nyarán elég szerencsés voltam ahhoz, hogy egy kis időt Dale Dye-jal, az Egyesült Államok
tengerészgyalogságának kapitányával tölthessek. Dale több mint húsz évet húzott le a
tengerészgyalogságnál, 31 hadműveletet vezényelt le Vietnamban, Bronzcsillaggal jutalmazták hősies
eredményeiért, három (!) Bíbor Szív kitüntetést kapott, és ötször sérült meg. Mielőtt 1984-ben
visszavonult, Bejrútban a békefenntartó erőknél dolgozott a libanoni polgárháborúban. Ha te is olyan
vagy, mint a legtöbben, vagy mint én, akkor ezekről valószínűleg nem is tudtál. Talán sosem hallottál Dale
Dye kapitányról. Azonban biztosíthatlak, már láttad őt az egyenruhájában, vagy követtél olyan katonai
eseményeket, amelyekért ő volt felelős.
Miután Dale Dye elhagyta a tengerészgyalogságot, nemcsak olyan filmekben szerepelt, mint A szakasz
és az HBO minisorozata, Az elit alakulat, de 1985-ben létrehozott egy vállalatot, amely többet ért el,
mint bármely történelemkönyv, hogy leírja, elmagyarázza és dokumentálja, mit jelent katonának lenni. A
Warriors Inc. felelős olyan színészek kiképzéséért, mint Tom Hanks, Willem Dafoe, Sean Penn, Damien
Lewis, Colin Farrell és Tom Cruise, olyan filmek és sorozatok kedvéért, mint A szakasz, A háború áldozatai,
Született július 4-én, Ryan közlegény megmentése, Az elit alakulat vagy A hős alakulat.
Ha az elmúlt három évtizedben összefutottál már valósághű háborús filmmel – ha láttad egy színészen
az összetört katona szomorú pillantását, vagy hihetetlen bátorságát a leküzdhetetlen akadályok
leküzdésében –, azért valószínűleg Dale és csapata felelős. Azt is mondhatjuk, hogy egy egész generáció
számára Dale Dye és a Warriors Incorporatednél dolgozó nők és férfiak elképesztő munkája mutatta meg,
mit jelent hősnek – és férfinak – lenni.
Dale azért képes erre, mert ő maga is háborús hős. Látta a legrosszabbat és a legjobbat is az
emberiségben Vietnam dzsungeleiben és Libanon utcáin, és túlélte, hogy elmondhassa nekünk.
Áldozatokat hozott a hazájáért, az embereiért és a családjáért, hogy valami igazán kiválót tegyen.
Amikor leültem vele beszélgetni, pár hónap volt csak a hetvenkettedik születésnapjáig. Kora ellenére
még mindig egy kiképzőtiszt éles, érdes hangján beszélt, amitől én is egyenesen ültem, és csak rá tudtam
figyelni. Fehér bajusza és állkapcsából kiugró, szögletes álla keretezte beszédét. Amikor kérdéseket tettem
fel neki, mélyen ülő szeme közvetlenül rám szegeződött erős orra felett, amely biztosan kapott egy-két
ütést az évek során. Még hetvenegy évesen is az a típusú fickó volt, akire azt mondod: „Na, ez egy kemény
férfi.”
Meg akartam tudni Dale-től, mit jelent harcosnak lenni. A két világ szókincse, amit én a legjobban
ismerek – a sporté és az üzleté – tele van háborús kifejezésekkel. Az amerikai futballban a hátvédek a
mesterlövészek. A játékot a lövészárokban nyerjük meg vagy veszítjük el, a támadó és védő fal közötti
területen. Az üzletben is az a mondás, hogy „ölsz vagy meghalsz”. Azonban ezek a kifejezések sosem
érintettek meg igazán. Mindig csalónak éreztem magam, amikor kimondtam őket. A Dale-lel való
beszélgetés közben össze akartam hasonlítani, számomra mit jelent sportolónak és üzletembernek lenni,
és Dale számára mit jelent igazi harcosnak lenni. Rengeteg kérdésem volt: Hogyan találta meg az erőt és
az elhatározást, hogy kibírja a dolgokat, amik vele történtek? Hogyan győzte le a félelmeit? Hogyan volt
képes újra a modern társadalom részévé válni, miután szembesült valami olyan időtlen és ősi dologgal,
mint a háború? De főként, milyen áron lesz valaki harcos?
Amikor beszéltem vele, az életemben lévő inspiráló mentorokra és apafigurákra emlékeztetett. Az
áldozathozatalról mesélt. A küzdelemről. Olyan módon szólalt meg, amitől én is megacéloztam magam,
és azt mondtam: „Felejts el mindent, le kell nyűgöznöd ezt a fickót!”, annyira rettenthetetlennek,
keménynek és erősnek tűnt.
Dale egy történetet is elmesélt, amely szerintem megmutatta, hol szerezte meg a képességet arra,
hogy coach legyen. Amikor az E egység második zászlóaljának harmadik tengerészgyalogos szakaszához
került, Dale-nek volt egy szakaszparancsnoka, „Wild Bill” Teehan. Wild Bill a bátor, rettenthetetlen vezető
megtestesítője volt. A frontról irányított, és soha egy csepp gyengeséget sem mutatott emberei előtt. A
lövedékek csak úgy röpködtek, a férfiak sorban hullottak, de Wild Bill összeszedte magát, a katonáira
nézett, és annyit mondott: „Kövessetek!”
Ez a férfi annyira bátor volt, hogy szinte őrültnek nézték miatta. Meg akar halni? Ember ez egyáltalán?
Hogy lehet ennyire elkötelezett? Miért nem fél? (Mit gondolsz, honnan ered a wild, vagyis „vad” a
nevében?)
Egy borzalmas, harccal teli nap után a vietnami Cua Viet-folyó közelében Dale egy lövészárokban bújt
meg. Próbált ébren maradni, amikor Wild Bill átverekedte magát hozzá, és bevetődött az árokba. Bill úgy
viselkedett, mintha minden rendben volna, mintha nem épp az előbb küzdöttek volna meg az életükért,
ezért Dale úgy döntött, megkérdezi tőle, mi jár ilyenkor a fejében. Esélyes volt, hogy nem éli meg a
másnapot, akkor meg miért ne derítené ki a fickó esze járását, amíg még van ideje.
Wild Bill Teehan a fiatal katonára nézett, és ennyit mondott: „Egyszerűen nem hagyod, hogy mások
lássák, mennyire félsz. Van itt egy szakasz, amit irányítanom, inspirálnom, motiválnom és őriznem kell, így
nem láthatják, hogy félek, pedig bizony félek.”
Dale azt gondolta: „Na, ez egy jó lecke nekem.”
 Ahogy sok férfi – akár szolgált már, akár nem –, Dale is megtanulta ezt a leckét, és egész életében
emlékezett rá. Valószínűleg te is hallottad már: „Sose lássák, hogy izzadsz.”
Aki dolgozott már vezetőként, az tudja, hogyan kell viselkedni. Erős, magabiztos képet kell mutatnod
magadról, amelyre mások támaszkodhatnak. Ha nem így van, az emberek szoronganak, félnek,
védtelennek érzik magukat. Senki sem akar arra eszmélni, hogy a főnöke összekuporodik a kereszttűz
közepén. Azt akarják látni, ahogy szembenéz a veszélyekkel.
Előző könyvemben, A kiválóság iskolájában elmeséltem a bátyám, Christian történetét, akit tizennyolc
évesen lecsuktak, mert LSD-t adott el egy beépített rendőrnek. Négy év után jó magaviseletért
kiengedték, azóta pedig teljesen átalakította az életét. Most a világ egyik legnagyobb jazzhegedűseként
ismerik, aki évente több ezer diákot tanít, és megmutatja nekik, hogyan élhetnek ők is kiváló életet. Csak
nyolcéves voltam, amikor börtönbe került. Még emlékszem, mit gondoltam fiatal, törékeny,
befolyásolható gyermekként: „Férfivá kell válnom. Erősnek kell maradnom a szüleim miatt. Nem sírhatok.
Nem zavarhatom őket a problémáimmal.” Ilyen dolgok voltak a fejemben általános iskolásként.
Hiszem, hogy van valami lenyűgöző ebben a hozzáállásban, abban, hogy erősnek kell
maradni. Az erő bizonyos fokig megvéd attól, hogy összeomolj, mint egy kártyavár. A
probléma akkor kezdődik, ha ez a keménység nem szívódik fel belőled, hanem rákként terjedni
kezd, amíg be nem kebelezi az összes érzésedet. Számomra és sok más fiatal srác számára is sokkal
nagyobb esélye volt ennek az érzelmi bezárulásnak, hiszen mi gyermekként éltük át ezeket a
tapasztalatokat. Nem voltunk tengerészgyalogosok. Nem voltunk képzett katonák. Fiatalok voltunk.
Amikor fiatal vagy, más emberekre kellene támaszkodnod. Ehelyett mi azt tanultuk meg, hogy még a
körülöttünk lévő felnőttek is ránk számíthatnak csak. Tehát magunkra kellett ölteni egy páncélzatot – és
magunkon tartani –, már legelső emlékeinktől kezdve.
A bátyám szabadulásának estéjén összegyűlt a család. Christian leült, és bocsánatot kért a szégyenért
és stresszért, amit okozott nekünk, és elmondta, mennyire borzalmasan érzi magát, amiért
cserbenhagyott minket. Mindenki sírt, még a japán cserediák is, aki hat hónapig velünk élt, és sosem
találkozott a testvéremmel. Christian zokogott, a húgaim rám csimpaszkodtak, miközben kisírták a
szemüket, anyám és apám érzelmi romhalmazzá változott, egyedül én nem ejtettem egy könnycseppet
sem. Ennyi sebezhető és őszinte emberrel körülvéve – beleértve két férfit is – nem kellett volna magamba
fojtanom az érzelmeimet, én mégis úgy éreztem, nincs más választásom. Az a részem meghalt. És csak
tizenkét éves voltam.
Még most is, ahogy ezt a bekezdést írom, rácsodálkozom a családom és az én reakcióm különbségére.
Tudat alatt az övéket gyengeségnek állítottam be, a sajátomat pedig erősségnek – amikor nyilvánvalóan
épp az ellenkezője igaz. Átírhatnám, de nem fogom, mert fontos felismerni, hogy ezek a tendenciák
nagyon mélyen gyökereznek, és a munka nem ér véget.
Ahogy öregszünk, rengeteg ilyen hajlamot hurcolunk magunkkal. Még arra sem emlékszünk, hol
tanultuk őket. Talán egy rokon kemény szavai ültették belénk: „Hé, ne legyél ennyire nyuszi!” Talán az
iskolában piszkáltak minket a társaink. Talán a tévéből vagy egy filmből sajátítottuk el. Azonban az még
valószínűbb, hogy ez mind közrejátszott.
Dale generációjának férfijai számára egyértelmű volt, hogy az érzéseiket nem mutathatják ki. Ez pedig
különösen igaz volt a katonákra. Ahogy ő elmagyarázta: „Dolgod van. Szembe kell nézned az élettel. Az
élet nem könnyű. A háború nem könnyű. Az üzlet nem könnyű.”
A férfiak nem csak a háború fájdalmát hagyják figyelmen kívül. 2014-ben az American Medical
Association megjelentetett egy tanulmányt a JAMA Psychiatry szakfolyóiratban, amely feltárta, hogy a
katonaságban szolgált férfiak esetében kétszer olyan valószínű, hogy gyermekként szexuális zaklatás
áldozatai voltak, mint nem katonatársaiknál. Azonban mivel nem beszélhetnek ezekről a dolgokról – mert
az nem lenne férfias –, olyan sokáig hordozzák magukban a fájdalmat, hogy az egy idő után különböző
mentális betegségekben nyilvánul meg, amilyen a depresszió is.11
Nem számít, milyen erősek, a Dale-hez hasonló férfiaknak mindig kezelniük kell az érzelmeiket,
megszelídíteni azokat, és sosem kimutatni nyilvánosan. Azonban rájöttem, hogy ezeknek a katonáknak
volt egy nagy előnyük: olyan férfiak vették körül őket, akik ugyanezen mentek keresztül. Bajtársiasság
alakul ki az emberek között, ha más férfiakkal és nőkkel vállvetve szolgálnak, ami nem valószínű, hogy
megjelenik például az otthonról dolgozó vállalkozók esetén. Sőt, a meghatározás szerint a dolgozók azon
generációja, akik egész nap a képernyő előtt ülnek, kevesebb emberi kapcsolattal rendelkezik, mint az
előtte lévő generációk tagjai.
Dale elmondta nekem, hogy a férfiak és nők, akikkel szolgált, talán nem mutatják ki nyíltan az
érzelmeiket, azonban amikor a dolgok törésponthoz érnek, mégis mindig elkapják a társukat, ha az
zuhanni kezd. „Menj, igyál egy sört! – mondta.
– És végre szedd össze a bátorságod, és mondd ki: »Hé, ez igazán tönkretett.« A barátod ekkor azt mondja:
»Igen, én értem.« Beszélgettek róla, elvárások nélkül. Ez az igaz barátság. Nem követeli meg tőled, hogy
így vagy úgy érezz. A haverod, a barátod, és kimondhatod neki, hogy: »Nézd, ez földhöz vágott. Fogalmam
sincs, mit csinálok.« És erre ő nem fogja azt válaszolni, hogy: »Nos, akkor te nyilvánvalóan beszari vagy.«”
Ezek csodálatos beszélgetések. Az évek során nekem is részem volt néhány ilyenben a
csapattársaimmal. Néha csak pár szót váltottunk, de pontosan azt hallottam, amire szükségem volt.
Sajnos ezek a társalgások nem olyan általánosak vagy gyakoriak, amennyire kellene. És minél ritkábban
történnek meg, a küzdelmet folytató férfiak számára annál nehezebbé válik ez a negatív mókuskerék.
Egyedül érzik magukat egy olyan problémával, amelyről nem beszélhetnek. Mivel nem kapcsolódhatnak
másokhoz, nem találnak megoldást, így még tovább nő a magányuk, a probléma pedig súlyosbodik.
Gyakran az életükben szereplő nőkhöz fordulnak. Egy tanulmány kimutatta, hogy a házas férfiak 71
százaléka az Egyesült Államokban olyan nőt választ társául, akihez bátran fordulhat, ha depressziósnak
érzi magát (a nők csak 39 százaléka fordul a férjéhez;12 hiszen a nőknek sokkal kiterjedtebb a baráti körük,
a családjuk, és több megnyugvást hozó forrásuk van szükség esetére).
Phil Knight A Nike-sztori című memoárjában leírja az egyik legnagyobb kihívást jelentő időszakot az
üzleti életében. Korábbi partnereivel harcolt, az Egyesült Államok kormánya pedig rászállt a cégére egy
több millió dolláros adóhátralék miatt, amit ha egyben kellett volna kifizetnie, biztos csődbe ment volna
a vállalat. Ami még ennél is rosszabb, hogy az egész helyzetet egy versenytársa alakította így. A háttérben
lobbizott ellene, és minden fontos területen támadásokat indított: a piacon és a vásárlóknál is. Knight
hazament, és megpróbált beszélni a feleségének a stresszről, a fájdalomról és a félelemről, amit érzett.
„Próbáltam beszélni róla Pennyvel, de szerinte igazából nem szólaltam meg, csak morogtam és a
távolba bámultam. »Már emelkedik is a fal« – reagált a feleségem ingerülten, és kicsit ijedten. Azt kellett
volna mondanom neki, hogy a férfiak így küzdenek. Falakat építenek. Hidakat húznak fel. Megtöltik a
várárkot.”13
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy szinte minden házastárs, barátnő, anya és lánytestvér gondolta már
ezt a férfiról, aki fontos volt neki. Knight felesége vele volt a kezdetektől. Ő volt a Nike egyik legelső
alkalmazottja. Annyira lelkes volt a vállalat iránt, amelyet a férje épített, hogy nem volt hajlandó felvenni
a fizetését sem. A férfi mégis falat húzott maga köré, amivel még a feleségét is kizárta. Az ellen az ember
ellen küzdött, akinek ő volt a legfontosabb. Képzeld el, a gyermekei mit érezhettek. Képzeld el, mit
gondoltak a szülei és az alkalmazottai. Mindannyian a fal rossz oldalán rekedtek, hiszen egy fiatal cég
ügyvezetőjeként, aki ellen számos ellenfél áskálódott, Knight nem engedhette meg magának, hogy bárki
előtt gyengének tűnjön.
Néha nem csak az életedben jelen lévő nőket vagy családtagokat zárod ki, amikor az erő és
hidegvér álarcát öltöd magadra. Néha az egész világnak hátat fordítasz, és megtagadod tőle
valódi, hamisítatlan énedet. A valódi önmagadat.
Robbie Rogers a második amerikai származású profi focista, aki felvállalta homoszexualitását, és nyíltan
meleg sportolóként játszik az amerikai profi ligában. Számára óriási küzdelem volt előállni az igazsággal. A
katonaság mellett a profi sport világa a legkegyetlenebb a melegekkel. Az öltözőben elhangzó meleg
viccek nem egyszerűen csak tréfálkozások, inkább a férfias kapcsolat kialakításának eszközei. Robbie – a
valódi Robbie – ezt mind külső szemlélőként nézte végig. Természetesen rettegett attól, hogy vajon
mások mit gondolnak majd róla, beleértve a csapattársait is.
Amikor leültünk, hogy az életéről beszélgessünk, és megkérdeztem, mi vette rá, hogy felvállalja a
szexualitását, megosztott velem valamit, amit az édesanyja mondott neki: „Robbie, néha esélyt kell
adnod az embereknek. Esélyt arra, hogy szeressenek, és valóban megismerjenek.” Bölcs szavak ezek,
Robbie pedig igazi hős, amiért megfogadta őket. Ha leveszed az álarcot, mert meg akarod mutatni a
sebezhetőséged, az csak egy dolog. Ha azonban azért veszed le, hogy a valódi önmagad mutasd
meg, az már egészen más. Az valódi erő.
Meleg vagy heteró, híres vagy ismeretlen, a legtöbb férfi fél megtenni, amit Robbie édesanyja javasolt –
szeretni, és hagyni, hogy szeressék őket –, mert ez azt jelentené, hogy sebezhetővé válnak mások ítéletei
előtt. Hiszen ha esélyt adsz a szeretetre és valódi önmagad megismerésére, kiteszed magad a kockázatnak,
hogy mások nem élnek majd a lehetőséggel. Sokkal egyszerűbb megszüntetni a kockázatot azzal, hogy
megbújsz az álarc mögött, és csak azt mutatod az embereknek, amit szerinted látni akarnak.
Ez csak egy része az árnak, amit a kapcsolatok fizetnek meg a hagyományos férfiasság definíciója miatt.
Dale könnyedén tette hozzá, hogy „túl van már pár házasságon”. A háború, egy üzlet indítása, egy álom
kergetése – ezek gyakran elszigetelő és sokat követelő feladatok. „Az, hogy haza kell menned a
barátnődhöz, a családi tűzhelyhez és a többi, csak további felelősséget ruház rád – így mondta. – Ez csak
egy a sok dolog közül, amivel meg kell küzdened.” A kapcsolatok számára nem menedéket és erőforrást
jelentettek, hanem csak egy újabb feladatot a teendők listáján.
Ezt meg tudtam érteni a saját életem alapján. Általános felfogás, hogy a kapcsolatok csak
visszatartanak minket. „Nem akarom lekötni magam – mondják a férfiak. – Még olyan sok mindent el
akarok érni.” Úgy érzik, szükségük van szabadságra, hogy teljes szívvel az álmaikra koncentrálhassanak, és
céljaikat szerintük csak úgy érhetik el, ha nem kötik le őket a más emberek vagy más dolgok által
támasztott kötelezettségek. Én is mondtam ilyeneket. Szakítottam már nőkkel ugyanezen oknál fogva.
Azonban egy kapcsolat tényleg olyasvalami, amit „meg kell oldani”? A kapcsolatok valóban a célok
elérésének útjában állnak? Valójában a jó kapcsolatok, ahol teljesen nyílt a kommunikáció, ennek szöges
ellentétei. Segítenek álmaink elérésében és a kiteljesedésben. Mindenki így nyilatkozik erről. Sőt, a Journal
of Personality and Social Psychology című tudományos folyóiratban megjelent egyik tanulmány szerint,
ha a partnered bátorít, miközben céljaid elérése felé haladsz, sokkal nagyobb eséllyel fogsz sikerrel járni.
Ráadásul boldogabb is leszel a kapcsolatodban.14
A probléma az, hogy a nyílt kommunikációt, és azt, ha valaki a társára hagyatkozik a siker felé vezető
úton, hagyományosan a gyengeség jeleként értelmezik. Ám ezek a hiedelmek lassan megváltoznak, ahogy
a szokások is. A férfiak azonban le vannak maradva, mert még mindig csak tanulják, hogyan
beszéljenek nyíltan a partnerükkel, és hogyan lépjenek őszintén kapcsolatba más férfiakkal.
Tudjuk, mit kell tennünk. Csak azt nem tudjuk, hogyan. És amíg ez nem változik, addig mi lesz
velünk? Jól gondolod. Magányosak leszünk.
A Chicago Tribune-ben megjelent egy cikk, amely dr. Terri Orbuch munkájára épít, aki az Oakland
Egyetem és a Michigan Egyetem professzora, valamint régóta tanulmányozza a házasságot és a válásokat.
Így írja le a helyzetet:

A hagyományos férfiasság megakadályozza, hogy a férfiak bensőséges kapcsolatba lépjenek más

férfiakkal, így ők csak a feleségükhöz fordulhatnak törődésért, visszaigazolásért és érzelmi
támogatásért. Pontosan ezért nehezebb a férfiak számára egy válás vagy szakítás után.15

A Psychology Today egyik 2014-es posztjában dr. Elizabeth McClintock megvizsgált több, a témában írt
tanulmányt az előző évtizedből, és a következőre jutott:

A férfiak nemcsak boldogabbak egy házasságban, mint a nők, de a házasság egészségre gyakorolt
pozitív hatása is jobban érzékelhető az esetükben (mint a nőknél). Más szavakkal, a férfiak
boldogabbak a házasságukban, mint a nők, és nekik több veszítenivalójuk van váláskor vagy
szakításkor, ha egészségről és boldogságról van szó.16

Ezzel visszakanyarodunk Dale-hez. Boldog házasságban él (hatvanegy évesen újranősült), de nem minden
háborús veterán ilyen szerencsés. Tanulmányok kimutatták, hogy a katonaságnál dolgozó férfiak és nők
gyakrabban válnak el, mint a civilek, a háborús élmények növelik a házasságok széthullásának esélyét.17
Egy másik kutatás szerint a házas vagy élettársi kapcsolatban élő katonák és veteránok 75 százaléka
tapasztalt „családi problémákat”, legyen szó a házastársukról vagy a gyermekeikről. Az elvált veteránok
több mint 50 százaléka számolt be durva vagy erőszakos incidensekről.18 Más szavakkal, azoknak a
férfiaknak (és nőknek) a legnehezebb kapcsolatban élniük, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a
házasság nyújtotta előnyökre.
Ha ez mind igaz – és nem kétlem, hogy az –, akkor mégis mi a frászt csinálunk (már bocs) férfiként és
társadalomként?!
Ahogy mostanra már rájöhettél, a probléma gyökere a férfiasság definíciójának mérgező felfogásában
leledzik. Ezt azok a férfiak is aláírják, akik megjárták a poklot – pont, mint Dale. Megkérdeztem tőle, milyen
tanácsot adna húszéves önmagának, és a válasza a mai napig visszhangzik a fülemben:

Azt mondanám: „Nézd, van egy szereped az életben. Ezt a szerepet azért kaptad, mert bizonyos
nemi szervekkel és érzelmi beállításokkal születtél. Semmit nem tehetsz ellene. De ez jó dolog.
Játszd csak a szereped! A szereped pedig az, hogy családfenntartó legyél, védelmező, tanár. A
feladatod az, hogy helyt állj, ha nehéz idők jönnek. Ehhez persze lépned kell. Gondolkoznod kell.
Bátornak kell lenned. Ha azonban mindezt megteszed, a legnehezebb periódusokban is, az élet
majd megjutalmaz, nem számít, mennyi bajon kell átverekedned magad, hány nehéz napot élsz
majd át, mennyi érzelmi gödörbe zuhansz bele. Ha helytállsz, és nem feleded, hogy ez a szereped, és
neked ebben kell teljesítened, az élet megjutalmaz. Ne hagyd, hogy bármi eltérítsen az útról.”

Átérzem ezt az üzenetet. Biztos vagyok benne, hogy sok más férfi is átérzi rajtam kívül. De azt is tudom,
hogy sokan nem. Mi lesz velük? Róluk is kérdeztem Dale-t: „Mi van, ha valaki nem érzi ezt a szerepet? Mi
van, ha egy fiatal férfi felnőve azt érzi, neki ez nem tetszik, vagy ez nem ő?”
Nem is tudom, milyen választ vártam. Az biztos, hogy nem azt kaptam, amire számítottam. Azt
gondoltam, hogy a férfi, aki több mint két évtizedet töltött el Hollywoodban, egy kreatív pozícióban, a
férfi, aki boldog házasságban él, és elképesztő dolgokat láthatott a társadalmak fejlődése során, majd
olyat mond, ami ezeken a tapasztalatokon alapul.
Amikor megkérdeztem, mit mondana egy férfinak, akinek fenntartásai vannak az úgynevezett
„családfenntartó szereppel” kapcsolatban, Dale megállt egy pillanatra, majd így folytatta: „Azt
mondanám: »Túlságosan sok érzelmet viszel ebbe az egészbe!«”
Nem csoda, hogy annyi férfi él egy mesterséges fal mögé zárva, vagy egy érzelmi gödörben
összekuporodva! Nem csoda, hogy annyi férfi szaladgál a világban érzelemmentes, Sztoikus
Álarcot viselve! Ez azért van, mert az életük egyik kulcsfontosságú időszakában valaki, akit
ismertek vagy tiszteltek, pontosan ezt mondta nekik. Abban az őszinte és sebezhető
pillanatban azt hallották: „Hé, túlságosan sok érzelmet viszel ebbe az egészbe!”
Egy folyamatosan változó világban azt gondolhatjuk, a nemi sztereotípiák régimódiak, szinte már csak
emlékek. Azt hisszük, sokat fejlődött a társadalom. Nos, ez nyilvánvalóan nem igaz. Dale 2016
augusztusában osztotta meg velem ezeket a gondolatokat, amikor leültünk beszélgetni. Nem egy
háborús övezet egyik bunkerében voltunk, hanem egymással szemben ültünk, hétköznapi ruhát viselve a
stúdiómban, a békés, napos Los Angelesben. Azt is mondhatnád Dale-ről, hogy csak egy zsémbes
öregember, de ez távol állna az igazságtól. Ő egy okos, sikeres férfi, aki óriási hatással volt a társadalomra,
és aki egy olyan iparban dolgozik, amelyik híresen nyitott hozzáállással bír. Semmi kirívó nincs benne,
pontosan emiatt kell komolyan venned minden szavát, és megértened, mit jelent ez a fiatal férfiak
következő generációjára nézve.
„Más emberek gyerekeit neveltük” – így írta le Dale a tengerészgyalogságnál töltött idejét. Most pedig
mindenki gyerekét neveli. Elképzelem, ahogy ugyanezeket elmondja Tom Cruise-nak, Matt Damonnek
vagy Johnny Deppnek is. Nem hiszem, hogy lehetséges szavakba önteni a hatást, amit Dale Dye gyakorolt
a társadalom férfiasságról alkotott felfogására. Ő az a férfi, aki a kemény fickókat edzi, akiket a gyerekek a
filmekben látnak. Ő a hős a hősök mögött.
Bármennyire tisztelem is a véleményét és a meggyőződéseit, ezek a gondolatok tartanak vissza annyi
férfit és nőt attól, hogy valódi elégedettséget érezzenek az életükben, és hogy megtapasztalják, az
érzelmek mire képesek. Férfiként, mondta, van egy szereped, amit „azért kaptál, mert bizonyos nemi
szervekkel és érzelmi beállításokkal születtél. Semmit nem tehetsz ellene.”
Semmit? Nem csoda, hogy a férfiak megrekednek, depresszióssá és zárkózottá válnak.
Emlékszem, évekkel ezelőtt az ágyamban feküdtem, folyamatosan a sírás határán, és két hét leforgása
alatt végignéztem Netflixen a Nancy ül a fűben című sorozat minden egyes epizódját. Nem mozdultam ki
a lakásomból, nem jártam el edzeni, mert megbénított a zavarodottság, amit a barátnőm miatt éreztem.
Azért költöztem Los Angelesbe, hogy vele legyek, amihez óriási elszántságra és sebezhetőségre volt
szükség részemről. Ő azonban már azelőtt kötélen rángatott, az érzelmeimmel együtt, hogy kipakoltam
volna a bőröndömet. Naponta változtatta a viselkedését. Egyszer szenvedélyes és szeretetteljes volt,
máskor negatív és passzív agresszív. A kapcsolatunk és az intimitás függőjévé váltam, ő pedig ezt arra
használta (azzal fenyegetve, hogy elveszi tőlem ezeket), hogy elérje, amit akart. Érzelmileg szeszélyes
szerető volt. Akart engem, majd hirtelen hátat fordított. Se veled, se nélküled. Fárasztó volt tehetetlenül
nézni, ahogy tönkreteszi a kapcsolatunkat. Napokig másra sem voltam képes, csak némán feküdni, mert
megrémített, amit az érzelmi válaszaim mutattak nekem magamról és a férfiasságomról.
Fogalmam sem volt, mit csináljak. Azt tudtam, hogy senkivel sem beszélhetek róla. Sem a szüleimmel,
sem a barátaimmal, és semmiképp sem más nőkkel. Jobbat érdemeltem volna, de ezt nem láttam be, és
nem volt bátorságom sem belegondolni. Ehelyett két hétig feküdtem az ágyamban, 80 órányi sorozatot
végignézve. Amikor végre kirángattam magam a lakásból, az álarcom szilárdan tartotta magát.
Dermedtség, szenvedélymentesség, védekezés, elérhetetlenség és a valaha volt bizalmam teljes hiánya
kerített hatalmába. Nem hagyhattam, hogy újra ezt tegye velem egy nő.
Úgy éreztem, nincs más választásom.
Vagy mégis?
Beszéltem Randy Couture-rel, a hatszoros nehézsúlyú és könnyűsúlyú UFC-világbajnokkal a férfiasság
definíciójáról. Randy nemcsak minden idők legelismertebb kevert harcművésze, de mesterien képes
folyamatosan újraalkotni magát. Főiskolai birkózással kezdte, hat évig katona volt az Egyesült Államok
hadseregében, négyszer volt váltó az olimpiai birkózócsapatban, valamint hihetetlen karriert futott be,
hiszen ő volt az egyike a két UFC-harcosnak, akik két divízióban is bajnoki címet szereztek. Mindezt pedig
azelőtt érte el, hogy többek között A feláldozhatók, A bűn szorításában és A Skorpiókirály 2. című filmek
sztárjává vált volna. Őt tartják a világon az egyik legkeményebb férfinak. Megkérdeztem, mit gondol a
férfiasságról, és az ő látásmódja sokkal felszabadítóbb és barátságosabb volt, mint Dale-é.

Azt hiszem, azt jelenti, hogy hű vagy önmagadhoz, a szívedhez, és elég erős vagy ahhoz, hogy
megmutasd ezt másoknak is… Hajlamosak vagyunk falakat húzni magunk köré, és megjátszani
magunkat. Félünk beengedni másokat, vagy hagyni, hogy igazán belénk nézzenek, és lássák az
érzéseinket. Úgy gondolom, egy igazi férfi elég erős és magabiztos ahhoz, hogy megnyíljon és
megmutassa magát.

Olyan volt, mintha egy pillanattal azelőtt beszélt volna telefonon Robbie Rogers anyukájával.
Megkérdeztem tőle, hogy szerinte egy igazi férfi sír-e. „Azt gondolom, egy igazi férfi képes sírni” –
válaszolta Randy. Szerinte egy férfi kifejezi az érzelmeit is. „Azt gondolom, ki kell mutatnod, mit érzel,
különben nem is érzel semmit. Olyan sokáig elzártad, hogy már el is felejtetted, mi van benned, és ez nem
jó.”
Örülök, hogy így írta ezt le, mert pontosan egyezett azzal, amit a kutatásaim során találtam bizonyos
tanulmányokban, amikor a Sztoikus Álarccal való küzdelmem lényegét igyekeztem megfejteni. A
Deepening Psychotherapy for Men című könyv szerzője, Fredric Rabinowitz arra jött rá, hogy: „Ha a
segítségkérést az erő jeleként kezdjük el értelmezni… a legtöbb férfi terápiás hatásúnak fogja érezni a
beszélgetést a tapasztalatairól, és azok feldolgozását is.”19 Igazi ajándék, amikor egy olyan kemény és
elismert férfi, mint Randy Couture mondja ki, hogy igenis rendben van, ha egy „valódi férfi” nyílt,
sebezhető, vagy esetleg segítséget kér valamiben. Ezzel kiszabadít minket a sztereotípiák és automatikus
feltételezések börtönéből, amelyek Dale Dye generációja számára annyira maguktól értetődők.
Dr. Brené Brown, a Bátraké a boldogság című könyv szerzője kiemeli, hogy ez nagyon fontos lépés a
nemek egyenrangúságához és a korrektséghez vezető úton. „A legtöbb nő elkötelezett az elképzelés
mellett, miszerint ők átélhetik az érzelmeiket, összetörhetnek és darabokra hullhatnak, és ez
egészséges. A férfiak azonban nem készülhetnek ki.”
Randy és Dale nemrég együtt dolgoztak a Range 15 című filmen. Kicsit olyan, mintha ezzel Dale átadná
a stafétát Randynek. Talán győz a nyitottság.
 Remélem, ez nem rémít meg téged. Senki sem mondja azt, hogy holnap fel kell kelned, és az egész világ
előtt teli tüdőből kiordítani az érzelmeidet. A Sztoikus Álarcot levetni hosszú utazás, és az ötlet, hogy
hirtelen kell letépned magadról, ijesztőnek tűnhet. De nem kell annak lennie.
Chris Lee, a Transform Your Life: 10 Principles of Abundance and Prosperity című könyv szerzője
huszonnyolc éve dolgozik vezetői készségekkel és érzelmi intelligenciával foglalkozó coachként. Méltán
híres, egyhetes, bensőséges hangulatú workshopjai során már több mint 100 ezer férfit és nőt tanított.
Rengeteg gyakorlati tanáccsal látja el azokat a férfiakat, akik szeretnék lassan lebontani az általuk épített
falakat. Chris szerint a férfiaknak érdemes lenne naplót vezetniük. Azt javasolja: „Vegyél egy füzetet, és
csak kezdj el írni. Olyan kérdéseket tegyél fel, mint: Mit gondolok a nyitottságról? Mitől félek, ha az
érzelmeimről, érzéseimről kell beszélnem? Ezután nézd meg a meggyőződésrendszeredet, és kérdezd meg
magadtól, hogy a meggyőződéseid közül melyek felelnek meg a valóságnak.”
A meggyőződéseink vezérelnek minket – a probléma az, hogy ezek közül sok egyáltalán nem
is meggyőződés. Sok félelmen alapuló téves feltételezésünk van, amelyek beégtek a
kultúránkba, mert jobban rettegünk attól, hogy beszéljünk róluk, mint attól, hogy felismerjük
a félelmet, amely megalkotta őket. Azt gondoljuk, gyengeség nyitottan állni az érzéseinkhez. A
heteroszexuális férfiaknak azt tanították, hogy melegnek nézik őket, ha megosztják az érzelmeiket
másokkal, és ha valaki ezt gondolja róluk, az veszélybe sodorja a „férfiasságukat”. Azt hisszük, ha az egyik
dolog helyett a másikkal törődünk, vagy az egyik dolgot előnyben részesítjük a másikkal szemben, akkor
valami baj van velünk. Dale generációjához hasonlóan meggyőződésünk, hogy a velünk született nemi
szervünk miatt az egész világ súlya a mi vállunkon nyugszik, és ezt egyáltalán nem lehet megkérdőjelezni.
Te is úgy teszel, mintha nem lennének érzelmeid? Ez nemcsak hazugság, de emiatt a vágyaidnak pont
az ellenkezőjét fogod elérni. Howard Gardner, a Harvard Egyetem kognitív tudományi és oktatási
professzora ezt írta: „Minél kevésbé érti meg egy ember az érzéseit, annál inkább az áldozatuk
lesz. Minél kevésbé látja a jelentésüket, a rájuk adott válaszokat és mások viselkedését, annál
valószínűbb, hogy helytelenül kapcsolódik hozzájuk, így nem fogja megtalálni a helyét a
világban.”20
Chris Lee ezt egy hasonlattal írta le, amely nekem rengeteget segített. Ő azt mondja, a
meggyőződéseink olyanok, mint egy GPS-rendszer, és pont ugyanúgy hallgatunk rájuk, mint a Google
Mapsre. A meggyőződéseink arról, hogy mit jelent férfinak lenni – hogy óvatosak, kemények és
zárkózottak vagyunk –, tévútra visznek minket, ami a semmibe vezet. Még pontosabban
fogalmazva visszatartanak attól, hogy eljussunk oda, ahová a szívünk mélyén vágyunk.
Ezt a leckét a saját podcastjeimmel tanultam meg. Az egyik podcasten osztottam meg életem
legfontosabb bejelentését a hallgatóimmal: a tényt, hogy gyermekként megerőszakoltak. Évekig tartó
szégyenérzet és titkolózás után végre képes voltam nyíltan beszélni erről a tapasztalatról. Erre egyrészt a
Chrisszel folytatott beszélgetéseim, másrészt a naplóírás vezetett rá, amit ő ajánlott. Azt kérdeztem
magamtól: „Miért olyan félelmetes erről beszélnem?” Azért, mert féltem, hogy az emberek ítélkeznek
majd fölöttem, és az engem ért trauma miatt azt gondoltam, kevésbé vagyok férfi, és valami baj van
velem. A tény, hogy évek után is éreztem a fájdalmat, elhitette velem, hogy gyenge vagyok. Miután
papírra vetettem ezeket a meggyőződéseket, tisztán láttam, miben tartanak vissza engem. Amikor egy
papíron leírva láttam a gondolataimat, felismertem, hogy nem felelnek meg a valóságnak.
Amikor végre nyíltan tudtam róla beszélni írásban és szóban a közönségemnek, az emberek sorra
küldték az e-maileket: „Valahogy más, amit csinálsz. A podcasted régen is remek volt, de van valami,
ami… Nem tudom pontosan megmondani, mi az, de sokkal inkább jelen vagy és kapcsolódsz másokhoz,
jobb hallgatósággá váltál, jobban odafigyelsz.”
Észrevették.
Amikor levetettem az álarcot, képes voltam megosztani másokkal az érzelmeimet. Szabadnak éreztem
magam, így jobb munkát tudtam végezni. Az álarc nélkül a rajongóim a valódi önmagamat látták, és ezt az
embert jobban szerették. Az eredmény érződött az üzletemben, a kapcsolataimban és az egészségemben
is. Minden nappal biztosabban tudtam, hogy a közönségem végre az igazi énemet látja, és azért
értékelnek, aki vagyok.
Nem az álarcot szerették, hanem engem.

MIT TEHETÜNK MOST?

Célom az, hogy mindent megérts, amit leírok. Ha felismered magad a sorokban, esetleg amit olvastál,
vonatkozik az életedben jelen lévő férfiakra, már elértem, amit akartam. Új látásmódot szeretnék adni
neked. De a biztonság kedvéért mutatok egy technikát, amely segít levetni a Sztoikus Álarcot, így
megnyílhatsz a lehetőségeid és a világ felé. Ha a Sztoikus Álarc korlátai mélyen vonatkoznak rád, az azt
jelenti, hogy gyakorlatilag biztosra vehetsz egy szívrohamot. Amit elfojtasz magadban, az a
betegségek melegágya. A szív, az elme és a lélek betegségeié. Meg kell ettől tisztulnod azáltal,
hogy megfürdeted ezeket az érzéseket a nyitottság, az őszinteség és a sebezhetőség fényében.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Sztoikus Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent ünnepelni kell veled kapcsolatban! Akiknek
a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod a valódi
önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Érzelmi szabadság
A válladat nyomó teher elillan
Mélyebb kapcsolatok férfiakkal és nőkkel
Gyógyulás
Egészséges szív
Sebezhetőség
Engedély arra, hogy végre érezz
Elfogadás és valahová tartozás

FÉRFIAK:
Ha nem tudod, hogyan kezdj neki, próbáld ki ezeket a lépéseket elsőnek. Nem csodaszerek, semmi sem az.
Viszont fontosak, és legalább segítenek elindulni az úton, hogy megszabadulj az álarcodtól. Megjegyzés:
Ha úgy érzed, egyik-másik lépés butának, ostobának hangzik, és nem fog működni, csak bízz bennem. Én
mindet végigcsináltam, és nekem működtek.
 1. lépés: Készíts egy listát, amelyben felsorolod az öt legfájdalmasabb pillanatot az életedben. Írd le,
mi történt, és mit éreztél. Részletesen vesd papírra az eseményeket. (Egy példa: Gyermekkoromban
az édesapám volt a legjobb barátom, azonban elhagyott, amikor hatéves voltam. Ez teljesen
lesújtott.)
2. lépés: Miután leírtad ezeket a fájdalmas pillanatokat, olvasd fel őket hangosan. Engedd meg
magadnak, hogy érezz, hogy sírj, miközben hallod a saját szavaidat. Hallgass közben lágy akusztikus
zenét, mert a segítségével könnyebben kapcsolódhatsz az érzelmeidhez, amikor azok ébredezni
kezdenek.
3. lépés: Oszd meg valakivel. Amikor elfogadtad a fájdalmad és érzelmeid valódiságát, mondd el egy
barátnak, a párodnak vagy egy családtagodnak, akiben bízol. A Sztoikus Álarc levetkőzésének része,
hogy elfogadod mások támogatását. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha tudják, min mész
keresztül. Meggyőződésem szerint, aki átélt valamilyen traumát a múltban (és nem mondta el soha
senkinek), az hagyja, hogy az a bizonyos esemény negatív irányba forduljon benne. Nem fogsz tudni
meggyógyulni, amíg nem osztod meg valakivel a történeted.
4. lépés: Kérd egy coach, pszichológus vagy szakértő segítségét. Amikor megosztottad a fájdalmadat
valakivel, keress egy tapasztalt szakembert, aki segít megérteni és elfogadni az érzelmeidet. Ez
nagyon nehéz munka azoknak, akik igazán küszködnek a Sztoikus Álarc lehámozásával, így nekik
nagyon komolyan kell venniük ezt a feladatot. Azonban már ma nekiláthatsz, ebben a pillanatban,
csak egy papírra és tollra van szükséged.

NŐK:
Légy türelmes az életedben lévő férfiakhoz, akik az álarcuk miatt szenvednek. Hallgasd meg őket. Kérd
meg, hogy beszéljenek az érzelmeikről. Légy proaktív. Kezdeményezz. Maguktól erre valószínűleg nem
képesek. Óriási szakadék van aközött, hogy szavakba öntik az érzelmeiket önmaguk előtt, és aközött, hogy
elmondják egy barátnak vagy családtagnak. Pont akkora, mintha egy kötélen kellene átegyensúlyozniuk a
Grand Canyon fölött. Ha azt akarod, hogy a férfi levegye a Sztoikus Álarcát, jó példaként magad is
levetkőzheted a sajátodat. Tudasd vele, hogy ott leszel neki, és elkapod, amikor végre elkezd megnyílni.
Légy tisztában azzal, hogy a Sztoikus Álarc mögött egy sebezhető férfi rejtőzik, hatalmas szívvel, aki másra
sem vágyik, mint hogy előbújjon, és megmutassa neked valódi önmagát.
 A SPORTOLÓ ÁLARCA

EGY FÉRFI, AKI TÖNKRETESZI MAGÁT, MIKÖZBEN EGY NEM LÉTEZŐ CÉLVONAL FELÉ ROHAN.
WRIGHT THOMPSON

1973. JANUÁR 30-ÁN valóra váltak a huszonhárom éves Joe Ehrmann álmai. Azon a napon az első körben
választotta ki a Baltimore Colts az NFL-drafton21. Ő volt a tizedik játékos, így nemcsak minden motivált
sportoló álmát érte el, hanem több millió fiatal férfiét is: profi lett.
Mindannyian élénken emlékszünk még, ahogy általánosban az órák közötti szünetekben a csapatok
kiválogatták a játékosokat. Kidobós, kickball, kosárlabda, foci. Néha utolsónak kerültünk be, ami
borzalmas érzés volt. Máskor már néhány osztálytársunk után ránk mutattak, mi pedig örültünk, hogy a
csapathoz tartozhatunk. A legritkábban pedig elsőként léphettünk a kapitány mellé, ami hihetetlen érzést
okozott.
Képzeld el, milyen, amikor elsőként kerülsz be a csapatba, csak egészen más szinten. Ehrmann onnantól
kezdve profiként játszhatott – fizetést kapott érte – Amerika egyik legnépszerűbb sportágában, a liga
egyik legismertebb és legnagyobb tiszteletet kivívott csapatánál. Repülni tudott volna a boldogságtól,
bár nem lepte meg a dolog. Már régóta remek játékosnak számított. Középiskolában is kiemelkedően
teljesített. Főiskolán ugyanígy, amikor a Syracuse-ban játszott. Nemcsak jó volt, de kemény is. 1969-ben,
miután 43:7-re verték a Wisconsin csapatát 45 ezer ember szeme láttára, Ehrmann verekedésbe
keveredett négy-öt emberrel, akik közül páran drukkerek voltak. Az egyik támadó elzsákmányolta a
sisakját, de annyira félt a tette következményeitől, hogy negyven évig nem is adta vissza Ehrmannak.
Ehrmann 1970-ben a Syracuse University sztársportolója volt. Ezután nyolc szezont játszott a Coltsnál,
majd kettőt a Detroit Lionsnál. Az 1976-os szezon után kiválasztották, hogy játsszon a Pro Bowlban, így
hivatalosan is a legjobb volt a legjobbak között.
Joe Ehrmann álma valóra vált. Sőt, az én álmomat váltotta valóra. Mint ahogy sok más fiúnak, nekem is
azzal a halvány reménnyel teltek a tiniéveim, hogy egyszer profi futballjátékos leszek. Napi két edzést
csináltam végig a borzalmas, fojtogatóan tikkasztó nyári hőségben. A személyiségem és a falamra
ragasztott poszterek csak a focira koncentráltak.
Futballjátékosnak – profi focistának – lenni azt jelenti, hogy férfi vagy.
Ahogy Joe mondta az egyik népszerű TEDx-előadásában Baltimore-ban, a városban, ahol
focistává vált, kulturálisan „a sportolói képességekkel azonosítjuk a férfiasságot: a mérettel,
az erővel és azokkal a képességekkel, amelyek segítségével kiállsz a pályára, és nyersz”.
Akiknél felfedezik ezeknek a képességeknek a jeleit, azokat kiemelik a többiek közül. Ők különlegesek.
Más esetekben, ha a fiatal srác bajkeverő, a szülők gyakran a sportban látják a gyógyírt a problémára. „A
pályán kell levezetni ezt a rengeteg energiát – mondják. – A fiúnak rendszerre van szüksége.” Beszéltem
Steve Cook fitneszikonnal és testépítővel, akiért emberek milliói rajonganak. Megkérdeztem, miért vált
belőle sportoló. Mint kiderült, az édesapja miatt.
„Hat testvér mellett nőttem fel Idahóban, az édesapám pedig középiskolai atlétikai vezető és
kosárlabdaedző volt” – mesélte. Mivel érezte, hogy a gyerekeknek rengeteg fölös energiájuk van, Steve
apukája úgy döntött, hogy már a legelejétől elkezdi „kidolgozni” belőlük. „Nyolc-tíz éves koromtól, ha
tévét akartam nézni, minden reklámszünetben ötven fekvőtámaszt kellett nyomnom.” Steve csak bámulni
akarta kicsit a képernyőt, de azt biztosra veheted, hogy az édesapja meggyőződése szerint így segített a
fiának férfivá válni. Valószínűleg ezzel maga Steve is egyetértene. „Akkoriban annyira nem voltam
elragadtatva ettől, de most nagyon hálás vagyok érte, mert a sport a kevés dolog egyike volt, ami
zsigerből ment nekem. Az apám látta ezt, és rám erőltette, hogy csináljam.”
Nyilvánvalóan az olyan férfiak, mint Joe és Steve, hálásak, amiért megismerhették a sport világát. Ez az
életük legnagyobb szenvedélye. Ki tudja, hol kötöttek volna ki végül az edzőtermek és az edzők nélkül,
akikkel az útjuk során találkoztak. De mint minden dologra, a férfiasságra is igaz, hogy a helyzet nem ilyen
egyszerű. Van egy sötét oldala is, pontosabban az, amikor a fiúk megtanulják, hogy a sportban érhetnek el
kiválóságot, a férfiasságuk pedig az eredményeikhez kötődik.
„Ez hazugság – mondja Ehrmann. – A férfiasságnak semmi köze sincs a sportolói
képességekhez.”
Gondolj csak azokra a sportolókra, akiknek az eredményei egyáltalán nem tükrözik azt, amit a
hétköznapi életükben csinálnak. Vegyük Antonio Cromartie-t, a négyszeres Pro Bowl-játékost, aki 2007-
ben az egész NFL-t vezette az elfogásaival, és ő tartja a leghosszabb visszafutás rekordját is az NFL
történetében. Elképesztően tehetséges. Azonban mindezt elfelejted, ha megnézed Cormartie-t az HBO
Hard Knocks című, amerikai fociról szóló dokumentumfilm-sorozatának egyik 2010-es epizódjában. Alig
tudja felsorolni nyolc kisgyermeke nevét (hét különböző anyától), akik közül hárman ugyanabban az
évben születtek. Cromartie-nek jelenleg tíz gyermeke van, és a barátnője megint ikreket vár. Állítólag évi
340 ezer dollár gyerektartást fizet.
Emlékszel Gilbert Arenasra, a Golden State Warriors és a Washington Wizards hihetetlenül tehetséges
irányítójára? Elképesztően termékeny pontgyűjtő és visszatérő NBA-sztárjátékos, aki a 2005–2006-os
szezonban a legtöbb percet töltötte a pályán. Azonban ettől függetlenül Arenas és a Wizards másik
játékosa, Javaris Crittenton fegyverrel fenyegették egymást az öltözőben. Ezt csinálják a férfiak? Halálos
fegyverrel mutogatnak egymásra egy 1100 dolláros szerencsejáték-adósság miatt? Arenasnak 7,5 millió
dollárjába került az incidens. Crittenton pedig huszonhárom éves börtönbüntetését tölti, miután 2015-
ben elítélték emberölés miatt.
Másfelől nézz meg egy olyan férfit, mint Jason Brown, aki pályája csúcsán otthagyta az NFL-t (és egy
nagyon jól jövedelmező szerződést), hogy földműves legyen. Itt nem áll meg a történet, mert a termést a
közelben lévő élelmiszerbankoknak adományozza. Persze nem csak NFL-játékosok mentek teljesen
szembe a macsó sportoló archetípusával. Az 1980-as és 1990-es években Manute Bol volt a legmagasabb
NBA-játékos, és a liga első afrikai születésű sportolója. A háború sújtotta Szudán területén született. Bol
nagyon tehetséges sportoló volt, született center, aki a hárompontos vonalon kívülről is tökéletesen
tudott kosárra dobni. Azonban még ennél is lenyűgözőbb, hogy nyolc éven keresztül az NBA-től kapott
fizetését teljes egészében a szudáni menekültek megsegítésére költötte saját jótékonysági szervezetén és
más egyesületeken keresztül. Számtalanszor utazott Szudánba – 231 centiméteres magasságával úgy
kellett kettéhajtania magát a repülőgépek ülésein, mint egy kerti széket. A sportolói egója annyira pici
volt, hogy még viccet is hajlandó volt csinálni magából, ha azzal pénzt szerzett az általa fontosnak tartott
ügyekhez: részt vett egy celebbokszmeccsen, ahol William „Refrigerator” Perryvel szemben szállt ringbe,
aláírt egy egynapos szerződést egy profi jéghokicsapattal, bár soha életében nem volt korcsolya a lábán,
és egyszer konkrétan díszzsokénak öltözve jelent meg valahol.
Felrémlik bennem a spanyol focista, Andres Iniesta neve, akit minden idők egyik legjobb
középpályásaként tartanak számon. A legfontosabb sporteseményen – a világbajnokság döntő
mérkőzésén – Iniesta gólt rúgott, és ahelyett hogy saját győzelmét ünnepelte volna, lekapta a mezét, és
megmutatta a világnak, ő hogyan adózik szívrohamban elhunyt focistatársa emlékének. Iniestának nem
volt muszáj ezt megtennie – hiszen a játékos a rivális focicsapat kapitánya volt, ráadásul Iniesta sárga
lapot is kapott a megemlékezés miatt, amivel óriási kockázatot vállalt élete legfontosabb meccsén. A világ
azóta rég elfelejtette a gólt magát, de arra mindig emlékezni
fogunk, ahogy Iniesta az elhunyt játékostársa előtt tisztelgett. A kettő közül melyik teszi őt inkább férfivá:
a gól vagy az általa tanúsított alázat és tisztelet a többi játékos és a játék előtt?
Korábban említettem a The Mask You Live In című dokumentumfilmet, amit többen is ajánlottak
nekem, miután a könyvem témáit kezdtem kutatni. A dokumentumfilm legerőteljesebb szereplője
nem más, mint Joe Ehrmann. Említett valamit, ami olyan volt, mintha pontosan nekem
címezte volna. A ligában eltöltött saját idejéről beszélt, azt mondta: „A futball búvóhellyé
vált. Elrejtőzhetsz a sisakod alatt. Elrejtőzhetsz a tömeg morajlása mögött. Felveheted ezt a
személyiséget, amely megtestesíti, hogy mit is jelent férfinak lenni ebben a kultúrában.”
Egészen 2007-ig nem jöttem rá, hogy én is a sisakom alatt rejtőzöm. Amikor eltörtem a csuklómat,
kiestem a fociból, és a húgom kanapéján kötöttem ki, rájöttem, hogy mankóként használtam a sportot.
Fogalmam sem volt, milyen valójában az élet. Nem voltak komoly kapcsolataim. A sport iránt mély és
töretlen szenvedélyt éreztem, de a győzelmen és mások leigázásán kívül nem volt semmi, ami motivált
volna.
A profi játékosok ilyen szempontból szerencsések. Hírnevük lesz. Keresnek pár millió dollárt, amivel a
sportolói élet buborékjában lebeghetnek, és teljes egészében a nyertes játék dicsőségének szentelhetik
magukat. Amikor pedig végleg lesétálnak a pályáról, (valószínűleg) elég pénzük van ahhoz, hogy kitartson
életük hátralévő részében. Azonban a legtöbb férfi alatt nincs biztonsági háló. Amikor a sportolói
karrierjük véget ér, a valóság arcon csapja őket.
Steve Cook is ugyanezt élte át a Tennessee Titansszal, amit ő csak „kis iskolás próbának” nevez. Eleinte
minden rendben ment Steve számára, de aztán nem úgy alakult, ahogy tervezte. Eltört a bokája, így fel
kellett adnia a focit. „Nehéz volt, mert ez a személyiséged – mesélte. – Nem gondolsz arra, mi van a focin
túl.”
Legyen szó amerikai fociról, kosárlabdáról vagy futballról, azon a szinten már ez az életed. Nem
gondolsz arra, mi van a focin túl. Ez egy igazán kijózanító mondat, főleg így visszatekintve. Emlékszem a
főiskolán töltött napjaimra. „Ó, én csak megyek előre, meglátom, meddig jutok.” Nem tanulsz. Nem
építed a kapcsolataidat. Nem vagy jelen a világban. Nem foglalkozol az órákkal. Csak azért jársz iskolába,
hogy játszhass. És akkor bumm, egy nap vége az egésznek.
Ekkor szakad rád az egész valóság. A dolog, amit évekig arra használtál, hogy meghatározza az értékedet
és a férfiasságodat – az eredményed a pályán –, most teljesen használhatatlan. Már nem a tiéd. Talán
motiváló a gondolat, hogy csak annyira vagy jó, amennyire jól játszol a pályán, azonban a pályán kívül ez
igazán lesújtó felismerés. Ahogy Joe Ehrmann is mondta: „Semmi sem olyan fájdalmas, mint az
érzés, hogy nem vagy elég jó férfi.” A sportolók pontosan így éreznek, amikor véget ér a
pályafutásuk. A férfiak pedig bármit megtesznek, hogy elkerüljék ezt a szörnyű érzést.
Ennek az egyik leggyakoribb módja, amikor a férfiak a sérüléseik ellenére is pályára lépnek. Ahogy az
angol focistákról készített szociológiai tanulmány is kimondta:

A játékosok már nagyon fiatalon megtanulják „normálisként” kezelni a fájdalmat, és elfogadják,

hogy fájdalommal és sérülésekkel játszani a profi focisták életének a része. A lesérült játékosok – ez
különösen igaz a régóta fennálló sérülésekre – önbizalomhiánnyal és önértékelési problémákkal
küzdenek, hiszen nem tudnak részt venni egy olyan tevékenységben, amely mindennél jobban
meghatározza pozitív énképüket.22

Persze ezt a súlyt ők teszik a saját vállukra, azonban a társadalom is okolható azok miatt a dolgok miatt,
amiket ünnepel, és jó példaként kezel. Amikor egy focistát felrúgnak, és ő lapjával landol a kemény
földön, majd mégis feláll, és visszatér a játékba, a szurkolók megőrülnek. Amikor azonban orvosi segítségre
van szüksége, vagy kiszáll a játékból, a reakció gyakran közöny vagy annál is rosszabb. Azokat a játékosokat
általában gyengének minősítik, akik nem játszanak a fájdalmuk ellenére, vagy akik túl sok ideig lábadoznak
egy sérülésből.
A Chicago Bullsnál töltött utolsó éveiben Derrick Rose-t is gyakran darabokra szedték a szurkolók és a
helyi média is, mert szerintük túlságosan odafigyeltek Rose fizikai állapotára a jobb lábát ért sérülések
miatt. 2015 szeptemberében a Chicago Sun-Times ezzel a címmel hozott le egy cikket:

Derrick Rose több meccset hagyott ki az elmúlt két évben, mint Tim Duncan az egész pályafutása
során23

A cím sugallata egyértelmű (amit aztán a cikk ítélkező, leereszkedő stílusa is követ): Derrick egy törékeny
puhány, míg Tim Duncan igazi férfi. Nem tiszteljük, ha egy férfi törődik magával. Azt tiszteljük, ha
legyőzhetetlen (ez is egy álarc, amelyről később még hosszabban írni fogok).
Amikor a férfiak nem tudnak tovább sportolni, azt a sport iránti függőséggel kompenzálják. Egy
pszichológus, Martin Phillips-Hing írt arról, milyen szerepet játszik a sport ezeknek a férfiaknak az
életében:

Úgy vélem, a legtöbb férfi is néz szappanoperákat, annyi különbséggel, hogy ők ezt sportnak
nevezik. Gondolj bele, mikor látsz egy férfit kimutatni az olyan érzelmeit mások előtt, mint az
öröm… a félelem… a csalódás… a szomorúság… a düh. A sport – csakúgy, mint a regények és a
szappanoperák – lehetővé teszi a férfiak számára, hogy azonosuljanak a csapatukkal, és kiéljék
magukat.24

A sport segítségével a férfiak kapcsolatot teremthetnek idegenekkel bizonyos szociális szituációkban,

valamint a sport jelenti az alapot a baráti és családi kötelékekben is. Ugyanannak a csapatnak szurkolunk,
együtt ordibálunk a tévével. Együtt nézzük a játékot, így közös élményeink is vannak. Ezek az interakciók
óriási jelentőséggel bírnak. A legtöbb fiú számára az a legkedvesebb emlék, amikor az édesapjával nézte
meg a nagy meccset. A sport olyan felületet biztosít, ahol a férfiak kifejezhetik az érzelmeiket,
kapcsolódhatnak egymáshoz, és egy önmaguknál nagyobb csoport részeseivé válhatnak.
Más férfiak egyedül kezdenek edzeni, miután sportolói karrierjük véget ért. Otthonra lelnek az
edzőteremben. Ez a túlerőltetés az egyik sajnálatos oka annak, hogy a férfiak hamarabb halnak meg, mint
a nők. Gyakorlatilag egyszerre mindenkinek és közben senkinek sem akarnak bizonyítani, többet
erőlködnek, mint kellene, és gyakran megsérülnek. Dr. Marianne Legato felfedezte, hogy a férfiak
hajlamosak őrült fizikai aktivitásnak alávetni magukat, pedig inkább lassan és fokozatosan kellene
csinálniuk. Személy szerint én is sokszor hagytam, hogy az egóm ilyen módon felülkerekedjen. Túlhajtom
magam az edzőteremben, próbálok mindenkit lenyomni „súlyemelésben”, és igyekszem mindenből
többet csinálni, mint ők, pedig nem is vagyunk ellenfelek. Számos sérülést köszönhettem ennek. Ez sok
férfira igaz, aki hirtelen az edzésen keresztül akar bizonyítani. A szívük nem bírja a terhelést, és nincs elég
erejük sem, hogy elérjék, amire vállalkoztak, amivel komoly bajba sodorják magukat.25
Amikor Steve Cook elvált a feleségétől, azonnal beköltözött a konditerembe. „Akkoriban semmi miatt
nem éreztem jól magam az életemben, az edzés pedig endorfint szabadított fel, szóval, szerintem az
edzőterem…” Picit elrévedt a történet mesélése közben, mert felismerte, hogy teljesen visszabújt a
Sportoló Álarca mögé életének abban a periódusában.
De hogy befejezzem a gondolatot, szerintem úgy értette, hogy az edzést te uralod, ugyanúgy, mint más
sportágak esetében. Kiadhatod magadból az érzelmeidet, de nem kell velük megküzdened. Néhány férfit
az önbizalomhiány vagy a frusztráció hajt a terembe, így próbálnak elbújni az érzéseik elől. Azt hiszik, a
tökéletes hasizomtól értékesek és boldogok lesznek. Azt remélik, ha megdöntik a saját rekordjukat
súlyemelésben, majd elönti őket az érzés, hogy: „Igazi férfi vagyok”, amire annyira vágynak.
Steve és én a filmekről beszélgettünk, amelyeket láttunk, és az akcióhősökről, akiket istenítettünk –
Schwarzenegger, Stallone, Van Damme. Persze, gyönyörű testük volt. Persze, hihetetlen pusztítást tudtak
véghezvinni puszta kézzel. De tényleg ezért voltunk ennyire odáig értük?
„Ha mélyebbre ásunk ezekben a dolgokban – folytatta Steve –, még ha ilyen karakterekkel
volt is megpakolva, mi történt ezekben a filmekben? A szereplők másokat szolgáltak, a saját
igényeik pedig másodlagosak voltak. Ez a boldogság alappillére, azt hiszem. Ugyanígy azoknak
a férfiaknak is ez a fő ismérvük, akiket én olyan nagyra tartok.”
Steve az önzetlenségről és az áldozathozatalról beszél. Ezek olyan erények, amelyeket sportolóként,
egy csapat tagjaként tanulhatsz meg. A saját szükségleteidet és céljaidat a csapatod szükségletei és céljai
mögé helyezed. Például elkapóként mindig igyekeztem annyi labdát elkapni, és annyi touchdownt
bevinni, amennyit csak lehetett. Azonban néha a csapatomnak az kellett, hogy jó downfield blokkolóként
játsszak visszahordás közben, így egyensúlyt teremtettem a védelmünkben, és több esélyünk volt nyerni.
Ha jól végeztem a dolgom, több lehetőségem nyílt a céljaim elérésére is. Tehát örültem, ha blokkolhatok,
nemcsak akkor éreztem jól magam, ha nálam a labda. Pont olyan eltökélten és agresszívan blokkoltam,
ahogy a labdát próbáltam máskor megszerezni. Kölcsönös kapcsolat volt ez, ahol ha mindenki a csapat
szükségleteit helyezte előtérbe, mindenki nyert.
Amikor nincs többé csapat, és véget érnek a játékosként töltött napok, furcsa dolog
történik a Sportoló Álarca mögé bújt férfiakkal. Az önzetlenség és áldozatkészség kezd
eltűnni, helyettük csak a versenyszellem és a győzelem iránti vágy marad. Ez felüti a fejét a
párkapcsolatban is, amely ironikus módon ugyanúgy egy csapat, és ezek az értékek ugyanolyan fontosak
lennének benne.
És mégis, mielőtt feleszmélnél, a párod többé már nem csapattagnak tűnik, hanem ellenfélnek. Minden
vetélkedéssé válik: hogy elérd, amit akarsz, hogy a másik beismerje, hogy ő a hibás, hogy nem vagy
hajlandó bocsánatot kérni, amíg a másik nem teszi, és persze a célod minden vitát megnyerni. Ez mind a
Sportoló Álarca mögé bújt férfi ismérve. A nők nagyon nehezen birkóznak meg ezekkel a tulajdonságokkal,
mert tapasztalatom szerint ők kevésbé koncentrálnak a győzelemre.
Dale Carnegie Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket című, legendás könyvében
van egy fejezet „A vitában sosem győzhetsz” címmel. A legtöbb nő csak bólogat, amikor ezt olvassa. A
férfiak, akik a Sportoló Álarcával küszködnek, csak annyit mondanak a fejezetet látva, hogy: „Akarsz
fogadni?”
Carnegie ezt így magyarázta:

Egy vitát sem nyerhetsz meg. Képtelenség, mert ha elveszíted, elveszíted, ha megnyered, elveszíted.
Miért? Tegyük fel, hogy győzedelmeskedsz egy másik férfi fölött, és telelyuggatod az érvelését,
amivel bebizonyítod, hogy non compos mentis. És utána? Te jól fogod érezni magad. És ő?
Elhitetted vele, hogy alacsonyabb rendű. Megsértetted a méltóságát. Neheztelni fog a győzelmed
miatt.

Carnegie a férfiakból álló közönségéhez beszélt itt üzleti kontextusban egy olyan időszakban, amikor az
üzleti világot a férfiak uralták. Azonban a mondanivalója a mai párkapcsolatokra is teljesen igaz. A férfiak,
akik ezt megértik, nagyobb eséllyel találnak jelentőségteljes, erős, hosszú távú kapcsolatokat. És akik nem
értik meg?
Nos, a seattle-i Gottman Institute, amely kutatások segítségével igyekszik feltárni a kapcsolatokat, azt
találta, hogy „a negatív interakciók gyakorisága és intenzitása (viták/veszekedések) a válás legfontosabb
előjele26. Boldog párok esetén a pozitív és negatív interakciók aránya 5:1 egy nézeteltérés esetén. A válás
vagy szakítás felé tartó párok esetén ez az arány 0,8:1.27
Mi a negatív interakciók forrása? Lefogadom, Carnegie azt mondaná (és Steve Cook egyetértene), hogy
ebben szerepet játszik a kitartó, versengő vágy a győzelem után. Rám ez mindenképp igaz. Az a
kapcsolatom, amelyik Los Angelesbe hozott, azért ért ilyen gyorsan véget, mert folyamatosan
viszálykodtunk. Ő érzelmileg manipulált engem, én pedig minden másban a saját akaratomat akartam
érvényesíteni a kapcsolaton belül. Sosem voltam hajlandó veszíteni egy veszekedésben. Addig harcoltam,
amíg be nem vallotta, hogy ő a hibás, máskor egyszerűen csak feladta az egészet. Sosem merült fel
bennem a gondolat, hogy egy csapatban játszunk, hogy mindketten nyerhetünk. Közös győzelem, mi az?
Ezt az őrült versengést sportolóként ültették belém, ennél fogva második természetemmé vált a
vitákhoz való hozzáállásom. Azonban még ennél is rosszabb, hogy kizárólag azért cselekedtem így, mert
kompenzálni akartam az őrült sebezhetőséget, amit éreztem. Eljöttem New Yorkból, ahol remek életem
volt, Los Angelesbe költöztem, és csak ezt a lányt ismertem a városban, senki mást. A boldogságom
teljesen az ő kezében volt azokban a hónapokban. Úgy éreztem, biztonsági háló nélkül egyensúlyozom
egy kötélen. Bármikor lezuhanhatok. Veszíthetek.
Persze nem engedhettem, hogy a barátnőm bármit is észrevegyen ebből. Képtelenség! Akkor sarokba
szorítana, és sosem tudnék felülkerekedni. Így gondolkoztam a Sportoló Álarca mögé bújva. A szakításunk
utáni hónapokban tanultam csak meg, mennyire pusztítóan hat ez az irányító és versengő beállítottság.
Pont úgy, ahogy Steve Cook is megtanulta ugyanezt a válása utáni időszakban.
Egy másik Steve-vel is beszélhettem, akinek volt tapasztalata a profi amerikai futballban. 2015 végén
találkoztam Steve Weatherforddal, a New York Giants Super Bowl-győztes punterével28. Tíz évet töltött
el az NFL-ben, kétszer is sztársportolónak kiáltották ki, és őszintén szólva ő az egyik legjobb fizikai
állapotban lévő ember, akivel valaha találkoztam. Jó barátok lettünk, a School of Greatness
podcastjeimben is szerepelt. Sokat utaztunk együtt, többször volt nálam Los Angelesben, szinte
testvérekké váltunk.
Esküszöm neked, semmi sem hasonlítható az élményhez, amikor egy multimilliomos Super Bowl-
bajnok horkol a nappalidban, majd két órával később, hajnali 3:15-kor hallod, ahogy felkel edzeni, pedig
már visszavonult.
Ahogy sok más sportoló, részben Steve is azért kezdett el sportolni, mert bizonyítani akart. Elmesélte,
hogy az egyik legfőbb motivációja egy iskolatársa volt, aki folyton piszkálta apró termete miatt. Ez a
piszkálódás és bántás annyira bántotta Steve-et, hogy egy nyári szünetben minden egyes nap edzett, így
magára pakolt 10 kiló izmot. Uralta a testét, és uralta a pályát, amivel önbizalomra tett szert, és végül
közvetett módon legyőzhette azt, aki annyit kínozta azelőtt.
Sok ilyen történetet hallani a sport világában. Az jó, ha van motivációd – a gond ott kezdődik,
amikor ez a motiváció a DNS-ed és identitásod részévé válik. A Steve-hez hasonló férfiak már
kiskoruktól kezdve azt hiszik, hogy ha értékesnek akarják érezni magukat, vagy biztonságra vágynak, akkor
bizonyítaniuk kell, legyőzni másokat. Természetesen benne van a rizikó, hogy ezt az elképzelést sosem
lesznek képesek elengedni. Ez a beállítottság több millió férfira igaz szerte a világon. A Steve
Weatherforddal készített interjú nagyon különleges és tanulságos volt számomra, mert annak ellenére,
hogy a legképlékenyebb korában folyamatosan bántották, ő mégsem kezdett terrorizálni másokat.
Épp akkoriban vonult vissza, amikor a podcastet készítettem vele. Nyugodtan eltölthetett volna még
hat-nyolc szezont a ligában. Évi 3 millió dollárt keresett profi sportolóként – megvalósította az álmait,
alfahím volt, elit sportoló –, ő mégis kilépett.
Tudni akartam az okát.
Steve mesélt nekem a negyedik gyermeke születéséről. JJ egy nappal azelőtt született, hogy Steve-nek
edzőtáborba kellett volna mennie. Eltöltött pár órát újszülött gyermekével és feleségével, majd felült egy
New Jersey felé tartó repülőgépre. A gép nem tudott leszállni a rossz idő miatt, és végül átirányították
Washingtonba. Ezután busszal kellett volna továbbmennie, de a busz nem jött.
Steve soha életében nem késett el edzésről, és nem most akarta elkezdeni. Ezért hajnali háromkor
bérelt egy autót, és nekivágott a New Jersey felé vezető útnak. Jól haladt, az idő is rendben volt, és úgy
tűnt, odaér kezdésre. A New Jersey Turnpike 58-as mérföldkövénél azonban 120 kilométer/órás
sebességgel ráfutott egy elárasztott útszakaszra. Az autója megcsúszott, megpördült, és egyenesen egy
betongát felé tartott. Steve tudta, hogy be fog csapódni, ezért összehúzta magát, és rámarkolt a
kormányra. Az autó a betonfalnak ütközött, a levegőbe repült, átpördült a gáton, egyenesen a
szembejövő forgalom fölé, majd az út túloldalán lévő szalagkorláton állt meg.
Amikor Steve magához tért, sokkot kapott attól, hogy egyáltalán életben maradt. Kimászott a bérelt,
piros Jetta hátsó ajtaján, majd hívta a mentőket. Ekkor azonban egy nyugat felé tartó autó ugyanígy
megcsúszott, és 130 kilométer/órás sebességgel az övébe csapódott.
Steve a másik sofőr segítségére sietett, akit a kormányra borulva talált. Erősen vérzett, és nem reagált
semmire. Amikor megpróbálta kihúzni a sérültet, egy ajtó sem volt hajlandó kinyílni. Az adrenalinnal
elárasztott Steve végül feltépte a jobb hátsó ajtót – ugyanazt, amelyen át ő is kiszabadult a saját
kocsijából –, és kirángatta a sofőrt az üléséből, át az autón, ki az útra.
Mi köze ennek bármihez? Amit Steve akkor megértett, engem is olyan keményen vágott fejbe, mint
ahogy ő elkaszálta azt a szalagkorlátot.
„Azért mondom el neked ezt a történetet, mert miután ez megtörtént, valami megváltozott bennem,
és már nem éreztem szenvedélyt a futball iránt. Nem akartam, hogy mondjam… időben odaérni edzésre.
Éreztem, hogy a foci már nem az én utam.”
Hogy elemezzem kicsit a helyzetet, azt gondolom, hogy az a pillanat egyszerűen letépte
Steve-ről a Sportoló Álarcát. Bár sosem volt egy öntelt fazon, aki elnyomja az érzelmeit, a foci és a
versengés motivációjából eredő önértékelése kulcsfontosságú volt az identitása szempontjából. Gondolj
bele! Nem egészen 24 órával korábban Steve gondolkodás nélkül otthagyta feleségét és újszülött
gyermekét, hogy időben odaérjen a tizedik edzőtáborába. Sőt, bármivel hajlandó volt megküzdeni azért,
hogy meg ne szakadjon a képzeletbeli sikersorozat, miszerint mindig ott áll kezdéskor a pályán, mintha ez
is a verseny része lenne. Mintha egy futóversenyen rohant volna a cél felé, és az aranyérmet csak akkor
kapja meg, amikor átlépi a New York Giants gyakorlópályájának küszöbét. Szerinted akkor is küzdött
volna, ha a felesége megkéri, maradjon még egy napot? Mekkora versengést csinált volna belőle?
Valószínűleg elég nagyot, mert biztosan győzni akart volna. Erre nem tudom a választ, és valószínűleg
Steve sem tudja, mert ez fel sem merült. A futball maga Steve volt, csakúgy, mint ahogy a foci én voltam,
vagy Joe Ehrmann volt.
Abban a sorsdöntő pillanatban ennek – a hazugságnak – az abszurditása világossá vált Steve előtt.
Nem sokkal később, a 2015-ös szezon végén úgy döntött, ideje szögre akasztani a védőfelszerelést, így
visszavonult. Mi volt a célja? Hogy „hatással” legyen másokra. Nem azzal, hogy más férfiakat püföl a
focipályán, ő a pályán kívülről akarta megérinteni az emberek életét.
Ez elsőre talán furcsának tűnik, tekintve, hogy a fickó egy olyan csapat legkeményebb játékosa volt,
amelyik több millió ember előtt játszott az elmúlt években. Azonban ő többé nem látta értelmét a
focinak, és azt sem gondolta, hogy a sportkarrierje a családja és mások szolgálatára van.
„Tudod, elég jó érzés, ha egy Super Bowl-bajnoki gyűrű van az ujjadon – mondta nekem. – De
haver, tíz év múlva ez már senkit sem fog érdekelni. Még csak a nevemre sem fognak
emlékezni. Azonban az megmarad bennük, ha hatással vagyok az életükre. Ezért vonulok
vissza az NFL-ből. Örökséget akarok hagyni magam után. Hatással akarok lenni másokra.”
Steve okosan bánt a pénzzel, sok megtakarítása volt, így kényelmesen visszavonulhatott. Elmagyarázta
nekem, mit jelent a jólét, és a definíció magáért beszél. „A jólét – mondta – az egészség, gazdagság,
boldogság és szeretet kombinációja. Ilyen emberek felé húzok, mert a saját életemben is ezt
akarom elérni, és ezt másokkal is meg akarom osztani.”
Eltűnődtem egy pillanatra a szavain. Rájöttem, hogy ez nem rossz leírása annak, mit jelent igazán
sikeres férfinak lenni. Sőt, sikeres embernek. Egészség, gazdagság, boldogság, szeretet. Ez egy férfi –
gondoltam. És ennek a férfinak semmi köze sincs az NFL-bajnoksághoz.
Miután Steve ráébresztett erre az igazságra, megajándékozott egy pár teniszcipővel, amelyet aznap
reggel vásárolt. Aztán felállt, kisétált az ajtómon, és elindult, hogy megmutassa magát a világnak.

MIT TEHETÜNK MOST?

Sportolóként a külsőnk, a teljesítményünk, a győzelem megszállottjai vagyunk. A versengés
felemészt minket, ez a férfiasságunk mércéje. Azonban az önértékelésnek ehhez semmi köze.
Önmagunk értéke az értékrendszerünkön és az elveinken múlik. Pontosabban fogalmazva, az
önértékelésnek kevés köze van ahhoz, amit fizikálisan nyújtunk a világnak, azonban nagyon sokat
számítanak a kapcsolataink és az örökség, amelyet magunk után hagyunk. Hány sportoló válik csak
védekezésből sportolóvá, mert nem akarja elégtelennek, butának vagy kevésnek érezni magát? Mennyien
töltünk el rengeteg időt edzéssel, miközben elhanyagoljuk a többi képességünket és kapcsolatainkat? A
sportolók nem akarnak mélyre menni, valódivá válni. Tudom, mert sokáig én is így voltam. Amire
szükségem volt – és ami segített letépni magamról a Sportoló Álarcát –, az az egyensúly. Ezt pedig most
rögtön megtalálhatod.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Sportoló Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Kreativitás
Kultúra
Új élmények
Kapcsolat másokkal
Önértékelés
Egészséges énkép
Egyensúly
Elég idő, hogy más olyan dolgokat is csinálj, amiket élvezel

FÉRFIAK:
Az egyensúly olyan dolog, amit kívülről könnyen észrevesz az ember, azonban a saját életében nehéz
alkalmazni és fenntartani. Először is derítsd ki, milyen dolgok billentek ki az egyensúlyukból az életedben.
Mi az, amit elkerültél azáltal, hogy a külsődre vagy a sportteljesítményedre fókuszáltál? Mit hanyagoltál
el?
Íme, az öt legfontosabb terület az életedben, amelyre koncentrálnod kell:
1. Egészség: mentális, fizikai, érzelmi
2. Kapcsolatok: intim, család, baráti
3. Gazdagság: pénzügyek, karrier, tanulás, üzlet
4. Hozzájárulás: hatással lenni a világra és mások életére, szolgálatkészség
5. Spiritualitás: kapcsolódás egy felsőbb erőhöz vagy a saját spirituális hitedhez

Minden egyes pontban értékeld magad egy 1-től 10-ig tartó skálán. Hogy néz ki a 10-es ezeken a
területeken? Írd le a gondolataidat a naplódba.
Milyen az értékrendszered, és mik az elveid, amelyek segítségével kitalálhatod, hogyan járulhatsz hozzá
a világhoz és a saját boldogságodhoz ezeken a területeken?
Ha fogalmad sincs, hogyan válaszolj ezekre a kérdésekre, ne aggódj, nem vagy egyedül. Az érzelmi
intelligencia, a szociális készségek és a fizikai eredményeken kívüli világban lévő jelenléted fejlesztésénél
kell kezdened.
A cél, hogy minden egyes nap kilépj a komfortzónádból. Olvass, és csinálj intellektuálisan stimuláló
dolgokat. Vegyél a kezedbe új könyveket, nézz olyan filmeket, amelyekbe bele sem kezdenél normális
esetben. Alkoss, zenélj vagy táncolj. Csinálj valamit, ami az elmédet és a szívedet fejleszti, nem pedig az
izmaidat. Olyan dolgok mellett kötelezd el magad, amelyek nem a Sportoló Álarcát erősítik. Számomra ez
a gitártanulás volt az egyetem alatt, vagy az iskolai musical, amelyben részt vettem, és persze a salsa.
Minél többször lépsz ki a komfortzónádból ezeken a területeken, annál jobban megreped a Sportoló
Álarca. Nemsokára pedig jobb, kiegyensúlyozottabb férfi válik majd belőled.

NŐK:
A legjobb, amit egy nő tehet, ha segíteni akar a férfinak levetni a Sportoló Álarcát, ha jó példával jár elöl.
Kezdeményezz mély beszélgetéseket. Legyél nyílt és sebezhető, hogy lássa, milyen is az. Beszélj az
érzésekről, amelyek megijesztenek téged, és amelyektől szerinted ő maga megrémül. Segíts neki
egyensúlyba kerülni az életében, készítsetek együtt egy időbeosztást, menetrendet vagy feladatlistát, így
új, más dolgokat is belefoglalhattok a kettőtök kapcsolatába, illetve a párod életébe.
Vedd rá olyan dolgokra, amiket más esetben nem csinálna. Segíts neki kilépni a komfortzónájából azzal,
hogy olyan tevékenységekre biztatod, amelyeket együtt, a Sportoló Álarca nélkül csinálhattok. Például
önkénteskedhettek egy állatmenhelyen. Kevés dolog kapcsolja ki jobban az embert, mint a menhelyi
kutyusok, akik csak játszani és szeretni akarnak.
A sebezhetőségtől való félelme miatt leginkább az intimitással van problémája. Találd meg a módját,
hogyan építhetsz ki olyan kapcsolatot, amely az intimitáshoz szükséges. Ha képes beköltözni a szívébe, te
pedig lehetőséget adsz neki az intimitás gyakorlására, mindketten nyertek.
 AZ ANYAGIAS ÁLARC

Nem a férfi tőkéje határozza meg, hogy ő maga milyen, vagy mennyit ér. Ha tudni akarod az értékét, azt nézd, ami a szívében van,
nem pedig a zsebében – legyen gazdag vagy szegény.
HENRY WARD BEECHER

EGY MULTIMILLIOMOS KAROSSZÉKÉBEN ülök, 16 hálószobás, Beverly Hills-i kúriájában. Saját bevallása szerint ez
az ember hihetetlen életet élt. Az otthona messze van a mobilháztól, ahol felnőtt a börtöntöltelék
apával, és az anyával, aki 20 ezer dollárt keresett csak egy évben. Nagyon hosszú utat tett meg a 12 órás
munkanapoktól a farmon, de az első 23 négyzetméteres Los Angeles-i lakásától is. Nehéz követni minden
részletet, miközben mesél, de az biztos, hogy a történetében a szegénységből a gazdagságba vezető út
minden klasszikus mérföldköve szerepel.
Elmesélte, hogy fiatalon még csak nem is találkozott olyanokkal, akik évi 50 ezer dollárnál több pénzt
kerestek. Kevés ember volt mellette, aki gondoskodott róla: egy támogató nagymama, egy nevelőapa, aki
segített neki felépíteni egy kosárpályát, és biztatta, hogy játsszon. Azonban anyja második házassága
hamar vakvágányra futott, majd szétesett, ő pedig újra csonka családban találta magát. Elég rossz
környéken éltek, látta, ahogy más kölykök bandákhoz csapódtak, és ő is könnyedén ennek áldozatává
válhatott volna. A karácsony nem volt boldog időszak, arra emlékeztette, milyen szegény a családja. Nem
tudta befejezni a főiskolát – túl sokba került. Végül visszaköltözött az anyjához, csupán 47 dollárral a
bankszámláján.
Ám most itt volt, nemcsak gazdagon, de feltűnően gazdagon. Annyira feltűnően, hogy valószínűleg
már hallottad a nevét – vagy láttál róla és a drága játékszereiről videókat a YouTube-on. A férfi, akivel és
akiről beszélek, Tai Lopez, az internetes vállalkozó és kereskedő, akinek a videóit több száz millió
alkalommal nézték már meg.
Te is megnézted, mert azt akarta, hogy megnézd – egy havonta több százezer dollárba kerülő
reklámkampány során egyenesen ő fizetett, hogy lásd (egy munkatársa szerint milliókat is elkölt
reklámokra). Felvételek arról, ahogy a Ferrarijával és a Lamborghinijével beáll a garázsba. Videók,
amelyeken megmutatja a kúriáját, ahol természetesen félmeztelen modellek szaladgálnak körbe a
folyosókon. Ez még Los Angeles kissé eltúlzott nívójával mérve is sok.
Folyamatos és intenzív kampányaival lenyűgöző eredményeket ér el. A YouTube-csatornája
bemutatkozó oldalán azt írja, „több mint 20 több millió dollárt érő üzlet befektetője, partnere és
tanácsadója vagyok”. TEDx-előadását legalább 6 millió alkalommal hallgatták már meg. A közösségi
oldalain 3 millió ember követi. És biztosíthatlak, hogy gyönyörű házban él, a világ az egyik leggazdagabb
környéken. Ez pedig nem véletlen.
Azért akartam Taijal találkozni, mert imádja a könyveket – többet olvasott, mint bárki, akit ismerek. Sőt,
van egy ingyenes e-mailes hírlevele „Book-of-the-Day” címmel. Ez tulajdonképpen a világ legnagyobb
könyvklubja 1,4 millió feliratkozóval 40 országból. Azért is szerettem volna beszélni vele, mert úgy tűnik, a
pénz központi szerepet játszik az életében és az imidzsében, engem pedig érdekelt, mit jelent ez a
valóságban. Mik a legjobb és legnehezebb részei Tai luxus életvitelének, amelyet képvisel és mutat a
világnak? Az embereknek milyen félreértéseik vannak a pénzzel és a gazdagsággal kapcsolatban? Van-e
egy bizonyos összeg, amit esetleg el akar érni? Milyen érzés tudni, hogy sokan csak a fejőstehenet látják
benne? A megszerzett pénztől még inkább férfinak érezte magát?
Azonban kezdetnek, pusztán kíváncsiságból, egy nagyon egyszerű kérdést akartam feltenni neki: „Hány
éves vagy?” Nem akartam csőbe húzni. Említett egy kulcsfontosságú pillanatot 23 vagy 24 éves korából,
ezért megkérdeztem a korát, hogy ezt el tudjam helyezni egy idővonalon.
Azt válaszolta, hogy a sajtósa nem engedi, hogy elárulja. Hat különböző módon feltettem neki ezt a
kérdést, de nem volt hajlandó együttműködni.
Azzal viccelődött, hogy a titkolózás a koráról az egyik álarc, amelyet visel. Valószínűleg így is van, csak
nem tudom, miért. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, a negyvenes évei elején jár, ami hihetetlenül
lenyűgöző, tekintve, mennyire fiatalnak néz ki, és milyen sokra vitte. Azonban furcsának tűnt, hogy
álarcként viseli a korát, és ezzel tisztában is van.
Azonban ez Tai. Olyan, mint a legtöbb fickó. Bonyolult.
Az a mérföldkőnek számító pillanat akkor érkezett el, amikor találkozott egy Joel Salatin nevű
gazdálkodóval, akiből később ismert aktivista és sikeres vállalkozó vált. Tai fiatalon Joel farmján dolgozott.
Ő volt az első igazán sikeres ember, akivel találkozott – valószínűleg az első milliomos, akivel egy levegőt
szívott. Tai véletlenül meghallott egy beszélgetést egy szomszéddal, aki bérbe akart adni egy
szarvasmarhatelepet. Tai élt a lehetőséggel, és elmondta az ötletét, amikor Joel említette a lehetőséget,
de ő maga túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ki is tudja aknázni. Annak ellenére, hogy Tainak nem volt pénze,
kockáztatott a jobb élet reményében. Ha Joel beleadja a pénzt, Tai beleadja a munkát – az izzasztó részt.
Joel beleegyezett.
Tai a siker érdekében minden reggel ötkor kelt, majd délután hatig dolgozott, közben pedig Joel
farmján is ugyanúgy csinálta a dolgát. Néha este tízig is talpon volt, majd aludt néhány órát, és kezdte az
egészet elölről. Ez volt az élete heti hét napon át. Fáradságos munka volt. Év végén Joel és Tai
megosztották egymás közt a bevételt. Tai 12 ezer dollárral a zsebében sétált el – ami a legtöbb fiatalnak
egy egész vagyont jelent. Még most is sok pénznek számít, és pont.
Már értem, mit jelentett neki az a pénz, hiszen így, évekkel később is felvillanyozza, amikor
arról a 12 ezer dollárról beszél. Egy ilyen bevétel – egy ilyen tapasztalat – teljesen
megváltoztatja egy ember életét, aki bizonytalanságba született, és mindig úgy érezte, nem ér
sokat, és talán soha nem is fog. Tai esetében így volt.
Megértettem Tai érzéseit, miközben beszélt. Ugyanígy nőttem fel. A családom ugyan nem volt
piszkosul szegény, de nem is dúskáltunk a pénzben. Az amerikai álom nagyon messzinek tűnt. Ismerem a
megrészegítő érzést, amit a pénz tud nyújtani, mert láttam a testvéremen is. Jó srác volt, tehetséges
zenész, mégis majdnem eldobta az életét, hogy azt a pár dolcsit kergesse, amit a drogokkal szerzett
(marihuánát és LSD-t árult). Végül börtönben kötött ki, egy 6-tól 25 évig terjedő szabadságvesztés
lehetőségével. Ez majdnem megölte az álmait és a jövőjét. Tai ugyan nem fordult a bűnözéshez – de szinte
a profitszerzés függőjévé vált. Ezután évekig kizárólag a lehetőségeket kutatta, meg akarta találni a
következő nagy dobását.
A földekről szerzett tudását alapul véve alapított egy tanácsadó céget, ahol gazdálkodóknak segített
egész Amerikában. Az egyik legelső ügyfele azt kérte tőle, hogy egyetlen oldalban írja le a tanácsai
lényegét, amiért hajlandó volt kifizetni a teljes konzultációs összeget.
„Így is tettem, ő pedig átutalt nekem 10 ezer dollárt egy egyórás munkáért. Ekkor döbbentem rá, hogy
vállalkozó akarok lenni. Ez sokkal jobb. Tízezer dolcsit kerestem egy óra alatt.”
Tai elmondta nekem, hogy az igazán nagy pénzeket akkor kezdte keresni, amikor vagyonkezelési
tanácsadást indított, ahol kizárólag gazdag kliensekkel foglalkozott. Ekkor már hat számjegyű átutalások
érkeztek hozzá, amiből később felépítette az internetes birodalmát, és megalapozta az életvitelét, amely
miatt ma olyan híres.
Az első nagyobb szerzeménye egy Maserati volt, az olasz luxussportkocsi a háromágú szigony
emblémával a hűtőrácson. Tai még nem állt készen megmutatni ezt a világnak – egyetlen képet töltött
csak fel róla a Facebookra –, azonban ekkor született meg az a Jay Gatsbyhez hasonló karakter, akit ma Tai
Lopez internetmilliomosként és motivációs előadóként ismerünk.
Anyagilag mindig független akartam lenni, és elég pénzt igyekeztem keresni, hogy azt tehessem, amit
szeretek. Azt hiszem, ez a vágy rengeteg embert motivált már, aki nagy sikereket ért el később az üzleti
életben. A hozzám hasonlóktól eltérően azonban én sosem szerettem villogni a pénzemmel – ennek talán
köze van középnyugati neveltetésemhez, nem tudom –, ezért Tai szemléletmódja nagyon érdekes
számomra. Sosem akartam Ferrarit venni. Amikor nyugodtan megengedhettem volna magamnak egy
luxuskocsit, én még akkor is az 1991-es évjáratú Cadillacemet vezettem, amit egy mentoromtól vettem
4000 dollárért. Mégis hihetetlenül motivált voltam, hogy sikeres üzletemberré váljak. Olyan dolgokat
akartam, amiket pénzzel nem lehet megvenni: megfelelő kapcsolatokat, a „sikeres üzletember” címkét.
New York Times bestsellerszerzővé akartam válni, és olimpiai aranyérmessé. Azért vágytam ezekre a
dolgokra, mert azt hittem, emberként mondanak majd valamit rólam. Azt gondoltam, általuk lenyűgöző
leszek mások szemében.
Ennek a motivációnak a jelentős része kapcsolatba hozható az evolúcióval. Az ember
történetének nagy részében a férfi azon képessége határozta meg élete minden területét,
hogy mennyit tud biztosítani a családjának. A pénz előtt itt szó szerint a húsról volt szó. Az a
férfi volt a legvonzóbb, aki a legtöbb forrással rendelkezett. Ennek eredményeképp ő volt a
leghatalmasabb, a legfontosabb, a legférfiasabb.
Tai nagyon jól leírta a pénz veszélyeit is. Azt mondta: „Ha nem vagy elég óvatos, a pénz éhes
pitbullá válik. Egy pitbull megmentheti az életed, de ellened fordulhat és meg is ölhet.”
Gondolj csak a Totál szívás című sorozat főszereplőjére, Walter White-ra. Amikor Gus Fring megkérdezi
tőle, hogy „Mit csinál egy férfi?”, Walter ezt válaszolja:

A férfi, a férfi gondoskodik másokról. Még akkor is, amikor ezt nem értékelik, nem tisztelik vagy nem
szeretik érte. Felemeli a fejét, és tovább csinálja. Azért, mert férfi.

A sorozatban egyértelművé válik, hogy mindkét karakter mélyen hisz ebben a gondolatban – abban, hogy
a férfinak anyagilag gondoskodnia kell a családjáról. Ahogy ezt kifejtik, a nézők bólogatnak
egyetértésükben. Ezt a szent kötelességet a sors ruházza a férfiakra születésüktől fogva, miszerint
családfőként helyt kell állniuk, így a nézők számára nehéz elítélni a vérengző drogdílert, akivé az út során
váltak. Persze a „gondoskodásról” alkotott helytelen elképzeléseikkel a saját családjukat is szétzilálják, de
a férfinak tennie kell a dolgát, nem? (Ez a példa élénk emlékeztetője Victor Hugo egyik mondatának:
„Balsorsból lesz a férfi, s jómódból a szörnyeteg.”)
Hé, én nem ítélkezem. Én is ugyanúgy bólogattam, mint mindenki más. Azért, mert teljesen átérzem
ezt, pedig nincs családom. Amikor eljutottam a mélypontra, gyakorlatilag hajléktalan voltam, és a húgom
kanapéján éltem, mert nem volt pénzem. Tudom, mit jelent a szegénység, és nem jó érzés.
Azt hiszem, akik gazdag családba születtek, vagy akiknek az anyagi dolgok előteremtése nem okoz
nehézséget, azok ezt könnyen elfelejtik. Nekik egyszerű lazán venni a pénz kérdését, vagy azt mondani,
hogy nem is számít egyáltalán. Ők sosem voltak éhesek, sosem kellett ingyen kenyérrel és rágcsálnivalóval
megtölteniük a zsebüket egy networkinges eseményen, hogy később otthon tudjanak mit enni, ahogy én
is jártam párszor… nekik nem kellett aprópénz után kutatniuk a kanapé párnái alatt, és nem szorultak rá a
filléres ajánlatra sem a gyorsétteremben.
„Sok kutatást végeztek olyan boldogtalan emberekkel, akik meggazdagodtak, de sem
boldogtalanabbak, sem boldogabbak nem lettek ettől – mondta Tai. – A pénz nem változtat azon,
mennyire vagy boldog. Azonban azt kijelenthetem, hogy a pénztelenség nagyon sok feszültséget okoz… a
pénz és a források hiánya minden gonoszság szülőanyja. És az emberek, akik megőrülnek, ha pénzhez
jutnak… ezt jól jegyezd meg, ha tíz évvel ezelőtt találkozol velük, már akkor is őrültek voltak.” Ebben Tai
hajthatatlan – utálja a gondolatot, hogy a pénz „mérgező”.
Attól függően, te hogyan definiálod az „őrültséget”, Tai nem feltétlenül téved ebben. A két domináns
érzelem a szégyen és a bizonytalanság volt abban az időszakban, amikor nem volt pénzem. Úgy éreztem,
cserbenhagytam magam, cserbenhagytam a szüleimet, és más emberekhez képest értéktelen voltam.
Amikor elhajtott mellettem egy szép autó, megint átéltem ezt a szégyent, mert azt is alig engedhettem
meg magamnak, hogy egyek. A szégyen és a bizonytalanság csak pár lépésre van a depressziótól
és a szorongástól. Külön vagy együtt, ezek az érzelmek a szakadék szélére tudják sodorni az
embert. Minden mást elhomályosítanak az életedben, és szó szerint az őrületbe kergetnek.
Mit csinálok rosszul? Miért jobbak nálam mások? Ilyen gondolataim voltak. A pénz nem határozza meg
az értékünket, de butaság és őszintétlen dolog lenne azt mondani, hogy egyáltalán nem számít. Persze,
hogy számít. Nem lehetsz eredményes a modern társadalomban, ha nincs pénzed vagy más anyagi
tulajdonod. Nem lenne egyszerű az iPhone-om nélkül, és nem akarok fizetéstől fizetésig élni, azon
gondolkozva, miből fogok ételt venni legközelebb. Ugyanakkor a pénz nem abból a szempontból számít,
mint azt a férfiaknak megtanítják.
A férfiak igyekeznek kompenzálni, ha szégyent és szorongást éreznek. Én sem különböztem.
Mivel annyira rosszul éreztem magam, arról fantáziáltam, hogy egyszer gazdag leszek. Úgy
gondoltam, a gazdagság azt fogja jelenteni, hogy számítok. Megkönnyebbülök majd, ha
tudom, hogy eleget teszek a kötelezettségeimnek férfiként, és nem vagyok a családom vagy
mások terhére. Szerencsére mára elmúlt a szégyenérzetem. Azonban el tudom képzelni azt a verziót is,
amiben nem próbálom fejleszteni magam, nem olvasom el a könyveket, amelyeket elolvastam, nem
beszélek azokkal a mentorokkal, akikkel beszéltem, és még mindig a szégyen és az értéktelenség érzése
vesz körbe. Annak ellenére, hogy sok pénzt kerestem, és jelentős sikereket értem el, ebben az esetben még
mindig be akarnám bizonyítani, hogy nem az a nincstelen kiskölyök vagyok, aki voltam.
Azt hiszem, ezért van, hogy az emberek vagy szeretik, vagy utálják Tai Lopezt. Vannak, akik hőst látnak
benne. Ők is luxusautókat akarnak vezetni. Arra vágynak, hogy modellek vegyék körül őket a gyönyörű
palotájukban. Celebekkel akarnak bulizni, akik átmennek hozzájuk szombat estére. A láthatatlan,
szégyenkező, névtelen ember ellentéte akarnak lenni – vagy annak látszani –, aminek egyébként most
érzik magukat. Más férfiak a csalót és hazugot látják benne. Meggyőződésük, hogy csak játssza ezt a
szerepet, és valójában nincs is pénze. Folyamatosan videókat gyártanak, amelyekben megpendítik, hogy
Tai csak bérli a luxusautókat, és a háza nem is az övé. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, a Tai
eredményeiben kételkedők azért ennyire megszállottak, mert ha igaz a története, akkor valahol mélyen
emiatt azt gondolnák, hogy ők sosem tudnák elérni ezeket a dolgokat. És ez a fajta belső bizonytalanság
túl bénító ahhoz, hogy az ember ne akarja másokra vetíteni, főleg egy a mai kultúrában nevelkedett férfi
esetében.
A Taijal készült interjúmra érkezett kommentek is tükrözik a megosztott véleményeket. A több mint
500 podcastepizódom közül erre érkezett a legtöbb indulatos reakció. A kommentelők vagy Tai bőrébe
akarnak bújni, mert azt hiszik, jobb náluk, és tanulni akarnak tőle, vagy rossz színben akarják feltüntetni,
mert nem látják jobbnak önmaguknál. Páran annyira utálják, hogy rám is mérgesek voltak, amiért interjút
készítettem vele, hiszen így platformot biztosítottam neki, ahol megmutathatja magát. Néhányan még a
podcastjeimről is leiratkoztak, amiért kapcsolatba kerültem Taijal.
Mindegy, melyik oldalon állsz, azt nem tagadhatod, hogy Tai az Anyagias Álarc egyik verzióját viseli. Ő
az a férfi, aki készített az MTV Cribs című műsorához hasonlóan egy videót, ahol bemutatja Beverly Hills-i
otthonát a Lamborghinikkel, Ferrarikkal, medencével, edzőteremmel, kosárpályával, bokszringgel,
házimozival és persze a saját séfjével együtt, miközben azt állítja, hogy a felvétel egyáltalán nem anyagi
szempontú, „akármennyire is annak látják az emberek”. Tudod, talán egyet is értettem volna vele
bizonyos szempontból, kivéve, hogy ugyanezt csinálja azzal a dologgal is, amire büszkének kellene lennie:
az ötleteivel. Amikor a számára legfontosabb dologról beszél – a tudásról, amelyet a könyvekből szerzett
meg –, ott is arra helyezi a hangsúlyt, hogy mennyi új könyvet vett, és hány könyvespolcot kellett
beépíttetnie az otthonába. Persze azt is megmutatja, hogy 100 dolláros bankjegyeket használ
könyvjelzőként.
Itt kezdi el igazán akadályozni a férfiakat az Anyagias Álarc. Miatta olyan dolgokra
figyelnek, amelyek nem építik igazán az önértékelést. Ezeket a felszínes csapdákat magunkra
aggatni sok időbe és energiába kerül, amelyet egyébként arra is használhatnánk, hogy
megtaláljuk valódi önmagunkat az Anyagias Álarc mögött. Tainak jó ötletei vannak, kiváló ötletei.
Ha igazán figyelmesen hallgatod a szavait, megláthatod a bölcsességét, intuícióját, tippjeit és egyedi
megoldásait, amelyekkel annyi vezető egyetért. Ugyanazokról a témákról beszélt, amelyeket A kiválóság
iskolájában én is említek, és sok elméletével magam is egyetértek. Azonban itt a hiba: Ha Tait akarod
hallgatni, a YouTube-videóit kell nézned hozzá. Ha hallani akarod a meglátásait, akkor látnod kell, ahogy
a magánrepülője kapitányi ülésében ül, modellekkel körülvéve, akiken alig van ruha. Vagy egy koncert
közben, a színpad mellett áll. Vagy a medence partján a villájában. Vagy a hatalmas, Beverly Hills-i
kúriájában. Ezek a részletek színházzá és kosztümökké változtatják az egészet, úgy tűnik, szerinte ezek
nélkül az ötletei kevésbé értékesek. Vagy ami még rosszabb, teljesen értéktelenek. Mintha az anyagi
gazdagság bizonyítaná, hogy az ötletei jók, tehát ő is jó – pedig mindkét dolog nagyszerű a maga egyszerű
mivoltában.
Az irónia ebben az, hogy sokak számára az anyagiassága érvényteleníti az ötleteit. Tai
semmivel nem veheti rá az embereket, hogy hallgassanak rá, ami csak még jobban az Anyagias
Álarc mögé kényszeríti. Ez pont olyan, mintha valaki ordibálással próbálna meggyőzni arról,
hogy fontos vagy neki. „Szeretlek!” – ordítja egyre hangosabban és hangosabban, egyenesen az
arcodba, torkaszakadtából, míg az erek ki nem dagadnak a nyakán. Nem hallod a szavakat,
csak a vulgáris megnyilvánulást látod.
Egy dolgot tisztázzunk: én nem kritizálom vagy nézem le a férfiakat, akik ezt csinálják. Isten a
megmondhatója, én is követtem el hasonlókat. Én is ugyanazon álarc mögött találtam magam párszor,
mint amit Tai visel: Instagramon mutogattam magam, naplementés fotókat készítettem Hollywoodról az
erkélyemen, Snapchaten beszéltem másokkal, miközben első osztályon utaztam valamilyen egzotikus
ország felé. Sokszor megtettem ezeket, még a könyvem írása közben is. Az Anyagias Álarc takarásában
kapcsolódtam a világhoz. Miért? Mert őszintén szólva jó érzés, amikor rajtam van. Úgy érzed magad, mint
egy milliomos. És most sem haboznék ezt tenni, ha azt gondolnám, hogy a hencegéstől jól érzik magukat
az emberek, de tudom, hogy ez nem igaz. Ez egy végtelen versengés, amely soha, de soha nem éri el a
célvonalat. Vajon általános vélekedés, hogy a jó cuccok férfiként, emberként is mondanak valamit rólad?
Ez kétirányú utca. Azt is jelenti, hogy mások szebb, menőbb, drágább dolgai mondanak valamit róluk, és
rólad is hozzájuk viszonyítva.
Mondok egy példát.
Megdicsértem Tai gyönyörű otthonát. Valami olyasmit mondtam, hogy: „Ez a legszebb ház egész
Beverly Hillsben.” A válasza nem az volt, hogy elfogadja a bókomat, esetleg körbenéz, és hálát ad, amiért
ennyire messze jutott, és ennyire áldott az élete. Ehelyett valaki máshoz hasonlította magát.
„Hadd mondjak valamit! – kezdte Tai. – Ez semmi.” A mellette ülő unokatestvéréhez fordult, és
megemlített egy házat, ahol nemrég Lady Gagával, az énekesnővel együtt jártak. A milliárdos Ron Burkle
otthonáról volt szó, akinek saját magánrepülőgépe is van, és nagyon jó barátok Bill Clintonnal. „Azta! –
kiáltott fel Tai. – Ez itt csak Ron Burkle fürdőszobája.”
Mintha azt mondta volna ezzel, hogy: „Nem vagyok én olyan lenyűgöző más, nálam sikeresebb
emberekhez viszonyítva.” Ebből úgy tűnt, Tai szerint az anyagi javak valóban mondanak valamit arról, ki
vagy, és mihez méred magad, és még a legexkluzívabb környéken egy 16 szobás villával rendelkező férfi is
senki ahhoz képest, akinek nagyobb háza van az övénél, függetlenül attól, hogy a legtöbben nem is
ismerik a nevét.
Egy barátom, Ryan Holiday Az ego az ellenség című könyvében így ír erről: „Bármilyen sikert
akarsz elérni, tartsd észben, hogy valaki más már elérte, utálta, és elhitette magával, hogy egy
kicsivel több majd megoldja a problémáit.”
Egy másik közönségkedvenc interjút a podcastemen Alanis Morissette-tel készítettem. Alanis 60 millió
lemezt adott el, és bejárta az egész világot. Több mint két évtizede sikeres énekes és dalszerző. Sok pénzt
keresett, nagyon elismertté vált. Azonban elmondta, mennyire értéktelen az egész:

Azt hiszem, sok ember azért vadássza a hírnevet, hogy megszerezze az azzal járó dolgokat, amikkel
addig nem rendelkezett. Szó szerint bámulnak téged, meg akarnak érinteni, a közeledbe vágynak, a
rögeszméjükké válsz. Mi ez, ha nem pontosan ugyanaz, mint amit ideális esetben az anyánktól vagy
a gondviselőnktől kapunk gyermekkorunkban? Szóval erről szól az egész. És arról, hogy végső soron
én az apám elismerésére vágyom.

Megbocsátható, ha egy bizalomhiányos ember azt gondolja, a hírnévtől majd szerethetőnek és egésznek
fogja érezni magát. Azt hiszem, különösen a férfiak azért rohannak a pénz és a hírnév után, mert
elszakadtak a valahová tartozás és kapcsolódás érzéseitől, és abban a mítoszban lelnek némi biztonságra,
hogy a gazdagság – például Tai háza – majd segít, hogy újra férfinak érezzék magukat.
Én is szeretem a szép dolgokat, és nincs azzal semmi baj, ha valaki erre vágyik vagy
ilyenekkel rendelkezik. Azonban nem ezektől érzem magam teljesnek a nap végén, és ha
megszerzem őket, az nem oldja meg a problémáimat sem.
„A pénz és az autók… – mondta nekem Alanis –, mi értelme? Mit ad neked, a lelkednek, a szívednek? És
azt hiszem, a figyelem kergetése itt válik veszélyessé. Legyen szó hírnévről vagy bármi másról.”
 Annyi férfi csinálja ezt manapság – pont úgy, ahogy eddig évezredeken keresztül. Ha megkeresem ezt a
pénzt, fontos leszek. Ha megkeresem ezt a pénzt, a szüleim tisztelni fognak. Ha megkeresem ezt a pénzt,
csinos feleségem lesz. Ha megkeresem ezt a pénzt, igazi férfivá válok.
A sikernek valóban így kell kinéznie? Szorongással telve? A boldogság valóban olyan, mint a
mézesmadzag: mindig a szemünk előtt van, de sosem érjük el?
Van egy Albert Einstein-idézet: „Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes.” Ez a tanács hasonló
ahhoz, mint amit Alanis mondott nekem. Megkérdeztem tőle, ő hogyan nézett szembe a ténnyel, hogy a
siker – a pénz és a hírnév – a zeneiparban jön és megy. Szerinte alapvető fontosságú megfelelően
definiálni, mit jelent számunkra a siker, és nem szabad anyagi dolgokra koncentrálni. Alanis olvasatában a
siker az, hogy ki tudja fejezni önmagát a zenében (ami a választott szakmáját tekintve érthető). Ezt
mondta:

Számomra a siker azt jelenti, hogy van öntudatom, a helyemen vagyok, ahogy én hívom, és
kifejezem magam, másokat szolgálok, és magamról is gondoskodom, hogy ne égjek ki a végén.
Ekkor kiteljesedettnek érzem magam, mert folyamatosan kifejezem magam művészileg, és ez még
mindig így van.

Ez nagyon tetszik.
Egy utolsó Tai-sztori. Tai mondott nekem valamit a pénzről, amivel egyetértettem: nem a pénz számít,
hanem ahogy elköltjük.
„Pénzkereső emberként két módon válsz fogyasztóvá – mondta. – Feltűnően vagy feltűnés nélkül. A
feltűnő költekezés miatt leszel boldogtalan. Szóval nekem nincsenek luxuskaróráim, oké? Néhány
barátom szerint vennem kellene egy Rolexet, mert ha igazán sikeres vagyok, azt meg kell mutatnom. Nos,
engem nem érdekelnek az órák, sosem érdekeltek. Tehát ha most vennék magamnak egy drága órát, az
feltűnő lenne, mert csak kérkednék vele.”
Ez nagyon öntudatos és intelligens gondolat. Ahogy ezt elmondta, ahogy a szavai megragadtak az
emlékezetemben, egy Beatles-szám jutott eszembe az egyetlen dologról, amit pénzzel nem tudunk
megvenni: a szeretetről. Sosem lesz megvásárolható. Mindannyian másra fogjuk költeni a
pénzünket. Mindannyian más összegre vágyunk a bankszámlánkon. Azonban ha azt hiszed, ez a
pénz segít, hogy mások elfogadjanak, vagy hogy barátaid legyenek, nem a megfelelő indokkal
dolgozol, és csak átvered önmagad.
Persze meg tudsz magadnak venni egy helyet egy nagyon exkluzív vacsoraasztalnál… azonban azt nem
tudod elérni, hogy a melletted ülők kedveljenek is. A kapcsolatok nem megvásárolhatók. A
vagyonod miatt pedig nem fogod értékesebbnek érezni magad, teljesen mindegy, mennyire
magától értetődőnek tűnik is a két dolog rokonsága.
A Taijal való beszélgetés emlékeztetett Tony Robbins szavaira, mert Tony mondanivalója szinte
mindenben az ellenkezője volt Tai gondolatainak. Tony gazdag fickó, ez nem is kérdés. Magángépen
repkedhet körbe-körbe (sőt, az egyik interjú, amit vele készítettem, egyenesen a magángépén készült,
amely a kifutópályán pihent). Írt egy könyvet Money: Master the Game címmel, ennek megjelenése
kapcsán ültem le vele beszélgetni. Elmondta, hogy a cégei most több millió dollárt érnek, de az életében
az igazi áttörésnek semmi köze sincs az anyagi javak megszerzéséhez. Nem az volt fontos, hogy az évi 38
ezer dolláros bevétele 1 millió dollárra nőtt. Nem az hozott változást, hogy miután hét évig tartotta az 1
milliós bevételt, még úgy is, hogy egyre több embernek segített egészségesebbé és gazdagabbá válni,
végre elérte a 3 milliót, és még annál is többet. Az ő nagy „aha!” pillanata akkor jött el, amikor Sir John
Templeton, a befektetési alapokkal foglalkozó szakember azt mondta neki, hogy még sosem látott olyan
embert, aki ne vált volna „anyagilag elképesztően szabaddá” attól, hogy bevételének 10 százalékát
eladományozta legalább egy évtizeden keresztül. Tony egész élete megváltozott, amikor erre rájött –
amikor végre adni kezdett ahelyett, hogy elvett volna.
Ez a lecke villámcsapásként érkezett a karrierje kezdetén, amikor egy nap a kaliforniai Marina Del Rey
egyik gyorséttermében üldögélt. A vállalkozását építgette, de ahogy a legtöbb új üzlet esetében, sok
hullámvölgy mutatkozott. Épp az egyik völgy alján tartott. Az utolsó 25 dollárját tartogatta a zsebében.
Annyira szegény volt, hogy Venice Beachről inkább elsétált az étteremig, mert spórolni akart a benzinnel.
Ahogy befejezte az ebédjét, egy fiatal nő sétált be az étterembe a kisfiával az oldalán. A kisfiú öltönyt
viselt, amit hozzá illő mellény egészített ki. Udvariasan és éretten viselkedett. Ahogy egy úriembertől illik,
kihúzta az édesanyjának a széket. Tonyt magával ragadta a szeretet és törődés, amit ez a gyermek
tanúsított az édesanyja iránt. Miután kifizette az ebédjét, odasétált hozzájuk, és bemutatkozott.
Ahogy Tony elmesélte nekem ezt a történetet – évtizedekkel később –, még mindig sok érzelmet
szabadított föl benne. Tony elég nagy fickó, mégis könnyek gyűltek a szemébe, amikor megosztotta velem
ezt az emléket.
„– Szia! – mondtam. Azt hiszem, a kisfiú neve Ronny volt. – Ronny, igazi úriember vagy. Láttam, ahogy
kinyitottad az ajtót ennek a hölgynek, és a széket is kihúztad neki.
– Ő az anyukám – mondta.
– Így még klasszabb! – válaszoltam.”
Tony megdicsérte a kisfiút, amiért elvitte az anyukáját ebédelni. A kisfiú komoly arccal nézett rá, ahogy
a kiskölykök szoktak, akik még nem tudják, hogyan kell elviccelni helyzeteket.
– Nem is hoztam el ebédelni. Csak 11 éves vagyok, nincs munkám.
Tony gondolkodás nélkül odaadta a kisfiúnak az összes pénzét – mindenét, amije volt –, hogy a gyerek
kifizethesse az ebédet. Ezután kisétált az étteremből, és folytatta útját.
Gondolj csak bele: Tonynak nem volt pénze, nem tudta fizetni a lakását, és tudta, hogy a következő pár
napban ételre sem nagyon tud költeni. Ő mégis euforikus állapotban volt. Elmondta nekem, hogy
gyakorlatilag hazarepült, annyira büszke volt magára.
A következő nap megnézte a postaládáját, és talált egy levelet egy fickótól, akit már hónapok óta
próbált rávenni egy üzletre, de a férfi fel sem vette neki a telefont. A levélben egy ezer dollárról szóló
csekk volt kamattal együtt, valamint egy bocsánatkérés.
Tony elsírta magát. Hogy történhet ilyesmi? A két esemény vajon összefügg? Elmondta nekem, mi
jutott akkor eszébe:

Nem tudom, igaz-e, de azt mondtam magamnak, hogy ez azért történt, mert a helyes dolgot
cselekedtem. Nem terveztem, nem stratégia volt. Volt bennem egy belső hang, tudtam, hogy igaza
van, ezért megtettem, amit mondott. Nem azért csináltam, mert tudtam, hogy megtehetem, vagy
nem tehetem meg, nem gondolkoztam rajta, és ez volt az a nap, amikor gazdag emberré váltam,
mert ugyan pénzem nem volt, a szűkölködés elhagyott engem. Azóta is rengeteg hullámvölgyön
mentem keresztül, de az a félelem sosem tért vissza, amikor azt kérdeztem magamtól: „Ó, istenem,
mi lesz most?”

Az én olvasatomban Tony azt írja le, milyen az élet, miután az ember megszabadult az Anyagias Álarctól.
Milyen férfiként szűkölködés nélkül, szabadon élni – amikor értékeled önmagad, a munkád, az ötleteid,
függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak rólad.
Ahogy ezen gondolkoztam, és felrémlett bennem, amikor én először szembesültem ezzel az
elképzeléssel, villámként csapott belém, hogy Tony a saját magánrepülőjének kapitányi székében ülve
beszélt nekem erről a mély alázatról. Tony és Tai is kényelemből utaznak magángépen, azonban amikor
Tai lép a fedélzetre, számára ez inkább státuszszimbólum. Legalábbis annak tűnik. Persze én nem
tudhatom a valóságot, hiszen csak azt a képet látom, amit ez a két férfi teremtett maga köré a felnőtt
életében hozott döntéseivel. És azt hiszem, pontosan ez a lényeg. Amikor Tony beszél, a saját történeteit
és a saját elképzeléseit hallod. Amikor Tai beszél, akkor a magánrepülőt és a lengén öltözött modelleket
látod. Nem fogsz értesülni Tai szolgálatkészségéről, például a humanitárius díjról, amit a Heifer
Projectben való részvételéért kapott, mert ő nem ezekre hívja fel a figyelmet. Ha a Taijal készült
interjúmra érkezett kommentek bármit is mutatnak az emberek róla alkotott véleményéről, akkor nyilván
nem csak én gondolom így.
Ha már részt vettél Tony varázslatos és mindent megváltoztató Date with Destiny című eseményein –
vagy megnézted az azokról készült netflixes dokumentumfilmet –, láttad, hogy mindenki csüng a szavain,
a színpadon pedig Tony áll fekete nadrágban és betűrt, fekete ingben. De sosem marad a
reflektorfényben, lemegy és csatlakozik a közönséghez. Ő csak önmagát adja. Jól érzi magát a bőrében, és
hagyja, hogy az üzenete magáért beszéljen.
Az én véleményem szerint így kell kinéznie egy boldog, elégedett férfinak, amikor végre
ledobja magáról az Anyagias Álarcot. Ahogy Orison Swett Marden, az önfejlesztő könyvekkel
foglalkozó egyik legismertebb szerző is írta: „Ez a férfiasságod próbája: Mennyi marad belőled,
miután mindent elveszítettél, ami rajtad kívül volt?” Tony számára egyértelmű, hogy sokat tud
magából ajánlani. Taiban is ugyanennyi van, csak el kellene hinnie. El kell hinnie, hogy átmehet ezen a
teszten. Őszintén hiszem, hogy Tai is eljuthat ide, ugyanúgy, ahogy más, hasonló problémával küzdő
férfiak is. Azonban abban biztos vagyok, hogy ez nem sikerülhet, amíg meg nem küzdenek az Anyagias
Álarcukkal, amely addig védelmezte őket mindentől.

MIT TEHETÜNK MOST?

Az Anyagias Álarctól a szabadság felé vezető út nem egyszerű, mert a végén egészséges önértékelés vár, ez
pedig a kultúránkban élő férfiak számára mindig problémás téma volt. Azért problémás, mert azt
tanították nekünk, hogy az értékünket azokhoz a dolgokhoz kössük, amikkel rendelkezünk, és amiket
teszünk, a tárgyainkhoz, az életben betöltött szerepünkhöz és a bankszámlánkon lévő összeghez. Meg
kell értenünk, hogy értékesek vagyunk, függetlenül attól, milyen dolgaink vannak. Fel kell
ismernünk, hogy amíg az Anyagias Álarc mögött élünk, soha semmi nem lesz „elég”, amikor az
önértékelésünkről van szó. Tehát minden a hálaadáson múlik!

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Anyagias Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Elégedettség
Önértékelés
Belső béke
Olyan embereket vonzol be, akiket önmagad miatt érdekelsz, nem pedig az anyagi javaid
miatt
Elégedettség önmagaddal
Elégedettség az eredményeiddel
Hála

FÉRFIAK:
Élj hálásan! Aki hálás azért, amije van, függetlenül attól, mennyire kevés dologról van is szó,
megnyílik egy boldogabb élet felé. Amikor hálával telve élünk, az élet többet ad abból, amiért
hálásak vagyunk. A hála gyakorlásával a férfiakból eltűnik az a kényszer, hogy többet és többet akarjanak,
így az Anyagias Álarc mögött rejlő küzdelmek is elillannak.
Az Anyagias Álarccal felvértezett férfi az eredményei rabja. Amikor jó eredményeket ér el, győztesnek
érzi magát, amikor azonban valami nem sikerül, egyből vesztessé válik. Emlékezz, nem az eredményeid
tesznek győztessé. Győztesnek lenni több dolog kombinációja, amelyek közül az értékrendszer és a
közreműködés a legfontosabb. Egy bizonytalan és boldogtalan ember bizonytalan és boldogtalan marad
akkor is, ha sok pénze van.
Mindannyian ajándékok vagyunk. Amikor látsz egy szeretetteli és boldog embert, a
mentalitása rád is átragad. Nem számít, mennyi pénze van, csak az a fontos, ahogy
megmutatja magát a világban.
Személy szerint én minden reggel hálaadással indítok, és napközben is megpróbálok minél több dolgot
megköszönni az életnek. Hamar visszazuhanhatnék a félelembe olyan férfiként, aki folyamatos
védekezésben, agresszivitásban és ínségben nőtt fel. És amikor ez megtörténik, csak rossz dolgok jönnek
sorban. Tehát úgy érzem, a hálaadással varázsolok, hiszen a sárból aranyat tudok csinálni.
Elmondom, mit tehetsz, hogy te is minden egyes nap hálát adj valamiért. Ezek közül sokat én is
gyakorlok, és te is azonnal nekiláthatsz:
1. Amikor felkelsz, vedd elő a naplódat, és írj le három dolgot, amiért hálás vagy.
2. Mielőtt lefekszel, kérd meg az utolsó embert, akivel aznap találkozol, hogy mondjon három dolgot,
amiért hálás volt aznap, válaszként pedig te is mondj neki hármat a saját napodból.
3. A hangpostámon megkérem az embereket, hogy az üzenetük végén mondják el, miért hálásak az
életben. Nyugodtan használd ezt a gyakorlatot te is.
4. Kezdj minden meetinget a csapatoddal vagy az üzlettársaiddal azzal, hogy mindenki elmondja,
miért hálás.
5. Elismerésként mindennap mondd el másoknak, miért vagy hálás értük.

Ezzel a szokásoddá teheted a hálaadást, ami örömöt fog hozni az életedbe, és segít jobb kapcsolatokat
bevonzani.
 NŐK:
Amikor a melletted lévő férfi megmutatja Anyagias Álarcát, ragadd meg az alkalmat. Ha segíteni akarsz
neki lehámozni magáról az álarcot, amely mögött bujkál, fontos megmutatnod, milyen sokat számítanak
neked a nem anyagi, értékes jellemvonásai. Ezt úgy teheted meg, hogy elsorolod neki azokat a dolgokat,
amikért hálás vagy vele kapcsolatban.
Kiemelhetsz olyan személyiségvonásokat, mint a humorérzék, a kedvesség, az együttérzés, az
önzetlenség és a jelenlét – bármit, amire nem lehet árcímkét ragasztani. A pozitív önértékeléshez vezető
út nagyon hosszú, tehát ha elmondod neki, mennyire értékes az anyagi javakon túl is, az segíteni fog, hogy
ne kapaszkodjon az Anyagias Álarcba, miközben együtt haladtok előre.
 A SZEXUÁLIS ÁLARC

A férfi vágya, hogy leigázza a nőket, valójában óriási gyámoltalanságra utal, ami évezredek óta balekká változtatja.
ROBERT GREENE

NEIL STRAUSS NEVÉT rengeteg amerikai férfi ámulattal és hódolattal emlegeti. Az elmúlt évtizedben egy
ponton ezek a férfiak biztosan a kezükben tartották Neil fekete borítójú és gerincű, vörös könyvjelzővel és
arany lapszélekkel ellátott könyvét. A könyv súlya, tapintása és kinézete is a Bibliára hasonlít – és férfiak
milliói számára valóban az is. A mű címe A játszma: avagy tudományos alaposságú nagy behatolás a
nőzőművészek titkos társaságába, és megtanítja a férfiaknak, hogyan találkozzanak nőkkel, és hogyan
szedjék fel őket. Megtanítja a szex szupererejét.
Neil a csajozás koronázatlan királya. Egyszer például egy „szabad a vásár” szexbulin találta magát.
Párizsban volt, egy swingerklubban, gyönyörű nőkkel körülvéve, akik mindenbe belementek.
„Csak egy farkat akarok magamban” – mondta neki egy nő olyan természetesen, mintha az időjárásról
vagy a politikáról beszélne. Egy pillanatra érdeklődés támadt benne. Úgy értem, melyik férfi lenne képes
ezt az ajánlatot figyelmen kívül hagyni? Neil a The Truth című könyvében így írja le a jelenetet:

Ő az a fajta nő, akiről tiniként álmodoztam: kötelezettségmentes. Mindenhez képest, amit eddigi
életem során tapasztaltam, egyedül ez tűnik igazi szabad szexnek – mert nincs benne lelki poggyász,
drogpoggyász, de még párkapcsolati poggyász sem. Sőt, egyáltalán semmilyen poggyász vagy
kellemetlenség nem kapcsolódik hozzá, csak véletlenszerűen összekapcsolódó testrészek.29

Azonban akármennyire szórakoztató és szabad volt is a klubban eltöltött idő, egy katasztrófa lassú
közeledtét jelezte előre. Amikor Neil visszaköltözött az Egyesült Államokba, összeköltözött három – igen,
három – barátnőjével. A káosz kezdete. Ahelyett, hogy ezekkel a szépségekkel aludt volna egy selyembe
burkolt ágyon, a kanapéra szorult. Minden pillanat tele volt feszültséggel, féltékenységgel, dühvel,
veszekedéssel és ordibálással – már szinte kezelhetetlen volt a helyzet. És ennek a belső
bizonytalansághoz és önutálathoz még köze sem volt, amit egyébként érzett. Ahogy ő írja: „Amikor a
monogám kapcsolataim alatt elképzeltem, milyen lehet egy teljesen szabad szerelmi
közösségben élni, tengernyi kéjt, izgalmat és feminin energiát láttam a szemeim előtt.
Ehelyett azonban szégyellem magam, amiért három szívet is kisajátítok.” Neil azt az életet
élte, ami más férfiaknak csak álom, számára azonban hamar nyomasztó rémálom lett belőle.
A kanapén töltött időszak után az egész darabjaira hullott – teljes mértékben. Fájdalmas szakítások, egy
csatabárddal hadakozó féltékeny ex, törött szívek és lelkek, végül pedig egy összetört és zavarodott Neil
maradt csak.
Amikor Neil elkezdte írni A játszmát, elmondása szerint még szexuális amatőr volt. Ami ennél is
rosszabb, az volt, amit ő csak ÁFB-nek (Átlagos Frusztrált Balek) nevez. A történetével bevezet a
„nőzőművészek” titkos társaságába – olyan férfiakról mesél, akiknek az életcéljuk az, hogy nőkkel
találkozzanak, és lefeküdjenek velük, mintha az egész csak egy játék lenne. Strauss azt mondta a
szerkesztőjének, azért akar erről a közösségről írni, mert érdekes a téma. Valójában azonban belefáradt a
magányba, és vesztesnek érezte magát. Élete egy szomorú pillanatában még az is megfordult a fejében,
hogy katalógusból rendel magának feleséget. A könyvben elmeséli, hogy egy ideig a Mötley Crüe
bandával is utazgatott egy könyv miatt, és az egész turné alatt egyetlen lány sem volt hajlandó
megcsókolni. A definíciók alapján, amelyek megmondják, mit jelent Amerikában „férfinak” lenni, Neil
teljes kudarcként látta önmagát, kevesebbnek azoknál a férfiaknál, akik sokat szexeltek.
Ezért úgy döntött, ír egy könyvet a nőzőművészekről, így talán ő is megtanulhatja, hogyan kell ezt
csinálni. Nemcsak nőcsábásszá vált, de mivel briliáns, humoros és művelt ember, a világ legjobb
nőcsábásza lett belőle. Aztán egyenesen nőcsábász guruvá fejlesztette magát: felépített egy programot,
amely során megtanította más férfiaknak, amit ő tudott, megmutatta nekik, hogyan találjanak és
csábítsanak el nőket.
Mire kiadták a könyvét, és igazán elrajtolt a dolog, már gazdag, sármos, jóképű volt, és minden más is,
amire gyermeki énje vágyott – beleértve a képességet, amellyel minden nőt felszedhetett, akit csak
megkívánt. Számtalan nővel lefeküdt, néha egyszerre kettővel-hárommal is, és minden valaha volt
fantáziáját valóra váltotta. Nem csak egy férfi volt, ő volt A Férfi. Rocksztár lett belőle, és még egy gitárt
sem kellett felemelnie hozzá.
Tudom, mit gondol most a legtöbb pasi: „Király. Én is ezt akarom.” Talán ezt gondolod, de tévedsz, hidd
el nekem. Éltem már hosszú távú kapcsolatban, de voltam szingli is, egyszerre több nővel társalogva. A
húszas éveimben voltak időszakok, amikor úgy tűnt, a hét minden napján új nővel randizom. Szórakoztató
volt, és érdekes, legalábbis egy darabig, azonban sok energiámba került mindenkinek az érzelmeit kezelni,
és végső soron nagyon beteljesületlen volt az egész. Neil számára egyáltalán nem volt szuper. Az a sok
szex azzal a rengeteg nővel nem hozta magával az elégedettséget, amire számított. Keményen küzdött,
hogy helyrehozza magában azt, amiben szerinte „kevesebb” volt másoknál, mégis kiüresedettnek és
tompának érezte magát.
Erről eszembe jut egy párbeszéd a Reklámőrültek című sorozat ötödik évadából. Don Draper besétál
Roger Sterling irodájába, elégedetlen és frusztrált a cég vezetése miatt. Don az egész iparágat
megkérdőjelezi, pedig egy luxusirodában dolgozik a Madison Avenue egyik felhőkarcolójában, annak
minden előnyével. Don Draper megkérdezi Rogert: „Miért csináljuk ezt?”, miközben egy italt tölt magának
kora reggel. Roger válasza klasszikus, de szomorú is egyben. „A szex miatt – mondja –, de az mindig
kiábrándító.”
Ha őszinték akarunk lenni, a legtöbb férfi számára az élet egy soha véget nem érő
trófeavadászattá vált, de egyikük sem érzi magát győztesnek a végén. Csak azt hisszük, hogy
nyertünk, mert egy újabb nő nevét írtuk be a kis füzetünkbe. Ez nem az intimitásról szól,
hanem a számtanról. De aztán a matek végül mindig kiábrándítónak bizonyul.
Persze ez nem csak a férfiak számára kiábrándító. Amennyire fárasztó és hiábavaló ez a hozzáállás a
férfiak számára, gondolj bele, milyen lehet a nőknek, akiket folyamatosan hajhásznak és tárgyiasítanak – a
férfi, aki iránt őszintén érdeklődtek, csak egy újabb rovátkának tekinti őket az ágy fejtámláján. A nő
biztosan nem a legjobbat kapja a férfitól, még akkor sem, ha a férfi meggyőződése szerint mindent
megtesz, hogy a nő jól érezze magát… hiszen a valóságban csak a saját egóját akarja kielégíteni.
Chris Lee, a briliáns transzformációs coach, akit már említettem egy korábbi fejezetben, egyike azoknak
az embereknek, akiket a témában a legtöbbre tartok. Három évvel ezelőtt kezdtem vele dolgozni a saját
álarcaimon és a férfiassággal kapcsolatos küzdelmeimen. Amikor manapság beszélek vele ezekről a
problémákról, egyből a lényegre tér, kifogások és korlátok nélkül, ami nekem mindig rengeteget segít.
A podcastemen remekül elmondta, hogyan is kezdődik ez a kondicionálás:

Az amerikai fiúk már a középiskola elejére megtanulják, hogy a férfiasságot a szexuális

hódításaik számával kell mérni. Mit jelent férfinak lenni? Azt jelenti, hogy kerítesz egy
fiatal lányt magad mellé, aztán kihasználod. Használod valamilyen fizikai szükségleted
kielégítésére, esetleg valamilyen férfiúi bizonytalanság kompenzálására. Ettől nem leszel férfi –
egyszerűen csak kihasználsz más emberi lényeket.

A legtöbb fiú számára a középiskola az az időszak, amikor megpróbálják megfejteni a

szexualitás rejtelmeit, aztán szexelnek, majd dicsekszenek vele, hogy szexeltek. Azonban az
kimarad a beszélgetésből, hogy valójában min mentek keresztül – és a másik min ment
keresztül. A fiúk egy bináris rendszerré egyszerűsítik a szexről való társalgást – szexeltek-e
már, vagy sem –, szociális státuszuk és férfiúi magabiztosságuk pedig a válaszon múlik.
Ez a hozzáállás valószínűleg a legtöbb embert nem fogja meghökkenteni. Ez az elmúlt 50 évben készült
összes hollywoodi tinifilm témája. Minden középiskolásokról szóló délutáni matiné és tévésorozat,
amelyet gyerekként láttam, biztosan leadott egy epizódot, amelyik a szex miatti frusztrációról, a
szüzességről és a kényszeredettségről szólt. Ez az érzelmi koktél persze középiskola után sem fogy el. Még
főiskola és egyetem alatt is van a pohárban.
Legalábbis az én tapasztalatom ezt mutatja. Középiskolában mindig a szexen gondolkoztam.
Megszállottan. Annyira akartam, de fogalmam sem volt róla, mit kell csinálni, ezért féltem tőle, hogy
kinevetnek majd, ha nem teljesítek megfelelően. Nem tudom, hogy minden tinédzser fiú keresztülmegy-e
ezen, de ugyanúgy nem tudtam befolyásolni, mennyi vér áramlik a péniszembe, mint azt, hogy kívánom az
édességet. (És régen állandóan édességgel tömtem magam, mindennap.) Ezt leplezendő folyton lógott
rajtam az ingem (a magániskolában, ahová jártam, ez tilos volt a kötelező viselet miatt), és állandóan
magam előtt tartottam a könyveimet, mert nem tudtam parancsolni a folyamatos erekciómnak.
Emlékszem, elsőéves koromban volt egy végzős lány, az egyik legszebb az egész iskolában, aki folyton
flörtölt velem. Egy nap ki akart vinni a kocsijához, hogy ott szexeljünk (tipikus középiskolás sztori, ugye?).
Egyszerre voltam hihetetlenül izgatott és rémesen ijedt. Emlékszem, azt gondoltam: „Itt a lehetőség.
Végre én is akcióba léphetek, ráadásul egy felsőbbévessel!” Azonban túlságosan rémült és szégyellős
voltam, így csak kínosan elsétáltam, reszketve.
Középiskola alatt volt pár barátnőm, és én mindig szívesen lefeküdtem volna velük, ha akarták volna.
De nem akarták, és ahogy telt az idő, úgy döntöttem, várok tizennyolc éves koromig. A három idősebb
testvérem tizenhat éves kora előtt elveszítette a szüzességét, én azonban még várni akartam a
döntésemmel, amíg jogilag nagykorú leszek.
Mint kiderült, Neil is hasonló dolgon ment keresztül. A férfi, aki a világ legnagyobb nőcsábászává vált –
a férfi, aki millióknak tanította meg, hogyan csajozzanak –, tinédzser éveinek nagy részét azzal töltötte,
hogy azon gondolkozott, miért nem szexel vele senki. Ahogy az interjúban is mondta:

Az történik, hogy tizenhárom évesen pubertáskorba érsz, és – az én esetemben a következő nyolc

évben – ott van a dolog, ami férfivá tesz, de nem tudod, mit jelent, és hogyan lehet a tiéd. Vagy
 valakitől megkapod, vagy valaki megosztja veled, de minél tovább nem kapod meg, annál
kevesebbnek érzed magad férfiként. Emlékszem az egyetlen középiskolai barátomra, akivel csak az
„sz-klubnak” hívtuk magunkat, mert mindketten szüzek voltunk. Ez az egész tapasztalat szakadékot
ásott közém és a nők közé, közém és saját férfiasságom közé, ráadásul óriási vágyat is ébresztett
bennem.

2007-ben az Új-Mexikói Egyetem és a Houstoni Egyetem pszichológusai publikáltak egy cikket a Journal
of Men’s Studiesban „The Relationship between Masculinity Ideology, Loneliness, and Separation-
Individuation Difficulties” címmel.30 Kutatásaik azt igazolták, ami később Neil számára is sorsdöntő
tapasztalat volt a szexszel kapcsolatban. A cikkben a szerzők elismerik, hogy az egyetemista férfiak
– főleg a diákszövetségi tagok –, akik nem illenek a sztereotip férfiképbe (az olyan férfiak, mint
Neil), hajlamosabbak negatívabb férfiszocializációs formákat választani annak érdekében,
hogy lépést tudjanak tartani a maszkulin világgal. Tehát állandóan isznak, verekszenek, és
kötöttségek nélkül szexelnek különböző partnerekkel.
A probléma ezzel az – a nyilvánvalókon kívül, mint a különböző betegségek és a feldühödött
exbarátnők –, hogy ha nem jutsz túl ezen a fázison, kiüresedsz. Vagy ami még rosszabb, a
mókuskerékben ragadsz.
Miután megtanulta, hogyan csábítson el lehetőleg minden típusú nőt, egy pont után Neil úgy érezte,
nem tud leállni. Ha látott egy nőt a repülőgépen, egyből felmérte, és azt latolgatta, mennyi esélye van
ágyba bújni vele. Ha kapcsolatban volt, mindig félrelépett. A gondolatait a szex uralta, ami minden mást
kizárt.
A mélypontra akkor ért el, amikor elvesztette a nőt, akit szeretett. Ekkor kezdte kutatni a válaszokat.
Elment egy szexfüggőkkel foglalkozó intézménybe, és elindult egy úton, amely során újrakábelezte az
agyát, és olyan operációs rendszert telepített rá, amelyik végre képes volt kontrollálni az ösztöneit. Ahogy
elmondta, ekkor végre meglátta az igazságot: a Szexuális Álarc átvette fölötte a hatalmat, és tönkretette
az életét. Így emlékezett erre:

Amiről azt hittem, szabadság, egyáltalán nem volt az. A szabadság a kötelékekben volt. Ha
belegondolsz: „Oké, szingli leszek kötöttségek nélkül, vagy egyszerűen csak képes leszek bármit
megtenni, amit akarok”, ez olyan, mint egy madár, amelyik nem tud leszállni: hamar elfárad. És
mindent megnyitott előttem, hogy végigmentem ezeken a folyamatokon, és végre képes voltam
megszabadulni a poggyászaimtól, és belemenni egy intim kapcsolatba úgy, hogy nem éreztem
csapdában magam.

Vannak alkalmak, amikor a podcastem terápiás üléssé válik, ahol én fekszem a kanapén. Néha ettől elég
feszültté is válok. (Te akarnád, hogy emberek milliói hallják a terápiádat?) Máskor azonban úgy gondolom,
ezek a legértékesebb tartalmak, amiket valaha készítettem. A Neil Strausszal való beszélgetésem közben
érintettük a legmélyebb, legérzékenyebb problémákat, amelyekkel férfiként szembe kell néznünk, és
amelyekkel magam is keményen küzdöttem az elmúlt években.
Pont jó időben találkoztam vele. Ha még emlékszel, az első könyvem turnéjának történetével
indítottam. Épp akkor szakítottam a barátnőmmel, akivel már régóta együtt voltunk, részben azért, mert
azt hittem, korlátlan szabadságra vágyom a kötelezettségek alól, beleértve a szexuálisakat is.
Bestsellerszerző voltam, az üzletem hét számjegyű bevételt produkált – tényleg csak egyetlen nőhöz
akartam kötni magam? Megállapodni egy kapcsolatban? Ebben benne van a megállapodás szó. Ki akarna
megállapodni? Ha jóképű, karizmatikus, magabiztos vagy, lesznek opcióid – orientációtól függetlenül –, és
nehéz lesz azokat feladni. Legyen szó akár a Tinderről vagy a Grindrről, egy dögös test csak egy
kattintásnyira van.
Akkor azt hittem, ezt akarom. Több sikerrel a hátam mögött, nagyobb anyagi biztonsággal és
érettséggel azt vettem észre, a nők odafigyelnek rám, és elérhetővé teszik magukat számomra.
Folyamatosan a „következő legjobbra” gondoltam. Az UFC-harcos, Brendan Schaub tökéletesen
elmagyarázta nekem ezt a dilemmát: „Úgy érzem, én vagyok Bruce Wayne, és átok ül rajtam… ez az átok
pedig a lehetőségek rengetege.” Ez jelentette (és jelenti még ma is) a küzdelmet számomra is. Olyan ez,
mint egy tánc, ahol nagyon figyelnem kell arra, hogy két lábbal álljak a földön, különben elesem, és egy
nagyon destruktív helyen találom magam.
Egy rövid ideig, amíg a könyvem eladása robogott előre, élveztem a szingliség előnyeit. Azonban a
turné minden egyes reggelén rám törtek a kétségek, amelyekről ennek a könyvnek az elején beszéltem:
Mit csinálok? Miért hiányzik az exem? Ha nem tudok nélküle élni, miért nem akarok vele lenni? Hirtelen
megértettem, mire gondolt Neil, amikor a fáradt madárról beszélt, aki nem tud leszállni. A madár nem
azért volt kimerült, mert folyton fészekről fészekre repkedett, hanem mert minden energiája
arra ment el, hogy a levegőben tartsa magát, mert nem tudta eldönteni, merre is induljon. A
szabadságnak tényleg ilyennek kell lennie?
Ez a másik része annak, amit Brendan mondott nekem. A lányok, mondta, olyanok voltak neki, mint
Bane, a Batman gonosza. A folyamatos vágyakozás, mindig többet és többet akarás részegítő kihívás volt,
azonban méreg is (angolul a bane „mérget” jelent). Egy alkalommal még „függőségnek” is nevezte.
Nemcsak azért akartam beszélni Neil Strausszal, mert több könyvet is írt a témában – hanem mert úgy
éreztem, pontosan azon ment keresztül, amin én, és rengeteg más férfi is, aki csak csendben szenved ezek
miatt a problémák miatt. És bizony szenvedett. Megnyílt nekem a barátnőjével való kapcsolatáról,
elmondta, hogyan ért el a szakadék mélyére, ami rávette, hogy végre szembenézzen a gondjaival:

Megcsaltam Ingridet, aki azóta a feleségem, és borzasztóan éreztem magam. Azt gondoltam, rendes
fickó vagyok. Nagyon szerettem, vele akartam lenni, mégis megcsaltam, és egyszerűen nem
értettem, miért teszek ilyesmit bárkivel is. Miért bántok valakit, aki szeret engem? Miért akarom
összetörni a szívét? Miért akarom tönkretenni a saját jövőmet? És miért kell az erkölcsi normáim
ellenére cselekednem kizárólag a szex miatt, ami még csak nem is volt olyan jó?

Ezek remek és egyben nagyon kemény kérdések. Olyanok, amelyekkel a legtöbb férfi megküzd. Én
szenvedtem miattuk. És persze ezek azok a kérdések, amelyeket nagyon szeretnénk elkerülni is. Ha
őszinték vagyunk magunkkal, beismerjük, hogy nincsenek az asztalon azok a kérdések,
amelyek a morális és etikai rendszerünk és a szex kapcsolatát feszegetik. Könnyebben
beilleszkedsz a férfiak közé, ha ezeket a problémákat félreteszed, és inkább arról beszélsz,
milyen nőket csábítottál el. Ha érzésekről, szerelemről, esetleg arról akarnál beszélni, hogy a
szex mindkét félnek pozitív élményt nyújt-e, akkor biztosan kirekesztenek. Ha hihetünk a
témában készült kutatások eredményeinek, a pasik félnek attól, hogy ha feltárják az intimitással
kapcsolatos problémáikat, melegnek, nőiesnek vagy puhánynak titulálják őket. Egy férfi sosem akarja,
hogy degradáló módon beszéljenek róla, szexuális orientációtól függetlenül.
Tehát a dolog eléggé kiszámítható: feltáratlanul marad az életünkben egy hatalmas erő. Beleesünk
kapcsolatokba, majd kilépünk belőlük, váltogatjuk a szexuális partnereinket, már nem is számoljuk. Ehhez
add hozzá a pornográfia különösen erőteljes hatását – ami manapság könnyebben elérhető, mint a tiszta
víz –, és megvan a recept a katasztrófához.
Nagyon sok férfiban sötétség lakozik. Matthew Hussey, a Get the Guy című New York Times bestseller
szerzője, és a világ egyik legismertebb kapcsolati szakértője (segít a nőknek ismerkedni), kimondja,
mennyire agresszívan viselkedik néhány férfi, ha szexről van szó. Csak gondolj a szavakra, amiket
használunk – mint a „hódítás” –, hogy leírjunk egy tapasztalatot, ami elvileg két ember gyönyöréből
táplálkozik. Matthew elmagyarázta nekem ezt, amikor Los Angeles-i otthonában beszélgettünk:

Ha manapság pornót nézel, az aránytalanul agresszívnek hat. Minden a nők feletti dominanciáról
szól, nagy része pedig megalázás. Nem csak a szex mennyisége fontos. A pasik jobban férfinak érzik
magukat, ha dominálnak és agresszívak az ágyban. A definíció nem arról szól, hogy a férfi örömet
okoz a nőnek, hanem arról, hogy fizikailag dominál fölötte. Mivel ez a pornóban folyamatosan jelen
van, azt hiszem, a férfiak torzult módon látják a valóságot, amikor a hálószobában megnyilvánuló
férfiasság témájáról van szó. Nem is merek azokra a kilenc- vagy tízéves gyerekekre gondolni, akik
még sosem csókoltak meg lányt, és ez az első kiindulási pontjuk a szexszel kapcsolatban, hogy
hogyan kell kinéznie. Ez igazán elfuserált férfiakat eredményez.

Neil számára a probléma még mélyebb volt. Rengeteg gyerekkori traumát kellett feldolgoznia:

Elkezdtem tanulni az ismeretlen, mélyen tudat alatt lévő, rejtett erőkről, amelyek dolgoztak
bennem, amikor meghoztam ezt a döntést. Nagyrészt a depressziós, irányításmániás anyámról
szóltak, és a szüleim rossz kapcsolatáról, ha ez ismerősen hangzik bárkinek… Megismertem az
intimitástól való félelmemet, a félelmemet, hogy valaki irányítani fog engem, és azt is, miért
gondolom, hogy a szeretet megfojt. Vagyis azt, hogy gondoskodnom kell valakiről, akit aztán a
döntésemmel megbántok.

Hosszú, fájdalmas út vezetett a gyógyulásig, de Neil végre megértette szexuális életének meghökkentő
aspektusait. Nevezzük ezt a férfiasság egyik paradoxonának: a szex az a dolog, ami a legjobban
összezavar és terhel minket, ugyanakkor az egyetlen téma, amelyről csak viccek formájában
beszélhetünk, vagy versenghetünk egymással. Ilyen szempontból a Szexuális Álarc a legerőteljesebb
az összes közül. A biológiánkban és a neveltetésünkben gyökerezik. Az agyunk is szexre van programozva,
és gyermekkorunk nagy részében ezt a területet igyekszünk felfedezni. Neil ezt számtalan órányi terápia,
érzelmi munka és traumakezelés után értette meg. Azonban sok férfi nem hajlandó dolgozni magán, aztán
csak csodálkozik, miért kerül folyton bajba, ami neki és a párjának is fájdalmat okoz.
Egyszerű lenne az egészet a biológiára kenni. Egy ideig én is ezt csináltam. Azt mondtam magamnak,
hogy a monogámia kulturális találmány, vagy az egyház egyik eszköze, amellyel az embereket akarják
irányítani. Egyetlen nővel lenni egész életedben? Ez nem természetes. Vagy talán rendben van pár fickó
számára, de ezek a férfiak nem olyan különlegesek, fontosak vagy kívánatosak, mint én. Végtére is az
ősember is minél messzebbre akarná juttatni a DNS-ét, hogy továbbadja a génjeit, igaz? És ezzel
tulajdonképpen azt mondom, hogy bárkivel lehetek, akivel akarok, amikor akarom, mert csak azt csinálom,
amire a testemet programozták, nem?
A kérdés a következő: Ennek a forgatókönyvnek mekkora része kulturális, és nem biológiai? Gondolj
csak a férfiasságról alkotott modellekre. Szinte mind a szexhez kötődik bizonyos módon. George Clooney
– akit egyszer a People magazin a világ legszexibb férfijának kiáltott ki – teljesen beleillett ebbe a képbe,
mert ő volt az a férfi, akit egyetlen nő sem tudott lekötni. A filmek és sorozatok ugyanezt a mintát
követik. A Reklámőrültek Don Drapere nemcsak azért szexi, mert jóképű, hanem mert sokat szexel.
Egészen a sorozat végéig nem ébred rá ő sem (és mi sem) – amikor már túl késő –, hogy a szexet és
hűtlenséget csak arra használja, hogy elrejtse mélyen gyökerező lelki sérüléseit. Csak akkor jön rá, hogy a
szexet védekezésként használja, amikor az élete darabokra hullik. Úgy értem, a Don Draper még csak nem
is a saját neve. Az egész szexuálisan túlfűtött karaktere egy álarc!
És ez nem csak fikció. A való életben is alkalmazzuk ezeket a sztereotípiákat és mítoszokat.
Azok a férfiak, akik folyton új nőkkel találkoznak és fekszenek le, azok játékosok, csődörök,
tökösek. De hogyan gondolunk azokra a férfiakra, akik együtt vannak valakivel?
Elköteleződött. Megállapodott. Elkelt. Csak akkor találkozik a haverjaival, ha a felesége engedélyt ad
rá. „Aputeste” van. A szexuális élete a senki földje. És bele sem kezdek, mennyire igazságtalanok a címkék
és a kettős mérce, amit a nőkkel kapcsolatban alkalmazunk. Amit a szingli férfiakban ünnepelünk, azt a
nőkben könnyűvérűnek tartjuk. Amikor egy pasi gazdag nőt vesz el, az nem jelent semmit, de ha a nő
csinálja ugyanezt, aranyásónak nevezzük. Az a nő, aki tudja, mit akar, és mit vár el egy kapcsolattól, az
hisztis, vagy csak simán egy ribanc.
Az egész nonszensz.
Azonban ez a képtelenség ott motoszkál a fejünkben, amikor az elkötelezett, szeretetteljes
kapcsolatokra gondolunk. És persze ez a fiatal, befolyásolható fiúk számára is megnehezíti a
dolgot, akik épp megpróbálnak rájönni, kit érdemes csodálni és utánozni. Túl gyakran abban a
hitben nőnek fel, hogy a szingliség jó móka, a házasság pedig maga a dögunalom.
Csak akkor kezdtem szisztematikusan gondolkozni erről a dologról, amikor a saját problémáimat is
nyíltabban voltam képes kezelni. Sok munkába került, hogy megfejtsem őket, és még mindig nem ért
véget a folyamat.
Neil így írta ezt le: „Az történt, hogy rájöttem, a probléma nem a kapcsolat volt. Nem az volt a gond,
hogy a nő irányítani akart engem. Nem is a monogámiával volt bajom. A hiba bennem volt… és abban,
ahogy gondolkoztam.” Ez a szívembe markolt. Én is ugyanígy fogtam a problémámat, és átalakítottam
egy olyanná, amit rám erőltettek.
A legutóbbi könyvemben, A kiválóság iskolájában elmeséltem, amikor ötéves koromban megerőszakolt
a bébiszitterem fia. Összezavart a tapasztalat, huszonöt évig nem is beszéltem róla, ami dühössé,
frusztrálttá, visszautasítóvá és védekezővé tett az életem sok területén. Egy ilyen élményt nehéz csak
úgy lerázni magunkról, ha nincsenek meg a gyógyuláshoz szükséges eszközeink és a
megfelelően kialakult érzelmi intelligenciánk. Később rájöttem, hogy egy ilyen traumából
csak úgy lehet kilábalni, ha az ember beszél róla.
Amikor azonban elsőéves főiskolás voltam, és a koedukált kollégiumban laktam, keresztül kellett
mennem egy újabb megrázó szexuális élményen. A koliban emeletes ágyak voltak, a szobatársam a
birkózócsapat tagja volt. Éjszakára mindig bezártuk az ajtót, de valamiért a szobatársam lelépett az éjszaka
közepén, és nyitva hagyta a bejáratot. Hajnali háromkor arra ébredtem, hogy a nadrágom a bokámnál
van, egy lány pedig épp szexelni próbál velem. Először azt hittem, csak álmodom az egészet, annyira
fáradt voltam az előző esti fociedzéstől. A legtöbb pasi azt gondolná, ez maga a valóra vált álom,
számomra azonban az életre kelt rémálom volt.
Találkoztam ezzel a lánnyal párszor, de nem ismertem igazán. És ugyan szexuálisan túlfűtött voltam, de
nem így akartam lefeküdni senkivel. Az volt benne a kihívás, hogy teljesen erőtlenné váltam, ő pedig
megragadta az ágyam két szélét, leszorított, és közben győzködött, megpróbálta rám erőltetni magát.
Számtalanszor kértem, hogy szálljon le rólam, próbáltam elfordítani a fejem, amikor a részeg lehelete
közel került a számhoz, hogy megcsókoljon, a nadrágom pedig közben a bokámnál járt, így a lábamat sem
tudtam rendesen mozgatni. Végre eléggé magamhoz tértem, felhúztam a lábamat, és szó szerint
lerúgtam a lányt magamról, egyenesen a padlóra (ne aggódj, nem a felső ágyon voltam). Megpróbált
visszaugrani hozzám, én pedig kézzel-lábbal csapkodtam és üvöltöttem, mint egy gyerek, aki nem akar
valamit. Hirtelen Chuck Norrisszá változtam, és védekezni kezdtem. A lány feladta, és kiment a szobából.
Egy órával később már talpon kellett lennem, mert edzésem volt a súlyemelő teremben, tehát
egyszerűen kizártam a tudatomból, ami történt, és elindultam edzésre.
Minden nőt figyelmeztetnek az ilyen erőszakhoz hasonló tapasztalatokra, a férfiak azonban
úgy gondolják, ez velük nem történhet meg. Nincs megfelelő szókincsünk sem, amellyel
kommunikálhatnánk erről másokkal, és attól tartunk, ha elmondanánk valakinek, csak
megszégyenítő választ kapnánk, és azt kellene hallgatnunk, hogy valami baj van velünk.
Nagyon hálás vagyok az életemben a barátaimért és a férfitársaimért. Ott voltak nekem, és mindig
őszintén bántak velem. Például a barátom, Tucker Max, jobb haver már nem is lehetne. Ő is szenvedett a
kapcsolataival és a monogámiával. Könyveket írt a szerencsétlenségéről, és rengeteg pénzt szerzett velük.
Volt egy weboldala, ahol a nők e-mailben kérték meg, hogy szexeljen velük. Sok srác szemében Tucker
igazi hős volt emiatt. Az én életemben is volt egy pont, amikor azt mondtam volna erre, hogy „ez az élet”.
Azonban Tucker hamar tévútra tévedt. Jól érezte magát ugyan, de nem volt boldog. Élete
kulcsfontosságú pillanataiban – amikor balsorssal és küzdelmekkel kellett szembenéznie – magányos volt.
Semmi közös nem volt benne és a nőkben, akikkel együtt volt. Azt sem tudta, hol ismerhetne meg valakit,
akivel összeillene. Amikor mérgező életet élsz, mérgező embereket vonzol be. Ezért eldöntötte,
hogy mindent megváltoztat. Írt egy nagyon komoly könyvet arról, hogyan tisztíthatják ki a férfiak a
fejüket a kapcsolati és szexuális problémák tekintetében. Őszintén elmondta, hogy évekig tartó
pszichoanalízisre volt szüksége ahhoz, hogy ő maga tisztán lásson. Azonban sikerült neki, már tele van
éleslátással és bölcsességgel, főleg, ha kapcsolatokról van szó:

Rengeteg olyan férfi van, swingerek és hasonló típusok, akik szerint lehetséges több nővel is
lefeküdni, és mindegyikükkel mély érzelmi kapcsolatot kiépíteni. Ebben én nem hiszek. Bízz
bennem, próbáltam! Bár igaz lenne! Éltem együtt három nővel, mindhármukkal le is feküdtem…
Sosem láttam még olyan szituációt, amiben képes vagy mély, intim, bizalmas érzelmi
kapcsolatot kialakítani egyszerre több nővel, vagy nyitott kapcsolatban.

Más szavakkal, kikapcsolta a személyisége egy részét, hogy valóra válthassa ezt az „álmot”. Máskor pedig
olyan emberekkel vette körbe magát, akikkel nem akart mélyebb kapcsolatot kialakítani – csak így volt
lehetséges felszínes szexuális viszonyokat folytatni.
Menjünk előre pár évet az időben. Most boldog házasságban él, két gyermek édesapja. A kapcsolata az
erő és stabilitás forrása. Van egy partnere, a szó legigazabb értelmében. Ahogy ő mondta:

Amit benne megtaláltam… amit kapok, az egy mély érzelmi kapcsolat. Jobban bízom benne, mint
az életem során bárkiben. Vele sebezhető lehetek. Olyan, mintha lenne egy puha felület, amin
landolok, ha elesnék. Mindent elmondhatok neki. Támogat engem, törődik velem, annyira kedves.
 Mindig a pártomat fogja, nem szó szerint, de mindig mellettem áll. Mellettem van.

Más szájából ezek a szavak közhelynek tűnnének, de itt egy olyan férfiról beszélünk, aki szexuálisan
mindent kipróbált már. Gondolj bármire, ő biztosan megcsinálta. Általa a „bizalom”, a „kapcsolat” és a
„sebezhetőség” igazán jelentéshez jut. És ha ő mondja, hogy a soha véget nem érő, jelentéktelen
egyéjszakás kalandok veszélyesek, arra érdemes odafigyelni, mert ez az állítás mindennel szembefordul,
amit a feltörekvő generáció ettől a kultúrától tanul: „Szexelj, különben nem vagy férfi.” Aztán ez tovább
durvul: „Szexelj sokat, különben nem vagy férfi.” Aztán még ennél is rosszabb lesz: „Szexelj csak egyetlen
nővel… és kevésbé vagy férfi.”
Ez csak egy felfogás, nem az igazság, azonban mégis erőteljes kulturális kritériumnak számít sok férfi
számára. A férfiasság és a szexualitás annyira szorosan összekapcsolódtak, hogy sok fickó zavarttá és
frusztrálttá válik, szomorúnak és kevésnek érzi magát. Ehhez add hozzá, hogy a szülők mennyire nehezen
beszélnek erről a témáról a gyerekeikkel (különösen az apák, akikkel szintén nem beszélt a saját apjuk
gyerekkorukban), és máris megvan a recept egy katasztrófához.
Azonban a Neilhez és Tuckerhez hasonló férfiaknak köszönhetően végre elkezdtük szétrobbantani
ezeket a mítoszokat (még akkor is, ha időnként közvetlenül az orrunk előtt robbant a bomba). Itt van egy
olyan mítosz, ami mélyen a kultúránkban gyökerezik: minél nyitottabb és elérhetőbb vagy
érzelmileg, annál rosszabb lesz a szex. A legtöbb férfi, aki ezt olvassa, most valószínűleg
hevesen bólogat egyetértésében. Azonban mint kiderült, ennek pont az ellenkezője igaz:
ahogy rengeteg kutatás bizonyította az utóbbi időben, az érzelmi intimitás fokozza mind a
szexuális vágyat, mind a libidót.
Amikor megkérdeztem Neilt, milyen lett a szexuális élete, miután befejezte önmagán a munkát
(beleegyezett, hogy válaszol a személyes kérdések közül a legszemélyesebbekre is!), üdítően nyitottan és
őszintén válaszolt: „Azt gondoltam, a szenvedély és szex kihűl a kapcsolatban egy idő után. Unalmassá
válik. Azonban ahogy elengedjük a másikról alkotott képet, amit a fejünkben alkottunk, és közelebb
kerülünk egymáshoz, félelem nélkül, minden alkalommal életünk legjobb szexuális élményében van
részünk.”
Teljesen falhoz vágott, amikor először hallottam ezt. Kutatások bizonyítják, hogy igaz – és amikor
belegondolsz, te is látod benne az értelmet. Az igazán jó szexhez ugyanazok a dolgok tartoznak,
mint az érzelmi intimitáshoz: nyíltan elmondod a másiknak, mire vágysz, képes vagy
kommunikálni, képes vagy bízni abban, hogy a társad nem fog furcsának vagy őrültnek tartani.
Egyszerűbben fogalmazva: ha kimutatod az érzelmeidet, a legjobb szexben lehet részed.
Nem azt mondom, hogy a monogámia neked való, vagy hogy neked való ebben a pillanatban. Azt sem
javaslom, hogy próbáld ki a poliamóriát, azaz a sokszerelmű életvitelt. Azt sem sugallom, hogy ugorj fejest
egy kapcsolatba, vagy szakítsd meg a jelenlegit, hogy valami újdonságot kergethess. Nem erről van szó.
Azt mutatom meg, hogyan vetkőzheted le a Szexuális Álarcot, hogyan gondolkozz a szexről, és hogyan
lehetsz tudatában a szexről hozott döntéseid mögött rejlő okoknak. Tehát végső soron a lényege az
egésznek, hogy kiteljesedett legyél az életedben. A legtöbb férfi nem gondol erre, és ezt azért tudom,
mert sokáig én is így voltam. A kapcsolati problémáim nagy része azért alakult ki, mert gondolkodás nélkül
beleugrottam bármibe. Nem figyeltem oda a mintákra, nem végeztem el a belső munkát, amelynek
segítségével feltehettem volna magamnak a kérdést, hogy: „Mégis mi a fenét csinálok ezzel a lánnyal?”
Azt hiszem, nagyon értékes a folyamat, amelyen a Tuckerhöz és Neilhez hasonló férfiak is
keresztülmennek, amíg végül rájönnek, hogyan illeszthető be a szexualitás az életükbe. Fogták a legtöbb
férfi számára tudattalan dolgot, ami rengeteg probléma forrása, és az egészet átalakították egy újfajta
gondolkodásmóddá, amin keresztül az életüket szemlélik – a családi, a személyes, a kapcsolati és az
érzelmi ügyeiket. A Szexuális Álarc lehámozása sokkal többet megmutatott annál, mint hogy a
szőkéket vagy a barnákat szeretik-e jobban. Megmutatta nekik valódi önmagukat, így
lehetőségük nyílt egy olyan gazdag kapcsolat kialakítására, amilyennel azelőtt még nem
találkoztak.
Amikor megkérdeztem Tuckert, mit tanult meg a házasságából, olyan választ adott, ami véleményem
szerint igazán figyelemre méltó:

Őszintén, leginkább azt tanultam meg, hogyan fejezzem ki magam, hogyan törődjek
valaki mással, hogyan gondoljak az ő szükségleteire. Valaki, aki normális családban nőtt fel,
fiútestvérekkel és lánytestvérekkel körülvéve, vagy aki mindig jól működött a kapcsolataiban, ezt
zsigerből tudja. Én ezeket nem tudtam magamtól, meg kellett tanulnom… És Veronica [a felesége]
nagyon türelmes velem, mert megérti, hogy: „Oké, a férjemnek ez nincs meg.”

A legkiválóbb férfiak, akiket ismerek, hasonlóan vélekednek a kapcsolatokról. És amíg azon

gondolkozom, vajon ők milyen problémákkal néznek szembe a kapcsolataikban, rájövök, hogy
ők és a társuk együtt, párként dolgoznak rajtuk. Más szavakkal, amikor az álarc lehull, valami
igazán különleges és erőteljes kerül felszínre. Azt nem tudom, hogy mindenkinek osztottak-e ilyen
lapot, de úgy gondolom, mindenki szeretne kiegyensúlyozott kapcsolatban élni – még akkor is, ha nem
igazán tudjuk, hogyan érjük el, és végtelenül félünk elég sebezhetővé válni ahhoz, hogy ezt be is valljuk.
A könyvturném vége felé újra felvettem a kapcsolatot az exemmel, majd nemsokára kibékültünk. A
kapcsolatunk kiváló tanár számomra. Nem tökéletes, és soha nem is lesz az (persze ez igaz minden
kapcsolatra). Nem fogom mindig megkapni, amit akarok. Neki is megvannak a szükségletei, akarata és
vágyai. Kellemetlen felfedezésnek tűnik, amikor rájövünk, hogy a nőknek is kialakult személyiségük van, és
nem csak azért vannak itt, hogy betöltsék a „barátnő” szerepét, de ezt nekem is meg kellett tanulnom. Azt
is megtanultam, hogyan legyek türelmes, és erre ő vezetett rá. Ha visszatérek oda, ahol azt kérdeztem
magamtól, miért tűrném el a legkisebb kényelmetlenséget vagy stresszt egy kapcsolatban, ha a világ tele
van lehetőségekkel, eszembe jut, hogy ez csak elkerülés. Mitől menekülök azzal, hogy nem vagyok
hajlandó mélyebbre ásni, és szembenézni a nehéz beszélgetésekkel?
Ha a fiatalabb énem olvasná, amit most írtam, eléggé meglepett lenne. Talán még puhánynak is
nevezne, vagy ilyesmi. Persze ez ugyanaz a menekülés lenne csak, ugyanaz a félelem.
Más dolgokkal is szembesülnöm kellett, amikor a Szexuális Álarcom mögé néztem: a
türelmetlenségemmel, a (néha előforduló) önzésemmel, a problémáimmal. Küzdelmet folytattam, hogy
a múltam sötétebb pillanataira is gondoljak, azokra, amelyek megnehezítették a jelenemet is.
Megszenvedtem azzal, amit Neil csak „mélyen rejtőző sebeknek” nevezett. Szembe kellett néznem azokkal
a dolgokkal, amiket addig igyekeztem elkerülni.
Te mi elől menekülsz? Mit rejteget a Szexuális Álarcod? Szentelj figyelmet ezeknek a dolgoknak, és
talán tanulsz magadról valami egészen újat.

MIT TEHETÜNK MOST?

A szex az érzelmek kikerülésének tökéletes módja. Közelinek és intimnek tűnik, valójában
azonban a Szexuális Álarc mögött rejtőzködő férfiak így szorítják háttérbe az érzelmeiket,
hiszen csak a szex fizikai aspektusaival törődnek. Az a probléma azzal, ha kizárólag a szex fizikai
oldalával foglalkozunk, hogy az sosem lehet elég. Olyan, mint egy drog, amellyel mindig a legelső
élményt keresed, és majd beleőrülsz, ezért másikra váltasz, majd egy újabbra és egy újabbra. A Szexuális
Álarc mögött rekedt férfiak mindig a következő nőt keresik, a következő hódítást, a legújabbat, a
legszexibbet. És mindig jön egy újabb és szexibb. A kör pedig sosem zárul be, mert a csábítás alapvetően az
ego mániája. Akivel alszol, azzá válsz, és az elcsábított nők száma határozza meg az értékedet. Ez hasonlít a
Materiális Álarc soha véget nem érő pénzhajhászására. Mókuskerék, amiből sosem lesz elég.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Szexuális Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Belső béke
Önértékelés
Kiegyensúlyozott intim kapcsolatok
Stabilitás
Valódi partnerkapcsolatok

FÉRFIAK:
Találd meg, mi elől menekülsz. A felelősség elől? Az önértékelés elől? Az intimitás, kapcsolódás, fájdalom,
öröm vagy elégedettség elől? Hiányt szenvedsz valamiben, vagy épp túl sok van egy dologból, és nem
tudod ezt kezelni? Készíts egy listát, amelyben felsorolod, miket kerülhetsz, majd hozz létre egy
akciótervet, és találd ki a következő lépéseidet, amelyek iránt elkötelezed magad, és szabj meg egy
határidőt is. Például: Kerültem a beszélgetést a barátnőmmel, úgyhogy holnap fel fogom hívni…
Akármi legyen is, írd le.
Legyél magaddal őszinte arról, hogy a Szexuális Álarc mögötti bujkálás valóban jobbá tette-e az
életedet.
A megoldás kulcsa itt az, hogy megtanulsz egyedül lenni. Megtanulod szeretni önmagad.
Először magaddal kell kapcsolatban lenned. Amikor külső forrásokban keresed a szeretetet és
az elismerést, elkerülhetetlenül elveszíted önmagad és a képességed az önszeretetre, hiszen
belül semmi sem fog olyan értékesnek tűnni, mint amit másoktól kapsz. Kívülről sosem fogsz
eleget kapni ahhoz, hogy betöltsd a belső űrt, ezért meg kell tanulnod boldognak lenni önmagadban és
önmagaddal.
Ennek az egyik módja a megbocsátás. Néha önmagadnak a legnehezebb megbocsátani. Készíts egy
listát azokról a dolgokról, amelyek miatt bűntudatot érzel, és döntsd el, hogy megbocsátasz magadnak
mindenért. Először furcsa lesz, de idővel könnyebbé válik, ahogy megtanulsz beszélgetni magaddal. Én is
folyton elkövetek hibákat, de mindig találok időt a megbocsátásra. Ha nem így lenne, mindig fájna belül
valami. A Szexuális Álarc lényege önmagunk kerülése… az érzésé, hogy kevesek vagyunk. Emiatt keresünk
valakit, hogy legalább szexuálisan elégedettek legyünk, mert az elégedettséget belülről nem kapjuk meg.
Ezután írj magadnak egy levelet, amelyben mindent felsorolsz, amit szeretsz magadban. Ezt csak te
láthatod, csak neked szól.

NŐK:
Derítsd ki, mi a pasas víziója. Derítsd ki, mi fontos igazán neki. Lásd, mi inspirálja! Ez segíteni fogja abban,
hogy levesse az álarcát. Egy férfi vízió nélkül csak egy férfi, aki céltalanul bolyong az életben. Mitől érzi jól
magát az életében, a munkájában, a világban? Mit vár a barátságaitól, a családjától, a karrierjétől, az
életétől? Mik az álmai?
Minél tisztábban látja egy férfi a vízióját, annál könnyebben kitölti a szexuális űrt. A vízió képviseli a
vágyait, az elkötelezettségét, és nagyobb az egója igényeinél. Amikor egy férfi a Szexuális Álarc mögött
reked, a látása homályossá válik. Segíts neki fókuszálni.
 AZ AGRESSZÍV ÁLARC

AZ EMBERBEN ÉLŐ VAD SOHASEM TŰNIK EL TELJESEN.

HENRY DAVID THOREAU

KÉPZELD EL A PILLANATOKAT egy ketrecharc előtt. Az éljenző tömeget. A sarokban álló, félelmetes ellenfelet,
aki feszíti az izmait, a levegőbe bokszol, ritmikusan ugrál előre-hátra, készen az első ütésre, miután
kinyitják előtte az ajtót. A kivetítőn korábbi dicsőségeit mutatják be: egyik férfi a másik után landol a
padlón, kétségbeesetten kopogva, miközben ő kiszorítja belőlük a levegőt. Jusson eszedbe, mennyi pénz a
tét. Mennyi kérkedés következhet. Évekig tartó edzés vezetett ehhez a pillanathoz.
Most pedig gondolj bele, mit éreznél, ha te lennél a harcos, akinek a ringbe kell lépnie, hogy
szembenézzen az ellenféllel. Félelmet? Szorongást? Dühöt? Dermedtséget? Aggodalmat? Teljesen
normális ember lennél, ha ilyen érzelmek öntenének el.
És mégis, ha Andy Conát hallgatod, a brit ketrecharcost, ahogy leírja ezt a pillanatot, benne egészen
más dolgok zajlanak le. Itt van, ami megszületik a fejében, amikor a ringbe lép: „Attól a pillanattól, hogy
belépek az ajtón, addig a pillanatig, ahogy kilépek rajta… minden problémám köddé válik. De ahogy
kiteszed a lábad az ajtón… minden gondod visszatér.”
Más szavakkal tehát a te problémád elsősorban az, hogy be kell lépned a ringbe, Andynek azonban a
ring az a hely, ahol az ő problémáit kordában tudja tartani. Így folytatja:

Életem első meccse maga volt a kiszabadulás. „Megüthetem ezt a fickót, és jobban érzem tőle
magam.” Tudod, nekem nincs családom. Engem és a bátyámat nevelőszülőknél helyeztek el. Ő volt
nekem minden: az anyukám, az apukám, a bátyám és a nővérem. Ő volt nekem mindenki, aztán
öngyilkos lett. Soha senkinek nem mondtam még ezt el. Nem szeretem kimutatni a
gyengeségeimet. Valami eltört bennem, tudom, hogy így van.

Van valami csodálatra méltó abban, hogy Andy ennyire tisztában van vele, milyen mértékben
befolyásolják a motivációját harcosként a problémái. Még be is vallja, ami arra utal, hogy talán nem is tört
el benne valami, csak megsérült. Ami javítható. Mégis, van abban valami félelmetes, ha az évekig
tartó gyermekkori kínlódást és fájdalmat egy idegenen vezetjük le pénzért és hírnévért. Ahogy
Andy története is mutatja, a másoknak okozott fájdalom sosem csökkenti a benned élő
fájdalmat, ami elől menekülni próbálsz.
Senki sem érti meg ezt jobban a kétszeres Super Bowl-bajnok, hétszeres All-Pro-játékos és
tizenháromszoros Pro Bowl-sorhátvéd Ray Lewisnál. Lewis ereje és agresszivitása legendás. Egyetlen
sebességgel játszik: maximális. Tizenhét szezont töltött el a Baltimore Ravensnél az NFL-irányítók, futók és
elkapók terrorizálásával. Tökéletes karrier egy olyan férfi számára, aki élete tizenhét évét úgy élte le, hogy
gyűlölet fortyogott benne a távol lévő apja iránt. Amikor leültem vele, hogy az életéről, sikereiről,
küzdelmeiről és a férfiasságról beszélgessünk, a negyvenegy éves férfi éleslátása és megfontoltsága
lehetővé tette számára, hogy tisztán lássa, milyen mértékben hatott az életére a neveltetése:

Vannak bizonyos pillanatok egy gyermek életében, amiket egy apának nem lenne szabad
kihagynia, mert ha pótolod [a szülő jelenlétét], legtöbbször olyan dolgokkal
helyettesíted, amik bajba sodornak. Én a mások fölötti dominanciát választottam. Gyűlölet volt
bennem apám iránt, ami üzemanyaggá változott. Senkinek sem ajánlom, hogy úgy éljen, ahogy én
éltem.

Furcsának tűnhet ez a figyelmeztetés egy olyan férfitól, aki több millió dollárrá változtatta
agresszióját, azonban azt elfelejted, hogy ez csak egyetlen helyen jött jól neki: a pályán. Sehol
máshol nem volt hasznára.
Ez egy elég modern jelenség, hiszen évezredekig az agresszió és fizikai dominancia jellemezte a férfiak
viselkedését a családi életben, a törzsekben és közösségekben. Butaság lenne tagadni, hogy az agresszió
része volt és ma is része a férfiak fejlődésének.
Bármelyik tanár, szülő vagy edző tudna mesélni, milyen is fiatal fiúkkal dolgozni, mentorálni őket, és a
történeteik gyakran szólnak őrült vadulásról, végtelen versengésről és igen, verekedésekről. Ez mind
elfogadott és elvárt viselkedés: a fiúk már csak ilyenek, ahogy a mondás is tartja.
A helyzet az, hogy a modern társadalom arra a szintre jutott, ahol az agresszió és a fizikai dominancia
már nem az egyetlen – vagy legfőbb – eszköz, amit a férfiak használhatnak. Az erőszak és agresszió eltűnt
a legtöbb ember életéből a fejlett nemzetek esetében. Tehát amikor észrevesszük ezeket a fiainkban, a
harcosainkban és az olyan sportolóinkban, mint Andy és Ray, azt abnormálisnak érezzük, pedig valójában
nem az.
Ezzel együtt a legnagyobb probléma a fiatal férfiak fejlődésében az, ha az agresszió az
egyetlen módja a fájdalmuk, szomorúságuk, szorongásuk és dühük kiengedésének.
A figyelmen kívül hagyott harag maga a ragasztó, amely a helyén tartja az Agresszív Álarcot. Ez a
folyamat korán kezdődik és sokáig tart, néhány esetben évtizedekig is. Rengeteg kutatás készült a
témában, amelyek bizonyítják, hogy a fiatal fiúk csak úgy fürdőznek a haragban. Sokuk számára a düh az
egyetlen „elfogadható” érzelem, amit kimutathatnak. Azonban a legtöbbjüknél ez a düh csak egy takaró –
egy lepel, amely eltakarja életük nehéz valóságát. A Harvard orvosi karának professzora, W. S. Pollack
készített egy tanulmányt a tinédzserkorúak felnőtté válásának folyamatáról, ő így fogalmaz:

Hamis legyőzhetetlenségük álarca és az események áradata közepette a fiúk csak egyetlen dolgot
„mutathatnak” ki a fejlődésben lévő férfiasságuk keskeny érzelmi skáláján – dühöt –, és gyakran
nehéz meghallani elfojtott, de őszinte fájdalmukat és küzdelmüket, a kapcsolódás utáni
sóvárgásukat.31

Egyből értelmet nyer az egész, ha belegondolsz egy pillanatra. A düh pajzzsá válik. Megvéd és segít
reagálni olyan pillanatokban, amikor kicsinek, tehetetlennek és gyengének érezzük magunkat. Andy Cona
és Ray Lewis esetében mindenképp ez történt.
Nem kell sok idő ahhoz, hogy az erőszak kulturális hatásai beférkőzzenek a fiúk életébe. Nem sokkal
később pedig arra használják ezeket a hatásokat, hogy saját fortyogó haragjukat kiadják magukból.
Vegyük példának a videojátékokat. Nem az erőszakról beszélek – bár az is általános jelenség. Sokkal
inkább érdekel az, mennyire a düh dominálja ezeket a játékokat. Ahogy Ashly Burch író és színész mondta
nekem:

Amikor egy érzelem belopakodik egy férfikarakterbe [a videojátékokban], az általában a düh. A

bánat nagyon-nagyon kevés szerepet kap, szinte soha nem beszélik meg vagy dolgozzák fel. A
gyerekek igazán felnéznek erre a karakterre. És végül valaki olyat kezdenek el bálványozni, aki
érzelmileg nem tudja kifejezni magát, aki képtelen őszintén vagy nyíltan viselkedni mások előtt.

Tehát csoda, hogy a fiatal fiúkat hatalmába keríti a harag, hogy a virtuális erőszakkal táplálkoznak, és
végül egymással harcolnak? Csoda, hogy ezek a fiúk dühkezelési problémákkal küzdenek felnőttkorukban,
és erőszakossá válnak? A társadalom így alakítja ki a környezetet a férfiak számára, ahol az agresszió a
leginkább elfogadott érzelmi megnyilvánulás számukra. Minden alkalommal, amikor egy híresség
verekedésbe keveredik valamilyen feltételezett sérelem miatt, amikor egy profi sportoló megveri a
feleségét vagy a barátnőjét, amikor a média tele van valamilyen erőszakos támadással – mi csak a fejünket
vakarjuk. Jusson eszünkbe azonban, hogy az erőszak sokunk számára hétköznapi dolog. Meg kellene tehát
lepődnünk? Azok a dolgok, amiket a kisfiúk tesznek egymással, hogy kiadhassák magukból a
mérgező, (számukra) megmagyarázhatatlan dühöt, félelmet és szomorúságot, óriási
társadalmi és személyes problémát okoznak, amikor ezekből a gyerekekből olyan felnőtt férfi
lesz, aki nem dolgozta fel a mélyen rejlő fájdalmait. Néha ezek a minták otthon is ismétlődnek, ami
csak tovább súlyosbítja a problémát. Amikor Andy, az érzelmileg megtört ketrecharcos beszél arról,
milyen ezt a fájdalmat, dühöt és sérülést a ringbe vinni, felnézhetsz rá, amiért talált egy helyet, ahol nem
sért törvényt ezzel.
Azonban ez az agresszió, a férfiak háborúra való igénye csak egy álarc – olyasmi, amin el kell
gondolkoznunk, és jobban meg kell ismernünk. Nekem például régóta a természetem része.
Gyerekként én is belekeveredtem a szokásos balhékba, de néha nagyon félelmetes, erőszakos
verekedésekben is részem volt, amelyeket nem a rivalizálás vezérelt, hanem a sebezhetőségtől való
félelem és a végtelen harag.
A kiválóság iskolájában elmeséltem a történetet, amikor tizenkét évesen fűcsatáztunk néhány idősebb
gyerekkel. Az ártatlan dobálózás és csipkelődés verekedésbe torkollott, amely során ketten mentünk neki
egy harmadik fiúnak, és nem is voltunk tisztában vele, mit teszünk. Mivel ő áldozatnak érezte magát,
kegyetlenül fejbe vágott. Ez vad dühvel töltött el, így addig püföltem, amíg felismerhetetlenné vált az
arca. Ma már látom, hogy a reakcióm az áldozattá válásomból, és abból fakadt, hogy nem voltak
megfelelő eszközeim a fájdalom és a szégyen feldolgozásához. Az agresszió és a düh jelentette az érzelmi
eszköztáramat.
Néhány évvel később középiskolába kerültem, ahol megtaláltam a focit. Nagy voltam, és sportos, ezért
jól szerepeltem, de ha őszinte akarok lenni, a focinak köszönhetően agyonverhettem másokat, és még
meg is dicsértek érte. A foci nemcsak megengedte ezt, de bátorított is rá. A kontaktsportokban végre
kiszabadulhatott a düh, amit olyan sokáig elfojtottam. Imádtam az érzést: a fejemben kezdődött, csak
pezsgett és fortyogott, aztán leszáguldott a lábamba, én rohanni kezdtem, majd a testem bármibe és
bárkibe belecsapódott, aki az utamban állt. És amikor ez megtörtént, éreztem azt az elengedést, amelyről
Andy beszélt. Pár percig vagy óráig nem voltam dühös, amiért utoljára választottak ki, nem haragudtam,
amiért az emberek lehülyéztek, nem számítottak a családi problémák, a szüleim veszekedései, nem
dühöngtem, amiért kisfiúként megerőszakoltak. Egy kis ideig egyáltalán nem voltam dühös. Ez nagyon jó
volt számomra – viszont annak a szerencsétlen léleknek kevésbé, akit lenyomtam a focipályán.
Ez jó, ugye? Jobb, ha játék közben köt ki a földön valaki, mint a való életben, nem? Nos, a válasz erre az,
hogy fogjuk rá. Ma már tudom, hogy a sportra vetítettem ki az agressziót az életem más területeiről. A
családi gondjaim, az elszenvedett szexuális erőszak, a bizonytalanság és alkalmatlanság
érzése, az állandó támadásoknak kitett, mindig utoljára választott gyermek küzdelme – ez
mind brutális, fizikai módon került felszínre. Azonban a haragom forrása ugyanolyan veszélyes
maradt, még ha a dühömet ki is adtam magamból a focipályán. Gyerek voltam, és fogalmam sem
volt, mihez kezdjek ezzel a méreggel. Két lehetőségem volt: elzárva hagyhatom ezeket a fájdalmas
érzéseket önmagamban, vagy ahogy Ray Lewis leírta, üzemanyagként használhatom, hogy megbüntessek
másokat. Az utóbbit választottam, a sport formájában. Ahogy sok más fiatal fiú is teszi. És annyi felnőtt
férfi.
Van egy idézet, amelyik sokszor eszembe jut: „az erőszak visszájára fordított törődés”. Nora Samarantól
származik, aki írt egy nagyon megindító esszét az erőszak kultúrájáról, és arról, mennyire fontos törődésre
nevelni a férfiakat. Íme, a lényeg: Ha belegondolsz, a férfiak, akik törődés nélkül nőnek fel, és azt
sem tanulják meg, hogyan törődjenek önmagukkal, üresek maradnak belül. Néhány ember ezt
az ürességet drogokkal vagy alkohollal próbálja kitölteni, mások erőszakkal. Azonban vagy így,
vagy úgy, de kitöltik.
Nem akarom a sportot kritizálni. Szerencsés vagyok, amiért ennyi lehetőséget biztosított számomra.
Remek edzőim voltak, hihetetlen tapasztalatokat szereztem, a csapattársaimat pedig a családomnak
tekintem. Azonban sok nehézséget, sérülést és szenvedést is át kellett élnem. Sok olyan dolgot is tettem,
amit ma már bánok, és sok fájdalmat okoztam magamnak, amiért a mai napig fizetek. Mindenekfölött egy
sor kérdés maradt bennem: Valóban egészséges volt? A legjobb életet éltem? Milyen károkat okoztam a
testemben, elmémben és szívemben a folyamat során? Amikor játszottam, nem szántam időt ezeknek a
kérdéseknek a megválaszolására, de visszatekintve tudom, hogy a válaszok nem kellemesek. A sportot
gyakran kerülőútként használtam, hogy ne kelljen a nagyobb problémáimmal szembenéznem, és azt
hiszem, nem vagyok ezzel egyedül.
Nem azt mondom, hogy a dühöt egy az egyben negatív dologként kell kezelni. Vannak pillanatok,
amikor a harag, ha megfelelően használjuk, szükséges és hatékony eszköz. Azonban a düh és az
agresszió darabokra tépheti azt, aki kimutatja. Néhány férfi számára – mint számomra is – a
düh olyan dolog, amire oda kell figyelni. Ha hagyjuk, a harag átveszi az irányítást az életünk
fölött, tönkreteheti, egyszer csak előbukkanhat a semmiből, és szem elől tévesztjük miatta a
dolgokat, amikért addig dolgoztunk.
Milyen az az ember, aki képes a benne rejlő agressziót kezelni? Nos, olyan, mint Randy Couture MMA-
harcos. Beszélgetésünk során (a mai napig sokszor gondolok arra az interjúra) mesélt nekem arról, hogyan
kezdett el harcolni. A családja tönkrement, az édesapja pedig korán elhagyta őket:

Mivel nem voltam elég jó ahhoz, hogy az apám velem maradjon, mindig volt bennem egy
kétség, ami miatt bizonyítani akartam, ami miatt ki akartam érdemelni a figyelmét. Ezért
kezdtem el birkózni. Az anyám történeteiből tudtam, hogy az apám is birkózó volt. Birkózott, ha
tehát én is birkózni kezdek, talán figyelni fog rám. Végül nem így alakult, de legalább megtaláltam
a saját utamat. Megtaláltam azt, amiben jó vagyok. Megtaláltam azt, ami elindított az úton, hogy
végre elismerjem és értékeljem önmagam.
Randy története kiköpött mása annak, amit Ray Lewis elmesélt. Ray birkózóbajnok volt Floridában a
középiskolás évei alatt, ahogy az édesapja is. Másodéves korában egy nap az edzője vitte haza az iskolából
– ezt mindennap megtette, hiszen ő vette át az apa szerepét Ray életében –, és megkérdezte a fiút, mi
hajtja előre. Szokatlan módon Ray hihetetlenül sebezhetően és őszintén válaszolt: „Én csak nem értem,
miért nem látogat meg az apám.” Mintha azt gondolta volna, hogy ha elég jó lesz valamiben, amiben az
apja is kiváló volt, az talán megváltoztat valamit.
Persze ez nem így működik. A fiúk sportolói képességének semmi köze ahhoz, hogy az apjuk elhagyja
őket, így aztán emiatt nem is jön vissza. Ezt az igazságot nagyon nehéz számukra megérteni, hiszen olyan
kultúrában nőnek fel, ahol az értéküket a versengésben nyújtott teljesítményük határozza meg. A
kiválóság elvileg azt jelenti, hogy jó gyerekek, tehát ebből kiindulva elég jó fiúk ahhoz, hogy az
apjuk figyeljen rájuk. Amikor ez nem történik meg, a fiúk az ebből fakadó fájdalmat haraggá
alakítják, a haragot pedig erőszakká.
Randy Couture történetében az a meglepő és különös, hogy a ringbe vitt érzelmeit nem borította rá az
életére… soha. Andy és Ray nagyon fiatalon a ringben és a birkózószőnyegen adták ki magukból a
haragjukat, azonban ezek nem ketrecek – az a rengeteg agresszió nem reked bent, legalábbis nem azonnal.
Randy valahogy más volt. Soha nem került bajba emiatt az iskolában. „Sosem voltam verekedős. Soha
nem estem neki másoknak… Suli alatt talán kétszer keveredtem dulakodásba, de csak azért, mert a
szőnyegen kiadtam magamból minden indulatomat” – mondta nekem. A fájdalom, amit magával vitt a
ringbe, ott is maradt. A haragját is feldolgozta, megtanulta fegyelmezni magát, építette a személyiségét,
és más fontos képességekre is szert tett, amelyekre a sport vezette rá. Nem csak célpontokat és
bűnbakokat keresett magának.
Ez felnőttkori viselkedésében is megmutatkozott. Randy nagyon kemény harcossá vált, azonban sosem
sétált be a ringbe a poggyászával a kezében. Ahogy ő mondta: „Még akkor is kacérkodtam, mosolyogtam,
amikor elindultam, átsétáltam a lelátó alatt, a ketrec felé, tudod. Ezért vagyok itt, ezt tanították nekem.
Jól akarom érezni magam, és meg akarom mutatni mindenkinek, miért dolgoztam idáig, ez az én esélyem.
Nem haragról, gyűlöletről, agresszióról vagy ilyesmiről volt szó. Különbség van aközött, hogy valaki
versengő akar lenni, vagy csak lenni akar.”
Randy és Ray olyan példát állítanak, amelyből minden gyereknek tanulnia kellene. Randy
olyan döntéseket hozott, amelyeket a gyerekeknek nagyon hamar követniük kellene, Ray
választásait pedig érdemes elkerülni. Ők ketten személyesítik meg a tökéletes edzőt. Ők az
érem két oldala. Egyikük sem dühös ember, aki dühre tanítja a gyerekeket. Randyt a birkózás és az MMA
fegyelemre nevelte, megtanította edzeni, és segített neki elérni a kiválóságot. Ray számára a birkózás és a
foci segített megküzdeni az érzelmi démonokkal, segítségükkel kimászott egy nagyon rossz helyzetből.
Nehéz gyerekkoruk volt, és természetesen sokat jelentett, hogy ezt kiadhatták magukból a szőnyegen.
Azonban idővel – ki hamarabb, ki később – már nem érezték szükségét, hogy dühösen szálljanak ringbe.
Nem azért harcoltak és ütöttek teljes erővel, mert folyamatosan dühösek voltak. A harc és az ütés a
természetük meghatározó részévé vált. Randy így írta le ezt:

Azt hiszem, a birkózás a kevés sport egyike, amelyik létrehozza ezt a fajta személyiséget. Ott töltöd
az idődet, erőfeszítéseket teszel, gyakorolsz, mert tudod, hogy végül kifizetődik, látni fogod az
eredményeket, meccseket fogsz nyerni, megnyered a szoros mérkőzéseket, a kemény harcokat, és
azt hiszem, ezt a sporttól tanultam meg, és azoktól a fickóktól, akik miatt ezzel foglalkozom.
A sport számomra is valami hasonlót jelentett. Ahogy érettebbé váltam, és ahogy a harag picit eloszlott
bennem, a sportban megtaláltam a fegyelmet és a mélységet, amelyet olyan régóta kerestem. Célokat,
motivációt, csapattársakat, nevelést adott. Voltak nehéz, dühös pillanataim, de megtaláltam azt a fajta
örömöt is, amiről Randy beszélt.
Randy kiképzésében akkor érkeztek el a legfontosabb pillanatok, amikor a kötöttfogást gyakorolta.
Elmesélte, hogyan sírták el magukat felnőtt férfiak a fájdalom és a küzdelem miatt. Bizonyos szinten ez
nem meglepő, hiszen a meccsek brutálisak. Az edzésről annyit mondott, hogy: „A következő 90 percben
birkózni fogsz. Nem bújhatsz el, nem futhatsz sehová. Láttam, ahogy felnőtt férfiak összeomlanak és
bőgni kezdenek.” Tovább faggattam. A sírás egy olyan maszkulin környezetben nem pont annak az
ellentéte, amit egyébként várnál? Nem piszkálnak miatta a többiek? „Nem, semmi ilyesmi. Nem
büntetheted meg, mert akár te is lehetsz holnap a helyében. Nem tudhatod” – mondta. A sírás mit sem
változtatott a brutális környezeten. Van egy régi mondás: „Az van előnyösebb helyzetben, aki szigorúbb
iskolába járt.” Ilyen volt edzeni abban a környezetben, tehát pár könnycseppet még megbocsátottak.
Randy története – a sporttól az önfegyelemig, majd a sikerekig – az, amit a fiatal fiúknak kívánunk.
Nem elég reménykedni benne, hogy a fiúk és férfiak egyszerűen feladják a bennük rejlő
agressziót, helytállóbb talán arra sarkallni őket, hogy irányítsák át valamire, ismerjék meg,
tanulmányozzák, értsék meg, és amikor eljön az ideje, engedjék el. Ahogy Randy mondta: „Én
rossz okok miatt kezdtem bele, talán, hogy az apám végre figyeljen rám, de megtaláltam, amit szeretek,
amit csinálni akarok, tehát jól sült el.”
Randy szavai sokban emlékeztettek arra, ahogy Steve Cook, a testépítő beszélt a sport iránti
szenvedélyéről. Ez jó példa mindannyiunk számára, hiszen megmutatja, hogyan fedik és erősítik egymást
az álarcok. Nem kell messzire menned, hogy ilyesmit láss, hiszen a világ tele van a Sportoló Álarca és az
Agresszív Álarc mögött rekedt férfiakkal. Randy is könnyedén ott találhatta volna magát. Ő azonban az
álarcoktól szabadon élt, talált egy helyet, ahol kiadhatja magából az agresszióját, így jobb emberré vált,
tehát Randy a szerencsések egyike.
Beleborzongok a gondolatba, hogy vajon mire képes egy ilyen erőszakos ember, ha nem tudja az
agresszióját levezetni valahol. Hogy nézne ez ki? Nos, csak nyisd ki a szemed. Nézd meg a srácokat, akik
más gyerekeket piszkálnak. Nézd meg a gyerekeket, akik lövöldöznek az iskolában, bandákhoz csapódnak,
vagy a kölyköket, akik nem szervezett keretek között, nem a verseny miatt folyamodnak erőszakhoz.
Drogozni kezdenek, vagy befelé irányítják a dühüket, egészen addig, amíg azt érzik, hogy nem érdemlik
meg többé az életet (ami miatt önmaguk ellen is erőszakot követnek el). Ezekben a gyerekekben is
megvan, ami Randyben volt, azonban ezek a dolgok és a körülményeik mérgezővé teszik az egészet.
Nem rajongok azért, hogy mindent, ami vagyunk, valami gyermekkori incidensnek
tulajdonítsunk. Fontos tudnunk, hogy képesek vagyunk változni, és nem leszünk örökké azok,
akik ötévesen voltunk. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekkorunkban kezdjük
igazán felfedezni önmagunkat. Rájövünk, mi fontos nekünk, mi zavar és mit tudunk elviselni, és milyen
a világ körülöttünk. Ha tehát a felnőtt férfiakra gondolunk, akik verekedésbe keverednek egy bárban, nem
nehéz elképzelni, hogy a haragjuk valahol a gyermekkorukban gyökerezik.
Ez kicsit humbugnak hangzik elsőre, Nora Samaran szavait mégis érdemes komolyan venni, amikor arról
beszél, mi történik, ha a visszájára fordítjuk a törődést. Azt írja: „Az önmagunk és mások iránti
együttérzés összetartozik, összekapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy mindenki meggyógyul, amikor
a férfiak megtalálják és visszaszerzik, ami elveszett belőlük.”32 Nehéz figyelmen kívül hagyni azt
az általános vélekedést, miszerint a mások iránt érzett szeretet és az önmagunk iránt érzett szeretet az
érem két oldala, és a legtöbb férfi egyikre sem képes. Számtalan példa van erre, azonban nem ezzel a
könyvvel akarom felállítani a teljes diagnózist. Ám azon elgondolkodhatunk, hogyan alakulnak ezek az
érzések a harag és agresszió álarcává, amit aztán a férfiak mindenhová magukkal visznek.
És mi van az álarc mögött? Rengeteg gyengeség, félelem és az értéktelenség érzése. Pollack professzor
ezt nagyon érdekesen írta le szerintem:

A nők érzelmileg műveltebbek, jóval több érzelmet képesek megérteni és kimutatni, mint a férfiak.
Szociálisan elfogadottabb, ha a nők mutatnak ki szomorúságot, félelmet, csalódást vagy
szégyenérzetet. Ezzel szemben a férfiak jó része érzelmileg műveletlen, nem tudják
konstruktívan kimutatni a negatív érzelmeket, a félelmet, a szégyent vagy a bűntudatot.
Ennek eredményeképp az elsődleges negatív érzéseket olyan másodlagos negatív
érzésekkel fedik el, mint a düh.33

Azt gondolom, nagyon fontos az „érzelmileg műveletlen” kifejezés, hiszen egy olyan
problémára utal, amelyik kezelhető. Tehetünk valamit ellene. A férfiak számára ez a tanulás
kezdetét jelenti, azok számára pedig, akik fiúkat nevelnek, azt jelenti, hogy ráhangolódhatnak
az érzelmekre, amelyek még nem fejlődtek ki a srácokban, vagy amelyeket szeretnénk bennük
kialakítani.
A probléma a következő: azért ennyire nehéz ez a küzdelem, mert a társadalom félreérti a fiúkat, az
agressziót, a tesztoszteront és az erőszakot. Amikor az emberek azt mondják: „Nos, a fiúk már csak
ilyenek”, tényként kezelik, hogy a fiúk erőszakosak, és bántanak másokat. Ha tovább firtatjuk, ezek az
emberek azt mondják: „Nos, a tesztoszteron az oka. Amiatt viselkednek így a fiúk és a férfiak.” Olcsó
kifogás, és helytelen is. Számtalan kutatás megkérdőjelezi a nézeteinket ezzel kapcsolatban. C. A.
Robarcheck írt a maláj szemoi népcsoportról, akik cáfolják ezeket a feltételezéseket. „Míg az ismert
vélekedés megingathatatlanul állítja, hogy a férfiagresszió forrása a tesztoszteron, a malajziai szemoi
népben élő férfiak és nők közösen megalkották a világ legbékésebb társadalmát. Ez a kultúra nem ismeri
el a férfiakban élő agressziót. A gyerekeket már nagyon korán az erőszak ellen nevelik, mert ezek a maláj
emberek hisznek abban, hogy az agresszió növeli a betegségek és a katasztrófák kialakulásának
kockázatát.”
Így folytatja:

A tesztoszteron hírneve persze jóval túlmutat a tudományos irodalmon. Nemrég készült egy
szemle a serdülőkor előtt álló és serdülőkorba belépő fiúkról készült kutatásokról,
amelyik kimondta, hogy „nem tudták bebizonyítani a tesztoszteron és az agresszió közötti
kapcsolatot”. A New York-i Bronx Children’s Psychiatric Centerben is készítettek egy kutatást,
amely a legerőszakosabb fiúk tesztoszteronszintjét mérte. A kutatók bebizonyították, hogy egyik
gyermek tesztoszteronszintje sem haladta meg a normál értéket, és nem különbözött jelentős
mértékben más, a kontrollcsoporthoz tartozó, nem agresszív gyermekétől a saját korcsoportjukban
és rasszukban.34

Más szavakkal tehát, még a pszichiátriai intézetben élő legbrutálisabb gyerekekben sem
termelődött több tesztoszteron az átlagosnál. Ez azt jelenti, hogy ha ezt a fajta agressziót
kémiai anyagokkal hozzuk összefüggésbe, azzal csak elkerüljük, hogy beszélnünk kelljen a
fiúkról, akiket nevelünk, és a férfiakról, akiket ez létrehoz.
Menjünk vissza a szemoi néphez egy pillanatra. A társadalmukat ők alakították így, nem fogadták el az
agressziót természetes jelenségként. És nincsenek ezzel egyedül. „Észak-Amerikában léteznek olyan
kulturálisan különböző csoportok, mint a hutteriták, a legnagyobb és legsikeresebb keresztény kolónia,
vagy az amishok, akik bámulatosan békésen élnek, talán békésebben, mint az antropológia által ismert
bármely más társadalom. Az elmúlt 350 évben egyetlen hutterita sem gyilkolt meg más, a közösségében
élő embert” – írja Robarcheck.
Nem az a cél, hogy elhiggyük, képesek vagyunk egy pillanat alatt a szemoik vagy a hutteriták képére
formálni a világot. A lényeg, hogy megkérdőjelezzük a társadalmunkban – és bennünk – lévő agresszió
mennyiségét, és felmérjük, hogy képesek vagyunk-e közbelépni. Robarcheck konklúziója egyszerre dühítő
és inspiráló: „Az agresszió mint sors nem születik, hanem mi hozzuk létre, főként olyan
társadalmakban, mint a miénk, ahol az agresszív impulzusok szabadon áramolhatnak.
Erőszakmentesen is nevelhetjük a fiainkat, ha akarjuk.”35
Ezt az ideát pedig – hogy erőszakmentességre is nevelhetjük a gyerekeket – érdemes komolyan venni, a
tényeket tekintve. Gondolj napjaink legnagyobb problémájára: a tömegmészárlásra. Egy szociológus, Lin
Huff-Corzine azt írja: „Az FBI adatai szerint 2001 és 2010 között a tömeggyilkosok kevesebb mint 8
százaléka volt csak nő az Egyesült Államokban. Arról nem is beszélve, hogy a statisztikában szereplő nők
csak bűnrészesek voltak, de nem ők maguk húzták meg a ravaszt.”36
A The Atlanticnak dolgozó újságíró, James Hamblin egyszerű következtetésre jutott a
tömegmészárlásokat illetően: „A férfiasság sokkal inkább közös jellemzőnek számít [a lövöldözéseknél],
mint más elemek, amelyekről annyi szó esik: vallás, rassz, nemzetiség, politikai hovatartozás vagy mentális
betegségek.”37
Őrült dolog lenne vajon azt gondolni, hogy sok öldöklés mögött gyengeség, félelem, fájdalom és
zaklatás lapul? Nem. Szerintem inkább őrült dolog azt képzelni, hogy akik ezek miatt szenvednek, nem
fognak erőszakosan vagy agresszívan viselkedni. Őrültség azt hinni, hogy a fiúk, akikben űr tátong, nem
fogják azt negatív, önpusztító dolgokkal vagy viselkedéssel betölteni, amivel végül csak másokra vetítik ki
a fájdalmat.
És itt nem csak a férfiak egymás ellen elkövetett tetteire gondolok. Lundy Bancroft, a családon belüli
erőszak szakértője szerint a férfit „érték- és meggyőződésrendszere” vezeti el a családon belüli erőszakhoz.
Ezt pedig a példaképei, a média és a vallás formálja. A kutatások bebizonyították, hogy a
hagyományos értelemben vett férfiassághoz való ragaszkodás növeli a férfiak által elkövetett
családon belüli erőszak és abúzus előfordulását. Ha egész életedben azt hallottad, hogy „légy
férfi”, és nem tanítottak meg más dolgokra, amiket meg kellene tenned, nem is csoda, hogy
felnőve azt gondolod, az öklöd a megoldás mindenre. Ha mindig azt mondják neked, hogy a nő
fölött gyakorolt fizikai dominancia tesz majd férfivá, hogyan tudnál másképp viselkedni?
Személyes fejlődésem során az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy ha elengedem a
haragom egy részét, könnyedebben járok a világban. Ez nem jelenti azt, hogy nem védheted meg magad,
ha arra van szükség, egyszerűen csak képes vagy lecsillapítani magad azokban a pillanatokban, amikor
általában agresszívan viselkedsz. Gondolj erre úgy, mint a fogyásra: gyorsabbnak érzed magad, fürgébben
jársz, mert a túlsúly már nem lassít le.
Amikor Ray Lewisszal beszélgettem, megkérdeztem tőle, számára mit jelent férfinak lenni, és változott-
e a definíciója, ahogy idősödött, gyermekei lettek, sikeressé vált, majd végül visszavonult. Válaszként
elmesélt egy történetet arról az időről, amikor megértette, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy
férfinak az ő családjában.
Harminchárom éves volt. Újra kapcsolatba lépett rég elveszett apjával, aki be akarta mutatni egy Shady
Ray Whitehead nevű férfinak. A fickó egy lakókocsiban élt az észak-karolinai Charlotte-tól hatórányira
valahol. Raynek fogalma sem volt róla, hova mennek, kit látogatnak meg, amikor azonban megérkeztek, az
apja csak ennyit mondott: „Ő a nagyapád.”
Ray a földön üldögélt, amíg az apja és a nagyapja a kanapén beszélgettek. Ray apja egy olyan kérdést
tett fel a nagyapjának, ami élete első tizenhét évében Ray gondolatait is a hatalmában tartotta: „Apa,
miért hagytál el engem?” Ray teljesen meghökkent.
Egy darabig csak mélázott az új információn, hallgatta az apja és nagyapja beszélgetését, és a
családjában lévő férfiakra gondolt, akik küszködtek a kapcsolataikban. Regénybe vagy akár prédikációba
illő, amit Ray aznap felfedezett:

Ez generációs átok. A fiam huszonegy éves, én negyvenegy vagyok, az apám hatvanegy, a

nagyapám pedig nyolcvanegy. Az ő apja százegy. Öt generáció. Húsz év különbség. Mit csinálunk?
Hat órán át ültem a kocsiban az apám mellett, amíg hazafelé jöttünk, ő végig beszélt, én egy szót
sem szóltam. Amikor elég volt belőle, csak ennyit mondtam neki: „Tudod, mi a férfi? A férfi
mindent elvisel, sosem panaszkodik, megbocsát, majd továbblép.” Egy férfi ezt teszi, mert
sosem helyettesítheted egy focimeccsel, hogy nem volt jelen az életedben. Sosem helyettesítheted
egy birkózómeccsel vagy atlétikai versennyel. Megvertek az osztálytársaid? Sosem helyettesítheted
semmivel, hogy nem volt ott, hogy megvédjen. Sosem helyettesítheted ezeket. Azzal
helyettesítheted, ha továbblépsz.

Ez a dolgunk most. Az élet valóban megjutalmaz majd ezért, de a jutalom mindaddig nem mutatja meg
magát számunkra, amíg le nem vetjük magunkról az Agresszív Álarcot.

MIT TEHETÜNK MOST?

Az agresszióval küszködő férfinak elsősorban szüksége van valamire, amelynek a segítségével
konstruktívan kiadhatja magából az energiáját és a dühét. Gyakorlati szinten ez több módon is lehetséges:
– Jelölj ki a házban egy dühöngőt, ahol bátran kiadhatod magadból. Olyan tárgyakkal töltsd meg,
amelyeket összetörhetsz, ellökhetsz, megüthetsz, csapkodhatsz. Ha nincs rá külön szobád, egy párna is
megteszi. Verd szét! Kezdd elölről!
– Végezz üvöltőgyakorlatokat egy héten egyszer. Ordítsd ki magadból!
– Menj el bokszolni, edzeni, úszni vagy futni.
– Találj ki magadnak egy pozitív megerősítést (például: „Békés, örömteli, szeretetteljes férfi vagyok”),
amelyet akkor ismételgess, ha valamit nagyon össze akarsz törni, vagy érzed, hogy kitör belőled az
agresszió.
Ezek olyan dolgok, amik az adott pillanatban segítenek, de lényegi szinten mélyebbre kell menned
ennél. Ki kell találnod, mi zavar valójában, hogy aztán elengedhesd.
 Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Emlékezz rá, Agresszív Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Belső béke
Érzelmi kontroll
Válasz (reagálás helyett)
Öntudat
Megbocsátás másoknak és magadnak
Türelem
Valódi erő

FÉRFIAK:
Készíts egy listát azokról az emberekről, akik bántottak téged. Akik megvertek, akik figyelmen kívül
hagytak, akik elhagytak, akik kiabáltak veled, akik megaláztak, akik elutasítottak. Pontosan írd le a
nevüket, és azt is, amit veled tettek, majd írd mellé, amit akkor éreztél. Hagyd, hogy az egész a papíron
éljen, ne pedig végtelen mókuskerékként a fejedben. A legnehezebb része az egésznek az, hogy el kell
kezdened a folyamatot, amiről Ray Lewis beszélt: el kell fogadnod a történteket, megbocsátani azoknak,
akik bántottak, majd továbblépni.

NŐK:
Oszd meg a tapasztalataidat arról, mivel bántottak téged az agresszív emberek, és ez milyen hatással volt
rád. Részletesen mondd el, mi történt, hogyan érezted magad tőle, és mit akartál tenni ellene. Mutasd
meg az emiatt szenvedő férfiaknak, hogy van élet a fájdalom után, és a felszínre törő érzelmeket ugyan
nehéz elfogadni, de lehetséges feldolgozni őket. A fájdalomból egy új küldetés varázsolható, ha
tudatosan teszünk érte.
 A MÓKAMESTER ÁLARCA

A humort használhatjuk álarcként, amely megvédi viselőjét és a körülötte lévőket is az alatta rejlő fájdalomtól.
MIKHAIL LYUBANSKY

SOK EMBERREL készítettem interjút a podcastem számára, és tudtam, hogy egyszer majd nekem szegezik a
kérdést: Ha bárkivel leülhetnél beszélgetni, legyen az élő vagy halott, és bármilyen kérdést feltehetnél
neki, ki lenne az? Pár név eszembe jutna a kérdésre, de a listám elején mindenképp Robin Williams
szerepelne.
Rengeteg kérdésem lenne hozzá. Megkérdezném tőle, hogyan érhet el egy ember ennyi mindent egy
élet alatt. Hogyan nyerhetsz Oscar-díjat, Emmy-díjat és Grammy-díjat is? Hogyan jutsz el a standup
színpadától a mozivászonig? Hogyan csinálsz elképesztően vicces filmeket, majd váltasz, és szívszaggató
drámákat? Milyen volt a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van című filmen dolgozni? Ezeket kérdezném.
Hogyan vált ebből a félénk, csendes kölyökből nemzetközi szenzáció, valaki, aki örökre megváltoztatta a
vígjátékok világát?
Ekkor azonban komolyra kellene fordítanunk a szót. Kérdezném az általa viselt álarcokról, a
fájdalmáról, a siker felé vezető úton átélt küzdelmekről. Ha hasonlít az eddigi vendégeimre, neki is van
ezekben elég tapasztalata. Persze talán még tőlük is többet tudna mesélni, hiszen óriási sikereket ért el, és
a színpadon élte le az életét. Azt hiszem, bármennyire próbálnék kíváncsiskodni, nem jutnék messzire.
Robin Williams igazi profi volt, és biztosan tudna úgy válaszolni a kérdéseimre, hogy a Mókamester Álarca
egy pillanatra sem csúszik félre.
Már nem emlékszem, hol voltam, amikor 2014 őszén felröppent a hír, hogy Robin Williams
felakasztotta magát. A világ szíve megszakadt. Az enyém is. Még az Egyesült Államok elnökének is volt
hozzá pár szava: „Nagyon különleges ember volt. Idegenként érkezett az életünkbe – de aztán az emberi
lélek minden részét megérintette.” Az egész világ megemlékezéseket tartott. A lánya azt mondta, „a világ
mostantól sötétebb lesz, kicsit színtelenebb, és kevésbé vidám, amiért elment” – és igaza volt.
Ez a tragikus végzet egy író, Zara Barrie szavait juttatja eszembe, amelyeket egy esszében vetett papírra
a sötétség és humor kapcsolatáról: „Ha másokat megnevettetünk, az úgy hat ránk, mint egy drog:
hirtelen jobban érezzük magunkat – a hatása pedig addiktív. A szomorú emberek a
nevettetésből építenek karriert maguknak.”38
Karrierje nagy részében Robin Williams kokain- és alkoholfüggő volt. Amikor egy közeli barátja
túladagolásban életét vesztette, Williams rövid ideig leállt a szerekkel. Biciklizni kezdett, elmondása
szerint ez mentette meg az életét. Azonban ez magányos időtöltés volt, egy szimbólum, amellyel azt
jelezte, egyedül akar lenni, egy biciklin ülve a távolba pedálozni. Nem ismertem Robin Williamst, és ugyan
kapcsolatban állok hozzá hasonló emberekkel, el sem tudom képzelni, micsoda fájdalmon ment keresztül,
amikor önkezével vetett véget az életének. A körülötte lévőket biztosan sokként érte, ami történt.
Valószínűleg nem osztotta meg velük legmélyebb fájdalmait, nem kért segítséget. Ehelyett másokra
koncentrált, megpróbálta elvenni az ő fájdalmukat azzal, amihez a legjobban értett: a mókamester
szerepébe bújt, a szerepbe, amelyik olyanná tette az életét, amilyen volt.
A halálát követően minden hírműsor, beszélgetőshow és interjúműsor legalább az epizód felében
Robin Williamsre emlékezett, őt magasztalta. A vendégeiket megkérték, osszanak meg egy történetet
Robinról, vagy meghívtak valakit, aki régi, jó barátja volt – olyan embereket, mint Bobcat Goldthwait vagy
Billy Crystal –, hogy meséljenek róla, és segítsenek a közönségnek is megérteni ezt a tragédiát. Minden
egyes vendég esetében – függetlenül attól, ki ült a székben – előkerült egy történet egy filmforgatás vagy
egy standupos előadás kulisszatitkairól, amikor Robinnak köszönhetően az emberek a hasukat fogták a
nevetéstől. Feloldott minden feszültséget vagy haragot, hiszen addig beszélt, akár 20-30 percig is, amíg
mindenki dőlt a röhögéstől, nem pedig sírt a feszültségtől.
A Schindler listája forgatásán még Steven Spielberget is felhívta, hogy oldja a hangulatot, és feldobja
kicsit a kedvét, hiszen ennek az igaz történetnek a sötétsége már a rendező lelkére is kezdett hatással
lenni.
Miután jó barátja, Christopher Reeve (vagyis Superman) lebénult egy lovasbaleset után, Robin
belopózott a kórházi szobájába a korrekciós műtétjét megelőző napon. Orvosnak adta ki magát, és öblös,
orosz akcentussal bejelentette, hogy készen áll Reeve végbélvizsgálatára.
Robin rendszeresen elment a St. Jude Gyermekkórházba, ahol a gyerekeket és a személyzetet
szórakoztatta, amíg már mindenki dőlt a nevetéstől.
Azonban számomra a legkiemelkedőbb az a történet, amit Minnie Driver mesélt el a Good Will Hunting
híres parkjelenetéről. Abban a jelenetben Robin és Matt Damon egy padon üldögélnek a parkban. Ironikus
módon az egész azzal kezdődik, hogy a fiatal Will Hunting viccelődik a helyszín csöndes nyugalmán, mert
kényelmetlenül érzi magát a pillanat intimitásától. A viccek meghatározzák a jelenet hangvételét, és Matt
Damon gyakorlatilag csak poénokat szór el minden sorral. A többi szöveg Robin Williamshez tartozik,
amelyben hallunk egy négyperces monológot a szeretetről, a veszteségről és a sebezhetőségről, ami
egyszerre nagyon szomorú, megindító, szívszaggató és gondolatébresztő. Ez a jelenet hozta el számára az
Oscar-díjat a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában abban az évben.
Ma már tudjuk, hogy ez a monológ Robin saját küzdelmeinek is hangot adott, azonban Minnie Driver –
a film másik főszereplője, akit szintén Oscarra jelöltek abban az évben – arra is emlékszik, hogy dél
környékén rengeteg ember jelent meg a parkban ebédelni, mert hallották, hogy Robin Williams filmet
forgat. „Improvizált egy hihetetlen standupelőadást az embereknek, akik közben ették a szendvicseiket.
Egyre többen jöttek át a környező épületekből, mert hallották, mi történik – mondta Driver egy 2014-es
interjúban. – Az ebédidő végére már körülbelül háromszázan voltak kint. Jó ember volt.”39
Számomra Robin Williams a Mókamester Álarcának megtestesítője. És az olyan történetek, mint amit
Minnie is elmesélt, megmutatják ennek az embernek a lényegét, aki a saját – és mások – fájdalmát
próbálja humorral és szarkazmussal enyhíteni. Nem minden ember akarja érezni a fájdalmát, nem
mindenki akarja közel engedni magához a traumákat, amelyekkel szembe kell(ene) néznie, legyen szó
kapcsolatokról, halálról, bizonytalanságról, állástalanságról, vagy arról az érzésről, hogy nem szerethetők.
Nehéz dolog ezekkel szembesülni, és mégis jól érezni magukat – ezért inkább másfelé fordulnak. A
Mókamester Álarcát viselő férfiak humorral enyhítik a fájdalmukat, hogy sose kelljen
érezniük. A fájdalom ellentéte az élvezet és az öröm, és ők leginkább ezekre akarnak
koncentrálni – arra, ami valójában nincs.
Természetesen rengetegen csinálják ezt. Sok férfi időről időre visszatér ehhez. Nagyon hatékony
védekezési mechanizmusként működik egy ideig. Azonban amikor állandóvá és dominánssá válik, már
több mint mechanizmus – álarc lesz belőle. Robin Williams esetében mondhatnánk, hogy egyre
súlyosbodó depressziója miatt az álarc évek alatt átvette az irányítást az élete fölött. Én sosem ítélkeznék
fölötte, nem kérdőjelezném meg a döntéseit. Mindenkinek azt kell tennie, ami segíti a túlélésben, de
szégyen, hogy a kultúránkban nem tudjuk felvértezni a férfiakat a megfelelő eszközökkel, amelyek
segítségével megküzdhetnének a fájdalommal.
Én is sokszor megjátszottam magam életemben. Sokáig a szórakozásra fókuszáltam a fájdalmam
helyett. Gyermekként mindig a mókás, bolondos srác akartam lenni, aki idétlenül pózol a fotókon, aki
mindig próbálja felvillanyozni a pillanatot. Egyrészt azért csináltam ezt, mert nem gondoltam, hogy az
intelligenciám elég lenne, ezért humorral kompenzáltam, elsősorban a családom felé. Még most is, amikor
problémáim vannak, és valaki megkérdezi, hogy vagyok, ösztönösen ezt válaszolom: „Jól, inkább azt
mondd meg, te hogy vagy.” Ahogy olyan sokan, én sem akarok a sötét felhő lenni mások élete
fölött, ezért úgy teszek, mintha minden rendben lenne, még akkor is, ha nyilvánvalóan bajban
vagyok. Ezért próbálok laza lenni, legalábbis a felszínen. A másikról beszélek. A másik életében
lévő kihívásokra fókuszálok, mert ha a sajátjaimra gondolnék, sebezhetőnek érezném magam.
Az egyik legismertebb online humorista napjainkban (több mint 100 millióan tekintették meg szatirikus
videóit) az én totemállatom, JP Sears. Valószínűleg te is felismernéd hosszú, vörös hajáról és a virágos
fejkendőjéről. A vele készített interjúm során két poén között megbeszéltük azt is, ő mire használja a
humort. Ezt mondta nekem:

A humorérzékem azért alakult ki, mert segített kompenzálni a fájdalmamat. Ha belül

jelentéktelennek éreztem magam – ami jellemző volt egész gyermekkoromban –,
megtanultam, hogy ha megnevettetek valakit, attól fontos leszek. És ha fontossá válok csak
azért, mert nevetést hoztam, akkor mások nem fogják érezni, mennyire igyekszem kimenekülni a
saját jelentéktelenségemből. Függővé váltam. Ez volt az én túlélési stratégiám. A jó dolog ebben
az, hogy így feketeöves komikus lettem.

A viccek mögött gyakran szomorúság vagy valamilyen probléma lapul meg. Az álarc alatt
pedig – mindegy, mennyire vicces és szórakoztató valaki – egy igazi ember. Egy pszichológus,
Edward Dreyfus még pontosabban írja ezt le: „Jobban oda kellene figyelnünk azokra, akik a humor álarca
mögé bújnak. Meg kellene kérdeznünk tőlük, őket ki nevetteti meg. Igyekeznünk kellene látni a valódi
embert az álarc alatt.” Ha igazán megfigyeltük volna, amit Robin Williams mondott az álarca mögül,
kíváncsi vagyok, mit hallottunk volna.
Ezt én is meg tudom érteni. Az iskolás éveim alatt próbáltam menekülni a félelem elől, hogy ostobának
fognak tartani. A legjobb barátomat, Mattet folyamatosan eltérítettem a tanulástól a főiskola alatt
(teljes ösztöndíjjal került be, és kitűnő tanuló volt, mielőtt megismert engem), rávettem, hogy jöjjön el
velem bulizni és szórakozni. Bármit megtettem, hogy eltereljem a figyelmemet a legfontosabb dologról,
amitől annyira féltem: a tanulásról. Amikor Matt átlaga már kevés volt ahhoz, hogy megtarthassa az
ösztöndíját, és életében először fizetnie kellett az oktatásért, nem is éreztem rosszul magam. Láttam,
mennyivel vidámabb, és azt gondoltam, én hozok örömöt az életébe. Egyébként így, tizenkét évvel később
is ő a legjobb barátom, szóval végül megbocsátott nekem.
Zara Barrie esszéje, amelyet korábban említettem, ennél még mélyebben vizsgálja a témát.
Elgondolkozott, vajon miért a legviccesebb emberekben van a legtöbb sötétség:
 Rengeteg humorista és humoros ember mondja azt, hogy reménytelenül alkalmatlannak,
nevetségesen csúnyának, hihetetlenül kövérnek, túlságosan aprónak és borzalmasan
jelentéktelennek érezték magukat gyermekkorukban. Ezek a mélyen gyökerező
bizonytalanságok olthatatlan vágyat és rettenthetetlen ambíciót ébresztettek bennük,
hogy észrevegyék őket, hogy tiszteletet és elfogadást kapjanak. A társadalom egészen
addig elfogadja a hibáidat, amíg vicces vagy. Az egyetlen módja, hogy a halálra szekált
gyerekből népszerű kölyök váljon, ha felveszi az osztály bohóca szerepet.40

A humor válik az egyetlen álarccá – a segítségével megkapod, amit mindig is akartál

(elfogadás), azzal, hogy másnak adod ki magad, mint amilyen valójában vagy (különböző).
Nem meglepő módon az érzelmektől és az álarc mögött elrejtett személyiségtől való
eltávolodás óriási hatással van a kapcsolatokra, a szakmai életre és a boldogságra. A
Mókamester Álarca azt is megakadályozza, hogy választ találj életed nagy kérdéseire, mert nincsenek meg
a szükséges eszközeid ahhoz, hogy elég ideig komoly maradj a kutatáshoz.
2016-ban egy New England-i standuphumorista, Ray Harrington készített egy dokumentumfilmet Be a
Man címmel. Ray akkora, mint egy hegy. Két méter magas, és legalább 130 kilót nyom. Ha szeretné a focit,
pont beillene balhátvédnek. A film arról szól, hogy Ray, aki apa nélkül nőtt fel, első gyermeke, a fia
születését várja, és mindent meg akar tanulni arról, mit jelent férfinak lenni, amit távol lévő apja sosem
mutatott meg neki. Ezt át akarja adni a fiának, és olyan apává akar válni, amilyen neki sosem volt.
Ez remek ötlet, és igazán megható gondolat, azonban a dokumentumfilmből kitűnt, hogy Ray sosem
tudta levetni magáról a Mókamester Álarcát. Mindenből viccet csinált. A hagyományos férfiasság olyan
aspektusaival foglalkozott, mint a verekedés, a vezetés, az ivászat, a borotválkozás és az öltözködés.
Ringbe lépett egy bajnok bokszolóval annak ellenére, hogy sosem harcolt senkivel. Ferrarit vezetett, majd
meglátogatta a legnagyobb Vissza a jövőbe emlékgyűjteményt, amely egy DeLoreant is tartalmaz.
Elment egy bárba, és jól berúgott, mert meg akarta találni az „ő piáját”, hiszen egy férfinak tudnia kell, mi
a kedvenc itala. Ezután elment borbélyhoz, ahol borotvakéssel megborotválták, majd ezt otthon is
megpróbálta a pengével. Teljesen felújította a ruhatárát, majd kiállt egy csapat nő elé, akik eldöntötték,
mennyire férfias valójában.
Ha te is olyan vagy, mint mások, akik olvasták ezt a leírást, most kuncogsz magadban, mert kicsit
viccesen hangzik. És azt hiszem, pont ez a lényeg. Hiszen Ray végtére is humorista. Amikor azonban a
dokumentumfilm végén lepörgött a vége főcím, és Ray elmondott egy monológot arról, mit jelent
férfinak lenni, és milyen, ha jól érzed magad a bőrödben, elgondolkoztam rajta, vajon elhitte-e a saját
szavait. Azon méláztam, feltette-e azokat a kérdéseket, amelyek gyermekkorától foglalkoztatták, apa
nélkül felnőve. Vajon megkapta-e a válaszokat, amelyeket keresett. Mert nagyon úgy tűnt, hogy csak a
popkultúra férfiasságról kialakított definíciójára vonatkozó klisékkel és poénokkal dobálózott, majd
elmondta, hogyan kellene gondolkoznia manapság egy érett férfinak a kultúránk szerint.
A dokumentumfilm nagyon jó ötlet volt, azonban nem sikerült megvalósítani, mert a hivatásos
humorista, aki készítette, sosem tudta igazán levetni magáról a Mókamester Álarcát, hiszen alapvetően
ennek a létezése miatt tűnt jó ötletnek elkészíteni ezt a produkciót.
Ne érts félre, rengeteget tanulhatsz a Be a Manből, ha figyelmesen nézed. Az egyik dolog, amire rá
fogsz jönni, hogy nem csak a hivatásos humoristák és „vicces emberek” küszködnek a Mókamester
Álarcával. Ray filmes csapata is folyton poénkodott. A bokszbajnok Vinny Pazienza viccnek álcázott
fenyegetésekkel piszkálta Rayt. A barát, aki a ruhatára átalakításában segített, egy arzenálnyi poént
sütött el a nőkről, akik Ray férfiasságát (és annak hiányát) bírálták felül. A humort és szarkazmust minden
esetben nyilvánvalóan – és néha tudat alatt – azért használták, hogy a kínos, szégyenteljes, dühös és
szomorú pillanatokat elkerüljék.
Még a legkomolyabb férfiak is használhatják a humort álarcként. Egy kutatás, amelyet Raymond Tucker
és az Oklahoma State University pszichológusai folytattak le, kimutatja, hogy a „saját magunkra irányuló”
humor, vagyis az öngúny a depresszió jele is lehet:

A humor falakat épít közénk és a körülöttünk lévő világ közé. Először védelmezőnek
érezzük, azonban idővel elzártsággá alakul, mi pedig egy érzelmi szigeten találjuk
magunkat.

Robin Williams és Ray Harrington egy nagyon különleges csapatba tartoznak – humoristák, akiknek ebben
óriási tapasztalatuk van. Két nappal Williams öngyilkossága után egy egészséggel foglalkozó író,
Alexandra Sifferlin írt egy cikket a Time magazinban „The Psychology of the Sad Clown” címmel,
amelyben a depresszió és a humor kapcsolatát vizsgálta.41 Felidézte Gordon Claridge, az Oxford Egyetem
kísérleti pszichológusának kutatását, aki több mint 500 humoristát vizsgált meg, hogy megtudja, mi
foglalkoztatja őket. Meglepő eredmények születtek: „A humor létrehozásához szükséges kreatív
elemek nagyban hasonlítanak a pszichózisban szenvedő – skizofrén és bipoláris – emberek
kognitív felépítésére.” Sifferlin összefoglalta Claridge munkáját, és megállapította, hogy a
humoristák „ezt a szerepet öngyógyításra is használják”.
Az 1980-as években két pszichoterapeuta, Seymour és Rhoda Fisher még ennél is jobban beleásták
magukat a témába. Arra jöttek rá, hogy ha a humoristák pszichés problémákkal küzdenek, annak van
valamilyen gyökere. Ez nem lehet véletlenszerű dolog. Ezért elkészítették a negyven legismertebb
humorista átfogó pszichológiai profilját. Ebből egy
egész könyv született – Pretend the World Is Funny and Forever –, amely bemutatja a kaotikus állapotot,
amely a humoristák otthoni életét jellemzi. Közömbös szülők, alkoholizmus, távol lévő apa, családon
belüli erőszak – olyan mókuskerék, amelyhez szükség van valamilyen védekezési mechanizmusra. „Úgy
találjuk, a humoristák azért használják a viccelődést, mert be akarják bizonyítani, hogy nem rosszak vagy
ellenszenvesek. Mániákusan védelmezik alapvető jóságukat.”42
Ez a kutatás váratlan eredményekhez vezetett. A Los Angeles-i Laugh Factory vitathatatlanul a világ
leghíresebb comedy clubja. Minden ismert humorista megfordult már a színpadán, és rengetegen itt
kezdték a karrierjüket. A tulajdonos, Jamie Masada olyan, mint egy komikus sztárcsináló – néhányan
egyenesen a „humoristák keresztapjának” hívják. Közeli barátságban áll Dave Chappelle-lel, és gyakran ő
látja el tanácsokkal az iparág igazi titánjait, és azokat is, akik először állnak mikrofon elé. Azonban egyre
inkább aggódott azok mentális épségéért, akiket ő vitt színpadra. Richard Pryort és John Belushit is
barátjának tekintette, még mielőtt mindketten átadták volna magukat a teljes önpusztításnak. Túl sok
humoristát látott már, akik saját démonaik kíséretében léptek be az irodájába. Pryor és más barátai halála
után úgy döntött, tesz valamit az ügyben. „Richard Jeni pisztolyt tartott a fejéhez, és agyonlőtte magát
(2007-ben), Greg Giraldo túladagolta magát (2010-ben), én pedig nem bírom nézni, ahogy a
családtagjaim egytől egyig elpusztítják önmagukat” – mondta a Los Angeles Timesnak.43
Tehát a lehető legszokatlanabb helyszínen – egy comedy clubban – Masada elindított egy terápiás
programot heti négy alkalommal. A részvétel ingyenes volt, két klinikai pszichológus vezette az üléseket.
Az egyikük szerint sok humorista a nevetést és a közönségtől kapott szeretetet arra használja, hogy saját
sérüléseit gyógyítsa vele. Masada nagyon őszintén és egyenesen beszél erről. Elmondta a Slate
magazinnak, hogy: „A humoristák 80 százalékának tragikus családi háttere van. Nem kaptak elég
szeretetet. Úgy próbálják feldolgozni a problémáikat, hogy megnevettetik az embereket.”44
Masada statisztikája kissé túlzó és pontatlan, azonban nem kell ahhoz a professzionális humoristák
világában élned, hogy lásd a megállapításaiban az igazságot. Nem csak arról van szó, hogy a komédia
segít kiszorítani a szorongást az életükből. A humor eszköz is, hogy távolságot tudjanak tartani
másoktól. Gondolj csak bele! Az osztály bohóca volt az a gyerek, akit körülrajongtak az iskolában, de
ugyanakkor mindig kicsit magányosnak is tűnt. Furcsa paradoxon: mindenki köré sereglett, hogy
megnevettesse őket, azonban amikor bajban voltak, biztosan nem hozzá fordultak tanácsért. Ő volt a
barát, aki miatt fogtad a hasad a nevetéstől, de nem őt hívtad fel, ha ki akartad sírni magad valakinek a
vállán.
Ez a paradoxon és Jamie Masada terápiás csoportja eszembe juttat egy férfit, akivel már találkoztál
ebben a könyvben: Tucker Maxet. Tucker azzal tett szert óriási hírnévre, hogy őrületesen vicces
történetekben mesélte el eszement, megrészegült szexuális kalandjait. Több millió könyvet adott el,
főként fiatal férfiaknak, és persze fiatal nőknek is. Mielőtt meghívtam volna, hogy beszéljen a The School
of Greatness podcastemben a Book in a Box nevű kiadójáról és Mate című randikönyvéről, kicsit
körbekérdeztem közös barátaimnál arról, mire számíthatok tőle. Mindenki azt mondta róla, hogy
hihetetlenül okos, ugyanakkor kemény, nagyszájú és harcias, mindezek mellett pedig őrült viccesen adja
elő a történeteit – ami nem is csoda, tekintve a könyveket, amelyek miatt híressé vált. Mindenkitől
hallottam sztorikat, amikor Tucker egy-egy vacsora alkalmával elérte, hogy asztaltársai a földön
fetrengjenek a nevetéstől. Persze elég fanyar is tudott lenni, azonban ha sikerült felvillanyozni valamivel,
és hagytad, hogy szabadjára engedje a fantáziáját, az interjú mindig remeknek ígérkezett.
A beszélgetéseinket nagyon élveztem, de nem emiatt. Tucker komoly volt, éleslátó, nyitott, őszinte és
sebezhető. Rengeteg értéket adott a hallgatóimnak, és nekem is. Száznyolcvan fokos fordulat volt azzal az
emberrel szemben, akit a bestsellerek lapjain keresztül megismertem. Persze ő is a Mókamester Álarca
mögött bujkált. A kicsapongásairól és hódításairól szóló, őrülten vicces történetek csak védekező
mechanizmusként szolgáltak a fájdalommal és félelemmel szemben.
„Nehéz közel kerülnöm másokhoz. Sok férfi számára nehéz – mondta nekem Tucker. – Az is sok időbe
került, hogy ezt egyáltalán beismerjem magamnak.”
Megkérdeztem tőle, hogyan jött el nála a fordulat, válasza pedig tipikusan egyenes és őszinte volt:
„Három éve csinálom a pszichoanalízist, ami segít megérteni önmagamat, az érzelmeimet, a gondolataim
eredetét és okát, ilyen dolgokat.”
Tucker elmagyarázta azokat az érzéseket és fájdalmakat, amelyeket a Mókamester Álarca hivatott
elrejteni, hogy megpróbálja megvédeni tőlük viselőjét. „Sebezhetőnek lenni nagyon félelmetes –
vallotta be Tucker. – Ezért igazi bátorság kell ahhoz, hogy beismerd félelmeid létezését,
szembe tudj nézni velük, és képes legyél megnyílni. Ez nagyon nehéz.” Mennyire nehéz? Tucker
egy nagyon erős akaratú, határozott férfi, mégis csak a harmincas évei közepén sikerült összegyűjtenie a
bátorságot hozzá, hogy letépje magáról a Mókamester Álarcát, és lenézzen a boldogtalansága mélyére,
amelyet addig a hódításairól szóló, vicces történetekkel próbált meg elrejteni.
Tucker rendkívül tehetséges, és bár önző, elvált szülők mellett nőtt fel, szerencsésnek mondhatja
magát, mert nem kellett olyan szegénységben élnie, mint más, hasonló problémákkal küzdő gyereknek.
Hosszú távon ez nagyon rossz hatással van a hátrányos helyzetben lévő gyerekek kilátásaira és mentális
egészségére. Robin Williams halála után a University of Illinois egyik pszichológusa, Mikhail Lyubansky írt
egy esszét „Robin Williams and the Mask of Humor”45 címmel. Ebben Lyubansky arról az időszakról is
beszél, amikor javítóintézetben lévő fiatalokkal foglalkozott. Megpróbálta nekik megtanítani, hogy a
problémáikra nem jelent megoldást az erőszak. Ehhez olyan módszert használt, amire mások nem is
gondolnak, ha ezekről a gyerekekről van szó: meghallgatta őket. Szerepjátékokat játszott velük,
történeteket mesélt nekik, azonban számunkra fontosabb az, amit a gyerekekkel végzett munkájáról
mond:

Az évek során több mint száz gyermekkel találkoztam. Néhányuk annyira szomorú, hogy képtelen
pár szónál többet elmotyogni. Mások dühösek és bosszúsak azért, mert ide jutottak. Egy másik
csoport próbál laza lenni. Minden típusnak szembe kell néznie a saját kihívásaival, azonban van egy
csapat, amelyet nehezebb elérni, mint bármelyik másikat: a nevettetők.

Ezek azok a fiatalok, akik a leginkább el akarják hitetni másokkal, hogy minden rendben van velük.
Számukra az élet egy nagy komédia, és ők a komédiások. Azonban ennek van egy rejtett oldala is. Így
fogalmaz:

Ezek azok a gyerekek, akik megtanulták, hogyan nevettessenek meg másokat. Arra is rájöttek, hogy
egy komikus pillanatban átmenetileg elfelejthetik az apjukat, aki börtönben ül, a nagybátyjukat,
aki bántalmazta őket, az anyjukat, aki különböző szerek fogságában él, és minden más gondjukat is.
Abban a komikus pillanatban a fájdalmuk kevesebbnek tűnik. Emiatt minden alkalmat
megragadnak, hogy szórakoztassanak, elfedve a fájdalmat.

Amikor tovább unszolja őket, hogy beszéljenek, és nyíltan a szemükbe mondja, mennyire szomorúnak
tűnnek, azonnal van rá válaszuk: „Nem vagyok szomorú. Minden oké. Jól vagyok.” Lyubansky elég
szakképzett ahhoz, hogy lássa a fájdalmat, amit rejtegetni próbálnak, és ez figyelmeztetés minden szülő,
gondviselő, tanár és nevelő számára: „A bolondos gyerekek, akik folyton történeteket és vicceket
mesélnek? Ők küszködnek a leginkább.”
Ezt egy férfinak sem nehéz megértenie – de annak sem, aki randizott már férfival. Én mindenképp
megértem. Én is elrejtek dolgokat. Sok mindent nem mondok ki. És amikor nyomás alatt érzem magam,
viccekkel próbálom oldani a feszültséget. Volt egy kutatás arról, hogyan reagálnak a férfiak és a nők a
filmekre, az eredmény pedig magáért beszél. „A férfiak ugyanazokat az érzelmeket produkálták, mint a
nők a filmek nézése közben, azonban nem fejezték ki ugyanúgy” – írta a két pszichológus, Ann Kring és
Albert Gordon. Más szavakkal, még egy olyan általános dolog is, mint egy film, megmutatja, mennyire
különböznek a férfiak és a nők, ha az érzelmek kifejezéséről van szó.
Ezek a nemi különbségek sokat számítanak, még akkor is, ha nem akarjuk belátni. Rengeteg nőt ismerek,
aki képes lenne megnevettetni bárkit, azonban azt is tudom, hogy ezzel csak rejtegetni próbálnak
bizonyos dolgokat. A fiatal fiúk esetében azonban a humor gyakran méreggel párosul. A fiúk így
szocializálódnak, így nőnek fel.
Amikor Niobe Wayjel beszélgettem, aki az alkalmazott pszichológia professzora, a Center for Research
on Culture, Development, and Education igazgatója a New York Universityn, valamint a Society for
Research on Adolescence elnöke, ő elmondta, hogy a Mókamester Álarca az, amit a leggyakrabban
felfedez a fiatalabb fiúkon. „A fiúk gyakran elmondják, hogy a legjobb barátjuk azért a legjobb barátjuk,
mert ő nem nevet, ha valami fájdalmas dolog történik. Ha ugyanis nem érted a viccet, akkor nem is vagy
elég férfias.” Niobe számára ez nemcsak kutatás és munka, hanem személyes dolog is. Van egy kisfia, és
ahogy erről beszélt, látszott, hogy ő anyaként figyeli meg a Mókamester Álarcát:

Számára és az úgynevezett barátai számára minden vicc. Ahogy minden fiú, az én gyerekem is
nagyon érzékeny, és például a sportpályán a gyerekek hihetetlenül durva dolgokat mondanak
egymásnak, a fiam pedig megtanulta, hogyan viselje el a heccelést, mert ha nem így tesz, csak még
többet bántják. Ők állítólag a közeli barátai, mégis olyan dolgok miatt piszkálják, amikkel
kapcsolatban a legbizonytalanabb. A fiam sosem sír, mert annak ellenére, hogy olyan anyukája van,
mint én, rendkívül kemény. Néha elmondja, ha bántották valami miatt, ami a bizonytalansága
gyökerét érinti, mire én közlöm vele, ez mennyire gonosz dolog. Erre ennyit válaszol: „Anya, de csak
viccelt.” Mire megkérdezem: „Szerinted vicces volt?” Tudom, hogy viccnek akarja beállítani, de
ugyanakkor azt is tudom, hogy nem találja viccesnek. Tehát valójában azt mondja, ha nem érti a
viccet, nem lesznek barátai.

Amit Niobe Way leír, azt mi, férfiak úgy nevezzük, „szívatás”. Ez olyasmi, mint egy versengés, hogy ki tudja
a legbántóbb dolgot mondani a másiknak. Jót akarunk. Nem bántani akarjuk egymást, azonban
tagadhatatlanul mégis ezt tesszük, mert emlékeztetjük a barátainkat azokra a dolgokra, amikre a
legérzékenyebbek.
Egyetértek Niobéval. Tapasztalatom szerint azok az emberek, akik mások kárára viccelődnek,
csak a saját bizonytalanságaikat vetítik ki. A sérült emberek másokat sértegetnek. Régen engem is
sokat kínoztak. Én voltam a fiatal srác a csapatban, a viccek célpontja, ezt a frusztrációt pedig azzal
vezettem le, hogy egyre jobb sportolóvá váltam, így már nem nevethettek ki. Mégis röhögtek rajtam.
Voltak időszakok, amikor pedig én tettem ezt másokkal. Megpróbáltam elterelni önmagamról a figyelmet,
és átirányítani másra, hogy ne kelljen átélnem a szégyent.
„A Mókamester Álarca annyira idegesítő! – vallotta be Way egy beszélgetés során már-már ingerülten.
– Az a sok bántás, édes istenem!” A legrosszabb az egészben pedig az, hogy nem is beszélünk róla. Ahogy ő
is rámutatott, a Szexuális Álarcról sokszor van szó. Sokat említjük a férfiagressziót is. Ezekkel a dolgokkal
foglalkozunk, mert sok cikk jelenik meg a témában, amelyek aztán bekerülnek a médiába, majd saját életre
kelnek. Az emberek kampányolni kezdenek az ügyben, a szószólók pedig imádják felfújni a dolgot.
De a viccelődés? Ki nem szereti a jó poénokat? Ki indítana egy viccellenes kampányt? Azonban mi
történik akkor, ha a vicc túl mélyre talál, és mégsem szólunk semmit? Amikor azt mondjuk, csak „szívatjuk
a másikat”, vajon tisztában vagyunk vele, hogy kárt okozunk neki? Amikor „csak piszkálódunk”, mi van, ha a
valóságban bántjuk?
A viccelődés néha nem arról szól, hogy kinevetjük a másikat. Néha egy szituációból
csinálunk viccet, hogy eltávolodhassunk a kényelmetlen érzelemtől, amit számunkra okoz. A
férfiak különösen jók ebben. Történik valami kellemetlenség… és valaki egy remek poénnal reagál,
hogy enyhítse a feszültséget. Elérkezik egy érzelmileg túlfűtött pillanat, és ahelyett hogy tisztelné és
elfogadná, a fickó úgy tesz, mintha szellentett volna, esetleg viccet csinál valakiből. Eric Hyde, egy
pszichológiai blogot vezető író magyarázta el ezt nagyon jól:

A humor mindig lehetővé tette számomra, hogy kockázatok nélkül alakítsak ki kapcsolatot
másokkal. A humor használatával képes voltam elterelni a beszélgetéseket, mielőtt túl komollyá
 váltak volna, így az embereket mindig három lépés távolságra tarthattam magamtól, érzelmileg
biztonságos távolban. Sajnos ez a viselkedés a házasságomban is megmaradt (akaratlanul), és
megakadályozta az intimitást köztünk. Az, amire a legjobban vágyom az életben – valódi
közösség a feleségemmel –, mindig feszült maradt, mert tudat alatt féltem a
sebezhetőségtől, amit humorral próbáltam ellensúlyozni.46

A Mókamester Álarcával igyekszünk elkerülni azokat az érzelmeket, amelyeket az adott pillanatban

éreznünk kellene.
Mi ennek az eredménye? Zárkózott, elérhetetlen férfiak. Férfiak, akik öngyilkosságot
követnek el, sokkal többen, mint a nők. Az Egyesült Államokban sokkal több férfi lesz
öngyilkos, mint nő, a nyugati társadalmakhoz hasonlítva. A statisztika szerint minden egyes nőre,
aki megöli magát, hat férfi jut, aki önkezével vet véget az életének. A férfiak eltávolodnak a
jelentőségteljes és önértékeléssel teli élettől – a barátoktól, a családtól, a közösségtől.
A fiúk esetében a viccelődés és az érzelmi elszakadás hamar konfliktushoz vezet. Ne feledd, sokszor
nemcsak egyetlen álarcot viselünk, hanem többet is. Amikor a Mókamester Álarca nem nyújt elég
védelmet, az Agresszív Álarc veszi át a helyét – más fegyverekkel próbálkozik, ha a szavak már nem
bizonyulnak elégnek. Bizton állíthatom, hogy a legtöbb verekedést, amit láttam, vagy amiről hallottam,
egy megjegyzés indította el, amely rossz gombot nyomott meg valakiben, esetleg egy piszkálódás miatt
tört ki, amelyik túl messzire ment. Valakinél betelt a pohár, és bumm!
A kutatásában Niobe Way egy meglepő dolgot is leír: „Abban a pillanatban, amikor elkezdjük
megérteni az érzelmi nyelvet, az érzelmi kifejezőkészség eltűnik a fiúk szótárából – az adatok szerint a fiúk
ezt a kort elérve ötször gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint a lányok.”47 Persze ezzel nem azt
mondja, hogy a mókamesterek feltétlenül öngyilkosok lesznek, azt azonban kijelenti, hogy ha eltávolodsz
a belső érzelmi életedtől, az igazán mérgező dolog.
Lényegében erről szól a Mókamester Álarca: felépítesz vele egy kis komédiás bábot magad
köré, hogy elkerülhesd az érzelmeket, amelyeket nem akarsz átélni. A fiúk sok esetben azért
használják a humort, hogy ne tűnjenek nőiesnek. Ahogy Way magyarázta:

[A fiúk] beilleszkednek egy kultúrába, amely nem értékeli a kapcsolatokat, az érzelmeket, az

empátiát, azokat a dolgokat, amiket femininnek kiáltanak ki. Tehát a fiúk elkezdik leértékelni
azokat a részeiket önmagukban, amik kapcsolatra vágynak, a kapcsolati szükségleteiket, vágyaikat.
Belépnek egy olyan maszkulin kultúrába, ami bizarr módon azt mondja, hogy az intimitás a
szexualitásról szól (mert a barátságról nem szólhat). Olyan dolgokat kezdenek mondani, hogy:
„Közel állunk egymáshoz, de nem vagyunk homokosok. Ő laza, nem homokos.” Folyton ilyen
utalásokat tesznek, mert az intimitás legkisebb jelét is homoszexuális cselekedetnek minősítik. Úgy
gondolják, ha heteroszexuális vagy, akkor nincs szükséged intimitásra más férfiakkal. A nőkkel ez
teljesen másképp van, csak a férfiakkal kell így lennie.

Hadd tisztázzak valamit! A világnak több humorra, nevetésre, örömre és pozitivitásra van
szüksége. Annyi fájdalom, szenvedés, harc és félreértés létezik, ami a negatív érzelmeket,
érzéseket és bizonytalanságot létrehozza! Tehát örömre és valódi humorra vágyunk, jobban, mint
bármikor. Nincs semmi baj a viccelődéssel, a könnyedséggel, a játszadozással, egészen addig, amíg nem
bánt senkit. Nincs baj azzal, ha valaki egész nap boldog akar lenni, hiszen mindannyian boldog, elégedett,
jelentőségteljes életet akarunk élni.
Ha azonban megvizsgálnád a saját humorodat és szarkazmusodat, szerinted mi kerülne
felszínre? Vajon kiderülne, hogy megpróbálsz elkerülni egy fontos beszélgetést, vagy egy nehéz érzelmi
pillanatot, amellyel nem akarsz szembenézni? Azt látnád, hogy bujkálsz és hárítasz? Persze én ezt nem
tudhatom, de arra biztatlak, nézz a vicceid mögé. Ha a saját életemből indulok ki, szerintem te is találsz
majd ott valamit.

MIT TEHETÜNK MOST?

A humorérzék nem rossz dolog, de mindennek megvan a maga helye és ideje. Amikor a humort
elkerülésként használod, ártalmassá válik. Amikor arra használod, hogy vidámságot és örömöt
csempéssz egy helyzetbe, csak akkor működik. Ha te is olyan férfi vagy, aki a Mókamester Álarca
mögé bújva kínlódik, nehéz lesz felismerned, amikor az álarc miatt cselekszel. Ha azonban folyton
viccelődsz, biztosra veheted, hogy azok közé tartozol, akik mindig szomorúak, mindig menekülnek, és akik
azért használják a humort, mert úgy érzik, nem hisznek nekik. Semmi sem akadályozhatja meg jobban,
hogy hihetetlen eredményeket érj el, amelyeket az intimitás és a hitelesség hoz magával.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Mókamester Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Mélyebb kapcsolatok
Önértékelés
Gazdagabb tapasztalatok más emberekkel
A tehetségeid felismerése
Az emberek komolyan vesznek
Gyógyulás
Kapcsolódás másokkal
Elégedettség önmagaddal

FÉRFIAK:
Adj magadnak engedélyt arra, hogy úgy legyenek érzéseid, és úgy teremts kapcsolatokat,
mintha nem minden csak vicc lenne. Van ideje az igazságnak és a komolyságnak is. Kapcsolódj
a körülötted lévőkhöz, a környezetedhez, a hangulathoz. Mától kezdve, ha valamilyen társas
helyzetbe kerülsz, esetleg egy komoly beszélgetés közepén találod magad, és érzed, hogy formálódik egy
poén a nyelveden, állj meg. Tedd fel a kérdést: Vajon helyénvaló nevetni ebben a pillanatban? Milyen –
tényleges vagy érzelmi – információt közölnek velem a körülöttem lévők? Mit próbálok elkerülni? Az
igazságot? A múltat? Fájdalmat? Félelmet? Ha jelen vagy, és kapcsolatban állsz mindennel, tudni fogod a
választ. Érzelmileg mindig légy tudatos.

NŐK:
Amikor legközelebb magára akarja ölteni a Mókamester Álarcát, állítsd meg. Folytass vele egy igazán
őszinte beszélgetést, és tudasd vele, téged hogy érint, amikor mindenből viccet csinál. Ne legyél dühös, és
ne hibáztasd a humora miatt, mert azzal csak eltaszítod magadtól. Ehelyett szeretetteljes módon mondd
el neki, ez hogyan hat a hitelességére, a te intimitás utáni vágyadra, a közös jövőtökre. Pontosan
magyarázd el, mire van szükséged, mert talán te vagy az első, aki megmutatja neki, hogyan mutassa ki az
érzelmeit és a fájdalmát, amitől a Mókamester Álarca annyi éven át elválasztotta.
 A LEGYŐZHETETLEN ÁLARC

Egy férfi sem legyőzhetetlen, és így egyetlen férfi sem képes teljesen megérteni, mi tenné őt legyőzhetetlenné.
MIJAMOTO MUSZASI

A FÖLDÖN ÉLŐ legkeményebb emberekről készült listára biztosan felkerülne Travis Pastrana. Hőstetteit már
most is nehéz lenne megszámolni. Ejtőernyő nélkül ugrott ki repülőkből. Ő volt az első ember, aki dupla
szaltót csinált egy motoron ülve – és az első, aki ezt verseny közben is megtette. Olyan távolságra
ugratott el autóval egy rámpáról, hogy ha látnád, kiugrana a szemed. Csak menj fel a YouTube-ra, és írd
be, hogy „Travis Pastrana”. Nem fogod elhinni, amit látsz.
Ahogy Evel Knievel, Travis is megfizetett ezért – a teste volt a valuta hozzá. Ahogy egy cikk is beszámolt
róla, „a listán szerepel egy gerincsérülés, a bal térdében elszakadt az elülső keresztszalag, a térdkalács
alatti szalag, a mediális kollaterális ínszalag és a laterális kollaterális ínszalag, gyűrűporcsérülése volt,
eltört a sípcsontja és a szárkapocscsontja, kétszer műtötték a bal csuklóját, eltörte a bal hüvelykujját,
kétszer volt hátműtétje, egyszer felvágták a jobb könyökét, kilencszer a bal térdét, hatszor a jobb térdét,
egyszer pedig a vállát, ahol az egyetlen fémdarab van azóta a testében”48. Ez pedig csak a rövidített lista.
Annyiszor kockáztatott már, annyi módon, hogy minden mutatvány csak tovább bizonyítja, amit a világ
már egyébként is tud: őrült. Hogy más kontextusba helyezzem a dolgot, készült Travisről egy film 199
Lives címmel – mert úgy tűnt, csak úgy lehetett képes arra, amit megcsinált, ha ennyiszer kitolt a halállal.
Lehetőségem nyílt beszélgetni Travisszel a podcastemben, és ahhoz képest, hogy látszólag a halál
lehetősége eszébe sem jutott, meglepően sokat gondolkozott a témán. Sőt, úgy tűnt, már nagyon
fiatalon szembesült saját mulandósága tényével. Ahogy a vele készült interjúban is elmondta: „Amikor
tizenöt éves vagy, azt ugyan nem mondod, hogy nagy kockázatot akarsz vállalni, de azt igen, hogy: »Oké,
tudod mit? Ezt talán nem élem túl, de ha igen, akkor megérte!«”
Ez a hozzáállás igen merész és jövedelmező karriert hozott létre számára – de azt is jelentette, hogy
nem telt el év komoly sérülések nélkül. Travis azokról a barátairól is beszélt, akik életüket vesztették, vagy
akiknek az egész életét megváltoztatta egy baleset. Ahogy az egyik barátjáról mondta, aki megbénult:
„Amikor elveszítik a dolgot, amiről az addigi életük szólt, ami a szenvedélyük volt… mit csinálsz, amikor
egész életedben motoroztál és futottál, hirtelen pedig járni sem tudsz?” Ez a kérdés a fejünk fölött
lebegett az egész beszélgetésünk alatt. Mi történik, ha köddé válik az érzés, hogy minden rendben
lesz?
Pastrana belátta, hogy a legyőzhetetlenség érzése az ő esetében a versenyszelleméből táplálkozott.
„Ha a legjobb akarsz lenni abban, amit csinálsz, ha kiváló akarsz lenni benne, el fogsz követni bizonyos
hibákat. Túlhajtod magad egy határon” – mondta, visszhangozva valamit, amit én is tudtam. Ha versenyző
vagy, sportoló, ha szeretsz nyerni, akkor hajlandó vagy kockázatot vállalni, ami miatt néha kórházban
kötsz ki. Tudom magamról, hogy a saját életemben én is próbáltam túllépni a saját korlátaimat. A fociban
különösen így van, hiszen minden alkalommal kockáztatod az egészséged (főleg a fejedet), amikor kilépsz
a pályára.
A férfiak azonban nem adhatják fel. A férfiak nem adják meg magukat a félelemnek. A
férfiak egészen az észszerűség és biztonság határán túlra merészkednek. Ezt a leckét már
nagyon fiatalon megtanulod, nemcsak a szüleidtől, de olyan híres emberektől is, mint Travis, akiket a
tévében látsz. Olyanok akarunk lenni, mint ezek a vagány fickók, ezért kipróbáljuk, amiket csinálnak –
legyen szó arról, hogy a tetőről vetődünk bele a medencébe, drogokat próbálunk ki, vagy fegyverekhez
nyúlunk, verekedésekbe keveredünk.
Azonban eljön a pillanat, amikor ráébredsz bizonyos dolgokra. Felismered, hogy: „Hé, már
nem vagyok olyan fiatal, mint voltam”, vagy „Nem jó, hogy úgy érzem magam, mint egy
használt bokszzsák”. Vagy még komolyabbra fordítva a szót: „Hé, a cselekedeteim rajtam kívül
másokra is hatással vannak.”
Az elmúlt években Pastrana elfogadta, hogy a saját legyőzhetetlenségének az érzése nem teljesen
pozitív. Megnősült, és két kisgyermek édesapja – a családja pedig rádöbbentette, mit is tesz a testével.
„Élek, van két gyerekem, családom. Szeretem az életemet. Elég jó vagyok.” Ezenkívül pedig ráébredt a
mulandóságára is. Hosszasan beszélt egy barátjáról, Erik Ronerről, aki egy ejtőernyős balesetben vesztette
életét:

Tavaly elveszítettük Eriket, ami nagyon-nagyon nehéz volt. Tudod, van két gyereke, visszafogta
magát, és ő volt… aki visszatartott minket is. Ő volt a fickó, aki odajött, és azt mondta: „Oké, ezt
ne! Ez túl veszélyes.” Aztán mindenkit visszarántott… Ott volt nekem azzal a mentalitással, aki
annyira szerette a családját, aki bármit megtett volna. Tudod, annyi mindenre hajlandó volt, hogy
ebben az iparágban maradhasson, hogy folytathassa ezt a sportot, és ejtőernyőzés közben halt
meg, nem bázisugrás közben. Ez igazán mélyen érintette az egész közösségünket. Azt mondtuk:
„Oké, szóval egy hátraszaltóval bemelegítesz reggel, de akkor is 12 méter magasan vagy a
levegőben, egy százkilós motorral a fejed fölött, szóval ellenőrizd, hogy ráadtad-e a gyújtást.” Az
ilyen hülyeségek számunkra mindennaposak, de nem vehetünk semmit biztosra. Reggel
munkába menet is történhet valami. Sosem tudhatod.

Ezekről a dolgokról nem szeretünk beszélni, főként abban a közegben nem, ahol Travis dolgozik. Nagyon
tisztelem őt, amiért hajlandó volt beszélni arról, milyen lepattanni a robogó motorról – hogy belátta, hol
van a határ –, mert valószínűleg jobb reklám lett volna, ha a legutóbbi mutatványról vagy a
legveszélyesebb őrültségről mesél, amit valaha csinált. Vagányabbnak tűnt volna, ha rettenthetetlennek
állítja be magát. Ha a világ legyőzhetetlennek gondolja, és hajlandók fizetni azért, hogy lássák, miért ne
tartaná fent ezt a képet magáról, még ha az egész egyre inkább valótlannak érződik is számára?
A halálról beszélni? Az a gyáváknak és puhányoknak való. Kivéve, hogy Travis Pastranáról egyiket sem
lehet elmondani. Kérdezz meg bárkit, azt mondanák, Travis az igazi férfi. Nem riad meg egy kihívástól.
Most mégis arról beszélt, hogy az élet nem végtelen, és néhány kockázatot nem éri meg bevállalni. Travis
ezzel levette a Legyőzhetetlen Álarcot. Elfogadta a tényt, hogy az élet csak bizonyos
mennyiségű lehetőséget ad nekünk, és igen, azokat el kell fogadnunk, de nem, nem szabad
próbára tenni a szerencsénket – különösen, ha a szerencse határozza meg a sikert vagy a
bukást, nem pedig a képesség vagy a tapasztalat. Ez pedig Travis esetében gyakran jelenti az élet és
halál közti különbséget.
 Ettől nemcsak jobb ember lett, de jobb sportoló, üzletember is. A Marvel Studios elnöke, Kevin Feige
(aki tud egy-két dolgot a szuperhősök gondolkodásáról) el is magyarázza ezt: „Ha elkezdesz hinni a
saját legyőzhetetlenségedben, azt mindig rossz döntések követik.”49 Ezt ő az üzletre, a
sportra, az életre is érti. Ha azt gondolod, a döntéseidnek nem lesznek következményei, és
egyik kockázatot vállalod be a másik után, egyszer csak megpróbálsz valami olyat is, ami
veszélybe sodor mindent, amit addig felépítettél. Hanyag leszel, és ostoba. Ha azt gondolod, te
vagy a legjobb, csak várj – valaki legyőz, és az nagyon fog fájni.
Fiatalon nem gondolunk a saját halandóságunkra, mert tudatlanok vagyunk, és a halál lehetetlennek
tűnik. Azt gondoljuk, nincs ára annak, ha túlhajtjuk magunkat. Terrell Owens, az NFL legjobb elkapója
mondta ezt: „Sokan elfelejtik, hogy én is csak ember vagyok, csak azért, mert egy olyan sportot játszom,
amit mindenki szeret. Emberek vagyunk. Nem vagyunk legyőzhetetlenek. Ugyanolyan érzéseink és
érzelmeink vannak, mint másoknak. Nem hiszem, hogy az emberek ezt valóban megértik.”50
Ugyanez igaz azokra is, akiket a Forbes magazin milliomosainak listáján látsz, vagy a zenészekre, akik
színpadra állnak. Vagy ha közelebbi példát akarunk mondani, bár az apád vagy a nagyapád annyira
rendíthetetlennek és erősnek tűnik, attól még ők is emberek. Csak mert valaki rettenthetetlennek és
bátornak és érinthetetlennek néz ki abban a dologban, amit csinál, ez nem jelenti azt, hogy az
is. Azonban amikor vágyunk valamire, amikor a padlóról nézünk föl a magasba, néha
megpróbáljuk utánozni, ahogy szerintünk a felettünk lévők viselkednek. Ekkor tudattalanul
magunkra öltjük a Legyőzhetetlen Álarcot. Színlelünk. A folyamat közben pedig óriási kockázatnak
tesszük ki magunkat.
Más álarcokkal szemben, amelyeket a férfiak azért viselnek, hogy elrejtsék félelmüket és
sebezhetőségüket, a Legyőzhetetlen Álarc az egyetlen, amelyik meggondolatlan hülyeségekre sarkallja
őket. Ezek a cselekedetek pedig nemcsak saját fizikai és mentális épségüket, esetleg anyagi jólétüket
veszélyeztetik, de a hozzájuk közel állókra is hatással vannak. Ez a viselkedésforma már nagyon fiatalon
elkezdődhet. Én is az áldozatává váltam. Pontosan tudom, mennyire nehéz levetni a Legyőzhetetlen
Álarcot, amikor úgy érzed, mindent megúszol a segítségével.
Kilenc és tizenhárom éves korom között én is tisztességtelenül kezdtem el játszani, mert nagyon lassan
tanultam, és nem teljesítettem jól a vizsgákon. Amikor hazaértem az iskolából, egyből nekiestem a házi
feladatnak, számtalan órát tanultam egy-egy dolgozatra, mégsem jutottam sehová. Mindig egyest
kaptam. Azon kezdtem aggódni, hogy talán megbuktatnak, ami a végső megaláztatás lett volna. Szóval
elkezdtem csalni. Először a barátaimmal közösen csináltuk meg a házikat. Azután lestem dolgozatírás
közben, ami oda vezetett, hogy végigpuskáztam minden vizsgát és tesztet.
Először rosszul éreztem magam emiatt, és rettegtem tőle, hogy elkapnak, aztán az iskola felhívja a
szüleimet, akiket teljesen lesújt majd a hír. A gondolattól görcsbe rándult a gyomrom. De sosem buktam
le, és idővel rájöttem, hogy nem is fogok. Olyan jó csaló vált belőlem, hogy már nem is próbáltam
úgy tenni, mintha órákat tanulnék, ami addig úgyis csak zsákutcába vitt. Úgy éreztem,
mindent megúszhatok, és ez valami ennél is rosszabbhoz vezetett: lopni kezdtem.
A csalás csak egy dolog. Igen, megszegtem a szabályokat, a rövidebb utat választottam, és olyan
dolgokat csináltam, amik miatt felfüggeszthettek vagy kirúghattak volna, attól függően, mennyire
megyek messzire. Azonban csak magamnak okoztam kárt, nem másnak. A lopás több volt, mint az iskola
szabályainak figyelmen kívül hagyása, ezzel már törvényt sértettem. Valaki mástól vettem el, ami akár a
megélhetését is veszélyeztethette.
Ahogy a csalásnál, a lopásnál is kicsivel kezdtem. Cigit loptam, mert be akartam bizonyítani egy
dohányos osztálytársamnak, hogy tudok neki szerezni egy csomaggal. Amikor rájöttem, hogy simán
megúszom, áttértem a csokikra és a magazinokra. Ezután egyre nagyobb és nehezebben elérhető dolgokra
kezdtem pályázni. Lenyúltam ruhákat, CD-ket, még drága ékszereket is – nem „több ezer dolcsis”
ékszereket, inkább párszázasokat, de 1993-ban, tízéves srácként a kockázatot akkorának éreztem, mintha a
Fifth Avenue-n, a Tiffany’s boltjából loptam volna gyémántokat. Nem érdekelt. Senki sem kaphatott el.
Olyan rosszra fordult a dolog, hogy függővé váltam. Ha beléptem egy boltba, lopnom kellett valamit.
Legtöbbször csak egy csomag rágót, néhány csokit vagy egy pakli baseballkártyát tettem el, de
néhanapján száz dollárt érő cuccal távoztam, csak hogy keménynek érezzem magam. Két hosszú éven
át, bármikor beléptem egy benzinkút boltjába, egy ajándékboltba, élelmiszerüzletbe,
édességboltba, háztartási üzletbe vagy plázába, muszáj volt eltennem valamit. És sosem
kaptak el.
Aztán egy nyári napon, tizenkét éves koromban az apám elvitt engem és egy baseballos
csapattársamat valahová, és útközben meg kellett állnunk egy ügyfelénél véglegesíteni az
életbiztosításához a szerződést (az édesapám biztosítási ügynök volt harminckét évig).
A kliense egy farmon élt, a semmi közepén. Mivel forróság volt, és neki legalább félóra kellett a
papírmunkához, minket is bevitt magával a házba, hogy találkozzunk a férfival, és lehűljünk kicsit.
Miközben ők átbeszéltek pár dolgot, mi úgy gondoltuk, végigjárjuk a házat. Mint minden kíváncsi kölyök
egy idegen házban, mi is lementünk a pincébe. Persze ez nem a hátborzongató pincék közé tartozott, egy
egyszerű, irodának kialakított helyiség volt. Irattárolók és egy öreg asztal állt benne, rajta egy lámpával.
Felkapcsoltuk a lámpát, és mint a jó betörők, végignyálaztuk a fiókokat. Sosem tudhatod, milyen értékes
dolgokat találsz a rejtekhelyeken. Nem kellett sokat kutatnunk a főnyereményhez. A fiók közepén egy
lezáratlan boríték pihent, benne 25 dollárral.
Kihagyhatatlan lehetőség volt. Ha nem csapunk zajt, és ki tudunk osonni a házból, mintha csak kint
lógtunk volna, senki sem tudja meg, ki vette el a pénzt. A barátom kapta el a húszdolcsist, én
megragadtam az ötöst, majd felsétáltunk a lépcsőn. Még emlékszem, mekkora bűntudatom volt, és
mennyire zavarban voltam amiatt, amit csináltunk. Egyrészt azt akartam, hogy elfogadjon engem a
csapattársam. Másrészt nem akartam olyasmit tenni, ami rossz fényt vet az apámra. Sajnos egyik
érzelem sem számított végül, mert a fejemben lévő legyőzhetetlen tolvaj hangja átvette az
irányítást, és emlékeztetett, hogy az aggodalom hülyeség, mert úgysem kapnak el.
Aznap este úgy feküdtem le, mint bármikor máskor, csak öt dollárral gazdagabban. Aztán olyan hajnali
négy körül éreztem, hogy valaki ül az ágyamon. Apám volt az. Felébresztett és elmondta, hogy a férfi,
akivel találkoztunk, felhívta a hiányzó 25 dollár miatt. Abból a pénzből akart venni műtrágyát a föld egy
részéhez, de amikor lement az irodájába, látta, hogy a boríték üres. Az apám nagyon szeretetteljes ember
volt, ugyanakkor tiszteletet parancsoló figura is, szóval igencsak meg tudott félemlíteni.
– Te és a barátod vettétek el? – kérdezte apám fölém tornyosulva, és egyenesen a szemembe nézett a
Legyőzhetetlen Álarcom mögött.
– Nem, nem vettem el. Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszoltam, ahogy minden jó tolvaj tenné, aki
próbálja elfedni a nyomait, és játszani a tudatlant.
– Ne hazudj nekem, fiam! – Ma már tudom, hogy ő átlátott az álarcomon. – Pénzt loptál az
ügyfelemtől?
Ismét nemet mondtam – részben a fáradtság, részben a félelem miatt. Őszintén nem tudtam, mi
történt volna, ha „igent” mondok, és túlságosan rettegtem kideríteni.
De mindegy is, mert nem sokkal később rájöttem. Aznap reggel az apám elképesztően mérges arccal
fogadott:
– Hazudtál nekem, Lewis. Beszéltem a barátod édesanyjával. Az a büdös kölyök bevallotta, hogy ti
vettétek el a pénzt.
Ez teljesen lesújtott. Minden bűntudat felszínre tört, amit addig elrejtettem a
Legyőzhetetlen Álarcom mögé. A barátom akaratlanul letépte rólam az álarcot azzal, hogy a
helyes dolgot cselekedte. Túláradó szégyen öntött el amiatt, amit az apámmal és a családommal
tettem – nemcsak e miatt az incidens miatt, de minden csalás és lopás miatt is. Az apám a lelkét is
kidolgozta a feleségéért és a négy gyermekéért. Már volt egy fia, aki épp akkor jött ki a börtönből, ahová
drogkereskedelem miatt került, és most a másik fia is olyan hülye hibákat követ el, amelyek miatt rács
mögött végezheti?
Ez már túl sok volt, és sem ő, sem az anyám nem akarták, hogy ismét megússzam. Még aznap
visszamentünk a farmra. Az az út volt életem leghosszabb órája. Egész végig csendben ültünk, és láttam,
ahogy füst gomolyog apám füléből. Könyörögtem nekik, hogy ne kényszerítsenek erre, de ők tudták, ha
nem vállalom a felelősséget a lopásért, ha nem nézek a férfi szemébe, akit áldozattá tettem, akkor találok
valamilyen magyarázatot a tettemre, és visszarántom magamra az álarcot, ami miatt ide jutottam. Tehát
kiszálltam a kocsiból, kezemben a pénzzel, és odasétáltam apám ügyfeléhez, ami legalább egy mérföldnek
tűnt. A filmekben ez az a pillanat, amikor az idősebb, bölcsebb férfi elfogadja a pénzt a bocsánatkérő,
megtévedt kölyöktől, megveregeti a vállát, hogy jobban érezze magát, és mindenki megtanulja a maga
leckéjét. Az élet azonban nem egy film. A gazdálkodó arcáról undor és harag sugárzott felém. Átadtam
neki a pénzt, bocsánatot kértem, amiért elloptam, majd visszasétáltam a kocsihoz, fülem-farkam behúzva.
Ez a férfi azért termesztett növényeket a földjén, hogy étellel lássa el a családját, én pedig veszélybe
sodortam a megélhetésüket és az üzletüket is.
Nem tudom, mi lett apám üzleti kapcsolatával, de valószínűleg az én naiv, éretlen hiedelmem, hogy
legyőzhetetlen vagyok, sok pénzbe került neki. Kidolgoztam a belemet is azon a nyáron, hogy
visszafizessem a pénzt: a ház körül segítettem, a szomszédoknál vállaltam munkát, karbantartottam egy
golfpályát, amihez minden reggel ötkor keltem.
Az után a nap után soha többé nem loptam semmit. Valami megváltozott bennem: már tudtam, hogy
nem ezen az úton akarok elindulni. Magamra öltöttem a Sztoikus Álarcot, miután a bátyám börtönbe
került, mert az visszatartotta a tengernyi érzést, amit nem tudtam megérteni és kontrollálni. Amikor
azonban csaltam és loptam, végre a markomban éreztem az irányítást. Minél többször megúsztam,
annál inkább úgy éreztem, hogy nálam a labda, és legyőzhetetlennek kezdtem hinni magam.
Részegítő volt, de nem a jó értelemben. Ezért irányt akartam váltani.
Tehát ezt az energiát a sportba fektettem a lopás helyett. Megkérdőjelezhetetlenül jobb irány volt, bár
az elég nagy illúzió, hogy az irányváltás önmagában megoldja a problémákat. Még mindig az álarcaim
mögött rejtőztem. Ha őszinték vagyunk, azok, akik sikereket akarnak elérni, elhiszik, hogy bármire képesek,
amikor felismerik a hibáikat, és irányt váltanak (az üzleti életben ezt „fordulatnak” nevezzük). Bizonyos
módon e miatt a hiedelem miatt vállalunk kockázatokat, és teszünk vakmerő dolgokat – azonban
szerintem érdemes megállni egy pillanatra, és megfigyelni, mekkora kárt tud okozni, ha figyelmen kívül
hagyjuk a mélyen rejlő problémákat. Nem veheted semmibe a dolgokat, amiket magaddal, a
szeretteiddel, a testeddel, az elméddel, a hírneveddel és a józan eszeddel teszel… mert bizony
utol fognak érni.
Ezt különösen igaznak találom az ambiciózus férfi barátaimra. Melyik fickó akarná beismerni a
gyengeség és a félelem létezését? Számomra úgy tűnik, hogy ez az a szál, amelyik összeköti a könyvben
megismert álarcokat. Bárcsak képesek lennének beismerni a férfiak, amikor félnek, bizonytalanok,
szenvednek, vagy segítségre van szükségük. Meg akarod érteni, miért akarnak a sportolók sebesülten és
sérülten is pályára lépni? Vagy miért hiszik, hogy tovább játszhatnak agyrázkódással? Vagy miért
gondolják a férfiak, hogy autóversenyezhetnek a város utcáin anélkül, hogy balesetet szenvednének, vagy
letartóztatnák őket? Miért hiszik, hogy ők – mindenki mástól eltérően – mindig megússzák? A válaszok
kristálytisztává válnak, amikor megérted a Legyőzhetetlen Álarc erejét.
Men in Therapy című könyvében Richard Meth így fogalmaz: „A hatalom agresszív kergetése ugyan
presztízst, tekintélyt és pénzt teremt, azonban a férfiak ritkán vannak tisztában a negatív
következményekkel. A külső hatalom gyakran önmagunk elhanyagolásához vezet.”51 Jobban
nem is írhatta volna le, és amikor először olvastam ezt az idézetet, az „önmagunk elhanyagolása” kifejezés
célba talált. Én is elhanyagoltam magam azokban az években, amikor a sikert hajhásztam,
agyondolgoztam magam, és nagy kockázatokat vállaltam. Nem gondoskodtam magamról megfelelően
ahhoz, hogy csúcsformában legyek. Mindig kizárólag a következő kihívás vagy új lehetőség érdekelt, ez
pedig sötét helyekre vezetett, ami negatívan hatott az érzelmi egészségemre és a kapcsolataimra.

Azonban megtanultam, hogy a férfiak számára nem csak a fizikai legyőzhetetlenség és extrém
kockázatvállalás okozhat problémát. Nem akarom azt éreztetni, hogy ez csak a veszélyes munkát végző
férfiakra vonatkozik. Nem így van. Mindenkit érint, aki nincs tisztában a saját törékenységével,
halandóságával vagy alapvető egészségi állapotával. Ha elég gyakran és elég hosszú időn át
túlhajtod magad, nos, akkor akár tigriseket is vadászhatnál, esetleg felhőkarcolók tetejéről
csinálhatnál bázisugrást. Hiszen ha agyonhajszolod magad, akkor hasonló veszélyekkel nézel
szembe.
Beszélgettem Jonathan Faderrel, aki egyike a legismertebb teljesítményfejlesztő coachoknak és
pszichológusoknak. Ő megérti, hogy a kiválóság elérésének lángoló kényszere elzárja a férfiakat a
sebezhetőségtől, és pont. A műsoromban arról beszélgettünk, mennyire mély ez a küzdelem, különösen a
fiatal sportolók esetében, szerte az országban:

A szíved talán azt diktálja, hogy a kapcsolataidra kellene koncentrálnod, esetleg hogy ki kellene
állnod az értékrended mellett. Akkor azonban a társadalmunkban uralkodó normák ellen harcolnál.
Ugyanígy, ha valaki próbál egészségesen étkezni, harcol a homeosztázisa érdekében, vagy harcol a
sok ínycsiklandó étel ellen, ami beteríti az asztalt. Ugyanaz. Azzal a csokitortával küzdesz, ami
mindenhol ott van, minden asztalon, „Légy férfi!” felirattal a nyálcsorgatóan finom és csábító
cukormáz tetején.

Dan Harris is tudna erről mesélni. Dan arca milliók számára ismerős. 2004-ben „pánikrohama volt egy
aprócska kis tévéműsor felvétele közben, amit mi csak Good Morning Americának hívunk”. Több mint
ötmillióan nézték végig, ahogy Dan gyakorlatilag összeroppan élő adásban. Lehetőségem volt beszélgetni
vele az életéről és a 10% Happier című könyvéről. Írása átütő sikereket ért el, több ezer példányt adtak el
belőle, és rengeteg ember életét változtatta meg. Azonban az egész onnan indult, hogy Dan átélte az
üzleti bukás legrosszabb fajtáját: a nyilvános bukást. Amit rengeteg, de rengeteg ember nézett végig.

Épp a legfrissebb híreket olvastam. Már milliószor megcsináltam előtte, tehát nem volt okom
feltételezni, hogy ki fogok akadni. Néhány másodperccel kezdés után, ami során csak hat vagy hét
 sztorit kellett volna elmondanom a súgógépről, egyszerűen elvesztettem az eszemet. A szívem
zakatolt, a tenyerem izzadt, a szám kiszáradt, a tüdőm kitágult – képtelen voltam megszólalni.
Beszélnem kellett volna, és semmilyen hang nem hagyta el a torkomat, tehát leálltam. Visszaadtam
a szót a műsorvezetőnek, és… Ha megnézed – sokan látták YouTube-on –, a két reakció közül az
egyiket kapom: Ha már volt pánikrohamod életedben, pontosan tudod, mi fog történni, és ez
nagyon rossz. Ha még nem volt, az emberek csak annyit mondanak: „Ó, annyira nem szörnyű az!”
Végül is nem számít, mert számomra az volt életem legrosszabb pillanata, nem is kérdés.

Dan az évekig tartó túlhajszoltság áldozata lett. Fiatal, ambiciózus, domináns személyiséggel megáldott
riporterként sok időt töltött háborús zónákban. „Szeptember 11. után hatszor Irakba mentem,
Pakisztánba, Afganisztánba, Ciszjordániába, Gázába és Izraelbe, hogy a Második Intifádáról tudósítsak.”
Poszttraumás stressz szindrómával tért vissza, azonban saját ambíciója és egója – valamint
legyőzhetetlenségének érzése – nem engedte, hogy segítséget kérjen. Én értem, hogy ez is egy választás.
Ha focistaként bevallod, hogy fejsérülést szenvedtél, biztosan nem engednek vissza a pályára. Ha pedig
riporterként mondod azt, hogy képtelen vagy végignézni még egy robbanást, többé nem mész
kiküldetésre. Tehát ahelyett, hogy professzionális orvosi segítséget kért volna, Dan öngyógyításba kezdett
kokainnal és ecstasyval. Ez pedig tönkretette az életét.
Saját bevallása szerint a sebeket önmagának okozta. Ő döntött úgy, hogy kiküldetésről kiküldetésre
megy. Ő döntött úgy, hogy munkamániás lesz. Azonban ez bárkit utolér idővel. Azt gondoljuk, mindkét
végén égethetjük a gyertyát, mert semmi sem állíthat meg minket. Aztán azon merengünk, a
barátaink és a családunk miért felejtette el, kik vagyunk. Dönthetünk úgy, hogy nem alszunk,
gyógyszereken élünk, és a szakadék szélére sodorjuk magunkat. Aztán csak lesünk, hogy miért
vagyunk állandóan türelmetlenek és fáradtak. Géppé változtathatjuk magunkat, hogy csak járjunk
megállás nélkül, de aztán meglepődünk, amikor egy rövid nyaralást sem bírunk már elviselni.
Dan a meditációhoz fordult segítségért, ennek a tapasztalatnak pedig a könyve lett az eredménye. Már
nem hitte, hogy legyőzhetetlen, és több figyelmet szentelt a gondolatoknak, amelyek a fejében lakoznak
– azoknak is, amelyek nem különösebben rózsásak:

Borzalmas volt. Frontálisan karamboloztam a fejemben lévő hanggal. Először azzal szembesülsz,
hogy seggfej vagy. Totális seggfej vagyok. Kizárólag olyanokon gondolkozom, hogy „Mikor van
ebéd?”, „Le kell már vágatnom a hajamat”, „Milyen a kapcsolatom a főnökömmel?”. A trükk
annak a felismerése, hogy ezek csak gondolatok, és ezzel elengeded őket. Rengeteg időt
töltünk a történetekkel, amelyeket magunknak mesélünk, azonban ezek csak sztorik.

Ezek csak sztorik. Ez annyira igaz! Nem fognak megölni. Nincs szükségünk olyan dolgokra, mint a
Legyőzhetetlen Álarc, hogy megvédjük magunkat ellenük. Paradox módon, amikor az álarc mögé
bújunk, amikor vágtatunk előre, mindennap küzdünk, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, mi
vagyunk azok, akik hatalmat adunk ezeknek a történeteknek. Ennek pedig a magánéletben és az
üzletben is súlyos következményei lesznek, ahogy Dan is tanúsíthatja.
Nem mondom, hogy ölbe tett kézzel kellene ülnöd, vagy kolostorba vonulnod, az álmaidat feladva. Az
előző könyvem és podcastem, A kiválóság iskolája a sikerekről szól, az örömről és izgalomról, amit azok
hoznak nekünk. Büszke vagyok az eredményeimre, ahogy a vendégeim is büszkék az övéikre. Azonban
hangsúlyozom – és ezt tanultam a vendégeimtől is –, hogy oda kell figyelni arra is, milyen áron érjük el
azokat. Fontos észben tartani saját halandóságunkat, az olyan szükségleteinket, mint az alvás,
az egészséges ételek, a család, a barátok, a közösség – hiszen ezeket csak bizonyos ideig
hagyhatjuk figyelmen kívül, mielőtt fenékbe rúgnának minket.
Donald Schultz operatőrként és fotósként bejárta a világot, veszélyes állatokat kapott lencsevégre
mindenhol. Ha meg akarnám kérdezni valakitől, hogyan kerülhetem el egy mérges teremtmény
harapását, hozzá fordulnék, mert, nos, ő már átélte. Donald kockázatokat vállal – nagy kockázatokat.
Több barátja is ezt csinálta, és ők életüket vesztették a folyamat során. Amikor egy ilyen fickót hallgatsz,
észreveszed, milyen mértékben élesedtek ki az érzékei, milyen erős intuíciók súgják meg neki, mikor álljon
odébb valahonnan:

Az intuíció óriási dolog, de az emberek hátat fordítottak neki. Ha nem érzek valamit,
egyszerűen elsétálok. Nincs olyan felvétel, amiért az életemet adnám. Ha belesétálok egy
szituációba, és rossz érzésem van, azt mondom: „Oké, mi a gond? Én vagyok? Vagy ez a helyzet?
Miért van rossz érzésem?” Ha nem tudom felmérni, egyszerűen nem csinálom meg. Vicces, de úgy
gondolok mindenre, mintha a bíróság előtt kellene tanúskodnom. „Nos, bíró úr, akkor még jó
ötletnek tűnt. A kilépési ponton vagyunk, fúj a szél, esni kezd. De már végigcsináltunk egy kétórás
gyalogtúrát, szóval meg is próbálhatunk ugrani, vagy sétálhatunk vissza.” Visszatekintve ez még
csak nem is opció. Ezek a feltételezett kényszerhelyzetek nem léteznek.

Ez a Legyőzhetetlen Álarc egyik ellenszere: egyszerűen állj meg, és mérd fel a szituációt. Don az a fickó, aki
extrém sportokat és egzotikus állatokat fotóz – és még ő is kritizálja azt, amit „Kodak-bátorságnak” nevez.
Ahogy leírja: „Voltak barátaim, akik egy felvétel miatt vesztették életüket. Valakit épp vesznek, nem
figyelik, merre tartanak, és egyenesen egy falnak ütköznek. Egy videó miatt ez nem éri meg.” Kerüld a
Kodak-bátorságot! Tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon azért csinálsz-e valamit, mert
muszáj – vagy azért, mert azt hiszed, te vagy Superman, téged nem érhet baj, és megéri a
dicsekvés miatt.
Ne felejtsd el, hogy a történet, amit bemesélsz magadnak arról, hogy képes vagy továbbmenni, van
elég üzemanyagod a tankban, csak ennyi: egy történet. Ezt mindig tartsd szem előtt. A memento mori
(„emlékezz a halálra”) az egyik legérdekesebb gyakorlat, amit a római hadvezérek végeztek. A diadalmas
hadvezér kitüntetésképp lehetőséget kapott egy óriási diadalmenetre, amikor hazatért a győzelem után.
Gondolj a Macy’s áruház Hálaadáskor tartott parádéjára, majd szorozd meg ezerrel és még egy kicsivel. A
hadvezér harci szekerén végigvonult az utcákon, az emberek a nevét kiáltozták, tapsoltak, virágfüzéreket
dobáltak felé. Ő volt az igazi hős. A tömeg az utcára özönlött a boltokból és a házakból, csak hogy egy
pillanatra részese legyen a felvonulásnak. Egy hadvezér életében ez volt a legdiadalmasabb pillanat – és a
„triumphus” volt a leghatalmasabb dolog, amit az ókori Róma katonájaként kaphattál.
És abban a pillanatban a kocsin ülve, a hadvezér életének leghihetetlenebb pillanatában a mögötte
álló rabszolga ezt súgja a fülébe: Hominem memento te („Ne feledd, hogy ember vagy!”). Ennek jó oka
volt: egy agyondicsért és körülrajongott hadvezér könnyedén elfelejtheti, hogy ő is csak ember.
Arrogánssá, elutasítóvá és önteltté válhat, amivel tönkreteszi magát. Végül is a kard ugyanúgy vág
keresztül az emberi húson, akár a legnagyobb hadvezérhez, akár a hadsereg legkevésbé tapasztalt
katonájához tartozik.
Emlékeznünk kell rá, hogy az élet rövid. Emlékeznünk kell, hogy emberek vagyunk, nem
istenek. Nyugodtan bevallhatjuk gyengeségünket, félelmünket, és meghátrálhatunk
dolgoktól, amiket nem akarunk megtenni. Mindenekfölött pedig képesnek kell lennünk
gondoskodni magunkról, felismerni, hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek.
Szerencsére, ahogy idősödünk, ennek egy része magától megtörténik. Ahogy Travis is mondta, már nem
tizenöt éves, a családjában és karrierjében jóval több veszítenivalója van. Tehát már nem vállal
ugyanolyan kockázatokat. Ahogy fejlődik és érettebbé válik, sok férfi keresztülmegy ezen. Fiatalkori
vakmerősége elkopik. Nem vezet olyan gyorsan, nem marad ki olyan sokáig, nem rúg be annyira, mint
azelőtt, és amikor valaki sértegeti, talán már képes nevetni rajta ahelyett, hogy verekedésbe keveredne.
Én inkább a legyőzhetetlenség más formáitól tartok. A túlhajszoltságtól, a sérthetetlenségtől – a
dolgoktól, amelyek olyan pánikrohamokhoz vezetnek, amilyet Dan is átélt. Amikor úgy érzed, az egész
világ súlya a válladat nyomja, légy óvatos. Az a súly össze is tiporhat. A cipelése szívrohamhoz,
öngyilkossághoz, összeomláshoz vezethet.
Férfiak vagyunk. Nem gépek. Vannak fizikai, mentális és érzelmi korlátaink. Nagy veszélybe
sodorjuk magunkat, ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk. Ne kockáztass – ne vedd semmibe a
figyelmeztető jeleket, amikor érzed, hogy lassan átszakad a gát!
Ha nem vagyunk hajlandók elfogadni emberi mivoltunkat, elkerülhetetlenül elveszítjük a dolgokat,
amik emberré tesznek minket. Ray Rhodes fociedzőnek van egy jól ismert idézete:

Egyszer azt gondolod, legyőzhetetlen vagy. Veled nem történhet meg. Azonban amikor
mégis megtörténik, szembesülsz a valósággal, hogy vagy változtatsz, vagy meghalsz.
Rájössz, hogy csak egy életed van.

Csak egy életed van. Nem kellene tönkremenned ahhoz, hogy ezt felismerd. Nem kellene élő adásban
összeomlanod ahhoz, hogy rájöjj, ez az egyetlen életed, és nagyon törékeny. Ne dobd el magadtól!

MIT TEHETÜNK MOST?

Sokan, férfiak és nők egyaránt, extrém dolgokat tesznek, és hatalmas kockázatokat vállalnak, hogy
figyeljenek rájuk, és fontosnak érezzék magukat egy olyan világban, ahol tehetetlennek hiszik magukat.
Néha – mint fiatalabb koromban én is – illegális dolgokhoz folyamodnak, mert érezni akarják az irányítást
a markukban, amikor végül megússzák. Ezek az adrenalinfüggők mindig a következő izgalmat
keresik. Minél többször megússzák, annál többször érzik kifizetődőnek a kockázatot. És minél
többször nem követik extrém következmények az extrém viselkedést, a Legyőzhetetlen Álarc annál
szorosabban simul az arcukra.

Mi válik elérhetővé,amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Legyőzhetetlen Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.
 Elégedett és egészséges élet
Mélyebb kapcsolatok
Önbecsülés
Valódi bátorság
Engedély önmagad számára, hogy csak legyél, ne pedig folyton csinálj valamit
A valahová tartozás érzése

FÉRFIAK:
A világ nem körülötted forog. Vannak emberek, akik önmagadért szeretnek és törődnek veled. Tehát tedd
fel magadnak ezeket a kérdéseket, majd a válaszokat írd le egy papírra, és rakd olyan helyre, ahol
mindennap látod:
• Milyen értékes tulajdonságaim vannak?
• Mit értékelek az életemben?
• Milyen kockázatos tevékenységekben veszek részt rendszeresen?
• Mit keresek ezekben a tevékenységekben?
• Megtalálhatom ezt máshol is az életemben?

Ha te is azok közé tartozol, akiknek extrém adrenalinra van szükségük ahhoz, hogy érezzék, hogy élnek,
akkor elfelejtesz valamit. Meg tudod teremteni az energiát az életedben anélkül, hogy kockázatokat
vállalnál. Amikor válaszoltál az előző kérdésekre, a következő vasárnap szánj rá egy órát, és menj el a helyi
temetőbe. Keresd meg valakinek a sírját, aki pont egyidős lenne veled, ha még élne. Ülj le a sírkő elé, és
gondolkozz el:
• Miről maradt le, amióta elment?
• Milyen lenne az élete, ha még mindig itt lenne?
• Miket tudna megtenni, ha még élne?
• Mi lenne, ha én lennék az az ember a földben?

Mindenkire hatással vannak a tetteid. Ezt most talán jelentéktelennek hiszed, de nem az. Minden ember
értékes, akit eltemettek.
Nem lehet helyettesíteni. Törékeny, halandó, ember. Pont, mint te.

NŐK:
Legközelebb, ha észreveszed rajta a Legyőzhetetlen Álarcot, tudasd vele, mennyire fontos ő neked, a
családotoknak és a barátaitoknak. Mondd el neki, hogy nem akarsz elmenni a temetésére – akár azért,
mert halálra dolgozta magát, akár mert leugrott egy épületről ejtőernyővel vagy anélkül. Tudnia kell,
hogy az élete fontos neked, hogy ő fontos neked, és nem legyőzhetetlen vagy helyettesíthető. Tudnia
kell, hogy vagy holtan, vagy magányosan végzi, ha továbbra is ilyen vakmerően viselkedik.
Állíts egyértelmű határokat vele szemben, mondd el neki, hogy szereted és támogatod, de nem fogod a
kezét a meggondolatlan mutatványai alatt. Emlékeztesd rá, hogy mellette vagy, de nem fogsz segíteni
összeszedni a darabokat, amikor összetöri önmagát, és azt, amit együtt építettetek fel.
 A MINDENTUDÓ ÁLARC

AZ SZÁMÍT, AMIT AKKOR TANULSZ MEG, AMIKOR MÁR MINDENT TUDSZ.

JOHN WOODEN

MIKE ROWE egy modern reneszánsz ember. A legtöbben a Piszkos munkák című tévéshow
műsorvezetőjeként ismerik, amelyben mindenféle gusztustalan és piszkos kétkezi munkát kipróbál szerte
Amerikában. Így kezdődik a műsor: „Mike Rowe vagyok, és ez a munkám. Felfedezem a vidéket, és olyan
embereket keresek, akik nem félnek összekoszolni magukat. Keményen dolgozó nők és férfiak, akik olyan
munkát végeznek, amivel élhetőbbé teszik számunkra a civilizált világot. Felkészültek, hogy bepiszkítsák
magukat?” Mike nem szórakozik: dolgozott már farmokon, csúszkált csatornákban, és megtett olyan
dolgokat, amikre a legtöbben egyszer sem lennénk hajlandók, nemhogy munkaként.
Általában úgy ismerik, mint a fickót, aki önként bepiszkolja magát, de azt nem tudják, hogy ő az egyik
legérdekesebb, legszélesebb látókörű férfi a világon. Volt már operaénekes. Utazó ügynök. Bárénekes.
Sascserkész érdemrendet kapott. Dolgozott kereskedelempolitikai kérdéseken, és tanúskodott már az
Egyesült Államok szenátusa előtt. Nagyon gazdag fickó, nemcsak tudásban, hanem bölcsességben is.
Amikor meghívtam, hogy beszéljen a podcastemben, majd’ meghaltam, hogy feltehessem neki az első
kérdésemet: Mi az a készség, amellyel mindenkinek rendelkeznie kellene? A válasza meglepett. Azt
gondoltam, majd valami olyasmit mond, hogy „tanuld meg a kétkezi munkát”, vagy „tanulj meg
kitartónak lenni”. Vagy talán elmondja a márkaépítés titkát.
Nem, a válasza az alázatról szólt: „Két fül, egy száj.”
Zavarodottan néztem Mike-ra.
„Arányaiban – folytatta –, ha mindenki kétszer annyit figyelne, mint amennyit beszél, sokkal kevesebb
zaj lenne a világban. És ha tudnád, hogy csak feleannyit beszélhetsz, mint amennyit egyébként szoktál,
valószínűleg körültekintőbben válogatnád meg, mi hagyja el a szádat. Ez egyszerű matek, két fül, egy
száj… Ha kétségeid vannak, inkább fogd be.”
Hűha! Itt van egy fickó, aki több élettapasztalatra tesz szert egy év során, mint a legtöbben tíz
esztendő alatt, egy fickó, aki egy vagyont kap egy beszédért, aki napjaink egyik legismertebb tévéműsorát
vezeti, és a készség, amiért a leginkább lelkesedik… a hallgatás? Amikor belegondoltam, az egész értelmet
nyert. Ha én is beszélek a podcastek közben, amikor sikeres sportolókkal, üzletemberekkel, orvosokkal,
fitneszgurukkal készítek interjút, nem tanulok semmit, hiszen a velem szemben ülő ember, aki a tudása
miatt van ott, nem jut szóhoz. A vendégeim csak akkor tudják megosztani velem a
bölcsességüket, és megtanítani nekem, amit nem tudok, ha hagyom őket beszélni.
Észrevetted már, hogy az emberek hajlamosak kitölteni a beszélgetések vagy meetingek közben beálló
csendet azzal, hogy valami véletlenszerű témáról kezdenek karattyolni? Esetleg végignézted már, ahogy
egy munkatársad megpróbálja lenyűgözni a többieket azzal, hogy hosszasan beszél valamiről, aminek a
nevét még csak kiejteni sem tudod? Láttad már, ahogy egy magas beosztásban lévő ember az összes
levegőt kiszippantja a szobából azzal, hogy csak önmagáról beszél? Mindenre van válasza, semmit nem
tud elengedni, és meg kell mutatnia, mennyire okos.
Elég ellenszenves dolog, ugye? De ami még rosszabb, hogy egyetlen őszinte férfi sem kritizálhatja ezt a
hajlamot másokban anélkül, hogy ne kellene magának is tükörbe néznie, és beismernie, ő hányszor
követte el ezt a hibát. Elborzadok, amikor eszembe jutnak ezek a pillanatok a saját életemből. Rosszul
vagyok, ha arra gondolok, mennyi lehetőséget szalasztottam el így, és hányszor csináltam bolondot
magamból. Azt kérdezem magamtól: Mi lett volna, ha csendben maradok? Ha nem lettem volna ennyire
bizonytalan magamban, ha nem éreztem volna szükségét, hogy mondjak valamit? Miben lettek volna
mások a dolgok?
Ezt a hajlamot – a kényszert, hogy a csöndet a saját okosnak tűnő hangoddal töltsd ki – a
Mindentudó Álarcnak hívom.
Nézd, én megértem. Nem jó érzés butának tűnni mások előtt. Tudom, mert én is ezt éreztem egész
életemben. Sokkal jobb érzés minden kérdésre tudni a választ, minden pillanatban odavágni valamit,
benyögni egy poént a kínos szituációkban. Ez zajlik le a férfiak fejében tudatosan és tudat alatt, akik a
mindentudás mögé rejtőznek: Ha mondok valami – bármi! – okosat ezen a meetingen, az emberek majd
okosnak gondolnak. Ha azt hiszik, okos vagyok, kedvelni fognak. És akkor majd igazi férfinak érzem
magam. Tehát beülsz a meetingre, és ahelyett hogy meghallgatnál másokat, újra és újra lejátszod a saját
forgatókönyvedet a fejedben. Lelkileg felkészülsz, majd beszélni kezdesz. Talán jól sikerül, talán nem.
Egyet azonban elmondhatok, ami nem történik meg: egyetlen dolgot sem fogadsz be, amit mások
mondanak. Volt már olyan valaha, hogy elmentél egy meetingre, esetleg egy találkozóra idegen
emberekkel, aztán öt perccel a távozásod után már nem emlékeztél senkinek a nevére? Ez azért van, mert
a forgatókönyved teljesen kiszorította az információt.
De a legrosszabb, hogy az egész a túlkompenzálásról szól. Azt gondoljuk, ha folyamatosan beszélünk,
senki nem jön rá, hogy gőzünk sincs arról, mit csinálunk. Pont, mint az a sor a Tizenegy percben, Paulo
Coelho tollából: „Ilyen a világ: mindenki úgy beszél, mintha mindent tudna, de ha van merszed
kérdezősködni, kiderül, hogy nem is tudnak semmit.”
Itt a lényeg: ha őszinték vagyunk önmagunkkal, akkor belátjuk, hogy senki sem tud semmit.
Azt hiszem, Coelho is egyetértene azzal, hogy igazából senki sem tudja, mit csinál.
Mindannyian útközben találjuk ki. Ez pedig a legfélelmetesebb sebezhetőség a férfiak számára.
Mindenre tudnunk kellene a választ, és tudni, merre tartunk. A nem tudás a gyengeséggel egyenlő, a
gyengeség pedig tűrhetetlen. Szerinted az édesapád miért tévedt el a családi utazásokon? Mit gondolsz,
miért vannak a garázsban olyan csavarokkal és szögekkel teli befőttesüvegek, amelyek az általa
összeszerelt bútorokból maradtak meg? Mert az útmutatók kiscsajoknak valók. Férfiként egyszerűen
tudnod kell ezeket a dolgokat.
Ez a mindentudásra való hajlam óriási hatással van a kapcsolatainkra, és az üzleti életünket is
befolyásolja. Ahogy azt az NPR rádiócsatorna Invisibilia című sorozatának egyik epizódjából
megtanultam, és ahogy már a főcímben is mondják: „láthatatlan erők vezérlik a viselkedésünket: ötletek,
hiedelmek, feltételezések és érzelmek”. Az epizód címe „The New Norm”, és azt kutatja, vajon lehetséges-
e megváltoztatni egy régóta bebetonozott társadalmi normát. A műsorvezetők két történetet mesélnek
el. Az egyik, amelyik igazán célba talált nálam, egy fúrótoronyról szól, az Ursáról, és arról, hogyan építette
fel a Shell Oil. Felkértek valakit, hogy tanítsa meg sebezhetővé válni a dolgozóikat, hiszen így a torony
biztonságosabban és hatékonyabban működtethető.
 Az Ursát nemcsak az tette különlegessé, hogy ez volt az egyik legnagyobb fúrótorony, amelyet
akkoriban építettek, hanem az is, hogy a Mexikói-öböl közepén helyezték el, talapzata pedig 1200 méter
mélyen volt a vízben. Ez akkoriban történt – a ’90-es években –, amikor az olajvállalatok elkezdték kutatni
a mélytengeri olajfúrást. Szó szerint és átvitt értelemben is minden érintettnek ismeretlen vizekre kellett
hajóznia. Ez különösen igaz volt a fúrótornyok dolgozóira, akik ugyan tapasztalt munkások voltak, de csak
szárazföldön vagy sekély vízben elhelyezett, kisebb tornyokon dolgoztak addig. Most pedig arra kérték
őket, hogy repüljenek el a két futballpálya hosszúságú toronyhoz, és használjanak olyan technológiát,
amelyet még sosem láttak, és amely annyira új volt, hogy még senki sem ismerte. Azonban nem ez volt a
Shell legnagyobb problémája. Ezek a fickók benne voltak a játékban. A gond az volt, hogy egyikük sem
akarta bevallani, hogy fogalma sincs róla, mit csinál, vagy hogy nem is akar annyira ott lenni.
Ahogy Hanna Rosin, a műsorvezető megfogalmazta a műsor elején:

A fúrótornyok kultúrája régen? Nem kiscsajoknak való volt. Megvoltak a macsóság íratlan
szabályai, amiket mindenki megértett és megkövetelt. Például ne kérdőjelezd meg a
tekintélyt… Ha hibát követtél el, rejtsd el. Ha nem tudsz valamit, tegyél úgy, mintha
tudnád… Sose tűnj gyengének. Ha valaha valami átkozott ok miatt egy érzelem megszületik
benned… nyelj egy nagyot.52

Ahogy azt nyilván sejted, ez a mentalitás óriási, költséges, végzetes problémákat okozhat egy másfél
milliárd dollárt érő fúrótornyon, amely tele van olyan technológiával, amivel a munkások még sosem
találkoztak, és sosem dolgoztak vele. A Shell ezért akarta áttörni ezeket a régi, maszkulin gátakat, és
rávenni a munkásokat, hogy merjenek segítséget kérni.
A történet főszereplője Rick Fox, aki huszonhárom évesen kezdett az olajmezőkön dolgozni, végigment
a szamárlétrán a Shellnél, és végül 1997-ben őt bízták meg az Ursa projekt megtervezésével. Ez hatalmas
vállalkozás volt – ami csak hozzáadott a stresszhez, amelyet egyébként is érzett (és amelyről nehezen
beszélt) a munkában és otthon is, hiszen a fia, Roger épp akkor készült főiskolára.
Foxot nemcsak jobb olajmunkássá és vezetővé tette a Shell törekvése, hogy a sebezhetőséget pozitív
dolognak állítsa be, de jobb apa is lett általa. A történetben leírt képzési kezdeményezést megelőzően
„Rick még otthon is a fúrótorony szabályai szerint élt: ne tegyél fel kérdéseket, sose tűnj gyengének”.
Roger története tökéletesen bemutatja a károkat, amelyeket a macsó Mindentudó Álarc okoz:

Amikor először hallottam a szavakat, hogy „Phillips fejű csavarhúzó”: „Menj, és hozz nekem a
műhelyből egy Phillips fejet!”, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy azt mondjam: „Hé, apa,
tudod, ezt én még nem hallottam korábban. Fogalmam sincs, miről beszélsz.” Tehát bementem a
műhelybe, és keresni kezdtem valamit, amiről fogalmam sem volt, micsoda, és úgy éreztem,
megrekedtem, mert nem akartam sebezhető lenni.53

Ez az apró pillanat és még más hasonlók óriási szakadékot ástak Rick és Roger közé az évek során. A
távolság Rogerben először nehezteléssé alakult, majd dühvé fajult az apja iránt. Ha nem avatkozott volna
közbe a Shell által alkalmazott vezetői szaktanácsadó, Claire Nuer – egy hatvanas francia nő –, aki
megkereste Ricket, akkor a kapcsolatuk örökre megromlott volna. Ehelyett azonban közelebb
kerültek egymáshoz, mint valaha, mert mindketten megtanulták levetni az álarcaikat, és
sebezhetővé válni egymás előtt.
 A tornyon dolgozó más férfiak is hasonló személyes átalakulásokról számoltak be, miután megtanultak
sebezhetővé válni. Ez kétségtelenül megmentett jó néhány házasságot, és majdnem biztosan több életet
is – a szó legszorosabb értelmében.
Az én tapasztalatom a Mindentudó Álarccal közel sem volt ennyire veszélyes vagy félelmetes, de
szakmai szempontból ugyanannyira fenyegetőnek számított. Amikor meg akartam írni az első könyvemet
a kiválóságról, úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz. Sok célomat elértem a sportban, majd felépítettem
egy üzletet, amelyet a legtöbb ember nagyon sikeresnek tartana, hiszen több millió dollárt kerestem vele.
Óriási bázisom volt, sokan követték a munkásságomat. Nyilvánvalóan rengeteg mondanivalóm volt a
témában – és azt hittem, sokat tudok tanítani is.
Mégis küszködtem. Az ajánlatra éveket vártam. Az írás nem ment könnyen. Nem találtam meg a
hangot. Aztán rájöttem, mi akadályozott: megpróbáltam úgy tenni, mintha okosabb lennék, mint
valójában vagyok. Egoistán viselkedtem. Mégis kinek képzeltem magam, hogy én oktassak másokat a
kiválóságról? Ez hozta el a fordulatot a könyvemben is. Úgy döntöttem, a kiválóság felé vezető utazásról
kell szólnia. Tudtam egy-két dolgot, de ahelyett, hogy ezekre fókuszáltam volna, inkább arra
figyeltem, amit még meg kellett tanulnom. Tanuló akartam lenni. Kérdéseket akartam
feltenni. Én voltam – ahogy Mike is mondta – a két fül és egy száj.
Tudtam, hogy rengeteg ember szaladgál a világban, aki sokkal többet tud a kiválóságról, mint én. Ezért
a keresésükre indultam, útközben pedig megkérdeztem őket, hogyan jutottak oda, ahol vannak, és mi
mozgatja őket igazán. A kiválóság iskolájának alapjait kérdések képezik – nem válaszok. Én is ott voltam a
hallgatók között mint utastárs, és én is ugyanannyit tanultam, mint ők, mialatt felépítettem ezt a
közösséget.
Az olyan cégek, mint a Shell Oil, és az olyan férfiak, mint Rick és Roger Fox, tanúsíthatják, hogy nincs
ijesztőbb a férfinál, aki nem hajlandó bevallani, hogy fogalma sincs, mit csinál. És abban a férfiban sincs
semmi lenyűgöző, aki azt hiszi, mindenre tudja a választ. Mindketten veszélyesek, mert nem akarnak
fejlődni. Létezik egy idézet a sztoikus filozófustól, Epiktétosztól: „Nem tanulhatod meg azt, amiről azt
hiszed, hogy már tudod.” Számomra akkor érkezett el az áttörés íróként és műsorvezetőként, amikor
képessé váltam beismerni tudatlanságomat, és beláttam (leginkább magamban), hogy nem én vagyok a
legokosabb fickó a világon.
Egyébként ez nem egy modern felfedezés. Már az ókoriak is tisztában voltak vele. Az olyan férfiak, mint
Paulo Coelho és Mike Rowe is az ő írásaikból tanulták meg a leckéket, amelyeket aztán megosztottak
velünk. A filozófus, Zénó mondta azt, hogy: „Azért van két fülünk és egy szánk, hogy többet hallgassunk,
mint beszéljünk.” Szókratész volt korának legbölcsebb embere. Az évezredek alatt, amióta ő itt járt ezen a
földön, az emberek tanulmányozták a munkásságát, követték őt, megjegyezték idézeteit és gondolatait.
Az egész szókratészi módszer – ami a jogi képzés alapja – azon a filozófián nyugszik, hogy addig tegyünk fel
kérdéseket, amíg el nem érkezünk az igazsághoz. És mégis mit mondott a korszak legbölcsebb embere a
saját bölcsességéről? „Tudom, hogy nem tudok semmit.” Ennyi. Egy intelligens férfi, akit évezredek óta
tisztelünk, az egész gondolkodásának modelljét arra az ideára alapozta, hogy nem tud semmit.
Van itt egy másik titok is: a mindentudók mindig olyan emberek, akik nem meggyőzők, és
mégis, külsőleg úgy tűnik, hogy csak a meggyőzés a céljuk. Cheryl Strayed író és bölcs, tapasztalt
lélek, aki egy jól ismert tanácsadó cikksorozatot vezet Dear Sugar címmel. Mindenen keresztülment már:
függőség, szerelmi bánat, megsemmisítő vereségek, és aztán, talán kicsit váratlanul, több sikeres könyv
szerzője lett, amelyeket szerintem mindenkinek el kellene olvasnia. Ő így foglalta össze, mi a gond a
mindentudókkal: „Régebben számomra a tanácsadó a terapeutát vagy a mindentudókat jelentette, de
aztán rájöttem, hogy a mindentudókra senki sem hallgat. Olyanokhoz fordulsz, akiket ismersz, a
barátokhoz, akik már jártak az élet sűrűjében, akik elkövettek hibákat.”54
Ismerek én is valakit, aki már sokat látott, és sokat is hibázott. A neve James Altucher. Ő kiérdemelte,
hogy azt mondhassa, tud valamit. Gondolj bele: milliódolláros üzleteket épített, aztán minden pénzét
elveszítette. Ő az egyik legtermékenyebb író az önfejlesztés témakörében, keresztülment válásokon, átélt
depressziót, apróbb és nagyobb személyes drámákat. Bestsellereket írt, amelyekből több százezer darab
kelt el. Látszólag percenként támad egy remek ötlete, minden egyes nap ír a blogjára, és több millió
embert inspirált már arra, hogy adjon egy löketet végre az életének.
Mégis, úgy tűnik, az a titkos szuperereje, hogy hajlandó belátni saját tudatlanságát. A tévedéseivel
kapcsolatos nyitottsága vonzza hozzá az embereket – pedig ezek óriási tévedések voltak. James
így írja le a saját szavaival:

Amikor létrehoztam az első cégemet a ’90-es években, minden okos lépést megtettem, aztán
minden hülyeséget is.
Weboldalakat építettünk szórakoztatóipari cégeknek. Bad Boy Records, Miramax, Time Warner,
HBO, Sony, Disney, Loud Records, Interscope satöbbi. Ó, és a Con Edison.
Ezután láttam, hogy a középiskolás gyerekek HTML-t tanultak. Ezért eladtam a céget 15 millió
dollárért. Egy évvel később árfolyamfedezeti ügyletet kötöttem (ami csökkenti a veszteséget), és
eladtam a részvényeket. A 15 millió így készpénzzé vált.
Milliókat költöttem egy lakásra. Felújítottam. Feng shui! Műalkotásokat vettem. Rengeteget
pókereztem. Cégekbe fektettem pénzt. Egymillió ide. Pár százezer oda. Először forgalomba hozott
húszdolláros részvényekből vásároltam kétmillió dollár értékben, majd csak néztem, ahogy minden
pénzem elmegy. Ez a cég siketeknek készített vezeték nélküli eszközöket. Óriási réspiac.55

Aztán bumm! A 15 milliónyi készpénz felszívódott. Nem az a gond, hogy elveszíted a pénzt. A gond az,
amit a veszteség tesz az emberrel. James még az öngyilkosság gondolatával is játszott. Úgy érezte, vége az
életének:

Úgy éreztem, meg fogok halni. Hogy a nulla a halállal egyenlő. Nem hittem el, mennyire hülye
voltam. Minden barátomat elveszítettem. Senki sem vette fel nekem a telefont. Elmentem a
bankautomatához, és éreztem, ahogy a vér kering az ereimben, amikor megláttam az
egyenlegemet. A nullához közeledtem, és semmivel nem tudtam megállítani. Nem voltak
munkahelyek, nem volt semmi.56

A szüleitől kért kölcsön. Szó szerint nulla dollár volt a bankszámláján. Ők nemet mondtak neki, mondván,
hogy eleget fizettek a főiskoláért.
Meglátásom szerint egy ilyen sorsdöntő katasztrófa esetén az egyik lehetséges reakció, hogy
belesüllyedünk az öngyűlöletbe. Egy ideig James is ezt csinálta. Szerencsejátékokkal hazardírozott. Ivott.
Az öngyilkossággal kacérkodott. A munkát nem hagyta abba teljesen: új vállalkozásokra adta a fejét, írt
pár könyvet, mégsem érte el a sikert, amelyről azt hitte, megérdemli. Úgy érezte, kitoltak vele, hogy
vesztes volt. Semmi sem sikerült.
Azonban sikerült ebből kikeverednie, és elkezdte megosztani a fájdalmát másokkal. Blogolt a
gyengeségeiről. Sokkolóan őszinte volt. Elmondta a világnak, hogy: „Hé, elrontottam, és mégis sikerült
kimásznom a kétségbeesés gödréből. Ez az, amit megtanultam.”
Nem verte a mellkasát azt kiabálva, hogy minden rendben van. Nem tett úgy, mintha a sebei nem
hatoltak volna csontig. Nem rejtőzött el a hibák elől, amelyeket csak magának, és egyedül magának
köszönhetett. Nem tett úgy, mintha mindent tudna. És tudod mit? Ez az őszinteség olvasókat hozott neki.
Az írásai sikeresek lettek, mert az emberek önmagukat látták a küzdelmeiben. Mára pedig több százezer
ember issza James szavait.
Ha akart volna, kérkedhetett volna a milliókkal, amelyeket megkeresett – nem azokkal, amelyeket
elveszített. Lehetett volna az a fickó, aki úgy járkál körbe, mintha mindent tudna. De nem így volt.
Ehelyett azokról a dolgokról ír, amiket nem tud. Beismeri, hogy tudatlan és ostoba volt – az emberek
pedig imádják érte. Csak nézd meg, milyen címeket használ: „50 dolog, amiről úgy teszek, mintha tudnám,
most, hogy az ötven felé közeledem”, „Útmutató, hogyan keress 10 milliót, majd bukd el”, „Hogyan
törtem át a saját középszerűségemen?”, „A pénztelenség ereje”, „Nem tudok semmit”, „Fogalmam sincs,
hogyan legyek jó apa”.
Mit tanulhatunk meg ebből a történetből? Azt, hogy erény van abban az őszinte alázatban,
amit James tanúsít. Nem gyengeség beismerni a dolgokat, amiket nem tudsz, hanem erő.
Erősít téged, mert megnyílsz az információk és tapasztalatok felé, amelyek aztán bölcsességgé
alakulnak.
Ez jusson eszedbe, amikor legközelebb kinyitod a szádat. Jusson eszedbe, amikor legközelebb egy
meetingen kényszert érzel, hogy tanácsokat osztogass a munkatársaidnak, bár mélyen belül bármit
megadnál azért, hogy tudd, valójában miről beszélnek. Vagy ami ennél is jobb, gondolj bele, mennyit
tanulhatnál, ha egy pillanatra csendben maradnál. Fizetned semmit sem kell, csak figyelned.
A sikeres emberek felismerik, milyen keveset tudnak. A mindentudók nem csak azért
idegesítők, mert úgy járkálnak körbe, hogy közben mindenki hülyének érzi magát mellettük.
Ostobák is. Olyan emberek, akik azért nem hajlandók tanulni, mert attól félnek, hogy ettől
tudatlannak tűnnek.
Ez óriási hatással volt rám a Mike Rowe-val folytatott beszélgetésem közben. A Piszkos munkák egy
epizódjáról mesélt, amelyben egy olyan férfi mellett találta magát, aki – készülj fel! – juhokat kasztrál.
Igen, ez egy munka, és igen, valakinek meg kell csinálnia. Mike-ot már támadták egy ideje különböző civil
szervezetek a dolgokért, amiket a műsorában mutat. Elmegy, és csinál egy epizódot, amelyik állatokról
szól, és bumm, jönnek is az e-mailek és hívások. Tehát ezúttal úgy döntött, elejét veszi a dolgoknak.
Megkérdezte a Human Society szervezetet, hogy szerintük mi egy juh kasztrálásának megfelelő módja. Azt
mondták neki: „Fogsz egy gumiszalagot, és a juh heréi köré tekered.” A herék pár nap alatt leesnek.
Amikor Mike kiment a farmra, és találkozott a gazdálkodókkal, Alberttel és Melodyval, teljesen mást
tapasztalt. Mike így írja le:

Albert benyúl a zsebébe, és kihúzza azt a gumiszalagot, tudod, amit az a szervezet is mondott
nekem, kivéve, hogy az nem egy gumiszalag, hanem egy kés. Kinyitja, lehajol, megragadja az állat
herezacskóját, maga felé húzza, majd lenyisszantja a végét. Ezután visszatolja a herezacskót, így a
két here láthatóvá válik. Úgy néztek ki, mint két kis hüvelykujj egy pici juhocskán. Ezután lehajol és
leharapja. Aztán beleköpi a vödörbe, amit a kezemben tartok.

Igen, Mike végignézte, ahogy egy fickó leharapja egy juh tökeit.
 Albert azt mondja nekem: „Mi így csináljuk. Mindig így csináltuk.” Mondom: „Oké, figyelj. Én nem
tudom, milyen akció folyik itt, de kezdek kiakadni. Kipróbálhatnánk, ahogy a Humane Society
szervezet csinálja?” Azt mondja: „Nos, az nem valami szép.” „Nem valami szép? Most haraptad le
egy juh tökeit, haver. Gyerünk, csináljuk rendesen!”

Tehát Albert pusztán a Mike iránti tiszteletből előkap egy gumiszalagot, és az állat heréi köré kötözi. Az
eredmény? A juh járkál, majd kínjában reszketve leül. Nyilvánvalóan fájdalmai vannak. A gazdálkodó
elmondja Mike-nak, hogy az állat a következő két napot ilyen fájdalmak között fogja tölteni. Miközben
pedig a másik juh, aminek a heréit Albert leharapta, úgy sétálgat, mintha mi se történt volna. Mike ekkor
világosodott meg: „Valami helyére kerül a fejedben. Azon a napon megtanultam, hogy vigyázni kell a
szakértőkkel, tudod. Óvatosan a gondolattal, hogy létezik olyan dolog, ami mindenkinek megfelel.”
Vigyázz a szakértőkkel! Vigyázz az emberekkel, akik azt gondolják, tudnak valamit, pedig
valójában nincs tapasztalatuk.
Van egy idézet a szerzetes és tanár, Sunrjú Szuzuki tollából, amely tökéletesen összefoglalja a lényeget:
„A kezdő elméjében rengeteg lehetőség van. A szakértő elméjében csak kevés.” Mike-ra a juhkasztráló
lecke ösztönzőleg hatott. Ráébredt, hogy nem akar átlagos műsorvezető lenni. Nem akar úgy tenni,
mintha mindenre tudná a választ. Íme, a beszélgetésünk arról, hogyan változott meg:

Mike: Az évek alatt megtanultam, hogyan kelthetem a szakértelem illúzióját, azonban ez csak ennyi
volt. Régebben úgy neveztem, „a szoborfelirat”, tudod, az a kis tábla, ami a szobrokon szokott
lenni. Szóval régen több műsort is vezettem, és folyamatosan légből kapott információkkal
dolgoztam. Odasétáltam Francis Scott Key szobrához, és csak elolvastam a feliratot…
beletuszkoltam a rövid távú memóriámba, majd megfordultam, a kamerába néztem, és azt
mondtam, „Francis Scott Key, született…” Érted? Az emberek pedig azt mondták: „Nahát, ez a
Mike Rowe…”
Én: Mindent tud.
Mike: Mike nem tud semmit. Tudja, hogyan kell elolvasni egy táblát. Aztán minden szertartásos
dolog a hajtól a sminkig, a büféasztal, a ruhatár, minden kirepült az ablakon… Én pedig ott
maradtam a felismeréssel, hogy nem vagyok műsorvezető vagy szakértő. Vendég
vagyok. A néző képmása. És vicces, hogy amikor picit másképp teríted meg az asztalt, az minden
következő döntésedet befolyásolja.

Mintha Mike azt mondta volna, hogy legyek vendég a saját műsoromban. Én pedig megfogadtam a
tanácsát. Most már jobban odafigyelek másokra, mint régen tettem. Ez egy olyan lecke, amelyet
megpróbálok alkalmazni az életemben is. Azt hiszem, ezt mindenkinek meg kellene tennie – a férfiaknak
pedig különösen. Annyi férfi örökölte azt az elképzelést, hogy a férfiak természetüknél fogva
feljebbvalók, hogy mi vagyunk az élet császárai! Ez hülyeség, és szemét módon tudunk
viselkedni miatta.
Vegyük csak példának a „pasindoklást” (angolul mansplaining): amikor egy férfi – aki gyakran kevésbé
képzett, mint a nő, akivel beszél – leereszkedő stílusban próbál elmagyarázni valamit a nőnek. Ez a
kifejezés tökéletesen leír egy jelenséget, amellyel a nőknek évszázadok óta küzdeniük kell, ahogy a
Guardianből ismert Laura Bates is elmondja:
 Rengeteg nő számolt már be arról – különösen azok, akik férfiak uralta szakmában dolgoznak –,
milyen, amikor egy náluk kevésbé képzett férfi javítja ki őket. Az Everyday Sexism Projectnél már
hallottunk olyan informatikusnőről, akinek bizonyos meetingeken nála kevésbé tapasztalt
férfikollégák alapvető számítógépes funkciókat próbáltak elmagyarázni, vagy ott van a mérnöknő,
akinek egy férfi a napelemekről okoskodott, és a nő, akinek a vásárló betűzve mondta el a nő saját
cégének szabályzatát, miközben „szívecskémnek” szólította.57

Vannak olyan Tumblr-blogok, amelyek csak a pasindoklás jelenségével foglalkoznak. Bölcs emberek
hosszú esszéket vetettek papírra róla. És ugyan nem akarom a nemek közötti háború közepébe vetni
magam, tudom, hogy a pasindoklás ugyanazon a fán terem, amelyiken a mindentudás. Ezeket a szavakat
is a Mindentudó Álarc mögül mondják. Remélem, ez a könyv megmutatta, mennyire mély a férfiak
bizonytalanságának kútja. Az egyik módja az űr betöltésének pedig az, hogy kérkedünk a
tudásunkkal. Különösen abban a helyzetben vagyunk hajlamosak erre – készülj fel! –, ha nők is
vannak a közelben. Azonban a nemeket félretéve, ennek gyökerénél egy alapvető jellemhiba lapul: egy
emberi lény, aki azt hiszi, tud valamit valaki máshoz képest, aki talán többet tud, mint ő.
Van egy régi mondás Ralph Waldo Emerson tollából, amit nagyon szeretek: „Minden egyes ember,
akivel találkozom, jobb nálam valamiben. Így hát tanulok tőle.” Galilei is valami hasonlót fogalmazott
meg: „Még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki olyan tudatlan lett volna, hogy semmit nem
tudtam volna tőle tanulni.”
Mindenkitől tanulhatsz valamit – ha hajlandó vagy rá. Ha hajlandó vagy befogni a szádat, és
kinyitni a füledet.
Most ezeket az idézeteket alakítsuk át 21. századivá: Minden ember, akivel találkozol, jobb nálad
valamiben, és ezért tanulnod kellene tőle. Ne oktass ki másokat, ne legyél leereszkedő. Ne bocsátkozz
feltételezésekbe. Ne dőlj be a szakértelemről kialakított fogalmaidnak, vagy ami még rosszabb, a
félelemnek, hogy ostobának és gyengének néznek.
Ehelyett légy alázatos. Az alázat az a tulajdonság, amely a bölcsességhez vezet. Amikor
visszagondolok, látom, hogy a legokosabb emberekben ez alapvető: Folyamatosan, megállás nélkül
kérdéseket tesznek fel. Hisznek abban, hogy mindenkitől tanulhatnak valamit. És mindenkitől tanulnak is
– attól a fickótól kezdve, aki az autójukat javítja, egészen a cégvezetőig.
A Mindentudó Álarcot különösen nehéz legyőzni. A hallgatás nem olyan készség, amiért jó jegyet
kaphatunk. Nincsenek nemzetközi versenyek a legjobb „hallgatók” számára (ellentétben a rengeteg
nemzetközi szónokversennyel). A felszínen remekül működik a tudás illúziója. Van egy mondás: „addig
tettesd, amíg nem sikerül”. A Mindentudó Álarc mögött rekedt emberek ezt csinálják. Csak azt nem látják,
hogy ez mennyire hátráltatja őket. Mindig lemaradsz az új zenékről, ha csak egy régi dalt vagy hajlandó
énekelni. Bárcsak tudnánk leltárt készíteni a rengeteg tudásról, amiről a mindentudók lemaradtak,
miközben a tipikus beszélgetéseiket folytatták! Bár látnák, milyen hatással vannak más emberekre! A
beszélgetés egy mindentudóval – vagyis inkább az ő szónoklata – olyan, mintha bedarálnának. Kimerítő.
Ideje alázatot tanulni, megéhezni a tudásra, megnyílni mások felé. Ezeket a tulajdonságokat nem
könnyű megszerezni. Sokkal kényelmesebb úgy járkálni a világban, hogy „nem tudom” helyett azt
mondjuk: „itt van a válasz”, még akkor is, ha ez az életünkbe kerül, mint a fúrótornyon dolgozó munkások
esetében. Pontosan ezért álarc a mindentudás: elfedi a tudatlanságunkat és a
bizonytalanságunkat. Lehetővé teszi, hogy érzelmi páncélzattal felvértezve éljünk, amit az
életünkben megszerzett kevéske tudásra alapozunk.
 Azt akarod, hogy meghallgassanak? Akarod, hogy az emberek csüngjenek a szavaidon? Hallgasd meg
őket. Figyelj rájuk – igazán. Észre fogod venni, ahogy lehull rólad az álarc, bölcsebbé válsz, és
idővel az a fickó leszel, akihez mások tanácsért fordulnak. Hiszen amit az emberek igazán
várnak a férfiakkal való kapcsolatuktól – legyen szó romantikus vagy plátói viszonyról –, az
nem a megoldások tárháza a problémáikra, hanem valaki, aki meghallgatja őket.

MIT TEHETÜNK MOST?

Azok az emberek nagy árat fizetnek a kapcsolataikban, akik az önértékelésüket az intellektuális
szakértelmükre alapozzák, akik nem tudják beismerni, hogy tévedtek, vagy hogy nem tudnak valamit. Az
igazi tanulás és kapcsolatépítés nagyon nehéz számukra, hiszen a Mindentudó Álarc egyre jobban
belekapaszkodik a bőrükbe, amivel csak még mélyebb szakadékot ás.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Mindentudó Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban!
Akiknek a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod
a valódi önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Az emberek a közeledben akarnak lenni

A nem tudás szabadsága
A tanulás és fejlődés képessége
Bölcsesség másoktól
Mélyebb intimitás
Másoktól érkező támogatás

FÉRFIAK:
Gyakorold a hallgatást. Legyél rugalmas a véleményedben. Légy nyitott az új ötletekre, meglátásokra és
stratégiákra. Akkor is próbáld meg magadba szívni és megérteni az új dolgokat, ha nem értesz velük egyet.
A világban egyedül a változás állandó. Ha megrekedsz a saját nézeteidben, korlátozod
önmagad és a fejlődésedet is. Ürítsd ki a poharad, ahogy a buddhisták mondanák. A kezdő elméjével
gondolkozz. Ez segíteni fog megérteni másokat, majd kapcsolatba kerülni velük. Ez több boldogságot hoz
az életedbe, mint bármennyi tudás. Ahogy Einstein is mondta: „A képzelet sokkal fontosabb, mint a
tudás.” A Mindentudó Álarc mögött rejtőzködő férfiak gyakran pont az elől a gondolat elől bujkálnak,
hogy a képzeletük korlátozott.

NŐK:
Legközelebb, ha észreveszed rajta a Mindentudó Álarcot, légy türelmes. Amikor a szeretett férfi
pasindoklásba kezd, hallgasd végig. Ezután ahelyett, hogy a vitában felhozott érveire reagálnál, mondd el
neki, milyen érzés egy olyan férfi mellett lenni, aki mindentudó istenként viselkedik, akinek mindig igaza
van. Értesd meg vele, amit te hallasz a két füleddel, míg ő az egy szájával hadar.
Emlékeztesd arra, mi fontos a kapcsolatotokban, és arra is, hogy jobb kedvesnek lenni, mint állandóan
okosnak. Tudasd vele, hogy nem szeretnéd kevésbé attól, hogy nem tud valamit. Ezenkívül szánj időt a
saját nézőpontod magyarázatára is, mert eddig talán nem látta a dolgokat a te szemeddel.
 AZ ALFAHÍM ÁLARCA

Mélységes bánatot hoz az ösztön, hogy alfahímek legyünk. Minél keményebben harcolunk, annál keményebben érünk földet.
JOHN KRASINSKI

EGY BÁRBAN VAGY, és valami fickó gorombáskodni kezd. Egy meetingen vagy, és a többiek csak valaki másra
figyelnek, nem rád. Próbálod csökkenteni a mobilszámládat a szolgáltatónál, de a fickó a vonal másik
végén bunkón viselkedik veled.
Hogy érzed magad ettől? Hogyan reagálsz? Sok férfi számára egyszerű a válasz: ez kérdőre vonja egész
férfiúi mivoltát. Kevésnek érzi tőle magát. Mivel ő alfahímként tekint magára – ő a nagykutya –,
egyszerűen nem tudja elviselni, ha csökken a státusza.
Azonban a veszély épp ebben rejlik: akarva-akaratlanul, bizonyos szituációkban alapvetően fogja
megváltoztatni a végkifejletet, ha ellentmondást nem tűrően, az alfahím hozzáállását annak
teljességében alkalmazva lépsz fel. Még azt is eldöntheti, hogy egy darabban távozol-e a helyszínről.
Chris Voss is került már ilyen helyzetbe a lehető legfeszítettebb, legstresszesebb környezetben. Chris
FBI-ügynökként dolgozott huszonnégy éven keresztül, ő volt az FBI vezető nemzetközi túsztárgyalója. Ő
vitte a vak sejk ügyét58, vizsgálódott a TWA-800 repülőjárat katasztrófájában, és jelen volt, amikor a
Chase Manhattan Bank első túszejtője megadta magát. A fickók körében tehát, akiknek rá kellett jönniük,
hogyan törhetik le az alfahímek szarvát, és hogyan kezelhetik a viselkedésüket, Voss lehetne a vezető
szakértő – és a kevés férfi egyike, aki rendelkezik ezekkel a készségekkel, és megpróbálta átadni azokat
másoknak is.
Voss vendég volt a podcastemben, és kétségtelenül ő az egyik legérdekesebb figura, akivel
lehetőségem nyílt interjút készíteni. Azért találom ennyire érdekfeszítőnek, mert sikerült újraalkotnia az
elképzeléseimet arról, mit jelent alfahímnek lenni. Amikor megkérdeztem, milyen egy olyan fickóval
tárgyalni, akinek muszáj nyernie, aki mindent meg akar szerezni, aki uralkodni akar, és aki számára csak az ő
megoldása létezik, Chris válasza teljesen rácáfolt a várakozásaimra:

Nos, a listájukon csak harmadikként szerepel, hogy mindent megkapjanak. Az irányítás az

elsődleges, mert számukra ez érzelmileg kielégítő. A második dolog az alfahímstátusz – amit mi
„asszertívnak” nevezünk –, mert a saját akaratuk kikényszerítésénél csak az fontosabb,
hogy tiszteld őket, és megértsd a nézeteiket.

Tehát a túszejtő elkap valakit, követelést tesz, ám ennek teljesülése csak harmadik helyen
szerepel a listáján? A világ egyik vezető szakértője szerint ennél sokkal fontosabb az irányítás,
és alfahímnek lenni. Ez nagyon érdekes belső információ – mindig szeretek ilyeneket tanulni –, de nem
ezért érintett ilyen mélyen. Az volt rám ekkora hatással, amit Chris Voss tesz ezzel az információval.
 A túsztárgyalók előnyre tesznek szert, tudván, hogy a túszejtők és emberrablók tiszteletre és irányításra
vágynak. Nem az a lényeg, hogy megkapják a 20 millió dollárt jelöletlen bankjegyekben, vagy meg
tudjanak lépni egy teletankolt repülővel. Ez a filmekbe való. Mellesleg a túszejtők túl irracionálisan
gondolkoznak a megfelelő fontossági sorrend felállításához. Chris képes simogatni az egójukat, és
kihasználja a gyengeségüket, ami miatt alfahímnek akarják láttatni magukat. Míg a túszejtők azt
gondolják, ők irányítanak, és mindenkinek azt mutatják, milyen kemények – Chris és csapata pontosan
ekkor cselezi ki őket (néha végzetesen).
Never Split the Difference című bestsellerében Chris sokat beszél a tárgyalási technikákról – akár a
tévéd havi díja a téma, akár a fizetésemelés. A stratégiák gyökerénél ugyanaz a gondolat nyugszik: hagyd,
hogy a másik azt gondolja, ő irányít. Ne engedd, hogy az egód az utadba álljon. Ha úgy tűnik, te vagy
nyerő helyzetben, az nem ugyanaz, mint ha megkapnád, amit akarsz. Alfahímként viselkedni időpazarlás.
Számomra ez a lecke. Talán azt gondolod, te vagy a hatalmas, kemény alfahím, de valójában
mélységesen gyenge vagy. Azt gondolom, az „alfahímség” erőltetése felháborító viselkedést
és szükségtelen hibákat eredményez. Amikor olyan dolgokra gondolok, mint a bandaháborúk, a
terrorizmus, esetleg a kocsmai verekedések vagy a bántalmazás, mind arra a kényszerre vezethető vissza,
hogy valaki tudatni akarja másokkal a jelentőségét, meg akarja mutatni a dominanciáját vagy az erejét.
Ezek a cselekedetek csak arról szólnak, hogy megmutassák, mekkora alfahímek.
Az első könyvem végén elmeséltem egy történetet arról, amikor West Hollywoodban verekedésbe
keveredtem a lakásomhoz közeli kosárpályán. Ez a balhé vezetett rá, hogy Chris Leevel dolgozzam, aki
vezetői coach és az érzelmi intelligencia szakértője (a The School of Greatness podcastek indulásánál is
ott volt). Majdnem harmincéves voltam, amikor ez a verekedés történt, és még emlékszem, ahogy
rohantam hazafelé, miután véresre vertem annak a fickónak a képét, majd otthon beugrottam az
ágyamba, és csak ziháltam, miközben elöntötte az agyamat egy hasonlóan durva, még a
gyermekkoromban történt bunyó emléke. A két verekedés között kapcsolatot éreztem. Mintha a
közepébe találtak volna a mély fájdalomnak és dühnek, amit sosem dolgoztam fel. Mondhatnánk azt is,
hogy ezeket a feldolgozatlan érzelmeket elrejtettem a Sztoikus és a Sportoló Álarca mögé. Ha jobban
belegondolok, ez még most is igaz.
Azonban mialatt az Alfahím Álarcáról írtam, újra feltörtek bennem az emlékek erről a verekedésről.
Valami zavart abban, ahogy az egész történt. Nem a megoldatlan érzelmi fájdalom ragadta meg a
figyelmem, hanem valami más, de nem tudtam rájönni, mi. A beszélgetésem Chris Voss-szal azonban a
helyére tett mindent. Az hergelt fel, azért dühödtem be, hogy ez a fickó megpróbált dominálni fölöttem.
Piszkált engem, meg akarta mutatni, hogy ki a kemény legény. Az Alfahím Álarca az arcához ragadt, és a
pályán próbált keménykedni velem.
Biztos vagyok benne, hogy a hétköznapi életben a fickó egy normális, rendes ember. Lefogadom, hogy a
barátai és az édesanyja nagyon szeretik. De azt is tudom, hogy az Alfahím Álarcával próbálja elfedni
érzelmi fájdalmait. A bizonytalansága és a félelmei pedig köddé válnak, amikor az álarcában a pályára lép.
A verekedés után nem éreztem valami jól magam. Talán picit túlpörögtem. Talán egy pillanatig
hatalmasnak, erősnek és tiszteletreméltónak képzeltem magam. Azonban most, évekkel később már
tudom, milyen keveset nyertem azzal az összetűzéssel, és milyen sokat kockáztattam.
Itt a nagy igazság: Teljesen félreértjük az egész alfa-béta definíciót. Úgy gondolunk rá, mint
erős kontra gyenge, aktív kontra passzív, kemény kontra puhány, hatékony kontra hiábavaló.
Ez mind badarság. A legtöbb helyzetben összekeverjük az erőt a brutalitással. A cselekvést a
céltalansággal. És a keménységet a bizonytalansággal. Amit az „alfa” viselkedésről gondolunk, az
egyszerűen csak az ürességet hivatott elfedni. Az egyik vendég a podcastemben, aki korábban a
haditengerészetnél volt, most pedig Missouri kormányzója, Eric Greitens így fogalmazott: „Az arrogancia
olyan páncélzat, amit az üres férfiak viselnek. Kérkedésük és öntömjénezésük csak színjáték, ami a
gyengeségüket leplezi.”
Glenn Harris, a kiváló vezetői coach egy hosszú esszét írt a gyógyulófélben lévő alfahímekről a Your
Tangón, ami a gyökerénél fogta meg a problémát: „A legtöbb alfahím ugyanazokon a
bizonytalanságokon osztozik. A viselkedésük, bár a külvilág felé pózolnak, gyakran csak arra
fókuszál, hogy a belső bizonytalanságukat elrejtse.”59 Személyes alfatapasztalata szerint – és több
ezer másik férfi szerint is – az alfahímek sokat szenvednek a testképük miatt. „Az alfahímek leginkább a
fizikai képességeikre alapozzák a dominanciát, a férfi ellenfelekkel szemben ezért agresszíven lépnek föl.
Az alfák megtanulják, hogyan kerüljenek fizikailag az ellenfelük fölé. Míg az alfahímek valószínűleg nem
foglalják szavakba bizonytalanságaikat, a férfiaknak a saját testükkel kapcsolatos elégedetlensége
megközelíti a nőkét.”
Számára az öregedés azt jelentette, hogy elveszítette azokat a dolgokat, amik az önértékelése alapját
képezték. Megkopott a hajkoronája, elszállt az ereje, és a derékbősége sem okozott túl sok örömöt. És
ahogyan ő – és az alfahímek általában – kompenzálnak, az nem túl szép:

Ahogy mi, férfiak öregszünk, egyre nagyobb a nyomás rajtunk, hogy megtartsuk fizikai
megjelenésünket és versenyelőnyünket. Az alfahímek gyakran a végletekig elmennek (szteroidok,
tesztoszteronpótlás, protein étrend-kiegészítők, extrém sportok és túlzásba vitt edzés), mert meg
akarják tartani falkavezér mivoltukat… Az alfahímek gyakran egészségtelen, extrém viselkedéssel
kompenzálják belső bizonytalanságukat és veszteségeiket.60

Harris azt is kijelenti, hogy az alfák nehezen viselik a sebezhetőséget. „A legtöbb alfahím bizonytalan,
önközpontú, eredményvezérelt ember, akinek nincs ideje másokra és az érzelmekre – írta. – A
sebezhetőség olyan jellemvonás, amit a megalapozott büszkeséggel hozunk összefüggésbe
(amikor értékesnek gondolod magad, de nem mások fölött állónak). A sebezhetőség őszinte
alázatot eredményez, önmagunk és mások elfogadását, aminek köszönhetően könnyebben
azonosulnak veled, emberibbnek tűnsz a szemükben.”61
Ez nem új keletű koncepció, bár sok férfi nagyon nehezen érti meg. Különböző területek szakértői is
hasonló eredményre jutottak. Jonathan Fader sportpszichológus is beszél arról, milyen hatással van a
környezet az emberek szerelmi és magánéletére. Az egyik dolog, amit kiemel, hogy egy férfiak által uralt
közegben milyen nehéz eltávolodni a sztereotípiáktól:

Ha tehát egy öltözőben egy férfi azt mondja: „Hé, figyelj, ez így nincs rendben” vagy „Hé, szeretlek,
haver”, vagy legyen bármi, amivel eltávolodik a férfiideáltól, akkor szembemegy azzal az erős
negatív vélekedéssel, miszerint: „Veszélyben vagyok, ha nem követem a normát.” Ez pedig nagyon
erőteljes dolog, és rendkívül támogató környezetre van szükség ahhoz, hogy ezt valaki képes
legyen megtenni.

Mindenki érezte már ezt a nyomást, aki olvassa ezt a könyvet. Valaki tesz egy ízléstelen megjegyzést, te
csendben maradsz. Észreveszed, hogy bántalmaznak valakit, de a másik irányba nézel. Valaki nehéz
időszakon megy keresztül, és ahelyett hogy vigaszt nyújtanál neki, inkább témát váltasz, vagy rászólsz,
hogy: „Légy férfi!” Megint ez a mérgező mondat. Más szavakkal, alfaként viselkedsz, mert ezt „kell” tenned
más férfiakkal szemben, igaz?
Most pedig képzelj el egy világot, ahol a fiúknak nem kell ezt tenniük egymással. Ezt nem elvont
értelemben mondom, hanem úgy értem, hogy tényleg láss magad előtt egy helyet, ahol a fiúknak nem
kell kockázatos, versengő alfahímjátékokat játszaniuk egymással ahhoz, hogy együtt tölthessék az
idejüket. Képzeld el, hogy nézne ki egy ilyen világ. Most pedig gondolj bele, ez milyen hatással lenne a te
életedre. Mennyi alfa-viselkedésmintát tanultál meg gyerekkorodban, amelyet felnőttként is
alkalmazol? Ha hasonlítasz hozzám, lefogadom, hogy többet, mint jólesik beismerni. És ennek
változnia kell.
Nem elég mondani ezeket a dolgokat, csinálni is kell. Álltam már a dobogón, amikor engem kiáltottak
ki az ország egyik legjobb sportolójának. Rekordokat döntöttem. Láttam, ahogy az edzőteremben más
fickók tágra nyílt szemmel figyelik, ahogy folyamatosan emelem az edzésem intenzitását. Felismertek a
rajongók, amikor egy lánnyal az oldalamon sétáltam. Hihetetlen érzés. Azonban ez magában nem lehet
életcél. Nem a dzsungelben vagyunk. Nem folytatunk élet-halál harcot a státuszért és a tiszteletért. Ez
csak az egónk.
Sok szempontból most is alfahím vagyok – azonban reményeim szerint csak jó értelemben, ami a
vezetői készségekről és a sikerekről szól, nem pedig az egóról és mások megalázásáról. Még mindig
rengeteg célom van, amit el akarok érni. Energikusan és nagy erővel megyek utánuk. Még mindig hajtom
magam, és igyekszem nagyobb és jobb emberré válni, mint azelőtt voltam. Azonban azt gondolom, sokat
fejlődtem, ami segít az életben, az üzletben, a szerelemben és a baráti kapcsolatokban is.
Azt sem állítom, hogy egyszerű levetni ezt az álarcot. Az tény, hogy a fiúk nem várnak
gyerekkoruktól ölbe tett kézzel arra, hogy alfahímmé váljanak. Ez olyan dolog, ami odaoson
hozzájuk, gyakran a saját környezetükből, ahogy Jonathan Fader is mondaná. A barátok, a
popkultúra és minden más, ami formálja a személyiségünket, egy koktél, tehát az Alfahím Álarcát
magunkra ölteni részegítő érzéssé válik.
Amikor a témában kutakodtam, belebotlottam a Miami University Department of Educational
Leadership PhD-hallgatója, Christopher Taylor disszertációjába. A disszertáció a „Bros Like Me”62 címet
kapta, a munka pedig a diákszövetségek kultúráját és az azokban uralkodó normákat elemzi. Nagyon
hasznosnak találtam Taylor munkáját, mert a diákszövetségek megmutatják, milyen a tömény alfahím-
viselkedés valójában. Nem azt mondom, hogy jó ezt látni, de ha mikroszkóp alatt vizsgálsz egy dolgot, az
az egész kultúráról is megmutat neked valamit. Amikor tehát Christopher Taylor szemügyre vette a
diákszövetségi fiúkat, több olyan mintát is talált, amelyek általánosan jellemzők a társadalmunkban élő
férfiakra. Itt van a legérdekesebb megfigyelése, amit ő csak „pasikódnak” hív:

A „pasikód” így szól: az arcodról annak kell sugároznia, hogy minden rendben lesz,
minden az irányításod alatt áll. A győzelem kulcsfontosságú, amikor olyan férfiakkal szemben
kell győznöd, akik kevésbé lenyűgöző vagy kevesebb dologgal rendelkeznek. A kedvesség nem
opció, ahogy az együttérzés sem. Ezek az érzések tabunak számítanak, mégis a szabályrendszer
részét képezik, amely Fickóföld lakóinak viselkedését irányítja, ez a kritérium, amelyet arra
használnak, hogy megállapítsák, ki méltó a befogadásra.63

Ennél is rosszabb, hogy ezek a kritériumok közösségi normákká válnak, amelyek pontosan a várt
viselkedéshez vezetnek – hisz mint mindenhol, az elvárásoknak itt is eredményeik lesznek. Mit jelent ez, és
miért kellene számítania neked? Egyszerű: ha túl gyakran és túl sokáig viseled az Alfahím Álarcát,
a viselkedésed változni kezd, és nem a jó irányba. Amit magunkba szívunk, azzá válunk. Ha elég
sokáig próbálsz alfává válni, te is magadra öltöd ezeket a jellemvonásokat.
Amikor saját alfahím-pillanataimra gondolok, látom, hogy a gyökerüknél félelem pihent. Szorongtam a
saját helyzetem, státuszom miatt – amit általában olyan emberek véleményére alapoztam, akik végül
nem is számítottak nekem igazán. Ez a sajátságos jellemzője az Alfahím Álarcának. Gyakorlatilag
csak azért viseljük, mert adunk olyan emberek ítéletére, akik végső soron nem is fontosak. A
családunkat aligha fogja érdekelni, mennyire vagyunk „alfák”, az igazi barátaink is tesznek rá.
A társadalomnak azonban fontos. Ez a nehéz ebben az álarcban: megjutalmaz. Ahogy sok más álarc, az
alfahímé is a bizonytalanságunkból és a félelmeinkből fakad. Azonban eltérően a többitől, ezzel valamit
nyerünk is. Matthew Hussey kapcsolati szakértő, akit a Szexuális Álarcról szóló fejezetben mutattam be,
szó szerint több ezer embernek segített már megtalálni a párját, szerelembe esni és tartós boldogságra
lelni. Matthew-ban az a különleges, hogy míg a karrierje elején kizárólag férfiakkal dolgozott, ma már csak
nőknek ad tanácsokat. Ő beszélt nekem arról, mennyi férfi viseli az Alfahím Álarcát azért, hogy elfedhesse
gyengeségeit a nőkkel kapcsolatban:

Ez egy hatalmi harc a nőkkel: teszek arról, hogy ne lehess olyan fontos, mint a céljaim, a
küldetésem és az üzletem. Ez is egy módja annak, hogy a nő mindig másodrangú legyen az
életedben. Azonban nem csak a státuszról van szó, vagy valakiről, aki magas beosztásba került, és
követi a tipikus alfahím-tendenciát, miszerint: „Folyamatosan törtetek előre, ez vagyok én. Kilépek
a világba, és győzök, történjék bármi.” Ez válik az önérvényesítésük kizárólagos forrásává. Ha ezt
elveszed tőlük, hirtelen értéktelennek érzik magukat, mintha az életük nem érne semmit.

Matt folytatja, és őszintén elmondja, miért hisz ebben annyi férfi:

Ne felejtsük el, hogy bár a férfiak hajlamosak ostobának lenni, az idő többségében nem
irracionálisak. Azért hagyatkoznak ezekre a dolgokra, mert működnek. A legtöbb férfit
akkor ismerik el, ha keménykedik. Ha merész, és elveszi, amit akar. Ha a pénzével kérkedik. Az
emberek tehát nem azért csinálják ezeket a dolgokat, mert hülyék, hanem mert bizonyos szinten
működnek.

Matt azonban őszintén beszél az álarc korlátairól is. Ahhoz hasonlítja, mint amikor csak a bicepszedet
edzed, azonban közben a tested többi része erőtlenné és gyengévé válik. Ha mindig csak a bicepszedet
edzenéd, mondja, akkor csirkelábad lenne. És ha az önértékelésedet a bicepszed méretére alapoznád,
abban a pillanatban, hogy nem tudsz azzal az izmoddal kérkedni, az önbecsülésed a szakadék mélyére
zuhanna.
Tehát nagyon fontos minden részeden dolgoznod. Ez az Alfahím Álarcát viselő férfiak
számára különösen nehéz. Hiszen azért fókuszálnak egyetlen dologra, mert a többiben
bizonytalanok. Ahogy Matt írja, néhány fickónak ez a legnagyobb félelme:

A régi álarc lehámozása egyszerűen nem működhet. Ragaszkodnak ahhoz, amit ismernek. Attól
félnek, hogy ha más izmokat kezdenek építeni, azok nem fognak olyan jól szerepelni, és a már
dagadó bicepszük is elgyengül. Azonban az igazság az, hogy minél kiegyensúlyozottabb vagy, annál
 vonzóbbá válsz. A nők olyan férfit akarnak, aki finoman viselkedik velük, vigyáz rájuk, aki
mellett biztonságban érzik magukat, aki megnyílik érzelmileg, aki beszél hozzájuk, de
közben igazi harcosként is tud viselkedni, ha muszáj. A nők ezt a férfit istenként tisztelik.
Nem attól leszel különleges, hogy egy dolgot jól csinálsz. Ez több dolog kombinációja, ami rajtad
kívül másban nincs meg.

Senki sem szereti az egytrükkös pónit. Senki sem akar olyan embert – a nők különösen nem –, aki
állandóan izomagy módjára viselkedik. Senki sem vonzódik valakihez, aki folyton úgy simogatja a saját
egóját, hogy másokhoz hasonlítgatja önmagát. Vagy ahogy Matt megfogalmazta: „Ha csak egyetlen
módon tudsz férfias lenni, ha csak így tudsz érvényesülni, és ragaszkodsz is ehhez a módszerhez, akkor
rengeteg korlátot állítasz föl magadnak.”
Hogy néz ki egy alfahím, aki képes a fejlődésre? Nos, a barátom, Brett McKay, aki az Art of Manliness
nevű oldalt és podcastet vezeti, sokat gondolkozott azon, milyen egy érett férfi. Amikor pedig
megkérdeztem a véleményét, ő adott nekem egy leírást az alapján, amin neki is keresztül kellett mennie
ahhoz, hogy alfaapuvá váljon:

A családalapítás remek lehetőséget kínál a férfiaknak, hogy vezető szerepbe kerüljenek. Nemcsak a
feleségükkel, de a gyerekeikkel szemben is. Újdonsült apukaként igyekszem irányt mutatni a
családomnak. Ez csodálatos utazás. Lehetőséged nyílik átadni a saját értékrendedet a gyerekeidnek,
ami neked nagyon fontos. Ők ott lesznek, amikor te már nem. Ez nagyon félelmetes és alázatos
dolog, de ugyanakkor izgalmas is. Hatással lehetsz egy másik emberre. Fontos minden lehetséges
módon kapcsolódni az ősidők óta bennünk szunnyadó férfiassághoz.

Brett még mindig vezető. Ő irányít. Gondoskodik arról, hogy a törzs biztonságban legyen. Senki sem
olvasná ezt a bekezdést azt gondolva: „Ez egy balek. Ez a fickó egy béta.” És itt a nagy igazság: ezek a
változások nem egyik napról a másikra történnek meg, nem tudjuk az alfalétet csak úgy szögre akasztani.
A saját definíciódat kell megváltoztatnod az alfahímekről, és ki kell találnod, hogyan alakíthatod át az
ösztönös viselkedésmintáidat.
Számomra erről szólt az egész tapasztalatom A kiválóság iskolájával. Erről szól ez a könyv is. A
fejlődésről. Arról, hogy többé válsz, mint tegnap voltál. Arról, hogy célokat határozol meg magadnak, és
eléred őket. Azonban azt is megmutatja, hogyan szabadulj meg a poggyászaidtól, amelyek az utadban
állnak. Ha őszinte vagy magaddal – és hidd el, ezen én is keresztülmentem –, akkor tudod, hogy
folyamatosan verni a melled, és dominánsan viselkedni… fárasztó. Egy idő után, még ha
bizonyos helyzetekben segít is, eltávolít az emberektől. Ha magadra öltöd az Alfahím Álarcát, nem
tudsz kapcsolatot teremteni másokkal. Az igazi alfáknak pedig nem kell így tenniük.
Az összes ember közül, akivel interjút készítettem a podcastemben ehhez a könyvhöz, Alanis Morissette
értette meg legjobban ezt a koncepciót. Ő mélyrehatóan tanulmányozza az embereket és a
kapcsolatokat. A beszélgetésünk során pedig használt egy kifejezést, amely azóta is a fejemben van: a
„valódi alfa”. Azt jelenti, hogy az alfahímlét ugyanannyira szól a másokra gyakorolt hatásodról, mint arról,
hogy ki vagy, és milyen eredményeket érsz el. Ahogy Alanis fogalmazott:

Azért társítunk negatív jelentést az alfához vagy a bétához, mert van egy hamis verzió is belőlük, aki
túljátssza a szerepét. Tehát a hamis alfa a nőgyűlölő, a parancsoló, aki nem kezel egyenrangúként…
 Egy valódi alfa mindig odafordul a valódi bétához, és azt mondja: „Ezt akarom. Ezt szeretném
csinálni. Ez a küldetésünk. Te mit gondolsz róla?” A béta erre pedig azt válaszolja: „Zseniális”, vagy
„Turbózzuk fel egy kicsit!”, esetleg „Ez nekem annyira nem tetszik.”

Gondolj a legjobb vezetőkre, akiket ismersz, akiket alfaként írnál le. Lefogadom, hogy az „alfahím” nem az
első dolog, ami eszedbe jut róluk. Szerintem hatékony, kedves, figyelmes embereket látsz magad előtt –
azonban ha muszáj, mégis alfának tudod nevezni őket. Ezt a fajta fejlődést keressük – ahol az
emberek elismerik (szinte csak egy megkésett gondolatként), hogy erős, támogató, hozzáértő
férfi vagy. Ahhoz, hogy keménynek, férfiasnak és maszkulinnak gondoljanak, nem kell látniuk,
hogy csajok után futkosol, esetleg döntöd magadba a sört.
Tehát lazíts kicsit az Alfahím Álarcán. Tágítsd ki a férfiasságról kialakított elképzelésedet. Észre fogod
venni, hogy nyitottabb vagy bizonyos dolgokra, tapasztalatokra és emberekre, több kalandban lesz
részed, és több nővel (és férfival) tudsz majd kapcsolatot kialakítani. Amikor megkérdezték tőle, melyik
volt a legnagyobb sikere – úgy, hogy egész életében túszokat mentett, és terroristákkal tárgyalt –, Chris
Voss válasza megmutatta, mi történik, amikor végre leveted az Alfahím Álarcát:

Végre eljutottunk odáig, hogy egyre jobban tudunk együtt dolgozni a fiammal. Teljes
munkaidőben nekem dolgozik, ami egyszerre csodálatos és félelmetes is tud lenni mindkettőnk
számára. Nagyon igyekszem tisztelni őt, meghallgatni és értékelni. Ő pedig azon dolgozik, hogy ne
érezze úgy, hogy mindig én akarok az alfahím lenni.

MIT TEHETÜNK MOST?

Hosszú távon senki sem bírja elviselni az önjelölt alfahímeket, a fickókat, akik a megnyerhetetlen
dominanciajátékot játsszák, akiket állandóan konfliktus vesz körül, akik mindig kikövetelik a saját igazukat:
vagy így, vagy sehogy, a fickókat, akik mindenáron győzni akarnak, akik a félelmet használják az
irányításhoz.
Az álarc lehámozásának első lépése az, hogy ezt a tényt elfogadjuk. Mindig állj meg egy pillanatra, és
vizsgáld meg a viselkedésedet. Nem elég látnod, kritikus módon reagálnod is kell rá, a hízelgést félretéve.

Mi válik elérhetővé, amikor leveted ezt az álarcot?

Ne feledd, Alfahím Férfi, hogy ajándék vagy, és annyi mindent kell ünnepelni veled kapcsolatban! Akiknek
a legfontosabb vagy, már nagyon szeretnék látni, mi van az álarcod mögött. Ideje megmutatnod a valódi
önmagad. Felsorolok pár dolgot, ami visszatér az életedbe, amikor végre lehámozod magadról az
álarcodat.

Mindenki számára nyerő helyzetek

Te válsz a hőssé, aki felemel másokat
A szolgálatkészség öröme
 Mások motiválása
Az irányítás kényszerének elengedése
Szabadság
Mélyebb szeretet

FÉRFIAK:
Minden lehetséges pillanatban azon dolgozz, hogy mindketten nyerjetek. Az energiádat arra használd,
hogy önmagadat és másokat is a győzelem felé vezess. Ahelyett, hogy olyan dolgok után kutatnál,
amelyek eltávolítanak másoktól, keresd azokat, amelyek egyesítenek velük. Ahelyett, hogy bizonyítékokat
keresnél a saját igazadhoz, próbáld ki a többiek módszereit. Figyelj, kapcsolódj, hallgasd meg mások
ötleteit. Egy igazi vezetőnek nem kell bizonyítania az igazát ahhoz, hogy értékesnek érezze
magát. Ő képes meglátni és kiemelni a legjobb ötletet, bárkié legyen is.
Mindenki tud nyerni, de nem mindenki képes a többiek számára is nyerő helyzetet teremteni.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű lesz. Nem is azt kérem, hogy holnapra változz meg. Azonban
szeretném, ha elkezdenéd a folyamatot. Mint a többi álarcnál, amelyet a könyv segítségével
lehámoztunk, itt is kérdésekkel kell kezdeni, amelyekre figyelmesen, nyíltan és őszintén válaszolj:
• Mit jelent számodra a vereség?
• Miért a győzelemre alapozod az önértékelésed?
• Mi válna lehetővé, ha körülötted mindenki nyerhetne?
• Mi válna lehetővé számodra, a családod, a világ számára?

Nem tudsz fejlődni, ha csak a saját fejed után mész. A közös győzelem teljesen más tészta, ami
tökéletesen új megvilágításba helyezi az egész életedet.
A nap végén úgyis az a legfontosabb, hogy tudod, nem vagy egyedül.

NŐK:
Amikor legközelebb észreveszed rajta az Alfahím Álarcát, ne futamodj meg. Fontos a te hangod is. Mondd
el neki, hogy ki akarod fejteni a saját véleményed. Hogy mindketten nyerhettek. Nem muszáj
megegyeznetek a győzelemben – nyugodtan megállapodhattok az egyet nem értésben is, és ezzel
mindketten jobban jártok. Elmondhatod neki a saját szavaiddal, hogy: „Nem kell egyetértenem veled
ahhoz, hogy szeresselek.” A győzelem csak azt jelenti, hogy mindkét fél nyer valamit. Néha a veszteség is
győzelemnek számít. Felfogás kérdése. Egy másik nézőpont. Fejtsd ki neki, hogy érzed magad, amikor a
közelében vagy mind nyerő, mind pedig vesztes helyzetben. Segíts neki látni, milyen drasztikusan más az
élet, amikor arra koncentrál, hogy „a férfi legyen”, ahelyett hogy egy kedves, törődő férfi lenne. A
társadalom a „győzteseket” értékeli, azonban eszerint mindenki más csak veszíthet. A te támogatásoddal
végre megállíthatjuk ezeket az üzeneteket, mindenki számára nyertes helyzetet teremtve.
 BEFEJEZÉS

Annyi dolog van, amit bár elmondott volna nekem egy nálam idősebb és bölcsebb ember,
amikor még fiatalabb voltam.
1983-ban születtem, tehát bárcsak rám szólt volna valaki, hogy vegyek Microsoft részvényeket a
szülinapi pénzemből. Ohióban éltem, szóval azt kívánom, bárcsak tudtam volna, hogy harminchárom éves
koromig kell várnom, hogy az NBA győztesei között láthassam a Cavsot (Cleveland Cavaliers), a Cleveland
Brownsra viszont feleslegesen várok.
Azt kívánom, bár félrehúzott volna valaki – egy férfi vagy nő, akit mélyen tisztelek –, hogy: „Lewis, a
férfiasság hamis ideál. Nem kell azon aggódnod, hogy »férfi legyél«, hogy te legyél »a férfi«, vagy ilyesmi.
Ne tegyél úgy, mintha más lennél, mint aki vagy. Tedd azt, amit szíved szerint helyesnek és igaznak ítélsz,
ez az egyetlen felelősséged férfiként és emberként.”
Ó, bárcsak elmondta volna nekem ezeket valaki, és bár meghallgattam volna! Annyi szenvedéstől
kímélt volna meg. A szenvedés nagyon erőteljes szó, de ha visszagondolok az életemre, az egész
gyerekkoromat meghatározta. A szenvedésem gyökerénél pedig mindig a férfiassággal való küzdelmem
lapult.
A húszas éveim végéig mást se csináltam, csak szenvedtem, különösen a tinédzser és főiskolás éveim
alatt. Az általános iskolai gyötrelem – gondjaim voltak az olvasással, nagy voltam, és esetlen, folyton
piszkáltak a többiek – annyira meghatározó volt, hogy szinte élni sem akartam. Nem éreztem úgy, hogy
megérdemlem az életet.
Bár tudtam volna akkor, hogy senkinek nem kell bizonyítanom a férfiasságomat! Ugyan
férfinak születtem, mégis meg kellett tanulnom, hogy a legjobb, amit tehetek, ha szeretem
önmagam. Bár tudtam volna, hogy jobb azokkal tölteni az időmet, akik támogatnak, mint azokkal, akik
lehúznak. Azt hiszem, eleinte olyanokkal vettem körül magam, akik mellett úgy éreztem, bizonyítanom
kell, hogy férfi vagyok, tehát loptam, csaltam, hazudtam, verekedtem és agresszívan viselkedtem.
Bár tudtam volna akkor, hogy nem kell szenvednem, vagy bizonygatnom a férfiasságomat! Bár képes
lettem volna ezt elengedni és elfelejteni! Még most sem könnyű ennek megfelelően élni, igazán
megérteni ezt a lelkemmel és a szívemmel, pedig az eszemmel már tudom. Nekem ez a küzdelmem, ezért
kezdtem el kutatni a témát.
Hitem szerint minden könyvnek a legfájdalmasabb pontnál kellene kezdődnie. Egy könyv, amelyik
kioktatni, prédikálni vagy elmélkedni hivatott – mi jót tesz az olvasónak? A szerzőnek ad bármit? Nem
hiszem.
Ez a könyv a legfájdalmasabb pillanatban született meg. A csúcson voltam, de valami mégsem
stimmelt. Egyedül voltam, és bár az életem magán hordozta a siker látszólagos jeleit, nem éreztem
boldogságot. Fiatalabb koromban figyelmen kívül hagytam volna ezeket az érzelmeket. Felvettem volna
azt az álarcot, amelyikkel a legkönnyebben elkerülhetem a fájdalmat, majd a legjobb arcomat mutattam
volna másoknak. Azonban ezúttal képes voltam másként cselekedni, és az utazás, amelyen elindultam,
lehetővé tette ezt.
Gyanakvó vagyok, amikor az emberek nagy átalakulásokról és megvilágosodásról beszélnek.
Tapasztalatom szerint ez nem így működik. Szerintem több kell egy könyvnél vagy szemináriumnál ahhoz,
hogy megváltozzon az életünk. Egy drasztikus élmény sem elég. Kell hozzá tapasztalat, idő és munka… és
valódi vágy a változásra.
Saját férfiasságomat évekkel ezelőtt kezdtem felfedezni. Felismertem egy álarcot, amelyet viseltem, és
elvégeztem a munkát, amivel levethettem. Azonban utána, amikor azt éreztem, hogy tiszta a fejem,
felfedeztem egy másik álarcot. Robogással és megállókkal, hegycsúcsokkal és völgyekkel teli utazás volt
ez.
Sportkarrierem megsemmisülése felszínre hozta a Sportoló Álarcát és az Agresszív Álarcomat, amelyek
mögött annyi éven át éltem, és megmutatta a Legyőzhetetlen Álarcomat és a Mókamester Álarcát,
amelyekkel a fájdalmat próbáltam elrejteni. Az üzletem elsöprő sikere helyére illesztette az Anyagias
Álarcomat, a figyelem pedig, amit kaptam miatta, az Alfahím
Álarcát is az arzenálhoz adta. Keresztülmentem szakításokon, és végre szembenéztem a szexuális
erőszakkal, amit gyermekkoromban követtek el rajtam, ez pedig megmutatta, milyen könnyedén
visszacsúszhatok a Sztoikus Álarcom mögé a kapcsolataimban, már az érzelmi fájdalom első jelére (amikor
sikerült sebezhetővé tennem magam mások előtt). Csodálatos mentorokkal és tanácsadókkal találkoztam
– a tanácsaik eleinte egyik fülemen be, a másikon ki –, akik később megmutatták nekem Mindentudó
Álarcomat, amely közém és személyes, valamint szakmai fejlődésem közé ékelődött.
Egyéni coachingra, spirituális meditációs lelkigyakorlatokra, mély beszélgetésekre, folyamatos
próbálkozásra volt szükség, azonban idővel a kemény munka meghozta gyümölcsét, és azzá a férfivá
váltam, aki ma is vagyok. A tökéletesség persze messze áll tőlem, még mindig sok dolgom van, azonban
sokkal türelmesebbé és megbocsátóbbá váltam, szeretetteljesebb lettem, nem ragaszkodom már a belső
feszültségemhez, és a szenvedéshez sem. Már nem vagyok olyan elutasító, mint régen. Azt hiszem,
levettem fáradt vállamról azt a súlyt, hogy bizonyítani akarjak másoknak. Nem arról van szó, hogy nem
akarom többé igazolni magam, egyszerűen csak nem kell bizonyítanom ahhoz, hogy férfinak érezzem
magam. Már megmutattam, hogy képes vagyok megteremteni azt, amire igazán vágyom az életben.
Mi a legnagyobb különbség? Érzem, hogy képes vagyok mások szolgálatára lenni, hatással
vagyok az emberekre, és változást tudok hozni számukra. A gondolkodásom átalakult, már
nem azt kérdezem: „Hogy szerezhetem meg magamnak a legtöbbet?”, hanem: „Hogy adhatok
másoknak többet?”
Ahogy mondtam, ez egy lassú és fokozatos dolog, és én magam is mindig befejezetlen leszek. Már
elindultam ezen az úton, amikor először megnéztem Joe Ehrmann TEDx-beszédét, amit már annyiszor
emlegettem. Amikor harmadjára, negyedjére, ötödjére láttam, már sokkal előrébb jártam az utazásomon.
Most is folyamatosan haladok, amikor újra megnézem e könyv befejezése közben. Minden egyes
alkalommal jobban megértem a szavait. Leírom neked, hogy te is lásd:

Ha a halálos ágyadon feküdnél, tudván, hogy holnap meghalsz, és fel akarnád mérni, milyen férfi
voltál, milyen sikereket értél el az életedben, akkor csak két, azaz kettő dolgon kellene
elgondolkoznod.
Ez az első: A halálos ágyadon felismered, hogy az élet a kapcsolatokról szól. A
képességről, amivel szeretsz, és amivel elfogadod a szeretetet. Mit jelent férfinak lenni? Azt
 jelenti, hogy valaki szemébe nézel, és azt mondod: „Szeretlek”, és visszakapod azt a szeretetet.
Tudod, milyen kérdések fogalmazódnak meg benned az életed végén? Nem díjakról,
eredményekről, tapsviharról szólnak, amiket te kaptál. Mind a kapcsolatokra vonatkozik. Milyen férj
voltam? Milyen apa voltam? Milyen társ voltam? Milyen fiúgyermek voltam? Milyen barát voltam?
Mit szerettem, és kinek engedtem meg, hogy szeressen engem?
A másodiknak ez a lényege: Az életed végén vissza akarsz majd tekinteni, és tudni, hogy
változást hoztál a világba. Maradt jele, bizonyítéka annak, hogy itt voltál. Mindannyian
örökséget akarunk hagyni magunk után.64

Bár elmondta volna nekem valaki ezt, amikor még fiatalabb voltam! Talán a szüleim, a tanáraim vagy az
edzőim említették, de én annyira a saját fejem után mentem, hogy nem hallottam meg senki szavait.
Nem beszéltem túl sokat a saját édesapámról ebben a könyvben, mert nem akartam, hogy az egész
csak rólam szóljon, a férfiasságról szóló tapasztalataimról. Azonban a hiedelmeim a neveltetésemből, a
szüleimtől származnak. Az apám is viselte az Alfahím, a Mindentudó és az Agresszív Álarc bizonyos
változatait, azonban volt egy nagyon szeretetteljes, sebezhető oldala is. Láttam sírni olyan filmeken,
amelyek igazán megérintették. Láttam nyugodtan, kedvesen, finoman viselkedni a húgaimmal és az
édesanyámmal, sokszor kimutatta a gyengéd oldalát. Nagyon szeretetteljes ember, mindig törődött a
jólétünkkel, és bármit megtenne, hogy megvédjen minket. Ezeket az ellentmondásokat látva én is mindig
zavarodott voltam, amikor nyomás alatt éreztem magam a társaim, a sport vagy a média miatt. Nem
tudtam, hogyan legyek valódi önmagam, és honnan szerezzek önbizalmat ehhez.
Illik ide a mondás, amit a fákról hallani: a legjobb időpont egy fát elültetni húsz évvel ezelőtt volt, a
második legjobb időpont pedig most azonnal van. Nos, már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam,
azonban elég fiatal vagyok ahhoz, hogy szívembe zárjam Joe tanácsát, és hagyjam, hogy jobbá tegye az
életemet. Ugyanez pedig rád is igaz.

KÖZÖS UTAZÁSUNK
Te és én egy közös utazáson vettünk részt az előző kétszáz oldal során (az én esetemben ehhez több száz
órányi beszélgetés is tartozik a podcasten). Mindent felfedeztünk együtt, amit fiatalon hallanunk kellett
volna a férfiasságról. Megvizsgáltuk azokat a dolgokat, amiket a fiatal fiúknak meg kellett volna tanulniuk
az iskolában, otthon, a játszótéren.
A célunk az volt, hogy megdöntsük a mítoszokat, és megmutassuk, hogy nincs akkora szükség ezekre az
álarcokra. Nem az a férfi, aki a legnagyobb, a leggyorsabb, a legerősebb, aki a legtöbb lányt viszi ágyba, és
akinek a legtöbb pénze van. Nem az a legférfiasabb, aki a legnagyobb sikereket érte el. Sőt, általában ezek
a férfiak saját bizonytalanságaikat akarják elfedni, kompenzálni ezekkel a dolgokkal. Hódoljunk a férfi
előtt, aki mélyen szeret másokat, és mélyen szereti önmagát is, akinek van egy álma, amiért és
amin keresztül él. Ő az igazi férfi.
Ő nem áll rendületlenül, érzéketlenül, ha valami megindító dolog történik.
Nem ítélkezik saját vagy mások élete fölött egy eredménytábla alapján, amikor a stopper a nullához
közeledik.
Nem pénzzel teremt érzelmi kapcsolatokat, és nem az anyagi javakban méri saját értékét.
 Nem a meghódított nők száma határozza meg férfiasságát.
Tűz ellen nem tűzzel harcol, sőt, néha egyáltalán nem is kell harcolnia.
Nem viselkedik paprikajancsi módjára, amikor komolyságra van szükség.
Nem vállal kockázatokat csak a veszély kedvéért, mert nem akar elrejtőzni saját törékenysége,
halandósága és embersége elől.
Nem tesz úgy, mintha mindent tudna, és nem fél beismerni, amikor nem tud semmit.
A legfontosabb pedig, hogy nem úgy járkál a világban, mintha ő lenne A Férfi.
Nem. A férfias férfi egy utazáson vesz részt, az önfelfedezés folyamatában, és megtalálja a
szükséges eszközöket, tudást, bölcsességet, méltóságot, szeretetet, szenvedélyt és örömöt,
amellyel az álmait kergetheti. Az álmai jelentik a sorsát. Ezek idővel talán fejlődnek, azonban ő senkit
sem tör össze, senkit sem bánt, miközben eléri azokat. Nem áll háborúban másokkal, nem akarja legyőzni
őket. Együttműködik másokkal, keresi a mindenki számára nyertes helyzeteket. Felemel másokat,
inspirálja őket utazása és fejlődése során (és persze közben módot talál arra is, hogy értéket teremtsen). Ő
utazásának hőse. Ezért mindig azon van, hogy a legjobb kapcsolatot alakítsa ki családjával, barátaival,
társával, kollégáival, ügyfeleivel. Megtalálja a módját, hogy a legjobb önmagává váljon.
A férfiasság lényege önmagad felfedezése, és a találtak alkalmazása. Arról szól, hogy kedves vagy
másokkal, szenvedéllyel és energiával kergeted álmaidat. Olyan dolgokat teszel, amelyek fontosak
számodra, és amelyek értéket teremtenek a többieknek is. Így hagyhatsz örökséget magad után.

ELŐRE ÉS FELFELÉ
Amikor elkezdtem ezt a könyvet, még mindig dúlt bennem az érzelmi harc, amellyel A kiválóság iskolája
könyvturnéja alatt küszködtem. Még most sem ért teljesen véget, és amikor befejezem ezt a könyvet,
hamarosan turnézni indulok, interjúkat fogok adni, a kamera elé ülök.
Azonban míg legutóbb sötét és magányos hangulatban voltam, most elégedett vagyok, és izgatott.
Bármit tartogasson a jövő számomra a kapcsolataimban, sokkal magabiztosabb vagyok, mint régen.
Már nem érdekelnek annyira az eredmények. Nem akarok mindent irányítani. Nyílt, őszinte és sebezhető
akarok lenni azokkal, akik találnak valamit ezeken az oldalakon, amihez kapcsolódni tudtak, hiszen így én is
kapcsolódni tudok hozzájuk.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fognak felidegesíteni, frusztrálni bizonyos dolgok, azonban ma már
sokkal hálásabb vagyok – az életemért, a családomért, a barátaimért, a lehetőségeimért –, mert tudom,
hogy a rossz idők úgy peregnek le rólam, mint vízcsepp a földbe, amiből aztán csak jó dolgok
növekedhetnek. Izgatottan várom, hogy továbbra is adhassak, mert mások szolgálatában akarok állni.
Azt hiszem, a férfiak félnek átadni magukat más embereknek, más dolgoknak. Aggódnak,
hogy nem lesznek önmaguk, ha leveszik az álarcot, hogy puhánnyá válnak. Pedig ez csak egy
legenda.
Én mindig alkotó leszek, aki életre kelt ötleteket. Az utazás, amelyen részt vettem, megmutatta ezt
nekem. Erőt adott. Izgatottabban várom, mint valaha, hogy értékeset alkothassak a világban, és másokat
szolgálhassak. Megtanultam, hogy a boldogság és az elégedettség az utazásban van, nem a
végállomásban, tehát sosem fogok megállni, nem fejezem be a fejlődést. És neked sem szabad.
 MOST PEDIG ADD TOVÁBB!
Sokat beszéltünk a férfiasságról ebben a könyvben, azonban szándékosan messzire eveztem a biológia és
nemiség kérdésének zavaros vizétől. Semmit nem tudok ezekről a témákról, bár alapjaiban tisztában
vagyok a fajfenntartás lényegével.
Minden nő és férfi egy megszakítás nélküli biológiai láncolat része. Még akkor is, ha saját gyermeked
nincsen, vannak rokonaid – legyenek akármilyen távoliak. Persze vannak lelki kapcsolataink is – barátokkal,
kollégákkal, partnerekkel, diákokkal, csapattagokkal, még idegenekkel is, akikkel sok közös van bennünk.
Rajtunk áll, hogy segítsünk egymásnak megválni a férfiasság álarcaitól. A mi dolgunk feltenni
egymásnak a kérdéseket, amelyeket a fejezet elején olvastunk: Mi az, amit jó lett volna tudni fiatalon? Mi
az, amit bár megmutattak volna nekem?
Azt már tisztáztam, hogy valamelyest önző indok vezérelt, hogy felfedezzem a férfiasságomat. Nem a
nemek egyenlősége vezérelt. Nem vagyok akadémikus, aki intellektuálisan kutatja ezt a témát (bár
tudományos eredményekkel is alátámasztottam néhány észlelésemet). Azért indultam el ezen az úton,
mert meg akartam szólítani az életem egyik legfájdalmasabb pontját.
Ahogy haladtam előre, rájöttem, hogy a fájdalomnak nemcsak vége szakadt – de jobbá is váltam
mindenben, amit csinálok. Ahogy mondtam is, ez a folyamat levette a súlyt a vállamról. Izgatott
rohanásban írtam ezt a könyvet, mert mindent meg akartam osztani az emberekkel, még mielőtt bármit
elfelejtenék a tanultakból.
Most, az út másik oldalán annyival egyszerűbb az életem, ezért megpróbálom a tudást átadni
másoknak is. Ezzel szeretném zárni a könyvemet. Remélem, ahogy utazásod végére érsz – legyen szó
egyetlen álarcod leigázásáról, akár mind a kilenc eltüntetéséről –, te is továbbadod, amit
olvastál. Ha ezt megteszed, nagyon érdekelne, mi indított el az úton. Menj fel a lewishowes.com oldalra,
és egy üzenet formájában írd meg nekem, mit tanultál, amikor megszabadultál az álarcaidtól.
Ha vannak gyermekeid – különösen fiúk esetében –, kérlek, tanítsd meg nekik, mit jelent férfinak lenni.
Ha van fiútestvéred, tudasd vele, hogy azért szereted, aki, és támogatod mindenben.
Ha nagynéni vagy nagybácsi vagy, tanítsd meg az unokaöcsédnek, hogyan lehet önmaga, nem pedig az
az ember, akivé a társadalom akarja formálni.
Ha barát vagy, hozz létre egy biztonságos környezetet, ahol a férfi barátaid nyugodtan beismerhetik, ha
nem tudnak valamit, ha fájdalmat éreznek, ha félnek.
Ha van valamilyen platformod és rajongói bázisod, kérlek, legyél a valódi és igazi önmagad azok előtt az
emberek előtt, akik isszák a szavaidat.
Ha munkaadó vagy, ismerd fel, ha az alkalmazottaid küszködnek, és segíts nekik.
Ha edző vagy, érd el, hogy a játékosaid elérjék a saját legjobb teljesítményüket, ne azt, amit te vagy a
társadalom elvárna.
Ha társ vagy, értsd meg, hogy a barátod vagy a férjed legnagyobb félelme az, hogy cserben hagy téged,
hogy nem elég neked.
Csodálatos dolog megválni az álarcaidtól. És igazán tiszteletreméltó és bátor dolog, ha
másoknak is segítesz ebben.
Én, személy szerint az inspiráció szimbólumaként tekintek a férfira, valakire, aki mások szolgálatában áll
saját utazása során. Olyan ember, aki követi az álmait, aki kimutatja a félelmét, van bátorsága
szembenézni vele, majd továbblépni is képes. Olyasvalaki, aki minden embert és élőlényt szeret, a világot
és önmagát is beleértve. Képes gondoskodni önmagáról, és megtanítani másoknak, hogyan élhetnek
jóban bővelkedő életet. Nem ítélkezik mások fölött, és mindig keresi az utat, hogyan emelhetne föl
mindenkit. Ő az, aki jobbá teszi a világot annál, mint amilyen azelőtt volt.
Számomra ez az igazi férfi.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm a családomnak, Dianának, Ralphnak, Chrisnek, Heidinek és Katherine-nek, akik megtanították

nekem, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, és hogyan válhatok a lehető legjobb önmagammá férfiként.
Köszönöm, hogy úgy fogadtatok el, ahogy vagyok, és támogattatok utazásomon, amíg meggyógyultam,
és megtanultam szeretni önmagam. Mindennél többet jelent, hogy mellettem voltatok, amikor
belevetettem magam ebbe a félelmetes témába. Áldott vagyok, amiért ti vagytok a családom.
Meg kell köszönnöm Jen Esquernek, amiért türelmes volt hozzám, szeretett és támogatott ezen az
utazáson, és amiért megértette, hogy nem vagyok tökéletes, és csak tanulom, hogyan válhatok jobbá.
Minden mentoromnak, tanáromnak és edzőmnek köszönettel tartozom, akik megmutatták nekem, mit
jelent férfinak lenni. Már azelőtt inspiráltatok, hogy tudtam volna, mit jelent ez.
Stephen Hanselmannak, az ügynökömnek köszönöm, hogy hitt bennem, főleg egy olyan téma esetén,
amit ilyen nehéz feltárni. Évekig ott voltál mellettem, amíg valósággá változtattam a víziómat.
Köszönöm Ryan Holidaynek és Nils Parkernek a Brass Checknél, akik megírták velem ezt a könyvet,
tanácsokkal láttak el, és mindig a jó irányba fordítottak az út során. Ti vagytok a legjobbak. Nélkületek ez
nem sikerülhetett volna.
Marisa Vigilante, Danielle Curtis, Gail Gonzales, Jennifer Levesque és a Rodale család, a hihetetlenül jó
saleses csapat, Jeffrey Capshew, Allison Lazarus, Elena Guzman és a hadsereg többi tagja, Yelena Nesbit,
Aly Mostel, Angie Giammarino és Amy King – köszönöm, hogy fáradhatatlanul támogattatok abban, hogy
a lehető legjobb legyen ez a könyv.
A csapatom, akik számtalan órán át ültek mellettem, amíg írtam ezt a könyvet, Matt Cesaratto, Sarah
Livingstone, Brittany Fusco, Christine Baird, Aja Wiltshire, Tiffani Tyler, Lyonel Reneau és Diana Howes –
köszönöm! Hihetetlen dolgokat hozunk együtt létre!
Mindenki, aki inspirált A férfiasság álarcai című könyvem megírásában, vagy hozzájárult annak
létrejöttéhez – ez nem lett volna lehetséges hihetetlen bölcsességetek és igazságotok nélkül, amelyet
megosztottatok a világgal. Tisztellek benneteket, és azt, amit képviseltek.

Rich Roll Gabby Reece Steve Cook

Ray Lewis Rob Dyrdek Tai Lopez
Steve Weatherford Daymond John Ryan Holiday
Travis Pastrana Alanis Morissette Neil Strauss
Tony Robbins Maria Sharapova Brendan Schaub
Chris Lee Mike Rowe JP Sears
Jennifer Siebel Tim Ferriss Tucker Max
Newsom Shawn Johnson Dan Harris
Joe Ehrmann Eric Greitens Donald Schultz
Larry King Dr. Niobe Way James Altucher
Taye Diggs Dale Dye Chris Voss
Russell Simmons Christian Howes Matthew Hussey
Arianna Huffington Robbie Rogers Brett McKay
Gary Vaynerchuk Randy Couture

Minden barátomnak és támogatómnak köszönöm, hogy meghallgattatok, beszélgettetek velem, és

inspiráltatok az út minden lépésénél. Ti keltitek életre, amit csinálok, és ez a világot jelenti nekem.
 A SZERZŐRŐL

LEWIS HOWES A kiválóság iskolája című bestseller szerzője, életmód-tanácsadó vállalkozó. Korábban
profi focista és kétszeres All-American sportoló, jelenleg az Egyesült Államok kézilabda-válogatottjának
játékosa. A The School of Greatness című podcastje az iTunes top 100-as listájára is felkerült. A Fehér Ház
és Obama elnök is elismerte a 100 legkiválóbb 30 év alatti vállalkozók egyikeként. Ő és munkássága téma
volt a The Ellen DeGeneres Show-ban, a The New York Timesban, a Forbes magazinban és a Men’s Health
magazinban egyaránt. A www.lewishowes.com weboldalon többet is megtudhatsz.
 1 A Psychological Bulletin című lapban megjelent 2014-es metaanalízis, amely azt kutatta, milyen
nemi különbségek jelennek meg a tanulmányi előmenetelben, kimutatta, hogy a lányok teljesítménye
meghaladta a fiúkét, amikor a tanároktól kapott osztályzatokról volt szó. Ez a tendencia általános
iskolában, középiskolában, főiskolán és egyetemen is jellemző maradt.
Daniel Voyer és Susan D. Voyer: „Gender Differences in Shcolastic Achievement: A Meta-Analysis.”
Psychological Bulletin 2014/4., 1174–1204.
A National Center for Education Statistics szerint a 2005–2006-os tanévben a nők több oklevelet,
alapdiplomát és mesterdiplomát szereztek, mint a férfiak.
National Center for Education Statistics: „Historical Summary of Faculty, Students, Degrees, and
Finances in Degree-Granting Institutions: Selected Years, 1869–70 through 2005–06.” Digest of
Education Statistics 2007, 178. táblázat.
National Center for Education Statistics: „Gender Differences in Participation and Completion of
Undergraduate Education and How They Have Changed over Time.” 2005.
https://nces.ed.gov/das/epubs/pdf/2005169_es.pdf. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
Az Organisation for Economic Co-operation and Development (OECD) tanulmánya szerint, amelyet
43 országban folytattak le, a 15 éves lányok olvasás- és íráskészsége fejlettebb volt, mint a fiúké,
valamint magabiztosabbak voltak abban, hogy magas fizetéssel járó munkahelyeken helyezkednek
majd el. Az Egyesült Államokban a lányok jelentősen megelőzik a fiúkat íráskészségük terén, mind
általános, mind középiskolás szinten.
National Center for Education Statistics: „Percentage of Students Attaining Writing Achievement
Levels, by Grade Level and Selected Student Characteristics: 2002.” Digest of Education Statistics
2007, 119. táblázat.
2 T. E. Moffitt és A. Caspi: „Childhood Predictors Differentiate Life-Course Persistent and
Adolescence-Limited Antisocial Pathways among Males and Females.” Development and
Psychopathology 2001/2., 355–75.
3 A férfiak kortól függetlenül több fizikai és verbális agressziót alkalmaznak, mint a nők, valamint
sokkal gyakrabban hajlamosak provokáció nélkül is agresszívan viselkedni.
Hyde, J. S.: „Gender Differences in Personality and Social Behavior.” International Encyclopedia of
the Social & Behavioral Sciences 2001, 5989–994.
4 A férfiaknál sokkal jellemzőbb az illegális drogok használata, mint a nőknél; a férfiak gyakrabban
kötnek ki kórházban a droghasználat miatt, illetve többször adagolják túl magukat. Általánosságban
szólva a férfiak gyakrabban nyúlnak alkoholhoz, amibe a folyamatos ivás is beletartozik. Kevesebb nő
használ marihuánát, mint férfi.
United States Department of Health and Human Services: Substance Abuse and Mental Health
Services Administration. Center for Behavioral Health Statistics and Quality: National Survey on Drug
Use and Health, 2013. ICPSR35509-v3. Ann Arbor, Inter-university Consortium for Political and Social
Research [forgalmazó], http://doi.org/10.3886/ICPSR35509.v3.
Liana Fattore és Walter Fratta: „How Important Are Sex Differences in Cannabinoid Action?” British
Journal of Pharmacology 2010/3., 544–48.
A marihuánát fogyasztó középiskolás fiúk rosszabb családi kapcsolatokról számolnak be, és több
iskolai problémával is néznek szembe, mint a marihuánát fogyasztó lányok.
J. E. Butters: „Promoting Healthy Choices: The Importance of Differentiating between Ordinary and
High Risk Cannabis Use among High-School Students.” Substance Use & Misuse 2005/6., 845–55.
 1999-től 2010-ig a vényre kapható fájdalomcsillapítók okozta túladagolások száma a férfiak
esetében 265 százalékkal nőtt (CDC Vital Signs, 2013).
2010-ben naponta nagyjából 27 férfi vesztette életét vényre kapható fájdalomcsillapítók okozta
túladagolás miatt, míg ez a szám a nőknél 18 (New CDC Vital Signs, 2013).
Karin A. Mack, Christopher M. Jones és Leonard J. Paulozzi: „Vital Signs: Overdoses of Prescription
Opioid Pain Relievers and Other Drugs among Women – United States, 1999–2010.” Morbidity and
Mortality Weekly Report 2013/26., 537–42.
5 Crime in the United States, 2015, 37. táblázat. https://ucr.fbi.gov/crime-in-theu.s/2015/crime-in-
the-u.s.-2015/tables/table-37
6 G. E. Murphy: „Why Women Are Less Likely Than Men to Commit Suicide.” Comprehensive
Psychiatry 1998/39., 165–75.
7 A. M. Möller-Leimkühler: „The Gender Gap in Suicide and Premature Death Or: Why Are Men So
Vulnerable?” European Archives of Psychiatry and Clinical Neuroscience 2003/1., 1–8.
8 The Mask You Live In. Rendezte Jennifer Siebel Newsom. The Representation Project, 2015, San
Francisco, CA.
9 L. David Vogel, Patrick J. Heath, Y. Joel Wong (szerkesztő) és Stephen R. Wester (szerkesztő): „Men,
Masculinities, and Help-Seeking Patterns.” APA Handbook of Men and Masculinities, 2016, 685–707.
10 Celine Kagan: „Reading for Masculinity in the High School English Classroom.” Thymos 2012.
tavasz-tél, 213–19.
11 John R. Blosnich és mások: „Disparities in Adverse Childhood Experiences Among Individuals with a
History of Military Service.” JAMA Psychiatry 2014/9., 1041–48.
12 Elizabeth Aura McClintock: „Why Breakups Are Actually Tougher on Men.” Psychology Today,
2014. december 19., www.
psychologytoday.com/blog/it-sman-s-and-woman-sworld/201412 /why-breakups-are-actually-
tougher-men (Hozzáférés: 2017. március 20.)
13 Phil Knight: Shoe Dog. New York, 2016, Scribner. 137.
14 Joachim C. Brunstein, Gabriele Dangelmayer és Oliver C. Schultheiss: „Personal Goals and Social
Support in Close Relationships: Effects on Relationship Mood and Marital Satisfaction.” Journal of
Personality and Social Psychology 1996/5., 1006–19.
Gwendolyn Seidman: „7 Ways You Can Help Your Partner Reach Their Goals.” Psychology Today,
2015. január 5., www.psychologytoday.com/blog/close-encounters/201501/7-ways-you-can-help-
your-partner-reach-their-goals (Hozzáférés: 2017. március 20.)
15 Nara Schoenberg: „His Hidden Needs.” Chicago Tribune, 2012. október 30.
16 McClintock: „Why Breakups Are Actually Tougher On Men.”
17 William Ruger, Sven E. Wilson és Shawn L. Waddoups: „Warfare and Welfare: Military Service,
Combat, and Marital Dissolution.” Armed Forces & Society 2002/1., 85–107.
18 Steven L. Sayers, Victoria A. Farrow, Jennifer Ross és David W. Oslin: „Family Problems among
Recently Returned Military Veterans Referred for a Mental Health Evaluation.” The Journal of Clinical
Psychiatry 2009/2., 163–70.
19 Betsy Bates Freed és David Freed: „Aversion to Therapy: Why Won’t Men Get Help?” Pacific
Standard, 2012. június 25. https://psmag.com/aversion-to-therapywhy-won-t-men-gethelp-
7998d34f1d4e#.i5sjoy2jf (Hozzáférés: 2017. március 20.)
Andy Hinds: „Messages of Shame Are Organized around Gender.” The Atlantic, 2013. április 26.
www.theatlantic.com/sexes/archive/2013/04/messagesof-shame-are-organized-
aroundgender/275322 (Hozzáférés: 2017. március 20.)
20 Howard Gardner: Frames of Mind. New York, 1985, Basic Books. 254.
21 Amikor az egyetemi játékosokat leigazolják a csapatok – a Ford.
22 Martin Roderick: „Work, Self and the Transformation of Identity: A Sociological Study of the
Careers of Professional Footballers.” Department of Sociology University of Leicester, 2003.
szeptember, 143.
23 Kyle Thele: „Derrick Rose Has Missed More Games in 2 Years Than Tim Duncan Has in His Career.”
Chicago Sun-Times, 2016. június 24. www.chicago.suntimes.com/sports/derrick-rose-has-missed-
more-games-in-2-years-thantim-duncan-has-in-his-career (Hozzáférés: 2017. március 20.)
24 „Why Men Don’t Talk About Their Emotions.” YouTube-videó, 5:22, Martin Phillips-Hing által
közzétéve. 2013. november 22. www.youtube.com/watch?v=S5wJ8YDnoQA. (Hozzáférés: 2017. január
1.)
25 Marianne J. Legato: Why Men Die First: How to Lengthen Your Lifespan. New York, 2009, St.
Martin’s Griffin.
26 Kyle Newman: „There’s No Such Thing as Winning an Argument.” Know No Limits (blog), Move
Beyond, 2013. augusztus 22. www.movebeyond.net/know-nolimits/relationship/theres-no-such-
thing-as-winning-an-argument (Hozzáférés: 2017. március 20.)
27 „The Scientific Basis for the Orcas Island Couples’ Retreat.” Gottman Private Couples’ Retreats,
www.gottmancouplesretreats.com/about/relationshipsdysfunctional-divorce-predictors.aspx
(Hozzáférés: 2017. március 20.)
28 Ha a támadók nem értek el kellő előrehaladást, akkor a punter minél messzebb rúgja a labdát az
ellenfélnek – a Ford.
29 Neil Strauss: „Inside an Anything Goes Sex Club.” Tim Ferriss blogja,
http://tim.blog/2015/10/13/polyamory/#more-22048. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
30 Chris Blazina, Rachel Eddins, Andrea Burridge és Anna Settle: „The Relationship between
Masculinity Ideology, Loneliness, and Separation-Individuation Difficulties.” The Journal of Men’s
Studies 2007/1., 101–9.
31 William Pollack: „Gender Issues: Modern Models of Young Male Resilient Mental Health.” Young
Adult Mental Health. Szerkesztette Jon E. Grant és Marc N. Potenza. 2009, Oxford University Press. 96–
109.
32 Nora Samaran: „The Opposite of Rape Culture Is Nurturance Culture.” NoraSamaran.com. 2016.
február 11.
33 Pollack: „Gender Issues.”
34 C. A. Robarcheck: „Ghosts and Witches: The Psychocultural Dynamics of Semoi Peacefulness.” In
The Anthropology of Peace and Nonviolence. Szerkesztette L. E. Sponsel és T. Gregor. London, 1994,
Lynne Rienner. 69–108.
35 Uo.
36 Linton Weeks: „Why Are Most Rampage Shooters Men?” NPR, The Photojournalist, 2013.
szeptember 24. www.npr.org/sections/theprotojournalist/2013/09/24/225689775/why-are-most-
rampage-shooters-men.
37 James Hamblin: „Toxic Masculinity and Murder.” The Atlantic, 2016. június 16.
38 Zara Barrie: „There’s Pain in Laughter.” EliteDaily, 2015. június 9.
http://elitedaily.com/life/culture/why-funniest-people-saddest/1057843 (Hozzáférés: 2017. január 1.)
39 Rachel McRady: „Minnie Driver Remembers Robin Williams in Touching Good Will Hunting
Story.” Us Weekly, 2014. október 16. www.usmagazine.com/celebrity-news/news/minnie-driver-
touching-robin-williams-good-will-huntingstory-20141610 (Hozzáférés: 2017. március 20.)
40 Barrie: „There’s Pain in Laughter.”
41 Alexandra Sifferlin: „The Psychology of the Sad Clown.” Time, 2014. augusztus 13.
www.time.com/3104938/depression-comedy-connection (Hozzáférés: 2017. március 20.)
42 Seymour Fisher és Rhoda L. Fisher: Pretend the World Is Funny and Forever: A Psychological
Analysis of Comedians, Clowns, and Actors. Mahwah, 1981. L. Erlbaum Associates.
43 Deborah Vankin: „Laugh Factory to Add Therapy to Stand-Up Comics’ Routine.” Los Angeles
Times, 2011. február 9. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
44 Peter McGraw és Joel Warner: „The Humor Code: Entry 9.” Slate, 2014. április 2.
http://www.slate.com/authors.joel_warner.html.
45 Mikhail Lyubansky: „Robin Williams and the Mask of Humor.” Psychology Today, 2014. augusztus
11. www.psychologytoday.com/blog/between-thelines/201408/robin-williams-and-the-mask-humor
(Hozzáférés: 2017. március 20.)
46 Eric Hyde: „Freud on Humor, and some Personal Insights.” Eric Hyde blogja, 2013. december 14.
https://ehyde.wordpress.com/2013/12/14/freud-on-humorand-some-personal-insights. (Hozzáférés:
2017. január 1.)
47 The Mask You Live In. Film.
48 „Why Travis Pastrana Is the Man.” LAT34, 2006. augusztus 28.
www.lat34.com/dew_tour/why_travis_pastrana_is
49 Brian Gallagher: „Kevin Feige Talks Ant-Man and Marvel’s Relationships with Directors.”
MovieWeb.com, 2016. április. http://movieweb.com/kevin-feige-talksant-man-and-marvels-
relationships-with-directors/
50 Michael Mooney: „Terrell Owens’s Darkest Days.” Grantland, 2012. június 24.
http://grantland.com/features/the-full-story-terrell-owens-time-allen-wranglersindoor-football-
league. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
51 Richard L. Meth és Robert S. Pasick: Men in Therapy: The Challenge of Change. New York, 1991,
The Guilford Press. 14.
52 Hanna Rosin és Alix Spiegel: „Invisibilia.” NPR. 2016. június 17.
http://www.npr.org/programs/invisibilia/481887848/the-new-orm
53 Uo.
54 Katherine Lanpher: „Little Bit of Sugar.” Marie Claire, 2012. július 6.
http://www.marieclaire.com/culture/a7221/cheryl-strayed-interview. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
55 James Altucher: „What Does It Feel Like to Lose a Lot of Money Quickly?” Forbes, 2013. április 10.
https://www.forbes.com/sites/quora/2013/04/10/whatdoes-it-feel-like-to-lose-a-lot-of-money-
quickly/#858763749868. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
56 Uo.
57 Laura Bates: „Mansplaining: How Not to Talk to Female NASA Astronauts.” The Guardian, 2016.
szeptember 13.
58 Omar Abdel-Rahman, szélsőséges iszlamista hitszónok, akit 1995-ben ítéltek el a World Trade
Center elleni merénylet előkészítésében játszott szerepéért – a Szerk.
 59 Glenn Harris: „2 Huge Insecurities All Alpha Males Hide (as Written by One).” Your Tango blog,
2015. szeptember 1. http://www.yourtango.com/experts/glennharris/2-huge-insecurities-alpha-men-
hide-as-written-by-one.
60 Uo.
61 Uo.
62 Christopher Taylor: „Bros Like Me: Adherence to Male Role Norms in Fraternity Men.” Miami
University, 2015. https://etd.ohiolink.edu/pg_10?0::NO:10:P10_ETD_SUBID:109461
63 Uo.
64 Joe Ehrmann: „Be a Man.” TEDx Talk, 2013. február 20. https://www.youtube.com/watch?
v=jVI1Xutc_Ws. (Hozzáférés: 2017. január 1.)
Table of Contents
AJÁNLÁSOK
ELŐSZÓ
BEVEZETÉS
A SZTOIKUS ÁLARC
A SPORTOLÓ ÁLARCA
AZ ANYAGIAS ÁLARC
A SZEXUÁLIS ÁLARC
AZ AGRESSZÍV ÁLARC
A MÓKAMESTER ÁLARCA
A LEGYŐZHETETLEN ÁLARC
A MINDENTUDÓ ÁLARC
AZ ALFAHÍM ÁLARCA
BEFEJEZÉS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL