A

VAGINA
MONOLÓGOK

Eve Ensler

DEE-SIGN KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Eve Ensler: The Vagina Monologues
The V-Day edition (Villard, New York)
Minden jog fenntartva

Fordította: Debreczeni Júlia, Pordán Ferenc,

Szurdi András, Tandori Dezső
Szerkesztette: Szurdi András

Copyrigh © 1998, 2001 Eve Ensler

Foreword © 1998 Gloria Steinem
Hungarian translation © Non-Stop Kkt., 2002
Hungarian edition © Dee-Sign Publisher Ltd., 2002

Dee-Sign Kiadó, Budapest Felelős kiadó: Novák Erik

Nyomta: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Mádi Lajos vezérigazgató
ISBN 963 86134 3 2
 ELŐSZÓ
Gloria Steinem

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik úgy nőtt fel, hogy a női

családtagok a női nemi szerveket, belsőket és külsőket egyaránt – persze csak
ritkán, és suttogva –, még egymás között is az "odalent" vagy "ott lent"
kifejezésekkel jelezték. Én tehát az "ott lent" nemzedékből jöttem.
Nem mintha nem ismerték volna a vagina, a szeméremajak, a vulva,
csikló vagy a klitorisz szavat, hiszen szakképzett tanárok voltak, és így
valószínűleg jóval több információhoz fértek hozzá, mint az átlag.
Még csak nem is arról volt szó, hogy maradiak vagy netán – a saját
kifejezésükkel élve –, "vaskalaposak" lettek volna. Az egyik nagyanyám
például azzal kereste a kenyerét, hogy a szigorú protestáns egyháznak
bértollnokként, álnéven prédikációkat írt – amiből persze ő maga egy szót sem
hitt –, aztán pedig ezt a pénzt a lóversenyen megforgatta. A másik nagyanyám
szüfrazsett volt és népnevelő, sőt, még képviselőnek is jelöltette magát
egyszer, halálra rémítve ezzel a zsidó hitközség számos tagját. Anyám pedig,
aki már évekkel születésem előtt újságírónőként dolgozott, ami abban az
időben ritkaságszámba ment és lázadásnak számított, azzal büszkélkedett,
hogy két lányát felvilágosultabb szellemben nevelte fel, mint amilyenben őt
nevelték. Nem emlékszem rá, hogy valaha is használt volna akár egyetlen
olyan trágár, szleng szót, mely a női testet mocskossá és szégyenletessé teszi,
és én hálás vagyok neki ezért. Mint ez a könyv is bizonyítja, sok lány ennél
jóval nehezebb körülmények között nőtt fel.
Mindazonáltal nem hallottam azokat a szavakat sem, melyek, ha nem is
önérzetesen vagy büszkén, de legalább pontosan fejezték ki ezeket a dolgokat.
Például, egyetlen egyszer sem hallottam azt a szót, hogy csikló vagy klitorisz.
Évek teltek el, mire megtanultam, hogy csak a nők rendelkeznek ilyen
kivételes szervvel az emberi testben, amely a gyönyörszerzésen kívül semmi
más funkciót nem lát el. (Vajon ha ez az egyedülálló szerv a férfiak
büszkesége lenne, mennyit hallanánk róla –, és vajon mi mindenféle
jogosságának az igazolására használnák fel?) Amikor beszélni, olvasni, írni
vagy testem gondját viselni tanultam, rendre elmondták nekem minden egyes
csodálatos testrész nevét –, egyetlen intim testtájat kivéve. Ez
felkészületlenné, védtelenné tett engem az iskolában szokásos megalázó
szavakkal, mocskos tréfákkal szemben, és a későbbiekben azzal a
közhiedelemmel szemben is, hogy a férfiak, akár, mint szeretők, akár, mint
orvosok, jobban ismerik a női testet, mint a nők maguk.
Az önismeret és a szabadság szelleme, ami oly határozottan nyilvánul
meg ebben a könyvben, akkor érintett meg engem először, amikor a főiskola
után néhány évig Indiában éltem. A hindu templomokban és kegyhelyeken ott
volt a "lingam", az absztrakt férfi-szimbólum, de ott volt a "yoni" is, a női
nemi szerv szimbóluma: egy virágszerű forma, háromszög, vagy kétpontos
ovális. Évezredekkel ezelőtt ezt a szimbólumot férfipátjánál hatalmasabbként
imádták, és ez a szemlélet vonult be a Tantra hitbe is, amelynek alapvető tana
szerint férfi nem képes egyedül elérni a szellemi beteljesedést, csakis
szexuális és érzelmi közösülés útján, a magasabb rendű női szellemi
energiával. Ez a hit annyira mély és széleskörű volt, hogy még a későbbi
korok nőellenes, egyistenhívő vallásainak némelyikében is fennmaradt, habár
az ebhez hasonló hiteket a kanonizált vallási vezetők megtagadták (és tagadják
ma is), és az eretnekség vádjával illetik.
Például: a gnosztikus kereszténység Zsófiát a Szentlélek női
megnyilvánulásaként imádja, Mária Magdalénát pedig Krisztus legbölcsebb
tanítványaként tiszteli. A tantrikus buddhizmus még mindig azt tanítja, hogy a
buddhaság a vulvában lakozik; az iszlám szufi misztikusai úgy hiszik, hogy a
fana, a misztikus extázis csakis Fravashi-n, a női szellemiségen keresztül
érhető el. A zsidó miszticizmus Shekiná-ja Shakti-nak, Isten női lelkének
egyik változata; és még a katolikus egyház Mária kultusza is tartalmaz olyan
hit-elemeket, melyek sokkal inkább irányulnak az Anyára, mint a Fiúra.
Számos országban, Ázsiában, Afrikában, és a világ más részein, ahol az
isteneket még női- és férfialakban egyaránt ábrázolják, az oltárokon az Ékkő
benne van a Lótuszban, csakúgy; mint a lingam is benne van a yoni-ban.
Amikor azonban hazatértem Amerikába, észre kellett vennem az
irdatlan szakadékot, az amerikai nő saját testéhez való viszonya és India yoni
kultusza között. A hatvanas évek szexuális forradalma is csupán azt idézte elő,
hogy több nő vált szexuálisan elérhetővé több férfi számára. Az ötvenes évek
"nem"-jét egyszerűen csak felváltotta egy állandó, mohó "igen". Egészen a
hetvenes évek feminista mozgalmáig nem létezett alternatíva a patriarchális
vallások és Freud (a két végpont) mellett; nem volt alternatívája a szexuális
viselkedés kétkulacsos megítélésének, sem a női testet pasztán a szaporodás
eszközének tekintő patriarchális, politikai, vallási zsarnokságnak.
A felfedezéseknek ezeket a kezdeti éveit olyan érzéki emlékek
szimbolizálják számomra, mint egy séta Judy Chicago Női ház-ában, Los
Angelesben, ahol minden egyes szobát más-más művésznő tervezett, és ahol
először fedeztem fel a női szimbolizmust a saját kultúrkörömben. (Például az
úgynevezett "szívforma" szimmetriája sokkal inkább emlékeztet a vulva
alakjára, mint arra az aszimmetrikus szervre, amelynek nevét viseli. A
"szívforma" valószínűleg a női nemi szerv ősi szimbóluma, amelyet az erő és
a hatalom jelképéből a romantika jelképévé silányítottak a férfiuralom
évszázadai.) Vagy, amikor egy New York-i kávéházban üldögéltem Betty
Dodson-nal (akivel megismerkedhet majd az olvasó ebben a könyvben), és
igyekeztem rezzenéstelen arccal hallgatni az önkielégítés felszabadító erejéről
szóló, lelkes magyarázatát, amivel a szomszédos asztaloknál hallgatózókat
enyhén szólva sokkolta. Vagy amikor visszamentem dolgozni a Ms.
Magazin-hoz, és azt vettem észre, hogy a hirdetőtáblán elhelyezett humoros
kis feliratok között a következő szöveg olvasható: "ESTE TÍZ ÓRA VAN –
TUDOD-E, HOGY HOL A CSIKLÓD?" Mikor pedig a feministák kiírták a
PINA HATALOM! jelszót a kitűzőikre és a pólóikra, hogy visszaköveteljék a
szó méltóságát, már világosan látszott, hogyan éled újjá egy ősi hatalom.
Végül is, az indoeurópai "cunt" (pina) szó Káli istennő Kunda vagy Cunti
rangjából származik, és ugyanaz a szó gyökere, mint az ország, nemzetség,
törzs szavaknak.*
[*A szavak angol eredetije "country" és "kin"; ami valóban származtatható a
"cunt" azaz pina szóból – a fordító]
A női test ellen elkövetett erőszak különböző formáinak felszínre
kerülése – nemi erőszak, gyermekkori szexuális zaklatás, leszbikusok elleni
erőszak, a nők fizikai megalázása, munkahelyi szexuális zaklatás, a
születésszabályozással kapcsolatos terror, vagy a női nemi szerv csonkítás
bűnös nemzetközi gyakorlata – a feminizmus elmúlt három évtizede alatt
mélyről jövő, őszinte felháborodást és dühöt váltott ki a nőkből. A nők józan
eszét az mentette meg a tébolytól, hogy végre nyíltan kimondhatták,
elmesélhették másoknak is, hogy milyen szörnyűséges borzalmak történtek
velük, és így tomboló haragunkat pozitív energiává sikerült alakítani, az
erőszak ellen, és hogy begyógyítsuk a sebeket. Az igazság bátor kimondásából
fakadó alkotó energia hozta létre ezt a könyvet és színdarabot is.
Amikor először voltam tanúja annak, ahogy Eve Ensler előadja a
könyvben található, intim monológokat –, melyeket több mint kétszáz
interjúból gyűjtött vissze, és aztán költészetté formált, a színházi közönség
számára –, azt gondoltam: ezt én jól ismerem, hiszen ez az igazmondás útja,
amelyet az elmúlt három évtizedben jártunk. És ez így van. A nők rábízták
legbelsőbb élményeiket, a szeretkezéstől a szülésig, a hadüzenet nélkül folyó
nők elleni háborútól egészen a nők közötti szerelem újfajta szabadságáig.
Minden oldalon a kimondhatatlan kimondásának izgalma érződik –, mint
ahogy izgalmas a könyv megjelenésének saját, kulisszák mögötti története is.
Egy kiadó már előleget is adott a könyvre, aztán egy józan pillanatában
meggondolta a dolgot, és úgy döntött, inkább tartsa meg Eve Ensler a pénzt,
csak vigye máshová a könyvét, azzal a bizonyos V-betűs szóval együtt. (Itt
szeretném megköszönni a Villard könyvkiadónak, hogy cenzúra nélkül
közölte ezeket a női szavakat – a könyv címében is.)
"A Vagina monológok" értéke azonban nemcsak a negatív attitűdökkel
terhes múlt megtisztításában nyilvánul meg, de egy roppant személyes,
magában a női testben gyökeredző lehetőségét is kínál a továbblépésre jövő
felé. Úgy gondolom, az olvasók, férfiak éppúgy, mint nők, nemcsak
felszabadultabbak lesznek, ha elolvassák ezt a könyvet – felszabadultabbak
saját magukkal és egymással szemben is – de alternatívát találhatnak a jó öreg
patriarchális ellentmondások feloldására: férfi vagy női, testi vagy szellemi,
szexuális vagy spirituális. Ezek a kettőségek ugyanis nem másból fakadnak,
mint hogy felosztjuk magunkat, a testünket is, két részre, az egyik "amiről
beszélünk", és a másik "amiről nem beszélünk".
Amennyiben Önök még mindig úgy gondolják, hogy egy olyan könyv,
amelynek címében a vagina szerepel, távol esik az efféle filozófiai és politikai
kérdésektől, hadd osszam meg Önökkel még egy; meglehetősen megkésett
felfedezésemet.
A hetvenes években, a Kongresszusi Könyvtárban végzett kutatásom
során rábukkantam egy ismeretlen szerző vallási épületek szerkezetéről szóló
munkájára, amely elfogadott tényként kezelte azt az állítást, miszerint a
legtöbb patriarchális vallási építmény hagyományos szerkezete a női test
alakjának utánzata. Így van ezekben egy külső és egy belső bejárat – mint a
kis- és a nagyajkak; van egy központi vagina járat az oltár felé; mindkét
oldalon egy-egy petefészekszerű, íves szerkezet; és végül a szent középpont,
az oltár, vagyis az anyaméh, ahol a csoda történik – ahol férfiak szülnek.
Bár ezzel a hasonlattal akkor találkoztam először, mégis elevenemre
tapintott, mintha egy követ hajítottak volna egy kútba. Hát persze. A
patriarchális vallások alap szertartása arról szól, hogy a férfiak magukhoz
ragadják a teremtés yoni-energiáját, azáltal, hogy szimbolikusan szülnek. Nem
csoda, hogy a hímnemű vallási vezetők gyakran hangoztatják, hogy az ember
bűnben született –, hiszen nőnemű lények hozták a világra. Csak a
patriarchátus törvényeinek engedelmeskedve születhetünk újjá férfiak által.
Nem csoda, hogy szoknyát viselő lelkészek és papok a szülés nedveit utánzó
vizet locsolnak a fejünkre, új nevet adnak nekünk, és megígérik, hogy
újjászületünk az öröklétben. Nem csoda, hogy a hímnemű papság igyekszik
távol tattani a nőket az oltártól, mint ahogy megpróbálják távol tartani a nőket
a születésszabályozástól is. Szimbolikus vagy sem, az egész csupán a női
testben lakozó hatalom megszerzésére és kézbentartására szolgál.
Azóta nem éreztem többé a hagyományos idegenséget, amikor beléptem
egy patriarchális vallási építménybe. Végigsétálok a vaginális főhajón, az oltár
visszaszerzését tervezgetve, papokkal – férfi és női papokkal –, akik nem
nézik le a női szexualitást, csak azért, hogy egyetemessé tegyék a tisztán
hímnemű teremtés legendáját, akik a szellemiség szavait és szimbólumait
terjesztik, hogy helyreállítsák a Teremtő szellemét minden élőlényben.
 Ha az ötezer éves patriarchátus megdöntése nagy feladatnak tűnik, hát
koncentráljatok minden egyes, az útsorán megtett, önérzetes lépés
megünneplésére.
Erre gondoltam, miközben kíváncsian figyeltem a kislányokat, amint
szíveket rajzoltak a füzeteikbe, még az i-betűkre is szívecskéket tettek pont
helyett: vajon azért vonzza őket ez az ősi forma, mert annyira hasonlít a saját
testükre? Erre gondoltam akkor is, amikor azoknak a kilenc-tizenhat éves
lányoknak a beszélgetését hallgattam, akik elhatározták, hogy ők
húsz-egynéhányan kitalálnak egy közös kifejezést, amely magában foglal
mindent: a vaginát, a szeméremajkakat, a klitoriszt. Hosszú vita után, végül az
"energia-csomag" mellett döntöttek. De, ami még fontosabb volt, hogy az
egész beszélgetést harsány kiáltozás és felszabadult nevetés kísérte. Arra
gondoltam, milyen nagy és áldott utat tettek meg ezek a lányok, mire
eljutottak idáig, a csendben elsuttogott "odalent"-től.
Bárcsak ősanyáim is tudták volna, hogy a testük szentség. Hiszem, hogy
az olyan botrányos hangok és az olyan őszinte szavak segítségével, mint
amilyenek ebben a könyvben is találhatóak, a jövő nagymamái, anyái és
lányai meggyógyítják önmagukat – és rendbe hozzák a világot.

BEVEZETÉS

Nem tudom, miért pont én. Például, én soha nem fantáziáltam

lánykoromban arról, hogy egyszer majd híres "vagina-lady" leszek (ahogy
gyakran szólítanak, akár egy zsúfolt bolt túlsó végéből átkiabálva). El nem
tudtam volna képzelni, hogy egy napon majd a vaginákról fogok beszélni
görög tévéműsorokban, Athénban, hogy négyezer szilaj nővel együtt fogom
üvölteni diadalittasan a "vagina" szót Baltimore-ban, sem azt, hogy
harminckét nyilvános orgazmust élek át majd egyetlen éjszaka. Ez mind nem
szerepelt a terveim között. Úgy gondolom, ebben az értelemben nem sok
közöm van "A Vagina Monológok"-hoz. Ez a dolog megszállt engem.
Most már látom, hogy miért voltam elsőrangú jelölt. Színdarabíró
voltam. Éveken át írtam különböző darabokat valódi interjúk szövegeiből.
Feminista voltam. Apám megbecstelenített szexuálisan és érzelmileg is.
Voltak exhibicionista hajlamaim. Előfordult már, hogy botrányt csináltam, és
ráadásul, egész lényemmel vágytam arra, hogy megtaláljam a visszavezető
utat a vaginámhoz.
Nem igazán emlékszem már, hogyan kezdődött: talán, azzal a
beszélgetéssel, amikor egy idős nő annyira megvetően beszélt a vaginájáról,
hogy meghökkentett, és elgondolkodtam azon, vajon más nők mit gondolnak
erről. Emlékszem, hogy megkérdeztem a barátnőimet, és meglepett a
nyíltságuk és az, hogy milyen szívesen beszéltek a témáról. Volt egy barátnőm
például, aki azt mondta, hogyha a vaginája felöltözne, biztosan svájcisapkát
hordana. Akkoriban élte éppen a "francia korszakát".
A leghatározottabban nem emlékszem a darab megírására. Mondjuk
úgy, hogy a Vagina Királynők egyszerűen belém bújtak. Soha nem terveztem
meg a darabot, és soha nem is alakítottam tudatosan. Az az igazság, hogy
egész folyamat észrevétlenül zajlott. Interjúkat készítettem, a vaginájukról
kérdezgettem a nőket, miközben az "igazi" darabomat írtam. Élettársam, Ariel
Orr Jordan (akit, és erről most már meg vagyok győződve, a Vagina Királynők
valahogy megvesztegettek) rávett arra, hogy vegyem komolyan a dolgot, és
segített nekem létrehozni a darabot, és a jövőjét megtervezni. Azonban
bizonyos tekintetben még ekkor sem volt semmi közöm "A Vagina
Monológok"-hoz.
 Jelen vagyok. Gyakorlatokat végzek, hogy formában maradjak. Iszom a
dögerős kávékat. Próbálok nem útban lenni. Íme néhány a rejtélyek közül:
Soha nem voltam előadóművész. Az első három évben nem is jutott el a
tudatomig, hogy én "A Vagina Monológok"-at előadom. Úgy éreztem, hogy
egyszerűen csak elmesélek néhány nagyon személyes történetet, amiket
előzőleg nekem is elmeséltek. Furcsán éreztem magam, úgy éreztem, hogy
meg kell védenem ezeket a nőket és a történeteiket is – minden áron. Képtelen
voltam megmozdulni a történetek mesélése közben. Mozdulatlanul ültem a
színpadon, egy magas támlájú széken, az előadások alatt. Minden este, mintha
egy űrhajóba másztam volna fel. Mikrofonba kellett beszélnem, hiába
hallottak anélkül is. A mikrofonba belekapaszkodtam, és az hol
kormánykerék, hol meg sebességváltó volt a kezemben.
Az első évben harisnyát és bakancsot kellett hordanom előadás közben.
Aztán egyszer a rendezőm, Joe Mantello rávett, hogy vegyem le a cipőmet.
Attól kezdve csak mezítláb bírtam előadni a darabot.
Hiába tudtam a szöveget, estéről estére kicsi súgó kártyákat kellett a
kezemben tartanom. Olyan volt, mintha azok a nők, akikkel az interjúkat
készítettem, ott lennének velem a kártyákon, és nekem.
A vagina-történetek rámtaláltak, épp úgy, mint azok az emberek, akik
be akarták mutatni a darabot, vagy akik el akarták vinni az előadást egy-egy
városba. Minden alkalommal, amikor megpróbáltam monológot írni csak
azért, hogy azzal valamit elmondjak, hogy az valamilyen, jó ügyet szolgáljon,
elbuktam. Hiányoznak a monológok a változás koráról (a klimaxról), vagy
például a transzszexuális nőkről. Megpróbáltam. "A Vagina Monológok"
azonban a varázslatról szól és nem propagandaanyag.
 Sok minden, ami "A Vagina Monológok" közben bekövetkezett
egyszerre tűnik teljesen szürreálisnak, és ugyanakkor teljesen logikusnak. Íme
néhány példa.

Újság címek:

EZ A LÁNY VALÓBAN LEMEGY ODA. (Marlo Thomas "A Vagina

Monológok"-ban)

A POLGÁRMESTER FELESÉGE TRÁGÁR SZAVAKAT

HASZNÁL. (Donna Hanover úgy döntött, hogy szerepelni fog "A Vagina
Monológok"-ban)

Vörös boák hat londoni újság címlapján az Old Vic-beli V-Napot

követően – az angol újságos standokat elborította a vaginák tengere.

Tévé:

Kathie Lee Gifford Calista Flockhart-tal és a stúdió teljes közönségével

együtt kántálja a "vagina" szót az "Élőben Regis-szel és Kathie Lee-vel"
showban.

David Letterman megpróbálja kimondani a "vagina" szót, de képtelen

rá.
 Barbara Walters a "The View"-ban bevallja, hogy "A Vagina
Monológok" zavarba hozta, túl harsánynak érezte a darabot. Később
visszavonja ezt az állítását.

A CNN tíz percet szentel "A Vagina Monológok"-nak, és ezalatt egyszer

sem hangzik el az a szó, hogy vagina.

Egy ismert szappanopera egyik epizódjában a szereplők jegyet vesznek

"A Vagina Monológok" előadására.

Vagina-események:

Glenn Close kétezer ötszáz embert vesz rá arra, hogy felállva skandálják
a "pina" szót.

Tovah Feldmanstern-nek megtiltották, hogy haladó szellemű

leányiskolájában megrendezze "A Vagina Monológok"-at, ezért az iskolától
függetlenül állította színpadra a darabot.

Egy női rabbi hamantash-t küldött nekem, és elmagyarázta a vaginális

jelentéstartalmát.

Pina Műhely működik a Wesleyan Egyetemen.

Egy nő előadás után a kioperált méhére kért tőlem autogramot.

 Atlantában egy fiatalember szüleivel közösen meghív ebédre, és saját
készítésű vagina-salátáját szolgálja fel nekem. Babcsíra a vagina szőr.

Roseanna kétezer ember előtt alsóneműben adja elő a "Milyen szaga

van a vaginának?" monológot. Saját mondataival egészíti ki a szöveget,
melyek közül az egyik így hangzik: "Milyen szaga van a vaginádnak? – Mint
a férjem arcának."

Alanis Morissette és Audra McDonald éneklik a pina részt.

Férfiak és nők egyaránt gyakran elájulnak az előadás alatt. Mindig a

darab ugyanazon pontjánál. Az emberek tárgyakat hoznak és küldenek nekem
– vagina-termékeket: üvegből fújt vagina-szobrokat, csikló-nyalókákat,
vaginababákat, vulva-lámpákat, kúp alakú műalkotásokat.

A londoni V-Napi bulin felszolgálnak egy hatalmas vagina-tortát, amit

senki nem képes felvágni. Gyakorlott bulizók százai eszik puszta kézzel a
mályvaszínű vagina tortát. A klitoriszt árverésre bocsátják, Thandie Newton
megvásárolja, kétszáz fontért.

"A Vagina Monológok" könyv és színdarab több mint húsz országba jut
el, többek közt Kínába és Törökországba is.

Teljességgel lehetetlen vállalatokat megnyerni a V-Napok

szponzorálására. Még a vaginális termékeket gyártó cégek sem akarják, hogy
nevüket ezzel a szóval társítsák.
 A nők a "Monológokra", a férfiak a "Vagina Krónikákra" kérnek jegyet.
A jegyüzérek azt mondják a nőknek, aki nem képes kimondani azt a bizonyos
szót, nem mehet be az előadásra.

Egy fiatal üzletasszony ront be az öltözőmbe, hogy közölje velem, ő

nem "száraz"! Ez hazugság!

Jeruzsálemben két idős izraeli asszony bejön hozzám az öltözőmbe,

miközben én anyaszült meztelen vagyok. Megölelgetnek, és észre sem veszik.

Kopogtatás nélkül, transzban jön be hozzám előadás után egy hetven év

körüli férfi, hogy elmondja: "végre megértette". Két hónappal később a
barátnőjével együtt térnek vissza, és a nő köszönetet mond nekem.

Szülésznők viharzanak be az öltözőmbe, megköszönni, hogy végre

valaki méltányolja a testnedveket.

Az utolsó előadáson egy nőimitátor adja elő "A Vagina Monológok"-at.

Vagina csodák, jelek és esetek. Egyre több és több. A legnagyobb csoda

természetesen a V-Nap: egy mozgalom, energia, katalizátor, a nők elleni
erőszak Végnapja – mindez "A Vagina Monológok"-ból született.

Ahogy városról városra, országról országra utaztam a darabbal, nők

százai kerestek meg előadás után, hogy az életlikról meséljenek nekem. A
darab felszabadította az emlékeiket, a fájdalmaikat és a vágyaikat. Estéről
estére ugyanazokat a történeteket hallottam – megerőszakolt nők: tizenévesek,
főiskolások, kislányok, idős asszonyok. Nők, akik úgy menekültek meg az
elől, hogy a férjük halálra verte őket. Nők, akik rettegtek, és nem merték
elhagyni a férjüket. Nők, akiket megerőszakoltak, még mielőtt érettek lettek
volna a szexre – mostohaapáik, bátyáik, unokatestvéreik, nagybátyáik és a
szüleik. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, mintha egy borzalmas
alvilágra nyíló ajtó tárult volna fel előttem, és olyan dolgokat mondtak el
nekem, amikről nem kellett volna tudnom – veszélyes volt ezeket tudni.
Lassan ráébredtem arra, hogy semmi sem lehet annál fontosabb, mint
hogy véget vessünk a nők elleni erőszaknak –, hogy a nők meggyalázása azt
bizonyítja; az emberek többé már nem tisztelik és nem védik az Életet, és
hogy ha nem teszünk valamit ez ellen, ez a bűn mindannyiunk végét fogja
okozni. Nem hiszem, hogy túloznék. Amikor a nőket megerőszakolják,
megverik, megnyomorítják, megcsonkítják, megégetik, meggyalázzák, és
rettegésben tartják, a legfontosabb és legszükségesebb, nélkülözhetetlen
életenergiát pusztítják el a Földön. Az erőszak eltöri, szétzúzza, és
terméketlenné teszi mindazt, ami nyitott, bizakodó, tápláló, alkotó és eleven.
1997-ben találkoztam női aktivistákkal, akik közül elég sokan a
Ferninist.com nevű csoport tagjai voltak, és kitaláltuk a V Napot. Mint az
összes többi misztikus vagina-eseménynél, itt sem volt más dolgunk, mint
jelen lenni, elvégezni az alapozó munkát, jó formában maradni, a többit
elvégzik a Vagina Királynők. 1998. február 14-én, Valentin-napon,
megszületett az első V-Nap. Kétezer ötszáz ember sorakozott fel a New
York-i Hammerstein Ballroom előtt a mi első botrányos eseményünket várva.
Whoopi Goldberg, Susan Sarandon, Glenn Close, Winona Ryder, Marisa
Tomei, Shirley Knight, Lois Smith, Kathy Najimy, Calista Flockhart, Lily
Tomlin, Hazelle Goodman, Margaret Cho, Hannah Ensler-Rivel, BETTY,
Klezmer Women, Ulali, Phoebe Snow, Gloria Steinem, Soraya Mire és Rosie
Perez közösen adták elő "A Vagina Monológok"-at. Egy fantasztikus este
élményével ajándékoztak meg mindenkit, a bevétel elérte a 100.000 dollárt és
megszületett a V-Nap mozgalom. Azóta többször is rendeztünk "hírességek
éjszakáját" a londoni Old Vic-ben, olyan előadókkal, mint Cate Blanchett,
Kate Winslet, Melanie Griffith, Meera Syal, Julia Sawalha, Joely Richardson,
Ruby Wax, Eddi Reader, Katie Puckrik, Dani Behr, Natasha McElhone,
Sophie Dahl, Jane Lapotaire, Thandie Newton és Gillian Anderson. 2000-ben
a V-Napot megünnepelték Los Angelesben, Santa Fe-ben, Sarasotában,
Aspenben, és Chicago-ban.
Három év alatt több mint háromszáz főiskolán tartottak V-Napot,
melynek keretében a diákok és a tantestület rendezésében és előadásában
színpadra állították "A Vagina Monológok"-at. Ezek az előadások felhívták a
figyelmet a nők elleni erőszak megszüntetésért dolgozó helyi csoportokra, és
pénzt szereztek nekik.
"A Vagina Monológok" Off Broadway előadása közel egymillió dollárt
szerzett a V-Nap mozgalomnak. Az amerikai városokban és világszerte
színpadra állított produkciók szintén jó szolgálatot tesznek az ügynek és
támogatják a mozgalmat.
Jelenleg a V-Nap Alapítvány már világszerte támogatja a helyi
szervezeteket, ahol a nők nem ritkán saját életüket kockáztatják azért, hogy
megvédjék nőtársaikat és véget vessenek az erőszaknak. Afganisztánban
megalakult a RAWA, az Afgán Nők Forradalmi Egyesülete, egy csoport,
amely azon munkálkodik, hogy felszabadítsa a nőket a Taliban borzalmas
elnyomása alól. A nők Afganisztánban nem dolgozhatnak, nem tanulhatnak,
nem részesülhetnek orvosi ellátásban és nem léphetnek ki az utcára férfiak
kísérete nélkül. Élve eltemetik őket csadorjaik alá, és semmi sem védi meg
őket az erőszaktól, vagy a gyilkosságtól. A V-Nap Alapítvány segít a
RAWA-nak titkos, földalatti iskolák szervezésében, a törvénytelen kivégzések
dokumentálásában és nyilvánosságra hozatalában, az aktív nőmozgalom
megteremtésében. Kenyában támogatjuk a Tasaru Ntomonok-ot
(Kezdeményezés a Biztonságos Anyaságért), ez a mozgalom a
Mandeolo-projekt része – azé a projekté, amelyik új "felnőtté válási szertartás"
bevezetésével küzd azért, hogy véget vessen a fiatal lányok hagyományos
nemi szerv csonkításának. Nemrég vásároltunk nekik egy piros dzsipet,
amivel könnyebben járhatják a falvakat és folytathatják felvilágosító és
megelőző tevékenységüket. Horvátországban együtt dolgozunk a Háború Női
Áldozatainak Központjával, azzal a szervezettel, amely támogatásunk
segítségével hamarosan meg fogja nyitni az első válságközpontot a
megerőszakolt nők számára a volt Jugoszlávia területén. Ez a központ többek
között koszovói és csecsen nőket is kiképez majd arra, hogy segíteni tudjanak
a hazájukban dúló háború áldozatainak, a megerőszakolt és súlyos lelki
traumán átesett lányoknak és asszonyoknak. A V-Nap Alapítvány szoros
együttműködésben dolgozik a Családtervező Alapítvánnyal, hogy kiegészítse
már működő és sikeres programjaikat egy új, a nők védelmét, és az erőszak
megszüntetését támogató stratégiával. És hosszasan sorolhatnánk még azokat
a területeket, ahol a nők alapvető jogaiért küzdünk.
A V-Nap csodája, akárcsak "A Vagina Monológok" csodája, az hogy
megtörtént, mert meg kellett történnie. Talán a hívó szó, vagy a lelkiismeret
parancsa… talán. Ki tudja? Én mindenesetre a Vagina Királynőkre bízom
magam.
Valami azért kiderült. Ez a valami misztikus, ugyanakkor roppant
praktikus. Azt kívánja tőlünk, hogy legyünk ott, ahol szükség van ránk,
végezzük el, amit kell, majd álljunk félre.
 Az emberi faj túlélésének elengedhetetlen feltétele, a nők biztonsága és
egyenjogúsága. Magától értetődő gondolat, de megvalósulásához, rengeteg
figyelemre és szeretetre van szüksége – akárcsak egy vaginának.

A
VAGINA
MONOLÓGOK

Izgultok? Izgultok, ugye? Én is izgultam. Ezért vágtam bele ebbe az

egészbe. A vagina miatt. A vaginám miatt. Féltem attól, amit a vagináról
gondolunk, és még jobban féltem attól, amit nem gondolunk róla. Izgultam a
vaginámért, ahogy ő is szokott izgulni értem. Megértő társakra volt
szüksége… vaginákra. A vaginák sötétségben és titokzatosságban élnek;
olyanok, mint egy "Bermuda Háromszög", ahonnan még senki nem tért
vissza, soha.
Nem könnyű megtalálni a vaginádat. A nők hetekig, hónapokig, néha
évekig feléje sem néznek. Egyszer egy jól menő üzletasszonnyal készítettem
interjút, aki azt mondta, nem ér rá a vaginájával foglalkozni.
"Ha a vaginádat akarod látni – mondta –, az egész napos munka. Csak
hanyatt fekve tudod megnézni, nagy, lehetőleg földig érő tükör előtt. El kell
találnod a helyes pozíciót, a jó megvilágítást és a megfelelő szöget. Teljesen ki
kell csavarodnod. Begörcsöl a nyakad, sajog a hátad. A végére egészen
kimerülsz. Nincs nekem időm erre – mondta az üzletasszony –, ehhez én
túlságosan elfoglalt vagyok."
 Elhatároztam, hogy beszélni fogok a nőkkel a vaginájukról, hogy
vagina-interjúkat készítek. Ezekből lettek a vagina-monológok. Több mint
kétszáz nővel készítettem interjút.
Beszéltem idős nőkkel, fiatal nőkkel, férjezett nőkkel, egyedülálló
nőkkel, leszbikusokkal, egyetemi professzorokkal, színésznőkkel,
üzletasszonyokkal, kurvákkal, fekete bőrű nőkkel, spanyol nőkkel, ázsiai
nőkkel és amerikai nőkkel, indián nőkkel, fehér nőkkel, zsidó nőkkel.
Az elején nehezen ment, a nők nem nagyon akartak erről a témáról
beszélni, szemérmesek voltak. De ha egyszer belekezdtek, le sem lehetett
többé állítani őket. A nők maguknak sem vallják be, de imádnak a
vaginájukról beszélni. Izgatja őket a dolog, talán pont azért, mert eddig soha
senki nem kérdezte őket erről.
Kezdjük mindjárt a "vagina" szóval. A legjobb indulattal is úgy hangzik,
mint valami fertőző betegség, vagy egy orvosi eszköz: – "Siessen, nővérke,
hozza már azt a vaginát!"
Vagina… vagina… akárhányszor ismételgeted, soha nem fogod
szívesen kimondani. Nevetséges és egyáltalán nem erotikus szó. Képzeld el,
mi történne, ha egyszer szeretkezés közben azt suttognád az izgatott férfi
fülébe: – "Kedvesem, megsimogatnád a vaginámat?"
Aggódom a vaginám miatt, még a neve miatt is aggódom!
Van például, ahol cicusnak hívják. Egy nő mesélte, hogy az anyja
mindig azt mondta neki: – "Ne vegyél bugyit a hálóinged alá kicsim; hadd
szellőzzön a cicuskád."
Máshol viszont kutyusnak nevezik, megint máshol résnek. De hívják
muffnak, kutyulinak, luknak, nuninak, pinának, picsának, asszonypajtásnak,
brekinek, mézesbödönnek, szárcsának, marisnak, nindzsónak, puncinak,
nunának, punának, puncusnak, pucának, gyapjas tarisznyának, sufninak,
fióknak, bögrének, lavórnak, kisfazéknak, kéjbarlangnak, vágásnak,
bukszának. Van, ahol Miminek nevezik, máshol prémnek, vagy nyílásnak.
Aggódom a vaginámért.

Néhány monológ egy-egy nő saját, személyes története, de sok olyan is

van köztük, amelyiket több beszélgetésből állítottam össze, mert a különböző
nők nagyon hasonló történeteket meséltek el. A most következő monológ egy
asszony személyes története, bár a témája szinte minden alkalommal, minden
vagina interjúban felbukkant. Ez a téma:

A SZŐR

Nem szeretheted igazán a vaginát, ha nem szereted a szőrt körülötte.

Sokan nem szeretik a szőrt. Első és egyetlen férjem például utálta. Azt
mondta, lompos és ápolatlan. Rábeszélt arra, hogy borotváljam le. Ettől
meztelen és védtelen lett a vaginám, mint egy gyereklányé. A férjemet pedig
pont ez izgatta fel. Amikor szeretkezett velem, a vaginám olyan volt, akár a
frissen borotvált arcbőr. Jó érzés volt, amikor hozzám ért, de fájdalmas is,
mint amikor egy szúnyogcsípést elkapar az ember. Viszketett és égetett, és
aztán lángoló, vörös kiütések lettek rajtam. Többször nem voltam hajlandó
leborotválni magam. A férjemnek pedig szeretői lettek.
Elmentünk egy szexuális tanácsadásra, ahol azt mondta, azért dug félre,
mert én nem vagyok hajlandó szexuálisan a kedvére tenni. Nem vagyok
hajlandó leborotválni a vaginámat. A tanácsadónő német kiejtéssel beszélt, és
a mondatok között együtt érzően sóhajtozva kapkodta a levegőt. Megkérdezte,
miért nem akarok a férjem kedvére tenni. Mondtam neki, hogy azért, mert
betegesnek gondolom, amit kíván tőlem. Amikor odalent a lábaim között
szőrtelen voltam, védtelen kislánynak éreztem magam, gyerekhangon kezdtem
gügyögni, ráadásul a bőröm is kidörzsölődött, annyira, hogy már a babakrém
sem segített. A német nő erre azt mondta, hogy a házasság kompromisszum.
Megkérdeztem tőle, hogyha leborotválom a vaginámat, akkor a férjem nem
fog többet megcsalni? Azt is megkérdeztem tőle, hogy volt-e már hasonló
esettel dolga? Azt válaszolta, hogy pont most kezdünk eredményeket elérni,
ne akarjam ezt a sok kérdezősködéssel tönkretenni.
Így hát, amikor hazaértünk, a férjem megborotválhatta a vaginámat.
Jutalmul, hogy eljött velem a tanácsadásra. Lett egy pár csepp vér a
fürdőkádban, ahogy izgatottan, remegő kezekkel borotvált, de észre sem vette,
annyira boldog volt. Aztán, később, amikor nekem feszült, éreztem, ahogy
élesen, durván hatol belém, a meztelen, duzzadt vaginámba. Védtelen és
kiszolgáltatott voltam.
Akkor rájöttem arra, hogy nem véletlenül van ott szőrzet, mint levél a
virág körül, pázsit a ház körül. Szeretni kell azt is, ha szeretni akarod a
vaginát. Nem lehet válogatni.
Ráadásul, a férjem továbbra is ugyanúgy kajtatott más nők után.

*
 Van néhány kérdés, amit minden nőnek feltettem, és aztán kiválogattam
a kedvenc válaszaimat. Bár, he kell vallanom, hogy nem volt közöttük olyan
válasz, amit ne szerettem volna. Megkérdeztem például a nőktől, hogy:

"Mit viselne a vaginád, ha felöltözne?"

Sapkát.
Bőrdzsekit.
Selyemharisnyát.
Nercbundát.
Rózsaszín boát.
Szmokingot.
Farmernadrágot.
Szűk szoknyát.
Smaragdokat.
Nagyestélyit.
Flittert.
Balettszoknyát.
Áttetsző fekete csipke-bugyit.
Tafota báli ruhát.
Valami praktikusat, mosógépben moshatót.
Álarcot.
Bíbor bársonypizsamát.
Angórát.
Vérvörös csokornyakkendőt.
Hermelint és gyöngyöket.
Nagy virágos kalapot.
Fátyolból függönyt.
Selyemkimonót.
Szemüveget.
Mackónadrágot.
Tetovált képeket.
Szögesdrótkerítést.
Körömcipőt.
Csipkét és bakancsot.
Bíborszín tollakat, kagylót és gallyakat.
Vattát.
Kötényt.
Bikinit.
Átlátszó esőköpenyt.

"Mit mondana a vaginád, ha beszélni tudna?"

Lassabban.
Te vagy az?
Etess meg!
Akarom.
Finom, ez finom.
Ez az, igen.
Elölről! Kezdjük újra!
Nem, arra.
Nyalj meg.
Maradj.
Ez igen!
Jól gondold meg.
Még. Kérlek, még.
Ölelj!
Játsszunk még!
Ne hagyd abba.
Még, még, még.
Emlékszel rám?
Kerülj beljebb.
Még ne.
Jaj, anyám!
Igen, igen.
Ringass el!
Belépés csak saját felelősségedre.
Ó, Istenem.
Köszönöm, Uram.
Itt vagyok.
Gyerünk.
Gyerünk.
Találj meg.
Köszönöm.
Bonjour.
Túl kemény.
Ne csüggedj!
 Hol van Jancsika?
Na, így már jobb.
Igen, ott. Ott.

Készítettem interjúkat hatvanöt és hetvenöt közötti nőkkel. Ezek

különösen szívbemarkoló interjúk voltak, talán azért, mert ezek a nők
korábban soha nem beszéltek a vaginájukról. Sajnos a legtöbb ilyen korú
nőnek nincs semmilyen kapcsolata a vaginájával. Szerencsésnek érzem
magam, hogy én már egy újabb korban nőhettem fel. Beszéltem egy olyan
hetvenkét éves asszonnyal, aki még soha nem látta a saját vagináját. Csak
akkor ért magához, amikor mosakodott, véletlenül, soha nem szándékosan.
Nem volt orgazmusa, egész életében – egyszer sem! Hetvenkét évesen aztán
elment egy pszichológushoz, és az ott kapott bátorításnak köszönhetően,
amikor hazament, meggyújtott néhány gyertyát, feltett valami kellemes zenét,
beült a fürdőkádba és felfedezte a vagináját. Azt mondta, több mint egy órába
telt, az izületei miatt, de amikor végre megtalálta és felfedezte a csiklóját,
sírva fakadt. Érte szól ez a monológ.

AZ ÁRADAT

Ott lent? Nem jártam ott lent 1953 óta. Persze ennek semmi köze
Eisenhowerhez. Nem, nem, az, ott lent, egy sötét pince. Nyirkos és dohos. Az
ember nem akar oda lemenni, nekem elhiheted. Nyomasztó, fojtogató,
áporodott és émelyítő. Nyirkosság-szag, penész-szag, meg minden. Hajaj!
Kibírhatatlanul büdös van ott. Beleeszi magát még a ruhákba is.
Nem, nem történt semmi katasztrófa odalent. Nem robbant fel, nem
fogott tüzet, semmi ilyesmi. Nem volt ennyire drámai. Úgy értem… mindegy,
hagyjuk. Inkább hagyjuk. Nem tudok én erről beszélni. Egy ilyen okos lány,
mint te, minek faggat magamfajta öregasszonyokat arról, hogy mi van nekik
ott lent? Mi aztán nem csináltunk ilyesmit, annakidején. Mi van? Na, jó…, hát
megpróbálom…
Szóval, volt egy fiú…, az Andy Leftkov Jóképű volt – legalábbis nekem
tetszett. Magas volt, mint én, és nekem hát…, nekem tényleg nagyon tetszett.
Egyszer elhívott, hogy menjek vele, hogy próbáljuk ki az új kocsiját…
Nem, nem tudom elmondani. Nem akarok arról beszélni, arról ott lent.
Tudod, hogy ott van, és kész. Mint a pince a ház alatt. Néha valami zaj van
odalent. Hallod a csöveket, és néha bent rekednek ott kisebb dolgok, apró
állatok, meg mindenféle, és a nedvesség is, időnként meg kell szűntetni a
szivárgást. Az ajtó egyébként zárva van. El lehet felejteni. Úgy értem, az is a
ház része, de sosem látod, és nem is gondolsz rá. Persze ott kell, hogy legyen,
mert minden háznak kell egy pince, különben a hálószoba volna odalent.
Szóval Andy, az Andy Leftkov. Hát jó. Andy nagyon jóképű volt. "Jó
parti", ahogy az én időmben mondták. A kocsijában ültünk, egy vadonatúj,
fehér autóban. Emlékszem, az járt az eszemben, hogy túl hosszúak a lábaim.
Hosszú lábaim vannak. Alig fértek el az ülés és a műszerfal között. Éppen a
térdemet igazgattam, amikor egyszer csak meglepetésszerűen magához
rántott, és megcsókolt. Pont úgy, ahogyan a filmekben szokás. Én meg
felizgultam, szóval úgy felizgultam, hogy egyszer csak megindult az áradat,
ott lent. Nem tudtam visszatartani, nem tudtam mit csinálni vele. Mintha egy
szivattyú a vágy vad erejével az élet vizét préselte volna ki belőlem, keresztül
a bugyimon, egyenesen a vadonatúj autó ülésére. Nem pisi volt, és a szaga –
amit, én ugyan nem éreztem, de Andy azt mondta, hogy olyan a szaga, mint a
savanyú tejnek, és hogy összepiszkoltam vele a kocsija ülését. Azt mondta,
hogy én egy "hülye, folyékony csaj" vagyok. Meg akartam magyarázni neki,
hogy váratlanul ért a csókja, és hogy nem szokott velem ilyesmi történni.
Megpróbáltam a ruhámmal felitatni a tócsát az ülésről. A szép, új, sárga
ruhámon szörnyen nézett ki a nagy, nedves folt. Andy nem szólt hozzám egy
szót sem az úton hazafelé. Amikor megérkeztünk, kiszálltam és becsaptam
magam mögött az autó ajtaját, és ugyanezzel a mozdulattal, becsuktam a
boltot is, örökre. Kulcsra zártam, hogy soha többet ki ne nyissam újra.
Találkoztam még azután is fiúkkal néha, de a szorongás, hogy megint elönt az
áradat, soha többet nem engedett közel senkihez.
Voltak álmaim, őrült álmok. Nevetséges hülyeségek. Miért hülyeségek?
Hát mondd meg nekem, mit keres Burt Reynolds az én álmaimban? Nem
tudom, mit. Az életben soha nem izgatott, de az álmaimban mindig vele
voltam. Burt és én. Burt és én. Mindig ugyanaz az álom. Burt és én… egy
étteremben, amilyenek Atlantic City-ben vannak, hatalmas csillárokkal, meg
rengeteg frakkos pincérrel. Burt egy szál orchideát ad nekem. Feltűzöm a
blúzomra. Nevetünk. Mindig nevetünk, Burt és én. Rákkoktélt eszünk. Óriás
rákokat, csodálatosan finom rákokat. És csak nevetünk. Boldogok vagyunk
együtt. Aztán a szemembe néz, és magához húz… az étterem közepén, és
akkor, amikor már megcsókolna, a terem rengeni kezd, galambok repülnek ki
az asztal alól – nem tudom, mit keresnek ott azok a galambok – és előtör az
áradat, onnan lentről. Ömlik belőlem, csak ömlik és ömlik. Halak úszkálnak
benne, és kis hajók, és az egész étterem megtelik vízzel. Burt már derékig áll
az áradatomban, csalódottan, hogy már megint mit csináltam, aztán rémülten
figyeli, hogy a barátai, Dean Martin, meg a többiek, elúsznak mellettünk
szmokingjaikban és estélyi ruháikban.
Ma már nincsenek ilyen álmaim. Mióta mindent kipakoltak belőlem,
mindent, aminek bármi köze volt ahhoz, ott lent. Kivették a méhemet, a
csöveket, az egész berendezést. Az orvos azt hitte, nagyon vicces, amikor
megjegyezte, hogy amit az ember nem használ, előbb-utóbb elveszíti. De
aztán kiderült, hogy rákos vagyok. Mindennek mennie kellett. Különben,
kinek kell ez az egész? Nincs igazam? Túlértékelik ezt a dolgot. Találtam
mást, jobbat helyette. Például a kutyakiállításokat. Imádom a
kutyakiállításokat, és az antik tárgyakat.
Hogy mibe öltözne? Mit viselne? Micsoda kérdés? Mi lenne rajta? Egy
hatalmas figyelmeztető tábla: "ÁRVÍZ MIATT ZÁRVA"
Hogy mit mondana? Mondtam már. Nem olyan ez…, nem olyan, mint
egy ember, aki beszél. Már régóta nem olyan. Csak egy hely Egy hely; ahová
nem megy senki. Bezárt pince, a ház alatt. Ott, lent. Na most boldog vagy?
Elmondtam neked – kiszedted belőlem. Sikerült rávenned egy öregasszonyt,
hogy beszéljen neked, arról, ott lent. Most jobban érzed magad? (Elfordul,
visszafordul.)
Tudod, te vagy az első ember, akinek beszéltem erről, és egy kicsit talán
jobban érzem magam.

VAGINA-TÉNYEK

1593-ban, egy boszorkányper során a vizsgálóbiztos (mellesleg

házasember), láthatóan életében először szembesült a klitorisz, a csikló
létezésével: mint az ördög csecsét említi, a boszorkány bűnösségének
kétségbevonhatatlan bizonyítékaként. Leírása szerint, egy húsból való kis
dudor, akképp kitüremkedvén, mint egy csecs, egy és egy fél centiméter
hosszúságban, amit a börtönőr észlelt elsőként, lévén oly titkos helyhez
kapcsolódik, melyet nem illő látni. Azonban végsőképpen mégsem kívánván
rejtegetni ilyen furcsa egy dolgot, a vizsgálóbiztos közszemlére tárta. A nézők
közül még senki nem látott ilyesmit azelőtt. A boszorkányt pedig elítélték.
– The Woman's Encyclopedia
of Myths and Secrets

Sok nővel beszéltem a menstruációról. A válaszok valamiféle karénekké,

vad, közös dallammá olvadtak össze. A nők egymás feleleteit visszhangozták.
Hagytam, hadd folyjanak egymásba a hangok – elvesztem a vér áradatában.

T I Z E N K É T É V E S V O L T A M.
A Z A N Y Á M F E L P O F O Z O T T.

Második osztályos, hét éves vagyok, a bátyám valami piros-betűs

napokról beszél nekem. Nem tetszik, ahogy nevet.
Megkérdezem az anyámat: – "Mi az a pirosbetűs nap?" "Olyan nap,
amikor nem kell iskolába menni" – feleli. – "Ünnep."
Apámtól kaptam egy üdvözlőkártyát: "Az én kislányomnak, aki már
nem is olyan kislány"
 Meg voltam rémülve. Anyám megmutatta nekem azokat a vastag
tisztasági betéteket. Azt mondta, a használtakat dobjam a mosogató alatti
szemetesbe.
Emlékszem, én voltam az egyik utolsó. Tizenhárom éves voltam.
Mindannyian nagyon vártuk, hogy megjöjjön. Olyan rémült voltam. A
használt betéteket barna papírzacskóba csomagoltam és elrejtettem a padláson.
Nyolcadik osztályban. Anyám azt mondta: – "Hát ez nagyszerű."
Középiskolában – barna maszat, mielőtt megjött. A szőr is kezdett nőni
a hónom alatt, de felemásan: az egyik hónaljam szőrös volt, a másik még nem.
Tizenhat voltam, és ijedt.
Az anyám kodeint adott. Emeletes ágyunk volt, lemásztam mellé az alsó
ágyra. Anyám is eléggé zavarban volt.
Egy éjszaka, későn mentem haza, és gyorsan bebújtam az ágyba, a
villanyt sem kapcsoltam fel. Anyám megtalálta a használt betéteket és betette
az ágyamba.
Tizenkét éves voltam. Még nem öltöztem fel, bugyiban voltam.
Lenéztem a lépcsőre, és ott volt. Lenéztem, és vért láttam.
Hetedikben az anyám észrevett valamit a bugyimon. Gumipelenkát
adott rám.
Anyám nagyon kedves volt: – "Gyere, kerítünk neked egy betétet" –
mondta.
Volt egy barátnőm, Marcia. Az ő családja megünnepelte, amikor
megjött neki. Vacsorát adtak a tiszteletére.
Mindannyian nagyon vártuk, hogy végre megjöjjön.
Mindannyian azt akartuk, hogy jöjjön már meg azonnal.
 Tizenhárom éves voltara. Akkoriban még nem volt intim betét.
Figyelned kellett a ruhádat. Szegény fekete lány voltam. Vérfolt a ruhámon, a
templomban. Nem nagyon látszott, de azért én bűnösnek éreztem magam.
Tíz és fél éves voltam. Teljesen váratlanul ért. Barna trutyi a bugyimon.
A barátnőm megmutatta, hogyan kell feltenni a tampont. Csak félig
ment be.
Megmagyarázhatatlan, földöntúli eseménynek gondoltam a
menstruációmat.
Anyára azt mondta, rongydarabot használjak. Ellenezte a tampont. –
"Ne tegyél semmit bele a mézesbödönbe!"
Vattát használtam. Elmondtam anyámnak. Elizabeth Taylor babát
kaptam tőle.
Tizenöt éves voltam. Anyám azt mondta: – "Mazel tov". Aztán kaptam
tőle egy pofont. Nem tudtam, hogy akkor ez most jó vagy rossz.
A vérzésem, mint a sületlen tészta. Az indiánok öt napig mohán ültek.
Bárcsak indián lehetnék.
Tizenöt éves voltam, és már nagyon vártam, hogy megjöjjön. Magas
voltam, és csak nőttem tovább.
Amikor láttam a tornateremben, hogy a fehér lányok tampont
használnak, azt hittem, mindannyian rosszlányok.
Vörös cseppeket pillantottam meg a rózsaszín padlólapokon.
Felsóhajtottam: – "Végre!"
A mamám nagyon örült.
OB-t használtam – és élveztem, ahogy az ujjammal feldugtam.
Tizenegy éves koromban történt, fehér nadrág volt rajtam. Egyszer csak
folyni kezdett a vér.
Azt gondoltam, ez rettenetes.
 Nem vagyok felkészülve erre.
Fájt a hátam.
Bezsongtam.
Tizenkét éves voltam, és boldog. A barátnőmnek volt egy jóstáblája,
megkérdeztük, hogy mikor fogunk menstruálni, aztán lenéztem, és vért láttam.
Lenéztem, és ott volt.
Nő vagyok.
Ijesztő.
Soha nem hittem volna, hogy megjön.
Teljesen megváltoztatott. Nagyon csendes és érett lettem. Jó vietnámi
asszony – dolgos, erényes, aki meg sem szólal.
Kilenc és fél éves koromban történt. Biztos voltam benne, hogy el fogok
vérezni, összecsavartam a bugyimat, és a sarokba vágtam. Nem akartam
idegesíteni a szüleimet.
Anyám vizet melegített és bort adott nekem, és én hamarosan elaludtam.
A hálószobámban volt egy csomó képregényem egy nagy dobozban.
Anyám azt mondta: – "Nehogy megemeld a dobozt."
A barátnőim azt mondták: – "Ezentúl minden hónapban vérezni fogsz."
Anyám állandóan elmegyógyintézetekben volt. Nem tudott felkészíteni
a dologra.
"Kedves Miss Carling, kérem mentse fel a lányomat a kosárlabda alól.
Most lett felnőtt nő belőle."
A táborban azt mondták, ne fürödjek, amikor menstruálok.
Letisztogattak fertőtlenítővel.
A rémült emberek megérzik a szagát. Azt mondják, halszagom van.
Hányok, nem bírok enni.
Megéheztem.
 Néha nagyon vörös.
Szeretem, ahogy a vécécsészébe hullnak a cseppek. Mint a festék.
Néha barna, és ez zavar.
Tizenkét éves voltam. Anyám felpofozott, és adott nekem egy vörös
pamutblúzt. Apáin pedig lement egy üveg Sangriáért.

Az interjúk során kilenc olyan nővel találkoztam, akik pontosan

ugyanott élték meg életük első orgazmusát. Mindannyian a harmincas éveik
végén, a negyvenes éveik elején jártak. Mindannyian részt vettek, különbező
időpontokban azon a tanfolyamon, amelyet Betty Dodson, ez a bátor és
egészen rendkívüli nő vezetett. Betty huszonöt éve segít a nőknek, hogy
rátaláljanak a vaginájukra, hogy megtanulják szeretni és kielégíteni.
Csoportosan és egyénileg is foglalkozik nőkkel, nők ezreinek segített és segít
abban, hogy hazataláljanak. Neki szól ez a monológ.

A
VAGINA
MŰHELY

A vaginám kagyló, kerek, rózsaszín puha kagyló, nyílik és csukódik,

csukódik és nyílik. A vaginám virág, szertelen tulipán, középpontja lüktető és
mély, illata csodás, szirmai lágyak, mégis izmosak.
 Nem mindig tudtam ezt. A tanfolyamon tanultam, a vagina
tanfolyamon. Attól a nőtől, aki a Vagina Műhelyt vezeti, attól a nőtől, aki hisz
a vaginában, aki ismeri és tanítja a vaginát, aki megtanítja a nőket arra, hogy
hazataláljanak a saját vaginájukhoz.
Első alkalommal arra kért minket, hogy rajzoljuk le "saját, különleges és
gyönyörű vaginánkat". Így mondta, szó szerint. Tudni akarta, hogyan látjuk,
milyennek képzeljük mi, a mi saját, különleges és gyönyörű vaginánkat. Az
egyik nő, aki éppen terhes volt hatalmas, sikító, vörös szájat rajzolt, amiből
pénzérmék potyogtak kifelé. Egy másik, sovány nő Viktória-mintás
pecsenyéstálat rajzolt. Én pedig óriási fekete pontot, körülötte kacskaringós
vonalakkal. A fekete pont egy csillagászati fekete luk akart lenni, a vonalak
körülötte meg azok az emberek, tárgyak és atomok, akiket magába szippant.
Mindig is úgy gondoltam a vaginámra, mint egy hús-vér porszívóra, amelyik
kedve szerint beszippant bármit, ami a közelébe kerül.
Mindig is önálló lényként képzeltem el a vaginámat, csillagként forogva
saját galaxisában, míg végül elégeti majd saját magát, esetleg felrobban a nagy
forgásban, hogy ezer apró vaginára szétszakadva ezer apró csillagként
forogjon tovább.
Sohasem gondoltam a vaginámra gyakorlati, vagy biológiai értelemben.
Soha nem éreztem például azt, hogy a két lábam közé illesztve, testrészként
hozzám tartozik.
A tanfolyamon kézitükör segítségével nézegettük saját vaginánkat,
aztán elmeséltük a többieknek, hogy mit láttunk. Be kell vallanom, hogy
egészen eddig, minden, amit én a saját vaginámról tudtam, csak a képzeletem
szüleménye volt, meg annyi, amit mások mondtak róla. Saját szememmel még
sohasem láttam. Eszembe se jutott, hogy megnézzem. A vaginám egészen
eddig csak valami elvont dolog volt a számomra. Megalázóan ostoba és kínos
dolognak éreztem a fényes, kék matracon görnyedve kézitükörrel keresgélni,
mi van odalenn. Ilyen reménytelenül érezhettek magukat a régi korok
csillagászai, amikor kezdetleges távcsöveikkel kémlelték a mindenséget.
Amikor aztán először megláttam a vaginámat, megrémültem. Mint
amikor először látsz felnyitott halat, bonyolult és véres belsőségeivel a bőr
alatt. Olyan nyers volt, olyan vörös, olyan friss! És ami legjobban meglepett,
az a rengeteg szint. Szintek alatt újabb szintek, és újabb szintek, mint egy
rakott palacsintában a rétegek.
Lenyűgözött a látvány Amikor rám került a sor, nem bírtam
megszólalni. Nem jött ki hang a torkomon. Megértettem végre a vagina
csodáját. Nem akartam mást, csak feküdni csendben, széttárt lábakkal a
szőnyegen, és a vaginámat bámulni mindörökké.
Izgalmasabb volt, mint a Grand Canyon; időtlen és elegáns. Hamvas és
üde volt, mint a gondosan öntözött parkok Angliában. És mókás volt, nagyon
mókás. Nevetésre ingerelt, ahogy bújócskázott velem, kinyílt és bezárult. Egy
bejárat volt, egy száj. Az ébredés, a reggel volt.
Aztán a nő megkérdezte tőlünk, hogy kinek volt már orgazmusa. Két nő
emelte fel a kezét, nem túl magasra, bizonytalanul. Én nem jelentkeztem,
pedig volt már nekem is. Nem jelentkeztem, mert azok véletlen, esetleges
orgazmusok voltak. Csak úgy történtek velem. Például álmomban történtek
velem, és utána rendszerint csodásan ébredtem. Sokszor vízben történtek
velem, főleg a kádban. Egyszer, egy Cape Cod környéki kiránduláson. És
lovaglás közben, biciklizés közben, meg a tornateremben. Nem jelentkeztem,
mert volt ugyan orgazmusom, de azt nem tudtam, hogyan kell előidézni, és
nem is próbáltara soha. Úgy éreztem, ez a természet csodája, titokzatos és
varázslatos, amibe nem szabad beleavatkozni. Úgy éreztem hiba lenne
befolyásolni, irányítani. Színjáték, Hollywood. Orgazmus – rendelésre?! Nem
lenne benne meglepetés és titok. A baj persze az volt, hogy ez a csoda és titok
már hosszú ideje nem lepett meg. Régóta nem volt már ilyen csodálatos,
véletlenszerű, varázslatos orgazmusom, és én kétségbe voltam esve emiatt.
Ezért jelentkeztem a tanfolyamra is.
Aztán eljött a pillanat, amitől rettegtem, és amire vágytam. A nő
megkért minket, hogy vegyük elő a tükröt újra, és próbáljuk megtalálni a
csiklónkat. Egy csomó nő, hanyatt fekve a szőnyegen, egy pontot, egyetlen
pontot, a saját középpontját keresgélve, és akkor én – nem tudom, miért –,
sírva fakadtam. Talán csak zavaromban. Talán azért, mert éreztem, hogy most
vége, most vége az önbecsapásnak, az önálltatásnak, hogy majd valaki
megteszi helyettem, hogy jön valaki, aki kezébe veszi az életemet,
megmondja, mit tegyek, kielégít, megajándékoz az orgazmussal. Eddig én
csak úgy éltem az életemet, a magam babonás, fatalista módján, a csodát
várva. Ez a csiklókeresés, a fénylő kék matracon, a Vagina Műhelyben,
nagyon is valóságos, túlontúl valóságos volt. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a
pánik. Elfogott a rettegés, rájöttem, hogy eddig azért nem mertem keresni a
csiklómat, és azért minősítettem megjátszósnak, kispolgárinak még az igényt
is, mert attól féltem, hogy nincs is csiklóm, hogy én egy hideg, frigid, halott,
kiégett, száraz, keserű és nyomorék nő, egy nagy rakás szerencsétlenség
vagyok… ó, Istenem. Ott feküdtem, a tükörrel a kezemben, keresgélve,
tapogatózva, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, amikor tízévesen
elveszítettem a gyűrűmet úszás közben a tóban… újra meg újra lemerültem a
tó fenekére kétségbeesetten tapogatva köveket, halakat, söröskupakot és más
gusztustalan, nyálkás dolgokat, de a gyűrűmet sehol nem találtam. A pánik, a
kétségbeesett pánik. Tudtam, hogy meg fognak büntetni. Nem lett volna
szabad úszás közben a gyűrűmet hordani.
 A nő észrevette pánikos kapkodásomat, izzadtan fuldokló nehéz
zihálásomat. Odajött hozzám. "Elvesztettem a csiklómat. Eltűnt. Tudom, hogy
nem lett volna szabad úszás közben hordani" – mondtam neki.
A nő felnevetett, és megsimogatta a homlokomat. A csikló nem olyan
dolog, amit el lehet veszíteni, mondta. A csiklóm én vagyok, saját magam.
Házam bejárata és egyben maga a ház. Nem megtalálni kell. Eggyé kell vele
válni. Én magam vagyok a csiklóm. Én vagyok a csiklóm. Visszafeküdtem és
behunytam a szemem. Letettem a tükröt. Éreztem, ahogy lebegek a testem
felett. Kívülről láttam, ahogy lassan megközelítem magam, és újra belépek a
testembe. Úgy éreztem magam, mint a Földre visszatérő űrhajós. Békés
visszatérés; békés és gyengéd. Visszapattantam és földet értem, földet értem
és visszapattantam. Beléptem az izmaimba, a vérembe, a sejtjeimbe, és végül
belecsusszantam a vaginámba. Könnyű volt és kényelmes, mintha rám szabták
volna. Meleg voltam és lüktető, és fiatal, és élő, tettre kész. És akkor, még
mindig behunyt szemmel, anélkül, hogy odanéztem volna, rátettem az ujjam,
arra a pontra, ami én magam voltam. Beleremegtem saját érintésembe.
Izgatottan hívogató és marasztaló volt ez a remegés. Aztán a remegésből
rengés lett, majd robbanás a szinteken és a különböző szintek szintjein. A
robbanás utat nyitott a fény és a csend ősi birodalmába, és tovább, a zene, a
színek, az ártatlanság és a vágy felé, és akkor megérintett az érkezés
gyönyörűsége, a hívogató pillanat, a megérkezés pillanata az örökkévaló
gyönyörűségbe, miközben fényes, kék matracomon hánykolódva, behunyt
szemmel csapkodtam magam körül.
A vaginám kagyló, tulipán – a sorsom. Amint elindulok, megérkezem. A
vaginám, a vaginám – én vagyok.
 VAGINA-TÉNYEK

A csikló (a klitorisz) a legcélirányosabb testrész. Az egyetlen szerv,

amelynek a színtiszta gyönyörszerzésen kívül semmi más feladata nincs. A
csikló egész egyszerűen egy nagycsomó ideg: pontosabban nyolcezer
idegszál. Az idegszál koncentráció nagyobb a csiklóban, mint bárhol máshol
az emberi testben, beleértve az ujjbegyet, az ajkat, a nyelvet és a csiklóban
kétszer… kétszer… kétszer annyi idegvégződés van, mint a péniszben. Ugyan
kinek kell egy pisztolyka, ha van egy gépfegyvere?
– Natalic Angier
Woman: Am Intimate Geography,

MERT SZERETTE NÉZNI

Hogyan szerettem meg a vaginámat? Szokatlan, zavarba ejtő történet.

Tudom, hogy egy kádban kellett volna megtörténnie, drága holttengeri
fürdősó illata és kellemes zene élvezete közben, saját magammal játszadozva.
Mindannyian ismerjük ezt a lemezt. A vagina gyönyörű. A nők hamis
öngyűlölete abból fakad, hogy elhiszik a férfikultúra propagandaszövegét,
elfogadják az elnyomást és a rájuk osztott kisebbrendűség szerepét. Lázadjunk
fel ez ellen asszonyok! Világ Vaginái, Egyesüljetek! Kívülről tudom az
egészet.
Ha olyan helyen nőttünk volna fel, ahol a vastag comb a divat, akkor
most édes süteményeket falnánk hanyatt fekve naphosszat, és türelmetlenül
várnánk, hogy hízzon már a combunk minél gyorsabban, minél dagadtabbra.
De nem ilyen helyen nőttünk fel. Én például gyűlöltem a párnás combomat és
még jobban gyűlöltem a vaginámat. Azt gondoltam, hogy iszonyú ronda.
Azok közé tartoztam, akik megnézték milyen, de aztán egy életen át azt
kívánták, bárcsak ne tették volna. Hányingerem lett tőle. Mindenkit sajnáltam,
akinek valami dolga volt vele.
Hogy kibírjam ezt az undort, azt játszottam, mintha nem is a vaginám,
hanem valami egészen más volna a lábaim között. Bútorok. Bútorokat
képzeltem oda. Puha díszpárnákkal bélelt pamlagot, kockás mintájú
plüsstakaróval, leopárd-mintás szőnyegecskével. Vagy éppenséggel csinos
tárgyakat: tisztaselyem zsebkendőt, horgolt faliszőnyeget, hímzett
asztalterítőt. Esetleg miniatűr tájképeket: kristálytiszta tóról, vagy ködös ír
vidékről. Annyira hozzászoktam ehhez a képzeletbeli játékhoz, hogy egy idő
után már képes voltam teljesen elfelejteni a vaginámat. Amikor például egy
férfi közösült velem, nem bennem, nem a vaginámban volt, hanem egy
szőrmével bélelt muffban, vagy egy vörös rózsa szirmai közt vagy egy finom
kínai porcelánban.
És akkor találkoztam Bobbal. Bob hétköznapi ember volt, sovány és
magas és jellegtelen és szürke, mint a ruhái. Nem szerette a fűszeres ételeket
és a diszkó zenét. Nem izgatta a szexi fehérnemű. Nyáron az árnyékba
húzódott. Nem beszélt az érzéseiről. Nem voltak problémái és nem képviselt
ügyeket, még csak alkoholista sem volt. Nem volt igazán humoros vagy
ékesszóló, vagy titokzatos. Nem volt goromba, sem visszautasító. Nem volt
magába forduló, se feltűnő. Nem vezetett gyorsan. Nem lehetett felvágni rá.
Nem nagyon kedveltem Bobot. Talán meg sem ismerkedtünk volna, ha nem
veszi fel az aprópénzt, amit leejtettem. Amikor visszaadta, a keze véletlenül a
kezemhez ért, és akkor történt valami közöttünk. Lefeküdtem vele. És
megesett a csoda.
 Kiderült, hogy Bob imádja a vaginákat. Igazi műértő volt. Imádta a
tapintásukat, az ízűket, a szagukat, de leginkább nézni imádta őket. Amikor
először szeretkeztünk, azt mondta:
– Nézni akarlak.
– Itt vagyok – mondtam.
– Sötét van – mondta, – nem látlak.
– Hát kapcsold fel a villanyt – mondtam.
Felkapcsolta a villanyt. És akkor azt mondta:
– Na, jó, akkor hadd lássalak.
– Itt vagyok – integettem, – itt vagyok az orrod előtt.
Vetkőztetni kezdett.
– Mit csinálsz, Bob? – kérdeztem riadtan.
– Muszáj, hogy lássalak – válaszolta.
– Fölösleges – mondtam. – Csak csináljuk, rajta!
– Előbb látni akarlak – mondta.
– Biztosan láttál már vörös bőrdíványt – mondtam, de Bob nem
válaszolt, csak folytatta a vetkőztést. Hányingerem lett, és legszívesebben
meghaltam volna.
– Ez szörnyű – mondtam. – Nem lehetne inkább elkezdeni?
– Nem – mondta. – Meg kell, hogy nézzelek.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Bob csak nézett és nézett. Szaporán
vette a levegőt és mosolygott és bámult és felnyögött. Zihálni kezdett és
megváltozott az arca. Egyáltalán nem volt már hétköznapi. Olyan volt, mint
egy gyönyörű, éhes vadállat.
– Csodaszép vagy – mondta. – Elegáns vagy és mély és ártatlan és vad.
– Ezt látod ott? – kérdeztem, és ő mintha a lelkemből olvasott volna.
– Igen, ezt látom itt – mondta, – és még többet, sokkal de sokkal többet.
 Mintha egy térképet tanulmányozna, vagy a holdat vizsgálná, vagy a
szemembe feledkezne, de ő a vaginámat nézte így, csaknem egy egész órán át.
Néztem a fényben, ahogy néz engem, és láttam, hogy milyen őszintén izgatott,
békés és boldog. Nedves lettem és izgatott. Kezdtem az ő szemével látni
magam, gyönyörűnek és kívánatosnak, mint egy híres festményt vagy egy
vízesést. Bobnak tetszett, amit látott, nem undorodott tőle, és nem volt
csalódott. Duzzadni kezdtem és büszkeség töltött el. Elkezdtem szeretni a
vaginámat. És Bob alámerült bennem, és én is ott voltam vele, ott voltam a
vaginámban, együtt mentünk el, és együtt érkeztünk meg.

1993-ban Manhattanben sétáltam, amikor egy újságosstandon

megakadt a szemem egy mélyen felkavaró fényképen, a Newsday címlapján. A
képen hat fiatal nő volt látható, akiket a háborúban megerőszakoltak és most
tértek haza egy boszniai táborból. Kétségbeesés és döbbenet ült az arcukon,
de ennél is felkavaróbb volt az érzés, hogy a tisztaságot, az ártatlanságot
örökre kiirtották az életükből. Elolvastam a cikket. Belül volt még egy kép
róluk, ahogyan újra találkoztak az édesanyjukkal. Félkörben álltak
mindannyian, egy tornateremben. A csoportképen egyikük sem, egyetlen anya
sem, és egyetlen lány sem volt képes belenézni a kamerába.
Tudtam, hogy oda kell utaznom. Találkoznom kellett ezekkel a nőkkel.
1994-ben, egy angyal, Lauren Lloyd segítségének köszönhetően, két hónapot
töltöttem Horvátországban és Pakisztánban, és interjúkat készítettem a
Boszniából menekült nőkkel. Interjúkat készítettem velük, és együtt lógtam
velük a táborokban, kávéházakban, a menekültközpontokban. Azóta még
kétszer jártam Boszniában.
Amikor az első utazásom után visszatértem New York-ba, reszkettem a
felháborodástól. Tombolt bennem a düh, hogy 1993-ban, Európa kellős
közepén, módszeres háborús taktikával, minimum húszezer, de lehet, hogy
hetvenezer nőt erőszakoltak meg, és senki nem tett semmit ez ellen. Nem
értettem, hogyan történhetett ilyen. Egy barátnőm megkérdezte, miért
csodálkozom? Azt mondta, hogy nálunk, itthon, Amerikában évente több mint
félmillió nőt erőszakolnak meg, minden különösebb hadüzenet nélkül.
A következő monológ egy boszniai nő történetén alapul. Köszönöm,
hogy megosztotta velem ezt a történetet. Csodálattal és tisztelettel tölt el
szelleme és az ereje, mint ahogy csodálok és tisztelek minden nőt, aki túlélte a
korábbi Jugoszlávia területén lezajlott embertelenségeket. A boszniai nőkért
szóljon ez a monológ.

AZ ÉN VAGINÁM
AZ ÉN SZÜLŐFALUM VOLT

A Vaginám: zöld rét, hamvas-harmatos rózsaszín mező volt.

Tehénbőgés, lenyugvó nap, kedvesem érintése, puha szalma.
Van valami a lábaim között. Nem tudom, mi az. Nem érintem meg. Már
nem. Soha többé. Azóta nem.
Cserfes volt az én vaginám, türelmetlen, nem bírt várni. Szavakkal szólt
egyre-másra, abbahagyni sem próbálta, beszélt folyton: igen, igen, ó igen.
Ó nem! Azóta nem, mióta álmaimban egy döglött állat van odalent,
vastag fekete horgászzsinórral odavarrva… és dögszaga lemoshatatlan… és
dől a vér felhasított torkából, átvérzi nyári ruhámat… átvérzik mindegyik
nyári ruhámon.
A Vaginám leánydalokat énekel, kecskék nyakában lógó kolompok
dalait, vad őszi mezők énekét, vagina-dalokat, szülőfalum vagina-énekét.
Azóta nem, mióta hosszú, vastag puskacsövet nyomtak belém a katonák.
Jéghideg a puskacső, megfagy tőle a szívem. Nem tudom, elsütik-e a fegyvert,
vagy keresztültolják riadt, vergődő agyamon. Hat, szörnyeteg orvos, fekete
maszkban… most borosüvegeket nyomnak belém… és seprű nyelét… aztán a
seprű másik végét is.
A Vaginám: zúgó folyó vize, kristálytiszta, napégette kövekre fröccsenő
víz, napégette köveket áztató, sziklák repedéseit csiklandozó körforgás.
Azóta nem, mióta hallottam a kettévágott citrom sikolyával szétszakadó
bőr hangját, mióta kezemben maradt egy leszakadt bőrdarab a vaginámból…
ajkának egyik fele – mióta csonka lett, és én is csonka lettem vele.
A Vaginám: zúgó folyó mentén, termékeny falu. Az én Vaginám: az én
otthonom.
Azóta nem, mióta ürülék és égett hús bűzében hét napig használtak
felváltva… és bennem hagyták mocskos spermájukat. Mérgezett vizű, gennyes
folyó lettem, elpusztult bennem az élet, elpusztultak a halak is.
A Vaginám: zúgó folyó mentén, termékeny falu.
Elfoglalták. Lemészárolták, felégették.
Nem érintem meg többé.
Nem járok arra.
Máshol lakom.
Nem tudom, hol.
 VAGINA-TÉNYEK

A tizenkilencedik században orvosi esetnek tekintették azokat a

lányokat, akik a maszturbáció révén értek el orgazmust. Gyakran
"gyógyították" vagy "kezelték" őket. Amputálták vagy leégették a klitoriszt,
vagy "miniatűr erényövet" alakítottak ki, úgy, hogy összevarrták a
szeméremajkakat, hogy többé ne férhessenek hozzá a csiklójukhoz, de
előfordult a kasztráció, a petefészek sebészi úton történő eltávolítása is. Ezzel
szemben az orvosi szakirodalomban egyetlen olyan utalás sem található, mely
szerint a fiúk maszturbációját a herék sebészeti eltávolításával vagy a pénisz
amputálásával gyógyították volna.
Az Egyesült Államokban a maszturbáció megszüntetésének céljából
végzett utolsó feljegyzett klitorisz-eltávolítást 1948-ban hajtották végre – egy
ötéves kislányon.

– The Woman's Encyclopedia

of Myths and Secrets

VAGINA-TÉNYEK

Nyolcvan- vagy talán százmillió lány és fiatal nő él közöttünk, akit

nemi-szerv csonkításnak vetettek alá. Azokban az országokban, főleg
Afrikában, ahol ez az eljárás elterjedt, évente közel kétmillió fiatal lány
számíthat arra, hogy kés, borotva vagy egy üvegszilánk segítségével
megcsonkítják, esetleg teljesen lemetszik a csiklóját, és bélhúr vagy tövisek
segítségével összevarrják szeméremajkai egy részét vagy egészét.
Az eljárást gyakran a "körülmetélés" kifejezéssel illetik. A neves Afrika
tudós, Nahid Toubia nem köntörfalaz: ha férfin hajtanának végre ennek
megfelelő amputációt, az azt jelentené, hogy az egész péniszt eltávolítanák, a
tövénél lévő lágy szövetekkel és a herezacskó egy részével együtt.
A beavatkozás következményei rövidtávon: tetanusz, szepszis, tartós
vérzés, a húgycső, a vagina, és a záróizom sérülése. Hosszútávon: krónikus
méhfertőzés, sántítást okozó hegesedés, fisztula sipoly, szörnyű szülési
fájdalmak, veszélyeztetett szülés és korai halál.

– The New York Times, 1996. április 12.

AZ ÉN DÜHÖS VAGINÁM

A vaginára dühös. Nagyon berágott. A vaginám mérges, és beszélni

akar. Muszáj beszélnie erről az egész szarságról…, és veletek akar beszélni.
Tudjátok, mi a pálya, ugye? Egy csomó ember egyfolytában azon töri a fejét,
hogy újabb kínzásokat találjon ki az én szegény, szerencsétlen, gyengéd és
szerelmetes vaginám számára. Azzal töltik a napjaikat, hogy mindenféle beteg
ötleteket dolgoznak ki, amivel tönkretehetik az én kis puncimat. Kibaszott
vaginaszomorítók!
Mindenféle szarokat próbálnak belénk tömködni, feldugdosni,
öblögetni. Az én vaginámat nem lehet elkergetni ilyesmivel. Berágott, és itt
marad, világos? A tampon, például – mi a franc az a tampon? Egy száraz,
baszott vattacsomó –, dugja fel magának, aki kitalálta! Miért nem bírnak
kitalálni valami ügyességet, hogy ne dörzsöljön az a rohadt tampon? Meglátja
a vaginám, és rögtön besokkol. Azt mondja, szó se lehet róla. Kizárt dolog. A
vaginát meg kell dolgozni, be kell neki mutatkozni, elő kell készíteni a terepet.
Erre van az előjáték. A vaginámat meg kell győzni, el kell csábítani, meg kell
nyerni a bizalmát. Egy elbaszott száraz vattacsomó ehhez nem elég!
Ne akarjatok nekem földugni semmit. Ne dugdossatok és ne
öblögessetek! A vaginámat nem kell illatosra mosdatni. Így is jó szaga van.
Nem rózsaszirom illata. Nem kell folyton púderezni! Nehogy bevedd, ha egy
pasas azzal fűz, hogy olyan illata van, mint a rózsa szirmának – a puncinak
legyen punciszaga! Állandóan ezt csinálják, próbálják öblögetni, hogy
illatozzon, mint valami vécéfrissítő, vagy virágágyás. Azok a hülye tusfürdő
illatok – havasi gyopár, erdei gyümölcs, akácméz. Én nem akarom, hogy a
puncinmak olyan szaga legyen, mint a havasi gyopárnak. Megsütik a halat,
aztán még lemosnák, merthogy hal íze van. Hát ne lopják ki a halból a hal ízt!
Azt akarom érezni, azért rendeltem halat!
Aztán ott vannak azok a megalázó vizsgálatok. Azokat meg ki találta
ki? Hanyatt fekszem széttárt lábakkal, a fejem lent, a lábam fent, és az a
reflektor, mintha valami idióta kalandfilmben, egy űrhajóval kísérleteznének?
Biztos meg lehetne csinálni ügyesebben is! Minek kell az a fasiszta
acélkengyel, és a jéghideg acélszerszám, amit feldugnak belém? Mi ez az
egész? A vaginám ki van borulva ezektől a vizsgálatoktól. Már hetekkel
korábban védekezni kezd. Bezáródik, ahelyett hogy ellazulna. Te nem utálod
ezt a szöveget: – "Lazítsa el a vagináját, lazítsa el szépen." Miért? A vaginám
nem hülye. Lazuljon el, hogy aztán belenyomhassák azt a kellemetlen hideg
vacakot? Hát ezt nem veszi be.
Miért nem készülnek valami kellemes, puha tapintású, bársonyos
anyaggal, amit magamra teríthetnék, miközben egy pihe-puha pamuttakarón
fekve, lábaimmal a prémes kengyelekben kedvtelve nézném az orvos
barátságos, vidám rózsaszín vagy kékes-lilás kesztyűbe bújtatott kezét?
Langyosítsátok meg a fémszerszámokat! Kedveskedjetek, udvaroljatok a
vaginámnak!
De, nem! Inkább a kínzások: kicseszett száraz vattacsomók, hideg
acélszerszámok és taraga bugyi. Ez a legrosszabb, a taraga. Hogy ezt ki találta
ki? Nem bír helyben maradni, folyton elcsúszik, beakad, becsúszik
mindenhová, kidörzsöl mindenütt.
A vagina lazán és szabadon szeret lenni, nem gúzsba kötve, börtönbe
zárva. Mozogni szeret, kitárulkozni és beszélni, beszélni. A vaginának
kényelemre van szüksége. Olyat tervezzetek, ami örömet szerez neki. De,
nem! Ilyet persze nem csináltok, mert gyűlölitek, ha egy nő élvez valamit,
különösen, ha a szexet élvezi. Tudjátok, mit? Csináljatok puha pamut bugyit,
beépített francia csiklócsiklandozóval. A nők egész nap csak élveznének, a
szupermarketben is, a metrón is, folyton élvező, boldog vaginák lennének
mindenütt. Persze ezt nem bírnátok elviselni, mi? Mindenütt boldog, forró,
élvező vaginák – akikkel nem lehet szarakodni!
Ha a vaginám beszélni tudna, ugyanúgy beszélne magáról, ahogy én
beszélek róla, beszélne a többi vagináról, és különböző vagina-hangokon
vaginaparódiákat adna elő.
Csillogó Harry Winston gyémántokat hordana – nem lenne rajta ruha,
csak gyémántok köröskörül.
A vaginám világra hozott egy hatalmas csecsemőt. Azt hitte, több ilyet
akar majd. De, nem. A vaginám most utazni szeretne, olvasni és tanulni.
Szórakozni. Szexet akar. Imádja a szexet. Mélyebbre akar hatolni. Éhezik a
mélységre. Kedvességet akar. Változást akar. Csendet és szabadságot és
gyengéd csókokat akar, melegséget és simogatásokat. Csokoládét akar.
Sikítani akar. Nem akar dühös lenni többé. Élvezni akar, el akar élvezni.
Akarni akar. Akar. A vaginám, az én vaginám. Hát, mindent akar.

Az elmúlt tíz év során gyakran kerültem kapcsolatba olyan nőkkel,

akiknek nincs otthonuk, és akiket az egyszerűség kedvéért csak
"hajléktalannak" szoktunk nevezni, hogy beskatulyázzuk, aztán elfelejthessük
őket. Mindenféle dolgokat csináltunk együtt ezekkel a nőkkel, barátok lettünk.
Terápiás csoportokat vezettem olyan nők számára, akiket idegenek vagy
családtagjaik megerőszakoltak, dolgoztam drogosokkal és alkoholistákkal.
Moziba jártam velük, együtt étkeztem velük. Együtt lógtunk. Az elmúlt tíz év
során nők százaival készítettem interjúkat. Mindez idő alatt mindössze két
olyan "hajléktalan" nővel találkoztam, akit nem molesztált valamelyik
családtagja kislánykorában vagy ne erőszakoltak volna meg fiatalkorában.
Kialakítottam egy elméletet, miszerint a legtöbb ilyen nő számára az "otthon"
roppant ijesztő hely, az a hely, ahonnan elmenekültek, és hogy ezek a nők
életükben először a menhelyen leltek biztonságra, védelemre vagy kényelemre,
a többi nő társaságában.
Ez a monológ egy nő személyes története, szó szerint úgy, ahogy ő
elmesélte azt nekem. Öt évvel ezelőtt találkoztam vele, egy menhelyen.
Szeretném azt mondani, hogy ez rendhagyó történet, brutális és szélsőséges.
De nem az. Valójában közel sem annyira felkavaró, mint sok más történet,
amit az évek során hallottam. Szerencsétlen nők borzalmas szexuális agresszió
áldozataivá válnak, és az emberek nagy része mit sem tud erről. Társadalmi
helyzetük miatt ezek a nők nem részesülnek terápiás vagy egyéb
gyógykezelésben. A sorozatos nemi erőszak felemészti önbecsülésüket,
drogfogyasztáshoz, prostitúcióhoz, AIDS-fertőzéshez vezet, és sok esetben a
halálukat okozza. Szerencsére ez a történet másképp végződött. Ez a nő
találkozott a menhelyen egy másik nővel, és egymásba szerettek. A
szerelmüknek köszönhetően kikerültek a menhelyek világából, és ma
csodálatos életet élnek, együtt. Nekik írtam ezt a monológot, az ő csodálatos
bátorságuknak, és a nőknek, akiket nem ismerünk, a megsebzett nőknek,
akiknek pedig nagy szükségük lenne ránk.

A KICSI NUNI

1965. december; ötéves kori emlék

Anyám azt mondja nekem rekedt, vészjósló hangon, hogy hagyjam
békén a nunikámat, és ne vakargassam többet. Szörnyen megijedek, hogy
talán tönkretettem azt, ott odalent. Nem merem megérinteni magam, még
fürdés közben sem. Félek, hogy befolyik oda a víz és annyira megtelik vele a
testem, hogy szétrobbanok. Sebtapaszokat teszek a nunimra, hogy lezárjam a
lyukat, de a tapaszok mindig leesnek a vízben. Egy dugaszt képzelek oda, egy
káddugót, ami nem engedi, hogy mindenféle dolgok belém menjenek. Három,
szívecskékkel díszített bugyiban alszom, a hálóingem alatt. Néha még
szeretném megérinteni magam, de inkább nem teszem.

Hétéves kori emlék

Edgar Montane, aki már tíz éves, valamiért megharagszik rám, és teljes
erőből a lábaim közé üt. Úgy érzem, mintha teljesen összetörtem volna belül.
Hazabicegek. Nem tudok pisilni. Anyám megkérdezi, hogy mi baja a
nunimnak, és amikor elmondom neki, hogy mit tett velem Edgar, üvölteni
kezd, hogy soha többé ne engedjem meg senkinek, hogy fogdosson, odalent.
Próbálom elmagyarázni, hogy Edgar nem fogdosott, Mama, hanem megütött.

Kilencéves kori emlék

Az ágyon játszom, ugrálok, és ráesek a nunimmal az ágytámla rúdjára.
Magas, éles hangon visítok, egyenesen a nunim szájából jön a hang. Körházba
visznek, és összevarrják odalent, ami szétszakadt.

Tízéves kori emlék

Apám házában vagyok, buli van. Mindenki sokat iszik. Egyedül játszom
a pincében, felpróbálom az új fehér pamut melltartómat és a hozzávaló bugyit,
amit az apám barátnőjétől kaptam. Egyszer csak megjelenik a hátam mögött
egy nagydarab ember, Alfred, aki apám legjobb barátja, lehúzza rólam az új
bugyimat, és bedugja nagy, kemény péniszét a nunimba. Sikítok. Próbálok
rúgni, karmolni, harapni, de már bennem van. Akkor megjelenik apám, puska
van nála. Iszonyú robbanást hallok, és aztán vér van mindenütt, a hajamon, a
ruhámon, és Alfred is csupa vér. Biztos vagyok benne, hogy a nunimnak
végleg annyi. Alfred egy életre tolókocsiba kerül, anyám pedig hét évre eltilt
apámtól.

Tizenkét éves kori emlék

A nunim fájdalmas, tisztátalan, véres hely, ütések és támadások,
szerencsétlen emlékek helye. Elátkozott hely Egy autópályát képzelek a
lábaim közé, és tudod mit, el is utazom rajta, messzire innen.

Tizenhárom éves kori emlék

 A szomszédban lakik egy gyönyörű, huszonnégy éves nő, és én egész
nap csak őt bámulom. Egyik nap elvisz magával kocsikázni. Megkérdezi,
hogy szeretek-e fiúkkal csókolózni, mire én azt mondom, hogy nem szeretek.
Aztán azt mondja, hogy mutat nekem valamit, áthajol hozzám, puhán szájon
csókol, aztán a számba dugja a nyelvét. Hű! Megkérdezi, nincs-e kedvem
felmenni hozzá, és újra megcsókol. Azt mondja, lazítsak, hogy érezzem…,
hogy a nyelveink érezzék egymást. Megkérdezi anyámat, hogy nála
tölthetem-e az éjszakát. Anyám el van ragadtatva, hogy egy ilyen szép és
sikeres nő érdeklődést mutat irántam. Én félek, de közben már alig várom,
hogy nála legyek. A lakása fantasztikus. A hetvenes évek stílusa: süppedős
párnák, hangulatvilágítás. Ott helyben elhatározom, hogy én is titkárnő akarok
lenni, mint ő. Kever magának egy vodkát, és megkérdezi, hogy mit kérek inni.
Azt mondom, ugyanazt, amit ő, mire azt mondja, nem hiszi, hogy az anyám
örülne, ha megtudná, hogy vodkát iszom. Mire én: – "Valószínűleg annak sem
örülne, ha megtudná, hogy nőkkel csókolózom." Erre mégiscsak tölt nekem
egy italt. Aztán átöltözik egy csoki színű, selyemruhába. Nagyon szép. Én
eddig azt gondoltam, hogy a leszbik mind rondák. "Nagyon szép vagy" –
mondom neki, ő pedig azt mondja: – "Te is". Mire én: – "De nekem csak ez
fehér pamut melltartóm és bugyim van." Akkor öltöztetni kezd, egy hasonló,
elegáns selyemruhába. Levendulaszínű, mint az első lágy tavaszi napok. Az
alkohol a fejembe száll, ellazulok, és készen állok. Gyengéden lefektet,
miközben én a meztelen fekete nő fényképét bámulom az ágya fölött. Ahogy
egymáshoz ér a testünk, azonnal elélvezek. Aztán olyasmiket tesz velem és a
nunimmal, amiről mindig azt gondoltam, hogy undorító, és most…, hú! Forró
vagyok és vad. Azt mondja: – "A vaginád olyan jó illatú, olyan friss, látszik,
hogy nem érintette férfi soha…, bárcsak mindig így maradna nekem." Örülten,
vadul beindulok, amikor megcsörren a telefon, és persze az anyám az. Biztos
vagyok benne, hogy rájön, mi történt, mindig mindenen rajta szokott kapni.
Lihegek, kapkodom a levegőt, de azért próbálok természetesen viselkedni a
telefonban. "Mi a baj, futottál?" – kérdezi gyanakodva. "Nem Mama, csak
tornázunk." – mondom neki. Aztán anyám figyelmezteti a gyönyörű titkárnőt,
hogy ne engedjen fiúk közelébe, mire a nő azt válaszolja: – "Megbízhat
bennem, asszonyom, itt aztán nincsenek fiúk!" Később ez a csodálatos nő
megtanít nekem mindent a nunimról. Rávesz, hogy játsszak magammal, és
megtanít rá, hogyan szerezzek különféle módokon örömet magamnak. Nagyon
alapos. Azt mondja, hogy ha ki tudom elégíteni magam, akkor soha többé nem
leszek kiszolgáltatva a férfiaknak. Reggel szorongva figyelem magamon a
jeleket, hiszen annyira beleszerettem, hogy biztosan meleg lettem én is. Jót
nevet rajtam, mert ő már tudja, hogy többet nem találkozunk. Utólag aztán
rájöttem, hogy ő volt az én amúgy is szokatlan életemben a meglepő
megmentő. Életre keltette, feltámasztotta az én szerencsétlen kis nunikámat, és
ezzel áldássá változtatta az átkot.

A darab New York-i előadása alatt ezt a levelet kaptam:

"A Vulva Klub tiszteletbeli elnökeként nagy megtiszteltetésnek vennénk,
ha tagjaink sorában üdvözölhetnénk Önt. Klubunkat Harriet Lerner alapította
húsz évvel ezelőtt, hogy megalapozza a "vulva" szó jelentésének és helyes
használatának elterjesztését, a lehető legszélesebb körben, különösen a nők
között.
Baráti üdvözlettel,
Jane Hirschman"
 A VULVA KLUB

Mindig is megszállottja voltam a dolgok elnevezésének. Amit a nevén

tudok nevezni, azt megismerhetem. Aminek tudom a nevét, azt
megszelídíthetem. Barátommá tehetem.
Kislánykoromban például hatalmas békagyűjteményem volt:
plüssbékák, porcelánbékák, műanyagbékák, neonszínű pompázó békák, kicsi,
boldog, elemmel működő békák. Mindegyiknek saját neve volt. Mielőtt
elneveztem volna valamelyiket, szükségem volt egy kis időre, hogy
megismerjem. Odaültettem az ágyamra, és figyeltem őt a nappali fényben, a
kabátzsebemben hordtam, izzadt mancsomban szorongattam, amíg a
szövetéről, a szagáról, a formájáról, a méretéről, a humoráról is felismertem.
Aztán nevet adtam mindegyiknek, általában egy nagyszabású névadási
ceremónia kíséretében. Körülvettem őket békabarátaikkal, flitteres csillogó
ruhába öltöztettem őket és aztán odaállítottam mindegyiket a béka-kápolnába,
és nevet adtam nekik.
Először az ünnepelt fülébe súgtam a neki szánt nevet (suttogva): – "Te
vagy az én Kis Brekegő Cukorfalatom". Megbizonyosodtam arról, hogy a
béka elfogadta a nevet. Aztán hangosan elismételtem az izgatottan várakozó
többi békának, akik közül némelyik még maga is névadás előtt állt. "Kis
Brekegő Cukorfalat." Aztán énekeltünk, általában a nevet ismételgettük, mind,
együtt a többi békával (énekelve): – "Kis Brekegő Cukorfalat. Kis Brekegő
Cukorfalat." Közben táncoltunk.
Felsorakoztattam a békákat, fel-alá táncoltam közöttük békaügetésben,
brekegve, az újonnan elkeresztelt békával a kezemben vagy a karomban, attól
függően, hogy mekkora volt. Fárasztó, de létfontosságú ceremónia volt ez.
Nem is lett volna baj, ha csak a békák esetében jártam volna el így, de
hamarosan szükségét éreztem, hogy nevet adjak mindennek. Elneveztem a
szőnyegeket, az ajtókat, a székeket, a lépcsőfokokat. A zseblámpámat például
Bennek hívtam, az óvodai nevelőm után, aki mindig beleütötte az orrát
minden dolgomba.
Végül aztán a testrészeimet is elneveztem. A kezemet – Gladysnek.
Olyan célszerű és gyakorlatias volt, mint egy Gladys. A vállamat Köpcösnek
neveztem – mert erős és harcias. A melleimet Bettynek hívtam. Nem voltak
olyan szépek, mint egy Veronica, de azért nem is voltak csúnyák. Nevet adni,
annak, ott lent, már nem volt ilyen könnyű. Nem olyan volt, mint a kezemet
elnevezni. Nem, ez sokkal nehezebbnek bizonyult. Az, ott lent valami élő
dolog volt, nem lehetett könnyen meghatározni. Névtelen maradt, és emiatt
megszelídítetlen és ismeretlen.
Volt akkoriban egy gyerekvigyázónk, Sara Stanley. Mindig olyan
magas, sipító hangon beszélt, hogy pisilnem kellett tőle. Amikor egyik este
fürödtem, azt mondta nekem, hogy ne felejtsem el megmosni az
"IzéMizémet". Nem mondhatom, fogy tetszett volna nekem ez a név Először
nem is értettem, miről beszél. De volt valami határozott és felnőttes a
hangjában. Úgyhogy jobb híján elfogadtam. Igen, az ott, az én IzéMizém.
Sajnálatos módon ez a név velem maradt felnőttkoromban is. Az első
közös éjszakánkon elmondtam a férfinak, akihez később feleségül mentem,
hogy IzéMizé egy kicsit félénk, de nagyon igyekvő, és ha türelmes lesz vele,
akkor biztosan feltárja majd a titkait. Randy egy kicsit meglepődhetett,
gondolom, de ő olyan ember volt, aki elfogadja az ilyesmit, és hamarosan már
ő is ezen a néven nevezte: – "Na, mi van IzéMizével? Készen áll?" Én magam
soha nem voltam elégedett ezzel a névvel, úgyhogy nem is igazán lepett meg,
ami később történt.
Az egyik éjszaka a férjem és én éppen szeretkezéshez készültünk. A
férjem megszólította őt: – "Gyere szépen, IzéMizé" – de ő nem válaszolt.
Olyan volt, mintha hirtelen nem is lenne ott. "Én vagyok az, IzéMizé, a te
legnagyobb rajongód" – semmi válasz. Semmi mozgás. Úgyhogy én is
szóltam neki: – "Gyere már, IzéMizé. Ne tedd ezt velem."
Egyetlen szó, egyetlen hang sem jött válaszul. IzéMizé néma volt és
halott – eltűnt.
"IzéMizé!"
Napokig nem jelentkezett, aztán hetekig, aztán hónapokig. Teljesen
elkeseredtem.
Végül nagy nehezen elmondtam a dolgot az egyik barátnőmnek,
Teresa-nak, aki akkoriban minden idejét egy új női csoportban töltötte.
Azt mondtam neki:
– Tercsa, IzéMizé nem válaszol nekem. Nem felel, ha szólok hozzá.
– Ki az az IzéMizé?
– Hát az Izém. – mondtam. – Tudod, a Mizém…
– Miről beszélsz? – kérdezte olyan hangon, ami hirtelen valahogy
sokkal mélyebbnek tűnt az enyémnél. – A vulvádról beszélsz, te lány?
– Vulva? Mi is az pontosan? – kérdeztem Teresa-tól.
– Hát az egész csomag odalent. – felelte ő. – Minden, amid van.
Vulva. Vulva. Éreztem, hogy valami görcs oldódik. Az IzéMizé rossz
név volt. Mindig is tudtam. Nem tudtam elképzelni IzéMizét. Soha nem
tudtam, kicsoda vagy micsoda ő, és a név nem hangzott úgy, mint egy
hívogató nyílás vagy egy nyíló száj.
 Aznap az éjjel, a férjem Randy és én, elneveztük őt. Pont úgy, mint
annak idején a békákat. Csillogó szexi ruhába öltöztettük, odaállítottuk a test
kápolnája elé, és gyertyát gyújtottunk. Először csak suttogva mondtuk ki: –
"Vulva, vulva" – halkan, hogy lássuk, vajon meghallja-e – "Vulva, vulva,
hallasz minket?" Jó érzés volt, ahogy valami egyértelműen megmoccant: –
"Vulva, vulva, ott vagy?"
Aztán elénekeltük a vulva dalát, nem brekegve, hanem csókolózva, és
eltáncoltuk a vulva-táncot, nem békaügetésben, hanem ölelkezésben, és jelen
volt az összes többi testrész is – Betty és Gladys és Köpcös – akik minden
kétséget kizáróan figyeltek, és részt vettek az ünnepségben.

VAGINA-TÉNYEK

Úgy tűnik, Afrikában néhány helyen szép csendesen véget vetnek a női
nemi-szerv csonkítás hagyományának. Guineában például, Aja Tounkara
Diallo Fatimatá-t, aki a "legfőbb metélő" tisztjét töltötte be a fővárosban,
Conakry-ban, rendszeresen támadták a nyugati emberjogi szervezetek. Aztán,
pár évvel ezelőtt bevallotta, hogy valójában soha senkit nem csonkított meg.
"Éppen csak belecsíptem a klitoriszukba, hogy felsikítsanak" – mondta, –
"aztán szorosan bekötöztem őket, hogy úgy járjanak, mintha nagy fájdalmak
gyötörnék őket."

– Center For Reproductive Law and Policy

*
"Milyen szaga van a vaginának?"

Földszaga.
Nedves hulladék-szaga.
Istenszaga.
Vízszaga.
Vadonatúj reggel-szaga.
Mélység-szaga.
Édes gyömbér-szaga.
Izzadság-szaga.
Attól függ.
Pézsmaillata.
Én-szaga.
Nincs szaga.
Ananász-szaga.
Virágillata.
Mint a Paloma Picasso parfümnek.
Földszaga és pézsmaillata.
Fahéj- és szegfűszegillata.
Rózsaillata.
Fűszeres, pézsmaillatú jázminerdő,
mély, mély erdő.
Nyirkos mohaszaga.
Fincsi cukorkaillata.
Mint a Csendes-óceánnak, délen.
Orgonaillata.
 Őszibarack-szaga.
Erdei-illata.
Érett gyümölcs-illata.
Mint az eper-kivi teának.
Halszaga.
Mennyország-szaga.
Ecet és vízszaga.
Mint a könnyű, édes likőrnek.
Sajtszaga.
Óceán-szaga.
Szexi-szaga.
Mint egy szivacsnak.
Mint a Kezdetnek.

Évek óta turnézom Amerikában (illetve most már az egész világon) ezzel
a darabbal. Gondolkozom azon, hogy készítek egy vaginabarát térképet
azokról a vaginabarát városokról, ahol jártam. Most már elég sok ilyen hely
van. Rengeteg meglepetés ért: Oklahoma City meglepett engem. Oklahoma
City-ben rajonganak a vaginákért. Pittsburgh is meglepett engem.
Pittsburgh-ben imádják a vaginákat. Már háromszor jártam ott. Akárhová
megyek, a nők bejönnek az öltözőmbe az előadás után, hogy elmondhassák
nekem a történeteiket, hogy javaslatokat tegyenek, hogy megválaszolják a
kérdéseimet. Ezt szeretem a legjobban a turnézásban, ezek a valóban érdekes
történetek. Olyan egyszerűen, olyan lényegretörően mesélik el őket. Újra meg
újra rádöbbenek, hogy milyen különleges, milyen mély a nők élete. És arra is,
mennyire elszigeteltek a nők, és gyakran mennyire elnyomottak az
elszigeteltségükben. Milyen kevesen vannak azok, akik egyáltalán beszélnek a
szenvedéseikről és a zavarodottságukról. És, hogy mennyire szégyellnek erről
a témáról beszélni. És, hogy milyen fontos a nők számára, hogy elmondják a
történeteiket, hogy megosszák azokat másokkal, mert a túlélésünk múlik
ezeken a beszélgetéseken.
Egy New York-i előadás után hallgattam meg egy fiatal vietnámi nő
történetét, aki ötéves korában – amikor még nem tudott angolul, hisz csak
nemrég érkezett meg Amerikába –, miközben legjobb barátjával játszott,
ráesett egy tűzcsapra, és megvágta a vagináját. Mivel nem tudta elmondani,
mi történt, egyszerűen csak eldugta a véres fehérneműjét az ágya alá. Az anyja
megtalálta, és azt gondolta, hogy valaki megerőszakolta a kislányt. A lány, aki
nem ismerte a "tűzcsap" kifejezést, nem tudta elmagyarázni a szüleinek, hogy
mi történt valójában. A szülők a kislány barátnőjének a bátyját vádolták az
erőszakkal. Elrohantak a kórházba, ahol egy egész csapatnyi férfi állta körbe
az ágyát, a kislány meztelen, védtelen vagináját bámulva. Aztán, hazafelé a
kislány észrevette, hogy az apja nem néz rá. A férfi szemében a lány
tisztátalan, megesett nővé vált, akinek már nincs jövője. Soha többé nem tudott
a lányára nézni.
Vagy annak a gyönyörű fiatal nőnek a története Oklahomából, aki a
mostohaanyjával keresett meg engem egy előadás után, hogy elmondja, ő
vagina nélkül született, és ezt csak tizennégy éves korában vették észre. A
barátnőivel összehasonlították a nemi szerveiket, és észrevette, hogy az övé
más, valami baj van vele. Az apja elvitte őt egy ismerős nőgyógyászhoz, aki
megállapította, hogy a lánynak valójában sem vaginája, sem méhe nincsen. Az
apa rettenetesen elkeseredett, de próbálta leplezni a könnyeit és a
szomorúságát, hogy csökkentse a lánya fájdalmát. Az orvostól hazafelé menet
kétségbeesetten vigasztalni próbálta a lányát: – "Ne aggódj, drágám. Minden
rendben lesz. Sőt, minden a legjobb lesz. Megszerezzük neked a legjobb
házilagos készítésű puncit Amerikában. És amikor majd találkozol a férjeddel,
tudni fogja, hogy ezt direkt neki készítették." És szereztek a lánynak egy új
puncit, és a lány megnyugodott és boldog volt, és amikor az előadás után két
nappal elhozta hozzám az apját, szinte sütött belőlük az egymás iránti szeretet.
Aztán ott volt az a pittsburghi eset, amikor egy szenvedélyes nő
berontott hozzám, és azt mondta, beszélnie kell velem. Hevessége meggyőzött,
és amint hazaértem New York-ba, felhívtam. Elmondta, hogy gyógytornász,
masszőr, és a vagina szerkezetéről akar beszélni velem. A szerkezet nagyon
fontos. Azt mondta, én nem értem a lényeget. Aztán egy órán keresztül beszélt
nekem, olyan részletességgel, és olyan érzékletes tisztasággal, hogy amikor
befejezte, muszáj volt ledőlnöm pihenni. Beszélgetés közben figyelmeztetett a
"pina" szóra is. Előadásomban mondtam erről valami negatívat, amiből
kiderült, hogy én egyáltalán nem értem ezt a szót. Segít nekem, maradta, hogy
újragondoltam és megértsem a szó méltóságát. Több mint fél órát beszélt
nekem a "pina" szóról, és mire befejezte, tejesen megtérített. Neki szól ez a
monológ.

A PINA SZÓ
MÉLTÓSÁGÁNAK
VISSZAKÖVETELÉSE

Pina. Szeretem ezt a szót. Pina. Szeretem ezt a szót és visszakövetelem a

méltóságát. Pina. Tényleg szeretem ezt a szót. Pina. Hallgasd csak. Pina.
 P, P – puhán, P mint pihés, mint pajzán; pajkos és pimasz.
P és I – milyen tökéletesen összeillenek. I – intim, izgalmas és ínyenc; I,
mint ingerlő, és igen! I, mint igen! Igen!
Aztán az N. Nana! N, mint napfény, és nárcisz, nekem, csak nekem, a
nőnek, nagybetűvel. P, I, N – áramütés, bűnös, szaggatott és izgató – N –
puhá-N, melege-N, mély-eN, odaleNN;
És jön az A – ah!, az első betű, a kezdet, az Alma, anya, és ajándék és
alázat, és ott alul, és akarom, akarom, akarom, hogy mondd, mondd ki:
PINA!
Mondd ki, mondd ki bátran: Pina.
Pina – szeretem ezt a szót – Pina!
Pina!

MEGKÉRDEZTEM
EGY HATÉVES KISLÁNYT

– Mit hordana a vaginád, ha felöltözködne?

– Magasszárú piros tornacipőt, és hátrafelé fordított baseball-sapkát.

– Mit mondana, ha beszélni tudna?

– V-vel és T-vel kezdődő szavakat, mint viola és teknős.

– Mire emlékeztet téged a vaginád?

– Egy őszibarackra. Vagy egy gyémántra, amit kincsek közt találtam, és
az enyém.
 – Mi a különleges a vaginádban?
– Tudom, hogy valahol mélyen odabent egy nagyon, nagyon okos agy
van.

– Milyen szaga van a vaginádnak?

– Hópehely-szaga.

A N Ő,
AKI IMÁDTA BOLDOGGÁ
TENNI A VAGINÁKAT

Imádom a vaginákat. Imádom a nőket. Nekem ez a két dolog ugyanazt

jelenti. A nők fizetnek nekem, hogy gyakoroljam a hatalmam, hogy
felizgassam, és, hogy kielégítsem őket. Nem így indultam. Nem, éppen, hogy
ellenkezőleg: ügyvédként kezdtem. Harmincas éveim végére azonban
megszállottja lettem annak, hogy boldoggá tegyem a nőket. Olyan sok
kielégítetlen nő volt, aki nem is tudta, milyen a szexuális teljesség.
Misszióként kezdődött az egész, de aztán magával ragadott a dolog. Nagyon
jó lettem benne, kiváló. Ez lett az én művészetem. A nők fizetni kezdtek
nekem, és én végre megtaláltam az igazi hivatásomat. Az adóügyek
unalmasakká, érdektelenekké váltak, otthagytam az ügyvédi irodát.
Felháborító dolgokat hordok, amikor dolgozom: csipkét, selymet és
bőrruhát. És kellékeket használok: korbácsot, bilincset, kötelet, műfütyit. Az
ügyvédi irodában nem voltak kellékek, sem izgalom, csak unalmas, egyforma,
sötétkék kiskosztümök. Gyűlöltem azokat a kosztümöket, habár most is
hordok ilyeneket időnként, az új munkám során, és meglehetősen jó
szolgálatot tesznek nekem. Minden a kontextustól függ. Az adóügyekhez
például nem kellettek kellékek. Semmi nedvesség az ember lábai között.
Semmi sötét, misztikus előjáték. Nem voltak keményedő mellbimbók. Nem
voltak izgató ajkak, és nem volt nyögdécselés. Legalábbis olyan nyögdécselés
nem, amiről én beszélek. Most már tudom, hogy ez a lényeg: hogy a
nyögdécselés volt az, ami megigézett, elcsábított, ami miatt a nők kielégítését
választottam.
Kislánykoromban, ha szeretkezés közben furcsán nyögdécselő nőket
láttam a moziban, nevetnem kellett. Furcsán hisztérikus lettem. Nem hittem el,
hogy egy nő képes ilyen hangos, felháborító, féktelen hangokat kiadni
magából. Nyögdécselni akartam én is. Tükör előtt gyakoroltam, magnóra
vettem, különböző hangfekvésekben nyögdécseltem, különböző hangszíneket
próbáltam, de amikor visszahallgattam, mindig hamisnak tűnt.
Aztán egyszer tizenéves koromban, nagyon kellett pisilnem. Autóban
utaztunk, és csaknem egy óráig tartott, mire végre eljutottunk egy koszos kis
benzinkúthoz. Akkor, ott annyira izgató volt a pisilés, hogy nyögdécselni
kezdtem. Pisiltem és hangosan nyögdécseltem. Hihetetlen volt, hogy én egy
Texaco benzinkút vécéjében, valahol Louisana-ban a semmi közepén,
hangosan nyögdécselek. Ott jöttem rá, hogy az ember akkor nyögdécsel, ha
nem kapja meg rögtön, amit akar, amikor várnia kell a kielégülésre. Rájöttem
arra is, hogy a nyögdécselés akkor a legjobb, ha meglepetésszerűen jön, ha
megfékezhetetlenül tör elő belőled. Rájöttem, hogy a nyögdécselés egy
bonyolult nyelv, amelynek nyelvtana van.
Nyögdécselővé váltam. Ez a legtöbb férfit zavarta. Megrémültek tőle.
Hangos voltam, és nem tudtak arra koncentrálni, amit csináltak. Elvesztették a
fonalat. És nemcsak a fonalat. Nem szeretkezhettünk normális lakásokban,
mert vékonyak voltak a falak. A házban, ahol laktam, hírem ment, az emberek
felismertek és megbámultak a liftben. A férfiak azt gondolták, túl heves
vagyok, néha még azt is, hogy bolond.
Bűntudatom kezdett lenni a nyögdécselés miatt. Csendes, rendes lány
lett belőlem. A párnába nyögdécseltem, megtanultam elfojtani a
nyögdécselést, mint egy tüsszentést. Fájni kezdett a fejem, és furcsa tüneteim
lettek. Megoldhatatlan, reménytelen helyzetbe kerültem, amikor felfedeztem a
nőket. Rájöttem arra, hogy a nők szeretik a nyögdécselésemet, és ami a még
fontosabb, rájöttem arra, hogy felizgat más nők nyögdécselése, és különösen
az, ha én vagyok a nyögdécselésük oka. Rákaptam a dologra. Megtaláltam a
kulcsot, amivel kinyithatom a vagina száját, amivel kiszabadíthatom a Hangot,
ezt a vad éneket.
Szeretkeztem csendes nőkkel, és amikor megtaláltam bennük a
megfelelő pontot, ők lepődtek meg a legjobban saját feltörő
nyögdécselésüktől. Szeretkeztem nyögdécselő nőkkel, és megtanítottam őket
egy mélyebb, áthatóbb nyögdécselésre. Megszállott lettem, a nyögdécselések
megszállottja, a hatalom megszállottja, mert a hatalmamban tartottam ezeket a
nőket, akikből úgy varázsoltain elő a bűvös hangokat, mint egy karmester.
Sebészi műtét ez, érzékeny, bonyolult tudomány, eltalálni a tempót és
meglelni a pontos helyet, a nyögdécselés fészkét, amely mindenkinél máshol
van, mint ahogy mindenki más és másképpen nyögdécsel.
Néha a nő farmernadrágjában találtam meg ezt a pontot. Néha
besettenkedem a hátsó ajtón, csendben hatástalanítom a riasztót, és
belopakodom. Néha a hatalmammal élve találtam meg ezt a helyet, de soha
nem erőszakosan, inkább amolyan "elviszlek valahová, ne aggódj, feküdj
vissza, élvezd az utazást" jellegű rábeszéléssel. Néha egészen mindennapos
volt a dolog. Már azelőtt megtaláltam a nyögdécselést, mielőtt bármi
elkezdődött volna, miközben salátát vagy csirkét ettünk, csak úgy, kézzel, a
konyhában, balzsamos ecettel összekeverve. Néha kellékeket használtam,
imádom a kellékeket, néha pedig rávettem a nőket, hogy saját maguk találják
meg a saját nyögdécselésüket, előttem. Ilyenkor vártam, kitartóan, míg meg
nem nyitották saját magukat. Nem dőltem be a kisebb, felszínesebb
nyöszörgésnek. Nem, velem végig kellett csinálni, egészen a valódi, mély,
őszinte élvezet-nyögdécselésig.
Van csikló-nyögdécselés (halk, a szájban megszülető hang), vaginális
nyögdécselés (mély a torokban megszülető hang), és kombinált
csikló-vaginális nyögdécselés. Van elő-nyöszörgés (csak utalásszerűen),
majdnem-nyögdécselés (körbe-körbejáró hang), rajta-tovább-folytasd-csak
nyögdécselés (mélyebb, határozott hang), elegáns nyögdécselés (mesterkélt
nevető hang), Grace Slick-nyögdécselés (rockénekes hang), angolszász
protestáns-nyögdécselés
(hang nélkül), félik vallásos-nyögdécselés (muzulmán kántálásszerű
hang), havasi-nyögdécselés (jódlizás-szerű hang), csecsemő-nyögdécselés
(gügyögő hang), kutya-nyögdécselés (lihegő hang), déli nyögdécselés (yeah!
yeah! – déli akcentussal), gátlástalan, militáns biszexuális nyögdécselés (mély,
agresszív, dübörgő hang), géppisztoly-nyögdécselés, elkínzott
Zen-nyögdécselés (eltorzult, éhes hang), díva-nyögdécselés (magas,
operaszerű, zenei hang), megtekert-lábujj-nyögdécselés, és végezetül a
tripla-meglepetés-orgazmus-nyögdécselés.

*
 Miután befejeztem ezt a monológot, felolvastam az elkészült szöveget
annak a nőnek, akinek a történetére az egészet alapoztam. Úgy érezte, nem
sok köze van hozzá. Tetszett neki, az biztos, de nem érezte, hogy ő is benne
lenne. Úgy érezte, valahogy nem beszélek a vaginákról, hogy még mindig
tárgyiasítom őket. Még a nyögdécselés is csak a vagina tárgyasítása, ha
elválasztom a vagina többi részétől, a nő többi részétől. A leszbikusok teljesen
másképp látják a vaginákat, és ezt még nem tudtam megfogalmazni.
Úgyhogy készítettem vele még egy interjút.

"Leszbikusként," – mondta, – "azt akarom, hogy leszbikus szemszögből

közelítsd meg a dolgot, mindenféle heteroszexuális-kontextus nélkül. Például
én nem azért kívántam a nőket, mert nem szerettem a férfiakat. A férfiak még
csak nem is voltak részei ennek az egyenletnek."
Azt mondta: – "Beszélned kell arról, hogy milyen behatolni egy
vaginába. Különben nem beszélhetsz a leszbikus szexről."
"Például," – mondta, – "szeretkezem egy nővel. Bennem van, és én is
bent vagyok magamban. Vele együtt baszom magam. Négy ujj van bennem:
kettő az övé, kettő az enyém."
Nem vagyok biztos benne, hogy akartam a szexről beszélni. Viszont,
hogyan beszélhetnék a vagináról, ha nem beszélek arról, mi történik vele szex
közben? Aggódom, hogy túl direkt, túl izgató lesz a darab. Vajon azért
beszélek a vaginákról, hogy izgalomba hozzam, felizgassam az embereket?
És, ha így van, rossz dolog lenne az?
 "Mi, leszbikusok," – mondta, –, jól ismerjük a vaginát. Megérintjük.
Nyalogatjuk. Játszunk vele. Ingereljük Észrevesszük, mikor duzzad meg a
csikló. A sajátunkat is észre vesszük. "
Rádöbbenek, hogy zavarban vagyok, miközben Hallgatom. Több oka is
van ennek: az izgatottság; a félelem; az, ahogy imádja a vaginát, és amilyen
felszabadult viszonyban van vele; az én távolságtartásom; és a félelem, Hogy
mindezt elmondjam Önök, a közönség előtt.
"Szeretek játszani a vagina peremével," – mondja –, "az ujjaimmal, az
ujjperceimmel, a lábujjaimmal, a nyelvemmel. Szeretek lassan, nagyon lassan
beléhatolni, aztán belenyomni három ujjamat. "
"Vannak más lyukak, más nyílások is: ott van például a száj. Ha szabad
az egyik kezem, a szájába dugom az ujjaimat, a vaginájába dugom az
ujjaimat, egyszerre mozgatom őket, a szája szopja az ujjaimat, a vaginája
szopja az ujjaimat. Mindkettő szopja, mindkettő élvezi."
Rájövök, hogy nem tudom, mi a helyes. Még csak azt sem tudom, hogy
mit jelent ez a szó. Ki dönti el? Rengeteget tanulok abból, amit mond. Róla,
magamról.
"Aztán itt van a saját nedvességem," – mondja. – "Belém hatolhat a
partnerem. Megtapasztalhatom a saját nedvességemet, hagyom, hogy belém
csúsztassa az ujjait, a szárasba, a vaginámba, ugyanaz. Kihúzom a kezét a
pinámból. A térdének dörzsölöm a nedvességemet, hadd érezze.
Végigcsúsztatom a nedvességemet a lábán, amíg a combjai közé nem ér az
arcom. "
Vajon, ha beszélünk a vagináról, akkor azzal tényleg tönkretesszük a
csodát? Vagy ez is csak egy olyan tévhit, amely a vaginát sötétben tartja, az
ismeretlenségre, kielégítetlenségre ítéli?
 "A nyelvem a csiklójához ér, átveszi az ujjaim helyét. A szám behatol a
vaginájába."
Ahogy kimondjuk ezeket a szavakat, azok merésznek, veszélyesnek, túl
direktnek, túl konkrétnak, hibásnak, feszültnek, vibrálónak és élőnek hatnak.
"A nyelvem a csiklójához ér, átveszi az ujjaim helyét. A szám behatol a
vaginájába."
Szeretni a nőket, szeretni a vaginánkat, ismerni és megérinteni a
vaginánkat, bizalmas viszonyba kerülni azzal, akik, amik vagyunk, tudni,
hogy mire van szükségünk. Kielégíteni magunkat, megtanítani a szeretőinket,
hogyan elégítsenek ki minket, jelen lenni a vaginánkban, hangosan beszélni
róla, beszélni az éhségéről, a fájdalmáról, a magányáról és a humoráról,
láthatóvá tenni, hogy többé ne pusztíthassák el titokban, következmények
nélkül, hogy a mi középpontunk, lényegünk, motorunk, álmunk ne lehessen
soha többé elszakított, megcsonkított, néma, megtört, láthatatlan vagy
megszégyenült.
"Beszélned kell arról, hogy milyen behatolni a vaginába", – mondta. –
"Rajta," – mondom, – "kerülj beljebb."

Már több mint két éve jártam a világot ezzel a darabbal, amikor hirtelen
rádöbbentem, hogy egyetlenegy, a szüléssel kapcsolatos monológ sincsen
benne. Bizarr mulasztás. Mégis, amikor elmondtam ezt egy férfi újságírónak, ő
visszakérdezett: – "Miért, mi köze van a vaginának a szüléshez?"
Majd húsz éve örökbe fogadtam egy nálam nem sokkal fiatalabb fiút,
Dylan-t. Tavaly a felesége, Shiva szült egy gyermekei. Megkértek, hogy legyek
ott a szülésnél. Azt hiszem, minden vizsgálódásom ellenére, egészen eddig a
pillanatig nem értettem meg a vaginát. Unokám, Colette születését "csupán"
lenyűgözött a vagina, azóta viszont vallásos áhítattal imádom.

OTT VOLTAM
A SZOBÁBAN
Shiva-nak

Ott voltam, mikor megnyílt a vaginája.

Mind ott voltunk: anyja, a férje, és én,
és az ukrán nővér, gumikesztyűs keze
mélyen a vaginában, érzőn, forgolódva,
és közben mintha csak mellékesen
tenné – beszélt hozzánk, beszélt, úgy, mintha
kicsavarná egy teli hordó csapját.

Ott voltam a szobában,

és ő csak rángott és négykézláb mászott,
és ismeretlen nyögések eredtek
minden pórusából, és ott voltam,
ahogy teltek az órák.

Ott voltam, hogy felsikoltott hirtelen,

két karja csépelte a gömbvillámos levegőt.

Ott voltam, mikor szégyenlős szex-lukból

ősi árok lett vaginája,
megszentelt edény velencei csatorna,
vagy inkább mély kút, melybe beszorult egy
picike gyermek, megmentőre várva.

Láttam vaginája színeit.

Mind más volt: láttam
zúzódás-kék színt, tört márvány-eres
hólyagos paradicsom-vöröset,
szürkés rózsaszínt, sötétlőt; a szélek
körül verítékező vért, láttam a sárgás-
fehér folyadékot, a szart, minden lyuk

vérrögök tolultak, ahogy nyomott, nyomott

mind keményebben – a lukon beláttam, ott
volt már a csecsemő feje, a fekete haj-pamacs,
és láttam, a csontot mögötte – felejthetetlen emlék,
ahogy az ukrán nővér sikamlós keze
forgott, forgott benne még nemrég.

Ott voltam, ahogy mind besegítettünk.

Az anyja és én, fogtunk egy-egy lábat,
és teljes erőnkből szélesre tártuk,
kitártuk őt, miközben férje számolt
"Egy, kettő, három" – hajtogatta.
"Összpontosíts, keményen! Rajta!"
És akkor belénéztünk kitárt lába közé, és
nem tudtuk többé szemünket levenni onnan.

Elfeledjük a vagina csodáját, -

mi mással lenne magyarázható
a tisztelet és állítat hiánya?

Ott voltam, mikor az orvos

Tágította, tágította és kitárta
és a vagina egy operaénekes szája lett,
és énekelt, teli torokból énekelt,
és akkor előbb a kis fej… és aztán
az a kaszáló szürke kar… és végül
a test, a kicsi test – jött elő a világra
könnyező karjaink közé.

Ott voltam és ámultan bámultam,

amint a vaginája
kitárulkozva, védtelen,
megcsonkítva duzzadt-tépetten,
összevérezte az orvos kezét –
aki csak varrta, varrta őt türelmesen.

Ott voltam és ámultan bámultam,

amint a vaginája hirtelen
lüktető-vörös szívvé változott
A szív áldozatokra képes.
Ahogy a vagina is.

A szív megbocsát, gyógyul és gyógyít,

Megváltoztatja az alakját, magába fogad.
Kitágul, és kienged.
Ahogy a vagina is.

Értünk fáj és megfeszül értünk, meghal értünk,

és vérzik, vérzik értünk e bajos, csodás világban.
Ahogy a vagina is.

Ott voltam a szobában.

Emlékszem.