Professional Documents
Culture Documents
Egy csődbe ment üzletben ülnek, azután, hogy végre sikerült kiadniuk Henry Miller Order and
Chaos Chez Hans Reicheljét, ami egyévnyi munkájukba tellett; ezalatt rakták össze darabról darabra,
varázslatról varázslatra, közben pénzhiány hátráltatta őket, meg egy 50 vagy 60 éves, remegő, reszke-
tő Chandler & Price nyomdagép, amit már csak az imádság tartott egyben, mígnem aztán az utolsó ol-
dalnál végleg szétesett; szóval itt ülnek, törik a fejüket, mi legyen a következő lépés, és csak remélik,
hogy lesz elég pénzük arra, hogy meg is tehessék a következő lépést. A LOUJON PRESS kiadó har-
madik csodáját adta ki Jon és Louise (Gypsy Lou) Webb, akik már eddig is nyertek díjakat Tipográfia,
Betűtervezés & Design kategóriában a Type Directors Club évente megrendezett, 13. díjkiosztóján,
New Yorkban. Egy üres kirakat mellett ülnek egy omladozó épületben, amit ők „sivatagi nyomdamű-
helynek” hívnak. És már majdnem teljesen tönkrementek.
Tucsonban vagyunk, 40 fok van, és azért jöttem, hogy interjút készítsek velük. A Művészet bárhon-
nan jöhet: a forró pokol kellős közepéből vagy régi babkonzervdobozokból. Kezdem az interjút:
Bukowski kimegy a sivatagi nyomdaműhely konyhájába, és elvesz egy sört. Az interjúnak vége. Bu-
kowski, a nagy költő és Webb, a nagy szerkesztő szemben ülnek egymással, kinéznek, visszanéznek,
egymásra néznek fátyolos és talán? halhatatlan lélekkel. Az élet meg így is, úgy is megy tovább.
A régi turfújságaimat lapozgattam, söröztem, cigarettáztam, iszonyú másnaposan; remegtem, de-
pressziós voltam, óvatosan eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, de még mindig reméltem, hogy
rám talál egy szerencsét hozó angyal, amikor kopogtak az ajtón, de olyan finoman, hogy alig hallottam.
Elrejtettem a Chesterfield táskámat a kandalló alá, és résnyire nyitottam az ajtót. „Bukowski? – kér-
dezte egy hang. – Charles Bukowski?” Egy nő állt odakint a szemerkélő esőben, az esti 9 órás esőben,
2 haldokló növény közt a verandán, ami az utcára nyíló udvaron volt, ahol laktam, leharcoltan, sörös-
üvegek és egérárnyékok és Upton Sinclair, Thomas Wolfe és Sinclair Lewis könyveinek régi példá-
nyai közt, és kinéztem és néztem és néztem, és EGY NŐ VOLT, de MILYEN nő, abban az esti 9 órás
esőben: hosszú vörös haj, végig le a hátán, jézusom: tonnányi vörös varázs. És az az arc: olyan nyitott
volt a szenvedélytől, mint egy virág, amit erőszakkal nyitottak szét, és az a test, az maga volt a SZEX;
a szex állt, ugrált, énekelt, nézett, áradt, dudorászott az esti 9 órás esőben, és azt kérdezgette: „Bu-
kowski? Charles Bukowski?”, én meg mondtam, hogy „Jöjjön be”, mire bejött; bejött, és leült a kan-
dalló előtt lévő székre, és a falak elkezdtek ki-be mozogni, mint amikor be van tripezve az ember, és a
szőnyeg azt mondta: „mi ez?, atyaééééééég, miii eeeeez?”, és KERESZTBE TETTE A LÁBÁT, és
felcsúszott a szoknyája, és végigmértem a combjait, arcátlanul, jézusmária, a koponyámon kívül vol-
tam, combok, térdek, magassarkú, hosszú, testhez simuló harisnya és hús, ó, uram, és lóbálta a lábát,
és tekergette a bokáját, úh, úh, úh, kegyelem! És az a vörös haj ráomlott a szék támlájára, az a vörös
haj csak úgy izzott a lámpafényben, alig bírtam állni, és alig értettem, hisz még csak azt sem érdemel-
tem meg, hogy RÁNÉZZEK, és ezt jól tudtam.
– Kérsz egy sört? – kérdeztem.
– Elfogadom – mondta.
Felálltam, és alig bírtam járni. Akkora tömlőm lett, amivel egy napalmtól égő erdőtüzet is könnyen
el lehetett volna oltani.
Meghoztam a sört, de poharat nem adtam neki, csak néztem, ahogy issza az üvegből, néztem, ahogy
folyik belé, a vörös hajába, a testébe, a mindenhovájába, és ránéztem a lábára, és nem tudtam vele
betelni, és én is üvegből ittam.
Letette az üveget. – Nagyszerű író vagy – mondta.
– De ez még nem ok arra, hogy elgyere hozzám.
– De igen, de igen. Lenyűgözöl engem azzal, ahogy írsz, és a kinézeted... úgy nézel ki...
– ...mint egy kukásember?
– Igen, vagy mint egy beteg gorilla, egy alulfejlett, idős, rákban haldokló gorilla. És azok a hitvány
szemek, azok a nyílások az arcodon, amiket aztán ha egy pillanatra végre KINYITSZ... azt a rohadt
életbe, életemben nem láttam ILYEN szemeket, ilyen SZÍNT és ilyen ÁDÁZ TÜZET...
– ...és azért jöttél, hogy megnézz magadnak, hogy megnézd, hogy ki vagyok, mi vagyok?
– Azt hiszem. Nem tudom. Nem tudom, miért vagyok itt. Tényleg. Csak azt tudom, hogy itt vagyok.
Nem tehetek róla. Te egy gorilla vagy. Vagy valami kígyó. Vagy bármi, ami mocskos. Büdös vagy.
Nem ismerlek. De azt tudom, hogy te nem az az ember vagy, aki Bryan értekezletein nyomorékokat fe-
nyeget, tántorog a szobában, mindenkit lehord, és csak inni, inni, inni akar még. De akkor is egy disz-
nó vagy.
– Egy nő mindig meg akarja találni egy férfi legbensőjét, és meg akarja szelídíteni, át akarja for-
málni azt; de egy bölcs férfi sosem mutatja meg egy nőnek a lelke legmélyét. Csak egy pillanatra vil-
lantja fel a fényt, és már le is kapcsolja, és újra visszaváltozik önmagává. Egy nő úgy gyakorolja a
gyereknevelést, hogy előbb megszelídíti a férfit. Nekem nincs szükségem nőkre azonkívül, hogy meg-
baszom őket. Engem nem ejtenek csapdába. A szerelem az önzőség egy formája. A szerelem a gyávák
kifogása, hogy feladhassák.
– Ezt szépen mondtad. Egész jól hangzik, te rohadék, de mit akar ez jelenteni?
Felemelte a sörösüveget, megcserélte a lábait, a szoknyája még FELJEBB csúszott, jézusom, irgal-
mazz, mennyi láb, mennyi comb, mennyi HAJ, istenem.
Felálltam, elhúztam a szájától a sörösüveget, odanyomtam a koszos, szakállas képemet az arcához,
a nyelvem szívta és tekergette az övét, keményen, totál őrülten, de nem lökött el magától, így megra-
gadtam hátul a derekánál, erre homorított, a fejét a szék támláján dobálta ide-oda, az ajkaink összera-
gadtak őrülten, a kezem annak a NAGY testnek a hátulján, istenem, az üveg felborult, a sör kiömlött a
földre, és lenyúltam a másik kezemmel, és FELRÁNTOTTAM a szoknyáját, egészen fel, atyaég, atya-
ég, atyaég, aztán felállítottam, elindultam, ide-oda toltam őt a szobában, közben éreztem azt a vörös
hajat az arcomon, a füleimen, éreztem a csodát, az őrületet, aztán lehúztam róla a bugyit, és végre
MEGVOLT, MEGVOLT, MEGVOLT, és nekiálltam, és megmarkoltam azt a hosszú vörös hajat, és
meghúztam. Megint homorított, hajlította, hajlította hátra a hátát fájdalmában és ENYÉM VOLT és ad-
tam neki és közben fogtam a haját, aztán megmarkoltam a seggét és szétfeszítettem, és a szőnyeg köze-
pére szögeztem őt, feltettem a keresztre, már túl késő volt neki, fent volt a kampón, és szétszedtem,
szétszedtem és a lámpák sárga fényében fürödtünk és semmi mást nem lehetett hallani, csak hogy lihe-
günk és viaskodunk. Ki gondolta volna? Ki? És akkor BUMM, megrázkódtak a falak, egy ember az ut-
cán rálépett egy olajfoltra, elesett, és eltörte a bokáját, mi meg úgy csúsztunk szét, mint két, ellenkező
irányba tartó kukac, és csak állt ott, és azt mondta: „húúúúúúh, húúúúúúh, húúúúúúh, ez jó volt, ez jó
volt, ez jó volt, te mocskos, zsíros disznó”, aztán megfordult, kiment a fürdőszobába, és becsukta az
ajtót. Én bementem a konyhába, fogtam egy rongyot, és megtöröltem magam. Kivettem még 2 sört, és
rágyújtottam.
Kijött a fürdőből, és még jobban nézett ki, mint előtte: ragyogott, izzott mindene, gyönyörű volt, ezt
könnyen kijelenthettem, egyszerűen gyönyörű volt. Megittam a sörömet, ránéztem, és egyikünk sem
szólt egy szót sem. Meggyújtottam neki egy cigarettát. Aztán pisálnom kellett. Bementem a fürdőszo-
bába, becsuktam az ajtót, pisáltam, lehúztam a vécét, megmostam a kezem, és mire kijöttem... eltűnt.
Csak úgy. Se köszönés, se semmi. Ránéztem a székre, amin ült. És a sörösüvegre a földön. De tényleg
megtörtént. Igen; megtaláltam az egyik fülbevalóját. Egy zöld fülbevalót. De csak az egyiket. Mindig
csak EGY maradt ott. Hogy a francba? De ilyen fülbevaló még egyszer sem. Lehúztam a söröm, és ki-
mentem. Hideg volt odakint. A DeLongpre Avenue-n le és föl mindenhol ugyanaz volt. Emberek be-
zárkózva. Zárt ajtók mögött, zárt ablakok mögött. Mindenki a javaival, az emberével, az őrületével, a
bankszámlájával, a kocsikulcsával, a diófejével, a székrekedésével.
Elnéztem északra, mert gondoltam, arrafelé lakik, egy komoly, entellektüel fickóval, aki nagy sza-
vakat használ, és nagy, jelentőségteljes dolgokról beszél; vannak férfiak, akik automatikusan megkap-
ják az ilyen csinibabákat, míg én már akkor szerencsésnek éreztem magam, ha az újságban láttam ró-
luk egy fotót. Fogtam a fülbevalót, a zöld fülbevalót, és eldobtam észak felé, jó magasra a sötét égbe,
és nyoma veszett az egy utcával feljebb lévő Sunset Boulevard-ról odaszűrődő neonfényben. „Tessék,
bébi – mondtam –, visszaadom a fülbevalód meg az életed meg mindent, bébi, bébi. De köszi a cso-
dás, osztályon felüli baszást!”
Aztán bementem, megtaláltam a sörét, amihez hozzá se nyúlt, megfogtam, és ittam, ittam, ittam.
Megtaláltam a turfújságot, leültem a székébe, és tanulmányozni kezdtem a Santa Anita-i futam induló-
it. Aztán találtam egy hosszú vörös hajszálat, egy nagyon hosszú vörös hajszálat a szék karfáján, fel-
vettem, és a végét a cigarettámhoz érintettem; sercegett, összezsugorodott, és egészen halványan füs-
tölt. Lassan emeltem a cigarettámat végig a hajszálon, amíg teljesen el nem égett leszámítva az ujjaim
közt lévő darabot, amit beletettem a hamutálba, és ott égettem el.
Charles Bukowski. Halhatatlan író. Halhatatlan szerető. Többé nem mehetsz haza.[1] Már túl késő.
Ittam a sört.
Nem vagyok jól. Az ég szerelmére, ember, dobd már ki azokat a sörösdobozokat a szemétbe. A pi-
csába, nincs egy asszony a háznál, aki összeszedné ezt a sok szart – hála Istennek. Lehet, hogy ezért
vagyok a kukkolók királya és a maszturbálás művésze. Nem bírom, ha állandóan körülöttem van egy
pina. Hogy folyton terrorizáljon a hangulatváltozásaival és az elmebeteg fejével? Még egy sör? Ott
van a lábadnál három dobozzal. De még van a hűtőben is. Itt, Amerikában egy férfi nem is férfi, ha
nincs három vagy négy kurvája és egy új autója. Jó, egy kicsit berúgtam. Lehet, hogy ezért gúnyoló-
dom magamon. De akassz a nyakamba egy új autót meg 3 nőt, és nekem annyi, bazmeg. Nincs tévém,
de még rádióm sincs. Egy nagydarab brazil pina, aki be akar hálózni, az utolsó szörnyek egyikének
hív. Egy szörnyangyalnak – jelentsen ez bármit is. De előle is futok, bár biztos fantasztikus kúrás len-
ne, egy gigantikus kúrás. De időközben egy kicsit bölcsebb lettem. Miután visszajöttök a fürdőszobá-
ból, egy kétszemélyes poklot kezdtek el élni. Igen, van egy sztorim, de várjál, hadd vegyek magamhoz
előbb még egy sört. Jó, szóval egy degenerált kukkoló vagyok. Inkább csak nézném. Nem akarok be-
szállni. Érted? Na, van egy vicces sztorim. Kukkolóknak. Oké, Frank, tudom, hogy te nem vagy kukko-
ló. De tegyél úgy, mintha az lennél. Nem, nem vagyok homo, a kurva életbe, miért merül fel ez min-
dig?
Mondtam, hogy nem vagyok jól, szóval ne baszogass, légy szíves. Néha annyira szarul vagyok,
hogy úgy érzem, becsavarodok. Érezted ezt már valaha, Frank? Nem? Hát mert csak egy rendes ame-
rikai sörissza vagy, szabvány amerikai érzésekkel. Szereted magad FÉRFINAK érezni. Nem jó érzés
férfinak érezni magad, Franky fiú? Nem, nem akarok verekedni. Mert mi van, ha megverlek? Az egész
életed tönkremenne. Miért szakítasz félbe? Csak szeretnék elmesélni egy vicces kukkolós sztorit. Le-
fogadom, hogy te is kukkoltál már – néztél már nőket buszon, vagy figyelted őket, amikor szállnak ki a
kocsijukból, vagy amint a szemeteskuka fölé hajolnak. Nem, egyáltalán nincs mocskos fantáziám; egy-
szerűen csak így érzem jól magam, ahogy vagyok. Húzz a faszba. Mondtam, hogy nem vagyok jól.
Dobj ide még egy sört. A picsába. Már a mosott ruháért sem tudok elmenni. Kezdek becsavarodni.
Már azt is elfelejtettem, hogy HOVÁ vittem a szennyest. Aztán amikor megtalálom, akkor jön a követ-
kező faszság, amit el kell intéznem, és ettől megőrülök. Hogy például mit? Például le kell VÁGAT-
NOM A HAJAM! Figyelj, a fogorvos az nekem semmi, de a borbélyok MEGRÉMÍTENEK! Mert ak-
kora SEGGFEJEK, azért, Frank. És tudod, mi a LEGBORZASZTÓBB? Tudod? Hogy amikor végez-
nek, Frank, akkor muszáj MEGFORGATNIUK abban a székben, és PUFF bazmeg, már ott is van előt-
tem a TÜKÖR, és meg kell néznem a POFÁM, úgy kell tennem, mintha megnézném a hajam, mintha
egy kicsit is érdekelne, hogy itt vagy ott kilóg-e egy szál. Kit érdekel? El akarok HÚZNI onnan! És az
a faszfej borbély meg ott áll mögöttem, látom őt a tükörben, ásít, én legszívesebben szétrobbannék, és
ehelyett azt kell mondanom: „Oké, jó lesz.” Nem tudom, hogy hol van a pokol, de szerintem egy bor-
bélyüzletben kell lennie. Annyira visszataszító, gusztustalan, hiú faszság. Jézusom, ki teremtette a fér-
fiakat ilyennek? Mit nekem egy fogorvos, aki belekönyököl a mellkasomba, a szája bűzlik a piától, és
izzad? És fogja azt az izét és „zzzzzzzzzzz... nem fájt, ugye?”, te meg kiköpöd a vért és a fél állkapcso-
dat, aztán „zzzzzzzzzzzz, zzzzzzzzzzzzz, oké, köphet...”, „phöööh”... De nem vagy adósa, lekötelezettje,
ő pedig fütyörészni kezd. A fogorvosok csodálatos módon vannak híján a saját képességükbe vetett
hitnek, ami a borbélyokról nem mondható el, még akkor sem, ha teljesen kutyaütők. Pedig a legtöbb-
jük az, na nem mintha nem lenne mindegy. Szóval aztán az a rohadék borbély végez, neked meg szép
nyugodtan kéne tudni felállni, mintha az egész olyan kellemes és remek lett volna, és most úgy érez-
néd, új ember lettél, aztán fizetni kell neki, és még BORRAVALÓT is kell adni a rohadéknak! „Vi-
szontlátásra – mondja –, a legközelebbi viszontlátásra!” „Viszlát” – válaszolod. Viszlát, viszlát, visz-
lát.
De még mindig nem mondtam el a kukkolós sztorit. Hogy? Ja. Igen, tudom, TUDOM, hogy sok férfi
szereti a borbélyokat. Sok férfi órákon át ül a borbélynál, még akkor is, ha nem kell hajat vágatniuk.
Vagy semmit se. Csak kártyáznak, és sportról beszélgetnek. Tudják nézni azt a koszos linóleumot a
szomorú, halott hajkupacokkal, és egyáltalán nem zavarja őket, nem éreznek semmit. Ők az épelméjű-
ek ebben az univerzumban. Semmi mást nem kezdenek az idejükkel, csak nézik, ahogy meghal. Ezek
aranyhalak. Én nem vagyok épelméjű. És állandóan baszakodnak is velem. Mármint ezek a „nélkülöz-
hetetlen” emberek. A picsába is, már csak amiatt majdnem elvágtam a saját torkomat, hogy belegon-
doltam: meg kell csináltatnom a jogosítványomat. Az a sok ember ott, akik a szerencsétlen kis tesztje-
iket töltögetik. Olyan egyszerű kérdések vannak, hogy az már rémisztő. Ezek meg dörzsölgetik a hom-
lokukat: „pssszt, figyelj, haver, mit kő válaszom a hármas kérdésre? Azt má egyátalán nem értem...”
És a sorok, a sorok, a sorok, a sorok, a sorok – negyvenes éveik végén járó magányos hölgyek cseve-
résznek az eladóval, egyik bugyuta kérdést teszik fel nekik a másik után, csak hogy BESZÉLGETHES-
SENEK valakivel... közben feltartják a sort vagy negyedóráig, az eladó meg, aki szintén magányos és
mellette lusta, meg a fasza is áll, csak mosolyog, és egyik bugyuta kérdést válaszolja meg a másik
után. A fasza áll, meleg van, mindenki izzad, és fent lóg a kereszten. A ROHADT ÉLETBE, MINDEN
OLYAN NEHÉZ ÉS OSTOBA! Faszok, borbélyok, zsaruk, főbérlők, személyi jövedelemadó; tükör-
tojás reggelire... téboly. A picsába, adj még egy sört. Hogy az a magasságos... Soha nem fogom elme-
sélni ezt a vicces kukkolós sztorit. Nem tudom fizetni a gázszámlát, se a villanyszámlát, se a telefont.
Olyan, mintha 2000 kilót akarnék felemelni. Értelmetlen az egész. Dől rám a szar; ez a sok rohadt
számla, csak jön, jön, jön, semmi értelme. Egy időre azt mondod magadnak, leszarom, és egy pár hétig
nézed az eget. Aztán egyik este arra érsz haza a bérelt lyukadba, hogy se gáz, se villany, se telefon. És
miért? Azért, mert tartozol nekik összvissz 39 dollárral, és nem tudtak még egy kicsit várni. Pedig épp
van 80 dollár a tárcádban, csak egyszerűen nem tudtál elmenni a postára, hogy feladj három kurva
csekket, mert mindig hosszú a sor, a lányok szenvednek vagy idióták, és valami balfasz mindig előre-
tolakszik, rálép a cipőd sarkára, és meg akar előzni. Bolondok, ostobák! SZAR EZ AZ UNIVERZUM,
én mondom neked! ANNYI HÜLYE DOLGOT KELL CSINÁLNI, HOGY NEM MARAD IDŐ NEM
HÜLYE DOLGOKAT CSINÁLNI. Például mész valahová kocsival, megállít a rendőr és megbüntet,
mert nem volt IDŐD azt a kibaszott hátsó lámpát megcsináltatni, amit valaki összetört, míg te valahol
parkoltál. És miután megállít, talál még nyolc vagy tíz hibát – a fék soha nem elég jó, az első lámpák
rosszul állnak, a féklámpa nem működik, az ablaktörlők elhasználtak, és különben is, miért csak egy
van?, és a többi és a többi. Még milyen jó, hogy megállítottam, különben meg is halhatott volna. Tes-
sék, vegye el ezt a csekket. Itt írja alá. Köszönöm, uram. Nem, biztos úr, én köszönöm. Nincs elég
eszem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, biztonságosan közlekedhetek-e ezzel az autóval, avagy sem
– amúgy viszont meg tényleg szeretnék meghalni, tudja?
Dobj meg még egy sörrel, Frank. Minden annyira lehangol. Ezért nem engedhetem, hogy itt legyen
nekem egy pina, és basztasson, pofázzon és követelőzzön. Ez az egész egy háború, te ezt nem látod,
Frank? És egyre gyengébb vagyok. Egy hete gyűlnek az újságok a földön. Nem tudom őket összeszed-
ni. Még egy tekercs vécépapírt se tudok kitenni a tartóra. Az már munka. Össze kell nyomni a rugókat,
meg ide-oda kell tekergetni. Túl sok munka. Fogom a tekercset, és leteszem a földre. A gyomrom kész
van, és a lelkem is kész van. Hinned kell nekem, barátom: csak az, hogy félig rendbe tegyem a lelkem,
már irtózatosan nagy és lehetetlen feladat.
Azt mondod, hogy nekem SZERELEM kell? Lófaszt! Jó, az igaz, hogy magamnak való vagyok, és az
ilyenek általában felkötik magukat. Akinek meg társa van, annak viszont tudnak segíteni; de úgyis min-
denki kötélen végzi. Igen, beteg vagyok. Rám tör a szédülés, hólyagos a tenyerem, kelések vannak a
seggemen, torokgyulladásom van, félrever a szívem, a talpamba üvegszilánk ment, ideggyulladásom
van, meg nyáktömlőgyulladásom, fáj a fogam, fáj a fejem, fekélyem van, és benőtt szőrtüszőim, benőtt
lábkörmöm, törött ujjaim, inszomniás vagyok, szorongok – de leszarom. Mondj egy betegséget, nekem
tuti van. Ja, és kukkoló is vagyok. Bizony. Na, végre kilyukadtunk ide. Már milyen kurva régóta el
akarom mondani ezt a kukkolós sztorit!
Szóval elmentem az orvoshoz. Hogy miért? Nem szívesen mondom el, de volt egy vékony csík a
seggemen, egy vékony mélyedés, mintha egy napig faszéken ültem volna, és nem múlt el; ez a hosszú,
vékony bemélyedés. Tök hülyeség, tudom. Egyszer láttam egy galambot, ami a járdán feküdt. Beteg
volt, gondolom. Nem mozogtak a szárnyai. De láttam, hogy lélegzik. Még élt, de a testét már belepték
a hangyák. Azzal a szemével, amelyik feljebb volt, engem nézett. Még a szemén is mászkáltak a han-
gyák. Nem tudtam, mit tegyek. Átléptem rajta, és mentem tovább. Két órával később már el is feled-
keztem róla. És erre lett egy ilyen vékony csík végig a seggemen.
Hárman várakoztunk odabent. Mellettem egy srác ült mankóval. És egy lány lehetetlenül rövid
szoknyában, nejlonharisnyás, keresztbe tett, príma lábakkal, nagyon magas sarkú cipőben. Te szentsé-
ges... úúúúh, úúúúh. Úgyhogy felállt a farkam. Nem bírtam levenni róla a szemem. Muszáj volt néz-
nem. És ingyen volt! Olyan volt, mint benyitni egy arannyal teli gardróbba. Elképesztő dolgok történ-
nek. És ezek a nők olyan fesztelenek közben. Lazán, flegmán ülnek, amitől még dögösebbek, és amitől
még elviselhetetlenebb az egész. Atyaúristen. 6, 8, 10, 12, 48 éves korom óta kukkolok. Gyerekko-
romban fából összeácsolt lelátók alá másztunk be a haverommal, Harryvel, hogy belessünk a nők lába
közé. Repülőversenyekre jártunk, ott űztük ezt. Nyár volt, és mindig fújt a szél. Láttunk ezt-azt. „Gon-
dolj csak bele – mondta Harry TÖBB EZER PINA!” „Jézusom – mondtam ettől egy kicsit most
rosszul lettem.” Harry ma egy városi bíróságon bíró.
Na mindegy, szóval ott ülök az orvosi váróban a csíkkal a seggemen, és nincs több ezer vagy milli-
ónyi pina – ami egyébként rémisztő –, csak egyetlenegy, és azt se látom igazán jól, de jobb is így.
Persze az ember azt képzeli, hogy valami más van ott, valami őrületes csoda.
Mint például egy fasz? De most tényleg, Frank. El akarok mesélni egy vicces kukkolós sztorit, ne-
ked meg közbe kell vágnod, mint egy ostoba magányos amerikai hősnek, aki a helyi kocsma bárszékén
ül? Baszódj meg. Pedig vicces a sztori. Csak figyelj. Mondtam, hogy kukkoló vagyok. Csak hallgasd,
jó?
Gyönyörű erekcióm KELLŐS KÖZEPÉN egyszer csak eszembe jut valami. És tudod, MI jut eszem-
be? Hát, hogy MÉGISCSAK egy orvosi váróban ül. Lehet, hogy trippere van. Vagy szifiliszes. ERRE
AZ EREKCIÓMNAK ANNYI, ÉS SZINTE KEZDEM MEGUTÁLNI ŐT.
Mi, hogy szerinted dilis vagyok? A mankós srác is biztos ugyanezt gondolja, hiszen tíz perce csak
maga elé bámul, és az egyik Rajna-parti kastélyról készült képet nézi. A jó német orvos 5 vagy 6 Raj-
na-parti kastélyról készült festményt is kiakasztott a várótermébe.
Én inkább kézbe veszem a Newsweeket vagy valamelyik hasonlóan unalmas lapot.
Hosszasan kell olvasnom egy cikket az orosz tankokról Prágában – jóval a történtek után. Az még
nagyobb őrület, mint megszerezni a jogosítványt. Nyilván nem az ész vezérelte őket. Aztán elolvasom
újra, csak hogy ne kelljen néznem azokat a szifiliszes lábakat. A magazinban szinte ugyanúgy tálalták
a sztorit, mint az újságban. Istenem, unalmas, bágyasztó elmebaj. Pont, mint a borbélynál. Az orvosi
várókban a legszörnyűbb az, hogy ilyen banális módon vezetnek meg. Odateszik az újságot, hogy elol-
vasd, miközben vársz, vársz és vársz, mert különben nem marad más, mint ülni és a többiek KÉPÉT
bámulni – ami nyilvánvalóan kizárt, így mindenki ott ül, lapozgatja az újságokat, olvassa az unalma-
sabbnál unalmasabb magazinokat, miközben azon tűnődik: vajon miért érzem ilyen rosszul magam?
„Néhány magyar tankostól megkérdezték a csehek, hogy miért segédkeznek, amikor nem is olyan rég
még ők estek az orosz tankok áldozatául. A magyarok egyszerűen elfordultak.” Vajon miért érzem
olyan rosszul magam?, gondolják magukban az előtérben várakozó, újságot olvasó emberek. Trippe-
rem van? Vagy rákom, acidózisom, hepatitiszem, merevkórom, gennyvérűségem, faggyútúltermelésem,
skarlátom? És csak lapozgatnak, lapozgatnak, és törik a fejüket, törik.
Aztán keres az ember egy másik magazint, és vár.
Na, ülök ott, kijön egy öreg nő, és csak csiripel, csiripel a rövid, nagyon rövid szoknyás lánynak:
„Összevarrta a szemem, és máris sokkal jobban érzem magam! Annyival jobban érzem magam, drá-
gám! Persze a varratokat majd ki kell szedni, de annyival jobban érzem már magam!”
„Ülj le egy kicsit, mama, aztán hazamegyünk”, mondja a rövid, nagyon, nagyon rövid szoknyás, nej-
lonharisnyás, varázslatos lábú, fekete magas, nagyon magas sarkú cipőt viselő lány. Atyaég.
Jól átvert az agyam. Te idióta, te idióta, oda a peep-show, oda a peepshow! Te hülye, ELPOCSÉ-
KOLTAD ezt a rengeteg időt! Ő az öreg nő LÁNYA! Se TRIPPER, se semmi! Csak azoknak a varázs-
latos lábaknak az INGYEN látványa, ó, istenem, légy irgalmas, azok a tiszta, varázslatos lábak!
WUNDERBAR!!!!
Úgy teszek, mintha a LOOK magazin négyhetes példányát nézném. Már épp begerjednék, amikor
anya és lánya feláll, és elmegy. A lányon egy rövid, fekete kombiné van, piros ruha, zöld bugyi, és mi-
után anya kimegy, a csaj megigazítja a ruháját, kihúzza magát, kidülleszti a melleit, kinyomja a seggét,
aztán kilép a mama után, én meg ott maradok az ajtórésen beszűrődő halvány napsugárral.
Hogy azután mi történt? Mi történhetett? A doki behívta a mankós srácot, én meg levettem az egyik
Rajna-parti kastélyt ábrázoló képet a falról, beszálltam a liftbe, lementem a földszintre, kivittem a
Rajna-parti kastélyt a kocsimhoz, bedobtam a hátsó ülésre, és hazamentem.
Hogy miért csináltam ezt? Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert a nejlonharisnyás lábak és a zöld bu-
gyi után nekem már más nem maradt, nem tudom. Ami kábé annyi, mintha kivettem volna egy hangyát
egy már alig élő galamb szeméből: nem sok. Dobj ide egy sört. Mondtam, hogy vicces kukkolós sztori
lesz. Miért nem nevetsz?
Hogy? A csík a seggemen? Az elmúlt. Legszívesebben felhívnám a dokit, hogy megkérdezzem, mi-
kor megy vissza az öreg hölgy kivetetni a varratokat. De ha nem tudok egy tekercs vécépapírt feltenni
a tartóra, akkor nyilván sejted, hogy ezt sem tudom megtenni. Hallod, Frank, mondom, DOBJ IDE
EGY SÖRT. Mondtam már, hogy nem vagyok jól...
Keletnek tartottam. A büfékocsiban. Küldtek pénzt büfékocsira. Persze már felszálláskor megittam
egy korsó sört, és ittam egyet El Pasóban is. Én voltam a világ legjobb költője, ő pedig a világ leg-
jobb szerkesztője és könyvkészítője.
Amerikában 2000 ember olvasott verseket, és közülük 900-at szavakkal vagy a könyvek kiállításá-
val át lehetett verni és rá lehetett bírni, hogy vegyenek is versesköteteket. Az öregfiú reszortja volt a
kivitelezés, az enyém pedig a szavak.
Az emberek nyelvét beszéltem valami más elméjén keresztül. „Charles Bukowski és a vad vidé-
kek” – Northwest-kritika.
Még ész sem kellett hozzá. Én abban hittem, hogy a szavak legyenek tiszták és világosak. Ha üvöl-
teni akartam, üvöltöttem. Baszódjanak meg.
Az öreg olyan papírt vett, ami kétezer éven át megmarad. Arra nyomtatta a szavaimat, pedig én tud-
tam, hogy nem maradok fenn kétezer éven át. Közel se – ezzel tisztában voltam. Későn kezdtem, és
már öt évvel ezelőtt abba is hagytam volna, de a többiek, az elismert, körülrajongott költők annyira
rosszul írtak, hogy nem bírtam megtenni.
Az első könyvet elkapkodták – mind a 750 példány elkelt, és a ritkaságokkal foglalkozó könyvke-
reskedők darabját már 25 dollárért adták. Nekem meg volt egy pár régi cipőm, és még jó hosszú út
előttem Valhalláig. Az öregnek volt egy támogatója, egy New York-i kiadó. 3000 példányban gondol-
kodtak, én pedig egyből nyomtatásra írtam, magazinoknak már el sem küldtem a verseket. Az öreg 5
dollárt fizetett darabjáért, de végül azt mondta, hogy ennyi elég lesz, így a maradékot eldobtam.
Kinéztem a büfékocsi ablakán, és ugyanazt a száraz, egyhangú, rémisztő, sárgásbarnán ásító senki-
földjét látva eszembe jutottak azok az idők, amiket csavargással töltöttem – ide-oda utazgattunk a sín-
karbantartókkal hülye, tikkasztó buszokon, azon az értelmetlen vidéken. Még hogy túlnépesedett a
Föld? Semmi, semmi, semmi nem volt ott. De most végre egy büfékocsiban ültem, és játszottam a köl-
tőt. Milyen fura ez, de tényleg, gondoltam magamban, mekkora egy rakás szar. Semmivel sem vagyok
más, mint régen. Sőt, lehet, hogy régen még jobb ember is voltam, bár ezt kétlem. Mert minél öregebb
lettem, annál jobb ember. Milyen őrült egy elixír! Elixír? Mi az egyáltalán? Jól hangzik, de nem egy
vadember szava.
„Ez a Bukowski egy fenevad – mondta egy nő a partin. – Szörnyű alak!”
„Ugyan már – kérdezett vissza a professzor valóban ezt gondolja?” (Az a drága jó öreg dr. Cor-
rington mindig azt mondta, hogy „vadember” vagyok, nem pedig „fenevad”.)
A büfékocsiban nem jutottam piához. Ablakból jó sok volt, de piából semennyi. Az a hatalmas, szá-
raz sivatag a csontjaimra pályázott, kígyók akartak a szemüregembe mászni, de pia az nem volt.
Két hordár vagy pincér vagy mittudomén mi állt az átjárókocsiban, és a tőzsdéről, pinákról meg ar-
ról beszélgettek, milyen hülyék a fehér emberek. Ez ment vagy 10 percen át, én meg ültem egy asztal-
nál, és vártam. Mindig kisebbrendűségi érzésem volt az ilyen fessen felöltözött, fehér zakós fekete
emberek jelenlétében. Mintha tudtak volna valamit, amit én nem. Pedig valójában semmit nem tudtak,
amit én ne tudtam volna, úgyhogy végül felkeltem, és intettem nekik. Megálltam tőlük fél méterre, és
hallgattam őket. Rám se hederítettek. Végül aztán annyira untatott már a szövegelésük, hogy közbe-
szóltam:
– Elnézést kérek. Elnézést.
– Igen? – kérdezte egyikük.
Igazából azt kellett volna mondania, hogy: „Igen, uram?”, de már egy kicsit be voltam rúgva.
– Uraim, meg tudná nekem valamelyikük mondani, hogy hol találom a pultost, vagy legalább azt,
hogy ki az?
– Ó, én vagyok az – mondta egyikük.
– Megoldható lenne, hogy kapjak egy scotchot vízzel, viszonylag rövid időn belül, vagy zárva van a
bár?
– Nem, nincs. Nyitva van a bár.
– Akkor legyen olyan szíves, adjon egy scotchot vízzel. Meg egy sört kísérőnek.
– Sört kísérőnek, uram?
– Igen, legyen olyan szíves, ha lehet.
– Bármilyen sör lehet?
– Nem és igen. A legjobbat kérem.
A vadember visszament az asztalához, és leült. Megjött a scotch vízzel és a sör. A számla persze
felháborító volt, de én is felháborító borravalót adtam. Csupa jól öltözött ember ült a büfékocsiban;
én voltam az egyetlen rosszul öltözött alak. Főleg a cipőm volt nagyon kopott és kitaposott. De most,
hogy megtaláltam a pultost, már mindenki őt akarta. Elrontottam a napját. De a vonatoknak amúgy is
leáldozott már. A gazdagok már repülővel közlekedtek, és tömegesen, például 186-an vesztették éle-
tüket egy repülőgép-szerencsétlenségben, vagy egy eltérített géppel Kubában kötöttek ki, részegen,
halálra rémülve. Csak a szegények utaztak vonaton. A mexikóiak, az indiánok, a négerek és a költők.
A hordárok húzták az orrukat, és megvetően néztek ránk. Ők még emlékeztek a régi szép időkre. Ami-
kor még mindenki nevetgélt, és szórta a pénzt. De ez most már a múlté.
Rendeltem még egy kört. Ugyanazt. Tetszettek a nagy panorámaablakok. Egy nagy horrorshow volt.
Folyton elképzeltem, hogy odakint vagyok a kígyókkal, varangyos békákkal és kaktuszokkal, és ször-
nyű volt. Aztán visszaképzeltem magam a vonatra, a fehér zakós, arisztokratikus feketék meg a sze-
gény feketék, éhező mexikóiak és indiánok közé, és az is szörnyű volt. Bent, kint, fent, lent – minden-
hol. Lehúztam a piát. Egyetlenegy nő sem volt a vonaton 40 alatt. Szar egy vonatút. Az első könyvem
felé vezető úton felszedtem egy nagyon jó nőt. Oké, volt 2 kisgyereke, de olyan teste és lába volt...
Egymás mellett ültünk, a seggünk összeért, az egyik gyerek az ő ölében, a másik az enyémben. Mind-
ketten aludtak, ő meg ledugta a nyelvét a torkomon, közben az testünk összeért, és mindenhol megfog-
dostam. Dugásnak nem volt dugás, de legalább az idő gyorsabban múlt. Aznap úgy éreztem magam,
mint egy házas ember, de közben megengedtem magamnak, hogy annyit igyak, amennyit akarok, és ez
így egész szórakoztató volt. Aztán New Orleansban lesegítettem őt a vonatról, én meg leléptem a nagy
szerkesztőhöz és a feleségéhez. „Viszlát, drágám.” Lefogadom, azt hitte, hogy fogott magának egy pa-
limadarat. És valószínűleg sikerült is volna neki. De hál Istennek ott volt a szerkesztő és az ő 2000
évig fennmaradó oldalai.
Itt most viszont senki nem volt. Egyetlen 40 év alatti pina nem volt 400 mérföldes körzetben. Az
élet nagyon keserves tudott lenni. Még egy eszetlen vadembernek is.
Ottmaradtam a büfékocsiban egész délután és este. Éjjel minden jobban nézett ki, mert nem lehetett
olyan jól látni. Ezért a legjobb sötétben dugni, ha nem első osztályú nőt fog ki az ember. Minél keve-
sebbet lát valaki egy másik emberi lényből, miközben dugja, vagy ha csak nézi, annál könnyebben tud
megbocsátani.
Na mindegy, szóval mire második alkalommal is beértem New Orleansba, részegebb voltam és
jobban szét voltam esve, mint valaha. Költő? Mi a tököm az? Én nem vettem részt játszmákban.
A nagy szerkesztő és a felesége várt az állomáson.
– Hello, Buke – mondta a nagy szerkesztő kis mosollyal az arcán. Laza fazon volt.
„Hogy szólítanak általában?” – kérdezgették az emberek gyakran.
„Buke-nak, mert az rímel a puke-ra.”[2] Ez a válasz mindig kielégítő is volt nekik.
Beszálltunk egy taxiba, elvittek a szállásomra. Az lakásuk tele volt Bukowski-versekkel: első ol-
dal, 3500 lap egymás tetején, második oldal, 3500 lap egymás tetején... Voltak oldalak a fürdőkádban,
bőröndökben, mindenhol. Szarni se lehetett a sok papírtól. Még az ágyat is cölöpökre állították. Bu-
kowski az ágy alatt. Bukowski a klotyóbán. Bukowski a konyhában.
„Bukowski, Bukowski, Bukowski, Bukowski MINDENHOL! Néha úgy érzem, meg fogok őrülni!
Nem bírom!” – mondta mindig az asszony.
Az öreg nyugodt figura volt. Viszont a felesége, aki olasz volt; ő tüzes. Imádtam őt. De mindenki
más is. Soha nem beszélt mellé.
– De azért szeretünk, Bukowski.
– Köszönöm, Louise.
– Még ha többnyire egy vadbarom is vagy.
– Igen, tudom. De őszintén mondom, hogy nem direkt csinálom.
– Neked így is sikerül – mondta az öreg.
Megkértem őket, hogy álljunk meg egy üveg italért valahol. Már napok óta nem ettem, de nem vol-
tam éhes. Aztán elértünk a szállásomra, Louise kifizette a taxist, és bementünk.
Nem tagadom, őrült vagyok. A magányt szeretem. De sosem voltam magányos. Valami nem stimmel
velem. Így amikor megláttam a helyet, láttam, hogy nem nekem való, mert egy hosszú folyosó mentén
helyezkedtek el a szobák. Ha beléptünk, a haliból mindjárt a szobákhoz vezetett a közlekedő, és olyan
volt az egész hely, mint egy egybefüggő, hosszú folyosó. A konyha hátul volt, csak a klotyó esett egy
kicsit félre, de ezt leszámítva minden egymás mögött sorakozott. Olyan volt az egész, mint egy hosszú
kígyó, és ráadásul ahhoz, hogy egyik szobából átjussunk a másikba, át kellett menni rajta, ajtók pedig
nem voltak. Engem, aki úgy élt, mint egy szerzetes, ez egészen felkavart. Egy kurvával még elvagyok
egy éjszakára, de ki akar örökre együtt élni az egész világgal?
Hátramentünk a konyhába. Ott volt a házinéni. Nála intézték a foglalást. Szép, tiszta hely volt, ő pe-
dig dagadt, nagyon dagadt, és a nagyon dagadt házinénimen egy nagy rózsaszín és fehér köntös volt.
Mind leültünk az asztalhoz, én kibontottam az üveg piát, a házinéni pedig elővett pár sört.
– Ő itt Charles Bukowski, a nagy költő – mondta a nagy szerkesztő.
– Ő pedig Shirley.
– Egy szegény vadember vagyok – mondtam. – Örvendek.
– Örvendek – mondta a nagydarab, szomorú, kövér Shirley. És magányos.
(Ó, uram, könyörülj rajtam és sovány, megfáradt testrészeimen.)
Kiosztották a sört, én meg nem adtam senkinek az enyémből. Aggasztott, hogy fogok tudni így egye-
dül lenni. Megtudtuk, hogy Shirley ma korán kelt. Lehet, hogy nyugtalan volt a Charles Bukowskival
való találkozás miatt. Biztos meséltek neki ezt-azt rólam. Az öreg egyszer azt mondta nekem: „Te vagy
az oka, hogy már nem is tudok mit kezdeni a többi költővel. Olyan keményen teszed oda magad, mint-
ha a pokolba vezető vasúti síneket döngölnéd bele a földbe.”
Hát, ennyire azért nem voltam jó, de a lényeget értette.
Shirley kezdett kicsit magába roskadni. Shirley, a nagy, kövér köntösében, és én, a csavargó, Char-
les Bukowski szerepében. A világ tele van irodalmi gengszterekkel, és minél tehetségtelenebbek, an-
nál többet gengszterkednek. Nekem nem kellett különösebben gengszterkednem. Szóval ott volt Shir-
ley. Ha az emberek írókkal kerülnek össze, főleg egy költővel, úgy érzik, hogy muszáj megnyitniuk
előttük a lelküket. És Shirley megnyitotta.
Amúgy tök jó dolog konyhákban beszélgetni, főleg ha van mit inni. A konyhában lehet igazán be-
szélgetni. Egy konyhában nehezebb hazudni, csakúgy, mint szarás közben. Legalábbis nehezebb, mint
például egy nappaliban. Ettől függetlenül egy idő után azért vakarózni kezd az ember, és egy kicsit ra-
gadós lesz a helyzet. Én általában csak akkor lettem érzelmes, ha az én problémáimról volt szó. De
még fejlődtem, ha lassan is, és ezt tudtam. Tisztában voltam vele, hogy be fogom tölteni az 50-et, mire
észhez térek, mire egy kis objektivitás szorul belém, de addigra meg már túl fáradt leszek ahhoz, hogy
kezdjek is vele valamit. Röviden: meg voltam baszva.
Szóval Shirley kövér, anyagias arcán könnyek kezdtek folyni, de azért emberi volt, és igazi; egy
öreglány, aki megjárta a hadak útját. Sok hozzá hasonló nővel találkoztam már, de azért ők is ugyan-
olyan kegyetlenek tudtak lenni, mint a többiek. Kemény témával állt elő. Egy tehetséges zsidó bokszo-
lóról beszélt, akihez hozzáment. Én nem vagyok zsidó, de a bokszról sokat tudok. Amikor egy zsidó
felvette a kesztyűt, keményen és bátran harcolt. Akkoriban elég sok jó zsidó bokszoló volt.
– Jackie – mondta Shirley – mindenkit megvert. De a bajnokok nem akartak kiállni ellene. Túl jó
volt. Pedig sosem edzett. Csak ivott. Az volt neki az edzés. De kirekesztették. A bajnoki cím egyik
embertől vándorolt a másikig. Ő meg az összes pénzét elszórta. Összevissza meghívott mindenkit a
bárban meg az egész utcában. Kölcsönadott, és soha nem kapta vissza a pénzt. Egy éjjel aztán váratla-
nul meghalt, az ágyban fekve. Hangosan felnyögött egyet, és meghalt. Mindenki ott volt a temetésén,
mindenki. Annyira jó ember volt.
Folytak a könnyei.
Közben eléggé berúgtam. – A picsába – mondtam –, a sírban már nem sok hasznát veszed! A sírból
már nem tud megbaszni. De én megtehetem. Én itt vagyok! Felnyomhatok neked huszonöt centit!
Akkor aztán tényleg zokogni kezdett.
Felemeltem az italom: – Huszonöt centi. Simán.
Elég érdekesen kezdett mindenki viselkedni, úgyhogy fogtam az italomat, és bementem abba a szo-
bába, amit hálószobámnak kijelöltek, alsógatyára vetkőztem, ültem, és ittam az üvegből.
– Hé! – üvöltöttem –, ti rohadékok! Lenyúltátok a pénzem! Melyikőtök nyúlta le a pénzem?
Még egy darabig üvöltöztem, míg rá nem jöttem, hogy a párnám alá rejtettem. Aztán ittam még
egyet, bemásztam az ágyba, és elaludtam. Shirley meg volt rémülve tőlem, és azt akarta, hogy menjek
el, de a nagy szerkesztő azzal nyugtatta meg, hogy hosszú volt a vonatút, és túl sokat ittam. Amikor
másnap elmesélték, hogy mi történt, semmire sem emlékeztem. Shirley-nek volt egy étkezdéje a Fran-
cia negyedben. Amikor elment dolgozni, vettem egy tucat rózsát, és a csokrot a konyhaasztalra tettem.
Megtartotta őket, míg teljesen el nem hervadtak. És megtartotta az üdvözlőkártyát is. És egy rózsát le-
préselt egy könyvben.
Az öreg aztán nekiállt aláírattatni velem az oldalakat. 3500 oldalt, azért, hogy abból 3000 legalább
jó legyen. Többségüket egy ezüsttollal írtam alá, valamilyen sűrű és különböző színű tintával. Lassan
ment. Egy oldal nyolc perc alatt száradt meg. Szanaszét hevertek a lapok mindenhol, az ágyon, a szé-
keken, a szekrényeken. Amikor Shirley megjött a munkából, mindig ott talált a papírhalom közepén,
sörtől részegen. Elegem volt abból, hogy józanul kell aláírnom. Így aláírtam a nevemet, írtam mellé
valamit, aztán rajzoltam egy képet, egy akármilyen képet. Ettől még lassabb lett a folyamat, de leg-
alább nem volt annyira unalmas. Shirley már nem félt tőlem. Ha csak sört ittam, akkor nyugodt vol-
tam. Mindig készített egy jó vacsorát, aztán elmondta, mi történt az étkezdében.
– Ma két fazék epret is odaégettem. Két teljes fazékkal! Szörnyű volt.
– Elhiszem.
– Egy barátnőmmel beszélgettem kint, aki egyszer csak azt mondja: „Valami mintha égne!” Bero-
hantam a konyhába, a fazékból kifutottak az eprek, mindenhol égett eprek voltak. Édes Istenem!
– Jobban oda kéne figyelned a munkára.
– Tetszel nekem, Buke. Jackie-re emlékeztetsz.
– Egy bunyóssal nem tudok versengeni.
– Nem erről van szó, hanem hogy te sem beszélsz mellé, nem hülyíted az embert, ahogy mások.
Vacsora után rendszerint visszamentem a szobámba, és folytattam a munkát. Aztán tíz körül fogtam
a sörömet, bevittem a konyhába, és tévét néztem Shirley-vel éjfélig vagy néha egyig, kettőig. Közben
ilyen kis babákat készített, amiket bent eladott. Nagyon ügyes volt. És kalapokat is készített. Azok is
nagyon jók voltak. Különlegesek.
– Ma már nem megy úgy az üzlet, mint régen. Az emberek már nem is hordanak maguknál pénzt.
Csak hitelkártyát meg utazási csekket. Már alig élek meg. Kérsz egy korty whiskey-t?
– Kérek, Shirley, kösz.
– Szoktad hallani a szomszédaidat?
– Nem.
– Ja, persze, hisz elutaztak. Csak várj, míg megjönnek. Amint beteszi a lábát a férfi, üvöltözni kezd,
lekurvázza a nőt, meg mindennek lehordja. Aztán megveri. Aztán úgy megbassza, hogy a falak is re-
megnek tőle.
– Jézusom.
– Minden éjjel ugyanaz a műsor.
– Ühüm. Hát, Shirley, nekem mennem kell aludni. Holnap találkozunk.
– Oké, bébi.
Aztán elmentem lefeküdni. Egyedül. Dél körül átmentem a szerkesztőhöz, és átvittem neki, amivel
elkészültem. Mire végeztem az egésszel, a papírrakás két méter magas volt. Csak az elutazásom előtti
utolsó estén fejeztem be végül a munkát. Előfordult, hogy átmentem a szerkesztőhöz, ott ittam náluk, és
hülye történetekkel fárasztottam őket. De bejött nekik. A csótányok ide-oda rohangáltak, és mindenhol
Bukowski volt.
Egyik este találkoztam a szépprózaszerkesztőjükkel a Francia negyedben. Bemutattak minket egy-
másnak. Siketnéma volt. Egész este szalvétákra írogattunk egymásnak. Jó fej volt. Addig írogattunk
egymásnak szalvétákra, míg az asztal alá nem ittam őt, aztán hazamentem Shirley-hez. Egy másik este
egy bárban ültem, ahol egy fickó játszott meg bohóckodott zongorán, aztán megfogta a mikrofont, és
azt mondta: „Hölgyeim és uraim! Ma este társaságunkban köszönthetjük Charles Bukowskit, a költőt.”
Intettem, a rohadékok meg tapsoltak. Biztos vagyok benne, hogy életükben nem hallottak rólam. Ké-
sőbb a klotyóban pisáltam, és odajött hozzám egy csávó.
– Te vagy az a Charles Bukowski, akit az előbb kint bemutattak?
– Igen.
– Elárulnád, hogy mikor és hol adták ki a verseidet?
– Baszódj meg, haver! – Felhúztam a sliccem, megmostam a kezem, és kimentem.
Shirley-nek végül nem akasztottam be. Ott voltam annyi éjszakán át, és mégsem. Aztán indulnom
kellett vissza Los Angelesbe. A Francia negyedben legalább fél-híresség voltam. Los Angelesben pe-
dig csak egy a sok szegény ember közül. Louise egy sarkon állt, és festményeket próbált eladni, míg a
nagy szerkesztő Bukowski könyvét nyomtatta, a csótányok pedig a napon lustálkodtak. Csendes, nyu-
godt időszak volt. Az utolsó oldalakat náluk írtam alá iszogatás közben, és ahogy mondtam, mire vé-
geztünk, a rakás két méter magas lett. 3500 Bukowski-aláírás és -rajz. A könyvet 7 dollár 50-re áraz-
ták be. A címe: CRUCIFIX IN A DEATHHAND.
Másnap az üzletében búcsúztam el Shirley-től. Őszintén szomorúnak tűnt. Véget értek a közös tévé-
nézős, baba- és kalapkészítős esték. Nincs több finom vacsora. A könnyű New Orleans-i életnek szá-
momra vége volt. Nem tudtam beakasztani neki.
– Soha nem felejtem el a rózsákat, és téged se – mondta.
– Egy nap majd írok rólad, Shirley – fenyegettem meg.
Megszorítottam a kezét, aztán otthagytam őt a fortyogó vízben fövő epreivel és egy gazdag kurvá-
val, aki egyik 25 dolláros kalapját próbálta fel épp, amit neki 1 dollárba került előállítani. Jól nézett
ki a gazdag kurva, de valaki másé volt.
A nagy szerkesztő és a felesége kivitt az állomásra. A poggyásztárolóban volt egy hosszú fa válasz-
fal. Úgy nézett ki, mint egy bár. Megütögettem a válaszfalat, és azt kiáltottam:
– Mindenki a vendégem!
Két fiatal lány elnevette magát.
– Ez nagyon vicces volt – mondta egyikük.
Lófaszt.
Felpakoltam a cuccomat a vonatra, a nagy szerkesztő és a felesége az ablakon át integetett nekem.
Csókot dobtam nekik, és elindult a vonat. Leszedtem a celofánt az üvegről, és megittam az első felest.
Majd később megkeresem a büfékocsit. Hát így állunk, Louisiana. Belegondoltam, milyen hosszú út
áll előttem. Már a texasi szakaszban szétment az ember háta. Végül mégis megkerestem a büfékocsit.
Nem szerettem a vonatokat, sem azt, hogy össze vagyok zárva ott emberekkel. Másnap valamikor,
amint a büfékocsiban üldögéltem, mintha azt hallottam volna, hogy a hordár a nevemet kiabálja.
„Charles Bukowski! Charles Bukowski!” Lehet, hogy végül tényleg megőrültem. Odajött az asztalom-
hoz.
– Bizonyára maga Charles Bukowski – mondta.
– Igen. A költő és szerető – válaszoltam.
– Távirata érkezett, Mr. Bukowski.
Adtam neki egy negyeddollárost, és kibontottam a táviratot.
„Drága Buke. Szörnyen hiányzol nekünk. Nem ugyanolyan a világ nélküled. Kérünk szépen,
légy óvatos, és vigyázz magadra.
Szeretettel, Jon és Lou Webb”
Rendeltem egy italt, és kinéztem a panorámaablakon. „Itt jövök, Kalifornia, megyek ugyanoda
vissza, ahonnan elindultam...”
Végigittam az egész utat. Napokkal később félholtan, elgyötörten nyitottam ki a taxi ajtaját, és száll-
tam ki belőle. Ott volt az udvar, és a kislány meglátott. „Hank, Hank!” És újra egyből rabul ejtett.
Megfogtam, és bevittem. És már ott is volt a nő.
– Na, milyen volt?
– Nehéz elmesélni. Fáradt vagyok.
– Akkor menj lefeküdni, Hank – mondta a kislány. – Menj lefeküdni.
– Előbb pipilnem kell.
– Oké, akkor előbb pipilj, és utána menj lefeküdni. Aztán ha felkelsz, majd játszunk.
– Oké.
A nő készített egy baconös-tojásos szendvicset. Én feküdtem az ágyban, olvastam az L.A. Times-t,
és akkor tudtam, hogy visszatértem. Tíz vagy tizenöt levél várt. Azokat is elolvastam. Mindenki magá-
nyos volt. Mindenki agonizált. Ledobtam a leveleket a földre, és tíz perc múlva már aludtam is – dél-
után 2-kor. Odakint macskák játszottak, pillangók repkedtek, a nap meg csak dolgozott. Vége volt a
bulinak. Charles Bukowski újra Hank volt. Kellett pénz lakbérre. Kajára. Benzinre. És rám fért némi
szerencse. CRUCIFIX IN A DEATHHAND. Kész.
Ez a potenciális öngyilkosságok világa, mármint, most főleg az Egyesült Államokról beszélek, a vi-
lág többi részét nem ismerem, de ez itt a potenciális és az elkövetett öngyilkosságok földje, ahol ma-
gányos nők százai, ezrei vágynak arra, hogy legyen egy társuk, közben meg ott vannak a férfiak, akik
megőrülnek, maszturbálnak, álmodoznak, férfiak százai, ezrei őrülnek meg a szexért, a szerelemért
vagy bármiért, és közben az összes ilyen ember, a szerelem-vesztes, szex-vesztes és az öngyilkosság-
ra hajlamos mind egyhangú, lélekölő munkát végez, amitől olyan lesz az arcuk, mint a rohadt citrom,
és ami kiszívja, kiszívja belőlük az életkedvet... A társadalmunk struktúrája valamiért lehetetlenné te-
szi, hogy ezek az emberek kapcsolatba léphessenek egymással. A templomok, a táncestek, a partik
csak még távolabb taszítják őket egymástól, a randiklubok és a komputeres szerelemmasinák pedig
még tovább pusztítják a dolog természetességét; azt a természetességet, amit mintha összetört volna
jelenlegi élet(és halál)stílusunk. Felveszik színes ruháikat, és beülnek új autóikba, majd elindulnak
SEHOVA. Minden manőverük kifelé szól, és a kapcsolatteremtés nem történik meg.
Valamelyik este – más javaslatára – végigmentünk a Hollywood Boulevard-on. Kisebb-nagyobb
megszakításokkal 1922 óta élek Los Angelesben, és nem hinném, hogy ötnél többször végigmentem
volna kocsival a Hollywood Boulevard-on. (Engem a saját őrületem emészt fel.) Péntek este volt, és
itt lassan vezetnek, így dugó volt. Az autóikban ülők a járdán lévő embereket nézték, a járdán közle-
kedők pedig a bezárt boltok kirakatait. Itt-ott feltűnt egy filmszínház, ahol filmeket vetítettek emberek-
ről, akik állítólag éltek. Kicsit lejjebb volt néhány klub és bár, ahová senki nem mentbe. Senki nem
költött pénzt. Senki nem csinált semmit. Csak néztek, vezettek és sétáltak. Gondolom, hogy valahol
volt valami akció, de nem itt, és nem a nagy tömegeknek. Itt olyan állásokban dolgoztak egy héten át,
amiket gyűlöltek, és amint eljött a kikapcsolódás ideje, mindjárt el is vesztegették azt. Kinyírták. Nem
mondhatnám, hogy annyira kíváncsi lettem volna erre, hogy ilyen sokáig nézzem.
Lefordultam a boulevard-ról, megtaláltam a Fountain Avenue-t, és elindultam vissza Los Angeles-
be.
Mindennap itt ülök, és játszom az írót, és az asztal, amin az írógép van, az utcára néz. A lakás egy
utcafronton lévő udvarra nyílik, és nem szoktam direkt dolgozni. Nem, ez így téves: direkt szoktam
dolgozni, nézelődni nem szoktam direkt, de esténként látom őket hazajönni; gyalogosan vagy kocsival.
A legtöbbjük fiatal hölgy, akik egyedül laknak a környező magas lakóházakban. Néhányuk egészen
vonzó, és legtöbbjük jól öltözött, de valamit kiöltek belőlük. Az a 8 órás munkahely, ahol valami el-
lenszenves dolgot kell csinálniuk a túlélésük érdekében, és persze valaki más hasznára, rendesen ki-
csinálta őket.
Ezek a hölgyek azonnal eltűnnek toronyházaikban, bezárják a lakásuk ajtaját, és örökre nyomuk
vész. A munkahelyük fülkéiből az otthoni pihenés fülkéjébe térnek, ahol várják, hogy visszamenjenek
a munkahelyükre. A munkahely a központ. A munkahely a Nap. A munkahely az anyamell. Állástalan-
nak lenni bűn; élettelennek lenni nem az. Persze meg kell érteni őket is – egy állás pénzt jelent, pénz
nélkül élni pedig nem kényelmes. Erről eleget tudok. És nem lehet mindenki művész, festő, zenész, ze-
neszerző, író vagy akármi. Sokakból a tehetség, sokakból a bátorság hiányzik, a legtöbb emberből
mindkettő. De még a művészek sem tudnak örökké művészek maradni, főleg nem jó művészek, akik
eleget keresnek ahhoz, hogy megéljenek a saját szakmájukból. A tehetség elmúlhat, a bátorság elmúl-
hat, vagy valami elmúlhat. Mi marad akkor az átlagembernek, ha nem egy olyan foglalkozás, ami vé-
gül kiöli belőle az életkedvet? Én például nagyon sajnálom az orvosomat. Ő persze olyan ember, aki
megengedhetné magának, hogy részt vegyen egy képzésen, amely esetleg lehetővé tenné számára, hogy
egy betűszedőnél felemelőbb hivatást űzzön. De amikor a zsúfolt rendelőjében ülök, látom, hogy ő is
a darálóban van. Ki-be küldözgeti a pácienseit, és szinte még azt sem kérdezi meg tőlük, hogy mi a
bajuk. Megméri a súlyukat, ad nekik valami gyógyszert, és olykor-olykor feldug egy kígyót a seggük-
be. És ha még mindig nem javul a helyzet, esetleg ajánl egy kórházat, vagy műtétet javasol. Fizetnie
kell a rendelő bérleti díját, a recepcióst, otthon pedig van egy felesége, egy orvostól elvárható felesé-
ge, egy orvostól elvárható otthonában. Az élete igazából csak elviselhető pokol. És a gyerekeiből is
orvos válhat, ha tudja őket taníttatni.
Ez van. Szóval nézem, ahogy a hölgyek eltűnnek toronyházaikban, hogy lezuhanyozzanak, egyenek,
tévét nézzenek, újságot olvassanak, felhívják Joyce-t, majd bekenjék magukat krémmel, beállítsák az
ébresztőt, és elmenjenek aludni. Én nem vagyok nő, de el tudom képzelni, hogy néhányuknak van libi-
dója, és férfi társra és szerelemre vágynak. Biztos így van. De ott van a munka. És így, istenem, bele-
gondolni is rossz, senki nem kezeli őket odalent.
És ott van a hétvége. De mihez kezdjenek a hétvégével? Azok a rohadékok csak a bugyit akarják le-
rángatni rólam. Jönni, látni, győzni, és viszlát. De ki akar egy pina-skalpvadászat áldozata lenni?
Mindenki elzárkózik a másik ember elől. Aztán végül, a kor előrehaladtával, elkeseredésből kivá-
lasztanak egy férfit, először talán szexuális örömszerzés céljából, később házasság céljából, ami so-
hasem működik; unalmassá válik, reménytelenné, újabb elviselhető pokollá vagy épp elviselhetetlen-
né. A házasság egy szerződés, amit a felek azért írnak alá, hogy unalomban éljenek, míg a halál el nem
választja őket. De akkor mi más marad? A prostitúció? Pfuj.
Több százezer magányos és frusztrált férfi és nő él szex és még inkább szerelem nélkül, dolgozik
olyan állásokban, amit utál, hajt át a piroson, megy neki tűzcsapnak, rohan bele kirakatokba, űz sze-
rencsejátékot, iszik, drogozik, szív el napi 2 doboz cigit, maszturbál, őrül meg, őrül meg egyre jobban
és jobban, tér meg valamilyen vallásra, vesz aranyhalat, macskát és majmot...
Több százezer magányos és frusztrált férfi és nő elégszik meg Disneylanddel a szerelem helyett,
vagy egy baseballmeccsel szex helyett... Több százezer magányos és frusztrált férfi és nő, akik elmen-
nek egymás mellett az utcán, félnek egymás szemébe nézni, egymás arcát megnézni, mert attól tartanak,
azzal fogják megvádolni őket, hogy szexpartner után kajtatnak. Komplett falak és utcák telnek meg
horrorfilmekkel, szexújságokkal, férfimagazinokkal, pornófilmekkel, vibrátorokkal és disznó viccek-
kel – mindennel, ami nem igazi kapcsolatteremtés és valódi tett. Erős a gyanúm, hogy az Egyesült Ál-
lamok a világ legmagányosabb helye, ami után nem sokkal lemaradva Anglia következik. Rengeteg-
szer hallottam munka közben a fiúkat beszélni a nagy dorbézolásokról, a berúgásokról, a kurvázások-
ról, amik katonakorukban mentek... De amikor megkérdeztem őket, hogy: „És most mit csináltok? Mi-
ért hagytátok abba?”, akkor furcsán néztek rám. Egyszerű a válasz. A civil életben már félnek. Meg
kell tartani az állást. Ki kell fizetni a kocsit. Muszáj – most már nem gondoskodik róluk a hadsereg.
Nincs napi háromszori étkezés. Nincs fedél a fejük fölött. Nincs biztos keresetük. Állam bácsi már
nem állja a tripperük kezelési költségeit... A vadságuk és bátorságuk szabályozva volt, és csak bizton-
ságos körülmények között működött.
Én mondom, a miénk a legdegeneráltabb nemzet a Földön. A börtöneinkben nem megengedett, hogy
a férfiak akár korlátozottan is, de szexuális kapcsolatra léphessenek az ellenkező nem képviselőivel,
ugyanakkor csodálkozunk, hogy reménytelen helyzetükben az elítéltek egymást molesztálják és bántal-
mazzák. Erre az a válasz, hogy hibáztak? Tegyük fel, hogy valamelyikünk hibázik. Jó lenne, ha egy
csapat férfi agyonverne minket, és szexuális tárgynak használna? Milyen bíró hozott ilyen ítéletet?
Furcsa, hogy az egyik legsötétebb államban, Mississippiben bizonyos elítélteknek megengedik, hogy
szexuális kapcsolatra lépjenek nőkkel – pedig azok odakint élő feleségeik vagy olyan nők, akik el-
játsszák, hogy azok.
Gyilkoljuk magunkat a szexszel és a munkával; a bolondokháza tele van szexuális értelemben „hi-
básan beállított” vagy foglalkozásuk miatt összeomlott emberekkel.
A válaszok? Ki tudja? Ilyen a társadalmi börtön szerkezete. És túl nehezek a rácsok.
Valamelyik nap megálltam tankolni. Nem tudom, már hogy jött szóba a téma, talán elhaladt mellet-
tünk egy nő, és így merült fel, de a benzinkutas azt mondta: „Már öt éve nem dugtam.” Elnevettem ma-
gam. „Viccelsz, ugye?”, kérdeztem. „Nem, komolyan mondom. Öt éve nem volt nőm.” A húszas évei-
ben járt. Ahogy jöttem el onnan, eszembe jutott, amit egyszer egy barátom mondott: „Hol vannak a
nők? Mondd meg nekem, hol vannak? Hol lehet itt egy kis bevetésre menni?” Sehol. Ez egy sivatag.
A barátom minden hétvégén lemegy Los Angelesből Mexikóba, hogy egy bordélyházban kielégítse
szexuális vágyait.
Nem tudom, barátaim. Nézzétek meg ezeket a falakat, nézzétek meg ezeket az embereket, nézzétek
meg ezeket az arcokat, ezeket az utcákat... Mindannyian bezártuk magunkat. Éjjelente megjelennek a
nemi erőszaktevők, a gyilkosok, a nők pedig bezárkóznak, és várják a nagy őt, álmaik férfiját, gazdag
lelki társukat, a férfit, aki briliáns társalgó, a férfit, aki talán anyucinak is elnyeri majd a tetszését. Az-
tán beállítják az ébresztőt. Lehet, hogy holnap meg épp ő állít be a munkahelyükre... holnap, jövő hé-
ten, jövő hónapban... biztosan létezik... De ezek a rohadékok csak a bugyit akarják lerángatni rólam...
Vajon Bukowski milyen lehet?
Hétfő délutánonként látogathattam meg a lányt. 7 éves volt. Nem is voltam annyira másnapos. A
Pico Boulevard-ról átmentem a Santa Monica Boulevard-ra, és azon haladtam. Odaértem, az ajtó
nyitva volt. Belöktem. Épp üzenetet írt egy papírra. A lányom anyja. Akinek a neve Vicki volt.
– Ezt épp neked akartam itt hagyni. Lousie Cindy-éknél van.
– Oké.
– Figyelj. Tudsz adni egy kis pénzt?
– Mennyit?
– Hát, 45 dollár jól jönne most.
– Csak 20-at tudok adni.
– Rendben.
Egy bútorozatlan, kétszobás Synanon-lakásban lakott havi 130 dollárért. Vicki az a fajta volt, aki
mindig valami szervezethez tartozott. A versolvasó klubból átment a kommunista pártba, onnan meg a
Synanonhoz. Ha elszigetelődött, mindig keresett magának egy új szervezetet. Végül is ésszerű megol-
dás volt.
Átmentünk Cindyékhez. Cindy fekete volt. A két lány a földön ült, és papírbabákkal játszottak. Cin-
dy anyja fehér volt, kövér és ágyhoz kötött.
– Asztmája van – mondta Vicki.
– Helló – köszöntem Cindy anyjának.
Cindy apja nem volt otthon, egy benzinkúton dolgozott.
– Elvinnél a Synanonhoz? – kérdezte Vicki. – Vagy mehetek busszal is.
(A Synanonnak saját buszjárata is volt.)
– Jó, elviszlek – mondtam.
– Gyere, Lousie, szedd össze a cuccaidat, és menjünk – mondta Vicki.
– De anya, ezt a ruhát még rá akarom adni a babára.
– Rendben, de siess...
Ekkor megláttam két embert kelet felől közeledni a parton, egyet pedig nyugat felől. Mindhárman a
húszas éveik közepén jártak. A nyugat felől jövő embernél egy nagy zacskó volt, meg-megállt, felvett
valamit, és beletette. Úgy tűnt, nem látja a szemből felé tartó két embert, igaz, még legalább egy foci-
pályányi távolság volt köztük. Vagy két focipályányi. A kelet felől érkező két férfin nagy vastag ba-
kancs volt, és rugdosták, ami a parton útjukba akadt. Az, aki egyedül volt, már-már dülöngélt a szél-
ben, miközben le-lehajolt, felvett valamit, és beletette a papírzacskójába. Azt gondoltam magamban,
szegény papírzacskós csávó még nem tudja, hogy a másik kettő rá fog ugrani, és össze fogja verni őt.
Miért nem gondol erre? Pedig biztos volt, hogy így lesz. És mivel én megéreztem, nem értettem, a
zacskós csávó miért nem érzi. És a vízi mentő a cölöpökön álló kis fehér bódéjában? Ő se látta?
Szinte pont előttem történt. Mindhárman szakállasak voltak, de a kelet felől jövő két férfié rövi-
debb volt; az övék már-már mérgesnek nézett ki. A papírzacskós csávó mindenhol szőrös volt: az ar-
cán, a nyakán, a hátán, a mellkasán, mindenhol. Aztán felnézett, és meglátta a két férfit. Megpróbálta a
tenger felé kikerülni őket. De ekkor jött egy nagy hullám, és a hozzá közelebb lévő csávó belökte őt a
tengerbe. A papírzacskóját elvitte a víz. Ahogy felállt, a másik megütötte, erre megint elesett, ők pe-
dig rugdosni kezdték a testét és az arcát bakanccsal. Először próbálta védeni az arcát a kezével, de
aztán eldőlt, és újra a fejét érték a rúgások.
Aztán megfordították, és kivettek valamit a zsebéből. Egy tárcát. Kivettek belőle valamit, majd be-
hajították messzire a vízbe. Körbenéztek, és meglátták, hogy ott ülök. Rám néztek. Mintha az állatkert-
ben lettünk volna – így néznek az emberre a majmok. Látták, hogy öreg vagyok, de azt is, hogy nagy-
darab. És abban a favágódzsekiben, amit a főbérlőmtől kaptam, még nagyobbnak tűntem.
Megnéztem az arcukat, és úgy találtam, hogy nem különösebben bátor arcok. Odafordultam a gye-
rekhez, és azt mondtam neki: – Maradj itt a fent homokos részen...
Leugrottam a szikláról, rá a nedves homokra, és elindultam feléjük. Elővettem a rugós késemet,
megnyomtam rajta a gombot, és előugrott a penge. Nem mozdultak. Ahogy akarjátok, gondoltam ma-
gamban. És mentem tovább feléjük.
Aztán egyikük elkezdett rohanni, majd a másik utána. Rohantak végig a parton, majd eltűntek a szik-
lák mögött. A vízi mentő továbbra is mereven nézett ki a tengerre...
Odamentem a sráchoz, és megfordítottam. Hajára homokos sár tapadt. Egy épp érkező hullámból
vizet fröcsköltem az arcára. Ott is nőtt szőr az arcán, ahol nem is kellett volna. Egészen az orráig. De
nem úgy értem, hogy az orra alá nőtt, hanem oldalt, egészen az orráig. Meg föl a szeméig. Volt benne
valami madárszerű, valami nem emberi. Nem kedveltem meg őt. De felsegítettem.
– Egyben vagy?
– Aha. Aha. De elvették a pénzem. 3 dollárt. Nincs több pénzem.
Megfogtam, és odakísértem egy kisebb sziklához, Lousie-tól távolabb, és leültettem.
– A móló alatt lakom – mondta.
– Ezt komolyan mondod?
– Már öt éve. Igen, azt hiszem, már megvan öt éve.
– Csak egy dollárt tudok adni.
– Tényleg adnál?
– Tessék.
Úgy tűnt, attól az egy dollártól magához tért.
– Itt laksz valahol a környéken? – kérdezte.
– Nem. Los Angelesben.
– És hogy tudsz megélni?
– Szerencsével.
Aztán Lousie integetni kezdett a homokvára mellől. Visszaintettem neki. A barátommal kinéztünk a
tengerre. Egy ronda kis hajó haladt el lassan a nyílt vízen, és valamit csinált.
Aztán a barátom azt mondta: – Tegnap két csávó szopta egymás faszát a móló alatt, két civil ruhás
rendőr meg elkapta és bevitte őket. Szerinted ez rendjén van?
– Hát, nem tudom – válaszoltam.
– Szerintem ha két csávó le akarja egymást szopni, az az ő dolguk, nem?
– Hát, ha innen nézzük, végül is igazad van. Figyelj, viszont most oda kell mennem a lányomhoz.
Odamentem hozzá, és leültem mellé.
A barátom elindult a sétány felé.
Louise rám mosolygott.
– Tetszik a homokváram? – kérdezte.
Megnéztem.
– Gyönyörű – mondtam –, sőt inkább nagyon szép.
– Mi a különbség a „gyönyörű” és a „nagyon szép” között? – kérdezte.
– Hát, azt, hogy „gyönyörű”, az emberek általában akkor mondják, amikor nem is úgy gondolják, de
azt, hogy „nagyon szép”, akkor szokták mondani, ha komolyan is gondolják.
– Ó.
Nagyon szép homokvár volt. Rossz is volt, hogy csak úgy ott kellett hagynunk, ezért inkább mi ta-
postuk össze. Aztán ahogy mentünk át a homokon a parkoló felé, megfogta a kezem. Maradt még jó
pár óránk a hétfőnkből, és valami más elfoglaltság után kellett nézni.
Néhány levelét elkevertem valahol, vagy csak túl lusta voltam megkeresni, de az elsőben valami
olyasmi állt, hogy egy motelben van, talán Sunlandben, nem, ez így nem stimmel, talán hogy a Sunland
Motelben van, nem, ez se stimmel, na mindegy, szóval három vagy négy napja kallódtak a levelek,
mire felhívtam, de eggyel kevesebb számjegy volt a telefonszámban, amit megadott, így kikerestem a
motelt, akármi is volt a neve, felhívtam, és kértem Jack M-et, de Jack M nem volt a szobájában, ezért
üzenetet hagytam, aztán én kallódtam el, vagy a lóversenypályán, vagy valahol, de egyik nap megszó-
lalt otthon (otthon?) a telefon, és Jack M volt az, és mondta, hogy már egy ideje próbál elérni, és kér-
dezte, hogy péntek este jó lenne-e? Mondtam, hogy jó. Erre mondta, hogy akkor 8 körül, és hogy
10.30-kor indul a gépe a nemzetközi reptérről, és milyen kár, hogy nem ért el hamarabb.
Azon a pénteken úgy esett, hogy nálam volt Neeli és Liza, söröztünk az étkezőben, és figyelmeztet-
tem őket, hogy a keleti partról jön hozzám egy egyetemi professzor, és készüljenek fel a legrosszabb-
ra, vagy bármire.
Így is lett. Csöngettek, Neeli és Liza pedig nevetgélni kezdtek. Ez a professzor lesz – mondtam.
Odamentem az ajtóhoz.
– MAGA CHARLES BUKOWSKI? – kérdezte dicsőséges zengzetességgel.
– Aha – mondtam. – Jöjjön be.
Bementünk az étkezőbe. Egy aktatáska és egy hatos karton sör volt nála. Ezek szerint hallotta a le-
gendát: ha Bukowskihoz mész, jobban teszed, ha viszel egy hatos karton sört. Bemutattam őket egy-
másnak, és kinyitottam a söröket. A prof leült. Úgy nézett ki, mintha 1940-et írtunk volna. Kimondot-
tan egyenes hát. Nyakkendő. Tweedzakó.
Elkezdte az interjút. De nem volt nála magnó. És nem is jegyzetelt. Egyértelmű volt, hogy nem fog
tudni interjút készíteni velem. A kérdések ártalmatlanok voltak, én pedig javasoltam, hogy menjünk be
a szobába. Azért megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni Jack M kérdéseire. Megittuk a
sört, amit hozott, és elővettem a saját készletemet. De feszült volt. Neeli és Liza cukkolták őt, és sze-
rintem nem tudták, hogy a prof ezt észre is vette, ezért én igyekeztem egy kicsit udvariasabban bánni
vele. De aztán hirtelen felugrott, mert telefonálnia kellett.
Akkoriban zajlottak a tüntetések az ellen, hogy Nixon blokád alá helyezte a kikötőket Észak-Viet-
namban. Jack M korábban hallotta, hogy tüntetők gyülekeznek a reptérnél, és ez így is volt, de telefo-
non megtudta, hogy a járatok továbbra is indulnak, viszont így is látszott, hogy nagyon ideges volt a
helyzet miatt. Meg is egyeztük, hogy a legjobb az lesz, ha minél hamarabb elindul vissza.
Kábé egy héttel később kaptam tőle egy levelet, amiben azt írta, hogy lenne még néhány kérdése,
amit már nálam fel akart tenni (csak a nagy kavarodásban nem tudta), és kérdezte, hogy megválaszol-
nám-e őket. Kábé egy hétig nem foglalkoztam vele, aztán nekiültem, és a következőket válaszoltam.
Feladtam postán a válaszokat, és nem nagyon számítottam semmire, de postafordultával kaptam egy
újabb levelet Jack M-től.
Kedves Buk!
Remek! Nagyon jó orvosság volt (mármint a válaszai a kérdéseimre). Viszont úgy gondolom, a
REVIEW-nak ez nem lesz megfelelő. Nem egészen ezt akartam kihozni belőle; a kérdéseim
nem abba az irodalmi (verstani és technikai) irányba vitték az interjút, amivel az Interjúk köl-
tőkkel rovatunkban foglalkozni szeretünk. (A költészetről, a többi költőről alkotott véleményé-
ről és egyéb olyan témákról kellett volna kérdeznem, amiket, feltételezem, teljes marhaságnak
tart.)
Ettől függetlenül persze továbbítottam az interjút a szerkesztőknek, akik természetesen meg
fogják nézni. (Még valami: a jövő évre már megvan az összes interjúnk.)
Ahogy korábban mondtam, elsődleges szándékom az volt, hogy információhoz jussak önről és
a munkájáról egy saját cikkemhez, amit meg tudok írni máshova. Már el is készültem vele, és
szerintem pompás lett. Ha majd egyszer valamikor megjelenik, biztos segít majd magán egy
kicsit – bár természetesen a motivációm nem emberbaráti, egyszerűen nagyon tetszenek a ver-
sei, és szerintem jó lenne, ha szélesebb körben ismernék őket.
Na, erről ennyit. Most pedig SZERETNÉM hivatalosan is felkérni, hogy küldjön el pár verset
a REVIEW számára. Úgy 10-15 dollár között fizetünk egy versért.
Megrendeltem a HUMMINGBIRD-öt, és elolvastam a kísérőszöveget, amit a Black Sparrow
Press küldött.
Mondtam már, hogy nagyon élveztem az önnél tett rövid látogatást? Ezt majd látni is fogja, ha
elolvassa az esszét, ami annak köszönhetően született.
A legjobbakat,
Jack M
Lindának rossz kedve volt. A sátor egyik cipzárját nem húztuk be, és a szúnyogok egész éjjel tá-
madtak. Egy szexről szóló könyvet olvasott. Elhalmoztam addig is már mindenféle szexszel, első osz-
tályúval, orálissal, spirituálissal és normálissal, de ettől függetlenül rossz kedve volt.
160 hektárnyi hegy, erdő és legelő kellős közepén voltunk, amit öt lánytestvér birtokolt. Linda volt
az egyik lánytestvér, és Lindának rossz kedve volt, én pedig nagyon messze voltam a Hollywood Bou-
levard és a Western sarkától. – Gyere – mondtam neki mártózzunk meg a hódtóban. – Menj csak –
mondta, és közben fel sem nézett –, majd később jövök.
Zavar, ha valakinek rossz kedve van, főleg ha nem tudom, miért. Fogtam a piros noteszemet, egy
tollat, és elindultam. Odaértem a tóhoz, leültem egy sziklára, kinyitottam a noteszt, de nem jött semmi
ihlet. Levettem a ruhámat, és beleléptem a tóba. Jéghideg volt. Átestem fehér volt, és nevetségesen
festett. Beleléptem egy méteres gödörbe, az iszapos víz a hónaljamig ért, és hidegen kavargott. Rálép-
tem egy-két sziklára, ami elvágta a lábam. Találtam egy megfelelő helyet, és megmosakodtam egy kis
darab szappannal. Aztán samponnal megmostam a hajam. Amikor kijöttem a vízből, rám rontottak a
legyek. A hegyi legyek nem olyanok, mint a városiak. A hegyi legyek vérmesek és dühösek, nagyon
dühösek. Felöltöztem, felvettem a cipőmet, és kezemben a piros noteszemmel elindultam. A legyek
jöttek utánam, közben meg arra gondoltam: „Nem tudom, mi baja van Lindának. Szeretem őt, nem tud-
ja? Hogy képes így lefojtani az érzelmeit? A szerelmet nem lehet csak úgy lekapcsolni, mint a tévét.”
Felmentem egy fákkal borított dombon, visszanéztem, és megláttam a tavat. Aztán a túloldalon le-
ereszkedtem, és egy árnyékos részre értem. Leültem egy sziklára, és kinyitottam a piros noteszt. Nem
volt rajtam zokni. Ahogy elkezdtem írni, szúró fájdalmat éreztem a jobb lábamon. A lábfejemen ke-
resztbe volt egy vágás, egy óriási légy rászállt, és szívta a vérem. Lenyúltam, és elhessegetettem. Fel-
álltam, de a legyek követtek.
Mi az istenért nem tud egy nő egy férfit szeretni azzal együtt is, ha néha hibázik? Együtt lenni, az a
csoda; együtt lenni valakivel és törődni vele. Együtt aludni úgy, hogy összeérnek a lábfejek, összeér-
nek a lábak. Aludni és együtt lenni. Csak az erősek tudnak egyedül élni, az erősek és az önzők.
Jó valakivel együtt enni, hallgatni az esőt vele, átvészelni együtt a karácsonyt és a szilvesztert meg
a munka ünnepét, látni a kádban utána a koszcsíkot, megnézni a vécét, amit elfelejtett lehúzni. És egy-
re jobbakat és jobbakat szexelni... Az ég szerelmére! Mi a baja ennek a nőnek? Nem érti mindezt?
Gyalogoltam egy darabon, aztán találtam egy másik sziklát egy másik fa alatt. Kinyitottam a noteszt,
és valamit írni kezdtem. Hagytam, hadd zabáljanak meg a legyek, és csak írtam. Valami nagyon kese-
rűt az emberiségről, a szerelemről és az emberi fajról. Néha működik az ilyesmi, főleg akkor, ha alap-
igazságok jönnek ki, nem pedig mindenféle ön sajnálat. De most nem működött. Kitéptem a lapokat.
Ha szomorú dolgokról írok, általában akkor is jókedvűnek kell lennem, miközben írom.
Aztán vízcsobogást hallottam; mintha vízesés lett volna. Felálltam, és elindultam a hang irányába.
Közben meghallottam Linda hangját. A nevemet kiabálta: „BUKOWSKI!” Mentem tovább. Úgy dön-
töttem, nem válaszolok. Csak ha még egyszer kiált. De nem kiáltott. Haladtam tovább a víz felé. Aztán
megláttam. Egy forrásból jött a víz, és magasról zubogott le egy sziklafalon. Jó látvány volt. Leültem
és néztem. Aztán lementem a vízhez, és ittam egyet.
Úgy döntöttem, hogy visszafelé nem a dombon át megyek, hanem szép könnyedén megkerülöm. Fel-
vettem a noteszemet, és elindultam. Az út egyenesen a kempingbe visz majd. Mentem. A föld nedves
volt a sok kis pataktól. Kerülgetnem kellett őket. Úgy tűnt, elég erős a sodrásuk. És egyre csak erősö-
dött. Átgázoltam rajtuk, és közben többször bokáig érő lyukakba léptem.
Aztán csendesen bekúszott egy hang a fejembe: eltévedtél.
Na ne, az nagyon nagy butaság lenne.
Ha butaság, ha nem, eltévedtél.
Körbenéztem, és tényleg el voltam tévedve. Ennyire egyszerű volt. Egy apró üresség lépett be a
köldökömbe.
Eltévedtél, és gyáva vagy és hülye, és ez a bizonyíték rá. Nem érdemled meg, hogy élj. Lindának
igaza van.
Nyomultam tovább a bozótosban, mentem lefelé, gázoltam át a patakokon. Eldobtam a piros note-
szemet. Aki eltévedt, azt nem érdekli a piros notesze. Én voltam az, aki annyira vágyott az elszigetelő-
désre; én voltam az, akit egykor táplált az elszigetelődés. Hát most megkaptam: hegyek és fák és bo-
zótos, és sehol senki.
Mentem tovább. Átmásztam egy drótkerítésen. Úgy éreztem, hogy nem ezt kellett volna tennem.
Mégis megtettem. Mentem tovább. Átmásztam egy másik kerítésen. Még közelebb értem a semmi kö-
zepéhez. 160 hektárnyi hegy és erdő közepéhez.
Először a pánik jön; egy ilyen lüktető rosszullét odabent. Aztán azt mondja magának az ember: elté-
vedtem. Ezt elismétli párszor. Aztán hozzászokik ahhoz, hogy eltévedt. Azt mondja: eltévedtem. És le-
het, hogy meghalok. Na mindegy. Bár ez a konklúzió nem túl örömteli. Lindára gondoltam. Ha innen
kijutok, olyan jól fogok vele bánni, de olyan jól.
Átmásztam egy újabb drótkerítésen. Egy patak mentén haladtam, továbbra is lefelé a dombról. Az-
tán a távolban megláttam egy nagy vízfelületet. Otthagytam a patakot, és elindultam a víz felé. Talál-
tam egy utat, keréknyomokkal. A vízen volt egy kis móló. Bementem alá, levettem a cipőmet, és ki-
mostam a vízben. Ittam. Valaki ideépítette ezt a mólót; emberek építették. Lehet, hogy visszajönnek
ezek a tevékeny emberek, akiket egykor úgy megvetettem. Ügyes, erős rohadékok voltak. Én meg nem.
Ezért írtam verseket. És bassza meg, még be se fejeztem a második regényemet. Egy fiókban hevert
Los Angelesben. Láttam magam előtt a Garfield megyei híreket:
Charles Bukowskit, a nem túl jelentős költőt, aki azért jött Utah államba, hogy meglátogassa
a King nővéreket, holtan találta Dale Barney, Bruce Wilson és Pole Griffith a móló alatt. Mr.
Bukowski 52 éves volt, és Egy vén kujon feljegyzései címmel jelentek meg írásai kommunista új-
ságokban. Egy lánya volt, a nyolcéves Marina Louise Bukowski. Mr. Bukowski piros noteszét a
kempingtől 175 méterre északkeletre találták meg, üresen. Utah állam láthatólag nem ihlette
meg Mr. Bukowskit.
Felvettem a cipőmet, és kijöttem a móló alól, felmásztam rá, és kimentem a végébe. Volt ott egy-két
acélból vagy jó minőségű bádogból készült doboz, lelakatolva. Lehet, hogy valamelyikben telefon
van, gondoltam. Kimentem az útra, és találtam egy nagy követ. Visszamentem, és rávágtam vele az
egyik lakatra. Idővel mindkét kézfejemről lejött a bőr, de ütöttem tovább a lakatot. Igazából nem gon-
doltam, hogy sikerülni fog, de legalább valamivel elfoglaltam magam. Egészen meglepődtem, amikor
levált róla a lakat. Kinyitottam a dobozt, és benyúltam. Azonnal megrázott az áram. Kiállt egy drót
egy transzformátornak tűnő szerkezetből.
Belenéztem a dobozba. Tűzött rám a nap, és a talpam tele volt hólyagokkal. Az elmebaj határán áll-
tam. Egyedül, elveszve a világban, a szerelmem által nem szeretve... Tébolyultam rémülten álltam, a
lelkem szara megkövesedve a fülemben, és néztem a dobozt. Egy félköríves kartonpapír előtt egy tű
mozgott nagyon lassan ide-oda. Négy szám volt a kartonra írva: 1, 2, 3, 4.
A tű nagyon lassan ide-oda mozgott a számok között.
1, 2, 3, 4.
Úgy döntöttem, nem árasztom el vízzel a víztározót. Visszatettem a lakatot, lemásztam, és újra meg-
mostam a lábam. Aztán felvettem a cipőmet, és elindultam lefelé az úton. Egy kapuhoz értem, bemen-
tem rajta, és egy piknikhelyet találtam. De kedd volt. Egy lélek sem járt arra. Láttam egy-két tűzhelyet,
de se gyufám, se kajám nem volt. De a civilizáció, szeretett emberiségem jelen volt.
Találtam a földön egy fél vekni száraz franciakenyeret. Szürke volt és penészes. Odamentem egy
szemeteskukához, kitúrtam egy darab celofánt, és becsomagoltam vele a kenyeremet... Ha van szeme-
teskuka... az azt jelenti, hogy vannak szemétszállítók is... De hol vannak? Biztos sztrájkolnak a szeme-
tek. Fogtam a celofánba csomagolt kenyeremet, és elindultam vissza a víztározó felé. Eszembe jutott,
hogy az emberiség általános közelsége ellenére az is előfordulhat, hogy tényleg meghalok itt – és rám
tört az elhagyatottság, a pánik, az őrület... Undorító gondolat volt. Én is csak olyan voltam, mint egy
átlag álmodozó: úgy akartam meghalni, hogy a tizenöt éves szomszédlány leszop, amíg a szülei misén
vannak.
Visszaértem a mólóhoz, felakasztottam a kenyeremet egy korlátra, kimentem az útra, és köveket pa-
koltam egymásra, hogy annak, aki esetleg arra jár, mindenképpen meg kelljen állnia. 10 óra körül jöt-
tem el a táborból, úgy számoltam, hogy 1 óra lehetett. A legnehezebb dolog a várakozás, főleg ha
hasztalan. Biztos azt gondolták, hogy elbújtam a hegyek között, és halhatatlan verseket írok. Úgy dön-
töttem, elindulok befelé az úton. Hátha a táborhoz vezet. Bár egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az az
út, amin jöttünk. Nem saját kocsival érkeztünk. Hoztak minket, kitettek és otthagytak. Azt mondták,
majd valamikor később visszajönnek.
Haladtam az úton. Nagyon meleg volt. Lassan mentem. Kedvem lett volna berohanni a fák közé, és
üvöltve fatörzsekbe meg sziklákba vágni a fejem. De ez nem tűnt túl férfiasnak, úgyhogy elvetettem az
ötletet. Miközben gyalogoltam, a fejemben kezdett formát ölteni egy vers:
Aztán úgy gondoltam: picsába ezzel a verssel; ennyire nem vagyok rossz. És mentem tovább. Nem
tudom, mennyit gyalogoltam, talán két órát, de nem volt semmi más, csak az út, az út és az út... És lát-
tam három vagy négy szarvast. Egyre fogyott az energiám, városi cipőm pedig egyre jobban törte a lá-
bam. Rossz döntés volt elindulni. A kétórás gyaloglás felemésztett. Az ember ilyenkor eltűnődik ezen-
azon. Eszébe jut a város, egy szoba, amiben a rádiót hallgatva fel-alá járkál, és a lóversenyeredmé-
nyeket olvassa. Eszembe jutott Jeffers, a költő, aki azt mondta, hogy mindenhol csapdák vannak, és
hogy még Istent is csapdába csalták, amikor lejött a Földre.
De az én csapdám annyira szánalmas volt, és minden dicsőség és cél nélküli. Nagyon forrón sütött
a nap, és be kellett volna húzódnom az árnyékba pihenni egyet, de annyira fel voltam háborodva a sa-
ját hülyeségemen, hogy nem engedtem meg magamnak. Aztán arra gondoltam, hogy igazából nem is a
halál az, ami számít, hanem hogy haldoklás közben legalább egy kis vigasza legyen az embernek.
Hogy legyen például egy hely, ahol papírfecniket írhat alá, és elhessegethesse magáról a legyeket.
Mentem tovább. Aztán feljebb az úton megláttam egy őzet. Csak egy kicsit volt nagyobb egy nagy testű
kutyánál. Lassan közelítettem felé; csak állt ott és nézett. Annyira fáradt voltam, annyira takarékon, a
lelkem annyira ki volt akadva magára, hogy semmilyen rezgést nem bocsátottam ki. Az őz továbbra is
csak állt az úton és nézett, miközben egyre közelebb értem hozzá. Meg se fog mozdulni, gondoltam
magamban. Akkor mit csinálok? Aztán amikor már majdnem mellé értem, megfordult, és elrohant. A
hátsója ide-oda ugrált. Eszembe jutott, amikor egyszer az öngyilkosság határára jutottam, és San Die-
góban a víz fölött ültem a magasban egy sziklán. Ahogy ott ültem, odajött hozzám négy mókus. Lassan
– illetve nem lassan, hanem a maguk gyors mozgásával, ami akkor lassúnak tűnt – odajöttek hozzám,
egészen a lábamhoz. Belenéztem nagy barna szemükbe, ők pedig az enyémbe. Nem féltek tőlem, én
pedig csodálkozva néztem őket. Ez jó néhány percig tartott, aztán megmozdultam, ők meg lerohantak a
sziklán.
Végül aztán újra ott voltam a móló alatt, és áztattam a lábam a vízben. Egyfolytában szomjas vol-
tam, pedig sok vizet ittam. Megpróbáltam aludni egyet. Nem nagyon ment. Visszavettem a cipőmet, és
elmentem az út másik végébe, a piknikezőhelyre. Senki nem volt ott. Megpróbáltam felidézni, milyen
messze lehet a legközelebbi város. Hosszan, nagyon hosszan jöttünk idefelé kocsival egy keskeny he-
gyi úton a kánikulában. Ha nekivágnék, nem maradna túl sok belőlem, mire odaérek. Ha viszont neki-
vágok, de nem érek oda, még akkor is tettem valamit legalább. Úgy döntöttem, megalszom itt éjszaká-
ra, kivárom, míg másnap lemegy a nap, és este elindulok. Újra visszatértem a móló alá. De a tétlenség
az agyamra ment. Nem mondhatni, hogy nagyon okosnak éreztem volna magam ott a móló alatt. Fel-
vettem a cipőmet, és megint elindultam a piknikező felé.
Aztán megláttam egy kislányt, aki az úton jött velem szemben. HÉ! – kiáltottam –, HÉ! – Ettől meg-
rémült. Elindultam felé, aztán megálltam. – Ne félj, nem bántalak. Csak eltévedtem! Eltévedtem! –
Nagyon hülyén éreztem magam. Hogy tévedhet el valaki egy piknikezőhely mellett, ahol olyan táblák
vannak kitéve, mint „TILOS A DOHÁNYZÁS” meg „KÉRJÜK, TÁVOZÁS ELŐTT OLTSÁK EL A
TÜZET”?
– Hol vannak a szüleid? – kérdeztem.
– Egy piros-fehér lakókocsiban, ott a piknikezőben.
Elindultam arra. A kocsit láttam, de az embereket nem.
– HÉ! – kiáltottam. – HÉ!
Aztán megláttam Lindát, hajában kék hajcsavarókkal. Majd egy férfit és egy nőt, akik a lakókocsi
mellett álltak.
– Szia – köszönt Linda.
– Istenem, mennyire örülök, hogy látlak! – mondtam. – Ők hoztak ide?
– Nem, én csak most értem ide.
A lakókocsi mellett állók néztek minket.
– Városi fiú – mondta Linda. – Eltévedt az erdőben. Most találtam meg őt.
Nevettem.
– Városi fiú vagyok. Városi fiú.
– Örülök, hogy megtaláltad – mondta a nő.
– Gyere, menjünk – mondta Linda.
Vele volt a kutyája. Jó tizenöt méterrel lemaradtam tőlük.
– Figyelj, nyolc órája itt kóválygok az erdőben. Nem kapok egy puszit se?
Megállt, utolértem. Odatartotta az arcát, és megpusziltam. Aztán újra elindult előttem.
– Haragszom rád – mondtam. – Gondolkodtam egy csomó mindenen, amit tettél és mondtál, és meg-
haragudtam rád.
Mögötte gyalogoltam, közben lyukakba, pocsolyákba léptem, kövekbe és leesett ágakba botlottam.
– Azt hittem, meg fogok halni – mondtam, és közben arra gondoltam: „mindegy, a legutóbbi két al-
kalommal, amikor együtt voltunk, legalább kinyaltam őt.” Ez volt az egyetlen megnyugtató gondolat.
– Szerintem direkt tévedtél el – mondta. – Megtaláltam a noteszedet a tábortól nem messze. Még
csak üzenetet sem hagytál. Pedig mindig szoktál. Gondoltam, nagyon berágtál. Holott csak annyit kel-
lett volna tenned, hogy felnézel, és megláthattad volna a tábort. De sose nézel fel.
– Mert amikor felnézek, általában nem tetszik, amit látok.
– Mindig olyan negatív vagy – mondta. – Mindig olyan negatív.
Mentem utána tizenöt méterrel lemaradva.
– Mindig mutatok neked tájékozódási pontokat – mondta –, de te sose figyelsz. Nem figyelsz, nem
veszel részt semmiben, mindig csak elvonulsz. Miért nem hagytál üzenetet a noteszedben?
– Nem direkt tévedtem el.
– Szerintem igen.
– Nem, egyáltalán nem.
– Vagy még arra gondoltam, hogy átmentél a hegyen, hogy igyál egyet. Gondoltam, annyira kivagy
pia nélkül, hogy muszáj innod valamit.
– Figyelj, most már megtaláltál, megvagyok, hagyjuk már ezt, Istenem...
Régi szögesdrótok között kellett átmennünk meg átmásznunk rajtuk. Az egyiken fennakadtam; három
vagy négy szög fúródott az ingembe. Annyira elfáradt már a karom, hogy nem volt erőm felnyúlni,
hogy kiszedjem a szögeket. Csak álltam ott mozdulatlanul. Linda várt. Nem tudtam megmozdulni.
Visszajött, kiakasztotta az ingemet, kiszabadultam, és mentem utána.
A kelleténél pont egy kicsivel előttem haladt mindig, és időről időre nőtt is a távolság közöttünk. A
kutya pedig előtte ugrált. Mentem Linda segge után. Már három éve mentem az után a gyönyörű segg
után, gondoltam, nem okoz gondot még két kilométeren át követni itt a vadonban.
– Most majd megint lesz miről írnod – mondta hátranézve.
– Az biztos, bassza meg – válaszoltam.
Mi voltunk minden: a hegyek, a fák, a pocsolyák, a sziklák, a szögesdrótok, a segge, a kutyája és én.
Elvittem Patriciát az Olympicba bokszmeccsre, leültünk a nyolcadik vagy a kilencedik sorban, és
sörözni kezdtünk. Mint általában, a felvezető amatőr bunyók voltak a legjobbak, a teremben meleg
volt, a sör pedig jó volt. Patriciával minden meccsre 50 centet tettünk, és minden újabb sörrel egyre
nyilvánvalóbb lett, hogy kinek szurkolunk.
Mire elkezdődtek a hatmenetes meccsek, már olyanokat üvöltöztünk, hogy: „Öld meg!”„Küldd
vissza Japánba! Ne feledd Pearl Harbort!”„A nagyanyja nedves bugyiját se tudná elverni egy
légycsapóval!”
Végigüvöltöztük a hatmenetes, majd mind a két kiemelt tízmenetes mérkőzést. A végén 50 centet
nyertem. Meggyújtottam két szivart, egyet Patriciának adtam, és kimentünk az autójához.
Hazafelé menet valamin vitatkoztunk. Már nem emlékszem, hogy min, de valami olyasmi lehetett,
hogy melyik a nagyobb találmány, a lift vagy a mozgólépcső. Kitett a ház előtt, én meg bebotorkáltam
a banánfák és a szennyezett halastó mellett a lépcsőhöz, felmentem a 24-es lakásba, ahol találtam egy
félliteres Grand-Dad whiskey-t a hűtőben, és szerencsémre egy kis Sztravinszkijt a rádióban. Leül-
tem, ittam, és hallgattam a zenét.
Miután a felét megittam, eszembe jutott egy hölgy a városban, aki Virginia Woolf élettörténetét ol-
vasta éppen. Nem mindenki üldögél Los Angelesben Virginia Woolf élettörténetét olvasva, pláne nem
egy vonzó nő egy nyolcszobás lakással, jó francia borral és havi 400 dollár tartásdíjjal. Megittam a
whiskey-t, és úgy döntöttem, hogy még többet kell megtudnom Virginia Woolfról.
A hölgy otthon volt, leültünk, és beszélgettünk úgy 10 percig, de nem hozott francia bort, így felve-
tettem, hogy elmennék italt venni. Azt mondta, nincs kifogása ellene, így elmentem. A kis italbolt zár-
va volt, de a hölgy egy nagy főúton lakott, így lementem a szupermarketbe. A hölgyet Ninának hívták.
Mármint azt, aki Virginia Woolf élettörténetét olvasta. Nina elmesélte, hogy Virginia Woolfnak tragi-
kus élete volt, és beszélt az öngyilkosságáról is. Azt hiszem, azt mondta, hogy Virginia Woolf meztele-
nül belegázolt egy folyóba, és vízbe fojtotta magát.
Szóval aztán vettem egy hatos karton sört és egy fél liter Grand-Dadet. Visszagyalogoltam a főúton,
és ahogy odaértem a lakásához, megláttam Patricia autóját. Jól van, gondoltam, akkor felviszem őt Ni-
nához, és bemutatom neki. Lehet, hogy ő is szívesen hallana Virginia Woolfról. Ahogy odaértem az
autójához, Patricia kiugrott belőle, és lóbálni kezdte előttem a táskáját. Nagy, szőrös retikülje egy
hosszú pánton lógott. Lóbálta a feje fölött, hozzá-hozzávágta az én fejemhez meg a vállamhoz és az ol-
dalamhoz, és közben azt üvöltözte: „Te szemétláda! Te szemétláda! Te szemétláda!”
– Ha nem hagyod abba – mondtam neki –, esküszöm, hogy visszaütök. Tudod, egy férfinak is van-
nak jogai.
Nem hagyta abba, ezért letettem zacskót a földre. Épphogy leraktam, rendesen fejen talált, amitől
kibillentem az egyensúlyomból, ő pedig rávetette magát a zacskóra. Megkaparintotta az egyik üveg
sört, és nekivágta a járdaszegélynek. Szétrobbant! Az a jó hideg sör. Aztán fogott egy másikat.
BUMM! Még egy. A szemközti kocsmában a rolón keresztül leskelődött a tömeg.
Nem tudtam őt elkapni. Ahhoz túl részeg voltam.
– Te kurva! Vissza foglak dugni a bolondokházába!
Nem tudtam őt elkapni. Újra és újra visszament a zacskóhoz. BUMM! A hold magasan járt. Nem
volt a közelben járőrautó, és senki nem tett feljelentést. Odarohantam a papírzacskóhoz, felvettem,
magamhoz öleltem, közben ő meg hátulról fejbe vert. Elejtettem a zacskót, mire Patricia rávetette ma-
gát. Megtalálta a whiskey-t, és a magasba emelte.
– Aha! Szóval, ezt akartad vele meginni, aztán...
Nem is hagyta, hogy válaszoljak. BUMM! A Grand-Dadnek annyi volt. Nina ajtaja nyitva volt. Kint
állt a lépcsőn, Patricia odament, felé is meglóbálta a táskáját, közben pedig azt mondogatta: „Ő az
enyém, ő az én pasim!”
Aztán visszarohant, és talált még egy sört a zacskóban. BUMM! Majd beült a kocsijába, és elhaj-
tott.
Felmentem a lépcsőn. Nina ott állt a tetején. – Ő volt Patricia – mondtam.
– Úristen, neki meg mi baja?
– Nem tudom. Van egy seprűd?
Fogtam a seprűt, és söpörni kezdtem az üvegszilánkokat. Hát, Patricia megjárta a bolondokházát,
ugyanakkor Nina is. Szinte az összes nő, akit ismertem, volt már bolondokházában. Ami nem bizonyí-
tott semmit. Aztán mintha valami zajt hallottam volna nem messze tőlem. Körülnéztem. Patricia fel-
hajtott a járdára, és felém tartott. A falhoz ugrottam, de a kocsi jobb oldalán a sárvédő így is a lába-
mat súrolta. Aztán lebucskázott a járdáról, befordult balra, átment a piroson a Los Feliz Boulevard-
ra, majd eltűnt.
Söpörtem tovább az üvegszilánkokat. Kézzel összeszedtem egy kis kupacot, és felvittem Ninának,
aki valahova kidobta. Aztán visszamentem, és söpörtem a többit. Miközben söprögettem, lihegést hal-
lottam. Felnéztem, és Patricia ott állt előttem. Kikapta a söprűt a kezemből, és háromba törte. Aztán
berohant, és talált két üveg sört az alsó lépcsőn.
– Áhá! Ezeket megmentetted, hogy majd megidd, mi?
Megfogta mind a két üveget, és kirohant az utcára.
BUMM! Az egyiknek lőttek. Odamentem Nina ajtajához, és becsuktam. Patricia fogta a másikat, és
hozzávágta az ajtóhoz. Átrepült az üvegen. Egész pofás, kerek lyukat ütött rajta. Kinyitottam az ajtót,
bementem, és becsuktam magam mögött. A lépcső közepén találtam meg a sört. Nem tört el. Lecsavar-
tam a kupakot, és jól meghúztam. Nina a lépcső tetején állt. – Az ég szerelmére, Bukowski, menj el
vele! Menj el vele, mielőtt kinyír minket!
– Á, már elment. Mesélj még inkább Virginia Woolfról.
– Nehogy azt hidd, hogy elment.
– Azt gondolod, hogy nem?
– Tudom, hogy nem.
Megittam a sört, és lementem a lépcsőn. Kinyitottam az ajtót, majd becsuktam. Patricia még mindig
ott volt. A narancssárga autójában ült. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem. Elfordította a kulcsot,
és beindult a motor.
– Tudod – mondtam –, ő egy nagyon kedves nő. Nem érdemelte meg ezt.
Padlóig nyomta a gázt.
– Bukowski... – mondta.
– Jó – mondtam –, oké, haljunk meg együtt.
Tövig nyomta a gázt, és idővel még egy Volkswagen is begyorsul.
– Bukowski... – mondta.
– Igen?
– Nem volna szabad bokszmeccsre vinned engem. Ahogy ott verik egymást az emberek... túlságo-
san is kedvet kapok hozzá.
Valahogy aztán megérkeztünk hozzá. De túl részegek voltunk bármihez is. Egymás karjaiban alud-
tunk el.
Ralph a felesége hangjára ébredt. Éjjel két óra volt, sötét és csend, leszámítva Judy hangját.
„Tommy – mondta – ó, Tommy, tedd belém azt a hatalmas faszt! Istenem, Tommy, tedd belém!”
Ralph felkönyökölt, és ránézett. Vékony, rózsaszín pongyola volt rajta, és a takarót már lerúgta ma-
gáról. „Úúú, mekkora! És milyen lila! Ó, Tommy!”
Tommy Carstairs Ralph legjobb barátja volt.
„Úú, Tommy, bent van! Bent van! Mozgasd, Tommy! Mozgasd azt a kígyót bennem, Tommy!”
Ralph megfogta a felesége karját.
– Judy, figyelj, az Isten szerelmére...
„Ó, Tommy! Úristen, SZERETLEK!”
Felhúzta a lábait, és ütemesen rángani kezdett.
„Ó, ó, ó, ó, ó, ó...” Aztán kinyújtotta a lábait, és lenyugodott. Ralph felé fordította a fejét, és egy
halvány mosollyal az arcán alig hallhatóan horkolni kezdett.
– Judy – mondta Ralph. – Judy, ébredj...
Megfogta őt, és felrázta. Aztán megfogta a karját, és kicsavarta.
– Áú! Mi ütött beléd? Megbolondultál? – kiáltotta Judy.
Judy felkelt az ágyból, és kiment vécére. Lehúzta, egy pillanatra megállt, aztán kijött. A haja majd-
nem olyan rózsaszín volt, mint a hálóinge. Egy hosszú tincs lógott a bal szemébe és rá az orrára. Meg-
igazította a haját, de az ugyanoda visszahullott. Visszamászott az ágyba, a háta mögé tett egy párnát, és
rágyújtott.
– Judy – mondta Ralph –, álmodtál.
– És akkor mi van? Ettől még kurvára nem kéne kicsavarnod a karomat.
– Emlékszel az álmodra?
– Nem, hogy őszinte legyek, nem.
– Egy faszért könyörögtél.
– Mi van? – mondta nevetve.
– Tommy Carstairs faszáért.
– Te megőrültél.
– Nem is tudtam, hogy nagy lila fasza van.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Tőled. Te mondtad álmodban.
– Ralph, ide hallgass, fél három van, aludjunk.
– Aludjunk, mi? Tudni akarom, mi folyik itt.
– Semmi.
– Semmi? „Ó, Tommy! Ó, Tommy, tedd belém azt a hatalmas péniszt! Úú, Tommy, bent van! Bent
van! Mozgasd, Tommy! Mozgasd! Úristen, elélvezek! Óóóóóó, áááááh, úúúúúúh...”
– Nem vagyok kíváncsi erre a faszságra. Megint iszol?
– Hogy megint iszom-e? Tudod, hogy nem.
– Úgy beszélsz, mint egy beteg ember.
– Csak azt mondom, amit hallottam.
– Jó, oké, nem tudom, mit hallottál. És egy álom nem a valóság.
– De utalhat a valóságra.
– Hát, nem tudom, te mit csinálsz, de én most alszom.
Judy eloltotta a cigarettáját, kisimította a párnáját, és hátat fordított Ralphnak. Franciaágy volt, a
villany pedig még égett.
– Judy, figyelj!
– Ralph, az ég szerelmére...
– Mondani akarok valamit.
– Jó, mondd.
– Ha kell neked ez a Carstairs, akkor csak menj.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy akkor elválok.
– De még csak nem is kedvelem őt. Sőt, utálom.
– A szerelem és a gyűlölet nagyon közel áll egymáshoz.
Judy hirtelen felült az ágyban, karjait leszorította a teste mellé, a kezeit pedig tenyérrel lefelé a ta-
karóra tette.
– Akkor most mondd meg, hogy tulajdonképpen mit AKARSZ? Meg akarsz őrjíteni? Mit
AKARSZ? TUDNI AKAROM, HOGY MIT AKARSZ!
– Borzasztó volt ezt az álmot hallgatni... Judy, én szeretlek téged... szerettelek. Vajon te mit szólnál,
ha én álmodnék ilyesmit, és te hallanád?
– Mindent úgy felfújsz. Mindig is ezt csináltad. Te vagy a legféltékenyebb ember, akivel valaha ta-
lálkoztam. De tényleg, most már az álmaimra is féltékeny vagy! Tehetek én róla, hogy mit álmodok?
– Tehát akkor tényleg ezt álmodtad?
– Mondtam, hogy nem emlékszem.
– És honnan tudjam, hogy nem történt meg valójában? Vagy honnan tudjam, hogy ez nem valami
olyasmi, amit lehet, hogy szeretnél, hogy megtörténjen?
– Úristen, Ralph, annyira elegem van ebből. A feleséged vagyok, és veled élek.
– Ha Carstairsnek lenne valamije, még meg is érteném. Igaz, azt nem tudom, hogy a fasza milyen.
– Azt én se tudom.
– Na persze.
– Kit érdekel a fasza?
Ralph felnyúlt, és lekapcsolta a villanyt. Kinyújtózkodott. Aztán hallotta, hogy Judy is kinyújtózko-
dik. Nyár volt, és lehetett hallani a tücsköket. A tücskök hangja általában megnyugtató. Egy rendőrségi
helikopter körözött felettük, és rablókat meg nemi erőszaktevőket kerestek. Eltelt néhány perc. Aztán
tíz. Tizenöt. Ralph a hátán feküdt. Aztán érezte, hogy Judy keze elindul felfelé a lábán, és úgy mászik
fel rajta mint egy kis állat, majd megfogja a farkát. Lenyúlt, megfogta a kezét, és levette onnan. A kéz
visszamászott, és megint megmarkolta a farkát.
– Ralph – mondta Judy.
– Igen? Mit akarsz?
– Szeretlek.
– Egy szart.
– De komolyan mondom. Szeretlek.
– A nők nagyon könnyen dobálóznak ezzel a szóval.
Masszírozni kezdte a farkát.
– Ne – mondta Ralph. – Innom kéne egyet, bassza meg.
– Van egy félliteres üveg a konyhaszekrényben.
– Tényleg?
– Igen. Mindjárt hozom.
Hallotta, hogy Judy matat a sötétben. Megfordult, és felkapcsolta a villanyt. Míg a konyhában volt,
eszébe jutott, hogy neki is volt egy-két érdekes álma. És nem mindig Judyval. A szexuális vágyak nem
mindig maradnak a megfelelő keretek között. Viszonylag normális, hogy valakinek tetszenek mások is.
Judy visszajött az itallal. Felültek az ágyban, és kortyolgattak a poharukból.
– Judy – szólalt meg Ralph.
– Igen?
– Felejtsük el. Felejts el mindent, amit mondtam. Befeszültem. Az a kurva meló teljesen kicsinál.
Ég a szemem, fáj a hátam, fáj az agyam. Kimerítő. És ettől ideges leszek.
– Oké – mondta Judy. – Felejtsük el. Megértem.
Ültek az ágyban, és megitták az italukat. Aztán Ralph felállt, és töltött még egyet mindkettőjüknek.
Visszament az ágyhoz, és beült Judy mellé.
– Amúgy egyszer volt egy szörnyű álmom – mondta. – Azt álmodtam, hogy szexuális kapcsolatom
van anyámmal. Próbáltam visszatartani magam, de végül nem tudtam. Életem egyik legizgatóbb álma
volt.
– Egy pszichiáter biztos igen nyugtalanító dolgokat tudna mondani erről az álomról.
– Igen, de a pszichiáterek általában tévednek.
– Az igaz.
– Adj egy cigit – mondta Ralph.
– Tessék.
Judy odatette kettőjük közé a hamutálat, és mindketten rágyújtottak.
– Éjjel 3 óra van, és mi itt pofázunk az ágyban – mondta Ralph.
– Nem baj – felelte Judy. – Oldja a feszültséget.
– Lehet. Hallod a tücsköket?
– Igen, szeretem őket.
– Én is.
– Ralph, ha ennyire kikészít ez a munka, akkor hagyd ott. Majd valahogy megélünk.
– Áá, mindegy. Csak nagyon durva nap volt ma. Amúgy sincs sehol jó munka. És mindenki meg van
baszva.
Elszívták a cigit, megitták az italukat, és Ralph megint lekapcsolta villanyt. Ezúttal nem tolta el
Judy kezét, amikor az újra megérkezett, mint egy kis állat. Kezdett felállni a farka. Odafordult hozzá,
megcsókolta őt, felemelte a hálóingét, és finoman végighúzta odalent a középső ujját a szőrökön. Az-
tán Judy megnyílt, és Ralph érezte a nedvességet. Istenem, mind annyira össze vagyunk zavarodva,
gondolta magában. És ez olyan szomorú, ugyanakkor olyan csodálatos is.
Aztán újra hallották a tücsköket. Aztán egy mentő szirénáját. Aztán újra a rendőrségi helikoptert.
Aztán három kutya ugatását. Aztán egymást.
SZÉPIRODALOM?
Kedves Mr. B: Hogy lehet az, hogy a maga rovatában meghagyják az összes nyomdahibát?
Helló, Martha K: Egy rakás rosszindulatú, vén, büdös zoknis alkoholistának köszönhető, akik szer-
kesztőségi megbeszélésük végén üres kaliforniai fehérboros üvegekkel vernek fejbe. Az oka pedig a
jó öreg amerikai irigység, mert olyan jól írok, plusz az, hogy minden nőnemű lényt (vagy ami annak
néz ki), aki kartávolságba téved, megfarkalok.
Kedves Mr. B: Nem tudom elhinni, hogy egy olyan nagyszerű költő, mint ön, egy postán dolgozik.
Helló, Tilla A: Egy nagy költő az írógépénél dolgozik. Amúgy meg a főnökökkel több bajom van,
mint a szerkesztőkkel.
Kedves Mr. B: Olvastam azt cikkét, ami arról szól, hogy lovakra fogad. Ha olyan sokat tud a lovak-
ról, mér nem gazdag?
Helló, Karl L: Nem tudom elolvasni a kézírását. Nekem is volt már ilyen problémám. (Mármint
hogy remegett a kezem.) Balkezesnek születtem, ezért a szüleim úgy hajlították meg a kanalat, hogy ha
bal kézzel emeltem a számhoz, mást nem kaptam, csak idegbajt meg egy pofont mellé, hogy már
megint nem tudok rendesen enni. Emellett pedig gazdagnak lenni nem minden – főleg akkor nem, ha
olyan szülőktől tud lelépni az ember, mint amilyenek az enyémek is voltak.
Kedves Mr. B: Hogy lehet, hogy egy olyan fasz, mint maga, önálló rovatot kap, és egy olyan tehet-
séges ember, mint én, maximum a meleg szart markolászhatja?
Helló, Marty E: Én is egyfolytában ezen töröm a fejem. X faktor vs. Y faktor. Ott van például Bee-
thoven. A saját korában őt még zenészként sem tartották túl sokra. Az ilyesmit nehéz eldönteni. Szó-
val, markolássza csak a meleg szart, nekem még meg kell válaszolnom egy-két rajongói levelet.
Kedves Mr. B: Tartok tőle, hogy idén nyáron a hippik elárasztják Los Angelest. 39 éves özvegy va-
gyok. Mi lesz, ha mondjuk megjelenik hat hosszú hajú fiatalember az ajtómnál, és Dylan Thomast kez-
denek szavalni?
Kedves Mrs. Clark J: Ha a lapostetűtől tart, mindig legyen kéznél egy kis kék kenőcs.
Kedves Mr. B: Olvastam az öngyilkosságról szóló cikkét. Az az ember a képen, aki a padláson ló-
gott a kötélen, ő meghalt, vagy az maga volt, és csak megjátszotta? És miért olyan szépen vasalt a nad-
rágja?
Helló, Mary W: Az az ember halott. Én nem nézek ki olyan jól. És nem tudja, hogy miért olyan szé-
pen vasalt a nadrágja.
Meleg volt a lámpák alatt, de 50 fokos vodkával dolgoztam, és amikor az elfogyott, Slim de Bouffe
kiment az éjszakába, és hozott egy hatos karton sört. Még ott megittam, és a taps egészen elfogadható-
nak tűnt. Megválaszoltam egy-két könnyű kérdést, megkaptam az 500 dollárról szóló csekket, és lelép-
tem. Előtte még mondták, hogy a repülőjegy árát tíz napon belül postázzák. 50 dollárért még el kellett
mennem egy könyvesboltba dedikálni. Aztán még egy éjszakáim alvás, és mehetek vissza L.A.-be,
ahol bevethetem az új, ügetőversenyekre kidolgozott szisztémámat. Kifinomult társaságban mindig gú-
nyosan mosolyognak az emberek, ha a lóversenyről kezdek el beszélni. A szofisztikáltak mindig is azt
hitték, hogy a lelket a legnyilvánvalóbb helyeken lehet megtalálni. Ezért voltak ők szofisztikáltak, nem
pedig művészek.
A könyvesboltban hatszázan voltak. A tulaj a legnagyobb detroiti lapban hirdette meg az eseményt.
Mozdulni se tudtunk. Az ételt és az italt kézről kézre kellett adni a fejek felett. Mindent megittam, amit
a kezembe adtak, a bort kivéve. Dedikáltam, és sértésre sértéssel feleltem. Az egekben jártam. Aljas-
ságaikra még leleményesebb apaságokkal kontráztam. A civilizáció. Ki akarták szívni belőlem az éle-
tet, és szemétre dobni. De én a sikátorokban nőttem föl, csakúgy, mint Jersey Joe és az öreg Jimmy
Braddock.[5] Engem szeretettel nem lehetett csapdába ejteni. Maximum hízelgéssel. Felolvastam né-
hány verset a Burningből,[6] amit valaki hozzám vágott. Aztán kiverekedtem magam onnan, és közben
szidtam azt a sok vérszívót. Kiértem, és egy kocsi állt meg a járdaszegélynél. – Bukowski! Pattanj be!
Beugrottam, és elindultunk.
– Te olyan vagy, mint egy rocksztár – mondta a volánnál ülő srác. Hátranéztem: a kocsi tele volt
groupie-kkal.
– Hát, egy nagy szart. Vagy ezek a nők szállnak ki, vagy én. Semmi mást nem akarok, csak a hotelbe
menni.
A srác félrehúzódott. – Jól van, lányok, kifelé. Mozgás!
Kiszálltak, és közben úgy káromkodtak a drágák, mint a kocsis plusz néhány tengerész, aztán a srác
padlóig nyomta a gázt, és mentünk tovább.
– Eddie Mahler vagyok – mondta.
– Én pedig Charles Bukowski – válaszoltam.
Eddie jó gyerek volt. Sötét volt az utca – ahogy az összes többi detroiti utca is. Eddie kitalált egy
játékot. Ha meglátott maga előtt egy autót, felzárkózott mellé. Aztán ráhúzta a kormányt, és nekiütkö-
zött a másik autónak. De rendesen meglökte. Aztán megint mellé ért, és megint nekiütközött. Addig
ment neki újra és újra, míg az fel nem rohant a járdára, és meg nem állt. Akkor lefékezett ő is, és csak
nézte őket. Én meg ott ültem mellette, és én is csak néztem őket Eddie-vel együtt. Aztán elindultunk,
Eddie keresett egy másik autót, és azzal is eljátszotta ugyanezt. 4 vagy 5 autót kapott el így.
– Elvetemült egy kis geci vagy, Eddie. Bírlak téged.
– Te és Rod McKuen vagytok a kedvenc költőim.
– Mi?
– Ti ketten vagytok azok a költők, akiket el tudok viselni.
Ezt elengedtem a fülem mellett. Nem sokkal később kiértünk a városból, és mintha már vidéken jár-
tunk volna. Mindenhol fák voltak, meg nagy tér. Eddie megállította az autót. – Szállj ki – mondta.
Kiszálltam.
– Na jól van – mondta. – Add ide azt az 500 dolláros csekket. Csak előtte szépen írd át a nevemre.
– Te pedig szépen vedd a szádba anyukád bal mellét, és szopogasd.
Az első ütés olyan gyorsan jött, hogy nem is láttam. Kibillentem, és a sarkamon állva próbáltam
megütni, de egy fél méterrel elvétettem. Aztán gyomron vágott, amitől térdre estem, és kihánytam tíz-
dollárnyi piát. Felálltam.
– Mit is mondtál, mi a neved?
– Eddie Mahler.
– Van egy tollad, Eddie? Én dedikálás közben elhagytam az enyémet.
– Hogyne.
Odamentem az autójához, és a tetejére tettem a csekket. Nyirkos volt, mert már felkelt a hold. Átír-
tam a csekket a nevére, odaadtam neki, visszaadtam a tollát, és beszálltunk a kocsiba. – A szállodába
azért visszavihetnél, te kis köcsög.
– Ne nevezz köcsögnek.
– Vigyél vissza a szállodába, köcsög.
Beindította a kocsit, és elindultunk. – Előbb viszont elviszlek az anyámhoz. Be akarlak neki mutat-
ni. Imádja a dolgaidat.
– Rendben.
– Nem gond?
Az eddigiekhez képest megkönnyebbülés.
– Oké.
– Eddie, viszont ha ez kitudódik, nekem annyi. Mindenki azt hiszi, hogy én egy kemény csávó va-
gyok, akit az utca nevelt. De ha ez kiderül, senki nem fogja megvenni a könyveimet.
– Nem akarom megkeverni a dolgokat. Hallgatni fogok.
– Én meg nem akarok ebből morális vagy etikai kérdést csinálni, de az a pénz igazából az enyém.
És ha már itt tartunk, az órámmal mi történt, bazmeg?
Ránéztem a kezére, és két óra volt rajta.
– Add vissza az órámat, köcsög.
Eddie lehúzta a csuklójáról az órámat. Visszavettem.
– Egyszer a földön feküdtem részegen, ájultan, és éreztem, hogy valaki lehúzza a kezemről az órát.
Aztán éreztem, hogy az ujjamat rángatja, le akarja szedni a gyűrűmet. Kinyitottam a szemem, és látom,
hogy egy kés van a kezében, azzal akarja lehámozni az ujjamról a gyűrűt – ami 3 dollárt ér. Hallanod
kellett volna, mekkorát ordítottam. Fel is szívódott egyből.
– Havonta száz dolláronként visszafizetem neked az ötszáz dollárodat – mondta Eddie.
– Nem jó. Visszaviszel a szállodába, kialusszuk magunkat, és holnap újra megverekszem veled, jó-
zanul.
– Oké, de előbb hadd mutassalak be anyámnak.
Eddie anyja nagyon kedves volt. Egy fiatal szőke nő. Mármint hogy hozzám képest fiatal. Sem Ed-
die, sem én nem szóltunk egy szót sem a csekkről. Az anyja kevert nekünk egy-két italt, ittunk pár órát,
aztán eljöttünk. Mielőtt elindultunk, Eddie kivett a szekrényből egy nagyon pofás, csíkos, lila inget, és
nekem adta. Felvettem. Az enyém verekedés közben valahogy véres lett és elszakadt. Indulás előtt Ed-
die anyja elővett néhány fényképet a volt férjéről, aki egy elég ismert gengszter volt, és akit a rend-
őrök lőttek le. Mind megsirattuk és meggyászoltuk egy kicsit, de főleg én. Aztán ittunk még egyet, és
eljöttünk.
Másnap a hotelben én ébredtem elsőnek. Elmentem szarni, és lezuhanyoztam. Eddie még aludt. Az
első gondolatom az volt, hogy leosonok, és rendőrt hívok. De ezt valamiért elvetettem. Visszafeküd-
tem az ágyba, és kibontottam egy meleg sört. Nem volt hűtő abban a kurva szállodában. Eddie megfor-
dult.
– Hé – mondta.
– Igen?
Felkelt, odament a nadrágjáért, és kivette a tárcáját. Aztán odaadta nekem a csekket. – Már tegnap
tudtam, hogy nem vehetem el tőled. Tudtam, hogy reggel majd vissza fogom adni.
– Eddie, én elveszem tőled.
A srác öltözködni kezdett. – Kérsz egy meleg sört? – kérdeztem.
– Aha.
Kinyitottam neki egyet. Eddie felöltözött, és megitta a sört. Találtam egy tollat, és leírtam a címe-
met.
– Írj nekem.
Elvette a cetlit, betette a zsebébe, és elment. Nagyjából ennyi történt ezen a turnén, meg még annyi,
hogy később találkoztam Slim de Bouffe-fal és a barátnőjével egy bárban, mert megígérték, hogy ki-
visznek a reptérre. Sörözés közben elmeséltem nekik a sztorit, miközben valaki annyira erős szagú
fertőtlenítővel mosta fel a helyet, hogy majdnem mind elhánytuk magunkat.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudtad megverni? – kérdezte de Bouffe.
– Igen, azt – válaszoltam.
Aztán felálltunk, és átmentünk egy helyre, ahol jobb szag volt.
Mindketten hétévesek voltak, találtak egy lyukat a kerítésen, és átmásztak rajta.
– Legtöbbször csak kint ül a kertben, és néz, mint egy őrült.
– Billy, lehet, hogy meg fog minket ölni.
– Nem fog megölni minket, Red. Már így is elég nagy bajban van.
– De hát mindig azt mondod, hogy őrült.
– Szerintem csak dühös. Nem jár el a piacra, soha nem megy el vacsorázni meg sehova. Másokat
küld el maga helyett, hogy hozzanak neki, ami kell. Vigyáznunk kell az embereivel.
– Lefogadom, hogy mindenhol őrök állnak.
– Nincsenek olyan sokan, csak ketten-hárman. Mindennap idejövök, és még egyszer sem kaptak el.
– Szereted őt nézni, Billy?
– Aha. Sőt, ma még beszélni is akarok vele.
– Beszélni?
– Aha. De vigyázz, kilátszunk a bokorból, gyere lejjebb. Gyere, feküdjünk le ide.
– Oké.
– Látod őt, Red? Csak ül ott abban a nagy székben, kezében a sétapálcájával, és néz bele a semmi-
be, mint egy őrült.
– Látom, igen.
– Másszunk közelebb.
– És mi van az őrökkel?
– Á, ők csak járkálgatnak ide-oda. Egy idő után már nem figyelnek. Ha lenne fegyverem, innen si-
mán megölhetnénk.
Billy pisztolyt formált a kezével, és meghúzta a ravaszt. „Bumm!”
– Én félek, Billy.
– Én is. Ez benne a jó. Gyere, kússzunk közelebb.
– Ő az, Billy, ő az! Láttam őt a tévében, és láttam a képét az újságokban!
– Persze, hogy ő az, Red! De szerinted ki ő?
– Tényleg őrültnek tűnik! Olyan, mintha Istent látnánk!
– Á, annál jobb, mert vele beszélhetünk.
– De most tényleg beszélni akarsz vele?
– Igen, mindenképpen. Gyere, kússzunk még közelebb.
– Bepisáltam, Billy.
– Nem számít. Menjünk közelebb.
– Behugyoztam, Billy, annyira félek, hogy behugyoztam.
– Megdobhatnám egy kővel, Red. Csak bámul a semmibe. Nemsokára olyan közel leszünk, hogy
akár meg is érinthetjük.
Közelebb kúsztak. Kiértek a bokorból, és már a füvön kúsztak közelebb és közelebb. Már csak
négy méterre voltak tőle. Aztán már csak kettőre. Aztán megálltak. Csendben feküdtek, csak a lélegze-
tük hallatszott.
Végül Billy elkiáltotta magát: – Hé!
A férfi felugrott a székében, és elejtette a sétapálcáját.
– Az Istenit!... mi az?!
– Azért jöttünk, hogy beszéljünk magával – mondta Billy miközben állt fel. Red is felállt, és nézte a
nadrágján lévő foltot.
– Elnézést kérünk, Red bepisált.
A férfi felvette a sétapálcáját, és rájuk szegezte.
– Tűnjetek el innen, ti kis rohadékok!
– De beszélni szeretnénk magával.
– Nincs miről beszélni. Húzzátok el innen a beleteket!
– Az apám nem magára szavazott – közölte Billy. – És ezt mindenkinek el is szokta mondani.
– Hát, minden jel arra mutatott, hogy kellett lennie olyannak, aki rám szavazott.
– Miért tette? – kérdezte Billy.
– Mit?
– Amit tett.
– Errefelé laktok?
– Naná – mondta Billy. – Miért, mit gondol, talán a Marsról jöttünk?
– A legkevésbé se lepne meg, te kis szaros.
– Miért beszél ilyen csúnyán?
– Elnézést.
– Minden emberét börtönbe zárták. Nem sajnálja őket?
– Minden embernek van valami bűne.
– Azt akarja mondani, hogy mindenkinek börtönben kéne lennie?
– Nem ezt mondtam.
– A felesége még mindig ágyba bújik magával azok után, amit tett?
A férfi felemelte a sétapálcáját, és Billyre mutatott vele.
– Semmi közöd a szexuális életemhez.
– Lefogadom, hogy nem fekszik le magával.
– Mit tudsz te a szexről?
– Sokat.
– Igen? És mi az?
– Olyasmi, amit azért csinál az ember, hogy jól érezze magát tőle, és utána meg tudja csinálni azo-
kat a dolgokat, amiktől nem érzi annyira jól magát.
– Hát, nem épp ez áll a Websterben, de nem rossz.
Aztán elhallgattak. A férfi elfordult, és újra bámult bele a semmibe. Eltelt néhány perc. Aztán Red
megszólalt: – Én azért egy kicsit mégis kedvelem magát.
Billy odafordult Redhez: – Beléd meg mi ütött? Nem jó ember. Neki is börtönben kéne lennie a
többiekkel együtt.
– Igen, lehet, hogy igazad van.
– Hát, Red – mondta a férfi –, azt azért még megtehetnéd nekem, hogy ha felnősz, a republikánusok-
ra szavazol.
– Herbert Hoover is republikánus volt, és hagyta, hogy az emberek éhen haljanak! – mondta Billy.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte a férfi.
– A nagybátyám mondta.
– Akkor jó.
– Mindkét Kennedy jó ember volt, és nézze meg, mi történt velük.
– Hallottam róla.
– Valakinek meg kéne ölnie magát!
– Hogy a feleségem mással bújhasson ágyba?
– Nem, hanem azért, mert maga egy ROHADÉK!
– Fiúk, azt hiszem, ennek az interjúnak vége.
Billy és Red csak álltak ott, és nézték őt. Egy magányos madár szállt el gyorsan közöttük; felröp-
pent a magasba, majd alászállt, mint egy mesében, aztán eltűnt. A férfi előredőlt a székében. Aztán
hirtelen hangosan elkiáltotta magát: HARRY! DOUG! IDE! A két férfi fiatal volt, jól öltözött, és ke-
zükben fegyverrel jöttek. Mindkettőjük frizurája és öltözéke a legutóbbi divatot követte.
– HOL A PICSÁBAN VANNAK A BIZTONSÁGI ŐREIM? MIT CSINÁLTATOK? SCRABBLE-
ÖZTETEK A RÓZSALUGASBAN? Hogy jutottak be ide ezek a kurva kölkök? – kérdezte a magasab-
biktól.
– Kérdezze meg őket – válaszolta.
– Hogy jutottatok be ide?
– A kerítésen egy lyukon.
– De hát bele van vezetve az áram!
– Hogyhogy bele van vezetve?
– Ó, bassza meg, elfelejtettük megnézni! – mondta a magasabb biztonsági őr az alacsonyabbnak. –
Hívd ide Mr. Bellt és Del Monicót, de AZONNAL!
– Azt hiszem, mi most megyünk – mondta Billy.
– Álljatok meg mondta a biztonsági őr, amelyik ott maradt. – Ne mozduljatok!
– Engedd el őket.
– Nem akarja, hogy leellenőrizzem őket?
– És mit gondolsz, mit fogsz találni? Maximum azt, hogy az egyik a gatyájába pisált, a másiknak
meg vízvezeték-szerelő az apja, aki minden szombaton berúg.
– Na jól van, fiúk, akkor elmehettek – mondta a biztonsági őr.
Billy megfordult, és rohanni kezdett, Red pedig utána. Red jobb futó volt Billynél, le is hagyta őt,
és elsőnek ért a kerítéshez.
– Tehetek önért valamit? – kérdezte a férfit a biztonsági őr.
– Igen, tűnj el a szemem elől, de most.
Az őr lelépett, a férfi pedig újra hátradőlt a székében. Ha valaki nagyon figyelt, hallhatta az óceán
morajlását Ő pedig nagyon figyelt. Sétapálcáját továbbra is a jobb kezében tartotta. Dagadtak az erek
a kezén.
Harry bement a bárba, és leült. – Scotchot vízzel – mondta a csaposnak. Harrynek megvolt a véle-
ménye a bárokról. Úgy gondolta, az emberiség második legalacsonyabb rendű lényei lepték el őket. A
legalacsonyabb rendűek a lóversenypályákon voltak. Értelmetlenül telt a napja: épp a loviról tért be
ide. De legalább a wurlitzer nem szólt, és senki nem biliárdozott. Emlékezett még azokra az időkre,
amikor bemehetett egy bárba, és bámulhatott a tükörbe, míg be nem rúgott. Vagy kiverhette valakiből
a szart is, vagy belőle verték ki. És régen még az is megesett, hogy nyert a lovin, és olykor-olykor
összejött egy finomabb nővel. De minek sírni? Mindenki ugyanebben a világban él – gondolta. Vagy
legalábbis azt állítják. Megitta az első italát, és rendelt egy következőt.
Amikor felnézett, egy negyvenes évei közepén járó nőtt látott meg a pultnál, nagy lila blúzban, lógó
mellekkel, túlságosan szűk szoknyában, amiből kilógott a kerek hasa. A fülében két szív alakú fülbe-
való lógott hosszú ezüstláncon, arca kellős közepén pedig narancssárga rúzs csillogott nedvesen.
Harryt elbűvölte a fülbevalója. A hölgynek sikerült épp csak annyira megmozdítani a fejét, hogy a fül-
bevalók ide-oda ugráljanak, tekeredjenek, himbálózzanak a feje két oldalán.
– Szia, Janice vagyok.
– Harry.
– Új vagy a városban?
– A világban is.
– Mhm... ez már valami! Kérdezhetek tőled valamit?
– Lökd.
– Lökjem?
– Mondd.
– Te szolga vagy, vagy úr?
– Alázatosan megbújok a tömegben. Szolga vagyok.
– És mi egy szolga?
– Ember, aki nem éri el a saját segglyukát a faszával.
– Keserű ember vagy.
– Nem, csak nem érem el.
– Hiszel a szerelemben?
– Igen, de csak mások esetében.
Janice felállt, és odavitte Harryhez az italát. Kék, szív alakú fülbevalói úgy táncoltak, mint amikor
a jazz felfedezi Bachot. 5 centis műszempillái voltak. – Veszek neked egy italt.
– Oké.
– Szereted a pénzt?
– Jobban, mint a fiatalságot, a hírnevet vagy szüzeket.
Janice megrendelte az italokat, és azt mondta: – Ha hazajössz velem, akkor kereshetsz 50 dollárt.
– Oké. Mindent megcsinálok, csak aludttejet nem iszom.
– Ó, remek, akkor legyen 75 dollár.
Megitták az italukat, és Harry kiment a nő után. Rózsaszín Mercedese volt. Kiállt a kocsik közül,
bevágott két autó közé a forgalomban, mindenki dudált, a kék szívek meg ide-oda ugráltak... Felgurult
egy félhold alakú kocsibejárón, és megállt egy nagy, háromszintes ház előtt. A garázsajtó úgy nyílt ki,
mint egy hatalmas, rémisztő, buta száj, Janice pedig kipattant az autóból, megkerülte, kinyitotta Harry
ajtaját, és kirángatta.
– Gyere drágám, már alig várom!
– Én is. Hogy megtudjam, hogy az emberiség harmadik legalacsonyabb rendű lényei miket művel-
nek.
Felment utána a lépcsőn, és be a házba.
Szép – gondolta magában –, ezt még Sugar Ray Robinson is megirigyelné.
Egy nagy bőrfotelben találta magát, aminek egyik oldalán egy állólámpa, a másikon meg egy papa-
gáj volt. Janice berohant a másik szobába. A papagáj ránézett Harryre, és azt mondta: – És most edd
meg szépen a spenótodat, drágám.
– De most tényleg – mondta Harry a papagájnak –, inkább verd ki.
– Miután megetted a spenótodat, drágám.
– Mi van?
– És most edd meg szépen a spenótodat, drágám...
Janice visszajött, és hozott két nagy pohár italt. Adott egyet Harrynek, és leült vele szemben a kana-
péra. Harry lehúzta az itala felét. A halántéka majdnem kettéállt. Megjelent a szeme előtt egy csataha-
jó képe, majd eltűnt. Megitta a másik felét is.
– Csak hozd őket sorjában – mondta.
Janice átment a másik szobába. Harry a papagájt bámulta. A papagáj visszabámult Harryre. Aztán
unottan elfordította a fejét.
Janice hozott egy újabb italt.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit kérek tőled.
– 75 dollárért bármelyik férfi elvisel némi megaláztatást.
– Meglátjuk. Előbb idd meg az italodat.
Harry így is tett. Janice felállt, és kiment. Harry várt. Aztán Janice visszajött.
Az ölébe dobta a cuccot. – Ezt vedd föl.
Harry megfogta, és megnézte. – Jézus Szent Nagyanyja! Azt tudod, hogy már így is félőrült vagyok,
ugye? Ez simán átvihet engem téboly földje szarfoltos világába.
– 75 dollár. Vedd fel.
– Igenis.
– A háló – mondta – egy éles kanyar után van balra.
Harry bevitte magával a cuccot a hálóba: kisfiúkra való fekete rövidnadrág, egy zsabós, fehér se-
lyeming, hintalovakkal, holdacskákkal, színes cukorkákkal díszített alsónemű, és két fehér bokazokni.
Belepréselte magát valahogy, és visszament a szobába. Amint leült, Janice kezébe nyomott egy újabb
italt. Lehúzta a felét egybe – ezúttal nem látta a csatahajót. Semmit nem látott.
– Jó kisfiú vagy – mondta Janice.
– És most – mondta a papagáj – edd meg szépen a spenótodat, drágám.
– Mibe kevertem magam? – mondta Harry.
– Egy 75 dolláros üzletbe.
– Vajon Jóbnak is így kellett szenvedni, csak hogy megtarthassa a fizetését?
– Olyan okosakat mondasz. Te vagy az én kis okos. kisfiam!
– Figyelj, nem lehetne, hogy dugjunk végre, és túllegyünk ezen az egészen?
– Ha ilyeneket fogsz mondani, Harold, akkor ki kell mossam szappannal a szád!
Janice felállt, odament a telefonhoz, tárcsázott, és várt.
– Harriet? Itthon van a kisfiam! Volna kedved átjönni, meglátogatni őt? Tényleg? De örülök! Akkor
várunk!
Azzal letette.
– Még egy italt – mondta Harry. Janice bement a konyhába, kevert még egyet, kihozta, és odaadta
neki.
– Harold, kaptam egy üzenetet a tanárodtól, amiben az állt, hogy rossz voltál az iskolában. Megfog-
tad egy kislány copfját, és belelógattad a tintatartóba! Miért tettél ilyet? Rossz fiú vagy!
– Mert a húgát ujjazta, miközben a többiek röplabdáztak!
– Harold! Mondtam, mi lesz, ha így beszélsz! Még egy ilyen, és jön a szappan.
– És most – mondta a papagáj –, edd meg szépen a spenótodat, drágám.
Körülbelül tíz perc múlva csengettek. Janice felállt, és kinyitotta az ajtót.
– Harriet! Úgy örülök, hogy elhoztad Timmyt is.
Harriet bejött, és pont úgy nézett ki, mint Janice. Mintha indigóval másolták volna. Volt vele valami
csávó. Kisfiúkra való fekete rövidnadrág, egy zsabós, fehér selyeming, rénszarvasokkal, csillagokkal,
hintalovakkal díszített alsónemű, és két fehér bokazokni volt rajta.
– Harold, mutatkozz be Timmynek – mondta Janice.
Kezet fogtak.
– Helló, hogy vagy? – kérdezte Harry.
– Megvagyok, kösz. Te?
– Középszarul.
– Én is.
Timmy leült a szoba túloldalán egy fotelbe, Janice pedig kiment egy újabb kör italt keverni. – Fiúk,
szeretném, ha összebarátkoznátok – mondta Harriet.
– Ez a recesszió maga a pokol – mondta Timmy Harrynek.
Janice meghozta az italokat, kiosztotta, és leült. – Harold nagyon rossz fiú volt. Ma reggel kemény
tojást reggeliztünk, és azt mondta, hogy se a sárgáját, se a fehérjét nem szereti. Aztán meg leette az in-
gét lekvárral.
– Szerinted az idén is a Dodgers nyeri a bajnokságot? – kérdezte Timmy Harryt.
– Gond nélkül. De azért ki kell még találniuk, hogy használják Fergusont, Lopesnek pedig gyor-
sabbnak kell lennie ütés után.
– Timmy is nagyon rossz volt – mondta Harriet. – Kint hagyta a háromkerekűjét az esőben, és az
összes küllő berozsdásodott. Alaposan el kell fenekelnem!
– Haroldot is jól el kell fenekelni. Megfogta egy kislány copfját, és belelógatta a tintatartóba!
– Mondtam, hogy...
– Harold!
– Nagyon rosszak ezek a fiúk. Szerintem haza is viszem őt!
– Az enyémet is meg kell büntetnem.
– Jól van, Janice, akkor majd holnap hívlak. Timmy, gyere, megyünk.
– Istenem, legalább az italomat hadd igyam meg!
– Nem, Timmy, indulunk. Most!
Azzal a fülénél fogva kivezette Timmyt, a hideg, éjszakai szél befújt az ajtón, majd elmentek.
– Menj be a hálószobába – mondta Janice.
Harry bement a hálóba. Sötét volt odabent. De legalább az itala nála volt. Megitta, és végiggurította
a poharat a szőnyegen. Kikötötte a cipőjét, és végignyúlt az ágyon. Olyan környék volt, ahol lehetett
hallani, ahogy a tücskök összedörzsölik a lábukat. Hallgatta a lábdörzsölést. Ez egészen helyre tette a
dolgokat.
Aztán eszébe jutott, hogy vajon most vegye-e le azt a cuccot magáról, vagy várja-e meg, hogy ő vet-
kőztesse le?
Jó pár napja először találta magát szembe ilyen váratlan matematikai egyenlettel, és közben azért
remélte, hogy Janice hoz majd neki még egy utolsó italt.
Harry vett egy újságot, és bement az utazási irodába. Keletnek tartott. Egy nő sárga szoknyában, fe-
hér blúzban, magassarkúban épp lehajolt, és valamit betett az irattartó szekrény alsó fiókjába. Felcsú-
szott a szoknyája, Harry pedig bámulta a combjait. Jó lába volt. A nő megfordult, Harry felemelte a
tekintetét. A nő a negyvenes évei közepén járt, de még mindig sugárzott belőle a szex. Már-már molett
volt, a szoknya szűk volt rajta, olyannyira, hogy Harry látta a harisnyatartóját.
– Helló, egy jegyet szeretnék venni.
– Üljön le, kérem – mondta nő. Úgy feszült rajta az összes ruhája, mintha ki akart volna belőlük
szabadulni. Amikor leült, keresztbe tette a lábát, és Harry azon kapta magát, hogy a combja közét bá-
mulja. A nő észrevette, és halványan elmosolyodott.
– Hová? – kérdezte.
– Detroitba – válaszolta Harry. – Turistaosztályra.
– Retúr?
– Igen.
– Mikor akar indulni?
– Valamikor csütörtök délután. Az mindegy, mikor érek oda. Péntek este olvasok fel.
– Mit?
– Ó, bocsásson meg. Költő vagyok.
– Ó, egy költő... milyen furcsa. És fizetnek azért, hogy felolvas?
– 500 dollárt, plusz ezúttal a repülőjegyet is.
– És miről ír verset?
– A szexről.
– A szexről?
– Igen, a szexről.
A nő megnézte az indulásokat.
– A 2.48-as LAX-ről induló American Airlines-járatra még van hely.
– Az jó.
– A visszaútra kér foglalást?
– Nem.
– Biztos érdekes élete van.
– Elmegy.
– Mrs. LeMon vagyok.
– Én pedig Harry Benson.
Míg Mrs. LeMon telefonált, Harry ismét benézett a lábai közé. Azóta lábat váltott, és a szoknyája
még feljebb csúszott. Maga a pokol, ha az ember a nők lábára bukik, és olykor-olykor szembejön egy
magassarkú-combfix-harisnyakötő kombináció. A modern nők mind harisnyát vagy nadrágot horda-
nak, ami kiöli a szexualitást. Mondjuk, joguk van ahhoz, hogy ne legyenek szexszimbólumok, ha nem
akarnak, és ahhoz is, hogy legyenek, ha akarnak. Harry nagy nehezen levette tekintetét a nő lábáról, és
beleolvasott az újságjába.
– Ezt hallgassa meg – mondta Harry. – Van egy legfelsőbb bíró, aki engedélyezte, hogy kasztrálja-
nak két férfit, akik bevallották, hogy gyereket molesztáltak.
Mrs. LeMon letette a telefont. – Akkor lefoglaltam egy helyet a 248-as American Airlines-járatra,
délután 2.48-ra. Mit mondott?
– Két férfi kislányokat molesztált, és lehet, hogy ezért levágják a töküket.
– Szerintem ez szörnyű – mondta Mrs. LeMon.
– Szerintem is – válaszolta Harry. – Vannak lányok, akik borzalmasan fel tudják húzni az embert,
egészen begerjesztik.
– Szeretném elolvasni egy-két könyvét.
– Nem tetszene magának.
– Miről szólnak?
– Csak sztorik meg versek.
– De miről?
– Nemi erőszakról, gyerekmolesztálásról, orális szexről, harisnyakötő- és magassarkú-fetisiszták-
ról, korbácsról, bőrről, ilyesmiről.
– És tényleg fizetnek magának azért, hogy ilyesmit felolvasson?
– Ó, azért hozzáteszek egy kis tavaszt, szerelmet, halált és nevetést. Ami összezavarja őket. Nézze,
itt írják, hogy a száműzött Alekszandr Szolzsenyicin Kanadába látogat. Bejött neki. Imádják az ilyen
félőrülteket, körbehízelgik őket. Biztos lefektet öt vagy hat szűz eszkimólányt. Pedig szart sem ér, amit
ír.
– Maga szereti a szüzeket?
– Én az érett nőket szeretem, a kissé túlsúlyos szexszimbólumokat.
– Tetszik a humora.
– Komolyan mondom.
– Kártya vagy készpénz?
– Készpénz. Mennyi lesz?
Mrs. LeMon megmondta Harrynek, mennyibe kerül a jegy, ő pedig letette elé a pénzt az asztalra.
– Mrs. LeMon, tudom, hogy kis időbe telik, míg kiállítja a jegyet, úgyhogy azt hiszem, addig elme-
gyek, iszom egy sört és eszem egy szendvicset.
– Mit szólna ahhoz, hogy ha megvenné a sört, majd visszajönne, is itt fönt nálam inná meg. A laká-
som itt van az emeleten. Van felvágott a hűtőben, és orosz rozskenyér. Csináljon magának egy szendvi-
cset, igya meg a sörét, és pihenjen egy kicsit, amíg kiállítom a jegyeket.
– Oké, mindjárt jövök.
Harry talált kétutcányira egy italboltot. Vett egy hatos karton üveges Budot, és ahogy elhaladt az au-
tója mellett, bedobott egy tízcentest az órába. Amikor visszaért az utazási irodába, Mrs. LeMon épp a
jegyeket nyomtatta. A szoknyája feljebb volt húzva, mint korábban. Nem is az arcát nézte, hanem a lá-
bait, és úgy mondta: – Helló!
– Helló – válaszolta Mrs. LeMon.
Harry felment a lépcsőn. Mintha csak egy film lenne – gondolta magában. Egy nap majd írni fogok
erről. Kinyitotta az ajtót. Jó kis lakás volt. Nőies. Igazán nőies. Régimódian nőies. Harry egyszer azt
álmodta, hogy megbaszta az anyját. Élete legizgatóbb álma volt. A szex olyasmi volt, amit nem illett
csinálni. Ezért nem működött a házasság. Mert ahelyett, hogy egy razzia lett volna az ismeretlenbe, ál-
lássá vált. Harry igazából konzervatív volt, de az erkölcsrombolás mindig is kanossá tette – ahogy az
E-vitamin is, és az, hogy anno olyan későn szállt be a játékba.
Felbontotta az egyik üveg sört, a többit pedig betette a hűtőbe. Ekkoriban minden bizonnyal ő volt a
legjobb költő a pályán. Mindenki egyetértett abban, hogy Bukowski már elindult lefelé a lejtőn, Gins-
berg egy kedves, unalmas öregember volt, Creeley pedig alkoholista, aki napi egy üveg whiskey-t
ivott meg. Duncan túl finomkodó volt, Lowell túl óvatos, Ferlinghettit pedig iszákos felesége akadá-
lyozta a munkában.
Harry kortyolgatta a sörét, és közben odament a fiókos szekrényhez. Kinyitotta alulról a második fi-
ókot, és jól ráérzett: tíz bugyi volt benne. Átnézte őket, és talált egy neki tetszőt: egy fekete, átlátszó,
csipkés bugyit. Lehúzta a zipzárját, és elővette. Fogta a bugyit, rárakta a farkára, és elkezdte vele dör-
zsölni. Nézte magát a tükörben, vigyorgott, és húzogatta. Felállt a farka, a makkja megnagyobbodott,
és kikandikált a bugyiból. Nézte magát a tükörben, aztán megszólalt egy hang a fejében: „Úristen,
abba kell hagynom, különben elcsattanok.” Nagy nehezen betömködte a farkát a nadrágba, felhúzta a
cipzárját, és a bugyit betette az egyik hátsó zsebébe. Megitta a sört, odament a fridzsiderhez, és kibon-
tott egy másikat. Aztán benézett a hűtőbe. Miért van az, hogy szinte mindegyik nő túrót, joghurtot meg
sajtot eszik? – kérdezte magában. Puha, büdös sajtot. Meg fánkot és csokibonbont.
Fogta a sörét, odament a kanapéhoz, és leült. Kezébe vette az újságot, amit korábban oda tett le.
Kinyitotta:
A rohadékok – gondolta magában Harry. Megérdemlik. Mindenki, aki Mexikóba megy, megérdemli,
hogy seggbe kúrják és péppé verjék.
Kinyílt az ajtó. Mrs. LeMon volt az. – Helló – mondta.
– Helló – mondta Harry. – És ki viszi lent a bizniszt?
– Gary, a fiam – válaszolta Mrs. LeMon, és leült.
– Érti a dolgát?
– Ó, nagyon is.
– És fel fog idejönni?
– Mondtam, hogy érti a dolgát. Szóltam neki, hogy akármi is történik, ne jöjjön föl.
– És mi van, ha valami elmeháborodott vagyok?
– De nem vagy. Ahhoz túl kedves az arcod.
– Tényleg?
– Igen.
– Húzd feljebb a ruhád. Imádom a lábaidat.
Mrs. LeMon feljebb húzta a ruháját. Harry lehajolt, és megcsókolta az egyik térdét. Aztán szétnyi-
totta a nő lábait, és keményen megharapta őt a térde fölött tíztizenöt centivel.
– Úú, ez fájt, ezt ne csináld még egyszer!
– Menj pisálni.
– Tessék?
– Mondom, menj és pisálj. Begerjedek attól, ha előttem pisálnak a nők.
– De én nem akarok pisilni.
Harry letette az üveget, és megpofozta Mrs. LeMont, durván.
– Uh, ezt ne csináld...
– Megmondtam, hogy mit csinálj. Úgyhogy, menj, és csináld!
Mrs. LeMon bement a fürdőszobába. Harry megitta a sörét, elővett még kettőt, kinyitotta, és letette
őket a dohányzóasztalra. Hallotta, hogy Mrs. LeMon lehúzza a vécét. Aztán kijött, és leült.
– Igyál, és nyugodj meg – mondta Harry. – A vietnami csapatkivonás elég katasztrofálisan ment. Az
egész kurva hadsereg meg a feleségeik és a kurváik mind át akartak mászni az amerikai nagykövetség
falán. Idős emberek akadtak fent a drótkerítésen és véreztek el, tengerészgyalogosok kaszaboltak, akit
értek, a tévékamerák meg nem voltak bekapcsolva. Aztán hazajöttek, és most a Puerto Ricó-iak helyett
őket veti meg leginkább az egész ország. Szopjál le!
– Én olyat nem csinálok.
– 70 ezer kollaboráns úszik az óceánban, és könyörög kegyelemért. Szopd le a faszom!
– Mondtam már, hogy...
– Hát, akkor idd a söröd, és mutass még többet a lábadból!
Harry egy húzásra megitta a sörét.
– Láttam a konyhában egy kis bort. Megihatom a borodat?
– Persze.
Háromnegyedig volt az üveg. Harry megállt a szoba közepén, és jól meghúzta az üveget.
– Állj fel! – mondta Mrs. LeMonnak. – Felizgattál. Pont jó a segged meg a lábad. Egy korodbeli nő
ezt már meg sem érdemli. Nagyon felizgattál. MONDOM, ÁLLJ FEL!
Harry letette az üveget, és levette a szíját. Kettéhajtotta, és felhúzta Mrs. LeMon ruháját a dereka
fölé. Kilátszottak a combjai, a bugyija, a harisnyakötője, és a bugyi meg a combfix között a fehér
bőre.
Harry ütni kezdte a lábát. Lentről kezdte, a bokájától, onnan haladt felfelé, fokozatosan gyorsított a
tempón, és egyre erősebben ütötte. Aztán felért a combtövéhez, ütötte, ütötte, és közben azt mondta: –
Te kurva, te rohadt kurva...
Mrs. LeMon igyekezett nem sikítani, hogy a fia, Gary meg ne hallja őt odalent. Aztán Harry megfor-
dította őt, és kegyetlenül verte a seggét. Mrs. LeMon összeesett, és zokogni kezdett. Harry levetkőzött.
Megfogta a borosüveget, jól meghúzta, majd odament Mrs. LeMonhoz, aki mintha remegett volna.
Harry megragadta a hajánál fogva, és elkezdte felfelé húzni. Mrs. LeMon felsikoltott.
– Pofa be, a kurva életbe! Ha a fiad feljön ide, mindkettőtöket megöllek! – Aztán megcsókolta őt, és
nyelvével szétfeszítette a száját. A nő arca nedves volt, ő maga pedig reszketett. Harry leszedte róla a
bugyit, betette neki, mindkét kezével megragadta a seggét, és széthúzta, nagyon durván széthúzta. Meg-
látta a seggét és magát a tükörben, amint beteríti a nőt, mint a lepra. Áttántorogtak a szobán, feldöntöt-
ték a dohányzóasztalt, és nekivágódtak a falnak. Túl tág volt a pinája. Túl sok gyerek. A tükör elé kel-
lett állítania őt, és néznie. Végre aztán elélvezett. Ledobta őt az ágyra. Továbbra is úgy tűnt, hogy re-
meg. Meglátta az egyik magas sarkú cipőt a szőnyegen. Úgy öltözött föl, hogy közben nézte a nőt. Mi-
után felöltözött, kigombolt pár gombot az ingén, és bedobta oda a cipőt. Aztán hallotta, amint Mrs. Le-
Mon azt kérdezi:
– Most elmész?
– Igen. Detroitba, 2.48-kor az American Airlines 248-as járatával.
– Szeretlek, Harry.
– Tessék? Ez nem szerelem volt, hanem nyers, durva szex és téboly. Nem vagyok rá büszke.
– Tudom, hogy soha többé nem látlak. Adj egy búcsúcsókot. Csak ennyit kérek.
– Úristen, ez egy B-film.
– Harry...
– Jó, oké!
Befeküdt mellé az ágyba cipőstül. Kinyílt a nő szája. Harry rátapasztotta az övét. És úgy maradt.
Mrs. LeMon elsírta magát, patakokban folyt a könnye. A magas sarkú cipő közöttük volt Harry ingé-
ben, a sarka mélyen a mellkasába fúródott. Harry feltápászkodott. Aztán felállt, és meglátta, hogy az
ágy másik oldalán, az éjjeliszekrényen van egy fél csomag cigaretta és egy doboz gyufa. A gyufán az
állt: „Save-on, a minőségi drogéria, ahová a legjobb betérni.” Kivett egy szál cigit, és rágyújtott.
Meggyújtotta a cigarettáját – ahogy az entellektüel írók szokták mondani. Aztán meglátott egy könyvet
az éjjeliszekrényen. Kezébe vette. Erica Jong: Rettegés a repüléstől. Mrs. LeMon végre nyugodtnak
tűnt. A borosüveg a padlón feküdt. Felvette, és kiitta belőle az utolsó kortyot. Aztán kiment az ajtón,
és lement a lépcsőn. Gary odalent volt. Okos, de introvertált gyereknek tűnt; nem jelentett kihívást.
– Anya jól van? – kérdezte.
– Elégedetten – válaszolta Harry a gyereknek, aki vette is az adást. Harry bírta, hogy a gyerek mi-
lyen lazán reagált. Az új generáció tagjai vagy ösztönösen megértik a dolgokat, vagy hidegvérű gyil-
kosokká válnak. Középút nem nagyon van, és lehet, hogy igazuk is van, mert pont a középút az, ame-
lyen a milliárdnyi végtelen, zselészerű ember jár, amitől a világ unottan, elhízva, éhezve, élettelenül,
a semmin kielégülve, semmit sem hozzátéve semmihez, semmiként forog ide-oda.
Harry épp odaért az iroda ajtajához, és rátette a kezét a kilincsre, amikor Gary megszólalt:
– Mr. Benson?
– Igen?
– Itt felejtette a jegyeit.
– Ó.
Harry visszament. A gyerek átnyújtotta a jegyeket egy gondosan lezárt kék bőrmappában.
– Köszönjük, hogy az irodánkat választotta, remélem, hogy legközelebb is szolgálatára állhatunk.
Harry elvette a jegyeket, és kiment az ajtón. Odament az autójához. Meg maradt 12 perc a parkoló-
órán. Beült a kocsiba, és beindította. A 6. utcán balra fordult, majd jobbra a Vermontra. Nagy volt a
forgalom, és Paul Williams beszélt a rádióban. Egyiket se szerette. Ami valószínűleg magától értető-
dő. Elővette az ingéből a magas sarkú cipőt, és feltette a műszerfalra. Így már sokkal jobb volt.
Detroitban kinyírja őket.
Otthagytam a kocsit Santa Monicában a bogárszer vízben, és gyalog indultam el. Pár hónappal ko-
rábban a környéken ment tönkre a motor, beszereltek egy másikat, most pedig bevittem az ötezer kilo-
méteres szervizelésre. Los Angelesben éltem, és tudtam, hogy órákat kell majd várnom. Délelőtt ne-
gyed tizenegy volt. Találtam egy éttermet, és bementem. Csak egy ember ült bent, egy hátsó asztalnál.
Leültem nagyjából az étterem közepén, és a pincérnő hozta az étlapot. Reggeli. Sonkás rántottát ren-
deltem. Másnapos voltam, de úgy gondoltam, ez csak lent marad. Volt nálam egy újság, kinyitottam.
„Vesztett a Dodgers.” Ez egy kicsit feldobott. A pincérnő meghozta az ételt, és újratöltötte a kávéspo-
haramat.
Jó kis csaj volt, átlagos seggel. Elkezdtem enni, aztán bejött még két ember – egy 23 év körüli fiú
és egy 50 körüli nő. A velem szemben lévő asztalhoz ültek le. – Helen folyton akkor jön be, amikor
tévézek, és állandóan beszél. Ráadásul olyan HANGOSAN – mondta a fiú. – Ha legközelebb is ezt
csinálja, olyan HANGOSRA állítom a tévét, hogy a saját hangját se fogja hallani! Megteszem, Isten
látja lelkem!
Amikor befejeztem, és felálltam az asztaltól, elböfögtem magam.
Elmentem a bevásárlóközpontba. Egy rendőr épp két bringás srácot büntetett meg. A moziban a
Lepkét adták, de csak délben nyitott. Elment mellettem egy miniszoknyás, nagyon jó lábú lány. Észre-
vette, hogy nézem őt, és miközben várta, hogy a zebránál zöldre váltson a lámpa, odafordult, és bá-
mult.
Vajon mire gondol? – kérdeztem magamban. Bárcsak tudhatná az ember, mire gondolnak.
Átment a zebrán, én meg néztem, hogy mozog a csípője. Aztán feltűnt, hogy van egy ránc a szoknyá-
ján, attól, hogy rajta ült, és elvesztettem az érdeklődésemet.
A Santa Monica Boulevard-on elmentem az Óceánig, aztán átmentem a túloldalra, és keresztülgya-
logoltam a parkon. Felmentem a mólóra, és végigsétáltam rajta. Az emberek a mólón közömbösek
voltak; se vidámak, se szomorúak. A vidámparkban nyüzsgés volt, neki-nekimentek egymásnak az em-
berek a dodzsempályán. A pecások nem sok halat fogtak. Végigsétáltam a móló egyik oldalán, és
visszajöttem a másikon. Visszafelé megláttam két 16 év körüli lányt. Az egyik egy betonpadon napo-
zott. A másik a pad alatt feküdt, csak a feje lógott ki az óceán felé. Életemben nem láttam olyan nőt,
akinek ilyen szexi ajka lett volna – illetve lányt. Szinte ledermedtem a látványától. Az ember nem szá-
mít ilyen ajkakra egy betonpad alól délelőtt 11 óra 25 perekor. És a hozzám közelebb eső részén az
ajkai közt egy kicsit kilátszott a nyelve.
Soha nem láttam még ennél bámulatba ejtőbben szexi és buja dolgot. Olyan erős hatással volt rám,
hogy el kellett fordulnom. Amikor visszanéztem, minden ugyanúgy volt, mint előtte. Továbbmentem.
Mit tegyen az ember? Mi a jelszó, vagy milyen reménye van egy 54 éves férfinak, akit még mindig ra-
bul ejtenek a formák, alakzatok, csapdák és csodák? Mikor lesz már kész az a kurva autó? Meddig
szaroznak még vele?
Átmentem a másik oldalra, és lementem a lépcsőn a Venice-be vezető sétányra. Még mindig nagyon
másnapos voltam. A reggeli nem sokat segített. Még le se ért. Valahol félúton liftezett. „A részegség
és az öngyilkosság az író ágyastársa” – mondta egyszer valaki. És ez így is volt; soha nem ismertem
olyan jó írót, aki ne lett volna alkoholista vagy drogos vagy mindkettő.
– Charles!
Odamentem hozzá. Egy 28 év körüli, sötét hajú, nagydarab férfi volt. Szemüveges és borostás. –
Nem ismerjük egymást, de olvastam a könyveidet.
– Szarul vagyok. Itt járkálok fel-alá, várom, hogy megcsinálják a kocsimat – mondtam neki, – Az
enyém a Sear’s-nél van. Új akkumulátort tesznek bele. Meghívhatlak egy italra?
– Ahhoz túl másnapos vagyok. És délelőtt sose iszom.
– Én is másnapos vagyok.
– Gyere, üljünk le. Alig állok a lábamon.
Odamentünk egy padhoz, ahonnan az óceánra lehetett látni. – Venice mindig lehangol – mondtam. –
Főleg amikor odaérek ahhoz a zsidó szendvicseshez, és ezek a Tim Leary-féle narkósok állandóan ap-
rót követelnek.
– Igen, az tényleg szar. Meg az, hogy mivel semmi nem történik, a liberálisok, az anarchisták meg a
kommunisták mind transzvesztiták lettek. Jó, még csak félig vannak rajta, de rajta vannak.
– Mivel foglalkozol? – kérdeztem. – Csak üldögélsz itt a padon, rothadsz és vársz?
– Tévésorozatokhoz írok forgatókönyveket.
Megemlítette az egyiket, de nem ismertem. Tévében csak bokszmeccseket néztem. Folytatta: – Most
fejeztem be két forgatókönyvet, darabonként kaptam érte 6000 dollárt. Kábé nyolc óra alatt kész vol-
tam eggyel. Nem is nagyon emlékszem, hogy mit írtam. De annyira könnyen talált pénz, hogy nem tu-
dok ellenállni neki, nem tudom abbahagyni.
– Jogod van hozzá. Meg például jobb, mint McDonald’s-ban dolgozni.
Ekkor megjelent mögöttünk egy nagy, sárga traktor, és hatalmas zajt csapott. A barátom befogta a
fülét.
– Úristen! Miért csinálják ezt? Mit akar ez jelenteni?
– Semmit. A város megveszi ezeket a gépeket, és ideküldi őket, hogy megdolgozzanak pár embert,
akik másnaposan üldögélnek egy padon. Ez a funkciójuk. Ennyire egyszerű.
– Undorító.
– Neked nem is kéne itt lenned. Otthon kéne ülnöd egy vodka-7-tel a kezedben.
– Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek a feleségemtől.
– Sajnálom.
– Tegnap részegen mentem haza, és azt mondja, megütöttem őt. De nem emlékszem. Valami olyas-
min vesztünk össze, hogy két hamutál egymás tetején volt. Nagyon idegesített.
– Gondolom, sok minden más megelőzte a két hamutál problémáját.
– Igen.
– Nekem is van elég bajom a nőkkel.
– Ja, tudom, olvastam.
– Elolvassák a könyveimet, tudják, milyen vagyok. Aztán megjelennek, és megpróbálnak megvál-
toztatni. „Ha szeretsz, ne igyál.” „Tanulj megfoxtrottozni.” „Gyere el a családi piknikre.” „Menj el a
helyi lelkészhez.”
– Miért csinálják ezt?
– Nem tudom, fogalmam sincs, de azt hiszem, nekem is van részem benne. A nő a gyermekhozó és a
gyermekidomító, függetlenül attól, hogy tisztában van-e vele, vagy sem, akarja, vagy sem, és ezt a ve-
lük született vonást hozzák magukkal. A legtöbb nő esetében egy gyereket felnevelni azt jelenti, hogy a
saját tudása és előítéletei szerint neveli. Kemény meló. És legtöbben ezt úgy kezdik, hogy előbb férfi
idomárok lesznek. Ha sikerül a férfit betanítaniuk, úgy érzik, biztosan menni fog a gyerekkel is. Mi
vagyunk valaki más jövőjének kísérleti nyulai.
– Lehet, hogy ezért ütöttem meg őt.
– Nem, az a hamutálak miatt volt.
– Van egy titkárnőm. Semmi különös, de azért kúrogatom.
– Erre valók a titkárnők. Főleg ha feministák.
– Téged utálnak a nők?
– Nem, azokat a férfiakat utálják, akik egyetértenek velük.
– A titkárnőm az írásban is segít.
– Az jó. Hogy csinálod? Magnóra mondod, ő pedig legépeli?
– Nem. Ráfekszem, és markolászom a mellét. Fekszem rajta, játszom a mellével, ő pedig ír. Így
elég hamar végzünk, és fel tudunk mutatni valamit.
– Nekem nehezebb dolgom van. Én két példányban írok, indigóval.
– Az az egész tévés világ nagyon bizarr, de tényleg. Ebéd után a producerek elküldik a limósofőrt,
aki 13 éves lányokkal tér vissza.
– Bámulatos. Gondolj csak egy 13 éves lányra. A jónál is jobb lehet.
– Az nem nekünk való, barátom.
– Ja, te csak írd a forgatókönyveidet, és üldögélj ezen a padon még negyven évig. Meglátod, nem
sok minden fog változni.
– Azt mondod?
– Azt. Látod azt a rudat, ami a hintát tartja? Na, az egy kicsit rozsdásabb lesz, de ennyi. És egy ki-
csit vastagabb. Vagy valamilyen ezüstös anyagból lesz, ami csillogni fog a napon.
– Igen, a nőknek meg kis pöttyök lesznek a pinájukon meg a mellükön, apró kis pöttyök.
– Ahogy mondod, viszont a pina közben el fog költözni a lábak közül a bal hónalj alá.
– Nem mondod! A csávók meg láb helyett két faszon fognak járni?
– Pontosan. Na, mennem kell, megnézem, hogy kész van-e az autóm.
– Megyek, én is megnézem.
– Mi a neved?
– Joe.
– Még látjuk egymást, Joe.
– Igen, legközelebb, amikor az én autómat is csinálják, meg a tiédet is.
Otthagytam őt, és elindultam, hogy megtegyem a hosszú utat a 6. utcáig. Egy ideig minden rendben
volt, aztán amikor már öt-hat utcára jártam a szerviztől, lépéseket hallottam a hátam mögül. Női lépé-
seket. Lassan mentem, és ő is lassan jött, úgy száz méterrel mögöttem, a járdaszegély mellett. Ez így
ment egy utcahosszon át. Majd még egyen át.
Ez nem lehet igaz, gondoltam magamban. Záp vagyok, idétlen, és kilógok a sorból. Biztos csak a
másnaposságtól képzelgek, vagy a tengeri levegőtől.
Lelassítottam, hogy leelőzhessen. Erre ő is lelassított. Még jobban lelassítottam, ő is még jobban
lelassított. Végül feladtam, és mentem tovább normális tempóban. Továbbra is jött utánam, száz mé-
terrel mögöttem, a járdaszegély mellett. Aztán jött egy lámpa. Megálltunk, és mindketten vártunk, ő to-
vábbra is száz méterrel mögöttem. Amikor zöldre váltott, lehajoltam, mintha bekötném a cipőmet. El-
ment mellettem, és átment a zebrán.
A következő utcán én követtem őt, száz méterről. 32 éves lehetett, egy kicsit O lába volt, de bámu-
latos hátsója. Illetve nem teljesen: egy kicsit szögletesnek tűnt. De egy idő után megszerettem benne
ezt a szögletességet. Úgy mozgott, mint egy kanca, aki tudja, hogy még mindig megvan benne, ami kell,
még mindig veszélyes, még mindig tud valamit, és nemcsak a faszt tudja megragadni, de a lelket is. A
hátsója egy nyári ruha alatt volt, és ott ringott. A haja fekete volt, feszes kontyba fogva, és látszott,
hogy ha kiengedi, akkor a derekáig ér. Csípője is akadt rendesen. A szemem a fenekéről a csípőjére,
onnan a nyakára tévedt, majd vissza a csípőjére, és végül a fenekén állapodott meg: az erőn, ami meg
tud menteni egy férfit, vagy meg tudja ölni, vagy csak figyelmen kívül hagyni. Két utcán át követtem
őt. Aztán a következő lámpánál átment a másik oldalra. Álltam, és néztem őt. Átment egy parkolón, és
elindult egy kis üzlet és egy italbolt felé. Ahogy odaért az ajtóhoz, megfordult, és rám nézett. Mélyen
elpirult. Aztán bement az üzletbe. A 6. utcán álltam. A szerviz egy fél utcányival volt az ellenkező
irányba. Visszasétáltam, és bementem az irodába. Szerencsémre a kocsim már elkészült.
Crottyékkal véletlenül ismerkedtem meg. Épp új albérletet kerestem. Mindketten odajöttek az ajtó-
hoz, és kinéztek a szúnyoghálón.
– Láttam, hogy van kiadó lakásuk. Ez a nő meg itt terhes, és valahol laknunk kell.
A nőt Darlene-nek hívták, és azután ejtettem teherbe, hogy egyszer elvittem a lovira. Mrs. Crotty
hozta a kulcsot, és hátravitt minket, hogy megmutassa a lakást. Kivettem, Mr. és Mrs. Crotty pedig on-
nantól olyan szerepet töltöttek be az életemben, hogy ők voltak azok, akiknek a bérleti díjat fizettem.
A férfi 58 volt, a nő 55. Csak akkor láttam őket, amikor beültek a Volkswagenjükbe, és elmentek vá-
sárolni. Nem jött hozzájuk látogatóba senki, leszámítva a fiukat és a lányukat, akik mindig külön jöttek
és elég ritkán.
Darlene-nel komótosan és reménytelenül éltünk együtt. Megszületett a gyerek, még három hónapig
együtt voltunk, aztán jött a szakítás. Darlene a gyerekkel pár utcányira költözött, én pedig az utcafront-
ra.
Jó volt ott sört inni, az utcára néző ablakban. Oda tettem az írógépet; odakint nagy zöld bokrok, ki-
sebb fák és kúszónövények takartak be mindent.
Crottyék nem kedvelték Darlene-t, ami utólag vált nyilvánvalóvá. Gyakran megesett, hogy hazaér-
tem, és nagy zacskók vártak az ajtóban. Zöldhagyma, narancs, alma, paradicsom volt bennük, és néha
még egy ing is. Mrs. Crotty bekopogott délutánonként. „Ne egyen semmit, mindjárt jövök egy tál étel-
lel.” Általában rántott csirkét, krumplipürét és barnaszószt hozott, zöldborsóval, paradicsommal,
zöldhagymával, meg kekszet. A főtt marhát is nagyon jól csinálta. Minden másnap lejött kissé ittasan,
este fél 9 körül, és azt mondta: „Jöjjön, igyon velünk.”
Lementem, Mr. Crotty általában már az asztalon feküdt kiütve, fejével a karjaira borulva. Általában
trikó és barna katonanadrág volt rajta. Az asztalon teli vagy majdnem teli üvegek sorakoztak. Az étke-
ző mindig nagyon tiszta volt, a rádióból pedig popzene szólt. „Paddy – mondogatta Mrs. Crotty –, éb-
redj, vendégünk van.” Erre mindig felemelkedett a fej, Mr. Crotty rám nézett, és azt mondta: „Helló,
hogy vagy? Igyál egyet.”
Mrs. Crotty mindig letett elém egy üveg whiskey-t. Kora estétől reggel 3-ig vagy 4-ig ittunk. A leg-
több este ugyanolyan volt. Régi dalokat énekeltünk, a 20-as és 30-as évekből, a környékbeli őrültek-
ről beszélgettünk, vagy olyan őrültekről, akiket ismertünk. Mr. Crotty jól tudott történetet mesélni,
csak általában hamarosan újra kidőlt.
– Hát, Mrs. Crotty, mennem kell mondtam mindig.
– Ó, a fenébe is, maradjon még. Az, hogy ez a vén trottyos elájul, még nem jelent semmit.
Legtöbbször maradtam, különben mérges lett. Néha, bár nem túl gyakran megcsókoltam őt, hosszan,
erőteljesen, ajkait szétnyitva. Aztán jó pár cigaretta és még néhány üveg sör után eljöttem.
Minden egyes alkalommal ugyanarról beszélgettünk. Mrs. Crottyval megtárgyaltuk az aranyérműté-
tünket, a harmincas évekbeli világválságot, és beszéltünk azokról az időkről, amikor gyakran üldögél-
tünk kocsmákban. És mint az alkoholisták általában, a végén mindig Istennél kötöttünk ki. Ilyenkor,
vagy amikor a pápa került szóba, Crottyék mindig mérgesek lettek. Engem egyikük sem érdekelt iga-
zán, ami feldühítette őket, de annyira, hogy szinte ölni tudtak volna. Ezt a témát igyekeztem kerülni.
Minden másnap ittunk, és amikor kiestem a ritmusból, és nem mentem át, vagy épp írtam, Mrs.
Crotty már jött is:
– Mi már iszunk. Magát is várjuk.
– Ma este nem tudok menni.
– Nem tud jönni? Miért?
– Az írógépnél ülök.
– A francba azzal az írógéppel. Jöjjön át! Iszunk!
– Be kell ezt fejeznem.
– Jöjjön az ajtóhoz, akarok magának mondani valamit.
– Oké.
– Ide figyelj, te szemétláda. Azt mondtam, iszunk! Úgyhogy indulás!
Mrs. Crotty sosem beszélt csúnyán, amikor józan volt.
– Ne haragudjon, Mrs. Crotty, most nem lehet.
És olyankor rám zúdította részeg szótára egész tárházát. Elég jól csinálta. Aztán fél óra múlva
visszajött, és újabb kiselőadást tartott.
– Te szemétláda. Nem adtad meg az 50 dollárt, amivel tartozol, és ha nem adod visszajelentem a
rendőrségen.
Egyik este nem tudtam átmenni hozzájuk, és valaki parkolás közben nekiment a kerítésüknek. Hal-
lottam a férfi hangját:
– HOL A PICSÁBA’ TANULTÁL VEZETNI?
– TE MEG KI VAGY? – kiáltott ki a csávó a kocsiból.
– PATRICK CROTTY, ÉS ENYÉM EZ A KURVA HÁZ! ÉS TE KI A FASZ VAGY?
Nem jött válasz.
Aztán teltek a napjaink, majd megismerkedtem egy őrült nővel, akit Gerdának hívtak.
– Nem kedvelem Karatéékat – mondta.
– Crotty a nevük – mondtam.
Gerda gyakran megállt az ablakban, és úgy sikoltozott, mintha épp csonkítanám őt.
– Mi a faszt csinálsz? – kérdeztem ilyenkor tőle.
– Javítom a hírnevedet.
– Inkább hagyjuk meg úgy, ahogy most van.
Gerda őrült volt. A lakás ajtaja üvegből volt. Ha hazajött, és én nem voltam otthon, betörte a keret-
ben az üveget. Néha olyankor is csinálta, amikor otthon voltam.
– Ez a nő őrült – jegyezte meg Mrs. Crotty ajtójavítás közben. – Miért jár vele?
– Azt hiszem, a teste miatt.
A szőnyeg tele volt üvegszilánkokkal. Mindig mezítláb iszom otthon, így mindkét talpamba össze-
gyűjtöttem jó pár szilánkot. El kellett mennem az orvoshoz kiszedetni.
– Ez hogy történt? – kérdezte az orvos minden alkalommal.
– Egy nő csinálta.
Kb. egy hónappal később elköltöztem Crottyéktól, és beköltöztem Gerda házába. De ő is kért bérle-
ti díjat. Ott viszont én törtem ki az ajtóüveget. Nehéz nappalaink és éjszakáink voltak Gerdával. Egyik
éjjel elkergetett otthonról. Elmentem egy motelbe a Western Avenue-n, és megittam egy üveg Cutty
Sarkot. Reggel visszamentem, összeszedtem a cuccaimat, bepakoltam a kocsiba, és elindultam lakást
keresni. Elmentem Crottyék mellett. A ház előtt egy tábla állt: LAKÁS KIADÓ. Bementem, és beko-
pogtam.
– Mi történt?
– Kirakott.
– Mondtam, hogy őrült.
– Igen, tudom. Láttam, hogy van kiadó lakás. Melyik az?
– A régi lakása. Szépen rendbe hoztuk.
– Visszaköltözhetek?
– Persze, de 10 dollárral több lesz, mert rendbe hoztuk.
Rendben.
Kifizettem nekik egy hónapot előre, és beköltöztem. Tényleg rendbe hozták. Kicserélték az üvegaj-
tót is fára. Újra mindenféle finomságok jelentek meg az ajtóban, barna papírzacskóban. És érkeztek az
ingyen vacsorák is. Ittuk a whiskey-t, és énekeltünk. Mr. Crotty kidőlt, én meg csókolgattam Mrs.
Crottyt.
Aztán két-három nappal később eltűntem. Nem mentem haza éjszakára. Másnap este értem haza.
Crottyék a kocsifeljáróban vártak.
– Hol járt?
– Gerdánál.
– Gondoltam – mondta Mrs. Crotty.
– Visszaköltözöm hozzá.
– De nem tudja felfogni, hogy elmebeteg?
– De, tudom.
– Maga reménytelen eset – mondta Mr. Crotty. Aztán sarkon fordultak, és eltűntek. Bementem, és
összepakoltam a cuccaimat.
Egy héttel később újra összepakoltam, és elköltöztem Gerdától. Még csak el se mentem Crottyék
háza mellett. Találtam egy helyet az Oxford Avenue-n, ahol csótányok rohangáltak a hűtő mögött.
Pár hónapra megfeledkeztem róluk, aztán egyik este a környéken jártam. Kiadták a lakásomat –
égett benn a villany. Felmentem a kocsibejárón, leparkoltam, és kiszálltam. Bekopogtam. Mrs. Crotty
jött az ajtóhoz. Mr. Crotty mögötte állt.
– Gondoltam, hozok egy kis sört – mondtam.
– Tévét nézünk – mondta Mr. Crotty.
– Rosszkor jöttem?
– Igen.
– Oké, akkor máskor majd lehet, hogy jókor jövök.
– Oké.
Beültem a kocsiba, és elhajtottam. Soha többé nem mentem vissza. A csótányos helyről átköltöztem
a Carlton Way és a Western sarkára. Eltelt kb. egy év. Egyik este elmentem a Market Basket szuper-
market melletti italboltba. Miközben vártam, hogy a piát bepakolják a zacskóba, észrevettem, hogy
valaki néz. Megváltozott. Mintha összeaszódott volna. De ő volt az: Mr. Crotty állt kint az üzlet előtt a
szökőkútnál. Odamentem hozzá. – A szentségit, maga az?
– Igen, szoktunk errefelé vásárolni.
– Hol van Grace?
– Mindjárt itt lesz.
Meleg nyári nap volt, 34-35 fok körül. Aztán kinyílt az üvegajtó, és megjelent Mrs. Crotty.
– Helló – mondtam.
– Hank!
Ő is összeaszódott, de meg is hízott. Az arca sokkal kövérebb lett, és abban a forróságban hosszú,
vastag, fekete, vastag galléros kabát volt rajta, amitől viszont magasabbnak látszott. Az arca vörösebb
volt, mégis sápadtnak tűnt. Nem igazán emlékszem, mit mondott. Egy-két kedves dolgot. Mind józanok
voltunk. Aztán elindultam. Kinyílt az üvegajtó, odavittem a söröket a kocsihoz, beszálltam, beindítot-
tam a motort, és elhajtottam. Nem hinném, hogy találkozom még valaha velük.
1.
Szóval, Mailer és az emberei kihozták őt, a fickó író volt, és lett egy könyv. Nem olvastam – csak
annyit tudok, amiről szarás közben az újságokból értesülök. Mint ismeretes, az író megkéselte a pin-
cért, és ahogy annak idején a fiúk mondani szokták, „leselejtezte őt.”[7] Ami persze nem volt túl jó
Mailernek sem. Eddig tehát volt egy pincér meg két író, most meg már csak két író van. Erről a sza-
lagról, ami itt előttem lóg, viszont eszembe jut valami: egy ember lehet jó író úgy, hogy semmi más-
ban nem jó; sőt még az is lehet, hogy minden másban rossz, és ez általában így is van. Persze olyanok
is vannak, akik semmiben sem jók, és még írni sem tudnak. Lehet, hogy majd elolvasom a Belly of the
Beastet. A Meztelenek és holtakat nem bírtam befejezni, mert úgy éreztem, hogy túl sokat merít He-
mingwayből. De N. Mailer kiváló újságíró, és bár talán nem a legjobb érzékkel választja meg azt, ki-
ket lehet feltételesen szabadlábra helyezni, azt tette, amit úgy gondolt, hogy tennie kell. Ahogy a másik
író is.
2.
Azt szoktam mondani, hogy „az emberiség legalacsonyabb rendű lényeit a lóversenypályákon lehet
megtalálni”. Jómagam majdnem mindennap kint vagyok a lovin, próbálom az újabb és újabb sziszté-
mákat kidolgozni, és állandóan fél órákat kell várnom két futam közt. Nem tudom, hányszor fél órát
adtam már oda az életemből az elmúlt évek során. Hányszor ültem ott, és vártam, hogy elkezdődjön
egy futam, aminek általában egy perc kilenc másodperc alatt vége is van. A négyszáz méteres sprint-
versenyeknek meg 17 másodperc plusz egy szemvillanás alatt. Egy lóversenypályának sosincs vesztes
napja. Minden egyes megfogadott dollárból csak 85 centet adnak vissza. Mexikóban 75-öt. Európában
néhány pályán meg csak 50-et. De nem számít, az emberek így is mennek, és fogadnak. Nézzük csak
meg az utolsó futam előtt az arcokat. Egyből érthetővé válik a mondásom.
Amikor 1955-ben kijöttem a Los Angeles-i Megyei Kórházból azok után, hogy tíz éven át egy napot
sem mulasztottam el inni (kivéve ha börtönben voltam), azt mondták, hogy ha akár egyetlenegy italt is
megiszom, meg fogok halni. Visszamentem a nőmhöz, és azt kérdeztem tőle:
– És most akkor mi a szart csináljak?
– Hát, járj ki a lovira.
– A lovira?
– Igen. A lovak futnak, te pedig fogadsz rájuk.
Talált előtte egy kis pénzt az utcán, és kimentünk.
Háromszor fogadtam győztes lóra, és az egyik több mint 50 dollárt fizetett. Nagyon könnyűnek tűnt.
Kimentünk másodszor is, és akkor is nyertem.
Aznap este arra gondoltam, hogy ha összekeverem a bort tejjel, akkor abból csak nem lehet bajom.
Ittam egy fél pohár tejet fél pohár borral. Nem haltam meg. A következő pohárba kicsivel kevesebb
tejet és több bort töltöttem. Mire megvirradt, már tisztán ittam a bort. Másnap úgy keltem fel, hogy
nem volt gyomorvérzésem. Utána folytattam az ivást, és játszottam tovább. Eltelt 27 év, és azóta is
űzöm mindkettőt. Az idő azért van, hogy elpocsékoljuk...
Ma is kint voltam a lovin. Van egy-két figura ott – az ingük kilóg, a cipőjük ki van taposva, a tekin-
tetük üres. Sokan nap mint nap ott vannak. Rejtély, hogy tudnak mindennap kimenni. Mind vesztesek.
De valahogy mégis sikerül nekik összeszedni a pénzt a belépőre, és még fogadni is tudnak. De ma lát-
tam a legrosszabb formát odakint. Már előző nap is láttam őt. Rosszabbul nézett ki, mint egy hajlékta-
lan: a szakálla koszos volt, itt-ott levált a cipőjéről a talp, és kilátszott a lába – mezítláb volt. Zsíros,
barna kabátot viselt, de volt némi pénze. Láttam, amikor fogadott. Nem ment fel a lelátóra, lent ült a
lépcsőkön a lelátó mellett, és harmonikán játszott – nagyon rosszul. Ránéztem. Szemüveg volt rajta,
amiből az egyik üveg kiesett, a másik pedig egészen sötét volt. Elmentem mellette, és valamit mondott
nekem. Nagyon gyorsan, érthetetlenül beszélt. „Figye, húz má e inne előlem!” Aztán még mondott pár
hasonló mondatot. El se tudtam képzelni, hogy tud ez az ember egy fogadást megtenni vagy autót ve-
zetni. De joga volt hozzá. Már miért ne lett volna? De miért kellett volna bárhogy is kinéznie? Vagy
bárhogy is beszélnie? A társadalom meg akarja szabni, hogy milyenek legyünk. Talán olyan helyzet-
ben volt, hogy nem tudott segíteni magán. Emlékszem, milyen volt New Yorkban éhezni, amikor pró-
báltam íróvá válni. Egyik este vettem egy csomag pattogatott kukoricát. Az volt napok óta az első
adag étel, amit ettem. Forró volt, vajas és sós – minden egyes szem maga volt a csoda. Mentem az ut-
cán, és gyönyörű transzállapotba kerültem; minden egyes kukoricaszemet külön éreztem a számban, és
éreztem, ahogy megy bele a testembe. De aztán némileg tönkrement ez a transzállapot. Két nagydarab
férfi jött velem szemben az utcán. Beszélgettek. Ahogy közelebb értek, egyikük rám nézett, és pont
amikor mentek el mellettem, hangosan azt mondta a haverjának: „Úristen, láttad ezt?” A szemükben
én voltam a furcsa szerzet, az idióta, az, aki nem illett a normába. Mentem tovább, de a kukoricasze-
meket már nem éreztem olyan jó ízűnek.
Amint elmentem az ember mellett, aki a lépcsőn ült, eszembe jutott, hogy bármelyikünk elveszhet a
tömegben is, elbújhat előle, sőt akadt, akinek épp ez volt a célja. Felmentem a lelátóra, találtam egy
helyet, és leültem. Elstartoltak a lovak. 1200 méteres futam volt. Az 1-es lóra tettem. A zsokéja na-
rancssárga mezt viselt. Az 1-es ló általában rosszul teljesít 1200 méteren, de megvolt az okom, hogy
rá fogadjak. Rosszul startolt, de belehúzott, majd visszaesett, aztán szem elől tévesztettem. Aztán
ahogy ráfordultak a célegyenesre, újra megláttam a narancssárga mezt; külső íven jött. A befutóegye-
nes közepén úgy tűnt, lemarad, de végül elhúzott, és győzött. Kiírták a nyereményt: 14,60 – 2 dollárra.
Egy tízest tettem befutóra. Az 73 dollár. Elindultam, hogy kifizessenek. A fickó már nem ült ott a lép-
csőn. Aznap már nem is láttam többet. Majd holnap megkeresem – gondoltam magamban. Úgy is jó
nap lesz. Három nyeretlenek versenye. Szerettem a nyeretlenek versenyeit.
3.
És mi a helyzet a hírnévvel? – kérdezgetik tőlem. A hírnév tönkreteszi az embert? Nos, ha netán hí-
res leszek, és ez tökreteszi az életemet (azaz a tehetségemet), akkor az azt jelenti, hogy 61 év alatt nem
vettem észre a csapdákat. De szerintem egy írót könnyebben elpusztíthat a hírnév, amikor még a hú-
szas éveiben jár. A nők, a rivaldafény, a rajongás biztosan kicsinálja. A fiataloknak még hiányzik a
megfelelő tapasztalatuk ahhoz, hogy elkerüljék a hírnév csapdáit. Ráadásul sok híresség nem azért hí-
res, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömegek azonosulni tudnak vele. És
nem azért azonosulnak vele, mert az valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az
eszményeik, a tetteik és az életük is hamis. Eszembe jut például az ország leggazdagabb komikusa (így
hívják, pedig engem még sosem nevettetett meg). Ez az ember, aki jó régen kezdte a rádióban, évtize-
dek óta bombázza a népet egysoros poénjaival. Viccei ártalmatlanok és elcsépeltek. Saját megfogal-
mazásommal élve: amerikai Miki egér lelke van. Több ezer írót elfogyasztott már komolytalan egyso-
rosaival, de csak csinálja, csinálja, és kaszálja a milliókat. Amit művel, az gyenge, ostoba és haszta-
lan. Ettől függetlenül gazdag és híres; a tömeg indigómásolata.
Az írók között is vannak olyanok, mint ez az ember. Könyveik ott sorakoznak a bevásárlóközpontok
könyvesboltjaiban a polcon. THE HEARTBEAT’S WAIL. THUNDERBLOSSOM. BLOOD SWORD.
[8] Ezek az írók gazdagabbak, mint amennyire híresek.
Aztán ott vannak a szépirodalmi írók, a költők, novellisták, regényírók. Ők úgy gondolják, hogy ha
elég nagy fáradsággal és elég bonyolultan írnak meg valamit, így az alig érthető, akkor az már művé-
szet. Így megy ez évszázadok óta, ők pedig folytatják ezt a hagyományt. Ezek az írók híresebbek, mint
amennyire gazdagok. És azért híresek, mert egymás műveit reklámozzák, publikálják és tanítják, fő-
ként egyetemeken. És azért nem gazdagok, mert csak egymás könyveit veszik meg. És állandóan pa-
naszkodnak, hogy mennyire sikeresek azok, akik az ilyen THE HEARTBEAT’S WAIL meg THUN-
DERBLOSSOM és ehhez hasonló című könyveket írják. Pedig ők is ugyanolyan rosszul írnak, mint
ezek, csak ők másképp.
Ha az ember HÍRNEVET szerez magának, sosem lehet biztos abban, hogy valóban megérdemli-e.
Lehet, hogy tökéletesen téves okokból lesz híres valaki. Lehet, hogy velem is ez a helyzet. Ha én is té-
ves okokból tettem szert HÍRNÉVRE, akkor nekem már most annyi, ha pedig mégis a megfelelő okok-
ból, abban soha nem lehetek biztos, így csak egyetlen dolgot lehet tenni: gépelni tovább, ahogy most
is teszem.
4.
Az éhezős éveimben a könyvtárakat járva elég sokat olvastam – leginkább a könyvtárakban. A régi
Los Angeles-i Főkönyvtár volt a kedvencem. Amikor már eleget üldögéltem a Pershing Square-en, és
hallgattam a srácokat arról vitatkozni, hogy létezik-e Isten, mindig átmentem a könyvtárba. Miután el-
fogyasztottam többteremnyi könyvet (nem szó szerint), egyszer a filozófiarészlegen találtam magam.
Azoknak a fiúknak volt stílusa. Ók arról beszéltek, ami valóban számított. Vagy legalábbis úgy tűnt,
hogy számít. Vagy számítania kéne. Az egyik dolog, amiről beszéltek, az volt, hogy az embernek szük-
sége van Magányra. Ezzel egyet tudtam érteni. Hogy ez szükséglet volt. Például amikor az egyik asz-
talnál ülve olvastam, és valaki odajött, leült mellém, és megzavart, felmerült bennem, hogy miért?
Miért pont mellém ül le? Főleg mert körülnézve láttam, hogy még jó pár szabad asztal van. Ezt annyi-
ra visszataszítónak éreztem. Tudom, hogy szeretnem kéne felebarátaimat, de nem szeretem őket. Nem
is utálom őket, csak gyakran nem kedvelem. És nem akarom, hogy a közelemben legyenek. Jobban ér-
zem magam egyedül.
Szeretem a Magányt. Még mindig. Akkor fejlődök, amikor egyedül vagyok. Az emberek össze-
nyomnak. Főleg a férfiak, mert ők nem eredetiek. A nők, olykor, hasznosak. És viccesek és tragikusak
is. De túl sok időt tölteni velük egyhuzamban őrülethez vezet. Biztos vannak mások is olyanok, mint
én. Valahogy mindig úgy alakul, hogy együtt élek egy nővel, és az ember udvariasságból olyankor
másképp viselkedik. De amikor egyedül élek, megvannak a magam kis jó szokásai. Például hogy fél-
reteszem a telefonkagylót, kihúzom a csengőt, leeresztem a redőnyt, és három vagy négy napig alszom.
Csak vécézni kelek fel, vizet inni meg valamit harapni. Ezek az alkalmak nagyon értékesek számomra,
sőt szentek. Olyan vagyok, mint egy akkumulátor, amit feltöltenek – feltölt az, hogy sem magamat, sem
az Emberiséget nem kell elviselnem. Soha életemben nem voltam magányos. Zavarodott, depressziós,
tébolyult, öngyilkos gondolatokkal teli igen, de magányos, abban az értelemben, hogy valaki vagy va-
lakik a jelenlétükkel megoldanának valamit, nem. 52 éves koromig tévém sem volt, és húsz év alatt
egyetlen filmet láttam – a Férfiszenvedélyt, amit azért mentem el megnézni, hogy megtudjam, mennyi-
re hiteles.
Mindig is szükségét éreztem annak, hogy egyedül legyek. Egyszer épp nyerőszériában voltam a lo-
vin. Dőlt a pénz. Egyszerű szisztémával játszottam, és működött. Aztán a lovakat délebbre vitték, én
meg felmondtam, és mentem utánuk Del Marba.
Jó élet volt. Mindennap nyertem. Kialakult egy rutin. Lóverseny után megálltam az italboltnál egy
üveg whiskey-ért meg egy hatos karton sörért és szivarért. Aztán visszaültem az autóba, és végigjár-
tam a tengerpartot, hogy találjak egy új motelszobát. Szerettem minden nap másik szobában aludni.
Aztán találtam egyet, leparkoltam, lezuhanyoztam, átöltöztem, visszaültem a kocsiba, és kocsikáztam
még egyet a parton – ezúttal éttermet keresve. Olyan helyeket kerestem, ahol kevesen voltak. (Ez a
legrosszabb ötlet, tudom.) De nem szerettem a tömeget. Aztán találtam egyet, bementem és rendeltem.
Egyik este bementem egy étterembe, leültem a pultnál, és rendeltem: porterhouse stake-et sült
krumplival és sört. Minden rendben ment. A pincérnő nem zaklatott. Szopogattam a sörömet, aztán
kértem még egyet. Majd megjött az étel. Kurva jól nézett ki. Nekifogtam. Egy pár falatot ettem, amikor
kinyílt az ajtó, és bejött egy ürge. 14 üres szék volt a pultnál. De ő mellém ült le.
– Szia, Doris. Hogy vagy?
– Jól, kösz, Eddie. És te?
– Megvagyok.
– Mit kérsz?
– Á, asszem csak egy kávét...
Doris kihozta Eddie-nek a kávéját.
– Azt hiszem, kezd bedögleni a benzinpumpa a kocsimban...
– Mindig van valami hülyeség, mi, Eddie?
– Ja. A feleségem meg mondta, hogy kell neki új tányér.
– Mármint a konyhába?
– Nem, a tévéhez a falra.
– Ha-ha-ha!
– Hát igen, a baj csőstül jön.
Megfogtam a tányéromat, a sörömet, a villámat, a késemet, a kanalamat, a szalvétámat meg maga-
mat, és átmentem az étterem legtávolabbi sarkába, egy boxba. Leültem, és folytattam az evést. Közben
figyeltem Eddie-t és Dorist. Sugdolóztak. Aztán Doris rám nézett:
– Uram, minden rendben?
– Most már igen... – válaszoltam.
Semmi nem nyomaszt úgy, mint a tömeg.
Például szilveszteréjszakáján, éjfélkor, amikor mindenki sikoltozik, örömködik és ünnepel, én hü-
lyén és boldogtalanul érzem magam, és úgy, mint akit levetkőztettek. Ha egy zsúfolt szobában vagyok,
ez általában így van. Ha egyedül vagyok, akkor jobb. A szilveszter nekem pont olyan este, mint a töb-
bi: iszom.
Vagy amikor egy kormányzati munkahelyen a tisztviselőket esketik fel új munkájukra, akkor is úgy
érzem magam, mintha szarpörköltet ennék – ahogy ott állunk, és arccal a zászlónak mondjuk az állam-
polgári esküt. Ez alól általában úgy szoktam kivonni magam, hogy mozgatom a számat, csak nem mon-
dok semmit, de ezt a többiek hangjától senki nem veszi észre.
Az embernek vannak olyan privát dolgai, amik örömet szereznek, és szükségesek is. Fenntartom,
hogy vannak bizonyos velem született jogaim az egyedüllétre, és azt is, hogy a magam ura vagyok.
Nem vagyok e téren rigolyás, csak egy kicsit kurvára hajthatatlan. És ez egy olyan saját komédiát
eredményez, amin én nagyon jól tudok nevetni, még ha némán is.
Vannak, akik nem hajlandók elhinni, hogy nekem ez meggyőződésem. Volt egy hölgy, akivel kb. egy
évet éltem együtt. Egy elég élénk természetű nő, akit azért az elektrosokk-terápia némileg kicsinált, de
az átlagnál mégis jobb volt. Egyik este részegen azt mondta nekem:
– A rohadt életbe, de tényleg... olvastam a könyveidet, és mondtad is mindig, hogy mennyire MA-
GADNAK VALÓ vagy, hogy egy kibaszott REMETE vagy! Akkor mégis hogy van, hogy ÍRSZ, és EL-
KÜLDÖD az írásaidat ide meg oda?
– Úgy, hogy ki tudom belőle fizetni azt a rengeteg lőrét, amivel a torkodat szoktad öblögetni.
– Úgy érted, a piát?
– Úgy.
– Ez nem válasz. Ez azért van, mert megfutamodsz önmagad elől.
Persze igaza volt.
Emlékszem, egyszer olvastam valakiről az újságban, akire egy parkban bukkantak rá. Egy barlang-
ban élt, csak éjjel bújt elő, és azt a maradékot ette, amit a piknikezők hagytak ott. De elkapták. És el-
vitték onnan. Amikor ezt olvastam, eszembe jutott, hogy ha nem lenne írógépem, akár én is lehetnék ez
a valaki. A billentyűk jelentik számomra a barlangot, az éjszakai portyázást és a piknikmaradékokat.
Engem utáljanak nyugodtan, csak vegyék meg a könyveimet. És olvassák el a Magányról értekező filo-
zófusokat. És ne írjanak nekem, ne hívjanak, és ne írjanak úgy, ahogy én. És ha valaha meglátnak en-
gem, az nem én vagyok. Ezt ne felejtsék.
1
Az emberek, akik másokat seggfejnek neveznek, általában maguk is azok.
2
Ha mindent számításba vettek már, akkor túl sok mindent vettek számításba.
3
Az emberi kapcsolatok nem működnek.
4
Általában a reménytelen körülmények teremtik meg a nagyszerű embereket. Ahogy a hülyéket is.
5
Ha az ember elvesz egy nőt, elveszi az egész családját is.
6
A legtöbb későn kelő ember felsőbbrendű lény.
7
A nők olyan helyzetekben bátrabbak, amelyekkel egyedül kell megküzdeniük. A férfiak általában tö-
megben és tömeg előtt bátrabbak.
Még sosem találkoztam tökéletlen macskával.
9
A költők teszik a legkevesebbet azért, hogy ismertté váljanak.
10
A hírnév gyakran a rossz közízlés eredménye; a halhatatlanság is gyakran téves megítélésből fakad.
11
Sok esetben örülök annak, ha valami szörnyű dolog történik velem. Nem mazochizmusból fakadóan,
hanem azért, mert tudom, hogy így áll helyre az egyensúly. Be kell következnie. És mivel be is követ-
kezik, az ember ezt furcsa örömérzettel üdvözli – mert közben azt érzi, hogy ezután már csak jobb dol-
gok jöhetnek, nem?
12
Legyünk mindig derűsek. Senki nem kíváncsi arra az estére, amikor anyád szétrúgta a segged egy elvi-
telre szakosodott delicatesse üzlethelyiségben...
13
Az összes nő az életemben Visszatérő Szereplő: mindegyikük ugyanazért panaszkodik, és mindegyi-
kük joggal. Hogy mégis összehasonlíthassam őket, összevetem, ki milyen jó a szopás művészetében, a
konyhai teendőkben, ki mennyire hűséges meg ilyenek. És ha így próbálom rangsorolni őket, nem tu-
dok győztest hirdetni. Csak vesztest: magamat.
14
Ha egy nő elhagy egy másik férfiért, mindig megrökönyödöm, főleg amikor személyesen is megisme-
rem az illetőt. De minden illúzió, beleértve azokat a végtelenül unalmas, szerencsétlen faszkalapokat
is, úgyhogy végül is nem olyan nagy ügy az egész.
15
Dosztojevszkij kimondottan szenvedélyes volt, de amikor a végén az ölébe ültette Krisztust, leírtam
őt, mert egy hosszú út végén találta meg azt, amit a legtöbb idióta már a legelején elfogad. Nem mint-
ha nem találtam volna az útját mindvégig mozgalmasnak. Emiatt majdnem meg is bocsátottam neki ezt
a végső Hibát. Tolsztoj is pont ezt az utat járta be, ő viszont végig unalmas volt. Azt pedig nem tudom
megbocsátani.
16
A vallás nem a Nép ópiuma. Az egy mogyoróvajas szendvics. Fehér kenyéren.
17
A kurva egy olyan nő, aki többet vesz el, mint amennyit ad. Azt a férfit pedig, aki többet vesz el, mint
amennyit ad, üzletembernek hívják.
18
Amikor az összes ember agóniája meghallgattatik, semmi nem fog történni.
19
Csak bizonyos területeken vagyok realista. Zavarba ejt például, hogy az embernek van vékony- és
vastagbele is. Miközben nézem őket, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ilyen (és ehhez hasonló)
testrészeik vannak. Ez egyszerűen megbabonáz. Ha egy férfi azt mondja nekem: „Milyen gyönyörű
nő”, kedvem támad azt válaszolni: „Hát, ezt nem tudhatom, míg meg nem vizsgálom a székletét.”
20
A legjobb emberek azok, akikkel sosem találkozunk.
21
Sokkal jobban szeretem, ha egy nő dob engem. Akkor biztos lehetek benne, hogy ő tévedett.
22
Találkoztam gazdagokkal és szegényekkel is, és mindkét csoport helyzetét egyformán természetelle-
nesnek találtam.
23
Van egy színésznő, aki már minimum 70 felé közelít, mert még sráckoromban láttam a filmjeit, ma pe-
dig 62 vagyok. De újra és újra lefotózzák, és 32-nek néz ki. Már évtizedek óta. Csodálatos, gondolom
magamban mindig, örökké fiatal! Gyakran fotózzák őt a lánytestvéreivel, akik szintén jól tartják magu-
kat. A fejüket mindig felemelik, hogy a nyakukon ne látsszanak a ráncok. Csodálatos, gondolom ma-
gamban mindig, mindannyiunknak kell az álom.
24
Az egyik leglehangolóbb hely, ahol lehetünk ezen a bolygón, az egy Los Angeles-i kávézó reggel
9.35-kor – a pincérnő átnyújtja a többféle, tojásból készült finomságokat tartalmazó étlapot, de a bo-
kája túl vékony, a feneke már beadta a felmondását, látszik rajta, hogy a férfiak kihasználták és eldob-
ták, és semmi mást nem akar már, csak a lakbért kifizetni, meg hogy békén hagyják, és akkor felnéz az
ember, és mézes-mázos, győzedelmes, reményteli és együtt érző hangon megrendeli a 3-as számú
ételt, ami a napi akciós menü.
25
Egy bűnözőt úgy is definiálhatunk, hogy ő egy olyan tag, akivel szemben túlerőben vannak azok, akik
általában nem azt csinálják, amit ő, hacsak nem titokban, és némileg másképpen.
26
Rendszeresen ellenőrizzük, nem gondoljuk-e, hogy a mi seggünkből fúj a passzátszél.
27
Az összes olyan nőnek hittem, akik azt állították, hogy gyűlöltek engem.
28
Ennél jobb már soha semmi nem lesz.
29
Will Rogers azt mondta egyszer, hogy: „Soha nem találkoztam olyan emberrel, akit ne kedveltem vol-
na.” Én soha nem kedveltem Will Rogerst.[9] De ezt a kijelentését igen. Néhány embert átmenetileg
kedvelek. De őt valahogy sosem sikerült. Ettől persze még valószínűleg szerencsésebb ember volt,
mint én, és könnyebben elviselhető is. Már ha valaki szereti a nyuszikat.
30
Egy este Babe Ruth,[10] aki nagyon tudott inni, a szállodában a sarkánál fogva lógatta ki az egyik csa-
pattársát, Rabbit Maranville-t a tizenkettedik emeletről.
– Gyerünk, te fasz, dobjál csak le! – üvöltötte Rabbit a történet szerint, amit olvastam.
Tetszett ez a történet. Persze sokkal jobb lett volna, ha le is dobja őt.
31
Az egyik nagyszerű dolog az életben, amikor egyik gyakorló öngyilkosjelölt találkozik a másikkal
(még ennél is jobb, ha az egyikük férfi, a másik pedig nő), és arról beszélgetnek egy ital mellett, hogy
hányszor baltázták már el a dolgot, majd nevetni kezdenek rajta, és azért olyan vicces az egész, mert
igazából tényleg meg akarták tenni. Aztán bekapcsolják a rádiót, a dohányzóasztalon van egy doboz
cigaretta, szőnyeg a földön, és az élet egy pillanatra már majdnem örömteli...
32
Na, ennyi elég is. Találkozunk Drezdában.
Éjfél már elmúlt. Az italok érkeztek – nem is igazán tudtam, honnan –, és néhány cigaretta is. A
wurlitzerből meg csak üvöltött a zene. Órák óta egyfolytában dohányzott mindenki, amitől kékesszür-
ke lett a levegő, a legyek és a csótányok berúgtak, megbénultak, rosszul voltak, ahogy a vendégek is.
Egy ilyen helyen egyetlen épeszű ember sem maradt volna meg, de én nem vagyok épeszű ember, úgy-
hogy ott maradtam.
A vécé lehetetlen küldetés volt. Egy évszázadnyi húgy és hányás halálos bűze fogadta azt, aki belé-
pett oda. Csak a piszoárokat használták, a vécét soha senki, mert a fülkében sötét volt, a csészében
vastagon állt a beleszáradt matéria, mert víz nem volt benne. A tetők már rég eltűntek – a vécéé is
meg a tartályé is –, és átvették a hatalmat a whiskey-re és sörre szomjazó pókok; behálózták az egész
fülkét, és vártak valamire.
Újra magamra fókuszáltam, és arra lettem figyelmes, hogy ülök valaki mellett, akit még soha éle-
temben nem láttam. Harmincas évei közepén járt, és bőrdzseki volt rajta. Lehet, hogy ő rendelgette
nekem az italokat. De nem voltam biztos benne. Mellettünk nem ült senki.
A pohara előtt volt egy doboz cigi. Pall Mall. Megfogtam, kivettem belőle egy szálat, és rágyújtot-
tam.
– Mondtam, hogy vehetsz belőle? – kérdezte.
– Nem.
– Még egyszer ne nyúlj hozzá.
Visszahúzta maga elé a dobozt.
Minden olyan fárasztó volt. Valaki mindig erősködött. A legártatlanabb viccet sem viselték el, mi-
nimális konfrontációt sem tűrtek. Mindent kihívásnak éltek meg. Reggelente mérgesen ébredtek, és
egész nap úgy is maradtak. Veszteni nem akartak, azt viszont nem tudták, hogy kell nyerni. Szarral teli,
székrekedéses életek.
Odanyúltam a cigisdobozért, kivettem egy cigarettát, félbetörtem, és bedobtam a hamutálba.
A srác csak ült ott.
Mozdulatlanul.
Nézett maga elé.
Aztán megszólalt.
– Figyelj, most jöttem ki a börtönből, ahol súlyos testi sértésért ültem. Nem akarok visszakerülni!
– Akkor ne baszakodj velem – válaszoltam neki.
Aztán csak ültünk tovább. Buta, meleg éjszaka volt.
Szívtuk a szürkéskék levegőt, miközben a gazdagok kint vitorlázgattak a tengeren, vagy tömték ma-
gukba az altatót, hogy el tudjanak aludni. Az a baj az élettel, hogy a két óriási semmi között csak na-
gyon ritkán történik valami, az emberek meg csak várnak, miközben a Halál ül a vérvörös seggén, és
röhög.
– Ne baszakodj velem! – ismételte meg a szavaimat.
– Szerezz magadnak egy hintalovat fa segglyukkal, és máris jobban fogod magad érezni – mondtam
neki.
Éreztem, hogy majd szétszakad a dühtől. Én nem voltam olyan szerencsés, hogy dühös lehessek.
Dühösen az ember tudott reagálni – jól vagy rosszul. Nekem csak megfáradt, sápadt undor jutott. Az
ürge mellettem whiskey-t ivott. Én meg egy üveg sört, aminek már alig volt az alján, és abban sem
volt már semmi szénsav.
– Hívj meg egy italra – mondtam neki. – Egy whiskey-re.
Intett Tommynak.
– Két whiskey-t.
Megkaptuk, és én egyből lelöktem az enyémet. Aztán ő is.
– Még két whiskey-t – mondta Tommynak.
– Hagyd csak – mondtam neki –, nem akarok élősködni rajtad.
– Igyál csak – válaszolta –, szívom fel magam, hogy szétrúgjam a segged.
Megérkeztek a whiskey-k.
– Úgy érted, hogy ha ezt megiszom, akkor szétrúgod a seggem?
– Úgy.
– De azt tudod, hogy nem mondhatok nemet egy italra?
– Tudom.
– Ez nem fair – mondtam. Aztán megfogtam a poharat, és benyomtam a whiskey-t.
Ő is lelökte az övét.
– Na gyere – mondta.
– Várj – mondtam.
– Mi az?
– Igyunk még egyet. Csak hogy letompítsuk a fájdalmat.
– Két whiskey-t – mondta Tommynak.
Megkaptuk a két whiskey-t. Gyönyörűen aranylottak, és erőt sugároztak ott, a döglött legyek és fél-
halott vendégek közt. Apám sokszor figyelmeztetett, hogy így fogom végezni. Ő azt akarta, hogy mér-
nök legyek. Édes Istenem, az még rosszabb lett volna, mint ez.
Megittam a whiskey-met. Ő is az övét. Aztán felálltam, és elindultam az ajtó felé. Kinyitottam, és
kimentem. Sötét volt odakint. Egy pillanatra felvillant a képe az ajtóban, az agyam regisztrált egy ne-
onfényt, de az ütésből semmit sem láttam.
Azonnal kiterültem. Mint egy kibaszott szárazföldi tarisznyarák. Fájdalom nem volt. Csak a csodál-
kozás halk csilingelése hallatszott. Jó volt a csávó. De én is. Jól bírtam az ütéseket. Meg a piát.
Amennyivel csak megkínáltak. Előfordult, hogy kifárasztottam őket. Meg az is, hogy nem.
Felálltam, eleresztettem egy ütést, de elvétettem, viszont ahogy elmozgott, belelépett egy friss há-
nyásba, amit akkoriban helyezhetett el ott valaki, én meg torkon vágtam, mire nyelt egyet, a tekintete
azt sugallta, hogy egy kicsit meglepődött – nyeréshez szokott –, aztán ballal be akartam akasztani egy
horgot a gyomrába, de blokkolta az ütést a könyökével, majd egy keményjobbossal megküldte az álla-
mat, és máris megint a földön feküdtem, és egészen furcsán éreztem magam; mintha a mélyben lettem
volna, ahonnan nem volt hová menni. Fejbe akart rúgni. De észrevettem, és elkaptam a cipőjét – ezen
egész meglepődtem –, és ahogy álltam fel, felemeltem a lábát – mire seggre esett.
Aztán hátraléptem, gondolván, hogy akkor most befejezhetjük. Hogy annyiban hagyhatjuk a dolgot.
Tudtam, hogy szerencsém volt. Ő is tudta.
Felállt, és megindult felém. Megütöttem. De hiába. Nem tudtam vállból rendesen meghúzni. A kö-
vetkező ütését egész jól álltam, szinte már büszke is voltam magamra, mire egy iszonyatosat behúzott,
és épp padlót fogtam megint, amikor megjelent egy járőrautó. Megláttam. Örültem neki. Ültem, és mo-
solyogtam a járőrautóra.
Aztán éreztem, hogy felemel, majd megszólalt: – Viszem őt hazafelé, biztos urak, nemsokára jobban
lesz.
Ültek, és nézték, ahogy odakísér a kocsijához, majd kinyitja. Betett az első ülésre. Aztán megkerül-
te az autót, beült, és beindította a motort. A zsaruk nézték, ahogy elhajtunk.
Ment végig egyik utca után a másikon, aztán kiértünk egy nyílt terepre, ahol sötét volt, és sok fa állt.
Ő meg csak ment tovább.
Lehet, hogy azért hoz ide, hogy végezzen velem – gondoltam magamban.
De nem zavart.
– Hé – mondtam, kurvára innom kéne valamit.
– Van egy kis üveg a kesztyűtartóban. Mi a neved?
– Hank – mondtam, és kivettem az üveget.
– Az enyém Robert – mondta.
Kibontottam az üveget, és meghúztam. Aztán odaadtam Robertnek, ő is meghúzta, majd visszaadta.
– Mivel foglalkozol? – kérdezte.
– Semmivel – válaszoltam.
Mentünk tovább, majd megszólalt: – Ezt figyeld...
Egy kis autó haladt előttünk. Robert melléhajtott, és megbámulta az autóban ülő két srácot. 19 éve-
sek lehettek. Robert ment mellettük, és csak nézte őket. Úgy tűnt, ettől eléggé beszartak. Ráléptek a
gázra, de Robert utolérte őket, és nekivágta a kocsi oldalát az övéknek. Majdnem lerohantak az útról.
Mindketten üvöltözni kezdtek.
– Mi a faszt művelsz?
– Megőrültél?
De Robert csak ment mellettük, és nézte őket. Aztán megint nekivágta a kocsiját az övéknek.
– A rohadt életbe! Seggfej!
Aztán megint nekik ment, ezúttal viszont a sofőr elvesztette uralmát a kocsi felett, lecsúszott az út-
ról, és a susnyásba rohant. Robert is lement utánuk az útról, hogy ne tudjanak kijönni.
– Melyiket akarod – kérdezte?
– Azt, amelyik másodiknak száll ki.
Kimásztunk a kocsiból, és vártunk. Kinyílt az ajtó, és kiszállt egy szürke pulóveres srác. Egy ked-
ves, szőke fiú.
– Ti megőrültetek, bazmeg? – kérdezte.
Robert odament, és jobbal behúzott neki. A srác térdre esett, és a fejét fogta.
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte.
Robert megfogta a hajánál fogva, és beleverte a fejét a kocsi oldalába.
Kiszállt az emberem az autó másik oldalán. Elindultam felé. Mielőtt odaértem volna, benyúlt a hát-
só zsebébe, kivette a tárcáját, és odadobta.
– Vedd el, kérlek, csak ne bánts.
Lehajoltam érte, kivettem belőle a pénzt, zsebre tettem, és visszadobtam neki a tárcát.
– Soha nem szabad visszautasítani egy bunyót – mondtam a gyereknek. – Gyengíti az akaraterőd.
Megfordultam, és ránéztem Robertre. A srác K. O. volt, ő meg épp az óráját és a gyűrűjét szedte le
róla.
– Na, gyere, húzzunk el innen – mondtam neki.
Erre a srác rám ugrott hátulról, és úgy megszorította a karjával a nyakamat, hogy nem kaptam leve-
gőt, és csillagokat láttam. Hátrarúgtam, és eltaláltam a sípcsontját. Némileg enyhült a szorítás, és va-
lamennyire el tudtam fordulni, de megint megszorította a nyakam. Elkaptam a tökét, megrántottam, és
elengedett. Kétrét görnyedt, és fogta a mogyoróit. Odamentem hozzá, és seggbe rúgtam. Lerogyott a
földre, nyögdécselt. Álltam, és néztem őt. Csak egy srác volt, aki csajokat akart megdugni. Meg egye-
temre menni.
Robert mellém lépett. Fejbe rúgta a gyereket, de durván. A srác olyan gyorsan kiegyenesedett,
mintha áramütés érte volna, majd ernyedten elterült.
– Ne csináld ez, Robert. Legyen már benned egy kis könyörület.
– A könyörület lézereknek való.
– Nem kellett volna ezt csinálnod.
– Dehogyisnem. És most már ne is foglalkozz vele.
– Ez nagyon nem volt szép.
– Egyáltalán nem számít, hogy mit gondolsz.
Visszamentünk az autóhoz, és beültünk. Beindította a motort, és felhajtottunk az útra. Meghúztam a
whiskysüveget, és odanyújtottam neki. Ellökte a kezemet.
– Puhányokkal nem iszom.
– Helyes. Annál több marad nekem.
Mentünk tovább az éjszakában, és ittam a whiskyt.
– Olyan vagy azzal az üveggel, mint egy csecsemő. Ti, alkeszek gyengék vagytok – mondta.
Nem válaszoltam.
– Pia nélkül nem megy, mi? – kérdezte.
– Nem.
Ittam még egy kortyot, közben mentünk tovább. Engem nem érdekelt az erő vagy a gyengeség. Én
csak túl akartam élni az órákat. Még az sem érdekelt, hogy magamra jó benyomást tegyek.
– Az apám alkoholista volt – mondta Robert.
– És belehalt? – kérdeztem.
– Nem, a rendőrök ölték meg.
– Ó.
Robert láthatólag bűnöző családból származott. Éreztem, hogy ott van benne elraktározva, bezárva.
Valami mást is éreztem vele kapcsolatban. Azt, hogy kedves és laza is akart lenni, de a másik része
erősebb volt, és ezt legyűrte benne. Természeténél fogva, automatikusan volt veszélyes. Ez vala-
mennyire imponált is, de nem teljesen. A dühében nem volt semmi humor. Olyan volt inkább, mintha
ez lett volna a munkája.
– Na, adj egy kortyot – mondta.
Odaadtam neki az üveget. Meghúzta, és visszaadta.
– Anyámat is most engedték ki. Öt évet ült, gyilkosságért.
– Nagyszerű. Remek asszony lehet.
– Az is. Te ültél már?
– Nem. Csak részegeskedésért vittek be.
– Hát, ha velem maradsz, hamar kijárhatod az élet iskoláját.
– Gondolom.
Mentünk tovább. Kellemes meleg este volt. Nyugodtnak éreztem magam. Jó volt egy kicsit kisza-
kadni abból a bárból. Annyi magányos ember üldögélt ott azokon a bárszékeken. Magányos világ ez.
Közben meg mindenki úgy tesz, mintha nem az lenne, és mintha ők nem lennének azok. Holott még a
seggüket sem tudják kitörölni. Semmi sem unalmasabb a szürke tömegnél, és csak szürke tömeg léte-
zik.
– Ha akarod, dolgozhatunk együtt minden éjjel – mondta Robert. – Van benned valami olyan nyuga-
lom, ami a legtöbb emberben nincs meg.
– Nem nyugalom az – válaszoltam –, hanem fáradtság.
– Az mindegy. Dolgozhatnánk együtt.
– Meggondolom.
Aggasztott, hogy lassan elfogy a whisky. És tudtam, hogy Robert tébolyult bűnöző hajlama pia nél-
kül nem lenne annyira szórakoztató. Ahogy semmi más sem az. A pia felemel engem. Anélkül átlagos
vagyok. És én nem akarok átlagos lenni. Nehéz annak lenni.
Szopogattam a whiskyt.
– Az ivás az eszképizmus egyik formája – mondtam Robertnek. – Én pedig szeretek elmenekülni.
Robert csak vezetett tovább. Bírtam a motor zaját és a sötétséget, ami körülvett minket. Olyan volt,
mintha az érintetlen Időn át vitorláztunk volna. Semmi sem állt az utunkba.
– Hé! Asszem, találtunk valakit!
Egy autó ment előttünk. Éreztem, hogy eltelíti őt az életének értelme. Olyan volt, mint egy tigris,
amelyik épp levadászik egy gnút.
Egy kis autó volt, amiben egy srác és egy lány ült; egy fiatal pár. Robert melléjük ért, és átnézett.
Ők ketten az utat bámulták, és úgy tettek, mintha ott se lennénk. De ott voltunk.
– Robert, hagyjuk őket – mondtam. – Csak élni akarnak.
– Az az ő bajuk.
A srác a másik kocsiban lelassított, gondolta, majd akkor lehagyjuk őket. Hiba volt. Robert rálépett
a fékre, és újra melléjük ért. Aztán nekinyomta a kocsiját az övékének, és letolta őket az útról.
Kiszálltunk. Kiszállt a srác is. Jó nagy darab volt. Kicsit részeg is, haja pedig a szemébe lógott. De
nagyon nagy darab volt, és látszott, hogy meg fogja védeni a barátnőjét. Valószínűleg a gimnázium fut-
ballsztárja volt, olyasvalaki, aki hozzá volt szokva, hogy mindig nyer.
Kidüllesztett mellkassal állt a holdfényben. Bámulatos volt, és ezt ő is tudta.
– Oké. Jöhet bármelyikőtök mondta. – Ki akar elsőnek jönni?
– Ne haragudjon, uram, csak bohóckodtunk. Hagyjuk az egészet.
Robert rám nézett.
– Mi vagy te, valami buzi?
– Nem mondanám.
– Jó, majd én elintézem ezt a puffancsot.
Robert elindult a srác felé. A barátnője kiszállt a kocsiból. Ő is bámulatos volt. Hosszú haj, remek
test. Bámulatos pár voltak. A srác egy nap menő ügyvéd lesz. A lány meg divatmodell. Győztesnek
születtek, és mindenük megvolt ahhoz, hogy mindent meg is kapjanak. Úgy éreztem magam, mint aki a
jövő szent földjén birtokháborítást követ el.
– Üsd szét a csávót, Lance! – kiáltotta a lány.
– Úgy lesz, Darlene.
Elindultak egymás felé Roberttel. Aztán lépkedtek körbe. Nagy volt a csend. Hallani lehetett a lép-
teiket. Úgy tűnt, a hold is őket nézi. Minden lélegzett. A gazok, a fák, a felhők; aztán jött egy hirtelen
mozdulat, ütés landolt egy fejen, és Robert összeesett.
De egyből felpattant.
Mit fogok csinálni, ha ez a csávó agyonveri Robertet? – gondoltam magamban.
Nem akartam semmi mást, csak a koszos szobámban lenni, feküdni az ágyban, magamra húzni a ta-
karót, nézni a plafont, és várni. Ezt elég sokat csináltam.
Újabb hang hallatszott, és a nagydarab srác elterült a földön. Nem is lehetett látni az ütéseket. Nem
is emberek küzdelme volt ez, hanem csörgőkígyóké.
A srác felállt, de Robert újra eltalálta. Nem annyira durván, mint az előbb, de épp eléggé ahhoz,
hogy megtántorodjon. Aztán ahogy Robert elindult felé, a lány valamivel megütötte őt hátulról. Egy
pillanatra megállt, majd rám nézett.
– Intézd el a csajt, amíg én kivégzem a csávót!
Odarohantam a lányhoz, és elkaptam a két karját. Úristen, milyen gyönyörű volt! A tekintetében ha-
rag és félelem villódzott, a testét ide-oda tekerte, rángatta. Fel is állt a farkam, ahogy ott fogtam őt. És
ezt még a dulakodás közben észrevette.
Az arcomba köpött. – Te undorító csöves!
Aztán felrántotta a térdét, és megpróbált tökön rúgni. Épphogy csak elvétette, én meg durván meg-
pofoztam. Láttam, amint megtántorodik a holdfényben, és hosszú, szőke haja varázslatosan száll a le-
vegőben. Elkaptam, megcsókoltam, erre beleharapott a számba. Felüvöltöttem, gyomron vágtam,
összeesett, a szoknyája felcsúszott, és hosszú lábai káprázatosan ragyogtak.
Aztán megállt mellettem Robert.
– Kivégeztem – mondta, majd lenézett a lányra. – Basszuk meg.
– Ne.
Lehajoltam, és felsegítettem a lányt. Félig-meddig magánkívül volt. Nagyon közel állt mellettem.
Rám nézett.
– Kérem, ne öljék meg! Szeretem őt!
– Nem lesz semmi baj mondtam neki. – Kérlek, nyugodj meg.
– Veled meg mi van? – kérdezte Robert. – Én megbaszom ezt a kurvát.
– Nem, ezt nem teheted! – mondtam.
– Miért, amit eddig tettünk, az oké volt? Azt megtehettük? Mér’ te akarod megmondani, hogy mit
szabad?
Ellökött, aztán megragadta a lányt, és elindult vele a bokrok közé.
– Ne, ne, ne, kérem, ne! – esdekelt.
– Kuss! – mondta Robert.
Aztán biztos megtámadta Robertet, mert az ütni kezdte. A lány sikoltozott, de Robert berángatta őt a
bokrok mögé. Visszamentem a kocsihoz, kivettem az üveget, és megittam az utolsó kortyot. Aztán oda-
mentem a sráchoz, föléhajoltam, és megnéztem őt. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Láttam, hogy léleg-
zik. Nem halt meg. Akkor még lehet belőle menő ügyvéd. Aztán odamentem a kocsijukhoz, kinyitottam
az ajtót, és beültem. Volt egy zacskó a földön. Belenéztem. Egy üveg drága bor volt benne, és csak ke-
vés hiányzott belőle. Meg voltam mentve. Visszamentem Robert kocsijához, nekidőltem, és meghúz-
tam a bort.
Egy idő után megjelent Robert. Megállt, és nézett.
– Nagyon jó volt – mondta. – Ő is élvezte. Megbasztam, leszopattam, aztán seggbe dugtam. Nagyon
élvezte.
– Gondolom.
– Mondom.
– Húzzunk innen.
– Vár téged, Hank. Még nem volt neki elég.
– Hagyd ezt a faszságot. Nem ölted meg, ugye?
– Nem. Mondom, ott fekszik, és széttett lábakkal vár téged.
– Menjünk.
A nagydarab srác még mindig kiterítve feküdt a földön. Beültünk az autóba, és elindultunk a város
felé. Továbbra is sötét és csendes volt minden, leszámítva a motor duruzsolását. Mintha nem történt
volna semmi sem. A fák ugyanúgy álltak, mintha minden úgy lett volna, mint mielőtt ideértünk, és a
betonút is úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Mintha csak a hold tudta volna, mi történt, és Ro-
bertet is mintha beborította volna valamilyen nyálkaréteg. Az egész embert bevonta, bekúszott a sze-
mébe, a fülébe, a szájába, a hónaljába, a lábujjai közé. Mindenhová beszivárgott, beterítette őt. De
ennek nem volt köze erkölcshöz, jóhoz vagy rosszhoz; ez valami más volt, valami visszataszító és
megmagyarázhatatlan dolog.
– Látom, találtál egy üveget – mondta.
– Ja, szerencsém volt.
– Még ha nem is volt vér a pucádban, hogy megbaszd azt a csajt, legalább kiverhetted volna rá.
– Igen, úgy tűnik, elszalasztottam a lehetőséget.
Beértünk a városba, a szegénynegyedbe. Robert lenyúlt, és egy köteg pénzt dobott az ölembe.
– Itt a részed. Nagyon el volt eresztve a csávó.
– Kösz. Nagyon becsületes vagy.
– Muszáj. Jó kis buliba kezdtünk együtt.
Megmondtam neki a címemet. Rendes gengszterhez méltó módon ismerte a várost, és egyből odata-
lált. Megálltunk a szállásom előtt. A környéken mindenki legalább öt órája aludt már.
– Figyelj, nincs még vége az éjszakának. Szeretném, ha megismernéd az anyámat.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű asszony, de most már haza akarok menni, és le akarok fe-
küdni.
Kiszálltam, ő pedig elhajtott.
Elővettem a kulcsom, kinyitottam az ajtót, felmentem a lépcsőn, és az első kanyarban megláttam egy
bekeretezett képet Jézusról. Fájdalom volt az arcán, mint egy fiatal srácnak, akinek a barátnője épp
most lépett le a drogdílerével.
Bementem a szobámba, belepisáltam a csapba, trikóra vetkőztem, majd kezemben a pénzzel és az
üveg borommal befeküdtem a bevetetlen ágyba. Életemben nem láttam még annyi pénzt. Félbehajtot-
tam a párnát, ültem a sötétben, és szopogattam a bort.
A dolgok csak történtek, a dolgok gyorsan történtek, a dolgok olyan gyorsan történtek, hogy nem is
öltöttek formát.
Megjelent egy egér, felkapaszkodott a tűzhelyre, aztán felrohant a kávéskannám fülére, majd félig
lelógva onnan rám nézett. Láttam őt a derengő fényben, a derengő sötétben. Ő nézett rám, én néztem
rá, és láttam, hogy nem szereti, hogy ott vagyok a szobájában. Aztán egy pillanat alatt eltűnt.
Újra egyedül voltam; mindig is jobban éreztem magam egyedül. Amikor az ember egyedül van, az
egyetlen problémája önmaga. Jobb úgy. Mert elkerüli a baj. Én rendes ember vagyok. Ezt tudtam ma-
gamról.
Megittam a bort, ledobtam a földre az üveget, széthajtottam a párnát, hasra feküdtem, a seggem a
tébolyult plafont nézte, és elaludtam.
Kezdjük azzal, hogy leszögezzük: ez az írás fikció. Steve Cosmosszal Párizsban találkoztam elő-
ször – legalábbis akkoriban ezen a néven futott, és erre a névre emlékszem. Cristinával mentem Pá-
rizsba, mert a kiadóból nyaggattak, hogy adjak interjúkat a francia sajtónak. Emellett egy forgatóköny-
vön dolgoztam egy francia rendezőnek, Jean Sasoonnak. Nála, illetve feleségénél szálltunk meg, aki
valamennyire ismert színésznő volt, és akit egyszerűen csak Barbette-nek hívtak. Az egész csak evés-
ről, ivásról, ivásról és evésről, szólt, meg ivásról és ivásról. Nem értettem a dolgot, de nem is érde-
kelt.
Szóval Jean Sasoon előszeretettel beszélt Steve Cosmosról. Sasoon imádta a félőrülteket, Cosmos
pedig az volt, meg én is – ezért is voltam ott.
Egyik este ki más jelent meg, mint maga Cosmos, a kontinens tíz legkeresettebb bűnözőinek egyike.
Leginkább bankokkal és kaszinókkal foglalkozott, de volt egy-két mellékállása is.
Kezet ráztunk.
– Á, igen! – mondta. – Láttalak a tévében, amikor berúgtál, és kiosztottad azokat a faszfejeket.
– Én pedig úgy értesültem, hogy te meg kifosztottad a faszfejeket.
Cosmos nevetett. – Igen, bár igazából ez folyamatos tevékenység.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondta Cristina.
Cosmos ránézett. – Micsoda elbűvölő nő! Chinaskival vagy?
– Nem, ő van velem.
Sasoon közben bement a konyhába, és valamin ügyködött.
– Mhmm! – lelkendezett Sasoon, ami egy kulináris „Mhmm” volt, mint aki épp most fedezett fel va-
lami mágikus és fenséges szószt. Francia lévén Cosmos beszaladt a konyhába, hogy szemtanúja lehes-
sen a pillanatnak, megkóstolhassa, és esetleg hozzátegyen valamit.
Cristinával egymásra pillantottunk. Találkozhattunk a nagy emberrel. Újra megtöltöttük borral a po-
harainkat.
Cosmosnak finom, elegáns stílusa volt, és ezt egyből le lehetett venni. Furcsa, tejfehér haja volt,
nagyon egyenes háta, fiús, rózsaszín arca, a szája nevetésre állt, és folyton tréfálkozott. Nagy, kerek
szemei voltak.
Aztán Barbette előkerült valahonnan. Meglátta Cosmost, és azonnal perelni kezdett vele. Csak
mondta és mondta. Áradt belőle a szó. Cosmos röviden válaszolgatott, hol megdöbbent, hol mosoly-
gott, hol nevetett. Franciául még kevesebbet tudok, mint németül, és németül se tudok majdnem sem-
mit, de ezt mondta neki Barbette:
– Láttak ma téged egy bankban. Van egy informátorom. Mit csináltál a bankban?
– Sétálgattam.
– Nem tudod, hogy minden a te képeddel van tele? Keresnek téged!
– Látod, ott voltam, mégse vettek észre.
– Miért nem bujkálsz? Miért dugod a feneked az orruk alá? Te nem vagy normális! Mit akarsz csi-
nálni? Istennek képzeled magad? Ahhoz képest, hogy ennyit éltél már, annyi eszed van, mint egy
szöcskének! Vagy egy csigának! Szerinted élvezném, ha börtönben látnálak?
– Nem, azt egyikünk sem.
– Akkor miért vagy ilyen hülye? Miért...
Barbette csak mondta, mondta.
Cosmos jobbra döntötte a fejét, bal hüvelykujját beledugta a bal fülébe, és kidugta a nyelvét. Az
üzenet világos volt: a létezés úgy, ahogy van, hülyeség, és tök mindegy, hogy mit csinálunk.
Barbette is megértette ezt, és nevetett. A kiselőadásnak vége volt. Mindenki visszaváltott angolra.
Sasoon ellépett a gőzölgő, finom illatokat árasztó fazekai mellől.
– Ez az ember a múltkor elvesztette az összes pénzét ruletten, mert ezúttal nem csalt, aztán kijött, és
részegen egy az egybe beborult a tóba, úgy, frakkban, ahogy volt. Tiszta sár és nyálka lett, mire kijött.
– Ó hát, micsoda befejezés, és lám, mégis itt vagyok – mondta Cosmos.
Evés után aztán komolyan nekiálltunk borozni, egymás után jöttek a finom francia borok – azt örök-
ké lehet inni. Pukkantak a dugók, gyúltak a szivarok.
Cosmos mosolyogva, de elég komolyan azt ismételgette:
– Engem tényleg nem érdekel a rendőrség. Én érdeklem a rendőrséget.
Később mesélte Cristina, hogy hülyén viselkedtem: folyton Cosmos és Sasoon vállát veregettem, és
azt hajtogattam:
– Gyerekek, ti a barátaim vagytok! Nagyon szeretlek titeket. A pajtásaim vagytok. Mindannyiunknak
van stílusa!
Azt, hogy „hülyén viselkedtem”, azért mondta, mert ezt újra és újra elismételtem; egész este ezt kel-
lett hallgatniuk. De ritkán lehet ilyen kivételes emberekkel találkozni, és ez, illetve a francia bor ki-
billentett az egyensúlyomból.
Erre-arra azért emlékszem. Cosmos mindannyiunkat átvert. Sikerült bepréselni magunkat Sasoon
autójába, és szűk, sötét sikátorokban kanyarogtunk. Cosmos mondta az utat, aztán amikor egy magas
sövénykerítés mellé értünk, egyszer csak megszólalt: – Itt állj meg.
Kiszállt.
– És most menjetek.
Elindultunk, és ahogy távolodtunk, visszanéztünk. Cosmos felhajtotta kabátja gallérját, mintha kö-
vették volna. És igaza volt: mindig követték.
Körülbelül egy évvel később láttam őt újra. Megírtam a forgatókönyvet, és Sasoon átjött Ameriká-
ba, hogy felhajtson egy támogatót. Egy producert. Venice-ben, a tengerparton bérelt egyházat. Illetve
ne keveredjünk meg. Sasoon a tengerparton bérelt ki egyházat. (Muszáj az igekötőket a helyére tenni.
Nem mindegy, hogy kibaszunk valakivel, vagy bebaszunk valakivel.)
Szóval. Sasoonnal eljött Cosmos is. Vettek két drága motort, és két hosszú, régi, benzinzabáló autót,
amit ők „stílusosnak” gondoltak, és azt mondták: „remek vétel” volt. Mi itt Los Angelesben ezt inkább
úgy mondjuk, hogy „mexikói akció”, ami nem rasszista kifejezés, csupán pontos. Elég sok mexikóitól
vásárolt kocsit vezettem, általában kényszerből, és gondolom, ezzel így vannak az amerikai mexikóiak
is.
A ház egy olajkút mellett lévő ház mellett állt. 12 szobája volt, mindegyikben ágy, és mindegyik
mellett egy másik szoba plusz külön fürdőszoba. Nagy nőcsábász lévén ez jól is jött Sasoonnak; gyak-
ran megtöltött 4-5 szobát is nőkkel. Tizenkettőig nem sikerült eljutnia, igaz, egy éjjel a tizenegy meg-
volt. Aztán a női nem meghódítása terén elért sikerei visszaütöttek, mert kiderült, hogy azoknak a pro-
ducereknek a feleségeit is ágyba vitte, akiket fel akart kérni a filmjéhez – ami persze rendesen feldü-
hítette őket.
Sok híres emberrel találkoztam a házban: producerekkel, színészekkel, rendezőkkel. Az a baj a hí-
res emberekkel, hogy a személyes találkozáskor mindig az derül ki, hogy nem is annyira nagy számok.
Csak álldogálnak vagy üldögélnek cipőben, és nem sok mindent csinálnak vagy mondanak. (Én általá-
ban leveszem a cipőm.)
Én sem jártam több szerencsével a producereknél, mint Sasoon. Mondta, hogy van egy producer,
akit érdekel a forgatókönyvem. Egyik este Cristinával a Musso’s-ban voltam, a bárpultnak támaszkod-
tam, és a producer – nevezzük Medicinónak – meglátott, odajött hozzám, és köszönt. – Hello, Chinas-
ki.
– Ó, Mr. Medicino.
Belekezdett. Elmondta, hogy egy olyan filmet fog csinálni, ami egy ‘60-as évekbeli, ma már halott
íróról szól. Én egyetlen könyvét se tudtam elolvasni. De ez nem neki szólt – egyik írót se bírom elol-
vasni. Ez már csak így van velem. Azt jött a rossz hír: azt mondta, ő fogja a film címét adni.
– Várjunk csak egy pillanatra. Tényleg azt mondja, hogy A szív bumerángja lesz a címe? Nem vic-
cel?
– Nem. Nekem tetszik ez a cím.
– Hát, ez legalább annyira kellemtelen, mintha amikor egy fickót azon kapnak, hogy férfiak társasá-
gában tömeges önkielégítésen vesz rész, és közben a himnuszt énekli.
Ledöbbentem: Mr. Medicino megfordult, és szó nélkül visszament az asztalához. Kurvára nem volt
humorérzéke.
– Hát, ennyit a forgatókönyvedről – mondta Cristina.
– Kérjük a zenekart a színpadra – mondtam, és odabiccentettem a csaposnak, hogy töltsön egy
újabb kört.
Odalent Venice-ben Cosmos jóval vidámabb volt. Kezet fogtunk, és vigyorogtunk, amikor újra ta-
lálkoztunk.
– Hallom, jársz lóversenyekre – mondta.
– Mindennap. Valamikor este is. Egy jó napon hallgatok egy kis Mahlert és megfogadok tizennyolc
futamot.
– Holnap mész?
– Ha élek, akkor igen...
Másnap eljött velem.
– Daily double[11]-t játszol?
– Nem.
– Akkor pick-sixet?[12]
– Nem.
– Befutót játszol?
– Nem.
– Akkor mit?
– Sima tétet.
– Helyet sem játszol?
– Nem, csak tétet.
– Úgy nem lehet pénzt nyerni – mondta Cosmos.
Nem válaszoltam.
Cosmos nem nyert a daily double-lal. Szinte büszkén mutatta a vesztes szelvényeit a futam után.
Alaposan áttanulmányozta a turfot, de nem volt szisztémája: 6-2, 4-7, 7-3, 8-9, 10-4, 8-3. Mindegyik
10 dolláros szelvény volt. Már 60 dollárt bukott.
– Láttad, mi történt? – kérdezte.
– Mi?
– A 8-as ló lerobbant az első futamban, a 9-es meg a másodikban. Eltaláltam, melyik két lónak fog
eltörni a lába.
– A 8-as és a 9-es valószínűleg akkor is veszített volna, ha nem robbannak le.
– Akkor is eltaláltam, melyik két lónak fog eltörni a lába – ismételte meg.
Minden futam után ugyanaz történt. Megmutatta a vesztes szelvényeit, de mindig előállt valami ma-
gyarázattal. De legalább volt pénze, amit el tudott baszni.
A nyolcadik futamban két szélső esélyű lovat játszottam meg tétre két dollárral. Kontrajáték volt,
amit úgy kísérleteztem ki, hogy hosszasan tanulmányoztam a futameredményeket Kanadából, Mexikó-
ból és Amerikából.
– Nem tudlak tisztelni azért, mert egy ilyen lóra fogadtál – mondta Cosmos.
Mit érdekel ez engem, amikor 76 dollárt fizetett.
– Akkor is hülye fogadás volt – mondta.
Cosmos mindennap kijött a lovira. A legrosszabb fogadó volt, akit életemben láttam. Futamról fu-
tamra ösztönösen eltalálta, hogy a leginkább játszott lovak közül melyik lesz a leggyengébb. Egyik
nap közel 600 dollárt nyertem. Steve kért kölcsön 200-at. Adtam neki.
Se másnap, se az azt követő nap nem láttam őt. Azon a pénteken nem tudtam kimenni, mert ki kellett
húzatnom a bölcsességfogamat. A fogorvos adott egy doboz fájdalomcsillapítót.
– Csak akkor vegye be, ha már nagyon szenved – mondta.
De nem jött a szenvedés. Bevettem egy csomó gyógyszert, megittam hat üveg sört, beültem a kocsi-
ba, és kimentem az ügetőre.
Sorban álltam, amikor átnéztem a mellettem lévő sorba, és megláttam egy férfit, aki hasonlított Ste-
ve Cosmosra – azzal a különbséggel, hogy neki rendezetlen szakálla volt, de nagyon, az öltözéke pe-
dig slampos és zsíros volt, Cosmos mindig rendes, tiszta ruhákat hordott. Belenéztem a szemébe.
Fénytelen volt a tekintete. Nem Cosmos szeme volt. Cosmos másodosztályú kiadása volt. Elfordul-
tam, és megfeledkeztem róla.
Pár futammal később a programot néztem, és a bárpultnál sorban álló seggeket meg kurvákat, ami-
kor éreztem, hogy valaki ráteszi a kezét a tárcámra. Megfordultam azonnal, és ott állt a másodosztályú
Cosmos. Aki, mint kiderült, az eredeti volt. – Ank, láttam, hogy néztél a sorban... – mondta.
Elővett két darab százast, és odaadta.
– Most, hogy rendeztem a tartozásom, remélem, legközelebb már jó leszek 400-ra is.
– Hogy sikerült? – kérdeztem.
– A nő, akibe szerelmes vagyok...
– ...Ki az?
– A pörgő fejű hölgy.
A rulettasztalra gondolt.
A dolgok rosszra fordultak Venice Beachen. A forgatókönyvet egyre inkább taposták bele a földbe.
Az általános nézet az volt, hogy „senkit nem érdekel egy kocsma törzsvendégének az élete”. Amiben
persze igazuk volt. Még magát a törzsvendéget is alig érdekelte. Az emberek olyan veszteseket akar-
nak látni, akik végül győztesek lesznek. Vagy egy győztest, akiből vesztes lesz. De egy vesztest, aki
vesztes marad? Az túlságosan önmagukra emlékezteti őket. Önmaguk pedig nem érdekeli őket.
Először a drága motorokat kellett eladni. Aztán Sasoon elkezdte kiadni a szobákat. De Sasoonnak
bőrcuccai meg mindenféle fétise volt, és néha megfeledkezett arról, hogy ott hagyott összekötözve, ki-
peckelt szájjal egy-egy csajt a lakásban a kandalló fölött (a Romlás áldozati oltárán), ami mellett ott
feküdt egy jégcsákány, egy csípő- vagy harapófogó, és ez sokkolta a házban kószáló egyik-másik bér-
lőt, akik egyből ki is költöztek. Még ennél is rosszabb volt, hogy a keményebbek meg, akik ott marad-
tak, egy idő után nem fizettek bérleti díjat. A motorok után következtek a mexikóiaktól vett kocsik,
majd Sasoon és Cosmos visszament Párizsba. Kaptam Sasoontól egy képeslapot.
„Hank, elkapták Steve-et. Egy ősrégi börtönben van Párizsban, az egyik legrégebbiben, ami
anno kínzókamra volt, és tele van patkányokkal. Nagyon, nagyon maga alatt van. A borfej-
adagját már jó előre elhazardírozta. Jó lenne, ha írnál neki. Akkora hülyeség miatt kapták le,
hogy nem is hajlandó elmondani nekem.
Továbbra is igyekszem eladni a forgatókönyvedet. Akadt egy-két érdeklődő, de még nincs sem-
mi konkrétum. De így vagy úgy, előbb-utóbb lesz vele valami. Rajta leszek. Barbette csókoltat
téged is és Cristinát is.”
Jean Sasoon
„Hát, Ank, elkaptak, és annyira ciki, ahogy lebuktam, hogy szégyellem elmondani, és ezért
nem is fogom. Vége az életemnek. Innen soha többé nem engednek ki. Sokat gondolok rád,
hogy ott vagy kint mindennap a lovin, és azt kívánom, bárcsak ott állhatnék melletted, és tép-
kedhetném szét a szelvényeimet. De soha többé nem foglak látni. Az élet nevetséges; pusztulat
az egész. Van itt bent egy-két rendesebb arc, de semmit nem tudunk csinálni, vagy csak alig
valamit. Nekem annyi. Soha nem gondoltam volna, hogy így fog végződni. Rengeteg vádat
hoztak fel ellenem. El se hiszem, hogy ennyi mindent csináltam. Az ügyvédem azt mondja,
hogy legalább tíz évre számítsak, és ha tízet kapok, akkor vegyem úgy, hogy szerencsém van.
Ez a szerencse? Vége az életemnek. Még egy pillangónak is jobb, mint nekem...
Írj, ha lehet.
Steve”
Egyből válaszoltam neki. Hosszú levelet írtam, és mivel gondoltam, hogy elolvassák, olyanokat ír-
tam bele, hogy egy ilyen képességgel és jellemmel megáldott embernek, mint ő, nem szabadna börtön-
ben lennie, meg hogy inkább kitüntetést érdemelne, és azt, hogy szánalmas, amit a világ igazságszol-
gáltatásnak hív. Hosszasan taglaltam, hogy Cosmos milyen nemes lelkű ember. Olyan jól adtam elő,
hogy majdnem elbőgtem magam.
Másfél üveg boromba került megírni a levelet, és amikor elolvastam, és borítékba tettem, úgy érez-
tem, hogy ha ezt elolvassák, azonnal ki fogják őt engedni...
Cosmos hamarosan válaszolt is:
„Ank, ez remek levél volt, sokszor elolvastam. Igazad van: semmi keresnivalóm itt a börtön-
ben, de sajnos úgy tűnik, hogy ezt csak te meg én gondoljuk így. Soha nem jutok ki innen.
Ennyi. Vége. Ennyi erővel élve is eltemethetnének. Az életem eddig jó volt. Most pedig fizet-
nem kell. Neked viszont ott vannak a nők, a lovak meg az a sok jó pia, amit megiszol. Gondolj
rám néha itt ebben a patkányokkal teli lyukban. Még a falak is büdösek. Mostantól örökre ez
az otthonom, amíg... és miután meghalok, bedugnak valami speciális börtönbe, ahol a halotta-
kat tartják meg a halott patkányokat és a halott, bűzlő falakat... Még a halálnak se lesz értel-
me.”
Steve
Akadt egy kis problémám az adóhivatallal, amit megoldottam, aztán valami tönkrevágta a benzin-
tankomat, amikor gyorsasági versenybe keveredtem az autópályán valami hülyével, majd amikor be-
állt a forgalom, ki kellett mennem a leállósávba, és három vagy négy napba tellett, mire ezt sikerült
elsimítani. Utána írtam Cosmosnak, és próbáltam őt felvidítani. Még pár frankot is tettem a borítékba,
ami még a párizsi utamról maradt. Aztán jöttek a szokásos piti problémák, ahogy általában, és egyik
nap arra ébredtem, hogy a legutóbbi levelemre nem kaptam választ Cosmostól. Lehet, hogy valami
rosszat mondtam? Aztán az jutott még eszembe – abból kiindulva, hogy ha rövid időre is, de én is vol-
tam már bevarrva –, hogy akik ülnek, néha úgy érzik, azok, akik kint vannak, elvesztik a kapcsolatot a
valósággal.
De nem ez történt. A levelem hivatalos pecséttel ellátva jött vissza. Sötétzöld, elmosódott pecsét
volt, és – újfent elnézést kérek a franciámért – az állt rajta: ELKÖLTÖZÖTT. CÍM ISMERETLEN.
Jézus atyám, gondoltam, Cosmos lyukat fúrt valamelyik bűzös falon át. Micsoda ügyes ember!
Büszke voltam rá.
De aztán Sasoon megírta a tényeket.
„...fogalmam sincs, hogyan, de Steve óvadék ellenében szabadlábra helyeztette magát... nem
kis összeg volt... Aztán eltűnt. Nem tudom, hol van. De ha ezek után még egyszer elkapják itt-
hon, akkor életfogytiglant kap, az biztos.”
Átírtam a forgatókönyvet, és azt mondtam, hogy ez a „jazz-leves verzió”. Egy példányt elküldtem
belőle Sasoonnak. Kezdhette elölről a házalást. Aztán kis tinédzser csajok kezdtek hívogatni, és obsz-
cén dolgokat mondogatni a telefonba, ezért új titkosított telefonszámot kellett kérnem. Egy titkosított
telefonszám nagyjából annyi ideig bírja, mintegy átlagos házasság: egy-másfél évig.
Aztán újra nekiálltam verseket írni. Próbáltam egy-két olajfestményt készíteni, de csak az emberi
arc különféle formáit sikerült megfestenem, ami témának igen behatárolt. A lovin viszonylag jól ment,
de a közönséget továbbra is nehezen viseltem. Soha nem látják be a bukást, és így egyre-másra csak
buknak. A legnagyobb problémájuk a magány volt – és az agysejtek hiánya. Néha úgy éreztem ott ma-
gam, mintha egy hatalmas elmegyógyintézetben lennék, ahonnan senki sem tud szabadulni, holott az aj-
tók nyitva vannak...
Na, mindegy. Egy nap megszólalt a telefon. Sasoon volt az.
– Allo, Hank, Sasoon vagyok.
– Hol vagy, Jean?
– Venice-ben.
– A tengerparton?
– Hát, nem éppen. A gettóban vagyunk, a fekete gettóban, de jó a ház és nagy kertje van.
– Mit csinálsz itt?
– Egy dokumentfilmet akarunk készíteni rólad. Benne vagy?
– Benne – válaszoltam, mert sajnáltam Sasoont, amiért nem sikerült eladnia a forgatókönyvet.
– Találd ki, ki van még itt velem.
– Barbette?
– Nem, ő dolgozik. Algériában forgatnak valamit.
– Akkor ki?
Átvette valaki a telefont.
– Engem nem érdekel a rendőrség. Én érdeklem a rendőrséget.
– Cosmos...
– Köszönöm azokat a leveleket, barátom. Mindig is nagy becsben fogom őket tartani.
– Mikor látogattok meg? – kérdeztem.
– Te gyere, és látogass meg minket! A fekete gettóban!
– Muszáj?
– Muszáj.
Elmondták, hogy találok oda...
Bár dél volt, fényes nappal, egy szupermarket parkolójában parkoltam le a gettón kívül, és onnan
telefonáltam.
Sasoon egy újabb mexikói akciós járgánnyal jelent meg. Üdvözöltük egymást, aztán beszálltam, és
elindultunk a gettó felé.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte Sasoon. – Tizenöt éves, de még csak 32 ezer kilométer van benne.
Egy háziasszony járt vele bevásárolgatni, de aztán meghalt a férje, és el kellett adnia. Nagy mákom
volt! Tetszik?
– Persze, Jean, persze.
A kipufogóból jövő kékesszürke füst a fél utcát beterítette mögöttünk.
A fáradt hajtókarok alighanem már sokkal szívesebben könyököltek volna ki a blokk oldalán, mint
hogy a kimerült főtengelyt forgassák.
– Jó vétel volt – mondta Sasoon, aki tök egyenesen ült az ülésben, és büszkén nézett ki annak a
mozgó szarkupacnak a szélvédőjén. Egy nagy doboz Budot három húzásra megittam, csak hogy erre ne
kelljen válaszolnom.
Beértünk a gettóba. Az utcákon ruhadarabok meg mindenféle szar volt szétszórva. Harisnyák. Ci-
pők. Amikből mindig csak egy fél pár volt. A másik fele sehol. Ebből arra lehetett következtetni, hogy
többek lábát is amputálták.
– Nézd csak. Látod azt a magas épületet ott? – kérdezte Jean.
– Aha.
– Beköltöztek az emberek, aztán nem voltak hajlandók lakbért fizetni.
Két évbe tellett a hatóságoknak, mire kilakoltatták őket onnan. De előtte kikapták belőle az összes
vécét, kábelt, csövet, mindent. És szétrúgták a falakat, felgyújtották a szobákat... Ezért van bedeszkáz-
va az egész. De még így is laknak benne. A mi házunk alatt is élnek emberek, éjjelente halljuk, hogy
beszélgetnek... Még rádiójuk is van. Néha verekednek, halljuk, hogy káromkodnak...
– Nagyon érdekes – mondtam.
– Na, itt is vagyunk – mondta Jean, és bekanyarodott az épületük mögött lévő parkolóba. Két,
nyolc-kilenc év körüli fekete srác ült a bringáján, de nem mentek arrébb az útból. Jean lassan, művé-
szi ügyességgel ment el közöttük a nagy autóval. Az egyik srác egyszer csak felénk fordult, és azt
mondta:
– Hé, ember, figyelj már oda!
Ez aztán az élet – gondoltam magamban, és amikor megjön a felnőtt banda, akkor a golyóinkat ki-
rántják, feldarabolják, felkockázzák és megsütik nyárson. Leparkoltunk, kiszálltunk, és bementünk.
Cosmos a kanapén ült egy nagy kancsó olcsó borral, és egy sörtől elázott szivarra próbált rágyújta-
ni. Felnézett, és meglátott: – Ank, te gazember, mit csinálsz itt a fekete pokolban?
Nagyon részeg volt.
Sasoon megmutatta a lakást. Két konyhája volt, és más nagyon nem is.
Leszámítva egy óriási kertet, ami tele volt gazzal. Visszamentünk, és leültünk Cosmoshoz.
– Nézd, Ank, az életemnek annyi. Nekem itt van a végállomás.
– Megírja nekem az élettörténetét – mondta Sasoon. – Én meg filmet csinálok belőle.
– Jean írót akar csinálni belőlem. De én nem vagyok író. Jól kibaszott velem.
– Hogy baszott ki veled, Steve?
– Tízezer nyerőben voltam. Erre Jean azt mondja: „Tartsunk egy kis szünetet.” „Hogy érted?” – kér-
dezem. „Menjünk, nézzük meg Tom Jonest.” Elmegyünk megnézni Tom Jonest. Egy nagy ezüstkereszt
van rajta, az inge nyitva, a nagy ezüstkereszt bele van akadva a nagy, büdös, szőrös mellkasába, és
szűk bőrnadrágot visel meg műfaszt, és énekli a szerelmes dalait, a nők meg sikoltoznak. Megnézzük
az egész koncertet, aztán visszamegyünk a ruletthez, és kurvára nem megy. Tom Jones megtörte a rit-
musomat. Jean hibája. Az a kurva Tom Jones!
Cosmos felemelte a kancsót, és egy hatalmasat kortyolt a borból.
Sasoon felállt, és megmutatta a riasztót. Egy nagy kartondoboz, oldalt tele lyukakkal, és az állt rajta
kézírással: RIASZTÓ. TARANTULA! KINYITNI TILOS!
Gondoljanak csak bele. Én meg mennyi pénzt költöttem riasztórendszerre.
Ültünk egy darabig, és ittunk. Cosmos nem szállt le Tom Jonesról.
– Mi szükségem nekem Tom Jonesra? Tízezrembe került! Ki ez a Tom Jones? Egy kibaszott idiótá-
nak néz ki!
Sasoon még elmondta pár ötletét a dokumentumfilmmel kapcsolatban, aztán leléptem...
Másnap láttam Cosmost a lovin. Neki is volt egy mexikói akciós autója. – Jeantól apanázst kapok –
mondta. – Ez kétheti pénzem. Nyernem kell. Kényszerít, hogy írjak. Ott áll fölöttem fekete ingben, és
nézi, ahogy írok. Olyan vagyok, mint egy rabszolga. Muszáj nyernem!
Aztán beletemetkezett a turfba. Mondtam neki, hogy elmegyek, iszom egy kávét. Nem akartam za-
varni őt a koncentrálásban. Tudtam, hogy egy rakás daily double-t fog venni. Találkoztam egy pszichi-
áter barátommal, aki éjszakai klubot vezetett, és drogot árult. Három állás kellett neki, hogy lóver-
senyfüggőségét finanszírozni tudja.
– Kell valami? – kérdezte. – Nagyon jó cuccom van. Vagy akármi is kell, megszerzem.
– Most nem, kösz.
Tettem 20 dollárt tétre, egy lóra, amit négy az egyhez adtak.
Másodiknak ért be, jóval lemaradva az első mögött. Odamentem Cosmoshoz. Megmutatta az összes
vesztes szelvényét. Mintha egy régi filmet láttam volna elölről. Egész nap veszített.
– Hát, a kétheti fizetésemnek annyi – mondta. Talán kapok kétheti előleget.
Nagyon szomorú volt az egész. Meghívtam egy italra a bárban.
Felemelte a poharát.
– Az életnek semmi értelme – mondta.
Aznap este felhívtam Cosmost. Sasoon elment valahová. Bekapcsolt az üzenetrögzítő. Cosmos je-
lentkezett be rajta:
Kábé egy hétig nem láttam Steve-et a lovin. Remek – gondoltam –, írja az élettörténetét.
Aztán felhívott Jean.
– Látnod kéne a lakást! Steve csinált egy veteményest, egy grillsütőt a kertbe, és épített egy kandal-
lót a házba!
– Egy kandallót?
– Igen, egyik este elmentünk, és loptunk pár téglát.
– Sajnálom, hogy még mindig nem tudsz megszabadulni a forgatókönyvemtől.
– Ne aggódj, megoldjuk. Van kedved átjönni? Steve csirkét fog grillezni.
– Lopott az is?
– Nem, akciósan vettük. Gyere csak át...
Vasárnap volt. Ami amúgy is szörnyű nap a lovin. Elmentünk hozzájuk Cristinával. Odaértünk, min-
denki vörösbort ivott, és Steve már részeg volt. 8-10 ember volt náluk. Senkit nem ismertem. És nem
is mutattak be senkinek, de annyi kiderült, hogy mind filmesek, és mind európaiak. Ami persze jobb
volt annál, mint hogy mind filmesek lettek volna, és mind amerikaiak.
Steve odaégette a csirkét. Fekete volt, kívül kemény, belül meg nyers. A saláta meg degenerált volt.
Mindenhol papírtányérhalmok hevertek, de senki nem evett – bár a jelekből ítélve páran megpróbál-
koztak vele. Cosmos csak ült és mosolygott. Séfsapka volt rajta, elöl, a közepén egy nagy koszfolttal.
A 8-10 ember klikkekre bomlott, és úgy tűnt, a jelenlévők nem kedvelik egymást.
– Nézzétek, mit csinált Steve! – mutatott körbe Jean.
Szép látvány volt, és látszott, hogy jó pár dolgot elültettek. Ösvényeket alakított ki, és fel lehetett
fedezni benne valami elképzelést. Csodálatos munkát végzett. Szegény Steve szétdolgozta magát. Ja,
és csirkék meg kacsák rohangáltak a kertben.
– Saját tohhásaink lesznek – mondta Cosmos, majd kiitta papírpoharából a bort.
– Gyertek, nézzétek meg a kandallót – mondta Jean.
Bementünk Cristinával a házba, és ott volt. Egész profin megcsinálták. Cosmos sok mindenhez ér-
tett. Sok nyelven beszélt. És a kert is nagyon profi lett, kimondottan művészi. Steve anno az egyetemen
gazdálkodást vagy mit tanult.
Visszamentünk a kertbe, és nekiálltunk borozni. A kerítésen túlról kis fekete arcok figyeltek. Steve
átdobált nekik néhány feketére égett csirkedarabot. Cosmos és Sasoon berendezkedtek a gettóban...
Legközelebb az éjszakai ügetőversenyen találkoztam Cosmosszal. Tele volt pénzzel, ötvenesekkel,
százasokkal, és néhány nővel meg egy férfival volt. A férfi nagyon intelligensnek, kiegyensúlyozottnak
tűnt. Jean később elmondta, hogy a fazon a francia maffia tagja. Ha Steve akármikor pénzt kért tőlük,
ők adtak neki. Steve egyszer inkább ült, mint hogy eláruljon valamit, amit tudott róluk, pedig abban az
esetben elengedték volna.
Steve elrohant fogadni, a maffiózó meg azt mondta:
– Teljesen őrült.
– Ez még így meg sem fordult a fejemben – válaszoltam.
Steve aznap éjjel nyert egy kört, úgyhogy csak pár százast veszített. Láttam, hogy a maffiózó ad még
neki pénzt az utolsó futam előtt.
Én nyertem 68 dollárt, aztán elindultam hazafelé.
A dokumentumfilm nem túlzottan érdekelt. Jean felbérelt egy hangmérnököt és egy operatőrt, én
meg berúgtam, és válaszolgattam a kérdéseire. Furcsa volt visszanézni a felvételeket – mondtam pár
különös dolgot; fogalmam sem volt, hogy ilyesmik mászkálnak az agyamban. Hát, ez van.
Jean azt mondta, kell néhány hét, mire befejezzük. De ha az ember iszik, akkor az igazából nem is
munka. Ezért írok így. Na de ez most elméletileg a barátomról, a szerencsejátékosról szól, úgyhogy
hadd mondjam el, hogy elment egy haverjával Vegasba, ahol terveik szerint nagyot akartak szakítani
ruletten. Steve egyik nagy problémája az volt, hogy piszkosan nyert, de veszíteni becsületesen veszí-
tett.
Szóval Cosmos elment, Sasoonnak meg haza kellett ugrania Párizsba, így a gettóban lévő házuk
üresen maradt, de megbeszélték egy szomszéddal, hogy megeteti a csirkéket meg a kacsákat.
Furcsa volt nekem, hogy ennyire közel kerültem ehhez a két franciához, főleg hogy német gyártmány
voltam, sőt még ott is születtem. De soha nem éreztem úgy, hogy ők lennének az ellenség. Amerikaiak-
kal soha nem tudtam volna így kijönni – nem kedveltem őket. Jó fej amerikaiak csak a bolondokházá-
ban és a börtönökben vannak, a nők meg nagyon erőszakosak és átlátszóak. Na, mindegy...
Sasoon visszatért, és megmentett. Dél körül hívott egy hétfői napon, amikor épp nem történt semmi.
– Ellopták az összes csirkét és kacsát, betörtek, elvitték minden kajánkat, piánkat és ruhánkat. Min-
dent elvittek, csak az írógépet hagyták itt. Biztos nem tudták, mi az.
– Hát, az durva... Steve idáig nálam lakott. Elvesztette a kulcsát.
– Hát, ezeknek nem kellett kulcs! Steve dolgozott az élettörténetén?
– Hát, inkább azt mondanám, hogy élte.
– Idehívnád a telefonhoz?
Franciául beszéltek, és gyorsan. Cosmos a szabadon lévő kezével hadonászott. Rózsaszín arca vö-
rös lett. Öthat percig ordibáltak egymással, aztán Steve letette.
– Már megint atyáskodik! Azt akarja, hogy írjak. De én nem vagyok író. Azt mondja, hogy ott áll
majd mögöttem, és figyel. Te tudsz úgy írni, hogy valaki áll mögötted?
– Nem, csak ha a halál az.
– Szörnyű vele! Mindennap megkérdezi: „Hány oldalt írtál?”
– Az írás olyan, mint a baszás. Akarnod kell, aztán néha még úgy is csődöt mondasz.
– De én nem is akarok baszni. Mert utána mindig ott van egy nő. Mihez kezdesz vele? Én ezért in-
kább kiverem. Ráverem a falra!
– Akárhogy is, Steven, apád szeretné, ha hazamennél.
– Van még söröd?
– Persze.
Cosmos megivott négy üveg sört, aztán beült a mexikói akciós autójába. Kiállt a parkolóból, és el-
ment. Szerencsés napom volt: két író egy házban pont eggyel több a kelleténél.
Így már végre kezdhettem magammal valamit. Elővettem egy fémpénzt. Ha fej, akkor kiverem, ha
írás, akkor írok.
Feldobtam. Írás lett.
Elindultam az írógép felé.
Az ember nem élhette föl az összes szerencséjét egy nap.
Jean valahogy rávette Steve-et az írásra. Többet nem láttam a lovin. Jean egyik nap átjött a kame-
rákkal meg a hangcuccal, és befejeztük a dokumentumfilmet. Sört ittunk meg bort, kint ültünk, én meg
mondtam ezt-azt. Leginkább csak a kérdésekre válaszoltam. A postánál eltöltött 12 év alatt eleget han-
dabandáztam a feketékkel ahhoz, hogy tudjam, hogy kell végigkamuzni egy ilyet. A környékbeli gyere-
kek kővel dobáltak minket. Néhányuk szülei azt mondták nekik, hogy gonosz ember vagyok. Ittam,
mocskos történeteket írtam, és feleannyi idős nőkkel éltem, mint én. Miért zavarta ez őket?
Miután a kövek egyre nagyobbak lettek, bementünk. Sasoon megmutatott pár oldalt abból, amit
Cosmos írt. Egész jók voltak. Nem az írás, hanem a tartalom. Tele volt élettel és őrülettel. És angolul
volt. Fogalmam sem volt, miért, de nem kérdeztem rá.
– Nem is rossz az a szar, amit írtál – mondtam Cosmosnak.
Ennek nagyon örült. Ki is mutatta.
– Köszönöm, barátom.
– A jó írók azt figyelik, hogyan élnek mások – mondtam neki. – A nagy írók élnek, és közben figye-
lik, hogyan élnek mások.
– És mit csinálnak a rossz írók?
– Pénzt.
Ittunk még egy kicsit, aztán mindenki elment. Illetve hát nem mindenki. Én maradtam. Jó író voltam,
nagy író és rossz író. A lovakkal pedig egész ügyes.
Pörögjünk fel: eltelt pár hónap. Néha láttam Cosmost a lovin. Néha nem. Sűrűn váltogatta a barát-
nőit. Néhányukkal találkoztam. Rendesnek tűntek. Mindnek jó állása volt, látszólag. Ő meg kölcsön-
kért tőlük, vesztett a lovin, és nem tudta megadni. Erre a lányok leléptek. Cosmos feladott egy hirde-
tést az újságban, hogy olyan nőt akar elvenni feleségül, akinek legalább öt gyereke van. Sokan jelent-
keztek, és rengeteg nővel találkozott. De nem találta a megfelelőt.
– Mind nagyon dagadt volt – mondta.
– Miért akarsz olyan nőt, akinek ennyi gyereke van?
– Mert miután veszítek a lovin, van mire hazajönni.
– Én amikor vesztek, semmit mást nem akarok látni, csak egy üveget, és senkit nem akarok magam
körül – mondtam neki.
– Pedig nagyon jó lehet hazamenni valakihez, aki nem néz lézernek.
– Ha jön a babkonzerv meg a mogyoróvajas szendvics, majd annak fognak nézni.
Cosmos befejezte az élettörténetét. Áthozták. Elolvastam. Érdekes volt. De teljes káosz. Dolgozni
kellett volna rajta rendesen. Megkérdezték, esetleg nem csinálnám-e meg. Mondtam, hogy nem fogom
tudni. Én a saját káoszomban voltam.
De nem volt gond. Találtak rá valakit. Egy átmenetileg munka nélküli forgatókönyvírót. Leland
LaCrosse-t. LaCrosse átjött, és nagyon berúgtunk. Azt állította, hogy Copalla átbaszta őt. Copalla tar-
tozott neki pénzzel. Azt mondta, beperli. LaCrosse nagyon depressziós ember volt. Sokat beszélt
Schopenhauerről, imádta Schopenhauert. És beszélt az öngyilkosságról is. Elég hosszasan. Értelmes
dolgokat mondott, intelligens volt, de bele volt süppedve az önsajnálatba. A depressziós emberek rit-
kán érik el az áttörést. Azoknak, akik undorodnak, néha sikerül, mert az undor a küzdelmet valamiféle
logikus konfrontációvá tudja emelni. Na mindegy, szóval LaCrosse elvállalta, hogy rendbe teszi Cos-
mos írását. Én örültem ennek: Cosmos szövegét átdolgozni nagyon lehangoló lett volna.
Következő alkalommal már nem így történt. És az azt követő alkalommal se. És az azt követő alka-
lommal se. És az azt követő...
– Nem érdekel, hogy nyerek-e vagy veszítek – mondta. – Én csak játszani akarok.
– Aha.
– Én csak szerencsejátékosokkal tudok beszélgetni – mondta. – Senki más nem tud semmit.
– Aha.
„Hol van Steve? Felhívtam a házat, senki nem vette fel. Felhívtalak téged, nem vetted fel. Ké-
szen állunk a filmforgatásra. Küldtem Steve-nek pénzt repülőjegyre. Sürgősen ide kell érnie.
Válaszolj.”
Jean
Az elején jó napnak tűnt. Kis mezőnyű versenyeket rendeztek. Szeretem, ha kevés ló indul. De vé-
gül nem lett jó nap: vesztettem.
Mire visszaértem, Cosmos már rendesen besörözött.
Volt egy szekrényem tele Budweiserrel.
Felnézett a szivarja mögül.
– Kigazoltam. Gyere, megmutatom.
Kimentünk a ház elé. Egész jól megcsinálta.
– Itt egy évig nem lesz gaz. Majd meglátod – mondta. De egy kis részt kihagyott. Egy kábé egy mé-
terszer félméteres, négyzet alakú részt.
Steve is tudta, hogy ha azokat nem szedjük ki, az egész munka kárba vész.
Adtam neki 140 dollárt.
Aztán elmentünk vacsorázni.
Kell-e mondanom, hogy másnap el is vesztettük az egészet. Hazafelé megálltunk venni egy karton
bort, és amint hazaértünk, kibontottunk egy üveggel. Megittuk, és elmentünk enni. Kipróbáltunk egy új
helyet. A pincér felvette az italrendelést. Az egész étteremben zene szólt. Amikor a pincér meghozta a
boráldozatot, Cosmos azt mondta neki:
– Ragaszkodom hozzá, hogy vagy játsszanak jobb zenét, vagy kapcsolják ki!
Steve előkelő neveltetést kapott. Én egy alsó középosztálybeli családból származtam.
– Steve, holnap kigazolod azt a maradék részt is.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Rád bízom.
– Lehet, hogy időbe telik. Nagyon mélyen van a gyökerük.
– Gondolom.
– 18 óránként?
– Emelem kettővel.
– Tartom...
Pár nappal később Steve nekiállt a hátsó kertnek is. Én nappal jártam ki a lovira, ő meg este. Ami-
kor hazaért, ittunk egy-két pohárral. Kialakult az új rutinunk. És úgy gondoltam, ha majd a kerttel vé-
gez, lefestetem vele a házat.
Küldtem táviratot Sasoonnak, hogy forgassák le a filmet Cosmos nélkül.
Aztán egyik este Cosmos nem jött haza az ügetőversenyről. Megittam egy-két üveg bort, írtam négy
rossz verset és két jót. Újra olyan volt, mint régen. Gondoltam, Steve összefeküdt egy új lánnyal.
Örültem, hogy összejött neki.
Reggel 10 körül lejöttem a lépcsőn, hogy valamit kezdjek a másnaposságommal, és láttam, hogy
nyitva van a vendégszoba ajtaja. Cosmos szépen bevetette az ágyat, és ott hagyott egy üzenetet:
„Ank,
Tegnap este nagyot szakítottam. Ismerek egy srácot, aki meg akarja venni a kocsimat. Van
pénzem a jegyre. Elutazom a forgatásra. Nagy filmsztár leszek. Kösz, hogy itt lakhattam, és
kösz a sok jó bort.”
Steve
Elszégyelltem magam. Annyira kicsinyes voltam. Steve lelépett. Nem voltam vele valami jó fej.
Volt még mit változnom. De változni nehéz, és nekem olyan lassan is ment, az évek meg olyan gyorsan
repültek.
Hogy szokták mondani? Pár héttel később... Kaptam egy levelet Sasoontól.
„Kedves Hank,
Steve megérkezett. A kaszinó igazgatóját alakítja a filmben. Nappal forgatunk. Este pedig,
amikor kinyit a kaszinó, Steve továbbra is azt képzeli, hogy ő az igazgató. Nyíltan csal az asz-
taloknál, és követeli a pénzét. Mivel nappal a kaszinó alkalmazottaival dolgozunk a filmben,
van némi zavarodottság. Aztán mivel ő se nem író, se nem színész, kért kölcsön pénzt néhány
embertől, akikkel most találkozott. Jól tudod, ez mit jelent. Egyiküknek írt egy nagy összegről
szóló csekket készpénzért cserébe, de a csekk fedezetlen volt, és visszadobták. A férfi ezt el-
mondta Steve-nek, de Steve azt hajtogatta, hogy ez biztos valami tévedés lesz, és majd beszél a
bankjával, mert kizárt, hogy a csekk ne lenne jó....
Minden más is kaotikus. Kezd elfogyni a pénzünk. Először olyan vendégeket kértünk fel, hogy
nappal velünk forgassanak, akik esténként itt szoktak játszani a kaszinóban. Most meg már
hajléktalanokat kell összeszednünk az utcáról, és felöltöztetni őket. A ruhákat béreljük, de így
olcsóbb, és igazából pont úgy néznek ki benne, mint az átlagemberek.
Emellett a filmet legjobban támogató producer felesége szerelmes lett Steve-be. Azzal fenye-
geti a férjét, hogy elhagyja őt Steve-ért, de mivel a producer nem akarja őt elveszíteni, gya-
korlatilag együtt élnek, együtt esznek meg ilyenek. Gyönyörű és intelligens nő.
Együtt járnak játszani, és Steve teljesen megőrült: zsetonokat vesz le az asztalról, magára
önti a piát, Schopenhauer-idézeteket kiabál hangosan, nők ruhájára hány, azt ordibálja, hogy
„a Halál mindenhol ott van”, meg hogy „a vastagbelében tekereg, mint a fos”, és hogy min-
den ágy szar, ahogy van. Ja, és persze zseniális színésznek és írónak tartja magát. Jó pár új-
ságíró készített vele interjút, de senkinek sem engedi meg, hogy lefotózza őt, mondván, az el-
pusztítaná a lelkét – ami alatt minden valószínűség szerint saját magát érti...
Majd értesítelek a fejleményekről.
A legjobbakat.”
Jean
„Kedves Hank,
Befejeztük a filmet. Nagyon sok gond volt Steve-vel. Mindig instruáltam, hogy mit csináljon,
mit mondjon, erre tök mást csinált. Egyfolytában ez ment. Szörnyű volt. De befejeztük. Mivel
Barbette játszotta a női főszerepet, az legalább rendben volt. Most vágjuk a filmet. Steve ott
maradt, hogy a producer feleségével lehessen.
A dokumentumfilmeddel szerencsénk volt. Megvette egy nagy tévécsatorna. Főműsoridőben
fogják bemutatni. Minden este. Csak azt kérték, hogy vágjuk meg hatperces önálló részekre.
Ez elég melós lesz, de van tizennégy órányi nyersanyagunk rólad, úgyhogy biztos találunk
elég jó részt.
Steve és a producer felesége közt már nem mennek olyan simán a dolgok amúgy, mint koráb-
ban. Éjjelente a nő otthon van a villában a producerrel, nappal meg titokban találkozgat Ste-
ve-vel, aki túl sok pénzt kért már kölcsön, és nem tudja neki megadni. És persze kitiltották a
kaszinóból is. Amikor tudok, küldök neki egy kis pénzt.
Azt írta a múltkor: »Mióta író és színész lettem, jobban le vagyok égve, mint valaha. Lyukas
cipőben járok, és hajléktalanokkal alszom parkokban a padon. Már név szerint ismerem min-
det. Amikor esik, megpróbálunk behúzódni a vonatállomásra, de a rendőrök mindig elkerget-
nek. A lehető legmélyebb ponton vagyok, lezüllöttem, nyomorgok, és annyira reménytelennek
érzem az életem, amennyire csak lehet. Lelkileg is legyengültem, és annyira tehetetlen vagyok,
hogy még megölni sem tudom magam. Hová tennének, ha megölném magam? Csak egy másik
padra a pokolban... Nincs menekvés semmi elől. Még megőrülni is képtelen vagyok.«”
Szegény Steve. Igazából sose tudtam összerakni teljesen a sztorit, mert Steve meg Jean is elmesélte,
és mindketten heveny alkoholizálás közben, de valami ilyesmi a történet:
Steve Cosmos fiatalkorában belépett egy kaszinóba, zsebében egy kisebb összeggel, és fogalma
sem volt róla, hogyan működnek ott a dolgok. Odament a rulettasztalhoz, fogadott, és nyert. Otthagyta
a pénzt az asztalon. Mármint a zsetonokat. És újra és újra nyert. A zsetont akkor is otthagyta az aszta-
lon, amikor vécére ment. Aztán mikor visszajött, kiderült, hogy addigra már óriási összeget nyert: 19
ezer dollárt. Lehetségesnek tűnik ez? Nem tudom, lehet, hogy nem így volt. De az összegre tisztán em-
lékszem: 19 ezer dollár. Cosmos elment kiváltani a pénzt, és kérdezték tőle, hogy készpénzt akar, vagy
csekket. Készpénzt kért.
Volt ott egy nagyon jó nő a kaszinóban aznap este, és Steve megemlítette valakinek, hogy kéne neki
a nő. Ez a valaki mondta neki, hogy az lehetetlen, mert ez a nő nem olyan. Erre mondta ennek a valaki-
nek, hogy 2000 dollárt adna ennek a nőnek a szolgálataiért. Aztán felmentek egy szobába a kaszinó-
ban, és ennyi volt. Steve rá is kattant az ügyre. Onnantól fogva kaszinókban lógott. Megismerkedett
egy pár svindlerrel. Járták a kaszinókat, és trükköztek. Cosmos elég sok trükköt elmesélt, de nincs fel-
hatalmazásom közzétenni. Egyet leszámítva. Volt egy távirányítással működő elektromos golyójuk,
amit bármelyik számnál meg tudtak állítani. A gomb egy kamu cigarettásdobozban volt. Csak a golyót
kellett kicserélniük, amit némi figyelemeltereléssel és egy gyors mozdulattal meg tudtak oldani. Vi-
szont a golyó nagyon kényes volt, és egyik éjjel, amikor már épp nyerésben voltak, szétrobbant. A
nyereményüket inkább az asztalon hagyták, és a minél gyorsabb távozás mellett döntöttek.
A banda városról városra járt, szerte a világon. Egy idő után ismertté váltak, és álcázniuk kellett
magukat. Néha annyira megszedték magukat, hogy belefáradva az egészbe, szétváltak, és abbahagyták,
de aztán kezdődött minden elölről.
A pihenőidőkben Steve barátom más trükköket is megtanult. Amellett, hogy hamis igazolványokkal
fedezetlen csekkeket állított ki, volt egy kis fényképezőgépe, amivel odament drága autókhoz, odatette
a zárra, és lefotózta. Amikor előhívták a filmet, az megmutatta a zár barázdáit. Ennek alapján kulcsot
csináltatott. Aztán visszament a kocsihoz, kinyitotta az ajtót, beindította az autót, és elhajtott. Rengeteg
autót lopott így. Egyetlen kormányzár se jelentett neki akadályt. Átlag egy perc tizenöt másodperc alatt
ki tudta nyitni őket.
A legjobb szállodákban szállt meg, ingyen. Hatalmas számlát csinált, aztán csak kisétált az ajtón. A
szobában otthagyott egy üres bőröndöt és egy üzenetet:
„Mindent nagyon köszönök.”
Egy ilyen embernek soha eszébe sem juthatott, hogy nyolcórás állása legyen.
És tessék, én meg kigyomláltattam vele a kertet...
De nem írhattam róla, mert akkor a rendőrök azt mondták volna, hogy bűnözőt bújtatok, a francia
maffia meg utána rám szállt volna, de sokáig gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy beállíthat-
nám úgy, mintha fikció lenne, majd a fikcióban azt állíthatnám, hogy a sztori mégis valós volt. Azt vi-
szont tudtam, hogy novellának túl hosszú lesz, regénynek meg rövid. Hát, ez van.
Befejeztem a negyedik regényemet, a kedvenc macskám meghalt, pedig kemény egy dög volt, Cris-
tinával meg nem mentek jól a dolgaink, de a lovi továbbra is ott volt nekem. Imádtam azt a helyet, de
igazából mindegyiket, Anitát, Hollywood Parkot, Los Alamitost. Del Marról és Pomonáról le tudtam
volna mondani. De a lovi volt a lehető legjobb pszichiáter. Tanított magamról, másokról, mindenről.
Egyensúlyról, esélyekről; a lovi egy fényvillanás volt, és az istenek maradandóságának bizonyítéka.
Nekem való hely.
Odaálltam a parkolószolgálathoz, és a srác, aki jött, hogy leparkolja a kocsimat, azt kérdezte, mi-
közben adta oda a sárga cédulát: – Beteg voltál, bajnok?
– Nem – válaszoltam. – Miért kérded?
– Mert tegnap nem láttalak – mondta.
– Hogy van a feleséged és a család? – kérdeztem.
– Jól – mondta.
– Nagyszerű – mondtam.
Bementem, és megnéztem a programot. Jó sok nyeretlenek versenye volt aznap. Remek. A kedven-
cem. Nagyon kevés nyilvános információ állt rendelkezésre. De volt egy szisztémám arra, hogyan tu-
dom kideríteni, mire fogadjak.
A negyedik futamra már 225 nyerőben voltam. Ültem, nézegettem a programot, összevetettem a turf-
fal és a táblára kiírtakkal, amikor éreztem, hogy valaki leül mögém. Éreztem, hogy ott van mögöttem,
és néz a vállam mögül. Nem szerettem, ha valaki a közelemben van. Arrébb mentem. Éreztem, hogy
ugyanez az alak jön utánam, és megint leül mögém. Jómagam nem vagyok az emberiség nagy rajongó-
ja, még azoktól is felfordul a gyomrom, akiket nagyra tartanak, így hát egyáltalán nem bírtam, ha bárki
a közelemben van, ezért megfordultam, és azt mondtam: – Ide figyelj, te faszkalap...
És igen, eltalálták, Steve Cosmos volt az.
– Ank – mondta.
– Hát, barátom, maximum egy húszast tudok adni...
– Ne aggódj, barátom – mondta. – Szert tettem egy óriási köteg pénzre. Nagyon zöld, nagyon vastag
és nagyon törvényes.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Mit szólnál egy italhoz?
– Oké.
Bementünk a bárba. Steve dupla whiskey-t kért vízzel. Én vodka-tonikot rendeltem.
– Kire fogadsz a következő futamban? – kérdezte.
– Hát, ha a táblán nem változnak nagyon a dolgok, akkor Blue Fire-re.
– Far Dream fog győzni – mondta.
– Le kéne szoknod a véghajrázókról. Folyton ezt mondom neked, de nem hallgatsz rám.
– Far Dream fog nyerni. Gyors verseny lesz.
– Ez az old school megközelítés. De ma már más a dörgés. Manapság az győz, aki végig gyors.
– Aki nyer, az fizeti a vacsorát? – kérdezte Cosmos.
– Aki nyer, az fizeti a vacsorát – válaszoltam.
Megfogtuk a poharunkat, koccintottunk, és felhajtottuk.
FORRÁSOK
Open City, 1967. június 23-29.
Open City, 1967. július 7-13.
Open City, 1967. december 29. – 1968. január 4.
Open City, 1968. október 25-31.
Open City, 1969. január 24-30.
NOLA Express, 1971. december 31. – 1972. január 13.
NOLA Express, 1972. február 25.
Los Angeles Free Press, 1972. július 7.
Los Angeles Free Press, 1973. február 9.
Los Angeles Free Press, 1973. február 23.
Los Angeles Free Press, 1973. június 15.
„Bukowski Takes a Trip: No Nudie Bars”, Los Angeles Free Press, 1973. augusztus 3. és augusztus
10.
Los Angeles Free Press, 1973. szeptember 28.
NOLA Express, 1973. november 2-15.
Open City, 1967. június 16-22.
Los Angeles Free Press, 1974. január 18.
Los Angeles Free Press, 1974. augusztus 2.
Los Angeles Free Press, 1974. szeptember 6.
Los Angeles Free Press, 1974. október 4.
Los Angeles Free Press, 1974. december 13.
Los Angeles Free Press, 1975. március 7.
Los Angeles Free Press, 1975. április 4.
Los Angeles Free Press, 1975. május 16. és 23.
Los Angeles Free Press, 1975. július 11.
Los Angeles Free Press, 1975. július 18.
Smoke Signals, Vol 2. No. 4, 1982
„Ecce Hetero: Bukowski’s Thoughts to Live By”, High Times, 1983. február
„Night on the Town”, High Times, 1983. december
„My Friend, The Gambler”, High Times, 1984. október
UTÓSZÓ
David Stephen Calonne
1969 volt Bukowski életében a fordulat éve: a londoni székhelyű Nikos Stangos által szerkesztett,
kortárs költőket bemutató sorozatban, a Penguin Modern Poets 73-ban Lamantia és Norse mellett
megjelent Bukowski is, valamint kiadták A Bukowski Sampler és a The Days Run Away Like Wild
Horses Over the Hills című köteteit. És talán még ennél is fontosabb, hogy 1969. január 24-én egy kis
észak-hollywoodi, erotikára specializálódott kiadó, az Essex House 28 ezer példányban megjelentette
az Egy vén kujon feljegyzéseit, aminek köszönhetően a jobbára ismeretlen „underground” íróból nem-
zetközi hírnevű irodalmi alak lett. A mű megszületésében egy fáradhatatlan szerkesztő, John Bryan se-
gédkezett. Bukowski több, Bryan által szerkesztett kiadványban szerepelt már korábban: 1961-ben a
Renaissance-ban Peace, Baby, Is Hard Sell című esszéjével; 1964-ben pedig a Notes from Under-
ground nevű magazinban A Murder című novellájával. 1964 novemberében San Franciscóban Bryan
megalapította az Open Cityt (korábbi nevén a San Francisco Open City Presst), ami tizenöt lapszá-
mot élt meg. Bukowski rövid novellája, az If I Could Only Be Asleep 1966-ban jelent meg, a januári
lapban. Bryant aztán felkérte egy akkoriban indított újság, a Los Angeles Free Press tulajdonosa, hogy
költözzön Los Angelesbe, és dolgozzon neki. Bryan lett a megbízott főszerkesztő, és nagy szerepet ját-
szott abban, hogy a lap jelentősen növelte a példányszámát.
1967-ben Bryan úgy döntött, hogy saját újságot alapít Los Angelesben – az Open Cityt –, és felkér-
te Bukowskit, hogy írásaival közreműködjön a lapban – heti tíz dollárért. Önéletrajzi esszéjében, a
Dirty Old Man Confessesben (A vén kujon vallomása) Bukowski azt állítja, hogy a cikksorozat címét
ő találta ki (utalva egyik kedvenc könyvére, Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művé-
re). „Egy nap John Bryan úgy döntött, hogy Open City néven elindít egy underground újságot, és fel-
kért, hogy írjak neki heti egy kolumnát, aminek az Egy vén kujon feljegyzései címet adtam.” Az első
cikk az 1967. május 12-18-i számban jelent meg. Bryan 93 lapszámot adott ki, az utolsót 1969 márci-
usában. Bukowski írásai 89 számban jelentek meg. Az Egy vén kujon feljegyzései előszavában Bu-
kowski arról írt, milyen könnyű és örömteli munka is az új rovatot írni:
Aztán egy nap a lovi után leültem, és leírtam a címsort: EGY VÉN KUJON FELJEGYZÉSEI, ki-
bontottam egy sört, a cikk pedig megírta magát. Nem volt az a feszültség vagy az életlen késsel való
fárasztó faragás, amivel egy-egy Atlantic Monthlyba készülő cikk megírása járt... Nem volt semmi-
lyen nyomás. Csak ültem az ablaknál, megfogtam a sört, és hagytam, hogy kijöjjön, aminek ki kell.
És minden, ami ki akart jönni, kijött.
Bukowski később leírta, hogy milyen viszontagságokkal jár verset írni és kiadni – előfordult, hogy
kettőtől öt évet is kellett várnia arra, hogy egy verse megjelenhessen, azok után, hogy elfogadták, de
„a FELJEGYZÉSEKKEL úgy ment, hogy leültem egy sörrel egy pénteki vagy szombati napon, neki-
álltam ütni az írógépet, és szerdára már ott is volt a cikk az egész városban”.
Bukowski nagyon örült, amikor megszületett első prózai kötete, és írt is egy boldog kritikát magá-
ról az Open Citybe:
Hányszor mehet át a cséplőgép egy emberen úgy, hogy még mindig nem vérzik el, és meg tudja
tartani a nyári napsütést a fejében? Hányszor csukhatják börtönbe, hányszor bánhatnak el vele rossz
nők, hányféle rák támadhatja meg, hányszor kaphat defektet, hányszor lehet ez vagy az, vagy akármi,
vagy akármi?...
Őszintén mondom, hogy rácsodálkozással olvastam a saját történeteimet; már-már el is felejtet-
tem, hogy ki vagyok, aztán arra gondoltam: „Hmm, nagyon tud írni ez a rohadék.”
A lehető legjobbkor érkezett Bryantől az ajánlat, mert az azt megelőző pár évben Bukowski már írt
prózát is. Douglas Blazek 1965-ben adta ki a Confessions of a Man Insane Enough to Live with Be-
asts (Egy férfi vallomásai, aki elég őrült ahhoz, hogy bestiákkal éljen együtt) című, kilenc részből
álló novelláját, amely Bukowski életéről szól gyerekkorától a házasságán át Barbara Frye-jal történt
válásáig, a rá következő évben pedig az All the Assholes in the World and Mine (A világ összes
segglyuka plusz az enyém) című novelláját, ami pedig egy szórakoztató beszámoló az aranyérműtétjé-
ről. Ezután kapta a felkérést, és a leadási határidő kényszerítő ereje megnyitotta a kreativitás zsilipjét.
Az Open City, majd azt követően a NOLA Express és a Los Angeles Free Press lehetőséget adott Bu-
kowskinak, hogy kiaknázza élete korábbi történéseit, és arra, hogy ezeket többféle módon is prezen-
tálhassa. Ezekből az alapanyagokból születettek későbbi regényei: a Posta, a Tótumfaktum, a Nők és
A kezdő.
Az Egy vén kujon feljegyzéseit 1973-ban a City Lights adta ki újra, és azóta is folyamatosan újra
és újra kinyomják. A cikksorozat olyan fórummá nőtte ki magát, amelynek keretén belül Bukowski no-
vellákat, esszéket, verseket, interjúkat, sőt még karikatúrákat is megjelentetett (amiket ma már elegán-
sakban „grafikai fikciónak” hívnak). Az eredeti könyv ugyanakkor csak negyvenet szerepeltetett a
több száz, „Vén kujon” által írt cikkből. A kimaradt írások közül jelentek meg művek az Erections,
Ejaculations and Other Tales of Ordinary Madness (1972), a South of No North (1974) (A semmi-
től délre) és a Hot Water Music (1983) (Forró vízi zene) című kötetekben, illetve a Portions from a
Wine-Stained Notebook (2008) és az Absence of the Hero (2010) című posztumusz gyűjteményekben.
Az Egy vén kujon feljegyzései nemzetközi sikert aratott: Bukowski új területeket nyitott meg az ame-
rikai irodalom számára. Bukowski egy furcsa, ellenállhatatlan figura volt, a mainstream „iskolakerü-
lője”, egy „munkásosztálybeli” művész, aki rajongott a „magas kultúráért” – Beethovenért, Mahlerért,
Sibeliusért, Sztravinszkijért, Catullusért, Li Póért, Céline-ért és Dosztojevszkijért – és közvetlen,
„menő”, gyorsan pergő prózát írt, egy új amerikai, „vulgáris” argót megteremtve, amelyet olykor-oly-
kor választékos, érzékeny lírai „elszállásokkal” szakított meg és tett hangsúlyossá.
Bukowski először a ‘40-es évek elején olvasott Dosztojevszkijt az El Pasó-i Könyvtárban.[13] Az
Egy vén kujon feljegyzései első oldalán a narrátor el is mondja nekünk, hogy a főszereplő „Doszto-
jevszkij tanítványa volt, és Mahlert hallgatott a sötétben”. Mint Dosztojevszkij Feljegyzések az egér-
lyukból című művének karaktere, Bukowski dionüszoszi költői, álmodozói és kallódó figurái is fél-
őrültek, dühösek, indulatosak, inspiráltak és eksztatikusak. A cím pontosan tükrözi Bukowski célját: a
Dosztojevszkij-féle „feljegyzéseket” kapcsolja össze az amerikai szlengkifejezéssel, a „vén kujon-
nal”, és így vegyíti a kelet-európai tradíciót, amely az önmagával és másokkal háborúban álló sötét
pszichék megjelenítésével foglalkozik abban a „cool” és felforgató amerikai stílusban, amelyet a ‘60-
as és ‘70-es évek ellenkultúrája képviselt.
A New Orleans-i útját megörökítő történetben Bukowski szellemessége és lelkesedése jól tetten ér-
hető a távirati stílusban írt felütésben. „Keletnek tartottam. A büfékocsiban. Küldtek pénzt büfékocsi-
ra. Persze már felszálláskor megittam egy korsó sört, és ittam egyet El Pasóban is. Én voltam a világ
legjobb költője, ő pedig a világ legjobb szerkesztője és könyvkészítője.” A narratíva aztán organiku-
san fejlődik tovább, természetesen és könnyedén követik egymást a történet elemei, és állnak össze
egésszé. Ez a készség hosszú évek munkájának köszönhető, de Bukowski hatvanas évekbeli stílusában
az volt az újdonság, ahogyan a Vízöntő korának heves, keresetlen nyitottságát ötvözte éleslátó, kímé-
letlen intelligenciájával.
A sorozat erős erotikus tartalma egyszerre hívta fel a figyelmet írásaira (és növelte az eladott pél-
dányok számát), és a szex, illetve a szerelem taglalása egyszerre szolgált olyan állandó színtérként,
ahol az egyéniségért vívott sokszor komikus harc zajlott. Bukowski a szexuális drámát gyakran őrült
bohózatnak tekinti:
Néhány író, köztük a káprázatosan szemtelen Charles Bukowski a szexet tragikomédiaként kezeli.
Az én írásaimban a szex nem a megszállottság eszköze. Én úgy írok róla, mint egy komédiáról, amin
két felvonás közt egy kicsit sírni kell. Giovanni Boccaccio sokkal jobban írt erről. Megtartotta a tá-
volságot, és remek stílusa volt. Én túl közel állok a tárgyhoz abból a szempontból, hogy a lehető leg-
nagyobb hatásfokkal tudjam megragadni a témát. Az emberek elintézik azzal, hogy azt gondolják:
mocskos, amit írok. Ha nem olvastak még Boccacciót, tegyék meg. A legjobb talán a Dekameronnal
kezdeni.
Érdekes módon Pasolini Dekameron-adaptációja 1970-ben, egy évvel azután jött ki, hogy az Egy
vén kujon feljegyzései megjelent, Boccaccio (1313-1375) pedig Bukowski Nők című regényének te-
matikus és strukturális mintájaként szolgált. A Dekameronnak 101 fejezete van, a Nőknek 104.
A másik nagy olasz író, akiért Bukowski rajongott, Caius Valerius Catullus volt (i.e. 84?-54), aki-
nek több írást is szentelt hódolata jeléül. Például a „what have I seen” című vicces hangvételű verset,
amelyben elképzeli, hogy meglátja Catullust a lóversenypályán egy kétes hírű nő társaságában. „Sze-
retem a stílusodat, Catullus, ahogy olyan mértéktartóan beszélsz a kurváról, aki azt állítja, hogy tarto-
zol neki pénzzel, vagy arról a fickóról, aki állandóan vigyorog és aki lóhúggyal mos fogat, vagy azok-
ról a fiatal költőkről, akik ártatlan és ártalmatlan verseket gyártanak, vagy arról, hogy ez vagy az az
ember egy lotyót vett feleségül.” Bár briliánsan játszotta a primitív anti-entellektüel szerepét, az em-
beriség szexuális komédiájának ábrázolásában gyakran megcsillogtatta figyelemre méltó világirodal-
mi tudását.
Bukowski a szexuális tabuk nagy részét feltárja előttünk, taglalja a szexuális „önkifejezés” minden
formáját a „perverzióktól” a „devianciákig”. Wilhelm Stekel-i figurák tömkelegével találkozunk, és
Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis című művének alakjai elevenednek meg. Habár biztosan nem állt
szándékában a parafília enciklopédikus bemutatása, az Egy vén kujon feljegyzései cikksorozatban té-
maként megjelent a gyermekeken elkövetett nemi erőszak, a kasztrálás, az anális közösülés, aztán ír
három nőről, akik felszednek egy férfit, és jól helybenhagyják, továbbá arról, hogy valaki egy magas
sarkú cipővel lép szexuális kapcsolatra, emellett pedig a kukkolásról, a bestialitásról, a szexuális
szerepjátékról (amelynek során egy középkorú nő gyereknek öltöztet be és gyerekként kezel egy fel-
nőtt férfit), a fetisizmusról, a maszturbálásról, a nekrofiliáról és az erőszakos szadizmusról. A sorozat
sikerének egyik titka nyilvánvalóan abban állt, hogy Bukowski ki merte mondani azokat a dolgokat,
amiket mások is ki szerettek volna, csak nem volt hozzá bátorságuk. „Elfojtásait elfojtva”, kitartóan
számol be a libidó tudat alatt elfojtott működéseiről.
Ahogy Michel Foucault írja A szexualitás története című művében: „Egy legitim párnak, amely
rendszeres szexuális életet él, több joga van a diszkrécióhoz. Nagyjából ez a norma. De például a
gyerekek, az elmebajos nők és férfiak, a bűnözök és azok szexuális élete, akik nem az ellenkező nem
képviselőit szeretik, szinte állandó megfigyelés tárgyát képezi, ahogy a fantáziálás, a kisebb mániák, a
megszállottság vagy az erőszakos szex is. Egyszer csak eljött az ideje, hogy ezek a figurák, akiket ko-
rábban alig lehetett látni, előlépjenek, és megtegyék a nehéz vallomást arról, kik is ők valójában. Per-
sze azt biztosra lehetett venni, hogy továbbra is elítélik majd őket, de legalább meghallgatják őket, és
ha úgy adódik, hogy a normális szexualitást valaki ismét megkérdőjelezi, akkor azt a perifériás szexu-
alitás szemszögéből lehet majd megtenni.”
Bukowski gyakran humoros formában teszi lehetővé ezeknek a figuráknak, hogy „megtegyék a nehéz
vallomást arról, kik is ők valójában” – amit mintha azért tenne, hogy a felismerés fájdalmát enyhíthes-
se. És még egy „legitim pár” is „lebukik”, amikor a feleség arról álmodik, hogy egy másik férfival kö-
zösül, a férfi pedig bevallja, hogy vérfertőző álmai voltak – amiből kiderül, hogy tudat alatt sötét tit-
kok kavaroghatnak bennük.
Ugyanakkor Bukowski, csakúgy, mint D. H. Lawrence a szexualitásról – amit rideg, elidegenedő,
technokrata társadalmunk egyfolytában elnyom – természetes módon igyekezett beszélni. A NOLA
1971. december 31. – 1972. január 13-i számában megjelent esszéjében azt írja:
„olvasta Bukowski írását az egyik magazinban, és felkérte, hogy küldjön neki is írásokat. A Nola
Expressben 1968 végétől az újság megszűnéséig, 1974 januárjáig jelentettük meg írásait. [Az első
„Vén kujon” kolumna valójában 1969. augusztus 15-28-as dátummal jelent meg.] Kéthetente küldött
nekünk verseket, vagy még gyakrabban novellákat; mindig letisztázott, kész változatot, mindig idő-
ben. Komolyan vette kötelezettségeit a szerkesztők felé. Írásai több olvasói levelet generáltak bár-
milyen más íróénál – személye mellett és személye ellen is. Bukowski néha reagált is ezekre a le-
velekre, és válaszait a szerkesztőnek küldte el. 25 dollárt fizettünk neki minden megjelent írásáért.
Akármilyen kicsi összeg is volt, Bukowski elmondta nekünk, hogy ez a pénz adott neki bátorságot
ahhoz, hogy otthagyja állását a postán.”
Bukowski soha sem találkozott a párral, csak telefonon beszéltek, de amikor a NOLA-nak meggyűlt
a baja a cenzúrával, Bukowski levélben fejezte ki támogatását, amit 1970 áprilisában, 53-ik lapszá-
mukban jelentettek meg. A levelet nagyrészt kisbetűvel írta, mely stílus ebben az időszakban volt jel-
lemző írásaira:
Ekkorra Bukowskinak már szintén volt negatív tapasztalata a „hatóságokkal”. 1968-ban az FBI nyo-
mozást indított ellene. A postát végül nemcsak azért hagyta ott, mert John Martin életjáradékot ajánlott
neki, ha kilép, és főállású író lesz, hanem nagy valószínűség szerint azért, mert amúgy is elbocsátották
volna, méghozzá nem is a rendszeres hiányzások miatt, hanem Open City-s írásai miatt, ami a szólás
szabadságához való jogának egyértelmű megsértése volt. Bukowski aktájából az is kiderült később,
hogy „hites felesége” után is nyomozni kezdtek. Ez minden bizonnyal Francis Smith volt, akiről azt ír-
ták: „A jelentések szerint több, a Kommunista Párt által szervezett gyűlésen is megjelent Los Angeles-
ben.” Az aktából továbbá kiderül, hogy „egy bizonyos költő, Charles Bukowski volt annak a cikknek
a szerzője, amely a Mainstream nevű újság 1963. júniusi számának 43. oldalán jelent meg”. A szóban
forgó esszé a „kisebb magazinokról” szólt, és akadtak olyan kifejezések, amelyeket a szerkesztő,
Felix Singer jobbnak látott kihúzni. A jelentés így folytatódik:
Az Underground Communications, Inc., (P. O. Box 211, Village Station, New York, New York
10014, telefonszám: WI 7-6900) nevű cég által kiadott Underground Digest, The Best of the Un-
derground Press, Volume I 1968. márciusi számának 76-79. oldalán van „Egy vén kujon feljegyzé-
sei” című cikk, amelyet Charles Bukowski írt. A 79. oldalon az derül ki, hogy az író teljes neve va-
lószínűleg Henry Charles Bukowski. A 79. oldalon, a lap alján található bejegyzés szerint a cikk
eredetileg vélhetőleg az Open Cityben jelent meg (5420 Carlton Way, Los Angeles, California
90027; 5 dollár évente). A New York-i és a Los Angeles-i irodának is csatolva van az Egy vén ku-
jon feljegyzései című cikkből egy-egy külön és egy-egy az obszcén borítóval ellátott Underground
Pressben megjelent példány.
New Yorknak és Los Angelesnek diszkréten ki kellene derítenie, hogy a Mainstream 1963. júni-
usi számában megjelent cikket valóban a szóban forgó alkalmazott írta-e. Ha beigazolódik, hogy ő a
szerző, a csatolt példányokat bűnjelként kell kezelni.”[15]
Egyértelmű, hogy az FBI azért figyelte Bukowskit, hogy megállapíthassa, milyen politikai állásfog-
lalással bír, és hogy az aktájában összegyűjtött, underground sajtóban megjelent „obszcén” írásait bi-
zonyítékként hozhassák fel ellene. Négy „bűnjelet” nevezett meg az FBI a jelentés végén. (A) Egy Le-
roi Jonesról szóló esszét, amely az Open City 1967. december 8-14-i számában jelent meg; (B) egy
vörös hajú nővel létesített szexuális kapcsolatáról szóló írást, amely az Open City 1969. december
29. – január 4-i számában jelent meg, és amely szerepel ebben a kötetben is; (C) egy írást, amely az
Open City 1968. január 12-17-i számában jelent meg, és amely az Erections című kötetben Great Po-
ets Die in Steaming Pots of Shit címmel jött ki;[16] és (D) 1968 márciusában, az Underground
Digestben megjelent cikket, amely úgy kezdődik, hogy „amikor Henry anyja meghalt, az nem is volt
olyan rossz”. Ezt eredetileg az Open City 1967. október 18-24-i számában jelentették meg, és szere-
pelt az Egy vén kujon feljegyzései című kötetben.
A sorozatot utoljára a Los Angeles Free Press jelentette meg – 1972 februárja és 1976 szeptembere
közt, ami történetének leghosszabb felvonása volt egy lapnál. Ez az inkarnáció művészibb megjelenést
kapott – saját lógója volt például, ami egy komikus, zavarodott arcú, bajuszos, borostás embert ábrá-
zolt, lelógó karimájú kalapban, szivarral a szájában, és kezében egy tollal, amint egy spirálfüzetbe
jegyzetel. „A vén kujon” onnantól felismerhető brand lett. A legtöbb cikket emellett Bukowski James
Thurber karikatúráira emlékeztető rajzaival illusztrálták, amiket a történetekben a megfelelő részeknél
helyeztek el. Bukowski még egy képregénysorozatot is leadott The Adventures of Clarence H. Sweet-
meat címmel. A rajzok az 1975. szeptember 19-25-i és október 24-30-i lapszámokban jelentek meg.
Az Open Citynél és a NOLA-nál megkezdett tradícióhoz tartva magát a főszerkesztő, Art Kunkin sza-
bad kezet adott Bukowskinak, mind az írások témáját, mind nyelvezetét és stílusát illetőleg.
A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje termékeny időszak volt a nemek közti háborúról szóló
értekezéseket tekintve. Kate Millett Sexual Politics (1970), Norman Mailer A szex foglya (1971),
Germaine Greer A kasztrált nő (1971) és Erica Jong Rettegés a repüléstől (1973) című könyve
(amely ebben a kötetben annak az utazási irodás nőnek az éjjeli szekrényén hever, akit a főhős csú-
nyán helybenhagy) mind a szexuális forradalomra vonatkozó összegző kinyilatkoztatás volt. A kor faji,
politikai, társadalmi és hadi kérdései mind szerepelnek Bukowskinál is. A benzinfogyasztás szabályo-
zásának terve kapcsán az 1974. januári 18-án megjelent cikkben azt írta:
„Az amerikaiak olyan régóta csalnak és hazudnak, morálisan annyira romlottak lettek a televíziós
humoristáknak köszönhetően, hogy nem is értem, miért nem jött még el az igazság, és miért nincs még
az utcáinknak és a főútjainknak kínai neve. Minket – magukat és engem – nem a leleményességünk, az
ösztöneink, a lelkünk vagy a bátorságunk mentettek meg eddig, hanem az atomkészletünk.”
Egy másik cikkben pedig azt taglalta: „Ki gondolta volna, hogy az arabok és az ő olaj-monopol-
helyzetük azt eredményezi, hogy itt tömegesen bocsátják el az embereket?”
Az a történet, amelynek főhőse Robert Grissom, és amely a kormány meg a forradalmárok harcát
jeleníti meg egy apokaliptikus Amerikában, Cormack McCarthy közelmúltban megjelent kötetében, Az
útban köszön vissza. Grissom sokban hasonlít írójára: Mahlert és Sztravinszkijt hallgat, magának
való, és írásai miatt meggyűlt a baja a hatóságokkal. Ez nyilvánvalóan utalás az 1968-as időszakra,
amikor az FBI nyomozni kezdett Bukowski után.
A Smoke Signals magazinban egy 1982-ben megjelent cikkében pedig egy másik kurrens ügyre rea-
gált: Norman Mailer szerepvállalására Jack Abbot ügyében, amit szellemesen írt meg.[17]
Bukowski utánozhatatlan stílusban számolt be a hatvanas és hetvenes évek ellenkultúrájának törté-
néseiről, és bizonyos értelemben visszatekintve a harmincas-negyvenes évekbeli, első „hippinek” tar-
totta magát. Bukowski megvédte a hippiket kiadójának, Jon Webbnek sorozatos támadásaitól. „Miért
ne növeszthetné meg az ember a haját, és szívhatna egy kis füvet? Miért nem lazulhatna le, és vehetne
minden egyes pillanatot csodálatos ajándéknak? Én a Bomba feltalálása előtt pont ilyen voltam. Én
már a hippik előtt „hip” voltam – ha az embernek meg kell halnia, minek halmozzon fel haszontalan
javakat?” A II. világháborúban pedig pacifista volt:
„Háborúellenes voltam akkor, amikor mindenki a háborút pártolta. Nem tudtam eldönteni, hogy
melyik a jó háború, és melyik a rossz – azóta sem tudom. Már akkor hippi voltam, amikor még nem
voltak hippik; már akkor beat voltam, amikor a beatköltők még sehol nem voltak.
Egyszemélyes tiltakozó felvonulás voltam.
Úgy matattam a föld alatt, mint egy vak vakond, amikor még más vakondok nem léteztek.
Ezért nem tudtam később a nézőpontomon változtatni. Mert már mindenen rég túl voltam. Amikor
például Tim Leary azt javasolta, hogy „szakadjunk ki” a társadalomból, huszonöt évvel azután,
hogy kiszakadtam, hát, nem tudtam lázba jönni. Leary nagy „kiszakadása” az volt, hogy otthagyta
professzori állását, hol is, talán a Harvardon?
Én voltam az underground, amikor még nem is létezett underground.”
Ez a hozzáállás jelenik meg abban a történetben, amikor idegesítő kollégája kérdezgeti őt az ellen
kultúra képviselőiről alkotott véleményéről, és kiderül, hogy ő jóval elfogadóbb velük kapcsolatban.
Persze, ahogy fentebb láttuk, ez nem azt jelenti, hogy Bukowski ne fogalmazott volna meg kritikát a fi-
atalok mozgalmával szemben. Ahogy Darlene Fife-éknak írt leveléből is kiderül, nem értett egyet „a
hippi romantikával, ami tönkreteszi az olyan újságokat, mint például a Berkeley Tribe”, és talán jobb
szerette volna, ha a nagy „békébe és szeretetbe” némi Realitätsprinzip, egy kis német keménység és
tartás is vegyül. Csakúgy, mint Robert Grissom, Bukowski a kulturális szembenállás egyik oldalával
sem tudott teljesen azonosulni. Elutasította az amerikai társadalom konformitását, ugyanakkor szkepti-
kus maradt azzal kapcsolatban is, hogy az ellenkultúra képviselőinek sikerül-e felforgatniuk azt.
Az Egy vén kujon feljegyzéseinek köszönhetően Bukowskinak lehetősége nyílt arra is, hogy végig-
tekintsen élete történésein egészen a gyerekkorától kezdve, és alig leplezett önéletrajzi fikcióvá
transzformálja azokat. A sorozat egyfajta kulcsregénnyé nőtt, amelyben Bukowski életének különböző
fejezetei többféle módon elevenednek meg. Nyomasztó gyermekkora megjelenik például a 13 éves
fiú, Pete történetében, akinek „szigorú szülei” vannak. A végén a történet a fantázia világába fordul át,
és erőszakos szülei elnyerik méltó és borzasztó büntetésüket. Egy másik cikkében Bukowski interjút
készít kiadójával, Jon Webb-bel, a könyvkészítés művészetéről beszél vele, és feleségével, Gypsy
Lou-val, akik a The Outsider magazint adták ki, illetve Bukowski It Catches My Heart in Its Hands
(1963) című kötetét. Megint egy másikban New Orleans-i útját meséli el, ahová vonattal utazik, szin-
tén azért, hogy szerkesztőivel találkozzon, és Crucifix in a Deathhand (1965) című verseskötetén
dolgozzon velük. Aztán ott van a lányával a tengerparton játszódó sztori, amely elég sok mindent
összesűrít életének 52. évéről: válását Frances Smithtől, a köztük lévő feszültséget, lánya, Marina
iránt érzett szeretetét és azt a küzdelmet, hogy megtalálja az egyensúlyt az önpusztítás és a kreativitás,
a szeretet és a gyűlölet között. A gyors narráció, a pergő dialógusok és a tömör leíró stílus szívbemar-
kolóan jeleníti meg az apa és lánya közti szeretetteljes kapcsolatot, miközben a felnőttek erőszakos és
ronda világa veszélyezteti a homokvárat, amit a kislány épített, és ami egyben a törékeny, ártatlan
gyermeki létet is szimbolizálja.
Egy szerelmi háromszög is megelevenedik az egyik történetben, amelynek egyik szereplője egy volt
barátnője, Lind King, aki itt „Patriciaként” tűnik fel egy, az Olympic Auditoriumban megrendezett
bokszmeccsen. 1973 júliusában Bukowski Linda Kinggel ment el Utah-ba, ahol eltévedt egy erdőben,
amiről viccesen számol be ebben a kötetben. Ugyanez a kirándulás szerepel a Nőkben is, de ott hiá-
nyoznak belőle olyan kiemelkedő részek, melyben a mókusokkal való találkozásáról beszél, ami
annyira megérintette őt, hogy végül elállt öngyilkossági szándékától.
Felolvasóestjeinek köszönhető egyre nagyobb népszerűségét a detroiti útjáról szóló humoros le-
írásban örökíti meg, idősebb koráról pedig Barátom, a szerencsejátékos című írásában számol be,
ami egyben elmeséli a Törzsvendég című film keletkezésének történetét is. Bukowski ekkor már 65
éves, és hirtelen felfedezi őt magának Hollywood (aminek 1987-es, Hollywood című szatirikus regé-
nyével állít emléket). A történet másik két főszereplője Barbet Schroeder filmrendező („Jean Saso-
on”) és Bukowski felesége, Linda Lee Beighle („Cristina”).
1983 januárjától 1984 decemberéig Bukowski a High Times magazinban jelentette meg az Egy vén
kujon feljegyzéseit. A Barátom, a szerencsejátékos című történet mellett egy sor lendületes aforizmát
is írt Ecce Hetero címmel. Csakúgy, mint La Rochefoucauld, Nietzsche (a cím egyébként Nietzsche
Ecce Homo című könyvére utal) és E. M. Cioran, Bukowski is nagy rajongója volt a műfajnak, ami-
nek bizonyítékát életműve több fejezetében is megtalálhatjuk. Az Egy vén kujon feljegyzéseiben ezek
közül néhány kiemelkedő mondat: „A különbség az Élet és a Művészet közt az, hogy a Művészet sok-
kal elviselhetőbb” (ami variáció Nietzsche azon mondására, mely szerint: „A Művészet azért van,
hogy ne pusztuljunk bele az Igazságba.”); „Szívesebben hallgatok meg egy történetet egy élő amerikai
csövesről, mint egy halott görög istenről” „Semmi sem unalmasabb az igazságnál”; „A kiegyensúlyo-
zott egyén elmebeteg”; „Szexelni nem más, mint dalolászva seggbe rúgni a halált”; „Az entellektüel
az, aki egy egyszerű dolgot bonyolult módon mond el, a művész pedig az, aki egy bonyolult dolgot
egyszerűen mond el.” További Bukowski-féle bölcseletek: „Az a probléma a nőkkel, hogy ők a prob-
léma.” „Jobban szeretem a kutyákat az embereknél, a macskákat a kutyáknál, de leginkább magamat
szeretem, amint részegen, alsógatyában nézek ki az ablakon.” A High Times magazinban tehát tetten
érhető volt az aforizma mint műfaj iránti rajongása.
Az Egy vén kujon feljegyzései – a kötet és a sorozat akkor még össze nem gyűjtött darabjai – nagy
hatással voltak más művészekre is. A fiatal Tom Waitsre például, aki előszeretettel olvasta írásait.
„Úgy voltam vele, hogy ez fantasztikus... Itt van ez az ürge, aki az évszázad írója, közben meg ilyen
ismeretlen lapokban jelennek meg az írásai – ami persze költői és hibátlan volt. És így sokkal inkább
az is volt az ember érzése, hogy tényleg felfedezte őt – hogy nem tálcán kínálták neki, hanem utána
kellett járni, fel kellett őt kutatni.”[18]
Raymond Carver életrajzírója egyszer megjegyezte: „Az Open Cityben, a város alternatív magazin-
jában volt egy heti rendszerességgel jelentkező cikksorozat Egy vén kujon feljegyzései címmel, amit
Charles Bukowski, egy akkor középkorú postai alkalmazott és kevéssé ismert költő írt. Raynek annyi-
ra megtetszett Dél-Kalifornia, hogy úgy gondolta, ott fog letelepedni.” Carver azt mondta, hogy Bu-
kowski „a példaképe” volt. Bukowski „új zsurnalizmusa” kreatív módon és nagy képzelőerővel hasz-
nálta saját géniuszát arra, hogy inspirálja és sokkolja az olvasóit, hogy újfajta kapcsolatot teremtsenek
a makacs valósággal. És biztos vagyok abban, hogy több mint negyven évvel a Vén kujon megszületé-
se után is a mű megtalálja a rajongóit azok között, akik alternatívát keresnek arra, amit még ma is
amerikai kultúrának neveznek.
David Stephen Calonne az alábbi köteteket jegyzi: William Saroyan: My Real Work Is Being, The
Colossus of Armenia: G. I. Gurdjieff and Henry Miller, Bebop Buddhist Ecstasy: Saroyans Influen-
ce on Kerouac and the Beats with an Introduction by Lawrence Ferlinghetti (San Francisco: Sore
Dove Press, 2010). Ő szerkesztette a Charles Bukowski: Sunlight Here I Am/Interviews & Encoun-
ters 1963-1993 című kötetet, a City Lights kiadónál pedig a Portions from a Wine-Stained Notebook:
Uncollected Stories and Essays, 1944-1990 (2008) és az Absence of the Hero című gyűjteményeket.
Előadásokat tartott Párizsban és számos egyetemen, többek közt a UCLA-n, a Chicagói Egyetemen,
a Pennsylvaniai Egyetemen, a Columbia Egyetemen, a UC Berkeley-n, továbbá a Firenzei Európai
Egyetemi Intézetben, a Londoni Egyetemen, a Harvardon és Oxfordban. Tanított Austinban a Texasi
Egyetemen és a Michigani Egyetemen. 2009 tavaszán William Saroyanról tartott szemináriumot a Chi-
cagói Egyetemen. Jelenleg a Kelet-michigani Egyetemen tanít.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Az Egy én kujon további feljegyzéseit hosszas előkészületi munka előzte meg – csakúgy, mint a
Sunlight Here I Am: Interviews & Encounters 1963-1993 című Bukowski-interjúkötetet és a két, ko-
rábban általam szerkesztett, City Lights-nál kiadott válogatást, a Portions from a Wine-Stained Note-
book-ot és az Absence of the Hero-t. Még a ‘90-es években kaptam Jamie Borantól egy Bukowski-an-
tológiát, amelyet a Los Angeles Free Press számára állított össze. Ez volt az egyik katalizátora annak,
hogy nekiálltam, és tizenöt éven át kutattam addig kiadatlan Bukowski-írásokat. Az Egy vén kujon fel-
jegyzései cikksorozat egy részét beleszerkesztettem a Portions-be és az Absence-be, de időközben vi-
lágossá vált számomra, hogy rengeteg ismeretlen, de csodálatos története, esszéje, interjúja, képregé-
nye, verse és aforizmája maradt még. A City Lights munkatársa, Garrett Caples – aki T. S. Eliothoz
hasonlóan költő és szerkesztő is egyben – osztotta lelkesedésemet. Úgy képzelte el, hogy ez a kötet a
híres első gyűjtemény, az Egy vén kujon feljegyzései folytatása lenne, és ezúton szeretném megkö-
szönni neki azt az elhivatott munkát, amit beletett ebbe a projektbe, főleg hogy ezzel párhuzamosan a
mérföldkőnek számító Philip Lamantia-köteten is dolgozott. Szeretném megköszönni a támogatást az
Ann Arbor-i Michigani Egyetem Labadie Kollekciója vezetőjének, Julie Herradának. Rengeteg órát
töltöttem el abban a hetedik emeleti teremben, miközben az anarchista irodalom kincsesbányájában
kutakodtam. Köszönet jár Roger Myersnek az Arizonai Egyetem könyvtárosának és Ed Fieldsnek, a
Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem könyvtárosának. Köszönet Scott Harrisonnak, a San Franciscó-i
Abandoned Planet könyvesbolt egykori tulajdonosának az információért John Bryanről, és Al Fogel-
nek, amiért rendelkezésemre bocsátotta Norman Mailerrel folytatott levelezését. Hálával tartozom
Roninak, a németországi Charles Bukowski Gesellschaft vezetőjének, a Society kiadásában megjele-
nő, Bukowskit kutató és feldolgozó Jahrbücher című ragyogó sorozat szerkesztőjének. Roni volt az,
aki az utolsó pillanatban felhívta a figyelmemet arra, hogy Michael Montfortnak van egy fenomenális
fotója Bukowskiról, ami végül fel is került a borítóra.[19] Köszönet és hála Daisy Montfortnak az en-
gedélyért. Mint mindig, most is mindent köszönök Maria Beye-nek. Muchas gracias Abel Debrittó-
nak, az élő Bukowski-enciklopédiának. Továbbá 90 éves apámnak, Pierre Calonne-nak, aki az elmúlt
évben megmutatta nekem, mit is jelent az a szó, hogy bátorság. Édesanyámnak, a néhai Mariamnek.
Testvéremnek, Arielnek és feleségének, Patnek; unokaöcséimnek, Alexandernek, Nicholasnek és Mi-
chaelnek. Hatalmas köszönet E. M. Ciorannek kitartó támogatásáért és a lelkesítésért. És végül hála
és köszönet Linda Lee Bukowskinak, akivel először 2010 októberében volt szerencsém találkozni a
San Marinó-i Huntington Könyvtár Charles Bukowskit ünneplő Charles Bukowski: Poet on the Edge
elnevezésű rendezvényén, és akinek lankadatlan energiája és szenvedélye azóta is inspirál. Köszö-
nöm, Linda.
JEGYZETEK
[1] Valószínűleg utalás Thomas Wolfe You Can’t Go Home Again című művére. (A ford.)
[2] A „Buke”-ot ugyanúgy ejtjük, mint a „puke-ot”, ami pedig hányást jelent. (A ford.)
[3] Amerikai színész, író, humorista (1903-2003)
[4] Amerikai kosárlabdázó (1936-1999), aki saját állítása szerint több mint húszezer nővel létesített szexuális kapcsolatot. (A ford.)
[5] Mindketten világbajnok nehézsúlyú bokszolok voltak. (A ford.)
[6] Burning in Water, Drowning in Flame című verseskötete. (A ford.)
[7] Jack Abbott egy amerikai rab volt, aki a börtönből leveleket írt Norman Mailernek a fegyintézetben elszenvedett brutális tapasztalatai-
ról. Mailer támogatta őt feltételes szabadlábra helyezésében, és 1981-ben megjelentették a kötetét, In the Belly of the Bea st (kb. A
fenevad gyomrában) címmel. Ám szabadulása (és a könyv megjelenése) után nem sokkal Abbott megölt egy pincért. Újra börtönbe
zárták, és életfogytiglant kapott.
[8] Kb.: Az üvöltő szív. Istenkirályság. A véres kard. (A ford.)
[9] William Penn Adair „Will” Rogers (1879-1935): amerikai humorista, kabaré-, színházi- és filmszínész. (A ford.)
[10] George Herman „Babe” Ruth Jr. (1895-1948) legendás amerikai baseballjátékos. (A ford.)
[11] Két egymást követő futamban a nyerőt megtippelni. (A ford.)
[12] Egy napon, hat futamban megtippelni a nyerőt. (A ford.)
[13] Bukowskin kívül a beatköltőkre és Henry Millerre is nagy hatással volt Dosztojevszkij.
[14] Bukowski munkái számos erotikus irodalmi antológiában megjelentek. Például: Fetish: An Anth ology of Fetish Fictio n, (New
York: Four Walls Eight Windows, 1998), „Love for $17.50”, 23-28 o.; Love Is Strange, (London: Indigo, 1998), „The Copulating Mer-
maid of Venice, California”, 143-153 o.; The Best American Erotic Poems: From 1800 to the Present, (New York: Scribner Poetry,
2008), „Hunk of Rock”, 67-74. o.
[15] Szövetség i Nyomozó Irod a – #140-35907-es számú akta, 1957-1970. Henry Charles Buk owsk i, Jr. (a.k.a. „Charles Bu-
kowsk i”).
[16] Bukowski, Tales of Ord in ary Madn ess (San Francisco: City Lights, 1983), 77-82. o. Az eredeti Erectio ns, Ejaculatio ns and
Other Tales of Ord in ary Madn ess című kötetet két külön könyvk ént jelentették meg később: The Most Beautif ul Woman in
Town (San Francisco: City Lights, 1983), és: Tales of Ord in ary Madn ess (San Francisco: City Lights, 1983).
[17] Mailer rajongott Bukowski költészetéért. Egy levélben azt írta Al Fogelnek, hogy „úgy köpi ki a szavakat, mintha szögek lennének”.
(Személyes forrás – Al Fogeltől, 2010. július 19.) Hank Chinaski pedig azt mondja „Victor Normanról” (Mailerről) a Hollywoodb an:
„Legjobban azt bírtam benne, hogy nem tartott a feministáktól. Ő volt a nyers férfiasság egyik utolsó védelmezője az USA-ban. A dol-
gokhoz való hozzáállása tökös pasasra vallott. Nem voltam mindentől oda, amit irodalom címen termelt, de hát ugyanezt magamról is
elmondhatom.” Lásd: Charles Bukowski: Hollywood (ford.: Vizi Katalin, 145. o., Cartaphilus, 2008). A két író a Törzsvend ég című
film készítésének idején találkozott egymással a hollywoodi Chateau Marmont hotelben.
[18] Barry Hoskyns: Lowsid e of the Road: A Life of Tom Waits (New York: Broadway Books, 2009), 73. o.
Tom Waits „diamonds on my windshield, tears from heaven” kezdetű verse a The Sunset Palms Hotel nevű magazinban Bukowski
rajzaival illusztrálva jelent meg. (1974. tavasz, 4. szám)
[19] Az eredeti kiadás borítóján egy, Bukowksiról készült fotó szerepel, amin cigarettával a szájában, a kocsija ablakán kikönyökölve ve-
zet. (A ford.)
TARTALOM
FORRÁSOK
UTÓSZÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
JEGYZETEK