Professional Documents
Culture Documents
Kereszt a szekrényben
Egy ember megbotránkoztató kísérlete,
aki Jézust keresi a társadalom peremén
2013
Marissának, aki arra biztatott,
hogy „ezt meg kell írni”.
A címről
Azt hiszem, mindenkinek van küldetése. Egy ok, egy cél, valami egyedi
dolog, ami értelmet ad földi pályafutásának. A konzervatív egyház kebelén
töltött két évtized alatt minden templom minden lelkésze, akit csak
prédikálni hallottam, ezen ok megtalálásának szükségességéről papolt. Azt
mondták erről a küldetésről, hogy ez a mi keresztünk, amit cipelnünk kell.
Nem volt kellemes látvány magam elé képzelni: véres test a gyalult fára
szegezve. Mert a keresztünk megtalálása nem a boldogság megleléséről
szól, hanem életünk értelmének kereséséről.
Én is hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje…
Csak nem hittem volna, hogy én a szekrényben találom meg.
Előszó
Nekem egy életbe tellett előbújnom ebből a szekrényből. Meleg vagyok.
Első kézből tapasztalhattam meg azokat a pozitív és negatív reakciókat,
melyeket a barátom, Tim előbújása váltott ki – az biztos, hogy az én
szememben ő egy igazi hős.
Hős, mert meg akart érteni valamit, ami azelőtt elborzasztotta.
Melyikünkben van annyi erő, hogy erre képes legyen? És ki áldozna rá egy
évet – nem beszélve jó hírének és emberi kapcsolatainak veszélyeztetéséről
–, hogy az egykori ellenség bőrébe bújjon? És mindezt azért, hogy megértse
őket.
A Kereszt a szekrényben sokat segíthet azoknak az embereknek, akik
Jézus követőiként aggódnak, amiért elnézőek egy homoszexuális
„életstílusával” szemben. Sokan attól tartanak, hogy ezért homoszexuális
barátjuk lelke pokolra kerül, sőt mi több, vele együtt az ő lelkük is, amiért
helytelenül cselekedtek.
Jézus azt kérte tőlünk, hogy a legnagyobb törvényt kövessük: a szeretet
törvényét. Hogy úgy szeressük Istent és felebarátunkat, mint saját
magunkat. Jézus története az irgalmas szamaritánusról rámutat arra, miként
vélekedik azokról a vallásos és istenfélő emberekről, akik nem segítenek az
út szélén haldokló, vérző ellenségnek. Jézus megengedte nekünk, hogy
szeressük a számkivetetteket. Története arra biztat, hogy törődjünk a
kívülállókkal. Mert – mint tudjuk – az az ember vált a példázat hősévé, aki
ezt megcselekedte.
Ha a melegüggyel hadilábon állsz, ez a te könyved. Mert olyan ember
szemén keresztül láthatod őket, aki valamikor gyűlölte „azokat a buzikat”,
akik Isten szeretett lányai és fiai. Ők azok, akiknek majd egyszer meg kell
magyaráznunk, választ kell adnunk rá, miért is hagytuk őket haldokolva és
vérezve az út szélén.
Ez lehet számodra az az év, amikor veszélyesen élhetsz és szerethetsz.
Mint Timothy tette. És Jézus.
James Alexander Langteaux, a „Gay Conversations with God” (Meleg
párbeszéd Istennel) című könyv szerzője.
A szerző megjegyzése
Ha valamit megtanultam a földön eltöltött rövidke idő alatt, akkor azt, hogy
az emberek nem tökéletesek. Senki sem mindentudó. Miként az emberek,
úgy a könyvek sem lehetnek tökéletesek. Ahogy ez a könyv sem az.
Ugyanúgy tökéletlen, mint az írója. Tehát hadd világítsak rá néhány
hibájára, ha másért nem, hát azért, hogy gyarlóságai ne tereljék el a
figyelmet az üzenetről, amit át kíván adni.
Egy roppant kényes témáról van benne szó. Megkockáztatom, hogy
napjaink leggyűlöltebb társadalmi kérdéséről. Előrebocsátom, hogy nem
vagyok a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű témák avatott
szakértője. Nem bújtam évekig az LMBT-ről szóló szakirodalmat, hogy
mindent megtudjak kultúrájáról, történelméről és csoportjairól. Nem
vagyok sem professzor, sem teológus, és nem vagyok szakértője semminek
a saját, személyes utazásomon kívül… De abból rengeteget tanultam. Aki
tudományos alaposságú válaszokat vár az LMBT-t érintő, fölöttébb
magasröptű kérdéseire, annak azt ajánlom, forduljon nálam sokkal
avatottabb szakértőkhöz.
A terminológiát sem használhatom teljesen korrekt módon. Itt van
például a „melegközösség” kifejezés, ami a közösség monolitikus jellegére
utal. Vagyis ugyanolyan hibás elnevezés, mint a „hetero-társadalom”.
Miként az emberek, úgy csoportjaik is sokszínűek, szóval, amikor ezt a
fogalmat használom, ne kapjon senki a fejéhez. Az LMBT spektruma
ugyanolyan sokszínű, mint a többi közösségé, mondjuk a keresztényeké,
ezért olvasás közben ezt is kalkuláljátok bele.
Sietek leszögezni, hogy ez nem a Meleg Élet Nagy Könyve, mert annak
megírásához én kevés vagyok. Ez a könyv arról szól, milyen az, ha az
emberre rákerül a melegség bélyege, hogyan alakítja és befolyásolja élete
további alakulását.
De amiről igazán szól ez a könyv, az az előítélet: és itt elsősorban a saját
előítéleteimre gondolok. A hagyományos, ortodox kereszténységben az
ember az üdvözülés előtt megbánja bűneit. A megbánással együtt jár az
elfordulás. De ahhoz, hogy megbánjam egykori bűneimet, előbb tudnom
kell, melyek voltak azok. Hogy ezt kiderítsem, nem fogok véka alá rejteni
semmit, és nem akarom tisztára mosni magam, hogy jobbnak látsszam, mint
amilyen vagyok. Egy író barátom egyszer azt tanácsolta nekem, arról írjak,
amitől félek. Ez a könyv a válaszom erre a bölcs tanácsra.
Remélem, mások számára is mondani fog valamit. Köszönöm, hogy
levették a polcról és elolvassák. Mindegy, mit gondolnak, de egyet
szeretném, ha tudnának: szeretem önöket.
Barátsággal:
Timothy Kurek
Első rész
Teremtés
„Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek;
hanem, amilyenek mi vagyunk.”
Anais Nin
0 • A kezdetek
2009 tavasza:
négy hónapja a projektben
Idétlennek, szürreálisnak érzem a kezemben szorongatott táblát, ahogy ott
állok a tüntetők sorában. Eső áztatja pulóveremet és farmeremet, a testem
teljesen elgémberedett a hidegtől. A Soulforce aktivistáival tüntetek a
Vatikán amerikai nagykövetsége előtt, Alsó-Manhattanben. A gyomrom
egyszerre rándul görcsbe az idegességtől és a kulturális sokktól, de azért
rendületlenül ott állok a többiekkel, és vörös, nyolcszögű táblámat a
mellkasomhoz szorítom. Mintha fogyatkozna a lelkesedésük: új barátaim
úgy állnak a mennydörgő metropolisz háttere előtt, akár a faszentek.
Matthew, a csapat egyik vezetője énekelni kezdi a „Győzni fogunk”-at,
kellemes tenorja dacol a reménytelenséggel, amit mindannyian érzünk, ha a
szemközti, üres épületre nézünk. Chris és Brian is bekapcsolódnak a dalba,
és ettől még kínosabb, hogy én továbbra is hallgatok. Mivel nem tudom a
szövegét. Rengeteg zsoltárt és modern egyházi éneket ismerek, de a tüntető
dalok valahogy kimaradtak.
Ez a mostani tüntetésünk viszonylag szűk körű, ahogy a többiektől
megtudom. Harmincan sem vagyunk. De a csapat annál bensőségesebben és
szenvedélyesebben, szívvel-lélekkel tiltakozik egy eszmény ellen, mellyel
itt nem ért egyet senki. Még én sem. Többé már nem.
Mielőtt New Yorkba érkeztem, azt sem tudtam, hogy a Vatikánnak van
amerikai nagykövetsége, most meg tessék, itt állok előtte! Az ajtón rácsok
és zárak, mint egy börtön bejárata, de legalább belátni. Látjuk az előtér
falán lévő feliratot: „A Béke útja…” Ezen a szent reggelen azért vagyunk
itt, mert a Vatikán megvétózta az ENSZ-ben azt a javaslatot, mely
dekriminalizálná a homoszexualitást az egész földgolyón. Vajon miért?
Hogy néhány országban továbbra is börtönbe lehessen vetni és meg
lehessen ölni embereket a szexuális beállítódásuk miatt? Mielőtt ma reggel
kiálltam erre a sarokra, nem is tudtam, hogy napjainkban is kivégezhetnek
valakit azért, mert meleg. Nézem az előtér falán a „Béke” szót, és egy
dologban biztos vagyok: rühellem ezt az épületet. Mert annyira emlékeztet
önmagamra.
Kilógok a csapatból. A többiek alig ismernek, én ugyanis heteroszexuális
vagyok. Konzervatív, fundamentalista keresztény, aki beépült közéjük, hogy
megkérdőjelezzen mindent, amit eddig a homoszexualitásnak nevezett
dologról tanítottak neki.
Matthew befejezi a dalt, és újra néma csend telepszik ránk. És ebben a
némaságban visszagondolok a legutóbbi Soulforce-tüntetésre, amin jelen
voltam.
Éppen négy éve történt – csak akkor a Soulforce még az ellenségem volt.
Hogy mennyi minden történt négy évvel ezelőtti, első találkozásunk óta,
arra a legékesebb bizonyíték a mellkasom előtt szorongatott nyolcszögű
tábla. Az áll rajta, hogy: „Le a spirituális erőszakkal!” Azon tűnődöm, mit
gondolhatnak rólam az emberek, akik ezen az esős reggelen munkába
igyekeznek. Egyre több rendőr jelenik meg mellettünk, a rádiójuk
sistergésétől egyre idegesebb leszek. Itt én vagyok az idegen, a félszeg
kukkoló, aki olyan címke alá bújt, ami nem tartozik hozzá.
De ez a félszegség a legnagyobb bizonyíték rá, mennyire más
szemszögből nézem már a dolgokat. Az a hang, ami akkora dühvel robbant
ki belőlem a Soulforce-szal való első találkozásomkor, végre elhallgatott.
Csak tegnap este ismertem meg az erőszakmentes tüntetés alapelveit.
Bele sem akarok gondolni, mennyire más lenne az életem, ha a tüntetés a
mindennapjaim részévé válna. Meztelennek érzem magam és védtelennek,
mintha egész Manhattan engem bámulna, vagyis bennünket, és meglenne a
véleménye rólunk. De minden feszültség ellenére New Yorkot elképesztően
gyönyörűnek találom, még a jéghideg eső ellenére is.
Egy olyan srác számára, aki a Bibliaövezet kellős közepén cseperedett
fel, az efféle élmény egészen földöntúlinak tűnik. Az előttünk és mellettünk
álló rendőrök növekedő száma egyre feszültebbé tesz. A tüntetés előtt
megemlítették, hogy a letartóztatást is kalkuláljam bele, attól függően,
meddig fogunk elmenni a tiltakozásban, és ez a lehetőség megijeszt. Én
rettegek, de a társaimról nem mondható el ugyanez. Hasonló akciók miatt
már többször őrizetbe vették őket. Ez elgondolkoztat: hagyjam letartóztatni
magam a nézeteim miatt? És ha nem teszem, attól szélhámossá válok? Mel
White segédje, Lindsay Hawkins áll mellettem, és szokásához híven lelkes.
Mosolya ragadós, ezt imádom benne. Látom, hogy sötét szeme ide-oda jár
az előttünk álló rendőrnő és a követség udvara előtt posztoló társai között.
Szemezik a nővel, és ha nem lennék „inkognitóban”, talán én is ezt tenném.
– Bejön neked, mi? – suttogom a szám sarkából.
– Pofa be! Dehogy! – csap Lindsay a vállamra.
– Ezt nevezed te erőszakmentes tüntetésnek, beszarok! – felelem, de nem
akarok túlságosan bomlasztó lenni. Káprázatos lány, kár, hogy meleg. Az
elmúlt huszonnégy órában Lindsay lett az én Yoda mesterem, ha mond
valamit, csüngök a szavain. Fiatal kora ellenére nagyon szenvedélyes:
szenvedélyesen kiáll az egyenlő jogokért és a hitéért. Ezt csodálom benne,
de nyugtalanít is. Ha a múltam szemüvegén keresztül nézem ezt az egészet,
akkor helytelennek látom, ezért aztán nem is tudok benne szívvel-lélekkel
részt venni.
Matthew rákezd egy újabb tiltakozó dalra, talán azért, hogy Lindsay és én
elhallgassunk. Amikor Lindsay rám néz, úgy teszek, mintha csókot dobnék
a tisztnek.
– Mindjárt kinyuvasztalak! – nevet, miközben a többiek bekapcsolódnak
az éneklésbe.
Egyórányi beszélgetés után két dologban biztos vagyok. Az első, hogy Ben
a legérdekesebb ember, akivel életemben találkoztam, a második, hogy Ben
szilánkokra tör minden sztereotípiát, amit a melegséget nyíltan felvállaló
emberek hittel való kapcsolatáról gondoltam. Egészen eddig nem
találkoztam olyan emberrel, aki nyíltan melegnek vallja magát, és a Bibliát
szó szerint értelmezi. Azt tanultam, hogy a meleg keresztények
univerzalisták (vagyis, ha tényleg van mennyország, akkor mindenki bejut
oda tetteiktől, hitüktől és szexuális beállítódásuktól függetlenül), továbbá,
hogy a Biblia szavait jelképesen értelmezik (ha szó szerint vennék
világképét, akkor szexuális irányultságuk bűn lenne), és hogy olyan
gyülekezeteket látogatnak, melyeknek a lelkészei általában leszbikusok
vagy melegek. De Ben legalább olyan konzervatív, mint én, és egy teljesen
hétköznapi baptista gyülekezethez tartozik. Nem elég, hogy a „fiatal föld”
elmélet híve, de Jézus isteni természetében is hisz, vagyis abban, hogy a
megváltáshoz bűnbánat szükségeltetik – és hisz a szó szerint vett pokolban.
De hogyan képes összeegyeztetni a világképét a szexuális
orientációjával, amikor mind szociális, mind hitbeli szempontból
konzervatív? Egy dolog biztos: bura alatt éltem eddig. A tény, hogy
akadnak nők és férfiak, akik osztják Ben hitét, azt mutatja, hogy a meleg,
leszbikus, biszexuális és transznemű közösség spektruma mennyire széles.
Annyira széles, hogy nem tudom, használhatom-e rá a közösség szót – a
szót, ami Ben elmondása alapján nem képes leírni az LMBT alapon
szerveződő társadalom sokszínűségét.
Ben kihasználja az alkalmat, hogy bemutasson néhány törzsvendégnek,
és egyikük szintén nagy hatást gyakorol rám. Phil negyven körüli,
kopaszodó, szemüveges pasas, és a „finom” ember mintapéldánya. A
kézfogása is annyira lágy, hogy attól tartok, összetöröm a kezét, ha
erősebben találom megszorítani.
– Tim most bújt elő – magyarázza Ben Philnek.
– Ó! Gratulálok, Tim! És hogy megy a dolog? – hajtja felém a fejét.
Lágyan beszél, alig hallhatóan, viselkedése nem ad okot semmilyen
feszengésre.
– Nem vészes… Eddig csak néhány barátot veszítettem el, meg a
gyülekezetet, amelyikhez tartoztam.
– Isten áldja a lelked, szivi! – Vállamra teszi a kezét, és felsóhajt.
Eddig még a melegek érintését is úgy kerültem, mintha betegek
lennének, és összeszedhetnék tőlük valamit. Vagyis ha lesziviztek, vagy
kicsimnek szólítottak, akkor fel akartam robbanni a dühtől. De most nem
ágálok ellene. Sőt, nem csak tetszik, hanem egyenesen bátorít is. Olyan
emberi.
– Neked mi a történeted? – kérdezem. Mostanában egyre többször azon
kapom magam, hogy mások történetét firtatom.
– Harmincévesen bújtam elő, aminek a szüleim nem örültek túlságosan,
de nem hányom a szemükre. Olyan emberek nevelték őket, akiket olyan
emberek neveltek, akik még nem tudták, hogy a homoszexualitás nem egy
pszichiátriai kórkép. Nektek, fiataloknak könnyebb manapság.
– Azóta rendeződött velük a kapcsolatod?
– Az apám négy évvel ezelőtt elhunyt, az anyám teljesen összetört.
Hozzám költözött, és azóta nálam lakik. Lassan megértette, de sokáig
tartott. Nem vagyok benne biztos, hogy eljutott volna idáig, ha apám még
mindig élne.
– Örülök, hogy megértette! – Bárcsak én is ott tartanék! – Van fiúd?
– Nincs, de nekem így is megfelel. Nem akarom hozzákötni magam
olyasvalakihez, aki nem nekem rendeltetett. Lehet, hogy soha nem találom
meg az igazit, de nem baj. – Látom Philen, hogy miközben válaszához
keresgéli a szavakat, újraéli az életét, és egyértelmű, hogy békét kötött
múltja kísérteteivel. De ez a „nem baj” mégis megérint valamit a
lelkemben, és gondolkozás nélkül megszólalok:
– Én bízom benne, hogy megtalálod. Szomorú lenne, ha egy ilyen szép
férfi, mint te, nem találná meg a szerelmet. – A legmeglepőbb az egészben,
hogy így is gondolom.
– Tim, látom, hogy neked jó és érzékeny szíved van. Ne hagyd, hogy az
élet megfosszon tőle, és cinikussá tegyen! Maradj saját magad, bármi is
történjen, mert látom benned a nemességet. – Phil meg sem próbálja
palástolni érzelmeit, és megölel.
Ugyanazt a kapcsolatot és rokonságot érzem, mint amikor Ben megölelt,
olyan összetartozást, amire egy idegen – pláne egy meleg idegen – esetében
nem számítottam. Nem is tudom, mi lep meg jobban: az, hogy ezzel a két
emberrel ilyen szoros kapcsolatot érzek, vagy hogy nagyon bízom benne,
hogy Phil megtalálja a párját. De ezzel azt is kívánom, hogy Phil maradjon
meleg – ami a vallásom szerint erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan és
természetellenes.
De vajon az-e? Phil és Ben mindketten melegek. Nincs mellébeszélés,
szőnyeg alá söprés. Zavarba ejt, hogy szeretetet érzek két fickó iránt,
akiknek előzetes ismereteim szerint teljesen másmilyennek kellene lenniük.
Szexuális irányultságukban nem találok semmi természetelleneset. Egyikük
sem azért tartózkodik a bárban, hogy egy futó kapcsolathoz újabb prédára
vadásszon – Phil és Ben is monogámok –, és nem ittak meg egy-két
pohárnál többet. Mindketten azért vannak a bárban, hogy rokon lelkekre
találjanak, olyanokra, akik nem ítélik el őket azért, amilyenek. Mindketten a
lelkembe láttak, és azt mondták, vagyok valaki a rám kérgesedett dogma
alatt. Phil szerint egyenesen gyengéd vagyok, és reméli, nem válok
cinikussá. Talán a sok lószar alatt tényleg az vagyok… Talán meglátták,
amit még én sem látok magamban. Nagyon remélem… különben mire
mennék?
Elköszönök Philtől és Bentől, aztán némán és döbbenten az előzetes
feltételezéseimen tátongó lyukaktól hazahajtok. Nem csak tudatlannak
érzem magam, de becsapottnak is. Mintha eddig elzártak volna azoktól az
emberektől, akik reményt csepegtethettek volna belém, de nem hallhattam
meg a szavukat a nemi orientációjuk miatt. Ma este barátságra leltem.
Bajtársakat és rokon lelkeket találtam. Egy közösséget. Ma este fájdalomra
és magányra találtam, de reményre is. Ma este a Church Streeten lévő
melegbárban megtaláltam egy darabot önmagamból.
6 • A tükör
Arra ébredek, hogy körbevesznek a tavasz jelei: az élet, a zöldek, a pirosak
és a sárgák illata beáramlik az ablakon, és biztat, hogy pattanjak ki az
ágyból. De nem megy. Tegnap éjszaka álomba sírtam magam. Álomba
sírtam magam, a könnyeimtől még most is nedves a párna. Kísérletem
újdonságának ereje – ha volt egyáltalán ilyesmi – elmúlt, de nem szállhatok
ki, tovább kell kutakodnom, és élnem az életet, ami nem az enyém. Sírtam,
mert egyedül éreztem magam, és most nem vagyok képes felkelni, mert
kétséges, hogy van-e erőm egy újabb napon át kitartani.
Tegnap este családi tévézés volt a program. Meccset néztünk. A játék
fordulóponthoz ért: amelyik csapat a következő pontot megszerzi,
valószínűleg nyer. Szerencsére az én csapatomnak sikerült.
– Jézus Krisztus, ez mekkora játék volt! – kiáltottam fel.
Anyám hangosan felsóhajtott, hallottam, hogy bántja valami.
Törökülésben ült mellettem a kanapén, hátrahajtott feje mögött párna.
– Most mi van? – kérdeztem.
– Tényleg muszáj volt Jézust emlegetned, vagy ez is csak újabb jele
annak, hogy hátat fordítottál Istennek?
Nem annyira a szavak bántottak meg, inkább a hangszín, amivel mondta
őket. Amire utalt vele, az elevenembe hatolt. Anyám egészen addig nem
csak mindent megtett, hogy ne érezzem magam kirekesztve, de úgy kezelt,
mintha a lánya lennék, ami nem adatott meg neki. De akkor, abban a szent
pillanatban, rájöttem, hogy az egész színjáték volt.
– Tessék? – Szavai készületlenül értek.
– Hol van az én kisfiam, aki lelkipásztor szeretett volna lenni, és családot
akart? Most meleg vagy, itt ülsz a kanapémon, és Isten nevét veszed a
szádra! – Rájöttem, hogy ez már hetek óta kikívánkozott belőle, csak most
mondta ki. De legalább őszinte volt. Azon tűnődtem, hogy amit eddig
gondoltam a vallásos neveltetésemről, azt vajon csak képzeltem-e – a
neveltetésről, aminek meg kellett büntetnie engem, hogy meglássam igazi
természetét.
– Ha Isten olyan, mint a követői, és itt most rád gondolok, anya, akkor
igen, büszke vagyok, hogy hátat fordítottam neki, méghozzá örökre! – Nem
vártam meg a reakcióját, sem azt, hogy a család közbeszóljon, és
közvetíteni próbáljon a vitánkban. Egyszerűen felálltam, és kimentem.
Komolyan gondoltam a szavaimat. Tényleg. Ha Isten, akit szolgálnom
kellene, olyan, mint azok az emberek, akikkel találkoztam, és ellenségesen
viselkedtek velem szemben a melegségem miatt – ahogy az én egyik felem
is anyámhoz hasonlóképpen reagált volna ilyen helyzetben –, akkor nem
akarom ismerni Őt. Ha Ő olyan, mint ők, akkor a Biblia minden szava a
szeretetről csak duma, és kinek a gyomra képes ennyi mellébeszélést
bevenni?
Az ajtó becsapódott mögöttem, lesétáltam a lépcsőn, végigmentem a
kocsibeállóhoz vezető rövid járdaszakaszon, és közben megpróbáltan nem
sírni. Nem annyira a szavai készítettek ki, hanem az, hogy annyi mindent
eltitkol előlem.
De egy anya esetében, aki azt hiszi, hogy a fia sok mindent eltitkol előle,
talán így fair.
Miután túl vagyok a napi búsongás adagon, tudom, hogy ideje felkelni,
gatyába rázni magam, és sutba dobni a félelmeimet. Nemrég költöztem
vissza apám házába, ami Nashville nyugati részében található, és a holmim
nagy része még dobozokban várakozik. De nem vagyok pakolós
kedvemben. Fura érzés visszaköltözni abba a házba, ahol felnőttél, de a
masszív gazdasági válság rákényszerített.
Kellemetlenségei ellenére van valami katartikus a visszaköltözésben.
Apám általában nem tartózkodik itthon, leendő mostohaanyámmal lóg
valahol, így egyedül maradhatok az emlékeimmel. Bemegyek a konyhába,
lefőzök egy kávét, és nézem, ahogy egykori önmagam árnya átsuhan a
házon, és játék pisztollyal a kezében a bátyámat üldözi, vagy a kanapén
csókolózik egy régi barátnőmmel, látom, ahogy vacsoraasztalhoz ül apával
és anyával, akik még együtt vannak. A fantomok több figyelmet
követelnek, mint a kávé, amit kortyolgatok. Leöntöm a kezem a forró lével.
A francba! Megnyitom a csapot, hideg vizet engedek rá, de a fizikai
fájdalom meg sem közelíti, amit belül érzek, ha a múltra gondolok. Most
mégis itt vagyok, hogy még jobban szétszereljem ezt a múltat, hiszen abban
a házban élek, ahol az a fiatal szivacs, aki akkoriban voltam, annyira
megszívta magát dogmával, hogy gyakorlatilag szétrepedt.
Nem lennék az, aki most vagyok, ha szüleim nem váltak volna el. Ebben
biztos vagyok. Még ma is abban a gyülekezetben tevékenykednék, melyben
felnőttem. Megpróbálom a múlt naposabb oldalát nézni, de ez sem segít. Az
életben semmi sem könnyű, jövök rá, és talán így van jól. Kicsavart
gondolat, de rendben van. Azon gondolkozom, hogy vajon milyen
fantomok kísértenének ebben a házban, ha több jut nekem az otthon
melegéből, a normalitásból, ha hosszabb ideig élhetek abban az áldott
tudatlanságban, amikor még azt hittem, a szüleim tévedhetetlenek. Most
nehéz nem gondolnom ezekre a dolgokra. Rejtőzködve, titkolózva élek,
távol az egykor oly virágzó társasági életemtől… és nélkülöznöm kell az
általam ismert, legütősebb drogot, az ösztrogént.
Apám macskája emlékeztet rá, hogy ő is éhes. Leteszem a kávém, hogy
megetessem. Csodálatos állat. Mellettem ül a kanapén, amíg valami filmet
nézek, vagy szörfözök az Interneten, és a számítógép mellett alszik, ha írok.
Mosolyt csal arcomra. A kanapéhoz megyek, hogy megnézzem az e-
maileket, nem mintha bárkitől is levélre számítanék. E-mailfiókom üresen
kong, mióta kiléptem a gyülekezetből. Úgy érzem, mintha gödörben lennék,
elvágva mindentől, mert a barátaim nagy része, akikre szinte családtagként
tekintettem, nem nyújt segédkezet, de még csak nem is lép kapcsolatba
velem, mióta kiderült „nemi eltévelyedésem”. Kétségbeesetten magányos
vagyok, pedig még csak hat hét telt el.
De egy üzenetem azért csak jött, és izgalmam tetőfokára hág. Jennifer a
Liberty óta a barátom, de nem jelentkezett az előbújásom óta. Felkészítem
magam minden rosszra, ami a levélben állhat, veszek egy nagy levegőt, és
nekiállok olvasni:
Tim, te meleg vagy? Hogy lehetséges ez? Te voltál az utolsó fickó a földön,
akiről ezt el tudtam volna képzelni… Csak azt akarom mondani, hogy
örülök, hogy az vagy. Ugyanaz az egyház nevelt bennünket, de most jobban
hasonlítunk egymásra, mint valaha. Mert én is meleg vagyok. Vagy inkább
leszbikust kellene írnom meleg helyett? Nem vagyok még képben ezeket a
dolgokat illetően, ugyanis még nem mondtam el senkinek. Olyan régóta
küzdök ezzel a titokkal, hogy úgy éreztem beleőrülök. Sajnálom, hogy nem
mondtam el előbb. De féltem, mit fog „Tim atya” szólni hozzá. Annyira
keménymagos voltál, hogy nem akartam csalódást okozni. Amikor a múlt
hónapban megtudtam a hírt, mintha megláttam volna az alagút végén a
fényt. Olyan régóta nyomasztott, hogy majdnem belehaltam. Állandóan
magam alatt voltam, mintha szellemileg és érzelmileg is kikapcsoltak volna.
Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy egyedül. Büszke vagyok rád.
Imádkozz értem! Találkozzunk, ha hazalátogatok!
Barátod:
Jennifer
Felállok, és elkezdek fel-alá sétálni. Ez már túl sok nekem. Barátaim egyik
fele azt írta, „nem támogatják döntésemet, hogy homokos lettem”, és addig
nem is állnak velem szóba, amíg „bűnbocsánatért” nem könyörgök, a másik
fele meg hallgat, mint az a bizonyos dolog a fűben… De arra végképp nem
számítottam, hogy megtudom valakiről, meleg, csak még nem bújt elő.
Mindenki rejtegeti az igazi énjét?! Kiderül, hogy semmi sem igaz abból,
amit az emberekről eddig gondoltam? Tényleg ennyire vak voltam, ilyen
figyelmetlen? De ami a legrosszabb, hogy melegségemet illető
hazugságommal fájdalmat okozhatok Jennifernek. Hiszen csak azért avatott
be a bizalmába, mert hasonszőrűnek hitt. Máskülönben el sem mondta
volna. Remélem, ha kiderül a turpisság, nem lesz rám dühös. Nem hittem
volna, hogy a döntésem más életét is befolyásolhatja. Istenem, segíts…
Nem tudom kiverni a fejemből, a „nem akartam csalódást okozni” sort.
Tényleg ennyire ijesztő voltam, egy vallási fanatikus, aki bántja a barátait,
ha nem értenek egyet vele? Ennyire más vagyok, mint aminek hittem
magam? A Prédikátor könyvében megtalálok mindent egy füttyentésre, és
fejből idézek bármit a Bibliából kevesebb mint huszonöt másodperc alatt –
de minek? A barátaim azt hiszik, nem szeretem őket, és nem mernek
őszinték lenni hozzám! Szörnyetegnek érzem magam.
Shawn egy óra múlva távozik, és ismét egyedül maradok a Tribe-ban. Nem
rossz hely, de mindig szórakoztatóbb, ha az ember ismeri azt, akivel
sörözik. Átmegyek a másik terembe, leülök a kanapéra, és várom, mi
történik. Titokban abban bízom, nem kell beszélgetésbe elegyednem
senkivel. Eddig nem jelentett gondot a barátkozás, de amíg a régi Tim
számára nem léteztek idegenek, meleg Tim befelé fordulásra hajlamos.
Nem tehetek róla. Olyan emberek közt érzem jól magam, akik elől
elrejtőzhetem, akiket megtéveszt hamis, pszeudo-igazságosságom maszkja.
Ha jó, ha nem, a vallás továbbra is komfortzóna maradt számomra.
Az az alázatosság és hitelesség, amit a meleg barátaimban találtam,
bűntudatra ad okot. Shawn, Will, Phil és Ben a szárnyuk alá vettek.
Törődnek velem. Azok törődnek a sorsommal, akiknek eddig meg sem
engedtem volna. És ettől… nos, hihetetlenül tudatlannak érzem magam.
Néhány perc múlva felfigyel rám egy írótáblás fiatalember, és odajön.
Fekete farmert visel, fekete bőrcipőt, és valami baseballpulóver-szerűséget.
Mosolyog, és leül mellém. Megállapítom, hogy John és Trey már következő
prédájukra készülnek lecsapni a hátam mögött. Lekerültem céltáblájukról,
többé már szóba sem jöhetek. Kösz, Shawn!
– Mike vagyok. Téged hogy hívnak? – Szinte hivatalosan fog velem
kezet.
– Timnek.
– Gondolkoztál már rajta, hogy sportolj valamit?
– A gimnáziumi csapatban játszottam.
– Én úgy értem, most. A Metro Nashville Softball Egyesülettől vagyok.
Játékosokat keresünk erre a szezonra. Nem érdekelne?
Gondolkozom a dolgom.
– Dehogynem!
– Akkor írd ide a neved és az elérhetőséged, és a héten megkeresünk. –
Miután felírom a nevem és a telefonszámom, visszaadom az írótáblát. –
Örülök, hogy megismertelek, Tim. Majd tudatjuk veled, melyik csapatba
kerültél, és mikor kezdheted az edzést.
A szórólapra nézek, amit Mike ad, és felvillanyoz, hogy újra sportolni
kezdhetek. A feliratkozás helyes dolognak tűnt, nem szalaszthattam el a
lehetőséget, hogy még jobban beolvadjak a közösségbe. És ha
egyvalamiben biztos vagyok, akkor az, hogy sportos alkat vagyok!
Legalább elmondhatod magadról, hogy egy homokos toborzott! – Nevet
a farizeus, és jól szórakozik.
Ezt te viccesnek gondolod?
A melegbárokról 99%-ig sztereotípiákban gondolkoztam, és csak egy
százalékot hagytam az önálló gondolatoknak. Olyan helyként gondoltam
rájuk, ahol hangos technozene dübörög, aminek ritmusára félmeztelen,
izzadt emberek százai vonaglanak, akik mind fel akarják próbálni a
másikat. Azt hittem, a melegbárok egyfajta gőzfürdők, ahol az előjáték
történik a főműsorhoz. Ahol patakokban folyik az alkohol, és az emberek
százaira az a kifejezés jellemző, amit a templomban tanultam: kéjvágyó. De
ezek a sztereotípiák a Tribe-ban csak néhány emberre igazak, Johntól és
Treytől eltekintve mindenki úgy viselkedik, ahogy akármelyik más bárban
viselkedni szoktak. Vagyis be kell látnom azt az egyszerű igazságot, hogy a
sztereotípiák csak néhány emberre igazak, ha igazak egyáltalán – néhány
emberre, akikre jobban felfigyelünk, mint a többiekre.
Hogy őszinték legyünk, a melegekről és leszbikusokról gyártott negatív
sztereotípiákat ugyanúgy ontja a popkultúra, mint a konzervatív egyház. A
televízió és Hollywood megtanított rá, hogy minden meleg a musicalek
lelkes rajongója, és olyan nőiesen nyávog, mint Jack a Will és Grace című
sorozatból, és mindig a kelleténél egy-két számmal szűkebb ruhákat vesz
fel. Megtanultuk, hogy a leszbikusok mackós, férfigyűlölő feministák. És
ezek a sztereotípiák mindig a szexre vezethetők vissza.
Ha van igaz sztereotípia, akkor az az, hogy mind a popkultúra, mind a
konzervatív vallás fokozottan érdeklődik a melegek szexuális élete iránt –
és én bevettem a hazugságot. A melegek és a leszbikusok nagy többsége
nem vágyik másra, csak szeretetre, elkötelezettségre és normális életre.
Bennem is lakozik egy bűnös, aki elképzelt világát kivetítette a többiekre,
ahelyett hogy a különálló egyénekre figyelt volna, akik saját
élettapasztalataikkal és igazságaikkal tanítanak.
John és Trey odaoldalognak hozzám. Arcuk nyájas, és békülékeny.
– Csak azt szeretnénk mondani, hogy nagyon sajnáljuk az előbbit.
Meghívhatnánk egy sörre?
Trey hangja megváltozott, sokkal több tisztelet cseng benne.
– Az pompás lenne, fiúk!
A farizeus úgy bámul rám, mint aki elvesztett egy fogadást, és én már
alig várom, hogy újabb embereket legyen módom megismerni.
Visszamegyünk a harmadik bárba, ahol Will szolgál fel. Rám néz és
mosolyog, tudom, hogy jó úton vagyok. Néha a sztereotípiák sem
sztereotipikusak.
11 • Ezt érezhette Dávid
Leszállok a vonatról a Penn Stationön, és ámulva nézek körül. Soha nem
gondoltam volna, hogy kísérletem New Yorkba visz. Azt hittem, nem
fogom átlépni Nashville határát. De a város nyüzsgésénél is ijesztőbb
jövetelem célja. A Soulforce oldalán fogok tüntetni – tehát azzal a
szervezettel, ami ellen a Liberty Egyetemen elszántan küzdöttem.
A betondzsungelek királynőjénél már csak az a meglepőbb, ahogy ide
jutottam. Az oda-vissza szóló repülőjegyet egy gyülekezet vette meg
számomra, mely a lakhelyemtől mindössze másfél kilométernyire található.
A River at the Music City a Krisztus követőknek egy nyitott, támogató és
művészetpártoló csoportja. Donny McGuire és Reba Rambo McGuire
vezeti, akik hosszú és sikeres gospelkarriert tudhatnak a hátuk mögött.
Amikor egyik tagjuk – aki a barátom is – beszámolt nekik arról, hogy mire
vágyom, a gyülekezet nagylelkűen elhárította részvételem utolsó akadályát
is. Hihetetlen.
Amikor kilépek a Penn Station szájából, csak a ruhám van a hátamon, és
egy hátizsák a vállamon. Csak a legszükségesebbeket hoztam, mert arra
számítok, egész héten kutyagolni fogok.
Az idő rémes, hódara és eső szitál a körülöttem siető emberekre, akik úgy
rohannak, mintha elkéstek volna egy találkozóról. Előveszem az útikönyvet,
amit indulás előtt szereztem be, és nekivágok a 119 háztömbnyi útnak az
Upper West Side-on található Starbucksig. Egy exbarátnőm négy hónappal
ezelőtt New Yorkba költözött, és felajánlotta, hogy az első New York-i
éjszakát töltsem barátja lakásában. Szétnézek, mielőtt lelépnék az útra, és
nekivágok a sorsfordító kalandnak.
Három hónappal a kísérletem kezdete előtt, októberben, minden
fellelhető könyvet beszereztem, ami az előbújásról szólt. De a felhalmozott
könyvek közül egy magasan kiemelkedett. Mel White Idegen a kapu előtt:
melegnek és kereszténynek lenni Amerikában című könyve különösen
megfogott. Mel történetének iróniája és az utazásom kezdete nyugtalanított.
Az a tavaszi nap a Libertyben minden fejezet után felködlött előttem, és úgy
éreztem, bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért. Sőt, elhatároztam, hogy
Mel áldását kérem kísérletemre.
Nem volt nehéz elérnem őt telefonon.
Mel nyugodt volt és közvetlen. Volt valami fesztelen a
beszélgetésünkben, és amikor vázoltam előtte a tervemet, jóindulatúan
végighallgatott.
– Bocsánatot szeretnék kérni a szavaim miatt! És szeretném kikérni a
véleményed, hogy a tervem sértő-e, vagy indokolt, vagy…
Idegesen fel-alá járkáltam egy barátom házának első udvarán.
– Tim, boldogan megbocsátok, és köszönöm, hogy elnézést kértél –
felelte.
– És ami a másik dolgot illeti? – kérdeztem remegve.
– Biztos vagyok benne, hogy követned kell, amit a belsőd és a szíved
diktál. Ha ez szükséges ahhoz, hogy megkérdőjelezd a neveltetésed, akkor
meg kell tenned. – Mel kedvessége és őszintesége bátorítóan hatott rám.
– Én hiszem, hogy ez a helyes út.
– Kíváncsian várom, hogyan végződik. Tökös ötlet – kuncogott
visszafogottan. Mintha egy régi barátommal beszélnék, és nem azzal, akit
egykor ellenségnek tartottam.
– Csak az bizonytalanít el, hogy hazudnom kell az embereknek, akikkel
találkozom.
– Nos, ebben az esetben gondolj arra, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Mel áldása olyan volt, mint egy gyufa, ami meggyújtja a kanócot, és
abban a pillanatban a kísérletem lehetőségből valósággá vált.
Öt hónappal első beszélgetésünk után, amikor már két hónapja voltam a
projektben, váratlan hívást kaptam. Mel hangja kellemes meglepetés volt.
E-mailen tartottuk a kapcsolatot, bátorított, és tanácsokat adott, hogyan
kezeljem az előbújás okozta reakciókat, de a telefonján meglepődtem.
– Tim, szeretném, ha tudnál róla, hogy a Soulforce New Yorkban egy
tüntetést szervez. Örülnék, ha el tudnál jönni.
– Fogalmam sincs, hogyan jutok el oda, de mindent megteszek – feleltem
izgatottan.
– Imádkozom érte, hogy sikerüljön. Majd e-mailben megírom a
részleteket.
– Tényleg mindet meg fogok tenni.
– Nem kétlem. Ígérem, hogy megőrzöm a titkod. Szeretném, ha látnád,
hogy valójában miről szól a Soulforce. Talán segítene eloszlatni néhány
nyugtalanító kételyedet, amelyekkel birkózol.
Mel meghívása olyan volt, mint egy váratlan ajándék, sőt, egy
kinyilatkoztatás; elkezdtem rajta gondolkozni, milyen nagyszerű lehetőség
lehet ez számomra. Új céljaim voltak, és tetszett az ötlet, hogy másodszor is
találkozzam a Soulforce-szal. Végre tiltakozhatom egy igazságtalanság
ellen, és életemben először egy erőszakmentes tüntetésen is részt vehetek.
– Köszönöm, Mel, és azt is, hogy meghívtál!
– Szívesen! Találkozunk New Yorkban! – Azzal lerakta a telefont.
Nekem néhány másodpercbe telt, hogy kövessem példáját. Csak álltam, a
telefont a fülemhez tapasztva, és vigyorogtam.
Az első húsz háztömb kegyetlenül nehéz. A hidegtől nem érzem a lábam
és a kezem, és átkozom magam, hogy nem néztem meg az időjárás-
előrejelzést, mielőtt elindultam a reptérre. Melegebb cuccokat is
bepakolhattam volna, de minimum egy jégeralsót. Csak egy kapucnis
pulóver és egy baseballsapka van rajtam. A Times Square után néhány
háztömbbel meglátom magam egy földszinti iroda ablakában. Vörös orr és
fül, kíváncsi leszek, hogy fogok kinézni újabb száz sarok múlva. Egyetlen
vigaszom, hogy a barátnőmmel egy kávézóban találkozom. Kávé! Már a
gondolatára is gyorsabban kezdem kapkodni a lábam.
Egyórányi kutyagolás után, a metropoliszon keresztül, végre
megérkezem a kávézóba. Egy ázott, összefagyott rongycsomó vagyok,
csavarni lehet belőlem a vizet, nem lepődnék meg, ha a barátnőm nem
ismerne rám. Amikor kinyitom egy nő előtt az ajtót, fintorogni kezd. Úgy
látszik, igazak a New York-iakat illető sztereotípiák, vagy az idő nem volt
ínyére. Remélem, az utóbbi.
Nem sokkal az után, hogy megérkezem, és leülök az asztalhoz, befut a
barátnőm is. Keresni kezd a szemével, mire intek neki. Mosolya sugárzik,
körülbelül egy éve találkoztam vele utoljára, azóta divatosabban öltözködik,
és felnőtt. Igazi New York-i vált belőle. Hihetetlen, hogy a környezet
mekkora hatással van ránk, mintha isteni hatalma lenne az ízlés és
érdeklődés megváltoztatására. Amy megváltozott, és kíváncsi vagyok, hogy
a déli lány, akit olyan régen ismerek, vajon ott lapul-e a divatos ruhák, a
smink és a gesztenyebarna hajszín alatt.
Felállok, és Amy megölel.
– Jó újra látni, Tim. Mi szél hozott New Yorkba?
– Nem mondtam még? Egy tüntetésre jöttem.
– Úgy látom, sokat változtál, mióta előbújtál. Ministráns fiúból melegjogi
aktivista lettél? Minden elismerésem.
Megjegyzése készületlenül ér.
– Te még nálam is nagyobb szentfazék voltál! – nevetek. – Ebben a
városban nem ismerik a vallás fogalmát? – Jólesik a forró kávé. Továbbra is
vizes vagyok, de legalább valami melegít.
– Ellátogattunk néhány templomba, de még nem találtuk meg az igazit.
Mi a helyzet veled? Voltál templomban azóta?
– Az igazat mondjam? Egyszer megpróbáltam, de nem jól sült el. –
Visszagondolok legutóbbi kísérletemre, és megborzongok. Talán a tél
alkalmasabb évszak rá.
– Azért ne legyél hűtlen önmagadhoz. Te szeretted a gyülekezetet. – Amy
megváltozott, de jó értelemben. Mintha a városban töltött pár hónap alatt
felnőtté érett volna.
– A dolgok megváltoztak. Túl elfoglalt vagyok, hogy azt próbálgassam,
megéri-e visszatalálni. Nashville ugyan nem a falusias Mississippi, de
messze nem New York.
Néhány percig folytatjuk a feloldódást, aztán egyszer csak újra
felkerekedünk. A barátja lakása további huszonhárom saroknyira van, de
remélem, gyorsan odaérünk. Kimerült vagyok, de a fáradtságot enyhíti
Amy beszámolója arról, hogyan ismerkedett meg Nickkel egy barátjánál
rendezett hálaadás napi vacsorán. Háromheti ismeretség után úgy döntött,
összeköltözik vele, a többi történelem. Boldognak látszik, de én kételkedem
döntésem helyességében. Egy éjszaka a volt barátnőm pasijának a
lakásában igazán nem olyasmi, amit megtehetnék, ha heteroszexuálisnak
hinnének. De őszintén szólva tartok a moteloktól. A sok hátborzongató film
miatt szóba sem jönnek nálam.
Éppen ilyen házat képzeltem el, az építés módja és a tervezés a huszadik
század elejére vall. A környék is tetszik. Amytől megtudom, hogy három
házzal lejjebb van egy épület, ami valaha templom volt, de lakásokká
alakították át. Felajánlja, hogy megmutatja, ha felérünk Nick tizenkettedik
emeleti, egyszobás lakásába, de én már csak lerogyni akarok.
– Csak nem fáj a lábad? – kérdezi Amy kajánul.
– De, rohadtul.
– Néhány hét alatt hozzászoksz. Én mindenhová gyalog megyek. Ez a
legolcsóbb módja a közlekedésnek.
– A 142-ik sarok után úgy döntöttem, veszek egy metrójegyet.
– Elhiszem. Ne gurulj be, de rossz a lift. Vár ránk egy kis lépcsőzés.
– Azt akarod, hogy leadjak néhány kilót?
– Nem, de fent találsz egy kanapét, és vehetsz egy forró zuhanyt!
A kanapé és a zuhany varázsszavaknak bizonyulnak, megtáltosodom
tőlük.
– Ha azt mondod, sör is van a hűtőben, hetero leszek, és elrabollak
Nicktől!
– Na, persze! Te totál meleg vagy! – kacag, én meg sejtelmesen
mosolygok. Ha tudná!
Úgy számolom a lépcsőfokokat, mintha odafent megkérdeznék, mennyi
van belőlük. A lábikrám, a sarkam és a talpam minden egyes lépéskor sikít
a kíntól. Fekete-fehér, sakkmintás csempékkel kirakott folyosók mellett
haladunk el minden emeletnél. A régimódi, mustárszínű falfestés és a
díszszegélyek már alig látszódnak. A filmekben nem ilyennek ábrázolják a
New York-i házakat, ez igazi, és lepukkant, mégis rokonszenves.
Abban a New Yorkban járok, amiről gyermekkorom óta álmodoztam, és
minden tökéletlenségével együtt csodálatos. Egy hely, amit az a több ezer
ember tesz élővé, akik otthonuknak hívják, egy hely, ami mélyen belém
ivódik, és felpiszkálja bennem az írót, aki mindig is akartam lenni. Ez a
hely, ez az öreg emeletes ház inspirál engem.
Amikor felérünk a tizenkettedik emeletre, látom, hogy Nick a folyosó
végében, az ajtó előtt vár bennünket. Magas és jóképű, soványabb, mint
képzeltem. Az a fajta fickó, aki hosszú télikabátot hord nagy, fekete
gombokkal, és a cipőjében nincs fűző. Arcán foltokban nő a szőr, de nem
gondozatlan, sötétbarna haja még jobban kiemeli szemének világító kékjét.
Tetszik nekem a fickó. Még kezet sem fogtunk, egy árva szót sem
váltottunk, de már tudom, hogy jó ember. Jósága mellett szól a pillantása is,
ahogy Amyre néz.
Mielőtt üdvözölne, megöleli Amyt, és csókot ad neki. Féltékenység szúr
belém. Nem Amyre vagyok féltékeny, hanem a tényre, hogy
megcsókolhatja, szeretheti, és együtt lehet azzal az emberrel, akire vágyik.
A rejtőzködés ettől a lehetőségtől megfosztott engem. De sokakkal
ellentétben, nekem csak az év végéig kell kibírnom. Erre emlékeztetem
magam, ha elfog az önsajnálat. Annyi, de annyi embernek jut nálam
rosszabb sors.
Miután szétválnak, Nick bemutatkozik, majd megölel. Kedvességétől
rögvest feloldódom, és megértem, hogy három hét különlét után Amy miért
hagyott ott csapot-papot, és rohant vissza Nashville-ből New Yorkba.
– Kerülj beljebb! Légy üdvözölve hajlékunkban!
Követem Amyt, és Nick becsukja mögöttem az ajtót. Megtudom, hol
találom a fürdőszobát, ahol megszárítkozhatom, és ruhát válthatok. A fürdő
lepukkant, de ómódiságában bájos. Örülök a szappannak és a forró víznek.
Miután új zoknit, nadrágot és tiszta pólót húzok, visszamegyek a
nappaliba, ahol Amy és Nick videojátékoznak. Amikor belépek, szünetet
tartanak.
– Van lakótársatok? – kérdem.
– Van, és biztos vagyok benne, hogy bejön majd neked – mondja Nick.
Amy meglöki Nick vállát, de nem tudom miért.
– Miért vagy benne biztos? – kérdezem naivan.
– Nos… – Nick szünetet tart, mintha tudná, hogy hibázott. – Mert Dane
is meleg. – Nick mosolyog, megpróbálja élét venni annak, amiről már ő is
tudja, hogy durva általánosítás. Azt az általánosítást, amit én is oly sokszor
elkövettem régebben, amikor azt hittem, ha valaki meleg, akkor
mindenkihez vonzódik a saját neméből.
– Értékelem, hogy így törődsz velem, tesó, de a dolog nem így működik.
Te sem feküdnél le minden szembejövő nővel, nem?
– Csak majdnem mindegyikkel – nevet fel Nick, mielőtt Amy a karjába
bokszol.
– Annyira cukik vagytok, kész beszarás!
Amy hozzám vág egy párnát.
– Tetszik nekem ez, srác! – mondja Nick, és összepacsizunk.
Leülök Amy mellé, és átadja a játék irányítóját.
– Mit szeretnétek vacsorázni? – kérdi.
– Kínait a gyorsétteremből! – vágom rá.
– Biztos nem vagy New York-i? – kérdezi Nick.
– Nem, csak évekig néztem a Seinfeld epizódjait.
– Megkapod! – veszi Amy a kabátját.
– Adjak pénzt? – tudakolom.
– Nem kell! Te vagy a vendég, a vacsora az én gondom! – mondja, és
távozik. És akkor meglátom. Meglátom benne azt a vidéki lányt, azt a
határozottságot, ami mindig is vonzott benne.
Nyitónap
Bár a meleg kultúráról alkotott sztereotípiáim nagy része a tündérmese
kategóriájába vándorolt, egy mégis keményen tartja magát: tudniillik, hogy
a melegek rajonganak a pucckirálynőkért. Egy pucckirálynő hatása
azonnali, fergeteges és szórakoztató. Egyfajta hagyomány, ami sokak
szenvedélye. A pucckirálynők bizonyos összetartó szereppel bírnak a
közösségben, és soha nem szórakoztam annyit, mint azokat a barátaimat
elnézve, akik rendszeresen szerepeltek efféle műsorokban. A gyülekezetben
azt tanultam, hogy a pucckirálynők a melegek legbetegesebb elhajlását
képviselik, és ezt hittem is. De csak addig, amíg fel nem fedeztem, mi a
szerepük a meleg kultúrában. A pucckirálynő műsorok a varietészínész
tehetségkutató versenyekre hasonlítanak, különösen szép emberpéldányok
részvételével. Még női ruhába öltözött heteroszexuális férfiakkal is
találkoztam, ami egyből bebizonyította, hogy a belém nevelt elutasításnak
ahhoz a sokkhoz van köze, amit egy női ruhát viselő férfi vált ki, és nem a
pucckirálynőség valódi jelentéséhez.
A softballpálya védőhálója mögött állok, és nézem az év első meccsét. Ez
egy afféle kamu meccs, amit női ruhába bújt sportolók vívnak egymással –
és mint említettem, sokan közülük most öltöttek először női hacukát.
Ragyogó idő van, talán nem is volt még ilyen szép ebben az évben, és a
park, amit a ligameccsekre a Metro Nashville Softball Szövetség kibérel,
dugig van emberekkel. A pálya mellett vásárosok állították fel sátraikat és
asztalaikat, lacikonyhák látják el harapnivalóval a több száz családot, akik a
szezon nyitónapjára kilátogattak. Mindenfelé gyerekeket látni, akik
szemlátomást ugyanolyan szórakoztatónak találják a barátaim első meccsét,
mint jómagam.
Feltűnik, hogy ezek a két apával és két anyával hátuk mögött álló
gyerekek milyen jól neveltek és tiszták. Az arcukon festék, sokan
vattacukrot vagy állatos lufit tartanak a kezükben. Vajon melyik gyerek
származik előző házasságból, tűnődöm magamban, és melyik
örökbefogadott? De számít ez? Mindnyájan boldogok. Miközben az
embereket figyelem, önkéntelenül is a rendellenességeket keresem. De
mindenki „normálisnak” tűnik. Elnézve őket, nem is tudom, mire
számítottam, de nem gondoltam volna, hogy olyan értelemben vett
„családokat” fogok látni, amilyeneket most látok. Talán tévedtem. Talán a
„tradicionális családmodell” a meleg és a leszbikus háztartásokban is
létezik.
Egy barátom, akit még az első softballedzésen ismertem meg, a bázishoz
sétál, és biztatva odakiáltok neki. Roark rám néz, és felém int. Az első
dobásnál úgy üt, hogy a földön gurul a labda a bal szélre. A második és
harmadik bázis közötti játékos ügyetlenkedik a labdával, és a barátom eléri
a második bázist. Mély szeretetet érzek iránta. Amikor először találkoztam
vele, Roark megmentett saját dühömtől és a letartóztatástól.
Hónapokkal ezelőtt történt a dolog, az első softballedzésemen, amikor
megismerkedhettem egy olyan sportvilággal, amiről nem is tudtam, hogy
létezik. Miután kinyújtóztattam izmaimat, párba állítottak egy fiatal, vonzó
férfival, aki rózsaszín hajkendőt viselt és szürke cicanadrágot, amit a GAP
női részlegéből újíthatott. Ő volt Roark, barátságosan kezet nyújtott, és a
nevemet kérdezte, mielőtt nekiálltunk volna bemelegíteni és egymásnak
dobálni a lasztit. A hangja meglepően mély volt, és elképesztően kisportolt
a teste. Körülöttünk férfiak és nők melegítettek.
Macskanadrágok és forró sortok tengerét láttam magam előtt, amerre
csak néztem. Nem illettem a képbe. Kosaras nadrágot és pólót viseltem, de
annyira hűvös volt, hogy öltözhettem volna még szolidabban is.
– Ez az első alkalom, hogy softballozol? – kérdezte Roark, miközben a
lasztit hajigáltuk.
– Igen. A Tribe-ban toboroztak – dobtam vissza olyan unottan a labdát,
ahogy csak lehet.
– Biztos Rick volt. Tutira tetszettél neki. Általában olyanokra mozdul rá,
akiket helyesnek talál – dobta vissza a labdát olyan erővel, hogy kezemet
égetni kezdte az ütés. Mosolygott.
– Hé! Nem véletlenül hívják ezt bemelegítésnek!
– Túléled! – kiabálta vissza.
Lenéztem a domb aljába. Észrevettem egy idősebb férfit, aki két mopszlit
sétáltatott. Fekete nadrágot és műanyag dzsekit viselt, és már hónapok óta
nem borotválkozott. A férfi felnézett a pályára. Megbámult minket, végül
megakadt rajtam a tekintete.
Amikor egymásra néztünk, gúnyosan elmosolyodott:
– Buzik. – Elég hangosan mondta ahhoz, hogy meghalljam.
A világ megfagyott körülöttem. Valami feltört a bensőmből, aminek
létezéséről eddig nem tudtam.
– Tessék?! – kérdeztem döbbenten.
A buzi szó a fülembe hasított, és megfeledkeztem önmagamról. Még
soha, senki nem nevezett buzinak, hogy megsértsen vele, és nem tudtam,
hogyan reagáljak. Az egyik percben még labdát dobálgattam Roarkkal, a
másikban erőszakot fontolgattam. A düh eddig nem ismert formája kerített
hatalmába, mely azonnal átfordult erőszak utáni vággyá. A férfi előítélete
úgy furakodott az agyamba és a szívembe, mint egy parazita, és felforrt
bennem a vér. A forróság elvette a józan eszemet, és az ösztöneim bosszúért
kiáltottak. Ez a kis ember a kis kutyáival megsértett. Ez a mogyorónyi agyú,
a gigászi előítéletével!
Szerettem volna eszméletlenre püfölni a bal kezemen lévő
softballkesztyűvel. Lenéztem: a softballkesztyű már a földön volt, és
elindultam lefelé a dombon. Éreztem, hogy megteszem első lépéseimet az
óvatlan idegen felé, aki ezzel a sértő szóval határozott meg engem.
Mindannyiunkat. Lépéseimet ugyanaz az izzó harag fűtötte, amitől
csőlátásom támadt. És mindez egyetlen, árva szó miatt!
De mielőtt újabb lépést tehettem volna, egy erős kar ragadott meg. Roark
volt az. Megfordultam, komor tekintetében megértés csillogott. Fájdalmas
arcot vágott. A hátamat simogatta, és kényszerített, hogy lélegezzem
mélyeket. Ellentétes érzelmek csaptak össze bennem.
Egyfelől jólesett Roark együttérzése, másfelől úgy éreztem, mintha
elvesztettem volna valami alapvetőt: az ártatlanságomat és az
önbecsülésemet. Egyetlen szó. Egyetlen szó elég volt, hogy megfosszon az
egyensúlyomtól. A sokk, amit a rám alkalmazott sértő szó váltott ki
belőlem, rosszabb volt, mintha fejest ugrottam volna egy befagyott tóba.
Kiszorította belőlem a levegőt. És ami még rosszabb, kiszorította belőlem a
türelmet és a kegyességet. Fájdalmat okozott nekem, és meg akartam
torolni. De Roark nem engedte. Visszatartott a testi erejével és az
empátiájával.
– Csak most bújtál elő, ugye? – Roark kérdése költői kérdés volt, de
bólintottam rá.
– Januárban – nyögtem ki elhalón.
– Jobb, ha hozzászoksz, drágám – mondta. – Mert tuti, hogy nem most
hívtak így először. – Szeme sarkában egy könnycseppet vettem észre, ami
végigcsorgott mosolygó arcán a szájáig, majd gyorsan letörölte. Láttam
rajta, hogy tapasztalatból beszél.
Egyik kezét a hátamon tartotta, a másikkal a karomat fogta. Roark
bevezetett egy újfajta valóságba, amit nem ismertem. Egy kegyetlen
valóságba, ahol egyetlen szó, minden figyelmeztetés nélkül leírhatatlan
sebeket tud okozni. Sérültnek éreztem magam.
– De ez nem ér! – Szavaim úgy hangzottak, mint egy gyereké, aki először
tapasztalja meg az élet igazságtalanságát, és tényleg gyerek voltam.
Hihetetlen, hogy egyetlen szó ennyi érzést rángathasson elő belőlem.
Rosszul éreztem magam. Megalázottnak. Az edzés még jóformán el sem
kezdődött, de már menni akartam. El akartam rejtőzni a szobámban, hogy a
párnába ordítsak.
– Csak lélegezz! – mondta Roark, aztán elengedett. – Különben is, mi
idefent sportolunk, ő sétáltat ölebeket. Akkor ki a buzi?
A kutyasétáltató elindult, de Roark szavaira még szemöldökét
összehúzva visszafordult.
Mióta előbújtam, ez volt az első alkalom, hogy ezt a szót hallottam, és
rádöbbentem valódi jelentésére: hogy kevesebb vagyok, másodrangú
állampolgár, egy kiátkozott. Azt jelentette, hogy az életed egyetlen szóvá
züllesztették, és hogy a részletei nem számítanak. Azt hogy a gondolataidat,
az élményeidet, az érzelmeidet és a küzdelmeidet kiradírozzák, mert nem
vagy egyenlő velük. Mert nem érsz annyit, mint ők. Azt jelenti, hogy
gyűlölet tárgya vagy. Bár nem vagyok meleg, a gyűlöletet én is éreztem, és
szétrombolt bennem valami szentet. A buzi szó a visszautasítást jelentette, a
megvetést, mintha egy gonosz kinyilatkoztatás lett volna, amibe
belefutottam. Anélkül, hogy tudott volna valamit rólunk, a mopszlikat
sétáltató férfi tudtunkra adta, hogy nem vagyunk méltók egy közösségben
lenni vele.
Néhány perc múlva az adrenalinszintem süllyedni kezdett. Amikor
magamhoz tértem, rádöbbentem, hogy Roark mekkora szívességet tett
nekem. Visszarángatott az önkontroll keretei közé, és megakadályozta,
hogy valami szörnyű hibát kövessek el. A kutyasétáltató igazán küldhetne
Roarknak egy üveg bort, és megköszönhetné, hogy valaki vette a
fáradságot, hogy megállítson.
Végigcsináltam az edzést, visszasétáltam a kocsimhoz, és akkor jött az
érzelmi összeomlás. A kormányra döntöttem a fejem, és kitört belőlem a
sírás. Azon gondolkoztam, hogy az a férfi kitől tanulta, hogy így
viselkedjen a másik emberrel? Hogy megbántott-e már másokat is a
szavaival? Kierkegaard egyszer azt mondta: „Ha megbélyegzel, lényemet
tagadod meg.” Azt hiszem, a szavak ezért képesek olyan mély sebet ütni.
Ezért reagáltam olyan hevesen az engem lebuzizó férfira. Remélem, én
soha többé nem fogok hasonló szavakat használni, mert nem szeretnék
senkit sem szóval, sem tettel lealacsonyítani, bármennyire nem értek egyet
vele.
Most megtanultam, hogy az eddig ártalmatlannak hitt szavak nagyon
veszélyesek. Arra gondolok, hogy tényleg képesek fájdalmat okozni. Eddig
csak úgy dobálóztam a szavakkal, mit érdekelt az engem, hogy esik a
másiknak. Kansas Cityben lakó nénikém, Michelle egyszer megpróbált
rávenni, hogy az unokatestvéreimmel menjek el a Rent című Broadway
musicalre. Erre azt feleltem neki, hogy nem pocsékolok három órát arra,
hogy egy rakás buzit nézzek, akik azt kapják, amit megérdemelnek. Miután
előbújtam, az egyik első megtekintett filmalkotás történetesen a Rent volt,
és mélyen elszégyelltem magam. Az „Odalesz a méltóságom? Fog ez
érdekelni bárkit?”-sor hallatán elpattant bennem valami. Hányszor
használtam úgy a szavakat, hogy azzal más méltóságát megsértettem?
Hányszor juttattam kifejezésre, hogy engem nem érdekel az illető,
miközben azt hirdettem, hogy a gondoskodás Istenét szolgálom.
Gyerekként meg akartam tanulni harmonikázni. Hosszadalmas folyamat
volt, és a szüleimnek még mindig bocsánatkéréssel tartozom a ricsajért. De
a legmulatságosabb az volt benne, hogy miközben tanultam, hirtelen
harmonikaszót hallottam mindenhol. Tévéreklámokban, a rádió ezerszer
játszott dalaiban, melyekben egészen addig fel sem fedeztem ezt az
aprócska hangszert, és a környékbeli hajléktalan is szájharmonikával fújta a
bluest. Amikor elkezdtem harmonikázni, fülem úgy ráhangolódott a
harmonikaszóra, mint azelőtt soha. Azt hiszem, ebben az évben is valami
hasonló történt. Addig fel se tűnt, ha a barátaim és én sértő szavakat
használtunk. Beleolvadt a mindennapos beszéd és csevegés zajába. De
mióta előbújtam, és különösen azóta, hogy a kutyasétáltató lebuzizott, a
fülem rááll a sértésekre, és nem győzöm behúzni a nyakam, miközben a
szavak óvatlan lövedékként röpködnek körülöttem. Szavaink, miután
kimondtuk őket, önálló életet élnek. Élnek, és fölöttünk lebegnek, mint
csillagok a felhőtlen, éjszakai égbolton, és figyelnek bennünket. Ők
mutatják meg, kik vagyunk, és kik voltunk, jelzéseket adnak jellemünkről
és jellemhibáinkról.
Napraforgómagot köpködve nézem a nyitómeccset a lelátóról. Roark jól
üt, két társával könnyedén eléri a hazai bázist, és odasétál hozzám. Átkarol,
azt mondja, szeret, és megkérdi, hogy vagyok. Tényleg érdekli. Az
adósának érzem magam.
De a nyitónap fesztiválhangulata ellenére valamiféle ürességet érzek,
mintha nem hagyna nyugodni egy kérdés a múltból: mi van, ha az
embereket, akikkel egy gyülekezetbe jártam, szintén érdekeltem? Mi van,
ha engem is érdekeltek? De ha tényleg törődnénk egymással, ha a vallásos
ember képes lenne megtanulni, hogy szeresse a vele ellenkező állásponton
lévőt, akkor az egyház nem a vallási kegyetlenségről lenne híres. Ha úgy
éreztem volna, hogy a felekezetbeli társaimmal törődünk egymással, akkor
talán nem léptem volna erre az útra.
Roark sok szerencsét kíván az első két játékomhoz, aztán visszaül a
kispadra. Roark rá a bizonyíték, milyen egyszerű szeretni a másik embert.
A nyitónapon való szereplésem siralmas. Soha nem éreztem magam
ennél gyengébb sportolónak és kétbalkezesebb játékosnak. A csapatom
mindkét játékát elveszti, de legalább jól szórakozom, és erről szól az egész
(legalábbis szerintem). Lazítok a napon, és beszélgetésbe elegyedek egy
párral, akik most fogadták örökbe első gyermeküket. A kisbabát a karomba
veszem, és az anya arcán végtelen szeretetet látok. Jó ismét emberek közt
lenni vasárnaponként, új és felfrissítő élmény. A softballcsapathoz való
csatlakozásom talán az év legjobb döntése volt, hiszen így bepillantást
nyerhetek a meleg és leszbikus közösség életének „normálisabb” részébe is,
abba a szférába, ami különbözik a melegnegyed légkörétől. Már alig várom,
hogy még jobban beolvadhassak ebbe a társadalomba.
15 • Az első diákbálom
A kávéház melletti apró közösségi házon észreveszek egy hirdetményt.
Diákbál lesz, de hogy fog elférni egy ekkora rendezvény ilyen szűkös
helyen? Elolvasom az apró betűs részt is, és kiderül, hogy mindez „teljes
ellátással”. Az én ultrakonzervatív keresztény gimnáziumomban akkora
volt a szigor, hogy nem engedélyezték a diákbálokat, mert túl világiasnak
ítélték a dolgot, ugyanis a tánc kéjvágyhoz vezet, a kéjvágy pedig egyenes
út a diákok közti szexhez. Nekünk maximum bankettekben lehetett részünk,
és nyakkendőt kellett kötnünk, hogy elfogyasszunk egy vacsorát. Azokon
az estéken szerettem volna világi gimnáziumba járni.
A „teljes ellátásos” diákbál péntekén a kávéház teraszán füstölök, és
nézem a szállingózó diákokat. Mások ezek a srácok, mint akikkel én lógtam
a suliban. Néhányuk meglepően nőies és törékeny – és nagyon kimerült.
Azon gondolkozom, fáradtságuk az iskolában őket ért, könyörtelen
zaklatásnak és megalázásnak tudható-e be? Ami pedig a lányokat illeti… ők
a fiatalabb kiadásai azoknak a nőknek, akikkel ebben az évben találkoztam.
Legtöbbjüknek rövid haja és testékszere van. De egy dolog nyilvánvaló.
Mind örülnek, hogy saját diákbáljuk lesz. Egy este, ahol végre magukat
adhatják, és barátok közt ünnepelhetik a tanév végét. Egy adag tiszta
tányérral és evőeszközzel kisétálok a kávézóból, és átmegyek a közösségi
házba. Egy kanapényi csillogó tinédzserszempár fogad. Úgy érzem, meg
kell őket védenem, mintha a bátyjuk vagy a gardedámjuk lennék.
Ugyanakkor tehetetlenséget és bűntudatot is érzek. Ugyanis, ha egy
gimnáziumba jártak volna velem, én is kínoztam volna őket.
– Tuti a buli?
– Nagyon tuti! – mondják egyszerre többen.
Annyira ártatlanok. Mivel arra tanítottak, hogy a homoszexualitás egy
gyűlöletes döntés eredménye, nem számítottam rá, hogy az ártatlanság lesz
az első gondolatom, ami eszembe jut róluk – még akkor sem, ha
történetesen gyerekekről van szó. De ők tényleg ártatlanok. Fiatalok,
különlegesek, tiszták, nyomát sem látom a kiéltségnek, amire számítottam.
Olyanok, amilyeneknek gimnáziumi osztálytársaimat is látni szerettem
volna: önmagukat adják, és tudják magukról, hogy kicsodák.
– Ki kér lattét? A ház állja!
Három gyerek ugrik fel, amint kiejtem a latte szót. Ugyanaz a reakció,
mintha az anonim alkoholisták klubjába bevinnék egy karton sört.
Mosolygok energikusságukon.
Mindhárman követnek a kávézóba, és amíg elkészítem a lattékat,
mesélnek magukról. Történeteik hasonlóak: tizenhárom-tizennégy évesen
vállalták fel másságukat, aminek családi és baráti téren számtalan
következménye lett, de mindannyian boldogok, mert úgy érzik, így sokkal
„normálisabb” életet élhetnek. Kezdem érteni ezt a normális dolgot. A
bujkálás nyomasztó. A rejtőzködés a negatív érzések és a depresszió
folyamatos forrása. Rosszabb az előbújást követő elutasításnál és
zaklatásnál – legalábbis így érzem. A barátaimra gondolok. Legtöbbjük
továbbra sem áll szóba velem, mert azt hiszik, meleg vagyok. Amikor a
tinédzserek szemébe nézek, tudom, hogy összetartozunk. Az elhagyottság
fájdalma köt össze bennünket, és tudom, hogy amin ezek a srácok
átmentek, sokkal rosszabb, mint amin én mentem át, vagy át fogok menni
rövid utazásom alatt.
Az utolsó tejeskávét egy Matt nevű srácnak készítem. Vékony, kissé
langaléta, mégis erős. Olyan a testalkata, mint egy úszóé, és szmokingot
imitáló rövid ujjúja sokat elmond személyiségéről. Az a fajta srác, aki
megpróbálja nem túl komolyan venni az életet. Akár önvédelmi
mechanizmusról van szó, akár a lényéből fakad, van valami különleges
ebben a kölyökben. Matt azután is marad, hogy a többiek távoznak, és
beszélgetésbe elegyedünk. Lenyűgöz választékos fogalmazásával.
Intelligenciája olyan fokú, hogy alig tudom követni a gondolatait. Az idő
nagy részében csak állok és bólogatok, és bízom benne, hogy nem veszi
észre, hogy elvesztettem a fonalat. Matt szenvedélye a filozófia.
– Szeretném, ha ez a sok szarság értelmet nyerne! – Belekóstol a
tejeskávéba, és elmosolyodik. – Nagyon finom!
– Örülök, hogy ízlik! – felelem, és egy ruhával letörölöm a kávézaccot a
pultról. – Szóval, miért is érdekel annyira a filozófia?
– Azt hiszem, azért tanulok filozófiát, mert szükségem van rá. A filozófia
megtanít felejteni, és nekem sok felejtenivalóm van. Nem akarok egy lenni
azok közül, akiket keserűségük meggátol az élet élvezetében. Érted?
– Igen. Én is keserű vagyok… bár nem annyira, mint sokan mások.
Szóval, mi a történeted? – kérdezem, és elkezdem felgőzölni a tejet a
következő tejeskávéhoz, amit egy másik tininek ígértem.
– A rövid verziót mondom el – mondja határozottan. – Nyolcadikos
voltam, amikor felvállaltam a dolgot, és a szüleim enyhén szólva nem
fogadták jól. – A földet nézi, talán újraéli a pillanatot.
– Mi történt?
– Most egy barátom családjánál lakom. Ők fogadtak be, miután kirúgtak
otthonról.
– Ugye, csak viccelsz?! – kérdezem, és a kirúgtak szó szíven üt. Ez a
kölyök olyan poklon ment át, amit el sem tudok képzelni.
– Nem. Miért viccelnék ilyesmivel?
– Csak költői kérdés volt.
Amikor rám néz, meglátom benne a gyereket, akinek még sokáig nem
szabadna megtapasztalnia ekkora fájdalmat. Olyan sors jutott
osztályrészéül, amilyet egyetlen gyereknek sem szabadna megismernie.
Helyzete azt sugallja számára, hogy nem elég jó vagy értékes a szeretetre és
a támogatásra. A gyermeki ártatlanság általában együtt jár a védettséggel és
a valóság korlátolt ismeretével. De Mattet senki sem védi meg. Egy olyan
nyers valóságban él, amiről csak az amerikai LMBT-sek bizonyos
százalékának lehet fogalma, nekem nem. Én soha nem érthetem meg.
– Vasárnaponként szoktam őket látni a templomban. De zavarban
vannak, ha találkozunk. Anyám évek óta nem néz a szemembe.
– Ez kemény dolog, szivi. Őszintén mondom, hogy el sem tudom
képzelni.
Meg vagyok döbbenve. El sem tudom képzelni, hogy a sajátom helyett
egy másik családban kelljen menedéket találnom. A tej elkészült az utolsó
tejeskávéhoz is. Ezt abból tudom, hogy a gőz sziszegve áramlik a
megsűrűsödött, selymes 2%-os tejbe. A tejeskannát gyengéden a pulthoz
ütögetem, aztán a gőzölő csőrét nedves ronggyal letörlöm, mielőtt a kávét a
fehér papírpohárba tölteném. Matt érdeklődve figyel.
– Elég nagy szívás, de most már túlélem – feleli, miközben kíváncsian
nézi a kanapén ülő sellőfiút.
– Tehát továbbra is jársz templomba? – kérdezem.
– Szeretem a templomot! Még a kórusban is énekelek, és mindenki
normálisan kezel. Senki nem vet a szememre semmit, mióta belátták, hogy
úgysem megyek el.
Örülök, hogy nem a templomot hibáztatja szülei viselkedése miatt,
ugyanakkor szomorú vagyok, mert tudom, mit mondhatnak róla a háta
mögött. A gyülekezetben nem fogadják el Mattet fiatal melegként. És senki
sem gondol rá, hogy ezzel ártanak, vagy árthatnak neki. A családja sem
veszi ezt észre. Matt saját történetében senki sem alakítja a gonosz szerepét,
és senki sem érti meg, hogy a többiek történetében Matt milyen szerepet
játszik. Családja talán abban a hitben él, hogy mindezt érte teszik. Kétlem,
hogy felfognák, hogy a fájdalom és a sérülések ledönthetetlen falát emelik
ezzel fiuk és maguk közé.
– Mi hiányzik legjobban a családból? – firtatom.
– Az ölelések. Hiányzik anyám és apám ölelése. – Matt a tejeskávéra néz,
amit a barátjának kell majd átvinnie, és amikor meglátja a felgőzölt tejjel
rajzolt szívet, felragyog az arca.
Sok meleg ismerősöm jár templomba. Azt mondják, kapcsolatban
akarnak maradni Jézussal, és sohasem felejtik el megemlíteni, milyen
fontos életükben a hit. Mindig szemet felnyitó ilyen történeteket hallani, de
egy alsóéves gimnazista szájából mégis több mint meglepő.
Matt fogja a kávét, és megköszöni:
– Átugorhatnál később a buliba. És hozd át a sellőfiút is, ha tudod!
Tökéletesen passzolna oda!
– Marco egy kicsit túlsúlyos az ilyesmihez, de én majd benézek.
– Kösz, Tim!
Mielőtt kisétálna az ajtón, megölelem, és magamhoz szorítom:
– Matt, tudom, hogy nehéz elhinned, de a szüleid szeretnek. A hitük
csapdájának áldozatai, ami azt diktálja nekik, hogy szakítsák meg veled a
kapcsolatot. És néha nem könnyű felülkerekedni ezen a tanításon, de
egyetlen másodpercig se kételkedj a szeretetükben!
– Köszönöm! Megpróbálom nem elfelejteni.
Miután kisétál a kávézóból, leroskadok a kanapéra. Marco ruhája
kellemetlenül dörzsöli a csupasz karomat és a nyakamat, de még ez sem
érdekel. Rémülettel tölt el, hogy egy szülő ilyen szinten tagadhatja meg a
gyerekét. Ez bűncselekmény. Egyszerre vagyok szomorú és dühös. Azt
hiszem, Matt azért szeret annyira templomba járni, mert láthatja a szüleit, és
azért szeret a kórusban énekelni, mert onnan feltűnés nélkül nézheti őket.
Én legalábbis ezt tenném a helyében.
Néhány óra múlva pihenőt tartok, és átugrom a szomszéd diákbálra. Új
barátaim közül néhány srác kirángat a táncparkettre, miközben
egyfolytában röhögünk, és egyik kínos táncfigurát mutatjuk be a másik
után. Furcsa egy exhomofób és egy gyógyulófélben lévő farizeus szájából,
de ez az év fénypontja.
Matt odafurakszik hozzám a tömegben:
– Jól érzed magad?
– Most vagyok először diákbálon – felelem.
– Akkor rögtön fejest ugrottál a közepébe!
Jól mondja! Életem első diákbálja rögtön egy meleg diákbál, ráadásul
meleg kalózokkal – ugyanis e tematika köré szerveződik a buli. Úgy érzem,
hogy a gyerekkoromon tátongó lyuk végre betöltésre került, és ezt a
pillanatot soha nem fogom elfelejteni. A buli radikálisan más, mint amihez
hozzászoktam, mégis teljesen normálisnak tűnik – és én is normálisnak
érzem magam.
Azon tűnődöm, milyen lehetne a világ, ha arra tanítanánk gyermekeinket
és egymást, hogy ne féljenek a másiktól, csak azért, mert más. Azon
gondolkozom, mi lenne, ha gyermekeinknek a közös pontokat mutatnánk
meg, és nem az állandóan hangsúlyozott különbségeket? Egy ilyen
tökéletes világban Matt nem a barátja szüleinél lakna, az apja és az anyja
tudná, hogy ő ugyanaz a kisbaba, akit annak idején pelenkáztak, és ugyanaz
a kisfiú, akit halloweenezni vittek. Vajon melyik volt az a pillanat, amitől
fogva Matt nem volt a fiuk többé?
Ami engem illet, büszke lennék rá, ha hozzá hasonló fiam lenne.
16 • A lebukás
Május vége
Úgy tartják, ha az ember jól érzi magát, repül az idő. Ugyanez biztosan nem
mondható el arra, ha az ember hazugságban él. Az idő csigamód lelassul, ha
minden pillanatát éber tudattal éled meg, amikor rád tör a paranoia minden
pillantástól, a beszélgetés minden egyes szavától, és minden találkozástól
azokkal, akiket becsapsz. Úgy érzem, mintha csak akkor kezdhetnék el újra
élni, ha ismét őszinte leszek, pedig lassan kezd lendületbe jönni ez a
kísérlet, szinte már magától megy. Túl vagyok a betanulási szakaszon,
mégsem lett könnyebb. Minden áldott nap érzem a súlyát ennek a
szükségszerű hazugságnak, ugyanakkor békét is érzek. Bár az én kísérletem
más jellegű, mégis – ha csak kerülőúton is – kezdem megérteni azoknak a
semmihez sem fogható küzdelmét, akik titkolózva élnek. Minden napom,
minden egyes találkozásom a melegekkel és a leszbikusokkal, akik közt
annyit forgok, megerősít abban, hogy végre képes vagyok rákérdezni a
hitemre. De vajon képes leszek-e valaha összeegyeztetni hitemet az Úrban a
homoszexualitással?
Elzárom a zuhanyozóban a vizet, és alaposan megtörölközöm, tele
vagyok energiával és izgalommal. Éppen most nyertük meg az első
softballmeccsünket, és az ellenfelünk a liga egyik legjobb csapata volt.
Elkapó voltam, és a szezonban először megdicsértek, hogy jól szerepeltem.
A csapatom csupa sportolóból áll, és valószínűleg időnként hátráltatom
őket. Megtörlöm a hajam, és a tükörbe bámulok. Elkezdtem megtapasztalni
az átalakulással járó növekvő fájdalmat és félszegséget. Úgy érzem magam,
mint akinek se hazája, se hite, és még magát sem ismeri valójában.
Hihetetlen, hogy már öt hónapot kihúztam.
Még a fiúm is meglepődött. A kezdeti, szorult helyzetek után, amibe
melegbárokban cseppentem, megnyugodhatott, hogy nem kell mellém
gardedám, egyedül is eljárhatok szórakozni. Most, hogy az oktatás véget
ért, végre megpróbáljuk jól érezni magunkat. Ha elmegyünk valahová, nem
kell a flört vagy a testbeszéd finomságain rágódnunk, és elkezdhetjük
megismerni egymást. Minden ellenérzésem ellenére gyorsan megtanultam a
közösség nyelvét, és jobban éreztem magam tőle. Többé nem voltam idegen
a nashville-i melegközösségben. Egy voltam közülük – legalábbis annyira,
amennyire ez heteróként lehetséges. Ismertem a neveket, az
élettörténeteket, és ami még ennél is biztatóbb, hagytam, hogy engem is
megismerjenek. Miután biztonságban éreztem magam, elkezdtem bízni az
emberekben, akikkel találkozom. A mi kis melegnegyedünknek megvannak
az íratlan szabályai, melyekre Shawn tanított meg. Végre elkezdhetünk
foglalkozni a saját barátságunkkal és kapcsolatunkkal is.
Február vége
Szokásos, vacsorázással egybekötött bulinak indult, de túlságosan
magabiztos lettem „Andrew meleg öccse” szerepében, és elfeledkeztem az
alapvető óvatosságról. Éppen egy hangos szójáték után voltunk, melyben
Andrew – amikor rákerült a sor – saját feladványát így határozta meg: „Tim
ellentéte.” Persze mindenki kórusban rávágta, hogy: „Hetero!”
Körbepillantottam, és úgy éreztem, elfogadtak. Ez volt az első alkalom,
hogy nem éreztem magam kívülállónak a saját családomban, és a barátaink
között.
Néhány éhgyomorra elfogyasztott ital után voltam, és testvérem egyik
barátjával cigarettáztam a ház előtt.
– Szóval, mikor jöttél rá, hogy homokos vagy? – kérdezte.
– Egy ideje – mondtam vonakodva.
– Tudod, a testvéred mindent megtesz, hogy ne felejtse el, hogy ki vagy.
És hogy ne csináljon belőle nagy dolgot.
– Igen. Gondolom, nem egyszerű neki. – Tisztában voltam vele, hogy
meglehetősen enyhén fogalmaztam, hiszen a homoszexuálisoknak nincs
hely a mennyországban – legalábbis abban a kereszténységben, amit
magunkénak tudtunk.
– De Tim, te annyira imádtad a nőket, vagy legalábbis úgy tettél. Nem
hiányoznak a cicik? – kérdezte nevetve.
– Dehogynem! – bukott ki belőlem önkéntelenül.
– Várjunk csak… Hogy mi?!
– A francba. – Böfögtem egyet, és eldobtam a csikket.
– Tim, mi folyik itt?
– Gyere velem!
A hátsó udvarba vonultunk, és megesküdött, hogy senkinek sem árulja el
a dolgot, majd érzelmektől akadozó szavakkal beavattam a kísérletembe.
Három hónapig megőrizte a titkot, ami két hónappal és három héttel
több, mint amennyit Josh és Shawn jósoltak.
Egyszóval nem ez volt életem legkönnyebb napja. Úgy érzem, nem csak a
családomtól távolodtam el, hanem az egész múltammal elvesztettem a
kapcsolatot. De felfoghatom ezt afféle mennyei búcsúajándéknak is. Lehet,
hogy Isten áldása volt, hogy a lelkészt meg a feleségét eltávolította az
életemből – de az olyan kínos helyzeteket, mint az előbbi, képtelenség
megszokni. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a történtek nem is
annyira a hit, mint a konzervatív eszmék számlájára írhatók. Egy dolog szó
szerint értelmezni a Bibliát, és egy másik dolog megvetni másokat. Shawn
és én sokat beszélgettünk erről az utóbbi időben: „Higgy, amit akarsz, csak
ne akarj elnyomni a hiteddel” – mondta. Be kellett látnom, hogy eddigi
életemben az elnyomó szerepét töltöttem be, és módszereim több kárt
okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak.
Közeledik a születésnapom, és azon gondolkozom, vajon a barátaim,
akik eltűntek a süllyesztőben, jelentkezni fognak-e, vagy továbbra is
semmibe vesznek? Vajon a bátyám felhív majd? Elkezdem érezni azoknak a
dolgoknak a súlyát, amit a melegség bélyege megváltoztatott az életemben,
és egyre nehezebb megemészteni, mennyi mindentől foszt meg ez a stigma.
Egyik felem alól kicsúszott a talaj, és vele veszett a képesség, hogy
elviseljem a magányt. Személyiségemet hosszú ideig mások véleményébe
csomagoltam, különösen azokéba, akikkel időtlen idők óta ugyanazokban a
vallási körökben forogtunk. Egyfolytában láthatatlannak érzem magam,
mint Thomasszal a kávézóban. Míg a társasági életem egyik fele virágzik, a
másik, a régi, szemlátomást hervadozik. Már csak a puszta lényem maradt,
és buzgón imádkozom, hogy az aggodalom és a depresszió, ami felütötte a
fejét, ne verhessen bennem gyökeret.
19 • Lejtőn
Ma van a huszonkettedik születésnapom, és a Revive-ban – mivel
vendégcsalogató napot tartunk – tizennégy órát kell lehúznom egyvégtében.
A dupla műszakhoz vedd hozzá a lelki gyötrelmet, amit a bátyám
ellenségeskedése okoz, és kiderül, hogy nincs sok okom ünnepelni. Tavaly
a bátyám és a sógornőm bulit rendeztek a tiszteletemre, most kíváncsi
vagyok, kapok-e legalább egy boldog születésnapot kívánó SMS-t. Ó, hogy
megváltozott az élet! Most kávét és szendvicset szolgálok fel melegek és
leszbikusok százainak, akik megkezdték a Meleg Büszkeség Napját
megelőző, kéthetes ünneplést. Izgatottan kellene várnom az új
beszélgetéseket és ismeretségeket, de több őszinte lelkesedést képtelen
vagyok kicsikarni magamból. Letörtem. Hiányzik a családom, habár csak
néhány hét telt el, mióta nem beszéltem velük.
Tegnap este sikerült kiütnöm magam apám házának a kanapéján; miután
elég sört bevedeltem, tucatnyiszor elénekeltem magamnak, hogy „Boldog
szülinapot!”, és a könnyzacskómból az utolsó csepp könnyet is kisírtam.
Nem tartozik életem legbüszkébb pillanatai közé.
Sorozatban készítem a lattékat, amíg a vendégek a könyvesboltban
olvasgatnak. A törzsvendégeket nem téveszti meg erőltetett mosolyom, és
próbálnak felvidítani. Scott és Jason az édes teájukat kortyolgatják, és
szokásukhoz híven most is flörtölnek velem. Amikor néha elmosolyodom,
úgy érzik, mintha megütötték volna a főnyereményt. Az a helyzet, hogy
barátok közt lenni akkor is jó, ha történetesen szar kedved van. Nem tudom,
hogyan történhetett, de ezek az emberek szinte a családommá váltak… vagy
legalábbis a család fogalmához legközelebb eső valamivé, amivel jelen
pillanatban rendelkezem. Scott megpróbál huszonkét születésnapi
seggrepacsit adni, plusz kettőt, hogy tovább nőjek, és ígéri, hogy azt a
kettőt „sohasem fogom elfelejteni”. De fenekem felé suhintó tenyere elől
sikeresen elugrom. Jó, hogy itt ez a pult!
Minden egyes elkészített kávé után a mobilomra pislogok, hogy jött-e
SMS a bátyámtól, de semmi. Se szöveg, se hívás, se kapcsolat.
Amikor Shawn megjelenik, rögtön jobb kedvre derülök. Mosolya és
ölelése eszembe juttatja, milyen szerencsés vagyok. Szünetet tartok, és
leülünk a kanapéra, az élőzenét hallgatjuk. Beszámolok neki lelki
gyötrelmeimről. Én kitálalok, ő meg szokásához híven most is kedvesen
végighallgat.
– Jaj, szívem, ez borzasztó! – mondja, aztán magához ölel, és bátorítóan
simogatni kezdi a hátam. Nehezen állom meg sírás nélkül.
De veszek néhány nagy levegőt, és összeszedem magam:
– Nincs semmi baj. Hozzá kell szoknom, ennyi.
– Én itt vagyok neked, és a többiek is. Ha valamire szükséged lenne,
tudod, hogy én segítek.
– Tudom, és köszönöm! – Továbbra is a könnyeimet próbálom
visszanyelni. A mobilomra nézek. Semmi. Shawn nagyfokú kegyességére
és férfiasságára a leggyönyörűbb példa együtt érzése és lelkiállapotomat
illető őszinte aggodalma, miközben a fegyverhordozó szerepét alakítva
kísér az utamon. Ha Shawn velem van, leomlanak bennem a falak, és
érzem, hogy valami változás megy végbe a lelkemben. Barátsága
megváltoztat, lecsiszolja a durva éleket. Shawn megfogja a kezem,
miközben beszélgetünk. Fizikai közelsége már régen nem zavar. Szerencsés
vagyok, hogy ő van nekem. Shawnnal való kapcsolatom talán az összes
eddigi párkapcsolatomnál valóságosabb. Ő személyesíti meg azt a kedvest,
akihez hasonlóval majd találkozni szeretnék, és akármilyen furcsa: életem
alapvető részévé vált. Szeretete annyira tapintható és szép, hogy Shawnra
többé már nem úgy tekintek, mint egy álcára, egy hamis kedvesre, akivel a
többieket akarom megtéveszteni, hanem mint egy igazi társra az életben –
legalábbis egy ideig... Kapcsolatunk lehetőségei behatároltak, de erre
igyekszem nem gondolni. Inkább a pillanatra koncentrálok, arra, hogy mit
tanulhatok ettől a drága, édes embertől, akit mindenki a kedvesemnek hisz.
Szeretem a nappali Church Streetet, szeretem nézni a családokat, ahogy
felbukkannak, és belevetik magukat a melegnegyedbe. Sok családot a
softballról ismerek. Akik tudnak a születésnapomról, nem felejtenek el
megölelni, és kávéjuk után bőkezű borravalót adnak. Hatalmas az
összetartás. Önkéntelenül azt kívánom, bárcsak a gyülekezetben is ilyen
erős lenne, mint a Church Streeten. A keresztény közösségek, melyeket
annak idején látogattam, sokat tanulhatnának természetes szerveződés
tekintetében azoktól a melegektől és leszbikusoktól, akiket van szerencsém
a barátaimnak nevezni. Soha nem erőltetik, hogy más legyek, soha nem
éreztetik velem, hogy nem vagyok elég jó, vagy értékes a barátságra és
bajtársiasságra. Akár elhiszik keresztény barátaim, akár nem, de ezek az
emberek boldogok és elégedettek. Nem lázadóbbak, és nem szenvednek
több bűntudattól egy átlagos kereszténynél. Velük való megismerkedésem
bebizonyította, hogy másokra kivetített morális előítéleteim lakmuszpapírja
nem mutatja ki, mi rejlik a szívben. Még nem igazán tudom, hogy a
lelkemben történt változás milyen kihatással lesz a kísérlet utáni életemre,
de remélem, hogy nem feledkezem meg róla.
A munkaidőm letelt, születésnapom a végéhez közeledik. Terápiás
jelleggel felmosok. Nézem, ahogy a nap piszka úgy tűnik el, mintha ott sem
lett volna. Azon tűnődöm, mi lenne, ha életünk piszkát-sarát hasonló
gyorsasággal lehetne eltüntetni. Ha foghatnánk az igazságot, és széles
mozdulatokkal feltörölhetnénk vele minden nemkívánatos és hamis dolgot.
A növekedéshez és a változáshoz erő szükségeltetik, fárasztó folyamat. De
megtisztít. Ártatlannak érzem magam, mint egy gyermek, aki most
tanulgatja az életet. Nem számítottam rá, hogy az ártatlanság élményével
gazdagodom. De eddig is annyi minden történt, amire nem számítottam…
Nem számítottam rá, hogy a családom ilyen korán szembesül az
igazsággal, és ami még rosszabb, hogy egyiküket elveszítem emiatt. Nem
számítottam a magányra, és a kietlen pillanatokra, amik lassabban
vánszorognak a „Régi idők evangéliumi órája” című tévésorozat adásainál.
Nem számítottam a rejtőzködés összezúzó súlyára, a bennem kialakuló
bizalmatlanságra, álcám fenntartásának nyomasztó kényszerűségére, sem az
örökké jelen lévő, beépüléssel járó paranoiára. Voltaképpen arra sem
számítottam, hogy az emberek egy ötbetűs szó miatt megszakítják velem a
kapcsolatot. Mert hát ki tenne ilyet? Az ajtó üvegén meglátom a
tükörképemet, és elnevetem magam. Ha valóságnak azt nevezzük, amit
érzékszerveinkkel felfogunk, és ha a valóság irányítja életfelfogásunkat,
akkor az én életem és a vallásom olyan észleleteken alapult, amihez képest
a Homályzóna maga a normalitás. E világészlelés elmaradhatatlan társai –
ahogyan az enyémek is voltak eddig – a kimondatlan előítéletek. És ezek az
előítéletek gonoszabbak, mint bármi, aminek nagy ívben való elkerülésére
tanítottak. De legalább már nem kell semmit rejtegetnem. Hitem az alapjáig
csupaszodott, és már semmiben sem vagyok biztos, amit „igaznak”
tanítottak.
11:25, éjjel. Kijelentkezem. Üzenet továbbra sincs. Szorongva hajtok
anyámhoz, ahol az éjszakát szándékozom tölteni. Mindent átjáró
félelmemet az okozza, hogy bár mindjárt éjfélt üt az óra, legjobb barátom,
egyetlen testvérem továbbra sem jelentkezett. Azt a valóságtól
elrugaszkodott vágyálmot dédelgetem magamban, hogy anyám háza elé
érve megpillantom bátyám furgonját, és amikor belépek az ajtón, ott
találom az egész családot, akik arra várnak, hogy velem ünnepeljenek – a
kései óra ellenére is. Aztán elmondják, mennyire szeretnek, és minden
rendben lesz megint. Huszonkettedik születésnapom utolsó néhány percét
együtt töltjük tortát eszegetve, nagy örvendezésben. De amikor anyám háza
elé hajtok, a furgonnak se híre, se hamva. Minden erőm elhagy. Már csak öt
perc van hátra a születésnapomból. Kérlek, tesó, ne hagyj cserben! Ne
hagyj lógva. A farizeusra nézek, összehúzott szemöldöke a megerősítés,
amire szükségem van.
Nem ő hagy lógva. Te hagytad lógva magad. Amint vetsz, úgy aratsz. Te
tehetsz róla.
Korlátoltságunk mindkettőnket lógva hagy. És megnyomorít.
Tőlem gondolhatsz, amit akarsz, csak ne hazudj magadnak! Tudod, mi az
abszolút igazság, és mi nem az. A Biblia elég érthetően megmondja, és te
eltértél ettől. Elárulnád, hogy végül is mit akarsz?
Egy nyamvadt szöveges üzenetet! Egy apró jelzést, hogy nem felejtett el.
Egy felköszöntést a bátyámtól!
Boldog születésnapot! Most örülsz?
Cseszd meg! Kiszállok a kocsiból, és a néhány lépcsőfok után elérem az
ajtót. Anyám sörrel és tortával vár, pedig általában kilenckor már lefekszik.
A születésnapom utolsó perceiben örülök, hogy legalább ő gondolt rám.
– Boldog születésnapot, kisfiam! – mondja, aztán meglátja az ábrázatom.
Amikor a telefonomra nézek, az óra 11:59-ről éjfélre vált. Még csak nem is
írt.
– Jól vagy? – kérdezi aggodalmasan.
– Nem, anya, nem. De legalább most már felfogtam. Vettem az adást.
Látom, hogy szeme megtelik könnyel, sikerült megbántanom. Gyorsan
elmosolyodom, és ahelyett, hogy ráönteném a bánatom, elmesélem, milyen
napom volt. Elfogyasztjuk a tortát, aztán felvonul a szobájába. Megint elhitt
egy hazugságot. Először azt adtam be neki, hogy meleg vagyok, most meg
játszottam neki a boldogot. Belefáradtam már, hogy színleljek előtte – de
ma este ezt kellett tennem.
– Meg ne idd az összes sört az éjjel! – kiáltja vissza aggódva a lépcsőről.
– Dehogy, anya! – kiáltom vissza vidáman. Egy újabb hazugság.
Az üres telefonkijelzőre meredek. Pillanatok alatt felhörpintem a nyitott
söröm, és a szemetesbe hajítom. Kinyitom a hűtőt, amiben tizenkét
sörösüveg vár rám, ki is veszek egyből hármat.
A konyhaajtó keretét támasztó farizeusra nézek. Kérsz egyet? Nem
válaszol. De kétlem, hogy inna.
Csak az üvegből kiszökő szénsav sziszegését hallani. Egyedül vagyok
anyám nappalijában. Leülök a kanapéra, és még egy utolsó pillantást vetek
a telefonomra.
Semmi.
Ma éjjel nem fogok magamnak énekelni, és megpróbálok felülkerekedni
az önsajnálaton. Tényleg megéri? Ennyi szívfájdalom? Visszamegyek a
kanapéhoz, és kinyitom az oldaltáskám, hogy elővegyem a laptopot. A
táskában egy becsomagolt ajándékra és egy üdvözlőlapra akadok. Az
elején, nagy betűkkel ez áll: „CICAFIÚNAK”.
Drága Timothy,
te egy gyönyörű lélekkel megáldott, gyönyörű ember vagy, és szeretnénk,
ha tudnád, mennyire csodálunk! Fel a fejjel! Bármi történjék, ránk
számíthatsz. Csak ne feledkezz meg az édes teánkról!
Türelmes udvarlóid:
S és J
Kicsivel több, mint kétórányi kocsiút után bekanyarodom Connie háza elé,
a meredek lejtőn művészet leparkolni. Fogom a hátizsákom és a
sporttáskám, és észreveszem, hogy egy hosszú szőrű macska ugrik a
motorháztetőmre. A macska kettőt fordul maga körül, majd összekucorodik,
és behunyja a szemét. Milyen bájosan különös kis teremtés. És akkor
hatalmába kerít az érzés. Az elmúlt fél év alatt először érzem úgy, hogy
otthon vagyok.
Az oldalsó ablakon át meglátom a tornácon álló Connie-t. Furcsa érzés
minden terv és cél nélkül elhagyni Nashville-t, különös érzés, valahogy
mégis jó és megnyugtató. Connie szorosan magához ölel, és azt mondja,
örül, hogy lát. Barátságos természetétől minden feszengés lefoszlik rólam.
– Milyen utad volt?
– Jó. Sokat gondolkoztam, és teli tüdőből operaáriákat énekeltem.
– De jó, hogy nem voltam ott!
– Tudod, ebben az évben ez az első alkalom, hogy valamit csak magam
miatt teszek. Elszöktem, hogy fellélegezhessek!
– Ne reménykedj! A lányaim már alig várják, hogy egy fiúval
beszélgethessenek!
– Köszi!
– Én hiszek benned, Tim. A múlt hónapot fogd fel egy rövid
mellékvágánynak, és folytasd az utad! Rám mindig számíthatsz.
Connie dolgozószobájában ülünk. Felteszem a lábam a kanapéra.
Kimerült vagyok, lestrapált és papírvékony. Oldalra nézek, és meglátom
magam a tükörben. Mintha néhány hónap leforgása alatt éveket öregedtem
volna. A homlokomon lévő ráncok életem mozijának filmelőzetesei.
Ledobtam tíz kilót. A softball és a táncdiéta között azzal töltöttem a
nyaram, hogy egyik bárból a másikba rohantam, egyik sportpályáról a
másikra estem. Felsóhajtok, mire Connie érdeklődve oldalra dönti a fejét:
– Mi a baj, drágám?
– Csak kimerült vagyok.
– Szeretnél aludni kicsit?
– Nem testileg – sóhajtok. – A lelkem fáradt el. A szívem mások és
magam miatt annyiszor összetört, hogy úgy érzem, semmi nem maradt
belőle.
Connie mosolyog.
– Tim, most nősz fel, és a növekedés fárasztó folyamat. Ne akarj mindent
a válladra venni. A világ megmentése nem a te dolgod.
– De az már igen, hogy jóvátegyem, amit elkövettem. A régi életem,
ahogy ezekkel az emberekkel bántam, nyomasztó bűntudatként telepszik
rám.
– Mi a helyzet a bátyáddal?
– Továbbra sem jelentkezik. De nem akarom erőltetni, megadom neki az
időt, amit kért, és bízom benne, hogy minden rendbe jön. – Kiveszem a
táskámból a bátyám levelét, amit az esküvője előtt írt nekem. – Látod, ezt
veszítettem el! El sem tudom hinni, hogy ezt a levelet alig egy éve írta.
Elolvassa a levelet, és könnyek csillognak a szemében. Aztán rám néz, és
elmosolyodik.
– Hidd el, hogy a bátyáddal hamarosan megint a legjobb barátok lesztek.
Úgy érzi, hogy a bolondját járattad vele, és nem volt választása –
visszhangozza a bennem lévő önvádat. Rám néz: – Tim, helyesen
cselekedtél, de tiszteletben kell tartanod az ő kívánságait is.
Babrálgatja a levelet, és elgondolkozva nézi.
– Te is tisztában vagy vele, hogy amit csinálsz, nagyon fontos. Milyen
kétségeid vannak még?
– Azt hiszem, annak, hogy nem szerettem másokat, éppen annyi köze
volt ahhoz, hogy nem szerettem magamat, mint a gyermekkori
neveltetésemhez.
– Ezt hogy érted?
– Ez az év megmutatta nekem, hogy meglehetősen labilis személyiség
vagyok. A vallást mások zaklatására használtam, és hogy a
felsőbbrendűségemet éreztessem velük. Ha szeretem magam, talán
máshogy cselekszem. – Fejemet a bőrfotel támlájának döntöm, és újra
sóhajtok.
– Nagyon büszke vagyok rád. Rájöttél, hogy nem szabad másokra
mutogatni. Először magadba kell tekinteni. Ezt az utat kell követned.
– Valaki, akit ismerek, azt mondta, belülről kell elkezdeni. Nekem miért
csak most esnek le ezek a dolgok?
– Ne aggódj, a szemed fokozatosan hozzászokik ahhoz a színskálához,
amit a fekete és a fehér eddig eltakart előled.
Anais Nin azt írta egyszer, hogy: „Nem olyannak látjuk a dolgokat,
amilyenek, hanem amilyenek mi vagyunk.” Connie szavai megerősítenek
ebben. Ahogy világnézetem folyamatosan megkérdőjeleződik, úgy kezdem
más szemmel nézni az embereket. Amikor visszatekintek régi énemre,
lesütöm a szemem. Ebben az életben csak mi vagyunk egymásnak, és azt
hiszem, ez volt Isten szándéka. Az evangélium nagyon egyszerű: Őt
szeretni annyit jelent, mint egymást szeretni.
Néhány óra múlva, miután elszaladtunk néhány helyre, és
megvacsoráztunk, Connie-val kitelepedünk a hátsó tornácra. Érkezésem
előtt olyan élelmiszerekkel tömte tele a hűtőt, amikről tudta, hogy imádom.
Még Captain Morgant is vett a rumos kólához. Ülünk a tornácon, és
Istenről, hitről és másságról beszélgetünk, és közben otthon érzem magam.
Otthonosan elterpeszkedem a fonott székben, és szabadjára engedem
minden gondolatom, ami az elmúlt hét hónapban szigorúan el volt zárva az
emberektől. Kinyitom a kalitka ajtaját. Mesélek azokról, akiket
megismertem, és arról a lefelé tartó spirálról, melybe nyár elején kerültem.
Connie nem válaszol, csak ül, hallgatja, amiről beszélek, és velem sír, ha
sírok. Tudom, hogy elfogad annak, aki vagyok. És végre részesedhetem az
igazi biztonság érzésében. Ez a memphisi váratlan mennyország visszaadja
az elveszett reményt, és tudom, hogy Connie-nak igaza van. Minden
rendben lesz, és én helyesen cselekszem. Csak hinnem kell az utamat
vezérlő Istenben. Ez a kísérlet az én keresztem, amit cipelnem kell, az
egyetlen esélyem, hogy megtanuljak együtt érezni. Soha nem hittem volna,
hogy a keresztemet a szekrényben bujkálva, valódi énemet rejtegetve
fogom megtalálni.
23 • Ne taposs belém!
Felkelek, és nagyot nyújtózom. Idejét sem tudom, mikor aludtam át az
éjszakát utoljára úgy, hogy ne riadtam volna fel jéghideg verítékben úszva.
Az elmúlt hónapok éjszakái a forgolódás és a rémálmok jegyében teltek.
Mintha egy érzelmi rehabilitációs terápián lennék, és Connie lenne a
támogatóm. A telefonomra nézek, se egy nem fogadott hívás, se egy SMS.
Szüleimmel egy hete nem beszéltem. Kíváncsi vagyok, mikor emelik fel a
kagylót. Végül is eltűntem otthonról. Vajon mikor veszik észre?
Visszadőlök az ágyra, és előveszek egy könyvet, amit a Revive-hoz
tartozó könyvesboltból szereztem. Úgy hiányzik az a kis kávézó, mint egy
elvesztett barát. Vajon, mit csinálnak most a fiúk? A könyv, a Thou Shalt
Not Love (Ne szeress!) lebilincselő olvasmány. Szerencsés vagyok, hogy
felhívták a figyelmemet ezekre a filmekre és könyvekre. Ellentmondanak
régi gondolkozásmódomnak, és arra ingerelnek, hogy újra és újra
rákérdezzek azokra a feltevésekre, amikbe ideges büszkeséggel
kapaszkodtam.
Kopogtatást hallok az ajtón, és Connie bejelenti, hogy a reggeli elkészült.
Reggeli? Hogy lehetek ilyen szerencsés? Két éjszakával ezelőtt még apám
házában voltam, egyedül, és lejárt szavatosságú konzervkaját ettem. Most
meg itt vagyok egy család házában, és Connie reggelit készít nekem.
Felkapok egy pólót, és elindulok a konyha felé. Kolbászok tűnnek fel a
radaromon, tojások és sütemények. Illatuk az orrcimpámba kúszik, és úgy
érzem, mintha egy rajzfilm-ujj az orromnál fogva húzna befelé. Julie,
Connie idősebb lánya, alig tizenhét éves, nevetni kezd, amikor meglátja
képemet és nyúlként szimatoló orromat, amivel ezt a hamisítatlan, házi
készítésű kosztot szaglászom.
– Mi az, te még soha nem ettél reggelit?
– Már elég rég nem – felelem.
– Hagyjatok kolbászt Beccának is – kiáltja Connie a szomszédos
szobából –, ha nem akarjátok, hogy benneteket faljon fel reggelire!
– Hagyunk! – kiáltjuk kórusban Julie-val.
– Voltál már transzvesztitashow-n? – Julie kérdése váratlanul ér.
– Jól hallok?! Persze hogy voltam!
– Te is beöltöztél?
– Nem, meg akartam kímélni az embereket a látványtól!
– Ez vicces! – nevet Connie a szomszéd szobából.
– Elvégre barátnők vagyunk! – dőlök hátra a székben, hogy Connie-ra
kacsinthassak.
Reggeli után Connie bejelenti, hogy este elvisz egy LMBT-összejövetelre
a közeli katolikus templomba. Nem ugrálok az örömtől, mert felködlik
előttem az alsó-manhattani vatikáni nagykövetség képe.
– Ki tudja, Tim, lehet hogy összefutsz egy helyes sráccal – vigyorog
Julie, hogy nekem is mosolyognom kell.
– Kétlem, hogy a párom örülne neki, de egy kis flört senkinek sem árt.
Különben én nagyon megválogatom, kivel randizom. – Átkarolom Julie
nyakát, és magamhoz húzom, hogy megöleljem. Úgy érzem, mintha a
kishúgom lenne, és elönt a melegség. Úgy érzem, itt a helyem.
– Jól teszed, ha válogatós vagy! – mondja Connie. – Minden kölyöknek
válogatósnak kellene lennie!
Két nappal később, engem és Andrew-t egy másik család vitt el a temetésre,
akik a másik gyülekezetben maradtak. Az apám nem örült neki, hogy
beülünk a szakadárok autójába. Ez volt az első mag, amiből a hitemmel és a
gyülekezettel szemben táplált ellenérzés szárba szökkent. Egy barátom
meghalt, de a dráma középpontjában továbbra is a gyülekezet kérdése állt.
A koporsóhoz sétáltunk, és megláttam az első halottat életemben. Jacob
békésen pihent, és éreztem, hogy ártatlanságom egy része eltávozik vele.
Erről beszélnek az emberek, ha a halál kerül szóba. Jacob egyszerre ott volt,
és nem is. Csak a porhüvelye volt ott. Nem hittem volna, hogy látom,
hogyan távozik el arcáról a fény. Főleg, hogy ilyen hamar. Az arcára
néztem, és arra gondoltam, hogyan tanított kosárra dobni. Ide tedd az
ujjaidat, öcskös, ezekre a vonalakra. Állj határozottan, és mielőtt a labda
elhagyná a kezed, csavarj egyet a csuklódon, így ni, hogy a labda jól
pörögjön. A zsák fölötti négyzetre célozz, és dobálhatod egész nap! Érted,
kisöreg? Emlékeztem rá, hogyan viszonyult hozzám Jacob. Nem
gyerekként kezelt, hanem egyenrangúként. Ez a bátorító és biztató
hozzáállása maradt meg bennem leginkább.
Aznap láttam újra Elizabethtet, hervadt mosollyal felém intett, és én
visszaintettem, de túlságosan letaglózott a bánat. A szervező szerepkörét
vállalta magára, segített a barátoknak és a családtagoknak megtalálni a
széküket. Gondoskodott róla, hogy a zene megfelelően szóljon. Nem hittem
volna, hogy ennyit lehet sürgölődni egy gyászszertartáson. Ha Andrew
meghalna, amitől az Isten mentsen meg, én elbújnék egy lyukban.
Hiányozna belőlem az erő, hogy Elisabethhez hasonlóan támogassam a
családomat.
Így történt, hogy most a Missouriból Kansasba tartó úton robogok, hogy
meg se álljak Topekáig, és közben karácsonyi zenékkel múlatom az időt.
Furcsa érzés, hogy annak az egyháznak az oroszlánbarlangjába tartok, ami
iránt annyi ember ellenséges érzülettel viseltetik – én is közéjük tartozom.
Rengeteg fájdalmat okoztak. Például Jay barátom anyjának, Tammy Faye-
nek a temetésén is tüntettek. A fájdalom és a düh, ami Jay arcára már a
Westboro puszta említésére kiül, mindent elmond. Az élet kataklizmái által
okozott sebekbe sót szórnak, aminek Jay még ma is érzi a kínját.
Néhány hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a hívőkkel szemben
elkezdem játszani a farizeus szerepét, és bár mostanra némileg
kiegyensúlyozottabbá váltam, azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy képes
vagyok-e minden embert szeretni. Mindegyiket. Ha nem, akkor ez az év
mehet a levesbe. Azt hiszem, az a legfőbb tanulság, hogy nem
válogathatom meg, kit szeretek… még ha magáról a Phelps famíliáról is
van szó. Azt is megtanultam, hogy a beteges gyűlölet jóformán mindig
beteges félelemből születik. A félelem pedig a kegyetlenségből származó
bizonytalanság és a megaláztatás terméke. Ha ez igaz, akkor Shirley és Fred
vagy őrültek, vagy csak rettenetesen félnek.
Amikor bejelentettem a családomnak és a barátaimnak, hová készülök,
megijedtek, és a szavaikból érződött az aggodalom. Anyám nem akart
elengedni, barátaim pedig óvtak attól, hogy egyedül menjek: „Ha azok az
emberek képesek egy rakás katona körül ilyen transzparenseket villogtatni,
akkor képesek lehetnek arra is, hogy bántsanak.”
Egyik tanácsot sem fogadtam meg.
Amikor lefordulok Topeka felé, észreveszek valamit az útvonalterven,
ami elkerülte figyelmemet a kinyomtatásakor. A Westboro Baptista Egyház
irányítószáma: 66604. Valaki azt mondhatja erre, véletlen, de én ezt isteni
iróniának hívom.
A farizeus rám néz, és mosolyog. Még ő is ellenzi ezt a látogatást. A
Phelpsek a vallásos spektrum legszélén helyezkednek el. Isten gyűlöletén és
haragján alapuló hitük pedig a legmegveszekedettebb fundamentalisták
számára is gyomorforgató.
Komolyan gondolod, hogy beengednek? Fülbevalód van, és nagydarab
srác vagy. Fenyegetést látnak majd benned.
Remélem, hogy nem így lesz. Békével jövök.
Azt ők nem tudják.
Meg kell próbálnom.
Csináld, ahogy akarod, de aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
A nénikém autójával végighaladok az úton, és leparkolok. A templom
nagyobb, mint amire számítottam, jóval nagyobb. Észreveszek egy
hatalmas transzparenst, ami a gyülekezet új honlapját hivatott reklámozni
nagy, vastagon szedett, vörös betűkkel: „Godhatesamerica.com”
(istenutáljaamerikát.com).
Kiállok a sarokra, hogy alaposabban is szemrevételezhessem az épületet.
Észreveszek egy hirdetőtáblát, amin az istentiszteletek időpontjait és a
templommal kapcsolatos híreket szokás közölni, de a név kivételével
teljesen üres. Üres, mivel valaki vandál módon tönkretette, és lefújta olyan
vörös spray-vel, mint a transzparensük. A spray-vel írt felirat arra
emlékeztet, hogy mindannyiunkban él egy kicsi a Phelpsekből: „Isten utálja
a Phelpseket!”
Ha elhiszem, hogy az Isten a szeretet Istene, akkor nem választhatom
meg a szeretetem tárgyát. Vagyis Isten még Fred Phelpst is szereti. Bárcsak
hoztam volna magammal hígítót és súrolókefét! És bárcsak levehetném az
„Isten utálja Amerikát!”-transzparenst is. Mindkettőtől rosszul vagyok, mert
mindkét üzenet egyformán hazug. Nem érdekel, hány lakat van a
Westborón. A vaskapu meg a fakerítés csak egy részlet a képből, amit
festeni akarnak magukról.
Visszamegyek az épület oldalához, és az egyik kapun találok egy nyílást.
Az ajtóhoz megyek, benyitnék, de zárva. Csengetek, kopogtatok
néhányszor, de semmi válasz. Megint kopogtatok, megint megnyomom az
ajtófélfa melletti csengőt, és hallgatózom. Semmi. Egy apró nesz sem. Úgy
érzem, elúszott a lehetőség. Hiába tettem meg Kansas Cityből a másfél órás
utat, még csak nem is beszélhetek senkivel. Végre fojtott hangokat hallok
kiszivárogni az ajtó mögül, mintha veszekedne valaki, aztán kinyitják, és
meglátok egy nőt. Hiába nevelkedtem gyülekezetekben, ilyen nőt nem
láttam eddig. Régimódi ruhát visel, és fejét kendő takarja.
– Helló! – köszönök, és izgatottan vigyorgok hozzá, hogy végre valakivel
személyesen találkozom a templomból.
– Mit keres itt? – kérdezi élesen.
– Shirley-vel megbeszéltem, hogy ide látogatok, nincs itt véletlenül?
– Menjen innen! Semmi keresnivalója itt! – Úgy vakkantja ezeket a
szavakat, mint egy kutya a betolakodónak.
– Tetszik a kendője. Nagyon hagyományőrző!
– Takarodj innen, te kis köpedék!
– Á, szóval a fejét eltakarja, de durván beszél a látogatókkal! Ez már
kevésbé hagyományos. – Egy lépést hátrálok, és oldalra fordulok,
megpróbálom a testbeszédet is bevetni.
– Shirley azt mondta, nyugodtan ellátogathatok önökhöz. A kis Ezra
születése után beszéltünk. – Azért dobom be a nevet, hogy több hitelre
tegyek szert a szemében.
Jobb felől kinyílik egy másik ajtó. Ez vezet a szentélybe. Egy másik nő
dugja ki kendős fejét.
– Menjen innen, vagy hívjuk a rendőrséget!
Szavai egyszerre lepnek meg és szórakoztatnak.
– Ne haragudjon, de engem meghívtak ide. Beszélhetnék Shir-ley-vel?
– Ide hallgasson maga… maga ördög! Takarodjon innen! – szólal meg
ismét az előttem álló hölgyemény.
– Anyám is kis ördögnek hívott annak idején. Biztos örülne, hogy valaki
egyetért vele. – Kétlem, hogy a nő értékelné humorosnak szánt
próbálkozásomat.
– Remek, akkor menjen! A többit beszélje meg a rendőrséggel! – mondja
a jobb oldalon álló nő.
– Szeretném, ha tudnák, hogy annak ellenére, ahogy beszéltek velem, én
szeretem magukat. És hogy az a vandál felirat a táblán, hazugság. Isten
magukat is szereti.
Látom, hogy a farizeus a két nőt nézi, és idegesen csóválja a fejét.
– Tudjuk, hogy Isten szeret bennünket. De magát nem szereti!
– Mondta már ezt más is – és itt egykori egyetemista társamra, Patrickre
gondolok, mert ezek a nők pontosan azokat a szavakat ismételik meg,
amiket előbújásomkor ő mondott –, és már akkor sem hittem el.
– Takarodj innen, te kis rohadék! Gyűlés van odabent, de te oda nem
teheted be a lábad!
– Miért nem mondta eddig? – mosolygok rá, és megint könnyedebben
beszélek.
– Kihívtuk a rendőrséget! Bánd meg a bűneid! Buzi vagy?
– Ha már ilyen kedvesen rákérdezett, igen. – Soha nem voltam még
büszkébb arra, hogy melegnek néztek.
– Nyomorúságos bűnöd miatt a pokolban fogsz égni az örökkévalóságig!
– mondja a jobbomon álló hölgy. – Bánd meg a bűnöd, és fogadd el a
lángokat!
– Szóval, ha bűnbánatot gyakorolok, akkor is elkárhozom? Akkor a
maguk Istene elég nagy tökfej. – Meggondolatlan válaszomat az érzelmek
diktálják. Elvesztem az objektivitásomat, és kedvességemet. Nehéz
megállni, hogy az ember ne legyen okostóni, ha ilyen hajmeresztő
tudatlansággal kerül szembe.
– Te vagy a tökfej, öcsi! – vigyorog gúnyosan a szemben álló nő.
– Megtennék, hogy felelnek egy kérdésemre? – kérdezem.
– Mire?
– Miért ölelik magukhoz ennyire a gyűlöletet?
– Erre könnyű felelni! Mert a világ mindenható és szent Úristene gyűlöli
a bűnt és a bűnösöket egyaránt. Ez a nemzet undorító, és Isten haragja lesújt
majd rá a szent ítélet napján!
– Belátom, hogy a látogatásomtól helyesebb eltekintenem, de szeretnék
mondani valamit. Maguk megtestesítik mindazt, amivel én szemben állok,
de továbbra is szeretem magukat, és remélem, hogy Isten felnyitja majd a
szemüket az evangéliumi igazságra. Remélem, hogy megtölti majd
szívüket, és békére lelnek… mert, ha rádöbbennek, mennyi fájdalmat
okoztak, akkor természetfeletti békességre lesz szükségük! Boldog
karácsonyt!
– Bennünket akarsz kioktatni Istenről, homárkám?!
Azzal mindkét ajtó egyszerre becsapódik, én meg ott maradok újra
egyedül a csendes, téli reggelben. Lassan visszamegyek a kocsimhoz, a
farizeus előttem lépked.
Ijesztőek voltak ezek az asszonyok – mint Kathy Bates a Tortúra című
filmben!
Nem. Ezek az asszonyok nem ijesztőek, hanem ijedtek voltak. Az Isten
legyen velük!
Összetört szívvel érem el a kocsit, aztán megfordulok, hogy egy utolsó
pillantást vessek a templomra.
Elhajtok az összefújt hirdetőtábla mellett, és nyugalmat érzek. Talán Isten
utálja a bűnt, de a Phelpseket nem gyűlöli. Az a helyzet, hogy Isten nem
gyűlöl senkit. Úgy hagyom hátam mögött a várost, hogy valami hiányzik
belőlem. Lelkem egy darabkáját a Westboro Baptista Templomban
hagytam, és imádkozni fogok, hogy Isten megváltoztassa a szívüket.
34 • A gömb lehull
Szilveszter este van, és én az egykori Revive-hoz tartozó könyvesboltban
ülök. A fejemben kavargó ezernyi gondolatból megpróbálok elkapni és
leírni néhányat. Jó érzés visszatérni ide, érezni a könyvesbolt atmoszféráját.
És bár ez az évem utolsó napja, valami egészen más kezdete – valami újé,
izgalmasé és valóságosé. Államokon átívelő kísérletem során megtanultam
értékelni saját szomszédaimat. Bár sajnálom, hogy álruhámat, amelyben
beolvadtam a közösségbe, le kell vetnem, jó érzés lesz újra önmagamnak
lenni. Szerencsére, ez az „önmagam” sokat változott az elmúlt évben.
Hogyan maradhatott volna a régi? Amikor mindennap újabb kérdésekkel és
válaszokkal szembesültem, melyek ösztönöztek és bátorítottak? Felnézek,
és embereket látok, akik a polcokon keresgélnek. Bízom benne, hogy ezeket
a csodálatos teremtményeket úgy tudom majd bemutatni, hogy másoknak is
olyan sokat jelentsenek, mint nekem. A kassza felé pillantok, és meglátom
néhány régi főnökömet. Jó hangulatban vannak, és azon gondolkozom,
mennyiben változtatja meg a rólam alkotott képüket, ha kiderül, hogy nem
vagyok meleg. Dühösek lesznek rám? Vagy belátják majd, hogy tudtukon
kívül közreműködtek egy ember életének megváltoztatásában? Bízom
benne, hogy átérzik, milyen különleges dolog részesei voltak. A kanapé,
amin ülök, a könyvesbolt hátsó kirakata felé néz, de hallom, ha az
ajtócsengő új vendéget jelez. A csengő csak néhányszor csilingelt, mióta itt
vagyok, de szilveszter napja van, ilyenkor nem számíthatunk nagy
forgalomra.
Bárcsak az olvasó is láthatná ezt a helyet, bárcsak ugyanúgy
megtapasztalhatná, ahogyan én! Bárcsak megértené, mekkora hatással volt
az életemre ez a kis kuckó, és hogy mennyit tanultam ittlétem során! Hol
tölthetném a szilveszteri bulit megelőző délutánt magamban jegyzetelgetve,
ha nem itt, ebben a kis boltban, a Church Streeten?! Kőhajításnyira azoktól
a helyektől, ahol annyi éjszakát eltöltöttem, és a kis melegnegyedtől, amit
az elmúlt évben otthonomnak neveztem.
Az ajtócsengő ismét megszólal, ismerős hangok ütik meg a fülem: Scott
és Jason hangja. Egy beszélgetés közepében vannak, de amikor meglátnak,
megállnak és üdvözölnek.
– Nagyon dögös vagy ma, szépfiú! – csíp a hátsómba Jason, miközben
megölel. Scott felnevet, nem veszi komolyan a flörtölését.
– Hogy vagytok, srácok? – kérdezem.
– Nagyszerűen! Meglátogatott bennünket néhány másik városban élő
barátunk, és nálunk töltik az éjszakát. A házunk nudista paradicsom lett! –
kacsint rám Scott.
– Igazán átjöhetnél! – mondja Jason.
– Sajnos más programom van! De hamarosan szeretnék leülni veletek,
hogy beszélgessünk! – Rettegni kezdek, hogy mit szólnak majd, ha
kitálalok nekik.
– Jól hangzik! – puszil meg Jason. – Biztos nem akarsz velünk átcsörögni
az újévbe?
Megpuszilom, és rámosolygok:
– Bárcsak tehetném, bárcsak tehetném!
– Rendben, kölyök. Szeretünk! – mondja sóhajtva Jason.
– És nagyon hiányzol! – egészíti ki Scott.
– Nekem is hiányoztok… nagyon. El sem tudjátok képzelni, mennyit
jelentetek nekem! – Nosztalgiázni kezdek, és könnyes lesz a szemem. –
Tudnotok kell, hogy bármi történjen, mindkettőtöket szeretlek!
– Én is szeretlek, Tim! – mondja komoly arccal Scott.
– Én még jobban! – ölel meg Jason, és amikor elválunk, megpaskolom a
fenekét. – Oh! Te kis pimasz! – kacsint rám.
Visszaülök a kanapéra, és felsóhajtok. Lehetséges ez a pillanat? Tényleg
annyira hiányozni fog, hogy melegnek higgyenek, mint amennyire most
gondolom? Azt hiszem, igen, és nem másért, mint a kapcsolatokért,
melyekre szert tehettem ily módon. El kell fogadnunk azt a szomorú tényt,
hogy a bélyegek tényleg elválasztanak. Előírják, hogyan viszonyuljunk
egymáshoz emberként. A címkék egyfajta barométerek, megmutatják,
milyen kényelmesen fogjuk érezni magunkat a másik közelében, és kétlem,
hogy valaha olyan közvetlen fogadtatásban lenne részem, mint ebben az
évben. Szövetséges még lehetek. De az egy másik címke.
Újabb óra írás után összepakolok, és veszem a kabátom. Elköszönök
egykori főnökeimtől, és az ajtó felé indulok. Ez az a pillanat, amire olyan
régóta gondolok, amin olyan sokat tűnődtem Nashville kékesszürke ege
alatt lépkedve, és éppen olyan szürreális, mint vártam. Visszanézek még
egyszer a könyvesboltra, és felsóhajtok. A nyíló ajtó megszólaltatja a
csengőt. Elégedett vagyok. Mindent elvégeztem itt, amit elvégezhettem, és
engedtem, hogy a hely megváltoztasson.
A hideg levegő megcsapja az arcom, és megborzongok.
Viszlát, Church Street! Jó tanítómester voltál!
oOo
Köszönetnyilvánítás
Szeretlek, anya. Mert megtanítottál írni és olvasni, és bátorítottál, amikor
képtelennek éreztem magam a folytatásra. Szeretlek erődért, jóságodért, a
példáért, amit életem során mutattál, és az emberek felé mutatott
szeretetedért. Köszönöm. Kedves feleségem! Akárki is vagy, már alig
várom, hogy megismerjelek! Egész életemben velem leszel, és már alig
várom a napokat, melyek a mi kettőnk napjai lesznek. Családom további,
közeli tagjainak pedig köszönöm, hogy kitartottak mellettem. Isten tartozik
nektek egy üveg finom borral, és talán egy kellemes nyaralással is! Tudom,
hogy sokszor nehéz volt, de a szeretetetek segített továbbhaladni. Andrew
és Maren, köszönöm, hogy megajándékoztatok két kis unokaöccsel, akiket
elkényeztethetek! Ígérem, hogy mindent megtanítok nekik, amit a
sörözésről, dohányzásról és az én nagy, felforgató hőseimről tudok!
És most jöjjön Joshua, az én „Jonathon”-om, drága barátom! Soha nem
hagytál cserben, nem hagytál magamra, és nem engedted, hogy feladjam.
Nem csak „rávettél” erre az ugrásra, de velem együtt vetetted magad a
mélybe! De most te jössz! Mindent bele!
Drága fivérem, John Harrison, te voltál első olvasóm, amikor még nem
volt kiadóm, és fogalmam sem volt, hogyan kerülhetne ez a könyv a
polcokra. A te bátorításod hatására folytattam az írást! Szeretlek, testvérem!
Köszönöm, Connie, hogy örökbe fogadtál, soha nem hittem volna, hogy
lehet egy második családom is, ezért sokkal tartozom neked. Köszönöm,
hogy a könyv írása közben folyamatosan lebeszéltél róla, hogy feladjam. És
köszönöm a dicséretet, amikor azt mondtad, a könyvem „nem is olyan
szörnyű”. Chad Estesnek, a mentoromnak is hálával tartozom. Kari
Sherwoodnak, aki kitüntetett lankadatlan barátságával, és elvitt a portlandi
állatkertbe, külön hála és köszönet! Shawn, te vagy a leggyönyörűbb ember
a földön, szívedet tiszta aranyból öntötték, és barátságod felbecsülhetetlen
értékű számomra! Köszönöm, hogy annyi szeretetet kaptam tőled!
Will, Shawn, Samantha, Mel, Jay, Becky és a többiek, akik megtanítottak
rá, hogy Isten kegyelme sokkal nagyobb, mint gondoltam. Nektek ajánlom
ezt a könyvet.
Dave, a Bluehead Publishingnél dolgozó, drága barátom! Köszönöm, a
lehetőséget. Köszönöm, hogy álmom valóra vált, és hogy útközben békét és
biztató szavakat kaptam tőled! A szerkesztőimnek, Charitynek és Isaacnek
köszönöm, hogy szóhalmazomat olvashatóvá varázsolták, és hogy
elkeresztelték a könyvet. Burke-nek, és az Allen Media Strategies
csapatának köszönet a kiadásban nyújtott felbecsülhetetlen értékű
támogatásukért. És fájna a szívem, ha nem köszönném meg három kedvenc
kávézóm – Anna Bannanas, First Cup Coffee House, Satellite Coffee –
vezetőinek és kávésainak segítségét. Ebben a három kedves kis kávézóban
számtalan órát gubbasztottam, amíg a könyvemet írtam és szerkesztettem.
Pumpálták belém a koffeint, és bátorítottak írás közben, soha nem ébredtem
volna fel, ha ők nincsenek.
2012 júniusában az Indiegogo oldalán egy támogatói kampányt
indítottam, hogy könyvem előállítási költségeit előteremtsem, és alig
tizenegy nap alatt elértem a kitűzött 8000 dolláros célt. És nem csak
elértem, hanem a következő napokban majdnem 3000 dollárral túl is
szárnyaltam. A világ legkülönbözőbb tájain élő emberek anyagi
támogatásukkal segítették, hogy álmom valóra váljon. Nélkületek, amerikai,
ausztrál, és ír emberek – valamint walesi angyalom –, sokkal rögösebb út
állt volna előttem. Köszönöm támogatásotokat és barátságotokat!
Köszönöm nekik: Analiise Salo ~ Benjamin Ady ~ Bonnie ~ Cassandra ~
Perry ~ Daniel Puneky ~ David Barford ~ Jeff Abarta ~ John Atkins ~
Justin Throneberry ~ Kaan Williams ~ Manuel Lara Bisch ~ Megan Elliott
~ Michael Kazarnowicz ~ Michael San Miguel ~ Perry Ross ~ Rick Koelz
~ Scott „Gringo” Blair ~ Zachary Nawar ~ Sally Conning ~ Adam Buckheit
~ Adrienne White ~ Alfred C. Schram ~ Alysn Ford ~ Antonio
Michaelangelo D’souza ~ Aylynn Marsh ~ Bryce Anders ~ Buck ~ Bud
Wilson ~ Candice Reich ~ Chad Estes ~ Colin ~ Cynthia Coe ~ Daniel West
~ Darryl Yong ~ 330 | The Cross in the Closet Dave Thompson & Corrigan
Gommenginger ~ David Calkins ~ Deirdre Milligan ~ Douglas C. Sloan ~
James Saliba ~ Jamye Swinford ~ Jason Heffernan ~ Jaymie Ford ~ Jeffrey
Yasskin ~ Jenée Arthur ~ Jesus Segura ~ JoĚÇl Larose ~ Joanne Goldsmith
~ Joel Guenette ~ John Mink ~ Jonathon Sehon ~ Josef Ottosson ~ Josh
Yochem ~ Julie Quinn ~ Kara Lien Roberts ~ Kurt O. Richards ~ Logan
Carlton Marston ~ Luke Vierboom ~ Lynette Petkov ~ Maria Kettleson
Anderson ~ Mario Raul Jara ~ Mark Savage ~ Marq Hwang ~ Martin
Eldred ~ Mary Courtney Blake ~ Matthew Doran ~ Melisa Wilkes ~ Melita
Caulfield ~ Michael Lawrence Schwartz ~ Mike Raven ~ Miss Sophie
Hume ~ Morgan McColum ~ Nathan Scott ~ Nicole ~ Patrick Curtain ~
Paul Karlsen ~ Paul Kinney ~ Pete Cooper ~ Remco Douma ~ Renio
Uittenbogaard ~ RF Conway ~ Rhiannon Michell ~ Rodney Vincent ~
Rowan Dax ~ Rowena Knill ~ Samuel E. Goodwin ~ Scott Johnson ~
Shawn Hurst ~ Shirley Ostrander ~ Sonja Lisk ~ Stephen Cruz ~ Suzanne
Patt ~ Talayeh Saghatchian ~ Terry Clees ~ Thomas Bartels ~ Tom Jasinski
~ Tyson Gene Peveto ~ Roger Steven Smith ~ Sally Conning ~ Beth
Kavanagh ~ Dan Bold ~ Deborah Perreau ~ Eric Brandt ~ Ian A. M.
Robertson ~ Jeannette Aracri ~ Kevin Hudgins ~ Kirsti Reeve ~ Kristy
McAllister ~ Leslie Johnson ~ LisaMCampbell ~ Marie Linders ~ Matthew
Billingsley ~ Natasha Roussel ~ Nathaniel Keifer-Wheals ~ Sally Conning
~ Suzanne M Wonder ~ Juliana Claro Mourisca ~ Conley & Kate Black ~
Peter Musser ~ Andrew Taylor ~ Brian T. Kelley ~ Elizabeth Chapin.
A szerzőről