Timothy Kurek

Kereszt a szekrényben
Egy ember megbotránkoztató kísérlete,
aki Jézust keresi a társadalom peremén

2013
Marissának, aki arra biztatott,
hogy „ezt meg kell írni”.
 A címről
Azt hiszem, mindenkinek van küldetése. Egy ok, egy cél, valami egyedi
dolog, ami értelmet ad földi pályafutásának. A konzervatív egyház kebelén
töltött két évtized alatt minden templom minden lelkésze, akit csak
prédikálni hallottam, ezen ok megtalálásának szükségességéről papolt. Azt
mondták erről a küldetésről, hogy ez a mi keresztünk, amit cipelnünk kell.
Nem volt kellemes látvány magam elé képzelni: véres test a gyalult fára
szegezve. Mert a keresztünk megtalálása nem a boldogság megleléséről
szól, hanem életünk értelmének kereséséről.
Én is hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje…
Csak nem hittem volna, hogy én a szekrényben találom meg.
 Előszó
Nekem egy életbe tellett előbújnom ebből a szekrényből. Meleg vagyok.
Első kézből tapasztalhattam meg azokat a pozitív és negatív reakciókat,
melyeket a barátom, Tim előbújása váltott ki – az biztos, hogy az én
szememben ő egy igazi hős.
Hős, mert meg akart érteni valamit, ami azelőtt elborzasztotta.
Melyikünkben van annyi erő, hogy erre képes legyen? És ki áldozna rá egy
évet – nem beszélve jó hírének és emberi kapcsolatainak veszélyeztetéséről
–, hogy az egykori ellenség bőrébe bújjon? És mindezt azért, hogy megértse
őket.
A Kereszt a szekrényben sokat segíthet azoknak az embereknek, akik
Jézus követőiként aggódnak, amiért elnézőek egy homoszexuális
„életstílusával” szemben. Sokan attól tartanak, hogy ezért homoszexuális
barátjuk lelke pokolra kerül, sőt mi több, vele együtt az ő lelkük is, amiért
helytelenül cselekedtek.
Jézus azt kérte tőlünk, hogy a legnagyobb törvényt kövessük: a szeretet
törvényét. Hogy úgy szeressük Istent és felebarátunkat, mint saját
magunkat. Jézus története az irgalmas szamaritánusról rámutat arra, miként
vélekedik azokról a vallásos és istenfélő emberekről, akik nem segítenek az
út szélén haldokló, vérző ellenségnek. Jézus megengedte nekünk, hogy
szeressük a számkivetetteket. Története arra biztat, hogy törődjünk a
kívülállókkal. Mert – mint tudjuk – az az ember vált a példázat hősévé, aki
ezt megcselekedte.
Ha a melegüggyel hadilábon állsz, ez a te könyved. Mert olyan ember
szemén keresztül láthatod őket, aki valamikor gyűlölte „azokat a buzikat”,
akik Isten szeretett lányai és fiai. Ők azok, akiknek majd egyszer meg kell
magyaráznunk, választ kell adnunk rá, miért is hagytuk őket haldokolva és
vérezve az út szélén.
Ez lehet számodra az az év, amikor veszélyesen élhetsz és szerethetsz.
Mint Timothy tette. És Jézus.
James Alexander Langteaux, a „Gay Conversations with God” (Meleg
párbeszéd Istennel) című könyv szerzője.
 A szerző megjegyzése
Ha valamit megtanultam a földön eltöltött rövidke idő alatt, akkor azt, hogy
az emberek nem tökéletesek. Senki sem mindentudó. Miként az emberek,
úgy a könyvek sem lehetnek tökéletesek. Ahogy ez a könyv sem az.
Ugyanúgy tökéletlen, mint az írója. Tehát hadd világítsak rá néhány
hibájára, ha másért nem, hát azért, hogy gyarlóságai ne tereljék el a
figyelmet az üzenetről, amit át kíván adni.
Egy roppant kényes témáról van benne szó. Megkockáztatom, hogy
napjaink leggyűlöltebb társadalmi kérdéséről. Előrebocsátom, hogy nem
vagyok a meleg, leszbikus, biszexuális és transznemű témák avatott
szakértője. Nem bújtam évekig az LMBT-ről szóló szakirodalmat, hogy
mindent megtudjak kultúrájáról, történelméről és csoportjairól. Nem
vagyok sem professzor, sem teológus, és nem vagyok szakértője semminek
a saját, személyes utazásomon kívül… De abból rengeteget tanultam. Aki
tudományos alaposságú válaszokat vár az LMBT-t érintő, fölöttébb
magasröptű kérdéseire, annak azt ajánlom, forduljon nálam sokkal
avatottabb szakértőkhöz.
A terminológiát sem használhatom teljesen korrekt módon. Itt van
például a „melegközösség” kifejezés, ami a közösség monolitikus jellegére
utal. Vagyis ugyanolyan hibás elnevezés, mint a „hetero-társadalom”.
Miként az emberek, úgy csoportjaik is sokszínűek, szóval, amikor ezt a
fogalmat használom, ne kapjon senki a fejéhez. Az LMBT spektruma
ugyanolyan sokszínű, mint a többi közösségé, mondjuk a keresztényeké,
ezért olvasás közben ezt is kalkuláljátok bele.
Sietek leszögezni, hogy ez nem a Meleg Élet Nagy Könyve, mert annak
megírásához én kevés vagyok. Ez a könyv arról szól, milyen az, ha az
emberre rákerül a melegség bélyege, hogyan alakítja és befolyásolja élete
további alakulását.
De amiről igazán szól ez a könyv, az az előítélet: és itt elsősorban a saját
előítéleteimre gondolok. A hagyományos, ortodox kereszténységben az
ember az üdvözülés előtt megbánja bűneit. A megbánással együtt jár az
elfordulás. De ahhoz, hogy megbánjam egykori bűneimet, előbb tudnom
kell, melyek voltak azok. Hogy ezt kiderítsem, nem fogok véka alá rejteni
semmit, és nem akarom tisztára mosni magam, hogy jobbnak látsszam, mint
amilyen vagyok. Egy író barátom egyszer azt tanácsolta nekem, arról írjak,
amitől félek. Ez a könyv a válaszom erre a bölcs tanácsra.
Remélem, mások számára is mondani fog valamit. Köszönöm, hogy
levették a polcról és elolvassák. Mindegy, mit gondolnak, de egyet
szeretném, ha tudnának: szeretem önöket.
Barátsággal:
Timothy Kurek
 Első rész
Teremtés
„Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek;
hanem, amilyenek mi vagyunk.”
Anais Nin
 0 • A kezdetek

2009 tavasza:
négy hónapja a projektben
Idétlennek, szürreálisnak érzem a kezemben szorongatott táblát, ahogy ott
állok a tüntetők sorában. Eső áztatja pulóveremet és farmeremet, a testem
teljesen elgémberedett a hidegtől. A Soulforce aktivistáival tüntetek a
Vatikán amerikai nagykövetsége előtt, Alsó-Manhattanben. A gyomrom
egyszerre rándul görcsbe az idegességtől és a kulturális sokktól, de azért
rendületlenül ott állok a többiekkel, és vörös, nyolcszögű táblámat a
mellkasomhoz szorítom. Mintha fogyatkozna a lelkesedésük: új barátaim
úgy állnak a mennydörgő metropolisz háttere előtt, akár a faszentek.
Matthew, a csapat egyik vezetője énekelni kezdi a „Győzni fogunk”-at,
kellemes tenorja dacol a reménytelenséggel, amit mindannyian érzünk, ha a
szemközti, üres épületre nézünk. Chris és Brian is bekapcsolódnak a dalba,
és ettől még kínosabb, hogy én továbbra is hallgatok. Mivel nem tudom a
szövegét. Rengeteg zsoltárt és modern egyházi éneket ismerek, de a tüntető
dalok valahogy kimaradtak.
Ez a mostani tüntetésünk viszonylag szűk körű, ahogy a többiektől
megtudom. Harmincan sem vagyunk. De a csapat annál bensőségesebben és
szenvedélyesebben, szívvel-lélekkel tiltakozik egy eszmény ellen, mellyel
itt nem ért egyet senki. Még én sem. Többé már nem.
Mielőtt New Yorkba érkeztem, azt sem tudtam, hogy a Vatikánnak van
amerikai nagykövetsége, most meg tessék, itt állok előtte! Az ajtón rácsok
és zárak, mint egy börtön bejárata, de legalább belátni. Látjuk az előtér
falán lévő feliratot: „A Béke útja…” Ezen a szent reggelen azért vagyunk
itt, mert a Vatikán megvétózta az ENSZ-ben azt a javaslatot, mely
dekriminalizálná a homoszexualitást az egész földgolyón. Vajon miért?
Hogy néhány országban továbbra is börtönbe lehessen vetni és meg
lehessen ölni embereket a szexuális beállítódásuk miatt? Mielőtt ma reggel
kiálltam erre a sarokra, nem is tudtam, hogy napjainkban is kivégezhetnek
valakit azért, mert meleg. Nézem az előtér falán a „Béke” szót, és egy
dologban biztos vagyok: rühellem ezt az épületet. Mert annyira emlékeztet
önmagamra.
Kilógok a csapatból. A többiek alig ismernek, én ugyanis heteroszexuális
vagyok. Konzervatív, fundamentalista keresztény, aki beépült közéjük, hogy
megkérdőjelezzen mindent, amit eddig a homoszexualitásnak nevezett
dologról tanítottak neki.
Matthew befejezi a dalt, és újra néma csend telepszik ránk. És ebben a
némaságban visszagondolok a legutóbbi Soulforce-tüntetésre, amin jelen
voltam.
Éppen négy éve történt – csak akkor a Soulforce még az ellenségem volt.

A kételyek születése: négy évvel ezelőtt

Beiratkoztam a Liberty Egyetemre, ami a West Point evangélikus
megfelelője, és Jerry-kölyök lett belőlem. Tanulóként egy hosszadalmas
szabályzathoz kellett igazodnom, mely a „Szabadság útja” elnevezésre
hallgatott. Szüleim roppant izgatottak voltak, és bátorítottak, hogy azzá
váljak, amit a brosúra ígért: vagyis „Krisztus bajnokává”. Akkoriban
találkoztam először a Soulforce-szal, a leszbikus, meleg, biszexuális és
transznemű (vagyis LMBT) közösség jogait védő civil szervezettel. A fiatal
Soulforce-aktivisták furcsa egy társaság volt, mindannyian égtek a vágytól,
hogy nekivághassanak szabadságjogi hadjáratuknak az Államok területén.
A Liberty volt a kiképzőbázisuk: ki kellett találniuk a dogmák útvesztőiből,
hogy elindulhassanak.
Jerry Falwell – a Liberty Egyetem alapítója és igazgatója, a híres tévés
igehirdető – jó előre figyelmeztetett bennünket a Soulforce-szal
kapcsolatosan, és felhívta figyelmünket a „legnagyobb veszélyre”:
erkölcstelen, degenerált vezetőjükre, Mel White-ra. Úgy beszélt a Mel-féle
összeesküvésről, mintha legalábbis terrortámadásra készülnének, hogy
aknavetőkkel és géppuskákkal felfegyverkezve megdöntsék a
kereszténységet. Jerry leírása alapján Mel maga volt a homokos Rambo.
Jerry sokkal szenvedélyesebben beszélt róla, mint bárki másról, aki ellen
valaha is szót emelt, és a szavai mögött mintha személyes érzelmek is
lapultak volna. Jómagam kételkedtem benne, hogy Mel rosszabb lenne a
többi, tévében látott liberális aktivistánál.
Nem így terveztem azt a szép tavaszi reggelt, amikor kisétáltam a
sportcsarnokból, ahol az összejöveteleinket (a heti kétszer kötelező
istentiszteletet) tartottuk, de szembetaláltam magam a Soulforce ifjú
aktivistáinak egy kisebb csoportjával, lehettek vagy húszan. Első ránézésre
normális egyetemistáknak tűntek, de engem nem vertek át. Megtanultam,
hogy nagy ívben kerüljem a melegeket. Azok HIV-pozitív perverzek és
liberális pedofilok. Az egyik csoporttársam, Patrick, már leállt vitázni egy
aktivistával, de nem ment valami jól neki. Vesztésre állt. Méghozzá nagyon.
– Szóval szerinted nem kell úgy szeretned a felebarátaidat, mint
tenmagadat? – kérdezte a magas, félszegnek tűnő fiatalember nyugodt és
kellemes hangon. Nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam, arra játszik,
hogy Patrick a saját csapdájába essen. Nemes ellenfél volt.
– Nem azt akarom mondani – hebegett Patrick –, kellene, csak éppen…
szerintem… nekünk… Szóval, hogy úgy mondjam, nekünk az a dolgunk,
hogy…
Mindkét csoport rosszallóan csóválta a fejét, és úgy döntöttem, majd én
megválaszolom helyette a fiatalember kérdését.
– Persze hogy szeretnünk kell a felebarátainkat – kezdtem –, de néha a
szeretet azt jelenti, figyelmeztetnünk kell őket döntéseik kárhozatos voltára.
Hangomra a fiatalember felém kapta a fejét, és mosolyogva üdvözölt a
társalgásban. Patrick hálásan visszavonult, és felszívódott a tömegben.
Beszari.
– De nem ítélkezhetünk a szív felett. Olyannak kell szeretnünk és
elfogadnunk embertársainkat, amilyenek. Hátsó szándékok nélkül. –
Hangjában valami olyasmi bujkált, amit egyelőre nem tudtam hová tenni.
Aggódni kezdtem. Annyit tudtam a vallási vitákról, hogy nekem kell
irányítanom a beszélgetést, tehát neki kellett volna az én kérdéseimre
felelgetnie. Nem akartam, hogy egy melegjogi vitába rángasson bele.
– Miért vagytok itt, srácok? – kérdeztem. – A kötekedés nem a
legmegfelelőbb módja, hogy eszmét cseréljetek olyanokkal, akik nem
értenek egyet veletek.
– Mi azokért a meleg társainkért harcolunk, akik az egyetem falai közt
élnek. Mi vagyunk azok hangja, akik nem tudnak felszólalni a saját
érdekükben. – A srác megpróbált emberi arcot adni azoknak, akiket én nem
tekintettem embernek, és most sem járt sikerrel. Utáltam a fajtájukat is,
elhatároztam, hogy nem fogok megijedni egy köcsögimádótól, aki maga is
egy nagy homokbánya.
– Akkor jobban tennétek, ha távoznátok! Mert ez egy keresztény
egyetem, a mi egyetemünk! Miért nem jelentkeztek egy másik egyetemre? –
mondtam paprikavörös képpel.
– Ez marhaság. Nekik is ugyanannyi joguk van ide felvételizni és itt
tanulni, mint akárki másnak. Helytelen lenne kizárni őket csak azért, mert
melegek.
Hátranéztem, és láttam, hogy újabb tucat hallgatót csalogatott oda a
vitánk. A figyelem úgy hatott rám, mint valami drog, erőre kaptam tőle, és
vágytam rá.
– Az ő választásuk volt, a miénk pedig az, hogy nem kérünk belőlük. Te
pedig egyáltalán nem őket képviseled. Ha már itt tartunk, te csak azt a
hitetlen, homokos Mel White-ot reklámozod, és a hagyományos családrend
felbomlását! Tényleg csak az időtöket vesztegetitek itt, srácok.
A hátam mögül felhangzó húúúzás és fújolás csak tovább tüzelte a
becsvágyam. Megcsinálom! Én leszek Krisztus Bajnoka. A szüleim
büszkék lehetnek rám.
– Hogy hívnak, testvér? – kérdezte az előbbinél is lágyabb hangon.
– Mit érdekel az téged, különben sem vagyunk testvérek! Te azt
választottad, hogy Isten ellensége leszel, és ezzel az enyém is. – A szavak,
miután kimondtam őket, vegyes érzéseket váltottak ki belőlem.
– Szeretném, ha egyvalamit tudnál, akárhogy is hívnak: szeretlek, és
sajnálom, hogy ilyen negatív érzelmeket táplálsz irántam és a barátaim
iránt. – Valami abban a percben megtört bennem, és hirtelen nagyon rosszul
éreztem magam. – Tényleg.
Együttérzése őszinte volt. A tudat, hogy hiszek neki, zavarni kezdett.
Feldühített. Nem akartam, hogy bármi összekössön vele, hiszen az
ellenségem volt. Én Isten gyermeke voltam, ő meg nem. Nem ugyanabban a
csapatban játszottunk.
– Mutass megbánást, és kérd Istent, hogy gyógyítson ki bűneidből!
Mivel tudtam, hogy többre nem futja tőlem, elsétáltam, és csak
vonakodva álltam meg, hogy kezet rázzak néhány barátommal, akik
gratulálni szerettek volna elfuserált kísérletemhez, hogy én legyek Krisztus
Bajnoka.
Ahogy átmentem az utcán, és elindultam az Újszövetség tanulmányozása
szemináriumi órámra, hirtelen kétség fogott el. Dühöm vajon megalapozott
volt, vagy csak az önhittség táplálta? Miért viselkedtem annyira
ellenségesen? Miért nem beszéltem én is olyan kedvesen, mint az
ellenfelem? És egyáltalán, igazam van-e, mikor az ellenségemnek
gondolom? Valami nagyon nem stimmelt, csak azt nem tudtam még,
micsoda. Meg akartam leckéztetni a Soulforce-t, de leiskoláztak, mint egy
kisgyereket. Most már tudtam, mit érezhet Patrick.
Az elkövetkező hónapokban újra és újra felidéztem magamban a
sportcsarnok előtt történteket, de hiába: nem tudtam rájönni, mitől éreztem
akkora dühöt. Voltaképpen csak azt tettem, amire tanítottak: megalkuvás
nélkül védtem az igazamat, és azt, amit értékesnek tartottam. Akkor meg
mire ez a nagy bűntudat? Néhány hónappal később elváltak a szüleim, és
szükség volt rám otthon. Otthagytam a Libertyt, ahová soha nem tértem
vissza.

Hogy mennyi minden történt négy évvel ezelőtti, első találkozásunk óta,
arra a legékesebb bizonyíték a mellkasom előtt szorongatott nyolcszögű
tábla. Az áll rajta, hogy: „Le a spirituális erőszakkal!” Azon tűnődöm, mit
gondolhatnak rólam az emberek, akik ezen az esős reggelen munkába
igyekeznek. Egyre több rendőr jelenik meg mellettünk, a rádiójuk
sistergésétől egyre idegesebb leszek. Itt én vagyok az idegen, a félszeg
kukkoló, aki olyan címke alá bújt, ami nem tartozik hozzá.
De ez a félszegség a legnagyobb bizonyíték rá, mennyire más
szemszögből nézem már a dolgokat. Az a hang, ami akkora dühvel robbant
ki belőlem a Soulforce-szal való első találkozásomkor, végre elhallgatott.
Csak tegnap este ismertem meg az erőszakmentes tüntetés alapelveit.
Bele sem akarok gondolni, mennyire más lenne az életem, ha a tüntetés a
mindennapjaim részévé válna. Meztelennek érzem magam és védtelennek,
mintha egész Manhattan engem bámulna, vagyis bennünket, és meglenne a
véleménye rólunk. De minden feszültség ellenére New Yorkot elképesztően
gyönyörűnek találom, még a jéghideg eső ellenére is.
Egy olyan srác számára, aki a Bibliaövezet kellős közepén cseperedett
fel, az efféle élmény egészen földöntúlinak tűnik. Az előttünk és mellettünk
álló rendőrök növekedő száma egyre feszültebbé tesz. A tüntetés előtt
megemlítették, hogy a letartóztatást is kalkuláljam bele, attól függően,
meddig fogunk elmenni a tiltakozásban, és ez a lehetőség megijeszt. Én
rettegek, de a társaimról nem mondható el ugyanez. Hasonló akciók miatt
már többször őrizetbe vették őket. Ez elgondolkoztat: hagyjam letartóztatni
magam a nézeteim miatt? És ha nem teszem, attól szélhámossá válok? Mel
White segédje, Lindsay Hawkins áll mellettem, és szokásához híven lelkes.
Mosolya ragadós, ezt imádom benne. Látom, hogy sötét szeme ide-oda jár
az előttünk álló rendőrnő és a követség udvara előtt posztoló társai között.
Szemezik a nővel, és ha nem lennék „inkognitóban”, talán én is ezt tenném.
– Bejön neked, mi? – suttogom a szám sarkából.
– Pofa be! Dehogy! – csap Lindsay a vállamra.
– Ezt nevezed te erőszakmentes tüntetésnek, beszarok! – felelem, de nem
akarok túlságosan bomlasztó lenni. Káprázatos lány, kár, hogy meleg. Az
elmúlt huszonnégy órában Lindsay lett az én Yoda mesterem, ha mond
valamit, csüngök a szavain. Fiatal kora ellenére nagyon szenvedélyes:
szenvedélyesen kiáll az egyenlő jogokért és a hitéért. Ezt csodálom benne,
de nyugtalanít is. Ha a múltam szemüvegén keresztül nézem ezt az egészet,
akkor helytelennek látom, ezért aztán nem is tudok benne szívvel-lélekkel
részt venni.
Matthew rákezd egy újabb tiltakozó dalra, talán azért, hogy Lindsay és én
elhallgassunk. Amikor Lindsay rám néz, úgy teszek, mintha csókot dobnék
a tisztnek.
– Mindjárt kinyuvasztalak! – nevet, miközben a többiek bekapcsolódnak
az éneklésbe.

2006 ősze: növekvő kétségek

A Libertyből való távozásomat követő két évben a hitem változáson ment
át, gyengülni kezdett. Tovább játszottam a kötelességtudó farizeus szerepét,
de láttam a saját világképemen keletkezett lyukakat. És e lyukak a
hitehagyottság érzetét keltették bennem. Hogyan kételkedhetek abban,
amire mindig is abszolút igazságként gondoltam? Mindazonáltal ügyesen
elrejtettem kételyeimet, és nem csak sűrűn látogattam a közeli
templomokat, hanem segédkeztem is az istentiszteleteken. De éreztem,
hogy a színjáték hamarosan véget ér, és újra át kell gondolnom mindent,
amit eddig tanultam. A lelkiismeretem alapos átvizsgálásra szorult. Az
egész azzal kezdődött, hogy elfogadtam egy meghívást egy Nashwille
belvárosában lévő karaoke-bárba. Ennél furcsább helyen nem is
bukkanhattam volna válaszokra. Húszéves bigott hívő voltam, és ott
sétálgattam fel és alá a világ legszakadtabb csehója előtt. Josh, a legjobb
barátom is ott sétált velem, és próbálta tartani a lépést.
– Tim, ezt nem hagyhatod ki! – vonszolt a bejárat felé.
Az elmúlt huszonnégy órában Josh megpróbálta úgy feltüntetni ezt a
kocsmát, mint egy csodapalotát. „Csodás és elbűvölő helynek” nevezte.
„Semmit sem tudsz a karaokéról, amíg nem láttad, hogyan énekli egy
százhúsz kilós nagydarab dyke a Pézsmapatkány szerelmét a partnerének!”
– Dyke? A partnerének? Te most viccelsz velem?
– Oh… – hallgatott el egy pillanatra. – Azt hiszem, elfelejtettem
mondani, hogy a kedd esti karaokebulikat csak leszbiokebuliknak
nevezzük…
A bennem lakó farizeus ágált ellene, de nem akartam elrontani Josh
örömét, és vonakodva bár, de ráálltam a dologra.
Ez a kis csehó az egyik elismert zenei magazintól megkapta az állam
tizenharmadik leglepukkantabb szórakozóhelye címet, és el kell ismerni,
hogy az ember keresve sem talált benne semmi szépet. Amikor először
léptem be Joshsal, a szemem könnyezni kezdett a füsttől, amíg hozzá nem
szokott, és az orromat csavarta az olcsó sör szaga. Nagyon kínosan éreztem
magam. Teljesen jellegtelen ivó volt, amit egy szimpla lakóházból
alakítottak át italméréssé a szesztilalom idején. A dekoráció kimerült az
évtizedes sörmárkákban, a kirakatban égő, kiöregedett neonok olyan
halványan derengtek, hogy kár volt őket felkapcsolni. A rozoga bárszékek
inogtak, és ha az ember rájuk ült, ide-oda hintázott rajtuk. Az itt iszogatók
rá se bagóztak, miről mesélhetnek a muzeális ülőalkalmatosságok. A hely
abban is különbözött a többi bártól, hogy itt csak sört mértek, azt is a
legolcsóbb fajtából. A bárpult mögött három csapot láttam, fából készült,
világosbarna karjukat szigetelőszalaggal címkézték fel. A csapokból hideg,
borostyánszínű lé csorgott, amibe eddig csak kétszer mertem belekóstolni.
A terem közepén biliárdasztal állt – az se volt mai gyerek. Bár a végét járta,
két úriember játszott rajta zenszerű elmélyültséggel. Olyan élvezettel
hasaltak rá, mintha csak egy nő lett volna.
Joshra néztem, aki úgy mosolygott rám, mint aki végre elemében van.
Belépésünkkor emberek rohantak meg, és öleléssel köszöntöttek bennünket.
Ez számomra felért egy kisebb sokkal. A szeretet váratlan szökőárként
öntött el. Mire letelepedtem, cirka tizenheten mutatkoztak be nekem, én
meg csak kukán néztem őket, agyalágyult mosollyal az arcomon. A
színpadon már fent volt valaki, aki Strici Papaként mutatkozott be, és
rázendített egy Steely Dan-klasszikusra, miközben egy másik fickó, akinek
halálfej díszítette a kalapját, fel-le kapcsolgatta a világítást, és vadul
léggitározott.
– Ez Rosszcsont Szellő – tudatta velem Josh. – Együtt melózunk a Wal-
Martban.
– Ismerős volt valahonnan – feleltem, mert sokszor beugrottam Joshhoz a
munkahelyére.
– Figyelj, Tim, itt barátok közt vagy! – veregette meg biztatóan a hátam,
mert látta, mennyire feszélyezve érzem magam. – Szuper, mi?
Inkább nem mondtam semmit.
Az est véget ért, én pedig teljes zavarban távoztam. De nem csak
összezavarodtam, hanem fel is töltődtem érzelmileg. Az emberek, akikkel
találkoztam, valahogy belém ivódtak, mintha a részemmé váltak volna.
Mintha a szárnyaim alá kellett volna vennem őket.
– Mi az? – kérdezte mosolyogva Josh, amikor távoztunk. – Neked eddig
még senki sem mondta, hogy a melegek és az ateisták szeretik az
embereket?
– Nem – ráztam meg a fejem. Az a fiatal aktivista jutott eszembe, aki azt
állította, hogy szeret, és most megint arra gondoltam, hogy őszintén
mondta. Aztán egészen hazáig nem hagytam abba a fejcsóválást.

2008 nyara: kikristályosodott kétségek

Két év elszaladt, mióta először betettem a lábam abba a kis csehóba, de
abban a két évben buzgóbban látogattam a leszbiokeestéket, mint a
templomot. Új otthonra leltem, ahol bárkiről meg lehetett volna mintázni a
szeretet szobrát, és ahol a belső hangom végre elhallgatott. A bár
törzsközönsége egy nagy család volt, amit vérnél is erősebb kötelékként az
olcsó sör és a ’70-es, ’80-as, ’90-es évek slágereinek kombinációja tartott
össze. Bár az a két év életem legjobb két éve volt, bátran pályázhatna az
„életem legnehezebb két éve” címre is. Ugyanis élményeim során kezdtem
megtapasztalni, mennyien esnek áldozatul a vallásnak. Nem szóltak
egyetlen szót sem Isten ellen, mindig a keresztények ítélték el őket. Én már
nem voltam az a nagyszájú hívő – a karaokeesteken semmiképpen –, mint
azelőtt, de a megtapasztalt igazságtalanságok bűntudatot ébresztettek
bennem, és nem tudtam, miért.
– Tim, beszélhetnék veled? – húzta meg valaki nagyon finoman és
bátortalanul a ruhám ujját. Elisabeth volt, családunk egyik legújabb tagja.
Idegesnek tűnt, bólintottam, és kimentünk a hátsó teraszra.
– Mi a probléma? – kérdeztem.
Arca mintha folyékony halmazállapotú lett volna, azt hittem, mindjárt
átváltozik valamivé, alig tudta összetartani vonásait.
– Hogyan lehetsz keresztény? – bökte ki végül remegő hangon, és láttam
rajta, hogy lassan darabokra hullik. – Hogy lehet, hogy keresztény létedre
jól érzed itt magad? Rajtad kívül nem ismerek egyet sem, aki kibírná itt.
Úgy kerülik ezt a helyet, mintha pestises lenne! A picsába! – dobbantott a
cipőjével, és lenézett a földre.
– Az ő bajuk – feleltem. – Lizzy, történt valami?
Könnyes szemmel nézett rám.
– Tegnap elmondtam az igazat a szüleimnek… – Könnycseppek
gördültek alá lágy vonásain. Láttam rajta, hogy az összeomlás szélén áll.
– Komoly? És mi történt?
Karját a szeméhez emelte, és ahogy letörölte a könnyeit, csuklójáról
felcsúszott a ruha. Észrevettem, hogy selymes, fehér bőrén fekete foltok
éktelenkednek, az elkent szemfesték nyoma. Sokat sírhatott mostanában.
– Apám azt mondta, fogjam a cuccom, és takarodjak a házból, mert ő egy
buzinak nem fizeti a taníttatását! Anyám azzal búcsúzott, hogy akkor
menjek vissza, ha „meggyógyultam”. – A vállamra borult, átkaroltam az
enyémhez képest apró testét. Olyan könnyűnek, törékenynek éreztem,
mintha papírból lett volna.
De azért cserbenhagytam. Gondolkozás nélkül elárultam a vállamon
hosszan zokogó, törékeny teremtményt.
Nem volt látványos árulás, de annál kegyetlenebb: ugyanis nem
mondtam neki semmit.
Megpróbálta összeszedni magát.
– Mennem kell. Egy barátnőmnél fogok lakni. Ő az egyetlen barátom,
akihez apám keze nem ér el. Holnap Texasba utazom… – csuklott el a
hangja.
Mondd el neki, mit ír a homoszexualitásról a Leviták könyve, olvasd fel
neki Pál apostol rómaiakhoz írt levelének első részét! Gyerünk, Tim, Jézus
követőjeként az a dolgod, hogy megmutasd neki, milyen rosszul választott!
A bennem megszólaló hang idegen volt. Nem az én hangom. Mintha nem is
lenne közünk egymáshoz. Parancsoló volt és önző. A visszautasítás hangja
volt, és azt mondta, taszítsam el Elisabethet. Akkor jöttem rá, hogy
megvetem Lizzyt. Nem azért, mert rossz ember, hanem, mert egy másik
lányt szeret. Ez a tény elegendő volt, hogy felszítsa bennem az ellenérzést,
amivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni.
A Biblia azt mondja, úgy szeressük a másik embert, mint önmagunkat.
De akkor hogy lehet ez a hang Jézus hangja? Ha pedig nem Jézus hangja,
akkor kié? Akárki beszélt bennem, tudtam, hogy nem a szeretet felé
kormányoz, ami csak egyet jelenthetett. A hangnak pusztulnia kell.
Elisabeth könnyes szemmel hagyta el a bárt. Könnyei nem a harag
könnyei voltak, amiért nem értettem meg őt, hanem a búcsúzásé. Talán
megérezte belső vívódásomat? Némán álltam, és az ajtót bámultam, amin
az előbb lépett ki. Hallottam egy Styx-dal foszlányait, de nem tudtam rá
odafigyelni. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra a gyomromat
görcsbe rántó szégyenre, amitől nekem is könnyes lett a szemem.
Elbotorkáltam egy bokszig, és leroskadtam.
Akkor láttam meg őt először. Az asztal túloldalán ült, és olyan gúnyos
képet vágott, mintha ő lenne az iskolaudvar réme. Úgy volt öltözve, mint
én, homokszín nadrág, begombolt, fekete ing, de csöpögött belőle az
arrogancia. Megtöröltem a szemem, aztán megborzongtam.
– Ki vagy te?
Miért nem mondtad meg Lizynek az igazat? Miért szalasztottad el a
lehetőséget? Fel kellett volna nyitnod a szemét, hogy a bűn útjára lépett!
Forróság öntött el. Először csak a lábamban éreztem, aztán egyre feljebb
szállt.
Mi van? Elvitte a cica a nyelvedet?!
– Ugye, ezt nem gondolod komolyan? Már a hallgatásommal is eléggé
megbántottam! Magamhoz kellett volna szorítanom, együtt sírnom vele, és
szeretnem őt – de nem tettem. És ezt valaki más parancsolta, nem Jézus.
Ugyan honnan veszed, hogy nem Jézus volt? Jézus Liz bűneiért is
feláldozta magát, ez nem kétséges, de ez a lány mégsem az ő gyermeke.
Helyesen gondolkoztál. Most pedig fogd a Bibliádat, és eredj utána – még
elkaphatod!
A csontomig hatoltak a szavai, egész a velőmig. Megpróbált manipulálni.
Valami nem stimmelt vele. Úgy éreztem magam, mint azon a napon a
Libertyben, amikor kiálltam a Soulforce ellen.
 Valakinek el kellett mondani, amit Patrick nem tudott.
Azon a napon összetört bennem valamit. Szeretetet kellett volna adnom,
nem pedig eltaszítani egy csoportot, csak azért, mert melegek alkotják.
Rosszul tettem, hogy megmaradtam az üres elutasításnál. Máshogy kellett
volna kifejeznem, hogy nem értek egyet velük.
Dehogy! Nagyon helyesen cselekedtél. Csak nem voltál elég elszánt.
Megráztam a fejem, és letöröltem az izzadságot a homlokomról. Nem,
nem volt igazam. Akkor sem volt igazam, és ez a megvető hallgatás,
amiben Lizt részesítettem, szintén helytelen volt. Mintha a tévében láttam
volna, leperegtek előttem vallásos oktatásom pillanatai, de egyik képkockán
sem voltam rajta. Csak azt az ítélkező lényt láttam, a farizeust, aki velem
szemben ült.
Aztán lassan megsejtettem az igazságot, és szinte fellélegeztem: talán
mindvégig tévedésben éltem.
A velem szemben ülő alak megrázta a fejét. Amint felötlött bennem,
máris elítélte a gondolatot. A farizeus ujja figyelmeztetően szegeződött rám.
Felpattantam, de ő gúnyos képpel ülve maradt. Egyre jobban taszított.
Sürgősen meg kellett szabadulnom tőle.
Nehogy megpróbáld!
Meg kell tennem. Valami drasztikus lépésre kell elszánnom magam, hogy
megvizsgálhassam a hitemet, méghozzá alaposan. Aztán eszembe jutott a
megoldás: bújj Liz bőrébe! Légy azzá, amit gyűlölni tanultál! Élj a
melegség bélyegével!
Az ötlet lehetséges következményei szinte nyomasztóan nehezedtek rám.
Ha megteszem, lerombolom az életem. De miféle élet volt az, ami falat
emelt közém és a közé az ember közé, akit szeretnem kellett volna?
Éreztem, ahogy a terv terebélyesedni kezd, és gyökeret ereszt bennem,
mintha már eldöntött kérdés lenne, szinte láttam magam előtt az utat, amin
elindulok. Erre szánt az ég. Egy elhívás volt, egy feladat, amit nem
értettem, és nem is akartam, de nem zárkózhattam el az isteni elrendelés
elől.
Melegként kell előbújnom a szekrényből.
 1 • Ki a szekrényből, be a szekrénybe

2009. január elseje

Testvérem arca aggodalomról árulkodik, képtelen vagyok kipréselni
magamból a szavakat. Nem csak egyszerűen aggódik, határozottan fél. A
másodpercek úgy vánszorognak, mintha meg akarnának állni. A
küldetésemből csak foszlányok bukkannak fel, azokat is gyorsan elnyeli a
tudatomban kavargó káosz.
Andrew arca hasonlít az enyémre, de testalkatunk és a személyiségünk
tekintetében egymás ellentétei vagyunk. Én a tagbaszakadt amerikai
mintapéldánya vagyok, őt meg mintha márványból faragták volna ki.
Arcvonásai lefelé görbülnek, a szeme megkapóan kék. Andrew össze van
zavarodva. Ismerem már őt annyira, hogy a viselkedéséből olvasni tudjak.
Az elmúlt három hónapban minimum ötezerszer elpróbáltam ezt a
vallomást a szobám tükre előtt, és azt hittem, már kívülről fújom. De a
félelem kitöröl minden szót a fejemből, amit mondani akarok. A tenyerem
izzad, és bár tél derekán járunk, homlokom ráncai közt verítékcsepp
formálódik. Rosszul vagyok, a gyomrom háborog, mint a tűzhelyen felejtett
fazék, ami mindjárt kifut. Hiába volt minden, mert arra a pillanatra, amikor
a testvéred szemébe nézve bevallod, hogy meleg vagy, képtelenség
felkészülni. Sógornőm, családunk új tagja, férje oldalán áll a konyhájukban,
és együtt érzőn simogatja Andrew hátát. Védelmezőn néz rá, felkészül a
pillanatra, amikor végre kinyögöm. A bejárat fölötti óra
másodpercmutatójának minden kattanása egy kalapácsütés. A kutya
hangosan lefetyel a tálból, kunkori nyelvét öltögetve bólogat. Barátaink a
fedett teraszon állnak, cigiznek, és valamin nagyon röhögnek, bárcsak
együtt nevethetnék velük. A mosogatógép kattan egyet, és a következő
programszakaszba lépve tovább mossa a reggeli palacsinta tányérjainak
első adagját. A második, harmadik, sőt a negyedik adag a mosogatóban
gondosan feltornyozva várja sorát. A legfelső tányér széléről lecsöppen egy
kis szirup. Érzem, ahogy a tudatalattim nekifut az újabb próbálkozásnak.
 De egy hang sem hagyja el a számat. Nem tudok beszélni. Aztán hirtelen,
szinte magától, kibukik belőlem:
– Meleg vagyok.
A két szimpla szót még jobban kiemeli az utána következő csend. Ég a
szám, gyorsan rájövök, hogy azért, mert rácsaptam a kezemmel. Teljesen
kész vagyok. Két szót mondtam, és a testvéremtől semmilyen válasz nem
érkezik. Az életem örökre megváltozott. Pokoli érzés volt várni a pillanatra,
hogy kimondhassam, de a testvérem válaszát várni még rosszabb,
visszakívánom az előbbi poklot. Érzem, hogy a szememből mindjárt
kicsordul a sós könny, egyre növekszik bennem a félelem. Gyávának érzem
magam, ahogy ott állok a mosogatóba kapaszkodva, mint egy sóbálvány,
számra tapasztott kézzel.
– Te viccelsz, Tim? – kérdezi bátyám elváltozott hangon. Szavai furcsán
csengenek. Remeg, szinte elcsuklik a hangja. Látom az arcán, hogy
megpróbálja eldönteni, komolyan beszélek-e. Reméli, hogy a következő
pillanatban megszólalok: „Beugrottál! Csak vicceltem!”
– Nem, Andrew, nem viccelek – motyogom a tenyerem mögül, de
szavaim érthetőek maradnak. Elhatározásom rohamosan gyengül, de a
kimondott szavakat most már nem szívhatom vissza. Most már tőlem
független életet élnek, nem lehet őket meg nem történtté tenni. Még ha
visszakoznék is, és beavatnám a kísérletembe, a pillanat okozta seb örökre
megmaradna. Egész testemben remegve várom a reakcióját.
Nem gondoltam, hogy az előbújás ennyire nyers, érzelmekkel telített és
rémisztő élmény. Nem attól fél az ember, hogy az élet nem megy tovább,
hanem attól, hogy úgy nem megy tovább, ahogyan eddig. Sztereotípiák és
kétségek emésztenek, a félelem, hogy elveszíthetem az ismerőseimet. Nem
akarom elveszteni a barátaimat, és nem akarom, hogy családom három
lépés távolságból kezeljen. Nem kívánok a család fekete báránya lenni, sem
a „furi”, meleg testvér vagy fiú. Saját magam akarok lenni. De mivel egy
konzervatív, vallásos családban nevelkedtem, tudom, hogy hiú reményeket
dédelgetek. A Bibliaövezet kultúrájában egyszerűen nem lehetek úgy
meleg, hogy közben azt érezzem, „normális” vagyok. El sem tudom
képzelni, mi lenne, ha tényleg meleg lennék. Egy évet még át lehet
valahogy vészelni, de egy egész életet… Azt biztosan nem tudnám
elviselni.
Testvérem arckifejezése a legjobb bizonyíték erre, miközben megpróbálja
felfogni, amit hallott. Kemény évnek nézek elébe.
 Sógornőm, Maren, megbocsátó nővérként néz rám, és bátyám arcán
lassan megjelennek a féltés és az együttérzés gyönyörűséges jelei. Nem
tudom, miért néz így rám, de legalább nem fenyegető az arckifejezése. Nem
ismerem ezt az arckifejezését, és meglepődöm rajta, mert tudom, mit
gondolhat magában. Hirtelen bűntudatom támad. Nemcsak azért, mert
szándékosan belerángattam ebbe a helyzetbe, hanem az önzőségem miatt is.
Önző vagyok, mert bezsebelem arckifejezését, és mindazt, amit számomra
jelent: hogy fontos vagyok neki. És valami nehezen megfogalmazható
módon azt érzem, hogy szüksége van rám.
Attól fél, hogy elveszít? Miért néz így rám?
És miért csak most?
Idegeim már kevésbé feszülnek, és félelmeim lassan alábbhagynak.
Sógornőm hozzám lép, és játékosan megragadja a tarkóm:
– Azt hitted, kirúgunk a házból, mert meleg vagy? – Kezével masszírozni
kezdi feszülő hátizmaimat. Érzem a pulzusom lüktetését. Azóta kalapál a
szívem, hogy Marennek és Andrew-nak bejelentettem, beszélni szeretnék
velük.
– Az az igazság, hogy nem tudtam, hogyan fogtok reagálni – felelem
továbbra is remegve. Andrew is mellém lép, átkarol. Ott állok két ember
szendvicsében, és hirtelen azt érzem, alig ismerem őket. Lehet, hogy túl
szigorú voltam velük? Azt hittem, hogy a bátyám úgy reagál a
bejelentésemre, ahogyan én reagáltam volna fordított szituációban? Nem
tudom, mit gondoljak, és meglep, hogy nem kezdenek el faggatni. Eddig azt
hittem, hogy ha egy szerettükről kiderül, hogy meleg, akkor a családtagok
kérdezősködni kezdenek. De ők nem kíváncsiskodnak, hogy mióta „érzem
így magam”, vagy van-e barátom? Békén hagynak. Csodálatos dolog, hogy
annak ellenére, amit hittem, hogy lesz vagy legalábbis lehet, kiderül, hogy a
vér bizony erősebb, mint a dogma.
A tornác tolóajtajának hangját hallom, mely egyben a megváltásé is, mert
nagyon dohányozhatnékom van. A barátok a konyhába lépnek, és csevegni
kezdenek Andrew-val és Marennel, én pedig kisurranok a tornácra.
Hideg van, legalábbis dzseki nélkül fázom, én pedig bent hagytam az
enyémet, de elszántam magam, hogy nem megyek vissza addig, amíg pár
percet nem tölthetek teljesen egyedül. A számba dugom a cigarettát, és
előhalászom az öngyújtót, de mielőtt meggyújthatnám, megrohan valami.
Fizikai rosszullét fog el, mintha nyakig süllyedtem volna a futóhomokba,
vagy elkövettem volna egy gyilkosságot, és várnám, hogy kiderüljön.
Szorongásom hányingerré válik, szerencsére csak egylépésnyire van a
szúnyoghálós ajtó, amit éppen idejében sikerült feltépnem, hogy a bokrok
közé rókázzak. Az idegállapotom testi tüneteken keresztül nyilvánul meg.
Aztán a lépcső alján meglátom őt, a farizeust, aki rosszalló arccal rám
néz:
Miért hazudtál nekik? Mindketten tudjuk, hogy ezt a mesét nem tudod
sokáig beadni nekik.
Hagyj békén!
Csak nem értem, mit akartál elérni azzal, hogy hazudtál a családodnak?
A hazugság bűn, mint a homoszexualitás. Most már nyugodtan lehetnél
homokos is.
Szándékosan ismételgeti a hazugság szót, de túlságosan el vagyok
foglalva a magam bajával. A téltől lecsupaszított bokor aljában lévő
hányásra meredek, és sírni kezdek. Testvérem megtévesztése a legnagyobb
bűn, amit életemben elkövettem. Mintha szíven döftem volna magam egy
késsel.
Féléves készülődéssel sem tudtam felkészülni erre.

2008 júniusa: hat hónappal ezelőtt

Lizzyről nem hallottam ama sorsdöntő éjszaka, a karaokebár óta. De nem is
volt rá szükségem. A történtek hatására ráléptem egy útra, és szokatlan
döntést hoztam. Valami baj volt a gondolkozásommal, valami nem stimmelt
velem, hogy papolni akartam neki vigasztalás helyett… Helytelenül
cselekedtem, különben nem lenne bűntudatom.
De a szokatlan ötlet, hogy melegnek adjam ki magam, illetve az ötlet
megvalósítása, két különböző szörnyeteg volt, és az utóbbi sokkal
félelmetesebb az előzőnél.
2008 júniusát írtuk, és a tervem készen állt.
Az ötlet egyszerű volt, legalábbis én azt hittem: melegnek adom ki
magam a családom, a barátaim és a gyülekezet előtt, és megnézem, hogy a
„melegség” bélyege hogyan befolyásolja az életemet. Eljött az idő, hogy
végső próbának vessem alá mindazt, amit az elmúlt két évtizedben a
Független Baptista Egyház kebelén tanultam.
 Kétéves korom óta Nashville-ben élek, és nagyon szeretem ezt a helyet.
Mint általában a déli városokban, felénk is lassabban csordogál az élet. Itt a
jeges tea drognak számít, és egyháztagnak lenni nagyobb presztízzsel bír
akármelyik városi klub tagságánál. Itt olyan emberek laknak, akik égnek a
vágytól, hogy a beszélgetést minden adandó alkalommal a vallásra vagy a
republikánus politikára tereljék, és jómagam igazi mestere voltam annak,
hogy izzó hitemet a leghétköznapibb témákban is kifejezésre juttassam.
Kisfiúként fellendítettem a felcsatolható nyakkendők piacát. Több időt
töltöttem templomban, mint némely lelkész. A Power Rangers tiltott
gyümölcsnek számított, méghozzá a világias zenéje, és nem a benne
ábrázolt erőszak miatt – ezt kapjátok ki! De hasonló sorsra jutottak az olyan
filmek is, mint például a Szabadítsátok ki Willyt!, méghozzá a
környezetvédő, liberális üzenete miatt. Nem hihettem a Mikulásban és a
húsvéti nyusziban, és egyetlen halloweenre sem öltözhettem be, nem
mondhattam, hogy „adsz, vagy kapsz”. Nekem azt mondták, ez a gonoszság
ünnepe, és én túl kicsi voltam, hogy tiltakozzak. De mindez nem számított
igazán, én egyszerűen csak normális akartam lenni, bár abban nem voltam
biztos, mi számít normálisnak.
A Vasárnapi Iskola egyik legelső óráján Szodomáról és Gomoráról
tanultunk. Kigúvadt szemmel bámultam a szemléltető táblát, amin filcből
kirakott figurákkal mutatták be a város pusztulását. A „kénköves és tüzes
esőt” ábrázoló filcdarabokat olyan óvatosan helyezte fel a tanárnő, mintha
szíve legféltettebb kincsei lennének. A szemléltető tábla végül úgy nézett ki
– beleértve az embereket is –, mint egy sci-fi film jelenete. Ijesztő kép
volt… egészen addig, amíg az elpusztított épületek nem kezdtek el szépen,
sorban lepotyogni. Csak az óra feléig tartott ki a ragasztás, én meg alig
álltam meg nevetés nélkül.
A Lizzel való beszélgetés óta gyötörni kezdtek gyerekkori emlékeim,
melyek bája időközben megkopott. Most már láttam, miről is volt szó
valójában: egy kiképzésen vettem részt, ami arra készített fel, hogyan
okozzak a Bibliával minél több fájdalmat, ahelyett hogy a szeretet üzenetét
közvetíteném általa. Biblia-döngető homofóbbá képeztek ki. Tehát a
döntésem egyáltalán nem volt könnyű…
Egy ötlet kivitelezése sohasem egyszerű, különösen, ha nem kisebb
dologról, mint a melegség bélyegének magamra vételéről van szó. Ne
gondolja senki, hogy azt hittem, sétagalopp lesz, semmi ilyesmiről nincs
szó. Csupán arra számítottam, hogy a lelkiismereti csaták, melyekbe fejest
ugrom, rövidebb kimenetelűek lesznek. Arra számítottam, hogy elsősorban
külső nehézségekkel kell szembeszállnom, de hatalmasat tévedtem.
Szorongani kezdtem, alvási problémákkal küszködtem, és már előre
felfokozott nosztalgiát éreztem azon dolgok iránt, amiket elveszíthetek. Az
utazás még el sem kezdődött, és máris darabjaimra hullottam.
Döntésemet, hogy nem adom fel, álmatlanul töltött hét követte.
Álomkóros zombivá váltam, aki kísérlete megszállottja lett. De nem csak
alvászavaros lettem, hanem remete is. A külvilággal való kapcsolatom
hiánya aggasztani kezdte a legjobb barátomat, Josht, aki a karaokebár óta
híremet sem hallotta. Nem sokat teketóriáztam, mielőtt autóba vágtam
magam, és elindultam hozzá, hogy mindent elmondjak neki. Végül is az ő
hibája, hogy karaokebulikra kezdtem járni, és ha tetszik, ha nem, ő is
résztvevője lesz a kísérletnek!
Közömbös dolgokról csevegtünk egy darabig, aztán kiböktem:
– Úgy döntöttem, előbújok. A családom és a barátaim előtt.
– Mi?! Te nem vagy meleg! Vagy mégis? – kérdezte döbbenten, és a
zavara máris javított kedélyállapotomon.
– Persze hogy nem! Ismersz! Ismered az életem, a neveltetésem, meg
mindent.
Arcán megértés ragyogott fel, és magatartása rögtön megváltozott:
– Ez remek! – csapott le az ötletre, mielőtt kifejthettem volna. – Ha
belebújsz a bőrükbe, talán nem leszel olyan seggfej velük!
– Hé! Én nem is… na, jó, az voltam… De nem akarok többé seggfej
lenni. – Joshra mosolyogtam. – Csak nem tudom, hogy… – Hangot adtam
bizonytalanságomnak, és vártam, hogy biztat-e a terv kivitelezésében, vagy
azt ajánlja, inkább felejtsem el a dolgot.
Josh észrevette határozatlanságomat:
– Ha nem csinálod meg, esküszöm, találok valakit, aki megteszi! Ez
életed legjobb ötlete, és végig kell csinálnod! Tim, ez a te nagy lehetőséged,
hogy megkérdőjelezz mindent, amit eddig tanultál! Az esélyed, hogy szívet
növessz! Hogy megváltoztasd az életed! – Túlságosan jól ismert.
Tudtam, hogy nincs más választásom.
Josh hátával a tornác falának dőlve, mutató- és hüvelykujja közt fekete
kecskeszakállát pödörgette. Töprengő arcot vágott, láttam, hogy azon
gondolkozik, hogyan fogalmazza meg, amit mondani akar. Nashville
belvárosának fényei felé fordultam, és rágyújtottam egy szegfűszeges
cigarettára. A tikkasztó júniusi hőség és a kései óra ellenére is magas
páratartalom miatt a pólómmal folyamatosan törölgettem a homlokomat,
amíg vártam, hogy folytassa. A cigaretta már csak egy kátrányos filter volt,
és a hátamhoz tapadt a pólóm, mire végre megszólalt.
– Tudod, ha belevágsz ebbe, szigorú szabályrendszert kell felállítanod
magadnak! – Josh vidám arckifejezése komollyá vált.
– Mire gondolsz?
– Például nem randizhatsz csajokkal, de még csak nem is flörtölhetsz
velük! Ezen múlik az egész kísérlet sikere – szívott a bal keze ujjai közt
tartott szegfűszeges cigarettába.
– Miért nem?
– Több oka van. A kísérlet kétoldalú, azon áll vagy bukik az egész, hogy
most, mikor melegként kijöttél a szekrényből, heteroszexuálisként el kell
bújnod. Így teljesen az új életed börtönébe leszel zárva – ugyanúgy el kell
fojtanod a vágyaidat, ahogy a leszbikusoknak és a melegeknek, mielőtt
felvállalták volna „másságukat”. Így jobban megérted őket. Emellett
csökkented a lebukás veszélyét. Az emberek pletykásak, és ha randizol
valakivel, könnyen kitudódhat. Ráadásul megúszod az egész kísérlet
legrázósabb részét. Egy kapcsolat bonyolult dolog. Nem tudnád kézben
tartani.
Mint mindig, Joshnak most is igaza volt, és a vállamra vett súlyt hirtelen
sokkal nehezebbnek éreztem.
– Megértettem – mondtam a cipőmet nézve.
– Valóban?
– Igen. Bele fogok őrülni, de igazad van. – Erőtlennek éreztem magam.
– Egy évig semmi szerelmi dráma. Egy áldás lesz számodra ez a
beépülés! Hidd el!
– Képzelem!
– Mikor akarsz előbújni? – tette vállamra a kezét.
– Még nem döntöttem el. – Már magát az ötletet is alig tudtam
feldolgozni.
– Akkor jobb, ha kidolgozod a részleteket, tesó! – Josh átpöckölte
szegfűszeges cigarettáját a lépcső fölött. Szememmel követtem a csikk
röptét. A parázs egyből kihunyt, ahogy az alattunk lévő nedves avarhoz ért.
– Gyere be, és mindent kitalálunk!
 2009. január elseje
Összerezzenek, amikor Maren váratlanul kilép a tornácra, Sprite-tal kínál,
és azt mondja, menjek be, ott melegebb van, aztán biztatóan megpaskolja a
hátam. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. Mozdulni sem
tudok, pedig már nem érzem az orrom és a fülem. Borostámra könny és
takony fagyott.
– Nyugodtan bejöhetsz, Tim! Attól, amit mondtál, még nincs vége a
mulatságnak! – Biztatóan tovább simogatja a hátamat, és először érzem azt,
hogy közünk van egymáshoz. A bátyám felesége, a sógornőm, de egészen
eddig nem tekintettem rá barátként. Anélkül, hogy elnyomnám, a
hamutartóba dobom a cigarettát, és követem a házba.
A délelőtt további részét a többiekkel töltöm a nappaliban, kávét
kortyolgatok, és megpróbálok nem elaludni. Kimerült vagyok, és
legszívesebben napokig feküdnék, de előbb színt kell vallanom anyámnak
és a nevelőapámnak. A gondolat még nagyobb kétségekbe taszít, és
majdnem kidobom a taccsot. Megint. Gondolkozás nélkül búcsút veszek
Marentől és Joshtól, megölelnek, és azt mondják, szeretnek, és én
viszonzom kedvességüket. Megölelem a bátyámat, aztán puszit nyomok a
feje búbjára. Már nagyon régen nem csináltam ezt. Gyorsan elhúzódom, és
elköszönök. Közben arra gondolok, nehogy ezt is a melegségem számlájára
írja. A paranoia máris elkezdődött. Beszállok a kocsiba, és elhajtok.
Fejemet az ablaknak döntöm, forró könnyek és jéghideg üveg kontrasztját
érzem az arcomon. Január elseje van, 11:35, vagyis 364 és fél napom van
még hátra a kísérletből. Telefonom naptára a Mount Everestre hasonlít, és
nem napok egyszerű egymásutánjára.
Nem tudom, hogy képes leszek-e rá.
Mielőtt anyám lakásához hajtanék, ami húszpercnyi autózásra van északi
irányban, a Tennessiben lévő Hermitage-ban, beugrom egy barátomhoz,
Hope-hoz. Keveset aludtam a múlt éjjel, és szükségem van egy kis
pihegésre, mielőtt meglátogatom anyámat. Bemegyek a lakásba, első utam
a fürdőszobába vezet, és csak utána lépek a konyhába, ahol Hope vodkát
töltött nekem, amíg megmosakodtam. Felém nyújtja, egy húzásra felhajtom,
és mellkasom felmelegszik, ahogy a tiszta alkohol szétárad a testemben.
– Hogyan tovább?
– Elhívom anyámat kávézni, és elmondom neki.
– Jól hangzik. Nem akarsz pihenni?
 – Nem hiszem, hogy tudnék.
– Meg kellene próbálnod – ajánlotta.
– Néhány perc múlva felhívom, hogy ráér-e találkozni velem.
Egy újabb kör vodkával és egy kis beszélgetéssel később felhívom
anyámat, a telefont a fülemhez szorítom. Egy évszázadig tart, amíg végre
felveszi a mobilját. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem, mert most
készülök összetörni a szívét.
– Szia, anya, nem lenne kedved meginni egy kávét? Szeretnék mondani
valamit.
Egyik részem azon tűnődik, hogyan reagál majd. Nem tudok szabadulni a
gondolattól, hogy nem fog hinni nekem.
– Tim… Tudom, mit akarsz mondani – feleli. Általában élettel teli és
vidám hangja most nagyon komor; és mintha sírt volna, rekedt és megtört.
– Tessék?
– Azt hiszed magadról, meleg vagy. Andrew felhívott nemrég. – Úgy
tűnik, kételyei vannak, és nekem el kell oszlatnom őket.
– Nem csak hiszem, anya, az is vagyok – nem tudtam megállni, hogy ne
kezdjek védekezésbe. Mit akar ezzel az „azt hiszed”-del? Mintha valami
tévedés vagy hiba csúszhatott volna a dologba, pedig biztos vagyok benne,
hogy senki sem venné a bátorságot, hogy szexuális orientációját a világ
orrára kösse, ha csak azt hinné, hogy meleg. Túlságosan sorsdöntő és
fájdalmas kérdés ez ahhoz, hogy szórakozzunk vele. Ráadásul anyám ezzel
az egész előbújás komolyságát tagadja, egy olyan vallomásét, amit minden
ember alaposan átgondol, mielőtt előáll vele.
– Gyere haza, Tim, majd itthon megbeszéljük! – mondja anyám, és
hangjából eltűnik az a furcsa tónus. Vonakodva biccentek Hope-nak, hogy
ideje indulnom.
Anyám házához érkezem. Amikor bekanyarodom a kocsibejáróra,
észreveszem, hogy a frontoldali lépcsőn vár. Nem szokott így fogadni.
Lelkem egyik fele megkönnyebbült, hogy már tudja, a másik dühöng, hogy
nem én mondtam el neki. Kiszállok a kocsiból, fogom a táskámat, és
elindulok felé. Amikor felérek a lépcsőn, kinyújtja a karját, hogy
megöleljen. Úgy merülök el az ölelésében, mint egy lehorzsolt térdű kisfiú,
ő pedig magához szorít.
– Tim, szeretlek. Ugye, tudod? – kérdezi anyám, miközben a vállára
hajtom a fejem. Büszke vagyok anyámra, nekem is így kellett volna Lizzel
bánnom.
 – Tudom, de azt is tudom, hogy nem örülsz a hírnek.
– Majd megbeszéljük. Mindegy, mi történik, én szeretlek. Csak adj egy
kis időt!
– Oké. – Többre nem is nagyon futja tőlem, túlságosan fáradt vagyok.
Ugyanakkor boldog is, mert örülök neki, hogy megpróbálja kimutatni,
szívén viseli a sorsomat. Bemegyünk és leülünk a kanapéra, döcögve indul
a beszélgetés, szoktatjuk magunkat az új helyzethez, végül ő vág bele:
– Apádnak elmondtad már?
– Még nem. Majd megírom neki e-mailben. Nincs erőm egy újabb
beszélgetéshez.
– Nem muszáj ma elmondanod neki – mondja.
– Tudom.
Megpróbálom elképzelni, mennyivel nehezebb lenne a helyzetem, ha a
testvérem és az anyám nem biztosítottak volna töretlen szeretetükről.
Szívem szakad meg azokért, akik elvesztették családjukat, amikor
előbújtak. El sem tudom képzelni azt a kiszolgáltatottságot, amikor
cserbenhagynak azok az emberek, akiknek melletted kellene állniuk –
mindegy, mi történik. Lizzyre gondolok. Amikor hat hónappal ezelőtt
odajött hozzám a karaokebárban. Bárcsak tudtam volna… Bárcsak tudtam
volna, mit érez, és átkarolva együtt gyászoltam volna vele, és elfogadtam
volna a fájdalmával együtt. Bűntudattól, szégyenérzettől és szomorúságtól
sújtva az ágyamhoz vánszorgok, még csak 4:26, de úgy érzem, mindjárt
elájulok. Bármihez, ami ekkora félelemmel jár, mint amit ma éreztem, nagy
bátorság kell. Egészen mostanáig a melegség felvállalását gyávaságnak és
önmegtagadásnak hittem. Azt hittem, ez a könnyebbik út az olyan emberek
számára, akik nem képesek legyőzni perverzióikat és bűneiket. De ha
valamit megtanultam ma, akkor az az, hogy az előbújás – amivel egész
addigi életedet kockára teszed – bátor cselekedet, mely tiszteletet érdemel.
 2 • Nem Kansasban
Nagyjából egy hét telt el azóta, hogy előjöttem a szekrényből, és családom
lassan kezd megbarátkozni a gondolattal. A bátyám kevésbé érzi magát
feszélyezve, mikor találkozunk, és tegnap már szexuális irányultságommal
kapcsolatos kérdéseket is megkockáztatott, és bár boldogan kellett volna
kielégítenem kíváncsiságát… az az igazság, hogy magam sem tudtam, mit
feleljek. Mivel igazából nem vagyok meleg, gőzöm sem volt róla, mit jelent
annak lenni. És nem is fogom megtudni, bármennyi tapasztalatra is teszek
szert ebben az évben. A projektem behatároltságáról és korlátairól nem
feledkezem meg. Csak remélhettem, hogy az alternatív szexuális orientáció
ezen nézőpontja, melyből most már én is szemlélem a világot, biztosít
nekem annyi rálátást a dolgokra, hogy néhány, engem kínzó, rázósabb
kérdésre választ kapjak.
Mi az, hogy az ember meleg? Pusztán annyi, hogy az azonos neműekhez
vonzódik, vagy többről van szó? És ha van valami mélyebb jelentése, akkor
arra is rá kell-e kérdeznem, hogy mit jelent heteroszexuálisnak lenni?
Emlékszem, gyerekkoromban szinte tapintani lehetett a félelmet, ha a
társalgásban felvetődött a homoszexualitás témája, és ez a félelem gyakran
dühbe és gyűlöletbe csapott át az állítólagos „meleg összeesküvés” ellen.
Valamivel több mint egy hét telt el a vallomásom óta, és továbbra is csak
ezt a tapintható félelmet tapasztalom.
Az előbújásomat követő nyolc napban ez a félelem felütötte fejét
mindegyik szociális szférámban. Jézus nevében többször ledorongoltak,
elvesztettem négy barátomat, akik nem voltak hajlandók egy „megbánást
nem tanúsító” meleg közelében maradni, és megkaptam, hogy Jézus nem
szeret engem. Talán a legszívtelenebb reakciót a saját lelkipásztoromnál
tapasztaltam.
E-mailben közöltem vele, hogy azért nem látogatom a gyülekezetet, mert
meleg vagyok, és tudom, hogy nem nézné jó szemmel. Megírtam neki,
hogy cölibátust tartok – félelemből fakadó megfutamodás. Közöltem vele,
hogy az utóbbi időben mindent megkérdőjeleztem az életemben, csak a
hitemet nem. Továbbá, hogy az e-mailemet mindenkinek megmutathatja,
mert előbújtam, és nem rejtőzködöm többé. Azzal zártam soraimat, hogy
szeretem, és hogy szívesen leülnék vele elbeszélgetni erről. Hihetetlenül
nehéz volt megírni ezt a levelet. Jim nem csak a tanítóm volt, a barátom is,
gyülekezetében egyetemistaként és koordinátorként is dolgoztam, több mint
fél évig. De néhány hónappal a vallomásom előtt otthagytam a munkát,
hogy ne okozzon fennakadást, ha azonnali hatállyal el kell hagynom a
gyülekezetet. Amikor megnyomtam a „küld” gombot, nagyon sebezhetőnek
éreztem magam, ennél már csak akkor éreztem magam rosszabbul, amikor
a válasz megérkezett:
Bizonyos okok miatt nem lep meg a bejelentésed. Az én lelki vészjelzőm
már akkor elkezdett csörögni, amikor beszámoltál róla, hogy rendszeresen
látogatod a Centennial Park közelében található melegbárt. Csak nem
akartam hinni a megérzésemnek. Őszinte leszek veled: rossz társaságba
keveredtél. Az ellenség ezt arra használta fel, hogy rossz döntésekre
csábítson. Mert ez egy döntés, és nem gének kérdése. Eleget forgattad a
Bibliát, hogy tudd, a homoszexualitás vétek. Imádkozni fogok, hogy Jézus
nevében távozzon belőled a gonosz lélek!!! Amikor e sorokat olvasod, az
ellenség vissza akar majd vágni… de neked ellen kell állnod és meg kell
szabadulnod tőle! Végezetül, hadd mondjam el, hogy a gyülekezetünkben
ugyanolyan szívesen látunk, mint a többi bűnöst. Tökéletlen emberek
gyülekezete vagyunk, akik a tökéletes Istent imádják. Egyik bűn sem
nagyobb a másiknál… házasságtörés, pletykálkodás, homoszexualitás és
társaik. Ugyanakkor megértem, ha az ügy miatt előnyben részesítenéd az
„anonimitást”, és megkönnyítené a dolgodat, ha egy másik
egyházközösségnél próbálkoznál.
Akárhogy is… vissza kell térned az egyház kebelébe!
Megpróbáltam olyan objektíven olvasni a levelet, ahogy csak lehet, de
minden mondata szíven ütött, méghozzá rossz értelemben. Ugyanazok a
gondolatok köszöntek vissza, melyeket azon a tikkasztón forró éjszakán
Liznek akartam mondani, azok a gondolatok, amiket szerencsére
magamban tartottam, mert tudtam, hogy több rosszat tennék velük, mint jót.
Úgy éreztem, elárultak. Négyszer olvastam el a levelet, mire kiszúrtam a
legelszomorítóbb részt. A neve alatt álló néhány szó beszédesebb volt az
egész levélnél. Jim neve alatt nagy betűkkel a következőt találtam:
„BlackBerryről küldve az AT&T hálózatán.”
Nem elég, hogy Jézus nevében megdorgált és kioktatott, hogy rossz
társaságban forgok, meg hogy az életformám „döntés és nem gének”
kérdése, ráadásul mindezt a mobiljáról tette… Nem kérte, hogy üljünk le
beszélgetni. Igaz, a többi bűnössel együtt engem is várt az istentiszteletre.
Úgy rágódtam a szavakon, mint egy rossz szakítólevélen, és azt kívántam,
bárcsak megpróbált volna személyesen beszélni velem.
Az egészben az volt a legfájdalmasabb, hogy konzervatív keresztény
barátaim többsége számára, akikkel megpróbáltam kapcsolatba lépni,
megszűntem létezni. Martin Luther King egyszer azt mondta: „Amikor
mindennek vége, akkor nem az ellenfeleink szavára, hanem a barátaink
némaságára fogunk emlékezni.”
És ez a hallgatás fájdalmasabb volt minden ítélkezésnél.
Nehéz összefoglalni eddigi érzéseim széles skáláját, de a magány volt
közülük a legkínzóbb. A telefonom nem szólalt meg percenként hívásokat
és SMS-eket jelezve, ahogy egy rövidke héttel ezelőtt. Vártam, és
felkészültem a bejelentésemet követő beszélgetések sorozatára, de a legtöbb
barátomnak elég volt, ha minél távolabb tudhat magától. Azt hiszem, ez a
távolságtartás az, amitől a legtöbben kiakadnak. A kiközösítés a hívők, a
barátaink és a szeretteink köréből, akik nem értenek egyet velünk, és a
szakítást választják. A hír pestisként terjedt, de én voltam az egyetlen
áldozat.
Emlékszem, amikor gyerekfejjel melegeket láttam az utcán, úgy
bámultam őket, mint állatokat egy szafarin. Ritkán lehetett velük találkozni
– mármint olyanokkal, akikről lesírt, hogy azok –, és nem én voltam az
egyetlen, aki vásári mutatványként szemlélte őket. Aztán egyre többször
feltűntek, látni lehetett őket, és hallottunk róluk, és sürgősen elkezdtek
kioktatni minket a homoszexuális összeesküvés sötét titkaira: hogy
„gyerekekre vadásznak”, hogy a kezükben van a média, és az MTV minden
műsorába becsempész egyet, hogy az ifjabb generációnak már fel se tűnjön
megvetendő és veszélyes önreklámjuk. Vicces, de még a szegény
bíborszínű Teletubby, Tinky Winky sem kerülhette el a népharagot!
Elgondolkozom, miért foglalkoztam én annyit mások céljaival? Én
továbbra is én vagyok. Bár az orientációmra új címke került, annyit sejtek,
ha itt valakinek van is valami célja, az nagyjából annyi lehet, hogy
nyugodtan élhesse az életét. Kíváncsi vagyok, hogy az utazásom alatt
kiderül-e valami erről. Vajon tényleg létezik „meleg összeesküvés”, vagy az
ő életük is ugyanolyan „ártatlan”, mint a heteroszexuálisoké?

Húsz másodperce vagyok a melegbárban, és máris szörnyen érzem magam.

A kísérlet nyolcadik napján készen állok rá, hogy előrelépjek, és
megnézzem, milyen is a nashville-i LMBT-élet. Mivel vallásos körökben,
melyekben eddig forgolódtam, egyetlen melegbárról hallottam, a Club
Playről, evidens, hogy ez az első hely, ahová ellátogatok. De gyorsan
kiderül, miért éppen erről a helyről hallottam, és nem a többiről.
Első alkalommal belépni egy melegbárba szürreális, hogy ne mondjam
földöntúli élmény. Alig emlékeztet a heterobárokra, ahol eddig
megfordultam. A kékes fények hol zöldre, hol narancssárgára, hol sárgára
váltanak a templomok festett üvegablakainak színeiben – neonok,
diszkógömbök és páváskodó emberek színes ruhatára. A csaposok felé
tekintek, mind férfiak. Kigyúrtak, és kivétel nélkül félmeztelenek. Olyan,
mint a Hooters vagy a sztriptízbárok – csak pepitában. Ez a hely meleg
férfiak számára készült, vagy legalábbis a szórakoztatásukra. A dübörgő
techno ritmuson át is hallom a szívemet, ami úgy kalapál, mintha több
emeletet rohantam volna felfelé a lépcsőn.
Nem láttam még ilyen vegyes péntek esti népséget. Mintha
olvasztótégely lenne. Egy öltönyös, inget viselő ürge éppen egy bőrszerkós
fickóval rázza a rongyot, akinek mindkét mellbimbójából testékszer
kandikál ki. Egy másik férfi szűk pólóban és farmerben egy
transzvesztitával táncol. „Totó, azt hiszem, már nem Kansasben vagyunk.”
Amikor elindulok a bárpult felé, kapok egy puszit az arcomra, és egy
„szia, idegen!”-t valakitől, akivel sohasem találkoztam, majd elsiet, hogy
üdvözölje a következő újonnan érkezettet. Most már tudom, hogy ez
tényleg nem Kansas!
Bár feszengek, tudom, hogy okkal vagyok itt. Ami a legfurcsább, az a bár
rikító túldíszítettsége. Teljesen passzol az általam hallott, melegekről
alkotott sztereotípiákhoz, és eltűnődöm, hogy a sztereotípiák oka talán
inkább a környezetnek köszönhető, mint a benne található embereknek.
Remélem, el tudok szakadni a dekorációtól, pedig ez kezdetben nem
könnyű. Beljebb óvakodom a bárba, Tommy Hilfiger inget és Perry Ellis
farmert viselek. Tudom, hogy úgy lépek közéjük, mint egy álruhás királyfi.
Csak azt nem tudom, miért érzem felsőbbrendűnek magam hozzájuk
képest? Képtelen vagyok az objektivitásra és az elfogulatlanságra. Attól
tartok, hogy a saját káromon kell majd tanulnom.
Lady Gaga „Poker Face” című számát Britney Spears követi. Rendelek
egy sört, és megpróbálok feltűnés nélkül ücsörögni. Furcsa érzés azért
drukkolni, hogy az emberek ne jöjjenek rá, hogy hetero vagy. Mesterkélt
mozdulatokkal próbálok melegnek látszani. Felidézem a tévében és a
mozikban látott összes homokos sztereotípiát, és igyekszem ezek szerint
viselkedni. De még paranoiás vagyok. Mi van, ha rosszul csinálom? Az első
kiruccanás inkább kóstolgatás, mint valós élmény, annyira leköt, hogy jól
jászom-e a szerepet, hogy kérdéses, jut-e időm a tanulásra és a
tapasztalatszerzésre.
A színpadon éppen egy nőimitátor tátogja el a „Womanizer” (Nőfaló)
című számot, és a közönség megvadul a dologban rejlő iróniától.
Megpróbálok a teljes kép helyett a részletekre koncentrálni… Például arra,
hogy még nem láttam nőt ilyen tónusos hasizommal, mint amilyennel ez a
pucckirálynő rendelkezik, vagy a dekoráció bizarrságára, egyszóval az
olyan részletekre, melyekkel elterelhetem a figyelmem a bennem növekvő
irracionális félelemről.
Miért érzem magam ilyen kényelmetlenül? Mélyeket lélegzem, és
megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, de nem megy. Vajon ők
ugyanilyen kényelmetlenül éreznék magukat egy templomban? Jó, nem
akármelyik templomban, hanem abban, amelyikben én otthon érezném
magam.
Oldalra nézek, és látom, hogy a farizeus vadul meresztgeti a szemét, és
minden másodperccel ijedtebb. A világért sem árulná el, de még nálam is
kellemetlenebbül érzi magát, ha ez egyáltalán lehetséges. Jó érzés, hogy
jelenlegi helyzetében, ennyire kiszakítva természetes közegéből, még rám
sem képes figyelni. Annál inkább a többiekre, akiket alig tart többre az
állatoknál. Csak sajnálni tudom, ahogy magamat is, mert az arcán lévő
kifejezés az én lelkiállapotomat tükrözi.
Követem a pillantását, és észreveszek mellettünk egy forrónadrágos
hapsit, nyakörvvel és ajakpiercinggel. Beszéd közben látszik, hogy a
nyelvében is van egy. Végignézek a karján, a vállára tetovált sellőfiútól a
kezében tartott világoskék italig. Valami koktél lehet, egy méterről is érzem
az alkohol szagát.
– Gyerünk, kislány! – kiáltja oda a színpadon álló pucckirálynőnek, aztán
megpördül, hogy újabb italt rendeljen. Mozdulatai kecsesek és nőiesek.
Idegességemben megpróbálom utánozni, aminek az lesz a vége, hogy
kiöntöm a sörömet. Zavarban vagyok, ciki az egész, de a fickó rám
mosolyog. Megnyerő, barátságos mosolyától egy kicsit jobban érzem
magam.
– Még egy sört az új srácnak! – mutat rám a csaposhoz szólva. A
félmeztelen csapos rám kacsint, és kinyit egy sört, majd szalvétára helyezve
elém teszi.
 – Köszönöm!
Felhörpintem a maradék sörömet, és nekiállok a következőnek.
– Szívesen! – mondja. – Ezt már lehetőleg ne öntsd ki! – Azzal
megpaskolja a seggemet, és továbbáll. Felháborodok. Legszívesebben
behúznék egyet az ürgének, amiért hozzám ért, és azt feltételezte, hogy a
tapizás megengedett… még akkor is, ha melegnek hitt. Nagy levegőket
veszek, és megpróbálok megnyugodni. Bízom benne, hogy nem ér újabb
atrocitás, ami miatt még a mostaninál is kellemetlenebbül érezhetem
magam. Reménykedem, mégis megtörténik.
A terem túlsó végéről valaki szemezni kezd velem. Intenzíven néz,
amikor már félúton jár felém, észreveszem, hogy félmeztelen felsőteste
babaolajtól és aranyportól csillog. A picsába…
A farizeus úgy néz rám, mintha vészhelyzet lenne, pánikban van.
Menekülj! Siess!
Mielőtt megmozdulhatnék vagy válaszolhatnék, egy kéz határozottan
megmarkolja a csuklómat, és most már én is pánikba esem. Adrenalin árad
szét a testemben, és a lábam elgyengül, mintha ki akarna esni alólam. Nem
tudom magam kiszabadítani, a férfi agresszívan magával rángat a
szomszédos táncterem felé. Esélyem sincs ellenkezni.
Túlságosan gyorsan történik minden, hogy reagálhassak.
Az egyik pillanatban még a bárpultnál lebzselek, és a sörömet iszogatom,
olyan emberek közt, akiket gyűlölök, a másikban a táncparketten állok egy
félmeztelen, babaolajtól és aranyportól csillogó bikával, miközben Beyoncé
harsog sztereóban a hangfalakból. Egy határozott mozdulattal megpördít,
háttal állok a fickónak. Pánik és rettegés jár át, amikor a falon lévő tükörre
nézek, és ott olyan ocsmányságot látok, amitől felfordul a gyomrom.
A mögöttem álló, félmeztelen fickó úgy tesz, mintha cowboyként
próbálna meglovagolni. Fel nem foghatom, miből gondolta, hogy jó ló,
illetve táncpartner lennék. Inkább egy nagy marhának látom magam,
miközben elveszítem féltett ártatlanságomat. De menekülés helyett a táncot
választom, vagy valami olyasfélét, mert baptista neveltetésemből kifolyólag
nem sok közöm van a ritmushoz. Hülyén érzem magam. És biztosan úgy is
nézek ki. Próbálkozásom kimerül néhány esetlen csípőkörzésben és
csettintésben, amivel általában elvétem a ritmust. De nehéz úgy
koncentrálni, hogy egy férfi az ágyékával bökdös. Úgy érzem magam,
mintha egy perverz markába kerültem volna.
 Tudom, hogy az efféle élmények táncpartnerem, illetve a többi jelenlévő
számára megszokottak. Körbenézek a bárban. Látom, hogy a melegek – és
néhány nő – ugyanúgy ropják, ahogy mi. A férfi átfogja a mellkasomat, és
magához szorít. Ijedtemben ugrok egy nagyot.
– Te kis betöretlen csődör! – súgja a fülembe, amikor előrehajol.
Menekülni akarok. Hányni. Elszívni egy cigit. Kiverni belőle a szart is.
A dal átúszik egy másik számba, mielőtt észrevenném, és furcsa dolog
történik. Mintha valami megtörne bennem, feladom a küzdelmet a helyzet
és a mögöttem álló túlságosan agresszív férfi ellen. A zene hipnózisa úrrá
lesz rajtam, és beszippant, mint a többieket.
A szám véget ér. Úgy érzem, megbecstelenítettek, nyálkás vagyok és
elhasznált. Csak magamat okolhatom, hogy ez megtörtént, hogy
elvesztettem az irányítást.
– Kurva! – mondja a fickó elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Lehet, hogy tényleg kurvásan viselkedtem, de most nem akarok mást, csak
kezet mosni, és ledörgölni a rám ragadt babaolajat és csillámport – ami nem
is olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.
Amikor elhagyom a táncparkettet, még visszanézek a táncpartneremre.
Kikosarazottnak és csalódottnak tűnik, mint aki csak jól akarta volna érezni
magát, de én elrontottam a mulatságát. Ez nem egy ragadozó vagy egy
perverz pillantása. Az arckifejezése sebezhetőségről árulkodik, és hirtelen
úgy érzem, nagyon félreértettem őt: engedtem, hogy saját szorongásom
eltorzítsa a férfi szándékait. Csalódást érzek. A Biblia szerint az ember a
külsőt nézi, de Isten a szívekbe lát. Az alapján ítéltem meg a szívét, ahogy
táncolt velem? Olyan gyorsan visszazuhantam régebbi alapállásomba, hogy
felületesen ítéltem meg, és ragadozónak véltem?
A pillantásával megint meglep. Mintha nem rám, hanem belém nézne,
mintha azt kutatná, ki vagyok valójában, és mit keresek itt. Amikor lesüti a
szemét, kihasználom az alkalmat, és elmenekülök a bárból. Elönt a
megbánás, és amíg a kocsim felé sétálok, elhatározom, hogy változtatok a
hozzáállásomon. Ha tovább akarom folytatni, teljes szívvel kell csinálnom.
Nem elég, ha elrejtem a bennem lapuló előítéleteket, minden ilyesmit kint
kell hagynom az ajtó előtt. Először a saját szememben kell keresnem a
gerendát, meg kell próbálnom nyitott szívvel és elmével közeledni ezekhez
az emberekkel, méghozzá az ő hazai pályájukon.
Néhány perccel később már Josh háza előtt állok. Még mindig tombol
bennem az adrenalin, és nyomaszt a klubbeli viselkedésem. Kopogtatok, és
az ajtó kinyílik.
– Na, hogy ment? – kérdezi, mielőtt bármit mondhatnék.
– Ne tudd meg… – Leülök a kanapéra, és szegfűszeges cigire gyújtok. –
Kiöntöttem a söröm, mert úgy akartam piruettezni, mint egy másik ürge,
aztán tánc közben szexuális aktust mímelt velem egy félmeztelen,
babaolajjal bekent, aranyportól csillogó férfi. De ez még semmi! A hab a
tetején, hogy homofób voltam egy melegbárban! – Végsőkig elkeseredett
arcom láttán Josh önkéntelenül és hisztérikusan röhögni kezd.
– Bármit megadtam volna érte, hogy láthassam! – mondja Josh,
miközben megpróbál levegőhöz jutni. Nem velem, hanem rajtam röhög.
– Nehogy azt hidd! Szörnyű volt! Mintha egy darab hús lettem volna.
– Tényleg az voltál, méghozzá egy jó nagy darab, aminek „köcsög” van
tetoválva a homlokára! – Tovább röhög.
– Nem voltam köcsög!
– De bizony, az voltál! – lép be Josh felesége, Sandra, aki hasonlóan jól
szórakozik a dolgon.
– Gyerünk, szivi, mondd meg neki! – vigyorog rá Josh.
– Azt hiszem, egy barátra van szükségem – mondom. – Szükségem van
valakire, aki leveszi a céltáblát a hátamról, és megmutatja, hogyan
viselkedjek hasonló szituációkban. – Bízom benne, hogy Josh egyetért
velem.
– Nagyszerű ötlet! De ki legyen az? És be akarod avatni a dologba? –
Végre abbahagyja a vihogást, és elgondolkozik.
– Például ott van Shawn a karaokebárból, remek fickó, és meleg.
Szerintem ő tökéletes lenne.
– Mint egy meleg Yoda mester? – kérdezi.
– Mint egy meleg Yoda mester.
– „Mentsd a segged, nem tehetsz mást!” – csavarta ki Yoda mester
szavait Josh, amit ismételt röhögés követ. Felállok, és elindulok. Amikor
becsukom magam mögött az ajtót, hallom, hogy Josh és Sandra még mindig
vihognak.
– Ribancok – motyogom magam elé.
 3 • Shawn
Mindig is imádtam a nőket, lenyűgözött a titokzatosságuk és a szépségük.
Anyám a megmondhatója, hogy már kisgyerekként kitéptem magam a
kezéből, hogy odarohanjak egy-egy nőhöz, és combját átölelve ezt
mondjam neki: „Szeretem a hurkás lábadat!” Persze, nem volt hurkás lábuk,
de anyám ezt mondta nekem, amikor a combomat csipkedte, és azt hittem,
mindenkinek hurkás lába van.
Anyám bízott benne, hogy az ellenkező nem iránti rajongásomat jobban
tudom majd leplezni, ahogy idősödöm, de csalódnia kellett, mert egyre
rosszabb lett a helyzet. Hatévesen lett először barátnőm, de a gyerekkori
románcokkal ellentétben az enyém igencsak szenvedélyes volt.
Anyám nem győzi emlegetni azt az estét, amikor a család az Uncle
Bud’s-ba autózott – egy tengeri ételeket áruló étterem, amiről soha nem
halványuló emlékeket dédelgetek –, valamint azt a szám szerint 167 csókot,
ami elcsattant a mini furgon hátsó ülésén. Timmy és Kimmy, az Isten is
egymásnak teremtett bennünket.
Néhány hónappal később, amikor együtt nyaraltunk Timmyékkel, a
családjuk azt mondta, szakítanunk kell, mert már túl idősek vagyunk ehhez
a puszilkodós papás-mamáshoz, de én nem hagytam, hogy beleköpjenek a
levesembe. Öt perccel később odamentem Kimmy nővéréhez, aki akkoriban
a tesóm „csaja” volt, és randira hívtam. Igent mondott, és a testvérem
teljesen összetört, de Bethany egy vörös hajú kilencéves volt, és eszembe
sem jutott visszatérni a facér életbe.
A kísérlet miatt, mely során rejtőzködő heteróvá kell válnom, nem
lehetek az, aki gyerekkorom óta vagyok. De a nőhiány talán nem lesz
akkora probléma, mint gondoltam. Túlságosan instabil vagyok, és annyi
dolog köti le a figyelmem, hogy észre sem veszem. De ma ez megváltozik!
Ma randizni hívom Shawnt, és megkérem, hogy legyen a fiúm. Beszámolok
neki a projektemről, és meglátjuk, hajlandó-e segíteni nekem.
Két nap telt el első klubélményem óta, és szorongok, hogy újabb
melegbárba kell betennem a lábam. De én nem szeretek szorongani. Nem
szeretek félni attól, hová megyek, és kivel találkozhatom közben – de nem
fordulhatok vissza. Shawn nagylelkűen beleegyezett, hogy találkozzunk a
Tribe-ban, de nem árultam el, miről akarok vele beszélni. Ez lesz az első
alkalom, hogy egy srácot arra kérek, legyen a fiúm, és ha beleegyezik,
feltehetőleg az utolsó is. Az a legérdekesebb a dologban, hogy nem is
Shawn miatt aggódom, hanem a környezet miatt, ahol találkozni fogunk. A
bárbeli élményem után úgy tűnik, a homofóbiám súlyosbodott, de nem
tudom pontosan, miért. Hiszen én voltam a hibás – de akkor is képtelen
voltam kiverni a fejemből, milyen megalázónak éreztem, ahogy a
táncparketten tapogatott. De Shawn más, ő mindig tisztelettel bánik
mindenkivel. Eddig is barátként tekintettem rá. A Springwater karaokeestjei
ezt teszik az emberrel, vagy legalábbis velem ezt tették. A Springwater
olyan hely, ahol a címkék leáznak az emberről.
Minél többet gondoltam Shawnra, annál biztosabb voltam benne, hogy
nála jobb fiúbarát nincs. Valamivel több mint egy éve ismertük egymást, és
szerettem vele beszélgetni. Beszélgetéseinknél csak azt szerettem jobban,
ha énekelt. Gyönyörű hangja van, az a fajta, amelyik grabancon ragad, és
behúz a dal világába, akármiről is énekeljen. Olyan a hangja, mint a selyem
érintése. Lágy, lélekkel teli, és mélyen megindító. Mivel Nashville-ben
nőttem fel, hallottam pár ismeretlen tehetséget énekelni, de Shawn nem
egyszerűen csak tehetséges volt – lényének porcikájával énekelt.
Varázslatosan. Egyetlen énekes sem kápráztatott úgy el, mint ő, amikor
először hallottam, és barátságunk kezdetét vette. Shawnt minden karaoke-
rajongó imádta. Személyisége bűvkörében mindenki feloldódott, és ő volt
az első nyíltan homoszexuális férfi, akivel közeli kapcsolatba kerültem.
Emlékszem az első alkalomra, amikor beszéltem vele. Alig lépett le a
színpadról, megragadtam a kezét, és elmondtam neki, mennyire lenyűgözött
a hangja. Erre megölelt. Mintha évek óta barátok lettünk volna, szorosan
átölelt, aztán megköszönte a bátorítást. Érzékeny, és a legkisebb
elismerésért is hálás természetével egyből a szívembe lopta magát, és
hirtelen ott találtam magam egy meleg emberrel, akit nem tudtam nem
szeretni, és akit nem akartam lerázni. Most pedig én reménykedtem benne,
hogy nem sértődik meg a kísérletem hallatán, és nem akar lerázni, amikor a
segítségét kérem hozzá.
A Club Play és a Tribe – ahol Shawnnal találkozom – egymással
szomszédos bárok. A Tribe mellett van még egy Red nevezetű étterem is.
Pontosan nem tudom, mitől lehet egy étterem meleg, mindenesetre ez
tényleg az. Az ételeken és az italokon át a pincérekig minden és mindenki
meleg, és a meleg téma jegyeit hordozza magán. A három meleg
vendéglátóegység elfoglal egy egész háztömböt.
 Besétálok a Tribe-ba, ahová a legtöbb hetero a lábát sem merné betenni,
és elcsodálkozom. A bár nem olyan, mint azt az előzetes, sztereotip
elképzeléseim alapján vártam. Klasszikus, világos és tiszta, elegáns hely,
ahol munka után az ember szívesen bedob egy italt. Eddig úgy tudtam, a
melegbárok bűnbarlangok, ahová százával csődülnek a melegek, hogy párt
találjanak maguknak futó, egyéjszakás kalandjaikhoz, mely kalandok
egyébként is csak azokra jellemzők, akik fűvel-fával összefekszenek. Első
pillantásra csak néhány ember felel meg ezeknek a sztereotípiáknak – vagy
legalábbis úgy öltözködnek –, de a többségük egyáltalán nem néz ki úgy. Ez
nem a Play. Az emberek többsége, akik ma összegyűltek itt, hétköznapi
figurának tűnik: üzletemberek, akik munka után megisznak valamit a
barátjukkal, öltönyben és rendesen kiöltözve. Itt még az italok is
hagyományosabbak. Ha szemléletesebbé akarnám tenni a különbséget, azt
mondanám, hogy a Tribe az Applebee’s és a P.F. Chang’s keveréke, csak
jobban megvilágítva. Itt sokkal kényelmesebben érzem magam, és nem
nyomaszt annyira a környezet sem. Ezt a helyet meg tudnám kedvelni.
A pulthoz sétálok, és rendelek egy korsóval. A csapos kedves. És a Play-
jel ellentétben nem félmeztelen. Rendes, begombolt inget visel fekete
nadrággal. Tüskés haja van, és mindkét fülében fülbevaló csillog, de
alapjában véve úgy néz ki, mint egy normális csapos.
A Tribe-nak két terme van, mindkettőben van bárpult, és ezekhez
csatlakozik az említett étterem. Shawn a második teremben vár rám egy
asztal mellett, amikor besétálok. Hosszában csíkos, fekete inget és divatos
farmert visel. Amikor meglát, elmosolyodik. Shawn jóképű, afroamerikai
srác, magas és izmos, és már érzem, hogy egyre pikánsabb lesz a dolog.
Meleg, fekete, és mindketten délen élünk… Hogy azt ne mondjam, két
legyet ütök egy csapásra. Nálam is magasabb, és amikor feláll és megölel,
mintha egy lány ölelését érezném. Érintése biztonságot ad, és mintha azzal
biztatna, hogy minden rendben van és rendben lesz. Remélem, nem téved.
Nyugodtan végighallgatja, amíg beszámolok a kísérletemről. Nem siet a
véleményalkotással. Pedig nagyon várom, mit lép, ahogy a testvérem
esetében vártam, amikor színt vallottam. Ez az első alkalom, hogy egy
meleget is beavatok a kísérletembe, és remélem, nem sértődik meg. Vesz
néhány nagy levegőt, én meg nagyokat kortyolok a sörből.
– Hú… nem is tudom, mit mondjak. – Szavai lassúak és átgondoltak. –
Először is azt, hogy ez egy káprázatos ötlet, és örülök, hogy belevágtál. –
Megkönnyebbülten sóhajtok. – Másodszor, hogy örülök, hogy beavattál a
tervbe.
– Miért?
– Mert már nyakig benne vagy, és jó, hogy tudok róla, mert segíthetek
neked. – Kezét a kezemre teszi, és biztatóan mosolyog.
– Vicces, hogy ezt mondod – kacagok fel idegesen.
– Miért?
– Mert egy hatalmas szívességet szeretnék kérni tőled.
– Igen?
– Néhány nappal ezelőtt egy bárban jártam, ahol meglehetősen agresszív
fickó kínos helyzetbe hozott. Nem tudtam, hogyan reagáljak, és azt hiszem,
legalább olyan bántón viselkedtem, mint amennyire sértve éreztem magam
– hadarom el. Shawn töprengve néz rám, de nem szól. – Azt szeretném
kinyögni, hogy szükségem lenne egy tanítóra. Shawn, lennél a pasim? –
Gyorsan felhajtom a sörömet.
Shawn odainti a pincért.
– Szeretnék még egy sört rendelni a barátomnak.
– Természetesen, bébi. Milyet parancsolsz?
– Egy Blue Moont – mondom.
– Ez egy remek ötlet, Tim! – mondja Shawn. – Így legalább lesz ürügyed,
amivel lerázhatod azokat, akik randit kérnek tőled. És ezzel minimálisra
csökkentjük a lelki sérüléseket, amit okozhatsz nekik. Mert az a
legfontosabb, hogy ne játssz az érzéseikkel! Csak figyeld meg őket, és
mozogj közöttük, és jegyezd meg jól, amit látsz.
– Senkinek nem állt szándékomban a lelkébe gázolni, és játszani sem
szeretnék az érzelmeikkel. Különben is, még egy srác sem hívott randira!
– Majd fog! Ha tényleg meleg lennél, én lennék az első.
– Szóval leszel a fiúm?
– Pontosítsunk: nem vagy meleg, ezért azt szeretnéd, hogy legyek a
pasid.
– Jól összefoglaltad.
– Benne vagyok – kuncog, majd belekortyol az italába.
– Tényleg? Biztos vagy benne?
– Persze. Izgalmas év lesz.
– Már az.
– El tudom képzelni.
A csapos megjelenik a Blue Moonnal, amibe narancsszeletet dobok.
 Ezután Shawnnal beszélgetni kezdünk, és hagyjuk, hogy bimbózó
kapcsolatunk nyílásnak induljon. A hangja továbbra is biztató. Elmesélem
neki, hogyan bújtam elő, hogy néhány ismerősömmel SMS-ben és e-
mailben tudattam a hírt, és többségében még válaszra sem méltattak.
Kiközösítve érzem magam, mintha valami fertőző betegségem lenne, vagy
ilyesmi, ami miatt nem mernének a közelembe jönni. Mivel délen vagyunk,
nyugodtan tekinthetjük a dolgot betegségnek, még ha társadalmi
betegségről van is szó. Lehet, hogy hasonló helyzetben én sem vennék
tudomást magamról, de ez már az én szégyenem. De Shawn megért, és jó
végre olyannal beszélni, aki megért. Részletesen beszámolok neki első
élményemről a melegbárban, és ugyanúgy kinevet, mint Josh és Sandra.
Szerinte is úgy viselkedtem, mint egy húsdarab, és az év során első
alkalommal elfeledkezem róla, hol vagyok és mit keresek itt. Első
alkalommal én is csak egy vagyok a vendégek közük, akik a barátjukkal
söröznek.
– Rendben, barátom, taníts!
– Jó, kezdjük az elején. Látod azt a srácot? Mióta itt vagyunk, szemez
veled.
– Mi? Undorító! – Öntudatlanul szalad ki a számon, és megsértem vele
Shawnt.
– Undorító? Tim, ebben nincs semmi undorító. És a legkisebb rossz sincs
benne. – Shawn elgondolkozik. – Ugyanolyan természetes, mint amikor
meglátsz egy nőt, és vonzódni kezdesz hozzá.
– Lehet, hogy nem is engem néz, hanem téged. – Hülyén érzem magam.
– Pedig téged néz! Meg kell tanulnod, hogy a nők és a férfiak nem
ugyanazt a dolgot keresik. És férfiszemmel te szexi vagy.
Nem tudom, hogy dicséretnek vagy sértésnek vegyem-e Shawn szavait.
– Rengeteg figyelemben lesz részed, és ez a figyelem más lesz, mint
amihez hozzászoktál. Eszedbe ne jusson undorítónak vagy kínosnak találni!
Meg kell tanulnod elfogadni. Azt ajánlom, fogd fel így: ha felkelted
valakinek az érdeklődését – még ha akaratlanul is –, akkor ez dicséret. A
srác azt üzeni, vonzó vagy, és megéred a fáradságot, hogy megkísérelje
elkérni a telefonszámodat. Ha így fogod fel a dolgot, sokkal kevésbé találod
majd zavarónak.
– De hogyan rázzam le őket anélkül, hogy lelepleződnék?
– Csak használd a józan eszedet! Ha valaki közeledni próbál, vedd észre
és értékeld a dolgot! Legyél vele kedves és jóindulatú, és közöld vele, hogy
barátod van! De köszönd meg neki a figyelmet, és flörtölj vele kicsit!
– Flörtöljek?!
– Igen, Tim. Mert ha azt hiszed, hogy kihúzhatsz egy évet az ehhez
hasonló helyeken anélkül, hogy megcsipkednél néhány segget, akkor
nagyon tévedsz!
– Hogy én egy férfi seggét csipkedjem?! – Rosszul vagyok a gondolattól.
Már azt is nehezen viselem, ha engem tapogat egy meleg férfi, hát még
hogy flörtölnöm kelljen vele!
– A flörtölés szabályai nagyjából megegyeznek a heterohelyekével.
Legyél szuggesztív, de ne túl agresszív, és a legfontosabb a játékosság. A
meleg férfiak közötti flört inkább a megerősítésről szól, mint arról, hogy
megpróbáljanak felszedni valakit. A flörtölést fogd fel a bátorítás
legfontosabb eszközének!
– Mi van, ha túlságosan felbátorodnak? – kérdezem.
– Tim, nem fognak megerőszakolni! Tényleg ilyennek képzeled a
melegeket?
– Nem, de próbáld megérteni, milyen nehéz ez nekem!
– Szakadj le végre magadról, és gondolkozz a többiek fejével! Nem a
templomban vagy, ez egy másféle pálya, itt nem csinálhatsz úgy, mintha
észre sem vennéd egy másik ember közeledési kísérletét, akármennyire is
szeretnéd! Ha egy srác odamegy hozzád, gondolj arra, hogy valami
olyasmit lát benned, ami tetszik neki, és ez sohasem rossz dolog. Vedd egy
francos dicséretnek!
– Oké. Megpróbálom. És megértettem. – Kínos csend következik, aztán
akaratlanul is a néhány asztallal odébb ülő, egymással flörtölő férfiak felé
fordulok, és kavarogni kezd a gyomrom a látványtól.
Shawn felsóhajt, látja mekkora kínban vagyok.
– Ha attól tartasz, hogy túl messzire megy a dolog, ne felejtsd el, hogy a
nem nemet jelent. Ha udvariasan csinálod, még akkor is meghívnak egy
italra, ha kikosarazod őket.
– Mit csináljak azzal a fickóval? Még mindig bámul?
– Már nem sokáig – mosolyog Shawn fölényesen. – Ha a barátod
vagyok, akkor engedd, hogy tegyem a dolgomat!
Shawn határozottan az engem bámuló férfi felé néz. Tekintete nem
fenyegető, inkább birtoklást kifejező. Az ürge gyorsan veszi az adást, és
hamarosan elfordul.
 – Most már tudja, hogy együtt vagyunk – mondja. Láthatóan elégedett
önmagával, magabiztos és könnyed.
– Te tényleg egy meleg Yoda mester vagy! – jegyzem meg. Csak ámulok
rajta, milyen kifinomult nem verbális jeleket használt. – Mondtam már,
hogy mennyire szeretlek? – Shawn felkacag, és tudom, hogy jól döntöttem.
Nem csak védelmezőt találtam személyében, és ürügyet a kéretlen kérők
lepattintására, de olyan emberrel tölthetem az időmet, aki legyőzi a
farizeusomat, és akiben megbízom.
– Szóval, hogyan képzeled el a kapcsolatunkat? – Shawn kérdése
visszaránt a jelenbe, de tanácstalan vagyok.
– Nem is tudom. De közben nem fogok senki mással randizni. – Az év
„nem csajozunk” szabálya hirtelen nyomasztani kezd.
– Tudod, a legfontosabb dolog, amit meg kell értened, hogy azok az
emberek, akikkel találkozni fogsz, és kapcsolatba kerülsz, nem
különböznek tőled.
– De annyira másban hiszünk! – Nem tehetek róla, a bensőm vitába száll
a kijelentéssel.
– Előbb-utóbb te is rájössz. – Shawn tapasztalatból beszél. Előbújása
radikális volt, bár nem saját akaratából történt.
Shawn csonka családban nőtt fel, csak az anyja létezett számára. Hozzám
hasonlóan aktívan részt vett a gyülekezeti életben, de amikor egyik barátja
„bűnbánatot gyakorolt”, és vallott a fizikai kapcsolatról, ami néhány
alkalommal létrejött közöttük, Shawn sem titkolhatta tovább az
orientációját. A lehető legrázósabb módon lepleződött le: egykori kedvese
árulta el őt a gyülekezet vezető emberei és Shawn édesanyja előtt. A
vallomás után Shawn éppen egy színházi előadás próbájára tartott, amikor
megcsörrent a mobilja. Az anyja hívta. Szembesíteni akarta azzal, amit az
előbb tudott meg. Shawn elmondta neki az igazat, és a szörnyű nyomást
méltósággal viselte. Még az őt eláruló barátjának is megbocsátott, aki a
gyülekezet tagja maradt. Olyan bátran viselkedett, amire én nem lettem
volna képes. Shawn kifejezetten inspirál engem.
De nem csak inspirál, Shawn rávesz arra, hogy kérdéseket tegyek fel
önmagamnak. Miért hiszem, hogy annyira különbözöm a többi embertől?
Miért hiszem, hogy a hitem bármire is felhatalmazást adhat nekem?
Mindannyian emberek vagyunk, gyarlók és vétkesek, nem az én dolgom
eldönteni, ki a jobb és ki a rosszabb. Az én dolgom annyi, hogy önmagam
legyek, és igyekezzem a legtöbbet megtanulni azoktól, akikkel találkozom.
Ez az évem erről fog szólni, és Shawn ráébresztett, hogy a kínos
helyzeteket is át kell élnem, különösen azért, mert tudatosan vállaltam őket.
– Ne feledd! Legyél kedves, de elérhetetlen! – Shawn komoly hangon
beszél, és tudom, hogy a későbbi ügyetlenségeket akarja nekem
megspórolni. – Ha szükséged van rám, csak hívj fel a mobilomon! Ha
tudlak, kihúzlak a csávából!
Úgy érzem, mintha nagyobbat haraptam volna, mint amekkorát le tudok
nyelni. A meleg címke felvétele nem jelenti azt, hogy egyből meg is érted
őket. Meg kell tanulnom, hogyan kommunikáljak velük, mit tegyek és mit
ne. A múltkor bizonyára ontottam a téves jelzéseket, és hülyét csináltam
magamból, és pont azt a formámat hoztam, amitől meg akarok szabadulni.
Megbánás fog el, hogy átverek mindenkit, még ha nem is tudnak róla.
Gondolkoztál már azon, milyen lehet más ember bőrébe bújni? Nem
könnyű. Az életem folyása úgy felgyorsult, hogy alig győzöm tartani a
tempót, és tudom, hogy ez csupán a kezdet! Az előbb még homofób voltam,
most meg fiúm van – hatalmas lépés, de úgy érzem, helyes. Úgy érzem,
mintha végre megérthetném az életet, és a Shawnnal eltöltött idő egy
hatalmas lépés lenne előre.
Amíg beszélgetünk, a Tribe vendégei hazaszállingóznak. Hétköznap este
van, és az embereknek holnap dolgozniuk kell, beleértve Shawnt is.
Fizetünk, és miután kihörpintjük az italunkat, elindulunk a terasz felé.
Várakozásomhoz képest máshogy alakult ez az este: kiderült, hogy én
vagyok a furcsa, nem ők, és hogy a nézeteim engem tesznek idegenné. A
többségi társadalom képviselőjéből kisebbségivé válni általában nem olyan
cél, amit az emberek maguk elé tűznek, de tudom, hogy meg kell tanulnom,
az élet nem rólam szól. Ennek már a gondolata is lelkesítő, és izgatottan
várom, mi lesz a vége.
A barátom (a fiúm!) megölel búcsúzóul, és én nem lehetek elég hálás
neki. Megkímél attól, hogy pofára essek, amíg kiismerem magam az LMBT
éjszakai életében, és megnöveli esélyeimet, hogy jó irányba induljak el az
életemben.
 4 • Will
Az elfogadás és a visszautasítás között nagyon vékony a határ. Hogy erre
rájöjjek, nagy árat kellett fizetnem. Az elmúlt három hétben e-maileket és
SMS-eket kaptam olyan emberektől, akikről azt hittem, szeretnek és
értékelnek. De most már tudom az igazságot. Ahelyett, hogy személyesen
ültek volna le velem, hogy beszélgessünk döntésem okairól, legtöbben az
ítélkezés könnyebb formáját választották, és e-mailekre, valamint a
kapcsolattartás hasonlóan lelketlen és személytelen eszközeire bízták a
piszkos munkát.
Előbújásomat hallva sok barátom hangot adott aggodalmának, hogy a
„gonosz” útjára léptem. De ahelyett, hogy beszéltek volna velem – legalább
telefonon keresztül –, fehér alapon fekete betűkhöz folyamodtak. Még csak
nem is olyan levelet küldtek, amit megérinthettem, megszagolhattam vagy
zsebre gyűrhettem volna. Véleményüket olyan személytelenül
nyilvánították ki, hogy felmerült bennem, szerettek-e valaha. Másfelől egy
kicsit meg is könnyebbültem. Nem tudom, mekkora nyomást bírtam volna
el.
Patrick – régi nemezisem a Libertyből – üzenetében azt firtatta, hogyan
akarom szeretni Jézust, ha meleg vagyok. Azt válaszoltam, hogy még
mindig szeretem Jézust. Erre ő azt felelte, hogy én szerethetem, de Jézus
nem szeret engem. Szerinte attól kezdve, hogy a szexuális irányultságom
megváltozott, az evangélium szavai nem vonatkoznak rám.
Négy másik barátom összeállt, és csoportosan ítélték el döntésemet. Azt
írták, hogy ha megbánom bűnömet, akkor nem csak a Jézussal való
kapcsolatom áll helyre, de a velük való is. De addig a napig – nyugodt
lelkiismerettel – nem tudják folytatni velem a barátságot.
Ez csak néhány ízelítő a reakciókból, amiket a hír felröppenése után
kaptam, de ezek voltak a legfájdalmasabbak. Barátok, lelkipásztorok,
ellenségek.
A karma rohadék dolog.

Megfogadtam Shawn tanácsát, és a beszélgetésünket követő hetekben annyi

időt töltöttem a nashville-i melegnegyedben, amennyit csak tudtam.
Könyveket olvastam az LMBT-könyvesboltban, és az üzlethez tartozó
LMBT-kávézóban kávéztam. Shawnnal vacsoráztam és iszogattam, és egyre
több időt töltöttem a Tribe-ban. És kihasználtam minden alkalmat, hogy
barátságot kössek annak a közösségnek a tagjaival, amelyik nem ítél el
amiatt, aminek a világ előtt mutattam magam. Békés beletörődés fogott el,
és a Church Streeten (a melegbárok utcáján) egyre magabiztosabban
mentem végig. Azok az emberek váltak lelki támogatóimmá, akiket addig
erkölcsi páriáknak gondoltam. Amikor legnagyobb szükségem volt az
elfogadásra és a szeretetre, azt a „gyűlöltektől” kaphattam csak meg.
Szerda esténként – hattól nyolcig – a Tribe-ban minden ital egy dollárba
kerül, aminek természetes velejárója a tömeg. Hatalmas tömeg. Hatalmas,
meleg tömeg. Még mindig szorongok tőle, hogy a templomi padot
bárszékre cseréltem, de elégedett vagyok a váltással.
Elindulok a harmadik terembe, az éttereméhez tartozó bárpult felé, és egy
ismerősön akad meg a szemem. A csapos nem más, mint gyerekkori
legjobb barátom. Amikor meglát, vigyorogni kezd.
– Tim?
– Will, istenem, te vagy az?
Kirohan a pult mögül, és megölel.
– Annyira örültem az üzenetednek! Reméltem, hogy felbukkansz
valamelyik este! – mondja izgatottan. Miután előbújtam, neki is megírtam a
hírt, és azóta reménykedtem benne, hogy újra felvesszük a kapcsolatot
egymással.
– Hogy ityeg? – kérdem. Találkozásunk gyerekkori emlékeket ébreszt
bennem… és eszembe juttatja azt a napot, amikor – nem is olyan régen –
kiderült, hogy meleg.
– Jól! Még mindig suliba járok. Kezdem azt hinni, az életben nem
diplomázom le!
Szűk pólót és farmert visel, tüskés frizurája van. Jól néz ki, és boldog
(ellentétben azzal, amit az anyja mondott róla).
– Meghívlak egy sörre! Elmesélhetnéd, hogy megy sorod, mióta a
családod nyakába zúdítottad a hideg vizet!

Willel hatéves koromban ismerkedtem meg, mindketten kiscserkészek

voltunk. Az anyukáink egyből barátok lettek. Összekötötte őket, hogy
mindketten otthon taníttatták csemetéjüket, és hogy ugyanabban a
konzervatív hitben osztoztak. Will évekig része volt az életemnek, együtt
írtuk a leckét, együtt baseballoztunk, és még a gimnáziumi ballagásomra is
eljött.
Kísérletem előtt két évvel összefutottam vele egy American Eagle
boltban, mely ugyanabban a bevásárlóközpontban volt, ahol akkoriban
dolgoztam, és bemutatta nekem a menyasszonyát. A rövid beszélgetés során
megtudtam, hogy eljegyezte a lányt, és ettől egy kissé zavarba jöttem. Will
nem az a fajta srác volt, mint akikkel körbevettem magam, és az egyik
munkatársammal – aki szintén ismerte őt – fogadtunk, hogy látens
homokos-e. Még mondtam is, hogy remélem, nem egy újabb homó! De a
lelkem mélyén gyanítottam az igazat. Néhány hónappal később
megházasodott, az üzletközpont, ahol dolgoztam, bezárt, és újra
elveszítettük egymással a kapcsolatot. Úgy döntöttem, talán mégsem meleg,
de rosszul gondoltam.
Egy év múlva egy élelmiszerboltban összefutottam Will anyjával. Ideges
lett, amikor rákérdeztem, jól kijön-e Will a feleségével, és gyorsan témát
váltott, mielőtt válaszolt volna. Odaadtam a telefonszámomat, de Will ezzel
újra eltűnt az életemből, és a vele kapcsolatos kérdéseim
megválaszolatlanok maradtak.
Februárban, négy hónappal a Lizzel való sorsszerű találkozásom előtt,
Will anyja felhívott, és nem tartott sokáig rájönni, hogy sír a vonal másik
végén.
– Oh, Tim… – sóhajtott fel. – Van egy problémám, és szeretném, ha
segítenél.
– Mi a baj?
– Will házasságának vége. A felesége rajtakapta egy másik férfival, és
úgy döntöttek, hogy elválnak. Will most azt hiszi, hogy meleg. Csak te
tudnál beszélni a fejével. Tudom, hogy össze van törve… mi mindannyian
össze vagyunk törve a dolog miatt. Tudom, hogy az ördög befolyása alatt
áll. – Szünetet tartott, és vett néhány nagy levegőt.
– Hogy én? Mit tehetnék érte?
– Megtennéd, hogy beszélsz vele? Megpróbálnál segíteni neki, hogy
kimásszon ebből? Te egyházi szolgálatot végzel. Ha valaki képes rá, az te
lehetsz. Kérlek, próbáld meg! – Hangja kétségbeesett volt, és az irántam
való bizalma legyezgette az egómat.
– Megpróbálhatom. Mi a száma? – Leírtam a számát, és megígértem,
hogy imádkozni fogok Willért és érte. – Megteszem, amit tudok.
Megpróbálom megértetni vele, hogy döntése az ártalmára lesz, de egyebet
nem tehetek.
Az elkövetkező két hónapban naponta hívogattam Willt. Hangüzenetet
hagytam, e-maileket írogattam. Elmentem a munkahelyére (éppen nem volt
bent), és keresztény barátaival róla beszélgettem. Még a legközelebbi
barátjával is megismerkedtem, és stratégiai megbeszéléseket tartottunk,
hogy hogyan „mutathatnánk meg neki a fényt”. Eközben folyamatosan
tartottam a kapcsolatot az édesanyjával, hogy a legfrissebb információk
legyenek birtokomban, hogy végre nyakon csíphessem, és visszatérítsem a
helyes útra.
De nem jártam sikerrel. Will nem vette fel a telefonját, nem válaszolt az
e-maileimre, és megszüntette a kapcsolatot azzal a barátjával, akivel
szervezkedni kezdtünk. Visszatekintve csak örülni tudok annak, hogy így
történt. Próbálkozásomból semmi jó nem sült volna ki, mert nem a
megfelelő módon közeledtem hozzá. Hiányzott belőlem a szeretet. Javert
felügyelő voltam a Nyomorultakból, aki le akar vadászni egy erkölcsi
bűnözőt. Bár azt hittem, erkölcsi kötelességemnek teszek eleget,
voltaképpen csak Will ellenlábasának szerepét töltöttem be élete
könyvében.

– Hogy fogadta a mamád? – kérdezi Will aggodalommal a hangjában.

– Látszatra elég jól, de nem ezt a sorsot álmodta a kisebbik fiának. – Az
évszázad legenyhébb fogalmazása.
– Legalább próbálkozik.
Pontosan tudom, mire céloz.
– Ami azt a dolgot illeti… – Bűntudat tör rám. – Will, én bocsánatot
szeretnék kérni tőled.
– Ugyan már, Tim, semmi szükség rá!
– Dehogynem! Zaklattalak. Meg akartalak változtatni. Szándékaim az
elejétől fogva rosszak voltak. Amikor előbújtál, az anyukád felhívott, és
arra kért, hogy térítselek észhez. Hülyén érzem magam.
Együtt érzőn néz rám:
– Értékelem, hogy bocsánatot kérsz, de nincs miért aggódnod. Nem te
voltál az egyetlen. Anyám még mindig nem tudja elhinni, hogy nem az a
tökéletes kisfiú vagyok, akinek hitt, de szépen lassan rájön ő is… –
mosolyog Will. – Velem minden rendben. Nem haragszom rád, Tim.
 – Amikor megláttalak, rögtön elfogott a bűntudat az akkori hozzáállásom
miatt.
– Hidd el, viszonyultak már hozzám sokkal rosszabbul is. – Egy újabb
szépítő fogalmazás.
– Láttam, hogy van fiúd! Kedves srácnak tűnik. Találkozott már
anyáddal? – kérdezem.
– Igen. De nem fogad el bennünket. Még a házba sem engedi be, nem
akar együtt látni vele – mondja. Látom rajta, hogy szenved, amiért az
édesanyja „nem fogadja szívesen” a párját. – Nem is értem, hogy tudja
elviselni ezt a fiúm. De ettől én csak még jobban szeretem! Látom, hogy
küzd a szüleimmel, akik nem szeretik őt, és én csak hálás lehetek neki.
– Szóval rendes veled…
– Egy herceg! – Will arca felragyog, amikor a fiújáról beszél, és látom,
hogy szerelmes.
– Te egy herceget érdemelsz.
– Anyámnak adok egy kis időt. Még mindig azt hiszi, hogy az ex-
melegeket tömörítő, terápiás csoport majd heteróvá varázsol.
Szóhoz sem jutok. Ha az én anyám exmeleg szakirodalmat próbálna rám
sózni, hát esküszöm, hozzávágnám. Azt mondják, „átfordító terápia”. Pedig
az „elnyomó terápia” jobban illene rá.
– Úgy látom, szép kis sor gyűlt össze nyálukat csorgató férfiakból! –
mondom.
– Igen, és néhányan még inni is akarnak! – feleli nevetve.
– Hihetetlen, hogy találkoztunk. Le kéne ülnünk dumálni!
Bólint. Elindul a bárpult felé, de néhány lépés után visszafordul.
– Ja, és még valamit! Légy szíves, kalkuláld bele, hogy minden
közösségben van rossz és van jó. Ne köss ki a rossz oldalon, bármennyire is
csábító.
– Ezt hogy érted?
– Attól, hogy előbújtál, ne veszítsd el a fejed! Hagyj időt magadnak, hogy
hozzászokj a dolgokhoz, ne ugorj bele vakon semmibe! Láttam már néhány
srácot, akik az előbújás féktelen örömében néhány nagyon rossz döntést
hoztak. Törj át a sztereotípiákon, Will! Eljött az alkalom, hogy széttörd
őket. – Megfordul, és folytatja útját a pult felé, mely előtt italra váró
vendégek sora kígyózik.
– Úgy lesz! – felelem, de már messze van, nem hallja. Meg kell majd
kérnem, hogy ezt fejtse ki bővebben is. Bár egyelőre annyira készületlenül
ér Will irántam érzett aggodalma, hogy szóhoz sem jutok.
Nem is tudom, mi a rosszabb: teljesen elutasítani valakit, vagy hátsó
szándékoktól vezérelve elfogadni, hogy meleg. Will édesanyja, aki
világéletében kedves és szerető szülő volt, most nem csak hagyja, hogy fal
kerüljön a fia és közé, de tovább vastagítja is azt. Egyszerűen nem értem.
Hogyan választhatja el valaki magát egy másik embertől – különösen, ha az
illető a gyermeke – a teológiát használva téglának, és a dogmát malternak?
Teljesen érthetetlen.
Azt hiszem, ez a probléma a konzervatív hittel: megfoszt a másik
emberrel való kapcsolattól. De Will édesanyja sajnos a saját csapdájába
esik. Will a fia, és azzal, hogy távol tartja magát a fia barátjától, távol tartja
magát Willtől is. Nagyon sajnálom Willt, és azt kívánom, bárcsak úgy tudná
szeretni a mamája, hogy közben ne akarná megváltoztatni. Sőt mi több,
magamnak is ezt kívánom. A feltétel nélküli szeretet a legkeresztényibb
útnak tűnik, de ezt könnyebb kimondani, mint járni is rajta. Talán ebben az
évben sikerül elérnem, hogy ne csak egy teória legyen, hanem a
viselkedésem része.
 5 • Church Street
Az egyik legalapvetőbb hittétel, amit azóta plántálnak belém, mióta csak az
eszem tudom, hogy születésünkkor mindannyiunknak egy albatrosz
nagyságú bűn lóg a nyakában. Ez a súly és ez a nyomás egyfajta spirituális
közvetlenséget és sürgetést kényszerít ránk életünk és Jézus igéjének
hirdetése során. E hit szerint tökéletlennek születünk, és mindaddig nem
kerülhetünk teremtőnk közelébe, amíg meg nem bánjuk bűneinket, és el
nem fordulunk bűnös önmagunktól.
Ezzel az elképzeléssel – tudniillik, hogy nem ismerhetjük meg Istent,
amíg bűnbánatot nem gyakorolunk – karöltve jár az a gondolat, hogy akik
„bűnben élnek”, nem részesedhetnek a megváltásban. Ha meleg vagy, netán
leszbikus, akkor nem számít, hogy a templomban nőttél fel, hogy szereted
Jézust, és hogy folyékonyan beszéled a vallásos nyelvet, Isten igazsága
mindaddig elkerül, amíg el nem fordulsz az azonos neműek közti
szerelemtől, és küzdelmedet nem ajánlod az Úrnak. Vagyis nem ismerheted
meg az Istent, amíg megbánást nem tanúsítasz.
Ezért is lepődöm meg, amikor véletlenül elcsípek egy beszélgetést a
bárban. Egy komplett hitvitát, mely egy öltönyös, tőzegáfonya vodkát
szopogató úriember és a piercinges mellbimbójú, tüskés nyakörvet viselő
csapos közt zajlik:
– Szerintem – kezdi az öltönyös törzsvendég –, amit a Biblia mond, az
utolsó szóig igaz. Billió év alatt sem fejlődhettünk volna ki, nemhogy
néhány milliárd alatt! A véletlennek ehhez semmi köze.
– Ben, de most komolyan! Nem vonom kétségbe a Biblia kiválóságát,
mindössze annyit akarok mondani, hogy a Teremtés Könyvének első és
második részét nem szó szerint kell érteni – mondja a csapos –, ahogy a
többit sem, ha már itt tartunk.
– Ha jó könyvnek tartod, miért nem hiszel benne?
– Nem azt mondtam, hogy nem írom alá a nagy részét, csak azt, hogy a
Föld sokkal idősebb hatezer évesnél!
Jól hallom? Ezek tényleg a teremtéstannal kapcsolatos „fiatal föld”
elméletről vitáznak? Rettentően megdöbbent a dolog. Jesszus, hiszen egy
melegbárban vagyok, vagy nem?! Bárcsak itt lenne a gimnáziumi
hittantanárom – nem mintha hajlandó lenne meghallgatni őket –, aki szerint
a bárok és a klubok „kárpitozott pöcegödrök”.
– Ne érts félre, tiszteletben tartom a nézeteidet – mondja Ben. – Csupán
arra szerettem volna célozni, hogy azok a bizonyítékok, amiket az evolúciós
elmélet mellett hoznak fel, elég gyenge lábakon állnak.
Minden másodperccel fogy a türelmem. Ez az első alkalom, hogy egy
bárban az én nyelvemen beszélnek. Közbe kell kotyognom.
– Bocsánat, de jól hallom, hogy a „fiatal föld” elméletről, és a
kreacionizmusról vitáztok?
Mindketten felém fordulnak, és a csapos bólint. Ben megkérdezi:
– Te mit gondolsz róla?
– Hogy nem lényeges kérdés. Én nem voltam ott, tehát nem tudhatom,
hogyan zajlott le. Határozottan hiszek Isten létezésében, és szeretném azt
hinni, hogy a teremtésről szóló részek szó szerint értendők, de nem ismerem
az igazságot, és őszintén szólva, nem is érdekel. – A „fiatal föld” elmélet
kreacionizmusával elárasztott a tudomány és a Liberty Egyetem. Az
evolúcióban való hit egyenlő volt a pogánysággal. Mert ha a Biblia első két
fejezete nem igaz, akkor hogyan lehetne az a többi? Az én tanáraim, akik a
szó szerinti értelmezést vallották, legalábbis ezt mondták.
– Tehát keresztény vagy? – Ben kíváncsian mered rám, nagyon érdekli,
mit felelek. A csapos kihasználja a lehetőséget, és elmenekül a terem túlsó
végébe, egy másik törzsvendéghez.
– Jézus követője vagyok, de őszintén megvallva… már nem igazán
tudom, mit jelent ez. – Ez volt az igazság. Néhány hét alatt
megismerkedtem a kiábrándultság érzésével, és kételyek gyötörtek. Ha
Isten követői, akik azt állítják magukról, hogy a leginkább ismerik őt, úgy
bánnak velem, ahogy bánnak, akkor nehezemre esik vakon hinni abban,
amit tőlük tanultam.
– Tökéletesen megértem – mosolyog Ben, és a mellettem lévő székre
telepedik. – Úgy látom, válaszokat keresel.
– Ha tudnád, mennyire!
– Ha keresed, a válaszok megadatnak. Majd imádkozom érted.
Az „ima” szó hetek óta most merült fel először mélyebb értelemben.
– Köszönöm, de… feltehetnék egy személyes kérdést?
– Rajta! – kortyol italába Ben.
– Hogy lehetsz egyszerre meleg és konzervatív hívő? Mert hallottam,
amit mondtál, és úgy beszéltél, mint egy déli baptista.
 Ben elgondolkozva maga elé néz, mielőtt válaszolna:
– Valóban elég konzervatív vagyok abból a szempontból, hogy a Biblia
nagy részét szó szerint veszem. De azt nem hiszem, hogy a Biblia a mai
értelemben vett melegek ellen emelne szót. Azt hiszem, csak megpróbálom
követni a két legfontosabb parancsolatot. És ami azt illeti, tényleg a déli
baptisták gyülekezetébe tartozom.
– De hogy lehetsz egyszerre meleg és keresztény?
– Hiszek benne, hogy Isten jobban ismer engem, mint amennyire
magamat ismerhetem, és hogy jobban szeret, mint amennyire magamat
szerethetem. És ha ez igaz, kell ennél több?
Ben alázatossága friss szellőként csap meg, és csak egy másodperccel
később jut eszembe, hogy nem egy tipikus hívővel beszélek. De a hite vajon
elfogadható-e?
– Jól mondod – felelem, és félni kezdek, mert látom, hová vezethet ez a
beszélgetés. Ha igaz, hogy Ben kapcsolatban áll Istennel, akkor mindaz,
amit a gyülekezetben hallottam, feltehetően téves – és ennek
következményein most nem akarok rágódni. Nem állok rá készen. Épp elég
nekem megküzdeni az általam „megbánatlan bűnnek” tekintett dolog
hatásával az Istennel való kapcsolatomra.
– Láttam, hogy valamelyik este Willel beszélgettél. Régi barátok
vagytok?
– Igen, együtt nőttünk fel, de csak most vettük fel újra a kapcsolatot.
– Nagyszerű fickó. Csupa szív. Mindenkit szeret, aki belép a bárba, és
mindenki viszontszereti.
– Ezt nem nehéz elhinni.
– És mi a te történeted? Mostanában költöztél Nashville-be? –
Lelkesedése ragadós.
– Nem, kétéves korom óta itt élek.
– Akkor, miért nem láttalak még itt? – kérdezi ártatlanul.
– Csak most bújtam elő, januárban – vallom be idegesen.
– Tényleg? – Ben érdeklődő arcára széles mosoly ül ki. – Annyira örülök
neked! – Mielőtt válaszolhatnék, megölel. Kaptam vagy ezer ölelést az
életemben, de ez valahogy más. Elfogadást sugároz, teljes támogatást, azt,
hogy értékel engem. Nem csak megölel, hanem megosztja velem a szívét,
és nem igazán tudok válaszolni erre. – Devon, hozz még egy italt Timnek!
Az előbújását ünnepeljük!
 – Tényleg? Akkor ezt a ház állja! – tölt a csapos egy újabb Blue Moont,
és narancsgerezdet akaszt a szélére. – Üdvözöllek a szabadságban! – teszi
elém a sört.
– Igyunk az új életedre, arra, hogy megtaláld a hitedet, és a csodálatos
férfiakra! – hangzik Ben pohárköszöntője, és amikor koccintunk, a sör a
combomra cseppen. Nem tudok mást tenni, csak nevetek.
– A csodálatos férfiakra! – ismétlem.
– Úgy, úgy! – mondja a csapos is.

Egyórányi beszélgetés után két dologban biztos vagyok. Az első, hogy Ben
a legérdekesebb ember, akivel életemben találkoztam, a második, hogy Ben
szilánkokra tör minden sztereotípiát, amit a melegséget nyíltan felvállaló
emberek hittel való kapcsolatáról gondoltam. Egészen eddig nem
találkoztam olyan emberrel, aki nyíltan melegnek vallja magát, és a Bibliát
szó szerint értelmezi. Azt tanultam, hogy a meleg keresztények
univerzalisták (vagyis, ha tényleg van mennyország, akkor mindenki bejut
oda tetteiktől, hitüktől és szexuális beállítódásuktól függetlenül), továbbá,
hogy a Biblia szavait jelképesen értelmezik (ha szó szerint vennék
világképét, akkor szexuális irányultságuk bűn lenne), és hogy olyan
gyülekezeteket látogatnak, melyeknek a lelkészei általában leszbikusok
vagy melegek. De Ben legalább olyan konzervatív, mint én, és egy teljesen
hétköznapi baptista gyülekezethez tartozik. Nem elég, hogy a „fiatal föld”
elmélet híve, de Jézus isteni természetében is hisz, vagyis abban, hogy a
megváltáshoz bűnbánat szükségeltetik – és hisz a szó szerint vett pokolban.
De hogyan képes összeegyeztetni a világképét a szexuális
orientációjával, amikor mind szociális, mind hitbeli szempontból
konzervatív? Egy dolog biztos: bura alatt éltem eddig. A tény, hogy
akadnak nők és férfiak, akik osztják Ben hitét, azt mutatja, hogy a meleg,
leszbikus, biszexuális és transznemű közösség spektruma mennyire széles.
Annyira széles, hogy nem tudom, használhatom-e rá a közösség szót – a
szót, ami Ben elmondása alapján nem képes leírni az LMBT alapon
szerveződő társadalom sokszínűségét.
Ben kihasználja az alkalmat, hogy bemutasson néhány törzsvendégnek,
és egyikük szintén nagy hatást gyakorol rám. Phil negyven körüli,
kopaszodó, szemüveges pasas, és a „finom” ember mintapéldánya. A
kézfogása is annyira lágy, hogy attól tartok, összetöröm a kezét, ha
erősebben találom megszorítani.
 – Tim most bújt elő – magyarázza Ben Philnek.
– Ó! Gratulálok, Tim! És hogy megy a dolog? – hajtja felém a fejét.
Lágyan beszél, alig hallhatóan, viselkedése nem ad okot semmilyen
feszengésre.
– Nem vészes… Eddig csak néhány barátot veszítettem el, meg a
gyülekezetet, amelyikhez tartoztam.
– Isten áldja a lelked, szivi! – Vállamra teszi a kezét, és felsóhajt.
Eddig még a melegek érintését is úgy kerültem, mintha betegek
lennének, és összeszedhetnék tőlük valamit. Vagyis ha lesziviztek, vagy
kicsimnek szólítottak, akkor fel akartam robbanni a dühtől. De most nem
ágálok ellene. Sőt, nem csak tetszik, hanem egyenesen bátorít is. Olyan
emberi.
– Neked mi a történeted? – kérdezem. Mostanában egyre többször azon
kapom magam, hogy mások történetét firtatom.
– Harmincévesen bújtam elő, aminek a szüleim nem örültek túlságosan,
de nem hányom a szemükre. Olyan emberek nevelték őket, akiket olyan
emberek neveltek, akik még nem tudták, hogy a homoszexualitás nem egy
pszichiátriai kórkép. Nektek, fiataloknak könnyebb manapság.
– Azóta rendeződött velük a kapcsolatod?
– Az apám négy évvel ezelőtt elhunyt, az anyám teljesen összetört.
Hozzám költözött, és azóta nálam lakik. Lassan megértette, de sokáig
tartott. Nem vagyok benne biztos, hogy eljutott volna idáig, ha apám még
mindig élne.
– Örülök, hogy megértette! – Bárcsak én is ott tartanék! – Van fiúd?
– Nincs, de nekem így is megfelel. Nem akarom hozzákötni magam
olyasvalakihez, aki nem nekem rendeltetett. Lehet, hogy soha nem találom
meg az igazit, de nem baj. – Látom Philen, hogy miközben válaszához
keresgéli a szavakat, újraéli az életét, és egyértelmű, hogy békét kötött
múltja kísérteteivel. De ez a „nem baj” mégis megérint valamit a
lelkemben, és gondolkozás nélkül megszólalok:
– Én bízom benne, hogy megtalálod. Szomorú lenne, ha egy ilyen szép
férfi, mint te, nem találná meg a szerelmet. – A legmeglepőbb az egészben,
hogy így is gondolom.
– Tim, látom, hogy neked jó és érzékeny szíved van. Ne hagyd, hogy az
élet megfosszon tőle, és cinikussá tegyen! Maradj saját magad, bármi is
történjen, mert látom benned a nemességet. – Phil meg sem próbálja
palástolni érzelmeit, és megölel.
 Ugyanazt a kapcsolatot és rokonságot érzem, mint amikor Ben megölelt,
olyan összetartozást, amire egy idegen – pláne egy meleg idegen – esetében
nem számítottam. Nem is tudom, mi lep meg jobban: az, hogy ezzel a két
emberrel ilyen szoros kapcsolatot érzek, vagy hogy nagyon bízom benne,
hogy Phil megtalálja a párját. De ezzel azt is kívánom, hogy Phil maradjon
meleg – ami a vallásom szerint erkölcsileg teljesen elfogadhatatlan és
természetellenes.
De vajon az-e? Phil és Ben mindketten melegek. Nincs mellébeszélés,
szőnyeg alá söprés. Zavarba ejt, hogy szeretetet érzek két fickó iránt,
akiknek előzetes ismereteim szerint teljesen másmilyennek kellene lenniük.
Szexuális irányultságukban nem találok semmi természetelleneset. Egyikük
sem azért tartózkodik a bárban, hogy egy futó kapcsolathoz újabb prédára
vadásszon – Phil és Ben is monogámok –, és nem ittak meg egy-két
pohárnál többet. Mindketten azért vannak a bárban, hogy rokon lelkekre
találjanak, olyanokra, akik nem ítélik el őket azért, amilyenek. Mindketten a
lelkembe láttak, és azt mondták, vagyok valaki a rám kérgesedett dogma
alatt. Phil szerint egyenesen gyengéd vagyok, és reméli, nem válok
cinikussá. Talán a sok lószar alatt tényleg az vagyok… Talán meglátták,
amit még én sem látok magamban. Nagyon remélem… különben mire
mennék?
Elköszönök Philtől és Bentől, aztán némán és döbbenten az előzetes
feltételezéseimen tátongó lyukaktól hazahajtok. Nem csak tudatlannak
érzem magam, de becsapottnak is. Mintha eddig elzártak volna azoktól az
emberektől, akik reményt csepegtethettek volna belém, de nem hallhattam
meg a szavukat a nemi orientációjuk miatt. Ma este barátságra leltem.
Bajtársakat és rokon lelkeket találtam. Egy közösséget. Ma este fájdalomra
és magányra találtam, de reményre is. Ma este a Church Streeten lévő
melegbárban megtaláltam egy darabot önmagamból.
 6 • A tükör
Arra ébredek, hogy körbevesznek a tavasz jelei: az élet, a zöldek, a pirosak
és a sárgák illata beáramlik az ablakon, és biztat, hogy pattanjak ki az
ágyból. De nem megy. Tegnap éjszaka álomba sírtam magam. Álomba
sírtam magam, a könnyeimtől még most is nedves a párna. Kísérletem
újdonságának ereje – ha volt egyáltalán ilyesmi – elmúlt, de nem szállhatok
ki, tovább kell kutakodnom, és élnem az életet, ami nem az enyém. Sírtam,
mert egyedül éreztem magam, és most nem vagyok képes felkelni, mert
kétséges, hogy van-e erőm egy újabb napon át kitartani.
Tegnap este családi tévézés volt a program. Meccset néztünk. A játék
fordulóponthoz ért: amelyik csapat a következő pontot megszerzi,
valószínűleg nyer. Szerencsére az én csapatomnak sikerült.
– Jézus Krisztus, ez mekkora játék volt! – kiáltottam fel.
Anyám hangosan felsóhajtott, hallottam, hogy bántja valami.
Törökülésben ült mellettem a kanapén, hátrahajtott feje mögött párna.
– Most mi van? – kérdeztem.
– Tényleg muszáj volt Jézust emlegetned, vagy ez is csak újabb jele
annak, hogy hátat fordítottál Istennek?
Nem annyira a szavak bántottak meg, inkább a hangszín, amivel mondta
őket. Amire utalt vele, az elevenembe hatolt. Anyám egészen addig nem
csak mindent megtett, hogy ne érezzem magam kirekesztve, de úgy kezelt,
mintha a lánya lennék, ami nem adatott meg neki. De akkor, abban a szent
pillanatban, rájöttem, hogy az egész színjáték volt.
– Tessék? – Szavai készületlenül értek.
– Hol van az én kisfiam, aki lelkipásztor szeretett volna lenni, és családot
akart? Most meleg vagy, itt ülsz a kanapémon, és Isten nevét veszed a
szádra! – Rájöttem, hogy ez már hetek óta kikívánkozott belőle, csak most
mondta ki. De legalább őszinte volt. Azon tűnődtem, hogy amit eddig
gondoltam a vallásos neveltetésemről, azt vajon csak képzeltem-e – a
neveltetésről, aminek meg kellett büntetnie engem, hogy meglássam igazi
természetét.
– Ha Isten olyan, mint a követői, és itt most rád gondolok, anya, akkor
igen, büszke vagyok, hogy hátat fordítottam neki, méghozzá örökre! – Nem
vártam meg a reakcióját, sem azt, hogy a család közbeszóljon, és
közvetíteni próbáljon a vitánkban. Egyszerűen felálltam, és kimentem.
Komolyan gondoltam a szavaimat. Tényleg. Ha Isten, akit szolgálnom
kellene, olyan, mint azok az emberek, akikkel találkoztam, és ellenségesen
viselkedtek velem szemben a melegségem miatt – ahogy az én egyik felem
is anyámhoz hasonlóképpen reagált volna ilyen helyzetben –, akkor nem
akarom ismerni Őt. Ha Ő olyan, mint ők, akkor a Biblia minden szava a
szeretetről csak duma, és kinek a gyomra képes ennyi mellébeszélést
bevenni?
Az ajtó becsapódott mögöttem, lesétáltam a lépcsőn, végigmentem a
kocsibeállóhoz vezető rövid járdaszakaszon, és közben megpróbáltan nem
sírni. Nem annyira a szavai készítettek ki, hanem az, hogy annyi mindent
eltitkol előlem.
De egy anya esetében, aki azt hiszi, hogy a fia sok mindent eltitkol előle,
talán így fair.

Miután túl vagyok a napi búsongás adagon, tudom, hogy ideje felkelni,
gatyába rázni magam, és sutba dobni a félelmeimet. Nemrég költöztem
vissza apám házába, ami Nashville nyugati részében található, és a holmim
nagy része még dobozokban várakozik. De nem vagyok pakolós
kedvemben. Fura érzés visszaköltözni abba a házba, ahol felnőttél, de a
masszív gazdasági válság rákényszerített.
Kellemetlenségei ellenére van valami katartikus a visszaköltözésben.
Apám általában nem tartózkodik itthon, leendő mostohaanyámmal lóg
valahol, így egyedül maradhatok az emlékeimmel. Bemegyek a konyhába,
lefőzök egy kávét, és nézem, ahogy egykori önmagam árnya átsuhan a
házon, és játék pisztollyal a kezében a bátyámat üldözi, vagy a kanapén
csókolózik egy régi barátnőmmel, látom, ahogy vacsoraasztalhoz ül apával
és anyával, akik még együtt vannak. A fantomok több figyelmet
követelnek, mint a kávé, amit kortyolgatok. Leöntöm a kezem a forró lével.
A francba! Megnyitom a csapot, hideg vizet engedek rá, de a fizikai
fájdalom meg sem közelíti, amit belül érzek, ha a múltra gondolok. Most
mégis itt vagyok, hogy még jobban szétszereljem ezt a múltat, hiszen abban
a házban élek, ahol az a fiatal szivacs, aki akkoriban voltam, annyira
megszívta magát dogmával, hogy gyakorlatilag szétrepedt.
Nem lennék az, aki most vagyok, ha szüleim nem váltak volna el. Ebben
biztos vagyok. Még ma is abban a gyülekezetben tevékenykednék, melyben
felnőttem. Megpróbálom a múlt naposabb oldalát nézni, de ez sem segít. Az
életben semmi sem könnyű, jövök rá, és talán így van jól. Kicsavart
gondolat, de rendben van. Azon gondolkozom, hogy vajon milyen
fantomok kísértenének ebben a házban, ha több jut nekem az otthon
melegéből, a normalitásból, ha hosszabb ideig élhetek abban az áldott
tudatlanságban, amikor még azt hittem, a szüleim tévedhetetlenek. Most
nehéz nem gondolnom ezekre a dolgokra. Rejtőzködve, titkolózva élek,
távol az egykor oly virágzó társasági életemtől… és nélkülöznöm kell az
általam ismert, legütősebb drogot, az ösztrogént.
Apám macskája emlékeztet rá, hogy ő is éhes. Leteszem a kávém, hogy
megetessem. Csodálatos állat. Mellettem ül a kanapén, amíg valami filmet
nézek, vagy szörfözök az Interneten, és a számítógép mellett alszik, ha írok.
Mosolyt csal arcomra. A kanapéhoz megyek, hogy megnézzem az e-
maileket, nem mintha bárkitől is levélre számítanék. E-mailfiókom üresen
kong, mióta kiléptem a gyülekezetből. Úgy érzem, mintha gödörben lennék,
elvágva mindentől, mert a barátaim nagy része, akikre szinte családtagként
tekintettem, nem nyújt segédkezet, de még csak nem is lép kapcsolatba
velem, mióta kiderült „nemi eltévelyedésem”. Kétségbeesetten magányos
vagyok, pedig még csak hat hét telt el.
De egy üzenetem azért csak jött, és izgalmam tetőfokára hág. Jennifer a
Liberty óta a barátom, de nem jelentkezett az előbújásom óta. Felkészítem
magam minden rosszra, ami a levélben állhat, veszek egy nagy levegőt, és
nekiállok olvasni:

Tim, te meleg vagy? Hogy lehetséges ez? Te voltál az utolsó fickó a földön,
akiről ezt el tudtam volna képzelni… Csak azt akarom mondani, hogy
örülök, hogy az vagy. Ugyanaz az egyház nevelt bennünket, de most jobban
hasonlítunk egymásra, mint valaha. Mert én is meleg vagyok. Vagy inkább
leszbikust kellene írnom meleg helyett? Nem vagyok még képben ezeket a
dolgokat illetően, ugyanis még nem mondtam el senkinek. Olyan régóta
küzdök ezzel a titokkal, hogy úgy éreztem beleőrülök. Sajnálom, hogy nem
mondtam el előbb. De féltem, mit fog „Tim atya” szólni hozzá. Annyira
keménymagos voltál, hogy nem akartam csalódást okozni. Amikor a múlt
hónapban megtudtam a hírt, mintha megláttam volna az alagút végén a
fényt. Olyan régóta nyomasztott, hogy majdnem belehaltam. Állandóan
magam alatt voltam, mintha szellemileg és érzelmileg is kikapcsoltak volna.
Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy egyedül. Büszke vagyok rád.
Imádkozz értem! Találkozzunk, ha hazalátogatok!
Barátod:
Jennifer

Felállok, és elkezdek fel-alá sétálni. Ez már túl sok nekem. Barátaim egyik
fele azt írta, „nem támogatják döntésemet, hogy homokos lettem”, és addig
nem is állnak velem szóba, amíg „bűnbocsánatért” nem könyörgök, a másik
fele meg hallgat, mint az a bizonyos dolog a fűben… De arra végképp nem
számítottam, hogy megtudom valakiről, meleg, csak még nem bújt elő.
Mindenki rejtegeti az igazi énjét?! Kiderül, hogy semmi sem igaz abból,
amit az emberekről eddig gondoltam? Tényleg ennyire vak voltam, ilyen
figyelmetlen? De ami a legrosszabb, hogy melegségemet illető
hazugságommal fájdalmat okozhatok Jennifernek. Hiszen csak azért avatott
be a bizalmába, mert hasonszőrűnek hitt. Máskülönben el sem mondta
volna. Remélem, ha kiderül a turpisság, nem lesz rám dühös. Nem hittem
volna, hogy a döntésem más életét is befolyásolhatja. Istenem, segíts…
Nem tudom kiverni a fejemből, a „nem akartam csalódást okozni” sort.
Tényleg ennyire ijesztő voltam, egy vallási fanatikus, aki bántja a barátait,
ha nem értenek egyet vele? Ennyire más vagyok, mint aminek hittem
magam? A Prédikátor könyvében megtalálok mindent egy füttyentésre, és
fejből idézek bármit a Bibliából kevesebb mint huszonöt másodperc alatt –
de minek? A barátaim azt hiszik, nem szeretem őket, és nem mernek
őszinték lenni hozzám! Szörnyetegnek érzem magam.

Néhány órával később autóba ülök, és a Tribe-ba hajtok, hogy találkozzam

Shawnnal. Mint általában, most is előbb érek oda, de ez így van jól, mert
most csak vigasztalást keresek, egy vállat, amin elsírhatom a bánatom, és
valakit, aki azt mondja, joggal haragszom anyámra. Vigasztaló, hogy
olyanok vesznek körül, akik nem ítélnek el, akik tudják, min megyek
keresztül, és akik minden különbözőségünk ellenére elfogadnak. A
gyülekezetet mindig ilyen helynek szerettem volna.
Leparkolok a szokásos helyen, és bemegyek. Észreveszem Willt az első
bárban, éppen Martinit kever valakinek. Miután befejezi, odajön hozzám, és
megölel.
– Hogy vagy, haver?
– Most már jobban.
 – Miért, mi történt?
– Tegnap este anyám mondott pár fájdalmas dolgot. – Együtt érzőn néz
rám, és nem várom meg, hogy kérdezzen. – Nem tudom, hogyan dolgozom
fel. Néha egyáltalán nem értem őt. Fel nem foghatom, hogy a melegségem
hogyan változtathatta meg ilyen drasztikusan a rólam alkotott képét. – Will
átnyújt egy sört, és belekortyolok.
– Miért olyan nehéz megérteni? – Szünetet tart. – Tim, beleképzelted már
magad a helyébe?
Szavai készületlenül érnek.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod, min mentem keresztül, de azt még nem mondtam el neked,
mennyire elfogadom és szeretem az anyámat, még akkor is, ha ő nem fogad
el engem. – Will egy ronggyal törölgetni kezdi a bárpultot. – Kezdetben,
amikor kiderült rólam a dolog, én is hasonlóan éreztem. Hogy biztosan nem
szeret, ha nem fogad el. De ez nem így működik. Ő szeret engem, tehát a
rólam alkotott képe szerint cselekszik. Ha nem értünk egyet, azért még nem
okolhatom. Van, aki bigottnak mondja a hozzám való viszonyulása miatt, de
én úgy hívom, anyám… Mivel szerencsére a gyülekezetben nevelkedtem,
tudom, hogy szándékai nem rosszak. Nem gúnyol, nem akarja, hogy
torzszülöttnek higgyem magam. Csak nagyon-nagyon aggódik. Ahogyan
ezek szerint a te mamád is.
– Hogy csinálod? Én biztos nem lennék képes rá.
– Egyszerűen a helyébe képzelem magam. Ha abban hinnék, amiben az
anyám, és kiderülne a fiamról, hogy meleg, akkor össze lennék törve, mert
ez azt jelentené, hogy a saját húsom és vérem, az ivadékom a pokolra jut.
Gondolj a pokolra a konzervatív keresztények szemszögéből! Nem tennél
meg mindent, hogy letérítsd a gyermekedet erről az útról? Számomra ez
ennyire egyszerű. Amiben hiszünk, az elválaszt egymástól, de a
szándékainak az ismerete segít megérteni és elfogadni őt, még akkor is, ha
fáj. – Will egy percre ellép, amíg kiszolgál egy másik vendéget, aztán
visszatér. – A másik dolog, amit észben tartok, hogy mitől fosztom meg
anyámat a szexuális irányultságom következtében. Arra gondolok, amit
elveszít.
– Mire gondolsz, mit értesz az alatt, hogy veszít?
– Tim, én anyám egyetlen gyermeke vagyok. Az anyukádnak is csak két
fia van. Gondolj bele, mennyire fájhat nekik, hogy nem mehetnek el az
esküvőnkre, hogy nem tarthatják kezükben biológiai gyermekünket, és nem
vigyázhatnak rá. Nem lehet könnyű. És legyünk realisták: ez a vidék egy
darabig nem fog megváltozni. Szüleink nem élhetik azt a „normális életet”,
amit álmodtak maguknak. Még ha nem is osztjuk a hitüket, meg kell
értenünk, miről mondtak le azért, hogy azok lehessünk, akik valójában
vagyunk.
– Tehát azt állítod, hogy az bántja őket, amit elvesztettek, és nem az,
hogy melegek vagyunk?
– Igen is, meg nem is. Az életmódunkat érintő hitük és az életformánkkal
járó személyes veszteségük egyszerre kényszeríti őket erre a viselkedésre.
Próbáld meg nem magadra venni. Tényleg azt hiszem, hogy jobb lesz
mindkettőnknek, ha adunk egy kis időt a szüleinknek.
– Értem, amit mondani akarsz, és nagy részét alá is írom. De számomra
akkor is van abban valami visszataszító, hogy egy vallás „alapot” ad rá,
hogy így kezeljenek bennünket. Különösen, ha a saját édesanyánkról van
szó.
– Nehéz időket élünk, és tőlem haragudhatsz a vallásra, ha akarsz, de
abban a pillanatban, amikor az embereket nem embereknek nézed, hanem a
vallásuk szerint ítéled meg őket, te is bűnös leszel. Az elmúlt években
megjártam a poklot, de azt megtanultam, hogy én nem csak „meleg Will”
vagyok, és az anyám sem csak „überkonzervatív, keresztény Mama”…
– Azt mondod, hogy jópofizzak azokkal, akik megvetendőnek tartanak?
– A fenét, dehogy! Csak azt, hogyha olyanokkal találkozol, akik a hitük
alapján elítélnek, akkor se felejts el mosolyogni, és mutass akkora
tiszteletet, amekkorát te is elvárnál. Karma, erőszakmentesség az
aranyszabály, és a megbocsátás – ezek az univerzális alapszabályok, melyek
békét adnak neked. A mi családunk meglehetősen konzervatív eszmék
foglya. Ez a legpechesebb dolog az egészben. Mi valójában egy eszme
foglyai vagyunk, ami fájdalmat okoz nekünk.
Azért jöttem a Tribe-ba, hogy elsírjam a bánatom, erre a gyerekkori
barátom ahelyett, hogy adná alám a lovat, segítene más szemmel nézni a
helyzetet, azt mondja, hogy a világnézeti különbségek ellenére is együtt kell
éreznünk másokkal, mert ha nem tesszük meg, akkor mi sem vagyunk
különbek azoknál, akikkel problémáink vannak.
Másodosztályú állampolgárnak lenni olyan, mint tizedrangúnak. Ha
tényleg meleg lennék, akkora botránykő lenne az emberek szemében, hogy
állandó űzöttségben élnék. A melegeket és a leszbikusokat az emberek más
szemmel nézik, perverznek tartják őket, és már maga a bélyeg elég hozzá,
hogy a legrosszabbat feltételezzék róluk, morális értelemben
egyenlőségjelet tegyenek közéjük és a társadalom söpredéke közé. Ki
akarja, hogy így gondoljanak rá?! Tényleg olyan lehetetlenül nagy kérés,
hogy az embereket ne egy stigma, hanem a cselekedeteik alapján ítéljék
meg?
Az előítéleteket a saját bőrömön megtapasztalni sokkal fájdalmasabb,
mint képzeltem. De még rosszabb, hogy úgy érzem, mintha folyton tükörbe
néznék, és a farizeus bámulna vissza rám, aki nem volt képes a szexuális
irányultságok és bélyegek mögött meglátni az embert. Ha nem kezdek bele
a kísérletembe, akkor továbbra is bedőltem volna a hazugságnak, hogy jobb
vagyok, mint mások, és az embereket továbbra is a magam sekélyes módján
ítéltem volna meg. Most már legalább tudom, milyen vagyok valójában, és
Isten segítségével változtatni fogok a képen, amit ebben a tükörben látok.
 7 • Revive kávézó
Nem hittem volna, hogy a nashville-i melegközösség ennyire sokszínű. A
társadalom minden rétege képviselteti magát benne. Nincs uralkodó
hitrendszer, vagy világnézet, sem politikai párt, amire egyöntetűen
szavaznának, de egyház sem, ha már itt tartunk. Hierarchia sem létezik, és
nincs is rá szükség. Mindenki békében megfér a másikkal, és én nem
vagyok hozzászokva ilyen helyek létezéséhez.
Az életem változik az évszakok változásával, ahogy a tavasz lassan
kirángatja az embereket otthonaikból, és Nashville szerény melegnegyede is
változáson megy át. Télen a közösség mintha csak este bújt volna elő, de
most, ahogy a napfényben végigmegyek a Church Streeten, úgy érzem
magam, mint egy idegen. A régies üzletsorok életre kelnek, és kétapás,
illetve kétanyás családokat látok, akik a könyvesboltok mesedélutánjain
vagy a kávézók koncertjein élvezik egymás társaságát. Ezért az elmúlt
hetekben megpróbáltam a környéken munkát szerezni.
Egy jellegtelen, szerdai napon megcsörren a mobilom. Ismeretlen szám.
Felveszem, és legnagyobb meglepetésemre a Revive kávézó (Újjáéledés
kávézó) üzletvezetője szól bele. A Revive a város talán legklasszabb
kávézója. Idillikusan bohém dekorációja összhangban van azzal a
harsánysággal, ami mindent jellemez, amihez a melegek csak hozzáérnek.
Ha megkapom a munkát, nem csak dolgozni kezdhetek végre, hanem teljes
állásban a közösségben élhetek. Ez lenne az én szivárványszínű avatárom
nagy kalandja – és sokkal természetesebben kérdezhetnék rá azokra a
kérdésekre, amiket a bárban nincs módom feltenni. „Szűz italok, meleg
fogadtatás, boldog kielégülés!” – hirdeti a kávézó kirakatának felirata.
A Revive állására való jelentkezésem nem volt olyan zökkenőmentes,
mint vártam. A jelentkezési lap kitöltése közben hasított belém a gondolat,
hogy egy olyan hétköznapi dolog, mint egy munkára való jelentkezés, most
problémásabb lesz a szokásosnál. Persze, nem a nevem változott meg vagy
a címem, TAJ számom is volt, és a munkatapasztalatom ugyanolyan jól
mutatott a papíron. De amikor a tanulmányaim részletezéséhez értem,
elgondolkoztam rajta, hogy eljött a lebukás pillanata. Most tényleg írjam be
a középiskolához a Keresztény Pionírok Akadémiáját? Vagy a még
rázósabb Liberty Egyetemet a felsőfokú tanulmányaimhoz? El tudjátok
képzelni a dolog iróniáját? A melegnegyed szívében lévő melegkávézóba
jelentkezem, és az egyetememet ugyanaz az ember alapította, aki a Morális
Többségért is felelős?
Egy egész percig tartott, amíg végül odakapartam a Liberty Egyetem
nevét a lapra, aztán egy nyilat húztam a lap széléig, és a margóra a
következőt írtam: „Kérem, ezt ne róják fel nekem!” Aztán kisétáltam a
könyvesboltból, mint aki esélytelen az állásra.
Keresztbe tett ujjal fogadom a hívást.
– Tim?
– Igen. – Néhány másodperc szünet következik, nem hallatszik más, csak
a papírzizegés.
– Csak azt akarom mondani, hogy nem róttuk fel neked! – Felkacag. –
Brent vagyok a Revive-ból. Megkaptam a jelentkezésedet, és szeretném
megkérdezni, hogy be tudnál-e jönni délután az állásinterjúra?
– Örömmel! – Szinte sokkot kapok.
– Négy óra megfelel?
– Persze.
– Nagyszerű. Akkor négykor.
Leteszi a kagylót, és mosolygok. Végre valami hasznát látom a
múltamnak a kísérletem során.
Negyedórával előbb érkezem, leülök az ajtó melletti kanapéra. Csak
néhány vendég van bent, kávézgatnak, olvasgatnak, én meg roppant ideges
vagyok. Egy-két perc elteltével Brent elindul felém.
– Tim? Pár pillanatot kérek, amíg összeszedem a papírjaidat, aztán
kimegyünk a teraszra!
Ha néhány hónappal ezelőtt egy meleg és leszbikus vendégekre
szakosodott kávézóban kellett volna dolgoznom, felfordult volna a
gyomrom. Most izgatott vagyok, bizakodó, és a lehetőség, hogy itt
dolgozhatom, egészen felvillanyoz. Ebbe belejátszik az is, hogy a
keresztény barátaim, a közösség, amit évekig építgettem, elfeledkezett
rólam. Rengeteg ember eltűnt az életemből, mintha nem is léteztek volna.
Érdekbarátok? Nem, csak olyan emberek, akik beszorultak a saját kis
üvegházukba.
Másfelől azok az emberek, akikkel mostanában ismerkedtem meg,
jobban elfogadnak, mint eddig bárki az életemben. Talán azért, mert a
melegek, akikkel mostanában olyan sok időt töltök, nem a vallásos
jámborságom, hanem a cselekedeteim alapján ítélnek meg. Ha
megnevettetem őket, szeretik a humoromat. Ha kedvesen viselkedem velük,
azt mondják, érzékeny vagyok. Ezek kiérdemelt elismerések. Szerencse,
hogy nem a fülkarikám alapján ítélnek meg, vagy az alapján, hogy egy
másik egyháztaghoz képest milyen gyakran forgatom a Bibliát. Jó érzés,
hogy nem az alapján ítélnek meg, milyen ügyesen tudom a becsületesség
látszatát kelteni. Shawn előre látta, hogy így lesz. Azt mondta, sok barátot
elveszítek, de a szívemet ne féltsem, mert újak költöznek belé – és hogy a
hitelesség eddig nem tapasztalt szintjével fogok találkozni. Ismét bevált a
jóslata. Remélem, megkapom a munkát, és elmehetünk megünnepelni.
Elvégre ezt csinálják a párok, nem?
– Készen állsz? Kérsz egy tejeskávét?
– Persze!
Fog egy nagy csészét, aztán harminc másodperc múlva – miután
beleöntötte a kávét, és felgőzölte a tejet – elém nyújtja első, ingyenes
lattémat.
– Ezt meg tudnám szokni!
– Fogd fel fizetéskiegészítésnek!
Kisétálunk a teraszra, és leülünk az ajtóhoz legközelebb eső asztalhoz. A
nap süt, de viszonylag hűvös van, ideális idő az állásinter-júra.
– Először is hadd mondjam el, hogy tetszett a jelentkezési lapod.
Elolvastam vagy hatvanat, de a tiéd megfogott.
– Köszönöm! Attól féltem, hogy amikor a tanulmányaimhoz érsz, rögtön
feketelistára kerülök. – Megkóstolom a tejeskávét, a lágy, krémes íz
szétárad a számban.
– Rendben, Tim, mesélj magadról!
– Tudom, hogy nem ülhetünk itt egész nap… – Közben azon
gondolkozom, mit is mondjak. – Konzervatív gyülekezetben nőttem fel, és
konzervatív templomokba jártam. Januárban bújtam elő, és gondoltam, jót
tenne, ha abban a közösségben dolgozhatnék, amelyikről azt tanultam, hogy
megvetendőek a tagjai. Jó lenne, ha hasonszőrűek vennének körbe.
– Nagyszerű ötlet! És hogy fogadták a szüleid? – kérdezi komoran.
– Egész jól. Nem kerülnek, nem szakították meg velem a kapcsolatot, bár
az anyám és az apám fontolgatja, hogy talán terápiára lenne szükségem.
Ami a testvéremet és a sógornőmet illeti, ők nagyon klasszul állnak a
dologhoz!
– Ezt jó hallani. Ha tudnád, hogy némely család, hogyan reagál! – A
jelentkezési lapomra néz.
 – Hallottam róla.
– Miért akarsz a Revive-ban dolgozni? Mi vitt rá, hogy egy kávézóba
jelentkezz?
– Emberek közt szeretnék lenni. A kávét mindig imádtam, gondoltam,
főzni sem lehet rossz dolog.
Az interjú hasonlóan kellemes légkörben folytatódik a következő fél
órában is. Brentet egyre közelebb érzem magamhoz. A kérdéseknél és a
válaszoknál több időt töltünk viccelődéssel vagy a járókelők cikizésével.
Amikor befejezzük az interjút, arra gondolok, rosszulesne, ha nem kapnám
meg az állást. Úgy érzem, itt a helyem.
–Tim, nagyon szimpatikus vagy, és jó a humorérzéked, de még hátravan
néhány jelentkező, akikkel beszélgetnem kell. Egy-két nap múlva felhívlak,
hogy megkaptad-e az állást. – Biztatóan vállon vereget, aztán bemegyünk.
Bemegyek a pult mögé, és a bögrémet a mosatlanok közé teszem. Négy
ember kártyázik a közeli asztalnál, és az egyikük megszólal:
– Brent!
– Tessék, Kenny?
– Szerintem őt vedd fel! Szuper lenne!
Elpirulok.
– Lehet, hogy hallgatnék rád, ha nem a kávéház túlsó feléről kiabálnál! –
feleli nevetve Brent. – Azok ott a Medvék. Itt szoktak találkozni.
– Kik azok a Medvék? – kérdem.
– Hú, Tim… sok tanulnivalód van, és ajánlom, gyorsan pótold be, ha
nem akarsz első számú célponttá válni! – Nevet Brent, de én még mindig
nem értem. Sebaj, majd rákeresek a google-on, ha hazaértem.
– Hamarosan beszélünk! Köszönöm az interjút! Sokat jelentett nekem.
Brent kacsint, én meg kisétálok az ajtón. Ha megkapom az állást, nem
csak beszélgethetek a kávé mellett, hanem én fogom készíteni! Alig férek a
bőrömbe.

Másnap este Josh teraszán állok szegfűszeges cigivel a kezemben, és

beszámolok neki az interjúról. Nehezemre esik egész mondatokban
fogalmazni, és Josh együtt örül velem. Amikor elmesélem, mit mondtak
azok a fickók a távozásomkor, felkacag.
– Mondtam én, hogy „köcsög” van a homlokodra tetoválva! – mondja
nevetve.
 Elengedem a fülem mellett csipkelődő megjegyzését, és beleszívok a
cigimbe. Megszólal a telefonom, a hívásazonosító szerint a Revive kávézó.
Nagyot sóhajtva felveszem.
– Halló?
– Szia, Tim, csak azért hívtalak, mert tiéd az állás. Holnap kezdhetsz is.
– Tényleg?
– Azt hiszem, közénk való vagy, már alig várom, hogy együtt
dolgozhassunk!
– Én is! Gondolhatod! – Majdnem kiugrom a bőrömből.
– Gyere be holnap délben, hogy megcsináljuk a papírmunkát, aztán
háromtól zárásig tiéd a pálya.
– Tökéletes – mondom, és Josh mosolyogva hátba vereget.
– Akkor holnap!
Amikor leteszi, felsikoltok és tapsikolni kezdek.
– A fenébe, biztos vagy benne, hogy nem vagy meleg?! – nevet Josh a
reakciómat látva. Barátságos ugratását ismételten elengedem a fülem
mellett.
Hazamegyek, és lefekvéshez készülődöm, hálás vagyok a jó hírért, amit
kaptam. De az örömöm nem tart sokáig. A szobában észreveszem a
farizeust. Az asztal mellett ül, és ceruzával az egyik egyetemi teológia
tankönyvemen kopogtat.
Gratulálok. Olyan kávézóban fogsz dolgozni, amihez egy szexbolt is
tartozik.
Meg egy könyvesbolt.
És egy szexbolt.
Mi a baj vele?
Főzd csak a kávét a perverzeknek, semmin sem fogsz változtatni vele.
Akik nem ismerik, és nem követik Jézust, azokban nincs jóság. Ezt pontosan
tudod.
Többé már nem hiszek ebben.
Dehogynem. Csak most ki se látsz az érzelmekből. De a Szentlélek és a
saját lelkiismereted egyszer felülkerekedik rajtad. Én legalábbis imádkozom
érte.
Unom már, hogy te mondod meg, mi igaz és mi nem. Végre olyannak
látom a dolgokat, amilyenek – és nem, nem kaptam még válaszokat, de jó
úton járok.
 A homoszexualitás természetellenes. Azt hiszed, szereted ezeket a „jó
embereket”, de elfeleded, hogy pokolra jutnak. A bűneik következményére
kellene figyelmeztetned őket, nem kávét főzni nekik.
Talán az Úr nem vár tőlem mást, mint hogy kávét szolgáljak fel nekik.
Talán Jézus sem tenne mást a helyemben: szeretné és meghallgatná őket,
érdeklődne az életükről.
Mindezt egy szexbolt szomszédságában?
Olvastad az evangéliumokat? Leheveredek az ágyra, és behunyom a
szemem. Ha valami jó dolog történik velem, mindig a helyességéről kell
vitáznom. Nagyon fárasztó. Lehunyt szemmel visszagondolok arra, amikor
legutoljára egy nyíltan homoszexuális emberrel dolgoztam, és elönt a
fájdalom.

Amikor utoljára egy nyíltan homoszexuális ember volt a munkatársam,

tizenhat voltam, és a közeli gyorsétteremben dolgoztam. A meleg férfi a
főnököm volt. Toddnak hívták, és az első naptól kezdve nem csíptem. De
nem elégedtem meg azzal, hogy nem kedvelem, valami tudatalatti vágy arra
ösztökélt, keserítsem meg az életét. Orrhangja volt, és sokkal magasabb
fekvésű, mint ami szerintem egy felnőtt férfihoz illett volna. A kis, pödört
bajszával olyan volt, mintha egy nyolcvanas évekbeli pornófilmből lépett
volna elő. Todd első osztályú célpontja volt tinédzserkori agressziómnak.
Az egyik legjobb barátom szerezte nekem az állást, aki szintén utálta
Toddot, de más okból – agnosztikus volt, anarchista, aki minden hatalom
ellen passzív agressziót hirdetett –, és a főnökünkben közös ellenségre
találtunk. Ezért kieszeltünk egy tervet. Úgy döntöttünk, megvárjuk a
pillanatot, amikor Todd olyasmit tesz, amit szexuális zaklatásnak állíthatunk
be, aztán megzsaroljuk, hogy sokáig megtarthassuk a munkahelyünket. Az
alkalom számomra egy este jött el, mosogatás közben. A mosogató egy
szűk folyosón volt, és miközben megpróbálta átpréselni magát mögöttem,
Todd slicce véletlenül a fenekemhez ért. Rögtön megvádoltam
molesztálással – amiről természetesen szó sem volt –, de mivel kiskorú
voltam, nem védte semmi. Simán kirúghatták volna az állásából.
Ezzel az undorító hazugsággal kezdődött – amivel bemocskoltuk egy
ártatlan ember becsületét –, és olyan fokú terrorrá változott, amiről csak az
újságokban olvasni. Barátommal közösen pokollá tettük az étteremvezető
életét. Kocsijának kilincsét levizeltük, tojásokkal és celofánnal rútítottuk el,
a rendeléseit direkt elszúrtuk, hogy a vendégek előtt lejárassuk, és minden
műszakban uszítottunk ellene. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy
szenvedjen a munkahelyén.
Egyik délután éppen a pénztárgép mellett dolgoztam. A szemem sarkából
láttam Toddot, aki fertőtlenítő folyadékkal törölgette az asztalokat, és
kirakta az ízesítőszereket az esti roham előtt. Amikor észrevettem, belém
bújt az ördög. Miért választotta, hogy meleg lesz? Miért akar valaki férfi
létére cicababa lenni? Nem csak azért nem szerettem, mert a Biblia szerint
gyűlöletes volt, hanem azért is, mert más volt. Én macsónak készültem, és ő
volt a buzi, egy gyorsétterem középkorú üzletvezetője. Megfogtam a
mikrofont, amit akkor használtunk, ha segítségre volt szükségünk, mert túl
sok volt a munka, és bekapcsoltam. A mikrofon az idejétmúlt technológiák
fülsértő sípolását hallatta, aztán nagy levegőt vettem: „HOMÓCÁT A
KASSZÁHOZ!”
Az étteremben ülő tinik röhögni kezdtek, Todd arcán érzelmek
hullámzottak. Odarohant a kasszához, és villámló szemmel kiküldött
szünetre. Szája remegett, a szemében könnyek csillogtak. Lassan egyre
kevesebb kedvet éreztem a szívatáshoz, és meguntam az egészet.
Otthagytam az éttermet, és átmentem az üzletközpontban lévő kalapboltba.
Hat hónap múlva a barátom, aki társam volt a terrorizálásban, meglátogatott
munka közben. Mosolyogva köszöntem neki, de az arca komor maradt.
– Mi a baj?
– Todd meghalt – sóhajtott egy nagyot. – Szívroham. Todd cigarettázott,
de a sok stressz is okozhatta, azt mondják.
Csak a stressz és a cigarettázás lehetett az oka. Ritkán ette az étterem
kosztját. Úgy tudtuk, sportolt. Nem volt túlsúlyos. Csak álltam, és
próbáltam megemészteni a hírt, mintha képes lennék rá.
– Te mit gondolsz? – kérdezte a barátom.
– Azt, hogy nagyon szomorú, hogy a pokolban fog elégni.
Barátom kuncogott a válasz hallatán. De igazából azt akartam felelni,
hogy bár csak részben vagyok okolható Todd haláláért, teljesen a saját
bűnömnek érzem. Visszamentem dolgozni, és a barátom távozott. Én meg
eltemettem magamban Toddot, és azt a mélységesen mély bűnt, hogy
kínoztam egy emberi lényt.
Kétlem, hogy le tudnám írni azt a fájdalmat, amit visszagondolva érzek.
Csak most értem meg, hogy ő is Isten gyermeke volt. És akinek éretlen és
kegyetlen tetteiért felelnie kell majd, az én leszek. Én vagyok a hibás, és
soha nem bocsátom meg magamnak, hogy vétettem egy olyan ember ellen,
akinek egyetlen hibája a szexuális irányultsága volt.
Hogy miért iktattam be ezt az emléket? Magam sem tudom igazán, talán
azért, mert ezzel a bűnnel kell leélnem az életem. Ez az én keresztem, amit
viselnem kell. Meggondolatlan tetteim és megvetendő hozzáállásom
eredményét. Egy napon talán – de tényleg csak talán – képes leszek
valahogy jóvátenni. Csak egy életem van, és most már mindig emlékezni
fogok arra a kedves és barátságos emberre, aki nem tett ellenem semmi
rosszat. Nyugodj békében, Todd, kívánom, hogy megleld a nyugalmad!
Nekem ez sosem fog igazán sikerülni.

Végre elalszom, tudom, hogy holnap új nap kezdődik. Holnap az életemben

és a kísérletemben egy új korszak veszi kezdetét. Az újjászületés időszaka.
Nem az a fajta újjászületés, amiről az evangélisták beszélnek, mielőtt pénzt
kérnek, ez a bensőmben fog megtörténni. Remélem, tovább folytathatom
annak keresését, hol rontottam el, és talán esélyt kapok rá, hogy vezekeljek
vétkeimért.
A tavasz megérkezett, és ajándékot hozott nekem. Az év során első
alkalommal nem érzek akkora félelmet. Mintha kikecmeregtem volna a
hullámvölgyből, és újra „normálisnak” érzem magam. Még a melegség
címkéjével is. Minden nap hoz egy kis elfogadást. Kiléptem az életemből,
hogy belépjek egy másikba. És eddig az előítéleteim alkalmazhatatlanoknak
bizonyultak. Melegek, leszbikusok, transzneműek… százzal találkoztam, de
egyik sem hasonlított a másikra. És holnaptól lehetőségem lesz rá, hogy
még többel találkozzam és ismerkedjem meg.
A melegség bélyege rákényszerít, hogy mélyebben gondolkozzam el a
dolgokról, mint valaha tettem volna. A homofóbiámat kérdések váltották
fel. Most arra a felfedezőútra koncentrálok, mely során az igaznak hitt
dolgok hamisnak bizonyulhatnak. És utána következik a legfontosabb:
képes leszek-e felülírni magamban őket, ha kísérletem bebizonyítja téves
voltukat? Lehet, hogy nem. De legalább végre el tudom fogadni, hogy
eddig tévedésben éltem.
 Második rész:
Ószövetség
„Ha fejlődni akarsz, fogadd el,
hogy bolondnak fognak tartani.”
Epiktétosz
 8 • Egy fájó igazság
Gyönyörű, tavaszi nap van, mindenen napfény játszik, zöldeskékre festi az
ablakokat, az autókat, még az utcát is. Éppen első műszakomra tartok, a
belvárosban lévő Revive kávézóba, és nagyon bizakodó vagyok. A
nashville-i melegnegyed atmoszférája nyugodt és régies. A Church Street
sötétedés után kel életre, addig álmos, macskajajos és csendes. Az
épülettömb mögé hajtok, melyben a kávézó és a könyvesbolt is helyet
kapott. Beállok a kavicsokkal borított parkolóba, ahol négy-öt autó is elfér
egymás mellett. Aztán visszamegyek az utcafront felőli járdára.
A kávézóhoz csatlakozó könyvesbolt Nashville egyetlen LMBT-
könyvesboltja, és nem hasonlít egyetlen általam látott könyvüzletre sem. A
bolt három fő részre oszlik: az első részben az LMBT-vel kapcsolatos
könyvek találhatók, méghozzá szinte minden témában. A hátsó részt egy
láthatatlan vonal választja el az elsőtől. A kölcsönözhető és megvásárolható
filmek mellett pólókat találunk, és egyéb ajándéktárgyakat, melyeken a
szivárványos, emberjogi kampány emblémája és egy szarkasztikus üzenet
olvasható. A harmadik rész lezárva. Ez egy különálló bolt: szexjátékok,
bőrruhák, pornófilmek. Kíváncsian bekukkantok, de nem tudom rávenni
magam, hogy belépjek. Valami azt súgja, még nem állok rá készen. Talán
holnap.
A kávéházba a könyvesbolt jobb oldali falán található dupla ajtón lehet
bejutni, melyen keresztüllépve egészen más légkör fogad. A vörösre festett
falak és a csillogó tölgyfa burkolat magasan veri a kávéházláncokat, amikbe
Nashville minden sarkán belebotlik az ember. Tágas, mégis meghitt.
Tematikájában és dekorációjában a melegség jegyeit viseli magán. Az egyik
kanapén karneváli jelmezbe és maszkba öltöztetett próbababa, egy arany
sellő hever. Határozottan nem az a tipikus hableány, ha csak nem volt
Arielnek egy meleg unokatestvére, akit elfelejtettek megemlíteni a filmben.
Az ajtó felé bámul, és megnéz minden betoppanó vendéget. Amikor
oldaltáskámat a pultra teszem, biztos vagyok benne, hogy rám kacsintott. A
frász tör ki tőle.
– Dögös, mi? – szólal meg valaki a hátam mögött. Amikor megfordulok,
egy húszas évei közepén járó fiút veszek észre. Ujjatlan, piros pólót visel,
amire deréktól a nyakrészig a „MELEG” feliratot nyomtatták. Nyakában
aranylánc lóg, kereszttel.
– Kicsoda?
– A sellőfiúnk! A helyi divatboltból kaptuk, mikor lehúzták a rolót. Most
nézd meg a muszkliját! Látványos, nem?
– Halálosan. Kár, hogy nem igazi.
– Psszt! Ezt ne mondd előtte! Marco, mi tudjuk, hogy te valódi vagy! Ne
is figyelj rá! – A fickó rám mosolyog, láthatóan jól elszórakozik.
– Ne haragudj, Marco! – Mondom, és megpróbálok nem röhögni.
– Így mindjárt más. Hogy is hívnak? – kérdezi.
– Tim. – Nyújtanám felé a kezem, de elkap, és váratlanul megölel, sőt,
megpuszil.
– Nem kezet fogunk, szivi, ölelkezünk! Mi itt egy család vagyunk.
Különben Mark vagyok, és az én helyemre vettek fel, mert én lelépek.
– Hová?
– New Orleansba, farsangozni, bébi!
– Gratulálok. Úgy hallottam, király hely.
– Na, igen, de Nashville hiányozni fog. Annyi csodás fickó van itt! –
mondja elmélázva. – Dolgoztál már kávézóban? – Odadob egy kötényt. –
Hivatalosan azt kellene neked mondanom, hogy ezt mindig viselned kell.
De senki sem teszi, és te sem kapsz fejmosást, ha nem kötöd magadra. De
legalább ma legyen rajtad, hogy én ne kapjak fejmosást.
– Te aztán őszinte vagy. És nem, nem dolgoztam kávézóban. –
Nyakamba kötöm a kötényt, és tudom, hogy szeretni fogom a munkám.
– Ó, szivi, én mindig őszinte vagyok! Az élet túl rövid, hogy
mellébeszélésre pazaroljuk. És ha már a mellébeszélésnél tartunk, ha
bejönne az exem, Ryan, nyugodtan köpj a kávéjába, egy igazi pöcs. –
Marknak tényleg felvágták a nyelvét.
– Először meg kellene tanítanod rá, hogyan főzzek kávét – jegyzem meg.
– Igazad van. Nyissuk ki ezt a virslivonatot! – Mark kijön a pult mögül,
és megtanít, hogyan használjam a bélyegzőórát. Közben arra gondolok,
meglepően jól érzem magam a társaságában. Nyers, szórakoztató,
olyasvalaki, aki jó barát lehetne. Kár, hogy lelép New Orleansba.
Két óra múlva két vendég lép a boltba, akiket Mark törzsvendégként
aposztrofál. Mark bemutat Scottnak és Jasonnak, akiket leginkább „az apja
lehetne” párként tudnék jellemezni. Édes teát rendelnek, aztán nekiállnak
kérdezgetni.
 – Ki vagy, szépfiú? – kérdezi Jason összehúzott szemöldökkel.
Megpróbál csábító lenni, de a hangjából kicsengő humornak
köszönhetően nem érzem magam kellemetlenül. Minden rámenőssége
ellenére is kedves, és tuti, hogy ő a szabadabb szellem a kapcsolatukban.
– Ne is foglalkozz vele! – mondja Jason. – Állandóan újabb fickókat akar
hazacipelni!
– Nem is igaz! – csap Jason Scott karjára.
– Ribanc!
– Semmi baj, de én már nem vagyok facér – sietek közbeszúrni, és hálát
rebegek Shawnnak. – Én vagyok az új kávés, Timnek hívnak, de te – és itt
most félénken Jasonra pillantok – annak hívsz, aminek akarsz. –
Rákacsintok. A flörtölés meglepi. Én is meglepődöm magamon.
– Mark, ezt a srácot meg kell tartani! – Legyezni kezdi magát a kezével.
– Tényleg meleg van itt, vagy csak én érzem úgy?
– Csak te! – nevet Mark.
– Szóval, hogy kerülsz ide, cicafiú? – kérdezi, és a játék folytatásaként a
kezemre helyezi a kezét.
– Elmondom a vágott verziót. Januárban bújtam elő, és gondoltam, jó
mulatság lesz itt dolgozni, mert rokon lelkek vesznek körül.
– Te jó ég! Nem viccelsz? Sohasem gondoltam volna! – Jason kacsint, és
csókra csücsöríti ajkát.
– Hagyd békén Timet! Még új itt. Mutass egy kis tiszteletet! – mondja
Scott, de csak színleg feddi meg Jasont. – Bocsáss meg neki, nem ismeri a
tapintat fogalmát. De a barátod szerencsés fickó.
– Köszönöm! – eléjük teszem a teát, konyharuhával letörlöm a pultot,
aztán visszadobom a vállamra.
– Szóval, hogy sikerült az előbújás? Felszabadító érzés, hogy végre
önmagadat adhatod, mi? – kérdezi Mark.
Önmagamat, a francokat.
Felnézek, és látom, hogy a farizeus a fal melletti kanapén ül, a sellőfiú
mellett. A kontraszt akkora, hogy mosolyogva tudomást sem veszek róla.
– Nagyszerű érzés! – felelem idegesen, és azon tűnődöm, mit szólnának,
ha tudnák, hogy most rejtőzködöm igazán.
– Hogy történt? – kérdi Scott.
– Azt hiszem, a szokásos módon. Elmondtam a testvéremnek és a
sógornőmnek, ők meg elmondták anyámnak, mielőtt megtehettem volna én
magam.
 – Az nem jó. Neked kellett volna – veti közbe Mark.
– Örülök, hogy túl vagyok rajta.
– Mit szól hozzá a családod? Hogyan fogadták a hírt? – tudakolja Scott,
miután édes teájába kortyol.
– Egész jól. Nem támogatják még a dolgot, de kezdenek hozzászokni. De
miért kérdezi ezt mindenki?
– Mármint mit? – kérdezi Jason.
– Hogy hogyan fogadta a családom.
A kávézó légköre egy csapásra megváltozik. A könnyed, flörtölős
beszélgetés hirtelen komolyra fordul. Tapintható a feszültség, érzem, hogy
libabőrös leszek. Jason arca komoly, csaknem szomorú. Már eszébe sincs
csapni nekem a szelet. Lángolása megfakul, és elcsendesedik.
– Tim, ebben az országban az öngyilkosságok nagy százalékát olyan
emberek követik el, akik nem bírják tovább elviselni a rejtőzködést. A
titkolózás öl. És a szülők is sokat árthatnak a kezdeti időkben, miután az
illető előbújt. – Szünetet tart. – Mindenki ezt kérdezi, mert mindenki
aggódik érted. – Lassan beszél, tojáshéjon táncol minden szavával, és
figyeli, hogyan reagálok.
– Mi csak örülünk neki, hogy jól vagy – mondja Jason ugyanolyan
komolysággal. – És ha valami történne, feltétlenül szólj nekünk, hogy
segíthessünk. Mi vigyázunk egymásra. Mindannyian.
– Köszönöm! – Nem tudom, mit mondjak, de a hála megfelelőnek tűnik.
Félrenézek, hogy mit szól mindehhez a farizeus.
Gúnyosan mosolygott. Ezért olyan nehéz a melegeknek meglátni a fényt.
Annyira összetartanak, hogy nem veszik észre, hová vezet a megbánás
elutasítása. Nem ítélkeznek, nehogy megítéltessenek. Ez nem valódi
támogatás.
Nem! Ennél sokkal többről van szó! Lehet, hogy a melegek vagy a
leszbikusok, akikkel eddig találkoztam másféle erkölcsi mércével
rendelkeznek, mint én, de a lehető legtisztább szándékkal támogatják
egymást. Akárhonnan is nézem a dolgot, az értékéből nem tudok elvenni.
Tévedsz.
Hátrahajol a kanapén, és felsóhajt. Nevezz gonosznak, amiért kimondom,
de a bűn öli meg őket. Nem a rejtőzködés.
Gondolj, amit akarsz! És igen, gonosz vagy, ha így hiszed. Hová tetted a
szíved?
 Megpróbálok a többiekre koncentrálni. Jason Mark fenekébe csíp, és
amikor ugrik egyet, nevet rajta. Mintha gyermekek játszanának… Másféle
humor, mint amihez hozzászoktam.
Soha nem hittem, hogy idegenek ennyire érdeklődhetnek irántam, még
kevésbé a szüleim reakciója iránt. Az az érzelmi összetartás, amit mutatnak,
azt az érzést kelti bennem, hogy véletlenül belebotlottam a közösség
legszentebb dolgába. Számomra nehéz megérteni az együttérzésnek ezt a
fokát, de nekik ez bevett dolognak számít, és eltűnődöm azon, mennyi
általuk ismert ember mehetett át olyan élményeken, melyek az én eddig
szerzett tapasztalataimtól gyökeresen különböznek. Azon tűnődöm, valaha
megérthetem-e.
Lehet, hogy az én „abszolútnak” hitt nézőpontom is túl szűk látókörű?
Az biztos, hogy hibás volt, mert nem kalkuláltam bele azon emberek
életének apró részleteit és bonyolultságát, akikkel most naponta találkozom.
Nem vettem észre az előbújás nehézségét, a szociális stigmát, amit viselnie
kell annak, aki nyíltan vállalja melegségét vagy leszbikusságát
(transzneműségét, interszexuálisságát), és hogy olyan küzdelmek várnak
rájuk, amit én fel sem foghatok. Ideológiám egyetlen másodpercig sem
törődött azzal a megvetett és lenézett élettel, ami az előbújó ember előtt áll.
Mindössze egyetlen dologra gondolt: hogy az egyneműek közti szexuális
vonzalom természetellenes, és minden formájában elutasítandó. A
konzervatívok szerint azért nem szabad engedélyezni az azonos neműek
közti házasságot – vagy azt, hogy melegek gyerekeket fogadhassanak
örökbe –, mert ezzel szentesítenék vagy jóváhagynák az életformájukat, és
ez ellentétes a Biblia erkölcsi parancsával. Nekem legalábbis így
magyarázták.
Arra gondolok, aki képtelen színt vallani, két lehetőség áll előtte: egy
nyomorúságos élet, vagy egy békés túlvilág. Azon gondolkozom, Jézus
hogyan viselkedne? Házról házra járna, hogy a melegházasság ellen
kampányoljon, vagy elítélné a kárhoztató farizeust, mert nem értette meg a
lényeget? Én az utóbbira voksolok. Lehet, hogy csak azért vélem így, mert
elvesztettem rálátásomat az „evangéliumok tájképének teljes
panorámájára”, ahogy egykori lelkipásztorom fogalmazott? Az én
farizeusom szerint igen. De akkor sem stimmel valami. Az élet túl rövid
ahhoz, hogy a leviták, a görögök vagy a rómaiak kétezer éves előítéletei
alapján éljük le. Akárhogy is van, hajlok afelé, hogy az embereknek joguk
van úgy és abban hinni, amiben szeretnének. Én már nem mutogatok ujjal
senkire, és a Revive-nak hála, kezdem kapiskálni, miért nem.
Befejezem első műszakomat a Revive-ban, és úgy érzem, mintha az
életem kezdene jobbra fordulni. Az emberek fantasztikusak – a jó fejek
mintapéldányai –, és szeretem a kávéfőzés folyamatát. A lattefőzés a
kedvencem: a tökéletes selymességűre felgőzölt tej, amibe két adag, jól
időzített kávét lő az ember, majd megszórja egy kis fahéjjal a tetejét, és
máris kész a bögrényi mennyország. Gyorsan beletanultam. Kilépek a
kávézóból, és egyfolytában Jason arckifejezésére gondolok, ami azt üzente:
„Gratulálok, hogy előbújtál. Ha túl sokáig maradsz rejtőzködve,
belehalhattál volna!” Nem túlzott. Eddig azt hittem, hogy az előbújásomról
tudomást szerezve csak azért hívnak meg különböző italokra, mert örülnek,
hogy déli meleg közösségük újabb taggal gazdagodott. Most már tudom,
annak örülnek, hogy nem lett eggyel több meleg a temetőben.
 9 • Avagy nehéz dolog tavasszal
melegnek lenni
Tavasszal a legnehezebb melegnek lenni. Mármint nem annak, aki tényleg
az, de a magamfajtát komoly nehézségek elé állítja. Ahogy a hőmérő
higanyszála emelkedik, úgy rövidülnek a szoknyák, és valódi szexuális
irányultságom elfojtása egyre nehezebb.
Úgy döntök, hogy hónapok óta először, újra ellátogatok a templomba.
Abban bízom, hogy a spiritualitás hidegzuhanyként funkcionál majd. A
templom, amit kiválasztok, egy több ezer tagot számláló megagyülekezet,
mely több műholdas gyülekezetet foglal magában. Akik nem ismerik a
fogalmat, azoknak elmondom, hogy a műholdas gyülekezet egy olyan
gyülekezet, mely a lelkipásztor üzenetét több helyre elsugározza. A
gyülekezetek egy templom nevén futnak, ugyanaz a nonprofit státusz
jellemzi őket, és mindegyiknek megvan a saját lelkipásztora. De a
taggyülekezeteket egy vezető lelkipásztor fogja össze.
Én a főtemplomba megyek. A lelkipásztor egy fiatal, divatosan öltözött,
tüskés hajú srác, nagyon kedves és nyílt, és mivel a múltban már többször
nyílt alkalmam beszélni vele, tudom, hogy helyén van a szíve is. A
műholdas gyülekezetek modellje alapjában véve túlságosan személytelen a
számomra, de most éppen az egyháztagok nagy száma miatt választom ezt a
formát.
Üdvözölnek az ajtóban, és belépek a templom előterébe.
Megkönnyebbülök, hogy itt csak egy vagyok a tömegből. Senki sem ismer,
és ez jó dolog. Ismeretlenségem bizonyos fokú normalitásérzéssel
ajándékoz meg, mielőtt visszatérnék új életembe. De a pokolba vezető út jó
szándékkal van kikövezve.
Amikor bemegyek a templom kávézójába, megütközöm rajta, hogy
mennyi elképesztően lengén öltözött hajadont látok. Testhez simuló
farmerek, forrónadrágok, miniszoknyák, rövid pólók, és csak úgy villognak
a hasak mindenfelé. Vagy nem láttam még ennyi bőrt egyszerre egy
templomban, vagy nem figyeltem fel rá, mert eddig a nők nem szerepeltek a
tiltólistámon. Bemegyek a mosdóba, és hideg vizet löttyintek az arcomba,
löttyintenék én máshova is, de attól tartok, valaki meglátja.
 Amikor a tükörbe nézek, észreveszem, hogy ott áll mellettem. Arca
együtt érző, de parancsoló is.
El kell innen tűnnöm.
Ne menj! Nincs abban semmi természetellenes, hogy megnézed a nőket.
Különben is, már régen szembesültél vele, mitől fosztod meg magad. Isten
erre teremtett téged.
Nem. És azt hiszem, éppen így nem szabad a nőkre tekinteni.
Képtelen vagyok elviselni a látványt, a kísértést, a hormonok tombolását.
A templomban maradni egyet jelentene az önkorbácsolással, az
önkínzással, és úgy határozok, hogy otthagyom a gyülekezetet, és máshol
kávézom. Spirituális hidegzuhanyra vágytam, erre a Megvadult lányok című
film spirituális változatát kapom.
Kilépek a templomból, és megborzongok, süt a nap, és valószínűtlenül
meleg van, én mégis fázom.
Állj meg, Tim! Ne menj!
A farizeusom utánam néz az ajtóból.
Sajnálom, haver. Majd máskor!
Elautózom a legközelebbi Starbucksba, és leülök egy óriás pohár kávéval
meg egy Timesszal. Ez az új vasárnap reggeli rituálém. Vegyünk hozzá egy
Puccini örökzöldek albumot, és máris tízszer jobb, mint a templomban.
Biztos voltam benne, hogy miután előbújok, mindössze templomot fogok
váltani. Azt hittem, hogy minden bántó megjegyzés ellenére, amit ott
kaphatok, a templom utáni vágyakozásom olthatatlan marad. Nem így
történt. Miután megkaptam lelkipásztorom levelét és a többiek korholását,
vagy volt, aki nem is válaszolt, a vágyam, hogy egy gyülekezet tagja
legyek, elillant. Persze hogy szeretnék emberekkel lenni, de összeszorul a
gyomrom, ha arra gondolok, hogy templomba menjek. Megértem, miért
lépett ki annyi meleg ismerősöm a gyülekezetből. Mennyivel nagyobbak
lennének az ellenérzéseim, ha rosszabb reakciókat kapok? Tehát a vasárnap
reggel mostantól másként zajlik az életemben. Teljesen kielégít egy kávé, az
újság, és a „Nessun dorma” ismételt meghallgatása. Vasárnap reggelenként
elfelejthettem, hogy az életem nem a megszokott kerékvágásban halad – és
jó belőle kiszabadulni. Csak ülök, és zavarba ejtő cikkeket olvasok, amíg
zavarba ejtően jó zene cseng a fülemben, de a Times nagyon határozottan
eszembe juttatja, miért is választottam ezt az új életet.
Aznap a New York Times olyan LMBT-tinédzserekről ír, akik az állandó
zaklatás elől az öngyilkosságba menekültek, és a kaliforniai melegellenes
törvényjavaslatról, a melegházasságot tiltó alkotmánymódosítással
kapcsolatos véget nem érő cirkuszáról cikkezett. Ez a két cikk rögtön
visszarántott a valóságba, kétszer olvastam el a tinédzserek
öngyilkosságáról szóló írást, mielőtt kikapcsoltam a zenét, és imádkozni
kezdtem a családjukért, és a zaklatások áldozataiért, és azért, hogy a
zaklatók szíve megváltozzon – és az én szívem is. Ez az egyetlen formája a
templomnak, amihez csatlakozni tudok.
Nehéz megérteni, hogy ha tényleg meleg lennék, akkor a társadalom
konzervatív szemléletet valló rétege irányítaná a sorsomat. Vallásos
szervezetek egyetlen hónap alatt összedobnának annyi pénzt, amennyivel
kézzelfogható és valóságos módon hátráltathatják az életemet. Az LMBT-
közösség tagjai számára ez mindennapos valóság. Kaliforniában a vallásos
szervezetek, elsősorban az Utolsó Napok Szentjeire (a mormonok egyháza)
gondolok itt, titokban több millió dollárt gyűjtöttek össze az
alkotmánymódosítás támogatására. Ebből a pénzből egy önkéntes
hadsereget toboroztak, akik melegellenes irodalommal árasztanak el több
tízezer otthont, és a szavazókat személyesen is meglátogatják. Mire jó
mindez? A törvényjavaslat elfogadása nem fogja megakadályozni az LMBT
tagjait, hogy párjukkal töltsék az éjszakát. Nem érnek el vele mást, csak
újfent emlékeztetik rá a melegeket, hogy nem egyenlő emberként
tekintenek rájuk, és hogy a többségi Isten nem szereti őket. Jól látszott ez a
tüntetésről sugárzott élő közvetítésen is. Engedtem, hogy a hitem
elvakítson, és nem voltam képes meglátni, hogyan élnek napról napra az
embertársaim. Hagytam, hogy a véleményeim és bibliaértelmezésem
megfosszanak belső iránytűmtől, Istentől kapott józan eszemtől. Bűnös
vagyok, hogy politikai és teológiai nézeteim merev, fekete-fehér
osztályozása szerint gondolkoztam, és nem a hús-vér, élő és lélegző
emberekből kiindulva. A cikk fölött lévő fotótól megszakad a szívem. A
fénykép két normális embert ábrázol, akik könnyes szemmel átölelik és
vigasztalják egymást.
Elhagyom a kávézót, amikor beözönlik a templomba járók hordája,
köztük azok a lányok, akik miatt elmenekültem. Itt riszálják magukat
körülöttem, és nem tudják, milyen hatással vannak rám. A testemben lezajló
kémiai reakció elég hozzá, hogy rákérdezzek, mi a francot is csinálok, és
igyekszem másfelé nézni. Kétségbeesésemben a fejem rázom. Tényleg
nehéz tavasszal melegnek lenni.
 Sokat tűnődtem azon, milyen lehet, ha az embernek teljesen el kell
fojtania vonzalmát. Most, hogy a saját bőrömön tapasztalom, rájövök, hogy
sokkal többet kell elnyomnom fizikai vonzódásnál. Egész lényemet kell a
szekrény-lét mentalitásába szuszakolnom. A szekrény sokkal cudarabb
valami, mint a neve alapján gondolható. Mert nem szekrényszerű. Inkább
önkéntes kiűzetés saját lényedből. Útlezárásként áll azelőtt, aki megpróbál a
normálishoz leghalványabban is hasonlító életet élni. Ha ez a kísérlet több
évig tartana, kénytelen lennék titokban lányokkal találkozgatni, és rejtegetni
ezeket a kapcsolatokat. Elképzelhetetlen számomra társ nélkül élni. Az
egyetlen mód, hogy elviseljem ezt az absztinenciát, hogy naponta
emlékeztetem magam, kísérletem csak egy évre szól. De sokan nem
biztathatják ugyanezzel magukat. A nők bámulásánál már csak a paranoia a
rosszabb. Szerintem a paranoia a rejtőzködés fenntartásának kulcsa. Ha
most rám néznek az emberek, első gondolatom az, hogy minek gondolnak.
Ha a családommal vagy a barátaimmal vagyok, állandóan figyelnem kell
magamra, hogy mit teszek, és hová téved a szemem. Ha valamelyik
klubban vagyok, akkor is úgy kell tennem, mintha jól érezném magam,
amikor valójában nem. Akkor is nyugalmat kell erőltetnem magamra,
amikor egy kéretlen udvarló a legsokkolóbb figyelemben részesít. Bujkálva
élni annyit tesz, hogy minden akciómat és reakciómat felül kell vizsgálnom
nyilvánossá tétel előtt.
A mai templomlátogatás James, egy Tribe-beli barátom történetét juttatja
eszembe, akinek gyerekkorában, rejtőzködő melegként együtt kellett
zuhanyoznia csapattársaival a futballedzések után. Állandóan azzal kellett
küzdenie, nehogy merevedése támadjon, mert az egyet jelentett volna a
zaklatással, és talán a halállal. Nem volt biztonságos annak lennie, aki
valójában volt. És most kezdem kapiskálni, miért. „Olyan volt az életem,
mintha egy pornófilmbe kényszerítettek volna, de megtanultam csukva
tartani a szemem, és expressz gyorsasággal lezuhanyozni.”
Feltűnt egy dolog, amit leginkább „érdekes jelenségnek” lehetne nevezni.
Tudniillik az, hogy a melegbárokat nagy előszeretettel látogatják olyan
hölgyek, akik egy meleg sráccal akarnak szeretkezni. Nem tudom, hogy
belső bizonytalanságból, vagy sportból teszik-e, de az biztos, hogy egy
meleg srác elcsábítása igazi trófeának számít. „Azért vagy meleg, mert még
nem feküdtél le velem.” Mindig ezt a mondatot vetik be, vagy ennek
valamelyik variációját. Amikor ezt nekem sütik el, felnevetek, majd
gyorsan eltűnök a mosdóban néhány percre, hogy ne kapjam be a csalit.
Úgy látszik, akárhová megyek, a hormonok és az orientációmmal járó ősi
vonzódás mindig megtalál. Sehol sem vagyok biztonságban. A rejtőzködő
lét egyik legkínzóbb oldala számomra az a korlátozás, amit az életemre
gyakorol. Sohasem aggódtam, ha éppen facér voltam, de abban a
pillanatban, amikor a nőkkel való kapcsolat elérhetetlenné vált, úgy éreztem
magam, mint egy magánzárkában. Nem hittem volna, hogy ez a magamra
erőszakolt szingliség ennyi örömtől foszt meg.
A rejtőzködés egyre jobban és jobban nyomaszt. Nem tudom, meddig
bírom ki.
 10 • A sportember
Egy újabb péntek este, ami a Tribe-ban talál. A Revive-ban szerencsére
korán véget ér a műszakom, van időm legurítani egy sört, és találkozni a
barátaimmal, akiknek társaságát néhány hétig nélkülöznöm kellett. Ben és
Phil a teraszon vannak, amikor megérkezem, és amint meglátnak, sietnek
megölelni. Megkönnyebbülök a jelenlétüktől, és áldásnak érzem, hogy
ennyire örülnek nekem. Az atmoszféra, a hely hangulata szokatlanul
nyugodt. Véget ért egy munkás hét, és mindenki boldog fáradtsággal készül
a hétvégére. Talán jobban tennék, ha vodka helyett kávét innának. Will
bárpultjához megyek, és italt rendelek. A mellettem álló két törzsvendég
előtt már négy üres pohár áll. Hangosak, és harsányan röhögnek
hódításaikon, látszik rajtuk, hogy mást is be akarnak vonni a játékba.
Amikor észrevesznek engem, a „szűz meleget” – ahogy a hozzám
hasonlókat nevezik –, közelebb húzódnak. De már nem vagyok olyan
zöldfülű, mint azon az éjszakán a klubban.
Shawn megtanított kezelni az ilyen fickókat, még kellemetlen
helyzetekben is.
– Hé, szexi! – szólal meg az első alak, és mellém áll, nagyon nyomul. –
Gondolkoztunk valamin a barátommal.
– És mi az? – kérdezem, de közben az előttem álló Willt nézem, aki
tekintetével üzen, hogy ne vegyek tudomást róluk.
– A fülbevalód öt milliméteres, ugye? – kérdezi.
– Egészen pontosan hat – felelem továbbra sem nézve rájuk.
– Azon tűnődünk, hogy nincs-e máshol is testékszered…
– Hogy is hívnak? – kérdezem.
– Úgy szólítasz, ahogy csak akarsz, szivi.
– Hagyjuk ezt. Hogy hívnak?
– Mióta ide jársz, háromszor bemutatkoztam. Én Trey vagyok, ő pedig
John. – Egészen elszomorodik, hogy nem emlékszem a nevére.
– Örülök, hogy újra találkoztunk – fordulok végre Trey felé, mire
mosolyogni kezd. – A kérdésedre pedig azt felelem, hogy lehet, hogy
máshol is van testékszerem, lehet, hogy nincs. De azt te soha nem fogod
megtudni.
 – Ó, milyen kis tüzes! – John a hátam mögé áll, és masszírozni kezdi a
nyakamat. Nem gyengéd masszázs. Fáj. Érzem, hogy elönt a pánik.
Lelkemnek abból a sarkából indul el, amelyikbe a homofóbiámat
száműztem.
Mielőtt reagálhatnék a masszázsra, John közel hajol, és a fülembe liheg,
mintha be akarna indítani, vagy be akarná kapni a fülcimpámat. Ezt
meggátolandó, tenyeremet a szája és a fülem közé teszem, de elveszi onnan.
Dühös vagyok és undorodom, de nem mutathatom ki viszolygásomat.
Egy hajszál választ el attól, hogy túlreagáljam a dolgot, de egy rossz
reakció elárulna. Ökölbe szorul a kezem. Johnt szájon akarom vágni, és
Treynek is adnék. Erőszakos nyomulásuk kiakaszt, hónapok óta nem
éreztem magam ilyen kényelmetlenül. De megpróbálok racionálisan
gondolkozni, nem úgy, mint a Play-ben. Veszek három nagy levegőt, és
furcsa nyugalom száll meg. Tudom, miről szól a játék: két magányos és
kapatos srác olyasmire vágyik, amit nem kaphat meg.
– Tudjátok srácok, én nagyon sajnállak benneteket.
John abbahagyja a masszírozást, és zavart képet vág.
– Mi?! Miért? – kérdezi Trey.
– Mert csak egy oka lehet a viselkedéseteknek – kortyolok a sörömbe. –
Mindketten szeretethiányban szenvedtek, és mindenféle helyettesítőkkel
akarjátok betölteni az űrt. De én elárulom nektek, hogy szeretnek
benneteket. Én szeretlek benneteket, és Isten is szeret benneteket. Remélem,
erre hamarosan rájöttök ti is.
Will rám néz a pult mögül, mosolyog, majd elismerőn biccent.
– És ezt miből szűrted le? – kérdezi John.
– Ezt a benyomást keltettétek. De mint mondtam, bízom benne, hogy
egyszer majd rájöttök, hogy az élet többről szól, mint áthágni a határokat
egy sráccal, akit alig ismertek. – Gondolkozás nélkül Trey vállára teszem a
kezem. – Remélem, nem sértettelek meg benneteket?
– Nem – nézi a cipőjét elgondolkozva. – Nem sértettél meg bennünket. –
Treyt meglepi a reagálásom. Tényleg szeretem őket. Komolyan. Érzem a
szomorúságot a magabiztosság máza alatt. Régebben a vallást használtam
arra, hogy elrejtsem a bizonytalanságomat, de a szexet soha. A szex nem
változtat semmin. De akár a szexet használod annak elkerülésére, hogy
őszinte légy magaddal, akár a vallást, egyaránt helytelen.
– Vigyáznál az italomra, amíg beugrom a mosdóba? – kérdezem Willt.
– Persze – mosolyog vissza.
 Miután az ajtó becsukódik mögöttem, felhívom Shawnt. Szükségem van
egy ütközésgátlóra, és nem jut eszembe más, aki segíthetne. Amikor
felveszi, nem húzom az időt udvariasságokkal:
– Shawn, emlékszel arra a két fickóra a Tribe-ból, akik mindenre lőnek,
ami mozog?
– Persze, bébi.
– Itt vagyok, és nagyon nyomulnak. John úgy megmasszírozta a nyakam,
hogy még most is sajog.
– Azonnal indulok!
Felsóhajtok, és a hátam a falnak vetem.
Szép kis helyzetbe keverted bele magad – mondja a farizeus a mosdónak
támaszkodva.
Az biztos, de megoldom.
Hogyan igazolod a viselkedésüket? Egyszerűen undorító, és – hogyan
mondjam? – megvetendő. „Hasonlóképen a férfiak is elhagyván az
asszonynéppel való természetes élést, egymásra gerjedtek bujaságukban,
férfiak férfiakkal fertelmeskedvén.” Talán mondanak valamit ezek a sorok,
nem? Pál apostol rómabeliekhez írt levele, 1,27.
Én sem találom semmivel jobbnak a viselkedésüket, mint te, de nem
nevezném megvetendőnek. Te ürügynek használod a hited, hogy gyorsan
leírhasd az embereket, és erre használod a Bibliát is.
Neked kell elboldogulnod velük, szóval gondolj, amit akarsz! De azt
tudom, hogy természetellenes, amit csinálnak, és a libabőrből ítélve te is
annak tartod.
Az emberek ilyenek. Egy heterobárban vagy -klubban is találnék
Johnhoz és Treyhez hasonlóan viselkedő bugrisokat.
Tíz percet várok a mosdóban, mielőtt visszaülnék a helyemre. Már nem
John és Trey nyomulásától félek. Egyszerűen szeretném kellemesen
eltölteni az estét, és a párosuk lehűtése messze van a szórakozásról alkotott
elképzelésemtől. Összehangoltan dolgoznak, megjegyzéseik és fizikai
közeledésük olyan, mintha ugyanannak az embernek a két fele lennének. A
Ragadozók című film oroszlánjaira hasonlítanak, leszámítva, hogy ők nem
igazi ragadozók, csak két kibírhatatlan alak, akik szórakozni akarnak. Most
először érzem át, milyen lehet vonzó nőnek lenni, és bűntudat fog el. Vajon
én is ilyen érzéketlenül flörtöltem? Vajon volt rá példa, amikor egy nő
ugyanúgy szexuális tárgynak érezte magát mellettem, mint ahogy én érzem
magam Treyék mellett? Ez olyan dolog, amin határozottan el kell
gondolkozni.
Mire visszaérek a bárba, Shawn már megérkezett, és átkarolom. Jelenléte
elsimítja a helyzetet, és hálás vagyok, hogy az életem része.
– Szia, bébi! Örülök, hogy hívtál! – kezdi szokásos, bársonyos hangján.
– El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy itt vagy!
– Azért van róla sejtelmem! Itt dolgoztam az utcában, szóval nem volt
nagy ügy átugrani – feleli.
Shawnhoz simulok, és vállára hajtom a fejem.
– Ez a fiúd? – méri végig Shawnt Trey és John.
– Ami azt illeti, igen – karol át Shawn. Nem tudom, hogy Shawn érintése
miért nem kellemetlen a számomra. Talán, mert megbízom benne. Tudja,
hogy nem vagyok meleg, és segíteni akar, de mégis… A régi Timnek nem
számítottak volna a motivációi, csak az, hogy meleg.
– Szeretnétek egyedül maradni, ugye? – kérdi John félénken.
– Igen, tekintve, hogy egész nap nem láttam. – Shawn tökéletesen
alakítja a szerepét, és ügyesen egyensúlyoz az udvariasság és a védelmezés
között. Az ürgék veszik az adást, és odébbállnak.
– Én hősöm! – suttogom Shawn fülébe.
– Csak a barátod vagyok. Még nem tudod, hogyan kell az ilyen alakokat
kezelni – feleli megnyugtatóan.
– Te vagy a hős! – ér el hozzánk valahonnan Will hangja. – Mondtam
Timnek, hogy legyen óvatos a kezdeti időkben. Az új srácok védtelenek.
– Ez így van! – értett egyet Shawn.
– De nagyon jól kezelte őket. Büszke lehetsz rá! – mosolyog Will.
– Hidd el, nagyon büszke vagyok! – ölel meg ismét.
Van valami alázatosságra tanító abban, amikor egy magabiztos ember
elveszti minden magabiztosságát. A templomban értettem a nyelvet,
tudtam, mi a rend, és ismertem a szokásokat. De itt elveszett vagyok.
Shawn és Will a tanáraim lettek, és megtanítanak rá, hogy minden emberek
alkotta csoporthoz vagy szociális réteghez hasonlóan, ebben a közösségben
is vannak rosszak és jók is. Mint az életben.

Shawn egy óra múlva távozik, és ismét egyedül maradok a Tribe-ban. Nem
rossz hely, de mindig szórakoztatóbb, ha az ember ismeri azt, akivel
sörözik. Átmegyek a másik terembe, leülök a kanapéra, és várom, mi
történik. Titokban abban bízom, nem kell beszélgetésbe elegyednem
senkivel. Eddig nem jelentett gondot a barátkozás, de amíg a régi Tim
számára nem léteztek idegenek, meleg Tim befelé fordulásra hajlamos.
Nem tehetek róla. Olyan emberek közt érzem jól magam, akik elől
elrejtőzhetem, akiket megtéveszt hamis, pszeudo-igazságosságom maszkja.
Ha jó, ha nem, a vallás továbbra is komfortzóna maradt számomra.
Az az alázatosság és hitelesség, amit a meleg barátaimban találtam,
bűntudatra ad okot. Shawn, Will, Phil és Ben a szárnyuk alá vettek.
Törődnek velem. Azok törődnek a sorsommal, akiknek eddig meg sem
engedtem volna. És ettől… nos, hihetetlenül tudatlannak érzem magam.
Néhány perc múlva felfigyel rám egy írótáblás fiatalember, és odajön.
Fekete farmert visel, fekete bőrcipőt, és valami baseballpulóver-szerűséget.
Mosolyog, és leül mellém. Megállapítom, hogy John és Trey már következő
prédájukra készülnek lecsapni a hátam mögött. Lekerültem céltáblájukról,
többé már szóba sem jöhetek. Kösz, Shawn!
– Mike vagyok. Téged hogy hívnak? – Szinte hivatalosan fog velem
kezet.
– Timnek.
– Gondolkoztál már rajta, hogy sportolj valamit?
– A gimnáziumi csapatban játszottam.
– Én úgy értem, most. A Metro Nashville Softball Egyesülettől vagyok.
Játékosokat keresünk erre a szezonra. Nem érdekelne?
Gondolkozom a dolgom.
– Dehogynem!
– Akkor írd ide a neved és az elérhetőséged, és a héten megkeresünk. –
Miután felírom a nevem és a telefonszámom, visszaadom az írótáblát. –
Örülök, hogy megismertelek, Tim. Majd tudatjuk veled, melyik csapatba
kerültél, és mikor kezdheted az edzést.
A szórólapra nézek, amit Mike ad, és felvillanyoz, hogy újra sportolni
kezdhetek. A feliratkozás helyes dolognak tűnt, nem szalaszthattam el a
lehetőséget, hogy még jobban beolvadjak a közösségbe. És ha
egyvalamiben biztos vagyok, akkor az, hogy sportos alkat vagyok!
Legalább elmondhatod magadról, hogy egy homokos toborzott! – Nevet
a farizeus, és jól szórakozik.
Ezt te viccesnek gondolod?
A melegbárokról 99%-ig sztereotípiákban gondolkoztam, és csak egy
százalékot hagytam az önálló gondolatoknak. Olyan helyként gondoltam
rájuk, ahol hangos technozene dübörög, aminek ritmusára félmeztelen,
izzadt emberek százai vonaglanak, akik mind fel akarják próbálni a
másikat. Azt hittem, a melegbárok egyfajta gőzfürdők, ahol az előjáték
történik a főműsorhoz. Ahol patakokban folyik az alkohol, és az emberek
százaira az a kifejezés jellemző, amit a templomban tanultam: kéjvágyó. De
ezek a sztereotípiák a Tribe-ban csak néhány emberre igazak, Johntól és
Treytől eltekintve mindenki úgy viselkedik, ahogy akármelyik más bárban
viselkedni szoktak. Vagyis be kell látnom azt az egyszerű igazságot, hogy a
sztereotípiák csak néhány emberre igazak, ha igazak egyáltalán – néhány
emberre, akikre jobban felfigyelünk, mint a többiekre.
Hogy őszinték legyünk, a melegekről és leszbikusokról gyártott negatív
sztereotípiákat ugyanúgy ontja a popkultúra, mint a konzervatív egyház. A
televízió és Hollywood megtanított rá, hogy minden meleg a musicalek
lelkes rajongója, és olyan nőiesen nyávog, mint Jack a Will és Grace című
sorozatból, és mindig a kelleténél egy-két számmal szűkebb ruhákat vesz
fel. Megtanultuk, hogy a leszbikusok mackós, férfigyűlölő feministák. És
ezek a sztereotípiák mindig a szexre vezethetők vissza.
Ha van igaz sztereotípia, akkor az az, hogy mind a popkultúra, mind a
konzervatív vallás fokozottan érdeklődik a melegek szexuális élete iránt –
és én bevettem a hazugságot. A melegek és a leszbikusok nagy többsége
nem vágyik másra, csak szeretetre, elkötelezettségre és normális életre.
Bennem is lakozik egy bűnös, aki elképzelt világát kivetítette a többiekre,
ahelyett hogy a különálló egyénekre figyelt volna, akik saját
élettapasztalataikkal és igazságaikkal tanítanak.
John és Trey odaoldalognak hozzám. Arcuk nyájas, és békülékeny.
– Csak azt szeretnénk mondani, hogy nagyon sajnáljuk az előbbit.
Meghívhatnánk egy sörre?
Trey hangja megváltozott, sokkal több tisztelet cseng benne.
– Az pompás lenne, fiúk!
A farizeus úgy bámul rám, mint aki elvesztett egy fogadást, és én már
alig várom, hogy újabb embereket legyen módom megismerni.
Visszamegyünk a harmadik bárba, ahol Will szolgál fel. Rám néz és
mosolyog, tudom, hogy jó úton vagyok. Néha a sztereotípiák sem
sztereotipikusak.
 11 • Ezt érezhette Dávid
Leszállok a vonatról a Penn Stationön, és ámulva nézek körül. Soha nem
gondoltam volna, hogy kísérletem New Yorkba visz. Azt hittem, nem
fogom átlépni Nashville határát. De a város nyüzsgésénél is ijesztőbb
jövetelem célja. A Soulforce oldalán fogok tüntetni – tehát azzal a
szervezettel, ami ellen a Liberty Egyetemen elszántan küzdöttem.
A betondzsungelek királynőjénél már csak az a meglepőbb, ahogy ide
jutottam. Az oda-vissza szóló repülőjegyet egy gyülekezet vette meg
számomra, mely a lakhelyemtől mindössze másfél kilométernyire található.
A River at the Music City a Krisztus követőknek egy nyitott, támogató és
művészetpártoló csoportja. Donny McGuire és Reba Rambo McGuire
vezeti, akik hosszú és sikeres gospelkarriert tudhatnak a hátuk mögött.
Amikor egyik tagjuk – aki a barátom is – beszámolt nekik arról, hogy mire
vágyom, a gyülekezet nagylelkűen elhárította részvételem utolsó akadályát
is. Hihetetlen.
Amikor kilépek a Penn Station szájából, csak a ruhám van a hátamon, és
egy hátizsák a vállamon. Csak a legszükségesebbeket hoztam, mert arra
számítok, egész héten kutyagolni fogok.

Az idő rémes, hódara és eső szitál a körülöttem siető emberekre, akik úgy
rohannak, mintha elkéstek volna egy találkozóról. Előveszem az útikönyvet,
amit indulás előtt szereztem be, és nekivágok a 119 háztömbnyi útnak az
Upper West Side-on található Starbucksig. Egy exbarátnőm négy hónappal
ezelőtt New Yorkba költözött, és felajánlotta, hogy az első New York-i
éjszakát töltsem barátja lakásában. Szétnézek, mielőtt lelépnék az útra, és
nekivágok a sorsfordító kalandnak.
Három hónappal a kísérletem kezdete előtt, októberben, minden
fellelhető könyvet beszereztem, ami az előbújásról szólt. De a felhalmozott
könyvek közül egy magasan kiemelkedett. Mel White Idegen a kapu előtt:
melegnek és kereszténynek lenni Amerikában című könyve különösen
megfogott. Mel történetének iróniája és az utazásom kezdete nyugtalanított.
Az a tavaszi nap a Libertyben minden fejezet után felködlött előttem, és úgy
éreztem, bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért. Sőt, elhatároztam, hogy
Mel áldását kérem kísérletemre.
 Nem volt nehéz elérnem őt telefonon.
Mel nyugodt volt és közvetlen. Volt valami fesztelen a
beszélgetésünkben, és amikor vázoltam előtte a tervemet, jóindulatúan
végighallgatott.
– Bocsánatot szeretnék kérni a szavaim miatt! És szeretném kikérni a
véleményed, hogy a tervem sértő-e, vagy indokolt, vagy…
Idegesen fel-alá járkáltam egy barátom házának első udvarán.
– Tim, boldogan megbocsátok, és köszönöm, hogy elnézést kértél –
felelte.
– És ami a másik dolgot illeti? – kérdeztem remegve.
– Biztos vagyok benne, hogy követned kell, amit a belsőd és a szíved
diktál. Ha ez szükséges ahhoz, hogy megkérdőjelezd a neveltetésed, akkor
meg kell tenned. – Mel kedvessége és őszintesége bátorítóan hatott rám.
– Én hiszem, hogy ez a helyes út.
– Kíváncsian várom, hogyan végződik. Tökös ötlet – kuncogott
visszafogottan. Mintha egy régi barátommal beszélnék, és nem azzal, akit
egykor ellenségnek tartottam.
– Csak az bizonytalanít el, hogy hazudnom kell az embereknek, akikkel
találkozom.
– Nos, ebben az esetben gondolj arra, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Mel áldása olyan volt, mint egy gyufa, ami meggyújtja a kanócot, és
abban a pillanatban a kísérletem lehetőségből valósággá vált.
Öt hónappal első beszélgetésünk után, amikor már két hónapja voltam a
projektben, váratlan hívást kaptam. Mel hangja kellemes meglepetés volt.
E-mailen tartottuk a kapcsolatot, bátorított, és tanácsokat adott, hogyan
kezeljem az előbújás okozta reakciókat, de a telefonján meglepődtem.
– Tim, szeretném, ha tudnál róla, hogy a Soulforce New Yorkban egy
tüntetést szervez. Örülnék, ha el tudnál jönni.
– Fogalmam sincs, hogyan jutok el oda, de mindent megteszek – feleltem
izgatottan.
– Imádkozom érte, hogy sikerüljön. Majd e-mailben megírom a
részleteket.
– Tényleg mindet meg fogok tenni.
– Nem kétlem. Ígérem, hogy megőrzöm a titkod. Szeretném, ha látnád,
hogy valójában miről szól a Soulforce. Talán segítene eloszlatni néhány
nyugtalanító kételyedet, amelyekkel birkózol.
 Mel meghívása olyan volt, mint egy váratlan ajándék, sőt, egy
kinyilatkoztatás; elkezdtem rajta gondolkozni, milyen nagyszerű lehetőség
lehet ez számomra. Új céljaim voltak, és tetszett az ötlet, hogy másodszor is
találkozzam a Soulforce-szal. Végre tiltakozhatom egy igazságtalanság
ellen, és életemben először egy erőszakmentes tüntetésen is részt vehetek.
– Köszönöm, Mel, és azt is, hogy meghívtál!
– Szívesen! Találkozunk New Yorkban! – Azzal lerakta a telefont.
Nekem néhány másodpercbe telt, hogy kövessem példáját. Csak álltam, a
telefont a fülemhez tapasztva, és vigyorogtam.
Az első húsz háztömb kegyetlenül nehéz. A hidegtől nem érzem a lábam
és a kezem, és átkozom magam, hogy nem néztem meg az időjárás-
előrejelzést, mielőtt elindultam a reptérre. Melegebb cuccokat is
bepakolhattam volna, de minimum egy jégeralsót. Csak egy kapucnis
pulóver és egy baseballsapka van rajtam. A Times Square után néhány
háztömbbel meglátom magam egy földszinti iroda ablakában. Vörös orr és
fül, kíváncsi leszek, hogy fogok kinézni újabb száz sarok múlva. Egyetlen
vigaszom, hogy a barátnőmmel egy kávézóban találkozom. Kávé! Már a
gondolatára is gyorsabban kezdem kapkodni a lábam.
Egyórányi kutyagolás után, a metropoliszon keresztül, végre
megérkezem a kávézóba. Egy ázott, összefagyott rongycsomó vagyok,
csavarni lehet belőlem a vizet, nem lepődnék meg, ha a barátnőm nem
ismerne rám. Amikor kinyitom egy nő előtt az ajtót, fintorogni kezd. Úgy
látszik, igazak a New York-iakat illető sztereotípiák, vagy az idő nem volt
ínyére. Remélem, az utóbbi.
Nem sokkal az után, hogy megérkezem, és leülök az asztalhoz, befut a
barátnőm is. Keresni kezd a szemével, mire intek neki. Mosolya sugárzik,
körülbelül egy éve találkoztam vele utoljára, azóta divatosabban öltözködik,
és felnőtt. Igazi New York-i vált belőle. Hihetetlen, hogy a környezet
mekkora hatással van ránk, mintha isteni hatalma lenne az ízlés és
érdeklődés megváltoztatására. Amy megváltozott, és kíváncsi vagyok, hogy
a déli lány, akit olyan régen ismerek, vajon ott lapul-e a divatos ruhák, a
smink és a gesztenyebarna hajszín alatt.
Felállok, és Amy megölel.
– Jó újra látni, Tim. Mi szél hozott New Yorkba?
– Nem mondtam még? Egy tüntetésre jöttem.
– Úgy látom, sokat változtál, mióta előbújtál. Ministráns fiúból melegjogi
aktivista lettél? Minden elismerésem.
 Megjegyzése készületlenül ér.
– Te még nálam is nagyobb szentfazék voltál! – nevetek. – Ebben a
városban nem ismerik a vallás fogalmát? – Jólesik a forró kávé. Továbbra is
vizes vagyok, de legalább valami melegít.
– Ellátogattunk néhány templomba, de még nem találtuk meg az igazit.
Mi a helyzet veled? Voltál templomban azóta?
– Az igazat mondjam? Egyszer megpróbáltam, de nem jól sült el. –
Visszagondolok legutóbbi kísérletemre, és megborzongok. Talán a tél
alkalmasabb évszak rá.
– Azért ne legyél hűtlen önmagadhoz. Te szeretted a gyülekezetet. – Amy
megváltozott, de jó értelemben. Mintha a városban töltött pár hónap alatt
felnőtté érett volna.
– A dolgok megváltoztak. Túl elfoglalt vagyok, hogy azt próbálgassam,
megéri-e visszatalálni. Nashville ugyan nem a falusias Mississippi, de
messze nem New York.
Néhány percig folytatjuk a feloldódást, aztán egyszer csak újra
felkerekedünk. A barátja lakása további huszonhárom saroknyira van, de
remélem, gyorsan odaérünk. Kimerült vagyok, de a fáradtságot enyhíti
Amy beszámolója arról, hogyan ismerkedett meg Nickkel egy barátjánál
rendezett hálaadás napi vacsorán. Háromheti ismeretség után úgy döntött,
összeköltözik vele, a többi történelem. Boldognak látszik, de én kételkedem
döntésem helyességében. Egy éjszaka a volt barátnőm pasijának a
lakásában igazán nem olyasmi, amit megtehetnék, ha heteroszexuálisnak
hinnének. De őszintén szólva tartok a moteloktól. A sok hátborzongató film
miatt szóba sem jönnek nálam.
Éppen ilyen házat képzeltem el, az építés módja és a tervezés a huszadik
század elejére vall. A környék is tetszik. Amytől megtudom, hogy három
házzal lejjebb van egy épület, ami valaha templom volt, de lakásokká
alakították át. Felajánlja, hogy megmutatja, ha felérünk Nick tizenkettedik
emeleti, egyszobás lakásába, de én már csak lerogyni akarok.
– Csak nem fáj a lábad? – kérdezi Amy kajánul.
– De, rohadtul.
– Néhány hét alatt hozzászoksz. Én mindenhová gyalog megyek. Ez a
legolcsóbb módja a közlekedésnek.
– A 142-ik sarok után úgy döntöttem, veszek egy metrójegyet.
– Elhiszem. Ne gurulj be, de rossz a lift. Vár ránk egy kis lépcsőzés.
– Azt akarod, hogy leadjak néhány kilót?
 – Nem, de fent találsz egy kanapét, és vehetsz egy forró zuhanyt!
A kanapé és a zuhany varázsszavaknak bizonyulnak, megtáltosodom
tőlük.
– Ha azt mondod, sör is van a hűtőben, hetero leszek, és elrabollak
Nicktől!
– Na, persze! Te totál meleg vagy! – kacag, én meg sejtelmesen
mosolygok. Ha tudná!
Úgy számolom a lépcsőfokokat, mintha odafent megkérdeznék, mennyi
van belőlük. A lábikrám, a sarkam és a talpam minden egyes lépéskor sikít
a kíntól. Fekete-fehér, sakkmintás csempékkel kirakott folyosók mellett
haladunk el minden emeletnél. A régimódi, mustárszínű falfestés és a
díszszegélyek már alig látszódnak. A filmekben nem ilyennek ábrázolják a
New York-i házakat, ez igazi, és lepukkant, mégis rokonszenves.
Abban a New Yorkban járok, amiről gyermekkorom óta álmodoztam, és
minden tökéletlenségével együtt csodálatos. Egy hely, amit az a több ezer
ember tesz élővé, akik otthonuknak hívják, egy hely, ami mélyen belém
ivódik, és felpiszkálja bennem az írót, aki mindig is akartam lenni. Ez a
hely, ez az öreg emeletes ház inspirál engem.
Amikor felérünk a tizenkettedik emeletre, látom, hogy Nick a folyosó
végében, az ajtó előtt vár bennünket. Magas és jóképű, soványabb, mint
képzeltem. Az a fajta fickó, aki hosszú télikabátot hord nagy, fekete
gombokkal, és a cipőjében nincs fűző. Arcán foltokban nő a szőr, de nem
gondozatlan, sötétbarna haja még jobban kiemeli szemének világító kékjét.
Tetszik nekem a fickó. Még kezet sem fogtunk, egy árva szót sem
váltottunk, de már tudom, hogy jó ember. Jósága mellett szól a pillantása is,
ahogy Amyre néz.
Mielőtt üdvözölne, megöleli Amyt, és csókot ad neki. Féltékenység szúr
belém. Nem Amyre vagyok féltékeny, hanem a tényre, hogy
megcsókolhatja, szeretheti, és együtt lehet azzal az emberrel, akire vágyik.
A rejtőzködés ettől a lehetőségtől megfosztott engem. De sokakkal
ellentétben, nekem csak az év végéig kell kibírnom. Erre emlékeztetem
magam, ha elfog az önsajnálat. Annyi, de annyi embernek jut nálam
rosszabb sors.
Miután szétválnak, Nick bemutatkozik, majd megölel. Kedvességétől
rögvest feloldódom, és megértem, hogy három hét különlét után Amy miért
hagyott ott csapot-papot, és rohant vissza Nashville-ből New Yorkba.
– Kerülj beljebb! Légy üdvözölve hajlékunkban!
 Követem Amyt, és Nick becsukja mögöttem az ajtót. Megtudom, hol
találom a fürdőszobát, ahol megszárítkozhatom, és ruhát válthatok. A fürdő
lepukkant, de ómódiságában bájos. Örülök a szappannak és a forró víznek.
Miután új zoknit, nadrágot és tiszta pólót húzok, visszamegyek a
nappaliba, ahol Amy és Nick videojátékoznak. Amikor belépek, szünetet
tartanak.
– Van lakótársatok? – kérdem.
– Van, és biztos vagyok benne, hogy bejön majd neked – mondja Nick.
Amy meglöki Nick vállát, de nem tudom miért.
– Miért vagy benne biztos? – kérdezem naivan.
– Nos… – Nick szünetet tart, mintha tudná, hogy hibázott. – Mert Dane
is meleg. – Nick mosolyog, megpróbálja élét venni annak, amiről már ő is
tudja, hogy durva általánosítás. Azt az általánosítást, amit én is oly sokszor
elkövettem régebben, amikor azt hittem, ha valaki meleg, akkor
mindenkihez vonzódik a saját neméből.
– Értékelem, hogy így törődsz velem, tesó, de a dolog nem így működik.
Te sem feküdnél le minden szembejövő nővel, nem?
– Csak majdnem mindegyikkel – nevet fel Nick, mielőtt Amy a karjába
bokszol.
– Annyira cukik vagytok, kész beszarás!
Amy hozzám vág egy párnát.
– Tetszik nekem ez, srác! – mondja Nick, és összepacsizunk.
Leülök Amy mellé, és átadja a játék irányítóját.
– Mit szeretnétek vacsorázni? – kérdi.
– Kínait a gyorsétteremből! – vágom rá.
– Biztos nem vagy New York-i? – kérdezi Nick.
– Nem, csak évekig néztem a Seinfeld epizódjait.
– Megkapod! – veszi Amy a kabátját.
– Adjak pénzt? – tudakolom.
– Nem kell! Te vagy a vendég, a vacsora az én gondom! – mondja, és
távozik. És akkor meglátom. Meglátom benne azt a vidéki lányt, azt a
határozottságot, ami mindig is vonzott benne.

Dane úgy vágódik be az ajtón, mint egy szélroham, és félrenyelem a Tso

generális módra készített csirkét, de a kezemet esetlenül a számra tapasztva
sikerül felköhögnöm. Nick sört tol elém, és iszom egy kortyot.
 – El sem hinnétek, milyen napom volt! Egyik megbeszélés a másik után!
És azok az átkozott tervezők nem is hallgatnak rám! Mondtam nekik, hogy
nincs megfelelő anyagunk az új dizájnomhoz, de neeem! Tovább
nyaggatnak vele, mintha lenne, csak szemétségből eldugtam volna
valahova! Francos ribik! – Dane levegőt sem vesz beszéd közben, hangja
magasabb, mint várná az ember, és kirobbanó energiája láttán eszembe jut
saját fáradtságom. Az eddigi beszélgetős-lazítgatós atmoszféra hirtelen
feszültté és drámaivá válik. Mintha a Szex és New York egyik epizódjába
cseppentem volna. Amy megértően néz rám.
– Dugd el a húsgombócot! – suttogja Tim, és már nyúlok is a doboz felé.
– Óóó! Csak nem húsgombóc? – kérdezi Dane. – Imádom! Van szósz is
hozzá?
– Nem zavar, hogy Timé? – jegyzi meg Nick.
– Ja, bocs, mi van még?
– Majd megszokod – néz rám Amy.
– Mi a francot? – kérdezi Dane, aztán egy doboz kung paóval és két
evőpálcikával eltűnik a hálószobában. – Ma este megünnepeljük az új srác
érkezését! – kiáltja még vissza, mielőtt becsukódna mögötte az ajtó.
Három óra elteltével – négyen – több mint egy karton sört
elpusztítottunk. Talán azért is dől a szoba egy kicsit bal felé, és ezért
próbálok a lábamra erőltetni egy tízcentis sarkú női cipellőt. Nick néhány
méterrel odébb ugyanígy tesz.
– Mindenkit lekörözök! Egyetlen nővel sem találkoztam, aki gyorsabban
tudott volna menni nálam magas sarkúban! – mondja Nick.
– Biztos vagy benne, hogy nem vagy meleg? – kérdezi Amy egy kissé
kótyagosan. Többet ivott Nicknél, de jobban is bírja. Annál, hogy létezik
olyan magas sarkú, ami rámegy a lábamra, csak az lep meg jobban, hogy fel
is tudok benne állni! A lábam még mindig fáj a sok kutyagolástól, és úgy
érzem, mintha a következő pillanatban orra akarnék esni. Nekem esélyem
sincs a többiekkel szemben, de azért mind a négyen a folyosóra vonulunk,
Amy elénk áll, és feje fölé emel egy sálat: „Három! Kettő! Egy!”
Meglengeti a startzászlót, és gyorsan kiderül, hogy Nick dicsekvése nem
volt alaptalan, engem simán leelőz. Kevesebb mint egy perc múlva kiderül,
hogy én vesztettem, és hogy Nick még Amyt is megszorongatta.
– Csinos vagy magas sarkúban! – kacsint rám Dane. Jól ismerem ezt a
nézést. Azt jelenti, ideje a sörről áttérni a vízre. Miután engem lekörözött,
és lehagyta Amyt is néhány méterrel, Nick elégedetten leveti magát a
kanapéra, és magas sarkúját győzedelmesen magán hagyja. Amy és Dane
kihajtják a felfújható matracot, és akkor esik le a tantusz, hogy Dane-nel
leszek egy szobában. Legalább három-négy pohár vizet megiszom, mielőtt
beviszem a cuccom a hálóba. Dane botladozik, de az alkohol nem csak az
egyensúlyérzékére van hatással. Magához ölel, és megpuszilja az arcom.
Amyre nézek, de talán észre sem vette.
– Viselkedj rendesen, haver! – suttogom a fülébe.
– Te viselkedj rendesen! – kacag.
Néhány perc múlva mindenki lefekvéshez készülődik. Amy megölel, és
becsukja maga mögött az ajtót, én meg ott maradok Dane-nel. Amy Nickkel
a nappaliban lévő emeletes ágyon alszik. Felveszem a kosaras sortom és a
megszáradt kapucnis pulcsimat, majd lefekszem. Nagyot nyújtózkodom, és
megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire a matrac engedi.
A testem végre jól érzi magát. Néhány perccel később azt érzem, hogy
valaki végigsimít a karomon, és amikor rémülten és félálomban
megfordulok, az alsógatyában térdelő Dane-t látom magam előtt. Pánikba
esem, de veszek néhány nagy levegőt. Nem ez az első kellemetlen
szituáció, és már tudom, hogyan kezeljem.
– Dane? Mit művelsz? – kérdezem nyugodt hangon.
– Csak nézlek – feleli. Leheletében a sörön kívül egy kis whiskyt is
érzek. – Biztosan kényelmetlen a matracon.
– Teljesen jó itt nekem. Köszönöm!
– Aludhatnál mellettem az ágyban – mosolyog.
– Dane, nekem barátom van.
– És? Itt van?
– Nem, de te nagyon kínos helyzetbe hozol engem.
Dane visszamegy az ágyához, és hamarosan azt hallom, hogy sír. Tudom,
hogy csak részeg, fáradt és kanos, mégis bűntudat fog el. Felkelek és
melléülök az ágyra. A vállamra hajtja a fejét.
– Bocs! De olyan magányos vagyok. Ha tudnád, mennyire nehéz ebben a
városban párt találni. Szex könnyen akad, de igaz szerelem… az soha! –
Most már hangosan zokog, és átkarolom. Talán túl goromba voltam
szegénnyel… De az önvád egyből szétfoszlik, amikor a nyakamba csókol,
és a farkamat kezdi fogdosni.
– A fenébe, Dane! Állítsd már le magad! – félrelököm, és visszafekszem
a matracomra. Úgy döntök, hogy addig nem alszom el, amíg ébren van.
 Néhány perc elteltével felülök, és Dane felé pislogok. Halk, egyenletes
szuszogásából arra következtetek, hogy már alszik. Ennek viszont
ellentmond, hogy takarója fel-le jár. Maszturbál? Most már tényleg elegem
van, fogom a cigim, és kimegyek a nappaliba… de azzal kell
szembesülnöm, hogy két tűz közé szorultam. Mert Nick és Amy sem
pazarolja alvásra az időt. Nem zavarja őket hirtelen felbukkanásom, annyi
ideig sem tartanak szünetet, hogy azt mondják, „szia”. Remélem, Nick már
levette a magas sarkúját.
A hálószobába visszatérve egyetlen menekülési útvonal kínálkozik. A
tűzlépcsőn biztosan el tudok szívni egy bagót. Kimászom az ablakon, és a
korlátnak vetett háttal leülök. Fásult vagyok. És csalódott. Most úgy tűnik,
hogy a sztereotípiák, amiket tanultam, vagy nagyrészt igazak, vagy nagyon
nehéz megcáfolni őket. Minek jöttem én New Yorkba?
A farizeus, aki néhány méterrel odébb, egy lépcsőfokon ül, szótlanul
bólogat.
Hirtelen feltűnik egy különös fény. A háztetők fölött, egy épület
közepéből templomtorony szökken az égnek, és szépségesen nem illik a
képbe. A város fényei háttérvilágítással szolgálnak az elfeledett
szimbólumnak, mely Isten házát jelöli. És látványától hiányozni kezd a
templom. Segíts, Uram, hogy meglássam, amit akaratod szerint meg kell
látnom! – Az elfeledett jelképre nézve legalább tucatszor megismétlem az
imát. Úgy akarom látni őket, ahogyan Te tekintesz rájuk. Úgy kell látnom
őket, ahogyan Te! A cigarettámba szippantok, aztán kiengedem a füstöt az
orromon keresztül a hideg levegőbe, szinte táncol, amikor elszáll. Békés
leszek és elégedett.
Húsz perccel és két cigarettával később visszamászom az ablakon, és
halkan becsukom magam után. Dane alszik, az ágyához lépek. Takarója
lecsúszott róla, és olyan finoman, ahogy csak tőlem telik, betakarom, majd
az arcára nézek. Álmában kevésbé taszító, kevésbé rámenős. Sőt, külső álca
és tettetés nélkül sérülékenynek és valóságosnak látszik. Húsz perccel
ezelőtt még szexelni akart, most meg maga a megtestesült ártatlanság.
Szeretetet érzek iránta.
Van egy történet az Ószövetségben, ami mindig elbűvölt. Saul, a kis
ország, Izrael első királya megtudja, hogy nem fia, Jonatán örökli majd a
trónját, hanem egy pásztorfiú, akit Dávidnak hívnak. A dühös és mérges
Saul legjobb katonáiból háromezer tagot számláló hadsereget verbuvál,
hogy megtalálja és megölje a fiatal pásztort. Dávid megelégelve a
folyamatos menekülést egy éjszaka besurran Saul sátrába, hogy megölje. A
király éppen alszik. Isten felhatalmazta őt, hogy azt tegyen a féltékeny
királlyal, amit akar, de amikor meglátja az alvó Sault, eláll a gyilkosságtól.
Csak egy darabot vág le Saul köpenyéből, és kegyesen megkíméli az életét.
Sokat tűnődtem rajta, miért nem ölte meg azt az embert, aki az életét
fenyegette, miért kegyelmezett meg neki. De amikor betakartam Dane-t, és
néztem, ahogy alszik, azt hiszem, megértettem. Azt hiszem, Dávid azért
kímélte meg Saul életét, mert abban a rövidke és egyszerű pillanatban a
király levetkőzte minden rangját, és csak az ember feküdt előtte. Lekopott
róla a királyság címkéje, és az ellenség címkéje is, csak sebezhetőség, béke
és esendőség maradt. Dávid magát látta Saulban, Isten képére teremtett
testvérét, és jobbik angyalának szavára hallgatott. Dávid végre szeretni
tudta Sault.
Ugyanezt látom, amikor Dane-re nézek: nem látom melegnek, kanosnak
vagy undorítónak. Magamat látom benne, a testvéremet, Isten saját
hasonlatosságára teremtett képét. Végre ledőlhetek a matracra, a nap
minden sajgása és fájdalma végigáramlik testemen. Holnap megtanulom az
erőszakmentes tüntetés alapelveit, de ma elégedett vagyok, hogy Dane-nel
lehetek egy szobában, és az ablakon át kinézhetek a város fényeivel
körbefogott, elfeledett templomtoronyra, mely a menny felé vezérli a
szívem.
 12 • Feszültségben élni
Felébredek, és meglátom a hálószobát, ami egy felhős reggel tompa
kékjében fürdőzik. Hajnali 5:15 van, jó, ha három vagy négy órát aludtam.
A felfújt matrac leeresztett, érzem a laminált parkettát magam alatt.
Kemény és hideg. Telnek a másodpercek, és az agyam lassan újra
bekapcsolódik. Túl lassan. Ma hosszú napom lesz, zsúfolt és tartalmas.
Hogyan csinálom végig? Máris vissza akarok aludni. Kávé. A gondolata is
elég erőt ad a felüléshez. Dane-re nézek. Alszik, de megint áll a zászló.
Még szerencse, hogy betakartam.
Besurranok a fürdőbe, és gyorsan lezuhanyozom. Hallom Amyt és
Nicket. Már reggelit készítenek: érzem a baconszalonna illatát, és hallom
sercegését-pattogását. Jó barátok közt lenni. Kár, hogy olyan zsúfolt a
programom, jó lenne több időt tölteni velük, és nem csak ezt az első, New
York-i, közös estét.
Ma este egy előadást kell meghallgatnom az erőszakmentes tüntetésről.
Mindenkinek kötelező, aki a Soulforce-szal részt vesz az akción. Máté 5,9:
„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.”
Egyszerűnek tűnik, de én még nem igyekeztem eléggé a békességre.
Bekapjuk a reggelit, és Amy lekísér a metróhoz, majd elmondja, hogyan
navigáljak a városban. Elhatározom, hogy az esti megbeszélésig, amit a
Soulforce egy templomban tart majd, városnézésre fordítom az időt. Első
állomásom a Metropolitan Művészeti Múzeum. Minden részlegét
megnézem, de az itt eltöltött öt óra nagy részében nem a páncélokkal és
fegyverekkel teli folyosókon és az antik műtárgyak között bolyongok,
hanem a szépművészeti részlegben, vagyis ugyanazokban a termekben, ahol
apámmal jártunk tizenhárom éves koromban. Túláradó nosztalgiával
sétálok a labirintusban. Azóta csaknem egy évtized eltelt, de az apámmal itt
töltött órák életem felejthetetlen emlékei közé tartoznak.
Egy évtized alatt sok minden változik. Apámmal, különösen a válás óta,
megváltozott a kapcsolatom. Apám lemondott a gyerekkoromat jelentő
fundamentalista kereszténységről, és újra csatlakozott a saját gyerekkorát
jelentő katolicizmushoz. Szinte minden héten találok egy brosúrát a
konyhaasztalon, ami az azonos neműek közti vonzódásról szól, és a
„megszabadító cölibátust” ajánlja. Tudom, hogy a katolikus egyház is
széles spektrumot fog át, és hogy nem minden katolikus véli a
homoszexualitást bűnnek. De apám igazán választhatott volna kevésbé
konzervatív egyházközösséget, ha már a fia melegnek vallja magát. Mivel
apám barátai és munkatársai közt is akad néhány meleg és leszbikus,
valamivel több támogatást vártam volna tőle. De az egészben az a
legrosszabb, hogy a pápa, akit annyira tisztel, és akit a katolikus egyház
Isten szájának tekint, azt mondja, hogy én megvetendő vagyok, és veszélyt
jelentek az emberi fajra. Kilépek a múzeumból, hogy egy újabb, apámmal
közös emlékre bukkanjak. Egy utcai árust pillantok meg, akinél lengyel
pirogot kapni. Leülök a múzeum lépcsőjére, és csendben elfogyasztom
ebédem, amihez egy harmonikás lány szolgáltat aláfestő zenét. Európai és
gyönyörű. Mintha cigány lenne, és egy időre teljesen a hatása alá kerülök.
De a dal véget ér, és a transz megtörik. Két dollárt dobok a kosarába, aztán
elindulok következő úti célom, a Central Park állatkertje felé.
Az állatkert nagy része a szokásos. Van majomház és madárház,
gondoljatok bele, hogy minden állatnak van külön háza, csak szegény
fókáknak nincsen, akik a park közepében lévő nagy medencében tanyáznak.
De az állatkert igazi attrakcióját a pingvinek jelentik. Tucatnyi filmben
láttam már őket, de élőben most először. Belépek a mesterséges barlangba,
és egy csapat apró, kövérkés komornyikkal találom magam szemben.
Tökéletesek. Leülök a fal mellé, és nézem, hogyan totyognak körbe, hogy
aztán váratlanul fejest ugorjanak a jeges vízbe, és úgy lőjenek ki, mint a
puskagolyó. Bármilyen esetlennek tűnnek a szárazföldön, ügyetlenségüket
egyből levedlik, amint a vízbe érnek. Alig tudom követni őket a
szememmel, ahogy ide-oda cikáznak.
Azon tűnődöm, hogy Isten is így tekint-e ránk, ahogy én nézem a
pingvineket. Az egyediségek árulkodó jelei ellenére is ugyanaz a faj. Talán
nevet ügyetlenségünkön, de örömét leli abban, ahogy siklunk egyéni
hajlamaink jeges vízében, miközben próbálunk eligazodni az életben és a
szerelemben. Remélem, így van. Remélem, ugyanolyannak lát bennünket,
mindegy, milyen címkét viselünk. Ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, még ha
vonakodunk is elismerni.
Három óra múlva szeretnék leroskadni valahová, hogy kifújjam magam.
Megtalálom a templomot, leülök a lépcsőjére, és rágyújtok. Ideges vagyok.
A szüleimtől és a lelkipásztoraimtól mindig azt hallottam, hogy az
aktivisták őrültek. Úgy csatlakoztam ehhez a tüntetéshez, hogy semmilyen
előzetes ismerettel nem rendelkeztem a dolgot illetően, a tapasztalatról már
nem is beszélve. Ez nyugtalanít. Elég fura, de az evangéliumokat
olvasgatva mindig arra gondoltam, hogy Jézus egy született aktivista volt.
Módszerei szokatlanok voltak, és üzenetét sehol sem fogadták el az
ájtatosok. Igazsága az egyszerű emberekben visszhangzott tovább, és azt
hiszem, ez választja el az áhítatos embert az aktivistától. Talán az egész
tüntetés arról szól, hogy „egyszerű radikálisok” legyünk – hogy felemeljük
szavunkat azokért az egyszerű emberekért, akikről a többség hallgat.
Néhány perce ücsöröghetek a találkozónk helyszínéül szolgáló öreg
templom lépcsőjén, amikor meglátom Melt, és asszisztensét Samanthát,
közeledni a járdán. Mel arcán széles mosoly jelenik meg, ahogy meglát.
Amikor a lépcsőhöz ér, kinyújtja a karját, és megölel.
Az ember, akit valaha az ellenségemnek tartottam, barátként ölel meg, és
én alázatosan fogadom e kegyességet. Mel teljes elfogadást sugároz, és
kíváncsi vagyok, mire gondol, amikor rám tekint.
– Örülök, hogy sikerült eljönnöd! – mondja.
– Örülök, hogy meghívtál!
Rövid beszélgetés után Mel és Samantha bemennek a templomba, hogy
előkészüljenek a megbeszélésre. Én bizonyos okoknál fogva nem érzem
úgy, hogy készen állnék rá. Várok néhány percet, és újabb ismerős érkezik.
Nem személyesen ismerem, csak telefonon beszéltünk párszor. Figyelemre
méltók a tetoválásai. Nem néz ki kiköpött punknak, aminek sokszor
titulálták az életében, de abba a gyülekezetbe sem illene, amelyiknek a tagja
voltam.
– Jay Bakker! – üdvözlöm.
– Te biztosan Tim vagy! – Melhez hasonlóan rögtön megölel, és
érzékelem az azonnali kapcsolatot.
– Jó, hogy végre személyesen is találkozunk!
– Én is örülök! Ez az első bevetésed, igaz? – kérdezi, és megigazítja az
oldaltáskáját.
– Igen. – Alázatos hangom találkozik Jay kedvességével.
– Nagy élmény lesz. A Soulforce nagyszerűen végzi a dolgát.
Jay Jim Bakker és a néhai Tammy Faye egyetlen fia, és átment minden
poklon, amin egy gyerek átmehet, amikor a szülei által vezetett Praise The
Lord (PTL) lelkészség körül kipattant az a hatalmas botrány. A botrányok
közt felnőtt gyermek alkoholizmusba és drogozásba menekült, de miután
legyőzte függőségét, olyan közel került az Úrhoz, mint addig még soha. Azt
mondja, Isten kegyelméből megszabadult azoktól a bűnöktől, melyekbe azt
követően vetette magát, hogy élete fenekestül felfordult. Egy atlantai
templomot vezetett, amikor úgy döntött, kiáll az LMBT-sek egyenlő jogai
mellett. Az egyház fővonala olyan hangosan ítélte el, mintha ő maga is
meleg lett volna. Mindent elvesztett. Jay most egy kis brooklyni gyülekezet
pásztora, amit Revolution NYC-nek (New York-i Forradalom) neveznek. A
Revolution egy bárban tartja az istentiszteleteit, a Pete’s Candy Store-ban.
Jay belép a templomba, de megáll, amikor észreveszi, hogy nem követem.
Remegve nézek a templomajtóra. Int, hogy menjek utána. Óvatosan
lépkedek, mert tudom, ha belépek, bezárul a kör. A Soulforce tagjai egykor
az ellenségeim voltak, és most egy leszek közülük. Nyugtalan vagyok.
Talán túl gyorsan haladtam az úton. Lehet, hogy túl könnyelműen
utasítottam el gyerekkorom tanításait? Vagy ez lesz az első igazi pillanat,
amikor elindulhatok egy sokkal krisztusibb kegyesség felé? Ez a tapasztalat
bebetonozhatja a legrosszabb sztereotípiákat, de meg is semmisítheti őket –
lehet, hogy egyik eshetőségre sem állok készen. A változásokat egyébként
is rosszul viselem, ezt a változást meg különösképpen, hiszen életem
legfontosabb változásának ígérkezik. Sorsfordító pillanat. A
cigarettacsikket a lefolyóba hajítom, és követem Jayt a templomba. Mibe
keveredtem?

Gesztenyebarna szőnyeggel borított tágas teremben találom magam, olyan

válogatott társaságban, amilyennel még életemben nem találkoztam. Itt
senki sem az a kifejezett karót nyelt, konzervatív típus, bár nagy részüket
ebben a szellemben nevelték. New York-i szabadgondolkodók, akik véget
akarnak vetni annak a súlyos igazságtalanságnak, amiből én még csak
kóstolót kaptam. Ez az igazságtalanság a világ minden országára kiterjed,
és ahogy hallgatom az előadást, úgy nyílik fel a szemem.
A világ leszbikusai és melegei nem csak vallási üldöztetésnek vannak
kitéve, és nem csak másodosztályú állampolgárként kell sínylődniük, de
rendszeresen megverik, bebörtönzik és kivégzik őket, amiért a
homoszexualitás bűnébe estek. Ezt az egyik szervezőtől tudom meg –
jóképű, harmincas srác, aki segít az akció lebonyolításában –, és nem
akarok hinni a fülemnek.
Matthew matatni kezd a mappájában, majd megszólítja az
egybegyűlteket:
– Köszönöm mindenkinek! Nagyszerű, hogy ilyen sokan eljöttetek! Azt
hiszem, az az első, hogy megértsük, miért vagyunk itt. A következőkben
egy helyzetjelentés fog elhangzani, amit a Soulforce.org-on keresztül adunk
közre. Bryan, megtennéd, hogy felolvasod a jelentést?
Bryan olvasni kezd: „A 2008 decemberében, New Yorkban rendezett
ENSZ konferencián Franciaország egy nyilatkozatot adott közre a
homoszexualitás dekriminalizálásának érdekében. A nyilatkozat elítél
minden erőszakot, zaklatást, diszkriminációt, kirekesztést, stigmatizálást és
előítéletet, ami a szexuális orientáción, illetve a nemi identitáson alapszik.
Elítéli a gyilkosságot, kivégzést, kínzást, az önkényes letartóztatást, továbbá
a melegek gazdasági, szociális és kulturális jogoktól való megfosztását.
Kitér rá, hogy hetvenhét országban törvénybe ütközik a homoszexualitás, és
további hétben halállal büntetik.
Szinte közvetlenül a nyilatkozat nyilvánosságra hozatala után a
Szentszék egy ezzel ellentétes állásfoglalást bocsátott ki, melyben attól való
félelmét fejezi ki, hogy a francia nyilatkozat az azonos neműek
házasságának elfogadásához vezethet.
Válaszképpen a Soulforce egy csapatot hozott létre, hogy szembeszálljon
a Szentszékkel. Levelet küldtünk a nagykövetségre, hogy vonják vissza a
nyilatkozatot ellenző állásfoglalást, illetve, hogy biztosítsanak számunkra
egy időpontot, ahol párbeszéd kezdődhetne közöttünk a heteroszexizmus
romboló voltáról. Március végén a Soulforce két képviselője találkozott
Bene atyával, Migliore érsek és nagykövet úr asszisztensével. Bene atya
kedvesen fogadott bennünket, és meglepetését fejezte ki, hogy az amerikai
melegek és leszbikusok negatív megkülönböztetésben részesülnek. A
találkozó során ragaszkodtunk hozzá, hogy a nagykövet úrral valamikor
személyesen is találkozhassunk. Azt ígérték, majd értesítenek. De hiába
vártunk.”
Megdöbbenve hallgatom. Mintha a Leviták könyvében élnék. Mintha
fellebbent volna egy fátyol, és a hályog lehullott volna a szememről. Ez
felháborító. Elönt a düh.
– Tehát ezért vagyunk itt – sóhajt fel hangosan Matthew.
Kíváncsi vagyok, mit szólna hívő katolikus apám, ha olvasná ezt a
jelentést.
– A katolikus egyház túl messzire ment, és ezt nem nézhetjük szótlanul.
Nem ok nélkül vagyunk itt. Emberek halnak meg, és ezért a katolikus
egyházat tesszük felelőssé. Kérlek, vegyétek elő a nyilatkozatot a
mappátokból, aztán végigmegyünk az erőszakmentes tüntetés alapelvein!
Kérlek, olvassátok végig! Aztán írjátok alá, és lássátok el dátummal!
Első: Mielőtt részt veszek ezen a tüntetésen, rendszeresen elmélkedtem
Gandhi és King és más igazságkeresők életén és tanításain.

Fogom a tollat, és egy kis megjegyzéssel látom el a nyilatkozatot. Gandhi

neve elé beírom Jézusét, és a szemem sarkából látom, hogy Jay ugyanezt
teszi.
– Ez egy frissített változata Dr. King 1963-as, erőszakmentes tüntetésekre
vonatkozó alapelveinek – súgja oda Jay. – Az eredetiben csak Jézus neve
szerepelt. – Bólintok.
Az erőszakmentes tüntetés nagy múltra tekint vissza, de könnyen válhat a
szervezett vérontás prédájává, ahogyan ez Mahatma Gandhi esetében is
történt, amikor 1906-ban, Dél-Afrikában kampányt indított a hinduk
jogaiért. A leghíresebb erőszakmentes tüntetés talán az egy évig tartó
sómenetelés volt, mely során indiaiak százezreit börtönözték be, amiért
szándékosan megszegték a britek indiai sómonopóliumáról hozott törvényt.
De Amerika történelme is gazdag az erőszakmentes tüntetésekben. Az
1840-es években Henry David Thoreau megtagadta a háború miatt kivetett
fejadó megfizetését, és ezért börtönbe csukták. Miután valaki kifizette érte
az óvadékot, és befizette az adót, megírta „A polgári engedetlenség iránti
kötelesség” című könyvét, melynek ez az egyik leghíresebb passzusa:
„Vajon az állampolgárnak akár csak egyetlen pillanatra, bármily csekély
mértékben is át kell-e engednie lelkiismeretét a törvényhozóknak? Akkor
miért van mindenkinek lelkiismerete? Az a véleményem, hogy nekünk
elsősorban embereknek kell lennünk, és csak másodsorban alattvalóknak.
Nem annyira a törvényt, hanem az igazságosságot kell tisztelnünk. Csak
egyetlen kötelezettséget van jogom elismerni: hogy mindig azt teszem, amit
igazságosnak tartok.”
És Thoreau csak a kezdet volt. A huszadik század közepén az
erőszakmentes tüntetések voltak a vallási szervezetek, a szakszervezetek,
diákmozgalmak és a háborúellenes aktivisták legfőbb eszközei. A Dél,
vagyis az otthonom, mely a faji ellentétek melegágya volt, e tüntetéseknek
köszönhetően változott meg. Gandhi mellett, az erőszakellenes mozgalmak
leghíresebb képviselője Martin Luther King volt. Mindenki hőse, aki valaha
tüntetőtáblát vett a kezébe.
– Egy nálatok nagyobb dolognak vagytok részei – folytatja komoly
arccal Matthew. – Kérlek, értsétek ezt meg, és legyetek hálásak azért a
kiváltságért, hogy megkérdőjelezhetitek a hatalmat!

Kettő: Nem felejtem el, hogy az erőszakellenes tüntetésnek az igazság és a

megbékélés a célja – és nem a győzelem.

– Emberi lényekként hajlamosak vagyunk megbékélés helyett a

győzelmet keresni – mondja Matthew. – De a következő két napban nekünk
nem ez a célunk. Azért gyűltünk itt össze, hogy megmutassuk az érseknek,
kik vagyunk, és hogy tovább dolgozhassunk a megbékélésért és az
igazságért. A győzelem ellenségeket teremt, a megbékélés egységet. –
Mathew szavai megszólítanak, nem csak politikai nézetem, de vallásos
meggyőződésem okán is.
Évek óta a győzelem érdekében prédikáltam, és nem a megbékélésért
Isten és gyermekei között. Gyorsan lejegyzetelem Matthew szavait: „A
győzelem ellenségeket teremt, a megbékélés egységet.”

Együtt veszünk részt ezen a nagy utazáson, közösen, és csak két

lehetőségünk van: együttműködés vagy elutasítás. Bízom benne, hogy az
együttműködést választjuk.

Három: A szeretet és az erőszakmentesség szellemében fogok beszélni és

cselekedni.

– Nem azért vagyunk itt, hogy elutasítsuk a katolicizmust, azért vagyunk

itt, hogy itt legyünk, és szeressük egymást, és felmutassunk egy jobb
alternatívát! Ha valaki vitába bocsátkozna veletek, kérlek benneteket,
szeretettel beszéljetek vele, és mutassatok olyan tiszteletet, amilyet tőle is
elvárnátok!

Négy: Naponta elmélkedem arról, mit tehetnék, hogy mindannyian

szabadok legyünk.

– Nem magunkért küzdünk, hanem mindenkiért. Gondoljunk másokra, és

ne elégedjünk meg az általunk elért eredménnyel! Talán nem mind hisztek
benne, de meg tudjuk, és meg fogjuk változtatni a jövőt! Lehet, hogy nem
azonnal, de meghallják a szavunkat!

Öt: Feláldozom személyes vágyaimat az általános szabadság oltárán!

 Hányszor jutott vajon egyáltalán eszembe, hogy személyes kényelmemet
feláldozzam egy másik ember szabadságáért? A Biblia arra tanít, hogy
segítsünk a szükségben szenvedőkön, és ezt tegyük önként és dalolva. Jézus
egyenesen ezt mondja: „Bizony mondom néktek, a mennyiben
megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem
cselekedtétek meg.” (Máté, 25:40) Ezt megtanultam, de fel sem vetődött
bennem, hogy ez a szociális igazságokra is értendő. Ha megtanítottak rá,
hogy a Biblia szerint éljek, miért felejtették el tudatni velem, hogy a vallás
és a társadalmi igazságosság összefüggő fogalmak?

Hat: Barátaimat és ellenségeimet ugyanolyan szabályok szerint és

udvariassággal kezelem.

– Ez a jól ismert aranyszabály, csak más szavakkal. Úgy viszonyulj

embertársaidhoz, ahogyan te szeretnéd, hogy viszonyuljanak hozzád! Ne
legyél velük szemét! Olyan könnyű szemétnek lenni! Szeretettel beszélni
olyanokkal, akik elítélnek téged – ahhoz már bátorság kell!

Hét: Az emberek és a világ számára napi szolgálatot teszek.

Nyolc: Távol tartom magam az ököl, a száj és a szív erőszakosságától.

– Szavainkat jóra és rosszra is fordíthatjuk. Felemelhetünk vele másokat,

és le is sújthatjuk őket. A fizikai erőszak káros, de a gyűlöletes szó, a
kemény szív ugyanolyan káros lehet, ha nem károsabb. Az
erőszakmentesség azt jelenti, hogy sem gondolattal, sem szóval, sem
cselekedettel nem ártunk másoknak.

Kilenc: Azon dolgozom, hogy megőrizzem testi és fizikai egészségemet.

Lassan újra elolvasom az alapszabályokat, a hetestől a kilencesig,

mindegyiket kétszer is, és szíven ütnek. Lelki egészségemre éveket
szántam, de a testivel nemigen foglalkoztam.

Tíz: Az erőszakmentes akció során követni fogom a mozgalom vezetőinek és

irányítóinak utasításait.
 – Ez nagyon fontos. A következő két napban rendőrök fognak figyelni
bennünket, és azt lesik, mikor csaphatnak le ránk. De nem csak ez a
feladatuk, hanem a mi biztonságunkat is garantálják. Kérlek, kövessétek
utasításainkat, hogy minden rendben menjen! Ha változást akarunk, össze
kell tartanunk!
Matthew szünetet hirdet, én meg kimegyek a vécére. Nem kínoz a
szükség, csak magányra vágyom. Amikor elérem az első bokszot,
gyakorlatilag lerogyok a vécéülőkére. Eddig úgy tudtam, hogy az aktivisták
istentől elfajzott robotok, akik gyűlölnek mindenkit, aki más nézetet
képvisel. De a nyilatkozat pontjai, legalábbis a Soulforce nyilatkozatának
pontjai, két dologról szóltak: békéről és tiszteletről. Hogy lehet, hogy nem
tudtam erről?
Feláldozom személyes vágyaimat az általános szabadság oltárán…
Leírhatatlan bűntudat kínoz, amiért ezeket az embereket szörnyetegnek
képzeltem, és ami még ennél is rosszabb, hogy évekkel ezelőtt, azon a
tavaszi napon, a Liberty Egyetemen szörnyetegként is bántam velük.
Kihúzom a listát a zsebemből, és többször, csendben átolvasom.
Agyam mindegyik pont mellé hivatkozásokat talál a Szentírásból. Olyan
részei ezek az Írásnak, melyeket ismertem bár, de sohasem alkalmaztam.
Feldereng bennem a szörnyű felismerés, hogy kereszténynek vallottam
magam, mégsem követtem ezeket a parancsokat. Azok az emberek, akiket
szívből megvetettem, megszégyenítenek azzal, hogy közelebb állnak ahhoz
a hithez, amiről én olyan arcátlanul papoltam. Beszélni tényleg könnyű.
Ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, be kell látnom, hogy ezek az
emberek, akikkel szemben mindig előítélettel viseltettem, jobbak nálam. A
szeretet törvénye szerint élni sokkal kézzelfoghatóbb és erősebb, mint
beszélni a szeretetről. Elfog a vágy, hogy kövessem őket. Azt akarom, hogy
ha meghalok, úgy emlékezzenek rám, mint arra az emberre, aki mindenkit
szeretett – mert, ha mindenkit szeretek, akkor tényleg Jézus példája szerint
élek, akit szolgálni szeretnék. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat –
mondja a Biblia. Milyen agyalágyult voltam, hogy csak a konzervatív
keresztények közül választottam magamnak barátokat!
Bocsásd meg, Uram, ahogy a múltban gondolkoztam, és hogy vakon
ítéltem el olyan embereket, akiket nem értettem meg! – fohászkodom.
Kihúzom a tollat a zsebemből, a nyilatkozatot a hatalmas vécépapírtartóra
teszem. Mindent meg fogok tenni, Uram, hogy ezek szerint a szabályok
szerint éljek! Aláírom, datálom, és mélységes béke száll meg.
 Akiknek van szállásuk New Yorkban, a néhány órás megbeszélés után
elszállingóznak, míg azok, akiknek nincs hol aludniuk – ezek közé
számítok én is –, bevackolják magukat a templomba. Egy nagy, vörös
szőnyeges szobát kapunk. Két kényelmes széket összetolva ágyat rögtönzök
az egyik sarokban.
Mel rám néz, akkora benne az életerő és a tettrekészség, mintha feleannyi
idős lenne, mint amennyi valójában, és tudom, hogy a munka tartja fiatalon.
Sziporkázik, és mi nevetünk, azokról az időkről sztorizik, amikor Jerry
Falwellel, Pat Robertsonnal és másokkal dolgozott együtt. Szokatlan,
felkavaró élete volt, és lenyűgöz az alázatossága. Mel, a Soulforce alapítója,
itt van közöttünk, de nem szólalt fel a találkozón, örömmel átengedte a
reflektorfényt másnak.
Lekapcsoljuk a lámpát, és összekucorodunk, hogy aludjunk. Csend van,
csak a szuszogás hallatszik, és néhány köhögés. Elönt a fáradtság. Motozást
érzek a lábamnál, és amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Mel betakar
egy pléddel, hogy ne fázzam. Ezután Samanthához lép, és vele is
hasonlóképpen cselekszik, úgy takargatja be, mint egy kedves nagypapa.
Félig csukott szemembe könnyek szivárognak, és befelé sírok.
Mennyire rosszul ítéltem meg ezt az embert.
 13 • Aktív aktivista
A tüntetés első napja úgy zárult, ahogyan kezdődött. A vatikáni követség
ajtaja zárva maradt, és aznap a postás sem tudta kézbesíteni számukra a
leveleket. A szomszédos üzletek tulajdonosaitól megtudtuk, hogy a
követség sohasem szokott zárva lenni hét közben, és hogy valószínűleg
mindent elkövetnek, hogy ne kelljen a járdán ácsorgó aktivistákkal
találkozniuk.
Egészen máig fogalmam sem volt róla, mennyire egyszerű egy ilyen
erőszakmentes tüntetés. Szórólapokat osztogatunk, válaszolunk a
kérdezősködőknek, és tartjuk a „Le a spirituális erőszakkal!” feliratú táblát.
Matthew vezetésével dalokat éneklünk, vagy áhítatos némaságban állunk.
Nem teszünk olyasmit, ami morálisan kifogásolható lenne. Ez az őszinte
béke ideje. Néhány társunk imádkozással vagy beszélgetéssel üti el az időt.
Egyetlen bajom az esővel van. Könyörtelen és szomorú. A cipőm teljesen
átázott. Az első nap végén elmegyek a Walgreenbe, és otthagyok 12 dollárt
három pár új zokniért. Ráz a hideg, amikor lehúzom a bankkártyámat, csak
harmadik próbálkozásra sikerül bepötyögni a PIN-kódot, és nyélbe ütni a
vásárlást. Samantha mögöttem áll, és biztatóan dörzsölgeti a hátam. Fáradt
vagyok, és éhes, de mindezek ellenére jó a kedvem.
A zoknivásárlás után Samanthával úgy döntünk, bekapunk valamit a
szállásunkként szolgáló templom közelében. Brandon – egy
aktivistatársunk – úgy dönt, csatlakozik hozzánk. Jóképű és barna,
tarkopasz, de kedvesebb, mint a csoportban bárki. Ő is részt vett azon a
régi, Libertyben tartott tüntetésen, és visszaemlékezéseit hallva még
nagyobb seggfejnek tartom magam, ha ez egyáltalán még fokozható.
Feljövünk a metróból, és hatsaroknyit sétálunk a templomig. Ruhaváltás
után úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna. Észreveszem, hogy
Mel öltönyt vesz fel.
– Nagyon elegáns vagy! – füttyentek, és Mel elpirul.
– Kaptam két jegyet az operába, nem hagyhatom ki! – Mel úgy beszél,
mint egy gyerek karácsony reggelén, a lelkesedése ragadós.
– Érezd jól magad!
– Te is! – feleli, és kisétál az ajtón.
 Brandonnal a háromsaroknyira lévő sportbárban találkozunk. A rövid
séta során Samanthával először maradhatok kettesben.
– Olvastad Kevin könyvét? – kérdezi Samantha. Közös ismerősünk
nemrégiben kiadott egy könyvet, mely a Libertyn „inkognitóban” eltöltött
szemeszteréről szól. Kevin arra volt kíváncsi, hogy az evangélikus
jobboldalt övező sztereotípiák igazak-e, és eközben ismerkedett meg
Samanthával.
– Persze! Nagyszerű volt! Te bedőlnél egy olyan alaknak, aki beépül egy
csoportba, hogy aztán könyvet írjon róla?
– Ugyan! Én a Kevinéhez hasonló kísérleteket egy kilométerről
kiszagolom! – mondja magabiztosan.
– Persze. Ha te mondod... – Bízom benne, hogy nem lesz dühös rám, ha
kiderül az igazság.
Egy-két sarok múlva szóba hozom a szexualitást. Samantha hívő
keresztény, és kíváncsi vagyok, hogyan látja a melegkérdést.
– Szeretném, ha az életem példa lenne. A konzervatív keresztényekbe
belerögződött az a nézet, hogy a homoszexualitás egyet jelent a szexuális
kicsapongással és az istentelenséggel. Ha a gyermekük felvállalja
melegségét, akkor ez a sztereotípia falat képez közöttük. Azt szeretném
elérni, hogy az emberek belássák, az erkölcsnek semmi köze a nemi
orientációhoz. Csak az a kapcsolat számít, amit Istennel napi szinten
fenntartunk. A szexuális szabadosság, amit említettél, csak egy tünet, és
nem „a” probléma. – A hangjából áradó szenvedélyből megállapítom, hogy
sokat tanulhatok még tőle.
– Mi van akkor, ha a fundamentalistáknak igazuk van, és a
homoszexualitás bűn?
Megtorpan, rám néz, és lágyan megfogja a kezem.
– Tim, ha az Isten ismeri a lelkem, akkor tudja, mennyire szeretem őt. És
hogy egész életemmel őt akarom szolgálni. De ha a homoszexualitás bűn,
akkor csak a szavaiban bízhatok: „a szeretet sok bűnt elfedez”. Igazat
mondott. – Megcsókolja a kezem, és rám mosolyog. – Hinni kell, testvér!
Ha az emberek kételkednek benned, vagy megpróbálnak megváltoztatni, az
egyetlen pillanatra sem jelenti azt, hogy igazuk van.
– Káprázatos nő vagy! – mondom neki, és kapok egy mosolyt. – Kár,
hogy nem vagyunk heterók – teszem hozzá, és megszorítom a kezét.
– Pech! – nevet. – De annyit azért szabad mondanom, hogy nagyon cuki
vagy! – Rám kacsint, és folytatjuk a sétát. Úgy érzem, hogy egy új, életre
szóló barátot találtam.
Mindhárman helyet foglalunk a legkevésbé sem hivalkodó sportbár egyik
asztalánál, és megpróbálok annyira figyelni, amennyire csak tudok.
Hallgatni egyszerű, ha a világ legnagyobb hamburgere van a mancsodban:
félkilós tripla hamburger, baconszalonnával. Brandon és Samantha kacagva
nézik, ahogy eltüntetem az egészet.
– Gratulálok, Tim! Úgy falsz, mint egy dagadt hetero! – jegyzi meg
Brandon, majd félbeharapja a villája hegyére szúrt cseresznyeparadicsomot.
Az előttem lévő nagy tányér kajához képest az ő salátája igencsak
csenevész adag.
– Tudod, én Délről származom. A déliek tudnak enni!
– Te vagy rá az élő példa! – nevet Samantha.
Néhány óra múlva ismét ledőlünk alkalmi hálóhelyünkre, és Mel aznap
este is végigellenőrzi, be vagyunk-e takarózva – furcsa érzés fog el. Nem
azt érzem, hogy egy csapat meleg aktivistával tüntetésen vagyok. Inkább,
mintha visszataláltam volna valahova, és ezek az emberek a családtagjaim
lennének. Ez nem csak arról szól, hogy táblával a kezünkben ácsorgunk a
járdán. Legalább annyira szól a mi kis csapatunkról – itt és most –, ahogy
az emberekről, és az ügyről, ami mellett kiállunk. És nagyon élvezem.

A tüntetés második napja ugyanolyan, mint az első – az esőt leszámítva. A

vatikáni nagykövetség ajtaja továbbra is zárva, odakint állunk a
transzparenseinkkel: „Le a spirituális erőszakkal!” Magasra tartom a
táblámat. Egy taxisofőr rám dudál, és a középső ujját mutatja. A
visszapillantó tükrén ott lóg egy rózsafüzér. Gondolhatod.
Vagy három órája tüntetünk, amikor megjelenik ismét a postás, hogy
kézbesítse a leveleket, és bedug a zárba egy kulcsot, amivel tegnap még
nem rendelkezett. Mel és én összenézünk, hogy mit kezdjünk a váratlan
fejleménnyel. Írtunk egy levelet, amiben az egyház Békés Útját
összeférhetetlennek találtuk az ENSZ-javaslat megvétózásával, és szerettük
volna személyesen átadni. Ma reggel eldöntöttük, hogy ha alkalom nyílik
rá, bejutunk az épületbe, hogy kézbesítsük a levelet – úgy tűnik, eljött az
első és talán az utolsó alkalom. A postás résnyire nyitva hagyja a bejáratot.
– Nyomás, Tim! – sürget Mel.
Mel, egy másik aktivista, és én besurranunk az ajtón, és bejutunk az
épületbe. Hallom, hogy a rendőrök kiabálni kezdenek mögöttünk, de nem
állunk meg. Még a letartóztatás veszélye sem állíthat meg bennünket.
Tartóztassanak csak le azért, mert bementünk egy nyitott ajtón, hogy
átadjunk egy levelet egy olyan követségnek, ami szerint rendben van, ha
embereket gyilkolnak meg, mert az a „bűnük”, hogy melegek.
Az előtérben az idő lelassul, szinte megáll. Nézem a falra írt, arany
szavakat: „A BÉKÉHEZ VEZETŐ ÚT.” Most látom először tisztán őket, és
egy másodpercig arra gondolok, csak azért kellett bejutnom az épületbe,
hogy közelről láthassam őket. Hogy a rácsok takarása nélkül láthassam,
milyen gyönyörű kontrasztban állnak a fekete márványfallal, amire feltették
őket.
Közelről kell látnom az ellentmondást – a hely ellentmondásosságát, és
ami még fontosabb, a saját szívemben lévő ellentmondásokat.
Az első pillanattól kezdve utálom ezt a helyet, mert annyira önmagamra
emlékeztet. Bezárt, személytelen, politizáló és vallásos. A hasonlóságok
kikészítenek. Megnevezni is sok őket. Az előtérben állok, és a szívembe
tekintek. A farizeus az ajtó előtt áll és figyel, valamit kiált, de nem hallom.
Úgy döntök, nem akarom meghallani. Semmi sem vonhatja el a figyelmem
attól a tapintható feszültségtől, amit ebben az épületben tapasztalok minden
másodpercben. Mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről nézném
önmagamat, ahogy a falon lévő istenverte hazugságra meredek, a
hazugságra, mely szerint éltem.
Amikor majd elmondom a családomnak az igazat, beszélek nekik erről a
pillanatról is. Elmondom majd, hogy melegségemet illető hazugságom
semmi ahhoz a hazugsághoz képest, amiben engem éltetett eladdig az
egyház.
Hivatkozhatom-e Jézusra, ha gyermekeit elítélem? Vajon az ő gyermekei-
e? Az Írás egyik helyen ezt mondja: „Azért az ő gyümölcseikről ismeritek
meg őket.” Igen, az ő gyermekei, legalább annyira, amennyire én az
vagyok. A megváltás nem egy városi klub, amiből csak úgy kizárhatunk
akárkit. Mindenkinek magánügye, milyen kapcsolatban áll Istennel, és
abból nem származik semmi jó, ha megpróbálom lenyomni vallásos
nézeteimet az illető torkán.
Akkor hirtelen megvilágosodom: vagy a Béke Útja; vagy egy üres falat
védő, rideg ajtórács. A kettő nem létezhet egyszerre a lelkemben.
Valaki megérinti a vállam. Egy rendőr. Tudom, hogy most letartóztatnak
engedély nélküli behatolásért. Megadóan sóhajtok, és hátrateszem a kezem.
Ez a pillanat megéri még a letartóztatást is. Mikroszkópon keresztül
szemlélhettem magam, és bár a látottak alapjaiban rengetnek meg, ennek a
pillanatnak el kellett érkeznie.
– Miért tetted hátra a csuklód? – kérdezi a rendőr.
– Nem sértettem meg valamelyik törvényt? – Ránézek, együtt érzően
mosolyog.
– Fiam, én nem láttam, hogy bármi rosszat tettél volna – kacsint rám. –
Inkább igyál egy kis vizet! Sápadt vagy.
Kitámolygok az utcára, néhány Soulforce-os körbevesz, kíváncsiak rá, mi
történt odabenn. De én beszélni is alig tudok.
– Mi történt? – kérdezi Samantha.
– Pontosan magam sem tudom.
A farizeusra nézek, aki már nyitja a száját, de olyan tekintettel meredek
rá, hogy inkább becsukja, és elsündörög a szomszédos épület lépcsőjéhez.
Gyáva.
– Ahogy terveztük, sikerült átadnom a levelet. Teljesítettük a küldetést! –
áll mellém Mel, és megveregeti a vállam. – Szép munka volt, Tim! Büszke
vagyok rád, hogy ilyen bátran berontottál velem! – Dicsérete
elmondhatatlanul sokat jelent nekem.
– Nem értelek, Tim. Mi van veled? – faggat tovább Samantha.
Mel rám mosolyog, és én megvonom a vállam. Samantha ejti a kérdést,
és átkarolja a derekam.
Amilyen hirtelen kezdődött a dráma, olyan hirtelen véget is ér, és újra ott
találom magam a tüntetők sorában.

Hazafelé repülök a gépen. Ezt a New York-i utat és a Soulforce-tüntetést

sohasem fogom elfelejteni. Amikor lehunyt szemmel hátradőlök, hogy
pihenjek egy kicsit, újból megjelennek előttem azok az arany szavak. De a
békéhez vezető út, mintha a pokolba vezető út lenne. Nehéz jó szívvel
viseltetni az egyházvezetők iránt, ha hagyják folytatódni a melegek és
leszbikusok vesszőfutását szerte a világban. Hálás vagyok Istennek, hogy
kiléphettem a sztereotípiák közül, és hogy kegyelmében részesít szorult
helyzetemben.
Amikor New Yorkba repültem, nem tudtam, mi vár rám. Most úgy látom,
hogy az egész azért az előtérben átélt, néhány röpke másodpercért történt.
Mintha kezdeném megérteni, miért kellett nekivágnom az útnak. Életem
egy oltári nagy hazugság volt, nagyobb, mint amit nekem kellett mondanom
a barátaimnak és a szüleimnek, hogy ezen az úton elindulhassak. Csak
remélni tudom, hogy a szemem továbbra is nyitva marad azokra az
ellentmondásokra, és hazugságokra, amik egykori hitemben rejlenek.
Néhány hét múlva egy e-mailt kaptam, melyben arról értesítettek, hogy a
Soulforce weboldalára felkerült egy a tüntetésünkkel kapcsolatos
közlemény. Öt bekezdéssel lejjebb megtaláltam azt a hírt, amiért
hazatérésem óta imádkoztam: „Néhány hét szívós kísérletezés után,
melynek során nem szűntünk meg ragaszkodni az álláspontunkhoz, hogy
személyesen szeretnénk találkozni a vatikáni nagykövettel, végre sikerült
elérnünk, hogy a nagykövet egy asztal mellé üljön képviselőinkkel. Ez a
találkozó is szívélyes légkörben zajlott, és ígéretet kaptunk, hogy a
nyilatkozatot megvitatják az ENSZ következő ülésén, melyet a nyár
folyamán Svájcban fognak megtartani. A találkozó történelminek
mondható, ugyanis nyolc év küzdelem után, amit a Római Katolikus
Egyház hierarchikus rendszerével folytattunk, ez volt az első alkalom,
amikor egy asztalhoz ült velünk a Vatikán egyik magas rangú képviselője.
Tekintetbe véve azt az ellenséges retorikát, mely a Vatikán és az LMBT-
közösség viszonyát jellemezte az elmúlt évek során, bízunk benne, hogy az
általunk elért eredmények segítik elfogadtatni a Vatikánnal a melegek és
leszbikusok életének szentségét. A Soulforce tovább követi az
eseményeket, és minden fejleményről értesítést küld.”

Biztosan akadnak olyanok, akik New York-i beszámolómat olvasva,

gúnyosan mosolyogtak próbálkozásunkon, mellyel a világ leszbikusainak,
melegeinek, traszneműinek és biszexuálisainak életén szerettünk volna
változtatni. Nekik mindössze egy mondatom lenne: Jézus is az
elnyomottakért harcolt. Ha pedig követni akarod, akkor az ő küldetése a
tiéd is. Nem kell egyetértened a szervezettel, mely mellett kiálltam – és ha
már itt tartunk, velem sem –, de ha képes vagy annak látni egy ügyet, ami
valójában, egy esélynek, hogy ne csak a szószékről prédikáld az
evangéliumot, hanem éld is, akkor lehetőséged nyílik rá, hogy a hitedet egy
sokkal kézzelfoghatóbb formában oszd meg a többiekkel.
Én ezt Mel White-tól tanultam. Matthew-tól, Samanthától, Brandontól és
a többiektől. Megtanultam, miután végre sikerült meghallanom azt a halk,
vékony hangot a szívemben, és engedelmeskedtem a parancsának, hogy
valami nálam nagyobb és fontosabb ügy mellett kiálljak. Mindezt a
„természetellenesektől és megvetendőktől” tanultam, és ezért hálás vagyok
nekik.
 14 • A kutya ugat,
a karaván halad

Nyitónap
Bár a meleg kultúráról alkotott sztereotípiáim nagy része a tündérmese
kategóriájába vándorolt, egy mégis keményen tartja magát: tudniillik, hogy
a melegek rajonganak a pucckirálynőkért. Egy pucckirálynő hatása
azonnali, fergeteges és szórakoztató. Egyfajta hagyomány, ami sokak
szenvedélye. A pucckirálynők bizonyos összetartó szereppel bírnak a
közösségben, és soha nem szórakoztam annyit, mint azokat a barátaimat
elnézve, akik rendszeresen szerepeltek efféle műsorokban. A gyülekezetben
azt tanultam, hogy a pucckirálynők a melegek legbetegesebb elhajlását
képviselik, és ezt hittem is. De csak addig, amíg fel nem fedeztem, mi a
szerepük a meleg kultúrában. A pucckirálynő műsorok a varietészínész
tehetségkutató versenyekre hasonlítanak, különösen szép emberpéldányok
részvételével. Még női ruhába öltözött heteroszexuális férfiakkal is
találkoztam, ami egyből bebizonyította, hogy a belém nevelt elutasításnak
ahhoz a sokkhoz van köze, amit egy női ruhát viselő férfi vált ki, és nem a
pucckirálynőség valódi jelentéséhez.
A softballpálya védőhálója mögött állok, és nézem az év első meccsét. Ez
egy afféle kamu meccs, amit női ruhába bújt sportolók vívnak egymással –
és mint említettem, sokan közülük most öltöttek először női hacukát.
Ragyogó idő van, talán nem is volt még ilyen szép ebben az évben, és a
park, amit a ligameccsekre a Metro Nashville Softball Szövetség kibérel,
dugig van emberekkel. A pálya mellett vásárosok állították fel sátraikat és
asztalaikat, lacikonyhák látják el harapnivalóval a több száz családot, akik a
szezon nyitónapjára kilátogattak. Mindenfelé gyerekeket látni, akik
szemlátomást ugyanolyan szórakoztatónak találják a barátaim első meccsét,
mint jómagam.
Feltűnik, hogy ezek a két apával és két anyával hátuk mögött álló
gyerekek milyen jól neveltek és tiszták. Az arcukon festék, sokan
vattacukrot vagy állatos lufit tartanak a kezükben. Vajon melyik gyerek
származik előző házasságból, tűnődöm magamban, és melyik
örökbefogadott? De számít ez? Mindnyájan boldogok. Miközben az
embereket figyelem, önkéntelenül is a rendellenességeket keresem. De
mindenki „normálisnak” tűnik. Elnézve őket, nem is tudom, mire
számítottam, de nem gondoltam volna, hogy olyan értelemben vett
„családokat” fogok látni, amilyeneket most látok. Talán tévedtem. Talán a
„tradicionális családmodell” a meleg és a leszbikus háztartásokban is
létezik.
Egy barátom, akit még az első softballedzésen ismertem meg, a bázishoz
sétál, és biztatva odakiáltok neki. Roark rám néz, és felém int. Az első
dobásnál úgy üt, hogy a földön gurul a labda a bal szélre. A második és
harmadik bázis közötti játékos ügyetlenkedik a labdával, és a barátom eléri
a második bázist. Mély szeretetet érzek iránta. Amikor először találkoztam
vele, Roark megmentett saját dühömtől és a letartóztatástól.
Hónapokkal ezelőtt történt a dolog, az első softballedzésemen, amikor
megismerkedhettem egy olyan sportvilággal, amiről nem is tudtam, hogy
létezik. Miután kinyújtóztattam izmaimat, párba állítottak egy fiatal, vonzó
férfival, aki rózsaszín hajkendőt viselt és szürke cicanadrágot, amit a GAP
női részlegéből újíthatott. Ő volt Roark, barátságosan kezet nyújtott, és a
nevemet kérdezte, mielőtt nekiálltunk volna bemelegíteni és egymásnak
dobálni a lasztit. A hangja meglepően mély volt, és elképesztően kisportolt
a teste. Körülöttünk férfiak és nők melegítettek.
Macskanadrágok és forró sortok tengerét láttam magam előtt, amerre
csak néztem. Nem illettem a képbe. Kosaras nadrágot és pólót viseltem, de
annyira hűvös volt, hogy öltözhettem volna még szolidabban is.
– Ez az első alkalom, hogy softballozol? – kérdezte Roark, miközben a
lasztit hajigáltuk.
– Igen. A Tribe-ban toboroztak – dobtam vissza olyan unottan a labdát,
ahogy csak lehet.
– Biztos Rick volt. Tutira tetszettél neki. Általában olyanokra mozdul rá,
akiket helyesnek talál – dobta vissza a labdát olyan erővel, hogy kezemet
égetni kezdte az ütés. Mosolygott.
– Hé! Nem véletlenül hívják ezt bemelegítésnek!
– Túléled! – kiabálta vissza.
Lenéztem a domb aljába. Észrevettem egy idősebb férfit, aki két mopszlit
sétáltatott. Fekete nadrágot és műanyag dzsekit viselt, és már hónapok óta
nem borotválkozott. A férfi felnézett a pályára. Megbámult minket, végül
megakadt rajtam a tekintete.
Amikor egymásra néztünk, gúnyosan elmosolyodott:
– Buzik. – Elég hangosan mondta ahhoz, hogy meghalljam.
A világ megfagyott körülöttem. Valami feltört a bensőmből, aminek
létezéséről eddig nem tudtam.
– Tessék?! – kérdeztem döbbenten.
A buzi szó a fülembe hasított, és megfeledkeztem önmagamról. Még
soha, senki nem nevezett buzinak, hogy megsértsen vele, és nem tudtam,
hogyan reagáljak. Az egyik percben még labdát dobálgattam Roarkkal, a
másikban erőszakot fontolgattam. A düh eddig nem ismert formája kerített
hatalmába, mely azonnal átfordult erőszak utáni vággyá. A férfi előítélete
úgy furakodott az agyamba és a szívembe, mint egy parazita, és felforrt
bennem a vér. A forróság elvette a józan eszemet, és az ösztöneim bosszúért
kiáltottak. Ez a kis ember a kis kutyáival megsértett. Ez a mogyorónyi agyú,
a gigászi előítéletével!
Szerettem volna eszméletlenre püfölni a bal kezemen lévő
softballkesztyűvel. Lenéztem: a softballkesztyű már a földön volt, és
elindultam lefelé a dombon. Éreztem, hogy megteszem első lépéseimet az
óvatlan idegen felé, aki ezzel a sértő szóval határozott meg engem.
Mindannyiunkat. Lépéseimet ugyanaz az izzó harag fűtötte, amitől
csőlátásom támadt. És mindez egyetlen, árva szó miatt!
De mielőtt újabb lépést tehettem volna, egy erős kar ragadott meg. Roark
volt az. Megfordultam, komor tekintetében megértés csillogott. Fájdalmas
arcot vágott. A hátamat simogatta, és kényszerített, hogy lélegezzem
mélyeket. Ellentétes érzelmek csaptak össze bennem.
Egyfelől jólesett Roark együttérzése, másfelől úgy éreztem, mintha
elvesztettem volna valami alapvetőt: az ártatlanságomat és az
önbecsülésemet. Egyetlen szó. Egyetlen szó elég volt, hogy megfosszon az
egyensúlyomtól. A sokk, amit a rám alkalmazott sértő szó váltott ki
belőlem, rosszabb volt, mintha fejest ugrottam volna egy befagyott tóba.
Kiszorította belőlem a levegőt. És ami még rosszabb, kiszorította belőlem a
türelmet és a kegyességet. Fájdalmat okozott nekem, és meg akartam
torolni. De Roark nem engedte. Visszatartott a testi erejével és az
empátiájával.
– Csak most bújtál elő, ugye? – Roark kérdése költői kérdés volt, de
bólintottam rá.
 – Januárban – nyögtem ki elhalón.
– Jobb, ha hozzászoksz, drágám – mondta. – Mert tuti, hogy nem most
hívtak így először. – Szeme sarkában egy könnycseppet vettem észre, ami
végigcsorgott mosolygó arcán a szájáig, majd gyorsan letörölte. Láttam
rajta, hogy tapasztalatból beszél.
Egyik kezét a hátamon tartotta, a másikkal a karomat fogta. Roark
bevezetett egy újfajta valóságba, amit nem ismertem. Egy kegyetlen
valóságba, ahol egyetlen szó, minden figyelmeztetés nélkül leírhatatlan
sebeket tud okozni. Sérültnek éreztem magam.
– De ez nem ér! – Szavaim úgy hangzottak, mint egy gyereké, aki először
tapasztalja meg az élet igazságtalanságát, és tényleg gyerek voltam.
Hihetetlen, hogy egyetlen szó ennyi érzést rángathasson elő belőlem.
Rosszul éreztem magam. Megalázottnak. Az edzés még jóformán el sem
kezdődött, de már menni akartam. El akartam rejtőzni a szobámban, hogy a
párnába ordítsak.
– Csak lélegezz! – mondta Roark, aztán elengedett. – Különben is, mi
idefent sportolunk, ő sétáltat ölebeket. Akkor ki a buzi?
A kutyasétáltató elindult, de Roark szavaira még szemöldökét
összehúzva visszafordult.
Mióta előbújtam, ez volt az első alkalom, hogy ezt a szót hallottam, és
rádöbbentem valódi jelentésére: hogy kevesebb vagyok, másodrangú
állampolgár, egy kiátkozott. Azt jelentette, hogy az életed egyetlen szóvá
züllesztették, és hogy a részletei nem számítanak. Azt hogy a gondolataidat,
az élményeidet, az érzelmeidet és a küzdelmeidet kiradírozzák, mert nem
vagy egyenlő velük. Mert nem érsz annyit, mint ők. Azt jelenti, hogy
gyűlölet tárgya vagy. Bár nem vagyok meleg, a gyűlöletet én is éreztem, és
szétrombolt bennem valami szentet. A buzi szó a visszautasítást jelentette, a
megvetést, mintha egy gonosz kinyilatkoztatás lett volna, amibe
belefutottam. Anélkül, hogy tudott volna valamit rólunk, a mopszlikat
sétáltató férfi tudtunkra adta, hogy nem vagyunk méltók egy közösségben
lenni vele.
Néhány perc múlva az adrenalinszintem süllyedni kezdett. Amikor
magamhoz tértem, rádöbbentem, hogy Roark mekkora szívességet tett
nekem. Visszarángatott az önkontroll keretei közé, és megakadályozta,
hogy valami szörnyű hibát kövessek el. A kutyasétáltató igazán küldhetne
Roarknak egy üveg bort, és megköszönhetné, hogy valaki vette a
fáradságot, hogy megállítson.
 Végigcsináltam az edzést, visszasétáltam a kocsimhoz, és akkor jött az
érzelmi összeomlás. A kormányra döntöttem a fejem, és kitört belőlem a
sírás. Azon gondolkoztam, hogy az a férfi kitől tanulta, hogy így
viselkedjen a másik emberrel? Hogy megbántott-e már másokat is a
szavaival? Kierkegaard egyszer azt mondta: „Ha megbélyegzel, lényemet
tagadod meg.” Azt hiszem, a szavak ezért képesek olyan mély sebet ütni.
Ezért reagáltam olyan hevesen az engem lebuzizó férfira. Remélem, én
soha többé nem fogok hasonló szavakat használni, mert nem szeretnék
senkit sem szóval, sem tettel lealacsonyítani, bármennyire nem értek egyet
vele.
Most megtanultam, hogy az eddig ártalmatlannak hitt szavak nagyon
veszélyesek. Arra gondolok, hogy tényleg képesek fájdalmat okozni. Eddig
csak úgy dobálóztam a szavakkal, mit érdekelt az engem, hogy esik a
másiknak. Kansas Cityben lakó nénikém, Michelle egyszer megpróbált
rávenni, hogy az unokatestvéreimmel menjek el a Rent című Broadway
musicalre. Erre azt feleltem neki, hogy nem pocsékolok három órát arra,
hogy egy rakás buzit nézzek, akik azt kapják, amit megérdemelnek. Miután
előbújtam, az egyik első megtekintett filmalkotás történetesen a Rent volt,
és mélyen elszégyelltem magam. Az „Odalesz a méltóságom? Fog ez
érdekelni bárkit?”-sor hallatán elpattant bennem valami. Hányszor
használtam úgy a szavakat, hogy azzal más méltóságát megsértettem?
Hányszor juttattam kifejezésre, hogy engem nem érdekel az illető,
miközben azt hirdettem, hogy a gondoskodás Istenét szolgálom.
Gyerekként meg akartam tanulni harmonikázni. Hosszadalmas folyamat
volt, és a szüleimnek még mindig bocsánatkéréssel tartozom a ricsajért. De
a legmulatságosabb az volt benne, hogy miközben tanultam, hirtelen
harmonikaszót hallottam mindenhol. Tévéreklámokban, a rádió ezerszer
játszott dalaiban, melyekben egészen addig fel sem fedeztem ezt az
aprócska hangszert, és a környékbeli hajléktalan is szájharmonikával fújta a
bluest. Amikor elkezdtem harmonikázni, fülem úgy ráhangolódott a
harmonikaszóra, mint azelőtt soha. Azt hiszem, ebben az évben is valami
hasonló történt. Addig fel se tűnt, ha a barátaim és én sértő szavakat
használtunk. Beleolvadt a mindennapos beszéd és csevegés zajába. De
mióta előbújtam, és különösen azóta, hogy a kutyasétáltató lebuzizott, a
fülem rááll a sértésekre, és nem győzöm behúzni a nyakam, miközben a
szavak óvatlan lövedékként röpködnek körülöttem. Szavaink, miután
kimondtuk őket, önálló életet élnek. Élnek, és fölöttünk lebegnek, mint
csillagok a felhőtlen, éjszakai égbolton, és figyelnek bennünket. Ők
mutatják meg, kik vagyunk, és kik voltunk, jelzéseket adnak jellemünkről
és jellemhibáinkról.
Napraforgómagot köpködve nézem a nyitómeccset a lelátóról. Roark jól
üt, két társával könnyedén eléri a hazai bázist, és odasétál hozzám. Átkarol,
azt mondja, szeret, és megkérdi, hogy vagyok. Tényleg érdekli. Az
adósának érzem magam.
De a nyitónap fesztiválhangulata ellenére valamiféle ürességet érzek,
mintha nem hagyna nyugodni egy kérdés a múltból: mi van, ha az
embereket, akikkel egy gyülekezetbe jártam, szintén érdekeltem? Mi van,
ha engem is érdekeltek? De ha tényleg törődnénk egymással, ha a vallásos
ember képes lenne megtanulni, hogy szeresse a vele ellenkező állásponton
lévőt, akkor az egyház nem a vallási kegyetlenségről lenne híres. Ha úgy
éreztem volna, hogy a felekezetbeli társaimmal törődünk egymással, akkor
talán nem léptem volna erre az útra.
Roark sok szerencsét kíván az első két játékomhoz, aztán visszaül a
kispadra. Roark rá a bizonyíték, milyen egyszerű szeretni a másik embert.
A nyitónapon való szereplésem siralmas. Soha nem éreztem magam
ennél gyengébb sportolónak és kétbalkezesebb játékosnak. A csapatom
mindkét játékát elveszti, de legalább jól szórakozom, és erről szól az egész
(legalábbis szerintem). Lazítok a napon, és beszélgetésbe elegyedek egy
párral, akik most fogadták örökbe első gyermeküket. A kisbabát a karomba
veszem, és az anya arcán végtelen szeretetet látok. Jó ismét emberek közt
lenni vasárnaponként, új és felfrissítő élmény. A softballcsapathoz való
csatlakozásom talán az év legjobb döntése volt, hiszen így bepillantást
nyerhetek a meleg és leszbikus közösség életének „normálisabb” részébe is,
abba a szférába, ami különbözik a melegnegyed légkörétől. Már alig várom,
hogy még jobban beolvadhassak ebbe a társadalomba.
 15 • Az első diákbálom
A kávéház melletti apró közösségi házon észreveszek egy hirdetményt.
Diákbál lesz, de hogy fog elférni egy ekkora rendezvény ilyen szűkös
helyen? Elolvasom az apró betűs részt is, és kiderül, hogy mindez „teljes
ellátással”. Az én ultrakonzervatív keresztény gimnáziumomban akkora
volt a szigor, hogy nem engedélyezték a diákbálokat, mert túl világiasnak
ítélték a dolgot, ugyanis a tánc kéjvágyhoz vezet, a kéjvágy pedig egyenes
út a diákok közti szexhez. Nekünk maximum bankettekben lehetett részünk,
és nyakkendőt kellett kötnünk, hogy elfogyasszunk egy vacsorát. Azokon
az estéken szerettem volna világi gimnáziumba járni.
A „teljes ellátásos” diákbál péntekén a kávéház teraszán füstölök, és
nézem a szállingózó diákokat. Mások ezek a srácok, mint akikkel én lógtam
a suliban. Néhányuk meglepően nőies és törékeny – és nagyon kimerült.
Azon gondolkozom, fáradtságuk az iskolában őket ért, könyörtelen
zaklatásnak és megalázásnak tudható-e be? Ami pedig a lányokat illeti… ők
a fiatalabb kiadásai azoknak a nőknek, akikkel ebben az évben találkoztam.
Legtöbbjüknek rövid haja és testékszere van. De egy dolog nyilvánvaló.
Mind örülnek, hogy saját diákbáljuk lesz. Egy este, ahol végre magukat
adhatják, és barátok közt ünnepelhetik a tanév végét. Egy adag tiszta
tányérral és evőeszközzel kisétálok a kávézóból, és átmegyek a közösségi
házba. Egy kanapényi csillogó tinédzserszempár fogad. Úgy érzem, meg
kell őket védenem, mintha a bátyjuk vagy a gardedámjuk lennék.
Ugyanakkor tehetetlenséget és bűntudatot is érzek. Ugyanis, ha egy
gimnáziumba jártak volna velem, én is kínoztam volna őket.
– Tuti a buli?
– Nagyon tuti! – mondják egyszerre többen.
Annyira ártatlanok. Mivel arra tanítottak, hogy a homoszexualitás egy
gyűlöletes döntés eredménye, nem számítottam rá, hogy az ártatlanság lesz
az első gondolatom, ami eszembe jut róluk – még akkor sem, ha
történetesen gyerekekről van szó. De ők tényleg ártatlanok. Fiatalok,
különlegesek, tiszták, nyomát sem látom a kiéltségnek, amire számítottam.
Olyanok, amilyeneknek gimnáziumi osztálytársaimat is látni szerettem
volna: önmagukat adják, és tudják magukról, hogy kicsodák.
– Ki kér lattét? A ház állja!
 Három gyerek ugrik fel, amint kiejtem a latte szót. Ugyanaz a reakció,
mintha az anonim alkoholisták klubjába bevinnék egy karton sört.
Mosolygok energikusságukon.
Mindhárman követnek a kávézóba, és amíg elkészítem a lattékat,
mesélnek magukról. Történeteik hasonlóak: tizenhárom-tizennégy évesen
vállalták fel másságukat, aminek családi és baráti téren számtalan
következménye lett, de mindannyian boldogok, mert úgy érzik, így sokkal
„normálisabb” életet élhetnek. Kezdem érteni ezt a normális dolgot. A
bujkálás nyomasztó. A rejtőzködés a negatív érzések és a depresszió
folyamatos forrása. Rosszabb az előbújást követő elutasításnál és
zaklatásnál – legalábbis így érzem. A barátaimra gondolok. Legtöbbjük
továbbra sem áll szóba velem, mert azt hiszik, meleg vagyok. Amikor a
tinédzserek szemébe nézek, tudom, hogy összetartozunk. Az elhagyottság
fájdalma köt össze bennünket, és tudom, hogy amin ezek a srácok
átmentek, sokkal rosszabb, mint amin én mentem át, vagy át fogok menni
rövid utazásom alatt.
Az utolsó tejeskávét egy Matt nevű srácnak készítem. Vékony, kissé
langaléta, mégis erős. Olyan a testalkata, mint egy úszóé, és szmokingot
imitáló rövid ujjúja sokat elmond személyiségéről. Az a fajta srác, aki
megpróbálja nem túl komolyan venni az életet. Akár önvédelmi
mechanizmusról van szó, akár a lényéből fakad, van valami különleges
ebben a kölyökben. Matt azután is marad, hogy a többiek távoznak, és
beszélgetésbe elegyedünk. Lenyűgöz választékos fogalmazásával.
Intelligenciája olyan fokú, hogy alig tudom követni a gondolatait. Az idő
nagy részében csak állok és bólogatok, és bízom benne, hogy nem veszi
észre, hogy elvesztettem a fonalat. Matt szenvedélye a filozófia.
– Szeretném, ha ez a sok szarság értelmet nyerne! – Belekóstol a
tejeskávéba, és elmosolyodik. – Nagyon finom!
– Örülök, hogy ízlik! – felelem, és egy ruhával letörölöm a kávézaccot a
pultról. – Szóval, miért is érdekel annyira a filozófia?
– Azt hiszem, azért tanulok filozófiát, mert szükségem van rá. A filozófia
megtanít felejteni, és nekem sok felejtenivalóm van. Nem akarok egy lenni
azok közül, akiket keserűségük meggátol az élet élvezetében. Érted?
– Igen. Én is keserű vagyok… bár nem annyira, mint sokan mások.
Szóval, mi a történeted? – kérdezem, és elkezdem felgőzölni a tejet a
következő tejeskávéhoz, amit egy másik tininek ígértem.
 – A rövid verziót mondom el – mondja határozottan. – Nyolcadikos
voltam, amikor felvállaltam a dolgot, és a szüleim enyhén szólva nem
fogadták jól. – A földet nézi, talán újraéli a pillanatot.
– Mi történt?
– Most egy barátom családjánál lakom. Ők fogadtak be, miután kirúgtak
otthonról.
– Ugye, csak viccelsz?! – kérdezem, és a kirúgtak szó szíven üt. Ez a
kölyök olyan poklon ment át, amit el sem tudok képzelni.
– Nem. Miért viccelnék ilyesmivel?
– Csak költői kérdés volt.
Amikor rám néz, meglátom benne a gyereket, akinek még sokáig nem
szabadna megtapasztalnia ekkora fájdalmat. Olyan sors jutott
osztályrészéül, amilyet egyetlen gyereknek sem szabadna megismernie.
Helyzete azt sugallja számára, hogy nem elég jó vagy értékes a szeretetre és
a támogatásra. A gyermeki ártatlanság általában együtt jár a védettséggel és
a valóság korlátolt ismeretével. De Mattet senki sem védi meg. Egy olyan
nyers valóságban él, amiről csak az amerikai LMBT-sek bizonyos
százalékának lehet fogalma, nekem nem. Én soha nem érthetem meg.
– Vasárnaponként szoktam őket látni a templomban. De zavarban
vannak, ha találkozunk. Anyám évek óta nem néz a szemembe.
– Ez kemény dolog, szivi. Őszintén mondom, hogy el sem tudom
képzelni.
Meg vagyok döbbenve. El sem tudom képzelni, hogy a sajátom helyett
egy másik családban kelljen menedéket találnom. A tej elkészült az utolsó
tejeskávéhoz is. Ezt abból tudom, hogy a gőz sziszegve áramlik a
megsűrűsödött, selymes 2%-os tejbe. A tejeskannát gyengéden a pulthoz
ütögetem, aztán a gőzölő csőrét nedves ronggyal letörlöm, mielőtt a kávét a
fehér papírpohárba tölteném. Matt érdeklődve figyel.
– Elég nagy szívás, de most már túlélem – feleli, miközben kíváncsian
nézi a kanapén ülő sellőfiút.
– Tehát továbbra is jársz templomba? – kérdezem.
– Szeretem a templomot! Még a kórusban is énekelek, és mindenki
normálisan kezel. Senki nem vet a szememre semmit, mióta belátták, hogy
úgysem megyek el.
Örülök, hogy nem a templomot hibáztatja szülei viselkedése miatt,
ugyanakkor szomorú vagyok, mert tudom, mit mondhatnak róla a háta
mögött. A gyülekezetben nem fogadják el Mattet fiatal melegként. És senki
sem gondol rá, hogy ezzel ártanak, vagy árthatnak neki. A családja sem
veszi ezt észre. Matt saját történetében senki sem alakítja a gonosz szerepét,
és senki sem érti meg, hogy a többiek történetében Matt milyen szerepet
játszik. Családja talán abban a hitben él, hogy mindezt érte teszik. Kétlem,
hogy felfognák, hogy a fájdalom és a sérülések ledönthetetlen falát emelik
ezzel fiuk és maguk közé.
– Mi hiányzik legjobban a családból? – firtatom.
– Az ölelések. Hiányzik anyám és apám ölelése. – Matt a tejeskávéra néz,
amit a barátjának kell majd átvinnie, és amikor meglátja a felgőzölt tejjel
rajzolt szívet, felragyog az arca.
Sok meleg ismerősöm jár templomba. Azt mondják, kapcsolatban
akarnak maradni Jézussal, és sohasem felejtik el megemlíteni, milyen
fontos életükben a hit. Mindig szemet felnyitó ilyen történeteket hallani, de
egy alsóéves gimnazista szájából mégis több mint meglepő.
Matt fogja a kávét, és megköszöni:
– Átugorhatnál később a buliba. És hozd át a sellőfiút is, ha tudod!
Tökéletesen passzolna oda!
– Marco egy kicsit túlsúlyos az ilyesmihez, de én majd benézek.
– Kösz, Tim!
Mielőtt kisétálna az ajtón, megölelem, és magamhoz szorítom:
– Matt, tudom, hogy nehéz elhinned, de a szüleid szeretnek. A hitük
csapdájának áldozatai, ami azt diktálja nekik, hogy szakítsák meg veled a
kapcsolatot. És néha nem könnyű felülkerekedni ezen a tanításon, de
egyetlen másodpercig se kételkedj a szeretetükben!
– Köszönöm! Megpróbálom nem elfelejteni.
Miután kisétál a kávézóból, leroskadok a kanapéra. Marco ruhája
kellemetlenül dörzsöli a csupasz karomat és a nyakamat, de még ez sem
érdekel. Rémülettel tölt el, hogy egy szülő ilyen szinten tagadhatja meg a
gyerekét. Ez bűncselekmény. Egyszerre vagyok szomorú és dühös. Azt
hiszem, Matt azért szeret annyira templomba járni, mert láthatja a szüleit, és
azért szeret a kórusban énekelni, mert onnan feltűnés nélkül nézheti őket.
Én legalábbis ezt tenném a helyében.
Néhány óra múlva pihenőt tartok, és átugrom a szomszéd diákbálra. Új
barátaim közül néhány srác kirángat a táncparkettre, miközben
egyfolytában röhögünk, és egyik kínos táncfigurát mutatjuk be a másik
után. Furcsa egy exhomofób és egy gyógyulófélben lévő farizeus szájából,
de ez az év fénypontja.
 Matt odafurakszik hozzám a tömegben:
– Jól érzed magad?
– Most vagyok először diákbálon – felelem.
– Akkor rögtön fejest ugrottál a közepébe!
Jól mondja! Életem első diákbálja rögtön egy meleg diákbál, ráadásul
meleg kalózokkal – ugyanis e tematika köré szerveződik a buli. Úgy érzem,
hogy a gyerekkoromon tátongó lyuk végre betöltésre került, és ezt a
pillanatot soha nem fogom elfelejteni. A buli radikálisan más, mint amihez
hozzászoktam, mégis teljesen normálisnak tűnik – és én is normálisnak
érzem magam.
Azon tűnődöm, milyen lehetne a világ, ha arra tanítanánk gyermekeinket
és egymást, hogy ne féljenek a másiktól, csak azért, mert más. Azon
gondolkozom, mi lenne, ha gyermekeinknek a közös pontokat mutatnánk
meg, és nem az állandóan hangsúlyozott különbségeket? Egy ilyen
tökéletes világban Matt nem a barátja szüleinél lakna, az apja és az anyja
tudná, hogy ő ugyanaz a kisbaba, akit annak idején pelenkáztak, és ugyanaz
a kisfiú, akit halloweenezni vittek. Vajon melyik volt az a pillanat, amitől
fogva Matt nem volt a fiuk többé?
Ami engem illet, büszke lennék rá, ha hozzá hasonló fiam lenne.
 16 • A lebukás

Május vége
Úgy tartják, ha az ember jól érzi magát, repül az idő. Ugyanez biztosan nem
mondható el arra, ha az ember hazugságban él. Az idő csigamód lelassul, ha
minden pillanatát éber tudattal éled meg, amikor rád tör a paranoia minden
pillantástól, a beszélgetés minden egyes szavától, és minden találkozástól
azokkal, akiket becsapsz. Úgy érzem, mintha csak akkor kezdhetnék el újra
élni, ha ismét őszinte leszek, pedig lassan kezd lendületbe jönni ez a
kísérlet, szinte már magától megy. Túl vagyok a betanulási szakaszon,
mégsem lett könnyebb. Minden áldott nap érzem a súlyát ennek a
szükségszerű hazugságnak, ugyanakkor békét is érzek. Bár az én kísérletem
más jellegű, mégis – ha csak kerülőúton is – kezdem megérteni azoknak a
semmihez sem fogható küzdelmét, akik titkolózva élnek. Minden napom,
minden egyes találkozásom a melegekkel és a leszbikusokkal, akik közt
annyit forgok, megerősít abban, hogy végre képes vagyok rákérdezni a
hitemre. De vajon képes leszek-e valaha összeegyeztetni hitemet az Úrban a
homoszexualitással?
Elzárom a zuhanyozóban a vizet, és alaposan megtörölközöm, tele
vagyok energiával és izgalommal. Éppen most nyertük meg az első
softballmeccsünket, és az ellenfelünk a liga egyik legjobb csapata volt.
Elkapó voltam, és a szezonban először megdicsértek, hogy jól szerepeltem.
A csapatom csupa sportolóból áll, és valószínűleg időnként hátráltatom
őket. Megtörlöm a hajam, és a tükörbe bámulok. Elkezdtem megtapasztalni
az átalakulással járó növekvő fájdalmat és félszegséget. Úgy érzem magam,
mint akinek se hazája, se hite, és még magát sem ismeri valójában.
Hihetetlen, hogy már öt hónapot kihúztam.
Még a fiúm is meglepődött. A kezdeti, szorult helyzetek után, amibe
melegbárokban cseppentem, megnyugodhatott, hogy nem kell mellém
gardedám, egyedül is eljárhatok szórakozni. Most, hogy az oktatás véget
ért, végre megpróbáljuk jól érezni magunkat. Ha elmegyünk valahová, nem
kell a flört vagy a testbeszéd finomságain rágódnunk, és elkezdhetjük
megismerni egymást. Minden ellenérzésem ellenére gyorsan megtanultam a
közösség nyelvét, és jobban éreztem magam tőle. Többé nem voltam idegen
a nashville-i melegközösségben. Egy voltam közülük – legalábbis annyira,
amennyire ez heteróként lehetséges. Ismertem a neveket, az
élettörténeteket, és ami még ennél is biztatóbb, hagytam, hogy engem is
megismerjenek. Miután biztonságban éreztem magam, elkezdtem bízni az
emberekben, akikkel találkozom. A mi kis melegnegyedünknek megvannak
az íratlan szabályai, melyekre Shawn tanított meg. Végre elkezdhetünk
foglalkozni a saját barátságunkkal és kapcsolatunkkal is.

Fogmosás közben megcsörren a telefonom, gyorsan öblítek, és kiköpöm a

vizet:
– Halló?
– Tim, anya vagyok. Andrew és Maren megtudták. Aztán felhívtak, és
elmondták nekem is. – Remeg a hangja.
– Elárulnád, hogy egészen pontosan mit tudtak meg? – Remegni kezdek
az adrenalintól és az ijedtségtől.
– Hogy nem vagy igazából meleg. Csak valami kísérletet csinálsz.
Anyám tudja? Ők tudják? A következő pillanatban úgy érzem,
lelepleződtem, meztelen vagyok és védtelen azok előtt, akiket
félrevezettem. Első gondolatom, hogy beszélnem kell Andrew-val, hogy
megmagyarázhassam neki a dolgot, de csak arra van erőm, hogy
leroskadjak a legközelebbi székre, és könnyek gyűlnek a szemembe. Ha
másodkézből informálódik, nem értheti meg, miért tettem ezt vele. Szörnyű
érzés, hogy a kísérletemet leleplezték, pedig majdnem a felénél járok!
Szörnyű és elkeserítő. A kísérletnek nem szakadhat vége! Úgy érzem, hogy
valójában csak most kezdődik. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol
elkezdhetek tanulni. Most már nem csak a lábam vizes. A medencében
vagyok, és a testem hozzászokott a víz hőmérsékletéhez.
Mégsem érzek akkora sokkot, mint gondoltam. Ez egy másféle bűn. Nem
szégyellem, amit elkövettem. Inkább mély szomorúságot érzek azok miatt,
akiknek fájdalmat okoztam. A családom a legfontosabb az életemben,
különösen szüleim válása óta, és most először érzem, hogy távol kerültem
tőlük. Még anyám hangja is távoli, mintha a föld másik oldaláról beszélne,
és csak félig figyel rám.
– Sajnálom… anya… – Képtelen vagyok beszélni, a hangom túl sokat
csuklik el ahhoz, hogy érthető legyek.
 – Bármikor beszélhetsz velem, ha szeretnél… Tim, nem most jöttem le a
falvédőről. Csak szeretném megérteni, miért tetted.
– Mindent elmagyarázok, ha leülünk megbeszélni. Csak ne szólj róla
senkinek! Hamarosan hívlak!
– Szeretlek! – búcsúzik el.
Lerakom a telefont, és kiveszem a naplóm a hátizsákomból. Csak úgy
magyarázhatom meg a helyzetemet a testvéremnek, ha megmutatom neki,
csak így értheti meg, miért kellett ezt tennem. Meg akarom neki mutatni a
január elsejei bejegyzést, ami arról szól, hogy annyira szörnyű érzés volt
becsapni őt, hogy kimentem és hánytam. Be kell bizonyítanom, hogy nem
szórakozásból döftem hátba. Be kell gyógyítanom ezt a sebet… vagy
legalábbis olyan gyorsan bekötni, amilyen gyorsan csak lehet.
Tudod jól, hogy ez nem fog sikerülni. Legyél realista!
A farizeusom égő tekintettel néz rám, mintha nagyon dühös lenne. Úgy
néz, mintha ellenség lennék, nem tudom figyelmen kívül hagyni. Gyorsan
magamra kapom a cuccaimat. Minden elmosódik a szemem előtt, a farizeus
kivételével. Őt tisztán látom. Kristálytisztán. Remélem, hogy az
arckifejezését nem fogom viszontlátni a testvérem képén. Nem tudok
félrenézni, és képtelen vagyok elkerülni a pillantását.
Ez a te hibád. Tudtad, hogy így lesz. Azzal, hogy a kis naplóddal
berobogsz a bátyád házába, még nem teszel jóvá semmit. Ezt te is tudod!
Meg kell próbálnom! Miféle testvér lennék, ha nem próbálnám
megmagyarázni?
Olyan testvér, akit jobban érdekel a nyavalyás kísérlete, mint a saját húsa
és vére.
Ez hazugság! Ott voltál velem egész idő alatt, és láttad, amit én. Nem
állíthatod, hogy helytelenül cselekedtem!
Az út, amire léptél, az elejétől fogva a te saját választásod volt. Ahogy
minden meleg és leszbikus esetében is.
Ne etess ilyen maszlaggal!
Senki sem kényszerített rá. Te képzelted helyesnek. Annyira hittél
magadban. Nem a vallás hibája volt, a te büszkeséged vezetett ide.
Ez is, az is. Most már örülsz, hogy bevallottam? Soha sem állítottam,
hogy nem vagyok hibáztatható azért, ahogy a vallás tanait az életemre
alkalmaztam. De egyet tudnod kell: ez az első igazán helyes dolog, amit
teszek életemben, és nem vagyok hajlandó kiszállni belőle!
 Az első igazán helyes dolog az életedben? Hogy megkérdőjelezed a
Bibliát és mindazt, amiről tudod, hogy igaz? Fel nem foghatom, mi ebben a
helyes.
De nem vagyok biztos az igazságában! Szerinted csinálnám ezt, ha
tudnám? A dolgok nem olyan egyszerűek és áttekinthetőek, mint
gondoltam. Idővel a testvérem is meg fogja érteni. Most még becsapottnak
érzi magát. De ésszerűen gondolkodik. Ha elmondom neki, miért kellett ezt
tennem, figyelni fog rám.
Tim, te hazudtál neki. Elárultad a bizalmát. Ne nekem higgy, hanem neki!
Érzem, hogy remegek. Az adrenalin, mely drogként járja át az ereimet és
az agyamat, keserű ízt hagy a számban. Odakint süt a nap, de én könnyeim
esőfüggönyén át látom csupán. Mi van, ha a farizeusnak igaza van, és a
testvérem megtagad engem? A világom ingadozni kezd, és elvesztem az
egyetlen dolgot is, amibe azt hittem, kapaszkodhatok: az irányítást. De talán
ez is csak egy hazugság volt, és ezért érzem így magam.
Eretnekségben élsz, és viselned kell a következményeit. A legcsekélyebb
szánalmat sem érzem irántad.
Könnyű azokat szeretni, akik ugyanabban hisznek, mint mi, és nehéz
azokat, akik ellentétes álláspontot képviselnek. De ha engem azzal áldott
vagy vert meg az ég, hogy kérdéseket tegyek fel, és próbára tegyem a
tanítást, amit tekintélyes öregemberek kalapáltak a fejembe, akkor jöjjön,
aminek jönnie kell!

Február vége
Szokásos, vacsorázással egybekötött bulinak indult, de túlságosan
magabiztos lettem „Andrew meleg öccse” szerepében, és elfeledkeztem az
alapvető óvatosságról. Éppen egy hangos szójáték után voltunk, melyben
Andrew – amikor rákerült a sor – saját feladványát így határozta meg: „Tim
ellentéte.” Persze mindenki kórusban rávágta, hogy: „Hetero!”
Körbepillantottam, és úgy éreztem, elfogadtak. Ez volt az első alkalom,
hogy nem éreztem magam kívülállónak a saját családomban, és a barátaink
között.
Néhány éhgyomorra elfogyasztott ital után voltam, és testvérem egyik
barátjával cigarettáztam a ház előtt.
 – Szóval, mikor jöttél rá, hogy homokos vagy? – kérdezte.
– Egy ideje – mondtam vonakodva.
– Tudod, a testvéred mindent megtesz, hogy ne felejtse el, hogy ki vagy.
És hogy ne csináljon belőle nagy dolgot.
– Igen. Gondolom, nem egyszerű neki. – Tisztában voltam vele, hogy
meglehetősen enyhén fogalmaztam, hiszen a homoszexuálisoknak nincs
hely a mennyországban – legalábbis abban a kereszténységben, amit
magunkénak tudtunk.
– De Tim, te annyira imádtad a nőket, vagy legalábbis úgy tettél. Nem
hiányoznak a cicik? – kérdezte nevetve.
– Dehogynem! – bukott ki belőlem önkéntelenül.
– Várjunk csak… Hogy mi?!
– A francba. – Böfögtem egyet, és eldobtam a csikket.
– Tim, mi folyik itt?
– Gyere velem!
A hátsó udvarba vonultunk, és megesküdött, hogy senkinek sem árulja el
a dolgot, majd érzelmektől akadozó szavakkal beavattam a kísérletembe.
Három hónapig megőrizte a titkot, ami két hónappal és három héttel
több, mint amennyit Josh és Shawn jósoltak.

Mintha ködben vezetnék a bátyám házáig. Az út összefolyik előttem. Egész

idő alatt azon töröm a fejem, mit mondjak, és hogyan tálaljam. Ha minden a
terv szerint haladt volna, még hét hónapig nem kellett volna szembenéznem
ezzel. Még nem készültem fel rá! Bíztam benne, hogy mire heteróként újra
előbújok, lesz mit felmutatnom. Attól félek, hogy elveszítem a családom –
ennek lehetősége most fenyegetőbb, mint amikor beadtam nekik, hogy
meleg vagyok. Azon töprengek, ez a félelem jobban hasonlít-e arra, amit
meleg barátaim érezhettek, amikor felvállalták másságukat?
De legjobban attól tartok, hogy az utazásom véget ér, mert
elkottyantottam valamit, amit nem lett volna szabad. Nem akarom, hogy a
titkom napfényre kerüljön. Tovább akarom folytatni a tanulást és a
tapasztalatok gyűjtését, amit csak melegként tehetek meg. Tovább akarom
járni és tapasztalni ezt az utat, hiszen csak most szoktam bele az új életbe.
Még nem állok készen rá, hogy újra hetero Tim legyen belőlem. Szeretem
meleg Timet. Szeretem a barátait, és próbálkozását, hogy nyílt szívvel éljen.
Szeretem magamat, jobban, mint régen. És most az egész véget ér, amikor
végre túljutottam a betanulási szakaszon?!
 Végre érzem a kísérletem súlyát, végre megértem, milyen
elkerülhetetlenül fontos ez – nem csak valami egészen különös dolgot
tapasztalhatok meg, de végre bizonyossá vált előttem, hogy jobbá kell
válnom, és hogy erre képes is vagyok. Képes vagyok mélyebben szeretni.
Képes vagyok megváltozni. Végre hűbb lehetek a hitemhez, ha úgy
szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Elhatározom, hogy ez is csak a
történet része lesz. Egy újabb kínos fejezet a kínos epizódok sorában,
amikor semmi sem történik a forgatókönyv szerint.
Veszek néhány nagy levegőt, és a pánik minden kilégzéssel enyhül. Új
barátaimra gondolok, az emberekre, akikről végre megértettem, hogy nem
az ellenségeim, és nem Isten ellenségei.
Megállok Andrew házánál, de nincs bátorságom kiszállni. Segíts, Uram!
Fogalmam sincs, mit mondjak.
Inkább ne mondj semmit, már így is csúnyán elbaltáztad.
Ha azt gondolod, csúnyán elbaltáztam, csak sajnálni tudlak.
Ez megadja a kellő lökést. Kiszállok az ütött-kopott Hondából, és
elindulok a hátsó udvarra. Ahogy sejtettem, sógornőmet, bátyámat és azt a
barátját, akitől megtudta az igazat, a hátsó tornácon találom. A légkör
nagyon feszült, és joggal. Vajon képesek felfogni, miért kellett azt tennem,
amit tettem? A fenyegető párbeszéd küszöbéhez érve hirtelen valósággá
válik: először érzem esélyét egy olyan elutasításnak, ami gyógyíthatatlan
sebet üthet rajtam. De önző dolog csak magamra gondolni. Inkább azt a
kérdést kellene feltennem, hogy Andrew-n vajon mély sebet ejtettem-e?
Nem azzal, hogy előbújtam, hanem azzal, hogy öt hónapon keresztül
átvertem.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezi Andrew, mielőtt felesége
megszólalhatna.
– Beszélnem kell veletek. Meg akarom magyarázni.
– Ugyan mit? Hazudtál nekünk. De minek? – csattan fel sógornőm.
Hangja még bátyáménál is élesebb.
– Éppen ezt szeretném megmagyarázni. Meg kellett tennem. – Alig
kapok levegőt, és maguk alá temetnek az érzelmek.
– Nem alkalmas az időpont, Tim. Térjünk rá vissza néhány nap múlva!
Andrew nyugalma még aggodalmasabbá tesz.
– Miért nem beszélhetünk most?
– Mert nem alkalmas az időpont számunkra. Látod, hogy itt vannak a
barátaink. Nyugodj meg, és menj haza! – Határozott a hangja.
 – Csak néhány percet! – könyörgök neki.
– Nem, Tim. Nem akarunk veled beszélni. Menj el! – Andrew
csatlakozik a feleségéhez, és rám néz. Egészen más pillantással, mint amit
azon az öt hónappal ezelőtti, hideg reggelen kaptam tőle. – Vasárnap reggel.
Vasárnap reggel beszélhetünk.
– Nem tudom, hogy ér-e valamit, de sajnálom, hogy ilyen helyzetbe
hoztalak. Vasárnap, ha végre beszélhetünk, igyekszem mindent
megmagyarázni.
– Akkor vasárnap.
– Vasárnap.
Leforrázva elsomfordálok. Üresen. Egyedül érzem magam, most tényleg
egyedül. Beülök a Hondába, és indítok. Rám férne egy ital.
Na, be tudtad kötni a sebet?
Hogy te mekkora rohadék vagy.
Nem emlékszel, mit mond a Biblia a hazugokról? Emlékeztesselek?
Kösz, majd máskor.

Végre eljön a vasárnap. Rettegek az Andrew-val való találkozástól.

Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni, ha a múlt héten megváltoztak
irántam való érzelmei. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy egy 8x12-es
jegyzetlapra megpróbáltam összeszedni, mit akarok mondani neki, de
legutóbb is hiába készültem egy beszéddel, a végén semmit sem tudtam
kinyögni. Apám házának beton kocsibejáróján sétálok le-fel, a hátsó
udvarban. Szerencsére nincs kánikula. Délen tavasz közepén már
elkezdődik a nyár. Az idő kellemes és tiszta, de engem sötét és fenyegető
felhők nyomasztanak.
Mobilom megszólal, és megjelenik rajta Andrew fényképe. Emlékszem
rá, mikor készült a fotó. Még kapcsolatunk fénykorában. Akkoriban egy
ehhez hasonló szituáció elképzelhetetlennek tűnt. Fogadom a hívást, és
köszönök.
Néhány udvariassági kör után a lényegre tér:
– Miért hazudtál nekünk?
– Mert meg kellett tapasztalnom, milyen érzés előbújni. Éreznem kellett
azt a szorongást és félelmet, amit mások éreznek, ha felvállalják a
másságukat. Lehet, hogy nem egészen érthető, de ennek megtapasztalása
elengedhetetlen volt az ügy szempontjából. – Hangom remeg, a testem
rázkódik beszéd közben. Vele rázódik szét magabiztosságom is.
 – Tim, te hátba szúrtál engem! – Hangja élesebb, mint az előbb.
– Évek óta hátba szúrok embereket, olyanokat, akik semmi rosszat nem
tettek ellenem, mindössze másban hittek.
– Most ne gyere nekem az álszenteskedéseddel!
– Tudom, hogy egyelőre nem egészen érthető a számodra, de életemben
most először nem vagyok álszent. Bigott voltam, és zsarnokoskodó. Amit
ezekről az emberekről tanultunk, hazugság!
– Hagyjuk a melegeket, most nem róluk van szó, hanem arról, hogy
hazudtál nekem. Ezt soha nem gondoltam volna rólad. Bíztam benned!
Nem nehéz észrevenni, merre tart a beszélgetés, és felkészülök a
becsapódásra.
– Én szeretlek, tesó – folytatom. – De egy percig sem bántam meg, amit
tettem, mert most vettem észre, milyen úton haladtam. Eddig tévedésben
éltem. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el máshogy…
– Figyelj, Tim, a bátyád vagyok, és szeretlek. De meg kell értened, hogy
már nem csak báty, hanem férj is vagyok, és a tetteid fájdalmat okozhatnak
a feleségemnek is. – Szünetet tart, hogy felfogjam. – Kicsit el kell
távolodnunk ettől a dologtól. És tőled is egy időre. Talán, ha a kísérleted
végére értél, leülhetünk megbeszélni a dolgokat.
– Értem. Tényleg. Szívás, de értem. – Megpróbálom elfojtani az
érzelmeimet.
– Tudom, hogy megérted, Tim. Tudtam, hogy meg fogod.
– Szeretlek, haver – mondom.
– Én is.
Azzal megszakad a hívás, és ami még rosszabb, a kapcsolatunk is. A
bátyám, a saját vérem, kirakta a szűröm az életéből. Lehet, hogy naivitás
volt részemről, de nem hittem, hogy így végződik. Legalábbis bíztam
benne. Ülök a kocsibejáró közepén, és képtelen vagyok feltápászkodni.
Átadom magam a bánatnak. Nem tudom, ez a fájdalom párhuzamba
állítható-e azzal, amit a meleg és leszbikus barátaim éreztek, amikor a
családjuk elutasította őket. Andrew mindenesetre kihangsúlyozta, hogy én
döntöttem a hazugság mellett – és tényleg az én döntésem volt –, az általam
hallott történetek többségében viszont a melegség melletti „döntést”
vetették gyermekük szemére a szülők. Akárhogy is, a pillanat szomorúsága
és megsemmisítő magánya maga alá temet.
Shawn a Tribe egyik eldugott sarkában talál rám, már négy sörön túl
vagyok. Mellém ül a kanapéra, és átkarol. Vállára hajtom a fejem. Nincs
ebben semmi kivetnivaló. Vigasztaló érzés. Azelőtt soha, senki vállára nem
hajtottam volna a fejem, de most annyira sebezhetőnek érzem magam, és
Shawn közelében biztonságban vagyok. A karjába omolhatok, és tudom,
hogy nem akar mást, csak vigasztalni. Shawn számomra hős és szent egy
személyben. Sírni kezdek. Mivel senki sincs a környéken, nyugodtan
beszélhetünk.
– Mi történt? Hogy jöttek rá? – kérdezi nyugtató hangon.
– Ahogy gondoltuk. A bátyám barátja árulta el.
– Tim, senki sem tökéletes, te most megbotlottál, de a kísérleted nem ért
véget.
– Mindennek vége. Elvesztettem a bátyámat és a küldetésemet.
– Miért mondod ezt? Miért lenne vége?
– Mert a családom tud róla.
– És? Alig találkozol a családoddal – simogatja a hátamat.
– De elmondják másoknak is.
– Tim, nincs vége a projektednek. Csak most kezdődött el! Talán a
kapcsolatod az édesanyáddal és a bátyáddal némileg megváltozott, de nem
hagyhatod abba, amit elkezdtél. Tovább kell folytatnod. Tovább kell
folytatnod, az én kedvemért. – Szemében olyasmit látok, amit eddig nem
láttam. – Mi nem azt akarjuk, hogy megments bennünket. Mi azt akarjuk,
hogy magadat mentsd meg, és mutass példát.
– Példát? Kétlem, hogy bárki előtt példa lehetnék! – Nevetségesnek
hangzik.
– Már az vagy, példa. Én hiszek benned, de neked is hinned kell
magadban.
– Megpróbálok – suttogom alázatosan. A nagytermen áttekintve a pultra
nézek, és meglátom Willt, aki a pultot törölgeti. Felnéz, és elmosolyodik,
amikor találkozik a tekintetünk. Elönt a hála, hogy újra az életem része lett,
és hogy Shawn itt van, hogy megvigasztaljon.
– Jó szíved van, de abba kell hagynod az önostorozást. Használd ki ezt a
lehetőséget, és folytasd a keresést…
– De hazudtam nekik – mondom.
– Én meg évekig azzal etettem a családom, hogy hetero vagyok – feleli.
– Az más. Az a felkészülés ideje volt.
 – Talán. Ez meg a te felkészülési időd. Egy kicsit szokatlan és zavaros, de
ennek így kell lennie. Tudom, hogy Isten vezetett erre az útra. Mindig úgy
éreztem, hogy a hited erre a bizonyíték. – Szünetet tart, mielőtt hozzátenné:
– Szeretlek, Tim.
– Én is szeretlek, Shawn. – Tényleg szeretem. De bűntudatot is érzek,
hogy nem szerethetem úgy, ahogy vágyna rá, úgy, ahogy megérdemelné,
hogy szeressék.
De valami mást is kihallok a szavaiból. Most csak szeret, vagy…
szerelmes belém? Gyorsan elhessentem a gondolatot. Tényleg más se
hiányozna. Két évszak eltelt, és túljutottam a homofóbián és a melegektől
való irracionális félelmen. Ez önmagában is kisebb csoda, és az rá a legjobb
bizonyíték, hogy itt ülök Shawn karjaiban, egy melegbárban, és nagyon
közel érzem magamhoz. De tudom, hogy a következmények ellenére ennél
még mélyebbre kell ásnom. Alig hat hónapom van hátra, és annyi
felfedeznivaló vár rám.
Shawn megpróbálja elterelni figyelmemet a bátyámról. Sztorizik,
táncolni hív más srácokkal, viccelődik, és amikor elmosolyodom, az ő arca
is felderül. Tudja, hogy fáj a szívem, és az ő szíve is fáj az én bánatom
miatt. Milyen szerencsés fickó vagyok, hogy Shawnnal tölthetem az időm,
valakivel, aki ennyire együtt érző és bátorító! Nem tudom, mihez kezdenék
nélküle, de gondolataim visszatérnek a bátyámhoz. Ami azt illeti, nélküle
sem tudom elképzelni az életem. De remélem, hogy eddig nem jutunk el.
 Harmadik rész
Újszövetség
„Ha az istened ugyanazokat az
embereket kezdi el gyűlölni, mint te,
biztos lehetsz benne, hogy az istenedet
a saját képedre teremtetted.”
Anne Lamott
 17 • Jézus női ruhában
Nem mondhatni, hogy régóta dolgozom a Revive-ban, de a kávézó méltó a
nevéhez. Úgy érzem, mintha újra élni kezdenék, emberek közt dolgozhatok,
és beszélgethetek velük mindennap. Felszabadító. Testhezálló. Illik hozzám
a kávésfiú szerepe. Szeretek kávét főzni egy olyan kávézóban, aminek ilyen
remek atmoszférája van. Mintha csak álmodnám az egészet, én legalábbis
úgy érzem. Most már ismerem a mesterség csínját-bínját, még egy profihoz,
EJ-hez is elküldtek továbbképzésre, Nashville északi felére. Megtanított a
tejeskávé művészetének rejtelmeire: szívek, spirálok… Az a helyzet, hogy
még férfi nemi szervet is megtanultam rajzolni. Felgőzölt, 2%-os szex – de
a törzsvendégek arcára mosolyt csal.
De van más előnye is, hogy olyan melegkávézóban dolgozom, amihez
egy melegkönyvesbolt is tartozik: ugyanis kedvezménnyel juthatok a
kínálathoz. Ingyen kölcsönözhetek filmeket, melyek mindegyike meleg
témájú. Természetesen. Tegnap például a Latter Days című filmet néztem
meg, melyben egy mormon igehirdető beköltözik egy csapodár sráchoz, és
egymásba zúgnak. Kedvencem az a rész, amikor a misszionárius egy
hölggyel beszélget a padon, és a fiú azt mondja, hogy kisfiúként imádta
olvasgatni a vasárnapi képregényeket, de ha túl közelről nézte őket, akkor
csak ezernyi, apró pontot látott belőlük. A képek értelmetlen ponthalmazok
voltak, amíg nem tolta távolabb az újságot a szemétől. Akkor egyben látta
az egészet, és a történet gyönyörű volt, jó és szórakoztató. Azt mondta a
padon ülő hölgynek, hogy szerinte az élet is olyan, mint a képregények.
Közelről csak pontok halmaza, amiknek nincsen semmi értelme, de Isten
felülről nézi az egészet, és az ő perspektívájából minden értelmet nyer. Nem
várhatjuk, hogy ilyen közelről nézve is jelentése legyen a dolgoknak.
Szavainak spirituális felismerése készületlenül ér. Nem mintha nem
vágnának mindennap oldalba hasonló váratlanságok. A stáblista legördül,
én meg szomorú leszek. Szeretném megmutatni a filmet néhány keresztény
barátomnak, de feltehetőleg csípőből elutasítanák, mondván, hogy ami
„homoszexuális, nem lehet keresztény”. Sajnálhatják. Nagyszerű film.
Visszaviszem a kölcsönzőbe a filmet, és bejelentkezem az újabb
műszakomra. Az idő beszélgetés és kávézacc közt telik.
 – Kimegyek elszívni egy cigit, ha nem probléma – mondom
főnökömnek, Brentnek.
– Persze. Kapd be a vacsorád! – feleli a monitorra meredve.
– Imádlak, te kis ribi – mondom, miközben az ajtó felé indulok.
Mosolyog.
– Én is téged, kurafi! – feleli a számítógépet bámulva.
Kimegyek. Felfrissít a hűvös, tavaszi levegő. A tornác korlátjának dőlve
rágyújtok. Jó, hogy van munkám. Ilyen gazdasági helyzetben az ember
összeteheti a két kezét. Kifújom a füstöt, és a cigarettát a jobb kezemből
átveszem a balba. A naplemente gyönyörű, mint egy narancssárga és vörös
tapéta, és az én nézőpontomból különösen élénk. Autók húznak el, a szél,
amit kavarnak, faleveleket és szemetet söpör ki a kanálisból. Előveszem a
mobilom, és SMS-t írok Shawnnak, megkérdezem, hogy van. Közel hat
hónapja viselem magamon a melegség bélyegét, és még mindig rengeteg
kérdés kínoz. Rájöttem, hogy ez az egész egy folyamat, aminek az a
lényege, hogy ne a bélyeget lássam, hanem az embert. Olyan sok minden
rejlik egy emberben! Vegyük például Brentet, nem az a kimondott
spirituális alkat, de ma azt találta mondani, szívesen visszamenne a suliba
teológiát tanulni. Teológiát, tessék? A legtöbb keresztény is ódzkodik tőle,
és ha mégis ráveszi magát, csak azért, hogy igazolhassa valamivel az
álláspontját.
Zenét hallok a szomszédos épületből. Az LMBT közösségi házban
karaokeestet tartanak. Kíváncsi vagyok, a melegkaraoke miben különbözik
attól a karaokétól, amit hetente látogatok. Talán nem is az éneklésben.
Inkább a számok kiválasztásában. Talán több popszámot és technót hallani,
mint egy heterobárban.
Az előbb hallott Britney Spears-dalt egy másik követi. Ismerősnek tűnik.
Nem hallom a szövegét, és nem jövök rá, melyik dalról van szó. Két ajtó
választ el a bulitól, és csak torzítva szűrődik át a szöveg. De ez a dal –
rémlik valahonnan. Kifújom a füstöt, és megpróbálok rájönni a címére.
Hangos, gyors és drámai. Milliószor hallottam, mégsem jövök rá.
Farizeusomra nézek, aki aggodalmas képet vág.
Be ne menj! Csak egy karaokebuli. Maradj szépen itt!
De nem tudok ellenállni. Úgy vonz, mint lepkét a láng. Kétségbeesetten
próbálom előásni emlékezetemből a szám címét.
Idegesítő, amikor nem jut eszedbe egy dal vagy egy film címe. Mintha az
agyam súlyos, ám időszakos Alzheimer-kórban szenvedne. Bekukucskálok
a kávézóba, a vendégek újságot olvasnak, vagy kávéznak. Brent továbbra is
a monitort bámulja. Nélkülözhető vagyok. Végül is vacsoraszünetem van,
vagy mi! Igazán nem kell aggódnom amiatt, hogy néhány percig elhagyom
a posztom, hogy átnézzek a szomszédba.
Kinyitom az ajtót, a zene hangosabb, de a szöveg továbbra is torzítva ér
el hozzám. Mintha olyan ponton viszketne a hátam, ahol nem tudom
megvakarni. Régen idegesített valami ennyire. A farizeusra nézek, aki
vonakodva követ. Nem tűnik túlságosan boldognak – de mikor tűnik annak?
Kinyitom a következő ajtó, és belépek a terembe. Körülbelül harminc
ember gyűlt össze, és együtt énekelnek a színpadon álló nővel… Bocsánat,
tévedtem, nem nő. Nőnek öltözött férfi. A fiatal Barbara Bushra hasonlít.
Fekete szoknyát és blúzt visel. Halvány rózsaszín zakóját – melyhez
színben passzol magas sarkú cipője – csillogó levélhez hasonlító bross
díszíti. Parókája nem hosszú, ám annál nőiesebb, nyaklánca
aranygyöngyökből álló bizsu. Szeme csukva. A hallgatóság teljesen a
hatása alá került.
Beljebb óvakodom. A közönség nem úgy viselkedik, mint egy tipikus
karaokebár közönsége. Kezük a magasban, szemük csukva. Mintha a szám
szövegére koncentrálnának – szinte transzban vannak –, amit kívülről
fújnak. Varázslatos.
Elkezdik a refrént, és tetőtől talpig libabőrös leszek. Alig tudok
magamhoz térni a sokktól.
Ismerem ezt a dalt. Gyerekkorom óta ismerem. Régen hallottam már, de
minden szavára emlékszem. Amikor a refrén megszólal, egy fél világ omlik
össze bennem.
„Istenünk csodálatos. Ő a mennyekben lakoz! Erős, szerető, okos.
Istenünk csodálatos!”
Az állam leesik. És úgy marad. Teljes döbbenet. Moccanni sem tudok.
Az agyam leáll, csak bámulok ki a fejemből: és nézem ezt az idegen
tömeget, akik egy átlagos karaokebulira gyűltek össze, és most
belefeledkeznek egy áhítatos istentisztelet pillanataiba. A színpadon álló
pucckirálynő háromszor ismétli el a refrént, mielőtt tovább dalol, és közben
hullámokban önt el a felismerés. Egész életemben azt tanultam, hogy
melegek nem dicsőítik Istent. Nem is ismerik. Nem is szeretik. Én meg
bevettem. Méghozzá olyan mértékig, hogy az elmúlt fél évben kétkedve
hallgattam Samantha, Matthew, Mel, sőt, még Shawn szavait is. Csendben
ültem, meghallgattam őket, de magamban megvolt a véleményem róluk,
mintha én tudnék valamit, amit ők sohasem fognak, és erre tessék! A
büszkeségem és a gondolkozásom alaptétele romokban hever egy férfi lába
előtt, aki úgy néz ki, mint a fiatal Barbara Bush, és közben az „Istenünk
csodálatos”-t énekli.
Egy férfi kiszúr a tömegben. Látja megdöbbent arcomat, és odajön
bemutatkozni, az igazat megvallva nem igazán tudok figyelni rá. A dal
véget ér, és egy másik következik. Lelkem egyik fele azt kívánja, hogy
Britney Spears jöjjön, vagy Cher. Ez a felem ugyanis az előző dalt puszta
véletlennek, vicces egybeesésnek akarja értelmezni, méghozzá
kétségbeesetten, csak hogy ne kelljen változtatnia hitén. De a kavargó
gondolatok ismét megdermednek, amikor megszólal a „Jöttem, hogy
áldjalak” című dal, ami a kedvenc dicsérő énekem volt a templomban. De
most nem templomban vagyunk! Ez egy közösségi klub, a nashville-i
melegnegyed szívében. Ez szürreális. Tényleg egy lusta dög vagyok, és
nem tudom, hogyan jutok túl ezen a pillanaton.
Végül csak összeszedem magam, és megbököm a mellettem állót.
– Gyakran történik ilyesmi?
Úgy tűnik, kíváncsivá teszi reagálásom a zenére.
– Mondhatni. Sokat járunk együtt templomba, szóval senki sem bánja, ha
Bill rázendít a Jézus-dalokra.
A mellettem álló farizeusra nézek, akinek hozzám hasonlóan leesett az
álla. Hatalmas kínban van, a vállára teszem a kezem.
A mellettem álló rám mosolyog, és úgy érzem, Isten is mosolyog rám.
Olyasminek voltam tanúja, ami ellentmond mindennek, amit eddig
igaznak tartottam. Térdre vagyok kényszerítve. De nem csak
megszégyenültem. Úgy érzem, összetörtem, apró darabokra, és hogy
bolond voltam, amiért nem hittem, hogy ez lehetséges. A tömeg rázendít a
refrénre, és a színpadon álló pucckirálynőt elkapja a hév. Úgy énekel, mint
én a templomban, és tudom, hol a szíve. Tudom, hogy valóságos, és hogy
többé nem kérdőjelezhetem meg, nem alacsonyíthatom le, nem
gyűlölhetem. Ő az ellentétem, de most egyformák vagyunk. A szívem
elszorul, mert tudom, melyik sor következik. Most már én is
bekapcsolódok, vagy legalábbis megpróbálok. Szájam formálni kezdi a
szavakat, félig énekelve, félig motyogva. Túlságosan meg vagyok lepve
ahhoz, hogy hangosan énekeljek, de senki sem hederít rám. Elveszünk a
felfokozott pillanatban. „Itt vagyok, hogy áldjalak. Hogy térdre boruljak.
Hogy azt mondjam, az Istenem te vagy! Te annyira jó vagy, te annyira
drága, te annyira csodálatos vagy nekem…”
A harminc perc egy szempillantás alatt elszaladt. Abban a fél órában
egymás után énekeltem a dicsérő énekeket, annyit, amennyi egy vasárnap
misén hangzik el, és hasonló átszellemültséget tapasztaltam. Úgy érzem,
óriási súly hullott le a vállamról, és a kérdésemre választ kaptam. Végül egy
Britney Spears-szám következik, és én elhagyom a közösségi klubot.
Félórás szünetemet néhány perccel túlléptem, de amikor belesek a
kávézóba, látom, hogy Brent még mindig a számítógép előtt görnyed, és
egyetlen vendégünk maradt. Újabb cigarettára gyújtok, és letelepedek a
teraszon.
A farizeus is mellém ül. Végre hallgat. Nem jut szóhoz. Ugyanazt látta,
amit én. Hallom, hogy lélegzete olyan mélyre süllyed a mellkasában, mint
kő a kútban. Vagy talán a saját lélegzetemet hallom.
Azt tanultam, hogy Jézusként kell viselkednem azokkal, akikkel
találkozom, hogy az isteni szeretet, hit és elkötelezettség jegyében éljek,
hogy mások is megláthassák Őt. Ha tényleg igaz, hogy egymás Jézusai
lehetünk, akkor mától teljesen más fényben látom a személyét. Mert ma
este… nos, ma este Jézust nőimitátorként láttam, és kiveszett belőlem a
gyűlölet utolsó morzsája is. Tudom, hogy ez az érzés csökkenni és
halványulni fog idővel – és ez a gyűlöletmentes állapot hasonlítani fog
ahhoz, mint amikor A passió című film megtekintése után három hétig nem
nyúltam magamhoz –, de bízom benne, hogy nem csak átmeneti állapotról
van szó. Remélem, nem felejtem el a libabőrt, a döbbenetet, és hogy milyen
csodálatos ebben az izzásban élni. A cigarettám közben végigégett. A
filteren két centi hamu lóg, ahogy az ideológiák a szívemen. A
cigarettacsikket az ajtó melletti szemetesbe dobom. És a cigarettacsikkel
együtt kihajítom az ideológiákat is. Tévedtem. Belépek a kávézóba, hogy
folytassam a munkát, de már nem ugyanaz a Tim vagyok.
Mintha a rejtőzködésben eltöltött évem kevésbé tűnne nehéznek, miután
láttam Jézust női ruhában.
 18 • Láthatatlanná válás
Anyám megkönnyebbült arccal lép be a kávézóba. Kétségtelenül
megkönnyebbülést jelent számára, hogy másodszülött fia mégsem meleg.
Talán maga a heteroszexualitás ténye elég ahhoz, hogy megbocsásson a
fájdalomért és a csalódásért, amit hazugságommal okoztam. Újra van egy
kisebbik fia, aki elvesz majd egy csinos, fiatal lányt, és unokákat nemz neki
(nagyon remélem, hogy így lesz). Mégis bánt a gondolat, hogy valaki
megkönnyebbüljön attól, hogy továbbra is az a heteroszexuális férfi
vagyok, akinek vélt. Vége lenne a világnak, ha tényleg meleg lennék? A
durva, bigott, hetero Tim értékesebb a kedves, békés, szerető szívű, meleg
Timnél? A nemi orientációt miért helyezzük a többi érték fölé? Miért
értékelik mindig többre a heterókat, mint a melegeket és a leszbikusokat?
Megfogja a kezem, és én szépen elmondok minden miértet és hogyant,
ami drasztikus kísérletemet illeti. Türelmesen végighallgat, nem szakít
félbe, de gyanakszom az indokait illetően. Lehet, hogy cinizmusom
azoknak a reakcióknak következménye, amiket az emberektől kaptam,
miután elmondtam, hogy meleg vagyok? Vagy alapállásommá lett a
védekezés. Vagy csak a folyamatos paranoiának köszönhető, ami most is
velem van. Ha nem óvna az a néhány ember, most még sebzettebb lennék?
De ez a saját anyám, és minimum, hogy megosztom vele az eredményeket,
melyekre a kételyeim nyomán jutottam.
Amikor beszámolok neki a női ruhában látott Jézusról, tekintete hasonló
elképedésről árulkodik, mint amit én éreztem azon a gyönyörű, megrázó
estén. Bocsánatot kér. Megkérdezem, miért. Azt feleli, azokért az
alkalmakért, amikor nem úgy bánt velem, ahogy kellett volna.
– Meglepett voltam és döbbent, időre volt szükségem, hogy
feldolgozzam, amit mondtál.
Tudom, hogy amit mond, teljesen igaz: azoknak, akik nyakig ülnek a
konzervatív vallásban, és „természetellenes és undorító” meleg életformáról
meg „meleg összeesküvésről” tanultak, sokkal nehezebb a
„szemléletváltás”. Isten tudja, hogy én aztán nem ítélhetek el senkit. Nekem
sem volt egyszerű eljutni a kérdésekig, és rájönni, hogy a dolgok nem
egészen úgy vannak, ahogy tanították nekem.
 Anyám leginkább a bátyámmal való kapcsolatom miatt aggódik, aki
telefonon közölte, hogy hazugságom miatt kísérletem végéig nem kíván
érintkezni velem.
– Úgy érzi, mintha hátba szúrtam volna – mondom. – Ráadásul a
melegek miatt. – Látom anyámon, mennyire aggódik. – Anya, elmondom,
mit feleltem neki. Azt, hogy valóban hátba szúrtalak benneteket, és hogy a
melegek miatt. De nincs egyetlen olyan meleg vagy leszbikus sem, akit ne
döftek volna hátba szexuális beállítottságának bélyege miatt. És ezt csak
úgy érthetem meg, ha kockára teszem a veletek való kapcsolatomat.
– Minden megoldódik majd – mondja. – Bízom benne, hogy inkább
előbb, mint később. Fáj, hogy a fiaim nem beszélnek egymással.
– Nekünk is fáj. Talán egy nap mindannyian megértitek.
A farizeus arcán gúnyos mosoly jelenik meg. A karaokeest óta mintha
megnémult volna. De arckifejezése ezer szónál ékesebben kifejezi, mire
gondol. Most ezt mondja az arca: „Egy napon talán majd megérted, milyen
fájdalmas az, ha saját testvéred átver.” És nem áll messze az igazságtól.
Nem tudhatom, a családom min megy át, de ezt az árat meg kellett
fizetnem.
– Nem tudom, segít-e, de sajnálom.
– Azt hiszem, pontosan értem, miről van szó, és nagyon büszke vagyok
rád – mondja. Anyám sokkal jobban kezeli ezt az egészet, mint vártam, és
ezért hálás vagyok.
Mi tagadás, jólesnek szavai, de azt kívánom, bárcsak akkor mondta
volna, hogy büszke rám, amikor melegnek hitt. Nem akarom kritizálni az
indítékait, de úgy tűnik, miután rájött, hogy hetero vagyok, sokkal
nyitottabb felém. Szívem szakad meg azokért a gyönyörű férfiakért és
nőkért, akiknek szexuális orientációjuk miatt olyan alapvető dolgot kell
nélkülözniük, mint a családi támogatás. El sem képzelhetem, mekkora
fájdalmakat tartogathat számukra az élet. Az én évem talán sétagalopp az ő
életükhöz képest.
Egy kis beszélgetés, kaja és jeges tea után távozom az étteremből.
Megnyugodtam, de a családom és köztem nagyobb a szakadék, mint valaha.
Anyám egész jól fogadta a hírt, és az általam ejtett sebet majd begyógyítja
az idő, de ki kell vernem a fejemből, hogy megváltoztathatom
gondolkozásmódjukat. Erre csak saját maguk képesek. Csak nekik áll
hatalmukban, hogy megértsenek, vagy teljesen leírjanak azért, amit
elkövettem. De leginkább az a sok elúszott lehetőség kínoz. Soha nem
találkoztak Shawnnal, és nem láttak bennünket együtt. Soha nem
találkoztak a barátaimmal, akikkel annyira szerettem volna, hogy
találkozzanak. Azok után, hogy kiderült a turpisság, nem kockáztathatok
meg hasonló találkozót. Még a végén elkottyantanának valamit, ahogy én
Andrew barátjának. A hír futótűzként terjedne szét a közösségben, és
lelepleződnék. Pedig a beismerés az én keresztem.
A kísérletem családi aspektusa kútba esett, de tovább kell haladnom azon
a területen, ami továbbra is nyitva áll előttem. Csekély az esélye, hogy
családom elárulja a titkom. Nem félek, hogy mások előtt is lebukom,
legalábbis egyelőre. A családomat és mostani társasági életemet egy világ
választja el egymástól. Szomorú, hogy olyan hosszú ideig fenntartottam ezt
az ideológiai kettősséget, és most még szomorúbb, mert hol az egyik
csoportban kell lennem, hol a másikban, és amikor az egyikben
tartózkodom, el vagyok vágva a másiktól. Ez az egész homoszexualitás
probléma csak megosztásra jó, hiszen a vallásos embereknek a konzervatív
vallás diktálja, mit fogadjanak el helyesnek, és mit ne. Ez irányítja
szándékaikat, és reakcióikat. És különösen a politikai nézeteiket. Remélem,
hogy megélem azt a napot, amikor keresztény fivéreim és nővéreim
belátják, hogy az elkülönülés nem a jézusi út.
Egy kávézóba hajtok, hogy beszélgessek a barátommal, Thomasszal.
Rossz hangulatban érkezem a találkozóra. Egy kávézóban ismerkedtünk
meg néhány hónapja, pár saroknyira apám házától. Egyből megtaláltuk a
közös hangot. Humorának és éles szemének köszönhetően, mellyel az élet
apró gyarlóságait látja, kellemes társaság, és mivel egy környéken lakunk,
közösek az ismerőseink is.
Beszélgetünk és kávézunk, amikor egyszer csak észreveszem, hogy
egykori lelki atyám, Frank és felesége, Cindy lép be az ajtón. Amikor
legutóbb hallottam erről az emberről, Jézus nevében megfeddett a
„döntésem” miatt, hogy meleg lettem, és azt ajánlotta, keressek másik
gyülekezetet. Azóta nem beszéltünk egymással. Thomas észreveszi az
arcomra kiülő feszengést, de nyugodt marad. Ő is ismeri ezeket az
embereket. Remélem, nem jönnek ide beszélgetni.
– Jól vagy? – kérdezi, mert érzi, mekkora kínban vagyok.
Bólintok. Amikor észreveszem, hogy Cindy elindul felénk, paprikavörös
leszek.
Úgy érzem magam, mintha gombostűre szúrva egy nagyító alatt
bámulnának. Angolosan tűnjek el a vécében, és vészeljem át ott, amíg
távoznak? De a rám törő rettegésről elvonja figyelmem a felismerés, hogy
esze ágában sincs velem beszélni. Egyetlen árva szót sem. Csak Thomasra
néz, engem észre sem vesz. Csak Thomashoz beszél, csak őt fogadja el
létező személynek. Én láthatatlan vagyok számára.
Ez felbosszant. Egy árva „helló”-t sem kapok? Egy mosolyt sem?
Három-négy perc csevegés után udvariasan búcsút vesz, és anélkül, hogy
engem egyetlen szóra méltatna, távozik. Férjével együtt elhagyják a
kávézót, én meg ott maradok zakatoló szívvel.
Thomas hitetlenkedve néz rám:
– Nem akarom elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet.
Mosolyogva sóhajtok.
– Ez nem az első alkalom, hogy ilyesmi történik veled, ugye? – firtatja.
– Nem. De ők most néztek át rajtam először. Azóta nem találkoztunk,
hogy előbújtam.
– Ez nem burkolt megvetés volt, hanem otromba és nyers elutasítás –
rázta a fejét rosszallóan.
– Remélem, a gyülekezet tagjait nem így kezeli.
– Ez hihetetlen! – mondja, láthatóan felkavarta a dolog. – Nem hiszem el,
hogy ennyire sértőn viselkedett!
– Már megszoktam. Soha nem voltam annyira magányos, mint ezekben a
hónapokban.
– Remélem, hogy megtalálod a békét, barátom. Tényleg remélem. –
Thomas őszintén együtt érez az emberekkel, különösen azokkal, akiket a
keresztény fővonal kiközösít.
– Én is – feleltem, és megpróbáltam túltenni magamat a megaláztatáson.

Egyszóval nem ez volt életem legkönnyebb napja. Úgy érzem, nem csak a
családomtól távolodtam el, hanem az egész múltammal elvesztettem a
kapcsolatot. De felfoghatom ezt afféle mennyei búcsúajándéknak is. Lehet,
hogy Isten áldása volt, hogy a lelkészt meg a feleségét eltávolította az
életemből – de az olyan kínos helyzeteket, mint az előbbi, képtelenség
megszokni. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a történtek nem is
annyira a hit, mint a konzervatív eszmék számlájára írhatók. Egy dolog szó
szerint értelmezni a Bibliát, és egy másik dolog megvetni másokat. Shawn
és én sokat beszélgettünk erről az utóbbi időben: „Higgy, amit akarsz, csak
ne akarj elnyomni a hiteddel” – mondta. Be kellett látnom, hogy eddigi
életemben az elnyomó szerepét töltöttem be, és módszereim több kárt
okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak.
Közeledik a születésnapom, és azon gondolkozom, vajon a barátaim,
akik eltűntek a süllyesztőben, jelentkezni fognak-e, vagy továbbra is
semmibe vesznek? Vajon a bátyám felhív majd? Elkezdem érezni azoknak a
dolgoknak a súlyát, amit a melegség bélyege megváltoztatott az életemben,
és egyre nehezebb megemészteni, mennyi mindentől foszt meg ez a stigma.
Egyik felem alól kicsúszott a talaj, és vele veszett a képesség, hogy
elviseljem a magányt. Személyiségemet hosszú ideig mások véleményébe
csomagoltam, különösen azokéba, akikkel időtlen idők óta ugyanazokban a
vallási körökben forogtunk. Egyfolytában láthatatlannak érzem magam,
mint Thomasszal a kávézóban. Míg a társasági életem egyik fele virágzik, a
másik, a régi, szemlátomást hervadozik. Már csak a puszta lényem maradt,
és buzgón imádkozom, hogy az aggodalom és a depresszió, ami felütötte a
fejét, ne verhessen bennem gyökeret.
 19 • Lejtőn
Ma van a huszonkettedik születésnapom, és a Revive-ban – mivel
vendégcsalogató napot tartunk – tizennégy órát kell lehúznom egyvégtében.
A dupla műszakhoz vedd hozzá a lelki gyötrelmet, amit a bátyám
ellenségeskedése okoz, és kiderül, hogy nincs sok okom ünnepelni. Tavaly
a bátyám és a sógornőm bulit rendeztek a tiszteletemre, most kíváncsi
vagyok, kapok-e legalább egy boldog születésnapot kívánó SMS-t. Ó, hogy
megváltozott az élet! Most kávét és szendvicset szolgálok fel melegek és
leszbikusok százainak, akik megkezdték a Meleg Büszkeség Napját
megelőző, kéthetes ünneplést. Izgatottan kellene várnom az új
beszélgetéseket és ismeretségeket, de több őszinte lelkesedést képtelen
vagyok kicsikarni magamból. Letörtem. Hiányzik a családom, habár csak
néhány hét telt el, mióta nem beszéltem velük.
Tegnap este sikerült kiütnöm magam apám házának a kanapéján; miután
elég sört bevedeltem, tucatnyiszor elénekeltem magamnak, hogy „Boldog
szülinapot!”, és a könnyzacskómból az utolsó csepp könnyet is kisírtam.
Nem tartozik életem legbüszkébb pillanatai közé.
Sorozatban készítem a lattékat, amíg a vendégek a könyvesboltban
olvasgatnak. A törzsvendégeket nem téveszti meg erőltetett mosolyom, és
próbálnak felvidítani. Scott és Jason az édes teájukat kortyolgatják, és
szokásukhoz híven most is flörtölnek velem. Amikor néha elmosolyodom,
úgy érzik, mintha megütötték volna a főnyereményt. Az a helyzet, hogy
barátok közt lenni akkor is jó, ha történetesen szar kedved van. Nem tudom,
hogyan történhetett, de ezek az emberek szinte a családommá váltak… vagy
legalábbis a család fogalmához legközelebb eső valamivé, amivel jelen
pillanatban rendelkezem. Scott megpróbál huszonkét születésnapi
seggrepacsit adni, plusz kettőt, hogy tovább nőjek, és ígéri, hogy azt a
kettőt „sohasem fogom elfelejteni”. De fenekem felé suhintó tenyere elől
sikeresen elugrom. Jó, hogy itt ez a pult!
Minden egyes elkészített kávé után a mobilomra pislogok, hogy jött-e
SMS a bátyámtól, de semmi. Se szöveg, se hívás, se kapcsolat.
Amikor Shawn megjelenik, rögtön jobb kedvre derülök. Mosolya és
ölelése eszembe juttatja, milyen szerencsés vagyok. Szünetet tartok, és
leülünk a kanapéra, az élőzenét hallgatjuk. Beszámolok neki lelki
gyötrelmeimről. Én kitálalok, ő meg szokásához híven most is kedvesen
végighallgat.
– Jaj, szívem, ez borzasztó! – mondja, aztán magához ölel, és bátorítóan
simogatni kezdi a hátam. Nehezen állom meg sírás nélkül.
De veszek néhány nagy levegőt, és összeszedem magam:
– Nincs semmi baj. Hozzá kell szoknom, ennyi.
– Én itt vagyok neked, és a többiek is. Ha valamire szükséged lenne,
tudod, hogy én segítek.
– Tudom, és köszönöm! – Továbbra is a könnyeimet próbálom
visszanyelni. A mobilomra nézek. Semmi. Shawn nagyfokú kegyességére
és férfiasságára a leggyönyörűbb példa együtt érzése és lelkiállapotomat
illető őszinte aggodalma, miközben a fegyverhordozó szerepét alakítva
kísér az utamon. Ha Shawn velem van, leomlanak bennem a falak, és
érzem, hogy valami változás megy végbe a lelkemben. Barátsága
megváltoztat, lecsiszolja a durva éleket. Shawn megfogja a kezem,
miközben beszélgetünk. Fizikai közelsége már régen nem zavar. Szerencsés
vagyok, hogy ő van nekem. Shawnnal való kapcsolatom talán az összes
eddigi párkapcsolatomnál valóságosabb. Ő személyesíti meg azt a kedvest,
akihez hasonlóval majd találkozni szeretnék, és akármilyen furcsa: életem
alapvető részévé vált. Szeretete annyira tapintható és szép, hogy Shawnra
többé már nem úgy tekintek, mint egy álcára, egy hamis kedvesre, akivel a
többieket akarom megtéveszteni, hanem mint egy igazi társra az életben –
legalábbis egy ideig... Kapcsolatunk lehetőségei behatároltak, de erre
igyekszem nem gondolni. Inkább a pillanatra koncentrálok, arra, hogy mit
tanulhatok ettől a drága, édes embertől, akit mindenki a kedvesemnek hisz.
Szeretem a nappali Church Streetet, szeretem nézni a családokat, ahogy
felbukkannak, és belevetik magukat a melegnegyedbe. Sok családot a
softballról ismerek. Akik tudnak a születésnapomról, nem felejtenek el
megölelni, és kávéjuk után bőkezű borravalót adnak. Hatalmas az
összetartás. Önkéntelenül azt kívánom, bárcsak a gyülekezetben is ilyen
erős lenne, mint a Church Streeten. A keresztény közösségek, melyeket
annak idején látogattam, sokat tanulhatnának természetes szerveződés
tekintetében azoktól a melegektől és leszbikusoktól, akiket van szerencsém
a barátaimnak nevezni. Soha nem erőltetik, hogy más legyek, soha nem
éreztetik velem, hogy nem vagyok elég jó, vagy értékes a barátságra és
bajtársiasságra. Akár elhiszik keresztény barátaim, akár nem, de ezek az
emberek boldogok és elégedettek. Nem lázadóbbak, és nem szenvednek
több bűntudattól egy átlagos kereszténynél. Velük való megismerkedésem
bebizonyította, hogy másokra kivetített morális előítéleteim lakmuszpapírja
nem mutatja ki, mi rejlik a szívben. Még nem igazán tudom, hogy a
lelkemben történt változás milyen kihatással lesz a kísérlet utáni életemre,
de remélem, hogy nem feledkezem meg róla.
A munkaidőm letelt, születésnapom a végéhez közeledik. Terápiás
jelleggel felmosok. Nézem, ahogy a nap piszka úgy tűnik el, mintha ott sem
lett volna. Azon tűnődöm, mi lenne, ha életünk piszkát-sarát hasonló
gyorsasággal lehetne eltüntetni. Ha foghatnánk az igazságot, és széles
mozdulatokkal feltörölhetnénk vele minden nemkívánatos és hamis dolgot.
A növekedéshez és a változáshoz erő szükségeltetik, fárasztó folyamat. De
megtisztít. Ártatlannak érzem magam, mint egy gyermek, aki most
tanulgatja az életet. Nem számítottam rá, hogy az ártatlanság élményével
gazdagodom. De eddig is annyi minden történt, amire nem számítottam…
Nem számítottam rá, hogy a családom ilyen korán szembesül az
igazsággal, és ami még rosszabb, hogy egyiküket elveszítem emiatt. Nem
számítottam a magányra, és a kietlen pillanatokra, amik lassabban
vánszorognak a „Régi idők evangéliumi órája” című tévésorozat adásainál.
Nem számítottam a rejtőzködés összezúzó súlyára, a bennem kialakuló
bizalmatlanságra, álcám fenntartásának nyomasztó kényszerűségére, sem az
örökké jelen lévő, beépüléssel járó paranoiára. Voltaképpen arra sem
számítottam, hogy az emberek egy ötbetűs szó miatt megszakítják velem a
kapcsolatot. Mert hát ki tenne ilyet? Az ajtó üvegén meglátom a
tükörképemet, és elnevetem magam. Ha valóságnak azt nevezzük, amit
érzékszerveinkkel felfogunk, és ha a valóság irányítja életfelfogásunkat,
akkor az én életem és a vallásom olyan észleleteken alapult, amihez képest
a Homályzóna maga a normalitás. E világészlelés elmaradhatatlan társai –
ahogyan az enyémek is voltak eddig – a kimondatlan előítéletek. És ezek az
előítéletek gonoszabbak, mint bármi, aminek nagy ívben való elkerülésére
tanítottak. De legalább már nem kell semmit rejtegetnem. Hitem az alapjáig
csupaszodott, és már semmiben sem vagyok biztos, amit „igaznak”
tanítottak.
11:25, éjjel. Kijelentkezem. Üzenet továbbra sincs. Szorongva hajtok
anyámhoz, ahol az éjszakát szándékozom tölteni. Mindent átjáró
félelmemet az okozza, hogy bár mindjárt éjfélt üt az óra, legjobb barátom,
egyetlen testvérem továbbra sem jelentkezett. Azt a valóságtól
elrugaszkodott vágyálmot dédelgetem magamban, hogy anyám háza elé
érve megpillantom bátyám furgonját, és amikor belépek az ajtón, ott
találom az egész családot, akik arra várnak, hogy velem ünnepeljenek – a
kései óra ellenére is. Aztán elmondják, mennyire szeretnek, és minden
rendben lesz megint. Huszonkettedik születésnapom utolsó néhány percét
együtt töltjük tortát eszegetve, nagy örvendezésben. De amikor anyám háza
elé hajtok, a furgonnak se híre, se hamva. Minden erőm elhagy. Már csak öt
perc van hátra a születésnapomból. Kérlek, tesó, ne hagyj cserben! Ne
hagyj lógva. A farizeusra nézek, összehúzott szemöldöke a megerősítés,
amire szükségem van.
Nem ő hagy lógva. Te hagytad lógva magad. Amint vetsz, úgy aratsz. Te
tehetsz róla.
Korlátoltságunk mindkettőnket lógva hagy. És megnyomorít.
Tőlem gondolhatsz, amit akarsz, csak ne hazudj magadnak! Tudod, mi az
abszolút igazság, és mi nem az. A Biblia elég érthetően megmondja, és te
eltértél ettől. Elárulnád, hogy végül is mit akarsz?
Egy nyamvadt szöveges üzenetet! Egy apró jelzést, hogy nem felejtett el.
Egy felköszöntést a bátyámtól!
Boldog születésnapot! Most örülsz?
Cseszd meg! Kiszállok a kocsiból, és a néhány lépcsőfok után elérem az
ajtót. Anyám sörrel és tortával vár, pedig általában kilenckor már lefekszik.
A születésnapom utolsó perceiben örülök, hogy legalább ő gondolt rám.
– Boldog születésnapot, kisfiam! – mondja, aztán meglátja az ábrázatom.
Amikor a telefonomra nézek, az óra 11:59-ről éjfélre vált. Még csak nem is
írt.
– Jól vagy? – kérdezi aggodalmasan.
– Nem, anya, nem. De legalább most már felfogtam. Vettem az adást.
Látom, hogy szeme megtelik könnyel, sikerült megbántanom. Gyorsan
elmosolyodom, és ahelyett, hogy ráönteném a bánatom, elmesélem, milyen
napom volt. Elfogyasztjuk a tortát, aztán felvonul a szobájába. Megint elhitt
egy hazugságot. Először azt adtam be neki, hogy meleg vagyok, most meg
játszottam neki a boldogot. Belefáradtam már, hogy színleljek előtte – de
ma este ezt kellett tennem.
– Meg ne idd az összes sört az éjjel! – kiáltja vissza aggódva a lépcsőről.
– Dehogy, anya! – kiáltom vissza vidáman. Egy újabb hazugság.
Az üres telefonkijelzőre meredek. Pillanatok alatt felhörpintem a nyitott
söröm, és a szemetesbe hajítom. Kinyitom a hűtőt, amiben tizenkét
sörösüveg vár rám, ki is veszek egyből hármat.
 A konyhaajtó keretét támasztó farizeusra nézek. Kérsz egyet? Nem
válaszol. De kétlem, hogy inna.
Csak az üvegből kiszökő szénsav sziszegését hallani. Egyedül vagyok
anyám nappalijában. Leülök a kanapéra, és még egy utolsó pillantást vetek
a telefonomra.
Semmi.
Ma éjjel nem fogok magamnak énekelni, és megpróbálok felülkerekedni
az önsajnálaton. Tényleg megéri? Ennyi szívfájdalom? Visszamegyek a
kanapéhoz, és kinyitom az oldaltáskám, hogy elővegyem a laptopot. A
táskában egy becsomagolt ajándékra és egy üdvözlőlapra akadok. Az
elején, nagy betűkkel ez áll: „CICAFIÚNAK”.

Drága Timothy,
te egy gyönyörű lélekkel megáldott, gyönyörű ember vagy, és szeretnénk,
ha tudnád, mennyire csodálunk! Fel a fejjel! Bármi történjék, ránk
számíthatsz. Csak ne feledkezz meg az édes teánkról!
Türelmes udvarlóid:
S és J

Kibontom a szép csomagolást, és megpillantom azt a könyvet, amivel

már hetek óta szemezek a könyvesboltban. Tökéletes. Belekortyolok a
sörömbe, és felsóhajtok. Elámulok az emberek jóságán, és azon, hogy
mekkora hatással van rám ez a jóság. Már nem is érzem magam annyira
egyedül.
 20 • És boldogan éltek
Az alkoholizmus nem divat a családomban, és én sem tartom magam
alkoholistának. Amikor hasogató fejfájással és kiszáradt szájjal felébredek,
elgondolkozom rajta, hogy az alkohol megfelelő módja-e a fájdalom
csillapításának. Annak idején, amikor először lerészegedtem, bátyám
tanított meg rá, hogy lefekvés előtt igyak sok vizet, és kapjak be egy Advilt.
Miután múlt éjjel mind a tizenkét üveg sört benyakaltam, direkt nem
fogadtam meg a tanácsát. A nappali ablakán át beáradó napfény tudatomra
ébreszt, és emlékeztet szörnyű döntésemre. Csontjaimban érzem a
másnaposságot. Minden újabb pillanattal nagyobb lesz a dehidratáltság
okozta fájdalom. De nem érdekel. Ezt akartam.
Ezt akartam érezni, hogy felkelvén mindenre emlékezzek. Anyám lejön,
hogy megkezdje reggeli szertartásait, és meglát, ahogy ott döglök a
kanapén. Isten tudja, hogy festhetek. Nem szól semmit, csak összeszedi az
ágy mellől mind a tizenegy üres üveget, és kiviszi a konyhába. A következő
percben egy pohár vízzel és két Advillal tér vissza.
Mostohaapám, Larry is lejön a lépcsőn:
– Tizenkét sör majdnem éhgyomorra, nem túl bölcs dolog!
– Úgy érzem magam, mintha negyvenet ittam volna meg – vonszolom fel
magam a vendégszobába. Amikor elérem az emeleti ajtót, hallom, hogy
anyám és Larry rólam beszélnek a konyhában.
– Minden rendben lesz vele. Át kell mennie ezen, és nekünk nem kell
megértenünk az okát – mondja Larry.
– De látom, hogy szenved, és én nem tudom nézni, ha szenved – fakad
sírva anyám.
– Akkor legjobb lesz, ha beszélsz a másik fiaddal is.
Elérem az ágyat, és belezuhanok.
Az elkövetkező két hétben kettős életet élek. A munkahelyemen
igyekszem minél többet tanulni, és minél mélyebben megismerni új
barátaimat, de hazaérve felveszem a duzzogó részeges szerepét. Nehéz
bevallani, de teljesen elvesztem önmagam – olyan alak válik belőlem,
amilyen soha nem akartam lenni.
Újabb szerda este a Tribe-ban. Will a második korsó Blue Moont teszi
elém.
 – Hogy vagy? – kérdi.
– A bátyám nem beszél velem.
– Mióta?
– Több mint egy hónapja.
– Sajnálom, Tim. – Will nem firtatja, mi az oka a mosolyszünetnek. Csak
gyengéden és bátorítón a hátamra teszi a kezét. – Ha szükséged van
valamire, akár csak egy vállra, én itt vagyok!
– Köszönöm, Will!
– Szeretlek, haver!
– Én is, tesó!
Balra nézek, és észreveszek két csókolózó férfit a sarokban. Régebben ez
kínosan érintett volna, de ma már természetes. Ez a két srác évek óta együtt
jár, és minden kedd délután, óramű pontossággal megjelennek kávézni a
Revive-ban.
Úgy döntök, átsétálok a kávézóba. Meleg van, túlságosan meleg egy
szerda estéhez. Hiányolom a hűvöset. Homlokomat törölgetve lépek be a
kávézóba. Brent felnéz, meglepődik felbukkanásomon.
– Tim, jó, hogy itt vagy! Beszélnünk kell.
A titkom tudódott ki, vagy más probléma merült fel?
– Miről van szó? – kérdem idegesen.
– A kávézóról – többet nem árul el egyelőre.
Átmegyünk a közösségi házba. A színpadra nézek, ahol a női ruhába
öltözött Jézust láttam, és elmosolyodom. Ehhez a helyhez életem egyik
legdrágább emléke fűz. Kíváncsi vagyok, mi fog még hozzáfűzni, ha
kilépek innen.
– Összefoglalom, mi történt. A tulajdonos szereti a Revive-ot, és boldog,
hogy létrehozhatta, de a múlt héten kiderült, hogy a bankja csődbe ment.
Sajnos képtelen fenntartani a helyet, amíg az anyagi helyzete nem
rendeződik.
– Tessék?! Azt akarod mondani, hogy nincs többé állásunk? – Döbbent
vagyok. Brent a vállamra teszi a kezét, és megint rám nehezedik a
munkanélküliség súlya.
– Egy hetünk van, hogy felkészítsük a helyet a bezárásra, vagy arra, hogy
egy másik tulajdonos átvegye.
– Új tulajdonos? Ki akarja megvenni a kávézót?
– A hátsó konyhát bérlő kifőzde nagyon érdeklődik iránta. De a saját
családtagjaikat dolgoztatnák itt.
 – De ők mind heterók!
– Tudom.
– De ez egy LMBT-kávézó! – A veszteség érzése kerít hatalmába, és
dühös vagyok, amiért a Revive nem lesz többé Újjászületés.
– Még van egy hét munkaviszonyunk, és egy nagyszerű referenciánk,
amivel állást kereshetünk. – Brent a földet nézi, szóhoz sem jutok.
– A baj mindig csőstől jön – mondja Brent. – Kár érte. Most indult be
igazán a kávézó, és nagyon jó volt együtt dolgozni.
– Ez a kávézó, ez a munka… az egyetlen ok, amiért még nem adtam fel.
– Szemem megtelik könnyel, de megpróbálom összeszedni magam.
– Azon leszek, hogy egy ragyogó ajánlólevéllel a kezedben távozhass
innen. Ez a hely számomra is olyan volt, mint egy korty friss levegő! –
Brent legalább annyira le van törve, mint én.
– Tudom.
Felkelek, visszamegyek a kávézóhoz, kinyitom az ajtót, és olyan
szemmel nézek körül, mintha most látnám először. A kávézó gyönyörű. A
nyári este fogyatkozó fényei barnás glóriát varázsolnak a faasztalok és a
pult fölé. Még a sellőfiú is gyönyörű. Uszonyán és farsangi jelmezén
megcsillan a lemenő nap, és fénypászmákat nyilaz felém.
Szeretem ezt a helyet.
Szeretem ezt a munkát.
Szerettem azzal a tudattal munkába indulni, hogy emberek várnak rám,
akik fontosak nekem.
A kanapén ülő farizeus közönyösen átkarolja Marco vállát.
Sajnálom, Tim, de jó, hogy így történt.
Nem, ez hazugság!
Nem felel. A vendégekre nézek, akik végigkísérték életem utóbbi néhány
hónapját, és annyi mindent tanultam tőlük önmagamról – és arról, hogy mit
nem jelent melegnek lenni.
Melegnek lenni nem jelenti azt, hogy szexéhes perverz vagy. Melegnek
lenni nem jelenti azt, hogy süket és vak vagy a vallásra. Amit a
szomszédban láttam, ezt tökéletesen bebizonyította. Az év – de könnyen
lehet, hogy az életem – legcsodásabb élménye volt az Urat dicsérő
pucckirálynő.
A pult mögé állok, és készítek egy lattét. A gőzölő sziszegése és a hideg
folyadékból selymes, lágy krémmé változó tej bugyogása megnyugtat. A
felgőzölt, selymes tejet a kávéba öntöm, és a tetejére fehér szívet rajzolok.
Eddigi munkáim közül kávésként álltam meg leginkább a helyem. Fél
szívemet hagyom itt, ha bezárják ezt a helyet, de hálás vagyok az
emlékekért. Egy hetem maradt, egyetlen hetem, hogy kiélvezzem a kávézót,
mielőtt végleg eltűnik. Belekortyolok a tejeskávémba. A szívem
megszakad. Miért kell az életben minden jónak elmúlnia, ahogyan ennek a
kávézónak?

Az utolsó napom a Revive-ban túl gyorsan elérkezik. Hosszan ízlelgetem a

búcsút, mint egy jó szivart. Mindenki szomorú. Délután négy óra van,
amikor utoljára jelentkezem be a munkahelyemen. Észreveszek egy ismerős
arcot. Marshall az egyik kedvenc törzsvendégem, mert mindig zárásig
marad, és kellemesen elbeszélgetek vele takarítás közben.
Marshall az egyik legfelvilágosultabb elme, akivel találkoztam
életemben. Pantallót visel, kalapot, és fekete ingén egy gesztenyebarna
mellényt. A törzshelyén ül, a szokott italával: fahéjas tea, lefölözött tejjel.
Táskája mellett becsomagolt ajándékot pillantok meg. Amikor meglát,
felém int és feláll. Egyik kezében a fahéjas teája, a másikban a gyönyörűen
becsomagolt ajándék.
– Szia, Timothy!
– Helló, haver!
– Hoztam neked néhány könyvet, amit szeretném, ha elolvasnál. Érintik a
beszélgetéseink témáit, és mivel többet itt nem tudunk már társalogni,
gondoltam, örülnél nekik.
Átnyújtja az ajándékot, kibontom a bíborszalagot, aztán egyik végéről
letépem a ragasztószalagot, és két könyvet csúsztatok ki a csomagolásból,
melyekről Marshall néhány hónapja beszélt. Mindkét könyv az AIDS,
illetve országunkban való terjedésének témakörét járja körül. Történetek
találhatók benne AIDS-betegek szenvedéséről és fájdalmáról, és arról a
küzdelemről, amit a melegközösség folytat a járvány legyőzéséért.
– Tudom, hogy alig egy éve bújtál elő, és ennek nagyon örülök… – egy
pillanatig habozik, mielőtt folytatná. – De szeretném, hogy elolvasd ezeket
a könyveket, mivel egy tökéletlen világban élünk, és nem szeretném, ha
áldozatául esnél valami veszélyes dolognak. Az LMBT-sek csodálatos
emberek, de nem vagyunk hibátlanok! Nem akarom, hogy bennünket is
piedesztálra állíts, ahogy a konzervatív gyülekezettel tetted. Legyél realista
és őszinte! Ha valaha könyvet írnál, ahogy rebesgetted, soha ne feledd,
hogy az életben semmi sem tökéletes! De az emberek gyarló és nemes
pontjait ugyanazzal az őszinteséggel kell feltárnod.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Elég, ha érzed – feleli. – A mi közösségünk, ha hívhatjuk így, kilóg a
címke alól, amit ráragasztottak. És mint az életben mindenhol, ebben a
közösségben is van rossz és jó. Rengeteg fájdalom, sérülés, trauma.
Szeretném, hogy tudd, hogy én téged jó embernek tartalak. Imádkozni
fogok, hogy távol maradj a rossztól.
– Megteszek mindent, hogy életem hátralévő részében távol tartsam
magam tőle, Marshall. És sohasem fogom elfelejteni közös éjszakáinkat a
teraszon, zárásidőben. – Eltűnődöm rajta, vajon tudja-e a titkomat, vagy
csak gyakorlati tanácsokat ad?
– Én sem. – Megölel, és elönt a bánat. Nem tudom, látom-e valaha
Marshallt. A Church Street melegbárjaiba nem jár, azt mondja, az nem az ő
közege.
A kávézó elvesztése nem csupán állásom elvesztését jelenti. Hanem a
családom elvesztését is, az emberekét, akiket megszerettem. Marshall
visszatelepszik a helyére, a könyvet csomagolópapírostól a táskámba
rakom.
Néhány perc múlva befut Jason és Scott, hogy elfogyasszák utolsó édes
teájukat, és utoljára beszélgessünk még egyet a kávézóban.
– Nagyon csinik vagytok ma, srácok! – mondom, miközben felszolgálom
a teát.
– Közel sem olyan csinosak, mint te! Nem alszol velünk ma este? –
kérdezi félénken Jason. Félig viccből, félig azért, mert tényleg nem bánná,
ha az ágyába csábíthatna.
– Hiányozni fogsz, kölyök – fogja meg a kezem Scott.
– Hát még ti nekem!
Jason úgy tesz, mintha sírna.
– De Timmy! Kin legeltessem a szemem ezután?! – Alsó ajkát duzzogva
lebiggyeszti.
– Majd találsz mást, akit megigézhetsz.
– Mi lesz veled? – kérdezi Scott. – Hogy állsz anyagilag?
– Megleszek. Lehetne jobb, de rosszabb is.
– Ne adjunk egy kis pénzt? – kérdezi Jason.
– Semmi hátsó szándék – mondja Scott a félreértések elkerülése végett.
Jason összehúzza szemöldökét.
 – Tényleg nagyon rendes tőletek, srácok. De köszönöm, megleszek.
– Biztos vagy benne? Nem szeretnénk, ha gondjaid lennének. Boldogan
adunk kölcsön, ha megszorulnál.
Nagylelkűségük az Újszövetség első egyházközösségét juttatja eszembe,
az Apostolok cselekedeteiből. Nem ismerték a nélkülözést, mert mindent
megosztottak egymás között, és boldogan adtak, ha kellett. Még nem volt
szerencsém olyan gyülekezethez, ahol ennyire szívesen segítettek volna a
bajban.
– Mindegy. Az ellen nem tiltakozhatsz, hogy bőséges borravalót adjunk
ma este.
– Milyen borravalóra gondolsz, szivi? – kérdezi Jason a partnerét.
– Örülök, hogy ismerlek benneteket, srácok, és mindkettőtöknek hálás
vagyok. – A pultra nézek, és kórusban felsóhajtunk. Bánatunk leírhatatlan.

Amikor lekapcsolom a kávéfőzőt, már üres a kávézó. A „nyitva” táblát

megfordítom: „zárva”. A pillanat tele érzelmekkel: csalódottsággal, de
hálával is. Megtudtam, hogy a kávézót valóban a hátsó kifőzde vette meg,
és a kávézó jelenlegi vezetője félállásban felügyeli majd az átalakulást. Ő
marad itt az egyetlen meleg, és a kávézó nagy árat fizet ezért. Egy hely
atmoszféráját és szépségét vendégköre adja meg. A Revive fénye
elkerülhetetlenül megfakul az átalakítástól. Nem haragudtam még heterókra
annyira, mint amikor arra gondolok, hogy a változtatásokkal megölik ezt a
helyet.
Amíg mosogatok, Brent feltörli a padlót. Nem szólunk egymáshoz.
Túlságosan szomorúak vagyunk a beszélgetéshez. Nem gondoltam volna,
hogy ennyire szerethetek egy munkát. Ahogy azt sem, hogy a Bibliaövezet
szerény melegnegyedében található melegkávézó ilyen mély nyomot hagy
az érzelmeimben.
Megszámolom a borravalós tányér tartalmát, és felnevetek a pofátlanul
magas összegtől, amit kaptam. Úgy látszik, Jason és Scott gondoskodtak
rólam. Mindenki gondoskodott rólam ma este. Bár a kísérletemről nem
tudnak, jólesik belegondolni, hogy mindannyian ismernek engem. Miután
végzünk a takarítással, Brent és én vetünk egy búcsúpillantást kis
kávéházunkra.
A könyvesbolt vezetője éppen nagytakarítást végez a gépek mögött.
Mielőtt az új tulajdonos átveszi, a kávéháznak át kell esnie egyfajta
egészségügyi ellenőrzésen. Közli velünk, hogy mehetünk. De én nem
akarok menni. Az utolsó pillanatig élvezni akarom a helyet. Brent is lógatja
az orrát.
Brenttel a kavicsokkal felszórt, hátsó parkolóhoz megyünk, és megölel.
– Élmény volt veled dolgozni… – mondja lágy hangon.
– Sokkal tartozom neked, hogy alkalmaztál. Nagyszerű volt – felelem.
Az autókhoz megyünk. Mielőtt beszállnék a sajátomba, Brent leengedi az
ablakot, és kiszól:
– Szeretlek, te kis ribi!
– Dettó, te kis ribi! – felelem.
 21 • Büszkeség és balítélet
Közeleg június vége, a hónap a Meleg Büszkeség Napjának megünnepelése
jegyében telt. Eddig még nem voltam Meleg Büszkeség Napján, de annyit
hallottam róla ebben a hónapban, hogy el tudom képzelni. A Tribe és a Play
népe úgy készül rá, mint egy nagy ünnepre, mondjuk a karácsonyra:
bulikkal, ajándékokkal és transzvesztita műsorokkal. A fesztivál
helyszínétől néhány saroknyira leparkolok, és gyalog megyek a Riverfront
Parkba. Még csak délelőtt tíz óra van, de telefonom időjárás-alkalmazása
szerint a hőmérő higanyszála 37 Celsius-fok fölé kúszott. A nyakamról és a
mellkasomról csorog az izzadság, és bíborszínű pólóm úgy tapad rám,
mintha csomagolófólia lenne. Szörnyen nézek ki – de ebben a hőségben a
többiek sem néznek ki jobban. A pucckirálynőkre gondolok, akiknek
arcáról lefolyik a festék, szegény lányok! Sindy (aki napközben Ian) tegnap
a Tribe-ban azt mondta, feketébe öltözik. Remélem, meggondolta magát.
10:45, és a park dugig van emberekkel. Jobb felől egy csapat
pucckirálynő, bal felől egy csapat puccapáca, akik a Sisters of Perpetual
Indulgence (az Örök Megbocsátás Nővérei) rendjének képviseletében
vannak jelen. A nashville-i nővérek egy nonprofit szervezet tagjai, akik az
elnyomottak számára gyűjtenek pénzt. Megjelenésük enyhén szólva
megdöbbentő. Olyan hatást keltenek, mintha egyszerre vették volna
magukra a Muzsika hangja című film és a Kísértethistória jelmezeit. A
nővérek nagyon sokat tesznek a közösségért.
Fel-alá sétálok a folyóparton, ennyi félmeztelen srácot egy helyen még
nem láttam. Félmeztelen férfiak és szivárványos zászlók – de mindenhol.
Shawn említette, hogy kánikula plusz homoszexualitás az egyenlő
pucérság, és nem hazudott. Bárcsak néhány leszbi is követné a példájukat…
Ez a rejtőzködés tényleg megöl.
Az évnek ezen a napján mindenki együtt lehet, és akárhová nézek, nagy
találkozásoknak vagyok szemtanúja. Nagy összeborulások, puszilkodás,
kacagás és dumálás. Emberek ezrei vesznek körül, és életemben először én
képviselem a kisebbséget.
De akkor észreveszem őt, az utcai prédikátort, aki egy felfordított vödrön
állva zengi az „abszolút igazság” üzenetét. Ez a fiatal srác Patrickra,
egykori libertys évfolyamtársamra emlékeztet, akiből Virginia
leghangosabb utcai prédikátora vált. Sajnálom Patrick gyülekezetét –
pontosabban minden közösséget, amelyiknek naponta kell hallgatnia őt.
Ez a húszas évei elején járó fickó legalább úgy izzad, mint én. Átnyújtok
neki egy ásványvizes palackot. Ahelyett, hogy megköszönné, rám kiált,
hogy meg akarom-e bánni bűneimet, hogy végre Jézus felé fordulhassak.
– Isten ismeri a szívemet – ismétlem meg Samantha szavait. Biztos
vagyok benne, hogy a srácot Samantha a legnagyobb türelemmel kezelné,
de bennem máris felmegy a pumpa. Sértenek a feltételezései és a
kinyilatkoztatásai. Egy újabb emlékeztető arra, ki is voltam… kinek a bőrét
vedlettem le.
– Homoszexuális vagy? – kérdezi a szemembe bámulva.
– Meleg vagyok, ha erre vagy kíváncsi. – Soha ilyen könnyedén nem
feleltem még kérdésre. Büszke vagyok rá, hogy melegnek hisz. Valaki
felnevet a hátam mögött.
– Akkor könyörgöm érted, hogy fordíts hátat bűnös életednek, és mutass
megbánást!
A megbánást kihangsúlyozza, miközben kis megafonjába beszél.
Könyörgöm? Még a szótára is álszent. Hangjából kihallom az előítéletet, és
ha így van, más sem süket rá.
– Jézus ismeri a szívemet – ismétlem.
– A mennyek kapujában majd így fog szólni hozzád: „Távozz tőlem, nem
ismerlek téged!” És örökre átkozott leszel. Tényleg ezt akarod?!
Jobb felé nézek, és látom, hogy a farizeus homlokráncolva nézi a srácot.
– Miért állsz egy vödrön, miért helyezed magad az emberek fölé, akikkel
kiabálsz? – kérdezem. – Miért magasztalod fel magad ennyire? „Mert
mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát
megalázza, felmagasztaltatik.”
– Lukács 14? – kérdezi.
– Ahogy mondod, prédikátor. Te annyit tudsz, hogy az kettőnknek is elég.
– Én Jézust magasztalom, nem magamat! „Az Isten a kevélyeknek ellenök
áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” Mit ünnepeltek ma egyáltalán?!
Elengedem fülem mellett a kérdést. Tudom, hogy csak kötekedni akar.
– „A parancsolatnak vége pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz
hitből való szeretet” – mondom. – „Melyektől némelyek eltévelyedvén,
hiábavaló beszédre hajlottak: Kik törvénytanítók akarván lenni, nem értik,
sem a miket beszélnek, sem a miket erősítgetnek.” – Úgy idéztem a
Timóteushoz írt első levelet, mintha csak én írtam volna, és teljesen
magaménak éreztem. Azt hiszem, először használom a Bibliát helyesen,
mert a passzusokat, amiket be kellett magolnom, védekezésre használom, és
nem támadásra. Boldogító és bátorító érzés. Az utcai prédikátor némán
bámul. – De fogjuk rövidre a dolgot. Hiába dobálózunk bibliai idézetekkel,
senkinek nem lesz haszna belőle, legkevésbé Istennek. Legjobb lesz, ha
szépen visszavonulsz, mielőtt több kárt okozol. Testvér, te nem tudod, hogy
mit csinálsz!
– Nem vagyok a test…
– Értem, értem. Eleget hallottam, Pax vobiscum. – Megfordulok, és
elsétálok.
Nem várom meg, hogy az utcai prédikátor a távozás mellett dönt-e, vagy
folytatja a prédikálást. De távolodás közben nem hallom felharsanni a
hangját. Ott kellett hagynom ezt a vödrös alakot. Az evangéliumok durva
kiforgatása és manipulálása olyan személyek által, akiknek az az életcéljuk,
hogy másokat pokolra küldjenek, több, mint amit a gyomrom bevesz.
– Én megpróbáltam – motyogom.
– Tudjuk! – mosolyodik el a hátam mögött egy fiatal nő. Tekintete
nyájas, és rikítóan rózsaszín haján megcsillan a nap. – Mindent hallottunk,
és nagyra értékeljük, amit mondtál – szorítja meg a vállam.
A következő órákat softballcsapatommal töltöm, aztán Jasonnal és
Scottal veszünk egy-egy kólát, és beülünk a Vitamin Water sátor alá néhány
barátunkkal, így próbáljuk lehűteni magunkat a júniusi letaglózó
forróságban. Minden rendben, jól érzem magam, de… az utcai prédikátor
továbbra is nyugtalanít.
A konzervatív kereszténység arra tanít bennünket, hogy mindenkit
szeressünk – de ez a szeretet többféle formát ölthet. Úgy látszik, a „nekem
igazam van, te tévedsz” bibliai alapállásából sarjadzik, ami két,
meglehetősen behatárolt lehetőséget kínál: vagy a saját vallásos
világképemhez igazítom másokét, vagy – ha nem hagyják – tudomást sem
veszek róluk. Az egyik barátom ezt „Káin-féle testvérőrző módszernek”
nevezi.
Ha van valami, amit ebben az évben megtanultam, akkor az a következő:
senkit sem lehet elítélni a szószékről, vagy megpróbálni megváltoztatni.
Nem az Írás szavai változtatják meg az ember szívét, hanem a Lélek, ami a
szavakban, illetve a szavak mögött áll. Ez a Lélek arra tanít bennünket,
hogy hagyjuk az ujjal mutogatást arra, akinek erre több joga van, és
személyes célok és hátsó szándékok nélkül, önfeláldozóan és teljesen
szeressünk.
Azért idéztem éppen Timóteust az utcai prédikátornak, mert úgy tűnt, ezt
elfelejtette megtanulni. A mi parancsolatunk a szeretet, és bizonyos
személyek, akik eltérnek ettől a parancstól, könnyen üres szócséplésbe
keveredhetnek, mert olyasmit akarnak megtanítani, amit maguk sem
értenek. Sajnos a modern konzervatív kereszténység futószalagon gyártja
ezeket a „bizonyos személyeket”. Hosszú ideig én is egy voltam közülük.
Azokat a keresztényeket, akik elkezdik megkérdőjelezni az egyik vagy a
másik álláspontot, és egy harmadikat vagy egy negyediket kezdenek
mérlegelni, felekezettársaik gyorsan eretneknek vagy – ha szeretitek a
templomi argót – „elhajlónak” fogják nevezni, és felszólítják őket, hogy
vagy „hithűn” fogadják el az első két álláspontot, vagy szálkaként
kipiszkálják őket a gyülekezet testéből. Egyre több ilyen szálka hagyta el a
vallás szervezett kereteit, és most már én is közéjük csapódtam.
Ezek a hívők hozzám hasonlóan elkezdték megkérdőjelezni a tanításokat,
és szűknek találták ifjúságuk vallásos üvegházát. A „fogadd el, vagy
máglyára veled!” evangélium felfogását sokaknál elkezdi felváltani a
társadalmi igazságosság és az eltérő világkép elfogadása. Ezt még itt, a
nashville-i Bibliaövezetben is tapasztalom, és erőt ad az út folytatásához.
Előre szívom a fogam, hogy az életemet mennyi előírás fogja
szorongatni, ha ennek az évnek vége. Amikor belevágtam, még nem
tudtam, hogy ha elindulok, soha nem fordulhatok vissza. Megváltoztam. És
a közösségem nem fogadja el ezeket a változásokat. Elutasít egy bélyeg
miatt. Mert nem rejtem véka alá állítólagos „bűnömet”, ahogy ők csinálják,
és nem éneklem velük a himnuszokat mosolygó arccal, miközben igazi
lényünk rejtve marad egymás előtt. Ők szemet hunynak saját rossz
szokásaik, a pletykálkodás és a hitetlenség fölött. Én viszont kapok tőlük
egy nagy „B” betűt a bűneim miatt – talán skarlátszínűt –, és azt mondják,
átálltam az ellenséghez. De jobban érzem magam, hogy kivonultam
gyerekkorom egyházi köreiből.
Néha eltűnődöm, mi lenne, ha a szószékről való papolás helyett, a
megafonokba kiabálás helyett, a melegeket és leszbikusokat jogaiktól
megfosztó politikai kampányok pénzelése helyett magunkra mutogatnánk?
Mi lenne, ha a különbségek ellenére tudatosan megpróbálnánk együtt élni a
többiekkel? Mi lenne, ha befognánk a szánkat, és egyszerűen
megpróbálnánk szolgálni a szomszédunkban vagy a városunkban lakó
embereket, és nem a nézeteinket reklámoznánk? Vajon Jézus üzenete
tovább élne így? Ha megváltoztatnánk a módszereinket, az evangélium erős
és érvényes maradna?
Én azt hiszem, igen.
 22 • Megmentve
Történetem második részéhez értem, és a kísérlet újdonsága, mint az új autó
szaga, elpárolgott. A szekrény már régen nem számít újdonságnak, de én
továbbra is itt ülök benne, egymagam. Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt
az állapotot. Hihetetlenül nyomasztó. Téged és engem nem magányra
teremtettek. Bennünket úgy teremtettek, hogy szükségünk legyen másokra,
az emberek társaságára, és csak most eszmélek rá, hogy a szekrény
mennyire elzár a közösségtől, és ami a közösségnél is fontosabb, a
szeretettől.
A Meleg Büszkeség Napja óta két hét telt el, és megöl az unalom. Mivel
se pénzem, se munkám, a Templom utca sem csábít annyira. Apám házának
hátsó tornácán ülök egy doboz langymeleg sörrel, és Puccini-örökzöldeket
hallgatok, meg a párzó kabócák hangját. Hiányoznak a barátok, a
törzsvendégek, a sok beszélgetés és nevetés, amiben részem volt a
kávézóban. Ahogy a társasági életem nullára csökken, úgy nő bennem a
magány és a kétségbeesés. Továbbra is apám házában lakom, és gyakran
keresek menedéket a magányos italozásban. Belém hasít a felismerés, hogy
az évnek több mint fele eltelt.
Munkám elvesztésével a fejem fölött lógó viharfelhő kiterjedt, trópusi
ciklonná izmosodott. Csapdában vagyok, évek óta nem voltam ilyen mély
kátyúban. Téglaságomnak, ami a szüleimtől elválasztó érzelmi távolsággal
párosul, megfizetem az árát. Azon gondolkozom, hogy a melankóliában
való megmártózásom egyedi eset, vagy a bujkálás elkerülhetetlen
mellékhatása? A zöld gyepen frissen vágott fűszálak vékony rétege fekszik,
és olyan jellegzetesen déli illata van, amit Tenessee-n kívül máshol nem
érezni. Szeretem Nashville-t, bár egyre szűkösebbnek érzem.
És akkor a telefonom megszólal azzal a bizonyos csörgéssel, és tudom,
hogy minden rendben lesz. Egy Connie nevű barátom hív, de sokkal
pontosabb lenne őt védangyalnak vagy második anyámnak nevezni. A New
Yorkban lakó Jay-n keresztül ismertem meg, de egészen az utóbbi időkig
távol tartott tőle a hite. Néhány órára lakik, Memphisben, tehát ritkán látjuk
egymást. Amikor Jay beszélt neki a kísérletemről, egyből kapcsolatba lépett
velem. Connie az Egyesült Metodista Egyház fölöttébb szabadelvű
lelkipásztora, akinek szolgálata során szenvedélyévé vált a melegek és
leszbikusok ügye. Mostanában naponta felhív, és fogalmam sincs, hogyan
csinálja, de mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Honnan
tudja, mikor kell felhívnia, hogy megkérdezze, hogy vagyok? Ha ez a
bizonyos csengőhang megszólal, néhány pillanatra elfelejtem, hogy egyedül
vagyok.
– Szia, öcskös! Hogy vagy?
Néhány pillanatig hallgatok, aztán csuklom egyet.
– Apám lenyírta a füvet, azt szagolgatom. Nagyon jó az illata.
– Ennyire rossz bőrben vagy?
A vesémbe lát.
– Nem, nem! Minden rendben. Azon gondolkozom, hogy este beugrom a
Tribe-ba, hogy találkozzam a srácokkal.
– Úgy hallom, máris belecsaptál a buliba. Mennyit ittál?
– Nem eleget.
– Ó, drágám… Találkoztál mostanában Shawnnal?
Szeretem benne, hogy soha nem akar kiszedni belőlem olyasmit, amit
nem kívánok vele megosztani.
– Nem igazán. Nagyon elfoglalt. – Újabb csuklás. – De nagyon hiányzik!
– Ha részeg vagyok, még a legapróbb dolgok is kinyilatkoztatásnak hatnak.
– Úgy hallom, nagy szükséged lenne egy barátra.
– Tényleg jól vagyok! Már csak öt hónap van hátra a kísérletből, és
folytathatom az életem!
Megpróbálok a beszélgetésre figyelni, de néhány méternyire
megpillantok egy pillangót. Jó nézni, ahogy csapongva szálldos, mint egy
papírsárkány, csak sokkal kecsesebben. Bárcsak így repülhetnék én is!
Vajon sor kerülhet rá? Először le kellene dobnom néhány kilót. De miért?
Ott vannak például a dongók, azok kövérebbek a többi repülő rovarnál,
mégis megy nekik. De ha már itt tartunk, hol vannak a dongók? Nyár van,
vagy nem? Egy vizes ronggyal megtörlöm az arcom.
– Halló? Ott vagy még? – kérdezi.
– Connie, cudarul vagyok. – Újabb részeg kinyilatkoztatás.
– Akkor gyere ide!
– Hová?
– Memphisbe! Istenem, de utálom, ha részeg vagy.
– Ezzel a véleménnyel egyedül maradtál.
– Akkor jössz?
– Elmehetünk Gracelandbe is?
 – Ez azt jelenti, hogy jössz?
– Nem tudom. Munkát kell találnom. És mi lesz a softballal?
– Néhány hónapja elküldted nekem a programtervedet. Holnapután
háromhetes szünet kezdődik a versenymérkőzések előtt. Gyere el néhány
napra hozzánk, és segítek a projektedben.
– Hogyan tudnál segíteni?
– Nézzük csak! Először is rajtam és Charlie-n kívül senki sem fog tudni a
kísérletedről, sem a gyerekeknek, sem másnak nem áruljuk el. Másodszor
megtapasztalhatod, milyen érzés ismeretlennek lenni egy városban, ahol a
meleg címke már az első benyomással rád ragad.
– Ez nagyszerűen hangzik! Két óra múlva ott leszek! – Felállok és
elindulok a kocsi felé. Nem mintha a kulcsok nálam lennének.
– Francba, Tim! Megőrültél? Józanodj ki, játszd le a meccseidet holnap,
aztán gyere el, de józanon! – Az utolsó mondatot már olyan hangosan
kiabálja, hogy el kell vennem a fülemtől a telefont.
– Rendben, rendben. Felfüggesztem az ivászatot!
– Ez a beszéd!
Hallani, hogy mosolyog a vonal túlsó végén. Ennek örömére kibontok
egy újabb sört, és remélem, a kiszökő szénsav sziszegése nem hallatszik a
telefonba. Kutyául vagyok.

Kicsivel több, mint kétórányi kocsiút után bekanyarodom Connie háza elé,
a meredek lejtőn művészet leparkolni. Fogom a hátizsákom és a
sporttáskám, és észreveszem, hogy egy hosszú szőrű macska ugrik a
motorháztetőmre. A macska kettőt fordul maga körül, majd összekucorodik,
és behunyja a szemét. Milyen bájosan különös kis teremtés. És akkor
hatalmába kerít az érzés. Az elmúlt fél év alatt először érzem úgy, hogy
otthon vagyok.
Az oldalsó ablakon át meglátom a tornácon álló Connie-t. Furcsa érzés
minden terv és cél nélkül elhagyni Nashville-t, különös érzés, valahogy
mégis jó és megnyugtató. Connie szorosan magához ölel, és azt mondja,
örül, hogy lát. Barátságos természetétől minden feszengés lefoszlik rólam.
– Milyen utad volt?
– Jó. Sokat gondolkoztam, és teli tüdőből operaáriákat énekeltem.
– De jó, hogy nem voltam ott!
– Tudod, ebben az évben ez az első alkalom, hogy valamit csak magam
miatt teszek. Elszöktem, hogy fellélegezhessek!
 – Ne reménykedj! A lányaim már alig várják, hogy egy fiúval
beszélgethessenek!
– Köszi!
– Én hiszek benned, Tim. A múlt hónapot fogd fel egy rövid
mellékvágánynak, és folytasd az utad! Rám mindig számíthatsz.
Connie dolgozószobájában ülünk. Felteszem a lábam a kanapéra.
Kimerült vagyok, lestrapált és papírvékony. Oldalra nézek, és meglátom
magam a tükörben. Mintha néhány hónap leforgása alatt éveket öregedtem
volna. A homlokomon lévő ráncok életem mozijának filmelőzetesei.
Ledobtam tíz kilót. A softball és a táncdiéta között azzal töltöttem a
nyaram, hogy egyik bárból a másikba rohantam, egyik sportpályáról a
másikra estem. Felsóhajtok, mire Connie érdeklődve oldalra dönti a fejét:
– Mi a baj, drágám?
– Csak kimerült vagyok.
– Szeretnél aludni kicsit?
– Nem testileg – sóhajtok. – A lelkem fáradt el. A szívem mások és
magam miatt annyiszor összetört, hogy úgy érzem, semmi nem maradt
belőle.
Connie mosolyog.
– Tim, most nősz fel, és a növekedés fárasztó folyamat. Ne akarj mindent
a válladra venni. A világ megmentése nem a te dolgod.
– De az már igen, hogy jóvátegyem, amit elkövettem. A régi életem,
ahogy ezekkel az emberekkel bántam, nyomasztó bűntudatként telepszik
rám.
– Mi a helyzet a bátyáddal?
– Továbbra sem jelentkezik. De nem akarom erőltetni, megadom neki az
időt, amit kért, és bízom benne, hogy minden rendbe jön. – Kiveszem a
táskámból a bátyám levelét, amit az esküvője előtt írt nekem. – Látod, ezt
veszítettem el! El sem tudom hinni, hogy ezt a levelet alig egy éve írta.
Elolvassa a levelet, és könnyek csillognak a szemében. Aztán rám néz, és
elmosolyodik.
– Hidd el, hogy a bátyáddal hamarosan megint a legjobb barátok lesztek.
Úgy érzi, hogy a bolondját járattad vele, és nem volt választása –
visszhangozza a bennem lévő önvádat. Rám néz: – Tim, helyesen
cselekedtél, de tiszteletben kell tartanod az ő kívánságait is.
Babrálgatja a levelet, és elgondolkozva nézi.
 – Te is tisztában vagy vele, hogy amit csinálsz, nagyon fontos. Milyen
kétségeid vannak még?
– Azt hiszem, annak, hogy nem szerettem másokat, éppen annyi köze
volt ahhoz, hogy nem szerettem magamat, mint a gyermekkori
neveltetésemhez.
– Ezt hogy érted?
– Ez az év megmutatta nekem, hogy meglehetősen labilis személyiség
vagyok. A vallást mások zaklatására használtam, és hogy a
felsőbbrendűségemet éreztessem velük. Ha szeretem magam, talán
máshogy cselekszem. – Fejemet a bőrfotel támlájának döntöm, és újra
sóhajtok.
– Nagyon büszke vagyok rád. Rájöttél, hogy nem szabad másokra
mutogatni. Először magadba kell tekinteni. Ezt az utat kell követned.
– Valaki, akit ismerek, azt mondta, belülről kell elkezdeni. Nekem miért
csak most esnek le ezek a dolgok?
– Ne aggódj, a szemed fokozatosan hozzászokik ahhoz a színskálához,
amit a fekete és a fehér eddig eltakart előled.
Anais Nin azt írta egyszer, hogy: „Nem olyannak látjuk a dolgokat,
amilyenek, hanem amilyenek mi vagyunk.” Connie szavai megerősítenek
ebben. Ahogy világnézetem folyamatosan megkérdőjeleződik, úgy kezdem
más szemmel nézni az embereket. Amikor visszatekintek régi énemre,
lesütöm a szemem. Ebben az életben csak mi vagyunk egymásnak, és azt
hiszem, ez volt Isten szándéka. Az evangélium nagyon egyszerű: Őt
szeretni annyit jelent, mint egymást szeretni.
Néhány óra múlva, miután elszaladtunk néhány helyre, és
megvacsoráztunk, Connie-val kitelepedünk a hátsó tornácra. Érkezésem
előtt olyan élelmiszerekkel tömte tele a hűtőt, amikről tudta, hogy imádom.
Még Captain Morgant is vett a rumos kólához. Ülünk a tornácon, és
Istenről, hitről és másságról beszélgetünk, és közben otthon érzem magam.
Otthonosan elterpeszkedem a fonott székben, és szabadjára engedem
minden gondolatom, ami az elmúlt hét hónapban szigorúan el volt zárva az
emberektől. Kinyitom a kalitka ajtaját. Mesélek azokról, akiket
megismertem, és arról a lefelé tartó spirálról, melybe nyár elején kerültem.
Connie nem válaszol, csak ül, hallgatja, amiről beszélek, és velem sír, ha
sírok. Tudom, hogy elfogad annak, aki vagyok. És végre részesedhetem az
igazi biztonság érzésében. Ez a memphisi váratlan mennyország visszaadja
az elveszett reményt, és tudom, hogy Connie-nak igaza van. Minden
rendben lesz, és én helyesen cselekszem. Csak hinnem kell az utamat
vezérlő Istenben. Ez a kísérlet az én keresztem, amit cipelnem kell, az
egyetlen esélyem, hogy megtanuljak együtt érezni. Soha nem hittem volna,
hogy a keresztemet a szekrényben bujkálva, valódi énemet rejtegetve
fogom megtalálni.
 23 • Ne taposs belém!
Felkelek, és nagyot nyújtózom. Idejét sem tudom, mikor aludtam át az
éjszakát utoljára úgy, hogy ne riadtam volna fel jéghideg verítékben úszva.
Az elmúlt hónapok éjszakái a forgolódás és a rémálmok jegyében teltek.
Mintha egy érzelmi rehabilitációs terápián lennék, és Connie lenne a
támogatóm. A telefonomra nézek, se egy nem fogadott hívás, se egy SMS.
Szüleimmel egy hete nem beszéltem. Kíváncsi vagyok, mikor emelik fel a
kagylót. Végül is eltűntem otthonról. Vajon mikor veszik észre?
Visszadőlök az ágyra, és előveszek egy könyvet, amit a Revive-hoz
tartozó könyvesboltból szereztem. Úgy hiányzik az a kis kávézó, mint egy
elvesztett barát. Vajon, mit csinálnak most a fiúk? A könyv, a Thou Shalt
Not Love (Ne szeress!) lebilincselő olvasmány. Szerencsés vagyok, hogy
felhívták a figyelmemet ezekre a filmekre és könyvekre. Ellentmondanak
régi gondolkozásmódomnak, és arra ingerelnek, hogy újra és újra
rákérdezzek azokra a feltevésekre, amikbe ideges büszkeséggel
kapaszkodtam.
Kopogtatást hallok az ajtón, és Connie bejelenti, hogy a reggeli elkészült.
Reggeli? Hogy lehetek ilyen szerencsés? Két éjszakával ezelőtt még apám
házában voltam, egyedül, és lejárt szavatosságú konzervkaját ettem. Most
meg itt vagyok egy család házában, és Connie reggelit készít nekem.
Felkapok egy pólót, és elindulok a konyha felé. Kolbászok tűnnek fel a
radaromon, tojások és sütemények. Illatuk az orrcimpámba kúszik, és úgy
érzem, mintha egy rajzfilm-ujj az orromnál fogva húzna befelé. Julie,
Connie idősebb lánya, alig tizenhét éves, nevetni kezd, amikor meglátja
képemet és nyúlként szimatoló orromat, amivel ezt a hamisítatlan, házi
készítésű kosztot szaglászom.
– Mi az, te még soha nem ettél reggelit?
– Már elég rég nem – felelem.
– Hagyjatok kolbászt Beccának is – kiáltja Connie a szomszédos
szobából –, ha nem akarjátok, hogy benneteket faljon fel reggelire!
– Hagyunk! – kiáltjuk kórusban Julie-val.
– Voltál már transzvesztitashow-n? – Julie kérdése váratlanul ér.
– Jól hallok?! Persze hogy voltam!
– Te is beöltöztél?
 – Nem, meg akartam kímélni az embereket a látványtól!
– Ez vicces! – nevet Connie a szomszéd szobából.
– Elvégre barátnők vagyunk! – dőlök hátra a székben, hogy Connie-ra
kacsinthassak.
Reggeli után Connie bejelenti, hogy este elvisz egy LMBT-összejövetelre
a közeli katolikus templomba. Nem ugrálok az örömtől, mert felködlik
előttem az alsó-manhattani vatikáni nagykövetség képe.
– Ki tudja, Tim, lehet hogy összefutsz egy helyes sráccal – vigyorog
Julie, hogy nekem is mosolyognom kell.
– Kétlem, hogy a párom örülne neki, de egy kis flört senkinek sem árt.
Különben én nagyon megválogatom, kivel randizom. – Átkarolom Julie
nyakát, és magamhoz húzom, hogy megöleljem. Úgy érzem, mintha a
kishúgom lenne, és elönt a melegség. Úgy érzem, itt a helyem.
– Jól teszed, ha válogatós vagy! – mondja Connie. – Minden kölyöknek
válogatósnak kellene lennie!

Szeplőtlen Fogantatásnak hívják a katolikus templomot, és amikor

belépünk, hangok százainak duruzsolását halljuk. Ez az első
támogatócsoport, ahol megfordulok. Ráadásul egy olyan templomban,
aminek szervezete ellen néhány hónappal ezelőtt tüntettem. Tudom, hogy a
protestánsokhoz hasonlóan, a katolikusok sem egyformák, és hogy
különféle alapelvek széles skálája mentén mozognak, és ez így helyes.
Lerakjuk az általunk hozott ételt az asztalra, a többi harapnivaló közé, és
egy filigrán nő rohan oda Connie-hoz. Beth-nek hívják, ő is egy elszánt
Egyesült Metodista. Rövid, barna haja van, és szemüvege biztosan ül az
orrán.
– Te bizonyára Tim vagy! – mondja, és szorosan megölel.
– Te vagy Beth?
– Igen. Azt csiripelték a verebek, hogy mostanában bújtál elő.
Gratulálok!
– Nem volt könnyű, de sikerült – kortyolok a kávéba, amit Connie
nyomott a kezembe.
– Én még nem bújtam elő teljesen, de közeleg az idő. – A cipőjét
bámulja, és vesz egy nagy lélegzetet.
Hangszíne mély fájdalomról árulkodik. Bár megpróbál bátor képet vágni,
úgy érzem, nehézségei csak most kezdődtek. Mellém áll, és a vállamra teszi
a karját. Nem egy idegen, vagy egy futó ismerős ölelése ez – inkább egy
nagynéni, vagy egy nővér gyengéd érintése. Kapcsolatunk közvetlensége
meglep, de jó értelemben. Lelki kapcsolatot érzek ezzel az apró nővel, ezzel
a még rejtőzködő, Egyesült Metodista lelkészpalántával. Elképzelni sem
tudom, milyen lehet évekig lelkésznek tanulni, és közben tudni, hogy ha
felvállalom a másságomat, akkor repülők a képzésből, és az életben nem
szentelnek fel. Beth emlékeztet rá, hogy a rejtőzködő lét olyan, mintha
vékony jégen táncolna az ember – különösen, ha az illető egy vallásos
intézmény tagja. Connie-ra nézek, aki mosolyogva figyeli, ahogy Beth-tel
beszélgetek.
A következő fél óra az elvegyülésről, a kajálásról és a legkülönfélébb
emberek társaságának élvezetéről szól. Megismerkedem egy hetven felé
baktató öregúrral, Markkal, aki párjával közel harmincnyolc éve él együtt.
Látszik rajta, hogy élete nagy részében mások véleménye szerint kellett
navigálnia. Óvatos viselkedése érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ő már
akkor nyíltan felvállalta másságát, mielőtt ez bárki szemében normális lett
volna. Beszélgetésünk után kapok tőle egy puszit, és azt mondja, örül, hogy
még annyi biztonságos és boldog év áll előttem. Arra gondolok, mi állhat a
szavai mögött. Ez a jó ember hány évet kényszerült rettegésben eltölteni? A
boldogság hány éven keresztül volt elérhetetlen álom a számára? Mennyi
könnyet ontott magányban és elzártságban, mert a világ gyűlölte őt?
Miközben Markkal beszélek, egy fiatal fickó lép a terembe. Mark int
neki, szeretné, ha megismerném.
– Johnnak hívják, nagyszerű gyerek!
John bemutatkozik. Jó kötésű srác, rövidre nyírt hajjal. Kiköpött
kommandós.
– Katona vagy? – kérdezem, miután bemutatkozik.
– Csak voltam.
– Lejárt a szerződésed?
– Nem. Dicstelenül menesztettek. – Mosolyát csalódott komorság váltja
fel.
– Tessék? Miért?
Mark felsóhajt, és John átkarolja. Sokatmondóan megszorítja vállát, és
elkapom Mark árulkodó pillantását. Először találkozom olyan emberrel, aki
a „ne kérdezd, ne mondd” törvény áldozata. (E szerint melegek nem
szolgálhatnak a hadseregben, de az elöljárók alapos indok nélkül nem
vizsgálhatják az alárendeltjeik szexuális irányultságát. Azaz, amíg nem
derül ki valakiről egyértelműen, hogy meleg, megtűrik a katonaságnál.)
 – Egyik parancsnokom bement a templomba. Néhány hete gyóntam meg
a lelkipásztoromnak, hogy meleg vagyok. Ő persze elmondta a
parancsnokomnak. Samu Nagybácsi egykettőre megvált tőlem. Életem
legkeményebb éve volt. – Arca fájdalomról árulkodik. – Kétszer jártam
meg Afganisztánt, és kirúgtak, mert meleg vagyok.
– Mennyi hasonló esetet láttam! De a dolgok változnak. Drukkolok
nektek, fiatalok! – mondja Mark.
– John, senkivel nem jöttél össze a seregben? Vagy tettél olyasmit,
amivel rosszallást válthattál ki? – kérdezem.
– A besorozás után még csak nem is flörtöltem senkivel. A karrieremről
volt szó, ember! Én a tengerészgyalogosságnál akartam megöregedni!
Szerettem, erre képeztek ki, és még jól is csináltam! De leginkább az dühít,
hogy dicstelenül menesztettek. Egyetlen kicseszett dolgot sem tettem, ami
katonaként dicstelen lett volna! – John felsóhajt, majd megfogja Mark
kezét, ami továbbra is vállán pihen. – Mark már számtalanszor hallotta ezt a
sztorit. Gondolom, a könyökén jön ki! – mondja John, és megpróbál
könnyednek hangzani.
– Dehogy, fiam! Történeted elmesélése az utazásod része, és akár hiszed,
akár nem, minden alkalommal büszkébb leszek rád, ahányszor elmondod. –
Mark rám néz. – Tim, el sem hinnéd, hogy Mark mennyivel nyugodtabb
lett. Amikor először találkoztunk, nem sokkal a történtek után, szinte féltem
tőle, annyira forrt benne a düh.
– El tudom képzelni – mondom, pedig nem tudom.
– Igen, kemény dolog volt – szedi össze magát John.
– Annyi veszélyt kell vállalnunk, annyi áldozatot kell hoznunk, és még
nem is köthetünk házasságot azzal, akit szeretünk. – Mark szavai saját
küzdelméről árulkodnak.
– Tényleg igazságtalan – hagyom jóvá. – És mihez kezdtél a katonaság
után, John?
– Egyelőre megpróbálom összeszedni magam. Megpróbálok új életpályát
találni.
Megölelem Johnt, és engedem, hogy teste az enyémhez simuljon, amikor
átkarolom a derekát. Vállamra hajtott fejjel felsóhajt:
– Az Egyesült Államok kormánya hasonlít az egyházra.
– Hogy érted?
– Ugyanúgy kilövik a sebesülteket. – Mark egyetértően felhorkan.
 – Köszönöm a szolgálatod, John. Ha rövid volt is, igazi hős vagy a
szememben.
– Az én szememben is! – csatlakozik Mark.
John még szorosabban ölel. Érzem karja erejét. Úgy ölel, mint egy
kiképzett tengerészgyalogos.
– Köszönöm, srácok! – suttogja. – Jólesett ezt hallani. John válla fölött
áthajolva, néhány méterrel Mark mögött, meglátom Connie-t. Komoly arcot
vág, lassú bólintással jelzi, hogy mindent ért. Ismeri Johnt, vagy legalábbis
a történetét. Ez az LMBT-összejövetel egy támogatócsoport rendezvénye,
emberek összetartó közössége, mely mindannyiuk életének fontos része.
Azt kívánom, bárcsak rendszeresen látogathatnám!
Sokakhoz hasonlóan én is egy hazugságban éltem eddig az életem. Ez a
hazugság pedig úgy hangzott, hogy ebben az országban nem létezik
másodrendű állampolgár. Pedig dehogynem. Itt van például Mark és John,
és átmenetileg én; és mindazok, akik szimpatizálnak velünk, mint például
Jay Bakker; amikor kiderült, hogy támogat bennünket, rögvest eltaposták,
és megkapta a másodrendű állampolgár plecsnit.
De jöjjön egy újabb hazugság: Amerika egy keresztény nemzet. Ha így
állna a helyzet, a szegénység, az éhezés, a háborúk és a gyilkosságok nem
szednének ennyi áldozatot évente. Ha Amerika keresztény nemzet lenne,
minden férfi és nő egyenlő lenne. Nem, mi semmivel sem vagyunk
keresztényibb nemzet a többinél. Országunk áldott ország, de amikor
kegyetlenül elbánunk azzal, aki más, foltot ejtünk rajta. Ez az év a
bizonyíték erre. És Mark meg John.
– Aranyosak, ugye? – kérdi Connie.
– Több mint aranyosak. Mark az azonos neműek közti házasság
mintapéldánya, John pedig egy hős. Nem értem, hogy ez az ország miért
nem kér a szolgálatából. Tiszta hülyeség. – Képzeletem filmjén megjelenik
John Afganisztánban. Fekete M16-ost tart a kezében, és terepszínű ruhát
visel. Együtt mozog az alakulatával, aknavető lövedékek és repeszek
süvítenek el néhány centire a fejétől. Elszántan küzd hazánkért, hajlandó
magát feláldozni érte, miközben tudja, hogy ez a dicső nemzet nem érti
meg, nem fogadja el, és még csak nem is szereti őt. Mindezt tudja, és mégis
kockára teszi érte az életét. Látom, ahogy a földön kúszva és fedezékért
imádkozva tengerészgyalogos társaival továbbhalad a hely felé, amiről azt
gyanítják, egy terrorista sejt búvóhelye. Látom, ahogy fellélegzik, amikor a
házat tisztának találják, és a küldetés véget ér. Magam elé képzelem ezeket
a képeket, és a gondolat, hogy dicstelenül menesztették, úgy fúródik a
szívembe, mint egy repesz a sivatagban. Jobb ember nálam, erősebb,
bátrabb. De melegsége miatt a tapasztaltsága és a tehetsége kevesebbet ér,
mint a „normális” nemi orientációval rendelkező bajtársaié.
Ezzel is ők lettek kevesebbek.
Az est fennmaradó részében sorra találkozom a társadalomtól a
legkülönfélébb visszautasításokban részesült emberekkel. Némán ülök, és
hallgatom a történeteiket. Néhány méterre tőlem, egymás kezét fogva Mark
ül a férjével. Szerelmük ugyanolyan vibráló és erős, mint amilyen az elmúlt
harmincnyolc évben volt… és még ki tudja, meddig, az lesz. Azon
tűnődöm, vajon hány hetero pár tart ki ennyi ideig egymás mellett?
Mielőtt távoznánk, Mark odajön hozzám:
– Örülök, hogy megismertelek, Tim, remélem, visszajössz még!
– Én is! Mivel nashville-i vagyok, nem egyszerű átugranom, de
igyekezni fogok!
– Nagyon jó gyerek – mondja Mark Connie-nak.
– Az bizony!
Mark megölel és homlokon csókol. A nagyapám puszijára emlékeztet.
– Örülök, hogy találkoztunk! – búcsúzom.
Connie-val kisétálunk, és még egyszer visszanézek a templomra. Az
ajtóban John áll, és integet. Aztán megfordul, és elindul befelé. Akkor
látom meg pólója hátán a feliratot: „Ne taposs belém!” Nézem, amíg
eltűnik, és elönt a józanság. Bocsáss meg, hogy beléd tapostam, John!
Bocsáss meg, amiért lebecsültem a bátorságod!
– Na, mit szólsz? – kérdezi Connie, amikor becsatolom a biztonsági övet.
– Nagyszerű volt. De tényleg.
– Tudom, hogy szomorú vagy, hogy magányosnak és kiközösítettnek
érzed magad, de ne hagyd, hogy a fájdalom elvakítson. A saját életedben
főszereplő vagy, de mindenki főszereplő a maga életében, és néha segít, ha
mellékszerepet alakíthatsz egy másik ember filmjében – mondja Connie,
miközben fehér furgonjával kitolat a parkolóból, és ráhajt a hazafelé vezető
útra.
– Nagy igazság – felelem.
– Tudom, hogy nem szükséges mondanom, de emlékeztetni szeretnélek.
Magam is sokat viaskodtam a depresszióval, és tudom, milyen könnyű
szem elől veszíteni az összképet.
 Új erőre kapok, és ismét látom magam előtt a célt. Ez az év arról szól,
hogy figyeljek másokra, és megértsem, mennyire sokfélék vagyunk.
Rájövök, hogy távolodásomat egykori önmagamtól, és közeledésemet
jövőbeni önmagam felé, csakis az embereknek köszönhetem. Azzal, hogy
figyeltem másokra, és hagytam, hogy feltárják előttem a szívüket, végre
sikerült legyőznöm esztelen félelmemet a másságtól.
– És most? – kérdezem.
– Sütünk otthon tündértortát. Nem halhatsz meg úgy, hogy nem ettél a
tündértortámból! – feleli Connie, miközben hazafelé tartunk.
– Alig várom!
Alig várom a tündértortát, és mindazt, amit ez az év még tartogat
számomra.

Két évvel később, 2011. szeptember 20-án a „ne kérdezd, ne mondd”

törvényt eltörölték az amerikai hadseregben. Amikor meghallottam, Johnra
gondoltam, és arra, hogy akárhol is legyen, érezzen egy csipetnyi békét.
 24 • Új híd
Már egy hónapja vagyok Memphisben, és közben egészen újjászülettem.
Teljesen elfelejtettem, milyen családban élni, és bár most sem egyszerű az
életem, Connie különleges szerepet tölt be benne. Tanácsadó, amolyan
tanárféle, aki úgy biztat hitem megkérdőjelezésére, mint eddig senki.
Mostanában legtöbbet a melegházasságról beszélgetünk, és minél többet
beszélünk róla, annál inkább felnyílik a szemem az egyenlőség kérdésére.
Miért hiszem azt, hogy nekem jogom van feleségül venni valakit, míg
mások, akik azonos neműekkel folytatnak kapcsolatot, nem részesedhetnek
ebben a szentesített, életre szóló kötelékben? A melegházasság tényleg
erkölcsi kérdés?
Egyre kevésbé vagyok biztos azokban a dolgokban, amiket eddig fekete-
fehérnek érzékeltem, különösen az év során látott, csodálatos, örök
szerelmek szemszögéből. Markra és a partnerére gondolok, akik régebben
vannak együtt, mint ahány éve élek. Mi lenne, ha a kormány és az egyház
egyszer azt mondaná, hogy az én kapcsolatom semmivel sem ér többet,
mint azé a két férfié, akik a társadalmi és biológiai ár ellen úsznak? Az ő
szerelmük a bizonyíték szűklátókörűségemre. A softballedzőim
hasonlóképpen élnek együtt már huszonöt éve, és kettejük kapcsolatából
sokat lehetne tanulni.
Nagyon szeretem Connie-éknál, hogy a szobámba húzódva akármennyi
időt eltölthetek egymagamban, mégsem kiáltanak ki antiszociálisnak.
Connie bátorít, hogy naponta több órát fordítsak gondolkozásra,
imádkozásra és naplóírásra. Ülök az ágyon, nyújtózom egyet, és ujjaimat
ropogtatom a három oldal után, amit az ölemben tartott, fekete
jegyzetfüzetbe írtam. Jó érzés rendbe szedni a gondolataimat, mindent
megvitatni magammal. Az elmúlt hónapban ez a végtelen hadviselés már
két jegyzetfüzetet megtöltött. Ez a leghatékonyabb módja az
előrehaladásnak. Fejem fölé nyújtott karral ásítok, és megpróbálok nem
figyelni az asztal mellett ülő farizeusra.
Túl messzire mész a kételkedéssel. Házasság? Egy nyilvánvalóan
megszentelt, heteroszexuális szövetség? Ne köpd le ezt a szentséget.
Szentség? Mi az, felcsaptál katolikusnak? Egy olyan országban élünk,
ahol a vallásnak és a politikának elvileg el kellene különülnie egymástól, a
konzervatív keresztények mégis megfosztják jogaiktól és privilégiumaiktól
azokat, akik nem az ő hitüket képviselik.
A politikát nem választhatod el az erkölcstől. A szavazók a hitük alapján
választanak.
De ezt az országot még nem a Déli Baptisták vezetik… legalábbis,
remélem.
Isten a házasságot férj és feleség számára teremtette. Ha melegnek lenni
elfogadható, miért nem találsz példát a Bibliában a homoszexuális
házasságra?
A Biblia sok mindenről nem beszél, de ez még nem jelenti azt, hogy nem
is létezik.
Hogy is volt? Ádám és Pista? Ó, várjunk csak, azt hiszem Ádám és Éva a
helyes!
De a Biblia azt is mondja, hogy az ember lehetőleg ne maradjon egyedül.
Ez nem vonatkozik a melegekre vagy a leszbikusokra?
Ez gyenge érvelés!
Nem annyira. Te úgy dobálózol a bibliai szövegrészletekkel, hogy
kiszakítod őket a történelmi és logikai összefüggésből!
Szóval meggondoltad magad?
Majd meglátjuk.

A melegek házasodási jogáról szóló csatározások eredménye egy Connie

által szervezett est lett, amit már hónapok óta tervezgetett. Az „Új híd” a
humor, a beszédek és a beszélgetés estéjének ígérkezett Memphis
belvárosában. A Beale Street a bárokról, a bluesról és a grillezett húsról
híres, és Connie a melegek házasodási jogáról szóló vitát szerette volna erre
a nyilvános helyszínre szervezni… ha más nem, legalább szórakoztató lesz.
Az est főelőadójának közös barátunkat, Jay Bakkert kérte fel. Ugyan ki
beszélhetne több joggal erről a témáról, mint egy olyan ember, aki mindkét
világnézetben osztozik, és akiből az egyház fővonala törvényen kívülit
csinált? Mert Jay egy törvényen kívüli, egy kitaszított prédikátor. Ha tovább
folytatom a dogmák megkérdőjelezését, melyekkel eddig tömtek, belőlem
is az lesz.
Az esemény napjának délutánján a Beale Streeten állok, ahol
szórólapokat nyomok mindenki markába, aki hajlandó elfogadni tőlem.
Idekint közel negyven fok van.
 De már kezdődik is az előadás. Kisebb tömegre számítva lépek a
terembe, de csak egy maroknyi ember fogad. A hétszáz ülőhelyes
színházban mindössze tizenheten ülnek.
De a show-nak mennie kell, és Connie egy bólintással jelzi, hogy
kezdhetjük. Tudom, hogy csalódott. Hosszú hónapokig tartó tervezgetés és
kemény munka előzte meg az estet. Connie számára nagyon fontos a
házassághoz való egyenlő jog témája. Bárcsak többen jöttek volna el! A
színházban kialszanak a fények, és színes reflektorok festik tarkára a
színpadot. Nem volt szándékos, de amikor Connie a színpadra lép, a
pólójára eső fények a meleg büszkeség szivárványszínű zászlóját idézik.
Bejelent egy helyi színjátszó csoportot, akik a „Törvényjavaslat a
melegházasság ellen” című musicalt adják elő.
Kacagok, pedig frusztrál a dolog. Mintha a szatirikus darab írói jobban
ismernék Jézust nálam, és ez elég feszélyező. Jézus betöltötte a törvényt, és
felszabadított bennünket alóla, életem nagy részét mégis egy törvény
szolgájaként éltem le. Szinte rabja voltam. Az ellentmondás felvet egy
dilemmát. Az a feladatom, hogy feltétel nélkül szeressek mindenkit, és
Jézus tanításait az életemmel példázva ne erőltessem nézetemet a többiekre,
vagy erkölcsi kötelességem saját Biblia-értelmezésemet lenyomni
mindazok torkán, akik mást gondolnak? De hogyan értelmezem ma az
Írást?
A farizeus fensőségesen néz rám:
Tudod, mi a problémád? Hogy mindig kiöntöd a fürdővízzel együtt a
gyereket is, a hitednek meggondolatlanul rossz hírét kelted.
Nem igaz. Csak kezdek rájönni, hogy a világot a saját hitemnél nagyobb
lencsén keresztül kell néznem.
Ez a musical szentségtörő.
Nem. Csak szatirikus.
Az én Jézusom szent, nem egy paprikajancsi. Az én Jézusom Isten.
Az enyém is. De ember is volt, ettől az oldalától ne foszd meg! Sírt és
nevetett, sőt viccelődött, mint mi.
Nem hiszem, hogy felismernéd Jézust, még akkor sem, ha melletted ülne.
Csak mert nem gondolom úgy, hogy a belé vetett hitem felhatalmaz
mások életének lerombolására?
A farizeus nem felel.
A darabbal járó hangoskodás elcsitul. A színpadról most egy magányos
hangot hallani. Felnézek, és Jayt veszem észre, aki könnyes szemmel néhai
édesanyjáról emlékezik meg. Együtt érzek a barátommal. Rengeteg
fájdalom érte az életben, de hitét mégis képes mások fájdalmának
enyhítésére használni. Talán ez saját gyógyulásának útja.
Az est véget ér, és amikor visszasétálunk a kocsihoz, gyanúm
beigazolódik: Connie csalódott. Szomorú, hogy az est nem ért el annyi
emberhez, mint tervezte. Megvigasztalnám, csak tudnám, hogyan. Meg
akarom ünnepelni, hogy megcsinálta az estet, még ha nem is volt akkora
tolongás, mint amekkorára számítottunk.
Félrehúzom, és megölelem, csak annyit tudok kinyögni, hogy köszönöm.
Még nem láttam, hogy ennyire kiültek volna arcára az érzelmei, de
megpróbál mosolyogni.
– Mit köszönsz? – kérdezi fájdalmas hangon.
– Hogy ma este mélyebben elgondolkoztam a melegek házassághoz való
egyenlő jogának kérdésén, mint valaha. Még az emberek távolmaradása is a
kérdés fontosságát demonstrálta. Szívem és a szemem kinyílt.
– Tényleg? – fakad sírva Connie, és még jobban megölelem.
– Igen, Connie. Teljesítetted a küldetésed.

Hogyan gyűlölheti egyik ember a másikat ilyen szenvedélyesen? Ez a

kérdés foglalkoztat az „Új híd” estet követő délelőttön, amikor Connie-val,
Jay-jel, és a barátunkkal, Timmel ellátogatunk a Nemzeti Polgárjogi
Múzeumba. Itt lőtték le Martin Luther Kinget. Miközben a kiállítást nézem,
szinte a levegőben érzem az előítéletet és a gyűlöletet. Látjuk a fotókat,
elolvassuk a kiállított újságcikkeket, és végigkövetjük a mozgalmat, ami
Amerika történelmét jobbá tette.
Mint minden háborúban, és küzdelemben, itt is voltak áldozatok.
Méghozzá sokan. A kiállítás által bemutatott legemlékezetesebb áldozat
Martin Luther Kingé volt, aki életével ma is reményt nyújt a másodosztályú
állampolgárok számára. Elérem a hotelszobát, és látom a helyet, ahol a
nagy ember nagy áldozatot hozott. Nem könnyű érzelmileg feldolgozni. Hat
méterre tőlem Jay áll az üveg előtt, melyen át Martin Luther King
hotelszobájába látni, és szomorúnak tűnik. Dr. King Jay egyik nagy hőse, és
a kiállítást végigjárva gyorsan az enyém is lesz. Jay sóhajt, és könny gördül
le az arcán, miközben láthatóan megpróbál emlékezetébe vésni minden
részletet. Szinte nézni is fáj.
Számomra egy nőt vagy egy férfit csakis az alázat tehet vezetővé, és dr.
King alázata mélyen hat rám. Még a hotelszoba is szerény, csak egy lyuk,
messze nem egy lakosztály a Hiltonban. Jézus egy bárányürüléktől bűzlő
akolban született, és hároméves szolgálata alatt szegénységben élt. Gandhi
is az alázat mintaképe volt, papírvékony talpú szandálban és néhány
rongyban vándorolt, túlélését mások kedvessége és nagylelkűsége
biztosította. Jézus és Gandhi mégis hatalmas birodalmakat kényszerítettek
térdre, miképpen Martin Luther King is. Ők az emberiség történelmének
három legradikálisabb vezetője, és egyikük sem dicsekedhetett ranggal
vagy vagyonnal. De nem is volt rá szükségük. Hitüket és az embereket
szolgálták, és közben megváltoztatták a világot.
A Lorrain Motelben tett látogatásról önkéntelenül a Soulforce
erőszakellenes fogadalma jut eszembe. És eszembe juttatja a Black, Like Me
(Fekete, mint én) című könyvet. Kíváncsi vagyok, az LMBT jogegyenlőségi
küzdelme mikor kap hasonló múzeumot?
Amikor visszasétálok a kiállítás elejére, megakad a szemem egy táblán,
mely régen egy fehérek lakta városban díszelgett, és arra figyelmeztette a
kedves szülőket, hogy ne hagyják felügyelet nélkül gyermekeiket, ha nem
akarják, hogy fekete pedofilok elrabolják, és megerőszakolják őket.
Elevenbe vág ez a tábla: ugyanazt a retorikát használja, amit a bigott
melegellenesek Kaliforniában, amikor a 6-os törvényjavaslat forgott
kockán. A 6-os, más néven Briggs-törvényjavaslat kitiltotta volna a meleg
vagy leszbikus tanárokat az iskolákból, és azokat is, akik támogatják a
melegek és a leszbikusok egyenlőségét. Hogy miért? Mert „minden meleg
szexuálisan deviáns és pedofil”. Istennek hála Harvey Milkért, aki áldozatos
küzdelmével segített legyőzni a 6-os törvényjavaslatot.
A múzeumban látott tábla elindít valamit bennem. Hitemnek hány
százaléka alapszik ezekhez hasonló táblák félelmén, és a gyerekkoromban
tanultaknak hány százaléka nyugszik valóban a Biblián? Úgy tűnik,
elenyésző. Naponta szembesülök vele, hogy melegellenes világképem nem
spirituális okokra vezethető vissza, sokkal inkább sztereotípiákon alapszik.
Újra elolvasom a táblát, és felsóhajtok. Úgy látszik, mindössze annyi
történt az utóbbi években, hogy előítéleteinket áthelyeztük egy másik
csoportra, akiket nyugodt szívvel számkivetetteknek, másodosztályú
állampolgároknak, természetellenes elhajlásoknak és gyűlöleteseknek
tarthatunk.
A táblára mutatok, és Connie megrázza a fejét:
– A gyűlölet soha nem tűnik el a földről. Amíg emberek lesznek, lesz
gyűlölet is. Ha a melegeknek és a leszbikusoknak egyszer az
afroamerikaiakhoz hasonlóan sikerül kiharcolni az egyenlőségüket, akkor a
társadalom szépen keresni fog egy másik nemkívánatos közösséget.
Néhány másodperc múlva megszólalok:
– Gondolod, ezért maradtak annyian távol tegnap este?
– Talán. Nem mondom, jobban is reklámozhattuk volna, de azt hiszem, a
gyűlölet volt az elsődleges tényező.
– Ha ez jelent valamit, akkor én tanultam valamit a dologból.
– Nevezetesen?
– Hogy nem mondhatjuk két férfinak vagy két nőnek, hogy a kapcsolatuk
kevésbé legitim, azért mert melegek. Én a monogám, szeretetteljes
kapcsolatok oldalán állok. A házasságén.

A Memphisben töltött öt hét sikeresen kirángatott a depresszióból, nem

mintha a családommal való kapcsolatom varázsütésre rendeződött volna,
vagy kiegyensúlyozottabbnak éreztem volna magam, mint Nashville-ben. A
Memphisben eltöltött idő során ráébredtem, hogy úgy válok
kísérletközpontúból egyre énközpontúbbá, ahogy a dolgok nehezednek.
Erre Connie hívta fel a figyelmem.
A konzervatív kereszténység egyébként önmagát is elnyomottnak tartja.
Mivel keresztényként Krisztust és a Bibliát követjük, bennünket elítél a
társadalom. De ez nem ilyen egyszerű. Nem tudom, mekkora része van
saját üldöztetésünknek abban, hogy képtelenek vagyunk szemétkedés
nélkül együtt élni egy másik csoporttal. Ebben az évben nem adtam a
pofonokat, hanem kaptam őket, és a kísérletem felfedte előttem, hogy a
szeretet nem járhat kéz a kézben ideológiai célokkal. Rendben, tudom, hogy
a keresztényeket is annyi előítélet övezi, mint a melegeket vagy a
leszbikusokat. Jó, azt is tudom, hogy mi, keresztények, a legradikálisabbak
hírében állunk a hasonszőrűek között. De legalább úgy élhetjük az
életünket, ahogyan szeretnénk. Megvan a szabadságunk, amiért meleg
nővéreink és fivéreink még csak harcolnak, és még nagyon sokáig kell
küzdeniük, hogy elérjék. Nyilvános helyen is kifejezésre juttathatjuk, hogy
szeretünk valakit, és nem húzza senki az orrát. Feleségül vehetjük
kedvesünket, akivel egybe kívánjuk fonni sorsunkat, családot alapíthatunk,
és átadhatjuk élményeinket, tapasztalatainkat gyermekeinknek. Ezek olyan
dolgok, amiket én mindig biztosnak vehettem. Ezektől az alapvető jogoktól
igazságtalanul fosztják meg sok polgártársunkat.
 Úgy érzem, naponta lágyulok, kilomtalanítom az elmémet új élmények
számára. Elegem van a kis hangból a fejemben, ami csak azért kifogásolja
mások történeteit, mert nem állnak összhangban a szentségről alkotott
képemmel. Én abban szeretnék hinni, hogy Isten örökké kegyelmes, és
igazat mondott, amikor azt állította, egyetlen feladatom a szeretet. Erről
lenne szó. Nekem egyetlen vágyam maradt: hogy Istent teljes szívemmel,
teljes lelkemmel és teljes elmémmel szeressem, és úgy szeressem
felebarátaimat, mint önmagamat.
 25 • Újabb szezonvég
Ma véget ér a softball. Ez az utolsó játékom, és vegyesek az érzelmeim.
Egyfelől visszakapom a vasárnapomat, másfelől elvesztem a csapatomat.
Van valami gyógyító hatású abban, ha az ember templom helyett a
sportpályát látogatja vasárnaponként. Lehet, hogy a fű teszi, amin lábam
tapos, lehet, hogy az alumíniumütő reccsenése, amikor a túlméretezett
labdához ér. Terápiás jellegű. Egész életemben sportoltam, de soha nem
mulattam ennyire jól – és nem voltam ennyire mazsola a többi játékoshoz
képest.
A hazai bázis mögé térdelek, és tudom, hogy végre megtaláltam a
helyem. Semmilyen különleges oka nem volt, hogy elkapó legyek, hacsak
az nem, hogy az ügyetlenségem itt kevésbé látványos. Az egyetlen
hátulütője a dolognak, hogy szokásommal ellentétben nem cigarettázhatok a
pályán. De inkább itt vagyok, ahol tudom a dolgom, mint a saját lábamban
felbukva vessem magam a repülő labda után. Az ütő, akit Juliónak hívnak,
mögöttem áll. Ittunk párszor közösen a Tribe-ban, de rejtély maradt
számomra. Egyik barátomtól tudom, hogy HIV-pozitív, és hogy a párja
nemrég hunyt el. Sajnálom Juliót, bár látszólag éli tovább az életét. Az
ütőjével leveregeti a sarkáról a sarat, aztán néhányszor megforgatja, mielőtt
a dobó elhajítaná a labdát.
– Ügyes mutatvány! – füttyentek egyet az első dobás előtt.
– Ne értsd félre! A kapcsolataimban mindig én vagyok a dobó! –
viccelődik. A dobás megtörténik, és Julio ütője éles reccsenéssel a labdához
csapódik. Elhajítja az ütőt, és az első bázis felé fut.
– Ez nagyon önző dolog tőled! – kiáltom utána.
– Én ne tudnám?
Figyelmemet a futó felé fordítom. A lány éppen a harmadik bázis mellett
szalad el, és tudom, hogy nem áll meg.
– Ide a labdát! A labdát! A LABDÁT! – kiáltom. A labda egy
másodperccel előbb ütődik a kesztyűmhöz, mint ahogy a futó hazaérne,
megérintem, és kiesik.
– Ez az! Jól csináltad, Tim! – kiáltja Drew a padról. Jólesik csapattársaim
ujjongása, elismerő kiáltozása. Visszahajítom a dobónak a labdát, és
letérdelek, boldog vagyok, hogy végre a csapat teljes értékű tagjának
érezhetem magam. Nagyon fog hiányozni. Ez sokkal jobb, mint a
gimnáziumi edzések. Egyszerre szól a szórakozásról és a közösségről.
A játék véget ér, két futással veszítettünk, de már nem érdekel, ki nyer, ki
veszít. Nekem elég a játék öröme és az érzékeimmel felfogható környezet.
Szeretem a fű és a föld szagát és a felettem trónoló nyári napból áradó
forróság párás takaróját. Szeretem a baseballkesztyűt a kezemen és az
átizzadt csapatmezt. Szeretem a kacagást, az emberekből áradó összetartást
és jókedvet, az embereket, akiket végre megtanultam szeretni. Mindez
valamiféle teljességérzéssel ajándékoz meg.
A szezon elején az első dupla meccsünk szünetében egy könyvet
olvastam a padon. A könyv címe Finding the boyfriend within (A belső
barát megtalálása) volt, és a csapatom ettől kezdve állandóan ugratott vele.
Minden hétvégén megkérdezték: „Megtaláltad már?” Én meg azt feleltem:
„Igen, Eduardónak hívják, kidobó egy atlantai klubban.” Minden héten
újabb részlettel egészítettem ki a sztorit. Bár a viccelődés jó szórakozás,
nem véletlenül mondják, hogy találjuk meg a belső békét. Én megtaláltam a
belső barátomat, de nem Eduardónak hívják, hanem „Magamnak”. Idén
végre levetkeztem a társadalmi és vallási elvárásokat, hogy megkeressem
önmagam. És azt hiszem, sikerrel jártam.
A nyári szezon véget ért. Kíváncsian várom az őszt meg a telet és a
kísérletem végét. Annyi minden történt, annyi minden megváltozott
bennem, de még mindig nincs vége. Sokat kell még okulnom. Egyébként
megkaptam a csapat legtöbbet fejlődő játékosa címet (sajnos nem tudtam
elmenni a szezonzáró bulira, mert nem tartózkodtam a városban, de Drew
gondoskodott róla, hogy eljusson hozzám a hír). Remélem, emberként is
akkora előrehaladásról teszek tanúbizonyságot, mint a softballban.
 Negyedik rész
Jelenések
„A fejlődés elképzelhetetlen változás nélkül,
és azok, akik képtelenek megváltoztatni
a gondolkozásukat, nem változtathatnak semmin.”
George Bernard Shaw
 26 • A szivárvány másik oldala
Furcsa dolog a változás. Néha titokban lep meg, máskor olyan harsány
színekben villódzik előtted, mint egy vegasi neonreklám, ami lépteidet
vörösre, kékre, bíborra festi, és lehetetlen nem észrevenni. A melegbárba
úgy járok, mintha hazamennék, és úgy üdvözlöm a srácokat, mint a
családtagjaimat. Néhány hónappal ezelőtt még éberen léptem be a Tribe-ba,
de ma már teljesen öntudatlanul teszem, gondtalan és gyönyörű az egész.
Teljesen normális számomra.
Minden este ugyanúgy zajlik. Belépek a bárba, aztán egyik
törzsvendégtől megyek a másikig. Will megpuszil, megkérdi, hogy vagyok.
Amikor azt felelem, nagyszerűen, melegség tölt el, mert tudom, hogy
őszinte voltam. Az, ami régebben zavart, mondjuk két csókolózó srác
látványa, ma már fel sem tűnik, ugyanígy nem zavar az sem, ha egy férfi
rám nyomul. Mély és megnyugtató békét érzek, nem mintha nem lennének
kérdéseim és aggályaim, de már nem tekintem ezeket a srácokat az
ellenségeimnek – sem Isten ellenségeinek. Ugyanolyan emberek, mint én,
egyszeriek és értékesek, mint mindenki, akit Isten saját képére alkotott.
A templomba járás viszont már kevésbé természetes – olyan érzés,
mintha szembesétálnék a forgalommal.
Vasárnap reggel van, és újra megkísérlek belépni a helyi óriástemplomba,
amibe tavasszal ellátogattam. Alig kezdődik el az istentisztelet, máris
megbizonyosodom egy szörnyű dologról. A zenekar a szokásos, nyálas
zenét játssza, minden gitárpengetésre vagy a dobos „átszellemült”
fejrázására gúnyosan elmosolyodom, és azon gondolkozom, mennyien
élnek közülük rejtőzködve. A billentyűs ugyanazt a három hangot variálja,
amíg a hálaadás vezetője emlékkönyvbe való gondolatokat ad közre
istentisztelet gyanánt. Csak mosolygok, amikor iphone-járól részleteket
olvas a Bibliából, és közben kávézik – akár egy elvetélt hipszter. Nevetek a
világításon, a díszleten. Miért néz ki minden templom úgy, mintha
süteményszaggatóval dekorálták volna ki?
Aztán a lelkipásztor feláll, hogy beszéljen. Úgy elemzem a prédikáció
promóciós videóját, mint egy sznob filmkritikus. Prédikációja közben
azokra a kulcsszavakra vadászom, amik miatt leszerepelhet előttem.
Gondolatban listát csinálok azokról a témákról vagy szavakról, amik
hallatán tüntetően elhagyom a termet. Ha a melegekről, a tizedfizetésről
vagy a politikáról beszél, már itt sem vagyok. Nem azért, mert mélységesen
meg lennék sértve, pusztán ki akarom fejezni, hogy mennyire nincsenek
ínyemre a szavai, és mennyire nem kedvelem őt sem. Pedig mindig kedves
volt velem.
Mindent becsmérelni akarok. Úgy érzem, jobb ember vagyok náluk. A
szívem megkeményedik. Keserű vagyok. Dagad bennem az ítélkezés vágya.
Úgy nézem ezt a templomot, ahogy egy melegfelvonulást néztem volna a
kísérletem előtt.
Aztán a lelkipásztor a félelemről kezd beszélni. Arról, hogy életünkben
néha azért mulasztunk el megismerkedni másokkal, mert nem tudjuk,
hogyan fogadjuk el a tőlünk különbözőt. Rákérdez, hogy vajon elég
nyitottak vagyunk-e azok elfogadására, akiket Isten az életünkbe helyez.
Magamban azt válaszolom, hogy teljesen nyitott vagyok a melegekre, és a
leszbikusokra, de ez az újszerű viszolygás a keresztényektől azt jelzi, hogy
a másik egészségtelen szélsőségbe estem. A lelkipásztor szerint nem a
gyűlölet okolható a keresztények és az üvegházunkon kívül élők közt
növekvő szakadék miatt, hanem a félelem. Félelem. Százszázalékos,
egészségtelen, destruktív félelem. Igaza van, eddig félelemben éltem, sőt,
még most is félek.
De mitől félek annyira?
Miért nem tudom szeretni az embereket?
Miért nem tudom elfogadni őket?
Dühös vagyok. Elöntenek az érzések, undorodom és frusztrált leszek. A
farizeusra nézek, arcán beteges diadalérzet ül.
Na, ki is a farizeus?
Én.
Végre beismerted.
Nehogy elkezdd! Ezek az emberek fájdalmat okoztak nekem és a
barátaimnak. Francba velük!
Igen? Kicsoda? Mutasd meg, melyik okozott neked fájdalmat!
Tudod, miről beszélek.
Valóban? Az előbb azt mondtad, ezek az emberek. Mit akartál vele
mondani?
Hogy mindegyikük, és a hitük. Gyűlöletüket barátságnak álcázzák.
Mindenkit meg akarnak változtatni, hogy vallásos robotokat csináljanak
belőlük, akik a republikánus pártra szavaznak, és azt hiszik, a Föld csak
hatezer éves.
Rosszullét fog el. Hányingerem arra a bizonyos beszélgetésre emlékeztet,
Lizzel. Ugyanezt a rúgást éreztem a gyomromban, ezt az elkeseredettséget
és bűntudatot. Az út, amin most járok ugyanolyan árulással végződik, mint
a másik, csak ez az árulás máshogy lesz csomagolva. Belém hasít a
gondolat. Még midig bigott vagyok, csak másféle.
Eddig azt hittem, közeledem a célvonalhoz, de kiderült, hogy… nos,
hogy csak most érkeztem el a második lépéshez. Felállok, és távozom a
templomból. A farizeus most nem követ. Miért is tenné? Az előbb
bizonyítottam be, hogy igaza van.

Egészen ma délelőttig azzal áltattam magam, hogy kísérletem első napjai és

hetei óta nagy utat tettem meg. Most meg rájövök, hogy legyőzött a másik
szélsőség. Eddig a keresztényeket szerettem, és gyűlöltem a melegeket, és
mostanra csak annyit értem el, hogy megváltoztattam előítéleteim tárgyát.
Otthon érzem magam a melegbárokban, és kínosan a templomokban. Meleg
és leszbikus barátaim közt biztonságban érzem magam, viszont folyamatos,
idegesítő feszengést és kényelmetlenséget tapasztalok keresztények
közelében. Ma ez „szentségtelen” megerősítést nyert. Tudom, hogy ez a
„köpönyegforgatás” részben azoknak a negatív tapasztalatoknak a
számlájára írható, amiket ebben az évben átéltem vagy amikről hallottam –
de a keserűség jele is.
Szerintem a közösségek szembenállása az előítéletekben gyökerezik.
Elfogadjuk azokat, akik mellett biztonságban hisszük magunkat, és
eltaszítjuk, akiket másnak vélünk. Közösen birtokoljuk e planétát és
lakóhelyeit, mégis képtelenek vagyunk úgy látni a másik embert, ahogy
kellene. És most nehezemre esik, hogy a Bibliaövezet keresztényeit
fivéreimnek és nővéreimnek tekintsem. Úgy érzem, elbuktam. Nem akarok
átesni a ló másik oldalára. A béke és a józan ész embere akarok lenni, az az
ember, aki előítéletek nélkül szeret mindenkit. De hogyan, ha továbbra is
bigott vagyok, és nem tudom, hogyan változhatnék meg?
Egy kávézóban ülök, az apám házának közelében, a vasárnapi New York
Timest olvasom, és megpróbálok nem gondolni rá, hogy visszakerültem a
játék első mezőjére, amikor meglátok valakit a múltból. Egykori
lelkipásztoromat. A lelkipásztorom, aki azt a megsemmisítő levelet küldte
az előbújásom másnapján, akinek felesége levegőnek nézett, most tizenkét
lépésnyire tőlem a pulthoz sétál és kávét rendel. Megpróbálok elrejtőzni, én
látom őt, de nem akarom, hogy ő is észrevegyen. Bujkálás közben elönt az
adrenalin, és felszínre törnek az érzések, amiket hónapok óta megpróbáltam
eltemetni. Dühöt érzek és fájdalmat, de leginkább félelmet. Miért félek
tőle?
Mert amikor legutóbb láttam őt és a feleségét, a felesége tudomást sem
vett rólam? Vagy az e-mailje miatt? Úgy emlékszem rá, mintha tegnap
küldte volna. Kísérletem korai szakaszában ez a dolog érintett a
legfájdalmasabban, és még most sem tudtam feldolgozni. Túl elfoglalt
voltam ahhoz, hogy megemésszem. És most itt van tőlem néhány
méternyire, egyedül. Keserűség fog el, amikor viccelődni kezd a pultossal,
és érzem – pontosabban tudom –, hogy keserűségem akkor sem jogos, ha
sértettnek érzem magam.
A farizeusra nézek, arca mindent elmond.
Lehetőséget szerettél volna kapni, hogy bebizonyítsd, a béke embere vagy.
Hát tessék! Mit fogsz csinálni?
Reménykedem, hogy nem vesz észre.
Ennyi?
Ennyi.
Tessék, most megint bebizonyítod, hogy még mindig nem érted. Hogy még
mindig hipokrita vagy!
De én felnéztem rá.
Ő meg cserbenhagyott?
Sokkal rosszabb! Elérte, hogy egyedül érezzem magam. Tudtam, hogy
nem lesz örömteli érzés, ha előbújok… de muszáj volt ennyire elutasítónak
lennie?
Ah! Most már értem, te azokat szereted, akik nem okoznak fájdalmat
neked, és nem kell szeretned azokat, akik ezt teszik.
Ez nem egészen így van. De most nem akarok beszélni vele. Ez nem a
megfelelő időpont.
Bocsánat! Én azt hittem, te „jobb lettél ezeknél”, szinte
„megvilágosodtál”.
Talán mégsem.
Lehet, hogy azért akarsz haragot tartani vele, hogy továbbra is
gonosznak tarthasd? Te úgy viseled a tőle elszenvedett sérelmet, mint egy
kitüntetést, ami hitelesíti a kísérleted közben átélt szenvedéseidet.
Miért, nem hitelesít engem?
 Nem. Az hitelesítene, ahogy reagálsz rá.
A pult felé nézek. Látom, hogy éppen a bankkártyája vásárlási igazolását
kanyarintja alá, aztán anélkül, hogy észrevenne, megfordul, és zsebében a
slusszkulcs után matatva elindul az ajtó felé. Úgy nézem, mintha lassított
felvételen látnám, minden egyes lépésnél utána indulhatnék, hogy beszéljek
vele. De nem. Visszautasítom, hogy beszéljek vele. Ő az utolsó ember,
akivel beszélni szeretnék.
Egy lépés előre, kettő hátra.
Fogd be!
De a farizeusnak igaza van, és nem tetszik, amit mond. Őt is gyűlölni
akarom, de nem tudom. Hitelteleníteni akarok mindent, amit mond, hogy ne
kelljen kibújnom a komfortzónámból – ami most már, meglehetősen
ironikus módon, nem foglalja magába a gyülekezetet, melynek egykor
oszlopos tagja voltam –, mert ebben az évben megtanultam, hogy nem
szerencsés azt elhagyni.
A sors különös utakon oktat ki bennünket. Azt hiszem, a keresztényekkel
szemben érzett keserűséget nehezebb lesz legyűrni, mint a melegek ellen
érzett gyűlöletet. Miért? Mert az, ahogyan a keresztények a
mindennapokban kifejezésre juttatják hitüket – ahogyan egykor én is tettem
–, fájdalmat okoz másoknak. És engem is bánt. Talán soha nem hagytam el
igazán a komfortzónámat. Talán ez az év nem is a melegek és leszbikusok
elfogadásáról és támogatásáról szól, hanem arról, hogy felülkerekedjek az
előítéleteimen. Ha így áll a helyzet, akkor nem a vallásos neveltetésem az
egyedüli probléma.
Lehet, hogy eddig nem is a legfontosabb kérdéseket tettem fel.
Megint egy Everest nagyságú dilemmával találom szemközt magamat.
Remélem, hogy az év fennmaradó része segít tisztázni néhány problémát.
Visszadugom a fülhallgatót, a kávém langyos löttyé hűlt, és jólesne elszívni
egy cigit. Felállok és körbenézek, hogy biztos legyek benne, nincs több
ismerős a közelben. A farizeusra tekintek.
Ma este a templomban a helyed.
Tessék?! Megőrültél?
Ha választ akarsz kapni a kérdéseidre, az a leghelyesebb, ha visszatérsz a
kiindulási ponthoz.
Talán ki kellene próbálnod, mi lenne, ha megfogadnád a tanácsát, és
visszatérnél egy gyülekezetbe, de…
De?
 Ahelyett, hogy másikat keresnél, menj az ő templomába.

Eltelik néhány óra, mire ráveszem magam, hogy felöltözzek és készülődni

kezdjek a templomba. Nem akarok menni. Már a gondolata is megrémít.
Vonakodásom oka mélyebb a sértettségnél: nem akarok olyan emberek közt
lenni, akik elfajzottnak és hitványnak tartanak, mert azt hiszik, meleg
vagyok. Ki akarja olyan emberekkel körbevenni magát, akik az egyenlő
jogai ellen szavaznak, és mert a saját nemed iránt vonzódsz, legjobb esetben
is perverznek neveznek? Ismerek leszbikusokat és melegeket, akik
konzervatív templomokhoz tartoznak, de a tapasztalataim alapján ők a
szabályt erősítő kivételek közé tartoznak. És elmondható, hogy van valami
erős családi vagy baráti szál, ami a templomhoz köti őket.
Kevésbé lennék dühös, ha valaki észrevette volna hosszas
távolmaradásomat, és írt volna egy SMS-t vagy egy e-mailt. De ne
bolygassuk a múltat, és bár minden mást szívesebben csinálnék, szembe
kell néznem a bennem feszülő haraggal.
Sajnos túl gyorsan érek a templomhoz, nincs időm lelkileg felkészülni.
Autómnak támaszkodva elszívok egy cigarettát, és imádkozom: Istenem,
add, hogy képes legyek szeretni ezeket az embereket, Istenem, add, hogy
mindenkit szeressek! Kátyúban vagyok, nem akarok bemenni, de tudom,
hogy nincs más választásom. Éreztem már ezt régebben is, ezt az
aggodalmat: amikor először tettem melegbárba a lábam. Annyira ideges
voltam, hogy remegtem. Most valami bizarr, párhuzamos valóságban érzem
magam, ami valahogy a valódinak pont az ellentéte. Felnézek a templom
csúcsára, ugyanolyan idegen, mint a melegbár neonjai voltak januárban. A
templomi ruhában belépő emberek is ugyanolyan idegennek hatnak, mint a
pucckirálynők az első este. Megváltoztam, ez tény; de a komfortzónámat
ugyanúgy egy szélsőségre építem – és a másik oldal kizárása
elfogadhatatlan. Valahogy helyre tudom rakni magam megint?
Egy régi barátom észrevesz az autónál, és üdvözlésemre siet. Hatalmas
mosolya megmelengeti a szívem.
– Tim Kurek! Mi újság? – nem fogadja el a felé nyújtott kezemet,
helyette megölel. – Hiányoztál, testvér! Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. És te? – kérdezem, és még mindig nem tudok
magamhoz térni a lelkes fogadtatástól.
– Nagyszerűen! Hiányoztál, haver! – Mindig rendes srác volt, a barátom,
és most, hogy itt áll mellettem, rájövök, nekem is mennyire hiányzott.
Furcsa érzés, mintha valahogy… nem lenne helyes. Miért hiányzik valaki,
aki nem próbált meg segíteni nekem? Hogyan érezhetek valakivel
kapcsolatot, aki engem megvetendőnek tart?
– Nekem is hiányoztál, régen találkoztunk – mondom félszegen.
– Menjünk be! A többiek is örülni fognak neked!
– Nem rossz ötlet – pöckölöm el a cigarettát, és vonakodva követem a
barátomat.
Fájó érzés besétálni a kis épületbe. A szívemet összeszorítja valami,
minden lélegzetvételbe belesajdul. Bűntudatot érzek, hogy itt vagyok,
mintha elárulnám új barátaimat. Mintha én is támogatnám azt a hitet és
hozzáállást, ami sok embernek okoz fájdalmat. De most már nincs visszaút,
be kell mennem, hogy rájöjjek, mért haragszom ezekre az emberekre. Csak
ez első két lépés után tudatosodik bennem, mennyire megkeményedett a
szívem. De amikor szembesülök a keserűségemmel, ami az év során először
szinte tapinthatóvá válik, elborítanak az érzelmek. Úgy nézek körbe, mint
egy idegen, és pontosan úgy is érzem magam. Nem sok minden változott itt.
Elindulok az oltár felé, és leteszem a táskámat a padra. Várom, hogy
egykori lelkipásztorom észrevegye, hogy itt vagyok. Amikor ez
megtörténik, az arca kisebb sokkról árulkodik. Mintha örülne a
jelenlétemnek… és egyszerre kívánna a háta közepére. Megjegyzem ezt a
pillantást. Beleég az emlékezetembe.
– Tim, örülök, hogy újra látlak!
– Régen találkoztunk.
– Hogy vagy? – kérdezi továbbra is megdöbbenve váratlan
felbukkanásomtól temploma falai között.
– Jobban, mint valaha. Jól alakul ez az év.
– Nos, mindenesetre jó, hogy itt vagy. A szertartás után még beszélünk.
– Rendben. – Vegyes érzelmekkel rázok vele kezet. Egyfelől jó újra látni
régi tanáromat, másfelől nem tudom elfelejteni az e-mailjét, és hogy
mennyire megbántott vele. Miután köszönök a gyülekezet több tagjának,
leülök a padba. Mintha mindenki engem bámulna. Vajon hányan tudnak
róla, hogy előbújtam? Vajon hánynak van fogalma arról, miért hagytam el a
gyülekezetet? Lehet, hogy a lelkipásztor nem árulta el nekik, de gondolom,
elterjedt a híre. Csak feszengek a padon, és azért imádkozom, hogy
kibírjam a szertartás végéig.
A dicsőítő énekek alatt arra a hálaadásra gondolok, amit a pucckirálynő
vezetett – Jézus női ruhában –, és ugyanezeket a dalokat énekelte, amiket
most mi. Csak magamban énekelek, mert így egyszerűbb. Könnyebb, mert
jobban koncentrálhatok a hitemre. „Krisztus teste” sokkal nagyobb lett
számomra ebben az évben. Tudom, hogy nem vághatom sutba mások
világnézetét, ahogy eddig tettem. Azt kívánom, ezek az emberek bárcsak
láthatták volna, amit én, és megértenék, mennyi közös van bennük, és
azokban, akiket nem akarnak elfogadni.
A zene véget ér. Mi leülünk, a lelkipásztor feláll, és elkezdi a prédikációt.
Régi életem újra életre kel, és a múltamra vetett pillantás gyógyítóan hat. A
farizeus nem tévedett, tényleg kiöntöttem a fürdővízzel együtt a gyereket is.
Szégyenkezve látom be, hogy nem volt minden rossz a kísérletet megelőző
életemben. Elfeledtem, mennyire otthon éreztem magam e falak között,
ezekkel az emberekkel, és azt kívánom, bárcsak összehangolhatnám a két
életet… bármennyire is lehetetlen.
Az istentisztelet végén a lelkipásztor az úrvacsoráról beszél. Ülve
maradok, amíg a többiek felállnak, hogy részesedjenek benne. Én nem
akarok. Tudom, hogy a gyülekezet rossz szemmel nézi azt az életmódot,
amit szerintük folytatok, de számos egyéb ok miatt sem kívánok részt venni
ebben. Amíg itt vagyok, nem akarom megsérteni a hitüket. Nem ezért
jöttem. De elsősorban azért nem állok fel, mert nem akarok részt venni egy
olyan templom úrvacsoráján, ahonnan meleg és leszbikus fivéreim és
nővéreim ki vannak tagadva. Egyfajta erőszakmentes tüntetésnek is
felfogható. A gyülekezet tagjai közül többen kérdő pillantást vetnek rám, és
nem értik, miért nem megyek előre. Aztán lassan elindulnak, én meg
továbbra is a helyemen maradok.
Az istentisztelet után az emberek sorban állnak, hogy megöleljenek.
Mindenki szívélyes, mindenki kedvesen fordul felém. Ismét bűntudat fog
el, ha eszembe jut, mit gondoltam róluk, mióta előbújtam. Valakit azért
vádolni, mert nem nyújtott segédkezet, vagy azért, mert direkt fájdalmat
okozott, két különböző dolog. Észleltem bizonyos dolgokat, és az elmúlt
hónapokban csak feltételezéseim lehettek arról, hogy mit gondolhatnak
rólam. Ezeket a feltételezéseket úgy használtam fel ellenük, hogy esélyt
sem adtam nekik a cáfolatra. Talán féltem tőle. Talán az ösztöneim azt
diktálták, hogy taszítsam el őket, mert én úgy éreztem, eltaszítottak. Ha
tetszik, ha nem, ezek az emberek a fivéreim és a nővéreim, és mindegyikük
egy részem. Bár egy darabig biztosan eltart, amíg felülkerekedem a
fájdalmon, amit lelkipásztorom szavai okoztak, de remélem, egy nap majd
képes leszek elfelejteni a csalódást, amit okozott. Az élet sokkal gazdagabb,
ha torzítások nélkül vagyunk képesek látni a másikat. Sokkal csodálatosabb,
ha egymást is csodálatosnak látjuk – a másik fájdalmas szavait vagy bántó
tetteit feledve. Talán erről szól a békéltető szerep.
Aztán eljön a pillanat, amiért ma este ide jöttem.
A lelkipásztor és én a templom elejében állunk, kettesben.
Idegességem ismét visszatér, de már elszántam magam:
– Tudod, nagyon hiányzott ez a hely. Mintha egy részemet hagytam volna
el, amikor kiléptem.
– Ez így is történt, és te is nagyon hiányoztál nekünk.
– Jólesik, hogy ezt mondod. Egy elég érdekes, de jó évem van. Sokkal
boldogabbnak érzem magam.
– Ez nagyszerű, Tim, tényleg. Tudod, sokat gondolkoztam rólad, mióta
elmentél, és azt kívánom, bárcsak ne írásban válaszoltam volna neked! El
kellett volna beszélgetnem veled a választásodról. Az álláspontom nem
sokban különbözött volna, de sokkal személyesebben álltam volna a
kérdéshez.
– Komolyan? – kérdezem.
– Igen – feleli elgondolkozva.
– Nem kérem, hogy egyetérts velem, csak hogy tartsd tiszteletben, hogy
ez az én életem. Mert részvételünk más ember életében kiváltság, nem
alanyi jog. És a dolog kiváltság voltát akkor kell leginkább észben
tartanunk, amikor a hitünket terjesztjük.
– Bárcsak máshogy cselekedtem volna! Sajnálom, hogy fájdalmat
okoztam a levelemmel – a vállamra teszi kezét, és tudom, hogy nem csak a
levegőbe beszél. Bár nem értek egyet azzal a teológiai nézőponttal, ahogy
hitéhez közelít, kezdem látni, hogy neki és nekem hogyan kellene
viszonyulnunk egymáshoz.
– Sok bántó üzenetet kaptam a tiéden kívül is. Ebben az évben sokan
okoztak fájdalmat, de most már nem bánom.
– Miért?
– Mert életemben először a hitem csak az enyém lett. Nem függ mástól.
– Ez valóban nem rossz dolog. A gyülekezet változáson ment át, egyre
kevesebben maradtunk. Kétséges, hogy fenn tudunk-e maradni… Tudom,
milyen bírálatokkal szembenézni. És hogy manapság az a fő kérdés, hogyan
válaszoljunk rájuk.
– A távolból figyeltem, hogyan kezeled a helyzetet – teszem hozzá. – Azt
hiszem, nagyszerű munkát végeztél. A gyülekezet sokkal családiasabb lett,
mióta távoztam.
– Hidd el, sokkal családiasabbak lettünk. Alázatosságra nevelő
tapasztalat volt. – Még soha nem láttam vagy hallottam ennyire őszinte
érzésekkel beszélni. Tényleg megváltozott. Kíváncsi vagyok, mek-kora
sérülés érte a hitét, hogy ennyire nyíltan beszél.
Beszélgetünk egy kicsit, aztán elindulok az autómhoz. De előtte még
megölel.
– Tudod, hogy szeretlek, ugye? – kérdezi.
– Én is szeretlek, testvér.
Beszállok a kocsiba, elfordítom a slusszkulcsot, és hátramenetbe rakom
az autót, aztán intek a lelkipásztoromnak, amikor kitolatok a parkolóból. A
Farizeus mellettem ül.
Büszke vagyok rád.
Miért?
Mert elfelejtetted, hogy a keresztények is emberek, de most emlékeztetted
rá magad.
Emberek – de azt nem felejtettem el, mennyi fájdalmat okozhatnak
felelőtlen ítélkezéssel.
Mindenki okoz fájdalmat a másiknak. Mindenki megbánt másokat. Ez az
élet szomorú velejárója.
Azt hiszem, igazad van.
Visszajössz még ide?
Egyelőre nem hiszem, barátom. Csak alkalmi vendég voltam. Sok víznek
kell lefolynia ahhoz, hogy újra jól érezzem magam egy templomban.
Mindent megteszek, hogy Istent kövessem, de többé már nem vonz, hogy
egy téglából és habarcsból épült templom része legyek.
Megértem.
Apám házához hajtok, és egy órát ücsörgök az autóban. A gondolatok és
érzések úgy elborítanak, hogy képtelen vagyok kiszállni. Csak ülök, és
elmerülök a fejemben folyó párbeszédben. Tudom, hogy évekig tart majd,
amíg ezt az egészet feldolgozom. De a mai este első lépésnek megtette. Ma
este szembenéztem a fájdalmammal, és bátorítást kaptam egy testvértől.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a múltam szükséges volt ahhoz, hogy
azzá válhassak, aki ma vagyok. Tényleg minden okkal történik, még akkor
is, ha csak évek múlva értjük meg.
 27 • A menet
Sohasem támogattam semmilyen ügyet, semmi mögé nem álltam, a
templom ügyét kivéve. A szervezeteket ravasz pénznyelőknek tekintettem,
amik becsapják azokat, akiken segíteniük kellene. Egyszóval szkeptikus
voltam. De amikor egyik barátom megkért rá, hogy vegyek részt a
„Nashville Törődik Az AIDS-szel” meneten, akkor eszembe jutott az a
hajléktalan férfi, akit New Yorkban láttam, akinek testét a vírus okozta
sebek borították. Egy csontváz volt, amin papírvékony bőr feszült,
kartontábláját is alig volt képes tartani, melyen mindössze ennyi állt:
„Kérem, segítsenek, hogy enni tudjak. AIDS-es vagyok.” Erre a férfira
gondoltam, aki egy lépcsőn ült, galambürülékkel pöttyözötten. Erre az
emberre, akit Isten saját képmására teremtett, és azt feleltem a barátomnak,
hogy mindenféleképpen részt veszek a meneten.
Amikor a Nashville Törődik e-mailt küldött a menet részleteiről,
„melegüzenetet” keresve átnéztem a betegségről szóló anyagot. A
templomban eltöltött hosszú évek alatt azt tanultam, hogy az AIDS
kifejezetten a melegek problémája, és akadt, aki egészen odáig
merészkedett, hogy Isten büntetésének tekintette, mellyel az anális
közösülésre vetemedő férfiakat sújtja. De az említett anyagban alig történt
utalás az LMBT-közösségre. Ellenben felhívta rá a figyelmet, hogy számos
módon elkapható. Amikor elolvastam, elkezdtem látni az összképet. Az
AIDS egy szörnyű vírus, mely melegeket és heteroszexuálisokat öl naponta.
Az AIDS az ellenség, nem az AIDS-betegek. Bűntudatot éreztem, amiért
addig melegügynek gondoltam, és szőnyeg alá söpörtem az AIDS-
problémát.
A belvárosba hajtok, a menet színhelyére. Leparkolok, és a talajt
sártengerré változtató esőben figyelem az embereket. Bár ezen a héten
csupán 100 dollárral tudtam támogatni a menetet, örülök, hogy egyáltalán
támogatni tudtam valamit, és jó érzés tölt el, ha a menetre és céljára
gondolok. A nagy kirakós játéknak csak egy darabkája vagyok. Nézem a
sétálgató embereket – családokat és barátokat –, mindenki mosolyog.
Rádöbbenek, milyen gyönyörű ez a puzzle. Gyönyörű, és az életet is annak
érzem. Látva, hogy mennyien eljöttek, és tudva, hogy ez csak egyetlen
kisváros a sok közül, ahol ma ugyanez történik, reménység tölt el.
 Mire a regisztrációs sátorhoz érek, a cipőm alig látszik a sártól. A sűrű,
déli eső sűrű, déli sara ez. Annak ellenére, hogy csupa ázott, fázós arcot
látok, mindenki boldog.
– Hogy hívnak? – kérdezi egy ember a sátorban.
– Tim Kurek.
– Helló, Tim! – üdvözöl nagy szeretettel. – Úgy látom, 100 dollárral
járultál hozzá az ügyünkhöz. Izgulsz?
– Igen. Először vagyok itt.
– Köszönjük a segítséged. Nélküled és a hozzád hasonlók nélkül még
távolabb lennénk a gyógymód megtalálásától – mondja, aztán átad egy
zacskót, a lökhárítómatricák és AIDS-szalagok mellett egy póló is lapul
benne.
– Egy póló? Nagyon klassz!
– És kapsz egy AIDS-szalagos kulacsot is. Kellemes sétát! – mosolyog
rám, és amikor továbblépek, már a mögöttem állót üdvözli a sorban. Milyen
kedves fickó.

Elérem a rendezvény színhelyét. Körben a helyi üzletek és szervezetek

sátrai. Felnyitja az ember szemét, ha látja, hogy a város legkülönbözőbb
csoportjai támogatják az ügyet. Egyik sátortól a másikig megyek, és
szemrevételezem, mennyi vállalkozás képviselteti magát. Itt van a
Tenessean és minden bank a környékről, számos étterem és kisebb üzlet
kínálja áruit, és bevételükkel természetesen az AIDS-kutatást támogatják.
Még két kisebb gyülekezetbe is belebotlom, bár egyik sem tartozik a
fővonalhoz. Akkor rádöbbenek valamire, és hirtelen megtorpanok. Fejemet
rázva a farizeusra nézek, feldühít a felismerés:
Miért nincsenek itt?
Kikre gondolsz?
Szerinted? Nashville-nek több multimilliomos óriásgyülekezete van, és
egyik sincs itt! Miért? Egyetlen fővonalhoz tartozó templom sincs itt. Nem
érdekli őket a közösség sorsa annyira, hogy megjelenjenek?
Próbálj meg igazságos lenni!
Igazságos? Te viccelsz?
Ne ítéld el őket, amiért nincsenek itt! Lehet, hogy nem is tudtak az
egészről.
Biztosan tudtak róla.
Miért vagy meggyőződve erről?
 Mert a város összes Starbucksában kiplakátozták, és minden felekezeten
kívüli lelkipásztor imádja a Starbuckst.
Akkor se ítéld el őket! A templomok kiveszik részüket az AIDS-ellenes
küzdelemből. Jusson eszedbe Afrika!
Rendben, talán az afrikai árvákkal törődnek, de mi lesz a saját
szomszédainkkal? Miért küld az egyház több millió dollárt és rengeteg
embert a világ másik felére, amikor néhány méterre tőlünk férfiak és nők
halnak meg teljesen magukra hagyatva?
Tekints úgy az AIDS-re, mint egy nagyobb szívprobléma tünetére! Az
evangélium hirdetésével az egyház segít az AIDS terjedésének
megállításában.
Ezt most komolyan mondod? És azzal, aki megkapta, már nem is
törődünk? Nekem ez megfutamodásnak tűnik. Feldühít, amit mondtál. A
templomokban valóban prédikálnak absztinenciáról, vagy az illegális
kábítószerek veszélyeiről, de ez csak üres szócséplés a tettek helyett!
Ne írj le egy vallást, csak mert Nashville néhány gyülekezete nem jelent
meg!
Nézz körbe! Mindenki „Nashville Törődik Az AIDS-szel” feliratú
pólóban van, és talán nem teljesen légből kapott azt mondani, hogy esetleg
vannak olyanok Nashville-ben, akik nem törődnek vele. Azt hiszem, amit
látok. Ha feltűnik egy nem-elfogadó egyház az AIDS-meneten, bocsánatot
fogok kérni.
Neked is ez az első AIDS-meneted.
Mert eddig nem volt a radaromon. De többet nem követem el ezt a hibát.
Egy másik sátorhoz megyek. Észreveszem néhány barátomat a Tribe-ból.
Mosolyognak, és intenek, hogy menjek oda, de habozom. Egy fedett rész
alatt bemelegítenek a sétához. Nincs ellenemre, hogy hozzájuk
csatlakozzam, de előbb fel kell ezt dolgoznom. Mi lenne, ha kiderülne,
hogy AIDS-es vagyok? Minden reményem elveszteném?
Bemelegítés után meglátom régi barátomat, Brentet, egykori főnökömet a
Revive-ból. Mély fájdalmat érzek, amiért a kávézót olyan váratlanul
elrabolták tőlünk. Úgy hiányzik a kávézó, ahogy még egyik munkahelyem
sem. Mindössze néhány hónapot dolgoztam ott, de életem legjobb
időszakához tartozott. Emlékszem az illatra, amikor a tökéletesen időzített
kávé belelövellt a selymes, felgőzölt tejbe. Kíváncsi vagyok, Brentnek
hiányzik-e. A barátjával és a kutyájával érkezett. Talán azóta már új
munkahelyet is talált. Vajon ugyanolyan kellemes emlék számára, hogy
velem dolgozhatott, mint nekem?
Brent és én egymás mellett sétálunk, és megbeszéljük, kivel mi történt,
de nem Brent az egyetlen, akivel találkozom. Szinte itt van a kávézó
minden törzsvendége. Furcsa, hogy a jó dolgokat akkor értékeljük igazán,
ha már eltűntek visszapillantó tükrünkből. Mindenki egyetért abban, hogy
amit a kávézótól kaptunk, felért egy áldással.
A „Nashville Törődik Az AIDS-szel” menete öt kilométer hosszú, de
csak százméteresnek érzem. Az eső békés háttérzajul szolgál a sétához, és
bár hideg van, az összetartozás érzése felmelegít. Az élmény mély nyomot
hagy bennem: nem csak körbejárunk, hanem egy cél felé menetelünk, és
minden lépéssel közelebb kerülünk egy olyan járvány gyógyszerének
megtalálásához, amiről eddig alig tudtam valamit.
– Megnézem, mit csinál a barátom! – mondja Brent.
– Örülök, hogy láttalak.
– Szeretlek, te kis ribi – búcsúzik Brent távolodva.
– Én is, te ribi – felelem.
Brent megtalálja a partnerét, és én kiszúrok egy újabb vendéget a
kávézóból. Úgy döntök, csatlakozom hozzá.
– Jonathon! De jó, hogy látlak! – Jonathonnal első softballedzésem óta
nem találkoztam. Az utazó csapatban volt, így nem tudtunk együtt játszani.
Megölelem, és ő cuppanós puszit nyom az arcomra.
– Tim, hogy vagy?
– Jól, és te?
– Voltam már jobban.
– Miért, mi történt?
– Egy barátomról kiderült, hogy AIDS-es. Néhány évvel ezelőtt kapta
meg egy fertőzött tűtől, amikor még nem jött le a szerről. Az egész családja
itt van, vele menetelnek. Nézd, a célvonal! – Jonathon figyelme
meglehetősen rövid távú, akár beszélgetésről, akár emberekről legyen szó,
de én nem tudom túltenni magam a barátja betegségén.
– Igen, gyorsan ment. Hogy van a barátod, rendben lesz?
– Reméljük. A HIV-betegeket megfigyelik, és akár évtizedekig kordában
tudják tartani a vírust. De akkor is nagy küzdelem.
– Szörnyű lehet.
– Nem ő az első HIV-es barátom. Voltak, akik nem törődtek az
egészségükkel, és kevésbé voltak szerencsések. Ha egyikük eltávozott az
élők sorából, úgy éreztem, velük halt egy részem… De ide figyelj! Nem
akarlak tovább nyomasztani. Te fiatal vagy. Neked nem kell átmenned azon,
amin nekem. A nyolcvanas-kilencvenes évek nagyon kemény volt.
– Legalább pénzt gyűjtünk a kutatásokra.
– Na, igen, de sokkal többet is gyűjthettünk volna. – Átsétálunk a
célvonalon, és összepacsizunk az önkéntesekkel.
– Ezt hogy érted? – kérdezem, amikor az egyik önkéntestől egy flakon
vizet és egy narancsgerezdet kapok.
– Azt nézd, kik nincsenek itt! Nincs itt az én gyülekezetem, és senki sem
képviseli a nagyobb egyházakat, hogy csak egyetlen példát említsek. Tudod
te, hogy az egyházak milyen hatékonyak adománygyűjtés terén? El tudod
képzelni, mennyivel több pénzt gyűjthetnénk a gyógyszerkutatásra, ha
mindannyian összefognánk?
– Szóval neked is feltűnt.
– Nehéz nem észrevenni. Azt hiszem, addig nem érdekli őket az AIDS-
kutatás, amíg a gyerekeik, a testvéreik vagy a szüleik meg nem fertőződnek.
Akkor aztán majd megállítani sem lehet őket!
– Most odamegyek a barátom családjához. Imádkozz érte! Tudom, hogy
te is Jézus népéhez tartozol! – Megölel, és megint megpuszil.
– Imádkozom! Majd találkozunk!
Jonathon távozik, és engem megint hatalmába kerít a düh, csak most még
hevesebben. Hevesebben, mert nem csak én vettem észre egykori
közösségem távollétét, hanem mások is, akiknek még annyi okuk sincs
védelembe venni az egyházat, mint nekem. Csalódott vagyok. Eddig nem
tudtam, hogy a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” csak a fehér,
hímnemű, tizennyolc és negyvenkilenc közti keresztényekre vonatkozik –
ja, és csak a heteroszexuálisokra.
Visszasétálok a kocsimhoz. Mielőtt beszállnék, megpróbálom lerúgni a
cipőmről a sarat. Az eső rákezd, és egyre hűvösebb lesz. Mielőtt indítanék,
kiveszek a zacskóból egy matricát, és a vörös szalagocskának lehámozom a
hátulját. A műszerfalra ragasztom, és rásimítom a hüvelykujjammal.
Emlékezni akarok arra, ami ma történt. Nézem a dombornyomású, vörös
szalagocskát, és amikor lágyan végigsimítok rajta, azon gondolkozom,
mennyi idő múlva találják meg a betegség gyógymódját. Remélem, addig is
ad valaki egy plédet és egy kis ennivalót annak a New York-i
hajléktalannak. Gondolni sem akarok rá, hogy talán már nincs az élők
sorában.
 28 • Megcsókoltam egy fiút, de nem tetszett
(hommage á Katy Perry)
A Springwater karaokeest tömegén olyan átfurakodni, mint átjutni egy
zebracsordán az afrikai szavannán. A füsthöz még akkor is nehéz
hozzászokni, ha dohányos vagy, és ugyanez a helyzet a mindent átjáró olcsó
sör szagával. A kedd esti tömeg meglehetősen vegyes spektruma a
punkoktól a csavargókon át a hippikig és alkoholistákig terjed. Adj hozzá
még egy lökött keresztényt, és megvan a recept egy igazán különleges
„koktélhoz”.
Joshsal a dalunkra várunk. Megrendeltük a híres, Tenacious D
örökzöldünket, és Chris, a DJ jóváhagyóan bólint. Chris olyan srác, aki
szerelemből lemezlovaskodik. Az összeszokott vendégkörnek, a sörnek és a
zeneipar kevésbé ismert dalai közül az elmúlt három évtizedet felölelő
termésnek a kombinációja – jellemzi Chrisnek azt az oldalát, amit
szeretnék, ha mindenki megismerne. A színpadon Cara áll – akit a
Spingwater lelkes karaokerajongói csak Luckyként ismernek –, és a
„Bridge over Troubled Water”-t jobban énekli bármelyik általam ismert
feldolgozásnál. Shawn fogja követni őt, hagyományos Boyz2Men dalával…
a tőle megszokott stílusban, amitől a teremben minden hímnemű és nőnemű
lényről leolvad az alsónadrág vagy a bugyi. A színpad fényeit Shane – más
néven Strici Papa – hol vörösre, hol kékre, hol zöldre állítja, ezzel emeli
Lucky produkciójának fényét, amitől a közönség természetesen teljesen
beindul. Szerintem ez a legmegfelelőbb módja a kedd este eltöltésének.
Első sörömnél tartok, amikor Shawn odajön hozzám, ad egy puszit, és
megölel. Régen találkoztunk már, hogy randiról már ne is beszéljünk, de
ahogy egyre jobban belejövök a meleg pasi szerepébe, úgy egyre ritkábban
van szükségem csillogó páncélban érkező lovagom segítségére.
– Hogy vagy, szépségem? – kérdezi.
Hangjából megállapítom, hogy néhány sörön túl van, és a hatásuk sem
maradt el.
– Jól vagyok, hiányoztál!
– Hát még te nekem! – mondja, és miközben megölel, a hátamat
simogatja. A fizikai kontaktussal semmi bajom, már megszoktam, de most
valami mégis más. Mintha az a távolságtartás, amit a heteroszexualitásom
okozott, eltűnt volna belőle, és első alkalommal azon kell tűnődnöm, vajon
milyen messzire megy az udvarlásban.
Év elején, mielőtt tekintélyes időt töltöttem volna melegbárokban és
klubokban, meglehetősen rossz néven vettem minden fizikai nyomulást.
Egészen addig, amíg Shawnnal nem kezdtünk el találkozgatni, és
természetessé nem vált a dolog. Még az olyan provokatív poénok is nagyon
kínosan érintettek, amiket kedvenc törzsvendégeim, Jason és Scott sütöttek
el a rovásomra. De a közelmúltban is – tehát nyár elején – akadtak még
olyan szituációk, melyektől elfogott a viszolygás. Szerencsére ez csak múló
állapot volt.
Végül is sikerült annak felfognom a flörtölést, ami: vagyis bóknak, és
nem direkt szándéknak, hogy ágyba hurcoljanak. De ha a flört mögött
mégis efféle szándék rejlett, akkor is könnyedén kezeltem a dolgot, mert az
egyénre jellemző, különös humornak fogtam fel. Nem ítélhetem el őket,
hiszen én annak idején ugyanígy viccelődtem a nőkkel, hasonlóan
kétértelmű utalásokkal szórakoztatva őket. Istenem, de régen is volt!
Úgy érzem, mintha Shawn vagy tíz perce szorongatna, de végre a
színpadra szólítják. Miközben Shawn a mikrofonhoz megy, Josh odaoldalaz
hozzám a tömegben.
– Részeg – állapítja meg, és én bólintok. De Shawn még részegen is jól
énekel. Amikor egy profi precizitásával rázendít a Boyz2Men dalára,
mindenki talpra ugrik a bárban.
– Nagy formában van.
– Az biztos… – felelem.
– Ma este nem leplezi a vonzódását, mi? – kérdezi halkan.
– Te is észrevetted? Nem gond. Shawn szeret flörtölni. Ő az egyetlen,
akinek megengedem, hogy ilyen messzire merészkedjen.
– Hé, és mi van velem, haver?
– Úgy értem, rajtad kívül! – nevetek.
Shawn a dal után visszatér az asztalhoz és a söréhez.
– Fantasztikusan jól nyomtad!
– Tényleg? Köszi! – Shawn ismét magához húz… De most többről van
szó szimpla ölelésnél. Valami különös dolog történik. Olyasmibe akar
belevonni, amire egyáltalán nem állok még készen.
Látom, hogy Shawn az ajkát csücsöríti. A másodpercek, mint a
leszakított naptárlapok, egymás után hullnak alá. A lehetőség, hogy egy
férfi megcsókol, végig ott lebegett a fejem felett, de most valóságossá vált a
fenyegetés, és elgondolkozom az opciókon. Olyasvalaki csókoljon meg,
akiről tudom, hogy szeret, és önzetlenül mellettem áll, vagy egy vadidegen
a táncparketten? A döntés könnyűnek tűnik, de így is, úgy is egy fickóval
kell csókolóznom, ami nem szerepel a vágyálmaim között.
Bűntudatot érzek, amiért szinte egész idő alatt adtam alá a lovat. Rossz
érzés lehet, ha valaki, aki tetszik neked, csak színjátékból flörtöl veled.
Lehet, hogy ennyivel tartozom neki? Fizikai értelemben nem leszek
kevesebb semmivel, és talán egy csókkal kifejezhetem, milyen fontos
nekem.
Harcolok magammal, és ez nem könnyű csata:
– Tényleg ennyire részeg lennék? – kérdezi lelkem egyik fele.
– Tudtad, hogy valamikor bekövetkezik. Akkor történjen Shawnnal! –
kiabál a másik.
– De én nem vagyok meleg!
– Ha egy színész képes rá, neked is menni fog!
– Mit gondolnak majd az emberek?
– Teszek rá!
– Nem csak azért csinálja ezt, mert kanos! Hanem, mert törődik velem!
– Most számít ez?
– De… de…
– Engedd már meg!
Látom, ahogy Shawn részegen mérlegeli a reakciómat. A fejemet
továbbra sem fordítom el, és szégyenlősen megpuszilom. Ezt bátorításnak
veszi, és most már semmi sem menthet meg tőle.
Arca felderül, szája elindul az enyém felé.
Ez az! Fog ez menni…
Langyos ajka úgy préselődik az enyémhez, mintha két alakváltó olvadna
össze, és feszülne egymásnak. Kell egy másodperc, amíg felfogom, mi
történik. Megcsókoltam egy férfit – de ne feledjétek, hogy nem azzal a
heves vággyal, amivel egy nőt csókoltam volna meg, hanem azzal a
szégyenlős, bűntudatos beletörődéssel, hogy ezt meg kell tennem. Shawn
megfogja az arcom. Lenyűgöz, hogy részegen is gyengéd marad. Mindenre
próbálok gondolni, csak arra nem, ami történik. Átkozom a csigamód
vánszorgó időt, aminek másodpercei, mintha direkt ki akarnának babrálni
velem. De hiába, lehetetlen elterelni a figyelmemet a valóságról. Egy
férfival csókolózom! Hagytam, hogy egy másik ürge megcsókoljon! Mégis,
mi a francra gondoljak?
 Érzem, hogy Shawn nyelvének hegye már a felső ajkamat tapogatja.
Elég! Nem bírom tovább! Nem vagyok meleg! Testi vágyat soha nem
éreztem a férfiak iránt.
Eltolom magamtól Shawnt, és olyan ártatlanul, ahogy csak lehetséges,
felnézek rá. Mosolyog… nem, nem csak mosolyog. Fülig ér a szája.
Egészen feldobódott, de én csak bűntudatot érzek.
Shawn nem azért csókolt meg, mert elfogta a vágy, és le akart kapni
valakit. Nem, ő engem akart megcsókolni. Valami történik közöttünk, de én
nem akarok belegondolni, hogy micsoda. Én egy heteroszexuális férfi
vagyok. Ezt eddig is tudtam, de még sohasem ilyen biztosan, mint ebben a
pillanatban. Rettenetesen érzem magam, és teljesen ki vagyok bukva. Nem
tetszik ez az érzés. Egy szabálysértés, amire engedélyt adott az ember, még
szabálysértésnek számít, vagy nem?
– Bocsáss meg, drágám, azt hiszem, elkapott a hév! De neked van a
legpuhább ajkad a világon… te jó ég!
Zavarát látva elmosolyodom.
– A tiéd sem volt rossz, csődör!
– Köszi! Erre le kell gurítanom egy újabb sört! – mondja továbbra is
mosolyogva.
– Nekem is! – és már indulok is a bár felé, remélem, lesz valami
röviditaluk. Erre tömény kell!
Periférikus látásommal észreveszem a farizeust, aki rosszallón néz rám,
és Josh álla a földet verdesi.
– És most Sycho következik! – kiáltja Chris a színpadon.
Josh nagy levegőt vesz, visszailleszti állkapcsát a helyére, és amíg a
színpadhoz megy, folyamatosan csóválja a fejét.
Rendelek egy italt, és körülnézek. Néhányan rám mosolyognak. Shawn
meg egyfolytában mosolyog, mint a tejbetök. Ha másért nem, már azért
megérte megcsókolnom, hogy mosolyt varázsoljak az arcára. Még akkor is,
ha nagyon nem élveztem.
 29 • Angela
Beindul az ünnepi szezon, a tél itt van a nyakunkon. Ez a hallo-ween és a
hálaadás évszaka, és az utazásom vége előtti utolsó ünnepé, a karácsonyé.
Elhatároztam, hogy karácsony előtt egy utolsó felfedezőútra indulok, hogy
leteszteljem, tényleg megtanultam-e a leckét, de előtte maradt még néhány
hetem. Egyelőre megelégszem azzal, hogy itt ülök Joshsal egy kávézóban,
és a kávém mellé humuszt eszegetek. Szép este van, és meglehetősen
sokszínű társaság verődött össze, hogy a kávézó légkörét élvezze.
– Tetszik a kalapod! – mondom egy nőnek, aki elhalad a teraszon álló
asztalunk mellett.
– Azt elhiszem! Megpróbáltam az ünnepekhez öltözni! – minden szava,
minden mozdulata magabiztosságról árulkodik, mintha lenézne bennünket,
vagy ilyesmi. Mintha egy hercegnő lenne.
– Tényleg tetszik! – mosolyog Josh.
– Tudjátok, most költöztem ide New Yorkból. Az a helyzet, hogy
nyugdíjba mentem. És hová vonulhatnék vissza, ha nem délre! Mit
gondoltok? – Az asztalunkhoz jön, látszik rajta, hogy beszélgetni szeretne.
– Nyugdíjba?! Nem vagy ehhez még egy kicsit túl fiatal? – kérdezem.
– Drágám, ezért a bókért biztos kapsz valamit karácsonyra a Télapótól! –
Megérinti a karom, és arra gondolok, mennyire kifejező és finom
személyiség, a dáma fogalmának megtestesítője. – Negyvenkilenc vagyok.
A diétának és a ránctalanító krémeknek köszönhetem, hogy jól tartom
magam.
– Van mit köszönni! – mondja Josh.
– Úgy látom, nem is egy, hanem két úriemberrel van dolgom! Hogy New
Yorkban miért nem szaladgál ilyenekből több?!
– Miért költöztél el New Yorkból? – tudakolom.
– A hölgyek modellkarrierjének általában harminc fölött vége van, de
nekem olyan szerencsém volt, hogy negyvenéves koromig csinálhattam.
Aztán szögre akasztottam a magas sarkút, és búcsút intettem a kifutónak.
Azóta a legjobb helyeken oktattam a fiatal modelleket. Azt említettem már,
hogy tagja voltam az Anonim Alkoholisták klubjának? A legjobb hely a
kapcsolatépítéshez. El sem hinnétek, milyen hírességekkel barátkoztam ott
össze! És tudjátok, mi a legviccesebb az egészben? Hogy még csak nem is
vagyok alkoholista. De nagyszerű hely volt, és a karrieremet is ennek
köszönhetem.
Joshra nézek, látom, hogy élvezi Angela társaságát. Nem mindennap
futhatunk össze hozzá hasonló nővel, az biztos.
Ennek az évnek a különös emberekkel való találkozás szinte a
védjegyévé vált. Egykori fehér, konzervatív, baptista énem nem sok teret
engedett a másságnak. De rájöttem, hogy a változatosság tényleg
gyönyörködtet. Különbözőségünk segítségével tanulhatunk legtöbbet
önmagunkról és az életünkről, és ami a legfontosabb – a legszentebb
értelemben Istenről. Most már tudom, milyen érdekesek mások történetei,
és szomjazom rá, hogy halljam őket. Angela úgy sétált be az életünkbe,
mintha a kifutón lenne, magabiztossága lefegyverző, és a története – bár
még alig kezdett bele – lebilincselő.
Életemben eddig két transzneművel találkoztam, és nagy szerencsémre
mindkettővel ebben az évben. Azelőtt ki tudja, hogyan reagáltam volna
rájuk. Angela – aki Albertnek született – mesél az operációt megelőző
kezelésekről, a hormonoknak a testére gyakorolt hatásáról, és mindezt
annak az embernek a nyíltságával és magabiztosságával, akinek volt
alkalma megismerni önmagát az évek során. Nehezen tudok belegondolni a
nemváltásba, sokkal könnyebb beismerni, mennyire keveset tudok az életről
és bonyolult dolgairól, amikkel még nem találkoztam. Számomra most az a
legfontosabb, hogy az önmagamhoz való őszinteséget megőrizve ne sértsem
meg a másik ember különlegességének szentségét. Desmond Tutu
Ubuntunak nevezte ezt. Én azért vagyok, mert te vagy. Minél inkább
hagylak, hogy te te legyél, annál inkább válhatok én énné. Ez a gyönyörű
gondolat a dogmák lerombolt falában sok hiányzó téglát helyettesít.
Billy Graham azt mondta egyszer: „Isten dolga a bíráskodás, a
Szentléleké az ítélet, az én dolgom az, hogy szeressek.” Bárcsak ebben
hittem volna mindvégig, és szeretni tudtam volna az embereket! Sokkal
egyszerűbb és hálásabb feladat, mint a klónok nevelése, akiket
elküldhetünk, hogy újabb klónokat csináljanak. Az egész folyamat azt
mutatja, mennyire nem fogjuk fel a dolgot, nem értjük, hogy Isten sokkal
nagyobb, mint az a doboz, amibe bele akarjuk gyömöszölni. Ha eszembe jut
ez a doboz, azt gondolom róla, hogy nem helyes, nem szent, és nem igaz.
Egyszerűen csak gonosz. Megnyomorítja az „Örömhírt”, az Evangéliumot.
Néhány nap múlva megint a kávézóban ülök, ezúttal egyedül. Tejeskávés
csészék csörömpölnek, kávégépek sziszegnek, kellő háttérzaj a magamba
merüléshez. Október elsejét írunk, kísérletem vége tényleg itt van a
nyakamon. Az előttem lévő célvonal egyben az év egyik legnehezebb részét
is jelképezi: másodszor is elő kell bújnom a szekrényből. Egy ideje
folyamatosan ezzel a gondolattal birkózom. Hogyan valljam be új
barátaimnak, hogy igazából nem vagyok meleg? Lehet, hogy meggyűlölnek
hazugságomért? Kísérletem kezdete előtt nem tudtam, hogy vannak
úgynevezett „biztonságos helyek”, és hogy az előbújásommal szent
helyekre hatolok be. Mire rájöttem, már késő volt, és nem maradt más, mint
hogy olyan tapintatosan csináljam végig az utazást, amennyire csak
lehetséges. Rejtőzködő heteróként, Nashville melegnegyedében forgolódva,
úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban. A kávézóban ülve
ilyesmiken töprengek, és közben imádkozom, hogy utazásom során
senkinek ne okozzak fájdalmat. Csak az idő múlásával leszek képes tisztán
látni, mit jelent ez az egész – és nem csak számomra, meleg barátaim
számára is. Tudom, hogy némelyek majd elítélnek szándékaim és a
hitemben történt változások miatt, de ezzel számoltam. Az ellenvetésekhez,
a kételyekhez és a cinizmushoz a legnagyobb jóindulattal próbálok majd
viszonyulni.
A szeretet soha el nem fogy.
Valaki megkopogtatja a vállam, amikor felnézek, Angela mosolyog rám.
Táskáját az asztalra helyezi, amíg elhozza a pulttól zsírmentes tejeskávéját.
A felgőzölt tej selymes felszínén karamellszirup lebeg. Divatos farmert
visel, egy káprázatos pulóvert, hozzá fehér tengerészkabátot. Úgy néz ki,
mintha egy magazinból lépett volna elő. A tartása – még pihenés közben is
– kifogástalan. Ennyire még senki nem nyűgözött le, de nem is húztam be a
fülem-farkam még így senkitől. A legkülönösebb, hogy ott motoszkál
bennem az érzés, hogy bennünket az ég is barátoknak teremtett. Mivel még
nem volt hozzá hasonló barátom, remélem, nem szúrok el semmit. A
bennem lakó farizeus hallgat egy ideje, de ott kísért lelkemben a Lizzyvel
való incidens megismétlődésétől való félelem. Senkit sem szeretnék még
egyszer úgy megbántani, mint őt. Amíg Angelára várok, azért imádkozom,
hogy Isten megmutassa, hogyan szeressek mindenkit, és hogy ne számítson,
mennyire hasonlít hozzám, vagy különbözik tőlem.
– Gondolkoztam rólad, nagyon helyes pasi vagy – mondja Angela,
miközben a kávézón át az asztalomhoz libeg.
 – Tényleg? – Az elmúlt évben számtalan bókot kaptam férfiaktól, de meg
kell mondjam, nem vettem komolyan őket. Bizonytalanságom és a hátsó
szándékok feltételezése meggátolt ebben.
– Igen, és meg szeretnélek tanítani a modellkedésre.
– Bocsánat? – nyelem félre a kávét. – Jól hallottam, modellkedést
mondtál?
– Modellkedést… mint ez! – teszi az asztalra Angela a tejeskávéját, és
végigtipeg a kávézón, mintha kifutón lenne. Rá se hederít, hogy
megbámulják, ujjal mutogatnak rá, vagy nevetnek rajta. Magabiztossága
szinte ijesztő. De ami tényleg sokkoló, az az, hogy mennyire nem törődik az
őt körülvevő emberekkel.
Leül. Elegánsan, macskaszerű kecsességgel keresztbe teszi lábát, és a
kávéjába kortyol.
– Látod, olyan egyszerű, mint a sétálás!
– Angela, nem vetted észre, hogy az emberek nevettek rajtad, és
mutogattak rád? Jesszus!
– Hadd tanítsalak meg valami fontos dologra az életet illetően! Ha ujjal
mutogatnak rád és nevetnek rajtad, nyert ügyed van! Mert megragadtad a
figyelmüket, és a hírességeknek semmijük sincs ezen a figyelmen kívül.
– Kétlem, hogy menne! Nézz rám, nekem nem kockahasam, hanem
hordóhasam van!
– Meg tudod csinálni, és meg is fogod, méghozzá most! Legyen ez a
magabiztosság első leckéje! – Angela csettint az ujjával, én meg vonakodva
feltápászkodom.
– Hogy csináljam? – nyöszörgöm.
– Könnyű az egész! Csak sétálj, de legyen tartásod! Húzd ki magad,
tekinteted szegezd egy pontra, és akármerre fordítod a fejed, ne téveszd
szem elől azt a pontot. A sörhasat meg tessék behúzni! – Vár néhány
pillanatot, de nem mozdulok. – Gyerünk, Timothy! Menni fog!
Nehéz leírni azokat az érzéseket, amik bennem kavarognak, ha az
asztalok közti folyosóra nézek, ahol nekem végig kellene illegetnem
magam, méghozzá harmincnál több egyetemista előtt. Egyszerre vagyok
magabiztos, félénk és nevetséges. De megbízom Angelában. Előrelendítem
a jobb lábam, és belső ellenállásomat legyőzve elindulok. Kiválasztok egy
pontot a szemben lévő falon, és azt nézem. Tudom, hogy a kritikus
pillantásoknak megadnám magam, ezért inkább kerülöm őket. Amikor
megfordulok, Angelára nézek, és úgy érzem, mintha felhőkön sétálnék.
Legyőzhetetlen vagyok! Kit érdekelnek a rajtam kacagó emberek, meg az a
menő csávó, aki utánam füttyent, amíg a haverjai kórusban röhögnek!
Minden lépés felszabadító hatású. Amikor visszatérek Angelához, rájövök,
hogy nem miatta, hanem magam miatt sétáltam végig az asztalok között.
Átkarolja a nyakamat, és magához szorít.
– Annyira büszke vagyok rád! A tartásodon még dolgozni kell, de erős
voltál és férfias. Milyen érzés volt?
– Nagyszerű, különösen, amikor azok a srácok röhögni kezdtek. Minden
lépésem egy látványos üzenet volt, hogy „csesszétek meg a
véleményeteket!”
Angela kihívóan elmosolyodik, a levegőbe puszil, és kacsint.
– Gyönyörű ember vagy, neked nem kell semmivel sem törődnöd. Soha
ne kételkedj magadban, soha, egyetlen percre sem!
Angelától könnyebben fogadom el a dicséretet, mint bárki mástól.
Könnyebben, mert tudom, hogy az igazat mondja. Nincs színlelés, sem
megtévesztés, csak egy olyan ember lágy szíve, aki a kegyetlenséggel már
számtalanszor szembesült, és miközben megtanulta elfogadni önmagát,
megtanulta elfogadni a többieket is. Útja során szert tett valamiféle
megvilágosodásra, a létezésnek egy olyan magasabb fokára jutott, amitől én
még fényévekre vagyok.
Nekem mindig azt mondták, hogy „valamiért” vagy „valami ellenére”
tanulunk – de a „hiten kívüli” embereket elnézve, mindig csak valami
ellenére tanultunk. Az összefogás, a felebarátod szeretete vagy a bizalom
olyan tananyag, amivel nem hittem, hogy találkozom a templomon kívül.
Úgy tűnik, hogy ez a különálló csoport az egyház szervezett irányítása
nélkül, ösztönösen képes megragadni ezeket a fogalmakat. És ezt nem
vonhatom kétségbe – még akkor sem, ha arra tanítottak. Megpróbálom
kétségbe vonni azt a sok jó dolgot, amit egy ember az egyház kebelén
tanulhat? Természetesen nem. De szembe kell néznem azzal a jóval
fontosabb ténnyel, hogy kiművelt Krisztus-követőként sem
monopolizálhatom az igazságot.
Miután kedvenc kávézómat kifutónak használtam, Angela talál egy
csendesebb zugot a teraszon, ahol beszélgethetünk. Angela spirituális
embernek tartja magát, aki nem oszt semmilyen tételes hitet. Amikor
elárulom, hogy keresztény vagyok, meghökken. Elég nyomasztó
belegondolni, hogy az emberek a másik oldalon, az úgynevezett kulturális
háború másik oldalán, ilyen negatívan viszonyulnak hitemhez. Nem hiszem,
hogy maga a kereszténység zavarná őket, sokkal inkább az emberek, akik
Krisztus követőinek vallják magukat. Bárcsak a tanult Krisztus-követők –
velem az élen – összehangolnák a kereszténységet Krisztussal, és hitünk
mindennapi megnyilvánulásaiból száműznék a politikát, a pompát és az
arroganciát! Akkor talán jóvátehetnénk azt a sok sérülést, amit annak a
népnek okoztunk, amit Jézus szeretni rendelt nekünk, az embereknek, akik
semmivel sem kevésbé Isten gyermekei, mint amennyire mi annak tartjuk
magunkat. Lehet, hogy mi, keresztények, nem vagyunk tudatában szavaink
vagy tetteink káros következményeinek, de a baj attól még megtörténik.
Angela gyanakvása ítéletként lebeg felettem. A magam kárán tanultam
meg, hogy a templomban mindannyian abba a hamis hitbe ringatjuk
magunkat, hogy vallásos értelemben tévedhetetlenek vagyunk – mindegy,
milyen gyarlónak teremtettek –, és a többi embert túlságosan tudatlannak
ítéljük ahhoz, hogy bármire megtaníthatnának, ami Istennel kapcsolatos. De
talán éppen erről lenne szó: hogy alázatosan azoktól tanuljunk, akiket nem
tartunk a bölcsesség hiteles kútfőinek. Talán Isten éppen ezért tünteti ki a
„legkisebb atyafiait”, áldja meg a gyengéket, és vigasztalja a bánatosokat,
és hívja a béketeremtőket Isten gyermekeinek. Eddig az évig büszkeségem
meggátolt ennek belátásában, de jó tudni, hogy még van időm kiküszöbölni
ezt a szarvashibát, és közeledni egy, a kis dobozomba szuszakolt Istennél
nagyobb Isten felé.
– Angela, felelnél egy kérdésre?
– Százra is, drágám, ha felteszed őket! – rezegteti meg játékosan hosszú
szempilláit, amitől elnevetem magam.
– Ki vagy te? Besétáltál az életembe, mint egy igazi dáma, és
modellkedni akarsz tanítani. De mi a te történeted?
– A történetem? – kérdezi felsóhajtva.
Egy pillanatig attól tartok, zavarba hoztam élettörténete feszegetésével,
és még nincs felkészülve rá.
– Az én történetem nem hasonlít a tiédre, Tim.
– Mindjárt gondoltam. Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd.
– Semmi baj, drágám… csak nehéz újraélni. De megpróbálom… –
Kávéjába kortyol, és gondolataiba merülve lakkozott körmét nézegeti.
Albert hatéves volt, amikor észrevette, hogy a ház üres. Az anya távozása
olyan érzelmek lavináját indította el benne, ami még egy felnőttnek is sok
lett volna. A távozás oka titok volt, amit tovább ködösített a magány. Az
egész értelmetlen volt.
 Amíg apja dolgozott, Albert egyedül mászkált a szerény, viktoriánus
házban, és elkerülte anyja egykori szobáját. A szoba, ami annak idején
annyi melegségnek és reménységnek adott otthont, a letűnt korszak üres
csigaházává változott. Amikor Albert meglátta az ajtaját, hideg borzongás
futott végig a gerincén, pánikrohamot kapott, és könnyei végigcsurogtak
mosógépet régen látott ruháján.
– Általában, ha a családi egyenlet egyik tagja kiesik, akkor a másik
megpróbálja betölteni a helyét, de apám nem így tett. Úgy folytatta az
életet, mintha anyám továbbra is otthon lenne, és kitakarítana utána. A
mosatlan olyan magasra halmozódott, hogy szomszédasszonyunk, Mrs.
Thompson, meglátta az ablakon keresztül, és amíg apám nem volt otthon,
átjött takarítani. Jó barátságban voltak anyámmal, mégsem lepte meg az
eltűnése – ami elgondolkoztatott. Velem nem foglalkozott, de nem bántam.
Örültem, hogy valaki volt a házban, és egy kicsit elviselhetőbbé tette
körülöttem az életet.
Hétéves korára Albert legyőzte anyja egykori szobájától való félelmét.
Iskola után leült a folyosóra, és az ajtónak vetett háttal írta meg leckéjét, és
megpróbált felidézni minden apró emléket, ami az anyja után maradt.
Minden részletet leírt, de ez nem volt elég. Be kellett mennie a szobába,
hogy lássa anyja dolgait, megtapinthassa és megszagolhassa őket. Biztos
volt benne, hogy ez majd segít emlékezni.
– Mondani könnyű, de megcselekedni! – teszi hozzá Angela. Felsóhajt,
és elnéz a bal oldalam mellett. Mintha saját magát látná a folyosón. – Egy
hétbe telt, amíg rávettem magam, hogy megérintsem az ajtógombot, és egy
hónapba, hogy elfordítsam azt a vacakot. Már nem is emlékszem, mitől
féltem. Csak álltam ott. Éreztem a réz hideg érintését az izzadt
tenyeremben, a csuklóm megbénult, képtelen voltam elfordítani. Aztán
egyik délután mégis megtörtént, elfordítottam az ajtógombot, és bent
voltam.
A szoba sötétebb volt, mint emlékezett rá, a függönyök elhúzva, a levegő
dohos, de mégis az a szoba volt, ami az emlékeiben élt. Anyja ágyán egy
piros, nyári ruha feküdt, az ujjából kikandikált a vállfa. Albert áhítatosan
megközelítette, és az orrához emelve mélyen beszívta az illatát. Érezte a
beleivódott parfüm halvány nyomát. És éppen erre volt szüksége, hogy
anyja közellétét érezze. Ez volt a kezdet, a könnyek és az emlékek valami
olyasmit ébresztettek fel a gyermekben, amit csak reménynek lehet nevezni.
A remény aprócska szikrája, mint valami kábítószer, Albert életébe békét
hozott.
– Még most is emlékszem arra az illatra – mondja Angela, és könnyek
futnak végig az arcán. Felsóhajt, majd cigarettára gyújt. – Most is érzem a
levendulát. Vidámságot és melegséget árasztott. Elvesztett otthonom
emlékét. Emlékszem, ahogy az ágy szélén ülve úgy markoltam azt a ruhát,
és úgy sírtam bele, mintha több lenne egy szövetdarabnál. Úgy tartottam,
mintha az anyám lenne, talán még beszéltem is hozzá, de erre nem
emlékszem pontosan. Csak az számított, hogy anyám kedvenc ruhája, és az
ő illatát árasztotta.
Nem tudom, miért osztja meg Angela velem az egész történetet.
Kitüntetve érzem magam, és az együttérzéstől megbénulok. Azt veszem
észre, hogy könnyeket törölök ki a szememből.
– Emlékszem, azon az éjszakán nem jött álom a szememre, mintha
megnyertem volna egy díjat, vagy másnap valami klassz helyre mennék,
mondjuk a vidámparkba. Az izgatottság mámorossá tett. Három órán át
körmöltem emlékeimet a jegyzetfüzetembe, és azok olyan élesek voltak,
mintha csak tegnap történtek volna. Hallottam anyám nevetését, láttam,
hogyan néz a tükörbe, amíg festi magát. Emlékeztem a gyöngyeire, egy
fehér és egy rózsaszínű, a nyakán lógó ezüstláncon függtek. Láttam, milyen
gyönyörű és kecses. Számban éreztem házi sütésű kenyere ízét, és újra ott
szaladgáltam vele a Long Island-i tengerparton. Ott álltam mellette a
templomban, és azokat a himnuszokat énekeltük, amiket csak ezért
szerettem, mert ő énekelte őket. Csodálatos volt – Angela mosolyogva
kiengedi orrán a füstöt. – Új szakasz kezdődött az életemben, elkezdtem
elfogadni, ki vagyok valójában, és először éreztem bátorságot hozzá, hogy
ekként is cselekedjek.
– Hogy érted ezt? – törlöm meg a szalvétával a szemem.
– Akkor ismertem fel, hogy én anyám lánya vagyok, és nem a kisfia.
Mindig is egy káprázatos nő akartam lenni. A férfivá válás idegen volt
számomra, helytelen és hazug. Néhány héttel később, hogy először kézbe
fogtam a ruhát, újra ott voltam a szobában, ahol azóta vagy százszor. A
piros nyári ruha ott feküdt a helyén, engem nézett, és valami azt súgta, fel
kell vennem. Levetkőztem alsónadrágra, finoman levettem a vállfáról a
ruhát, belebújtam, és első alkalommal teljesnek éreztem magam. Én voltam
Angéla. Mivel anyám Angyalnak (Angel) hívott, illett rám ez a név.
Tökéletes volt. Te egy gyönyörű nő vagy, Angéla, olyan, mint az anyád.
 Albertnek mindig küzdenie kellett azzal, hogy ő más, mint a többiek. A
játszótéren a hintában ült, és nézte a fiúkat, de nem érezte, hogy közéjük
tartozna. Mindig kívülálló volt, és a többi gyerek ezt hamarosan észrevette.
Albertet általános iskolától a gimnázium végéig terrorizálták.
– Ó, tudod, drágám, az egész csak még rosszabb lett, amikor elkezdtem
anyám ruháiba öltözni, még akkor is, ha titokban tettem. Ültem az
iskolapadban, és azt képzeltem, hogy egy gyönyörű nő vagyok, olyan, mint
Joan Collins a Dinasztiából. Vagy Alexis Carrington, a hősöm, a dívák
királynője!
De Angela titka hamarosan lelepleződött. Tizenegy éves volt, egyik
délután anyja fekete hálóingében és magas sarkújában sétálgatott a házban,
és amikor megfordult, az apját vette észre a háta mögött.
– Régi vágású, olasz családból származott. Keménnyé tette a kultúra,
mely szerint a férfi nem férfi többé, ha kimutatja érzelmeit. Gyakran
előfordult, hogy okkal, vagy ok nélkül elnáspángolt. Anyámat is megütötte
néha. Valamelyik karácsonykor egy monoklit is kapott tőle. De a fenébe!
Tudtam, hogy én Angela vagyok, és tudtam, hogy ezt ő sohasem fogja
megérteni.
Az egész olyan gyorsan történt. „Mi a fenét képzelsz, te kis szarzsák?” –
kérdezte. Azt feleltem, megpróbálok önmagam lenni. „Punci akarsz lenni?
Akkor megmutatom, hogyan kezelem én a puncikat!” A földre nyomott, és
orális szexre kényszerített. Annyira erőszakos volt… Emlékszem, azt
hittem, meghalok, alig kaptam levegőt. Az volt az első alkalom, amikor
hagytam, hogy gyűlöletet érezzek iránta. – Adok Angelának egy
zsebkendőt, hogy letörölhesse az arcán lecsorgó szemfestéket. – Amint
tehettem, elköltöztem. New Yorkba mentem, ahol modell lettem, és
beteljesült az álmom.
– Hű… meg sem tudok szólalni. – Amikor az erőszakra gondolok, elfog
a düh. Hogyan tehette ezt saját gyermekével? Ő volt a gonosz, nem Angela.
– Nem kell mondanod semmit. Az elkövetkező években is molesztált
néhányszor. De megbocsátottam az apámnak, még a kapcsolatot is
felvettem vele.
– Te ezek után is beszélsz vele?
– Addig hívom, amíg felveszi. Onnan tudom, hogy még él. Aztán, amikor
egy nap majd nem veszi fel, tudni fogom, hogy meghalt. Akkor aztán majd
buszra ülök, és hazautazom, felveszek egy rohadtul tapadós, fekete ruhát, és
lerovom az utolsó tiszteletemet.
 – Az életed katasztrófasorozat volt, Angela. Káosz és tragédiák
eredménye, de a csapásoktól csak egyre szebb lettél, és én alázatosan
köszönöm, hogy megosztottad velem a történeted. – Könnyeimet nyelve
próbálom felfogni az elhangzottakat, és igyekszem beleképzelni magam
negyvenkettes női cipőjébe.
– Ezért meséltem el neked, Timothy, mert gyönyörűnek látsz, ellentétben
a nagy többséggel, akikkel eddig találkoztam itt. – Angela mosolyogva a
vállamra teszi a kezét, és megszorítja.
Ettől végképp kiborulok, bocsánatot kérek, és kimenekülök a mosdóba.
A tükörbe nézek, és zokogni kezdek attól a rengeteg fájdalomtól, amit
Angelának át kellett élnie. A farizeus mellettem áll, a falnak támaszkodik.
Aljas képet vág.
Nem akarok udvariatlan lenni, de egyértelmű, hogy transzneműségének
az apja az oka.
A farizeus hangja és szavai annyira sértenek, hogy a mondata végén
mindkét öklömmel a csapra vágok. A fajansz a csempének csapódik, és
elönt a harag.
A francba veled, amiért ezt gondolod, és velem is, amiért valamikor így
gondolkoztam!
Én nem ítélem el azt a férfit.
Azt a nőt, te rohadék, és ő már azelőtt lány volt, hogy molesztálták volna.
Miért kell neked minden történetet a saját, korlátolt felfogóképességedhez
nyomorítanod? Miért kell neked uralkodnod mindenkin, aki más, miért
akarsz mindenkit irányítani? Lealacsonyítani az embereket vélt bűneik
miatt? Ez az ember jó, ez az ember rossz? Hogyan merészeled?!
Szóval már véleményem sem lehet?
Nem, ha a véleményedet szentírásként tálalod! Most fogd be a mocskos
szádat, és húzz a francba! Vissza kell mennem a nővéremhez.
Dühösen sétálok vissza, de mintha kigyógyultam volna egy betegségből.
A legrosszabb betegségből, már-már egy pestisből. Ez a betegség volt az
olaj örökölt spirituális nárcizmusom tüzére, és ez tartott távol attól, hogy
igazán megismerjek olyan embereket, akiket nem engedtek, vagy nem
akartam megismerni.
Tudom, hogy azoknak, akik az ország más részén nőttek fel, más szülők
keze alatt, ez természetes: magunkhoz ölelni valakit, aki más – vagy még
inkább, hagyni, hogy ő öleljen magához –, nem nagy dolog. De a
konzervatív kereszténység nem engedélyez ilyesmit. Az Angelához hasonló
emberekkel nem engedélyezi a lelki közösség érzését. Helyette valami
másra szólít fel, valami aljasabbra. Arra tanít, hogy úgy manipuláljuk
ezeknek az embereknek az érzéseit, hogy a saját képünkre formálhassuk
őket. Én soha nem akarnám megváltoztatni Angelát. Nekem elég
bizonyíték, hogy meghallgattam Jézus szavát, ha magamat változtatom meg
miatta, és kész vagyok beismerni, hogy nem tudok gyógyírt régi fájdalmára
és sebeire. Hiába énekelnék el néhány himnuszt, vagy olvasnék fel a
Szentírásból, nem tehetném meg nem történtté a sérüléseket, melyek
transzneműsége miatt érték.
Néhány perc múlva visszatérek az asztalhoz. Közben Josh is befutott, és
leült Angelához. Mivel mindketten nevetnek, tudom, hogy Angela
visszakapcsolt szórakoztató üzemmódba. Néhány percig sikerült sokkal
mélyebbre látnom, néhány percig kitüntetett azzal, hogy megismertette
velem a történetét.
– Jól vagy, haver?
– Végül is, igen.
Angela rám mosolyog, és én fellélegzem. Az év során először lélegzem
könnyedén.
Ugratjuk egymást, sztorizunk, viccelődünk. Kávézunk, obszcén
megjegyzéseket teszünk a csinos fiúkra, és nevetünk. Úgy nevetünk, mintha
most nevetnénk először, minden másodpercet élvezve, gondtalanul és
gátlások nélkül. Néha Angelára pillantok, és ő rám mosolyog. Egy
dologban határozottan igaza van: tényleg gyönyörűnek látom,
fantasztikusan gyönyörűnek. És tudom, hogy ő is annak lát engem. Én
vagyok, mert ő van. Ez az Ubuntu.
 30 • Újraegyesülés
Eltelt pár hónap New York-i kiruccanásom óta, de Mel White-tal a
Soulforce-tüntetés után is tartottuk a kapcsolatot. Néhány nappal ezelőtt
kaptam tőle egy e-mailt, melyben arról értesített, hogy az Előbújás
Nemzetközi Napja alkalmából az egyik közeli egyetemen tart előadást.
Kaptam az alkalmon, mert tudtam, Melt talán nem látom egy ideig. Az
embernek ritkán nyílik alkalma rá, hogy olyan ember lábánál ülve tanuljon,
aki sok-sok éve a polgárjogi mozgalom oszlopos tagja.
Miközben odaértem az említett oktatási intézményhez – mindössze
negyedóra volt az egész –, azon imádkoztam, hogy az autóm kibírja odáig.
A féklámpa, a motorjelző lámpa és a biztonsági öv becsatolását jelző fény
most már folyamatosan ég. Autóm műszerfala olyan, mint egy miniatűr Las
Vegas. Bárcsak lenne pénzem, hogy megcsináltathassam! De ahhoz előbb
munkát kell találnom. Addig is furcsa, alkalmi munkákat végzek
ismerősöknek. Utálom a kerti munkát!
Megállok az egyetem parkolójában, hálaimát rebegek, majd bemegyek az
épületbe. A terem akkora, mint egy kisebb színház, és közel kétszáz szék
sorakozik benne. Tekintetemmel Melt keresem. Egy diákkal beszélget,
éppen háttal áll nekem. Tengerészkék sportkabátot, nyakkendőt és
homokszínű pantallót visel. Amikor megfordul, látom rajta, hogy jókedve
van. Mel mosolya olyan, mint egy kisebb csoda. Ezt azért mondom, mert
elolvasva a könyveit, és tudva, min ment keresztül, már az is meglepő, hogy
egyáltalán mosolyogni van kedve. Persze voltak azért kellemes pillanatai is.
De ha valaki végigcsinálta volna a több évtizedes átfordító terápiát,
elfelejtene még mosolyogni is. Elektrosokk, izolációs kezelés… Mel nem
csak az emberi lélek, hanem a Szentlélek bizonyítéka is. Alázatossága
ösztönzően hat rám, és bűntudatot ébreszt bennem a Libertyn elkövetett,
gólyakori ballépésem miatt.
Mel észrevesz, és még jobban felderül. Magához szorít, és olyan melegen
üdvözöl, hogy nem is tudom, mit mondjak.
– Jól nézel ki, Mel!
– Te is nagyszerűen nézel ki! – mondja a benne lakó sarmőr. Ledobtam
néhány kilót New York óta. – Hogy telik az éved? – kérdezi izgatottan.
 – Nem volt részem még olyasmiben, ami ennyire felnyitotta volna a
szemem, és megváltoztatta volna az életem!
Mosolyog:
– Bigottból szövetséges… röpke tizenkét hónap alatt. Ezt nevezem!
Elhiszem, hogy le van nyűgözve. Amikor tavaly októberben először
beszéltünk egymással, még egészen más ember voltam. Azt a célt tűztem
magam elé, hogy elfogadjam, sőt megszeressem az LMBT-közösség tagjait,
de nem gondoltam volna, hogy a szószólójukká és szövetségesükké válok.
Elmesélem neki, hogyan lepleződtem le a családom előtt, és együtt érzőn
vállamra teszi kezét.
– Tim, mindkét oldalról sok ellenállásra számíthatsz, de ha megismerik a
szíved, a gyanakvás egészen biztosan elcsitul. Majd később folytatjuk a
beszélgetést. Hamarosan ki kell állnom előadást tartani. – Mel ismét
megölel, aztán elindul. Elkezdek helyet keresni a cuccomnak és magamnak.
Akadnak pillanatok az ember életében, amikor a valószínűtlen
kézzelfogható valósággá válik, amikor megtörténik, amire nem számítottál.
Egyik másodpercben még emberek tömegén furakodom át, hogy helyet
találjak, a következő másodpercben meghallok egy hangot. Egy hangot a
múltból, a múltam kútjának legmélyéről.
Amikor megfordulok, észreveszek valakit, akiről azt hittem, sohasem
fogom újra látni. Elizabeth az, első lelkipásztorom lánya. Abból a
templomból, amit félig viccesen mindig azzal vádoltam, hogy „tönkretette
az életem”. Az ott tanultak miatt jutottam ide… De ennek talán így kellett
történnie. Elizabeth látványa már önmagában is meglepő, hát még az, hogy
egy fiatal nő ül mellette, akinek nagy szerelemmel szorongatja a kezét. A
helyzetnek megvan a maga iróniája.
– Te jó ég! Elizabeth?!
Döbbenetem láttán elneveti magát:
– Én vagyok. Hogy vagy, Tim?
– Jól, kösz! Csak nem jutok szóhoz. Te tényleg… meleg vagy?
– Bagoly mondja verébnek – kacag fel ismét.
– És hogy hívják a barátnődet? – nézek a lányra, akinek Elizabeth
továbbra sem engedi el a kezét, és kedvesen mosolyog rám.
– Nicole.
– Örülök, hogy megismertelek, Nicole.
Tökéletesen és teljesen meg vagyok döbbenve, és ez talán kiül az
arcomra is. Hogyan lehetséges ez?
 – Ez az a srác a gyülekezetből, aki az év elején bújt elő? – kérdezi Nicole
Elizabethhez fordulva.
– Igen, ő az – csicsergi Elizabeth.
– Hú, akkor örülök, hogy végre megismertelek, Tim! – Hangja nőies és
bársonyos, megjelenésében egy fekete-fehér film csillagára emlékeztet:
vonásai klasszikusak és nagyon szépek.
– Örülök, hogy találkoztunk. – Visszafordulok Elizabethhez, továbbra is
sokkhatás alatt állok. – Te meleg vagy? Tényleg?
– Most mi van? Ezt én is megkérdezhetném tőled! Amikor a nővérem
említette, hogy előbújtál, enyhén szólva meglepődtem. Mindent el kell
mesélned!
– De neked is! Mel beszéde után jöhet a traccsparti! Nem baj, ha
mellétek ülök?
– Itt a helyed – mondja Elizabeth pajkosan.
Igyekszem a terem elejében beszélő Mel szavaira koncentrálni, de nem
megy, mert szívem zakatol, és megpróbálom minden vonzatával együtt
felfogni, ami mellettem történik. Konzervatív lelkészem lánya a barátnője
mellett ül, és a kezét szorongatja… Igazán senki sem mondhatja, hogy
Istennek nincs isteni humorérzéke, hogy ne tudná, hogyan hozza az embert
olyan élethelyzetbe, hogy felülkerekedhessen addigi előítéletein.
Elizabethnek nem lehetett könnyű ilyen vizeken elnavigálni a családjával.
Elizabeth nem csak a lelkészem lánya volt, de alkalmi bébiszitterem is, és
néha segített a kicsik gyülekezeti csoportjának vezetésében. Egy
gyülekezetbe tartoztunk, amíg tizenhárom éves koromban át nem éltem az
első egyházszakadást. E szakadás során kóstoltam bele először a fekete-
fehér, „velünk vagy ellenünk” mentalitásba. Addig a napig abban a hitben
ringattam magam, hogy a mi felekezetünkön kívül mindenki rossz, bezzeg
bennünket összekovácsol az igazság birtoklása. De amikor a felekezetünk
kettészakadt, amikor kis templomunk kettévált, láttam, hogy azok az
emberek, akik eddig szinte egymás családtagjai voltak, most ugyanolyan
hevesen szakítanak meg minden kapcsolatot és barátságot a másikkal. De
olyan látványosan, hogy az még kisgyerekként is ijesztő volt. Így került
Elizabeth a kettészakadt gyülekezet másik felébe. Azóta nem láttam…
egyetlen alkalmat kivéve.

Jacob volt a család legidősebb fiúgyermeke, korban nagyon közel állt

Elizabethhez. Afféle báty szerepet töltött be az életemben, ő tanított meg a
kosarazásra és a spirálrúgásra. A barátom volt. Miután gyülekezetünk
szétvált, és távol kerültünk egymástól, nagyon hiányzott. Amikor egy-két
évvel a szakadást követően, egyik délután hazamentem a suliból, anyámat a
hátsó lépcsőn ülve találtam, és tudtam, hogy valami baj van. Amikor
megkérdeztem, miért olyan szomorú, elmondta, hogy Jacob
agyhártyagyulladást kapott és meghalt. A világ hirtelen megszűnt forogni.
Nem láttam és nem hallottam. A szobámba botorkáltam, és zokogni
kezdtem. Miért engedte Isten, hogy ez megtörténjen? Miért kellett ilyen
fiatalon, ilyen váratlanul és ilyen kegyetlenül kitépnie őt az élők sorából?
Szegény családja… nagyobb volt a miénknél, öt gyerekkel. Hogyan fogják
ezt elviselni? Kivettem egy dobozt a szekrényből, és az ágyra öntöttem a
tartalmát: hamarosan megtaláltam, amit kerestem, egy kis fényképalbumot,
amiben templombéli, régi barátaim fotói voltak. Megtaláltam Jacob képét.
Amikor arra gondoltam, hogy soha többé nem fogom látni, végképp eltört a
mécses.

Két nappal később, engem és Andrew-t egy másik család vitt el a temetésre,
akik a másik gyülekezetben maradtak. Az apám nem örült neki, hogy
beülünk a szakadárok autójába. Ez volt az első mag, amiből a hitemmel és a
gyülekezettel szemben táplált ellenérzés szárba szökkent. Egy barátom
meghalt, de a dráma középpontjában továbbra is a gyülekezet kérdése állt.
A koporsóhoz sétáltunk, és megláttam az első halottat életemben. Jacob
békésen pihent, és éreztem, hogy ártatlanságom egy része eltávozik vele.
Erről beszélnek az emberek, ha a halál kerül szóba. Jacob egyszerre ott volt,
és nem is. Csak a porhüvelye volt ott. Nem hittem volna, hogy látom,
hogyan távozik el arcáról a fény. Főleg, hogy ilyen hamar. Az arcára
néztem, és arra gondoltam, hogyan tanított kosárra dobni. Ide tedd az
ujjaidat, öcskös, ezekre a vonalakra. Állj határozottan, és mielőtt a labda
elhagyná a kezed, csavarj egyet a csuklódon, így ni, hogy a labda jól
pörögjön. A zsák fölötti négyzetre célozz, és dobálhatod egész nap! Érted,
kisöreg? Emlékeztem rá, hogyan viszonyult hozzám Jacob. Nem
gyerekként kezelt, hanem egyenrangúként. Ez a bátorító és biztató
hozzáállása maradt meg bennem leginkább.
Aznap láttam újra Elizabethtet, hervadt mosollyal felém intett, és én
visszaintettem, de túlságosan letaglózott a bánat. A szervező szerepkörét
vállalta magára, segített a barátoknak és a családtagoknak megtalálni a
széküket. Gondoskodott róla, hogy a zene megfelelően szóljon. Nem hittem
volna, hogy ennyit lehet sürgölődni egy gyászszertartáson. Ha Andrew
meghalna, amitől az Isten mentsen meg, én elbújnék egy lyukban.
Hiányozna belőlem az erő, hogy Elisabethhez hasonlóan támogassam a
családomat.

Amikor Mel befejezi a beszédet, Elizabethre és Nicole-ra nézek. Boldognak

látszanak, és ez engem is boldogsággal tölt el. De még most sem akarom
elhinni, hogy itt ülök velük, és az Előbújás Nemzetközi Napját ünnepeljük.
Nem mintha nem tűnne helyesnek, csak a véletlen játéka döbbent meg.
Hogy lehetséges ez?
Bemutatom Melnek Elizabethet, aki bemutatja neki Nicole-t, én meg
elmondom, honnan ismerjük egymást. Érzi a helyzet ironikusságát, felfogja
valószínűtlenségét, és tudja, mennyit jelent ez számomra.
Szemléletváltoztató hatású, hogy a felfedezés fényében újraélhetem
gyerekkorom. Mel megölel, és áldásnak érzem, hogy újra találkozhattam
vele. Azon tűnődöm, mikor keresztezik újra egymást az útjaink, és hogy
egyáltalán keresztezik-e még valaha. Nagyon remélem. Rengeteget
tanultam tőle. Különösen a példából, ahogy hozzám viszonyult. Szerencsés
vagyok, hogy a barátomnak mondhatom. Eredetileg azért jöttem, hogy őt
hallgassam, de most rájövök, hogy sokkal mélyebb oka volt.
Elizabeth és Nicole egy tálca süteményt tesznek az asztalra.
Visszagondolok erre az évre, hogy mennyire bonyolult úton-módon
szövődött össze benne minden. Minden találkozás közül, minden
kinyilatkoztatás közül ez a mostani ért a legváratlanabbul.
– Szóval, mióta nem találkoztatok? – kérdezi Nicole, amikor székeinket
az asztalhoz húzzuk. Elizabethtel sokat sejtetően egymásra nézünk, mielőtt
válaszolnánk.
– Nos, Jacob temetése óta nem találkoztunk – felelem.
– Pontosan. Nem ma volt – mondja Elizabeth, és ugyanúgy felidézi az
emléket, ahogyan én.
– Csodálatos srác volt. Emlékszel, amikor összetörtük az asztalt, mert
zsákolni akartunk a kosárlabdával?
Elizabeth felkacag, és a veszteség bánatát, ami az előbb még ott ült a
szemében, boldog mosoly váltja fel.
– És ráfogtuk arra a lányra a kórusból! – mondja.
– Igen – harapok a süteményből. – Tudod, ha Jacob most itt lenne…
Örülne, hogy megtetted ezt a lépést.
 – Régóta tűnődöm ezen. A családomból senki sem örült neki, de
szeretném hinni, hogy igazat mondasz. Azt hiszem, boldog lenne.
– Nekem is megfordult a fejemben, hogyan fogadta a családod, hogy
meleg vagy…
– Nem jól. Emlékszel arra a lányra, aki a szobatársam volt, még Jacob
halála előtt? – kérdezi.
– Ezek szerint több volt szobatársnál?
– Bizony.
– És ti hogyan találkoztatok? – nézek Nicole-ra.
– Na, ez egy vicces történet! Az exmelegek templomi csoportjában
ismerkedtünk meg. Én voltam az egyik vezetője. Elizabeth a szülei miatt
került oda, akik csak akkor „fogadták volna vissza”, ha úgymond jó útra tér.
Biztos vagyok benne, hogy Nicole nagyon kedves lány. Beszéd közben
Elizabeth kezét fogja, és csillog a szerelem a szemében.
– Egyre több időt töltöttünk kettesben, kapcsolatunk híre aztán a
csoportba is eljutott. Azt parancsolták, hogy vessünk véget a kapcsolatnak,
ne legyünk barátok. Ha nem tesszük, repülünk a csoportból. Választanunk
kellett kettőnk és a templom között. Bár rossz érzés volt, hogy ilyen döntés
elé állítottak bennünket, a választás könnyen ment.
– Azóta sikerült megbeszélni a családoddal? – kérdezem Elizabethet.
Nemet int a fejével, és látom rajta, hogy a dolog súlya még most is
nyomja a vállát. A szülei puszta említésére szomorúság fogja el.
– Egyszer már kitagadtak, nem akarom átélni másodszor is. – Fájdalom
és feszültség hallatszik a hangjából, átérzem helyzetének nehézségét.
Megértem a félelmét és a szorongását, azt a vékonyka hangot, ami azt
súgja, hogy elveszted szeretteidet, ha bevallod az igazat.
– Én azt mondtam magamnak, hogy ha a családom kitagad a melegségem
miatt, akkor nem is szerettek és támogattak igazán soha – válaszolom.
Nicole bólint, és tudom, hogy az ő érzéseit fogalmaztam meg.
– Persze nekem nincsenek unokaöcséim és unokanővéreim, akiket el
kellene hagynom… vagyis az én helyzetem egy kicsit különbözik a tiédtől –
teszem hozzá.
– Az fájt a legjobban, amikor „kint” voltam, hogy olyan szomorúan
viselkedtek velem. Mintha meghaltam volna, és a szellememhez
beszélnének. Ahányszor csak rám néztek, szerettem volna megrázni a
vállukat: „Én vagyok az! Elizabeth, a lányotok, és a testvéretek! Még itt
vagyok!” Teljesen összetörte a szívem. Már így is elvesztettek egy
gyermeket… – Elizabeth a kezét nézi, a tehetetlenség érzése gyötör.
Helyesen fogalmazott, amikor azt mondta, „már így is elvesztettek egy
gyermeket”. Miért kellene elveszíteniük még egyet az előítéleteik miatt?
– Ezek szerint Jacob halálakor már az első barátnőddel jártál? –
kérdezem.
Látom, hogy elsápad, és hogy akaratlanul a legérzékenyebb pontjára
tapintottam. Szörnyen érzem magam, amikor meglátom az arcára kiülő
szenvedést, mintha olyan régi emlékeket, régi sebeket téptem volna fel,
amiket jobb lett volna békén hagyni. – Bocsánat, nem akartam tapintatlan
lenni.
– Semmi probléma, de tényleg. Csak ez volt életem legsötétebb időszaka,
és még mindig túlságosan megvisel, ha rágondolok. – Jeges teájába kortyol,
mielőtt folytatná.
– Jacob halála előtt döntöttem úgy, hogy életemben először az érzéseimet
követem. Őszinte leszek magamhoz, és boldogan élek. Az volt az első
kapcsolatom, amikor úgy éreztem, őszinte vagyok, hogy önmagamat
adhatom. De amikor telefonon megtudtam, mi történt Jacobbal – a világom
összedőlt és romokban hevert. Kínzott a bűntudat. Úgy éreztem, Isten
megbüntetett, amiért leszbikus lettem, és az érzelmeimet követtem. Biztos
voltam benne, hogy ezért történt. Ráadásul nem csak engem büntetett meg,
hanem a családomat is, és szegény Jacobot. Magamat okoltam Jacob
haláláért. Az én lelkemen száradt. Életem legsötétebb depressziójába
zuhantam. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a gyásznak és a történtek
feldolgozásának, arra kényszerítettem magam, hogy ne egyszerűen csak
eltávolodjam a családomtól és az ismerőseimtől, hanem szinte kívülről
nézzem a családomat, a fájdalmukat. – Visszanyeli a könnyeit, és újból a
teába kortyol. Nicole arckifejezése mindent elmond a kapcsolatukról: ha
Elizabeth szomorú, ő is az lesz.
– Veled utoljára a temetésen találkoztam. Jól emlékszem arra a napra,
mert úgy éreztem, össze kell tartanom a családot. Mivel nem volt jogom
velük gyászolni, a rendezvényszervező szerepét öltöttem magamra.
Rohangáltam, hogy minden rendben menjen, mert nem akartam, hogy a
családomat még több fájdalom érje, mint amit addig okoztam. Ez volt a
legnagyobb küzdelem, amit átéltem, és még mindig nem tudtam teljesen
feldolgozni.
– De már nem gondolod, hogy a te hibád volt, igaz?
 – Nem. De ez a probléma azzal a hittel, amire téged és engem is neveltek.
Azt tanították, hogy ha nem élsz bizonyos szabályok és iránymutatások
szerint, akkor az Isten elkapja a frakkod. Gyűlöl téged, és gyorsan utolér a
bosszúja. Akkoriban csak magamat tudtam okolni. – Miközben Elizabeth
beszél, tudom, hogy lehetetlen szavakba foglalni azt a mély fájdalmat és
bánatot, amit az elmúlt tizenhárom év alatt érzett. Még én sem foghatom fel
teljesen, de amikor kiönti a szívét, hirtelen rosszullét fog el. Amíg a
történetet meséli, lelkem egyik felére hatalmas bűntudat telepedik, mert én
is annyiszor mondtam, annyi embernek, hogy: „Ha nem követed a törvény
betűit, Isten lesújt rád.” Elizabeth arca a legjobb példa rá, mi ennek a
hozzáállásnak a következménye.
Eltűnődöm, hány ember élhette át, amit Elizabeth átélt, és érezte azt,
hogy szexuális orientációja az oka, ha valami rossz történt. Eltűnődöm,
hány szülő hibáztathatta a gyermekét hasonló esetekben, és kényszerített
rájuk bűntudatot és szégyenérzetet. Eltűnődöm, hogy hányszor használtam
ugyanezt a taktikát, ha valakit „meg akartam menteni”.
– Hogy túljussak a bűntudaton és az önvádon, évekig tartó terápiára és
tanácsadások sorára volt szükségem. De továbbra is titkolnom kell a
családom előtt, ki vagyok. Nagyon szeretem őket, és azt kívánom, bárcsak
ne kéne álruhában élnem köztük. Bárcsak őszinte lehetnék velük.
– Nem tudom, segít-e valamit, de Jacob nem azért halt meg, mert
leszbikus vagy. Hanem egy ritka vírus miatt, amiben már sokan meghaltak
előtte, és amíg nem tűnik el ez a betegség a földről, még sokan meg is
fognak halni benne. Egyetlen pillanatig se hidd, hogy Isten ilyen őrült
módjára cselekedne. Te „csodálatosan megkülönböztettél”, ahogy a
Zsoltárokban áll, ezt ne felejtsd el sohasem. – Elizabeth átnyúl az asztalon,
és megfogja a kezem, és én megint kisgyereknek érzem magam, akihez
átjön a lelkész lánya, hogy pizzát rendeljen neki, és filmet nézzenek. Érzem
a régi kötődést, és kapcsolatot, és tudom, hogy ugyanaz az ember, aki akkor
volt. Tudom, hogy most már idősebb és bölcsebb, de alapjaiban véve
ugyanaz maradt. Világéletében kedves lány volt, és örülök, hogy a
kedvesség nem veszett ki belőle. Örülök, hogy nem keseredett meg, nem
lett lemondó és kőszívű. A sok év és rengeteg fájdalom ellenére ugyanaz
maradt, akit kisfiúként ismertem.
Mindhárman kisétálunk az autókhoz, és egy újabb órát beszélgetünk.
Tudom, hogy ez egy gyönyörű barátság kezdete, és ami még ennél is
fontosabb, tudom, hogy a viszontlátás mindkettőnket elindított a gyógyulás
útján. Ritka ajándékot kaptunk a sorstól. Láthattuk egymást tevőleges,
egészséges felnőttként: két felnőtt, akiket egy olyan vallás nevelt, ami a
munkát a hit elé helyezi, és a bűnt a szeretet fölé. És azt hiszem,
megedződtünk. Elizabeth erős – ezt abból gondolom, hogy túljutott a lélek
sötét éjszakáján, és ahelyett, hogy elmenekült volna a sorsától, magához
ölelte. Megölelem a barátomat és a kedvesét, majd búcsút mondunk
egymásnak.
Őrült utazásom vége felé közeledve mélységesen áldottnak érzem
magam. Elizabeth megerősítette azt a nagy igazságot, hogy Istenünk nem
bosszúálló Isten. Ha életünkbe avatkozik, nem a büntetés eszközével teszi.
Hanem a szeretetével. A szeretet legyőzi a bűnt és a szégyent. Beszállok a
kocsiba, és Elizabethék felé intek. Remélem, hogy egy hosszú és boldog
közös élet vár rájuk, és hogy egykori lelkipásztorom megváltoztatja a
nézeteit. Remélem, belátja, mennyire értékes az élet, és hogy Elizabeth nem
kísértet. Egy ragyogó, szeretetre méltó, fiatal nő, és szerencsés, hogy a
lányának mondhatja.
 31 • A gyerekember
Bátyámmal elválaszthatatlanok voltunk kiskorunkban. Amikor két- vagy
hároméves lehettem, Andrew kitalált egy játékot, amit „gyerekembernek”
nevezett el, a játékban én voltam a baba, de valamilyen furcsa okból
kifolyólag mindig kiskutyaként viselkedtem. Azt hiszem, Andrew így
akarta szüleink értésére adni, hogy szeretne egy kiskutyát, de én csak egyet
akartam: hogy a bátyámat boldoggá tegyem. Szerettem, ha nevet,
különösen, ha én nevettettem meg. Ő volt az én hősöm, és életem nagy
részében az is maradt.
Kettőnk közül én voltam az ügyetlenebb sportoló. Emlékszem, a
gimnáziumban milyen odaadással tanított focizni, és a hárompontos
felállásra. Álltunk a pályán, és együtt edzettünk, és igazi testvérhez méltón
segített, ha szükségem volt rá. Jól emlékszem egy különösen kimerítő
edzésre. Büntetőköröket kellett futnunk, mert előző hétvégén elvesztettük a
meccset. Már csak két köröm volt hátra, amikor kimerülten térdre estem. El
akartam ájulni, ki akartam dobni a taccsot, szomjas voltam. Fel akartam
adni. Andrew már befejezte a köröket, és észrevett a pálya túlsó széléről.
Mint jó testvérhez és csapatkapitányhoz illik, körbeszaladt a pályán, hogy
felsegítsen. Az utolsó két kört velem együtt futotta végig, és közben végig
bátorított. Nem hagyta, hogy feladjam. Nem hagyta, hogy elveszítsem a
reményt. Azt akarta, hogy sikerüljön. Kora fiatalságom meghatározó
élménye volt, mert testvéremet először láttam fiú helyett férfinak. Aztán
felnőtt. És én bíztam benne, hogy legalább fele olyan jó ember és vezető
leszek, mint ő.
Két hónappal kísérletem kezdete előtt én voltam az esküvői tanúja, és a
barátai segítségével egy eszméletlen, kétnapos legénybúcsút csaptunk neki.
Én már tudtam, mire készülök, neki fogalma sem volt róla, de legalább volt
néhány órám, amit vele tölthettem, mielőtt fejest ugrottam volna az
ismeretlenbe.
Esküvőjének reggelén a farmház tornácán ülve kávéztunk, és arról
beszélt, milyen lesz férjnek lenni. Én biztosítottam, hogy ugyanazon okból,
ami miatt kitűnő testvér volt, kitűnő férj is válik belőle. Hűséges és
segítőkész. És ezzel mindent elmondtam.
 Sokat gondolok a bátyámra – voltaképpen mindennap –, és a szívem
belesajdul, hogy már valamivel több, mint öt hónapja nem beszéltünk.
Néhány héttel ezelőtt azt hallottam anyámtól, hogy gyereket szeretnének. A
gondolat, hogy a közöttünk lévő hallgatás hosszabbra nyúlhat ennél,
megsemmisítő. A család szétforgácsolódása miatt érzett depresszióm
agyonnyom. Azt tettem, amit kellett, és nem csinálnám máshogy ma sem,
de utálom magam, amiért hazudni kényszerültem Andrew-nak és
Marennek. Emlékszem arra a reggelre, amikor a konyhában állva
bevallottam nekik, hogy meleg vagyok, és arra is emlékszem, mennyire
ideges voltam. Egyszerre hánytam és sírtam, és Maren kijött utánam a
tornácra egy Sprite-tal, és azt mondta, menjek be. Kísérletem során ez volt
az első igaz és kedves cselekedet, alázatra tanító lecke, ami megmutatta,
milyen szerencsés vagyok. Amit kevesen mondhatnak el magukról. Liz
például egészen biztosan nem. Will és Shawn sem, meg a többiek sem. De
én igen.
Ha az embernek bátyja van, mintha egy másik énje lenne, egy társa a
formálódás évei alatt, és azon túl is. Ha van egy bátyád, van egy
összeesküvőtársad, aki megérti, ha haragszol a szüleidre. A testvérség
csodálatos kapcsolat, és amikor Andrew és én megszűntünk beszélni
egymással, megsemmisült egy részem.
Ideje felkeresnem a bátyám házát, ezt azzal az ürüggyel teszem, hogy egy
könyvet viszek neki, amit szerintem kedvelni fog. A könyv borítója alá egy
levelet dugtam. Nem tudom, mire számítsak, de bízom benne, hogy
legalább elolvassa az üzenetem, és megérti, mennyire hiányzik.
Elfordítom az indítókulcsot, veszek egy nagy levegőt, és kihajtok az
udvarról. A békekötés kényszere egyre sürgetőbb. Az év a végéhez közelít,
és tudom, hogy ez lesz a következő feladat, ami rám vár. Lelkem egyik fele
még hálás is, hogy Andrew előtt lelepleződtem. Mi lenne velem, mihez
kezdenék, ha most kellene előállnom a dologgal? Érzelmileg ugyanolyan
bizonytalan lábakon állnék, mint amikor beadtam neki, hogy meleg vagyok.
És bár második előbújásom még sokak előtt nem történt meg, egy csipetnyi
békével tölt el, hogy családomnak már csak azokról a tanulságokról kell
beszámolnom, melyeket év közben leszűrtem, aztán már csak imádkoznom
kell, hogy számukra is ugyanolyan szemléletformáló hatású legyen.
Miközben a testvérem házához hajtok, sorra veszem életem azon
területeit, ahol további békekötések várnak rám. Régebben azt hittem, hogy
a melegek és a leszbikusok dolga, hogy elém vagy a gyülekezet elé
járuljanak, de ma már tudom, hogy pont az ellenkezője igaz. A fővonalhoz
tartozó gyülekezetek hatalmas kárt okoztak, és a mi dolgunk, hogy
fenntartások és kikötések nélkül bocsánatot kérjünk. Nem azt kell
mondanunk, hogy legyetek olyanok, mint mi, hanem, hogy őszintén és
mélyen sajnáljuk, ami történt, és engedjétek meg, hogy a barátaitok
lehessünk.
Mint öt hónappal ezelőtt, most is leparkolok a ház előtti úton, és a
kocsiban maradok. A testvérem furgonja a kocsibejárón áll, tehát a
találkozás elkerülhetetlen. Úgy rám tör a félelem, hogy szó szerint remegni
kezdek. A bocsánatkérés egy dolog, de kikészít, hogy nem tudom, hogyan
reagál majd rá. Fogom a barna zacskót, veszek egy nagy levegőt, aztán
felsétálok a kocsibejárón, majd továbbmegyek a házhoz vezető járdán. Úgy
érzem, mintha minden egyes lépést egy régi, százkilós búvárruhában tennék
meg, és egyre kisebbre zsugorodom. Ha levegőt veszek, az összes bordámat
érzem a mellkasomban. Mire elérem az ajtógombot, a kezem izzad, és
szédülés fog el.
Ha hiperventillálnék, ott a barna zacskó a könyvvel. Légy résen! Ezt
tanultuk bátyámmal a kiscserkészeknél.
Miután veszek még egy nagy levegőt, ökölbe szorítom a kezem, és
bekopogok. Kopogtatok és várok. Miután bátyám nem nyit ajtót, újra
kopogok.
Mi van, ha a sógornőm nyit ajtót?
Mi van, ha a bátyám, és elküld?
Mi van, ha bent van, csak direkt nem nyitja ki, mert nem akar látni?
Ilyen kétségek közt vergődöm, és megpróbálom rávenni magam a
távozásra, de helyette újra kopogok, most még hangosabban. Eltelik egy
perc, még mindig semmi.
Egyre gyorsabban és rövidebbeket lélegzem. Még az előbújásom előtt
sem voltam ennyire ideges. Miért nem nyit ajtót?
Újra kopogtatok, az eredmény változatlan. Leülök a lépcsőre és
cigarettára gyújtok, miközben az ismerős udvart nézem, és azon tűnődöm,
hová lett az elmúlt öt hónap. Tényleg majdnem fél éve lett volna, hogy
legutóbb ugyanitt ültem, és cigiztem? Mivel a furgonja itthon van, biztosan
nem akar beengedni. Úgy döntök, itt hagyom neki a könyvet a levéllel, én
meg lelépek. Beteszem a furgon anyósülésére. Legyőzve és dideregve
megyek vissza a kocsimhoz… de leginkább reménytelenséget érzek. Már
hónapok óta éget a vágy, hogy megoszthassam Andrew-val az élményeimet.
Nem általános elméleteket akarok közölni vele, főleg nem teológiai
fogalmakkal megtűzdelve, csupán azokat az eseteket akarom elmondani,
melyek az év során segítettek tisztábban látni. Mesélni akarok neki
Jasonról, Scottról, és Shawnról, a New York-i utamról, és hogy láttam
Jézust női ruhában. Azt akarom, hogy tudjon ezekről az emberekről, akiket
a felekezetünk nem engedett megismernünk. Meg akarom vele osztani a
kinyilatkoztatásokat, és hogy az előítéletek mítoszoknak bizonyultak. Azt
akarom, hogy ezeket a gyönyörű embereket ne csak egy címkének lássa,
hanem hús-vér személyeknek. Azt hiszem, ez az egyetlen módja, hogy
megértse, miért tettem ezt. Talán mindenki számára ez az egyetlen mód,
hogy felülkerekedjék a címkék okozta ellenérzésein.
Egy óra múlva anyám mellett ülök egy kávézóban, de már megbeszéltem
néhány barátommal, hogy a Tribe-ban találkozunk. Le kell gurítanom egy
sört. Megszólal a telefonom. Amikor rápillantok, a bátyám fotója jelenik
meg a kijelzőn. Tessék? Felhív engem? Felhív engem! Idegesen veszem fel,
de valami pozitív fejleményben reménykedem, amibe megkapaszkodhatok
a nagy elszakadás közepette.
– Halló?
– Szia, Tim! – A hangja sokkal nyugodtabb az enyémnél.
– Hogy vagy?
– Jól, kösz! Most találtam meg a könyvet és a levelet. Köszönöm!
– Szívesen! Remélem, tetszeni fog!
– Biztosan! – Szünetet tart, kíváncsian várom, hogyan folytatja. – Csak
azért hívtalak, hogy lenne-e kedved meginni egy sört, vagy ilyesmi? Maren
elutazott… és olyan régen nem láttalak.
– Nekem mondod?! Öt hónapja. Szívesen meginnék veled egy sört, de
sajnos már elígérkeztem, és nem akarom megbántani a srácokat.
– Milyen programod van?
– Találkozom a Tribe-ban néhány sráccal, akiket még Memphisből
ismerek, és éppen a városban vannak.
Tudja, mi az a Tribe. Amikor melegnek hitt, megpróbáltam rávenni, hogy
jöjjön el velem.
– Ja, vagy úgy… – Csalódottnak hangzik.
– Mit szólnál a holnap délutánhoz?
– Nekem az is jó.
– Szuper! Akkor holnap!
– Akkor holnap! – Biztatóan cseng a hangja.
 Letesszük a telefont, és áradó boldogság önt el. Tényleg visszakapom a
bátyámat?

Kopogtatok az ajtón, és az ajtógomb megfordul. Ez az a pillanat, amiről

hónapok óta álmodoztam. Az ajtó kinyílik, és meglátok egy nagy kutyát,
amit a bátyám megpróbál visszahúzni. Andrew olyan, mint mindig, de a
kutyája annyira izgatott, hogy mindjárt bepisil.
– Jack, leül! – kiált rá Andrew. Jack hallgat a parancsra. A bátyám
kinyitja a szúnyoghálós ajtót.
– Testvérem! – mosolygok, és mielőtt felocsúdhatna, magamhoz
szorítom.
– Hiányoztál, ember! – mondom könnyekkel küszködve, és amikor régi,
jó szokásomhoz híven puszit nyomok a feje búbjára, felnevet.
A kanapéhoz megyünk. Amíg Jack végigszaglász, és képen nyal, Andrew
kivesz a hűtőből két üveg sört.
– Hogy vagy? – kérdi és leül szokásos helyére a kanapén.
– Nagyszerűen! Nagyon boldog vagyok! – Belekortyolok a szezonális
sörbe, és idegesen nézegetem a címkéjét.
– Örömmel hallom! Anya szerint sokat utazol.
– Igen, Memphisben voltam egy ideig, karácsonyra meg Kansasba
vagyok hivatalos. Sűrű ez az év.
– Izgalmasnak hangzik! – húzza meg a sörét. – Maren elutazott egy
esküvőre, nekem kell kézben tartanom addig a dolgokat.
– Nagyszerű lett a ház!
– Igen, sokat dolgoztunk rajta mostanában.
– Remélem, egyszer nekem is lesz egy házam. Bár ehhez valami
pénzesebb menyecskét sem ártana találnom. – Andrew felkacag, és jó érzés
tölt el, hogy beszélgethetek vele.
– Hogy áll a kísérleted? – Óvatosan közelíti meg a témát, amit nem
csodálok, hiszen a projektem nélkül erre az „újraegyesítésre” sem lett volna
szükség. Nem válaszolok rögtön. Olyan átgondoltan és tudatosan akarok
válaszolni, ahogy csak lehet.
– Megváltoztatott engem, az életemet – és a hitemet. Nagyon sokat
kaptam ettől az évtől. És a tapasztalatok minimum alázatosságra intenek.
– Mi a legfontosabb lecke, amit megtanultál?
– Hogy a kísérletem nem a melegekkel való együttélésről szól, hanem az
emberekkel való együttélésről, általában értve. Eddig felsőbbrendűnek
éreztem magam azokkal szemben, akik más hitvallást követtek, de most
már tudom, hogy ez veszélyes hozzáállás. Megtanultam, hogy a melegek és
a leszbikusok nem olyanok, mint amit tanultunk róluk. Minden
szempontból egyenlők velünk. Például több barátom él hosszú és
gyümölcsöző kapcsolatban Istennel. Azelőtt ezt elképzelhetetlennek
tartottam.
– Találkoztál meleg keresztényekkel?! – kérdezi némi zavart-sággal.
– Hadd meséljek neked néhányukról és az életemet megváltoztató
éjszakáról! – Előveszem a laptopomat, és megnyitom azt a mappát, amiben
az év során készített fényképeket tartom. Mellém ül, és én mesélni kezdek
az emberekről, akikkel megismerkedtem.
És ő figyel. Nézi a képeket, néha kérdéseket tesz fel, és figyel. Amikor
megmutatom neki Krisztust női ruhában, kisebb sokkot kap. Megveregetem
a hátát, és azt mondom, megértem a reakcióját. Lehet, hogy testvérem nem
ért egyet azzal, amit a barátaimról és az életemre tett hatásukról mondok
neki, de nem is becsüli alá a történeteimet. Csak hallgat, és néha kérdez,
amíg egymás után mesélem neki a sztorikat.
– Tudod, az egész előbújásban az volt a legnehezebb, hogy becsaptalak –
nézek a szemébe, és felsóhajtok. – Miután hazudtam neked, rókáztam egyet
a kertben.
– Én csak azt szerettem volna, ha nem hazudsz nekem.
– Nem mondhattam el az igazat, mert át kellett élnem azt a szorongást,
amit a melegek éreznek, amikor bevallják nemi orientációjukat a szüleik
előtt. Meg kellett hagynom a lehetőségét annak, hogy az én családom is
elutasít. De igazán nem kell szégyenkezned a reagálásod miatt. Ha tényleg
meleg lettem volna, akkor a válaszod áldásként hatott volna rám. Te
melegként is szerettél, és ez rengeteget jelentett nekem.
– Sajnálom, hogy eddig nem beszéltünk, de meg kell értened az én
helyzetemet is. Maren két hónapja volt része a családunknak, amikor a
sógora bejelentette, hogy meleg, aztán néhány hónapra rá kiderült, hogy az
egész hazugság, és látta, hogy ez engem mennyire bánt. Dühös lett, és én is
dühös voltam, kellett egy kis idő, hogy feldolgozzuk.
– Megértem. De tényleg. A kísérletem miatt nincs miért bocsánatot
kérnem, de azért, hogy fájdalmat okoztam neked, annál inkább.
– Én meg azt bánom, hogy nem éreztettem veled jobban, hogy melletted
állok, amikor még melegnek hittelek. Az a helyzet, hogy nem igazán
tudtam, hogyan dolgozzam fel a dolgot. Azt hiszem, egyikünk se tudta
igazán.
– Tudom, hogy nem szívesen hallod, de ez annak a vallásos nézetnek az
oka, ami fogva tartott bennünket. Nem akarok neked prédikálni, de láttam
néhány dolgot, és első kézből tapasztaltam meg, milyen kegyetlen és
képmutató dolog azt állítani, hogy a szeretet Istenét követjük – aztán a
vallásunk miatt úgy kezelni a családtagjainkat, barátainkat és az idegeneket,
ahogyan mi tesszük. Erről Szent Ágoston szavai jutnak az eszembe: „Az
egyház egy szajha, de ő az anyám.”
Andrew rám mosolyog:
– Te felnőttél, Tim. Istenemre, felnőttél.
– Nem lehetek örökké „gyerekember”. – Andrew és én felnevetünk, és
italunkat a gyerekemberre emeljük.
– Örülök, hogy eljöttél – mondja, és rám néz. A szemében ugyanazt a
megkönnyebbülést látom, amit én is érzek a szívemben, és a súly lehull a
vállamról.
– Én is, testvér, én is.
 32 • A szeretet soha el nem fogy
Besétálok az étterembe, és alig várom, hogy találkozzam Shawn-nal.
Andrew-val való kibékülésünk hatalmas élmény számomra, és ki mással
oszthatnám meg, ha nem azzal az emberrel, aki az egész hihetetlen utazás
során ott állt a hátam mögött. Ha Shawnra gondolok, akkor először a jóság
jut eszembe. Egy gyönyörű embert látok magam előtt, aki jobban
megosztotta velem az életét, mint bárki az utazásom – sőt, talán az egész
életem – során, és ezért végtelenül hálás vagyok. Shawn volt számomra a
váll, amin kisírhattam magam, a biztatás kiapadhatatlan forrása, miközben
azzal küzdöttem, hogy levakarjam az évek alatt rám tapadt dogmákat, és
értelmet találjak a káoszban. A védelmezőm volt és a tanítóm. A
lelkipásztorom és a családom, az ivócimborám és a táncpartnerem. Sokkal
több egy barátnál. Shawn a jobbik felem, minden értelemben.
Néhány nappal ezelőtt újabb dologra ébredtem rá: Shawnnal való
viszonyom a legstabilabb, legműködőképesebb, legegészségesebb
kapcsolat, amiben részem volt valaha. Amikor elgondolkoztam ezen, egyik
felem azt kívánta, bárcsak máshogy állnának a dolgok, és „igazából” is a
társa lehetnék. De ez nem valósulhat meg, ez a kapcsolat nem válhat
komolyabbá, az oka nyilvánvaló. Hiába tisztelem őt, egyszerűen nem tudok
úgy tekinteni rá, ami elengedhetetlen lenne egy igazi párkapcsolathoz. Úgy,
ahogy megérdemelné. Én heterónak születtem. Shawn nem. Ezek adott
dolgok. Mégis fáj, és vérzik a szívem. Ha valaki megérdemli a boldogságot,
akkor ő az. Az az ember, aki önfeláldozó barátként segített, amíg
előítéleteimre kerestem a válaszokat. Nélküle eltévedtem volna ezen az
úton.
Shawn az asztalnál ül, és az étlapot tanulmányozza. Nemes tartása és
nyugodt arckifejezése lényének védjegye.
Sötétkék inget visel, csinos farmert, és diszkrét aranyláncot. Fodrásztól
jöhetett, arca frissen borotválva. Ahogy közeledem az asztalhoz, megcsap a
parfümje, férfias citrusillat és fenyő keveréke. Rám néz. Rám néz, és rám
ismer – de úgy, ahogy csak kevesen. Nehéz lesz a szívem, nehéz, és nem
tudom, miért.
– Szia, szépségem! – Feláll, és magához szorít. Átöleli a testemet, szinte
magába zár. Hevesebben ölel, mint szokott, mintha nem akarná, hogy
elmúljon a pillanat, hiszen talán ez az utolsó együttlétünk.
– Jó illatod van – szorítom arcom a mellkasához.
– Csak miattad fújtam be magam – mondja flörtölve.
Amikor Shawn szemébe nézek, látom, hogy valami nem stimmel. Kifelé
vidámságot sugárzó arckifejezése leplez valamit. Aggódva húzom közelebb
a széket az asztalhoz. Ez egy csalódott szerető pillantása.
Viszonzatlanságról árulkodik, valamiről, ami ott lappang a szívében, és
mindjárt felszínre tör. Elbizonytalanodom. Mintha tudnám, mi vár rám, de
naivan abban reménykedem, mégsem történik meg.
Shawn átnyúl az asztal fölött, hogy megfogja a kezem. Vagy százszor
cselekedett már hasonlóképpen, most mégis ellenállhatatlan késztetést
érzek, hogy elhúzzam. Még soha nem akartam elhúzni a kezem. Mindig ott
volt az a bizonyos megállapodás, az egyezményünk, hogy kettőnk
kapcsolata nem léphet túl egy bizonyos határt. Mintha ez a megállapodás
felbomlott volna, az egész zavarossá vált. Látom, hogy kettőnk kapcsolata
hogyan siklik félre. Már éreztem ezt azelőtt is, a szakítás előszelét, de csak
nőkkel. Nem olyan emberrel, mint Shawn.
– Minden rendben? – motyogom alig hallhatóan, mert tudom, hogy
valami nagyon nincs rendben, és hogy az én drága, édes barátom szenved.
– Persze! Miért, úgy nézek ki, mintha nem lenne? – Shawn hangja
csalódottságról árulkodik.
– Mintha valami megváltozott volna.
Rám néz, és érzelmek ülnek ki az arcára. Látom, hogy kínlódik, és
szeretnék segíteni fájdalma elmulasztásában – de nem megy. Mert legbelül
sejtem, hogy én vagyok az oka. Nem tudom, hogyan, és miért jutottunk ide,
de hibásnak érzem magam, és bűntudat fog el. Eget-földet megrázó, életet
megváltoztató bűntudat. Igaz, hogy őszinte voltam Shawnnal az
orientációmat illetően, de ezen kívül semmi mást nem tettem a fájdalom
kiküszöbölésének érdekében. Az arca… látom az arcán, látom a szemében.
Lelke legmélyére látok a szemén keresztül. Én vagyok az oka.
– Rólam van szó, ugye? Az egyezségünkről. Valahogy túlságosan
valóságos lett az egész. – Visszafojtott könnyekkel szégyenkezem. Először
érzek ekkora szégyent, mert először bántottam meg egy olyan tiszta és
kedves embert, mint aki itt ül velem szemben. De Shawn túlságosan jól
ismer engem. Úgy olvas az arcomról, ahogy én az övéről. Megszorítja a
kezem, és közbevág, mielőtt folytathat-nám:
 – Nem te vagy az oka, Tim, te mindig egyenes és őszinte voltál velem.
Én hagytam, hogy az érzelmeim elragadjanak. Őszintén mondom neked,
hogy ez a legjobb kapcsolat, amiben eddig részem volt, és hihetetlen, de
mindez egy olyan emberrel történt, akiről tudtam, hogy nem lehet az
enyém.
Megborzongok, aztán kifújom a levegőt. Szavai megerősítenek félelmem
megalapozottságában.
– Tim, ez nem a te hibád, egy másodpercig se okold magad! Te egy
nagyon bátor dolgot viszel végbe, és én örülök, hogy benne lehetek.
Áldottnak érzem magam, hogy a része vagyok. Őszintén és igazán.
– Nem tudom, mit mondjak… – Tényleg nem tudom. Nem tudom,
hogyan foglaljam szavakba azt a szomorúságot és hálát, amit érzek. Sok
mindent el szeretnék mondani neki, de ez nem a megfelelő időpont. Most
egyetlen szóval sem tehetném jóvá a fájdalmat, amit Shawnnak okoztam.
Szabad kezemmel piszkálgatni kezdem a fekete szalvétát, amiben az
ezüst evőeszközök lapulnak.
– Most hogyan tovább? – kérdezem, és hangom megremeg.
– Elköltjük utolsó, közös vacsoránkat, aztán egy kicsit kivonom magam a
forgalomból. Körbe kell bástyáznom a szívem, és feldolgoznom a helyzetet.
Biztos vagyok benne, hogy még találkozni fogunk. De nem így, nem így – a
hangja suttogássá halkul, aztán mindketten hallgatunk. Ő a kezemet fogja,
én meg első alkalommal azt kívánom, bárcsak boldoggá tehetném!
Vacsora után küszködni kezdek, hogy kimondjam-e a szavakat,
kimondjam-e az igazságot. Félek kimondani őket, mert nem akarom tovább
nehezíteni a dolgot, de szeretném Shawn tudomására juttatni, hogy nincs
egyedül az érzéseivel. Tudomására akarom hozni, hogy mindez számomra
is „valóságos” volt – bár nem abban az értelemben, ami kettőnk intimebb
kapcsolatát lehetővé tenné.
– Emlékszel az első estére a bárban, amikor a kísérletemről beszéltem
neked? – kérdezem komoly hangon.
– Igen, hogyne.
– Az volt az első alkalom, hogy a körülöttem lévő emberekre emberként
tekintettem, és nem melegként. Nem tudom, miért történt, vagy hogyan
történt, de a te szíveden keresztül jöttem rá, hogy rossz irányba tartok.
Amíg együtt voltunk, el sem tudtam hinni, hogy visszatekintve ez lesz
életem legjobb kapcsolata, és hogy ezt éppen egy férfival fogom átélni.
Mert a francba is, én rohadtul hetero vagyok! Szóval mindössze annyit
szeretnék kinyögni, hogy csak egy nagyon különleges meleg férfi képes
kiváltani egy hetero srácból, hogy azt kívánja, bárcsak meleg lehetne. El
sem tudod képzelni, mennyire szeretném. Összetörik a szívem, ha tudom,
hogy szenvedsz. – Shawn válasz helyett ismét megölel, hirtelen vágytól
ösztökélve, és árulkodóbban, mint az előbb. Ölelésünkkel a búcsú pillanatát
szeretnénk halogatni. Érzem, hogy könnyek csorognak az arcomon, és
tudom, hogy nem csak az enyémen. Beleragadtunk a pillanatba, a pillanat
heves érzelmességébe. Beleragadtunk a ránk váró nosztalgiába, amikor
majd mindketten mosolyogva gondolunk vissza erre a pillanatra, de
mosolyunk mögött mélységes melankólia lesz majd, ha eszünkbe jut, hogy
a mi alibi kapcsolatunk olyasmivé fejlődött, amit nem láthattunk előre. Ez
nem egy alibi kapcsolat vége. Ez a legfájóbb szakítás, amit valaha átéltem.
Rájöttem valamire. Képes lennék újrakezdeni a kísérletem, hogy ennek
az embernek a közelében lehessek, a barátom közelében, hogy újra átjárjon
szeretetének melege. Eddig még senkitől sem kaptam ilyen szeretetet. A
szívemet eltöltő hála érzése meglágyítja bennem azt a részt is, amit a vallás
annyira megkeményített. Shawn volt az én Jézusom. Ő a bizonyíték, hogy a
szeretet nem olyasmi, ami elférne a szexuális irányultság keretei között, és
hogy a szex egyetlen élő embernek sem lehet végcélja. A szeretet az. A
másik elfogadása. Bár mindenkinek megvannak a maga múltbéli sérelmei
és fájdalmai, és talán a szeretet lehetetlennek vagy elérhetetlennek tűnik, de
az iránta való szomjúhozás nem vész ki belőlünk, ez a leküzdhetetlen vágy
tesz bennünket emberré. Talán Pál apostol Korinthusbeliekhez írt első
levelének tizenharmadik része ezért végződik úgy, ahogy végződik, azzal a
néhány egyszerű, de szent szóval. Ez a néhány szó a válasz a legtöbb
problémánkra, amivel ezen a gyönyörű, kék bolygón szembesülhetünk.
Néhány szó, ami a hitet olyan szépségessé teszi. Néhány szó, amit végre
megértettem – Shawnnak köszönhetően.
A szeretet soha el nem fogy.
Ennyi. Ez minden.
A szeretet. Soha. El nem fogy.
Shawn szorítása lazulni kezd, és amikor elenged, mintha lényem egyik
felétől kellene elbúcsúznom. Rengeteg érzéssel tartozom ennek az
embernek, a jóság magányos angyalának, akit Isten vezérelt az utamba,
hogy jobb emberré tegyen. Mintha neki köszönhetően újjászülettem volna,
védtelenebbé és jobbá. Soha nem voltam még ilyen közel önmagamhoz,
soha nem voltam még ennyire biztos az életnek nevezett vándorútban.
Mindig hittem az isteni parancsolatokban, a szent utazásban, aminek alá
kell vetnünk magunkat, hogy eljuthassunk a bennünk szunnyadó
lehetőségekig – vagy, hogy elfelejtsük azt, ami megakadályoz elérésükben.
Minden parancs közül az együttérzés parancsa a legerősebb. Az együttérzés
a belülről való megértés kulcsa. Mert mi fontosabb annál, mint hogy – ha
csak töredékesen is – megértsük mások fájdalmát, örömét, győzelmét vagy
bukását? Az én hősöm ezért Jézus. És ezért vált hősömmé most Shawn is.
Shawn tanított meg erre. Tartozom neki.
Shawn csak annyit mond, „viszlát”, és megpuszilja az arcom, aztán eltol
magától, és sarkon fordulva egyre távolabb sétál tőlem és az étteremtől –
hirtelen valami teljességérzés lep meg. Egy kis béke, amit ma estig nem
éreztem. Bár ez a nagy kirakós játéknak csak egy apró darabkája, egy
nagyon fontos darabról van szó. Felsóhajtok, és elindulok az ellenkező
irányba, a park felé. Le kell ülnöm kedvenc szobrom mellé, egy padra, hogy
felnézhessek a panteon fényeire, és felfoghassam ezt az élményt. Bár
egyedül vagyok, nem érzem magam egyedül. Mert megkaptam a
legbensőségesebb ajándékot Shawntól, amit csak kaphattam – nekem adta a
szívét. És ez mindig velem marad.
Mert a szeretet soha el nem fogy.
Mert a szeretet soha, de soha el nem fogy.
 33 • Freddy, légyszi!
Nem tartozott első számú vágyálmaim közé, hogy a karácsonyi ünnepeket
Missouriban töltsem, még akkor sem, ha találkozhatom néhány
rokonommal, akiket évek óta nem láttam. De el kellett mennem. Méghozzá
azért, mert ennek a gyönyörű kirakós játéknak az egyik utolsó darabkája
egy váratlan lehetőség képében érkezett el hozzám: a kansasi Topekában
meglátogathatom a hírhedt Westboro Baptista Gyülekezetet.
A Westboro Baptista Gyülekezet az utóbbi néhány évben arról vált
hírhedtté, hogy nagy előszeretettel tüntetnek katonák és spirituális vezetők
temetésein. Már az is elég szomorú, hogy temetéseken tüntetnek, ezt csak
az teszi szomorúbbá, ahogyan csinálják. Az „Isten utálja a buzikat!”, és az
„Isten utálja Amerikát!” csak a két legismertebb szlogen, amit az ember a
Westboro Baptisták kezében tartott táblákon lát, ha a szólásszabadság jogát
gyakorolják éppen. Bár gyakran felbukkannak a hírekben, a
dokumentumfilmekben és a mozifilmekben, kíváncsi voltam rá, hogy szóba
állnak-e velem.
Márciusban az interneten megtaláltam a templomuk számát a legtöbb
telefonbetyárkodásnak kitett szervezetek listáján, és kíváncsi voltam, él-e
még a szám. Egy fiatalember vette fel a kagylót, de mielőtt megmukkantam
volna, egyből a legtámadóbb hangot ütötte meg, amit csak hallottam.
Képzelhetitek. Több telefonhívást kapnak egyetlen nap alatt, mint
akármelyik nagyobb gyülekezet egy egész hónap leforgása alatt. Ráadásul
majdnem mindegyik ellenséges.
– Beszélhetnék Freddel? – kérdeztem szerényen.
– Nem, nincs bent. Ha bent lenne, sem beszélne magával – vágta rá a
fiatalember.
– Értem. Beszélhetnék valakivel a templomuk meglátogatásának
ügyében?
– Minek akarja meglátogatni?
– Mert szeretném megismerni a vallásukat. – Olyan tisztelettel beszéltem,
ahogy csak tudtam, és közben megpróbáltam nem gondolni a
transzparenseikre. Nem akartam, hogy elvonja a figyelmem.
– Akkor Sherlyvel beszéljen.
– Bent van?
 – Nincs, kórházban van.
– Ez sajnálatos. Beteg?
– Nem, az egyik családtagja éppen szül.
– Hú! Gratulálok! Átadna számára egy üzenetet?
– Igen. – Mintha meglepte volna az őszintén boldog kitörésem. – Mit
mondhatok?
– Ha annyit mondana neki, hogy egy Timothy nevű srác kereste a
gyülekezettel kapcsolatosan, megköszönném.
– Oké, átadom – mondta barátságosabb hangon.
– Köszönöm, testvér! Hálás vagyok.
– Szívesen. Szép napot!
– Magának is, barátom.
Az a változás, ami a srác hangjában beszélgetésünk kezdetétől a végéig
lezajlott, drámai volt. Szinte már nem is a hozzáállás változásáról, hanem
evolúcióról beszélhetünk. Beszélgetésünk bűntudatot keltett bennem. Hogy
miért? Mert bár a Westboro Gyülekezet a keresztény vallás leggonoszabb
hajtásának tűnik, emberi lények alkotják. Akik ugyanúgy szomorkodnak,
szenvednek és örülnek, mint bárki más. A beszélgetést követően biztos
voltam benne, hogy visszahívom őket. Ha a titkárt játszó fiatalember
udvariasan bánt velem, igaz, csak egy formális beszélgetés erejéig, akkor
talán az idősebb Phelpsek is ugyanígy tesznek majd.
Amikor másnap újra próbálkoztam, egy nő vette fel a kagylót. Shirley
Phelps, Fred lányának hangja volt, ráismertem az interjúkból. A fiatalember
támadó hangnemét Shirleynek sikerült felülmúlnia:
– Mit akar?! – kérdezte, miután köszöntem.
– Timothy vagyok, megkapta az üzenetem? Tegnap már kerestem.
– Meg, de nem…
– Gratulálok a babához! Egészséges? – kérdeztem a legalázatosabb
hangon, és bíztam benne, hogy ha bevált a fiatalembernél, megtöri a jeget
Shirleynél is.
– Ó, nagyon egészséges fiúcska! Isten újabb erős hangú szószólóval lesz
gazdagabb általa, ha felnő! – Shirley egyszerre volt ellenséges és zavart,
mintha nem tudná eldönteni, hogy újabb telefonbetyárral van-e dolga, vagy
tényleg fontos nekem, hogy vele beszélhetek.
– Ez csodálatos! Hogy hívják a kis fickót? – néhány másodperc csend
következett, és reméltem, hogy nem fogja letenni a kagylót.
 – Ezra Joel névre keresztelték az Ótestamentum prófétája után, aki úgy
ismerte a törvényt, mint a tenyerét. – A nevet úgy jelentette be, olyan
kinyilatkoztatásszerűen, mint az Oroszlánkirály páviánja, amikor a
Büszkeség Szikláján bemutatja Szimbát az állatsereg-letnek.
– Engem Timothynak nevezett el az anyám, de sajnos nem a bibliai alak,
hanem egy barátunk után. – És akkor valami váratlan és csodálatos dolog
történt. Shirley ugyanis kacagni kezdett.
– Nos, nem mindenki olyan szerencsés, mint a kis Ezra! – Bár rövid volt
a nevetése, mégis megtöltötte valami csodálatosan emberi. Felfedte előttem,
amire nem számítottam, hogy szíve is van. Bizakodtam, hogy jó benyomást
keltettem.
– Ez igaz! – nevettem vele.
– Szóval szeretne néhány információt kapni a gyülekezetünkről? – hangja
személyesről hivatalosra váltott, és a kis ablak, ami Shirley lelkére nyílt,
szépen becsukódott.
– Igen, szeretném meglátogatni önöket, ha nem haragszik.
– Miért akar meglátogatni minket?
– Tudja, egy könyvet írok, és önök eléggé szélsőséges nézeteket
képviselnek. Szeretnék többet megtudni arról, miért hiszik azt, amit
hisznek.
– Mert a Biblia Isten haragját és gyűlöletét ugyanúgy prédikálja, mint a
szeretetét és kegyességét! Miért akar ide jönni?
– Egyszerűen kíváncsi vagyok. Persze, csak ha nem probléma.
– Nos, azt hiszem, megoldható. Értse meg az óvatosságunkat, az elmúlt
években megpróbálták felrobbantani a templomot.
– Nem mondja! Komolyan? Ez szörnyű!
– A Sátán gyermekei többen vannak Isten gyermekeinél. – Válasza
begyakorolt, mintha a Leviták Könyvéből kiírt idézet lenne. – Mikorra
számíthatunk az érkezésére?
– Hogy őszinte legyek, nem tudom, de remélem, lejutok az év vége előtt.
– Értesítsen, mielőtt jön, és várjuk! – A hangjába visszatért kedvesség
váratlanul ér.
– Köszönöm, Shirley! Bocsássa meg, hogy feltartottam! Remélem,
hamarosan személyesen is megismerhetem.
És bár olyan bizarrnak éreztem, amilyennek a beszélgetés hangzott,
tényleg szerettem volna megismerni. Szerettem volna beszélgetni Fred
Phelps lányával. Kíváncsi voltam, hogy a minimális tisztelet megadásával
normális mederben tarthatom-e beszélgetésünket? Kíváncsi voltam, hogyha
a jézusi szeretettel közelítek hozzá, akkor vajon meglágyítom-e az irántam
való érzéseit?
Lehet, hogy elbukom, de egy próbát megér.

Így történt, hogy most a Missouriból Kansasba tartó úton robogok, hogy
meg se álljak Topekáig, és közben karácsonyi zenékkel múlatom az időt.
Furcsa érzés, hogy annak az egyháznak az oroszlánbarlangjába tartok, ami
iránt annyi ember ellenséges érzülettel viseltetik – én is közéjük tartozom.
Rengeteg fájdalmat okoztak. Például Jay barátom anyjának, Tammy Faye-
nek a temetésén is tüntettek. A fájdalom és a düh, ami Jay arcára már a
Westboro puszta említésére kiül, mindent elmond. Az élet kataklizmái által
okozott sebekbe sót szórnak, aminek Jay még ma is érzi a kínját.
Néhány hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a hívőkkel szemben
elkezdem játszani a farizeus szerepét, és bár mostanra némileg
kiegyensúlyozottabbá váltam, azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy képes
vagyok-e minden embert szeretni. Mindegyiket. Ha nem, akkor ez az év
mehet a levesbe. Azt hiszem, az a legfőbb tanulság, hogy nem
válogathatom meg, kit szeretek… még ha magáról a Phelps famíliáról is
van szó. Azt is megtanultam, hogy a beteges gyűlölet jóformán mindig
beteges félelemből születik. A félelem pedig a kegyetlenségből származó
bizonytalanság és a megaláztatás terméke. Ha ez igaz, akkor Shirley és Fred
vagy őrültek, vagy csak rettenetesen félnek.
Amikor bejelentettem a családomnak és a barátaimnak, hová készülök,
megijedtek, és a szavaikból érződött az aggodalom. Anyám nem akart
elengedni, barátaim pedig óvtak attól, hogy egyedül menjek: „Ha azok az
emberek képesek egy rakás katona körül ilyen transzparenseket villogtatni,
akkor képesek lehetnek arra is, hogy bántsanak.”
Egyik tanácsot sem fogadtam meg.
Amikor lefordulok Topeka felé, észreveszek valamit az útvonalterven,
ami elkerülte figyelmemet a kinyomtatásakor. A Westboro Baptista Egyház
irányítószáma: 66604. Valaki azt mondhatja erre, véletlen, de én ezt isteni
iróniának hívom.
A farizeus rám néz, és mosolyog. Még ő is ellenzi ezt a látogatást. A
Phelpsek a vallásos spektrum legszélén helyezkednek el. Isten gyűlöletén és
haragján alapuló hitük pedig a legmegveszekedettebb fundamentalisták
számára is gyomorforgató.
 Komolyan gondolod, hogy beengednek? Fülbevalód van, és nagydarab
srác vagy. Fenyegetést látnak majd benned.
Remélem, hogy nem így lesz. Békével jövök.
Azt ők nem tudják.
Meg kell próbálnom.
Csináld, ahogy akarod, de aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
A nénikém autójával végighaladok az úton, és leparkolok. A templom
nagyobb, mint amire számítottam, jóval nagyobb. Észreveszek egy
hatalmas transzparenst, ami a gyülekezet új honlapját hivatott reklámozni
nagy, vastagon szedett, vörös betűkkel: „Godhatesamerica.com”
(istenutáljaamerikát.com).
Kiállok a sarokra, hogy alaposabban is szemrevételezhessem az épületet.
Észreveszek egy hirdetőtáblát, amin az istentiszteletek időpontjait és a
templommal kapcsolatos híreket szokás közölni, de a név kivételével
teljesen üres. Üres, mivel valaki vandál módon tönkretette, és lefújta olyan
vörös spray-vel, mint a transzparensük. A spray-vel írt felirat arra
emlékeztet, hogy mindannyiunkban él egy kicsi a Phelpsekből: „Isten utálja
a Phelpseket!”
Ha elhiszem, hogy az Isten a szeretet Istene, akkor nem választhatom
meg a szeretetem tárgyát. Vagyis Isten még Fred Phelpst is szereti. Bárcsak
hoztam volna magammal hígítót és súrolókefét! És bárcsak levehetném az
„Isten utálja Amerikát!”-transzparenst is. Mindkettőtől rosszul vagyok, mert
mindkét üzenet egyformán hazug. Nem érdekel, hány lakat van a
Westborón. A vaskapu meg a fakerítés csak egy részlet a képből, amit
festeni akarnak magukról.
Visszamegyek az épület oldalához, és az egyik kapun találok egy nyílást.
Az ajtóhoz megyek, benyitnék, de zárva. Csengetek, kopogtatok
néhányszor, de semmi válasz. Megint kopogtatok, megint megnyomom az
ajtófélfa melletti csengőt, és hallgatózom. Semmi. Egy apró nesz sem. Úgy
érzem, elúszott a lehetőség. Hiába tettem meg Kansas Cityből a másfél órás
utat, még csak nem is beszélhetek senkivel. Végre fojtott hangokat hallok
kiszivárogni az ajtó mögül, mintha veszekedne valaki, aztán kinyitják, és
meglátok egy nőt. Hiába nevelkedtem gyülekezetekben, ilyen nőt nem
láttam eddig. Régimódi ruhát visel, és fejét kendő takarja.
– Helló! – köszönök, és izgatottan vigyorgok hozzá, hogy végre valakivel
személyesen találkozom a templomból.
– Mit keres itt? – kérdezi élesen.
 – Shirley-vel megbeszéltem, hogy ide látogatok, nincs itt véletlenül?
– Menjen innen! Semmi keresnivalója itt! – Úgy vakkantja ezeket a
szavakat, mint egy kutya a betolakodónak.
– Tetszik a kendője. Nagyon hagyományőrző!
– Takarodj innen, te kis köpedék!
– Á, szóval a fejét eltakarja, de durván beszél a látogatókkal! Ez már
kevésbé hagyományos. – Egy lépést hátrálok, és oldalra fordulok,
megpróbálom a testbeszédet is bevetni.
– Shirley azt mondta, nyugodtan ellátogathatok önökhöz. A kis Ezra
születése után beszéltünk. – Azért dobom be a nevet, hogy több hitelre
tegyek szert a szemében.
Jobb felől kinyílik egy másik ajtó. Ez vezet a szentélybe. Egy másik nő
dugja ki kendős fejét.
– Menjen innen, vagy hívjuk a rendőrséget!
Szavai egyszerre lepnek meg és szórakoztatnak.
– Ne haragudjon, de engem meghívtak ide. Beszélhetnék Shir-ley-vel?
– Ide hallgasson maga… maga ördög! Takarodjon innen! – szólal meg
ismét az előttem álló hölgyemény.
– Anyám is kis ördögnek hívott annak idején. Biztos örülne, hogy valaki
egyetért vele. – Kétlem, hogy a nő értékelné humorosnak szánt
próbálkozásomat.
– Remek, akkor menjen! A többit beszélje meg a rendőrséggel! – mondja
a jobb oldalon álló nő.
– Szeretném, ha tudnák, hogy annak ellenére, ahogy beszéltek velem, én
szeretem magukat. És hogy az a vandál felirat a táblán, hazugság. Isten
magukat is szereti.
Látom, hogy a farizeus a két nőt nézi, és idegesen csóválja a fejét.
– Tudjuk, hogy Isten szeret bennünket. De magát nem szereti!
– Mondta már ezt más is – és itt egykori egyetemista társamra, Patrickre
gondolok, mert ezek a nők pontosan azokat a szavakat ismételik meg,
amiket előbújásomkor ő mondott –, és már akkor sem hittem el.
– Takarodj innen, te kis rohadék! Gyűlés van odabent, de te oda nem
teheted be a lábad!
– Miért nem mondta eddig? – mosolygok rá, és megint könnyedebben
beszélek.
– Kihívtuk a rendőrséget! Bánd meg a bűneid! Buzi vagy?
 – Ha már ilyen kedvesen rákérdezett, igen. – Soha nem voltam még
büszkébb arra, hogy melegnek néztek.
– Nyomorúságos bűnöd miatt a pokolban fogsz égni az örökkévalóságig!
– mondja a jobbomon álló hölgy. – Bánd meg a bűnöd, és fogadd el a
lángokat!
– Szóval, ha bűnbánatot gyakorolok, akkor is elkárhozom? Akkor a
maguk Istene elég nagy tökfej. – Meggondolatlan válaszomat az érzelmek
diktálják. Elvesztem az objektivitásomat, és kedvességemet. Nehéz
megállni, hogy az ember ne legyen okostóni, ha ilyen hajmeresztő
tudatlansággal kerül szembe.
– Te vagy a tökfej, öcsi! – vigyorog gúnyosan a szemben álló nő.
– Megtennék, hogy felelnek egy kérdésemre? – kérdezem.
– Mire?
– Miért ölelik magukhoz ennyire a gyűlöletet?
– Erre könnyű felelni! Mert a világ mindenható és szent Úristene gyűlöli
a bűnt és a bűnösöket egyaránt. Ez a nemzet undorító, és Isten haragja lesújt
majd rá a szent ítélet napján!
– Belátom, hogy a látogatásomtól helyesebb eltekintenem, de szeretnék
mondani valamit. Maguk megtestesítik mindazt, amivel én szemben állok,
de továbbra is szeretem magukat, és remélem, hogy Isten felnyitja majd a
szemüket az evangéliumi igazságra. Remélem, hogy megtölti majd
szívüket, és békére lelnek… mert, ha rádöbbennek, mennyi fájdalmat
okoztak, akkor természetfeletti békességre lesz szükségük! Boldog
karácsonyt!
– Bennünket akarsz kioktatni Istenről, homárkám?!
Azzal mindkét ajtó egyszerre becsapódik, én meg ott maradok újra
egyedül a csendes, téli reggelben. Lassan visszamegyek a kocsimhoz, a
farizeus előttem lépked.
Ijesztőek voltak ezek az asszonyok – mint Kathy Bates a Tortúra című
filmben!
Nem. Ezek az asszonyok nem ijesztőek, hanem ijedtek voltak. Az Isten
legyen velük!
Összetört szívvel érem el a kocsit, aztán megfordulok, hogy egy utolsó
pillantást vessek a templomra.
Elhajtok az összefújt hirdetőtábla mellett, és nyugalmat érzek. Talán Isten
utálja a bűnt, de a Phelpseket nem gyűlöli. Az a helyzet, hogy Isten nem
gyűlöl senkit. Úgy hagyom hátam mögött a várost, hogy valami hiányzik
belőlem. Lelkem egy darabkáját a Westboro Baptista Templomban
hagytam, és imádkozni fogok, hogy Isten megváltoztassa a szívüket.
 34 • A gömb lehull
Szilveszter este van, és én az egykori Revive-hoz tartozó könyvesboltban
ülök. A fejemben kavargó ezernyi gondolatból megpróbálok elkapni és
leírni néhányat. Jó érzés visszatérni ide, érezni a könyvesbolt atmoszféráját.
És bár ez az évem utolsó napja, valami egészen más kezdete – valami újé,
izgalmasé és valóságosé. Államokon átívelő kísérletem során megtanultam
értékelni saját szomszédaimat. Bár sajnálom, hogy álruhámat, amelyben
beolvadtam a közösségbe, le kell vetnem, jó érzés lesz újra önmagamnak
lenni. Szerencsére, ez az „önmagam” sokat változott az elmúlt évben.
Hogyan maradhatott volna a régi? Amikor mindennap újabb kérdésekkel és
válaszokkal szembesültem, melyek ösztönöztek és bátorítottak? Felnézek,
és embereket látok, akik a polcokon keresgélnek. Bízom benne, hogy ezeket
a csodálatos teremtményeket úgy tudom majd bemutatni, hogy másoknak is
olyan sokat jelentsenek, mint nekem. A kassza felé pillantok, és meglátom
néhány régi főnökömet. Jó hangulatban vannak, és azon gondolkozom,
mennyiben változtatja meg a rólam alkotott képüket, ha kiderül, hogy nem
vagyok meleg. Dühösek lesznek rám? Vagy belátják majd, hogy tudtukon
kívül közreműködtek egy ember életének megváltoztatásában? Bízom
benne, hogy átérzik, milyen különleges dolog részesei voltak. A kanapé,
amin ülök, a könyvesbolt hátsó kirakata felé néz, de hallom, ha az
ajtócsengő új vendéget jelez. A csengő csak néhányszor csilingelt, mióta itt
vagyok, de szilveszter napja van, ilyenkor nem számíthatunk nagy
forgalomra.
Bárcsak az olvasó is láthatná ezt a helyet, bárcsak ugyanúgy
megtapasztalhatná, ahogyan én! Bárcsak megértené, mekkora hatással volt
az életemre ez a kis kuckó, és hogy mennyit tanultam ittlétem során! Hol
tölthetném a szilveszteri bulit megelőző délutánt magamban jegyzetelgetve,
ha nem itt, ebben a kis boltban, a Church Streeten?! Kőhajításnyira azoktól
a helyektől, ahol annyi éjszakát eltöltöttem, és a kis melegnegyedtől, amit
az elmúlt évben otthonomnak neveztem.
Az ajtócsengő ismét megszólal, ismerős hangok ütik meg a fülem: Scott
és Jason hangja. Egy beszélgetés közepében vannak, de amikor meglátnak,
megállnak és üdvözölnek.
 – Nagyon dögös vagy ma, szépfiú! – csíp a hátsómba Jason, miközben
megölel. Scott felnevet, nem veszi komolyan a flörtölését.
– Hogy vagytok, srácok? – kérdezem.
– Nagyszerűen! Meglátogatott bennünket néhány másik városban élő
barátunk, és nálunk töltik az éjszakát. A házunk nudista paradicsom lett! –
kacsint rám Scott.
– Igazán átjöhetnél! – mondja Jason.
– Sajnos más programom van! De hamarosan szeretnék leülni veletek,
hogy beszélgessünk! – Rettegni kezdek, hogy mit szólnak majd, ha
kitálalok nekik.
– Jól hangzik! – puszil meg Jason. – Biztos nem akarsz velünk átcsörögni
az újévbe?
Megpuszilom, és rámosolygok:
– Bárcsak tehetném, bárcsak tehetném!
– Rendben, kölyök. Szeretünk! – mondja sóhajtva Jason.
– És nagyon hiányzol! – egészíti ki Scott.
– Nekem is hiányoztok… nagyon. El sem tudjátok képzelni, mennyit
jelentetek nekem! – Nosztalgiázni kezdek, és könnyes lesz a szemem. –
Tudnotok kell, hogy bármi történjen, mindkettőtöket szeretlek!
– Én is szeretlek, Tim! – mondja komoly arccal Scott.
– Én még jobban! – ölel meg Jason, és amikor elválunk, megpaskolom a
fenekét. – Oh! Te kis pimasz! – kacsint rám.
Visszaülök a kanapéra, és felsóhajtok. Lehetséges ez a pillanat? Tényleg
annyira hiányozni fog, hogy melegnek higgyenek, mint amennyire most
gondolom? Azt hiszem, igen, és nem másért, mint a kapcsolatokért,
melyekre szert tehettem ily módon. El kell fogadnunk azt a szomorú tényt,
hogy a bélyegek tényleg elválasztanak. Előírják, hogyan viszonyuljunk
egymáshoz emberként. A címkék egyfajta barométerek, megmutatják,
milyen kényelmesen fogjuk érezni magunkat a másik közelében, és kétlem,
hogy valaha olyan közvetlen fogadtatásban lenne részem, mint ebben az
évben. Szövetséges még lehetek. De az egy másik címke.
Újabb óra írás után összepakolok, és veszem a kabátom. Elköszönök
egykori főnökeimtől, és az ajtó felé indulok. Ez az a pillanat, amire olyan
régóta gondolok, amin olyan sokat tűnődtem Nashville kékesszürke ege
alatt lépkedve, és éppen olyan szürreális, mint vártam. Visszanézek még
egyszer a könyvesboltra, és felsóhajtok. A nyíló ajtó megszólaltatja a
csengőt. Elégedett vagyok. Mindent elvégeztem itt, amit elvégezhettem, és
engedtem, hogy a hely megváltoztasson.
A hideg levegő megcsapja az arcom, és megborzongok.
Viszlát, Church Street! Jó tanítómester voltál!

Egy óra múlva megérkezem a bátyámék házához, a szilveszteri bulira. Ez

az első buli, amire hivatalos vagyok októberi kibékülésünk óta, és
helyénvalónak tűnik, hogy amikor éjfélt üt az óra, ugyanazokkal az
emberekkel legyek, mint tavaly ilyenkor. Bezárul a kör. Boldog vagyok,
hogy bátyámmal újra részesei vagyunk egymás életének. Leparkolok, és a
farizeusra pillantok, aki továbbra sem akar leszakadni rólam.
Eltelt egy év, mióta belevágtál ebbe az őrültségbe.
Ebbe az életet megváltoztató kísérletbe.
Sikerült elérned, hogy hitehagyottá válj.
Ó, nem. Most váltam Krisztus követőjévé. Bár valóban nem vagyok
elégedett a végkifejlettel.
Ezt mire érted?
Rád értem. Hogy továbbra is itt vagy.
Igen, itt vagyok, azt akarod, hogy távozzak?
Igen, és soha ne gyere vissza! Nem is értem, hogy lehetsz még itt, azok
után, amin átmentünk.
Látod, ez jó kérdés. Addig leszek itt, amíg teljesen el nem lehetetlenül a
helyzetem.
Kiszállok a kocsiból, és összeszedem a dolgaim. Elmúlt az év, és én itt
maradtam egy érzelmi székrekedéssel. Mire eljön az éjfél, megváltoznak a
dolgok? Holnap minden más lesz, vagy talán holnapután? Nagyon remélem,
de biztos nem lehetek benne. Az ajtóig vezető járda csúszós, de sikerül nem
hasra esnem. Mielőtt kopogtatnék, Maren kinyitja az ajtót, és megölel. Az
asztalon két üveg bor áll.
– Hogy vagy? – kérdezi.
– Remekül! Várom a bulit!
– Azt elhiszem!
Andrew kilép a fürdőszobából, és megölel.
– Milyen napod volt? – tudakolja.
– Remek, tényleg remek. A nap utolsó óráit a Church Streeten töltöttem.
Nem volt könnyű…
 Bólint, hogy átérzi a helyzetem. Az utóbbi időben sokat javult a
kapcsolatunk. Biztató jelnek tekintettem, hogy megmutathattam neki az
elmúlt évben készült képeket. Bebizonyította, hogy megpróbál megérteni,
és ez a legtöbb, amit egy embertől kérhetek.
– Mi a következő lépés? – kérdezi hanyagul.
– Előbújok a szekrényből.
– Szerinted hogyan fogadják majd?
– Azt hiszem, többségükben jól. De van néhány ember, egészen pontosan
három, akik miatt aggódom.
– Félsz? – kérdezi Maren.
– Attól félek, hogy megbántok másokat. Hogy megbántok valakit, és
barátokat veszítek el.
Az idő telik, és egyre többen jelennek meg a házban. Ugyanaz a
tipikusan sokszínű társaság, akik bátyám bulijain általában összeverődnek.
Gimnáziumi barátok, egyetemi barátok, templomi ismerősök, házaspárok és
egyedülállók. És bár a hangulat vidám, mindenki gyanakodva pislog felém,
mert tudják, hogy bátyámmal az utóbbi időben feszült volt a viszonyunk.
Zavar ez engem? Egyáltalán nem. Az elmúlt tizennyolc hónapban kínosabb
helyzetekkel is szembenéztem ennél. Ez egy buli, és engem csak az
nyomaszt, hogy megint magamra kell vennem a heteroszexualitás bélyegét.
Még nem írtam róla, de a Revive-ban töltött első napomon kaptam egy
nyakláncot. Két ezüst dögcédula lóg rajta: az egyik a meleg büszkeség
lobogójával, a másik pedig a Bear Organization (Medve Szervezet) sötétebb
zászlójával. A Medvék mackós külsejű, meleg férfiak, akik szervezetbe
tömörülve pénzt gyűjtenek jótékony célokra. Kávésfiú koromban én is
Medvebocs lettem, akkor kaptam a nyakláncomra a második dögcédulát.
Azóta is viselem mindkét ezüstmedált, szinte a testem részévé váltak. Amíg
a testvérem mellett állva hol ezzel, hol azzal a vendéggel beszélgetek,
időnként megtapogatom a nyakláncot, és hálás szívvel gondolok az elmúlt
év emlékeire.
Az óra tizenegyet üt, és nekiállok a felkészülésnek. Az év utolsó perceit
teljes tudatossággal akarom megélni. Át akarom érezni a pillanatot, amikor
lelki szekrényem kulcsát elfordítom, és kiengedem a hetero Timet.
Ünnepelni akarom az átváltozást. A jövőre gondolok, és szorongani kezdek,
nehogy visszatérjen minden a „régi kerékvágásba”. Tudatában vagyok
azoknak a dolgoknak, amik segítettek az átalakulásban, és hálás vagyok
értük. Erőt ad, ha ismered magad, és akkor is önmagadat adod, ha ez
befolyásolja a másokkal való kapcsolatod.
Ezt ebben az évben tanultam meg értékelni. Első előbújásom szomorú
volt, mert magamra zártam a szekrényt. De most visszakapom a
szabadságom, és önmagamat adhatom! A melegség felvállalása fordulópont
az illető fiú vagy lány életében. Annak az elhatározásnak a pillanata, amikor
az illető azzá lesz, aki valójában volt, és nem érdekli, mi lesz a
következménye. Üldözni fogja a társadalom többsége? Igen. Kockáztatja
vele emberi kapcsolatait, barátait, vagy a helyét a családban? Meglehet. De
mi értelme van az előbb említett dolgoknak, ha nem lehetsz őszintén
önmagad?!
Bátorság kell hozzá, hogy kiállj, és azt mond, te tudod ki vagy, és nem
érdekel, ki tudja még rajtad kívül, ha te tudod – és én csodálom ezt a
bátorságot. A szekrényben élni hihetetlen nagy erőfeszítést igényel, de ez is
az utazás része. Én nem tudtam volna ennél tovább élni benne. Én gyenge
vagyok. A szívem mindazoké, akik nem képesek kinyitni a szekrényüket, és
bevallani önmaguknak, hogy kicsodák valójában, mert félnek attól, amit
elveszíthetnek.
Várom azt a napot, amikor ez már nem lesz „téma”, amikor a barátaim
nem érzik majd úgy, hogy az életük politikai kérdés. Várom a napot, amikor
az egyenlő jog nem csak kampányszlogen lesz, és amikor nem lesz első
oldalas hír, ha egy híresség vagy egy műsorvezető felvállalja melegségét.
Akkor majd talán, de tényleg csak talán, elkezdhetünk az igazán fontos
dolgokra koncentrálni, azokra a dolgokra, amiket fel kell számolni, hogy a
világ jobb lehessen. Gondolok itt a szexrabszolgaságra, a szegénységre, az
AIDS-re és a hajléktalanságra.
A visszaszámlálástól mindössze egy perc választ el. Jobb kezemmel a
nyakláncomat fogom, ballal a pezsgőspoharat. Mindenki a tévé előtt
kuporog, és nézi, hogyan ereszkedik le a gömb a Times Square-re,
miközben én fájó szívvel arra gondolok, hogyan szeltem át Manhattant. A
Soulforce-ra gondolok, Memphisre, a Revive-ra, és az én kis
softballcsapatomra, a P3-ra. Shawnra, Philre, Benre, Scottra és Jasonre,
Willre és Angelára. Mel White-ra, Elizabethre és Nicole-ra. Egyszóval
mindenkire, és azon tűnődöm, mit csinálhatnak most. Persze Patrick is
eszembe jut az ítélkezésével, meg a Phelps család. Előbbi talán egy
utcasarkon prédikál, utóbbiak pedig éppen tüntetnek egy televíziós
közvetítés hátterében, hogy elmondhassák: „Isten gyűlöl mindannyiunkat.”
Aztán Samantha és Matthew jut eszembe, és Brent. Eszembe jut a
transzvesztita Jézus, és elmotyogok egy hálaimát. Minden ember és arc ott
tolong lelki szemeim előtt, akik olyan erős és gyönyörűséges hatással voltak
az életemre. Mintha egy lelkesítő kollázs lebegne előttem, amitől jobb
emberré lettem.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Tavaly ezek a
másodpercek óráknak tűntek, most normális gyorsasággal peregnek. Aztán
a műsorvezető elkiáltja magát, hogy „Boldog új évet!”, és a kamera
végigsöpör a Times Square-en, ahol a több ezer ünneplőre konfettieső
záporozik az égből.
A szobában heveny puszilkodás és ölelkezés veszi kezdetét, és mindenki
boldog új évet kíván a másiknak. Én a háttérbe húzódom, a konyha mellé.
Némán a pezsgőmbe kortyolok, majd tiszteletteljesen leveszem a
nyakláncomat. Idén nincs egyetlen lány sem, akivel átcsókolózhattam volna
az új évbe, de nincs is rá szükségem. Megcsókolom a meleg büszkeség
zászlóját, és hálát adok Istennek, amiért megmutatta nekem ezeket a
dolgokat és embereket.
Bátyám hangja harsan fel mellettem:
– Emberek, az új év első perceiben hadd emeljem poharam a kisöcsémre,
aki ezennel befejezett egy fölöttébb érdekes kísérletet! Igyunk Timre, aki
újra a lányokat szereti! – Mindenki nevet, és felém emeli poharát. Bátyám
pohárköszöntőjéből az is értesült a kísérletemről, aki eddig nem tudott róla.
De nem előttük féltem a lelepleződéstől, hanem azok előtt, akiknek
hamarosan el kell mondanom. A farizeusra nézek, aki felém emeli a
poharát.
Boldog új évet!
Boldog új évet neked is!
Kiszököm egy percre, hogy elszívjak egy cigarettát. Kell egy kis
egyedüllét. Kell egy kis egyedüllét, hiszen éppen az előbb ütköztem bele
kísérletem legnagyobb korlátjába. Bátyám pohárköszöntőjére gondolok:
„Timre, aki újra a lányokat szereti!” Mindenki nevetett, és gratulált.
Mindenki automatikusan visszafogadott. Megint hetero Tim lettem, és
szexuális orientációm többé nem társadalmi stigma. Rajtam kívül egyik
barátom sem volt ennyire szerencsés. Egyik sem élvezhette ezt a luxust. Az
én kísérletem egy esztendeig tartott; az ő előbújásuk más sorsra kárhoztatta
őket. Mert nem vagyunk az egyenlőség országa.
 Elgondolkozom, hol tartanék most, ha nem kezdtem volna bele ebbe a
kísérletbe. Hogyan viselkednék? Miben hinnék? Ki lennék? Erre soha nem
kaphatok választ, és az a helyzet, hogy nem is bánom. Fiatalságom
legmeghatározóbb éve volt.
Néhány percig én is ünnepelni próbálom, hogy az óévet felváltotta az új,
de az izgatottságot legyőzi a komor felismerés: mielőtt tényleg ünnepelni
kezdhetnék, újra színt kell vallanom – csak ezúttal sokkal több
vesztenivalóm van.
 35 • A kezdet
Második előbújásom napjaira szeretek úgy gondolni, mint egy űrhajóra, ami
egy hosszú űrutazásból visszaérve leszállni készül a Földre. A küldetés
sikeresen teljesítve, és az űrhajó elindul visszafelé, hogy megjavíthassák,
letakaríthassák, és az űrhajósok kipihenhessék fáradalmaikat. De ez a
metafora akkor helytálló csak igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a
kilövés után a küldetés második legveszélyesebb része az atmoszférába való
visszatérés. Nekem az emberek közé kell visszatérnem, akiknek hazudtam,
vagy tévedésben hagytam őket. De bízom a megértésükben.
Január elseje megint egy szörny, de most másféle. Hasonlóan a tavalyi
évhez a West End egyik kávézójába megyek, hogy Joshsal találkozzam.
Eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt úgy hajtottam el Josh házához, mint
egy érzelmi hajótörött. Akkor tettem meg első lépésemet egy idegen
világba. Úgy megyek a kávézóba, hogy tudom, esetleg másokkal is
összefuthatok, akiknek szintén el kell mondanom az igazat. Elég hervasztó
gondolat, de legyőzöm a késztetést, hogy tovább lapuljak. A Biblia szerint
az igazság felszabadít, és bár megszabadultam attól, aki voltam, a leszállást
végre kell hajtanom, ha hű akarok maradni kísérletem szelleméhez.
Az elmúlt két napban, mióta bevallottam heteroszexualitásomat, kedvező
reakciókban részesültem. Angela, a nyugdíjas, transznemű modellbarátom
például azt mondta, hogy ő érezte, hogy Isten munkáját végzem. Tekintve,
hogy Angela misztikus, aki nem hisz egyetlen konkrét Istenben sem, nagy
megtiszteltetés, hogy a számomra fontos vallás egyik fogalmát használta. A
bárból ismert cimboráim először ledöbbentek, de gyorsan megemésztették a
tényt. Amikor egy kicsit jobban beavattam őket a kísérlet hátterébe,
kifejezetten örültek neki, hogy megcsináltam. A memphisi LMBT-s
barátaimra – különösen Bethre, aki jobbára még mindig a szekrényben
kuporog – bátorítólag hatott a vallomásom, és örömmel fogadták, majdnem
kiugrottak a bőrükből. Amikor megkérdeztem, miért örülnek, hogy
hazudtam nekik, azt felelték, nagyon jó érzés tudni, hogy van egy
szövetségesük, aki tényleg megpróbálta megérteni őket. Alázatosságra intő
beszélgetések voltak ezek. Samantha Hasty, Mel asszisztense szintén
nagyon megértőnek bizonyult. De nem csak megértett – vallomásom
közelebb hozott bennünket egymáshoz. „Most már legalább tudom, miért
flörtöltél velem!” – kacagott. Tudom, hogy személyében egy életre szóló
barátot szereztem.
Aztán jött Steve – egy barátom, akivel szerda délutánonként együtt
lógtam a bárban, és mindennap bejött a kávézóba –, aki teljesen ledöbbent.
Amikor elmondtam neki, belekóstolhattam egy olyan ember dühébe, akinek
nem akartam fájdalmat okozni.
– Most akkor írni fogsz rólam, meg a beszélgetéseinkről, meg hogy
hányszor nyomultam rád?! – kérdezte.
– Steve, amiről beszélgettünk, kettőnk közt marad. Nem leleplező
riportot akarok írni rólad, ígérem!
Ezzel mintha csökkentettem volna aggodalmát, utána egy óráig
magyarázta a telefonba, hogy továbbra is a barátom kíván maradni.
Szívesen írnék le minden beszélgetést és minden pillanatot, amiben a
leszállás során részem volt, de azt hiszem, ez már egy másik történet. Talán
mondanom sem kell, hogy beismerésem alkalmával is sokat tanultam a
barátaimtól. És végül úgy tűnik, megérte – megérte a kényelmetlenség és
alázatosság perceit megélni.
Egyik meleg barátom sem szakította meg velem a kapcsolatot, miután
kiderült, hogy hazudtam neki. Még a legkételkedőbbek is csak feltettek
néhány kérdést, aztán megelégedtek a válaszaimmal. Néhányan meghívtak
egy italra, néhányan meghívatták magukat egy italra. Mások azt firtatták,
nem lenne-e kedvem „csapatot cserélni”, legalább egy éjszakára, hogy azt is
kipróbáljam. (Akik elolvasták az előző fejezeteket, nem lesz nehéz
kitalálniuk, kiknek a szájából hangzott el ez a mondat.) Ezt az ajánlatot
udvariasan elutasítottam. És mostanra csupán három ember maradt hátra, de
nagyon nehéz összeszednem a bátorságomat, hogy elmondjam nekik is. Ők
azok, akiknek az esetében a leginkább tartok attól, hogy fájdalmat okozok a
vallomásommal. Amíg velük nem beszéltem, úgy érzem, mintha továbbra is
a szekrényben lennék.
Hogy új fejezetet nyithassak az életemben, már csak nekik kell
elmondanom. De nagyon ódzkodom kitálalni Willnek, Philnek, és
leginkább Bennek. Shawnnal együtt ők azok, akikkel a melegnegyedben a
legközelebbi barátságba kerültem. És ők hárman azok, akiket Jézus nevében
legalább annyi sérelem ért, mint amennyire kihasználták őket. A pokolba is!
Mielőtt ez az egész elkezdődött, én voltam az egyik keresztény, aki Willt
bántotta és zaklatta, miután előbújt. Mi lesz, ha az igazság felfedése után
nem kívánnak tovább a barátaim lenni? Hogy éljek együtt azzal a tudattal,
hogy engem is hozzácsapnak azok sorához, akik fájdalmat okoztak nekik?
Amíg nem tudják meg az igazat, egy millimétert sem léphetek előre az
életemben.

Apám fürdőszobájának tükréből egy esti bulihoz öltözött fiatalember néz

vissza rám, akit ritkán láttam ennyire idegesnek. Bő tizenkét hónappal
ezelőtt voltam hasonlóan ideges, de azóta sem kezelem jobban. Azt hiszem,
legjobb lesz, ha nekivágok. Amikor elfordítom az indítókulcsot, az autó
motorja felbőg. Mielőtt meggondolhatnám magam, már a Tribe felé
robogok. A farizeus az anyósülésről kíváncsi szemmel méreget.
Remegve parkolok le a Tribe előtt, tudom, hogy mindenki bent van. Két
lazulós délutánt kivéve, ebben a hónapban most jövök ide először.
Hiányzott a hely, a hangulat, a tömeg. Mióta magamra vettem a melegség
bélyegét, tényleg az otthonommá vált. A kisebbik bárpulthoz megyek, a
második terembe, hogy rendeljek egy sört Willtől, aki siet megölelni, amint
észrevesz.
– Hogy vagy? Régen láttalak!
– Jól, kösz! Lehet, hogy hamarosan elköltözöm.
– Te jó ég! Irigyellek! Mindjárt hozom a sört, aztán dumálunk! –
visszamegy a csaphoz, ahol megtölt egy korsót a szokásossal.
Elém teszi, én meg idegesen belekortyolok, nem tudom, hogyan kezdjek
mondandómba. Annyira ideges vagyok, hogy majdnem egy kortyra
felhörpintem az egész korsót.
– Hűha! Biztos, hogy jól vagy? – mosolyog Will.
– Beszélnünk kell valamiről – sóhajtok.
– Tényleg jól vagy? – kérdezi meg ismét.
– Jól. – Megpróbálom összeszedni magam. – Emlékszel rá, milyen
voltam azelőtt, milyen dogmatikusan üldöztelek, miután előbújtál?
– Emlékszem.
– Nos, néhány hónappal később már bűntudatom volt miatta, és amiatt,
ahogy hasonló helyzetben egy másik emberrel bántam. Rádöbbentem, hogy
meg kell kérdőjeleznem mindazt, amiben eddig hittem. Ezért
elgondolkoztam, hogyan tudnám a leghitelesebben megtapasztalni, milyen
érzés felvállalni a melegséget, és hogy a melegség bélyege milyen hatással
lenne az életemre… én nem vagyok meleg, Will. Melegnek adtam ki
magam a családom, a barátaim és mindenki előtt, csak azért, hogy
megérthessem a dolgot. Ma este azért jöttem el ide, hogy bocsánatot kérjek,
amiért megtévesztettelek.
– Te nem vagy meleg?! – Látom rajta, hogy megpróbálja felfogni, amit
hallott.
– Nem. Nem vagyok az. – Will koktélt kever egy másik vendég számára,
és kiszolgálja. Felsóhajtok: – Egy igazi bigott voltam. Rám fért egy kis
változás. Nem tudom, miért választottam ezt a módot, csak azt, hogy
számomra ez tűnt az egyetlen járható útnak.
– Szóval csak azért adtad ki magad melegnek, hogy megértsd, milyen
hatással van a családi és társadalmi életedre és a hitedre. – A hangja
nyugodt és higgadt.
Képtelen vagyok megítélni, szomorú, vagy dühös-e, vagy elfogadja, amit
tettem. Szívembe fájdalom nyilall, és szomorúság hull rám. A kezemre
nézek, mielőtt megszólalok. Egyszerűen nem tudok a szemébe nézni.
– Will, annyira sajnálom, hogy egész évben hazudtam neked.
Rettenetesen érzem magam.
– De miért? Miért érzed magad emiatt rosszul? – Megvárja, amíg
felnézek, hogy lássam a mosolyt az arcán. Egy kis megnyugvást érzek. –
Megváltoztatott ez téged? Úgy értem, őszintén megváltoztatott?
– Teljes mértékben. Azelőtt azt sem tudtam, hogy kit ítélek el, és azt sem,
hogy miért. Más ember lettem. Egy jobb ember, azt hi-szem.
– Akkor meg, miért sajnálkozol? Miért sajnálkozol egy olyan lépés miatt,
amit meg kellett tenned, hogy megkérdőjelezd az előítéleteidet, hogy
felülkerekedhess rajtuk? – kérdi.
– Mert szeretlek, és nem akarom elveszíteni a barátságod.
– Csak ennyit nézel ki belőlem? Tényleg azt hitted, hogy nem foglak
elfogadni, ha kiderül rólad, hogy nem vagy meleg?
– Will, én hazudtam neked.
– Mi, ebben a teremben, mindannyian hazudtunk. Évekig titkoltuk a
másságunkat, és azt hazudtuk a szeretteinknek, hogy heteroszexuálisok
vagyunk. A te hazugságod miért lenne más? – Will mosolyog, és újra
teletölti a korsóm. – Ez a ház ajándéka. Sikerült feldobnod az estémet,
úgyhogy erre meghívlak.
– Köszönöm! – Továbbra is ideges vagyok és remegek, de Will a
kezemre teszi a kezét, és lágy hangon így szól:
– Tim, rengeteget jelent nekem, amit tettél. De nem csak nekem, hanem
nagyon sokunknak. Ebben biztos lehetsz. Én is szeretlek.
 – Remélem.
– Különben meglep, hogy bevettem. Azt hittem a hetero-radarom ennél
jobban működik! – mindketten nevetünk, aztán megint sóhajtok.
– Philnek és Bennek is el kell még mondanom. Nem tudod, merre
lehetnek?
– Kint vannak, cigiznek és beszélgetnek, mint általában.
– Köszönöm, Will! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – fogom a
sörömet, és elindulok a szomszédos terem felé.
– Neked aztán vasból vannak a tökeid, haver! – kiált utánam, és a
törlőrongyot a vállára dobja, miközben én a másik terem felé sétálok.

Kimegyek, és Philt tényleg ott találom, ahol Will mondta.

– Tim! – kiált fel. – A tékozló fiú visszatért!
– Hogy vagy?
– Nagyszerűen! Ben a mosdóban van – teszi hozzá, amikor észreveszi,
hogy a tekintetemmel őt keresem.
– Phil, beszélnem kell veled, méghozzá most, amíg még van hozzá
bátorságom, és meg nem gondolom magam!
– Rendben, szivi, mi a probléma?
– Semmi, voltaképpen. Csak félek, hogy dühös leszel rám.
– Miért?
– Mert nem vagyok meleg – néhány másodperc szünetet tartok, hogy
megeméssze, aztán elmondom neki is, amit az előbb Willnek. Látom az
arcán a döbbenetet, és nagyokat sóhajt, miközben hallgat. – Csak azt
akartam mondani, hogy sajnálom, hogy hazudtam neked, és hogy remélem,
barátok maradunk!
– Tim! Hirtelen nem is tudom, mit mondjak! Persze hogy barátok
maradunk, ez nem kérdés, de adj egy kis időt, amíg felfogom! – Szív
néhány slukkot a cigijéből, és az italát kortyolgatja. – Nem haragszom rád!
Csak nem térek magamhoz a vallomásod után.
– Tudom, hogy nem egyszerű!
– Az biztos, de… köszönöm! – arcán széles mosoly jelenik meg, és
elneveti magát. – Most bizonyítottad be, hogy igaz, amit gondoltam rólad!
Ha belegondolok, hogy a feje tetejére állítottad az életed, csak azért, hogy
megértsd a helyzetünket… hihetetlen! – Leteszi az italát, elnyomja a
cigarettáját, aztán megkerülve a kis teraszasztalt hozzám lép, hogy
átkaroljon. – Szeretlek, Tim, és nem haragszom rád. Köszönöm, amit tettél,
és azt is, hogy elmondtad. Én képtelen vagyok haragudni rád. Mások
biztosan megorrolnak, de én ismerlek téged, és tudom, milyen nagy szíved
van.
– Neked, Bennek és Willnek mondtam el utoljára, mert annyira féltem,
hogy dühösek lesztek rám. Attól rettegtem, hogy árulásnak fogjátok fel.
Philt olyan érzés megölelni, mint egy családtagomat. Könny gyűlik a
szemembe, próbálom tartani magam, de nem könnyű.
– Már csak Ben maradt hátra – szólalok meg. – Elmondom neki is, aztán
kezdődhet a dumaparti!
– A pultnál áll – mutatja az üvegen keresztül. – Látod? Sok szerencsét!
Elindulok azon a rövid, de végzetes úton Ben felé, és tudom, hogy a
teljes szabadságtól már csak néhány lépés választ el. A farizeus rám néz,
gúnyosan mosolyogva vállamra teszi a kezét. Pökhendi ábrázata emlékeztet
rá, miért akarok tőle megszabadulni, miért akarom a fennmaradó életemet
oktalanul fontoskodó hangja nélkül leélni, a kegyetlen és kritizáló lényem
hangja nélkül.
Úgy jöttem ide, hogy biztos voltam benne, félelmeim beigazolódnak. De
eddig, úgy látszik, tévedtem. Mindhárom ember itt van, akiknek
reakciójától leginkább tartottam, és abból kettő kedves volt velem. Köztem
és az utazásom vége között már csak Ben áll.
Ez az. Gyerünk! Meg tudod csinálni.
Mit akarsz tőlem?
Milyen érzés, hogy a hazugságaid miatt nem kell szembenézned
semmilyen büntetéssel a részükről? Megkönnyebbült a lelkiismereted?
Tudom, hogy egyszer eljön az idő, amikor felelnem kell azért, amit
tettem.
És meg is fogod érdemelni. De a legrosszabb Isten ítélőszéke lesz.
Miért találsz abban akkora élvezetet, hogy elítéled az embereket a
tetteikért? Miért nem tudod egyszerűen szeretni őket?
Azzal, hogy elmondom neked az igazat, kifejezem, hogy szeretlek.
Annak idején én is ezt mondogattam, de vak voltam. Most pedig hagyj
békén!
Leteszem a poharam az egyik asztalra, és továbbhaladok a pult felé. Ben
háttal áll nekem. Úgy látszik, az egyik csapossal beszélget. Oldalra nézek,
és látom, hogy Will idegesen pislog felénk a másik teremből.
– Ben! – teszem a vállára a kezem. Megfordul és elmosolyodik.
– Szia! Éppen a minap beszéltem rólad egy barátomnak.
 – Kedves tőled. Mármint, ha jókat mondtál – nevetek feszülten.
– Mi mást mondhattam volna rólad! Hogy vagy egyébként?
– Tudod… beszélnünk kellene.
– Persze, szivi, tiéd a pálya – megfogja a poharát, a vékony szívószálba
szív, és várja, hogy belekezdjek.
– Ben, először is bocsánatot szeretnék kérni tőled, másodszor szeretném
elmondani, ki vagyok valójában.
– Ez érdekesen hangzik. Mesélj!
– Ben, te vagy az utolsó ember, akinek ezt beismerem, de ez nem azt
jelenti, hogy te érdekelnél a legkevésbé. Csak nagyon féltem elmondani
neked, mert tisztellek és szeretlek, és nem akartam elveszteni a barátságod.
– Szivi, emiatt nem kell aggódnod!
Nagy a valószínűsége, hogy most téved.
– Nem vagyok meleg – bököm ki, és ugyanúgy a szám elé kapom a
kezem, mint amikor Marennek és Andrew-nak beadtam az ellenkezőjét.
Néhány másodperc múlva leengedem. Ben arca kifejezéstelen, mintha
várná a folytatást. Néhány újabb másodperc múlva képes vagyok folytatni:
– Engem bigottan vallásosnak neveltek, és érezni kezdtem, hogy valami
kétségbeejtően nem stimmel velem. Mindenkivel elhitettem, hogy meleg
vagyok, hogy átérezhessem azt a fájdalmat és megbélyegzettséget, ami
ezzel a címkével jár. Ezért az elmúlt évet rejtőzködő heteróként éltem le.
Ben továbbra sem szól egy árva szót sem, és arca nem árul el semmit.
Érzem, hogy gyorsul a pulzusszámom.
– Az elmúlt tizenkét hónapban elvegyültem a közösségben, és mindent
megkérdőjeleztem, amit a gyülekezetben tanultam. A saját szememmel és
mélyebben láthattam, hogy mennyivel nehezebbé teszi az életet ez a címke.
Végtelenül sajnálom, hogy hazudtam neked. És nagyon félek, hogy
megbántottalak, vagy feldühítettelek. Nem akarom, hogy gyűlölj.
Félelmet érzek, aggodalmat és bűntudatot. Miért nem szólal már meg?
Egész bensőm remeg és ráng, amíg a lemondó vagy indulatos reakciójára
várok.
Csend.
Leteszi poharát a pultra, és felsóhajt. Felkészülök a legrosszabbra.
Ben sírni kezd.
A könnyek csillogó gyöngyökként gördülnek le az arcán, és szája
megremeg. Nagyokat sóhajt, de továbbra sem szól. Aztán, mint egy
álomban, Ben finoman megérinti a számat a kezével, és imádkozni kezd:
 – Istenem, segítsd szolgálódat, Timet! Segítsd szavait, amikor kiejti őket
a száján, hogy megossza az igazságát az emberekkel! Segítsd őt, amikor
megosztja szeretetedet és kegyelmedet velük!
Keze most átcsúszik a szememre.
– Istenem, óvd meg a szemét, és ami elé tárul! Segíts, hogy ne lásson
gyűlöletet, csak szeretetet, amíg a kegyelem útján továbbhalad!
Keze továbbvándorol, most a fülem a cél.
– Istenem fogd be a fülét, hogy ne hallja a vallásos közösségek és a
melegközösségek őt becsmérlő szavait! Fogd be a fülét a gyűlölködő
szavak elől, amiben elkerülhetetlenül része lesz!
Most a szívem fölé helyezi kezét:
– Istenem, köszönöm neked ezt a szívet! Neked köszönöm meg az
áldozatot, amit Tim hozott. Istenem, áldd meg ezt a gyönyörű szívet minden
hatalmaddal! Segíts, Uram, hogy ilyen maradjon, hogy ne fakuljon meg, és
ne törjön össze soha! Szeretlek, Uram, és Tim is szeret téged. Köszönjük
neked, hogy mi ketten szerethetjük egymást. Ámen.
Ben megölel, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy magába zár.
Olyan szorosan ölel, hogy érzem a szívdobogását a mellkasán keresztül.
Könnyei átáztatják a vállamon az inget. Érzem a zihálását és a teste
rázkódását. Aztán néhány pillanatra távolabb tol magától, hogy az én,
szintén könnyes szemembe nézhessen.
– Timothy, ekkora szeretetet még egyetlen heteroszexuális kereszténytől
sem kaptam. Most adtad nekem a legszebb ajándékot. Te képviseled ebben
a közösségben a szeretet és a jóság erejét, és minden közösségben ezt fogod
képviselni, amelynek csak a tagjává válsz. – Aztán megint magához ölel.
Amikor körbenézek, látom, hogy mindenki bennünket néz a teremben.
Érdeklődve figyelik a közjátékot. Elenged, megtörölgetjük a szemünket, és
kifújjuk a bár szalvétáiba az orrunkat, és hallgatunk. Amikor újra
körbenézek, észreveszem, hogy valami nagy jelentőségű dolog történt.
Farizeusom elpárolgott. Eltűnt. Valami azt súgja, hogy örökre.
– Kit keresel? – tudakolja Ben továbbra is átkarolva.
– Senkit. Csak megpróbálom felfogni. – Szabad vagyok!
A következő három órában Bennel és Phillel beszélgetek. Beszélgetünk
Istenről, az életünkről, és azokról az élményekről, melyek megtanítottak rá,
kik vagyunk valójában, és az előbújásról. Ben biztat, hogy ugyanúgy adjam
elő az előbújásom történetét, mint akárki a közösségből. Azt mondta,
ugyanolyan érvényes, mint bármelyikünkké. És először életemben ott állok
egy melegbárban, keresztény és heteroszexuális férfiként, akit a többiek
gondolkozás nélkül befogadtak. Új otthonra és új családra leltem – melynek
sohasem hittem, hogy tagja lehetek. „Csordultig van a poharam.”
Ben imádkozott értem: a biztonságomért és a vállamra vett keresztért. És
amikor ez megtörtént, a bennem lakó farizeus legyőzetett. Azt hiszem, azért
hagyott itt, mert többé semmi sem kötött bennünket össze. Hosszú idő óta
először teljesnek érzem magam. De nem azért, mert a szemem rányílt egy
új „életmód”-ra, ugyanis ebben nincsen semmi új. Hiszen a szeretet az ősi
út. Annak különösen örülök, hogy a legtöbb félelmem nem igazolódott be.
Azok az emberek, akiktől az év során megtanultam, hogyan kell elfogadni
és támogatni másokat, most engem is elfogadtak annak, aki valójában
vagyok.
Könnyes ölelkezés és búcsú után távozom a bárból, és úgy érzem, mintha
más ember lennék… jobb ember. Hiszem, hogy életem során most követem
először igazán Krisztust. A kapcsolatok, melyekre az út során tettem szert,
áldásnak bizonyultak. Az életben semmi sem könnyű, de elengedhetetlen
fontosságú, hogy az ember néha a másik ember bőrébe bújjon, mert csak
így tudunk rendeltetésünkhöz híven együtt és egymásért élni. Ubuntu. Én
vagyok, mert te vagy.
Tanultam valamit ebben az évben a címkékről. Azt, hogy az út határoz
meg bennünket, melyen járunk, és nem a címkék, amiket az emberek
ragasztgatnak ránk.
Mert nem vagyok sem meleg Tim, sem hetero Tim.
Egyszerűen csak Tim vagyok, és végső sorban csak ez számít.
 Epilógus
Kísérletem befejeződött, de nem ért véget. Azt hiszem, soha nem is fog
véget érni, mivel naponta újabb és újabb dolgokat tanulok az emberekről és
magamról.
Délkelet-Portland egyik kávézójában ülök egy tejeskávéval magam előtt,
és azon tűnődöm, mit kellene még elmondanom ebben a könyvben, és mi
az, ami más lapra tartozik. Két év telt el, mióta heteroszexuálisként újra
előbújtam, és csak mostanára tudtam teljesen feldolgozni, ami történt. A két
vázlat, amit ehhez a könyvhöz készítettem, sokat segített. Mert az írás
rákényszerített, hogy felidézzem azokat a személyeket és szituációkat,
melyek olyan gyökeresen megváltoztatták az életemet. Miközben írtam,
végig úgy éreztem, mintha megint Nashville-ben lennék, ahol a
történeteiket és a társaságukat élvezem. Különös, de úgy érzem, most
vagyok képes először igazán szeretni őket, és a távolság ellenére is
közelebb érzem őket magamhoz.
Négy hónappal második előbújásom után úgy határoztam, végleg
otthagyom a szülőföldemet. Nashville túlságosan szűkössé vált, és az
egyetlen lehetőségnek a költözés látszott. Bepakoltam a Hondába, és
elindultam Portland felé, mindezt úgy, hogy Amerika északnyugati részén
soha nem jártam. Az utazás terápiaként hatott rám, és keletről nyugatra tartó
zarándoklatom gyógyító hatásúnak bizonyult.
Azokkal az emberekkel, akikkel megismerkedtem, továbbra is tartom a
kapcsolatot, sőt! Shawn és én közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
Hiába telnek el esetleg hetek vagy hónapok is két beszélgetés között,
biztosan tudjuk, hogy a szerep, amit egymás életében játszottunk, gyönyörű
és életre szóló barátsággá nőtte ki magát. Hasonló a helyzet gyerekkori
barátommal, Willel is, akinek biztatására mindig számíthatok. Ha
hazautazom, mindig boldog vagyok, ha láthatom őt. Áldásnak érzem azt az
őszinteséget és bizalmat, ami kapcsolatunkat jellemzi. Soha nem vetette
szememre a kísérletemet. Ha valami, akkor ez még jobban elmélyítette
barátságunkat, és megtiszteltetésnek érzem, hogy része lehetek az életének.
Lindsay Hawkins, más néven Samantha Zander, azóta hozzáment lelki
társához, Jessehez. Ő avatott be az erőszakmentes tüntetés lényegébe, és
ahányszor csak beszélünk egymással, sohasem felejtek el ráhajtani, persze
csak viccből. Tudom, hogy egész életünkben közel maradunk egymáshoz,
de utunk mindig párhuzamosan halad majd. Jobb, emberségesebb lettem
általa, ő testesíti meg szememben a békéltető szerepének legmagasabb
szintű, elérendő példáját. Egykori lelkipásztorom lánya, Elisabeth,
váratlanul a nővéremmé lett. A sors akaratából találkoztam vele kísérletem
végén, és ezért csak hálás lehetek. Nem sokkal Portlandbe való költözésem
után összeházasodott Nicole-lal, és azóta is virágzó kapcsolatot ápolnak
egymással és a hittel. A felsorolásból nem maradhat ki Josh sem, a legjobb
barátom. Senki sem támogatott nála jobban életemben. Josh a fivérem, és
talán ez az egész dolog nem jött volna össze az ő önzetlen támogatása és
kifogyhatatlan bátorítása nélkül.
A családommal is rendeződött a kapcsolatom. Anyám például bigott
konzervatívból az LMBT-közösség lelkes támogatójává vált. Kézen fogva
sétáltunk be ebbe a kegyelemmel teljes világba, és barátsága
elmondhatatlan fontosságú számomra. Szeretem őt. Az a kitartás és
szenvedély, ahogy az emberekhez viszonyul, az én vezércsillagom. Vezérel
engem és ösztönöz, elmondhatatlanul sokkal tartozom neki.
Nem sokkal Portlandbe költözésem után Maren életet adott első
unokaöcsémnek, és akkor voltam a legbüszkébb a bátyámra, amikor
megláttam apaszerepben. Nem csak egyszerűen békét kötöttünk, hanem
családdá kovácsolódtunk. Továbbra is úgy tekintek rá, mint egy hősre és az
egyik legközelebbi barátomra. Családom az elmúlt nyolc évben mintha
folyamatosan átmeneti állapotban lett volna. De most mintha minden a
helyére kerülne végre, és ez hálával tölt el. Sok mindenen átmentünk, és
hálás vagyok Istennek végtelen kegyelméért.
Az elmúlt két évben folytattam beolvadásomat az LMBT-közösségbe.
Templomokba jártam, konzervatív felfogásúakba, és nyitott, elfogadó
gyülekezetekbe. Ismét részt vettem a Meleg Büszkeség Napján, és az
AIDS-meneten (ahol továbbra sem fedeztem fel egyetlen fővonalbeli,
konzervatív gyülekezetet sem), és a baráti köröm olyan sokszínű lett, mint a
szivárvány. Életemben először végre képes vagyok összhangban élni az
emberekkel, Portland pulzusán érzem az ő lüktetésüket, és magamban is, és
köszönöm Istennek, aki megtanított a szeretetre.
Olyan társadalomban élünk, mely hajlamos a kulturális háborúskodásra,
sőt erre még büszke is, és mint minden háborúnak, ennek is megvannak az
áldozatai – amit nem engedhetünk meg magunknak. Az élet szentsége,
melyre tanítottak, nem csak az anyaméhben lévő magzatra vonatkozik,
ugyanúgy alkalmazandó minden élő és lélegző férfira és nőre. Vonatkozik
rád és rám is. A gyilkosra a halálsoron, és az ötödik osztály tanár nénijére,
aki egész életében odaadóan neveli a gyermekeket. Nem dönthetjük el, ki az
Imago Dei, vagyis Isten képmása, és ki nem. Azt sem válogathatjuk meg,
hogy ki érdemes a szeretetünkre.
Évekig a magam építette erkölcsi ítéletek hegyén ücsörögtem, de
szerencsére az a bizonyos év megtanított rá, hogy Krisztus nem erre az
életre rendelt. Kísérletem vége óta sokat küzdöttem a kérdéssel, hogy hová
is tartozom, és most már tudom a választ. Krisztus követőjeként abban a
sebben kell élnem, amit az említett hegy okozott. És ez többet jelent állandó
feszültségben töltött életnél, mert azt jelenti, hogy a többiek szívében kell
élni, és el kell kísérni őket fájdalmuk mélyére, és ha egyszer képes leszek
teljesen Jézus nyomába lépni, akkor abban a véres masszában kell élnem,
amit az egyház okozott. Amit én okoztam.
Megkérdezték már tőlem, mit jelent az LMBT szövetségesének lenni?
Számomra azt jelenti ez a szövetséges szerep, hogy tegyem félre erkölcsi
ítéleteimet, és próbáljak meg minden emberrel szövetségben és barátságban
élni. A címkék teljes figyelmen kívül hagyásával kell szolgálnom az
embereket, és áldozatokat hoznom értük – mindezt úgy, hogy nem érdekel,
ha rossz szemmel néznek rám emiatt. És ha azt mondja valaki, hogy ez csak
tipikus liberális-keresztény duma, akkor ajánlom neki, hogy próbáljon meg
egyszer a címkék mögé látni!
Anyám nagyon pontosan megfogalmazta ezt az utazásom vége felé. Rám
nézett, és komolyan így szólt hozzám: „Nem hiszem, hogy a Sátán csak a
hazugságok atyja, szerintem a megbélyegzésé is.” Ezzel teljes mértékben
egyetértek. Én Tim vagyok. Közel két évtizedes próbálkozás után, hogy
besoroljam, illetve meghatározzam magam és a többi embert, ez maradt az
a címke, amit helyénvalónak ítéltem. Furcsa, hogy a világot mennyire nem
érdeklik a nevek. Annál inkább a címkék: Steve, az ügyvéd, Josh, a rapper,
Renee, a leszbikus, metodista lelkész… Minden nevet párosítani kell valami
„fontosabbal”, vagy legalábbis könnyebben megjegyezhetővel. Mielőtt a
könyv írásába belevágtam volna, mindig arról álmodoztam, hogy én leszek
Tim, az író, és most tessék, hogy tényleg megírtam egy könyvet,
megelégszem a puszta nevemmel. Kiderült, hogy az egész a nevekről szólt.
Ez az én utazásom: mely Tim, az írótól egyszerűen csak Timig tart. Így lesz
Steve-ből, az ügyvédből, Joshból, a rapperből, és Renee-ből, a leszbikus,
metodista lelkészből egyszerűen csak Steve, Josh és Renee. Azt hiszem, ez
az, ami igazán számít.
A keresztények elvárják tőlem, hogy válaszaim legyenek, és a
büszkeségem is ezt diktálná – baptistának neveltek, nem tehetek róla –, de
vannak bizonyos dolgok, amiket egyszerűen soha nem leszek képes
megválaszolni.
Talán már soha nem fogom azt hinni, hogy az én igazságom a végső
igazság, ahogyan nem fogok egyetlen olyan eszme mellé sem határozottan
odaállni, mely megosztja az embereket. Vannak témák, amik mögött
felsorakoznak a konzervatív keresztények, és amik ellen felsorakoznak a
gyülekezeten kívüliek, de én már sohasem fogok teljes meggyőződéssel
egyik csoport igazában sem hinni. Nem értem, hogy olyan emberek, akik
azt állítják magukról, szeretik Krisztust, hogyan kínozhatnak valakit
halálra? Sem azt, hogyan engedhetik bizonyos emberek szabadjára pusztító
természetüket, hogy alkoholista, hatalommániás vagy szexőrült legyen
belőlük. Nem fogom soha megérteni a gyűlöletet, és számos alakját, amit
magára ölteni képes. A gyűlölet kegyetlen alakváltó, igazi
boszorkánymester.
De végezetül maradt néhány dolog, amiben biztos vagyok, és áldottnak
érzem az életemet miattuk. Biztos vagyok a szeretetben, és annak elemi,
mindent elsöprő erejében, és tudom, hogy legyőzi az akadályokat. Biztos
vagyok a kapcsolatokban, különösen azokban, melyek a szeretetre épülnek,
és abban, hogy legyőzik az előítéleteket. Biztos vagyok Istenben, és olyan
biztos vagyok benne, mint még soha, hogy miattam küldte le a Fiát, és
biztos vagyok az általa kínált megbékélésben, legyen szó egy család eltérő
vélemények okozta szétszakadásáról, vagy ellentétes politikai nézeteket
képviselő pártok választói közti nézeteltérésről. Biztos vagyok abban a
szépségben, amit minden ember örökölt – és ettől a szépségtől nem
foszthatnak meg bántó szavak, gonosz tettek, az emberek sem téphetik le
rólad –, továbbá biztos vagyok az önteltségben, és abban, hogy képes
megmérgezni mindent, amit jónak tartunk. De legbiztosabb az
együttérzésben vagyok, a mesteremben, aki megtanított rá, hogyha vesszük
a fáradságot, hogy belebújjunk egy másik ember bőrébe, mielőtt kinyitnánk
a szánkat, többet tanulhatunk életről, Istenről, mint bármilyen más módon.
Ő a mi legfontosabb társunk, aki kéz a kézben jár a szeretettel, és
káprázatos dolgokat visz véghez, olyasmit, ami értelmet ad létezésünknek.
 Egészen eddig az évig nem igazán értettem, hogy az LMBT miért a
szivárványt választotta jelképéül. Sokszínűség, egység, remény – azt
mondják, a szivárvány ezeket fejezi ki, de azt hiszem, van egy ennél
fontosabb oka is, hogy éppen erre esett a választás. Szerintem azért vált az
LMBT jelképévé, mert gyönyörű, és mindenki azt szeretné, hogy a többiek
szemében olyan gyönyörű legyen, mint ez a természeti tünemény. Sokáig
színvakként éltem egy szivárványszínű világban, képtelenül arra, hogy
észrevegyem a körülöttem lévő szépséget. De végre kedvenc himnuszom
szavai elnyerték valódi értelmüket, és életre keltek: „Már elvesztem, de
most meglettem; vak voltam, de most már látok.” Talán ez a szépség ott él
mindenki szemében, és a mi választásunk, hogy észrevesszük-e vagy sem.
Azt hiszem, hogy végül is ez a legfontosabb döntés.

oOo
 Köszönetnyilvánítás
Szeretlek, anya. Mert megtanítottál írni és olvasni, és bátorítottál, amikor
képtelennek éreztem magam a folytatásra. Szeretlek erődért, jóságodért, a
példáért, amit életem során mutattál, és az emberek felé mutatott
szeretetedért. Köszönöm. Kedves feleségem! Akárki is vagy, már alig
várom, hogy megismerjelek! Egész életemben velem leszel, és már alig
várom a napokat, melyek a mi kettőnk napjai lesznek. Családom további,
közeli tagjainak pedig köszönöm, hogy kitartottak mellettem. Isten tartozik
nektek egy üveg finom borral, és talán egy kellemes nyaralással is! Tudom,
hogy sokszor nehéz volt, de a szeretetetek segített továbbhaladni. Andrew
és Maren, köszönöm, hogy megajándékoztatok két kis unokaöccsel, akiket
elkényeztethetek! Ígérem, hogy mindent megtanítok nekik, amit a
sörözésről, dohányzásról és az én nagy, felforgató hőseimről tudok!
És most jöjjön Joshua, az én „Jonathon”-om, drága barátom! Soha nem
hagytál cserben, nem hagytál magamra, és nem engedted, hogy feladjam.
Nem csak „rávettél” erre az ugrásra, de velem együtt vetetted magad a
mélybe! De most te jössz! Mindent bele!
Drága fivérem, John Harrison, te voltál első olvasóm, amikor még nem
volt kiadóm, és fogalmam sem volt, hogyan kerülhetne ez a könyv a
polcokra. A te bátorításod hatására folytattam az írást! Szeretlek, testvérem!
Köszönöm, Connie, hogy örökbe fogadtál, soha nem hittem volna, hogy
lehet egy második családom is, ezért sokkal tartozom neked. Köszönöm,
hogy a könyv írása közben folyamatosan lebeszéltél róla, hogy feladjam. És
köszönöm a dicséretet, amikor azt mondtad, a könyvem „nem is olyan
szörnyű”. Chad Estesnek, a mentoromnak is hálával tartozom. Kari
Sherwoodnak, aki kitüntetett lankadatlan barátságával, és elvitt a portlandi
állatkertbe, külön hála és köszönet! Shawn, te vagy a leggyönyörűbb ember
a földön, szívedet tiszta aranyból öntötték, és barátságod felbecsülhetetlen
értékű számomra! Köszönöm, hogy annyi szeretetet kaptam tőled!
Will, Shawn, Samantha, Mel, Jay, Becky és a többiek, akik megtanítottak
rá, hogy Isten kegyelme sokkal nagyobb, mint gondoltam. Nektek ajánlom
ezt a könyvet.
 Dave, a Bluehead Publishingnél dolgozó, drága barátom! Köszönöm, a
lehetőséget. Köszönöm, hogy álmom valóra vált, és hogy útközben békét és
biztató szavakat kaptam tőled! A szerkesztőimnek, Charitynek és Isaacnek
köszönöm, hogy szóhalmazomat olvashatóvá varázsolták, és hogy
elkeresztelték a könyvet. Burke-nek, és az Allen Media Strategies
csapatának köszönet a kiadásban nyújtott felbecsülhetetlen értékű
támogatásukért. És fájna a szívem, ha nem köszönném meg három kedvenc
kávézóm – Anna Bannanas, First Cup Coffee House, Satellite Coffee –
vezetőinek és kávésainak segítségét. Ebben a három kedves kis kávézóban
számtalan órát gubbasztottam, amíg a könyvemet írtam és szerkesztettem.
Pumpálták belém a koffeint, és bátorítottak írás közben, soha nem ébredtem
volna fel, ha ők nincsenek.
2012 júniusában az Indiegogo oldalán egy támogatói kampányt
indítottam, hogy könyvem előállítási költségeit előteremtsem, és alig
tizenegy nap alatt elértem a kitűzött 8000 dolláros célt. És nem csak
elértem, hanem a következő napokban majdnem 3000 dollárral túl is
szárnyaltam. A világ legkülönbözőbb tájain élő emberek anyagi
támogatásukkal segítették, hogy álmom valóra váljon. Nélkületek, amerikai,
ausztrál, és ír emberek – valamint walesi angyalom –, sokkal rögösebb út
állt volna előttem. Köszönöm támogatásotokat és barátságotokat!
Köszönöm nekik: Analiise Salo ~ Benjamin Ady ~ Bonnie ~ Cassandra ~
Perry ~ Daniel Puneky ~ David Barford ~ Jeff Abarta ~ John Atkins ~
Justin Throneberry ~ Kaan Williams ~ Manuel Lara Bisch ~ Megan Elliott
~ Michael Kazarnowicz ~ Michael San Miguel ~ Perry Ross ~ Rick Koelz
~ Scott „Gringo” Blair ~ Zachary Nawar ~ Sally Conning ~ Adam Buckheit
~ Adrienne White ~ Alfred C. Schram ~ Alysn Ford ~ Antonio
Michaelangelo D’souza ~ Aylynn Marsh ~ Bryce Anders ~ Buck ~ Bud
Wilson ~ Candice Reich ~ Chad Estes ~ Colin ~ Cynthia Coe ~ Daniel West
~ Darryl Yong ~ 330 | The Cross in the Closet Dave Thompson & Corrigan
Gommenginger ~ David Calkins ~ Deirdre Milligan ~ Douglas C. Sloan ~
James Saliba ~ Jamye Swinford ~ Jason Heffernan ~ Jaymie Ford ~ Jeffrey
Yasskin ~ Jenée Arthur ~ Jesus Segura ~ JoĚÇl Larose ~ Joanne Goldsmith
~ Joel Guenette ~ John Mink ~ Jonathon Sehon ~ Josef Ottosson ~ Josh
Yochem ~ Julie Quinn ~ Kara Lien Roberts ~ Kurt O. Richards ~ Logan
Carlton Marston ~ Luke Vierboom ~ Lynette Petkov ~ Maria Kettleson
Anderson ~ Mario Raul Jara ~ Mark Savage ~ Marq Hwang ~ Martin
Eldred ~ Mary Courtney Blake ~ Matthew Doran ~ Melisa Wilkes ~ Melita
Caulfield ~ Michael Lawrence Schwartz ~ Mike Raven ~ Miss Sophie
Hume ~ Morgan McColum ~ Nathan Scott ~ Nicole ~ Patrick Curtain ~
Paul Karlsen ~ Paul Kinney ~ Pete Cooper ~ Remco Douma ~ Renio
Uittenbogaard ~ RF Conway ~ Rhiannon Michell ~ Rodney Vincent ~
Rowan Dax ~ Rowena Knill ~ Samuel E. Goodwin ~ Scott Johnson ~
Shawn Hurst ~ Shirley Ostrander ~ Sonja Lisk ~ Stephen Cruz ~ Suzanne
Patt ~ Talayeh Saghatchian ~ Terry Clees ~ Thomas Bartels ~ Tom Jasinski
~ Tyson Gene Peveto ~ Roger Steven Smith ~ Sally Conning ~ Beth
Kavanagh ~ Dan Bold ~ Deborah Perreau ~ Eric Brandt ~ Ian A. M.
Robertson ~ Jeannette Aracri ~ Kevin Hudgins ~ Kirsti Reeve ~ Kristy
McAllister ~ Leslie Johnson ~ LisaMCampbell ~ Marie Linders ~ Matthew
Billingsley ~ Natasha Roussel ~ Nathaniel Keifer-Wheals ~ Sally Conning
~ Suzanne M Wonder ~ Juliana Claro Mourisca ~ Conley & Kate Black ~
Peter Musser ~ Andrew Taylor ~ Brian T. Kelley ~ Elizabeth Chapin.
 A szerzőről

Az oregoni Portlandben élő író és előadó, Timothy Kurek napjaink egyik

legkényesebb vitatémáját piszkálja meg. Szabad megmerítkezése
ritkaságszámba menő empatikus nézőpontot biztosít számára, az olvasót
pedig együttérzéssel, humorral és az őszinteség friss szellőjével
ajándékozza meg.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
A címről
Előszó
A szerző megjegyzése
Első rész – Teremtés
0 A kezdetek
1 Ki a szekrényből, be a szekrénybe
2 Nem Kansasban
3 Shawn
4 Will
5 Church Street
6 A tükör
7 Revive kávézó
Második rész – Ószövetség
8 Egy fájó igazság
9 Avagy nehéz dolog tavasszal melegnek lenni
10 A sportember
11 Ezt érezhette Dávid
12 Feszültségben élni
13 Aktív aktivista
14 A kutya ugat, a karaván halad
15 Az első diákbálom
16 A lebukás
Harmadik rész – Újszövetség
17 Jézus női ruhában
18 Láthatatlanná válás
19 Lejtőn
20 És boldogan éltek
21 Büszkeség és balítélet
22 Megmentve
23 Ne taposs belém!
24 Új híd
25 Újabb szezonvég
Negyedik rész – Jelenések
26 A szivárvány másik oldala
27 A menet
28 Megcsókoltam egy fiút, de nem tetszett (hommage á Kate Perry)
29 Angela
30 Újraegyesülés
31 A gyerekember
32 A szeretet soha el nem fogy
33 Freddy, légyszi!
34 A gömb lehull
35 A kezdet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Copyright
 A mű eredeti címe:
Timothy Kurek: The Cross In The Closet
BlueHead Publishing, LLC.

Fordította: Acsai Roland

Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Szerkesztette: AncsaT
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Az elektronikus kiadás műszaki szerkesztője: Kelcz Roland
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál

ISBN 978 963 373 054 6

Minden jog fenntartva.