Czeizel Endre

Juhász Gyula kórtörténete a családfaelemzés alapján

Dr. Kálló Antal emlékének ajánlom

Juhász Gyula kivételes költői talentuma sokat adott a magyar kultúrának.

Orvosi szempontból szerencsétlen lelki alkata érdemel különleges
figyelmet, mivel versei révén minden szakkönyvi leírásnál érzékletesebben
tárul fel a depressziós személyiség, majd a súlyos depresszió kialakulása.
Az elmegyógyász Miskolczy Dezső megírta kórházi kezelésének történetét,
az irodalomtörténész Péter László pedig kivételes alapossággal gyűjtötte
össze Juhász Gyula életének orvosi vonatkozásait, és érzékletesen mutatta
be, hogyan befolyásolta a betegségtudat Juhász Gyula költészetét. Magam
itt most Juhász Gyula kórtörténetének orvosgenetikai értelmezésére
vállalkozom, és ez szükségessé teszi családfájának bemutatását, illetve ilyen
nézőpontból való értelmezését.

A családfa

A nemesi, különösen a főnemesi családokban a „pedigré” fontos

dokumentum volt származási privilégiumaik meg a családon belüli javak
öröklésének biztosítása érdekében. A szegényebb családok életében a
családfának különösebb jelentősége nem volt, ők létfenntartásukkal voltak
elfoglalva. Így körükben nem könnyű a szükséges adatok utólagos
beszerzése, ahogy ezt a Juhász ősök felkutatásakor is érzékeltem.

Juhász Gyula római katolikus ősei mezőgazdasággal foglalkozó parasztok

voltak, családi nevük talán foglalkozásukra is utalhat. Az apai ágú ősök az
egyik ükszülőpárig: Juhász Pálig (II/3) és Faragó Ágnesig (II/4) vezethetők
vissza. Számos gyermekük között találjuk Juhász Ágnest (III/4), az
egyik dédszülőt, akit egyik unokatestvére: Juhász István (III/2) vett feleségül
1797-ben pápai engedéllyel. Így bizonyosra vehetjük, hogy az utóbbi
édesapja (II/2) testvére volt Juhász Pálnak (II/3), és közös nagyszüleik (I/1-
2) lehettek, akiknek a nevét már nem ismerjük.

A vérrokonság és ezen belül az első unokatestvérek házasságának genetikai

veszélyességét sokáig eltúlozták. A kilencvenes években a WHO
(Egészségügyi Világszervezet) megbízásából segítettem az Egyesült Arab
Emirátusban a fejlődési rendellenességek nyilvántartását létrehozni. A
vallásuk alapítójának számító Mohamed a fiatalok családon belüli
házasságát ajánlotta, mivel különben a férj gyakori korai halála után az
„idegen” asszony sorsa rosszul alakult. Így jelenleg az Egyesült Arab
Emirátusban a házasok 54%-a első unokatestvér, de ennek ártalmas
genetikai következményei nemigen látszanak meg gyermekeik fejlődési
rendellenességeinek gyakoriságában, illetve megjelenésében, vagyis az ún.
lappangó (recesszív) ártalmak túlsúlyában. Juhász Istvánnak (III/2) és
Juhász Ágnesnek (III/4) öt felnőttkort megért gyermeke ismert. (A születés
után hamar elvesztett csecsemők gyakorta elfelejtődtek, hacsak a születési
anyakönyvi adatok, mint a következő generációban, nem állnak
rendelkezésünkre.) Gyermekeik egyikéből: Pálból lett a költő nagyapja, aki
1805. január 25-én született, és ő kitört a falusi-paraszti életből, asztalos lett,
mégpedig jó nevű, Szegeden. Ezért írta Juhász Gyula: „Őseim juhászok
lehettek. Nagyapám már asztalos volt. Közeledett az íróasztalhoz, amelynél
én dolgozom.” Juhász Pál feleségül Weissperger (korábban
Weisenbergernek írták családi nevét) Juliannát (IV/8) vette 1833. január 22-
én. Akkor Pál huszonnyolc, arája tizenhét éves volt, mivel 1816. január 21-
én született. Juhász Pál 1871. március 14-én, felesége 1896. január 22-én halt
meg, tehát hatvanhat évig, illetve nyolcvan (!) évig éltek. Juhász Gyula
tizenkét éves volt a nagyapja halálakor, de azért jól emlékezett rá:

Az asztalosműhely előtt
Megállok én egy pillanatra
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba…
Ez volt a tömjénem bizony
S néztem, mint rég az égi gyermek,
Hogyan faragja nagyapám
Öreg betűit egy keresztnek.

(Forgácsillat, 1927)

Az apai nagymama, Weissperger Julianna szülei: Weissperger József (III/5)

és Krenzberger Erzsébet (III/6) is ismertek, ők voltak Juhász Gyula
négy dédszülőpárja közül az egyik. Juhász Pálnak és Weissperger
Juliannának tizenegy gyermeke született, ami megfelelt az akkori
társadalmi átlagnak. Közülük egyet, Mihályt (V/4) csecsemőkorban,
hármat korán: „első” Józsefet (V/8) kétévesen, „második” Józsefet (V/11)
hatévesen, míg Erzsébetet (V/1) tizenhét évesen vesztették el. Sorsuk jól
jellemzi az akkori magas csecsemő- és gyermekhalandóságot. Három
gyermeküknek: Júliának (V/5), Pálnak (V/7) és Ancsának (V/10) nem
ismert a halálozási éve, ezért élettartamuk sem számítható ki. A többiek
harminckilenc, negyvenkilenc, ötvenhét és hetvenhét évig éltek. Anna a
leszerelt hadfi Papp Andor asszonya lett. Két lányuk született, Amália
(VI/2) a Párizsból hazatért fiatal muzsikus cigányhoz, Murka Istvánhoz
(VI/1) ment feleségül. Ő rokonságban állt Dankó Pistával, amint arra
Juhász Gyula is utalt Örökség című prózai írásában. E generációból még két
személyt emelek ki: Az egyik az ötvenhét évet élt Juhász György (V/2), aki
asztalosból már bútorgyáros lett, és viszonylag gazdag nagybácsiként
fontos szerepet játszott a költő életében; a másik a költő édesapja, Juhász
Illés (V/12), aki utolsóként jött a világra, 1853. július 20-án született, és csak
negyvenkilenc évet élt. Ő rövid bencés kispapság (novíciusság) után
katonai szolgálatát tengerészként teljesítette. Ekkor szedhette össze életét
később megrontó vérbaját. Leszerelése után az akkor komoly tekintélynek
örvendő posta szolgálatába állt, és távírdai főtisztségig vitte („Morse és
Hughes gépén zenélt”) Szegeden. Első felesége szállásadó családjának a
lánya, Szűcs Erzsébet (V/13) volt, aki 1880-ban történt egybekelésük után
hamarosan, már 1881-ben meghalt tbc-ben. Apósa és anyósa közvetítésével
ismerte meg az elözvegyült férfi az 1862. március 14-én született Kálló
Matildot, akit azután a huszonkilenc éves férfi húszévesen, 1882. június 3-
án oltár elé is vezetett. Attól kezdve új apósa Ipar utca 13. számú házában
éltek, és ott születtek meg gyermekeik is.

Ismerkedjünk meg a feleség, a költő édesanyja családjával. E római katolikus

család általában Kálló néven szerepel, de egyes forrásokban Kálóként
említik őket. A nagy hírű Kálló Ferenc (1894–1944) esperessel való esetleges
rokonságuk tisztázatlan. Ő a Borsod vármegyei Ományban született, 1917-
ben szentelték pappá, 1944-ben aktívan részt vett a nemzeti ellenállási
mozgalomban, a nyilas hatalomátvétel után elhurcolták, és 1944. október
29-én agyonlőtték. Juhász Gyula anyai ősei valószínűleg az ugyancsak
észak-magyarországi eredetű, elszegényedett nemesi Kálló családból
származtak, akik felmenőiket Mátyás királyig vezették vissza. Ők is a
kézműiparban keresték a kiutat a megélhetést alig nyújtó
mezőgazdaságból. A legtávolabbi ismert szépszülők Kálló József (I/3) és
Vincze Klára (I/4), akik még a 18. század húszas éveiben születtek, és
hetvenöt, illetve negyvenhét évet értek meg. Vincze Klára családjának a
nemesi származása is igazolt. Öt ismert gyermekük közül az egyik az 1766-
ban született Antal (II/6), aki Tomtsányi Teréziát (II/10) vette feleségül. A
költő ezen ükszüleinek is csak öt gyermekének a neve maradt fenn. Közülük
az 1804-ben született Károlynak (III/9) asszonya Werner Franciska (III/12)
lett, és ők Juhász Gyula másik dédszülőpárja. Valószínűleg a feleség korai
halála magyarázhatja meg, hogy csak egy gyermekük született. Ő, Kálló
Antal 1834. február 24-én Gyulán látta meg a világot. Később Szegedre
költözött, és ő vált a város utolsó, de nagyon sikeres gombkötő- és
paszományosmesterévé. Házában lakott 1866-ban kosztos diákként Petőfi
Zoltán („A kis szobában, hol e verset írom, / Lakott Zoltánka, a szép, bús
gyerek…” – Petőfi Zoltán, 1913). Kálló Antal feleségül Tokár Anasztáziát
vette 1858. június 24-én, aki 1835. október 25-én született, az esküvőjükkor
tehát huszonhárom, míg férje huszonnégy éves volt. Kálló Antalnak hosszú
élet, hetven év adatott. 1913. május 18-án hunyt el. A feleség azonban csak
negyvenkilenc évig élt, 1884. március 14-én halt meg. Az ő szülei (tehát a
költő negyedik dédszülőpárja) Tokár József (III/13) és Kocsis Erzsébet
(III/14) voltak. Tokár Anasztázia testvérei közül ki kell emelni a hosszú
életű (nyolcvanévesen halt meg) Tokár Máriát, akit a költő „Mári néni”-nek
nevezett. Juhász Gyulára gyermekkorában ugyanis nagy hatást gyakorolt
ez az ugyancsak a nagyapja házában élő anyai nagy-nagynénje, aki tizenöt
évesen – mint Szeged legszebb lánya – adta át a virágcsokrot a városba
látogató Kossuth Lajosnak. Később nem ment férjhez, mivel „…titkos, távol
férfihőse / A kapitány, mártír Sebestyén” (Mári néném, 1913) lehetett. Kálló
Antalnak (IV/9) és Tokár Anasztáziának (IV/11) csak két gyermeke
született. Az idősebb Gyula (V/14) nyolcvankét évet élt, és feleségül Kristó
Irmát (V/13) vette. Három gyermekük ismert. István (VI/11) negyvenöt
évesen halt meg, családot nem alapított. Margit (VI/13) férjhez ment
Szomjas Józsefhez (VI/12), de frigyük gyermektelen maradt. Ifjabb Kálló
Antal (VI/14) kiváló orvosként ismert, aki szegedi egyetemi karrierjét
feladva a Szent János Kórház kórboncnok főorvosa lett. Szakmai
munkájának magas szintű ellátása mellett tudományos munkái is
nevezetesek. Gégerákja ellenére hetvenkilenc évesen hunyt el. Idősb Juhász
Endre (VI/10) sokszor kérte őt, unokatestvérét Juhász Gyula kórrajzának
megírására. Levelezésükből kiderül, készült is rá, de végül nem tudta e
munkáját elvégezni. Ezért is ajánlom az ő emlékének jelen tanulmányomat,
akit fiatal orvosként ismerhettem meg, az akkori János-kórházban. Kálló
Antal feleségül Égető Nagy Ilonát vette. (Az ő családi nevéből hiányzott a
Nagy, de egy Nagy György Bálint nevű gazdag, gyermektelen családfő
vette pártfogásába, és ezért került be nevébe a Nagy. Mire azonban
pártfogója meghalt, vagyona is elfogyott…) Kálló Antalnak és nejének két
gyermeke született: a színésznő, majd impresszárió Margit (VII/6) Jasper
Antal (VII/5) gégészorvoshoz kötötte életét, és egy lányuk, Mariann
(VIII/9) van. Fiuk, a legifjabb Antal (VII/7) ugyancsak orvos, felesége,
Jakubecz Éva (VII/8) három fiúval (VIII/10-12) ajándékozta meg. Kálló
Antal (IV/9) és Tokár Anasztázia (IV/11) másik gyermeke volt Matild
(V/16), a költő már említett édesanyja, aki kilencvenegy éves korában
hunyt el.
Térjünk hát vissza a költő Juhász Gyula szüleihez. Négy gyermekük
született. Juhász Gyula (VI/5) elsőszülöttként látta meg a napvilágot 1883.
április 3-án Szegeden, a már említett Ipar utca 13. számú házban, melyet
1928-ban végül lebontottak:

Életünk egy ház. Alacsony tetővel

Nem ostromolta gőggel az eget,
Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,
Öreg anyó volt, élt már eleget.
De nekem szívembe vág a csákány,
Mely falait lebontja, mert nekem
E ház volt gyermekségem, ifjúságom
E szürke ház volt színdús életem…

(Egy ház, 1928)

A költőbarát, Kosztolányi Dezső szerint viszont e kis ház „fényesebb volt

Szeged minden palotájánál, mert az Ipar utca 13. számú ház két kicsi
szobáját Juhász Gyula a verseivel belesírta a halhatatlanságba”. Még három
testvére született. Margit házassága Király-Kőnig Péterrel (VI/6)
gyermektelen maradt. Az osztrák származású, magyart csak akcentussal
beszélő zenetanár-zeneszerzőt a szegedi zeneiskola igazgatójává nevezték
ki. Margit nyolcvannyolc évesen, végelgyengülésben halt meg. A következő
lányt, Rózsát (VI/8) korán elvesztették. Endre (VI/9) tanult és bohém
embernek számított, több nyelven beszélt, tisztviselőként kereste kenyerét.
A szegedi szemklinikán ápolónőként dolgozó Farkas Máriát (VI/10) vette
feleségül, és két gyermekük született. Az idősebb, Margit (VI/2) Thékes
László (VII/1) neje lett. Bérszámfejtőként helyezkedett el, két fiút szült:
László (VIII/2) fogtechnikus, míg István (VII/2) jogász, sportújságíró,
teniszbajnok, megyei sportigazgató. Mindketten megnősültek, egy-egy
gyermekük van. Közülük Andreának (IX/2) már egy fia (X/1) és egy lánya
(X/2) született. Juhász Endre (VI/6) és Farkas Mária (VI/7) gyermeke,
ifjabb Juhász Endre zongoraművész. 1966-ban Torontóba emigrált, felesége
Szekeres Anna (VII/4). Két üzletember fiuk – Endre (VIII/5) és Sándor
(VIII/6) – van. Az utóbbinak 2001-ben született gyermeke (IX/4). Idősb
Juhász Endre prosztatarákban halt meg hatvankilenc évesen.

A költő édesapja, Juhász Illés „Krisztus-arcának” nyomait fián sokan fellelni

vélték. Vérbajos fertőzésére visszavezethető súlyos idegrendszeri betegsége
miatt élete utolsó tíz évét tolószékben töltötte (a gerincvelő kórsága az ún.
vérbajos tábesz dorzálisz megnyilvánulása lehetett). Később
depressziójának elhatalmasodása elméjének teljes elborulásához vezetett.
1902. május 26-án halt meg, éppen fia érettségije előtt:

Itt járt ő egyre lassúbb lépkedéssel

S nézte a néma, fénytelen eget,
Kihúnyó tüzek méláztak szemében,
Neki oly korán csönd és este lett.

(A régi udvaron…1909)

A költő verse szerint édesanyja is borongós kedélyű volt, amit aztán

tetézhetett a család sorsának tragikus alakulása (férje korai halála, költő fia
szomorúan alakuló élete és öngyilkosságai, saját betegsége stb.):

A lelke: lelkem. Mélázó, borongó –

És benne sok dal él, titokba zsongó,
El nem dalolja, rejtegeti mélyen,
De én szeméből valahogy kinézem.
A lelke: bánat! Annyi minden érte.
Nehéz özvegység rászakadt fejére,
S míg én betegen, búsan tovább éltem,
Ő imádkozott és szenvedett értem!
A lelke lelkem. Ő mind nékem adta
Mi benne szín, fény. Én áldom miatta
És el nem sírt könyűit dalba sírom
És el nem mondott bánatát megírom!

(Édesanyám, II., 1905)

Mélyen vallásos volt, férfiasnak mondható erős akarattal, gyermekei iránti

szeretete szigorú kötelességtudattal párosult. Mint említettem, neki hosszú
élet, kilencvenegy év adatott, pedig állítólag a férjétől kapott vérbajos
fertőzés nála is idegrendszeri betegséget idézett elő. Nehéz azonban
elképzelni, hogy a harmadlagos idegrendszeri vérbaj ilyen hosszú életet
engedjen meg. Ráadásul Thékes István dédanyjára „kiegyensúlyozott, jó
kedélyű asszony”-ként emlékszik, akinek semmiféle idegrendszeri
betegsége nem volt.

Hivatalosan Juhász Gyula sohasem házasodott meg, és gyermeke sem

született. Az irodalomtörténészek vitatják Eőrsi (Tóth) Júliával („szűz
menyasszonyával”) 1918. március 20-án – az írónő budai lakásán – kötött
egyházi esküvőjét. Együttélésükre azonban bizonyosan nem került sor.
Juhász Gyula egészségi állapotának alakulása

A kis Juhász Gyulát csecsemőkorában gyengének tartották, nem bíztak

életben maradásában. Ennek hátterében valószínűleg koraszülöttsége,
éretlensége és/vagy kisebb súlya állhatott, amely az első terhességben a
leggyakoribb. Később azonban jórészt behozta fejlődésben való
elmaradását, és a szokásos időben kezdte meg iskoláit. Volt osztálytársai
mégis vézna és sápadt fiúcskaként emlékeztek rá, aki a fejét kicsit ferdén
tartotta, és a vállai is eltérő szinten voltak. E jelenség lehet egyszerűen a
rossz tartás következménye, de gyakran tapasztalunk hasonlót a
fejbiccentőizom enyhe rendellenessége (az ún. tortikollisz) miatt is, amely a
gyakori fejlődési zavarok közé tartozik. Rosszindulatú iskolatársai és
kortársai emiatt „gnómnak” csúfolták. A gimnáziumban is a legkisebb
gyermekek közé tartozott (ő volt a „kis” Juhász, aki ráadásul – mint írta –:
„azt hittem, hogy nekem az is sokkal kisebb, mint a többi fiúknak”
– Patológika, 1917), és a tornában gyengén teljesített. Viszont kiváló úszó
volt, fiatalemberként naponta többször átúszta a Tiszát. Felnőttkorában is
alacsony-középtermetűnek és soványnak, ezért gyenge testalkatúnak
mondták. Arcát boltíves homloka és mély tekintetű, sötét szempárja uralta,
amelyet 1918 után jellegzetes körszakállal övezett. Mégis, Önarckép (1911)
című versében megfogalmazott önjellemzése szerint: „Fejemen a formák
hiába vívtak, rút lett az arcom, nyúlt a koponyám.” Orra jobb oldalán egy
szemölcs volt látható. Ámde a csúnyaságáról a maga és kortársai által
terjesztett híradások – a fényképek tanúsága szerint – túlzásnak
tekinthetők.

A családtagok „rossz evőnek” mondták, mivel étvágytalansága miatt

keveset fogyasztott. Iskoláskorától erős dohányosnak számított, sok
cigarettát, majd szivart szívott. Mindezek fogait sárgásra színezték. Inni az
egyetem elvégzése után, a nagy csalódást keltő vidéki tanári kinevezései
után kezdett. Nagyváradon elsősorban a társaság és Anna visszautasítása
miatti bánata lovalta bele a mind mértéktelenebb italozásokba. Így
huszonhárom és negyvenhat éves kora között napi egy–másfél liter bort
fogyasztott, főleg „homokit”, de alkalmanként másfajta szeszes itallal is élt.
Az okokat verseiben megtalálhatjuk. Elsősorban „idegeinek megnyugtatása
céljából” italozott, de sikertelennek hitt sorsa feledését is a bortól remélte:

Én ittam őket. Feledés borát is,

Amelybe könny hull és üröm pereg,
És benne gyöngyözik az elmúlás is
S a búcsú, élet, szépség, tőletek!

(Borok, 1924)

Végül súlyos melankóliába, majd depresszióba torkolló életében így

próbálta a másutt fel nem lelhető mámort megtalálni:

Mily gyönyörűség így lebegve

Örvény, való, bánat felett,
Mint óceáni fellegek
És szállani arany egekbe
S egy résen át csak nézni őt:
Gonosz, silány, szép földi nőt.

(Az ópiumszívó, 1914)

Álmatlansága is sok szenvedést okozott neki, ezért hamar rászokott az

altatószerekre. Veronált szedett, sokat. Mégsem lett narkomán vagy
alkoholista, mivel kórházi kezelései során – amikor nem volt lehetősége a
bor vagy az altatók használatára – megvonásos tünetek nem jelentkeztek.

Lelkiállapotát – genetikai adottságai mellett – bizonyára a külső

körülmények is számottevően befolyásolták. Az apját korán elvesztő
félárva fiú nagyon „anyás” lett, ebben elsőszülöttsége és a világra jötte
utáni gyengesége is szerepet játszhatott. Édesanyja kezdetben dédelgette,
később pedig erős kézzel irányította az akaratgyenge költőt, amit ő nagy-
nagy szeretettel viszonzott:

Ha lesz dicsőség, mely fejemre fonja

A mártíromság büszke pálmaágát…
Fölvillanó szemekkel én csupán csak
Téged kereslek, szenvedő madonna,
Bús özvegységnek áldott hordozója,
Anyám, fölnézek a te homlokodra,
Hol a dicsőség koszorúja helyett
Nehéz robotnak ráncait találom,
És fölteszem rá büszke áhitattal
Ujjongó dallal minden szál virágom!

(Édesanyám, I., 1905)

Így sokan emlegették Juhász Gyula anyakultuszát, sőt „anyaszerelmét”
(akihez onnan, a túlról is szeretett volna visszajönni, és „álmában
megcsókolni a szívét”), ami a költőkre általában is jellemzőnek mondható,
Vásárhelyi Júlia szerint az édesanya fiát egész életében gyermekként
kezelte, és Dutka Ákost idézve írta: „54 éves gyámoltalanságában dajkálta
és szinte ölében tartotta mindvégig sorsát.” Juhász Gyulára ezért kiskorától
kezdve a félszegség, bátortalanság, halk beszéd, visszahúzódó („talán
sohasem játszott, csak a gondolatokkal” – Holmi, 1929), túl szerény
magatartás volt jellemző, és éppen ezért „magányos gyermek volt és
hallgatag…” (Gyerekkori arcképem, 1929). Ki kell emelni romantikus
vallásosságát is, amiért – elsősorban édesanyja ösztönzésére – háromszor is
papi pályára készült. Tizenhat éves korában csaknem egy évig
novíciusként, vagyis „kispapként” tanult Vácott, már csak azért is, mivel
így megteremthető lett volna egyetemi tanulmányainak anyagi fedezete. A
próbaév alatt a vallás nagy hőseit követni akaró megnyilvánulásai azonban
vezetőiben visszatetszést keltettek (ők nem szenteket és mártírokat, hanem
józan életű papi közkatonákat kívántak nevelni az egyház számára), egyik
társának homoszexuális (a „zöld szemű szörny”) közeledése pedig
megrémisztette, anyja távollétét is nehezen viselte – ezért visszatért
Szegedre. Ady Endre is hangsúlyozta „szinte beteges szenzibilitását”, és
ezért azt ajánlotta 1905. július 30-án írt levelében Juhász Gyulának: „Ott
fenn a nagy intellektus bércén vágja magát a földre bátran. Ne röstelljen
csecsemő lenni. Rúgjon, ordítson, reszkessen, kísérteteket lásson,
gügyögjön, bocsássa, ejtse vissza magát a mi gyermekkorunkba, mely olyan
ideges, beteg volt, mint felnőttségünk, de szentebb és feltétlenebb.” De ő
erre nem volt képes. Érzékeny lelke aztán meghatározta a nőkhöz való
viszonyát, kishitűségét önmaga teljesítményével szemben, és
hipochondriáját: „Egész életemben, mint az örvény, vont magához, ami
patologikus” (Patológika, 1917). Így jogosan félt a lelkében egyre
erőteljesebben megnyilvánuló rémektől:

Magamtól kell remegnem egyre,

Futnék, de merre, hova térjek?
Az örvény zúg minden eremben,
Tőlem ki véd meg?

(Örvény, 1907)

A nőkkel való kapcsolatára azonban részletesebben is ki kell térnünk, mivel

lelki egészségének alakulásában ebbéli gátlásai és sikertelenségei,
csalódásai nagy szerepet játszhattak. Az okok között anyakomplexusa sem
hagyható figyelmen kívül. Édesanyja meghatározó befolyást gyakorolt
kezdődő nőkapcsolataira (elég itt utalni az Eőrsi Júliával történtekre), mivel
nem akarta elveszíteni túlságosan is szeretett és okkal féltett fiát. Eőrsi Júlia
szavahihetőségét azonban sokan kétségbe vonják, Féja Géza
megalapozatlan feltételezése pedig említést sem érdemel.

Juhász Gyulánál a nemiérés-kori drasztikus vágyakat vallási elhivatottsága

túlzottan korlátozta, váci kispapsága alatt egyik társának homoerotikus
közeledése pedig súlyos lelki traumát váltott ki benne. Éppen ezért Móra
Ferenc szerint: „…a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való
közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt mindmáig…” Az
Anna-szerelem múzsája, Sárvári Anna („Nusi”) ma már jól ismert az
irodalomtörténészek nyomozásainak köszönhetően. A költő „meglátni és
megszeretni” érzelmét a valószínűleg egyszeri nagyváradi beszélgetésük
során a nagy testű és nem igazán jó képességű, de valóban szőke és kék
szemű színésznő nem viszonozta. Neki gazdag és férfias kitartókra, nem
pedig a pénztelen költő-újságíró-tanárra volt szüksége. Juhász Gyula aztán
e fájdalmából megalkotta tudatában-lelkében – s hál’ isten verseiben is – a
halhatatlan szerelem apoteózisát. Ehhez már nem volt szüksége magára a
nőre, akit később – a versek országosan ismertté válása után – a költő
szerencsétlen sorsának alakulásáért bűnbaknak kiáltottak ki. Nagymihály
Sándor tudósítása szerint a színésznő meg is látogatta a beteg költőt a
kórházban, aki viszont tudomást sem kívánt venni a látogatóról. Sárvári
(családi neve Schall) Anna is önkezével vetett véget hányatott életének
1938-ban.

Juhász Gyula azonban ismert két olyan nőt is, akik hozzákötötték volna
életüket. De Eőrsi Júliát az 1914. évi öngyilkosságát követő románc:

Fekete hídján a halálnak

Fehér szűz jött az életembe.
Júlia
Békéje, láza és szerelme.
Már vártak a sötét göröngyök,
Komoly thuják s a barna sírkert
Júlia
Fölém hajolt s életre intett.
Örök álom helyett valóság,
Köszönöm, hogy kezed nem enged
S visszaad
Életnek, vágynak, gyötrelemnek!

(Júlia, 1914)
és a Júlia-versciklus neki szóló dedikációja – „Szentem, Megváltóm,
Orvosom, – a Tiéd” – ellenére végül is elutasította. A hozzá egy életre
„titkárként” szegődő Kilényi Irmát pedig csak munkatársként
„hasznosította” 1918 és 1937 között. A költő édesanyja őt szívesen elfogadta
volna menyének. 1944-ben a Juhász Gyula-hagyatékot megőrző és emlékét
ápoló Kilényi Irma is öngyilkos lett barátnőjének deportálása után.

Péter László kutatásainak köszönhetően ismert, hogy Juhász Gyulának

voltak alkalmi, általában pénzért vett nemi kapcsolatai, de a nagy francia
festő szájába adott önvallomása tükrözheti az igazságot:

…A szerelem szomorú kéjét

Nem élvezé e törpe gnóm soha…

(Watteau, 1909)

Testi betegségei

Juhász Gyula sohasem emlegette gyermekbetegségeit. Ismeretes azonban

1903-ban, tehát húszévesen kapott has- és mellhártyagyulladása, amely
állítólag tbc-s eredetű volt. Sokat emlegetett az a sérülése, amit 1904.
november 26-án, egy diáktüntetésen szerzett. Ekkor a jobb kezén (noha az
oldalt eltérően adták meg) a rendőrkard okozott súlyos sebesülést (a vágás
a feje elé tartott jobb kezén az inakat is átmetszette, ezért hosszú ideig nem
is tudott vele dolgozni, emiatt tanult meg bal kézzel írni), sebét maga
Dollinger professzor varrta össze, és ennek nyomát egész életén át viselte.
(Emőd Tamás versben is megemlékezett erről az eseményről: „És egyszer
Jézus lehajolt a fáról, / S megsimogatta a kezét, azt a régi / sebhelyet, amit
lovasrendőr kardtól / kapott egy attakon” – In memoriam Juhász Gyula.) A
legnagyobb gondot azonban fejfájása okozta, amely tizennyolc éves korától
haláláig elkísérte. Emiatt a költő gyakorta agydaganatra is gyanakodott,
amelynek kizárása érdekében számos vizsgálatnak vetette alá magát. A
tipikus migrénes és más fejfájások helyett ő az „agynyomás” okozta kínra
panaszkodott: „Állandó heves nyomást érzek az agyamon, valami egészen
különöset, amely megbénítja akaratomat és egyben folytonos
nyugtalanságot okoz” (Patológika, 1917). Miskolczy Dezső e tünetét később
depressziója részjelenségének tartotta.

Külön ki kell térni feltételezett vérbajára. Amikor Juhász Gyulát 1917-ben a

budapesti idegklinikán kezelték, az itt elvégzett Wassermann-reakció
pozitívnak bizonyult. A költő nem tudott korábbi vérbajos fertőződéséről,
mivel nála e betegségnek sem elsődleges, sem másodlagos tünetei nem
jelentkeztek. A részletes orvosi kivizsgálás egyedül a szemében talált
korábbi gyulladásra utaló elváltozásokat („a bal pupilla tágabb, mint a jobb,
a bal szabálytalan alakú, a jobb minimálisan reagál, a bal oldali fénymerev”
– Moravcsik klinika vizsgálati lelete, 1917. október 23-án), amit esetleg
vérbajos fertőződésével is kapcsolatba hozhattak. Ugyanakkor bajának
számos más oka (pl. korábbi tbc-fertőződése) is lehetett. Gondoltak az
esetleges méhen belüli magzati fertőződésre is, feltételezve, hogy édesanyja
megkapta férje vérbaját. A veleszületett vérbajnak azonban igen jellemző
tünetei vannak (pl. az orrgyök látszólagos behorpadása, az ún. nyeregorr, a
száj körüli ragádok, jellegzetes foghibák stb.), amelyek Juhász Gyulánál
nem fordultak elő. A biztonság kedvéért – többször is – salvarsanos
kezelésben részesítették, amely a vérbaj első hatékony gyógyszerének
számított. A kezeletlen vérbajosoknak is csak 10%-ában fordul elő a
harmadlagos vérbaj idegrendszeri szövődménye: a tábesz dorzálisz (a
gerincvelő gyulladásos elváltozása) és a paralízis progresszíva (a bénulással
és más tünetekkel, elsősorban elbutulással járó és egyre rosszabbodó
betegség). Nála ilyet – szemben apjával – sohasem észleltek. Később még
sokszor elvégezték Juhász Gyulánál a Wassermann-reakciót, de
mindig negatívnak találták. Halála után agyát kiváló szakemberek dolgozták
fel, és a vérbajnak semmi nyomát sem lelték meg benne. Így nagy
valószínűséggel a Wassermann-reakció egyszeri félrevezető pozitivitása
okozhatta a költő életre szóló szorongását a vérbaj következményeitől.
Elsősorban a vérbajos géniuszok ismert elbutulásától rettegett, és ez
motiválhatta róluk (pl. Munkácsyról, Nietzschéről, Lenauról) írt verseit. A
Wassermann-reakció időnként – különböző más betegségek vagy hatások
miatt – adhat átmeneti hibás pozitivitást (ilyen az esetek 5%-ában fordulhat
elő). Szomorú érzékelni e hibás orvosi lelet súlyos lelki reakcióját Juhász
Gyula egész további életére, megmagyarázva sorait: „Nem csupán betegek
vagyunk, de nyomorultak is” (Patológika, 1917).

Lelki betegsége

Az elmebetegségek széles spektrumából érdemes kiemelni a két

leggyakoribbat: a tudathasadást (az ún. szkizofréniát) és a
kedélybetegségeket (az ún. affektív pszichózisokat). Az utóbbiak a
gyakoribbak. Enyhébb megnyilvánulásai nem könnyen különíthetők el a
családi és társadalmi konfliktusok és csapások (munkahelyvesztés, anyagi
ellehetetlenülés, a szeretett társ vagy gyermek elvesztése) után jelentkező
természetes szomorúságtól, sőt „búskomorságtól”. Az emberek többsége
azonban ezen előbb-utóbb úrrá tud lenni. Vannak viszont olyan
érzékenyebb lelkű emberek, akik erre nem vagy csak orvosi segítséggel
képesek. Érdemes három csoportjukat megkülönböztetni: a
depressziós személyiséget, a már esetleg gyógyszeres csillapítást igénylő
depressziós vagy mániás-depressziós kedélyállapotot és a már általában
kórházi kezelésre szoruló kedélybetegséget, amely csaknem mindig
depresszió képében jelentkezik.

Juhász Gyulában a depressziós személyiség szinte minden jellegzetessége

megtalálható: már tizenéves korától kedvetlen, pesszimista, humortalan
volt, amely csöndes, passzív, határozatlan magatartással, szkeptikus,
panaszkodó, borongós, aggályoskodó megnyilvánulásokkal társult.
Hiányzott belőle az életöröm, mindenben a rosszat vélte felfedezni.
Mindezt maga is érezte: „Bánat holdudvara vesz körül” – hiszen már első
verskötetében megfogalmazta:

Alkonyi órák: ti vagytok enyémek,

Mikor rózsafényben fölragyog a lélek
S múltak tavaszából egy dal erre téved.
Ti vagytok enyémek alkonyi órák,
Mikor enyhe bánat bársonya hajol ránk
S pompázva kinyílnak a nagy álomrózsák…

(Alkonyati órák, 1905)

Juhász Gyula lelki alkatában később az ún. neuraszténia (amit

jelenleg atípusos depressziós kedélyállapotnak neveznek) jelei –
túlérzékenységéből adódó idegessége, fáradékonysága, gyakori alvászavara
(emiatt rimánkodott: „Aludj te is, te forró kába agy…” – Falusi
éjszaka, 1913), nemi gátlásossága és hipochondriája – elhatalmasodtak.
Ezekhez társultak furcsa fóbiái: váci kispapsága idején, tehát tizenhat-
tizenhét éves korában kényszeresen, naponta ötször-hatszor megnézte az
ajtót, jól csukta-e be; fizikai szenvedésekkel kívánta Istenhez kötődését
erősíteni, így a cipőjéből származó szögeket nyomta a bordái közé stb. E
jelenségekről verseiből és elbeszéléseiből tudunk, ezért lehetnek „költői”
túlzások is.

Élete két korszakában – Nagyváradon, majd az I. világháborút követő

forradalmi események alatt, amikor képességeinek megfelelő feladatot
kapott – borongós kedélyét a túlzott aktivitás (az ún. mánia) váltotta fel.
Ilyen „jobb” időszakok azonban csak rövid ideig adódtak életében.
Ugyanakkor depressziós kedélyállapota alkotókészségét nemigen
befolyásolta betegsége eluralkodásáig. Ennek igazolására elég egy példa:
Babits Mihály ötvennyolc évig élt, és öszszegyűjtött versei négyszázötven
oldalt tesznek ki; az ugyancsak 1883-ban született Juhász Gyula ötvennégy
évesen halt meg, de összes verseit több mint ezer oldalon publikálták.
Ezeken túl több kötetre rúg – igen színvonalas, Adyéval vetekedő –
publicisztikája, amelyben sokkal harcosabb és életigenlőbb. Mintha ezeket
nem is a „költő” Juhász Gyula írta volna…

Depressziós személyisége és életkörülményei miatt a szokásosnál

nehezebben viselte el a folyamatos megpróbáltatásokat. 1905. július 20-i
levelében Kosztolányinak már így panaszkodott: „Hallgatásom oka: teljes,
tökéletes szellemi, erkölcsi, testi-lelki impotencia… Mostanában örökké
beteg voltam… A szenvedés fanatikusa lettem.” Szélsőséges
kedélyállapotáról már 1906-ban versben is vallott:

Ismeritek az érckarmú lidércet?

Agyunkba markol és mi futni tudnánk,
De megkövült kín szörnyű árnya hull ránk
És fölöttünk csattog keselyűd, vad Élet!
Jön éjszaka, mikor lelkünk kigyúlad
S villámos fénnyel a jövőbe lát
S dermedt bánattal, sírva néz reád
Ó éj, ki szemed rémülten lehunytad!
S élünk tovább és vánszorgunk odább,
Futunk. Megállunk. Várjuk a csodát,
Hogy meggyógyít a Tavasz és az Élet,
A Szerelem, a Boldogság, a Fantom!
Ügetnénk egyre, por lep és nap éget
S ama napon megállunk ama parton!

(Új szonettek II., 1906)

Költeményében szinte minden baja fellelhető: az érckarmú lidérc = fejfájása;

lelkének ritka kigyulladása = feldobott mániás időszaka, amit követ a
dermedt bánat = a depresszió. Az utóbbi 1907 után mind gyakrabban
jelentkezett.

Depressziós személyiségének gyökereit apjában találta meg: „Apám, a régi

tengerész, / Kitől e lelket örököltem… (In memoriam… 1915), és rájött:
„minden útam feléje vezet” (Atyámhoz megyek… 1912). Máskor apja fotóit
nézegetve jutottak eszébe a következő sorok:
A korai halál párkái várják
És én vagyok, sötét költő, fia,
Kin nem segít se asszony, se imádság,
Az élete neuraszténia.

(Fotográfiák, 1918)

Hitt az eleve elrendeltetésben, baja örökletességében:

Apámmal együtt ültem a padon…

…
Szemébe néztem, a szemembe nézett…
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el s könnybe vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

(Fátum, 1907)

Apján kívül azonban családjában más nem szenvedett szélsőséges

kedélyállapotban vagy betegségben. Sőt, öccsét, Endrét életvidám
embernek mondták, és húga, Margit is jó lelki egészségnek örvendett.

Depressziójának elhatalmasodásától kezdve Juhász Gyula nyíltan

vágyódott az „áldott semmi” után, „hol nem fáj az agy már”, és „veszteg
alszanak a homokórák” (Önarckép, 1918), ahogy megértéssel emlékezett az
életüket önkezükkel kioltókra már korábban is:

…De azokat siratni nem szabad,

Akik emelt homlokkal halni mennek,
Merész hajósai a végtelennek,
Kik látva a tolongást itt alant:
Közönnyel félreállnak, s mosolyogva
Elindulnak szebb fényű csillagokba.

(Öngyilkosok, 1906)

Egyre gyakrabban gondolt ezért az öngyilkosságra, ami persze a költőknél

nem ritka, különösen a nyugatosoknál. Először első tanári állomáshelyéről,
Máramarosszigetről szökött el („futott” – mint írta az Új szonettekben, 1907.
február 9-én), és állítólag már akkor is az önpusztításra készült. A
következő munkahelye Léván volt, itt nagyon rövid ideig bírta: „A magány
úgy borult rám, mint az őrültre a kényszerzubbony” – panaszkodott később
Rozsnyai Kálmánnak. Pestre utazott, és 1907 októberében a Lánchídról
akarta magát a Dunába vetni, de egy ismerősével való találkozása ezt
megakadályozta. A nagyváradi jobb időszaka után (1908 februárja és 1911
eleje között) Szakolcára került, ahol „a magány és sóvárgás belengte / Mint
enyhe tömjén mindig a szobámat” (Szakolca, 1929), majd innen 1913 nyarán
Makóra. Az utóbbi már közel volt vágyott szülővárosához, Szegedhez.
Mégis, az év végén betegszabadságra ment, és ezután felkereste a nagy hírű
Moravcsik professzort Budapesten, de ő egészségesnek találta. 1914-ben
azonban félig öntudatlan állapotban ment fel újra a fővárosba, és március 6-
án a Nemzeti Szállóban mellkason lőtte magát. Egyhónapi ápolással
mentették meg az életét a Rókus-kórházban, de „Egy golyó megmaradt /
Két borda közt” (Én költő vagyok, 1925) benne. (Öngyilkossága után a
kórházban látogatta meg Eőrsi Júlia, és vette kezdetét plátói kapcsolatuk,
amit aztán később az írónő regényes történetté fantáziált.)

Depressziós kedélye súlyos étvágytalansággal, testsúlycsökkenéssel,

székrekedéssel járt együtt, és éjszaka furcsa álmok kísértették, de
elhatalmasodó depressziója ellenére az élethez való ragaszkodás ösztönét is
képes volt versbe foglalni (Vallomás az életnek, 1914).

Makóra visszakerülvén ő – a hadiszolgálat alól felmentett tanár – próbált

helytállni fronton harcoló társai helyett is. Mindez nagyon kimerítette, és a
háború borzalmai is megviselték. 1917 januárjában idegileg összeroppant, s
1917. március 10-én Budapesten bekerült a Balassa utcai idegklinikára, „az
élő halottak házába”.

Kórházi kezelése – kisebb megszakításokkal – 1917. november 17-ig tartott

(ennek során volt együtt Gulácsy Lajossal, akihez később csodaszép versét
írta), és ekkor vetette papírra ún. Patológika című jegyzeteit. Nem gyógyult
meg: „Míg csak neuraszténiásnak tudtam magamat, addig reggel volt a
legnyomottabb hangulatom. Igaz, ez most is megvan, de estére valósággal
fizikai fájdalmat érzek az agyamban és a szemeim mögött mintha valami
nyomás volna.” 1917. április 17-én ezért orvosilag elmebetegnek
nyilvánították. Egy majdnem sikeres újabb öngyilkossági kísérlete után
Széchenyi képében fogalmazta meg tettét:

…És néha, kora fagyok ködös éjén,

A pisztolyával babrált eltűnődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe…
 (Széchenyi, 1918)

A társadalmi események azonban felrázták, ezért 1918-ban javult állapota:

„Nem bántanak már engem e bánatok, / Nem az voltam én, aki ma már
vagyok” (Régi verseim elé, 1918), de ez csak átmeneti enyhülésnek bizonyult.
1919-ben már újra érzékeli a vészt:

…Alszol, de élsz! Az éji csendben

Fölébredsz és megállsz felettem,
Szívemre szorítod kezed.
Rád ismerek, mester, követlek
S a csöndes és bús őrületnek
Pallóján indulok veled!

(A démonhoz, 1919)

Sőt, várta a kivédhetetlent:

Hátat fordítva a világnak

Fekszem s elnézem a falat…
Valami örvény nyílik lassan…
Nézzük bízvást mélységeit…
A por hadd hulljon porba vissza…

(Betegen, 1919)

1921-ben kényszernyugdíjazták, meglepő módon ez jótékonyan hatott

lelkiállapotára. Kiszabadulhatott az iskolai robotból (noha 1921-től tíz évig
nyugdíját nem folyósították), és újságíróként tevékenykedhetett Szegeden.
A húszas évek ezért élete legtermékenyebb időszakának bizonyultak, ekkor
vívta meg hősies harcát a hivatalos értékrenddel és kultúrpolitikával
szemben. Eközben sem feledhette azonban a veszélyt:

Menekülünk a láthatatlan
És ismeretlen rém elől,
Ki ránk les százezer alakban
És egyszer mégis csak megöl…
Megengedi, hogy meneküljünk
Mámorba, ködbe, bús vakon,
Hogy végre lássuk: itt a vesztünk
S érezzük: nincsen irgalom!

(Haladék, 1926)
S nem tévedett, a tízéves heroikus és magányos küzdelme minden meglévő
energiáját felemésztette. 1929 februárjától újra kezelésre szorult, mégpedig
a budapesti Schwarz-féle idegszanatóriumban, ahol novemberig kezelték,
sikertelenül:

…Jöjj tompa kín, kopár bú, lomha kétség,

Világokat felhőző unalom!
Magányos szenvedésem odújába,
Mint sebzett medve, behúzom magam
S tavaszig ott maradok hangtalan…

(A szépség betege, 1929)

Hazatérte után „Csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő

agynyomással ágyban fekszik, nem tud aludni és nem tud enni” – írta
Kilényi Irma e szomorú jelentést Babits Mihálynak 1929. november 17-én.
Ilyen előzmények után került a szegedi idegklinikára, pedig ekkor sorsa
éppen rendeződni látszott. 1929-ben megkapta a Baumgarten-díjat, amit a
következő két évben is folyósítottak neki. Korábban megszüntetett
nyugdíját is újra átutalták. A szegedi értelmiségi fiatalok pedig egyre
nagyobb tisztelettel övezték.

A végkifejlet

A negyvenhat éves Juhász Gyulát 1929. november 22-től kezdve 1937-ben

bekövetkező haláláig kilenc alkalommal kezelték a szegedi Ideg- és
Elmegyógyászati Klinikán, ottani kórtörténetét ismertette Miskolczy Dezső.
Először azért vették fel, mivel „szegény öreg édes Anyja éjjel-nappal ápolja,
mellette van, mert öngyilkos akar lenni, ezt véli egyedüli megoldásnak
irtózatos helyzetében”. (E sorok is Kilényi Irmának Babits Mihályhoz írt
leveléből valók.) A kórházi felvételekor elmondta: súlyos depressziója arra
a szorongató érzésére vezethető vissza, hogy „én”-jét elveszítette, és ezáltal
„szellemi felépítmény” nélküli, vegetatív életre kényszerült. Mély
depressziója az akkor szokásos ópiumkezelés hatására javult, ezért 1930.
március 8-án hazaengedték. A „rém” azonban nem engedte:

Bennem jár, hallom, mint kopog

Álomtalan, vak éjeken,
Kopog, dobog, indul, megáll
És jár tovább hűségesen.
Figyeli néha, alszom-e?
Figyelem néha: alszik ő?
Fölöttünk ápolónk virraszt,
A végtelen és bús idő…

(A rém, 1930)

1930. július 16-án újból fel kellett venni a szegedi „élő halottak házába”,
mivel depressziója annyira súlyosbodott, hogy az ágyból sem kelt ki sok
napon át, mozdulatlanul feküdt, és beszélni sem igen lehetett vele. Ekkor
lázkúrában is részesült 1931. július 3-ig, amikor kérésére hozzátartozói
hazavitték.

1931. július 15-én már eszméletlen állapotban szállították be a klinikára,

amit a Veronal túladagolása okozott. Világossá vált, hogy a kezelések
ellenére súlyos depressziója időről időre visszatért, és testi-lelki gátoltsága
oly fokot ért el, hogy képtelenné vált elhatározásra, cselekvésre, szellemi
tevékenységre. Értelmi képességeit ugyanakkor– ismeretkincsének és
ítéletalkotásának épsége alapján – érintetlennek találták. Betegségéért
önmagát okolta, kezdetben korábbi iszákosságával, később vérbajával
magyarázva „gyógyíthatatlannak” tartott kóros állapotát, ezért a halált
megváltásnak tartotta volna. Ráadásul ekkor is igaznak bizonyult 1917-ben
leírt önmegfigyelése: „Folyton diagnózisokat állapítok meg magamról és
valami határtalan vágy él bennem, hogy elolvassam a kórrajzomat.” Meg
volt győződve vérbajos agyi szövődményéről, ezért „A legfájóbb mégis
öntudatosan látni, milyen imbecillisnek [értelmileg leépültnek]
mutatkozom, holott tudom, hogy mit kellene tennem, de valami,
ami már erősebb, mint én, nem engedi”, emiatt „Csak vergődöm napról
napra, egyetlen örömöm (?) az a néhány óra, amelyet alva, öntudatlanul
tölthetek” (Patológika, 1917). Kórházi kezelései alatt állandóan erős
fejfájásra, gyomorfájásra és székrekedésre panaszkodott. Az utóbbi jellemző
a depressziósokra, de a morfium is okozhatta. Érdekes módon fejfájása
placebo jellegű „gyógyszer”-kezelésre is enyhült. 1931. július 26-án csekély
javulás mellett engedték ideiglenesen haza.

1932. augusztus 1-jén megint fel kellett venni az idegklinikára fejfájása,

szorongása, gondolatnélkülisége és öngyilkossági gondolatai miatt.
Október 12-én, próbaidőre, hazaengedték, és mivel állapota kedvezően
alakult, otthon maradhatott.

1933. február 5-én került ötödször a klinikára, mivel csak véletlenen múlt
önakasztásának megakadályozása. Felvétele után hosszú ideig feküdt
mozdulatlanul („minden mozgás fájdalmas” – mondta), táplálkozni és
felkelni sem akart, gondolkodása is meglassúbbodott a betegsége előidézte
általános gátoltság miatt. Állapota aztán lassan javult, és kórházi
tartózkodásai során először dolgozni is kezdett, ekkor írta versét a
főnővérnek, aki rendszeresen vigasztalta:

Szépen süt a nap, mondják. Ó igen,

A sírokra is szépen süt a nap,
Apám sírjára is, ki itthagyott,
Fiatalon, egy nagy szomorúsággal,
Amely egyetlen örökségem…

(Egy kedves vígasztalónak, 1933)

Versében egyben magyarázatot is adott bús kedélyének hátterére. Sőt,

április 8-án meg is mutatta magát:

…engem
Elhibázott az Ismeretlen Mester
És most egy kertben, amelyet talán
A paradicsom ellentéteként
Teremtett, bűnhődöm nagy vétkemért,
Mert egyszerűen gazdagítani vágytam
A világot és embert s úgy szerettem
Az életet, ahogy a gyermekek.
Mindig is nagy gyermek maradtam én…

(Önarckép, 1933)

1933. április 9-én hazaengedték.

De már július 5-én hatodszor kellett visszavinni a klinikára súlyos

depressziója miatt. Ekkori viselkedése már agresszív és ingerült:
„összeférhetetlen”, de a kezelés hatására állapota megint lassan javult. Sőt,
szeptember 2-án már verset is írt:

Dísztelen ének ez, mint kopár halom,

Hol névtelen halott virrasztja a telet…
Dísztelen ének ez, mint a hamuszínű
Alkonyi fellegek november elején…
Dísztelen ének ez, halottas, elhaló,
Magát siratja itt magában valaki…
Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy,
Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz…
A költő mondja e dísztelen éneket,
Költő, elátkozott, költő, elkárhozott,
Már régen daltalan, régen reménytelen,
Beteg madár, aki álmában felzokog.

(Panasz,1933)

Október 30-án bizakodó hangulatban hazabocsáthatták, és ekkor csaknem

egy évig elmaradt az újabb kórházi kezelés, de sajnos költői énje ez idő alatt
hallgatott.

1934. július 25-én vették fel hetedszer a klinikára, először a zárt osztályra,
teljes apátiája miatt: nem evett, nem aludt, nem beszélt senkivel. A kezelés
hatására állapota javult, noha elmondása szerint az agyában ürességet
érzett a – nem igazolható – „áz folyamatos rombolása miatt”. Orvosai
javaslatára vonakodva, de verseket is írni kezdett, így az 1934. év
kórházban eltöltött ősze volt 1929 óta a legtermékenyebb időszaka.

Egy hangszer voltam az Isten kezében,

Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

(Egy hangszer voltam… 1934. szeptember 3.)

Egy másik költeményében Nietzsche képében vallott önmagáról:

Mindig magányosabb lett…

És hallgatott az éjben,
Mely körülvette őt,
Míg mosolyogva állt meg
Az elmúlás előtt.

(Nietzsche, 1934. szeptember 24.)

Nem disszimulált:

…E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,

Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.
 (Béke, 1934)

Talán orvosait nyugtatta e sorokkal:

Eljön mindenkinek a pillanat,

Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, se sírás…

(Venit summa dies… 1934)

(E cím Vergiliustól vett idézet: „Eljött a végső nap…”)

De nem érezte tragikusnak az elmúlást:

…Lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek felmutatják.

(Fák, 1934)

1934. december 22-én karácsonyra hazavitte az édesanyja.

Másfél év múlva azonban megint, most már nyolcadszor, mentők

szállították a kórházba, mivel 1936. május 14-én gyógyszerekkel
öngyilkosságot követett el. Ekkor látogatta meg Szabó Lőrinc: „Napok óta
ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan a falnak fordult,
egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson,
és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani.” A kezelés – váltakozó
állapotok után – újra javulást hozott, ezért kérésére 1936. július 23-án
hazaengedték.

De hamarosan eljött a végső nap. Az idegklinikáról való utolsó (1936. július

23-i) távozása után rokonai állandó lehangoltságáról számoltak be, senkivel
sem érintkezett, még édesanyjával sem beszélt. Csak erős altató hatására
tudott aludni, étvágya azonban kielégítő volt, de az újságolvasáson kívül
mást nem csinált. 1937. április 5-én nem kelt fel a szokásos időben, sőt
édesanyja tíz óra tájban sem tudott lelket verni belé. Ekkor vette észre, hogy
az általa őrzött veronálosdoboz, amelyben a költőtől távol, elrejtve tartotta
a napi adagokra elkülönített gyógyszert, üres. Eszerint a gyógyszeres
önmérgezésre április 4-én, születésnapjának estéjén kerülhetett sor.
Édesanyja azonnal értesítette húgát, Margitot, ő pedig az akkor még
Szegeden dolgozó orvos unokatestvérüket. Dr. Kálló Antal mentőt hívott,
de a klinikán minden orvosi erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, mély
öntudatlanságából már nem tudták visszahozni. Szívműködése a
folyamatosan adott nagy dózisú gyógyszerek ellenére egyre gyengült, és a
légzőközpontját is hiába ingerelték az akkor legkorszerűbbnek tartott
gyógyszerekkel. Így 1937. április 6-án, délután 6 óra 45 perckor halt meg az
ötvennégy éves Juhász Gyula.

A kórtörténet értelmezése

Juhász Gyula lelki betegsége megmagyarázható. Édesapjától olyan

„családi” géneket örökölt, melyek erősen hajlamosítottak a szélsőséges
kedélyállapotra. E genetikai adottságát azután előnytelennek vélt külleme,
túlérzékeny személyisége, anyjához fűződő túlzott kötődése, részben
megalapozatlan, részben érthető és egyre súlyosbodó kisebbrendűségi
komplexusa (hiszen az egyetemen a Négyesy-szemináriumnak még ő volt a
vezető személyisége, aztán társai – Babits Mihály, akit ő fedezett fel, és
Kosztolányi Dezső – túlszárnyalták őt) mindinkább felszínre hozta. De
érdemes megemlíteni személyiségének szinte kivételesnek mondható,
pozitív tulajdonságait: ő tudott örülni kortársai sikereinek is, önzetlenül
segítette a fiatal költőket, mint József Attilát, őszintén lelkesedett mások
céljaiért, például Kassák Lajost irodalmi Nobel-díjra javasolta.
Lelkiállapotát ugyanakkor – érthetően – tovább rontotta, hogy nem kapott
képességeihez illő tanári kinevezést. Végül durva megbántásai (1912-ben
elnyerte a Petőfi Társaság névtelen pályázatának díját, de utána
megmondták neki, csak azért, mert azt hitték, a pályaművet Kozma Andor
írta), a nők részéről ért visszautasítások, szegénysége, sőt időnkénti
nélkülözései olyan mértékben provokálták depressziós személyiségét, hogy
szélsőséges kedélyállapota egyre súlyosbodó mértékben uralkodott el rajta,
és depressziója ellen élete végén már küzdeni sem volt hajlandó.
Hangsúlyoznom kell viszont, hogy Juhász Gyula nem volt őrült. Az
életében írt utolsó versek is kristálytiszta és valóságos képet adnak
lelkiállapotáról meg a világról, és talentumának egyértelmű bizonyítékai.
Nem voltak hallucinációi, és nem épült le szellemileg, viszont állandó
önvizsgálata a túlérzékeny és szélsőséges kedélyű művészt téveszmékbe
kergette (utalok a vérbaj vagy alkohol okozta szellemi leépülésével
kapcsolatos félelmeire), és depressziója ihletét meg életkedvét, sőt végül
életét is kioltotta. Ámde műveiből minden orvosi leírásnál mélyebben
ismerhetjük meg a depressziós személyiség, majd a szélsőséges
kedélyállapot, végül a depressziós betegség kínjait és mibenlétét, így a költő
még szenvedéseiből is értéket csiholt számunkra.

A szélsőséges kedélyállapotnak és betegségnek két fő típusa ismeretes. Az

egypólusúnak kétfajta megnyilvánulása lehet: a ritka csak mániás és a
gyakori csak depressziós kedélyállapot, illetve betegség. A kétpólusúra a
mániás és depressziós fázisok váltakozó megjelenése a jellemző. Ezen belül
is három altípust különítenek el, a II. altípusban az enyhébb mániás
fázisokat a súlyosabb és hosszabb depressziós fázisok váltják fel. Az
érintettek állapota progrediálhat: a kezdeti depressziós vagy mániás-
depressziós (ún. cikloid) személyiség átmehet a már súlyos lelki terhet
jelentő szélsőséges kedélyállapotba, amely azonban az alkotást még nem
gátolja, sőt e pokoljárás kínjai akár segíthetik is a költőt a lélek rejtett
bugyrainak feltárásában. Végül – a legsúlyosabb esetekben – a szélsőséges
kedélyállapot már átlépheti a betegség küszöbét, amely általában egyben az
„élő halottak házába” való bebocsátást is jelenti, és ebből az élőhalottságból
sokan önként a valódi halottságba menekülnek. Mindezek kísértetiesen
ráillenek Juhász Gyulára, aki tehát a mániás-depressziós kedélyállapot II.
típusában, majd depressziós betegségben szenvedett, és önkezével vetett
véget életének. E lelki bajért a 23 pár kromoszómának mintegy öt helyén
lévő gének a felelősek, és hatásuk elsősorban az agy homloklebenyében
lévő központok csökkent szerotonintermelődése révén érvényesül.
Mindezek azonban csak a hajlamot jelentik, amit ártó külső hatások
provokálhatnak (és ebben bőven volt része Juhász Gyulának), vagy esetleg
védő tényezők (a pozitív családi hatásoktól az életmódon át a
gyógyszerekig) elnyomhatnak. Juhász Gyula kórképében az elsőfokú
rokonok 15%-ának érintettsége várható, valójában azonban 25% bizonyult
betegnek. A két szülő és a két felnőttkort megért testvér közül az édesapa
volt depressziós. Az ilyen számbeli eltérések az egyes családokban
gyakoriak, mivel a genetikai szabályszerűségek csak a nagy számokra (sok
család összesített adataira) érvényesek. A szélsőséges kedélyállapot és
betegség orvosi kezelésében az elmúlt években jelentős előrelépésnek
lehettünk tanúi, elsősorban az egyre hatékonyabb gyógyszereknek
köszönhetően. Így ma Juhász Gyula állapota bizonyosan javítható lenne, sőt
valószínűleg ennek betegségbe torkollását is meg lehetne akadályozni. A
költő viszont ekkor nem mutathatná meg „elkének örvényét” és „dermedt
bánatát”.

Juhász Gyula életét szélsőséges kedélye határozta meg. Emiatt nem nősült
meg, és mondott le a gyermekáldásról, amely például öccsének megadatott.
Lelki betegsége jelentősen megrövidítette életét is. Édesapja negyvenkilenc
éve, édesanyja kilencvenegy éve alapján Juhász Gyula várható élettartama
hetvenhárom év. Ebből tizennégy évet rabolt el a betegség. A rendelkezésre
álló kórházi adatok szerint testi egészsége kifejezetten jónak volt mondható,
az önként vállalt halál nélkül tehát hosszú ideig élhetett volna. Húga
(nyolcvannyolc év) és öccse (hatvankilenc) élettartama meg is felelt e
várakozásoknak, figyelembe véve a nemek eltérő életesélyeit. Arra is
érdemes utalni ugyanakkor, hogy édesapja is hetvenhat évig élhetett volna,
ha fiatalkori vérbajos fertőzése és súlyos depressziója nem pecsételi meg
sorsát. Az apai gének nélkül pedig a fiára is sokkal szebb jövő várt volna.
Viszont éppen lelki szenvedései hozták ki költői adottságai maximumát,
mindezek ismeretében ezért nem érthetek egyet Testamentumával (1919):

Ha emlékeztek, mit daloltam én,

Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.
Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.
Én botorkáltam s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.
Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor féluton.
Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthata könnyemtől szemem
Sokáig a fölpirkadó napot…

– mivel éppen kórtörténetének megismerése teszi életművét megrázóan

emberivé.

Köszönetnyilvánítás

Nagyon hálás vagyok dr. Péter Lászlónak és dr. Csaplár Ferencnek a fontos információkért és a kézirat
elolvasása után közölt hasznos megjegyzéseikért. Különösen köszönöm dr. Thekás István segítségét,
aki a családi adatok és ismeretek közlésével segítette tanulmányom megírását. Végül sokat
köszönhetek Bodnár Máriának a nehezen beszerezhető irodalmi források rendelkezésemre
bocsátásáért.

FELHASZNÁLT FORRÁSOK

Ady Endre: Válogatott levelei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1956.

Belia György (szerk.): Babits – Juhász – Kosztolányi levelezése. Új Magyar Múzeum. 3. Akadémiai Kiadó.
Budapest, 1959.

Csaplár Ferenc: Pesszimizmus, részvét és szeretet. Juhász Gyula indulása, 1883–1902. Egyetemi
szakdolgozat, 1961; egy fejezete publikálásra került: A váci intermezzo. Fejezet Juhász Gyula
életéből. Irodalomtörténeti Közlemények, 1965. 2. szám. 204–210.

Diószegi Sámuel: Hic fuit… In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 429–
431.

Féja Géza: Juhász Gyula rejtélye. Kortárs, 1958. 2. szám. 250–256.

Juhász Endre: Megjegyzések Péter László dr. „Juhász Gyula szerelmei” tanulmányához. Kézirat.

Juhász Gyula: Összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1959.

Juhász Gyula: Patológika. In: Juhász Gyula: Összes Művei, V., Prózai írások, 1898–1922. (Szerk. Péter László.)
Akadémiai Kiadó, Budapest, 555–564; 692–695.

Juhász Gyula: Holmi. Genius Kiadó, Budapest, 1929.

Juhász Gyula: 1883–1937. (Szerkesztette: Paku Imre.) Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962.

Kilenyi Irma levele. In: Belia György (szerk.): i. m. 326–327.

Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1958.

Lakatos Attila–Péter László: A Kálló család gyulai eredete. In: Lakatos Attila–Péter László: Juhász Gyula és
Gyula. A Gyulai Erkel ferenc Múzeum Kiadványai, 10. Gyula, 1959.

Magyar László: Anna a betegágynál. In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962.
526.

Miskolczy Dezső: Juhász Gyula betegsége és halála. Orvostörténeti Közlemények, 1963. 27. 165–203.

Móra Ferenc: Juhász betegsége. In: Juhász Gyul, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 245.

Nagymihály Sándor: Egyszer beszéltem vele. Halk beszélgetés Annával, Juhász Gyula legszebb szerelmi
verseinek múzsájával. Magyar Hírlap, 1937. ápr. 25. 93. szám és In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1962. 172.

Péter László: Adatok Juhász Gyula életrajzához. Irodalomtörténet Közlemények, 1959. 63. (2. szám) 307–
328.

Péter László: Juhász Gyula betegségtudata. Orvosi Hetilap, 1983. 124. 1205–1207.

Rozsnyai Kálmán: Pauvre Leian. Emlékek Juhász Gyuláról. Napkelet, 1937. júl. 1. 439–444.

Szabó Lőrinc: Találkozások. In: Juhász Gyula, 1883–1937. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962. 500–506.

Vásárhelyi Júlia: A fiatal Juhász Gyula. Délmagyarország, 1940. 10. szám, 3–24. (Különnyomat.)