Alekszandr Puskin

A bahcsiszeráji szökőkút

Fordította
Szabó Lőrinc

Szemét lesütve ült Girej,

Szájában füstölgő borostyán,
Rab udvara leste, mivel
Deríthetné fel a komor kánt.
A palotában néma csend,
Görnyedő, szorongó alázat
Fürkészte: a harang s a bánat
Az úr mord arcán mit jelent?
De intett, gőgösen, a zord kéz,
Türelmetlen, s földig hajolt és
Tovarebbent a szolgahad.

A teremben maga marad

A kán, sóhaj emeli keblét,
Most már vetheti szigorú
Arcáról zajgó lelke leplét:
Így festi a víz tükrös öblét
A közel égiháború.

Mi forrhat benne? Mily kegyetlen

vágy s terv zsúfolja s gondolat?
Had hívja megint Moszkva ellen?
Vagy úr törvényt Varsóra szab?
Vérbosszú álma gyújtja arcát?
Fellázadt sok hű csapata?
Özönlő népek riogatják
Vagy a cselszövő Genova?

Nem, un harcolni, a dicsőség

Nem mozdítja félelmes öklét,
Távol van tőle a csata.

Háremébe hatolt talán a

Bűn útján a szentségtörés,
S egy gyaurnak adta szívét
A rabság és gyönyör leánya?

Nem, Girej asszonyainak

Félénk eszébe semmi métely
Nem jut, bús börtönükben, éber
És hideg őrizet alatt
A vigasztalan unalomban
Nincs árulás, nem kél sehonnan
Hívó hang: szépségük örök
Árny rejti, titkos néma átkok:
Melegház üvege mögött
Élnek így az arab virágok.
Számukra mind örömtelen
Fut tova nap és hónap és év,
És velük veszti vágya éhét
Az ifjúság s a szerelem.
És az órák folyása lassú,
Egyforma a holnap, a ma,
Az öröm ritka csoda: hosszú
Renyheség a hárem ura.
A fiatal nők, meg akarva
Csalni szívüket egy kicsit,
Csevegve, játszadozva tarka
Cicomáik cserélgeti,
Vagy hol a sok fénylő szökőkút
Sugara fölszáll és lezúg,
Ott imbolyg fák közül előbújt
És tovatűnő csapatuk.
Köztük jár-kel az eunuch,
Akit rászedni lehetetlen,
Szeme oly gonosz, s füle úgy
Buzgólkodik a figyelemben.
Ő szabja meg s ő őrzi ellen
A nap rendjét. Amit a kán
Akar, neki az az egyetlen
Törvény, azt lesi, a Korán
Szavait se hűségesebben.
Szerelmet lelke nem kíván,
Rest bálványként tűr dacot és gúnyt,
Dévaj kihívást, megvetést, unt
Könnyet, szitkot, megtört szemet,
Kárba vész sóhaj, gyűlölet,
S epedő, könyörgő tekintet.
Hogy mi a nő, ismeri mindet,
Az álnok, asszonyi nemet,
Ha rab, ha szabad, egyre megy:
Mézmosoly, édes szemrehányás
Nem hat rá: ő oly hideg, ádáz,
Hogy nincs, aminek hinne, szó.

Déltájt, mikor a lángoló

Napban a nők fürödni mennek,
S bomló-szikrázó hajukat
S szívbűvölő bájaikat
Hab csókja és enyhe permet,
Ott van mulatozásaik
Válhatatlan őre, s unottan
Nézi meztelen foglyait.
S az éj sötétjében is ott van,
Járja az alvó háremet:
Neszt sem adnak a szőnyegek,
Készségesen nyílnak az ajtók.
És ő fekhelytől fekhelyig
Oson: a kán asszonyait
Lesi, mit mondanak az arcok
Álmukról: minden motozást,
Remegést, sóhajt, susogást
Rögtön észrevesz, és jaj annak,
Aki ajkáról önfeledt
Álmában idegen nevet
Röppent, vagy bűnös gondolatnak
Árnyát közli társnőivel.

Mért oly szomorú hát Girej?

Csibukja kihűlt… Mozdulatlan,
De mint a ki egy jelre pattan,
Az eunuch a küszöbön áll.
Az úr felkél, előtte már
Nyíl az ajtó, sarkig kitárva,
S ő indul, szótlan, a minap
Még szeretett hurik lakába.

Azok gondtalan s urukat

Várva, szőnyegek sima selymén
Üldögélnek, pajzán csapat,
Vagy a szökőkútnál hevervén,
Gyermekded nézik, a halak
Az áttetsző medence alján
Hogy játszanak, keringenek
S hogy úsznak egy-egy fiatal lány
Vízbe dobott gyűrűinek
Miközben rabnők, halk s szel1d raj,
Friss szörbettel szolgálnak, és
Szinte fölverik az egész
Háremet édes dalaikkal

TATÁR DAL

„Igaz kárpótlást, végtelent, ád

Az ég a földi könnyekért:
A vén fakír meglátja Mekkát,
S boldog, hogy –bár szenvedve –élt.

Boldog, akit a Duna vérző

Partjain ért dicső halál:
Elébe a mennyben igéző
Mosollyal hurik raja száll.

De még boldogabb, óh, Zaréma,

Aki élvez, szerelmesen,
És téged cirógat a néma
Háremben, Rózsám, Kedvesem!”

Így dalolnak. De hol a hárem

Gyöngye, szerelem csillaga,
Zaréma? Már csak üres álom,
Hogy oly szép, azt hallania,
Mint pálma, mit szél dühe tépáz,
Ifjú feje úgy csügged el,
Semmi sem érdekli: Girej
Nem szereti többé Zarémát!
Elhagyta! ... Ah, pedig van-é
Grúz lány még egy ily termet, alkat?
Dús fürtjeid kétszer csavartad
Liliomhomlokod köré,
Igéző szemed fényesebb, mint
A nap, szebb, mint az éjszaka!
Tegnap több mámort és ma több kínt
Kinek mond s mondott a szava?
Kinek ajka gyújt ily parázs kéjt?
Izzóbb kép kinek ajkait?
Hogy bír, veled telítve, másért,
Idegenért dobbanni szív?
De, közömbösen és kegyetlen,
Kerül Girej, s te megvetetten
Csak sírsz sok árva éjszakán
Te gyötrődsz, s egyre komorúl ő,
Mióta itt van, itt az új nő,
A hercegi lengyel leány.

Nemrég történt csak, hogy az égbolt

Fényét meglátta Mária,
S hogy kinyílt, virult, az se rég volt,
S hogy a hercegnek vigasza,
Gyámola lett a drága gyermek
Ő mondta így, az ősz apa,
És számára törvényt jelentett
A lány ifjú akarata.
Egy gondja volt csak: Máriának
Boldog legyen az élete,
S tavaszi lelkét percnyi bánat,
Még az se árnyékolja be,
Hanem, mint a napfény, ragyogjon,
S hogy majd még asszonyfővel is,
Ha visszagondol, régi, friss
Varázzsal vonzhassa az otthon,
A sok víg, álomröptű nap.
És álom volt a lány, igézet,
Epedő kék szem, szende lélek,
Csupa szép s élénk mozdulat.
Amivel szinte záporozta
A természet, megsokszorozta
Művészetével: lakomák
Csodálták hárfáját s dalát,
Úgyhogy tolongtak a kezéért
Nemesek és gazdag urak,
S érte ifjú, szenvedélyét
Titkolva, nem egy megszakadt,
Míg ő, kinek nem verte lelke
Csöndjét még fel a szerelem,
Barátnői közt, mit se sejtve,
Az ős kastély termeiben
Szórakozva élte világát.

Így volt ez. Rég? Nem. A tatárság

Lengyelországra tört vadul:
Emésztő láng se száll, ha gyúl
A gabona, oly szörnyű gyorsan.
A dúlt ország egyszerre porban,
Háború volt: nincs több nemes
Mulatság, erdő, falu hallgat,
Nincs már helye világi dalnak:
A kastély árva és üres.
És üres Mária szobája…
A kápolnában, hol hideg
Álmukban ősök –koronázva
És címeresen –fekszenek,
Új síremlékeket emelnek…
Az apa halott, rab a gyermek…
Kapzsi utód lett úr a váron,
S pusztító járma becstelen
Súlyosul a messzi határon.

Óh, jaj, a bahcsii terem

Őrzi a hercegi leánykát:
A hűs szerájban sorvadoz,
Könnyes magányában, sóhajos
Kínok közt. Kíméli az árvát
Girej : álmát zavarja a
Boldogtalan lány bánata,
És foglya kedvéért a kán
Enyhít a hárem szigorán.
Az új szépséghez a mogorva
Őr nem léphet be, a herélt,
Se éj, se nap, hogy betakarja,
Vagy igazítsa fekhelyét,
Szemét se meri ráemelni:
Magában élhet, csöndesen,
Rabnőjével a fejedelmi
Hölgy a rejtek fürdőhelyen.
Maga a kán is fél zavarni
Foglya nyugalmát, akinek
A pompázatos hárem egy
Távoli részét adta lakni:
Az a szoba most szinte egy
Földöntúli lényt rejteget.
Ott éjjel-nappal ég a lámpa
A Szent Szűz bús arca előtt,
A lélek Tőle kap erőt,
Ő a tört szív vigasztalása:
A csendben bizalom lakik,
És megnyugvást ígér a hit,
S egy közeli és jobb világra
Emlékeztet a rabot…
Irigyeitől távol ott
Sír ő, s míg kint a szenvedők is
Élvezik őrült mámoruk,
Bent szigorú szentséget őriz
Egy megmentett parányi zug,
És így a szív, bár száz veszélyt és
Gyászt s bűnt rejt minden pillanat,
Szent zálog, egy isteni érzés
Megtisztult edénye marad…

……………………………….
……………………………….

Éj van, árny borult az üde

Tauria zöld mezőire,
Babérliget messze ködéből
Idecsattog a csalogány,
Csillagok tábora után
Feljön a hold, s a tiszta égről
Porló ezüsttel hinteget
Völgyeket, erdőt, hegyeket.
Fehér fátylakba burkolózva,
Árnyként, mely jön s oson tovább,
Bahcsiszeráj utcáin át
Most sietnek találkozóra
Kapun ki-be s kapuk előtt
A tatár nők és szeretők.
A palota már néma. Csendes
Éj altatja a háremet.
Csak a nesztelen éj piheg,
Más semmi. Végigjárta rendes
Elenőr-útját a herélt,
S alszik, de buzgó ijedelme
Lelkét most is zaklatja benne:
Álmában is azzal csatáz,
Hogy minden perc új árulás,
Hol ingsuhogást, suttogást hall,
Hol úgy véli, hogy hang kiált,
Füle csapja be –holtravált,
Szíve riad s fél, csupa láz s jaj,
Úgy figyel, előrehajol…
De: csönd… Csak a szökőkutaknak
Dallamos muzsikája szól
A medencékben. S mind vadabbak
A fülemülék dalai,
Kik a rózsáknak könyörögnek,
Az őr soká hallgatja őket,
Majd álma visszaöleli.

Keleti éj! Hol lelni párját

Sötét bájodnak? Kéjeid
Mézt szűrnek azoknak, akik
Mosolygó Prófétáid imádják!
Házuk mily pompázó, buja,
Kertjeik: virágzó csoda,
Óh, meghitt háremek sötétje,
Melyet elönt a holdvarázs:
Mily csönd gyűl az ember szívébe,
Mily gyönyör s elragadtatás!

………………………………..

Mind alszanak a nők. Csak egy nem:

Alig lélegzik, felkel és
Indul ki. Hogy remeg a kéz!
A zár enged, s ő visszaretten
A nagy éjtől. Nem. Megy. Ijedten
Les a sarokba: a herélt
Csak meg ne törje szenderét…
Óh, az a szív kérlelhetetlen,
S alva is lát a vén zsivány! …
S elsuhan előtte az árny.

…………………………….

Az új ajtónál tétovázva
Érinti reszkető keze
A meghitt zárat… Vissza? ... De
Már belépett, s egyszerre tágra
Nyitja két káprázó szemét.
A látvány titka fogva tartja:
Magányosan virraszt a mécs,
Szentségtartó ragyog alatta,
S a Szeplőtlen Szűz szelíd arca
S a Jó jelképe, a Kereszt…
Grúz lány, te láttad egykor ezt,
Láttad, még otthon: az riasztott,
Az ébresztett fel valamint:
Lelkedben drága, régi hangok
Zendültek, halk emlékeid! . . .
Előtte feküdt a vetélytárs:
Arcán szűzi álom heve
És még friss könnyek tündököltek
Bágyadt mosolyban: hogyha méláz
A hold, akkor ragyogja be
Így az esőgyöngyözte földet.
Szinte mintha égből leröppent
Angyal álmodott volna ott,
Ki siratja a sok rabot,
A háremét, Éden leánya…
Óh, Zaréma, szíved mi bántja?
Jaj, egész lelke elszorul,
Letérdel akaratlanul
S imádkozik: „Könyörülj rajtam,
Hallgasd meg, amit kér az ajkam!”
Mozgása, szava, sóhaja
Elrezzenti a szűzi szendert:
Döbbenten nézi ágya mellett
Az idegen nőt Mária.
Remegő kézzel és zavartan
Fölemeli s úgy kérdi halkan:
„Ki vagy, ki éjnek idején
Hozzám jössz?” „Óh, hozzád, tehozzád
Hozom szívemnek árva sorsát,
Melyben csak te vagy a remény.
Számomra az üdv testet öltött,
S élveztem, soká, gondtalan…
De üdvöm immár odavan!
Elveszek, hallgass meg, könyörgök.

Nem itt – nagy messze a hazám,

De képei a múlt napoknak
Emlékemben, bár tétován,
Ma is varázsosan ragyognak:
Bércek öveznek, szilajon
Zúgó víz, hegyek, óriások,
És áttörhetetlen vadon
És más törvények, más szokások.
Mi hozta ide utamat,
Azt nem tudom, már csak a tengert
Látom, s fent, vitorlák alatt,
Látok még valakit, egy embert,
Egy férfit… Bánat s félelem
Eddig nem ijesztett sosem,
S a háremben, békés magányban,
Virágként, mely repesve nyit,
Alázattal, megadva vártam
A gyönyör első csókjait.
Titkos vágyaim teljesültek.
Girej földi örömökért
Megutálta a szörnyű vért,
A harcot, portyát, és derültebb
Lélekkel háremébe tért.
Vágyva sorakoztunk elébe.
Ragyogó szeme hallgatag
Átfutott rajtunk, s rám tapadt.
Nevem mondta… S azóta vége
Nem volt üdvünknek: tiszta láng
Maradt szerelmünk: se gonosz vád,
Se gyanú, e mérges fulánk,
Semmi féltékenység s unottság
Nem zavarta fényét soha…
S ekkor jöttél te, Mária!
Jaj, a lelkét azóta bűnös
Gondolatok töltik tele:
Panaszomra válasza hűvös,
Nem ad szívem könnyeire,
Sóhajaimat unja, semmi
Kedve, mint rég, velem csevegni,
Szerelme hozzám megfagyott…
Nem te kavartad ezt az örvényt,
Tudom, nem bűnöd, ami történt…
De most jól figyelj: szép vagyok,
Az egész háremben egyetlen
Vetélytársam csak te lehetsz,
De én szenvedélyre születtem,
S ahogy én, te sosem szeretsz:
Gyenge lelkét mért zaklatod hát
Hideg szépségeddel? Szívén
Hadd legyek én úr! Ő enyém:
Csókjai ajkam bíborozták,
Hozzám szörnyű eskü köti
Minden gondolatát örökre –
Világom ő, mint én neki,
S jaj, a hűtlensége megölne…
Lásd, térdet hajtok és fejet,
És sírva szólok, és remegve,
Nem vádolva –nincs mért! –csak esdve:
Hagyd meg régi Girejemet,
Add vissza békém, régi üdvöm !...
Ne felelj semmit: ő enyém,
Csak beléd vakult. Kérleléssel,
Ha tetszik, daccal, megvetéssel
Fordítsd magadtól énfelém.
Esküdj! Én ugyan a Koránért
A kán rabnői közepett
Elhagytam régi hitemet,
De a vallás, melyben anyám élt,
A tied –esküdj arra, hogy
Girejt Zarémának hagyod…
Másképp… ha nem… ha lehetetlen…
Vigyázz: van tőröm, fegyverem! ...
Én a Kaukázusban születtem!”

Így szólt s eltűnt. Lélektelen

Nézett a hercegnő utána.
A kínzó szenvedély maga,
Mint a sötét éj zavara
Hatott az ártatlan leányra,
De hogy iszonyúak a szavak,
Megsúgta a zord indulat.
Mi könny menti meg, mily könyörgés
A gyalázattól? Végzete,
Hogy szűz ifjúsága letelt, és
Most ágyasnak kell lennie?
Nagy Isten! Bár hagyná meg e
Rejtek zugban Girej örökké,
Vagy jönne gyors vég, hogy sose
Kelljen már rettegnie többé
Attól, ami még hátra van!
Óh, Mária, mily boldogan
Itt hagyná e vészes világot!
Ami szent volt, mind tovaszállott,
S múlt nincs, csak az álmaiban!
Mit vár a romok közt, ahol
Elhamvadt minden menedéke?
Órája ütött, égi béke
Hívja fel, s szülői mosoly.

……………………………..

Szállt az idő, Mária nincs már,

A szép árva elszenderült,
Ahová vágya szárnyain szállt,
Új angyalnak égbe került.
Mi vitte sírba: Tán a fogság
Reménytelen, nagy bánata?
Betegség? Más baj? Oka volt száz:
Ki tudja ?! ... Nincsen Mária! …
A hárem gazdátlan. Girejre
Nem hat többé a női báj,
Gonoszul kergeti tatát
Hadait az idegenekre,
Vérszomjasan, gyilkolva, dúlva
Vágtat viharos háborúkba,
De új érzések fojtva-gyúlt
Tüze perzseli őt is: éles
Kardját gyakran emeli véres
Sújtásra, aztán mégse sújt,
Csak áll, sápadtan, dermedezve,
Körülnéz, ajkán valami
Rémült susogás –hallani –
Tán egy név kél, és íme össze-
Folynak két szeme könnyei.

Soha többé nem látta arcát

A hárem, az elfeledett.
Vénül és fonnyad a rideg
Herélt körül a fiatalság,
A sok bús nő. Az egykori
Grúz lányt, ki oly szép volt, remek szép,
A hárem néma őrei
A rohanó vízbe vetették
Azéjt, hogy a hercegi lány
Szűnt meg szenvedni, ő is, és e
Kis jel azt mondja: bűne tán
Oly szörnyű volt, mint büntetése.
A Kaukázus népeire
És a békés orosz tanyákra
Tüzét elszórva a fene
Girej visszatért Tauriába,
S márványszökőkutat emelt
Mária nevével a kert,
A szerájkert csöndes zugában.
Az emlékmű mohamedán
Holdján kereszt áll glóriában.
(Vakmerő jelkép, igazán,
Torz vétke az ostobaságnak!)
Feliratát pár röpke század
Máig sem emésztette el,
És az idegenszerű fej
Szeme mögül keskeny patakban
Könny csurog megállíthatatlan
A hideg márványon alá:
Bús anya sír így, fájva, halkan,
Vízbefúlt gyermeke után.
A környék lányai pedig,
Őrizve titkát tűnt időknek,
A komor emléket a Könnyek
Szökőkútjának nevezik.

Elhagyva végre vad világát

Tivornyáimnak, Északot,
Felkerestem a bús romok
Bahcsiszeráji palotáját.
Bolyongtam az egykor vidám
Folyosókon, ahol a népek
Ostora, az iszonyú kán,
Harc után dőzsölt, heverészett,
Fényűző tétlenség ura.
Még most is kéjt lihegnek a
Tört csarnokok, a buja kertek,
Rózsa lángol, vizek szökellnek,
S rajzot kúszó venyige von
Az aranycsillámú falon.
Láttam, düledeznek a rácsok,
Mögöttük, borostyánfüzért
Morzsolva, eleven virágok,
Sóhajos nők halk raja élt!
Láttam temetőjét a kánnak,
S a királyok végső lakának
Kőturbános oszlopait
Nézve úgy éreztem: a végzet
Márványnéma szavai élnek
Bennük, s a halált hirdetik.
Hol azok a kánok? A hárem?
A gyász s csönd szinte rám tiport.
Oda minden! ... Csak a varázs nem,
Mellyel a szív úgy tele volt:
A zengő víz s a rózsamámor
Fölemelt, kivitt a világból,
Valami titkos lelki fény
Öntött el édes mámorával,
S a kert mozgó árnyai által
Egy nőalak suhant elém! …
……………………………………

Barátaim, kinek az árnyát

Láttam ott? Mondjátok, kinek
Arca kísért annyi szobán át?
Ki volt, ki folyton követett?
Az angyal Mária jelent meg,
Vagy a lázlelkű gyötrelem,
Zaréma kísértett a termek
Során, dúltan s féltékenyen?

Emlékszem, egy még földi szépség

Volt az a szép arc, drága szem:
Az kapja száműzött szívem
Minden parányi rezzenését! …
Elég! Hagyd abba, esztelen!
Üres epedés, hagyj, ne zaklass!
Megkapta már, amit te adhatsz,
A boldogtalan szerelem:
Térj észre! Kínjaid rabágyát
Csókolni még meddig fogod
S szerénytelen lanton világgá
Zengeni őrült bánatod?

Múzsák híve, béke barátja,

Felejtlek, hírnév s szerelem!
Óh, Szalgir partja, nemsokára
Színeid köszöntik szemem!
Zöld pástok, lejtők, zegzug öblök,
Meghitt emlékek őrei,
S tauriai habok, özönlők,
Ti fel fogtok deríteni.
Óh, szem vigasza földi pompán!
Él minden! Bércek erdei!
Óh, völgyek varázsa! Borostyán!
Szőlők drágakő-fürtjei!
Hullám s jegenyék hűse:
Minden érdekeltnek!
Remény ott és édes vigasz,
Ha jön a reggel rózsaszínben,
S hegyi útján parthoz fut az
Odaszokott ló, és az ember
Elé zöld végtelen terül,
És tündökölve zúg a tenger
Aju-Dagh sziklái körül …