Aldozati barany

Mert az
áldozat nem más, mint mindazoknak a dolgoknak megtagadása,
amiket a természeti ember mint élvezeteket igényel
magának.

Amint megtér, egyszerre tudatára döbben

annak, hogy hiszen ő nemcsak anyag, hanem lélek is, és mint
ilyennek, el kell számolnia mindarról, amit érzett, gondolt, cselekedett,
és amit még ezután fog érezni, gondolni és cselekedni.
Aki tudatára ébredt annak, hogy ő szellem, az már be is lépett a
szellemvilágba.

és ott tart, ahol a beszédem elején felhozott példámban

az a lélek tartott, aki halála után a szellemvilágban a
lelke tartalmát selejtezni kezdte.
A még testben élő megtért
lélek is azonnal hozzáfog a selejtezéshez; sorra veszi a lelkében
az emlékezet szálán felfűzött emlékeket, és vizsgálni kezdi azokat,
kezdve az utolsón a legelsőig. Hiszen most már ő is maga
előtt látja az igazság tükrét. Ő is keserű könnyeket hullat azok
fölött az emlékei fölött, amelyek nem állhatnak meg az igazság
törvénye előtt. De nemcsak, hogy könnyeket hullat, hanem erős
elhatározással igyekszik mindent, amit helytelenül cselekedett,
elhagyni, és mindazt megbánni, amit rosszakaratúlag gondolt,
érzett vagy cselekedett, s igyekszik — hacsak lehet — mindent
helyrehozni önmagában és a környezetében. Ahogyan az emberek
mondani szokták: térdig lejárja a lábát, csakhogy kiegyenlítse
a tartozását azzal szemben, akivel szemben igazságtalan
volt. Sorra vesz mindent, igyekszik semlegesíteni, ami a múltból,
mint sötét folt maradt a lelkén, imádkozik és megalázkodással
könyörög kegyelemért.
Mindez az ő szellemvilágbeli feladatát képezte volna, de a megtérés
folytán még a testben végzi el.
Miután pedig a földi világban
is tovább kell élnie, itt már nagyon vigyáz, hogy valamiképpen
a lelke tartályába szennyes, helytelen, tisztátalan elem
ne kerüljön; nagyon megszűri az impressziókat, amelyeknek a
lelkét megnyitja; nagyon megválogatja a társaságát is, és erélyes
gesztussal elvágja azokat a szálakat, amelyek a bűnhöz, a
rossz szokásokhoz, a rossz emberekhez kötötték.
Új világ tárul
fel előtte; lelkében megnő a vágy a jó után, s megduzzad, megerősödik
az akarata a sátáni erőkkel szemben való ellenállásra.
Így megtisztul a lelke, sőt — amint azt nektek egy múlt alkalommal
már részletesen kifejtettem — azáltal, hogy a gondolatai
és érzései kitisztulnak, s a lelkéről a foltok eltűnnek — a
teste is megtisztul, meggyógyul, mert megerősödik, kiveti magából
a salakot. Ez a természetes
magyarázata annak, hogy a megtért ember egy élet alatt
két, sőt három élet eredményét is elérheti.

A megteres elonyei:
a megtérés szükségességét, mint az üdvösségre való előkészülés egyetlen
feltételét.
-nem kell a megszületés és meghalás egyaránt kínos procedúráján
keresztülesnie, amelyek mindegyike a szellem teljes elaléltságát
vonja maga után hosszú időre.
-nem kell a megszületéstől a test kifejlődéséig eltelő évtizedeket tétlenül szemlélnie,
— mert amíg a test fejlődik, a szellem úgyszólván tétlenségre
van kárhoztatva, értékes munkát nem végezhet.
-Ennek oka az, hogy az idejében való lélekben és igazságban történt
megtérés megtisztítja a lelket és a testet, a megtisztult lélek
és test megtisztult szervei pedig mindvégig híven szolgálják
az őket uraló szellemet. És ha késő kort ér is el az ember, amikor
a szervei már valóban megfáradtak és rugalmasságukat elvesztették,
a szenilitás akkor sem jelentkezik;
-nem kell átvészelnie azt az időszakot, amelyet serdülő korszaknak
neveztek. Mert ez a testbeöltözött szellem legveszedelmesebb
korszaka, mivel az érzés- és vágyvilága ebben a korszakban
veri a legmagasabb hullámokat. Ez az a korszak,
amelyben az emberlélek a legvadabb szélsőségekre hajlandó,
amikor a legjobban befolyásolható, a jóra is, meg a rosszra is,
de mert a földi emberek túlnyomó részben — körülbelül 80%-
ban — inkább a rosszra befolyásolhatók, azért ez az a kor,
amely az elbukás eshetőségeit óriási százalékban magában
hordja.
A legtöbb ember ebben a korban bukik el. A legtöbb ember
ebben a korban fecséreli el azokat a mágikus erőket, amelyeket
az élet átélésére kapott. A legtöbb ember élete ebben a korban
vesz ferde irányt,
-Mikor pedig megtér a szellemvilágba, s a lelkében még mindig
ott rág a kétely és az aggodalom azok miatt, amiket a megtérése
előtti időben cselekedett, boldog meglepetéssel tapasztalja,
hogy már a földön elvégezte azt a munkát, amely a szellemvilágban
várt volna rá.

Az áldozat fogalma ott kezdődik,

amikor valaki a természettörvényt megtagadja, amikor egy
eszméért az életösztön, az élet kedvezései ellenére cselekszik.
Ha valaki hazája iránt való szeretetből önként otthagyva kényelmét,
otthonát, a harctérre megy, akkor egy eszméért ment
el önmagát feláldozni; s mikor mindazokat a jókat, amiket
számára a föld biztosított, elhagyja egy eszméért, már kezdi az
áldozat célját megismerni.
Amikor valaki a társadalom mélyén nyomorban sínylődő,
szenvedő, gyötrődő emberekért teszi ki magát üldöztetésnek,
bebörtönzésnek: ez már az áldozat komoly formája, mert az
ilyen embert a szellemi szolidaritás, a szeretet érzése indította
arra, hogy megtagadja a saját életösztönét, visszautasítsa az élet
javait, vállalja a meghurcoltatást, a börtönt, sőt a halált is. Ez
már olyan egyéniség, aki az áldozat iskolájában sokat tanult.
Akik hajdan az arénák porondján vadállatok karmai közt vesztették
el életüket Krisztusért, azok áldozók voltak, mert az ő
példájuk nyomán ezrek ébredtek fel, tértek meg és vésték szívükbe
azt a szent Nevet, amelyért őket meghalni látták.
Ugyanakkor azok, akik Jézusért a római császár kéjkertjeiben
mint égő fáklyák világítottak a tivornyázóknak, messze bevilágították
a szellemvilágot is, ahol ezrek és százezrek vésték a
lelkükbe azt a vágyat, vajha ezért a Névért ők is feláldozhatnák
az életüket! Ezek mind hatalmas eszközei voltak az Úrnak
abban a világban, amelyben az áldozatot tanítják.
Áldozati bárány tehát nem lehet olyan lélek, aki még a természettörvény
uralma alatt áll; még az olyan sem, aki az átmeneti
szférából való, hanem csak olyan, aki abból a világból való,
amely már teljesen mentes a föld porától és az ingadozástól.
Mert az, hogy valaki áldozati bárány lehet, magas kitüntetés az
Úrtól, amelyért esengenek a magasabb világok lakói; természetesen
nem azért, hogy maguknak dicsőséget, vagy érdemeket
szerezzenek, hanem azért, hogy az Úr iránt való hódoló
szeretetüknek bizonyságát nyújthassák.