ELŐSZÓ

Kedves Olvasó!

Amikor ezeket a sorokat olvasod, már el is kezdődött különleges kalandozásod Nagypapa meséiben.
Minden pillanat Rólad fog szólni, hiszen a főhős Te leszel. Persze most azt kérdezed, ez hogyan
lehetséges, honnan ismerhetne téged Nagypapa? A válasz pedig egyszerű, ő minden gyereket ismer, a
mesebirodalom varázslatos világában minden lehetséges.
És most Te, kis olvasó, ebbe a világba léphetsz be, ahol Te leszel a főszereplő, Veled történik minden.
Akkor lapozz hát egyet, és élvezd a nagy utazást!

Szűcs Richárd (az unoka)
PETI ÉS A
TOLVAJ TÖRPE
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyerek, Peti volt a neve. Egyszer azt mondja neki az édesapja:
– Ej, Peti fiam, megfájdult a lábam, ma te hozz fel bort a pincéből!
Lemegy a fiú a pincébe a lopótökkel, hogy bort szívjon a hordóból, hát, csak eláll a szeme-szája: a
csapnál egy kis emberkét pillantott meg, nagy szakállal, piros sapkában és javában kortyolgatta a bort,
miközben ezt dúdolgatta:
– Csak a piros bor a jó, igyál, igyál, Rőt Manó!
Peti mezítláb jött le a pince garádicsán, s olyan zajtalanul, hogy a szakállas törpe észre sem vette, hogy
valaki ott áll mögötte. No, a fiú megmérgelődött, hogy az apja borát a tolvaj törpe dézsmálja, hát
odaugrott Rőt Manóhoz, megragadta a szakállát és rákiáltott:
– Hogy mered a más borát lopni, te vakarcs? Gyere csak, viszlek az apámhoz, majd ő jól elnáspángol!
A törpe nagyon megijedt, valósággal reszketett, aztán könyörögni kezdett a fiúnak, hogy engedje el, nagy
jutalmat ad neki és aztán soha többé nem jön ebbe a pincébe. Addig kérte, míg Peti elengedte a szakállát,
Rőt Manó pedig egy sípot vett elő a zsebéből, belefújt és azt mondta:
– Azt akarom, hogy te szintén kis manó légy, olyan, mint én!
Hát, amint kimondta, Peti ijedten vette észre, hogy mindig kisebb lesz, még tán Rőt Manónál is kisebb.
Aztán szakálla nőtt, sőt, sapka és papucs is termett rajta. Még szólni se tudott, a gonosz manó máris
megragadta a karját és vonszolni kezdte a pince sarkába. Ott, a zsákok mögött egy nagy lyuk látszott, oda
húzta be a kisfiút és sötét folyosókon vitte magával, míg egy nagy terembe értek. Akkor Rőt Manó rárivallt
áldozatára:
– Mától fogva szolgám leszel, s amit mondok, csak azt teszel!
– De én nem akarok a szolgád lenni – mondta a fiú –, engedj haza és add vissza az alakomat, mert apám
máris keresni fog, s akkor jaj neked!
Rőt Manó azonban csak nevetett, és egy nagy tükör elé vezette a fiút.
– Nézz csak bele! – mondta kacagva.
 – Ilyen vagy, s ha meg is találna az apád, soha nem hinné el, hogy te a fia vagy.
Peti belenézett a tükörbe, és keserves sírásra fakadt. Olyan igazi törpe nézett vissza rá a tükörből, hogy
maga sem akarta elhinni.
Azalatt pedig az apja hiába várta vissza fiát a pincéből, bizony, nem hozta föl a bort. Ugyan, miért
maradhatott el ilyen soká? Nosza, megy le az apja a pincébe, hát Peti sehol se volt. Álló estig kereste
aztán mindenfelé, de nem találta meg a gyereket. Bizony, nem lelhette meg, mert Rőt Manó, a tolvaj törpe
éppen akkor magyarázta Peti feladatát:
– Figyelj csak ide! Ebből a föld alatti teremből sok folyosó vezet szerte szét, sok pincébe lehet ezeken
eljutni. Itt ez a zsák, gyere vele utánam, meglátogatunk néhány pincét és alaposan megdézsmáljuk. Ha a
pincékben nem találunk kedvünkre valót, fölmegyünk a padlásra, ott aztán garmadával van sonka, kolbász
és miegymás, csak győzzük hazacipelni. Ha valaki meglep, csak arra vigyázz, hogy a kezébe ne kaparintsa
a szakálladat!
 Szegény Peti, nem tehetett egyebet, elkísérte Rőt Manót a tolvajútra. Több pincét is bejártak, össze is
szedtek pompás dolgokat, de a fiú észrevette, hogy a törpe a legjobban a jóféle borokat kedvelte. No,
szerzett is néhány üveggel, a törpe aztán a sonka után mind megitta. Hát, úgy elaludt tőle, mint az irós tej.
Ott feküdt Rőt Manó a lócán, Peti pedig törte a fejét, hogy mit tegyen?
Amint így töpreng, hát egyszerre csak a nyakába ugrik valaki, nézi, nézi, nem volt az más, mint a Bodri
kutyájuk. Szaglászott a pincében a kis gazdája után, megtalálta a sarokban a nagy lyukat, azon keresztül
eljutott hozzá. Hej, örült a fiú, mindjárt tudta, hogy mit kell tennie! Átkutatta Rőt Manó zsebeit és
megtalálta a sípját. Akkor aztán uccu neki, sietett a kutyája után, aki megmutatta neki a visszavezető utat az
összevissza ágazó folyosókon.
Amikor átbújt a lyukon és a pincéjükben találta magát, belefújt a törpe sípjába és azt mondta:
– Akarom, hogy megint legyek törpe helyett, Peti gyerek!
Hát, abban a pillanatban megint a rendes alakját nyerte vissza, s örömében jól megtáncoltatta Bodri
kutyáját, aki annyira megugatta, hogy az egész házanépe lefutott a pincébe, ahonnan nagy nevetéssel és
boldogan vitték fel a fiút, aki nem győzte elmesélni a törpe gonoszságait.
Azóta senki sem látta még a nyomát sem Rőt Manónak, Peti pedig a varázssípot elrejtette a ládafiába.
Egyszer aztán elő is szedte, s hogy mi lett belőle, azt majd máskor mesélem el, mert abból egy újabb mese
kerekedik. Itt a vége, szaladj véle!

PETI MEG A FALOVA
Peti hintalovat kapott névnapjára, szép pejcsikó volt, az igaz, a hátán szép nyereg, oldalán kengyel, de
csak fából volt, s hol hátra, hol előre billegett. Meg is unta ezt Peti és azt mondta az apjának:
– Ez a ló semmit se tud, édesapám; csak ide-oda hajladozik és nem megy előre egy tapodtat sem. Más
lovat szerettem volna.
– Ugyan, milyent? – tudakolta az apja mosolyogva.
– Hát olyant – magyarázta Peti – amelyik kinyargal velem az országútra és vágtat erdőn-mezőn át. Azon
aztán száguldanék a hegyek közé, átugranánk folyót és patakot, aztán meg sem állnék Meseországig.
– No, azon könnyen lehet segíteni – mondta Peti apja –, csak ide kell képzelni az erdőt meg a hegyeket
és máris vágtathatsz kedved szerint.
 Peti majdnem leesett a falováról, úgy elámult ezen.
– Hogyan lehet az? – kérdezte.
– Hát úgy, hogy ez a két nagy szekrény két nagy hegy lesz, a székek meg az erdei fák, a zöld szőnyeg a
mező, a kék meg a patak. Aztán gondold azt, hogy a lovad a legtüzesebb paripa a világon, csak a gyeplőjét
kell jól megrántani!
Peti mindent megértett, boldogan pattant fel a lovára, megrántotta a gyeplőket, és vígan kurjantotta:
– Gyi, te Villám lovam, előre, előre! Meg ne állj a hegyek csúcsáig!
Behunyta a szemét, s amikor kinyitotta, már tudta, hogy nem a szőnyegen billeg a lova, hanem a selymes
réten fut tova, a két szekrény semmi más, mint ágaskodó nagy hegyek, melyek feléje integetnek.

– Édesapám! – kiáltotta. – Úgy fut az én Villám lovam, mint a sebes szél, még tán annál is jobban. Most
ugrik át a patakon és már hallom az erdő fáinak a suhogását. De csak tovább, mind gyorsabban, fel a
sziklákon, át a szakadékokon, tovább, tovább! Nicsak, már látom a pirosló mesevárat a hegy tetején, hét
tornya van, száz ablaka, és a zászlói lengenek. Repülj Villám, hozzuk el a mesevárból a szépséges
királykisasszonyt!
Peti haja lobogott a nagy vágtatásban. S amikor hazaérkezett a szekrények közé, még a lova is
megizzadt. Leugrott a hátáról és megsimogatta csillogó sörényét, aztán azt mondta az apjának:
– Jó ló ez, édesapám, ennél különb nem is kell soha.
És a zsebkendőjével törölgette a ló verejtékező nyakát.

PETI VASFOGA
Peti olyan szépen mondotta el a verset, amelyet az iskolás könyvéből tanult, hogy az édesanyja tíz szem
diót adott neki örömében.
Fogja Peti a tíz diót, aztán előszedte a kiskalapácsot és kiment velük a kerti asztalhoz, ott törögette
azokat egymás után. Hanem a tizediknél akkorát koppintott az ujjára, hogy még a sárga macska is nevette.
– Ej, – szisszent fel Peti – nem kell a kalapács! Ezt a tizedik diót feltöröm a fogammal, úgyis olyan
hitvány kicsike.
Jót harapott a dióhéjra, no, mindjárt kifordult az egyik foga a szájából, Peti megnézte a tejfehér
fogacskát. Tegnap még semmi baja nem volt neki, de reggel már mozgott, hát nem kár érte.
Hogyan is szokták a gyerekek csinálni? Odaadják a kitört fogukat az egérnek, az meg vasfogat ad érte.
 Peti behunyta a szemét, és elmondta a varázsigét:
– Egér, egér, adok én egy csontfogat, te meg adj egy vasfogat!
Azzal elhajította a fogát a háta mögé. Hát amint kinyitotta a szemeit, ott lát egy egeret az asztalon.
– Köszönöm a csontfogat – mondotta a kis egér -, de csak akkor cserélem be vasfogra, ha három
kívánságomat teljesíted.
– Mi legyen az? – kérdezte Peti csodálkozva.
– Az első kívánságom, hogy csenj el egy akkora sajtot nekem, mint az öklöd.
Peti megcsóválta a fejét, de bement a házba, be a konyhába és megállt az éléskamra ajtaja előtt.
– Ejnye, ejnye – mondta magában – soha nem csentem még, most pedig amiatt az egér miatt lopjam meg
az édesanyámat? Nem, nem, nem.
Visszament az egérhez és megmondta neki, hogy az anyja tudta nélkül egy szem sajtot sem hoz ki a
kamrából, kívánjon hát valami mást.
– No, jól van – mondta az egér – hát akkor hozd ki nekem a kistestvérkéd egyik cipellőjét, szeretnék
már egyszer cipőbőrt rágicsálni.
 Bement Peti a házba, be a kisszobába, ott aludt a kis ágyában a testvérkéje, még mosolygott is álmában.
Cipellői az ágya előtt voltak, szépen egymás mellé téve.
Peti csak állt, állt, hol a cipőket nézte, hol a kistestvére mosolyát. Aztán csak megfordult és kiment a
kertbe, az egérhez.
– Ezt sem tehetem meg – mondta az egérnek – nagyon szomorú lenne a testvérkém, ha a szép cipőit
szétrágva találná, hidd el nekem.
– Hát jól van, – mondta a kis egér – akkor teljesítsd a harmadik kívánságomat! A ti macskátok miatt
nekünk, egereknek, csupa rettegés az életünk. Az a kívánságom, hogy fogd meg és dobd a kútba! Ha ezt
megtetted, úgy fogom venni, mintha a másik két kívánságot is teljesítetted volna. Akkor aztán megkapod a
vasfogat.
Hanem Peti most már meg sem fordult, hanem mindjárt megmondta az egérnek:
– Hallod-e, te kisegér, nekem inkább nem kell a vasfog, de ezt a harmadik kívánságodat sem
teljesíthetem. Én minden állatot nagyon szeretek, a macskát is, a kutyát is, a verebeket is és még téged is,
kisegér. Nem volna szívem bármelyiktek életét is elvenni.
Peti azt hitte, hogy nagyon mérges lesz a kis egér. De az még csak nem is bosszankodott, hanem azt
mondta:
– Jól van Peti, derék gyerek vagy. Szereted édesanyádat, meg a kis testvérkédet és szereted az állatokat
is, kivétel nélkül. Aztán becsületes vagy és megmondod az igazat, szépítgetés nélkül. Félre is csapom a
három kívánságot, mert anélkül is megérdemled a vasfogat. Tapogasd csak ki a kihullott fogad helyét,
máris nyomakodik ott az új.
Peti odadugta a nyelve hegyét, hát csakugyan, ott keménykedett már az új foga. Meg akarta köszönni a
kisegérnek, hanem az már nem volt sehol.
Nemsokára aztán egészen kibújt az új fogacska. Hanem nem volt az vasszínű, szépen fehérlett, mint a
többi, de nagyon erős volt. Talán még a vasnál is erősebb.
PETI NYÚL-
KIRÁLYÉKNÁL
Peti apja olyan híres vadász volt, hogy a kóválygó sasmadarat is lelőtte a magasban, akármilyen kicsi
pontnak is látszott. No, mondta is egynéhányszor Peti az apjának:
– Én is vadász akarok lenni, de még híresebb, mint te vagy, mert a Saskirályt is, meg a Nyúlkirályt is
lelövöm, a Nyúlkirályfit meg hazahozom játszani. ‘
Nevette az apja, még egy barackot is nyomott a feje búbjára. Mert Peti még pöttöm lurkó volt, alig
látszott ki a földből.
Egyszer, veszi a vadász a puskáját, mert nyúlpaprikást szeretett volna enni vacsorára. Azt mondja a
fiának:
 – Ma te is eljöhetsz, mert Tapsiországba megyünk. Nézd meg, hogyan kell nyulat lőni!
El is mentek mind a hárman: a vadász, a fia meg a vizslakutya. Hát, amint már jó sokat mendegéltek, a
messzi domboldalnál előugrott egy nyúl.
A vadász kapja a puskáját, megcélozza a nyulat és – bumm! – lelövi.
– No, Peti – mondja – menj oda a kutyával, keressétek meg, és hozzátok ide!
A kutya máris nyargalt előre, Peti meg futott utána, a vadász pedig leült egy fa tövébe, pipára gyújtott és
eregette szépen a füstöt. Hanem a domboldalnál hiába nézelődött Peti is, meg a kutya is, a nyúl nem volt
sehol. Ugyan, hová tűnhetett? Azt mondta akkor a vizsla:
– Hallod-e, itt vérnyomokat szaglászok. Gyerünk utána, el fog ez vezetni a lelőtt nyúlig. Az apád nagy
vadász, hanem most eltévesztette a lövést, és a nyúl szépen elvánszorgott.
Mentek a vérnyomok után, hát nagy sokára egy nagy lyukhoz értek. A nagy kutya nem bírt bebújni, de az
öklömnyi Peti befért rajta. Addig kúszott és mászott, amíg egyszerre csak egy tágas terembe ért.
Abban a teremben aztán ugyancsak nyitogatta a szemeit. Mert egy asztal körül kilenc nyúl ült, sárga
lajbiban meg kék nadrágban és egyikük, egy szakállas öreg nyúl elkiáltotta magát:
– Ennek az apja lőtte meg a királyfinkat! Fogjátok és vigyétek!
No, előugrott két piros csizmás, kardos nyúl, megfogták Peti mindkét karját és vitték egyenesen
Nyúlkirályhoz, aki éppen a trónusán ült.
– Hogyan mertél bejönni ide? – kérdezte mérgesen.
– Aztán mit akarsz?
Peti megszeppent egy kicsit, de aztán megmondta az igazat:
– Én azért jöttem, kedves Nyúlkirály, hogy elvigyem azt a nyulat, amelyet az apám lelőtt, mert az most
már az övé.
 – No, ilyet sem hallottam még, – kiáltotta a király – lelövitek a fiamat, Nyúlkirályfit, és el is akarjátok
hurcolni! Hát ebből semmi sem lesz. Válassz: vagy addig ápolod a királyfit, míg meggyógyul, aztán
hazamehetsz vagy pedig tömlöcbe kerülsz.
Peti azt mondta, hogy ő máris hazamenne, de erről szó sem lehetett, hát akkor inkább az ápolást
választotta. No, vitték is a királyfi szobájába, aki ott feküdt, ott nyögött az aranyselymes ágyán.
– Jó, hogy jössz, – mondta Nyúlkirályfi – hallom, hogy a te apád az a híres vadász, aki meglőtt engem,
hát te meg gyógyíts meg!
Peti nagyon sajnálta a szegény Nyúlkirályfit, de hát hogyan gyógyítsa meg? Ott volt egy tál víz, hát
szépen lemosta a nyúlfiú véres lábát, aztán bekötötte kendővel, vattával, madzaggal és a királyfi máris
nevetett:
– Jaj, de ügyes vagy, jaj, de okos vagy! Már alig fáj egy ici-picit. Hát, ha még mesélnél is valami
szépet, akkor biztosan meggyógyulnék!
 Peti mesélt a Nyúlkirályfinak olyan sok vidám mesét, hogy a királyfi hangosan nevetett. A nagy
vidámságra beszaladt a Nyúlkirály is, a királyné is, nyomukban meg a szépséges Nyúlkirálykisaszony.
No, nagy volt az öröm, de Peti szigorúan kijelentette:
– Még egy teljes napig az ágyban kell maradnod, felkelésről szó sem lehet! Addig én itt leszek
melletted, és sokat fogok még mesélni.
Hát ennek mindnyájan megörültek, de a királyné megfogta Peti kezét és elvezette az egyik terembe, ahol
egy nagy asztalon mindenféle pompás dolgok voltak. Annyiféle enni- és innivaló, hogy Peti mindjárt nagy
éhséget érzett.
– No, csak ülj le, és láss hozzá – mondta a Nyúlkirályné.

Jött a királylány is, odaült Peti mellé és folyton kínálgatta:

– Kóstold ezt a mézes morzsát, káposztának édes torzsát, no és ezt a tejlevest, tyúktejből van, ne
nevesd! Egyél csak azt, ami ízlik, körtét, málnát, vadribizlit. Van itt kalács jó darab, ne félj Peti, jut, s
marad.
Peti evett ebből is, abból is, minden nagyon ízlett neki.

Akkor visszament a királyfihoz, hanem az úgy aludt, mint a bunda. Nosza, ő is ledőlt egy lócára, s aludt,
aludt, míg csak azt nem érezte, hogy valami megráncigálja a kabátja ujját. Kinyitja a szemét, hát mit látott?
Előtte állt a vizslakutya, az biztatta:
– Ne szunyókálj, Peti gazdám, mert ha elalszol, bizony még megfázol, és beteg leszel. Inkább azt mondd
meg, bemenjünk-e a lyukba, vagy ne?
No, akkor látja Peti, hogy még mindig a lyuk mellett ülnek.
– Nem megyünk be – mondta a kutyának -, mert itt a Nyúlkirály lakik és fia. A királyfi igen beteg, őt
lőtte le az apám. Gyerünk innen, vizsla! Otthagyták a lyukat, visszamentek a vadászhoz és Peti azt mondta:
– Gyerünk haza, apám, semmi kedvem sincs a nyúlpaprikáshoz!

PETI NEM AKAR
KIRÁLY LENNI
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, úgy hívták, hogy Reszketeg. Ez a Reszketeg olyan öreg volt
már, hogy a feje búbját is a szolgák vakarták meg és etetni meg itatni kellett, aztán ha beszélt, a kalácsot
kacsának mondta.
Éppen százéves volt, amikor szépen lecsúszott a trónusáról, s amint ágyba fektették, még motyogott
valamit, de azt csak Kuk, az udvari bolond értette meg, aki a körülálló minisztereknek nyomban
elmagyarázta:
– Őfelségének az a kívánsága, hogy mivel se fia, se rokona nincsen, és hogy ne marakodjatok azon,
hogy ki legyen az új király, a véletlenre kell bízni a dolgot. Amint lehunyta a szemét, lemegyünk a palota
kapuja elé, s az első embert, aki éppen arra halad, bárki legyen is az, ültessük a trónra és az legyen a
király.
Nem tetszett ez a fényes uraknak, de hát eleget kellett tenni Reszketeg parancsának, Amint örökre
becsukta a szemét, kiálltak a kapu elé és nem is kellett sokáig ácsorogniuk, mert egy fütyörésző pékinas
jött arra. Képe és ruhája csupa liszt, hátán egy nagy kosár, tele kenyérrel és kiflivel.
Mindenki hüledezett amikor Kuk, az udvari bolond belekarolt a pékinasba és azt mondta neki kedves
szóval:
– Na, kis komám, gyere velünk fel a palotába, mert mától kezdve te ülsz az ország trónusán, te vagy az
új király!
A pékinas bámult is meg nevetett is, aztán el akart szaladni, de Kuk nem engedte el és a miniszterek
segítségével felvitték a palotába és hiába kiabált, hiába ellenkezett, két inas levetkőztette, kádba dugta, s
az egyik szappanozta, a másik meg fürdette. Aztán cifra ruhába öltöztették, de a fiú váltig mondogatta:
– Nem akarok király lenni! Én Peti vagyok, a pékinas és nem érek rá az ilyesmire, mert a kenyereket és
a kifliket kell széthordanom! A gazdám agyoncsap a sütőlapáttal, ha megtudja, hogy nem végeztem el a
munkámat! Eresszetek ki innen!
Mindenki nevetett ezen, csak Kuk, a bolond nem. A királyi trónusra ültette a legénykét, és azt mondta
neki:
– Felséges királyom, kár minden szóért, Reszketeg parancsa ez, nyugodj hát bele! A gazdád miatt ne
aggódj, mert máris egy zacskó aranyat küldött neki a kincstárosunk, aminek örülni fog.
 Ti meg ne nevessetek rajta, mert az ő engedelme nélkül egy hangot sem adhattok! Inkább kiáltsátok
egyszerre: éljen Peti király!
Mindenki ezt kiáltotta, de a pékinasnak nem tetszett a zajongás. Az sem, hogy a hopmester a fejére tette
Reszketeg koronáját, mert nagy volt az neki, még a szemét is eltakarta. Levette hát és Kuk markába
nyomta.
– Nesze, viseld magad – mondta – nekem már mennem kell, mert várnak a gyerekek, akiknek a jó
ropogós kifliket viszem.
De hiába volt beszéd és könyörgés, nem engedték el, hanem amikor látták, hogy menten sírva fakad,
bevezették egy nagy terembe, ahol annyi játék volt, mint egy boltban. Volt ott trombitáló fakatona,
kardotvillantó cifra huszár, játékos mackó, magától szaladó szekér, muzsikáló láda és aranynyerges
hintaló.
Peti csodálattal nézett körül, s amikor magára maradt, játszott ezzel, azzal, de hamar ráunt és az
ablakból az utcát nézte. Aztán egy gondolata támadt, kinyitotta az ablakot, de látta, hogy nem fér át a
vasrácson. Akkor Kuk megszólalt a háta mögött:
– Ejnye, ejnye, Peti komám! Tán csak nem akarsz megszökni?
– Dehogyis, – felelte Peti – csak szeretnék sétálni egyet.
– Gyere hát – mondta Kuk és kivezette a palota kertjébe. Ott százféle színben pompáztak a virágok,
madarak daloltak a lombos faágakon, de a kertet magas rácsos kerítés vette körül.
Peti azt gondolta magában:
– Addig nem nyugszom, míg ki nem szököm innen. Azon a kerítésen gyerekjáték nekem átmászni.
Nosza, kapaszkodjunk hát!
A kertben csak egy bicegő öreg kertész volt, Peti hát szépen a kerítésig sétált, aztán villámgyorsan
mászott felfelé. De a kertész máris ott termett és lám, nem is bicegett. Amikor elkapta Peti lábát, még az
ősz parókája is leesett. Kuk volt az, senki más.
– Szégyelld magad, Kuk – szólt rá a fiú mérgesen.
– Becsaptál engem, mert öregembernek öltöztél. De tudd meg, hogy mégis megszököm!
Kuk azt felelte erre:
– Király vagy, és minden parancsodat teljesítjük, de egyet nem tehetsz meg, hogy itt hagyj minket. Ez az
öreg Reszketeg kívánsága. Hanem siess, mert várnak rád a miniszterek! Bölcs tanácskozásra ülnek össze,
és neked is ott kell lenned! Utána lakoma lesz, a főszakács azonban máris szeretné tudni, hogy mi legyen a
mai ebéd.
 – Mondd meg neki – parancsolta Peti –, hogy lekváros, túrós és mákos palacsinta legyen, semmi más!
Kuk elfintorította erre az orcáját, mert ő a sült Kappant szerette.
De Peti nem törődött ezzel, még a miniszterekkel sem, akik hajlongva fogadták a díszes teremben. Oda
sem figyelt a tanácskozásra, hanem a pápaszemes főminiszter veres orrát bámulta és nagyot nevetett, mert
egy kövér dongó mászkált rajta. De az ebéd már kedvére volt. A miniszterek ugyan fanyalogtak e sok
palacsinta láttán, ám Peti őfelsége alaposan kitett magáért, tucatszámra nyelte azokat, annyira ízlett neki.
A lakoma után Peti királyt végigvezették az egész palotán, hogy ismerje meg mind a száz szobáját. Már
kilencvenkilencet megnéztek, hanem a századiknál azt mondta Kuk:
– Ebbe nekünk nem szabad belépnünk. Régi királyok szigorú parancsa az, hogy csak a király nyithatja
fel, de csak akkor, ha valamilyen nagy baj fenyegeti. Reszketeg király még egyszer sem járt benne, pedig a
kulcsa ott lóg a falon, az ágya mellett.
 Peti nagyon kíváncsi volt, hogy vajon mit rejt az a századik szoba. Vacsora után, amikor aludni tért, ott
látta a rozsdás kulcsot az ágya felett. Egy szegen lógott a falon, s amikor késő este már az egész palota
elcsendesedett, kisurrant a kulccsal a szobájából, végigsietett a folyosókon, és felnyitotta a századik szoba
ajtaját. A sötétben botorkált előre, lépcsőn le, lépcsőn fel, és egyszerre csak kinn a kertben találta magát.
– Ohó – mondta magában -, erre menekülhet el a király, ha bajban van! Nos, én is bajban vagyok, mert
nem akarok király lenni, hát uccu, szaladjunk, amerre látunk! Mégpedig egyenesen a gazdám
pékműhelyébe, ott aztán elbújhatok a lisztes zsákok között, hogy senki sem találhat rám, még ez a bolond
Kuk sem.
Átmászott a kerítésen és elfutott. A palotában pedig Kuk és a miniszterek hiába keresték, nem került
elő. Csak amikor egy újabb királyt választottak, és nagy cécóval megkoronáztak, jött elő Peti, a pékinas és
vidáman fütyörészve hordta hátán a kenyereket és a kifliket.
Mondják, hogy Kuk, az udvari bolond mindjárt észrevette, mert a pékinas vidáman füttyentett feléje, de
azonmód elfordult, mert nagyon haragudott a megszökött királyra.
PETI ÉS AZ
ÓLOMKATONÁK
Peti gyönyörű várat épített sok színes fakockájából, akkorát, hogy ezer ólomkatona is lakhatott volna
benne. De nem volt ezer katonája, hanem csak tizenkettő, s ezek is igen siralmas látványt nyújtottak. Az
egyiknek a fél lába hiányzott, a másiknak a puskája tört le, de volt, akinek a karja veszett el, sőt akadt egy,
éppen a legvitézebb kapitány, aki a fejét nem találta, s szégyenszemre üres nyakkal kellett masíroznia.
Ezek a katonák most a vár felé baktattak.
Hogy, hogy nem, tizenkét ólomvitéz mind egy szálig befordult a vár kapuján, s úgy eltűntek, hogy Peti
hiába kukucskált be az ablakokon, egyet sem talált meg. Nosza, elfogta a méreg és szigorú hangon
bekiáltott:
 – Három vitéz fel a bástyákra, kettő a toronyba, egy a kapu elé!
De hiába adta ki a parancsot, a várból egy mukkanás sem hallatszott. Peti bedugta az orrát a várkapun, s
amint bedugta, ott találta magát a kapu alatt. Egészen jól lépegethetett a folyosón, még a fejét sem kellett
lehajtania.
Benyitott az egyik terembe, de üres volt. Ment a másikba, ott sem talál senkit sem. Ugyan, hová tűntek a
katonái?
Végigjárt minden termet és szobát, míg végül, amint az utolsó ajtóhoz ért, belülről sóhajtást és nyögést
hallott.
Kitárta az ajtót, belépett, s ott találta mind a tizenkét katonáját.
– Mi dolog ez? – kiáltotta mérgesen.
– Nem hallottátok a parancsomat?

Csak ekkor nézett körül, s azt látta, hogy padokon, lócán és a kövön gunnyasztanak a vitézek, s egyik a
lábát panaszolja, másik a karjáért siránkozik, harmadik a térdét simogatja nyöszörögve, a többi meg
sóhajtozik. Csak a fejetlen kapitány nem sopánkodott, hanem rárivallt:
– Peti! Hát még itt sem hagysz nekünk békét? Utánunk jöttél kínozni minket? Letörted a fejemet,
társaimnak meg a kezét, lábát, kardját, hát nem volt elég? Elbújtunk ide, a vár rejtett zugába és te
felkutattál minket, de nem viszed el szárazon! Hé, vitézek, fogjátok meg és vigyétek le a tömlöcbe!
Peti ijedten látta, hogy két vitéz fölugrik és máris szalad feléje, az egyik bicegve, a másik botladozva.
De Peti sem volt rest, becsapta az ajtót, aztán szaladt, szaladt a várból kifelé, míg mögötte topogtak és
kiáltozta:
– Fogjátok meg! Ne engedjétek ki a várból! A tömlöcbe vele!
De Peti már kinn volt a kapun, s amikor visszanézett a várra, sehogy sem értette, hogy ő abba belefért
volna, mindjárt le is rombolta, s a fakockák közül kiszedte a katonáit, akik olyan hallgatagok voltak, hogy
meg se mukkantak.
PETI, A
VERÉB KOMÁJA
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony, annak meg egy fiacskája, a kis Peti. Szegény
volt az asszony, de Peti még szegényebb, mert még egy falovacskája se volt, semmiféle játéka. Csak ült
a ház küszöbén, és a két verebet bámulta, amelyek az udvar porában fürödtek. Ez volt szegény Peti minden
mulatsága.
Egyszer, hogy hogy nem, megszólalt az egyik veréb és azt mondta:
– Hej, Peti, nagy bajban vagyunk, segíts meg! Látjuk, hogy kedvelsz minket, hiszen egész nap rajtunk
a szemed, még morzsákat is osztogatsz.
Peti nagyot bámult, hogy érti a veréb csiripjét, hát mindjárt felelte:
 – Csak ki vele, veréb komám, mit kívánsz tőlem?
– No – mondta a veréb eltaláltad a gondolatomat, komának neveztél, hát légy csakugyan a komám.
Verébné asszonyság, a feleségem most költi ki két tojásunkat, s csak az egyik fiókának lesz keresztapja,
a faluszéli cinke vállalta a komaságot. Arra kérlek, légy te a másik fiókának a keresztapja.

Peti nem bánta, még örült is neki, hát csak vállalta. Másnapra kibújtak a verébcsemeték a tojásból,
harmadnapra pedig megtartották az ünnepséget. A ház eresze alatt volt a verébpár fészke, Peti hát létrát
kerített, felmászott hozzájuk és bekukkantott a fészekbe. No, vidám mulatság volt ott, a cinkepár is kitett
magáért, mert egy halom kukacot hordott össze, lakomára. A veréb megkérdezte:
– Hát te hoztál-e valami ajándékot, Peti komám? Mert úgy illik, hogy egy keresztapa ne jöjjön üres
kézzel.
Peti elvörösödött zavarában, mert bizony, nem volt neki semmije sem, amit elhozott volna, ámde,
amikor a keresztfiát csipogni hallotta, azt mondta:
 – Hoztam, hoztam, azaz hogy lenn hagytam a házban, hát csak várjatok, mindjárt feljövök vele.
Azzal kászálódott lefelé, s törte a fejét, hogy mit csináljon, mert szégyenben nem akart maradni. Ide-oda
járt a házban: ugyan, miféle ajándékot vigyen a keresztfiának? Végül is nem talált semmi mást, mint egy
fületlen rézgombocskát, de az igen fényes volt.
Felvitte a fészekbe, s amint eléjük tette, mindenki hangosan csipogott meglepetésében. Mert a fületlen
gomb csillogott-villogott, s még a cinkepár is megjegyezte:
– Ilyen szép, előkelő ajándékot még világéletünkben nem láttunk!
Másnap, amint Peti kiállt a ház küszöbére, odaröppent hozzá a veréb, és azt mondta:
– Hej, komám, Peti, megint bajban vagyok. Verébmama, a feleségem, a tegnapi ünnepi lakomától
megbetegedett. Most aztán egy rebbenésnyit sem tud szállni, s egymagam nem tudok annyi elemózsiát
összehordani, hogy falánk csemetéim jóllakjanak. Legalább a keresztfiadról te gondoskodj, kedves Peti!
Peti megvakarta a feje búbját, aztán gondolt egyet, bement a házba, az asztalon volt a reggeli karéj
kenyere, kétfelé törte, s az egyik felet odaadta a madárnak:
– Itt van, madár komám, vidd ezt a kenyérkét, jó étvággyal egyetek, teljen meg a begyetek!
A veréb nagyon megörült a kenyérnek, nagy üggyel-bajjal elvitte a fészkébe, s Peti egész nap hallotta
a vidám csiripelést, csipogást.
Hanem néhány nap múlva megint elébe röppent a madár, Peti komája és azt panaszolta:
– Nagy bajban vagyunk, hallod-e, komám. Egy nagy vörös macska ólálkodik már napok óta a ház eresze
körül, s megtalálta az utat hozzánk a padlás felől. Félek, hogy az éjjel megtámadja a fészkünket és
elrabolja a fiókáinkat. Ha te nem segítesz, elpusztulunk.
Peti jó fiú volt, szívesen segített ezúttal is. Egész nap lesben állt, s amikor a vörös macska a padláshoz
settenkedett, jól ellátta a baját. A kandúr végül úgy elszaladt, hogy még a faluból is kifutott.
Aztán múlt az idő, a kis fiókák felcseperedtek, szárnyra keltek, hanem az egyiket, Peti keresztfiát az
öreg veréb elhozta a ház ablakához, és nagyot csivitelt, csörrentett a fiúra, és azt mondta neki:
– No, nézd meg ezt a veréblurkót, Peti komám, milyen nagy legény lett belőle! Most búcsúzik tőled,
mert elmegy héthatárba, fészket keresni.
De Peti nagyon szomorú volt, alig figyelt a madarakra, csak az édesanyját nézte, aki ott sírdogált
a lócán, mert elfogyott a kenyerük, üres volt a kamrájuk, s egy garasuk sem volt, annyira rájuk járt
a szegénység.
A madarak is elbúsultak, aztán elrepültek. Hanem alig telt el egy-két óra, már megkocogtatta valaki az
ablak üvegét és Peti megint a két verebet látta ott. Hanem azok most nagyon vígak voltak és azt
csiripelték:
– Nagy újságot mondunk, Peti, vedd a tarisznyádat és jer velünk. Olyan szerencse ér téged, amilyent
alig látott még a világ!
Peti hitte is, nem is, hát velük ment. Egyenesen ki a határba, az erdő szélére, ott aztán egy fa odvas
lyukára szállt a két madár.
– Nézd, komám, mit talált a keresztfiad, – mondta Peti komája. – Nyúlj be ebbe a nagy lyukba, mit
találsz benne? Mert amit ott lelsz, az a tiéd!
Peti benyúlt, hát annyi aranyat lelt, hogy az egész tarisznyája megtelt velük. Sietett is velük haza, mutatta
az anyjának, még táncolt is hozzá. Egyszeribe gazdagok lettek, és soha el nem felejtették, hogy mindezt
a verébkomaságnak köszönhették.
PETI KRUMPLILEVESORSZÁGBAN
Peti apja derék csizmadia volt, dolgozott is reggeltől estig, hogy fiának ruhája és étele legyen, de bizony,
gyakran esett meg, hogy az asztalra csak egy tányér krumplileves került ebédre, egy nagy darab kenyérrel.
Csakhogy Peti nem szerette a levest, s ilyenkor torz fintorokat vágott orrával, szájával, és azt mondta:
– Más nincs? Akkor én nem eszem, mert a leveseket utálom, a krumplit pedig a legjobban.
Egyszer aztán, amikor anyja nagy szomorúságára eltolta maga elől a leveses tányért, az apja
megkérdezte;
– Nem eszed meg a levest, Peti fiam?
– Nem én! – vágta rá Peti. – Kell a csudának.
– No, mindjárt megeszed – mondta az apja csak megkeresem a nadrágszíjamat.
Azzal felkelt, hogy a szíjat hozza, csakhogy Peti nem várta meg, hanem felpattant, kifutott az udvarra,
onnan meg be a fáskamrába. Ott úgy megbújt, hogy nem lehetett rátalálni.
Pedig hát nem kereste senki, mert az apja csak rá akart ijeszteni, s dehogy is bántotta volna drága
gyermekét, aki addig lapulgatott a fatuskók és a zsákok között, míg csak elunta a dolgot és körülnézett.
Hát, amint nézeget, észreveszi, hogy az egyik zsák megmozdul. Jobban nézi, akkor meg a zsák meg is
szólalt:
– Peti, oldozd ki a madzagomat!
Peti ámult is, bámult is, aztán kíváncsi lett és kioldozta a zsák kötőmadzagját. No, ha kioldozta, hát
szétnyílt a zsák szája és kijöttek azon nagy, formátlan alakok, óriási krumplik.

De mekkorák! Voltak dinnye nagyságúak, de volt akkora is, hogy éppen Peti melléig ért. Aztán, ahogy
körülvették, hát csak kérdezték:
– Te vagy az, aki nem szereted a levest? Te haragszol reánk, a krumplikra? Miért nem eszed meg a
krumplilevest? Miért szomorítod meg az édesanyádat? Hát az apádat miért mérgesíted? No, velünk fogsz
jönni!
Peti még csak nem is válaszolhatott, máris vezették, tolták, taszigálták egy kis ajtóig, azt felnyitották és
máris egy réten találták magukat. Csodálkozott Peti, mert a fáskamra közelében nem ismert eddig
semmiféle rétet. Hanem csak vezették, vezették, míg egy nagy házhoz nem értek.
Annak az ajtaján ki-be járkáltak az emberek, gyerekek, nagy vidáman. A házból jó ételszag szállt kifelé,
s Peti nem győzte szimatolni.
– Ugyan, mit főznek odabenn – kérdezte – aminek ilyen finom illat van?
– Óh, azt te nem szereted – felelték neki – az csak krumplileves.
Peti éhes volt, de csak elfintorította az orrát. Hanem, amint tovább mennek, megint feltűnt egy ház,
onnan még jobb ételszagok csiklandozták meg az orrát. No, sietett is odaszólni a krumpliembereknek:
– Ez aztán a pompás ételszag! Akár borjúhús, akár malachús, de igen jól főzhették, mert még a gyomrom
is muzsikál érte! Menjünk csak be!
A krumpliemberek nevettek, és azt felelték:
– Sose fáraszd magad, maradj csak idekünn! Mert itt is krumplilevest főznek. Éppen olyant, amilyent az
édesanyád szokott csinálni.
No, Peti elszomorodott. Már a gyomra is muzsikált, de hát csak nem szólt semmit. Mert, ha
krumplilevest főztek itt is, akkor bizony mehetnek tovább, ő abból nem eszik. Azaz hogy: egy picit, egy
egészen picit azért belekóstolt volna.
– Hát hol is vagyunk mi tulajdonképen? – kérdezte mérgesen.
– Krumplilevesországban – felelték neki.
– Itt mindennap krumplilevest főznek, más ételt nem ismernek. Bezzeg, az édesanyád sok mást is főz, s
csak nagy néha krumplilevest, mégsem eszed meg. No, menjünk csak!
Hát, amint tovább lépegetnek és egy újabb ház elé értek, Peti nagyot kiáltott:
 – Akármi legyek, ha most nem a legfinomabb csirkepörkölt szagát érzem! Nekem ugyan beszélhettek, én
tudom, hogy ez nem krumplileves!
No hát akkor be is mentek a házba, leültették az éhes kisfiút az asztalhoz, és máris hozták neki az ételt.
Hanem, ahogy nézi, bizony, látja, hogy csakugyan krumpli leves az. Belekóstolt, aztán csak ette, ette, s a
végén nem hagyott a tányérján egy kanálnyit sem.
– Ej, de jó volt! – kiáltotta – hátha még az édesanyám főzte volna. Fogadni mernék, hogy az még
százszor jobb ennél. Én meg olyan csacsi voltam, hogy mindig eltoltam a tányéromat. Szeretnék
hazamenni, vajon, hogyan lehetséges ez?
No, a krumpliemberek azt is megmutatták. Egy kamrához vezették, annak az oldalán volt egy kis ajtó,
felnyitották és bebújtak rajta.
Peti máris a fáskamrájukban volt, a tuskók és a zsákok között.
Kiszaladt a kamrából, berontott édesanyjához és azt mondta:
 – Jaj, de éhes vagyok, krumplilevesről álmodtam, s most azt ennék!
Anyja is, apja is nem győztek csodálkozni, hogy milyen jóízűen eszi Peti a levest. Amikor megtörölte a
bajsza helyét, mindjárt kijelentette:
– Ez százszor jobb volt, mint aminőt Krumplilevesországban főznek!

KÖSZÖNÖM

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a nagypapámnak, aki lehetővé tette a csodálatos meséin keresztül,
hogy újra gyerek lehessek. Remélem, Te az olvasó is el tudtál merülni abban a világban, amit a megannyi
mese köré álmodtam meg, így 50 évvel azok megírása után.
Még több ezer feldolgozatlan mesét és fejtörőt hagyott a nagypapa maga után, így biztosak lehettek
benne, hogy nem ez az utolsó Nagypapa meséi könyv, amelyet a kezetekben tartotok.

Szűcs Richárd (az unoka)

ZSOMBOK ZOLTÁN,
A „NAGYPAPA”
Grafológus és író, a matematikához szenvedélyesen kötődő, számtalan logikai feladvány és rejtvény
megalkotója. Sok mindent hallottam és olvastam róla, de 1 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám,
akit így meséin keresztül kezdtem el megismerni, most, ennyi év után. Zsombok Zoltán oktatói pályafutása
mellett alkotó író és az egyik első rádiós közszereplő volt. 1926-tól a Magyar Rádióban Bergengóc
bácsiként olvasta fel meséit a gyerekeknek, szinte minden este. Ezt követte grafológiai szakkönyvének,
majd első mesekönyvének, a Bundás Barna a Hargitában című regényes meséjének a megjelenése. Hosszú
eltiltás után, halála előtt 3 évvel, 1978-ban adták ki az Éneklő Kakas című mesekönyvét, amely nem
sokkal később, finn fordításban, Finnországban is a könyvesboltok polcaira került.
„A nagypapám meséi” a gyermekekhez szóló tiszta, gyakran megható, vagy éppen játékos történetei,
őszinteségével a felnőtteket is megérinti.
A nagypapa nem volt magas ember. Összesen 3 napot volt katona, de a fotó kedvéért maga mellé állított egy nála sokkal kisebb
katonát, hogy óriásinak tünjön. Ezt a képet küldte haza nagymamámnak.
 Table of Contents
Előszó
Peti és a tolvaj törpe
Peti meg a falova
Peti vasfoga
Peti Nyúlkirályéknál
Peti nem akar király lenni
Peti és az ólomkatonák
Peti, a veréb komája
Peti Krumplileves-országban
Köszönöm
Zsombok Zoltán, a "Nagypapa"