Kovács András Ferenc

Az egyetemes kultúra egyik huszadik századi bravúrja a gyermek és a gyermeki felfedezése,

ebben már nem kizárólag a didaktikáé a főszerep, hanem a játékelméleten keresztül szinte
egyszerre talál rá korunk gyermekére a pedagógia, a lélektan, a filozófia és az esztétika.
Kovács András Ferenc már ebben az újszemléletű gyermekvilágban nő fel, és költőként is
ebbe helyezkedik bele. A gyermek nem csupán olvasója, hanem játszótársa is, a versszöveg
észrevétlenül válik a játék forgatókönyvévé. Erre a költői elképzelésre épül a Miénk a világ
(Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000) kötetének Gyermekjáték című verse, amely két műfajt
(találós kérdést és kiszámolót) montíroz egyetlen gyermekverssé. A homonímiák és a
metonímiák játékos variálásával a költő mesterien fokozza a vers pajkos hangulatát, így a
gyermekolvasó sem maradhat sokáig kívülálló: a költő, a huncut játékmester „Te vagy a
hunyó!” felkiáltással pajtásává teszi.
Kovács András Ferencben a romániai magyar gyermeklíra megújítóját köszönthetjük, aki a
modern magyar gyermekköltészet formavirtuózaival jár egy csapáson: Szabó Lőrinccel,
Weöres Sándorral, Tamkó Sirató Károllyal. Ő is szakít a hagyományos kánon által előírt
hangsúlyos verselés kizárólagosságával, és a klasszikus időmértékessel meg a modern nyugat-
európaival is kísérletezik, sőt a szimultán formát is kedveli. Költőelődei közül Szabó Lőrinc a
modern táncritmust lopta be a modern gyermeklírába, Weöres Sándor pedig a nyelv és a zene
szinte valamennyi lehetséges dallam- és ritmusvariációját kipróbálta, megteremtve a polifon
magyar gyermeklírát. Kovács András Ferencnek egész életére kiható gyermekkori élménye
Szabó Lőrinc, Áprily Lajos és Weöres Sándor. Bár gyermekverseiben vissza-
visszaköszönnek a költőelődök, mégsem mondhatjuk el róla, hogy rabja a hagyománynak.
Olvasmányélményei és költői tapasztalata egyaránt merész kísérletezésekre ösztönzik a
gyermekversírásban. Felnőtteknek szánt verseinél is virtuózabb módon kezeli a formát, és a
magyar gyermeklíra archetípusaitól (mondóka, kiszámoló, táncritmus, népdal) a keleti (japán
és kínai) és a dél-amerikai versformákon át jut el a képversig. Újra bebizonyítja azt, hogy csak
a megfelelő formakultúrával rendelkező költő tud igazi gyermekverseket írni.
A romániai magyar gyermekirodalom változásai összefüggenek befogadójának
horizontváltásával is. Korunk információrobbanásába beleszülető gyermekolvasó újfajta
tájékozódási képességet alakít ki magának a világban való eligazodáshoz. Érdeklődése
többirányú lett, tapasztalatszerzése felgyorsult már nem az a naiv, állandó nevelésre és
okításra szoruló nebuló, aki a felnőttek eligazítását várja. Ehhez az olvasóhoz partnerként,
egyenrangú félként kell viszonyulnia a gyermekírónak, és meg osztania vele titkait. Így
válhatott a gyermek nemcsak olvasójává és játszótársává Kovács András Ferencnek, hanem
verseinek tárgyává, sőt társzerzőjévé is. Példaként idézhetjük a Miénk a világ kötetzáró Fanni
versét, azaz a költő Fanni nevű kislányának a szerzeményét: „álmomba kivirágzik a fa / leesik
az ég / elteszem a szívedet / miénk a világ.” A záró sor, amely egyben kötetcím is,
maradéktalanul kifejezi azt a gyermekközpontúságot, amely kortárs gyermekképünk sajátja. A
kötet másik verséből is idézhetünk hasonló sorokat: „Ősszé válok. / Már nem bánom. /
Szélvész rázhat: / van két lányom!” (Kínai dallam). Fontos tehát a gyermek és a gyermeki
Kovács András Ferenc életében is: korábban a Simfonietta bambinesca cikluscímmel a Saltus
hungaricus (Jelenkor, Pécs, 1999.) című kötetbe is beleszerkeszti gyermekverseit. Itt jelenik
meg először a Fanni verse is a következő lábjegyzettel: „Megjegyezném, hogy a Simfonietta
bambinesca záródarabja nem az enyém ; valóban Fanni kislányom verse! Ő rögtönözte
ugrándozván, tánc közben, mintegy tollba mondta, lediktálta pillanatok alatt édesanyjának,
Juli pedig hűségesen lejegyezte. Történt mindez 1998. május 4-én, egy hétfő este. Fanni akkor
éppen három éves és két hetes volt. Rögtön megmutatta nekem művecskéjét, majd még
megkérdezte, hogy: ezek szerint ő már költő? Ritka gyönyörű érzés volt. Természetesen, nem
mosolyogtam meg. De a lelkem, hosszú idők óta, végre megint mosolyogni tudott örömében
ennyi titoktól…Ó, kicsi lányom! Elteszem a szívedet. Miénk a világ.”

A Vásárhelyi vásárban (Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003) megkopott, elkoptatott,

elfelejtett, eddig fel sem fedezett műfajok és versformák feljavított, rekonstruált és aktualizált
változataira lehetünk vevők: naptári versekre és csíziókra, tájversekre, gyermekdalokra,
tavaszhívogatókra, farsangi rigmusokra, csujogatókra, falucsúfolókra, falvédőszövegekre,
emlékversekre, köszöntőkre, portréversekre, keleti versformákra stb. Ilyen és hasonló
vásárfiák közül szemelgethet a (vers)kuriózumokat kedvelő olvasó, hiszen a kötet legtöbb
„vásárcikke” nem standard műfaja az irodalomnak.
Kovács András Ferenc kötetcímének is vannak referenciái. Azonos az egyik vers címével,
metaforikus jelentése és jelenléte a borítón átsugárzik az egész kötetre, így tekinthetjük ezt a
könyvet gyermekversek nagyobb arányú adásvételének, kirakodó vásárának. Továbbá költői
formák színes forgatagának, lírai műfajok „szekértáborának”, melyben mindenki
megtalálhatja a neki tetsző vásári darabot. Miként a vásárosok ponyvára rakva, a költő is
kötetbe rendezve kínálja (vers)portékáit. A cím „vásárhelyi” jelzője az alliterációra csábító
lehetőségen túl utal még a versek keletkezésének helyszínére és a költő földrajzi életterére,
vagyis „a hely szellemére”.
Ez a (gyermek)versreneszánsz egyetemessé minősíti át az aktuális költészetnek azokat a
műfajait, amelyek fokozatosan szorultak a magyar verskultúra perifériájára, végérvényesen
kikerülve az elit költészetből (Vagy talán alkalmuk sem volt oda bekerülni?). Helyszűke miatt
el kell tekintenem a felsorolt műfajok teljes és átfogó tanulmányozásától, ehelyett a
naptárversek és csíziók, a falucsúfolók és a falvédőszövegek kötetbeli variánsait vizsgálom és
értelmezem, bennük mutatva ki Kovács András Ferenc versújításának sajátosságait. Mivel
ezeket a műfajváltozatokat már korábban a közhelyköltészet és a klapanciázó versfaragók
sajátították ki maguknak, irodalmi giccsként kanonizálódtak a befogadói tudatban. Ehhez az
elváráshorizonthoz igazodva a mindenkori olvasó előítéletekkel, negatív tapasztalatokkal
közeledik hozzájuk. Kovács András Ferenc merész újítása az, hogy az alkalmi költészetnek
ezeket az archaikus giccseit irodalmi értékként aktualizálja gyermeklíránk számára, a
kiüresedett, elközhelyesedett formákat egyedi képekkel, a rá jellemző nyelvi kreativitással
tölti fel.
A kötet legelső verse, a Napsugár-csízió a népi kalendáriumok kedvelt műfaját, a naptári
csíziót rekonstruálja. Igyekszik megőrizni a műfaj karakterjegyeit: a naptári évről, az
évszakokról, a természet örök körforgásáról közöl ismereteket, jóslásokba bocsátkozik, és
empirikus megfigyeléseken alapuló népi bölcsességeket közvetít. A költőt mégis a műfajban
rejlő játéklehetőségek érdeklik leginkább. Szerepjátszással teszi mozgalmassá az egyébként
statikus, leíró jellegű műfajt, a napsugarat használja médiumként a természet változásainak
bemutatására. A formai megoldásokban is túllép a közhelyeken, és az egykori kalendáriumok
ikonikus nyelvét metaforikus beszédmódra cseréli, bőven merítve a költői retorika értékesebb
eszköztárából (megszemélyesítés, költői kérdés, jelzős és igei metafora, alliteráció,
enjambement stb.): „Tavasszal a napsugár, / ha a fagy felenged, / tenyerében madárfüttyöt, /
rügyeket melenget. // Örömében ficánkol, / ághegyen cikázik - / szirmot rezzent, pihét lehel, /
fűre fekszik, játszik.” A költő a játék hevében bele-belelopja versébe a modern
gyermekirodalom egyre általánosabbá váló világértelmezését, az animizmust, szubjektív
emberi (gyermeki) jellemvonásokkal ruházva fel a napsugarat, ezt az abszolút objektív
természeti jelenséget: „Patak hátán csörgedez, / búzatáblán csordul, / s tarlót tikkaszt, ha
jókedve / hevesebbre fordul.” Kovács András Ferenc jócskán nemesít a műfaj avítt rímelési
technikáján is, és változatos rímekkel helyettesíti a fantáziaszegény kalendáriumi
rímkészletet. Nem valamiféle öncélú rímgyártás ez tehát, a játékélményen túl helyzetértéket is
felfedezhetünk a gyakorítóképzős (csúszkál – húzgál, felenged – melenget) vagy a
hangutánzó – hangulatfestő igei (illan – villan, cikázik – játszik, lenget – penget)
rímpárokban. Ezeknek elvitathatatlanul döntő szerepük van a vershangulat alakításában és
fokozásában.
A kötet többi naptárverse hónapokat jelenít meg: Boldogasszony hava, Böjtmás hava,
Kisasszony hava, Mindszent hava, Karácsony hava. Ezeket a verseket a hónapok jellegzetes
képei és az általuk felidézett hangulatok uralják. Bennük a hangulatkeltés fontos eszközének
számít a régi magyar hónapnevek használata is. Jellemzőjük a leírás, a mellérendeléses
szerkesztés, a képek sorozata, mintha a klasszikus poétikák pictura verstípusának
korszerűsített, aktualizált változatai lennének. A vers a közeli és a távoli, a lenti és a fenti, az
objektív és a szubjektív perspektívaváltásaiból, valamint a megidézett hangulatokból áll
össze. A statikus képek és az irányultságot meg a létezést kifejező igék harmonikusan
szerveződnek versszöveggé, és egyszerre váltanak ki az olvasóban vizuális és hangulati
élményt: „Haranglábon varjak törvényt zsinatolnak, / Havak alatt falka ösvényt szimatolgat…
/ Monostori dűlőn böllér disznót perzsel - / Kondul üres mennybolt, mint templomi persely”
(Boldogasszony hava).
A falucsúfoló vagy falusoroló eredetileg folklórműfaj, jellemzője a településnevek
rímbeszedése, humoros megjegyzések kíséretében. Kovács András Ferenc éppen a humor- és
a játéklehetőség miatt adaptálja ezt a műfajt is a gyermekirodalom számára. Falucsúfolóiban
felsorakoztatja a humor lehetséges fokozatait, a szelíd csipkelődéstől az iróniáig és a szatíráig,
de versváltozataiban végig ott bujkál a választott műfaj és téma iránti szimpátia is. A
településnevekkel való költői játék asszociatív jellegű: egy-egy helységnév gyermekkori,
művelődéstörténeti, esetleg nyelvi élményen alapuló asszociáció-sorozatot indít el a költőben,
aki úgy játszik el a nevekkel, az egyes szóötletekkel, miként az anyanyelvét most ízlelgető
gyermekolvasója. A felfedező örömével csodálkozik rá az őt körülvevő világot megnevező
szavakra: Egeresi nóta, Sárpataki csujogatók, Szamár jósol Pürkerecen, Kászoni nóta. A
Sárpataki csujogatókban a Maros megyei településnevek a falucsúfoló műfaji szabályaihoz
igazodva rímhívókként vannak jelen, és a rímfelelő szavakkal együtt lesznek a humor
közvetlen forrásai. Szövegbeli viszonyukat a sorvégi kettőspont jelöli, így kap ez az írásjel
poétikai funkciót: „Sáromberke, Sárpatak: / három este vártalak!”, „Hej, Szentivány,
Gernyeszeg: / nélküled már megleszek!”, „Ihaj, Ernye, csuhaj, Ikland: / talpam egyre táncra
csikland!” A formai, tartalmi és hangulati jellemzők azonosítása arra ösztönöz bennünket,
hogy a verset szimultán műfajváltozatnak tekintsük, benne a falucsúfoló intertextuális
viszonyban áll a csujogatóval (maga a verscím is erre utal), amely településenként is más-más
variánssal van jelen a versszakok végén: „Ujjujujujujuju!”, „Hí, ha, hateha!”
A falucsúfoló és a portrévers szerencsés keveredése szintén szimultán műfajt eredményez:
Szegény lelkész Bonyhán, A körmendi Döbrentey, Szatmári ballagó. Befogadáslélektani
tapasztalatok szerint az olvasói motiváció felkeltője és ébren tartója a költői kép, a
gyermeklírában még ennél is többre, képek egész sorozatára van szükség (l. Weöres Sándor
gyermekverseit). Természetesen Kovács András Ferenc is figyelmez erre az elvárásra, sőt
alkalmasint túl is lép rajta, és másfajta trópusokkal is megkísérli a hatáskeltést. Sorvégi
helyzetével, önértékével és felhívó funkciójával számtalan lehetőséget rejt magában a rím, a
rímmel való végtelen játék helyettesíteni tudja például a képi gazdagságot, anélkül, hogy
hiányérzet támadna a befogadásban, és valamelyest is sérülne a befogadói elváráshorizont. A
Szatmári ballagóban ennek a rímjátéknak a perspektívái sejlenek fel, tovább tágítva a
versvilág virtuális határait, amelyet a műfaji szimultaneitással amúgy is kitágított már a költő.
A vers rímhívó szava a Gál családnév, egyediségét és érdekességét viselőjének egyénisége és
viszonylag ritka regionális (szatmári) előfordulása biztosítja. Ez a név egyrészt gyermekkori
emlékeket idéz fel a költőben, másrészt nyelvi homonimákat, szinonimákat és paronimákat
hív elő a versíró egyéni szókincséből, és állít fel belőlük végtelennek tűnő paradigmasort. Az
emlékképek sorozatából és a felidézett nyelvi elemekből áll össze Gálnak, szamarának és
kutyájának alakja és jelleme. A lírai portréfestés másik szerencsésen megválasztott eszköze a
bokorrím, amely egyszerre kelti a teljesség érzését, illetve idézi fel a költői zsenialitás
képzetét az olvasóban. Ennek a rímfajtának az irodalomtörténetből is ismert és kárhoztatott
monotóniáját itt kreatív és zseniális szójátékok sorozata ellensúlyozza, ismét a
gyermeknyelvre emlékeztetve bennünket: „Hazafelé ballag Gál: / Szamarával ballagdál. /
Lassún, lomhán halad Gál: / Csak kutyája szaladgál.” A rímnek még más funkciója is van a
versben, a költő hangszínváltoztatással érzékelteti a megidézett alakok hangulatváltozását és
mozgásuk intenzitását. A vers végére, mire Gál és állatai kellőképpen elfáradnak,
elcsendesedik a rímjáték is, a hosszú bokorrím sorozat a verszárlatban szerény rímpárrá
rövidül. Ezzel a frappáns befejezéssel azonosul a költő kóborlásának végcélját sóvárgó Gállal
és állataival: „Bárcsak jutna haza már / Gál, a kutya s a szamár.”
A falvédőszöveg vagy falvédő vers a folklór és a giccs határán meghúzódó műfaj. Gazdag
falvédő-kultúránk van, és ez nemcsak az interspecifikus jelleg miatt van így: „Régebben
miden házban volt falvédő s általában nemcsak egy. Még napjainkban is elég gyakran
megtalálható elsődleges szerepe, a tisztaság megőrzése mellett díszítő szerepet is betölt, és a
felirat tartalma sem közömbös”. (Keszeg Vilmos: A folklór határán. Kriterion Könyvkiadó,
Bukarest, 1991. 193.) Az eddigi gyűjtések alapján a szakirodalom a normatív tartalmú és a
műdalok, nóták, érzések idealizált szituációit, zsánerhelyzeteket megragadó falvédők
csoportját különíti el. Az utóbbi csoporthoz tartozó falvédők feliratai líraibbak, gyakrabban
folyamodnak a sejtetéshez, a jelképes megfogalmazáshoz. A szövegek eredete szélesebb
kultúrkörbe kapcsolja be ezeket a falvédőket, amennyiben valamely műdalra, nótára, illetve
meseidézetre ismerünk benne. Kovács András Ferenc is ebben a változatban lát fantáziát és
lehetőséget, ösztönösen vonzódik a tágabb perspektívához, a szabadságot tekintve az alkotás
előfeltételének. Kiválasztott falvédőmintáin is az élettér, az életkörülmények kiszélesítésének
vágyára, fiktív valóságok felidézésére ismerhetünk: „Daru madár, ha lehet, / Vidd el ezt a
levelet.”; „Én vagyok a falu rossza egyedül, / Engem ugat minden kutya messziről”. „Gyere
Bodri kutyám, / Szedd a sátorfádat!” A Kovács András Ferenc-féle változatokban ezeknek a
szövegeknek a kontextusa tovább szélesedik, közben árnyaltabb, művészibb is lesz, esztétikai
minőségekkel gazdagodik (humor, irónia, groteszk), és az eredeti szöveg valósággal önmaga
ellentétébe csap át: „Darumadár fönn jön, / Magányosan krúgat, / De engem a földön /
Minden kutya úgat.” ; „Gyere Bodri kutyám, / Jól meghegyezd füled: / Nekünk a faluban /
Boldogság nem szület!” A legtöbb falvédőn feltűnő a gondolatiság háttérbe szorulása,
helyette a gyakorlatias szellem, a táplálkozás, pénzkeresés, tisztálkodás, takarítás, vendéglátás
jelenti a szemléleti-tartalmi többletet. Tipikusan feminista beállítódás ez, és lefoszlik róla
mindaz, ami a családi házon kívüli világgal kapcsolatos, élményköre beszűkül, az egyén csak
háziasszony pozícióját keresi, a falvédőszövegek ennek az életformának a tartozékai: „Az
ebéd készen vár, / Kedves férjem jössz-e már?”; „Az én konyhám azért fényes, / Mert a
férjem nagyon kényes.”; „Az én uram csak a vizet issza, / Nem siratom lányságomat vissza.”
Kovács András Ferenc nem a gondolatiság hiányát kompenzálja, hanem megírja ennek a
falvédőtípusnak a paródiáját, elkészíti műfaji karikatúráját: „Derék az én uram, / a bajusza
pödrött: / Magyarosan hordja / Helyettem a vödröt!”
A falvédők esetében fontos a kép és a szöveg együttes üzenete, összetartozása. A háttérrajz
olyan hírértéket hordozó szimbólumokat tartalmaz, amelyek a szöveggel együtt alkotnak
komplex egységet. Együttes előfordulásukat ezekben a példákban is a közmegegyezés
szentesíti: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs, / Ritka kislány, aki takaros” ; „Érik, hajlik a
búzakalász, / Nálamnál hűbb szeretőt nem találsz” ; „Kék a búzavirág, / Kék az egész világ, /
Mikor a szemedbe nézek.” Deák Ferenc is ezeket a konvencionális szimbólumokat használja
fel, amikor Kovács András Ferenc szövegeihez készít rajzokat. A rajz és a szöveg
legsikeresebb találkozása a falvédők szerelmi szimbólumainak (búzakalász, pipacs,
búzavirág) giccsparódiáját eredményezi, a rajz részletesen ábrázolja azokat a lírai eszközöket
(hasonlat, metafora, szimbólum), amelyeket a költő ironikusan egy gyűjtőfogalomba
gyömöszöl bele, középpontban a címzettel, az imádott lányalakkal. Grafikus és költő
egymással versenyezve parodizálja a falvédők képi zsúfoltságát: „Barna kislány / Az én
babám, / mint a búza- / Mező, az ám!”
Kovács András Ferenc valójában stílusparódiát ír a falvédőszövegekről, felhasználva a
típusokon belüli jellegzetességeket. Ám a költő-parodista nem feltétlen és egyértelmű
elutasítással közeledik ehhez a periférikus műfajhoz, hanem némi szimpátiával is, megsejtetve
benne az értékteremtés lehetőségeit, az önkifejezés igényét. A falvédők iránti
rokonszenvünket a költő szöveg- és a grafikus rajzparódiái mellett az is fokozhatja, hogy
napjainkban a varrott falvédőket lakásainkból kiszorítja a festett, a papír, a bádog falvédő, a
perzsa, a plüss fali szőnyeg, a fali csempe, a plakát és a poszter. Bár tartalma miatt is
anakronisztikussá vált ez a műfaj, hiszen olyan üzeneteket közvetít, amelyek idegenek a mai
életformától (emiatt is válhatott a varrott falvédő a giccsen belüli értékváltás áldozatává),
viszont a költő és a grafikus értékteremtő közbenjárásával a gyermekirodalom egyik
kedvencévé is válhat.