Molnár Károly

Világítási hálózatok

Budapest, 2004
 Tartalomjegyzék

1. A villamos hálózatok felosztása és csoportosítása______________________________ 3

1.1 Rendeltetés szerinti felosztás: ______________________________________________ 3
1.2 Kialakítás szerinti felosztás: _______________________________________________ 4
1.3 A feszültség jelalakja szerinti megkülönböztetünk: ____________________________ 4
1.4 Üzemi feszültségszint szerinti felosztás: ______________________________________ 4
2. Világítási hálózatok méretezése ____________________________________________ 6
2.1 Feszültségesésre történő méretezés__________________________________________ 7
2.2 Terhelésre történő méretezés _____________________________________________ 25
2.3 Zárlatra történő méretezés _______________________________________________ 28
2.4 Érintésvédelemre történő méretezés _______________________________________ 29
2.5 Mechanikai méretezés ___________________________________________________ 32
3. Meddőteljesítmény kompenzálás, fázisjavítás ________________________________ 36
4. Túlfeszültség-védelem __________________________________________________ 39
5. Világítási hálózatok felépítése, kialakítása __________________________________ 42
6. Világítási hálózatok típusai, csoportosítása__________________________________ 46
6.1 Belsőtéri hálózatok______________________________________________________ 46
6.2 Kültéri hálózatok _______________________________________________________ 47
6.3 Törpefeszültségű hálózatok_______________________________________________ 47
7. Felhasznált irodalom: __________________________________________________ 51

2
Az elektromos világítási berendezések energiaellátása – más villamos berendezéshez
hasonlóan – alapvetően két módon történhet:
• a berendezéssel egybeépített helyi áramforrásról (elem, akkumulátor, napelem,
aggregátor stb.), vagy
• több fogyasztót ellátó, központi áramforrásról. Ebben az esetben az áramforrás és a
fogyasztó közötti – általában nagy – távolság miatt a villamosenergia szállítása
villamos hálózaton keresztül történik.
Ebben a jegyzetben a villamos hálózatok általános ismérveire alapozva a világítási hálózatok
jellemzőivel, létesítési és üzemeltetési kérdéseivel foglalkozunk. Nem térünk ki a
berendezésekkel egybeépített, helyi áramforrásról üzemelő készülékek vizsgálata. Jegyzetünk
a már korábban elsajátított erősáramú ismeretekre épít, és ezért részletesebb ismertetés nélkül
felhasználjuk a villanytani alapismereteket.

1. A villamos hálózatok felosztása és csoportosítása

A villamos hálózatok létesítésének egyik legfontosabb szempontja a biztonság kérdése. A
személyi-, vagyoni- és üzembiztonság megteremtése és hosszú távú megőrzése érdekében
alkották meg azokat a műszaki szabványokat és jogi rendelkezéseket, melyeket a hálózatok
tervezése, kivitelezése és üzemeltetése során korábban kötelező érvénnyel, jelenleg pedig
részben csak ajánlott formában be kell tartani.1 A villamos hálózatok rendeltetése, felépítése,
tulajdonosi szerkezete, üzemi paraméterei azonban eltérőek lehetnek, melyeket egységesen
nem lehet szabványokkal, rendeletekkel lefedni. Szükséges tehát a villamos hálózatok
rendszerezett felosztása és csoportosítása, és azon fogalmak definiálása, melyek alapján az
egyes szabványok, rendeletek hatálya behatárolható.
A villamos hálózatok csoportosításának számos módja lehetséges, melyek közül a
következőket emeljük ki:

1.1 Rendeltetés szerinti felosztás:

E szerint a hálózatokat a hozzájuk kapcsolódó berendezések funkciója alapján csoportosítjuk.
• Erősáramú az a berendezés, amely a villamos áram munkavégző képességének
felhasználására szolgál, illetve amely a villamosenergiát e berendezés részére előállítja,
szállítja ill. elosztja.
• Gyengeáramú az a berendezés, amely a villamos áramot jelátvitelre használja fel (pl.
hírközlési, számítástechnikai, informatikai hálózatok).
• Komplex az a berendezés, amely egyértelműen egyik kategóriába sem sorolható. (Pl.
erősáramú berendezések gyengeáramú módszereket alkalmazó vezérlő és szabályozó
részei.)

1
A 2001. évi CXII. törvény az 1995. évi XXVIII. törvény módosítása során úgy rendelkezett, hogy a „nemzeti
szabvány alkalmazása önkéntes”, de „műszaki tartalmú jogszabály hivatkozhat olyan nemzeti szabványra,
amelynek alkalmazását úgy kell tekinteni, hogy az adott jogszabály vonatkozó követelményei is teljesüljenek”.
A nemzeti szabványok helyébe – az európai jogharmonizációs feladatokkal összhangban – folyamatosan az
európai ill. nemzetközi szabványok lépnek, melyeknek betartása továbbra is ajánlott.

3
 A világítási berendezések a villamosenergiát fényenergiává alakítják át, így
rendeltetésük szerint az erősáramú berendezések közé tartoznak. Ennek megfelelően az azokat
ellátó hálózatok erősáramú hálózatok, és mindazon szabvány érvényes rájuk, melyek hatálya
az erősáramú berendezésekre terjed ki.
Az erősáramú hálózatok
G G G G GENERÁTOROK funkciójuk és a
villamosenergia elosztási
rendszerben (VER)
ALAPHÁLÓZAT betöltött szerepük szerint
tovább csoportosíthatók. A
FOELOSZTÓ
HÁLÓZATOK
villamosenergia elosztási
rendszer vázlatos
felépítését az 1.1. ábrán
ELOSZTÓHÁLÓZATOK
mutatjuk be.
FOGYASZTÓI
(ELOSZTÓ)HÁLÓZATOK
FOGYASZTÓK

1.1. ábra
A villamosenergia elosztási rendszer felépítése

1.2 Kialakítás szerinti felosztás:

A villamos hálózatok számos szerkezeti elemből (energia termelő, kapcsoló, átalakító,
elosztó, szállító, mérő, szabályozó stb.) épülnek fel. Ezek közül – bár funkcióját tekintve
mindegyik szerkezeti elem nélkülözhetetlen – a villamosenergia szállításának a módja az,
amely a hálózat jellegét meghatározza. Ennek megfelelően megkülönböztetünk:
• Szabadvezetékes hálózatokat, melyeknél a villamosenergia szállítását végző vezeték
tartószerkezetek segítségével a szabadban halad. Szerkezeti felépítésük szerint ezek is
többfélék lehetnek, melyre a hálózati elemek ismertetése során még részletesen kitérünk.
• A kábeles hálózatoknál a vezető ereket olyan közös burkolattal veszik körül, mely
lehetővé teszi az így kialakított kábelek károsodás nélküli földben való elhelyezését. Ezek
kialakításáról szintén később szólunk részletesebben.
• A védőcsöves hálózatoknak szintén számos fajtája és kialakítási módja ismert. Közös
azonban bennük, hogy a vezetékeket – legyenek azok egy- vagy többerűek – olyan
védőcsőben vagy csatornában helyezik el, mely megóvja azokat a környezeti hatásoktól,
és egyúttal a védőcső ill. csatorna rongálása nélkül lehetővé teszi a vezetékek cseréjét.
A világítási berendezések területi elhelyezkedése olyan szerteágazó, hogy a világítási
hálózatoknál mindegyik kialakítási forma elterjedt a gyakorlatban.

1.3 A feszültség jelalakja szerinti megkülönböztetünk:

• egyenáramú hálózatot, és
• váltakozó áramú hálózatot.

1.4 Üzemi feszültségszint szerinti felosztás:

A villamos fogyasztók névleges üzemi feszültsége széles határok között változik. Részben
ehhez igazodva, részben pedig a villamosenergia szállítási költségeinek csökkentése
érdekében a hálózatok üzemi feszültségszintje is eltérő.

4
A villamosenergia szállítási költségei három fő összetevőre bonthatók: a hálózat egyszeri beruházási költsége, a
hálózat folyamatos üzemeltetési költsége és a hálózaton jelentkező teljesítményveszteségből eredő költségek.
Mindhárom költségösszetevő függ a hálózat feszültségszintjétől és a rajta átfolyó áramerősség nagyságától, de a
végleges szállítási költségeket az áramerősség befolyásolja a legjobban. Bizonyos áramerősség fölött ugyanis
vagy a teljesítményveszteség nő meg jelentősen, vagy pedig a beruházási költségek emelkednek aránytalanul,
ezért a szállított teljesítmény mértékétől függően más-más feszültségszinten optimális a villamosenergia
szállítása. A villamos hálózatokat is ennek megfelelően alakították ki.

A hálózatok névleges üzemi feszültségétől függően megkülönböztetünk:

• Nagyfeszültségű hálózatot2, melynek vannak olyan vezetői, amelyek közötti névleges
feszültség meghaladja az 1000 V-ot, illetve közvetlenül földelt berendezés esetén van
olyan vezetője, amelynek névleges feszültsége a földhöz képest nagyobb mint 600 V.
• Kisfeszültségű hálózatot, melynek vannak olyan vezetői, amelyek közötti névleges
feszültség 50 V-nál nagyobb, de nincsenek olyan vezetői, melyek közötti névleges
feszültség 1000 V-nál nagyobb. Közvetlenül földelt berendezés azonban csak akkor
kisfeszültségű, ha a névleges feszültség bármely vezető és a föld között nem haladja meg
a 600 V-ot.
• Törpefeszültségű hálózatot3, melynek bármely két vezetője közötti névleges feszültség
1000 Hz-nél nem nagyobb szinuszos váltakozó áram esetén nem haladja meg az 50 V-ot,
illetve legfeljebb 10 % hullámosságú egyenáram esetén 120 V-nál nem nagyobb.
Az erősáramú villamos hálózatok feszültségeiről (és frekvenciájáról) az MSZ 1:1993
szabvány rendelkezik. Ez határozza meg a különböző feszültségszinteken alkalmazható
feszültségek névleges, minimális és maximális értékét mind a földhöz viszonyítva, mind a
vezetők között. Ugyancsak ezen szabvány alapján zajlik még ma is az 1994-ben megkezdett
áttérés a kisfeszültségű hálózatokon 220/380 V-ról 230/400 V-ra.
Mivel ez az áttérés technikailag nem oldható meg egyszerre (mert egyrészt a fogyasztói
hálózat távoli végpontjain
248/430 V nem tudják mindenhol
+7,8 %
242/420 V biztosítani a megemelt
236,5/409 V +5,2 % feszültséget, másrészt a
+7,5 % gyakorlatban üzemelő
230/400
fogyasztói készülékek közül
220/380 sem mindegyik viselné el a
nagyobb feszültséget), a
213/369 V
210/364 V -7,4 %
230/400 V feszültségszintre
203,5/352 V
-8,7 % való áttérés 1994. január 1.
-7,5 % és 2008. január 1. között
folyamatosan történik. Az
1994.01.01. 1996.01.01. 2008.01.01. áttérés menetét az 1.2. ábrán
tüntettük fel.
1.2. ábra
Áttérés 220/380 V feszültségszintről 230/400 V-ra

A világítási hálózatok többsége kisfeszültségű. A gyakorlatban alkalmazott fényforrások

teljesítményének ez a feszültségszint teljesen megfelel, a hálózaton folyó áramerősség nem
haladja meg a gazdaságos üzemeltetéshez megfelelő szintet.

2
Az áramszolgáltatók (nemzetközileg) eltérve a jelzett terminológiától az 1-35 kV névleges feszültségű
hálózatokat középfeszültségűnek, a 100-220 kV-os hálózatokat nagyfeszültségűnek, az e feletti
feszültségszintű hálózatokat pedig igen nagy feszültségűnek nevezik.
3
Ezen belül is megkülönböztetünk érintésvédelmi és üzemi törpefeszültséget, illetőleg a hálózat rendeltetésétől
és névleges feszültségétől függően további felosztás létezik.

5
 A nagyfeszültségen üzemelő fényforrások ellátó hálózata szintén kisfeszültségű,
ugyanis a beépített teljesítmény miatt nem indokolt nagyfeszültségű hálózat kiépítése, és
sokkal gazdaságosabb a világítótesteknél létrehozni az üzemi nagyfeszültséget, mint az egész
ellátó hálózatot a nagyobb feszültségszintnek megfelelően kialakítani.
A törpefeszültségű halogénizzók egyre szélesebb körű gyakorlati elterjedésével ma már
terjedelmes törpefeszültségű hálózatok is létesülnek. Ezek érintésvédelmi szempontból
kedvezőek, és nagyforgalmú helyeken is alkalmazhatók, azonban a kis feszültségszint miatt a
hálózaton folyó áramerősség jelentősen megnövekszik, amit a hálózatok méretezése során
nem lehet figyelmen kívül hagyni.

2. Világítási hálózatok méretezése

A világítási hálózatokat – akárcsak a villamos hálózatokat általában – a személyi-, anyagi- és
üzembiztonsági elvárásoknak megfelelően méretezni kell. A hálózatoknak üzemi
körülmények között is károsodás nélkül el kell viselniük az őket érő villamos, termikus és
mechanikai igénybevételeket úgy, hogy közben az életvédelmi elvárások maradéktalanul
teljesülnek. Ebben a fejezetben összefoglaljuk azokat az elveket és módszereket, melyek
alapján a villamos hálózatok méretezése történik, de leírásunkban elsődlegesen a világítási
hálózatok specifikumai alapján közelítjük meg a problémakört.
A villamos hálózatok méretezését a következő szempontok alapján szokták elvégezni:
• Feszültségesés
• Terhelhetőség (üzemi áram)
• Túláramok (túlterhelés, zárlati túláram)
• Érintésvédelem
• Hálózati veszteség
• Mechanikai szilárdság
• Gazdaságosság

Adott hálózat esetében a méretezést általában mindig csak egyetlen szempont szerint
végzik el, majd a hálózatot a többi szempont alapján ellenőrzik. Ez azért is lehetséges, mert a
hálózat műszaki paraméterei minden esetben meghatározzák, hogy az adott hálózat mely
szempont(ok) szerint lehet kritikus, és az erre vonatkozó követelmények kielégítése esetén a
többi szempont szerinti elvárás már általában automatikusan teljesül.
A hálózaton szállított teljesítménytől, az alkalmazott vezetékek hosszától,
keresztmetszetétől, fajlagos ellenállásától, elrendezésétől és szerelési módjától függően más-
más szempont lehet a méretezés során az irányadó, de a gyakorlati tapasztalat azt mutatja,
hogy a legtöbb esetben a feszültségesés az a kritikus kérdés, amire a hálózatot elsődlegesen
méretezni kell. Különösen igaz ez a világítási hálózatok esetében, ahol a fényforrások
fényárama és élettartama szoros összefüggésben áll a hálózati feszültség nagyságával.

Korábbi tanulmányaink alapján tudjuk, c −n

hogy a fényáram és az élettartam Φ U  T U 
=  = 
Φ n  U n 
feszültségfüggésére a következő
összefüggések írhatók fel: Tn  U n 
A feszültségesésre történő méretezés tehát a világítási hálózatok esetében nem csak villamos
üzemi szempontból, hanem világítástechnikai, üzemeltetési és gazdaságossági szempontból is
előtérbe kerül.

6
2.1 Feszültségesésre történő méretezés
A hálózati feszültség a hálózat különböző pontjain sem térben, sem időben nem állandó. A
hálózat impedanciája miatt a tápponttól távolodva a hálózati feszültség csökken –
„feszültségesés” lép fel –, melyet a tervezés során figyelembe kell vennünk. Ugyanazon
áramköri szakasz kezdő-és végpontján – főként hosszú, kis keresztmetszetű vezetékek
alkalmazása esetén nagy áramerősség mellett – a hálózati feszültség jelentősen eltérhet.
Azonos névleges paraméterű világítási berendezések alkalmazása esetén ez mind
világítástechnikai, mind üzemeltetési szempontból kedvezőtlen, ezért ilyen esetben vagy
eltérő feszültségszintre méretezett berendezéseket kell alkalmazni, vagy a hálózatot kell úgy
kialakítani, hogy annak teljes hosszán a feszültségesés mértéke ne haladjon meg egy előre
meghatározott szintet. Az épületek hálózatra csatlakoztatásáról rendelkező MSZ 447:1998
szabvány rendelkezik arról, hogy épületekben az áramszolgáltatói leágazási pont és az épület
főelosztója (betáplálási pontja) közötti szakaszon a feszültségesés mértéke nem haladhatja
meg az 1 %-ot, valamint a főelosztó és a lakás(ok) fogyasztásmérője között a megengedett
feszültségesés ugyancsak 1 %. Ezen túlmenően a feszültségesés mértékére nincs jogszabályi
korlátozás, de a gyakorlati tapasztalatok alapján ajánlott pl. a világítási fogyasztókat ellátó
hálózatokat 5 %-os feszültségesésre méretezni. (Épületen belül természetesen az 5 %-ot úgy
kell értelmezni, hogy az már magában foglalja az MSZ 447:1998 szerint megengedett kétszer
1 %-ot is, vagyis a fogyasztásmérő után maximum 3 %-os feszültségesés tartása javasolt.)
A hálózati feszültség időben sem állandó. A hálózatra rendszertelenül kapcsolódnak rá
ill. arról válnak le fogyasztók, így rendszerszinten a fogyasztói teljesítményigény
folyamatosan változik. Ezt a változást az erőművek nem tudják pontosan követni, hiszen az
azok által leadott teljesítmény körülményesen szabályozható. Ennek köszönhetően – a
villamosságtanból megismert összefüggések alapján – fogyasztói teljesítményigény
növekedése esetén a hálózati feszültség csökken, míg fogyasztói igény csökkenésekor a
hálózati feszültség növekszik. Ez a változás előre nem meghatározható, de a fogyasztói
szokások ismeretében bizonyos általános trend megfigyelhető. Az éjszakai órákban a
fogyasztói igény kisebb, mint nappal, mikor az ipari fogyasztók működnek, és a nappali
időszakban is jellemző egy délutáni „csúcs”, amikor a háztartási fogyasztók kapcsolódnak
nagy számban a hálózatra. Az erőművek termelését igyekeznek ehhez a gyakorlati tapasztalati
tendenciához igazítani, de a termelt és igényelt teljesítmény szintje nem hozható pontosan
összhangba. Ennek köszönhetően a hálózati feszültség időbeli változásával számolnunk kell.4
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a fogyasztók hálózatra kapcsolásakor
tranziens jelenségek játszódnak le, amelyek szintén hatással vannak a hálózati feszültségre.
Igaz ez a világítási berendezésekre is. Izzólámpák esetében például az izzószál kezdeti kis
hideg-ellenállása miatt 5÷10-szeres indulási áramlökés is jelentkezhet a hálózaton (ld. 2.1.
ábra), de kisülő fényforrások esetében is számolnunk kell azzal, hogy bekapcsoláskor a
névleges áramerősség mintegy 1,5-szerese terheli a hálózatot (ld. 2.2. ábra). Kis teljesítmény
hálózatra kapcsolásakor ez elhanyagolható lehet a teljes energiarendszer beépített
teljesítményéhez képest, tehát nem okoz feszültségesési problémát, de nagyobb teljesítményű
fogyasztók (pl. közvilágítás) egyszerre történő bekapcsolását lehetőség szerint kerülni kell. A
nagyfogyasztók bekapcsolási tranziens áramlökését elsődlegesen a hálózatok terhelhetőségre
történő méretezésénél kell figyelembe venni (ld. 2.2. pont), de világítási hálózatok esetében
számolnunk kell azzal, hogy az ilyenkor jelentkező feszültségesés a kisülő fényforrásoknál
gyújtási problémákat okozhat.

4
A korábban hivatkozott MSZ 1 szabvány természetesen kötelezi az áramszolgáltatókat arra, hogy a hálózati
feszültség időbeli ingadozása a szabványban meghatározott keretek között maradjon, így a méretezés során a
megengedett szélsőértékektől nagyobb eltéréssel nem kell számolnunk.

7
 160
In
140
I(t)
120
×15
névleges áram

100
2000 W
×10 80
500 W U(t)
60
100 W
×5 40
40 W Φ(t)
×1
20
t [ms] t [min]
10 20 30 40 50 60 70 80 90 100
2 4 6 8 10 12

2.1. ábra 2.2. ábra

Izzólámpák bekapcsolási tranziens árama Nagynyomású nátriumlámpa
bekapcsolási tranziensei

A feszültségesés fizikai magyarázata Kirchoff II. törvényére vezethető vissza, mely

szerint egy zárt hurokban az áramkör elemein mérhető feszültségek vektoriális összege zérus.
Mivel a villamos hálózat elemei (vezetékek, átalakítók, mérő-és jelző berendezések,
kapcsolók, biztosítók, kötések stb.) áramkörileg passzív elemekből épülnek fel, ezért azok
valamilyen impedanciával rendelkeznek, melyek kapcsai között áram hatására feszültség
mérhető. Ezt a feszültséget nevezzük feszültségesésnek, mivel a fogyasztónál ennek értékével
csökken a feszültség a hálózat kezdőpontján mérhető feszültséghez képest.
A feszültségesés kifejezhető annak abszolút értékével (ennek jele „e”, e
mértékegysége pedig [V]), illetve az abszolút értéknek a hálózat ε = ⋅100
kezdőpontján mért feszültséghez (UT) való viszonyával (melynek jele „ε”,
U T

és mértékegysége [%]).
A feszültségesés nagysága a hálózaton átfolyó áramerősségtől és a hálózat valamint a
fogyasztó impedanciájától függ. Ezek vektoriális mennyiségek, míg a feszültségesés skaláris
mennyiség. A fogyasztót ugyanis nem a nála megjelenő feszültség fázishelyzete, hanem csak
annak abszolút értéke érdekli, illetve az, hogy ez mennyivel kisebb a hálózat táppontján
mérhető feszültség abszolút értékénél. A feszültségesés tehát valójában a hálózat táppontján
lévő feszültségvektor abszolút értéke és a fogyasztónál mérhető feszültségvektor abszolút
 R 2f + X 2f 
értékének különbsége: e = U T − U f = U T ⋅ 1 −   Ennek

( 2
) (
R f + Rh + X f + X h
2 

)
levezetését itt nem részletezzük. Számításához azonban ismernünk kell a fogyasztó
impedanciáját – ami az aktuálisan bekapcsolt fogyasztók számától és teljesítményétől függően
állandóan változik, de – ami mindig jelentősen meghaladja a hálózat impedanciáját. Ha azt is
figyelembe vesszük, hogy jól tervezett meddőteljesítmény kompenzálás esetén a tápponton és
a fogyasztónál lévő feszültség megközelítően fázisban van, akkor jó közelítéssel azt
mondhatjuk, hogy a feszültségesés megegyezik a hálózaton fellépő feszültségvektor abszolút
értékével. (Ld. 2.3. ábra és (1) egyenlet.) Ezzel a közelítéssel mindig a biztonság irányába
tévedünk, mert a hálózaton eső feszültség abszolút értéke mindig nagyobb, mint a hálózat
táppontján illetve a fogyasztónál lévő feszültségvektorok abszolút értékeinek különbsége.5

5
Vektorábrán ábrázolva egy háromszög harmadik oldala mindig nagyobb a másik két oldal különbségénél.

8
 Z h

e = UT − U f ≈ U h = I ⋅ Zh

UT Uh illetve
Uf Zf
I ⋅ Zh
ε = 100 ⋅ (1)
I UT

2.3. ábra
Villamos hálózat általános helyettesítő kapcsolási vázlata

A villamos hálózatok számos áramköri elemből épülnek fel, amelyek ohmos, induktív
és kapacitív elemeket tartalmaznak, és ezek kapcsolási sémája is változó lehet. Számításainkat
most leegyszerűsítjük a vezetékeken fellépő feszültségesés meghatározására, miközben
figyelmen kívül hagyjuk a többi áramköri elemen (transzformátorok, kapcsolók, megszakítók,
biztosítók, átalakító-és szabályozó egységek, áramköri kötések stb.) létrejövő feszültségesést.
Ezzel a közelítéssel a feszültségesésre a valós állapotnál kedvezőbb értéket kapunk, a
gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy a feszültségesés legnagyobb hányadát a hálózatokon
beépített vezetékek okozzák, így a többi áramköri elem vizsgálatának figyelmen kívül
hagyása nem okoz jelentős számítási hibát, a méretezési eljárást viszont nagymértékben
leegyszerűsíti. (A transzformátorokon fellépő feszültségesés – a vezetékekhez hasonlóan –
ugyancsak számottevő lehet, de ezeket az áramszolgáltatói elosztóhálózat részének
tekinthetjük, így a világítási hálózatok kezdőpontja – és ezzel együtt a feszültségesés számítás
alapjául meghatározott UT értéke is – a transzformátorok után értelmezhető. UT értéke
ilyenkor méréssel, vagy áramszolgáltatói közlés alapján határozható meg.)
A vezetékhálózat is tartalmazhat ohmos, induktív és kapacitív elemeket, ráadásul a
hálózat hosszú, lineáris jellege miatt ezek nem koncentráltan, hanem elosztva jelennek meg.
Az elosztott paraméterű hálózatok méretezésére a szakirodalom több számítási eljárást
tartalmaz, de – ugyancsak az egyszerűsítés érdekében – mi a vezetékhálózatokat koncentrált
elemekkel fogjuk helyettesíteni. A villamosságtanban tanultak alapján elmondhatjuk, hogy az
ohmos, induktív és kapacitív hálózati elemek impedanciájára az alábbi összefüggések állnak
fenn:
R: a vezeték ohmos ellenállása [Ω]
l⋅ρ
R= l: a vezetékszakasz teljes hossza (oda-vissza) [m]
A A: a vezeték keresztmetszete [mm2]
ρ: a vezeték fajlagos ellenállása [Ωmm2/m]

XL: a vezeték induktív reaktanciája [Ω]

XL =ω ⋅ L
ω: a hálózati feszültség körfrekvenciája [1/s]
L: a vezeték induktivitása [H]

XC: a vezeték kapacitív reaktanciája [Ω]

1
XC = ω: a hálózati feszültség körfrekvenciája [1/s]
ω ⋅C C: a vezeték kapacitása [F]

9
 Ezeket az összefüggéseket behelyettesítve az (1) egyenletbe, és felhasználva, hogy
Zh = R + j(XL – XC), a feszültségesés értékét a (2) összefüggés alapján határozhatjuk meg:

I ⋅ [R + j ⋅ ( X L − X C )] I ⋅ (R + j ⋅ X L )
ε = 100 ⋅ (2) ε = 100 ⋅ (3)
UT UT
A gyakorlatban a villamos hálózatok kapacitív reaktanciája elhanyagolható6, ezért a (2)
egyenlet a (3) összefüggésre egyszerűsíthető. Az egyenletben már csak egyetlen vektor
jellegű mennyiség, az áramerősség szerepel, melynek irányát a hálózat és a fogyasztók
együttes impedanciája határozza meg. A világítási fogyasztók általában ohmos vagy induktív
jellegűek, így az áramerősség-vektor vagy szinkronban van az UT tápfeszültség-vektorral,
vagy ahhoz képest késik (ld. 2.4. ábra). Ennek megfelelően a (3) összefüggés a következő
módon írható át:
(I w − j ⋅ I m ) ⋅ (R + j ⋅ X L )
(4)
ε = 100 ⋅
UT
UT Jól kompenzált esetben a hálózaton eső
feszültségvektor majdnem fázisban van a
I XL tápfeszültség-vektorral, így a hálózaton eső
IRcos ϕ + IXL sin ϕ

e=|UT|-|U f |

feszültség abszolút értéke közelítőleg

egyenlő a hálózaton lévő feszültség
e≈|U h |

ϕ vektorának a tápfeszültség-vektorra eső

IR vetületével (ld. 2.4. ábra), vagyis az ábra
ϕ jelöléseit alkalmazva:
e ≈ I ⋅ R ⋅ cos ϕ + I ⋅ X L ⋅ sin ϕ
A (4) egyenlet számlálójában szereplő
I vektoriális szorzást elvégezve hasonló
eredményhez jutunk:

Uf Iw I w ⋅ R + I m ⋅ X L − j ⋅ (I m ⋅ R − I W ⋅ X L )
ε = 100 ⋅
ϕ Im UT

A képzetes tagok a vetítés miatt figyelmen

kívül hagyhatók, tehát:
2.4. ábra I ⋅ R ⋅ cos ϕ + I ⋅ X L ⋅ sin ϕ
A feszültség és áramerősség vektorábrája ε = 100 ⋅ (5)
UT

 X 
I ⋅ R ⋅ cos ϕ ⋅ 1 + L ⋅ tg ϕ 
 R 
Az (5) egyenletben R-et és cosϕ-t kiemelve kapjuk, hogy: ε = (6)
UT
A (6) összefüggést tekinthetjük a feszültségesés számítás
általános alapegyenletének. Ebben XL és R a hálózat vezetékeire jellemző paraméterek, és
hányadosukat „b” konstanssal helyettesítve a (6) egyenlet a következőképpen módosul:
I ⋅ R ⋅ cos ϕ ⋅ (1 + b ⋅ tg ϕ )
ε = 100 ⋅
UT

6
A kábeles hálózatoknál a kapacitív reaktancia is számottevő lehet olyannyira, hogy a hálózat egésze kapacitív
jelleget ölthet. Ilyen esetben ennek figyelembevételével kell számolnunk.

10
 l⋅ρ
A vezeték ellenállásáról viszont tudjuk, hogy: R =
A
I ⋅ l ⋅ ρ ⋅ cos ϕ ⋅ (1 + b ⋅ tg ϕ ) XL
tehát: ε = 100 ⋅ (7) ahol b =
A ⋅U T R

Egyfázisú, egyetlen fogyasztót tartalmazó hálózat esetében a feszültségesés tehát a korábban

felsorolt közelítések figyelembevételével a (7) összefüggés alapján számítható. Ha a hálózat
induktivitása az ohmos ellenállásához viszonyítva elhanyagolható, akkor b=XL/R értéke
közelít a nullához, ami további egyszerűsítéshez vezet, vagyis:

Abban az esetben pedig, ha a fogyasztó is ohmos

I ⋅ l ⋅ ρ ⋅ cos ϕ I ⋅l ⋅ ρ
ε = 100 ⋅ jellegű, tehát cosϕ=1, a feszültségesés képlete az ε = 100 ⋅
A ⋅UT Ohm-törvényre egyszerűsödik: A ⋅UT

E két utóbbi – számozatlan – összefüggést megfelelő hálózati paraméterek esetén a gyakorlati

életben sokszor alkalmazhatjuk, de jelenleg a feszültségesés vizsgálatát a (7) egyenlet alapján
folytatjuk.

Feszültségesésre történő méretezésnél általában a hálózati feszültség (UT), a terhelő áram (I),
valamint a feszültségesés megengedett mértéke (ε) kiindulási adatként ismert, tehát
számításaink során az ε értékhez megfelelő hálózati paramétereket (l, A, b, ρ és cosϕ értékeit)
keressük. „b” és „ρ” értékét a választott vezeték anyaga határozza meg, azok nem függnek a
hálózat kialakításától. A hálózaton fellépő meddőteljesítmény korlátozása érdekében cosϕ
értékét megfelelő kompenzálással (amellyel a 3. pontban foglalkozunk részletesen)
meghatározott értéknél nagyobb értéken kell tartani.

Adott hálózat esetében tehát a (7) összefüggésben szereplő ρ ⋅ cos ϕ (1 + b ⋅ tg ϕ )

100 ⋅
UT
értékét egy, a hálózati paramétereket jellemző „k” tényezővel helyettesíthetjük. Ezt
I ⋅l I ⋅l
behelyettesítve a (7) egyenletbe kapjuk, hogy: ε = k ⋅ illetve A = k ⋅ (8)
A ε
Ma már szinte kizárólag rézvezetékeket használunk a hálózatokon7, melynek fajlagos ellenállása ismert:
ρ=1,78×10-2 Ωmm2/m. A kisfeszültségű hálózatok hálózati feszültségét a legtöbb esetben UT=230 V-nak
vehetjük. A hálózatok gyakorlati kialakítása alapján elmondhatjuk, hogy XL értéke általában nem éri el R-nek a
10 %-át, vagyis 0,1≥b, és kompenzált hálózatok esetében cosϕ≥0,95 (tgϕ<0,3). Mindezeket behelyettesítve a
„k” tényező kifejezésébe kapjuk, hogy: k=7,65×10-3 Ωmm2/Vm (= mm2/Am).

A (8) összefüggésben szereplő I ⋅ lszorzatot nevezzük áramnyomatéknak, melynek

ismeretében meghatározható az alkalmazható vezeték keresztmetszete. A vezetékek csak a
gyártott keresztmetszeti lépcsőkben kaphatók, melyekhez tehát – adott hálózat esetében –
tartozik egy-egy maximálisan megengedett áramnyomaték. A különböző vezeték
keresztmetszetekhez tartozó maximális áramnyomaték értékeket 3 ill. 5 %-os feszültségesésre
a következő táblázatban foglaltuk össze:

7
Az áramszolgáltatói elosztóhálózatokon még gyakori az alumíniumvezetékek használata, de a világítási
hálózatokon (a közvilágítás esetében is) ezeket is felváltják a rézvezetékek.

11
Vezeték keresztmetszet Áramnyomaték 3 % Áramnyomaték 5 %
(rézvezetékre) feszültségesésre feszültségesésre
[mm2] [Am] [Am]
1,5 588 980
2,5 980 1634
4 1568 2614
6 2353 3921
10 3921 6536
16 6274 10457
25 9804 16340
50 19608 32680

A táblázatban megadott értékek csak közelítő jellegűek, mert „k” értékét a tényleges hálózati paraméterek
határozzák meg.

Az áramnyomatékból a terhelő áram ismeretében a maximális vezetékhossz (oda-vissza

együttesen) egyetlen osztással könnyen meghatározható.
Egy hálózatról rendszerint nem csak egy fogyasztót üzemeltetünk, hanem általában több
berendezést csatlakoztatunk a hálózat különböző pontjaira. Ennek következtében egy elágazó
(ill. többszörösen elágazó) hálózatképet kapunk (ld. 2.5. ábra), melynek különböző
vezetékszakaszain más-más áramerősség folyik. A (7) ill. (8) összefüggések ilyen esetben
csak egy-egy vezetékszakaszra értelmezhetők. A hálózat különböző pontjain jelentkező
feszültségesést ilyenkor egy iterációs számítási eljárással kaphatjuk meg. Példaképpen
vizsgáljuk meg a 2.5. ábra szerinti hálózat feszültségesés számításának menetét:

1. Első lépésként meghatározzuk az egyes ágakban folyó áramerősségek értékét. A számítást

a hálózat végpontjaitól kezdjük, és folyamatosan haladunk a táppont felé. A 10. ágon csak
a 8. fogyasztó árama folyik, hasonlóan a 8. ághoz, ahol a 6. fogyasztó ill. a 6. ághoz, ahol
a 4. fogyasztó árama folyik át. A 9. ágon keresztül folyik a 10. ág árama, és ehhez
(vektoriálisan) hozzáadódik a 7. fogyasztó áramerőssége. Ehhez hasonlóan a 7. ágban
folyik a 8. ág árama, melyhez hozzáadódik az 5. fogyasztó árama. Hasonló módon
levezethető a többi ág áramerőssége is, melyet összefoglalva a következő összefüggések
írhatók fel:
I1 = I Z 1 + I 2 I6 = I Z 4
I 2 = I3 + I7 I 7 = I Z 5 + I8
I3 = I Z 2 + I4 I8 = I Z 6
I 4 = I Z 3 + I5 I 9 = I Z 7 + I10
I5 = I6 + I9 I10 = I Z 8
Az ágak áramerőssége függ az adott ág kezdőpontján lévő feszültség nagyságától,
valamint az ág és annak végpontjához kapcsolódó további hálózatrész ill. fogyasztó
impedanciájától. Az ág kezdőpontján lévő feszültség azonban a hálózat feszültségesési
viszonyaitól függ, melynek meghatározására éppen most törekszünk. Az egzakt számítás
így bonyolult matematikai eljárást igényelne, melyet újabb közelítéssel egyszerűsítünk le.
A feszültségesés szempontjából természetesen nem hanyagolhatjuk el az ágak
impedanciáját, de azt feltételezhetjük, hogy azok nagysága nagyságrenddel elmarad a

12
fogyasztók impedanciájától. (Ellenkező esetben a szállított teljesítmény java része a
hálózaton veszne el.) Ugyancsak feltételezzük, hogy az ágak kezdőpontján lévő feszültség
jó közelítéssel megegyezik a hálózat névleges feszültségével, hiszen a feszültségesés
mértékét minimális határon belül kell tartanunk. Ezek után az ágakban kialakuló
áramerősség értéke tehát elsődlegesen a fogyasztók impedanciájától függ. Az ágak
áramerősségét tehát úgy határozzuk meg, hogy a hálózat névleges feszültségét osztjuk az
adott ághoz kapcsolódó fogyasztók impedanciájának összegével. (Mivel a fogyasztók
impedanciája kevésbé ismert adat, mint azok teljesítménye, ezért a gyakorlatban az
áramerősséget a fogyasztók teljesítményének és a hálózat névleges feszültségének
hányadosaként határozzuk meg.)
Z5 Z6
7 8

1
Z1
Z2 Z3 Z4
L
N
6
2 3 4 5 9
Z7
10

2.5. ábra Z8
Többszörösen elágazó hálózat sematikus vázlata

2. Az egyes ágakon létrejövő feszültségesést az ágak áramerősségének ismeretében a

(7) ill. (8) összefüggés alapján határozzuk meg.
3. Az ágak végpontjain jelentkező feszültségesés meghatározását a hálózat táppontja
felől kezdjük. A soron következő ág végpontján jelentkező feszültségesés
megegyezik az adott ágat megelőző ág végpontján lévő feszültségesés és az adott
ágon létrejövő feszültségesés összegével. (Bár a hálózat különböző pontjain a
feszültségvektorok eltérő irányúak lehetnek, egyszerűsítéssel élve a feszültségesés
skaláris összegzése elvégezhető.) A 2.5. ábra szerinti hálózat esetében tehát:
I1 ⋅ l1 I 4 ⋅ l4
ε1 = k1 ⋅ ε 4 = ε 3 + k4 ⋅
A1 A4
I 2 ⋅ l2 I ⋅l
ε 2 = ε1 + k 2 ⋅ ε 5 = ε 4 + k5 ⋅ 5 5
A2 A5
I ⋅l I ⋅l
ε 3 = ε 2 + k3 ⋅ 3 3 ε 6 = ε 5 + k6 ⋅ 6 6
A3 A6

13
 I 7 ⋅ l7 I 9 ⋅ l9
ε 7 = ε 2 + k7 ⋅ ε 9 = ε 5 + k9 ⋅
A7 A9
I ⋅l I ⋅l
ε 8 = ε 7 + k8 ⋅ 8 8 ε 10 = ε 9 + k10 ⋅ 10 10
A8 A10
4. A hálózat méretezése szempontjából mértékadó feszültségesés értéke az ε1 - ε10
értékek közül a legnagyobb. Ez természetesen a hálózat valamely végpontján
(esetünkben a 6. ; 8. vagy 10. szakasz végpontján) lép fel, de ennek
meghatározásához szükséges a többi feszültségesési érték kiszámítása is. Néha a
hálózatkép alapján valószínűsíthető, hogy mely szakaszokon lesz kisebb a
feszültségesés mértéke a többihez viszonyítva (pl. az áramnyomaték és a
keresztmetszet hányadosa jóval kisebb a többi szakaszon várható értéknél). A
kiviteli tervekben azonban ilyen esetben is szerepeltetni kell a hálózat végpontjain
számolt értékeket – még ha a köztes pontok adatait nem is szükséges feltüntetni.

Példánkban a 2.5. ábrán feltüntetett hálózatot 10 szakaszra osztottuk fel. Egy-egy

szakasz vezetékhosszát ebben az esetben a fázis-ill. nullavezető hosszának összegeként kell
figyelembe venni. Ez az eljárás abban az esetben használható, ha a fázis-ill. nullavezető
azonos anyagú, keresztmetszetű és hosszúságú. Az esetek többségében ez a valóságban is így
van, de találkozhatunk olyan hálózati kialakítással is, ahol a nullavezető anyaga (pl. szigetelt
szabadvezetékek), keresztmetszete (pl. közös nullavezető – „gerincvezető”) vagy hossza
(ritkán előforduló eltérő nyomvonalon történő elhelyezés) eltér a fázisvezető kialakításától.
Ilyenkor a feszültségesés számítása szempontjából az egyes ágak fázis-ill. nullavezetőit külön
kell kezelni, így példánkban a 10 ág helyett akár 20 vezetékszakaszra is el kell végezni a
számításokat.
Látható, hogy egy viszonylag kis terjedelmű – mindössze 8 fogyasztóból álló – hálózat
esetén is hosszadalmas számítási eljárással juthatunk el a mértékadó feszültségesés
meghatározásához, pedig számításaink során már eddig is számos közelítést alkalmaztunk.
Nagyobb terjedelmű hálózatok esetében – mely a gyakorlatban nem ritka eset – a méretezés
még hosszadalmasabbá válik, ezért a hálózatok – főként a világítási hálózatok – sajátosságait
kihasználva újabb egyszerűsítést vezetünk be.
Világítási hálózatoknál gyakori példa, hogy nagy számú, ugyanolyan típusú
világítótestet helyeznek el egymástól megegyező távolságra úgy, hogy az ezeket összekötő
vezetékek villamos paraméterei is azonosak. Ilyen hálózatok esetében az egyes ágak hossza,
impedanciája és az ágak végpontjaihoz csatlakozó fogyasztók impedanciája és áramfelvétele
azonos. Az ilyen jellegű hálózatokat (vagy hálózat szakaszokat) megoszló terhelésű
hálózatoknak nevezzük, melyek feszültségesésének számítását a 2.6. ábra alapján a
következőképpen foglalhatjuk össze:
A hálózaton egymástól „l/n” távolságra „n” darab, azonos „I/n” áramfelvételű
fogyasztót helyeztünk el. Mivel a fogyasztók ill. a hálózati szakaszok villamos paraméterei
állandók, így az áramerősség vektoriális jellegétől eltekinthetünk, hiszen az csak a korábban
említett „k” tényező értékét befolyásolja, mely most minden ágra egyforma. Ugyancsak
állandónak tekinthetjük a teljes hálózaton a vezetékek keresztmetszetét is, és ha a fázis-ill.
nullavezetők impedanciáját egy-egy szakaszon összeadjuk, akkor a (7) összefüggést
felhasználva egy szakasz feszültségesését a következőképpen írhatjuk fel:

14
 l
ε i = k '⋅I i ⋅ (9) ahol: εi az „i”-edik szakasz feszültségesése, Ii az „i”-edik szakaszon
n
100 ⋅ cos ϕ  ρ fázis ⋅ (1 + b fázis ⋅ tg ϕ ) ρ nulla ⋅ (1 + bnulla ⋅ tg ϕ ) 
folyó áramerősség és k ' = ⋅ + 
UT  A fázis Anulla 

UT Zn Z n-1 Zi Z2 Z1

I I I I I
n (n-1) i 2
n n n n n
2.6. ábra
Megoszló terhelésű hálózat
A mértékadó (legnagyobb) feszültségesés a hálózat végpontján adódik, melynek értéke:
n
l n
ε = ε1 + ε 2 + ... + ε n = ∑ ε i = k '⋅ ⋅ ∑ I i Tudjuk azonban, hogy
i =1 n i =1
n
I I I I I n ⋅ (n + 1) n +1
∑I
i =1
i =
n
+ 2 ⋅ + 3 ⋅ + ... + n ⋅ = ⋅ (1 + 2 + 3 + ... + n) = I ⋅
n n n n 2⋅n
=I⋅
2
n +1
vagyis: ε = k '⋅l ⋅ I ⋅ illetve az összefüggést részletesen kifejtve:
2⋅n
n + 1 100 ⋅ cos ϕ  ρ fázis ⋅ (1 + b fázis ⋅ tg ϕ ) ρ nulla ⋅ (1 + bnulla ⋅ tg ϕ )
ε megoszló = I ⋅ ⋅ ⋅ +  (10)
2⋅n UT  A fázis Anulla 
Ha a fogyasztók számát minden határon túl növelnénk, vagyis n→∞, akkor:
n +1 I
ε megoszló ( ∞ ) = k '⋅l ⋅ I ⋅ lim = k '⋅l ⋅ illetve az összefüggést részletesen kifejtve kapjuk,
n→∞ 2 ⋅ n 2
I 100 ⋅ cos ϕ  ρ fázis ⋅ (1 + b fázis ⋅ tg ϕ ) ρ nulla ⋅ (1 + bnulla ⋅ tg ϕ ) 
hogy: ε megoszló ( ∞ ) = ⋅ ⋅ +  (11)
2 UT  A fázis Anulla 

15
Az ideális megoszló terhelésű hálózat feszültségesését tehát úgy vehetjük figyelembe, mintha
a szakasz végpontjára egy olyan fogyasztót helyeznénk, melynek áramfelvétele fele a
szakaszon lévő fogyasztók összes áramfelvételének. Ez az összefüggés természetesen csak
végtelen fogyasztóból álló hálózatra „pontos”. Nagy számú – de véges – fogyasztót
tartalmazó hálózat esetén a (11) egyenlet alkalmazása bizonyos mértékű számítási hibát fog
eredményezni. A hiba mértéke függ a fogyasztók számától. (5 fogyasztó esetén a hiba 20 %;
10 fogyasztó esetén 10 %; 20 fogyasztó esetén 5 %; 100 fogyasztó esetén 1 % stb.) A
gyakorlatban a hálózatokat nem pontosan a megengedett feszültségesésre méretezzük, hanem
– az üzembiztonság fokozása érdekében – annak csak bizonyos hányadára, így 10-nél több
fogyasztó esetén a (11) összefüggés szerinti hiba már elfogadható. Kritikus esetben azonban a
(10) egyenlet szerinti számítás javasolt, hiszen az sem sokkal bonyolultabb, mint az idealizált
végtelen elemű hálózatra vonatkozó összefüggés.

Nagy kiterjedésű hálózatok esetében a 2.5. ábra szerinti kapcsolási rajz elkészítése és
ennek alapján a feszültségesés meghatározása hosszadalmas és nehezen áttekinthető. A
tervezési gyakorlatban a mérnökök egy ennél könnyebben kezelhető, egyszerűbb módszert
alkalmaznak (ami azonban összhangban áll a (7) ; (8) ; (10) és (11) összefüggésekkel). A 2.5.
ábra szerinti kapcsolási rajz helyett egy ún. egyvonalas kapcsolási sémát állítanak össze,
amelyre a 2.7. ábra mutat be példát.
3 3 megoszló 4 4 megoszló
A3 = I3 koncentrált = A4 = I 4 koncentrált =
ρ 3= cos ϕ 3 megoszló = ρ 4= cos ϕ 4 megoszló =
X L3= cos ϕ 3 koncentrált = X L4= cos ϕ 4 koncentrált =
ε 3 megoszló = ε 4 megoszló =
ε 3 koncentrált= ε 4 koncentrált =
1= I 1 megoszló =
A1 = I 1 koncentrált = ε 3 = ε 3 megoszló + ε 3 koncentrált = ε 4 = ε 4 megoszló + ε 4 koncentrált =
ρ 1= cos ϕ 1 megoszló =
X L1= cos ϕ 1 koncentrált =
2= I 2 megoszló =
ε 1 megoszló = A2 = I 2 koncentrált =
ε 1 koncentrált = ρ 2= cos ϕ 2 megoszló =
ε 1 = ε 1 megoszló + ε 1 koncentrált = X L2= cos ϕ 2 koncentrált = ε 2 megoszló =
ε 2 koncentrált =
ε 2 = ε 2 megoszló + ε 2 koncentrált =
5= I 5 megoszló =
A5 = I5 koncentrált =
ρ 5= cos ϕ 5 megoszló =
X L5= cos ϕ 5 koncentrált =
6= I 6 megoszló = ε 6 megoszló =
ε 5 megoszló = A6 = I6 koncentrált =
ε 5 koncentrált = ρ 6= ε 6 koncentrált =
cos ϕ 6 megoszló =
ε 5 = ε 5 megoszló + ε 5 koncentrált = X L6= cos ϕ 6 koncentrált = ε 6 = ε 6 megoszló + ε 6 koncentrált =

2.7. ábra
Egyvonalas kapcsolási séma

A sémán a szakaszokra (ágakra) felosztott hálózatot egyetlen vonallal tüntetjük fel, és nem
jelöljük külön-külön az egyes fogyasztókat. E helyett minden ágra megadjuk a vezetékek ill. a
terhelés villamos adatait, mégpediglen külön-külön az ágon fellépő megoszló ill. az ág
végpontján fellépő koncentrált terhelésre vonatkozóan. (Természetesen egy adott ágon fellépő
koncentrált és megoszló terhelés a hálózati szempontból megelőző ág végpontján már
koncentrált terhelésként jelentkezik.) Az egyvonalas kapcsolási séma felvételét követően a (7)
; (8) ; (10) ill. (11) összefüggések segítségével minden csomópontra meghatározható a
megoszló ill. koncentrált terhelésből fellépő feszültségesés. Egy adott csomópont tényleges
feszültségesése ezek szuperpozíciójaként adódik, vagyis:

16
ε i = ε i ( megoszló ) + ε i ( koncentrált ) (12)
Eddigi számításaink egyfázisú hálózatra vonatkoztak. A villamos fogyasztók
energiaellátása azonban a legtöbb esetben háromfázisú hálózatról történik. Vizsgáljuk meg
tehát az erre vonatkozó feszültségesési viszonyokat is.
A háromfázisú hálózatokat kialakításuk szerint két nagy csoportra oszthatjuk: a földelt
csillagpontú (nullavezetős, vagy „4 vezetékes”) ill. a földeletlen csillagpontú (nullavezető
nélküli, vagy „3 vezetékes”) hálózatokra. A kisfeszültségű hálózatokon szinte kizárólag a
földelt csillagpontú (4 vezetékes) rendszert alkalmazzák, ezért vizsgálatunkat mi is ezzel
kezdjük.

L1
U T (L1)
L2
U T (L2)
L3
U T (L3) Z1 Z2 Z3 Z4 Z5 Z6 Z7
N

I7+ I6+ I5+ I 4+ I3+ I 2 I7+ I6+ I5+ I 4 I7+ I 6 I7

I7+ I6+ I5+ I 4+ I3+ I 2+ I 1 I7+ I6+ I5+ I 4+ I3 I7+ I6+ I5

2.8. ábra
Háromfázisú négyvezetékes hálózat

A korábban levezetett (7) ill. (8) összefüggések itt is alkalmazhatók. A (10) ill. (11)
egyenletek már csak bizonyos megszorítással használhatók a 4 vezetékes háromfázisú
hálózatoknál. Tudjuk ugyanis, hogy a fázisvezetőkön mindig csak az adott fázisról ellátott
fogyasztók árama folyik, de a nullavezető egyes szakaszain a különböző fázisról ellátott
fogyasztók árama vektoriálisan összeadódik (ld. 2.8. ábra). Ez azt eredményezi, hogy a
nullavezető egyes szakaszain nemcsak nagyságban, de fázisszögben is eltérő áramerősség
jelentkezik, vagyis cosϕ értéke szakaszonként más és más. A (10) ill. (11) összefüggések
tehát csak a fázisvezetőkre alkalmazhatók – természetesen úgy, hogy a nullavezetőre
vonatkozó tagokat az összefüggésekből elhagyjuk.
A 4 vezetékes háromfázisú hálózatok feszültségesésének vizsgálatánál tehát az egyik
probléma a nullavezető „viselkedésének” kérdése, amivel szorosan összefügg egy másik,
alapvető kérdés: Hogyan értelmezhető egyáltalán a feszültségesés a háromfázisú hálózatokon?
A válasznak összhangban kell lennie az egyfázisú hálózatról leírtakkal, ahol – a 2.4.
ábra alapján – azt fogalmaztuk meg, hogy: a feszültségesés – jó közelítéssel – nem más, mint
a hálózaton „eső” feszültség vektorának vetülete a tápfeszültség-vektorra. Mivel háromfázisú
hálózaton 3 tápfeszültség van, ezért a feszültségesést is fázisonként külön-külön kell
értelmezni. Ez a fázisvezetőkre nézve nem okoz gondot, de a nullavezető feszültségesésének
értelmezése már nem olyan egyértelmű.

17
 Tudjuk, hogy a nullavezető egyes szakaszain más-más
U T(L1) értékű és fázishelyzetű áram folyik, de szakaszonként
ekkor is csak egyetlen áramerősség-vektor létezik.
A nullavezető egy szakaszán
2 ) létrejövő feszültségesés mértéke
ε 0 (L tehát – a vezető villamos
ε0
(L3 paraméterein túl – attól függ,
(2) )
(1) (3) hogy a szakaszon folyó
(4) áramerősség-vektor (ill. ennek a
nullavezető impedanciájával
UT(L3) alkotott vektoriális szorzata)
UT(L2) (5) milyen szöget zár be a vizsgált
ε 0 (L1)

fázis tápfeszültségének
vektorával. A nullavezetőn
I L3 (6) folyó ugyanazon áram tehát
más-más feszültségesést
eredményez a három fázisban,
(7) hiszen a feszültségesés nem
más, mint az áramerősség-
vektornak a vezető
impedanciájával alkotott
2.9. ábra vektoriális szorzatának vetülete
Háromfázisú 4 vezetékes hálózat a vizsgált tápfeszültség-
nullavezetőjének vektorábrája vektorra. Ezt mutatja be a 2.9.
ábra.

Összefoglalva tehát, 4 vezetékes háromfázisú hálózatokon:

• A fázisvezetőkön létrejövő feszültségesés a (7) ; (8) összefüggések eredeti, valamint a

(10) ; (11) összefüggések módosított formája alapján számítható. A cosϕ és tgϕ értéke a
vizsgált fázis tápfeszültség-vektora és a fázisáram vektora közötti ϕ szög alapján
értelmezhető.
• A nullavezető feszültségesése ugyancsak a (7) ; (8) összefüggések alapján számítható, de
itt cosϕ és tgϕ értéke a vizsgált fázis tápfeszültség-vektora és a nullavezető áramerősség-
vektora közötti ϕ szög alapján értelmezhető.

A fentiekből kitűnik, hogy a megoszló terhelésű hálózatokra vonatkozó (10) ill. (11)
összefüggések nem alkalmazhatók maradéktalanul a 4 vezetékes háromfázisú hálózatokra,
márpediglen azonos vezeték-paraméterek mellett ezeknél is gyakran előfordul az egyenletes
terheléseloszlás. Nézzük meg, hogy ilyen hálózatok esetében hogyan érhető el a minimális
feszültségesés, illetve létezik-e a (10) ill. (11) összefüggésekhez hasonló általános formula a
feszültségesés meghatározására.
A minimális feszültségesés eléréséhez – bizonyítás nélkül – elmondhatjuk, hogy a
fogyasztókat a 3 fázis között egyenletesen és ciklikusan kell elosztani. Erre mutat példát a
2.10. ábra. Vizsgáljuk meg a feszültségesés mértékét a különböző fázisok végpontjain.

18
 2 IL1 IL1
L1
U T (L1) 2 IL2 IL2
L2
U T (L2) 2 IL3 IL3
L3

U T (L3) Z1 Z2 Z3 Z4 Z5 Z6 Z7
N

-I L1+ IL1 =0
L1+ IL1= 0

L1
L1

IL3 IL3

IL3+ IL2= -I
IL3+ IL2= -I
-I

2.10. ábra
Fogyasztók egyenletes és ciklikus elosztása
négyvezetékes háromfázisú hálózaton

A fázisvezetők feszültségesésének meghatározásához használjuk a (9) összefüggést – azzal a

megszorítással, hogy „n” 6-nak az egész számú többszöröse legyen –, melyben gyakorlatilag
csak az áramnyomatékok változnak.
I
Ha I L1 = I L 2 = I L 3 = akkor a 2.10. ábra alapján ( ahol n = 6 ) a fázisvezetők
feszültségesése: n
 I l I l I l
ε L1( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ + ⋅ 3 ⋅  = 5 ⋅ k '⋅ ⋅ (13)
 n n n n n n
 I l I l I l
ε L 2( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ 2 ⋅ + ⋅ 3 ⋅  = 7 ⋅ k '⋅ ⋅ (14)
 n n n n n n
 I l I l I l
ε L 3( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ 3 ⋅ + ⋅ 3 ⋅  = 9 ⋅ k '⋅ ⋅ (15)
 n n n n n n
A nullavezetőn létrejövő feszültségesés meghatározásához használjuk a 2.11. ábrát, és
kezdjük a vizsgálatot az utolsó (Z6) fogyasztónál. Ezen IL3 áramerősség folyik, mely ∆UL3
feszültséget hoz létre a nullavezető utolsó szakaszán. Az ábrán ezt (1) –gyel jelöltük. A Z5
fogyasztón IL2 áramerősség folyik, mely a nullavezető utolsó előtti szakaszán vektoriálisan
hozzáadódik a korábbi IL3 vektorhoz. A kettő eredője –IL1 , mely –∆UL1 feszültséget hoz létre
a nullavezető utolsó előtti szakaszán (ld. az ábra (2) szakaszát). A Z4 fogyasztón IL1
áramerősség folyik, mely a nullavezető következő szakaszán hozzáadódik a korábbi –IL1
vektorhoz, így a nullavezető ezen szakaszán nem folyik áram, így itt feszültségesés sem
jelentkezik. A vektorábra értelmezését hasonló módon folytathatjuk a (4) és (5) szakaszokkal,
valamint az utolsó (a Z1 fogyasztó előtti) szakasszal, ahol ugyancsak nem folyik áram.
Ha a hálózat azonos paraméterű elemekből (vezetékek, fogyasztók) épül fel, akkor a
fázisfeszültségek és fázisáramok vektorai közötti ϕ-szög állandó, és a 120°-os fáziseltolás
miatt igaz az is, hogy:

19
 U T(L1) − I L1 =
I L2
=
I L3
2 2
I L1
I L1 I L3
)
ε0 − I L2 =
2
=
2
(L2 (L3
ε0

L1
) I L2 I L1

∆U
− I L3 = =
I L2 2 2

(1)
∆U L2 ∆U
L3
(2)

UT(L2) (4)
ε 0 (L1)

(3)
(5)
UT(L3)
2.11. ábra
Nullavezető vektorábrája szabályos, ciklikus,
4-vezetékes háromfázisú hálózaton
(6) I L3

Tudjuk továbbá, hogy a nullavezetőn az L1 fázisra vonatkoztatva a Z5 és Z6 fogyasztók, az L2

fázisra vonatkoztatva pedig a Z6 fogyasztó nem hoz létre feszültségesést, így a 2.10. és 2.11.
ábrák alapján a különböző fázisokra vonatkoztatott feszültségeséseket az alábbi módon
írhatjuk fel:
l I l  1  I l
ε L1( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 = k '⋅ ⋅ ⋅  0 − 1 − + 0  = −1,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (16)
n n n  2  n n
l I l  1 1 1 I l
ε L 2( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 − I L1 = k '⋅ ⋅ ⋅  0 + − + 0 +  = 0,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (17)
n n n  2 2 2 n n
l I l  1 1  I l
ε L 3( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 − I L1 + I L 3 = k '⋅ ⋅ ⋅  0 + + 1 + 0 + + 1 = 3 ⋅ k '⋅ ⋅ (18)
n n n  2 2  n n
A (13) – (18) összefüggések alapján tehát a három fázisra vonatkoztatott feszültségesés:
I l
ε L1− N = ε L1( fázis ) + ε L1( nulla ) = 3,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (19)
n n
I l
ε L 2− N = ε L 2 ( fázis ) + ε L 2 ( nulla ) = 7,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (20)
n n
I l
ε L 3− N = ε L 3( fázis ) + ε L 3( nulla ) = 12 ⋅ k '⋅ ⋅ (21)
n n
A (19) – (21) egyenletekből kitűnik, hogy – bár törekedtünk az egyenletes, ciklikus elosztásra
– a feszültségesés a három fázisban erőteljesen eltér egymástól. Ez az eltérés a fogyasztók
számának növelésével csökken, és – részletes levezetés nélkül – itt is megadhatók egy
tetszőleges, 6-tal osztható „n” elemű hálózatra vonatkozó feszültségesési egyenletek:

20
  n2 2 ⋅ n 3  I l
ε L1− N =  − +  ⋅ k '⋅ ⋅ (22)
 6 3 2 n n
 n2 n 1  I l
ε L 2− N =  + −  ⋅ k '⋅ ⋅ (23)
 6 3 2 n n
 n2 3⋅ n  I l
ε L 3− N =  + − 3  ⋅ k '⋅ ⋅ (24)
 6 2  n n
n→∞ esetén a fázisok feszültségesése közötti eltérés megszűnik, azaz:
1
ε L1− N ( ∞ ) = ε L 2− N ( ∞ ) = ε L3− N ( ∞ ) = ⋅ k '⋅I ⋅ l (25)
6
A (25) összefüggés gyakorlatilag megfelel a (11) egyenlet háromfázisú változatának.

A tényleges hálózatok azonban végtelennél jóval kevesebb fogyasztót tartalmaznak, így

a fogyasztók egyenletes és ciklikus elosztása esetén a fázisok közötti feszültségesés-
asszimetriával számolnunk kell. Ez azonban más, ún. tükörszimmetrikus elrendezéssel
csökkenthető. Erre mutat példát a 2.12. ábra.

2 IL1 IL1
L1
U T (L1) 2 IL2 IL2
L2
U T (L2) 2 IL3 IL3
L3

U T (L3) Z1 Z2 Z3 Z4 Z5 Z6 Z7
N
-I L3+ IL3 = 0
L1+ IL1= 0

L3
L1

IL3 IL1
IL1+ IL2= -I
IL3+ IL2= -I
-I

2.12. ábra
Tükörszimmetrikus elrendezés

Az ábra alapján most is felírhatjuk a fázisvezetők feszültségesésére vonatkozó

összefüggéseket:
 I l I l I l
ε L1( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ + ⋅ 5 ⋅  = 7 ⋅ k '⋅ ⋅ (26)
 n n n n n n
 I l I l I l
ε L 2 ( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ 2 ⋅ + ⋅ 3 ⋅  = 7 ⋅ k '⋅ ⋅ (27)
 n n n n n n
 I l I l I l (28)
ε L 3( fázis ) = k '⋅ 2 ⋅ ⋅ 3 ⋅ + ⋅  = 7 ⋅ k '⋅ ⋅
 n n n n n n

21
 A (26) – (28) egyenletekből kitűnik, hogy 6 fogyasztó esetén a fázisvezetők feszültségesése
megegyezik, ami már önmagában is előnyt jelent az egyenletes, ciklikus elrendezéshez
képest. (Több fogyasztó esetén ez az egyensúly felborul ugyan, de a fázisok között 11 %-nál
nagyobb asszimetria ekkor sem jelentkezik.) Vizsgáljuk meg azonban a nullavezetőn
jelentkező feszültségesést is, melyhez a 2.13. ábra nyújt segítséget.
A vizsgálatot most is az utolsó (Z6)
U T(L1) fogyasztónál kezdjük. Ezen IL1
(3) áramerősség folyik, mely ∆U L1
I L1 feszültséget hoz létre a nullavezető
(2) utolsó szakaszán. Az ábrán ezt (1) –gyel
jelöltük. A Z5 fogyasztón IL2
L1
(4)
áramerősség folyik, mely a nullavezető
∆U

utolsó előtti szakaszán vektoriálisan

2 ) hozzáadódik a korábbi IL1 vektorhoz. A
I L2 (5)
(1) ε 0 (L kettő eredője –IL3 , mely –∆UL3
feszültséget hoz létre a nullavezető
∆U L2 utolsó előtti szakaszán (ld. az ábra (2)
szakaszát). A Z4 fogyasztón IL3
∆U áramerősség folyik, mely a nullavezető
ε 0 (L1) = 0

UT(L2) (6) L 3
következő szakaszán hozzáadódik a
UT(L3) korábbi –IL3 vektorhoz, így a nullavezető
ezen szakaszán nem folyik áram, így itt
ε0 feszültségesés sem jelentkezik. A
(L3 következő szakaszon ismételten IL3
)
I L3 áramerősség folyik, mely ∆UL3
feszültséget hoz létre a nullavezetőn (ld.
2.13. ábra az ábra (4) szakaszát), és ezzel
Tükörszimmetrikus hálózat kompenzálja a (2) szakaszon keletkezett
nullavezetőjének vektorábrája –∆UL3 feszültséget. Az (5) szakaszon IL3
és IL2 vektoriális összegeként –IL1 áram
folyik, és az általa létrehozott –∆UL1
feszültség kompenzálja az (1) szakaszon létrejött feszültséget. A (6) szakaszon szintén nem
folyik áram, tehát itt sem jelentkezik feszültségesés.
Megállapíthatjuk tehát, hogy – azon túlmenően, hogy a nullavezető két szakaszán itt
sem folyik áram – a (4) ill. (5) szakaszon létrejövő feszültségesés kompenzálja a (2) ill. (1)
szakaszok feszültségesését, ami azt jelenti, hogy az L1 fázisra vonatkoztatva a nullavezetőn
nem jelentkezik feszültségesés, és a másik két fázisra vonatkoztatva is viszonylag kis értéket
kapunk:

l I l
ε L1( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 − I L 3 + I L1 = k '⋅ ⋅ ⋅ 0 = 0 (29)
n n n
l I l  1 1 1 I l
ε L 2( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 − I L 3 = k '⋅ ⋅ ⋅  0 + − + 0 +  = 0,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (30)
n n n  2 2 2 n n

l I l  1  I l
ε L 3( nulla ) = k '⋅ ⋅ 0 − I L1 + I L 3 + 0 = k '⋅ ⋅ ⋅  0 + + 1 + 0  = 1,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (31)
n n n  2  n n

22
A (26) – (28) valamint (29) – (31) összefüggésekből következik, hogy tükörszimmetrikus
elrendezés esetén a különböző fázisokban fellépő feszültségesés mértéke:
I l
ε L1− N = ε L1( fázis ) + ε L1( nulla ) = 7 ⋅ k '⋅ ⋅ (32)
n n
I l
ε L 2− N = ε L 2( fázis ) + ε L 2 ( nulla ) = 7,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (33)
n n
I l
ε L 3− N = ε L 3( fázis ) + ε L 3( nulla ) = 8,5 ⋅ k '⋅ ⋅ (34)
n n
Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy tükörszimmetrikus elrendezés esetén a fázisok
feszültségesése közel azonos, és az L3 fázisban jóval kedvezőbb, mint egyenletes, ciklikus
elrendezésnél.

Itt is megadhatók egy tetszőleges, 6-tal osztható „n” elemű hálózatra vonatkozó
feszültségesési egyenletek, melyek részletes levezetésére nem térünk ki, csak a végeredményt
ismertetjük:

 n2 n  I l
ε L1− N =  +  ⋅ k '⋅ ⋅ (35) n→∞ esetén a fázisok feszültségesése
 6 6 n n közötti eltérés itt is megszűnik, vagyis az
egyenletes, ciklikus elrendezéshez hasonlóan
 n2 n 1  I l
ε L 2− N =  + +  ⋅ k '⋅ ⋅ (36)
 6 6 2 n n ε L1− N ( ∞ ) = ε L 2− N ( ∞ ) = ε L 3− N ( ∞ ) =
 n2 n  I l 1 (38)
ε L 3− N =  − + 4  ⋅ k '⋅ ⋅ = ⋅ k '⋅I ⋅ l
(37) 6
 6 4  n n
A háromfázisú földelt csillagpontú (4 vezetékes) rendszerekben a feszültségesés
szempontjából a tükörszimmetrikus elrendezés kedvezőbb, mint az egyenletes, ciklikus
elrendezés. A fogyasztók számának növekedésével azonban a két megoldás közötti eltérés
egyre csökken.

A világítástechnikai gyakorlatban ritkán találkozunk földeletlen csillagpontú

(3 vezetékes) hálózatokkal, ezért azok feszültségesési kérdéseit csak érintőlegesen vizsgáljuk.
Az alapelv itt is megegyezik a már korábban megfogalmazottakkal, vagyis: egy adott
vezetékszakasz feszültségesése nem más, mint a vezetékszakaszon fellépő
feszültségvektornak a vizsgált tápfeszültség-vektorra eső vetületének és a tápfeszültség
abszolút értékének hányadosa.
A földeletlen csillagpontú hálózatok vizsgálata két dologban tér el a földelt csillagpontú
hálózatokétól:
¾ nem fázisfeszültségekkel és fázisáramokkal, hanem vonali feszültségekkel és vonali
áramokkal kell számolnunk
¾ nincs nullavezető, ezért csak a fázisvezetőkön jelentkezik feszültségesés

23
Földeletlen csillagpontú hálózatra a 2.14. ábra mutat példát, melyhez tartozó vektorábrát a
2.15. ábrán tüntettük fel. Az ábrák alapján itt is elmondhatjuk, hogy a fázisvezetők különböző
szakaszain eltérő nagyságú és fázishelyzetű áramok folynak, és ugyanazon áramok más-más
feszültségesést hoznak létre attól függően, hogy mely vonali feszültségre vonatkoztatjuk őket.
A földelt csillagpontú hálózatok elemzéséhez hasonlóan itt is levezethetők a különböző
fázisok közötti feszültségesés számítási összefüggések, de ezek ismertetésére – a
világítástechnikai gyakorlatban való ritka alkalmazás miatt – nem térünk ki.

- 2 I1-3 + 2 I1-2 - 2 I 1-3+ I1-2 -I 1-3+ I1-2 - I 1-3

L1
I1-3

I1-3
U 1-2

I1-2
Z1 Z4
I1-2

2 I 2-3 - 2 I1-2 2 I 2-3 - I 1-2 I 2-3 - I 1-2 I 2-3

U 1-3 L2

U 2-3 I 2-3 Z5 Z6

I 2-3
Z2 Z3

L3
2 I1-3- 2 I 2-3 I1-3- 2 I 2-3 I1-3- I 2-3 - I 2-3

2.14. ábra
Földeletlen csillagpontú (3 vezetékes) hálózat

U 2-3
I 2-3
∆U 2-3
I 1-2

(1)
1-3
∆U
∆U

(2)
1-
2

U
U 1-3
-3

1-
I1

2
(3)
(4)
(5)

(6)

(7)

(8) 2.15. ábra

Földeletlen csillagpontú hálózat L2 – L3 fázis vektorábrája

24
2.2 Terhelésre történő méretezés
A vezetéken átfolyó áram a vezeték impedanciáján nemcsak feszültségesést hanem
teljesítményveszteséget is okoz. Ez a teljesítmény hővé alakul, ami a vezetéket és környezetét
melegíti. A túl nagy hőmérséklet – a tűzveszélyen túl – károsíthatja a vezeték szigetelését,
meglágyíthatja a vezető anyagát (deformációt idézve elő ezzel), vagyis veszélyes ill. a
hálózatot károsító üzemállapot jöhet létre. Ezek elkerülése érdekében a vezetékeken átfolyó
áram nagyságát korlátozni kell. Ezt a korlátozást – mint sok más esetben is – nemzetközi ill.
nemzeti szintű szabványok foglalják össze. Hazánkban a vezetékek megengedett terhelését az
MSZ 14550 szabvány 1-5 sz. lapjai foglalják össze. Ezt a szabványt 1992-től felváltotta az
MSZ 2364 szabványsorozat, melyen belül az MSZ 2364-523 szabvány rendelkezik a
vezetékek megengedett terhelhetőségéről. A szabványsorozat hatálya azonban nem terjed ki
az erősáramú hálózatok teljes körére, így például nem vonatkozik a közvilágítási hálózatokra
sem, amely viszont érinti a világítástechnika szakterületét. Jegyzetünknek nem célja a
szabványok tételes ismertetése, értelmezése és a közöttük lévő kapcsolatrendszer feltárása,
ezért inkább a fizikai alapokon nyugvó méretezési irányelveket mutatjuk be, melyeket az
MSZ 14550 szabvány foglal össze a legáttekinthetőbb formában. Ennek betartásával nem
ütközünk más szabványok rendelkezéseibe sem.

Az áram hőhatása az áramerősség nagyságától és fennállásának időtartamától (vagyis a

betáplált energiamennyiségtől) függően fejti ki károsító hatását. Rövid idejű jelentős
túlterhelés8, vagy hosszabb idejű, de csekély mértékű túlterhelés még nem károsítja a
vezetéket, és ezt a tényt a méretezés során figyelembe is vesszük. Az áramerősség nagysága
szerint a vezetéken folyó áram lehet:9

¾ Üzemi áram: amelynek üzemszerű szállítására az áramkört szánták.

¾ (Tartósan) megengedett áram: amelyet a vezető adott feltételek mellett tartósan

vezetni képes anélkül, hogy állandósult melegedése a megengedett értéket
meghaladná.

¾ Túláram: ami (vezetők esetében) a tartósan megengedett áramot meghaladó

bármilyen nagyságú áram. Ezen belül:
• Túlterhelési áram: az áramkörben villamos hiba nélkül fellépő túláram, illetve
• Rövidzárlati áram: ami az üzemszerűen egymáshoz képest különböző
potenciálon lévő aktív vezetők közötti elhanyagolható impedanciájú összekötés
hatására fellépő túláram.

A felsorolt áramfajták ill. az ezek korlátozására szánt védelmi eszközök beállítási értékeinek
nagyság szerinti összehasonlítását a 2.16. ábra tartalmazza.

8
Világítási berendezéseknél a bekapcsoláskor nagy tranziens áramok keletkeznek (ld. 2.1. pont), melyet a
vezetékeknek el kell viselniük.
9
Az MSZ 2364-200 és MSZ 2364-430 szabványok alapján

25
 Üzemi áram Tartósan megengedett áram Rövidzárlati áram
(IB) (IZ) (IRZ)
1,45 × IZ

0 I

beállított árama
névleges, vagy

kioldó, vagy

megszakítási
kiolvadási
áram (I2)

képesség
Zárlati

(Imegsz)
(In)
A védelmi eszköz

2.16. ábra
Áram-referenciaértékek

A terhelésre történő méretezés a tartósan megengedett árammal függ össze. A méretezés

két lépcsőben történik: először az üzemi áram ismeretében meghatározzuk a szükséges
vezeték keresztmetszetet, majd kiválasztjuk a túláramvédelmi berendezést.
A vezeték keresztmetszetének meghatározásához azok melegedési és hűlési viszonyait
kell figyelembe vennünk. Egy szabadon álló, egy eres vezeték hűlési viszonyai sokkal
kedvezőbbek, mint egy több eres, jó hőszigetelő anyagba ágyazott vezetőé, így ugyanolyan
vezeték keresztmetszet mellett az előbbi vezetéken nagyobb terhelés engedhető meg. A
tényleges hűlési viszonyok pontos meghatározása bonyolult matematikai eljárást igényel,
ezért az MSZ 14550 szabvány a vezetékeket – a hűlési viszonyaikat befolyásoló – szerkezeti
kialakításuk alapján három csoportba sorolja:
„A” terhelési csoportba tartoznak a védőcsövekben, vezetékcsatornákban elhelyezett
vezetékek, melyeknél az átszellőzés nem biztosított, és a körülöttük lévő légréteg
hőszigetelésként működik. Ezek hűlési viszonyai a legkedvezőtlenebbek, ezért
ezek terhelhetősége a legkisebb.
„B” terhelési csoportba tartoznak a többerű, tömlőszerű, nem rögzített elhelyezésű
vezetékek, melyeknél az átszellőzés már elősegíti a vezetékek hűlését, ezért ezek
terhelhetősége nagyobb.
„C” terhelési csoportba tartoznak az egyerű, szabadon szerelt vezetékek, melyeknél
legjobb az átszellőzés, és más erek melegítő hatásával sem kell számolni. Ezek
hűlési viszonyai a legjobbak, ezért ezek terhelhetősége a legnagyobb.
A szabvány mindhárom csoportra megadja a vezeték keresztmetszetének függvényében
a megengedett alapterhelhetőség (Ia) mértékét, melyet az alábbi táblázatban foglaltunk össze:

Névleges vezeték A csoport B csoport C csoport

keresztmetszet [mm2] [A] [A] [A]
0,75 - 12 15
1 11 15 19
1,5 15 18 24
2,5 20 26 32
4 25 34 42
6 33 44 54
10 45 61 73
16 61 82 98
25 83 108 129

26
 A táblázatban alapterhelhetőséget említettünk. A vezeték keresztmetszetét azonban nem
ez alapján, hanem a hálózat kialakításától függő módosító tényezők figyelembevételével
meghatározott tartósan megengedett áram (IZ) alapján kell meghatározni az
I Z = k1 ⋅ k 2 ⋅ k 3 ⋅ I a összefüggés alapján, ahol:
• IZ a tartósan megengedett áram
• Ia az alapterhelhetőség
• k1 a terhelt erek számától függő
• k2 az elhelyezéstől függő
• k3 a környezeti hőmérséklettől függő módosító tényező
A módosító tényezők értékeit ill. a tartósan megengedett áram értékét a különböző
vezetéktípusokra vonatkozó szabványok tartalmazzák. A vezeték keresztmetszetét ezek után
úgy kell megválasztani, hogy annak tartósan megengedett árama nagyobb legyen az üzemi
áram értékénél.
A vezeték keresztmetszetének meghatározása után ki kell választani a megfelelő
túláramvédelmi berendezést. Ezt szintén a 2.16. ábra alapján tehetjük meg. A túláramvédelmi
berendezések (megszakítók, biztosítók) általában csak meghatározott áramerősség lépcsőkben
kaphatók. A feladat tehát az, hogy kiválasszuk azt a fokozatot, melynél a vezeték tartósan
megengedett árama (IZ) a túláramvédelmi berendezés névleges (beállított) árama (In) és a
kioldási (kiolvadási) árama (I2) közé esik, miközben a kioldási áram nem lehet nagyobb a
vezeték tartósan megengedett áramának 1,45-szörösénél. A gyártók általában olyan
fokozatlépcsőkben forgalmazzák a túláramvédelmi eszközöket, melyek közül a legtöbb
esetben kiválasztható az adott vezetékhez megfelelő típus. Ha nem találunk ilyet – például
mind az üzemi terhelés, mind a tartósan megengedett áram a túláramvédelmi berendezés
névleges és kioldó értéke között van –, akkor valószínűleg majdnem határhelyzetig kívánjuk
terhelni a vezetéket. Ilyen esetben egy keresztmetszeti lépcsővel nagyobb vezetéket kell
választanunk. (Fordított esetben – tehát ha az üzemi terhelés és a tartósan megengedett áram
távol van egymástól – méretezési probléma nem áll fenn, de a vezetéket gazdaságtalanul
túlméretezzük.)
A fentiek alapján belátható, hogy egy adott túláramvédelmi eszköz csak kevés
(bizonyos esetekben csak egyetlen) vezeték keresztmetszethez alkalmazható, ezért felmerül a
kérdés, hogy hol és mennyit kell ezekből a hálózaton elhelyezni. Az MSZ 2364-473 szabvány
úgy rendelkezik, hogy túláramvédelmi eszközt a vezeték azon pontján kell elhelyezni, ahol a
keresztmetszet csökkenése, a vezeték anyagának, szerkezetének vagy a szerelés módjának a
megváltozása következtében a vezeték áramvezető képességében csökkenés áll elő. Ezt a
bonyolult megfogalmazást a gyakorlati élet nyelvére úgy fordíthatjuk le, hogy minden olyan
vezetékszakasz elé önálló túláramvédelmi eszközt kell elhelyezni, melynek védelmét egy
korábbi túláramvédelmi berendezés már nem tudja hatékonyan ellátni. A szabvány részletesen
taglalja azokat az eseteket is, melyeknél a túláramvédelmi berendezés elhagyható, de ezek
részletes ismertetésére most nem térünk ki. Alapelvként azt kell szem előtt tartanunk, hogy
minden vezetékszakasz legyen lefedve hatékony és szelektív túláramvédelemmel. A
szelektivitás itt azt jelenti, hogy egy adott túláramvédelmi berendezés csak azon
vezetékszakasz(oka)t válassza le a hálózatról, melyek terhelése meghaladja a vezeték tartósan
megengedett áramát, és fölösleges leválasztás ne történjen.
Eddig folyamatosan túláramvédelmi berendezést említettünk, pedig tudjuk, hogy a
túláram fogalmába beletartozik a túlterhelési és a zárlati áram is. Ennek az az oka, hogy a
szabvány lehetőséget biztosít arra, hogy egyetlen berendezéssel védekezzünk mind a
túlterhelés, mid a zárlati áramok ellen, ha ezt a védelmi berendezés paraméterei lehetővé
teszik. Hogy ez miként valósítható meg, azt a következő pontban foglaljuk össze.

27
2.3 Zárlatra történő méretezés
A zárlati áramok (IRZ) nagyságrenddel nagyobbak lehetnek, mint a vezeték tartósan
megengedett árama (IZ), ezért ezek csak igen rövid ideig állhatnak fenn, hogy ne károsítsák a
vezetéket. A zárlati áramok nagyságrendjében – bár a vezeték védelméről kívánunk
gondoskodni – a vezeték keresztmetszetének növelésével már nem érhetünk el hatásos
védelmet, csak a zárlati áram megszakításával. A zárlatra történő méretezés tehát a zárlati
áram nagyságától függő megszakítási sebességű, és a zárlati áramot megszakítani képes
kikapcsoló eszköz kiválasztását jelenti. Ehhez először a zárlati áram nagyságát kell
meghatározni.
A zárlati áram nagysága a táppont (generátor) és a zárlati hely közötti hálózat
impedanciájától, valamint a táppont feszültségétől függ. Ennek kiszámításához ismernünk
kellene a teljes villamosenergia-rendszer felépítését, és még ekkor is igen bonyolult
számítások sorozatával juthatnánk el a hálózat impedanciájának értékéhez. Ennek elkerülése,
vagyis a számítások egyszerűsítése érdekében az áramszolgáltatók a kezelésükben lévő
U 02
hálózat egyes pontjaira megadják a zárlati teljesítmény nagyságát. Ebből az S RZ =
Z mh
U 02
összefüggés alapján meghatározható a mögöttes hálózat impedanciája Z mh = .
S RZ
ahol U0 a hálózat adott pontjának feszültségszintje, és SRZ a hálózat adott pontján fellépő
maximális zárlati teljesítmény.

Ezek után már csak az áramszolgáltató által meghatározott pont és a vizsgált zárlati hely
közötti hálózat impedanciáját (Zh) kell meghatároznunk, és ennek ismeretében a zárlati áram
nagysága a 2.17. ábra alapján kiszámítható.

U 02 U0
Z mh = I RZ =
S RZ U0 ; SRZ Z mh + Z h
~ Zmh Zh

Áramszolgáltatói
adatszolgáltatási pont Zárlat helye

2.17. ábra
Zárlati áram meghatározása
Zárlat a védett hálózati szakasz bármely pontján felléphet, de a legnagyobb zárlati áram akkor
alakul ki, ha a zárlat helye a védett szakasz kezdőpontja. A zárlatvédelmi berendezést tehát
úgy kell kiválasztani, hogy a beépítés helyén fellépő zárlati áramot is biztonsággal képes
legyen megszakítani (Imegsz > IRZ max). A maximális zárlati áram nagyságának
meghatározásakor tehát a védett szakasz impedanciáját Zh értékének kiszámításakor nem kell
figyelembe vennünk.

28
 Zárlatvédelmi eszközként bármely túláramvédelmi berendezés szolgálhat, melynek
megszakítóképessége (Imegsz) nagyobb, mint a védett szakaszon fellépő legnagyobb zárlati
áram, és a zárlatot olyan gyorsan képes megszakítani, hogy a zárlat fennállása idején a védett
szakasz vezetékei nem melegednek a vezetékre megengedhető legnagyobb hőmérséklet fölé.
Megfelelő jelleggörbe A zárlat fennállásának megengedett időtartamát az
t [s] alábbi képlet alapján lehet meghatározni:
Nem megfelelő
jelleggörbe A
t =k⋅ , ahol: „t” a zárlat fennállásának
I RZ
tmax(IRZ) megengedett maximális időtartama [s], „A” a
védett vezeték keresztmetszete [mm2], „k” a
szigetelés anyagától függő tényező, melynek értéke
74 – 135 között változhat10, és „ IRZ” a zárlati áram
effektív értéke [A].
A zárlatvédelmi berendezést a kioldási (kiolvadási)
IRZ [A] karakterisztikája alapján lehet kiválasztani (ld.
2.18. ábra). Egy adott vezetékszakasz
IZ I megsz zárlatvédelmére az a berendezés felel meg,
IRZ max
melynek megszakítási ideje bármely előforduló
2.18. ábra zárlati áramra kisebb, mint az adott áramhoz
Zárlatvédelmi berendezés kiválasztása megengedett maximális fennállási idő.

2.4 Érintésvédelemre történő méretezés

Az érintésvédelmi (illetve az MSZ 2364-470 szabvány terminológiája szerint közvetett
áramütés elleni védelmi) módok ismertetése más tantárgy keretében történik, ezért itt most
csak a villamos hálózatok méretezése szempontjából fontos kérdéseket érintjük.
A II. és III. érintésvédelmi osztályba sorolt berendezéseknél a közvetett áramütés elleni
védelem magával a berendezés kialakításával történik, ezért ezeknek a hálózat méretezése
szempontjából nincs hatásuk. Az I. érintésvédelmi osztályba sorolt berendezéseknél azonban
a védelem a hálózatba beépített túláramvédelmi berendezéssel történik, ezért ennél az
osztálynál az érintésvédelemre történő méretezés nem hagyható el.
A védelem céljául szolgáló túláramvédelmi berendezés bármely más célú (túlterhelés
védelmi, zárlatvédelmi) berendezés lehet, amennyiben annak kikapcsolási (kiolvadási)
paraméterei megfelelnek az MSZ 2364 szabványsorozat vonatkozó előírásainak. Ez a
gyakorlatban azt jelenti, hogy a védelmi berendezésnek meghatározott áramerősség hatására
meghatározott időn belül ki kell kapcsolnia a védett hálózati szakaszt. Ez a működési elv
hasonlatos a zárlatvédelemhez, de nem azonos vele. Míg a zárlatvédelem esetében a fellépő
legnagyobb zárlati áram megszakíthatóságát vizsgáltuk, addig az érintésvédelem esetében azt
a lehető legkisebb áramot keressük, melynél már a védelemnek működésbe kell lépnie. Ez a
legkisebb áram a különböző védelmi módok esetében eltérő módon határozható meg:

10
A különböző szigetelőanyagokra vonatkozó értékeket az MSZ 2364-430 szabvány tartalmazza.

29
 UL
¾ Védőföldelés (TT vagy IT rendszer) esetén Ia ≤ , ahol:
RA
UL a tartósan megengedett érintési feszültség,
RA a védett test földelési ellenállása, és
Ia a védelmi berendezés kikapcsolási (kiolvadási) árama.
A kikapcsolásra előírt idő a hálózat névleges feszültségétől függ. (230 V esetén 0,4
s, 400 V esetén 0,2 s, 400 V fölött 0,1 s, illetve bármely feszültségszinten helyhez
kötött berendezés esetén max. 5 s). Mivel túlterhelés- és/vagy zárlatvédelmi
berendezést egyébként is alkalmazunk a hálózaton, célszerű ezeket úgy
megválasztani, hogy azok megfeleljenek az érintésvédelmi céloknak is. Ehhez a
védett test földelési ellenállását (RA) kell megfelelően meghatározni, és a
kivitelezés során gondoskodni kell ennek eléréséről.
U0
11
Nullázás (TN rendszer ) esetén Ia ≤ , ahol:
ZS
U0 a hálózat névleges feszültsége,
ZS a fázisvezető és védővezető hurok maximális impedanciája, és
Ia a védelmi berendezés kikapcsolási (kiolvadási) árama.
Az MSZ 172 szabvány a fenti képletben ZS hurokimpedancia helyett annak
„α” kioldási szorzóval vett szorzatát szerepelteti, melynek értéke a védelmi
berendezés jellegétől függ. Ez a biztonság irányába való túlméretezést eredményez,
melyről a továbbiakban sem muszáj lemondanunk, főként azért sem, mert tudjuk,
hogy az MSZ 2364 szabványsorozat nem hatályos minden erősáramú berendezésre.
A kioldási időre ugyanaz érvényes, mint védőföldelés esetén.
Fontos megjegyeznünk, hogy a ZS hurokimpedancia nem feltétlenül egyenlő
a zárlatszámításnál számolt Zmh+Zh értékével, hiszen itt nem a fázisvezető-
nullavezető, hanem a fázisvezető-védővezető hurokról van szó, és a védővezető (ill.
annak keresztmetszete) nem feltétlenül egyezik meg a nullavezetővel.
Nem megfelelő jelleggörbe Nullázott hálózat érintésvédelmi
t [s] méretezését a 2.1. pontban részletezett
Megfelelő jelleggörbe feszültségesésre történő méretezéssel
párhuzamosan célszerű elvégezni. A 2.7.
ábra szerinti egyvonalas kapcsolási sémán
Előírt maximális kikapcsolási idő
feltüntethetjük az egyes szakaszok ZS
hurokimpedanciáját is, és a végpontokra
kiszámoljuk a hozzájuk tartozó Ia
kikapcsolási áramokat. A kapott értékek
In közül érintésvédelmi szempontból a
legkisebb lesz a mértékadó. (Mivel a
legkisebb áramértéket keressük – mely a
legnagyobb hurokimpedanciához tartozik,
ezért elegendő csak a végpontokra
IB I2 Ia min I [A] elvégezni az Ia értékek ellenőrzését. A
hálózat közbenső csomópontjain ugyanis a
hurokellenállás biztosan kisebb, mint a
2.19. ábra végpontokon.)
Érintésvédelmi kikapcsolószerv kiválasztása
11
A védővezető és az üzemi nullavezető viszonyától függően az MSZ 2364-300 szabvány megkülönböztet TN-S
; TN-C-S és TN-C rendszereket.

30
A legkisebb Ia érték alapján kiválasztjuk azt a túláramvédelmi berendezést, melynek az előírt
kikapcsolási időn belüli kioldó árama (I2) kisebb Ia értékénél. A kiválasztást a túláramvédelmi
berendezés kikapcsolási karakterisztikája alapján végezhetjük el (ld. 2.19. ábra). Ezt követően
ellenőrizzük, hogy a kiválasztott túláramvédelmi készülék névleges árama (In) nagyobb-e,
mint a védett hálózatrész maximális üzemi árama (IB). Ha igen, akkor érintésvédelmi
szempontból a választott túláramvédelmi berendezéssel a teljes vizsgált hálózatrész hatásosan
lefedhető. Ha nem, akkor olyan túláramvédelmi berendezést kell választanunk, mely eleget
tesz a feltételnek, de ezzel együtt le kell mondanunk a vizsgált hálózat egyetlen eszközzel
történő érintésvédelméről, és további szakaszvédelmi berendezések beépítése válik
szükségessé. Ehhez az egyvonalas kapcsolási séma minden csomópontjára meghatározzuk az
érintésvédelmi szempontból megfelelő Ia értékét, valamint a csomópont utáni
vezetékszakaszok IB terhelését, és ezek figyelembevételével a túláramvédelmi berendezés
kikapcsolási karakterisztikája alapján a szükséges csomópont(ok)ban szakaszvédelmi
berendezés(eke)t helyezünk el. Egy ilyen esetre mutat példát a 2.20. ábra.

Z S2 = 1,2 Ω
I B2 = 6 A Z S6 = 1,9 Ω
I a2 = 76,7 A I B6 = 14 A
I a6 = 48,4 A
Z S1 = 0,9 Ω Z S3 = 1,4 Ω
63 A I B1 = 58 A I B3 = 18 A 25 A
I a1 = 102,2 A I a3 = 65,7 A

Z S4 = 1,3 Ω
I B4 = 34 A
I a4 = 70,8 A Z S5 = 3,2 Ω
I B5 = 22 A
32 A I a5 = 28,8 A

2.20. ábra
Érintésvédelmi egyvonalas kapcsolási séma szakaszbiztosítós hálózaton

A szakaszvédelmi berendezések kiválasztásánál ügyelnünk kell arra, hogy az egymással

sorba kötött védelmi berendezések szelektív kioldásúak legyenek, tehát adott áramerősség
(hibaáram) mellett egyszerre csak egyetlen védelmi eszköz „szólaljon meg”. Ezt akkor tudjuk
elérni, ha a két sorba kötött túláramvédelmi berendezésnél ugyanahhoz az áramértékhez más-
más kikapcsolási idő tartozik. Két eltérő névleges áramú (In) készülék esetében ez elvben
mindig fennáll, de a valóságban a kikapcsolási karakterisztika nem egy vonalból, hanem egy
sávból áll (ld. 2.21. ábra), vagyis az adott áramértékhez tartozó kikapcsolási idő egy
meghatározott intervallumon belül változhat.

31
t [s]
SZELEKTÍV t [s]
NEM SZELEKTÍV
Fővédelem Fővédelem

Szakaszvédelem
Szakaszvédelem

I a [A] I a [A]

2.21. ábra
Szelektív és nem szelektív túláramvédelmi karakterisztikák

Ha két, sorba kapcsolt védelmi eszköz kikapcsolási karakterisztika sávja között átfedés van,
akkor nem dönthető el egyértelműen, hogy túláram hatására melyik készülék fog először
működni, sőt az is elképzelhető, hogy fölöslegesen mindkét berendezés kikapcsol. Ennek
elkerülésére a tápponthoz közelebbi védelmi berendezésként alkalmazhatunk ún. „lomha”
biztosítókat, vagy kismegszakítók esetében célszerű a sorba kötött kismegszakítókat úgy
kiválasztani, hogy közöttük legalább két fokozat különbség legyen. Természetesen mindkét
esetben ellenőriznünk kell, hogy a választott túláramvédelmi berendezések hatékonyan
képesek-e ellátni az általuk lefedett hálózatszakaszok védelmét.

2.5 Mechanikai méretezés

A hálózat vezetékei nemcsak a hálózati feszültség és a terhelő áram villamos hatásának,
hanem mechanikai igénybevételnek is ki vannak téve. Itt most nem az áram mechanikai
hatására gondolunk – mert az még a zárlati áramok nagyságrendjében is elhanyagolható a
hőhatáshoz viszonyítva –, hanem a vezetékek elhelyezéséből származó mechanikai
igénybevételekre. Ilyen szempontból a vezetékek elhelyezésének három csoportját
különböztetjük meg:

- függőleges nyomvonal
- vízszintes nyomvonal
- ferde nyomvonal

32
Függőleges nyomvonal esetén a vezetéket – melyet egy vagy több ponton rögzítenek – a
rögzítési pontok közötti súlyának megfelelő húzóerő terheli. Ezt a terhelést a vezetéknek
károsodás és jelentős megnyúlás nélkül el kell viselnie. A gyártók minden vezetékre
megadják a megengedhető húzófeszültség (σmax [N/mm2]), a szakítószilárdság (σsz [N/mm2])
és a hosszegységre eső fajlagos vezetéksúly (G [N/m]) nagyságát, melyek alapján a rögzítési
pontok távolsága meghatározható:

σ max ⋅ A ahol: A a vezeték keresztmetszete [mm2]

lR ≤
G és lR a rögzítési távolság [m]

Függőleges nyomvonal esetén nemcsak a tervezés, hanem a kivitelezés időszakában is

megfelelő gondossággal kell eljárni. A legfelső rögzítési pont kialakításánál ugyanis a
vezetéket még a teljes súlya terheli, így ott a húzóerő nagyobb, mint az lR hossznak megfelelő
súlyerő. Ez a vezetékben nagy húzófeszültséget eredményez, mely a rögzítés után megmarad.
Így hiába is alakítunk ki több rögzítési pontot, a vezeték mégis „megfeszített” állapotban
marad. Ezt úgy kerülhetjük el, ha rögzítés előtt a rögzítési pontban a vezetéket
„tehermentesítjük”, mintegy kissé megemeljük. Ha így járunk el minden rögzítési pontban,
akkor a vezetékben sehol sem jelentkezik a rögzítési távolságnak megfelelő súlyerőnél
nagyobb feszültség.

Vízszintes nyomvonal esetén a vezetéket alá kell támasztani. Ez történhet sík felülettel,
vagyis a vezeték valamin (föld, védőcső, csatorna, kábeltálca stb.) felfekszik, vagy történhet
úgy, hogy a vezetéket adott távolságban pontonként felfüggesztjük. Az első esetben külön
mechanikai méretezésre nincs szükség, hiszen a súlyerő megoszlik az alátámasztó felületen,
és a vezetéknek mechanikai igénybevétele gyakorlatilag nincs.
Pontonként felfüggesztett vezeték esetében azonban már más a helyzet. Ilyenkor a
felfüggesztési pontok között a vezeték nem egyenes, hanem hiperbolikus függvényekkel
leírható ún. „láncgörbe” alakot vesz fel, mely egy belógási értékkel (b) jellemezhető (ld. 2.22.
ábra).
Fny Fny
A felfüggesztési ponton a vezetéket
F h = σA F h = σA egy a vezeték súlyával egyenesen, az
alátámasztási felület nagyságával
b pedig fordítottan arányos nyíró erő, és
a vezeték súlyától, a felfüggesztési
távolságtól és a belógás mértékétől
függő húzóerő terheli. Megfelelően
kialakított felfüggesztő szerkezetek
alkalmazása esetén (és a
kereskedelemben általában csak
ilyenek kaphatók) a nyíróerőre nem
kell külön méretezni a vezetéket, mert
2.22. ábra
az mindig elhanyagolható a
Szabadvezeték belógása
húzóerőhöz képest.
A húzóerő számítása bonyolult matematikai eljárást igényel, ezért ezek kiváltásara ún.
belógási táblázatokat készítettek. Ezekben egy-egy adott vezetékre, különböző σ [N/mm2]
húzófeszültségre a felfüggesztési távolság függvényében megadják a belógás mértékét. A
táblázatokból két bemenő adat (felfüggesztési távolság és/vagy belógás és/vagy
húzófeszültség) ismeretében a harmadik paraméter meghatározható.

33
 Belsőtéri hálózatok esetében alkalmazott vezetékekre nem készültek belógási
táblázatok, hanem itt a szabvány12 általánosan rendelkezik arról, hogy milyen vezetéktípus
esetében milyen rögzítési távolság ajánlott. „Ökölszabályként” alkalmazhatjuk, hogy a
vezeték felfüggesztési távolsága a vezeték átmérőjének 20÷40-szerese közé essen.
Külsőtéren – szabadvezetékek esetében – a méretezést a belógási táblázatok
segítségével kell elvégezni. Mivel itt már nagyobb felfüggesztési távolság adódik mint
belsőterek esetében, ezért itt a tartószerkezetek kiválasztása is csak megfelelő méretezés
alapján történhet. A tartószerkezetek típusaival részletesebben az üzemeltetési kérdések
között foglalkozunk. Itt most csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy a tartószerkezetek
kialakítása előzetes statikai méretezéssel történik, mely alapján típustervek születtek. A
hálózattervezőnek tehát a legtöbb esetben nem kell külön statikai méretezést végeznie, hanem
elegendő a típusterv gyűjteményből a megfelelő tartószerkezet kiválasztása.
Szabadvezetékek méretezésénél nem elegendő csak a vezeték súlyából származó
igénybevételekkel számolni, hanem figyelembe kell vennünk egyéb környezeti hatásokat is.
Ilyenek például:

- a szélteher, mely a vezeték (ill. oszlop) felületétől, alakjától ill. a szélsebesség

nagyságától függő erőhatást fejt ki mind a vezetékre, mind a tartószerkezetre,
- a hőmérséklet, melytől függően a vezeték hossza (és ezzel együtt a belógás mértéke)
változik,
- valamint a zúzmara pótteher, mely téli időszakban a vezetékre lerakódó zúzmara,
hó, jég súlyából adódik, és jelentős igénybevételt jelent a vezetéken.
Általánosan elmondhatjuk, hogy a vezetéken a legnagyobb erőhatás –5 °C-on, zúzmara
póttehernél jelentkezik, míg a legnagyobb belógásra vagy ugyanebben az esetben, vagy +40
°C környezeti hőmérsékletnél számíthatunk. A méretezést tehát erre a két szélsőséges esetre
kell elvégezni.
Szabadvezetékeknél a leggyakrabban alkalmazott tartószerkezetek az oszlopok (fa,
beton, acél stb.), melyek méretezésére az MSZ 151 szabvány vonatkozik. Az oszlopokat két,
egymásra merőleges, függőleges terhelési fősíkkal (X és Y) jellemezzük, és a gyártók minden
oszloptípusra megadják az oszlopcsúcson a fősíkokban megengedhető húzóerő nagyságát (X0
és Y0) (ld. 2.23. ábra). Az oszlopok méretezésének alapelve, hogy az oszlopra ható eredő erőt
X és Y irányú komponensekre bontjuk, és az oszlop akkor megfelelő, ha:

Y0 X Y
+ <1
X 0 Y0
Fe
Y

2.23. ábra
Oszlop mechanikai ellenőrzése
X0
X
oszlop

12
Az MSZ 1600-1 szabvány 7. fejezete tartalmazza az erre vonatkozó előírásokat. Az MSZ 2364 szabvány
életbelépésével az MSZ 1600 már nem hatályos, de rendelkezéseit továbbra is célszerű betartani.

34
Az oszlopoknak minden lehetséges igénybevételt ki kell bírniuk (beleértve a különböző
irányú és nagyságú szélterhelést, egy vagy több vezeték szakadását, a karbantartó személyzet
súlyát stb.), ezért az MSZ 151 szabvány olyan alapvető terhelési eseteket fogalmaz meg,
melyekben a környezeti hatások más-más módon jelentkeznek. Az oszlop akkor megfelelő, ha
a szabvány által előírt terhelési esetek mindegyikénél elviseli a rá ható erőket. Az erre
vonatkozó számításokat ma már számítógéppel végzik.

Ferde nyomvonal gyakorlatilag csak külsőtéren fordul elő. (Belsőtéren előírás, hogy a
vezetékeket lehetőség szerint csak függőlegesen vagy vízszintesen szabad elhelyezni.
Bizonyos esetekben szükségessé válhat kisebb szintkülönbségek ferde áthidalása, de ezek
olyan csekély mértékűek, melyek külön méretezésétől el lehet tekinteni.) Itt is
megkülönböztethetjük a felfüggesztett ill. a teljes hosszában felfekvő vezeték elrendezést. Ez
utóbbi (külső térről lévén szó) a kábelekre vonatkozik, arra az esetre, amikor a terepviszonyok
vagy műtárgyak miatt szükséges a kábelnyomvonalának a szintbeli változtatása. Az erre
vonatkozó előírásokat az MSZ 13207 szabvány tartalmazza, melynek részletes ismertetésére
most nem térünk ki. Elegendő, ha tudjuk, hogy a napjainkban alkalmazott PVC, polietilén
vagy térhálósított polietilén szigetelésű kábelek esetében a ferde elhelyezésre nincs külön
korlátozás, hiszen a kábel megfogása a körülölelő talaj által a teljes nyomvonalon biztosított,
így fokozott mechanikai igénybevétel nem áll fönn. Korlátozásokat csak az elavult, olajjal
telített papír szigetelésű kábelekre tartalmaz a szabvány, mert ezeknél az olajnak a mélyebb
pontra történő lassú vándorlása szigetelési problémákat vonhat maga után. Ezeket a
kábeltípusokat ma már új létesítésnél nem használjuk.
Szabadvezetékek esetében most is a korábban említett MSZ 151 szabvány szerint kell
eljárnunk, de a méretezést nehezíti, hogy itt már nem használhatók a vízszintes elhelyezésre
vonatkozó belógási táblázatok. A vízszintessel szöget bezáró szabadvezetékek esetében
egyedi számítással kell meghatározni a vezetékben (és oszlopokban) fellépő húzóerőket, és
ezeket kell összevetni a szabványban felsorolt alap terhelési esetekkel.

A vezetékek mechanikai igénybevételnek nemcsak saját súlyuk által, hanem külső

mechanikai hatások (húzás, hajlítás, ütés, nyomás stb.) révén is ki vannak téve. Ezek részint a
létesítés során, részint üzemelő állapotban érik a vezetékeket. Gyakoriságuk és nagyságuk
előre nem meghatározható, így az ezekre történő méretezés nem lehetséges. A biztonságos
üzemállapot megteremtése és megőrzése érdekében mégsem tekinthetünk el tőlük, ezért az
egyes vezetékfajtákra vonatkozó szabványok (kábelekre: MSZ 13207 ; szabadvezetékekre
MSZ 151 ; általánosan MSZ 1600 és MSZ 2364) előírják az a szerelési technológiát, mellyel
biztosítható, hogy a létesítés során a vezetékeket ne érje káros mechanikai igénybevétel.
Ennek megfelelően korlátozva van a vezetékek hajlítási sugara, a vezeték húzása során
megengedett maximális húzófeszültség mértéke, és a szigetelés épségének megőrzése
érdekében kidolgozták a megfelelő kábelfektetési ill. szabadvezeték létesítési technológiákat
is. Az elkészült berendezés utólagos sérülése ellen részint járulékos mechanikai védelemmel
(védőcső, fedőtégla, fedőlemez stb.), részint a nyomvonal egyértelmű és jól látható jelölésével
(jelzőszalag, jelölő kövek stb.), részint pedig megfelelő szakmai és jogi szabályozással (pl.
MSZ 7487 szabvány a közművezetékek elrendezéséről) lehet védekezni.

35
 3. Meddőteljesítmény kompenzálás, fázisjavítás
Előzetes tanulmányainkból tudjuk, hogy a hálózatra kapcsolt fogyasztók látszólagos
teljesítménye ( S = U ⋅ I [VA]) hatásos teljesítményből ( P = U ⋅ I ⋅ cos ϕ [W]) és meddő
teljesítményből ( Q = U ⋅ I ⋅ sin ϕ [var]) vektoriális összegéből tevődik össze. A meddő
teljesítmény a hálózati fogyasztóknál keletkezik, tehát az erőművi kapacitást nem
befolyásolja, a hálózaton történő szállítása azonban az áramerősség nagyságát, és ezzel együtt
a hálózati veszteség mértékét befolyásolja. Az áramszolgáltatóknak tehát alapvető érdekük,
hogy a hálózaton szállított meddő teljesítmény nagyságát a minimális értékre korlátozzák,
vagyis cosφ értékét 1-hez közeli szinten tartsák. Ennek megvalósítását segíti elő az a
tarifarendszer, mely „büntető” tarifával sújtja a túl sok meddő teljesítményt termelő
(kapacitív) ill. vételező (induktív) fogyasztókat. A fogyasztóknak tehát egyrészről érdekük,
hogy a vételezés (fogyasztásmérés) helyén meddő teljesítmény ne terhelje a hálózatot,
másrészt a belső, fogyasztói hálózaton jelentkező teljesítményveszteség csökkentése
érdekében saját hálózatán is minél kisebb meddőteljesítményt szállítson. Ez a kettős
célkitűzés a meddő teljesítmény kompenzálás (nem egészen szakszerű, de elterjedt nevén
fázisjavítás) révén valósítható meg.

A kompenzálás fizikai alapelvét a 3.1. ábra alapján érthetjük meg: A világítási

hálózatokon csak ohmos ill. induktív fogyasztókkal találkozunk. Ennek megfelelően a
hálózaton folyó áram φ-szöggel késik a feszültséghez képest. Ha a fogyasztóval
párhuzamosan kapcsolunk egy „C” kapacitású kondenzátort, akkor annak – a hálózati
feszültséghez képest 90 °-kal siető árama vektoriálisan hozzáadódik a fogyasztó áramához, és
ideális esetben a hálózaton folyó áram fázisba kerül a hálózati feszültségvektorral. Ebben az
esetben a meddő teljesítmény a kondenzátor és az induktív fogyasztó között vándorol, és nem
terheli a hálózatot. Hogyan határozható meg ennek a kondenzátornak a nagysága ?

UT

UT ZC Zf
IC If
I = Iw
If
Iw
I ϕ Im

IC = Im

3.1. ábra
Meddő teljesítmény kompenzálás

36
 XF
Tudjuk, hogy sin ϕ = valamint a felhasznált meddő teljesítmény nagysága
R F2 + X F2
U T2 U T2 ⋅ X F
Q = U T ⋅ I ⋅ sin ϕ = ⋅ sin ϕ = 2 . Az ideális kompenzáláshoz olyan
R F2 + X F2 R F + X F2
U C2
kondenzátort kell beépíteni, melynek ugyanekkora a meddőteljesítménye, vagyis Q = .
XC
Ha a kondenzátort a fogyasztói csatlakozási ponton helyezzük el, akkor UT = UC, vagyis
R 2 + X F2 XF
XC = F , melyből a kondenzátor kapacitása: C = , ami 50 Hz
XF 2 ⋅ π ⋅ f ⋅ (R F2 + X F2 )
3,183 ⋅ 10 −3 ⋅ X F
esetén C = [C]. A gyakorlati életben RF és XF értékét általában közvetlenül
R F2 + X F2
nem ismerjük, de rendelkezésünkre áll a látszólagos vagy hatásos teljesítmény nagysága,
valamint cosϕ értéke. A fenti összefüggések megfelelő átrendezésével ezekből is
meghatározható a kompenzáláshoz szükséges kapacitás mértéke:
3,183 ⋅ 10 −3 ⋅ S ⋅ sin ϕ 3,183 ⋅ 10 −3 ⋅ P ⋅ tg ϕ
C= illetve C =
U T2 U T2

Az elméleti áttekintést követően vegyük sorra, hogy milyen gyakorlati lehetőségei vannak a
meddő teljesítmény kompenzálásának.
Kézenfekvő megoldásnak tűnik, ha minden induktív fogyasztónál elhelyezünk egy-egy
fázisjavító kondenzátort. Ezt a megoldást nevezzük egyedi kompenzálásnak. Előnyei ennek a
módszernek, hogy:

- a kompenzálás közvetlenül a berendezésnél történik, ezért a hálózatot egyáltalán

nem terheli meddő teljesítmény, így a hálózat méretezésénél a berendezést ohmos
fogyasztóként kezelhetjük
- a kondenzátort a gyártó helyezi el a készülékben, ezért a szakszerű beépítésnek a
legnagyobb a valószínűsége.
Az előnyök mellett hátrányai is vannak ennek a megoldásnak:

- berendezésenként (világítási hálózaton lámpatestenként) egy-egy alkatrésszel több

jelenik meg, ami a lehetséges hibaforrások számának növekedését jelenti, és a
karbantartási, hibaelhárítási feladatokat is megnehezíti
- sok berendezés (lámpatest) esetén a beépített többlet alkatrészek költsége drágább
lehet, mint más megoldás költségvonzata
- már egyetlen berendezés meghibásodása esetén (világítási hálózat esetében már
egyetlen fényforrás kiégése esetén) a hálózat túlkompenzálttá válik, mivel a
berendezésbe szerelt kondenzátor továbbra is feszültség alatt marad. Ez pedig
ugyanolyan kedvezőtlen, mintha induktív fogyasztó üzemelne a hálózaton.

Az egyedi kompenzálás hibáit küszöbölhetjük ki a csoportos kompenzálás módszerével,

vagyis amikor több berendezést (világítási hálózaton lámpatestet) egyetlen, megfelelően
méretezett kondenzátor felhasználásával kompenzálunk. Előnyei ennek a módszernek, hogy:

37
 - kevesebb hibaforrást építünk be a rendszerbe, mint az egyedi kompenzálásnál, így a
karbantartási, hibaelhárítási feladatok is egyszerűbbé válnak
- egyetlen nagyobb kapacitású kondenzátor általában olcsóbb, mint több kisebb
kondenzátor.
Hátránya a csoportos kompenzálásnak, hogy:

- pontos méretezést igényel, mely csak egyetlen hálózatképre alkalmazható, és a

hálózatkép változásával a kompenzálás mértékét felül kell vizsgálni
- itt is előfordulhat a túlkompenzálás esete
- a kompenzáló egység és az egyes fogyasztók közötti vezetékszakaszt terheli a
fogyasztók meddő teljesítménye.
A csoportos kompenzálás tipikus példája a fénycsöveknél alkalmazott ikerkapcsolás
(duókapcsolás), melyről részletesen a világítási eszközök tárgyban már tanultunk. Ennek
lényege, hogy két, párhuzamosan kapcsolt fénycsövet egyetlen, az egyikkel sorba kötött
kondenzátorral kompenzálunk (ld. 3.2. ábra). Ehhez kisebb kapacitású de a hálózati feszültség
közel kétszeresének megfelelő feszültségű kondenzátor beépítésére van szükség.

UT
UT 2
I ő1 UF
fcs
U fc
U

C
U
ső
2
U F1

U C I1 UF1
Ufcső1
I
I2 I2
I1

UF2 3.2. ábra

Ufcső2
Fénycsövek ikerkapcsolása
(duókapcsolás)

Az előző két kompenzálási módszer egyikével sem kerülhető el az egyes fogyasztók

meghibásodása esetén fellépő túlkompenzálás, ezért – mintegy biztonsági tartalékként – a
hálózatokat általában alulkompenzálják. Ennek – műszaki ill. gazdasági szempontból még
megfelelő – mértékét nehéz pontosan beállítani, és a rendszer rendszeres felülvizsgálatot
igényel. Célszerű ezt a feladatot automatikára bízni, melynek megvalósítására a
szabályozástechnika mai szintjén már számtalan lehetőség kínálkozik. Egy-egy objektum
központi kompenzálása során folyamatosan ellenőrzik a pillanatnyi meddő teljesítmény
értékét, és automatikusan gondoskodnak a megfelelő mértékű kompenzálásról. A központi
kompenzálás előnyei között említhetjük, hogy:

38
 - a kompenzálás mértéke mindig megfelel a hálózat pillanatnyi állapotának
- külön ezzel a területtel foglalkozó szakemberek készítik el a kompenzáló
berendezést, mentesítve ezzel a hálózattervezőt a méretezés feladata alól
- mindent összevetve ez a legolcsóbb megoldás, mert egyetlen berendezéssel
megvalósítható a kompenzálás ideális mértéke, és a karbantartási feladatok is a
minimálisra csökkennek.
Mindezen előnyök mellett azonban nem feledkezhetünk meg a rendszer hátrányairól sem:

- ennél a megoldásnál legterjedelmesebb az a hálózatrész, mely a kompenzáló egység

és a berendezések között van, ezért itt terheli leginkább a meddő teljesítmény a
fogyasztói hálózatot
- a berendezés meghibásodása esetén a teljes rendszer kompenzálatlan marad,
melynek elkerülésére tartalék képzéssel vagy más módon előre fel kell készülni.

4. Túlfeszültség-védelem
A villamos berendezéseket meghatározott feszültségszintre tervezik és gyártják. A
hálózati feszültség ingadozása általában belül van azon a tűréshatáron, melyen a berendezések
károsodás nélkül, biztonságosan képesek üzemelni. Előfordulhat azonban, hogy a hálózaton
rövid időre nagy feszültségemelkedés – túlfeszültség – jön létre, mely a berendezés
szigetelését, illetve energiatartalma a vezető elemeket károsíthatja. Ezek ellen védekeznünk
kell.
A túlfeszültségeket nagyságuk és eredetük szerint csoportosíthatjuk. A „nagyság” alatt a
feszültség csúcsértékét, valamint a túlfeszültséghullám homlok-és lefutási idejét (ennek
megfelelően energiatartalmát) értjük, mely meghatározza a védekezés szükségességét és
módját.
A keletkezés helye szerint a túlfeszültségek lehetnek légköri (villám), vagy hálózati
(kapcsolási tranziens) eredetűek. A légköri túlfeszültségek általában nagyságrenddel
nagyobbak mint a hálózati eredetűek, ezért az ellenük való védekezés sokkal hamarabb
elkezdődött. Az erősáramú berendezések felépítése általában olyan, hogy a kisebb mértékű
túlfeszültségek nem okoznak kárt bennük, a nagy impulzusok (pl. villámcsapás) pedig olyan
ritkák, hogy a védelem költsége és kialakítási lehetősége nem összemérhető az okozott kár
nagyságával. Ennek köszönhetően a túlfeszültség-védelem sokáig csak a villámvédelemre
korlátozódott. A gyengeáramú berendezések, az érzékeny mikroelektronikai alkatrészek
elterjedésével azonban – melyek egyre nagyobb szerephez jutnak a világítástechnikában is –
egyre fontosabbá vált a kisebb túlfeszültségek elleni védelem is, mellyel új, folyamatosan
fejlődő szakterület foglalkozik.

39
A túlfeszültségek keletkezésének négy változatát különböztetjük meg:

¾ Közvetlen villámcsapás: Ha egy építményt közvetlen villámcsapás ér, akkor az

alapföldeléssel összekötött villamos berendezések védővezetője milliomod másodpercnyi
időre nagy potenciálra emelkedik. A készülékek földelt alkatrészeiből roncsoló hatású,
nagy kiegyenlítő áram folyik az adat-vagy kisfeszültségű hálózat betáplálásába. Ezen
túlmenően azokban a vezetékhurkokban is, amelyek nincsenek összekötve a
potenciálkiegyenlítéssel, indukció következtében nagy feszültségek léphetnek fel.

¾ Távoli villámcsapás a kisfeszültségű hálózatba: Még akkor is, ha magát az építményt

nem érte közvetlen villámcsapás, annak hatása nagy feszültségamplitúdójú, a vezetéken
közel fénysebességgel tovaterjedő vándorhullámok következtében jelent veszélyeztetést
minden elektronikus eszköz számára.

¾ Vándorhullámok a hálózati és adatvezetékeken: Ha a villám nem a föld és a felhő

hanem felhők között jön létre, akkor is felszabadulnak a földön lévő tükörtöltések, melyek
rendkívül gyorsan terjedő vándorhullámokat keltenek a hálózati és adatvezetékeken.

¾ Kapcsolási műveletek a kisfeszültségű hálózaton: Be-és kikapcsolások (főként induktív

és kapacitív terhelések kapcsolása), a hálózaton fellépő zárlatok következtében nagy
feszültségimpulzusok jöhetnek létre.

A túlfeszültség roncsoló hatása a keletkezés helyétől és a védett berendezés

elektromágneses mezővel szembeni árnyékoltságától függ. Az építményeket ill. azok
környezetét az árnyékoltságtól függően védelmi zónákra osztották, és a túlfeszültség-védelmi
követelményeket az egyes zónákra határozták meg. A villámvédelmi berendezést érő
közvetlen villámcsapás esetén a közvetlen villámáramot a meglévő levezetők vezetik le a
földelő rendszerbe. Eközben elektromágneses mező jön létre, amely további veszélyt jelent az
építményben lévő elektronikus berendezések számára. Ennek a veszélyeztetést jelentő
potenciálnak a csökkentése érdekében, a helyiség árnyékolásától függően tetszőleges számú
villámvédelmi zónát definiáltak. Az árnyékolás lehet az építmény már meglévő vasalása, ill.
megfelelő fémfelületek alkalmazásával hozható létre. A zónahatárokon áthaladó vezetékeket
megfelelő védelmi készülékekkel kell ellátni, melyek a helyi potenciálkiegyenlítésre vannak
csatlakoztatva.
A villámvédelmi zónákat az IEC 4.1. ábra
1312-1 valamint a VDE 0185 0 A. zóna Villámvédelmi zónák
szabványok előírásainak megfelelően
kívülről befelé haladva az alábbiak
szerint definiálták (ld.4.1 .ábra): 0B . zóna

¾ 0A villámvédelmi zóna: melyben

közvetlen villámáramok léphetnek 1. zóna
fel, és az elektromágneses mező 2. zóna
akadálytalanul hatásos. Ebben a
FE
C D
¢¡
zónában

közvetlen
nem
túlfeszültség-védelemről.
villámcsapás
beszélünk
A
elleni B £
védelmet az MSZ 274 2. árnyékolás
szabványsorozat alapján kell
kialakítani. 1. árnyékolás

40
¾ 0B villámvédelmi zóna: amely védve van a közvetlen villámcsapásoktól, de árnyékolás
hiányában az elektromágneses mező akadálytalanul hatásos.
¾ 1. villámvédelmi zóna: amelyben csak villámrészáramok folyhatnak. Az elektromágneses
mezőt az 1. árnyékolás csillapítja.
¾ 2. – 3. … villámvédelmi zóna: melyekben a villámrészáramokat a korábbi védelmi zónák,
az elektromágneses mezőt pedig további árnyékolások csillapítják.
A túlfeszültség-védelmi eszközöket az alkalmazás helye, a védelmi szint és a lökőáram-
terhelhetőség szempontjából a VDE 0675 szabvány négy osztályba sorolja:

¾ A osztályú levezetők kisfeszültségű szabadvezetékekhez.

¾ B osztályú levezetők villámvédelmi potenciálkiegyenlítés céljára főelosztókban,
alelosztókban, ipari elosztókban, 0B – 1 ill. 1 – 2 villámvédelmi zónák határain.
¾ C osztályú levezetők túlfeszültség-védelem céljára főelosztókban, alelosztókban, ipari
elosztókban, 0B – 1 ill. 1 – 2 villámvédelmi zónák határain.
¾ D osztályú levezetők védőérintkezős csatlakozóaljzatoknál történő változtatható helyű
alkalmazásokhoz 1 – 2 – 3 – stb. villámvédelmi zónák határain.
Az „A” ill. „B” osztályú levezetőket villámlevezetőnek nevezzük, mert ezek a nagy
energiájú villámáramok levezetésére szolgálnak. Ezeket akkor kell alkalmazni, amikor az
építmény rendelkezik villámvédelemmel, vagy ha az épület szabadvezetékes csatlakozású
(mely ki van téve a közvetlen villámcsapás veszélyének). A villámlevezetőt ilyen esetekben
az építmény hálózati csatlakozási pontja és a potenciálkigyenlítési pont (földelés) közé kell
beépíteni.
A „C” ill. „D” osztályú levezetők már nem vezetnek közvetlen villámáramot, csak
villámrészáramokat, ezért ezeket túlfeszültség-levezetőnek nevezzük. „C” osztályú levezetőt
kell alkalmazni abban az esetben, ha az építmény nem rendelkezik villámvédelemmel, és
hálózati csatlakozása kábelen keresztül történik. Ilyenkor a közvetlen villámáramok hatásával
nem kell számolnunk, csak a keletkező túlfeszültségek ellen kell védekezni. Ugyancsak „C”
osztályú levezetőt alkalmaznak azokban a nagyobb (pl. több szintes), villámvédelemmel
rendelkező építményekben is, melyekben a hálózati csatlakozási pont és a
potenciálkiegyenlítési pont (földelés) között már elhelyeztek „B” osztályú villámlevezetőt, de
a vezetékhálózat kiterjedtsége miatt az építmény egyes részein jelentős feszültségemelkedésre
lehet számítani. A „C” osztályú levezetőket ilyenkor az alelosztók és a potenciálkiegyenlítő
hálózat közé építik be. „D” osztályú levezetőket főként azoknál a csatlakozóaljzatoknál
alkalmaznak, melyekről a kis túlfeszültségre is érzékeny berendezések üzemelnek. Ezek a
korábbi zónákban elhelyezett levezetők által már csillapított villámrészáramok hatásai ellen
nyújtanak védelmet.
A túlfeszültség elleni védelem alapelve a fokozatosság. Ez azt jelenti, hogy nagyobb
osztályba sorolt (kisebb túlfeszültség levezetésére szolgáló) levezetőt csak abban az esetben
szabad alkalmazni, ha már gondoskodtunk a nagyobb túlfeszültségek elleni védelemről.
Ellenkező esetben a fellépő nagy villámrészáramok az érzékenyebb levezetők
meghibásodásához (esetleg felrobbanásához) vezetnek, és nem nyújtanak hatékony védelmet.
(Pl. „D” osztályú levezető önálló alkalmazása gyakorlatilag rosszabb, mintha nem
alkalmaznánk túlfeszültség-védelmet, mert egy közvetlen vagy közeli villámcsapás során
olyan csillapítatlan villámrészáramok keletkeznek, melyek nem csak a védeni kívánt
berendezést, de magát a túlfeszültség-levezetőt is tönkreteszik.)

41
5. Világítási hálózatok felépítése, kialakítása
Az egész világot behálózó, elektromosan összefüggő villamos hálózatot kezelési határai
alapján részekre oszthatjuk. Egy részhálózat végpontja mindig egy következő hálózati rész
csatlakozási pontja is mindaddig, míg el nem jutunk a tényleges végpontokon lévő villamos
fogyasztókhoz. Ebben a rendszerben a világítási hálózatok az utolsó szinten helyezkednek el,
hiszen csatlakozási pontjuk valamilyen (általában kisfeszültségű) elosztóberendezés,
végpontjuk pedig a lámpatest. E két pont között a világítási berendezés helyétől,
rendeltetésétől és a helyi adottságoktól függően a hálózati kialakításnak számos módja
valósítható meg, melyek azonban közös jellemzőik alapján egységes rendszerbe foglalhatók.
A 5.1. ábrán a világítási hálózatok általános egyvonalas felépítési sémáját mutattuk be.

Csatlakozó- Méretlen Mért Főelosztó

vezeték fővezeték

kWh
Túláramvédelem
Gerincvezeték

Fogyasztásmérő
Fővédelmi berendezés

Csatlakozási pont

Kötődobozok, áramkötések

5.1. ábra
Világítási hálózatok egyvonalas kapcsolási sémája

A betáplálási vagy csatlakozási pont határozza meg a világítási hálózat kezelési

határának kezdetét. Ez általában valamilyen túláramvédelmi berendezésnél van, melyet a
világítási hálózat fővédelmi berendezésének nevezünk. A fővédelmi berendezést általában
csak a kezelésre jogosultak által nyitható (műanyag vagy fém) szekrényben helyezik el.
Rendeltetése nem csak a túláramvédelem, hanem az utána következő hálózatrész
leválaszthatóságának biztosítása. A csatlakozási pont megállapodás szerint lehet a fővédelmi
berendezés „fogadó” vagy „elmenő” kapcsa attól függően, hogy a fővédelmi berendezést ki
jogosult kezelni. (Amennyiben a világítási hálózat közvetlenül a kisfeszültségű
elosztóhálózathoz csatlakozik, úgy a fővédelmi berendezés kezelője általában az
áramszolgáltató, és a csatlakozási pont a fővédelmi berendezés elmenő kapcsa.)

42
 A csatlakozási ponttól indul a betápláló fővezeték, mely anyagát tekintve lehet réz,
vagy alumínium. Szerkezetük szerint a betápláló fővezeték lehet:

¾ Szabadvezeték: ezen belül is megkülönböztetjük a:

• csupasz szabadvezetéket, melynek erei nem rendelkeznek érszigeteléssel, és az erek

elhelyezésétől függően lehetnek egysíkúak vagy többsíkúak,
• kötegelt szabadvezetéket, melynek fázisvezetői a környezeti hatásoknak (hőmérséklet,
csapadék, UV-sugárzás) ellenálló polietilén vagy térhálósított polietilén szigetelést
kapnak, a mechanikai terhelést is viselő nullavezetője – melyhez a fázisvezetőket
kötegeléssel rögzítik – pedig lehet szigetelt vagy csupasz
• és a légkábelt: melynél az egyenként szigetelt ereket és a mechanikai terhelést is viselő
nullavezetőt egy közös köpenyszigetelés veszi körül. Ez utóbbi típus az erősáramú
gyakorlatban csak ritkán használatos.
¾ Kábel: melynek jellegzetessége, hogy burkolata ellenáll mind a légköri, mind a talaj
környezeti hatásainak, ellátták keresztirányú és/vagy hosszirányú vízzáró réteggel, és az
ereket árnyékoló fólia és/vagy rézháló veszi körül. (A régebbi típusú kábeleknél ezen túl
alkalmaztak még a mechanikai sérüléstől védő acélpáncélt is.) Az erek lehetnek tömörek
vagy osztottak, és alakjukat tekintve kör vagy szegmens profilúak.

¾ Kábelszerű (tömlő) vezeték: mely csak kialakításában hasonlít a kábelre, szerkezete

azonban eltér attól. Nem rendelkezik ugyanis sem vízzáró réteggel, sem árnyékolással, és
bizonyos típusok burkolata sem olyan ellenálló a környezeti hatásoknak. Mechanikai
szilárdságuk ennek megfelelően elmarad a kábelekétől, ezért húzásuk csak korlátozott
erővel történhet. Az erek anyaga ma már kizárólag réz, de ez készülhet tömör vagy sodrat
formájában. A külön ér- és köpenyszigetelés együttesen alkalmassá teszi ezeket a II.
érintésvédelmi osztályú készülékek bekötésére.

¾ Egyeres vezetékek: melyek ma már szintén csak rézerűek, és különböző színű szigeteléssel
kaphatók. Ezek is lehetnek tömör vagy sodrott erűek.

A vezetékek szokványos típusjelzését és fontosabb jellemzőit az alábbi táblázatban foglaltuk

össze:

Szabványos Szokványos Erek Jellemzők

jelölés megnevezés száma
H07V-U MCU 1 Tömör egyeres rézvezeték, csak mechanikai
védelemmel alkalmazható
H07V-K MKH 1 Sodrott egyeres rézvezeték, flexibilis bekötésekhez
H05V-K MCSKH 1 Sodrott egyeres rézvezeték, flexibilis bekötésekhez
H03VVH2-F MTL 2 Sodrott kéteres rézvezeték, hordozható
készülékekhez
H03VV-F MT300 2÷3 Sodrott rézvezeték, hordozható készülékekhez
H05VV-F MT 2÷5 Sodrott többeres rézvezeték, csak beltéren
alkalmazható, vakolat alá helyezhető
NYM-J MBCU 3÷5 Tömör többeres rézvezeték, csak beltéren
alkalmazható
MM fal 3 Tömör 3 eres, lapos rézvezeték, kifejezetten vakolat
alá ajánlott

43
 NYY-J 3÷7 Tömör többeres rézvezeték, UV-álló, kültéri
alkalmazásra
NYCWY 4 Rézerű árnyékolt kábel
AYCWY 4 Alumíniumerű árnyékolt kábel
SZRMtkVM-J 4÷19 Rézerű árnyékolt jelzőkábel
H05RR-F GT300 3 Flexibilis, gumiszigetelésű többeres rézvezeték
H07RN-F GT 3÷7 Flexibilis, gumiszigetelésű többeres rézvezeték
YSLY-JB 4 Speciális jelátviteli vezeték
YSLY-JZ 3÷14 Speciális jelátviteli vezeték
YSLY-OZ 2 Speciális jelátviteli vezeték
NH2GYQUY Fűtőkábel
DYNOFIL 16÷20 Liftkábel
H01N2-D 1 Hegesztőkábel
ML/-30 1 Kültéri, alumíniumerű, szigetelt, UV-álló
szabadvezeték
AASC 1 Acélszállal erősített aludur tartósodrony kültéren
SSZV 3÷6 Kültéri kötegelt szabadvezeték

Ha a hálózaton fogyasztásmérés is történik, akkor a fogyasztásmérő berendezést a

betápláló fővezetékbe iktatják. Ebben az esetben a fogyasztásmérő a fővezetéket méretlen
fővezetékre és mért fővezetékre osztja. A méretlen fővezetékre előírás, hogy annak
megszakítás és illetéktelen hozzáférés nélkül kell haladnia a csatlakozási ponttól a
fogyasztásmérőig, és ha a vezeték behúzásához behúzódobozra van szükség, akkor annak az
áramszolgáltató által lepecsételhetőnek kell lennie.
A fővezeték általában a főelosztóba csatlakozik. A főelosztó szekrények fémből vagy
műanyagból készülnek. Fém szekrény esetén gondoskodni kell annak érintésvédelméről. A
szekrény elhelyezhető falon, falba süllyesztve ill. kültéren önálló, földre telepített kivitelben.
Méretét a benne elhelyezésre kerülő áramköri elemek típusa és mennyisége alapján kell
meghatározni, de figyelembe kell venni a fővezeték ill. egyéb áramköri elemek terheléséből
adódó melegedést is. A főelosztó szekrényben kerülnek elhelyezésre a túláramvédelmi
(túlterhelés, zárlat, érintésvédelem) berendezések, de elhelyezhetők itt kapcsoló-, vezérlő-,
szabályozó- és jelzőberendezések is.

A túláramvédelmi berendezések három főbb változatát alkalmazzák:

¾ Biztosítók: melyekben egy olvadószál megszakadásával történik az áramkör

bontása, ezért csak egyszer használhatók. Főbb típusai:

• D-rendszerű (diazed) biztosítók: melyek edison-menetes (E14, E16, E27 ill.

E40) foglalatba helyezhetők, és a terhelésnek megfelelő méretű aljzatba
becsavarhatók. Kiolvadási karakterisztikájuk szerint lehetnek lomhák vagy
gyorsak.
• Késes biztosítók: melyek érintkezői V-alakban kiképzett lemezek, és a rugós
szorítófüleket rögzítő aljzatba csak arra rendszeresített szerszámmal helyezhetők
be. Használatuk nagy odafigyelést és a munkavédelmi szabályok fokozott
betartását igényli, ezért terhelés alatti kapcsolásra nem alkalmazhatók. Ezek is
készülnek gyors vagy lomha kivitelben.

44
 ¾ Szakaszolható biztosítók: melyek gyakorlatilag késes biztosítóbetéteket
tartalmaznak, de ezek olyan ívterelő lemezekkel ellátott tokozatban vannak,
melyekkel nagy terhelés melletti kapcsolás is végezhető.

¾ Kismegszakítók: hő vagy mágneses kioldás elvén működő megszakítók, melyek

többszöri kapcsolásra is alkalmazhatók. Készülnek egy, kettő vagy három pólus
együttes megszakítására alkalmas kivitelben is.

A túláramvédelmi berendezésektől indulnak a több fogyasztót ellátó gerincvezetékek

ill. egyetlen fogyasztó ellátására kialakított vezetékek. Ezek céljára napjainkban már szinte
kizárólag rézerű vezetékeket használnak, melyek lehetnek egyerűek vagy kábelszerű
vezetékek, melyek típusait fentebb már ismertettük.
A vezetékek elhelyezése történhet lágy- ill. keményfalú védőcsövekben,
vezetékcsatornában, kábeltálcán, kábellétrán, szabadon falra rögzítve, falba vakolva,
állmennyezet fölé elhelyezve, egyéb épületszerkezethez rögzítve stb. A vezetékek
elhelyezésénél lehetőség szerint ügyelni kell az egyszerű cserélhetőségre, a nem kívánatos
elmozdulás megakadályozására, ill. arra, hogy a rögzítőelemek ne tegyenek kárt a vezetékben.
Sokszor szükséges a vezetékek leágaztatása ill. egymáshoz történő csatlakoztatása.
Ezeket áramköri kötésekkel valósítjuk meg. A kötőelemeket a vezeték anyagától,
keresztmetszetétől, szerkezetétől, profil kialakításától, a terhelés nagyságától és más helyi
sajátosságoktól függően kell kiválasztani. Az áramköri kötéseket leggyakrabban (beltéren
mindig) kötődobozokban alakítják ki. A kötődobozok anyaga leginkább műanyag, de
bizonyos esetben használnak fémből készült dobozt is. Alakjuk, méretük, kialakításuk
sokfajta lehet, melyek közül a helyi adottságok (kötések mennyisége, mérete, doboz rögzítés
módja stb.) alapján kell választani.
Egy vagy több berendezés ki-és bekapcsolását kapcsolókkal végezzük. Ezek rendkívül
széles választéka lehetőséget biztosít arra, hogy a terhelésnek, a megszakítandó erek
számának, az elhelyezési lehetőségnek ill. ergonómiai és esztétikai igényeknek megfelelő
típust tudjunk választani. A kapcsolók elhelyezése – megfelelő típus választása esetén és a
szabványok betartása mellett – szinte bárhol lehetséges, ahol azt az üzemeltetési körülmények
megkívánják.

A fentebb leírtak nemcsak a világítási hálózatra érvényesek, hanem általában véve

minden kisfeszültségű, erősáramú fogyasztói hálózatra. Sokszor átfedés van a világítási és az
erőátviteli hálózat között, mely csak bizonyos határok között fogadható el. Biztonsági,
üzemeltetési, kezelési és terhelési szempontból is fontos, hogy a világítási hálózat az
erőátviteli rendszertől független védelmi berendezésekkel rendelkezzen, és ettől kezdődően
függetlenül legyen kiépítve. Ennek módját és részletes technológiáját – a jegyzet terjedelmére
való tekintettel – nem tudjuk ismertetni, de azt érdemes megjegyeznünk, hogy a tervezés és
kivitelezés során a MIBŐL, MENNYIT, HOVA és HOGYAN kérdésekre kell az MSZ 2364
és MSZ 1600 szabványsorozatokat kielégítő választ adnunk.

45
6. Világítási hálózatok típusai, csoportosítása
A világítási hálózatok – mint a villamos hálózatok része – több szempont szerint
csoportosíthatók (ld. 1. fejezet). Ezeket nem kívánjuk ismételten részletezni, hanem keressük
azokat a jellegzetességeket, melyek alapján az egyes hálózatfajták leginkább elkülöníthetők.
Ennek megfelelően mind rendeltetésük, mind kialakításuk, mind elhelyezkedésük alapján
kettéoszthatjuk a világítási hálózatokat belsőtéri és külsőtéri hálózatokra. Ezt a felosztást
átfedi egy speciális terület, a törpefeszültségű berendezések rendszere, mely leginkább
beltéren fordul elő, de érintésvédelmi előnyei miatt külső téren is alkalmazzák (gondoljunk
csak például bizonyos kültéri díszítő világításra, mint a karácsonyfafüzérek stb.) Vegyük tehát
sorra e három terület főbb jellegzetességeit.

6.1 Belsőtéri hálózatok

A belsőtéri hálózatok kialakításánál – az alapvető műszaki elvárások teljesítésén túl – az
esztétikai szempontokat, a biztonságos és könnyű kezelhetőséget és a kis helyigényre való
törekvést kell szem előtt tartani. Ennek megfelelően törekedni kell minden olyan szerkezeti
elem elrejtésére, melyek közvetlenül nem vesznek részt a rendszeres kezelési, kapcsolási
műveletekben, a mindenki számára hozzáférhető berendezéseket pedig úgy kell kiválasztani
és elhelyezni, hogy azok kezelése a lehető legegyszerűbben és legbiztonságosabban
elvégezhető legyen.
A vezetékeket rendszerint védőcsőben vagy elvakoltan a falban helyezik el, és a kötések
ill. leágazások részére süllyesztett kötődobozokat alkalmaznak. Ha erre nincs lehetőség, akkor
falon kívüli vezetékcsatornát használnak. Mivel a falban lévő vezetékek nem láthatók, ezért
azok nyomvonalvezetése csak vízszintes ill. függőleges lehet, így jobban elkerülhető a
későbbi falfúrásokból eredő vezetéksérülés veszélye. Ugyancsak a „láthatatlan”
vezetékelrendezésből következik az – a szabvány által is előírt – követelmény, hogy a
biztonságos kezelés céljából egy védőcsőben vagy vezetékcsatornában elhelyezett vezetékek
egy védelmi csoport alól induljanak. Így elkerülhető az, hogy egy biztosítócsoport
kikapcsolása után az adott védőcsőben feszültség alatt álló vezeték maradjon, és a későbbi
karbantartási munkálatok is egyszerűbben elvégezhetők. Ma már elterjedt építészeti
megoldás, hogy nagyobb építményekben külön installációs szintet ill. folyosókat, csatornákat
alakítanak ki a gépészeti berendezések részére, ill. ezen eszközöket egy álmennyezet felett
helyezik el. Ez egyfajta rugalmasságot enged meg a villamos tervezőnek, de a biztonságos,
könnyen kezelhető, átlátható hálózatkialakításra ilyen esetben is ügyelni kell.
A védelmi, szabályozó, működtető, vezérlő stb. eszközöket falon kívüli, vagy falba
süllyesztett elosztószekrényekben helyezik el. Ezek helyét, méretét, típusát szintén a
biztonsági és kezelhetőségi szempontok alapján kell megválasztani. Kerülni kell a véletlen
beavatkozás lehetőségét, és a helyiségben előforduló személyektől függően bizonyos
esetekben még a szándékos beavatkozás ellen is védekezni kell. Előnyös megoldás, ha
elosztószekrények nem kerülnek elhelyezésre nyilvános helyiségekben, illetve ha ez
elkerülhetetlen, akkor azokat segédeszköz nélkül el nem érhető magasságban (2,25 m) kell
elhelyezni.
Kapcsolók és dugaszolóaljzatok elhelyezésére nincs konkrét előírás, de ezeknél is a
kezelhetőségi és biztonsági szempontokat kell elsődlegesen mérlegelni. Különösen ügyelni
kell a nedves helyiségek (fürdőszoba, WC, mosókonyha stb.) kialakítására, ahol a szabvány
szerint csak kétsarkú (fázist és nullát is megszakító) kapcsolók és freccsenő víznek kitett
helyeken vízmentes dugaszolóaljzatok alkalmazhatók.

46
 A felsorolt irányelveken túl még számos elvárást ki kell elégíteni a beltéri
hálózatszerelés során, melyek felsorolására itt nincs lehetőség, de az MSZ 1600 ill. MSZ 2364
szabványsorozatok részletesen tartalmaznak.

6.2 Kültéri hálózatok

A kültéri hálózatok kialakítását – az alapvető műszaki elvárásokon túl – a biztonsági
szempontok, a környezeti hatások és a közterület használatra vonatkozó jogszabályok
befolyásolják. Ennek megfelelően kültéren nagyobb mechanikai szilárdságú berendezések
(kábelek, kapcsolók, elosztó- és kapcsolószekrények stb.) alkalmazhatók, ami megmutatkozik
az eszközök méreteiben is. Fokozott figyelmet kell fordítani az illetéktelen beavatkozás
elkerülésére (elsődlegesen a rongálásra) is.
A kültéri hálózatok jelentős része közterületen helyezkedik el, melynek igénybevételét
jogszabályok korlátozzák. Ezek hivatottak védeni a tulajdonosi (önkormányzati) érdekeket, és
betartatásukkal igyekeznek elősegíteni a rendezett, átlátható közműelrendezést, melyet
részletesen az MSZ 7487 szabvány szabályoz. A jogszabályok betartása – a műszaki
feladatokon túl – jelentős adminisztratív terhet is ró a tervezőkre, de ez lehet a záloga annak,
hogy évek múltán is el tudjunk igazodni a „föld alatt”, és maradjon egy talpalatnyi hely a jövő
hálózata számára is.
A kültéri hálózatok gyakran forgalmas helyeket érintenek, és a karbantartási, javítási
munkálatok a gyalogos- vagy forgalom zavarásával, akadályozásával járnak. Mindemellett a
kábelek javítása, cseréje burkolatbontással jár, melynek költségei nagyságrenddel
meghaladhatják a tényleges hálózatszerelési költségeket. Ezek miatt a hálózatkialakítás során
törekedni kell arra, hogy a fölösleges burkolatbontások elkerülhetők legyenek. Ennek
érdekében – ha a körülmények lehetővé teszik – törekedni kell a kábelek védőcsőben történő
elhelyezésére, melyekben a kábelcsere behúzóaknák létesítésével kis költséggel és kisebb
forgalmi akadályoztatással megoldható.

6.3 Törpefeszültségű hálózatok

A törpefeszültségű halogén izzólámpák elterjedése napjainkban egyre erőteljesebb. Kis
méretük, esztétikus megjelenésük, irányított fényük, érintésvédelmi előnyeik, a hidegtükör
alkalmazásának előnyei és viszonylag széles egységteljesítmény skálájuk (10 W – 150 W)
miatt előszeretettel alkalmazzák őket a butikok kiemelő világításától kezdve a szállodák
általános világításáig szinte minden területen. Ennek világítástechnikai értékelése nem
tartozik ezen fejezet tárgykörébe, azonban annál fontosabb számunkra a törpefeszültségű
hálózatok kialakításának kérdésköre.
Mivel a fogyasztói elosztóhálózatok – és a róluk táplált világítási hálózatok is –
kisfeszültségű (230/400 V) szinten üzemelnek, az elsődleges kérdés a törpefeszültség
előállítása. Ez általában biztonsági transzformátorral vagy elektronikus tápegységgel történik,
melynek következtében a törpefeszültségű halogénlámpák a III. érintésvédelmi osztályba
sorolhatók. Érintésvédelmi szempontból ez rendkívül előnyös, mert a hálózatot ilyen
szempontból nem kell külön méretezni.
A kis (12 V) feszültség miatt azonban a hálózaton folyó áramerősség értéke 20-szorosa
a kisfeszültségen (230/400 V) történő ellátás terhelésének. A korábban leírtak alapján tudjuk,
hogy ez részben a terhelésre történő méretezés, részben pedig a feszültségesésre történő
méretezés szempontjából jelenthet gondot.
A törpefeszültségű hálózat terhelését korlátozza az azt előállító biztonsági
transzformátor névleges teljesítménye, mely a kereskedelemben több lépcsőben kapható, de
általában nem nagyobb, mint 300 VA. Ez azt jelenti, hogy a vezetékeken max. 25 A

47
áramerősség folyik, melyet a 2,5 – 4 mm2 keresztmetszetű rézvezetékek tartósan elviselnek.
A transzformátorok korlátozott egységteljesítménye miatt tehát a vezetékek
keresztmetszetének drasztikus növelésére nincs szükség. (Tény azonban, hogy míg a
kisfeszültségen táplált (belsőtéri) világítási hálózatokon előszeretettel alkalmazzák az 1,5
mm2 keresztmetszetű vezetékeket, addig a törpefeszültségű berendezéseknél gyakrabban
fordul elő, hogy 2,5 esetleg 4 mm2-es vezetékeket kell beépíteni.)
A megnövekedett terhelőáram a kapcsolók ill. védelmi berendezések kiválasztásánál
már gondot jelenthet. A kisfeszültségű szintre gyártott (belsőtéri, tehát nem ipari jellegű)
kapcsolókat általában 10 – 16 A névleges áram megszakítására tervezik. Könnyen
kiszámolható tehát, hogy 120 – 200 W beépített teljesítmény egyetlen kapcsolóval történő
kapcsolása a törpefeszültségű oldalon ezekkel a kapcsolókkal nem valósítható meg. A
kapcsolóknak a törpefeszültségű oldalon történő elhelyezése azért sem javasolt, mert ilyen
megoldásnál a transzformátorok a világítás kikapcsolt állapotában is feszültség alatt lennének,
ami sem üzemeltetési (kezelés, karbantartás kérdése) sem gazdasági szempontból (üresjárási
veszteség, élettartam csökkenés) nem előnyös. A törpefeszültségű világítás kapcsolóit tehát a
gyakorlatban a kisfeszültségű oldalon, a transzformátorok előtt helyezik el.
A védelmi berendezések elhelyezésének kérdése már megfontolandó. A kapcsolókhoz
hasonlóan célszerűnek látszik ezeket is a primer (kisfeszültségű) oldalon elhelyezni. A 2.2.
pontban tárgyaltak alapján azonban tudjuk, hogy adott vezeték-keresztmetszethez
meghatározott maximálisan megengedett terhelőáram tartozik. Primer oldali biztosítás esetén
a biztosító névleges értékét úgy kell megválasztani, hogy a szekunder (törpefeszültségű)
oldalon ne alakulhasson ki nagyobb áram, mint ami a vezetékekre megengedett. Példaként
vizsgáljuk meg a 6.1. ábrát. 300 W beépített teljesítmény primer oldali védelmére megfelelő
egy 2 A-es biztosító. Ez az érték a szekunder oldalon 25 A áramerősségnek felel meg,
melyhez már legalább 2,5 mm2-es vezeték tartozik. Ha tehát a szekunder oldalon 6 db 50 W-
os lámpát üzemeltetünk, akkor azok bekötésére egyenként megfelelő lenne a 0,75 mm2-es
vezeték is, melynek a maximálisan megengedett terhelése 12 A, de a primer oldali biztosító
értéke miatt ez nem alkalmazható. A helyes megoldásra két lehetőségünk van:

2A 2A 16 A
6×50 W

6×50 W

300 VA 300 VA

2 2
2,5 mm 0,75 mm
vezetékek vezetékek
a. ) 6.1. ábra b.)
Törpefeszültségű hálózat túlterhelés-védelme
¾ Megtartjuk a primer oldali biztosítót, és a szekunder oldalon a lámpatesteket 2,5 mm2-es
vezetékekkel kötjük be (6.1.a. ábra), vagy
¾ a lámpatesteket 0,75 mm2-es vezetékekkel kötjük be a szekunder oldalon, és a primer
oldali biztosításon túl a szekunder oldalon is alkalmazunk csoportonkénti
túlterhelésvédelmet (6.1.b. ábra).

48
 A törpefeszültségű hálózatokon a nagy terhelőáram nemcsak a vezetékek, kapcsolók és
védelmi berendezések kiválasztásánál jelenthet problémát, hanem a 2.1. pont alapján jelentős
hatással van a feszültségesés mértékére is. A kis-ill. törpefeszültségű hálózatokon ugyanolyan
abszolút értékű [V] feszültségesés a törpefeszültségű hálózat kis tápfeszültsége miatt relatív
értékben [%] 20-szoros szintnek felel meg: Ha e kisfesz = etörpefesz akkor ε kisfesz = 20 ⋅ ε törpefesz .
Korábbi tanulmányainkból tudjuk, hogy a fényforrások élettartama és fényárama
hatványozottan függ a rájuk jutó feszültségtől, ezért ennek adott határok közötti megtartása
fontos üzemeltetői elvárás. Nagy feszültségesésű hálózaton a táppont és a végpont feszültsége
közötti eltérés olyan jelentős lehet, hogy az optimális üzemeltetési feltételek már nem érhetők
el. Az ideális végponti feszültség beállítása érdekében ugyanis a tápponti feszültség
megemelhető, de ekkor a tápponthoz közeli fényforrások élettartama jelentősen csökken. A
tápponti feszültség névleges értéken tartása esetében pedig a végponti feszültség csökken
olyan mértékben, ami már a fényáram megengedhetetlen csökkenéséhez vezet. Világítási
hálózatok esetében tehát nemcsak a hálózati feszültséget, de a hálózat feszültségesésének
mértékét is korlátozni kell.
A fényforrások névleges élettartamának elérése (de legalábbis minél jobb
megközelítése) érdekében ügyelni kell arra, hogy a rájuk jutó feszültség ne haladja meg a
berendezés névleges feszültségszintjét a táppont közelében sem. Törpefeszültségű világítási
hálózaton ezt a transzformátorok megfelelő kialakításával oldják meg. Általános esetben a
transzformátoroknak a szekunder oldali névleges feszültséget 100 %-os névleges teljesítmény
átvitele mellett kell tartaniuk. A fényforrások üzemeltetéséhez használatos transzformátorok
esetében azonban az üresjárási (terheletlen) állapotban kell elérni a névleges feszültség
értékét. Terhelt állapotban a szekunder oldali feszültség csökken, így a lámpákra ki nem
terhelt állapotban sem (pl. néhány fényforrás kiégése esetén) juthat az élettartamukat
csökkentő feszültség. (12 V-os transzformátorok esetében például 50 %-os terhelés mellett
11,7 V, 100 %-os terhelés esetén 11,5 V feszültséget kell a szekunder oldalon tartani.)
A feszültségesés megfelelő határokon belüli tartása érdekében a hálózatot fokozott
gonddal kell méretezni. A 2.1. pontban jelzett (7) összefüggés alapján tudjuk, hogy a
feszültségesés az áramnyomatékkal egyenes arányban, a vezeték keresztmetszetével pedig
fordított arányban áll. (A vezeték fajlagos ellenállásával ill. a fázistényezővel most nem
foglalkozunk, hiszen a vezetékek anyaga általában réz, és a fázistényező értékét a
berendezések jellege határozza meg, mely izzólámpák esetében 1-nek vehető.) A
feszültségesés megfelelő szinten tartását tehát az áramerősség, valamint az alkalmazott
vezetékek hosszának és keresztmetszetének helyes megválasztásával tudjuk elérni.
Az áramerősség a beépített teljesítménytől függ, tehát ez csak az áramkörök számának
növelésével (egy áramkörre kevesebb fényforrást kapcsolunk) csökkenthető. Szükség esetén
tehát akár több, kisebb névleges teljesítményű, rövidebb szakaszokat ellátó transzformátor
beépítése kínálkozik gazdaságosabbnak, mint egyetlen, nagy egységteljesítményű, hosszú
hálózatot tápláló transzformátor.
A vezetékek hosszát meghatározza a lámpatestek elrendezése, egymáshoz viszonyított
távolságuk, így ennek ismeretében az ideális keresztmetszet kiválasztására kell törekednünk.
Az optimális megoldás természetesen mindig az adott körülményektől függ, így az áramköri
szakaszok számát, a vezetékhosszakat és a vezetékek keresztmetszetét egy komplex
méretezési eljárás során, azok együttes figyelembevételével kell meghatároznunk. Ehhez
nyújt segítséget az alábbi táblázat, melyben 12 V-os hálózatra, néhány beépített
teljesítménylépcsőre vonatkozóan különböző feszültségesési értékekhez a vezeték
keresztmetszetének függvényében meghatároztuk az alkalmazható maximális
vezetékhosszakat.

49
Feszültségesés 1,5 % 3% 7%
Fényáramcsökkenés 5% 10 % 20 %
Élettartam növekedés 20 % 40 % 90 %
Vezeték keresztmetszet [mm2] 1,5 2,5 4 1,5 2,5 4 1,5 2,5 4
50 W 4,17 A 2m 3m 5 m 3,5 m 6 m 10 m 9 m 14 m 23 m
100 W 8,33 A 1 m 1,5 m 2,5 m 2 m 3 m 5 m 4,5 m 7 m 11,5 m
200 W 16,7 A 0,5 m 0,75 m 1,25 m 1 m 1,5 m 2,5 m 2 m 3,5 m 5,5 m
300 W 25,0 A - 0,5 m 0,8 m - 1 m 1,6 m - 2,5 m 4 m

A minimális feszültségesés elérésére nemcsak a vezetékek megfelelő méretezésével,

hanem – ugyanolyan vezeték-paraméterek mellett – a hálózatkép jó kialakításával is
törekedhetünk. A 6.2. ábrán három változatot hasonlítunk össze.

6.2. ábra
a.) Egyirányú táplálás b.) Sugaras táplálás c.) Ellenirányú táplálás

A 6.2.a. ábra a hagyományos egyirányú („felfűzött”) rendszert mutatja be, melynél

egyetlen gerincvezetékre párhuzamosan csatlakoztatjuk a fogyasztókat. Ennek egyetlen
előnye lehet, hogy ezzel a megoldással a beépítésre kerülő vezetékhossz minimálisra
csökkenthető. Hátránya azonban, hogy ezzel a megoldással érjük el a legnagyobb
feszültségesést, mely a végponti fényforráson jelentkezik.
A 6.2.b. ábra szerinti sugaras kialakításnál a fényforrásoknál jelentkező feszültségesés
mértéke minimális (és a vezetékek hosszától függően) egyforma, de jóval több vezeték
beépítése szükséges, mint az a.) vagy c.) ábrán feltüntetett esetben.
A 6.2.c. ábrán feltüntetett ellenirányú hálózati kialakításhoz szintén kevesebb vezetékre
van szükség, és mivel a fázis-ill. nullavezető ellenkező sorrendben éri el a fényforrásokat, a
maximális feszültségesés a középső fényforráso(ko)n jelentkezik, és ennek mértéke csak 75
%-a az egyirányú táplálás feszültségesésének. Ezt a módszert először 1887-ben az Edison Co.
alkalmazta a párizsi Boulevard de l’Opera világítására. A jelzett előnyei mellett ennek
egyetlen hátránya, hogy ha egy ponton mindkét vezető ér megszakad (vezeték szakadás, vagy
kikötés esetén), akkor a teljes szakasz ellátatlan, „sötét” marad.

50
7. Felhasznált irodalom:

1. OBO BETTERMANN: Túlfeszültség-védelem (termékismertető) 2001

2. Némethné Vidovszky Ágnes dr.: Világítási hálózatok
Jegyzet, 1996
3. Várkonyi László: Világítás törpefeszültségű hidegtükrös halogénlámpával
Világítástechnika 1994. 87. évf. 3. szám pp. 127-130
4. dr. Lantos Tibor: Törpefeszültségű világítási hálózatok
Világítástechnika évkönyv 1996. pp. 71-75
5. MSZ 1:1993 Szabványos villamos feszültségek
6. MSZ 151/1-8 Erősáramú szabadvezetékek
7. MSZ 172/1 Érintésvédelmi Szabályzat
8. MSZ 447:1998 Közcélú kisfeszültségű hálózatra kapcsolás
9. MSZ 1585/1-3 Erősáramú üzemi szabályzat
10. MSZ 1600/1-16 Létesítési biztonsági szabályzat 1000 V-nál nem nagyobb feszültségű
erősáramú villamos berendezések számára
11. MSZ 2364 Legfeljebb 1000 V névleges feszültségű erősáramú villamos berendezések
létesítése
-100:1995 Alkalmazási terület
-200:1992 Fogalommeghatározások
-300:1995 Általános jellemzők elemzése
-420:1994 A villamos berendezés hőhatás elleni védelem
-430:1994 Túláramvédelem
-450:1994 Feszültségcsökkenés-védelem
-460:1994 Leválasztás és kapcsolás
-470:1995 Áramütés elleni védelem alkalmazása
-473:1993 Túláramvédelem alkalmazása
-510:1995 Villamos szerkezetek kiválasztásának és szerelésének általános
előírásai
-520:1997 Kábel-és vezetékrendszerek
-523:1998 Kábel-és vezetékrendszerek. Megengedett áramok
-537:1995 Leválasztó kapcsolás és üzemi kapcsolás eszközei
-540:1995 Földelő berendezések és védővezetők kiválasztása és szerelése
-560:1995 Biztonsági berendezések táplálása
12. MSZ 13207/1-3 Erősáramú kábelvonal 0,6/1 kV-tól 40/69 kV-ig terjedő névleges
feszültségre

51