Andor László - Összehasonlíto Gazdaságtan

Andor László:
ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN
globális szemléletben
Tartalomjegyzék
Előszó
I. rész: Gazdasági rendszerek evolúciója
1. Intézmények, társadalmak, gazdasági rendszerek

2. A kapitalizmus eredete és ellentmondásai
3. Modellváltás: szervezett kapitalizmus a XX. században
4. A szervezett kapitalizmus négy nemzeti—regionális modellje
5. Az államszocializmus eredete és változatai
6. Globális kapitalizmus
7. Gazdasági rendszerváltás Kelet-Európában
II. rész: Kapitalizmusmodellek a mai világrendszerben
1. Amerikai globalizmus – globális amerikanizmus

2. Nyugat-Európán belüli modellváltozatok
3. Japán és a felzárkózó „kistigrisek”
4. India és Kína – az új ázsiai óriások
5. Az alulfejlettség változatai: kitekintés Latin-Amerikára, Afrikára és a Közel-Keletre
6. Kialakuló kapitalizmusmodellek Közép- és Kelet-Európában
7. Elméleti következtetések és záró kérdések
III. rész: Fogalomtár
IV. rész: Felhasznált irodalom
1
Tartalom
ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN ............................................................................................................ 1
Előszó ...................................................................................................................................................................... 5
I. rész: Gazdasági rendszerek evolúciója ................................................................................................................ 7
I.1. Intézmények, társadalmak, gazdasági rendszerek ...................................................................................... 8
Gazdasági rendszerek és modellek .......................................................................................................................... 8
Intézmények a társadalomban és a gazdaságban .................................................................................................... 9
Közgazdasági institucionalizmus és evolucionizmus............................................................................................. 11
Összehasonlítás időben és térben .......................................................................................................................... 13
1. sz. táblázat: A modernitás mesternarratívái................................................................................................. 14
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 15
Ismétlő kérdésék: .................................................................................................................................................. 15
További olvasmányok: .......................................................................................................................................... 15
I.2. A kapitalizmus eredete és ellentmondásai .................................................................................................. 16
A kapitalizmus: gazdaság, politika, kultúra .......................................................................................................... 16
A kapitalizmus klasszikus modellje ....................................................................................................................... 18
Ellentmondások, válságok, konfliktusok ................................................................................................................ 19
Gazdasági válság és állami beavatkozás .............................................................................................................. 21
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 22
I.3. Modellváltás: szervezett kapitalizmus a XX. században ........................................................................... 24
Az állami beavatkozás makrogazdasági elmélete ................................................................................................. 24
A modellváltás institucionalista elemzése ............................................................................................................. 25
Gazdasági alrendszerek változatossága ................................................................................................................ 27
A szervezett kapitalizmus jellemzése és kategorizálása ......................................................................................... 29
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 31
I.4. A szervezett kapitalizmus négy nemzeti—regionális modellje ................................................................. 32
Az angolszász modell ............................................................................................................................................ 32
A rajnai modell...................................................................................................................................................... 33
A japán modell ...................................................................................................................................................... 35
A skandináv modell ............................................................................................................................................... 37
Összefoglalás ........................................................................................................................................................ 38
Ismétlő kérdések: .................................................................................................................................................. 39
Gallai Sándor: A skandináv modell, Budapest: Aula Kiadó, 1998 ........................................................................ 39
I.5. Az államszocializmus eredete és változatai................................................................................................. 40
A szovjet típusú gazdaság fogalma és kialakulása ................................................................................................ 40
A tervgazdaság felépítése és teljesítménye ............................................................................................................ 41
Sajátos államszocializmusok Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában ........................................................... 43
Decentralizálás, reformok ..................................................................................................................................... 46
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 47
Kornai János: A hiány, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980 ............................................................ 48
Kornai János: A szocialista rendszer, Budapest: HVG Rt., 1993.......................................................................... 48
I.6. Globális kapitalizmus ................................................................................................................................... 49
Tagolt világrendszer és transznacionalizálódás ................................................................................................... 49
2. sz. táblázat: Három nagy országcsoport összehasonlítása ........................................................................... 49
Neoliberalizmus és neokonzervativizmus .............................................................................................................. 50
A neoliberális globalizációt előmozdító tényezők ................................................................................................. 52
A globalizmus ellen ható tényezők ........................................................................................................................ 54
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 55
2
Andor László: A thatcherizmus és öröksége. Múltunk 2002. 3-4. szám ............................................................... 56
I.7. Gazdasági rendszerváltás Kelet-Európában .............................................................................................. 57
Rendszer és válság a nyolcvanas években ............................................................................................................. 57
A poszt-szocialista átmenet fogalma ..................................................................................................................... 58
A rendszerváltó gazdaságpolitika és a privatizáció .............................................................................................. 60
3. sz. táblázat: A rendszerváltó privatizáció típusai ......................................................................................... 61
Válságkezelés, konszolidáció és korrekció ............................................................................................................ 62
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 64
Angyal Ádám: A nagy kaszálás, Budapest: Aula Kiadó, 2003 ............................................................................. 65
II. rész: Kapitalizmusmodellek a mai világrendszerben ........................................................................................ 66
II.1. Amerikai globalizmus – globális amerikanizmus ..................................................................................... 67
A konzervativizmus globalizációja ........................................................................................................................ 67
Washingtoni konszenzus – a neokonzervativizmus kivetítése a félperifériára ....................................................... 68
Európa amerikanizálása? ..................................................................................................................................... 70
Eufória és elbizonytalanodás az Egyesült Államokban ......................................................................................... 72
Forrás: Will Hutton 1995: 282. ............................................................................................................................. 74
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 75
Andor László: Amerika évszázada, Budapest: Aula Kiadó, 2002 ......................................................................... 75
II.2. Nyugat-Európán belüli modellváltozatok ................................................................................................. 76
Rajnai kapitalizmusok ........................................................................................................................................... 76
Észak-Európa jóléti modelljei ............................................................................................................................... 77
Liberális modellek Európában .............................................................................................................................. 79
Mediterrán modellek ............................................................................................................................................. 80
5. sz. táblázat: Európai kapitalizmusmodellek összehasonlítása..................................................................... 82
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 82
II.3. Japán és a felzárkózó „kistigrisek”............................................................................................................ 84
Japán ..................................................................................................................................................................... 84
Kelet-ázsiai kis tigrisek ......................................................................................................................................... 86
Vita a siker okairól ................................................................................................................................................ 87
Pénzügyi válság után ............................................................................................................................................ 89
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 90
II.4. India és Kína – az új ázsiai óriások ........................................................................................................... 92
India és Kína felemelkedése .................................................................................................................................. 92
Kína ....................................................................................................................................................................... 93
India ...................................................................................................................................................................... 95
Vallások – és a gazdaság ...................................................................................................................................... 97
Összefoglalás: ....................................................................................................................................................... 98
II.5. Az alulfejlettség változatai: kitekintés Latin-Amerikára, Afrikára és a Közel-Keletre ............................... 100
Latin-Amerika sajátos fejlődési útja ................................................................................................................... 100
Alternatív modellek Latin-Amerikában ............................................................................................................... 101
Afrika sajátos problémái ..................................................................................................................................... 103
Észak-Afrika és a Közel-Kelet ............................................................................................................................. 105
Összefoglalás: ..................................................................................................................................................... 107
Ismétlő kérdésék: ................................................................................................................................................ 107
További olvasmányok: ........................................................................................................................................ 107
II.6. Kialakuló kapitalizmusmodellek Közép- és Kelet-Európában ............................................................. 109
Az átmenet utólagos szakaszolása ....................................................................................................................... 109
Kelet-Közép-Európa............................................................................................................................................ 110
3
Oroszország ........................................................................................................................................................ 112
Dél-Kelet-Európa és a FÁK-periféria ................................................................................................................. 114
Összefoglalás: ..................................................................................................................................................... 115
Ismétlő kérdésék: ................................................................................................................................................ 116
II.7. Elméleti következtetések és záró kérdések.............................................................................................. 117
1.Versenyeznek-e egymással a rendszerek és modellek?..................................................................................... 117
2. Jobb-e valamelyik rendszer a többinél? .......................................................................................................... 118
3. Szűnőben vannak-e a rendszerek közötti különbségek? .................................................................................. 120
4. Mit tud nyújtani a tudományos komparatisztika a laikus összehasonlításhoz képest? .................................... 121
Összefoglalás ...................................................................................................................................................... 123
Ismétlő kérdések ................................................................................................................................................. 124
Olson, Mancur: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása, Bp., KJK, 1987 ........................................................... 124
III. Fogalomtár .................................................................................................................................................. 125
IV. Felhasznált irodalom .................................................................................................................................. 142
4
Előszó
„Nemzetközi Valutaalap becslése szerint, ha Kamerun képes lenne olyan jó intézményeket

kiépíteni, mint amilyenek a fejlett világban működnek, minden más tényező változatlanságát
feltételezve, az egy főre eső jövedelme 600-ról 2760 dollárra nőne. Ennyi is múlhat a
megfelelően felépített, megválasztott és működtetett intézményeken.” Ez a 2006-ban
megjelent újsághír, és vele együtt az IMF valószínűleg túloz, amikor ilyen óriási jelentőséget
tulajdonít az intézmények megválasztásának és működtetésének. Az idézet azonban jól
mutatja, hogy az ezredforduló időszakában felértékelődött – az IMF és a Világbank szakértői
köreiben is – az intézményközpontú gazdaságelemzés. Ennek oka, hogy a megelőző időszak
pénzügyi válságai rámutattak a makroökonómiai modellek korlátaira, pontosabban arra, hogy
a megfelelő intézmények kifejlesztése nélkül a makromodellek nem hozhatják a tőlük várt
eredményeket.
Mindez kiszabadította korábbi fogságából az összehasonlító gazdaságtan tudományát.
Az ugyanis a hidegháború, vagyis az amerikai—szovjet szembenállás évtizedeiben jórészt az
ún. kapitalizmus—szocializmus összehasonlításra szorítkozott, majd pedig – még inkább
regionális jelleggel – a gazdasági rendszerváltások tanulmányozására összpontosított.
Napjainkban ezzel szemben felértékelődik, egyre inkább előtérbe kerül a különböző
kapitalizmusmodellek összehasonlítása, valamint a gazdasági növekedés és az intézményi
fejlődés kapcsolatának elemzése.
A gazdasági rendszerfejlődés és modellkeresés problémája távolról sem csak a
fejlődőként, átalakulóként jellemzett országok sajátja a mai korban. E könyv megírásának
időszakában például komolyan foglalkoztatta az európai közvéleményt, hogy a német EU-
elnökség által megmenteni kívánt alkotmányos szerződés vajon a neoliberalizmus
kodifikálásáról szól-e, hogy az újonnan megválasztott francia elnök, Nicholas Sarkozy
vezetése alatt vajon amerikanizálódik-e majd Franciaország, vagy hogy Tony Blair brit
miniszterelnök távozása után vajon véget ér-e az ún. harmadik út az Egyesült Királyságban.
E tankönyv megírása során fontosnak tartottuk, hogy annak tematikája és
terminológiája kapcsolódjon a közgazdasági kutatásnál szélesebb értelmiségi vitákhoz, a
közgondolkodás aktuális kérdéseihez. Ezáltal a hallgató jobban érezheti, hogy tanulmányai a
valós folyamatokhoz szorosan kapcsolódnak. Ugyanakkor a kötet szerkesztése és tartalmi
egységeinek kialakítása, valamint a prezentáció módja a felsőoktatás új struktúrájához
igazodik. A könyv a felsőoktatási BA szint kívánalmainak megfelelően ad alapozó jellegű
tananyagot az összehasonlító gazdaságtan oktatói és hallgatói számára.
A Magyarországon még kialakulófélben levő komparatív gazdaságkutatás eddigi
eredményeire építve elméletigényes tananyagra törekedtünk, de úgy, hogy közben kellő súlyt
kapjon a rendszerelemzéshez szükséges empirikus és történeti anyag feldolgozása is. Mindez
(vagyis a gazdaságtörténeti és gazdaságföldrajzi alapokhoz való kapcsolódás) az adott szinten
segítheti a hallgatót abban, hogy az új anyagot már létező (feltételezett) tudásra építse. Ezek a
módszertani elvek leszűrhetőek voltak a szerző oktatási tapasztalataiból, amelyek e mű
közvetlen előzményeinek tekinthetők (Állami szerepvállalás összehasonlító elemzése c. tárgy
oktatása a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen, majd
Összehasonlító gazdaságtan c. tárgy oktatása a Zsigmond Király Főiskolán).
Könyvünk tizennégy tematikus fejezetből áll és két nagy részre oszlik annak
megfelelően, ahogyan egy félév folyamán a tárgy tanítható és számon kérhető. Az egyes
fejezeteket összefoglalók és ismétlő kérdések zárják, lábjegyzetben pedig rövid ismertetőt
adunk a szövegben említett személyekről (főleg tudósokról és gazdaságpolitikusokról). Ezek a
tanár munkáját és a hallgató vizsgákra való felkészülését egyaránt segítik.
5
Az első és a második rész egyaránt hét-hét fejezetből áll; igazodva egy-egy oktatási
félév szokásos időbeosztásához. A kötet végén található beszámolást közvetlenül segítő
fogalomtár, amelyben az időszakos tagoláshoz igazodva megjelöltük, hogy egy-egy fogalom
az első, vagy a második részhez tartozik-e. A kötetet irodalomjegyzék zárja, amely az önálló
tanulást, a kitekintést és a vizsgákra való rendszerezett felkészülést egyaránt szolgálni kívánja.
A könyv struktúrájához kiindulópontot jelent az az egyszerű megállapítás, miszerint
gazdasági rendszerek összehasonlítása térben és időben lehetséges. Az első rész lényegében
az időbeni összehasonlítás alapvető fogalomtárába vezeti be a hallgatót, a második pedig a
térbeni összehasonlítás tudományába, kizárólag a jelenkor (a legutóbbi másfél-két évtized)
tapasztalataiból, folyamataiból építkezve.
Az első részhez elengedhetetlennek bizonyult a kapitalizmus-fogalom alapos
megvilágítása, majd a XX. századi kapitalizmus—szocializmus problematika vizsgálata a
gazdasági intézmények nézőpontjából. Ebben a részben is éreztetni próbáljuk, hogy a gyakran
használt átfogó kategóriák mögött a társadalomfejlődési gyakorlatban nagy változatosság
rejlett. A történeti visszatekintést azért is fontosnak tekintjük, mert számos, a 20. század
középső harmadában keletkezett fogalom ma is megjelenik az irodalomban, és nagy hatással
van a gazdasági témákon túlmutató közgondolkodásra is.
A második részben már csak a mai kapitalizmussal foglalkozunk, törekedve a fogalom
sokrétűségének érzékeltetésére. Ez egyrészt az egységes, de strukturált világrendszer
létezését, másrészt a nemzetgazdasági keretek között értelmezett modellfejlődés további
nyitottságát jelenti. Ebben a részben arra is törekedtünk, hogy ne egyszerűen egymás mellé
helyezzük a különböző modellek bemutatását, és aztán az olvasóra bízzuk azok
összehasonlítását, hanem az egyes fejezeteken belül el is végezzük az összehasonlítást. A
kiválasztott esetek szándékaink szerint az alapozó szinten fontos és kezelhető rendszereket
mutatják be, ugyanakkor azt is érzékeltetik, hogy nem szokás és nem is feltétlenül értelmes
bármit bármivel összehasonlítani. Azok a rendszerek vonhatók tartalmas, jelentéssel bíró
komparatív elemzés alá, amelyek valamilyen fontos jellemző alapján hasonlóak is, és éppen
emiatt válhat kutatás tárgyává a közöttük levő szerkezeti—intézményi különbségek feltárása.
A könyv tartalmi mondanivalójából fontosnak tartjuk előrebocsátani azt, hogy a
gazdasági intézmények nemzeti keretekből kiinduló összehasonlító vizsgálata során nem
feltételezzük azt, hogy egy-egy nemzetgazdaság nemzetközi versenyképessége,
érvényesülése, fejlődése kizárólag az ott kialakult vagy választott intézményektől függ. Az
összefüggés kétirányú! Az intézmények lehetnek a fenti értelemben „független változók”, de
lehetnek következményei is a világgazdaság – az egyes nemzetek számára külsődleges –
folyamatainak, szerkezeti mozgásainak, nagyobb szereplők, erőközpontok döntéseinek,
nyomásának. Ennek a kétirányúságnak – tehát az intézmények meghatározó, de egyúttal
következmény-jellegének – bemutatása e könyv hasznos hozadéka lehet.
Korunk globális kapitalizmusa minden korábbinál szorosabb kötelékbe vonja a
régiókat és nemzetgazdaságokat, de távolról sem teszi azokat egyformává, legalább is nem az
adott országokban élők akaratától függetlenül. Továbbra is fenntarthatjuk a választás
lehetőségét nem csak a fogyasztási cikkek vagy az országgyűlési képviselők tekintetében,
hanem a gazdasági modellek terén is, még akkor is, ha ezek megváltoztatására ritkábban
nyílik lehetőség. Nem lehet véletlen, hogy a bevezetőben idézett újságcikk címe is ez volt:
„Tessék választani!” Ha ebből indulunk ki, beláthatjuk, hogy az összehasonlító gazdaságtan
nem egyszerűen a globális kapitalizmus flórájának és faunájának szemlélődő leírásáról
szólhat, hanem komoly „felhasználói igényeket” is kielégíthet.
6
I. rész: Gazdasági rendszerek evolúciója
7
I.1. Intézmények, társadalmak, gazdasági rendszerek
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a gazdaság mint rendszer és annak alrendszerei;
gazdasági rendszerek és modell fogalma közötti hasonlóság és különbségtétel; az
összehasonlító gazdaságtan fogalma, helye a gazdaság- és társadalomtudományok körében; az
intézmény mint az összehasonlító gazdaságtan kulcsfogalma; politika és kultúra összefüggése
a gazdasággal; institucionalizmus a közgazdasági elméletben; tér- és időbeli összehasonlítás.
---
Gazdasági rendszerek és modellek
Az összehasonlító (vagy idegen szóval: komparatív) gazdaságtan a gazdasági rendszerek,

modellek felépítését és működését tanulmányozza. Ahhoz, hogy tevékenységünk
„komparatívvá” váljon, számos, egymás mellett működő rendszert kell tanulmányoznunk, és
releváns módon egymással összevetnünk. Mivel a gazdasági rendszereket elsődlegesen
nemzeti keretek között értelmezzük, nem vonatkoztathatunk el azoktól a politikai és kulturális
aspektusoktól, amelyek a nemzeteket meghatározzák, és amelyek a gazdaság működésére is
nagy hatással vannak. Interdiszciplináris megközelítést alkalmazunk tehát, vagyis a szűken
értelmezett közgazdaságtan mellett integrálni igyekszünk a szociológia, a politológia és a
történettudomány eredményeit is. Mennyiségi mutatók elemzése mellett minőségi jellemzők
rendszerezésével foglalkozunk.
A gazdasági rendszer egymással összekapcsolódó, de egymástól jól
megkülönböztethető alrendszerekből áll. Ezek elsődlegesen: a vállalati szektor (termelő,
szolgáltató, kereskedelmi és pénzügyi cégek); a háztartások, valamint a kormányzati szektor.
Az összehasonlító rendszerelemzés során ezek jellemzőit, működését, kölcsönhatásait és
fejlődését vizsgáljuk. A rendszerek komplex összehasonlításához szükséges, hogy az
alrendszerek jellemzőiről is képet alkossunk előbb.
A modern gazdaságban a különféle szereplők elsősorban a piacokon (áruk, pénz és
tőke, munkaerő piacain) érintkeznek egymással. A piac szűkebb értelemben a nagyszámú
árucsere helyszínének elnevezése, tágabb értelemben egyszerűen szervezett és
intézményesített árucserét jelent. Nem minden csere zajlik a piacon. A piac – ahol létezik –
segít strukturálni, szervezni és legitimálni az árucsere-tranzakciók sokaságát. Amikor
általában véve a piac működéséről beszélünk, feltételezzük az áruk igen nagy volumenű
forgalmát. A piac segít az árukkal kapcsolatos minőségi jellemzők és egyéb információk
kommunikálásában; segít kialakítani és egyúttal elfogadtatni ezen áruk árát. A piac tehát a
modern gazdaság alapintézménye.
Egy bizonyos határig minden részrendszer további részekre bontható. Az áruk piaca
felbontható fogyasztási és beruházási cikkek piacára; a munkaerőpiacokat tovább
részletezhetjük szakmák szerint vagy földrajzi értelemben. Ezen az úton azonban hamar
eljutunk azokhoz a részletekhez, amelyek az összehasonlító gazdaságtannak nem képezik
tárgyát. Megmaradunk ugyanis azoknál a nagyobb egységeknél, amelyek szintjén a
társadalom egészét jellemző intézmények tanulmányozhatók.
A piacok törvényszerűségeivel leginkább elméleti módon foglalkozó tudományterület,
a mikroökonómia nem foglalkozik nemzeti sajátosságokkal; elvonatkoztat az ilyen jellegű
különbségektől. Az összehasonlító gazdaságtan ott kezdődik, hogy az elemzésbe bevonjuk a
piacok intézményesülésének módját, és jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy a piacok –
társadalmi, kulturális, politikai stb. okoknál fogva – különböző országokban különböző
8
képpen intézményesülnek, és ez működésük eredményességét is befolyásolja. Másképpen
fogalmazva: azt vizsgáljuk, hogy egy-egy gazdasági rendszer működése milyen viszonyokat
feltételez egyes gazdasági szereplők és társadalmi csoportok között.
Végeredményben tehát három alrendszerre koncentrálódik a gazdasági rendszerelemzés:
 --a vállalati szervezet,
 --a pénzügyi rendszer,
 --a munkaügyi rendszer.
Mindezek alapján eljutunk ahhoz a néhány kérdéshez, amelyet az összehasonlító
gazdaságtan művelése során szinte minden esetben választ keresünk. Hogyan kapcsolódik a
vállalatokhoz a pénz- és a tőkepiac, valamint a munkaerőpiac? Milyen formában gyakorolják
az ellenőrzést a vállalatok fölött tulajdonosaik és hogyan próbál szóhoz jutni ezen a téren az
állam is? Hogyan jutnak hozzá a vállalatok a számukra szükséges inputokhoz a pénz- és
tőkepiacokról, illetőleg a munkaerő-piacokról?
A komparatív elemzés tehát rendszerint két kritikus kérdésből indul ki, ez pedig a tulajdon
és a piac kérdése. A tulajdonjogok nem egyszerűen az emberek és vagyontárgyaik (a
gazdaságban: a termelésre, vállalkozásra használható eszközök) kapcsolatát szabályozzák,
hanem az emberek nagy csoportjai közötti viszonyok meghatározói is. A piac a gazdasági
koordináció alapvető intézménye (döntően ez határozza meg a források allokációját és a
jövedelmek elosztását).
A vállalatok és a piacok környezetének fontos mozzanataiként kell tekintenünk az államra
és a külföldre, hiszen – hol kisebb, hol nagyobb mértékben – ezek is befolyásolják a
gazdasági intézmények megválasztását és fejlődését. Az állam törvényi és szabályozási
keretet nyújt a gazdaság és annak alrendszerei számára; a gazdasági intézményfejlődés
egyúttal az állam fejlődése is. A külföld inspirálhatja, de ki is kényszerítheti a gazdasági
intézmények és modellek változását, fejlődését.
A gazdasági intézményrendszer és annak állami szabályozása változhat, de rendszerint –
korszakonként – valamilyen fokú állandóságot is mutat. Ez az állandóság enged arra
következtetni, hogy a rendszerelemzés és a modellalkotás relevanciával bír, és hasznos
megfigyelésekkel szolgál a közgazdaság-tudomány többi ága számára is. Mindez persze nem
jelenti azt, hogy kizárólag statikus szemléletben dolgozunk; a komparatisztika dinamikus ága
az átalakulásokat, átmeneteket tanulmányozza.
Az összehasonlító gazdaságtan rendszereket tanulmányoz és modelleket alkot.
Rendszer és modell szinonimák a gazdaságelemzésben, de meg kell különböztetni a kétfajta
szóhasználat eredetét és funkciójukat is. Amikor rendszerről beszélünk, kihangsúlyozzuk,
hogy egy alkotóelemekből álló, de az alkotóelemek között szerves kapcsolatot feltételező
egésszel van dolgunk. Arra világítunk rá, hogy az egyes tudományágak vagy kutatási
területek által külön-külön is vizsgált részterületek végső soron valamilyen logika szerint
összetartoznak, feltételezik egymást.
Amikor modellekről van szó, elsősorban azt hangsúlyozzuk, hogy egy leegyszerűsített
összefüggésrendszeren (a valóság kicsinyített, sematikus másán) a valóság tanulmányozható.
Tudatában vagyunk annak, hogy fogalmaink esetleg nem szorosan fedik a tényleges
állapotokat, de kiemelik azok lényegi vonásait annak érdekében, hogy a különböző egységek
közötti különbségek láthatóvá váljanak és a különböző típusok tanulmányozhatók legyenek.
Sok esetben a modell fogalma használatos arra, hogy az átfogóbb kategórián, a rendszeren
belüli típusok létezésére mutasson rá.
Intézmények a társadalomban és a gazdaságban
Intézménynek tág értelemben a társadalom működését (az emberek magatartását) befolyásoló

szokásokat, normákat nevezzük. Az intézmény a köznapi nyelvben a szervezet szinonimája,
9
de a szociológiában és az összehasonlító gazdaságtanban a fogalom ennél sokkal tágabban
értelmezendő. Intézmények a hosszú távon fennálló társadalmi mechanizmusok; a társadalom
által elfogadott szokások, rendezőelvek.
A társadalom intézményeit emberek működtetik, de rendszerint csak ott beszélünk
intézményekről, ahol azok működése a konkrét személyektől függetlenné válik. Más-más
jelleggel, de egyformán társadalmi intézménynek nevezhető például az iskola, a házasság, az
alkotmánybíróság, egy nagyváros központjában autózók által fizetendő behajtási díj, de még
az is, ha egy országban szombatonként mindig délután fél négykor kezdődnek a
futballbajnokság mérkőzései.
Amikor az intézményeket elemezzük, kutatjuk, rendszerint elvonatkoztatunk azoktól a
konkrét egyénektől, akik egy intézménnyel kívülről kapcsolatba kerülnek, vagy azt belülről
működtetik, irányítják. Ez összefügg azzal, hogy az intézmény hosszú távon állandó
jelenségként értelmezzük. Aki kívülről kerül vele kapcsolatba, hosszú távon változatlan, vagy
alig változó vonásokkal találkozik, azok meglétét feltételezi. Aki egy intézményen belül
tevékenykedik, azt működteti vagy vezeti, bárhonnan is jön, azonosulni kényszerül az
intézménnyel.
Átvitt értelemben mondhatjuk olykor, hogy egy-egy személyt a többiek intézménynek
tekintenek. Ez akkor fordul elő, ha valaki több cikluson át tölt be valamilyen funkciót, és azt,
vagy akár az egész szervezetet a saját képére formálja, saját egyéniségéhez igazítja.
Intézmény lesz valakiből, ha megkerülhetetlenné, nélkülözhetetlenné válik. Ezek azonban
ritka esetek; a szóhasználat pedig éppen azt mutatja, hogy valójában az intézmény az azt
működtető személytől független; ritkaságnak és rendellenességnek számít, ha az egy-egy
személy vonásai meghatározóvá válnak egy intézmény tekintetében. Az intézmény a
közösségé, a közösség tulajdonságait, belső szabályait illetően pedig nagyobb állandóságot
feltételezünk, mint amely egy-egy személy szerepéből következhet.
Amikor intézményekről és ezek gazdaságban játszott szerepéről beszélünk,
elkerülhetetlenül tanulmányoznunk kell a gazdaság és a kultúra kapcsolatát. A kultúra,
illetőleg az intézmények gazdaságra gyakorolt hatása némiképp hasonló, de jelentősen el is
tér; emiatt fontos a kettő közötti fogalmi különbségtétel. A kultúra tartós hitek, szokások,
rutinok összekapcsolódó komplexuma, amely áthat egy csoportot vagy közösséget. Ehhez
képest az intézmények bevett, beágyazott, és potenciálisan kodifikálható társadalmi szabályok
és szokások, amelyek a társadalmi érintkezést strukturálják. A hasonlóság, hogy mind a
kultúra, mind az intézmények függenek a csoport által osztott gondolatoktól és
magatartásformáktól. Mindkettő tekinthető szokásalapúnak. A definíciók hasonlóak, de nem
ugyanarról van szó.
Geoff Hodgson1 három fő különbséget hangsúlyoz kultúra és intézmény között.
 A kultúra egy csoport egészét jellemzi, míg az intézmény vonatkozhat a
kulturális csoportnak csak egy részére, vagy akár érinthet több kultúrához
tartozó csoportokat is.
 A kultúra lényegében a közös szokások komplexuma, míg az intézmény azon
szabályoknak az együttese, amelyek ezekre a közös szokásokra épülnek.
 Az intézmények általában szabályalkotásra vezethetők vissza és eszerint
történik a képviseletük is, míg a kultúráról ez nem mondható el.
Egy egyén több intézményben is részt vehet, általában részt is vesz. Az egyén
használja a nyelvet, viszonyul a családjához, belép piacokra stb.. Az egyének sajátos
1
Hodgson, Geoffrey (1946-) brit közgazdász. Érdeklődése az elméleti biológiától a közgazdasági elmélettörténetig sok
területet felölel. Számos könyve közül talán a legnagyobb hatású az "Economics and Institutions: A Manifesto for a Modern
Institutional Economics" (Gazdaság és intézmények. Kiáltvány egy modern intézményi közgazdaságtanért, 1988). Hodgson
az intézményi és evolucionista közgazdászok egyik vezéralakja, a Journal of Institutionalist Economics főszerkesztője.
10
viselkedésmódokat alakíthatnak ki minden egyes intézmény esetében. Ezzel szemben a
kultúrát állandóbbnak feltételezzük; a kulturális alapok minden egyes intézményre hatnak,
azokat kondicionálják valamilyen formában. Hodgson példáit átvéve: intézménynek tekintjük
a pénzt, a tőkés vállalatot vagy az államot; kultúraként definiáljuk például a keresztény
kultúrát vagy a vállalkozói kultúrát. Pénzt azonban használhatnak különböző kultúrákban is,
viszont a kulturális sajátosságok nagy valószínűséggel befolyásolni fogják az egyes
társadalmakban a pénzrendszer sajátosságait, a pénz használatának, szabályozásának módját.
Bizonyos gazdasági intézmények, rendszerek működésének tehát lehetnek kulturális
feltételei, illetve a gazdaság fejlődése (új eljárások, új piacok, új szereplők megjelenése) meg
is változtathatja egy ország kultúráját. Az összehasonlító közgazdász vizsgálhatja, hogy egy-
egy ország vagy régió kulturális viszonyai mennyiben hatják át vagy akár determinálják
gazdasági rendszerének működését, illetve hogy a kultúra egy adott térségben mennyiben
segít vagy gátol bizonyos típusú gazdasági változásokat. Általában a kulturális viszonyokat
hosszabb távon vesszük adottnak, mint a gazdasági intézményeket, amelyek alakíthatók,
reformálhatók. Ugyanakkor a valóságtól való elrugaszkodás lenne azt feltételezni, hogy a
gazdasági rendszernek is keretet adó kultúrában nem következhetnek be változások,
átalakulások.
Intézményekre a társadalmi szereplők normális együttélésének érdekében van szükség,
ökonómiai szempontból pedig azt mondhatjuk, hogy a gazdasági rendszer konszolidált
működése igényli a megfelelő intézmények meglétét. Intézményről nem beszélhetünk a
társadalom – legalább passzív – elfogadása nélkül, de fontos látni, hogy sok esetben az állam
hozza létre a gazdaság számára szükséges intézményeket. Az állam által kreált intézmények
hosszú távú működéséhez is szükséges azonban a társadalmi elfogadottság, a legitimitás.
Az intézményi megközelítés elengedhetetlenül szükséges olyan jelenségek
vizsgálatánál, mint például a gazdasági rendszerváltás. Az átmenet az államszocializmusból a
kapitalista rendszerbe előbb társadalmi döntés, majd pedig politikai végrehajtás kérdése volt;
még akkor is, ha vizsgálni lehet, hogy az egyes országok kormányai által kivitelezett
átalakítás mennyiben volt egyáltalán összhangban a rendszerváltás kezdetén kinyilvánított
társadalmi elvárásokkal. Az átmenet azonban mindenképpen jó példa annak bizonyítására és
tanulmányozására, hogy az állam gazdasági szerepe nem egyszerűen a szűken értelmezett
gazdaságpolitika (tehát nem csak alkalmazott makroökonómia, és főleg nem csak fiskális-
monetáris „policy mix”), hanem a gazdasági rendszer intézményeinek kialakítása,
karbantartása, fejlesztése is.
Közgazdasági institucionalizmus és evolucionizmus
Mivel a gazdasági rendszer intézményire fókuszál, az összehasonlító gazdaságtan leginkább a

közgazdasági elmélet intézményi, azaz institucionalista irányzataira támaszkodik. Ennek
hagyománya elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban jelentős. Huszadik századi
klasszikusainak tekinthető az amerikai Thorstein Veblen2 és a kanadai születésű John Kenneth
Galbraith3. Utóbbi sokat tanult az előbbi mellett az osztrák, de később szintén amerikaivá lett
Schumpetertől.
2
Veblen, Thorstein Bunde (1857-1929) norvég származású amerikai közgazdász és szociológus. Tanítványa volt a
neoklasszikus John Bates Clarknak és laissez-faire-t hirdető William Graham Sumnernek is, de mindkettő nézeteit
elutasította. Veblen az intézményi iskola kiemelkedő hatású művelője lett, s az ún. hivalkodó fogyasztás kritikusaként vált
nemzetközileg ismertté. Két legjelentősebb könyve A dologtalan osztály elmélete (The Theory of the Leisure Class, 1899) és
Az üzleti vállalkozás elmélete (The Theory of Business Enterprise, 1904). Veblen a Chicagói Egyetemen tanított sokáig, majd
1919-ben a new yorki New School for Social Research egyik alapítója és tanára lett.
3
Galbraith, John Kenneth (1908-2006) közgazdász, író, demokrata párti politikus, sokáig a Harvard Egyetem professzora.
Eredetileg az agrárgazdaságtan érdekelte, a második világháború alatt azonban az árszabályozás egyik irányítója lett. A
háború után részt vett a stratégiai bombázások hatásainak felülvizsgálatában. Az ötvenes-hatvanas években írott trilógiája
11
Joseph Schumpeter4 számít az ún. evolucionista közgazdaságtan egyik legfőbb
ihletőjének is. Ez utóbbi legjelentősebb képviselője a brit Geoff Hodgson. Az evolucionisták
– nevükből kitalálhatóan – biológiai analógiákat alkalmaznak a gazdasági rendszerek
keletkezésének, fejlődésének és pusztulásának bemutatására. Elemzéseikben az életciklusok
fogalma ugyanúgy áttevődik a természet világából a gazdasági rendszerek tanulmányozásába,
mint például a természetes kiválasztódás (szelekció) elmélete is. Beszélhetünk tehát korai,
virágzó, érett és hanyatló rendszerekről, és feltételezhetjük, hogy a hanyatlók egy részéből
kihaló lesz, amelyek helyét más, új típusok veszik át.
Az evolucionista paradigma érvényesnek tekinti a gazdasági rendszerre a reprodukció
fogalmát, de rámutat annak korlátaira is. Feltételezi például, hogy ha egy rendszert valamilyen
sokk, külső behatás (háború, válság stb.) ér, úgy az nemcsak fizikai, de intézményi értelemben
is képes regenerálódni. Ugyanakkor a francia Robert Boyer például arra hívja fel a figyelmet,
hogy egyetlen gazdasági rendszer sem tudja önmagát teljes egészében reprodukálni. A
változás folyamatos; mindig lezajlik valamilyen innováció, történhetnek elágazások vagy
közeledések (konvergencia). Mindez alkalmat ad rendszerek közötti rokon vonások,
rokonsági fokok kimutatására, esetleg valamiféle institucionális törzsfejlődés feltérképezésére
is akár.
Az institucionalistákra és evolucionistákra egyaránt nagy hatást gyakorló, a gazdasági
rendszerelemzést (az ún. rendszerparadigmát) megalapozó közgazdászként kell említeni Karl
Marxot5, aki a XIX. században élt, és tudományos életművének nagy részét angliai
emigrációban alkotta meg. Ő volt a kapitalizmus első nagy teoretikusa és egyben kritikusa, a
történelmi materializmus néven ismert filozófiai irányzat megalapítója. A tőkés rendszer
elemzésére kidolgozott módszerei akkor is nagy jelentőséggel bírnak, ha az általa adott leírást
és történelmi elemzést nem mindenki tekinti érvényesnek, aki a kapitalizmus szót használja.
Az institucionalizmus eredetileg a neoklasszikus felfogással vitatkozva jött létre az
Egyesült Államokban, a 20. század második felében kialakult, elsősorban Douglass North6
(American Capitalism, The Affluent Society, The New Industrial State) a világháború utáni amerikai gazdasági rend
legnépszerűbb leíró elemzése. Ezekben kidolgozta például az “ellensúlyozó erők” és a “technostruktúra” fogalmait. A
kapitalizmus megváltozott szerkezetére rámutatva illúziónak tartotta New Deal előtti modellhez való visszatérést, az ilyesmit
hirdető neoliberális gondolatokat. Az 1960-as választások előtt John F. Kennedy közgazdasági tanácsadója; szerepe volt az
“új gazdaságpolitika” kialakításában. Ebben az időszakban foglalkozott behatóan a gazdasági fejlesztés kérdéseivel is.
Rövidebb, de jelentékeny művei közé tartoznak az 1929-es pénzügyi krachról, illetőleg a spekulációk történetéről szóló
kötetei.
4
Schumpeter, Joseph (1883-1950) osztrák közgazdász. Bécsben tanult közgazdaságtant, és huszonhét évesen már a grazi
egyetem rendes tanára lett. Nem sokkal ezután adta ki fő művét A gazdasági fejlődés elmélete címmel. E mű a kapitalizmus
dinamikáját a gazdaság belső törvényszerűségeiből kívánta levezetni. A tőkés gazdaságban a piac állandó
egyensúlytalanságát természetesnek tartotta. A gazdasági dinamika fontos tényezőjének tartotta a hitelrendszert. Az első
világháború utáni változások először a bonni egyetemre, később az USA-ba „repítették”. Meghasonlott ember lett; a II.
világháború idején már reakciós nézeteket vallott. Legismertebb művét 1942-ben jelentette meg Capitalism, Socialism,
Democracy (Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia) címmel. Ebben a kapitalizmus életképtelenségéről szóló nézeteket
fejtett ki.
5
Marx, Karl (1818-1883) német filozófus, közgazdász, társadalomtudós és forradalmár. Az 1848-as forradalmak
időszakában menekülni kényszerült hazájából, majd a kontinens más országaiból is; így élete nagyobbik felét londoni
emigrációban élte le, ott tanulmányozta a korabeli kapitalizmus működését és írta érettebb közgazdasági műveit.
Tudományos nézeteit a történelmi materializmus jellemzi. Mivel a történelmi materializmus szerint a termelési viszonyok
meghatározóak a történelem eseményeire nézve, Marx a közgazdaságtan tanulmányozása felé fordult. Az angol klasszikus
közgazdászok, Adam Smith és David Ricardo munkaérték-elméletének kritikus elemzéséből indult ki, s azt
továbbfejlesztette. Főbb művei: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, a barátjával, Friedrich Engels-szel közösen írott A
német ideológia (1846), A filozófia nyomorúsága (1847), az Engels-szel közösen írott Kommunista kiáltvány (1848), A
politikai gazdaságtan bírálatához (1858-59), végül gazdasági tanainak összegzése A tőke (I. kötet 1867, a II. és III. kötetet
Engels publikálta 1885-ben és 1894-ben).
6
North, Douglass (1920-) amerikai közgazdász, 1993-ban megosztva kapott Nobel-díjat a gazdaságtörténet újszerű
megközelítéséért, a gazdasági és intézményi változások kutatásáért. Érdeklődése kiterjedt a fejlődő országok problémáira is.
Pályája legjavát az University of Washington oktatójaként töltötte el, később a Hoover Institute és a Stanford Egyetem
munkatársa lett. Ronald Coase és Oliver Williamson társaságában az Új Intézményi Közgazdaságtan Nemzetközi
Társaságának megalapítója.
12
nevével fémjelzett neoinstitucionalizmus viszont már neoklasszikus alapú intézményi
közgazdaságtannak tekinthető. Ettől valamelyest különbözik az „új institucionalizmus”,
amelynek fő teoretikusa Oliver Williamson.
North számára egyértelmű, hogy az institucionalista megközelítés komplexebb,
valósághűbb módszertant ad a közgazdász számára, mint a neoklasszikus doktrína, mivel az
eltekint a tranzakciós költségektől, és racionálisnak feltételezi a szereplőket, akik nem
feltétlenül azok. A Nobel-díj átvételekor elmondott beszédében az intézmények mellett az
időtényező fontosságára hívta fel a figyelmet; elsősorban az ismeretek fejlődésének
időigényére utalva. Ugyanakkor nem tartotta szükségszerűnek azt, hogy idővel minden
rendszer sikeressé fejlődik. Hangsúlyozta, mennyire fontos az intézmények, a technológia és a
demográfia összefüggéseinek tanulmányozása, amelynek a közgazdaságtudomány még csak a
kezdetén jár.
Elmondható továbbá, hogy az institucionalista elemzés kételyekkel tekint a
közgazdasági elmélet mikro- és makroökonómiára való felosztására, a kettő közötti éles
határvonalra is. A szegregációs szemlélettel szembehelyezkedve keresi a mikro- és a
makroszint közötti összefüggéseket; nagy jelentőséget tulajdonít a gazdaság – és egyúttal a
politikai rendszer – mezoszintjének. Amitől viszont az institucionalista jellemzően
elvonatkoztat, az a gazdaság szerkezete, legyen szó a különféle ágazatokról vagy a termékek
skálájáról. Szerkezet és intézmény nem teljesen független egymástól, de az előbbivel csak
annyiban foglalkozunk ezen a tudományterületen, amennyiben a szerkezeti változások látható
szerepet játszanak az intézményi változások előidézésében.
Összehasonlítás időben és térben
Gazdasági rendszereket összehasonlíthatunk egymással térben és időben egyaránt. A térbeli

összehasonlítás az egymás mellett egyidejűleg működő, rivalizáló rendszerek vagy modellek
működésének (azok elemeinek és teljesítményének) összevetését jelenti. Az időbeli
összehasonlítás lényegében a gazdasági rendszerek fejlődésének kutatását jelenti. Itt az
elméletalkotás szükségképpen történettudományi, történelemfilozófiai dimenziót is kap, és
rendszerint az egymásra következő társadalomfejlődési stádiumok gazdasági aspektusaira
összpontosít. A tudomány pluralizmusát mutatja, hogy efféle „stádiumelméletből” is lehet
többféle; aszerint, hogy hány szakaszt különböztet meg, és a fejlődést lezártnak tartja-e. A
különbséget itt Karl Marx és Walt Whitman Rostow7 – egymással szöges ellentétben álló –
koncepcióján mutatjuk be.
Marx esetében elmondható, hogy a történelem lineáris koncepciója az eredeti
gondolatok vulgarizálásának terméke, mégis fontos áttekinteni a történelem marxi típusú
korszakolását, mert széles körben elterjedt, és különösen a kapitalizmus-elemzés
szempontjából nagy jelentőségű elméletről van szó. A marxi kapitalizmus-elemzés időben
visszatekintve a pre-kapitalista társadalmakat látja, mégpedig az ősközösséget
(„őskommunizmus”), az antikvitást (rabszolgatartó társadalom) és a feudalizmust. A marxi
szemlélet a kapitalizmus ellentmondásaiból és a rendszer elkerülhetetlen válságából kiindulva
7
Rostow, Walt Whitman (1916-2003) amerikai közgazdász, politikai gondolkodó; a Columbia Egyetemen tanított. A háború
alatt kül- és biztonságpolitikával foglalkozik, 1946-tól több évig Európában tanít és dolgozik (részt vesz a Marshall-terv
kidolgozásában is). 1950-től 1961-ig a MIT gazdaságtörténész professzora, közben 1958-ban Eisenhower elnök beszédírója.
Nemzetbiztonsági tanácsadóként John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson elnökök mellett tevékenykedett. A demokraták
latin-amerikai politikájának egyik fő kidolgozója. Támogatta a vietnami háborút. Később Austinban, a Texas-i Egyetemen
tanított. Rostow egész életében a kapitalizmus és a szabad vállalkozás erényeit hirdette. Nevéhez fűződik az egyik elterjedt
modernizációs elmélet, amely szerint a társadalmak öt alapvető állomást érintve fejlődnek (hagyományos társadalom, a
nekilendülés feltételeinek megteremtése, nekilendülés, érettség, magas szintű tömegfogyasztás). Erről szólt legjelentősebb
műve, A gazdasági növekedés szakaszai (The Stages of Economic Growth: A non-communist manifesto, 1960).
13
előre is tekint, a fennálló ellentmondásokat meghaladó kommunizmus felé. Ennek kezdeti
stádiumaként beszél szocializmusról, szocialista átalakulásról. Az időben egymást követő
társadalmi formák lényegi eleme a marxi koncepció szerint a rájuk jellemző sajátos
tulajdonforma. A kapitalizmust a tőkés magántulajdon jellemzi, a szocializmus a termelés
eszközeinek társadalmi tulajdonba vételével kezdődik.
A marxi koncepció alternatívájaként jelent meg és terjedt el az 1960-as években
Rostow elmélete a gazdasági növekedés szakaszairól. Rostow a hagyományos (tradicionális)
és a modern társadalmakat állítja szembe egymással. A kettő közötti átmenet kritikus szakasza
a felemelkedés (ezt közlekedési metaforával élve take-off-nak nevezi). A koncepció
finomítása a take-off előtt önálló szakaszként beszél a felemelkedéshez szükséges feltételek
kialakulásáról, azt követően pedig az érettség (magas fokú tömegfogyasztás) állapotába való
átmenetről. Rostow szerint az érettséget a tömegfogyasztás utáni állapot követheti.
A modern mint jelző eredendően nem jelent mást, mint kortárs, jelenkori.
Történetfilozófiai értelemben a modernség kialakulása összefonódik a felvilágosodással,
szociológiai attribútumai lényegében a polgári társadalom kialakulásával teszik rokon
értelművé. Az alábbi táblázat – Göran Therborn tanulmánya nyomán – összefoglalja,
miképpen értelmezi a modernség filozófiája a múltat és a jövőt, lényegében a modernizáció
előtti és utáni társadalmi állapotot.
1. sz. táblázat: A modernitás mesternarratívái
Ilyen volt a múlt Ilyen lesz a jövő

Egyén tudata Közöny, babona, engedelmesség Emancipáció, racionális,
egyénközpontú felvilágosodás
Politikai viszonyok Elnyomás, szabadsághiány Emancipáció/felszabadulás
(kollektív)
Társadalom állapota Szegénység, betegség, stagnálás Növekedés, haladás, fejlődés
Gazdasági rend Nem vagy alig létező verseny Az erősebb, rátermettebb túlélése
állapota
Magatartás, életmód Szabályokhoz kötöttség, Kreatív vitalitás
mintakövetés
Forrás: Göran Therborn: After Dialectics. In: New Left Review 43, 2007. január-február
Ugyanakkor a modern mint fogalom gyakran át is értelmeződik, és a mindenkori

legkorszerűbb megjelölésévé válik. Sokak szemében ma már nem modern a gőzmozdony és a
colt, a csekk és a váltó, vagy a hatosztályos elemi iskola. Ami tehát a közgazdasági
értelmezést illeti, a „modern” túlzottan rugalmas kategória; inkább használható jelzőként,
semmint valamely konkrét gazdasági rendszer vagy modell azonosítójaként.
Ami az egy időben létező rendszerek összehasonlítását illeti, a gazdasági
komparatisztika a legtöbb esetben a nemzetgazdaságokat, ritkábban pedig a régiókat tekinti
összehasonlítható egységnek. A nemzetgazdaságok szervezett egységek, amelyek egymással
jól összevethető intézményekből állnak. A nemzetállamok politikai—jogi keretei lényegében
egyidejűleg alakultak ki a modern gazdasági rendszerekkel, és azok elemzési keretéül is
szolgálnak.
Nagyobb országok esetében értelmes lehet a nemzetállamon belüli térségek
összehasonlítása is. Így például az Egyesült Államokon belül hagyományosan különbözött a
gazdasági intézmények tekintetében az Észak és a Dél, sőt újabban tanulmányozni lehetett a
nyugati (pacifikus) modell sajátosságait is. A fejlettségbeli különbségek megállapításán túl a
modellalkotásban is értelmes észak—dél tengely mentén elemezni Olaszországot vagy Nagy-
Britanniát, kelet—nyugati tengely mentén vizsgálni Németországot vagy akár
Magyarországot. Értelmes lehet továbbá kiragadni egyes városokat, és összehasonlítani őket
14
gazdasági sajátosságaik alapján, aminek érdekes intézményi vonatkozásai is lehetnek. A
városok gazdasági szemléletű kutatása viszont sokkal inkább a gazdaságföldrajz, vagy más
szempontból az összehasonlító gazdaságtörténet vagy gazdaságszociológia feladata.
Értelmes ugyanakkor a kérdésfeltevés a nemzetgazdaság fölötti szinteken is,
amennyiben értelmes kategóriákkal tudunk dolgozni. Mindenképpen az összehasonlítás
tárgyává tehetők a gazdasági integrációk, amelyek tudatos (politikai) intézményfejlesztés
termékei. Szoros integrációval nem rendelkező, közös szervezeti kereteket nélkülöző régiók
esetében is értelmezhetünk gazdasági modelleket, amelyekben így kulcsszerepet kaphatnak a
térségre jellemző kulturális viszonyok, a „civilizáció” jellege, a földrajzi adottságok, az
éghajlat (pl. kelet-ázsiai térség, arab országok, mediterrán régió stb.).
Összefoglalás:
Az összehasonlító gazdaságtan a nemzetgazdaságok közötti hasonlóságokat és különbségeket

vizsgálja; elsősorban az intézményi közgazdaságtan hagyományából építkezve. A gazdasági
intézmények jellemzőit, működését és fejlődését a gazdasággal összefüggő politikai,
társadalmi, kulturális tényezők összefüggés-rendszerében vizsgálja. Gazdasági rendszereket
összehasonlíthatunk időben és térben. Az időbeni összehasonlítás a rendszerek evolúcióját és
rendszerek közötti átmeneteket vizsgálja. A térbeni összehasonlítás az egymás mellett,
egyidejűleg létező rendszereket, modelleket veti össze. Az intézmények, modellek, rendszerek
elemzésében viszonylag csekély jelentőséggel bírnak a konkrét személyek, akik a gazdaság
különböző szervezeteiben – akár vezető posztokon – szerepet játszanak.
Ismétlő kérdésék:
1. Mit mivel hasonlít össze az összehasonlító gazdaságtan?

2. Mit jelent az, hogy az összehasonlító gazdaságtan „interdiszciplináris”?
3. Mit jelent a gazdaságban az intézmény fogalma?
4. Mi az átfedés és a különbség a kultúra és az intézmény fogalma között?
5. Hogyan jellemezhető az egyén és az intézmény kapcsolata?
6. Miben hasonlít és miben különbözik Marx és Rostow fejlődéselmélete?
7. Kik a legjelentősebb institucionalista közgazdászok?
8. Mit jelent az „új”, illetőleg „neo-” institucionalizmus?
9. Milyen analógiákat ültet át a biológiából a gazdasági rendszerelemzésbe az
evolucionista elmélet?
10. Milyen nehézségekbe ütközik a nemzetállam alatti és fölötti szintek bevonása
az összehasonlító rendszerelemzésbe?
További olvasmányok:
Bekker Zsuzsa (szerk.): Tantörténet és közgazdaságtudomány, Budapest: Aula Kiadó, 2003

Gedeon Péter: Az átalakulás gazdaságtana és a gazdaságtan átalakulása. A gazdasági rendszerek
összehasonlító elméletétől a komparatív politikai gazdaságtanig, Közgazdasági Szemle, 44.
évf. 1.szám, 1997. január
Kornai János: A rendszerparadigma. Közgazdasági Szemle, 46.évf., 7-8.szám. 1999. július-augusztus
Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat Kiadó, 1976
Szabó Katalin (szerk.): Összehasonlító gazdaságtan, Budapest: Aula Kiadó, 2007
15
I.2. A kapitalizmus eredete és ellentmondásai
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a kapitalizmus kialakulása Nyugat-Európában; a „kettős
forradalom” elmélete; a kapitalizmus kulturális előfeltételei; a klasszikus kapitalizmus
fogalma; tőke és munka ellentéte; válságok a tőkés gazdaságban; rivalizálás és konfliktusok a
nemzetközi kapitalista rendszerben; a kapitalizmus válsága az 1930-as években; a New Deal
az Egyesült Államokban; a kapitalizmus diktatórikus változatai a centrumországokban.
---
A kapitalizmus: gazdaság, politika, kultúra
Az összehasonlító gazdaságtan mai művelői leginkább a különböző jelenkori kapitalizmus-

modellek összehasonlításával, illetve ezek kialakulásával, fejlődési alternatíváival
foglalkoznak. Mielőtt azonban erre rátérünk, el kell időznünk a kapitalizmus fogalmának
meghatározásánál, a tőkés rendszer eredetének megvilágításánál.
A kapitalizmus szót egy rendszer megnevezéseként elsőként Karl Marx használta, aki
egyúttal e rendszer kritikusa is volt. Definíciójának lényegi elemeit azok közül is átveszik
sokan, akik kritikai nézőpontját – és történelemfilozófiai következtetéseit – nem osztják.
Általában tehát azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus tőkeviszonyra épülő társadalmi rend,
amelynek alapja a profitelven működő piacgazdaság.
A modern kapitalizmus genezisét a marxista hagyomány az „eredeti tőkefelhalmozás”
korszakából vezeti le, amely Nyugat-Európában a 15-17. századra tehető. Ezt követően a
kapitalizmus évszázadok alatt fejlődött ki. Ennek szellemi-kulturális oldaláról egy száz évvel
ezelőtt élt nagy német tudós, Max Weber8 adott klasszikus elemzést A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme c. könyvében. Weber a kapitalizmus feltételeként beszélt olyan
tényezőkről, mint a protestáns vallás megjelenése a 16. században, vagy a kettős könyvelés
feltalálása. Előbbi az önmegtartóztatás, a takarékosság értékké emelése szempontjából
segítette a tőkés felhalmozást, utóbbi pedig technikát nyújtott a tőkés vállalat működésének
irányításához, eredményességének méréséhez.
Nyilvánvaló, hogy már Weber korában (tehát a 20. század elején) is létezett
kapitalizmus olyan országokban, ahol nem volt domináns a protestantizmus. Tény azonban,
hogy ahol ez a rendszer először kialakult és uralkodóvá vált (vagyis Hollandiában, majd ezt
követően Angliában), ott a genezis valóban a Weber által bemutatott körülmények között
történt. A protestantizmus, és különösen annak kálvinista irányzata elvárta, hogy az egyén
minden percével elszámoljon Istennek. Ez – a technika oldalán – nagy lökést adott az
időmérés fejlődésének, az órák elterjedésének, másrészt viszont a haszonelvűség, a
folyamatos értékteremtés felé terelte a közösségi gondolkodást és magatartást. A munka, a
pénz és a profit egymással szorosan összefüggő, egymást magyarázó fogalmakká váltak.
8
Weber, Max (1864-1920) szociológus, a XX. század egyik legnagyobb hatású, iskolateremtő gondolkodója.
Németországban született, Bismarck uralma idején, középosztálybeli családban. A Heidelbergi Egyetemen politikai
gazdaságtant, filozófiát és jogot tanult. A heidelbergi, a freiburgi és müncheni egyetemen tanított 1897-ben bekövetkezett
betegségéig. Művei közül kiemelkedő fontosságú a „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”, illetve a „Gazdaság és
társadalom” (ez már halála után jelent meg). E műveit a legkülönbözőbb irányzathoz tartozó társadalomtudósok tartják
nélkülözhetetlen forrásmunkáknak. Weber eredetiségét a szociológia és a történelem összekapcsolása adta, amely módszert
Marxtól vette át. Munkássága szervezetelméleti szempontból is maradandó. A weberi bürokráciaelmélet hozzájárult a modern
társadalmakra jellemző szervezetek jobb megértéséhez.
16
Nehéz elvonatkoztatni attól a körülménytől, hogy a kapitalizmus legkorábbi formái az
ún. nagy földrajzi felfedezések időszakában, a hajózási forradalom nyomán, a
világkereskedelem létrejöttével egyidőben alakulnak ki. A két élenjáró ország, Hollandia és
Anglia több kontinensen folytatott gyarmatosító tevékenységet és kapcsolta be e távoli
vidékeket a saját tőkés felhalmozásának folyamatába. (E korszak legkiválóbb tudósa a francia
gazdaságtörténész, Fernand Braudel volt.) A gyarmatosítók sorában jónéhány további európai
ország szerepelt, de ez nem mindenütt járult hozzá közvetlenül és egyértelműen a
kapitalizmus kialakulásához (Spanyolország és Portugália hozható fel ellenpéldaként). Fontos
azonban, hogy a gyarmati rendszerek az érett kapitalizmus korszakában is fennmaradtak,
azzal jól megfértek, és formális felbomlásuk csak az 1945-75 közötti időszakban zajlott le.
Immanuel Wallerstein9 és más kortárs szerzők nyomán azt mondhatjuk: a
világgazdaság egésze maga is egy összefüggő kapitalista rendszer (erről az I.7. fejezetben lesz
szó), s ráadásul ez nem is teljesen új vonása a 20. század utolsó szakaszának. A globális
kapitalizmus kifejlődését a közlekedés és kommunikáció forradalmai hajtották előre. Mint
ahogy azonban ez a folyamat nem szüntette meg a nemzeti nyelveket és kulturális
különbségeket, ezek hatása a gazdasági tevékenységre szintén tartós maradt. Nem szűntek
meg azok az éghajlati különbségek sem, amelyek alapvetően befolyásolják a
nemzetgazdaságok szerkezetét, profilját, a felhalmozás lehetőségeit, és közvetve az
intézményi fejlődés irányát és dinamikáját is.
Az egyes nemzeti kapitalizmusok tehát külön-külön is elemezhetők, és ez alapján –
térben és időben – különböző kapitalizmus-modellek azonosíthatók. A kapitalizmusmodellek
összehasonlítása leggyakrabban a gazdaságföldrajzi és kulturális tagoltságot követi. Elterjedt
az amerikai (angolszász), a német (kontinentális), és a japán (kelet-ázsiai) kapitalizmusmodell
összehasonlítása. Persze, ez csak a „fejlett országokon” belüli modellek egy részét érinti,
vagyis a világrendszer „centrumrégióit”.
A tőkés centrumon kívüli kapitalizmusok nem kevésbé érdekesek; vajon mit
mondhatunk a latin-amerikai, a dél-ázsiai, az afrikai kapitalizmusról (kapitalizmusokról)?
Biztosan sokan megkérdezik: kapitalizmus-e egyáltalán, ami a kevésbé fejlett régiókban
működik? A válasz az, hogy sok helyütt vegyes formációk léteznek (tradicionális és modern
struktúrák együttélése). A társadalmi fejlődéstől egyáltalán nem idegen a modellek
kombinálása, átmeneti rendszerek fennmaradása, hol ritkább, hol gyakoribb rendszer- és
modellváltások.
Mi jellemző a tőkés rendszerre? Melyek a kapitalizmus erényei és hibái? Immár
másfél évszázada folyik a vita ezekről a kérdésekről. Marx, Weber, Schumpeter és mások
egyformán hangsúlyozták a kapitalista rendszer világtörténelmileg egyedülálló innovációs
képességét. A profittermelés, a tőkefelhalmozás, a tőkés vállalkozók piaci versenye
előrehajtja a technikai fejlődést, ami a tőkerendszert az elavult munkamegosztási szerkezet
állandóan megújítására ösztönzi. Ebben az értelemben a tőkés gazdasági válság is a rendszer
visszatérő jelensége.
A komparatív elemzések fontos kérdése a gazdasági és a politikai rend összefüggése
is. A tőkés gazdaság politikai síkon menedzselhető demokratikus és diktatórikus uralmi
9
Wallerstein, Immanuel (1930-) amerikai szociológus, gazdaságtörténész. A Columbia Egyetemen – ahol korábban Polányi
Károly tanítványa is volt – kezdett tanítani is, majd 1971-től a montreali McGill Egyetem szociológus professzora. 1976-tól a
New Yorki Állami Egyetem professzora Binghamtonban, a Fernand Braudel Center igazgatója 2005-ig. 2000 óta a Yale
Egyetem professzora. 1994 és 1998 között a Nemzetközi Szociológiai Társaság elnöke is volt. Az 1970-es évek elejéig
főként a poszt-koloniális Afrika tanulmányozásával foglalkozott, majd teoretikus jelentőségű műveket írt a tőkés
világgazdaság kialakulásáról és fejlődéséről. A modern világrendszer című háromkötetes műve (1974, 1980, 1989)
alapvetően Marx és Braudel hatását mutatja. A világkapitalizmus kialakulását a 16-tól a 19. századig terjedő folyamatként
írta le; ennek nyomán alakult ki a tőkés világrendszer centrum-félperiféria-periféria tagozódással jellemezhető struktúrája. Az
1990-es évek elejétől Wallerstein nevéhez jelentős tudományelméleti kutatások és publikációk is fűződnek.
17
formákkal. A demokratikus formák elsősorban a világrendszer centrumrégióiban erősödtek
meg a 20. század derekán, míg a félperiféria tőkés rendszerein az 1980-as években vonult át
egy jelentősebb demokratizálási hullám. Fontos tehát látni, hogy a tőkés gazdasági rendszer a
mai demokráciától különböző politikai viszonyok között jött létre és működött sokáig, még ott
is, ahol a köztársaság vált az államformává. Többpártrendszer (vagy legalább kétpártrendszer)
sok helyen létrejött hamar a parlamentarizmussal együtt, de az általános és titkos választójog
a legtöbb országban 20. századi nóvum. Az Amerikai Egyesült Államokban (annak ún. déli
tagállamaiban) az 1860-as évekig rabszolgatartó rendszer működött, és az 1960-as évekig
törvényes volt a feketéket diszkrimináló szegregáció.
A kapitalizmus klasszikus modellje
A modern kapitalizmus kialakulását, annak visszafordíthatatlanságát világítja meg az ún.

„kettős forradalom” elmélete, amely Eric Hobsbawm10 brit történész nevéhez fűződik.
Lényege, hogy a 18. század végén a politikai és az ipari forradalom egyidejű lezajlása vezetett
a szabadversenyes kapitalizmus kialakulásához (előbbi mintaországa Franciaország, utóbbié
Anglia). A gazdasági átalakulás az ipari forradalom kibontakozását, a gépesítés elterjedését
jelentette. A politikai átalakulás lényege az alkotmányosság, a parlamentarizmus, a
polgárosodás volt. Mindez együtt azt jelentette, hogy a hagyományos, feudális uralkodó
osztályok gazdasági, politikai és társadalmi pozíciója meggyengült vagy megrendült. Az
élenjáró tőkés országokban a polgárság előbb megszerezte a gazdasági, majd a politikai
hatalmat is. Ez utóbbi többnyire, de nem kizárólag forradalmi úton történt; az átmenetben
nagy szerepe volt a reformoknak, reformkorszakoknak is.
Mint arról már szóltunk, a tőkés rendszer egyes elemei (befektetés, profit, sőt pl. a
részvénytársasági forma is) megjelentek már a kettős forradalom előtt. A holland és angol
vállalkozókat a profitszerzés lehetősége ösztönözte nagy, tengerentúli utak szervezésére. A
legtöbb esetben valóban sikerült is nagy hasznot realizálniuk a ritka fűszerek, nyersanyagok
és más árucikkek importja által. Ez az ún. kereskedelmi kapitalizmus azonban nem alakította
át az érintett társadalmak mélyszerkezetét, nem feltétlenül vezetett mélyreható és komplex
társadalmi—gazdasági átalakuláshoz.
A XIX. századi kapitalizmust a rendszer klasszikus szakaszának szokás nevezni. Nem
feltétlenül ez volt a legdinamikusabb korszak, de a tőkés rendszer, a „szabad vállalkozás”
előremutatónak, haladónak, a prosperitást és a békét egyszerre biztosítónak tűnt fel. Bővültek
a piacok (részben a gyarmatosításnak köszönhetően), és korlátlannak tűntek a természeti
erőforrások. A XIX. század forradalmai bizonyítják a modell vonzerejét, a polgárosodás
kezdetén járó országok határozott igényét annak átvételére.
A kapitalizmus klasszikus elemzője, Karl Marx Anglia példáján mutatta be a rendszer
általános fejlődéstörvényeit, de már főműve, A tőke előszavában figyelmeztette a német
olvasót: “rólad szól a mese”. Kicsit bővebben: “az iparilag fejlettebb ország a kevésbé
fejlettnek csak saját jövője képét mutatja.” Marx ellentmondásosan viszonyult Angliához, a
korszak élenjáró és legerősebb gazdaságához. Egyrészt lenyűgözték azok a technikai és
gazdasági vívmányok, amelyek az “angol csodát” egyedülállóvá tették. Ugyanakkor meglátta
és behatóan elemezte azokat a visszásságokat és ellentmondásokat, amelyek miatt az ipari
társadalom XIX. században kialakult modelljét még úgy sem tekinthette örökérvényűnek, ha
más nemzetek csak sok évtized múltán jutottak el Anglia akkori színvonalára.
10
Hobsbawm, Eric J. (1917-) brit történész, az újkori történelem, és különösképpen a kapitalizmus fejlődésének marxista
kutatója. A Brit Akadémia és az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagja, a világ számos egyetemének
tiszteletbeli professzora; 1995-ben Deutscher-díjjal tüntették ki. A forradalmak kora, A tőke kora, A szélsőségek kora és A
nacionalizmus kétszáz éve, valamint a Primitív lázadók c. művei magyar nyelven is olvashatók.
18
Anglia, a kor legfejlettebb gazdasága nemcsak Marx, hanem a legtöbb külföldi
megfigyelő szemében is követendő mintaországnak számított. Impozáns teljesítményét a
látogatók megcsodálhatták az 1851-ben rendezett világkiállítás alkalmával. A sikeresen
modernizálódó és iparosodó országok nemcsak a technikai újításokkal próbáltak lépést
tartani; egyre-másra csatlakoztak a britek által propagált és működtetett valutarendszerhez: a
nemzetközi aranystandardhoz. A kormányok igyekeztek fenntartani a nemzeti valuták
stabilitását, a pénzügyi rendszer (bankok és tőzsdék) a gyakori megingások ellenére is
vonzotta a befektetőket.
A klasszikus korszakban a mai kapitalista gépezet kezdeti, jóval egyszerűbb formái
léteztek. A gazdaságban a tőkés egyszerre volt tulajdonos és vállalkozó. Nem egyszerűen
rendelkezett a saját eszközeivel és elsajátította a vállalkozás hasznát, hanem szervezett, újított,
kombinált, irányított. Magától értetődően jól ismerte azt a technológiát, eljárást, folyamatot,
amelyre a vállalkozás épült. Természetesen a vállalkozásból származó haszon fölött a tőkés
maga rendelkezett. A profit nagy részét azonban visszaforgatta cégébe, hiszen a konkurencia
állandó fejlesztésre és növekedésre ösztönözte.
A verseny, illetőleg a vele járó növekedési és fejlesztési ösztön fejlesztette ki a tőkék
egyesítésének módját, amely aztán a klasszikus modell meghaladásának kulcsa is lett. Ez nem
más, mint a részvénytársasági forma, amely nélkül nem valósulhattak volna meg
nagyberuházások, és nem jöhettek volna létre a tőkés nagyvállalatok. A növekedni tudó és
akaró cég részvényeket bocsát ki, amelyek nyilvános forgalomba kerülnek. A
részvényforgalom helyszíne a tőzsde, ahol a kis tőkék is bekapcsolódhatnak az egyesülési
folyamatba – részesedésükkel arányos hasznot remélve, de részesedésükhöz képest gyengébb
tényleges beleszólással a vállalatok irányításába.
A szabad verseny koncepciója azt feltételezte, hogy a gazdaság önmagára hagyva
működik, sőt úgy működik a legjobban. E nézet képviselői előszeretettel hivatkoztak és
hivatkoznak a 18. századi skót tudósra, Adam Smith-re, akitől a „láthatatlan kéz” fogalma is
származik. Smith kortársai voltak a francia fiziokraták, akik – bár tőle eltérő éveléssel, de –
hasonlóképp úgy látták: az államnak szabad folyást kell engednie a gazdaság folyamatainak
(laissez-faire). Ugyanez a gondolat köszönt vissza egy későbbi német szerző, Ferdinand
Lassalle munkásságában, aki a liberális rendszerben az államnak „éjjeliőr” szerepet
tulajdonított.
Mindazonáltal a „szabad piac” korabeli tudományos igazolása sokrétűnek mondható.
Nagy hatással bírt a XIX. században David Ricardo, aki a komparatív előnyök érvényesülését
hirdette a nemzetközi kereskedelemben. Fontos szerző Jean-Baptiste Say, aki szerint „minden
kínálat megteremti a maga keresletét”. Az ún. Say-dogma szerint tehát nem létezhet felesleg a
piacon. Kiemelkedik még a XIX. századi közgazdák sorából Leon Walras, az általános
egyensúly fogalmának megalkotója (eszerint a kereslet és a kínálat mindig összhangba kerül).
A valóságban totális szabad verseny, „magára hagyott gazdaság” soha, sehol nem
létezett. Az állam a legliberálisabb rendszerben is vállalt korlátozott, de fontos szerepeket.
Ilyen volt például a pénzrendszer működtetése, a tulajdon biztonsága felett őrködés, továbbá
az infrastruktúra kulcsterületeinek védelme vagy fejlesztése (pl. vasút). Ahol az állam ezeket
az elemi funkciókat sem látja el, ott szokás vadkapitalizmusról beszélni.
Ellentmondások, válságok, konfliktusok
A klasszikus kapitalizmus tehát a valóságban nem annyira szabad, mint ideológusai

feltételezik, és nem is annyira stabil. A rendszert kisebb-nagyobb gazdasági válságok
jellemzik, amelyek a rendszer belülről jövő (endogén) termékei. A vállalkozók szabad
versenye egyfajta piaci anarchiát is jelent. Ebből nem szükségszerű, hogy harmónia
keletkezzék. Fokozott beruházási kedv jellemzi az átlag fölötti megtérülésű ágazatokat (vagy
19
térségeket). Ezeket a pénzügyi rendszer hajlamos túlfinanszírozni. Ha a koordináció nélküli,
fékezetlen fellendülés piaci (értékesítési) korlátokba ütközik, a vállalkozók szembesülnek a
megtérülési problémákkal. Elkerülhetetlen lesz a vállalkozások közötti szelekció, a
gyengébbek csődje, ami esetenként egész ágazatok vagy régiók stagnálását vagy összeomlását
jelentheti. Az ilyen természetes ciklusok alapján a klasszikus kapitalizmust 7-10 évente
ismétlődő válságok jellemezték.
A klasszikus kapitalizmus gazdasági rendszerét jellemző ellentmondás a tőke és a
munka ellentéte, amely a gazdaságon túlmutató jelentőséggel bír, hiszen a termelési
viszonyban keletkező konfliktus miatt a rendszer politikai stabilitása is korlátozott. Mitől is áll
fenn és miben nyilvánul meg ez az ellentét? Amiatt, hogy a tőkés rendelkezik tulajdonnal, a
bérmunkás (vagy legalább is a bérmunkások nagy többsége) pedig nem, a két fél közötti
munkaszerződés egyenlőtlen feltételekkel valósul meg. Kissé sarkítva: a tőkés könnyen vesz
fel és bocsát el dolgozókat; a munkás bármit elvállal, hogy megélhessen.
A tőkés vállalatot hierarchikus munkaszervezet jellemzi. A béreket a lehetséges
minimumon tartják. A bérmunkás a munkahelyén belül politikai jogokkal nem bír. A
dolgozók anyagi és politikai viszonyainak javítása érdekében kibontakozik a
munkásmozgalom (ott is, ahol ezt kezdetben adminisztratív eszközökkel, vagy akár
erőszakkal megpróbálják akadályozni). A munkásmozgalom elsődleges szerveződési formája
a szakszervezet, amely a dolgozók egyéni, önkéntes és díjfizető tagságára épül.
A szakszervezeti érdekérvényesítés során a dolgozók kollektíve tárgyalnak a tőkés
cégek tulajdonosaival ill. menedzsmentjével. Végső esetben munkabeszüntetéshez, vagyis
sztrájkhoz folyamodhatnak. Mivel a bérharc, és különösképpen a sztrájk veszélyeztetheti a
tőkés üzem működésének folyamatosságát, a szakszervezetek jogait szinte mindenütt
korlátozzák, és egyes (főként korai, ill. periférikus) modellekben előfordul a szerveződés
teljes tiltása is. A részleges tilalomra példa az Egyesült Államok, ahol az 1930-as évekig csak
szakmai alapon lehetett szakszervezetet működtetni, ágazati alapon nem.
A magasabb bérért (szakszervezetek) és általános választójogért (pl. a chartisták
Angliában) küzdő irányzatoknak idővel politikai formát ad a szociáldemokrácia, amelynek
távlati célja a rendszer megreformálása, vagy akár meghaladása. A klasszikus
szociáldemokrácia tehát jóval több, mint politikai síkon vívott harc a magasabb bérért. Célja a
tőkés tulajdonforma meghaladása is, ami nemcsak az állami tulajdont jelentheti, hanem a
közösségi vagy társadalmi tulajdonlás más formáit is, mindenekelőtt a szövetkezeti
tulajdonlást. Erre érdemes egy pillantást vetnünk, mivel igen sok országban elterjedt, részévé
vált a modern gazdaságban, miközben sokak szemében annak alternatíváját is jelentette –
elméletben és gyakorlatban egyaránt.
A szövetkezet olyan dolgozói egyesülés, ahol az egy tag—egy szavazat elve alapján
irányítják a csoport gazdasági tevékenységét. Szűken értelmezve a szövetkezet egy dolgozói
tulajdonban levő vállalkozás; tágabb értelemben: olyan közösség, amelyben az egyén
egyszerre van jelen dolgozóként és tulajdonosként. A szövetkezet tehát nem szükségképpen
profitérdekelt csoportosulás; céljai között van a jobb és biztonságosabb ellátás, a
foglalkoztatás stabilitása, a közösség harmóniája. Profilja szerint a szövetkezet többféle lehet:
termelő-, fogyasztási-, takarék-, lakás- stb. szövetkezet. A politika szférájában a szövetkezeti
kezdeményezéseket, mozgalmakat felkarolták a különféle baloldali erők, de sok esetben
például a keresztény irányzatok is; mindazok, akik a kapitalizmust nem egy (vagy néhány)
tulajdonforma kizárólagos érvényesüléseként értelmezik.
Nemzetközi szempontból a klasszikus kapitalizmus fontos jellemzője a nemzeti
rivalizálás és az egyenlőtlen fejlődés. Egyértelmű, hogy ebben a korszakban a világgazdaság
fejlődését a gyarmattartó államok irányítják. A gyarmati területeken (ez egész Latin-
Amerikát, egész Afrikát, valamint Dél- és Kelet-Ázsia majdnem teljes területét jelenti) torz,
egyoldalú fejlődést, “alulfejlettséget” eredményez. A fejlődés egyenlőtlensége a rivalizáló
20
“centrumországok” körében is megmutatkozik. Anglia vezető szerepe meggyengül,
Németország és az USA felzárkózik, sőt sok tekintetben megelőzi a kapitalizmus egykori
mintaországát. A rivalizálás a gazdasági nacionalizmus eszköztárának kiszélesítéséhez vezet
(vámháborúk), majd katonai tömbösödéshez, végül világháborúhoz.
Gazdasági válság és állami beavatkozás
A klasszikus kapitalizmus felbomlásához, az állami beavatkozás kiteljesedéséhez nem

egyszerűen a koncentráció (az oligopolista struktúrák kialakulása) vezetett. A magasabb
szintű állami szerepvállalás felé mutatott, hogy már az első világháború előtt láthatóak voltak
az állami szociálpolitika kezdetei (Németországban Bismarck, Angliában Lloyd George). Ezt
országonként változó jelleggel és intenzitással követelték a szociáldemokrata pártok és a
szakszervezetek.
Az új tendenciák természetesen nem maradtak észrevétlenek a közgazdászok számára.
Németországban Adolph Wagner11 már a XIX. század végén azt a hipotézist fogalmazta meg,
hogy az ipari országokban a gazdaság fejlődését a közkiadások GDP-hez viszonyított
emelkedő aránya kíséri. A Wagner törvényként ismeretes összefüggést a névadó a következő
okokkal magyarázta: 1./ az államigazgatás és a gazdasági szabályozás költségei a társadalmi
fejlődéssel relatíve növekednek, 2./ a jóléti és kulturális javak jövedelemrugalmassága egynél
nagyobb, és 3./ a gazdasági fejlődést az ipari monopóliumok számának növekedése kíséri,
amelyek állami ellenőrzésének költségei növekednek. E hipotézist hosszú ideig az iparosodott
és a felzárkózó országok fejlődése igazolta is. Mégis sokan kételkedtek abban, hogy e tétel
valóban törvényként értelmezendő-e. Kétségtelen, hogy a közkiadások abszolút és relatív
növekedése a végtelenségig nem folytatódhat. Az is igaz azonban, hogy a korlátokba csak
jóval később ütközött bele az európai fejlődés.
Az 1920-as évek ugyan a háború előtti modell restaurációját hozták a legtöbb helyen,
hamar kiderült, hogy a 19. századhoz nincs visszatérés. Az 1929-ben kibontakozott
világgazdasági válság meggyorsította a fejlett országok modellváltását. Az pedig, hogy idő
közben rendszeralternatíva is megjelent, valóságos kihívást, reformkényszert jelentett.
A kapitalizmus válsága az 1930-as években tőzsdekrach-hal, pénzügyi válsággal
kezdődött. Ezt azonban hamar követték a vállalati csődök, és tömegessé vált a
munkanélküliség (1933 elején az USA-ban és Németországban 25 százalék körüli volt a
munkanélküliségi ráta). Ez nyílt politikai válságot, elfajulást is jelentett több országban. A
válság elhatalmasodása a nemzetközi kereskedelem felbomlását és a nemzetközi pénzügyi
rendszer (az aranystandard) összeomlását is meghozta. Mindennek következménye lett a
kiábrándulás a laissez-faire modellből. A közgazdák és a szélesebb közvélemény nyitottá
váltak az intervencionizmus (beavatkozó politika) különböző változataira.
A liberalizmussal való leszámolás már a húszas években a fasiszta rendszer
kialakulásához vezetett Olaszországban. Hasonló irányt vett a harmincas években Portugália
és – a polgárháború után – Spanyolország; Németországban pedig 1933 után Adolf Hitler
vezetése alatt rövid idő alatt totalitárius diktatúra épült ki. Mivel pedig Japánban azelőtt sem
volt demokrácia, elmondható, hogy 1939-re létrejött a kapitalizmusnak egy igen jelentős,
antidemokratikus, etatista és militarista válfaja, amely további térhódításra, és végső soron
világuralomra tört.
11
Wagner, Adolph (1835-1917) német közgazdász. Tanárként a Tartui Egyetemen (a mai Észtországban), Freiburgban majd
Berlinben tevékenykedett. A „katedraszocializmus” képviselőjeként vált ismertté; nézetei befolyásolták a századelő német
pénzügy- és szociálpolitikáját.
21
Németországban egy tekintélyes közgazdász, Hjalmar Schacht 12 nevéhez fűződött a
fasizmus gazdasági rendszerének kialakítása. Ennek főbb elemei és ismérvei az alábbiak
voltak:
 --állami megrendelések bővülése, a hadiipar húzóágazattá válása;
 --állami infrastruktúra-fejlesztési programok;
 --kötött devizagazdálkodás (valuta-konvertibilitás felfüggesztése);
 --szakszervezeti jogok beszüntetése, a dolgozókkal szembeni terror;
 --a polgári demokrácia és a jogállamiság korlátozása, majd teljes felszámolása.
Mivel a Hitler politikája a belső és a nemzetközi konfliktusok eszkalációjához
vezetett, nehéz úgy tekinteni a Harmadik Birodalomra mint gazdasági modellre, mint amely a
fasizmus stabil, tartós modelljévé válhatott volna. Ezt inkább a Mussolini-féle olasz és a
Salazar-féle portugál modellről feltételezhetjük. Mivel a második világháborúban a
humanista, antifasiszta erők győzelmet arattak, ez egyúttal az olasz fasizmus végét is
jelentette. Ez a modell zárványként élt tovább az ibériai félszigeten még további három
évtizeden keresztül.
A második világháború Hitler rendszerének vereségével zárult, de a nyugati világban
ez sem jelentette a 19. századi liberalizmushoz és szabad versenyhez való visszatérést.
Addigra ugyanis egyértelművé vált a Franklin D. Roosevelt13 által megreformált USA vezető
szerepe. Az 1933-ban bevezetett New Deal átfogó és tudatos reformprogramja egy új modell
kialakulását eredményezte, amit az USA szorgalmazott az 1945 után a befolyása alá került
Nyugat-Európában is. A New Deal az állam gazdasági szerepvállalását illetően
hasonlóságokat is mutatott az egyidejűleg indult német modellváltással, de – különösen a
politikai és szociális dimenzióban – fontos eltéréseket is mutatott. Legfontosabb vonásait az
alábbiakban foglalhatjuk össze:
 --állami infrastruktúra-fejlesztő és közmunka-programok;
 --a gazdaság élénkítését célzó, aktív monetáris politika;
 --szociális segélyezés és gondoskodás, aktív jövedelemszabályozás;
 --szakszervezeti jogok kibővítése, érdekegyeztetésre törekvés.
A második világháború kitörése és kiszélesedése után az Egyesült Államokban is
húzóágazattá vált a hadiipar, és ez – a hidegháborúba való gyors átmenetnek köszönhetően –
jellemzője maradt az amerikai gazdaságnak napjainkig.
Összefoglalás:
12
Schacht, Hjalmar (1977-1970) német közgazdász, bankár. Az 1920-as években fontos szerepet játszott a német pénzügyi
stabilizációban, majd a jóvátételi kötelezettségek többszöri újratárgyalásában. A sikeres stabilizáció után ő lett a német
központi bank (Reichsbank) elnöke. A gazdasági válság idején közeledett a nemzeti szocialistákhoz, bár ő maga sohasem
lépett be Hitler pártjába. 1935 és 1937 között Németország gazdasági minisztere; e minőségében a roosevelti New Deal-hez
hasonló közmunkaprogramokat indított. Minisztersége után két évig megint jegybank-elnök volt, majd 1943-ig tárca nélküli
miniszter. A második világháború után Schacht a nürnbergi per egyik vádlottja volt, de 1946-ban felmentették. Később –
német bírósági eljárás után – mégis börtönbe került rövid időre. Szabadulása után megalapította a Dusseldorf Bankot, és
gazdaságpolitikai tanácsokat adott fejlődő országoknak.
13
Roosevelt, Franklin Delano (1882-1945) amerikai politikus, 1933 és 1945 között az USA elnöke. A Harvard Egyetemen
tanult jogot. Woodrow Wilson kormányában tengerészeti miniszterhelyettes. Az 1920-as kampányban a demokraták
alelnökjelöltje. 1921-ben gyermekbénulásban megbetegszik, de visszatér a politikába, és 1928-ban New York állam
kormányzójává választják. Az Egyesült Államok történetében egyedülálló módon négyszer választották elnökké. Nevéhez
fűződik a New Deal, az antifasiszta koalíció létrehozása a második világháborúban, az Atlanti Charta, valamint az ENSZ
megalapítása. Gazdaságpolitikája 1933 márciusától átfogó paradigmaváltást képviselt a korábbi, alapvetően szabadpiac-
központú felfogásokkal szemben. Hitt abban, hogy az állam aktív szerepvállalása szükséges a gazdasági prosperitáshoz.
Segélyezte a farmereket és a munkanélkülieket. Egy tudósokból álló szakértői csoport felállításával precedenst teremtett a
tudományos igényű gazdaságpolitikai tanácsadásra.
22
A kapitalizmus mint gazdasági rend és társadalmi forma Nyugat-Európában alakult ki először;
klasszikus formájának a – kettős forradalom nyomán kialakult – 19. századi modellt tekintik.
Kialakulása mindenütt gazdasági, politikai és kulturális tényezőktől is függ. A klasszikus
kapitalizmust a gazdaság és a politika szétválasztottsága jellemzi; viszonylag nagy teret kap
az „önszabályozó”, szabad piac. A piaci mechanizmus önszabályozó jellege azonban
gazdasági és társadalmi értelemben is ellentmondásos. A gazdaságot a kibocsátás hullámzása,
ciklusosság jellemzi, a társadalmi viszonyokat pedig a tőke és munka ellentéte. A
világgazdaságot egyenlőtlen fejlődés jellemzi, ami nagyban meghatározza a nemzetközi
konfliktusok jellegét is. Az 1930-as évekre válságba jutott a 19. században kialakult
kapitalizmusmodell. A kiutat az állam beavatkozása, az ún. vegyes gazdaság kialakulása
jelentette. Az állami beavatkozás útján átszervezett kapitalizmusnak egyaránt voltak
demokratikus és diktatórikus változatai; a kettő közötti versenyt a második világháború
döntötte el az előbbi javára.
1. Mely országok voltak a tőkés gazdasági fejlődés úttörői, és mi volt rájuk

jellemző akkoriban?
2. Kinek a nevéhez fűződik és miről szól a „kettős forradalom” elmélete?
3. Melyik évszázadra tehető a klasszikus kapitalizmus korszaka?
4. Mi volt Max Weber felfogása a kapitalizmus kialakulásának kulturális
előfeltételeiről?
5. Hogyan vélekedett Karl Marx a kapitalizmus válságairól?
6. Szükségszerű-e a tőke és a munka ellentéte a kapitalizmusban?
7. Mi jellemezte a kapitalizmus dinamikáját az első világháború előtti
évtizedekben?
8. Milyen okoknál fogva alakult ki a kapitalizmus válsága az 1930-as években?
9. Hol és milyen következményekkel alakultak ki fasiszta rendszerek?
10. Miben hasonlított, ill. különbözött az 1933-tól kibontakozott kapitalista
modellváltás az Egyesült Államokban és Németországban?
Hobsbawm, Eric J.: A tőke kora (1848-1875), Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1978
Marx, Karl – Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. In: Marx-Engels: Válogatott
Művek. I. kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1963
Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei, Bp., Napvilág
Kiadó 2004
Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat
Könyvkiadó, 1983
Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Bp., Gondolat, 1982
23
I.3. Modellváltás: szervezett kapitalizmus a XX. században
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: Keynes elmélete az állam szerepvállalásáról; Hayek,
Schumpeter és Polányi gondolatai a 20. századi modellváltásról; a 20. századi szervezett
kapitalizmus általános jellemzői; a vegyes gazdaságról alkotott elméleti koncepciók; a tőkés
gazdaság alrendszereinek sokfélesége; a szervezett kapitalizmus modellváltozatai a második
világháború utáni évtizedekben.
---
Az állami beavatkozás makrogazdasági elmélete
A kapitalizmus észak-amerikai és a nyugat-európai modellváltásához a legjelentősebb

tudományos iránymutatást az angol John Maynard Keynes14 elméleti koncepciója adta. A brit
közgazdász cáfolta a klasszikusok és neoklasszikusok (Say, Walras stb.) feltételezését az
általános piaci egyensúly létezéséről. Úgy látta: a magára hagyott gazdaság instabil; az állam
feladata a stabilizáció – pénzügyi és reálgazdasági értelemben egyaránt. A makrogazdasági
politika lényege az anticiklikus szabályozás, ami válságidőszakban a keresletteremtés, a
deficitfinanszírozás feladatait rója a kormányra. Keynes nem zárta ki, hogy létezhet néha
egyensúlyi állapot, de úgy vélte, az inkább csak kivétel. Rendszerszerűbbnek gondolta az
egyensúlyhiányt, és ez alapján dolgozta ki a maga „általános elméletét”.
Keynes az elődökkel szemben azt feltételezte, hogy a munkaerőpiac rugalmatlan és a
munkabérek lefelé merevek (erről egyébként az 1926-os általános sztrájk másokat is
meggyőzhetett Angliában). A munkaerőpiaci rugalmatlanságok következtében a pénzügyi
rendszertől várható el több rugalmasság, amihez a pénzrendszer reformja szükséges. A
munkaerőpiac rugalmatlanságának tétele lényegében a szakszervezetek megnövekedett
hatalmának felismeréséből származott. A nagyobb fokú pénzügyi rugalmasság, a
pénzrendszer megreformálásának igénye pedig összefüggött egy kisebb mértékű infláció –
szükséges rosszként való – elfogadásával, illetőleg az aranyalapú valuta 19. századi
dogmájának elvetésével, az első világháború előtti aranystandardnál kevésbé merev árfolyam-
rendszer kezdeményezésével.
Bár a kapitalizmus problémáit, válságait, egyensúlytalanságait sokan mások is
tanulmányozták és bemutatták, az állami beavatkozás és a vegyes gazdaság koncepciója az
1945 utáni korszakban elsősorban Keynes nevével fonódott össze. Ennek oka, hogy Keynes
1936-ban megjelent fő művében (A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete) már
kifejtette a beavatkozás nélküli piaci rendszer instabilitásáról és az állam makroökonómiai
14
Keynes, John Maynard (1883-1946) brit közgazdász. Tudományos sikerei előtt évekig dolgozott az államigazgatásban.
Legjelentősebb műve 1936-ban jelent meg A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete címmel. Munkásságának
jelentős része a nemzetközi gazdasággal, és különösképpen a pénzügyekkel foglalkozott. Első könyve Indiáról szólt. A brit
kormány szakértőjeként részt vett a Versailles-i békekonferencián, amelyről még 1919-ben kritikus elemzést jelentetett meg
(A békeszerződés gazdasági következményei). A húszas években élénken foglalkozott a nemzetközi pénzügyi rendszer
helyreállításával és fejlesztésével. A világgazdasági válság után az Egyesült Államokban is ismertté, sőt elismertté vált.
Keynes a második világháború alatti gazdasági diplomácia egyik kulcsfigurája volt. Ő vezette a brit delegációt az 1944.
júliusi Bretton Woods-i konferencián, amelyen döntés született a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank felállításáról. A
második világháború utáni időszakban, egészen a hatvanas évek végéig a közgazdasági elméletben a keynesi eredetű nézetek
és fogalmi keret vált uralkodóvá, és a korra jellemző aktív gazdaságpolitika ideológiai támaszául szolgált.
24
feladatairól szóló elméletét. Valójában ez csak egy területe volt a folyamatban levő
átalakulásnak. A háború és a megelőző világgazdasági válság együttes hatására folyamatosan
és több fronton haladt előre az a trend, amely egy megreformált, a korábbinál jóval
kiterjedtebb szociális gondoskodással kiegészített kapitalizmus felé mutatott.
Keynes a maga elméletét a hatékony kereslet elméletének nevezte. Szerinte a
magánberuházások elégtelensége tipikus jelensége a modern kapitalizmusnak; e jelenség oka
pedig a bizonytalan és pesszimista profitvárakozásokban keresendő. Mindezt pedig Keynes a
spekulációra vezeti vissza. Fő művében úgy fogalmaz, hogy a „beruházási piacok
szervezetének a tökéletesebbé válásával (…) megnő annak a veszélye, hogy a spekuláció
kerül fölénybe… Ha egy ország tőkéjének fejlődése egy játékkaszinó tevékenységének
melléktermékévé válik, aligha végeznek jó munkát.”
A beruházások elégtelensége – Keynes gondolatmenetét követve – alulkeresletet
eredményez. Ez azért különösen súlyos probléma, mert a nemzeti jövedelem növekedésével
növekvő mértékben nő a megtakarítás is. Közben persze a fogyasztás is nő, de csökkenő
mértékben, tehát relatíve az összfogyasztás csökken. Következésképpen egyre nagyobb
mértékű beruházásra lenne szükség ahhoz, hogy a hiányzó fogyasztási keresletet pótolja.
Valójában a pangó magánberuházási kereslet azt eredményezi, hogy a kínálat a kereslethez
igazodik és az eladható árutömeg és a megtermelhető jövedelem messze lesz az optimálistól
és az ebből származó megtakarítás is kisebb lesz a lehetségesnél. Megfordul tehát a viszony a
beruházás és a megtakarítás között. A beruházás generálja a jövedelmet és ezen keresztül a
megtakarítást, szemben a klasszikus (19. századi) felfogással.
A kereslet elégtelensége azt jelenti, hogy a közjó nem valósul meg, a gazdaság
kényszerű munkanélküléséggel, kapacitáskihasználatlansággal, eladhatatlan árukkal
küszködik. Itt kapcsolható be Keynes gazdaságpolitikai javaslata; a hiányzó magánkeresletet
állami kereslettel kell pótolni. A költségvetésből kell, akár deficit árán is állami beruházásokat
megvalósítani, mert azok képesek magasabb jövedelmet és ezen keresztül foglalkoztatást
biztosítani. Egy keresleti többlet, amelyet az állam betáplál a gazdaságba, ráadásul saját
nagyságánál lényegesen nagyobb jövedelemnövekedést generál tovagyűrűző hatása révén,
mivel nem csak azon a helyen növeli a jövedelmet, ahová beáramlik, hanem mivel azt a
jövedelmet is elköltik, ami újabb keresletet, majd jövedelmet hív létre. Ez a híres keynesi
multiplikátor (megsokszorozó) hatás.
Keynes tehát elsősorban az állami kiadások fokozását javasolta a kapitalizmus
problémáinak megoldására, és konkrétan a teljes foglalkoztatás elérésére. Elmélete és
gyakorlati ajánlásai a nagyobb állami költségvetések, az aktív fiskális politika, az állami
beruházásösztönzés és közmunka-programok felé mutattak. Mindez természetszerűleg vonta
maga után az állami hivatalok számának és méretének bővülését, a bürokraták és – szerencsés
esetben – a szakértők szerepének, hatalmának növekedését.
A modellváltás institucionalista elemzése
A második világháború a gazdaság alapkérdéseinek átgondolására késztette a vezető

közgazdászokat – elméletben és gyakorlatban egyaránt. Kiemelkedő jelentőségű szintetizáló
művek születtek, és nem kevés közgazdász vehetett részt a háború utáni gazdasági világrend
megtervezésében, kialakításában is. A kapitalista rendszerek fejlődésével kapcsolatban három
korszakalkotó mű született a második világháború idején. Három eltérő előéletű és
világnézetű szerző alkotott egy-egy maradandó művet: Joseph A. Schumpeter, Friedrich A.
von Hayek15 és Polányi Károly16. A három nagy mű szinte egyidejűleg született, és további
15
Hayek, Friedrich August von (1899-1992) Nobel-díjas osztrák közgazdász. Gondolkodását Bécsben Ludwig von Mieses
köre formálta. Már fiatalon a London School of Economics tanára volt, ahol a keynesi forradalom ellentáborát szervezték.
Hayek 1950-től 1962-ig a Chicagói Egyetemen volt tanár. Hayek nagyhatású liberális politikai gondolkodó is volt. E
25
érdekesség, hogy mindhárom szerző az Osztrák-Magyar Monarchiából indult, és tudományos
pályájuk megalapozásának Bécs volt a legfontosabb helyszíne.
Schumpeter Capitalism, Socialism, Democracy (Kapitalizmus, szocializmus,
demokrácia) címmel írt terjedelmes könyvet, amely 1943-ban jelent meg. Ebben – a
harmincas évek válsága óta érlelődő téziseit összefoglalva – azt fejtegette, hogy a
kapitalizmus lehanyatlóban van, a világ megállíthatatlanul halad a szocializmus felé: ez
utóbbi legfontosabb vonásának a bürokratizmust tartotta. A kapitalizmus hanyatlása az ő
szemében az egyéni vállalkozó háttérbe szorulását jelenti, ami egyrészt a nagy tőkés
szervezetek kialakulása, másrészt pedig az állam gazdaságszervező tevékenységének
kibontakozása miatt következik be.
Hayek Út a szolgasághoz című könyve 1944-ben jelent meg. Ebben a szerző
figyelmeztetett az állami szerepvállalás kiterjesztésének veszélyeire, az egyéni szabadság
megsemmisítését látva a korabeli trendekben. Nem tett lényegi különbséget a szovjet típusú és
a nemzetiszocialista törekvések között; az állami megoldások elburjánzását egyfajta
eszkalációs folyamatként mutatta be. Megállapította, hogy a nemkívánatos végkifejlet
elkerülése érdekében – bár csábítóak a szocialista szirénhangok – nem is szabad rálépni arra
az útra, amely etatista módon próbálja megreformálni a kapitalista rendszert.
Polányi ugyanekkor írta meg A nagy átalakulás című művét, amelyben nem
egyszerűen a szabadpiaci rendszer, hanem az egész 19. századi civilizáció lehanyatlását
magyarázta el (a közgazdaságtan, a szociológia és a történettudomány határán, mindegyikből
merítve). Úgy vélte, a XIX. században túltengett az egyik lehetséges koordinációs elv, a piac,
miközben háttérbe szorult a redisztribúció és a reciprocitás. Az ellentendenciát történelmileg
és társadalmilag szükségszerűnek írta le, eljutva azokhoz a reformkezdeményezésekhez,
amelyeket az 1930-as években már nemcsak elméletben, de gyakorlatban is látni lehetett
(különösképpen az Egyesült Államokban). Polányitól származik az egyik leginkább
elfogadott elmélet arra vonatkozóan, hogyan és miért fejlődött ki egy másfajta rendszer a 19.
századi piacgazdaságból. A nagy átalakulás lényegében másfél évszázad társadalomtörténete,
amely bemutatja, hogy az ún. piacgazdaság milyen állami intézkedések nyomán született meg
és hogyan termelte ki az ellene ható mozgalmakat, amelyek végül egy más társadalmi rend
kialakulásához vezettek. Művében Polányi ízekre szedi a piaci spontaneitásról szóló
nézeteket, és elemzi azokat a mechanizmusokat (pl. aranystandard), amelyek a 19. századi
(liberális) civilizáció fenntartását segítették. A pénzt, a munkát és a földet Polányi fiktív
áruként jellemzi, a kapitalizmust pedig úgy jellemzi, mint amelyben a gazdasági
mechanizmusok függetlenítik magukat a társadalmi értékektől, s így az általános emberi
igényekkel ellentétes eredményekre vezetnek.
A három tudós egészen különböző megközelítésből ugyan, de egyöntetűen a
szabadpiaci liberalizmus válságáról, a később vegyes gazdaságnak nevezett rendszer
minőségében legnagyobb hatású műve 1944-ben jelent meg Út a szolgasághoz címmel. Szerinte a szocialisták által favorizált
központi tervezés szükségképpen elnyomja a szabadságot, éppen mivel a tervező központ nem tud minden fontos információt
figyelembe venni, ezért kényszerhez folyamodik a tervek végrehajtása érdekében. Elméleti közgazdászként Hayek egyik
legfontosabb gondolata szerint a piaci árak alapvetően információt közvetítenek a relatív szűkösségről, és ezáltal lehetővé
teszik az emberek spontán együttműködését. Ezen együttműködés során olyan, az emberek körében szétszórt tudás
hasznosul, amelyet egyetlen ember, vagy tervező központ sem birtokolhat. Így a központi tervezésen alapuló szocialista
gazdaságban lehetetlen a racionális kalkuláció, mivel a tervező központ nem rendelkezhet az ehhez szükséges
információkkal.
16
Polányi Károly (1886-1964) magyar gazdaságtörténész, antropológus, szociológus. Az I. világháború után Ausztriában,
majd Angliában, a II. világháború után pedig Kanadában telepedett le, és a new yorki Columbia Egyetem
közgazdaságtudományi tanszékének külső előadó professzora lett. Érdeklődése sokirányú maradt: folyóiratot és költészeti
antológiát is szerkesztett. Jelentős művei az amerikai kontinensen születtek („A nagy átalakulás”, „Dahomey és a
rabszolgakereskedelem”, valamint “Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet”). Polányi Károly szellemi örökségét
a montreali Concordia Egyetemen létrehozott Karl Polanyi Institute of Political Economy gondozza.
26
kialakulásáról értekezett. A liberális Hayek ezt a trendet megfordíthatónak és
megfordítandónak tartotta. A konzervatív Schumpeter szomorúan nyugtázta a szocializmus
eljövetelét. A baloldali Polányi értelmezésében a piacgazdaság bürokratikus korrekciója csak
a kezdetet jelentette.
Függetlenül attól, hogy ki hogy nevezi a “rövid 20. század”, és különösképpen az 1945
utáni korszak kapitalizmusát (tehát mit tart fő motívumnak és ismérvnek), és ahhoz milyen
értékítéletet fűz, annak fő jellemzői az irányzatok konszenzusa alapján könnyen felsorolhatók.
 A tulajdonviszonyok terén uralkodó forma a magántulajdonú részvénytársaság
(amelyben a tulajdonlás és az irányítás a nagy vállalatméretek miatt elválik), de jelentős az
állami és intézményi tulajdonlás is.
 A piacokat meghatározzák a monopolista—oligopolista szereplők, de azokat a
szélesebb társadalmi érdeket szem előtt tartva az állam szabályozza;
 Az állam szerepvállalása átfogó és folyamatos: kiterjed a makroszintű
keresletszabályozásra, a közjavak és közszolgáltatások biztosítására, a verseny tisztaságának
őrzésére és jóléti rendszerek működtetésére.
A kapitalizmus új modelljéről, illetőleg elsősorban az állam megváltozott szerepéről a
20. század derekán nemcsak tudományos, de politikai konszenzus is kialakult. Ez azt jelenti,
hogy a politika főbb erői – a megelőző évtizedek konfliktusaiból tanulva – elsősorban nem a
konfrontációt, hanem a kompromisszumokat keresték. A szociáldemokrácia, amely eleinte
erős marxista ihletéssel működött, egyértelműen az Eduard Bernstein nevével fémjelzett,
reformista vágányra állt át. Az európai politikai spektrum jobboldalán meghatározóvá vált a
keresztény-demokrácia, amely a piacgazdaságra a szociális békéhez és jóléthez vezető
eszközként tekintett. A két nagy irányzat egyetértett abban, hogy a kapitalizmust korrigálni
kell, hogy ennek fő aktora az állam, de sok mindenben persze különbözött a programjuk (pl.
az állami tulajdon szükséges mértéke, a szociálpolitika célszerű formái stb.). Mi több, a
korrekció szükségességével egyetértett a legtöbb liberális is. Ez az irányzat Európában a 20.
század derekára korábbi bázisának nagy részét elvesztette, az Egyesült Államokban viszont a
reformok fő ereje volt – Keynes és Roosevelt iránymutatását követve.
Gazdasági alrendszerek változatossága
A kapitalizmus modellváltásáról, a szervezett kapitalizmus kialakulásáról általános történelmi

trendként beszélünk. Látnunk kell azonban, hogy a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt
hely, a kulturális örökség és a politikai gyakorlat alapján a második világháború után kialakult
szervezett kapitalizmus nemzeti rendszerei nagyfokú diverzitást mutattak kezdettől fogva; az
egyes alrendszerek szintjén és nemzetgazdasági modelljeiket tekintve egyaránt. E sokszínűség
nyomában előbb az alrendszereket, később pedig a nemzetgazdasági modelleket vizsgáljuk
meg.
Az I.1. fejezetben megtárgyaltuk, hogy a gazdasági rendszerelemzés során alapvetően
a vállalatok felépítését, valamint emellett a vállalatok pénz- és tőkepiaccal, valamint a
munkaerőpiaccal való összekapcsolódásának módját vizsgáljuk. A szervezett kapitalizmus
elemzésekor ez a három alrendszer továbbiakkal egészül ki, úgymint:
 --tervezési rendszer,
 --jóléti rendszer.
A tervezési rendszer az állam gazdaságfejlesztési funkciójából származik, tekintettel arra,
hogy az állam – kimondva, kimondatlanul – a gazdasági teljesítmény hosszú távú alakulásáért
is felelősséget vállal (kénytelen vállalni). A jóléti rendszer kiépülésének motívuma a
társadalmi béke biztosítása mellett a humán erőforrások egyre magasabb szintű
újratermelésének igénye, vagyis a legfontosabb gazdasági erőforrásról való közösségi jellegű
27
gondoskodás. Ezekben a korábban már említett alrendszerekhez hasonlóan jelentős nemzeti,
regionális eltérésekre bukkanhat az elemző.
A vállalati struktúrákat illetően karakteres modellnek tekinthető az amerikai, a japán
és a német vállalat, a maga üzleti környezetével együtt. Az amerikai gazdaság vállalati
struktúráit a nagy koncentráció, a menedzseri irányítás, a magas fokú alkalmazotti fluktuáció
(hire and fire), valamint az alacsony munkanélküliség jellemzi. A japán struktúra fő
jellemzője a mikrokorporatizmus (előbb a zaibacu, a második világháború után a keirecu mint
sajátos vállalattípus), az óriásvállalatok mellett a sok minicég jelenléte, a vállalatokon belül az
erős menedzseri réteg, továbbá a hosszú távon foglalkoztatott munkaerő, a kismértékű
fluktuáció. A német gazdaságot az amerikainál kisebb mértékű koncentráció, sok közepes
(családi) cég jellemzi; erős üzleti kamarák és ágazati szakszervezetek működnek, viszont
magasabb a munkanélküliség.
A pénzügyi rendszer jellemző fejlődési irányai: az angolszász, a francia és a német. A
brit és az amerikai pénzügyi rendszert tőkepiacra épülőnek nevezhetjük, mivel az értéktőzsde
a vállalatok finanszírozásában jelentős közvetlen szerepet játszik; a bankok többnyire
szakosítottak. Ezzel szemben a német rendszer hitelalapú (intézményi dominanciával), a
bankok pedig inkább univerzálisak. A vállalatok tőkéjének kisebb hányada található a
tőzsdén; a banki kontroll a vállalatok fölött erősnek mondható. A francia modell (és a hozzá
hasonló japán) szintén hitelalapú, de nagy szerepe van benne az adminisztratív
árszabályozásnak is. A piaci alkalmazkodás folyamatát az angolszász rendszerben a vállalatok
vezérlik, a franciában az állam, a német modellre pedig háromoldalú, tárgyalásos
alkalmazkodás jellemző.
A munkaügyi rendszer fő kérdései: a munkavállalók és a munkáltatók viszonya, az
érdekérvényesítés elfogadott módjai, az állami szerepvállalás mértéke és módja, a
bérszabályozás intézményesülése. A béralakulás, illetőleg a bérmegállapodások szabályozása
nagyfokú különbségeket mutat a különböző régiókban és kultúrákban. Bár alacsony szintű a
szervezettség (a szakszervezeti tagok részaránya a foglalkoztatottak teljes köréhez
viszonyítva), az USA-ban meghatározó a kollektív szerződés. Az Egyesült Királyságban
fragmentált bértárgyalások jellemzőek és gyakoriak a sztrájkok. Az NSZK-ban tartós ágazati
megállapodások váltak meghatározóvá. Japánban összehangolt vállalati bérpolitikákkal
találkozunk, míg például Franciaországban központilag meghatározott bérszabályozó
intézmények működnek.
A tervezési rendszerek eltérő vonásokat mutatnak aszerint, hogy hol milyen
nyíltsággal intézményesült ez az állami funkció, és mely ágazatokban jelenik meg a
legerőteljesebben. Sajátos irányokat testesít meg a tervezés tekintetében az USA,
Franciaország és Japán. Az Egyesült Államokban az állami tervezés csak a katonai szektorban
erőteljes, ennek hatása azonban rendszerint megmutatkozik a civil gazdasági ágazatokban is.
Franciaország átfogó (indikatív) nemzetgazdasági tervezést fejlesztett ki, amelynek fontos
része a technológiapolitika és a régiók támogatása. A japán tervezés fókuszában az aktív
kereskedelem- és iparpolitika áll, amelynek központi intézménye a nemzetközi kereskedelmi
és ipari minisztérium (MITI). Ennek hatásköre a beruházások finanszírozására is kiterjed.
Japán példáját ezen a téren számos kelet-ázsiai ország követte.
A jóléti rendszerek a politikához, a politikai ideológiákhoz erősen kötődve alakultak ki
az egyes régiókban. A svéd, az amerikai és a német modell meghatározó elve: az
univerzalizmus, a rászorultsági elv és a státusmegőrzés egy-egy pólusként értelmezhető.
Skandináviában az univerzális (a szolgáltatásokat alanyi jogon juttató) modell alakult ki,
szociáldemokrata kezdeményezésre (hasonló alakult ki Angliában is, különösen, ami az
egészségügyet illeti). Az USA modellje ezzel szemben reziduális (maradékelvű), amely a
liberális elveknek megfelelően elsősorban a rászorulókat segélyezi. A német rendszer (és más
kontinentális európai modellek) lényege a státusmegőrzés, a meglevő jóléti szint és
28
élethelyzet biztonságos megtartásához szükséges segítség megadása, ami politikailag a
keresztény-demokrata irányzathoz kapcsolható.
A szervezett kapitalizmus jellemzése és kategorizálása
A világgazdasági válság és a második világháború után kialakult reformkapitalista modellt

különféle nevekkel, jelzőkkel, jelzős szerkezetekkel szokás illetni. Így találkozhatunk olyan
megállapításokkal, miszerint a rendszer
 keynesiánus (tehát a keynesi, keresleti oldali konjunktúrapolitikára épülő szabályozott
kapitalizmus),
 fordista (tehát nagyvállalatok általi tömegtermelés, és egyúttal a munkásokkal is
törődő, felvilágosult tőkések kora),
 állammonopolista kapitalizmus (tehát a kapitalizmusnak a tőke nagyfokú
koncentrációjával és centralizációjával jellemezhető, etatista változata; nézőponttól függően
továbbfejlesztése vagy elfajulása),
 jóléti állam (tehát a korábbinál jóval szélesebb körű és megalapozottabb jólétet
biztosító berendezkedés), illetve
 szociális piacgazdaság (tehát a piacgazdaság szociális garanciákkal kiegészített
változata).
Abban a legtöbb kutató egyetért, hogy az új kapitalizmusmodell életre hívásával a fő
cél a tőkés válságokkal járó negatívumok, társadalmi és gazdasági költségek kiküszöbölése
volt – a tőkés rendszer alapvonásainak felszámolása nélkül. Emiatt használható a
világrendszer centrumában a 20. század derekán kiépült rendszer megnevezésére a „szervezett
kapitalizmus” kifejezés. A továbbiakban – Szigeti Péter értelmezését átvéve – ezt fogjuk
használni átfogó kategóriaként, annak a modellnek a megnevezéseként, amely a 19. századi
klasszikus kapitalizmust felváltotta.
A dán Gösta Esping-Andersen17 nyomán elterjedtté vált kifejezés a “jóléti
kapitalizmus” is. A szóhasználattól függetlenül megjegyzendő, hogy az általánosabb jólét
érdekében magasabb szinten szabályozott kapitalizmus-modell nem egyszerűen a nemzeti
keretek között szükséges válságkezelés céljából, hanem részben a kelet-európai szocialista
kihívásra adott válaszként alakulhatott ki a nyugati országokban (e kihívás mibenlétével az
I.5. fejezetben foglalkozunk).
Esping-Andersennél a jóléti kapitalizmus fogalma rendelkezik egy alapvetően pozitív
kicsengéssel. Ezt, az állami beavatkozás jóságos voltára való utalást nélkülözte Andreas
Papandreou18, aki a háború utáni rendszert „paternalista kapitalizmusként” jellemezte.
Galbraith technostruktúra-elméletével összhangban úgy látta: egyfajta privatizált tervezés vált
általánossá, amely azonban nem a fogyasztó, hanem „a rendszer” érdekében folyik. Így a
paternalista kifejezés inkább autokratikus vonásokra, a „nagy testvér” jelenlétére utal.
17
Esping-Andersen, Gösta (1947-) dán politológus, a jóléti rendszerek nemzetközileg ismert szakértője. Tanulmányait
Koppenhágában, majd az Egyesült Államokban (University of Wisconsin) folytatta. Főműve, a The Three Worlds of Welfare
Capitalism (A jóléti kapitalizmus három világa, 1990) című könyve a téma nemzetközi irodalmának és oktatásának alapműve
lett. Ebben megkülönböztette egymástól a jóléti kapitalizmus liberális (amerikai), keresztény-demokrata (német) és
szociáldemokrata (svéd) modelljét. 1978-85 között a Harvard Egyetemen, majd Firenzében, Berlinben és Trentóban tanított.
Jelenleg a barcelonai Pompeu Fabra Egyetem professzora.
18
Papandreou, Andreas (1919-1996) görög közgazdász, politikus. Fiatalon radikális szocialista (trockista) volt, amiért
börtönbüntetést szenvedett. Az USA-ba emigrált, ahol a Harvard Egyetemet végezte el, ott szerzett Ph.D. fokozatot. Számos
amerikai egyetem mellett tanított Stockholmban és Toronto-ban is. A Berkeley Egyetemen a közgazdaságtan tanszék
vezetője is volt. Fő műve a Paternalistic Capitalism (1972). 1959-ben visszatért hazájába, ahol apja, George Papandreou
1963-tól miniszterelnök volt. Andreas előbb közgazdasági tanácsadója, majd minisztere lett. Az 1967-es puccs után
mindketten börtönbe kerültek, apja ott meg is halt. Kiszabadulása után Andreas a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASOK)
élére került és 1981-1989 között, majd 1993-96 között miniszterelnök lett. Miután a 67-es puccsért az USA-t tette felelőssé,
igyekezett országát függetleníteni az amerikai hegemóniától. Kormányzása alatt lett Görögország az EU tagja.
29
A politikai dimenzió erősebb bekapcsolásával jutunk el a korporatizmus fogalmához.
Már csak azért is foglalkoznunk kell vele, mert ezzel a névvel először a Mussolini-féle olasz
rendszert illették, de aztán elterjedtté vált az 1945 utáni demokratikus rendszerek jellemzésére
is. A korporatizmus a nagy, koncentrált érdekképviseleti szervek által uralt gazdasági-
politikai rendszer, ill. annak működési elve. Alapvetően kétféle érdekképviseletről beszélünk
itt: munkáltatói (gyáripari szövetségek, kamarák) és munkavállalói (leginkább
szakszervezetek) szervezetekről. Az állam a korporatista modellben a munkáltatók és
munkavállalók közötti egyeztetés útján tartja fenn a gazdaság rendjét.
Tekintélyelvű változatában a korporatizmus háttérbe szorítja a politikai pluralizmust, s
az állam a korporatív struktúrában kialakított politika végrehajtását kikényszeríti.
Demokratikus változatában – amely a második világháború utáni Nyugat-Európában
általánossá vált – a (neo-)korporatív struktúrák a politikai pluralizmus és a parlamentarizmus
kiegészítői csak; a korporatív megállapodások végrehajtásában kevésbé jelentős az állami
kényszer, nagyobb súllyal van jelen az érdekegyeztetésben elért konszenzus és a folyamatban
résztvevő szervezetek demokratikus önfegyelme. Kisebb-nagyobb mértékben (főként
Európában, azon belül is Közép-Európában) minden reformkapitalista rendszerben fontos
szervező elvvé vált a korporatizmus.
Az állami beavatkozás útján megreformált kapitalista rendszerek közös vonásainak
feltérképezése után kérdésünk az, hogy milyen modelleket különböztethetünk meg az
általános kategórián belül. Ha az előző pontban tárgyalt gazdasági alrendszerekből indulunk
ki, azok egyes típusait építőelemként használva megalkothatók a 20. századi szervezett
kapitalizmus főbb modellváltozatai. Ez a tipológia döntően az 1950-es és 1980-as évek
közötti időszak tapasztalataiból táplálkozik. E korszak velejárója, hogy az ún. fejlődő világot
nem tekinti a kapitalizmuselemzés tipikus zónájának, így csak a legfejlettebb (lényegében az
OECD-t alkotó) tőkés gazdaságokat sorolja csoportokba. A leggyakrabban használt modellek
tehát a következők:
 --angolszász modell,
 --rajnai modell,
 --skandináv modell,
 --japán modell.
Ezek jellemvonásait részletesen kifejtjük a következő fejezetben.
Könnyen belátható, hogy a nemzeti-regionális elv alapján alkotott modellek
önmagukban is kissé leegyszerűsítőek. Ugyanakkor sokan kísérleteznek azzal, hogy az így
megkülönböztetett modellek egy részét is közös kategóriákba sorolják. Így eljuthatunk olyan
fogalmakhoz, mint például a „piacközpontú vegyesgazdaság”, amely kategóriában elsősorban
az USA és Nagy-Britannia tartozhat (vagyis lényegében az angolszász országok). Ennek
ellentétpárjaként alakítható ki az „állam által vezérelt piacgazdasági rendszer” kategóriája,
amelybe elsősorban Franciaország és Japán tartozhat.
Ez a leegyszerűsítés azonban már több veszteséggel jár, mint haszonnal. Félő, hogy
egy ilyen tipológia nem segít megérteni, milyen nagy szerepet játszik az amerikai
gazdaságban az ún. katonai-ipari komplexum. Eltekint attól is, hogy az állami beavatkozás
jellege, az állam és a vállalatok kapcsolatrendszere, a vállalat társadalmi szerepe eltérő egy-
egy kategórián belül. Nem véletlen, hogy a politikai gazdaságtani szakirodalom jelentős része
külön modellként foglalkozott a tárgyalásos (neokorporatív) kapitalizmussal, amelyek
mintaországaként Ausztriát vagy Dániát lehetett említeni.
Mindez arra figyelmeztet, hogy bár a modellalkotás elkerülhetetlenül bizonyos fokú
szimplifikációval, a konkrétiumok egy részétől való elvonatkoztatással jár, mégsem lehet a
valóságot a végletekig leegyszerűsíteni, mert akkor a tipológia relevanciáját veszti.
30
Összefoglalás:
A klasszikus kapitalizmust a demokratikus országokban felváltó szervezett

kapitalizmusmodell számára John Maynard Keynes munkássága nyújtott elméleti alapokat;
ebben az államot a hatékony kereslet biztosítójaként és anticiklikus szabályozóként tüntette
fel. A második világháború idején Schumpeter, Hayek és Polányi egy-egy műve foglalkozott
a modellváltás problémakörével. A háború után – a keynesi koncepcióval összhangban – a
konjunktúraszabályozás mellett erőteljessé vált az állam jóléti célú szerepvállalása is. Az új
tervezési (erőforrás-allokációs) és szociális (munkaerő-újratermelési) funkciók országonként,
régiónként eltérő jelleggel és formában intézményesültek. Az állam új funkcióiról az elméleti
mellett politikai konszenzus is kialakult. A korszak fő trendje a koncentráció: egyaránt
érvényesült a vállalati szférában, a dolgozói érdekképviseletben és az államszervezetben.
Valamilyen fokon minden megreformált kapitalista modellben fontos rendezőelvvé vált a
korporatizmus.
1. Melyek voltak Keynes fő tézisei a válsággal és annak kezelésével

kapcsolatban?
2. Mire figyelmeztetett Hayek az állami beavatkozással összefüggésben?
3. Ki írta A nagy átalakulás c. művet és mikor?
4. Milyen típusokba sorolhatók a vállalati szervezetek, illetve a hozzájuk
kapcsolódó pénzügyi és munkaerő-piacok?
5. Melyik alrendszerben jelenik meg leginkább önálló modellalkotó
szereplőként Skandinávia?
6. Milyen tipológiába rendezhető az állam tervezési és jóléti funkciója?
7. Hogyan változott meg a liberalizmus és annak gazdasági programja a
20. század első felében?
8. Miben hasonlított és miben különbözött a keresztény-demokrácia és a
szociáldemokrácia programja a XX. század második felében?
9. Mely jelzős kifejezés vált elterjedtté Esping-Andersen munkássága
nyomán?
10. Mit jelent a korporatizmus és a szervezett kapitalizmus mely
modelljeire vonatkozik leginkább, és melyekre kevésbé?
Berend T. Iván:: A modern gazdasági rendszerek "laboratóriuma", História 26.évf., 8.szám,

2004
Csaba Iván – Tóth István György (szerk.): A jóléti állam politikai gazdaságtana. Budapest:
Osiris Kiadó, 1999
Hayek, Friedrich A.: Út a szolgasághoz, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991
Keynes, John Maynard: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, Budapest:
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965
Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus, Budapest: Mediant, 1991
31
I.4. A szervezett kapitalizmus négy nemzeti—regionális modellje
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a szervezett kapitalizmus modellváltozatai a második
világháború utáni évtizedekben: az angolszász, a rajnai, a japán és a skandináv modellek; az
angolszász modell, amely leginkább őrzi a 19. századi kapitalizmus eszményeit és
intézményeit; a rajnai kapitalizmus, amelynek legmarkánsabb képviselője a környezete
számára mintát nyújtó Németország; Japán, mint az ázsiai centrumkapitalizmus modellje;
Svédország, mint az észak-európai szociáldemokrácia sajátos jóléti kísérlete.
---
Az angolszász modell
Az angolszász országok – előbb Anglia, később az Egyesült Államok – a világrendszer vezető

hatalmai voltak a 19-20. században. Gazdasági és más sikereik, vezető pozícióik kevéssé
ösztönözték őket intézményi innovációra. Következésképpen az angolszász modell azon
országok kapitalizmusmodellje, amelyekben erősek maradtak a 19. századi szabad verseny
(laissez faire) elvei, s általában véve a liberalizmus hagyománya. Politikai síkon azonban
fontos látni, hogy a 20. század derekán már egy új típusú, megreformált – leginkább
Roosevelt, Keynes, és William Beveridge19 nevével fémjelzett – liberalizmus hatása
érvényesült. A kontinentális európaihoz képest nagyobb szerepet játszik a tőkepiac, kisebb
mértékű az állami újraelosztás és fejletlenebb a jóléti állam. Az Egyesült Államokban a
munkavállalókat kevesebb szabályozás védi, és így gyakoribb a vállalatoknál a felvétel és az
elbocsátás, mint akár Európában, akár Japánban.
Az angolszász modellhez soroljuk az Amerikai Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát,
Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot. Megjegyzendő azonban, hogy az egyes alrendszerek
tekintetében az „angolszász” kategória komoly eltéréseket enged. Kanadában és Nagy-
Britanniában például 1945 után a skandinávhoz hasonló általános állami egészségügyi
rendszer (National Health Service, NHS) jött létre, amelytől az amerikai reformok igen távol
megálltak.
A kapitalizmus angolszász modellje őrizte meg leginkább a klasszikus liberalizmus
eszményeit és intézményeit. A gazdasági tevékenységet továbbra is erősen áthatotta az a
felfogás, miszerint annak elsődleges célja a fogyasztói hasznosság növelése a jólét
maximalizálása útján, míg ennek a jólétnek a társadalmi eloszlása másodlagos jelentőségű. Ez
összhangban áll a közgazdaságtan neoklasszikus irányzatának fő elveivel, amelyek
értelmében az üzleti vállalkozásoknak kizárólag saját nyereségük maximalizálására kell
törekedniük. Ebben a modellben a piacok versenypiacnak minősülnek, ahol pedig ez az elv
sérül, ott az állam versenypolitika útján korrigál.
Az angolszász modellt a nyitottság jellemzi, amely szektorális és külgazdasági
szempontból is értendő. Szinte bármilyen gazdasági tevékenység megengedett, amit tételesen
nem tilt a törvény, a nemzetgazdaság pedig – kevés kivételtől eltekintve – nyitott a külvilág
felé. A kevés kivétel egyike a munkaerőpiac. Itt teljes és folyamatos nyitottság sohasem
19
Beveridge, William (1879-1963) brit közgazdász, szociális reformer. Oxfordban tanult jogot. Eleinte a munkanélküli
biztosítással foglalkozott, majd Lloyd George (pénzügyminiszter) mellett nyugdíjügyi tanácsadóként működött. Ezután
majdnem két évtizeden át volt a London School of Economics igazgatója. 1942-ben ő készítette el a brit szociális
viszonyokról szóló jelentést, amely alapján az 1945-ben hivatalba lépett (munkáspárti) Attlee-kormány kiépítette az
univerzális jóléti gondoskodás intézményeit. Beveridge a Liberális Párt színeiben került előbb az Alsóházba, majd a Lordok
Házába.
32
érvényesült; hol több, hol kevesebb korláttal kellett szembenézniük a bevándorolni
kívánóknak. Az első világháború előtt inkább a nyitottság, a két háború között inkább a
zártság, majd egyfajta szelektív és szabályozott munkaerő-import volt jellemző.
Az amerikai gazdaság elemzésének hamar a fókuszába került a menedzsment szerepe,
és sokan használni kezdték a „menedzser-kapitalizmus” kifejezést is. Itt említendő leginkább
Adolf Berle és Gardner Means, akik az 1930-as években rámutattak az oligopolista struktúra
felé való elmozdulásra, a verseny mérséklődésére, a nagy cégek dominanciájára. Ennek
folyamán a menedzsment elvált a tulajdonosi funkciótól, és a vállalatot vezető elit
gyakorlatilag öntörvényűvé, önmaga urává vált. Később John Kenneth Galbraith Az új ipari
állam című művében folytatta a kapitalizmus megváltozott szociológiájának elemzését,
„technostruktúrának” nevezve az új vezető réteget.
Az 1930-as évektől, a roosevelti reformoktól fogva azonban már nemcsak a Big
Business (domináns nagyvállalatok) ereje mutatkozott meg. A koncentrált tőkés erőközpontok
mellé, ill. azokkal szemben megszerveződött a szabályozó állam (Big Government) és az
egyre kiterjedtebb jogosítványokkal rendelkező, szervezett munkaerő (Big Labor) is. Innentől
fogva nagyon nehéz volt fenntartani a neoklasszicizmus szabadpiaci elveit; az amerikai
kapitalizmust – Galbraith-t követve – a legtöbben már az „ellensúlyozó erők”
kölcsönhatásával jellemezték. A New Deal hatására felduzzadt a kormányzati bürokrácia, és –
egyebek mellett az 1946-os Foglalkoztatási törvényben – az állam kötelezettséget vállalt a
gazdasági kibocsátás szintjéért. A korábbi szakmai szakszervezetek mellett immár az
ágazatiak is létrejöhettek és mind az állam, mind a tőke partnernek tekintette őket.
Az angolszász modellben a vállalatok tulajdonlását vizsgálva sok kis részvényessel
találkozunk. A vállalatok élén egységes igazgatótanácsok állnak erős vezérigazgatóval (Chief
Executive Officer, CEO) az élen. A cég elsődleges célja a profitabilitás növelése, lehetőleg
minél rövidebb távon. A vállalatokat az aktuális és potenciális befektetők néhány egyszerű
mutatóra koncentrálva figyelik. A versenystratégia veleje az új szektorokban végrehajtott
radikális újítás, innováció. A már kialakult, hagyományos ágazatokban az árverseny jellemző.
Már Berle és Means felhívta azonban a figyelmet arra, hogy milyen fontos szerepet
játszanak a vállalati tulajdonlásban és így a gazdaság irányításában az ún. intézményi
befektetők: befektetési alapok, nyugdíjalapok, biztosítótársaságok. Ezek a szereplők portfóliót
építenek, és nagyszámú vállalatból vásárolnak be kisebb részvénycsomagokat, amelyeken
belül optimalizálni próbálnak a biztonság és a nyereség egyidejű elérése érdekében. Az
angolszász modellben igen magas (a némethez képest például kétszeres) a háztartások
(magánszemélyek) részesedése a tőketulajdonlásból; illetve megfordítva: a háztartások
viszonylag nagy hányada jelenik meg portfólió-befektetőként a részvénypiacon.
Mindez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A klasszikus liberalizmus jegyeit
őrző vállalati és pénzügyi alrendszer mögött az Egyesült Államokban kiépült, s a második
világháborútól fogva meghatározó fontosságúvá vált az ún. katonai-ipari komplexum. Olyan,
központi irányítás alatt álló, bürokratikus struktúráról van szó, amely a védelmi funkción túl
döntő fontosságú színtere az innovációnak, és nagy fontosságú például a konjunktúra-politika,
a foglalkoztatás vagy az infrastruktúra-fejlesztés szempontjából is. Az amerikai kapitalizmus
részben militarizált jellege – a hidegháborús korszakban – különösen szembetűnővé vált
azáltal, hogy a legyőzött Németország és Japán katonai-politikai mozgásterét a győztes
hatalmak nagyban korlátozták, számos egyéb ország pedig (mint pl. Svédország is) a
semlegességet és a pacifizmust tekintette irányadónak.
A rajnai modell
A rajnai modell a német és francia kapitalizmusok közös, vagy annak feltételezett vonásaiból
alkotott modell. Kialakításában a második világháború után elsősorban az európai kontinens
33
keresztény-demokrata pártjai játszották a vezető szerepet; Németországban előbb Konrad
Adenauer, majd Ludwig Erhard20 vezetése alatt. A keresztény-demokrácia a szociál-
demokráciához hasonlóan nyitott volt a kapitalizmus korrekciójára, reformjára, de nélkülözte
a szocialisták egalitárius eszményeit; programjában inkább a státusmegőrzés, és
különösképpen a középosztály stabilitásának védelme kapott helyet.
Az ötvenes-hatvanas évek német gazdaságában az angolszászhoz képest az állam
gazdaságfejlesztő tevékenysége intenzívebb volt; a jóléti állam fejlett, de nem univerzális; a
gazdasági-politikai irányítást korporatizmus jellemezte. A gazdasági szférában dominánsnak
voltak mondhatók a közepes méretű vállalatok; ezek finanszírozásában a bankszektor szerepe
elsődleges volt (szemben az angolszász modell tőkepiac-központúságával). Fontos német
jellemvonásként említendő még a föderalista szerkezet, amely a gazdaságban is érvényesül. A
szövetségi tagállamok sok tekintetben önálló gazdaságpolitikát folytatnak, maguk is sokat
tehetnek a regionális befektetési környezet javításáért, az infrastruktúra fejlesztéséért. Ez alól
magától értetődő kivételt képez a monetáris politika, amelyet szövetségi szinten irányít annak
központi szerve, a Bundesbank.
A rajnai modell mint kategória – az angolszászhoz hasonlóan – szintén elég tág ahhoz,
hogy többféle variánst lehessen benne megkülönböztetni. A francia etatistább, a német
korporatistább, a holland modell pedig valamivel liberálisabb a többieknél. A rajnai modellel
– a Rajnától kissé távolabb – szoros összhangban fejlődött az 1945 utáni évtizedekben
Ausztria, különösen a korporatizmus és a föderalizmus tekintetében.
A német kapitalizmus szerkezetét hosszú távon meghatározta, hogy felzárkózó
gazdaságról volt szó, amely a 19. század második felében lendült neki és végül érte el a brit
termelés színvonalát. A lezajlott tőkefelhalmozáshoz a bankrendszer csatornázta be a
megtakarításokat, és különösen fontos volt atekintetben, hogy a mezőgazdaságban keletkezett
megtakarításokat átterelje az iparfejlesztésbe. A bankároknak ehhez jól kellett ismerniük a
betéteseiket, de még inkább a hitelfelvevőket. Utóbbiak fölött komoly ellenőrző szerepre
tettek szert; a rosszul teljesítő ipari menedzsereket akár le is válthatták. A bankrendszer
ellenőrzése alatt kialakult ipari rendszer esetében volt szokás „finánckapitalizmusról”
beszélni.
A német kapitalizmusra – az elaprózott angolszász részvénytulajdonlással szemben – a
stratégiai befektetők nagyobb részesedése a jellemző. Az alkalmazottak szervezett módon
vannak jelen a vállalatok vezetésében. Jellemző a kettős vezetés (igazgatóság + felügyelő
bizottság), vagyis a vállalat fölötti hatalom megosztása. A cég többféle célt is kitűz maga elé:
a profitabilitás mellett fontos mutató a piaci részesedés, valamint a foglalkoztatás biztonsága.
Mindezek miatt a profitabilitás tekintetében a befektető türelmesebb, mint az angolszász
modellben. A versenystratégia ritkán koncentrál az árversenyre; a cégek inkább az újabb és
újabb innovációk útján próbálják javítani piaci pozíciójukat.
A német gazdaság háború utáni modellje a piacot meglehetősen szabadon hagyta
működni, viszont a vállalati szféra fölött az exportösztönzésre, a versenyképességre, a
felhalmozásra ösztönző gazdaságpolitika érvényesült. Ami a vállalati szférát illeti, az
oligopolista cégek felső régiója alatt erős középvállalati struktúrát találhattunk, és fontos
jellemző volt még a vállalatok és a magánbankok közötti szövetség, hosszú távú partneri
kapcsolat. Ez a középvállalati struktúra (Mittelstand) arányait tekintve kétszer olyan súlyt
képvisel a gazdaságban, mint a hasonló méretű vállalatok Nagy-Britanniában.
20
Erhard, Ludwig (1897-1977) német közgazdász, keresztény-demokrata párti politikus. Harcolt az első világháborúban,
majd a Frankfurti Egyetemen folytatott tanulmányokat. Az 1930-as években gazdaságkutatóként dolgozott, főként a
fogyasztás világát elemezte. A második világháború utáni győztesek – egy 1944-ben írott tanulmánya alapján – megbízható
szövetségesnek tekintették, és kinevezték az angol-amerikai megszállási övezet gazdasági igazgatójává. 1949 és 1963 között
az NSZK gazdasági minisztere volt. Nevéhez fűződik az ország gazdasági konszolidációja és fellendülése, amit sokan
„gazdasági csoda” néven is emlegettek. Ezt követően három évig az NSZK kancellárja volt.
34
A német szociális piacgazdaság a hatékonysági és a társadalmi szempontok
egyensúlyára törekedett, és ezen teoretikus alapokra építve sajátos ideológiával is
rendelkezett. A szociális piacgazdaság kifejezést elsőként Alfred Müller-Armack használta,
majd olyan szerzők népszerűsítették, mint Wilhelm Röpke21. A koncepció szerint a
piacgazdaság a lehető legjobb modell, de azt az államnak kell felépítenie és szabályoznia. A
kormányzás akkor hatékony, ha a szabályozás tárgyához legközelebb gyakorolják, ami súlyos
érv mindenfajta decentralizáció (pl. tartományi önállóság) és delegálás (pl. jegybanki
függetlenség) mellett.
A háború utáni német rendszer neokorporatívként jellemezhető, amelyben a
gazdaságban és a politikában egyaránt együttműködik és stabilitásra törekszik a tőke, a munka
és az állam. A szervezett dolgozók – a szakszervezeteken és más fórumokon keresztül – a
vállalatok és iparágak döntéseiben is részt vesznek. Németországban az „együttdöntési jog”
(Mitbestimmung) például azt jelentette, hogy a dolgozók képviselői jelen lehettek a vállalatok
felügyelő bizottságaiban is. Az erős munkavállalói érdekképviselet segített előmozdítani,
hogy a 19. századi gyökerekkel rendelkező német jóléti állam a háború után dinamikusan
fejlődött tovább, kiterjedve a heti munkaidő rövidítésére, a munkanélküli biztosításra, az
egészségügyi ellátásra és a hosszú nyári szabadságra is. A német dolgozó jövedelmét tehát a
kedvezmények és juttatások fejlett rendszere egészítette ki, miközben a nagyvonalú juttatások
egyre nagyobb terheket róttak az üzleti szférára és az adófizető állampolgárokra (akik
természetesen maguk is jelentős részben haszonélvezői voltak ennek a modellnek).
A német államra nem volt jellemző a Japánban vagy Franciaországban kialakult,
ágazati mélységű központi tervezés, viszont a rendszer részét képezték a különféle állami
támogatások, amelyek főként a technológiai korszerűsítést, valamint a hanyatló iparágak
szerkezeti alkalmazkodását (és túlélését) célozták. Összességében az ötvenes-hatvanas
években a német gazdaság dinamizmusa a japánhoz volt hasonlítható; jelentősen felülmúlta az
angolszász országokat vagy Franciaországot.
A japán modell
A japán modell a centrumkapitalizmus kelet-ázsiai változata. A politikai kereteket a második

világháború után a de facto monopolhelyzetben levő japán „liberális demokrácia” szolgáltatta
számára. A vállalati szerkezet terén nagy koncentráció, a nagy vállalatokon belül hierarchikus
szervezet, erős kötődés, tartós foglalkoztatás, hosszú távú tervezés jellemző. Az állam
iparpolitikai és piacvédő tevékenysége jelentős, a gyors növekedés – a visszafogott belső
fogyasztás miatt is – döntően export-vezérelt.
A Japán számára – Németországhoz hasonlóan – vereséggel végződött második
világháború után az ország politikai rendszerét lényegében az Egyesült Államok útmutatásai
alapján rendezték be, a gazdaságra azonban ez már csak részben volt igaz. Az amerikaiak azt
javasolták, hogy Japán a komparatív előnyök elvét követve integrálódjék a nemzetközi
munkamegosztásra, ám ez nem igazán talált meghallgatásra Tokióban. A japánok inkább
megszervezték a Külkereskedelmi és Ipari Minisztériumot (Ministry of International Trade
and Industry, MITI), amely a nemzetgazdaság fejlesztésére vonatkozó hosszú távú tervek
kidolgozójává és végrehajtásuk irányítójává vált.
21
Röpke, Wilhelm (1899-1966) német közgazdász. Őt tartják a szociális piacgazdaság elméleti megalapozójának. Már 24
évesen a Jénai Egyetem tanára lett, szakértőként tagja volt az 1930-as évek németországi gazdasági válság leküzdésére
létrehozott bizottságnak, állami beavatkozást szorgalmazva, egyfajta „liberális intervencionizmust” képviselve. Műveiben
megkülönböztette a piackonform és a nem piackonform állami beavatkozás fogalmát. A nácizmus elől emigrálni kényszerült.
Elméleti munkásságát a laissez-fair és a központi irányítású gazdaság modelljei közötti „harmadik út” keresése jellemzi a
legmarkánsabban. Az állam kívánatos szerepét úgy jellemezte, hogy az ne legyen se „éjjeliőr”, se gazdasági vezető, hanem
független döntőbíró. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a szabad kereskedelem híve volt, és óvott attól, hogy az európai
közös piac „Európa-erőddé” váljon.
35
Japán az 1868-as, Meiji-féle reformok óta arra törekedett, hogy az iparosodott
Nyugatot utolérje, s ha lehet, túlszárnyalja. Ez összefonódott az ország nagyhatalmi
ambícióival, és 1945-ig az állam és a gazdaság erőteljes militarizálását is eredményezte. A
második világháború kimenetele ezt korrigálta, és Japán fejlődését a civil ágazatok felé
terelte, az ipari és technológiai nagyhatalommá válást tűzve ki célul. A mindenkori politikai
vezetés ugyanakkor nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy a társadalom belső fejlődése
harmonikus legyen.
Japán – Németországhoz hasonlóan – felzárkózó gazdaság volt a 19. század második
felében, és ugyanúgy a banki kontroll alatt fejlődött ki az ipar, mint Közép-Európában. A
finánckapitalizmus japán változata a zaibacu néven ismert pénzügyi—ipari csoportokra épült.
Minden ilyen zaibacuhoz tartozott egy bank és egy kereskedő cég, valamint néhány ipari
vállalkozás (különböző ágazatokban). Ezt a konglomerátumot egy holdingtársaság irányította,
amely a hozzá tartozó cégek részvényeit birtokolta. A második világháború után ezeket a
holdingokat feloszlatták, de rövidesen újjászerveződtek, csak innentől fogva keirecu néven
emlegették őket. Az ágazatközi jellegre utalva horizontális keirecu lett a pontosabb
megnevezésük. A három legjelentősebb példa a japán konglomerátumra a Mitsubishi, a
Mitsui és a Sumimoto.
A japán gazdaságot a dualitás jellemzi, ami furcsán hangzik, hiszen ezt a
leggyakrabban az ún. fejlődő országokkal kapcsolatban szoktuk elmondani. A fogalom itt azt
jelenti, hogy az ipar lényegében két szektorból áll. Az egyiket tőkeintenzív nagyvállalatok
alkotják, amelyben a munka termelékenysége és a bérek egyaránt igen magasak. A másikat
pedig sokkal kisebb (többnyire ötven főnél kevesebbet foglalkoztató) kisvállalatok, amelyek
aránytalanul sok fiatal, illetve idős embert foglalkoztatnak. Utóbbiak azok, akik 55-60 éves
korukig nagyobb cégeknél dolgoztak, és munkavállaló kedvük és képességük továbbra is erős.
Ez a szektor képes felszívni azt a munkaerőt, amely a nagyobb cégeknél nem talál állást,
viszont itt a bérek a nagyvállalati színvonal 50-60 százalékát érik csak el. Ezek a cégek a
legtöbbször csak egy-két munkafolyamatot végeznek el, a közöttük levő kapcsolatokat pedig
kereskedő cégek szervezik és finanszírozzák. Ezek az alvállalkozó cégek – amelyeket gyakran
neveznek „gyermek-cégeknek” – az ipari munkaerő negyedét foglalkoztatják. Egy nagy cég
jellemzően 80-90 beszállítóval rendelkezik, és kétszer olyan mértékben van ráutalva az
alvállalkozókra, mint egy hasonló jellegű cég Észak-Amerikában vagy Nyugat-Európában.
Egy ilyen nagy céget a hozzá tartozó beszállítókkal együtt neveznek vertikális keirecu-nak
(szemben a korábban említett horizontális keirecu-val).
A keirecu leírásából látható, hogy japánból különös, és igen jelentős szereppel bírnak a
kereskedő vállalatok (sogo shosha), amelyek funkciója egyszerűen az, hogy árukat vesznek és
eladnak. Ezek nem egyszerűen a keirecu beszerzéssel és marketinggel foglalkozó ágai; a
mintegy 5000 kereskedő vállalat nagy többsége nem tartozik egyik ipari csoporthoz sem. Az
„általános” kereskedő vállalat (lényegében a legnagyobbak ebben a szektorban) a vásárlóknak
nyújtott szolgáltatások mellett piackutatással, információk gyűjtésével is foglalkoznak, és –
méretüknél fogva – átvállalják a kisvállalatokat érintő piaci kockázatok egy jelentős részét is.
A háború utáni évtizedek – MITI által irányított – japán gazdaságpolitikája
neomerkantilistaként jellemezhető. Az állam aktívan vett részt a gazdaság irányításában annak
érdekében, hogy fokozza egyes iparágak nemzetközi versenyképességét, és megteremtse
egyes cégek és ágazatok globális vezető szerepét. Az iparvédelmi politika kulturális—
politikai támogatottságát a nemzeti elhivatottság-tudat, a japán kultúra egyediségébe vetett hit
is erősítette.
A fejlesztő államkapitalizmus japán modelljére utalva az országot sokan egyfajta
„Japán részvénytársaságként” látták. A nagyvállalatok ugyanis nemcsak versenyeztek
egymással, de együtt is működtek a közös nemzeti siker érdekében. Mivel a vállalatok
tulajdonosai és vezetői maguk is látványosan alárendelődtek a magasabb céloknak, könnyebb
36
volt elvárni a munkásságtól is a fegyelmezett végrehajtásra összpontosító, egyéni fogyasztási
szempontokat mellőző magatartást. Mindez a rendszernek nagyfokú stabilitást is kölcsönzött.
Különösen stabil volt a munkaerőpiac, mivel a cégek ritkán éltek csak az elbocsátás
lehetőségével, és – főként a szolgáltató ágazatokban – alacsony termelékenységű dolgozók
százezreit alkalmazták.
Az élethosszig tartó foglalkoztatás japán különlegesség, de messze nem jellemző a
japán gazdaság egészére. Az állami szektoron kívül (ahol ez általános normának számít), a
privát szférában foglalkoztatottak kb. 40 százaléka esik ebbe a kategóriába, bár a
megállapodások sokszor nem annyira átláthatóak és egyértelműek, hogy ezt teljes
pontossággal meg lehessen állapítani.
A skandináv modell
A skandináv modell a szervezett kapitalizmus Észak-Európában kialakult változata, amelynek

jellemzője az univerzális jóléti állam, a magas szintű jövedelem-központosítás, a teljes
foglalkoztatásra való törekvés, erős szakszervezetek, a humán tényezőre összpontosító állami
struktúrapolitika. Mindez nem jöhetett volna létre, ha az érintett országokban nem kerül
hegemón politikai szerepbe a szociáldemokrácia (hosszú évtizedeken át), illetve nem alakul ki
az országos szintű érdekegyeztetés mélyen gyökerező rendszere. A társadalmi békét és állami
gondoskodást intézményesítő modell kialakulása azonban súlyos konfliktusokra vezethető
vissza.
A svéd fejlődés kritikus időszaka az 1909-es, öt hónapon át tartó általános sztrájk,
amely megalapozta a munkavállalók és a munkáltatók koncentrált, országos szervezeteit.
Innentől kezdve ezek a szervezetek nagy erővel képviselték tagjaik érdekeit, de egyúttal az ő
fegyelmezésükre is képessé váltak. A svéd modell kialakulásának fontos pillanata az 1938-as
Saltsjöbaden-i megállapodás, amelynek keretében a munkáltatók (SA) és a munkavállalók
(LO) szervezetei létrehozták a központosított, korporatista béralku-mechanizmust.
A skandináv kapitalizmus-modell stabilitásának záloga a szociáldemokrácia ereje volt,
amit jól mutat, hogy például Svédországban ez a párt megszakítás nélkül kormányon volt
1932 és 1976 között (de az 1982 utáni huszonöt év többségében is). A vezető svéd
szociáldemokrata politikusok, mint Tage Erlander vagy Olof Palme, nemzetközi téren is nagy
tekintéllyel bírtak (velük egy lapon említhetjük a dán Anker Jörgensent és a finn Urho
Kekkonent is). A skandináv modell felépítésében és működtetésében közreműködött a svéd
közgazdász-társadalom színe-java, élen Gunnar Myrdallal22. A rendszer politikai
dimenziójában fontos említeni, hogy nem egyszerűen az erős szociáldemokrácia volt a
perdöntő, hanem az is, hogy erős és progresszív parasztpártok (centrumpártok) alakultak ki,
amelyek elkötelezettek voltak a szövetkezés, az állami gazdaságszervezés és a jóléti reformok
irányában, és gyakorta alkottak koalíciót a szociáldemokratákkal.
A skandináv modellben az állampolgár és a vállalatok egyformán elfogadják a
viszonylag magas szintű adózást, hogy annak segítségével az állam például ingyenes oktatást,
állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást és további, kiterjedt szociális gondoskodást
22
Myrdal, Gunnar (1898-1987) Nobel-díjas svéd közgazdász, politikus. Eredetileg jogot tanult a Stockholmi Egyetemen,
majd tanulmányutakon járt Németországban, Angliában és – Rockefeller-ösztöndíjjal -- az Egyesült Államokban. Később a
politikai gazdaságtan és a közpénzügyek professzora lett Stockholmban. Myrdal a svéd Szenátus tagja is volt a
Szociáldemokrata Párt színeiben; később a svéd jegybanktanács tagja, majd a háború után rövid ideig kereskedelmi miniszter
volt. Ezt követően lett az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának titkára. A második világháború alatti kutatásait összegző
mű az Amerikai dilemma (An American Dilemma: The Negro Problem and Modern Democracy, 1944). Ebben Myrdal az
amerikai faji elnyomás klasszikus elemzését adta. 1957-től elsősorban az ázsiai fejlődést tanulmányozta, ennek nyomán
született az Ázsiai dráma c. könyve (Asian Drama: An Inquiry into the Poverty of Nations and The Challenge of World
Poverty, 1961). 1961-től a nemzetközi gazdaságtan professzora Stockholmban. Elnöke volt a stockholmi békekutató
intézetnek (SIPRI) és Latin-Amerika-kutató Intézetnek is.
37
tartson fenn. Az egyenlősítő politika azonban már a munka világában érvényesült
Svédországban, ugyanis az ötvenes évektől alkalmazták az ún. szolidáris bérpolitikát, amely a
bérkülönbségeket minimálisra szűkítette. A nivellálás mellett ez lehetővé tette, hogy a jobban
szervezett és vezetett cégek jövedelemtöbbletre, s így nagyobb növekedési potenciálra
tegyenek szert, míg a kevésbé jól menedzselt cégek hamarabb kisodródtak a pályáról. Az így
állásukban veszélyeztetett munkavállalókkal jól szervezett munkaügyi ellátó és továbbképző
rendszer foglalkozott anélkül, hogy munkanélkülivé kellett volna válniuk. A dolgozóknak
más modellekhez képest jóval nagyobb beleszólásuk volt a vállalatok irányításába, ami
hosszú időn át erősítette a munkások és a középosztály közötti megértést, békés
együttműködést.
A skandináv modellre egyesek mint tartósan fennmaradó rendszerre, mások mint a
szocializmus felé vezető állomásra tekintettek. Utóbbiak közé tartozott Rudolf Meidner23 is,
aki az 1970-es években tervet dolgozott ki a tulajdonviszonyok fokozatos átalakítására. A
Meidner-terv a svéd gazdaság élénkítését és a jóléti állam megerősítését is célozta egyúttal. A
kezdeményezés több célt szolgált: egyrészt elérni a megtakarítások növekedését a vagyoni
különbségek növekedése nélkül, másrészt elérni, hogy a megtakarítások olyan beruházássá
váljanak, amelyek elősegítik a teljes foglalkoztatás, a reálbér-növekedés fennmaradását, a
jóléti állam kiterjesztését. A terv értelmében a vállalati jövedelmek egy részét a dolgozók
tőkerészesedés formájában kapták volna meg. Ez azonban nem forgatható részvény lett volna,
hanem tartósan közös tulajdonban maradó, a munkások által ellenőrzött alap
(löntagarfonder). A terv kiterjesztette volna a munkások ellenőrzését a gazdaság fölött, és egy
generáció távlatában a gazdaság kb. felének köztulajdonba való átmenetét eredményezhette
volna. A tervet 1976-ban a szakszervezetek nagy ovációval elfogadták, de mivel a
szociáldemokraták elvesztették a parlamenti választásokat, lekerült a napirendről. 1982-után
Palme kormánya egy jelentősen enyhített verziót valósított meg a gyakorlatban.
A szó szoros értelmében Svédország, Dánia és Norvégia tekinthető skandináv
országnak, tágabb értelemben azonban – a modellfejlődés hasonlósága folytán – ebbe a
kategóriába szokás sorolni Finnországot és Izlandot is. Ezen országok társadalmi—gazdasági
különútja az Európai Gazdasági Közösségtől való távolmaradásukban is megmutatkozott
sokáig. Az öt közül Dánia volt az első, amely – az EK első, északi bővítése során – belépett az
integrációba. Egyidejűleg Norvégia is sikeres csatlakozási tárgyalásokat folytatott, ám a
kötelező érvényű népszavazás ezt keresztülhúzta. Onnantól fogva Észak-Európában bevett
vitatémává vált, hogy az északi országok EK, illetőleg EU-integrációja a skandináv modellt is
megkérdőjelezi. A dán példa azt mutatta, hogy bár az integráció szükségképpen az
intézményrendszer átformálódásával jár, az északi modell fő vonásai továbbra is
megkülönböztethetők a rajnai térségtől és a mediterrán országokról, nem is beszélve az
Európán kívüli tőkés országokról.
Összefoglalás
23
Meidner, Rudolf (Alfred) (1914–2005) német származású svéd közgazdász. A fasizmus elől menekült Svédországba
1933-ban, ahol 1943-ban állampolgárságot kapott. Doktori disszertációját a svéd munkaerőpiac és a teljes foglalkoztatás
témakörében írta. Hosszú pályafutása során főként a szakszervezeti szövetség közgazdasági elemzőjeként és szakértőjeként
tevékenykedett. A második világháború után Gösta Rehn-nel együtt kidolgozza az ún. Rehn-Meidner modellt, amely a svéd
jóléti állam legfontosabb közgazdasági alátámasztását jelentette. A modell megvilágítja a teljes foglalkoztatás, a szigorú
fiskális politika és a szolidáris bérpolitika összefüggéseit. Az 1970-es években Meidner nemzetközileg is ismertté vált a
tulajdonviszonyok átalakítását célzó ún. munkavállalói alapok koncepciójával (ld. Meidner-terv).
38
A különböző földrajzi régiókban – eltérő hagyományokból táplálkozva – eltérő szervezett
kapitalizmus-modellek alakultak ki; így szokás beszélni angolszász, rajnai, skandináv vagy
japán modellről. Az angolszász modell őrizte meg leginkább a 19. századi kapitalizmus
eszményeit és bizonyos intézményeit (mivel sikereik, vezető pozícióik kevéssé ösztönözte
őket intézményi újításokra). A rajnai és a japán kapitalizmus magán viseli a felzárkózó jelleg
vonásait. Mindkettőre jellemző az állami koordináció és a vállalatközi kooperáció, de míg
Japánban egyértelműbb a nagy cégek dominanciája, Németországban fontos a kis és
középvállalati szektor is. A skandináv modellben – amely egy viszonylag kis lélekszámú
régió sajátja – a legerősebbek a munkavállalói pozíciók, s arra jellemző az univerzális jóléti
gondoskodás is. Az angolszász, a rajnai és a skandináv kategórián belül egyaránt
változatosságot találunk az egyes nemzetgazdaságok között.
Ismétlő kérdések:
1. A négy közül melyik modell kötődik leginkább a kapitalizmus klasszikus, 19. századi
változatához és eszmeiségéhez?
2. Mit takar a menedzser-kapitalizmus kifejezés és mely szerzők írtak róla nagy hatású
műveket?
3. Eredetüket tekintve mi a hasonlóság a rajnai és a japán modell között?
4. Mit jelent a finánckapitalizmus kifejezés és melyik modellre vonatkozik?
5. Mennyiben vett eltérő irányt a brit és az amerikai kapitalizmus fejlődése 1945 után?
6. Milyen sajátosságok és különbségek mutathatók ki az 1945 utáni amerikai és japán
kapitalizmusmodell között?
7. Melyek a német és a francia modell legfontosabb hasonlóságai és különbségei?
8. Mely politikai irányzat dominanciája jellemezte a skandináv országokat a 20. század
derekán és második felében szinte végig?
9. Melyik modellben játszanak nagy szerepet az ún. kereskedő vállalatok, és hogyan
jellemezhető ez a szerep?
10. Mi volt a Meidner-terv célja és hogyan próbálta azt elérni?
Erhard, Ludwig: Jólétet mindenkinek. Budapest: Konrad Adenauer Alapítvány, 1993

Galbraith, John Kenneth: Az új ipari állam, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
1970
Gallai Sándor: A skandináv modell, Budapest: Aula Kiadó, 1998
Móczár József: Gazdaságirányítás és tervezés japán módra, Budapest: Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, 1987
Röpke, Wilhelm: Emberséges társadalom - emberséges gazdaság. Válogatás Wilhelm Röpke
műveiből. (ford., vál., jegyz.: J. Horváth Tamás). 2. kiadás. Budapest, Aula Kiadó,
2000
39
I.5. Az államszocializmus eredete és változatai
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: az államszocialista rendszer kialakulása Oroszországban;
a szovjet típusú tervgazdaság működése, eredményei és ellentmondásai; a szovjet modell
exportja 1945 után; autonóm szocialista fejlődés Jugoszláviában, Kínában, Kubában és
Vietnamban; reformok Magyarországon és másutt; a reformpolitika korlátai.
---
A szovjet típusú gazdaság fogalma és kialakulása
Államszocializmusnak nevezzük azt a 20. században kialakult társadalmi rendszert, amely

ideológiájában a szocializmus eszményeit hirdette, de az osztály nélküli társadalom
megvalósításában az államnak tulajdonított központi szerepet. Az államszocialista rendszerek
döntően a világkapitalizmus félperifériáján, háborús időszakokat követően, kommunista
pártok vezetése alatt alakultak ki. A kapitalizmus minden modelljétől különböztek abban,
hogy gyakorlatilag megszüntették a magántulajdont, annak demokratikus modelljeitől pedig
abban, hogy elutasította a politikai pluralizmust.
Történelmi jelentőségénél fogva az államszocializmus tanulmányozása a Szovjetunió
kialakulásával és fejlődésével kezdhető meg. Mivel a szovjet rendszer az elmaradott
viszonyok között kialakult szocializmus etatista modelljének tekinthető, szinonimaként
használjuk a “szovjet típusú gazdaság”, ill. az “államszocializmus” fogalmát. Sok szerző
felhívja a figyelmet arra, hogy a szocialistának nevezett rendszer igen távol volt attól, amit a
szocialista mozgalom 19. századi klasszikusai annak gondoltak. A hazai politikai irodalomban
Rozsnyai Ervin filozófus emellett azt is hangsúlyozza, hogy az államszervezet centralizáltsága
ellenére ezekben a rendszerekben a tényleges hatalom labilis; nincs eleve eldöntve, hogy a
fejlődés a szocializmus felé tart-e, vagy pedig visszafordul a kapitalizmus irányába. A
közgazdasági elemzések legtöbbször úgy teszik fel ezt a kérdést, hogy vajon a terv képes-e a
gazdaság egészének megfelelő koordinálására, vagy szükség van a piaci mechanizmus –
részleges vagy teljesebb körű – bekapcsolására is.
Mindezek miatt a 20. századi „szovjet típusú” rendszereket helyesebb volna
egyszerűen „átmenetinek” nevezni. A szóban forgó rendszerek átmenetisége ma már nemcsak
hipotézis, hanem történelmi tény; de mivel átmeneti rendszer nem kevés volt a gazdaság- és
társadalomtörténetben, valószínűleg indokolt – a deklarált célokból, a kezdetleges
megvalósításból kiindulva – valamilyen fokon szocialistaként tekinteni a szovjet típusú
társadalmakra és tervgazdaságokra, olyképpen, hogy azok átmeneti jellegét (gyenge
alapjairól, hiányzó előfeltételeiről) nem feledkezünk meg.
Egyes szerzők (például a brit Tony Cliff, az amerikai Edward Luttwak, vagy a magyar
Tamás Gáspár Miklós) ugyanerre a rendszerre használják az „államkapitalizmus” kifejezést
is. Ez funkcionális elemzésből kiindulva nem tekinthető teljesen alaptalannak (hiszen az állam
„össztőkés” funkciókat is betöltött), viszont a terminológiai különbségtételt érdemes
fenntartani már csak annak érzékeltetésére is, hogy a 20. századi reformkapitalizmusok a
magántulajdont csak kis mértékben szorították vissza, míg a szovjet típusú rendszerek szinte
teljes egészében felszámolták.
Az államszocializmus klasszikus modelljének tekinthető a sztálini Szovjetunió
berendezkedése, bár azt megelőzően, egyidejűleg és a 20. század második felében attól eltérő
– decentralizáltabb, a piaci mechanizmussal kombinált, és a pluralizmusnak részben teret
40
engedő – államszocializmusok is léteztek. (Ezekkel ebben és a következő fejezetben később
még foglalkozunk.)
A szovjet modell kialakulásának kulcsa az első világháború, és abban a fejletlen, de a
kapitalista fejlődést már megízlelő Oroszország megalázó veresége. A háborús
megpróbáltatások következtében Oroszország forradalmi állapotba került, s az 1917 végén
hatalomra került bolsevik vezetés (az akkor még a szociáldemokratákhoz tartozó radikális
irányzat) különbékét kötött Németországgal. A forradalmi szovjethatalom túlélte a
polgárháborút és a külső katonai intervenciót, majd – továbbra is ellenséges környezetben, – a
korábbi külgazdasági partnerek többségétől elszigetelten megkezdte „a szocialista rendszer
építését”. Erre a folyamatra mindvégig rányomta a bélyegét a forradalmi és polgárháborús
hagyomány, az országra azelőtt jellemző gazdasági (fejletlen ipar) és politikai (kezdetleges
demokrácia) elmaradottság, a vezető rétegek tapasztalatlansága, a tömegek képzetlensége,
valamint az ellenséges (agresszív, hidegháborús stb.) környezet.
Elméleti viták is többször folytak (különösképpen az 1920-as években) a szocializmus
modelljéről, valójában azonban a modell fejlődését mindig a gyakorlati kihívások alakították.
A polgárháború időszakában a hadikommunizmus alakult ki, vagyis a centralizált,
parancsuralmi irányítás, a kommunista párt kizárólagos vezető szerepe, a kötelező
beszolgáltatás a mezőgazdaságban, valmint az autark iparosítási törekvések. Pár évvel később,
tehát még az 1920-as évek elején Lenin meghirdette a NEP-et (új gazdaságpolitika), amely az
állami kontroll alatt nagyobb teret hagyott a piaci kapcsolatoknak, nem sürgette a
tulajdonviszonyok gyors átrendezését, és – a politikától eltérően – a gazdaságban feladta a
szigorú centralizációs törekvéseket.
A legjelentősebb viták az átmenetről az 1920-as évek derekán folytak, méghozzá
elsősorban annak gyorsasága körül. A közgazdasági vita két vezéralakja Nyikolaj Buharin és
Jevgenyij Preobrazsenszkij volt. Előbbi a fokozatos átmenet, a NEP folytatása, a lassabb
iparosítás híve volt, míg utóbbi – az ún. baloldali ellenzék közgazdasági szakértőjeként – a
gyorsított átmenet és az erőltetett iparosítás mellett érvelt. Sztálin, akinek neve az 1920-as
években egyre inkább a hatalmi centrum szinonimája is volt, a politika taktikai szempontjai
alapján foglalt állást előbb Buharin, majd Preobrazsenszkij mellett, míg végül egy saját
elgondolásaival és eszközeivel kialakított, parancsuralmi modell felé vette az irányt.
A tervgazdaság felépítése és teljesítménye
Az államszocializmus sztálini modellje az 1920-as évek végétől fogva alakult ki, amikor a
gyorsabb átalakulást és iparosítást segítendő meghirdették az első ötéves tervet is. Ennek a
fordulatnak hatalmi, gazdasági és külpolitikai okai egyaránt voltak. Gazdasági célja az ország
erőltetett iparosítása volt, ennek érdekében nyúlt a sztálini vezetés új eszközökhöz, úgymint:
központosított tervgazdálkodás, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, represszív
politikai rendszer kiépítése, terrorisztikus hatalomgyakorlás.
Az átalakulás kritikus területe volt a falu, a mezőgazdaság. Szemben a 20-as évek
elgondolásaival, amikor is a szovjet vezetés még tág teret hagyott volna a magánszektornak és
a piacnak, az egyéni kistermelőket szövetkezetekbe kényszerítették. Így jött létre a kolhoz (a
„kollektív gazdaság” kifejezés rövidítéseként), amely formálisan mezőgazdasági
szövetkezetet jelent, valójában ennek kikényszerített változatára utal. A szovjet mezőgazdaság
nem kizárólag kolhozokból állt; azok mellett léteztek a szovhozok (állami gazdaságok) is,
amelyek rendszerint a nagybirtokok állami tulajdonba vétele útján jöttek létre.
A vállalati szektorban teljessé vált az állami tulajdon. Ez azt jelentette, hogy a
vállalatokat egy hierarchiába szervezetten, felülről, végső soron az államigazgatás
hivatalaiból, a minisztériumokból irányították. A minisztériumok egy-egy ágazat, alágazat
gazdái voltak, meghatározták a hozzájuk tartozó vállalatok feladatait és kinevezték vezetőiket
41
is. A szocialista vállalat azonban nemcsak a felettes államigazgatási szervtől függött, hanem a
vele egyszintű pártszervektől is, amely az intézményi párttitkáron keresztül gyakorolta
befolyását. A párt szerepet játszott a gazdaságban a tervek kialakításában való részvétellel és
a mindennapi vállalatirányításban való jelenléttel is.
A „szocialista vállalat” nemcsak a közvetlenül jelen levő pártirányítás és a központi
terveknek való alárendeltség miatt más, mint a tőkés gazdaságban működő. Nemcsak
foglalkoztatja az ott dolgozókat, de életüknek sokkal szélesebb értelemben nyújt terepet és
keretet. Egészségügyi és kulturális szolgáltatást nyújt, nyári üdülést szervez, sportlétesítményt
működtethet, s ha netán a szomszédságában a dolgozóknak otthont adó lakótelep épült, annak
számára távfűtést vagy más szolgáltatást nyújthat. Mivel a formális felelősségi kör széles, és
tényleges munkaerőpiac nem létezik, az államszocializmus vállalatára egyáltalán nem
jellemző a könnyű elbocsátás. A szakszervezet létezik ugyan, de klasszikus formáitól eltérően
inkább alkalmazkodó magatartást tanúsít; tevékenységében előtérbe kerül a kulturális és
rekreációs programok szervezése.
Az államszocializmus pénzügyi rendszere egyszerűbb és kisebb, mint a kapitalizmusé,
és a tervmechanizmusnak alárendelten működik. Nincs tőkepiac (tőzsde) és nincsenek
kereskedelmi bankok; a vállalatok számlavezetését és finanszírozását az egységes, sok területi
fiókkal rendelkező nemzeti bank végzi (ezért azt a nyugati szakirodalom előszeretettel nevezi
monobanknak). A bankrendszerbe némi differenciálódást csak a külkereskedelem
finanszírozására és a lakossági takarékfunkcióra létrehozott egy-egy bank visz (bár azokban
az országokban, ahol a szövetkezeti kultúra erősebb, működhetnek takarékszövetkezetek is).
A nemzeti valuta kizárólagos használatát a törvény garantálja, vagyis a valuta nem
konvertibilis (szabadon nem átváltható). A központosított devizagazdálkodás szinte
elkerülhetetlen velejárója az egységes valutaárfolyam hiánya (vagyis különböző árfolyamok,
szorzók stb. használata a fogyasztási ill. a beruházási szektorban, tehát lényegében a lakosság
és a vállalatok körében).
A szovjet típusú tervgazdaság központi intézménye a tervhivatal. Ennek moszkvai
prototípusa, a Goszplan 1921-ben alakult meg; fő feladata akkor az Oroszország
villamosítását célzó terv, a GOELRO végrehajtása volt. A Goszplan 1925-től az egész
gazdaságra kiterjedő éves terveket készített; majd 1928-tól – a Kommunista Párt útmutatásai
szerint – itt dolgozták ki az ötéves terveket is. Az intézmény hatalmának növekedését mutatta,
hogy 1930-tól magába olvasztotta a Szovjetunió statisztikai hivatalát is. Hasonló tervhivatalok
és tervutasításos rendszerek minden, a (sztálini) szocializmus útjára lépő országban
létrejöttek, de – eltérő jelleggel – megjelentek egy sor, Moszkvától közvetlenül nem függő
országban is.
Az óriási társadalmi áldozatokkal járó átalakulás gazdasági szempontból nem volt
eredménytelen. A Szovjetunió gyors ipari fejlődést vitt véghez, kimaradt az 1930-as évek
világgazdasági válságából, a fogyasztás nivellálásával és a teljes foglalkoztatással felszámolta
a tömeges szegénységet, a második világháború – megint csak óriási áldozatok árán történő –
megnyerésével katonai és politikai tekintélyre tett szert a világban. Imponálóak voltak a
rendszer különféle szociális elemei is: az analfabétizmus elleni küzdelem vagy az általános
egészségügyi rendszer megteremtése és a különféle népbetegségek visszaszorítása. Végül a
szovjet típusú rendszer eredményeit az űrkutatásban elért sikerek koronázták meg.
Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá váltak a rendszer hibái, kudarcai is. A mennyiségi
hajsza a minőség alacsony színvonalával járt együtt. A fogyasztásbeli egyenlősdi nem nyújtott
perspektívát az emberek számára az életszínvonal növekedése tekintetében. Mindezek alapján
látens politikai feszültségek jellemezték a rendszert, amelyek időről időre komoly
válságokhoz is vezettek.
Természetesen sokan voltak, akik soha nem is vártak eredményeket a szovjet típusú
gazdaságtól. A tudomány szférájában azokat kell említenünk elsőként, akik a húszas években
42
a központosított tervgazdaság lehetetlenségéről értekeztek. Ilyen volt az ún. osztrák iskola,
amelynek kiemlekedő alakja, Ludwig von Mises abból indult ki, hogy az ármechanizmus
működése feltétele a hatékony tőkeallokációnak. Mivel ilyen ármechanizmus a szovjet
rendszerben nem működik, és gyakorlatilag lehetetlen olyan intézményrendszert építeni,
amely helyettesítené, a rendszer eleve alkalmatlan a kereslet és kínálat összehangolására, s a
„kísérlet” történelmi kudarca csak idő kérdése.
Kornai János24 1980-ban megjelent könyvében (A hiány) általános modellbe próbálta
foglalni a rendszer kudarcait, és megalkotta a hiánygazdaság fogalmát. Ennek lényege, hogy a
szocialista rendszer – szemben a „keresleti korlát” által szabályozott piacgazdasággal –
„erőforráskorlátos”. A termelés számára adott ösztönzés alapvetően mennyiségi jellegű, a
gazdasági folyamat azonban szükségszerűen akadozóvá válik. A fogyasztók számára ez az
ellátás szisztematikus egyenetlenségeiben mutatkozik meg, a rendszer csak folyamatos
„kényszerhelyettesítés” mellett marad működőképes. A gazdaságival összefonódó politikai
versengés „beruházási éhséget” eredményez, ami távolról sem vezet az erőforrások ésszerű
allokációjához.
A rendszer kudarcai sokáig „kezdeti nehézségnek” minősültek, és a belső kritika
amúgy is szűk korlátok közé volt szorítva. Emiatt a 20. század derekán a szovjet modell egyes
helyeken a tervgazdálkodás jó példájának számított, és bizonyos fokú exportképességgel is
rendelkezett. A központosított tervgazdálkodás más országokra való kiterjedése 1945 után
döntően a háború kimenetelének és a szovjet katonai befolyásnak volt tulajdonítható, de nem
ez volt a kizárólagos ok (még Kelet-Közép-Európában sem). A harmadik világ egyes országai
az 1950-es és 60-as években különböző mértékű szovjet orientációt alakítottak ki, ami sok
esetben a szovjet gazdasági modell átvételének kísérletével is járt – változó eredménnyel.
A szovjetek számára persze egyértelmű volt, hogy nekik maguknak is nagy lemaradást
kell behozniuk. Ezt a hidegháborús korszakban sokáig úgy értelmezték, hogy a nagy katonai-
politikai riválishoz, az Egyesült Államokhoz kell felzárkózni, illetőleg azt túlszárnyalni. Ez a
lemaradás még 1960-ban is ledolgozhatónak tűnt, amikor is Hruscsov szovjet pártfőtitkár
húsz évben jelölte meg az élre kerüléshez szükséges időtávot. Tíz évvel később azonban már
egyértelmű volt ezen ambíciók illuzórikus jellege.
Sajátos államszocializmusok Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában
A Szovjetunió erős központosítással működő ország volt, és vezetői szigorú ellenőrzés alatt
tartották a szövetségi rendszerükbe tartozó többi országokat is (1945 után ez vonatkozott a
Német Demokratikus Köztársaságra, Lengyelországra, Csehszlovákiára, Magyarországra,
Romániára és Bulgáriára). Ez azonban nem jelentette azt, hogy mindenütt egyforma gazdasági
modell működött volna. Ennek döntően két oka van: 1. a központosított tervgazdaság
mindenütt a helyi viszonyokra, hagyományokra, adottságokra épült rá, és ezek ötvöződése
eredményezte az új modelleket; és 2. a szocialista fordulat sok esetben helyi
24
Kornai János (1928-) elméleti közgazdász. Pályafutása a Szabad Nép című lapnál indult. Ezt követően különböző
kutatóintézetekben dolgozott, majd 1986-tól a Harvard Egyetem közgazdászprofesszora. A hatvanas években elsősorban a
matematikai programozás közgazdasági alkalmazásának lehetőségeit kutatta, nevéhez fűződik az ún. kétszintű tervezés
koncepciója. Munkásságának fontos mérföldköve volt az Anti-equilibrium (1971) című könyv, amely nevét nemzetközileg is
ismertté tette az általános egyensúlyelmélet kritikusaként. Legismertebb és legjelentősebb műve A hiány (1980), amelyet
Svédországban írt. A tervgazdaságról alkotott nézeteit a későbbiekben A szocialista rendszer (1993) című könyvben foglalta
össze. Az államszocializmus válságának és összeomlásának időszakában bekapcsolódott a gazdasági reformok és a
rendszerátalakítás menetéről folyó vitákba. Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében (1989) című könyvét a világ
számos országában kiadták. A kilencvenes évek közepén az államháztartási reform lehetőségeit kutatta, ezután pedig
megpróbált hozzájárulni az egészségügyi rendszer piaci átalakításának elméleti megalapozásához. Önéletrajza (A gondolat
erejével) 2005-ben jelent meg.
43
kezdeményezéssel, helyi erők vezetésével zajlott le, így azok nagyobb autonómiával bírtak a
modellformálásban is, mint azok az országok, ahol a szovjet katonai jelenlét volt a döntő. Ily
módon viszonylag autonóm (a szovjettől többé-kevésbé eltérő) szocializmus-modellek
alakultak ki Jugoszláviában (1945-től), Kínában, (1949-től), Vietnamban (1975-től), Kubában
(1959/62-től), továbbá az afrikai országok némelyikében.
Jugoszláviát az önálló kezdeményezések a kezdettől, vagyis a második világháborútól
fogva jellemezték. A délszláv szövetségi állam nagyrészt önerőből győzte le az őt megszálló
német hadsereget, és eleinte a sztálini politika és gazdaságépítő tevékenység túllicitálásával
tűnt ki. A 40-es évek második felében azonban az országot és annak vezetőjét, Josip Broz
Titót a sztálinisták kiközösítették a „béketáborból”. A jugoszláv modell az 50-es évek elején
jelentős nyugati segítségnek köszönhetően élhetett csak túl. A modell lényege az ún.
önigazgatás volt, ennek alanyai a társult munka alapszervezetei (TMASZ) voltak. A megyék
és városok is mint tulajdonosok jelentek meg a rendszerben, amely így jóval decentralizáltabb
volt, mint a szovjet modell.
Az önigazgatást – ahogy azt például Juhász József leírásából megismerhetjük – egy
időben túl is hajszolták. A Tito-vezetés „úgy vélte, hogy a centralizált állami
gazdaságirányítás leépítésével az önállósághoz jutó önigazgató vállalatok olyan szocialista
piacgazdaságot alakítanak ki, amelyben spontán és demokratikus kooperációjuk révén saját
maguk ellátják a piacszabályozás általános funkciót. Ez volt az 1965. évi radikális gazdasági
reform társadalomfilozófiája. Ilyen piacszabályozó struktúrák azonban nem jöttek létre, így
Jugoszlávia egy rövid időre jóformán makrogazdasági irányítás nélkül maradt.” A szövetségi
állam ezután rendeleti úton kényszerítette ki a „szabad kooperációt”.
Jugoszlávia mindvégig intenzívebb nyugati kapcsolatokat tartott fenn, szélesebb
körben alkalmazta a dollárelszámolást, munkavállalókat küldhetett nyugatra (főként az
NSZK-ba). E nyugati kapcsolatrendszer részeként a többi szocialista országnál könnyebben
jutott nyugati hitelekhez is. Ez eleinte komoly előnynek tűnhetett, de egyrészt idővel mások is
felzárkóztak, másrészt pedig a 80-as évek elejére kiderült, hogy az eladósodottság messze
nem előny, hanem a gazdasági fejlődést és a politikai stabilitást aláásó probléma.
Jugoszláviához hasonlóan önálló bázison és önálló elképzeléseket követve alakult a
kínai államszocializmus is. A kínai forradalom 1949-ben még szovjet ihletettségét
hangoztatta, de alig tíz év után az ország vezetése szakított a Szovjetunióval, majd pedig
bekövetkezett az ún. kulturális forradalom. Az akkor már ipari nagyhatalomnak számító
Szovjetunióval szemben Kína döntően agrárországnak számított, előtte álltak az iparosítás
feladatai, amelyeket az ország méretéből és szerkezetéből kifolyólag csak sajátos módon
valósíthatott meg.
Kínában az átalakulás és hosszú időn át a kommunista rezsim vezetője Mao Ce-tung
volt. Az által képviselt politikai doktrína, a maoizmus rokona volt a többi államszocialista
ország marxista-leninista ideológiájának. Az eredeti sztálinista elvekhez képest a maoizmus
nagyobb hangsúlyt fektetett az erkölcsi ösztönzőkre, az agrárfejlődésre és az egyenlőségelvre,
valamint az ipar decentralizálására. Mao 1956 után a desztalinizáció folyamatát elindító
szovjet vezetőkkel szemben pártfogásába vette Sztálint. A maoizmus a hatvanas-hetvenes
években nagy befolyással bírt számos nyugat-európai és egyéb kommunista párton belül,
illetve évtizedeken át meghatározó ideológiának számított Albániában. A szovjet-kínai
viszony eljutott a teljes elhidegülésig, politikai, sőt katonai konfliktusokig is.
A kínai gazdaság szervezeti rendje is eltért a szovjettől. Alapegysége az ún. kommuna
volt; amely az 1950-es években vált domináns gazdasági szervezeti formává. Eredetileg ez
volt az elszámolás és az irányítás egysége is. Nagyjából egy város szintjén szerveződött meg,
mintegy 30.000 ilyen igazgatási egység létezett (egyenként 20-30 ezer lakossal). Az irányítási
egységek egymásba ágyazódtak: a kommuna alatti szervezeti szint volt a brigád, a termelési
csoport és a háztartás. A kommuna felelősséget vállalt a lakásért, egészségért, utakért, vízért
44
és környezetért. A falusi csoportok kollektív jövedelemtulajdonosok is voltak. Nagyobb
gazdasági egységek viszont magasabb igazgatási szintek tulajdonában működtek. Ugyanakkor
a központ rögzített árrendszert működtetett és egységes beruházási politikát folytatott.
Mindazonáltal – ahogy arra pl. Will Hutton25 is felhívja a figyelmet – a kínai gazdasági
mechanizmus a szovjetnél decentralizáltab maradt: míg a Goszplan 25 millió árucikkről
rendelkezett, a kínai központi tervek mindössze 1200-ról.
Autonóm forradalmi folyamat nyomán jutott el az Amerikai Egyesült Államokkal való
szembeforduláshoz, majd a szocialista orientációhoz és a szovjet szövetséghez a közép-
amerikai szigetország: Kuba is. A latin-amerikai kontinens számos országára elégedetlenség
volt jellemző, különféle politikai erők próbáltak az USA árnyékából kilépni és a gyorsabb
fejlődést biztosító modellt megtalálni. Kuba forradalmi átalakulása 1959-ben kezdődött,
amikor a Fidel Castro vezette felkelő hadsereg elkergette Fulgencio Batista elnököt és az
általa vezetett bábkormányt. Ekkor azonban még nem volt egyértelmű, hogy az ország milyen
fejlődési irányt vesz. Mivel a forradalom után a kubai—amerikai viszony fokozatosan
elhidegült, a forradalmi vezetés a Szovjetunióban találta meg pártfogóját, és egyre inkább
átvette a szovjet típusú ideológiát és gazdasági intézményrendszert is. A kubai gazdaság
modellváltása csak ezután következett be; öt-hat év alatt a teljes ipar, kereskedelem és
pénzügy állami tulajdonúvá vált, hasonlóan a mezőgazdaság 70 százalékához. A
szocializálódó kubai gazdaságban igen nagy szerepet szántak az erkölcsi ösztönzésnek. Ennek
fő szószólója Ernesto Che Guevara volt, aki ugyan néhány év után elhagyta Kubát, de
szelleme továbbra is fontos szerepet játszott a Castro-rezsim kulturális és
gazdaságpolitikájában egyaránt. A kubai modell a kelet-európainál „forradalmibb” maradt
mindvégig; kevésbé lett technokratikus (a technokraták jelentős része elhagyta az országot),
és a modellfejlődésre rányomta bélyegét a gazdaság eredendő alulfejlettsége és az országot
körülvevő politikai feszültség, ill. az USA által vont blokád. Mindezek miatt a kubai gazdaság
teljesítményéről objektív értékelést adni igen nehéz.
A szocialista kísérletek sorában kell említeni egy másik latin-amerikai országot is. A
chilei szocialista epizód azonban – a kölcsönös szimpátia ellenére – eredetét, lefolyását és
végét tekintve is eltért a Kubaitól. Chile 1970 és 1973 között egy egészen sajátos,
demokratikus szocialista kísérlet színhelye volt. 1970-ben elnökké választották a szocialista
Salvador Allende-t, aki több pártból álló, ún. népfront-kormányt alakított. Ez a kormány
megpróbálkozott az állami tulajdon kiterjesztésével, az ország nyersanyagai fölötti nemzeti
kontroll megerősítésével és hathatós szociálpolitika bevezetésével is. A folyamatot az
Egyesült Államok által támogatott politikai destabilizáció ásta alá, majd zárta le az Augusto
Pinochet tábornok által vezetett katonai hatalomátvétel formájában.
Ázsia – Kína után – legfontosabb szocialista országa Vietnam volt. Vietnam
szocialista útra terelődése az imperializmussal szemben folytatott háborúk során érlelődött
meg. A függetlenségi mozgalom és a szovjet orientáció vezéralakja Ho Si Minh volt.
Vezetésével a vietnamiak harcot vívtak a franciák és az amerikaiak ellen, majd harcoltak –
Pol Pot népirtó rezsimje ellen – Kambodzsában, sőt az országba egyszer északról betörő kínai
csapatok ellen is. Értelemszerűen a vietnami szocializmus csak egyfajta
25
Hutton, Will (1950-) brit közgazdász, újságíró. Pályáját brókerként kezdi, majd a BBC közgazdasági tudósítója, később a
The Guardian rovatvezetője, majd főszerkesztője. Négy éven át volt a vasárnapi The Observer főszerkesztője. Jelenleg a
Work Foundation (Munka Alapítvány) elnöke. A thatcheri gazdaságpolitika egyik vezető kritikusaként ismert. Nagy
visszhangot váltott ki az 1995-ben megjelent, The State We’re In című könyve. Ebben a brit (tágabb értelemben angolszász)
gazdasági modellel szemben a német (tágabb értelemben: kontinentális európai) és a japán modell erényeit hangsúlyozta.
Később – az említett könyv sikerére építve – The World We’re In címmel adta ki a globalizált világgazdaságot elemző, az
európai és az amerikai fejlődést összehasonlító művét. Az Európai Bizottság felkérésére rapportőrként vett részt az ún.
lisszaboni stratégia félidős értékelésében. Hutton a London School of Economics kormányzóinak egyike.
45
hadikommunizmusként létezhetett, a paraszti társadalom és a militarizált politika
összeházasításával, a szovjet tábor folyamatos segítségnyújtására támaszkodva.
Decentralizálás, reformok
Az államszocialista rendszer reformjáról való gondolkodást gazdasági és politikai szempontok

egyaránt ösztönözték. Gazdasági tényezőnek számítanak mindazok a működési és minőségi
problémák, amelyek megmutatkoztak a tervteljesítés lehetetlenségében és a lakosság
ellátásának zavaraiban. A kérdés azonban politikai oldalról is felvetődött: mindazok, akik
szakítani kívántak a centralizált, helyenként erőszakos hatalomgyakorlással, tájékozódni
próbáltak egy demokratikusabb szocialista berendezkedés adekvát gazdasági modellje felé is.
A sztálini modelltől való eltávolodás lehetőségét felvetette az autonómabb szocialista
rendszerek léte; fontos tudni azonban, hogy ezzel megpróbálkoztak a szovjet érdekszférában,
sőt magában a Szovjetunióban is. A sztálini szovjet modell megreformálásának korai
kísérletei rendszerint a népgazdasági tervek tökéletesítését célozták, valamint a
voluntarizmussal való leszámolást. A hatvanas évek egyik jellemző iránya volt a matematika
és a számítástudomány új eredményeinek felhasználása a gazdaság működésének
tökéletesítésére (kevésbé politikus kifejezéssel: javítására).
Egyes gondolkodók – mint pl. a magyar Liska Tibor26, a lengyel Wlodzimierz Brus,
vagy a csehszlovák Ota Sik – nagyobb teret akartak nyitni a piaci mechanizmus számára, de a
társadalmi tulajdon fenntartása mellett. A későbbi reformelképzelések a terv és a piac
kombinálására irányultak (ez azt jelentette volna, hogy az állami tulajdon fennmarad, de a
jogok gyakorlása megoszlik az állam és a vállalatok között; a stratégiai jogok – úgymint
alapítás, profil, vezetők kinevezése – az államnál maradnak.) A reformerek számára a nagy
kihívást a minőség és az ellátási helyzet javítása jelentette; a modellváltást gyakran az
extenzívről az intenzív fejlődési pályára való áttérésként fogalmazták meg. (Ez a
fogalomhasználat a legmarkánsabban Jánossy Ferenc27 munkásságában jelent meg; ő volt az,
aki az 1960-as évek magyar gazdaságát kvázi-fejlettnek nevezte.)
A szovjet típusú tervgazdaság legjelentősebb reformkísérleteként tekint a nemzetközi
szakirodalom az 1968-ban Magyarországon bevezetett Új Gazdasági Mechanizmusra. Az
ÚGM jegyében megszüntették a kötelező tervmutatókat, s a tulajdonviszonyok érintetlenül
hagyásával bizonyos fokú decentralizáció történt. Az ötéves tervek készítése tovább folyt
ugyan, de a vállalatok irányában ennek inkább indikatív jelentősége volt. A központi akaratot
már nem annyira a tervek, mint a szabályozók (adók stb.) közvetítették. Akik a reform előtti
és a megreformált gazdaság közötti folytonosságot hangsúlyozták, rámutattak arra, hogy a
korábbi tervalku helyét a „szabályozóalku” vette át (magyarul: a piaci mechanizmus messze
26
Liska Tibor (1925-1994) közgazdász, író. Fiatalon a Nemzeti Parasztpárt tagja, népi kollégista, újságot is ír. Dolgozott a
Pénzügyminisztériumban, ahol 1956-ban a forradalmi bizottság tagja, amiért elbocsátották. 1963-ban megjelent Kritika és
koncepció c. cikke és -- 1988-ig szamizdatban terjesztett -- Ökonosztát (1964) c. tanulmánya ösztönző erővel hatott a hazai
reformgondolkodásra. Liska állandó egzisztenciális bizonytalanságban dolgozta ki "vállakozói szocializmus" nevű kísérleti
rendszerét. 1991-ben az elsők között kapott Széchenyi-díjat. Számos -- korábban betiltott -- műve az 1980-as évek végétől
jelenhetett csak meg.
27
Jánossy Ferenc (1914-1997) elméleti közgazdász. Eredetileg mérnöknek tanult, de mint közgazdász vált ismertté a
gazdasági fejlettség egzakt mérési módszereinek kidolgozásával és a háború utáni "gazdasági csodák" természetének
megvilágításával. 1953-tól az Országos Tervhivatalban dolgozott. Két igen jelentős, több nyelvre lefordított műve A
gazdasági fejlettség mérhetősége és új mérési módszere (1963), valamint A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási
periódusok (1966). Jánossy ezen munkái úttörő jelentőségűnek számítottak a háború utáni növekedési pályák elemzésében.
Munkássága a marxi tradícióból építkezett, de szembenállt a sztálinizmus elméletével és gyakorlatával is. Ez magyarázza
például, hogy Jánossy a 60-as évek közepétől jó barátságban volt Rudi Dutschke német filozófussal, az 1968-as diáklázadás
egyik vezérével, akinek közgazdasági nézeteit Jánossy művei nagyban befolyásolták. Utolsó jelentős könyve 1979-ben jelent
meg Az akkumulációs lavina megindulása címmel.
46
nem hatotta át annyira a gazdaság működését, mint amennyire a gazdaság formális működése
alapján ez feltételezhető lett volna).
A reformidőszakot a mezőgazdaságban a háztáji gazdálkodás elterjedése és általában
az intenzívebb gazdálkodásra való áttérés jellemezte. A gazdaságpolitikában – szakítva az
ipar erőltetett ütemű fejlesztésével – hangsúlyt kapott az infrastruktúra fejlesztése, és
jelentősen bővültek a nyugati relációjú külkereskedelmi kapcsolatok. Mivel pedig a Kádár-
rendszerben megváltozott gazdaság- és társadalompolitikai gyakorlat nyomán a lakosság
élelmiszerrel való ellátása magasabb színvonalon volt lehetséges, mint más régióbeli
országokban, ennek érzékeltetésére a nemzetközi szóhasználatban elterjedt a
gulyáskommunizmus kifejezés. Ez a pozitív megítélés csak fokozódott az 1968-as
mechanizmusreform után, amikor a nyugati importcikkek is nagyobb mértékben váltak
hozzáférhetővé a lakosság számára. Hozzá kell tenni: a magasabb fogyasztási nívó fontos
politikai legitimációs funkcióval is bírt, amennyiben az 1956-os felkelés tapasztalatai arra
késztették a kádári vezetést, hogy a lakosságot az ellátás és általában az életszínvonal
stabilitásával a lehetőségek szerint nyugalmi állapotban tartsák.
Bár 1972 után a politikai vezetés – részben moszkvai nyomásnak engedve, részben
gazdasági és társadalompolitikai megfontolásokból – korlátok közé szorította a reformot, az
ÚGM a tervgazdaság lehetséges reformjának világszerte ismert és elismert példájává vált. A
társadalompolitikai megfontolás elsősorban azt jelentette, hogy a reformok rendszerint a
jövedelmek differenciálódásával jártak, és életre hívták – vagy ahol már volt, ott
megerősítették – a kisvállalkozói réteget, amely pedig hosszabb távon önálló gazdasági és
politikai erővé formálódhatott volna. Ez sok kommunista vezető szemében nemkívánatos volt.
Az ellenreform fő elemeként kb. egytucatnyi nagyvállalatot kiemeltek a kibontakozó
piaci mechanizmusból; pozíciójukat, növekedésüket, kiváltságaikat újabb garanciákkal látták
el. A vállalkozókat, és olykor pártjukat fogó politikusokat is adminisztratív eljárások
(zaklatás, egzisztenciális fenyegetés stb.) céltáblájává tették. Az államszocialista (marxista-
leninista) ideológiai üzem pedig folyton-folyvást gyártotta a megfelelő olvasmányokat arról,
hogy a szocialista gazdaság megfelelő formája a nagyvállalat.
Összességében tehát elmondható: az államszocialista rendszer korlátozott
reformképességgel rendelkezett. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy sokáig – nagyjából az
1980-as évek közepéig – a legtöbb kritikai elemzés a rendszer reformok útján való
megjavításának lehetőségeit kutatta, és a rendszert politikai alapon ellenzők is ennek
realitásával számoltak.
Összefoglalás:
Az államszocialista rendszer a kapitalista világrendszer félperifériáján alakult ki, az 1917-es

orosz forradalom nyomán. A szovjet típusú tervgazdaság nagymértékben magán viselte a
hadigazdaság vonásait. A gazdaság államosítása és központosított irányítása eleinte gyors
szerkezetváltást és iparosodást eredményezett, de súlyos társadalmi költségekkel és politikai
torzulásokkal megterhelve. A szovjet befolyási övezet kialakulása és autonóm szocialista
törekvések együttes következményeként további államszocialista rendszerek jöttek létre 1945
után Európában és más földrészeken. Az orosztól eltérő feltételek miatt mind Jugoszláviában,
mind Kínában egy kevésbé centralizált gazdasági modell jött létre az államszocializmus
keretei között. Több más országban is megmutatkozott az a szándék, hogy a rendszert helyi
sajátosságokra építve alakítsák ki, vagy azokat tekintetbe véve megreformálják. Az „ortodox”
és megreformált modellek gazdasági teljesítmény szempontjából nagy változatosságot
mutattak. Az 1968-as magyar reform a gazdasági mechanizmus érdemi átalakítását jelentette,
folytatása azonban politikai akadályokba ütközött.
47
1. Milyen történelmi előzmények után jött létre a Szovjetunió?

2. Milyen viták zajlottak Oroszországban, ill a Szovjetunióban az 1920-as években?
3. Mi jellemezte a szocialista vállalat irányítását?
4. Mitől lehetett vonzó egy időben a szovjet típusú gazdaság?
5. Miért jellemezte Kornai János hiánygazdaságként a szocialista rendszert?
6. Melyek voltak a jugoszláv szocializmus sajátosságai (a szovjethez képest)?
7. Hol és milyen szocialista modellek alakultak ki Ázsiában?
8. Mi volt a hasonlóság és különbség a kubai és a chilei szocializmus között?
9. Melyek voltak az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus fő újításai Magyarországon?
10. Mikortól és hogyan fékeződött le a gazdasági reform Magyarországon?
Kornai János: A hiány, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980

Kornai János: A szocialista rendszer, Budapest: HVG Rt., 1993
Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok,
Budapest: L’Harmattan—Eszmélet Alapítvány, 2007
Liska Tibor: Kritika és koncepció. Közgazdasági Szemle 9. szám, 1963 szeptember
Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt, vagy valami más? Politikai írások, Budapest: A szerző
kiadása, 2002
Soós Károly Attila: Terv, kampány, pénz, Bp., KJK—Kossuth Könyvkiadó, 1986
48
I.6. Globális kapitalizmus
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: tagolt világrendszer a huszadik században; a
neoliberalizmus kialakulása és fő tételei; a neokonzervatív politika; a globalizációt
előmozdítő főbb változások; a globalizációval összefüggő túlzó elképzelések; a
nemzetgazdaságok versenyének folytatódása.
---
Tagolt világrendszer és transznacionalizálódás
A 20. századi rendszerelemzésre rányomta bélyegét a világ akkori tagoltsága, amely politikai,
gazdasági és társadalmi tényezők együttes hatásaként alakult ki. Magától értetődően
különbséget lehetett tenni a fejlett, gyarmattartó országok és távoli gyarmataik között – ez
utóbbiakat felszabadulásuk után (tehát kb. az 1950-es évektől) fejlődő országoknak nevezték.
Egy harmadik tömböt alkotott a Szovjetunió, illetőleg a hasonló rendszerben működő
országok. Eredendően a fejlett piacgazdaságokat és a szovjet tömböt együttesen tekintették
iparosodott országoknak, és ezekhez képest mért strukturális elmaradottság jelölte ki, hogy ki
került a fejlődők csoportjába.
A hatvanas-hetvenes évek rendszerelemző kutatásait követve Szentes Tamás28 az itt
látható táblázatban összefoglalt ismérvekkel jellemzi a három nagy országcsoport gazdasági
modelljeit.
2. sz. táblázat: Három nagy országcsoport összehasonlítása
Fejlett piacgazdaságok Államszocialista Fejlődő országok

rendszerek
Világgazdasági Nyitottság, szerves Elzárkózás, blokkszerű Részleges (enklávészerű)
pozíció bekapcsolódás elszigetelődés integráció
Centrumhoz tartozás; vezető Ellenséges, konfrontációs Perifériás, alárendelt helyzet;
szerep a dinamikus politika függőség, sebezhetőség
ágazatokban A Nyugat irányában periféria, a Aszimmetrikus
Szimmetrikus interdependencia Dél irányában centrum jellegű interdependencia; hátrányos
más fejlett országokkal; kereskedelem szakosodás, eladósodási
dominancia a fejlődők fölött hajlam
Belső gazdasági Magas fokú integráltság Adminisztratív irányítás Dezintegrált gazdaság, területi
viszonyok Kifejlett tőkés piacgazdaság Extenzív gazdaságfejlesztés, dualizmus
intézményei; folyamatosan mennyiségi szemlélet Fejletlen nemzeti piacok
megújuló szerkezet Alacsony hatékonyság Korlátozott belső felhalmozás;
Koncentráció és ellensúlyozó Központi jövedelem-elosztás; tőkehiány
erők anyagi ösztönzők hiánya Demográfiai problémák
Erős monopolizáció,
28
Szentes Tamás (1933-) közgazdász, a világgazdaságtan egyik úttörője, a tudományterület nemzetközi jelentőségű
rendszerezője. Az MKKE mellett oktat a tanzániai Dar es Salam-i Egyetemen, és a világ számos egyetemén tart előadásokat
a hatvanas és hetvenes években. Az 1980-as évek második felében az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének
főigazgató-helyettese. 1992-től akadémikus, 1997-től a Világgazdaságtan tanszék vezetője a Budapesti
Közgazdaságtudományi Egyetemen. Legjelentősebb művei: Elmaradottság és fejlesztés. Az elmaradottság leküzdésének
kérdései Afrikában (1972), Polgári és újbaloldali elméletek a világgazdaságról (1980), A világgazdaságtan elméleti és
módszertani alapjai (1995).
49
ellensúlyozó erők hiánya
Gazdaságon Pluralista demokrácia, fejlett Monolitikus pártállami Dezintegrált társadalom, a
kívüli politikai kultúra rendszer, állami ideológia nemzetté válás
Szociális intézményrendszer, Paternalista államhatalom befejezetlensége
viszonyok jóléti állam (kiterjedt gondoskodás és Valódi pluralizmus hiánya
(politika, Emberi jogok tisztelete ellenőrzés) (egypártrendszer)
társadalom, Civil szféra autonómiája Minden alrendszerre kiterjedő Tömeges szegénység,
kultúra) Fogyasztói társadalom etatizmus alultápláltság, jogfosztottság,
Emberi jogok korlátozása kiszolgáltatottság
Korlátozott személyes Szűk elit luxusa
fogyasztás
Forrás: Szentes Tamás: Világgazdaságtan. Elméleti és módszertani alapok, Bp., Aula Kiadó,
2005, 588-602.o.
A fejlett piacgazdaságok nemcsak megkülönböztethetőek voltak, de meg is különböztették

magukat és különféle szervezetekbe tömörültek. Ők alkották az OECD-t, és ebből a
csoportból kerültek ki az Európai Közösség és az EFTA tagjai. Ők játszották a vezető szerepet
a multilaterális gazdasági szervezetekben (döntő többségben voltak az igazgatótanácsok
szintjén és tőlük kerültek ki a felső szintű menedzserek). Az államszocialista országcsoport és
a fejlődők csoportjának fejlettebbjei közepes jövedelműként voltak elkönyvelve.
A nyugati tőkés országok és a keleti szocialisták, vagy talán még pontosabban az
Egyesült Államok és a Szovjetunió versenyt folytattak a harmadik világban politikai
befolyásuk kiterjesztéséért. Ennek eszköze volt egy idő után a segélyezés is. Akik egyik vagy
másik szuperhatalomhoz közeledtek a harmadik világban, tőkés vagy szocialista
orientációjúnak voltak tekintve, főleg akkor, ha nemcsak politikai szövetségről volt szó,
hanem az intézményrendszer megfelelő irányú fejlődéséről is. Akár tőkés, akár szocialista
volt az orientáció, minden esetben erőteljesen keveredtek az ilyen intézmények a társadalom
és gazdaság tradicionális vonásaival.
A huszadik század derekán kialakult tagolt világrendszer felbomlását olyan változások
okozták, amelyeket többnyire a globalizáció folyamatához sorolnak, szűkebb értelemben
azonban a transznacionalizáció folyamataként jellemezhetők. Ez egyszerűen a nemzeti
határokat átszelő gazdasági és társadalmi kapcsolatok megerősödését, felértékelődését jelenti.
Ennek legfontosabb mozzanatai az 1980-as években ezek voltak:
 transznacionális társaságok számának, gazdasági erejének növekedése az 1960-as
évektől kezdve;
 energiaválságok, ill. más globális problémák érzékelése az 1970-es években;
 nemzetközi hitelkapcsolatok és eladósodás felgyorsulása az 1970-es években és
globális adósságválság kialakulása az 1980-as években.
Ezek az új jelenségek meggyökereztették a társadalmakban a kölcsönös egymásra utaltság
érzetét, és igényt támasztottak a magasabb szintű, szorosabb nemzetközi együttműködés iránt.
Kérdés volt azonban, hogy amennyiben ez a nagyobb fokú egységesülés megvalósul, akkor az
milyen elven, milyen formában történik majd meg. A gyakorlati átalakulást az határozta meg,
hogy a folyamat vezérlését az angolszász országokban hatalomra jutott neokonzervatív
politikai erők gyakorolták.
Neoliberalizmus és neokonzervativizmus
Az ötvenes-hatvanas években a vegyes gazdaság mögött széles körű konszenzus látszott, a

hetvenes évek végétől ez már kevésbé volt így. Elsősorban az angolszász országokban vált
uralkodóvá az az irányzat, amely a kapitalizmus New Deal előtti, „tiszta” formájához való
visszatérést hirdette. Ez volt a neokonzervativizmus, amely a kulturális konzervativizmus
50
gazdasági neoliberalizmussal párosította. A neokonzervativizmust a politikában Ronald
Reagan29 és Margaret Thatcher30 fémjelezte leginkább.
A neokonzervativizmus gazdaságpolitikai programja a neoliberalizmus, amely a
hetvenes évek világgazdasági válságának köszönhette felvirágzását. Képviselői úgy látták,
hogy a válság oka éppen az, amivel korábban a sikereket elérték: az állam beavatkozása,
foglalkoztatás-orientált és adóztató politikája. Milton Friedman31, a monetarista iskola atyja
azt hirdette, hogy az államnak nem is feladata a munkanélküliség megszüntetése, inkább
hagyni kell, hogy kialakuljon annak "természetes rátája". Arthur Laffer, a kínálati
gazdaságtan teoretikusa azt igyekezett bizonyítani, hogy a gazdaság "túladóztatása" fogja
vissza a gazdasági aktivitást; emiatt mindenképpen érdemes csökkenteni az adókulcsokat, ami
esetleg – az ettől várható élénkülés miatt – akár az adóbevétel növekedését is eredményezheti.
A neoliberalizmus különböző irányzatai az államban elsősorban elnyomó, pazarló,
bürokratikus szervezetet látnak, amely korlátja a szabadságnak és a hatékonyságnak. A
vegyes gazdasággal, illetve a jóléti állammal szemben előnyben részesítik – esetenként
idealizálják is – a kapitalizmus korábbi formáit, azok egyfajta reneszánszát igyekeznek
előmozdítani. A neokonzervatív—neoliberális korszakváltás az érintett országokban jelentős
modellformáló hatást gyakorolt. Most is vegyes gazdaságról beszélhetünk ugyan, de az állam
szerepe jelentősen csökkent (pl. a tulajdonlás terén, bár nem az újraelosztásban), és a
társadalmi egyenlőtlenségek észrevehetően megnőttek a 20. század utolsó két évtizedében.
A két angolszász ország közül a politikai fordulat Angliában hamarabb nyitotta meg az
utat az intézményi változások előtt. Közgazdasági értelemben a thatcheri politika velejét a
monetarizmus jelentette. A pénzmennyiség szigorú szabályozására épülő gazdaságpolitika
azonban egyértelműen kudarcot vallott. A monetarista tanok doktríner alkalmazása
következtében a nyolcvanas évek közepére drámai méreteket öltött a munkanélküliség: elérte,
sőt időnként meg is haladta a 3,5 millió fős szintet. A gazdaság mélyrepülése az 1979-82-es
időszakban az állam számára bevételkiesést jelentett, miközben Thatcher – a monetarista
29
Reagan, Ronald Wilson (1911-2004) amerikai színész, republikánus párti politikus, 1981-1989 között az USA elnöke.
Sportkommentátorként, majd filmszínészként dolgozott. 1954-62 között a General Electric Company televíziós műsorainak
házigazdája. 1967-1975 között Kalifornia állam kormányzója. Nevéhez fűződik a hidegháború és a fegyverkezési hajsza
újabb fordulója, majd a szovjet-amerikai kibékülés. Gazdaságpolitikájában az egyre kiterjedtebb állami szerepvállalás
visszaszorítását hirdette. Csökkentette a jövedelemadó-kulcsokat és visszanyeste az állami szociálpolitikát. Nevéhez fűződik
a dereguláció kibontakoztatása is. Gazdaságpolitikáját (“Reaganomics”) már első elnökválasztási kampányában is sokan
bírálták inkonzisztenciája (lényegében a monetarizmusból és a kínálati gazdaságtanból származó intézkedések
összeférhetetlensége) miatt. Első elnöki periódusa alatt – a korai aggályokat igazolva – magasra szökött a költségvetési hiány,
emiatt második ciklusát az egyensúlyteremtést célzó törekvések jellemezték.
30
Thatcher, Margaret Hilda (1925-) brit konzervatív politikus, 1979-90 között miniszterelnök. Vegyésznek tanult; először
1959-ben választották parlamenti képviselővé. Harold Macmillan kormányában társadalombiztosítás államtitkár, Edward
Heath kabinetjében pedig oktatási miniszter lett. Ő szüntette meg az ingyenes iskolatejet. Első kormányzati ciklusában
Thatcher pénzügyi liberalizációt hajtott végre, a hetvenes években magasra szökött infláció ellen szigorú monetáris politikát
vetett be. A gazdasági teljesítmény visszaesett, a munkanélküliség nőtt. Csökkentek viszont a jövedelemadó-kulcsok.
Második ciklusában vált tömegessé a privatizáció, és erre az időszakra esett a legjelentősebb belpolitikai konfliktus, a nagy
bányászsztrájk is (1984-85). Harmadszori megválasztása után Thatcher – az egységes piacot támogatva, de a további
mélyítést ellenezve – ellentmondásos vitába keveredett az Európai Közösséggel, otthon pedig tömeges elégedetlenségi
hullámmal találta magát szembe a helyhatóságok által kivetett fejadó (hivatalos nevén community charge) bevezetése
nyomán. Végül is ez a két konfliktus gyengítette meg pozícióját, és vezetett el a bukásához.
31
Friedman, Milton (1912-2006) Nobel-díjas amerikai közgazdász, a Chicagói Egyetem tanára, később a Hoover Intézet
munkatársa. Pályája kezdetétől fogva az infláció kezelésének kérdéseivel foglalkozott. 1951-ben szervezett a Chicagói
Egyetemen monetáris kérdésekkel foglalkozó műhelyt. Nagyhatású művet írt „Az Egyesült Államok monetáris történelme”
címmel (társszerző: Anna Schwartz). Nevéhez fűződik a Keynes által elméletileg megsemmisített klasszikus közgazdaságtan
visszahelyezése a közgazdasági gondolkodás fő áramába. Rehabilitálta a piacmegtisztulás, a mennyiségi pénzelmélet és a
tökéletesen önszabályozó piac doktrínáit. Libertariánus nézeteit tükrözi, hogy harcolt minden kormányzati intézmény ellen, a
társadalombiztosítástól az állami börtönökön keresztül a köztisztasági hivatalig bezárólag. A gazdaságpolitika lényegében
egyetlen feladata a pénzmennyiség egyenletes, szigorúan kézben tartott növelése. Elméleti rendszerét monetarizmusnak
nevezik, valójában azonban visszatér a passzív pénz koncepciójához (Say dogma). Tanácsadóként Nixon és Reagan elnökök
mellett dolgozott, tanítványai (a chicagói fiúk) pedig a chilei Pinochet elnök munkáját segítették.
51
tanok jegyében – mániákusan ragaszkodott a kiegyensúlyozott költségvetéshez is. Ennek
következményeként az állami költségvetésből egymás után dobták ki a konzervatívok által
diszpreferált tételeket (a regionális fejlesztés, vasúti modernizáció stb.). Abban, hogy az adott
feltételek mellett a szigorú költségvetési politika fenntartható legyen, valójában az újonnan
megindult északi-tengeri olaj-kitermelés, és az ebből származó állami bevételek segítettek.
Thatcher pénzügyi rendszerrel kapcsolatos politikájának legfontosabb mozzanata az
1983-ban kezdeményezett, és 1986-ban bevezetett „Big Bang”, vagyis a londoni
részvénytőzsde deregulációja volt. Ennek egyik fő célja az lett volna, hogy erősítse London
nemzetközi szerepét. A deregulációt egybekötötték a kapacitások jelentős bővítésével és a
számítógépesítéssel. A londoni City kiterjesztését szolgálta a főváros keleti felében található
Docklands fejlesztése Thatcher harmadik ciklusában. A hatalmas irodaépületek felépítése
egyúttal – az építőipari és egyéb megrendeléseken keresztül – keresleti oldali ösztönzést adott
az európai kontinensnél mindaddig lassabban növekvő brit gazdaságnak. A thatcherista
gazdaságpolitika polarizáló hatását érzékelteti, hogy miközben nőtt azoknak a családoknak az
aránya, ahol mindkét felnőtt dolgozott, egyidejűleg nőtt azoknak a családoknak az aránya is,
ahol egyetlen főállású kereső sem volt. Mivel az ipar leépülése elsősorban az északi
körzetekben okozott súlyos és helyrehozhatatlan problémákat, tovább mélyült a
szigetországon belüli Észak-Dél ellentét.
Az Egyesült Államokban Reagan sorsfordító kormányzásának legfontosabb eleme a
gazdasági szabályozás mértékének csökkentése (dereguláció), valamint a költségvetés
bevételi és kiadási szerkezetének átrendezése volt. Ezen a téren kiemelkedő jelentőséggel bírt
az 1981-es adóreform, amely - a kínálati gazdaságtan jegyében - három év alatt az adókulcsok
23 százalékos csökkentését tűzte ki, a legmagasabb jövedelmi csoport adókulcsát pedig 70-ről
50 százalékra csökkentette. A lassan növekvő átlagok mögötti jövedelemkülönbségek a 70-es
évek végétől mutattak növekvő tendenciát. Az újraelosztó jóléti állam által megtámogatott,
igen széles középosztály fogyasztási normáitól mindvégig messze elmaradt a társadalom
legszegényebb 10-15 százaléka. Ez az arány a 80-as években folyamatos növekedést mutatott,
és a középosztály egyre számottevőbb része tapasztalta fogyasztási szintjének lassú
hanyatlását.
A Reagan-recesszió – amely eltartott egészen 1982 harmadik harmadáig – nem
egyszerűen gazdasági, hanem egyúttal társadalmi szerkezetváltozást is jelentett. Az 1980-ban
kezdődött recesszió után három év alatt 12 százalékkal csökkent a fizikai (kékgalléros)
munkakörben alkalmazottak száma, miközben 9 százalékkal nőtt az amerikai gazdaságban
menedzserként és adminisztrátorként dolgozók száma.
Reagan kiadáscsökkentő lépései jelentősen megrövidítették a szociálpolitika
költségvetését. Számottevően csökkent a családi pótlékra fordított összeg, az iskolai
étkeztetés állami támogatása, valamint a szegényeket támogató lakbér-kiegészítés és
élelmiszerjegy-juttatás. Teljes egészében megszüntették azt a 3,8 milliárd dolláros keretet,
amellyel a szövetségi költségvetés támogatta a tagállamok közmunka-programjait.
Ugyanakkor Reagan hatalmas növekedést irányzott elő a katonai kiadásokban, és
összességében a költségvetési hiány ez idő alatt nem csökkent, hanem sokszorosára nőtt.
A neoliberális globalizációt előmozdító tényezők
A neokonzervatív fordulat egyrészt mintát adott más országok, térségek számára, másrészt –
hiszen politikai értelemben is a legerősebb országokról volt szó – az USA és Anglia aktívan is
fellépett a világgazdaság átalakítása érdekében. Az új irányzat hatása leginkább az angolszász
országokon mutatkozott meg, közöttük is Új-Zélandot szokás mintaországnak (egyes
területeken egyfajta kísérleti laboratóriumnak) tekinteni. Hatott a neokonzervativizmus a
kontinentális Európára, ahol fokozatos liberalizáció és dereguláció, illetőleg eseti privatizáció
52
volt megfigyelhető. Japán, Dél-Korea és más kelet-ázsiai országok már az 1990-es években, a
globalizáció jegyében nyitottak a neokonzervatív szellemiség felé, noha az ázsiai rendszerek
amerikanizálásáról szóló hírek a huszadik század utolsó éveiben túl korainak bizonyultak.
Erőteljesebb mintakövetésre szolgáltatott példát az átalakuló poszt-szocialista országok
csoportja, ez azonban mind a kivitelezés módja, mind pedig az eredmények tekintetében
vegyesnek mondható.
A kelet-európai rendszerváltó folyamat – amely részben maga is a globális politikai
játszmák eredménye volt – nagy lendületet adott a világgazdaság egységesülésének, emiatt az
ún. globalizáció egyik döntő mozzanatának tekintik sokan. Döntő mozzanat ez annyiban,
hogy a Szovjetunió összeomlásával megszűnt a nyugati kapitalizmus ellenpólusát képező
gazdasági modell és hatalmi struktúra. A globalizáció azonban ennél többről szól: a tőkés
vállalatok működési módjának megváltozásáról, a világot behálózó kereskedelmi és pénzügyi
kapcsolatok sokirányú kibővüléséről, a transznacionális társaságok dominanciájának
kialakulásáról, a nemzetgazdasági elhatárolódás gyengüléséről, a nemzetállamok gazdasági
szerepének leértékelődéséről. Ezeknek egy részét világítjuk meg az alábbiakban.
A vállalati szervezet szintjén a poszt-fordista tendenciák jelentek meg a globalizációs
korszakváltás legfontosabb ösztönző és egyben kísérő tényezőiként. Ez azt jelentette, hogy a
korábbi merev, hierarchikus szervezeti formák átadták a helyüket a rugalmasabb, a gyakori
piaci változásokhoz könnyebben igazodó formáknak. Ezzel együtt és egyidőben mindenütt
visszaesett a munkaerő szervezettsége; meggyengültek a munkavállalói érdekképviseletek. A
világpiacokra való nyitottság, a fokozott exportorientáció következtében a bérek alakításánál
gyengültek a makrokeresleti szempontok és előtérbe került a nemzetközi versenyképesség és
az árstabilitás mint a bérek színvonalát elsődlegesen meghatározó tényezők.
A munkaszervezet mellett forradalminak számító változások zajlottak le a
világrendszer pénzügyi szektorában is. A globális kapitalizmus pénzügyi mechanizmusának
meghatározó tényezői az alábbiak lettek:
 -fúziók és felvásárlások;
 -financializálódás; az értékpapírosodás térnyerése a hitelkapcsolatokkal szemben;
 -pénzügyi tanácsadó és hitelminősítő szervezetek jelentőségének megnövekedése;
 -jegybanki függetlenség;
 -nemzeti nyugdíjrendszerek felbomlása, privát szereplők térnyerése.
A munkaszervezet változásaival és a pénzügyi forradalommal egyaránt összefügg egy
harmadik modellformáló trend, ez pedig az információs forradalom kibontakozása. Ennek
jelentőségét az 1990-es években oly nagyra becsülték sokan, hogy „új gazdaságról” kezdtek
beszélni, amely a korábbitól – lényegében az ipari kapitalizmustól – eltérő viszonyokat
teremt. A doktrína képviselői feltételezték, hogy a kialakulóban lévő új társadalomban egyre
inkább a „tudástőke” válik az üzleti siker és az érvényesülés forrásává (szemben a materiális
tőkével). Az információs gazdaság („új gazdaság”) és társadalom egyes értelmezések szerint a
kapitalizmus ellentmondásainak meghaladásához vezetett volna.
Az új információs technológia valóban átformálta a gazdaság szervezeti rendjét és az
emberek hétköznapi életét. Megváltoztak a bevásárlási szokások, az utazási szokások, a
művelődés tartalma és formái és sok minden más. Mindez a gazdaság intézményi világában is
éreztette a hatását. A hagyományos (nemzeti) légitársaságok mellett megjelentek a diszkont
(„fapados”) társaságok; előbbiek közül néhányat fel is számoltak. Az olvasás internetre
terelődésével szerkezeti változáson ment át a nyomtatott sajtó is. A műholdas közvetítés
elmélyítette a kulturális termékek világpiacát, és vele együtt létrehozta a „globális
demonstrációs hatást”. A tőkés centrum kulturális mintái mindenütt láthatóvá váltak,
ugyanakkor a félperiféria, a feltörekvő gazdaságok az üzleti próbálkozások nyomában
létrehozták kulturális szigeteiket a centrumrégiókban is (ezáltal üzleti kultúrájuk is megjelent
és hatást gyakorolt a „fejlettek” társadalmára).
53
Alex MacGillivray szerint a 20. század végén a világrendszer negyedik nagy
„összehúzódása” zajlott le. Az első a világ spanyol-portugál felosztása volt a 15. század
végén; a második a brit középidő bevezetése a 19. század végén, a harmadik a szputnyik
megjelenése az ötvenes években, a negyedik pedig a globális beszállító láncok kialakulása. A
globalizáció valóban drámai számokban fejezhető ki. A világ tőkepiacainak háromnegyede
nemzetközi. A világ 150 legnagyobb gazdaságának több mint fele transznacionális társaság. A
nemzetközi kereskedelem fele a földrészek között zajlik. A számítógéphez ülni tudó
korosztályhoz tartozók egyötöde használja az internetet. A világon tízből egy ember migráns,
rabszolga, nemzetközi utazó vagy külföldi vállalatnál dolgozik.
A globalizációról szóló értekezések elburjánzása ellenére a tudomány máig adós a
fogalom egzakt meghatározásával. Maga a fogalom az 1990-es évek elejétől terjedt el a
közgazdasági, a társadalomtudományi és a politikai szóhasználatban. Használói körében nincs
konszenzus arról, hogy a globalizáció a jelen sajátossága, az emberiség régi törekvése, avagy
a jövő zenéje. Atekintetben is megoszlanak a vélemények, hogy a folyamat fő hajtóereje a
média, a tudományos-technikai korszakváltás, vagy pedig a pénzügyi liberalizáció. Egyesek
(pl. Thomas Friedman) szerint a globalizáció a világgazdasági esélykiegyenlítődés
szinonimája, mások (pl. Artner Annamária) szerint viszont a világkapitalizmus centrifugális
(differenciáló és elnyomó) hatásainak felerősítője.
A globalizmus ellen ható tényezők
A 2001-es év fordulatot hozott a nemzetközi politikában, a gazdasági konjunktúrában, és vele

együtt a globális kapitalizmus intézményi fejlődésében. A 2001-gyel kezdődő gazdasági
recesszió és a vele összefüggő pénz- és tőkepiaci folyamatok lehűtötték azokat a – részben
utópisztikus – várakozásokat, amelyek a visszaesés nélküli növekedéshez fűződtek.
Egyidejűleg a 2001. szeptemberi, az amerikai lakosság ellen elkövetett terrorcselekmények
olyan reakciókat váltottak ki a társadalmakból és államokból, amelyek sok tekintetben a
bezárkózás, a nemzeti határok megerősítése, bizonyos globalizációs folyamatok
visszafordítása felé mutattak.
Az új biztonsági kihívásra adott válaszok a nemzeti ellenőrzés kereteinek
megerősítésével jártak. Az Egyesült Államok – részben az ott bekövetkezett
kormányváltásnak is köszönhetően – kevésbé lépett fel a világgazdaság porondján is a
szabadkereskedelmi törekvések élharcosaként. A globális pénzügyi intézmények, amelyek
korábban a globalizáció motorjaiként funkcionáltak, erejüket vesztették.
Ezen időszak elemzése természetszerűleg a kortárs szakirodalom vizsgálatainak és
vitáinak tárgya, és valamiféle összegzéshez csak később juthatunk el. Már most látható
azonban, hogy sokan korábbi álláspontjuk beigazolódását látták a harmadik évezred
kezdetének történéseiben. Elsősorban azokról van szó, akik már korábban is kétkedve
szemlélték a transznacionalizálódás folyamatát, illetőleg az azt övező elméleteket,
elgondolásokat.
Alex MacGillivray például úgy véli, hogy a globalizáció eleve csak (legfeljebb)
félglobalizáció lehet. Úgy véli: a logisztikai, kereskedelmi és környezeti korlátok igen
szigorúak. A globális felmelegedéstől a fogyasztói telítődésig és a nemzetközi megértési
korlátokig számos tényező van, amely miatt a nemzetközi viszonyok mindig is messze el
fognak maradni egy „teljesen globalizált” állapottól. Sokszor maguk a nagy cégek is –
amelyek egyébként a globalizáció zászlóshajói – igyekeznek megerősíteni hazai, törzsvásárlói
körüket. A turistáknak néha van okuk az ismertebb és biztosabb célpontokat választani; a
helyi kultúrák időnként reneszánszukat élik. A migráns dolgozók hazatérnek, másokat pedig a
korlátozások akadályozhatnak abban, hogy kivándoroljanak. A helyi élelmiszertermelők
eredményesen küzdhetnek a nagy cégek globális beszerző stratégiájával szemben.
54
Egy másik kritikus szerző, James Fulcher szerint a „globális kapitalizmus” kialakulása
számos megalapozatlan feltételezést hívott életre. „Az első mítosz az, hogy a globális
kapitalizmus újdonság, pedig mély történelmi gyökerekkel rendelkezik. A második mítosz az,
hogy a tőke globális körforgást végez, pedig a valóságban a legtöbb tőkemozgás a gazdag
országok kis csoportján belül zajlik. A harmadik mítosz az, hogy ma a kapitalizmus
globálisan, és nem nemzeti szinten szerveződik. Valójában a nemzetközi különbségek
ugyanolyan jelentősek, mint korábban, a nemzetállamok pedig kulcsszerepet játszanak a
transznacionális társaságok tevékenységében. A negyedik mítosz pedig az, hogy a globális
kapitalizmus integrálja a világot. A valóság az, hogy minél globálisabbá válik a kapitalizmus,
annál megosztottabbá válik a világ a gazdagság nemzetközi egyenlőtlenségei miatt.”
A globalizáció neoliberális ideológusai szerint az új gazdaság nemzetek fölöttivé válik,
főként azért, mert már a meghatározó vállalatai is multinacionálisak. Ezek az elgondolások
azonban mindenképpen túlzónak tekinthetők. A „multikat” helyesebb transznacionális
társaságoknak nevezni, ami jobban érzékelteti, hogy nemzeti jellegük a nemzetközi vagy akár
globalizált működés mellett is megmarad. A nemzeti jelleg
 -része marad a vállalatok és termékek profilírozásának;
 -a külföldön terjeszkedő cégek maguk után vonják bankjaikat és más kiszolgáló
intézményeiket; és nem utolsó sorban
 -a TNCk igénylik és általában élvezik is nemzeti kormányaik sokrétű támogatását.
A „nemzetek felemelkedése és hanyatlása” tehát a globális kapitalizmus korában is a
világgazdasági dinamika fontos jellemzője marad. A gyorsabb növekedést elérő,
versenyképesebb nemzetgazdaságok pedig – ilyennek tűnik fel a legtöbb értékelés szerint
Dél-Korea, Chile, Írország vagy Finnország – követendő mintaként állnak a többiek előtt.
Igaz, ezek körében a sikernek általában valamilyen árnyoldala is van (a felsoroltak közül talán
csak Finnország a kivétel), és az egyszerű mintakövetés korlátait fontos feltérképezni a
sikertörténetek külső feltételrendszerének vizsgálata útján is.
Reálisan követhető minta leginkább csak hozzánk térben, időben, fejlettségi szintben
közel álló esetekből meríthető, amennyiben vannak ilyenek. Sok esetben nem is a követhető
minta igénye ösztönzi a kortárs gazdasági modellek tanulmányozását, hanem az, hogy egyes
országok fejlődési szakaszai, kiugró teljesítményei megváltoztathatják a világgazdaság
egészének dinamikáját, a közelebbi és távolabbi országok fejlődésének külső feltételeit.
Ilyenre példa a 21. század elején mindenekelőtt India és Kína; utóbbi pedig – mivel politikai
és egyéb vonásait tekintve továbbra is államszocialista országról van szó – visszavisz
bennünket a társadalmi rendszerek és a gazdasági hatékonyság összefüggéseinek
vizsgálatához (e kötet II. részében).
Ha gazdasági és társadalmi rendszerekről esik szó, gondolkodásunk könnyen válhat
politikai, kulturális és ideológiai elfogultságok foglyává. Fulcher fenti gondolatmenete
óvatosságra int, éberségre ösztönöz a mítoszokkal szemben, és segíthet megérteni annak
fontosságát, hogy az egyes modellek iránti várakozásainkat, amelyeket az elméletből
származtattunk, ütköztessük a valóságos tapasztalatokkal. Egyidejűleg segíthet kiszabadítani
az alternatíva nélküliség érzetéből is. Akár rendszerekről, akár modellekről beszélünk; mindig
számolni kell az intézményfejlődés, a mintakövetés, a reform lehetőségével, és fenn kell
tartani a gazdasági folyamatok társadalmi ellenőrzésének igényét.
Összefoglalás:
A legutóbbi néhány évtized nagy változásai intenzívebbé tették a nemzetközi érintkezést, és

szorosabbra szőtték a világgazdaság távoli régiói közötti szálakat; ennek következtében egyre
inkább „globális kapitalizmusként” elemezzük a mai rendszert. A huszadik század ötvenes—
55
hatvanas éveire jellemző tagoltság megszűnt; az államszocialista országokban végbement a
tőkés átalakulás, az egykori „harmadik világ” pedig differenciált képet mutat. A globalizáción
sokat lendített a kommunikációs és információs technika forradalma. Tartalmi szempontból a
neoliberális globalizáció az angolszász neokonzervativizmus gazdasági programját vetíti a
világrendszer egészébe. A globalizáció nem számolja fel – sőt a legtöbb elemzés szerint
erősíti – a világrendszer aszimmetrikus jellegét, s így intézményi homogenizációval sem jár.
Az 1990-es évek nagy pénzügyi válságai részben következményei, részben táplálói voltak a
globalizációs folyamatnak. A neoliberális globalizációt számos – részben automatikus,
részben tudatosan szervezett – tényező fékezi, illetve próbálja meg visszafordítani.
1. Milyen nagy egységekre tagolódott a világrendszer a huszadik században?

2. Mely tényezők vezettek a tagolt világrendszer átalakulásához az 1970-es évektől?
3. Milyen szerepet játszott a Szovjetunió összeomlása a globális kapitalizmus kialakulásában?
4. Mely „négy mítoszról” beszél Fulcher a globális kapitalizmussal összefüggésben?
5. Mit jelent a neoliberalizmus? Kiket tekintünk legfontosabb képviselőinek a közgazdasági
elméletben?
6. Mit jelent a neokonzervativizmus? Kiket tekintünk legfontosabb képviselőinek a
gazdaságpolitikában?
7. Hogyan fejti ki hatását az információs és kommunikációs forradalom?
8. Hogyan hatott 2001. szeptemberének Amerika elleni terrorakciója a neoliberális
globalizációra?
9. Milyen intézmények megjelenése, ill. felerősödése jelzi a globalizáció előrehaladását a
pénzügyi rendszerben?
10. Eltűnik-e a gazdaságok nemzeti jellege a globális kapitalizmusban?
Andor László: A thatcherizmus és öröksége. Múltunk 2002. 3-4. szám

Artner Annamária: Globalizáció alulnézetben. Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak,
Budapest: Napvilág Kiadó, 2006
Farkas Péter: A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazdaságelméletek zavarai.
Budapest: Aula Kiadó, 2002
Friedman, Milton – Rose Friedman: Választhatsz szabadon, Budapest: Akadémiai Kiadó,
1998
Török Ádám: Buborék és kristálygömb. Az új gazdaság fogalmáról és gazdaságfejlődési
szerepéről, Magyar Tudomány, 2004/2. szám
Went, Robert: Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok, Budapest: Perfekt Kiadó,
2002
56
I.7. Gazdasági rendszerváltás Kelet-Európában
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a gazdasági rendszerváltás fogalma; a Gorbacsov-féle
reformok szerepe a rendszerváltás elindításában; a poszt-szocialista átmenet forgatókönyve;
Kornai János nézetei a rendszerváltásról; a privatizációval kapcsolatos dilemmák; a
rendszerváltás késői szakaszának feladatai; példák a korai és a késői stabilizációra.
---
Rendszer és válság a nyolcvanas években
Az államszocialista rendszerek a Nyugathoz, és annak is a sikeresebb részeihez mérték

magukat. Ez fokozta a várakozásokat, miközben egyre nagyobbra nyílt a szakadék a
növekedési szándékok és képességek között. Ezt több kelet-európai ország is a külföldi
hitelek bevonásával próbálta meg áthidalni. Az eladósodás 1979 után – a megváltozott
világgazdasági viszonyok miatt – fenntarthatatlanná vált és a politikai destabilizálódás egyik
fő okozója lett. Ennek jelei legelőször és a legmarkánsabban Lengyelországban jelentkeztek,
szorosan összefonódva a gazdasági rendszerekről folyó vitákkal.
Az 1980-as lengyelországi sztrájkhullám egyik fő jelszava – az államszocializmus
válságára utalva – azt az elvárást fogalmazta meg, hogy egy “második Japán” épülhessen fel
Közép-Európában. Ez azzal a korabeli kommunista jelszóval állt szemben, amely szerint a
Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetésével egy “második Lengyelországot” építettek volna.
Bár a kommunista politika a hetvenes évtized iparosítási (és hitelfelvételi) kampányával
Lengyelországot Európa egyik legdinamikusabb gazdaságává s az egyik legjelentősebb – ma
már azt mondhatjuk, túlfejlett – ipari hatalommá tette, a Szolidaritás (az egyesült ellenzék
által vezetett társadalmi mozgalom) erre megpróbált rálicitálni, és reális programként hirdette
a japán fejlettségi szint elérését, az ottani gazdasági kultúra meghonosítását.
A magyar reformerek szeme előtt inkább Ausztria vagy Finnország példája lebegett,
ám ez ugyanolyan illúzió volt, mint a lengyeleké, hiszen az 1980-as évek hazai reformjai (a
“második hullám” intézkedései) a magyar esetben is döntően pénzügyi nyomás alatt, a külső
adóssággal való küzdelemben születtek. Magyarország fizetési válsága és IMF-csatlakozása
(1982) időben egybeesett az időszak első jelentős változásával (kisvállalkozások
engedélyezése, vállalati decentralizáció). A reformok újabb szakasza 1987-től kezdődött a
kétszintű bankrendszer bevezetésével, az adóreformmal (SZJA, ÁFA és vállalkozási
nyereségadó bevezetése), radikális liberalizáció és dereguláció előkészítésével, valamint a
vállalatok részvénytársasággá alakulását lehetővé tevő törvények meghozatalával. Ezek a
változások még a politikai összeomlás előtt egyfajta “szocialista piacgazdasághoz” vezettek,
vagyis a tulajdonviszonyokat leszámítva szinte minden téren létrejöttek a piacgazdaság
intézményei.
A szocialista országok egy csoportja ekkor már versenyt futott a „reformpályán”.
Lengyelország és Jugoszlávia hozzánk hasonlóan a pénzügyi problémáktól hajtva vezetett be
újabb és újabb piaci elemeket gazdaságába; vagyis összekeveredett a válságkezelés és a
reform. A politikai vezetők egy része megpróbált a szükségből erényt kovácsolni, és
eredményként feltüntetni a kényszerből végrehajtott intézkedéseket. Ez leginkább csak a
rendszer politikai bázisának erózióját gyorsította.
57
Kívülről nézve a nyolcvanas évek második felében – tekintettel a krónikus pénzügyi
válságra – mintaország lehetett az is, amelyik csak egy lépéssel haladt a piaci reformok útján
a másik előtt, vagy legalább is ezt a látszatot tudta kelteni. Így például a reformokat kívülről
ösztönző – és támogató – nyugati kormányok és pénzügyi intézmények szakértői a magyarok
számára Kínát és Lengyelországot, a lengyelek számára Magyarországot és Kínát, a kínaiak
számára pedig – ki lehet találni: – Lengyelországot és Magyarországot mutatták be úgy, mint
az üdvözítő reformokban élen járó és követendő országot. Mindez nem volt más, mint a
válsággal küzdő reformországok kétségbeesett kiútkeresése – az ennek során használt minták
pedig csak ebben a szűk körben bírhattak vonzerővel.
A két közép-kelet-európai országtól azonban már akkor is eltért Kína, amely velük
szemben autonóm módon fogott hozzá intézményrendszerének átalakításához az 1970-es évek
végén. E folyamat vezéralakja Teng Hsziao-ping32 volt. A kínai reformok lényegi eleme volt a
nyitás a külföldi beruházások előtt, különleges gazdasági övezetek létrehozásával. Bár
társadalmi feszültségekkel is járt, Kína reformjai alapvetően sikeresek voltak, mivel nemcsak
a többi szocialista országot, hanem a többi kelet-ázsiai sikerországot is leköröző gazdasági
növekedést eredményeztek.
Fontos megjegyezni, hogy a rendszer pénzügyi válságára nemcsak piaci reformokkal
lehetett válaszolni, hanem centralizációval is. Ez történt viszonylag enyhe formában az NDK-
ban, és kifejezetten brutális módon Romániában, ahol az ország vezetője, Nicolae Ceausescu
célul tűzte ki a teljes dolláradósság visszafizetését. Románia a 70-es években relatív
önállóságra tett szert a keleti tömbön belül, ám az önállóságot a fokozódó eladósodás folytán
elvesztette. Az adósságok visszafizetése érdekében Ceausescu az életszínvonal drasztikus
leszorítását határozta el. Ez pénzügyi értelemben eredményesnek bizonyult, ám óriási
társadalmi árat követelt, politikailag is destabilizálta a rendszert, és végső soron hozzájárult
ahhoz, hogy a romániai rendszerváltás sokkal véresebb volt, mint például a közép-kelet-
európai országoké.
A poszt-szocialista átmenet fogalma
A köznyelvben sokat használt rendszerváltás a közgazdasági szakirodalomban inkább mint

átmenet (transition) szerepel. Ennek jelentése: átmenet egyik gazdasági rendszerből a
másikba. A szó tartalma valamelyest különbözik az átalakulás (transformation) fogalmától,
amely inkább a szociológiában használatos. Amikor átmenetről beszélünk, feltételezzük, hogy
egyértelműen meghatározható a leváltott és a bevezetendő modell, és sok esetben
elvonatkoztatunk a változások komplexitásától, költségeitől és időigényétől (ez utóbbiak
megragadására jobb szó az átalakulás).
Az átmenet manapság elsősorban az államszocializmus felszámolását, a piaci
koordináció uralkodóvá válását, a kapitalizmus valamely modelljének kialakulását jelenti. A
piacgazdaságba való átmenet történhet békésen vagy erőszakos úton. A politológiában az
átmenet leginkább az egypárti uralom (diktatúra) felszámolását, a pluralizmus és a közvetett
demokrácia bevezetését jelenti. A gazdasági és a politikai rendszerváltás összefügg, de a
rekapitalizálódás nem feltétlenül eredményez sem jobb gazdasági teljesítményt, sem pedig
demokratikus viszonyokat.
A kelet-európai gazdasági rendszerváltást több tényező együttesen idézte elő. Az
államszocialista rendszer fokozatosan került válságba; a politikai és a gazdasági válság
egymást erősítette. Kimerültek a tervgazdaság tartalékai; a korai szakaszában eredményeket is
32
Teng, Hsziao-ping (1904-1997) kínai kommunista politikus; 1978-tól egy bő évtizeden át ő volt az ország tényleges
vezetője. Mao Ce-tung mellett Teng a kínai forradalom egyik katonai és politikai vezetője volt. Maohoz képest azonban
pragmatikusabb álláspontot képviselt, ezért hosszú időre kikerült az ország felső vezetéséből. Mao halála után a befolyása
megerősödött, és ő irányította a kínai gazdaság nyitását, reformjait.
58
felmutató mechanizmus idővel egyre inkább diszfunkcionálisan működött. Az 1970-es
évektől egyre jobban láthatóvá vált a Kelet és a Nyugat közötti különbség – főleg az
életszínvonal és életminőség terén. Mindez a rendszer társadalmi támogatottságának
eróziójához, esetenként összeomlásához vezetett. A rendszer belső (inherens)
tökéletlenségeire további tényezők rakódtak. Ilyen volt a hidegháború (a Nyugat által
gyakorolt gazdasági és ideológiai nyomás), a Szovjetunió katonai kalandjai, erőforrásainak
kimerülése, népszerűség-vesztése, valamint az 1980-as években a világpiaci olajárcsökkenés,
amely a Szovjetunió számára komoly forráshiányt okozott.
A régióban bekövetkezett rendszerváltás szempontjából kulcsfontosságú volt tehát,
hogy mi és milyen ütemben zajlik a Szovjetunióban, de hozzá kell tenni, hogy a Szovjetunió
vezetése az 1980-as évek második felében sem rendszerváltásban gondolkodott, hanem
reformokban. Ennek a folyamatnak – amely a szovjet rendszer átfogó megújítását célozta –
Mihail Gorbacsov33 pártfőtitkár (majd elnök) állt az élén.
Gorbacsov 1987-ben peresztrojka (szó szerint: átépítés) néven hirdette meg az általa
szükségesnek tartott gazdasági és politikai reformokat. A program több irányban is
megpróbálta oldani a rendszer szigorú központosítását. A vállalatokat az önfinanszírozás
alapjára helyezte, vagyis megszüntette azt az állami kötelezettséget, hogy a veszteséges
vállalatokat utólag pénzügyi támogatásban részesítsék. Elrendelte, hogy a vállalatok az állami
megrendelések teljesítése fölötti termelésüket piaci úton próbálják meg értékesíteni. A
vállalati irányítás nagy részét a minisztériumoktól elvéve a választott vezetőségekre ruházta.
Lehetővé tette a magánvállalkozások indítását a szolgáltatásokban, az iparban és a
külkereskedelemben. Lehetővé tette külföldi tőke bevonását és vegyesvállalatok létrehozását,
ezáltal is erősítve a versenyt a (korábban) monopóliumokra épülő, túlszabályozott szovjet
gazdaságban. A peresztrojka jelentős decentralizálással járt, de ugyanakkor fennmaradt a
központi árszabályozás és a kötött devizagazdálkodás (vagyis nem került napirendre a rubel
konvertibilitásának megteremtése).
Gorbacsov reformjai a szándékok ellenére nem megerősítették, hanem szétzilálták a
Szovjetuniót és felgyorsították a rendszer bomlási folyamatát a szovjet befolyási övezethez
tartozó országokban is. Lengyelországban, Magyarországon, majd a térség más országaiban is
a reformfolyamat hirtelen rendszerváltó lendületbe csapott át. Az egypárti hatalmi struktúrák
dominóként omlottak össze Kelet-Európában. Új személyek, új politikai erők vették át a
kezdeményezést, akik élvezték a nyugati kormányok támogatását is.
Az 1989-ben bekövetkezett fordulat nyomán – eltérő sajátosságokkal és ütemben
ugyan – lényegében mindenütt ugyanaz a forgatókönyv került napirendre. Ennek fő elemei a
politikai és a gazdasági rend terén az alábbiak voltak:
 az egypártrendszer megszüntetése,
 a magántulajdon túlsúlyra juttatása,
 a világgazdasági nyitás,
 a versenyelvű (árszabályozó) piacok kiépítése,
 a piaci intézmények kifejlesztése (vállalkozások, bankok, tőzsdék).
33
Gorbacsov, Mihail Szergejevics (1931-) szovjet politikus, 1985-91 között a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára,
az ország felbomlásához vezető reformok elindítója, az 1990-es Nobel-békedíj kitüntetettje. Jurij Andropov pártfogoltjaként
került a legfelsőbb vezetésbe, ahol kitűnt nyitottságával, új iránti fogékonyságával. Három csúcstalálkozón tárgyalt Ronald
Reagan amerikai elnökkel, ami döntő fontosságúnak bizonyult a hidegháború lezárását illetően. A nevéhez fűződő
reformpolitika (glásznoszty, peresztrojka) célja a szocialista gazdaság piaci verseny általi dinamizálása volt. Gorbacsov
szándékai ellenére azonban a szovjet rendszer megújulása helyett annak felbomlása következett be, ami 1991 végén a
Szovjetunió megszűnéséhez vezetett.
59
Ahol ezen tényezők többsége hiányzik, ott a deklarációk ellenére sem beszélhetünk
rendszerváltozásról. Ahol e tényezők valamelyike hiányzik, ott az átmenetet részlegesnek,
tökéletlennek tekinti a nemzetközi közösség.
Az 1990-es évek első felében sokáig nyitott kérdés volt, hogy milyen kapitalizmus
alakul majd ki az államszocializmus romjain. Az új politikai ideológiák az 1989-90-es
időszakot cezúrának tekintik, a társadalom- és gazdaságkutatás azonban szükségképpen
kimutat folytonosságot is különböző területeken (nemcsak személyi, de intézményi
értelemben is). Szelényi Iván34 egyike azoknak, akik az 1990-es években menedzser-
kapitalizmusról beszéltek, tekintettel arra, hogy az új tőkés osztály meghatározó része –
szociológiai értelemben – szükségszerűen az államszocialista rendszer technokráciájából
(azaz menedzsment-rétegéből, pártbürokráciájából stb.) kerül ki. Így akár azt is mondhatjuk:
beteljesül “az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Valójában azonban a korábbi
technokrata és politikai elit már akkor is csak egy komponense volt az új gazdasági elitnek, és
inkább átmeneti jellegű volt a dominanciája (egy idő után vagy tőkéssé változik maga is, vagy
a valóban tőkésként viselkedő szereplők alárendeltségébe kerül).
A rendszerváltó gazdaságpolitika és a privatizáció
Az egypárti politikai rendszer megszüntetése után a piacgazdaság és a kapitalizmus nem

spontán módon alakult ki. Mindez komoly állami erőfeszítéseket és nemzetközi támogatást
igényelt. A frissen hatalomra került kormányoknak programszerűen kellett tervezniük és
kivitelezniük az átalakítás lépéseit. Ehhez segítséget kaptak a közgazdász reformerektől.
Közülük kiemelkedett Kornai János, akinek programadó könyvecskéje („Indulatos röpirat”,
1989) a magyar után számos külföldi kiadást is megért a legkülönbözőbb nyelveken. Ebben
Kornai az átfogó rendszerváltás érvanyagát és kivitelezését taglalta részletekbe menve. Gyors
liberalizációt és „stabilizációs műtétet” tartott szükségesnek, de megfontoltságra intett a
privatizáció ütemét illetően. Az államigazgatásban és a gazdaság – vélhetően – lassan
fogyatkozó állami tulajdonú szektorában a vezetők szigorú elszámoltatását tartotta
szükségesnek. Hangsúlyozta, hogy egy új tulajdonos osztály csak hosszabb idő alatt
termelődhet ki.
A rendszerváltás teendőit és menetrendjét, az új intézményrendszert leíró
„receptkönyvet” nem külön-külön alkották meg az egyes országokban. Ebben vezető szerepet
játszottak a különböző nemzetközi intézmények, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank,
az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD), illetőleg az Európai Közösség is. A
kezdeti szakaszban – főként az eladósodott országok felé – erőteljesebben tudott fellépni a két
washingtoni székhelyű intézmény; a későbbiekben pedig nagyobb szerepet játszottak az
európai intézmények (részben a napirendre került EU-integrációnak köszönhetően). Ez a
nemzetközi erőtér nagyjából ugyanolyan feltételeket teremtett minden rendszerváltó
országnak, kivéve ez alól az egykori NDK-t, amelynek az NSZK-ba való beolvadása sajátos –
bár nem kevésbé fájdalommentes – útra terelte az átalakulás folyamatát. (A német átmenet
fájdalmas volt az NDK-nak az óriásira duzzadt munkanélküliség miatt, de az NSZK-nak is,
mivel a keleti deficitet a nyugati adófizetőknek kellett finanszírozniuk.)
34
Szelényi Iván (1938-) szociológus. Kutatási területe eredetileg a város- és településtörténet, később a kapitalizmus és
szocializmus társadalomszerkezeti problémái, a magyar polgárosodás és a társadalmi egyenlőtlenségek. 1964-65-ben a
Kaliforniai Egyetemen Ford-ösztöndíjas volt. 1965-67-ben az MTA Szociológiai Kutató Intézetének tudományos
munkatársaként dolgozott. Egyik legismertebb műve a Konrád Györggyel 1974-ben közösen írt "Az értelmiség útja az
osztályhatalomhoz". Ennek megírása miatt 1974-ben letartóztatták, majd rá egy évre kiutasították Magyarországról. Később a
Kenti Egyetem vendégprofesszora, majd 1976-81-ben az ausztráliai Flinders Egyetem szociológia tanszékének alapítója.
Később a Wisconsini Egyetem, majd a New York-i City University, 1988-90 között a UCLA, 1999-től a Yale Egyetem
professzora. 1995-től az MTA rendes tagja.
60
Az államszocializmus felszámolása elsődlegesen az állam szerepének gyökeres
átalakításával történt meg. Ez az angolszász világban akkor már előrehaladott liberalizáció,
dereguláció és privatizáció egyidejű véghezvitelét feltételezte. A meghatározó közgazdasági
források a bevezetendő programcsomag tartalmáról keveset vitatkoztak, nem kevés vita folyt
azonban az intézkedések helyes ütemezéséről és tempójáról. Elhúzódó polémia folyt a
„sokkterápia” és a „fokozatosság” mellett érvelő szakemberek között, míg a tényleges
folyamatokat az egyes országok helyi politikai viszonyai határozták meg inkább.
A privatizáció az átmenet centrális feladata, legsúlyosabb kihívása és egyben
legösszetettebb dilemmája is volt. Az állami tulajdon ugyanis számos különféle módon
alakítható át magántulajdonná; a kombinációs lehetőségek tárháza óriási. Attól függően, hogy
mit tekintünk fő szempontnak, más-más típusú privatizációt tűzünk napirendre, ugyanakkor a
típusok mindegyikének megvan a maga hátránya is (ld. az alábbi táblázatot).
Következésképpen a privatizációs folyamattal való társadalmi elégedetlenség garantált,
miközben a gazdasági kormányzat célja és feladata, hogy mihamarabb kiépítse a
piacgazdaság intézményrendszerét, és ennek jegyében megteremtse a magántulajdon
túlsúlyát.
3. sz. táblázat: A rendszerváltó privatizáció típusai
Privatizáció típusa Fő szempont, motiváció Eszköz Érzékelt hátrány

Spontán privatizáció Gyorsaság, hozzáértő Menedzseri kivásárlás Méltánytalanság, bevétel
tulajdonos kérdéses
Reprivatizáció Helyreállítás, igazságtétel Visszaadás, kárpótlás Kisebb bevétel,
szakértelem kérdéses
Készpénzes Állami bevétel, stratégiai Pályázat, aukció Külföldi dominancia,
privatizáció befektető tempó kérdéses
Állampolgári Etikai Kupon, részvény Bevétel elmaradása,
privatizáció érdekeltség hiánya
Kedvezményes Gyorsítás, célzott Kedvezményes hitelek Korrupció lehetősége
privatizáció allokáció
A rendszerváltás ugyanakkor sokkal többet jelentett a gazdaságban, mint a vállalatok

tulajdonosainak változása, állami (vagy más kollektív) tulajdonos helyett magántulajdonos
keresése. A szervezetek (termelő, kereskedelmi, pénzügyi vállalatok) jellege is megváltozott.
A nevükben már korábban is vállalatként szereplő egységeknek egyre inkább valódi
vállalkozásként kellett működniük. A korábbi, differenciálatlan pénzügyi rendszerből ki
kellett alakítani a kétszintű bankrendszert (egymással versengő kereskedelmi bankok
hálózatával), és emellett létre kellett hozni a tőkepiacot is. A gazdasági szférának új
szemléletű és képzettségű, összességében új típusú menedzserekre, bankárokra és
befektetőkre volt szüksége. Az új gazdasági elit kitermelése gyorsabban ment ott, ahol
korábban már valamelyest megreformálták a gazdaságot és a felsőoktatást, és lassabban ott,
ahol a változások csak 1989 táján kezdődtek el.
Magyarország jó példa annak érzékeltetésére, hogy a viszonylag bőséges
reformtapasztalatok ellenére is mennyire nehéz volt rövid idő alatt találni egy járható utat,
amely a feltételezett célok felé vezetett és elnyerte a külföld támogatását is. A reformok több
évtizedes tapasztalataiból kifolyólag a hazai szakemberek komoly elméleti felkészültséggel
rendelkeztek már, de a gyakorlatban a magyar gazdaságpolitikusok nem könnyen találták a
járható utat a „sokkterápia” és a „gradualizmus” között. A kettőt elegyítve próbálta
kormányprogrammá emelni 1991 elején Kupa Mihály pénzügyminiszter. Programjában – a
61
Világbank korabeli ajánlásait követve – szerepelt a jegybank-, számviteli és csődtörvény,
dereguláció, liberalizáció, privatizáció. Végső célja a forint konvertibilitása volt, amit 1994-re
tartott megvalósíthatónak. A program elemei tehát nagyrészt az intézményrendszer
átalakítását célozták (mikroszint), miközben a gazdaságpolitika feltételezte, hogy ettől
létrejön a makrogazdasági stabilitás is, amely nélkül konvertibilis valuta nem működtethető.
A valóságban a mikroszintű rendszerváltásnak nem stabilizáló, hanem destabilizáló hatása
volt.
Beszéltünk arról, hogy az államszocializmusban szakadék keletkezett a rendszer
ígéretei és tényleges képességei között. Nem volt ez másképp a rendszerváltás kezdetén sem,
ennek okait azonban a szakértők közül is kevesen értették. Nem véletlenül tért ki erre a
problémára Douglass North, amikor 1993-ban, a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédében
hangsúlyozta: a formális szabályok, informális normák és érvényesítési jellemzők együttesen
alakítják egy nemzetgazdaság teljesítményét.
„Míg a szabályokat meg lehet változtatni egyik napról a másikra, az informális normák
rendszerint csak fokozatosan változnak. Mivel a normák biztosítják a ’legitimitást’ a
szabályok együttesének, a forradalmi változás sohasem annyira forradalmi, mint amilyennek
támogatói remélik; teljesítménye pedig el fog térni az anticipálttól. Azoknak a gazdaságoknak
pedig, amelyek átveszik egy másik gazdaság formális szabályait, nagyon mások lesznek a
teljesítménymutatói mint az előbbi gazdaságnak, mégpedig az eltérő informális normák és
érvényesítés miatt. Mindez azt jelenti, hogy a sikeres nyugati piacgazdaságok formális
politikai és gazdasági szabályainak átvitele a harmadik világ és kelet-európa gazdaságaiba
nem elégséges feltétele a jó gazdasági teljesítménynek. A privatizáció nem csodaszer a
gyenge gazdasági teljesítmény ellen.”
Válságkezelés, konszolidáció és korrekció
Az átmenet megindítását a GDP zuhanásszerű csökkenése követte minden érintett országban.

Ezt Kornai János utólag transzformációs válságnak nevezte el. Magyarországon például a
GDP 1990 és 1993 között mintegy húsz százalékkal csökkent, de az érintett országok
többségében ennél súlyosabb volt a visszaesés. A válság fő oka az volt, hogy a szovjet
rendszer (mint modell és mint kooperációs hálózat) összeomlása a kereskedelmi kapcsolatok
felbomlását is okozta; általánossá vált a bizonytalanság. Olyan vállalatok is hirtelen
értékesítési korlátokba ütköztek, amelyek egyébként képesek lettek volna a hatékony
termelésre, de legalább is az alkalmazkodásra. A régi rendszer intézményei már nem
működtek, újak viszont sokáig nem jöttek létre vagy nem működtek kellő hatékonysággal.
Az intézményi bizonytalanság a beruházások elmaradását okozta. A hiánygazdaságra
jellemző beruházási éhség hirtelen az ellenkezőjébe csapott át. Az állam már nem akart vagy
nem tudott fejleszteni, az új magánszektor viszont még nem volt erre kész, sőt sok esetben az
új tulajdonosok inkább a külföldi befektetési lehetőségeket választották. A termelés és a
foglalkoztatás visszaesésével egyidejűleg nőtt az infláció a rendszerváltó gazdaságokban,
aminek a fő oka az volt, hogy a liberalizáció többnyire elsietetten, a valódi versenyviszonyok
kialakulásánál hamarabb zajlott le. Magyarországon a rendszerváltó infláció 1991-ben tetőzött
35 százaléknál.
Bár a rendszerváltó elméleti koncepciók többnyire korai és határozott stabilizációt
tartottak szükségesnek, a makrogazdasági stabilizálás a kormányok ismétlődő feladata lett. A
korai stabilizáció példája volt az 1990-es lengyel program, amely – legalább is a kivitelezést
tekintve – Leszek Balcerowicz35 nevéhez fűződött. Hasonlóval próbálkozott még 1990-ben az
35
Balcerowicz, Leszek (1947-) lengyel közgazdász és politikus. Az első Szolidaritás-kormányban pénzügyminiszter, 1997-
től ismét pénzügyminiszter és egyúttal miniszterelnök-helyettes is, majd hat évig a lengyel központi bank elnöke. Nevéhez
62
egykori Jugoszlávia utolsó kormánya is. E programok bizonyos érdemeire rá lehet mutatni, de
– ha az eredmény felől nézzük a dolgokat – a kritika is indokolt.
A neoklasszikus tanokból eredeztethető, ortodoxnak is nevezett (korai) stabilizációs
programok alapvető ellentmondásának tekinti Csaba László36, hogy azok előfeltételezték
azoknak a piacgazdasági intézményeknek a létét, amelyek csak hosszabb idő alatt – és
részben a sikeres stabilizáció eredményeként – jöhetnek csak létre. Általában is elmondható: a
rendszerváltó gazdaságpolitikai terápiákat gyártó közgazdászok nagy része figyelmen kívül
hagyta, hogy a piacok csak megfelelő intézmények fennállása esetén válthatják be a hozzájuk
– elméleti megfontolások alapján – fűzött reményeket. Piaci intézményekből is többféle
lehetséges, s a gazdasági átmenet politikai aktorai sokszor nem is foglalkoztak (vagy
lebeszélték őket, hogy foglalkozzanak) azzal, hogy az intézmények kínálatából az országuk
számára legmegfelelőbbeket válasszák.
A stabilizációs programok az IMF útmutatásai alapján egységes mintát követtek
(állami kiadások csökkentése, kamatemelés, valutaleértékelés, bérstop), a megvalósítás
azonban mindenütt hordozott helyi sajátosságokat is. Így például az 1995-ös magyar
stabilizáció – amely az akkori pénzügyminiszter után Bokros-csomagként ismert –
tartalmazott sajátos elemeket. Ilyen volt az áruk széles körére kivetett importvám-pótlék
(mértéke: 8 százalék), amely egyidejűleg szolgálta a költségvetés és folyó fizetési mérleg
egyenlegének javulását. Ugyanekkor került sor az árfolyam-rendszer módosítására, vagyis az
ún. csúszó árfolyam-rendszer bevezetésére, amely az infláció fokozatos csökkenését
programozta az üzleti várakozásokba.
A stabilizációs csomag meghirdetésével egyidejűleg felgyorsított privatizáció jelentős
adósságcsökkentést tett lehetővé. A stabilizációs „műtétek” általában a versenyképesség és –
kis késedelemmel – a finanszírozási feltételek javulását eredményezik, és hosszabb-rövidebb
időre megalapozhatják a gazdaság növekedését. Igaz, ennek a legtöbbször a társadalom
hátrányosabb helyzetű rétegei fizetik meg az árát (fokozódnak a jövedelmi különbségek,
gyengül a jóléti ellátás, átmenetileg nő a munkanélküliség, elmaradnak a humán szféra
beruházásai).
A rendszerváltás alapfeladatainak végrehajtása, a kapitalizmus alapintézményeinek
megteremtése még nem feltétlenül jelentette az átalakulási folyamat végét. Az átmenet késői
szakaszaira is maradhatnak olyan állami feladatok, amelyek elméleti szempontból a
rendszerváltáshoz sorolhatók. Ilyen feladat lehet például:
 a piaci struktúrák tökéletesítése (fogyasztók és betétesek védelme, aszimmetriák /piaci
erőfölény/ kezelése);
 a reziduális vagy korrekciós jellegű privatizáció (pl. egyszer már privatizált, ám
sikertelen vállalatok átalakítása és újbóli magánosítása);
 a fekete gazdaság felszámolása, szürke gazdaság kifehérítése (részben adópolitikai,
részben rendőri intézkedésekkel);
fűződik a lengyel sokkterápia, a Mazowieczki-kormány IMF által támogatott neoliberális átalakítási programja. Varsóban
szerzett dilpomát és doktorátust. Politikai pályája több irányzathoz kapcsolódott. A Marxizmus-Leninizmus intézetben
dolgozott és a kommunista párt tagja volt 1981-ig. Később a Szolidaritás szakértője lett; 1995 és 2000 között pedig a
Szabadság Unió elnöke volt. 15 egyetem díszdoktora Európában és az Egyesült Államokban.
36
Csaba László (1954-) közgazdász, az MTA levelező tagja. Előbb az MTA Világgazdasági Kutatóintézete, majd a KOPINT
kutatója volt. Az összehasonlító gazdaságtan, a regionális gazdasági integrációk fejlődésének, a közép- és kelet-európai
gazdasági átalakulás kutatásának nemzetközileg elismert szakértőjeként ismert. 1997-től a BKE, 1999-től a KLTE, 2000-től a
CEU nemzetközi és európai tanulmányok tanszékének egyetemi tanára, számos külföldi egyetem vendégprofesszora, az
Európai Gazdaságösszehasonlító Társaság alelnöke, az Acta Oeconomica, a Közgazdasági Szemle, a Külgazdaság
szerkesztőbizottsági tagja. Tucatnyi könyv szerzője, társszerzője, illetve szerkesztője. A nyomtatott és az elektronikus
sajtóban gyakran kommentálja a gazdaságpolitika fejleményeit neoliberális nézőpontból.
63
 az államháztartási reform (hatékonyságot, takarékosságot és átláthatóságot segítő
intézményi megoldások alkalmazása)
 nemzetközi integráció (Kelet-Közép-Európában ez alapvetően az EU-csatlakozás).
Sokan felteszik a kérdést: „Mikor van a rendszerváltásnak vége?”. A válasz nem adható meg
egyértelműen. A rendszerváltás végét sokszor meghirdették már Magyarországon is. Így
például, amikor az ország az OECD tagja lett (1996), amikor lezárult az ún. nagyprivatizáció
és megállapítható volt a magántulajdon túlsúlya a gazdaságban (1998), illetve az EU-
csatlakozás pillanatában is (2004). Bár a pontos meghatározás vita tárgya lehet, célszerűbb a
fenti lehetőségek valamelyikét választani, semmint a soha véget nem érő rendszerváltás
tézisét elfogadni. Elvileg persze mondhatnánk, hogy a rendszer még sokáig tökéletesíthető,
fejleszthető, korrigálható – sőt fejlesztendő és korrigálandó! Ez azonban nem változtat a
tényen, hogy Magyarországon – és a régió összes többi poszt-szocialista országában –
megtörtént a gazdasági rendszerváltás, és alapvetően kapitalizmusról, jól—rosszul működő
piacgazdaságról beszélhetünk.
Összefoglalás:
A kelet-európai rendszerváltás a megelőző, államszocialista rendszer válságával és különböző

reformkísérletekkel kezdődött. A válság eltérő intenzitású volt, a reformok eltérő jellegűek
lehettek, az 1980-as évek végén azonban – a szovjet változások nyomán – az egész régióban
egyszerre került napirendre az átmenet. Az intézményi átalakulás a helyi sajátosságokhoz
igazodva ugyan, de egységes forgatókönyvet követett, az állam szerepének drasztikus
csökkentését célozva (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Az ideális rendszerváltás
módjáról elhúzódó vitát folytattak a radikalizmus és a fokozatosság hívei. A privatizáció
alternatív lehetőségei miatt sehol sem adódott egyetlen jó megoldása tulajdonviszonyok
átalakítására, amely így a politikai viták egyik fő témájává vált. Az átmenet sehol sem
vezetett az elvárt eredményekhez, azon túl hogy nagyjából egy évtized alatt egész Kelet-
Európában kialakultak és megszilárdultak a kapitalista rendszerek. Ugyanakkor
gazdaságpolitikának visszatérően szembe kellett néznie a stabilizáció kihívásával és az
átmenet reziduális és korrekciós jellegű feladataival.
1. Miért indult el és milyen célt próbált követni az 1980-as évek közép-kelet-európai

reformhulláma?
2. Mikor és milyen okoknál fogva került napirendre a rendszerváltás Kelet-Európában?
3. Milyen koncepciót vázolt fel Kornai János a rendszerváltásra 1989-ben?
4. Mi szólt a radikális és mi a fokozatos rendszerváltás mellett?
5. Mi szólt a különféle privatizációs eljárások mellett és ellen?
6. Hogyan vélekedett North a rendszerváltás és a gazdasági teljesítmény
összefüggéséről?
7. Miért mondhatjuk, hogy az 1995-ös stabilizáció lendületet adott a magyar
rendszerváltásnak?
8. Hogyan jellemezhető a nemzetközi intézmények szerepe a kelet-európai
rendszerváltásban?
9. Melyek a gazdasági átmenet reziduális és korrekciós jellegű feladatai?
10. Mikor van vége a poszt-szocialista rendszerváltásnak?
64
Andor László-Galló Béla-Hegyi Gyula: Tíz év után... (Három írás a rendszerváltásról s

annak szükséges korrekciójáról), Budapest: Napvilág Kiadó, 2000
Angyal Ádám: A nagy kaszálás, Budapest: Aula Kiadó, 2003
Csaba László: Az összeomlás forgatókönyvei. Figyelő Kiadó: Budapest, 1994
Kornai János: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Nyolc tanulmány,
Budapest: Akadémiai Kiadó, 2007
Kornai János: Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében, Budapest: HVG Rt., 1989
65
II. rész: Kapitalizmusmodellek a mai világrendszerben
66
II.1. Amerikai globalizmus – globális amerikanizmus
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz:; a konzervativizmus globalizációja (program és
eszközrendszer); a világrendszer „amerikanizálódásának” motívumai és korlátai; a
neoliberális korszakváltás hatásai Nyugat-Európában; az amerikai gazdaság dinamikája az
1990-es években, annak forrásai; az informatikai forradalom vélt és valós közgazdasági
hatásai; az USA recessziója 2000 után; az amerikai modell kritikája.
---
A konzervativizmus globalizációja
A globális kapitalizmus kialakulása világpolitikai szempontból összefüggött a hidegháború

végével, mely után az Amerikai Egyesült Államok egyetlen „szuperhatalomként” maradt a
világpolitika porondján. Mivel pedig a hidegháború végjátéka egybeesett az amerikai
neokonzervativizmus virágba borulásával, a világrendszer átalakulására rányomta bélyegét ez
az irányzat. A globalizáció nem önműködően bontakozott ki, hanem egy meghatározott
politikai irányzat vezérlése mellett.
Will Hutton szerint az amerikai konzervativizmus globalizálódása az a meghatározó
trend, amelynek megértése kulcsa a jelenkori világrendszer elemzésének. A brit szakíró
szerint az amerikai konzervatív hullám kibontakozása az 1960-as évek közepétől datálódik,
miután a polgárjogi reformokkal zenitjére ért a 20. század derekán domináns liberális politika.
Az új konzervativizmus a sikeres kapitalizmus lényegét a szabadság, rugalmasság, önérdek és
vállalkozás fogalmi keretében definiálta. Másrészt viszont kizárólag teherként tekintett a
szabályozásra, az adózásra, a segélyezésre és bármiféle társadalmi kötelezettségvállalásra.
Ezáltal egyoldalú képet alkotott arról, hogy mitől működik egyáltalán a tőkés gazdaság.
Mégis elmondható, hogy a konzervatív axiómák egyfajta nemzetközi standarddá
váltak; meghatározzák azt a fogalmi keretet, amely szerint az Egyesült Államok a
világfolyamatokat befolyásolja. Amerikai szempontból ennek számos előnye van; egyszerre
legitimálja az amerikai gazdasági modellt, és segíti az amerikai vállalatokat a külföldön való
érvényesülésben. Igazolja az amerikaiak (egy részének) ösztönös unilateralizmusát, kétségeit
atekintetben, hogy a nemzetközi érintkezésben megegyezésre vagy kompromisszumokra kell
törekedniük, és ehhez a multilaterális szervezeteket volna célszerű igénybe venni. Az USA
magát mint kivételes civilizáció mutathatja, amelynek szent kötelezettsége – magával és a
világgal szemben – az egyetlen helyes út követése, a szabadság nevében.
Nem nehéz átlátni, hogy az USA sikere és a világ néhány más részének problémái
között szoros összefüggés áll fenn. Mindkettőben szerepe volt az alacsony
nyersanyagáraknak, amelyek az amerikai gazdaságban lehetővé teték az alacsony inflációt és
az olcsó hiteleket, a fejlődő országok (főleg Afrika) jövedelmeit viszont elapasztották, és
állandósították az ottani nyomort, eladósodást, más egyéb társadalmi és politikai
problémákkal együtt. Ma a világnépesség 20 százaléka a jövedelmek több mint 80 százalékát
sajátítja el, míg az „alsó” 60 százaléknak mindössze 5 százaléknyi jövedelem jut.
Az Egyesült Államok, amely minden más államnál nagyobb befolyással van a
világgazdasági folyamatokra, kétségkívül tudna változtatni ezeken az állapotokon, ha akarna.
Nincs olyan politikai ellenerő, amely ebben akadályozza. A globalizációt (tehát a
világgazdaság és –társadalom alakulásának jelenlegi trendjeit) technikai, politikailag semleges
tényezők (információs és kommunikációs technológia, pénzügyi kockázatkezelési technikák
67
stb.) is alakítják, de emellett az Egyesült Államok politikailag is vezérli, mégpedig nagyrészt
unilaterálisan, vagyis tekintet nélkül nemzetközi intézményekre és szerződésekre.
Valójában az Egyesült Államok soha nem rendelte alá a maga érdekeit valamiféle
globális közjónak. A második világháború után negyed századon át azonban jórészt
multilaterális szerződések és szövetségek hálózatán keresztül érvényesítette a saját érdekeit. A
saját vezető szerepét rögzítette ezek létrehozásával és működtetésével. A hidegháború
elmúltával egyre gyakrabban érvényesül egy másfajta amerikai gondolkodás, amely szerint
egyfajta szabálykészlet vonatkozik Amerikára és polgáraira, és egy másik a világ többi
részére. Mindez felerősödött 2001. szeptember 11-e után, amikor például Bush elnök
egyoldalú lépéssel felfüggesztette a genfi konvenciót is.
Gazdasági téren az amerikai unilateralizmus nem újkeletű; akkor született meg, amikor
1971-ben Nixon elnök a dollárt leértékelte az arannyal szemben, majd teljes egészében
megszüntette az aranyalapot, s ezt a világ többi része – választási lehetőség híján – el is
fogadta. Tovább haladva a Milton Friedman és hasonló gondolkodású közgazdák által kijelölt
úton, 1974. január elsejétől az USA megszüntetett minden tőkekorlátot. A liberalizáció és az
eurodollárok megjelenése időben egybeesett az olajár-robbanással és a petrodollárok
visszaforgatásával, és megágyazott a világgazdaság történetében tapasztalt, eddigi
legsúlyosabb nemzetközi adósságválságnak.
A nemzetközi monetáris rendszer fokozatosan dolláralapra állt át, és a világ többi
részének megtakarításai egyre nagyobb arányban kapcsolódtak be az amerikai költségvetési
deficit finanszírozásába. Ezt az amerikai politika különöböző módokon próbálta is
előmozdítani: saját fiskális politikájával, másokat ösztönözve szabályaik változtatására, illetve
új nemzetközi megállapodásokkal. Ez volt az értelme például 1984-ben azoknak a
változásoknak, amelyek értelmében a külföldiektől már nem vonták le a forrásadót az
amerikai részvényeik utáni osztalék és a kötvények után fizetett kamat kifizetésekor. Az
amerikai diplomácia közben nyomást gyakorolt más országokra tőkekorlátaik feloldásáért, az
Amerikába irányuló tőkeexport megkönnyítése érdekében. Fontos volt az 1988-as bázeli
tőkemegfelelési egyezmény is, amely – a világ kereskedelmi bankjain keresztül –
mesterségesen emelte a globális keresletet az amerikai államkötvények iránt.
A globális liberalizáció tehát Hutton értelmezésében kétszeresen is amerikai érdekeket
szolgált:
 --kiterjesztette az amerikai pénzügyi intézmények dominanciáját, és
 --megkönnyítette az amerikai költségvetési hiány finanszírozását.
Húsz év alatt az amerikai bankok részesedése megkétszereződött a világ pénzügyi
szolgáltatásaiban. A Citicorp, Prudential of America, State Farm Insurance, Goldman Sachs,
Morgan Guaranty és Merrill Lynch egyértelmű piacvezetők a maguk szektorában. A deficit
finanszírozása tekintetében pedig csak az volt a kérdés, hogy mely időszakban mely ország
vagy régió (Japán, Nyugat-Európa, Kína) játszik főszerepet ebben.
Washingtoni konszenzus – a neokonzervativizmus kivetítése a félperifériára
A világrendszerben a gazdasági érdekérvényesítés nem független a nemzetállamok politikai

erejétől; ebből a szempontból a politikától független világpiac feltételezése teljességgel
irreális. Ha a közelmúlt erőviszonyait nézzük, magától értetődő, hogy az USA mindig
könnyebben tudta érvényesíteni a konzervatív globalizáció programját a világrendszer
félperifériáján, mint a centrumban. Még könnyebbé tette a reformok kikényszerítését egyes
országok pénzügyi válsága, a külföldi hitelezőknek, és legfőképpen az IMF-nek való
kiszolgáltatottsága. A szakirodalomban jól dokumentált, ahogyan pl. 1982-ben Mexikó, vagy
1997-ben Korea esetében az amerikaiak az IMF-en keresztül érvényesítették akaratukat, s
érték el előbb Latin-Amerika, majd Kelet-Ázsia gazdaságainak amerikanizálását.
68
Ami a gazdaságpolitikát és a gazdasági intézmények fejlődését illeti, a globalizáció
alapvetően a neoliberális trend világméretű elterjedését jelenti. A neoliberális filozófiát a
washingtoni székhelyű pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) ültették át a világrendszer
perifériájára, a fejlődő és feltörekvő gazdaságokba. Abban, hogy a két washingtoni intézmény
erre képessé váljon, közrejátszott a globális adósságválság kialakulása. Ennek köszönhetően
ugyanis a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a készenléti hiteleket szigorú feltételekhez köthette.
Ezeket a – szűken értelmezett makroökonómiai kereteken túllépő – feltételeket a
kormányoknak rövid időn belül kellett teljesíteniük. Hasonló szerepet játszottak a Világbank
programhitelei, azzal a különbséggel, hogy – az ún. szerkezeti kiigazítási kölcsönök hosszabb
(általában három, esetenként négy éves) időszakban határozták meg az átalakítás időtartamát.
Nem volt jellemző, hogy az eladósodott országok mindig minden feltételnek eleget tettek
volna, viszont a két intézmény így is ki tudta jelölni az intézményfejlődés fő irányait a
harmadik világban.
A kilencvenes években az állami szerepvállalás visszafejlesztését előíró univerzális
receptet "washingtoni konszenzus" néven hirdették. A globalizáció neoliberális értelmezése
szerint az új világhelyzetben ennek az irányzatnak nincs is (civilizált) alternatívája. A
washingtoni konszenzus meglehetősen egysíkú receptje foglalja tehát magába a nemzetközi
pénzügyi rendszerbe való beilleszkedés, a pénzügyi válságok elkerülésének feltételrendszerét.
(Maga a “washingtoni konszenzus” kifejezés egy 1990-ben az Institute for International
Economics által szervezett konferencián született, kitalálója John Williamson.) A
követelmények apránként állnak össze az IMF és a Világbank hitelnyújtáshoz kapcsolt
feltételeiből.
A washingtoni konszenzus szabályegyüttese – Lányi Kamilla nyomán, erősen
tömörítve és tíz pontba osztva – az alábbiképpen foglalható össze:
1. Fiskális fegyelem.
2. A közkiadások prioritásainak megváltoztatása.
3. Az adózási bázis kiszélesítése.
4. Pénzügyi liberalizáció.
5. Biztonságos, export-ösztönző árfolyampolitika.
6. A külkereskedelem liberalizációja. (5. ponttal együtt a folyó fizetési mérleg-
tranzakciók felszabadítását jelenti.)
7. A külföldi működő tőke belépésének liberalizációja (a gyakorlatban a
tőkeműveletek felszabadítása).
8. Privatizáció.
9. Teljes dereguláció.
10. A tulajdon biztonsága.
A fenti elvek rendszere a nemzetközi pénzügyi szervezetek és tőkepiacok által nyújtott
források hatékony felhasználását volt hivatott biztosítani: így lehet egyfelől az adott
gazdaságot képessé tenni a hitelek visszafizetésére, másfelől a hitelezés céljának
megvalósulását.
Az IMF-et – amely a rövid távú hitelek feltételességén keresztül a legkeményebben
tudta képviselni a washingtoni doktrínát – a Világbank kis lemaradással követte a konzervatív
program átvételében és terjesztésében. A Bank fő kiadványa, a World Development Report
egyre inkább konzervatívvá vált, és kizárólag a magánszektor növekedésére összpontosított a
„kedvezményezett” országokban. Az IMF-től eltérően azonban 1995 után a Világbankban
bizonyos fokú korrekció történt, miután James Wolfensohn lett az elnök. Az ő későbbi
alelnöke, Joseph Stiglitz37 vált az IMF – és az amerikai konzervativizmus – egyik vezető
kritikusává világszerte.
37
Stiglitz, Joseph E. (1943-) Nobel-díjas amerikai közgazdász, a washingtoni konszenzus egyik fő kritikusa. Tudományos
munkássága több egyetemhez kötődik. 1993-tól Clinton elnök közgazdasági tanácsadó testületének tagjaként, majd
69
Stiglitz alelnöksége idején a Világbank elemzői gárdája nyitni tudott az intézményi
gazdaságtan felé; maga Stiglitz pedig egy ún. poszt-washingtoni konszenzust kezdeményezett,
eltávolodva a tíz évvel korábban kimunkált programcsomagtól. Ebben elsősorban a pénzügyi
liberalizációt, az árfolyamrezsim megválasztását, valamint az állami szféra
szerkezetváltásának jellegét és ütemét illetően hagytak volna nagyobb mozgásteret a
segítségre szoruló országoknak. A Wolfensohn—Stiglitz kísérlet nem sokáig tartott, ugyanis
az ifjabb Bush elnök az iraki háború egyik fő kitervelőjét, Paul Wolfowitz-ot ültette a
Világbank elnöki székébe. Wolfowitz elhatározta, hogy az intézményt a korrupció elleni
világméretű harc élharcosává változtatja, ami önmagában nem hangzott rosszul, az érintett
országokat és a végrehajtás módját ismerve azonban már kétségesnek bizonyult. Wolfowitz
távozásával, 2007-től ismét új szakasz kezdődhetett a nagymúltú multilaterális intézmény
történetében.
Európa amerikanizálása?
A globalizációról szóló értekezések nemritkán oda konkludálnak, hogy a világméretű

egységesüléssel végső soron minden nemzetgazdaság amerikanizálódik, vagyis átveszi a
kapitalizmus legsikeresebb modelljét. Sokan az Európai Unió fejlődését is ebből a
nézőpontból vizsgálják. Fontos azonban, hogy ebben a kérdésben is kellő óvatossággal
járjunk el. Nem most fordul elő először, hogy Amerika és Európa egymás számára szolgáltat
mintát, de ez sohasem vezetett teljes hasonuláshoz, és a szerepek időnként cserélődhetnek is.
A második világháború utáni újjáépítésben és az integráció kezdeti lépéseinek megtételében
az USA segítette Nyugat-Európa kormányait. Bizonyos értelemben az Egyesült Államok volt
a minta, amelyet Európa felvilágosult politikusai követni próbáltak.
A legutóbbi negyedszázadban az amerikai hatás Európában meglehetősen egyenetlen.
Az amerikai konzervativizmus Európán belül Nagy-Britanniára gyakorolta a legerősebb
hatást. A munkaügyi szabályozás még gyengébb lett, mint az Egyesült Államokban, és 1977-
től több mint húsz éven át nem volt jövedelemadó-emelés. Will Hutton szerint a thatcherista
politika lényegében amerikanizálni próbálta a brit gazdaságot és társadalmat. A pénzügyi
liberalizáció, a gazdasági dereguláció, a társadalom atomizálása korábban nem az európai
kontinensre, hanem az Egyesült Államokra volt jellemző. Amerikai eredetű reklámfogások
segítették Thatchert abban, hogy el tudja hitetni, valódi népi kapitalizmus épül Nagy-
Britanniában. Ezen túlmenően a 80-as években dinamikusan bővült az amerikai tulajdon is
Nagy-Britanniában. Az állami vállalatok részvényesítése és magánosítása először ugyan a
helybelieket, és részben a dolgozókat tette kedvezményezetté, egy idő után azonban
részesedésük csökkent, és a tőkepiacokon az amerikai befektetési cégek váltak uralkodóvá.
Miközben a neokonzervatív program mélyen átalakította Angliát, az amerikai
(ihletésű) kritikusok a többi országot is egyre inkább a jóléti állam visszafejlesztésére
ösztönözték, bűnbakká téve a szociálpolitikát a magas munkanélküliségért is. Ez megint csak
egyoldalúságot jelentett; a tényleg létező hátrányok (költségek) mellett megfeledkeztek a
jóléti politika pozitívumairól (társadalmi stabilitás, hosszú távú beruházások stb.). A többi
országban azonban az amerikanizáció kisebb mértékben érvényesült. Kérdés azonban, hogy
nem nemzetállamonként, hanem egészében az európai integráció nem arról szól-e, hogy az
elnökeként. Ezt követően három évig a Világbank alelnöke és vezető közgazdásza. 2002-ben jelentette meg ez idáig
legismertebb könyvét (Globalization and its Discontents, magyarul: A globalizáció és visszásságai), amelyben világbanki
tapasztalatait is hasznosítva fejti ki nézeteit az ún. globalizációról. A világgazdaság bennfentes kritikusaként népszerű
előadóként jelent meg a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon, így a 2004-ben Indiában rendezett Szociális Világfórumon
is. Stiglitz a globalizációt mint a világgazdaság fokozódó integrációját önmagában nem veti el, de keményen bírálja a
neoliberalizmust, a neoklasszikus ortodoxiát, az IMF-et. Stiglitz korrekciós javaslatainak egyike a tőkeáramlás
korlátozásának lehetővé tétele. Ebben is a keynesi koncepciót követi: számára fontosabb a stabil gazdasági teljesítmény, a
foglalkoztatás, az életszínvonal és a politikai demokrácia, mint a szabad piac vagy a jó pénz.
70
„öreg kontinens” az Egyesült Államok kapitalizmus-modelljét igyekszik meghonosítani?
Ennek a megválaszolásához hosszabb történelmi távlatot kell tekintetbe vennünk.
Az európai gazdasági integráció nagy változásait bővítési és mélyítési szakaszok
egymásutánjaként szokták jellemezni. Az 1970-es évtizedtől kezdve a nyugat-európai
gazdasági integráció négy nagy bővítési hullámot valósított meg. Előbb egy északi, majd egy
déli, majd megint egy északi, és végül egy – minden korábbinál nagyobb volumenű – keleti
bővítés zajlott le. Ennek során az eredetileg társult hat államhoz újabb és újabb, és egyre
különbözőbb országok csatlakoztak, a maguk sajátos gazdasági modelljeivel együtt.
A 90-es években mind a bővítés, mind a mélyítés napirenden volt, s ha az 1989 utáni
másfél évtizedet tekintjük, úgy mindkét dimenzióban egy példátlanul nagy volumenű és
mélységű változás történt. Az Európai Közösség 1993-tól vált egységes piaccá, amelynek
köszönhetően felvette az Unió nevet. Az egységes piac nagyfokú standardizálással járt együtt
a termékek és általában véve a mikrogazdaság tekintetében, és maga után vonta az egységes
makrogazdasági keret kialakításának igényét, valamint mindezek nyomán egy gyorsított
intézményi konvergencia kibontakozását is. A Maastrichti Szerződés (1992) által kijelölt
Gazdasáig és Monetáris Unió önmagában is egy kvázi-amerikanizációs program, amennyiben
a kontinens egészét egységes piacba és valutaövezetbe kívánta foglalni; s ez többé-kevésbé
meg is valósult.
Az 1990-es évek végén újabb fejezetet nyitott az ún. Lisszaboni Program (1999). A
megelőző évtizedre visszatekintve az EU a maga növekedésbeli lemaradását általános
versenyképességi problémaként értékelte, és programot dolgozott ki ennek kezelésére. Az
ambiciózus koncepció természetesen nem beszélt amerikanizációról; tartalmilag az ún.
„tudásalapú gazdaság” kialakítását célozta meg. Ez a Lisszaboni Program – legalább is a
félidei értékelések alapján – kudarcnak bizonyult, mivel sem az elvárt mutatókat illetően, sem
a relatív pozíciójavításban nem érte el a kitűzött célokat.
A gazdaságpolitikai dilemmákkal összefüggésben jelentek meg az intézményi
dilemmák is az Unióban. Az alapvető kérdés természetesen az volt, hogy mennyi döntési és
szabályozási jogkört vonhat el a nemzeti szintű kormányzatoktól az európai központ, a
„brüsszeli bürokrácia”. A szén- és acélipar már az EGK megszületése előtt közös szabályozás
alá esett, a mezőgazdasági politika pedig a korai időszakban oda került. Később megtörtént ez
a regionális politikával, a monetáris politikával, megfogalmazódott a fordulat igénye a kül- és
biztonságpolitika terén, és a horizonton megjelentek olyan ügyek, mint az adó- és az
energiapolitika. Sokan elfelejtik, hogy mindezen területek szövetségi szinten történő
koncentrálása az Egyesült Államokban is másfél évszázad alatt történt meg, s Európában sem
lehet másfél évtized kérdése.
Mindazonáltal az elmélyülő integráció – és a világpolitikai kihívások sora – maga után
vonta a politikai föderalizmus megerősödését, amely az ezredforduló után napirendre tűzte az
európai szintű alkotmányozást is. Közben azonban az egyre több állammal kibővült Unióban
pusztán a tagok létszáma és az integrálódó nemzetgazdaságok heterogenitása egyre több
akadályt gördített a politikai egységesülés elé. A feltorlódott problémák halmaza 2005-ben (a
francia és a holland népszavazások formájában) megállította az alkotmányozás első kísérletét.
Ezt két évvel később az Unió német elnöksége próbálta meg újraindítani, a lehetőségekhez
igazított, visszafogott formában.
Bár az európai integráció meg-megújuló hullámokban fejlődik a föderalizáció
irányában, ez még a formai tényezőkön túl nem mindenben és nem feltétlenül jelenti az
amerikai modell átvételét. Európában a jog liberálisabb, a gazdaság szociálisabb, a kultúra
keresztényebb, mint az Egyesült Államokban. Európa politikai rendszere egyszerre
korporatistább és pluralistább, mint az amerikai. Sokat változott a világ azóta, hogy az USA
tanította Európát demokráciára és az emberi jogok tiszteletben tartására. Európában nincs
71
halálbüntetés, viszont vannak szakszervezeti jogosítványok. 2007-re az Európai Unió eljutott
odáig, hogy felszólította az Egyesült Államokat a kivégzések beszüntetésére.
Európa komolyan veszi a fejlődő országok segélyezését és a globális
környezetvédelmi törekvéseket, viszont nem kér felmentést állampolgárai számára a
nemzetközi büntetőjog alól. Európában jóval kevesebb az ügyvéd, és sokkal kevesebb a
börtönlakó is, mint az Egyesült Államokban. Európában van állami vasúthálózat, és a legtöbb
EU-tagországban van közfeladatokat ellátó közmédia is. Európában nemcsak a korrupt számít
negatív jelzőnek, hanem a kommersz is. Európában ugyan kétszer annyi a munkanélküli, mint
az Egyesült Államokban, de a társadalom sokkal hatékonyabban gondoskodik róluk.
Európában idegen nyelveket tanítanak az iskolákban, ami nemcsak a nemzetközivé vált
munkaerő-piacon való érvényesülés szempontjából fontos, de lehetővé teszi a kultúrák közötti
közeledést és megértést is.
Eufória és elbizonytalanodás az Egyesült Államokban
Az 1990-es években az Amerikai Egyesült Államok gazdasága az OECD-csoport

legdinamikusabb gazdasági térségeként szerepelt. Gyorsabban fejlődött, mint Nyugat-Európa,
és gyorsabban, mint a megelőző egy-két évtizedben félelmetesnek feltüntetett Japán. A
konzervatív reformok keresztülvitelével lezajlott „az amerikai kapitalizmus amerikanizálása”.
Az energiapiac és a távközlés liberalizációja, majd a pénzügyi liberalizáció is (a New Deal
idején elfogadott, ún. Glass-Steagall törvény hatályon kívül helyezésével. A nemzetközi
liberalizáció zászlóvivőjeként az Egyesült Államok szabadkereskedelmi övezetbe vonta két
szomszédját: Kanadát és Mexikót.
Az amerikai gazdaság teljesítménye nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is
rendkívüli volt ebben az időszakban. Korábban a hatalmas országot a legkülönbözőbb
egyensúlytalanságok jellemezték; az 1960-as évek végétől hol az infláció, hol a
munkanélküliség, hol a költségvetési hiány, hol ezek közül több is egyidejűleg jelzett
bizonyos rendellenességeket. Ezzel szemben az 1990-es évek második felére Bill Clinton
elnök kormánya elérte, hogy közel teljessé vált a foglalkoztatás, szinte teljessé vált az
árstabilitás és megszűnt a költségvetési hiány is.
Közben az Egyesült Államok az ezredvég nagy technológiai korszakváltásában, az
informatikai forradalomban is éllovasaként szerepelt. Mindez együtt páratlan befektetési
eufóriához vezetett; ezt Alan Greenspan38, a központi bank (Fed) nagy tekintélyű elnöke egy
alkalommal „irracionális túláradásnak” (irrational exuberrance) nevezte. Greenspan
megjegyzésének igazsága – amely a maga idejében nem hullott termékeny talajra – egy
évtized múltán sokak számára evidencia lett, miután jobban láthatóvá váltak az amerikai
gazdaság különféle egyensúlytalanságai.
Az 1990-es évek gazdasági teljesítményének értékelésekor a konzervatív ideológusok
figyelmen kívül hagyták azokat a súlyos egyensúlytalanságokat, amelyek ez idő alatt
keletkeztek vagy elmérgesedtek. Itt nemcsak a külgazdasági egyensúlytalanságokra kell
gondolni, hanem a részvénytőzsde túlfűtöttségére, illetőleg arra is, hogy a részvényesi érték
maximalizálására való törekvés sok esetben nem erősítette, hanem inkább gyengítette a
vállalatok versenyképességét. A rövid távú nyereségre törekvés csúcsra járatásával az
amerikai kapitalizmus nem lett tisztább, mint volt. Stiglitz szerint sokkal rosszabb lett, és – a
közismert Enron-ügyre utalva – az újonnan kialakult rendszert „urambátyám-
kapitalizmusként” jellemzi könyvében.
38
Greenspan, Alan (1926-) amerikai közgazdász. A New York-i és a Columbia Egyetemen tanul, majd húsz éven át az
üzleti szférában dolgozik. 1969-től bekapcsolódik a gazdaságpolitikába, 1974-76 között (Ford elnök mellett) a közgazdasági
tanácsadó testület elnöke. 1982-83-ban a társadalombiztosítási reformbizottságot vezeti, 1987-től pedig a szövetségi jegybank
(Fed) elnöki székében ül. Rekordhosszúságú időt, majdnem két évtizedet tölt ebben a pozícióban; a világ egyik legismertebb
közgazdásza.
72
Az Enron ügye (amikor is a Fehér Ház baráti köréhez tartozó menedzsment súlyosan
megkárosította a részvényeseket és a dolgozókat egyaránt) messze nem volt egyedi eset. Jól
illeszkedett viszont az amerikai kapitalizmus mítoszába: a semmiből jött vállalat a
technológiai korszakváltás hullámán, karizmatikus figura vezetésével jutott a csúcsra. Az
ilyen esetek tanulsága Stiglitz szerint az, hogy Amerikának le kell számolnia a hősök
mítoszával, mint ahogy más mítoszokkal is (deficitcsökkentés, mindenható pénzpiacok,
láthatatlan kéz stb.).
Legfőképpen a győzedelmes amerikai kapitalizmus mítoszával kell leszámolni.
Stiglitz szerint például a svédek legalább annyira sikeresen válaszoltak a globalizációs
kihívásokra, mint az Egyesült Államok. „Vannak más országok is, amelyek azt hiszik, hogy
az ő gazdasági rendszerük a legjobb – legalábbis saját maguk számára. Lehet, hogy
alacsonyabb a jövedelmük, de több állással és egészségügyi biztosítással rendelkeznek;
hosszabb szabadságra mennek, és a kisebb stressz hosszabb életet eredményez. Kisebb az
egyenlőtlenség, kevesebb a szegénység, alacsonyabb a bűnözési arány, népüknek kisebb része
tölti élete nagy részét rácsok mögött. Van választási lehetőség, léteznek kompromisszumok.
A buborékgazdaság összeomlása, a könyveléssel kapcsolatos problémák lelepleződése
és más botrányok a világ más részein megfelelő választ eredményeztek: Amerika problémáit,
pozíciójának hirtelen megváltozását, és az összeomlás előtti büszkeségét kritizálni kezdték.
Sokkal fontosabb azonban, hogy mindez újból felelevenítette a piacgazdaság alternatív
verzióiról szóló vitákat.”
Will Hutton úgy véli, hogy ez a kritikátlan és introvertált látásmód az önismeret
feltűnő hiányához vezet. Az amerikaiak minden más nemzetnék inkább hajlamosak elhitetni
magukkal, hogy övék a létező világok legjobbika, sőt azt is szinte magától értetődően
feltételezik, hogy ezt mások is így gondolják. Ez az önajnározó magatartás 2001. szeptember
11-e után csak erősödött a politika különböző szintjein. Ez a retorika nemcsak azt
akadályozza, hogy az amerikaiak másokat megismerjenek, hanem azt is, hogy saját magukat –
erősségeiket és gyengeségeiket – megismerjék.
Bár a neokonzervativizmus két mintaországáról van szó, itt fontos különbség
mutatható ki az USA és Anglia között. Utóbbiban az ezredforduló időszakában az
állampolgárok egyértelműen kifejezték igényüket a közszolgáltatások fejlesztésére, és ennek
érdekében bizonyos fokú adóemeléseket is el tudtak fogadni. A társadalom felismerte, hogy a
növekvő egyenlőtlenségek veszéllyel járnak (például a lakáspiacon, ahol a közepes jövedelmű
családok is kezdenek kiszorulni a kívánatosnak mondott körzetekből, vagy az oktatásban, ahol
a teljesítmény-rangsorokat a gazdag magániskolák vezetik, gúnyt űzve az esélyegyenlőségi
retorikából). Angliában a hetvenes évek végén előbb történt meg a nekonzervatív áttörés, két
évtized múltán pedig hamarabb jelentkezett a rendszerkorrekció igénye és annak első jelei.
Mindezek alapján azt mondhatjuk: gyengülni látszik az Egyesült Államoknak az a
képessége, hogy más régiókat a maga képmására átalakítson. Mind Európát, mind Japánt –
hogy csak a centrumkapitalzmus két másik fontos régióját említsük – jellemzik olyan
modellszerű vonások és sajátosságok, amelyek a 21. században is önállóan
tanulmányozandók. Ezeket foglalja össze – Will Hutton és Alan Blinder nyomán – az alábbi
táblázat.
73
4. sz. táblázat: Három modell összehasonlítása
Jellemző Amerikai Japán kapitalizmus Európai szociális

kapitalizmus piacgazdaság
ALAPELV
Domináns termelési Tőke Munka Partnerség
tényező
„Közérdek” Közepes Erős Erős
hagyománya
Centralizáció Alacsony Közepes Közepes
Ármozgások Eős Alacsony Közepes
piacszabályozó szerepe
Kínálati kapcsolatok Szoros, árcentrikus Szoros, tartós Bürokratikus, tervezett
Ipari csoportok Részleges Nagyon magas Magas
Privatizáltság Magas Magas Közepes
PÉNZÜGYI
RENDSZER
Piaci struktúra Anonim, Személyesen elkötelezett Bürokratikusan
értékpapírosított elkötelezett
Bankrendszer Fejlett, piaci, Hagyományos, Hagyományos,
regionális szabályozott, koncentrált szabályozott, regionális
Részvénypiac Nagyon fontos Nem fontos Nem fontos
Elvárt haszon Magas Alacsony Közepes
MUNKAERŐPIAC
Munkahelybiztonság Alacsony Magas Magas
Munkaerő-mobilitás Magas Alacsony Közepes
Munkaerő/menedzsment Konfliktusos Együttműködő Együttműködő
Fizetési különbségek Nagy Kicsi Közepes
Ki- és belépés Magas Alacsony Közepes
Képzettség Közepes Magas Magas
Szakszervezeti struktúra Ágazati Vállalati Átfogó
Szakszervezet erőssége Gyenge Gyenge Erős
VÁLLALAT
Fő cél Profit Piaci részesedés, stabil Piaci részesedés,
foglalkoztatás kiteljesedés
Vezető menedzser Autokratikus főnök Konszenzusépítés Konszenzusépítés
szerepe
Szociális költségek Alacsony Alacsony Magas
JÓLÉTI RENDSZER
Alapelv Liberális Korporatista Korporatista—
szociáldemokrata
Univerzális transzferek Kevés Közepes Sok
Rászorultság-vizsgálat Sok Közepes Kevés
Oktatás Magas Közepes Közepes
osztályfüggősége
Magánbiztosítás Magas Közepes Alacsony
ÁLLAMI
BEAVATKOZÁS
Állam szerepe Korlátozott Kiterjedt Átfogó
Kereskedelem Egészen nyitott Kevésbé nyitott Egészen nyitott
Iparpolitika Nem jelentős Erős Erős
Legfelső adókulcs Alacsony Alacsony Magas
Forrás: Will Hutton 1995: 282.
74
Összefoglalás:
Az Egyesült Államokban kibontakozott neokonzervatív politika nagymértékben meghatározta

a világgazdaság intézményi változásait; nemcsak automatizmusokon keresztül, hanem tudatos
nyomásgyakorlás útján is. Ez különösen nagy erővel tudott érvényesülni a világrendszer
félperiférián, az eladósodott országokban. A centrum gazdaságpolitikai és rendszerjellegű
elvárásait az ún. washingtoni konszenzus foglalta keretbe. Európa gazdaságai közelítettek az
amerikai modell felé, de nem egyforma mértékben. Az Unió egésze – az egységes piac és
valutaövezet létrehozásával – szintén hasonlóvá kezdett válni az Egyesült Államokhoz, de
sajátosságait is nagymértékben meg tudta őrizni. Az ezredforduló után az amerikai gazdasági
modell jó teljesítménye mellé egyre több kérdőjelet tett a szakirodalom.
1. Mondhatjuk-e, hogy a neoliberális globalizáció amerikai érdekeket szolgál?

2. Mit jelent, hogyan fejlődött ki az amerikai unilateralizmus?
3. Milyen hatást gyakorolt a makrogazdasági stabilitásra az informatikai forradalom?
4. Az Európai Unióban mely közpolitikai területek váltak döntően közössé, és mi
tekinthető a jövő zenéjének?
5. Mit jelent Will Hutton szerint Anglia amerikanizálása?
6. Milyen szerepet játszottak a multilaterális pénzügyi szervezetek a világgazdaság
neoliberális átrendezésében?
7. Kiknek és milyen feladatokat ír elő az ún. washingtoni konszenzus?
8. Tekinthető-e a nyugat-európai monetáris unió az amerikai monetáris rendszer
másolatának?
9. Mikor és milyen célokkal dolgozták ki az ún. Lisszaboni Programot?
10. Mire figyelmeztet Stiglitz az amerikai gazdaság közelmúltbeli teljesítményét
értékelve?
Andor László: Amerika évszázada, Budapest: Aula Kiadó, 2002

Galbraith, James K.: Az amerikai modell valódi tartalma: puha költségvetések és keynesi
devolúció, Egyenlítő, 2003/4.
Stiglitz, Joseph E.: A viharos kilencvenes évek. A világ eddigi legprosperálóbb tíz évének új
története, Budapest: Napvilág Kiadó, 2005
Szamuely László: A globalizáció és a kapitalizmus két alapmodellje I.-III. Kritika, 5., 6., és 7-
8. sz., 2002
Szakolczai György: A washingtoni konszenzus és ami utána következik, Külgazdaság, 2005.
október
75
II.2. Nyugat-Európán belüli modellváltozatok
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: az európai integráció elmélyülése és hatása a nyugat-
európai nemzetgazdaságokra; regionális és nemzeti sajátosságok (Nyugat-) Európán belül; a
francia és a német gazdaság hasonlóságai és eltérései; a mediterrán országcsoport és a
centrumon belüli alulfejlettség problematikája; a skandináv országok „szociális
kapitalizmusa”; Nagy-Britannia és Hollandia mint a liberalizmus élharcosai.
---
Rajnai kapitalizmusok
Bár az Európai Unió belső integrációja az 1990-es években rendkívül elmélyült, és több
területen a tagországok közösen gyakorolják a szuverenitást, továbbra is a nemzetgazdaságok
tekinthetők az integráció alapegységeinek, és továbbra is van értelme megkülönböztetni
egymástól a különböző nemzeti vagy regionális kapitalizmusmodelleket. Az Unióban
ugyanakkor ezek a kapitalizmusmodellek – mintaként, versenytársként, alkufolyamatok
partnereként – közvetlenebbül, gyorsabban hatnak egymásra, mint az egy integráció nélküli
országcsoportban történne. Az európai országok gazdasági modelljeire azonban nemcsak a
egymás közelsége gyakorolt hatást. Az 1990-es években új fejleményként jelentkezett az
európai térségen kívüli piacok megjelenése, a pénzügyek nemzetköziesedése, a globalizáció.
A német egyesítés folytán Németország súlya a többi nagy országhoz képest is
megnőtt, vezető szerepe még jobban kihangsúlyozódott. Bár az egyesítés költségeivel
küzdenie kellett, centrális pozíciója megkérdőjelezhetetlen volt, gazdasági berendezkedése
mások számára modellként szolgált. Ezt a leginkább a Rajna két oldalának összevetésével
világíthatjuk meg.
Franciaországra és Németországra egyaránt hatott az európai integráció, de
mindenképpen elmondható, hogy a kettő közül inkább Franciaország volt az, amely a maga
gazdasági berendezkedésén kitartóan változtatni igyekezett. Ennek célja nem valamiféle
általános európaizálás volt, hanem a német minta számos elemének átvétele. A német
gazdasághoz való hasonulás fő motívuma pedig az a jól látható teljesítménykülönbség volt,
amely a két országot a második világháború utáni évtizedekben jól megkülönböztette
egymástól. Németország az ötvenes—hatvanas években számottevően jobb eredményeket ért
el az infláció elleni küzdelemben. Ez a franciáknak imponált, és igyekeztek átvenni a német
monetáris politika intézményrendszerét, illetve a német modell alapján közös rendszerbe
vonni a két ország pénzügyeit.
Reformokkal Németország is próbálkozott, de saját berendezkedését inkább
„megszüntetve megőrizni” próbálta. A dolgozói együttdöntés rendszere például
Németországban nemcsak hogy nem tűnt el, de inkább megerősödött az 1990-es években. A
német munkaerő mintegy hatvan százaléka továbbra is kollektív szerződések keretében lép
munkaviszonyba, szemben például a brit 20 százalékos aránnyal. Az iparági és a
munkavállalói vezetés továbbra is együttműködik a képzési rendszerek fenntartásában és
működtetésében, magas szintű, szakmaspecifikus képességekre összpontosítva. Ugyanakkor a
német munkaügyi reformok lehetővé tették, hogy kialakuljon egy alacsonyabb jövedelmű,
részmunkaidős piaci szegmens, amelyben nem szabályozza kollektív alku a bérek alakulását.
Az ágazati szinten is gyengébb lett a koordináció, amennyiben a kisebb cégek eltérhetnek az
76
ágazati szintű megállapodásoktól, és külön egyezséget köthetnek a helyi szakszervezetekkel
vagy dolgozói tanácsokkal.
A német gazdaság – amelyet Peter A. Hall „koordinált kapitalizmus” névvel illet –
nyitott ugyan a tőkepiaci finanszírozás felé, de továbbra is meghatározó a hosszú távú,
bankcentrikus finanszírozás, és kevésbé jellemzőek az ellenséges kivásárlások, mint Nagy-
Britanniában. A vállalatközi koordináció fontos szerepet játszik a technológia átadásában és a
szakképzésben egyaránt. A német út egyértelműen azt mutatja, hogy a stratégiai koordináció
kompatibilis a piaci verseny különböző formáival.
Idő közben Franciaország sokkal nehezebben küzdött a maga reformjaival és a közös
európai intézményrendszer kihívásaival. 2005. májusában a francia szavazók többsége
népszavazás útján elutasította az EU alkotmány-tervezetét, amelyet a legtöbben a gazdasági
liberalizáció kodifikációjaként értelmeztek. Egy évvel később tömegdemonstrációk sorozata
késztette meghátrálásra a jobboldali kormányt, amely a 26 éven aluliak körében bevezette
volna a rövid távú munkaszerződéseket. Mindez arra utal, hogy a francia társadalomban
továbbra is él az ellenállás a gazdaság liberalizációjával szemben, és ennek
következményeitől a politika sem tudja magát függetleníteni.
A francia—német határvidéken találunk három olyan országot, amely a francia és a
német kultúra együttes hatása alatt fejlődött, és így gazdasági modelljeik is tükrözik ezt a
sajátos földrajzi helyzetet. Belgiumot a német-francia határvidéken való elhelyezkedése, a
mindkét kultúra felé való nyitottsága tette alkalmassá, sőt talán elhivatottá is arra, hogy az
európai integráció központja váljék belőle. Luxemburg, amely az EU legkisebb és egyik
legrégebbi tagállama, köztes pozíciójából hosszú távú előnyt tudott kovácsolni, és az egyik
legstabilabb teljesítményt nyújtotta az elmúlt fél évszázad során.
Svájc nem tagja az Európai Uniónak; köztes jellegét katonai-politikai semlegessége is
kihangsúlyozza. A több évszázadon keresztül mindenki által tiszteletben tartott semlegesség
különös biztonsági többlettel ruházta fel Svájcot, ami különösképpen kedvezett annak, hogy
az országból pénzügyi központ váljon. Gazdasági sikereit tehát megismételhetetlenné teszi,
hogy azok döntő részben geopolitikai helyzetéből származnak (vagyis abból a körülményből,
hogy három gazdag ország között fekszik mint semleges állam, és a három nagy szomszéd
pénzügyi szolgáltatójaként – békében és háborúban – maximálisan részesülhetett azok
profitjaiból).
Svájchoz hasonló mintaországgá vált a közepes méretű országok számára a keleti
szomszéd, Ausztria. Persze csak a második világháború után, amikor az osztrákok által
elnyert katonai semlegesség a viszonylagos jóléttel párosulva vonzó perspektívát jelentett sok
más nemzet számára. Ausztria példát szolgáltatott arra is, hogy a belső szociális partnerség
(amely a német mellett a skandináv modellhez is közel hozta az országot) és a fogyasztói
társadalom történelmi hagyomány nélkül is megteremthető volt. A nyolcvanas években
magyar turisták százezrei gondolták úgy a Mariahilfer utcai bevásárló körútról hazatérve,
hogy “látták a jövőt”. A kilencvenes évektől Ausztria a maga jövőjét az EU-tagságban, s ott a
föderalizmust erősítő tagtársak körében találta meg.
Észak-Európa jóléti modelljei
Az Észak-Európai országok hosszú időn át jól megkülönböztethetőek voltak társadalmi,

politikai és gazdasági berendezkedésüket tekintve is az Európai Közösség országaitól, de ezen
felül még szervezetileg is elkülönültek. Az EGK-val szemben – Nagy-Britanniával és néhány
más országgal együtt – a lazábban szervezett, szoros integrációra nem törekvő EFTA tagjai
voltak. Együttműködésüknek számos formája alakult ki a gazdaság minden szférájában: a
közlekedésben például a svéd-norvég-dán légitársaság, a SAS, a nemzetközi pénzügyek terén
a közös fejlesztési bank (Nordic Investment Bank).
77
A skandináv országok az utóbbi évtizedekben nem keveset változtak, de sok
tekintetben őrzik jóléti vívmányaikat és sajátos, szociáldemokrata vonásaikat. A konvergencia
folyamatát felgyorsította, hogy Svédország és Finnország 1995-ben az EU tagja lett.
(Egyidejűleg Norvégia is sikeres csatlakozási tárgyalásokat folytatott, ám ennek eredményét a
népszavazás lenullázta.) Ugyanakkor Svédország – Dániával együtt – valamelyest kívülálló is
maradt az Unión belül, mivel az egységes valutaövezethez már nem csatlakozott.
A svéd gazdaságban látványos változás zajlott le a vállalati tulajdonlás terén. A
globalizáció kibontakozásával a svéd tőkések észlelték a nemzetközi finanszírozás előnyeit, és
nem akartak kimaradni azokból. A korlátozásokat feloldó, a külföldiek részvényvásárlását
nagymértékben lehetővé tevő szabályozást kezdeményeztek. Ennek eredményeként a
stockholmi részvénytőzsde 11 év alatt 24-szeresére nőtt; s míg 1990-ben csak a tőke 8
százaléka volt külföldi kézben, ez az érték 2001-re 43 százalékra nőtt. Mindazonáltal a svéd
reformok nem mentek olyan messzire, mint például a franciák. A családi tulajdonlás
lehanyatlása ellenére a svéd vállalati szektorra jellemző maradt a kereszttulajdonlás, amely
egyes vállalatokat (Skanska, Sandvik stb.) eredményesen véd az ellenséges kivásárlástól.
A világgazdasági kihívásoknak való rugalmas megfelelést elősegítendő a svéd
kormányok lépéseket tettek a munkaerő-mobilitás fokozására. Ennek azonban sajátos,
skandináv formáját választották: megnövelték az aktív munkaerőpiaci politikákra fordított
összegeket (1990-ről 95-re a GDP 3 százalékáról 5 százalékra, ami Európában a
legmagasabb). Bővült a közszférában való foglalkoztatás, hogy segítse azokat, akik a privát
szférában nehezen találnának állást. Valamelyest átszabták az adórendszert és a
szociálpolitikát; csökkentették a legmagasabb adókulcsokat, lehetővé tették, hogy az állam
magánszereplők által nyújtott szociális szolgáltatásokat is finanszírozzon, és szigorították a
táppénz-ellátást (a hiányzások csökkentése érdekében).
A svéd gazdaság alkalmazkodásának társadalmi költségei nem lebecsülendők. Ez volt
az első időszak, amikor Svédországban számottevő csoporttá vált a hosszú távú
munkanélküliek csoportja. A munkanélküliként eltöltött idő megduplázódott, és 1995-re elérte
a 30 hetet. Ezen az sem segített, hogy 1993-95 között mintegy 45 százalékkal nőtt a svéd
export volumene. A magas elbocsátási költségek (amelyek a szigorú szabályozásból
fakadnak) egyértelműen a munkaerő foglalkoztatását fékező tényezőként kezdtek hatni.
Mindazonáltal a svéd modell alkalmazkodása a globalizációs viszonyokhoz inkább a
versenyszférában és a munkaerőpiacon történt, és kevésbé a jóléti állam szférájában, ahol a
kormányok sikeresen ellenállhattak a visszafejlesztést szorgalmazó hangoknak.
Összességében a svéd reformok eredményesek voltak. Ebben az időszakban a svéd
gazdaság az EU-átlagot meghaladó mértékben növekedett, méghozzá az EU-átlag alatti
munkanélküliségi szint mellett. Közben a sajátos szociáldemokrata jelleg sem kopott el.
Svédországban nem hanyatlott a szakszervezeti tagság, és a nők megtartották markáns
jelenlétüket a politikai életben. Ez utóbbi skandináv sajátosság maradt, a kontinensen csak a
2007-ben beiktatott francia kormány esetében volt megfigyelhető hasonló, demonstratív nemi
egyensúly (gender balance).
Az északi régióban két további országot találunk, amelyet sokan mintaországnak
tekintenek. Az egyik Norvégia, amely az ezredforduló időszakában Svédországnál is
következetesebben őrizte a szociáldemokrata típusú, jóléti kapitalizmusmodellt. A 20. század
utolsó negyedében Norvégia volt az egyik ország (a másik az Egyesült Királyság), amely
kiaknázta az Északi-tenger olajkincsét. A britektől eltérően azonban ezt a feladatot a norvégok
az állami tulajdonban levő olajtársaságra ruházták, és a rendkívüli jövedelmekből ún. nemzeti
olajalapot képeztek. Ez az alap hazai és külföldi befektetések révén gondoskodik arról, hogy
az olajkincsből származó előnyöket a későbbi generációk is élvezni tudják. Nem keveset
fordítanak a norvégok arra is, hogy fenntartsák az átlagos európainál magasabb szintű
78
környezetvédelmi és szociális normáikat, és élen járjanak a klímavédelemben és más globális
problémák kezelésében.
A másik északi sikertörténet Finnországé, amelynek a nyugat-európai centrumhoz való
felzárkózása az 1945 utáni évtizedekre nyúlik vissza. Finnország a magyar reformerek
számára a nyolcvanas években – a kettős függőség kialakulásával – vált igazi példává mint
olyan állam, amely keleti és nyugati kötődését egyaránt a gazdasági és társadalmi fejlődés
javára tudta kamatoztatni. A kilencvenes évek elején a finn egyike volt azoknak a
nemzetgazdaságoknak, amelyek a Szovjetunió összeomlása miatt számottevő piac- és
jövedelemveszteséget szenvedtek el, az állami strukúrapolitika azonban átsegítette a
gazdaságot ezen a perióduson. Miután a hidegháború elmúlt, és a köztes helyzet előnyeinek
kiaknázása lekerült a politika napirendjéről, a „finlandizálás” is leértékelődött, holott éppen
most kellene figyelnünk a finn gyakorlat néhány sajátos és vonzó elemére. A finnek ugyanis a
kilencvenes évek első felének mély recessziója közepette is eredményes érdekegyeztetést
folytattak, az informatikai korszakváltást kihasználva világszerte ismert multinacionális
vállalatot (Nokia) futtattak fel és működtetnek sikerrel, és példaértékű az is, ahogyan az
Európai Unióhoz való csatlakozást a különféle hazai gazdasági érdekcsoportokra való
tekintettel oldották meg.
Liberális modellek Európában
Az Egyesült Királyság és Hollandia Európán belül egyértelműen a legliberálisabb gazdasági

rendszert működteti. Gazdaságtörténeti előzmények is magyarázzák, hogy a két ország a
nemzetközi nyitottság, a szabadkereskedelem élharcosaként jelent és jelenik meg rendszerint,
és munkaerőpiacaik is a legliberálisabbak közé tartoznak Európában. Az 1990-es években
például e két ország járt élen Európában a munkaerő rugalmasságát tekintve, különösképpen a
részfoglalkoztatás elterjedésében.
Nagy-Britanniában 1945 után erős jóléti állam alakult ki, de ez sem változtatott azon,
hogy a vállalati szféra, és különösképpen a pénzügyi rendszer megőrizte a klasszikus liberális
modell fő vonásait. Továbbra is érvényes rá, hogy a vállalatok tőkepiaci finanszírozása
viszonylag rövid távú megtérülési kényszert érvényesít a befektetések terén; a vállalatok
menedzsmentjének egy-két év alatt jelentős profithoz kell juttatnia a tulajdonosi kört. A
Thatcher-korszak (1979-89) csak megerősítette ezeket a vonásokat, amelyek szerepet
játszottak a későbbi időszak jó teljesítményében.
A brit gazdaság az 1992 utáni másfél évtizedben gyorsabban növekedett és jóval
alacsonyabb munkanélküliséggel küzdött, mint akár Franciaország, akár Németország. Ennek
okai azonban sokrétűek. A liberális brit modell a 90-es években kedvező feltételeket teremtett
a szerkezetváltáshoz; legfőképpen ahhoz, hogy a munkahelyek iparból a szolgáltató szektorba
való áthelyeződése folytatódjék. Az általános képességekre összpontosító képzési rendszer
segítette a munkaerő mobilitását. Fontos körülmény volt még – és a rugalmasság jeleként
említendő – hogy Nagy-Britannia kívül maradt az európai monetáris integráción (az árfolyam-
mechanizmusból való, 1992-ben bekövetkezett, kényszerű távozásától fogva), és ezáltal is
sikeresen tudta menedzselni a gazdaság versenyképességét a 90-es évek derekán.
Az 1990-es évek végétől, a munkáspárti Tony Blair miniszterelnökségének kezdetétől
Nagy-Britanniát az ún. harmadik út mintaországának tekintették. Kérdés persze, hogy miféle
harmadik út volt ez. Filozófiai értelemben a harmadikutasság lényege valamely megszokott
polarizáció vagy választási kényszer elutasítása. A 20. század derekán a kapitalizmust és a
szocializmust egyaránt elutasító, illetőleg a Washingtontól és Moszkvától egyenlő távolságot
tartó irányzatokat nevezték harmadikutasnak. A harmadik út akkori követői keresztény- vagy
szociáldemokraták, esetleg agrárpopulisták voltak, akiknek körében a szociális piacgazdaság,
illetőleg a jóléti állam gondolata is népszerű volt.
79
Az 1990-es évek végétől Anthony Giddens39 brit szociológus nyomán – valamint Bill
Clinton és Tony Blair politikájával összefüggésben – a harmadik út a régi szociáldemokrácia
és a neokonzervativizmus egyidejű elutasítását, egyben egy új típusú progresszív irányzat
megalapozásának igényét jelenti. Lényegében arról volt szó, hogy önmagában sem a keynesi
ihletésű keresletösztönzést, sem a reagani kínálati gazdaságpolitikát nem tartották
követendőnek. Ezzel az irányzattal egy időben szimpatizált Gerhard Schröder német kancellár
is, a gyakorlatban pedig főleg a holland szociáldemokrata, Wim Kok vezette kormány
követett hasonló politikát.
A harmadik út képviselői elfogadták a status quo-t, amelyet a neokonzervatív politika
hozott létre a megelőző időszakban. Ugyanakkor Nagy-Britanniában a politikai rendszerben
jelentős reformokat kezdeményeztek, és a fiskális politika igyekezett megtámogatni a jóléti
struktúrákat (különösképpen az egészségügyre és az oktatásra fordított összegek növelésével).
Összességében tehát elmondható, hogy a harmadik út nem egy új társadalmi—gazdasági
modell létrehozásáról, hanem inkább egy sajátos kormányzati gyakorlatról szólt, amely
leginkább Európa liberálisabb rendszereiben lehetett sikeres. E siker – és a globalizáció
általános hatásai miatt – a harmadik út visszhangra talált a kontinens (és a világ) számos
egyéb országában is.
Sikeres, az angolszász csoporthoz tartozó gazdaságként kell megemlíteni még
Írországot, amely a nyitottságra, a külföldi tőke betelepülésére épülő gazdaságpolitikával
mintát mutatott Európa többi gazdasága számára. Írország valóban példátlanul sikeres
felzárkózási korszakot tudhat maga mögött, miközben az élenjáró iparágak tervszerű
meghonosítása mellett a szegénység elleni nemzeti kampányt is meg tudta valósítani. Az írek
nem kizárólag önerőből érték el eredményeiket (gondoljunk több évtizedes EK- és EU-
tagságukra), de már önmagában az is sikernek tekinthető, hogy kormányaik a külső
támogatások felhasználását következetesen tudták összehangolni a belső erőforrások szociális
értelemben is optimális átcsoportosításával. Ezáltal megtestesítik az EU filozófiájából fakadó
modellt, amely az egységes piacon folyó nyílt versenyt a kevésbé fejlett térségek
támogatásával, a gazdaság korszerűsítésének programját a szociális kohézióval igyekszik
összekapcsolni. Mindez akkor is sikernek tekinthető, ha az ír felzárkózásra csak a kilencvenes
években, tehát másfél évtizednyi, különösebb szenzációt nem produkáló EK-tagság után
kerülhetett sor.
Mediterrán modellek
Európa mediterrán peremvidékén a rajnai centrumtól valamelyest eltérő gazdasági modell

alakuklt ki. Ez összefügg azzal, hogy a térségből csak Olaszország volt az Európai Közösség
alapító tagja, s a többiek valamelyik bővítés után kerültek be az 1980-as években. A
kimaradás és késedelem fő oka az volt, hogy Spanyolországban, Portugáliában és
Görögországban sokáig léteztek katonai diktatúrák ill. tekintélyuralmi rezsimek. Tartós,
egyirányú demokratizálódás csak az 1970-es évektől következett be ezekben az országokban.
Bár a három mediterrán ország a 80-as években EU-tag lett, integrációjuk kevésbé volt
sikeres, mint a korábban csatlakozott Írországé. Görögország európai integrációjának története
sokak szerint egyértelmű kudarc (az eurózónához sem normális módon tudott csatlakozni),
Spanyolország és Portugália felzárkózása pedig számos ellentmondással terhelt.
A térség legerősebb és legjelentősebb gazdasága az olasz. Nemcsak Európa, hanem a
világ vezető államainak egyike (tagja a G7-nek), sokban különbözik azonban a közép- és
39
Giddens, Anthony (1938-) brit szociológus, Angliában Keynes óta a legismertebb társadalomtudósként tartják számon.
Eleinte különösképpen a társadalomszerkezet kutatásával szerzett hírnevet; majd a 80-as években a modernitás elméleti
kérdéseivel foglalkozott. Később politikai tárgyú könyveket is írt a bal- és jobboldal közötti különbség
eljelentéktelenedéséről, valamint az ún. harmadik útról, amely szerinte a szociáldemokrácia megújulásának iránya volt. 1997-
2003 között a London School of Economics igazgatója; 2004-től a Lordok Házának tagja (a Munkáspárt színeiben).
80
észak-európai fejlett országoktól. Olaszország ugyan – a második világháború egyik
veszteseként – leszámolt a Mussolini által kiépített fasiszta rendszerrel, politikai
berendezkedése azonban a hidegháború időszakában igen távol maradt a demokrácia és a
jogállamiság elvárt normáitól. A maffia komoly szerepet játszott a kapitalista rendszer
politikai stabilizálásában. A társadalomba mély gyökeret eresztett politikai banditizmus
jelentős gazdasági bázist épített ki magának, és súlyosan megterhelte az ország fejlődését.
Olaszországot – amely a 19. század második felében szerveződött egységes állammá –
mindmáig jellemzi a gazdaságföldrajzi megosztottság, az Észak és Dél közötti fejlettségi
egyenlőtlenség. Az országos jövedelmi átlag alatti, Rómától délre fekvő területekre
használják a Mezzogiorno kifejezést, amely a közgazdasági zsargonban már-már köznévvé
vált és más országok szegényebb térségeit is ezzel a névvel illetik olykor (pl. a német
egyesítés nyomán a volt NDK integrálása által Németország egyfajta Mezzogiorno-problémát
kreált magának).
Óscar Molina és Martin Rhodes a spanyol és az olasz kapitalizmust „vegyes
piacgazdaságként” jellemzi. Ez nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a mediterrán országok
modelljei nem feleltethetők meg egyértelműen sem a liberális, sem a koordinált
piacgazdaságoknak, de mindkettő hatása kimutatható rajtuk. Másrészt a nemzetgazdaságokon
belül nagyfokú polarizáció mutatkozik a nagy és kis cégek, az állami és a magánszektor,
valamint a területi megosztottság alapján. Ezeknek köszönhetően a gazdaságban eltérő
koordinációs elvek működnek, ami miatt olykor nehéz is egységes gazdasági modellként
jellemezni őket.
A gazdasági modell vegyes jellegéből következően az érdekszervezetek
fragmentálódnak és átpolitizálódnak; mindezek következtében pedig az államra nagyobb
szerep hárul szabályozóként és termelőként is. Míg például Skandináviában vagy Angliában a
szakszervezetek egy politikai orientációhoz kötődnek (szociáldemokrácia), addig a latin
országokban gyakran találunk egymás mellett keresztény, szociáldemokrata és radikális
baloldali szakszervezeti formációkat. A mediterrán rendszerek vegyesnek mondhatók a jóléti
politikák terén is. Inkább a német (bismarcki) modellre ütnek a nyugdíjak terén, viszont
liberálisabbak az egészségügy viszonylatában.
Strukturális értelemben a mediterrán zóna sajátossága a mezőgazdaság európai átlagot
meghaladó részaránya a GDP-ben. Mivel pedig a mezőgazdaság az EU egyik központosított
ágazata, a mediterrán országok az átlagnál nyitottabbak az EU-integrációra és végső soron a
föderációra. Az Ibériai-félsziget nagy része, az olasz Mezzogiorno és Görögország az EU
támogatások útján stabilizált belső félperifériájaként értelmezhető. A diktatúrák idején
kialakult paternalista kapitalizmusmodell ma már integrálódott az Európai Unióba; annak
szerves részét alkotja, különféle regionális és nemzeti sajátosságok továbbélésével.
A mediterrán országcsoporthoz tartozik Európa keleti peremén Törökország, amely
nem tagja ugyan az Európai Uniónak, de az 1960-as évek óta törekszik erre, és ma már
hivatalosan is tagjelöltnek számít. A török lakosság döntően iszlám vallású, de az ország
alapvetően szekularizált, a vallás a politikában viszonylag csekély szerepet játszik. Nyugat-
Európában sokan a kulturális különbségekre hivatkozva utasítják el Törökország EU-
tagságának még a gondolatát is. Az ennél fontosabb politikai kérdés azonban a hadseregnek a
társadalomban és a politikában játszott szerepe, pontosabban ennek korlátozása.
A hetvenes-nyolcvanas években a közgazdászok Törökországot az újonnan
iparosodott, illetőleg a feltörekvő gazdaságok közé sorolták. Mivel az ország az IMF és a
Világbank egyik legfontosabb ügyfele is volt, és az elvárt programokat rendre végrehajtotta,
sokan egyfajta mintaországnak is tekintették. A pozitív retorika azonban inkább az
igyekezetet, és nem a tényleges eredményeket minősítette. Törökország még a XXI. század
első évtizedében sem tekinthető az Európai Unió esélyes tagjelöltjének. Hiányoznak azok a
mechanizmusai, amelyek az időnként tényleg bekövetkező gazdasági sikerek eredményeit
81
szétterítenék a társadalomban. Törökország újabban a pénzügyi instabilitás egyik
mintaországa is, politikai értékek terén pedig komoly vitái vannak az EU-val.
5. sz. táblázat: Európai kapitalizmusmodellek összehasonlítása
Koordinált Liberális Vegyes

piacgazdaságok piacgazdaságok piacgazdaságok
Mikro-interakciók Autonóm koordináció Piac (távolságtartó Vegyes (anonim + piac),
domináns formája interakciók) erősebb állami
szabályozással
Kapcsolódások forrása Alulról fölfelé Piac által indukált Állami korrekciós
törekvések
Stabilizáló Belföldi koalíciók Külső gazdasági erők Az állam keretet ad, a hazai
mechanizmusok uralják a politikai nagy hatása a szereplők vétójoggal bírnak
rendszert kormányzásra
Időhorizont Hosszú távú Rövid távú Az állami szabályozás
fenntart nem hatékony
egyensúlyokat
Beruházás különleges Magas Alacsony Közepes (v. alacsony)
eszközökbe
Érdekszervezetek Munkáltatók: erős és Munkáltatók: töredezett Munkáltatók: fragmentált
szervezeti jellemzői ágazati szinten jól Dolgozók: vállalati Dolgozók: politikailag
szervezett; szinten erős, de erős, de fragmentált és
Dolgozók: politikailag töredezett és kevésbé befolyásos
erős, befolyásos politikailag gyenge
szakszervezetek
Állami szerep Segítő; a kollektív Minimális állam; a Beavatkozó állam;
javakat védő piacok hatékony közvetlen termelés és
működését garantálja szabályozás + korrekciós
törekvések
Lehetséges Osztályokon átívelő Termelői csoportok, Osztálykonfliktus;
reformkoalíciók multinacionális ipari és fragmentált osztályokon
pénzügyi csoportok átívelő koalíciók
Forrás: Óscar Molina – Martin Rhodes: The Political Economy of Adjustment in Mixed Market Economies: A
Study of Spain and Italy, in. Hancké—Rhodes—Thatcher szerk. 2007
Összefoglalás:
Nyugat-Európa számára a fő modellformáló tényezőnek az integrációs folyamat bizonyult. Az

egyre mélyebb összefonódás intézményi konvergenciát generál, ám bizonyos nemzeti és
regionális sajátosságok tovább élnek. A britek és a hollandok liberálisabbak, az északi
országok szociálisabbak a többieknél. A mediterrán térségben diktatúrák idején kialakult
paternalista kapitalizmusmodell integrálódott az Európai Unióba; annak szerves részét alkotja.
A kontinens legjelentősebb, autonóm módon fejlődő gazdasága a német. Azok az országok,
amelyek kívül maradnak az EU-n vagy az integráció egyes területein (pl. Gazdasági és
Monetáris Unió), lényegében azért teszik ezt, mert kapitalizmusmodelljük sajátos vonásait
megóvni igyekeztek a többiek hatásától. Az Unióban zajló konvergencia nem mondható
gyorsnak. Napjainkban széles körben használatos az „európai szociális modell” kifejezés.
Ennek használata nem alaptalan, de tudni kell, hogy a kontinensen (ill. az Unión) belül a
82
sokféleség az úr, és a szociálpolitika kifejezetten azon területek közé tartozik, ahol a
föderalizáció kezdetleges, vagyis az egyes országok jelentős önállósággal bírnak.
1. Németország és Franciaország szoros együttműködése mennyiben jelenti gazdasági

rendszereik hasonlóvá válását is? Melyikük hasonul inkább a másikhoz?
2. Hogyan fejti ki hatását a mélyülő EU-integráció az egyes nemzetgazdaságokra?
3. Hogyan változott a német modell az 1990-es újraegyesítést követően?
4. Hogyan függ össze Franciaország európai szerepvállalása és nemzetgazdasági
rendszere az agrárszektor területén?
5. Miben térnek el a mediterrán országok a francia-német centrumtól, és mennyiben
mondhatjuk, hogy egy csoportot alkotnak?
6. Elmondható-e, hogy Svájc integráción kívülisége egyúttal egy sajátos gazdasági
modell őrzését is jelenti?
7. Hogyan hatott az északi-tengeri olajkincs kiaknázása a társadalmi—gazdasági
modellfejlődésre Nagy-Britanniában és Norvégiában?
8. Mennyiben és milyen módon őrizhetik az észak-európai országok sajátos
intézményeiket és társadalompolitikájukat?
9. Mennyiben tekinthetjük Törökországot európai gazdaságnak?
10. Mit jelentett Nyugat-Európában az elmúlt tíz évben a „harmadik út”?
Alesina, Alberto – Francesco Giavazzi: Európa jövője. Reform vagy hanyatlás, Budapest:
Gondolat Kiadó, 2008
Almássy Eszter: A görög szerpentin, avagy Athén és az európai integráció, Budapest:
Századvég Kiadó, 2003
Bartha Attila: Visszajáró svéd kísértet? Egy félreértés fogságában: a svéd modell álma és a
közép-európai realitás, Competitio, V.évf. 1.szám, 2006 március
Csáki György – Farkas Péter (szerk.): A globalizáció és hatásai, európai válaszok, Budapest:
Napvilág Kiadó, 2008
Leonard, Mark: Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Budapest: Napvilág Kiadó,
2006
Balázs Péter: Európai egyesülés és modernizáció, Budapest: Osiris Kiadó, 2003
83
II.3. Japán és a felzárkózó „kistigrisek”
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a japán modell válsága az 1990-es években, reformja az
ezredfordulón; Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr a japán modell nyomában; a „kis
tigrisek” sikereinek eltérő értelmezései; a felzárkózó kelet-ázsiai országok második köre; a
kelet-ázsiai pénzügyi válság és hatása a modellfejlődésre.
---
Japán
Japán a világ vezető gazdasági nagyhatalmainak egyike. Ez a 20. század egészében

elmondható volt róla, az 1945 előtti és utáni korszakok azonban nem voltak egyformák.
Azelőtt a japán gazdasági fejlődés egyik fő motorja a militarizmus és az expanzív politika
volt. A második világháborúban elszenvedett vereség után Japán demilitarizált országgá vált;
gazdaságában előtérbe kerültek a civil szektorok. Ennyiben Japán fejlődése a némethez
hasonlítható. Abban is, hogy az új típusú, demilitarizált fejlődés gazdasági értelemben igen
sikeres volt, sőt abban is, hogy ezt a gazdasági sikert kettőjük közül egyik sem tudta hasonló
világpolitikai pozíció elnyerésére felhasználni.
Japán a 80-as évek második felében már a világ második legnagyobb
nemzetgazdaságává nőtte ki magát, és ez a tempó sok helyütt nem csak érdeklődést, de
aggodalmat is keltett. Hirtelen fordult azonban a kocka, s az 1990-es években japán
gazdaságát már nem a dinamika, hanem a stagnálás jellemezte. A japán modellt sok
tekintetben mintának tekintették felzárkózásuk során más kelet-ázsiai országok a 20. század
utolsó negyedében. Az 1990-es években a hosszan tartó japán recesszió miatt a japán modell
vonzereje gyengült.
A válság Japánban is változásokat generált, amelyek iránya megegyezett a neoliberális
világtendenciákkal. A makrogazdasági folyamatok és a reformok vezérlésben egyre
jelentősebb szerepet játszott a központi bank. Cél volt a nagyobb fokú rugalmasság, és ennek
megfelelően a hagyományos vállalati struktúra lassú átalakulása volt tapasztalható. Ebben az
időszakban vált csak jellemzővé például, hogy egy-egy alvállalkozó több anyavállalattal is
kapcsolatban áll.
Ronald Dore40 a jelenkori japán változásokat a globális kapitalizmus átalakulásának
nézőpontjából elemezte híres könyvében. Ez lényegében a piacosítás és financializálódás
folyamatát jelenti. Japánra is kiterjedni látta azt az új üzleti filozófiát, amely a nagyvállalati
menedzsment fő céljául a részvényesi érték növelését állítja, szemben azokkal a
hagyományosabb mechanizmusokkal, amelyek korábban a szigetország berendezkedését
termelés- és munkavállaló-orientálttá tették.
A japán kereskedelemre hosszú időn át jellemző volt, hogy egy-egy üzletben csak
annak a keirecu-nak a termékeit árusították, amelyhez az az üzlet tartozott. Ezt a különösen
erős lojalitást árverseny útján sem lehetett megtörni. Az informatikai forradalom, az online
40
Dore, Ronald (1925-) brit gazdaságszociológus, doktori tanulmányait a londoni SOAS-ban (School of Oriental and African
Studies) végezte. Később Londonban, Kanadában és az Egyesült Államokban is tanított. A japán gazdaság és társadalom
egyik legjobb szakértőjeként ismert. Fontosabb könyvei: "Stock market capitalism, welfare capitalism: Japan and Germany
versus the Anglo-Saxons" (Tőzsdei kapitalizmus és jóléti kapitalizmus, 2000), "How the Japanese Learn to Work” (Hogyan
tanulnak dolgozni a japánok? társszerző: M. Sako, 1989), "British Factory: Japanese Factory"(Brit gyár és japán gyár,
1973), "City Life in Japan" (Városi élet Japánban, 1958). A Japán Akadémia tiszteletbeli tagja 1986 óta.
84
vásárlás lehetősége azonban kikezdte ezt a gyakorlatot. Az árak nagyobb fokú
transzparenciája lehetőséget teremtett arra, hogy mindenki maga dönthessen arról, mely
csoport termékeit kívánja vásárolni.
Az ezredforduló kulcsfigurája Japánban Koizumi41, akinek gazdaságpolitikája a
neoliberalizmus japán változataként értelmezhető. Bátor reformerként Koizumi nagy
kockázatot vállalt azzal, hogy kezdeményezte a posta privatizációját, és számos olyan
támogatás megszüntetését, amelyek a vidéki infrastruktúra és ipar fejlesztését szolgálták. A
kormányzó Liberális Demokrata Pártnak ugyanis a vidéki körzetek alkották a fő bázisát, és az
intézkedések folytán az LDP meggyengülésétől lehetett tartani. A japán gazdaság azonban
talpra állt, a tőzsde fellendült; Koizumi mind gazdasági, mind politikai értelemben sikert
aratott. A gazdasági téren bekövetkezett talpra állásnak az új világpolitikai körülmények
között velejárója volt a japán nacionalizmus feléledése is.
Koizumi alatt, az ezredforduló utáni években a japán kapitalizmus intézményi
átalakulásának központi vitatémája volt a posta privatizációja. A posta japánban – hasonlóan
egyébként más országokhoz – nem egyszerűen a levelek és más küldemények továbbításával
foglalkozó intézmény volt, hanem egyúttal pénzügyi szolgáltató intézmény is, amelynek
pénzügyi folyamatokat és foglalkoztatást stabilizáló funkciója kiemelkedő volt. A posta egy
országos hálózattal rendelkező lakossági bank és biztosító is volt egyúttal, így állami
tulajdona a gazdasági rend stabilizálásának és általában szabályozásának egyik fő eszköze
volt. Privatizációja a japán modell evolúciójának emblematikus mozzanata lett.
A reformok azonban nem jelentik azt, hogy Japán bevezette volna az angolszász
modellt, vagy sajátosságai jelentéktelenné váltak volna a 21. század elején. Ronald Dore hívta
fel a figyelmet arra, hogy a japán társadalmat gazdasági kultúra és magatartás tekintetében
néhány jellemvonás élesen megkülönbözteti az angolszásztól, így bármiféle modellváltás csak
erősen korlátozottan értelmezhető. Dore három fontos különbséget hangsúlyoz:
1. az angolszászok a rövid távra koncentrálnak és fontosnak tartják nyitva tartani
opcióikat (munkahely, kötelezettségek stb. szempontjából), a japánok inkább hajlanak
arra, hogy hosszú távú kötelezettséget vállaljanak, és csak nagy nehézségek árán adják
fel azokat;
2. míg az angolszászok számára elsődleges a saját és azonnali jólétük (beleértve itt a
szűkebb családi és baráti kört is), a japánok ezzel szemben nyitottak a többirányú
elkötelezettségre, fontosnak tartják mások (pl. vállalkozásuk más szereplői, hosszú
távú kereskedelmi partnerek) jólétének előmozdítását;
3. a gazdasági szerepvállalás tekintetében a japánok egyértelmű orientációs normákkal
rendelkeznek: társadalmukban a mások jólétét közvetlenül előmozdító javak és
szolgáltatások termelése helyes, míg a pénzügyi követelésekkel való spekulatív
kereskedés helytelen magatartás.
A kulturális sajátosságok ellensúlyozzák az intézményi alkalmazkodás felé húzó erőket. Ez az
ezredforduló időszakában is jól látható volt. Elmondható például, hogy a liberalizációs és
privatizációs trendek ellenére Japán megmaradt viszonylag kiegyenlített jövedelmi szerkezetű
országnak. Míg Nagy-Britanniában a vezetői jövedelem nagyjából huszonötszöröse az átlagos
alkalmazotténak, Japánban ez az arány mindössze tízszeres (az Egyesült Államokhoz képest
persze a brit viszonyok is egalitáriusnak tűnnek). Japánt szemlélve az amerikai vagy európai
elemző azonnal felfigyel az eltérő külsőségekre, kulturális keretekre. Ezek mögött azonban ott
rejlenek azok a társadalmi mélyrétegek is, amelyek kizárják, hogy a reformok eredményeként
valamiféle intézményi hasonulás következne be.
41
Koizumi, Junichiro (1942-) japán politikus, 2001-06 között miniszterelnök, a reformpolitika emblematikus személyisége.
Kormányzásának ideje alatt fontos kérdés volt az államadósság kezelése és a posta privatizációja; sikerült véget vetnie a
japán gazdaság évtizedes stagnálásának. 2005-ben Koizumi a japán Liberális Demokrata Pártot egyik legnagyobb
győzelmére vezette, nem sokkal később azonban lemondott hivataláról. A második világháború óta ő volt az első japán
kormányfő, aki katonákat küldött külföldre (Irakba).
85
Kelet-ázsiai kis tigrisek
Japán hosszú időn át kiemelkedett az ázsiai gazdaságok körében, a 20. század utolsó
negyedében azonban egyre inkább „kelet-ázsiai” sikerekről kellett már beszélni. Ezen a
kategórián belül is külön fogalommá váltak a „kis tigrisek”. Eredetileg a felzárkózásban
látványos sikereket elért ún. újonnan iparosodó kelet-ázsiai országokat (Newly Industrializing
Countries, NICs), tehát Dél-Koreát, Hongkongot, Szingapúrt és Tajvant nevezték „ázsiai kis
tigriseknek”. Az 1990-es évek elején már Malajziát, Thaiföldet is ebbe a körbe sorolták, s az
utóbbiak nyomában megjelentek mások: a Fülöp-szigetek, Indonézia, sőt Vietnam is.
Az "újonnan iparosodó" kifejezés igazságot tartalmaz, hiszen az említett országok a
fejlett ipari országokhoz képest jóval később léptek az iparosodás útjára. A túlnyomórészt
mezőgazdasági termelés felől elmozdultak először a könnyűipar, majd az acélipar, vegyipar
felé, majd jelentős piacokat szereztek elektronikai cikkek gyártásával a rádióktól kezdve a
mikrochipekig. Növekedésük exportorientált volt, ugyanakkor a kis tigrisek piaca sokáig zárt
maradt a külföldi tőkebefektetések és áruk versenye előtt. Az állam fejlesztő jellegű
szerepvállalása, a jelentős hazai cégekkel való együttműködése továbbra is jelentős.
Sikereiknek ára van, itt említendő a tartósan alacsony bérköltség, valamint a fejlett
országokénál gyengébb színvonalú munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás.
A Japánt követő ázsiai sikersztorik közül Dél-Koreáé a legjelentősebb. Különösen azért
is mondhatjuk ezt, mert az előzmény ismert: az 1950-53-as háború a koreai félsziget mindkét
felét lerombolta. Dél-Korea a hatvanas—hetvenes években véghezvitt, gyors fejlődés során
egyértelműen a japán kapitalizmus mintáját igyekezett követni. Szervezeti—intézményi
szempontból a gazdasági fejlődés döntően családi tulajdonban levő, nemzeti vállalatokra
épült, amelyek egymással és az erős államigazgatással szoros együttműködésben irányították
a gazdaság egészét. A sajátos koreai vállalattípus, a chaebol amely számos – különböző
ágazathoz tartozó – leányvállalatot tömörít egyetlen cégbe. Hasonlított a korábbi japán
zaibacu-hoz, azzal a különbséggel, hogy hiányzott belőle a bank. Jellemezte viszont a
foglalkoztatás biztonsága, a dolgozóknak nyújtott jóléti szolgáltatások.
Koreában az állam Japánnál is kiterjedtebb gazdasági tervezéssel segítette a vállalati
szféra fejlődését. A fejlődés irányait kijelölő iparpolitika gyakorlati megvalósítását sajátos
intézmények, pl. fejlesztési bankok is segítették. Külgazdasági oldalról a belföldi
gazdaságfejlesztést „stratégiai kereskedelempolitika” segítségével menedzselték, vagyis a
neoliberális kánon által hirdetett szabad kereskedelemnek éppen az ellentétét alkalmazták.
Talán meglepően hangzik, de tény: 1962-től fogva Koreában ötéves tervekben jelölték ki a
gazdasági fejlődés útját. A tervezés a 70-es években szigorúbb (preskriptív) jellegűvé vált,
majd később – politikai fordulatoknak is köszönhetően – inkább indikatív jellegűvé vált.
A korrupció jelen volt ugyan a koreai gazdaságban és a politikában, de – az ötvenes
éveket leszámítva – nem hatalmasodott el olyan mértékben, hogy az erőforrások hatékony
allokációját veszélyeztesse. A fejlődést serkentő külső tényezők sorában a japán minta mellett
meg kell említeni a – katonai—stratégiai okokra visszavezethető – amerikai támogatást,
valamint a kommunista Kína közelségét, ami a fenyegetettség érzetét keltette és az
erőforrások összpontosítását, a gazdasági erő növelését ösztönözte.
Dél-Koreához a kelet-ázsiai országok közül leginkább Tajvan hasonlítható.
Történelmileg Tajvan Kína részeként értelmezendő, de a Kínai Népköztársaságtól történetileg
megkülönböztetendő, hasonlóan Hong Kong-hoz. Utóbbi egy városállam, amely egészen
1997-ig a brit korona gyarmata volt, és ennek köszönhetően semmilyen formában nem vált a
szocialista rendszer részévé. Ehelyett a dél-kelet-ázsiai térség fő üzleti központjaként
funkcionált hosszú időn keresztül, ami prosperitását hosszú távon is megalapozta. Tajvan egy
23 millió lakosú sziget, ahová Kína második világháború alatti vezetője, Csang Kaj-sek
86
menekült az 1949-es forradalom elől. Mivel ő az amerikaiak szövetségese volt, az USA
garantálta Tajvan sértetlenségét, sőt sokáig a kis sziget képviselte az óriási országot az ENSZ-
ben is. Tajvan a 20. század utolsó harmadának egyik igen sikeres gazdasága lett, további sorsa
azonban a 21. századi politika egyik nagy kérdőjele.
Tajvan gazdasági fejlődése számára – Dél-Koreáéhoz hasonlóan – nagy jelentőségű volt
a földreform, amely – a falusi gazdaság és az élelmiszerellátás stabilizálásával – fontos
tényezőnek számított az ipari fejlődés hátterében. A tajvani gazdaság fejlődését egy rendkívül
centralizált bürokrácia irányította, egy Gazdasági Főtanácsnak nevezett testülettel az élen. A
Gazdasági Tervezés és Fejlesztés Tanácsa (amelyben szakminiszterek mellett a
jegybankelnök is helyet kapott) egy, négy és tíz éves terveket dolgozott ki. A végrehajtás
felelőssége egy harmadik testületre: az Ipari Fejlesztések Bizottságára hárult. Ez vállalatok és
termékek szintjén avatkozott a folyamatokba, és korlátozhatta a versenyt, ha károsnak ítélte.
Thaiföld jó példa arra, hogy az általános kelet-ázsiai modellen belül lehettek eltérések,
például akár liberálisabb változatok is. Thaiföldön hamarabb alakult ki a multinacionális
szektor, amelynek üzleti elitje versengett a hatalomért a katonai-politikai hatalmi
csoportokkal. E rivalizálás miatt nem alakult ki olyan elkülönült bürokrácia, mint Tajvanon,
ám a gazdaságfejlesztés centrumaként itt is működött egy ún. Nemzeti Gazdasági és
Társadalmi Fejlesztés Tanácsa. Intézményes formákban működött az állami és a magánszféra
közötti koordináció.
Malajzia példája jól mutatja, hogy az export által vezérelt, tehát külgazdasági
nyitottságra építő gazdasági fejlődés messze nem jelenti az állami kontroll általános
leépülését. Mahathir Mohamed42, az ország két évtizeden át regnáló miniszterelnöke
középtávú terveket alkalmazott a gazdaságfejlesztés irányainak kijelölésére. Az állam
esetenként mélyen, nem is csak iparágak, hanem üzemegységek szintjéig nyúlt bele a
mikroszférába.
A kelet-ázsiai országok hasonlóak, de nem mondható, hogy párhuzamos pályákon
haladnának. Gazdasági szerkezetük összevetése alapján sajátos profilok rajzolódnak ki.
Japáné a csúcstechnológia, valamint a kutatás és fejlesztés zöme. Hong Kongban és
Szingapúrban a szolgáltató szektor domináns. Dél-Korea és Tajvan ereje a tudásigényes
feldolgozóiparból származik, míg Thaiföldnek és Malajziának a munkaintenzív termelés
jutott. Utóbbiba kapcsolódott be Vietnam és Indonézia, ám itt ennek pozitív hatásai – a késői
indulás és a nagy országméret miatt – csak lassan és részlegesen mutatkoznak meg. A
hierarchia legalján találhatók azok a Dél- és Dél-Kelet-Ázsiai országok (Banglades, Laosz,
Myanmar, Kambodzsa), amelyek esetében az elemi társadalmi igények kielégítését biztosító
piaci modell kialakítása is csak egy hosszabb távú program keretében képzelhető el. Ezen
országok tapasztalatai jól mutatják, hogy az alacsony bérszínvonal önmagában semmiféle
versenyelőnyt nem jelent a nemzetközi versenyben.
Vita a siker okairól
Amerikai elemzők, mint Louis Putterman vagy William Easterly, egyetértenek abban, hogy a
kelet-ázsiai sikerekben szignifikáns szerepet játszott az a körülmény, hogy ezt a régiót – az
egyetlen Fülöp-szigetek kivételével – sohasem igázták le teljesen a gyarmatosító európai
hatalmak. Azok az országok, amelyek régi és stabil államisággal rendelkeztek, történelmileg
ellenállóbbak voltak a gyarmatosítási törekvésekkel szemben, és a második világháború utáni
korszakban jobban ki tudták használni a konjunktúra által felkínált gazdasági lehetőségeket.
42
Mohamed, Mahathir (1925-) malajziai politikus, 1981 és 2003 között az ország miniszterelnöke. Eredetileg orvosnak
tanult és évekig praktizált is. Kormányfőként ő irányította országának sikeres modernizációját, és az “ázsiai értékek”
védelmezőjeként is hallatta hangját. Kormányzása során Szingapurt tekintette mintának, egyfajta korporatista nacionalizmust
testesített meg. A gazdaságfejlesztési célokat a középtávú “Malajzia-tervekben” fogalmazták meg. Az 1997-es válságból az
IMF-ajánlásokat elvetve sikeresen vezette ki országát.
87
Ahol tehát erős volt az állam, ott könnyebben és gyorsabban tudták növelni az oktatásban
(különösen a középfokú oktatásban) részt vevők körét, mint az egykori gyarmatok, és
nagyobb határozottsággal, tudatosan tervezhették meg a maguk gazdasági fejlődését.
A gazdasági sikerekben szerepet játszó körülmények egy részére könnyű rámutatni, sok
más tényezőről azonban élénk vita folyik a szakirodalomban. Ha-Joon Chang43 és Ilene
Grabel öt pontban foglalja össze azokat a különleges jellemzőket, amelyek a közvélekedés
szerint a kelet-ázsiai fejlődést sajátossá, és egyúttal sikeressé tették a 20. század második
felében. Ezek a következők:
1. a konfuciánus kultúra, amely erősíti a munkához való hozzáállást és a megtakarítási
kedvet; támogatja az oktatásba való befektetést, és ösztönzi a tekintélyelvű államnak
való engedelmességet;
2. az etnikai homogenitás, amely sokkal inkább jellemző itt, mint más fejlődő
országokban, és kedvező társadalmi alapot képez a konszenzusteremtés és a
közpolitikai végrehajtás számára;
3. a természeti erőforrások hiánya, amely olyan közös hátrány, amelyet ezek az országok
előnnyé tudtak változtatni (ti. nem alakult ki az erőforrások fölötti ellenőrzésért folyó
harc az érdekcsoportok között, így a kormányok és a gazdasági elit a feldolgozóipar
fejlesztésére, versenyképességére koncentrálhattak);
4. a japán kolonializmus pozitív utóhatásai, amennyiben – szemben a nyugati
gyarmatosítással – a japán kolonializmus erős ipari bázist hagyott maga után, képzett
lakosságot és fejlett infrastruktúrát,
5. kedvező külpolitikai körülmények, amennyiben a hidegháborús helyzet megengedte
Japán és más „frontországok” számára, hogy prosperáljanak, és ehhez az Egyesült
Államok segélyeket is nyújtott. A kedvező környezet megengedte a merkantilista
gyakorlatot és elnéző volt sok egyéb tekintetben is (pl. szellemi tulajdonjogok
megsértése.
Chang és Grabel szerint a fenti megfigyelések mindegyike releváns valamilyen fokon, úgy
látják azonban: nem bizonyítható egyértelműen, hogy a kelet-ázsiai modell ezen feltételek
együttállása miatt lehetett sikeres, és főleg nem bizonyítható, hogy ezen tényezők miatt a
kelet-ázsiai sikerek ne szolgálhatnának tanulságul és inspirációként más országok, régiók
számára. Ugyanis:
1. a konfucianizmus nem az egyetlen vallás vagy ideológia, amely pozitívan hat a
munkaerkölcsre és a megtakarításokra; a konfucianizmus ellenére a koreai vagy a
tajvani köztisztviselők teljesítménye sok évtizeden át elégtelen volt;
2. Koreára igaz, hogy etnikailag homogén, de ennek ellenére nem volt mindig könnyű
konszenzust építeni; Tajvanon komoly feszültség volt két fő etnikai csoport között,
Szingapúr pedig kifejezetten soketnikumú társadalom;
3. az erőforrások hiánya önmagában nem áldás, bár kétségtelenül igaz, hogy az
erőforrásokkal jól ellátott országokban kontraproduktív politikai irányzatok
uralkodhatnak el; számos országot lehet említeni, amely bőséges erőforrásai „ellenére”
gyorsan fejlődött (Svédország, Ausztrália stb.);
43
Chang, Ha-Joon (1963-) koreai közgazdász, a Cambridge Egyetem fejlődés-tanulmányokkal foglalkozó tanára. Szöulban
és Cambridge-ben tanult, utóbbiban doktorált 1992-ben. Fő kutatási területe az állami beavatkozás, az intézményi
közgazdaságtan, a globalizáció, az ipar-, kereskedelmi és technológia-politika, a kelet-ázsiai gazdaságok, a gazdasági fejlődés
történelmi perspektívája. Konzultánsként foglalkoztatta az ENSZ, az UNCTAD, az UNDP, az UNIDO és a WIDER,
valamint a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank. Fontosabb könyvei: The Political Economy of Industrial Policy (Az
iparpolitika politikai gazdaságtana, 1994), Kicking Away the Ladder – Development Strategy in Historical Perspective
(Félrerúgni a létrát. Fejlődési stratégia történelmi perspektívában, 2002), valamint Globalisation, Economic Development
and the Role of the State (Globalizáció, gazdasági fejlődés és az állam szerepe, 2003). 2003-ban Gunnar Myrdal díjjal
tüntette ki az Evolucionista Politikai Gazdaságtan Európai Szövetsége, 2005-ben pedig Wassily Leontieff díjat kapott az
amerikai Tufts Egyetemtől.
88
4. a japán kolonializmus valóban eltért az európaitól, de ha a 20. század közepét vesszük
kiindulópontnak, azt látjuk: Korea nem volt sokkal jobb helyzetben, mint sok egyéb
fejlődő ország Afrikában vagy Dél-Amerikában (pl. Korea ekkor 22 százalékos
írástudással rendelkezett, míg pl. Argentína 90 százalékossal);
5. az amerikai segélyezés Korea és Tajvan számára már az 1960-as években visszaesett,
és onnantól fogva nem volt érdemben magasabb, mint az egyéb fejlődő országok által
kapott segélyek. A WTO és a korábbi GATT között csak csekély különbség mutatható
ki atekintetben, hogy mennyiben lehet kijátszani a szabályokat vagy a lefektetett
elvekkel ellentétes kereskedelmi gyakorlatot folytatni.
Chang és Grabel gondolatmenetéből nem származtatható semmiféle sikerrecept. Fontosabb
azonban az, hogy sikerrel cáfolják azt a vélekedést, miszerint a kelet-ázsiai siker egészen
egyedi, kizárólag a helyi sajátosságokban gyökerező volna. Úgy látják tehát, hogy a koreai, a
tajvani stb. modell számos általánosítható megoldással szolgál.
Pénzügyi válság után
A kelet-ázsiai sikereket bizonyos értelemben megkérdőjelezték, a modell pozitív értékelését

próbára tették a századvégi valutaválságok. Az 1997-98-as időszakban a régió legtöbb
országa hasonló tüneteket mutatott: recesszió, valutaleértékelődés, tőkemenekítés,
tőzsdekrach. A kór azonban nem volt egyformán súlyos mindenütt: Thaiföld és Indonézia
szenvedte a legnagyobb csapást, a legkisebbet pedig Szingapúr, Hong Kong és Tajvan. Dél-
Korea teljesítménye az átlagosnál meredekebben zuhant, viszont hamarabb indult újra a
növekedés. A gazdaság a válság után láthatóan új pályára állt: előzőleg a munkanélküliségi
átlag 2 százalék volt, utána viszont 6 százalék körül stabilizálódott. A jövedelmi
egyenlőtlenségek is érezhetően nőttek.
A válság nyomán a külvilág felől nagy nyomás nehezedett a térség országaira,
kormányaira annak érdekében, hogy a nagy, családi tulajdonban levő vállalatokra építő
modellen változtassanak. Koreában kifejezetten drámai változást jelentett, hogy 1999-ben a
második legnagyobb chaebol, a Daewoo pénzügyi válságba jutott, hivatalos csődeljárásra és
átfogó szerkezetváltásra kényszerült. A vállalat részben magának köszönhette végzetét, mivel
előzőleg szembefordult azzal a kormányzati direktívával, amely leépítést szorgalmazott.
Ehelyett a Daewoo további hitelfelvétel útján bajba jutott vállalatokat vásárolt fel, ám a
meggondolatlanul vállalt terhek alatt hamar összeroppant.
Az ázsiai pénzügyi válság valószínűleg Indonéziában idézte elő a legjelentősebb
politikai változásokat, ahol véget vetett Szuharto elnök három évtizedes diktatúrájának.
Az óriási ország az IMF hathatós beavatkozása mellett indult el a demokratizálódás útján, ami
azonban így is csak a kezdetét jelenthette annak a folyamatnak, amely Indonéziát egy
kiegyensúlyozottabb, a gazdasági növekedés eredményeit szélesebb rétegekre kiterjesztő
modellhez elvezetheti.
A kelet-ázsiai kapitalizmus familiáris, informális hálózatokkal átszőtt, helyenként
korrupcióval átitatott szerkezetét megrázta a válság, amiből sokan arra következtettek, hogy
elkerülhetetlen a további liberalizáció és az angolszász modell további elemeinek átvétele. Az
1997-98-as kelet-ázsiai pénzügyi válság után a korábbi koreai, maláj, thaiföldi és más
sikertörténetek leértékelődtek még akkor is, ha tudjuk: a válság időszakában és közvetlenül
azután az Egyesült Államok – a geopolitikai érdekeit szolgáló pénzügyi szervezetekkel és
médiafórumokkal együtt – az indokoltnál sokkal negatívabb képet festettek a régió
intézményeinek stabilitásáról és versenyképességéről. Hamar el is terjedt a diagnózis,
miszerint a bajok fő oka, hogy Kelet-Ázsiában a kapitalizmus egy sajátos, félfeudális formája
alakult ki, amely nem volt elég rugalmas, nem tudott időben alkalmazkodni a globalizáció és
az „új gazdaság” kihívásaihoz.
89
Érdekes módon ezeket a kritikus megjegyzéseket a nemzetközi pénzügyi szervezetek
és a hitelminősítő ügynökségek egészen a válság kitörésének pillanatáig jól eltitkolták. Mi
több, a nyilvánosság előtt éppen ennek az ellenkezőjét hangoztatták: dicsérték az érintett
országok nyitottságát a külföldi beruházások előtt és reformjaikat, amelyeknek köszönhetően
szabad tereppé váltak a spekulatív tőkeáramlások számára is. Valójában éppen ezek a
kezelhetetlenné vált spekulatív áramlások lettek a válság kirobbantói, a pánikkeltésben pedig
az az IMF járt élen, amelynek éppen hogy a stabilitás fenntartása lenne a feladata. Arról nem
is beszélve, hogy a térség legstabilabban állva maradt nemzetgazdasága maga Kína, amely
esetében fel sem merülhetett, hogy utat adjon a spekulatív, destabilizáló tőkeáramlásoknak.
Az 1997-98-as ázsiai pénzügyi válság tehát csak kis mértékben volt magyarázható az
ázsiai sajátosságokkal. A válság eredete és lefolyása alapvetően azokat a közös vonásokat
hordozta magán, amely összekapcsolta az évtized több nagy valutaválságát is (Mexikótól
Oroszországon át Törökországig). A válság fontos előfeltétele volt a külgazdasági (azon belül
is főként pénzügyi) nyitás, amelyet a térség országai az IMF és a Világbank nyomására
gyorsítottak fel, de amely semmiképp sem nevezhető ázsiai sajátosságnak.
Tény azonban, hogy a válság után kiegyensúlyozottabb képet kaphattunk a sikeres
régióról, lehetőség nyílt a távolságtartóbb értékelésekre. Korábban a kelet-ázsiai „csoda”
idealizálása volt tapasztalható, amelynek során Dél-Korea, Hongkong és hasonló országok
gazdasági eredményeinek túlhangsúlyozása elfedte a szóban forgó országok (korábbi)
politikai rendszereinek árnyoldalait. Az anyagi értelemben vett siker egyoldalú értékelése
mutatkozott meg akkor is, amikor a kilencvenes években az előbbi csoporthoz csatlakoztak
olyan országok, mint Thaiföld vagy Indonézia.
A kelet-ázsiai pénzügyi válság keveset emlegetett, ám – főleg visszatekintve – igen
fontosnak tűnő aspektusa az érintett országok és Kína viszonya. A válság mind keletkezését,
mind következményeit tekintve összefüggött Kínával. Az, hogy 1997-ben összeomlott
Thaiföld (majd más országok) dolláralapú valutarendszere, végső soron onnan volt
eredeztethető, hogy három évvel korábban Kína leértékelte a valutáját, és ezáltal óriási
nyomást gyakorolt régióbeli riválisaira. A válság Kínát nemhogy nem érintette; Kína
növekedése töretlenül folytatódott ami egy új, Kína-központú régió kialakulását
valószínűsítette.
Erre a kihívásra egyre inkább tudatosan próbált válaszolni. Dél-Korea például egyrészt
fokozni próbálta Kínával folytatott kereskedelmét és más kapcsolatait (pl. koreai diákok kínai
egyetemeken való taníttatását). Másrészt megpróbálták szorosabbra szőni az amerikai
gazdasági kapcsolataikat, intenzívebben bevonni az amerikai tudást és technológiát a koreai
gazdaság fejlesztésébe, a kínai befolyás ellensúlyozása érdekében. A kínai kihívás globális
vonatkozásairól és nemzetgazdasági hátteréről a következő fejezetben, egy másik ázsiai
óriással, Indiával párhuzamban lesz szó.
Összefoglalás:
Sikerei miatt Japán gazdasági rendszere mintául szolgált más kelet-ázsiai országok számára.
Ez elsősorban a központilag vezérelt, hazai nagyvállalatokra építő, a külgazdasági nyitást
óvatosan megvalósító gazdaságfejlesztést jelentette. Mindez döntő szerepet játszott abban,
hogy Dél-Kelet-Ázsia a világgazdaság legdinamikusabb térségévé váljon az 1980-as és 90-es
években. A látványosan felzárkózó „kis tigriseket” egy szintén nagyon sikeres – bár több
ellentmondással is küzdő – második csoport követte (Thaiföld, Malajzia), pozitív mintát
szolgáltatva néhány további országnak (Indonézia, Vietnam). Az 1997-98-as pénzügyi válság
próbára tette a kelet-ázsiai modell teljesítőképességét és stabilitását. A válság hatására
modellkorrekció történt, de az alapvető sajátosságok megmaradtak, és a régió rövid idő
90
elteltével ismét visszatalált a gyors növekedés útjára. Egyidejűleg a japán modell is
valamelyest átalakult. Japán és a többi ázsiai sikerország számára az 1997-es válság után
egyre inkább Kína megerősödése jelentette a legnagyobb kihívást.
1. Mely országokat nevezték eredetileg „ázsiai kis tigriseknek”?

2. Milyen tényezőkre vezetik vissza általában a kelet-ázsiai sikereket, és mennyiben vitatható
ez a közvélekedés?
3. Milyen irányban fejlődött a japán modell az ezredforduló időszakában?
4. Miért kerekedhetett nagy politikai vita Japánban a posta privatizációja körül?
5. Mi a chaebol és miben különbözik a keirecu-tól?
6. Mennyiben magyarázható kelet-ázsiai sajátosságokkal az 1997-98-as pénzügyi válság?
7. Milyen változásokat gerjesztett az 1998-as válság Indonéziában?
8. Milyen, a gazdasági rend szempontjából fontos különbségeket lát Dore az angolszász és a
japán társadalom magatartásában?
9. Miben hasonlít és miben tér el a koreai modelltől Tajvan és Thaiföld?
10. Hogyan válaszolt Dél-Korea az ezredfordulón a kínai kihívásra?
Artner Annamária: Délkelet-Ázsia: Válság után, alatt, előtt? Magyar Tudomány 7. szám, 2002
Artner Annamária – Bassa Zoltán – Hernádi András – Mészáros Klára – Székely-Doby
András: Távol-keleti gazdaságok pozitív és negatív fejlődési tapasztalatai: Tanulságok
Magyarország számára, MTA VKI Műhelytanulmányok 37.szám, 2002
Benczes István: A csoda anatómiája I-II. Távol-keleti gazdasági rendszerek összehasonlító
elemzése, Valóság 43. évf. február—március
Marosi Miklós: Japán, koreai és kínai menedzsment, Budapest: Aula Kiadó, 2003
Szekeres Valéria: A japán pénzügyi válság – okelemzés és kiútkeresés, Külgazdaság 6. szám,
2003
91
II.4. India és Kína – az új ázsiai óriások
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a demokrácia és a diktatúra hatása az indiai és a kínai
fejlődésre; egyenlőtlen fejlődés Kínán és Indián belül; Kína mint ipari termelő az új
világgazdasági munkamegosztásban; különleges gazdasági övezetek; a kommunista párt
szerepe; India a globális szolgáltatások rendszerében; a vallások jelentősége (vagy
jelentéktelensége) az indiai és kínai kapitalizmus fejlődésében.
---
India és Kína felemelkedése
Az ezredforduló világgazdasági dinamikája az elemzők figyelmét két igen nagy országra:

Kínára és Indiára irányította. Méretüknél fogva erre a két országra korábban is figyelni kellett
volna, különféle problémáik – és kevéssé imponáló gazdasági teljesítményük miatt – erre a
megelőző évtizedekben kevesebb ok adódott. A globális kapitalizmus kora azonban mindezen
változtatott: India és Kína egészen sajátos, de egyúttal drámai módon kapcsolódott be a
nemzetközi munkamegosztásba és változtatta meg a globális erőviszonyokat – mindössze
másfél-két évtized leforgása alatt.
Az ezredfordulón elterjedt a BRIC rövidítés, amellyel az időszak négy, dinamikájával
és méretével egyaránt kitűnő országát (Brazília, Oroszország, India, Kína) jelölték. Közülük is
kiemelkedik azonban India és Kína; nemcsak azért, mert két olyan országról van szó, amelyek
a lakossága meghaladja az egymilliárdot, hanem azért is, mert gazdasági teljesítményük
dinamikája és jellege egyaránt felülmúlta a másik két országét. Nagyjából egyidőben: az
1980-as és 90-es években robbantak be új szerepkörükben a világgazdaság fő sodrába, azzal a
különbséggel, hogy Kína elsősorban az ipar, India pedig a szolgáltatások terén vívott ki
magának különleges helyet.
Némi hasonlóságot találunk a két mai állam történetében, mégpedig atekintetben, hogy
a második világháború befejeződése mindkettő esetében nagy fordulatot hozott, az önállóvá
válás irányában. India 1947-ben vált függetlenné a Brit Birodalomtól, míg a kínai forradalom
1949-ben szakította el azokat a szálakat, amelyek az országot a Nyugathoz, és legfőképpen az
Egyesült Államokhoz fűzték. Kínában egypárti kommunista uralom jött létre, politikai
értelemben a sztálini Szovjetunióhoz hasonlatosan. Ilyen fordulat Indiában ugyan nem
következett be, de a vezető indiai politikusok – legfőképpen Dzsavaharlal Nehru44 –
kifejezetten rokonszenveztek a szocialista gondolatokkal; az államszocialista
gazdaságpolitikát és intézményrendszert egyben-másban mintának tekintették.
Politikai rendszerüket tekintve a két ország igen különböző képet mutat továbbra is.
Kína egy megreformálatlan, központosított egypártrendszerrel működik, a Kommunista Párt
kizárólagos uralma alatt. India ezzel szemben parlamenti demokrácia több versengő politikai
párttal, amely nemritkán kifejezetten kaotikus képet mutat. Ahogy John Kenneth Galbraith
44
Nehru, Dzsavaharlal (1889-1964) indiai politikus, a független India első miniszterelnöke. Elitiskolákban tanult Angliában
(Harrow, Cambridge), majd ügyvédként dolgozott Londonban. Nem sokkal később – apja példáját követve – a Brit
Birodalommal szembenálló függetlenségi mozgalom egyik vezéralakja lett, s Mahatma Gandhi halála után az ország
elsőszámú politikusa. Az ötvenes években az el nem kötelezett országok csoportjának alapítójaként fontos szerepet játszott a
világpolitikában is. A függetlenség eszményét összehangolhatónak látta a szocializmus céljaival. Politikai tevékenysége
mellett író és amatőr történész is volt. Lánya, Indira Gandhi és unokája, Radzsiv Gandi szintén betöltötte a miniszterelnöki
funkciót.
92
fogalmazta egykor ironikusan: India egy „működőképes anarchia”. Ha a kínai kommunista
vezetés elhatároz valamit, akkor azt a megszokott bürokratikus apparátus fegyelmezetten
végrehajtja vagy végrehajtatja. Ha India politikai vezetői határoznak el valamit, akkor –
ahogy David Smith írja: – reménykednek és imádkoznak, hogy megtörténjen.
Az eurocentrikus világ sokáig nem számolt Kínával és Indiával mint sikeres,
figyelemre méltó gazdasági modellel. A világ többi részére mérsékelt hatást gyakoroltak, azt
is leginkább a kultúra terén. Kína és India sajátos kultúrája valóban könnyen megragadja az
európaiak és amerikaiak fantáziáját, a filozófiától a konyhaművészetig szinte minden
területen. Napjainkban azonban nincs olyan világgazdasági elemzés, amely megkérdőjelezné
Kína és India kiemelt jelentőségét a világrendszerben. Ha a kettőt össze kell hasonlítani, azt
látjuk, hogy Kína mindenképpen dinamikusabb, mint India, s bár a politikai rendszer
sajátosságai miatt sokan megkérdőjelezik e dinamika fenntarthatóságát, globális jelenléte nem
hagyható figyelmen kívül.
A mai világ szinte bármely pontján felfigyelhetünk a kínai üzletek jelenlétére, legyen
szó akár vendéglőkről, akár játék- vagy ruhaboltokról. Sehol nem olyan látványos azonban a
kínai expanzió, mint Afrikában. A Kína és Afrika közötti kereskedelem 2006-ban már elérte
az 55 milliárd dollárt, és folyamatosan bővül. Ez elsősorban a kínai gazdaság
nyersanyagszükségletére vezethető vissza (mangánt Dél-Afrikából, urániumot Nigerből, olajat
Szudánból, kobaltot Kongóból tudnak beszerezni stb.). Egyes országokban azonban a kínai
jelenlét messze túlmegy a nyersanyag-beszerzésen. Malawiban a kínai bevándorlók kisebb
gyárakat, kereskedelmi cégeket és egészségközpontokat működtetnek. Angolában és
Nigériában vasutat építenek és javítanak, Kongóban és Guineában olaj után kutatnak,
Elefántcsontparton pedig egy teljesen új fővárost építenek.
A kínai típusú gazdasági terjeszkedés – szemben a korábbi európai gyarmatosítással
vagy a Világbank hosszú időn át folytatott gyakorlatával – nem lép fel sem katonai-politikai
igényekkel, sem makroszintű gazdasági-társadalmi elvárásokkal (korrupció elleni harc,
szegénység elleni küzdelem, transzparencia stb.). Egész biztos ugyanakkor, hogy hosszú
távon Kína afrikai behatolása nem marad hatás nélkül a politikai és gazdasági intézményekre.
A globális kérdésekkel foglalkozó közbeszédben gyakran említik aggódva Kína
növekvő súlyát és katonai potenciálját. Észre kell azonban venni, hogy India is megkezdte a
felzárkózást a katonai területen. Ennek üzenetértékű mozzanata volt, amikor 1998 májusában
az indiai kormány elrendelte öt nukleáris fegyver föld alatti kipróbálását. (Érdemes
hozzátenni: két héttel később Pakisztán hat robbanófejet próbált ki.)
India tehát nagy utat tett meg azóta, hogy 1947-ben, a brit uralom alól való
felszabadulás idején nemes egyszerűséggel erkölcsi nagyhatalommá nyilvánította magát.
Évtizedeken át az ún. „el nem kötelezett országok” egyik prominenseként vétette észre magát,
de fontos szerepet inkább csak Dél-Ázsiában játszott. Politikai szerepvállalása ma is a
gazdaságit követve fejlődik, de teljesen egyértelmű e fejlődésnek az iránya.
Edward Luce45 egyike azoknak a szakértőknek, akik szerint a 21. század fő
világpolitikai kérdése az USA—India—Kína viszony alakulása lesz. Kína gazdasági
növekedése és további gyors térnyerése a világban elkerülhetetlen. Ha ennek következményeit
az Egyesült Államok tompítani akarja, úgy megpróbálja erősíteni, vagyis Kína riválisává tenni
Indiát (mint ahogy az 1970-es években Kínának segített azért, hogy az a Szovjetunióval
szembeni ellensúllyá váljon).
Kína
45
Luce, Edward (1968-) újságíró, a Financial Times washingtoni irodavezetője. Oxfordban tanult. 2001 és 2006 között a lap
dél-ázsiai irodavezetője volt Új-Delhiben. Előzőleg Lawrence Summers amerikai pénzügyminiszter beszédírójaként
dolgozott.
93
Minden kétséget kizár, hogy az ezredforduló időszakában a világgazdaság legjelentősebb
változása Kína felemelkedése volt. Ez annál is szembeötlőbb, mivel az egykori szocialista
országok ugyanebben az időszakban minden tekintetben visszaestek (élen Oroszországgal).
Kínában ugyan megmaradt a kommunista egypártrendszer, de az ország egyre mélyebben
integrálódott a tőkés világgazdaságba, és egy idő után nemcsak a külföldi ipari beruházások
terepeként tett szert jelentőségre, hanem tőkeexportőrként is fontos szereplővé vált.
A kínai átmenet előrehaladását jól érzékelteti, hogy 1995-re a mezőgazdasági és
feldolgozóipari árak alig több mint egyötöde, a fogyasztói áraknak pedig alig több mint
egytizede maradt árszabályozás alatt. Tíz évvel később pedig az árliberalizáció elérte azt a
szintet, ami sok nyugati országban érvényes: csak a közszolgáltatások és az energia ára esik
központi szabályozás alá. Más területeken persze kevésbé volt radikális a fejlődés. Kína
befogadta a külföldi beruházásokat, de nem indított privatizációs kampányt. A nyugati piaci
normáknak számos területen nem tett eleget; ebből a szempontból leginkább a tulajdonjogok
tiszteletének hiányáról eshet szó. Kína alulmúlja a nyugati – és sok esetben a közeli kelet-
ázsiai – országok szociális és környezetvédelmi normáit is, így esetében egyfajta
dömpingpolitikáról is beszélhetünk a növekedésben és exportban elért siker fontos
tényezőjeként.
Ez a sajátos gazdasági forradalom annál is figyelemre méltóbb, mert a nagy ugrás
ellenére Kína megmaradt duális gazdaságnak. A különleges gazdasági övezetek
zárványszerűen fejlődtek. Az állam földterületet adott át, adókedvezményeket nyújtott és
biztosította a szükséges közlekedési infrastruktúrát. Ez azonban elegendő volt ahhoz, hogy
Kína egyre több területen váljon a világgazdaság vezető exortőrévé: kezdve a textilipari
termékekkel, folytatva a műanyag gyermekjátékokkal, eljutva egészen a műszaki cikkek
összeszereléséig. A lehengerlő kínai áruexport és az egyre erősödő kínai tőkeexport mögött
azonban különféle belső ellentmondások is kimutathatók. Az elemzők elsősorban a
bankrendszer gyengeségeire mutatnak rá, és nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a
növekedési rekordok ellenére az egy főre eső GDP az amerikainak kb. egyhatoda, és ez az
alacsony jövedelem a kínai versenyképesség egyik legfontosabb tényezője.
Kína ezredvégi sikerének fontos aspektusa a pénzügyi rendszer szabályozása, és
legfőképpen a kínai valuta, a jüan (renminbi) működtetésének sajátos módja. Erre már csak
azért is ki kell térnünk, mert a 2000 utáni években Kínát sok bírálat érte (főként az Egyesült
Államokból) arra vonatkozóan, hogy valutáját „manipulálja”, s ezáltal tisztességtelen előnyre
tesz szert a nemzetközi kereskedelemben (megkárosítva olyan, a fair play elvei szerint
működő gazdaságokat, mint pl. az USA). Ezzel a kérdéssel természetesen a pénzügyi
tanulmányok keretében lehet bővebben foglalkozni. Annyit azonban fontos leszögeznünk itt
is, hogy a kínai árfolyam-politika valóban fontos eszköze volt a gazdaságpolitikának a külső
versenyképesség fenntartásában. Ez nem egyedi eset, korábban akár Németországról, akár
Japánról el lehetett mondani, hogy – a dollárhoz képest – alulértékelt valutájuk segítette az
exportkapacitások kiépülését és a többlet fenntartását. Mint ahogy korábban a német és a
japán esetben történt, Kína is végül (2006-ban) fokozatosan megkezdte valutája felértékelését.
Mivel a kínai kommunisták nem hirdettek meg semmiféle rendszerváltást, nem
alakultak át szocialistává vagy szocialistává, és más pártok létrejövetelét sem engedélyezték,
az ország gazdasági átalakulását nem kísérte a kelet-európaihoz hasonlítható ideológiai
fordulat. Ezért is folyhat a kelet-európainál több vita arról, hogy a kínai gazdaság vajon miféle
csoportba sorolható: megreformált szocialista-e, vagy ázsiai sajátosságokkal működő
kapitalista? A válasz távolról sem egyértelmű, hacsak nem feltételezzük, hogy Kína (és a
Szovjetunió) mindig is kapitalista volt, vagy ellenkező oldalról hogy a szocialista rendszer
lényegileg állandó marad mindaddig, amíg a kommunista párt hatalmi monopóliumot élvez és
a társadalmi tulajdon mennyiségi értelemben vett dominanciája érvényesül.
94
Victor Nee és Sonja Opper egy a Világbank számára készített 2006-os tanulmányban
Kínát mint „politikai kapitalizmust” mutatja be, és elutasítja azt a feltételezést, hogy az óriási
országban teljesen kifejlett piacgazdaságról volna szó. Kiemelik, hogy az állam nemcsak
szabályozza a vállalatok működési környezetét, hanem közvetlenül bele is avatkozik
döntéseikbe. A rendszert átmenetinek látják, és egyfajta hibrid gazdasági rendnek tekintik,
amely előbb-utóbb valamilyen más modell irányában tovább fog fejlődni. Párhuzamot vonnak
aközött, hogy az állam más kelet-ázsiai országokban is nagy szerepet játszott a modernizáció
kezdetén (Japán, Dél-Korea, Tajvan), és hogy Kínában is ez volt tapasztalható, bár az
utóbbiban egyelőre nem látszik, hogy a gazdaság fölötti politikai kontroll enyhülne.
Az egypártrendszer, a monopolhelyzetben levő állami média nagyon sokat eltakar a
rendszer tényleges működéséből. Eltakarja a gazdasági és társadalmi konfliktusok jó részét, és
eltakarja a korrupciót is. Utóbbiról persze – mivel nagyrészt éppen a külföldi vállalatokkal
való érintkezésben jelenik meg – a külvilág nem keveset tud. A Kommunista Párt olykor-
olykor harcot hirdet a korrupció ellen, és néha szigorú, megfélemlítést célzó ítéletek születnek
a bíróságokon, mindez azonban éppen arról árulkodik, hogy a korrupció a kínai gazdaságot
valószínűleg mélyen átszövi.
Kérdőjelek pedig nemcsak a társadalmi—politikai közeget illetően állíthatók, hanem a
gazdaságra vonatkozóan is. Hiszen bármennyire is dinamikus a növekedés és ellenállhatatlan
a kínai export, valószínűleg kevesen tudnak említeni akár csak egy kínai céget vagy márkát is.
A kínai modell lényegi eleme, hogy külföldi tőkével, külföldi know-how-val, külföldi
piacokra termelő cégek zakatolnak benne, de ezek a vállalatok az olcsó és (meg-)fegyelmezett
munkaerő felhasználásán túlmenően igazán mély gyökereket nem eresztenek az országban.
India
Indiát a Brit Birodalom kétségkívül kizsákmányolta, és – főleg a hódítás korai szakaszában –

fejlődését nagyban visszavetette, mégis elmondható, hogy a gyarmati státusból Indiának több,
később előnnyé formálható adottsága származott. Így például az, hogy az iskoláztatás egyúttal
az angol nyelv elsajátítását is jelentette, s az országban a nyugati normák szerint fejlődött ki a
kereskedelmi jog vagy a tulajdonjogok. A demokrácia korábban fejlődött ki, mint Kínában, és
gyökerei mélyebbre nyúltak, mint a másik három BRIC-ország bármelyikében.
Az indiai gazdasági fejlődést négy évtizeden át meghatározták a Néhru idején
kialakított elvek és intézmények. Ezekben fontos szerepet játszott az ötéves tervezés,
amelyhez a korai időszakban szovjet és amerikai tanácsadók egyaránt segítséget nyújtottak. A
terv volt az eszköz, a cél az iparosítás, az út pedig az importhelyettesítés. A Nehrutól
származtatott gazdaságfilozófia lényege az önerőre támaszkodás (swadeshi) volt.
Kaplinski szerint India gazdaságpolitikája annyiban hasonlítható Japánéhoz, hogy
erősen protekcionista volt az ötvenes-hatvanas években. Míg azonban Japán ezzel együtt is
fenntartotta a versenyt a gazdaságban, Indiában a következmény a járadékvadász magatartás
állandósulása, intézményesülése lett (pl. a különféle licencek eladása nyomán keletkezett
monopolhelyzetek miatt). Gyakorlatilag ez volt a korrupció egyik fő táplálója is. A független
India gyorsabban fejlődött, mint a korábbi gyarmat a 20. század első felében, de nem olyan
gyorsan, mint a sikeresebb kelet-ázsiai országok, s ez a lemaradás a 80-as években vált
kiváltképp szembeszökővé.
Indiában a gazdaságpolitikai fordulat valamivel (kb. egy évtizeddel) később történt,
mint Kínában. Ennek közvetlen kiváltó oka az 1990-91-es ún. Öbölháború volt, amelynek
hatására a világpiaci olajárak jelentősen megemelkedtek. A rúpiát le kellett értékelni, s India
IMF-hitel felvételére kényszerült. Az 1991-es reformokkal modellváltás kezdődött, azzal a
céllal, hogy India túllépjen azon a gazdasági rendszeren, amelynek megrögzött jellemvonásai
között van a differenciálatlan importhelyettesítés, az állami szektor vezérelte iparosítás,
95
valamint a gazdasági tevékenység bénító hatású adminisztrációja. Ez a reform új energiákat
szabadított fel, és az országot a világ egyik jelentős gazdasági hatalmává emelte. Az 1991
utáni másfél évtizedben az indiai gazdaság évi átlagos növekedése 6 százalék volt.
Az 1991-es reformot Narasimha Rao miniszterelnök és Manmohan Singh46
pénzügyminiszter vezette be. A vámokat, amelyek átlagos szintje korábban 100 százalék
fölött volt, átlagosan 25-30 százalék közötti szintre hozták le. Deregulációt hajtottak végre, és
számos ágazatban megszüntették az állami monopóliumokat. Egyértelművé tették, hogy a
gazadsági növekedést az exportra kell építeni.
Évtizedeken át India volt az egyik fő forrása a sokat emlegetett brain drain-nek, az
agyelszívásnak, amelynek köszönhetően például az Egyesült Államokban is igen sok indiai
szakember, mérnök és menedzser dolgozott. A reformok után az indiai műszaki értelmiség
egyre inkább otthon talált munkát, a robbanásszerűen bővülő info-kommunikációs
szektorokban. A világgazdaság egészét tekintve India (és azon belül Bangalore) lett az ilyen
jellegű szolgáltatáskihelyezés fő célpontja.
A gazdaság több mint felét képező szolgáltató szektor lélegzetelállító fejlődését látva
könnyű eltúlozni az indiai reformok társadalmi hatásait. A modernizáció sajátos útjáról
tanúskodik, hogy Indiában mindössze 35 millió embernek van kellően formális munkahelye
ahhoz, hogy adót fizessen (ezek közel kétharmada valamilyen állami alkalmazott). A külföldi
vállalatok által foglalkoztatottak száma nem több egy-kétmilliónál.
Egyre egyértelműbb nagyhatalmi pozíciója ellenére India ma is magán hordozza
azokat a fejlődési jegyeket, amelyek megkülönböztetik a fejlett világtól, a
centrumkapitalizmustól. A dolgozók kevesebb, mint tíz százaléka tagja valamilyen
szakszervezetnek. A középosztály a társadalom mintegy egyötödét teszi csak ki. Az emberek
háromnegyede nélkülözésben él vidéken, elmaradottságban, kb. 600 ezer faluban.
Az indiai társadalom szerkezetét mindmáig meghatározza a kasztrendszer. Ez a hindu
örökség részét képező fogalom egy olyan társadalmi-gazdasági rendszerre utal, amelyben az
embereknek ugyanabban a szakmában kell dolgozniuk, amelyben szüleik dolgoztak. A
kasztrendszer ideológiája szerint az emberek múltbeli magatartásuk alapján érdemlik ki a
társadalmi státusukat, és csak saját kasztbelieikkel házasodhatnak. Hivatalosan már nem
létezik kaszt, de hatása mégis tovább él a vidéki Indiában (mint ahogy a reinkarnáció vagy a
karma sem tűnik el az emberek gondolkodásából).
India tehát az óriási ellentmondások országa. A sokat dicsért technológiai szektor az
1,1 milliárd lakosú országban mindössze 1 millió főt foglalkoztat. Ehhez is a
szakemberszükségletet kizárólag a középosztály biztosítja, tízszer annyi mérnököt termelve
évente, mint amennyit az Egyesült Államok oktatási rendszere előállít. Az alsóbb osztályokat
„szolgáló” közoktatás nem produkál elemi eredményeket sem; a legtöbb indiai ma is
szakképzetlen, írni-olvasni nem tud. (Míg Kínában mindössze 10 százalék az analfabéták
aránya, Indiában kb. 35 százalék.)
Indiát sokan a világ legnagyobb demokráciájaként emlegetik, ami igaz is abban az
értelemben, hogy rendszeresen tartanak többpárti választásokat az általános és titkos
választójog alapján. Ez azonban nem jár együtt az emberi jogok általános érvényesülésével;
Indiában például százezres nagyságrendű azoknak a kiskorú lányoknak a száma, akiket
szüleik gyakorlatilag szexrabszolgaságra kényszerítenek. Meghatározhatatlan, hogy mennyire
elterjedt a gazdaságban a gyermekmunka, és nem számít ritkának a munkahelyeken a testi
fenyítés sem.
46
Singh, Manmohan (1932-) indiai közgazdász, politikus. Cambridgben tanult majd Oxfordban doktorált. Már fiatalon
kritikusan írt India befelé forduló gazdaságpolitikájáról. Dolgozott a kereskedelmi és a pénzügyminisztériumban, majd 1982-
ben a nemzeti bank elnöke lett. Később a Tervbizottság alelnöke, majd Genfben a Dél Bizottság főtitkára. 1991-96 között
pénzügyminiszter, 2004-től miniszterelnök.
96
Vallások – és a gazdaság
Kína és India sajátos gazdasági fejlődését tárgyalva érdemes feltenni a kérdést: vajon
befolyásolja-e érdemben a vallás egy ország gazdasági berendezkedését, intézményeinek
működését, sikereit vagy kudarcát. Már csak azért is felvethetjük ezt, mivel a nyugat-európai
kapitalizmus kialakulásánál fontosnak láttuk elemezni a protestantizmus szerepét.
Kína és India esetében először is azt kell látni, hogy a két országban nem ugyanaz a
vallás uralkodó, sőt: mindkettőről elmondható, hogy több vallási hagyomány jellemzi. Kína
esetében a taoizmusról és a konfucianizmusról beszélünk mint meghatározó irányzatokról.
Ezekről dióhéjban az alábbiakat szükséges tudni.
A konfucianizmus az i.e. 6-5. században élt Konfuciusz által alapított kínai
vallásfilozófia, amely hangsúlyozza a hierarchiák, a császár és az oktatás iránti tiszteletet,
ezek jóságát hirdeti. Különösen nagy hangsúlyt fektet az ősök tiszteletére, ami meghatározta a
konfucianizmus fő erkölcsi tanításait is. Korábban egyértelműen piacellenesnek tekintették,
ma inkább azt hangsúlyozzák ki, hogy kedvező hátteret teremt a gazdasági növekedés
számára.
Konfucianista társadalom az, amelynek alapja a konfuciánus vallás és filozófia. Ezt
azonban nemcsak Kínáról szokás elmondani, hanem Japánról és Koreáról is. A
konfucianizmus tehát elvileg egy kulturális kapocs lehet, amely egyformán magyarázza
(legalább részben) a japán, a koreai és a kínai sikereket. Kína esetében azonban szólni kell a
taoizmusról is.
A taoizmus i.e. 600 körül alapított vallás. Elnevezésének eredete a tao szó, amelynek
jelentése: út. A vele nagyjából egyidőben keletkezett konfucianizmushoz képest hierarchia-
ellenes, a dolgoknak inkább szabad folyást enged. A taoizmus hirdeti a természettel való
összhangot, aminek következménye, hogy a gazdaságban utat tud nyitni a szabadpiaci
(laissez-faire) gondolkodás előtt.
A kínában domináns vallásokról tehát – főbb elemeik felvillantása alapján is –
elmondható, hogy vannak a gazdaságra vonatkozó következtetéseik vagy következményeik.
Azt azonban nehéz volna állítani, hogy bizonyos típusú gazdasági fejlődést determinálnának.
Napjainkban azért is nehéz a vallásokra visszavezetni bármit, mert a vallások mellett jelen
vannak a modern politikai ideológiák is, amelyek az emberek magatartását, és azon belül
gazdasági szemléletét befolyásolják.
Kína esetében a kommunista ideológia és a konfucianizmus között változó jellegű
kapcsolat mutatható ki. A kommunisták hol elítélték a konfucianizmust (más egyéb
vallásokkal együtt), hol pedig pozitívan hivatkoztak rá. Az egyik legérdekesebb forrás e
szempontból Liu Sao-csi 1940-es években írott műve (How to Be a Good Communist, azaz
Hogyan legyünk jó kommunisták?), amely párhuzamot vont a két gondolkodásmód között. A
párhuzam alapjául az állandó önfegyelem és önkritika igénye szolgált. Mint ahogy
Konfuciusznak, a kommunistáknak is hosszú és küzdelmes utat kell megtenniük addig, amíg
rájönnek, mi jó és mi rossz – írta Liu.
India esetében két jelentős gondolatkörről kell említést tenni: a hinduizmusról és a
buddhizmusról. Előbbi politeista vallás, az ókori bráhmánizmus átalakult és folyamatosan
megújuló változata, amelynek fontos része a reinkarnációba és a kasztrendszerbe vetett hit.
Legfontosabb forrása (szöveggyűjteménye) a Védák könyve. Követőjének számít India
lakosságának nagy többsége. A buddhizmus földrajzi értelemben elterjedtebbnek tekinthető:
ma főként Dél- és Kelet-Ázsiában van jelen, de hatása bizonyos értelemben globálisnak
mondható. Alapítása Siddhartha Gautama nevéhez fűződik és az i.e. 600-500 közötti
időszakra tehető. Egyik legfontosabb üzeneteként hangsúlyozza a materiális szempontoktól
való elszakadást (felszabadulást).
97
A hindu gondolkodásmód (egyetemes lélek, minden létező tisztelete stb.) láthatóan
befolyásolja a hétköznapi életet, és magyarázatot ad sokféle indiai sajátosságra, így például a
vegetarianizmus elterjedtségére. A hindu közgazdászok ezért úgy gondolták, hogy az indiai
gazdasági mechanizmust összhangba kell hozni a hinduizmus téziseivel, mint például a
kasztrendszer, vagy a tehenek megölésének tilalma. Sokak számára ebből az önellátó
gazdálkodás is követkeik, valamint a protekcionizmus egy sajátos, indiai formája (swaraj),
amelyet Mohandász (Mahatma) Gandhi is hirdetett.
Sokan a brit gyarmatosítás hatását is a hinduizmus szempontjából elemezték és
bírálták. Feltételezték, hogy létezett a pre-indusztriális Indiában egyfajta „hindu egyensúly” a
kasztok között, amelyett a brit öntözési és szállítási hálózatok kiépítése felborított. A
független India sok közgazdásza gondolat úgy, hogy létezik egy „hindu növekedési ráta”,
amelynek értéke évi 3-4 százalék. Ezen elgondolás szerint az indiai társadalmi és politikai
rendszer tartósan, hosszú távon korlátozza az indiai gazdaság növekedési potenciálját. Látható
azonban, hogy az 1990-es évek elején bekövetkezett reformok után India növekedési rátája
lényegesen és tartósan meghaladta ezt a szintet.
Ami a buddhizmust illeti, a nyugati közgazdászok közül elsősorban Ernst F.
Schumacher47 gondolta úgy, hogy ez a vallás nagy hatással van az indiai gazdasági
gyakorlatra, illetve hogy a buddhista tanokra önálló gazdasági rendszer építhető. A nyugati
civilizációval szemben ez elveti a növekedésorientáltságot, és elsősorban a helyi termelésre,
szükségletkielégítésre koncentrál. Valójában ez a megközelítés nem vált a gazdaság
vezérfonalává egyik buddhista országban sem, viszont tartósan népszerű a nyugati ökológiai
közgazdászok körében.
Kétségtelen azonban, hogy a buddhizmus időről időre összefonódik a kapitalizmussal
szembeni alternatív modellekkel. Példaként említhető a burmai U Ba Swe, aki az 1930-as
években a pyidawatha gondolatát népszerűsítette. Ez egy olyan jóléti állam lett volna,
amelyben az egyén célja az üdvözülés. Ez a gondolat kimutatható hatást gyakorolt a később
függetlenné vált Burma (ma Myanmar) vezetőire.
Összefoglalás:
Kína és India nagy átalakuláson ment át a 20. század utolsó két évtizedében, ami a
világgazdasági pozíciójukat megerősítette és politikai következményekkel is jár. Sok elemző
Kínát és Indiát a 21. századi világrend meghatározó országai közé sorolja. Kína rendkívül
gyors gazdasági növekedése nemcsak más poszt-szocialista országokkal, és különösen
Oroszországgal összevetve volt szembetűnő. Kína különösen nagy pénzügyi tartalékokat
halmozott fel és ezáltal új globális pénzügyi aszimmetriákat is teremtett. Mindezek mögött a
Kínai Kommunista Párt sajátos és igen sikeres reformpolitikája állt. India inkább a globális
szolgáltatási piacokon ért el sikereket, bár egyes iparvállalatai is globális jelentőségre tettek
szert. Az ázsiai vallások a kínai és az indiai gazdasági rendszereknek sajátos arculatot adnak,
de önmagában a vallás nem magyarázza sem a jelenkori sikereket, sem a korábbi kudarcokat.
A komoly gazdasági sikerek ellenére mindkét országban jelentős maradt a szegénység és a
korrupció.
47
Schumacher, Ernst F. (1911-1977) német statisztikus, közgazdász. Nagy-Britanniába emigrált a nácizmus elől. A háború
után két évtizedig az Egyesült Királyság Nemzeti Széntanácsának (National Coal Board) volt a fő gazdasági tanácsadója, de
sokat utazott a harmadik világban is, mint gazdasági tanácsadó. A 70-es években megjelent „A kicsi szép” (Small is
Beautiful) című esszégyűteménye a környezetvédő mozgalmak bibliájává vált. Munkáiban a jelenlegi gazdasági fejlődés
alternatívájaként egy ember léptékű, decentralizált és emberek által kezelhető technológiájú berendezkedést vázolt fel. Úgy
vélte, a közgazdaságtan nem értéksemleges tudomány, hanem jól meghatározható értékekre épül, amelyeket kicserélve egy
egészen más fajta gazdasági berendezkedést kaphatunk. A mind nagyobb növekedés bűvöletében élő nyugati gazdasági
rendszerrel szemben egy kisléptékű, helyi erőforrásokra és közösségekre alapozott gazdaság vízióját dolgozta ki.
98
1. Mit jelent a közkeletű BRICs rövidítés?

2. Milyen szerep ígérkezik Kína és India számára a 21. századi világrendben Edward
Luce szerint?
3. Milyen húzó ágazat(ok)ra épült a kínai gazdaság páratlan ütemű növekedése az 1980-
as és 90-es évtizedben?
4. Milyen formában érződik Kína befolyása Afrikában?
5. Milyen szektorális sajátosságokkal bír India új világgazdasági szerepe?
6. Milyen összefüggést lát a politikai rendszer és a hosszú távú gazdasági teljesítmény
között Kína és India esetében?
7. Hogyan működteti Kína a valutáját és ezért miféle bírálatok érik?
8. Kapitalista vagy szocialista ország a mai Kína?
9. Befolyásolják-e a vallások az indiai és a kínai gazdaság fejlődését?
10. Mi az oka a korrupciónak, és milyen következményekkel jár Indiában, illetve
Kínában?
Csanádi Mária: Reformok, bomlás és átalakulás Kínában, Külgazdaság 1.szám, 2006. január
Csáki György – Hernádi András: Kína és India: a világgazdaság új lokomotívjai?
Külgazdaság 5-6. szám, 2005 május
Gáthy Vera: India – kasztrendszer és modernizáció. Valóság 51. évf. 5. szám, 2008. május
Mészáros Klára: Kínai jelen és jövő, MTA VKI Műhelytanulmányok 68. szám, 2005. június
Székely-Doby-András: Széllel szemben: India gazdasága az ezredfordulón, MTA VKI
Kihívások 163. szám, 2003. május
99
II.5. Az alulfejlettség változatai: kitekintés Latin-Amerikára, Afrikára és a Közel-Keletre
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: Latin-Amerika sajátosságai és sokszínűsége; a gyarmati
rendszer és annak hosszú távú hatásai Afrikában; monokultúrás szerkezet, duális társadalom
és gazdaság; félgyarmati függőség; populista gazdaságpolitika; az iszlám hatása a gazdaságra;
fejlettebb kapitalista országok Afrikában és a Közel-Keleten: Dél-Afrika és Izrael.
---
Latin-Amerika sajátos fejlődési útja
Mint arról e kötet I.7. fejezetében is szó esett, a „harmadik világnak” az az értelmezése, amely
az 1950-es és 80-as évek között volt használatos, ma már kevéssé elfogadott. A harmadik
világ (tehát amely a hidegháború időszakában sem a fejlett Nyugathoz, sem az
államszocialista Kelethez nem tartozott), differenciálódáson ment keresztül. Ez jövedelmi
szint és intézményi berendezkedés tekintetében egyaránt értendő.
Latin-Amerikáról szólva az összetett földrajzi név mindkét tagjának komolyan vétele
kéretik. A nyugati féltekével szinonim Amerika részéről, Észak-Amerikával szoros
összefüggésben létező félkontinensről van szó. Ennek azonban a történelmét több mint
háromszáz éven át közvetlenül a spanyol—portugál gyarmatosítás befolyásolta. A két ibériai
ország lényegében felosztotta egymás közt a térséget, más európai gyarmatosítóknak (britek,
franciák, hollandok) csak kis „falatok” jutottak. S bár a 19. század első felében a gyarmati
uralmat itt nagyrészt felszámolták, a spanyol—portugál kapcsolat egyes területeken erős
maradt (kulturálisan mindenképp).
Latin-Amerika jellemzésénél, és különösképpen a gyarmati múlt örökségénél fontos
megemlíteni a katolicizmus dominanciáját. A vallás fontos szerepet játszik az emberek
életében, összekötő kapocs Európával, és megkülönbözteti Közép- és Dél-Amerikát az
Egyesült Államoktól (ahol a protestantizmus az uralkodó, bár nem kizárólagos jelleggel
elterjedt vallás). Mint általában, a katolicizmus itt is leginkább a konzervativizmussal áll
egymást erősítő viszonyban. A régió egyes országaiban uralkodó sanyarú állapotok miatt
azonban a 80-as években elterjedt az ún. felszabadítási teológia, amely politikai értelemben
nem a jobboldal, hanem a különféle szocialista irányzatok felé volt nyitott.
A 19. század során a latin-amerikai országok függetlenedtek ugyan az európai
gyarmatosítóktól, de erős függésbe kerültek az Amerikai Egyesült Államoktól. Ezt már az
1820-as években megelőlegezték az USA akkori elnökének külpolitikai tézisei (az ún.
Monroe-doktrína). Az USA erős befolyása, az észak-amerikai gazdasági érdekérvényesítés
ereje a 19. század végére teljesen egyértelművé vált (ld. a Panama-csatorna megépítését vagy
a spanyol-amerikai háborút).
A 20. század második felében kialakult fejlődés-gazdaságtan elsősorban a latin-
amerikai gazdaságok példáján tanulmányozta a világrendszer aszimmetriáit. Olyan
közgazdászok említendők itt, mint az argentin Raul Prebisch48 vagy a chilei Osvaldo Sunkel.
48
Prebisch, Raul (1901-1986) argentin közgazdász, a függőségi (dependencia-) elmélet egyik klasszikusa. Részt vett az
1933-as londoni Világgazdasági Konferencián. A Buenos Aires-i egyetemen tanított, és különösképpen érdekelték a
nemzetközi üzleti ciklusok. Vizsgálta a keynesi típusú anticiklikus politikák alkalmazhatóságát, s az 1945-ben tartott
kurzusain már úgy vélekedett: a teljes foglalkoztatás fenntartása alapvetően az Egyesült Államok feladata, amely a világ
gazdasági és pénzügyi központja. Ekkor már használta a „cikluscentrum” kifejezést, nem sokkal később pedig már a
„periféria” szót is azokra az országokra, amelyek önmagukban nem képesek leküzdeni az egyensúlytalanság okait. Prebisch-t
100
A korabeli latin-amerikai közgazdászok szinte egyöntetűen vallották, hogy az elsődleges
termékeket (nyersanyagok, energiahordozók, mezőgazdasági termékek) termelő országok
különös hátrányban vannak az iparosodott országokkal szemben. Hasonló konszenzus alakult
ki arról, hogy a helyi elit akadályozza a fejlődést (nem elkötelezett a demokrácia és az emberi
jogok mellett, külföldre menekíti tőkéje nagy részét, nem érdekelt az emberi erőforrások
fejlesztésében stb.), és hogy a szegény rétegek foglalkoztathatóságának problémája örök és
szinte megoldhatatlan kihívást jelent a kormányok számára.
A Latin-Amerika gazdasági sajátosságaival a második világháború után (főként az
ENSZ keretében) foglalkozó kutatások regionális sajátosságként mutatták ki, hogy a közép-
és dél-amerikai gazdaságok jellemzően külső függésben fejlődtek, és csak külső források
segítségével tudtak fejlődni. A külső forrásokban prominens szerepe volt a külföldi
hiteleknek, és visszatérően jelentkeztek az adósságválságok is (csoportos csődhelyzetek). Egy
ilyen adósságválság alakult ki ismét 1982 után, minden korábbinál súlyosabb formában. A
következményeket látva a szakértők elveszett évtizedről beszéltek.
Az adósságválságnak alapvetően külső, világgazdasági okai voltak, ám az egyes
országok sajátos politikái, gazdasági berendezkedésük hibás elemei is hozzájárultak ahhoz,
hogy adósságcsapdába kerültek. Ami a gazdaságpolitikát illeti, a leggyakrabban az ún,
importhelyettesítő politikát szokás említeni, amellyel a kormányok elszakították a belső
gazdasági fejlődést a világgazdasági értékítélettől, és a kialakult hiányokat olcsó, vagy annak
vélt hitelekkel próbálták finanszírozni. Ahhoz, hogy ebbe az irányba elindultak, a
kiindulópontot a gazdasági és politikai emancipációs törekvések adták, a megfelelő tervezési
módszerek és gazdaságirányítási szakbürokrácia hiánya azonban e kísérleteket kudarcra ítélte.
Latin-Amerika relatív hanyatlása – különösképpen Kelet-Ázsiával összevetve – nem
egyszerűen az intézményrendszer tökéletlenségére vezethető vissza, hanem arra is, hogy a
régió országai kevésbé integrálták gazdaságaikat, mint amennyire célszerű lett volna. Fő
kereskedelmi útjaik párhuzamosan irányulnak az Egyesült Államok felé, így az Északtól való
függésük is erősebb. Valójában nem egy elvesztett évtizedük volt, hanem kettő: az első (az
1980-as évek) az adósságválság miatt, a második (az 1990-es évek) pedig azért, mert a
washingtoni konszenzus hatása alá kerültek, az alól nem tudtak vagy nem akartak
kiszabadulni, s így elszalasztottak egy sor olyan lehetőséget, amelyekkel a kelet-ázsiai
országok élni tudtak.
Bár a régió gyakran jelenik meg egy kategóriaként és elterjedtek olyan fogalmak, mint
a latin-amerikanizálódás, nem beszélhetünk egy latin-amerikai modellről: a kontinens elég
nagy ahhoz, hogy több utat, több modellt különböztessünk meg benne. Többségükről
elmondható, hogy a kapitalista félperifériához tartoznak, a jelenkori fejlődési dinamika
alapján azonban több csoportra oszthatók. Politikai értelemben latin-amerikában hosszabb
ideje a fő kérdés a demokratizálódás, a demokratikus intézmények stabilitása. Gazdasági
értelemben pedig a fő kérdés az, hogy a liberális kapitalizmusnak milyen jellegű és mértékű
szociális korrekciója tud érvényesülni, intézményesülni.
Alternatív modellek Latin-Amerikában
A demokratizálódás, az adósságválság, a neoliberális reformok és a szociális korrekció újra

meg újra felbukkanó tendenciái miatt alig van ország Latin-Amerikában, amely valamilyen
szilárd, hosszabb távon állandó modell alapján működne, s ne lenne valamilyen értelemben
átmenetben a 20. század végén vagy a 21. század elején. Amikor itt modellekről beszélünk,
inkább (másokhoz képest is még inkább) fejlődési irányzatokról van szó.
1948-ban kinevezték a Latin-Amerikai Gazdasági Bizottság (ECLA vagy CEPAL) igazgatójává. 1964-69 között ő volt az
UNCTAD alapító főtitkára.
101
A 21. század első évtizedében két fő irányzat különböztethető meg a latin-amerikai
gazdaságok fejlődésében. Az egyik a neoliberális, a másik a szociálpopulista irányzat,
illetőleg a kettő között beszélhetünk egyfajta harmadik útról is. A neoliberális irányzat tipikus
példája az Egyesült Államokkal határos Mexikó, s az 1980-as években egyértelműen ide
sorolódott Chile, a 90-es években pedig Argentína is. A szociálpopulista modell
legjelentősebb képviselői a mai Latin-Amerikában Venezuela, Bolívia és Nicaragua. Ez
elsődlegesen egyfajta politikai és kormányzati irányzatot jelent, esetenként azonban –
Venezuelában mindenképpen – tartós hatást látszik gyakorolni a gazdasági rendszerre is.
A harmadik út latin-amerikai értelmezésben a neoliberalizmus és a szociálpopulizmus
közötti útkeresésről szól. Két karakteres példája Chile és Brazília; mindkettő a
neoliberalizmus alternatíváját kereste a demokrácia adta keretek között, de egyik sem jutott el
a Venezuelában kifejlődött szociálpopulizmushoz. Latin-Amerikában a szociáldemokráciának
távolról sincs akkora hagyománya, mint Közép- és Nyugat-Európában, de a 80-as évektől
kezdve itt is gyökeret eresztett ez az irányzat, és végső soron a harmadik út itteni értelmezése
is rokon azzal, ahogy a fogalmat a nyugat-európai szociáldemokraták használják.
A neoliberális csoporthoz sorolt Mexikó talán legszembetűnőbb sajátossága a
gazdaságföldrajz és egyúttal az intézményrendszer szempontjából, hogy az Egyesült
Államokkal közös határ közelében épült gyárak a szabályozás terén különleges státust
(kedvezményeket) élveznek. Gyakran éri őket kritika az alacsony színvonalú munkaügyi és
környezetvédelmi normák (illetőleg a szabályok gyakori megsértése) miatt. A maquiladora
néven ismert jelenség eredete az 1965-ös Maquiladora Program, amelynek keretében a
határközeli vállalatok számára szabaddá tették az Egyesült Államokba irányuló exportot. Ezen
a kiváltságok nagy részét egész Mexikóra kiterjesztették az Észak-Amerikai
Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) keretében, vagyis 1994-től. Bár Mexikó sok
tekintetben kiváltságosnak tűnik Latin-Amerikán belül, mégis mindig a pénzügyi válságok
első áldozatai között volt (ld. 1982, 1994). Déli tartományában (Chiapas) 1994 végén
gerillamozgalom vette át a hatalmat. Mindez az egymást követő kormányokat újabb és újabb,
szegénység elleni programok meghirdetésére ösztökélte. Zedillo elnök 1997-ben kiszélesítette
a természetbeni juttatások (oktatás, egészségügy, táplálkozás) körét a szegény családok
számára. Fox elnök később mikrohitel-intézeteket hozott létre és gyermekgondozó
központokat építtetett a városokban. Mindez azonban rendszerint költségvetési korlátokba
ütközött és a társadalom szerkezetén alig változtatott.
Argentína a 20. század első felében a világ leggazdagabb országai közé tartozott. Az
élelmiszer-export lehetőségeinek beszűkülése, az egyidejűleg felerősödő protekcionizmus és a
populizmus, valamint a politikai instabilitás és extremitás időszakai Argentína világgazdasági
deklasszálódásához vezettek. Az 1990-es években előbb – a gyors privatizációs folyamatra
való tekintettel – Argentínát neoliberális mintaállamnak látták sokan. Ezt a benyomást
erősítette, hogy az argentínok „példaértékű” privatizációs programot hajtottak végre, és
hosszú időn át működtették az IMF által ajánlott valutatanácsot is. Az álom azonban hamar
véget ért, s 2001-ben (miután a feltörekvő gazdaságok nagy többsége már leértékelte
valutáját) súlyos pénzügyi és politikai válság alakult ki. Mindazonáltal Argentína nem
szakított gyökeresen a neoliberális irányzattal, az újabb kormányok inkább a fent definiált
harmadik út felé próbálják vezetni.
Az új latin-amerikai szocialista orientáció eklatáns példája Venezuela, amelynek élén a
szociálpopulista Hugo Chávez49 áll. Az egykori katonatiszt által vezetett „bolivári
49
Chávez, Hugo (1954-) politikus, katona, Venezuela elnöke. Még a hadseregben szolgált, amikor 1992-ben puccsot kísérelt
meg, de kudarcot vallott és börtönbe is került. Később azonban egy baloldali mozgalom élére állt, és 1998-ban az ország
elnökévé választották, majd később újraválasztották. Politikája a demokratikus szocializmus, az anti-imperializmus és a latin-
amerikai integráció elveit próbálja követni. Az államkincstárt gazdagító olajbevételekből komoly szociális programokat
finanszírozott. Az általa meghirdetett Bolivar Terv út- és lakásépítést, valamint a védőoltások tömegessé tételét tartalmazta.
Különleges kapcsolatot épített ki Kubával, ill. annak idős vezetőjével, Fidel Castróval.
102
forradalom” alfája és omegája nem más, mint az ország szegényeit támogató szociális
programok megvalósítása az állami tulajdonú olajtársaság profitjának felhasználásával. Ehhez
az ezredforduló utáni években igen kedvező hátteret nyújtott a világpiaci olajár jelentős
emelkedése. Chávez saját magát Fidel Castro követőjének tekinti, és ő maga is követőkre
talált például Bolíviában, illetőleg Nicaraguában, ahol – sok korrupt polgári politikus után –
köztársasági elnökként tért vissza Daniel Ortega, az 1980-as évek gerillaparancsnoka.
Venezuela, Nicaragua, Bolívia esetében azonban különbséget kell tennünk a politikai retorika
és a gazdasági intézményrendszer tényleges folyamatai között. A kérdés ismételten az, hogy a
politika és a gazdaságpolitika gyakorol-e hosszú távú hatást az intézményrendszerre. Ez nem
kis mértékben függ attól, hogy a külső körülmények irányváltásra kényszerítik-e Venezuelát
vagy a hasonló mintákat követő országokat. Ennek elkerülésére Chávez 2007-ben egy új
nemzetközi bank alapítását is kezdeményezte, amely hosszú távon akár azt is eredményezheti,
hogy az IMF és az Amerikaközi Fejlesztési Bank (IDB) kiszorul latin-amerika egy jelentős
részéről, és az Egyesült Államoknak más eszközökkel kell majd próbálkoznia, ha ezt a
térséget továbbra is ellenőrzése alatt akarja tudni.
A köztes, vagyis harmadik utat képviselő Brazília a sokat emlegetett BRIC-csoporthoz
tartozik a világgazdasági rendszerezésben. A másik három BRIC-tagnál gyengébb, de Latin-
Amerikán belül egyértelműen a legjelentősebb gazdaságként stabilizálódott a 90-es években.
Maga mögött tudhatta a politikai és a pénzügyi instabilitást, s – Mexikót követve – második
számú működőtőke-importőrként viszonylag liberális gazdaságnak számított. Az ezredvég
legjelentősebb brazil politikusa Fernando Cardoso50 volt, aki pénzügyminiszterként jelentős
stabilitást ért el, majd elnöksége idején egyfajta latin-amerikai szociáldemokrácia
kialakítására tett kísérletet. Az országot a korábbinál nagyobb stabilitás jellemezte, de a
szegénység felszámolását illetően nem történt fordulat. Ebben a helyzetben választották meg
(majd még egyszer újra) elnökké Lulát, a népszerű munkáspolitikust. Ő azonban a
várakozásokkal ellentétben nem hozott fordulatot; valamivel több szociális program mellett
lényegében elődje politikáját folytatta, kitartva az IMF által szorgalmazott fiskális fegyelem
mellett is. A brazil gazdaság felemelkedését részben a technológiai forradalom útján, pl.
megújuló energiaforrások feltárásával keresi.
Az ezredfordulón Latin-Amerika leggazdagabb országa Chile volt, amely az uralkodó
közgazdasági irányzatok szemében a nyolcvanas évektől közgazdasági mintaországként
szerepelt. Ez egyebek mellett a közgazdászok jelentős részének totális érzéketlenségét mutatta
a gazdaságpolitika politikai kontextusa (ez esetben Pinochet tábornok másfél évtizeden át
tartó rémuralma) iránt. A diktatúra kísérleti terepe volt a neoliberális tanoknak, viszont a sok
megpróbáltatás után jelentős, exportorientált dinamikát eredményezett. A demokratikus
kormányok a liberális orientáció fenntartása mellett döntöttek. Ennek sikerét és a stabilitást
segítette, hogy Chile és az Egyesült Államok különleges kapcsolata Pinochet után is
fennmaradt; 2004. január 1-től a két ország között szabadkereskedelmi megállapodás lépett
életbe.
Afrika sajátos problémái
50
Cardoso, Fernando Henrique (1931-) brazil közgazdász, szociológus, politikus. A külső függés és a gazdasági fejlődés
összefüggéseinek kiemelkedő tudósa. Számos brit, amerikai és francia egyetemen tanított; 1982-86 között a Nemzetközi
Szociológiai Társaság elnöke volt. 1982-től a Brazil Demokratikus Mozgalom színeiben szenátor, majd 1988-ben a Brazil
Szociáldemokrata Párt alapítóinak egyike. 1992 októberétől fél évig külügyminiszter, majd pénzügyminiszter. A Real Terv
keretében megfékezte a hiperinflációt és nagy népszerűségre tett szert. 1995-2003 között szociáldemokrata színekben
Brazília elnöke volt. Tudományos és politikai munkássága elismeréseként több tucatnyi egyetem díszdoktora lett és számos
állami kitüntetésben részesült a világ legkülönbözőbb országaiban. 2000-ben a brit Prospect folyóirat a világ
legbefolyásosabb száz értelmiségije között említette.
103
Latin-Amerkával szemben Afrika gazdaságai többségükben nem a félperifériához, hanem a
kapitalista perifériához sorolhatók. Ez a világrendszeren belül egy kiszorított, sok tekintetben
alárendelt helyzetet jelent. A perifériához sorolt országokat sokan az elmaradottság és
válságok ördögi körével jellemzik. Az alacsony jövedelemnek alacsony megtakarítás a
velejárója (ti. a jövedelem szinte egésze elköltődik létszükségleti cikkekre, főként
élelmiszerre). Az alacsony megtakarítás miatt kevés a beruházás is, ebből kifolyólag kicsi a
növekedési ütem. Végső soron az egy főre jutó jövedelem alig nő, vagy egyáltalán nem (főleg
ott, ahol közben a lélekszám viszont gyors ütemben nő).
Afrika leginkább elmaradott, legtöbb problémával küzdő része a Szaharától délre
fekvő ún. Fekete-Afrika (az angol zsargonban: Sub-Saharan). Itt a tragikus példák sokasága a
nemzetközi viszonyok elemzőit új kategória bevezetésére késztette: kialakult a kudarcállamok
(„failed states”) fogalma. Ezek azok, amelyek szervezett formában megszűntek létezni,
gyakorlatilag összeomlottak vagy ahhoz közel kerültek. Bár a fogalom nem tekinthető
egzaktnak, számos olyan államot szoktak ebbe a kategóriába sorolni (Afganisztán, Szomália,
Libéria, Jemen, Sierra Leone stb.), amelyekre hosszú éveken át a káosz volt jellemző,
felbomlott a társadalmi rend, és esetleg eluralkodott a terror is – tömeges gyilkosságokkal,
vagy kifejezetten népirtással tetézve. Az ilyen állapotok a gazdaság növekedését
ellehetetlenítik, gyakorlatilag kizárják a gazdasági intzmények normális működését.
Jeffry A. Frieden azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a kudarcállamok esetében a
gazdasági katasztrófa többnyire nem következménye, hanem oka volt a polgárháborúnak és
összeomlásnak. A hatalmat gyakorlók képtelensége arra, hogy az elemi szükségleteket
kielégítsék, vezetett el hatalmuk összeomlásához. Ezen országok nagy része a hatvanas—
hetvenes évek folyamán is stagnált, vagy esetleg hanyatlott. Ennek egyaránt voltak külső és
belső okai is.
Alig van olyan afrikai ország, amely ne „büszkélkedhetne” valamilyen kudarcos
iparosítási projekttel (olyan gyárral, amely állami tulajdonban külföldi kölcsönből jött létre, és
aztán a normál veszteség mellett a külföldnek fizetendő adósságszolgálat formájában is
megnyomorította az országot; esetleges környezeti károkozásról nem is beszélve). Ebből
kiindulva hasonlóságot fedezhetünk fel nemcsak egyes latin-amerikai országokkal, de a kelet-
ázsiaiakkal is, vagy akár Indiával, sőt végső soron a kelet-európai térséggel is. Kérdés
azonban, hogy mitől vált Fekete-Afrika minden más említett térségnél kudarcosabbá, milyen
oknál fogva tartoznak az itt élő nemzetek a világ legszegényebbjei közé.
A gyarmati múlt öröksége természetszerűleg fontos tényezőként említhető, önmagában
azonban nem elegendő magyarázat. Paul Collier51 négy csapdával jellemzi a „legalsó
milliárd”, és legfőképpen a fekete-afrikai kudarcállamok helyzetét; ezek a következők:
--konfliktuscsapda;
--természeti erőforrások csapdája;
--körbezártság és rossz szomszédság; valamint
--rossz kormányzás és kis országméret.
A konfliktuscsapda lényege, hogy az adott ország kormányzata folyamatos és
erőszakos kihívásoknak van kitéve. Ha az erőszak elhúzódik, úgy polgárháborúról beszélünk,
ha gyors hatalomváltáshoz vezet, úgy államcsínnyel állunk szemben.
A természeti erőforrásokban való bővelkedés potenciálisan gazdasági előny, Afrikában
azonban jellemzően a torz fejlődés egyik fő okozója. Ahol a gazdagság lehetséges forrásai
között egy-két természeti kincsre lehet csak rámutatni, ott ezek birtoklásáért, ellenőrzéséért
súlyos harcok folyhatnak.
51
Collier, Paul (1949-) brit közgazdász professzor, az Oxford Egyetemen működő Centre for the Study of African
Economies igazgatója; korábban a Világbank kutatási igazgatója, valamint a brit kormány Afrika Bizottságának tanácsadója.
Egyike a világ vezető Afrika-kutatóinak. Főbb művei: Breaking the Conflict Trap (Kitörés a konfliktuscsapdából, 2003) és
The Bottom Billion (A legalsó egymilliárd, 2007).
104
A földrajzi elhelyezkedés szintén a fejlődést befolyásoló tényező. Konkrétan: a
tengertől, óceántól elzárt országok fejlődése – legalább is a világgazdasági periférián – nagy
valószínűséggel megreked. Az ilyen ország a szomszédjára ráutalt, és esetenként a
szomszédja foglyává válik.
Collier negyedik tényezője a rossz kormányzás és a kis országméret együttes hatása. A
jó kormányzás fontos feltétele a fejlődésnek, de persze nem olyképpen, hogy csodákra lenne
képes. A rossz kormányzás viszont könnyen vezet tragikus állapotokhoz.
Frieden szintén úgy véli, hogy Afrika természeti kincsekben való gazdagsága
nemhogy nem vált a kontinens előnyére, de inkább hanyatlásának egyik okozója lett. Az
ásványkincsekben való bővelkedés elbizakodottá tette a vezetőket; sokan úgy gondolták, nem
is kell keresniük a gazdaság dinamizálását lehetővé tevő fejlesztési politikákat. A
függetlenség szépreményű kivívása után egyes országok hamar az elfajulás jeleit mutatták, s a
korrupció még olykor csak az enyhébb problémák közé tartozott.
A legszörnyűbb példát talán Zaire (mai nevén Kongói Demokratikus Köztársaság)
szolgáltatta, amelynek élén több évtizeden át Joseph Mobutu állt. Uralmát széles körben
kleptokrácia névvel illették. Másfél évtized alatt mintegy négymilliárd dollárnyi vagyont
halmozott fel, ami országának tízévnyi exportjával volt egyenértékű. Amikor pedig 1997-ben
rendszerét megdöntötték, az ötvenmilliós ország a világ egyik legszegényebbikének számított,
s talán még szegényebb volt a száz évvel korábbi önmagánál is.
Kongó ugyan szélsőséges, de mégis tipikus példája volt a posztkoloniális fekete-
afrikai fejlődésnek. A fejlődési csapdákba szorult Fekete-Afrika ellenpontja a térségen belül a
Dél-Afrikai Köztársaság, amely fekete többségű ugyan, de a gazdasági hatalom az 1990-es
politikai átmenet (az apartheid rendszer felszámolása és a demokratikus jogok kiterjesztése)
után is a fehér kisebbség kezében maradt. A dél-afrikai fehér tőkésosztály erős, a kontinens
„alsó” harmadának legjelentősebb befektetője, egyes ágazatokban Afrikán túl is jelentős
pozíciókkal rendelkezik, ami a dél-afrikai kapitalizmust nemcsak a fekete-afrikai, hanem a
latin-amerikai fölé is helyezi.
Észak-Afrika és a Közel-Kelet
Fekete-Afrikától északra, két kontinenst összekapcsoló nagy földrajzi egységként találjuk az

arab világot. Az arab nyelv és az iszlám vallás mellett ebben a régióban harmadik fontos
vonásként kell említeni az olajkincset, amely eltérő mértékben ugyan, de a legtöbb országot
érinti, gazdagítja és egyúttal sajátos fejlődési pályán tartja.
Az iszlám monoteista vallás (a kereszténységhez hasonlóan); lényegi gondolata az
isteni akaratban való megbékélés. Az arab félszigeten keletkezett az i.sz. 7. század elején;
legfőbb forrása (szent könyve) a Korán. Ma leginkább Észak-Afrikában, a Közel-Keleten,
Dél- és Dél-Kelet-Ázsiában elterjedt. Az iszlám-hívők nagy többsége (több mint négyötöde)
szunnita, kisebbsége síita, néhány százalék pedig egyéb irányzatokhoz tartozik. Az iszlám
vallásgyakorlat öt fő pillére a hitvallás, az ima, az adakozás, a böjt és a zarándoklat.
Az iszlám alapelvek közül kettő közvetlenül is materiális jellegű, a többi pedig
áttételesen (pl. az emberek időbeosztásának szabályozásán keresztül) hat a gazdaságra.
Következésképpen létezik iszlám közgazdaságtan is, amely szerint a gazdasági életben is az
iszlám törvényeit kell alkalmazni, különös tekintettel a kamat tilalmára. Ezt elsőként az iráni
iszlám állam vezette be, amelynek példáját Pakisztán és Szudán követte.
Az 1979-es iráni iszlám forradalom az 1953-ban a CIA által hatalomra segített, USA-
barát sah (Reza Pahlavi) uralmát döntötte meg. A hatalom shita vallási vezetők kezébe ment
át, akik közül kiemelkedett a párizsi emigrációból visszatért Khomeini. Az 1980-as években
Irán közel egy évtizeden át háborúzott Irakkal, miközben az USA és néhány más nyugati
ország Irak támogatása útján próbálta meggyengíteni az iszlámista iráni rendszert. (Ennek
105
világgazdasági hatása nem volt jelentéktelen, ti. az OPEC második és harmadik
legjelentősebb tagjáról volt szó).
Eleinte nem volt egyértelmű, hogy az iráni forradalom nyomán milyen gazdasági
modell alakul ki. Az antimodernista fundamentalizmus nem az egyetlen módja az iszlám
gazdasági kifejeződésének. Létezik iszlám szocializmus is, amelynek képviselői például az
iparvállalatok állami tulajdonát részesítik előnyben. Ez az irányzat erősnek mutatkozott
például Egyiptomban Nasszer idején, amikor a kormány államosította az összes bankot és
biztosítótársaságot, továbbá a feldolgozóipar nagy részét, s ennek következtében a közszféra
foglalkoztatta a munkaerő egyharmadát és állította elő a GDP felét. A szocialista gondolat az
iráni iszlám forradalom korai szakaszában is komoly tényezőként jelent meg, később azonban
háttérbe szorult. Az iszlám szocialisták – akik például az iszlám adta keretek között a
munkások önigazgatását is pártolták – többnyire emigrációba kényszerültek.
A néhány évig fennmaradó kérdőjelek ellenére az iráni forradalom szinte azonnal az
ipar és a pénzügyi rendszer teljes államosításával járt. Elkobozták a sah és a környezetéhez
tartozók vagyonát is, amiből a banyad néven ismertté vált alapokat képezték („az elnyomottak
alapítványai”). 1981-re ez az alapítvány 149 ipari, 64 bányaipari, 472 mezőgazdasági, 101
építőipari, 25 kulturális, 238 kereskedelmi egységgel, valamint 2786 ingatlannal rendelkezett.
A banyad küldetése az volt, hogy az elért haszonból a szegényeket támogassa, különösképpen
olcsó lakás formájában. Jellegét tekintve ez az intézmény hasonlítható ahhoz, ahogy a
középkori Európában a kolostorok által irányított gazdasági egységek tevékenykedtek.
A forradalom utáni iráni modell számos korrekción, sőt reformon ment át negyed
század alatt. 1985-ben a banyadok egy kis hányada visszakerült az eredeti tulajdonosokhoz.
Az 1990-es években előbb Rafsanjani, majd Khatami kormányzása alatt Irán a piaci reformok
felé vette az irányt. Az 1995-ben életbe lépett ötéves terv a veszteséges állami cégek
privatizációját ígérte, továbbá a kereskedelem liberalizációját. A 2000 és 2005 közötti ötéves
terv további privatizációt és deregulációt írt elő. Mivel azonban Irak 2003-as lerohanása (az
USA és szövetségesei által) újból militarizálta a Közel-Keletet, Irán további gazdasági
fejlődése ismét a globális politikai folyamatok függvényévé vált.
Bár az iszlám bizonyos fokú szellemi és politikai közösséget teremt Észak-Afrika és a
Közel-Kelet országai között (és a sort természetesen folytatni kellene Pakisztánnal,
Indonéziával stb.), nem mondhatjuk, hogy az iszlám vallás dominanciája meghatározó
tényezője lenne a térség gazdasági fejlődésének (Szaúd-Arábia pl. nagyon távol maradt attól,
hogy iszlám bankrendszert vezessen be). Legalább ilyen fontos kérdés, hogy
--mikor és milyen módon szabadultak fel a gyarmati sorból;
--megmaradtak-e kapcsolataik volt gyarmattartóikkal;
--a hidegháborús időszakban milyen befolyás alatt álltak;
--rendelkeznek-e jelentős olajkinccsel.
Ezeknél is fontosabb azonban, hogy az arab világra is érvényes Collier csapdáiból legalább
kettő, mégpedig a konfliktusok és a természeti erőforrások csapdája. A konfliktusok egy része
az egykori gyarmattartókkal való viszonyból származik, egy másik része a 20. század dereka
óta fennálló arab-izraeli területvitákból. Ráadásul a hidegháború időszakában a térség a két
ún. szuperhatalom ütközőzónájának is számított, s a távoli nagyhatalmak beavatkozási igényét
csak fokozták a hetvenes évek olajválságai. A konfliktusok miatt az olajkincs exportjából
származó bevételek csak elvétve adnak módot a gazdaság diverzifikálására vagy a szegény
rétegek felemelésére, nagy részükből a helyi elitek éppen a fegyverkezést finanszírozzák, nem
kis részük pedig ezen elitek külföldi számláira vándorol.
Az iszlám világ ellenpontja a közel-keleti térségen belül Izrael állam. Ugyanúgy
kiemelkedik a környezetéből, mint Fekete-Afrikában a Dél-Afrikai Köztársaság. Izrael kvázi-
európai ország, diverzifikált gazdasággal és jelentős tőkekivitellel. Kezdeti modellfejlődésén,
az ötvenes-hatvanas években sok szocialisztikus gondolat volt felfedezhető (ld. mindenekelőtt
106
az ún. kibucmozgalmat), később viszont a neoliberális irányzat vált számára irányadóvá. Az
európai gazdaságoktól legfőképpen az őt körülvevő konfliktusmező különbözteti meg, a
létrehozása óta minden évtizedben kiújuló háborúk, az állandó harckészültség, és a
haditechnikai fölény megtartása érdekében élvezett külföldi segélyek kiugró mértéke.
Gazdasági eredményei alapján Izrael jól működő gazdaságnak tekinthető, de a szüntelen
konfliktusok és a kulturális szakadék miatt nem tud mintául szolgálni az őt körülvevő régió
számára. Integrációja a közvetlen környezetét képező országokkal hosszú távon is kérdéses.
Összefoglalás:
Afrika és Latin-Amerika kevés sikertörténet mellett elsősorban a gazdasági fejlődés

akadozására, a világrendszer perifériáján és félperifériáján elhelyezkedő rendszerek torz
szerkezetére nyújt példákat. Latin-Amerika – a kontinens átlagát tekintve – fejlettebb ugyan,
de országainak többségét elhúzódó vagy ismétlődő válságok jellemzik. Latin-Amerikára
napjainkban több modell is jellemző: leginkább a neoliberális (pl. Mexikó) és a
szociálpopulista (pl. Venezuela), valamint ezek mellett egy „harmadik út” is. A XXI. század
elején a latin-amerikai országok többsége – mérsékelt vagy radikálisabb szocialista politikai
erők vezetése alatt – a Pinochet-diktatúrával asszociálit neoliberalizmus alternatíváit, a
félperifériás kapitalizmus szociális korrekciójának lehetőségeit keresi. Afrikában hosszabb
ideig maradt fenn a gyarmati rendszer és hatásai is tartósabbak; Fekete-Afrikában a tényleges,
fejlődést megalapozó modernizáció még mindig csak érintőlegesen van jelen. A kontinens
(déli felének) vezető gazdasági hatalma az apartheid rendszert maga mögött hagyó Dél-
Afrikai Köztársaság lett. Az arab világban az iszlám vallás és az olajkincs befolyásolja
alapvetően a gazdasági modellfejlődést.
1. Mikor történt meg a gyarmati rendszer felszámolása Latin-Amerikában ill. Afrikában?

2. Hogyan épült be a nemzetközi munkamegosztásba Fekete-Afrika?
3. Mit jelent a gazdaság és a társadalom duális szerkezete?
4. Melyek a Dél-Afrikai Köztársaság sajátos gazdasági és politikai vonásai?
5. Mennyiben tekinthető Chile és Argentína a neoliberális modell sikeres példájának?
6. Mit jelent a maquiladora?
7. Gazdasági nagyhatalomnak tekinthető-e Brazília?
8. Szocialista kísérletről beszélhetünk-e a Chávez vezette Venezuela esetében?
9. Milyen csapdákkal jellemzi Paul Collier a „legalsó milliárd” országainak helyzetét?
10. Hogyan befolyásolja az olajkincs az arab országok gazdasági fejlődését?
Andor László: Két változat az intervencióra. Az olaj mint stratégiai tényező az Egyesült
Államok iraki és venezuelai politikájában, Politikatudományi Szemle, XIII. évf. 3.
szám, 2004
Ádám Zoltán: Fejlődésértelmezések: a latin-amerikai és a kelet-ázsiai fejlődés államközpontú
értelmezés, Competitio, V.évf. 1.szám, 2006 március
Erdey László: Adósságválságtól a NAFTA első évtizedéig - Mexikó gazdaságfejlődésének
kérdőjelei, Competitio, V. évfolyam, 3. szám, 2006. november-december
107
Kollár Zoltán: Dél Keresztje alatt - Latin-Amerika latinamerikanizálódása. Budapest: Z-
füzetek, 1996
Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21. század küszöbén. Budapest: Aula Kiadó, 1998
108
II.6. Kialakuló kapitalizmusmodellek Közép- és Kelet-Európában
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: piacteremtő, piacmélyítő és piacfenntartó reformok; a
rendszerváltás alternatív útjai; a menedzser-kapitalizmus mint átmeneti jelenség; az EU-
bővítés hatása a poszt-szocialista modellfejlődésre; Oroszország rekapitalizációja, pénzügyi
válsága és újjászervezése; elhúzódó átalakulás a Nyugat-Balkánon; a volt szovjet peremvidék
sajátos vonásai.
---
Az átmenet utólagos szakaszolása
A gazdasági átmenet pénzügyi támogatásával foglalkozó nemzetközi intézmény, az EBRD

által kiadott 2007-es jelentés (Transition Report) a rendszerváltó folyamat három szakaszát
különböztette meg. Az elsőt piacteremtőnek, a másodikat piacmélyítőnek, a harmadikat
piacfenntartónak nevezték el. Ilyen szakaszolást a rendszerváltás kezdetén nem sokan
végeztek, utólag azonban – tekintettel a folyamat vártnál hosszabb időtartamára – teljesen
érthetővé vált. A három szakasz megkülönböztetése segít megérteni a folyamat logikáját és
elhelyezni az átmenet térképén az egyes országokat, országcsoportokat.
 A piacteremtő reformok (market-enabling reforms) szükségesek ahhoz, hogy az árak
váljanak a fő jelző és koordinációs mechanizmussá a gazdaságban. Ilyen reformnak
minősül a kisprivatizáció, az árak, a kereskedelem és a devizaforgalom liberalizációja.
Ezek az intézkedések rendszerint megvalósultak a központi tervezés összeomlását
követő néhány év során.
 A piacmélyítő reformok (market-deepening reforms) közé tartozik a nagyprivatizáció
és a pénzügyi szektor reformja. Ezekhez a politikai elhatározás önmagában nem elég;
szükség van az intézményi reformokon keresztül történő megtámogatásukra. A nagy
volumenű privatizációs ügyleteket csak megfelelő jogi és szabályozási környezetben
célszerű véghezvinni. A pénzügyi rendszer fejlődése versenyt feltételez, a tapasztalt
pénzügyi intézmények belépését, valamint hatékony szabályozást.
 A piacfenntartó reformok (market-sustaining reforms) területe a vállalati kormányzás
és a vállalatok átalakítása, továbbá a versenypolitika reformja és az infrastruktúra
piackonform fejlesztése.
Az első szakaszt minőségi áttörésként, a másodikat mennyiségi értelemben vett

kiterjesztésként értelmezhetjük. Több magyarázatot igényel a harmadik szakasz fogalma.
Lényegében arról van szó, hogy a gazdasági átmenetnek vannak a lassabban változó
társadalmi—gazdasági intézményrendszerrel, kultúrával összefüggő mozzanatai. A verseny
tisztasága, a gazdaságpolitikai döntéshozatal transzparenciája, a gazdasági és állami vezetők
integritása mind olyan területek, ahol gyors változást a rendszerváltás kezdetén nem lehetett
elérni, sőt sok esetben a rendszerváltással járó konfliktusok csak súlyosbították az örökölt
problémákat.
Az infrastruktúra piackonform fejlesztése azért számít a rendszerváltás folyamatát
érintő kérdésnek, mert az átmenet korai időszakában e terület súlya mindenütt visszaesett a
beruházások terén. A jövedelemzuhanás és a stabilizáció viszonyai között alig volt forrás az
infrastruktúra fejlesztésére, ami regionális és politikai feszültségekhez vezethetett. A
109
piacgazdaság komplex működésének kérdése tehát, hogy sikerül-e az átmeneti országoknak
visszakapcsolni az infrastruktúrát a gazdaságfejlesztés folyamatába olyképpen, hogy az ne
veszélyeztesse azonnal a gazdaság egyensúlyát, és ne fenyegessen az állam gazdasági
túlhatalmának újbóli kifejlődésével.
A reformszakaszok egymásutánisága persze nem más, mint elméleti konstrukció.
Mechanikusan értelmezve azt feltételezi, hogy az egyes országok ugyanazon az úton
haladnak, csak legfeljebb eltérő sebességgel. Ez a línearitás azonban a tényleges folyamatokra
csak részben vonatkoztatható. A valóságban igen komoly tere mutatkozott a különféle
útelágazódásoknak, s ráadásul nemcsak előre haladni lehetett egy – elméletben vagy
gyakorlatban – kijelölt úton, hanem visszafelé is. Az sem kizárt, hogy a rendszerváltó
szakaszok egyes mozzanatai egy-egy országban igen hosszú időn át nem is kerülnek
napirendre.
Éppen ezért tehát nem tekinthetjük az egykori szocialista országcsoportot egy
tömbnek. A szovjet időkben is voltak különbségek az egyes országok, térségek között, az
átmenet után azonban még inkább indokolt különböző csoportokba sorolni a rendszerváltó, ill.
rendszert váltott országokat. A közép-kelet-európai régió, amelyre már az Európai Unió is
kiterjedt, egyértelműen elkanyarodott már Oroszországtól, de Oroszország is más gazdasági
modell, mint a tőle függetlenné vált köztársaságok nagy része. Nemcsak arról van szó, hogy
Dél-Kelet-Európában, illetőleg a volt Szovjetunió déli peremvidékén később zárulnak le az
átmenet egyes szakaszai; tartósan más modellekkel kell tehát számolnunk. Erre a
következtetésre több megfontolásból juthatunk.
Közép-Kelet-Európában az EU-tagság ígérete önmagában is reformokat ösztönző
tényezőként működött. Távolabb, ahol az EU-tagságnak realitása nincs, ez az ösztönzés
hiányzik, a kormányok másfajta reformpolitikát folytatnak, ha folytatnak egyáltalán. Közép-
Kelet-Európában az átmenet bizonyos értelemben a piacgazdaság helyreállításáról szólt,
hiszen létezett ilyen, az államszocialista korszakot megelőzően. Az átmenet célja
természetesen nem a visszatérés, hanem egy 21. századi változat megteremtése, de ebben
sokat segítenek a létező hagyományok. Keletebbre haladva ilyen hagyományokkal nem
találkozunk, ami komoly hátráltató tényezőnek számít, főként a fent definiált harmadik
szakasz elemeit illetően.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy Dél-Kelet-Európában és számos volt szovjet
köztársaság esetében az átmenet súlyos külső és belső konfliktusokkal, helyenként erőszakkal
járt. Az átmenet során három szövetségi állam bomlott fel, ezek közül csak Csehszlovákiáé
tekinthető teljesen békésnek. Jugoszlávia felbomlása háborúk sorához vezetett, és jelentős
konfliktusok terhelték a bomlásfolyamatot a kaukázusi országokban is. Közép-Ázsiára
kisugároztak az iszlám világban zajló események. Mindez pedig azt jelenti, hogy ahol a
kormányok konfliktusok nyomán kerülnek hatalomra vagy azok kiújulásával számolnak,
felerősödnek a nemzetbiztonsági szempontok, olyankor pedig sokkal kisebb a politikusi
hajlam a liberalizációra, privatizációra, általában a reformokra a gazdaságban is. A
megmaradó konfliktuspotenciál az átmenetet sajátos útra tereli és az érintett országokat külön
modellekhez sorolja.
Kelet-Közép-Európa
Másfél-két évtizeddel az átalakulás kezdete után jól látható: a volt szocialista országok
nemcsak hogy eltérő utakat választottak, de eltérő kapitalizmusmodellekhez is jutottak. Az
egyes országok eltérő példát követhettek, különösen ott, ahol az 1990-es évek végén
megindult EU-csatlakozási tárgyalások nem terelték mederbe az intézmények fejlődését.
110
Másrészt a belső formációváltás mellett az átalakulás fontos mozzanata a nemzetközi
piaci viszonyokba való (újbóli) integráció is. Ez is követhet többféle mintát, aszerint, hogy pl.
a hazai politikai vezetők milyen mértékben kívánnak teret adni külföldi tulajdonosoknak,
vagy az adott ország milyen nemzetközi integrációs lehetőséggel bír. Mindez magyarázza,
hogy a volt szovjet zónában a kapitalizmusmodellek változatossága figyelhető meg, ami
feladatokat ad a jövő összehasonlító közgazdászainak.
A változatosságból, amely Közép-Kelet-Európát is nagymértékben jellemezte az 1990-
es években, bizonyos értelemben egy egységesebb képet teremtett az EU-csatlakozási
folyamat, amely az 1998-ban megindult tárgyalásokkal vette kezdetét (tehát majdnem egy
évtizeddel a politikai fordulat után). Amikor Magyarország és más régióbeli országok az
Európai Unióhoz csatlakoztak, nem egyszerűen a piacok egyesítéséről és támogatások
megszerzéséről volt szó. Modellváltásról is, amely orientációt jelent a társadalmi és gazdasági
fejlődés számára.
Az Unió és az új tagországok modellfejlődése között kétirányú kapcsolat állt fenn.
Egyrészt igaz, hogy az EU az átmenetben leginkább élenjáró országokat nyilvánította
tagjelöltté. Másrészt azonban az is igaz, hogy első és második körben csak az EU-hoz
földrajzilag közel fekvő országoknak lehetett esélye EU-tagságra. Így a távolabb eső
országokat a tagság lehetősége kevésbé ösztönözhette reformokra, a tagság feltételéül szabott
változások gyors foganatosítására.
A tényleges csatlakozási tárgyalásokat 1993-tól kezdve egy társulási folyamat előzte
meg, tkp. az Unió előszobájába való belépésként, a teljes jogú tagság konkrét ígérete nélkül.
Mivel azonban az EU-tagság az érintett országok kinyilvánított kül- és gazdaságpolitikai célja
volt, azokra az országokra, amelyek az 1990-es években ily módon „EU-tagjelöltté” váltak, az
Unió igen jelentős és módszeres modellformáló hatást gyakorolt. Ezt a szakzsargon
harmonizációnak nevezte, valójában azonban ez egy egyoldalú szabályátvételi és
intézményfejlesztési folyamat volt.
Ahhoz például, hogy az új tagállamok be tudjanak kapcsolódni az EU
fejlesztéspolitikájába és támogatási rendszerébe, ki kellett alakítani azokat a fejlesztési
intézményeket és közigazgatási struktúrákat, amelyek ezt a kapcsolódást lehetővé tették,
vagyis kompatibilisek az Unió berendezkedésével. Ágh Attila52 rendszerezésében ez az
intézményi fejlődés három síkon zajlott:
--a központi kormányzat európaizálása (kapcsolódási pontok kialakítása stb.);
--a területi igazgatás európaizálása (az ún. NUTS-rendszer kiépítése); valamint
--az érdekképviseleti rendszer európaizálása (helyi és EU-szintű konszolidációja).
Összességében azt mondhatjuk, hogy míg az 1990-es évek elején az IMF és a
Világbank iránymutatása mellett a térség országai egy laissez-faire orientációjú, szabadpiaci
jellegű kitérőt tettek, az 1990-es évek végétől az EU-integrációs folyamat keretében
lehetőségük adódott (vagy más nézőpontból: kénytelenek voltak) egy koordináltabb
piacgazdasági modell felé elmozdulni.
Az EU-tagság sem jelenti a közép-európai országok számára az átmenet végét, vagy
másképpen fogalmazva: a konvergencia beteljesülését. Az Unió keleti és nyugati felét
elválasztja egymástól a jövedelmi szakadék, de több más mutató is jelzi, hogy a gazdaságok
másképpen működnek. Kimutatható például a korrupció magasabb szintje, és nem egy
közülük küzd fenntarthatósági problémákkal – sok mindennel, amit az előző részben mint
harmadik típusú, piacfenntartó reformokat jellemeztünk.
52
Ágh Attila (1941-) filozófus, politológus. Kezdetben történelemfilozófiai tárgyú könyveket írt, majd a nemzetközi
viszonyok elméletével foglalkozott behatóan. Szerepe volt a világrendszer-elmélet magyarországi meghonosításában. Később
a politikaelmélet felé fordult. Dolgozott a Magyar Külügyi Intézetben, a Párttörténeti Intézetben, majd a
Közgazdaságtudományi Egyetem politikatudományi tanszékének vezetője lett. 2002-től a közigazgatási reform
előkészítésével foglalkozó IDEA projekt vezetője a BM-OTM-ben. Fő kutatási területei közé tartozik a globalizáció és az
európaizáció. Könyvek és tanulmányok mellett újságcikkeket is ír; televíziós vitaműsorok gyakori vendége.
111
Megjegyzendő továbbá, hogy a Kelet-Közép-Európai országokat a 2004-ben
bekövetkezett EU-csatlakozás sem teszi teljesen egyformává. Sajátosságaikat és
modellváltozataikat mélyrehatóan elemezte Greskovits Béla és Dorothee Bohle. A Közép-
Európai Egyetemen (CEU) oktató szerzőpáros a régió országait három csoportra osztja
aszerint, hogy az átmenetnek milyen útját és a kapitalizmusnak mely modelljét választották.
A három balti ország (Észtország, Litvánia és Lettország) a radikális átmenet és a
neoliberális modell mintája a régióban. Ezzel szemben Szlovénia a fokozatosság
megtestesítője, miáltal ott egy neokorporatista modell honosodott meg. Földrajzilag és
modellszerűleg a balti neoliberalizmus és az adriai neokorporatizmus között helyezkednek el
a visegrádi országok, amelyek – a politikai váltógazdálkodásnak köszönhetően – hol az egyik,
hol a másik irányba húztak. Bár a négy visegrádi ország (Lengyelország, Csehország,
Szlovákia és Magyarország) egymástól is sok mindenben különbözik, mindannyiukról
elmondható, hogy a külföldi tőke erősebben meghatározta rendszerváltásukat, mint
Szlovéniáét, de a belföldi munkaviszonyokat és jóléti rendszereket valamivel jobban meg
tudták védeni, mint a balti országok.
Oroszország
A gorbacsovi reformok idején terjedt el a „közös Európa-ház” kifejezés, amelynek orosz

értelmezése nem egyszerűen Nyugat-Európa és Oroszország békés egymás mellett élését, de
szoros összefonódásukat is jelentette. Az átmenet másfél évtizede ennek megvalósulását egyre
valószínűtlenebbé tette. Manapság Oroszországot – amint arról már esett szó – három másik
nagy országgal együtt a BRICs országcsoportba sorolták az elmúlt években, és kevéssé tűnik
valószínűnek, hogy a kölcsönös függésből fakadó kereskedelmi kapcsolatokon és a békés
egymásmellett élésen túl bármiféle szoros integráció kialakulhatna az EU és Oroszország
között. Az új orosz kapitalizmus kialakulását döntően meghatározta, hogy a Gorbacsov
nevével fémjelzett szovjet reformkísérlet politikai válságba, majd a szövetségi állam
felbomlásába torkollott. Az 1990-es évtized Oroszország számára politikai és gazdasági
válságok sorozataként értelmezhető.
A Szovjetunió 1991 végi megszüntetése után Oroszország Borisz Jelcin vezetésével
vágott neki az átmenetnek. A rendszerváltás céljáról és tempójáról azonban politikai vita
bontakozott ki. Jelcin, Jegor Gajdar53 kormányfő és a környezetükben sokan a kapitalizmus
neoliberális változatát kívánták bevezetni, mégpedig radikális lépésekkel. Sokan azonban
inkább fokozatos reformokat kívántak, és ideálisnak sem az amerikai, hanem pl. a skandináv
modellt tekintették. A vitáknak véget vetendő Jelcin 1993 októberében szétkergette a
demokratikusan választott parlamentet. Ezt követően szinte teljhatalmúvá vált a Jelcin-
csoport, amely előtt immár nem volt politikai tényező, amely megakadályozhatta volna a
sokkterápiás válságkezelést és a gyors liberalizációt.
A piacgazdaságra való, erőltetett ütemű áttérést sokan bírálták, így például Stiglitz is,
aki a fokozatosság célszerűségéről próbálta meggyőzni olvasóit, és nézetét elsősorban Kína és
Oroszország összehasonlításában látta igazoltnak. Az orosz kudarcot pedig szoros
összefüggésbe hozta azzal, ahogyan az IMF más földrészeken is a helyi viszonyokra való
tekintet nélkül, csakis a nyugati hitelezők érdekét szem előtt tartva osztogatta
gazdaságpolitikai tanácsait.
53
Gajdar, Jegor (1956-) orosz közgazdász, 1992 második felében miniszterelnök. A Moszkvai Állami Egyetem elvégzése
után kutatóintézetben dolgozott, és a Kommunyiszt c. folyóirat szerkesztője is volt. 1991-ben kilépett a Kommunista Pártból
és csatlakozott Borisz Jelcin kormányához, előbb mint gazdaságfejlesztési, majd pedig mint pénzügyminiszter. A
sokkterápiát hirdette, nevéhez fűződik az árliberalizáció és a támogatások drasztikus leépítése. Kétszer töltötte be az első
miniszterelnök-helyettesi tisztséget; 1993-2003 között pedig a jobboldal képviselőjeként az Állami Duma tagja volt.
Fokozatosan visszatért a kutatáshoz. "Lasting time. Russia in the World" címmel könyvet írt, amelyben kritizálta Putyin
gazdaságpolitikáját.
112
A radikális neoliberalizmus az ipar gyors leépüléséhez, zavaros viszonyokhoz és
szociális krízishez vezetett, minek folytán az elnöknek leginkább csak külföldön maradt
támogatója, az országon belül alig. Ezt az 1996-os választások előtt olyképpen próbálták
pótolni, hogy az állami vagyon jelentős részét gyakorlatilag szétosztották a az elnökhöz
közelálló személyeknek. A legfontosabb állami vállalatok 15-20 egyén tulajdonába kerültek,
akik az elnököt politikai támogatásban részesítették (az orosz népnyelv őket „család”-ként
emlegette). Az így szerzett pénzügyi háttér, valamint a média fölötti teljes kontroll tette
lehetővé, hogy Jelcin elnök mardhasson. A Nyugat – miután a szeszfüggő politikust a
demokrácia letéteményesének tekintette – fellélegzett, a folyamat azonban rövid és hosszú
távon egyaránt negatív hatásokkal járt. A rövid távú következmény az 1998-as pénzügyi
válság, a hosszú távú – az új orosz kapitalizmus arculatát hosszú időre meghatározó tényező
pedig az oligarchia kialakulása lett.
Az oligarchia szó szerint kevesek (néhány „elit” személy vagy csoport) uralma. Mivel
jogi értelemben vagy monarchia (egyeduralom) vagy köztársaság létezik, az oligarchia
létezése inkább az informális hatalom és hálózatok tanulmányozása alapján, szociológiai
értelemben állapítható meg. A kisszámú, de nagy hatalommal rendelkező és a rendszer
egészét uraló egyént oligarchának nevezik. A jelenkori gazdasági rendszerelemzésben
leginkább Oroszországgal összefüggésben esik szó oligarchákról. Politikai értelemben
egyértelmű, hogy a kifejezés negatív felhangot hordoz, a gazdasági elemzők között is sokan
vannak azonban, akik az oligarchia káros hatásainak nagy jelentőséget tulajdonítanak.
A neves brit szakíró, John Kay megfogalmazásában a jelcini privatizáció
következtében az egykori szovjet állami tulajdon nagy része bűnözők kezére került. Az
oligarchia pedig már csak keletkezésének módja miatt is hosszú távú gátja marad a gazdasági
fejlődésnek. Részben azért, mert ez a fajta privatizáció egy tőkekivonásban érdekelt réteget
hozott létre, részben pedig azáltal, hogy az Oroszországban maradt és ott tartósan
berendezkedett oligarchák forrásaik egy részét hosszú távon is az illegitim hatalom
megőrzésére kell, hogy fordítsák.
A jelcini politika által okozott katasztrofális állapotok, és különösképpen az 1998-as
pénzügyi válság nyomán új irány kezdett kibontakozni Oroszországban. Ez a kormányzati
hatalom újbóli megerősítésével, az gazdasági döntések bizonyos fokú centralizálásával járt,
sőt kiterjedt az állam tulajdonosi szerepének újbóli megerősítésére is. Különösképpen az
energiaszektor és az infrastruktúra területén igyekezett az orosz állam szilárd pozíciókat
megőrizni vagy (vissza-)szerezni, ezáltal is az általános stabilitás felé törekedve. Ennek az új
iránynak a vezéralakja volt Vlagyimir Putyin54, az Orosz Föderáció Jelcin utáni elnöke.
A Putyin-korszakban az oligarchák különféle politikai magatartást tanúsítottak, s így
az ő politikai megítélésük is eltérő lett. Azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy Putyin véget
vetett volna az oligarchák uralmának; a többséget szövetségesévé tette, a többieket pedig
kiszorította a közéletből, ill. egyeseket az üzleti életből is. Putyin idején a gazdasági és a
politikai hatalom nyíltan összefonódott; a kormánytagok többsége maga is valamilyen
vállalatcsoport tulajdonosa vagy igazgatósági tagja volt. A centralizációt, és főként az orosz
nagyhatalmi törekvések részleges felújítását a Nyugat nem vette jónéven, de a
nézetkülönbségek nem terelték az oroszokat az elszigetelődés felé. Oroszország a Nyugat
partnere maradt, csak legfeljebb valamivel nehezebb partnere, mint amire Jelcin idején sokan
gondolhattak.
54
Putyin, Vlagyimir (1952-) orosz politikus, az Orosz Föderáció elnöke 2000 és 2008 között. Jogot tanult Leningrádban,
majd a titkosszolgálat tisztje lett. 1985-től a szovjet hírszerzés kötelékében Németországban dolgozott. Később Szentpétervár
polgármestere mellett külügyi tanácsadó volt és más tisztségeket viselt. Moszkvába kerülve előbb vagyonkezelőként, majd
Borisz Jelcin elnöki kabinetjének helyettes vezetőjeként dolgozott. A megerősödő rendpárti erők vezéralakjaként előbb a
titkosszolgálat (FSZB) vezetője, majd rövid időre miniszterelnök, és végül elnök lett. Két ciklusa idején az orosz gazdaság
megerősödött, élvezve az egyre magasabb olaj- és gázárak pozitív hatását. Ugyanakkor Oroszországot egyre több kritika érte
a jogállami normáktól való eltávolodás, a tekintélyelvű politizálás és a Nyugattal gyakran szembekerülő külpolitika miatt.
113
Dél-Kelet-Európa és a FÁK-periféria
Dél-Kelet-Európa, valamint az egykori Szovjetunió déli perifériája a rendszerváltozás

második évtizedében is kialakulatlan, sok problémával küzdő, instabil régiók láncolata
maradt. Mindkét földrajzi egységnek meg van a maga fő vonatkoztatási pontja: Dél-Kelet-
Európának az Európai Unió, a FÁK-perifériának pedig Oroszország. A törekvés azonban a
két országcsoportban teljesen eltérő: Dél-Kelet-Európa a maga problémáin az EU-hoz való
integrálódás útján próbál úrrá lenni, a FÁK-periféria viszont az Oroszországtól való
elhatárolódás útján. A kialakult helyzet foglyaiként azonban mindkét csoport korlátozottan
tud csak tenni – az egyik az integrációért, a másik ellene.
Dél-Kelet-Európa gazdaságait a közép-kelet-európai országok követőiként
értelmezhetjük, ez a követés azonban nem egyszerűen egy időbeli késedelemből származik.
Arról is szó van, hogy itt sajátos történelmi problémákkal is terhelt, amelyek az egykori
Jugoszlávia felbomlása után új kezelési módért kiáltottak, viszont a nemzetközi közösség ilyet
felkínálni sem rövid, sem középtávon nem tudott. Jugoszlávia felbomlása egyúttal a jugoszláv
szocializmus végét is jelentette, még akkor is, ha egyes tekintélyes értelmiségiek – mint
például Branko Horvat55 – továbbra is a munkás-önigazgatás, egyfajta piaci szocializmus
mellett próbáltak érvelni.
Az egykor balkáninak nevezett térségből az EU 2004-es bővítése során pusztán a volt
Jugoszlávia legészakibb és legfejlettebb tagköztársasága, Szlovénia került be az Unióba; a
kétmilliós lélekszámú országot azonban már jóval korábban átsorolták az elemzők a közép-
európai régióba (sokan Horvátországgal is ezt tették egyébként). Az Unió 2007-es bővítése
két országot érintett: Romániát és Bulgáriát, amivel az EU megérkezett ugyan a Balkánra, de
abban is egységes volt az elemzői kórus, hogy ettől még e két ország és Közép-Európa közötti
különbségek nem tűntek el.
Még inkább egyértelmű, hogy a többi ex-jugoszláv köztársaság, valamint Albánia a
poszt-szocialista fejlődésben sajátos csoportot alkot, és emiatt a régió külön kategóriaként
vizsgálandó. A fragmentáltság, a közelmúlt háborúinak következményei, a továbbélő külső és
belső konfliktusok komoly akadályokat támasztanak a külföldi befektetések és az EU-
orientált intézményfejlődés elé. Magyarország vagy Lengyelország sem mentes a
korrupciótól, de ennek a Balkánon – részben az elmaradottság, részben a háborúk, vagy a
kettő együttes hatása miatt – egészen más jellege és nagyságrendje állandósult.
Szerbia az egykori Jugoszlávia vezető tagköztársasága volt, és ma is a legnagyobb
gazdaságnak számít a Nyugat-Balkánon. Politikai elszigetelődése az 1990-es években
azonban azt is jelentette, hogy a gazdasági átmenet megrekedt. Az 1999-es háború utáni
években hatalmi átrendeződés zajlott le, és hatalmi tényezővé váltak olyan politikai erők,
amelyeknek nem volt kötődésük az egykori Jugoszláviához. Ezzel, illetőleg a térség lassú
pacifikálódásával összhangban megjelent a horizonton Szerbia EU-tagságának a lehetősége is.
Elvileg ez segítheti a nyitást és a reformokat, a változás üteme és iránya azonban valószínűleg
egy ideig mér kérdéses marad.
A volt Szovjetunió tagköztársaságai Oroszországtól valóban függetlenné váltak,
viszont a három balti kisállamot leszámítva mindegyikük számára tartósan meghatározó
55
Horvat, Branko (1928-2003) horvát közgazdász és politikus. Elméleti közgazdászként a piaci szocializmus egy változatát
képviselte, politikusként pedig a szociáldemokrácia és a piacgazdaság összeegyeztetésén munkálkodott. Legismertebb
tudományos műve az 1992-ben kiadott The Political Economy of Socialism (A szocializmus politikai gazdaságtana), amelyért
az Amerikai Közgazdasági Társaság Nobel-díjra is felterjesztette. Hosszú időn át dolgozott az egykori Jugoszlávia
Közgazdaságtudományi Intézetében, majd a zágrábi Közgazdasági Intézetben. Szerkesztője volt a Gazdaságelemzés és
Munkás-önigazgatás c. folyóiratnak, és szerzőként együttműködött a marxista Praxis folyóirattal is. Kritikusa volt az
államszocializmusnak és később Franjo Tudjman gazdaságpolitikájának egyaránt. 1992-ben alapítója és elnöke lett a horvát
Szociáldemokrata Uniónak, erőfeszítéseket tett a volt jugoszláv tagállamok közötti együttműködés folytatásáért.
114
maradt az Oroszországhoz való viszony. Ukrajna a volt Szovjetunió második legnagyobb
(népességű és gazdasági erejű) tagállama volt. Függetlenné válása egy sajátos társadalmi-
politikai problémát hozott a felszínre azonnal: Ukrajna heterogén ország, ahol a többségi
ukrán lakosság mellett, vele keveredve igen nagy lélekszámú orosz kisebbség él, miközben
jelentékenynek mondható a lengyel népesség, és nem elhanyagolható például a magyar sem.
Történelmi előzmények, fejlettség, kultúra, hagyomány, külpolitikai orientáció alapján két,
meglehetősen eltérő országrész: Kelet- és Nyugat-Ukrajna együttéléséről kell beszélnünk.
Ukrajnától eltérően Belarusz politikai és gazdasági értelemben egyaránt statikus képet mutat;
egyazon politikai vezető centralizált irányítása alatt másfél évtizeden át gyakorlatilag nem
történt intézményi változás.
A volt Szovjetunió három egykori kaukázusi tagköztársasága eltérő jellegű fejlődésen
ment keresztül és kilátásaik is különbözőek. Grúzia és Azerbajdzsán élén hosszú időn át egy-
egy volt szovjet vezető (Sevardnadze és Alijev) állt. Örményország és Grúzia nyugatibb
fekvése jobb feltételeket teremt a fekete-tengeri együttműködésre, és ezzel együtt a nyugati
kapcsolatok és a piaci mechanizmusok fejlesztésére. Örményország és Azerbajdzsán között
történelmi határvita áll fenn, amely a Szovjetunió felbomlása után háborúhoz is vezetett,
visszavetve a fejlődést és az átalakulást mindkettő esetében. Miután azonban
Azerbajdzsánnak sikerült megépítenie az olajexportot lehetővé tevő csővezetéket Grúzián
keresztül a török Ceyhan-ig (BTC), az országban olyan jövedelemnövekedés indult be, amely
további beruházásokat, nemzetközi kooperációt, szerkezeti és intézményi változásokat képes
generálni. Ez azonban nem jár szükségképpen együtt a politikai rendszer változásával, így
Azerbajdzsán hosszabb időn át megmaradhat egyes közel-keleti országokhoz, például
Szíriához hasonló félpiaci gazdaságnak.
Az öt ex-szovjet közép-ázsiai ország közül Kazahsztán fejlődött a piacgazdaságokkal
többé-kevésbé kompatibilis irányban. Türkmenisztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán és
Tadzsikisztán a politikai fejlődésben megrekedt, és ez a piaci reformoknak sem kedvezett
különösképen. Türkmenisztánban és Üzbegisztánban elsősorban a totalitárius politikai rezsim,
a másik két köztársaságban pedig a földrajzi értelemben vett elzártság és a szegénység
mutatkozik a fejlődés fő akadályának. Mind az öt országra jellemző volt ugyanakkor, hogy az
erős – és jellemzően a szovjet időkből visszamaradt – államfő egyúttal egy markáns (ha nem a
legerősebb) gazdasági érdekcsoport feje is. Így a gazdasági és a politikai hatalom egymással
szorosan összefonódva fejlődik, és valódi piacgazdaság kialakulásáról akkor sem
beszélhetünk, ha netán megjelenik néhány külföldi bank vagy iparvállalat, és létezik
kisvállalkozói szektor (az öt országban eltérő mértékben).
Míg a Kaukázus földrajzi értelemben Európához sorolódik, Közép-Ázsiáról ez nem
mondható el. Az elzártságból, valamint a nyersanyagok exportjára való ráutaltságból adódóan
a Közel-Kelet, illetőleg Közép-Afrika egyes országaival mutatnak hasonlóságokat. Ezeknek a
gazdaságoknak a jövőjét a szovjet és az ázsiai hagyomány hosszú távon is együtt formálja;
számukra az EU egy távoli pont marad a nemzetközi horizonton.
Összefoglalás:
A rendszerváltozás kezdeti időszakára különösen nagy hatást gyakorolt az IMF és a

Világbank, ugyanakkor – az újonnan adott demokratikus keretek között – az új nemzeti
elitcsoportok maguk is formálói voltak az új közép- és kelet-európai
kapitalizmusmodelleknek. A korábbi gazdasági elit folytatódó szerepe miatt az 1990-es
években egyfajta menedzser-kapitalizmusról lehetett beszélni. A folytonosság mellett a másik
fő kérdés a kapitalizmus nemzeti vagy transznacionális jellege volt. Az EU-csatlakozás
folyamatába bevont országok számára az Unió erőteljes modellformáló tényezőként
115
jelentkezett, ugyanakkor ezen a térségen belül is kimutathatók különbségek az
intézményfejlődés tekintetében. Oroszországot kezdetben a szélsőséges neoliberalizmus
jellemezte, majd az 1998-as válság után politikai és gazdasági rekonstrukció vette kezdetét.
Ezt a nemzeti érdek erősebb védelme és újbóli, jelentős centralizáció jellemezte. A Balkánon
az európai mintákhoz való közeledés jóval lassabb, mint Kelet-Közép-Európában, a FÁK-
periférián pedig a lassabb átalakulás mellett az is látható, hogy a poszt-szovjet kapitalizmus
ázsiai formákkal keveredik.
1. Hogyan szakaszolta az EBRD utólag a gazdasági rendszerváltást?

2. Mennyiben mondhatjuk, hogy Kelet-Közép-Európa önálló kapitalizmusmodellt
alakított ki, ill. mennyiben vett át kész modelleket?
3. Hogyan zajlott és milyen következményekkel járt a gazdasági rendszerfejlődésre
nézve a délszláv háború?
4. Hogyan keletkezett az orosz oligarchia?
5. Milyen modellváltozatok mutathatók ki a már EU-tag poszt-szocialista országokban?
6. Mennyiben indokolt használni a menedzser-kapitalizmus kifejezést?
7. Milyen következményekkel járt az orosz kapitalizmusmodellre az 1998-as pénzügyi
válság?
8. Hogyan függ össze az ukrán politikai instabilitás a gazdasági átmenet folyamatával?
9. Földrajzi közelségük ellenére miért fejlődhetett egészen eltérő irányba a három balti
állam ill. Belarusz gazdasági rendszere?
10. Milyen tényezők magyarázzák a kaukázusi országok eltérő irányú fejlődését?
Greskovits Béla – Dorothee Bohle: A transznacionális kapitalizmus változatai Kelet-Közép

Európában, Politikatudományi Szemle XVI. évf. 2.szám, 2007
Inotai András – Novák Tamás – Szanyi Miklós – Szemlér Tamás: Fordulóponton a délkelet-
európai gazdaságok? MTA VKI Műhelytanulmányok 70. szám, 2006. január
Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, Budapest:
Aula Kiadó, 2001.
Szelényi Iván: Kapitalizmusok, szocializmusok után, Egyenlítő 4. szám, 2004
Weiner Csaba: Oroszország gazdasága a XXI. század elején, MTA VKI Műhelytanulmányok
60. szám, 2004. július
116
II.7. Elméleti következtetések és záró kérdések
---
Amiről ebben a fejezetben szó lesz: a nemzetek közötti gazdasági verseny síkjai; objektivitás
és értékítélet az egyes gazdasági modellek megítélésében; az egyes nemzetgazdaságok közötti
intézményi különbségek csökkenése: konvergencia, harmonizáció, kényszer; a komparatív
gazdaságelemzés és a laikus megfigyelés viszonya.
---
1.Versenyeznek-e egymással a rendszerek és modellek?
A rendszerek versenyének létét könnyű volt megállapítani a hidegháború korszakában, amikor

katonai-politikai síkon a két szuperhatalom (az Egyesült Államok és a Szovjetunió), a
társadalmi-gazdasági rendszerek tekintetében pedig az általuk megtestesített modellek: a
„kapitalizmus” és a „szocializmus” versengett egymással. Történelmi távlatból visszatekintve
ez a hidegháborús versengés is másnak tűnik már, mint akkor. Ami a kapitalista oldalt illeti,
ma jobban látható, hogy az Egyesült Államok által vezetett tömb többféle modellt foglalt
magába, és a tömbön belül is megfigyelhető volt a rivalizálás. Ami a szovjet oldalt illeti, ma
már elfogadott azt vizsgálni, hogy a rendszer mennyiben volt szocialsta, ha egyáltalán annak
minősíthetjük. (A kialakult szóhasználat miatt ebben a könyvben a
szocializmus/államszocializmus terminológiához tartottuk magunkat, ám ezzel nem kívánjuk
kétségbe vonni az ide vonatkozó viták létjogosultságát.)
A mai világrendszer vizsgálata – a szovjet tömb és a Szovjetunió megszűnése után – a
nemzetgazdaságok összehasonlítása során arra kérdez rá, hogy vajon a tőkés országok között
folyik-e versengés, illetve ha igen, annak milyen intézményi vonatkozásai vannak. Mindkét
kérdéssel foglalkoznunk kell, de egyik esetben sem könnyű a válasz.
A piacgazdaság fogalma szervesen kapcsolódik a versenyéhez, ám a verseny léte nem
vetíthető ki mechanikusan a gazdasági rend mikroszférájáról az államokra és a rendszerekre.
Éppen azért, mert a világrendszer jól látható struktúrával rendelkezik, nem mondható, hogy
létezne egy – Hobbes-i módon értelmezett – „mindenki harca mindenki ellen”. Léteznek
szövetségi rendszerek és integrációk, amelyeken belül a kooperáció sokkal erősebb, mint a
konfrontáció vagy a rivalizálás. Az utóbbiak jelentőségét sem szabad azonban lebecsülni, és
ezért érdemes egy pillantást vetnünk az összehasonlító gazdaságtan és a nemzetközi
konfliktuskutatás határmezsgyéjére.
A nemzetközi rendszerben a versengés egyik ösztönzője, hogy – mind a demokratikus,
mind a diktatórikus politikai rendszerekben – a kormányok és vezető politikusok egyik
legitimációs forrása az, hogy a kormányzat vagy az ország egészének közép- vagy hosszú
távú teljesítményét összemérik más országokkal, régiókkal. Elismerésre, támogatásra
számíthat az a politikus, aki ebben az értelemben nemzetének relatív „felemelkedéséről” tud
beszámolni, és azt a társadalom nemcsak a statisztikából érzékeli, hanem a tényleges
élettapasztalatokból is. A kormányok a politikai rendszeren kívüli csatornákból, például a
gazdasági, üzleti szférával való közvetlen érdekegyeztetésből is kapnak olyan impulzusokat,
amelyek a versenyben való részvételre, a nemzetközi pozícióharcba való bekapcsolódásra
ösztönzik őket (a mikroszféra versengő magatartása tehát bizonyos mértékig közvetlenül is
áttevődik az állami szintre). Következésképpen a politikusok, kormányzati vezetők
törekednek is arra, hogy nemzetük relatív világgazdasági pozíciójában javulást érjenek el,
illetve mutassanak ki.
117
A rendszerek közötti verseny korlátozottsága jól megvilágítható azzal, ha összevetjük
a sportversenyekkel. Az olimpia például egy meghirdetett, szabályozott és ellenőrzött
verseny, ahol a gerelyhajítók nem versenyeznek a röplabdázókkal, a férfiak nem
versenyeznek a nőkkel, sőt egyes sportágakon (mint például az ökölvívás) belül is elkülönítik
egymástól a súlycsoportokat. A nemzetgazdaságok közötti verseny hivatalosan nem
meghirdetett, többé-kevésbé szabályozott és valamelyest ellenőrzött. A kategóriák közötti
elkülönülés nem meghirdetés alapján történik, hanem spontán módon. A Hetek csoportjához
tartozó országokkal nem versenyezhetnek azok, akik nyerstermékek monokultúrás
exportőreiként vesznek részt a nemzetközi munkamegosztásban. A hasonló profillal és
jövedelmi szinttel rendelkezők között is leginkább akkor van szó rivalizálásról, ha konkrét
piacokon már érintkeznek és versenyeznek a vállalataik, vagy ha nem, akkor a földrajzi
távolság nem túl nagy, és az egymáshoz mért teljesítmény a társadalom számára értelmezhető.
A nagyhatalmak mellett tehát versenyeznek egymással a közepes jövedelmű országok is,
amennyiben például arról van szó, hogy egy harmadik piacból való részesedésüket egymás
rovására tudják növelni.
Teljesen egyértelmű például, hogy az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán az
együttműködés mellett versenyeznek is egymással a világgazdasági vezető szerepért, illetőleg
a vezető pozíciókból való részesedésért. Itt azonban a verseny gazdasági dimenziója nem
választható el teljesen az egyéb (politikai, katonai, ideológiai) oldalaktól. Mindezt együtt
tekintve mondhatjuk, hogy Anglia a világ vezető hatalma volt a 19. században, s hogy a 20.
század derekán ugyanez az Egyesült Államokról volt elmondható. A vezető hatalom
fogalmából következik, hogy az adott országgal szemben nyílt versenynek hosszú időn át
nincs értelme, vele a többiek leginkább kooperációra törekednek.
Minden változik azonban, és sokszor nem állapítható meg rövid távú fejlemények
alapján, hogy mi is a változások iránya. Az amerikai gazdaság egyértelműen lépéselőnyben
volt riválisaihoz képest a kort jellemző technológiai forradalom terén. Dinamikusabb volt az
1990-es években, de közben súlyos egyensúlyi problémákat is felhalmozott. Európa
stabilabbnak mutatkozott, viszont növekedése visszafogottabb volt. Japánt az 1990-es
években stagnálás jellemezte; miközben belső alkalmazkodási folyamat zajlott, és a korábbi
japán modell egyes vonásai regionális méretekben jelentek meg (ez utóbbi mégis csak a siker
egyfajta jele).
Kérdés azonban az, hogy mindez a nyílt vagy burkolt versengés milyen mértékben
jelenti az intézmények, a modellek, a rendszerek versenyét is? A válasz az, hogy nem kis
mértékben. Az intézményfejlesztés, a modellformálás, a reform nem rutinszerű és nem rövid
távú eszköze a versenynek. Nyilvánvaló azonban, hogy amennyiben a politikusok, állami
vezetők a rendszerek keretei között, az általuk felkínált eszközök használatával nem érik el
céljaikat, úgy – ha az ehhez szükséges momentum adva van – új modellt próbálnak keresni,
reformokat tűznek napirendre. Ha tehát a gazdasági modellek és rendszerek nem is
rendelkeznek szubjektummal, ebben az értelemben elmondható, hogy közöttük hosszú távú
verseny folyik.
2. Jobb-e valamelyik rendszer a többinél?
Ha van verseny a gazdasági modellek és rendszerek között, bizonyára van annak eredménye
is. Valóban, mióta összehasonlító rendszerkutatás létezik, az elemzés elkerülhetetlenül zárul
valamiféle konklúzióval atekintetben, hogy melyik rendszer vagy modell jobb a másiknál.
Ebben szerepet játszik a politikai—ideológiai értékválasztás, a teljesítmények viszonylag
objektív mérhetősége, illetőleg a kettő keveredése egyaránt.
Mivel azonban a rendszerek jellemzése a mennyiségi mutatók mellett minőségieket is
magába foglal, az intézmények és a kultúra szerepét vizsgálja, teljes objektivitásról nem
118
beszélhetünk. Ezzel szemben rákérdezhetünk arra, hogy mely modelleket vagy rendszereket
tekintik jónak, a sajátjuknál jobbnak a különböző országok elemzői vagy laikus polgárai. Az
ilyen ítéletek képezik a mintaválasztás alapját, aminek gyakorlati jelentősége abban áll, hogy
egy-egy országban sokszor aszerint tűznek napirendre intézményi reformokat, hogy mit
vélnek jó megoldásnak egy-egy mintaország példáján.
A mintaválasztás során a száraz adatok tárgyilagos elemzésével egyenlő súllyal jelenik
meg az országimázs, amely egyfajta történelmi termék. Hogy mit gondolnak egy adott
országról másutt, az döntő mértékben a valóságos tapasztalaton múlik. A mindenkori külső
értékítéletben szerepet kaphatnak ugyan az aktuális események és erőfeszítések (pl. egyének,
kormányok, más szervezetek által kifejtett propaganda), hosszú távon azonban a több
évtizedes, sőt inkább évszázados élmények tükröződnek benne.
Egy ország vagy nemzet mások számára pozitív hivatkozási alappá válhat, ha virágzó
a kulturális élete, ha figyelemre méltóak a tudományos szférában vagy a sportversenyeken
elért eredményei. Minderre azonban akkor van lehetőség, ha a gazdagodás, az anyagi fejlődés
megteremti hozzá a stabil alapzatot. A siker, az erő sokaknak imponál, s a katonailag és
politikailag erős országok mindig mintát jelentettek mások számára gazdasági
berendezkedésük tekintetében is. Ezeknek a mintáknak a jellege koronként változó.
A középkorban kisebb-nagyobb birodalmak rivalizáltak egymással – e versengés
gazdasági dimenziója a legtöbb esetben háttérbe szorult vagy teljes egészében rejtve maradt.
Anglia volt az az ország, amelynek gazdasági forradalma a birodalmi rivalizálást nemzetek
közötti gazdasági versennyé transzformálta a XIX. században. Ez a fordulat összefügg a
közgazdasági gondolkodás tudománnyá szerveződésével, amelynek szintén a brit sziget volt a
színhelye. Anglia fénykorának és egyben legfőbb mintaországként való tündöklésének az első
világháború vetett véget.
A „rövid XX. század” folyamán az élen járó államok mintául választása elsősorban az
Egyesült Államok, másodsorban pedig a Szovjetunió felé történő orientációt jelenthette.
Amerika mint “a szabad lehetőségek hazája” utópikus elgondolások színhelyévé vált már a
XIX. században is. Mivel másutt – elsősorban a természeti adottságok hiánya folytán - nem
lehetett hasonló viszonyokat teremteni, Amerika vonzása a tömeges bevándorlásban
mutatkozott meg. A washingtoni politikusok az amerikai intézményrendszer egyes elemeit az
első világháborútól fogva tekintették exportálandónak. A második világháború után pedig
„Amerikát” mintaországnak tekintették, és pozitív képzetekkel társították a világ szinte
minden országában.
A Szovjetunió sztárolása – bár ma már nehezebb felidézni – a harmincas és a hetvenes
évek közé esett. Még G.B. Shaw, a nagy író is azzal tért vissza Angliába a sztálini
Szovjetunióban tett utazásáról, hogy ott “látta a jövőt”. A Szovjetunió második
világháborúban elért katonai sikerei és az azt követő időszakban játszott szuperhatalmi
szerepe hosszú időn keresztül exportcikké tették az államszocialista berendezkedés számos
elemét, mindenekelőtt az ötéves gazdasági terveket. Nemcsak azokban az országokban volt ez
így, amelyek a háború után a szovjet befolyási övezet részévé váltak; a tervgazdaság
gondolata népszerű volt Nyugat-Európában és a harmadik világ számos országában is.
A hetvenes évekre a gazdasági utópiák középpontjába Japán került, amely a
Szovjetuniónál sokkal gyorsabb növekedési mutatókat produkált. A „japán csoda” nemcsak a
szakirodalomban bírt mozgósító erővel. Németország a második világháború utáni
negyedszázad során majdnem olyan gyors fejlődést produkált, mint Japán, Európában
azonban mégsem lehetett belőle bezzegország, mivel éltek még a háborúval kapcsolatos
negatív emlékek.
Japán dinamikus fejlődése következtében a nyolcvanas években átfogalmazódott az
„utolérés és túlszárnyalás” programja. Az ettől való félelemre egész tudományos irányzat
épült Amerikában. A hanyatlás iskolája azt üzente, hogy alternatívát kell keresni az angol-
119
amerikai neokonzervatív modellel szemben. Mire azonban ez az üzenet szélesebb körben
elterjedt volna, a japán gazdaság ágynak esett. Az amerikai viszont ismét szárnyakat kapott,
méghozzá leginkább az informatikai forradalom berobbanásától.
A második világháború utáni évtizedek japán—német csodagazdasága tartós hatást
gyakorolt a közgazdasági gondolkodásra annak ellenére, hogy a közgazdasági elmélet
centruma az angolszász országokban, és főként az Egyesült Államokban volt, és leginkább az
USA-t tekintette a legfejlettebb piacgazdaságnak; mindenki más elé állítandó modellnek.
Ennek ellenére sok szerző a német, ill. japán stakeholder kapitalizmust jobbnak ítélte, mint az
angolszász modellt, amit harminc éven át alá is támasztottak a növekedési mutatók. Amikor a
német növekedés lelassult, Japán pedig kifejezetten stagnálni kezdett a 90-es években, ismét
az Egyesült Államok került a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Mindez azonban csak
addig tartott, amíg az amerikai gazdaság deficitproblémája ki nem újult és a dollár
hanyatlásnak nem indult. A 2001-ben kialakult recessziótól kezdve az „új gazdaság”
nimbusza elenyészett, már nem működhetett olyan utópiaként, mint a megelőző fél évtized
során. Később pedig politikai okoknál fogva is kiment a divatból az USA „sztárolása”.
Valójában igen nehéz megállapítani, hogy egy gazdaság valóban felsőbbrendű-e a
többinél. E kérdésben nem lehet állást foglalni általános értékrendünktől függetlenül. A
kialakult konvenció a nemzetgazdasági teljesítmény legfontosabb, és egyben objektív
mércéjének tekinti a GDP-növekedést, ez a módszer azonban megkérdőjelezhető. Valamivel
könnyebb feladatunk van akkor, ha azt a kérdést tesszük fel: mely gazdaságok sikeresebbek a
többinél. Azok, amelyek sikermutatóikat (tehát nem egyet, hanem többet egyszerre) tartósan
javítani tudják, olyképpen, hogy közben ennek költségét és a sikerrel járó kockázatokat ne
növeljék.
Robert Gilpin kifejezetten óv attól, hogy az Egyesült Államokat az 1990-es évek gyors
expanziója és alacsony inflációja alapján minden másnál jobb gazdasági modellnek kiáltsuk
ki. Más esetekben más rendszerek és modellek idealizálásától célszerű óvni a gazdaságok
szereplőit és tanulmányozóit. Fontos következtetés, hogy összehasonlító kutatásunk nem
akkor éri el a célját, ha meg tud alapozni valamiféle végső díjkiosztást, hanem akkor, ha segít
megérteni, hogy az egyes országok intézményei hogyan alakulnak (állandósulnak vagy
változnak) az újra meg újra jelentkező kihívások függvényében, milyen belső dinamika
jellemzi őket a nemzetközi rendszerrel való folyamatos érintkezéssel szoros összefüggésben.
3. Szűnőben vannak-e a rendszerek közötti különbségek?
A gazdasági rendszerek közötti különbségek többféle okból mérséklődhetnek. Az egyes

országok:
--mintát vehetnek egymásról;
--megállapodhatnak abban, hogy rendszereiket hasonlóvá teszik (harmonizáció), vagy
--egyik ország vagy valamilyen nemzetközi intézmény rákényszeríthet egy másik országot
arra, hogy belső intézményrendszerén, működési normáin változtasson.
Mintakövetésre akkor kerül sor, amikor egy ország számára a másik gazdasági
berendezkedése hatékonyabbnak, eredményesebbnek tűnik, és ennek érdekében megpróbálja
átvenni annak intézményeit. Ennek aktorai lehetnek a vállalatvezetők, de lehet az
államigazgatás is. Minél erősebb a leszakadás, a nemzetközi versenyben való lemaradás
érzete, annál nagyobb a valószínűsége, hogy felerősödik a mintakövetés szándéka, a különféle
reformtörekvések. Ezt nevezhetjük – minőségi értelemben vett – konvergenciának, amelyre a
fentiek értelmében az aszimmetria jellemző. Általában is elmondható, hogy a külgazdasági
politika és a nemzeti fejlesztési stratégiák kiindulópontja a gazdagabb vagy sikeresebb ország
példája. A gazdaságpolitikus más országok vélt vagy valós eredményeit megvalósítandónak
tekintve fogalmazhatja meg céljait és rendelheti azokhoz a megfelelőnek vélt eszközöket. A
120
külső eredetű inspiráció energiákat szabadíthat fel belül – amennyiben a kiválasztott minta és
a választás nyomán megfogalmazott stratégia reálisnak bizonyul.
A harmonizáció ezzel szemben egy szimmetrikus folyamat, vagyis a felek együtt
határozzák el a kölcsönös alkalmazkodást. Ennek célja például az, hogy lehetővé tegye a két
(vagy több) ország közötti intenzívebb együttműködést, gazdasági integrációt. A
konvergenciához képest a harmonizáció erőteljesebben feltételezi a kormányok részvételét;
nemzetközi tárgyalásokat. Harmonizációra általában valamilyen nemzetközi szervezet vagy
integráció keretében kerül sor; konkrét példa az Európai Unió lehet.
Végül bekövetkezhet a hasonulás valamilyen kényszer hatására is. Ezt könnyű
felismerni, amikor a kényszernek van egy jól látható aktora. Ilyen aktor lehet egy megszálló
hadsereg, amely diktálhatja egy ország berendezkedésének átalakítását, de külső kényszerként
kell értelmezni azt is, ha egy pénzügyi csődhelyzetben levő állam számára a külföldi hitelezők
(magánbankok vagy hivatalos szervezetek) támasztanak olyan feltételeket, amelyek az
intézményrendszer átalakítását, reformokat, modellváltást írnak elő. A kikényszerített
alkalmazkodásra számos példa hozható a világrendszer perifériájáról, akár a gyarmatosítás
korából, akár későbbi katonai intervenciók eseteiből.
Tény azonban az is, hogy bizonyos fokú kényszer érvényesülhet a konvergencia és a
harmonizáció esetében is. Sem a piacokon, sem a nemzetközi szervezetekben nem egyenlő
erővel vesznek részt a különböző felek. Transznacionális vállalatok központjai utasíthatják
leányvállalataikat a változtatásra, és ezáltal a kényszer útján érhetik el, hogy egy másik ország
normái, intézményei változzanak. A nemzetközi szervezetek keretében sem áll fenn tartalmi
egyenlőség; egyes országok nagyobb erővel befolyásolják, hogy mi váljon nemzetközi
szabállyá vagy normává, mi legyen a harmonizáció eredménye.
Centrum és periféria tehát a modellalkotás fontos tényezője marad a jövőben is. A
centrumkapitalizmuson kívüli fejlődési utak és modellek vizsgálata mindenképpen indokolt.
Még ha feltételeznénk is, hogy a világrendszer centrumán kívül mindenki csak a centrumban
fellelhető 3-4 modell közül akar választani (ad abszurdum mindenki csak egy bizonyos
modellt akar meghonosítani a maga országában), nem feltételezhetjük, hogy erre mindenki
képes is. A gazdasági rendszerek egy jelentős része eddig is nem szándékolt módon jött létre;
a folyamatokat nemcsak a politikai és gazdasági vezetők elgondolásai, hanem az objektív
körülmények is mindig befolyásolták. Nehéz volna cáfolni, hogy a jövőben is léteznek majd
olyan rendszerek, amelyek különböznek a centrumkapitalizmusoktól, és magukon viselik az
elmaradottság, a függő fejlődés intézményi lenyomatait.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy önmagában a leszakadás vagy annak érzete nem
vezet automatikusan modellváltáshoz, reformokhoz, rendszerváltáshoz. Ehhez egyértelműnek
kell lennie annak, hogy a rosszul működő, elavult rendszer helyett mi volna jobb. Egy
országban a leszakadást érzékelhetik több más országhoz, országcsoporthoz képest, és sokáig
viták folyhatnak arról, hogy mi legyen a kibontakozás iránya, mely másik modellhez érdemes
konvergálni. A modellváltás halasztásának vagy elmaradásának lehetnek kulturális,
identitásbeli okai, valamint politikai okok is, amennyiben egy markáns átalakuláshoz mindig
szükség van egy kritikus társadalmi támogatottságra, miközben a kilátásba helyezett
átalakulás esetleges vesztesei akadályokat gördíthetnek a változások elé.
Végső soron azt mondhatjuk: a kapitalizmus egyes változatai nem is annyira rögzült
intézményekből alkotott modelleket jelentenek, hanem többé vagy kevésbé eltérő fejlődési
utakat. A különböző rendszerek – az eltérő előzmények, adottságok, előfeltételek miatt –
eltérő válaszokat adhatnak a leghasonlóbb kihívásokra is.
4. Mit tud nyújtani a tudományos komparatisztika a laikus összehasonlításhoz képest?
121
A társadalom a tudományos kutatók nélkül is megalkotja a maga értékítéletét arról, hogy
melyik a jobb rendszer és melyik a rosszabb. Természetes emberi igény, hogy az életünket
meghatározó viszonyokat megpróbáljuk jobbá tenni, és ehhez mintát vegyünk más –
erősebbnek, humánusabbnak vagy sikeresebbnek vélt – társadalmaktól. A probléma nem ez,
hanem az, hogy az esetek többségében a mintakövetés igénye megragad az utópia
dimenziójában. Valamilyen valóságeleme persze lehet a tudományosan alá nem támasztott
történetnek is. Ugyanakkor szinte minden esetben azt tapasztaljuk, hogy a valóságos elemek
mellett túlzások, esetenként torzítás és elhallgatás is szerepet játszik a közgazdasági legenda
kialakításában.
Megfigyelhetjük azt is, hogy az újabb sikersztorik általában nem kiszorítják a régieket,
hanem melléjük társulnak. Az pedig, hogy ki melyiket részesíti előnyben, jelentős mértékben
politikai ízlés kérdése is. A liberálisok szeme előtt az amerikai modell lebeg, a
kereszténydemokraták előtt a rajnai, a szociáldemokraták előtt a skandináv. Ily módon a
mintaországokra való hivatkozás sokszor politikai üzenetek körítéséül vagy szemléltetéséül
szolgál. Azt pedig, hogy mely ország milyen politikai értékrenddel asszociálódik,
nagymértékben befolyásolta a politikai migráció az elmúlt két évszázad során, vagyis például
az a körülmény, hogy az 1848-as forradalmak bukása után a liberális szellemiségű emberek
nagy tömegei hagyták el az európai kontinenst, illetve hogy az 1933 utáni Németországban –
és az általa közvetlenül befolyásolt területeken – a megsemmisítésig menő üldöztetésnek volt
kitéve minden progresszív gondolkodó és szervezet.
Az utópikus gondolkodástól való távolodás első lépése, amikor kisebb országok nem
nagyhatalmakat, hanem más kis országokat tekintenek mintának. Tehát a siker, a nemzetközi
érvényesülés és értékesülés keresésekor túllépnek azon a problémán, hogy ötven- vagy
százmilliós népességű országokban nyilvánvalóan más nagyságrendű erőforrások állnak
rendelkezésre, mint a kisebbek számára. Könnyen belátható, hogy az erő és siker
szimbólumainak (királyi udvarok pompája, olimpiai aranyérmek stb.) fajlagos költsége a nagy
országok esetében sokkal kisebb, mint az öt- vagy tízmilliós nemzetek körében. Így a
kisnemzeti kategória kialakítása, a nagyságrendnek megfelelő hősök keresése, a saját
“súlycsoport” megtalálása már jelentős lépés a realitások felé. Itt is előfordulhat azonban
aránytévesztés.
Oroszországban például még a parlament 1993 őszén történt szétkergetése előtt
érdekes vita folyt arról, hogy a kapitalizmus amerikai vagy a svéd modelljét honosítsák-e meg
– mintha a kettő közül bármelyik is közvetlen realitással bírt volna az adott környezetben. Egy
egész más megközelítésről számol be könyvében Paul Collier, aki a Közép-Afrikai
Köztársaságban azt tapasztalta, hogy az ország vezető döntéshozóinak egy titkos vágya volt:
elérni Burkina Faso szintjét. Ez egyrészt elkeseredettségről, de másrészt nagyfokú
realizmusról tanúskodott.
A realitásoktól olykor elszakító közgazdasági legendákból sok fontos tényező marad
ki, így például a társadalmi és a politikai küzdelem. Vagyis annak felismerése, hogy a
vállalatszervezés vagy a szociális gondoskodás pozitív mintái nem örök idők óta jellemzik a
mintául választható országokat vagy régiókat, nem is az égből pottyantak le, hanem hosszú
évtizedek vagy évszázadok mozgalmainak eredményességét bizonyítják. Például akik Észak-
Amerika vagy Nyugat-Európa rasszizmustól, férfisovinizmustól vagy homofóbiától való
mentességét példának állítják, gyakran megfeledkeznek arról, hogy e negatívan értékelhető
irányzatok defenzívája Nyugaton sem régi keletű, nem is tűntek el nyomtalanul a nyugati
társadalmakból, és háttérbe szorulásuk elsősorban és leginkább az érintettek hosszú, hosszú
küzdelmének eredménye. A külföldi pozitív minták hazai meggyökereztetése – legyen szó
akár gazdasági, akár politikai fejlődésről – mindenképpen feltételezi a társadalmi
akaratnyilvánítást, és nem bízható kizárólag elkülönült (állami vagy üzleti) bürokráciák
jóindulatára.
122
A siker összetevőit tehát ugyanúgy elemezni kell, ha külföldi példákat akarunk
meghonosítani itthon, mint amikor – tőkénket vagy munkaerőnket exportálva – magunk
akarunk csatlakozni egy távoli ország vagy régió sikeréhez. Ennek elmulasztása sokak
számára okozott csalódást az Amerikába vagy Nyugat-Európába való kivándorlás során, és
okoz megint, ahogy az EU-csatlakozás nyomán fokozatosan megnyílnak a kontinens nyugati
felének munkaerő-piacai az új tagországok előtt.
Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a távoli sikerországokhoz való utópisztikus
vonzódás csak a munkaerő-export esetében fordul elő, és csak a tanulatlan, képzetlen
emberekre jellemző. Ez a fajta gondolkodás megfigyelhető a pénzügyi befektetések magasan
képzett irányítói és lebonyolítói körében is, akik újra meg újra képesek úgy tekinteni a
különféle csodaországokra, mint a megismételhető és egyben biztos siker ígéreteire. Ennek
szükségszerű következménye például a külföldi befektetésekkel járó kockázat lebecsülése,
aminek igen nagy szerep jut a különféle pénzügyi válságok előidézésében.
Vajon nem érthető-e hát, hogy a távoli mintaországokra való, sok éven át tartó
hivatkozásba az emberek egy része belefárad, és inkább a saját értékeit próbálja meg
felfedezni? Önmagában ez nem kifogásolható: a probléma ott kezdődik, ha a szóban forgó
ország kormánya – a szemfényvesztés ipari eszköztárát is bevetve – azt próbálja meg
sulykolni, hogy “nálunk minden rendben van, nincs mit tanulnunk másoktól, és különben meg
törődjön mindenki a maga dolgával”. Ez a ló túlsó oldala: annak hirdetése, hogy a kevésbé
fejlett gazdaságok előbbre jutásához nincs szükség a magasabb szinten állók
tanulmányozására. Nem más ez, mint magának a fejlődésnek a tagadása.
A laikus társadalom mintakeresése könnyen foglyává válik az illúziók és
kiábrándulások ciklusainak, ami a politika szférájára átgyűrűzve komoly instabilitás forrása
lehet. Ideális esetben a komparatív rendszerelemzés segíthet abban, hogy a politika
programkínálata a társadalom igényeivel és a gazdasági szféra realitásaival egyaránt
összhangba kerüljön.
A gazdasági modelleket lehet a szemlélődő természetkutató szemüvegén át nézni –
különösebb egyéb ambíció nélkül. Ennek ellenkezője az utópikus megközelítés, amikor azt
gondoljuk, hogy egy általunk látott vagy elképzelt modell egyszerűen bevezethető (csak
akarni kell). A gazdasági rendszerek tudományos igényű tanulmányozásának azonban – a
szemlélődés és az utópizmus közötti középúton – nemcsak az lehet az értelme, hogy
megcsodáljuk vagy lemásoljuk őket, hanem az is, hogy a pozitív példákból erőt és ihletet
merítve változtatni tudjunk saját viszonyainkon.
Összefoglalás
A nemzetgazdaságok között verseny folyik, de ez nem általánosságban értelmezendő, hanem

a releváns kategóriákban. A verseny elsődlegesen gazdaságpolitikai eszközökkel folyik, de
közép- és hosszú távon beszélhetünk az intézményfejlesztés terén zajló gazdasági versenyről
is. Azt, hogy egy gazdasági rendszer jobb-e a másiknál, többnyire teljesítménymutatók
alapján ítélhetjük meg, de nem vonatkoztathatjuk el társadalmi—politikai értékrendünktől
sem. Korszakonként (akár többször is) változik, hogy a szakirodalom és a publicisztika mely
nemzetgazdaságokat állítja mintaként a többi elé. A leszakadó országokban általában nagyobb
a késztetés arra, hogy reform vagy modellváltás történjék, de ilyen fordulatok nem
automatikusan következnek be, és mintaként nem a legeslegfejlettebbeket állítják, hanem a
valamivel előttük haladókat. A nemzetgazdasági rendszerek közötti különbségek
mérséklődésének többféle oka lehet, de egyik sem tűnik olyan jelentősnek, hogy ezek miatt
belátható időn belül valamiféle globális konvergencia történjék. A különféle rendszereket
tapasztalatokból kiindulva a laikus közvélemény is összehasonlítja. Az utópisztikus
123
megközelítés a látott vagy elképzelt modellek bevezethetőségét feltételezi. Ezt a fajta
gondolkodást tudományos mederbe terelheti az összehasonlító gazdaságtan, amely a
világrendszer strukturáltabb elemzését lehetővé téve segítheti is a közpolitikát, a politika
programkínálata és a társadalmi elvárások közötti összhangteremtést.
Ismétlő kérdések
1. Mennyiben más a nemzetek közötti gazdasági verseny, mint a sportversenyek?

2. Az 1990-es években melyikük növekedése volt a leggyorsabb, illetve leglassabb: az
Egyesült Államoké, Japáné vagy Nyugat-Európáé?
3. Jelenti-e a magasabb jövedelmi szint azt, hogy az egyik ország gazdasági rendszere jobb a
másikénál?
4. Mely két rendszer versenyzett egymással a „rövid 20. század során?
5. Mely évtizedekben állt leginkább az érdeklődés középpontjában Japán?
6. Milyen okai lehetnek a nemzetgazdaságok közötti intézményi különbségek
mérséklődésének?
7. Milyen formában játszik szerepet a külső kényszer mint modellformáló tényező?
8. Mondjon példát arra, hogy a politikai orientáció befolyásolhatja, ki melyik országot tekinti
követendőnek, mintának?
9. Mi jellemzi a gazdasági rendszerekről való utópisztikus gondolkodást?
10. Milyen többletet ad a laikus gondolkodáshoz képest a tudományos komparatisztika?
Bara Zoltán – Szabó Katalin (szerk.): Gazdasági rendszerek, országok, intézmények.

Bevezetés az összehasonlító gazdaságtanba, Bp., Aula Kiadó, 2004
Friedman, Thomas L: És mégis lapos a Föld. A XXI. század rövid története, Budapest: HVG Rt.,
2006
Gilpin, Robert: Nemzetközi politikai gazdaságtan, Budapest: BUCIPE, 2004
Lévai Imre: A komplex világrendszer evolúciója. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006
Olson, Mancur: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása, Bp., KJK, 1987
Szentes Tamás: Világgazdaságtan. Elméleti és módszertani alapok. Bp., Aula Kiadó, 2005
Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny” – a világkapitalizmus
jelenlegi stádiuma, Budapest: Napvilág Kiadó, 2005
124
III. Fogalomtár
államkapitalizmus Olyan rendszerek megnevezésére szolgáló kifejezés, amelyekben az

állam a kapitalizmusra jellemző tőkefunkciót tölti be (akár konkrét tőkések nélkül is), főként a
fejlődő, illetőleg felzárkózó országok körében. A tőkés gazdasági rendszer sohasem
(klasszikus, 19. századi formájában sem) működött az állam nélkül, de a 20. században
minőségileg magasabb szintre emelkedett az állam gazdasági szerepvállalása. Az
államkapitalizmus kifejezés használata funkcionalista jellegű; eszerint az állam olyan
„kollektív tőkés” funkciókat lát el, amelyeket az elkülönült tőkés cégek nem tudnának
(stabilizáció, erőltetett felhalmozás, hosszú távú tervezés és fejlesztés). Ugyanakkor egyes
szerzők, pl. a trockista Tony Cliff a szovjet rendszert nevezik államkapitalizmusnak, mivel
nézetük szerint az állam ott sem tett mást, mint hogy kollektív tőkésként kizsákmányolta a
dolgozókat. (I.)
államszocializmus A 20. században kialakult társadalmi rendszer, amely a szocializmus
eszményeit hirdette, de az osztály nélküli társadalom megvalósításában az államnak
tulajdonított központi szerepet. Az államszocialista rendszerek döntően a világkapitalizmus
félperifériáján, háborús időszakokat követően, kommunista pártok vezetése alatt alakultak ki.
A kapitalizmus minden modelljétől különböztek abban, hogy gyakorlatilag megszüntették a
magántulajdont, annak demokratikus modelljeitől pedig abban, hogy elutasította a politikai
pluralizmust. Az államszocializmus klasszikus modelljének tekinthető a sztálini Szovjetunió
berendezkedése, bár azt megelőzően, egyidejűleg és a 20. század második felében attól eltérő
– decentralizáltabb, a piaci mechanizmussal kombinált, és a pluralizmusnak részben teret
engedő – államszocializmusok is léteztek. (I.)
alulfejlettség A világrendszer perifériáját és félperifériáját jellemző elmaradottság és
szerkezeti torzulások összefoglaló neve. Érzékelteti, hogy a „kevésbé fejlett” országok,
gazdaságok nem egyszerűen lassabban haladnak a fejlettekhez képest, hanem azoktól függő
viszonyban is állnak, és elmaradottságuk nagyrészt e függés, kiszolgáltatottság terméke. (II.)
angolszász modell Kapitalizmusmodell, amelyben erősebbek maradtak a 19. századi
szabad verseny (laissez faire) elvei. A kontinentális európaihoz képest nagyobb szerepet
játszik a tőkepiac, kisebb mértékű az állami újraelosztás és fejletlenebb a jóléti állam. A
munkavállalókat kevesebb szabályozás védi, és így gyakoribb a vállalatoknál a felvétel és az
elbocsátás, mint akár Európában, akár Japánban. (I.)
apartheid társadalomszervezési elv, amely elkülöníti egymástól a különbözö "fajokat"
(rasszokat); a szegregáció szélsöséges formájának tekinthetö. Dél-Afrikában a Nemzeti Párt
1948-ban vezette be annak érdekében, hogy biztosítsa a fehérek politikai dominanciáját. A
dél-afrikai apartheid rendszert 1989-ben szüntették meg. (II.)
árutermelés A gazdaság olyan megszerveződése, amikor a termékeket egyes, különálló
termelők állítják elő, mindenki specializálja magát egy bizonyos termék előállítására,
úgyhogy a társadalmi szükségletek kielégítése érdekében szükség van a termékeknek a piacon
történő adásvételére (a termékek ennek következtében áruvá válnak). A tőkés árutermelés
ennek egy kifejlett formája, amely az emberi munkaerőt is közönséges áruvá alakítja át. (I.)
aszimmetrikus függés A kölcsönös függésnek az a formája, amelyben az egyik
fél kiszolgáltatottabb, fejlődése a másik fél magatartásától, döntéseitől függ. A világgazdaság
elemzésében azt jelenti, hogy bár a centrum és a periféria nem létezhet egymás nélkül, a kettő
viszonyában az előbbi domináns és az utóbbi alárendelt helyzetben van. (II.)
125
autarkia Önellátás; annak az országnak a jellemzője, amely zárt gazdaságot működtet,
exportja és importja elhanyagolhatóan csekély, vagyis elszigetelődik a nemzetközi
kereskedelemtől, tőkeáramlástól és migrációtól. (II.)
ázsiai kis tigrisek A felzárkózásban látványos sikereket elért ún. újonnan iparosodó kelet-
ázsiai országok, különösképpen Dél-Korea, Hongkong, Szingapúr és Tajvan. Az 1990-es évek
elején már Malajziát, Thaiföldet is ebbe a körbe sorolták, és őket próbálta követni a Fülöp-
szigetek, Indonézia, sőt Vietnam is. Az "újonnan iparosodó" kifejezés igazságot tartalmaz,
hiszen az említett országok a fejlett ipari országokhoz képest jóval később léptek az
iparosodás útjára. A túlnyomórészt mezőgazdasági termelés felől elmozdultak először a
könnyűipar, majd az acélipar, vegyipar felé, majd jelentős piacokat szereztek elektronikai
cikkek gyártásával a rádióktól kezdve a mikrochipekig. Ugyanakkor a kis tigrisek piaca
sokáig zárt maradt a külföldi tőkebefektetések és áruk versenye előtt, az állam fejlesztő
jellegű szerepvállalása, a jelentős hazai cégekkel való együttműködése továbbra is jelentős.
Sikereik ára a tartósan alacsony bérköltség, valamint a fejlett országokénál gyengébb
színvonalú munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás. (II.)
banyad Iránban az 1979-es forradalom idején a sah és a környezetéhez tartozók
vagyonának elkobzása nyomán létrejött alap („az elnyomottak alapítványai”). Küldetése az
volt, hogy az elért haszonból a szegényeket támogasa, különösképpen olcsó lakás formájában.
A banyad ipari, bányaipari, mezőgazdasági, építőipari, kulturális, kereskedelmi egységekkel,
valamint ingatlanokkal rendelkezett. 1985-ben a banyadok egy kis hányada visszakerült az
eredeti tulajdonosokhoz. (II.)
BRICs az ezredfordulón elterjedt rövidítés, amellyel az időszak négy, dinamikájával és
méretével egyaránt kitűnő országát (Brazília, Oroszország, India, Kína) jelölik a
világgazdaság elemzői. A csoport megalkotása előrevetítette a négy ország későbbi igen
jelentős szerepét, és megalapozta fokozottabb részvételüket a globális gazdaságpolitika
alakításába. A rövidítés használata nem feltételezi, hogy a négy ország között intézményi
értelemben nagy hasonlóság volna, vagy hogy ők maguk sajátos módon – mint csoport –
együttműködnének egymással. (II.)
buddhizmus Siddhartha Gautama által Dél-Ázsiában, kb. Kr.e. 600-500 között alapított
vallás, amely ma főként Dél- és Kelet-Ázsiában elterjedt. Hangsúlyozza a materiális
szempontoktól való elszakadást (felszabadulást). (II.)
centrum és periféria A világgazdaság aszimmetrikus szerkezetét leíró fogalmak a
világrendszer-elméletben, amely Európa nyugati részét, az Egyesült Államokat és Japánt
centrumként írja le, míg az alávetett, kizsákmányolt területeket perifériaként. A centrum és a
periféria között helyezkedik el az ún. félperiféria. Azok a nemzetgazdaságok, régiók (pl. a 20.
század második felében és a 21. század elején idetartoznak Kelet-Európa vagy Latin-Amerika
jelentős részei) tartoznak ide, amelyek a centrummal szemben alávetett pozícióban vannak,
míg a perifériás régiókkal (pl. Afrika túlnyomó része) szemben privilegizált helyzetet
foglalnak el. (I.)
chaebol koreai vállalattípus, amely számos – különböző ágazathoz tartozó –
leányvállalatot tömörít egyetlen cégbe. Hasonlít a korábbi japán zaibacu-hoz, azzal a
különbséggel, hogy hiányzik belőle a bank. (II.)
dezindusztrializáció Az ipar részesedésének csökkenése egy ország teljes termelésén belül.
Az OECD-országokon belül az 1970-es évektől kezdve alakult ki, az ún. új nemzetközi
munkamegosztással összefüggésben. Az ipari foglalkoztatás statisztikailag kimutatható
csökkenéséhez vezetett az, hogy a feldolgozóiparon belül eleve gyorsabban nő a
termelékenység, mint a szolgáltató szektorokban, ill. üzleti és gazdaságpolitikai okokból a
126
szolgáltató tevékenységeket az ipari vállalatokból különálló szolgáltató vállalatokba
szervezték át. Bár az ipari tevékenység hanyatlása nyomán szinte minden jelentősebb „ipari”
országban kialakultak válságövezetek, közülük egyik ország sem vált ipartalanná; a legtöbb
esetben az ipari vertikum kulcsmozzanatait továbbra is területükön tartják, s aktív
eszközökkel (regionális politika, protekcionizmus, szakképzés, műszaki fejlesztés stb.)
próbálják mérsékelni a piac által gerjesztett dezindusztrializáció kedvezőtlen hatásait. (II.)
duális gazdaság Eredetileg a fejlődő országok gazdaságában és társadalmában a
kapitalista (tőkés) – gyakran modernnek nevezett – és a prekapitalista (hagyományos)
ágazatok tartós és sajátos egymás mellett létezését, párhuzamos fennállását nevezzük duális
szerkezetnek. Annak következménye ez, hogy a fejlődő és az átalakuló országok nem
gazdaságuk szerves, belső fejlődésének előrehaladása folytán váltak a világrendszer szerves
részéve, hanem fordítva: a tőkés jellegű világgazdaságba történt bekapcsolódásuk indított el
gazdaságaik egyes ágazataiban növekedést. Ahol a korszerűbb, tőkés termelés és társadalom
elemei kívülről – többnyire a gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás körülményei
között és erőszakkal – épültek be a prekapitalista társadalom és gazdaság viszonyai közé, és
nem tudják magukba integrálni a tradicionális gazdasági és társadalmi struktúrákat,
szigetszerű fejlődésről, enklávékról beszélünk. (II.)
egyenlőtlen fejlődés A marxi és a poszt-keynesi irányzatok által képviselt tétel,
miszerint a tőkés világgazdaság folyamatai szükségképpen egyenlőtlen fejlődést
eredményeznek a rendszer centruma és perifériája között. Ez szemben áll a neoklasszikusok
álláspontjával, miszerint a piaci verseny és a szabad tőkeáramlás kiegyenlítő hatást gyakorol
az „eredendően” eltérő tényezőellátottságú nemzetgazdaságok között. A piaci koordináció
dominanciája által előidézett egyenlőtlen fejlődés megfigyelhető egyes nemzetgazdaságokon
belül is (ld. pl. Észak-Dél különbségek Olaszországon vagy Nagy-Britannián belül). (I.)
elmaradottság ördögi köre A szegényebb országok gazdasági állapotának közkeletű
magyarázata. Eszerint az alacsony jövedelemnek alacsony megtakarítás a velejárója (ti. a
jövedelem szinte egésze elköltődik létszükségleti cikkekre, főként élelmiszerre). Az alacsony
megtakarítás miatt kevés a beruházás is, ebből kifolyólag kicsi a növekedési ütem. Végső
soron az egy főre jutó jövedelem alig nő, vagy egyáltalán nem (főleg ott, ahol közben a
lélekszám viszont gyors ütemben nő). (II.)
esélyteremtő állam A jóléti állam „válságára”, a neokonzervatív kihívásra adott
szociáldemokrata válasz hipotetikus modellje egy olyan államról, amely takarékosabb és
kevésbé bürokratikus, mint a jóléti állam, de mégis hathatósan segíti a hátrányosabb helyzetű
állampolgárokat a piaci versenyben, elsősorban az oktatási és más humán jellegű beruházások
vállalásával. Tipikus koncepciója, hogy a teljes foglalkoztatás helyett a foglalkoztathatóság
magasabb színvonalára törekedjen. (II.)
exportenklávé Olyan külföldi cégek, amelyek nem integrálódtak a befogadó ország
gazdaságába. Ezen vállalatok nem vagy alig alakítanak ki kapcsolatokat a hazai gazdaság
szereplőivel, beszállítói kapcsolataik minimálisak, főként importanyagok és alkatrészek
felhasználásával exportra termelnek, előre- és hátrafelé irányuló kapcsolódási hatásaik
rendkívül gyengék. Mérése során a visszatartott értéket (az adott leányvállalatnál kifizetett
béreknek, a helyi eredetű inputelemek értékének, a helyi tulajdonosoknak juttatott profitnak és
a befizetett adóknak az összegét) viszonyítják a vállalat exportjának értékéhez. Alacsony
arány esetén a vállalat működése exportenklávé-szerű. (II.)
exportösztönzés Gazdaságpolitikai irányzat, célja azoknak az iparágaknak a fejlesztése,
amelyeknek fő piacai külföldön vannak: fejleszteni kell azokat az iparágakat, amelyeknél nem
csupán a gazdaság rendelkezik kedvező adottságokkal, hanem amelyek kedvező
exportlehetőségeket kínálnak, amelyek termékeit a világpiac is elismeri. A versenyképesség
127
megteremtéséhez nem csak a szűken vett iparág fejlesztése szükséges, hanem a kapcsolódó
iparágak, a munkaerő, az infrastruktúra fejlesztése is, vagyis minden olyan tényezőé, amely a
termék minőségét befolyásolhatja. Az export révén kihasználhatók a méretgazdaságosság
előnyei. (II.)
FÁK (Független Államok Közössége) az egykori Szovjetunió helyén létrejött laza
szövetség, amelynek tagja Oroszország mellett az összes ex-szovjet köztársaság, a három balti
ország (Észtország, Lettország, Litvánia) kivételével. A FÁK-térségben a poszt-szovjet
kapitalizmus kialakulása a kelet-közép-európainál lassabb, illetőleg ázsiai fejlődési elemekkel
keveredik. (II.)
fejlesztő állam A gazdaság hosszú távú fejlődését aktívan előmozdító állam. Magára
vállalja a humán és a fizikai infrastruktúrába való beruházások tervezését, irányítását és
költségeinek nagy részét, és hathatósan szabályozza a magánszektor rövid- és középtávú
döntéseit is. Rendszerint megjelöli a gazdasági fejlődés perspektivikus ágazatait, és
menedzseli az ezzel összefüggő kutatás-fejlesztést és szerkezetváltást. Ez a modell a fejlődés
irányainak kialakítását a piaci mechanizmusokra bízó modellhez képest nagyobb fokú
pénzügyi központosítást is feltételez. (II.)
felzárkózás Az a folyamat, amelynek során az elmaradottabb országok főbb gazdasági
mutatói megközelítik vagy elérik a fejlettek színvonalát. A felzárkózás a világgazdasági
perifériák és félperifériák kormányainak természetes igénye és feladata, ugyanakkor a sikeres
(tartós, kiegyensúlyozott) felzárkózásra igen kevés példa volt eddig, az önerőből történő
felzárkózás pedig eleve kétséges a tőkés világgazdaság rendszerében. Ezért az 1970-es évek
óta a fejlődő országok elvárják, hogy a fejlettek szerény mértékű jövedelem-átcsoportosítással
is segítsék felzárkózásukat (a világgazdasági rend adott struktúrái mellett azonban ez is csak
az instabilitás és a nyomor bizonyos fokú enyhítésére, humanitárius katasztrófák
következményeinek kezelésére elegendő). (II.)
globalizáció A világgazdaság egységesülése, a világot behálózó kereskedelmi és pénzügyi
kapcsolatok sokirányú kibővülése, a transznacionális társaságok dominanciájának kialakulása,
a nemzetgazdasági elhatárolódás gyengülése, a nemzetállamok gazdasági szerepének
leértékelődése. A fogalom az 1990-es évek elejétől terjedt el a közgazdasági, a
társadalomtudományi és a politikai szóhasználatban egyaránt. Kifejezte azt is, hogy a
Szovjetunió összeomlásával megszűnt a nyugati kapitalizmus ellenpólusát képező gazdasági
modell és hatalmi struktúra. A globalizációról szóló értekezések elburjánzása ellenére a
tudomány máig adós a fogalom egzakt meghatározásával. Nem egyértelmű például, hogy a
globalizáció a jelen sajátossága, az emberiség régi törekvése, avagy a jövő zenéje.
Atekintetben is megoszlanak a vélemények, hogy a folyamat fő hajtóereje a média, a
tudományos-technikai korszakváltás, vagy pedig a pénzügyi liberalizáció. Egyesek szerint a
globalizáció a világgazdasági esélykiegyenlítődés szinonimája, mások szerint viszont a
világkapitalizmus centrifugális hatásainak felerősítője. (I.)
gulyáskommunizmus az államszocializmus hatvanas-hetvenes években,
Magyarországon megvalósult gyakorlatának ragadványneve, amely arra utal, hogy ez a
(kádári) modell a többi országnál magasabb színvonalon látta el a lakosságot élelmiszerekkel
és más anyagi javakkal, különösen az 1968-as mechanizmusreform után, amikor a nyugati
importcikkek is nagyobb mértékben váltak hozzáférhetővé a lakosság számára. Hasonló
értelemben használt kifejezés a „frizsider-szocializmus”. (I.)
gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás A gyarmatbirodalmakon belül
kialakult, és fő jellemzőit tekintve azok felbomlása után is fennmaradt nemzetközi
munkamegosztási típus. Ebben a fejlettebb, iparosodott (vagyis korábbi gyarmatosító)
országok nagyrészt a feldolgozóipari termékek és pénzügyi szolgáltatások exportjára, az
128
elmaradottabb országok (korábbi gyarmatok) pedig döntően a nyerstermékek (ásványkincsek,
feldolgozatlan mezőgazdasági termékek) kivitelére szakosodtak. Hasonló szakosodás
kialakulhatott gyarmati uralom nélkül, más gazdasági és politikai tényezők hatására is. (II.)
harmadik út Változó értelmű politikai és gazdaságpolitikai kifejezés, amelynek lényege
valamely megszokott polarizáció vagy választási kényszer elutasítása. A 20. század derekán a
kapitalizmust és a szocializmust egyaránt elutasító, illetőleg a Washingtontól és Moszkvától
egyenlő távolságot tartó irányzatokat nevezték harmadikutasnak. A harmadik út akkori
követői keresztény- vagy szociáldemokraták, esetleg agrárpopulisták voltak (ld. pl. az ún. népi
írók Magyarországon), akiknek körében a szociális piacgazdaság, illetőleg a jóléti állam
gondolata is népszerű volt. Az 1990-es évek végétől Anthony Giddens brit szociológus
nyomán – valamint Bill Clinton és Tony Blair politikájával összefüggésben – a harmadik út a
régi szociáldemokrácia és a neokonzervativizmus egyidejű elutasítását, egyben egy új típusú
progresszív irányzat megalapozásának igényét jelenti. (II.)
heterodox gazdaságpolitika Az ortodoxtól eltérő, vagyis több elméleti forrásból táplálkozó
gazdaságpolitika. Az ilyen politikát folytató kormányzat a neoklasszikus alapú (pl.
monetarista) megoldásokat elegyíti, vagy akár felváltja a keynesi, institucionalista stb.
doktrínákból származtatott intézkedésekkel. Ez jelentheti pl. az anticiklikus beavatkozás nyílt
vállalását, a neoliberálizmus által elfogadottnál több és átfogóbb szabályozást, intenzívebb
piacvédelmet, vagy ágazati szemléletű fejlesztési stratégiát (iparpolitika). (II.)
hinduizmus politeista vallás, az ókori bráhmánizmus átalakult és folyamatosan megújuló
változata, amelynek fontos része a reinkarnációba és a kasztrendszerbe vetett hit.
Legfontosabb forrása (szöveggyűjteménye) a Védák könyve. Követőjének számít India
lakosságának nagy többsége. A hindu gondolkodásmód (egyetemes lélek, minden létező
tisztelete stb.) a vegetarianizmus egyik forrása is egyben. (II.)
holland kór Először Hollandiában, illetve több, elsősorban fejlődő országban (Nigériában,
Venezuelában, Mexikóban) megfigyelt jelenség. A hirtelen felfedezett jelentős mennyiségű
ásványkincs (a legtöbb esetben olaj, földgáz) a megnövekedett exportbevételek révén nem
csupán egyoldalúvá és az adott ásványkincstől túlzottan függővé teszi az ország gazdaságát,
hanem a folyó fizetési mérleg javulása, illetve a vállalatok növekvő bevételei miatt a valuta
nem kívánt felértékelődésével is együtt járhat. Hollandiában a növekvő exportbevételek miatt
nőttek a költségvetés bevételei, s a folyó kiadások növekedése inflációt okozott. Az
exportbevételek későbbi, (legtöbbször világpiaci áresés következtében végbemenő)
csökkenése súlyos külső és belső egyensúlyzavarokat okozhat. (II.)
imperializmus Szó szerint birodalmi politika; más országok, térségek
alávetésére való törekvés, erőszakos eszközök felhasználásával vagy kilátásba helyezésével.
Lenin (az első világháború időszakában) az imperializmust a kapitalizmus legfelsőbb fokával
azonosította, mivel úgy vélte, hogy a gyarmatokért folytatott verseny során minden
jelentősebb tőkés országban eluralkodott militarizmussal szemben csak a nemzetközi
szocializmus hozhat békét az emberiség számára. Rámutatott arra is, hogy a tőkés centrum
egyes országai más-más módon imperialisták. (I.)
import-helyettesítés Gazdaságpolitikai irányzat, amely a kialakult nemzetközi
munkamegosztás megváltoztatását célozza oly módon, hogy az országot olyan termékek
termelésére teszik képessé, amelyeket eddig importálnia kellett. Az importhelyettesítés nem
csupán a kiemelt ágazatok fokozott állami támogatásával jár együtt, hanem olyan
protekcionista kereskedelempolitikával is, amely a hazai termelőket megvédi az importált
termékek versenyétől. A 20. század közepétől igen sok fejlődő ország alkalmazott
importhelyettesítő gazdaságpolitikát, országonként eltérő eredményekkel. Célja legtöbb
129
esetben a világszinten még nem versenyképes, kialakulásuk kezdetén levő növendék iparágak
támogatása. (II.)
informatikai forradalom Az 1970-es évek mikroelektronikai forradalma nyomán lezajlott
gazdasági és kulturális korszakváltás. Legjelentősebb fejleménye az 1990-es években
világszerte elterjedt internet. A közgazdászok jelentős része az informatikai forradalomtól
robbanásszerű termelékenység-növekedést várt, a szociológusok egy része pedig egyfajta
hálózati társadalom kialakulását. Mindezek alapján sokan egy „új gazdaság” eljöveteléről
beszéltek az ezredforduló időszakában. (I.)
institucionalizmus Az intézmények vizsgálatát középpontba helyező gazdaságelméleti
irányzat. Klasszikus képviselői John Rogers Commons és Thorstein Veblen voltak,
legismertebb alakja John Kenneth Galbraith. Az institucionalizmus eredetileg a neoklasszikus
felfogással vitatkozva jött létre az Egyesült Államokban, a 20. század második felében
kialakult, elsősorban Douglass North nevével fémjelzett neoinstitucionalizmus viszont már
neoklasszikus alapú intézményi közgazdaságtannak tekinthető. Ettől valamelyest különbözik
az „új institucionalizmus”, amelynek fő teoretikusa Oliver Williamson. (I.)
iszlám monoteista vallás, amelynek lényegi gondolata az isteni akaratban való
megbékélés. Az arab félszigeten keletkezett az i.sz. 7. század elején. Ma leginkább Észak-
Afrikában, a Közel-Keleten, Dél- és Dél-Kelet-Ázsiában elterjedt. Az iszlám legfőbb forrása
(szent könyve) a Korán. Az iszlám-hívők nagy többsége (több mint négyötöde) szunnita,
kisebbsége síita, néhány százalék pedig egyéb irányzatokhoz tartozik. Az iszlám
vallásgyakorlat öt fő pillére a hitvallás, az ima, az adakozás, a böjt és a zarándoklat. (II.)
japán modell A centrumkapitalizmus kelet-ázsiai változatának modellje. A vállalati
szerkezet terén nagy koncentráció, a nagy vállalatokon belül hierarchikus szervezet, erős
kötődés, tartós foglalkoztatás, hosszú távú tervezés jellemző. Az állam iparpolitikai és
piacvédő tevékenysége jelentős, a gyors növekedés – a visszafogott belső fogyasztás miatt is
– döntően export-vezérelt. A japán modellt sok tekintetben mintának tekintették felzárkózásuk
során más kelet-ázsiai országok a 20. század utolsó negyedében. Az 1990-es években a
hosszan tartó japán recesszió miatt a japán modell vonzereje gyengült. (I.)
jóléti állam Újraelosztó és közszolgáltató intézmények rendszere a piaci automatizmusok
negatív hatásainak kiküszöbölésére, a versenytársadalom spontán szelekciójának
ellensúlyozására. Jellemzője az állam sokoldalú gondoskodása az állampolgárok
életkörülményeiről, különös tekintettel a munkahelyek és a jövedelem biztonságára.
Rendszerint tartalmazza az állami (tehát kötelező) egészség- és nyugdíjbiztosítást. Klasszikus
példája a skandináv országokban alakult ki az 1930-as évektől kezdve. Maga után vonja az
adóztatás és az állami kiadások viszonylag magas szintjének kialakulását. A jóléti állam
modelljeinek elterjedése a 20. század derekán a radikálisabb szocialista alternatívák kizárását
is célozta. Az 1970-es évek végétől a jóléti állam ellen a neokonzervatív irányzat indított
frontális támadást az állami gondoskodás túlzottnak nyilvánított költségeire és bizonyos
kudarcaira hivatkozva. (I.)
jóléti kapitalizmus A kapitalizmus 1945 után, a nyugati világban kialakult rendszere,
amely – részben a szocialista (szovjet) kihívásnak köszönhetően – az állami szerepvállalás
révén a korábbinál magasabb szintű jólétet valósított meg az OECD-országokban. Esping-
Andersen a jóléti kapitalizmus három típusát különbözteti meg: a liberális (lényegében az
amerikai), a keresztény-demokrata (kontinentális európai v. rajnai modell) és a
szociáldemokrata (skandináv). (I.)
jövedelmi szakadék A tőkés világgazdaságra jellemző egyenlőtlenségek, illetve
egyenlőtlen fejlődés egyik fő következménye és mutatója. A legfejlettebb országokban 1970
130
óta gyorsan nőtt a létrehozott egy főre jutó GDP: az 1980. évi 18 ezer dollárról az ezredvégre
26 ezer dollárra. A gyorsan iparosodó Kelet-Ázsiában – Kína nélkül – 1200 dollárról 2500
dollárra, Kínában 200-ról 800 dollárra. Ugyanezen közel két évtized alatt Dél-Ázsiában 200-
ról 350 dollárra, Latin Amerikában 3300-ról csak 3400 dollárra emelkedett, míg Nyugat-
Ázsiában 6200-ról 3500-ra, Afrikában 800-ról 650-re, a legelmaradottabb országok
csoportjában 300-ról 250-re, Kelet-Európában 2200-ról 1200-ra csökkent (1993. évi
dollárértéken és a valutaárfolyamok alapján számított értékek.). A globalizáció a
transznacionális társaságok és a neoliberalizmus korszakában tovább mélyültek a jövedelmi
különbségek országok között és országokon belül egyaránt. Az ezredfordulón a Föld 6
milliárd lakosából közel 2 milliárd élt azon térségekben és országokban, ahol az említett két
évtized alatt az egy főre jutó GDP évi 100-150 dollárnál kevesebbel (napi kb. 1/3 dollárral)
nőtt, ami – a jövedelmek társadalmakon belüli egyenlőtlenebb elosztása miatt is – nem jelent
érzékelhető javulást a lakosság többségének életszínvonalában. További 1,5 milliárd ember él
azon övezetekben, kontinenseken, amelyeken az egy főre jutó jövedelem csökkent. (II.)
kapitalizmus Tőkeviszonyra épülő társadalmi rend, amelynek alapja a profitelven
működő piacgazdaság. A modern kapitalizmus genezisét a marxista hagyomány az eredeti
tőkefelhalmozás korszakából (15-17. sz.) vezeti le. Ezt követően a kapitalizmus évszázadok
alatt fejlődött ki. A kapitalista rendszer világtörténelmileg egyedülálló innovációs képessége
szembetűnő. A profittermelés, a tőkefelhalmozás, a tőkés vállalkozók piaci versenye
előrehajtja a technikai fejlődést, ami a tőkerendszert az elavult munkamegosztási szerkezet
állandóan megújítására ösztönzi. Ebben az értelemben a tőkés gazdasági válság a rendszer
visszatérő jelensége. Az ezzel járó negatívumok, társadalmi és gazdasági költségek
kiküszöbölésére számos kísérlet történt. Részben ennek eredménye a világrendszer
centrumában kiépült „szervezett kapitalizmus”. Politikai síkon a kapitalista gazdaság
menedzselhető demokratikus és diktatórikus uralmi formákkal. A demokratikus formák
elsősorban a világrendszer centrumrégióiban erősödtek meg a 20. század derekán, míg a
félperiféria tőkés rendszerein az 1980-as években vonult át egy jelentősebb demokratizálási
hullám. A világgazdaság egésze maga is egy összefüggő kapitalista rendszer, miközben az
egyes nemzeti kapitalizmusok külön-külön is elemezhetők, és ez alapján – térben és időben –
különböző kapitalizmus-modellek azonosíthatók. Ezek leírása és dinamikájuk jellemzése az
összehasonlító gazdaságtan tárgya. (I.)
kasztrendszer hindu társadalmi-gazdasági rendszer, amelyben az embereknek
ugyanabban a szakmában kell dolgozniuk, amelyben szüleik dolgoztak. Hivatalosan már nem
létezik, de mégis domináns a vidéki Indiában (összefüggésben a reinkarnáció és a karma
gondolatával). A kasztrendszer ideológiája szerint az emberek múltbeli magatartásuk alapján
érdemlik ki a társadalmi státusukat, és csak saját kasztbelieikkel házasodhatnak. (II.)
keirecu a második világháború (ill. a zaibacuk feloszlatása) után kialakult
óriásvállalat Japánban. A hozzá tartozó vállalatok különböző iparágakat fednek le (beleértve a
kereskedő cégeket), a csúcson pedig a bank helyezkedik el. A hierarchia alján a beszállítók
hálózata található (ezek nagy száma esetén beszélünk vertikális keirecuról). A legnagyobb
keirecuk neve: Mitsubishi, Mitsui és Sumimoto. (I.)
kétszintű bankrendszer a fejlett piacgazdaságokra jellemző pénzintézeti struktúra,
amelyben szigorúan elkülönül egymástól a központi bank és a kereskedelmi bankhálózat. A
jellemzően magántulajdonban levő kereskedelmi bankok egymással is versengenek. Közöttük
az adott országra jellemző hagyományok és szabályozás alapján kisebb-nagyobb fokú
specializáció alakulhat ki. A központi bank (más néven nemzeti bank vagy jegybank) a
kereskedelmi bankok szintje fölött áll, rendelkezik a pénzkibocsátás monopóliumával, és –
mint végső hitelező – irányítja is a bankrendszer egészét. A központi bank felügyeleti
funkciókat is elláthat, de a legtöbb helyen ma már – egy vagy több – önálló felügyeleti szerv
131
is működik a pénzügyi szektor, ill. azon belül a bankrendszer fölött. Mivel az
államszocializmusban nincsenek egymással versengő kereskedelmi bankok, a kétszintű
bankrendszer a rendszerváltás feladatai közé tartozik. (I.)
kettős forradalom Eric Hobsbawm brit történész elmélete a modern kapitalizmus nyugat-
európai kialakulásáról. Lényege, hogy a 18. század végén a politikai és az ipari forradalom
egyidejű lezajlása vezetett a szabadversenyes kapitalizmus kialakulásához (előbbi
mintaországa Franciaország, utóbbié Anglia). (I.)
keynesiánus gazdaságpolitika John Maynard Keynes angol közgazdász elméletéből
táplálkozó, vagy az ő egykori ajánlásait aktuálisnak tekintő gazdaságpolitikai gyakorlat. Az
állami beavatkozás legfontosabb céljainak a konjunktúraingadozások csillapítását
(anticiklikus politika), illetőleg a munkanélküliség leküzdését tekinti. Eszköztárában
kitüntetett szerepet kap az aktív fiskális politika. A keynesizmus a második világháborútól az
1970-es évekig terjedő időszakban uralkodó irányzatnak számított, de hatása érvényesül a 21.
század elméleteiben és gazdaságpolitikájában is. (I.)
kivásárlás vállalatok tulajdonosváltozása, amikor az ajánlatot tevő cég a kivásárolt
vállalat fölött meghatározó ellenőrzést biztosító tulajdonrészhez jut. Rendszerint egy
ajánlattétel esetén az ajánlatot tevő vállalat értesíti a kivásárlandó cég igazgatótanácsát a
szándékáról. A kivásárlást ellenségesnek nevezik, amikor az igazgatótanácsot a kivásárlási
szándékról nem értesítik előre, vagy értesítik, s az ajánlattevő az elutasítás után sem tesz le a
szándékáról. A kivásárló többnyire hitelt is felvesz a tranzakció lebonyolításához (leveraged
buyout). A kivásárlás gyakori az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban, de
ritkább Olaszországban, Németországban és Japánban. (I.)
kockázati tőke mások induló vállalkozását finanszírozó tőke, amely a jól
megválasztott, de kezdeti fázisában levő üzletbe való befektetés útján nagy haszonra tud szert
tenni. A kockázati tőkebefektetők rendszerint tulajdonostársként is beszállnak az általuk
finanszírozott cégbe, vagyis részvényekhez jutnak és beleszólással bírnak a cég irányításába.
Nyereségüket elsősorban akkor realizálják, amikor a vállalat tőzsdére megy, és a részvényeket
nyílt piacon, magas áron értékesítik. Az 1990-es évektől létrejött kockázati befektetői alapok
a kisbefektetőknek is lehetővé teszik, hogy részt vegyenek ebben az üzletágban. (I.)
kommuna az 1950-es évek Kínájában kiépült gazdasági szervezeti forma; eredetileg az
elszámolás és az irányítás egysége is. Nagyjából egy város szintjén szerveződött meg. A
kommuna alatti szervezeti szint volt a brigád, a termelési csoport és a háztartás. (I.)
konfucianizmus az i.e. 6-5. században élt Konfuciusz által alapított kínai vallásfilozófia,
amely hangsúlyozza a hierarchiák, a császár és az oktatás iránti tiszteletet, ezek jóságát
hirdeti. Különösen nagy hangsúlyt fektet az ősök tiszteletére, ami meghatározta a
konfucianizmus fő erkölcsi tanításait is. Korábban egyértelműen piacellenesnek tekintették,
ma inkább növekedéspártiságát hangsúlyozzák ki. (II.)
konvergencia Több jelentésű fogalom; valamilyen formában a nemzetgazdaságok
mennyiségi vagy minőségi jellemzőinek egymáshoz való közeledésére vonatkozik. Az 1960-
as években a konvergencia elsősorban azt jelentette, hogy a szocialista és a kapitalista
rendszerek elemei keverednek, s így a keleti és a nyugati rendszerek egymáshoz egyre inkább
hasonlatossá válnak. Később használatossá vált a fogalom a feltörekvő gazdaságok
dinamizmusának jellemzésére abban az értelemben, hogy azok jövedelmi színvonala közelít
az OECD-országok átlagához. Újabban a konvergencia az Európai Unión belül az EMU
normáihoz való közelítést jelenti. Mivel a pénzügyi (fiskális és monetáris) konvergencia rövid
távon a növekedés ellen hathat, szokás attól megkülönböztetni a reálkonvergenciát, amely a
jövedelmek és a foglalkoztatás színvonalának EU-átlaghoz való közelítését jelenti. Az
132
összehasonlító gazdaságtanban ma leginkább a különböző kapitalizmusmodellek közötti
különbségek fogyatkozását jelentő fogalom (hipotézis) a konvergencia. (II.)
konvertibilitás átválthatóság; eredetileg a nemzeti valuták (a jegybankok által
kibocsátott papírpénzek) aranyra válthatóságát jelentette. Mai jelentése a dollárra, euróra vagy
más kulcsvalutára való szabad átválthatóság. Mivel az államszocializmus pénze általában nem
konvertibilis, ennek megteremtése a rendszerváltás egyik fontos feladata. (I.)
korporatizmus nagy, koncentrált érdekképviseleti szervek által uralt gazdasági-
politikai rendszer, ill. annak működési elve. Az állam a munkáltatók és munkavállalók közötti
egyeztetés útján tartja fenn a gazdaság rendjét. Tekintélyelvű változatában a korporatizmus
háttérbe szorítja a politikai pluralizmust, s az állam a korporatív struktúrában kialakított
politika végrehajtását kikényszeríti. Demokratikus változatában – amely a második
világháború utáni Nyugat-Európában általánossá vált – a (neo-)korporatív struktúrák a
politikai pluralizmus és a parlamentarizmus kiegészítői; a korporatív megállapodások
végrehajtásában kevésbé jelentős az állami kényszer, nagyobb súllyal van jelen az
érdekegyeztetésben elért konszenzus és a folyamatban résztvevő szervezetek demokratikus
önfegyelme. (I.)
korrupció megvesztegetés, amely többnyire arról szól, hogy a magánszektor valamely
szereplője (pénz- vagy természetbeli) juttatásban részesít egy közhivatalnokot, hogy az utóbbi
döntése, magatartása az előbbi számára kedvező legyen. A korrupció országonként,
régiónként, kultúránként igen eltérő jellegű és mértékű. Van, ahol szinte alig fordul elő (pl.
Észak-Európa), van, ahol elő-előfordul – a versenyt torzító hatással – és gazdasági
bűncselekménynek tekintik (pl. Közép-Európa), de számos régióban (főként a világrendszer
periférikusabb részein) a normális ügymenet részeként fogadják el. A korrupcióból származó
jövedelem szinte mindenütt illegálisnak számít, és a szegényebb országokból nagy része a
gazdagabb országokban levő bankokba vándorol. A korrupció ellen az átláthatóság
(transzparencia) jegyében küzd számos szervezet, mint pl. a berlini székhelyű Transparency
International. (II.)
kölcsönös függés Országok, régiók egymásra utaltsága. Minél elmélyültebb kereskedelem
és munkamegosztás alakul ki az egyes térségek között, annál erősebb kölcsönös függésről
beszélhetünk. (II.)
laissez faire XVIII. századi, a fiziokrata irányzattól származó francia kifejezés, jelentése:
„hadd menjenek a dolgok a maguk útján”. Az állam gazdaságpolitikai passzivitásának
(éjjeliőr szerepének) szinonimájaként a XIX. század második felében vált nemzetközileg is
irányadó kormányzati filozófiává. (I.)
latin-amerikanizáció Perifériára sodródás, gazdasági deklasszálódás,
nemzetgazdaságok függő helyzetbe kerülése. Bár egységes latin-amerikai gazdasági modell
nem létezik, latin-amerikanizációról lehet beszélni, ha egy országban dominánssá válnak a
külföldi tőkés érdekeltségek, a politikai elit pedig vagy a külföldi üzleti körök kiszolgálójává,
vagy a különféle hazai szereplők (hadsereg, kis- és középvállalkozók stb.) korrupt
szövetségesévé válik. A latin-amerikanizáció velejárója politikai síkon a populizmus, a
jogállamiság gyengülése vagy felszámolása, pénzügyi értelemben az eladósodásra és
inflációra való hajlam, szociális síkon pedig a társadalmi kohézió megszűnése, a szegénység
elhatalmasodása. (II.)
liberalizmus A modern politikai ideológiák egyike. Politikaelméleti meghatározása olyan
kategóriákra épül, mint a racionalitás, az individualizmus és az emberi jogok, vagy az
univerzalizmus. Gazdasági értelemben a klasszikus liberalizmus a XIX. századhoz és
Angliához kapcsolódik. A szabad vállalkozás, a korlátok nélküli verseny programja a
133
szigetországból indult világhódító útjára, ám alig fél évszázad múltán meghasonlott, miután a
liberális politika által követett egyenlőségelv és a liberális gazdaságpolitika által generált
differenciálódás ellentéte nyilvánvalóvá vált (már az első világháború után). Keynes és a
hozzá hasonlóan gondolkodók a gazdasági liberalizmus feláldozásával próbálták megmenteni
a politikai liberalizmust, és az ennek alapjául szolgáló társadalmi viszonyokat. Ennek nyomán
alakult ki az az új típusú liberalizmus, amely először és leginkább az Egyesült Államokban
erősödött meg. A progresszív (vagy szociál-) liberálisok politikai és szociális céljaik mellé
gazdasági eszközöket is próbáltak rendelni közmunka-programok, nyugdíj- és
egészségbiztosítás, munkanélküli segély és családi pótlék formájában. Kritikusaik gyakran
nevezik "adóztató és költekező" (tax and spend) liberálisoknak. Az irányzat újbóli átalakulása
szülte a 20. század második felében a neoliberalizmust. (I.)
maffia Szervezett bűnözői csoportok megnevezése (eredeti olasz helyesírással: mafia)
abban az esetben, ha a kiterjedt bűnszervezetek hosszú időn át meg tudják akadályozni, hogy
az államhatalom fellépjen ellenük, és tulajdonképpen intézményesülnek egy városban,
térségben, országrészben. Ezt azáltal érik el, hogy sokrétű gazdasági tevékenységet építenek
ki, általában bűncselekménynek számító ügyletekkel (kábítószer- és fegyverkereskedelem,
pénzmosás, rablás, prostitúció, szerencsejátékok). A maffia Olaszországban először
Szicíliában alakult ki a 19. században, majd nagy jelentőségre tett szert az Egyesült
Államokban is. A maffia aktív tagja a maffiózó, a csoport feje a don, aki általában a politikai
élet, az igazságszolgáltatás vagy a rendőrség egyes vezetőit is irányítani képes (zsarolás,
megfélemlítés, lefizetés útján). (II.)
maoizmus a kínai kommunista vezető, Mao Ce-tung által képviselt politikai doktrína;
rokon a többi államszocialista ország marxista-leninista ideológiájával. A Szovjetunió-beli
sztálinista elvekhez képest a maoizmus nagyobb hangsúlyt fektetett az erkölcsi ösztönzőkre,
az agrárfejlődésre és az egyenlőségelvre, valamint az ipar decentralizálására. 1956 után a
desztalinizáció folyamatát elindító szovjet vezetőkkel szemben pártfogásába vette Sztálint. A
maoizmus a hatvanas-hetvenes években nagy befolyással bírt számos nyugat-európai és egyéb
kommunista párton belül, illetve évtizedeken át meghatározó ideológiának számított
Albániában. (I.)
maquiladora Mexikóban, az Egyesült Államokkal közös határ közelében épült gyárak,
amelyek a mexikói szabályozásban különleges státust (kedvezményeket) élveznek. Gyakran
éri őket kritika az alacsony színvonalú munkaügyi és környezetvédelmi normák (illetőleg a
szabályok gyakori megsértése) miatt. A maquiladora eredete az 1965-ös Maquiladora
Program, amelynek keretében a határközeli vállalatok számára szabaddá tették az Egyesült
Államokba irányuló exportot. Ezen a kiváltságok nagy részét egész Mexikóra kiterjesztették
az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás (NAFTA) keretében, vagyis 1994-től.
(II.)
Meidner-terv Az 1970-es években Rudolf Meidner svéd közgazdász által kidolgozott
program, amely a svéd gazdaság élénkítését, a jóléti állam megerősítését és a
tulajdonviszonyok lassú átalakítását célozta. A kezdeményezés több célt szolgált: egyrészt
elérni a megtakarítások növekedését a vagyoni különbségek növekedése nélkül, másrészt
elérni, hogy a megtakarítások olyan beruházássá váljanak, amelyek elősegítik a teljes
foglalkoztatás, a reálbér-növekedés fennmaradását, a jóléti állam kiterjesztését. A terv
értelmében a vállalati jövedelmek egy részét a dolgozók tőkerészesedés formájában kapták
volna meg. Ez azonban nem forgatható részvény lett volna, hanem tartósan közös tulajdonban
maradó, a munkások által ellenőrzött alap (löntagarfonder). A terv kiterjesztette volna a
munkások ellenőrzését a gazdaság fölött, és egy generáció távlatában a gazdaság kb. felének
köztulajdonba való átmenetét eredményezhette volna. A tervet 1976-ban a szakszervezetek
nagy ovációval elfogadták, de mivel a szociáldemokraták elvesztették a parlamenti
134
választásokat, lekerült a napirendről. 1982-után Olof Palme kormánya egy jelentősen
enyhített verziót valósított meg a gyakorlatban. (I.)
Mezzogiorno Olaszországban az országos jövedelmi átlag alatti, Rómától délre fekvő
területek megnevezésére használt kifejezés. A közgazdasági zsargonban már-már köznévvé
vált és más országok szegényebb térségeit is ezzel a névvel illetik olykor (pl. a német
egyesítés nyomán a volt NDK integrálása által Németország egyfajta Mezzogiorno-problémát
kreált magának). (II.)
monopolkapitalizmus az erőteljes koncentrációs és centralizációs folyamat
következtében kialakuló kapitalizmus-modell. Fő ismérve, hogy a termelés a fontosabb
ágazatokban egy vagy néhány óriásvállalaton belül zajlik már. Lenin nagy hatású, 1916-ban
született elemzésében a monopolkapitalizmus a 19. század utolsó harmadában alakult ki,
politikai formája az imperializmus, amely a világháborút is okozta. A fejlett országok
monopolistái a világpiacokat is fel tudják osztani egymás között. Mivel pedig a
monopolkapitalizmusban a termelés társadalmivá válik, és csak az elsajátítás marad
magántőkés formájú, Lenin szerint mindez a kapitalizmus legfelső, s egyben halódó
szakaszának tekinthető. (I.)
neokonzervativizmus az 1980-as évek brit és amerikai kül- és belpolitikáját
meghatározó irányzat, amely a kulturális konzervativizmus gazdasági neoliberalizmussal
párosította. Kialakulása az Egyesült Államokban az 1965-75 közötti időszakra nyúlik vissza.
Zászlaja alá gyűltek a New Deal konzervatív bírálói, és még inkább az 1968-as mozgalmak
ellenfelei. A neokonzervativizmust a politikában Ronald Reagan és Margaret Thatcher, a
közgazdasági elméletben elsősorban Milton Friedman és Friedrich Hayek fémjelezte
leginkább. A neokonzervatívok a paternalista jóléti állammal szemben a piaci mechanizmust
pártfogolják, és hasonlóképp istápolják a hagyományos társadalmi értékeket és intézményeket
(vallás, család, magas kultúra). Elutasítják az egyenlősdit, amelyet a szabadságra nézve
veszélyesnek látnak. A külpolitikában idegenkednek a multilateralizmustól, szkeptikusak
mind az izolacionizmussal, mind az enyhülési politikával szemben, amiből az
unilateralizmusra való hajlam következik. (I.)
neoliberalizmus a hetvenes évek világgazdasági válságai nyomán kialakult
ideológiai és gazdaságpolitikai irányzat. Képviselői úgy látták, hogy a válság oka éppen az,
amivel korábban a sikereket elérték: az állam beavatkozása, foglalkoztatás-orientált és
adóztató politikája. Milton Friedman, a monetarista iskola atyja azt hirdette, hogy az államnak
nem is feladata a munkanélküliség megszüntetése, inkább hagyni kell, hogy kialakuljon annak
"természetes rátája". Arthur Laffer azt igyekezett bizonyítani, hogy a gazdaság "túladóztatása"
fogja vissza a gazdasági aktivitást; emiatt mindenképpen érdemes csökkenteni az
adókulcsokat, ami esetleg – az ettől várható élénkülés miatt – akár az adóbevétel növekedését
is eredményezheti. A neoliberalizmus különböző irányzatai az államban elsősorban elnyomó,
pazarló, bürokratikus szervezetet látnak, amely korlátja a szabadságnak és a hatékonyságnak.
A vegyes gazdasággal, illetve a jóléti állammal szemben előnyben részesítik – esetenként
idealizálják is – a kapitalizmus korábbi formáit, azok egyfajta reneszánszát igyekeznek
előmozdítani. A washingtoni székhelyű pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) ültették át a
neoliberális filozófiát a világrendszer perifériájára, a fejlődő és feltörekvő gazdaságokba. A
kilencvenes években ezt az univerzális receptet "washingtoni konszenzus" néven hirdették. A
globalizáció neoliberális értelmezése szerint az új világhelyzetben ennek az irányzatnak nincs
is (civilizált) alternatívája. (I.)
New Deal Szó szerint „új megállapodás”, illetve – a kártyanyelvből átvéve – „új
leosztás”. Így nevezték az Egyesült Államok kormányának újjáépítési, segélyezési és
reformprogramját 1933-ban. Elindítója és végrehajtója Franklin D. Roosevelt elnök volt. A
135
New Deal első száz napja alatt szabályozta a válságba jutott pénzügyi rendszert,
közmunkaprogramokat indított a munkanélküliek számára, és segélyben részesítette a
farmereket. Eltörölték az 1919-ben bevezetett szesztilalmat is. A program két év alatt
érezhetően mérsékelte a munkanélküliséget, amely 1933 tavaszán 25%-os volt. 1935-ben
Roosevelt a gazdaság szabályozásának, valamint a munkaügyi és szociális törvényhozásnak
egy új csomagját hirdette meg, amelyet második New Dealnek is neveztek. A roosevelti
politika számos új kormányszervet hívott életre, és megnövelte a végrehajtó hatalom
hatáskörét, ami miatt sok bírálat és támadás érte. Ennek ellenére mintául szolgált az utókor
különféle, szociális célzatú gazdaságpolitikai törekvéseinek. (I.)
oligarchia kevesek (néhány elitcsoport) uralma. Mivel jogi értelemben vagy monarchia
(egyeduralom) vagy köztársaság létezik, az oligarchia létezését inkább az informális hatalom
és hálózatok tanulmányozása alapján, szociológiai értelemben állapíthatjuk meg. A kisszámú,
de nagy hatalommal rendelkező és a rendszer egészét uraló egyént oligarchának nevezik. A
jelenkori gazdasági rendszerelemzésben leginkább Oroszországgal összefüggésben esik szó
oligarchákról. Ott a privatizáció során (a Jelcin-korszakban) a legfontosabb állami vállalatok
15-20 egyén tulajdonába kerültek, akik az elnököt politikai támgatásban részesítették (az
orosz népnyelv őket „család”-ként emlegette). Később az oligarchák különféle politikai
magatartást tanúsítottak, s így az ő politikai megítélésük is eltérő lett. (II.)
ortodox gazdaságpolitika A neoklasszikus közgazdaságtan tételeiben gyökerező
kormányzati gyakorlat. Az állam feladatkörét az egyensúly fenntartására szűkíti; lehetőség
szerint minimális szinten szabja meg a fejlesztési és szociális funkciókat. Idegen tőle az
anticiklikus beavatkozás, a költségvetés kiegyensúlyozását mindenkor szükségesnek tekinti.
Vele rokon értelmű a neoliberális gazdaságpolitika; ellentéte lehet pl. keynesiánus,
strukturalista vagy populista. (I.)
peresztrojka A Szovjetunióban az 1987-ben elindított gazdasági és politikai
reformok összefoglaló neve; szó szerint átépítést jelent. A Mihail Gorbacsov által
meghirdetett program több irányban is megpróbálta oldani a rendszer szigorú központosítását.
A vállalatokat az önfinanszírozás alapjára helyezte, vagyis megszüntette azt az állami
kötelezettséget, hogy a veszteséges vállalatokat utólag pénzügyi támogatásban részesítsék.
Elrendelte, hogy a vállalatok az állami megrendelések teljesítése fölötti termelésüket piaci
úton próbálják meg értékesíteni. A vállalati irányítás nagy részét a minisztériumoktól elvéve a
választott vezetőségekre ruházta. Lehetővé tette a magánvállalkozások indítását a
szolgáltatásokban, az iparban és a külkereskedelemben. Lehetővé tette külföldi tőke
bevonását és vegyesvállalatok létrehozását, ezáltal is erősítve a versenyt a (korábban)
monopóliumokra épülő, túlszabályozott szovjet gazdaságban. A peresztrojka jelentős
decentralizálással járt, de ugyanakkor fennmaradt a központi árszabályozás és a kötött
devizagazdálkodás (vagyis nem került napirendre a rubel konvertibilitásának megteremtése).
(I.)
piacfenntartó reformok az 1990-es években lezajlott közép- és kelet-európai
rendszerváltás harmadik szakaszaként értelmezhető intézkedések, feladatok, változások. Ide
sorolható a vállalati kormányzás nemzetközi normákhoz igazítása és a vállalatok átalakítása,
továbbá a versenypolitika reformja és az infrastruktúra piackonform fejlesztése. (II.)
piacgazdaság Olyan gazdasági rend, amelyben általános tevékenység az árutermelés,
a tranzakciók nagy többségét pénz közvetíti, és a gazdasági folyamatokat – és különösképpen
az áralakulást – a kereslet és kínálat összjátéka határozza meg. Rokon jelentésű, de nem
azonos a kapitalizmus fogalmával, amely egyúttal egy társadalmi berendezkedésre és
világrendre is utal. (I.)
136
piacmélyítő reformok az 1990-es években lezajlott közép- és kelet-európai
rendszerváltás második szakaszának intézkedései. Elsődlegesen ide tartozik a
nagyprivatizáció és a pénzügyi szektor reformja. E feladatoknál látni kell, hogy a politikai
elhatározás önmagában nem elég; szükség van az intézményi reformokon keresztül történő
megtámogatásukra, valamint a jogi és szabályozási környezet tisztaságára. A pénzügyi
rendszer fejlődése versenyt feltételez, a tapasztalt pénzügyi intézmények belépését, valamint
hatékony szabályozást. (II.)
piacteremtő reformok az 1990-es években lezajlott közép- és kelet-európai
rendszerváltás első szakaszának intézkedései. Ilyen reformok (a kisprivatizáció, az árak, a
kereskedelem és a devizaforgalom liberalizációja) szükségesek ahhoz, hogy az árak váljanak
a fő jelző és koordinációs mechanizmussá a gazdaságban.. Ezek az intézkedések rendszerint
megvalósultak a központi tervezés összeomlását követő néhány év során. (II.)
polgárosodás A polgári életforma és értékrend elterjedése, illetve uralkodóvá válása
egy társadalomban. Jelenti a magántulajdon intézményének megszilárdulását, a piaci típusú
gazdálkodási formák uralkodóvá válását, a polgári szabadságjogok érvényesülését, a liberális
politikai rendszer kialakulását, valamint a polgárság értékeit tükröző, életformájának
megfelelő kulturális intézmények és termékek terjedését. (I.)
populizmus Politikai, retorikai és gazdaságpolitikai magatartásforma (közelítő fordításban:
népieskedés, népszerűsködés, néppártiság); ellentéte az elitizmus. A populista politikus –
valamely (származási, gazdasági stb.) elittel szemben – a nép pártfogójaként tünteti fel magát,
és eképpen bizonyos, a hatalomból kirekesztett vagy diszkriminált csoportok (munkások,
farmerek, esetleg etnikai kisebbségek) kegyeit, szavazatait keresi. Az elit elleni fellépés
sokszor jogos sérelmeket orvosolhat. Ugyanakkor a politikában a populisták (különösen
annak jobboldali változatai) hajlamosak lehetnek nacionalizmusra, fundamentalizmusra,
esetleg rasszizmusra, a gazdaságpolitikában pedig a kiegyensúlyozott államháztartás
szabályait, konvencióit áthágó kormányzásra, a stabilitás ellen ható (pl. inflációs), a
makrogazdasági kockázatokat fokozó intézkedésekre (pl. fedezetlen bérkiáramlás). (II.)
privatizáció Az állami (vagy más köz-) tulajdon magántulajdonná alakításának
politikája, vagy annak folyamata. Történhet központosítva vagy decentralizáltan, piaci alapon,
kedvezményesen vagy ingyenesen. Az 1980-as években került be a gazdaságpolitika
eszköztárába; úttörője az OECD-országok körében Nagy-Britannia, a félperiférián Chile volt.
A neoliberalizmus doktrínája szerint a privatizáció a bürokratikus kötöttségek levetése útján
lehetővé teszi a hatékony gazdálkodást. A tényleges tapasztalatok szerint a privatizáció – és
nyomában a vállalatirányítás módjának megváltozása – leginkább a foglalkoztatási és a
jövedelmi szerkezet átalakításához járul hozzá, a nemzetgazdasági teljesítmény javulásához
kevésbé. A privatizációban élen járó brit gazdaság például nem lett versenyképesebb az
egyidejűleg nem, vagy csak szórványosan privatizáló Franciaországgal, Japánnal vagy NSZK-
val szemben. Kelet-Európában az 1989-ben megindult rendszerváltás és a piacgazdaságra
való áttérés föltételezte az állami tulajdon – a minisztériumi–tervirányítású, mesterségesen
monopolizált "köztulajdon” – lebontását, tehát a tömeges privatizációt. Ez segítette az érintett
országok világgazdasági integrációját, de olyan gazdasági, szociális, morális károkat is
okozott, amelyek hatásával hosszú távon számolni kell. (I.)
rajnai modell A német és francia kapitalizmusok közös vonásaiból alkotott modell.
Az angolszászhoz képest az állam gazdaságfejlesztő tevékenysége intenzívebb; a jóléti állam
fejlett, de nem univerzális; a gazdasági-politikai irányítást korporatizmus jellemzi. A
gazdasági szférában domináns a közepes méretű vállalatok; ezek finanszírozásában a
bankszektor szerepe elsődleges (szemben az angolszász modell tőkepiac-központúságával).
(I.)
137
rendszerváltás Átmenet egyik gazdasági rendszerből a másikba; manapság
elsősorban az államszocializmus felszámolását, a piaci koordináció uralkodóvá válását, a
kapitalizmus valamely modelljének kialakulását jelenti. Történhet békésen vagy erőszakos
úton. A politológiában az egypárti uralom (diktatúra) felszámolását, a pluralizmus és a
közvetett demokrácia bevezetését jelenti. A gazdasági és a politikai rendszerváltás összefügg,
de a rekapitalizálódás nem feltétlenül eredményez sem jobb gazdasági teljesítményt, sem
pedig demokratikus viszonyokat. (I.)
sebezhetőség Rendszerint olyan periférikus gazdaságok jellemzője, amelyekben
könnyen alakulhat ki válság vagy hirtelen jövedelemveszteség. Ennek oka lehet, hogy a
gazdaság szerkezete nem elég diverzifikált, ki van szolgáltatva egy-két ágazat vagy termék
világpiaci konjunktúrájának, de az is, ha az ország tartozásai túlzottan nagyok, és a külföldi
hitelezőknek, befektetőknek való kiszolgáltatottság jelentős mértékű. Reálgazdasági
sebezhetőségről beszélünk, ha a hirtelen cserearány-veszteség következhet be, ha hirtelen –
akár más szereplők döntése következtében – kieshet az import egy jelentős része vagy
elzáródhatnak az export csatornái. Pénzügyi sebezhetőségről beszélünk, ha – külső vagy belső
okoknál fogva – megnő a hirtelen tőkekivonás veszélye, vagy a hazai kormányzati döntések
fölött befolyást szerezhet a külföldi hitelezői kartell (ill. annak valamely intézménye). (II.)
skandináv modell A kapitalizmus Észak-Európában kialakult modellje, amelynek
jellemzője az univerzális jóléti állam, a magas szintű jövedelem-központosítás, a teljes
foglalkoztatásra való törekvés, erős szakszervezetek, a humán tényezőre összpontosító állami
struktúrapolitika. Az északi országok (részleges) EU-integrációjával a skandináv modell
jövője is megkérdőjeleződött, de fő vonásai továbbra is megkülönböztetik a rajnai térségtől és
a mediterrán országokról, nem is beszélve az Európán kívüli tőkés országokról. (I.)
szabadversenyes kapitalizmus A kapitalizmus 19. századra jellemző, a polgári
forradalmak nyomán kiépült modellje. Feltételezi, hogy a különféle piacokon számtalan,
egymástól független eladó és vevő jelenik meg és alakítja a termékek árát kínálatával és
keresletével. Mintaországának Angliát tekintették, ezért is használatos szinonimája a
„manchesteri” kapitalizmus kifejezés. Kialakulása együtt járt a nemzeti piacoknak keretet adó
nemzetállamok megjelenésével, amelyekben a polgárság megszervezte a maga hatalmát. A
polgárság korabeli ideológiájában emiatt összeforrt a liberalizmus és a nacionalizmus. A két
elv közötti konfliktus elmélyülése egyeseket a demokrácia, másokat a szociáldarwinizmus
felé térített el. (I.)
szervezett kapitalizmus A kapitalizmus – klasszikus modellt felváltó – etatista változata
(nézőponttól függően továbbfejlesztése vagy elfajulása) a világrendszer centrumrégióiban.
Kialakulásának fő mozzanata, hogy a 20. században egyértelműen megnőtt az állam
gazdasági szerepvállalása. Ennek következtében a piaci mechanizmusokat itt kiterjedt
bürokratikus koordináció egészíti ki, illetőleg korrigálja. A szervezett kapitalizmus
szinonimájaként használatos (főleg a marxista irodalomban) az „állammonopolista
kapitalizmus”, illetőleg – tekintettel az általános életszínvonal-emelkedésre és –stabilizációra
– a „jóléti állam” kifejezés is. (I.)
szociális piacgazdaság A piacgazdaság szabályai szerint működő, de különféle
szociális jellegű kiegészítésekkel és biztosítékokkal felruházott gazdaság. Képviselői szerint
alapvetően a piaci elvnek kell érvényesülnie az erőforrások allokációjában és a
jövedelemarányok kialakításában, de ezt a verseny tisztaságát őrző szabályozásnak és
szociális kompenzációknak kell kiegészítenie. A szociális piacgazdaság koncepcióját elsőként
Alfred Müller-Armack liberális professzor definiálta ebben az értelemben, 1947-ben. A
koncepció, amely rokonságban áll a „népi kapitalizmus” gondolatkörével, leginkább
138
Németországban és Ausztriában volt népszerű a 20. század második felében. A szociális
piacgazdaság mint deklaráció szerepel a Magyar Köztársaság alkotmányában is. (I.)
szocializmus A modern politikai ideológiák egyike, és egyúttal a szocialista ideológia
képviselői által kívánatosnak tartott társadalmi rendszer megnevezése. A marxi értelmezés
szerint a szocializmus egyúttal a kommunizmus első szakasza. A tőkés társadalmi rendszer
meghaladásának tudományos és elméletileg végiggondolt koncepciója Marx és Engels
nevéhez fűződik. Marx a maga szocializmusát proletárszocializmusként írta le, amely a tőkés
magántulajdonra épült rendszert a közösségi (közvetlenül társadalmi) tulajdon rendszerévé
alakítja át. A szocializmus mint mozgalom és mint elképzelt, ideális társadalmi forma minden
ember jogi, gazdasági, szociális, nemi és etnikai egyenlőségéből indul ki. Marx a
kapitalizmussal szemben egy termelékenyebb és szolidárisabb társadalmi rendszert képzelt el,
amely a társult termelők szabad egyesülésében öltene testet. Elveti tehát az osztályelnyomás
és az osztályuralom minden formáját, alapvetőnek tartja a közvetlen demokrácia
kiterjesztését. Valamennyi fontos gazdálkodásbeli kérdésben az érdekeltek, illetve azok
megbízottaik döntenek, így a szükségletek piaci közvetítés nélkül hatnak a termelésre. A
gazdaság- és társadalomtörténészek körében vita tárgya, hogy a 20. században létezett kelet-
európai („szovjet típusú”) rendszereknek milyen mértékben volt köze a marxi szocializmus-
koncepcióhoz, és indokolt-e szocializmus vagy államszocializmus névvel illetni őket. (I.)
szövetkezet dolgozói tulajdonban levő vállalkozás; tágabb értelemben: olyan közösség,
amelyben az egyén egyszerre van jelen dolgozóként és tulajdonosként, és érvényesül az „egy
tag—egy szavazat” elv. A szövetkezet tehát nem szükségképpen profitérdekelt csoportosulás;
céljai között van a jobb és biztonságosabb ellátás, a foglalkoztatás stabilitása, a közösség
harmóniája. Profilja szerint a szövetkezet többféle lehet: termelő-, fogyasztási-, takarék-,
lakás- stb. szövetkezet. (I.)
taoizmus Kínában, i.e. 600 körül alapított vallás. Elnevezésének eredete a tao szó,
amelynek jelentése: út. A vele nagyjából egyidőben keletkezett konfucianizmushoz képest
hierarchia-ellenes, a dolgoknak inkább szabad folyást enged. A taoizmus hirdeti a természettel
való összhangot, aminek következménye, hogy a gazdaságban utat tud nyitni a szabadpiaci
(laissez-faire) gondolkodás előtt. (II.)
technológiai szakadék Műszaki fejlődésben, kutatásban élenjáró országok olyan innovációs
és technológiai fölénnyel rendelkeznek, hogy szinte csak ők képesek új termékek,
technológiák kifejlesztésére, míg a többi ország technológiai színvonala ezt nem teszi
lehetővé. A különbség a fejlett és a fejletlenebb országok között a technológiaáramlás ellenére
megmarad: újabb és újabb technológiák kifejlesztésével a fejlettek biztosítják fölényüket. (II.)
tervgazdaság A gazdasági döntéseket az államigazgatás intézményeiben,
hierarchikusan központosító irányítási modell. Működtetői feltételezik, hogy ezen az úton
társadalmilag hatékonyabb forrásallokáció valósulhat meg, mint a piaci spontaneitás és a
magánprofit vezérletével, és meggyorsítható a nemzetgazdaság fejlődése, felzárkózása. A 20.
századi Kelet-Európában a tervgazdaság kezdeti sikerei (magas növekedési ütem és gyors
iparosítás) is igen nagy társadalmi és politikai áldozatokkal jártak, később pedig inkább e
rendszer hiányosságai mutatkoztak meg. A kudarcok döntően azután váltak egyértelművé,
hogy a mennyiségi mutatók helyett inkább minőségi célokat kellett volna elérni. A
tervgazdaságok reformkísérletei felemás eredményeket szültek, az 1990-es évek
rendszerváltásával pedig az államszocialista tervgazdálkodás története lezárult. (I.)
történelmi materializmus Marx által kidolgozott filozófiai irányzat. Képviselői szerint a
társadalmi fejlődés mozgatórugója a termelőerők és az emberek között fönnálló akaratuktól
független (objektív) termelési viszonyok közötti kölcsönhatás. A termelési viszonyok
(közöttük a tulajdonviszonyok) alapján az emberek ellentétes érdekű társadalmi osztályokba
139
sorolódnak, s végső fokon az osztályok közötti konfliktus (az osztályharc) magyarázza az
emberi történelem jelenségeit. A kapitalizmusban a termelési eszközöket birtokló tőkésosztály
és a termelési eszközöktől megfosztott munkásosztály között folyik az osztályharc, amely a
szocialista forradalomban éri el tetőpontját. (I.)
tranzitológia A gazdasági rendszerváltás folyamatával foglalkozó tudományterület,
az összehasonlító gazdaságtan része. Vizsgálja az átalakulás ütemét, a rendszerváltó politikák
végrehajtásának sorrendiségét, az új intézmények működésének tapasztalatait, az átmeneti
gazdaságok különféle típusait. A kelet-európai rendszerváltás előrehaladtával a
tranzitológusok figyelme egyre inkább Kínára, Vietnamra, Kubára összpontosul. (I.)
Triád A világgazdaság három nagy erőközpontja, vagyis Észak-Amerika, Nyugat-
Európa és Japán. A három régió egymásnak piaca és befektetési területe, egymásnak riválisai,
de együtt is működnek a világgazdaság szabályozásában (formális szervezetekben, mint az
OECD, vagy informális módon, mint a G7 vagy a Trilaterális Bizottság). (II.)
új gazdaság Az 1990-es évek második felében kialakult gazdaságszociológiai doktrína.
Képviselői feltételezték, hogy a kialakulóban lévő új társadalomban egyre inkább a
„tudástőke” válik az üzleti siker és az érvényesülés forrásává (szemben a materiális tőkével).
Az információs gazdaság („új gazdaság”) és társadalom egyes értelmezések szerint a
kapitalizmus ellentmondásainak meghaladásához vezetett volna. A 2001-gyel kezdődő
recesszió és a vele összefüggő pénz- és tőkepiaci folyamatok azonban lehűtötték ezeket a –
részben utópisztikus – várakozásokat. (I.)
Új Gazdasági Mechanizmus (ÚGM) Az 1968. január elsején indított magyarországi
gazdasági reform elnevezése. Ennek során megszüntették a kötelező tervmutatókat, s a
tulajdonviszonyok érintetlenül hagyásával bizonyos fokú decentralizáció történt. Az időszakot
a mezőgazdaságban a háztáji elterjedése és az intenzívebb gazdálkodásra való áttérés
jellemezte. A gazdaságpolitikában hangsúlyt kapott az infrastruktúra fejlesztése, és jelentősen
bővültek a nyugati relációjú külkereskedelmi kapcsolatok. Bár 1972 után a politikai vezetés –
részben nemzetközi nyomásnak engedve, részben gazdasági és társadalompolitikai
megfontolásokból – korlátok közé szorította a reformot, az ÚGM a tervgazdaság lehetséges
reformjának világszerte ismert és elismert példájává vált, sokan az államszocialista korszak
legjelentősebb gazdasági reformjának tekintik. (I.)
új nemzetközi munkamegosztás A világgazdaságban lezajló szerkezeti
(gazdaságföldrajzi) átrendeződés megnevezése. Az 1970-es évektől azt a folyamatot
jelentette, amelynek során az OECD-országokban megindult a dezindusztrializáció, előtérbe
kerültek a szolgáltató ágazatok, miközben a feldolgozóipar jelentős része kitelepült a
feltörekvő, „újonnan iparosodott” országokba (kihasználva az ottani alacsonyabb
bérköltségeket, alacsonyabb színvonalú környezetvédelmi és munkaügyi szabályozást. (I.)
újonnan iparosodott országok (Newly Industrializing Countries, NICs) A hatvanas évektől
kezdve gyors ipari fejlődést megvalósító országok csoportja. Kezdetben ide tartozott az ázsiai
kis tigrisek mellett pl. Brazília, Jugoszlávia vagy Törökország is, az 1990-es években pedig
már Thaiföld vagy Malajzia is. Általában a NICs megnevezés a sikeres felzárkózásra utal, bár
sok esetben a siker ára vagy árnyoldalai is jelentősek. (II.)
unilineáris fejlődés Eurocentrikus koncepció a modernizációról, amely szerint a világ
valamennyi országa (nemzetgazdasága) a fejlődés egyazon útvonalán, azonos szakaszokon
keresztül jut előbbre, s a kevésbé fejlettek számára az élenjárók szolgáltatják a követendő
példát. Ellentmond a centrum—periféria (és alulfejlettség) elméletének. (I.)
vegyes gazdaság Olyan gazdasági modell, amelyben a piac és az állam egyaránt jelentős
szerepet kap; a magántulajdon mellett jelentős köztulajdon részesedése is. Jellemzően a 20.
140
század második felének elméletét és gyakorlatát jellemezte a vegyes gazdaság koncepciója
Nyugat-Európában és részben Észak-Amerikában is, miután az állam fejlesztési és szociális
célokból a korábbiakat jóval meghaladó gazdasági szerepet vállalt. Más oldalról a vegyes
gazdaság modellje felé közelítettek a megreformált államszocialista rendszerek is. (I.)
világrendszer A földkerekség egészét összekapcsoló gazdasági, politikai és társadalmi
struktúrák összessége. A Wallerstein-féle világrendszer-fogalom a kapitalizmus
meghatározásával fonódik össze. A tőkefelhalmozás - mint a világrendszer kialakulásának
végső oka – kíméletlen piaci, gazdasági és politikai-hatalmi rivalizálást vállalkozói
csoportosulások, államok, birodalmak között. A felhalmozás egyszersmind harc a
kereskedelmi útvonalakért, tehát katonai és stratégiai terjeszkedés is, amelynek következtében
a világrendszer a különböző régiók jól meghatározott hierarchiájába szerveződött. A
nyersanyagok (a XX. században a nemesfémek és az olaj) kitermelése valamint elhurcolása, a
helyi munkaerő kizsákmányolása, egyszóval a gazdagság felhalmozása a világ egy viszonylag
szűk területein együtt járt a szegénység, a szellemi-kulturális, környezeti és technológiai
hátrányok felhalmozódásával a világ más területein. (I.)
washingtoni konszenzus az 1990-es évek uralkodó doktrínája, amely az állami
szerepvállalás visszafejlesztését írta elő, a globalizáció neoliberális értelmezésének
megfelelően. Az elnevezés, amely a Világbank és az IMF közötti egyetértésre utal, John
Williamsontól származik. A feltételezések szerint magában foglalta a nemzetközi pénzügyi
rendszerbe való beilleszkedés, a pénzügyi válságok elkerülésének feltételrendszerét. (1.
Fiskális fegyelem. 2. A közkiadások prioritásainak megváltoztatása. 3. Az adózási bázis
kiszélesítése. 4. Pénzügyi liberalizáció. 5. Biztonságos, export-ösztönző árfolyampolitika. 6.
A külkereskedelem liberalizációja. 7. A külföldi működő tőke belépésének liberalizációja 8.
Privatizáció. 9. Teljes dereguláció. 10. A tulajdon biztonsága.) A 90-es évek nagy
valutaválságai aláásták a washingtoni konszenzusba vetett hitet; Joseph Stiglitz alelnöksége
idején maga a Világbank is inkább egy poszt-washingtoni konszenzusról beszélt inkább. (II.)
zaibacu családi vállalkozásból kinőtt óriásvállalat Japánban. Egy zaibacun belül
általában található ipari üzem, bank és kereskedőház is, ami segíti az ágazagok közötti
kooperáció gyors fejlődését. A munkáltatók és munkavállalók közötti viszonyban a zaibacura
a japán tradíciók (család szerepe, hierarchia, lojalitás) dominálnak. A második világháború
után a zaibacukat feloszlatták, helyükbe keirecuk szerveződtek. (I.)
141
IV. Felhasznált irodalom
Ágh Attila: Institutional Design and Regional Capacity-Building in the Post-Accession

Period, Budapest: Hungarian Centre for Democracy Studies, 2005
Albert, Michel: Capitalism against Capitalism, New York: Avalon Publishing Group, 1993
Amable, Bruno: The Diversity of Modern Capitalism, Oxford: Oxford University Press, 2003
Amsden, Alice H.: The Rise of „the Rest”: Challenges to the West from Late-Industrializing
Economies, New York: Oxford University Press, 2001
Amsden, Alice H.: Escape from Empire: The Developing World’s Journey through Heaven
and Hell, Cambridge: The MIT Press, 2007
Andor László: Hungary on the Road to the European Union. Transition in Blue, Westport:
Praeger, 2000
Andor László (szerk.): Közgazdaság, Budapest: Pannonica Kiadó, 2005
Andor László (szerk.): Világgazdaság, Budapest: Pannonica Kiadó, 2006
Andor László (szerk.): Magyar gazdaság, Budapest: Pannonica Kiadó, 2008
Aslund, Anders: How Capitalism Was Built: The Transformation of Central and Eastern Europe,
Russia, and Central Asia, Cambridge: Cambridge University Press, 2007
Barratt Brown, Michael: Models in Political Economy: A Guide to the Arguments.
Harmondsworth: Penguin Books, 1984
Bell, Stephen: Economic Governance and Institutional Dynamics, Oxford: Oxford University
Press, 2002
Berger, Suzanne – Ronald Dore (szerk.): National Diversity and Global Capitalism: Domestic
Institutions and the Pressures for National Convergence, Ithaca: Cornell University
Press, 1996
Berend T. Iván: An Economic History of Twentieth-Century Europe: Economic Regimes
from Laissez-Faire to Globalization, Cambridge: Cambridge University Press, 2006
Blahó András (szerk.): Elmaradottság – fejlődés - átalakulás. Tanulmányok Szentes Tamás
akadémikus 70. születésnapja tiszteletére. Budapest: BKÁE Világgazdasági tanszék,
2003
Blanchard, Olivier: The Economics of Post-Communist Transition, Oxford: Clarendon Press,
1997
Bourdieu, Pierre: The Social Structures of the Economy, Cambridge: Polity Press, 2005
Burki, Shahid Javed – Guillermo E. Perry: Beyond the Washington Consensus: Institutions
Matter, Washington D.C.: The World Bank, 1998
Carson, Richard L.: Comparative Economic Systems, Volume II. Transition and Capitalist
Alternatives, Armonk: M.E. Sharpe, 1998
Chang, Ha-Joon: Globalisation, Economic Development and the Role of the State, London: Zed
Books, 2003
142
Chang, Ha-Joon – Ilene Grabel: Reclaiming Development: An Alternative Economic Policy
Manual, London: Zed Books, 2004
Collier, Paul: The Bottom Billion: Why the Poorest Countries Are Failing and What Can Be
Done About It, Oxford: Oxford University Press, 2007
Crouch, Colin – Wolfgang Streeck (szerk.): Political Economy of Modern Capitalism: Mapping
Convergence and Diversity, London: Sage, 1997
Csáki György: A nemzetközi gazdaságtan és a világgazdaságtan alapjai, Budapest: Napvilág
Kiadó, 2006
Dore, Ronald: Stock Market Capitalism, Welfare Capitalism: Japan and Germany versus the
Anglo-Saxons, Oxford: Oxford University Press, 2000
Easterly, William: The White Man’s Burden: Why the West’s Efforts to Aid the Rest Have
Done So Much Ill and So Little Good, London: Penguin Books, 2006
Eichengreen, Barry: The European Economy Since 1945: Coordinated Capitalism and
Beyond, Princeton: Princeton University Press, 2007
Fligstein, Neil: The Architecture of Markets. An Economic Sociology of Twenty-First-
Century Capitalist Societies, Princeton: Princeton University Press, 2001
Frieden, Jeffry A.: Global Capitalism. Its Fall and Rise in the Twentieth Century, New York:
W.W. Norton, 2006
Fulcher, James: Capitalism. A Very Short Introduction, Oxford: Oxford University Press, 2005
Gardner, H. Stephen: Comparative Economic Systems, New York: Dryden Press, 1998
Gerlach, Michael L.: Alliance Capitalism: The Social Organization of Japanese Business,
Berkeley: University of California Press, 1997
Glyn, Andrew: Capitalism Unleashed, Finance, Globalization and Welfare, Oxford: Oxford
University Press, 2006
Hall, Peter A. – David Soskice (szerk.): Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of
Comparative Advantage, Oxford: Oxford University Press, 2001
Hancké, Bob – Martin Rhodes – Mark Thatcher (szerk.): Beyond Varieties of Capitalism:
Conflict, Contradictions and Complementarities in European Economy, Oxford: Oxford
University Press, 2007
Harvey, David: A Brief History of Neoliberalism, Oxford: Oxford University Press, 2005
Harvey, David: Spaces of Global Capitalism: Towards a Theory of Univen Geographical
Development, London: Verso, 2006
Hodgson, Geoffrey M.: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity
in Social Science, London: Routledge, 2001
Hoen, Herman W.: The Transformation of Economic Systems in Central Europe, Cheltenham:
Edward Elgar, 1998
Hollingsworth, J. Rogers – Robert Boyer (szerk.): Contemporary Capitalism. The Embeddedness
of Institutions, Cambridge: Cambridge University Press, 1998
Hutton, Will: The State We’re In, London: Jonathan Cape, 1995
Hutton, Will: A Declaration of Interdependence. Why America Should Join the World, London:
W.W. Norton, 2003
143
Hutton, Will: The Writing on the Wall, China and the West in the 21st Century, London: Little
Brown, 2007
Jacoby, Sanford M.: Embedded Corporation: Corporate Governance and Employment
Relations in Japan and the United States, Princeton: Princeton University Press, 2007
Johnson, Chalmers A.: MITI and the Japanese Miracle: The Growth of Industrial Policy 1925-
1975. Palo Alto: Stanford University Press, 1982
Johnson, Chalmers A.: Japan: Who Governs?: The Rise of the Developmental State, New
York: W. W. Norton & Company, 1994
Jordán Gyula – Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században, Budapest:
Napvilág Kiadó, 2005
Kaplinsky, Robert: Globalization, Poverty and Inequality: Between a Rock and a Hard Place,
Cambridge: Polity Press, 2005
Katzenstein, Peter J.: Small States in World Markets. Ithaca: Cornell University Press, 1985
Kay, John: The Truth About Markets: Why Some Nations are Rich but Most Remain Poor,
London: Penguin Books, 2004
Konrád György - Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, Bp., Gondolat, 1989
Lenin, Vlagyimir Iljics: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka, Budapest:
Kossuth Könyvkiadó, 1981
Levy, Jonah D.: The State after Statism: New State Activities in the Age of Liberalization,
Cambridge: Harvard University Press, 2006
Luce, Edward: In Spite of Gods, The Strange Rise of Modern India, New York: Doubleday,
2007
Luttwak, Edward: Turbo Capitalism. Winners and Losers in the Global Economy, New York:
Harper Perennial, 2000
MacGillivray, Alex: A Brief History of Globalization, The Untold Story of Our Incredible
Shrinking Planet, London: Robinson, 2006
Magas István: Globalizáció és nemzeti piacok. Liberális felfogások, Budapest: Napvilág Kiadó,
2007
McGiffen, Steven P.: Globalisation, Harpenden: Pocket Essentials, 2002
McGiffen, Steven P.: The European Union: A Critical Guide, London: Pluto Press, 2006
Nee, Victor – Richard Swedberg (szerk.): The Economic Sociology of Capitalism, Princeton:
Princeton University Press, 2005
Newman, Michael: Socialism. A Very Short Introduction, Oxford: Oxford University Press,
2005
Nolan, Peter: China and the Global Economy: National Champions, Industrial Policy and the
Big Business Revolution, London: Palgrave Macmillan, 2001
Nolan, Peter: Transforming China: Globalization, Transition and Development (Anthem
Studies in Political Economy & Globalization), London: Anthem Press, 2004
North, Douglass C.: Institutions, Institutional Change and Economic Performance,
Cambridge: Cambridge University Press, 1990
144
North, Douglass C.: Understanding the Process of Economic Change, Princeton: Princeton
University Press
Papandreou, Andreas G.: Paternalistic capitalism. A powerful critique of American capitalism
and its relationship to government and foreign policy, Minneapolis: University of
Minnesota Press, 1972
Pontusson, Jonas: Inequality and Prosperity, Social Europe vs. Liberal America, Ithaca:
Cornell University Press, 2005
Rosefielde, Steven: Comparative Economic Systems. Culture, Wealth, and Power in the 21st
Century, Oxford: Blackwell, 2002
Rosser, J. Barkley Jr. – Marina V. Rosser: Comparative Economics in a Transforming World
Economy, Cambridge: MIT Press, 2004
Saad-Filho, Alfredo – Deborah Johnston (szerk.): Neoliberalism. A Critical Reader, London:
Pluto Press, 2005
Schmögnerová, Brigita: The European Social Model: Reconstruction or Deconstruction? A View
from a Newcomer, Bonn: Friedrich Ebert Stiftung, 2005
Schwartz, Herman M.: States versus Markets. The Emergence of a Global Economy, New York:
St. Martin’s Press, 2000
Schumpeter, Joseph A.: Capitalism, Socialism, and Democracy, London: George Allen and
Unwin, 1976
Sennett, Richard: The Culture of the New Capitalism, New Haven: Yale University Press, 2006
Smith, David: The Dragon and the Elephant: China, India and the New World Order, London:
Profile Books, 2007
Smith, Neil: The Endgame of Globalization, New York: Routledge, 2005
Strange, Susan: The Retreat of the State: The Diffusion of Power in the World Economy,
Cambridge: Cambridge University Press, 1996
Szentes Tamás: Globalizáció, regionális integrációk és nemzeti fejlődés korunk
világgazdaságában, Szombathely: Savaria University Press, 2002
Taylor, Peter J. – Colin Flint: Political Geography: World Economy, Nation-State and
Locality, London: Prentice Hall, 2000
Teunissen, Jan Joost – Age Akkerman (szerk.): Diversity in Development: Reconsidering the
Washington Consensus, The Hague: FONDAD, 2004
Toye, John: Dilemmas of Development: Reflections on the Counter-Revolution in
Development Economics, Oxford: Blackwell, 1993
Vogel, Steven K.: Japan Remodeled: How Government and Industry Are Reforming Japanese
Capitalism (Cornell Studies in Political Economy), Ithaca: Cornell University Press,
2007
Wade, Robert: Governing the Market: Economic Theory and the Role of Government in East
Asian Industrialization, Princeton: Princeton University Press, 1990
Whitley, Richard: Divergent Capitalisms. The Social Structuring and Change of Business
Systems, Oxford: Oxford University Press, 1999
Woo, Meredith Jung-En (szerk.): Neoliberalism and Institutional Reform in East Asia,
Basingstoke: Palgrave Macmillan, 2007
145
Woo, Wing Thye - Stephen Parker – Jeffrey D. Sachs (szerk.): Economies in Transition:
Comparing Asia and Europe, Cambridge: The MIT Press, 1997
146

Andor László - Összehasonlíto Gazdaságtan

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Andor László - Összehasonlíto Gazdaságtan

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Andor László:

I. rész: Gazdasági rendszerek evolúciója

1. Intézmények, társadalmak, gazdasági rendszerek

II. rész: Kapitalizmusmodellek a mai világrendszerben

1. Amerikai globalizmus – globális amerikanizmus

III. rész: Fogalomtár

IV. rész: Felhasznált irodalom

„Nemzetközi Valutaalap becslése szerint, ha Kamerun képes lenne olyan jó intézményeket

Gazdasági rendszerek és modellek

Az összehasonlító (vagy idegen szóval: komparatív) gazdaságtan a gazdasági rendszerek,

Intézmények a társadalomban és a gazdaságban

Intézménynek tág értelemben a társadalom működését (az emberek magatartását) befolyásoló

Közgazdasági institucionalizmus és evolucionizmus

Mivel a gazdasági rendszer intézményire fókuszál, az összehasonlító gazdaságtan leginkább a

Összehasonlítás időben és térben

Gazdasági rendszereket összehasonlíthatunk egymással térben és időben egyaránt. A térbeli

1. sz. táblázat: A modernitás mesternarratívái

Ilyen volt a múlt Ilyen lesz a jövő

Ugyanakkor a modern mint fogalom gyakran át is értelmeződik, és a mindenkori

Az összehasonlító gazdaságtan a nemzetgazdaságok közötti hasonlóságokat és különbségeket

1. Mit mivel hasonlít össze az összehasonlító gazdaságtan?

Bekker Zsuzsa (szerk.): Tantörténet és közgazdaságtudomány, Budapest: Aula Kiadó, 2003

A kapitalizmus: gazdaság, politika, kultúra

Az összehasonlító gazdaságtan mai művelői leginkább a különböző jelenkori kapitalizmus-

A kapitalizmus klasszikus modellje

A modern kapitalizmus kialakulását, annak visszafordíthatatlanságát világítja meg az ún.

Ellentmondások, válságok, konfliktusok

A klasszikus kapitalizmus tehát a valóságban nem annyira szabad, mint ideológusai

Gazdasági válság és állami beavatkozás

A klasszikus kapitalizmus felbomlásához, az állami beavatkozás kiteljesedéséhez nem

1. Mely országok voltak a tőkés gazdasági fejlődés úttörői, és mi volt rájuk

Az állami beavatkozás makrogazdasági elmélete

A kapitalizmus észak-amerikai és a nyugat-európai modellváltásához a legjelentősebb

A modellváltás institucionalista elemzése

A második világháború a gazdaság alapkérdéseinek átgondolására késztette a vezető

Gazdasági alrendszerek változatossága

A kapitalizmus modellváltásáról, a szervezett kapitalizmus kialakulásáról általános történelmi

A szervezett kapitalizmus jellemzése és kategorizálása

A világgazdasági válság és a második világháború után kialakult reformkapitalista modellt

A klasszikus kapitalizmust a demokratikus országokban felváltó szervezett

1. Melyek voltak Keynes fő tézisei a válsággal és annak kezelésével

Berend T. Iván:: A modern gazdasági rendszerek "laboratóriuma", História 26.évf., 8.szám,

Az angolszász országok – előbb Anglia, később az Egyesült Államok – a világrendszer vezető

A japán modell a centrumkapitalizmus kelet-ázsiai változata. A politikai kereteket a második

A skandináv modell a szervezett kapitalizmus Észak-Európában kialakult változata, amelynek

Erhard, Ludwig: Jólétet mindenkinek. Budapest: Konrad Adenauer Alapítvány, 1993

A szovjet típusú gazdaság fogalma és kialakulása

Államszocializmusnak nevezzük azt a 20. században kialakult társadalmi rendszert, amely

A tervgazdaság felépítése és teljesítménye

Sajátos államszocializmusok Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában

Az államszocialista rendszer reformjáról való gondolkodást gazdasági és politikai szempontok

Az államszocialista rendszer a kapitalista világrendszer félperifériáján alakult ki, az 1917-es

1. Milyen történelmi előzmények után jött létre a Szovjetunió?

Kornai János: A hiány, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980

Tagolt világrendszer és transznacionalizálódás

2. sz. táblázat: Három nagy országcsoport összehasonlítása

Fejlett piacgazdaságok Államszocialista Fejlődő országok

A fejlett piacgazdaságok nemcsak megkülönböztethetőek voltak, de meg is különböztették

Az ötvenes-hatvanas években a vegyes gazdaság mögött széles körű konszenzus látszott, a

A neoliberális globalizációt előmozdító tényezők

A globalizmus ellen ható tényezők

A 2001-es év fordulatot hozott a nemzetközi politikában, a gazdasági konjunktúrában, és vele

A legutóbbi néhány évtized nagy változásai intenzívebbé tették a nemzetközi érintkezést, és

1. Milyen nagy egységekre tagolódott a világrendszer a huszadik században?