Varró Dániel

TÚL A MASZAT-HEGYEN
Muhi Andris és a pacák birodalma
- verses meseregény -
 Tartalom
AJÁNLÁS
ELŐHANG
ELSŐ FEJEZET
Régi, simlis pókeres
Mért üres a postaláda mostanába:
MÁSODIK FEJEZET
Andris beszélget az állatokkal
HARMADIK FEJEZET
Pali kalóz
Buszon
NEGYEDIK FEJEZET
Szösz néne
Makula bácsi elbeszél
ÖTÖDIK FEJEZET
Bádatos dapok
HATODIK FEJEZET
A kék szemű, daliás Luk gróf
A Nagy Zsiráfmadár
HETEDIK FEJEZET
A Bús, Piros Vödör dala
Janka álma
A titokzatos email
NYOLCADIK FEJEZET
Lecsöppenő Kecsöp Benő
Maszat-hegyi naptár
Makula bácsi vallomása
KILENCEDIK FEJEZET
A Büdös Pizsamázó
A Babaarcú Démon
TIZEDIK FEJEZET
Pénzügyi spekulációk az Ábrándozó Devizalevelező
dala
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
UTÓHANG
AJÁNLÁS
Te vájt fülű, pufók barátom,
Eléd teszem le könyvemet.
Segítséged nélkül, belátom,
Léhább lett volna, könnyedebb;
Állt volna rajtam, trécselőske
Regényem nem szól semmiről se,
Ám - mitől elmém ódzkodik -
Kifundáltál egy jó sztorit.
Olvasóm ha nem vágja könyvem
Sutba, alighogy belekezd,
Neked kell hát hogy megköszönjem,
Ajkam rebeg, hull, pötty, a könnyem,
Köszönöm szépen neked ezt.
ELŐHANG
Kedves kis olvasók, sziasztok,
Elmondok nektek egy mesét.
Hogy príma lesz-e? Hó, mi az hogy!
Vagy azt mondjátok, hetykeség
(Mi nem használ szavunk becsének),
Hogy így dicsérgetem? Bocsánat,
Dehát azt mégse mondhatom,
Hogy uncsi lesz, és rossz nagyon.
Hisz akkor, lássátok be, kölkök,
Félbehagynátok már emitt
E kis mesét, amit pedig
Direkt a számotokra költök.
Szóval, hogy jó-e, rémes-e?
Maradjunk annyiban: mese.

El is kezdem. Csak még előtte

El kell egy kérést mondanom:
Múzsám, te szőke bombanő, te,
Puszild meg, ó, a homlokom!
Így kérik mind a Múzsa nénit
A költők, mert ő súgja nékik
Az összes rímet, ötletet,
Mit aztán versbe költenek.
Mint óvodások és mamáik,
Úgy mennek együtt kézbe kéz
Kis, szűk utcákon át, egész
A költemény bejáratáig.
Ott homlokon puszilja őket,
És ők hipp-hopp megihletődnek.
ELSŐ FEJEZET
amelyben egy kártyaparti kellős közepén találjuk
magunkat,
megismerkedünk történetünk hősével,
és arra is fény derül, hogy mért üres a postaláda mostanába
„Ó, színek színe, ördög bibliája,
fújd meg lelkembe roppant riadód!”
Kosztolányi Dezső

Mikor az este már bepiszkolt

Eget-földet, s a nap letűnt,
Úgy kábé kilenc óra tizkor
Kezdődik el történetünk.
A helyszínünk egy kerti asztal,
Egy pakli kártya rajta, azzal
Öten zsugáznak, öt ripők,
Sorolom máris, hogy kik ők:
Ott ül a pörge bajszú, köpcös,
Kis, hepciás Balázs vitéz,
Ott ül a jámbor Főítész,
A Lajhár és a nyalka Höchöc,
És végül (egy még hátravan)
Ott üldögélek én magam.

Ülök az egyik kerti széken,

Szivem ver és fogam vacog -
A kártya régi szenvedélyem,
Minek tagadjam ezt, skacok?
Hány estém telt e széken ülve
Csapdlecsacsitól felhevülve!
És hány duhaj, vad éjszakát
Feketepétereztem át!
Mert felvidít, hogy húzok, osztok,
Hogy párom lesz az asztalon,
A káröröm, az izgalom,
Hogy másokat, tyuhé, kifosztok!
S ha sorsom rossz lapot kevert,
Három napig vagyok levert.

Játszottatok, kis olvasóim,

Fekete Pétert valaha?
(Na, itt most erre volna jó rím,
Csak nem mondom meg, ha-ha-ha.)
Játszottatok? És persze klassz volt,
Mikor két kártya összepasszolt,
Vagy a Fekete Péteren
Túladhattatok végre, nem?
S ha ez a nem túl tiszta csávó
Nyakatokon maradt, hohó,
Nem követeltetek mohón,
Kis olvasók, egy visszavágót?
Ugye-ugye? Nocsak. Na, lám!
Akkor megértetek talán.

Most épp a Lajhár volt az osztó

(Öt percig osztott egy lapot),
Közben Balázs vitéz az asztalt
Kardjával verte s ordított:
„Gyerünk, gyerünk! Fürgébben, öcskös!
A Höc-höc azt gagyogta: „höc-höc”
(Szókincse összvissz ebből áll),
A Főítész egy nagy pohár
Grépfrútlevet döntött magába,
S egy dalt dúdoltam közben én,
Nagyon kedves kis szerzemény,
Kíváncsiak vagytok reája?
Hajoljatok csak közelebb,
Elmormolom a szöveget:
Régi, simlis pókeres
Egy régi, simlis pókeres
Az jól keres, de nem hamis-
Kártyás, sót svindli ellenes,
Mert jellemes, ha kókler is.

Nem kell a mázlihoz neki

Szerencsepénz, se lóhere,
Hisz úgyis únos-untalan
Vagy fullja van vagy pókere.

Amíg csak játszik, egyre nyer,

És úgy kever, hogy lángra kap
Az ujja közt, amíg pereg
Az a seregnyi kártyalap.

S a négy szép dáma mind kiszól

A pakliból, hogy: „Ó, szeress,
Te régi sim-, te régi sim-,
Te régi, simlis pókeres!”

Nos, mint a rétestészta, hosszan

Elnyúlt a parti menete,
Végül a vőlegény, menyasszony,
S Péter maradt, a Fekete.
Utóbbiak a Főítésznél,
A vőlegény Balázs vitéznél.
„Egy rongyot emelek” fakadt
Kacajra ő, és egy szakadt
Gatyát betett középre (ó, jaj!)
De szólt a Főítész: „Na, hogy
Bebizonyítsam, jobb vagyok,
Én még megtoldom öt rugóval.”
S az asztal közepére szórt
Négy óra- és egy ágyrugót.

És aztán ment tovább a játék.

A Főítész, a nagy ravasz,
Egyik lapját behúzta hátrébb
(Nem a Fekete Péter az),
A másikat pedig titokba
Egy picit fölfelé kidugta.
Balázs vitéz most lecsapott -
Na, mit húzott? Melyik lapot?
„Elhúztam azt a fránya kormost”
Dohogta mérgesen Balázs
“A francba! Nem lehet! Csalás!”
A Főítészen volt a sor most…
Egy percig nem hagy ő reményt,
Elhúzza, sutty, a vőlegényt.

Balázs vitéz remegni kezdett,

Ördög - morogta - és pokol!
Hogy őt, ki csatát sose vesztett,
Ki elől franc, labanc lohol,
Végvári harcok régi hősét
Egy kártyapartiban legyőzzék?
Lapját csalódva csapta le,
Konyult a bajsza is bele,
Az arca átváltott lilára,
Aztán meg sápadt lett, fehér.
„Nem ér!” süvöltözött „Nem ér!
Lapomba látsz, csaló!” Hiába,
Ki nyer, szelíd (ismerjük ezt),
De gyakran raplizik, ki veszt.

S a Főítész? Ő vigyorog csak,

A nyeremény után kinyúl…
De kipp-kopp, hirtelen kopognak,
S belép az ajtón egy fiú.
(Mert nem a kertben ázva-fázva,
Hanem bent ültünk ám a házba,
És kerti asztal, kerti szék
Be voltak hozva, kis piszék.
(Pedig be szép is holdas éjen
Egy kis lugasba ülni ki,
Hol egy Vicus vagy egy Viki…
(Haj, volna erről mit mesélnem!
De csitt, olyankor, gyerekek,
Ágyban van már a helyetek.)))

„Csókolom. Bocsánat, ha későn…

(Tessék elnézni kegyesen)
Muhi Andrisnak hívnak, és én
A Lajhár bácsit keresem.
A Zsiráfmadár bácsi mondta,
Hogy van neki egy telefonja,
Ilyen mobilja van neki,
És folyton azt pityegted.
Szóval hogy egy kevés időre
(De csak ha ez nem volna baj)
Esetleg így izé, szóval…
Kölcsön szabadna kérni tőle?
Adok cserébe… mert mikor…
Turgenyevtől, a krumplitól

Tudom, hogy esténként a Lajhár

Mindig itt kártyázik, noha
Hiú reményt hiába dajkál,
Mert egy vasat se nyer soha,
Illetve rongyot, mert azóta
Tudom, hogy rongyba és rugóba
Kártyáznak éjszám itt, Önök…
Hecsedlifák felől jövök,
De történt már előtte egy s más…
Szóval od’adnám azt a sok
Zsepit (amit nekem adott
Az Ismeretlen Influenzás
Angol Költő) cserébe mondjuk,
És akkor bőven volna rongyuk.”

Belépve így - hadarni kezdett

Az ismeretlen kisgyerek,
Kit Muhi Andrisnak neveztek,
S kit én már régen ismerek -
És lesz sokunknak ismerőse,
Mivel mesénknek ő a hőse.
Hát, hősünknek mi, öt barát
Nem értettük minden szavát
(Mit közreadtam szó szerint itt),
De bármi volt a lényege,
A Lajhárnak volt tényleg egy
Mobilja - azt nyomkodta mindig,
Ha volt körötte térerő,
És más osztott, nem éppen ő.

Ilyen bolond időket élünk!

Nem úgy van már, mint egykoron.
Ma már egymással nem beszélünk,
Csak pittyegünk a gombokon.
Van, aki társaságba pittyeg,
A jómodorra hányva fittyet,
Van, aki míg a buszon ül,
Van, aki otthon, egyedül,
Két óra közt a nagyszünetben,
Vagy míg a kántor orgonál,
Vagy míg a boltba sorban áll,
Vagy míg a krumpli még sületlen,
És nincs a hamburger se kész,
Ő addig egyet nyomkorász.

Bolond idők, bolond szokások…

Majd elfelejrjük őket, és
Jönnek helyettük újra mások,
Akár a szép betűvetést,
Az ember ily furát ma hol lát?
Ki mártja még tintába tollát,
Időz el hosszan egy betűn,
Hogy ívét visszaadja hűn?
Egyáltalán írott levélben
Ki az, ki még eszmét cserél?
Manapság ritkán jön levél,
Pedig a postaláda régen
Minden nap újra tele lett.
Hol vannak most a levelek?
Mért üres a postaláda mostanába:
Nem tudom, hogy mostanába
Mért üres a postaláda.
Megy az ember oskolába,
Belekukkant, belenéz:
Se képeslap, se levél.

Postás bácsi, mondja, drága,

Hol csatangol mostanába?

Új ficsúrok, asszonykák
Nekem, kérem, azt mondták,
Mostanába más a módi,
Nem divat már futni-lótni.

Én hallgattam az intelmekre,
Felköltöztem az internetre.

Untam is már lótni-futni,

Meg hát aztán, tetszik tudni,
Délutánra általában
Átkozottul fájt a lábam.
Mer ‘azelőtt minden háznál
Személyesen kint termettem -
Mostan moccanom se köll, hogy
Itt lakok az internetben.

Azóta a levelek
Nem hevernek kupacban,
Levél helyett üzenet,
Bélyeg helyett kukac van.
 Lábom nem fáj, még ha fáj is,
Létezésem virtuális.

A nevem is más lett, rám a

Régi név már nem illett,
Nem hívnak már Gálnak, Pálnak,
Hanem hívnak Emilnek.

Emil bácsi, tiszteletem,

Jött-e ma is tíz levelem?
Jött, Varró úr, izengettek
Nem is tizen, tizenketten.

Írt a Babaarcú Démon

(Egy szívnek, mi olvadékony,
Sokat jelent az a pár szó),
Írt a Büdös Pizsamázó,
Írt a Bús, Piros Vödör
(Kit szomjú fájdalom gyötör),
Írt a híres Paca cár,
Írt a Nagy Zsiráf madár,
Írt a kék szemű, daliás Luk gróf
(Mind a két füle mazsolás kuglóf),
Írt Szösz néne (igen, ez ő),
Írt a Devizalevelező,
Írt a Csálé és az Egyenes
(Egyik email, másik sms),
Elefánt úr s a többi állat,
Egyet én írtam magának,
Mert múltkor a címzés, kérem,
Rossz volt tízből nyolc levélen,
Elgépelte, tiszta rosszak,
Azt a nyolcat visszahoztam.

Nahát így. Postásnak, levélnek

Ezért nem látni már nyomát.
De versem útjáról letévedt.
Hol is tartottam épp, komák?
Ja, persze, megvan. Muhi Andris.
Vagy szeretnétek tudni azt is,
Hogy ki ez a sok fura lény,
Akikkel emailezek én?
Megtudjuk azt is idejében.
De most Andrisról szólanék,
Elmondok pár szót róla még,
És aztán mindent sorba szépen,
Csodásat, búsat, vicceset,
Hogy hogy történt és mint esett.
MÁSODIK FEJEZET
amelyben történetünk hősével közelebbről is
megismerkedünk
„Ki és mi volt ő? Ím tehát leírom.”
Arany László

Kis olvasók, sziasztok újra,

Mesémet görgetem tovább.
Oldalatokat majd kifúrja,
Remélem, a kíváncsiság.
De szóljatok. Mert hogyha mégse,
Csak annyit mondok, itt a vége,
És véget ér e kis mese,
És nem derül ki semmi se.
No jó. Korábban már jeleztem,
Hogy a sok izgalom, kaland
Előtt (mi rátok vár alant),
Hősünket pár szóban lefestem.
E kilátásba helyezett
Pár szóból áll e fejezet.

Andris helyes, szelíd gyerek volt,

Könnyen szerzett barátokat,
Az arca derűs és kerek volt,
Zömök test, gömbölyű kobak,
Ez ő, előttünk áll egészen -
Csak annyival még hadd tetézzem
(S megismerkedtünk ővele):
Legfőbb ismertetőjele,
Hogy mindig ott bujkált a szája
Csücskében egy csibész mosoly,
Mikor viccel, mikor komoly,
Sose lehetett tudni nála,
S e vigyor, mondom, így igaz,
Vidor volt, huncut és pimasz.

Focizni szeretett kivált - ó,

Akkor volt csak nagyon vidám!
Rikkantott: „Én vagyok Rivaldo!” -
„Én meg Beckham!”, „Én meg Zidane!’
Kiáltották a többi kölkök
(Bevallom, én is így üvöltök,
Ha futballozni hív a rét,
Na persze kiskoromba még
Nyilasi meg Détári voltam),
És Andrisunk a lasztival
Olyasmiket tudott, ihaj!
A védő azt se tudta, hol van,
Egy csel - a kapus balra ment,
És ott a laszti jobbra bent.

De néha a futballt is unta,

S untatta minden más egyéb,
Egyetlen vágy szállt Andrisunkra,
Keresni kislányok kegyét,
Köröttük legyeskedni egyre,
És ő méltó is volt a kegyre,
Sosem volt undok és hiú,
Akár a többi kisfiú,
Sőt, mert barátságukra vágyott,
Játszott velük papás-mamást,
Meg azt a mindenféle mást,
Amit játszanak még a lányok,
S nem bánta, róla mit beszél
A többi kisfiú ezér.

Mert okos, jószívű gyerek volt,

Tudta, mi számít és mi nem,
Az arca derűs és kerek volt
(De ezt már mondtam, azt hiszem),
Tudott fejből szavalni verset,
S barátja volt sok furcsa szerzet,
Morzsamanók és porcicák,
Kiket más ember meg se lát,
És azt is mondták róla, okkal
(Nem minden szóbeszéd koholt),
Hogy néha, hogyha kedve volt,
Beszélgetett az állatokkal -
Zsiráfok, lepkék, kiskutyák,
Mindegyikükkel diskurált.
Andris beszélget az állatokkal
Elefánt úr, jó napot,
folyatjuk a vízcsapot?
Muszáj vagyok, sajnálom,
bedugult az ormányom.
*
Hangyász néni, kézcsókom,
mért néz olyan vészjóslón?
Ne is mondja, angyalom,
sehol egy szép hangyanyom.
*
Hangya testvér, helóka,
ráuntál a melóra?
Nem untam, csak vasárnap
a hangyák is lazsálnak.
*
Béka úrfi, jó reggelt,
mit szól, hogy a tó megtelt?
Ha megtelt, nem meglepő,
ez a hőség brekkenő.
*
Gyík kisasszony, pusszantás,
melyik résbe csusszantál?
Nem csusszantam, fáradtam,
köztudott, hogy lábam van.
*
Lepke szomszéd, kívánok,
hogy vannak a virágok?
A violák virulnak,
a pipacsok pirulnak.
*
 Bagoly bácsi, jó estét,
megnézte a kórismét?
Hogy néztem vón meg én azt;
Világos vót egész nap.
*
Vakond sógor, adj isten,
miért olyan raplis kend?
Csak mert folyton túlásom
magamat a túráson.
*
Sirály pajtás, előre,
nincs panasz a halőrre?
Hogy ne volna panasz rá,
egész nap csak van, aszt áll.
*
Mackó öcsém, szevaszka,
mit tervezel tavaszra?
Heverészek, fát mászok,
két pofára málnázok.

Kis olvasóim, Andrisunkról

Sok mindent mondhatnék el én,
Hogy gombfocizni nem tudott jól,
Hogy fázott 2000 telén,
Hogy volt nővére, bátyja kettő,
S hat évesen nagybácsi lett ő -
Hat évesen! Nem döbbenet?
De mondok én egy ötletet:
Ha bennetek kíváncsiság van
Andris iránt még, gyerekek,
Írjatok neki levelet,
S kérdezzetek csak tőle bátran.
Ott él a Törpe utca 6-ba,
Ígérem, meg lesz tőle hatva.
 Amúgy meg ennyi egyelőre
Jellemzésnek talán elég.
Ahogy halad mesénk előre,
Megismerjük majd jellemét
Hősünknek úgyis egyre jobban.
Tovább. Mesémből hátra sok van,
Mondhatni majdnem az egész,
S megint elszállt egy röpke rész.
Öles léptekkel kell haladnom
(Egy öl majdnem két méter ám),
Hogy még időben és korán
Végigérjek minden kalandon.
Hisz a történet voltaképp
Még nem is vette kezdetét.
HARMADIK FEJEZET
amelyben a történet végre kezdetét veszi
„Könyek gördültek szép szemedből,
Reszketve nyúlt felém kezed,
És elválánk némán zokogva,
És szívünk mélyen vérezett.”
Bajza József

Egy verőfényes szerda reggel

(Vagy péntek volt? Már nem tudom.)
Hősünk a többi kisgyerekkel
Focizgatott az udvaron.
Egyszer csak elgurult a laszta,
S hősünk utána lett szalasztva:
„Van egy ugrásod, Muhikám”
S ő szökkent, mint egy mohikán,
A labdát üldözőbe vette,
Szökellt utána és szaladt,
Csúszdákon, mászókák alatt,
Mérleghintákon át követte,
És az gurult csak üldözött
Vadként a játékok között.

Ó, volt ott annyiféle játék

Az óvodának udvarán
(Mert hősünk óvodába járt még,
Nem említettem ezt talán),
Homokozó, körhinta, frizbi,
Roller, mókuskerék, tricikli,
Volt kis faház és kis faló
(Mi hintázásra is való),
És volt sok élénk, kicsi gyermek,
Kik az óvó nénik fejét
Megfájdították, mert elég
Nagy lármát csapva csiviteltek,
Hirdették: „Áruló a fagylalt!”,
És ettől könnyen kapni agybajt.

A labda (mert hogy igazából

Mégiscsak arról volna szó -
Szólj rám, ha eltérnék a tárgytól,
Te sok kis nyájas olvasó),
Szóval - legyünk már túl a lasztán
Az csak gurult, gurult, és aztán
Megunt gurulni, és megállt.
Kifújta Andrisunk magát,
Mert elfogyott szusz és lehellet
(Régen futott ilyen sokat),
Aztán fölnézett, és nocsak,
Egy kislány állt a labda mellett,
Ki, megvallva az igazat,
Csupa kosz volt, csupa maszat.

Hősünk a lasztit hajkurászva

Most látta csak, hová került:
Az udvar legmesszibb zugába,
Ott állt a kislány. Eddig ült.
Nem padon, hintán, falovacskán -
Egy bokor ágán. Azon aztán
Csak idedűl és odadűl,
Hintázik rajta egyedül.
Egyedül, ahogy most is ott állt,
Nem játszott senki se vele,
Mert arca, térde, tenyere
Piszkosabb volt a megszokottnál,
És ezért (láttunk már ilyet),
Csúfolták őt a többiek.

Megboldogult gyerekkoromba
- Jaj, hogy tudsz fájni, buta gúny! -
Csúfoltak engem is goromba
Szavakkal, mindig ugyanúgy:
„Hé, Varró, varrd meg a gatyámat!”
Épp így csúfolták már atyámat,
S előtte már a nagypapát,
Ez apáról fiúra szállt.
Afféle családi örökség,
Mitől megválni nem lehet,
Varró, e végzetes nevet
Cipelni kell nekünk örökké.
S ha azt a szót halljuk: gatya,
Előtör szívünk bánata.

„Szia! Úgy hívnak, hogy Johanna.

Maszat Johanna” szólt a lány
(És egy gödröcske nyílt ki nyomba
Az arca egyik oldalán),
„Téged hogy hívnak?” „Muhi Andris”
Szólt Andris, s hozzátette azt is:
„Leszel a barátom?” „Leszek.”
(Hohó, csak emlékezzetek,
Így barátkoztatok ti is még
Nem olyan rég, az oviba.)
A lány azt mondta: „Na szia”
Azzal leült az ágra ismét,
„Na szia” mondta Andris is,
S kezet fogtak, mint két isis.

És attól fogva szinte mindent

Együtt játszott a két barát,
Együtt volt sülve-főve, kint-bent,
Felejtett gondot és párát,
Együtt volt jóban, néha rosszban,
Együtt is hempergett a koszban,
Együtt játszott papás-mamást
Meg azt a mindenféle mást,
Amit a lányok - macskabölcsőt,
Gumázást, ugróiskolát,
S még sorolhatnám is tovább,
Játszottak bújócskát, fogót, sőt
Focit meg indiánosat,
És beszélgettek is sokat.

Meséltek egymásnak meséket,

Johanna - lányhősünk nekünk,
Kit Andris Jankának becézett
(Eztán mi is csak így tegyünk) -
Sok más hely mellett főleg egyről
Mesélt sokat, egy messzi hegyről,
Minek Maszat-hegy a neve,
Ahol nincs szappan, se kefe,
Hol egy kislánynak dísz a piszka,
„Nahát!” mondják „De sok csinos
Maszat van rajtad és piszok!”
És kicsúfolják, aki tiszta.
Volt hosszú mese, volt rövid,
A legkurtábbat közlöm itt.
Pali kalóz
Túl a Maszat-hegyen, hol víz nincs,
s megárthat egy kicsinyke dózis,
ott élt a híres Paca cár,
s ott élt a jó Pali kalóz is.

Pali kalóz, Pali kalóz,

széllel szembe sose hajózz!
Vigyázz, magasra csap az ár!
Árboc törik, vitorla reccsen,
csíkos trikódra tinta freccsen,
bekebelez a Paca cár!

Jöhet az ár, árboc recseghet,

trikómra tinta is frecseghet,
hiába minden hacacáré,
mégsem leszek a Paca cáré!

De vége lett az óvodának,

A sok játéknak vége lett,
Kik nemrég bölcsödébe jártak,
Most máris, lám, hat évesek.
Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!
- Sajnos más mondta ezt a szépet,
Én már csupán idézhetem,
Egy orosz kollégám nekem,
Bizonyos Puskin Sándor írta,
Ki egyszer egy egész regényt
Megírt versben (ez ad reményt,
Hogy 400 strófán át kibírta),
Majd olvassátok el (ne most),
Szép történet, de bánatos.
 A mi mesénkbe is a bánat
Most épp besompolyogni kezd,
Hisz vége lett az óvodának
(Ahogy már megbeszéltük ezt),
A sors kegyetlen ujja intett:
El kellett válni hőseinknek.
Kezdődik majd az iskola,
S egymást nem látják tán soha.
Elváltak, mint levél az ágtól
(De már ezt is megírta más),
Szomorú volt a búcsúzás,
„Na szia” vált hősünk a lánytól,
„Na szia” mondta Janka is,
S pityeregtek, mint két ovis.

És eltelt három hosszu nyár is,

És eltelt három hosszu tél,
Andris Jankát felejti máris,
Nem bánja, mit csinál, hol él,
De egy nap a postás kopogtat,
És egy lapot hoz Andrisomnak
(Meg volt címezve jól a lap:
Andrisnak, Törpe utca 6),
És ez állt rajta: „Kedves Andris!
Gondolok ám Terád sokat.
Puszil, Janka. Utóirat:
Ha kedved tartja, látogass is
Meg engem, címem: Pacarét,
Maszat-hegy, Szeplő utca 7.”

És hősünk gondolt egyet akkor,

És rögtön fölkerekedett,
Föl ám, a Törpe utca 6-ból,
Egy percig sem várt, gyerekek,
Volt otthon túrórudi, kóla,
Azokat gyorsan bepakolta
Egy hátizsákba (mit tegyen?
Az ember mégis kénytelen
Valamit enni, míg barangol),
És aztán elindult gyalog
(Persze, ha elfáradt a sok
Barangolástól és kalandtól,
És végleg elfogyott a szusz,
Egy megoldás még volt. A busz.
Buszon
A buszvezetők mind mogorvák,
odacsukják az utasok orrát,
ahogy az orrok ellilulnak,
a buszvezetők fölvidulnak.

Rázós buszon az ellenőr

sohase tudni merre döl,
zsebében toll, karján szalag,
jobban teszi, ki elszalad!

A nénik mindig hátra szállnak,

ott üldögélnek, álldogálnak,
nehéz a szatyruk, nem beszélnek,
ott álldogálnak, üldögélnek.

Végül a Németvölgyi úton

Találta Andrisunk magát,
A 75/A és - úgy t’om –
A 77 között megállt,
S ahogy a házak közt bekukkant,
Hohó, egy titkos útra bukkant,
Sok lombos ág fölékonyult,
S csak keskenyült, és titkosult,
Ahogy elindult rajta Andris.
Nem tudta bár, hová vezet,
Valamit mégis érezett,
Megsúgta tán valami hang is,
Hogy célhoz érhet. Sikerül?
Majd nemsokára kiderül.
NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Janka elindul iskolába
„Volt nekem egy cimborám,
nem volt soha tiszta,
aki arra rátalál,
mégis hozza vissza.”
Wöres Sándor

De hagyjuk Andrist nézelődni,

Fürkészni mind a gizt, a gazt,
Mi útján kunkorodva nőtt ki,
Mert nem venném szivemre azt,
Ha nem bámulna jobbra-balra
Oly sűrűn, mint a kedve tartja,
És semmiképp se tűrhetem,
Hogy úgy érezze, sürgetem.
Szegény miattam még rohanna,
Hogy meg se áll, hogy le se ül -
Nem, hadd bóklásszon egyedül,
S mi lássuk, mit csinál Johanna,
Hol él, ki ő (de sok talány!),
Hősnőnk, e piszkos kisleány.

Mellesleg szólva, sürgetésben

Nekem volt részem épp elég.
De szörnyű volt! Belőle mégsem
Mondom, hogy semmit nem nyerék.
A költő, szó se róla, dőre,
Ha verset ír határidőre,
Viszont ha nincs határidő,
Mi mindent hagyna félbe ő!
Bóklászni jobb az úton inkább,
De végigmenni oly nehéz,
S tán mindig új utakra térsz,
Ha néha farba nem rug egy láb,
S ha tör rajtad a hiszti ki,
Nem szól egy hang, hogy: iszkiri!

Ó, Janka nem közénk való volt,

Elütött tőlünk nagyon ám.
Koszossága sem holmi hóbort,
Hol ő lakott, ez hagyomány.
Hogy hol lakott, tudjuk mi már azt,
Megírta hősünknek a választ,
Aki figyelt, rávágta rég:
Maszat-hegy, Szeplő utca 7.
Ott lakott hősnőnk kiskorába,
És most is ottan éldegél,
Midőn mesénk hozzá elér,
Elindul éppen iskolába -
Falfirkák és szagosmügék
Szegődnek lopva most mögé.

Mert hát a Maszat-hegyen innen

(Hol te laksz, olvasóm, meg én)
Nem is sejtjük mi, hogy mi minden
Van ott a hegy túlsó felén.
Van ott porhintés, szurka-piszka,
Ott szebb a szutykos, mint a tiszta,
Nappalnál szebb a szürkület.
Ott nem mos senki sem fület,
Böfögni illik, és a járda
Pocsolyával van ott tele,
Az ember vígan lép bele,
Hogy otthon aztán összejárja
Sáros cipőben a lakást.
Arrafelé ez így szokás.

És hát a Maszat-hegyen innen,

Hol oly régen lakunk, talán
Nem is sejtjük mi, hogy mi minden
Nincsen a hegy túloldalán:
Ott nincs szalvéta, rongy, se kendő,
A tisztaság ott büntetendő,
Kihág, ki vízzel incseleg,
És mosómedvék sincsenek.
A népnek piszkosság a tiszte,
Ha fürdesz, bárki följelent,
Büdöske nő a völgybe lent,
A hegytetőn nagybajszu piszke,
S Szösz néne is a hegyen ül,
Egy kis hokedlin egyedül.
Szösz néne
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán
vénkora tavaszán,néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,

szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,

nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi se búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,

sipitoznak máris: „Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
 nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?”

Fönt a Maszat-hegy legtetején,

ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
„Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.”

Elindult Janka iskolába -

Hisz azt kérdeztük, mit csinál,
S ki kérdést tesz föl, általába
Valami feleletre vár.
Nem úgy a költő! Ő csak ámít,
Kérdez, válaszra mégse számít,
Hisz firtatása semmi más,
Kérdésbe burkolt állítás.
Én ennek nem vagyok barátja,
Érkezzen válasz, úgy helyes,
Mint pimaszságra nyakleves,
Mint calzonéra ráksaláta,
EB-re VB, őszre tél,
Ha már egy kérdést föltevél.

Van egy kérdés, mi nyitva áll még

- Három volt részünk kezdetén -
Hol él? Megmondtuk. Mit csinál? Épp
Most vázolom föl eztet én,
De hogy ki ő? Ki Janka? Rejtély.
A többi kérdéstől ez eltér,
Mert erre (most még), gyerekek,
Nincs egyértelmű felelet.
Hősnőnket egy viharos, ádáz,
Csúf reggelen mint kisdedet
Makula bácsi lelte meg,
Az öreg, maszat-hegyi pákász.
Annyit tudunk csak épp ezért,
Mit ő Jankának elbeszélt.
Makula bácsi elbeszél
Tudod, Janka lányom, hullt aznap a zápor,
Sehova se mentem vóna igazából,
Csak hát ugye esett, meg dörgött az ég is,
Szép időnk van, mondok, csak elmegyek mégis.

Surrantam a sás közt, lépkedtem a. lankán,

így van, ahogy mondom, hidd el, pici Jankám,
Toppantam a tóhoz, dübögtem a dombon,
Az utolsó szóig így van, ahogy mondom,

Rám eshet az esső, nem szégyellem áztat,

Nincs nekem esernyőm, nem vagyok én gazdag,
De lelkemnek vizek sosem gazsuláltak,
Nem ok nélkül hínak engem Makulának…

Fürkésztem a fertői, tapostam a posványt

(Hogy a fő csapásra visszatérjek mostmán),
Hát ahogy ott éppen pákászok a parton,
Bőg valami gyermek, egyszerre csak hallom.

A pityergés iránt megeredtem mostan,

Rád találtam, Jankám, bent a maszatosban.
Szörnyen sikítottál, pöttöm pici lányom,
Gondoltam, a frufrud csak meghuzigálom.

Elhallgattál erre, néztél búsan engem,

Kisütött a nap is, ideje vét mennem,
Szegény árva leány, se anyja, se apja,
Vittelek magammal hónom alá csapva.
 Bent a maszatosban leltelek meg aznap,
Ezért neveztelek tégedet Maszatnak,
Zsibongott a zsombék, tüsszögött a tarló,
Ki vót apád, anyád, nem tudok én arró’.

Amit Makula bácsi mondott,

Hősnőnk azt hitte is, nem is.
Tudod, kis olvasóm, a gond ott
Kezdődött, azért tűnt hamis
Színben föl kissé őelőtte
Mindez, mert azt sehogy se hitte,
Hogy semmiképp se rokona
- Se húg, se lány, se unoka -
A vén pákásznak. Belül egy hang
Azt hajtogatta konokon:
Makula bácsi rokonom.
S kinyílt a kétely, mint a pitypang
Hősnőnk szívében… tudta, de
Magának sem vallotta be.

Elindult iskolába mármost

Jankánk, ezt tudjuk biztosan,
A Maszat-hegyi Általános
Iskolába járt - piszkosan,
Mosatlan cimpa, szurtos orrtő,
Léptétől cuppogott a fertő,
Ahogy ment iskolába épp -
De tudjuk, óvodába még
Idejárt hozzánk, Budapestre.
A szomszéd úr tanácsa volt:
„Lásson törülközőt, lavórt,
Ne csak könyvekbe belefestve!
Hadd legyen vállaltan trehány,
Tanult, világlátott leány.”

Makula bácsi elfogadta

A szomszéd bácsi érveit,
És Jankát végül beíratta,
A terepet fölmérve itt,
Egy kis, budai óvodába.
Szerencse, hogy volt pont a házba
Egy nagy, rejtelmes, régi spájz
(Ilyet manapság nem találsz),
Amin át Janka furcsa módon
Rögvest az óvodához ért -
Mit Budán járt ki mindezért,
De utálta, ha nem csalódom,
Csúfolták rútul és bután,
Andrist szerette ott csupán.

Leírjam-e, szétnézve sandán,

A régimódi spájzot én,
Amin keresztül ifjú Jankám
A hegy túloldalára mén,
Sitty-sutty, azonnal odaérve
(Mert ez valami csodaféle)?
Sok minden enyhén bűzlik ott.
Volt zabpehely meg müzli ott,
Volt szilvalekvár, kockasajt - ó,
Volt tálka vaj meg kanna tej,
És arra is volt benne hely,
Hogy elférjen egy rejtekajtó
Két titkos krumplinudli közt.
Nem is említve még a koszt.

Elindult iskolába Janka,

De nem ért oda sohasem,
Mert hirtelen egy furcsa hangra
Figyelt föl… reccsent odafenn
Valami… egy búsképű, roppant
Piros vödör fejére pottyant…
S bár rúgkapált, ellenkezett,
Hideg, szappanszagú kezek
Ragadták meg hősnőnket orvul -
Siess mesémnek hőse, te,
Jöjj, Andris! Janka helyzete
Félő, hogy még rosszabbra fordul,
És végzetes lesz már a baj,
Ha meg nem érkezel hamar…
ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben hűvösre fordul az idő”, képet kapunk a kortárs
költők
szomorú helyzetéről, és hősünk néhány kacattal gazdagabb
lesz
„O nátha, nátha! Grippe!
Katarrhusz! Influensz!
Vagy bármi cifra névvel
S alakban megjelensz.”
Arany János

Sárgultak épp a levelecskék,

Potyogtak szúrós gesztenyék,
És költözködtek el a fecskék
(Azért fecskék, hogy ezt tegyék),
Az esőnek a lába lógott,
Ki kell hogy mondjam ezt a dolgot:
Ősz volt. Setét, mogorva ősz.
Kis olvasóm, ki hátradőlsz
Barátságos, meleg szobádba,
Neked talán ez semmiség,
De piszkosszürke volt az ég,
És engem elkapott a nátha,
S mi ijesztő és zavaró:
Zörömbölt lent az avar, ó.

Ki figyelte meg, hogy a nátha

Sorrendje voltaképp kötött?
Előbb a torka fáj, utána
Lázas, taknyos végül köhög
Akár heteken át az ember -
Krákog, moziba járni nem mer,
Fél, ott köhhenti el magát,
Ahol tetőfokára hág
Az izgalom: egy drótot elnyes
Egy kesztyűs kéz, egy tőr lesújt,
Vagy a hőn áhított kisujjt
Elnyeri pont a hősszerelmes:
Ha torkunk ilyenkor kapar,
Az bárdolatlanságra vall.

Egészen más beülni épen,

Jó torkúan egy filmre, és
A zacskóval zörögni szépen,
Fölkiáltani színlelés
Nélkül, őszinte ámulattal:
„Miért beszél a dán urakkal
Magyarul az angol követ?”,
„Vigyázz, Han Solo! Egy követ
Fúj Darth Vaderrel a barátod!”,
Meg más efféle dolgokat,
Rágcsálni sós popcornokat,
Szürcsölni óriás kóla lájtot -
Mindez helyes, sőt illik is,
Csak hát köhögni, az cikis.

Hősünket (jól emlékszem arra?),

A titkos úton hagytuk el,
Azon kanyargott jobbra-balra,
Hol völgybe le, hol hegyre fel,
Száz ház (mit mind benőtt a repkény)
Mellett ment el fütyülve, hetykén,
Az őszi szél hajába túrt…
S egyszer csak véget ért az út.
Egy keresztúthoz ért el András
(Ki végül mindig ott lukadsz),
Egy úttesthez, min sok kukac
Formájú gép követte egymást,
Hernyótalp által görgetett
Megannyi bádogszörnyeteg.
 Hol nincs az útra zebra festve,
És lámpa sincs, mi zöldre vált
(Hősünk hiába is kereste),
Hogy menjen ott az ember át?
Jaj, végleg meg kell állni, úgy fest,
Keresztben ott a széles úttest,
Azon hatalmas forgalom,
A túloldal meg oly nagyon
Távol, hogy nem is látni szinte,
A messzeség ködébe vész…
De hősünk bátran körbenéz,
Balra, majd jobb felé tekintve
(Ha nem vagy angol, így helyes),
Csupán az alkalomra les.

Csak vár, csak vár az alkalomra,

Kerek fejét türelmesen
Forgatja hősünk balra, jobbra,
S egyszercsak… nem jön semmi sem.
Egy bádoghernyó nem sok, annyi
Se jön sehonnan - átszaladni!
A sansszal, Andris, élni tudj!
És Andris elstartol… de plutty,
Térdig a kék aszfaltba süpped.
A tudat belé sem hasít,
Továbbmegy - elmerül hasig.
Hanem hősünk még most se csügged,
Csak megy, nem sír, nem kajabál…
Plutty - ki már csak a haja áll.

Mert nem volt ám az persze aszfalt,

Valami bűzös massza volt,
Milyet még ember nem tapasztalt,
S milyet még ember nem szagolt -
A túloldal még messze-messze,
S benyelte őt e fránya massza,
Mi lesz Andrissal? Hogy jut át?
Nem lát reményt (meg mást se lát),
Hanem az úttest tengerében
- Minő szerencse, gyerekek! -
Egy járdasziget lebegett
Egy karnyújtásra tőle éppen,
És onnan egy kar érte nyúl,
S kirántja őt. Ki az? Egy úr.

Egy kockás sálú, méla képű,

Bús, költő külsejű egyén.
(Bár pöttyös sapkás, jó kedélyű
Költőket épp úgy láttam én.)
Föl-alá andalgott a járdán,
És hősünket szemlélte báván
Ez a nagy orrú illető,
S valami súlyos, ihlető
Gond ült a szívén láthatólag,
Nehéz, fázós szomorúság,
Azzal vívott kemény tusát,
Vadul töprengve, rágva tollat,
Míg végül megszülé a dalt,
Amit fennhangon elszavalt.
Bádatos dapok
Hideg dovebber dzsípős szele jő,
Biatta bost bidded bező kopár,
Oda az egybe, őszies idő,
S elbúlt a Gyár.

Deb tudob, bilyed erős akarat

Lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
Bégis dalolok, bitt a badarak,
Bert hát buszáj.

Bost búcsú déked, trillázó patak,

Ti rózsák, badarak, te tarka rét,
Búcsú déktek, artikulált szavak,
Áldott beszéd!

Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,

Búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
Begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
Csak hogy… hapci!!!

(Mielőtt még itt lopva, ócskán

Bemószerolna bárki más,
Bevallom, nyájas olvasócskám,
E vers valóban fordítás.
Belagcholy Days volt a címe,
És én lefordítottam, íme,
Nektek, ti gyarló gyermekek,
Kik nem beszéltek nyelveket.
Bámuljátok csupán a tévén
A batmant meg a pokemont,
Mi lelketekbe beleront,
És elbutultok ezek révén.
De más az én mesém! Mi dorgál
De épülésetekre szolgál.)

„Szép vers - szólott sziven ütötten

Hősünk -, bár furcsa egy kicsit.
Muhi Andris vagyok különben.
Harmadik á-s. A bácsi ki?”
- Én beg az lsberetlen Angol
Költő vagyok. Dagyon lehangol,
Hogy rossz idő van és hideg.
És beg is fáztam débileg.
„A bácsi tényleg angol?” - Oh, yes.
„És ismeretlen?” - Well, dadá,
Binden költőnek ezt adá
A sors, hogy bíg a szíve érez,
Bíg van szikrája, isteni,
Addig az eb seb isberi. –

Miket mondott, bús lett azoktól,

Látszott, szemébe könny tolul,
Zsebkendőt vett elő ez okból
Az ismeretlen angol úr,
Orrát egy pillanatnyi, kurta
Ideig elmélázva túrta,
Aztán szemét törölte meg,
Aztán - hah, zúgó förgeteg -
Megfújta orrát, mint a kürtöt,
Rengett belé erdő, liget -
Nem láttatok ti még ilyet,
Kis olvasók, kik otthon ültök,
Ingott fa, fű, levél a fán,
Egyetlen orrfúvás okán.

- Később bezzeg begjő a hírdév,

Van emléktábla, szavalat,
De bíg a bárd szuszogni bír bég,
Rá sem bagóznak azalatt,
Alig jut tányérjára étel -
Aztán beg érettségi tétel,
Bárványszobor beg koszorú…
Szomorú, Andrew, szomorú.
A költők, Andy, indiánok,
S az olvasók, e borc urak,
Gonosz kis sápadtarcuak,
Hevernek kégyelbes divágyod,
S bondják - kezükben kakaó -:
„A holt költő, az csak a jó!”

Pacás lettél - váltott a témán

Az influenzás verselő,
És Andrisunk számára néhány
Vászonzsebkendőt vett elő.
És Andrisunk megtisztogatta
Arcát, kezét, majd zsebre rakta
A fennmaradó zsepiket
(Hisz tiltja azt az etikett,
Hogy ajándékot visszaadjál).
„Ez itt paca?” - A dagy Paca
Cár pacaárka ez baga. -
Felelt a költő. - „Ez a nagy cár
A maszat-hegyi Paca cár?
Ki sanyargat meg macerál?”

-A Paca cár egy trónbitorló -

Felelt a bárd, és egy nagyot
Zsebkendőjébe trombiták ő.
-Elbondom azt, abit tudok. -
S a náthás költő elmesélte,
Hogy úgy százhetvenhárom éve,
Midőn virult e messzi táj,
A Maszat-hegyi exkirály,
Bizonyos I. Maszat Oszkár
Így szólt: „A lét egy nagy hepaj!
Eridj, fiam, vívjál te baj,
Szép feleséget hazahozzál,
Légy slágfertig vagy mi a szösz.
Király leszel, ha hazajössz.”

Aztán csak várta, egyre várta

- Haja őszült, szakálla nőtt -,
Hogy fia visszatér a várba,
De mindhiába várta őt.
S mikor eljutott ama pontra,
Hogy a hamut mamunak mondta,
S nem tudta, „smarni” mit jelent,
Lemondott, és nyugdíjba ment.
Kirótt még néhány durva sarcot -
Lánya nem volt, több fia sem,
Így maradt a trón üresen.
Kezdődtek is hatalmi harcok!
Sárdobálás, s mi még kijár,
Hogy ki legyen az új király.

A trónt, megnyerve nagy csatákat,

Végül a Tyuxemburg család
Kaparintotta meg magának,
Mely alantas volt és galád.
De minden ármányuk dacára
Sem hasonlítottak Pacára
A régi felmenők. Azok
Zordak voltak, kicsit gazok,
Ám mindez őhozzá gyerekség,
Mert cárt, ki épp oly marcona,
Mint I. Tyuxemburg Paca,
Még nem pipált a földkerekség
Ki oly kövér és oly kevély:
Setét a lelke, mint az éj.

Ekkora zsarnokot ki látott?

Rombolni, dúlni iziben -
Telepacázni a világot,
Ez volt a célja röviden.
Már rossz gyerek volt cárevicsként,
S hogy a cárkorba átevickélt,
Sereget gyűjtött, jó nagyot,
És mindenkit meghódított.
Békés szomszédot, ellenséget,
Badarországor, Horkolányt,
A Falánkföldi tartományt,
A Csiricsáré hercegséget.
És erdőt, rétet, pázsitot
Galádul elpacásitott.

Azóta szállt ború e tájra,

Azóta fordult őszre már,
A környéket azóta járja
Pacaeresztő gépbogár
Nagy hernyótalpakon görögve,
S mindazt, mi nyílt, virult előtte,
Virágos lanka, zöld mező,
Mind telehinti mérgező
Pacáival. S a leigázott
Földekre mind kék massza hull,
A Maszat-hegy köré gazul
Így von hatalmas pacaárkot,
Így fonnyad el fű, fa, virág,
S lesz csupa paca a világ.

Érdeklődve hallgatta Andris

A Maszat-hegy történetét,
És szóvá tette végül azt is,
Hogy hát ő arra menne épp.
A költő feljajdult e szóra:
- Baszat-hegy, Andy? Tégy le róla!
Veszélyes arra ám az út,
Csak bajt hoz rád meg bélabút!
Beg kell hogy járjad Badarország
Bélységes, bárgyu bugyrait,
Hogy odajuss! De tudd, alig
Van erre bód, sosem hatolsz át,
Ha dincs egy jártas vezetőd.
A poklok pokla az a föld! –

De mivel hősünk, meg nem ingott,

Így szólt: - De várj csak, bég ne fuss -
És zsepijén hármat fuvintott
Az ismeretlen ánglius.
Egy cingár meg egy kajla szerzet
Közeledő alakja sejlett
Föl a távolban. Két barát
Jött jártasan az úton át.
- Segít talán e két tekergő
(Bár sok észt bennük ne keress),
A Csálé beg az Egyenes -
Mutatta őket be a költő.
Aztán nem történt semmi sem,
Csak vártak ottan csendesen.

- Te ismersz költőt, bait, élőt? -

Kérdi a bárd, míg várni kell.
Hősünk tűnődik. „Egyet.” - És őt
Hogy hívják? - „Varró Dániel.”
- Ilyen dévvel gyomul a hapsi? -
„Hát, volt már Babits meg Balassi,
Weöres, Szabó, Nagy, József, Tóth…
Lefoglalták az összes jót.”
A költő hümmögött. Elővett
Aztán egy babérkoszorút.
- Ezek, ha arra visz az út,
Talán jól jönnek, tedd el őket. -
S a koszorúról leszedett
Andrisnak néhány levelet.

Eközben a két furcsa szerzet

Átért, s a költő röviden
Vázolta nekik, mi a helyzet.
Megtennék ezt, vagy köszi, nem?
- Megtesszük - rikkantott a Csálé -,
A gyáva fél csupán s a málé! -
„Csak jöjj, veszély, csak fenyegess!”
Tette hozzá az Egyenes.
És Andrisunk köszönte szépen
A költőnek, hogy segített.
S már mentek is. A többiek
Mutatták mindig, hova lépjen,
S megnyílt hármuknak lassan úgy
Badarország felé az út.
HATODIK FEJEZET
amelyben hősünk megjárja Badarország bugyrait
„Tra-la-la, tra-la-la,
tra-la-la, tra-la-la,
pritty, pretty, prütty.”
Micimackó
„Minek már e badar beszéd?”
Tompa Mihály

Így aztán hősünk útjának felén

Most Badarország kapujában állt épp.
Mi történt ott, hadd mondom azt el én.
Nos, úgy döntött, a túloldalra átlép,
Ám ott feltartóztatta valaki,
És ugyanúgy az Egyenest s a Csálét.
Elébük állt egy krumpli alakú
Kis lény: „Csak rajtam át! Nem, ó, soha
Nem juthattok ti túl e falakon,
A földbe vetve lábam horgonya!”
S kérdezték hőseink: „Ki vagy te, mondd?”
„Én vagyok Turgenyev, a burgonya.
Én ügyelek, ne légyen semmi gond,
Ki itt belép, legyen bohó egyén
Valóban: kerge, mafla, sültbolond,
Kinek észérv sosem fut át agyán,
Mert országunk habókos és badar,
S határunkon az elvárás nagy ám!” -
Így szólt a krumpli, támadt is zavar,
A Csálé fejét vakargatta kajlán,
Az Egyenes meg sóhajtott: „Ajaj,
 Csak elindultunk, s máris itt a baj, lám!
Forduljunk vissza, és menjünk haza!
Én már kezdettől fogva erre hajlam.”
De Andrisunk nyugodt maradt, s laza.
„Az én fejembe nem tett senki gógyit” -
Szólt, s szája csücskén felfittyent az a
Mosoly, mely mindig felfittyen, ha lódít.
„Hohó!” - kiáltott erre Turgenyev. -
„Számodra, öcskös, nincs bejutni mód itt!
Ezen magad sürgősen túltegyed.
Talán van gógyid, talán nincs, de jaj már,
Itt nem jöhetsz be - minden kisgyerek
Kotnyeles, taknyos, lusta, mint a lajhár
(Aki egyébként itt lakik minálunk,
És esténként a Pityókás Parajnál
Kártyázik, ha a durmolásra ráunt,
De nyerni nem szokott, csak néhanapján),
Egyszóval, gyermek, nem szívesen látunk,
És mondom ezt e régi könyv alapján” -
Nagy könyvet vett elő-, „mely csupa tény.”
S felcsapta egyik súlyos, sárga lapján,
Amin ez állt fehéren-feketén:

Kíváncsi gyerek volt Péterke,

bedugta orrát az ételbe.
Kiszólt a galuska:
„Megrúglak, Petyuska!”
S Péterke elszállt az éterbe.
*
Beteges fiú volt Lacika,
mindig volt valami bacija.
Papája rászólt:
 „Mit prüszkölsz, László?”
S becsapta Lacit a zaciba.

„Szigorúak vagytok ti badarok”

- Szögezte immár Andrisunk le eztet -,
„De én csak átutazni akarok.”
„Ha kiállod a badarsági tesztet,
Csupáncsak akkor engedhetlek át” -
Szólt Turgenyev. - „S attól mindenki reszket!”
Szegény Andris, hogy jut vajon tovább?
„Na és” - kérdezte bátran -, „mondd, mi az?”
„Vágnod kell ötféle - majompofát!”
„Húha, ez nem könnyű, az már igaz” -
Hősünk arcára pillanatra csend ült…
Aztán vágott öt borzasztó grimaszt!
A krumpli ettől teljesen megenyhült.
„Bravó! Bravó!” - kiáltozott - „Bravó!”
És úgy ellágyult, hogy szemébe könny gyűlt.
„Ez olyan szép volt, hogy nincs arra szó!
Tessék” - szólt -, „három könyv, mi megnevettet,
Meg egy badarmadárharározó,
Mert jutalomkönyv jár ezért tinektek!
Sőt, itt egy badarsági bizonyítvány.
Csak mutasd föl, ha erre jársz! Mehettek.”
S az Egyenes belépett, igazítván
A nyakkendőjén, kacsázott utána
A Csálé: „Hej, mit képzelt ez a hitvány
Kis vetemény, hogy megállít? Hiába!”
És utolsóként Andris ment be végül
Kíváncsian e kerge szép világba.
Ó, nincs elég szem, száj és nincs elég fül,
Hogy mind meglesse, hallja és kimondja,
Mi zajlik ott, az ember szinte szédül.
Mert kibomlott a lombok tarka kontya,
És szálldosott a szélben, mint a sóhaj.
És kertipartit rendezett a konyha.
A Hűtő tangózott a Gázrezsóval,
A Csirkecombnak udvarolt a Bifsztek,
És ordibált a Porcukor a Sóval:
„Megmondtam, öcskös, hogy kerüld a Lisztet!
A Valóságos Izé és a Kis Prünty
Az alkonyatban vígan reggeliztek.
„Bizony, csodás ország, ahova jöttünk” -
Lelkendezett a Csálé -, „mennyi báj van,
És mennyi kedves kajlaság köröttünk!”
„De nem soká gyönyörködhetsz e tájban,
Szemed a szép látványban nem fürödhet” -
Szólt az Egyenes azon minutában. -
„Ők voltak az utolsó bennszülöttek,
A táj innentől prüntytelen s izétlen -
Élő badart itt nem fogsz látni többet!”
S valóban elpacásított vidéken
Vitt útjuk innen, elhalt, furcsa helyre.
Ki életében balga volt, idétlen,
Ez átkozott vidékre szállt a lelke,
S aszerint lett kiszabva büntetésük,
Ki mit tett életében, vagy mi lelte.
„Ők a dolgokat nem rendeltetésük
Szerint használók, s a szóból nem értők” -
Bökött a Csálé nagyjából feléjük. -
„Féllábon állva isznak most ezért ők
Csalánteát, de cukor nélkül azt is,
Keserűségben sörhabbal felérőt.”
És tényleg kortyolgattak ott olyan kis
Fancsalin, ingva mintha pengeélen.
„Meséld el, mit csináltak” - kérte Andris.
És a Csálé azt mondta: „Elmesélem.”

Volt egy úr, lakhelye Komárom,

útra kelt egyszer egy homáron.
 Kérdezték: „Élelmes?
Fürge és kényelmes?”
„Nem - mondta -, de azért komálom.”
*
Volt egy úr, lakhelye Tamási,
térdéről lecsúszott a fásli.
Kérdezték: „Harisnya?”
Azt mondta: „Hogyisne.
Nem látod, kérlek, hogy kamásli?”
*
Volt egy úr, lakhelye Tajvan,
tudta, hogy a fején vaj van.
Margarin nem lévén
fejen állt zsemléjén -
kicsinyke öröm a bajban.
*
Volt egy úr, lakhelye Pomáz,
rászóltak: „Ne sokat pofázz!”
,Jó” mondta „csak hát…”
Pofán is csapták.
Lelkéért szól most a fohász.
*
Volt egy úr, lakhelye Ecuador,
palotát épített lekvárból.
„Nincs neki teteje?”
kérdezte a neje.
„Nincs, szivem, épp abból laktál jól.”
*
Volt egy úr, lakhelye Párizs,
rászóltak: „Fogyjon le máris.”
Onnantól nem evett
feltéthez köretet,
„Pá, krumpli - mondta - és pá, rizs.”
„Badar harag bűnébe estek ők,
Meg itt vannak a nem túl jólneveltek,
És a lakhelyüket nem ismerők” -
Kalauzolt tovább a kerge lelkek
Között az Egyenes. Azok bután
Forogtak itt, s kit értek, fejbevertek.
„Cipőkanállal csapkodják kupán
Egymást ezek, és nincsen nyugtuk ettől
Sajnos csak minden szerda délután.”
„Ők hol laktak? És milyen furcsa tettől
Lett büntetésük ilyen tetemes?”
Na, tudálékos ábrázatot vett föl,
S „Elmondom” - vágta rá az Egyenes.

Volt egy úr, lakhelye Alaszka,

nejét egy barlangba falazta.
Kérdezték, mért tette,
azt mondta: „Mérgembe.
Untam a heringet fagyasztva.”
*
Lakott egy öregúr Oxfordban,
kérdezték: „Magának sokszor van?”
„Mim is?” „Hát aza.”
Azt mondta: „Nana,
fiatal koromban bokszoltam.”
*
Volt egy úr, lakhelye Tolna,
flaskákát árult egy boltba.
„Kérek egy demizsont.”
„Nincs - mondta -, deviszont
akkor se adnék, ha volna.”
*
Volt egy úr, lakhelye Sarkad,
pukkantott egyszer egy halkat.
„Ki volt ez, kérem?”
Azt mondta: „Én nem.”
Nem volt egy őszinte alkat.
*
Volt egy úr, lakhelye Holmavik,
fogalma sem volt, hogy hol lakik.
Kérdezték: „Galántán?”
Azt mondta: „Talántán.
Igyekszem megtudni holnapig.”
„Itt meg az elégedetlenkedők,
Továbbá még a mindenféle lények
Által megtámadottak lelhetők.
Késsel-villával esznek ők szegények
Tojáslevest.” - „Nekik mi lett a vesztük?
Mi az oka e szörnyű büntetésnek?”
És szólt a Csálé: „Mindjárt sorra vesszük.”
Volt egy úr, lakhelye Piripócs,
fogkrémmel ette a pirítóst.
Rakott rá ribizlit,
kérdezték: „Hogy izlik?”
Azt mondta: „finom, csak picit sós.”
*
Szólt egy úr, lakhelye Quebec:
“Jöjjetek, ti hitvány ebek!
Cápák és medúzok -
én mindent megúszok…”
Nem úszik most már, csak lebeg.
*
Volt egy hölgy, lakhelye Kabul,
kertészek ejtették rabul.
Azóta gerberát
 nem kaphat, mert berág,
s egészen jól beszél babul.
*
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
fenéken harapták a zombik.
Faggatták: „Nagyon fáj?”
Azt mondta: „ Ugyanmár.
Eleve is volt már azon lik.”
*
Volt egyszer egy öreg teuton,
átsétált négyszer a tejúton.
„Kisgöncöl, Nagygöncöl
- sóhajtott ötödször -
de unom, Istenem, de unom!”

De ahogy beljebb és beljebb haladtak,

Egyre kihaltabb lett a táj, idővel
A Nagy Hecsedlifák is elmaradtak.
Hiába volt minden ravasz manőver,
Fordultak jobbra, balra - semmi haszna,
Nem találkoztak több járókelővel.
Így szólt viszont a Csálé: „Tyűha, azt a..
Mert mindenütt rettentő minta volt,
Az útra lekvárplecsni volt ragasztva,
Balra zsírpacni, jobbra tintafolt,
Sőt még az égre is fölnézve mintha…
„Ó, jaj, setét pacák közt ring a hold!
Mindjárt befolyja őt az égi tinta!” -
Kiáltott fel az Egyenes ijedten.
És rásötétedett barátainkra.
Egy percre megtorpantak e kietlen
Vidéken akkor, és aztán tovább
Másfelé mentek volna mind a ketten.
 Így szólt az Egyenes: „Vágjunk csak át
Itt egyenest.” „Nem, menjünk arra körbe!” -
Mondta a Csálé. És a két barát
Hajba kapott: „Te babkaró!” „Te görbe!”
„Na jó, nem kell, hogy mindjárt nekem ess.”
S kérdezte hősünk: „Tudjátok ti, merre
Kell menni?” „Persze. Csak hát… tüzetes
Izét igényel…” - csűrt-csavart a Csálé.
„Nem” - mondta őszintén az Egyenes.
Két percig álltak ott tűnődve kábé,
Hogy a kiút mi is lehetne akkor,
Amikor újra megszólalt a Csálé:
„A Luk gróf! Az tudná, az nagy kalandor.”
„Ki az a Luk gróf?” „Tudná az irányt.
Csak hát ki tudja, éppen hol barangol.”
„Ki az a Luk gróf?” „Biztosan kiránt
A bajból. Felhívhatnánk. Hogyha lenne…”
„Ki az a… ?” „Persze jellemző miránk,
Hogy nincs telefonunk. És pont e helyre…’
„Ki az a Luk gróf?” „Hát nem ismered?
A kék szeműt, a daliásat? Ejnye.
Fülelj szavamra hát, te kisgyerek!”
A kék szemű, daliás Luk gróf
Nekivágott hajdan a Zoknimezőknek
A kék szemű, daliás Luk gróf,
Szakálla réz volt, orra arany,
És a két füle mazsolás kuglóf
Aki látta, legyintett: „Persze, turista!”
Hiába kotyogta Karádi Juliska:
“Jobb lesz, ha vigyáztok, huncut gyerek ám
Ez a kék szemű, daliás Luk gróf!”

És a háta mögött sutyorogtak a lányok

(A sok vihogó szöszi főleg),
Hisz kék szeme és kuglóf füle volt,
És megbabonázta ez őket.
“Juj, csillog az orra” mondták, „de muriska”!
Hiába jajongta Karádi Juliska:
„Hajajaj, hajajaj, ha a gróf odaér,
Jaj akkor a Zoknimezőknek!”

És a gróf csak ment, ha esett, ha fújt,

A kravátlija már csupa víz volt,
Süvített körülötte a Tűfoki Szél,
Mi a Zoknimezők fele visz port,
Arany orra miatt mondták neki sokszor:
„Gróf úr, ha lehet, óvakodjon a boksztól”,
A szakállát megbongatta ilyenkor,
És angolosan tovaiszkolt.

És a gróf átkelt a Hering Szoroson,

 Meg a Burgonyapufferi Sziklán,
Köd volt a kalapja, cipője avar,
És a hózentrágere villám,
A Maszat-hegy alatt kimerülve, kövéren
Lepihent kicsinyég a Piszokfa tövében
Süttetni hasát a nap sugarán,
Bólongni bölömbika-trillán.

Végül elérte a Zoknimezőket

A kék szemű, daliás Luk gróf,
S elkezdett rágni vadul - foga bronz volt
(A két füle mazsolás kuglóf),
S hogy majd az egészet kirágta lyukasra,
így szólt somolyogva Karádi Juliska:
„Ugye megmondtam? Huncut gyerek ám
Ez a kék szemű, daliás Luk gróf.”

„A Luk gróf járt a Maszat-hegy alatt” -

Összegezte nem szaporítva szót
Az Egyenes a most hallottakat.
Ám ekkor zizzent tízezer bozót,
S hallották szárnyak verdeső’ neszét,
A két badar barátra frászt hozót.
Jutalomkönyveiket szanaszét
Dobálták ők, s annyit se mondva, hogy „bocs”
Eliramlottak se szó, se beszéd…
S az égen megjelent egy hosszú, foltos
Nyakú teremtmény két nagy böszme szárnnyal.
Jaj, hősünk nem volt se élő, se holt most!
Találkozott a Nagy Zsiráfmadárral.
A Nagy Zsiráfmadár
Ha zizzen tízezer bozót,
és jő a Nagy Zsiráf madár,
az állatkerti gondozók
vidáman intenek felé.

Eláll a hó, a szél elül,

a rózsakertben este lesz,
szárnyat növesztenek belül
az állatkerti gondozók.

A legszebbiknek bajsza van,

inaltában kipödri még,
orángutánok jajszava
hallik, s a csend zsebébe hull.

De mért is nincs elég fülünk,

alul kettő meg hátul egy?
Jaj, mért, hogy mind elévülünk,
ha jő a Nagy Zsiráfmadár?

Andris tehát halálra váltan állt ott,

De összeszedte hirtelen magát,
Lekapta válláról a hátizsákot,
Egy túró rudit benne még talált,
A félsz szívében végleg elaludt,
Kivonta kardként túró rudiját -
Aztán csak annyit látott alul itt,
Hogy jő a szörny, és hirtelen lecsap,
És hamm, bekapja… a túró rudit.
„Hmmm, finom” - szólt a szárnyas fenevad,
S hatalmas szájából - ó, rettenet! -
Kilógott egy piros nyitószalag,
 Mert az történt (már rájöhettetek),
Hogy a túró rudit a buta jószág
Csomagolással együtt ette meg.
De lenyelte a végső rudimorzsát,
És tovább körözött mohón az égen.
„Hát itt halok meg benned, Badarország” -
Gondolta Andris. Közben a zsebében
Turkált, de nem talált ott semmit egy-két
Zsepin kívül meg pár babérlevélen.
„Kizárt, hogy ez a pár levélke megvéd” -
Vélte -, „de hát nem veszem úgyse hasznát…”
S kiszórt a földre minden levelecskét.
No, a zsiráf megnézte őket, aztán
Meg is szagolta (néha csal a látszat),
Végül leült, és így szólt: „Kicsi gazdám!” -
Egészen egyszerű a magyarázat.
A költők, elárulom ezt tinektek,
Buszra vagy villamosra sose szállnak,
Ők szárnyas paripákon közlekednek,
S Badarországban ugyanezt a célt
Szárnyas zsiráfok szolgálják. Ez itt meg
Költőnek nézte Andrist épp ezért,
S úgy vélte, gazdájára rátalált. -
Mire nem jó egy pár babérlevél!
Szóval leült a Nagy Zsiráfmadár,
És barátilag érdeklődni kezdett:
„Hol jársz itt, ahol a madár se jár?”
„Hát, én a Maszat-hegy felé igyekszek” -
Felelte Andris -, „volt két vezetőm,
Csak ők, amikor itt körözni tetszett,
Eliszkoltak, pár perccel ezelőtt.
De ne tessék ebből ügyet csinálni,
Egyébként sem tudták az utat ők.
Tényleg, nem tudja esetleg a bácsi,
Melyik út visz a Maszat-hegy felé
Véletlenül? Erre volnék kiváncsi.”
„Nem tudom” - rázta nagy, busa fejét
A szörnyeteg. - „Nem tetszik tudni? Jaj, kár.
Mert még az is van, hogy én már elég
Fáradt vagyok, a lendület se hajt már…
Igaza volt talán a burgonyának,
És tényleg lusta vagyok, mint a lajhár.”
„Egyet se búsulj” - nyerített az állat
Vigasztalólag -, „kis gazdám, e dolgon.
A Lajhár százszor is lustább tenálad.
Csak a mobilját nyomkorássza folyton,
Meg szundikál…” „Van neki telefonja?”
„Egy kisebbecske. Apróbb, mint a foltom.”
„Ő kell nekem!” - szólt Andrisunk bezsongva.
„Jaj, csak egészen elfogyott a szuflám…”
„Édes gazdám, elviszlek én! De mondsza,
Úgy szálljunk, mint a szél, vagy mint a villám,
Vagy mint a gondolat?” „Úgy mint a szél.
Vagy ha lehet, kicsit lassabban inkább” -
Felelte Andris, nem minthogyha félt
Volna, csak hát, van az a sok karambol…
A jószág bólintott, és így beszélt:
„Na, kis gazdám, pattanj hátamra akkor!”
S odanyújtotta egyik barna foltját.
És így esett, hogy kilenc óra hatkor
(Mikor a lámpát rendszerint leoltják)
Hősünk, e kissé elpilledt legény
Zsiráfháton szállt immár Badarország
Setét pacáktól hemzsegő egén.
HETEDIK FEJEZET
amelyben Janka különös álmot lát és rejtélyes levelet kap
„Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,
A vizzel is lehet jót vagy rosszat tenni.”
Vajda János
„Megint egy rejtély, meg nem oldott.”
Reviczky Gyula

Sziasztok hát, skacok, hetedszer,

És szerbusz, kedves kis mesém.
Bevallom, hogy nekem te tetszel,
Szeretlek téged írni én.
Mi hozzád képest Harry Potter?
Afféle könyv már sok kopott el,
Rájuk borult a feledés.
Te ihlettel vagy tele, és
Nem holmi hókuszpókuszokkal.
Mit nekem muglik és kvidics!
Inkább te, versikém, vidíts,
Versengj nagy, régi ópuszokkal!
Te szép vagy, rímes, dallamos
(S nem vagy csapongni hajlamos).

Amúgy szörnyűek is szerintem

Ezek a Harry Potterek
- Ki tíz alatt van, óva intem! -
Meg nem is kapnak sok teret
A hősök benne: Monstro, Malfoy,
A határvonal köztük elfoly,
Tudodki túl elhanyagolt,
Genya marad, ki genya volt,
Jó útra térni nincs esélye,
Akció akcióra jő,
Tűnődni, állni nincs idő,
Pörgős idők pörgős meséje,
Hajszol sikert, és hajt hatást,
Várom is már a folytatást.

A régi hősök hova tűntek,

Lábuknak nem maradt nyoma?
Hol van szép Legolas, a tünde?
De hol van Bombadil Torna?
Gandalf, Glorfindel, Gimli, Gollam,
S Frodó, a kilencujjú, hol van?
Hol a szépséges Árnika,
Kire muszáj volt várnia
Vállára vetve a tarisznyát
Szegény jó Szegény Dzsoninak?
Hol van a macskák réme, Frakk?
Hol van Mirr-Murr, Oriza-Triznyák?
Hol Pöszke, Vackor, hol Kobak?
És hol vannak még oly sokak…

A sok gyarló, briganti - hol, vajh,

Kik mégse hintik a párát:
Hová lett Kovács úr, a tolvaj,
Ki ellopta az Operát?
Hol van a borúlátó kóborz,
Traban Tóni - ó, csúf, és ó, torz! -
Hol a három norvég zsivány:
Kaszper, Jeszper és Jonatán?
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van ma már
A pesszimista plüssszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?

Na ne pocsékoljuk a tintát
Más mesehősökre tovább,
Lássuk saját mesénket inkább,
És benne Jankánkat. Nohát,
El lett rabolva ez a kislány
(Ahogy még emlékeztek is tán),
S elkábította őt a sokk.
Egy többszörösen felmosott
Padlójú helyiségben ébredt
Aztán, pár óra múlva fel,
Sajgó tagok meg kába fej,
Vágott szegény butuska képet,
Azon tűnődött, hol lehet,
S fülét e hang ütötte meg:
A Bús, Piros Vödör dala
Vagyok a vödör - szállj, dalom!
ki szomjúság és fájdalom
alól
dalol.

Üres vagyok és hontalan,

szívembe únos-untalan
bebú
a bú.

el is feledtetek, nosza.
Rám ült az elmúlás kosza.
Mocsok
tocsog

körül, bármerre nézek én,

piszok került elém, belém,
alám.
Na, lám.

Ó, ért öröm, nem is kevés,

ivott belőlem fecske, és
füle-
müle.

A Kék Lapát! A Zöld Lavór!

Volt életemben pár lamúr -
 zománc-
románc.

Oly ifjú voltam és szeles,

úsztam a lét mosószeres
vizén…
Biz’ én

pucoltam pacát, foltot is,

lehettem volna boldog is
simán…
S ti mán

Hisz szép vagyok még és deli,

hát mért nem töltötök teli?
Az ok,
gazok,

mi, hogy beposhadt vénkorom?

Kit ellepett a szén, korom,
s feled –
ve lett,

kit benőtt fű és moha már,

nem lehet abból soha már
vidor
vödör?

Megütötte tehát e nóta

Hősnőnk fülét, azért kivált,
Mivel a tárgy, mely eldanolta,
Rémséges módon kornyikált.
És Janka két fülét befogva,
Odapillantott a sarokba,
És ott egy piszkos és piros
Vödröt látott dalolni - nos,
Össze is állt a kép azonnal:
Őt most rabolták éppen el,
Egy követ fúj e vén veder
A sok szappanszagú fazonnal.
Meg is kérdezte: „Rőt vödör,
Te itt fölöttem őrködöl?”

- Igen - ismerte el a koszlott

Vödör, ki bús volt és piros. -
Ez a munka, a rám kiosztott,
Téged kiengednem tilos. -
Mért is szegődtem én ezekhez?
Azt mondták, arany életem lesz,
Ígértek fűt-fát, csapvizet,
Ürgeöntést, egy nap tizet.
De víz bennem nem fog kotyogni
Ez, látom már, dugába dőlt,
Csak felvigyázni, állni őrt,
Mások fejére rápotyogni,
Mi szégyenemhez biztos ok -
Rászedtetek, ti piszkosok!

„De kicsodák?” - A takarítók.

Lemostak volna legalább!
Mért babráltál ki velem így, ó,
Partvis Attila, te galád? -
„Ki?” - Az a barbár takarító,
A kibabráló, vita szító,
A végzet bolyhos ostora!
Mért voltam pitty ily ostoba? -
„Azt mondtad, pitty?” - Én nem. Te. -
- De, azt mondtad, hogy pitty. - „Nem
És hősnőnk szívében remény
Támadt e nem-várt pittyenésre,
Nem is tétlenkedett tovább,
Keresni kezdte az okát.

Amíg keres, még elmesélem,

Hogy Jankát, mikor kába lett,
Az ájulás félelmesében
Komor, mély álom szállta meg,
Mi lelkünkből csak néha tör fel -
Fején a Bús, Piros Vödörrel
Hősnőhöz illőn álmodott.
Hiszen az köztudott dolog,
Hogy jólnevelt verses regényben
A legtöbb hősnő így csinál,
Így Haidke Byron bácsinál,
Vagy így Tatjána is szegényke,
Kit józanul és hanyagon
Elutasított Anyegin.

Ha már ez így szokásba van, hát

Követem én is, nagy vakon,
Kedves kis hősnőnket, Johannát
Szégyenbe csak nem hagyhatom -
Hogy míg más alszik, horkol ódon
Nyoszolyán, ő csak forgolódjon
Álmatlanul a felsikált
Padlózaton? Na, nem. Kizárt.
Álmok vizére evezett le,
A tollasbálba ment, szunyáit,
Akár a tej, csorrant a nyál
A frissen mosott kövezetre -
Hófúvás, palló, medve, seb?
Nem, Janka álma kedvesebb.
Janka álma
Fényes és csillogó volt az az álom.
Egy hetyke dombon állt egy palota,
Volt két szép tornya, forgott kacsalábon,
Őrizte ötszáz bajszos katona,
Volt benne trónszék, baldachinos ágyon
Egy aranyhörcsög meg egy korona,
És hogy az egész ne nézzen ki snasszon,
Janka volt benne a királykisasszony.

Kis udvarhölgyek körbeudvarolták,

Előtte kukták, játsznokok, s egyéb
Alattvalók hajlongtak, fürge szolgák
Lestek az összes kényét és kegyét,
Egyik fagyit hozott, másik cukorkát,
Udvariasan unszolták: egyék.
Egyszóval minden szép volt és idilli -
Amíg nem kellett hősnőnknek pisilni.

Kicsit elfakadt akkor Janka sírva

(Mért megy tropára minden klassz dolog?)
Aztán a lábát szedte, ahogy bírta,
Futott, amíg két ajtóhoz jutott,
„Királyfik” ez volt az egyikre írva,
A másikra: „Királykisasszonyok”,
S előttük - lesve, hogy ki halad által -
Egy vécésbácsi állott alabárddal.

Mint sereg az ostromlott várba tör be,

Konyhába, kinek nem jutott fasírt,
Úgy vágtatott be Janka meggyötörve,
És megkönnyebbülten pisilt, pisilt.
Aztán kilibbent, vetett a tükörbe
Egy pillantást. És mit lát? Két kisírt
Szemet, amivel - borzalom! - egy tiszta,
Koszmentes kislány bámul rája vissza.

A vödör pittyent. Semmi kétség,

Bizonyságot nyert végül ez.
A fenekéről lekefélték
A koszt, és lám, egy kis rekesz
Került elő. Ezt hosszú munka
Árán kifeszegette Janka
- A körme bánta, beletört -,
Meglepte magát a vödört
Is egyébként e kis rekeszke,
Nem tudta, hogy van rajta ez.
És kiderült, a zajt, a neszt,
A pittyenést hogy mi okozta:
Volt benne egy kis szerkezet,
Amire email érkezett.

Erről eszembe jut… De vissza!

Mesém túl nyúlós, maszatos.
Kis olvasóm, te unsz, te tiszta
Ideg vagy már, rám ripakodsz:
Jaj, Dani bácsi, vegye észre,
Kit érdekel, mi jut eszébe?
Nem kell ide a sok szöveg,
A sztorit lökje már, öreg.
Mi volt az emailben? Ki írta?
Véletlenül jött vagy direkt?
Aki küldte, azzal mi lett?
Mért mélbe írta, nem papírra?
Kinek szánta, és mért vajon?
A többit hagyja, vén majom.
A titokzatos email
Feladó: joakaro@netuddki.csn
Címzett: buspiros@rekeszke.mh
Tárgy: Titkos üzenet Maszat Johannának

Janka, én írok neked emailt,

Csak nem mondom meg, kicsoda.
Tudom, ki vagy, tudom, hogy így mért
Raboltak téged el oda.
Nagymérvű kislány vagy te, Jankám,
És nem léphet helyedre más,
Ezért e megpróbáltatás,
Többet nem mondhatok momentán.
Csupán még egyet sebtiben:
Ne bízz meg, Janka, senkiben!

Túl szövevényes a dolog,

Egyszer mindent megtudsz, ígérem.
Addig ne kérdezd, ki vagyok,
Nem fedhetem még fel kilétem.
Tudom, bosszant e sok titok,
Hogy ódzkodom a vallomástól.
Ismersz, és nem csak hallomásból,
Mindössze ennyit mondhatok.

Ki téged évek óta kímélt,

Janka, én írok neked emailt.
Kell több? Nem mond ez eleget?
Te jónak születtél, nemesnek.
Ne félj, bántódásod nem eshet,
A megváltás már közeleg.
 Valami valóban közelgett,
Janka becsapta a rekeszt,
Fülelt piros, bús őre mellett,
És lépteket hallott, meg ezt:
„Nem, nincs szükség körömkefére,
Fülpiszkálóra, más efféle
Kínzóeszközre, Partvis úr.
Ha egy fülcimpa, egy kisujj
Is megsérül a célszemélyen,
Aligha lesz elégedett
A megbízóm, és Önt lehet,
Hogy megdorgálja. Ért, remélem.
- Értem. Se hajmosás, se más
Fölösleges brutalitás. -

Megrettenve e hang szavától

Hősnőnk kinyitná ajtaját…
De késő. Nyílik már magától,
És ketten lépnek rajta át,
Egy sörte hajú langaléta
(A haja bolyhok martaléka),
S egy töpszli - de parányi, hű!
Éppen csak morzsaméretű.
És hátuk mögött sorban állnak
A takarítók peckesen,
Nincs náluk partvis, seprű sem,
Fejük fölött óriási tálat
Egyensúlyozva tartanak,
Benne forró víz, rajta hab.

„Maszat kisasszony” szólt a morzsa

„Most megfürdetjük kegyedet.”
(Borzasztó! Ez hát Janka sorsa?)
És fölényesen nevetett:
„Remélem, nincsen semmi hézag.
Az én nevem Morzsányi Géza,
És ők, kik összegyűltek itt,
Kik kegyedet megfürdetik:
A takarítók. Barbár népek,
Ne fickándozzon hát. Urak,
Ugye tudják a dolgukat?”
Tudták. Jankához odaléptek,
És a habos fürdő fölé
Lógatták fejjel lefelé.

De hősnőnket magára hagyjuk

E sorsfordító perc előtt
(Oldaladon tátong-e nagy lyuk,
Kis olvasóm?) - muszáj erőt
Gyűjtenem ahhoz, ami még jön.
Közületek csak az kísérjen
Tovább, kit nem riaszt nagyon
A sok rémség és izgalom.
De ti, kik menekültök gyáván,
Ha eltalál egy hógolyó,
S egy szuritól is féltek, ó,
Ti, kiknek egy pókocska láttán
Szemén ijedt kis könny remeg -
Ti csukjátok be könyvemet.
NYOLCADIK FEJEZET
amelyben Janka csodálatos módon megmenekül,
és Andris kétszer is megebédel
„Igy s ugy történt, - elbeszéli.”
Arany János

Tovább. Szép lassan összeöltöm

Mesémet, mint a pantalót.
Egy tál habos fürdő a földön,
Fölötte hősnőnk, Janka lóg:
Itt hagytuk abba. Őt a bajtól
Nem menti már meg… Vagy? Az ajtó
Kinyílik most, egy zördülés,
És belép egy mozgóbüfés.
Termetre kissé alacsonyka,
Az arca derűs és kerek
(Következtetni nem merek,
De ismerős ő valahonnan),
És elrikkantja bent magát:
„Hotdogot és melegszenyát!

A takarítók megörültek,
Kiket katonás rend dicsért,
Most ott tolongtak, tömörültek,
Ki hotdogért, ki szendvicsért -
„Kecsöpöt?” - Kérünk. - Erre máris
Ugrott a kisnövésü árus,
A gyorskajára lecsapott,
És nyomta rá a kecsapot.
Morzsányi úr nem kért csak enni,
Ő ingerülten föl-le járt,
Toporzékolt és ordibált,
„Tessék a lányt a vízbe vetni!”
Parancsolgatta mérgesen,
De nem figyelt rá senki sem.

A dolognak a vége ez lett:

A kecsöp, ez a csalfa lé
Itt is, ott is csöpögni kezdett
A kiflikről a föld felé,
S mikor a hely padlózatáig
Leért (placcs, placcs) - kitört a pánik
„Ez csöpög! Szentséges Lipót!
Felmosófát! Rongyot! Hipót!”
És elkezdtek futkosni föl-le,
Feledtek fürdőt és habot,
Jankát, az ijedt kis rabot
Sietve letették a földre -
Onnét fölkapta a büfés,
A kocsijába tette, és…

Pörölhetett már Partvis úrral

Morzsányi Géza dühösen:
„Jó Attilám, a rab kisurran!
- Ilyet nem láttam sohasem! -
Míg itt suvickolják a padlót,
A kislány és a társa meglóg!”
Nem figyelt rá Attila, sőt
Kiflimorzsának nézte őt,
S felmorzsaporszívózta. így hát
A büfés által becsapott
Takarítók a kecsapot
Azóta is csak takarítják…
Nem ismerték vesztükre őt:
Lecsöppenő Kecsöp Benőt.
Lecsöppenő Kecsöp Benő
Jöhet pogácsa, bableves,
veszedelem csak arra les,
ki melegszendvicset kajol -
figyelj te jól
reám:

Ha kérdik, kérsz-e szendvicset,

és azt mondod, hogy rendicsek,
soha ne kérj rá kecsöpöt,
mert lecsöpög,
le ám!

Lecsöppenő Kecsöp Benő,

a szendvicsen őa bökkenő.
Lecsöppen ott, lecsöppen itt,
csupa kecsöp a bőrdzsekid.

Majszolhatsz bármi egyebet,

veszély csak akkor fenyeget,
ha a fogad hotdogra fáj,
hát készen állj,
komám!

Ha kérdik, kérsz-e hotdogot,

jobb, hogyha ezt megfontolod,
sose tetess rá kecsöpöt,
mert lecsöpög,
le ám!

Lecsöppenő Kecsöp Benő,

a hotdogon ő a bökkenő.
Lecsöppen itt, lecsöppen ott,
csupa kecsöp a farmerod.

Mert ő a göcs, a bökkenő,

az új ruhádra csöppenő,
talajt csöpögve megkenő
(holott a hőség rekkenő),
nincs más veszély, csak ő, csak ő:
Lecsöppenő Kecsöp Benő.

„Nahát, szia” lihegte Janka

Pár másodperccel ezután
Andris mellett vígan szaladva
(Mert hogyha eddig netalán
Nem jöttetek rá, az a bátor
Büfés Andris volt igazából,
Ki csak egy meghatározott
Időtartamra változott
Büféssé, node erre majd még
Visszatérünk e rész során)
- Bocsesz, nem jöttem túl korán.
De te ne tudd meg azt a majrét..
És itt elhallgatott lesunyt
Fejjel, pirulva Andrisunk.

„Hová futunk?” kérdezte később

Janka, hogy mondjon valamit.
- A jó Pali kalózhoz, és őt
Megkérjük… jé, egy fa van itt.
Üljünk le. - S leültek alája,
Hisz a takarítók tanyája
Már rég a távolba veszett.
Fáradtak voltak, éhesek
(Ha nem így lenne, csoda volna!)
Leültek hát, és ettek ők.
Janka uzsonnát vett elő,
Makula bácsi csomagolta,
S míg elköltötték nagy vigan,
Andris elmondta, hogy mi van.

- Figyu, na, izé, szóval az van,

Hogy megkaptam a lapodat,
És aztán egy csomót buszoztam,
Meg róttam ott az utakat,
Vándoroltam hat este, hat nap
(Mert gondoltam, meglátogatlak),
És lett egy ilyen titkos út,
Azon végig, és akkor úgy.
Na, és az Ismeretlen Költő,
Aki egyébként angol is,
Az meg volt fázva, tök muris
Hangon beszélt, és kijelölt ő
Nekem két pajtást (kenyerest),
A Csálét meg az Egyenest.

De ezek meg, amit nem értek,

Nem tudták, melyik út vezet
Badarországon át felétek,
És balhéztak, meg ilyenek,
Mindegy, szóval ott vacakoltak,
És iszonyú sok paca volt ott,
És alkonyult, meg állt a bál,
És jött a Nagy Zsiráfmadár.
Csáléék, azok persze gyáván
Elfutottak, de nem sokat
Cicóztam én, a kardomat
Előhúztam, mondom: „Zsiráfkám,
Kedves az életed, szemét?”
És levágtam három fejét.

„Nincs is kardod” nevetett Janka.

- És fölpattantam rá, gyite!
(Pedig mindent bevetett latba),
És elröpített így ide,
Hol öten kártyáztak, de téttel,
Nagyban ment a Fekete Péter,
Rugó meg rongy volt a mani,
És ott volt a Varró Dani.
Na, és a Lajhár kölcsönadta
A telcsijét, tök rendi volt,
És szerencsére benne volt
A Luk gróf száma… tudtam azt, na,
Hogy ő majd útba igazít.
És felhívtam, és akkor így.

„Haló, itt a daliás Luk gróf.”

- Haló, itt Andris, csókolom.
Én beszélek ilyen telegráf
Izén, hogyhívják, mobilon,
És azt szeretném tudni csak, hogy…
Mert én a Maszat-hegyre… csakhogy
Nem tudom, melyik út… Hogy ott?
Nem, Badarországban vagyok.
Igen… balra… igen, és aztán?
Át a… tessék? Milyen Feri?
Ja, a Burgonyapufferi
Sziklán, értem… tovább a pusztán…
Piszokfa, porlepett orom…
Köszönöm szépen, csókolom.

És a pontos útmutatásnak
(Ilyet de ritkán is kapunk!)
Köszönhetően felért másnap
A Maszat-hegyre Andrisunk,
És - amint mondta - alig ért fel,
Találkozott egy nénikével.
Szösz néne volt a nénike,
Meséltem róla, rémlik-e?
„Ó, jaj, hokedlik! Nokedlik, jaj!
Jaj, padló, csempe és plafon!”
Szösz néne jajgatott nagyon.
„Kitakarított a sok nyikhaj,
Hiába mondtam: még ne, kösz.
Hát most mit szóljak én ehhöz?”

Mutatta Andrisnak a házat

(Beinvitálta kedvesen)
„Szösz szöszön nem maradt, gyalázat!
Te eltikkadtál rendesen.
Hogy vinné őket el az ördög!
Nem innál egy kis piszkeszörpöt?
Mondd, éhes nem vagy, kisfiam?
Hát borzasztó, hogy itt mi van!
Valamit biztosan harapnál…”
Azzal a konyhába kiment.
Andris meg addig odabent
Nézelődött. Egy furcsa naptár
Lógott a kerevet felett,
Hősünk azt nézegette meg.
Maszat-hegyi naptár

JANUÁR
Az óév, íme, por és hamu már,
elolvadt, mint a nyugati boszorka,
latyakba tapicskol a kis Január,
a cipőt meg a zoknit is összekoszolta.

Fehér ma a föld és sáros a láb,

maszatút barnállik utána a hóból.
Egy tejbegríz ez a téli világ,
s lábunk nyoma rajta a sok kakaópor.
FEBRUÁR
Esők szaladnak piszkafa-lábon.
most tiszta az égbolt, most havazgat,
a hónapvégi maszkabálon
a tél beöltözik tavasznak.

Felébred a medve kócos orral,

szemében álmok zöld csipája,
kinéz a barlangból, és ó, jaj,
bajszát a napfény megcibálja.

MÁRCIUS
Az ember most egyre badarabb,
csipognak vígan a madarak,
pittyeg a mobil, hogy föltöltsék,
verseket írnak a költőcskék.

Nyilaznak vaksi kis ámorok,

a kisfiúk lelke háborog,
jön a sok anyuka, noszogat:
hordd szépen széjjel a koszokat.
ÁPRILIS
Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, szines virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
telisóhajtja széllel a világot.

Belülről úgy feszítik már a gondok,

hogy kikapcsolja nadrágján a gombot,
s könnyít magán ezüst sliccét kitártán:
ragyog az égen szépívű szivárvány.
MÁJUS
Jő süvegét emelintve a Május,
az orgonabajszu, aranyhasu mágus,
csiribí-csiribá, abrakadabra,
mennyi fagyit bírsz tömni magadba?

Körte, vanília, málna, ribizli,

mennyi ruhát tudol összefagyizni?
Mák, pisztácia, mandula, kókusz,
kend mind a trikódba, hókuszpókusz.
JÚNIUS
Gyors zápor után nadrágra, cipőre
autók kerekéről fröccsen a sár,
kiült a hűvös, koraesti időbe
a parkba az ősz, a tavasz meg a nyár.

És csattan a kártya: „Tavaszka, te osztasz.’”

s míg zöld üvegekben aranylik a ser,
megy a betli, az ulti, a passz, a piros passz,
másnapra csak az marad ott, aki nyer.
JÚLIUS
 Szállnak a gondok szerte, huss,
mint tűzből pattant, röpke szikrák,
szép, szőke lány a Július,
a büfé felé megy mezítláb.

A strand szemével követi,

s a lomb is lopva néz le rá most,
ahogy szájához emeli
a dundi, zsíros krumplilángost.
AUGUSZTUS
Mekkora rumli a hajnali utcán!
Még lumpol az éj, a nyakunkba kacag.
Most túlad végre sok hajdani cuccán,
kidobálja, mi limlom és ócska kacat.

Lepotyognak az égről a csillagok, ajjaj!

Látnád, ha kinyitnád most szemedet,
hogy narancssárga ruhát vesz a hajnal,
s felsöpri - nahát - az ezüst szemetet.
SZEPTEMBER
Szeptember úr egy nagy melák,
Augusztus inge szűk neki,
vehet fürdőt, ihat teát,
a nátha mégis szétveti,

orrát a gyűrött égbe fújja,

s a lombok zöldes piszkait
kis golyócskává összegyúrva
az őszi szélbe pöcköli.
OKTÓBER
Fogynak a nappalok, nyúlnak az esték,
teli pöndörödő levelekkel a fák.
mintha kispriccelt volna a festék,
oly sokszinű lett ez az őszi világ.
 És mintha a bőrön ecset kaparászna,
arcunk kipirul, belekékül a szánk,
egy piktor az ősz, és nincs neki vászna,
színeket ken ezért maszatolva miránk.
NOVEMBER
Ablak tátong a rossz falon,
becsordogál az alkonyat,
neszeznek polcon, asztalon
kis, bolyhos orrú plüssnyulak,

November néni üldögél,

a hintaszék alatta ring,
elmúlt az ősz, és itt a tél,
kötött mellényke kell megint.
DECEMBER
Hideg van, .szél fúj, jégeső ver,
az ég egy párás, téli ablak,
December apó vállán fenyővel
az utcákon szuszogva caplat.

Verítéke homlokára dermed,

mielőtt még alácsorogna.
Egy bögre forralt borra gondol,
s szép, ausztrál karácsonyokra.

„A pöszmétét voltam locsolni”

Mondta Szösz néne - gazdagon
Megrakott asztal, fincsi holmi
Temérdek állt az asztalon:
Kecsöp, sültkrumpli, piszke, szilva
(Meséli Andris bepuszilva
Egy sonkás zsömle harmadát) -
„Jövök a házba vissza, hát
Ki van az egész takarítva!
Mondok, ezeknél nincs határ?
Mit képzel ez a sok tatár?
Hát megkergültél te, Attila,
Hogy egy szó nélkül rám töröl,
És bandád dúl és port töröl?”

Janka is úgy gondolta: furcsa,

Hallgatva ezt a fa alatt,
És eltűnődve közbeszúrta
A következő szavakat:
„Furcsa, mert régebben a néne
Csak azt kellett hogy mondja: még ne,
És nála Partvis hadai
Nem mertek takarítani.
Meg engem sem raboltak el még.
Azt mondom, áll itt egy alak,
Ki mozgatja a szálakat
A háttérből vagy valahonnét.”
- Hm, Janka, mondasz valamit. -
És hümmögtek egy darabig.

Aztán Andris tovább mesélte.

Egy Benő névre hallgató
Kecsöpöt bízott rá a néne,
Az egy vérszomjas őslakó.
Ki jóba volt a Porcicával,
A rongyok által fölsikálttal,
És szomjazott a bosszúra.
Na, hogy ne nyújtsam hosszura,
Andris rohant. Szuszogva rontott
A Szeplő utca hétbe be,
Rossz volt az előérzete -
És jaj, nem volt már Janka pont ott!
Csak esztelen dúlás jelét
Látja sajnos, amint belép.
 Már itten is kitisztogattak!
Minő keserves állapot!
Meg volt pucolva minden ablak!
Elmosva mind a tálak ott!
Könyvek a polcra téve sorba!
Eltűnt a bögréről a csorba!
Ki volt vasalva blúz meg ing!
Sarkok kipókhálózva mind!
És egy sarokban gúzsba kötve
Makula bácsi ott hevert,
Vigasztalan volt és levert,
Szájába kis tollseprű tömve.
Andris kikapta onnan azt,
S meghallgatá e bús panaszt:
Makula bácsi vallomása
Jaj, Istenem, de jó, hogy jössz,
Bandikám,
Üssél rajta a sok ádáz
Banditán!
Elrabolták az én pöttöm
Jankámat -
Jaj, fejemnek ezer vádló
Hang támad.

Jaj, szivemben saját tőröm

Hegye ül,
Én tehetek a dologról
Egyedül.
Mikor Jankát a maszat közt
Megleltem,
Vót valami, csak mondani
Nem mertem.

Az vót, hogy egy firlefranc vagy

Kacatka
Janka mellett besüppedt a
Maszatba.
Lehajoltam, hát a lucskon,
Poron át
Meglátok egy csillogó kis
Koronát!

Az vót arra rávésve, hogy

Johanna.
Nem kormotok, tényleg így vót
Szavamra!
Kimondom én a színpiszkos
Igazat:
Végignéztem, hogy nyeli el
A maszat.

Ottan akkor úgy döntöttem,

Andriskám,
Még ha az ég dézsa vizet
Önt is rám,
Kifogok én nyafkaságon,
Cirádán,
Nem mondom el Jankának, hogy
Királylány.

Ugye milyen jólelkű és

Szerény lett?
Jaj, mért érte szegényt ez a
Merénylet?
Jaj, mi lett egy kelekótya
Döntésbő’!
Eridj, Andris, mentsd meg, amíg
Nem késő.

Mire hősünk idáig ért el

- Mímelve a jó Makulát
ízes és dörmögő” beszéddel -
Jankával forgott a világ:
„Királylány vagyok? Nem csak álom?”
(Meg volt döbbenve, nem csodálom.)
- Nem - mondta Andris -, de figyi,
Eszembe jutott valami.
Mert hogy a Maszat-hegyi trón ám
Megüresedett, és soha
Nem jött a várományosa…
„Tudom, tanultuk töri órán.”
- És azt gondoltam csak ezért,
De persze mondd, ha hülyeség,
 Szóval hogy, nem lehet esetleg,
Hogy te vagy a…? - „Mi?” - Hát, tudod,
Az elveszett trónörökösnek
A sarja, ilyen lányutód.
„Hú, az lehet!” - És erre téged,
Mert hogy az ellenségedéknek
Fülébe jutott, láb alól
Most el akarnak tenni jól.
„Fú, kinek áll ez érdekében?
A Paca cárnak?” - Neki hát.
Azért megyünk a hegyen át
Ahhoz, ki megvéd tőle szépen. -
„A jó Pali kalóz?” - Ki más?
„Akkor futás!” - Akkor futás!

Így hát futottak és futottak,

Hegy-völgy mögöttük elmaradt,
Ezer métert meg húsz tapodtat
Tettek meg három perc alatt
(Az hány tapodt per óra, srácok?)
A hegy már messziről se látszott,
A táj kihalt és randa lett,
„És aztán?” szólalt Janka meg,
- Tessék? - „Honnan tudtad, ki hurcolt
El, és hogy hol tart fogva, és,
Andris, mikor lettél büfés?
És hogy jöttél rá…?” - Hát, az úgy volt…
Szóval hogy… tudod, Janka, hát… -
S vörös lett hősünk, mint a rák.
KILENCEDIK FEJEZET
amelyben kísértésekről és kísértetekről egyaránt szó esik,
mellesleg Andris harmadszor is megebédel
„Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!”
Babits Mihály
„Senki nem az, minek látszik,
mindenki hamisan játszik
Apukádék, anyukádék?
Legyen gyanús minden árnyék.”
Jónás Tamás

Bent járunk már a könyvbe jócskán

- Ki itt tart, annak pacsi jár,
Jutalmul, nyájas olvasócskám,
Ma csámcsoghatsz a vacsinál,
És ugrálhatsz a hintaszéken
(Apukádékkal megbeszéltem) -,
Már túl vagyunk a könyv felén,
És még csak nem is sejtem én,
Hová sodorja hőseinket
A rím szeszélye - ó, a rím
Veszélyes ám, barátaim!
Cibál orrunknál fogva minket -
Lekvárra gondolunk, de jaj,
A rím, az azt mondatja: vaj.

S nem csak a rím, a lágy, a zsongó,

De például a gondolat,
Az is szeszélyes és csapongó -
Az ember olykor mondogat
Olyasmiket, mik másnak uncsik,
Egy-két sztorit ismétel untig,
Ha fejében az ész neki
Valamért erre készteti.
Mert hát, mi mást esetleg untat,
Gondolni arra jó nekünk,
Emlékeket idézgetünk,
Mulattatjuk saját magunkat…
A beszéd erre is való.
Kis olvasók, fecsegni jó!

De akad olyan, néha, ritkán,

Mi senkire sem tartozik.
Az ember félve csüng a titkán,
Zavarba jön, ha kérdezik,
Habogni és hebegni kezd el -
így volt most Andrisunk is ezzel.
Ahogy faggatta Janka őt,
Pironkodása egyre nőtt,
A vak is látta rajta: linkel,
S míg csűrt-csavart, mellébeszélt,
El is érték az úticélt
(S mi is elértük hőseinkkel),
A Tintatenger partjait.
Itt kajtatták a jó Palit.

Ó, kikötő! Te nagy, te ronda -

Lármás vidék! Nyüzsgő tömeg
Lökdöste itt meg húzta-vonta
Két elveszett kis hősömet.
Lófráltak itt rosszarcú fickók,
Ittak a vén tengeri mackók,
Nők szívtak hosszú szipkaszárt,
Matrózok cifra szitka szállt,
Hajókra ládákat rakodtak
A hórukkozó trógerek,
És azt mondták: „Kotródj, gyerek!”
Meg sajnos azt is: „Félre, tökmag!”
A kérdésekre - rendesen
Nem válaszoltak egyre sem.
 No de addig tudakozódtak,
Míg kinyomozták hőseink
Szálláshelyét Pali kalóznak.
Spuriztak máris, mint a pinty
Oda egymás sarkát taposván,
De így szólt ott a szép csaposlány:
„Most nincsen itten a Pali.
Az internetet szereli
Be minden házba épp e tájon…”
Leültek hát megvárni őt,
És hogy elüssék az időt
(Olyan lassan ne csordogáljon),
A kockás abroszon legott
Amőbázgatni kezdtek ott.

Jankának volt négy iksze, jól állt…

De most, ha elnézed nekem,
Nyájas kis olvasóm, az órát
Kicsinykét visszapörgetem.
Makula bácsi gúzsba kötve
Hevert a Szeplő utca ötbe
(Vagy hétbe, na… tudom, csak ím,
Megviccelt már megint a rím),
Eddig mesélte Andris. Innen
Fogom folytatni most tovább.
Nem is lehetne mostohább
A helyzet! Fölsikálva minden,
A ház tisztára portalan.
És Janka elrabolva van.

Hová vihették hűlt helyéről?

Kipattant most egy idea
Makula bácsi bölcs fejéből
(Vagyishogy ötlet): ide, a
Szomszédba kéne átkopogni,
A szomszéd úr, az fogja tudni,
Ő otthon ül egész nap - és
Nincs nála piperészkedés,
Lábáztatás meg más hiúság -,
Ő tévét nyakra-főre néz,
Szóval rendkívül naprakész,
Meg jár hozzá az összes újság…
Fellépése is igazán jó. -
Úgy hívják: Büdös Pizsamázó.
A Büdös Pizsamázó
Ha a völgyek ölébe lehuppan a hó,
És a dér kivirágzik a rácson,
Amikor beköszönt a szivünkbe, hahó,
A piros kezű, tömzsi karácsony,
Ha szombat van, vagy pláne vasárnap,
Az ember ad egy kis időt a hasának,
Sütivel tömi, szörpöt is önt bele hígan,
És sütteti, sütteti vígan.

De ha rest vagy is, ágynak dönt is a láz,

Megcsíp a csikós hasú poszméh,
Hogy egy életen át büdösen pizsamázz,
Nem elég, nem elég ez ahhoz még,
S vacogó füledet, ha e szinte lilát
Betaszítja magából a kinti világ,
S elbújsz is a paplan alá - ez a zárszó:
Mégis lepipál a Büdös Pizsamázó.

A Büdös Pizsamázó mellesleg

Azelőtt csak egy átlagos úr volt.
Volt inge meg öltönye (L-est vett),
És fél napon át sose durmolt.
Hanem egy nap a legszebb úri zakója
Ledobostortázódott, és azóta
Neki gejl ez az élet, amin csupa máz van,
Otthon pizsamázgat a házban.

A Maszat-hegy alatt lakik ő valahol,

Egy minta-maszat-hegyi-polgár,
Már nem csábítja a kád, a lavór,
S mást mint pizsamát sose hord már.
Nem hajtja a becsvágy, ez a ronda pribék,
Biz’ az ágyba hozatja a reggelijét
(Tunya vagy, Pizsamázó, itt a bibéd!),
És utána lazít, délig heverészve,
Hogy a reggelijét megeméssze.

S mert sampont, szájvizet is feledett,

Olyan egykutya, hogy mi a látszat
- Ó, mit neki dús haj, friss lehelet! -,
Fölkel, de tovább pizsamázgat.
Ide nem megy azért, és ezért oda sem,
A lakásban ül álló nap büdösen,
Elkótyavetyéli sok ifjúi évét,
És nézi a, nézi a tévét.

Levenni a pizsamát? Zokni? Meg ing?

Hülyeség az egész igazából,
Ha úgyis fölveszem este megint -
Meditál a Büdös Pizsamázó.
S míg odázza el épp a jövőt a jelen,
Pasziánszozik egyet a kompjuteren -
S csak még büdösebb, mire eljön a másnap,
S kicsivel, ha lehet, pizsamásabb.

„Jövök, jövök! Jól van, na! Ácsi!

Mi ez a nagy dörömbölés?
Ki az? Te vagy, Makula bácsi?
A tévé kissé bömböl, és
Teli a fülem, csupa lekvár,
Azért nem hallottam. Megyek már!”
És a szomszéd ajtó mögül
Kibukkant egy koszoska fül,
Majd egy fej (kócos és borostás),
Aztán egy szurtos nyak, s ama
Hosszába csíkos pizsama.
S végül, miket nem ért a mosdás
Két-három napja legalább,
Kibukkant két büdöske láb.
 Hősünk tüstént a tárgyra rátért:
- Andrisnak hívnak, csókolom,
És elnézést a zavarásért,
De van zavarni jó okom,
A takarítók itt a szomszéd
Házat… - „Ühümm, ez mind nagyon szép.
Beszéljük is meg egy tea
Vagy egy szörp mellett ezt… De a
Kakaó, hm-hm, az se rossz ám.
Vagy legyen mégis szörp? Igen…”
S ment volna ez tovább ilyen
Formán talán egy óra hosszán,
Ha nem szól hősünk bele most:
- Indulnom kéne hamarost.

Nos, végül is a Pizsamázó

Andrisunkat leülteté
Egy koszból szinte ki se látszó
Kis székre, bögrét tett elé:
„Teát vagy szörpöt akkor?” - ám azt
Nem várta meg, mi lesz a válasz,
Mert ott hagyott csapot, papot,
Meg homlokára is csapott:
„Jaj, sürgős tévéznivalóm van!
Hiszen mindjárt kezdődni fog
Kázmér, a hős körömpiszok
A Maszat Televízióban…
Tessék, itt egy kis kakaó.
Ez jó sorozat, klafa jó!”

Így aztán hősünk kakaózott.

A bögre félig kiürült,
Mire a szomszéd kihahózott,
Hogy vége. Andris megörült:
- Szóval a takarító horda
A szomszéd házat kipucolta
- Folytatta -, és a kisleány… -
„Jaj, hát nekem nincs is teám!”
Kapott észbe a Pizsamázó.
„Vagy igyak mégis tejet én?”
És eltöprengett ilyetén
Képpen, a döntést elodázó
Módon jónéhány percen át,
Hogy tejet igyon vagy teát. -

„Söprögessen a maga háza

Előtt mindenki, az a fix”
Mondta végül a Pizsamázó,
Kezében bögre aromix,
„Ezeknek a söprögetőknek
Megmondhatod, ha látod őket!”
- A bibi itt van, éppen itt.
Megmondtam volna én nekik,
Csak hát a címük, az hiányzott.
Nem tetszik tudni, Büdös úr… -
De az megintcsak közbeszúr:
„Félbehagytam a pasziánszot!
Várj, lejátszom egy perc alatt…”
És azzal újra elszaladt.

Andris nem bírta már üleppel

A hosszas kakaózgatást,
Berontott hát nagy lendülettel:
- Azt mondja csak meg, semmi mást,
Hogy hol tanyázik az a randa
Partvis Attila féle banda,
És megyek. - „Mész is? Kár nagyon.
Pedig van ez a programom”
Sajnálkozott a házigazda,
„Gondoltam hátha érdekel.
- Menedzser-foci 2000?
A Büdös úrnak megvan? Azta! -
S már nem volt benne annyi svung -
Megingott akkor Andrisunk.
 Kísértés! Villás nyelvű kígyó!
Édesget, aztán megmar ám!
Jaj, hányszor jártam én is így, ó,
Ifjonti éveim során…
S ma is, ha míg szobámba költök,
Focizni hívnak kint a kölkök,
Vagy egy barnára sült leány
Fülembe súgja: „Légy trehány!”,
És fagyijával körbehenceg,
Fájó szívvel mondom ki: Nem!
Még kell egy oldalt költenem,
Vagy méginkább huszonkilencet,
Hogy a kedves kis gyerekek
Elégedettek legyenek.

- Nem - mondta fájó szívvel András

Mennem kell, számít Janka rám. -
„Hát jó - felelt a másik -, az más.
A hegy tisztábbik oldalán
Találsz egy erdőt, benne szép szál
Parafa áll, ott jobbra sétálj,
S lesz egy zsombékos partvidék.
Na, ott tanyáznak Partvisék.”
Hősünk köszönt, s tovább barangolt.
Hogy milyen is egy parafa,
Látott-e olyat valaha,
Abban kicsit bizonytalan volt,
De azt mondta: Ne tanakodj!
Majd megismered valahogy.

De az erdőn hiába bolygott,

A fát nem lelte, gyerekek,
S már unta szörnyen ezt a dolgot,
Meg az eső is eleredt,
Leült egy fa tövébe hát, hol
Megvárta, míg elállt a zápor.
S tovább is indult volna - ha
Fölötte így nem szól a fa:
- Ne hagyjál itt magamra! Jajh, ó!
Nagyon parázom egyedül,
Ha nincs ki alám le-leül. -
És Andris így szólt: „A talaj jó,
A nap is mindjárt kisüt ám,
Mitől parázol, kicsi fám?”

- Parázom attól, hogy kivágnak,

Hogy új hajtásom elkonyul,
Hátam mögött rosszat kivannak,
Hogy kérgemet lerágja nyúl,
Belém vésődik egy barázda
(De hát ettől ki ne parázna?),
Vagy hogy egy villám csap belém,
Meg mindentől parázom én.
Naphosszat csak vacogva félek,
Avarzörgés, paták zaja
Nekem mind hatalmas para,
Számomra ebből áll az élet
- Leszek-e boldog valaha? -,
Mert én vagyok a Parafa.

„Ugyan, fácskám, minek parázni?

Favágó erre nem lakik,
Nincs itt nyúl kérgedet lerágni
(Csak lepkék vannak meg makik),
Nem járnak párok itt, paráznák,
Akik szivecskét meg barázdát
Vésnének rád, villám pedig
Legfeljebb minden ezredik
Fába csap. Szél fúj, vagy ha egy kis
Állat tövedben kaparász,
Ne félj, kis fácska, ne parázz!”
A fát így nyugtatgatta Andris.
Aztán elindult jobb felé,
S a partvidéket meglelé.
 „Mégiscsak eltévedtem asszem”
Csóválta később a fejét,
Mert nem kellett hozzája sasszem,
Hogy lássa, nem jó helyre ért.
A takarítók semmiképpen
Nem lakhattak ilyen vidéken,
Mi nyálas, sáros és sivár.
Viszont állt ott egy régi vár
Romos, mohlepte állapotban,
Nem volt bástyája, tornya se…
S eszébe ötlött egy mese,
Mit még a régi szép napokban,
Az óvodában hajdanán
Jankától hallhatott talán.
A Babaarcú Démon
Mohos falak közt, büszke omladékon,
Egy romos, régi várban élt a démon,
Kinek az arca sápadt babaarc volt,
Karja köréd fonódó két lián,
S míg vérszagot a szél süvítve hajszolt,
Nutellát ő kenyérre kenve majszolt,
Egy pillantása fölperzselte szíved,
És drapp méhecske volt a zokniján.

Tulajdonképpen nem volt semmi dolga,

Csak épp midőn éjfélt ütött az óra,
Kellett neki a várrom ablakából
Velőtrázón kacagni kifele,
Amúgy csak üldögélt a bálterembe,
Női lapokat olvasott merengve,
Vagy a körmét reszelte lassú gonddal,
Jutott mindenre bőven ideje.

Történt egy este mármost, mikor rég-volt

Dühvel mennydörgött, villámlott az égbolt,
Vihar dúlt kint, a Babaarcú Démon
Bentről figyelte, mily borús az ég,
S hogy ne forduljon kedve is vacakra,
Épp férfiszíveken tiport kacagva,
Történt, hogy bimm-bumm, két mennydördülés közt
Meglátta holt ükatyja szellemét.

És szólt amaz: „Figyelj szavamra, lányom!

Százötven éve átok űl e váron,
Én átkoztam meg, Bambaképü Edgár,
Midőn e várban bűn ütött tanyát,
A várat és a vár urát is egyben,
Ki, bár egy gróffal járt öt éve jegyben,
Elcsábította, s esküvője napján
El is szöktette céda dédanyád.

Sir Henry Exel, így hívták a várúrt,

S a munka rám, dühödt atyára hárult,
Hogy szép szóval várából visszacsaljam
A gaz leányt, ki vér szerint enyém,
De lányomat hiába kértem esdve,
Csak kacagott rám gúnnyal aznap este,
Bitang lovagja elzavart a várból -
És akkor szörnyű átkot mondtam én.

A hitvány csábító, Sir Henry Exel,

Ki málnaszörppel és pilóta keksszel
Magához édesgette dédanyádat,
Másnap rettentő hasmenést kapott,
S a hűtelen leányzó arra ébredt,
Hogy egy elátkozott várban kisértet,
Egy démon, s az lesz minden lányutóda,
Akit világra hoz. Mindezt tudod.

De van kiút! A századik szobában

Egy kétszáz éves fogmosó pohár van,
És benne kétszáz éves fogmosó víz
(Sir Exel, míg élt, nem mosott fogat),
Nézz bele, s visszanéz rád húsz teremtmény,
S huszonkétféle lány, ki mind lehetnél,
Hörpintsd ki annál, aki lenni vágyol,
És megtöröd rettentő átkomat.”

Benyitott hát a századik szobába

A Babaarcú Démon, ám hiába,
Csak egy görnyedt, öreg kísértet ült ott
Valami díszes, ódon klozeton,
„Megbántam már - rimánkodott - de meg
Vond vissza átkod, Bambaképü Edgár!
Tiéd lehet minden pilóta kekszem,
És minden szörpöm eléd hozatom.”

„Tán a számolást elvétettem eggyel”

Mondta a Démon mély önismerettel,
És benyitott a szomszédos szobába,
Ott állt a régi fogmosó pohár,
S belőle őrá sorban visszanéztek
Tündérek, vámpírlányok, hölgyszinészek,
Gyorsfutárok, tanárnők, topmodellek,
S érezte, mind lehetne ő akár.

De a Démonnak egyikük se tetszett,

Míg végül aztán, negyvenkettediknek
Visszanézett a fogmosó pohárból
Reá egy méla, sápatag leány,
Az arca, mint egy kisdedé, olyan volt,
Coopert olvasta éppen vagy Conan Doyle-t,
Férfi,szíveket tört kacagva össze,
És drapp méhecske volt a zokniján.

És így esett, hogy ott maradt a Démon

Mohos falak közt, büszke omladékon,
Ott üldögél mélán a bálterembe,
Régi fotókat nézeget dián,
S míg vérszagot a szél süvítve hajszol,
Nutellát ő kenyérre kenve majszol,
A pillantása tűz, a csókja méreg,
És drapp méhecske van a zokniján.

Hősünk bekukkantott a várba.

De senki nem bukkant elő.
Hahó - mondotta, ám hiába.
Beljebb osont hát vakmerőn,
Habár gombóc csikarta torkát.
Nyögött a padlat, min botorkált,
A szél gyászdalt fütyült, komort,
S nutella illatot sodort.
„Huhu” egy hang mögötte így szólt,
Majd hozzátoldott egy „hahá”-t,
Megfordult Andrisunk, s nahát,
A Démon volt ott! - Andris iszkolt,
S az űzte át a termein
Démonian és gyermekin.

Mindenkit üldöz egy ki sértet,

Mindenki jó is, meg nem is,
Mulasztásaim elkísérnek,
Minek tagadjam, engem is.
Az álomból gyakorta reggel
Verejtékezve ébredek fel,
„Tanár úr” hörgők „zord itész,
A dolgozat már szinte kész.”
S tudom, míg él, amerre járok,
Ama történelemtanár,
Jaj, mindenütt nyomomba jár,
Rikácsol, és fülembe károg:
„Varró fiam, nahiszen ez szép,
Maga nem írta meg az esszét.”

S vajh, ha nem lesz már Biró Gábor,

Ha rejti őt a temető,
Feljön-e a síri világból,
Hogy azt huhogja nekem ő:
„Fiam, csakis magát okolja,
Ha most lerántom a pokolba.
Lelkét adta egy ötösért,
Hát most fizesse meg a bért!”
S vajon mindez csupán ijesztés
Lesz, vérfagyasztó tréfa csak,
Vagy méltó büntetés - vacak
Kis életemnek vége lesz, és
Rám dől az égi boltozat,
Mert nem lett kész a dolgozat?
 Na, végül utolérte ottan
A Démon Andrist - persze hogy,
Hisz ő repült, s úgy köztudottan
Könnyebb haladni, mint gyalog -,
Elkapta őt, és azt huhogta
- Démoni volt, naná, a hangja,
Nem csicsergő vagy nyafogó -:
- Megvagy! Most te vagy a fogó! -
Mert nem akart ő semmi rosszat,
Magányos volt csupán szegény.
Átlátta Andrisunk e tényt,
És ezért kilenc óra hosszat
- Ilyen az ő karaktere -
Jóságból ott maradt vele.

Nahát az első három óra

Fogócskázással telt el, és
A negyedikben volt bújócska
(Száz terem erre nem kevés),
Az ötödikben eszegettek,
A hatodikban veszekedtek,
Majd rajtuk önvád vett erőt,
És újra jóba lettek ők.
A nyolcadikban elfeledve
Bút, bajt, meg téged, vaksi sors,
Csak gyors, gyors, lassú, lassú, gyors,
Slow-foxoztak a bálterembe.
S míg az utolsó óra múlt,
Bámulták egymást szótlanul.

- Mennem kell - mondta végül Andris.

És szólt a Démon: „Még ne menj!”
- De muszáj mennem - mondta Andris.
Tovább nem késlekedhetem. -
Megdühödött ettől a Démon
(Sajnos egy kissé lobbanékony
Volt, könnyű volt megsérteni),
És nekiállt kísérteni.
Csakhogy ezúttal ez komoly volt!
Andrist kacagva (hú! hehe!)
Egy kis szobába űzte be,
Aztán rácsukta, puff, az ajtót.
És azt huhogta: kis csibész,
Te most el innen juszt se mész!

Ám véletlen szerencse folytán

A Démon Andrist pont oda
Csukta, miről a mese szólt - lám,
Ez volt a századik szoba.
És éppen úgy, mint a mesébe,
Ott volt az egyik polcra téve
A varázsfogmosópohár!
Na persze nem volt benne már
A kétszázéves fogmosóvíz,
De kiderült, hogy a pohár
Friss csapvízzel is szuperál,
Csak hatása korlátozódik.
Csupán tizenöt percre szól,
Utána visszaváltozol.

Na, hogy egész rövidre fogjam,

Hősünk kiitta, s láss csodát!
Focista lett belőle nyomban.
Nem jó. Megtölti újra hát,
S hörpint megint nagy izgalommal -
Most meg jómódú üzletember.
Nem jó. Tölt, hörpint újra: ó,
Most meg tolvaj, besurranó!
(Mi tagadás, gyakorta mászkált
Kerítéseken át, ha tán
A laszti egy lövés után
A másik kertbe éppen átszállt.)
Nem is lepődött meg nagyon,
Csak kisurrant az ablakon.
 S iszkolt a fogmosópohárral!
Vitt hozzá egy kis kulacsot,
S töltött, hörpintett egyre-másra,
Míg Janka után kutatott.
Most nagybajuszú népitáncos,
Most újságárus volt, finánc most,
Kiürült újból a pohár,
És most meg állatidomár.
Költő, matektanár, satöbbi
(Sosem tudhatta, hogy ki lesz,
A csapvízben nem látni ezt),
Végül a büfésnél kötött ki -
Így oldott Andris kereket.
S a többit tudjuk, gyerekek.

Bár ennyit tűrt, bár ennyi lankát

Megmászott, mégis annyi szusz
Maradt még, hogy megmentse Jankát
Hősünkben. - Ó, Odüsszeusz,
Mi volt a megpróbáltatásod,
Te leleményes, régi, vásott
Görög, te bongyor nőfaló,
Ehhez képest? Mi egy faló
Egy zsiráfmadárhoz? Mi Trója
A Maszat-hegyhez? Bár igaz,
Hogy útját tán - sovány vigasz -
Tíz évig Andris mégse rója.
Sőt, üldögél idestova
Tíz perce már. Nyomás oda!

„Teringettét! A krumpli sótlan,

És nem elég csípős a szósz”
A Víg Tintahal fogadóban
Így szólt a jó Pali kalóz.
„Segítek hát, kis törpeharcsák,
Avagy Palit jónak ne tartsák,
Árboc törhet, jöhet vihar…
Egy kis szószt sótlan krumplival,
Pincér, a két kis zöldfülűnek!”
S míg jóétvágyú hőseink
Belakmároztak már megint,
A kalóz harsogott derűsen:
„Elsimítjuk a galibát!
Ne féltsétek ti Pali bát.”

„Nem volt kicsit rágós a feltét?”

Érdeklődött a jó Pali
Később, míg a habokat szelték.
Andris megpróbált szólani,
De a kalóz szavába vágott:
„Nincsen valami jó szakács ott.”
Mondta, és - ejnye - kiköpött.
A hajó pedig kikötött.
Egy kerek, kék szigetre értek,
Mindenütt pacnik és pacák -
S ott állt egy nagy kövér pacák…
(Csak elsütöttem ezt a rímet.)
Ki az? - Két hősünk vacilál. -
Csak nem a híres Paca cár?

„Árulás!” kiáltotta hősöm.

„Árulás!” mondta Janka is,
(Pali kalóz pedig derűsen
Vigyorgott ott továbbra is.)
Torkukon elakadt a hang is,
Majd „Gaz áruló!” mondta Andris,
És Janka így szólt: „Rettenet!
Pali kalóz, mi lett veled?
Arról volt szó: árboc recseghet,
Vad szél hiába is rivall,
Jöhet az ár, jöhet vihar,
Trikódra tinta is frecseghet,
Hiába minden hacacáré -
Mégsem leszel a Paca cáré.”
 Közben hatalmas pacaágyúk
Meg egyéb bádogvacakok
Szegezték csúf csövüket rájuk!
A pacahintő kukacok
Is ott görögtek, miket egyszer
Már látott Andris (nem feledsz el
Ilyet, ha láttál valaha),
És volt egy csomó katona…
Egy szó mint száz, nem volt reális
Esély a menekvésre már,
Hiába fogmosópohár,
S mondom, ott állt a Paca cár is,
Körötte bádogvacakok,
És fölényesen kacagott.
- Orrom alá sokat tört borsot,
De többé már nem macerál!
Mondtam: Pali, ez a te sorsod! -
Így kacagott a Paca cár.

- Lázadt, dacolt és kaszabolt, haj!

De végülis a koszos oldal
Csábításának engedett!
Győztek a tintatengerek!
Árboc tört és vitorla reccsent,
Csapkodta villám, haragos,
Dobálta hullám, tarajos,
Csíkos trikóra tinta freccsent,
Volt mindenféle hacacáré…
És ő most már a Paca cáré! -

Látjátok, egy-két rusnya villám,

S bár sorsod ellen rugdalózz… -
A jó Pali kalózból is, lám,
Így lett a rossz Pali kalóz.
És hőseinket megfogák ott
Tintapacákok, zsírpacákok
Meg más efféle fogdmegek.
És két kis hősünk ott rekedt
A Paca cár nagy börtönében.
Meghiúsult a fürdetés,
De itt az újabb küldetés:
Megúszni paca nélkül, épen! -
Hisz tévút mindkét út, bocsok,
A szappan és a rút mocsok.
TIZEDIK FEJEZET
amelyből kiderül, hogy titkos ügynökből is megárt a sok, és
megtudjuk, mi a baj a műanyag gombfocikapukkal
„a pénz, a pénz! ez ám a bökkenő.”
Petőfi Sándor

Nagyjából ezzel egyidőben

(Plusz-mínusz három perc vagy öt)
Egy úr állt meg hegyes cipőben
Egy nagy, csicsás ajtó előtt.
Réztábla függött kint az ajtón
Látogatókat messzehajtón:
„TÁVOZZ! A TRÓNTEREMBEN (ITT)
FONTOS TANÁCSKOZÁS FOLYIK.”
És hangok szűrődtek ki tényleg.
„Gól!” - Kapufa. - „Gól volt!” - Csaló!
„Bent volt, ripők alattvaló.”
- Kipattant! - „Bent volt.” - Az a lényeg,
Hogy pikkent. - „Nem, azt mondta: pukk.”
- Rohadt kis műanyagkapuk!

Elvágva a vitát, a fontost,

Az úr dörömbölt (bongi-bang).
„Mi az? Ki mer zavarni pont most?”
Szólt bentről egy királyi hang.
- A hopmester. - „Megmondtam azt, hogy
A világért be ne pimaszkodj
A trónterembe fél hatig!
Herceg nem gombfocizhatik?”
- Az ügy tervünket dönti romba
Talán, felséges hercegem,
Órákon múlik, perceken,
Hogy színarannyal lesz bevonva
Nevünk vagy ellepik koszok -
Morzsányi Géza hírt hozott.

És a hegyes cipős belépett.

Ó, az volt ám a trónterem!
Cikornya, cafrang volt temérdek,
S egy tarkabarka szőnyegen
Ott csillogott - csodák csodája! -
Egy smaragdzöld gombfocipálya.
Kérdőn nézett mellőle fel
Egy jámbor és egy büszke fej.
„Morzsányi? Az meg ki a túró?”
- Felséged titkos ügynöke.
Kit a minap kiküldete
A Maszat-hegyen messze túl… - „Ó,
Ugyan! Nem küldtem én… Becsap.
Méghogy a… Marhaság. Hacsak…!”

Szörnyű gyanú fogant a büszke

Főben (min volt egy korona) -
„Hopmester! Hipp-hopp hívd be
Morzsányit. Aztán amoda
A szomszédos szobába slisszolj,
És felséges nejemnek is szólj!”
Az máris ment, intézkedett.
- Kapufa volt - jegyezte meg
Kis csend után a jámbor arcú.
„Távozz, arcátlan udvaronc,
Csak nyakamon vagy itt kolonc.
Majd ezt a meccset újrajátsszuk.
Eridj, talpadra köss laput!
És csinálj egy hálós kaput.”

Ez jó parancs volt, sőt kiváló

Parancs, hisz ócska, hasztalan
A kapu, ha nincs rajta háló,
Akár a csók bajusztalan.
Ó, megtörtént velem nem egyszer
Hogy helyzetem volt, tiszta ziccer
És gombcsatárom lőtt - naná,
Bevágta, durr, a léc alá,
De kipattant a labda messze,
És elvitatták azt a gólt…
Jaj, olvasóm, de szörnyű volt,
Ha csak lehet, kerüld el ezt te,
Varrj, fabrikálj, ne légy hanyag,
S ne végy kaput, mi műanyag!

A herceg már felült a trónra,

S palástgombjával ügyköde,
Mikor bejött Morzsányi Géza,
Aprócska titkos ügynöke.
Hajában bolyhok, kiflimorzsák,
Mint kit magába nyelt a porzsák,
S csak nemrég jött belőle ki,
Olyan hatása volt neki.
-Jelentem, foglyul lettem ejtve
Egy porzsákban; most sikerült
Kijutnom. Khm, porszem került
A gépezetbe… - „Ügynök, ejnye,
Ne viccelődjön itt nekem!
Jelentsen szépen, rendesen.”

Igenis. Értettem. Világos.

Szép rendesen jelenteni. -
Huszadik Foltnélküli János,
Csiricsámcsám jelenlegi…
„Mit rág?” - Jelentem, kiflicsücsköt.
„Ezt mellőzhetné, titkos ügynök.”
- Ptü. Csiricsáré száműzött
Nagyhercegének rámbizott
Ügyben jelentem: sajnos titkos
Küldetésemben, miszerint
Lemosni csúfos maszatunk
Egy kislányt lopjak el, ki piszkos,
S Maszat Johanna álnevű,
Válságos helyzet állt elő.

Egy tál habos fürdő fölé lett

Lógatva már a célszemély,
Mikor váratlanul belépett…
„Lógatva? Ügynök, mit beszél?
Maga lógatta azt a kislányt?”
- Bevallom, felség, engem is bánt,
De ők lógatták őt oda,
A takarítók. - „Micsoda?
Maga bevonta azt a brancsot?”
- Ez volt a parancs, hercegem.
„Nos, ez rendkívül helytelen.
És ki adott ilyen parancsot
Az én hátam mögött? Nahát!
Ügynök, ki bízta meg magát?”

- Őpuccossága, a mi tipp-topp
Úrnőnk, Szeplőtlen Szilvia! -
Rikkantott megjelenve hipp-hopp
A hopmester, hisz nyílt ki az
Ajtó, s belibbent, mint az örvény
Egy hölgy, ezüstszín lakk a körmén,
Ruhája díszes és csicsás,
A nagyhercegné az, ki más?
Pillantása kicsit jeges, de
Nem nélkülöz bájt és delejt,
Amint az ajtón itt belejt,
Ajkán, mi kékre van kifestve
Egy gúnyos mosoly átoson:
„Hallom, hivattál, Jánosom.”

A herceget szép párja láttán

Mindenkor a frász törte ki,
Hideg futkározott a hátán,
Meg borsózott is az neki -
Ó, inkább egy csúnyácska némber,
Ki mindenért morogva zsémbel,
Mint egy szép, ifjú feleség,
Ki koronánkon jeles ék,
De hideg, mint a kokakóla,
És ajka biggyed, gúnyja metsz -
Az ellen semmit nem tehetsz.
Félsz, anélkül, hogy oka volna,
S ha egy szobába van veled,
A szót egyszerre nem leled.

Királyi pózából kiesvén

Így szólt a herceg hebegőn:
„Izé… némber! Vagyis… szivecském.
Csicsás ruhájú, csecse nőm!
Nem hoztál… döntést… a nevünkben
Nem voltál felséges levünkben
Egész véletlenül kanál?”
És így felelt a hölgy: - Talán.
„Jaj” sóhajtott a herceg erre
„E főfontosságú ügyön
Volt már egy emberem külön,
Ki volt dolgozva rég a terve…”
A hölgy elámult: - Micsoda?
Egy másik ügynök? Kicsoda?

„Egy hogyhívják. Egy hivatásos

Titkos izé… egy profi kém.”
-Szólhattál volna róla, János.
„Ki a nagyherceg? Te vagy én?
Mért szóltam volna róla mégis?”
-Nem árt, ha tudok róla én is. -
Felelt a dáma hidegen.
-Te hol voltál, míg idebenn
A trónfosztási értekezlet
Zajlott például? - „Jó, de a
Zoknimezei Fakupa
Döntője volt pont éppen aznap…”
-És míg járult eléd a nép?
„Gombfocipályát vettem épp.”

-A szomszéd királyt visszahívtad?

Levitetted a szemetet?
„Na jó…” - És minek még egy újabb
Gombfocipálya teneked?
Mért nem volt jó a régi, mondd csak?
„Eltört. Fején egy udvaroncnak.
De hagyjuk ezt most, Szilvikém…
Azt mondja ez a töpszli kém”
Váltott a herceg szinte síri
Hangra, „hogy a takarító
Hordákkal léptünk… ez való?”
- A cél az eszközt szentesíti.
Morzsányi, küldje is be hát
A megtisztított kisleányt!

Hanem Morzsányi meg se mozdult.

- Khm, felségek, pont itt a gond -
Krákogta megsimítva koszdúlt
Haját -, ezt mondtam volna pont.
A szóban forgó célleányzót
Egy kecsöpös flakonnak látszó,
Csöpögő tárggyal valaki,
Magát büfésnek adva ki,
Megfújta. - „Ki?” - Minden bizonnyal
- Mert lajstromunkban ugyebár
Nem szerepel -, a Paca cár
Büfésnek álcázott spionja.
„Büfés álca? Áhá! Ravasz.”
Vágott elismerő grimaszt

A herceg. Ám csicsás nejének

Az ajka lebiggyedt megint.
- János, most mit beszélsz hülyéket?
Nem látod át? Ezek szerint
Tudomást szerzett Paca róla,
Hogy visszatérünk mi a trónra,
S hiába csel meg profi kém,
A lányról is tud, pofikám. -
A herceg erre visszahőkölt.
„Szent gütymüsz! Akkor támadás!”
- Kérjünk előbb egy számadást
A devizalevelezőtől.
S kamránk mi kinccsel van tele,
Fölfegyverkezhetünk vele.

Három dolog kell állítólag

A háborúhoz, jelesül:
Pénz, pénz és pénz - ezt mondta róla
Egy vicces nevű nemes úr,
Hogy ez kell hozzá, ennyi minden
(Bár ez csak egy dolog szerintem),
Hogy tömje pénz a zsebeket.
Nagy igazság ez, gyerekek!
Sót, ráhúzhatjuk ezt az eszmét
A mozizásra éppen úgy,
Légó, lézerkard, kisvasút -
Ó, hány dologgal így van ez még!
Sok mindent tudnék mondani,
Mihez csak ennyi kell: mani.

Ti mit tennétek, hogyha volna

Ötven ládányi kincsetek?
Mennétek a cukorka boltba,
Hogy ott körültekintsetek?
Vennétek nyolcvanöt nyalókát,
Vagy kekszet, húsz doboz pilótát?
Vagy kétszáztíz dobozka pezt?
Amiatt kérdezem csak ezt,
Mert ilyesmin járt mostan éppen
A devizalevelező
Esze is - ül, ücsörög ő
A kincseskamra közepében,
S míg számot adni kénytelen,
Mereng ott messzi pénzeken.
Pénzügyi spekulációk
az Ábrándozó Devizalevelező dala
Ha zsebemben egy font volna,
Beosztanám megfontolva.
Vennék fél pint daralevest,
Autóbuszból emeletest,
Nyolc pudingot, öt szem rizst,
Shakespeare Vilmos összest is,
Kétszersültből hét szakajtót,
Ezeréves tölgyfaajtót:
Fogadnék egy komornyikot,
Kenegesse, mikor nyikog.

Ha volna két dollárom,

Haj tillárom, tillárom,
Vennék harminc aranyórát,
Antennából parabolát,
Kokakólát is egy rekeszt,
Megfordított baseball sapeszt,
Amilyet a hugi hord,
Hónom alatt boogie board,
Úgy mennék a beachre.

Ha volna három tambalám,

Megjátszanám a tombolán.

Ha volna négy pezetám,

Kivágnám a rezet ám!
Lóra ülnék azonnyomba,
Elvágtatnék Spanyolhonba,
Vennék viaszt, virágokat,
Pengetném a gitáromat,
Kiáltoznék: „teringettét!”,
Táncosnőkre tekintgetnék,
Bikavér és feszület,
Megkérném a kezüket.

És ha volna öt lotim?
Van rá néhány ötletem.
Kettőt mindjárt bankba tennék,
Egyből cirokseprűt vennék,
Egyet elmulatnék talán,
Az utolsót felváltanám,
Volna akkor száz lisentém,
Mindenkinek azt izenném:
Egyet-egyet vegyetek,
Osszátok be, gyerekek.

S hogyha volna hat forintom,

Nem maradnék akkor itthon,
Akármilyen bánat vert le,
Kimennék az állatkertbe,
Ott vidáman poroszkálnék,
Megvenném az oroszlánnét,
Együtt jól betejfeleznénk,
A többit meg elfeleznénk,
Snúrozhatnánk reggelig.

Ezalatt bent a trónteremben

A nagyherceg előkapott
Egy megkopott, de ezzel szemben
Aranyszegélyű laptopot,
És rikkantott: „Elő a gépet!
Kémemmel kapcsolatba lépek.
A cím: jóakaró kukac…”
(Most ugye elmédben kutatsz?)
“…csé enn…” (vagyishát Csiricsáré
Nagyhercegség) “…megkérdezem,
Hol van az a gyanús elem,
Az ellenkém, a Paca cáré,
S a kislányt hol rejtette el.
Ő majd mindenre megfelel.

Kész is van. Megnyomom, hogy enter

A számítógép jó dolog…”
Hanem az email mégse ment el.
„Hé, Emil úr! Hol kódorog?
Sürgősen kézbesítse postám!”
De az megint kihullt a rostán.
Hohó! Mi ez? Fekete petty
Jelent a képernyőn meg, egy,
Aztán két sötét plecsni volt ott,
Aztán három fekete folt,
És ellepték a monitort
Hipp-hopp egészen már a foltok.
„Folt, hé! Honnét veszed a merszet?”
S becsapta laptopját a herceg.

Megérkezett a trónterembe
A devizalevelező.
„Mennyi kincset rejt most a kamra?
Sorolja azt nekem elő!”
- Nos, felség, sok ment ugye arra
A nagyarányú diadalra
Még az Aranymütyür Kupán…
„Tizenhét-nulla lett csupán!”
- Roppant magas volt ám az ára.
Aztán a gyémántgól ügye,
S költeni tetszett még ugye
Hat bíró szemvizsgálatára…
„Mennyi kincs maradt? Mondja hát!
- Jelentem, felség, egy peták.

Egészen elsápadt a herceg,

S nem szólt a hercegné se már
Egy gúnyos szót sem - ó, e percben
Bús volt az élet és sivár!
És ekkor újra nyílt az ajtó,
S egy illető lépett be rajt’, ó
(Az ajtónak pont háttal állt,
Nem tudhatom, ki volt tehát).
„Kémem! Válságos itt a helyzet,
A fejemet csak kapkodom.
Jó, hogy jön! Rossz a laptopom,
Pedig pont Önt…” hadart a herceg,
S már arca sem volt halovány.
„Ön ugye tudja, hol a lány?”

- Tudom, felség. Elég nagy bajba.

Paca cár börtönében ül.
„Sejtettem. Hé, Morzsányi, hallja?
Rabolja észrevétlenül
És kíméletesen - de tényleg!
Kíméletesen, ez a lényeg! -
Vissza nekem a kisleányt. -
Tud a büfésről is talán?”
- Büfésről nem tudok. Azonban
Egy Andris nevű kisfiút…
„Az nem számít. - Jaj, nincs kiút!
Hisz fegyverkezni kéne nyomban…
De int a kém, s csitítva mond:
- Megoldjuk, felség. Semmi gond.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
amelyben Jankának döntenie kell
„Szerelemhez nem kell szépség,
Szerelemhez nem kell ész,
Szerelemhez nem kell semmi más,
Csak szerelem kell és kész.”
Zágon István
„Feltörve céges aknazárat,
Elcsenvén forráskódokat -
Én postázok vírust magának.”
Térey János

Nem egy darabból áll a restünk,

Kis sejtekből vagyunk mi mind,
És hétévente mindenestül
Kicserélődnek sejtjeink.
Fölébredsz hét éves korodban,
S valaki más az, aki ott van,
Hasonlít rád ugyan, de már
Tök mást imád, és mást utál -
Rántott sajtot találsz a tálon,
Ez volt a kedvenced, de most
Ránézel, és csak fintorogsz:
„Rántott sajt?” mondod „Pfuj, utálom!”
- Mi legyen akkor az ebéd? -
„Hát kelkáposztafőzelék.”

De nem kell hét évet se várni,

Elég egy nem-várt esemény,
Egy furcsa balszerencse, bármi,
Egy villanásnyi mesefény,
S mindent máshogy fogsz látni mindjárt.
Pöckös Mackó is éppen így járt
(Az itt ábrázolt, egyszeri
Elölről bojtos plüssmaci), -
Plüssfeje lejött plüssnyakáról,
S egy szeleburdi nagymama
Fordítva varrta vissza. Na,
Azóta ő egy más irányból
Szemléli már a dolgokat,
És láthatóan boldogabb.

Nos, hősnőnk is másféle szemmel

Nézett a földön már ma szét,
Mert más a kép úgy, ha az ember
Fontos, királyi származék.
Egy királylánynak szinte dolga
Börtönben ülni elrabolva
Míg át tűzön-vízen-pacán
Eljő a hős fehér pacin,
S megmenti őt. - Jankánk a rusnya
Cellát, a nyirkot és a koszt
Könnyen viselte. Még a koszt
(Tintaleves, papírgaluska)
Se tűnt oly szörnyűnek neki.
Evett - csak aztán köpte ki.

S Andris? Nem volt a régi ő se.

Szokatlan állapotba hullt,
Verses mesém nagyétkű hőse
Az ételhez hozzá se nyúlt.
Csak bambult, nem volt kedve enni,
Nem járt az ő fejébe semmi,
Csak egy arc (sápadt és baba),
S egy könnyű slowfox dallama…
Szerelmes lett, gyanítom én ezt,
Azért pirult a múltkor is -
Ó, minden kisfiú muris
Képet vág, ha ilyesmit érez!
Új ingerek bizsergetik,
S egész furán viselkedik.
 Szerelme copfját ráncigálja,
Mert nem bír betelni vele,
Ahogyan csücsörít a szája,
Mikor azt mondja, hogy: „hülye!”
El nem cserélné semmi kincsér,
Ha hallgathatja, hogy röhincsél,
Vagy míg egy számtan feladat
Van föladva, a pad alatt
Nézheti, hogy csúsztatja lábát
Cipellőjéből ki-be-ki,
Most kiveszi, most beteszi
(A lányok ezt miért csinálják?) -
S füzetébe számok helyett
Leírkál százszor egy nevet.

De sok szerelmes bácsi, néni

Hóbortja túltesz még ezen,
Pöszítve szoktak ók beszélni:
„Oan butusz vad, édeszem.”
Mondják egymást nyúlnak, bogárnak,
Meg más sértéseket dobálnak,
Van pofon, sírás, ájulat,
És időnként a szájukat
Egymásnak nyomják (mért, ne kérdezd),
Ó, vad, butító szerelem!…
De jobb, ha visszaterelem
A szót Andris közérzetéhez,
Hisz abból épp kizökken ő:
Eszébe jut egy bökkenő.

„Te Janka” szólt kissé feszengve

(Feszélyezték a bökkenők)
„Megmondjam, mi jutott eszembe?
Hülyék voltunk mi tökre, sőt,
Azt kell hogy mondjam, Janka, marhák.”
Na, szétoszolt a szép kavalkád,
A sok királyi képzemény,
S fölnézett Janka kérdezőn.
„Nem állhatott a takarítók
Tette mögött a Paca cár!
Más eszközökkel operál,
Azok meg nem túl pacabírók.
Rossz volt a sejtésünk, hamis.”
És ezt belátta Janka is.

- Tényleg - látta be Janka -, most,

Mondod, asszem a Paca cár
Fél Partviséktól, mint a rosseb
Mert le is győzhetnék akár,
Sok fegyverük van ám ezeknek,
Csak hát kevéssé szervezettek.
Nem mintha partvis vagy paca,
Nekünk ne volna egykutya. -
„De” kérdi Andrisunk „kik állnak
Akkor viszont az ügy mögött?”
És hősnőnk erre hümmögött
Kezét széttárva, vonva vállat,
Így hümmögtek egy darabig,
Míg meghallottak valamit.

Két tárgy adott kétféle hangot,

Egy suhogós, egy reszelős,
És hősnőnk az ablakhoz ugrott:
- Hát eljött értem az a hős!
Andris hiába mondta: „Janka!
Ne légy szeles meg oktalanka,
Ezek lehet, hogy pont azok!”
De Janka nem gondolkozott.
Az ablakrács el volt reszelve,
És be lett dobva egy kötél,
Azon lesiklott, mint a szél
(„Janka, gondold meg, mit teszel te!”)
S kit ott talált, mikor leért,
Karjába, ah, beléalélt.
 Andris maradt magába rabnak
(Szegény semmit sem tehetett,
Mert szűk is volt neki az ablak,
Meg lehúzták a kötelet).
Magány borult hát Andrisunkra,
És magát egyre jobban unta,
Ami eléggé érthető,
Nem vethető meg érte ő.
Bár azt mondják, hogy okos ember
Sohasem unatkozhatik,
Mert mindig van csinálni mit -
Higgyétek el, becsapnak ezzel.
Az unatkozás éppen ez,
Hogy nincsen kedvünk semmihez.

Meg hát aztán, lássuk be azt is,

Nagyon sok mindent nem lehet
Egy tömlöcben csinálni. Andris
Ásítozott egy keveset,
Majd kinyitotta a tasóját
(Mit átvizsgált ám a hatóság,
És a pohár, a kulacs is
El lett kobozva, ugyanis
Kilöttyintésre, spriccolásra
Alkalmas tárgy a dutyiba
Nem vihető be sutyiba).
Csak egy könyvet rejtett a táska,
Vagy jobban mondva hátizsák,
Azt böngészgette Andris át.

Badar madárhatározó
Tizenhárom szép madár -
Szép madár a bölömbika,
elbódul, ha fülön bököm.
Mert nem túl nagy öröm neki.
Szép madár a bölömbika.
 Szép madár a szalakóta,
ám fölöttébb kelekótya.
Nem pisilt már hetek óta,
szép madár a szalakóta.

Szép madár a süvöltő,

nem volt soha tűzoltó.
Buszvezető se volt ő,
szép madár a süvöltő.

Szép madár a kenderike,

fészket rakni nem mer ide.
Tudja, hogy kipenderitem,
szép madár a kenderike.

Szép madár a lappantyú,

amíg föl nem robbantjuk.
Azután már roppant csúf,
szép madár a lappantyú.

Szép madár a vörösbegy,

nincsen rajta fölösleg.
Kedvence a rumos meggy,
szép madár a vörösbegy.

Szép madár a széki lile,

saját fészkét székeli le.
Ha kipurcan, béke vele,
szép madár a széki lile.

Szép madár a hantmadár,

csak ha meghal, randa már.
Egyszer élünk, nemdebár?
Szép madár a hantmadár.
 Szép madár a bakcsó,
kedvence a habcsók.
Vett egy egész zacskót,
szép madár a bakcsó.

Szép madár a fekete harkály,

piros sityak, fekete altáj.
Az orrodban sohase turkálj!
Szép madár a fekete harkály.

Szép madár a vörös vércse,

rákapott a söröcskére.
Italozgat röhögcsélve,
szép madár a vörös vércse.

Szép madár a csuszka,

kimondottan guszta.
Rákakált a buszra,
szép madár a csuszka.

Szép madár a kerceréce,

vágd kupán a logarléccel!
Minek a sok hercehurca?
Szép madár a kerceréce.

Andrisnak nem tetszett a könyve

(Turgenyevtől volt ugye még),
Egészen meg volt rökönyödve:
„Nahát, micsoda hülyeség.
Ilyen könyvet! Goromba, dőre,
Egy szót sem hiszek el belőle.
Mért vágnék egy kacsát kupán?”
Es figyelmes lett azután
Megintcsak bizonyos neszekre.
Mint mikor egy kéz lopva ás,
Aztán pár tompa koppanás,
Mitől ropogva és recsegve
Lukadt a cella fala ki…
S átmászott rajta valaki.

Szakálla volt az illetőnek,

És csíkos rabruhája volt,
És mindenét kosz lepte, főleg
Az arcán volt sokféle folt,
Por, tinta, kő okozta karcok -
Ismerte Andris ezt az arcot,
Bár oly szakállas, oly pacás,
Ez mégse lehet senki más…
„Emil bácsi?” - így hínak engem
- Felelt a rabtárs. - Mondd, fiam,
Megszöktem mostan, vagy mi van?
Ez itten mán a tintatenger?
„Nem” mondta Andris röviden.
„Még bent vagyunk a böriben.”

„Ez, Emil bácsi kérem, itten

Egy kétszemélyes cella volt,
Azért is voltunk benne ketten,
Csak hát a Janka elpucolt.
Királylány, tetszik tudni, így hát
Elég gyakran kiszabadítják.”
De Emil bácsi nem figyelt.
A falon kopogott, fülelt,
Átvizsgált minden centimétert…
- Aha! Nincs rács az ablakon.
Ruhám csíkokra szaggattom,
Lemászok rajta. Kész a B-terv! -
S szólt hősünk: „Az ablak kicsi.
Nem fér azon a bácsi ki.”
 De Emil bácsi már derékig
Kihajolt, aztán… - Mifene!
Há’ miér’ nem férek ki én itt?
Jó vicc - mondta. - Se ki, se be. -
És ott kalimpált mindhiába
Az ablakban, míg nem cibálta
Andris lábánál fogva ki.
- Nem jó. Az ablak túl kicsi. -
Állapította meg a bácsi.
- Ki köll jussak pedig, ki köll,
Különben minden összedől!…
„Miért?” szólt közbe nagy, kíváncsi
Szemekkel Andrisunk ehejt.
És Emil bácsi így felelt:

- Hát kérlekszépen, kisfiúcska,

Megmondom én azt teneked.
És nem kerítek istenuccse
Az ügynek túl nagy feneket.
A világ van most végveszélyben,
Arról van itt szó, kérlekszépen. -
És most jól hallgassál reám!
Világfi nem vagyok, nem ám,
Én világhálón nem születtem,
Néztem, mint idegen csudát
E furcsa miskulanciát;
Táskám nap mint nap vállra vettem.
De szólított a kor szava,
És felköltöztem én oda.

Az ember, kérlek, néha téved.

Jobb volt előtte? Nem tudom.
Nem gyünnek vissza álmok, évek,
Lepottyan minden egy lukon.
Szerelem, nyűg, öröm és sírás -
Elnyeli a nagy levélnyílás
Rövidke hordozás után,
Nálunk egy percre van csupán…
De mér’ is mondtam ezt? Na, tiszta
Bolond vagyok, ez mán a kor.
A bezártság, a köhh, a por,
Beszélek itten összevissza!
Lényeg a lényeg, gyermekem,
Fönt voltam az interneten.

Egy nap, míg üldögélek ottan,

Egy ronda plecsnivel lezárt,
Pacás levél kezembe pottyan.
Az írta, az a Pacni cár.
Hát, én ugyan nem kézbesítek
Mondok, ilyen pecsétesített,
Összepacázott küldeményt!
Na, rámküld két kigyúrt legényt
S a börtönébe vettet erre!
Aztán aszongya, hahaha,
Segít vagy nem segít maga,
Szétküldök minden kompjuterre
Juszt is csomó gonosz pacát.
Csupa paca lesz a világ! -

Hát, meg kell mondjam, tényleg így

Míg nektek, kedves gyerekek,
E nagyszabású művet írtam,
Én is kaptam egy levelet,
Ami virtuális pacákat
Tartalmazott, és ó, gyalázat,
Gépem villódzva hersegett,
S feledte minden versemet!
Beláthatatlan veszteség ez…
S képzeljétek csak el, mi sül
Ki abból, hogyha sikerül
E gonosz tervet vinni véghez:
A paca emailen jut el,
S bedöglik minden kompjuter!
 Andris is látta, nagy veszély ez,
Itt meg kell szökni, nincs mese.
„Ajjaj” kapott kerek fejéhez,
És menten körbe is lese.
És szeme, ahogy körbenézett,
Az otthagyott levesre tévedt,
És fölkiáltott hirtelen:
„Hohó, támadt egy ötletem!” -
Hogy mi volt ez a príma ötlet,
Szeretnétek azt tudni, mi?
Visszatérünk majd erre mi,
De előbb a már megszokottét
Lássuk, túl van-e ő vajon
Minden veszélyen és bajon.

Mert Janka közben egy szobába

Ájulatából felijedt
(Ájulós kislány volt, dehát a
Kislányok már csak ilyenek),
És szintén meglátott egy arcot.
„Most én ébren vagyok vagy alszok?”
Tűnődött el magában ő.
Ismerős volt az illető,
Csak hát meg volt a füle mosva,
És oly valószínűtlenül
Nézett ki ettől ez a fül,
Túl tiszta volt a fizimiska,
Túl jólfésült - de nem vitás,
Ez mégse lehet senki más…

„Nahát, a Büdös Pizsamázó?”

Ámult el Janka, és felült
Az ágyban, amely cicomás volt,
S amelybe, úgy látszik, került.
- Én vagyok - szólt az úr, ki ott állt,
Végigsimítva megborotvált
Arcát, megigazgatva szép,
Finom szabású öltönyét.
És aztán kézen fogta Jankát:
- Keljél föl, Janka, jer velem! -
S vele tündöklő termeken,
Csodás csarnokokon haladt át,
Meg egyéb hercig helyeken,
És így szólt hozzá kereken:

„Úgy érzem, nyíltan kell beszélnem.

Tovább már nem ködösködöm.
Nem vagyok én büdös, se tétlen,
Nevem Fölöltözött Ödön.
Én írtam az emailt, a titkost,
Bevallhatom már azt is itt most,
És szomszédságotokba csak,
Hogy téged szemmel tartsalak,
Azért költöztem álruhába.
Vagy ál-ruhátlanul? De nem…
Jaj, hozzámnőtt a szerepem,
Kilenc év tettetés, hiába! -
A dolgon nem is szépítek:
Kém voltam én, beépített.

Mindent kikémleltem, de titkon,

Tévézgetőn, újságosan,
És meghúzódtam szépen otthon,
Ne tűnjek föl túlságosan.
Észrevétlenül, el-elszórtan
Sorsodba néha beleszóltam.
Janka, emlékszel, amikor
Makula bácsi vacakolt,
Hova járasson óvodába,
És azt tanácsoltam neki,
A spájzon át hadd járj te ki
A Maszat-hegy túloldalára?
Nos, célom annyi volt csupán:
A tiszta létet szokd Budán.
 Mert, tudd meg, Janka, nem vagy ám te
Eredendően maszatos.
Csak jóanyád és jóatyád tett
Azzá, midőn a pocakos
Paca cár elkergette őket -
Akkor éltünk csak rossz időket!
És méltán feltett két szülőd
Téged, a trónra készülőt.
El is bújtattak nagy titokba…
Halld hát a tiszta igazat:
Valódi neved nem Maszat,
Hanem Foltnélküli Johanna!
Ez vagy - e tényt veled megosztom -:
Csiricsáré hercegkisasszony!”

Jankának ez már persze sok volt,

És mondanom se kell talán,
Szegény a földön újra sokkolt
Állapotban terült el. Ám
Ödön, a valahai szomszéd
Gyöngéden fölpofozta onnét.
És mentek szótlanul tovább,
Amíg elértek egy szobát.
Hősnőnk belépett… s visszahátrált!
Felségesen csicsás terem
Volt ez, dehát elismerem,
A közepén egy tiszta kád állt,
Aranydugó, ezüst csapok,
S fürdővizet tartalmazott!

„Janka, te nagyhercegkisasszony”
Szőtte a szót tovább Ödön,
„Nehogy e kád itt megriasszon,
Bántásodon nem ügyködöm.
Csak hát - ez sok mindenre válasz -
Törvénykönyvünkben benne áll az:
A nagyhercegi díszcsalád
A makulátlan tisztaság
És cafrangosság mintaképe.
Megmosni (durván és bután)
Ezért akart téged csupán
Morzsányi, atyád dinka kéme.
De most senki sem kényszerít,
Az unszolásom szép szelíd.

Te kezecskéd, ha tömve bendőd,

Szoknyádba törlöd, semmi pucc.
De nálunk van szalvéta, kendő”,
S mikről te álmodni se tudsz!
Ezekkel sokkal szebb az élet.
Hidd el, tudom, miről beszélek,
Kilenc évig éltem szöszök,
Szétszórt ropis zacsik között -
Időm a rumli közt, a koszban,
Pizsamám, tétlen életem,
Csak álruhám volt, megvetem,
Bennük unottan botladoztam,
Testem, lelkem föl nem üdült,
Mindenem egész bebüdült.

Most lezuhiztam, és kitisztult

Minden, az élet üde, friss!
Janka, fürödj csak meg, ne izgulj,
Jót fog az tenni neked is.
Hidd el, jobb tisztán, rendezetten!
Dönts hát. Sorsod saját kezedben.”
S Fölöltözött elhallgatott.
Hökkenten állott Janka ott -
Mostantól folyton mosakodhat,
Csak akkor jár a csillogás,
A hercegkisasszonykodás?
Maradjon inkább maszatosnak?
Hagyja magát leönteni?
Nem könnyű ebben dönteni…
 Hagyjuk kicsit habozni Jankát
(Jobb elöntést hoz, ha nem siet),
És lássuk Andrist addig inkább,
Mit tervez ő szökésileg?
De rövid és lényegbevágó
Leszek most már, mert mint a rágó
Nyúlik mesém, s még úgy kinyúl,
Addig fújódik, vékonyul,
A végén itt nekem kipukkan,
S ragaccsá lesz az orromon!
Aztán majd kapirgálhatom… -
Jobb, ha az ember meg se mukkan,
Mert hogyha dőlni kezd a szó,
Gát annak már nem szabható.

Hősünk, míg el volt bújva hátul

Emil bácsi a priccs mögött,
Azt óbégatta: „Porkoláb úr!
A zárkatársam elszökött!
Ki lett juttatva innen orvul!”
A tömör zár meg is csikordult,
Nyítt a rozsdás ajtósarok,
S a börtönőr becaplatott.
„Mi az? Ki tűnt el? Ejnye, csapda…
Aztán nem volt több szava már,
Mert Emil bácsi a madár-
Határozóval fejbecsapta.
Csak úgy nyekkent a porkoláb.
De ez még semmi. Volt tovább!

A két tányér tintaleveskét

Ráöntötték fejükre, zutty,
És kész is volt az álca - tessék,
Most már megszólalásig úgy
Néztek ki, mint két tintapacni!
Ezt főzte Andrisunk ki, klassz, mi?
És a két börtöntöltelék
Elmaszkírozva jól eképp
Fület ajtóra, falra hajtón,
És kulcslyukakon belesőn
Végigosont a folyosón,
Míg aztán át az egyik ajtón
Evésnek hallották neszét,
S kiszűrődött e párbeszéd:

„Rágós ez a papírgaluska.”
- Hagyd ott nyugodtan, Palikám.
Hogy állunk? - „Nyugi, cár atyuska,
Alig kell várni, alig ám!
Az internetet bevezettem
Mindenhová az övezetben.
Csak megnyomok egy gombot én,
S a Maszat-hegy mindkét felén
Pacák lepik el a világot
Pár óra múlva, bruhaha!”
- És nem lesz semmi galiba?
A pacáim elég lilák ott?
Mert tudod, ez a sok kütyü… -
„Jaj, ne légy ilyen együgyű!

Lilább lesz, mint pöttyintve tollal.

Még meddig nyugtatgassalak?
Haladni kell, Pacám, a korral,
Nem dívik már a vaskalap.
Csakis egy korszerű gonoszság
Lehet gyümölcsöző manapság!”
- Jó, jó. Irány a gépterem.
„Csak hadd nyelem le ételem!
Hová sietsz? Megvár a gaztett.
Senki se packázhat velünk,
Hisz jelszó védi rendszerünk,
Te adtad azt!” - És tényleg az lett?
Az jó kis jelszó, hahaha!
Duplán rímel rá a paca!
 Lábujjhegyen a két slemil kém
Fülét hegyezte, kandikált -
„Eleget hallottunk, Emilkém.”
„A gépteremhez, Bandikám!”
Jutottak közös nevezőre
(Már össze lévén tegeződve),
S nehogy a zajból baj legyen,
Osontak is lábujjhegyen
Tovább (tipp-topp, ti-topp-ri-tipp-topp),
Kínkamra, kukacöntöde
Figyelmük nem kötötte le,
Többet nem fürkésztek ki titkot…
Míg egy ajtóra végre nem
Volt ez kiírva: „Gépterem.

A gépre nincs fölrakva játék,

Kerüljék vásott elemek!
Az ellenségnek meg kiváltképp
Tilos ide a bemenet!”
De Emil úr és Muhi Andris
Fittyet hányt erre, már rohant is
Be a terembe - és belül
Emil a gép elé leül…
„Nincs mán időm itt rést találni
A biztonsági rendszeren.
A jelszót kell megfejtenem!”
Látja a dolgot át a bácsi.
„Töprengni kell hamar-hamar!”
S a két rab fejbúbot vakar.

- Lássuk - így Andrisunk -, mi rímel

Duplán is arra, hogy paca?
„Hümm” szól Emil bá ámmal-ímmel,
„Nem is tudom. Vicik-vacak?”
- Hát… - „Próbáljuk meg, hátha tán az!”
Hibás jelszó! - jön rá a válasz.
„Akkor” kattog Emil agya
„Én aszondom… atyagatya.”
Hibás jelszó! - kezd hőbörögni
A számítógép. - Ejnye, hát
Ön elfeledte jelszavát?
Vagy próbál itt hasára bökni?
Még egy kísérletet tehet.
De hogyha felsül, pittyegek!

„Pittyegni fog. Hajaj! Te Bandi,

Segíts már, kétszer a paca…”
És kezd egy sejtés megfoganni
Hősünkbe most. - Lacafaca?
„Beírjuk!” így rikkant a bácsi.
És mit gondoltok, kis kiváncsí
Barátaim, vajon mi lett?
Ez volt a jelszó! (Vagy direkt
Külföldi szóval mondva: lózung.)
„Megvagytok pacnis levelek.
Abcúg! Kukába veletek.”
Rikkant Emil. „Világ, megóvunk,
Ne légy pacával tele, te!”
És megnyomja, hogy: delete.

Törlődnek szépen a levélkék,

A kuka telik - de a csönd
Kábé a művelet felénél
Elillan. Léptek zaja döng!
Ki fog derülni most a stikli!
Itt vannak, ó, jaj, máris - itt, ni.
- Már tök közelről hallani,
Nyakunkon Paca és Pali! -
„Akkor te, Bandikám, szaladjál!
Bevégzem én - csak ennyi van.”
- Nem, Emil bácsi… - „Menj, fiam!”
- Nem hagylak itt! „De!” Nem! „De hagyjál!
S míg így vív két hősünk daca,
Betoppan Pali és Paca.
 „Fuss, Bandikám, fuss, hogyha drága
Az életed!” És ő futott,
S postásunk önfeláldozása
Révén egérúthoz jutott.
Rohant, rohant, akár az őrült,
Mögötte Paca hangja bődült:
- Eltűnt a sok pacás levél!
Lakolni fogsz ezért, Emil!
Ezt garantálom én ezennel!
Amúgy nem is nagy kár ezért
A virtuális humbugért!
Ha kell, a két saját kezemmel
Szórom a földön szerte inkább
A sok pacát! A zsírt! A tintát!

A barátocskád, az a töppedt
Kis tökmag meg hadd fusson el!
Nem fog velem packázni többet!
Mert szembeszállni úgyse mer! -
E szavakat bődülte kábé. -
De innentől most már a kádé
Legyen csupán a főszerep,
Mi Janka előtt gőzölög.
Hisz otthagytuk Jankát a kádnál
- Amin ezüstből volt a csap -,
Ott tépelődik egyre csak,
De vége, nincs idő tovább már
Tűnődnie, haboznia -
Meg kell a döntést hoznia.

Fürödni hát vagy nem fürödni?

Az itt a kérdés, gyerekek.
Nagyobb kérdés ez, mint a többi,
Ez ad mesémnek keretet.
És Janka előtt most lepergett
A léha múlt, mi nem seperget,
A szurtos, foltos szép idők,
A sárba toccsanó cipők.
Majd mindennek elébe vágott
A trón, a felsorolt okok,
A pucc, a dísz, a játsznokok,
A fényes álom, amit látott!
S nagylábujját (tán így a jobb),
Lassan a vízbe dugta, csobb…
TIZENKETTEDIK
FEJEZET
amelyben hatalmas csihipuhi kerekedik,
és minden viszonylag jóra fordul
„Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:
Újat irok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is.”
Vörösmarty Mihály
„Áfás számla igényét kérjük előre jelezze!”
Szabó Józsefné

Most pedig elmondom, gyerekek, hogy a nagy Paca cárral

Szembe miképpen szállt Muhi Andris a harmadik á-ból.
Ám mielőtt belefognék, megköszörülöm a torkom,
És megkérem a Múzsát, hogy búbjára fejemnek
Már a komolyság józanitó pusziját odanyomja,
Mert sem üres locsogás, sem idétlen gyermeki fintor
Nem passzol súlyos mondandóm horderejéhez,
Orrom előtt kopják, kelevézek bökdösik egymást,
Vívnak a görbe vasak meg az érchegyü mittudoménmik…
Cupp. Köszönöm. Hát így mindjárt más. Lássuk a medvét!

Új nap virradt fel. Verebek csiviteltek. A reggel

Felhörpölte az éjszaka barna, hideg kakaóját
(Mellé kiflit evett, aranyat, ropogósát, a holdat),
Majd beleült puha, kényelmes felhőfotelébe,
És megnézte, mit ad ma a tévé, mit mi világnak
Hívunk, kék buszokon zötyögő, fura földi halandók.
Távol, messzire tőlünk, túl a Maszat-hegyen, ott, hol
Túr a ganaj túró bogaracska, s a mély pocsolyákban
Gondtalanul dagonyáznak a kunkori farkú malackák,
Nagy csata készült! Már kivonult lila hadseregével
Peckesen és pökhendin a nagy pocakú Paca cár. Jaj,
Jöttek a tintapacákok marcona arccal a harcba,
Oldalukon fityegett két hatlövetű pacapisztoly,
És a kezébe folyóstoll volt mindnek - pacahintő,
Ördögi fegyver -, és így indultak vad rohamokra.

Szembe velük hősünk, Muhi Andris a síkra Maszat-hegy

És Badarország egyesitett hadait kivezette;
Ők is, ahogy kell, szép katonásan felsorakoztak.
Lássuk a sort! Legelöl a lovasság (vagy helyesebben
Mondva: szamárság) egy szem képviselője poroszkált,
Nem más volt ő, mint Szösz néne, alatta az öszvér,
S mint buzogányt forgatta a kontya fölött a hokedlit.
Háta mögött lépdelt, akiért epekedtek a lányok,
A kék szemű és daliás Luk gróf düllesztve a mellét,
Nagy, mazsoláskuglóf-fülei laffogtak a szélben,
És elegáns volt, mint soha még, a cipője kipödrött
Őszi levél, és a hózentrágere is vadi új volt.
Ment urasán, büszkén, odabiccentett a pacáknak
Nyájasan elmosolyintva magát, s foga bronza kivillant.
Párducként állt lesben a fák tetején a pirosló,
Bús vödör, és csak várt sandán, hogy jöjjön az ellen,
És a fejükre potyoghasson rutinos potyogással;
Ott bicegett a Maszat-hegy öreg pákásza, a koszlott
Agg, kit a nép nem alaptalanul nevezett Makulának,
Léha Louis de Latiac, Lekvárospulcsiju Edvárd,
Orrtúró Artúr mind ott menetelt, és utánuk
Sorban a többi derék maszatos lakosok valahányan.

Végigpillantott a kerek fejű, hős Muhi Andris

Csetlő-botló hadseregén (kiket összetoborzott
Egy nap alatt, ami jó sok fáradságba került, mert
Minden házba Maszat-hegy szerte betért, s a lakóknak
Eljárt egy verbunkost, és elfújta az ismert
„Azta de jól megyén ám a dzsuvás katonának a dolga”
Kezdetű dalt, mire föl mindenki beállt katonának),
És kerek arcának fellegvárára kitűzve
Az önelégültség peckes kis zászlaja lengett.
Ám ez semmi se volt még! Mert a badar daliákból
Álló kettes számú zászlóalj se maradt el
Messze mögöttük - hősünk szívreható szavalattal
Szólította amúgy fegyverbe e gyermeki népet
(„Talpra, badar!” - ez volt a toborzó versnek a címe) -,
Az volt ám a sereg! Vegyük őket számba! Tehát. Khm.

Mint amikor kupadöntőn passzt kap a fürge csatár, és

Zúg az egész stadion, fél perc van hátra a meccsből,
És döntetlen az állás, s ő cikk-cakkban elindul,
Egyszer jobbra cselez, majd balra tol egyet a labdán,
Átszlalomozva a védők közt: így jött a csatába
Elszántan, de nem épp egyenes mozgással a Csálé;
Rögtön utána komája, a rendszerető Egyenes jött,
Díszlépésben, a térdét orráig fölemelve,
Míg a magasban, a halványkék színű égen a Náthás
Angol Költő szállt a zsiráfmadarának a hátán,
Ő képezte a légierőt. Háromhetes, angol,
Ritka kemény, ehetetlen, sós aprósüteménnyel
Bombázgatta az ellenség állásait, és jól
Célzott, mert szégyen, nem szégyen, régen a használt
Zsebkendőiből ő mindig kis labdacsokat gyúrt,
És a kukákra a téren célbadobott velük aztán.
Ott volt Turgenyev is maga persze, a nyers modoráról
Híres burgonya, és a Valódi Izé meg a Kis Prünty,
S ott gyalogolt Badarország kártyacsatákba’ megedzett
Négy dörzsölt zsugabajnoka is, a Balázs nevü, pukkancs,
Köpcös termetű kis végvári vitézzel az élen,
Fegyvereit hordozta a Höchöc, a nyalka utána
(Ő maga is katona), s jócskán lemaradva a Lajhár
Zárta a sort, kit a jámbor Főítész bizony egy kis
Grépfrútlével kellett hogy nyakon öntsön időnként,
Mert az a mamlasz aludni masíroztában is el bírt.

Én magam is szívesen részt vettem volna a harcban,

Ámde direkt megkért a kerek fejű, hós Muhi Andris,
Hogy rejtőzzek el inkább egy pöszmétebokorban,
Hé, azt mondta nekem, Danikám, tedd meg nekem azt, hogy
Elbújsz egy pöszmétebokor közepébe, ahonnét
Príma kilátás nyílik a küzdőtérre, tudod, hogy
Minden csip-csup mozzanatát e csatának, amelyről
Száz év múlva is édesanyák hada fog duruzsolni
Majd a kíváncsi utókor kosz-ficerézte fülébe,
Kis, tehenes füzetedbe zavartalanul lejegyezhesd.
Jól van, oké - mondtam neki -, nem gond, bár szivesebben
Estem volna el éppen a harc mezején, egy utolsó
„Győz a maszat-hegyi forradalom! Hajrá Badarország!
Vesszen a gaz Paca!” kurjantással az ajkamon úgy, hogy
Közbe bugyog kifelé a szivemből az ifjúi vér, de
Hogyha te ezt akarod, hát jó, legyen így, micsináljak.
Így hát megtelepedtem az egyik piszkebokorban,
És kikukucskáltam sutyiban két ága között, hogy
Minden csip-csup mozzanatát e csatának, amelyről
Száz év múlva is édesanyák hada fog duruzsolni
Majd a kíváncsi utókor kosz-ficerézte fülébe,
Kis, tehenes füzetembe zavartalanul lejegyezzem.
Mint lejegyeztem bölcs tanítóim okos papolását
Hajdan az iskolapadba’ naiv tanulócska koromban,
Mert bizony én magam is voltam nebuló egy időben,
Ó, ti nem is hiszitek, milyen istenien matekoztam,
Hogy hintettem a gólokat untig a tornateremben,
És hogy imádtak a lányok, a kék szemű, karcsú bokájú,
Szőke, vagány, fiu vécében cigiző csajok engem…
Ejnye, de azt hiszem, elkanyarodtam a tárgytól eléggé.
Nem helyes ez. Térjünk, nosza, vissza a harc mezejére.

„Hahhaha, hahhaha, haa! Haha, hahhaha, hahhaha, hahha!

- Gúnyosan így kacagott fel a nagy pocakú Paca cár, és
Föl hasa hordójából a lenti szavak bora buggyant:
„Kuglifejű Muhi Bandi, sehonnai taknyos, az orrod
Mások ügyébe ütő, te a hígeszü tökkelütöttek,
És a maszatszerető, langyos trutyiban dagonyázó,
Lábvízpárti, se-íze-se-bűze, se tiszta, se piszkos,
Két szék közt csücsülök seregének töpszli vezére,
Hát mi a jószagu francot akarsz te a nagy Paca cártól?
Add meg most magadat, Muhi Bandi, és akkor esetleg
Nem hintem pacaként tele csontjaitokkal a földet!”
Így szólt, és nevetett (a pocakja pedig le-föl ugrált):
„Höhhöhö, höhhöhö, hő! Höhö, höhhöhö, höhhöhö, höhhö!”
Erre kerek fejű hősünk őneki válaszul így szólt:
„Hagyd a rizsát, Paca cár, te pacák pocakos vezetője,
Nagy pocakú hájpacni, te zsarnok, izé, mit akartam
Mondani még, nem ijesztettél ám meg, nehogy azt hidd!
Jól letaszítalak én a te trónodról, meg a többi,
Nem kell itt a szöveg, vágjunk bele gyorsan a harcba.”
És kürt harsant, vagy csak a náthás ánglusi költő
Fújta ki orrát, nem tudom én már, mindenesetre
Elkezdték a csatát, aminél soha harciasabb még
Nem volt túl a Maszat-hegyen és a Maszat-hegyen innen.

Nos, nekilódultak nagy hévvel a tintapacákok,

Tollúkról szanaszét fröcskölve az éjszinü véget,
Melyről ők azt hitték, éjszinü vég! Deazonban
Nem volt semmi hatás, a rebellis hadból, akárhogy
Várták, egynek sem lett végzetes orrabukása.
Most pacapisztolyait rántotta elő valamennyi,
És piff-puff (de talán helyesebb azt mondani: friccs-fröccs),
Elkezdtek lődözni a büszke badar daliákra,
És a szövetséges maszatos csapatokra ugyancsak.
Ám ahogyan lepereg márkás anorákról a zápor,
Vagy mint szófogadatlan lánygyermekről az intés,
Hogy „Ne nyalintsd tetejét le a joghurtos poharaknak!”,
Úgy pergett le ez is Muhi Andris hadseregéről.
Hisz pacaálló szöszmellény volt rajtuk! Az ám! Mert
Hát a szöszön paca nem hatol át, ezt tudnotok illik
(Hogyha nekem nem hisztek, járjatok akkor utána,
Elvégezhetitek e tudós kísérletet otthon,
Bent a szobában akár, a mamátok örülni fog annak). -
Ezt fundálta ki Andris az ő csalafinta eszével.
És Szösz néne meg is varrt egy regimentnyit a titkos
Felszerelésből, és eztet a testreszabott, puha mellényt
Pulcsija, inge alatt ki-ki nadrágjába betűrte.
Mondani sem kell tán, hogy eléggé megzavarodtak
Ettől a könnyű sikerben bízó tintapacákok.
Bambán néztek, nem tudták mire vélni a dolgot.
És ekkor jött még csak a fürge maszat-hegyi attak!
Most lett ám igazán nagy az ő riadalmuk, amint Szösz
Néne benyargalt öszvérháton a harc sűrűjébe,
És csapkodta kupán akit ért a hokedlivel - úgy, hogy
Hulltak a kispocakú pacafik körülötte, miképpen
Tört szivü ifjak hajdan, a néne menyecske korában.
Nem néztek már balra, se jobbra a tintapacákok,
Uzsgyi, nyakukban a lábuk, gyáván megfutamodtak.

Csakhogy a nagy Paca cár már kezdte elunni a dolgot,

És maradék csodafegyvereit bevetette ez okból.
„Tűz!” harsogta, és íme, dörögtek a nagy pacaágyúk.
„Bűz!” bömbölte - potyogtak az orrfacsaró pacabombák.
„Harcikukac!” rikkantott, és a böhömnagy, ijesztő”
Bádoghernyók vészjóslón gördültek előre.
Most meg hősünknek volt célszerű visszavonulni.
Hullámzott ez a harc! Valamint hullámzik a tenger,
Melyben a léha turista naná, sőt dafke lubickol,
Fittyet hányva a már feketén libegő lobogóra,
Mit pedig ám nem tréfából tűztek ki a partnak
Szélkócolta hajú, lassan szaladó figyelői.

Hősünk felderitői viszont fürgén szaladoztak,

„Jó Muhi tábornok! Számbéli fölényben az ellen!”
Ezt kiabálták, és odagyűltek a visszavonultan
Várakozó seregekhez, akikkel a hős Muhi Andris
Rögtönzött hadi értekezést tartott ezidőtájt.
Némi levertség ült most sajnos az arcokon ottan,
Sőt kissé még Andrist is mardosta a kétség
(Mint mardossa az ember az árjelző, pici cetlit
Körmével le a bolti ajándékok fenekéről):
Kurta kilenc év bölcsessége elég-e vajon, hogy
Két lüke nép seregét diadalra vezesse az ember?
Bárcsak kortyinthatna a szép, babaarcú leányzó
Öblögetésre való, delejes poharából e percben!
Másrészről a pohár se segíthet persze, ha bennünk
Hadvezetői tehetségnek csírája se lappang,
Hogyha meg ott lappang, hát csaljuk elő, mi se könnyebb!
Így spekulált leleményes eszű hősöm, Muhi Andris.
- Mondjuk ez egy focimeccs, és én vagyok itten az edző -
Mondta magának, a hajlamot így csalogatva elő. S lám
Annak rendje s módja szerint amaz erre előjött!
„Rossz a fellálás!” kezdett fennhangon dirigálni,
„Hátvédek hátul, szélsők odakint ti a szélen,
És a csatárok elöl - négy-négy-kettes csatarendben
Álljunk föl, gyorsan fölfejlődünk, beszorítjuk
Őket egész a tizenhatosukra, vagyishogy a… szóval…
Visszaszorítjuk egészen a Tintatengerig őket.
Rajta, előre, fiúk, mindent bele, győzzön a jobbik!”

Jó terv volt. Kisebb kalamajka csak abból adódott,

Hogy nem akarta a söprögető posztját, az utolsó
Hátvédét betölteni senki maszat-hegyi részről.
Végül a Luk gróf kapta e védekező feladatkört,
Úgyis kölcsönjátékos volt ő a keretben.
(Pont a Maszat-hegynél kószált ugyanis fütyörészve,
Míg a toborzó útja során be hiába dörömbölt
Andrásunk a Büdös Pizsamázónál, aki - rejtély -
Szőrén-szálán tűnt el a Szeplő utca kilencből.
Így alakult, hogy a Luk gróf állt a seregbe helyette.)
Nos, hogy mindezeken túlvoltak, szép csatarendben
Tényleg megrohamozták ők a pacákokat ismét.
Bősz badarok, maszatos vének, hős ifjú leventék!
Hogy küzdöttek! Jaj, a sarat, maszatot hogyan állták!
Pákászbottal ütötte a tintásképü zsiványok
Rusnya fejét a mi kedves, öreg Makulánk, és az Angol
Költő kekszeitől horpadtak a nagy pacahernyók,
Dúlt prüntyögve a Prünty, a vödör potyogott a fejekre,
És lukadoztak a zoknik a Luk gróf lába nyomán, lám,
Visszaszorították a gonosz Paca cár seregét ők,
Mint ahogy el volt ez tervezve, egészen a partig.
Meg volt nyerve az ütközet! Úgy tűnt most legalábbis.

Ám nem volt még sajnos vége a fordulatoknak.

Mert amidőn Paca cárék ágyústul, kukacostul
Visszaszorultak a tintahabú tenger pereméig,
És a badar s maszatos nép egyesitett haderői
Méltán óbégattak és üdvrivalogtak evégből,
És a kalapjaikat, sapkáikat égbe dobálták,
Hát a habok közül egyszercsak feltűnt feketéllőn
Egy zászló, s közepén egy jókora ronda halálfej!
Megjött íme a rossz Pali rémes harci fregattján,
És vele széles e földről jöttek a tintapacákok,
Nem volt sajnos ezeknek sem számuk, se szerik már,
Száz meg ezer, csilió-bilió paca jött a hajóval -
S mind a badar s maszatoska remény kialudt a szivekben.

Én is búsan rágtam a tollam a piszkebokorban,

Éppen azon tűnődve, mi rímel a hősi halálra,
S lám, egyszer csak a távolból léptek zaja hallik,
És rikító foltok tűnnek föl a kék horizonton.
Itt van a felmentő sereg! Egy regiment csiricsáré!
Seprű, dörzsiszivacs, kefe, partvis volt a kezükben
(Mind ugye persze az ártalmatlanított takarítók
Hajdani fegyvere, mit Foltnélküliék eloroztak).
És legelöl, egy nagy, behemót locsolókocsin ülve
Frakkban, klakkban integetett a Büdös Pizsamázó!
Meg volt mentve a helyzet. Egy kis söprögetéstől,
Partvisolástól, dörzsintéstől, föllocsolástól
Úgy eltűntek a föld színéről a tintapacákok,
Mintha ugyan soha is nem lettek volna a földön.
Volt is öröm, vigalom, hejehuja, tánc, zene, ének!

Ám ha netán azt gondolnátok, vége van ezzel,

És ez a rész több fordulatot nem tartogat immár,
Tévedtek, gyerekek! Mint téved olyankor a gombász,
Hogyha a döggombára bök, és azt mondja: csiperke.
Mert bizony ekkor a nagy Paca cár a zsebéből elővett
Egy fényes valamit, mi, ha jól megnézte az ember,
Nem másnak bizonyult, de a szép, babaarcú leányzó
Öblögetésre való, delejes poharának. És így szólt:
„Hohhoho, hohhoho, hó! Hoho, hohhoho, hohhoho, hohho!
Csak nem hittétek, hogy ilyen könnyen feladom majd?
Nálam a kis csalafinta pohár! Tudom ám, mire jó ez!
Sok minden jut a nagy Paca cár pacalepte fülébe!
Reszkess, kis Muhi Andris! Féljetek, ó… piszlicsárék!
Egyet hörpintek, s a világ ura én leszek akkor!”
Azzal, ahogy megígérte, a szép babaarcú leányzó
Öblögetésre való poharát szájához emelte,
És hörpintett egyet a nagy Paca cár. Fütyülő szél
Kélt, és mintha palacknak pukkan fürge dugója,
Még egy olyan hang is volt. És a gonosz Paca cárnak
Megmozdult a pocakja, a csúf lila massza, miből volt,
Folyt meg nyúlt meg vékonyodott, míg végül is aztán
Egy hosszúkás, furcsa izé huppant le a földre.

Hát, közelebb húzódott most ki-ki látni mi történt.

És a helyen, hol imént a kövér Paca cár kacagott még,
Most, gyerekek nem volt más, mint egy lírai verssor:
„Rám mosolyogsz, s a szivemben a kismadarak csiripolnak!”
Ezt művelte a pohárka szeszélye a nagy Paca cárral!
Hé, Danikám, szólt Andris, bújj ki a piszkebokorból,
S iszkiri, fuss ide gyorsan a kis, tehenes füzeteddel!
Mentem, s épp odaértem, amint Andris meg a költő
Megfogták eme verssort, Andris elölről, a Náthás
Angol a felkiabálójelnél fogta meg azt, és
Zutty, belezuttyintotta a kis tehenes füzetembe.
Tíz-tizenöt perc telt ezután el várakozással,
Majd a füzet fedelét most óvatosan kinyitottuk,
És bekukucskáltunk… sikerült a dolog csuda prímán!
Ott kuksolt a füzetben a nagy Paca cár, aki vissza
Volt változva ugyan, de a kis füzetem rabul ejté.
És vicsorított onnét ránk, meg rázta az öklét -
Egy paca volt, nem több csak a kis tehenes füzetemben.

És ott van füzetemben azóta (ha bárki kíváncsi,

Megmutatom szívesen, megnézheti benne nyugodtan).
És amikor faggatnak néha böködve felőle:
„Hát ez a nagy paca meg mit is ormótlankodik itten?”,
Nagy levegőt veszek én, és így felelek meg olyankor:
„Hát, tudjátok, az úgy volt, egyszer egy este, mikor már
Meg volt töltve az ég bögréje hideg kakaóval,
Tíz perccel múlt este kilenc, na és én Badarország
Déli felén négy hetyke ripőkkel vertem a blattot,
Egy hadarós, kerekarcú fiúcska nyitott be az ajtón…”
UTÓHANG
Kedves kis olvasók, sziasztok,
Itt véget ér az én mesém.
Elvágtam volna pár gubancot
Még örömest és szíves én,
Nem vágok el most mégse. Pardon,
De furkósbottal vár a sarkon
Három színházi rendező,
Két szerkesztő, egy tördelő,
Egy kottamásoló (nagyon gáz),
Kilenc mimóza marslakó,
Egy kiadó igazgató,
És leghátul maga a nyomdász,
Ki nyomna már a printeren -
Bocsássanak meg mind nekem.

Bocsásson meg, ha tud, továbbá

A pécsi piktor, Völgyi úr,
Ki elmegy néhanap világgá -
Kétlem, hogy ettől fölvidul,
Hisz okkal-joggal föl van ajzva,
Hogy nem az ő sok príma rajza
Díszíti príma könyvemet,
De kenem érte könnyemet.
És mind ti rímvető egyének,
Kiktől loptam: Tóth Kriszta, ő
Virágevő Zsiráf Dezső
Kiötlője, kiből mesém egy
Fontos szereplőt meritett
(Találjátok ki, melyiket),

S ki e strófát nemrég kiásta,

A karakán költőzseni
(Saját Palim pálfordulása
Legyen kis tisztelgés neki),
És persze mind a régi költők,
A művük tartalommal töltők,
A cifra versnek urai,
Arany László, vagy Gyulai…
Ó, más idők járnak manapság!
Pengém bajszuk csak hecceli,
Mert én szeretnék tetszeni,
Én áhítom a karzat tapsát,
És honlyányok gyöngéd kegyét.
Hogy könyvemet sokan vegyék.

De végülis, ha egy utóhang

Van itt már mindenféleképp,
Mért is ne nézzük át futólag
Hőseink utóéletét?
Na jó. Hát, megnyerték a harcot,
Vigadtak ott még egy fikarcot,
Mindenki buzgón gratulált,
Fölsegítették Makulát
(Ki elesett a csatatéren),
Aztán a tisztítószeres
Dörzsikkel kezdtek módszeres
Suvickolásba, csak aképpen,
Hogy a pacák ne látsszanak,
De megmaradjon a maszat.

Közben a Büdös Pizsamázó

Most Andrisunknak is külön
Bevallotta, hogy igazából
Ő egy Fölöltözött Ödön.
Sajnálja, hogy direkte csúnyán
Föltartóztatta őt az útján,
És rossz irányba küldte el,
De nem tehetett mást, mivel
A száműzött nagyhercegének
Tervét, hogy újra trónra lép,
Mi most, hogy titkolt lánya épp
Kilencedik évébe lépett,
Lett roppant módon égető,
Nem veszélyeztethette ő.

Andris elképedt. Mert hogy Janka

Ott állt… De ő az? Nem vitás.
Csak hát egészen folttalanka,
És a ruhája szép csicsás…
„De szép csicsás vagy!” mondta Andris.
És később hozzáfűzte azt is:
„Akkor… jól értem, hogy… figyi,
Szóval… nem a maszat-hegyi
Trónörökös vagy mégse akkor?”
- Nem - mondta Janka. - Nem bizony.
„De akkor az ki?” - Nem tudom.
„Lehet, hogy…? Azt a paszta, klappol”
Szólt Andris, „összeállt a kép!
Hülyék voltunk mi, tök hülyék.”

S a harcmező egy pontját nézte

(Ott volt a fogmosópohár).
De bármi jutott is eszébe,
Jankát nem érdekelte már.
- Na szia - szólt királyi módon -,
Mennem kell Andris, vár a trónom.
„Na szia” mondta ő lazán,
„Mennem kell, mert hát… ööö… izé.
Azzal Jankának búcsút intett,
S mint két fontos, felnőtt alak,
Két hősöm kétfelé szaladt.
Janka a trónra, Andrisunk meg
Ahol a Démon élt, oda,
Kinek az arca szép baba.

S elmondta neki azt, hogy ért ő

Mindent, a kulcsra ráakadt:
A dédapa, ki - tudvalévő -
Amíg élt, nem mosott fogat,
Sir Henry Exel (ez csak álnév),
Aki százötven éve mát épp
A kilencvenkilencedik
Szobában ülve görnyed itt,
Mert meg van szegény átkozódva,
Szóval benne az elveszett
Kis maszat-hegyi herceget
Tisztelhetjük, és hát a trónra,
Amelynek várományosa,
Ezért nem ülhetett soha.

Dehát a Démonunk - amin ti

Nem is csodálkoztok talán
(De jó rím lenne, hogy Maminti!
De ő egy másik tünde lány) -
Bár a Maszat dinasztiának
Utolsó sarja volt, hiába,
Ahogy nem akart lenni már
Se topmodell, se gyorsfutár,
Nem akart királylány se lenni.
Maradt a várban, és vele
Andris, ki végülis bele
Unt ebbe, s el volt kedve menni.
Nem volt a Démonhoz való.
Rádöbbent. Elköszönt. Heló.

És ahogy hazafele menne,

A Szeplő utca kövein,
Hát, Janka jön pont vele szembe,
És csupa maszat ő megint.
- Szia Andris! Jössz ugye máskor?
A hercegkisasszonykodástól
Elment a kedvem… - mondta ő.
„Nekem is az izé… na… ööö…”
Felelte Andrisunk pirulva.
Összenéztek nevetve még:
„Hülyék voltunk mi, tök hülyék.”
És szaladtak. Na, itt a vége,
Úgy szép a lóláb, ha kilóg…
Eddig tartott az epilóg.

Búcsúzik immár Dani bácsi,

Mesélt tinektek eleget.
Ne mérgelődjetek, kíváncsi
Kis olvasók, ha felelet
Nem volt mindenre tán mesémben -
Ilyen az életünk is éppen,
Hogy sok mindenre nem felel…
Meg gyorsan is készültem el.
Egyszer csak megcsapott az ihlet,
Én ebben nem vagyok hibás,
Hisz annyit mondtam, semmi mást:
„Jöjj, Múzsa!” és ő erre itt lett.
Csak megpuszilt, azt mondta: „Ó, pussz!”
És hipp-hopp kész is lett az ópusz.