Megmentheted

az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit

tennél?

Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…

Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal
társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban
bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a
világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az
irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is
szörnyeteggé változik.

Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki
magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és
döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.


Könyvmolyképző Kiadó, 2016

Írta: Julie Kagawa

A mű eredeti címe: The Immortal Rules – Blood of Eden Book 1

The Immortal Rules © 2012 by Julie Kagawa
Translation copyright © 2016 by Mergl-Kovács Bernadett

A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd

Cover Art Copyright © 2012 by Harlequin Books S.A.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 434 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Deák Dóra



Nicknek, aki örök társam
a vámpírok elleni küzdelemben


I. RÉSZ

EMBER
 1. FEJEZET

A JELÖLETLENEKET A RÉGI IPARNEGYEDBEN AKASZTOTTÁK. Nyilvános kivégzés volt,

úgyhogy mindenki odacsődült a látványra.
Az akasztófa mögött álltam, névtelen arc a tömegben, kínosan közel az eseményekhez,
de képtelen voltam elfordítani a tekintetemet. Ezúttal hárman voltak, két fiú és egy lány.
A legidősebb velem egykorú lehetett, tizenhét éves, csupa csont és bőr. Tágra nyílt
szemmel, rémülten meredt előre. Zsíros, sötét haja a válláig ért. A másik kettő fiatalabb
volt nála: talán tizennégy-tizenöt évesek, és valószínűleg testvérek, mivel ugyanolyan
szőke, bozontos hajuk volt. Nem ismertem őket, nem tartoztak az enyémek közé. De
pontosan úgy néztek ki, mint minden jelöletlen: soványak voltak, rongyosak, és
csapdába esett, riadt állatként tekintgettek körbe-körbe. Szorosan magam köré fontam a
karomat. Átéreztem a kétségbeesésüket. Nekik végük. A csapda bezárult; a vadászok
elkapták őket, és nincs hova menekülniük.
A csicskás az emelvény szélén állt. Olyan dölyfösen és büszkén feszített, mintha ő
maga kapta volna el a gyerekeket. Fel-alá járkált, a bűnösökre mutogatott, és a vádakat
sorolta. Világoskék szeme győzelemittasan csillogott.
– …továbbá inzultálták a belső város egyik lakosát, loptak, illetéktelenül behatoltak
egy tiltott területre, és ellenálltak a letartóztatásnak. Ezek a bűnözők első osztályú
élelmiszereket próbáltak meg eltulajdonítani a belső város raktárából. Ez ellenetek, de
ami még fontosabb: a mi hőn szeretett, kegyes Urunk ellen elkövetett bűntettnek
minősül.
Felhorkantam. A cirádás mondatok és a jogi csűrcsavar nem törölhette el az
igazságot, hogy ezek a „bűnözők” pontosan azt tették, mint a többi jelöletlen: próbáltak
életben maradni. Ki tudja, milyen okból, talán a végzet hozta így, büszkeségből vagy
dacból, de mi, jelöletlen emberek nem viseljük a bőrünkön a vámpírurak jelét, ami
megmutatja, ki vagy, hol élsz és kihez tartozol. A vámpírok természetesen azt mondják,
hogy a biztonságunk érdekében billogoznak. Hogy a városon belül mindenkit számon
tartsanak, hogy tudják, hány éhes szájat kell betömniük. Csakis a mi érdekünkben. Na,
persze! Hívhatják, ahogy akarják, ez is csupán egy módja annak, hogy leigázzák az
embereket. Ennyi erővel akár nyakörvet is viselhetnénk.
Számos jó oldala van annak, ha valaki jelöletlen. Nem létezel. Nem szerepelsz a
nyilvántartásaikban, ezért olyan vagy, mint egy szellem. Mivel a neved nincs a listán,
nem kell megjelenned a havi véradáson, ahol a ropogós fehér köpenyes kis házi
kedvencek beszúrnak a vénádba, a lecsapolt véredet steril tasakokba töltik, hűtőbe
teszik, majd az urakhoz továbbítják. Csak próbálj meg elmaradni néhány véradásról, az
őrök eljönnek érted, és behajtják rajtad a teljes elmaradt adagot. Még akkor is, ha utána
olyan leszel, mint egy üres zsák. A vámpírok így is, úgy is megkapják a véradagjukat.
Jelöletlenként nyitva maradnak számodra bizonyos kiskapuk. A vérszívók nem
tartanak pórázon. Jelöletlenként élni nem minősül bűntettnek, ezért azt hihetné az ember,
hogy mindenki él ezzel a lehetőséggel. De sajnos a szabadságnak súlyos ára van. A
megbélyegzettek kapnak élelmiszerjegyet. A jelöletlenek nem. És mivel a vámpírok
biztosítják a város élelmiszerellátását, igencsak nehéz elegendő élelemhez jutni.
Úgyhogy azt tettük, amit hasonló helyzetben bárki tett volna: koldultunk, loptunk,
guberáltunk, ahol csak élelmet sejtettünk. Bármit megtettünk, hogy életben maradjunk. A
vámpírváros legkülső részén, a peremen nagyon kevés élelem jut még a
megbélyegzetteknek is. A fejadagokat szállító teherautók havonta kétszer jönnek, és
őrök védik őket. Láttam olyat, hogy csak azért megvertek jelöletleneket, mert kiléptek a
sorból. Tehát ugyan nem bűn jelöletlennek lenni, de ha rajtakapnak azon, hogy a
vérszívóktól lopsz, és a herceg átkozott jele nincs a bőrödön, akkor nem remélhetsz
kegyelmet.
Én jól megtanultam ezt a leckét. Kár, hogy ők hárman nem.
– …kétszázharminc gramm szója, két burgonya és egy negyed kiló kenyér. – A
csicskásból csak úgy ömlött a szó, az emelvény körül gyülekezők pedig morbid
érdeklődéssel hallgatták, tekintetüket az akasztófára szegezve. Belevetettem magam a
tömegbe, és eltávolodtam az akasztófától. Hallottam magam mögött a csicskás
fennhéjázó hangját. A kezem ökölbe szorult. Legszívesebben bemostam volna neki
egyet. Átkozott csicskások! Bizonyos értelemben rosszabbak voltak, mint a vérszívók.
Saját akaratukból szolgálták a vámpírokat, elárulták embertársaikat, csak azért, hogy
maguknak kényelmet és luxust biztosítsanak. Egyszerre gyűlölte és irigyelte őket
mindenki.
– A jelöletlenekre vonatkozó szabályok egyértelműek. – A csicskás egyre jobban
belelovalta magát a beszédébe. A legdrámaibb hatás elérése érdekében hosszúra
nyújtotta a beszédét. – Az új-covingtoni törvény huszonkettedik cikkelyének
negyvenhatodik sora értelmében bármelyik embert, akit élelmiszerlopáson kapunk a
város falain belül, és nem viseli magán a herceg védelmet nyújtó jelét, akasztás általi
halálra kell ítélni. Kívánnak a vádlottak élni az utolsó szó jogával?
Fojtott hangokat hallottam. A legidősebb tolvaj szitkokat szórt a csicskásra, és
valami olyasmit mondott neki, amit anatómiailag lehetetlen lett volna végrehajtani.
Megráztam a fejem. A bátor szavak nem segítenek rajta. Innen nincs menekvés.
Dicséretre méltó még az utolsó pillanatban is ellenállni, de a legfontosabb, hogy ne
kapjanak el. Úgy tűnik, a fiúnak ez volt az első és utolsó nagy baklövése. Mindig hagyj
magadnak egérutat! így szól a jelöletlenek első szabálya. Tégy bármit – gyűlöld a
vámpírokat, káromold a csicskásokat –, de soha ne engedd, hogy elkapjanak!
Meggyorsítottam a lépteimet. Ahogy magam mögött hagytam a tömeget, kocogásra
váltottam.
A tömeg felhördült, de még így is jól hallottam, ahogy a csapóajtók kinyílnak. Az ezt
követő csend annyira kifejező volt, hogy kényszerítenem kellett magamat: ne nézzek
hátra. A gyomrom görcsbe rándult, de ügyet sem vetettem rá. Befordultam egy sarkon,
így már egy fal választott el az akasztófától, és nem éreztem a késztetést, hogy
visszanézzek.

A PEREMEN EGYSZERŰ AZ ÉLET, ahogy az itt élő emberek is azok. Nem kell dolgozniuk,
de a perem körüli „kereskedelmi állomásokon” elcserélhetik egymással a talált
tárgyakat. Nem szükséges megtanulniuk olvasni. Nincs olyan munka, ami ezt
megkövetelné, ráadásul a könyvek birtoklása illegális. Akkor pedig minek
kockáztatnának? Csupán arról kell gondoskodniuk, hogy legyen mit enniük, és
megfoltozzák a ruháikat meg azt a nyomorult kis lyukat, dobozt vagy elhagyatott
épületet, amit otthonnak neveznek, és megvédi őket az esőtől.
Minden peremlakó titkos vágya az, hogy egyszer bejuthasson a falon túl húzódó belső
városba. Ez a fal választja el a civilizált világot az emberi mocsoktól. Ezen a falon túl
magasodnak fölénk a város ragyogó tornyai, amelyek valami csoda folytán még nem
omlottak le. Mindenkinek akad olyan ismerőse, aki ismer valakit, akinek valamelyik
családtagját vagy barátját a városba vitték, mert ragyogó elme, esetleg csodaszép, és túl
jó vagy különleges ahhoz, hogy az aljanép között maradjon. Az a pletyka járja, hogy a
vámpírok „tenyésztik” az embereket a belső városban. A születendő gyermekekből
rabszolgákat nevelnek, akik teljes odaadással szolgálják az uraikat. De mivel még soha
nem tért vissza olyan a városból, akit elvittek – kivéve persze a csicskásokat és az
őröket, de ők nem beszélnek erről –, senki sem tudja, milyen is valójában az élet a falon
túl.
Persze ez csak újabb táptalajt ad a szóbeszédnek.
– Te is hallottad? – szegezte nekem a kérdést Cingár. A területünk határát jelző
drótkerítésnél futottam vele össze. A kerítésen túl, egy fűvel benőtt, üvegtörmelékkel
borított területen állt az a régi épület, amit én és a társaim otthonunknak hívtunk. A
csapatunk vezetője, Lucas szerint valaha iskolaként működött, ahol mindennap sok
gyerek összegyűlt, hogy tanuljanak. Ez még azelőtt volt, hogy a vámpírok kirámolták az
épületet, és elégettek, tönkretettek mindent, amit odabent találtak. De az üres iskola
tökéletes menedéket nyújtott az utcakölyköknek. A háromemeletes létesítmény téglafalai
omladoztak. A legfelső szint beomlott, a termeket penész és törmelék borította. A kihalt
folyosók és helyiségek hidegek, nyirkosak és sötétek voltak. Minden évben újabb darab
omlott le a falból, de az épület a miénk volt, a mi menedékünk, és minden erőnkkel
védtük.
– Ugyan mit? – kérdeztem, miután átbújtunk a rozsdás kerítésen tátongó lyukon, és
elindultunk a gazos, törött üvegekkel teledobált területen az édes otthon felé.
– Gracie-t tegnap este elvitték. Méghozzá a városba! Azt hallottam, hogy az egyik
vámpír bővíteni akarja a háremét, és szemet vetett Gracie-re.
Éles pillantást vetettem rá.
– Micsoda? Ezt meg kitől hallottad?
– Kyle-tól és Travistől.
Undorodva forgattam a szememet. Azok ketten a jelöletlenek egy rivális bandájához
tartoztak. Általában nem zavartuk egymás köreit, de ez a hír úgy hangzott, mintha a
vetélytársaink így akarnának ránk ijeszteni, hogy ne merészkedjünk ki az utcára.
– És te el is hiszed, amit azok ketten mondanak? Csak szívatnak, Cingár! Csak rád
akarnak ijeszteni.
Cingár árnyékként követett a füves területen. Kék szeme megtelt könnyel, a tekintete
ide-oda cikázott. Cingár igazi neve Stephen volt, de már senki sem hívta így. Legalább
tíz centivel volt magasabb nálam, de ez az én százötvenhárom centimhez viszonyítva
nem számított kiemelkedő teljesítménynek. Szalmasárga hajával és rémült tekintetével
Cingár úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. Éppen csak hogy sikerült túlélnie az utca
viszontagságait.
– Nem csak ők beszélnek erről – kötötte az ebet a karóhoz. – Cooper azt mondta,
hogy hallotta Gracie-t sikoltozni pár háztömbbel arrébb. Ebből mire következtetsz?
– Ha valóban igaz, akkor arra, hogy Gracie volt annyira hülye, hogy éjszaka egyedül
kószáljon a városban, és az utolsó csepp vérét is kiszívták a vámpírok.
– Na de Allie!
– Mi van?
Az omladozó ajtókereten belépve az iskola egykori, nyirkos folyosóján találtuk
magunkat. Az egyik fal mentén rozsdás szekrények sorakoztak. Néhány még sértetlen
volt, de a legtöbbje összetört vagy behorpadt. Az egyik felső szekrényhez léptem, és
kinyitottam nyikorgó ajtaját.
– A vámpírok nem rejtőznek folyton az elefántcsonttornyukban. Néha igenis kimennek
vadászni, hogy friss vérhez jussanak. Ezt mindenki tudja. – Felkaptam a hajkefémet,
amit a szekrényben őriztem, és megnéztem magam a hátuljára ragasztott tükörben. Ez
volt az egyetlen használható tükör az épületben. Egy koszos arcú, egyenesszálú fekete
hajú lány nézett vissza rám; ahogy Patkány mondaná: „csík szemekkel”. De nekem
legalább nincsenek olyan fogaim, mint egy rágcsálónak.
Végigszántottam a kefével a hajamon, és felszisszentem a gubancoknál. Cingár ott állt
mellettem, és továbbra is helytelenítő és rémült pillantással nézett rám.
– Ne nézz már így, Stephen! – szóltam rá összevont szemöldökkel. – Ha naplemente
után kint maradsz és elkapnak a vérszívók, az csakis a te hibád, mert nem maradtál meg
a fenekeden, vagy nem figyeltél eléggé. – Visszatettem a hajkefét a helyére, és
becsaptam a szekrény ajtaját. – Gracie azt hitte, hogy azért, mert őt megbélyegezték, és
a bátyja a falat védő őrség tagja, biztonságban tudhatja magát a vámpíroktól. A
vámpírok mindig akkor csapnak le, amikor azt hisszük, biztonságban vagyunk.
– Marcot nagyon megviseli az eset – közölte Cingár mogorván. – A szüleik halála
után Gracie volt az egyetlen megmaradt családtagja.
– Ez nem a mi problémánk. – Rosszul éreztem magam amiatt, amit mondtam, de ez
volt az igazság. A peremen mindenki saját magáért és a közvetlen hozzátartozóiért
felelt, senki másért. Én magammal, Cingárral és kis bandánk többi tagjával törődtem.
Ők alkották a családomat, bármilyen elcseszett társaság is voltunk. Nem aggódhattam az
összes peremlakóért. Nekem is megvolt a magam baja.
– Talán… – kezdte Cingár habozva. – Talán… Gracie most boldog. Talán jó dolog,
ha valaki bekerül a belső városba. A vámpírok gondját viselik majd, nem gondolod?
Elfojtottam egy horkantást. Cingár, ők vámpírok!, szerettem volna a fejéhez vágni.
Szörnyetegek! Csakis rabszolgaként és táplálékként tekintenek ránk. Te is tudod,
hogy egy szemernyi jóérzés sincs egy vérszívóban.
De ha ezt mondom Cingárnak, azzal csak még inkább felzaklattam volna, úgyhogy
figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, miközben végighaladtunk a folyosón, a
törmeléket és az üvegcserepeket kerülgetve. Cingár mogorván követett, ide-oda
rugdosta az útjába kerülő vakolatdarabokat. Viszketett a tenyerem, annyira szerettem
volna arcul csapni. Marc rendes fickó volt: habár ő megbélyegzett volt, emberszámba
vett minket, jelöletleneket, és gyakran beszélgetett is velünk, amikor éppen őrjáratozott
a fal mentén. Azt is tudtam, hogy Cingár nem közömbös Gracie iránt, de ezt sosem
vallaná be. De én voltam az, aki megosztotta vele az ételét, mert ő túlságosan rettegett
kimerészkedni élelemért. Hálátlan kis takony! Pedig pontosan tudta, hogy képtelen
vagyok mindenkiről gondoskodni.
– Lucas még nem jött vissza – bökte ki Cingár, amikor elértünk a szobámhoz. A
folyosóról nyíló egyik üres termet sajátítottam ki. Az itt töltött évek során a
lehetőségekhez mérten kipofoztam. Zacskókat ragasztottam a betört ablakokra, hogy
kívül tartsam a párát és az esőt. Az egyik sarokban egy viharvert matrac hevert, rajta
takaró és párna. Korábban találtam egy összecsukható asztalt két székkel és egy
műanyag polcot, amin a számomra fontos tárgyak sorakoztak. Csinos kis fészket
rendeztem be magamnak, és a legjobb az egészben az volt, hogy belülről be tudtam
zárni az ajtót. Senki sem zavart, ha egyedül akartam lenni.
– És hol van Patkány? – kérdeztem, és belöktem az ajtót.
Nyikorogva kitárult. Egy barna hajú, izmos fiú fordult felénk, gombszeme tágra nyílt.
Idősebb volt nálam és Cingárnál. A vonásai határozottak voltak, elülső fogai pedig
kiálltak, amitől úgy tűnt, mintha folyton gúnyos mosoly játszana az ajkán.
Amint meglátott, Patkány elkáromkodta magát, engem pedig elöntött a düh. Ez az én
szobám, az én területem. Semmi joga nem volt itt lenni.
– Patkány – szóltam rá, és bevágtattam az ajtón –, mégis mit keresel a szobámban?!
Azt nézed, mit lophatnál el?
Patkány felemelte a kezét, mire összeszorult a gyomrom. Egyik piszkos kezében egy
öreg, viharvert könyvet tartott. A borítója majdnem leesett, a lapjai megsárgultak,
kijártak belőle. Azonnal felismertem. Kitalált történet volt négy kölyökről, akik egy
varázslatos ruhásszekrénybe belépve egy másik, különös világban találták magukat.
Számtalan alkalommal újraolvastam. Ugyan az elején még jót nevettem azon, hogy
milyen lehet egy barátságos, beszélő állatokkal teli varázslatos hely, de később bizony
azt kívántam, bár találhatnék egy rejtekajtót, amelyen keresztül eltűnhetnék innen.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte Patkány a könyvet felemelve. Mivel rajtakaptam,
azonnal támadólag lépett fel. – Könyvek? Mégis minek gyűjtesz ilyen szemetet? Mintha
legalábbis tudnál olvasni! – Felhorkant, és a földre dobta a könyvet. – Tisztában vagy
vele, hogy mit tesznek veled a vámpírok, ha ezt megtudják? Lucas tud egyáltalán erről a
szeméthalomról?
– Ez nem rád tartozik! – csattantam fel, és beljebb léptem. – Ez az én szobám, azt
tartok itt, amit akarok. Most pedig takarodj innen, mielőtt szólok Lucasnak, és ő rúgja ki
innen a csontos, fehér seggedet!
Patkány elröhögte magát. Még csak pár hónapja volt a bandánk tagja. Azt állította,
hogy egy másik szektorból jött, hogy az egykori bandája kirúgta őt, de az okát nem
árulta el. Gyanítottam, hogy azért, mert egy hazug tolvaj volt. Lucas még csak fontolóra
sem vette volna, hogy bevegyük a csapatba, ha tavaly télen nem veszítünk el két embert,
Patricket és Geoffrey-t. A jelöletlen testvérpár a hülyeség határait feszegette, és azzal
hencegtek, hogy őket úgysem kapják el a vámpírok, mert túl gyorsak. Úgy ismerték az
összes egérutat, mint a tenyerüket. Aztán egyik éjszaka a szokásos élelemszerző
körútjukra indultak… és azóta sem tértek vissza.
Patkány arrébb rúgta a könyvet, majd fenyegetően előrelépett, és kihúzta magát, hogy
fölém magasodjon.
– Vigyázz a szádra, Allie! – mordult fel. Lehelete forró és állott szagú volt. – Jobb,
ha kétszer is meggondolod, mit mondasz, mert Lucas nincs mindig itt, hogy megvédjen.
Ezt ne feledd! – Még közelebb hajolt hozzám. – Most pedig tűnj el az utamból, mielőtt
akkorát kapsz, hogy a fal adja a másikat! Nem szeretném, ha a kis barátod sírni látna.
Megpróbált ellökni, de én megtámasztottam magam, tettem egy lépést előre, és teljes
erőből orron vágtam.
Patkány felvisított. A kezét az orrához kapta, és hátratántorodott. Cingár levegőért
kapkodott mögöttem. Patkány a könnyein keresztül pislogva káromkodni kezdett, majd
ügyetlenül a fejem felé suhintott. Kitértem az ütés elől, és nekilöktem a falnak.
Hallottam, ahogy a feje a betonnak csapódik.
– Takarodj a szobámból! – szóltam rá határozottan. Patkány megszédült, és a falnak
támaszkodva a földre csúszott. Cingár bemenekült a sarokba, és az asztal mögött
keresett menedéket. – Takarodj innen, és be ne tedd még egyszer ide a lábad, Patkány!
Ha még egyszer belépsz ide, esküszöm, úgy elintézlek, hogy életed végéig csak
szívószállal tudsz majd enni!
Patkány álló helyzetbe tornázta magát. Összekente a falat a vérével. Megtörölte az
orrát, káromkodott egyet, majd az ajtó felé tántorgott. Útközben felrúgta az egyik széket.
Bevágtam az ajtót mögötte, azután elfordítottam a zárat.
– Szemétláda! Hazug, tolvaj szemétláda! Aú! – Az öklömre néztem, és összevontam a
szemöldökömet. A bütykeimet megvágta Patkány kiálló foga, ezért a kézfejem erősen
vérzett. – Pfúj, hát ez csodás! Remélem, nem kaptam el semmit.
– Patkány iszonyú dühös lesz – mondta Cingár holtsápadtan, miközben
kimerészkedett az asztal mögül. Felhorkantam.
– És aztán? Csak próbálkozzon! Akkor majd más módon töröm el az orrát. –
Felkaptam a polcról egy rongyot, és a kézfejemre szorítottam. – Elegem van abból,
hogy a szarságait kell hallgatnom, és hogy azt hiszi, mindent megtehet csak azért, mert
idősebb nálunk. Ez a dolog már régóta érett.
– De lehet, hogy ezért rajtam áll bosszút – mondta Cingár olyan vádló hangsúllyal,
mintha ebben a helyzetben megfontoltabban is viselkedhettem volna. Mintha végig
kellett volna gondolnom, hogy rá milyen hatással lehetnek a történtek.
– Majd rúgd sípcsonton, és mondd meg neki, hogy kopjon le! – vágtam vissza. A
polcra dobtam a rongyot, és óvatosan felemeltem a megtépázott könyvet. A borítója és
az első oldal elszakadt, de amúgy sértetlennek tűnt. – Patkány csak azért mer kikezdeni
veled, mert hagyod magad. Ha visszatámadsz, békén fog hagyni.
Cingár nem mondott semmit. Magába roskadt. Megpróbáltam elfojtani az iránta érzett
haragomat. Pontosan tudtam, hogy nem venné fel a küzdelmet Patkánnyal. Engem kérne
meg, mint mindig, hogy segítsek neki. Felsóhajtottam, majd letérdeltem egy műanyag
doboz mellé, a fal tövébe. Egy régi lepedővel szoktam letakarni, amit Patkány levett
róla, és behajított a sarokba. Biztosan ételt keresett vagy valamit, amit ellophatna.
Mielőtt letakartam volna a dobozt, szemügyre vettem a tartalmát.
Félig tele volt könyvekkel. Akadt közöttük puha kötésű – mint amit a kezemben
tartottam – és nagyobb méretű, kemény borítós is. Egyik-másik penészes volt, vagy
éppen megrágták a molyok. Az összeset betéve tudtam. Ez volt a legértékesebb,
legtitkosabb tulajdonom. Arra gondoltam, hogy ha a vámpírok tudnának a
gyűjteményemről, végeznének velünk, majd a földdel tennék egyenlővé a helyet. De
nekem a kockázattal együtt is megérte. A vámpírok betiltották a könyveket a peremen,
szisztematikusan kipakoltak minden iskolát és könyvtárat. Pontosan tudom, hogy miért.
Mert a könyvek lapjain egy másik világ tárult elénk: egy vámpírok előtti világ, amikor
az emberek még nem éltek félelemben, nem voltak falak, és az éjszaka nem a
szörnyetegeké volt. Egy világ, amelyben szabadok voltunk.
Óvatosan visszatettem a helyére a kis puha kötésű könyvet. Ekkor a tekintetem egy
másik viharvert példányra tévedt: oldalai megfakultak, egyik sarka megpenészedett.
Nagyobb volt a többinél. Egy gyermekeknek szóló képeskönyv, a borítóján táncoló,
színes állatokkal. Végigfuttattam az ujjam a borítón, és felsóhajtottam.
Anya.
Cingár közelebb lépett hozzám, és átnézett a vállam fölött.
– Ugye, Patkány nem vitt el semmit? – kérdezte halkan.
– Nem – motyogtam, majd ráborítottam a lepedőt a dobozra, elrejtve Cingár elől
féltve őrzött kincseimet. – De szerintem menj, nézz körül a szobádban! És a biztonság
kedvéért hozz vissza mindent, amit kölcsönvettél tőlem!
– Hónapok óta nem kértem kölcsön semmit – védekezett Cingár. Ijedtnek tűnt, ezért
elfojtottam magamban a harapós választ. Nem sokkal az előtt, hogy Patkány bekerült a
csapatba, gyakran találtam rá Cingárra a szobámban, amint a falnál kuporog az egyik
könyvemmel, teljesen belefeledkezve a történetbe. Én magam tanítottam meg olvasni.
Együtt ültünk a matracon hosszú, gyötrelmes órákon át, egyenként vettük végig a betűket,
hangokat, szavakat. Eltartott egy ideig, mire Cingár megtanult olvasni, de amint sikerült,
ez lett az új szenvedélye, főleg olyankor, amikor ki akarta zárni a külvilágot.
Aztán Patrick elmondta neki, hogy mit tesznek a vámpírok azokkal a peremlakókkal,
akik könyveket olvasnak, ezért mostanában hozzájuk sem nyúlt. A tanítására fordított
idő kárba veszett. Teljesen kiakadtam azon, hogy Cingár nem akar tanulni, mert fél a
vámpíroktól. Felajánlottam Lucasnak, hogy tanítom, de hidegen hagyta a dolog, Patkányt
pedig meg sem kérdeztem.
Milyen hülye vagyok, hogy azt képzeltem, taníthatok valami hasznosat ennek a
bandának!
De Cingár félelmén vagy Lucas nemtörődömségén kívül más is táplálta a dühömet.
Azt akartam, hogy tanuljanak, hogy képezzék magukat, különben újabb dologtól fosztják
meg őket a vámpírok. A csicskásokat és a rabszolgákat megtanították olvasni, de a
lakosság nagy részét meghagyták írástudatlannak. Azt akarták, hogy buta és tudatlan
állatokként tengessük az életünket. Ha elég ember tudná, milyen volt az élet régebben…
Akkor vajon mennyi időbe telne, hogy fellázadjanak a vérszívók ellen, és visszavegyék
a hatalmat?
Ezt az álmomat senkivel sem osztottam meg, és még én magam sem hittem benne.
Nem erőltethettem, hogy az emberek tanuljanak, de egy próbát megért.
Ahogy felálltam, Cingár hátrált egy lépést.
– Szerinted megtalálta a másik rejtekhelyet is? – kérdezte izgatottan. – Talán azt is
ellenőrizned kellene.
Fáradt pillantást vetettem rá.
– Éhes vagy? Ezt akarod mondani?
Cingár reménykedve vállat vont.
– Te nem?
A szememet forgatva a sarokban heverő matrachoz mentem, és letérdeltem. Arrébb
húztam a matracot. Alatta meglazult padlódeszkák váltak láthatóvá. Megmozgattam őket,
majd bedugtam a kezem a sötét lyukba.
– A fenébe! – motyogtam, miközben a sötétben tapogatóztam. Nem sok maradt: némi
állott kenyér, két mogyoró és egy csírázásnak indult krumpli. Patkány valószínűleg a
saját éléskamrámat kereste. Mindenkinek volt egy rejtekhelye. A jelöletlenek nem
lopnak egymástól, legalábbis elméletileg. Ez íratlan szabály. De a szívünk mélyén
mindannyian tudtuk, hogy az éhség nagy úr, és lopásra kényszeríti az embereket. Nem
azért maradtam életben ilyen sokáig, mert naiv vagyok. Csak Cingár tudott erről a
rejtekhelyről, mert benne megbíztam. És ő nem kockáztatta volna meg, hogy lopjon
tőlem.
Még egyszer ellenőriztem az éléskamrát, és felsóhajtottam.
– Nem állunk jól – motyogtam a fejemet rázva. – Mostanában nincs túl nagy
választék. Manapság már az élelmiszerjegyeket sem cserélik el.
 A gyomrom korgott, ám ez nem volt újdonság. Kivettem a kenyeret, a felét
odanyújtottam Cingárnak, majd befedtem az üreget. Állandóan éhesnek éreztem magam,
de most a szokásosnál is jobban: az előző este óta nem ettem egy falatot sem. A reggeli
portyám nem bizonyult sikeresnek. Órákon keresztül kutattam élelem után a szokásos
helyeken, de hiába. Csak annyit értem el, hogy megvágtam a tenyerem és éhes
maradtam. Az öreg Thompson patkánycsapdáit is ellenőriztem: vagy a patkányok lettek
okosabbak, vagy már túlságosan megritkította a patkánypopulációt. Az özvegy Tanner
tetőkertjét is átkutattam: még a pengeéles drótkerítés alatt is átmerészkedtem, de hiába.
Láttam, hogy a vén szipirtyó idejekorán szüretelt, és csak koszos dobozok maradtak
utána. A Hurley mögötti kukákat is átnéztem a sikátorokban: néha, vagy inkább nagyon
ritkán, találtam olyan penészes kenyeret, romlott szóját vagy krumplit, ami még a
patkányoknak sem kellett. Nem vagyok válogatós, a gyomrom már hozzászokott
mindehhez, bármennyire undorító. Legyen bogaras, patkányrágta vagy férges az a
kenyér, megeszem, ha még kajára emlékeztető állaga van. Megeszek mindent, amit az
átlagember gyomra nem bír el, de aznap Fortuna asszony nem fogadott a kegyeibe.
A kivégzés után lehetetlen volt folytatni az élelem utáni kutatást. A csicskás
folyamatos jelenléte idegessé tette a peremlakókat. Nem mertem kockáztatni, nehogy
lopáson kapjanak a csicskás emberei. Ráadásul a reggeli akasztás is a kedvemet szegte.
Úgysem járnék sikerrel, ha a már ismert területeken keresnék élelmet. Itt már mindent
feléltem, a megbélyegzettek kiismerték a módszereimet. A perem legnagyobb részén
már nem találok semmit, még ha át is megyek egy másik szektorba. Ebben a
guberálókkal teli városban már nem maradt semmi. Ha enni akarok, távolabb kell
kutakodnom.
Vagyis ki kell mennem a városból.
Kinéztem az ablakon át a halványkék égboltra. Elfintorodtam. A nap lassan délutánba
hajlott. Csupán néhány órám maradt, hogy élelem után kutassak a falon kívül. Ha nem
érek vissza naplemente előtt, akkor összetalálkozom az éjszaka vadászaival. Amint
besötétedik, eljön az ő idejük. Az uraké. A vámpíroké.
Van még időm, gondoltam, fejben számolva az órákat. Elég tiszta az ég. Gond nélkül
átcsusszanok a fal alatt, átkutatom a romokat, és naplemente előtt visszatérek.
– Hova mész? – kérdezte Cingár, miközben kinyitottam az ajtót, kiléptem a folyosóra,
és körbekémleltem, nem figyel-e Patkány. – Allie? Várj már! Hova mész? Vigyél
magaddal! Segítek!
– Nem, Cingár! – Hátrafordultam, és megráztam a fejem. – Ez alkalommal nem a jól
ismert helyeket járom be. Túl sok az őr, ráadásul itt van a csicskás is, amitől mindenki
feszült. – Felsóhajtottam, és a kezemmel árnyékolva a szememet végignéztem az üres,
napfényes udvaron. – A romoknál teszek próbát.
Felszisszent.
– Kimész a városból?
– Visszaérek naplemente előtt, ne aggódj!
– De ha elkapnak…
– Nem fognak. – A falnak dőltem, és rávigyorogtam. – Elkaptak engem valaha is? Azt
sem tudják, hogy léteznek azok az alagutak!
– Pont úgy beszélsz, mint Patrick és Geoffrey.
Ez a megjegyzés tőrként hasított belém.
– Kicsit nyersen fogalmazol, nem gondolod? – Ő vállat vont, én pedig karba tettem a
kezemet. – Ha így érzel, akkor nem osztok meg veled semmit, miután visszajöttem.
Talán a változatosság kedvéért önállóan is szerezhetnél ételt.
– Sajnálom! – mondta gyorsan egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. – Sajnálom,
Allie! Aggódom érted, ez minden. Attól félek, hogy magamra hagysz, hogy egyedül
maradok. Megígéred, hogy visszajössz?
– Tudod, hogy visszajövök.
– Akkor jó. – A folyosó felé hátrált. Árnyék vetült az arcára. – Sok szerencsét!
Talán csak én képzeltem, de olyan hangsúllyal mondta, mintha azt remélné, bajom
esik. Hogy majd meglátom, mennyire veszélyes a helyzet odakint, és hogy neki van
igaza. Hülyeségeken jár az eszem, korholtam magamat, miközben átvágtam az üres
udvaron, vissza a kerítés és a város utcái felé. Cingárnak szüksége van rám, én vagyok
az egyetlen barátja. Nem annyira gonosz, hogy rosszat kívánjon nekem csak azért, mert
ki van akadva Gracie és Marc miatt.
Vagy igen?
Kivertem a gondolatot a fejemből, miközben átmásztam a drótkerítésen tátongó
lyukon a kihalt városba. Cingár miatt majd aggódom később. A lényeg, hogy ételt
találjak, hogy mindketten életben maradjunk.
Az utcák fényben úsztak. A nap magasan az üres épületek felett járt. Még ne bukj le a
látóhatár mögé!, kérleltem az égre nézve. Még legalább néhány óráig ne! Sőt, mit
szólnál ahhoz, ha egyáltalán le sem mennél?
Úgy tűnt, mintha erre a kérésre alattomos módon kissé lejjebb ereszkedett volna, és
gúnyolódva behúzódott egy felhő mögé. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a földet karistoló
karomszerű ujjakra emlékeztettek. Megborzongtam, és végigsiettem az utcán.
 2. FEJEZET

MINDENKI ÚGY HISZI, nem lehet elhagyni Új-Covingtont, nem lehet átjutni a külső falon,
és senki sem juthat be a városba vagy ki a városból, bármennyire is igyekszik.
Tévednek.
A perem egy hatalmas betondzsungel. Ameddig csak a szem ellát, üvegszilánkok és
rozsdásodó acélszerkezetek, kúszónövények fojtogatta óriási, kibelezett épületek,
rothadás és korrózió mindenfelé. A városközpont kivételével, ahol a vámpírok tornyai
ragyogó sötét gonoszságot ontanak magukból, a házak kísértetiesek, üresek és
veszélyesen közel állnak az összeomláshoz. Az épületek csipkézte látóhatár alatt a
vadon egyre inkább terjeszkedik, és kevesen vannak, akik megállíthatnák. A kihalt
utcákon autóroncsok rozsdásodnak. Fák, gyökerek, indák bukkannak fel a járdán, az
utakon, sőt még a háztetőkön is. A természet lassan az uralma alá hajtja a várost.
Nemrég néhány felhőkarcoló megadta magát, és hatalmas robajjal összeomlott. Por,
betondarabok és üvegcserepek szálltak mindenfelé. A kevésbé szerencsések, a közelben
tartózkodó mind életüket vesztették. Életveszélyes belépni egy épületbe.
Hátborzongatóan nyikorog és csikorog, ráadásul sosem tudhatod, hogy csupán
másodpercek vagy évek választják-e el az összeomlástól. A város szétesőben van. A
peremen mindenki pontosan tudja, csak nem akarnak gondolni rá. Nincs értelme a
megváltoztathatatlanon elmélkedni.
Én leginkább amiatt aggódtam, hogy ne kerüljek a vámpírok kezébe, és elég ételt
szerezzek ahhoz, hogy megérjem a következő napot.
Néha, mint ma is, drasztikus lépésekre kellett elszánnom magam. Kockázatos és
rettenetesen veszélyes volt, amit műveltem, de ha félnék az ilyen helyzetektől, akkor
nem lennék jelöletlen, nem igaz?
A perem különböző részekre, vagyis szektorokra volt felosztva. „Csinos” kerítés
választotta el őket egymástól, hogy ellenőrzés alatt tartsák az emberek és az élelem
áramlását. Egy újabb dolog, amit a „biztonságunk érdekében” húztak fel. Hívhatjuk
bárminek, de a ketrec az ketrec. Ha jól tudom, öt vagy hat szektor helyezkedett el laza
félkört alkotva a belső város körül. Mi a négyes szektorban éltünk. Ha nekem is lett
volna szkennerrel beolvasható tetoválásom, akkor az ezeket az adatokat tartalmazta
volna: Allison Sekemoto, 7229. sz. lakos, négyes szektor, Új-Covington. Salazar
herceg tulajdona. Tulajdonképpen a herceg alattvalói közé tartozott a városban élő
összes ember, de a tisztviselői háremeket és szolgákat – vérrabszolgákat – tartottak. A
peremen élők azonban – kifejezetten a megbélyegzett peremlakók – „közösségi
tulajdonnak” számítottak. Ami annyit jelent, hogy a vámpírok bármit tehettek velük.
Úgy tűnt, hogy a peremen mindenki természetesnek veszi a tetoválásokat. Nate, a
Hurley kereskedelmi állomásának egyik asszisztense folyton próbált rábeszélni, hogy
vetessem magam nyilvántartásba, mert a tetováltatás egyáltalán nem fáj, és a
véradáshoz is hozzá lehet szokni. Nem értette, hogy miért vagyok annyira makacs.
Elmondtam neki, hogy nem a tetoválást vagy a véradást gyűlölöm leginkább.
Engem legjobban a „tulajdon” szó zavart. Nem vagyok senkinek a tulajdona. Ha azok
az átkozott vérszívók engem akarnak, akkor próbáljanak meg elkapni! Nem fogom
megkönnyíteni a dolgukat.
A szektorokat elválasztó határok egyszerűek voltak: drótkerítés, a tetején
szögesdróttal. Kilométereken keresztül húzódó acélfüggöny, amit nem őriztek túlzottan
szigorúan. Minden szektor vaskapujánál őrök álltak, és ellenőrizték az
élelmiszerszállító teherautókat, de sehol máshol nem volt őrszem. A vámpírokat nem
érdekelte, ha a „csordából” néhány jószág a szektorok között ingázott. Csak a külső
falat védték esténként rendkívüli erőkkel.
Azt azért el kellett ismerni, hogy a külső fal igazán figyelemre méltó volt. Kilenc
méter magas és két méter széles. Hatalmas és ronda ötvözete a vasnak, acélnak és
betonnak, ami körbevette az egész várost. Kifelé csak egy kapu vezetett, két masszív,
vasból készült ajtószárny. Belülről súlyos acélgerendák zárták. A megmozdításukhoz
három ember kellett. Nem az én szektoromban volt ugyan, de egyszer láttam nyitva,
amikor ételt kerestem. Negyvenöt méterenként reflektorok világítottak a falon, hatalmas
szemekként pásztázva a területet. A fal mögött húzódott a „halálzóna” – tele elszórt
szögesdrót tekercsekkel, árkokkal, tüskés vermekkel és aknákkal, amelyek mind egy célt
szolgáltak: távol tartani a veszetteket a faltól.
Új-Covingtonban mindenki egyszerre gyűlölte a falat és félt tőle, mert arra
emlékeztetett minket, hogy karámba zárt jószágok vagyunk. De tiszteltük is a falat. A
városon kívül senki sem lett volna képes életben maradni, különösen sötétedés után.
Még a vámpírok sem merészkedtek a romok közé. A falon túl az éjszaka a veszettek
ideje volt. Egyetlen épeszű ember sem merészkedett a fal túlsó oldalára, mert aki
megpróbálta, azt vagy lelőtték, vagy az aknák szaggatták darabokra.
Ezért az én szándékom az volt, hogy a föld alatt jussak ki.

* * *
Az ÁROKBAN BURJÁNZÓ, DERÉKIG ÉRŐ GAZBAN nyomakodtam előre, egyik kezemmel a
betonfalnak támaszkodva. Pocsolyákban lépkedtem, törött üveg csikorgott a talpam
alatt. Nem jártam errefelé egy ideje, a gaz pedig benőtte a régi csapás helyét.
Megkerültem egy törmelékhalmot, nem törődve az ott heverő gyanús csontkupaccal.
Kiszámoltam egy meat lépést a romhalmaztól, majd megálltam, és letérdeltem a fűbe.
Félrehúztam a gazt, de óvatosan, hogy ne keltsek feltűnést. Nem akartam, hogy bárki
is tudjon a létezéséről. Ha a vámpírok fülébe jut, hogy esetleg létezik kijárat a
peremből, akkor addig keresik, amíg meg nem találják, majd olyan szorosan lezárják,
amilyen erősen egy csicskás szorongatja a raktár kulcsát. A vámpírok nem amiatt
aggódnak, hogy kijutnak az emberek, mert a falon túl semmi nem vár ránk a romokon, a
vadonon és a veszetteken kívül. De a kijárat egyben bejárat is a föld alatti alagutak
miatt. Néhány évente egy-egy veszett így téved be a városba. És olyankor addig tombol
a káosz, a pánik és a halál, amíg nem végeznek a veszettel. Utána megkeresik, hol jutott
be, és lezárják a nyílást. De ezt eddig még nem találták meg.
Ahogy félrehajtottam a magas füvet, egy földbe süllyesztett fekete fémfedél vált
láthatóvá. Rettenetesen nehéznek bizonyult, de tartottam a közelben egy feszítővasat,
amivel fel tudtam nyitni. A tető tompa puffanással landolt a fűben. Belenéztem a mély,
keskeny lyukba. Rozsdás lépcső vezetett le a sötét alagútba.
Körbekémleltem, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem lát, majd elindultam lefelé.
Mindig is aggódtam amiatt, hogy nem húzom vissza a fedőt, de egyszerűen túl nehéz lett
volna megmozdítani, amikor már az alagútban voltam. A magas fű jól elrejtette a
lejáratot, így az elmúlt évek során még senki sem fedezte fel rajtam kívül, és még sosem
buktam le.
De attól még sietnem kellett.
Leugrottam a létráról az akna kibetonozott aljára, és körbenéztem. Megvártam, amíg
a szemem hozzászokik a sötéthez. A kezemet a kabátzsebembe csúsztattam, ujjaim
összezárultak két, féltve őrzött kincsem körül: az egyik egy folyadékkal félig teli
öngyújtó volt, a másik a zsebkésem. Az öngyújtót az egyik korábbi, a romoknál tett
kiruccanásom alkalmával találtam, a kés már évek óta megvolt. Mindkettő rendkívül
értékes, egyetlen lépést sem tettem nélkülük.
Mint mindig, a város alatt futó alagút most is bűzlött. Az idősek – akik a járvány
kitörése előtt még gyerekek voltak – azt mondják, hogy valaha a város szennyvize
ezeken a föld alatti alagutakon és csatornákon keresztül folyt el, és nem fedett lyukakba
öntötték az emberek a vödörnyi szennyvizet, mint manapság. Ha ez igaz, akkor az
megmagyarázza a szagot. Harminc centire onnan, ahol álltam, a lépcső alja eltűnt a
fekete, iszapos vízben, ami lustán hömpölygött tovább. Egy hatalmas patkány –
majdnem akkora volt, mint egy macska – surrant el a sötétben, emlékeztetve a jövetelem
céljára.
Még egy pillantást vetettem a lyukon keresztül a napfényes, ragyogó égboltra, majd
elindultam a sötétben.

Az EMBEREK KORÁBBAN ÚGY TARTOTTÁK, hogy a veszettek a föld alatt ólálkodnak,

barlangokban vagy üres alagutakban, ahol napközben alszanak, és este bújnak elő. A
legtöbben tulajdonképpen még most is így gondolják, ennek ellenére én még eggyel sem
találkoztam itt lent. Sem alvóval, sem éberrel, de ez nem jelent semmit. Egyetlen fent
élő sem látott még soha vakondembert, de mindenki ismeri a fertőzött, fényre érzékeny,
föld alatt élő emberekről szóló pletykát, akik megragadják a bokád, lerántanak a
csatornába és megesznek. Bár én sem láttam vakondembert soha, de száz vagy talán
ezer járat is létezett, ahol még nem jártam, és nem is akartam bejárni őket. Az egyetlen
célom az volt – ahányszor lemerészkedtem ebbe a sötét, hátborzongató világba –, hogy
minél gyorsabban átjussak a fal alatt és felbukkanjak a napsütötte felszínre.
Szerencsére jól ismertem az alagútnak ezt a részét, és nem volt teljesen sötét. A
napfény átszűrődött a rostélyokon és az utcai víznyelőkön, halvány fénybe borítva ezt az
amúgy szürke világot. Sok helyen koromsötét volt, ezért használnom kellett az
öngyújtót, de már úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Pontosan tudtam, hova kell
lépnem, szóval annyira nem volt szörnyű.
Végül egy hatalmas betoncsőben, szinte hason csúszva jutottam ki egy gazzal benőtt
árokba. Néha vannak előnyei is annak, ha az ember csontsovány. Felálltam, kicsavartam
a koszos vizet a pólómból, és körbenéztem.
Az omladozó tetőkön és a halálzónán túl a külső fal fenyegetően és sötéten
magasodott a táj fölé. Valamilyen okból erről az oldalról nézve a fal mindig furcsának
tűnt. A nap a városközpontban álló felhőkarcolók felett ragyogott, fényét visszatükrözték
az üvegfalak. Még jó néhány óra állt a rendelkezésemre a guberáláshoz, de sietnem
kellett.
A halálzóna innenső oldalán az egykori külváros szürkészöld szőnyegként terült el. A
délutáni napfényben csak arra várt, hogy felfedezzem. Felmásztam a meredek töltésen,
majd lecsúsztam a másik oldalon az egykori civilizáció romjai közé.
A romok között guberálni nem egyszerű. Állítólag egykor léteztek hatalmas áruházak,
amelyek tele voltak étellel, ruhával és minden földi jóval. Könnyen felismerhetőek a
méretükről és az előttük elterülő parkolóról, de nem lett volna érdemes bemennem
egyikbe sem, mert a tragédia után az emberek elsőként az áruházakat ürítették ki. Hatvan
évvel a fertőzés után nem maradt belőlük más, csak omladozó falak és kiürített polcok.
Ugyanez igaz a kisebb boltokra és a benzinkutakra: teljesen kifosztották őket. Sokszor
jártam arrafelé, de mindig üres kézzel tértem haza, úgyhogy nem is pazaroltam rájuk az
időmet.
De a gazzal benőtt utcák mentén sorakozó romos házak több sikerrel kecsegtettek.
Egyvalamit megtanultam az emberekkel kapcsolatban: szeretünk készleteket
felhalmozni. Legyen ez felhalmozás, paranoia, vagy felkészülés a legrosszabbra, nagy
volt a valószínűsége, hogy a házak alatt található pincékben vagy a szekrények mélyén
élelemre bukkanok. Csak türelmesnek kellett lennem.
Aznap az ötödik vagy a hatodik ház volt soron. A talpam alatt megnyikordult a
parketta, ahogy beléptem az ajtón. Egy kétszintes épület volt, drótkerítéssel körbevéve.
Majdnem teljesen benőtte már a borostyán, az ablakok betörtek, a verandát szinte
megfojtotta a gaz és az inda. A tető és az emelet egy része beomlott. Halvány fény
szűrődött át a rothadt gerendákon. A levegő megtelt a penész, a por és a pusztulás
szagával. Úgy tűnt, mintha a ház visszatartaná a lélegzetét, amióta csak beléptem.
Először a konyhát kutattam át: feltúrtam a konyhaszekrényt, kihúztam a fiókokat, még
a sarokban álló, ősrégi hűtőszekrényt is megnéztem. Semmi. Néhány rozsdás villa, egy
üres konzervdoboz és egy törött bögre. Csak a szokásos. Az egyik hálószobában a
ruhásszekrény üresen állt, a fésülködőasztalka felborult, a hatalmas, ovális tükör a
földön hevert összetörve. Az ágyról valaki leszedte a takarókat és a lepedőket. Gyanús,
sötét folt éktelenkedett az egyik matracon. Nem is akartam belegondolni, mi lehet az.
Ilyenen nem tűnődsz, hanem mész tovább.
A másik hálószoba kevésbé volt feldúlva, mint az első. Egy pókháló lepte kiságy állt
az egyik sarokban. Megkerültem, de egy pillantást sem vetettem a belsejére. A valaha
fehér színű polcokhoz léptem. Az egyik fali polcon összetört lámpa hevert, az alatta
lévőn pedig megpillantottam egy ismerős könyv gerincét.
Lekaptam a polcról. Letöröltem róla a port és a koszt, majd megnéztem a címét: Jó
éjszakát, holdfény! Bánatosan elmosolyodtam. Nem könyvekért jöttem. Ezt jobb, ha
észben tartom. Ha könyvvel térek haza kaja helyett, Lucas teljesen kiakad, és megint
veszekedni fog velem.
Talán túl keményen bánok vele. Lucas nem buta, csak gyakorlatias. Sokkal jobban
érdekli a túlélés, és nem akar megtanulni olyasvalamit, ami szerinte haszontalan. De
nem adhatom fel csak azért, mert makacs. Ha rá tudnám venni, hogy megtanuljon
olvasni, akkor a többi, hozzánk hasonló peremlakó kölyköt is taníthatnánk. És talán, de
csak talán, ez elég lenne ahhoz, hogy valamiféle változás vegye kezdetét… Nem tudom,
milyen, de kell lennie valami jobbnak, mint tengődni egyik napról a másikra.
Eltökélten a hónom alá csaptam a könyvet, amikor egy halk roppanás megdermesztett.
Valami van a házban rajtam kívül, és ez a valami éppen a hálószoba ajtaja előtt
tartózkodik.
Óvatosan visszatettem a könyvet a polcra. Majd visszajövök érte később, ha ezt
túlélem.
A zsebembe csúsztattam a kezem, és megragadtam a kést. Lassan megfordultam. A
nappaliból beáradó fényben láttam, hogy egy árny mozog, majd halk léptek
visszhangzottak az ajtó előtt. Kipattintottam a kést, és hátráltam egy lépést. A fal és a
ruhásszekrény közé préseltem magam. A szívem a torkomban dobogott. Az árny megállt
az ajtó előtt. Lassú, erőltetett zihálást hallottam, és visszatartottam a lélegzetem.
Egy szarvas lépett be az ajtón.
Kissé ellazultam, de nem nyugodtam meg teljesen. A város romjai között nem volt
ritka az állatok jelenléte, de hogy mi keresnivalója lehetett egy szarvasnak egy házban,
arra nem tudtam magyarázatot adni. Felegyenesedtem, lassan kifújtam a levegőt, mire az
állat felkapta a fejét, és úgy nézett rám, mintha nem látna tisztán.
Megkordult a gyomrom. Láttam magam, ahogy előrevetődöm, és a pengét az állat
nyakába mártom. Ilyen tömegű hús ritkaságszámba ment a peremen. A patkányokat és az
egereket is nagyra értékeltük, és voltam már szemtanúja annak is, hogy egy galamb miatt
milyen véres indulatok szabadulhatnak el. A peremen szaladgált néhány kóbor macska
és kutya, de mind annyira vad és kegyetlen jószágok voltak, hogy érdemes volt
megtartani tőlük a három lépés távolságot. Főleg, ha nem akartunk veszettséget kapni.
Az őröknek is minden állatot le kellett lőniük az utcán, ami mozgott, úgyhogy a hús
ritkaságnak számított.
Ha feldaraboljuk ezt a hatalmas szarvast, és megszárítjuk a húsát, akkor az legalább
egy hónapra elegendő élelmet biztosítana nekem és a csapatnak, gondoltam. De lehet,
hogy csereberélhetnénk is étkezési jegyért, takaróért, új ruháért, ami csak kell. A
gondolatra ismét megkordult a gyomrom. Ránehezedtem az egyik lábamra, hogy
nagyobb lendületet tudjak venni. Biztos, hogy amint megmozdulok, a szarvas ijedten
elrohan, de egy próbát megér.
Ekkor az állat felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. A szeméből vérpatak
csorgott, le a földre. Megfagyott a vér az ereimben. Nem csoda, hogy nem fél! Nem
csoda, hogy idáig követett, és úgy méreget, mint egy ragadozó. Egy veszett marta meg.
És a betegség miatt teljesen elvesztette az eszét.
Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Nem jó ez így. Az állat elzárja előlem
az utat, úgyhogy harc nélkül nem jutnék ki az ajtón. A szeme még nem vált teljesen
fehérré, tehát még a betegség első fázisában van. Remélem, ha nyugodt maradok, kijutok
innen anélkül, hogy halálra taposna.
A szarvas felhorkant, ide-oda rángatta a fejét, majd megszédült, és az ajtókeretnek
csapódott. A fertőzött állatok összezavarodnak, és nem tudják koordinálni a
mozgásukat. Egyik pillanatról a másikra vérengző fenevadakká válnak. Megragadtam a
kést, és lassan a kitört ablak felé oldalaztam.
A szarvas ismét felemelte a fejét, a szemét forgatta, és hátborzongató morgást
hallatott. Sosem hallottam még ilyet szarvastól. Láttam, hogy támadásra készen
megfeszíti az izmait, úgyhogy az ablakhoz ugrottam.
Horkantva berontott a szobába, a patáival ide-oda rugdosott. Az egyikkel eltalálta a
combomat, amikor elrohantam előtte. Mintha kalapáccsal sújtottak volna a lábamra. A
szarvas nekirohant a szemközti falnak, leverte a polcot, én pedig kiugrottam az ablakon.
A gazos kert túlsó végében álló, düledező fészer felé vettem az irányt. Annak is
berogyott a teteje, az indák teljesen benőtték a rothadó deszkákat, de az ajtó sértetlen
volt. Keresztülnyomakodtam rajta, és lebuktam a sarokban. Levegő után kapkodtam, és
a kintről beszűrődő zajokat figyeltem.
Minden csendesnek tűnt. Miközben a szívverésem lelassult, kikémleltem a palánkok
repedésein, és megláttam, hogy a szarvas még mindig a szobában van. Zavartnak tűnt, és
dühében nekiment a matracnak, a szekrénynek, mindennek, ami az útjában állt. Hát így
állunk. Itt ülök addig, amíg az elmebeteg szarvas odébb nem áll. Reméltem, hogy erre
még napnyugta előtt sor kerül. Hamarosan indulnom kell vissza a városba.
Elhúzódtam a faltól, és megfordultam. Azon tűnődtem, találok-e itt valami hasznosat.
Nem úgy tűnt: néhány leszakadt polc, egy marék rozsdás szög – amit gyorsan zsebre
vágtam – és egy furcsa, zömök gép, aminek négy kereke volt és hosszú fogantyúja,
amivel talán tolni lehetett. Hogy mi célból, arról fogalmam sem volt.
A furcsa gép alatti deszkák között megláttam egy lyukat. Arrébb toltam a gépet, és
egy csapóajtót pillantottam meg. Súlyos lakattal zárták le, de a rozsda már megette,
ezért kulcs sem nyitotta volna, és a deszkák is málladoztak. Könnyedén felfeszítettem
néhány deszkát, hogy beférjek. Egy lépcső tárult elém, ami a sötétbe vezetett.
Megragadtam a késemet, és lemásztam.
A pincében sötét volt, de még hátravolt legalább egy óra sötétedésig, ezért elég
napfény hatolt be a fenti repedéseken keresztül. Egy aprócska, hűvös helyiségben
álltam. A padlója és az oldala betonból készült, felettem egy villanykörte lógott egy
vezetéken. A falakon fából ácsolt polcok sorakoztak, a polcokon pedig rengeteg
konzervet láttam. A szívverésem kihagyott egy pillanatra.
Megütöttem a főnyereményt!
Előrevetődtem, és lekaptam a polcról az első kezem ügyébe kerülő konzervet, mire
izgalmamban levertem három másikat. A dobozon egy megfakult címke futott körbe, de
nem törődtem azzal, hogy elolvassam. Előhalásztam a késemet, belevágtam a tetejébe,
és hevesen remegő kezekkel nyiszálni kezdtem a tetejét.
Édes, mennyei illat áradt felém. Az éhségtől azonnal megszédültem. Étel! Igazi étel!
Lefeszegettem a tetejét, és épp csak egy pillantást vetettem a tartalmára – valamilyen
gyümölcs volt folyadékban –, majd az egész tartalmát a számba öntöttem. Az édes íz
döbbenetes hatást gyakorolt rám, ragadós volt és tömény, még sosem éreztem hasonlót.
A peremen szinte nincs is zöldség vagy gyümölcs. Egy szuszra leküldtem a konzerv
tartalmát. Éreztem, ahogy a gyomrom megnyugszik. Ezután felkaptam egy újabb dobozt.
Ebben csillogó folyadékban úszó babot találtam. Azt is felfaltam, az ujjaimmal
halásztam ki a vörös szemeket. Végeztem még egy kompóttal, egy doboz kukoricával,
néhány aprócska virslivel, mire csillapodott annyira az éhségem, hogy ismét tudtam
gondolkozni.
Egy kincsesbányára bukkantam, méghozzá hatalmasra. Az ilyen elrejtett cuccokról
legendák keringtek, én pedig most itt állok a közepén. Furcsa érzés volt, hogy a
gyomrom tele van. Végre képes voltam rendesen felmérni a helyiséget.
Az egyik falat szinte teljesen betöltötték a konzervek. Hatalmas volt a választék. A
címkék legtöbbje már erősen megfakult vagy lekopott, de még így is meg tudtam
különböztetni a zöldségeket, a gyümölcsöket, a babot és a levest. Voltak konzervek
olyan ételekből, amelyekről még életemben nem hallottam, például spa-get-ti, ra-vi-o-
li… Velük egy polcon dobozok sorakoztak, és fényes, ezüstös papírba csomagolt
négyszögletes tárgyakat tartalmaztak. Nem is sejtettem, mik lehetnek, de ha az is kaja,
akkor igazán nem volt okom panaszra.
A szemközti fal mentén több tucat átlátszó, műanyag vizeskannát, néhány gázpalackot,
egy hordozható, zöld színű tűzhelyet – olyat, amilyet Hurley is használt – és egy
gázlámpást pillantottam meg. Akárki is rendezte be ezt a helyiséget, semmit sem bízott a
véletlenre.
Hát, idegen, köszönöm! Jelentősen megkönnyítetted az életemet.
Az agyam sebesen pörgött, a lehetőségeket mérlegeltem. Titokban is tarthatnám ezt a
helyet, de ugyan miért? Ebből a kajából hónapokig jóllakik az egész banda. A kamrát
vizslattam, és azon gondolkoztam, mihez kezdjek. Ha elmondom Lucasnak, és négyen
jövünk vissza – én, Patkány, Lucas és Cingár –, akkor elvihetjük mindet egyszerre. De
az túl veszélyes lenne, bár az étel minden kockázatot megér.
Lassan körbefordultam, és átkoztam magam, amiért nem volt nálam semmi, amiben
hazavihetném az ételt. Ez meggondolatlan dolog volt tőled, Allison! Általában
magammal hozom a felderítéshez használatos egyik hátizsákot, amit a folyosón lévő
szekrényben tartunk, de nem akartam újra összefutni Patkánnyal. Viszont akkor is
vinnem kellett innen valamit. Ha rá akartam venni Lucast erre a rendkívül veszélyes
akcióra, kellett valami bizonyíték.
A helyiséget fürkésztem. Tekintetem a legfölső polcra vándorolt, ahol tömött
szemeteszsákokat pillantottam meg. Úgy tűnt, mintha ruhákat vagy takarókat
gyömöszöltek volna beléjük, de abban a pillanatban csak a kaja érdekelt.
– Ez megteszi – motyogtam, és a polchoz léptem. Se létrát, se dobozt nem találtam,
amire felállhattam volna, úgyhogy másznom kellett. Becsúsztattam a lábam a konzervek
közé, és felfelé nyújtóztam.
A polc ijesztően megnyikordult a súlyom alatt, de kitartott. Megragadtam a következő
polcot, és fokról fokra húztam magam feljebb addig, amíg el nem értem a legfölsőt.
Kitapogattam a zsákokat. Az egyik zsák csücskét két ujjam közé csippentettem, és
magam felé rántottam.
Ekkor a fa hirtelen nagyot reccsent. Mire észbe kaptam, az egész állvány elkezdett
dőlni. Pánikba estem, és megpróbáltam leugrani, de a konzervek gurulni kezdtek,
egyenesen felém, és megcsúszott az ujjam. A betonpadlóra estem, a konzervek csak úgy
záporoztak rám. Egy pillanatra még láttam a felém zuhanó állványt, aztán elsötétült
előttem a világ.
 3. FEJEZET

A KOPONYÁMBAN LÜKTETŐ FAJDALOM rántott vissza a valóságba. A fülem zúgott.

Amikor kinyitottam a szemem, sötétséget láttam magam körül. Egy pillanatra azt sem
tudtam, hol vagyok és mi történt. Valami nehéz nyomódott a mellkasomnak és a
lábamnak, és amikor megmozdultam, fémtárgyak gurultak le rólam, és csörömpölve
potyogtak a padlóra.
– A francba! – motyogtam, és hirtelen eszembe jutott, mi történt. Hisztérikus
állapotban kiszabadítottam magam a polc alól, és a lépcsőhöz bicegtem. Felnéztem. A
tetőn lévő lyukon keresztül a csillagtalan, sötét égbolt nézett le rám, de a felhőkön
átszűrődött a hold beteges, sápadt fénye.
Nagy bajban voltam.
Meggondolatlan, ostoba hiba volt, Allie! A lépcsőn felfelé araszolva a sötétséget és
az árnyakat kémleltem. A szívem őrülten vert a mellkasomban. Hallottam, hogy néhány
konzerv még ide-oda gurul a földön, de nem értem rá a hátrahagyott kincsekért aggódni.
Vissza kellett jutnom a városba. Nem maradhattam ott. Állítólag a veszettek képesek
átkaparni magukat a falon és a padlón, hogy megkaparintsák a zsákmányt. Nem adják
fel, ha egyszer kiszagoltak. Nem engedhetem, hogy bármi lelassítson.
Óvatosan kimásztam a lyukon, és az ajtóhoz osontam. Már nyújtottam a kezem, hogy
kinyissam. Ekkor azonban mozdulatlanná merevedtem.
A fészer mellett valami mozgott.
A törmelék ropogott a talpa alatt, a fű susogott, ahogy elhaladt, és állatszerű, halk
morgást hallatott. Visszahúztam a kezem az ajtótól, és csendben a sarokba hátráltam. A
falhoz lapultam. Megszorítottam a kést, hogy megállítsam a kezem remegését. Majdnem
koromsötét volt odakint. Egy sápadt, sovány alakot pillantottam meg a deszkák
repedésein keresztül. Hallottam, ahogy elhalad a fal mellett… aztán megállt az ajtónál.
Visszatartottam a lélegzetemet, és zakatoló szívvel számoltam a másodperceket. Az
arcomat harapdáltam belülről, hogy ne kezdjek el zihálni.
Az ajtó lassan, nyikorogva kitárult.
Nem mozdultam. Nem lélegeztem. Éreztem a hátamnak nyomódó falat, és azt
képzeltem, hogy beleolvadok, hogy eggyé válok a sötétséggel. Az ajtón túl a szaggatott,
reszelős morgások egyre hangosabbak lettek, miközben az árny lassan jobbról balra
fordította a fejét, a falakat pásztázva.
Egy örökkévalóság telt el.
 Végül lassan becsukódott az ajtó, az árny pedig eltűnt a magas fűben. Hallgattam
távolodó, susogó lépteit, aztán már csak az éjszakai rovarok zümmögése jutott el a
fülemig.
Beletelt pár percbe, amíg újra normálisan tudtam lélegezni, és képes voltam
megmozdulni. Amint a remegés alábbhagyott, kiosontam a fészerből, és átvágtam a
magas füvön. Ugyanazon az ösvényen indultam vissza, amin jöttem. Borzongva vettem
tudomásul, hogy nem egyedül én vágtam csapást a magas fűbe. Néhány másik ösvény is
futott cikcakkban az udvaron, ami azt jelentette, hogy nem voltam egyedül, amíg
eszméletlen voltam. Ha az a valami megtalálta volna a lépcsőt…
Összerázkódtam, majd továbbsiettem, az üres utcákon botladozva. A holdfényben
még fenyegetőbbnek tűntek a kihalt házak. Amint leszáll az éj, még a falakon belül is
eltűnnek az emberek az utcákról. Az éjszaka a vámpíroké, mert jól ismerik a sötétséget.
De a romokat elfedő kinti sötétség ismeretlen és sokkal fenyegetőbb volt. Úgy tűnt,
mintha az árnyak mind felém nyúlnának.
Valami állatias hangon felüvöltött az éjszakában, én pedig futásnak eredtem.

ÉLETEM LEGHOSSZABB PÁR PERCE KÖVETKEZETT, de épségben elértem az alagút

bejáratát. Miközben a csőben kúsztam, majdnem bemagyaráztam magamnak, hogy van
valami mögöttem, ami éles karmaival hátulról megragadja a bokámat. Szerencsére nem
így történt. Hátamat nekivetettem a falnak, és gyorsan, kapkodva szedtem a levegőt.
Megvártam, hogy a szívverésem lecsillapodjon.
A csatornában nem láttam az arcom elé emelt kezemet. Tudtam, hogy hiába várnék, a
szemem nem szokna hozzá a koromsötéthez. A zsebemben kotorászva elővettem az
öngyújtót, és fényt csiholtam belőle. Épphogy megvilágította előttem az utat, de a
semminél jobb volt.
Az apró fényforrást magam előtt tartva elindultam.
Furcsa, hogy pár óra mennyire meg tudja változtatni a világról alkotott képünket. A
nappal ismerős alagút most fenyegető volt. A sötétség életre kelt, szinte
összeroppantott, fojtogatott. A lépteim túl hangosnak tűntek a csendben. Sokszor
visszatartottam a lélegzetem, mert biztos voltam benne, hogy hangos zihálásomon túl
hangokat hallok.
Az alagút folytatódott, és minden félelmem és képzelgésem ellenére szerencsére nem
támadott meg semmi. Mindjárt hazaérek, csak még egy forduló, majd néhány száz méter
a létráig, és felérek a felszínre. Ekkor csobbanást hallottam a sötétségből.
Nem volt hangos, és ha fényes nappal lett volna, akkor megnyugodva elintéztem
volna annyival, hogy egy patkány csapott zajt. De a kísérteties csönd és sötétség annyira
ijesztő volt, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Az ereimben megfagyott a vér.
Eloltottam az öngyújtót, és behúzódtam a sarokba. Lélegzet-visszafojtva hegyeztem a
fülemet. Nemsokára hangokat hallottam.
Az előttem húzódó sötét alagútban zseblámpa fénye vetült a padlóra. Mély torokhang
verődött vissza a falakról.
– …nocsak, mi van itt? – zihálta a hang, miközben én a lehető legszorosabban a
falhoz préseltem magam. – Csak nem egy patkány? Egy hatalmas patkány, ami
előmerészkedett a sötétből? Bizony, a lehető legrosszabb éjszakát választottad a föld
alatti világ felfedezéséhez, kis barátom!
A lélegzetemet visszafojtva kikukucskáltam rejtekhelyemről. Négy férfi állta el az
alagút kijáratát. Soványak voltak, és rongyos, mocskos ruhát viseltek. Hajuk ápolatlan
volt. A hátuk görnyedt, a válluk előreesett, mintha egész életükben egy apró, szűk helyen
éltek volna, és nem lennének hozzászokva a felegyenesedett járáshoz. Rozsdás késeket
szorongattak a kezükben, és hátborzongatóan vigyorogtak az alagút közepén álló
magányos alakra. A szemükben elszántság és őrület lobogott.
Visszahúzódtam a kiszögellés mögé. A szívem őrülten vert. Ezt nem hiszem el!
Megpróbáltam még jobban beleolvadni a sötétségbe, és reméltem, hogy nem hallanak
meg. Ez tényleg nem az én napom. Szarvas, veszettek, most meg a kicseszett
vakondemberek! Ezt senki nem fogja nekem elhinni! Megráztam a fejem, összehúztam
magam, és szorosan megragadtam a kést. Most már csak egy vámpírnak kell
besétálnia, hogy teljes legyen a felhozatal.
A vakondemberek felröhögtek. Hallottam, hogy előresietnek, valószínűleg azért, hogy
bekerítsék a szerencsétlen áldozatot, aki belesétált a csapdájukba. Fuss, te idióta!,
gondoltam, és azon tűnődtem, hogy mire vár az áldozat, miért nem hallom rohanó
lépteit. Fogalmad sincs, mit tesznek veled? Ha nem húzol el onnan nagyon gyorsan,
nyársra húzva sütnek meg!
– Nem akarok bajt – szólalt meg egy nyugodt és mély hang. Bár nem láttam az arcát –
nem mertem megint kikukucskálni a sarok mögül –, a hangjától jeges borzongás futott
végig a gerincemen. – Engedjetek utamra, és nem lesz baj! Ne tegyétek ezt!
– Ugyan, ugyan! – dorombolta az egyik vakondember, és láttam magam előtt, ahogy
vigyorogva tesz egy lépést előre. – Azt hiszem, csak…
A hangja hirtelen gurgulázóvá vált, amit nedves ploccsanás követett, majd
megéreztem a levegőben a vér összetéveszthetetlen, fémes szagát. Dühödt kiáltások és
fájdalmas sikoltások hangzottak fel, hallottam, ahogy penge szaladt a húsba.
Összegömbölyödtem a sarokban, és lélegezni sem mertem, amíg az utolsó kétségbeesett
sikoly is el nem halt, amíg az utolsó test is a földre nem hullt, és ismét csend nem
telepedett az alagútra.
Harminc másodpercig számoltam. Hatvan. Másfél perc. Két perc. Az alagút csöndes
volt. Se léptek, se mozgás, se lélegzet. Síri csend volt.
Óvatosan kikukucskáltam a fal mögül, és az ajkamba haraptam.
A négy vakondember egymás tetején feküdt. Fegyvereik szétszórva hevertek, a
zseblámpa gyenge fénye visszaverődött a falakról. A fénypászma egyenesen egy
élénkpiros foltra esett, amiből vér csöpögött a betonon heverő testre. Ismét
végigpásztáztam az alagutat egy ötödik testet keresve, de csak a vakondemberek hulláit
láttam egy halomban a lámpa halvány fényében. Az idegen eltűnt.
Közelebb merészkedtem. Nem akartam hozzáérni a testekhez, de a zseblámpa
értékesnek tűnt. Ha előnyös üzletet kötök, napokig jóllakhatok az értékéből. Lehajoltam,
kikaptam a sápadt, koszos kézből, majd felemeltem, és…
És egyenesen az idegen arcába irányítottam a fényt. Aki nem sziszszent fel. Még csak
nem is pislogott. Hátrálni kezdtem. Majdnem felbuktam abban a kézben, amelyikből
elvettem a lámpát. Magam elé kaptam a késemet. Az idegen a helyén maradt. Éjfekete
szemével a mozdulataimat követte. A pengét és a zseblámpát is feléje irányítottam, amíg
el nem hátráltam a sarokig. Minden izmom megfeszült.
– Ha menekülni próbálsz, meghalsz, mielőtt három lépést tennél.
Megtorpantam, a szívem őrülten vert. Hittem neki. Megragadtam a kést,
megfordultam, és a holttestek kupaca felett végigmértem. Vártam, merre mozdul.
Nem volt kétségem afelől, mivel állok szemben, mi mered rám az alagút másik
végéből szobormereven. Egyedül vagyok itt lent egy vámpírral. És senki sem segíthet
rajtam.
– Mit akarsz? – A hangom jobban remegett, mint gondoltam, de megvetettem a
lábamat, és határozottan szembenéztem vele. Ne mutass félelmet! A vámpírok megérzik
a félelmet, legalábbis mindenki ezt állítja. Ha éjszaka összefutsz egy vérszívóval, talán
túlélheted a találkozót, ha nem tűnsz áldozatnak.
Persze nem hittem ennek a mendemondának. Egy vámpír beléd mar, akár félsz tőle,
akár nem. De én nem fogom neki megadni ezt az elégtételt.
A vámpír egy alig észrevehető mozdulattal oldalra billentette a fejét. A teste többi
része szobormerev maradt.
– Azt próbálom eldönteni – szólalt meg halk, nyugodt hangon –, hogy vajon pusztán
guberáló vagy, aki fültanúja volt az előbbieknek, vagy épp a klánodhoz tartasz, hogy
elmondd nekik, hol vagyok.
– Úgy nézek ki, mintha egy klán tagja lennék?
– Akkor… guberáló vagy. Megvárod, amíg az áldozat kimúlik, hogy ehess belőle,
ahelyett, hogy magad végeznél vele.
A hangszíne nem változott meg. Végig ugyanazon a kimért, nyugodt és magabiztos
hangon beszélt. Rettegtem tőle, de közben harag, gyűlölet és megvetés tolult fel bennem.
Őrültségre is kész voltam, meg akartam sebezni ezt a vámpírt. Mégis hogy jön ez a
gyilkos, ez a lelketlen vérszívó ahhoz, hogy kioktasson engem?
– Nos, igen. Ez történik, ha a marhákat éhezni hagyjátok – vágtam vissza összeszűkült
szemmel. – Egymás ellen fordulnak, vagy ez talán újdonság neked? – A lábamnál
heverő vakondemberek felé intettem, és elfintorodtam. – Nem tartozom közéjük.
Embereket pedig végképp nem eszem. Ez rátok jellemző, nem?
A vámpír továbbra is csak bámult rám. Olyan sokáig, hogy már megbántam, hogy
visszaszóltam neki. Nagy ostobaság volt a részemről. Nem érdekel! Nem fogok térdre
borulni előtte és könyörögni, ha esetleg erre számít. A vámpíroknak nincs se lelkük, se
érzelmeik. Nincs bennük egy szemernyi együttérzés sem, amire hatni lehetne. Ha ez a
vérszívó ki akarja szívni minden csepp véremet, és a holttestemet itt hagyja elrohadni,
akkor mondhatok bármit, úgysem tudom megakadályozni.
De kitartóan fogok küzdeni.
– Érdekes – tűnődött hangosan a vámpír. – Néha elfelejtem, mennyire bonyolult az
emberi faj. Sokat közületek állatok szintjére süllyesztettünk, akik gyáván, vadember
módjára képesek egymás ellen fordulni a túlélés érdekében. És mégis, a legsötétebb
helyeken is találok olyat, aki többé-kevésbé megőrizte emberi mivoltát.
Nem értettem, miről beszél, és amúgy is fárasztott a szövegelése és az, hogy arra
várok, mikor veti rám magát.
– Mit akarsz, vámpír? – kérdeztem újra kihívóan. – Miért fecserészünk? Ha meg
akarsz harapni, essünk túl rajta! – De nehogy azt hidd, hogy harc nélkül feladom!
Esküszöm, hogy a késemet a szemedbe mártom, mielőtt végeznél velem!
Meglepő módon a vámpír elmosolyodott. Épp csak felfelé kunkorodott az ajka, ami
ezen a szoborszerű arcon széles vigyornak tűnt.
– Már vacsoráztam – közölte kimérten, és tett egy lépést hátra. – És gyanítom, hogy
te, kis vadmacska, gondolkodás nélkül kieresztenéd a karmaidat. De nekem most nincs
kedvem újabb harchoz, úgyhogy tekintsd magad szerencsésnek! Találkoztál egy
szívtelen, lelketlen vérszívóval, és életben maradtál. A következő alkalommal talán más
lesz a helyzet.
Azzal sarkon fordult, és elindult a sötétben. Távozóban még elért hozzám az utolsó
mondata:
– Köszönöm a beszélgetést! – Azzal végleg eltűnt.
Összevontam a szemöldököm. Teljesen összezavarodtam. Mégis milyen vámpír az,
aki végez négy emberrel, majd érdekfeszítő beszélgetést folytat egy utcagyerekkel,
megköszöni a beszélgetést, és aztán elsétál? A zseblámpával körbepásztáztam az
alagutat, hogy hátha ezzel a trükkel próbálta elaltatni az éberségemet, miközben a
markába röhög és a sötétben vár rám. Ez tipikus vámpírviselkedés lett volna. De az
alagút csendes volt és kihalt. Egy pillanattal később megkerültem a holttestkupacot, a
létrához siettem, és felmásztam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Fent csend borult a városra. Senki és semmi nem mozdult az utcákon. Az elhagyatott,
romos házak és üzletek csendben álltak a sötétben. A távolban a vámpírok csillogó
tornyai magasodtak az épületek fölé. Éppolyan hidegek és megközelíthetetlenek voltak,
mint a lakóik. Ez a csendes, hajnali óra a ragadozóké volt, ezért senki nem járt az utcán.
Mindenki aludt, zárt ajtók és ablakok mögött. De a falnak ezen az oldalán a sötétség
legalább nem rejtett olyan rémületes és őrült borzalmakat, amik egykor emberek voltak.
Itt a ragadozók sokkal bonyolultabbak, de ugyanolyan veszélyesek voltak.
Hideg szél söpört végig az utcán. Felkavarta a port, és megzörrentett egy
konzervdobozt, amiről eszembe jutott, hogy mit hagytam magam mögött a fal másik
oldalán. Dühös voltam magamra, és ettől minden félelmem elpárolgott. Annyi étel! Túl
nagy kincs ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam… Dühömben belerúgtam egy kavicsba, ami
hangosan pattant vissza egy rozsdás autóról.
Vissza kell mennem oda! Nem vagyok hajlandó a fal mögött rejtőzni és csótányokat
enni, miközben a polcokon sorakozó igazi élelemről ábrándozom, ami ott árválkodik
egy pincében. Így vagy úgy, de visszamegyek oda, és elhozom, amit otthagytam.
De a gyomrom pillanatnyilag tele volt. Az eséstől még mindig sajgott minden
porcikám, és rettenetesen fáradt voltam. A zseblámpa fénye halványan derengett a
sötétben. Lekapcsoltam, mert nem akartam lemeríteni az értékes elemet. A peremen
csukott szemmel is tudok tájékozódni. A hátsó zsebembe csúsztattam az egyetlen
zsákmányomat, és hazafelé vettem az irányt.

– ÉDES ISTENEM, HÁT ÉLETBEN VAGY!

Megvető pillantást vetettem Cingárra, ahogy beléptem a szobámba, és berúgtam
magam mögött az ajtót. Felkelt a matracomról, és úgy tátogott felém, mintha látomás
lennék.
– Miért nézel így rám? – kérdeztem értetlenül. – Amúgy meg mit keresel itt? Egész
éjszaka rám vártál?
– Te nem is tudsz róla? – kérdezte Cingár, és tekintete idegesen ide-oda járt, mintha
valaki a sötétben ólálkodna és meghallaná, miről beszélünk. – Lucas nem mondta?
– Cingár – sóhajtottam fel, és ledőltem a matracra. – Most értem vissza egy nagyon
durva éjszakai körútról – motyogtam, és alkarommal eltakartam a szememet. – Fáradt
vagyok, nyűgös, és hacsak valaki nem haldoklik, vagy a vámpírok nem törik ránk az
ajtót, szeretnék aludni. Akármiről is van szó, nem várhatna reggelig? Amúgy is
beszélnem kell Lucasszal.
– A vámpírok kint voltak az éjjel – folytatta Cingár, ügyet sem vetve a kérésemre.
Elvettem a karomat a szemem elől, felültem, és szembefordultam Cingárral. A hideg
futkosott a hátamon. Cingár teljesen elfehéredett, remegett a félelemtől.
– Láttam őket. Szektorról szektorra jártak a csicskásokkal és az őrökkel, betörték az
ajtókat, és benyomultak az emberek otthonaiba. Ide ugyan nem jöttek, de Lucas a
biztonság kedvéért mindenkit leküldött az alagsorba, amíg el nem vonultak. Azt
rebesgetik, hogy valakit megöltek… Mert szökni próbált.
– Elvittek valakit?
Cingár megvonta csontos vállát.
– Nem hiszem. Végigsöpörtek a szektorokon, ellenőriztek jó pár épületet, aztán
távoztak. Lucas szerint kerestek valamit, de senki sem tudja, mit.
Vagy inkább valakit. Az a vámpír jutott eszembe, akivel az alagútban találkoztam.
Vajon ő is ahhoz a felderítő csapathoz tartozott, akik átkutatták az alagutat? Vagy…
esetleg ő maga az az értékes dolog, amit keresnek? De ennek nincs értelme. Miért
vadászna egyik vámpír a másikra?
És ha mégis vadásznak egymásra, miért nem teszik gyakrabban?
– Azt rebesgetik, hogy lezárják az egész várost. – Cingár hangja elhalkult,
megremegett a félelemtől. – Kijárási tilalom, őrök, lezárások, meg amit akarsz.
Elkáromkodtam magam. A karantén rosszat jelent, és nem csak a jelöletleneknek.
Már kettő is volt korábban: az egyik, amikor bandaháború söpört végig a peremen – az
utcákat elborították a holttestek –, a másik pedig, amikor veszett patkányok lepték el az
utcákat, és az általuk hordozott fertőzés pánikot keltett. A karantén a vámpírok olyan
fegyvere, amihez csak végső esetben nyúlnak, amikor kezd kicsúszni a kezükből az
irányítás. A kijárási tilalom idején mindenkinek otthon kell maradnia, míg a fegyveres
őrök az utcákat róják. Ha elkapnak kijárási tilalom idején, szó nélkül lelőnek.
– Allie, most mihez kezdünk?
– Semmit sem tehetünk. – Cingár rám meredt. Vállat vontam. – Legalábbis ma éjjel.
Hamarosan hajnalodik. Akkor a vérszívók visszahúzódnak a tornyaikba, és majd csak
este lépnek ismét akcióba. Majd akkor kezdhetünk aggódni.
– De…
– Cingár! Fá-radt va-gyok. – Felkeltem a matracról, és a könyökénél fogva az
ajtóhoz rángattam. – Ha Lucast még ébren találod, üzenem neki, hogy később beszélni
akarok vele. Valami fontos dologról. Nagyon fontosról. – Cingár tiltakozni próbált, de
én határozottan átlöktem a küszöbön. – Figyelj, ha ébren akarsz maradni és a történteken
aggódni, legyen, tedd meg helyettem is! De én nyugodtan alszom, amíg lehet. Ébressz
fel, ha hajnalodik! Rendben? – Mielőtt tiltakozhatott volna, rávágtam az ajtót.
Ledőltem a matracra. Az arcomat a fal felé fordítottam, és behunytam a szemem.
Cingár hírei aggasztóak voltak, de már megtanultam, hogy felesleges olyasmi miatt
aggódni, amin amúgy sem tudok változtatni, ráadásul aludni sem tudnék miatta. Holnap
beszélek Lucasszal, és beszámolok neki az éléskamráról. Ő meggyőzi a többieket, hogy
még a kijárási tilalom bevezetése előtt menjünk vissza és hozzuk el a készletet. Ha
együttműködünk, két-három fordulóval el tudunk hozni mindent, és nem kell aggódnunk
a közelgő tél miatt. Patkány ugyan egy igazi seggfej, de a csapat része, és mi törődünk
egymással. Amúgy pedig ha egyedül mennék, egy örökkévalóságba telne elhozni
mindent, és nem akartam a szükségesnél több időt tölteni a romoknál.
Amint ezt elhatároztam, kizártam a fejemből minden más gondolatot – a veszetteket, a
vakondembereket és a csatornabeli vámpírt –, és mély álomba zuhantam.
 4. FEJEZET

– ALLISON – SZÓLALT MEG ANYA, és megveregette maga mellett a párnát. – Gyere ide!
Olvassunk egy kicsit!
Felmásztam a por és állott tej szagát árasztó, kopott kanapéra, és
összegömbölyödtem mellette. Anyám egy könyvet tartott az ölében, boldog állatok
vándoroltak benne egyik oldalról a másikra. Hallgattam anyám lágy, megnyugtató
hangját. Karcsú keze úgy pihent az oldal tetején lapozás előtt, mint egy kecses
pillangó. De az arcát nem tudtam kivenni. Elmosódott volt a kép, mintha az ablakon
lecsorgó esővízen keresztül figyeltem volna a jelenetet. Tudtam, hogy anyám
mosolyog, és ez melegséggel és biztonságérzettel töltött el.
– A tudás fontos – magyarázta türelmesen. Most már idősebbnek láttam magam.
Vele szemben ültem, a konyhaasztalnál. Egy papír hevert előttem, rajta
macskakaparással írt sorok. – A szavak tesznek minket azzá, akik vagyunk – folytatta
anya, miközben én minden erőmmel azon voltam, hogy a kézírásom legalább egy
kicsit emlékeztessen az ő elegáns betűire. – Őriznünk kell a tudást, és átadni, amikor
csak lehetőségünk van rá. Ha ismét társadalomban akarunk élni, meg kell tanítanunk
másokat is embernek maradni.
Ekkor a konyha képe úgy úszott tova, mint ahogyan a víz eltűnik a lefolyóban, és
egy másik kép tárult a szemem elé.
– Anya – suttogtam. Mellette ültem az ágyon, és figyeltem, ahogy a vékony takaró
alatt a mellkasa emelkedik és süllyed. – Anya, hoztam neked levest. Enned kell!
A törékeny, sápadt alak alig észrevehetően megmozdult. Nem láttam az arcát, bár
tudtam, ott van valahol a sötét hajzuhatag mögött.
– Nem érzem jól magam, Allison – suttogta alig hallhatóan. – Olvasnál… nekem?
Ekkor elmosolyodott, de az arca most is távolinak és elmosódottnak tűnt. Miért
nem látom őt? Miért nem tudok rá emlékezni?
– Anya – szólaltam meg, és felálltam az ágy mellől. Éreztem, hogy a sötét árnyak
lassan összezárulnak körülöttem. – Mennünk kell! Eljönnek értünk.
– A mint alma – suttogta, és egyre messzebb lebegett tőlem. Felkiáltottam, és
kinyúltam érte, de egyre távolodott tőlem, beleveszett a sötétségbe. – V mint vér.
Ekkor valami az ajtónak vágódott.

AZONNAL KIPATTANT A SZEMEM. Az ajtóm majd beszakadt a folyamatos dörömböléstől.

Talpra ugrottam, és a bejáratra meredtem. A szívem őrülten vert. Amúgy is rosszul
alszom, azonnal felriadok minden apró neszre, úgyhogy az első dörömbölésre majdnem
a plafonig ugrottam. A negyedik dörömbölésre feltéptem az ajtót. Lucas állt mögötte,
aki éppen lendítette az öklét, hogy ismét bevigyen egyet a furnérnak.
Lucas meglepetten pislogott rám. Sötét haja volt, izmos, hatalmas keze, és mindehhez
babaarca. Szemöldöke sűrű és tekintélyt parancsoló. Amikor csatlakoztam a bandához,
Lucas félelmet keltett bennem: már tizenkét évesen lerítt róla, hogy vele senki nem mer
packázni. Az évek során alábbhagyott a félelmem, de a tiszteletem nem. Amikor a
korábbi bandavezérünk ételadót követelt magának az általunk guberált élelmiszerekből,
Lucas közbelépett, péppé verte, és átvette a bandavezér szerepét. Azóta sem merte
senki megkérdőjelezni a pozícióját. Mindig tisztességesen viselkedett, számára a túlélés
volt az elsődleges cél, nem az érzelmek. Hozzám hasonlóan neki is végig kellett néznie,
ahogy a bandatagok közül sokakat elvitt az éhség, a betegségek, a hideg vagy a
sérülések, vagy egyszerűen csak elnyelte őket a föld. Több barátunkat hamvasztottuk el,
mint bárki más. Lucasnak néha kemény, népszerűtlen döntéseket kellett hoznia. Nem
irigyeltem érte, de mindent azért tett, hogy életben tartson minket.
Főleg most, hogy a banda létszáma ennyire megfogyatkozott. A kevesebb bandatag
kevesebb éhes szájat jelentett, de egyben azt is, hogy kevesebb ember tud ételt
guberálni, és nem vagyunk elegen, hogy megvédjük magunkat egy ellenséges
bandatámadás esetén. Csak négyen voltunk:, én, Patkány, Lucas és Cingár, és nem tudtuk
volna megvédeni magunkat Kyle bandájával szemben. És ezt Lucas is tudta.
Egy ideje már zavarban voltam a jelenlétében. Mindig is barátok voltunk, de az
elmúlt egy év során megváltozott a viselkedése velem szemben. Talán azért, mert én
voltam az egyetlen lány a csapatban, talán valami más miatt. Nem tudtam, és nem is
akartam rákérdezni az okára. Tavaly nyáron megcsókoltuk egymást. Engem a
kíváncsiság hajtott. Lucas többet szeretett volna, de én nem voltam biztos benne, hogy
készen állok rá. Nem erőltette a dolgot, amikor megkértem, hogy hagyja abba, mert
időre van szükségem. De a történtek érezhetően éket vertek közénk. Nem mintha Lucas
taszítana, csak nem tudom, hogy közel akarok-e kerülni valakihez. Mi van, ha a
többiekhez hasonlóan neki is nyoma vész? Akkor csak még jobban fájna az elvesztése.
Lucas mozdulatlanul állt az ajtóban, széles vállával betöltötte az ajtókeretet.
Elnéztem mellette, és láttam, hogy a folyosót napfény önti el. Kinéztem az ablakon át az
égre, és úgy tippeltem, kora délután lehet. A francba! Túl sokáig aludtam! Hol a fenében
volt Cingár, miért nem ébresztett fel?
– Allison. – Lucas hangjából megkönnyebbülés érződött ki. Előrelépett, és nagy
meglepetésemre szorosan magához ölelt. Én is átöleltem. Kitapintottam a pólója alatt
erős hátizmát, éreztem a leheletét a bőrömön. Lehunytam a szemem, és egy pillanatra
felolvadtam az ölelésében. Kellemes volt, hogy most én támaszkodhatok valakire.
Gyorsan elhúzódtunk egymástól, nehogy a többiek észrevegyék. Még nekünk is új volt
a helyzet.
– Allie – motyogta Lucas zavartan –, Cingár mondta, hogy visszajöttél. Egész éjjel
kint voltál?
– Igen – feleltem egy halvány mosoly kíséretében. – Úgy látom, felgyorsultak az
események, miután elmentem.
Lucas rám meredt.
– Patkány azt kezdte terjeszteni, hogy elvittek. Cingár teljesen kiakadt. Megmondtam
nekik, hogy fogják be a pofájukat, különben beverem. – A tekintete ellágyult,
kétségbeesettnek tűnt. – Hol a pokolban voltál egész este? A vérszívók az utcákat
járták.
– A romoknál.
Lucas szeme majd kiugrott a helyéről.
– A falon túlra merészkedtél? Éjszaka? Megbolondultál? Azt akarod, hogy
széttépjenek a veszettek?
– Hidd el, hogy nem állt szándékomban naplemente után ott maradni. –
Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem az éjszaka történéseire. – Veszettek ide vagy
oda, találtam valamit, ami megérte a kockázatot.
– Igazán? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét. – Ki vele!
– Egy halom kajára bukkantam a föld alatt. – Elvigyorodtam, amikor Lucas mindkét
szemöldöke felszaladt. – Konzervek, csomagolt étel, ásványvíz, amit csak akarsz. Nem
viccelek, Luc: a polcok roskadoznak a kajától. És senki sem őrzi. Hónapokig
kihúzhatjuk vele, talán egészen tavaszig. Csak vissza kell mennünk érte és elhoznunk,
mielőtt valaki más teszi rá a kezét.
Lucas szeme felragyogott. Szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. Már a
romok gondolata is rettentően parás dolog volt, de az étel ígérete könnyedén elnyomta a
rettegést.
– Hol van? – kérdezte.
– A halálzónán túl. Tudod, melyik az a szennyvízcsatorna, amelyik a régi… – Lucas
zavartan nézett rám, mire vállat vontam. – Lényegtelen. Majd én odavezetem a csapatot.
De most kell indulnunk, amíg még világos van!
– Most?
– Meg akarod várni, amíg kijárási tilalmat rendelnek el?
Felsóhajtott, majd fejével a folyosó felé intett. Melléje szegődtem, és a „társalgó”
felé vettük az irányt.
– Nem, de túl kockázatos. Már így is rengeteg járőr, csicskás meg fegyveres van az
utcákon. Még mindig keresnek valamit. Persze holnap estére csak rosszabb lesz a
helyzet.
Beléptünk a terembe, ahol Patkány egy penészfoltos karosszékben ült. Lábát a karfán
átvetve lógatta, közben a kezében tartott késsel játszadozott.
– Na, csak megkerült az elveszett ribanc! – szólalt meg. Orrhangon beszélt, mintha
még mindig tele lenne vérrel az orra. – Meg voltunk róla győződve, hogy elvittek, vagy
valami sötét sikátorban feltépték a torkodat. De azt elmondhatom, hogy egész kellemes
és csendes volt itt nélküled. Persze hiányoztál a puhapöcs barátodnak, aki a sarokban
kuporogva bömbölt utánad. – Gonoszul és kihívóan elvigyorodott. – Párszor belevertem
a fejét az ajtóba, hogy elhallgattassam.
Lucas úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, de láttam, hogy megfeszül az
állkapcsa. A… köztünk… történteket titkoltuk a többiek elől, ezért nem kelhetett
látványosan a védelmemre. Szerencsére meg tudtam magamat védeni.
Édesen Patkányra mosolyogtam.
– Minden bizonnyal. És áruld már el, hogy van az orrod? Patkány arca elvörösödött,
és felemelte a rozsdás kést.
– Miért nem jössz ide, és nézed meg magad?
Lucas belerúgott a szék hátuljába, mire Patkány feljajdult.
– Tedd magad hasznossá, és hozd ide a szekrényből a hátizsákokat! – utasította. –
Allie – folytatta, miközben Patkány szitkozódva talpra kecmergett –, keresd meg
Cingárt! Ha most akarjuk megcsinálni, akkor minden segítő kézre szükség lesz.
– Miről van szó? – kérdezte Cingár az ajtón belépve. Amint meglátott minket, a
szeme hatalmasra nyílt, majd közelebb oldalazott hozzám. – Megyünk valahova?
– Hát itt vagy! – Patkány úgy vigyorgott, mint egy vicsorgó kutya. – Éppen arról
beszélgettünk, hogy mivel nincs annyi kaja, amennyivel mindenki jóllakna, ezért a
leggyengébb láncszemet, aki a kisujját sem mozdítja soha semmiért, oda kellene
dobnunk a vámpíroknak. És az te vagy. De nincs harag, ugye?
– Ne is törődj vele! – mondtam, és Patkány tekintetébe fúrtam az enyémet, miközben
Cingár odébb botorkált. – Csak seggfej, mint általában.
– Hé! – emelte fel a kezét Patkány. – Én csupán őszinte vagyok. Rajtam kívül
senkinek nincs elég vér a pucájában, hogy ezt kimondja!
– Nincs semmi dolgod? – förmedt rá Lucas fenyegetően, mire Patkány elhagyta a
szobát, de előtte még nyelvet öltött rám. Elhatároztam, hogy amint alkalmam nyílik rá,
ismét eltöröm az orrát.
 Cingár összevont szemöldökkel nézett hol az egyikünkre, hol a másikunkra.
– Mi folyik itt? – kérdezte idegesen. – Ugye nem… – Rám nézett. – Ugye nem arról
beszélgettetek, amit Patkány mondott? Ugye nem vagyok annyira… gyenge láncszem?
Felsóhajtottam, és azt akartam mondani neki, hogy ne hülyéskedjen már, de Lucas
megelőzött.
– Most eljött az idő, hogy bebizonyítsd az ellenkezőjét – mondta. – Allison az
öngyilkos éjjeli körútján rábukkant valami nagyon fontosra. Most azt fogjuk elhozni.
Cingár ideges pillantást vetett Patkányra, aki a vállára vetett négy megviselt, poros
hátizsákkal tért vissza a szobába.
– Hol?
– A romoknál – feleltem, mire Patkány válláról lecsúsztak a táskák. Hitetlenkedve és
rettegve nézett ránk. – A romokhoz megyünk.

KÉT CSAPATRA OSZLOTTUNK. Egyrészt azért, hogy ne vegyenek észre a peremen

szolgálatot teljesítő járőrök, másrészt, mert megfojtottam volna Patkányt, ha tovább kell
hallgatnom, ahogy arról panaszkodik, hogy mindannyiunkat a biztos halálba vezetem.
Cingár sem örült a küldetésnek, de legalább befogta a száját. Végül Lucas válaszút elé
állította Patkányt: vagy segít, vagy takarodjon, és vissza se nézzen. Reménykedtem
benne, hogy Patkány az utóbbit választja, hogy káromkodva és zsörtölődve kihátrál az
életünkből, de csak vetett egy gyilkos pillantást rám, majd felvette a hátizsákját a
földről, és a továbbiakban nem szólt egy szót sem.
Mielőtt különváltunk, elmondtam Lucasnak a csatorna bejáratához vezető útvonalat.
Külön utakon mentünk arra az esetre, ha járőrökbe botlanánk. Az őrök nem nézik jó
szemmel az utcakölyköket és a jelöletleneket. Számukra nem létezünk, ezért azt hiszik,
hogy bármit megtehetnek velünk: megverhetnek, rajtunk gyakorolhatják a célba lövést…
és hasonlók. Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam: ezek nem mendemondák. Szinte már
jobb, ha egy éhes, lelketlen vámpír kap el: kiissza az utolsó csepp véredet is, majd
otthagy meghalni. Az emberek sokkal, de sokkal rosszabb dolgokra képesek.
Cingár és én értük el először az árkot, majd leereszkedtünk a csatornába. Nálam volt
a zseblámpa, de csak végső esetre tartogattam. Nem akartam elpazarolni a mesterséges
fényt és az elemet. A rácsozaton beszűrődő fény épp elég világosságot adott.
– Remélem, hogy Patkány és Lucas hamarosan ideérnek – motyogtam. Összefontam
magam előtt a karomat, és felnéztem. – Rengeteg cuccot kell elhordanunk, és már nem
sok időnk van napnyugtáig. És én nem ismétlem meg a tegnap estémet, az holtbiztos!
– Allie?
Cingárra pillantottam. A falnál állt görnyedten, csontos válláról lelógott a hatalmas
táska. Az arcára tömény rettegés ült ki, és olyan erősen szorította a szíjakat, hogy a
bütykei elfehéredtek. Megpróbált bátornak tűnni. Egy pillanatra megsajnáltam. Cingár
ki nem állhatta a sötétséget.
– Szerinted is haszontalan vagyok?
– Még mindig azon emészted magad, amit Patkány mondott? – Felhorkantam, és
legyintettem. – Ne törődj vele! Undok kis féreg, mert érzi, hogy nincs biztos helye
köztünk. Szerintem Lucas nemsokára kirúgja a bandából.
– De igazat mondott. – Cingár egy betondarabot rugdosott, kerülte a tekintetemet. –
Én vagyok a banda leggyengébb láncszeme. Nem tudok olyan jól lopni, mint Patkány,
nem verekszem úgy, mint Lucas, és nem vagyok olyan bátor, mint te, hogy egyedül
guberáljak a falon kívül. Mégis mire vagyok jó, ha nem tudom ellátni magamat?
Vállat vontam. Kezdett kellemetlenné válni a beszélgetés.
– Mégis mit mondjak? – kérdeztem a kelleténél élesebben. Talán a Patkánnyal való
összezördülés, talán a múlt éjszaka okozta a feszültségemet. Belefáradtam abba, hogy
folyton Cingár kifogásait hallgassam, hogy azt szeretné, bár megváltoznának a dolgok.
Ebben a világban vagy erős maradsz, vagy meghalsz. Ha életben akarsz maradni,
megteszed, amit kell. Én magamról is alig tudok gondoskodni, akkor hogyan vehetném a
nyakamba más problémáját? – Nem tetszik az, amilyen vagy? – támadtam neki, mire
Cingár összerezzent. – Akkor ne légy olyan! Legyél tökös, és mondd meg Patkánynak,
hogy szálljon le rólad! Ha bántani mer, vágd orrba, csinálj bármit, csak ne tűrd
szótlanul! – Úgy tűnt, Cingár teljesen magába zuhant, szánni való volt. Felsóhajtottam. –
Nem számíthatsz rám életed végéig – folytattam lágyabb hangnemre váltva. – Igen,
törődünk egymással, amire Lucas csak ráerősít ezzel az „egy család vagyunk”
maszlaggal, de ez egy baromság. Szerinted bármelyikünk is feláldozná magát érted egy
vámpírtámadás esetén? – Felhorkantam. – Először Lucas tűnne el a színről, majd
Patkány, és végül én.
Cingár elfordult és lehajtotta a fejét. Mindig ezt a taktikát választotta, ha nem akart
szembenézni a problémával, de engem ezzel csak még jobban feldühített.
– Tudom, hogy nem ezt akartad hallani – folytattam kegyetlenül –, de az isten
szerelmére, Cingár, ébresztő! Most így mennek a dolgok. Előbb vagy utóbb meg kell
tanulnod, hogy mindenki magával törődik, és csak saját magadra számíthatsz, senki
másra.
Nem válaszolt, továbbra is a földre meredt. Én is elfordultam, és nekidőltem a
falnak. Nem törődtem vele, mert tudtam, hogy pár perc múlva ismét a régi Cingár lesz.
Csacsog majd, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ha továbbra is a homokba
akarja dugni a fejét, ám legyen! Én többé nem fogom a kezét.
 Teltek a percek, de Patkány és Lucas még mindig nem voltak sehol. A rácson
keresztül felnéztem az égre. Gyerünk már, siessetek! Ahogy közeledett az este, egyre
idegesebb lettem, de mindennél jobban vágytam az ennivalóra. Megint éhes voltam.
Pontosan tudtam, mennyi kaja vár ránk a falon túl, és ettől nem tudtam tisztán
gondolkozni. Már el is felejtettem, milyen érzés nem éhezni, nem érezni, hogy a
gyomrom annyira görcsöl, hogy öklendezni kezdek, de semmi nem jön fel. Nem kell
csótányt és pókokat ennem csak azért, hogy életben maradjak. És nem kell a lopott,
penészes kenyeret megosztanom Cingárral, mert ha én nem gondoskodnék róla,
befeküdne egy sarokba, és ott halna meg. Ha megszerezzük az ételt, akkor hosszú-hosszú
időre elfeledkezhetek ezekről. Ha Patkány és Lucas végre idevonszolják a seggüket.
Aztán még valami eszembe jutott, amire eddig nem is gondoltam. Ha az összes étel
nálunk lesz, kevesebbet kell majd aggódnom Cingár miatt. Talán Lucas is boldogabb
lesz, és kevesebbet idegeskedik majd. Talán beleegyezne, hogy megtanítsam olvasni.
Talán még Patkány is benne lenne, már ha bírom gyomorral. Nem tudtam, hova vezetne
mindez, de minden forradalomnak döcögős a kezdete.
A vámpírok elvettek tőlünk mindent, gondoltam dühösen, és belerúgtam egy
kavicsba, ami a falnak pattant. Hát, majd én teszek róla, hogy visszaszerezzünk
valamit!
De koncentráljunk a legfontosabbra, és az jelenleg az életben maradás!
Hosszú percekkel később végül megjelent Lucas és Patkány. Mindketten ziháltak.
Patkány szeméből gyilkos düh sugárzott felém, ahogy lemászott a létrán. Szemében
félelem és gyűlölet lobogott.
– Mi történt? – kérdeztem összeszűkült szemmel, ahogy Lucas földet ért.
– Patkány belefutott pár csicskásba a törött szobornál – mormogta, miközben
letörölte az izzadságot a szemöldökéről. – Jó sokáig követtek, mire leráztuk őket a
parkban. Szinte vágni lehet a feszültséget ott fent. Szeretném tudni, mi folyik itt.
– Ez kész őrültség! – fakadt ki Patkány. Olyan pillantással méregette az alagutat,
mintha az bármikor összezárulhatna körülötte. – Nem kellene kimennünk… oda.
– Ne forduljunk inkább vissza? – suttogta Cingár.
– Ne! – csattantam fel. – Ha most nem hozzuk el a kaját, ki tudja, mikor lesz rá
alkalmunk.
– Honnan tudjuk egyáltalán, hogy igazat beszélsz? – folytatta Patkány. Taktikát
váltott, ha már nem tudott megfélemlíteni és rábeszélni, hogy forduljunk vissza. – Egy
élelemmel teli pince? Ezt nehéz elképzelni. – Elvigyorodott. – A lányoknak fogalmuk
sincs róla, mit keressenek. Talán csak láttál néhány üres konzervdobozt, és ebből
következtettél. Talán csak túlságosan félsz egyedül, és szükséged van egy nagy, erős és
biztonságot adó férfira.
– Csak folytasd, te seggfej! Vicces vagy, amikor megpróbálsz keménynek látszani.
– Befognátok végre? – csattant fel Lucas. – Csak az időt fecséreljük. Allie, te tudod
az utat, úgyhogy csak utánad! – intett a csatorna belseje felé.
Amikor kimásztunk a másik oldalon, az ég határozottan borúsabb volt.
Körbekémleltem. Felettünk súlyos, szürke felhők vonultak. A távolban villám cikázott át
az égen.
– Vihar közeleg – motyogta Lucas. Szavait azonnal mennydörgés követte.
Elkáromkodtam magam. Új-Covingtonban az eső feltölti ugyan a kutakat és ciszternákat,
de egyúttal több mindent is felcsal a felszínre. – A nap pedig lemenőben. Igyekeznünk
kell.
– Gyerünk! – adtam ki a parancsot. Átverekedtem magam a derékig érő gazon és
bokrokon. Felmásztunk az árokpartra, ahonnan a baljós fényben megpillantottuk magunk
előtt a fenyegetően és némán elterülő romokat.
Patkány elkáromkodta magát, Cingár pedig egyre szaporábban szedte a levegőt.
– Nem tudom megcsinálni! – mondta az árok felé hátrálva. – Képtelen vagyok
bemenni oda! Visszafordulok. Hadd menjek vissza!
– Tudtam! – csattant fel Patkány. – Gyáva szarházi! Teljesen haszontalan vagy.
Rohanj csak haza, de az tuti, hogy velem nem osztozol a szajrén!
Lucas megragadta Cingár karját, mielőtt az elfuthatott volna.
– Patkánynak igaza van. Ha most visszafordulsz, nem kapsz semmit.
– Nem érdekel! – zihálta Cingár tágra nyílt szemekkel. – Ez kész őrület! Mindjárt
lemegy a nap! Mind meghalunk.
– Cingár – próbáltam a lelkére beszélni. – Nem ismered az utat visszafelé. Egyedül
és sötétben akarsz visszamenni abba az alagútba?
Úgy láttam, ez talált. Nem ellenkezett tovább Lucasszal. Riadt pillantást vetett a
csatorna sötét bejáratára. A válla rázkódott, esdeklőn nézett rám.
– Nem akarom! – suttogta. – Allie, forduljunk vissza, kérlek! Rossz előérzetem van.
Patkány undorodva felhördült, ez pedig még jobban megerősítette az elszántságomat.
– Nem! – jelentettem ki. – Továbbmegyünk. Még mindig világos van. Nem megyünk
haza étel nélkül. – Bátorító mosolyt villantottam Cingárra. – Csak várj, amíg meglátod,
mennyi kaja van ott! Hidd el, megéri!
Még mindig halálra váltan nézett rám, de szó nélkül követett, ahogy
keresztülrohantunk a kihalt utcákon, átugráltuk a gyökereket és autók között cikáztunk,
hogy megelőzzük a vihart. Nem messze tőlünk őzek egy kis csapata szökellt a járdán.
Károgó varjúcsapat szállt el felettünk. De rajtuk és a lépteinken meg a zihálásunkon
kívül minden csendes volt.
Miközben átvágtunk a gazzal benőtt kerten a fészer irányába, esőcseppek koppantak a
fejünkön. Amint beléptünk az épületbe, az eső szakadni kezdett. Az esőcseppek a tetőn
kopogtak, víz záporozott be a repedéseken keresztül. Felkapcsoltam a zseblámpát, majd
fokról fokra lejjebb ereszkedtem a lépcsőn. Remegtem az aggodalomtól, hogy vajon ott
találom-e még az ételt, de szerencsére minden úgy volt, ahogy hagytam. A polc egyik
fele leszakadt, a konzervek szerteszét gurulva hevertek a földön. Megcsillant rajtuk a
zseblámpa fénye.
– Szent szar! – nyomakodott el mellettem Patkány. Az álla leesett a csodálkozástól,
éhes tekintettel vizslatta a polcokat. – A csaj nem hülyéskedett. Ezt nézzétek!
– Ez mind étel? – kérdezte Cingár félénken, és felvett egy konzervdobozt. Mielőtt
válaszolhattam volna, Patkányból őrült vihogás tört ki.
– Naná, te kis szaros! – Kikapta Cingár kezéből a konzervet, felnyitotta a tetejét,
majd visszaadta neki. – Ezt nézd! Nehogy azt mondd, hogy nem ez a legszebb dolog,
amit életedben láttál! – Cingár döbbenten pislogott, majdnem leejtette a nyitott
konzervet, de Patkány már ügyet sem vetett rá. Felkapott még két konzervet a földről,
azoknak is feltépte a tetejét, majd hosszú, mocskos ujjaival beléjük túrt.
– Erre most nincs idő! – figyelmeztettem őket, de már Lucas sem figyelt rám, hanem
felnyitott egy konzervet. Cingár bocsánatkérő pillantást vetett rám, amikor ő is felnyitott
egy babkonzervet, és a szájába döntötte. Patkány is így tett, arca maszatos volt a doboz
tartalmától.
– Srácok! – szóltam rájuk ismét. – Nem maradhatunk itt, hogy a hasunkat tömjük!
Kifutunk az időből! – Szavaim süket fülekre találtak: csak az érdekelte a fiúkat, hogy
megtömjék a gyomrukat. Ez az első számú szabály, ha jelöletlen vagy: amint ételhez
jutsz, egyél annyit, amennyi beléd fér, mert ki tudja, mikor ehetsz legközelebb! Nekem
abszurd módon mégis olyan érzésem támadt, hogy most éppen felhizlalják magukat
ahhoz, hogy valami más megegye őket.
A vihar felerősödött, a szél a fészer oldalát tépte. A csapóajtón keresztül esővíz folyt
be. Felnéztem, és láttam, hogy időközben besötétedett. Az esőfelhők teljesen eltakarták
a napot. Alig lehetett látni valamit, de én a deszkák között kitekintve mintha mozgást
láttam volna. Talán egy szélben himbálózó faág az, vagy talán csak a képzeletem játszik
velem.
Lekapcsoltam a zseblámpát. A szobára sötétség borult. Cingár ijedten felnyögött,
aztán egy perc múlva a többiek is rájöttek, hogy valami baj van.
– Valami van odakint – mondtam nekik. A szívem majd kiugrott a helyéről. Átfutott az
agyamon, hogy nagy butaság volt idehozni a többieket. Cingárnak igaza volt, hibát
követtem el. A sötétben és a szakadó esőben úgy tűnt, mégsem ér annyit ez az étel, hogy
meghaljunk érte. – Mennünk kell, most azonnal!
– Fogjátok a hátizsákokat! – Lucas hangja mogorva volt, mintha zavarban lenne. Keze
fejével megtörölte a száját. Vetettem rá egy pillantást. Elég sötét volt ugyan, de úgy tűnt,
észrevette az arckifejezésemet. – Nem megyünk el üres kézzel – jelentette ki –, de
igyekezzünk, amennyire lehet! Tegyetek a hátizsákokba annyi konzervet, amennyit csak
tudtok, de ne annyit, hogy lelassítson benneteket! Amúgy sem tudtuk volna egy
fordulóval elvinni az összeset. – Szólásra nyitottam a számat, de ő közbevágott: –
Mozogjatok!
Patkány és Cingár szó nélkül lehajoltak, és a legnagyobb csendben pakolni kezdtek.
Pár másodperc múlva én is kicipzáraztam a táskám, és csatlakoztam hozzájuk. Néhány
percig csak a sötétben matató kezek hangja, a konzervdobozok zörgése és az
esőcseppek dobolása hallatszott.
Hallottam Cingár szaggatott légzését és Patkány szitkozódását, mikor nagy
igyekezetében elejtett egy-egy konzervet. Én senkihez sem szóltam egy szót sem.
Amikor a zsák megtelt, felnéztem. Becipzáraztam, a vállamra lendítettem a táskát, és
felnyögtem a súlya alatt. Talán egy kissé lelassít majd, gondoltam, de Lucasnak igaza
volt: nem azért jöttünk, hogy üres kézzel távozzunk.
– Mindenki kész? – kérdezte Lucas mogorván. Körbenéztem. Patkány és Cingár is
végeztek, éppen becipzárazták a táskájukat. Felegyenesedtek. Cingár felnyögött a félig
megpakolt hátizsák súlya alatt. – Akkor tűnjünk el innen! Allie, mutasd az utat!
Elhagytuk a pincét, lassan másztunk felfelé a lépcsőn. A víz megállás nélkül ömlött
befelé, mindent eláztatott. Valahol a sötétben egy fémvödört vert az eső ütemes
kopogással. Olyan őrült iramban, ahogyan a szívem vert.
A viharos szél kivágta az ajtót, és az épület oldalának csapta. Az esőfüggönyön
keresztül csak elmosódottan látszott a sötét romok körvonala.
Nagyot nyeltem, és kiléptem az esőbe.
Egy másodperc alatt bőrig áztam. Összerázkódtam a hidegtől, felhúztam a vállamat,
majd elindultam a magas, nedves fűben. Magam mögött hallottam a többiek szapora
lépteit. Villámlott, mire egy pillanatra mindent elárasztott a fény, majd ismét sötétség
borult ránk.
Mennydörgés következett. Amint elhalt a robaj, susogó hangot hallottam bal felől.
Biztos voltam benne, hogy nem a barátaim azok.
Ekkor valami kemény és éles ütközött a nadrágomnak. Elugrottam, majd
felkapcsoltam a zseblámpát, hogy megvilágítsam, bármi is legyen az.
Egy pata volt, ami egy őz kibelezett tetemének hátsó lábához tartozott. Az őz az
oldalán feküdt, a fűben. A gyomra feltépve, rózsaszín belei kígyózva tekeregtek. A
szeme üvegesen meredt az égre.
– Allie? – suttogta Lucas, ahogy mögém ért. – Mi a baj…? Ó, jézus isten!
Kezemben a zseblámpával megfordultam. Vettem egy mély lélegzetet, hogy
figyelmeztessem a többieket.
Patkány mögött valami sápadt és rettenetes emelkedett ki a fűből. Karmok, éles fogak
és hosszú végtagok. Mielőtt észbe kaphatott volna, már le is döntötte a lábáról. Olyan
gyorsan történt minden, hogy időm sem volt felkiáltani, mielőtt Patkány egy üvöltés
kíséretében eltűnt a fűben.
Aztán sikoltozni kezdett.
Azonnal mozgásba lendültünk. Nem vesztegettük az időt arra, hogy kimondjuk, mi
támadta meg Patkányt. A fű életre kelt körülöttünk, ahogy a veszettek kezdtek bekeríteni
minket, de mi rohantunk tovább. Mögöttünk Patkány fájdalmas sikolyai lassan elhaltak.
Nem néztünk vissza.
Elértem a kertet körbevevő drótkerítést, és átlendültem rajta. A táska súlya majdnem
visszarántott, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Lucas szorosan mögöttem volt,
mindkét kezével kapaszkodott, hogy átlendítse magát. Cingár átbucskázott a kerítésen,
leesett a földre, majd azonnal felugrott és futva követett.
– Allie!
Lucas kiáltását hallva hátrafordultam. A hátizsákja pántja fennakadt a kerítés egyik
póznáján. Őrülten hadonászott, szeme hatalmasra tágult. Cingár után néztem, aki
eszeveszett iramban rohant a sötétben. Elkáromkodtam magam.
– Hagyd azt az átkozott táskát! – kiáltottam, és Lucas felé léptem, de a hangomat
elnyomta a mennydörgés. Lucas továbbra is halálra rémülten dobálta magát ide-oda. –
Lucas, hagyd a hátizsákot! Bújj ki belőle!
Végre megértette. Épp kibújt volna a pántból, amikor egy fehér kéz megragadta a
pólójánál fogva, és visszarántotta a kerítés másik felére. Lucas felsikoltott, ide-oda
dobálta magát, hogy kiszabaduljon, de ekkor egy másik kéz is megragadta. A fogak a
torkába mélyedtek. Lucas sikolyaiba gurgulázó hang vegyült. Rosszullét fogott el.
Kábultan figyeltem, ahogy a rángatózó Lucas átbucskázik a kerítés fölött, és eltűnik egy
halom szörnyeteg súlya alatt. A haláltusája rövidebb volt, mint Patkányé. Cingár után
eredtem. Megpróbáltam elűzni a rettegést, és nem hátranézni.
Alig tudtam kivenni a távolban Cingár langaléta alakját, aki az út közepén rohant, az
elhagyatott autók között cikázva.
Lehámoztam magamról a hátizsákot, és követtem Cingárt. Védtelennek éreztem
magam az utcán. Az eső lassan alábbhagyott, ahogy a vihar és a felhők a város felé
vonultak. Hallottam, ahogy ütemesen Cingár hátának ütődik a táska, benne a
konzervekkel. A pánik miatt neki sem jutott eszébe levetni a hátizsákot. Utána rohantam,
mert tudtam, hogy úgysem bírja sokáig tartani a tempót.
Két háztömbbel később egy felfordított autónak támaszkodva találtam rá. Egy fa
mellett állt, ami a járdából nőtt ki. Annyira kapkodta a levegőt, hogy meg sem tudott
szólalni. Leguggoltam mellé, én is ziháltam. Lucas és Patkány sikolyai és haláltusája
visszhangzottak a fülemben.
– Lucas? – kérdezte Cingár alig hallhatóan.
– Meghalt. – Mintha nem is az én hangom lett volna. Nem akartam elhinni, hogy
Lucas nincs többé. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, de erőt vettem magamon. –
Meghalt – suttogtam. – Elkapták a veszettek.
– Édes istenem! – Cingár a szájához kapta a kezét. – Istenem, istenem, istenem!
– Hé! – csattantam fel, és meglöktem, hogy beléfojtsam a szóáradatot. – Hagyd abba!
Higgadtnak kell maradnunk, ha élve ki akarunk jutni innen, rendben? – Későbbre kellett
halasztanunk a könnyeket és a gyászt. Most az volt a legfontosabb, hogy élve
hazajussunk.
Cingár bólintott. A szemében rettegés ült.
– Most hogyan tovább?
Körbekémleltem, hogy felmérjem a helyzetet, és közben a pillantásom a lábára
tévedt. A vér megfagyott az ereimben.
– Cingár – suttogtam –, mi történt a lábaddal?
Vér csordogált a térdén lévő sebből, átáztatva a nadrágját.
– Ja – szólalt meg Cingár, mintha csak akkor vette volna észre –, biztosan megvágtam
magam, amikor leestem a kerítésről. Nem tűnik túl mélynek… – Elhallgatott, ahogy
meglátta az arckifejezésemet. – Miért?
Lassan, vigyázva felálltam. A szám kiszáradt.
– Vér – motyogtam, és hátrálni kezdtem. – A veszettek kiszagolják a vért, ha elég
közel vannak. Mennünk kell…
Ekkor az egyik szörnyeteg egy üvöltéssel a kocsi tetejére ugrott, és karmaival
végigszántotta a levegőt ott, ahol az előbb még én álltam. Karmai helyettem az autóba
mélyedtek. Cingár felkiáltott, és lebukott mögém. A veszett a kocsi tetején állt, üvöltött
és egyenesen ránk nézett.
A legszörnyűbb az volt benne, hogy valaha ő is ember volt. A teste és az arca többé-
kevésbé emberi volt, de a csontjaira feszülő sápadt bőr miatt úgy nézett ki, mint egy
csontváz. Cafatokban lógott róla a ruha, a haja összetapadt. Szeme teljesen fehér volt:
se írisz, se pupilla, csak üveges, fehér szemgolyók. Leugrott az autóról, és sziszegve
közeledett felénk. A szájából előtűntek a vipera méregfogaira emlékeztető méretes
szemfogak.
Mögöttem Cingár felnyüszített. Szaggatott, fuldokló hangot hallatott, amit nem tudtam
hova tenni. Vizelet szúrós szaga csapta meg az orromat. A szívem őrülten vert.
Elhúzódtam Cingártól. A veszett pillantásával először engem követett, majd Cingárra
nézett. Orrlyukai kitágultak. Véres hab csöpögött a szájából, ahogy tett egy lépést
felénk.
Cingár megmerevedett a rémülettől. Úgy nézett ki, mint egy egér egy kígyó halálos
marására várva. Fogalmam sincs, mi késztetett arra, amit tettem. A zsebembe nyúltam,
és elővettem a zsebkést. Kipattintottam a pengét, a tenyerembe szorítottam, és mielőtt
meggondolhattam volna magam, megvágtam vele a tenyeremet.
– Hé! – kiáltottam, mire a veszett felém kapta hátborzongató tekintetét, és
megremegtek az orrcimpái. – Igen, itt vagyok! – folytattam. Hátrálni kezdtem, ahogy a
veszett egyre közelebb jött hozzám. Könnyedén ugrált egyik autóról a másikra. – Engem
nézz, ne őt! Cingár! – szóltam oda neki, szememet a veszetten tartva. Úgy helyezkedtem,
hogy mindig legyen egy autó köztem és a veszett között. – Tűnj el innen, keresd meg a
csatornát! Azon keresztül visszajutsz a városba. Hallod, amit mondok?
Nem válaszolt. Óvatosan oldalra sandítottam, és láttam, hogy ugyanott áll, ahol
eddig. Szeme az engem becserkésző veszettre tapadt. – Cingár! – sziszegtem dühösen,
de meg sem mozdult. – A kurva életbe, te kis beszari! Tűnj már el innen!
A veszett hátborzongató sikoltással felém vetette magát.
Futásnak eredtem. Teherautók mögé buktam le, és hallottam, ahogy a veszett a
karmaival végigszántja a rozsdás fémet. Lebukva cikáztam az autók között, és
megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy továbbra is mindig legyen egy autó köztem és a
veszett között. Időnként hátrasandítottam, hogy megnézzem, milyen közel jár. A
járművek tetejéről sziszegett rám, a fogát csattogtatta. Szemében őrület és éhség
lobogott. Karmai fehér csíkokat vájtak a rozsdás autók oldalába.
Lebuktam egy másik autó mögé. Rémülten tekingettem körbe-körbe valami fegyver
után kutatva. Egy cső vagy egy ág is megteszi, bármi, amivel megüthetem. A veszett
felüvöltött. Ijesztően közel járt hozzám. Lehajoltam, és egy súlyos betondarabot
emeltem fel a földről. A szemem sarkából megláttam egy sápadt alakot, mire gyorsan
megfordultam, és minden erőmet belevittem az ütésbe.
A betondarab egyenesen halántékon találta a veszettet, aki éppen rám akarta vetni
magát. Karmai alig pár centire kerülték el az arcomat. Amikor minden erőmet beleadva
leterítettem a szörnyeteget, reccsenést hallottam. Az autó ajtajának csapódott, majd a
járdára rogyott. Megpróbált felállni, de ismét lesújtottam a kővel, ezúttal a
koponyájára. Egyszer, kétszer, háromszor.
A veszett sikoltozott és ide-oda vonaglott, mielőtt elnyúlt a járdán. Sötét tócsába
gyűlt a vér a feje körül.
Zihálva eldobtam a betondarabot, és leguggoltam az autó mögé. Kezem-lábam
remegett, a szívem majd kiugrott a mellkasomból. A veszett holtában sokkal kisebbnek
tűnt, csupa csont és bőr volt. Az arca azonban sokkal rémisztőbb volt, ahogy kiálló
szemfogai és élettelen, fehér szeme egyenesen rám meredtek.
Ismét sziszegést hallottam a hátam mögött, mire a szívverésem kihagyott egy
pillanatra.
Lassan megfordultam. Egy másik veszett lépett ki az autó mögül, karján és arcán
vörös nedvesség fénylett. Egyik kezében talán egy ágat tartott… Nem, az „ág” öt ujjban
végződött, és egy cafatokra tépett ing darabjai lógtak róla. Ahogy meglátott, a járdára
dobta a kart, és elindult felém.
Őt egy újabb veszett követte. Rajtuk kívül volt még egy, amelyik sziszegve felugrott a
kocsi tetejére. Megfordultam, mire még kettővel találtam szemben magam. Az egyik
teherautó alól bújtak elő, élettelen szemük egyenesen rám meredt. Öten voltak,
bekerítettek minden irányból. Én pedig középen. Egyedül.
Síri csend honolt. A szívem őrülten vert, zihálva szedtem a levegőt. Végigjárattam a
tekintetem a körülöttem álló veszetteken. Hirtelen végtelen nyugalom szállt meg. Szóval
ilyen érzés, amikor tudod, hogy mindjárt meghalsz, hogy senki sem segíthet rajtad, és az
életed pár másodperc múlva véget ér.
Ekkor két autó között megpillantottam egy alakot, aki valami fényeset tartva
közeledett felém. Feketének tűnt az esőben. Az egyik veszett megmozdult, és eltakarta a
szemem elől.
A túlélési ösztönöm bekapcsolt, és futásnak eredtem.
Az egyik veszett hatalmas erővel rám vetette magát hátulról. Melegség öntötte el a
nyakamat és a hátamat, de nem éreztem fájdalmat. Az ütéstől megbotlottam és térdre
estem. A veszett teljes súlyával rám nehezedett, és a vállamat kezdte tépázni. A
vállamba hasító, égető fájdalomtól felsikoltottam. Megpróbáltam arrébb gurulni,
kétségbeesetten kapálóztam, hogy valahogy lerázzam magamról, de ekkor egy másik
veszett jelent meg a látóteremben. Állon vágtam, hogy távol tartsam az arcomtól.
Felhorkant, és a fogait a csuklómba mélyesztette. Alig éreztem fájdalmat. Csak arra
tudtam gondolni, hogy ne érjenek a torkomhoz, pedig tudtam, hogy a karmaikkal úgyis
feltépik a mellkasomat és a gyomromat. Távol kell tartanom őket a torkomtól.
Aztán a többi veszett sikoltozva csatlakozott hozzájuk. Téptek, ahol értek. Az utolsó
dolog, amire emlékszem, mielőtt teljesen sötétségbe borult minden, hogy valami
villanást láttam, mire a karomat harapdáló veszett teste a mellkasomra omlott.
Aztán elsötétült előttem minden.

AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM, tudtam, hogy a pokolba jutottam. Az egész testem lángolt,
legalábbis úgy éreztem, de nem láttam magam körül tüzet. Kinyitottam a szemem.
Sötétség borult rám, könnyű eső szitált, ami szerintem nem szokványos dolog a
pokolban. Aztán egy sötét alak hajolt fölém, fekete szeme pillantása az enyémbe
fúródott. Nagyon ismerősnek tűnt… Nem találkoztam már vele…?
– Hallasz engem? – A nyugodt és halk hang is ismerősnek tűnt. Kinyitottam a számat,
hogy válaszoljak, mire fulladozó, bugyborékoló hang tört fel belőlem. Mégis mi bajom
történt? Olyan érzés volt, mintha a szám és a torkom meleg sárral lett volna tele.
– Ne beszélj! – A kellemes hang enyhítette a kétségbeesésemet és a
zavarodottságomat. – Figyelj rám, ember! Haldokolsz. A veszettek rendkívül súlyos
sérüléseket ejtettek a testeden. Csak pár perced van hátra. – Közelebb hajolt, fürkészőn
nézett rám. – Érted, amit mondok?
Alig. A fejem nehéz volt, minden ködösnek és szürreálisnak tűnt. Éreztem a
fájdalmat, de már nem olyan erősen. Olyan érzés volt, mintha kiléptem volna a
testemből. Megpróbáltam felemelni a fejem, hogy felmérjem a sérüléseket, de az idegen
finoman visszanyomott a vállamnál fogva.
– Ne! – mondta lágyan. – Ne nézd meg! Jobb, ha nem látod. Tudnod kell, hogy
bárhogyan is döntesz, ma biztosan meghalsz. Azonban a halálod módja tőled függ.
– Mi… – Fulladoztam a folyékony melegségtől. Köptem egyet, hogy kitisztítsam a
torkomat. – Miről beszélsz? – hörögtem. A hangom furcsán csengett. Az idegen
kifejezéstelen arccal meredt rám.
– Választást kínálok neked – mondta. – Elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, mi vagyok,
és mit ajánlok neked. Láttam, ahogy magadra vontad a veszettek figyelmét, hogy mentsd
a barátodat. Láttam, hogy harcoltál és a végsőkig küzdöttél, holott a legtöbben
félelmükben összekuporodtak volna a halálra várva. Lehetőséget látok benned… Véget
vethetek a fájdalmadnak – folytatta, kisimítva egy hajtincset az arcomból. – Segíthetek,
hogy magad mögött hagyd a halandók világát, és abban is, hogy ne kelljen az
örökkévalóságot úgy töltened, mint ők. – Azzal az egyik földön fekvő veszett sápadt
holtteste felé intett. – Legalább ennyi megnyugvást adhatok neked.
– Vagy? – suttogtam.
Felsóhajtott.
– Vagy… Átváltoztathatlak magamfajtává. Addig szívom a véredet, amíg meg nem
halsz. Akkor adok az én véremből, így, miután meghalsz, újjáéledsz…
Halhatatlanként… Vámpírként. Új életed lesz. Talán nem lesz egyszerű hozzászokni.
Talán inkább örökre halott lennél a halhatatlan lelkeddel együtt, mint hogy ezt az utat
válaszd. A döntés a te kezedben van.
Csak feküdtem ott levegő után kapkodva. A gondolataim sebesen cikáztak.
Haldoklom. Haldoklom, és ez az idegen, ez a vámpír, felajánlja, hogy átváltoztat.
Halj meg emberként, vagy válj vérszívóvá! Bárhogy is döntök, meghalok, hiszen a
vámpírok is halottak, csak elég elszántak voltak ahhoz, hogy újjáéledjenek. Két lábon
járó, vérszívó hullák. Utáltam a vámpírokat, mindent gyűlöltem, ami velük volt
kapcsolatos: a városukat, a csicskásaikat, az emberi faj feletti uralmukat. Teljes
szívemből megvetettem őket. Mindent elvettek tőlem, ami fontos volt nekem. És ezt
soha nem bocsátom meg.
Annyira közel jártam ahhoz, hogy változást hozzak! Hogy egy pici változást hozzak
ebbe az elcseszett világba! Tudni akartam, milyen érzés nem vámpíruralom alatt élni,
milyen nem folyton éhezni, és milyen közel engedni magunkhoz valakit, mert nem
rettegünk attól, hogy elveszíthetjük. Valaha létezett ilyen világ. Bárcsak másokat is
ráébreszthettem volna erre… de már késő volt, nem volt esélyem rá. A világ olyan
marad, amilyen eddig volt: sötét, véres és reménytelen. Továbbra is a vámpírok fognak
uralkodni, és ezen nem változtathatok.
De ott a másik lehetőség. És ha azt választom… Akkor tényleg meghalok.
– Lassan kifutsz az időből, kislány.
Szerettem volna azt mondani, hogy inkább meghalok, mint hogy vérszívó váljon
belőlem. Azt kívántam, bár lennék annyira bátor és kitartó, hogy ragaszkodjak az
elveimhez. De a valóságban, amikor a halállal és az ismeretlennel kellett
szembenéznem, a túlélési ösztönöm erősebb volt. Nem akarok meghalni! Még ha azzá is
válok, amit gyűlölök, a természetemből fakadóan mindig is a túlélés lesz az első.
Az idegen, a vámpír, még mindig mellettem térdelt. A válaszomra várt. Sötét
szemébe néztem, és kimondtam:
– Élni… akarok.
Az idegen bólintott. Nem kérdezte, hogy jól meggondoltam-e. Közelebb húzódott,
karját a testem alá csúsztatta.
– Ez fájni fog – figyelmeztetett, majd felemelt.
Megpróbált gyengéd lenni, mégis levegő után kapkodtam a megtépázott testembe
hasító fájdalomtól. Elfojtottam a feltörni készülő sikolyt, ahogy a vámpír a mellkasához
szorított. Olyan közel hajolt hozzám, hogy láttam a szeme alatt sötétlő karikákat és
hófehér bőrét.
– Figyelmeztetlek – folytatta –, hogy az átváltoztatás után megvan az esély arra, hogy
veszettként születsz újjá. Ha így lesz, azonnal elpusztítalak. De nem hagylak magadra –
ígérte. – Megvárom, amíg átváltozol, bármi történjék is.
Bólintottam. A vámpír ajka szétnyílt, csillogó szemfogai megnyúltak. Nem
hasonlítottak a veszettek törött üvegre emlékeztető fogaira, hanem szinte műtéti
eszközök voltak, precízek és pontosak, elegánsnak mondhatók. Meglepődtem. Bár
vérszívók közelében éltem, még sosem láttam a szemfogaikat.
A pulzusom zakatolt. Láttam, hogy a vámpír orrlyukai kitágulnak, mintha érezné az
ereimben, a bőröm alatt keringő vér szagát. Szeme megváltozott, elsötétült, végül
teljesen elnyelte a szeme fehérjét. Gyors mozdulattal a nyakamba harapott, mielőtt
halálra rémülhettem volna, mielőtt azt mondhattam volna, hogy meggondoltam magam.
Felnyögtem. A hátam megfeszült, kezemmel a pólóját markoltam. Nem tudtam se
mozdulni, se beszélni. Fájdalom, majd valami kellemes bizsergés és melegség öntött el.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a vámpírfog valamilyen kábítószert fecskendez az
emberbe, ezért nem érez az áldozat fájdalmat, amikor a szemfogak a nyakába hatolnak.
De lehet, hogy mindez csak kitaláció. Talán nincs is rá tudományos magyarázat. Vagy
egyszerűen csak ilyen a vámpírharapás, egyszerre fájó és bizsergető.
Éreztem, hogy iszik belőlem, hogy cseppenként szívja ki belőlem az életet adó vért.
Szédültem, a világ elmosódott körülöttem. A vámpír hirtelen elengedett, a csuklóját a
szájához emelte és egy harapással felnyitotta. Kábán figyeltem, ahogy vérző karját a
számhoz nyomja. Sűrű, forró vér ömlött a számba, én pedig fuldokolni kezdtem. El
akartam húzódni, de a számnak feszülő kéz szorosan a helyén maradt.
– Igyál! – parancsolta a hang, én pedig engedelmeskedtem, és azon tűnődtem, vajon
kihányom-e, de nem így történt. Éreztem, ahogy a vére lecsúszik a torkomon, égető
érzést hagyva maga után. Karja nem mozdult, az égető folyadék folyamatosan áramlott a
testembe. Miután ittam három-négy kortyot, elhúzta a karját, és lefektetett a földre. A
járda hideg volt, keményen feszült a hátamnak.
– Nem tudom, hogy időben mentettelek-e meg – motyogta szinte csak magának. –
Várunk, és meglátjuk, mi lesz belőled. Hogy mivé válsz.
– Mi történik velem? – nyögtem ki a szavakat nagy nehezen. Álmos voltam, a
fájdalmam enyhülni kezdett. Feketeség kúszott be a látóterembe, lassan kezdtem
elveszíteni az eszméletemet.
– Most, kislány – mondta a vámpír, és a kezét a homlokomra tette –, most meghalsz.
És őszintén remélem, hogy még találkozunk.
Aztán lehunytam a szemem. A sötétség maga alá gyűrt, ahogy az esőben, egy
számomra ismeretlen vámpír ölelő karjai között elhagytam az élők világát.



II. RÉSZ

VÁMPÍR
 5. FEJEZET

EGY RÉMÁLOM RÉSZLETEI KÍSÉRTETTEK A SÖTÉTSÉGBEN.

Patkányt és Lucast fehér karok ragadják meg.
A halott őz kiemelkedik a gazból, rám mered, felhasított testéből kiálló bordái
csillognak a holdfényben.
A rozsdás autók között cikázva több ezer veszett ered a nyomomba, sziszegve és
üvöltve követnek.
Letépem egy sötétvörös folyadékkal teli konzervdoboz tetejét, és mohó kortyokban
nyelni kezdem…

SIKOLTOZVA ÉS KAPÁLÓZVA ÉBREDTEM FEL A RÉMÁLOMBÓL. Ahogy kinyitottam a

szemem, a fény elvakított. Felszisszentem és elfordultam. Furcsa hangok ütötték meg a
fülemet. Ismerősen csengtek, de mintha legalább százszoros hangerővel hallottam volna
őket. Hallottam, ahogy egy csótány mozog a falon lévő repedésben. Dübörgésnek tűnt,
ahogy egy vízcsepp a padlóra hullt. Éreztem, hogy hideg és nyirkos a levegő, de
egyáltalán nem fáztam.
Viaszosnak éreztem a bőröm, a tagjaimat pedig merevnek. Hirtelen mozdulattal
elfordítottam a fejemet, mire kínzó fájdalom terjedt szét az egész testemben. Sikoltozva
megfeszítettem a hátamat, ahogy a fájdalom szétterjedt a véráramban. Fájdalmat
éreztem a számban is. Olyan érzés volt, mintha a felső állkapcsom nem férne el a
számban, mintha valami éles feszülne az ínyemnek arra várva, hogy kitörhessen onnan.
Különböző érzelmek hullámzottak végig rajtam, mintha valaki más életéből láttam
volna részleteket. Sajnálat. Együttérzés. Bűntudat. Egy másodperc töredékéig láttam
magamat, ahogy a földön fetrengek, és két kezemmel kaparom a padlót és a falat. De
aztán a fájdalom görcsbe rántotta a gyomromat, kétrét görnyedtem, és a látomás eltűnt.
Az állkapcsomban érzett fájdalom elviselhetetlenné vált. Úgy sikoltoztam, mint egy
haláltusáját vívó állat. Aztán hirtelen valami áttört az ínyemen, és a fájdalom enyhülni
kezdett. Az ereimben tomboló, égető érzés is alábbhagyott, és megkönnyebbülten
ernyedtem el a kemény betonpadlón. De aztán másfajta fájdalom vette át a többi helyét,
a gyomromból induló üres érzés. Négykézlábra álltam, remegtem, a torkomból morgás
tört fel. Éhes vagyok. Éhes. Ennem kell!
Valami nedves és hideg nyomódott az arcomnak. Műanyag? Felhorkantam. Várjunk
csak, hiszen a tasakban étel van, étel! Előrevetettem magam, a fogaimat a műanyagba
mélyesztettem, és inni kezdtem. Valami hideg és ragacsos anyag ömlött a számba. Nem
volt meleg, mint amilyennek lennie kellett volna, de legalább étel volt. Tovább
szaggattam a tasakot, és mohón nyeldekeltem a tartalmát.
Aztán ahogy a mardosó éhség alábbhagyott, rádöbbentem, mit csinálok.
– Úristen! – A földre dobtam a tasakot, és vérrel borított kezemre néztem. A földet is
vérpöttyök tarkították. Éreztem a vér ízét a számban és az illatát az orromban. – Úristen!
– suttogtam, és rákjárásban távolodni kezdtem a földön heverő tasaktól. A falnak
ütköztem, és riadt tekintettel meredtem a véres zacskóra. – Mégis mit művelek?
– Te választottad ezt – szólalt meg egy mély hang a jobb oldalamon. Felnéztem. A
vámpír úgy magasodott fölém, mint egy kőszobor. Egy asztalon gyertya pislákolt. Tehát
ez a fény vakított el nemrég. Még mindig fájt a szememnek a világosság, úgyhogy
elfordítottam a fejem. – Túl akartad élni, ezért úgy döntöttél, hogy te is olyan leszel,
mint mi. – A zacskós vérre nézett. – Te választottad ezt.
Remegő kezemmel eltakartam a számat, és megpróbáltam visszaemlékezni, mit is
mondhattam. De csak a vért láttam magam előtt, és azt, hogy állati ösztöntől vezérelve
cafatokra téptem a tasakot. A számba nyúltam, oda, ahol az imént még rettenetes
fájdalmat éreztem. Döbbenten szisszentem fel.
Szemfogak. Hosszú és borotvaéles szemfogak.
Visszahúztam a kezemet. Tehát igaz. Tényleg megtettem az elképzelhetetlent. Azzá
váltam, amit mindennél jobban gyűlölök. Vámpírrá. Szörnyeteggé.
Remegve nekidőltem a falnak. Végignéztem magamon. Meglepetten pislogtam. A régi
ruháim eltűntek. Kifakult ingem és nadrágom helyett fekete farmert és inget viseltem.
Egyetlen lyuk vagy szakadás sem volt rajtuk. Mocskos, szakadt és valószínűleg
véráztatta kabátom helyett egy hosszú, fekete, újszerű kabátot viseltem.
– Hol… hol vannak a ruháim? – kérdeztem. Megérintettem a kabát ujját, és
meglepődtem, hogy mennyire vastag. Összevontam a szemöldököm, és felnéztem a
vámpírra. – Te öltöztettél át?
– A ruháidat cafatokra tépték a veszettek, amikor megtámadtak – közölte a vámpír.
Nem mozdult a helyéről. – Ezért kerestem neked új ruhát. A fekete szín a leghasznosabb
számunkra, mert elrejti a vérfoltokat. Ne aggódj! – Mély hangja megnyugtató volt. –
Nem láttam semmit.
Forogni kezdett velem a világ.
– Mennem kell! – nyögtem ki remegve, és megpróbáltam lábra állni. – Meg kell
találnom a barátaimat, és meg kell győződnöm arról, hogy épségben visszaértek a
rejtekhelyre. Cingár már biztosan…
– A barátaid halottak – közölte a vámpír érzelemmentes hangon. – És a helyedben én
minden kapcsolatot megszakítanék a korábbi életemmel. Többé már nem tartozol abba a
világba. Sokkal egyszerűbb, ha elfelejted és kész.
Halottak. Képek száguldottak a fejemben: eső, vér, fehér karok, ahogy elkapnak
valakit, és áthúzzák a kerítés másik oldalára. Felszisszentem, és elhessegettem a
gondolatokat. Nem akartam emlékezni.
– Nem! – mondtam fulladozva, és megborzongtam. – Hazudsz!
– Engedd el őket! – mondta a vámpír halkan. – Meghaltak.
Hirtelen őrült vágyat éreztem, hogy rávicsorítsak. Megdöbbentett a saját
vakmerőségem, ezért tekintetemet az idegenre függesztettem, aki továbbra is nyugodtan
nézett rám.
– Nem tarthatsz itt!
– Ha menni akarsz, elengedlek. – Nem mozdult, csak fejével intett a kis szoba ajtaja
felé. – Nem foglak megállítani. Habár pár napon belül úgyis halott leszel, már ha addig
kihúzod. Mert fogalmad sincs, hogyan kell vámpírként túlélni, táplálkozni,
észrevétlennek maradni, mert ha a város vámpírjai felfedeznek, nagy valószínűséggel
végeznek veled. Vagy itt maradhatsz mellettem, és megtanítalak arra, hogyan maradj
életben.
Rábámultam.
– Itt maradni? Veled? Ugyan minek? Ugyan miért törődnél velem?
Az idegen összeszűkült szemmel nézett rám.
– Amikor új vámpírt hozok létre, azt nem veszem félvállról – mondta. – Felelőtlen és
veszélyes dolog átváltoztatni egy embert, és aztán magára hagyni úgy, hogy nincs
tisztában a túlélés szabályaival. Ha itt maradsz, megtanítalak mindenre, amit csak
tudnod kell ahhoz, hogy úgy élj, ahogy mi. Vagy… – Azzal kissé elfordult, és az ajtó
felé mutatott. – Vagy menj, és boldogulj magad, ahogy tudsz, de én mosom kezeimet!
Lecsúsztam a fal mentén a földre. Az agyam őrülten dolgozott. Patkány halott. És
Lucas is. A saját szemem láttára tépték szét őket a veszettek. A sírás fojtogatta a
torkomat. És bármennyire is nem akartam elhinni, valószínűleg Cingár is halott volt,
mert egyedül úgysem lett volna képes visszajutni a városba. Csak én maradtam.
Egyedül. Vámpírként.
A mellkasom összeszorult. A számba haraptam, ahogy magam elé képzeltem a
barátaim vádló tekintetét. A szemem égett, de nagyot nyeltem, és visszaszorítottam a
könnyeimet. Majd később kiordítom magamból a bánatomat és elátkozom a vámpírokat,
a veszetteket és ezt az egész kicseszett világot. De most nem mutathatok gyengeséget az
előtt a vámpír előtt, aki megmentett, és akiről semmit sem tudok. Meggyászolom a
többieket, amint magamra hagy. Most azonban fontosabb dolgom volt.
 Vámpír voltam ugyan, de mindennél jobban akartam élni.
Az idegen mozdulatlanul várt. Lehet, hogy vérszívó, de jelenleg csak ő maradt nekem
– gondoltam.
– Szóval – kezdtem halkan, de nem néztem fel. Éreztem a feltörni készülő, jól ismert
megvetést és gyűlöletet, de elfojtottam. – Hogyan szólítsalak: tanító, mester vagy
valami hasonló?
A vámpír habozott, majd válaszolt:
– Hívj Kaninnak!
– Kanin? Tényleg ez a neved?
– Azt nem mondtam, hogy ez a nevem. – Megfordult. Azt hittem, faképnél hagy, de
csak a szoba másik végébe ment, és leült egy rozsdás székre. – Csak azt mondtam, hogy
szólíts így.
Remek! Az új tanítóm vámpír, ráadásul még titkolózik is. Keresztbe fontam a
karomat, és fürkészőn néztem rá. – Hol vagyok?
Kanin elgondolkozott.
– Mielőtt bármit is mondanék magamról – mondta, és könyökét a térdén nyugtatva
előrehajolt –, szeretnék többet megtudni rólad, elvégre én foglak tanítani, és rengeteg
időt fogunk együtt tölteni. Tudni akarom, mivel állok szemben. Ez így elfogadható
számodra?
Vállat vontam.
– Mit akarsz tudni?
– Először is a nevedet.
– Allie – feleltem, aztán folytattam: – Allison Sekemoto.
– Érdekes – húzta ki magát Kanin ültében, és figyelmesen vizsgálgatott. – Tudod a
teljes nevedet, pedig sok ember már nem is emlékszik rá.
– Az édesanyámtól tudom.
– Az édesanyádtól? – Kanin hátradőlt, és keresztbe fonta a karjait. – És tanított neked
még mást is?
Megborzongtam. Nem akartam az anyámról beszélni ezzel a vérszívóval.
– Igen – feleltem kurtán.
Ujjaival a bicepszén dobolt.
– Mint például?
– Mégis mit számít ez?
Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.
– Ha azt akarod, hogy segítsek, válaszolj nekem!
– Tudok írni, olvasni és egy kicsit számolni – vágtam oda. – Mit akarsz még tudni?
 – Hol van az édesanyád?
– Meghalt.
Kanin nem tűnt sem meglepettnek, sem döbbentnek a kijelentésem hallatán.
– Na és az apád?
– Sosem ismertem.
– Vannak testvéreid?
Megráztam a fejem.
– Szóval nem maradt senkid, aki miatt vissza kellene menned – nyugtázta Kanin egy
bólintással. – Remek. Ez megkönnyíti a dolgunkat. Hogyan halt meg az édesanyád?
Összeszűkült szemmel néztem rá. Kezdett elegem lenni a faggatózásból.
– Ez nem tartozik rád, vámpír! – csattantam fel, mert azt akartam, hogy végre valami
érzelmet lássak az arcán. De azon kívül, hogy felvonta a szemöldökét, az arca
mozdulatlan maradt. – Ráadásul mit számít ez neked? Ugyan miért törődnél néhány
ember életével?
– Nem törődöm – vont vállat a vámpír. – Ahogy már mondtam, kíváncsi vagyok,
mekkora sikert érhetek el. Az emberek hajlamosak ragaszkodni a múlthoz, ami
megnehezíti a tanításukat. Minél inkább ragaszkodik az illető valamihez, annál
nehezebben tanulja meg az elengedést, amikor vámpírrá válik.
Ökölbe szorítottam a kezem, hogy elfojtsam a haragomat. Szerettem volna nekiugrani
és megütni, bármennyire hálátlannak is hangozzék, de tudtam, hogy gond nélkül letépné
a fejem.
– Már bánom, hogy így döntöttem.
– Kicsit elkéstél ezzel, nem gondolod? – kérdezte Kanin finoman, és felkelt a
székből. – Magadra hagylak pár percig – mondta, és az ajtóhoz sétált. – Ha szeretnéd,
sirasd el a korábbi életedet, mert oda nem térhetsz vissza. Amikor készen állsz arra,
hogy megtanuld, milyen vámpírnak lenni, szólj!
Kinyitotta az ajtót és kilépett. Még csak egy pillantást sem vetett rám.

MIUTÁN KANIN ELHAGYTA A SZOBÁT, leültem a székre, és elkezdtem levakargatni a

kezemről a rászáradt vért. Ki kell gondolnom, hogyan tovább.
Tehát vámpír vagyok. A gondolatra összerándultam, de megpróbáltam nem a
szívemre venni a történteket: vagy ez, vagy meghalok az esőben. Kaninnak igaza volt.
Én választottam ezt. Én döntöttem úgy, hogy élőhalott leszek, hogy soha többé nem
mutatkozom nappal, és az élők vérét iszom.
Ismét összerázkódtam, és arrébb rúgtam a zacskós vért. Leginkább ez zavart, nem
beszélve arról, hogy lelketlen, élőhalott szörny lettem. Megpróbáltam a tudatom
legmélyére száműzni ezt a gondolatot. A vámpírok ragadozók, de talán van mód arra,
hogy ne embereket pusztítsak el. Talán az állatvér is ugyanúgy megfelel, bár attól a
gondolattól is megborzongtam, hogy beleharapjak egy élő, izgő-mozgó nyúlba. Muszáj
egy vámpírnak embervért innia, vagy csak azt szereti jobban? És milyen gyakran
táplálkoznak? Hol és hogyan töltik a napot? Rá kellett döbbennem, hogy leéltem
tizenhét évet a városban, mégsem tudok semmit a vámpírokról, csak azt, hogy vért
isznak és éjszaka jönnek elő.
Hát, van itt egy fickó, aki meg tudja válaszolni a kérdéseidet.
Egy kis ideig még küzdöttem az érzéseimmel. A pasas is vámpír, de ha túl akarom
élni, tanulnom kell tőle. Talán később, amikor már megtanultam mindent, amit kell,
bosszút állok Cingárért, az anyámért, Lucasért és mindenki másért, akit elvettek tőlem.
De most le kell nyelnem a büszkeségemet, és neki kell látnom megtanulni a vámpírlét
szabályait.
Vonakodva felkeltem a székről, és új tanítómesterem keresésére indultam.
Az ajtó egy másik szobába vezetett, ami valaha iroda lehetett. Törött székek és
magas, fém iratszekrények hevertek a földön, a papírok a padlóra borultak. A szemben
lévő falnál Kanin ült egy hatalmas, poros és viharvert íróasztal mögött. Felnézett az
előtte heverő mappákból, és összevonta a szemöldökét, ahogy beléptem.
– Van pár kérdésem – kezdtem, és azon tűnődtem, vajon van-e jogom kérdéseket
feltenni, de gyorsan túlléptem ezen. – A vámpírokról meg erről a vérivás dologról.
Kanin becsukta a mappát és félretolta, majd az egyik szék felé biccentett.
Felállítottam, és leültem rá lovagló ülésben.
– Hadd találgassak! – szólalt meg, és összefűzte az ujjait. – Azon tűnődsz, vajon
emberekre kell-e vadásznod, vagy elég, ha állatok vagy egyéb lények vérét iszod.
Reménykedsz, hogy nem kell embereket ölnöd, igaz?
Bólintottam. Kanin keserűen elmosolyodott.
– Hiába minden – mondta színtelen hangon, mire a szívem elnehezedett. – Hadd
áruljam el az első és legfontosabb leckét, Allison Sekemoto: te egy szörnyeteg vagy!
Egy démon, akit az emberek tartanak életben. Talán a városban élő vámpírok úgy
tesznek, mintha civilizáltak lennének, de ez ne tévesszen meg! Szörnyetegek vagyunk, és
ezen semmi sem változtat. Talán azt hiszed, úgy megőrizheted emberi mivoltodat, ha
kutyák, patkányok vagy bárányok vérét iszod. De az mind csak hamis utánzat. Ideig-
óráig talán elég, de sosem szünteti meg az éhséget. Ezért végül annyira vágyódsz majd
az emberek vére után, hogy már a puszta látványuk az őrületbe kerget, és az áldozat
meghal, mert nem tudsz megálljt parancsolni magadnak, és kiszívod az összes csepp
vérét. Muszáj ezt megértened, mielőtt tovább beszélgetünk. Te már nem vagy ember.
Ragadozó vagy, és minél hamarabb elfogadod ezt a tényt, annál könnyebben birkózol
meg ezzel a létformával.
A szívem még jobban összeszorult. Úgy tűnt, hogy minden, amit a vámpírokról
tudtam, igaznak bizonyult.
– Nem fogok azért embereket ölni, hogy táplálkozzak, ezt előre leszögezem!
– Mindenki ezt mondja – mondta Kanin, majd töprengve folytatta: – Az új vámpírokat
mindig nemes szándékok vezérlik. Megesküsznek, hogy nem bántják az embereket,
csakis annyit isznak, amennyi az életben maradásukhoz szükséges, és nem vadásznak
rájuk, mint farkas a bárányra. – Itt szünetet tartott, és halványan elmosolyodott. – De
egyre nehezebb megőrizni az emberségedet, amikor ételnek tekinted őket.
– Nem érdekel! – Cingárra, Lucasra és Patkányra gondoltam. A barátaim voltak.
Emberek. Nem két lábon járó vérzsákok! – Én más leszek. És esküszöm, hogy minden
erőmmel erre fogok törekedni.
Kanin nem vitatkozott. Felkelt, megkerülte az asztalt, majd kezével felém intett.
– Gyere ide!
Óvatosan felálltam, és közelebb léptem.
– Miért? Mit akarsz csinálni?
– Azt ígértem, megtanítalak, hogyan maradj életben vámpírként. – Ő is lépett egyet
előre, így alig hatvan centi választott el minket egymástól. Felnéztem az állára. Jesszus,
milyen magas! Teljesen fölém tornyosult. – Ahhoz, hogy életben maradj, tudnod kell,
hogyan működik a tested, hogy mit bír el. Vedd le a kabátodat!
Ledobtam a kabátomat a mögöttem lévő székre, és még mindig azon tűnődtem, hogy
vajon mit akarhat. Ekkor egy szempillantás alatt elkapta a csuklómat, felemelte a
karomat, és a nála lévő tőrrel hosszú vágást ejtett rajta. Vér ömlött a sebből, majd
megéreztem a lüktető fájdalmat.
– Aú! Mi a fenét csinálsz? – Megpróbáltam elhúzódni, de Kanin vasmarokkal
szorította a csuklómat. Az arca meg sem rezzent. – Engedj el, te pszichopata! Milyen
beteg játékot játszol velem?
– Várj! – parancsolta Kanin. Összeszorítottam a fogamat fájdalmamban, amikor a
vámpír a csuklómnál fogva felemelte a karomat. – Nézd!
Az alkaromat beborította a vér. Olyan mély volt a vágás, hogy valószínűleg csontot is
ért. Pszichopata, őrült vámpír! Aztán megláttam, hogy a seb kezd összeforrni, a bőr
összezárul, pirosból rózsaszínbe, majd fehérbe vált, míg végül csak egy árulkodó
sebhely maradt. És aztán az is eltűnt.
Tátott szájjal bámultam. Kanin elengedte a karomat.
– Nagyon nehezen lehet minket megölni – magyarázta. – Erősebbek és gyorsabbak
vagyunk, mint az emberek, és majdnem mindenből felgyógyulunk. Ezért vagyunk
tökéletes ragadozók, de nem legyőzhetetlenek. A tűz végzetes számunkra, ugyanúgy,
ahogy egy súlyosabb sérülés is. Még a legerősebb vámpír sem fog felállni és elsétálni,
ha a talpa alatt robban fel egy akna. De a golyó, kés, bot vagy kard okozta sérülések…
Fájnak ugyan, de nem halálosak ránk nézve. Habár… – Megérintette a mellkasomat. –
Ha a szívünkbe szúrnak egy karót, az sem öl meg azonnal, hanem mozdulatlanná válunk
és hibernálódunk. Ez a testünk utolsó erőfeszítése az életben maradás érdekében. A
testműködésünk lelassul és elalszunk, néha évtizedekre, amíg ismét készen nem állunk
csatlakozni a világ folyásához. – Elhúzta a kezét. – De ahhoz, hogy tényleg megöljünk
egy vámpírt, le kell vágnunk a fejét, vagy el kell égetnünk. Megértetted?
– Ha vámpírt akarsz ölni, fejre támadj! – motyogtam. – Vettem. – A fájdalom ugyan
elmúlt, valami mégis szorongatta a torkomat. Többet akartam tudni. – Miért vérzünk
egyáltalán? – Kaninra néztem. – Van szívverésem is? Azt hittem, halott vagyok.
– Az is vagy.
Összevontam a szemöldököm.
– Akkor azt hiszem, idő kell még, hogy hozzászokjak a gondolathoz.
Kanin arca továbbra is kifejezéstelen maradt.
– Még mindig emberként gondolkozol – mondta. – Figyelj, rám, Allison, és tárd ki az
elméd! A halandók fekete-fehérben látják a halált: vagy élsz, vagy nem. De az élet, a
halál és az örökkévalóság között van egy szürke rész, amiről az emberek nem tudnak.
Mi ide tartozunk: a vámpírok, a veszettek és még néhány régről itt maradt,
megmagyarázhatatlan lény. Az emberek nem értenek meg minket, mert más szabályok
szerint élünk.
– Még mindig nem értem teljesen.
– Nincs szívverésünk – folytatta, és finoman megérintette a mellkasát. – Mégis azon
tűnődsz, hogy akkor hogyan kering a vér az ereidben, ugye? Sehogy, mert nincs
vérkeringésed. Nincs saját véred. Gondolj a vérre úgy, mint ételre és italra, amit elnyel
a testünk! A vér adja az erőnket. A vér éltet és gyógyít minket. Minél hosszabb ideje
létezünk, annál messzebb kerülünk emberi oldalunktól, és elkezdünk hasonlítani azokra
a hideg, üres, élőhalott hullákra, amilyeneknek az emberek ismernek minket.
Kaninra néztem, olyan jelek után kutatva, amelyek arról árulkodnak, hogy már nem
ember. A bőre sápadt volt, a szeme beesett, de nem hasonlított egy holttestre. Csak
akkor jönne rá valaki, hogy vámpír, ha nagyon-nagyon alaposan szemügyre venné.
– És mi történik, ha… nem iszunk vért? – kérdeztem, és ürességet éreztem a
gyomromban. – Akkor éhen halunk?
– Már halottak vagyunk – közölte Kanin a maga idegesítően nyugodt hangján. –
Úgyhogy nem. De ha sokáig nem veszel magadhoz emberi vért, lassan megőrülsz. A
tested zsugorodni kezd, míg végül nem marad belőled más, csak egy üres burok, ami a
veszettekhez hasonlóan lézeng a földön. Bármilyen élőlényre rátámadsz, ami az utadba
kerül, mert az éhség elhatalmasodik rajtad. És mivel a testednek nincs tartaléka,
bármilyen sérülés, ami nem öl meg, határozatlan időre hibernál.
– És ezt nem tudtad volna elmondani anélkül, hogy felhasítod a karomat?
– Dehogynem – vont vállat Kanin. – De a szemléltetés fontos módszer. Hogy érzed
magad?
– Éhes vagyok. – A gyomromból induló mardosó érzés egyre fájdalmasabb lett. A
testem szinte könyörgött a táplálékért. Vágyódva gondoltam vissza a másik szobában
hagyott tasakra. Azon tűnődtem, vajon maradt-e még benne vér, amit kiszívhatok, de
ekkor ijedten észbe kaptam.
Kanin bólintott.
– Igen, ez az ára ennek a létformának. A tested ugyan képes meggyógyítani magát, de
ehhez a saját tartalékait használja fel. Nézz a karodra!
– Odanéztem, és még levegőt venni is elfelejtettem. A bőröm, főleg ott, ahol Kanin
megvágott, krétafehér volt, sokkal sápadtabb, mint korábban. És hideg. Halott hús.
Vértelen hús. Összerázkódtam, és elfordítottam a tekintetem. Éreztem, hogy a vámpír
mosolyog. Ha nem táplálkozol a vérveszteség után nem sokkal, akkor teljesen
megőrülsz majd a vérért, és megölsz valakit – jelentette ki. – Minél súlyosabb a
sérülés, annál több vérre van szükséged a gyógyuláshoz. Ha nem táplálkozol
huzamosabb ideig, ugyanez lesz a vége. Ezért nem alakítanak ki a vámpírok kapcsolatot
sem emberekkel, sem másokkal. Egyszer, Allison Sekemoto, bizony meg fogsz ölni egy
embert. Legyen az véletlenül vagy szándékosan, de ez elkerülhetetlen. A kérdés nem az,
hogy megfog-e történni, hanem az, hogy mikor. Megértetted?
– Igen – motyogtam. – Megértettem.
Kanin fekete szemével engem vizslatott.
– Ajánlom is – mondta. – Most pedig meg kell tanulnod az egyik legfontosabb dolgot,
ha közénk akarsz tartozni: a táplálkozást.
Nyeltem egyet.
– Nincs véletlenül több is azokból a tasakokból?
Elkuncogta magát.
– Az egyik őrtől szereztem a heti véradáson. Normális esetben nem folyamodnék
ilyesmihez, neked azonban ételre volt szükséged az ébredés után. De te és én nem
olyanok vagyunk, mint a rabszolgákat, zacskós vért és csicskásokat tartó vámpírok a
városban. Ha táplálkozni akarsz, akkor azt a jól bevált módon kell tenned. Mindjárt
meg is mutatom. Kérlek, kövess!
– Hova megyünk? – kérdeztem, amikor Kanin kilépett az ajtón. Egy hosszú, keskeny
folyosóra értünk. A fehér festék lepattogzott a falakról, üvegszilánkok ropogtak a talpam
alatt. Itt-ott ajtók nyíltak egy-egy szobába, ahol ágyakat, székeket és fura szerkezeteket
láttam összetörve, a földre borulva. Egy furcsa, kerekes szék az oldalán hevert az
ajtóban, por és pókháló fedte. Rájöttem, hogy bár koromsötét van a szobákban, mégis
élesen látok mindent. Kanin rám nézett, és elmosolyodott.
– Vadászni.

BEFORDULTUNK A SARKON. A folyosó egy régi előcsarnokba vezetett. Középen egy nagy
faasztal állt. Az asztal fölött patinás, arany betűk függtek a falon, a legtöbbjük azonban
törött vagy ferde volt, úgyhogy nem tudtam elolvasni a feliratot. Kisebb betűkkel írt
feliratokat is láttam a falon és a folyosók bejárata fölött, de azokat sem tudtam
kiolvasni. Üveg, törmelék és papír borította a padlót. Ropogtak a talpunk alatt.
– Hol vagyunk? – kérdeztem Kanint. A hangom kísértetiesen visszhangzott a nyílt
térben. A helyiség csendje szinte fojtogató volt. A vámpír egy hosszú pillanatig nem
válaszolt.
– Valaha – mormogta, miközben átvágtunk a termen – ez a hely egy kórház alagsora
volt. Ez volt a város legforgalmasabb és legmodernebb kórháza. Nemcsak betegeket
kezeltek itt, hanem kutatók és tudósok is dolgoztak itt, hogy véget vessenek a
járványoknak és új gyógymódokat találjanak fel. Természetesen, amikor a Vörös Tüdő
vírus felütötte a fejét, a kórház nem bírta el a betegek áradatát. Nagyon sok ember lelte
itt a halálát. – Pillantása az asztalra esett, elidőzött rajta. – De hát amúgy is sok ember
halt meg szerte a világon.
– Ha a frászt akarod rám hozni, akkor sikerült. Hol a kijárat?
Megállt a falban lévő hatalmas, sötét, négyzet alakú lyuknál, és a nyílásra mutatott.
Benéztem a nyílásba, és egy liftaknát pillantottam meg. Fentről fémsodronyok lógtak le.
– Most viccelsz, ugye? – A hangom visszaverődött az akna faláról.
– A földszintre vezető lépcső leomlott – felelte Kanin nyugodtan. – Nincs más
kijárat, se bejárat. A liftaknát kell használnunk.
A liftaknát? Összevontam a szemöldököm, és ránéztem.
– Kizárt, hogy én ezt meg tudjam mászni.
– De már nem vagy ember. – A szeme összeszűkült. – Erősebb vagy, határtalan az
állóképességed, és emberfeletti dolgokra vagy képes. Ha ez megnyugtat, ott leszek
mögötted.
Még egyszer belenéztem az aknába, és vállat vontam.
 – Legyen! – motyogtam, majd kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam a kábelt. – De
ha leesnék, elvárom, hogy elkapj!
Szorosan megragadtam a kábelköteget, és felhúztam magam.
Legnagyobb meglepetésemre a testem úgy emelkedett el a földről, mintha súlytalan
lennék. Elkezdtem felfelé mászni, és olyan izgatottságot éreztem, mint még soha. Nem
égtek az izmaim, nem erőlködtem, még csak nem is lélegeztem nehezen. Örökké tudnám
ezt csinálni.
Ekkor megtorpantam, kiestem a ritmusból. Hiszen nem is lélegzem… A pulzusom és
a szívem sem ver… mert nem élek. Halott vagyok. Nem öregszem, nem változom. Egy
parazita hulla vagyok, aki mások vérét issza, hogy életben maradjon.
– Valami baj van? – kérdezte Kanin mély, türelmetlen hangon.
Megráztam magam. Nem egy üres liftakna a legjobb hely a filozofálásra.
– Jól vagyok – feleltem, és tovább másztam. Majd később folytatom az elmélkedést,
döntöttem el, mert most viszont úgy éreztem, hogy farkaséhes vagyok. Nagyon furcsának
találtam, hogy a szívem, a tüdőm és a többi szervem nem működött, de a gyomrom és az
agyam igen. Vagy talán mégsem. Fogalmam sincs. A vámpírokkal kapcsolatos összes
dolog kész rejtély volt a számomra.
Hűvös fuvallat csapta meg az arcomat, amikor kiértem a liftaknából.
Körbekémleltem.
Itt valaha épület állt. Acélgerendákat és egy leomlott fal maradványait láttam a
magas, megsárgult fűben. A vakolat megperzselődött. A fűben szerteszét
használhatatlanná vált bútorok, ágyak, matracok és székek hevertek. A liftakna sötét
lyukként tátongott a falban, megbújt a törmelék és a gaz között. Ha nem veszi időben
észre az ember, a mélybe zuhan, és kitöri a nyakát.
– Mi történt itt? – suttogtam a pusztítást kémlelve.
– Tűz ütött ki – mondta Kanin, és elindult a nyílt terepen. Gyors volt, alig tudtam
lépést tartani vele. – A kórház földszintjén kezdődött. A lángok pillanatok alatt
elharapóztak. A tűz felemésztette az épületet és a benne lévőket. Csak az alacsonyabban
lévő szintek maradtak épségben.
– Te is itt voltál?
Kanin nem válaszolt. Magunk mögött hagytuk a kórház romjait, átvágtunk az üres
területen, ahol a természet már nekilátott, hogy zöld és sárga karmaival visszahódítsa
magának a terepet. A gaz szinte megfojtotta az egykori parkolót és a melléképületeket.
Amikor már jócskán eltávolodtunk és visszanéztem, alig tudtam kivenni a kórház
maradványait a burjánzó növényzet takarásában.
A perem utcáin sötét volt. Felhők surrantak az égen, elfedve a holdat és a csillagokat,
mégis tisztán láttam mindent. De ami még elképesztőbb, hogy pontosan tudtam, mennyi
az idő, és mennyi időnk van még napfelkeltéig. Éreztem a levegőben az emlősök szagát,
a vér szagát. Hajnali egy óra körül járt az idő, mostanra már a legbátrabb emberek is
visszahúzódtak a biztonságot jelentő ajtók mögé, én pedig éhes voltam.
– Erre! – intett Kanin, és belevesztünk a sötétségbe.
Szó nélkül követtem egy hosszú, sötét sikátorba. Finoman érzékeltem, hogy valami
megváltozott, bár nem jöttem rá azonnal, hogy mi.
Aztán rájöttem. A szag. Egész életemben a perem szagával az orromban éltem: a
rengeteg szemét, a rothadás és a penész szagával. Most egyiket sem éreztem. Talán
azért, mert a szaglás és a légzés együtt járnak. A többi érzékem sokkal kifinomultabb
lett: hallottam az egér motozását, ahogy besurran az egérlyukba több méterrel arrébb.
Éreztem a hűvös szelet a bőrömön, bár nem kezdtem lúdbőrözni. Amikor elmentünk a
régi szemétlerakó mellett, hallottam a legyek zümmögését, és azt, ahogy a lárvák
befészkelik magukat a halott, rothadó húsba – reméltem, hogy állatéba –, mégsem
éreztem az orrfacsaró szagot.
Amikor ezt megemlítettem Kaninnak, elnevette magát.
– Érzed, ha akarod – válaszolta, és kikerülte a földre omlott tetőcserepeket. – Csak
akarnod kell, hogy levegőt vegyél. Mivel már nincs rá szükséged, ezért nem jön
természetesen. Fontos, hogy ne felejts el lélegezni, amikor alkalmazkodnod kell! Az
emberek legtöbbször figyelmetlenek, de azt azért észreveszik, ha nem lélegzel.
Vettem egy mély levegőt, és azonnal megéreztem a rothadás bűzét. És még valami
mást is: a vér szagát. Aztán egy omladozó falra felfestve megpillantottam egy szárnyas
koponyát, és rájöttem, hol vagyunk.
– Ez bandaterület – mondtam halálra rémülve. – Ez a Véres Angyalok területe.
– Igen – felelte Kanin nyugodtan.
Legyőztem a késztetést, hogy sarkon forduljak, és elrohanjak. Nem a vámpírok voltak
a város egyedüli ragadozói. És nem csak a guberálók sajátítottak ki területeket a
peremen. Míg néhány jelöletlen kölyök pusztán lopni járt, és csak a túlélés volt a
céljuk, akadtak náluk sokkal gonoszabb csoportok is. Erőszaktevők, Vörös Koponyák,
Véres Angyalok: hogy csak néhányat említsek a „többi” banda közül, akik a perem
bizonyos területeit kisajátították maguknak. Ebben a világban az egyetlen törvény az
volt, hogy engedelmeskedj a vámpíruraknak, ezért hidegen hagyta őket, ha a csorda
tagjai néha egymásnak estek. Ha egy unatkozó és éhező bandával futottál össze, akkor
örülhettél, ha csak szimplán kinyírtak. Hallottam történeteket olyan bandákról, akik
miután kiszórakozták magukat az áldozattal, felszeletelték és megették. Lehet, hogy
csupán városi legenda, de mi van, ha igaz? Ezért aztán kész öngyilkosságnak számított
az ismert területeken túlra merészkedni. Pontosan tudtam, hogy a perem mely területei
tartoznak az ilyen bandákhoz, és nagy ívben elkerültem őket.
Most pedig egyenesen besétáltunk hozzájuk.
Kaninra néztem.
– Tudod, hogy meg fognak ölni minket azért, mert beléptünk a területükre?
Bólintott.
– Benne van a pakliban.
– És azt is tudod, hogy embert esznek?
Kanin megállt, és végtelen, sötét pillantásával végigmért.
– Igen, de én is… és te is.
Enyhe rosszullét fogott el. Szuper.
A vér szaga egyre erősödött, és verekedés ismerős hangjai ütötték meg a fülemet:
átkozódás, kiabálás, ököl csattanása. Befordultunk a sarkon, és az épületek között
megbúvó, üvegszilánkokkal és rozsdás autókkal teli, drótkerítéssel körbevett hátsó
részhez érkeztünk. Graffitik „díszítették” a romokat. A hordókban égő tűzből fojtogató
füst szállt fel. Középen egy csapat rongyos gengszter vett körbe egy alakot, aki a földön
feküdt. Az áldozat embriópózba kuporodott, hogy a fejét védje, míg a banda két-három
tagja folyamatosan rugdosta. Egy másik test is hevert a közelben, mozdulatlanul, arca a
felismerhetetlenségig eltorzulva. A törött orr és az üveges szem láttán felfordult a
gyomrom. Azonban megéreztem a vér szagát is, mire önkéntelenül felnyögtem.
A banda tagjai túl hangosak voltak ahhoz, hogy ezt meghallják, és túlságosan
lefoglalta őket az áldozat. Kanin rendíthetetlenül ment tovább. Nyugodtan, egy szó
nélkül közelítettünk feléjük, mintha csak a szokásos esti sétánkon lennénk. Akár el is
mehettünk volna mellettük, beleveszhettünk volna az éjszakába, de amikor közelebb
értünk a gengszterekhez, és ők még mindig nem figyeltek fel ránk, Kanin arrébb rúgott
egy üveget, és az csilingelve végiggurult a járdán.
A Véres Angyalok felnéztek.
– Jó estét! – bólintott Kanin udvariasan. Folytatta az útját, de észrevettem, hogy
lassított a tempón. Csendben követtem, megpróbáltam láthatatlan maradni, és reméltem,
hogy nem hívjuk ki magunk ellen a bandatagokat.
De az éhes, furcsa, ragadozó énem azt kívánta, próbáljanak csak megállítani minket.
És így is lett. A csapat tagjai káromkodva elállták az utunkat. Kanin megállt, és
közömbösen figyelte, ahogy az egyik gengszter – akinek egyik halványkék szeme fölött
forradás futott végig – a fejét ingatva előrelép. – Ezt nézzétek! – mondta, és először
Kaninra, majd rám vigyorgott. – Szerencsés esténk van, nemde, fiúk?
Kanin nem válaszolt. Azon tűnődtem, vajon azért maradt-e csendben, mert fél, hogy
beszélgetés közben elárulná, mik vagyunk. Nem akarta elijeszteni a vacsoránkat.
– Ezt nézzétek! Úgy beszart, hogy meg sem tud szólalni! – Nevetés hangzott fel. –
Hát, azelőtt kellett volna gondolkoznod, mielőtt idetoltad volna a pofád, te szarházi
csicskás! – A sebhelyes arcú tett egy lépést előre, a bandatagok követték. – Szeretnéd
letolni a gatyádat, hogy megcsókolhassuk a csinos kis seggedet, csicskás? – Kiköpött,
majd pajzán vigyorral az arcán hozzám fordult. – Bár lehet, hogy azt inkább az ázsiai
cicának tartogatom. Manapság nem túl sok szuka kerül az utunkba, igaz, fiúk?
Felhorkantam. Éreztem, hogy az ajkam felhúzódik.
– Ha csak egy kicsit is közelebb hozod hozzám a pöcegödör szagú szádat, letépem a
helyéről! – közöltem, mire a banda felhuhogott, és még közelebb jöttek.
– Ó, nézzenek oda, van vér a pucájában! – A sebhelyes elvigyorodott. – Remélem,
hogy sokáig bírja a kiscsaj. Nem bánod, ha osztozunk rajta, ugye, csicskás?
– A vendégeim vagytok – közölte Kanin, és arrébb lépett. Szájtátva bámultam rá,
mire a sebhelyes arcú és a bandája harsogó nevetésben törtek ki.
– Nézzétek már, a csicskás összehugyozta magát ijedtében!
– Ez aztán a férfi, egy lány mögé bújik!
– Hát, kösz, csicskás! – mondta a sebhelyes arcú hátborzongató vigyorral. – Annyira
meghatódtam, hogy ez alkalommal szabadon távozhatsz. Köszönet az ázsiai cicáért!
Vigyázni fogunk rá, nem végzünk vele túl gyorsan.
– Mégis mit csinálsz? – sziszegtem. Becsapottnak éreztem magam. A bandatagok
vigyorogva közeledtek felém, én pedig hátrálni kezdtem, miközben folyamatosan
szemmel tartottam őket és Kanint. – És mi van azzal a tanítás és felkészülés maszlaggal?
Most már csak úgy odadobsz a farkasoknak?
– Mostantól fordítva kell látnod a ragadozó és áldozat szerepeket – suttogta Kanin
olyan halkan, hogy csak én hallottam. Hozzá akartam vágni valamit, de a közeledő
bandatagok nagyobb problémát jelentettek. A szemükben lobogó nyers erőszaktól
felfordult a gyomrom, és éreztem, hogy felhorkanok. – Így majd megtanulod, hol állsz a
táplálékláncban.
– A fenébe is, Kanin, mégis mit kéne tennem?
Kanin vállat vont, és nekidőlt a falnak.
– Próbáld nem megölni őket!
Az egyik bandatag rám vetette magát. Éreztem, hogy megragadja a derekamat, hogy
ledöntsön a lábamról, és a földre taszítson. Ahogy hozzám ért, felszisszentem.
Megvetettem a lábamat, és minden erőmet összeszedve arrébb löktem.
Úgy repült hátra, mintha súlytalan lenne, és a hat méterrel odébb lévő autó
motorháztetőjébe csapódott. Meglepődve pislogtam, mire az egyik bandatag üvöltve
rám vetette magát, és megpróbált az arcomba öklözni.
Ösztönösen felemeltem a kezem, és éreztem, hogy az ökle a tenyerembe csapódik.
Mindketten meglepődtünk. El akarta rántani a kezét, de szorosan tartottam,
megropogtattam a csontjait, majd élesen csavartam egyet rajta. A csuklója eltörött, mire
a bandatag felsikoltott.
Még két Véres Angyal közeledett felém két ellentétes irányból. Lassan mozogtak,
mintha vízben futnának, nekem legalábbis úgy tűnt. Könnyedén félreálltam az útjukból,
majd térden rúgtam az egyiket. Éreztem, hogy eltörtem a térdét. Arrébb bicegett, majd a
földre zuhant. A barátja egy ólomcsővel támadt rám. Kikaptam a kezéből, és arcon
vágtam vele.
Az arcán keletkező sebből patakzó vér illata megrészegített. Rávetettem magam, és
éreztem, ahogy előtörnek a szemfogaim.
Pisztoly dörrent az éjszakában, és észrevettem, hogy valami apró dolog suhan el a
fejem mellett. Éreztem az általa keltett szellőt, ahogy felborzolja a hajamat. Sziszegve,
csupasz fogaimat felfedve megfordultam. A sebhelyes arcú tágra nyílt szemekkel nézett
rám. Kezében a füstölgő pisztollyal káromkodni kezdett.
– Ez egy vámpír! – sikított fel. – A francba, a francba! Hagyj békén, menj innen!
Megpróbált elmenekülni, én pedig megfeszítettem az izmaimat, hogy rávessem
magamat, és a fogamat a nyakába mélyesszem. Mielőtt megtehettem volna, a szeme
hatalmasra tágult, a lába pedig elemelkedett a földtől. Kanin könnyedén felkapta,
elvette tőle a pisztolyt, a fiút pedig a falhoz vágta.
A Véres Angyal feje nagyot reccsent. Ettől kijózanodtam. Megálljt parancsoltam a
vérszomjnak, elnyomtam magamban az éhséget. Döbbenten néztem körül. Öt véres és
megnyomorított test feküdt a földön. Én tettem ezt. Kaninra néztem, aki undorodva
ledobta a pisztolyt, és felvont szemöldökkel várt, amíg közelebb értem hozzá.
– Tudtad – suttogtam, és az egyik félájult Véres Angyalra néztem. – Pontosan tudtad,
mit fogok tenni, ezért hagytad, hogy megtámadjanak. – Kanin nem válaszolt.
Észrevettem, hogy nem remegek sem a félelemtől, sem az adrenalintól. A szívem
nyugodt és mozdulatlan volt. Kaninra néztem. Feldühített a manipulációja. – Akár meg
is ölhettem volna őket!
– Hányszor kell még elmondanom? – kérdezte Kanin sötét pillantást vetve rám. – Te
most már vámpír vagy, nem ember. Te vagy a farkas, és ők a bárányok. Erősebb vagy,
gyorsabb és vérszomjasabb, mint amilyenek ők valaha is lesznek. Ők jelentik a
táplálékot, Allison Sekemoto. És legbelül, hiába is viaskodsz magaddal, mindig is így
fogsz rájuk tekinteni.
A sebhelyes arcúra néztem, aki a fal mellett feküdt. A homlokán éktelenkedő vágás
bedagadt és lilulni kezdett. A fiú felnyögött, és megpróbált felállni, de szédelegve
visszacsúszott a földre.
– Akkor miért nem ölted meg őt? – kérdeztem.
Kanin pillantása megkeményedett. Elfordult, majd merev léptekkel a bandavezérhez
ment, megragadta a pólójánál fogva, és elém vonszolta. A földre lökte.
– Igyál! – parancsolta könyörtelen hangon. – De ne feledd: ha túl sokat iszol,
megölöd! Ha túl keveset iszol, akkor hamarosan újra táplálkoznod kell. Ha fontos neked
az élete, találd meg az egyensúlyt! Általában öt-hat korty elég.
A bandavezérre néztem és megtorpantam. Az egy dolog, hogy egy tasakból
szürcsölöm a vért, de egészen más egy élő, lélegző ember nyaka. Egy pillanattal ezelőtt,
amikor az éhség és a düh tombolt bennem, megtettem volna, de most
elbizonytalanodtam.
Kanin továbbra is engem figyelt.
– Vagy megteszed, vagy az őrület határáig éhezteted magad, és akkor aztán tényleg
megölsz valakit – közölte színtelen hangon. – Ezt jelenti vámpírnak lenni, ez az
alapszükségletünk. Most pedig… – Egyik kezével megragadta a bandavezér haját,
hátrarántotta a fejét, feltárva nekem a nyakát. – Igyál!
Vonakodva tettem egy lépést előre. A fiú felnyögött, és megpróbált távol tartani
magától, de én könnyedén lefogtam a kezét. Közelebb hajoltam a nyakához. A
szemfogaim előugrottak, ahogy megéreztem a bőre alatt keringő meleg vér illatát. Az
élet rendkívül erőteljes illatát. Mielőtt végiggondoltam volna, mit teszek, beleharaptam.
A Véres Angyal felnyögött, és erőtlenül rángatózni kezdett ide-oda. Sűrű, meleg
folyadék ömlött a számba. Felmordultam, és még mélyebbre vájtam bele a fogaimat,
mire az áldozatom fojtott hangon felnyögött. Éreztem, hogy a melegség átjárja az egész
testemet, hogy feltölt erővel. Bódító élmény volt. Nem is tudom pontosan
megfogalmazni. Igazi áldás volt, olyan egyszerűnek és könnyűnek éreztem mindent.
Hagytam, hogy lecsukódjon a szemem, hogy transzba essek, hogy még többet és többet
akarjak…
Ekkor valaki megragadta a hajamat, és elhúzta a fejemet az áldozattól. A kapcsolat
megszakadt. Felhorkantam, és megpróbáltam ismét rávetni magam a nyakára, de egy kar
utamat állta és hátrébb lökött. A bandavezér teste a földre omlott. Ismét felhorkantam,
és az áldozat felé nyúltam, de a kéz nem engedett.
– Elég! – szólt rám Kanin, és erősen megrázott. A fejem ide-oda billent, és egy
pillanatra megszédültem. – Allison, elég! – ismételte meg, mire a látásom lassan
kitisztult. – Ha tovább folytatod, megölöd.
Pislogtam egyet, majd hátrahőköltem. Éreztem, ahogy elcsitul az éhség és az őrület.
Halálra váltan néztem a földön fekvő bandavezért. Sápadt volt, alig lélegzett, a nyakán
lévő két apró lyukból vér szivárgott. Már megint majdnem megöltem. Ha Kanin nem
állít meg, kiszívom az utolsó csepp vérét is. Haragudtam magamra. Bármennyire is
gyűlöltem a vámpírokat, én sem voltam különb náluk.
– Tüntesd el a sebhelyet! – parancsolta Kanin, és a földön fekvő fiúra mutatott. A
hangja nyugodt volt, érzelemmentes. – Fejezd be, amit elkezdtél!
Meg akartam kérdezni, hogyan, de ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Lehajoltam, a
nyelvemet a sebre szorítottam, és éreztem, hogy összezárul. A vér illata betöltötte az
orromat, ezért minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne harapjak bele még
egyszer.
Felálltam, és Kanin felé fordultam. Biccentett.
– Most már érted – mondta sötéten.
Igen, megértettem. A szétszórtan heverő testekre néztem, az általam okozott
sérülésekre, és végérvényesen megértettem, hogy többé már nem vagyok ember. Az
emberek áldozatok. A vérükre szomjazom. Ők a bárányok, a marhák, én pedig a farkas
vagyok, aki este becserkészi őket. Szörnyeteggé váltam.
– Mostantól fogva – folytatta Kanin – el kell döntened, milyen szörnyeteg akarsz
lenni. Nem minden áldozat védtelen. Mit teszel majd, ha az áldozatod behív magához és
hellyel kínál? Mit teszel majd, ha elrohan, vagy elesik és kegyelemért könyörög? Meg
kell békélned a tudattal, hogy be kell cserkészned az áldozatot. Ha nem fogadod ezt el,
beleőrülhetsz. És ha átléped azt a határt, nincs visszaút.
– Neked hogy sikerült? – suttogtam. Kanin nevetve megrázta a fejét.
– Az én módszerem neked nem segítene – mondta, és elindult kifelé a bandatagok
területéről. – Neked kell megtalálnod a saját módszeredet.
Ahogy beléptünk a sikátorba, elhaladtunk az egyik bandatag mellett, aki kezdett
magához térni. Felnyögött, és imbolyogva talpra állt. A fájdalomtól szaporábban szedte
a levegőt. Habár jóllaktam, valami mégis reagált bennem arra, hogy egy védtelen, sérült
élőlényt látok. Morogva hátrafordultam, a szemfogaim megnyúltak, de Kanin
megragadta a karomat, és arrébb vonszolt.
 6. FEJEZET

AMIKOR KÖVETKEZŐ ÉJSZAKA FELÉBREDTEM, egyedül feküdtem egy poros ágyon a kórház
egyik szobájában. A belső órám miatt pontosan tudtam, hogy a nap egy órája ment le.
Kaninnal majdnem hajnalhasadtáig maradtunk kint, mert így akart megtanítani arra, hogy
fontos tudnom, mennyi idő van napfelkeltéig ahhoz, hogy idejében menedéket keressek.
A közhiedelemmel ellentétben nem égünk porrá azonnal, de élőholt mivoltunk miatt
megváltozott a testünk működése. Kanin ezt a jelenséget egy emberi betegséghez, a
fényérzékenységhez – porfíriához – hasonlította. A testünkben lévő méreganyagok miatt
napfény hatására a bőrünk megfeketedik és kirepedezik. Ha kint ragadunk, a nap addig
égeti a bőrünket, amíg az lángra nem kap. Nagyon fájdalmas módja a halálnak,
magyarázta Kanin döbbent arckifejezésem láttán, ezért jobb elkerülni.
Ennek ellenére kis híján kifutottunk az időből. Emlékszem, egyre álmosabb lettem,
ahogy közeledtünk a romos kórház felé. Az ég koromsötétből lassan kékre váltott.
Éreztem a bennem növekvő pánikot és kétségbeesést, hogy muszáj találnom egy
rejtekhelyet. Nem akartam, hogy a fáradtság legyűrjön, de amikor Kanin könnyedén
felkapott, és átgázolt velem a fűtengeren, elszunnyadtam a mellkasának dőlve.
Ahogy eszembe jutottak az előző éjszaka eseményei, megborzongtam. Még mindig
hihetetlennek tűnt, mintha nem is velem történt volna mindez. Próbaképpen
megkíséreltem előugrasztani a szemfogaimat, mire azonnal megnyúltak, és éles, halálos
fegyverré alakultak át. Nem voltam éhes, ami miatt egyszerre éreztem
megkönnyebbülést és csalódottságot. Vajon milyen gyakran kell… ennem? Milyen
hamar kerül sor arra, hogy ismét belemélyeszthetem valakibe a fogamat, és érezhetem
az erőt adó, meleg vér ízét…
Dühösen és undorodva megráztam a fejem. Még csak egy éjszakát éltem vámpírként,
és máris hagynám, hogy eluralkodjon rajtam a vérszomj.
– Nem vagyok olyan, mint ők! – sziszegtem a sötétben magamnak. – A francba is,
legyőzöm ezt! Valahogyan felülkerekedem rajta. Megesküszöm, hogy nem válok
lelketlen szörnyeteggé!
Lemásztam az ágyról, és Kanin keresésére indultam a sötét, keskeny folyosón.
Az irodában találtam rá. Az asztalnál ült, előtte egy halom papír tornyosult. Amikor
beléptem, vetett egy pillantást rám, majd figyelmét ismét a papírokra fordította.
– Szóval… – kezdtem, és az egyik felfordult iratszekrényhez léptem. – Köszönöm.
Hogy nem hagytad, hogy reggel porrá égjek. Mert, gondolom, ez történt volna, ha kint
ragadok, nem?
– Ilyet még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék – felelte Kanin rám sem
nézve. Eszembe jutott, hogy a karjában tartva hozott be. Összevontam a szemöldököm.
– Te mégis hogyan tudsz ébren maradni?
– Gyakorlás kérdése. – Kanin felfordított egy lapot, majd áttért a következőre. –
Nappal minden vámpír alszik – folytatta, és még mindig nem nézett rám. – Éjszakai
élőlények vagyunk, mint a baglyok és a denevérek. A testünk felépítése miatt vagyunk
fáradtak napközben. Gyakorlással és hatalmas akaraterővel levetkőzhetjük a késztetést,
hogy aludjunk. De persze egy idő után egyre nehezebb ébren maradni.
– Hát, mindenesetre köszönöm. – A feje tetejét bámultam az orromat ráncolva. – Azt
hiszem, hálás lehetek, amiért ennyire makacs vagy.
Végre felnézett, és felvonta a szemöldökét.
– Szívesen – felelte meglepetten. – Hogy érzed magad?
– Egész jól. – Felvettem az egyik lapot az iratszekrényről. Gyerekkorom óta nem
érdeklődött senki a hogylétem felől. – És nem vagyok éhes.
Ez normális – felelte Kanin, és áttért egy másik papírkupacra. – Általában ahhoz,
hogy a sebhelyek szépen gyógyuljanak, és ne éheztessük ki magunkat teljesen, kéthetente
friss vérhez kell jutnunk.
– Kéthetente?
– Igen.
– Aha.
– Bár nem szokatlan az sem, ha egy vámpír minden este táplálkozik. Biztos lehetsz
benne, hogy a város hercege és a tanács tagjai gyakrabban esznek. De a két hét még az
az időtartam, amíg biztonságban kibírjuk emberi vér nélkül. Aztán egyre éhesebb leszel,
és csak a vér íze szünteti meg a mardosó éhséget.
– Igen, ezt már említetted párszor.
A papír pereme fölött átnézve tanulmányozott. Letette a lapot, felállt, megkerülte az
asztalt és nekidőlt az elejének.
– Akarod, hogy tovább tanítsalak? – kérdezte. – Vagy a többit te magad szeretnéd
megtapasztalni?
– Sajnálom – motyogtam, és elfordítottam a tekintetem. – Csak még mindig furcsa
nekem ez a vámpírosdi. – Gondterhelt pillantást vetettem rá. – Mi lesz velem, amikor
majd véget ér az oktatásom?
– Attól kezdve teljes értékű vámpírként élsz tovább.
– Nem úgy értem, Kanin, és ezt te is tudod. – A plafon felé legyintettem. –
Visszamehetek majd a belső városba? Átengednek majd a vámpírok most, hogy én is
közéjük tartozom?
Én is közéjük tartozom. Hányingerkeltő gondolat volt. Soha nem leszek olyan, mint
ők, ígértem meg magamnak. Ugyan részben vámpír vagyok, de nem leszek teljesen
olyan, mint ők. Nem süllyedek az ő szintjükre, és nem állatokként gondolok majd az
emberekre.
– Sajnos ez nem ilyen egyszerű – felelte Kanin.
Olyan hangsúllyal mondta, hogy tudtam, újabb lecke következik, úgyhogy ledobtam
magam az egyik székbe, és államat a tenyeremre támasztottam. Kanin egy pillanatig
engem nézett, majd folytatta:
– Most már vámpír vagy, úgyhogy igen, jogod van belépni a belső városba. De csak
akkor, ha nem árulod el nekik, hogy ismersz engem. Tisztában kell lenned az élőholtak
szabályaival, mielőtt felállítod a sajátjaidat. A városbeli vámpírok között alá-
fölérendeltségi viszony uralkodik. Tisztában kell lenned a rangokkal és a szintekkel, ha
be akarsz illeszkedni.
– Még hogy beilleszkedni! – ismételtem meg, és felhorkantam. – Egész életemben
utcagyerek és peremlakó voltam. Nem hiszem, hogy rögtön baráti kapcsolatot alakítanék
ki a belső városban élő vámpírokkal.
– Lényegtelen – mondta Kanin szenvtelen hangon. – Fontos tudnod, hogy a vámpírok
nem egyenlők. Tisztában vagy a herceg és a követői közötti különbséggel?
Összevontam a szemöldököm. Számomra minden vérszívó ugyanolyan volt. Hatalmas
szemfoguk volt, halottak voltak, vért ittak. De Kanin nem fogadta volna el ezt a választ,
én pedig nem akartam, hogy magamra hagyjon, úgyhogy…
– Annyit tudok, hogy a város hercegét Salazarnak hívják. A többi vámpír pedig
hallgat rá.
– Igen – bólintott Kanin. – Minden városban van egy herceg, egy vámpírúr, aki a
legerősebb és a leghatalmasabb mind közül. Legyen nő vagy férfi, ő a tanács feje, ő
irányítja az alacsonyabb rendű vámpírokat, és ő hozza a belső városban a legtöbb
döntést. Így működik a vámpírvárosok többsége, bár vannak kivételek. Hallottam olyan
helyekről, ahol csupán egy vámpír dönt mindenről, bár ezek előbb-utóbb összeomlanak.
A hercegnek nagyon erősnek kell lennie, nehogy a város a vámpírok vagy az emberek
kezére kerüljön.
– Hány vámpírváros van?
– Világszerte? – Kanin vállat vont. – Senki sem tudja biztosan. A számuk folyton
változik, különösen a kisebb régiókban. A városok felemelkednek és elpusztulnak, a
hercegek megpróbálják elfoglalni egymás területét, de olykor egy-egy járvány vagy a
veszettek egész populációkat pusztítanak el. Az Új-Covingtonhoz hasonló nagyobb
vámpírvárosok a járvány kitörése óta léteznek. Talán egytucatnyi hasonló van még.
– És mindegyiket egy-egy vámpírúr irányítja?
– Általában. Ahogy mondtam, vannak kivételek, de a legtöbb várost egy vámpírúr
irányítja.
Tehát rajta kívül kószálnak még odakint rendkívül erős és idős vámpírok, gondoltam.
Ezt jó lesz észben tartanom, gondoltam, bár feltételeztem, hogy idejük nagy részét a
falak mögött töltik, mint Salazar.
– A herceg alatt állnak a kettes típusú vámpírok – folytatta Kanin. – Ők azok, akiket a
vámpírúr nemzett. Nem olyan erősek, mint a herceg, de a maguk módján hatalmasak.
Általában ők alkotják a tanácsot, ők az elit őrség tagjai és egyben a herceg
legmegbízhatóbb alattvalói. Eddig világos?
– Kettes típusú? – Elfojtottam egy mosolyt. – Valami sokkal egzotikusabbat és
vámpírosabbat vártam. A kettes típusú úgy hangzik, mintha valami betegség altípusa
lenne.
Kanin fáradt pillantást vetett rám.
– Bizonyos ősi családok vérvonala igen bonyolult és összetett – folytatta éles
hangon. – Nem lenne értelme elmagyarázni ezt egy új vámpírnak, úgyhogy megkapod a
rövidített verziót.
– Sajnálom, folytasd!
– Szóval alattuk állnak a hármas típusúak, a korcsok. Ők vannak a legtöbben és ők a
legkevésbé befolyásosak. Vagy egy kettes típusú, vagy egy korcs nemzette őket. Az ilyen
vámpírokba futsz bele leggyakrabban az utcán. A belső város lakossága
legnagyobbrészt korcsokból áll. Ugyan ők a leggyengébbek a vámpírok között, de mégis
sokkal erősebbek és gyorsabbak, mint egy ember.
– Tehát minél erősebb vámpír nemzett téged, te is annál erősebb vagy.
– Általában. – Kanin hátradőlt, és tenyerét az asztal lapjára fektette. – A vírus előtt a
vámpírok az egész világon jelen voltak. Rejtőzködve éltek, a saját társadalmukban.
Főleg korcsok voltak, hármas típusúak, és ha nemzettek is vámpírt, az is korcs lett. A
vámpírurak és klánjaik elszórtan, egymástól távol éltek, amíg a Vörös Tüdő vírus le
nem csapott. Amikor az emberek hullani kezdtek a vírus miatt, megcsappant az
élelemforrásunk, és félő volt, hogy éhen halunk vagy megőrülünk.
Aztán megjelentek a veszettek, és ez még nagyobb káoszhoz vezetett. Akkor még nem
tudtuk, hogy a veszettek vajon a Vörös Tüdő vírus hatására jelentek meg, vagy valami
újjal állunk szemben, de mind az emberek, mind a vámpírok körében nagy pánikot
keltettek. Végül néhány eszes vámpír úr rájött, hogy érdemes lenne összeterelni azt a
kevés megmaradt embert, aki elkerülte a fertőzést, létrehozva így egy végtelen
táplálékfolyamot, amiért cserébe megvédjük az embereket a kinti, fenyegető világtól.
Így születtek meg a vámpírvárosok. De manapság nagyon kevés vámpírúr van. –
Szünetet tartott, és a távolba révedt. – És ez évről évre kevesebb vámpírt jelent. Csak
idő kérdése, hogy mikor tűnik el a fajunk végleg.
Nem hangzott szomorúnak, sokkal inkább beletörődőnek. Pislogtam egyet.
– Mégis mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. – Ha jól emlékszem, azt mondtad,
hogy a kettes típusúak vagy korcsok vagy micsodák új vámpírokat tudnak nemzeni.
Akkor meg miért fenyegetne titeket a kihalás veszélye?
Hallgatott. Sötét szeme továbbra is a távolba révedt. Végül rám nézett.
– Tudod, hogyan jöttek létre a veszettek? – kérdezte lágyan. – Tudod, hogy mik ők?
Nyeltem egyet.
– Mármint a nyilvánvalón kívül?
– Vámpírok – folytatta Kanin, mintha meg sem szólaltam volna. – Eredetileg a
veszettek is vámpírok voltak. A fertőzés korai szakaszában a tudósok rájöttek, hogy a
vámpírok immúnisak az emberiséget pusztító vírusra. A vírus megjelenéséig a fajtánk a
világban elszórtan, rejtőzködve élt. Örültünk, hogy az emberek csak horrorfilmek
szereplőiként gondoltak ránk. Jobb volt úgy.
– És mi történt?
Kanin méltatlankodó hangot hallatott.
– Az egyik vámpírúr ütődött szolgája maga ment el a tudósokhoz, hogy leleplezze a
létezésünket abban a reményben, hogy így megmentheti az emberiséget. Ő is arra a
következtetésre jutott, helyesen, hogy ha az emberiség kihal, velük együtt mi is kihalunk.
A tudósok elmondták neki, hogy a vámpírvér a kulcs az ellenszer megtalálásához, és
csak akkor győzhető le a Vörös Tüdő vírus, ha vannak kísérleti alanyok. Így aztán a
vámpírúr elfogott néhány vámpírt, akiken a tudósok kísérletezhettek, elárulva ezzel a
saját fajtáját, hogy megtalálja az ellenszert, és megmentse a világot. – Kanin megrázta a
fejét. – Sajnos sokkal, de sokkal rosszabb dolog történt azokkal a vámpírokkal, mint
bárki hitte volna.
– Megvesztek.
Bólintott.
– El kellett volna pusztítaniuk őket, amikor még megvolt rá az esély. De a veszettek
elszabadultak, magukkal hordozva a mutálódott Vörös Tüdő vírust, ami majdnem az
egész emberiséget kiirtotta. A veszettek száma gyorsan nőtt, embert és vámpírt is
megfertőztek. A különbség annyi, hogy a fertőzött emberek nem halnak meg, hanem
átváltoznak. Olyanokká válnak, mint a veszettek: gonosz és agyatlan, vérszomjas,
éjszakai szörnyetegekké. Több mint ötmilliárd ember esett áldozatául a vírusnak és vált
veszetté. Amikor egy vámpír kapcsolatba került egy vírushordozóval, maga is elkapta a
vírust. A legtöbb vámpír nem vált veszetté, de a vírus ugyanolyan gyorsan szétterjedt
közöttünk, mint az emberek között. És most már hat generáció óta az összes vámpír
hordozza a veszettséget. Az emberekkel ellentétben a mi szervezetünk gyorsan
alkalmazkodott a vírushoz, és meg tudott vele birkózni. De ettől még a fajunkat a
kihalás veszélye fenyegeti.
– De miért?
– Mert a vírus miatt nem tudunk új vámpírokat létrehozni – mondta Kanin bánatosan.
– A vámpírurak tudnak kettes típusú vámpírokat nemzeni, és nagyon, nagyon ritka
esetben további urakat is. De minden új vámpír esetében fennáll annak a kockázata,
hogy nem vámpírt nemz majd, hanem veszettet. A kettes típusúak az esetek több mint
kilencven százalékában veszetteket nemzenek, és akkor még nem is beszéltünk a
korcsokról! – Kanin megrázta a fejét. – A korcsok mindig is veszetteket fognak
létrehozni. Mert nem tudnak mást. A legtöbb vámpírúr megesküdött, hogy nem hoz létre
utódokat. Túl nagy a városon belül a veszettség kockázata, ezért a széltől is óvják a
megmaradt táplálékforrást.
Eszembe jutott a fertőzött szarvas, ahogy a puszta gonoszságtól hajtva támadt rám,
nem is beszélve a veszett-támadásról. Összerázódtam. Ha ilyen a világ a falon kívül,
csoda, ha valaki életben marad.
– Szóval – kezdtem, és Kaninra néztem –, feltételezem, hogy most már én is hordozó
vagyok.
– Nagy valószínűséggel igen.
– Akkor miért nem váltam veszetté?
Kanin megrázta a fejét.
– Gondolkodj! – kérte. – Gondold végig, amit mondtam neked! Elég okos vagy
ahhoz, hogy magadtól rájöjj.
Eltöprengtem.
– Nem változtam veszetté – kezdtem lassan –, mert te… vámpírúr vagy. –
Kedvetlenül elmosolyodott, én pedig rögtön más szemmel néztem rá. Kanin vámpírúr,
lehet, hogy egy herceg. – De ha vámpírúr vagy, miért nincs saját városod? Azt hittem…
– Elég a szóból! – Ellökte magát az asztaltól. – Ma este jelenésünk van valahol, és
hosszú út vezet oda a város alatt. Azt javaslom, induljunk!
A hirtelen témaváltás miatt csak pislogtam.
– Most meg hová megyünk?
Kanin olyan könnyedén mozdult meg, hogy csak akkor vettem észre, amikor már a
falnak szorított, és hosszú, éles tőrét a nyakamnak nyomta. Egy pillanatra
megmerevedtem, majd a torkomra nehezedő nyomás megszűnt, a kés pedig eltűnt Kanin
kabátja mélyén. Kanin halványan elmosolyodott, és hátralépett.
– Ha az ellenséged lennék, most már halott lennél – mondta, majd elindult a folyosón.
Hátra sem nézett. A mellkasomat markolásztam, és tudtam, ha még verne a szívem, már
rég kiugrott volna a helyéből rémületemben. – A város veszélyes hely. Nagyobb
védelemre van szükséged, mint a bicska, amit a zsebedben hordasz.

UTCAGYEREKKÉNT A VÁROS ALATT HÚZÓDÓ csatornahálózatnak köszönhetően tudtam

észrevétlenül végigsurranni a körzetek alatt. Büszke voltam a tudásomra, de Kanin vagy
rengetegszer járt már erre, vagy egyszerűen csak tökéletes volt a memóriája. Olyan
járatokon haladtunk végig, ahol még sosem jártam, nem is tudtam a létezésükről. Kanin
egy pillanatra sem lassított, úgyhogy néha nehéz volt lépést tartani vele.
– Allison! – Türelmetlenség csendült ki a hangjából, ahogy megfordult, hogy
bevárjon. – Az éjszaka rövid, nekünk pedig még hosszú utat kell megtennünk, úgyhogy
lennél olyan kedves és csipkednéd magad? Ez már a harmadik alkalom, hogy várnom
kell rád.
– Tudod, te is igazán visszavehetnél a tempóból! – Leugrottam egy
metrószerelvényről, és odakocogtam mellé. – Ha nem vetted volna észre, az alacsony
embereknek rövidebb a lábuk, tehát én hármat lépek, míg te egyet, úgyhogy ne szekálj!
Megrázta a fejét, majd kissé lassabb tempóra váltott, amit apró győzelemnek
könyveltem el.
– Nem is tudtam, hogy errefelé is járt a metró – mondtam, és egy felfordult
szerelvény rozsdás tetemére néztem. – Tudtam, hogy futott egy a hármas és a négyes
körzetek alatt, de azt hittem, hogy a beomló törmelék miatt járhatatlanná vált ez a vonal.
Ez merre visz?
– Ez – mondta Kanin, és hangját visszaverték a sötét alagút falai – egyenesen a belső
város szívébe tart, pontosan a tornyokhoz. A végállomást és az alagutat már rég
lezárták, de mi úgysem megyünk el a tornyokig.
– A belső város alatt vagyunk? – Felnéztem a plafonra, mintha a betonon keresztül
megpillanthatnám a felettünk emelkedő vámpírvárost. Eltűnődtem, hogy nézhet ki a fenti
világ: üvegtornyok, ragyogó fények, divatosan öltözött emberek, működő járművek. Egy
világ választja el a belső várost a peremlakók koszos, reménytelen és éhezéssel teli
mindennapjaitól.
– Ne irigyeld őket! – figyelmeztetett Kanin, mintha a gondolataimban olvasna. – A
belső városban élő emberek talán jobban öltözöttek és tápláltabbak, mint te voltál, de
csak azért, mert hasznosak. Mit gondolsz, milyen sors vár rájuk, amikor a vámpírúr
megunja őket vagy csalódik bennük?
– Gondolom, nem küldi őket nyugdíjba.
Kanin felhorkant.
– És te azt akarod, hogy ott éljek fent? – csattantam fel.
Rám nézett, az arckifejezése ellágyult.
– Allison, az, hogy hogyan éled az életedet, az a te döntésed. Én csak az életben
maradáshoz szükséges dolgokat tanítom meg neked. Nemsokára eljön az idő, amikor
magadnak kell döntéseket hoznod, és meg kell békélned azzal, amivé váltál. Vámpír
vagy, de hogy szörnyeteg lesz-e belőled, az csak rajtad múlik.
– És mi van, ha nem akarok ott fent élni? – A lábam alatt futó síneket
tanulmányoztam. – Mi van, ha inkább… veled maradnék?
– Nem! – Kanin hangja ágyúdörgésként hatott a sötétben, mire ijedten
összerezzentem. – Nem – ismételte meg finomabban. – Nem engedhetem, hogy más is
ugyanarra a sorsra jusson, mint én. Nekem egyedül kell maradnom.
Ezzel lezártnak tekintette a témát.
A metróvonal folytatódott, de Kanin beterelt egy másik, keskenyebb alagútba,
amelyik jóval kanyargósabb volt, ráadásul több helyen is elágazott. Elvesztettem a
fonalat. Fémrácsok és vízelnyelők alatt haladtunk, ahonnan a fényben fürdő városra
láttam. Az utcák kihaltnak tűntek. Arra számítottam, hogy zsúfolásig lesznek emberekkel
és vámpírokkal, hogy talán megpillanthatok egy vámpírt csicskásai és testőrei
gyűrűjében, ahogy végigsétál az utcán. Ekkor elhaladt felettünk egy jármű, dübörgő
hangja betöltötte a csendet. A szám tátva maradt a csodálkozástól, hogy végre egy igazi,
működő autót látok, de amint elült a zaj, ugyanolyan csend volt, mint a peremben.
Ahogy folytattuk utunkat a kihalt utcák alatt, a fenti világot kémlelve mást is
felfedeztem.
Először észre sem vettem a megtévesztő csillogás miatt, de a belső város éppolyan
lepusztult állapotban volt, mint a perem legrosszabb részei. Nem sorakoztak egymás
mellett fényűző kúriák, nem dőlt az étel és az ital, nem járkáltak az emberek divatos
ruhákban, és nem jutott minden családnak autó. Rengeteg elhanyagolt, lepusztult
épületet láttam. A pislákoló utcai lámpák fényében láttam, hogy rozsdás autók lepik el
az utcákat, a gaz pedig lassan benövi az épületeket. A távolban ragyogó három
vámpírtorony kivételével a belső várost csupán a közvilágítás különböztette meg a
peremtől.
– Nem erre számítottál, igaz? – dünnyögte Kanin, ahogy befordultunk egy másik
alagútba, és magunk mögött hagytuk a fényességet. Nem is tudtam, hogy örülök-e a
látványnak, vagy inkább csalódott vagyok.
 – Hol vannak az emberek? – kérdeztem. – És a vámpírok?
– Az emberek, akik ébren vannak, mind dolgoznak – felelte Kanin. – Ők a felelősek
az elektromos hálózat működéséért, és ha kell, megjavítják az elromlott gépeket és
karbantartják a szennyvízcsatornát. Ezért hoznak a városba a vámpírok olyan
embereket, akik értenek valamihez, mert szükség van rájuk a város fenntartásához.
Vannak emberek, akik a gyárakban dolgoznak: a munkásokat felügyelik, takarítanak,
javítási munkálatokat végeznek, vagy megtermelik az élelmet. A többiek, a csicskások,
őrök, rabszolgák és ágyasok másmilyen szolgálatot tesznek a vámpíroknak.
– De mindenkinek nem tudnak munkát adni!
– Ez igaz – értett egyet Kanin. – A többiek zárt ajtók mögött élnek, és igyekeznek nem
magukra vonni a figyelmet. Sokkal közelebb élnek a szörnyetegekhez, mint a
peremlakók, ezért joggal rettegnek.
– Ejha! – motyogtam a fejemet rázva. – Otthon mindenki seggre ülne, ha hallaná, hogy
mennek a dolgok errefelé.
Kanin nem válaszolt. Egy ideig csendben mentünk tovább.
Végül megállt egy acéllétránál, ami egy fémrácshoz vezetett. Könnyedén félretolta a
rácsot, majd kimászott, és intett, hogy kövessem.
– Hol vagyunk? – kérdeztem, amikor egy másik hosszú alagútban találtam magam.
Ennek a végén egy lelakatolt, rozsdás fémajtó fogadott, de Kanin csak nekinyomta a
vállát, és az ajtó feltárult.
– A város egykori múzeumának alagsori raktárában vagyunk – felelte.
Beléptem és körbenéztem.
A szám tátva maradt a csodálkozástól. Ilyen hatalmas termet még életemben nem
láttam. Betonból és acélból épült raktár volt, és hosszabb, mint amit vámpírlátásommal
be tudtam fogadni. Rozsdás fémpolcok szabdalták több száz keskeny folyosó
végeláthatatlan labirintusává. A polcok tartalmát ponyvával takarták le, vagy
bedobozolták. Vékony pókháló és por lepte be őket, de ezen kívül sértetlennek tűntek.
Vettem egy mély levegőt, mire az orromat penész- és gombatelepek kellemetlen szaga
ütötte meg.
– Elképesztő, hogy ez a hely… ilyen jó állapotban megmaradt – szólaltam meg, és
elindultam a polcok között. Az egyik koszos lepedő alól sárga csontok kandikáltak ki.
Felemeltem, és egy hatalmas macskaféle csontvázát pillantottam meg. Azon tűnődtem,
mi értelme van elhullott állatok csontjait tárolni. Túlságosan hátborzongató látványt
nyújtott szőr nélkül.
– Egészen pontosan mi ez a hely?
– A vírus előtt a múzeumok adtak helyet a történelmi emlékeknek – magyarázta
Kanin, én pedig elléptem a macskától, hogy utolérjem. Hangját visszaverték a hatalmas
terem falai. – Ez a hely az összegyűjtött tudás tárháza. Itt tárolják az emlékeket és a más
kultúrákból származó, fennmaradt tárgyakat.
Megtorpantam. Egy állati szőrbe öltöztetett próbababát pillantottam meg. Tollak
álltak ki a hajából, kezében kőből készült baltát tartott.
– De ennek mi értelme van?
– Az emberek így emlékeznek a múltra, nem hagyják feledésbe merülni. Ezernyi
kultúra hagyományai, történelmi, vallási és politikai emlékei hevernek itt. Szerte a
világon vannak még ilyen helyek, csak már a feledés homályába vesztek. Helyek,
amelyek rengeteg felfedezésre váró titkot rejtenek.
– Nem hiszem el, hogy a vámpírok nem próbálták meg porrá égetni ezt a raktárat.
– Dehogynem – felelte Kanin. – A felettünk lévő épületet megsemmisítették. De a
városi vámpírokat leginkább a felszín érdekli, ritkán merészkednek le a föld alatti
üregekbe. Ha tudnának erről a helyről, garantálom neked, hogy már porig rombolták
volna.
Összevontam a szemöldököm. Ismét elöntött a vámpírok iránti gyűlölet.
– És az emberek sose fogják ezt megtudni, igaz? – motyogtam Kanin nyomában
lépkedve. – Itt ez a hatalmas tudás a lábuk alatt, és sosem fogják felfedezni.
– Talán nem ma – mondta Kanin, és megállt egy polc előtt, amelyen egy hosszú,
keskeny fadoboz hevert. Halvány, vörös betűk álltak rajta, de a pókháló és a por miatt
nehezen tudtam elolvasni a feliratot. – Egyszer eljön majd az idő, amikor az emberek
nem a túlélésre koncentrálnak, hanem kíváncsiak lesznek, kik éltek előttük, milyen volt
az élet ezer évvel ezelőtt, és megpróbálják megtalálni a választ ezekre a kérdésekre.
Talán száz év is beletelik, de az embereket mindig hajtotta a kíváncsiság. Még a mi
fajtánk sem képes örök időkre a tudatlanság állapotába taszítani az embereket.
Leemelte a doboz tetejét, és beletúrt. Fém pendülését hallottam, majd kihúzott
valamit.
Egy hosszú, kétélű kard volt, fekete fém nyéllel, úgy nézett ki, mint egy kereszt. Kanin
egy kézzel tartotta a majdnem másfél méter hosszú kardot. A fegyver a nyelével együtt
pár centiméterrel volt nagyobb, mint én.
– Kétkezes germán hosszúkard – mondta, majd átnyújtotta nekem. Elvettem tőle. –
Talán kissé nagy neked.
– Úgy véled?
Visszatette, majd a felette lévő polcon lévő dobozból kiemelt egy láncról lógó,
tüskés golyót. Nagyon veszélyesnek tűnt, de Kanin még csak egy pillantásra sem
méltatta, hanem visszadobta a helyére.
 – Az meg mi volt? – kérdeztem. Közelebb léptem, és lábujjhegyre álltam, hogy
belelássak a dobozba, de a vállával arrébb tolt. – Ne már! Mi volt az a tüskés cucc,
látni akarom!
– Neked nincs szükséged láncos buzogányra! – közölte olyan hangsúllyal, mintha
legalábbis tudná, mik a terveim a fegyverrel. Ismét bele akartam nézni a dobozba, mire
Kanin határozottan arrébb tolt. Ránéztem.
– Rendben. Akkor mondd meg nekem, ó, hatalmas vámpírúr, hogy mégis mit
keresünk? Mire van nekem szükségem?
Előhúzott egy másik fegyvert. Egy lándzsa volt az. A fejét rázva visszatette.
– Nem tudom pontosan.
Benéztem egy másik lepel alá, ahonnan egy kitömött kutya élettelen szeme nézett
vissza rám.
– Amúgy miért is keresünk holmi ősi kardot? – kérdeztem. – Nem lenne egyszerűbb,
mondjuk, egy… pisztoly?
– Ahhoz lőszer is kell – mondta Kanin rám sem nézve. – Nehéz lőszerhez jutni, főleg,
hogy a herceg tartja a kezében a lőszerellátást. És egy üres fegyvernek pont annyi
haszna van, mint egy papírnehezéknek. Ráadásul a pisztoly nem túl hatásos a fajtánk
ellen. Hacsak le nem téped a fejünket, a golyó csak lelassítja a vámpírokat. Ha meg
akarod védeni magad egy vámpírral szemben, kardra van szükséged. Na, szóval… –
Átment egy másik dobozhoz, és azt is átkutatta. – Miért nem teszed magad hasznossá, és
nézel át magad is pár dobozt? Hátha rábukkansz valamire. De ne feledd, hogy kardot
keresünk! Nem egy buzogányt vagy kalapácsot, amivel gyakorlás közben valószínűleg
megsebesítenéd magad.
– Jó, értettem. – Elindultam a polcok között, belenéztem egy-egy dobozba. – De én
még mindig azt mondom, hogy azt a buzogányt elég jól bele lehet vágni egy vámpír
fejébe.
– Allison…
– Jó, jó, nem szóltam.
Rengeteg doboz sorakozott a polcokon. Lesöpörtem róluk a port és a pókhálót. Egy
„Középkori Európa, XII. század” feliratú dobozban hosszúkardokat találtam. A polcon
heverő többi doboz felirata olvashatatlanná vált. Egy másik dobozon ez állt: Muskétás
vívótőr. Megint egy másik dobozban egy teljes gladiátor harci felszerelést találtam,
bármi is legyen az a gladiátor.
Fém pendülését hallottam Kanin irányából. Láttam, amint felemel egy hatalmas,
kétélű bárdot, majd félreteszi, és a következő polchoz lép.
Én is tovább keresgéltem, és ekkor az egyik doboz felkeltette az érdeklődésemet. A
többihez hasonlóan ez is keskeny volt és hosszú, de szavak helyett furcsa jelek álltak az
oldalán. Kíváncsiságtól hajtva leemeltem a fedelét, és belenyúltam. Az ujjaim valami
hosszút és hűvöset tapintottak.
Kivettem a dobozból. Egy hosszú, enyhén hajlított, csillogó, fekete kardhüvelyt
tartottam a kezemben. A kard markolatán egy gyémánt alakú, vörös és fekete minta
díszelgett. Megragadtam, és kihúztam a kardot. Fémes hang kíséretében csusszant ki a
hüvelyből, amitől végigfutott a hideg a hátamon.
Ahogy megláttam, tudtam, hogy megtaláltam, amit Kanin keresett.
A hosszú és karcsú penge szinte világított a sötétben. Hozzá sem kellett érnem,
anélkül is tudtam, hogy borotvaéles. Könnyű és kecses volt, remekül illett a tenyerembe,
mintha kifejezetten nekem készült volna. A levegőbe suhintottam, és elképzeltem, ahogy
a penge ellenállás nélkül szalad bele egy veszett húsába.
Kuncogást hallottam a hátam mögül. Kanin pár méterre állt tőlem, a karját összefonta
és a fejét ingatta. Szája beletörődő mosolyra görbült.
– Tudhattam volna – mondta, és közelebb jött. – Tudhattam volna, hogy megtalálod.
Igazán jól áll neked.
Tökéletes – mondtam a magasba tartva a kardot. – Amúgy ez micsoda? Kanin
meglepetten nézett rám.
– Egy katanát tartasz a kezedben. A régi időkben a szamurájoknak nevezett harcosok
fegyvere volt. A kard több volt, mint fegyver, a lelkük kivetülésének tekintették,
kultúrájuk szimbólumának és legféltettebb kincsüknek.
Nem igazán érdekelt a történelmi háttér, de szuper érzés volt tudni, hogy valaha az
embereknek egy külön csoportja ezt a fegyvert használta.
– Mi történt velük? – kérdeztem, és óvatosan visszacsúsztattam a kardot a hüvelyébe.
– Mindannyian kihaltak?
Kanin szája még szélesebb mosolyra húzódott, mintha valami vicceset mondtam
volna.
– Ó, nem, Allison Sekemoto. Azt azért nem mondanám.
Összevontam a szemöldököm és magyarázatra vártam, de Kanin ellépett mellőlem, és
mutatta, hogy kövessem.
– Ha magadnál akarod tartani – mondta, ahogy elindultunk visszafelé a polcok
útvesztőjében –, akkor meg kell tanulnod bánni vele. Ez nem egy zsebkés, amivel a
levegőben hadonászva reménykedsz, hogy majdcsak eltalálod az ellenfelet. Ez egy
elegáns fegyver, és sokkal többre hivatott.
– Hát, nem is tudom, szerintem az is lehet halálos, ha csak lengetem.
Kimerülten pillantott rám.
 – Ha van egy olyan fegyvered, amit nem tudsz használni, az jobb, mint ha egyáltalán
nem lenne fegyvered, de nem sokkal jobb – mondta, majd beléptünk az ajtón, és
visszajutottunk a keskeny előtérbe. – Főleg, amikor vámpírokkal szemben kell
használnod. Különösen, amikor idős vámpírokkal szemben, akik tudnak harcolni. Ők a
legveszélyesebbek. A saját kardoddal vágják le a fejed, ha nem vigyázol.
Visszaértünk a fémrácshoz. Kanin leugrott a csatornába. Magamhoz szorítottam
becses kincsemet, és utánaugrottam.
– Szóval, akkor megtanítasz, hogyan kell bánni vele? – kérdeztem, amikor földet
értem.
– Nem hiszem, hogy bármit is megtanítana neked, kislány – hangzott fel egy nyugodt
hang a sötétben. – Talán csak azt, hogyan halj szörnyű és fájdalmas halált.
Földbe gyökerezett a lábam, és abban a pillanatban két alak vált ki a sötétségből.
Mosolyogva közeledtek felénk az alagútban. Sápadt bőrük és karikás szemük azonnal
elárulta, hogy vámpírok, de ezeken a látható jeleken kívül ösztönösen is éreztem, hogy
olyanok, mint én. Legalábbis annyiban hasonlítottunk egymásra, hogy vérszívó
élőhalottak voltunk. A nő sötét, göndör haja elegánsan omlott a hátára. Tűsarkút és
testhez álló, elegáns ruhát viselt. A férfi magas és sovány volt, csupa csont és bőr,
mégis jól állt neki az öltöny. Legalább száznyolcvan centi magas volt.
Kanin is megdermedt. Alig látható, apró mozdulattal elővette a tőrét.
– Nem mondom, van vér a pucádban, hogy idetoltad a képedet, Kanin – mondta a nő
csevegő stílusban. Tökéletesen fehér fogait felfedve elmosolyodott. – A herceg tudja,
hogy itt vagy, és tálcán szeretné látni a fejedet. Azért jöttünk, hogy teljesítsük a
kívánságát. – Felénk indult. Úgy siklott, mint egy kígyó. Vérvörös ajkai szétnyíltak,
szemfogai előugrottak, ahogy ragadozó tekintetét rám vetette. – De ki ez a kislány,
Kanin? A legújabb védenced? Milyen bájos, hogy megpróbálod továbbörökíteni az
elátkozott vérvonaladat! Tudja egyáltalán, hogy ki vagy te?
– A lány lényegtelen – felelte Kanin. – Ő nem számít. Értem jöttetek.
A nő arca gonosz vigyorba torzult.
– Ó, nem úgy van az, Kanin! Miután levágtuk a fejedet, a kiscsajt visszavisszük a
herceghez, aki majd szép lassan darabokra szaggatja. Nemde, Richards?
A férfi nem szólt egy szót sem, csak vigyorgott, kivillantva a szemfogait.
– Hogy tetszik az ajánlatunk, kislány? – kérdezte a nő még mindig engem bámulva. –
Nem érzed magad különlegesnek? A szívedet maga a herceg vágja ki és fogyasztja el!
– Csak tegyetek próbára! – vágtam vissza, és én is kivillantottam a szemfogaimat.
Mindkét vámpír felnevetett.
– Ó, csak nem egy kis lázadóhoz van szerencsénk? – A nő szánakozó pillantást vetett
rám. – Már megint egy peremlakó, aki magasabb rendűnek hiszi magát. Igazán
dicséretes, hogy felkarolod az elesetteket, Kanin. De hát pont ezért kerültél ekkora
bajba, ugye?
A férfi a kabátja belső zsebébe nyúlt, és egy harminc centi hosszú tőrt húzott elő.
Karcsú, tökéletes és borotvaéles fegyver volt. Valahogy sokkal fenyegetőbbnek tűnt,
mint egy bárd vagy egy pisztoly.
– Allison – motyogta Kanin –, maradj mögöttem! Ne harcolj velük, és ne is segíts!
Megértetted?
Felmordultam, és megragadtam a kardomat.
– Nem félek tőlük. Hadd segítsek!
– Ígérd meg – folytatta Kanin feszült hangon –, hogy nem avatkozol közbe!
– De…
Kanin megfordult, és jéghideg, dermesztő pillantást vetett rám. A szeme elfeketedett.
– Add a szavadat!
– Rendben! – Lesütöttem a szemem, mert képtelen voltam tovább állni a tekintetét. –
Megígérem.
Kikapta a kezemből a katanát, és szembefordult a támadóival.
– Menj! – mondta, én pedig behúzódtam egy betonoszlop mögé. Kanin szorosan
megmarkolta a katanát, és előrelépett.
A nő sziszegett, majd összegörnyedt. A ruhája megfeszült a testén. Ekkor megláttam
hosszú, vörös és éles körmeit, amelyekkel, mint valami hatalmas karmokkal, a betont
karistolta.
Ismét sziszegett. Inkább tűnt szörnyetegnek, mint embernek, ahogy előrevetette magát.
A terem közepén csapott össze Kaninnal, aki a katanával a levegőbe suhintott.
Gyorsabban mozogtak, mint ahogy azt a szememmel követni tudtam, lecsaptak a
fegyverekkel, cikáztak, hátraugrottak, majd ismét előrevetődtek.
A vámpírnő úgy mozgott négykézláb, mint valami mutáns macska, a karmaival folyton
Kanin felé kapott. Még a tűsarkúja sem zavarta. Hihetetlenül gyors volt, kitért a lecsapó
kard elől. Folyamatosan sziszegett és sikítozott, ahogy Kanin körül táncolt. Miközben
figyeltem őket, jeges félelem szorította össze a torkomat. Láttam már utcai
verekedéseket, de azok semmik sem voltak az előttem zajló jelenethez képest. Ezt két
szörnyeteg vívta életre-halálra. Rosszul voltam a gondolattól, hogy esélytelen lennék a
nővel szemben, hogy egy pillanat alatt végezne velem, azonban Kanin remek ellenfélnek
bizonyult.
Annyira a nőre koncentráltam, hogy észre sem vettem a másik vámpírt, amíg Kanin
mögé nem került azzal a vékony, éles tőrrel, hogy levágja a fejét. Épp kiáltani akartam,
és átkoztam magam, amiért nem vettem észre előbb: a nő csak a figyelemelterelés volt,
amíg a társa csendben készült a kegyelemdöfésre. De mielőtt kiálthattam volna, Kanin
megragadta a nő haját, majd teljes erőből a társához vágta a vámpírt. Reccsenés
hallatszott. A férfi felnyögött és hátraesett, a nő pedig a földre rogyott.
Azt hittem, ennyi volt. Kanin akkora erővel taszította el őket, hogy az lyukat ütött
volna a falba. De fél másodperccel később a vámpírnő összeszedte magát, és lábra állt.
Megrázta a fejét, és ismét készen állt a harcra.
Akkor ijedtem meg igazán. Azt hittem, hogy túl vagyunk a nehezén, de a két vámpír
ismét mosolyogva közeledett Kanin felé. Kanin türelmesen várt, a kardot leeresztve
tartotta. Vérpatak folydogált az arcán, ahol a másik vámpír megkarmolta, de úgy tűnt,
nincs is tudatában a sérülésének. A két vámpír elvált egymástól, hogy két oldalról
támadjanak rá. Kanin felemelte a kardot, velük egy ütemre lépett, de nem tudta
mindkettőt szemmel tartani.
Ahogy várható volt, a nő támadott először. Felmordult, és Kanin felé szökkent,
magára vonva Kanin figyelmét. Félúton a nő irányt változtatott, és másfelé ugrott, így a
férfi vetette magát Kanin hátára.
Kanin egy szempillantás alatt megfordult, a második támadó felé csapott, most
azonban a férfira figyelt, míg a nő hátulról próbálta becserkészni. Láttam a nő szemében
a diadalmas pillantást, ahogy Kaninra vetette magát. Fogai előugrottak, karmaival
Kanin nyakára akart lesújtani.
Kanin nem mozdult. Aztán megláttam, hogy maga felé fordítja a kardot. Átdöfte a
saját bordáit, majd a nő tüdejét is. A kard hegye a nő hátán jött ki.
A nő dühösen felsikoltott, karmaival Kanin vállába mart. Kanin előrelépett, felemelte
a tőrét, majd egyetlen határozott mozdulattal kihúzta a katanát a nőből, és levágta a
fejét.
A fej a földre hullott, majd felém gurult, és nem messze tőlem megállt. A nő arca
eltorzult a haragtól. Összerázkódtam, majd ismét Kaninra néztem, aki most a férfival
küzdött. Az rávetette magát, és megpróbálta a késével mellkason szúrni. Kanin
hátralépett, két karjával ollózó mozdulatot tett, végighasítva a férfi mellkasán és fején.
A vámpír holtteste a földre omlott.
Arcomat az oszlopnak nyomtam, hogy elfojtsam a rosszullétet. Nem volt sok időm,
mert Kanin máris ott termett mellettem, és a kezembe nyomta a kardot.
– Mozgás! – parancsolta. Nem kellett kétszer mondania. Visszasiettünk a kórházba,
ahol Kanin megmondta, hogy maradjak nyugton, és addig ne menjek fel a felszínre, amíg
ő nem üzen.
– Várj! Hova mész? – kérdeztem.
 – Visszamegyek, és megszabadulok a hulláktól – felelte. – Felviszem őket a felszínre,
hogy eltereljem a herceg figyelmét a csatornáról. És még hajnalhasadta előtt ennem is
kell. Maradj itt! Napfelkelte előtt visszajövök.
Kanin eltűnt a liftaknában. Előhúztam a kardomat, és a vérrel beszennyezett pengére
néztem. Eltűnődtem, vajon ki vagy mi elől menekül Kanin?
 7. FEJEZET

A RÁKÖVETKEZŐ HETEKBEN AZ ESTÉIM RUTINSZERŰVÉ VÁLTAK. Naplementekor

ébredtem, magamhoz vettem a kardomat, és bementem Kaninhoz, az irodába. Pár órán
keresztül előadást tartott a vámpírok társadalmáról, történelméről, a táplálkozási
szokásaikról, a gyengeségeikről és az erősségeikről. Kérdéseket tett fel, tesztelte a
tudásomat, és elégedett volt, ha emlékeztem a korábban elmondottakra. Ahhoz is
ragaszkodott, hogy matematikát tanítson nekem. Először alapvető dolgokkal kezdtünk,
majd egyre bonyolultabb egyenletek következtek. Ha valamit nem értettem, türelmesen
elmagyarázta. Logikai feladványokon és hosszú, bonyolult szöveges feladatokon
küzdöttem át magam, majd Kanin megkérdezte, mit szűrtem le belőlük. Bár utáltam az
egészet, rákényszerítettem magam, hogy összpontosítsak. Ez mind olyan tudás, amit
egyszer talán felhasználhatok a vámpírok ellen. Ráadásul anya is azt akarná, hogy
képezzem magam, gondoltam, bár fogalmam sem volt, hogy a maradékos osztás hogyan
segít a túlélésben.
Amíg én a feladványokon törtem a fejem, Kanin dokumentumokat olvasgatott. Néha
több dobozt is behozott, és azokat nyálazta végig. Olykor egész kötegnyi iratot olvasott
át. Egyenként, akkurátusan lefelé fordítva helyezte egymásra őket, amint végzett az
átolvasásukkal. Néha csak egy pillantást vetett az épp soron következő papírhalmazra,
majd türelmetlenül arrébb tolta. Ahogy teltek a napok, egyre türelmetlenebb lett:
gombóccá gyűrte a papírokat, és a szoba másik végébe hajigálta őket. Amikor vettem a
bátorságot, és megkérdeztem, hogy mit keres, olyan pillantást vetett rám, amelyből
megállapíthattam, hogy idegesítem a kérdezősködéssel, majd felszólított, hogy
folytassam a tanulást. Azon tűnődtem, hogy miért nem hagyta még maga mögött a várost,
hiszen a vámpírok őt keresik. Mi olyan fontos, hogy inkább itt bujkál lent és tonnányi
papírt nyálaz át? Azonban Kanin annyi, szerinte fontos tananyaggal látott el –
vámpírtörténelem, szövegértési és matematikai feladatok –, hogy esélyem sem volt
máson gondolkozni.
Bizonyos szempontból jó volt ez így. Neki is megvannak a titkai, nekem is a
sajátjaim. Nem akartam a múltjában vájkálni, főleg azért nem, mert ő sem vájkált az
enyémben. Kimondatlan szabály volt ez köztünk: én nem kérdezősködöm, ő pedig
cserébe megtanítja nekem a vámpírlét csínját-bínját. A túlélés volt a legfontosabb, a
többi nem számított.
Éjfél után következett a kedvenc időtöltésem. Miután órákon keresztül tömtem a
tudást a fejembe, elfáradtam, beleuntam és éreztem, hogy majd szétrobban az agyam,
Kanin szólt, hogy aznapra elég volt. Kimentünk az előtérbe – az egykori recepcióhoz –,
ahonnan Kanin időközben kihordta a székeket, a törmeléket és a törött bútorokat, hogy
valami mást tanítson nekem.
– Emeld fel a fejed! – mondta, miközben a kardomat a mellkasának szegezve
előreléptem. Eleinte féltem igazi kardot használni Kaninnal szemben. Meglepett, hogy
annyira gyorsan tudok mozogni, hogy a szoba körvonalai elmosódnak, és a kard
pehelykönnyűnek tűnik a kezemben. De azonnal megértettem, hogy Kaninra nézve nem
jelentek veszélyt, amikor az első óra után fájdalmaktól és izomláztól gyötörve aludtam
el. Még hogy a vámpírok képesek az öngyógyításra!
Kanin kitért előlem, és fejbe vágott egy felmosó nyelével. Megszédültem, és
vicsorogva fordultam felé.
– Meghaltál – közölte, és meglengette felém a fanyelet. Kivillantottam a
szemfogaimat, de ez nem hatotta meg különösebben. – Ne fejszének használd azt a
kardot! – parancsolta, miközben ismét egymással szemben köröztünk. – Nem baltadzsi
vagy, aki éppen egy fát készül kidönteni. Táncos vagy, a kard pedig a karod
meghosszabbítása. Mozogj a pengével együtt, és a szemedet az ellenség felsőtestén
tartsd, ne a fegyvereden!
– Azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy baltadzsi! – közöltem. Kanin meglepett
pillantást vetett rám, majd intett, hogy lépjek közelebb.
Megragadtam a kard nyelét, és ellazítottam az izmaimat. Ne a karddal harcolj!,
mondta Kanin számtalanszor. A kard pontosan tudja, hogyan öljön meg valakit. Ha
feszült vagy, akkor csak durván hadonászol, és az ütéseid gyengék és erőtlenek
lesznek. Nyugodj meg, és mozog együtt a karddal, ne pedig ellene!
Ismét támadtam, és hagytam, hogy a kard vezessen. Kanin kitért az ütés elől, ismét a
fejemre csapott a fanyéllel, de én megfordultam, és a kardommal kiütöttem a kezéből a
botot. Előreléptem, a pengét Kanin torka felé lendítettem, aki hátratántorodott és a
földre esett, kezével a nyakát védve.
Döbbenten pislogtam rá, ahogy talpra kecmergett. Úgy tűnt, Kanin éppúgy
meglepődött, mint én. Minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam, mit teszek.
– Remek! – bólintott Kanin elégedetten. – Most már érzed a különbséget, ugye?
Hagyd, hogy a kardcsapások könnyedén és folyamatosan kövessék egymást! Nem kell
hatalmasat ütnöd valakire ahhoz, hogy végezz vele.
Bólintottam. A kardra néztem, és most először éreztem, hogy tényleg együttműködtem
vele, nem csak egy darab fémet lengettem.
Kanin behajította a sarokba a felmosónyelet.
 – És szerintem ezen a ponton mára be is fejezhetjük – jelentette ki. Összevontam a
szemöldököm.
– Pont most, amikor épp kezdek belejönni? Még túl korán van! Miért hagyjuk abba? –
Elvigyorodtam, majd feléje lendítettem a kardot. – Csak nem félsz, hogy túl jó leszek?
Hogy a tanítvány lassan túlszárnyalja mesterét?
Felvonta a szemöldökét, de az arca rezzenéstelen maradt. Eltűnődtem, vajon nevetett-
e valaha is felhőtlenül, tiszta szívéből.
– Nem – mondta, és kifelé terelt a szobából. – Ma este vadászni megyünk.
Becsúsztattam a katanát a hátamon lévő hüvelybe, majd Kanin után siettem.
Izgatottság és bizonytalanság kavargott bennem egyszerre. Három héttel ezelőtt ütközött
meg Kanin a vámpírokkal, azóta ki sem mozdultunk a föld alatti kórházból. Túl
veszélyes volt a csatornában vagy a felszínen mutatkozni, ahol bárki megláthat minket.
Két héttel ezelőtt ettem utoljára, amikor Kanin felkínált nekem egy fél termosznyi kihűlt
vért. Nem mondta, honnan szerezte, de a vér íztelen és nyúlós volt, és bűzös
vakondember szagot árasztott.
Alig vártam már, hogy elhagyjuk a kórházat, a sötét szobákat és a fojtogató
folyosókat. Minden egyes éjszakával egyre nyugtalanabbá váltam. Izgatott voltam a
vadászat miatt, de ugyanakkor rettegtem is attól, hogy ugyanolyan dühöngő
szörnyetegként fogok viselkedni, mint a Véres Angyalokkal való találkozás estéjén.
Attól féltem, hogy nem tudom majd megfékezni magam, és megölök valakit.
A legijesztőbb az volt az egészben, hogy az új énem egy részét teljesen hidegen
hagyta a gyilkolás gondolata.
Felmásztunk a liftaknában, majd gyorsan átvágtunk a parkolón, ügyelve, nehogy
vámpírokba ütközzünk. Kanin gyakran inkább sötét sikátorokon és elhagyott épületeken
keresztül vezetett. Egyszer elhaladt mellettünk egy háromtagú őrjárat, de olyan közel,
hogy láttam a sebhelyeket az egyik őr arcán. Ha elfordította volna a fejét, és bevilágított
volna a sikátorba, könnyen észrevett volna minket. Másik alkalommal egy csicskás állt
meg két jól felfegyverzett katonával az oldalán pontosan az előtt az ajtó előtt, amely
mögött másodpercekkel korábban eltűntünk. Láttam a sötétben, ahogy a csicskás
összehúzza keskeny szemét és a neszekre figyel. A vámpírlét egyik tulajdonsága, hogy
bármennyi ideig képes vagy mozdulatlanul maradni. Kanin ezt is begyakoroltatta velem.
Órákon át kellett a kórház egyik sarkában állnom mozdulatlanul, lélegzetvétel, pislogás,
bármiféle mozdulat és köhögés nélkül. Még akkor sem volt szabad pislognom, amikor a
tőre a fejemtől milliméterekre sújtott le.
Egy pár ilyen meleg helyzet után Kanin az egyik épület tetejére vitt, a körzeteket
egymástól elválasztó drótkerítés túloldalára, a számomra jól ismert környékre.
Felismertem az utcákat, az omladozó épületeket. Láttam Hurley boltját, a gazzal benőtt
parkot, a rozsdaette játszóteret, amelyet senki sem mer megközelíteni, a raktárak között
húzódó területet, ahol felakasztották a három jelöletlent. Mintha évek teltek volna el
azóta. Pontosan tudtam, hogy ha keresztülvágunk azon a sikátoron, akkor kiérünk egy
területre, amelynek a szélén egy elhagyatott iskola áll.
A Négyes Szektorban voltunk. Hazaértem.
Nem árultam el Kaninnak. Ha tudta volna, hová hozott, azonnal visszafordult volna,
de én látni akartam, változott-e valamit a környék. Úgyhogy csendben követtem őt az
ismerős utcákon, el az ismerős épületek mellett, míg magunk mögött nem hagytuk az
iskolát. Eltűnődtem, hogy a szobám vajon érintetlen-e még, ott vannak-e még a
kincseim. Édesanyám könyve jutott eszembe: vajon még mindig békésen pihen a
dobozában, vagy valaki más vette be magát az iskolába, és elvitte a dolgainkat?
Kanin a körzet külterületére vitt, egy üresnek tűnő raktárba. Egy régi téglaépület volt,
betört ablakokkal és omladozó tetővel. Pontosan tudtam, hol vagyunk. Kyle-nak, az
ellenséges banda vezérének búvóhelyén. Valaha egymás ellen harcoltunk ételért,
búvóhelyért és területért, de tulajdonképpen csak guberáló utcakölykök két, egymással
szemben álló csoportjához tartoztunk. Létezik egy íratlan szabály a jelöletlenek között:
az élet kegyetlenség, vérontás és harc nélkül is elég kemény. Úgyhogy nem zavartuk
egymás köreit. Az utcán egy biccentéssel vagy rövid köszöntéssel üdvözöltük egymást,
és időnként hírül adtuk a másiknak, hogy járőröket láttunk.
– Miért jöttünk ide? – kérdeztem. Kanin átmászott a falon, talpa alatt üvegcserepek és
szögek ropogtak, ami könnyen elárulhatott volna minket. – Miért nem megyünk vissza a
Véres Angyalok vagy a Vörös Koponya területére, és intézzük el őket?
– Azért – mondta Kanin rám sem pillantva –, mert terjed a szóbeszéd. Mert életben
hagytuk a bandatagokat, akik továbbadják a hírt, hogy portyázik az éj leple alatt egy
férfi és egy lány. A hír eljut mindenki fülébe, és leginkább a herceg emberei lesznek
éberek. Minden tettünknek következménye van. Amúgy meg – fordult hozzám, és a
szeme összeszűkült – honnan tudod, hol vagyunk? – Egy pillanatra csend telepedett
közénk, majd bólintott. – Szóval már jártál itt korábban.
A fenébe! A vámpírérzéke nem hagyta cserben.
– Itt éltem – vallottam be, mire Kanin összeráncolta a homlokát. – Nem messzire
innen, az iskolában. – A barátaimmal, tettem hozzá gondolatban. Lucasszal, Patkánnyal
és Cingárral, akik már halottak. Gombócot éreztem a torkomban. Eddig nem sokszor
gondoltam rájuk, mélyen eltemettem magamban a bűntudatot és a fájdalmat. Mi történt
volna, ha sosem találom meg azt a rengeteg konzervet? Ha nem kérem őket, hogy
tartsanak velem? Vajon életben lennének még? És én életben lennék?
 – Elég! – szólt rám Kanin, mire pislogtam egyet. Jéghideg pillantást vetett rám. – Az
életednek az a szakasza lezárult – folytatta. – Hagyd magad mögött! Nehogy megbánjam,
hogy ezt az életet adtam neked, miközben te a régihez ragaszkodsz!
Rábámultam.
– Nem is ragaszkodom hozzá! – vágtam vissza. – Csak az emlékeimen rágódtam. Ezt
teszik az emberek, ha a múlton merengenek.
– De bizony, te igenis ragaszkodsz a múltadhoz! – mondta Kanin, ha lehet, még
hűvösebben. – Folyton a régi életed és az egykori barátaid járnak a fejedben, és azon
tűnődsz, hogyan menthetted volna meg őket. Ez a fajta önmarcangolás teljesen
felesleges. Úgysem tehettél volna semmit.
– De igen – feleltem. Alig bírtam kinyögni, amit akartam. Fojtogatott a sírás. – Én
vezettem őket oda, én beszéltem nekik a konzervekkel teli fészerről. Miattam haltak
meg.
A szemem égni kezdett. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy a vámpírok tudnak
sírni. Dühösen letöröltem a könnyeimet. Az ujjaimra vér tapadt. Könnyek helyett vért
sírok. Csodás!
– Gyerünk, mondd ki nyugodtan! – mordultam rá Kaninra. A szemfogaim előugrottak.
– Mondd ki, hogy szerinted hülye vagyok! Nyugodtan vágd a fejemhez, hogy még mindig
ragaszkodom a múltamhoz, mert ez az igazság: akárhányszor becsukom a szemem, őket
látom. Mondd meg, hogy én miért vagyok életben, miközben ők halottak!
Éreztem a vörös és forró, feltörni készülő könnyeket. Átkozódtam, és elfordultam
Kanintól. A körmeimmel a tenyerembe vájtam, hogy visszaszorítsam a sírást. Egy éve
nem sírtam már, azóta, hogy anyám meghalt. A látásomat vörös köd homályosította el.
Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon, de úgy éreztem, mintha vaspántok szorítanák a
mellkasomat.
Kanin csendben várt, amíg összeszedtem magam. Kifejezéstelen tekintettel,
szobormerev arccal nézett rám. Amikor ránéztem, felmordult.
– Befejezted? – A hangja fenyegető volt, a szeme feneketlen sötétség.
Bólintottam.
– Jó. Mert ha legközelebb ilyen jelenetet rendezel, itt hagylak. Senki sem tehet arról,
hogy a barátaid halottak. Ha továbbra is marcangolod magad, az felemészt téged, és
akkor mit sem ért az eddigi munkánk. Világosan fogalmaztam?
– Igen – feleltem ugyanolyan hűvösen, mint ő. Figyelmen kívül hagyta a
szemtelenségemet, majd az épület felé intett a fejével, és a törött ablakokra mutatott.
– Egy csoport jelöletlen él itt, bár gondolom, ezt te is tudod – folytatta. – Hogy
válaszoljak az előző kérdésedre, azért választottam ezt a helyet, mert a jelöletlenek
nincsenek benne a rendszerben, ezért senkinek sem fog feltűnni, ha nyoma vész egy-
kettőnek.
Ez igaz, gondoltam, miközben követtem Kanint a magasra nőtt fűben. Senkinek sem
hiányzunk, mert nem is létezünk. Senkit sem érdekel, ha nyomtalanul eltűnünk, senki
sem sirat meg minket.
Bemásztunk az egyik törött ablakon, és egy sötét teremben találtuk magunkat.
Hatalmas kupacokban állt a törmelék mindenfelé, közöttük, a helyiség közepén egy kis
„tisztás”, mintha csak egy völgy lett volna a dombok között.
Egy gödörben tűz égett. Az égő fa és műanyag miatt sűrű füst és nehéz, zsíros szag
ülte meg a helyiséget. Többen laktak itt bent, mint amennyire számítottam.
Kartondobozok, sátrak, sebtében összetákolt kis óvóhelyek sorakoztak egymás mellett.
Úgy helyezkedtek el a tűz körül, mint egy aprócska falu. Láttam, ahogy a sötét alakok
összekuporodnak a tűz fényénél, és észre sem veszik az őket pár méterről figyelő
ragadozókat. Éreztem a leheletüket és a bőrük alatt lüktető vért.
Felmordultam, és tettem egy lépést előre, de Kanin megragadta a karomat.
– Csak csendesen! – mondta. – Nem minden táplálkozásnak kell erőszakosnak és
véresnek lennie. Ha óvatos vagy, akkor alvó áldozatból is táplálkozhatsz, és még csak
fel sem ébred. Az idős mesterek használták sokszor ezt a technikát, ezért aggattak az
emberek fokhagymát az ágy és az ablak köré egyes helyeken, bár teljesen feleslegesen.
Ehhez azonban nagyon óvatosnak és türelmesnek kell lenned! Ha az áldozat felébred,
mielőtt megharapod, kicsúszhat a kezedből az irányítás.
– Mielőtt megharapom? Nem ébrednek fel, amikor megérzik, hogy… Szóval,
amikor… Hogy belemélyed a fogunk a nyakukba?
– Nem. A vámpírharapás nyugtatóan hat az alvó emberekre. Úgy emlékeznek majd rá,
mintha csak álom lett volna.
– Ez meg hogy lehetséges?
– Egyszerűen így vagyunk összerakva. – Kanin ismét kimerültnek tűnt. – Akkor
belevágsz, vagy menjünk máshová?
– Nem – motyogtam, és végignéztem az alvó fiatalokon. – Képes vagyok rá.
Kanin elengedte a kezemet, és egy zsírfoltos papírba göngyölt kis csomagot nyújtott
át. – Amint végeztél, hagyd ezt olyan helyen, ahol az áldozat biztosan megtalálja!
Összevontam a szemöldököm, majd benéztem a papír alá. Egy pár cipőt pillantottam
meg. Viszonylag újnak tűnt.
– Ez meg mi?
– Egy kis vigaszajándék – felelte Kanin, és elfordult. Én továbbra is őt néztem. –
Kárpótlásul azért, amit ma este művelünk velük.
 Pislogtam egyet.
– De minek? Hiszen azt sem tudják, hogy itt vagyunk.
– De nekem fontos.
– De…
– Nincs több kérdés, Allison! – mondta Kanin fáradtan. – Most menj!
– Rendben. – Vállat vontam. – Ha ezt akarod, meglesz. – Egyik karom alá szorítottam
a csomagot, majd megindultam az alvó áldozat felé.
Talán félúton jártam a teremben, a vér, az izzadság és az emberi kipárolgás szaga
minden egyes lélegzetvétellel egyre elviselhetetlenebbé vált, amikor mozgást
érzékeltem a terem túlsó végében. Behúzódtam az egyik rozsdás fémgerenda mögé. Két
rongyos alak közeledett vitatkozva. Az egyik fiúban Kyle-ra, a rivális bandavezérre
ismertem. Hallottam, hogy élelemről és az őrökről beszéltek, valamint arról, hogy
nemsokára új területeken kell guberálniuk, és ehhez szükségük van egy tervre. A
hallottak egy pillanatra visszarepítettek a régi életembe.
Amikor elérték a tábort, az egyik fiú felkiáltott, behajolt egy dobozba, és megragadott
valakit a bokájánál fogva. Az illető, akit kihúztak az alvóhelyként szolgáló dobozból,
felkiáltott, és megpróbált visszamászni a helyére, de a két fiú kirugdosta onnan.
– Már megint te! Te hitvány kis féreg! Megmondtam, hogy ez az én dobozom! Keress
magadnak egy másikat!
– Odanézzenek! – szólalt meg a másik fiú, ahogy benézett a dobozba. – Az
élelmiszerkészletedet is megcsapolta, Kyle.
– Te kis szarcsimbók! – Kyle a földön fekvő fiú fölé tornyosult, és bordán rúgta. – Te
aljas kis féreg! – Még egy rúgást bevitt, mire a fiú embriópózba görnyedt. – Esküszöm,
hogy még egy ilyen húzás, és nem úszod meg ennyivel! Megöllek, megértetted? – Még
egyszer belerúgott, mire a földön fekvő fiú felnyögött, aztán Kyle a lábával arrébb
gurította. – Tűnj el innen, és dögölj meg végre! – mormogta, majd bebújt a
kartondobozba, és elhúzta a „függönyét”.
A kiabálásra a tábor többi lakója is mocorogni kezdett. Értetlen kifejezéssel az
arcukon követték az eseményeket. Én mozdulatlanul vártam az oszlop mögött, amíg
mindenki újra el nem csendesedett. Panaszkodást és motyogást hallottam, a legtöbben a
földön fekvő fiúról beszéltek, de senki sem sietett a segítségére. Megráztam a fejem.
Sajnáltam a fiút, de megértettem a többiek álláspontját is. Bandatagként vagy te is
leteszel valamit az asztalra, vagy megdöglesz. Ha lopsz, vagy más dolgához nyúlsz,
azzal könnyen megáshatod a saját sírodat, vagy alaposan elvernek, vagy akár ki is
zárhatnak a bandából. Magányos farkas voltam a saját bandámban, de mindig kivettem a
részem a közös munkából. És soha nem loptam.
 A fiú felkelt a földről és leporolta a ruháját, én pedig majdnem sokkot kaptam a
meglepetéstől.
– Cingár! – suttogtam. Nem hittem a szememnek. Cingár szipogva körbekémlelt a
táborban. Én is pislogtam, hogy biztosan jól látok-e. Igen, valóban ő volt az. Sovány,
megviselt és koszos volt, de életben volt. – Hát kijutottál! Sikerült élve megúsznod.
Gondolkodás nélkül indultam meg felé, de Kanin vasmarkába szorította a karomat, és
visszahúzott a sötétbe.
– Aú! A fenébe is, Kanin! – horkantam fel. – Mit csinálsz? Engedj el! –
Megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de ő szorosan tartotta.
– Távozunk – közölte jeges hangon, és maga után húzott. – Most azonnal. Gyere!
Megvetettem a lábam, de ő csak vonszolt tovább. Bárhogy ficánkoltam, nem tudtam
kiszabadítani magam Kanin szorításából. Felszisszentem, és végül feladtam. Hagytam,
hogy maga után vonszoljon a termen keresztül, ki egy másik ablakon. Csak amikor már
jó pár méterre jártunk a raktártól, akkor állt meg és engedett el.
– Mi a fene ütött beléd? – hördültem fel. A szemfogaim ismét előugrottak. – Kicsit
unom már, hogy állandóan rángatsz, megvágsz, megütsz, fellöksz és parancsokat
osztogatsz, amikor úgy tartja kedved. Nem vagyok a háziállatod!
– Ismered azt a fiút, ugye?
Titokzatos arcot vágtam.
– Na és ha igen?
– Oda akartál menni hozzá, igaz?
Meg kellett volna ijednem sötétbe boruló szemétől, de elöntötte az agyamat a harag.
– A barátom volt! – vágtam oda. – Tudom, hogy számodra ez érthetetlen, mert neked
nincs egy sem, de sokkal több ideje ismerem, mint téged.
– Na és mit tettél volna, ha meglát? – kérdezte Kanin jéghidegen. – Visszatérsz a régi
bandádhoz? Vagy csatlakozol ehhez az újhoz? Vámpír leszel a bárányok között? Mit
gondolsz, mennyi időnek kellene eltelnie ahhoz, hogy végül megöld őket?
– Csak beszélgetni akartam vele, hogy jól van-e! A rohadt életbe! Hogy boldogul-e
nélkülem. – Kezdett alábbhagyni a dühöm. A falnak dőltem. – Magára hagytam –
motyogtam, és keresztbe fontam a karjaimat. – Magára hagytam, és ő sosem tudott
magára vigyázni. Csak tudni akartam, jól van-e.
– Allison – szólított meg Kanin. Hangja még mindig keményen csattant, de eltűnt
belőle a hűvösség. – Pontosan ezért kérlek, hogy felejtsd el az egykori életedet! Azok az
emberek, akiket az átváltozásod előtt ismertél, nélküled folytatják a régi életüket. Te
mostantól szörnyeteg vagy a szemükben, és nem fognak elfogadni olyannak, amilyen
vagy. Ráadásul előbb-utóbb mind meghalnak. Vagy az öregség, az éhezés, a betegségek
vagy a társaik végeznek velük. Te pedig életben maradsz, hacsak nem döntesz úgy, hogy
kimész a napra, vagy nem tépi le a fejedet egy másik vámpír. – Rám nézett. Az
arckifejezése lágy volt, együtt érző. – A halhatatlanság magányos út – folytatta –, és
csak rosszabb lesz, ha nem engeded el a régi életedet. Annak a fiúnak mostantól te az
ellensége vagy, egy szörnyeteg, aki vadászik rá. Rettegne tőled. Sem az egykori
barátságotok, sem a hűség, sem a szeretet nem változtat ezen.
Tévedsz, akartam mondani. Fél életemben Cingárra vigyáztam. Amikor mindenki
meghalt, aki fontos volt nekem, Cingár lett a családom. Tudtam, hogy Kaninnal
felesleges vitatkozni, úgyhogy vállat vontam, és elfordultam.
Kaninnak nem tetszett a reakcióm.
– Ne kövesd azt a fiút, Allison! – figyelmeztetett. – Mindegy, hogy mit hiszel, hogy
mit hagytál magad mögött. Felejtsd el őt is, és a régi életedet is! Megértetted?
– Igen – morogtam. – Hallottam.
Szúrós tekintettel méregetett.
– Menjünk! – jelentette ki, és megindult. – Ma este valahol máshol eszünk.
Vetettem még egy utolsó pillantást a raktárépületre, majd elfordultam. Mielőtt Kanin
után indultam volna, kicsomagoltam a cipőt, és letettem a földre egy jól látható helyre,
hátha Cingár találja meg másnap reggel. Elhagytuk a Négyes Szektort, és visszatértünk a
gengszterek területére, ahol belefutottunk két Vörös Koponyába, akik nem is sejtették,
hogy vámpírokkal van dolguk. Rossz estéjük volt, ennyit elárulhatok. Tele gyomorral
tértünk vissza a kórházba. Az este hátralévő részében Kaninnal nem szóltunk
egymáshoz. Mufurc Vámpír uraság bezárkózott az irodájába, én pedig a recepciónál
gyakoroltam a katanával. Ellenségnek Kanint képzeltem magam elé.
Legalább nem kérdezte meg, hova lett a cipő. Úgysem árultam volna el neki.

A KÖVETKEZŐ PÁR ÉJSZAKÁN minden visszatért a normális kerékvágásba. Folytattam az

óráimat, végigszenvedtem a matematikát, az angolt és a vámpírtörténelmet, mielőtt az
edzésre került volna a sor. Ahogy egyre jobban bántam a katanával, Kanin különböző
mozdulatsorokat mutatott, majd magamra hagyott, hogy gyakoroljak. Sosem mondta,
hova megy, de biztos voltam benne, hogy a kórháznak ezen a szintjén már mindent
átfésült, és most az épület legeslegalsó szintjére merészkedik, a vörös ajtón túlra, a
lépcsőház legmélyére. Oda, ahol ez a felirat állt az ajtón: Veszély! Idegeneknek belépni
tilos! Egyik éjszaka botlottam bele séta közben, de azonnal visszafordultam, amint
Kanin szólított.
Természetesen kíváncsi voltam, mi rejtőzhet az ajtó mögött, hogy mit keres ennyire
Kanin. Egyszer követtem őt, le a lépcsőn, de a fémajtót zárva találtam. Nem akartam
megkockáztatni a bejutást, mert hátha Kanin bent van. A Négyes Szektorban történt eset
falat emelt közénk. Kanin ugyan nem hozta szóba a dolgot, de továbbra is szemmel
tartott. Eltávolodtunk egymástól, az edzésen kívül nem szóltunk a másikhoz.
Valószínűleg hidegen hagyta volna, ha megtudja, hogy jártam lent, a tiltott területen, de a
biztonság kedvéért vártam pár napot, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.
Nem akartam, hogy azt higgye, valami rosszban sántikálok.
 8. FEJEZET

EGYIK ÉJSZAKA MEGINT EGYEDÜL ÉBREDTEM, és Kanin irodájába mentem, de a vámpírt

nem találtam ott. Az íróasztal közepén egy cetli feküdt, rajta rendezett kézírással üzenet
állt. Lent vagyok a legalsó szinten. Gyakorold az eddig vett mozdulatokat! A
vámpírtársadalom felépítésével kapcsolatban már megtanítottam neked mindent,
amit csak lehetett. K.
A gyomromban kellemes bizsergés támadt. Itt az alkalom! Kanin nincs itt, úgyhogy
ma éjszaka azt teszek, amit akarok. Ennél jobb alkalom úgysem kínálkozik.
Elhagytam az irodát, és a katanával a hátamon a recepció felé vettem az irányt, ahogy
az a cetlin állt, de nem álltam meg az előtérben. Gondolkodás nélkül a lift felé siettem,
és könnyed mozdulatokkal felhúztam magam az aknában.
Fent a nap épp csak lebukott a látóhatáron. Az ég sötétkékre váltott, vérvörös felhők
vonultak rajta. Rég volt már, hogy a sötétségen kívül más színt is láttam, úgyhogy egy
pillanatra megálltam gyönyörködni a színkavalkádban. El is felejtettem már, hogy
hogyan néz ki egy naplemente.
Szóval addig bámulod a felhőket tátott szájjal, amíg Kanin rád nem talál itt kint?
Erre a gondolatra elkaptam a tekintetem a horizontról, és magam mögött hagytam a
kórházat. Nem mertem hátranézni.
Fura borzongás kerített hatalmába, hogy egyedül járom a sötét sikátorokat. Ugyanezt
éreztem – izgalom és félelem keverékét –, amikor még emberként egyedül
merészkedtem a falon túlra. Nem lenne szabad itt lennem. Biztosan tudtam, hogy Kanin
totál ki fog akadni, de már késő volt ezen rágódni. Napok óta terveztem, hogy egyedül
merészkedek ki éjszaka. Úgysem tarthat örökké a kórházba bezárva. Mielőtt Kaninnal
találkoztam, oda mentem, ahova akartam, és senki sem akadályozott meg ebben. Nem
fogok behódolni csak azért, mert egy szeszélyes vámpír azt mondta, felejtsem el a
korábbi énemet.
Végigosontam a szektorokon. Felidéztem, Kanin melyik sikátorokon vitt keresztül, de
megvoltak a saját emlékeim is a peremről. Sokkal könnyebb volt élőhalottként mozogni
a sötétben, felugrani egy kétemeletes épületre, elrejtőzni az őrök szeme elől,
mozdulatlanná merevedni és szinte beleolvadni a sötétségbe. Senki sem látott vagy
hallott meg. Gond nélkül haladtam előre az utcákon, cikáztam az épületek között, amíg
el nem értem egy ismerős kerítéshez. Átbújtam alatta, majd keresztülvágtam az üres
területen az egykori otthonom felé.
 Az épület sokkal elhagyatottabbnak és csendesebbnek tűnt, mint korábban.
Odamentem a régi szekrényemhez, és kinyitottam. Bekövetkezett, amitől tartottam.
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy üres. A guberálók kifosztották.
Félve indultam egykori szobám felé. Tudtam, hogy valószínűleg azt is kifosztották
már. A guberálók rövid időn belül beköltöznek egy üresen álló épületbe. Csak remélni
tudtam, hogy ahhoz a bizonyos ládához nem nyúltak. Nincs értelme olyasvalamit
maguknál tartani, amiért kivégzik őket.
Elfordítottam az ajtógombot, szélesre tártam az ajtót, és beléptem. Túl későn vettem
észre, hogy valaki már van odabent.
Az illető a sarokban guggolt a falnak dőlve. Automatikusan a kardom után nyúltam.
Egy pillanatra azt hittem, Kanin az, de kiderült, hogy egy másik vámpír. Egy magas,
csontos, hófehér bőrű és kopasz férfi. Elmosolyodott, kivillantva tökéletes fogsorát. A
holdfény a sápadt arcán lévő sebhelyekre vetült.
– Jó estét, kismadaram! – A hangja rekedt volt és lágy, de egyúttal hátborzongató is.
Kirázott tőle a hideg. – Csak nem egy kis éjszakai kitérőre indulsz a vér és a fájdalom
szárnyain? Pengeként hasítunk az éjszakába, nyomunkban vért sírnak a felhők. –
Elnevette magát. Borsózott tőle a hátam. Hátrálni kezdtem, de az idegen felém
biccentett. – Ne is törődj velem, édesem! Néha kissé költőire veszem a figurát. A
holdfény teszi. – Megrázta magát, majd felegyenesedett.
Észrevettem, hogy csontos, hosszú ujjai között tartja a könyvemet.
– Hé! – kiáltottam fel, és elindultam felé. – Azt meg hova viszed? Az az enyém!
– Valóban? – kérdezte a vámpír, és ellépett a faltól. Az izmaim megfeszültek. A
vámpír az egyik polchoz lépett, és finoman letette rá a könyvet. – Akkor talán jobban
kellene vigyáznod rá, édesem – duruzsolta, és feneketlen, sötét szemét rám szegezte. –
Az itt lakó utcakölykök arra használták őket, hogy melegen tartsák a csontos hátsójukat.
A sarok felé biccentett. Odanéztem. A régi matracomon két emberi test feküdt,
kinyúlva. Megviseltnek tűntek, rongyos ruhát viseltek. A guberálók, akik beköltöztek.
Természetellenesen mozdulatlanok voltak, és a vér szagából ítélve halottak. Jobban
szemügyre vettem őket, és láttam, hogy a torkuk fel van tépve, és vér borít mindent.
Elkapott a rettegés. Legszívesebben kirohantam volna a szobából, el a vámpír
közeléből, aki egy igazi szörnyeteg volt.
A matrac mellett, a földön fekete folt éktelenkedett. Tudni akartam, mi az. A hamu
között könyvoldalakat pillantottam meg, mire elszorult a szívem. Olyan sokáig
vigyáztam rájuk, gyűjtögettem őket, mégis tüzelőként végezték a könyveim.
A vámpír felnevetett.
– Most már nincs szükségük szavakra – jelentette ki. – Se könyvekre, hogy olvassák
őket, vagy melegedjenek a tűznél, se élelemre. Ezek a patkányok folyton majszolnak
valamit. Sötét helyekre húzódnak be melegedni, és csak mocskot hagynak maguk után.
De ne is beszéljünk többet róluk! Nekik már nincs szükségük semmire. – Ismét elnevette
magát. Komolyan felállt tőle a szőr a hátamon.
Legszívesebben előhúztam volna a katanát, de visszafogtam magam. A vámpír ugyan
nem tett fenyegető mozdulatot, mégis úgy éreztem, mintha egy mérges kígyóval néznék
farkasszemet.
– Ki vagy? – kérdeztem, mire üres tekintete rám villant. – Mi dolgod Új-
Covingtonban?
– Csak keresek valamit, kismadaram. – Ismét elmosolyodott, ezúttal kivillantotta a
szemfogait is. – Ha tudni akarod a nevemet, akkor neked is be kell mutatkoznod. Ezt így
illik, és tudod, mi, vámpírok, nagyon udvariasak vagyunk.
Haboztam. Nem akartam, hogy ez a hátborzongató vérszívó megtudja a nevemet. Na,
nem mintha amiatt aggódtam volna, hogy majd jelenti a hercegnek, aki – Kanin szerint –
nem tartja észben az összes vámpír nevét, különösen nem a harmadik típusú korcsokét.
A herceget csak a közvetlen körébe tartozó vámpírok érdeklik, az alacsonyabb
rendűekkel nem foglalkozik.
Azt nem akartam, hogy ez a vámpír jobban megismerjen engem, mert tudtam, hogy ő
emlékezne a nevemre, és ez nem tűnt túl biztatónak.
– Akkor nem mutatkozol be? – A vámpír elmosolyodott. Nem lepte meg a
hallgatásom. – Nem árulod el a neved? Végül is, nem hibáztathatlak érte. Nem ismersz.
De ha megbocsátasz, akkor én sem fedem fel a kilétemet. Manapság nem lehetünk elég
óvatosak.
– Megkérlek, hogy távozz! – jelentettem ki magabiztosan, de egyáltalán nem éreztem
magam annak. – Ez az én szektorom, az én vadászterületem. Távozz, most azonnal!
Hátborzongató pillantással mért végig. Nyugodtnak tűnt, de éreztem, hogy bármelyik
pillanatban kitörhet. Hirtelen halálos rettegés fogott el ettől az ismeretlen vámpírtól.
Ettől a sovány, mozdulatlan vámpírtól, akinek a szeme éppolyan sötét és lelketlen volt,
mint Kaniné. A kezem remegett, ezért karba tettem, de tudtam, hogy az idegen
vámpírnak a legapróbb részlet sem kerüli el a figyelmét. Tudtam, hogy egy gyilkossal
nézek farkasszemet.
Végül elmosolyodott.
– Természetesen – felelte, majd bólintott és elindult. A térdeim majd’ összerogytak a
megkönnyebbüléstől. – Nagyon sajnálom, édesem. Nem akartam kellemetlenséget
okozni, már itt sem vagyok.
Az ajtó felé indult, de megállt, és elgondolkozva nézett rám.
 – Kismadaram, te teljesen máshogy énekelsz, mint ő – duruzsolta, amivel teljesen
összezavart. – Ne okozz csalódást!
Nem feleltem. Belefúrtam a tekintetem az övébe, és vártam, hogy elmenjen.
Megajándékozott még egy utolsó hátborzongató mosollyal, majd megfordult és kilépett
az ajtón. Hallgatóztam, hogy hallom-e távolodó lépteit, de minden csendes volt.
Fellélegeztem.
Percekig vártam mozdulatlanul, hogy a vámpír egyre távolabb kerüljön tőlem, és
mikor végre meg mertem mozdulni, a fal mellett álló nyitott ládához léptem, és
belenéztem.
Két könyv. Ennyi maradt csupán. Az életem során nehezen összegyűjtött könyvek
közül kettő maradt benne, és egyik sem a szívemnek legkedvesebb. Letérdeltem.
Gombócot éreztem a torkomban, a gyomrom összeszorult. Egy pillanatra azt kívántam,
bár élne még a két guberáló, hogy bánthassam őket, hogy átérezzék a fájdalmamat. Most
már semmi sem maradt, ami emlékeztetne a múltamra. Az édesanyámtól kapott könyv,
az egyetlen, ami rá emlékeztetett, hamuvá lett.
Nem sírtam. Mereven felálltam, és elfordultam a ládától. Harag és elkeseredettség
küzdött bennem, végül hagytam, hogy közömbösség vegyen rajtam erőt. A veszteség nem
volt újdonság számomra. Két idegen azt tette, ami az életben maradáshoz szükséges.
Ebben a világban minden múlandó, mindenki csak magával törődik. A peremlakó
Allison jól tudta ezt, míg a vámpír Allisont emlékeztetni kellett rá.
Magam mögött hagytam az iskolát, vissza se néztem. Most már semmi sem maradt ott
számomra, úgyhogy az épülethez kötődő emlékeimet az agyam legtávolabbi részébe
száműztem. Oda temettem minden olyan képet, amire nem akartam emlékezni. Nem
fogok bánkódni az elvesztett dolgokon, hanem továbblépek. Az éjszaka egy része már
eltelt, nekem pedig még volt egy kis elintéznivalóm, mielőtt Kanin észreveszi, hogy
eltűntem.

SIETŐS LÉPTEKKEL A RÉGI RAKTÁRÉPÜLET FELÉ VETTEM AZ IRÁNYT. Beosontam és

körbekémleltem. A teremben tornyosuló szeméthalom és dobozok között az ismerős arc
után kutattam. Úgy tűnt, a banda fele már otthon van, fél tucat fiatal gyülekezett a tűz
körül. Beszélgettek és nevettek. Alaposan szemügyre vettem mindegyiket, de Cingár
nem volt közöttük.
Aztán megláttam. Félrehúzódva ült, átölelte magát, összegömbölyödött. Rázta a
hideg, és nyomorultul festett. Hirtelen haragot és utálatot éreztem. Haragudtam ezekre
az emberekre, mert nem törődtek vele, kizárták maguk közül, hagyták, hogy lassan éhen
haljon és halálra fagyjon. De haragudtam Cingárra is, mert még mindig nem tanulta meg,
hogyan gondoskodjon magáról, hanem elvárta, hogy mások tegyék ezt, mikor
nyilvánvaló volt, hogy senkit sem érdekel a sorsa.
Csendesen osontam a szeméthalmok között, az árnyékba húzódva, amíg Cingár már
csak pár méterre volt tőlem. A szokásosnál is soványabbnak tűnt: egy zsíros hajú,
dülledt szemű csontváz lett belőle.
– Cingár! – suttogtam, és gyors pillantást vetettem a tűz körül ülők felé. Háttal ültek
nekünk, így reméltem, hogy nem vesznek észre. – Cingár! Itt vagyok, ide nézz!
Megmozdult, és felemelte a fejét. Egy másodpercig kótyagosan pillantgatott körbe,
nem vett észre a sötétben. Amikor integettem neki, a szeme majd kiugrott a helyéről.
– Allie?
– Cssst! – sziszegtem, majd visszahúzódtam a sötétbe, mert néhány bandatag
összevont szemöldökkel fordult felénk. Intettem Cingárnak, hogy jöjjön oda hozzám, de
ő csak ült, és úgy bámult rám, mintha szellem lennék.
Valamilyen értelemben az is voltam.
– Hát életben vagy – suttogta. A hangjából nem csendült ki öröm vagy
megkönnyebbülés, pedig arra számítottam. Unottnak, majdnem vádlónak hangzott, az
arcán zavar tükröződött. – Nem lehetnél életben. A veszettek… hallottam… –
Megrázkódott, átölelte magát. – Nem jöttél vissza – közölte. Most már határozottan
vádló volt a hangja. – Nem jöttél vissza értem! Azt hittem, meghaltál, és magamra
hagytál.
– Nem volt más választásom – szűrtem a fogaim között a szót. – Hidd el, jöttem
volna előbb, ha tudok, de én sem tudtam, hogy életben vagy. Azt hittem, hogy a
veszettek veled is végeztek, mint Lucasszal és Patkánnyal.
Megrázta a fejét.
– Én túléltem, hazamentem és vártam rád, de nem jöttél. Napokig ültem egyedül. Hol
voltál ennyi ideig?
Úgy hangzott, mint egy nyafogós kisgyerek, és ezzel rettenetesen feldühített.
– Egy régi kórház közelében, a Kettes Szektorban – vágtam vissza –, de ez most
lényegtelen. Azért jöttem, hogy lássam, jól vagy, és tudsz magadra vigyázni.
– Törődsz is te velem! – vetette oda Cingár rongyos ingujját babrálva. Szeme a
kabátomra tévedt és összeszűkült. – Sosem érdekelt igazán, hogy mi van velem. Mindig
is azt kívántad, bárcsak eltűnnék a színről. Te és a többiek. Ezért nem jöttél vissza
értem.
Alig tudtam uralkodni magamon.
– Most itt vagyok, nem?
– De nem maradsz, igaz? – Cingár egyenesen rám nézett. – Megint elmész, és itt
hagysz egyedül ezekkel az emberekkel, akik gyűlölnek. Mint ahogy Patkány és Lucas is
gyűlölt. És te is.
– Én nem gyűlöltelek, de ha így folytatod tovább, az lesz a vége – morogtam. Ez
tiszta őrület! Sosem hallottam még Cingárt így beszélni, fogalmam sincs, honnan jön ez
a mérhetetlen keserűség. – Jesszusom, Cingár! Nőj már fel végre! Tudsz magadra
vigyázni, nem kellek én ahhoz. Mindig is ezt mondtam neked.
– Szóval tényleg nem maradsz. – Gingár hangja megremegett. Dühe elpárolgott, most
már pánik érződött ki a hangjából. – Allie, kérlek! Sajnálom! Megijedtem, amikor nem
jöttél vissza. – Kérlelőn előre mozdult, én pedig ideges pillantást vetettem a tűz körül
ülő csoportra. – Kérlek, ne menj el! Maradj itt velünk! Nem olyan rossz a társaság.
Kyle sem bánja az új arcokat, főleg, ha te vagy az.
– Cingár! – Egy dühös kézlegyintéssel jeleztem, hogy vegyen vissza a hangerőből,
mire elhallgatott, és csak a szemével kérlelt. – Nem maradhatok – jelentettem ki, és
ettől teljesen összeomlott. – Bárcsak maradhatnék, de nem lehet. Megváltoztam. Nem
mutatkozhatok a felszínen. Meg kell tanulnod nélkülem élni.
– De miért? – Cingár felém kúszott. Az álla remegett, láttam, hogy mindjárt elsírja
magát. – Miért nem maradhatsz? Tényleg ennyire gyűlölsz? Annyira szánalmas vagyok,
hogy gond nélkül itt hagysz, hogy meghaljak?
– Ne légy már ennyire szentimentális! – Elfordultam. Dühös és zavart voltam.
Kaninnak igaza volt, nem kellett volna idejönnöm. – Nem vagy szánalmas – mondtam
neki. – Te is olyan régóta vagy jelöletlen, mint én. Itt az ideje, hogy megtanulj
gondoskodni magadról! Én nem tudlak tovább segíteni.
– Nem ez az igazi oka – tiltakozott Cingár. – Van valami, amit elhallgatsz előlem.
– Ne akard tudni!
– Miért titkolózol? Nem bízol meg bennem? Korábban sosem voltak titkaink egymás
előtt.
– Cingár, ejtsük a témát!
– Azt hittem, barátok vagyunk! – folytatta felém hajolva. – Itt senki sem szeret és nem
ért meg engem úgy, mint te. Azt hittem, meghaltál, de most itt vagy, és nem akarod
elárulni, mi történt.
– Rendben, legyen! – Felé fordultam. – Valóban tudni akarod, miért nem maradhatok?
– És még mielőtt válaszolhatott volna, vagy végiggondolhattam volna, mekkora hibát
követek el, kinyitottam a számat és kivillantottam a szemfogaimat.
Cingár annyira elsápadt, hogy azt hittem, menten elájul.
– Ne sikíts! – mondtam gyorsan. Akkor jöttem rá, mekkora hülyeséget csináltam. –
Nem foglak bántani. Még én vagyok, csak mégis… más.
 – Vámpír vagy – suttogta Cingár úgy, mintha azáltal, hogy hangosan kimondja,
könnyebben megbirkózhatna a helyzettel. – Vámpír.
– Igen – vontam vállat. – A veszettek megtámadtak, és végeztek volna velem, de egy
vámpír épp arra járt és átváltoztatott. Viszont a többi vámpír vadászik ránk, ezért nem
maradhatok. Nem akarom, hogy utánad is szaglászni kezdjenek.
Cingárnál azonban süket fülekre találtam. Egyre távolodott tőlem, az izmai
megfeszültek.
– Cingár! – próbálkoztam újra, és kinyújtottam felé a kezem. – Én vagyok az! Ugyan
már, nem foglak bántani.
– Ne gyere közelebb! – hördült fel, mire a tűz körül ülők felénk fordultak. Mormogva
talpra kecmeregtek. Vetettem még egy utolsó, kétségbeesett pillantást a barátomra, de
éreztem, hogy az ajkam felhúzódik, a fogaim előreugranak.
– Cingár, ne csináld már!
– Vámpír! – sikított fel, és a hirtelen mozdulattól elcsúszott a koszos padlón. –
Vámpír, segítség, itt egy vámpír! Menj innen, segítség, valaki segítsen!
Felmordultam, és amikor megláttam, hogy a tűz körül ülők kiabálva és átkozódva
talpra ugranak, behúzódtam a sötétbe. Cingár félig futva, félig mászva tette meg az utat a
tűzrakásig, miközben felém mutogatott. A helyiségben elszabadult a pokol. A régi
raktárépület falai visszhangzottak a „Vámpír!” kiáltásoktól. A jelöletlenek teljes
pánikban, egymást félrelökve menekültek kifelé a raktárépületből. Hallottam, ahogy
Cingár felkiált, aztán ő is eltűnt a kinti sötétségben.
A halálra rémült jelöletlenek hangoskodása szinte fülsiketítő volt, és felébresztett
bennem valamit. A belső hang arra ösztönzött, hogy vegyem üldözőbe őket, és tépjem
fel a torkukat. Egy pillanatig figyeltem őket, ahogy menekülnek a láthatatlan vadász elől,
aki még az előtt megölhetné őket, hogy észrevennék. Éreztem a félelmüket, a vér szagát,
az izzadságot, és minden erőmre szükségem volt, hogy elforduljak, és eltűnjek a
sötétben. Előlem menekültek. A felfordulásban én is kislisszantam egy ablakon. Vissza
sem néztem, amíg a kétségbeesett kiáltások zaja el nem halt a hátam mögött.

KANIN AZ IRODÁJÁBAN ÜLT, amikor visszamásztam a liftaknán keresztül a kórházba.

Mivel nem láttam a recepciónál, azt hittem, hogy észrevétlenül értem haza, de ahogy a
szobám felé osontam lábujjhegyen, elhaladtam az irodája előtt.
– Jól sikerült a találkozás a barátoddal?
Felnyögtem és megdermedtem. Kanin az asztal mögött ült, előtte papírhalmok
tornyosultak. Ismét olvasott. Nem nézett fel, én pedig óvatosan beléptem a szobába.
– Muszáj volt megtennem – feleltem. – Tudnom kellett, hogy jól van-e.
 – És hogy sikerült a találkozás?
Nyeltem egyet. Kanin letette a papírokat, és megfejthetetlen, sötét pillantással mért
végig.
– Sikoltozott? – kérdezte nyugodtan. – Elátkozott téged és rettegve menekült? Vagy
egy kicsit megijedt ugyan, de megértő volt, és azt mondta, hogy természetesen semmi
sem változott? – Nem válaszoltam, mire Kanin arca szomorú mosolyra húzódott. –
Gondolom, sikoltozás és menekülés lett a vége.
– Tudtad – szóltam rá vádlón. – Pontosan tudtad, hogy meg fogom keresni.
– Nem vagy egy szófogadó tanítvány – közölte Kanin. Nem hangzott sem dühösnek,
sem csalódottnak, sem meglepettnek. Tényként közölte. – Igen, tudtam, hogy előbb-
utóbb úgysem tudsz ellenállni a régi életed hívásának. Mindenki ezt csinálja. Te az a
fajta vagy, akinek szembesülnie kellett a kegyetlen valósággal ahhoz, hogy higgyen
nekem. Ezek szerint… – A hangja hűvös volt, a szeme ijesztően sötét. – …az együtt
töltött időnk a végéhez közeledik. Ha még egyszer engedetlen leszel, azt úgy veszem,
hogy többé nincs szükséged tanárra, és itt hagylak. Megértetted?
Bólintottam, mire Kanin arca ellágyult, ha a hangja nem is.
– Mit mondott a fiú, miután elmondtad neki az igazságot?
– Semmit – feleltem megtörten. – Csak azt kiabálta, hogy „vámpír” és elrohant.
Mindazok után, amit a hálátlan kis… – Hirtelen elhallgattam, mert nem akartam
felidézni a történteket. Kanin felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy folytassam. – Évek
óta ismerem – mordultam fel. – Megosztottam vele az ételt, vigyáztam rá, kiálltam érte,
amikor mások megverték volna… – A mellkasom összeszorult. Összefontam magam
előtt a karomat. – És mindezek után… – Nem tudtam, hogy sírni akarok-e, vagy letépni
az ajtót a helyéről és áthajítani a szobán. – És mindezek után… – kezdtem bele újra.
– Csupán a szörnyeteget látta benned – fejezte be Kanin.
Felkiáltottam, elfordultam, és az öklömmel a falba bokszoltam. Egy tizenöt
centiméteres lyuk tátongott ott, ahova az öklöm becsapódott.
– A rohadt életbe! – dühöngtem, és még egyszer a falba vágtam. – A barátja voltam!
Én voltam az egyetlen, aki életben tartotta az évek során, etettem, hogy nehogy éhen
haljon! – Még egy utolsót behúztam a falnak, majd nekitámasztottam a homlokomat.
Égett a szemem. Szorosan lehunytam, és megpróbáltam száműzni a fájdalmat. – Azt
hittem, jobban ismer – suttogtam. – Azt hittem, jobban ismer.
Kanin nem mozdult. Szó nélkül hagyta, hogy szétverjem a falat. Végül felállt, és
mögém lépett.
– Elmondtad neki, hol vagyunk? – kérdezte vészjósló hangon.
– Nem. – Megráztam a fejem, és eltoltam magam a faltól. – Nem… vagyis… Igen,
talán említettem neki a kórházat, de úgysem tudja, hol van. – Kanin felé fordultam, aki
nyugtalan pillantást vetett rám. – Úgysem fog minket keresni. – A hangom keserű volt. –
Túlságosan fél elhagyni a saját vackát, nemhogy átmerészkedjen egy másik szektorba.
– Naiv vagy – közölte Kanin, és megdörzsölte a szemét. Hátrébb lépett. – Maradj itt!
Ne hagyd el a kórházat! Nemsokára visszajövök.
– Hova mész? – kérdeztem idegesen. Jeges gondolat fészkelte be magát az agyamba.
– Ugye nem… Nem mész utána?
– Nem – mondta Kanin, és megállt az ajtóban. Megkönnyebbültem. – De további
riasztókat kell felállítanom a környéken. Attól tartok, hogy az eddigi védelem már nem
lesz elég.
– Mégis miért? – Összevontam a szemöldököm. Követtem Kanint a folyosón, de
továbbra sem válaszolt. Aztán tátva maradt a szám, amikor rájöttem. – Attól tartasz,
hogy elárulja valakinek. – Alig bírtam Kaninnal lépést tartani. – Ez nem fog
megtörténni. Biztosíthatlak, Kanin, hogy emiatt nem kell aggódnod. Cingár túlságosan
gyáva ahhoz, hogy bárkinek is szóljon erről.
– Talán – mondta Kanin. Visszaértünk a recepcióhoz. Megállt az asztalnál, és felém
fordult. – De az is lehet, hogy meglepetést okoz. Várj itt, és gyakorold a kardforgatást!
Ne hagyd el a kórházat! Megértetted? A mai este után csak akkor nem ütközöl csapdába
vagy riasztóba, ha veled vagyok.
– Szerintem feleslegesen aggódsz, Kanin.
Szánakozva nézett rám.
– Talán úgy lesz, ahogy mondod. De lehet, hogy a fiú meglepetést okoz nekünk. Túl
hosszú ideje élek már így ahhoz, hogy a véletlenre bízzam a dolgok alakulását,
különösen, ha emberi árulásról van szó. Ha nincs vesztenivalója, és ha csupán egy
kicsit is nyerhet az ügyön, még a leggyávább ember is felbátorodik. Most pedig add a
szavadat, hogy nem hagyod el a kórházat!
– És mi van, ha mégis?
– Vagy itt maradsz, vagy most azonnal menj ki azon az ajtón, és ne is gyere vissza!
Választhatsz.
– Rendben – néztem rá. – Nem hagyom el a kórházat.
– Ugye megérted, ha nem érem be ennyivel? – közölte rideg hangon. – Ígéretet
akarok. Esküdj meg!
– Esküszöm! – villantottam ki a fogaimat.
Bólintott, majd elfordult. Figyeltem, ahogy eltűnik a liftaknában, miközben
magammal viaskodtam. Érzelmek vihara dúlt bennem: düh, feszültség, csalódottság,
megbántottság. Az egyik pillanatban gyűlöltem Cingárt, a másikban megértettem a
rettegését. Megvetettem érte, mert szörnyű érzés volt ezzel szembesülni, különösen azok
után, amit érte tettem, de meg tudtam érteni. Végül is egy vámpírral nézett farkasszemet,
aki a semmiből bukkant fel az otthonában. Ha ő tűnt volna el hosszú időre és vámpírként
jelent volna meg újra, lehet, hogy én is így reagáltam volna. Vagy lehet, hogy legyőztem
volna a menekülési ösztönt, és a barátságunk miatt beszéltem volna vele. Nem tudom.
Abban azonban biztos voltam, hogy Kanin túlreagálja a dolgot a csapdák felállításával
és azzal, hogy nem tehetem ki a lábam a kórházból.
Csak a távozása után jutott eszembe, hogy elfelejtettem megemlíteni a furcsa vámpírt,
akivel az egykori szobámban találkoztam. Fontolóra vettem, hogy Kanin után sietek,
hogy figyelmeztessem, de megígértem neki, hogy a fenekemen maradok. Ráadásul Kanin
erős vámpír volt, tudott magára vigyázni.
A kardforgatást gyakoroltam, közben Cingáron járt az eszem és azon, mit
csinálhattam volna másként. Amikor meguntam a gyakorlást, a folyosókon bolyongtam,
és vártam, hogy visszatérjen a mesterem.
De Kanin nem tért vissza aznap éjjel.
 9. FEJEZET

KAPÁLÓZVA ÉBREDTEM FEL. Sziszegtem és kivillantottam a fogaimat. Aztán a rémálom

lassan átadta a helyét a valóságnak. Ez volt az első alkalom a vámpírrá válásom óta,
hogy álmodtam, méghozzá sötét alagutakról, labirintusszerű folyosókról és valami
rettenetesről, ami engem követett. Ahogy az ismeretlen gonosz egyre közelebb került
hozzám, úgy öntött el a jeges rémület, majd fájdalmat éreztem, ahogy az a valami rám
vetette magát, bár az arcát nem láttam. Ekkor riadtam fel. Az egész helyzet furcsának
tűnt. Ezek szerint a halottak is tudnak álmodni? Erről meg kell kérdeznem Kanint.
Kanin. Felkeltem, magamhoz vettem a kardomat, és az irodájába siettem. Reméltem,
hogy ott találom az asztal mögött, papírokat olvasgatva.
Az iroda azonban üres volt. Az asztalon még csak egy cetlit sem találtam arról, hogy
milyen feladatot szánt nekem éjszakára. Végigjártam a termeket, és mindenhova, még a
sarkokba is benéztem. Semmi. Sehol sem láttam Kanint. Úgy tűnt, tényleg magamra
hagyott.
Egy pillanatra eltűnődtem, vajon szándékosan tette-e, és nem is akar visszajönni.
Talán belefáradt, hogy egy makacs, szeszélyes, betörhetetlen tanítvánnyal foglalkozzon,
és úgy döntött, itt az ideje megválni tőlem. Megráztam a fejem. Nem, Kanin nem ilyen.
Hűvös, nem túl együtt érző, merev és néha rettenetesen ijesztő, de nem hazug. Ha nincs
itt, akkor valahol kint jár. Vajon megsérült? Bajba került?
Talán halott?
Elég!, mondtam magamnak. Azért, mert Kanin nincs a kórházban, még nem kell
rögtön pánikba esni. Talán még mindig az alagútban van, és az újabb csapdákat és
riasztókat állítja fel. Vagy talán még mindig a kórházban van, csak olyan részén,
amelyet még nem ellenőriztem…
Várjunk csak! Tényleg van még egy hely, ahol kereshetem.
Lesiettem a lépcsőn. A vörös fémajtó nyikorogva kitárult, ahogy nekifeszültem. Egy
hosszú folyosót láttam magam előtt. A vörös ajtó fölött és a folyosó másik végében
megpillantottam egy-egy összetört biztonsági kamerát. Ahogy beléptem, az ajtó
nyikorogva becsapódott mögöttem, sötétségbe borítva a keskeny járatot.
Az új vámpírlátásomnak köszönhetően a koromsötétben is tökéletesen tudtam
tájékozódni. A folyosó túlsó vége felé vettem az irányt, ahol egy másik bombabiztos
ajtó állta utamat. Rozsdamentes acélból készült, és olyan masszívnak tűnt, hogy egy
vonatot is megállított volna. Nem volt rajta sem kilincs, sem ajtógomb, csak egy
rozsdás kerék a közepén.
Vajon mit őriztek itt hátul?, tűnődtem, miközben elforgattam a kereket jobbra. Az
ajtó egy szisszenéssel kinyílt.
Egy sötét, fullasztóan keskeny folyosón találtam magam. A fal mentén hatalmas
ablakok sorakoztak, mögöttük kihalt szobák. Néhány ablak be volt törve az üveg
rendkívüli vastagsága ellenére. Csupán néhány ablak maradt érintetlen. Közelebbről is
szemügyre vettem a látványt, és a hideg futkározott tőle a hátamon.
Vastag acélrudak futottak függőlegesen az ablakok előtt, így a szobák egy-egy
ketrecre hasonlítottak. A csak kintről nyitható és zárható ajtók is rendkívül vastag
fémből készültek. A falakat minden egyes szobában fehérre meszelték, de az idő
múlásával a vakolat mállani kezdett. Itt-ott kaparás nyomait is felfedeztem a falon,
mintha valaki nekiesett volna, hogy a puszta körmeivel bontsa ki.
– Hol a fenében vagyok? – suttogtam.
A hangom természetellenesen hangosnak tűnt a csendben. Olyan érzésem volt, mintha
a sötétség kinyújtaná felém a kezét, hogy megragadjon. Éreztem a vér, a halál és a
fájdalom szagát, ami beette magát a fal és a padló minden repedésébe. A szemem
sarkából mozgást és arcokat véltem felfedezni, de persze csak a képzeletem játszott
velem.
A hideg futkározott a hátamon. Bármi is történt itt, bármilyen titkokat is rejtenek ezek
az ajtók, inkább nem akarok tudni róluk.
Hallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn, majd ruganyos léptekkel elindul a folyosón.
Megkönnyebbültem.
– Kanin – szólítottam meg, és elindultam a vastag fémajtó felé. Félig
visszacsukódott, úgyhogy nekifeszültem és kinyitottam. – Hol a fenében voltál ennyi
ideig?
És ekkor szembetaláltam magam a hátborzongató mosolyú vámpírral.

– SZERVUSZ, ÉDESEM! – dorombolta a vámpír. Mosolygott, én pedig hátrálni kezdtem.

Amint belépett a helyiségbe, előhúztam a kardomat. – Micsoda meglepetés, hogy ismét
összefutunk! Azt hiszem, ez a kismadár nem csiripelt igazat nekem.
A kardot magam elé tartottam, miközben köröket róttunk a teremben. Nem rám nézett,
hanem a falakat és az ablakokat fürkészte.
– Mit keresel itt? – mordultam fel. Megpróbáltam elrejteni a rettegésemet. – Hogyan
találtál ide?
– Nos… – szippantott bele a levegőbe a vámpír. Érződött, hogy évek óta nem
használta a légcsövét. – Ez remek kérdés, kismadaram. – Kinyújtotta a kezét, és
nekinyomta az arcát az egyik ablaknak. A nyakán egy megszáradt vérfoltot pillantottam
meg, mintha nemrég valaki megvágta volna. – Tudtad, hogy ezek a falak beszélnek
hozzád? Ha kérdezel tőlük. Elárulják a titkaikat, bár nem adják könnyen, úgyhogy néha
ki kell belőlük verni. Egyszerűen muszáj. – Kiegyenesedett, és felém fordult. Sötét
szeme két üregnek tűnt mosolygó arcában. – Hol van Kanin? – kérdezte türelmesen. –
Áruld el, és nem tépem le az ujjaidat!
– Nincs itt – feleltem. A vámpírt nem lepte meg a válaszom.
– Tehát még nem ért vissza? Akkor bizonyára erősebb ütést mértem rá, mint
gondoltam. Nem gond, megvárom. Ráérek.
– Mit tettél vele? – horkantam fel.
Az egyik körmét rágcsálta, majd megnyalta az ajkát, és ismét elmosolyodott.
– Filéztél már ki halat?
– Mi? – Jézus isten, kikészít ez az őrült! – Mi a francot hordasz itt össze?
– Tehát nem. Pedig nagyon egyszerű. – Fém villant, és a vámpír kezében ott termett
egy vékony, csillogó tőr. Olyan hirtelen kapta elő, hogy ijedtemben ugrottam egyet. – A
trükk abban rejlik, hogy amint kifogtad a halat, nekiállsz még élve megpucolni. Csak
benyomod a kést a bőre alá, és megrántod… – Mindezt a pengével is szemléltette: egy
hosszú és lassú vágó mozdulatot tett a levegőben. – És a bőre azonnal leválik. – A
szemembe nézett, a szája széles vigyorba húzódott, előugrottak a szemfogai. – Hát ezt
tettem Kanin utolsó kis halával. Sikoltozott, de még hogy! Igazán csodálatos volt. –
Meglengette felém a tőrt. – Kíváncsi vagyok, hogy te is annyira engedelmes leszel-e.
A karom megremegett. Jó szorosan fogtam a kard markolatát, hogy megállítsam a
remegést. Alig bírtam mozdulni, a rettegés megbénított. Ilyet még soha nem éreztem.
Ekkor egy kép villant be: láttam magam előtt a plafonról lógó testet, ahogy a csupasz
húst levegő éri. A test fájdalomtól elgyötörve vonaglik és kiáltozik. Elhessegettem a
gondolatot, mielőtt rosszul lettem volna.
– Miért… miért gyűlölöd ennyire Kanint? – kérdeztem. Szóval akartam tartani, hogy
időt nyerjek. A hangom remegett, ezért dühös voltam magamra. A fenébe is, nem
mutathatok félelmet egy pszichopata jelenlétében! A számba haraptam, megéreztem a
vér ízét, és ez felébresztette bennem a szörnyeteget. A következő mondatot már
határozottabban ejtettem ki: – Miért akarod megölni?
– Nem akarom megölni – magyarázta a vámpír. Meglepettnek tűnt. – Az túl kegyes
lenne Kaninnal szemben. Gondolom, elmondta neked, hogy kicsoda ő, és mit is tett.
Vagy nem? – Elnevette magát, kopasz fejét ide-oda ingatta. – Az én öreg barátom szeret
titkolózni a tanítványai előtt. Azt sem tudjátok, hogy miért kell szenvednetek miatta. –
Felém mozdult, de én hátrébb ugrottam. Az izmaim megfeszültek, de a vámpír csak
keresztülszelte a szobát, és végigfuttatta az ujjait az egyik fémajtón. Már nem
mosolygott. Az arca kifejezéstelen volt, és így ezerszer félelmetesebbnek nézett ki.
– Emlékszem – suttogta. Hangja hátborzongató volt a sötétben. – Sosem fogom
elfelejteni. A kétségbeesett sikolyok. A vér a falon. Figyeltem, ahogy körülöttem
mindenki átalakul olyanná. – Megborzongott. Felhúzta a felső ajkát, és ekkor
megláttam, hogy mennyire hasonlít a romok között kószáló veszettekre. – Ugyanazzal a
tűvel szúrtak meg, ugyanazt a betegséget fecskendezték belém is, mint a többiekbe,
mégsem változtam át. Még mindig azon tűnődök, hogy én miért nem változtam át.
A szemem a kijáratra tévedt. Felmértem a nehéz fémajtó és a közöttem lévő
távolságot. Nem fog menni. A pszichovámpír valószínűleg éppolyan gyors, mint Kanin,
tehát sokkal gyorsabb nálam. Időt kell nyernem magamnak, legalább pár másodpercet.
Egyik kezemet a kardon tartva a másikkal lassan a farmerom zsebébe nyúltam. Az
ujjaim összezárultak a bicskám nyele körül. Óvatosan előhúztam, majd kipattintottam az
aprócska pengét, és elrejtettem a tenyerembe.
– De most már tudom. – A pszichovámpír felém fordult. A borzalmas mosoly
visszatért az arcára. – Tudom, hogy miért éltem túl. Hogy megbüntessem azokat, akik a
szenvedést okozták. Minden sikolyért, minden csepp vérért, minden megszaggatott
húsért és összetört csontért tízszeresen állok bosszút. Ő is meg fogja ismerni a
fájdalmat, a félelmet és a kétségbeesést. Letörlöm őt a föld színéről, és eltörlöm a
vérvonalát. És csak akkor végzek vele, amikor már csak az ő és az utódai sikolyai
visszhangzanak a fülemben, és nem az ittenieké, és nem látom többé a fájdalomtól
eltorzult arcukat.
– Elmebeteg vagy – közöltem vele, de ő csak kuncogott.
– Nem várom el, hogy megértsd, kismadaram. – Mosolyogva szembefordult velem,
kezében a tőrrel. – Azt akarom, hogy énekelj! Énekelj nekem és Kaninnak, és legyen
dicsőséges az a dal!
Olyan hirtelen vetette rám magát, hogy elugrani sem volt időm, pedig számítottam a
mozdulatra. A nyakára céloztam a katanával, de kitért előle, és a falnak dobott. A fejem
az üvegnek csapódott. Roppanást hallottam. Vagy az üveg volt, vagy a fejem. Mielőtt
reagálni tudtam volna, egy jéghideg kéz vasmarokként szorította le a kardot tartó
kezemet. Attól féltem, hogy eltöri. A penge vége az állkapcsomat súrolta.
– És most, kismadaram… – suttogta a vámpír, miközben teljes testsúlyával rám
nehezedett. Megpróbáltam eltolni magamtól, de mintha acélsodronyból lettek volna az
izmai, mozdulni sem bírtam. – Énekelj nekem!
Kivillantottam a szemfogaimat.
– Énekelj magadnak! – sziszegtem, majd felemeltem a másik kezemet, benne a késsel,
és egyik őrülettől lobogó, sötét szemébe vágtam.
A pszichovámpír felsikoltott és elengedett. Az arcát szorongatta. Ellöktem magam a
faltól, és az ajtó felé rohantam. Alig tettem meg három lépést, amikor a vámpír sikolyai
olyan ordításba csaptak át, amitől a szőr felállt a hátamon. A rettegés gyorsabb tempóra
ösztökélt. Kirohantam a folyosóra, ledobtam a kardot és visszafordultam, hogy
bezárjam magam mögött az ajtót. Láttam, hogy a vámpír felém rohan, az arca eltorzul a
dühtől, a szeme vérben forog, a fogai kivillannak. Erőteljesen becsaptam az ajtót.
Nyikorogva becsukódott. A kereket minden erőmmel balra tekertem, hogy lezárjam.
Ekkor egy hatalmas döndülés visszhangzott a másik oldalról.
A karom remegett. Magamhoz vettem a katanát, és elhátráltam az ajtótól. Furcsa érzés
volt. Arra számítottam, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről, levegő után kapkodok,
de semmi ilyesmi nem történt. Csupán a karom és a lábam remegett egy kicsit a tudattól,
hogy milyen közel jártam ismét a halálhoz.
Újabb hatalmas döndülés visszhangzott az ajtó másik oldaláról. Felnyögtem. Vajon
mennyi ideig bírja az ajtó? Ki tud vajon szabadulni a pszichovámpír? Ha igen, biztosan
utánam ered. Olyan messzire kell kerülnöm tőle, amennyire csak lehet.
Megfordultam, hogy elrohanjak, amikor a folyosón beleütköztem valakibe.
– Kanin! – Majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől. Kinyújtottam felé a karomat,
hogy megtartsam. Kanin tett egy botladozó lépést hátrafelé, majd nekidőlt a falnak. A
szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, az ingén alvadt vért láttam. A saját vérét.
– Megsérültél!
– Jól vagyok – hessegetett el. – Korábbi sérülés. Azóta már ettem, ne aggódj! – A
folyosót kémlelte összeszűkült szemmel. – Sarren lejött ide?
– Sarren? Mármint a sebhelyes arcú pszichovámpír? Igen, itt van. – Az acélajtó felé
mutattam, ahonnan újabb döndülés, majd kétségbeesett rikoltás hallatszott. – Csak nem a
barátod, Kanin? Az imént fejtette ki, hogyan nyúzná le a bőrömet.
– Szerencse, hogy életben vagy – motyogta Kanin a fejét rázva. A hangjából mintha
elismerés csendült volna ki. – Tegnap este ütött rajtam meglepetésszerűen. Nem
gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan rám talál.
– Jól vagy?
Megborzongott, és ellökte magát a faltól.
– El kell tűnnünk innen! – jelentette ki, és botladozva elindult. – Gyere, sietnünk kell!
Fogytán az időnk!
– Szerinted Vigyoripofa ki tud jönni onnan? – Vetettem egy pillantást az ajtóra. – De
most komolyan, az az ajtó legalább hatvan centi vastag acélból készült.
– Nem róla van szó, Allison. – Kanin rám nézett, az arca elsötétült. – A barátod az
este látogatást tett a hatóságoknál. Elmondta, hogy két ismeretlen vámpír tartózkodik az
egykori kórház épületében. A herceg emberei értünk jönnek. Mennünk kell!
Döbbenten meredtem rá, alig akartam hinni a fülemnek.
– Nem – feleltem, és elfordultam. Tettem pár lépést a folyosón. – Tévedsz! Cingár
sosem tenne velem ilyet. Ezt az egy szabályt mindenki betartja: nem adjuk ki egymást a
vérszívóknak.
– De most már te is vérszívó vagy. – Kanin megviseltnek tűnt. – Úgysem számít, ki
volt az. A lényeg, hogy valaki elárult minket, és a herceg emberei úton vannak. Ha
elkapnak, megölnek. Ki kell jutnunk a városból!
– Elmegyünk? – siettem Kanin után. A gyomrom görcsbe rándult. – Hova megyünk?
– Nem tudom. – Kanin az öklével hirtelen a falba csapott. – Az isten verje meg! –
dühöngött a fejét lehajtva. – A fene vigye el, pedig annyira közel jártam! Hacsak egy
kicsivel több időm lett volna… – Ismét beleöklözött a falba, méretes lyukat hagyva
maga után. Kényelmetlenül feszengtem mellette. Rádöbbentem, hogy bármit is keresett,
bármi után is kutatott, az ezennel elveszett. Vagy nem találta meg, vagy nem is itt van.
Mit sem ért a hosszú hetek kutatása, a több száz oldal átolvasása.
Aztán hirtelen minden a helyére került: a kutatás, a kórházi termek, a Kanin ellen
bosszúhadjáratot folytató vámpír. És tiszta hülyének éreztem magam, hogy nem jöttem rá
korábban.
– Te voltál az. – A falnál görnyedező alakra néztem. Nem állítom biztosan, de a
kijelentésemre mintha megfeszültek volna egy kicsit a vállai. – Te voltál az a vámpír, az
az úr, aki feláldozta a vámpírjait a Vörös Tüdő vírus oltárán. Te dolgoztál együtt a
tudósokkal. És ez a hely… – Visszanéztem az acélajtóra. – Itt zajlottak a kísérletek.
Erről beszélt a pszichovámpír. A kísérletezésekről, a sikolyokról. Te vagy a felelős a
veszettek létrejöttéért!
Kanin kiegyenesedett, de nem nézett rám.
– Az a vámpír már nem létezik. – Sosem hallottam még ilyen fagyosan beszélni. –
Bolond volt, és idealista, és csúnyán megjárta, mert hitt az emberekben. Jobban tette
volna, ha hagyja, hogy a vírus tegye a dolgát: néhány ember úgyis túlélte volna, hiszen
mindig vannak túlélők. És talán az lett volna a legjobb, ha a fajtánk, a vámpírok kihaltak
volna.
Hallgattam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Gyűlölnöm kellene: ő az a vámpír, aki
valami szörnyűt hozott létre, aki miatt elterjedtek a veszettek, aki miatt az egész
emberiség rabszolgasorsra jutott. De még a legfeldúltabb pillanataimban sem tudnám
annyira gyűlölni, mint amennyire ő gyűlöli saját magát, azt a vámpírt, aki mindkét fajt
elátkozta, és most kétségbeesetten igyekszik helyrehozni a hibáját.
 – Menjünk! – szólalt meg és elindult. – Mennünk kell! Ne hozz magaddal semmi
feleslegeset! Fontos, hogy könnyedén tudjunk mozogni! Csupán pár óránk maradt, hogy
átjussunk a falon és a romokon túlra.
– Mehetünk – feleltem. Felemeltem a kardomat. – Ezen kívül nincs semmim. –
Szomorúsággal töltött el a gondolat. Ezen a helyen éltem tizenhét évig, és nem tudok
mást felmutatni, mint egy kardot és a rajtam lévő ruhát. És még ezek sem az enyémek.
Egy másodpercre azt kívántam, bár maradt volna valamilyen emlékem az édesanyámtól,
de a vámpírok azt is elvették.
Akkor tudatosult bennem, hogy tényleg elmegyek innen. Magam mögött hagyom az
egyetlen ismerős helyet, amely egész életemben az otthont jelentette számomra.
Fogalmam sem volt, mi vár rám a falon és a romokon túl. Kanin elmondásából tudtam,
hogy vannak más vámpírvárosok is, egymástól távol, de fogalmam sem volt, hol találom
őket. Kanin mindig vonakodva mesélt az utazásairól és a kinti világról, így nem
erőltettem. Vajon az emberek ott kint szabadabban élnek, és nem a vámpírok uralma
alatt? Vagy a világ nagy részén csupán romba dőlt épületeket és erdőket találok, tele
veszettekkel és egyéb szörnyűségekkel?
Biztos voltam benne, hogy minden kérdésemre választ kapok. Kanin sürgetően rám
szólt:
– Igyekezz! – mondta, ahogy a liftakna felé vettük az irányt. Ez lesz az utolsó alkalom,
hogy használjuk. – Mássz fel! Valószínűleg mindjárt ideérnek.
Sietve felkúsztam a sötét csőben, majd amint felértem, félreálltam, hogy Kanin is
kövessen. Sötétség borult a romokra, csend vett körül minket. Az üres terület
túloldaláról léptek zaját hozta a szél. Sok-sok lépés zaját. Felénk tartottak.
Aztán a magas fű fölött elnézve megláttam őket. Vámpírok. Rengeteg vámpír. Sápadt
bőrükön megcsillant a holdfény. Katonás rendben haladtak a kórház felé. Körülöttük
hatalmas géppuskákat cipelő katonákat láttam. Úgy tűnt, a vámpíroknál nincs fegyver, de
már attól, hogy milyen sokan voltak és vészjósló menetelésüktől megfagyott az
ereimben a vér.
Kanin megragadta a vállamat. Felnéztem rá, megpróbáltam elrejteni a rettegésemet.
Az ajkához nyomta az ujját, és a város felé mutatott. Belevesztünk a sötétségbe,
miközben a vámpírsereg ütemes léptekkel egyre közeledett az egykori búvóhelyünkhöz.

SOHA ÉLETEMBEN NEM FUTOTTAM MÉG ILYEN GYORSAN, sem élőként, sem élőhalottként.
Kanin fáradhatatlanul diktálta a tempót: átvágott velem a városon, kis utcákon,
sikátorokon, az összeomlás szélén álló épületeken keresztül vezetett. Jó érzés volt, hogy
nem fáradtam el, ahogy Kanin nyomában rohantam. De sajnos az üldözőink sem
ismerték a fáradtságot, és biztos, hogy erősítést kértek, amikor észrevették, hogy
sikerült elszöknünk. Fegyveres járművekkel rótták és spotlámpákkal pásztázták az
utcákat, csőre töltve tartották a fegyvereiket. Minden ember behúzódott a házába, még a
bandatagok is eltűntek az utcákról. Egy egész városra kiterjedő, vámpírok részvételével
zajló hajtóvadászat még a legbátrabb gengsztert is arra készteti, hogy meghúzza magát.
Egy idő után túl veszélyes volt az utcán mutatkozni, úgyhogy Kanin a város alatti
alagútrendszerbe vezetett. Talált egy nyílást. Mutatta, hogy ugorjak le, én pedig habozás
nélkül engedelmeskedtem.
– Nem lassíthatunk a tempón – mondta Kanin, miután csendesen földet ért mellettem.
– Az alagutakat is tűvé fogják tenni értünk. Talán még kiterjedtebb lesz a kutatás, mint
az utcákon. De itt legalább nyugtunk van a teherautóktól.
Bólintottam.
– Most merre?
– A romok felé. A városon túlra már nem fognak minket követni.
Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom arra a gondolatra, hogy ki kell mennem a
romokhoz, ahol a veszettek várnak rám, oda, ahol meghaltam. Elfojtottam magamban a
rettegést. Vagy szembenézek a veszettekkel, akik esetleg végeznek velünk, vagy itt
maradok és megvárom a herceg embereit, akik biztosan végeznek velünk. Akkor már
inkább adok egy esélyt a menekülésnek.
– Nemsokára hajnalodik – közöltem. Éreztem, hogy peregnek az órák. Kanin
bólintott.
– Akkor igyekezzünk!
Úgy tettünk. Őrült tempóban vágtattunk végig a csatornarendszeren, a felszíni zajoktól
kísérve.

* * *
AZ ÓVÁROS PEREMÉN VÁRTAK RÁNK.
Életemben nem láttam még annyi katonát és őrt, mint amennyi a romoknál sorakozott
fel. Nem tudom, hogy Kanin aljasságának szólt-e, vagy Salazar herceg iránta érzett
gyűlölete miatt történt, de amint kiértünk az alagútból, valaki felkiáltott a sötétben, majd
fegyverek dördültek, a golyók pedig csak úgy pattogtak a járdán és a falakon.
Lebuktunk, és utunkat a gazzal benőtt épületromok között folytattuk. De elindult a
láncriadó, úgyhogy mindenki tudta, hogy itt vagyunk. Kiáltások és fegyverropogás
hangzottak fel minden oldalról. Három habzó szájú véreb eredt a nyomunkba, és
Kaninnak el kellett őket intéznie, hogy nyugodtan tudjunk továbbhaladni.
 – Erre! – sziszegte Kanin, majd behúzódott egy kúszónövényekkel benőtt, öreg
téglaépület mögé. – Most már nem vagyunk messze a városhatártól. Látod azokat a
fákat? – A háztetők felett elmutatott a lombkoronák irányába. – Ha bejutunk az erdőbe,
akkor talán le tudjuk őket…
Előttünk egy sor autóból fegyverek dördültek, mire Kanin mellkasából vér tört elő, ő
pedig fájdalmasan felszisszent, és hátradőlt. Kétségbeesetten felkiáltottam. Kanin
arrébb botorkált, betörte a régi épület ablakát, és beugrott. A golyók elől lehajolva én is
követtem.
– Kanin!
Az épület belül olaj-, zsír- és rozsdaszagtól bűzlött, a betonpadlón autók rozsdásodó
karosszériái hevertek. Felpattantam, és őrülten tekingettem körbe. Kanin az ablaktól pár
méterre feküdt, törött üvegdarabokon, Odaugrottam mellé, amikor láttam, hogy
megpróbálja térdre küzdeni magát. Az arca eltorzult, a fogát csikorgatta, mire a
szemfogai felsértették az ajkát. Vér áztatta a ruháját is: a mellkasán és a gyomránál
találták el. Döbbenten néztem, ahogy két ujjával benyúl a sebbe. Az állkapcsa
megfeszült, majd három ólomgolyót vett ki a sebből, és a földre dobta őket. A seb
azonnal összeforrt, de a vérfoltok ott maradtak a pólóján és a kezén.
Kanin összerázkódott, és a falnak dőlt. Hangok örvénylettek körülöttünk, emberek
kiabáltak, erősítést kértek. Kinéztem az ablakon. Az ég sötétkékbe fordult, és halvány
narancssárga pír jelezte a napfelkelte közeledtét.
– Allison! – Kanin hangja gyenge volt. Alig hallottam a kiabálás és a fegyverropogás
miatt. – Az együtt töltött időnk lejárt. Mi most elválunk.
– Micsoda? Megőrültél? – Tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Szó sem lehet róla!
Nem hagylak magadra!
– Olyan messzire hoztalak el, amennyire csak tudtalak. – Kanin tekintete üvegessé
vált. Rájöttem, hogy valószínűleg a vérveszteség miatt, és kezd rajta eluralkodni az
éhség. Ettől függetlenül megpróbált higgadt maradni. – Megtanítottam neked mindent,
ami a túléléshez szükséges. De van még valami, amit el kell mondanom. – Egy golyó
szikrákat hányva pattant le egy kocsiról, mire összerezzentem. Úgy tűnt, Kanin észre
sem vette. – Van még egy fontos dolog, amit minden vámpírnak tudnia kell – suttogta. –
Ha kint ragadsz a szabadban fedél nélkül, akkor be tudod magad ásni a földbe, hogy
elkerüld a napfényt. Ösztönösen megy. Így alszanak a veszettek is napközben, úgyhogy
csak óvatosan, nehogy találj egyet közvetlenül magad alatt! Természetes földet keress,
ne betont vagy sziklás részt, és teljesen fedd be magad! Megértetted? Nemsokára
használnod kell ezt a képességedet!
Megráztam a fejem. Alig figyeltem arra, amit mond. A kiabálás és a kutyaugatás
egyre közelebbről hallatszott.
– Kanin – kezdtem, és éreztem, hogy a szemem égni kezd. – Nem tehetem! Nem
hagyhatom, hogy meghalj!
– Ne becsüld alá a képességeimet, kislány! – mondta Kanin egy halvány mosoly
kíséretében. – Hosszú-hosszú ideje élek már. Szerinted ez a legrosszabb helyzet, amibe
valaha kerültem? – A mosolya egyre szélesebb lett, szinte már gonosz, majd ismét
elkomolyodott. – Te viszont nem éled ezt túl. Most még nem. Úgyhogy elmész, éled az
életedet és megedződsz! Aztán valamikor majd ismét keresztezik egymást az útjaink.
Kiáltások hangzottak. Valaki felfedezett minket. Golyók záporoztak ránk. Kanin
kivillantotta a fogait, a tekintete kezdett elhomályosulni. Rám nézett.
– Menj! Az erdő felé. Én egy ideig lefoglalom őket. – Egy golyó csapódott a falba,
vakolat hullott ránk, és Kanin felmordult: – Mozdulj, tűnés!
– Kanin…
Felhördült, az arca eltorzult. Most láttam meg először, mivé is tudna változni.
Rettegve ugrottam hátra.
– Menj, vagy istenemre mondom, én magam tépem ki a szívedet!
Visszanyeltem a könnyeimet. Megfordultam, majd végigkúsztam a padlón, és
kimásztam a másik falon lévő ablakon. Vártam, hogy bármelyik pillanatban
becsapódhat egy golyó a gerincembe. Nem néztem hátra. Kanin üvöltése visszhangzott a
levegőben. Düh és elszántság érződött benne. Fegyverropogás és egy kétségbeesett
sikoltás volt a válasz.
Elértem az épületet körülvevő parkoló szélét, majd a romok felé vettem az irányt.
Forró, véres könnyek csorogtak végig az arcomon, elhomályosították a látásomat.
Addig rohantam, amíg el nem halt mögöttem a küzdelem zaja, amíg magam mögött nem
hagytam a romokat. Végül elértem az erdőt, és a közeledő napfelkelte miatt lelassult a
mozgásom.
Sírva és hörögve rogytam térdre pár ősöreg fa gyökerénél. Pár másodperc, és felkel
a nap, én pedig porrá égek. A vörös könnyektől félig megvakulva belemélyesztettem az
ujjaimat a nyirkos, hideg földbe. Vajon tényleg képes vagyok arra, hogy gyorsan
beleássam magamat a földbe, hogy menedékre leljek a fény elől? Meleg volt, nagyon
meleg. Egyre őrültebb tempóban ástam, és közben azon tűnődtem, hogy a füst vajon a
bőrömről száll-e fel.
Egyszeriben úgy tűnt, mintha a föld megnyílt volna alattam. Belezuhantam a fekete
lyukba, a hűvös föld beborított, körülvett, mint a gubó, és a hőség azonnal megszűnt.
Hűvös, áldott sötétség vett körül, aztán öntudatlanságba süllyedtem.
AMIKOR FELÉBREDTEM, CSEND VETT KÖRÜL. Egyedül voltam.
Leráztam magamról a hajamra és a ruhámra ragadt földet. Körbenéztem.
Hallgatóztam, hallok-e fegyvereket vagy az élet bármilyen jelét. Csak a faleveleket
mozgatta a szél. Az ágakon keresztül a csillagos ég tekintett le rám.
Kanin eltűnt. Reménykedve kutattam át a területet, egészen a romokig visszamentem,
hátha rátalálok, de tudtam, hogy hiába. Ha halott, akkor csak hamu maradt belőle.
Belebotlottam pár széttépett emberi holttestbe. Valószínű, hogy egy vérengző vadállat
áldozatául estek. Egyikük még mindig egy karabélyt szorongatott a kezében.
Megvizsgáltam, de a tár üres volt. Így már haszontalan lett volna magammal vinnem,
ráadásul nehéz is volt.
Amikor meggyőződtem róla, hogy tényleg egyedül maradtam, eltűnődtem, hogyan
tovább.
A fene essen beléd, Kanin! Megpróbáltam elfojtani a feltörő félelmet,
bizonytalanságot, rettegést. Hova menjek? Mit csináljak? Nem mertem visszamenni a
városba, mert biztos voltam benne, hogy a herceg azonnal végezne velem, mert egy
körözött vámpír cinkosa vagyok. Fogalmam sem volt, mi vár rám a romokon túl. Van
egyáltalán ott kint valami? Talán egy másik vámpírváros. Vagy nem. Talán csak a vadon
van, ameddig a szem ellát. Talán csak a veszettek élnek itt kint, és minden útjukba
kerülő emberrel végeznek.
De én már nem vagyok ember. Már nem rettegek tőlük úgy, mint azelőtt. Én is a
világuk része vagyok, a sötétség része.
Még mindig ijedt voltam. Gyűlöltem a gondolatot, hogy el kell hagynom az
otthonomat, a viszonylagos biztonságot nyújtó várost. De egy kis részem izgatott is volt.
Talán minden, amit rövid és szánalmas kis életemben tettem, ide vezetett. A falon kívül
voltam, kiszabadulva a vámpírok uralma alól. Igaz, hogy halott voltam, de szabad. A
régi életem teljesen odaveszett, nem volt miért maradnom.
Úgyhogy elmész, éled az életedet és megedződsz!
– Hát legyen, Kanin! – motyogtam. – Azt hiszem, megnézem, mi vár rám itt kint.
Megfordultam. Végignéztem a fákon, elnéztem a romok és a város felé. Vetettem még
egy utolsó pillantást az egykori otthonomra. Aztán megfordultam, és bevettem magam az
erdőbe, hátamon a katanával. Magam mögött hagytam Új-Covingtont, és csak akkor
fordultam vissza, amikor már nem láttam mást magam körül, csak fákat.



III. RÉSZ

SZÖRNYETEG
 10. FEJEZET

Az ELSŐ ÉJSZAKÁN ERDŐKÖN, BOKROKON és sűrű aljnövényzeten verekedtem át magam.

Azon tűnődtem, vajon kijutok-e valaha ebből az útvesztőből. Még csak egy ösvény sem
volt kitaposva, amit követhettem volna. Egész életemet a városfalon belül éltem le,
ezért ellenségesnek és veszélyesnek tűnt ez a számomra szokatlan zöldesbarna világ,
mintha megpróbálna lehúzni és megfojtani. Néha emberi élet maradványaiba botlottam:
düledező házak és gazzal benőtt, rozsdaette autók mellett haladtam el, de minél
messzebbre jutottam a várostól, annál sűrűbb lett a vadon. Fogalmam sem volt eddig,
hogy ilyen hatalmas tud lenni egy erdő. Új-Covingtonra gondoltam. Vajon mennyi ideje
maradt még? Mikor hajtja az uralma alá a természet, mikor nyeli el végleg?
Az elpusztult városokkal, a kihalt és hátborzongató utcákkal és az elhagyatott
épületekkel ellentétben a vadon tele volt élettel. Minden élt. Az ágak sóhajtoztak a
szélben. A rovarok zümmögtek. A bokorban valami mozgott. Először nyugtalanító volt,
mert utcakölyökként hozzászoktam ahhoz, hogy minden apró zaj vagy hirtelen mozdulat
hallatán menekülőre kell fognom. De pár éjszaka elteltével rájöttem, hogy az itteni
élőlények előlem menekülnek, így aztán beláttam, hogy nincs sok dolog itt kint, ami
veszélyt jelentene rám nézve. Vámpír vagyok, én vagyok a legfélelmetesebb élőlény a
vadonban.
De persze hatalmasat tévedtem.
Egyik este sötétedés után egy lustán csordogáló patakra bukkantam. Követni kezdtem,
hátha vezet valahova. Megpillantottam néhány szarvast és egy mosómedvét a patak
partján, és arra a következtetésre jutottam, hogy a víz biztosan több állatot is
odacsalogat majd. Annyira megszoktam már a vadvilág közelségét, hogy nem is
szenteltem több figyelmet az állatoknak.
Morgást hallottam, mire mozdulatlanná merevedtem.
Valami hatalmas és sötét színű jött elő a fák közül, és néhány méterre a víztől megállt.
A legnagyobb állat volt, amit valaha láttam: bozontos, barna szőr, széles vállak és
hatalmas, sárga karmok. Felém fordult, a levegőbe szimatolt, majd kivillantotta a fogait,
amelyek legalább olyan hosszúak voltak, mint az ujjaim.
A gyomrom összeszűkült. Hallottam pletykákat a város öregjeitől olyan
vadállatokról, amelyek a falon túl éltek és szaporodtak. De ha annyit mondok, hogy egy
medvét láttam, akkor még finoman fogalmaznék. Ez a valami gond nélkül széttépett
volna egy veszettet, és feladta volna a leckét egy vámpírnak is.
 Idegtépő percek következtek.
A medve sötét gombszemével vizslatott, finoman szedte a levegőt, és a fejét ingatta,
mintha összezavarodott volna. Nyugodtan álltam, és azon tűnődtem, mi a teendő, ha az
ember összefut egy medvével. Vessem magam a földre és tettessem magam halottnak?
Hát, ez nem hangzott valami jó ötletnek. Hátranyúltam a kardomért, és lassan előhúztam,
felkészülve egy esetleges támadásra. Ha jó nagy ütést mérek a nyakára, akkor az talán
elég ahhoz, hogy megöljem. Vagy lelassítsam. Ha mégsem, akkor felmászom a fára…
A medve felhorkant, az orrlyukai kitágultak. Előre-hátra ringatta magát, halkan
morgott, a karmaival a földet szántotta. Tudtam, hogy összezavartam. Talán a szagom
nem hasonlított egyetlen prédához sem, sőt, talán egyáltalán nem is volt élőlényszagom.
A medve megfordult, majd morogva eltűnt az erdőben. Addig vártam, amíg lépteinek
zaja elhalt, majd sietve megindultam az ellenkező irányba.
Tehát léteznek a vadonban a veszetteknél is jóval veszélyesebb élőlények. Jó tudni.
Vajon miért nem támadott meg a medve? Érezte, hogy én is ragadozó vagyok, és inkább
könnyebb préda után nézett? Nem tudom. Talán a medve azt érezte meg, hogy valami
természetellenes vagyok, ami nem tartozik ebbe a világba. Az itteni vadállatok
valószínűleg nem gyakran találkoztak vámpírral. Eltűnődtem, hogy Új-Covington lakói
mit szólnának, ha egy medve végigmasírozna az utcán. Elmosolyodtam a gondolatra.
Biztosan összeszarnák magukat ijedtükben. Cingár pedig elájulna.
A mosoly lehervadt az arcomról. Vajon hol lehet most? Talán még mindig azokkal a
jelöletlenekkel lóg a raktárépületben? Vagy azért árult el, hogy bekerülhessen a
vámpírtoronyba, ahol élelemhez jut, biztonságban van, és végül csicskásnak állhat?
Felhördültem, majd letörtem egy faágat. Sose tenné ezt velem, mondtam magamnak
dühösen. Biztos, hogy nem Cingár árult el! Mindig is vigyáztunk egymásra.
Rengetegszer megmentettem az életét. Nem hiszem el, hogy csak ennyit jelentettem neki!
Hogy az elmúlt évek semmit sem jelentettek neki, hogy bennem csak az ellenséget, a
vámpírt, az élőhalottat látta.
Ne áltasd magad, Allie! Mégis ki más dobhatott fel titeket? Felsóhajtottam, és
belerúgtam egy kavicsba. Az egyik bokorban landolt. Aznap éjszaka Cingár szemében
rettegés ült, amikor rám nézett. Láttam a szemében: Allison Sekemoto, a lány, aki
éveken át vigyázott rá, meghalt a számára. Hinni akartam abban, hogy az emberek
hűségesek, hogy kitartanak egymás mellett. De tisztában voltam az igazsággal. Legyen
megbélyegzett vagy sem, ha van kiút az állandó éhezésből és didergésből, akkor Cingár
gondolkodás nélkül élni fog a lehetőséggel. Ilyen az emberi természet.
Az erdő végtelenül hosszúnak tűnt. Éjszakákon át bolyongtam, azt sem tudtam, hol
vagyok, de nem is törődtem vele, hova megyek. Napfelkelte előtt beleástam magam a
földbe, majd este arra keltem fel, hogy fogalmam sincs, hol vagyok és merre tartok.
Senkivel sem találkoztam az úton, sem emberrel, sem vámpírral.
Az erdőben olyan élőlények laktak, amelyeket még sosem láttam, csak történetekből
ismertem őket: rókák, borzok, nyulak, mókusok, kígyók, mosómedvék és szarvasok.
Láttam ragadozókat is: egy a fák között lopakodó farkasfalkát és egy macskafélét,
aminek világított a szeme a sötétben. Nem foglalkoztak velem, és én sem álltam az
útjukba.
A hatodik éjjel határozott szándékkal keltem fel. A szemfogaim az alsó ajkamnak
feszültek. Éhes vagyok. Vadásznom kell.
Egy csapat szarvas legelészett a mezőn. Amikor észrevettek, szétszéledtek, de én
gyorsabb voltam. Elkaptam és leterítettem egy szarvasbikát. A vére meleg volt, érződött
rajta az állati szag, de nem csillapította az éhségemet. Leterítettem egy másik szarvast
is, és annak is ittam a véréből, de az sem segített.
Próbálkoztam más állatokkal is, de egyikük vére sem csillapította az éhségemet.
Minden este éhesen tértem aludni, és éhesen keltem fel. Levadásztam bármit, ami az
utamba került, és az utolsó csepp vérét is kiszívtam. Semmi sem segített. A gyomrom
tele volt, ezt pontosan éreztem, de az éhség egyre csak erősödött.
Egyik éjszaka az éhségtől hajtva, kétségbeesetten üldöztem egy őzgidát. Felé
vetődtem, de elvétettem, és a puha erdőtalaj helyett kövezeten értem földet.
Meglepetten pislogtam. Felkeltem. Futni hagytam az őzet. Egy út közepén álltam,
legalábbis egykor országútként szolgálhatott. Repedésein átütött az aljnövényzet. Az
erdő két oldalról lassan kezdte elnyelni, de ez a keskeny sáv még tartotta magát.
Megborzongtam az izgalomtól. Nincs garancia arra, hogy az út vezet valahova. De
inkább követem ezt, mint hogy céltalanul kóboroljak az erdőben. Jelen pillanatban
bármi jobb volt annál.
Eldöntöttem, merre tovább, és elindultam.

MÉG EGY NAPOT ÁTALUDTAM, beásva magam napkelte előtt az út mentén a földbe.
Éjszaka teljesen kiéhezve keltem fel. A szemfogaim most már folyamatosan kint voltak.
Minden kis zajra és mozgásra felfigyeltem a sötétben. Sürgető vágyat éreztem arra, hogy
vadásszak, de idő- és energiapazarlás lett volna, mert tudtam, hogy úgysem szünteti meg
a mardosó éhséget. Úgyhogy meneteltem tovább, a szám teljesen kiszáradt, a gyomrom
pedig olyan volt, mint egy szikkadt mező.
Pirkadat előtt pár órával az erdő végre ritkulni kezdett. Füves területre értem, ahol
pár magányos fa állt. Megkönnyebbültem, mert már tényleg azt hittem, hogy az erdő
sosem fog véget érni.
 Az út kiszélesedve szelte át a síkságot. Itt csend honolt, nem úgy, mint az erdőben,
ahol az állatok folyamatosan neszeztek a bokorban, és a szél fütyült a fák között. A
lépteimet leszámítva csend borult a világra, a csillagok ragyogtak a végtelen égbolton.
Ekkor motorzúgást hallottam a távolból. Először azt hittem, csak képzelődöm.
Megtorpantam az út közepén. Megbabonázva figyeltem, ahogy a fényszórók egyre
közelebb érnek és a robaj egyre erősödik.
A távolban feltűnt két rövid, karcsú gép. Nem hasonlítottak sem teherautóra, sem
autóra, sem semmilyen általam ismert járműre. Két kerekük volt és gyorsabban
suhantak, mint egy autó, de a fényszórók miatt nehezen vettem ki a részleteket.
Figyeltem, ahogy közelednek. Izgalmat éreztem. Ha ezen az úton furcsa járművek járnak,
akkor talán mégiscsak élnek emberek a falon túl!
A fényszórók egyre közeledtek, szinte elvakítottak. A tudatom legmélyén a régi
Allison, az elővigyázatos utcakölyök arra buzdított, hogy tűnjek el az útról, ne hívjam
fel magamra a figyelmet. Rá se hederítettem erre a belső hangra. Ösztönösen tudtam,
hogy a járműveket emberek hajtják. Kíváncsi voltam. A saját szememmel akartam őket
látni. Látni akartam, hogy valóban élnek emberek a falakon kívül, szabadon.
És… éhes voltam.
Pár méterre tőlem a gépek megálltak, a zúgás megszűnt. A fényszórókat felkapcsolva
hagyták, majdnem kisütötték velük a szememet. A szemem fölé emeltem a kezem.
Rozsdás nyikorgást hallottam, majd valaki leszállt a járműről és megállt mellette.
– No lám, no lám! – szólalt meg egy mély hang. Egy jól megtermett férfi lépett elém,
a fény útjába. Magas volt, a mellkasa széles. Az egész karját tetoválások borították. A
tetoválás felkúszott az arca egyik felére is. Egy vicsorgó kutyát, farkast vagy sakált
ábrázolt. – Mit sodort ide a szél? Elvesztél, kislány? Nem biztonságos hely ez neked
egyedül, az éjszaka közepén.
A másik férfi is odalépett elém. Sovány volt és alacsonyabb, de ugyanolyan
fenyegetőnek tűnt, mint az első. Neki is ugyanaz a kutyaszerű tetoválás volt az arcán. A
szeméből vad éhség sütött, türelmetlennek hangzott.
– Nem túl sok punci járkál errefelé mostanában – közölte, és megnyalta az alsó ajkát.
– Nem akarsz minket egy kicsit elszórakoztatni?
Összerándultam, és tettem egy lépést hátrafelé. Alig tudtam türtőztetni magam, hogy
ne vicsorítsak rájuk. Hiba volt az úton maradnom. Férfiak és emberek, pontosan tudtam,
mit akarnak. Számtalan alkalommal láttam már ilyet az utcán. A gyomrom görcsbe
rándult. El kellett volna bújnom, és hagynom, hogy továbbmenjenek. De már túl késő
volt. Megéreztem az erőszak, a vágy, az izzadság és a bőrük alatt lüktető vér szagát a
levegőben. Ösztönösen reagáltam rá. Feltámadt bennem az éhség.
 Fémes kattanást hallottam, majd az első férfi előhúzott egy fegyvert és rám szegezte.
– Eszedbe ne jusson elfutni! – szólt rám. Szája széles vigyorba húzódott, felfedve
hiányos, sárga fogsorát. – Gyere ide! Ne nehezítsd meg a dolgot!
Amikor nem mozdultam, biccentett a társa felé, aki előrelépett és megragadta a
karomat.
Ahogy hozzám ért, valami elpattant bennem.
Préda! Étel! Kimeresztettem a fogaimat, és a férfi felé vetettem magam, aki sikoltva
ugrott hátrébb. Felé kaptam a kezemmel. Éreztem a bőre alól áradó forróságot, ahogy
lüktet a szíve. Éreztem a vére illatát, a szívverését, és az agyamat elöntötte az éhség.
Üvöltés és hörgés hangzott fel a hátam mögül. A préda friss vére és a rám támadó,
levegő után kapkodó másik ember jelenléte teljesen megrészegített. Dühösen
megpördültem. A férfi a fényben állt. Félelem és vér szaga keveredett a levegőben. A
pisztolyt a mellkasomnak szegezte. A földre dobtam az első férfi ernyedt testét, majd
üvöltve rávetettem magam a másikra. A pisztoly kétszer felugatott, de célt tévesztett, én
pedig a préda mellkasának csapódtam és a földre döntöttem. Vadul csapkodta az
arcomat, a könyöke nekem ütődött, de én lefogtam, és a fogamat a nyakába
mélyesztettem.
Az áldozat megmerevedett, nem mozdult, én pedig még mélyebbre süllyesztettem a
fogaimat, hogy szabadabban áramoljon a vér. A meleg vér elöntötte a számat és a
torkomat. Éreztem, hogy végre szűnni kezd a gyomromat hosszú idő óta mardosó éhség.
Elégedetten felmordultam, majd tépni kezdtem a húst, hogy még könnyebben hozzáférjek
a vérhez. Magamba szívtam az erejét. Éreztem, hogy eltűnik a tagjaimból a fájdalom,
összeforrnak a sebeim és az éhség alábbhagy. A világ megszűnt létezni körülöttem, nem
hallottam semmit, csak erre koncentráltam, erre a mámorító érzésre, amikor semmi sem
számít, csak az erőt adó vér.
Az alattam fekvő férfi fulladozni és rángatózni kezdett, mire rádöbbentem, hogy mit
is művelek.
Megborzongtam és elengedtem. Lebámultam rá, arra az emberre, aki pár őrült percig
nem jelentett számomra mást, csak a prédát. A nyaka csupa vér volt. Nemcsak
beleharaptam a torkába, hanem darabokra szaggattam. Az inge nyakát vér áztatta, de a
sebből már nem szivárgott vér. Megráztam a vállánál fogva.
A feje oldalra billent, üveges tekintettel meredt rám. Halott volt.
Ne! Mindkét kezemet a számhoz kaptam. Annyira erősen remegtem, hogy azt hittem,
elhányom magam. Megtörtént. Kanin megmondta előre. Megöltem valakit. Megöltem
egy emberi lényt. Ahogy megízleltem a vért, a szörnyeteg átvette felettem az uralmat, és
elvesztettem a józan eszemet. Átadtam magam az éhségnek, és minden percét élveztem
annak, ahogy a vér a számba ömlött és átjárta az egész testemet.
– Istenem! – suttogtam a holttestre meredve, ami pár perccel korábban még egy élő,
lélegző emberi lény volt. Megöltem. Megöltem! Most mihez kezdjek?
Egy fájdalmas nyögés térített magamhoz. A másik férfira pillantottam, aki szintén a
földön feküdt. Tekintetét az égre szegezte. Szaggatottan szedte a levegőt. Felkeltem és
odaléptem hozzá. A szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Te! – nyögte. A lába megrándult, ahogy megpróbált felállni. Vér áztatta a mellkasát
ott, ahol lyukat ütött a testébe az egyik nekem szánt golyó. Biztosan tudtam, hogy nem
húzza már sokáig. Úgy tűnt, a férfi viszont nincs tudatában, hogy hamarosan meghal.
Villámló szemekkel nézett rám. – Nem tudtuk, hogy… vámpír vagy.
Vér bugyogott fel a szájából és az útra folyt. Elködösödő tekintete fájdalmas tőrként
hasított belém.
– Sajnálom – suttogtam. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még. Legnagyobb
meglepetésemre a férfi nevetni kezdett.
– Sajnálod – ismételte meg, ahogy a feje oldalra billent. – A vámpír megöli a
társamat, aztán bocsánatot kér érte. – Rázta a nevetés, közben fulladozott a vértől. – Ez
valami vicc, ugye? – suttogta. A szeme fennakadt. – Egy vámpír… Ez valami…
Sakál… jót nevetett volna…
Azután többé nem mozdult.
Még maradtam volna, a hideg fűben térdelve, miközben a vér illata betölti az orromat
és a szájpadlásomat, de lassan hajnalodott. A biológiai órám tudatta velem, hogy
nemsokára felkel a nap. Egy pillanatra eltűnődtem, mi lenne, ha ez alkalommal a
felszínen maradnék, ha kitenném magamat a napsütésnek. Vajon az történne, amit Kanin
mondott? Hamuvá égnék? A halálom hosszú lenne és fájdalmas? Vajon mi várna rám a
túloldalon? Nem vagyok vallásos, de meg vagyok róla győződve, hogy a vámpíroknak
nincs lelkük, bár senki sem tudja pontosan, mi történik velük, amikor tényleg elhagyják
ezt a világot. Nem tűnik valószínűnek, hogy én, a szörnyeteg, maga az ördög, helyet
kaphatnék a mennyországban vagy az öröklétben, vagy akárhová is kerüljenek az
emberek haláluk után. Már ha létezik ilyen hely.
Viszont ha létezik a mennyország, akkor… létezik a pokol is.
Megborzongtam, és sietve ásni kezdtem. Éreztem, hogy összezárul fölöttem a föld,
mint egy sír. Lehet, hogy szörnyeteg vagyok és gyáva, és talán megérdemelném, hogy
elégjek, de nem akarok meghalni. Még ha a pokolra is jutok miatta, akkor is mindig az
életet választanám.
De a romoknál történt végzetes este óta most először azt kívántam, bárcsak Kanin ne
mentett volna meg.
 11. FEJEZET

AMIKOR MÁSNAP ESTE FELÉBREDTEM, a holttestek még mindig az út közepén hevertek.

Már lecsaptak rájuk a varjak és egyéb dögevő madarak. Elhessegettem őket. Éreztem,
hogy az a legkevesebb, amit tehetek, hogy levonszolom a testeket az útról a magas fűbe,
és a természetre bízom őket. A járműveik nem indultak: vagy kifogyott belőlük az
üzemanyag vagy az elektromosság, vagy ki tudja, mivel hajtják őket. A lámpáik sem
égtek. Eltűnődtem, hogy ha működnének, képes lennék-e őket beindítani és vezetni, de
nagyon bonyolultnak tűntek. Úgyhogy az út szélén hagytam őket, és folytattam az utamat.
A következő egy-két éjszaka zavartalanul telt. Kihalt, üres és gazzal benőtt városokon
és településeken haladtam keresztül. Elértem egy kereszteződéshez, ahol az utak a
végtelenbe nyúltak, de nem tértem le arról az útról, amin haladtam. Hozzászoktam a
csendhez, az ürességhez, a felettem lévő hatalmas égbolthoz. A csillagok voltak az
egyedüli útitársaim, bár néha láttam egy-egy szarvast, kisebb ragadozót vagy bozontos
szőrű, hosszú szarvú állatot a mezőn. Napfelkelte előtt nem sokkal beástam magam a
földbe, és aludtam. A következő éjszaka felébredtem, és minden ment ugyanúgy tovább.
Lassan megszokottá vált ez az állapot: felkeltem, leráztam magamról a piszkot, és
folytattam tovább az utat. Nem gondoltam a városra, sem Kaninra, sem arra, amit
magam mögött hagytam. Helyette azon tűnődtem, mi vár majd rám a következő
emelkedő, a következő domboldal után. Néha elképzeltem a távolban egy-egy csillogó
várost vagy egy felém tartó járművet. Vagy egy másik utazót, aki felbukkan a sötétben.
Természetesen ezekből semmi sem vált valóra: sem ember, sem jármű, sem fények nem
vártak. Csak üres, végtelen mezők és elhagyatott farmok. A két férfival való
találkozásom csupán lázálomnak, valószerűtlennek tűnt, és kezdtem úgy érezni, hogy
egyedül maradtam a világban.
Nem találkoztam veszettekkel, ami meglepő volt. Arra számítottam, hogy előbb-
utóbb néhány az utamba kerül. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a veszettek csak a
városok körül ólálkodnak, ahol akad emberi préda. Vagy a medvéhez hasonlóan ők sem
vesztegetik az időt azzal, hogy vámpírra vadásszanak. Talán az áldozatnak élnie és
lélegeznie kell ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.
Talán úgy érzékelik, hogy a vámpírok pont olyanok, mint ők.
Az út egy újabb kihalt városon vezetett keresztül. Ugyanolyan volt, mint a korábban
látottak: üres, gazzal benőtt, romos épületek és magányos, rozsdaette autók. Ahogy
elhaladtam egy régi benzinkút mellett, eltűnődtem, vajon lehet-e még élelem az
üzletben, vagy már teljesen kifosztották. Aztán eszembe jutott, hogy nekem már nincs
szükségem olyasfajta táplálékra, amit ironikusnak és kissé szomorúnak találtam. A régi
Allie-nek egy ilyen hely maga lett volna a kincsesbánya. Az öreg épületek, az
elhagyatott házak és az üres benzinkutak rengeteg élelmet és egyéb tárgyat rejtettek.
Azonban most már sem vízre, sem élelemre nem volt szükségem. Az egyetlen dolgot,
amire szükségem volt, úgysem találtam volna meg ott.
Felsóhajtottam, és folytattam az utamat a városon keresztül.
Ahogy elhaladtam egy autóból kinőtt fa mellett, neszezés és halk nyöszörgés ütötte
meg a fülemet. Nem állattól jött, hanem embertől.
Megtorpantam. Négy nap telt el az… incidens óta. Vajon még mindig veszélyt
jelentek az emberekre? Tudok uralkodni magamon a préda jelenlétében? Az éhség
alábbhagyott, nem kínoz, de attól még elővigyázatosnak kell lennem.
Újra hallottam a hangot. Attól tartva, hogy veszetteket találok a magas fűben rejtőzve,
előhúztam a kardomat, készen arra, hogy lesújtsak, bármi is ugrik rám. De amikor
megláttam, mi rejtőzködik a fa mögött, megnyugodtam.
Egy apró, ijedt arc nézett rám hatalmas szemekkel. Potyogtak a könnyei. Sötét haja
volt, bőrét koszfoltok tarkították, és alig volt több hatévesnél.
Egy gyerek? Mit csinál itt kint egy kisgyerek egyedül?
Leengedtem a kardomat, de az éberségem nem lankadt. A gyerek szipogott. Rám
emelte könnyáztatta szemét. Sérüléseket és harapásnyomokat kerestem rajta, de sértetlen
volt. Vért sem láttam rajta. Ijesztően sovány volt. Megszokott látvány volt ez ott,
ahonnan jöttem.
– Ki vagy te? – szipogta, nekipréselve magát a fa törzsének. – Nem ismerlek. Idegen
vagy.
– Semmi baj, nem foglak bántani! – Eltettem a kardot. Leguggoltam elé, és
kinyújtottam felé a kezemet. – Hol laksz? – kérdeztem. Eltűnődtem, vajon ki hagyja,
hogy a gyereke egyedül kóboroljon az utcán éjnek évadján. Azt akarják, hogy felfalják a
veszettek? – Hol van anyukád és apukád?
– Nem itt lakom – suttogta zokogva. – Nincsenek szüleim. A többiekkel élek, de most
nem találom őket.
Nehezen tudtam értelmezni, amit mondott, az utolsó mondata pedig ijedt sírásba
fulladt. A fogamat csikorgattam. Így nem jutunk egyről a kettőre, a hangoskodással
pedig még a veszetteket is idevonzza. Velem nem fognak törődni, de ha kiszagolják a
gyereket, akkor végünk.
– Nyugodj meg, nincs semmi baj! – mondtam gyorsan. A gyerek kis öklét a szájába
dugta. – Ne aggódj, megkeressük őket! Tehát mások is vannak itt, ugye? És hol? A
városban?
Bólintott.
– Élelmet és más dolgokat keresnek – mondta, és valahova a távolba mutatott. –
Valahol ott, azt hiszem. De vécére kellett mennem, és mire visszajöttem, nem voltak
sehol.
Tehát remélhetőleg még a közelben vannak, bárkik is legyenek azok. Talán egy
nagynéni vagy rokonok, mert a gyereknek nincsenek szülei. A gyerek alsó ajka remegett,
én pedig megdörzsöltem a szememet.
– Gyere, keressük meg őket! – álltam fel. – Biztos vagyok benne, hogy ők meg téged
keresnek.
Micsoda? Az egykori peremlakó utcakölyök énem értetlenül figyelte a jelenetet. Mit
művelsz, Allison? Nem is ismered a gyereket! Miért keveredsz bele?
Figyelmen kívül hagytam ezt a belső hangot. Mégis mit kéne tennem? Nem hagyhatom
itt egyedül. Nem lehetek kőszívű. Átadom a szüleinek vagy a gyámjának, vagy bárki is
viseli gondját, és aztán…
Megborzongtam. Vajon mikor fogok legközelebb emberekkel találkozni? Amint
visszajuttatom a gyereket a többiekhez, biztosan megkönnyebbülnek. Talán még azt is
megengedik, hogy velük töltsem az éjszakát. Amíg alszanak, könnyen melléjük
lopózhatnék…
Elborzadva hessegettem el a gondolatot. Mit tehetnék? Vámpír vagyok, és ha nem
tartom irányításom alatt az éhséget, akkor ugyanúgy elvesztem a józan eszem, mint
korábban. Ha ennem kell, akkor legalább most én dönthetem el, hogy mikor eszem.
– Nos – kérdeztem a fiút, és a kezemet nyújtottam felé jössz vagy maradsz?
A gyerek arca felragyogott. Felállt, és szorosan megfogta a kezemet. Elindultunk.
Nem sírt, ahogy elhaladtunk a sikátorok, omladozó épületek és rozsdás autók mellett.
Vagy túlságosan meg volt szeppenve, vagy már hozzászokott ahhoz, hogy az éjszaka
közepén elhagyatott helyeken járkáljon.
– Hogy hívnak? – kérdezte. Törött utcai lámpák üvegszilánkjai ropogtak a talpunk
alatt. A gyerek nyugodtnak tűnt, most, hogy egy felnőtt volt mellette, még ha idegen is
voltam számára.
– Allison – mormogtam. A sötétséget pásztáztam, hirtelen mozdulatot keresve, legyen
az ember vagy más. Az egyik falnál megpillantottam egy rókát, de amint meglátott
minket, elinalt.
– Én Caleb vagyok.
Bólintottam, majd befordultunk az egyik sarkon. Valaha egy szép tér állhatott itt. A
repedezett járdán álló padokat belepte a moha, a szökőkút száraz volt és málladozott. A
talpunk alatt levelek ropogtak, ahogy elhaladtunk egy leomlott tető mellett.
Hirtelen megtorpantam, és Calebet is visszafogtam. Halk szívdobogásra lettem
figyelmes a hátunk mögül.
– Miért álltunk meg? – kérdezte Caleb.
– Fordulj meg! – szólalt meg az illető a hátam mögül. – Lassan.
Szorosan tartva Caleb kezét, megfordultam.
Egy embert láttam magam előtt. A leomlott tetőtől pár méterre állt.
Csak pár centivel volt magasabb nálam. Szőke haja és átható kék szeme volt.
Egyenesen rám nézett.
Egy pisztolyt szegezett a fejemnek.
– Zee! – kiáltott fel Caleb. Elengedte a kezemet, és odafutott hozzá. A fiúra vetette
magát, aki lehajolt, átölelte a gyereket, majd felegyenesedett. Mindezt anélkül, hogy
levette volna rólam a szemét, vagy elfordította volna rólam a pisztoly csövét.
– Ejnye, egérke! – mormogta Calebnek, miközben folyamatosan szemmel tartott. –
Most nagy bajban vagy, kisember! A nővéreddel tűvé tettük érted a terepet. – A szeme
összeszűkült. – Ki a barátod?
– Caleb!
Egy kiáltás szakította félbe. Egy sötét hajú, karcsú, tizenhat év körüli lány rohant oda
hozzájuk kitárt karokkal.
– Caleb! Ó, hála istennek, hogy megvagy! – Elhúzta a gyereket a Zee nevű fiútól,
szorosan magához ölelte, majd eltolta magától és szemügyre vette. – Merre
csavarogtál? Halálra rémítettél minket. Soha, de soha ne csinálj még egyszer ilyet!
Megértetted?
– Ruth – szólalt meg a szőke fiú, le nem véve rólam a szemét. – Társaságunk van.
A lány felkapta a fejét, szeme elkerekedett.
– Ki…?
– Ő Allison – csipogta Caleb, és mosolyogva felém fordult. Visszamosolyogtam, de
a tekintetemet azonnal visszakaptam a pisztolyt tartó fiúra. – Ő segített megkeresni
titeket.
– Valóban? – vonta össze a szemöldökét a fiú, és úgy mozdult, hogy közém és a másik
két fiatal közé kerüljön. – És mit csinálsz itt a városban éjnek idején?
– Ezt én is szeretném tudni – tette hozzá a Ruth nevű lány, és a kisfiú válla fölött
meredt rám. – És mit akartál tenni az öcsémmel? – követelte a választ. Nagyon bátor,
gondoltam magamban, hogy egy pisztoly mögül ontja a kérdéseit. – És ki vagy te
egyáltalán?
Nem törődtem a lánnyal, mert éreztem, hogy a fiút kell meggyőznöm. Nyugodtan
nézett rám, kék szemével minden mozdulatomat követte. Most, hogy jobban szemügyre
vettem, láttam, hogy talán velem egyidős lehet. Poros farmert és rongyos kabátot viselt.
Kusza szőke haja a szemébe hullott. Olyan ember magabiztosságával figyelt, aki
pontosan tudja, milyen hatást vált ki másokból. De talán a nála lévő fegyver is erőt
adott neki. A fegyveren kívül – amit egy pillanatig sem fordított el rólam – egy bárd
volt az egyik csípőjére erősítve, és egy tőr a másikra. Egy szíj keresztezte a mellkasát,
és egy machete kandikált ki a válla mögül. Biztos voltam benne, hogy még máshol is
rejteget fegyvert, például a csizmája szárában vagy a kabátja ujjában. Arról is meg
voltam győződve, hogy tud velük bánni. Egy aprócska ezüstkereszt lógott a nyakából.
Megcsillant rajta a hold fénye.
Tekintete végigsiklott rajtam fegyvert keresve, majd megállapodott a kardom
markolatán. Mozdulatlanul álltam, és azon tűnődtem, ki tudnám-e ütni a kezéből a
pisztolyt anélkül, hogy arcon lőne. Már ha tényleg erre vetemedne. A fiú inkább tűnt
elővigyázatosnak, mint ellenségesnek. Gyanítottam, hogy nem akar vérfürdőt, ahogy én
sem akartam. Főleg azok után nem, hogy…
Elhessegettem az emléket, és az előttem álló emberekre összpontosítottam, akik
gyanakodva méregettek.
– Le fogsz lőni? – kérdeztem. – Vagy egész éjjel itt álldogálunk és egymást bámuljuk?
– Ez attól függ – felelte a fiú könnyedén, mosolyogva, de a pisztolyt nem engedte le.
– Ki vagy? Nem túl sokan mernek a sötétben mászkálni a veszettek miatt. És nem
idevalósi vagy, ebben biztos vagyok. Honnan jöttél?
– Új-Covingtonból.
Összevonta a szemöldökét. A név nem mondott neki semmit.
– Az egyik vámpírok irányította városból – tettem hozzá gondolkodás nélkül.
Ruth levegő után kapkodott.
– Egy vámpírvárosból? Zeke, gyere már! – Megráncigálta a fiú kabátujját. – Menjünk
vissza a többiekhez, és figyelmeztessük őket! – Sötét pillantást vetett rám. – Lehet, hogy
ő is egy olyan csicskás, akikről Jeb beszélt nekünk. Lehet, hogy új véradó rabszolgák
után kutat.
– Nem vagyok csicskás! – vágtam vissza. – A csicskásoknak nem az a dolguk, hogy
véradó rabszolgákat hajkurásszanak. Az a rajtaütők dolga. Látsz itt még valakit rajtam
kívül?
Zeke, a fiú, habozni látszott. Lerázta magáról Ruth kezét.
– Ha egy vámpírvárosból jöttél, mit keresel errefelé?
– Eljöttem és kész – emeltem fel az államat határozottan. – Belefáradtam abba, hogy
folyton vadásznak rám, hogy a vámpírok minden mozdulatunkat követik, hogy
állatokként bánnak velünk. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom magamat a falon kívül, és
inkább a szabadságot választom, mintsem valami vérszívó rabszolgája legyek. Úgyhogy
elszöktem. És soha nem megyek oda vissza. Ha le akarsz lőni, tedd meg! Még az is jobb
annál, mint amit magam mögött hagytam.
A fiú pislogott. Mondani akart valamit, de Caleb megelőzte. Felkiáltott, és megütötte
a fiú egyik lábát.
– Ne lődd le, Zee! – követelte Caleb. A másik fiú összerándult, de nem a fájdalomtól,
hanem a meglepetéstől. – Nagyon kedves! Segített megkeresni benneteket. – Apró
ökleivel ismét a fiú lábára ütött. – Ha lelövöd, örökké haragudni fogok rád. Hagyd
békén!
– Jó, rendben! Nem lövöm le! – nyögött fel Zeke, és leengedte a pisztolyt. Ruth
megragadta Caleb karját, és arrébb vonszolta. – Amúgy sem állt szándékomban. –
Felsóhajtott, majd a helyére tette a pisztolyt. Megvonta a vállát. Rám nézett. –
Sajnálom. Mindannyian kiborultunk, amikor nem találtuk a kis szarost, és manapság
nem túl sok emberrel találkozunk. Nem akartalak megijeszteni.
– Semmi gond – feleltem, és éreztem, hogy alábbhagy a feszültség. Ruth még mindig
engem figyelt, Calebet a karjában tartva, aki izgett-mozgott, jelezve, hogy tegye le a
földre. Ruth jelentéktelennek tűnt Zeke mellett.
Zeke hirtelen elmosolyodott. Így még fiatalabbnak és sokkal kevésbé fenyegetőnek
tűnt.
– Fussunk neki még egyszer a bemutatkozásnak! – ajánlotta. – Köszönjük, hogy
visszahoztad Calebet. Zeke Crosse vagyok. Ő itt Ruth – bólintott a lány felé, aki még
mindig összeszűkült szemmel méregetett. – Calebbel pedig már találkoztál.
– Allison vagyok. Vagy Allie – biccentettem feléjük. Körbenéztem, de rajtuk kívül
nem láttam senki mást. – És ti mit csináltok errefelé? Csak hárman vagytok?
Zeke megrázta a fejét és megdörzsölte a szemét.
– Csak átutazóban vagyunk, mint te. Megálltunk, hogy élelem után kutassunk, mielőtt
továbbmennénk.
– Hányan vagytok?
– Nagyjából egy tucatnyian. – Pislogott, majd érdeklődve nézett rám. Felvontam a
szemöldököm. Álltam a pillantását. – Tényleg egy vámpírvárosból jöttél? – kérdezte
lenyűgözve. – És azóta teljesen egyedül vagy úton? Tudod, milyen veszélyes itt kint?
– Igen – feleltem. Hátranyúltam, és előhúztam a katanát. – De ne aggódj, tudok
magamra vigyázni!
Zeke halkan füttyentett egyet.
– Azt nem kétlem – motyogta. Elismerés suhant át az arcán. Kifújta a levegőt és rám
mosolygott. – Figyelj, vissza kell kísérnem őket kettőjüket a többiekhez, mielőtt Jeb
szívrohamot kap az idegességtől – magyarázta Caleb, Ruth felé intve a fejével. –
Szükséged van valamire? Nincs sok élelmünk, de biztosan jut egy zacskó csipsz vagy
babkonzerv, vagy valami. Rajtad is látszik, hogy nem sokat ettél mostanában.
Meglepetten pislogtam. Az ajánlata nagyon önzetlen volt, ami teljesen váratlanul ért.
Elővigyázatosnak kell lennem. Az emberek nem osztják meg az élelmet idegenekkel
csak úgy. De mielőtt bármit is mondhattam volna, Ruth letette Calebet a földre, és
villámló tekintettel tett egy lépést előre.
– Zeke! – sziszegte, és ismét a fiú kabátujj át kezdte rángatni. A fiú felsóhajtott,
amikor a lány közelebb hajolt hozzá. – Semmit sem tudunk róla – suttogta, de én minden
szavát hallottam. – Lehet, hogy tolvaj, csicskás vagy gyerekrabló. Mit szól majd Jeb, ha
beállítunk egy idegennel? Főleg egy olyannal, aki vámpírokkal élt együtt?
– Megtalálta Calebet – felelte Zeke összevont szemöldökkel. – És nem hiszem, hogy
el akarta vinni Új-Covingtonba vagy honnan is jött. Ráadásul akkor nem aggódtál
ennyire, amikor Darrent befogadtuk, pedig ő egy útonálló banda tagja volt. Most miért
rettegsz ennyire?
– Szeretném, ha Allie velünk maradna – mondta Caleb, és Zeke nadrágjába
csimpaszkodott. – Ne engedd, hogy elmenjen! Szerintem velünk kellene jönnie.
Hát, ez igazán kellemes beszélgetés volt, de ideje volt mennem. Nem utazhatok
velük, hiszen ők napközben vannak úton, gondoltam. De azért megvárhatom, amíg
lefekszenek aludni, és akkor…
– Nincs szükségem semmire – mondtam. – Köszönöm, már amúgy is indulni
készültem.
Caleb duzzogó hangot hallatott, mire Zeke Ruthra meredt, aki elvörösödött, és
hátrálni kezdett.
– Tőled függ, Allison – mondta Zeke és rám nézett. – Igazán nem gond.
Hozzászoktunk már ahhoz, hogy időnként új arcokat fogadunk be, igaz, kisember? –
Összeborzolta Caleb haját, mire a kisfiú elkuncogta magát. Zeke komoly pillantást
vetett rám. – Örömmel látunk, legalábbis ma estére. Jeb senkit sem utasít el, akinek
segítségre van szüksége. Sőt, ha akarod – folytatta kihívó pillantással –, egy ideig
velünk utazhatsz. Úgy látom, ugyanabba az irányba tartunk. Bár hozzá kell szoknod a
szokatlan menetrendhez. Nappal alszunk és éjjel vagyunk úton.
Nagyokat pislogtam. Alig hittem a fülemnek.
– Éjjel utaztok? – kérdeztem, hogy megerősítsem a hallottakat. A fiú bólintott. – De
miért?
Zeke arcán árny suhant át. Ruth elfehéredett és Galebre nézett. Mindketten
elhallgattak egy pillanatra.
– Hát az… hosszú történet – motyogta Zeke. Kényelmetlenül érezte magát és
szomorúnak is tűnt. – Majd később elmesélem – felelte, és fejével a gyerek felé intett,
jelezve, hogy majd visszatérünk rá akkor, ha Caleb nincs a közelben.
Itt valami titok lappang. A fiú arcára kiülő kifejezés többet mondott ezer szónál.
Kíváncsi vagyok, mi történt velük. Mi lehetett olyan tragikus, hogy nem akarják,
hogy Caleb hallja?
– Szóval – folytatta Zeke, mire Ruth dühös pillantást vetett rá –, az ajánlatom még
áll, Allison. Jössz vagy sem?
Nem kellene. Hátat kellene fordítanom és vissza se néznem. Zeke szerint legalább
egy tucatnyian vannak. Két lábon járó, illatos prédák, és nem is sejtik, hogy egy vámpírt
fogadnak be. Ha elfogadom az ajánlatukat, mennyi idő múlva jönnek rá, hogy nem
vagyok ember, főleg Ruth, aki károgó varjúként folyton engem fog figyelni? És én
meddig fogom bírni, hogy ne csapoljam meg őket?
Viszont ha távol tartom magam az emberektől, elszigetelődök és kiéheztetem magam,
akkor megint elvesztem az önuralmamat. És aztán ismét megölnék valakit. Talán a Zeke
lábába csimpaszkodó gyereket. Mi történt volna, ha először vele találkozom és nem a
két férfival? A gondolatra rosszullét fogott el. Képtelen lennék még egyszer úgy
viselkedni. Képtelen.
Talán… talán ha időnként kortyolgatok egy kis vért, az segít kordában tartanom a
bennem élő démont. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Persze senki sem veheti
észre. Nagyon-nagyon körültekintőnek kell lennem, és ez a beépülés még mindig jobb
tervnek tűnik, mint este becserkészni őket, miután eluralkodik rajtam az éhség.
– Kérlek, Allie! – nézett rám Caleb hatalmas, könyörgő szemekkel. – Kérlek, gyere
velünk, kééérlek!
– Hallottad – mondta nekem Zeke mosolyogva. Rendkívül meggyőző és jóképű volt a
holdfényben. – Velünk kell tartanod, különben megríkatod a gyereket.
Ruth összeszorított szájjal nézett rám. Sütött róla a gyűlölet, de nem foglalkoztam
vele. Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy azt a látszatot kell keltenem, hogy még mindig
lélegzem.
– Rendben – vontam vállat. – Nyertetek. Mutassátok az utat!
Caleb elvigyorodott. Odaszökdécselt hozzám, és megfogta a kezemet. Ruth undorodó
hangot hallatott, majd hátat fordított és magában dohogott. Zeke a fejét rázta.
Bocsánatkérő kifejezéssel nézett rám, és mutatta az utat.
Ahogy követtem őket, kezemen érezve a gyerek szorítását, kezdtem kényelmetlenül
érezni magam. Tiszta őrültség, amit művelek, de már nem fordulhatok vissza. Muszáj
lesz blöffölnöm.
Nem akartam bevallani magamnak, de rettenetesen hiányzott az emberi beszéd. A
hosszú, magányosan eltöltött éjszakák rádöbbentettek arra, hogy társas lény vagyok. Jó
érzés volt Zeke-kel beszélgetni, és nem bírtam volna ki, ha újra magamra maradok.
Pár perce úton voltunk már, amikor kérdezősködni kezdett.
– Szóval, Allison – kezdte, ahogy végighaladtunk a szögekkel, palánkokkal és törött
üveggel borított területen. Időközben a karjába vette Calebet, aki a nyakába
csimpaszkodott, hogy könnyebben haladjunk a törmelék között. Ruth mögöttünk jött,
tekintetével szinte lyukat égetett a hátamba. – Mennyi ideig éltél a vámpírvárosban?
– Egész életemben – feleltem. – Ott születtem.
– És milyen volt?
– Hogy érted, hogy milyen volt?
– Sosem jártam még egyetlen vámpírvárosban sem – felelte Zeke, és áttette Calebet a
másik karjára. – Még sosem láttam vámpírvárost a saját szememmel, csak történeteket
hallottam róluk. És gondolom, két vámpírváros nem ugyanolyan.
– Valóban nem. – Elnéztem a távolba, és azon tűnődtem, hogyan tudnék témát váltani.
– Mégis mit hallottál? Milyen történeteket?
Elvigyorodott.
– Elmondanám, de szerintem túl ijesztő lenne bizonyos apró füleknek. – A másik
kezével Calebre mutatott, aki, úgy tűnt, nem is figyel ránk. – Maradjunk annyiban, hogy
hatalmas mélyhűtőkről és plafonról lógó kampókról hallottam.
Felhúztam az orrom.
– Nem is olyan – feleltem megadóan. – Képzelj el egy nagyvárost, tele régi
épületekkel, vámpírokkal és szegény emberekkel! Fal veszi körül, ami távol tartja a
veszetteket, és fal veszi körbe a belső várost is, ahol a vámpírok laknak. A közöttük
lévő részben élnek az emberek. Legalábbis azok, akiket nem hurcoltak el a belső
városba, hogy a vámpíroknak dolgozzanak. – Belerúgtam egy üvegdarabba, ami
csilingelve végiggurult a betonon, és eltűnt a fűben. – Nagyjából ennyi.
– És láttál már vámpírt?
Felszisszentem. Ez is olyan kérdés volt, amit nem akartam firtatni.
– Nem túl gyakran hagyják el a belső várost – adtam kitérő választ. – Miért, te láttál
már?
– Nem, még soha – vallotta be. – Veszetteket igen, rengeteget. De igazi vámpírt még
soha. Jeb igen. Szerinte gonosz, lelketlen démonok, akik könnyedén kettétépnek egy
embert, vagy lyukat ütnek egy acélajtóba. Ha valaha összetalálkozol egy igazi
vámpírral, két dolgot tehetsz: imádkozol, és reméled, hogy nem vesz észre.
 Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
– Folyton erről a Jebről beszéltek – mondtam. Egyáltalán nem tetszett a neve
hangzása. – Ő a vezéretek vagy valami ilyesmi?
– Az apám – felelte Zeke.
– Értem. Bocsánat.
– Jeb nem a vér szerinti apám – felelte Zeke mosolyogva, elűzve a zavaromat. – Az
igazi apám meghalt, amikor hároméves voltam. Az édesanyám is. A veszettek ölték meg
őket. – Vállat vont, mintha így akarná tudtomra adni, hogy régen történt, és nem kér az
együttérzésemből. – Jeb örökbe fogadott. Valóban olyan nekünk, mint egy vezér. Ő volt
az egyházunk lelkipásztora, mielőtt mindannyian úgy döntöttünk, hogy elindulunk
megkeresni Édent.
– Hogy mit?
Majdnem megbotlottam egy törött dobozban. Egy másodpercig azt hittem, rosszul
hallottam. Azt mondta, hogy Édent keresik? Nem vagyok vallásos egyáltalán, de még én
is tudom, mi az az Éden. Hogy minek kellene ott lennie.
A ruganyosan mellettem lépegető fiúra meredtem, és azon tűnődtem, hogy egy ilyen
fiatal és jóképű srácot is megtámadhat-e az elmebaj. Zeke a szemét forgatta.
– Igen, tudom. – Oldalra döntötte a fejét és felvonta a szemöldökét. – Őrültségnek
hangzik. Hitbuzgó őrültek erednek az Ígéret Földjének nyomába. Korábban megkaptam
már jó párszor, úgyhogy kösz, a mostanit kihagynám.
– Amúgy sincs semmi közöd hozzá! – vágott közbe Ruth. – Nem vagyunk kíváncsiak a
véleményedre, hogy mennyire nevetségesen hangzik.
– Nem is akartam semmit mondani – feleltem, de pontosan azt gondoltam, amit Ruth
mondott.
– De mi nem a bibliai helyet keressük – folytatta Zeke, mit sem törődve Ruthszal és
az én közbeszólásommal. – Éden egy város. Egy hatalmas város, benne a letűnt, még a
fertőzés előtti idő technológiájával. Emberek irányítják. Ott nincsenek vámpírok.
Megtorpantam, és szembefordultam vele.
– Te most szórakozol velem.
Megrázta a fejét.
– Nem. Azt beszélik, Éden egy kiterjedt szigeten fekszik, és egy hatalmas tó veszi
körbe. A tó olyan nagy, hogy egyetlen veszett sem mer átkelni rajta, a vámpírok pedig
nem is tudnak a létezéséről.
– Egy állítólagos hely, ahol nincsenek se veszettek, se vámpírok. – Hitetlenkedve
elmosolyodtam. – Nekem ez úgy hangzik, mint egy tündérmese.
A hangomból keserűség csendült ki, de nem tudtam, miért. Talán azért, mert kicsit
későn jutott a tudomásomra, hogy van egy emberek építette város, ahol nincsenek
vámpírok és veszettek. Ha korábban hallok róla, mielőtt meghalok, talán magam is
elindulok, hogy megtaláljam Édent. Vagy… talán mégsem. Talán kinevettem volna az
illetőt, aki mesélt róla, és folytattam volna a korábbi életemet. De legalább tudtam
volna róla. Korábban arra vágytam, hogy magam dönthessek az életemről. Éden most
már nem segíthet rajtam.
Mögöttünk Ruth méltatlankodva felhorkant.
– Ha nem hiszel neki, távozhatsz! – mondta. Zeke mellé állt, és gyűlölködő pillantást
vetett rám. – Senki sem fog visszatartani.
Erőt vettem magamon, hogy ne csapjam arcon, úgyhogy inkább Zeke-re
koncentráltam.
– És tényleg itt van valahol? – kérdeztem, és igyekeztem elhinni, hogy a
vámpírmentes város nem csak utópia. – Te tényleg hiszel benne, hogy megtaláljátok?
Zeke úgy vont vállat, mintha legalább ezerszer feltették volna neki ezt a kérdést
korábban.
– Ki tudja? Talán tényleg nem létezik Éden. Vagy de, csak éppen soha nem fogjuk
megtalálni. Pontosan azért keltünk útra, hogy megtaláljuk.
– Úgyis megtaláljuk! – csipogott közbe Caleb, és komolyan bólogatott hozzá. – Jeb
szerint hamarosan megtaláljuk.
Nem akartam elrontani a kedvét, ezért nem mondtam semmit. Pár perc múlva egy
rozsdás kapun át egy udvarra értünk, ahol kis épület állt, benne lakásokkal. Egy nálam
pár évvel idősebb, fekete hajú, nyúlánk fiú állt őrt a kapunál. Bólintott, és
elmosolyodott, ahogy meglátta Zeke-et, de a szeme tágra nyílt, amikor meglátott engem.
– Zeke, látom, megtaláltátok Calebet… És ő kicsoda?
– Egy másik magányos vándor – felelte Zeke, és rám vigyorgott. – Allison, ő itt
Darren, a másik befogadott vándor, akiről beszéltem. Szerintem sok lesz majd a közös
témátok.
– Ezekiel!
Mindenki mozdulatlanná merevedett. Mindannyian a fekete ruhát viselő, felénk tartó
férfi felé fordultunk. Kemény és erős ember benyomását keltette, csontos arcától kezdve
a válláig. A halántékától az álláig egy sebhely futott végig az arcán. Hosszú haja valaha
hollófekete lehetett, de mostanra megőszült. Lófarokba kötötte. A szeme ugyanolyan
színű volt. Egy pillantással végigmért minket, majd Zeke-hez fordult.
– Szóval megtaláltad. – A kimért hang illett a férfihoz. Nem kérdezett, hanem
kijelentett.
– Igen, uram. Tulajdonképpen… – Zeke felém intett. – A lány találta meg. Arra
gondoltam, egy ideig velünk tarthatna.
A szürke szempár pillantása a vesémig hatolt.
– Egy újabb vándormadár? – kérdezte. – Na és beszéltél vele, Ezekiel?
– Igen, uram.
– És tisztában van a helyzetünkkel? Tudja, hogy mit keresünk?
– Igen, elmondtam neki mindent.
Vártam, hogy Ruth majd közbeszól, hogy gyanakvását megosztja a vezetővel is, de ő
csak állt Darren mellett csendesen, és a földet bámulta. Caleb a kezét fogta, és ő is
hallgatott. Úgy tűnt, csak Zeke-et érdekli a sorsom. Egyenesen állt, háta mögött a
kezével, mint egy parancsra váró katona.
Mibe keveredtél, Allison?
A férfi továbbra is engem vizslatott, az arca nem árult el érzelmet.
– A neved? – vakkantotta oda nekem. Elfojtottam egy morgást, és felvettem vele a
szemkontaktust.
– Allison – feleltem és elmosolyodtam. – Gondolom, maga Jeb.
– Jebbadiah Crosse vagyok – folytatta a férfi kissé sértett hangon. – És Ezekiel
pontosan tudja, hogy az ajtónk mindenki előtt nyitva áll, tehát szívesen látunk téged is.
Viszont, ha maradni akarsz, akkor be kell tartanod bizonyos szabályokat. Éjszaka
utazunk és gyorsan haladunk. Aki lemarad, azt hátrahagyjuk. Mindenki kiveszi a részét a
munkából: aki nem dolgozik, ne is egyék! Vadászunk, gyűjtögetünk, főzünk, ha úgy
adódik. A lopást nem tűrjük. Ha úgy érzed, be tudod tartani ezeket a szabályokat,
szívesen látunk.
– Akkor most azonnal elfogadom őket, ha lehet – mondtam olyan szarkasztikusan,
amennyire csak tudtam. – Nagyon köszönöm! – Nem tudtam megálljt parancsolni
magamnak. Sosem szerettem, ha parancsolgatnak nekem, főleg olyan stílusban, hogy
valaki az arcomba ugatja a szabályokat. Ruth és Darren megütközve néztek rám, de
Jebbadiah-nak a szeme sem rebbent.
– Ezekiel a jobbkezem. Ha bármi gondod van, hozzá fordulhatsz. – Zeke-re nézett és
bólintott. – Remek munkát végeztél azzal, hogy megtaláltad a fiút.
– Köszönöm, uram.
Halvány mosoly suhant át a férfi arcán, majd hirtelen elkomorodott, ahogy Ruthhoz
fordult, aki szinte összeroppant a férfi tekintetének súlya alatt.
– Elvárom, hogy a jövőben sokkal jobban figyelj oda a gyermekre! – közölte. – Nem
tűröm az ilyen gondatlanságot! Ha Ezekiel nem találja meg ma este, hátrahagytuk volna.
Megértetted? – Ruth alsó ajka megremegett. Bólintott. – Akkor ezt tisztáztuk. – Jeb
hátralépett, majd felém biccentett. Hideg pillantásából nem olvastam ki semmit. – Isten
hozott a családban, Allison! – jelentette ki, majd hátat fordított, és háta mögött
összekulcsolt kézzel elmasírozott. Erős késztetést éreztem, hogy nyelvet öltsek rá, de
mivel Zeke engem figyelt, inkább letettem róla.
Darren vállon veregette Zeke-et, majd visszatért a posztjára. Caleb ragyogott a
boldogságtól, de Ruth kézen fogta és elvonszolta. Én Zeke-et tanulmányoztam felvont
szemöldökkel.
– Ezekiel?
Felsóhajtott.
– Igen, az egyik arkangyalról neveztek el, de csak Jeb szólít a teljes nevemen. –
Végigszántott a haján, és elfordult. – Gyere, bemutatlak a többieknek!
Gyorsan túlestünk a bemutatkozáson, de szinte azonnal el is felejtettem a tagok nevét.
Tucatnyi csontsovány, éhező ember, akiknek több mint a fele felnőtt volt. A másik fele
velem egykorú fiatalok vagy még fiatalabbak. A szülők nélkül futkározó gyerekek
látványából arra következtettem, hogy a csoport valaha nagyobb lehetett. Eltűnődtem,
vajon mennyi ideje vándorolnak ezt az őrült öregembert követve, valami olyan mitikus
várost keresve, amely talán nem is létezik. Azon tűnődtem, vajon hányan lelték
halálukat útközben.
Eleinte a felnőttek hűvös tartózkodással fogadtak. Idegen voltam, új és még
kipróbálatlan, ráadásul egy éhes szájjal többet jelentettem. A helyzet hasonlított a
perembeli életemhez. Azonban miután Zeke ismertette velük a történetemet – de még
több gyűlölettel és megvetéssel beszélt a vámpírokról, mint én –, máris tisztelettel és
együttérzéssel fordultak felém. Megkönnyebbültem: egy szempillantás alatt befogadtak
maguk közé ezek az emberek, és még bizonyítanom vagy mondanom sem kellett semmit.
Vagyis tulajdonképpen Zeke győzte meg őket. Így is elég nehéz lesz beilleszkedni
közéjük úgy, hogy ne keltsek gyanakvást vagy bizalmatlanságot, gondoltam magamban.
– Jól van, emberek, figyelem! – kiáltotta Zeke a bemutatkozás után. – Két óra múlva
hajnalodik, és most már túl késő van ahhoz, hogy folytassuk az utat. Úgyhogy tábort
verünk. Napfelkeltéig kettőzött első és második őrségre van szükségem. Darren és én
nem láttunk veszetteket a környéken, de biztosra akarok menni. Allison… – fordult
hozzám, mire meglepetten pislogtam egyet. – Te láttál veszetteket a környéken?
– Nem – feleltem izgatottan. Máris a csoport tagjának éreztem magam. – Tiszta volt a
terep.
– Remek. – Zeke visszafordult a többiekhez. – A ház legtöbb szobája tiszta és
betonpadlója van, úgyhogy itt biztonságban leszünk. Mindenki pihenjen! Jeb holnap este
korán útnak akar indulni.
A csoport lassan elindult az épület felé. Zeke mellett álltam, és az embereket
figyeltem. Kíváncsi pillantásokat vetettek rám, főleg a fiatalok és a gyerekek. Ruth
szeme tüzet okádott, ahogy elvezette Calebet, én pedig gúnyosan elmosolyodtam.
– Ezekiel – termett elő a semmiből Jeb, és megállt előttünk.
– Uram!
Jeb a vállára tette a kezét.
– Szeretném, ha te lennél az első őrségben. Legalább hajnalig. Nem mintha nem
bíznék Jake-ben és Darrenben, de egy ilyen városban valaki tapasztaltabbat szeretnék
az őrségben tudni. Tegyél róla, hogy a szörnyek ne lepjenek meg minket álmunkban!
– Igenis, uram!
Jeb tekintete rám siklott, majd vissza Zeke-re.
– Vidd magaddal Allisont, és mondd el neki, hogy mennek nálunk a dolgok! Már ma
kiveheti a részét a teendőkből.
Remek. Remélem, nem várják el, hogy nappal legyek őrségben. Mégis milyen
kifogással álljak elő?
Jeb tekintete hirtelen megint rám ugrott. Olyan pillantással méregetett, hogy
legszívesebben rávillantottam volna a fogaimat.
– Nem bánod, ugye?
– Egyáltalán nem – feleltem nagyvonalúan –, ha udvariasan megkér rá.
Jeb szemöldöke összeszaladt.
– Ezekiel, megbocsátasz nekünk egy percre? – Nem kérdezte, kijelentette. Zeke
kétségbeesett pillantást vetett rám, aztán bólintott, és a kapu felé vette az irányt.
Felszegtem az állam, és gúnyosan mosolyogva néztem farkasszemet Jebbadiah
Crosse-szal. Ha ez az őrült öregember meg akar leckéztetni, akkor rossz személyt
pécézett ki magának. Nem fogok tőle megijedni, nem vagyok a nyája tagja, és szívesen
felvilágosítom arról, hogy mit csináljon a jó tanácsaival.
Jeb kifejezéstelen tekintettel méregetett.
– Hiszel Istenben, Allison?
– Nem – vágtam rá. – Most az következik, hogy ezért a pokolra jutok?
– Ez már maga a pokol – mutatott körbe. – Ez a büntetésünk, a megpróbáltatás. Isten
magára hagyta a világot. A hűségesek már elnyerték méltó jutalmukat, a többieket pedig
a démonok és a szörnyek elé vetette. Az apák bűnei a gyermekekre szálltak, és azok
gyermekeire, és ez így folytatódik tovább, míg a világ el nem pusztul. Tehát teljesen
mindegy, hiszel-e benne vagy sem, mert Isten elhagyott minket.
Szóhoz sem jutottam.
– De…
– Nem erre számítottál, igaz? – Keserűen elmosolyodott. – Felesleges szavakkal
lelket önteni az emberekbe, mikor magadnak sincs hited. Én olyan dolgokat láttam,
amelyek megerősítettek abban, hogy nincs Isten. Nem azért élek, hogy átadjam az
üzenetét vagy megtérítsem az egész világot. Azzal már elkéstem. Viszont ezek az
emberek elvárják tőlem, hogy elvezessem őket a célig. Gondolom, Ezekiel beszélt
neked Édenről. Csak hogy tudd: nem engedem, hogy bármi is eltántorítson minket a
céltól! Mindent megteszek, hogy eljussunk oda, még ha ezért néhány társunkat hátra is
kell hagynunk. Ha valaki nem veszi ki a részét a munkából, vagy hátráltat minket,
kivetjük magunk közül. Ezt jegyezd meg jól, és alkalmazkodj hozzá!
– De hogy remélheti, hogy megtalálja az Ígéret Földjét, ha nem is hisz benne?
– Éden létezik – jelentette ki Jeb magabiztosan. – Egy város, nem több. Nincsenek
illúzióim a Paradicsomról vagy az Ígéret Földjéről. De a tudat, hogy van egy emberek
lakta város, ahol nincsenek vámpírok, elég erőt ad a kereséshez. Nem hivatkozhatok
Istenre – folytatta, és elnézett a ház felé. – Bár megtehetném, de Isten messze van tőlünk.
Viszont reményt adhatok az embereknek. – Az arca megkeményedett. – És talán, ha
megtaláljuk Édent, még annál is többet.
A tekintete ismét rám siklott. A pillantása fagyos volt.
– A világ tele van gonoszsággal – mondta, és úgy nézett rám, mintha a fejembe akarna
látni. – Isten magára hagyta, de ez nem azt jelenti, hogy át kell adnunk magunkat a
világban uralkodó sátánnak. Nem tudom, mi vár ránk e földi poklon túl. Talán ez egy
próbatétel. Talán egyszer majd örökre kiirtjuk a gonoszt. De először is el kell jutnunk
Édenbe. Más nem számít.
Talán nem vallási fanatikus, gondoltam, de attól még ijesztően fest határozott,
megszállott tekintetével.
– Megnyugodhat – feleltem. – Ha Édent keresi, akkor csak rajta! Nem fogom
megállítani.
– Nem, még szép, hogy nem. – Tett egy lépést hátrafelé, jelezve, hogy befejezettnek
tekinti a beszélgetést. – Megyek, megkeresem Ezekielt – mondta, majd egy
kézlegyintéssel utamra bocsátott. – Szólok neki, hogy keressen neked egy sátrat és egy
hátizsákot. Maradt ránk azoktól, akik elhaláloztak. És állj készenlétben, mert amint
lemegy a nap, útnak indulunk! Hosszú út áll előttünk.
Amint lelépett, komolyan fontolóra vettem, hogy otthagyom ezt az őrült szektát a
fanatikus vezetőjükkel együtt, aki máris kipécézett magának. Hogyan fogok enni, ha ez a
vén bolond minden lépésemet figyeli? Valami azt súgta, hogy Jeb nem az a megértő
típus. Ha valaha is rájön, mi vagyok, fáklyákkal és karókkal felszerelkezve vezeti majd
ellenem a többieket.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy lelépek. Nagy hülyeséget csináltam, és
kockázatos dolog ilyen sok időt töltenem emberek társaságában. Talán vadász
üzemmódba kellene kapcsolnom, észrevétlenül követni és az éj leple alatt megcsapolni
őket. De aztán feltűnt Zeke, vállán egy hátizsákkal, én pedig búcsút mondtam a sötét
gondolatoknak.
– Fel a fejjel! – mondta, majd átnyújtotta a táskát. – Van benne sátor és pár szükséges
holmi – magyarázta. A hátizsák meglepően könnyű volt. – Nem nagy a sátor, de azért az
esőtől megvéd. Ugye tudod, hogy kell sátrat verni?
– Nem igazán.
– Akkor megmutatom – mondta Zeke, és ismét elmosolyodott. – De csak holnap.
Most megyek, mert az első őrségbe osztottak be. Van kedved még egy kicsit
beszélgetni? Aztán hagylak aludni. A mai nap után biztosan szükséged van a pihenésre.
Visszamosolyogtam rá. Követtem a kapuhoz, és közben azon morfondíroztam, hogy ez
a fiú – ez a segítőkész, barátságos és kedves emberi lény – fogja a vesztemet okozni.
 12. FEJEZET

MÁSNAP ESTE KISSÉ ZAVARTAN ÉS BIZONYTALANUL ÉBREDTEM. Nem a hűvös,

megnyugtató földben aludtam, hanem a régi épület egyik emeleti szobájában, távol a
földszinten alvó csoporttól. Ugyan jó pár romos lépcsőn kellett feltornásznom magam
oda, a napot pedig egy ablaktalan lyukban töltöttem, a kemény betonon fekve, de muszáj
volt. Nem akartam, hogy napközben bárki felbukjon bennem, és meglássa, hogy úgy
alszom, mint akit fejbe vertek.
Ahogy leértem a földszintre, láttam, hogy lassan a csoport is mozgolódni kezd. A
szoba közepén Ruth és egy idős, ősz hajú nő ételt osztott, gyümölcskonzervek tartalmát
porciózták fémtálkákba és csészékbe. Gyorsan és összeszokottan dolgoztak: amint egy
csésze vagy tálka megtelt, már adták is egy ott várakozó kezébe. Amint Caleb megkapta
a saját adagját, arrébb sétált. Ujjaival halászta ki a sárga szeleteket. Amikor észrevett,
megtorpant.
– Szia, Allie! – ragyogott fel az arca, és felém emelte a csészéjét. – Nézd, mit talált
Zeke és Darren tegnap! Nagyon fincsi! Te is kérsz?
– Hát… – A két nőre pillantottam, és láttam, hogy Ruth megint engem bámul. Mi a
franc baja van ennek? – Most nem kérek, köszönöm, még nem vagyok éhes.
Caleb szeme elkerekedett, nem akart hinni a fülének.
– Biztos? Pedig ilyet nagyon ritkán eszünk! Szerintem meg kellene kóstolnod.
Sóvárogva elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy mikor ettem utoljára
gyümölcsöt. Azt kívántam, bárcsak megehetném, de Kanin figyelmeztetett, hogy a rendes
ételtől rosszul lehetek, és a testem szinte azonnal kiveti magából. Ha ez azt jelenti, hogy
kihányom, azt nem szeretném a többiek szeme láttára megtenni.
– Tessék! – nyújtott oda nekem Caleb egy sárga szeletet. Az édes illattól kissé
megszédültem. – Szívesen megosztom veled.
– Talán később – léptem el tőle. Éreztem, hogy Ruth tekintete a koponyámba fúródik.
– Hol van Zeke?
– Ébredéskor mindig Jebbel van. – Caleb betömte a szájába a felkínált szeletet, majd
elvigyorodott. – Általában csak reggeli után látjuk.
– Parancsolj, kedvesem! – jelent meg előttem egy idősebb nő, kezében egy tálkával,
ami tele volt sokféle színes, lédús gyümölccsel. A gyomrom felfordult a látványtól. –
Még meg sem köszöntük, hogy múlt éjjel megtaláltad Calebet. Bizonyára éhes vagy.
Gyere, egyél! Nem áruljuk el senkinek, hogy soron kívül kaptál enni.
 Elfojtottam egy sóhajt, és elvettem a tálkát.
– Köszönöm! – mondtam neki, ő pedig elmosolyodott.
– Most már közénk tartozol – mondta, és visszabicegett a helyére. A jobb lábára
sántított. Megpróbáltam előző napról felidézni a nevét, de nem sikerült.
Magammal vittem a tálkát, és Zeke keresésére indultam.
A kapu közelében találtam rá, Darrennel beszélgetett. Az éjszakai haditervet vitatták
meg. Zeke és Darren testfelépítése hasonló volt, csupa izom és erő, bár Darren bőre
sötétebb volt, mint Zeke-é. Valószínűleg ők végezték a legnehezebb feladatokat, mert a
csoport leginkább nőkből, gyerekekből és idősekből állt. Volt ott egy középkorú fekete
férfi is – ha jól emlékszem, Jake-nek hívták –, aki időnként besegített nekik, de fájó
válla miatt ténylegesen a két fiúra hárult a munka nagy része.
– Szerintem is több időt kellene fordítanunk az élelemgyűjtésre – mondta Zeke,
amikor odaértem melléjük. – De Jeb azonnal útnak akar indulni, amint mindenki végzett
az evéssel. Szerinte már amúgy is túl sok időt vesztegettünk el itt. Ha vitatkozni akarsz
vele, csak nyugodtan. Ó, szia, Allison! – Boldogan felém bólintott, de Darren
összevonta a szemöldökét, és otthagyott minket. A hátára mutattam.
– Ennek meg mi baja?
– Darrennek? Csak durcáskodik – vont vállat Zeke. – Ne is törődj vele! Szerinte még
egy éjjelt itt kellene töltenünk, és átkutatnunk a várost élelem és egyéb hasznos holmik
után. Tegnap szerencsénk volt. Találtunk egy kisboltot, amelyet még nem fosztottak ki
teljesen, és Dare szerint lehetnek még ilyenek a közelben. – Felsóhajtott, és megrázta a
fejét. – Igaza van, de sajnos amikor Jeb azt mondja, hogy ideje indulni, akkor nincs
mese.
– Ez kész őrület! Tessék! – nyújtottam át neki a tálkát. Meglepetten pislogott, majd
köszönetet mormolva elvette. – Még enni sem áll meg? Mi olyan sietős?
– Mindig is ilyen volt – felelte Zeke vállrándítva. Kihalászott egy gyümölcsdarabot,
és a szájába dobta. – Ne nézz így rám, nem én találom ki a szabályokat! Én csak
teljesítem a parancsokat. De tudom, hogy a szíve legmélyén Jeb a mi érdekeinket tartja
szem előtt, szóval ne aggódj! Ha már itt tartunk, te már ettél? Miután útra kelünk, órákig
nem tartunk pihenőt, ezért tankold fel magad a menetre!
– Ne aggódj! – mondtam neki, de kerültem a tekintetét. – Már ettem.
– Ezekiel! – hallottuk meg a jól ismert hangot. Jeb lépett ki az épületből, és Zeke felé
intett. – Készen vagyunk?
– Igen, uram! – kiáltott vissza Zeke, és megindult Jeb felé. Aztán megtorpant, és a
tálkát egy idősebb férfi kezébe nyomta, aki egy szökőkút romos káváján üldögélt. –
Mindenki készülődik. Amint befejezték az evést, indulhatunk.
 Zeke és Jeb eltávolodtak, a részleteket vitatták meg. Elfordultam, és Ruthszal
találtam szembe magam.
A lány állta a pillantásomat. Egyforma magasak voltunk, úgyhogy könnyedén
sötétbarna szemébe fúrtam a tekintetemet. Nem csak hogy nem kedvelt, hanem
egyenesen gyűlölt engem. Ami eléggé hálátlan dolog volt tőle, gondoltam. Főleg azok
után, hogy megmentettem a drága kis öcsikéjét. Ráadásul fogalmam sem volt, miért utál
ennyire.
– Segíthetek? – kérdeztem az egyik szemöldökömet felvonva.
Elvörösödött.
– Tudom, ki vagy! – tört ki, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Tudom, mit keresel
itt, és miért ólálkodsz errefelé.
Összeszűkült szemmel méregettem. Vajon tudja, mekkora veszélyben van a
jelenlétemben?
– Valóban?
– Igen. És azért jöttem, hogy elmondjam: tegyél le róla! Zeke nem érdeklődik irántad.
Ó, így már minden világos! Majdnem az arcába nevettem.
– Figyelj, nem kell aggódnod! – próbáltam hatni rá. – Engem nem érdekel.
– Remek – mondta, de továbbra sem vette le rólam a pillantását. – Mert valami nem
stimmel veled.
Hirtelen nem találtam szórakoztatónak a helyzetet. Minden idegszálam pattanásig
feszült. A bennem lévő vámpír arra buzdított, hogy ugorjak neki, hogy hallgattassam el,
mielőtt még nagyobb bajt hoz a fejemre. Minden erőmmel elfojtottam magamban a
késztetést.
– Nem gondolod, hogy túlságosan komolyan veszed ezt a „ne állj szóba idegenekkel”
dolgot? – kérdeztem.
Összeszorította az ajkát.
– Te titkolsz valamit – jelentette ki, és hátrált egy lépést. – Nem tudom, mi az, és nem
is érdekel, de Zeke túl rendes ahhoz, hogy egy magadfajta tönkretegye. Sajnos
mindenkiben a jót látja, és túl kedves ahhoz, hogy észrevegye, ha valaki kihasználja.
Úgyhogy figyelmeztetlek: tartsd távol tőle a koszos mancsodat! Ha nem így lesz, nagyon
megbánod, hogy csatlakoztál hozzánk. – Mielőtt válaszolhattam volna, hátat fordított
nekem. Göndör fürtjei a hátát verdesték. – És maradj távol Calebtől is! – szólt hátra a
válla felett.
– Igazán kedves – motyogtam, és éreztem, hogy a szemfogaim az ínyemnek feszülnek.
– Hát, legalább most már tudom, kit harapok meg először.
Miután mindenki végzett az evéssel, a csoport útra készen állt. Tizenegy ember állta
körül a szökőkutat, beszélgettek és kíváncsi pillantásokat vetettek rám, de én a háttérbe
húzódva álltam. Aztán, mintegy varázsütésre, elindultunk. Három tinédzser, öt felnőtt,
három gyerek és egy vámpír. Csendben meneteltünk keresztül a városon, ki az útra.
Gyorsan haladtunk, még a gyerekek és a két idős is, így a várost nemsokára magunk
mögött hagytuk.

– SZÓVAL, ALLISON, HOGY IS VAN EZ? Úgy hallottuk, egy vámpírvárosból jöttél. Sok
lelketlen ördög mászkál az utcákon?
Elfojtottam egy sóhajt. Úgy tűnt, hogy ez az este kérdése. Már kaptam egy hasonló
kérdést Teresától, a bicegő idős nőtől, Matthew-tól, egy szeplős tízévestől, és Ruthtól,
aki teljesen szenvtelen arccal azt kérdezte meg, hogy én esetleg egy vámpír kurvája
voltam-e. Természetesen Caleb megkérdezte, mi az a kurva, mire Ruth nagyon
homályosan körvonalazta a dolgot, és közben végig vigyorgott rám. Ha Zeke és Jeb nem
lett volna hallótávolságon belül, tuti, hogy orrba vágtam volna a hülye picsát.
Az előbbi kérdést Dorothy tette fel, egy középkorú, szőke nő, aki bárgyún
mosolyogva nézett rám. Mindig a csapattól egy kicsit lemaradva kullogott, az utat vagy
a látóhatárt kémlelte, és folyton mosolygott. Néha a távolba integetett, számunkra
láthatatlan dolgoknak. Néha csak úgy dalra fakadt, elénekelte az „Amazing Grace”-t
vagy az „On a Hill Far Away”-t teli torokból, amíg valaki finoman rá nem szólt, hogy
hallgasson el.
Gyanítottam, hogy hiányzik egy kereke, viszont időnként teljesen normálisnak és
összeszedettnek tűnt. És nem tetszett, hogy kérdéseket tesz fel olyankor, amikor teljesen
épelméjűnek tűnt.
– Nem – motyogtam, és a tekintetemet az útra szegeztem. Ne nézz az őrült nő
szemébe, ne nézz rá egyáltalán, és akkor talán békén hagy! – Nem láttam túl sok
vámpírt mászkálni az utcákon. – Egyáltalán nem láttam vámpírokat és kész.
– Honnan tudod? – kérdezte, én pedig gyanakvó pillantást vetettem rá, megfeledkezve
arról, hogy ne létesítsek vele szemkontaktust. Bárgyún mosolygott. – Ezek a
vámpírördögök az álcázás mesterei – folytatta, én pedig kezdtem egyre
kényelmetlenebbül érezni magam. – Az emberek azt hiszik, hogy nyáladzó szörnyetegek,
vérben forgó szemekkel és szemfogakkal, de ezt csak a vámpírok hitetik el velünk. Akár
úgy is kinézhetnek, mint egy ember. – A hangja suttogássá halkult. – Ez teszi őket
annyira veszélyessé. Teljesen hétköznapinak tűnnek. Egy vámpír pontosan olyan is lehet
akár, mint Teresa. Vagy mint én. Vagy te.
Éreztem a feltörni készülő pánikot, de elnyomtam magamban.
– Nem is tudom – vontam vállat. – Sok embert láttam a városban. Talán mind
vámpírok voltak, nem tudom megmondani.
– Ó, van más módja is annak, hogy megmondd, ha valakiben az ördög lakozik –
folytatta Dorothy, és bólogatott hozzá. – Ezek az ördögök gyűlölik a napfényt. A fény
hatására lángra kapnak. Nem bírják a vér látványát, és nem úgy lélegeznek, mint mi. De
ami a legfontosabb… – Közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy a fogaim az ínyemnek
feszülnek. Erős késztetést éreztem, hogy egy harapással elhallgattassam. – Szóval, ami a
legfontosabb – suttogta –, hogy ezeket az ördögöket vörös aura veszi körbe, a gonosz
aurája, amit csak néhányan látnak. Tudnod kell, mit keress. Távolról nehéz ugyan
meglátni, de csakis így tudod megkülönböztetni az ördögöt az embertől. Hasonlóan az
angyalokhoz, akiket fehér fény ragyog körbe, amikor az úton sétálnak. – Elhallgatott.
Álmodozva meredt a horizontra. – Ó, ott is van egy! Látod? Épp távolodóban van,
úgyhogy nehéz megmondani, mi is ő.
Senki sem volt az úton, se előttünk, se mögöttünk. Egy nagy, barna madarat láttam
csak, amely egy póznán feszített. Aggódó pillantást vetettem Dorothyra, és
megpróbáltam elhúzódni tőle, miközben ő a madár felé fordult, és a kezével hessegető
mozdulatot tett.
– Talán Gábriel az? Vagy Uriel? – Őrült módjára hadonászott, majd az ajkát
csücsörítette. – Nahát, most meg eltűnt! Annyira félénkek! Lehet, hogy Gábriel volt az.
– Dorothy – jelent meg hirtelen mellettünk Zeke. Kétségbeesett pillantást vetettem rá
a nő válla felett. Zeke megnyugtatóan rám mosolygott. – Allison még új. Lehet, hogy
ideges lesz az angyalok közelében, és nem mindenki látja őket olyan jól, mint te.
– Jaj, ez igaz! Ne haragudj, édesem! – Dorothy megszorította Zeke vállát, az arca
ragyogott a boldogságtól. Zeke visszamosolygott rá. – Néha elfeledkezem magamról. Te
is angyal vagy, tudtad? Ezekiel, a halál angyala.
Úgy tűnt, Zeke zavarban van. Bocsánatkérő pillantást vetett rám, miközben Dorothy
megveregette a karját. A nő hozzám fordult.
– Azt hiszi, meg tud téveszteni – suttogta, de olyan hangos volt, hogy mindenki
hallotta –, de tudom, hogy Zeke egy álruhás angyal. Te is meg tudod állapítani. Amikor
te is annyi angyalt látsz majd, mint én, könnyedén rájössz.
Az én karomat is meg akarta veregetni, de elvétette, mert elhúzódtam tőle. Észre sem
vette. Magában dúdolgatott, az út egyik oldalára sétált, majd a távolba révedt. Talán az
angyalait leste. Zeke felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Sajnálom – mondta bánatos vigyorral. – Elfelejtettem szólni Dorothyról. Hiányzik
egy kereke, ha még nem jöttél volna rá. Időnként angyalokat lát.
Elöntött a megkönnyebbülés. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy bajban vagyok.
– Látott már egyáltalán valaki közületek igazi vámpírt? – kérdeztem, mert kíváncsi
voltam, kitől kell tartanom. – Felejtsd el a szemfogakat, a vérben forgó szemeket és a
karmokat, én komolyan kérdezem, hogy tudja-e valaki, hogy néznek ki?
– Hát, Dorothy esküszik, hogy ő látott egyet, de hogy pontosan hol és mikor, nem
emlékszik, szóval ki tudja, igazat beszél-e. – Vállat vont. – Amúgy Jeb. Az egész
családját egy vámpír irtotta ki, amikor még gyerek volt. Sosem felejtette el, hogy nézett
ki. Azt mondja, pontosan emlékszik a vámpírra, úgyhogy ha még egyszer találkoznak,
végez vele.
Jebbadiah-ra néztem, aki a menet élén haladt rendületlenül. Eltűnődtem, hogy milyen
tettekre késztethet egy egész életnyi harag, gyűlölet és neheztelés egy olyan embert, mint
ő.
Pár órával később a belső órám jelezte, hogy már csak két óra van hátra
napfelkeltéig, amikor Jeb felemelte a kezét, és megállította a csoportot. Zeke odasietett
mellé. Összehajoltak, váltottak pár szót, majd a fiú a többiekhez fordult.
– Letáborozunk – jelentette ki széles karmozdulattal, mire a csoport azonnal elhagyta
az utat, és a száraz fűre lépett. – Jake, Silas, ti vagytok először őrségben. Teresa… –
biccentett az idős nő felé. – Ma Darren segít Ruthnak a vacsora kiosztásánál. Neked
pihentetned kell a lábadat. Legalább egy pár óráig.
Darren motyogott valamit, ahogy elhaladt mellettünk. Zeke a szemeit forgatta.
– Szegény Darren! Arra kényszerítik, hogy főzzön és takarítson, és más, földi
halandók által végzett dolgokban segédkezzen. Mire észbe kapunk, már kötényt visel és
gyerekeket potyogtat ki. – Zeke felhorkant, amikor Darren megfordult és bemutatott
neki. – Barátok vagyunk, Dare, de azért ennyire nem állunk közel egymáshoz.
Megszeppenten álldogáltam és Zeke-et figyeltem, aki megtisztított a földön egy kis
részt, majd gallyakból miniatűr sátrat emelt a száraz fűben, és tüzet rakott. Gyorsan és
hatékonyan dolgozott. Mintha már rengetegszer csinálta volna ezt korábban. Eltűnődtem,
vajon mióta van úton a csoport. Ekkor Ruth bújt ki a sátrából, és felvont szemöldökkel
nézett rám.
– Na, mi a gond, városi lány? – kérdezte ártatlan mosollyal. – Nem tudod, hogyan
kell felverni egy sátrat? Még egy hároméves is meg tudja csinálni. Szóljak Calebnek,
hogy mutassa meg?
Legszívesebben megfojtottam volna, de Zeke a közelben volt.
– Nem, köszönöm, boldogulok. – Megigazítottam a vállamon a hátizsákot, és
elmentem mellette. Legalább kilencven méterre eltávolodtam a tábortűztől és a többi
sátortól. A földre tettem a sátor darabjait, és tanulmányozni kezdtem őket.
Jól van, meg tudom csinálni. Mennyire lehet nehéz? Letérdeltem. Felvettem egy
hosszú fémrudat. Ez meg mi? Ezzel le kell szúrni valakit? A sátrakhoz vámpírölő szett
is jár?
Tulajdonképpen egészen egyszerű, amint az ember ráérez. A fém cövekek rögzítik a
sátor sarkait, és a két műanyag merevítő hivatott belülről tartani a sátrat. Rettentő
büszke voltam magamra, hogy elsőre sikerült felvernem egy sátrat, de ahogy a műanyag
rudakat próbáltam a helyükre illeszteni, az egész összedőlt.
Átkozódtam és hasztalan próbálkoztam, mire Zeke nevetve odalépett mellém.
Megragadta a műanyag rudakat, és könnyedén, magabiztosan a helyükre igazította őket.
– Így kell csinálni – mondta. – Így már nem dől össze. Sajnos nem túl jó sátrat fogtál
ki. Habár első próbálkozásnak megteszi. Látnod kellett volna, Ruth mit művelt az első
pár alkalommal. Soha nem hallottam még bájos virágszálunkat úgy káromkodni.
Győztesen elmosolyodtam.
– Nem tűnik túl stabilnak – vallottam be, és finoman megráztam a műanyag
tartószerkezetet. Zeke ismét elnevette magát. Rádöbbentem, milyen kellemes a nevetése,
még akkor is, ha rajtam nevet.
– Ne ütögesd a tartószerkezetet, és akkor nem lesz gond! Csak akkor, ha nagyon fúj a
szél. Vagy valaki véletlenül nekimegy. Vagy rámászik egy hangya. – Zeke elvigyorodott.
– Tulajdonképpen hozzászoktunk már ahhoz, hogy a sátor ránk dől, de a legtöbben fel
sem ébrednek rá.
– Tehát, ha esetleg jön egy nagy vihar…
– Akkor legalább szárazon gurulsz végig a nyílt terepen.
Elnevettem magam. Furcsa érzés volt. Milyen régóta nem nevettem! Ekkor tudatosult
bennem, mennyire közel vagyunk egymáshoz az aprócska sátortető alatt. A sötét ellenére
is pontosan ki tudtam venni az arca minden vonását. A szája és a szeme körüli
vonalakat, a homlokán húzódó halvány sebhelyet, amelyre ráomlott szőke haja.
Hallottam a szívverését és éreztem a vére lüktetését a bőre alatt. Egy pillanatra
eltűnődtem, vajon milyen íze lehet Zeke-nek, milyen lehet belemélyeszteni a fogaimat.
A gondolat megrémített, úgyhogy elhúzódtam. Ha akár egy kicsit is éhes lennék…
Zeke elpirult, és beletúrt a hajába. Rájöttem, hogy egész idő alatt bámultam.
– Mennem kell – motyogta, és kifelé hátrált a sátorból. – A többiek… Segítenem kell
nekik. – A sátor bejáratánál guggolt, a lábán hintáztatta magát. – Ha bármire szükséged
van, csak szólj! Nemsokára kész a vacsora. Ja, és még valami. Ezt neked hoztam.
Oldalra nyúlt, felvett valamit a földről, és bedobta a sátorba. Az „ajándék” porfelhőt
kavarva landolt a sátor alján. Egy kék-fehér színű steppelt paplan volt az, egy lyukkal a
sarkában.
Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. A peremen egy ilyen takarót legalább egyhavi
élelmiszerjegyért cserélnek el, ő meg csak úgy odaadja nekem? Nincs ez így jól.
 – Én… nem fogadhatom el – motyogtam, és visszanyújtottam neki. – Nincs mit adnom
cserébe.
– Ne butáskodj! – mosolyodott el Zeke zavartan. – Nem kell érte adnod semmit. A
tiéd. – Valaki a nevét kiáltotta, ő pedig a hang irányába fordult. – Azonnal megyek! –
Visszafordult hozzám. – Mennem kell. Vacsoránál találkozunk.
– Zeke – szóltam utána halkan. A fiú megállt, és bekukucskált a sátorba. – Köszönöm.
A szája mosolyra húzódott.
– Nem kell megköszönnöd. Törődünk egymással. – Finoman megérintette a
sátorlapot. – És ahogy mondtam, ha tényleg összedől a sátor az éjszaka közepén, ne ess
pánikba! Majd hozzászoksz. Nem igazán aggódik senki amiatt, ha nem áll fel… Hát, ezt
jól megfogalmaztam… – Elvörösödött, és beletúrt a hajába. – Na, jó, most már
tényleg… mennem kell.
Elfintorodott, majd eltűnt a sátor bejáratából. Megvártam, amíg eltávolodik, és
megragadtam a takarót.
Becipzároztam a sátor nyílását, és körbenéztem. Nem tetszett, hogy ennyire gyenge,
hogy bárki könnyedén bejuthat ide. Nem tudtam biztosan, hogy a vékony ponyva vajon
megszűri-e a napsugarakat, főleg délben. Nem tudtam azt sem, hogy vajon felébredek-e,
amikor elborítanak a lángok, vagy csak csendesen elhagyom ezt a világot, miközben
hamuvá égek, de ha jobban belegondolok, inkább nem is akartam tudni.
Elővettem a késemet, és hosszában felhasítottam a sátor alját, felfedve az alatta lévő
füves talajt. Legalább gyorsan el tudok bújni, ha a napsütés mégis áthatolna a sátortetőn.
Vagy ha valami váratlan történik, vagy el kell tűnnöm. Mindig hagyj magadnak egérutat,
ezt megtanultam a peremen. Talán barátságosnak és szerénynek tűnik ez a csapat, de az
ember sosem lehet elég óvatos. Főleg olyan emberek közelében, mint Jebbadiah Crosse
és Ruth.
A hátamra feküdtem, a fejemre húztam a takarót, és reméltem, hogy senki sem zavarja
meg az álmomat. Ahogy beborított a sötétség, a gondolataim lelassultak. Mielőtt
elaludtam, két dolog ötlött eszembe: egy, hogy a végtelenségig nem tudom fenntartani a
látszatot, és kettő, Ezekiel Crosse túlságosan tökéletes ahhoz, hogy még sokáig húzza
ebben a világban.

Az ELSŐ HÉT MELEG HELYZETEKKEL VOLT TELI.

Szerencsére nem kaptam lángra alvás közben a vékony sátorponyva alatt, viszont
kellemetlenül meleg volt bent, amikor felkeltem, és azt kívántam, bár beleáshatnám
magam a hűvös földbe. Ami az őrséget illeti, másnap este meggyőztem Zeke-et, hogy
hadd legyek az első őrség állandó tagja. Ez azt jelentette, hogy hajnalhasadta után egy
pár órával is ébren kellett maradnom. Először kínszenvedés volt. Hosszú kabátom
megvédett az ártó napsugaraktól, én pedig árnyékos helyekre húzódtam, amikor csak
tudtam, és sosem néztem a nap irányába. De ébren maradni rendkívül nehéz volt, főleg,
hogy a vámpírösztönöm arra buzdított, hogy tűnjek el a napfényről és aludjak. Egy idő
után úgy fogtam fel a dolgot, mintha Kanin adta volna gyakorlatként: erősítsd meg az
ellenálló képességedet, hogy addig maradj aktív és éber, amíg csak lehet!
A csoport tagjaihoz való viszonyom már más tészta volt. Ruth – aki továbbra is
halálra idegesített, és féltékenyen méregetett, ha csak egy pillantást is vetettem Zeke-re
– és Jeb kivételével – aki ugyanolyan durva hangon osztogatta a parancsait nekem, mint
a többieknek – a csoport tagjai barátságosak voltak. Ez eddig rendben is lett volna, de
rettentően kíváncsiak is voltak, és folyton a városról kérdezgettek, milyen volt ott élni,
hogyan menekültem el. Kétértelmű válaszokat adtam, amelyekkel végül meg tudtam
győzni a felnőtteket arról, hogy túl fájdalmas számomra az emlékezés. Így – nagy
megkönnyebbülésemre – vége szakadt a kérdések áradatának. Mindenki nagyon megértő
volt velem, szinte szánakozó, ami tökéletesen megfelelt a céljaimnak. Hadd higgyék
csak, hogy maradandó lelki sérüléseket szereztem Új-Covingtonban. Ezt fel tudtam
hozni magyarázatként arra, hogy miért érzem magam kellemetlenül, ha a vámpírok szóba
kerülnek.
Sajnos további problémákkal is szembesültem.
Az evés, vagyis annak hiánya, is gondot okozott. A csoport kétszer evett egy nap:
egyszer ébredés után, aztán kicsivel napfelkelte előtt, amikor felverték a tábort. Az
adagok szigorúan ki voltak porciózva: fél konzerv bab vagy pár szelet szárított hús. Azt
ették, amit útközben találtak. Mindenki az evésidőt várta a legjobban, hiszen egy
erőltetett menetben megtett éjszaka után mindenki ki volt éhezve.
Engem kivéve. Kreatív módon kellett eltüntetnem a kaját anélkül, hogy valaki
észrevenné. A húst vagy a száraz ételt egyszerű volt eltüntetni. A zsebembe vagy a
kabátujjamba rejtettem őket, amíg később meg nem tudtam szabadulni tőlük. De a
konzerves bab, gyümölcs vagy pörköltféleség már nagyobb kihívást jelentett. Amikor
csak tudtam, odaadtam másnak a részemet, de ezt csak pár alkalommal tehettem meg,
nehogy gyanút keltsek. Néha azt hazudtam, hogy már megettem a részem, egyszer pedig
legyűrtem pár kanál paradicsomlevest Zeke és Jeb szeme láttára, és bent tudtam tartani
addig, amíg nyugodtan el nem tűnhettem egy fa mögött, ahol kihánytam az egészet.
Mardosott a bűntudat, amiért elpazarolom az ételt, holott értékes és nehezen lehet
hozzájutni. A bennem élő peremlakó utcakölyök felhördült, amikor a bokorba hajítottam
egy szép szelet húst, vagy beöntöttem egy fél doboz kukoricát egy sötét lyukba, de mi
mást tehettem volna? Ha nem tartom fenn az emberi lét látszatát, akkor a többiek
gyanakodni kezdenek. Mint Ruth, akinek már amúgy is a bögyében voltam. Időnként
fültanúja voltam, hogy a többiek körében terjeszti a rólam alkotott képzeteit.
Gyanakvást és félelmet keltett a többiekben. A felnőttek többsége – Teresa, Silas és
Dorothy – ügyet sem vetettek rá, mert akadtak fontosabb dolgaik is, mint egy féltékeny
tinédzser lány ármánykodása. Azonban néhányan – Matthew, Bethany és még Jake is –
gyanakodva méregettek. Dühítő volt, de nem tehettem ellene semmit.
Mégis Jeb aggasztott a leginkább, a csendes bíró, aki éles, szürke szemével mindent
látott. Habár ő volt a vezér, tartotta a három lépés távolságot a többiektől. Ritkán
beszélt közvetlenül a csoport tagjaival, akik nem is nagyon merték őt megközelíteni, ami
nekem kapóra jött. Úgy tűnt, Jebet nem érdekli, mit mond vagy tesz a csoport, amíg
betartják a parancsait. Ha nem lett volna Zeke, aki közötte és a csoport között közvetít,
akkor Jebnek egyáltalán nem lett volna kapcsolata a többiekkel.
Le mertem volna fogadni, hogy többet tudok a csoport tagjairól, mint ő. Tudtam
például, hogy Caleb imádja az édességet, Ruth pedig irtózik a kígyóktól. Ezt az
információt később örömmel hasznosítottam, amikor egyik este az út szélén találtam egy
kígyót, és becsúsztattam Ruth sátrába. Aznap este gurultam a nevetéstől Ruth
kétségbeesett sikoltozása hallatán. Tudtam, hogy Teresa, a bicegő, idős nő, és Silas, a
férje, harminckilenc éve házasok, és következő ősszel ünneplik a negyvenedik
évfordulójukat. Tudtam, hogy Jake felesége egy veszett-támadásban hunyt el három
évvel ezelőtt, és azóta Jake egy szót sem szólt. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam
kivonni magam a csoport bűvköréből, pedig nem akartam megismerni az életüket, a
múltjukat, egyáltalán semmit sem akartam tudni róluk. Tudatában voltam, hogy közeleg a
nap, amikor választanom kell közülük egyet, akiből inni fogok, de mégis hogyan?
Dorothy elájul a vér látványától, a nyolcéves Bethany pedig majdnem meghalt az egyik
télen, amikor megharapta egy róka.
A legnagyobb fejtörést Zeke jelentette számomra. Egyértelmű volt, hogy mindenki
rajong érte. Annak ellenére, hogy ő volt Jeb jobbkeze, mindig segítőkész volt és törődő.
Soha nem várt érte viszonzást. Tisztelte a felnőtteket, türelmes volt a gyerekekkel. Azon
tűnődtem, hogy Jeb és ő hogy különbözhetnek ennyire. Vagy lehet, hogy Jeb Zeke miatt
viselkedik úgy, ahogy. Bár szerintem nem igazságos, hogy ekkora terhet ró Zeke-re, csak
azért, mert ő nem akar közelebb kerülni a többiekhez, de ki vagyok én, hogy ebbe
beleszóljak?
Egyik este, amikor a szokásosnál kicsivel korábban vertünk tábort, a tábortűz felé
vettem az irányt, és megdöbbenve láttam, hogy Zeke a lángok fényénél olvas
Bethanynek és Calebnek. Szóhoz sem jutottam. Közelebb osontam, hogy
megbizonyosodjak. És tényleg: Zeke halk, megnyugtató hangon olvasott fel az ölében
fekvő nagy, fekete könyvből, a két gyerekkel az oldalán.
– ”És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, és reggel felé visszatére a tenger az ő
elébbi állapotjára; az Égyiptombeliek pedig eleibe futnak vala, és az Úr beleveszté az
égyiptomiakat a tenger közepébe. Visszatérének tehát a vizek és elboríták a szekereket
és a lovasokat, a Faraónak minden seregét, melyek utánok bementek vala a tengerbe;
egy sem maradna meg közülök. De Izráel fiai szárazon menének át a tenger közepén; a
vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobb- és balkezök felől. És megszabadítá az Úr
azon a napon Izráelt az Égyiptombeliek kezéből; és látá Izráel a megholt
Égyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, a melyet cselekedék
az Úr Égyiptomban: félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő
szolgájának.”
Gombócot éreztem a torkomban. Láttam magam előtt, ahogy átölelem Cingárt a
jéghideg szobámban, és felolvasok neki egy könyvből. Zeke nem nézett fel, nem vett
észre, én pedig elmerültem a hangja élvezetében. Figyeltem, hogy Caleb és Bethany
isszák minden szavát. Annyira vágyódtam a régi életem után, hogy szinte fájt.
– Ezekiel!
Jebbadiah hangja ostorként csapott keresztül a táboron. Zeke felemelte a fejét. Látta,
hogy az idős férfi pár méterrel arrébb rá vár. Becsukta a könyvet és Calebnek nyújtotta.
– Vigyázz rá, mindjárt jövök! – mondta, és mielőtt talpra ugrott, összeborzolta a fiú
haját.
Amikor Zeke eltűnt, a kíváncsiságom közelebb hajtott. Meg akartam nézni a könyvet,
a kezemben érezni, elolvasni a címét. Bethany meglátott, és a szeme tágra nyílt a
félelemtől. Felpattant, és Zeke után szaladt. Egyedül hagyta Calebet egy vámpírral.
Caleb zavartan nézett a kislány után, de amikor észrevett, boldogan üdvözölt.
– Szia, Allie! – Leültem mellé. – Ha Zeet keresed, az előbb ment el, de mindjárt jön.
– Megnézhetem? – böktem a bőrkötésű könyv felé. Caleb habozott.
– Zee könyve – felelte bizonytalanul, és magához szorította. – Azt mondta, vigyázzak
rá.
– Nem eszem meg – ígértem. – Kérlek!
Egy pillanatig habozott, majd felderült az arca.
– Rendben, de csak akkor, ha olvasol nekem!
– Én… – Egy részem tiltakozott, mert eszembe jutottak a Cingárnak adott órák, aki
minden jó tettem ellenére kegyetlenül hátba támadott. Viszont rettenetesen kíváncsi
voltam a könyvre, és ha ez az egyetlen módja annak, hogy vessek rá egy pillantást
anélkül, hogy kitépném Caleb kezéből, akkor… – Szívesen. – Caleb arca felragyogott.
Átnyújtotta nekem a bőrkötésű könyvet, majd közelebb húzódott hozzám, és
várakozásteljesen nézett rám. Kényelmesen elhelyezkedtem, és szemügyre vettem az
első könyvet, amelyet Új-Covington óta a kezemben foghattam. Nem volt címe. A
borítóján egy arany kereszt ragyogott, hasonló ahhoz, amit Zeke viselt a nyaka körül. A
papírszélek is aranyozottak voltak.
– Olvass valamit, Allie! – ficánkolt mellettem Caleb türelmetlenül. A szememet
forgattam, majd kinyitottam a könyvet. A lapok recsegve nyíltak ki ott, ahol a szövetből
készült könyvjelző állt. Akár innen is folytathatom.
Lassan olvastam, mert a betűk furcsák és aprók voltak. A könyv olyan betűtípussal
íródott, amilyet még nem láttam korábban. A nyelvezetével sem boldogultam
egyszerűen.
– ”Viszont látám én mind a nyomorgatásokat, a melyek a nap alatt történnek, és ímé,
nyilván van azoknak, a kik nyomorgattatnak, könnyhullatások, és vígasztalójok nincs
nékik; és az őket nyomorgatóknak kezekből erőszaktételt szenvednek, és vígasztalójok
nincs nékik.”
Összeszorult a gyomrom. Mikor írták ezt? Úgy tűnt, mintha teljes egészében a
mostani világról beszélne. Nagyot nyeltem és folytattam:
– ”És dicsérém én a megholtakat, a kik már meghaltak vala, az élők felett, a kik még
élnek. De mind a kettőnél boldogabbnak azt, a ki még nem lett, a ki nem látta azt a
gonosz dolgot, a mely a nap alatt történik.”
Megborzongtam, és becsuktam a könyvet. Caleb zavart arckifejezéssel nézett rám.
– Ezt nem értem – mondta.
– Azért, mert az a bizonyos rész nem ilyen fiatal füleknek való – szólalt meg valaki a
hátunk mögül.
Zavartan talpra ugrottam, és szembefordultam Zeke-kel, aki félig aggódó, félig
csodálkozó kifejezéssel nézett rám.
– Menj, vacsorázz meg, kismanó! – mondta Calebnek, aki elvigyorodott, és
elsprintelt Ruth és a csoport irányába. Zeke összevont szemöldökkel nézett rám. Az
arcára kiülő kifejezés inkább volt érdeklődő, mint feldúlt, hogy elvettem a könyvét. –
Nem is tudtam, hogy tudsz olvasni – mondta halkan.
Vállat vontam, és felé nyújtottam a könyvet.
– Nem túl vidám történet – feleltem. Nem akartam, hogy lássa, megviseltek az
olvasottak. Megértőn elmosolyodott, ahogy átnyújtottam neki.
– Néhány része valóban lehangoló – értett egyet. – De vannak részek, amelyek
megnyugtatnak, csak tudnod kell, hol keresd őket.
– Például?
Kinyitotta a könyvet, és könnyedén az említett helyre lapozott, mintha már fejből
tudná, hol keresse.
– Ez itt – mutatott egy sorra, és visszaadta a könyvet. – A kedvenc részem.
– Zeke! – Ruth kiáltása visszhangzott a táborban. – Te mondtad Darrennek, hogy
megeheti a részedet?
– Micsoda? Nem! – pördült meg Zeke. Darren nevetve húzott el mellettünk, úgyhogy
Zeke teljes sebességre kapcsolt, hogy utolérje, mielőtt még megenné a részét.
Lehajtottam a fejem, és elolvastam a Zeke által mutatott részt.
– Na, persze – mormogtam a sorokat olvasva. – „Még ha a halál árnyékának
völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.”
A tekintetem a kergetőző fiúkra vándorolt. Valóban szép gondolat, de a valóság
teljesen másképp festett. Jebnek igaza volt: senki sem vigyázott ránk. És Zeke minél
előbb belátja ezt, annál hosszabb ideig marad életben ebben a pokolban.

KÖVETKEZŐ ESTE, AMIKOR ELŐBÚJTAM A SÁTRAMBÓL, megláttam Zeke-et és Darrent,

akik a tábortól kissé távolabb guggolva halkan beszélgetnek. Mindketten úgy néztek ki,
mintha szeretnék elkerülni a feltűnést, de pont ezzel keltették fel a kíváncsiságomat.
Leporoltam a kabátujjamat, és elindultam feléjük.
– Tudtam, hogy ez be fog következni – suttogta Darren. – Akkor kellett volna
feltölteni a készleteket, amikor még lehetőség volt rá. Ki tudja, mikor érünk a
legközelebbi városba?
– Mi a baj? – kérdeztem, és leguggoltam melléjük. Zeke rám nézett és felsóhajtott.
– Lassan kifogyunk a készletekből – vallotta be. – Ha így folytatjuk, pár napon belül
elfogy az élelem, még akkor is, ha csökkentjük a fejadagokat. – Beletúrt a hajába. –
Darrennel arra gondoltunk, hogy vadászni megyünk, de Jebnek nem tetszik az ötlet, hogy
szétszéled a csoport. Főleg úgy, hogy bármikor veszettekbe ütközhetünk. Ráadásul a
fegyvereink sem túl jók. – Felvett a földről egy íjat és pár nyilat. – Ezekkel még
nehezebb. Szinte lehetetlen becserkészni egy szarvast a nyílt terepen, de sötétedéskor
érdemes megpróbálni.
Darren egy gyors mosolyt villantott rám. Meglepetten pislogtam, de viszonoztam.
Legalább a két fiú nem törődik a pletykaterjesztő Ruthszal, igaz, még nem hallottam,
hogy Ruth Zeke-nek vagy Jebnek panaszkodott volna rólam.
– Mi a helyzet a lőfegyverekkel? – kérdeztem, amikor eszembe jutott Zeke pisztolya
és Jeb lefűrészelt csövű shotgunja. Zeke megrázta a fejét.
– Kifogyóban van a muníció is – magyarázta. – Csak védekezéskor használjuk, vagy
vészhelyzet esetén, úgyhogy marad az íj és a nyíl.
Lenéztem a földre. Egy harmadik íj feküdt ott olajos rongyba csavarva, friss ideggel.
Zeke követte a pillantásomat, és felsóhajtott.
– Általában Jake is velünk tart – magyarázta. – De mostanság sokat fájlalja a vállát,
és nincs elég ereje felajzani az íjat.
– Majd én veletek tartok.
A fiúk gyors pillantást vetettek egymásra.
– Gyorsan tanulok – tettem hozzá, figyelmen kívül hagyva Darren hitetlenkedő
arckifejezését. – Csendes vagyok, és erősebb, mint gondolnátok. Szerintem menni fog.
– Nem erről van szó – mondta Zeke habozva. – Csak… nem akarom, hogy
nézeteltérésed támadjon Jebbel, és nem akarom, hogy megbánja, hogy befogadott téged.
– Darrenre mutatott. – Darren úgy lohol a nyomomban, mint egy kölyökkutya, szóval Jeb
elvárja tőlem, hogy Darren mindenhová velem tartson… – Ügyesen kitért a Darren által
feléje hajított marék föld elől. – De te új vagy, és Jeb biztosan nem akarná, hogy
elkóborolj a csoporttól. Sajnálom, de szerintem jobb, ha itt maradsz.
Dühös pillantást vetettem rájuk. Feltámadt bennem a vámpírokra jellemző büszkeség.
Ha tudnátok, mire vagyok képes! Egy teljesen kifejlett őzbakot előbb terítek le, mint
hogy ti észrevennétek. De megtartottam magamnak a véleményemet, és vállat vontam.
– Ha ezt akarjátok.
– Legközelebb, jó? – mondta Darren egy kacsintás kíséretében. – Majd megmutatom,
hogyan kell bánni az íjjal. – Bólintottam. Zeke talpra ugrott, és magához vette az íját.
– Induljunk! – mondta, és nyújtózott egyet. – Jeb nem indul el nélkülem, úgyhogy ha
később folytatjuk az utat, akkor az az én lelkemen szárad. De az embereknek enniük
kell, ha tetszik Jebnek, ha nem. Allison – fordult hozzám, mire én is felegyenesedtem. –
Megmondanád Jebnek, hova megyünk? – Rám vigyorgott. – De csak az után, hogy biztos
távolságba kerültünk. Dare, készen állsz?
– Persze – sóhajtotta a fiú, majd a vállára kanyarította az íjat. – Kezdődjön a
hamvába holt vadászat!
Zeke a szemét forgatta, majd a keze játékosan Darren felé lendült, aki viszonozta a
gesztust. Egymást cukkolva tűntek el az erdőben. Figyeltem, ahogy magas alakjukat
lassan elnyeli a sötétség.
Aztán lehajoltam, felkaptam a harmadik íjat, és megindultam a másik irányba.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
Felsóhajtottam, és Ruth felé fordultam. Velem szemben állt. Két gőzölgő tálkát tartott
a kezében, arcán a jól ismert megvetés.
– Elosonnál, igaz? – jelentette ki összeszűkült szemmel. – Jeb nem örülne neki. Hová
mész?
– Miért nem találod ki magad? – vágtam vissza, és tettem egy lépést felé. Örömmel
nyugtáztam, hogy ő viszont meghátrál. – Úgyis folyton történeteket találsz ki rólam. –
Elvörösödött, én pedig diadalittasan elmosolyodtam. – Észrevettem, hogy Zeke-kel és
Jebbel nem osztod meg az elméleteidet. Talán félsz, hogy meglátják a villás nyelvedet?
Úgy nézett rám, mintha legszívesebben bemosna egyet, és a lelkem mélyén reméltem,
hogy megpróbálkozik vele. Biztos voltam benne, hogy nem lenne ekkora arca, ha
kiverném az egyik fogát. Látszott rajta, hogy erőnek erejével fogja vissza magát. Olyan
hévvel szorította a tálkákat, hogy az ujjai elfehéredtek.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta végül. Felhorkantam. A kezemben tartott
íjra siklott a pillantása, majd felszegett állal a szemembe nézett. – Azt hiszed, lősz
valamit? Mit tudsz te a vadászatról? Ha azt hiszed, hogy Zeke majd felfigyel rád ezért,
és díjazza hősies erőfeszítéseidet, nagyon tévedsz!
– Igen, szeretnék lelőni egy szarvast, de nem azért, hogy a többiek ne éhezzenek,
hanem mert a bennem élő paranoiás, figyelemre vágyó őrült mást sem akar. – A
szememet forgattam. – Igazán remek elmélet. Szerintem oszd meg Jebbel is!
– Ne legyél már ennyire okos! – sziszegte Ruth. Sütött a szeméből a gyűlölet. – Azt
hiszed, különleges vagy, mert egy vámpírvárosból jöttél. Azt hiszed, nem látom? Hogy
külön alszol tőlünk? Hogy megpróbálsz titokzatosnak tűnni, és nem mondasz arról
semmit, honnan jöttél? – Az arca undorodva eltorzult. – Figyelemre vágysz, Zeke és a
többiek figyelmére. Átlátok rajtad.
Erre a kijelentésre a szemébe nevettem.
– Hát, szerintem kettőnk közül te vagy a paranoiás. Tudja Zeke, hogy milyen hülye
picsa tudsz lenni? – Elnevettem magam, mire Ruth fülig vörösödött. – Tudod, nekem
erre nincs időm. Nyugodtan gyárts elméleteket, terjeszd a hazugságaidat, de én most
megyek, és hasznossá teszem magam! Talán neked is azt kellene tenned.
– Furcsa vagy, hallod? – szólt utánam Ruth, ahogy hátat fordítottam neki. – Valamit
titkolsz, és én ki fogom deríteni, mi az!
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a kijelentését. Inkább a látóhatárra
összpontosítottam, mozgó célpont után kutatva. Elfojtottam magamban a késztetést, hogy
visszaforduljak, odacsalogassam a tábor széléhez, leszorítsam a kapálózó lányt a
földre, és feltépjem a torkát. Nem azért, mert Ruth idegesítő volt, bár tényleg rettentően
az volt. Inkább a vámpírösztöneim jeleztek, hogy veszélyt jelenthet rám nézve, hogy
hallgattassam el, mielőtt felfedné a kilétemet.
Igyekeztem a halálos és kegyetlen gondolatok helyett az előttem álló feladatra
összpontosítani. Alig vártam már, hogy újra vadászhassak. Rábukkantam egy tóban
dagonyázó csordára, de a szőrös állatok túl nagyok voltak. Nem magamban
kételkedtem, mert tudtam, hogy gond nélkül leteríteném bármelyiküket. Ha elég vért
vesztenek, ezek is meghalnak, mint bármi más. De ha egy ekkora állattal a hátamon
megyek vissza a táborba, akkor tényleg gyanút keltek.
Ehelyett addig portyáztam a dombok között, amíg őzekre nem bukkantam. A füves
területen legelésztek. Letettem az íjat, és közelebb lopakodtam, közben folyamatosan
ügyeltem arra, hogy ne vigye feléjük a szagomat a szél. Láttam, hogy a horpaszuk lassan
emelkedik és süllyed. Éreztem a bőrük alatt lüktető vér illatát.
Nagyon gyorsan történt minden. A fiatal bak észre sem vette, hogy ott vagyok, amíg rá
nem ugrottam, de akkor már késő volt. A csorda többi tagja azonnal szétszéledt.
Megragadtam a bak agancsát, majd egy gyors mozdulattal kitörtem a nyakát.
Ahogy a földre omlott, feltámadt bennem a késztetés, hogy belemártsam a fogaimat,
de tudtam, hogy a vére nem enyhítené az éhségemet. A vállamra kaptam, és
visszamentem oda, ahol az íjat és a nyilakat hagytam. Ledobtam a holttestet, majd
felkaptam egy nyilat, és beleszúrtam a bak testébe, mélyen a bordák közé. Talán
paranoiás voltam, de nehéz lett volna bárkinek elmagyarázni, hogyan törte ki a nyakát az
állat úgy, hogy egy nyíl sem fúródott belé.
Megragadtam az agancsánál fogva, és vonszolni kezdtem, amikor a távolból ismerős
dübörgés ütötte meg a fülemet. A közeli út felől jött. Mozdulatlanná dermedtem, és azon
tűnődtem, hol is hallottam már ezt a hangot korábban, amikor két fényszóró tűnt elő a
sötétből. Felhajtottak a dombra, majd dübörögve legurultak a másik oldalán. A
gyomrom görcsbe rándult.
A fűbe hasaltam, és figyeltem, ahogy a furcsa járművek lelassítanak, majd megállnak
az út szélén. Egy nagydarab, szakállas férfi leállította a motort, majd a fűre köpött.
Alacsonyabb társa is leállította a gépet. Erős késztetést éreztem, hogy szabadjára
engedjem az ösztöneimet és rájuk vessem magam.
Ez nem lehet igaz! Hiszen megöltem őket.
– Várj egy percet! – motyogta a magasabbik férfi, majd lebotorkált az útról. A másik
felsóhajtott.
– Mit csinálsz, Ed?
– Hugyoznom kell. Már ez is baj? – A szakállas férfi elfordult a társától, majd egy
pillanattal később csurgó hangot hallottam.
Miután jól szemügyre vettem őket, elöntött a megkönnyebbülés. Nem ugyanazok
voltak. Ennek a férfinak bozontos, barna szakálla volt, nem szőke, és egy kicsit
szélesebb volt a válla. Ekkor megláttam a bal vállán egy tetoválást, egy vigyorgó, éles
és csillogó fogsorú farkasfélét.
Ugyanazt, mint amit a másik kettőn láttam.
A másik férfi motyogott valamit, majd leszállt a járműről, és a zsebében kezdett
kotorászni. Elővett egy kis, fehér dobozt, a szájával kihúzott egy cigarettát, majd
meggyújtotta. Neki támaszkodott a gépnek, és kényelmesen eregette a füstöt. Ed végzett
a dolgával, felhúzta a cipzárt. Ahogy megfordult, a társa odadobta neki a dobozt, ő
pedig könnyedén elkapta.
– Maradt még sör? – kérdezte, és kirázott egy cigarettát.
– Egy doboz.
– Akkor igyuk meg!
– Baszd meg!
Az agyam őrülten pörgött. Személyes tapasztalatból tudtam, hogy ezek a férfiak nem
jelentenek jót: erőszakosak, fegyvert viselnek és kegyetlenek. Ha utolérik a csoportot…
Megborzongtam a gondolatra.
Meg kell állítanom őket, vagy legalább visszajutnom a többiekhez, hogy
figyelmeztessem őket. Figyeltem a férfiakat, ahogy felváltva isznak a sörből, és rá
kellett döbbennem, hogy ha teljes sebességre kapcsolnék, akkor sem lenne elég időm.
Láttam, hogy milyen gyorsak azok a járművek. Bőven előttem érnének oda. Valami mást
kell kitalálnom.
Máshogy is megállíthatom őket. Az egyik lehetőség egyértelmű volt. Nagy
erőfeszítésembe telt nem gondolni rá.
Talán… öljem meg őket? Csábító gondolat volt. Éreztem, hogy a szemfogaim
megnyúlnak. Az utolsó csepp vérüket is kiszívhatnám, majd elrejteném a testüket és a
járműveket, és soha senki sem tudná meg. Ugyan kinek hiányoznának itt, a világ végén?
De ahogy közelebb osontam a gyanútlan férfiakhoz, eszembe jutott, hogy a másik
kettővel is egy ilyen elhagyatott úton találkoztam. Eszembe jutott, hogyan üvöltöttek,
mennyire megrémültek. Eszembe jutott üveges tekintetük, ernyedt testük. A kezem
ökölbe szorult. Nem tehetem. Meg kell próbálnom nem szörnyeteggé válni. Minden, az
éhség nevében elvett élet csak közelebb visz ahhoz, hogy megadjam magam a
gonosznak. Ha válogatás nélkül kezdek öldökölni, akkor lehet, hogy teljesen elvesztem
az eszem, és akkor mi tartana vissza attól, hogy akár Calebet vagy Zeke-et a sötétbe
csalogassam, és feltépjem a torkukat?
Talán annyira közel kellenem lopóznom, hogy kárt tegyek a járművekben, például
kilyukasztom a kerekeket, vagy kieresztem a benzint. De akkor tényleg nagyon-nagyon
közel kellene mennem hozzájuk, és minden vámpírerőm ellenére is észrevehetnek. Ha el
is menekülök, akkor is rájönnek, hogy valaki van a közelben, és az elkövető keresésére
indulnak. Az nem lenne jó a csoportra nézve. Tehetetlenül felmordultam.
A fenébe, csak tehetek valamit! Valahogy csak le lehet őket lassítani, hogy legyen
elég időm visszamenni a többiekhez és figyelmeztetni őket! Az utat pásztáztam, és a
távolban megláttam egy nagy fát az út szélén.
Elhagytam a rejtekhelyemet, és a fa felé siettem. Vastag, öreg törzse volt. Úgy tűnt, jó
párszor belecsapott már a villám. Az ágait kicsavarta és meghajlította a szél, kopár
volt, és inkább tűnt elszáradtnak, mint élőnek.
A csendbe ismét belehasított a járművek dübörgése. A fényszórók megvilágították az
utat. Vállammal nekifeszültem a fatörzsnek, és nyomni kezdtem. A lábamat megvetettem
a csúszós, füves, sáros földön, és minden erőmmel tolni kezdtem a fatörzset. A makacs
fa egy pillanatig még ellenállt, majd reccsent egyet, és komótosan kidőlt, félig az útra.
Egyre közelebbről hallottam a dübörgést. Könnyedén kikerülik ezt az útakadályt, és
aztán egyenesen a csoport felé veszik az irányt, nekem pedig nem lesz elég időm, hogy
figyelmeztessem őket. Átkozódva ragadtam meg az ágakat, és az út közepére
ráncigáltam a fát. Tudtam, hogy bármelyik percben ideérhetnek. Fények tűntek fel a
domb mögött, én pedig a magas fűbe vetettem magam.
– Ó, a jó büdös francba!
A járművek elhallgattak. A férfiak leugrottak. Az egyik odament a fához, és dühösen
belerúgott, mire a faágak megreccsentek. A másik a szakállát vakargatta, és
méltatlankodva nézett a fára.
– A francba! – motyogta. – Szerinted meg tudjuk kerülni?
– Hát én biztos, hogy nem megyek bele abba a bozótba! – mutatott a másik az út
szélére, ahol én is rejtőztem. – Amikor a legutóbb defektet kaptam, kurva nehéz volt
megjavítani. Amúgy meg a többiek nemsokára utolérnek minket.
– Akkor meg fogd be, és segíts arrébb cipelni ezt a szart!
A másik eleresztett egy káromkodást, de odalépett, és megragadta a fatörzset.
Magukra hagytam a fával erőlködő férfiakat, és csendben leléptem. Lóhalálában
vágtattam vissza a táborba.
A csoport épp indulni készült. Láttam, hogy Zeke és Darren a menet élén állnak
Jebbadiah és Ruth társaságában. Darren egy pár nyulat tartott a kezében, és látszott
rajta, hogy feszeng. Úgy tűnt, Zeke a lánnyal vitatkozik. Túl messze voltak, hogy
észrevegyenek, de hallottam, miről beszélgetnek, mert a szél felém sodorta a hangokat.
A vámpírérzékeim felerősödtek.
– Nem érdekel, hogy üres a sátra! – mondta Zeke, és mindkét kezét védekezően maga
elé tartotta. – Jeb, nem hagyhatjuk csak úgy itt! Esküszöm, hogy láttam, mielőtt
Darrennel vadászni indultunk. Ruth, biztos vagy benne, hogy te sem láttad, hogy Allison
utánunk jött volna, vagy elhagyta volna a tábort?
– Nem – felelte Ruth. Nagyon meggyőzően alakította az aggódó csapattagot. – Ahogy
már mondtam, senki sem látta őt ma este, és amikor ezt megtudtam, megnéztem a sátrát.
Üres, nincs benne a felszerelése. Szerinted lelépett?
– Lényegtelen – vágott közbe Jeb hűvösen. – Nem várhatunk rá. Ezt világosan
megmondtam már az elején. Ha elhagyott minket, legyen. Ha meg akarja szegni a
szabályokat, ahogy ti is tettétek – pillantott Zeke-re –, akkor az az ő baja. Vagy életben
marad, vagy vállalja a következményeket, és meghal.
– Hát, jó tudni, hogy így vélekedtek rólam – mondtam a hátuk mögé érve. Mind a
négyen felém pördültek.
– Allison! – sóhajtott fel Zeke megkönnyebbülten. Ruth úgy nézett rám, mintha mérget
nyelt volna. – Hát visszajöttél! Hol voltál? Már épp indulni akartunk…
– Nélkülem? Vettem észre. – Jebbadiah-ra néztem, aki kifejezéstelen tekintettel nézett
rám. Ha érzett is dühöt vagy bűntudatot amiatt, hogy hallottam a beszélgetésüket, nem
mutatta. De úgy gondoltam, ezzel ráérek később is foglalkozni. – Jeb, férfiakat láttam az
úton, erre jönnek. Furcsa, motor hajtotta bicikliken ülnek, és fegyverük van.
– Motorral hajtott bicikli? – ismételte meg Ruth, és zavarodott pillantást vetett Zeke-
re. Jeb sokkal gyorsabban felfogta, miről beszélek.
– Fosztogatók jönnek motorkerékpáron – mondta bosszúsan, mire Ruth levegő után
kezdett kapkodni. Jeb felém és Zeke felé fordult. – Tereljétek le az embereket az útról!
– parancsolta a csoport felé mutatva. – El kell rejtőznünk, most azonnal!
Alig mondta ki az utolsó szót, mikor a távolból dübörgés ütötte meg a fülünket.
Feltűntek a fényszórók is. Az emberek felhördültek, egy gyerek felsikoltott.
Ruth, Zeke és én gyorsan letereltünk mindenkit az útról a mezőre. Szétdobált
konzervdobozokat, csomagolópapírokat és tálkákat kaptam fel a földről, és hajítottam a
fűbe. Mindent megtettem azért, hogy eltüntessem egy tucat ember nyomait.
A fosztogatók egyre közeledtek, a hangzavar erősödött. Épp időben kuporodtam le
egy fatörzs mögé, mert a fényszórók arra a pontra vetődtek, ahol egy pillanattal azelőtt
még én álltam. Egy másodperccel később Zeke ugrott be mellém, aztán a fosztogatók
feltűntek az emelkedőn.
Kikukucskáltunk a fa mögül, és figyeltük, ahogy a furcsa járművel közlekedő férfiak
elhaladnak. Ismét belém hasított, hogy mennyire hasonlítanak arra a másik kettőre,
akikkel korábban találkoztam. Akiket megöltem. Az egyik férfi már elhaladt előttünk, a
másik azonban leállította a motort az út mentén. Amaz észrevette, megfordult, és
visszahajtott mellé. Ő is leállította a motort.
– Mit nézel? – morogta. A vámpírérzékeimnek köszönhetően még ilyen távolságban
is pontosan hallottam, miről beszélnek. A másik férfi megrázta a fejét.
– Semmit. Csak azt hiszem, hallottam valamit. Mintha valaki sikoltott volna.
– Valószínűleg egy nyúl volt az. Vagy egy sakál. – A férfi az útra köpött, majd az
oldaltáskájából előhúzott egy hatalmas géppuskát.
– Ki akarsz lőni pár golyót a biztonság kedvéért?
Éreztem, hogy Zeke megfeszül. Egyik kezével a pisztolya után nyúlt, de én
megállítottam. Döbbent pillantást vetett rám, mire megráztam a fejem.
– Nem, nem akarom pazarolni a muníciót. Valószínűleg tévedtem. – Nagy dübörgés
közepette életre keltették a motorokat, én pedig még a hangzavar ellenére is elcsíptem
az utolsó két mondatukat. – Sakál ki fog akadni, ha nem találjuk meg őket. Szerinte
valahol itt kell lenniük.
Sakál. Hol is hallottam ezt a nevet? Azonnal ismerősnek tűnt, tudtam, hogy hallottam
már róla. És aztán beugrott: a fosztogatók, akikkel az úton találkoztam. Az egyik férfi
suttogta, mielőtt meghalt.
Sakál jót nevetett volna.
A hideg futkározott a hátamon. Ez nem lehet véletlen. A tetoválások, a motorok, a
fosztogatók, akikkel korábban találkoztam. Itt valami titok lappang. A csoportból valaki
titkol valamit.
– Nem a mi hibánk, ha nincsenek itt – vont vállat a másik. – Itt nincs semmi. És már
belefáradtam, hogy szellemek után kutassak.
– Derrek és Royce belefutottak valamibe. Hacsak nem hiszed, hogy tényleg leléptek a
járgányok nélkül.
A másik mondott valamit, de beindították a motorokat, és a dübörgéstől nem
hallottam. Figyeltem, ahogy eltűnnek a látóhatáron, majd ismét csend és sötétség borult
a környékre.
A csoport tagjai óvatosan, a lehető legkisebb zajt keltve merészkedtek elő.
– Figyelem, emberek! – hasított végig Jeb hangja a sötétben. – Többé nem
biztonságos az úton haladnunk. Mostantól kezdve távol maradunk a főúttól. És minden
őrséget megkettőzünk. Zeke, ezért te leszel a felelős.
– Igenis, uram!
– Még hosszú út áll előttünk este, úgyhogy mozgás, emberek! – Jeb megindult a magas
fűben, a többiek pedig libasorban utána.
Előreküzdöttem magam Jebbadiah mellé, aki olyan rendületlenül menetelt elöl, hogy
egy pillantást sem vetett hátra.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem. Továbbra sem méltatott figyelemre, de engem nem
könnyű lerázni. – Maga ismeri azokat a férfiakat – folytattam halkan. – Kik ők, és miért
keresik magát?
– Olyan dolgokba ütöd az orrod, amikhez semmi közöd.
– Hát persze, de itt most akkor is én kérdezek! Ha segítek, akkor tudni akarom, mivel
állok szemben.
– Nincs szükségünk a segítségedre – felelte Jeb hűvösen. – Nem is kértük. Ez a
csoport már megjárta a poklot oda-vissza, és azért élték túl eddig, mert nem
kérdőjelezték meg a biztonságukért felelős emberek döntéseit.
– Talán nem ártott volna megkérdőjelezniük, – feleltem, mire ellenséges pillantást
vetett rám.
– Ne feszegesd a témát, Allison! – figyelmeztetett, és meglengette előttem egyik
hosszú, csontos ujját. Eltűnődtem, mi lenne a reakciója, ha eltörném az ujját, mint egy
gallyat. – Csak azért vagy itt, mert megengedtem, mert senkinek sem fordítok hátat a
szükség idején. De nem vagy a családunk tagja. Túl messzire jutottunk és túl sok
mindenen mentünk keresztül ahhoz, hogy veszélybe sodord a küldetést. Már
tanúbizonyságát adtad, hogy mennyire nem tiszteled a szabályainkat. Nem tűröm, hogy a
semmiből megjelenve megkérdőjelezd a hatalmamat! Nem engedem, hogy olyanról
kérdezősködj, amihez semmi közöd. – Ismét előrenézett, és meggyorsította a lépteit,
hogy lehagyjon. – Ha nem tetszik, nyugodtan elmehetsz! – mondta, egy pillantásra sem
méltatva engem. – De ha ezzel a csoporttal akarsz maradni, akkor be kell tartanod a
szabályokat, mint mindenki másnak.
Figyeltem távolodó alakját, majd kissé lemaradtam, hogy csatlakozzak a többiekhez.
A szabályok. Ez ismerős volt a korábbi életemből. Ne tegyél fel kérdéseket! Ne hívd fel
magadra a figyelmet! Szegezd a földre a tekinteted és tartsd csukva a szád! De én nem
követek gondolkodás nélkül értelmetlen szabályokat. Ha ez a seggfej Jebbadiah nem
válaszol, akkor majd valaki másból kiszedem, amit tudni akarok.
Kényelmes tempóra váltottam. Hagytam, hogy a többiek lehagyjanak, így a menetet
záró Zeke mellé sodródtam. Aggodalmas pillantást vetett rám, mintha tudná, hogy
valami kellemetlen témát fogok felvetni.
– Szia! – szólítottam meg. Biccentett, de nem szólt semmit, mintha várná az
elkerülhetetlen kérdést. Biztosan észrevette, hogy Jebbel beszéltem, de nem kaptam
választ a kérdéseimre, és Zeke nem volt hülye, össze tudta rakni a dolgokat.
– Figyelj – folytattam a távolba révedve. – Én csak… el akartam mondani valamit
neked, de nem volt időm a fosztogatók megjelenése előtt. Szóval… köszönöm!
– Mit? – kérdezte. A szemöldöke ráncba szaladt.
– Hogy nem hagytál volna hátra – folytattam. Továbbra is a messzeségbe bámultam.
Nagy, szőrös állatokat láttam mozgolódni a távoli dombokon. – Hallottam, amit
korábban mondtál Jebnek és Ruthnak. Köszönöm, hogy… kiálltál mellettem. Még senki
sem tett ilyet. – Elhallgattam, mert zavarba jöttem.
Zeke felsóhajtott.
 – Jebet nem könnyű megérteni – vallotta be. Legszívesebben felhorkantam volna erre
a kijelentésre, de visszafogtam magam. – Mindenkit meg akar védeni, de tudja, hogy
veszélyes terepen járunk, és nem fogja mindenki túlélni. Szemtanúja volt, ahogy sokan
közülünk meghaltak az Édenbe vezető úton. Korábban sokkal nagyobb volt a csoport. –
Habozott. Vett egy mély levegőt. Vajon hány barátját veszítette el? Hányan haltak meg a
szeme láttára?
– Jebet jelenleg csak egy dolog érdekli: minél több embert eljuttatni Édenbe –
folytatta. – Ha ez azt jelenti, hogy valakit hátra kell hagyni, akkor azt járulékos
veszteségként könyveli el. Hajlandó ennyi áldozatot meghozni. Az ő meggyőződése
sokkal erősebb, mint az enyém, amiről gyakran megfeledkezem.
– Azért fogod a pártját, mert hajlandó hátrahagyni és ezzel a biztos halálra ítélni az
embereket?
– Néha, hogy megmentsd a többieket, fel kell áldoznod másokat. – Keserű mosollyal
az arcán a távolba meredt. – Jeb szerint túl lágyszívű vagyok, és a makacsságom miatt
nem leszek soha igazi vezető. Valóban, nem akarok senkit hátrahagyni, nem akarom,
hogy bárki is meghaljon, de e gyengeséggel veszélyeztetem az egész csapatot.
– Zeke… – El akartam mondani neki, hogy ez hülyeség, hogy Jebbadiah Crosse egy
szívtelen és érzéketlen seggfej, de nem tettem. A lelkem legmélyén megértettem ezt a
furcsa gondolkodásmódot. A peremen felnőve én is szembesültem a kegyetlen
valósággal. Nincs igazság. A világ rideg, könyörtelen, az emberek pedig meghalnak.
Jelenleg így állnak a dolgok. Bármennyire is nem tetszett, az öregember érvelése
helytálló volt.
Ennek ellenére még mindig úgy véltem, hogy egy seggfej.
– Hagyjuk… – Zeke vállat vont, és apró, szégyellős vigyorral ajándékozott meg. –
Szívesen látunk itt. És örülök, hogy visszajöttél. Jót cselekedtél. Időben le tudtunk
húzódni az útról. Én pedig ezért tartozom neked köszönettel.
– Semmiség. – Elhallgattam, az ajkamat rágcsáltam. Úgy tűnt, ez a megfelelő pillanat
a további kérdésekhez, csak azon gondolkoztam, mi lenne a megfelelő stratégia. Végül a
jól bevált „bele a közepébe” megoldást alkalmaztam. – Zeke… Ki az a Sakál?
Megbotlott, majd éles pillantást vetett rám. Kék szeme összeszűkült. Tudtam, hogy
érzékeny pontra tapintottam, ezért folytattam:
– A férfiak azt mondták, hogy Sakál keres valakit. Téged, ugye? Vagy az egész
csoportot. – Az előttünk menetelők felé bólintottam. – Ki ez a Sakál, és mit akar?
Zeke vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Még jobban lemaradtunk. Aggódó
pillantást vetett a csoportra, a tekintetét Jebbadiah hátára szegezte.
– Erről nem tudhatnak a többiek! – suttogta, ahogy én is lelassítottam a lépteimet. –
Nem tudnak Sakálról, és jobb is így. Jeben kívül csak én tudom a nevét, tehát te sem
említheted őt a többiek előtt, megértetted? – Lehunyta a szemét. – És kérlek, ne mondd
el Jebnek, hogy ezt elárultam neked!
Bólintottam.
– És miért kell titkolózni? – kérdeztem zavartan. – Mégis ki ez a Sakál?
– Egy vámpír – felelte Zeke. A gyomrom görcsbe rándult. – Egy rendkívül erős
vámpír. Egy csapat fosztogató vezére, akik minket keresnek az egész országban. A
többiek azt hiszik, az előbbi találkozás véletlen volt. Így is eléggé rémültek, nem kell
még tovább terhelnünk őket. Sakál a fosztogatók királya, és pár éve már a nyomunkban
van.
– Miért?
– Mert gyűlöli Jebet – magyarázta Zeke, és vállat vont. – Jeb egyszer majdnem
megölte, Sakál pedig nem felejtette ezt el. Bosszút akar rajta állni, de ha ránk talál,
mindnyájunkkal végez.
Ennek nem volt túl sok értelme.
– Tehát azt állítod, hogy ez a vámpírkirály a felderítőit szétküldi az országban csak
azért, hogy egy ember nyomára bukkanjanak, aki bárhol lehet. És mindezt
bosszúvágyból.
Zeke a távolba meredt. Összeszűkült szemmel néztem rá.
– Mit titkolsz még előlem?
– Nem mondhatom el – nézett rám esdeklőn. – Megígértem Jebnek, hogy nem
mondom el senkinek. Ezt az ígéretemet nem szegem meg, bárhogy is kérsz. Sajnálom.
Hittem neki, bármilyen furcsa is volt. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, akit
nem lehetett megvesztegetni, megvenni vagy hízelgéssel levenni a lábáról. Úgy tűnt,
Zeke az a fajta, aki ha egyszer megígért valamit, akkor a sírba viszi a titkát. De azért
zavart, hogy homályosan fogalmazott. Főleg úgy, hogy valahol a homályban ott trónol
egy rendkívül erős vámpírkirály.
Más témára akartam terelni a szót, hogy így próbáljam meg kiszedni belőle a titkait,
de volt még valami más, ami felkeltette a figyelmemet abból, amit elmondott.
– Várj egy percet! – motyogtam összevont szemöldökkel. – Ti már pár éve
bolyongtok Éden után kutatva?
– Azt hiszem… – Zeke szünetet tartott, gondolkozott. – Azt hiszem, ezen a nyáron lesz
három éve. Vagy talán négy? – Vállat vont. – Nehéz számon tartani.
– És még mindig hiszel abban, hogy Éden létezik?
– Léteznie kell – vágta rá Zeke. – Ha nem létezik, akkor mindazok halála, akik hittek
bennünk, hiábavaló volt. – Az arcát bánat felhőzte, majd megrázta a fejét, és a tekintete
máris határozottságot tükrözött. – Minden évben egyre közelebb jutunk – mondta. – Még
nem találtuk meg, de minden egyes lépéssel közelebb érünk. Sakál és a bandája
folyamatosan portyáznak, ránk vadásznak, de eddig még nem találtak meg. Túl messzire
jöttünk ahhoz, hogy most meghátráljunk. Tartanunk kell a lelket a többiekben. Ha tudnák,
hogy egy vámpír vadászik ránk, minden reményük odaveszne. És sokszor a remény az
egyetlen, ami átsegít minket a nehéz napokon.
Nagyon fáradtnak tűnt a hangja, és éreztem, hogy mekkora terhet cipel, hogy mekkora
felelősség nehezedik rá fiatal kora ellenére. Eszembe jutott, hogyan sötétült el a
tekintete, amikor megkérdeztem, miért éjjel vannak úton, és az arckifejezéséből arra
következtettem, hogy valami borzasztó dolog történt. A halál nyomot hagyott rajta,
láttam, hogy pontosan emlékszik minden egyes esetre.
– Mi történt? – kérdeztem. – Azt mondtad, hogy oka van annak, hogy éjszaka vagytok
úton.
Lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, más embernek tűnt. Az arcára kiülő
fájdalom miatt sokkal idősebbnek látszott.
– Kezdetben – szólalt meg távolba révedő tekintettel – én voltam az egyetlen árva a
csoportban. Akkoriban sokkal többen voltunk, és mindannyian biztosak voltunk benne,
hogy még a tél beállta előtt elérjük Édent. Jeb biztosra vette, hogy a nyugati parton van.
Amikor elindultunk, senki sem sejtette, hogy egy évig bolyongunk majd. – Megrázta a
fejét. – Először nappal haladtunk, amikor a szörnyek alszanak. Éjjelente vártunk pár
órát, hogy meggyőződjünk róla, nincs a közelben veszett, és nyugodtan tábort tudunk
verni. Úgy véltük, hogy a veszettek közvetlenül naplemente után bújnak elő, és ha
várunk egy-két órát, akkor biztonságban leszünk. – A hangja elhalt, megrázta a fejét. –
Tévedtünk. A veszettek akkor kelnek fel, amikor akarnak.
Zeke szünetet tartott, és vett egy mély levegőt.
– Egyik éjjel tábort vertünk a szokásos időben, naplemente után. Egy füves domb
tetején. Se fák, se bokrok, se egy hely, ahol a veszettek elbújhatnak, vagy ahonnan
előugorhatnak. A tábor szélére őröket állítottunk a szokásos módon, és nyugovóra
tértünk. Aztán… sikoltozásra ébredtem – motyogta Zeke továbbra is a távolba meredve.
– A föld alól bújtak elő, egészen pontosan a sátrak alól. Figyelmeztetés nélkül. Egyszer
csak ott termettek. Esélyünk sem volt.
Összerázkódtam. Láttam magam előtt, ahogy a veszettek előtörnek a földből, és
rátámadnak a védtelen emberekre.
– Sajnálom – mondtam, de tudtam, hogy mennyire bénán hangzik.
– A csoportnak több mint a fele odaveszett – folytatta Zeke a közbeszólásommal nem
törődve. – Mindannyian meghaltunk volna Jeb nélkül. Én teljesen leblokkoltam. Nem
tudtam sem megmozdulni, sem segíteni a többieknek. Jeb volt az, aki a zűrzavar
közepette is képes volt összeterelni az életben maradtakat, hogy együtt meneküljünk. De
sokakat cserbenhagytunk. Dorothy férjét, Ruth és Caleb szüleit. – Megállt és rám nézett.
Az arca elgyötört volt. – És akkor megesküdtem, hogy soha senkit nem hagyok hátra úgy,
mint akkor.
– Gyerek voltál még. – Valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, a vállunk majdnem
összeért. – Jeb nem várhatta el tőled, hogy egyedül birkózz meg a helyzettel.
– Talán – felelte, de nem hangzott túl meggyőzőnek. A fejét lehajtva, az útra meredve
lépkedett. – Pontosan ezért nem állhatunk meg. Még akkor sem, ha Éden nem létezik.
Még akkor sem, ha van egy vámpír, aki ránk vadászik. – Megborzongott. – Folytatnunk
kell az utat. Mindenki arra számít, hogy majd mi elvezetjük őket Édenbe, én pedig nem
fogom tőlük elvenni ezt a reményt. Nekünk már csak a hitünk maradt. – Egyre halkabban
beszélt, ahogy elnézett a látóhatár felé. – Néha eltűnődöm rajta, hogy ez elég-e.
– Zeke!
Ruth közeledett felénk, ragyogó mosollyal az arcán, egyik kezében egy
konzervdobozból kialakított csészével.
– Tessék! – nyújtotta oda neki, miközben közém és Zeke közé furakodott. – Hoztam
neked kávét. Nem maradt túl sok, de legalább meleg.
– Köszönöm. – Zeke fáradtan rámosolygott, Ruth arca pedig felragyogott. A lány
ügyet sem vetett rám. A hátát és a nyakát néztem, és azon tűnődtem, milyen érzés lenne
belemélyeszteni a fogamat.
– Amúgy – folytatta Ruth, és hatalmas, ártatlan szemekkel nézett rám – miért van egy
nagy hasíték a sátrad alján? Úgy néz ki, mintha szándékosan vágtad volna fel egy késsel.
Mit csinálsz ott bent? Állatokat áldozol?
Zeke zavartan, összevont szemöldökkel méregetett. Alig tudtam uralkodni magamon.
– Valószínűleg már korábban ott lehetett az a hasíték – vágtam ki magam gyorsan. –
Gyakran vannak rémálmaim, szóval lehet, hogy forgolódás közben beleakadtam és
tovább szakadt.
Zeke bólintott, majd ivott egy korty kávét. Ruth összehúzott szemekkel és
összeszorított szájjal, gyanakodva méregetett. Nem hitt nekem. Fel akartam mordulni,
de elfojtottam magamban. Helyette támadóra vettem a figurát.
– Amúgy pedig miért szaglászol a cuccaim körül? – kérdeztem egyenesen a szemébe
nézve. – Talán keresel valamit? Nincs semmim, amit ellophatnál.
Ruth szája elnyílt, dühösen meredt rám.
– Lopni? Hogy merészelsz ilyennel vádolni? Én nem lopok!
– Akkor jó – vigyorogtam rá –, mert néha álmomban ölök is. Különösen, ha
napközben bukkan fel valaki kéretlenül a sátram környékén, hogy szaglásszon. Ezzel jár,
ha egy vámpírvárosban nősz fel. Először szúrsz, és csak aztán kérdezel.
Elsápadt, és közelebb húzódott Zeke-hez. A fiú szemrehányó pillantást vetett rám.
Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogyan kezeljen két féltékeny nőt.
– Őrült – motyogta Ruth, majd hátat fordított nekem. – Amúgy Zeke, a fejadagokról
akartalak kérdezni. Nagyon kevés tartalékunk van. Mit akarsz csinálni ma este és
holnap?
A fiú bocsánatkérő pillantást vetett rám. Szem forgatva távoztam, mert tudtam, hogy
Ruth nem hagyja, hogy tovább beszélgessek Zeke-kel. Na, nem mintha Ruth
megmondhatta volna nekem, hogy húzzak el, csak egyszerűen rühelltem. Ahogy
figyeltem őket Zeke-kel, és hallgattam a lány heves szívverését és pulzusát, ismét
megéreztem az éhséget.
Tudtam, hogy nemsokára választanom kell közülük egyet.
 13. FEJEZET

VALAMI NEM STIMMEL VELE – mormogta Ruth.

Kipattant a szemem, amint a sátor ponyváján keresztül meghallottam Ruth halk, undok
hangját. A belső órám szerint nemrég ment le a nap, habár az ég még világos volt.
Hallottam a táborlakók mozgolódását, ahogy felkészülnek az előttük álló útra. Én nem
mozdultam, hanem a beszélgetésre figyeltem.
– Nem gondolod, hogy furcsa – folytatta Ruth hadarva –, hogy pont az éjszaka
közepén bukkant fel, és éppen Zeke-be és Calebbe botlott? Mégis mit tudunk róla?
Miért bóklászott este? Erről Zeke nem mondott semmit. És mégis hogyan volt képes
annyi ideig életben maradni egyedül?
Éreztem, hogy elönt a harag. Ez a buta tyúk nem tud leszállni a témáról.
Felmordultam. Elfojtottam magamban azokat a fantáziálásokat, ahogy megfogom és
bevonszolom az erdőbe.
– Szerintem titkol valamit – folytatta Ruth. – Sőt, úgy vélem, veszélyt jelent. Egy
vámpírvárosból jött, szóval akármi lehet. Lehet tolvaj vagy gyilkos. Nem lennék
meglepve, ha kiderülne róla, hogy már ölt.
Felültem, majd kimásztam a sátorból. Ahogy kiléptem a nyíláson, a tűz mellett ülő
Ruth elhallgatott. Teresa feje fölött elnézve figyelt engem. Az idős nő ügyet sem vetett
rá, nyugodtan meregette tovább a tálkákba a levest, de Matthew és Bethany hatalmasra
tágult, ijedt szemekkel néztek rám.
Igyekeztem úrrá lenni a haragomon. Észrevettem, hogy Darren és Zeke nem messze
tőlünk Teresa férjével, Silasszal beszélget. Az öregember az égre mutogatott, a két fiú
pedig egyetértően bólogatott. A kíváncsiságtól hajtva feléjük indultam, nem törődve a
hátam mögül felhangzó sutyorgással.
– Biztos vagy benne, öreg? – kérdezte Darren, ahogy odaértem melléjük. Amikor
Zeke meglátott, elmosolyodott és bólintott, mire jóleső bizsergés futott végig a
testemen. Silas morgott valamit, és jelentőségteljes pillantást vetett Darrenre.
– A könyököm nem hazudik! – jelentette ki bozontos szemöldöke alól. – Csak akkor
sajog így, amikor vihar közeleg. Mivel majd’ leszakad a karom, arra következtetek,
hogy hatalmas vihar lesz.
Az égbolt tiszta volt. Feltűntek az első, ragyogó csillagok, az ég sötétkékbe borult.
Darren szkeptikusnak tűnt, de Zeke úgy vizsgálgatta az égboltot, mintha tényleg látná a
közelgő vihart.
 – Remek – motyogta. Egy hirtelen szélroham összeborzolta a haját. – Pár napja
keltünk át a folyón, akkor alacsony volt a vízállás. Az eső most pont kapóra jön.
– Megállunk? – kérdeztem. Darren felhorkant.
– Nem – felelte Zeke, a barátjával mit sem törődve. – Hacsak nem válik tényleg
veszélyessé a helyzet, Jeb azt akarja, hogy a vihar alatt is haladjunk. A veszettek
szeretnek rossz időjárási körülmények között vadászni, mert nem hallod meg, amikor
mögéd lopóznak. Nem biztonságos, ha egy helyben maradunk vihar idején.
Eszembe jutott egy bizonyos másik vihar, amikor a szakadó esőben engem zártak
körbe a veszettek. Összerázkódtam.
– Már ha egyáltalán esni fog – szúrta közbe Darren, mire Silas összevonta a
szemöldökét. – De gondolom, jobb villámcsapástól meghalni, mint veszettek által. Azt
legalább nem látom szemtől szembe.
– Hát, ha másra nem jó az eső, legalább megfürdesz – felelte Zeke. – Nem csoda,
hogy nem tudunk semmit lőni. A vadak legalább egy kilométerről megérzik a szagodat.
Darren bemutatott neki, de Zeke csak nevetett.

SILAS JÓSLATA BEVÁLT, mert hamarosan sötét felhők kezdtek gyülekezni a távolban.
Elfedték a holdat és a csillagokat, és a szél is feltámadt. Villámok cikáztak az égen, a
távolból dörgés hallatszott.
Az eső is rákezdett, úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Az arcunkat verdeste, és
azonnal bőrig áztunk. A csoport tagjai lehajtott fejjel, behúzott nyakkal meneteltek. Én
hátramaradtam, hogy segíthessek, ha valaki nagyon lemarad. Meg aztán azt sem
akartam, hogy valaki észrevegye, hogy nem zavar az eső, hogy nem lúdbőrzöm és
vacogok a hidegtől és a széltől. A föld nemsokára sártengerré változott. Figyeltem,
ahogy Zeke átsegíti Calebet és Bethanyt a legnehezebb részeken, néha a hátára vette
őket, amikor túl mélyre süllyedtek volna. A gyerekek vacogtak. Bethany egyszer el is
sírta magát, amikor beleesett egy olyan mély pocsolyába, amelyben majdnem elsüllyedt,
de Jeb egy pillanatra sem lassított a tempón.
Az eső kitartóan zuhogott. Hajnalhasadta előtt pár órával egy furcsa hang ütötte meg a
fülünket az eső folyamatos dobolásán keresztül. Először távoli morgásnak tűnt, majd
egyre erősödött a robaj, végül a talaj lejteni kezdett, és egy sötét, sebes folyó partján
találtuk magunkat.
Jebbadiah megállt a parton, keresztbe fonta a karját, az ajkát összepréselte. Dühösen
méregette a folyót. Megfordult, intett Zeke-nek. Közelebb merészkedtem, hogy a
dübörgésen keresztül is halljam a hangjukat.
– A kötelet! – parancsolta Jeb, és Zeke zsákjára mutatott.
 – Uram?
Jeb összevonta a szemöldökét, majd elfordult. Ismét a folyót figyelte.
– Mondd a többieknek, hogy készüljenek! Átkelünk.
Közelebb oldalaztam. Zeke habozott, aggódva figyelte a vizet.
– Nem gondolja, hogy meg kellene állnunk? – kérdezte. – Megvárnánk, amíg a víz
apadni kezd. Lehet, hogy a sodrás túl erős lesz a gyerekeknek.
– Akkor majd valaki segít nekik. – Jeb hangja hátborzongatóan nyugodt volt. – Még
ma este át kell jutnunk a túlpartra.
– Uram…
– Ezekiel! – vágott közbe Jeb, és szembefordult vele. – Ne kelljen még egyszer
mondanom! – Zeke egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd elfordult.
– Gondoskodj róla, hogy mindenki készen álljon! – mondta Jebbadiah olyan
stílusban, hogy legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Amint átértünk a túlpartra,
pihenhetünk, de előtte még biztonságban át akarok kelni a folyón.
Zeke vonakodva bólintott.
– Igenis, uram.
Arrébb ment, miközben lehámozta magáról a hátizsákot. Jeb elfordult, és ismét a
folyót tanulmányozta. A tekintete elidőzött valamin, amit én nem láttam. A folyó szélére
szegezte a tekintetét, a szája keskeny vonallá préselődött.
Megvártam, amíg Jeb visszamegy a csoporthoz. Zeke és Darren éppen a köteleket
tekerték le. A folyópartra szaladtam, és lenéztem.
A folyó nyaktörő sebességgel, dühösen és sötéten zubogott. Mégis mi ütött Jebbe?
Tényleg annyira makacs és szívtelen, hogy képes erre kényszeríteni az embereket?
Főleg úgy, hogy gyerekek is vannak a csoportban?
Ekkor a villámlás fényénél észrevettem egy üveges szempárt.
Összerándultam. Továbbsiklott a tekintetem, és egy sziklát pillantottam meg a
folyóparthoz közel. Aztán rájöttem, hogy nem sziklát látok, hanem egy olyan hosszú
szarvú, hatalmas, szőrös állatnak a holttestét, amelyek nagy csordákba verődve járják a
síkságot. Ez a példány felfúvódott, egyértelműen elpusztult. Az oldalán feküdt, a pofája
felém nézett, a szája eltorzult, hatalmas, fehér szeme szinte kipattant a helyéről. A szél
megfordult, én pedig megéreztem a pusztulás és a gonoszság szagát a levegőben.
A gyomrom görcsbe rándult. Elsiettem, hogy segítsek Darrennek és Zeke-nek
kicsomózni a köteleket. Tehát Jeb mégsem egy gonosz mocsadék. Ezt jó tudni. De azon
azért eltűnődtem, hogy miért nem említette Zeke-nek, hogy veszettek lehetnek a
környéken. Ezt fontos lett volna közölnie a saját jobbkezével. Talán nem akarta, hogy a
hír elterjedjen, és a csoport tagjai megrémüljenek. Vagy ez a mogorva öregember
egyszerűen nem érezte úgy, hogy magyarázattal tartozik a parancsait illetően. Akárhogy
is, most már értettem, miért akar átjutni a folyó túlpartjára.
A veszettek félnek a mély vagy erős sodrású folyóktól, mondta nekem Kanin még a
kórházban. Senki sem tudja, miért, hiszen nem tudnak belefulladni. Talán csak nem
értik, hogy miért süllyednek el. Vagy félnek valamitől, ami sokkal hatalmasabb, mint
ők. De létezésük kezdete óta a veszettek kerülik a mély vizet. Ezt tartsd észben, mert
lehet, hogy egyszer még az életed múlik rajta!
Figyeltem, ahogy Zeke, kezében a kötéllel, keresztülgázol a sáron, és megáll a
folyóparthoz közeli vastag fánál. Odaszaladtam hozzá.
– Hogyan fogunk átjutni? – kérdeztem. Zeke azzal volt elfoglalva, hogy a kötelet
többször is a fa törzse köré tekerje, majd erős csomót kössön rá. Bánatosan
elmosolyodott, majd felmutatta a kötél maradékát.
– Szorosan kapaszkodunk.
– Hogyan? – kérdeztem a fatörzsre pillantva. – A kötél a folyónak ezen az oldalán
van. Csak akkor van segítségünkre, ha valaki a másik végét átviszi a túlpartra.
– Pontosan. – Zeke felsóhajtott, majd a másik felét a dereka köré tekerte. Csak
bámultam rá rémülten, ő pedig elfintorodott.
– Nyugi, már amúgy is vizes vagyok.
A dühöngő vízre néztem, és megráztam a fejem.
– Nem veszélyes ez egy kicsit?
– Dehogynem. – Zeke felnézett, a tekintete az enyémbe fúródott. – Jake nem tud úszni,
Darren életét pedig nem kockáztatom. Vagy bárki másét. Úgyhogy én megyek elsőnek.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, levette a csizmáját és a kabátját, és akkurátusan
elrendezte őket. Aztán a többiek tekintetétől kísérve leereszkedett a folyó partján. Egy
kicsit megcsúszott a sárban, de szerencsésen elérte a folyót. Egy pillanatra megállt,
tekintetét fel-alá járatta, a sodrást figyelte, majd belegázolt a tajtékos folyóba.
A hullámok azonnal elkapták, de kitartóan haladt a másik part felé. Az árral szemben
haladt. Figyeltem, ahogy sápadt alakja a víz felszínén úszik, néha lehúzta az ár. Amikor
eltűnt, mindig az ajkamba haraptam és az öklömet szorongattam, de aztán ismét
felbukkant a feje a felszínen. Erőteljes karcsapásokkal úszott, de így is visszatartott
lélegzettel figyeltem, ahogy zihálva felkapaszkodik a túlpartra. A csoport többi tagja
üdvrivalgásban tört ki, ahogy Zeke a túloldalon álló fa törzse köré tekerte a kötelet,
majd kimerülten a földre rogyott.
Amikor látta, hogy a többiek egyesével megindulnak, talpra kecmergett, hogy segítsen
nekik az utolsó lépések megtételében. Én hátramaradtam és figyeltem, ahogy Ruth
idegesen átkel a folyón. Aztán Silas és Teresa rendkívül lassú és idegtépő átkelése
következett. Centiről centire haladtak előre. Kezükkel szorosan markolták a kötelet.
Aztán Darren hozzám fordult.
– Te jössz, Allison – nyújtotta felém a kezét. A három gyerekre tévedt a pillantásom.
Caleb, Bethany és Matthew a folyóparton álltak szorosan egymáshoz bújva a szakadó
esőben.
– Velük mi lesz?
– Zeke visszajön segíteni – felelte Darren. – Vagy Bethanyt vagy Calebet viszi át, én
pedig a másikat, Jake pedig Matthew-nak segít. Ne aggódj, nem most kelünk át először
egy folyón! Szorosan mögötted leszek. – Rám mosolygott, és intett. – Természetesen, ha
szükséged van segítségre, szívesen átviszlek a hátamon a túlpartra.
– Nem, kösz. – Nem fogadtam el felém nyújtott kezét, hanem elindultam a kötél felé.
– Boldogulok egyedül is.
A víz sokkolóan hatott rám. Nem a hőmérséklete, mert szerencsére a jéghideg víz
többé már nem jelentett problémát, hanem a sodrás, ahogy megpróbált lehúzni a mélybe.
Ha még mindig ember lennék, ráadásul nem tudnék úszni, meggyűlne a bajom a
folyóval, gondoltam.
A víz nem volt mély, a mellkasomig ért, de minden egyes lépésért meg kellett
küzdenem az áramlattal. Mögöttem Darren kiabált bátorító szavakat, amelyeket
nagyrészt elnyelt a tomboló folyó dübörgése. Hátranéztem. A kis Bethany Darren
nyakába kapaszkodott, szemét szorosan lehunyta.
Ekkor észrevettem, hogy valami hatalmas közeledik felénk a vízen. Egy elszabadult
fatörzs volt az, a sodrás egyenesen felénk sodorta. Odakiáltottam Darrennek, de a
fatörzs rendkívül gyorsan közeledett, én pedig későn vettem észre. A fatörzs eltalálta
Darrent, akinek lecsúszott a keze a kötélről, és a fiú eltűnt a víz alatt. Bethany
felsikoltott, majd ő is eltűnt a szemem elől.
Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Elengedtem a kötelet, és lebuktam a víz alá. A
sodrás úgy rángatott ide-oda, mint egy rongybabát. Nem tudtam felmenni a felszínre, az
örvény folyton a mélybe húzott, ezért nehezen tudtam megállapítani, merre van a fel és a
le. Eleinte pánikba estem, de aztán eszembe jutott, hogy a folyó nem jelent veszélyt rám
nézve. Nem lélegzem, ezért nem is fulladhatok meg.
Könnyebb dolgom volt, miután már nem küzdöttem a sodrással. Hagytam, hogy a
folyó magával vigyen, közben a felszínt pásztáztam Bethany és Darren után kutatva. Egy
másodpercre feltűnt egy kék ruha, én pedig abba az irányba vetettem magam.
Jó pár perc eltelt, mire meg tudtam ragadni az ernyedt, öntudatlan kislányt, és minden
erőmmel a felszín felett tartottam a fejét. Megvetettem a lábam a folyómederben.
Éreztem, hogy a sodrás fel akar dönteni, de kitartottam és a part felé indultam.
 Amint kiértem a partra, a hátára fektettem Bethanyt, majd aggódva lehajoltam hozzá
életjelek után kutatva. A lány úgy nézett ki, mint aki megfulladt: a szeme csukva volt, az
ajka félig elnyílt, szőke haja összegubancolódott és az arcára tapadt. Úgy tűnt, nem
lélegzik. A mellkasához tettem a fülemet, és felkészültem a legrosszabbra.
Ekkor meghallottam. Épp csak verdesett a szíve, de életben volt.
Felültem, és az ajkamba haraptam, miközben a mozdulatlan lányt figyeltem. Volt
elképzelésem arról, mit kellene tennem. A peremen szemtanúja voltam, amikor
kimentettek egy fiatal fiút egy megáradt csatornából. A megmentője újraélesztést és
szívmasszázst alkalmazott a tömeg figyelő tekintetétől kísérve. Sajnos a fiú nem tért
magához, az anya csak a holttestét vihette haza. Azon tűnődtem, vajon Bethanyre is
ugyanez a sors vár-e.
Hát, biztosan, ha nem cselekszel, Allison.
– A francba! – motyogtam, majd finoman szétnyitottam a lány száját, az orrát pedig
befogtam. – Fogalmam sincs, mit csinálok itt – figyelmeztettem a lányt, majd lehajoltam
hozzá. Tudtam, hogy mély levegőt kell vennem, majd lassan befújnom a lány szájába.
Ötször-hatszor megismételtem a mozdulatot. Éreztem, ahogy a kislány hasa
emelkedik és süllyed minden egyes befújásnál, de Bethany továbbra sem mozdult.
Eszembe jutott, hogy talán a mellkasára is nyomást kellene kifejtenem, ahogy a férfitól
láttam, de még mindig nem voltam teljesen tisztában a saját erőmmel, és nem akartam,
hogy eltörjön akár egyetlen bordája is. Már a puszta gondolattól is kirázott a hideg.
A hetedik befújásra fel akartam adni és beismerni a vereséget, amikor Bethany
hirtelen köhögni kezdett, és csak úgy ömlött a folyó vize a szájából és az orrából.
Megkönnyebbülten elhúzódtam, hagytam, hogy felüljön. Előrehajolt, majd kihányta a
vizet a sáros fűre.
Egész testében remegett, amikor rám nézett.
– Nyugalom! – csitítottam, mert eszembe jutott, milyen ijedt, tágra nyílt szemekkel
nézett rám, akárhányszor elmentem mellette. Ruth meséi megtették a hatásukat. –
Beleestél a folyóba, de most már biztonságban vagy. Amikor jobban érzed magad,
visszamegyünk a…
Bethany előrevetette magát, és átölelte a nyakamat. Arcát a vállamba temette.
Teljesen váratlanul ért a mozdulat, nem tudtam, mit tehetnék, hogyan reagáljak.
Szipogott, majd motyogott valamit, amit nem értettem, és még szorosabban hozzám
bújt. Kis nyaka csupán egy hajszálnyira volt az arcomtól. Teljesen egyedül voltunk: sem
Zeke, sem Ruth, sem Jebbadiah Crosse nem találna meg. Olyan könnyű lenne elfordítani
a fejemet és…
Elég! Becsuktam a számat. Éreztem, hogy a fogaim visszahúzódnak a helyükre, majd
finoman lefejtettem magamról a kislány karjait.
– Menjünk vissza a többiekhez! – mondtam, és felálltam. – Biztosan keresnek már
minket.
Legalábbis reméltem. Vagy Jebbadiah már elkönyvelte, hogy odavesztünk, és
nélkülünk mentek tovább?
A rohanó vízre néztem, és felszisszentem. Remélem, hogy Darren is épségben
megúszta, gondoltam, ahogy Bethanyvel elindultunk a folyóparton. Rajta már nem
tudok segíteni.
A sárban gázolva tettük meg a hosszú utat visszafelé. Elég messzire vitt minket a
sodrás, messzebbre, mint gondoltam. Bethany nyöszörgött és szipogott, amikor igazán
mély, saras részeken kellett átgázolnunk, de nem ajánlottam fel, hogy a hátamra veszem,
úgyhogy végül csendben maradt, és engedelmesen jött utánam.
Az eső végre alábbhagyott, és tudtam, hogy nemsokára felkel a nap. Ekkor
megpillantottam valakit, aki a folyóparton jött velünk szembe. Határozottan lépkedett, a
folyót pásztázta, és ugyanakkor vett észre engem, mint én őt. Ahogy közelebb értünk
egymáshoz, meglepődve láttam, hogy nem Zeke az, ahogy vártam, sem Ruth vagy
Darren.
Jeb volt az.
Bethany kiugrott mögülem, és botladozva tette meg az utat a férfiig. Jeb – legnagyobb
döbbenetemre – lehajolt, és a karjaiba kapta a kislányt. Meglepetten néztem, ahogy
megnyugtatóan beszél hozzá és a haját simogatja. Azon gondolkoztam, nem Jeb
eltűntnek hitt ikertestvérével futottam-e össze. Azzal, aki nem egy szívtelen seggfej.
Bethany rám mutatott, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam, amikor Jeb rám
vetette szigorú pillantását. Letette a lányt a földre, majd elindult felém. Az arcáról
semmit sem tudtam leolvasni.
– Megdicsérlek a bátorságodért, Allison – mondta, amikor már csak pár lépésre volt
tőlem. Döbbenten pislogtam rá. – Nem tudom, hogyan voltál képes erre, vagy miért
tetted, de megmentetted a családunk egyik tagját, és ezt soha nem felejtem el.
Köszönöm! – Szünetet tartott, majd komolyan hozzátette: – Talán tévedtem veled
kapcsolatban.
– Mi a helyzet Darrennel? – kérdeztem. Kétkedve fogadtam az irányomban tanúsított
hirtelen hangulatváltozását. – Keresitek őt is?
– Darren jól van – felelte rezzenéstelen arckifejezéssel. – Sikerült elkapnia a
fatörzset, amikor feljött a felszínre, mi pedig ki tudtuk húzni, amikor a fa lejjebb
megakadt két szikla között. Már majdnem feladtuk a reményt veled és Bethanyvel
kapcsolatban. – Szünetet tartott, majd olyan arccal nézett le a kislányra, mint egy
szerető nagypapa. – Mindketten nagyon szerencsések vagytok.
Hirtelen kiegyenesedett, katonás hangnemre váltott.
– Gyertek! – parancsolta. – Közeleg a hajnal, és vissza kell érnünk a táborba. Nem
jött kapóra ez a késlekedés, és szeretném, ha holnap este korán indulnánk. Siessünk!
Követtük Jebet a táborig, ahol Bethanyt ölelésekkel és a megkönnyebbülés
könnyeivel fogadták. Én pár mosolyt és elismerő bólintást kaptam. Teresa két kezébe
szorította a kezemet, és azt suttogta, hogy engem Isten küldött, és mindannyian nagyon
hálásak, hogy csatlakoztam hozzájuk. Zavarba jöttem, úgyhogy kimentettem magam, és a
tábor pereme felé vettem az irányt, hogy felverjem a sátramat. Amikor végeztem,
felegyenesedtem és megfordultam. Majdnem feldöntöttem Zeke-et.
– Hoppá! – Zeke kinyújtotta mindkét kezét, hogy visszanyerjük az egyensúlyunkat.
Egy másodpercre olyan közel került az arcunk egymáshoz, hogy láttam a pupillája körül
a szürke gyűrűket és hallottam lüktető pulzusát. Az éhség mardosni kezdett, én pedig
igyekeztem tudomást sem venni róla.
– Sajnálom! – mondta, és tett egy lépést hátra. A ruhája és a haja még mindig nyirkos
volt. Olyan szaga volt, mint a folyónak. – Csak szerettem volna meggyőződni róla, hogy
tényleg jól vagy. – Kezével végigszántott a haján. – Biztosan jól vagy? Se törött csont,
se agyrázkódás? Nem úszkálnak halak a tüdődben?
Fáradtan rámosolyogtam.
– Lehet, hogy lenyeltem egy-két pontyot, de még ma felköhögöm őket – feleltem, mire
Zeke elnevette magát. A gyomrom bizseregni kezdett a nevetése hallatán, úgyhogy a
sátram felé hátráltam. – Azt hiszem, elteszem magam holnapra. Valahogy ezek a
halálközeli élmények mindig kifárasztanak. – Úgy tettem, mintha ásítanék, a kezemet a
szám elé téve, nehogy észrevegye a szemfogaimat. – Találkozunk holnap!
Mielőtt megfordulhattam volna, felém nyúlt, és a kezébe vette az egyik vizes
hajtincsemet. Mozdulatlanul álltam ott: a gyomrom görcsben, az éhség pedig továbbra
is kitartóan mardosott.
– Allison. – Zeke mosolya láttán melegség öntött el, és minden akaraterőmet be
kellett vetnem, nehogy hozzáérjek, nehogy érezzem a bőréből áradó hőt. Az ínyem
hasogatott, a fogaim elő akartak ugrani. Erőnek erejével kényszerítettem magam, hogy a
helyemen maradjak, és ne vessem rá magamat.
– Örülök, hogy itt vagy – folytatta Zeke zavartalanul. – Örülök, hogy van itt még
valaki, akire számíthatunk. Remélem, hogy velünk tartasz, és együtt láthatjuk meg Édent.
Barátságosan meghúzkodta a hajamat, majd megfordult. Figyeltem távolodó alakját,
éhséget, vágyakozást és valami fura bizsergést éreztem egyszerre a gyomromban.
Bemásztam a sátramba, magamra húztam a takarót, és megpróbáltam aludni, hogy
elfelejtsem Ezekiel Crosse-t. Az érintését. A melegségét. És hogy mennyire rettenetesen
szerettem volna belemártani a fogaimat, hogy teljesen az enyém lehessen.
 14. FEJEZET

A KOPÁR SÍKSÁG NEM TARTOTT ÖRÖKKÉ. Következő éjszaka pár magányos fa tűnt fel a
látóhatáron, majd egyre több, míg végül egy hatalmas erdőben találtuk magunkat.
Bokrok és sűrű aljnövényzet állta utunkat, így még jobban lelassultunk. Az emberek
aggódni kezdtek: az erdő még több veszélyt rejtett, mint a síkság, és nehezebb volt
átjutni rajta, mert nem volt út, amit követhettünk volna. A fák között megbújva farkasok
és medvék, de ami a legrosszabb, veszettek leselkedtek ránk.
Nem meglepő módon Jeb ügyet sem vetett ezekre a félelmekre, rendületlenül ment
tovább. Csak néha állt meg, hogy a kisebbek pihenjenek, és elfogyasszák a maradék
élelmet. Amikor végül hajnal előtt nem sokkal tábort vertünk, Zeke és Darren vették az
íjakat, és vadászni mentek. Ez alkalommal én is csatlakoztam hozzájuk.
– De tudod egyáltalán, hogyan kell bánni az íjjal és a nyíllal? – kérdezte tőlem
Darren. Úgy tűnt, teljesen összeszedte magát a folyónál történtek óta. Csupán egy kisebb
vágás és a homlokán éktelenkedő zöldeslila horzsolás emlékeztetett a balesetre. Zeke
azzal ugratta, hogy milyen keményfejű, Darren pedig azzal vágott vissza, hogy a
sebhelyek vonzzák a csajokat.
Rámosolyogtam. Magamban azt gondoltam, hogy Darren túl nagy zajt csap ahhoz,
hogy bármit is becserkészhessünk. Az előttünk haladó Zeke sokkal halkabb volt. Darren
ugyan suttogóra fogta a hangját, de ahányszor rálépett egy faágra, vagy a lába alatt
megzörrentek a falevelek, felszisszentem.
– Azt hiszem, van róla elképzelésem – suttogtam. – A hegyes végét ráirányítom
valamire, majd felhúzom és elengedem. Ugye?
– Ennél kicsit bonyolultabb – felelte Darren tudálékosan. – Bizonyos mértékű
erőkifejtés is kell a felajzásához, és tudnod kell célozni is. Biztos, hogy ne mutassam
meg? Szívesen segítek.
Ezt már nem állhattam meg szó nélkül.
– Tudod mit? – emeltem fel az íjat. – Kössünk fogadást! Ha még előttem lősz valamit,
akkor rád és Zeke-re bízom a vadászatot. De ha én lövök először valamit, akkor
megengeditek, hogy mindig veletek tartsak a vadászatokon. Áll az alku?
– Hát… – A szemöldöke ráncba szaladt. – Legyen, ha akarod.
Ekkor Zeke irányából egy kavics szelte át a levegőt. Én kitértem előle, így Darren
mellkasának pattant, aki sziszegve fordult Zeke felé. Zeke hátranézett, majd az ujját a
szája elé tette, és az egyik bokorra mutatott előttünk.
 Az érzékeim azonnal kiélesedtek. Valami mozgott az aljnövényzetben, úgy negyvenöt
méterrel előttünk. Egy hatalmas, sötét alak feküdt a földön. Zeke finoman hátranyúlt,
előhúzott egy nyilat, majd az idegre illesztette, és felhúzta az íjat. Mélyet lélegeztem,
hogy megérezzem az állat szagát.
Azonnal megcsapott a vér, a rothadás és a gonoszság szaga. Suttogva, de határozottan
rászóltam Zeke-re, és kinyújtottam feléje a kezemet, de túl későn. Elengedte a nyilat, az
pedig eltűnt a bokorban, és halk puffanás jelezte, hogy célba ért.
Vérfagyasztó visítás töltötte be az éjszakai levegőt. A bokor szétvált, és egy hatalmas
vaddisznó ugrott ki a tisztásra. Remegett és a fejét rázta. A szeme fehéren világított,
eltűnt a pupillája és az írisze. Vér patakzott a szemüregéből, és a szőrére csorgott. Két
sárga, borotvaéles és halálos agyar meredt elő a szájából. Ismét felvisított, és Zeke felé
iramodott.
Előrevetettem magam, hogy segítsek. Zeke ledobta az íjat, majd elővette a pisztolyát
és a macsétáját, és több lövést is leadott a veszett disznóra. Láttam, hogy vér lövell a
disznó fejéből és vállából, de a megvadult állat egy pillanatra sem lassított. Az utolsó
pillanatban Zeke kitért előle, majd ahogy a disznó elszáguldott mellette, lesújtott a
lágyékára a macsétával.
A disznó iszonyatos erővel megpördült, de ekkor már én is elővettem a kardomat és a
hátába döftem, átszakítva csontot és húst. A disznó visított és dobálta magát, halálos
agyaraival felém bökdösött, de a gerincét ért sérülés miatt a hátsó lábai gyorsan
megadták magukat. Zeke ismét lesújtott az állatra, a nyakára mérte az ütést. A disznó
botladozni kezdett. Én is felemeltem a kardomat, összeszedtem minden erőmet, és arra a
sebre összpontosítottam, amelyet Zeke nyitott az állat nyakán. A katana könnyedén
szelte át a disznó vastag nyakát, majd a gerincet, húst és csontokat, elválasztva a fejét a
nyakától. A hatalmas test az oldalára dőlt, párat még rugdosott, a pofája kétségbeesetten
tátogott, aztán végleg megszűnt mozogni.
Egy fának támaszkodtam, kezemből kiesett a kard. Zeke a földre rogyott, és levegő
után kapkodott. Láttam, hogy az izmai remegnek az adrenalintól, izzadság csorog az
arcán és a szemöldökén. És hallottam, ahogy a szíve őrült iramban ver.
– Jézus isten! – Darren botladozott elő, ő is remegett. Még mindig kezében tartotta a
felhúzott íjat, olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt ideje kilőni a nyilat. – Jól
vagytok? Sajnálom… Én csak… A semmiből ugrott elő.
Zeke legyintett, majd felnyúlt, és egy lehajtó ágban megkapaszkodva talpra húzta
magát.
– Semmi gond – lihegte, és eltette a pisztolyát. – Vége, és mindenki jól van. Allie? –
Rám nézett. – Te is jól vagy, ugye? Nem sérültél meg?
 Megráztam a fejem.
– Jól vagyok.
– Te aztán elképesztő vagy! – Darren hangjából elismerés és féltékenység csendült
ki. – Az áldóját, kislány! Egy nyisszantással levágtad a fejét! Inkább visszalépek a
fogadástól: bármikor eljöhetsz velünk vadászni.
Elvigyorodtam, de aztán észrevettem, hogy Zeke töprengve figyel engem.
– Tényleg remek voltál – mondta kedvesen, de aztán észrevette magát. – Úgy értem…
Biztosan baromi éles lehet az a kard, ha ilyen könnyedén le tudtál fejezni vele egy
kifejlett vaddisznót. Még csak nem is kapkodsz levegő után.
Erre gyorsan vettem egy mély, szaggatott levegőt.
– Csak még nem igazán jutott el a dolog a tudatomig – magyaráztam szaggatott
levegővételek közepette. Zeke aggódva tett egy lépést felém, de ekkor valami más vonta
magára a figyelmemet. Ahogy levegőt vettem, megéreztem a veszett vaddisznó
rothadásnak indult tetemének bűzét, amitől kissé megszédültem, de a vér illatát is
éreztem. Tiszta, érintetlen vérét. Emberi vérét.
– Hahó? – hallottunk meg egy ismeretlen, gyenge hangot a fák közül. – Van ott valaki?
Életben vannak még?
Mindannyian megmerevedtünk, fegyvereinkkel a sötétség felé fordulva.
– Hol van? – szólalt meg Zeke, majd mellém és Darren mellé húzódott. – Jöjjön elő!
– Nem tudok járni – jött a válasz. – A vaddisznó… A lábam… Kérem, segítsenek!
Az erdő belseje felé pillantottam, és felmértem, honnan jön a hang.
– Ott van – suttogtam Zeke-nek, és egy öreg fenyőfa ágaira mutattam. Egy sötét alak
bontakozott ki a fenyőtűk mögött, aki kétségbeesetten kapaszkodott a fatörzsbe.
Fájdalom és félelem szagát éreztem. És vérét, rengeteg vérét.
Óvatosan közelítettük meg a fát, fegyvereinket a kezünkben tartva. A sötét alak egyre
közelebb került hozzánk. Egy koszos, kék overallt viselő középkorú férfit pillantottunk
meg rövid, szőke szakállal. Elhomályosuló tekintettel nézett ránk, fájdalmában a fogait
csikorgatta.
– A vaddisznó? – suttogta.
– Megöltük – nyugtatta meg Zeke. – Most már lejöhet, nem fogjuk bántani.
– Hála istennek! – mondta, majd megkönnyebbülten elengedte a fát. Egy puffanással
landolt a földön. Hirtelen mindent beborított a vér szaga. Az ajkamba haraptam, nehogy
előugorjanak a szemfogaim.
– Az az átkozott disznó a semmiből került elő! – A férfi hátával a fatörzsnek
támaszkodott. Levegő után kapkodott, egyik lábát kinyújtotta. A jobb térdénél a nadrág
felhasadt, sötét folt éktelenkedett rajta. – Sikerült felmásznom a fára, hogy ne érjen el,
de még pont sikerült elkapnia. Csak arra várt, hogy lemásszak. Ha nem jöttök erre,
biztosan végem.
– Van itt egy biztonságos hely, ahol meghúzhatja magát? – kérdezte Zeke, és letérdelt
mellé. A férfi bólintott.
– Innen három kilométerre, nyugatra lakunk egy kis közösségben. – Véres kezével a
távolba mutatott. Zeke felállt mellőle.
– Rendben. Darren, menj vissza a többiekhez! Mondd el Jebnek, mi történt!
Figyelmeztesd őket, hogy valószínűleg veszettek vannak a környéken! Allison – folytatta
hozzám fordulva, és a sérült férfi felé bólintott. – Mi ketten hazacipeljük a férfit.
Összevont szemöldökkel néztem rá. Zeke látta a habozásomat, és közelebb lépett
hozzám. Suttogóra fogta a hangját.
– Nem hagyhatjuk itt! – győzködött. – Az a seb mélynek tűnik, és sok vért veszített.
– Pontosan! – sziszegtem vissza. – Húsz kilométeres körzetben minden veszettet
idevonz. Nekem nem hangzik túl jó ötletnek az, hogy az összes környékbeli veszettel
meggyűljön a bajunk egy vadidegen miatt.
– Nem hagyom itt! – makacsolta meg magát Zeke. – Akár vadidegen, akár nem, nem
hagyom, hogy még egy ember meghaljon! – Szemében eltökéltség villant, majd
halkabban folytatta: – Nem engedem, hogy lelketlen démonok tépjék darabokra! Nem
hagyom, hogy ez történjen. Úgyhogy vagy segítesz, vagy visszamehetsz a többiekhez
Darrennel.
– A francba is! – morogtam, ahogy Zeke elfordult. Az idiótának fogalma sincs róla,
hogy nem csak a veszettek miatt kell aggódnia, gondoltam. A férfi vértől bűzlött, az
éhség pedig rettentően mardosott. A fogaim az ínyemnek feszültek, szinte éreztem a
forró folyadék ízét a nyelvemen. Zeke már le is hajolt a férfihoz, engedte, hogy az belé
kapaszkodjon, és segített neki lábra állni. A férfi felnyögött fájdalmában, és Zeke-re
támaszkodott, hogy kímélje sérült lábát. Zeke megrogyott a súlya alatt.
– A fenébe is! – motyogtam, majd a férfi másik oldalára léptem, és karját átvetettem
a nyakamon. Talán ha nem veszek levegőt, és nem fantáziálok arról minden
másodpercben, hogyan mártanám belé a fogaimat, minden rendben lesz.
– Köszönöm – zihálta a férfi, ahogy kínkeserves lassúsággal elindultunk az erdőben.
– A nevem Archer, Joe Archer. Ez a terület a családomé, vagyis volt, még a járvány
előtt.
– Mit csinált ilyen távol az otthonától, Mr. Archer? – kérdezte Zeke a férfi súlya alatt
görnyedezve, összeszorított foggal. Én összeszedtem minden erőmet, hogy
mindkettejüket megtartsam. – Főleg este, amikor veszettek kószálnak a környéken?
Joe Archer kipréselt magából egy szégyenkező, rövid nevetést.
 – Az egyik átkozott kecskénk kiszökött a kerítésen – vallotta be a fejét rázva. –
Napközben kint legelnek, amikor a veszettek alszanak. De az egyik úgy döntött,
felfedezőútra indul az erdőben, és ha csak egy is elvész, akkor oda a fél hús- és
tejadagunk. Úgyhogy a keresésére indultam. Nem akartam ilyen sokáig elmaradni, de
gyorsabban sötétedett, mint vártam.
– Nagy szerencséje van, hogy életben maradt – motyogtam, és azt kívántam, bár
gyorsabban haladnánk. – Ha az a disznó megharapta volna, ahelyett, hogy megpróbálja
felnyársalni, most sokkal nagyobb problémája lenne, mint egy elveszett kecske.
Éreztem, hogy teste megfeszül, a szívverése felgyorsul.
– Na, igen – motyogta, de nem nézett rám. – Valóban nagy szerencsém volt.

CSODÁVAL HATÁROS MÓDON és a vér átható szaga ellenére veszett-támadás nélkül értünk
célba. Amint kiléptünk a fák közül, egy hatalmas tisztás szélén találtuk magunkat,
amelyet drótkerítés vett körbe. A kerítésen belül egy korhadt pajta árválkodott, benőtte
a gaz, mellette pedig egy rozsdás traktor állt ugyanolyan viharvert állapotban.
A tisztás közepén, egy alacsony dombon hullámlemezből, fából és cementből készült
fal húzódott. Pár méterre tábortüzek égtek, meleget árasztottak és füsttel töltötték meg a
levegőt. További fényeket és gépeket is láttam a falon túl.
Óvatosan átsegítettük Joe-t a kerítésen, ügyelve a lábára, majd elindultunk a
tisztáson. Félúton egy kiáltás hallatszott, majd valaki egy zseblámpát irányított
egyenesen ránk. Joe visszakiabált, a kezét lengette, majd a fény eltűnt. Pár perc múlva
rozsdás nyikorgással kinyílt a kapu, és három ember – két férfi és egy nő – futott felénk.
Megszokásból megfeszültek az izmaim, mert a fiatalabb férfi egy puskát tartott a
kezében, bár nem célzott ránk. A másik férfi langaléta volt és girhes, de a figyelmemet
inkább a nő kötötte le. Barna haját lófarokba kötve hordta. Nem tűnt túl idősnek, de
hajába már egy-két ősz tincs vegyült. Valaha gyönyörű lehetett, ám arcát mostanra
ráncok barázdálták, és az ajkait szigorúan összeszorította. A tekintetéből azt olvastam
ki, hogy most hoztuk haza a csapat vezetőjét.
– Joe! – kiáltott fel a nő, ahogy felénk rohant. – Ó, hála istennek! Azt hittük,
meghaltál. – Aggodalma ellenére látszott rajta, hogy legszívesebben lekeverne egyet a
férfinak, ha nem sérült volna meg. – Mégis mit csináltál kint az erdőben éjszaka
egyedül, te nagy szamár? Na, mindegy! Ne is válaszolj! Csak örülök, hogy itthon vagy.
És – ekkor gyanakvó barna szeme rám szegeződött – úgy látom, van itt két ismeretlen,
akiknek megköszönhetem, hogy megmentettek téged.
– Légy kedves hozzájuk, Patricia! – kapkodott Joe levegő után, és megpróbált
elmosolyodni. – Megmentették az életemet. Egy szempillantás alatt végeztek egy veszett
vaddisznóval. Sose láttam még ilyet.
– Igazat állít? – kérdezte a nő hűvösen, miközben a két férfi átvette Joe-t, és
besegítették az épületbe. – Nem mondjátok! Hát, az Úr útjai kifürkészhetetlenek. – Éles,
okos tekintetét ránk szegezte. – Patricia Archer vagyok, és nem tudom, ti kik vagytok, de
aki vigyáz az enyéimre, azt itt szívesen látjuk.
– Köszönjük! – felelte Zeke szerényen. – Zeke vagyok, ő pedig Allison.
– Nagyon örvendek! – vágta rá Patricia, majd előrehajolt, és hunyorogva szemügyre
vett minket. – Hadd nézzelek meg benneteket közelebbről, a szemem már nem a régi!
Szentséges ég, ti aztán fiatalok vagytok! Mennyi idős vagy, fiú? Tizenhét? Tizennyolc?
– Tizenhét – felelte Zeke. – Azt hiszem.
– Hát, nagyon nagy szerencsétek van, hogy csak így, egyedül utazgatva nem futottatok
bele veszettekbe. Errefelé eléggé fenyegetőek tudnak lenni.
Fenyegetőek?, gondoltam. Egy mosómedve vagy egy rágcsáló az lehet fenyegető,
de én nem ezt mondanám egy vaddisznóra, amelyik majdnem letépte egy férfi lábát.
– És mi dolgotok errefelé? – kérdezte a nő, de nem gyanakvás, inkább kíváncsiság
csendült ki a hangjából. – Akár az unokáim is lehetnétek. Na, mindegy. – Meglengette a
kezét az arca előtt. – Elég ebből, Patricia, ne legyél kíváncsi! Menjünk be, mielőtt még
több veszettet idevonzunk! Ragaszkodom hozzá, hogy itt aludjatok, és meleg ételt
egyetek! Van pár üres szobánk, és vizet is tudunk melegíteni egy jó forró fürdőhöz.
Nekem úgy tűnik, rátok férne.
A forró fürdő már a peremen is álmodozásaim egyik tárgya volt. Igazi luxusnak
számított. Az emberek elmondása szerint léteznek olyan gépek, amelyek olyan
hőmérsékletűre melegítik fel a vizet, amilyenre akarod. Én magam sosem láttam. Zeke
megrázta a fejét.
– Köszönjük a kedvességét – mondta Zeke –, de mennünk kell. A többiek várnak ránk
az erdőben.
– Hát többen is vagytok? – kérdezte Patricia meglepetten, és elnézett az erdő felé. –
Te jóságos ég, hiszen nem maradhatnak ott! David, Larry! – kiáltotta, és intett a két
férfinak. – Többen is vannak még az erdőben – jelentette ki a nő határozottan, amint a
két férfi egy-egy puskával odalépett mellé. – Amint feljön a nap, keressétek meg és
hozzátok ide őket! Keltsétek fel Adamot és Virgilt, és ők is segítsenek nektek!
– Igazán nem… – kezdte Zeke, de a nő elhallgattatta.
– Hallgass, fiú! Ne légy buta! Te segítettél az enyéimnek, én is megteszem ugyanezt.
Nem sűrűn botlunk más emberekbe errefelé. Hol vertetek tábort?
Zeke vonakodva ácsorgott, látszott rajta, hogy nem szívesen árulja el a pontos helyet.
Vagy csak nem szívesen fogad el segítséget egy idegentől. A fák felett elnézve láttam,
hogy kezd világosodni. Azonnal bekapcsolt a belső riasztórendszerem. A csillagok
fénye lassan elhalványult. Hajnalodott.
– Úgy öt kilométerre innen, délkeletre – mondtam, és láttam, hogy Zeke rosszalló
pillantást vet rám. Nem törődtem vele, inkább Patricia aggódó tekintetére
összpontosítottam. – Egy tucatnyian maradtak, a csoport fele gyerek. Nagy
valószínűséggel nem lesz egyszerű meggyőzniük a prédikátort. Makacs, mint az öszvér.
– Egy lelkész! – Patricia szeme felragyogott. – Ez csodás! Akkor imádkozhat Joe-ért.
És azt mondod, gyerekek is vannak? Szentséges ég! Ti ketten mire vártok még? –
dörrent rá a két férfira. Azok ketten gyorsan motyogtak egy „Igenis, asszonyom”-ot,
majd visszasiettek az épülethez.
– Nos, tehát – folytatta Patricia, és ránk mosolygott. Úgy tűnt, hosszú ideje nem volt
lehetősége erre. – Biztos vagyok benne, hogy kimerültetek. Megmutatom, hol
pihenhettek le. Egy-két óra múlva reggelizünk, ha addig ébren tudtok maradni. –
Hirtelen pislogott egyet, mintha akkor tudatosult volna benne valami. – Szent ég, akkor
azt hiszem, segítenem kell Marthának a reggeli elkészítésében, nemdebár? Sok
vendégünk lesz. Erre parancsoljatok!
– Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Zeke suttogva, ahogy követtük a magas, szikár
nőt az épület felé. – Már így is elég éhes szájat etetnek, nincs szükségük még többre.
– Fáradt vagyok, Zeke – mondtam rá se nézve. – Lassan hajnalodik. És éhes vagyok.
Valaki más vére tapad rám, és nem akarok még egyszer keresztülvágni az erdőn, és
egyszer végre szeretnék normális ágyban aludni a jéghideg föld helyett. – Na, jó, kissé
túloztam, de ezt neki nem kellett tudnia. – Nyugodj meg, mert szerintem nem esznek
embert, és vámpírokat sem imádnak titokban, hacsak nem véled úgy, hogy az idős hölgy
maga az ördög álruhában.
Ideges pillantást vetett rám, majd felsóhajtott. Kezével végigszántott a haján.
– Jebnek ez nem fog tetszeni – motyogta a fejét rázva.
– Miért is nem vagyok meglepve?
 15. FEJEZET

AMIKOR MÁSNAP ESTE FELÉBREDTEM, VALAHOGY… másnak éreztem magam. Nem rossz
értelemben, mintha zavart volna valami vagy aggódnom kellett volna valami miatt. De
határozottan éreztem, hogy valami megváltozott. És ekkor beugrott, hogy tiszta vagyok!
Lelöktem magamról a takarót, és felültem. Kinyújtóztam. Eszembe jutott az aznap
reggel. Elmerülhettem egy kád illatos vízben, ami olyan forró volt, hogy párát vont az
ablakokra. Hosszú idő óta először éreztem úgy, mintha valamilyen áldásban lenne
részem. A zuhogó esőt és a rohanó folyót nem tekintettem tisztálkodási módszernek.
Ráadásul itt volt igazi szappan, amiről eddig csak legendákat hallottam a peremen. Az
Archerek lúgból, homokból és kecsketejből készítették a saját szappanukat. Ezt a furcsa,
sárga valamit használtam arra, hogy addig sikáljam magamról a rám ragadt piszkot és
vért, amíg feltűnt alatta sápadt bőröm. Sajnos rövidre sikeredett a fürdés, mert a hajnal
gyorsan közeledett, mégis addig maradtam a kádban, amíg csak tudtam, míg végül a
felkelő nap első sugarai rá nem kényszerítettek, hogy kiszálljak. Felvettem a párnámra
kikészített hálóinget, majd ágyba bújtam.
Az aprócska szoba közepén álltam, és körülnéztem. Valószínűleg egykor gyerekszoba
lehetett. Erre a vidám, napsárga takaróból és a babakék, kopott tapétából
következtettem. Eszembe jutott, vajon milyen sorsra jutott a szoba egykori lakója, de
aztán gyorsan véget vetettem ennek a gondolatmenetnek.
A padló megnyikordult a folyosón. Mozdulatlanná dermedtem. Valaki van a szobám
előtt? Hallgatóztam. Sietős lépéseket hallottam, mintha valaki távozna a szobám elől és
lemenne a lépcsőn.
Megpillantottam a ruháimat, amelyek kimosva és szépen összehajtogatva pihentek
egy fésülködőasztalon. Összevont szemöldökkel próbáltam felidézni az elmúlt napot.
Vajon bezártam az ajtót? Tegnap éjszaka a véres ruháimat egy halomban hagytam a
padlón. Tehát valaki bejött a szobámba, hogy elvigye őket kimosni és összehajtogatni.
Már a puszta gondolattól ideges lettem. Mi van, ha megpróbált felébreszteni, de nem
tudott? Mi van, ha észrevette, hogy nem lélegzem? A katanám a ruhakupac tetején
feküdt, nem az ágy mellett, ahova tettem, és ettől még idegesebb lettem.
Belebújtam a ruháimba, majd a hátamra erősítettem a kardot. Megesküdtem, hogy
többet nem válok meg tőle. Nem engedhetem meg, hogy óvatlan legyek, főleg most,
hogy furcsa emberek vesznek körül. Magamra vettem a kabátot, és épp indulni
készültem, amikor kopogást hallottam az ajtó felől.
 – Allie? Ébren vagy már? Zeke vagyok.
– Nyitva van – szóltam vissza. De ma estétől zárva fogom tartani.
Az ajtó nyikorogva kitárult. A másik oldalán egy patyolattiszta, mosolygó Zeke állt,
kezében gyertyát tartott. Fehér inget és kissé bő farmert viselt. Szőke haja a szemébe
hullott. Puhának tűnt, szinte hívogatott, hogy érintsem meg. A fegyverét, a macsétáját, a
bárdját és a többi fegyverét is magára aggatta. Olyan nyugodtnak látszott, mint még
soha.
És, bár próbáltam nem tudomást venni róla, hallottam a szívverését is. Lassú és
nyugodt volt. Éreztem a pulzusát is, visszhangzott a fejemben, ahogy a forró, meleg, erőt
adó vér csordogál benne.
Megszidtam magam, és száműztem ezeket a gondolatokat. Talán a tegnap este miatt
vagyok érzékenyebb, mert láttam a sérülést, és éreztem a mindent beborító vér szagát.
Nagyon közel voltam hozzá, de nem téphettem fel a férfi torkát, pedig egész este meg
akartam tenni, így még jobban szenvedtem és vágytam rá. Eljutottam arra a pontra, hogy
minél előbb táplálkoznom kell, különben elvesztem a józan eszem.
Vagy lehet, hogy Zeke van rám ilyen hatással?
Az viszont még nagyobb gond.
– Ejha! – mondta halkan. Kék szeme pajkosan csillogott, ahogy feltartotta a gyertyát.
– Nézzenek oda! A sok piszok és vér alatt egy lány rejtőzött. Habár kissé sápadtabb
vagy, mint gondoltam.
Felhorkantam, a riasztóm beindult.
– Néztél ma már tükörbe?
Elnevette magát.
– Gyere! Én csak most keltem fel, de Jeb és a többiek már a pajtában vannak. Pár
órával az után érkeztek, hogy aludni tértünk. Legalábbis Martha állítása szerint, aki azt
is elmondta, hogy kimosta bizonyos ruhadarabjaimat, amelyeknek a nevét nem volt
hajlandó kimondani, és holnapra visszakapom őket. – Az orrát ráncolta. – Azt hiszem,
bejövök az öreglánynak.
– Na, jó, ezt nem akarom elképzelni – néztem rá tettetett döbbenettel, ahogy
elindultunk a folyosón. – Szerintem többet ne használd az „öreglány” és a „bizonyos
ruhadarabjaim” szavakat egy mondaton belül. – Elvigyorodott, ahogy elindultunk a
lépcsőn lefelé, majd folytattuk utunkat a viharvert ház félhomályos folyosóin. Hatalmas,
régi épület volt: kétszintes, magas ablakokkal, hajópadlóval, és a tetején látszott, hogy
jó párszor meg kellett már foltozni. A ház hátsó fele nem nagyon illett az első feléhez,
tehát valószínűleg kibővítették az épületet, de a célnak tökéletesen megfelelt. Fedelet
adott az Archer család feje fölé.
 – Hol vannak a többiek? – kérdeztem, amikor leértünk a földszintre. Meglepő volt,
hogy nem futottunk bele az Archer család egyetlen tagjába sem. Előző éjjel Patricia
büszkén elmesélte, hogy háromgenerációnyi Archer lakik egy fedél alatt: testvérek,
nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, nagyszülők, anyósok, apósok, tulajdonképpen
egy egész családfa. Legalább fél tucat embert láttam, akik mind Joe-t ápolták, amikor
követtük Patriciát a házba, és gyanítottam, hogy a többiek még alszanak. Hova tűnt
mindenki? A konyha felől erőteljes ütéseket hallottam, de ezen kívül az öreg ház
csendes volt.
Zeke vállat vont.
– Szerintem a legtöbben kint vannak, vigyáznak az állatokra, befejezik a kerti
munkákat, és ellenőrzik a falat. Martha elmondta, hogy kecskéket és birkákat tartanak
kint a legelőn napközben, de estére behozzák őket, különben a veszettek végeznének
velük.
– Zeke? – hangzott fel egy törékeny, gyenge hang a konyha felől. – Te vagy az?
Zeke elfintorodott, majd behúzódott az egyik fal mögé. Elfújta a gyertyát, és ekkor
kilépett a konyhából egy alacsony, ősz hajú, öreg nő. Csontos kezében egy serpenyőt
tartott. Pislogott, amikor meglátott. Vastag szemüvegével és fogatlan ínyével úgy festett,
mint egy gyík.
– Ó – mondta csalódottan. – Csak te vagy az. A lány.
– Allison – segítettem ki.
– Igen, persze. – Martha figyelemre sem méltatott, megromlott látásával a szobát
pásztázta. – Azt hittem, hogy a fiút hallottam. Zeke itt van veled?
– Nem – állítottam határozottan, és nem néztem a sarok felé. – Nem láttam.
– Ó, milyen kár! – sóhajtott fel Martha. – Bizonyára a pajtában van a többiekkel. Az
aztán a jóképű kölyök! – Szipogott, majd rám nézett. Szeme összeszűkült a szemüvege
mögött. – Á, látom, megtaláltad a ruháidat. El akartam mondani, hogy kimostam őket, de
olyan mélyen aludtál, hogy nem tudtalak felkelteni. Úgy alszol, mint a halottak!
– Hát, igen – feszengtem. Ma este tuti biztos, hogy kulcsra zárom az ajtót. Ha nem
lehet, akkor beszögelem. – Biztosan nagyon fáradt lehettem. Mi, vagyis a csapat,
általában nappal alszunk, és este vagyunk úton. Nem vagyok hozzászokva, hogy
napközben ébren legyek.
– Az alvás az egy dolog. – Martha határozottan bólintott. – De te, lányom, úgy
aludtál, mint akit fejbe vertek. – Válaszolni akartam, de úgy tűnt, úgysem érdekelné,
mert Zeke nincs a közelben.
– Hát, ha látod a fiút, üzenem neki, hogy pitét csinálok. Csak neki. A fiúk szeretik a
pitét. Egy órán belül kész a vacsora. Szólj a többieknek is!
 – Úgy lesz – motyogtam. A nő eltűnt a konyhában. Zeke-re sandítottam, és reméltem,
hogy nem látja rajtam, milyen ideges vagyok. Megrántotta a vállát, én pedig felvontam a
szemöldököm.
– Az isteni vadász – cukkoltam, ahogy kiosontunk a hátsó ajtón a kertbe. – Fél kézzel
leterít egy őrjöngő vaddisznót, simán elbánik a veszettekkel, de egy idős nőtől
összetojja magát.
– Mert ez egy ijesztő idős nő – tette hozzá, és megkönnyebbült, amint kijutottunk a
házból. – Nem hallottad, mit mondott nekem ébredéskor: olyan cuki vagy, hogy
legszívesebben belesütnélek egy pitébe! Ne mondd, hogy nem ez a leghátborzongatóbb
dolog, amit valaha hallottál! – A hangja kissé megemelkedett, valóban rémültnek tűnt. –
A mai desszert almás pite, áfonyás pite és Ezekiel pite.
Együtt nevettünk. A nevetésünket visszaverték a falak. Az alkonyi szellő hűvös volt
és kellemes. Amikor vettem egy mély levegőt, füst, piszok, állat- és trágyaszag
csiklandozta meg az orromat. Tiszta illat volt, sokkal tisztább, mint a perembeli
utcákon. Csirkék futkostak az udvaron, és egy bozontos, fekete-fehér szőrű kutya figyelt
minket egy rozsdás traktor alól. Rám morgott és a fogát vicsorgatta, ahogy a szemébe
néztem, de Zeke ezt nem vette észre.
– Most én jövök – mondta Zeke, és a lába elé nézett, ahogy a pajtához vezető sáros
ösvényen haladtunk. Homlokráncolva néztem rá, mire ő berúgott egy kavicsot a fűbe, és
követte a tekintetével. – Most én tartozom köszönettel – folytatta –, mert segítettél
hazacipelni Joe-t és végezni a vaddisznóval… Szóval köszönöm, hogy megmentetted az
életünket. Nem hiszem, hogy… Szóval… Ha nem lettél volna ott…
Vállat vontam.
– Igazán semmiség – feleltem. Teljesen zavarba jöttem. – Te és Darren is megtettétek
volna értem. Szerintem mindannyian nagyon szerencsések voltunk aznap este. Senki sem
sérült meg, és a történet a múlté.
– Engem majdnem elkapott – motyogta Zeke szinte magának. – Éreztem, hogy a fogai
súrolják a lábamat, ahogy elrohant mellettem. Szerencsére nem hasította fel a bőrömet.
Ha Jeb megtudná, hogy… – Elhallgatott.
– Mit?
Megrázta a fejét.
– Mindegy, hagyjuk… Én csak… Az biztos, hogy alapos fejmosást kapnék tőle,
ennyi. – Nem vettem le róla a szemem, de ő kerülte a tekintetemet. – Amúgy is, csak
köszönetet akartam mondani neked. – Vállat vont. – És szívesen veszem, ha legközelebb
is velem és Darrennel lógsz.
– Lógok?
 – Tudod, hogy értem.
Odaértünk a pajtához, ami egy fakószürke épület volt. Széna és kecskeürülék szaga
terjengett a levegőben. Meleg, sárga fény szűrődött ki bentről, majd meghallottuk az
emberek halk beszélgetését és az állatok hangját. Beléptünk a hatalmas kétszárnyú ajtón.
Ott találtuk Jebet, aki Patriciával beszélgetett, míg a többiek szétszórva ültek a bálákon,
vagy nekidőltek a kerítésnek. Matthew a sarokban ült, és cumisüvegből etetett egy
kiskecskét, míg Caleb és Bethany elragadtatva nézték.
– Köszönjük a kedvességüket – mondta Jeb, amikor Zeke és én beléptünk. – Nagyra
értékeljük, hogy felajánlották nekünk az otthonukat, de nem akarunk zavarni.
– Jebbadiah, kérem, ne is folytassa! – torkolta le Patricia. – Egyáltalán nem
zavarnak. Addig maradhatnak, amíg szükségesnek látják. Van elég élelmünk, és ha nem
bánják, hogy a pajtában kell aludniuk, mindenkinek jut hely bőven. Annyit azért hadd
mondjak, hogy szerintem furcsa, hogy maguk nappal alszanak, de én nem ítélkezem
senki felett, bizony ám!
Tekintete a gyerekek felé siklott, és elmosolyodott.
– Tudom, hogy már határoztak, de ha mégis úgy döntenek, hogy véglegesen itt
maradnának, akkor ki tudjuk bővíteni a házat. Megtettük már korábban is, nem okoz
nehézséget.
– Nem időzhetünk itt sokáig – hárította el Jeb az ajánlatot. – Azt pedig határozottan
szeretném kérni, hogy ne zavarják meg az alvásciklusunkat, de megtaláljuk a módját,
hogy megháláljuk a kedvességüket.
– Lelkész, ha imádkozik Joe lelki üdvéért, az már nekünk elég – mondta Patricia. Az
arca elkomorodott. – És ha tényleg segíteni akar, akkor talán elküldhetne néhány férfit,
hogy egész éjszaka őrizzék a falakat, felügyeljék a tüzet, és rajta tartsák a szemüket a
veszetteken. Ha már úgyis éjszaka vannak ébren.
– Hogyne – bólintott Jeb. Ekkor megpillantott engem és Zeke-et az ajtó mellett. –
Természetesen – folytatta, majd odaintette magához Zeke-et, és vállon veregette. – Már
találkozott a fiammal – mondta büszkén. – Ezekielt bízom meg az éjszakai őrség
felállításával és az azzal járó összes teendővel.
– Megnyugtató érzés, hogy több őrszem vigyáz ránk – mondta Patricia hálásan, és
Jebre mosolygott. – Rendben, lelkész úr, elfogadjuk az ajánlatát. Szólok Larrynek és
Davidnek, hogy mutassák meg az embereinek, hogyan mennek nálunk a dolgok éjszaka.
Egymás irányába biccentettek. A két merev, rendíthetetlen vezető meglátott a
másikban valamit. Egy másodpercre eljátszottam azzal a nevetséges gondolattal, hogy
igazán remek, bár rémisztő párost alkotnának, és elkuncogtam magam, ahogy magam elé
képzeltem őket.
 Három szempár szegeződött rám.
– Ő pedig itt Allison – mondta Jeb, de a büszkeség eltűnt a hangjából. – Ő a kis
családunk legújabb tagja, habár Ezekiel elmondása, szerint rendkívül jól bánik a
karddal. Sőt, úgy hallottam, hogy az őrjöngő vaddisznót szinte egyedül fékezte meg. – A
szavai teljesen érzelemmentesek voltak. Nem volt rossz véleménnyel rólam, de nem is
dicsért meg.
Hát ennyit arról, amit a folyónál mondott nekem. Gondolom, a csapat nagy része
előtt még fent kell tartania a szívtelen seggfej látszatát.
– Mi már találkoztunk – mondta Patricia egy rövid mosoly kíséretében. – Joe azt
mondta, figyelt titeket a fáról. Elmondása szerint gyorsabban mozogtál, mint bárki, akit
eddig látott.
Vállat vontam és zavarba jöttem, de Zeke szerencsére megmentett.
– Hogy van Joe? – kérdezte aggódva. Meglepett, mennyire a szívén viseli egy idegen
sorsát.
Patricia arca megnyúlt.
– Életben van – felelte. – De az Úr kezében.

AZNAP ÉJJEL DAVID ÉS LARRY – a két idősebb segéd – megjelent, és elmagyarázták, mi

lesz a feladatunk. Az első és legfontosabb annak a falnak a védelme, amely körbeveszi
az otthonukat, és elválasztja őket a veszettektől. Úgy alakították ki a fal belsejét, hogy
fel lehetett rá mászni, a tetejéről pedig szabad kilátás nyílt az erdő felé. Folyamatosan
ébernek kellett lenni a gyilokjárón, és ügyelni kellett rá, hogy a falon kívül égő fáklyák
ki ne aludjanak. Egy embernek a pajtában kellett maradnia az állatokkal, mert pánikba
estek, amint megérezték, hogy egy veszett ólálkodik odakint.
Zeke-et, Darrent, Jake-et és engem osztottak be az éjszakai őrségbe. Ruth is
jelentkezett, remélve, hogy Zeke közelében lehet, de az őrségbeli feladatokhoz tudni
kellett lőfegyvert használni, és a drága kicsi Ruth félt a fegyverektől. Úgyhogy ő
vigyázott a kecskékre és a bárányokra, amíg nekem megmutatták, hogyan kell használni
egy vadászpuskát. Nehéz volt megállni, hogy ne érezzek önelégültséget Ruth
arckifejezése láttán, amikor átnyújtották nekem a fegyvert.
– Szép darab – jegyezte meg Zeke, ahogy végigmérte a puskát, majd pásztázni kezdte
a területet. Azt a gyilokjárót foglaltuk el, ahonnan ráláttunk az erdőnek arra a részére,
ahonnan előző este előbukkantunk Joe-val. Zeke letérdelt, könyökét a korláton nyugtatta.
– Valaha nekem is volt egy ilyen puskám. Méghozzá távcsöves. Sokkal könnyebb volt
vele vadászni, de egyszer leejtettem a fáról, és ripityára tört. – Elfintorodott, majd
leengedte a fegyvert. – Mondanom sem kell, Jeb nem dicsért meg.
 Együtt érzően hümmögtem.
– Szerinted meddig leszünk itt? – kérdeztem, és én is nekidőltem a korlátnak.
Reméltem, hogy a palánkok elég strapabíróak. – Egyáltalán nem vall Jebre ez a
megálló. Miért vette fontolóra egyáltalán, hogy pár éjszakát itt töltsünk?
– Azt mondta, addig akar maradni, amíg Joe dolga meg nem oldódik – felelte Zeke. –
Patricia megkérte, hogy imádkozzon Joe-ért, de szerintem ennél többről van szó.
Szerintem biztosra akar menni, hogy nem hagyunk-e hátra egy démont.
Egy démont?, gondoltam, de aztán mozgásra lettem figyelmes.
– Zeke – suttogtam az erdő felé mutatva –, veszettek.
Zeke kiegyenesedett, és felemelte a puskát. Figyeltem, ahogy a szörnyetegek egyre
közelebb jönnek. Szörnyű, rothadó bűzt hozott felénk a szél. Hárman voltak, sápadtak és
girhesek. Átvágtak a tisztáson, és egyenesen a fal felé tartottak. Természetellenesen
mozogtak: néha négy lábra ereszkedtek, néha felpúpozták a hátukat. Rángatózó, görcsös
mozgásuktól a hideg is kirázott. Kettő közülük teljesen meztelen volt, és a harmadikról,
egy nőről is már cafatokban lógott a ruhája. Maga után vonszolta a sárban.
– Veszettek! – kiáltotta Zeke, hangja visszhangot vert a táborban. Darren és Larry
azonnal lejöttek a velünk szemben lévő gyilokjáróról, és felénk siettek. Felmásztak a
létrán, ami nyikorgott a súlyuk alatt. Hátraléptem, hogy utat adjak nekik. Zeke letérdelt
és a veszettekre célzott, de Larry feltartotta a kezét.
– Ne, ne pazarold a muníciót! – figyelmeztette. Szeme összeszűkült, ahogy az alattunk
lobogó lángnyelveken keresztül próbálta kivenni őket. – Még túl messze vannak, és
szinte lehetetlen egyetlen lövéssel leteríteni őket. Hadd jöjjenek közelebb, hogy
pontosabban tudj célozni, aztán lelőheted őket! De az is lehet, hogy lőnünk sem kell.
A veszettek megálltak. A falat nézték éhes, üres tekintettel. Zeke és Darren felemelték
a fegyverüket, és rájuk céloztak, de úgy tűnt, a veszettek pontosan tudják, meddig
jöhetnek el anélkül, hogy tüzet nyitnának rájuk. A mező szélén haladtak, hatótávolságon
kívül, bokrok és fák mögé húzódva, sosem elég közel ahhoz, hogy célba lehessen venni
őket.
Zeke felmordult. Meglepett pillantást vetettem rá. A vállai megfeszültek, a szemében
gyűlölet lobogott.
– Gyertek már közelebb! – motyogta. A hangjából sütő tömény gyűlölet váratlanul ért.
– Csak egy kicsivel közelebb, még pár lépés…
– Lassan a testtel, fiacskám! – nyugtatta Larry. – Ne legyél túl mohó! Nem szeretnénk
még több veszettet idevonzani.
Zeke nem válaszolt, minden figyelmét a veszettek kötötték le. Másnak tűnt. Nyoma
sem volt a mosolygós, viccelődős fiúnak, akit ismertem. Helyette egy idegen volt
mellettem, hideg, kegyetlen tekintettel. Arca eltorzult a gyűlölettől. Ahogy figyeltem,
rossz előérzet fogott el. Abban a pillanatban pontosan úgy nézett ki, mint Jeb.
– Egyre okosabbak lesznek – suttogta Larry. Hunyorgott, hogy a lángokon keresztül
ellásson messzebbre. – Pár évvel ezelőtt rengetegen voltak, és egyszerre vetették rá
magukat a falra. Egész este azt keresték, hogyan juthatnak be. Levadásztunk párat, de
átkozott nehéz őket megölni, mire eszünkbe jutott, mi lenne, ha tüzet gyújtanánk. Még
mindig lézengenek errefelé – bökött az erdő felé –, de már csak ritkán jönnek közelebb.
Leginkább azt ellenőrzik, égnek-e a tüzek, és aztán távoznak. Nézzétek!
Figyeltem, ahogy a veszettek visszahúzódnak az erdőbe, és eltűnnek a fák között.
Zeke és Darren vállából eltűnt a feszültség. Kiegyenesedtek, leengedték a fegyvert,
habár Zeke csalódottnak tűnt.
– Úgyis visszajönnek – közölte Larry egyszerű tényként. – Mindig visszajönnek. –
Darren vállára csapott. – Gyerünk! Te vagy Darren, ugye? Menjünk vissza az őrhelyre!
Néha a mocskok megkerülik a falat, és a másik oldalról próbálnak közelíteni.
Darren és Larry lemásztak, és visszatértek a saját gyilokjárójukra, miközben Larry
további tanácsokat osztogatott Darrennek arról, hogyan kell megölni egy veszettet. Zeke
letette a puskát, és mellkasával nekidőlt a korlátnak. A vállunk majdnem összeért, ahogy
elnéztünk a síkság felé.
– Milyen jó életük van! – mondta. A hangjából irigység és nem gúny csendült ki.
Felhorkantam, és összefontam a karom.
– Szerinted jó élet az, hogy egy fal mögött élnek bezárva, mint marhák a karámban, és
folyton veszett-támadástól rettegnek? Olyan, mint Új-Covington kicsiben, kivéve, hogy
itt nincsenek vámpírok.
Vagyis egy van.
– Van otthonuk – felelte Zeke, és rám sandított. – Van családjuk. Kialakították itt a
saját életüket, és igen, talán nem tökéletes vagy biztonságos, de legalább tartoznak
valahova. – Felsóhajtott, és ujjaival a hajába szántott. – Nem úgy, mint mi, akik folyton
úton vagyunk, és fogalmunk sincs, mi vár ránk. Nincs otthonunk, ahova hazatérhetünk.
A hangjából kiérződő vágyódás fájdalmasan érintett. Éreztem, hogy a válla nekem
feszül, a karunk egymáshoz ér. Éreztem a testéből áradó meleget. Nem néztünk
egymásra, tekintetünket az előttünk elterülő erdőre szegeztük.
– Hol volt az otthonod? – kérdeztem lágyan. – Még az előtt, hogy Éden keresésére
indultatok. Hol éltél?
– Egy kis sárga házban – motyogta Zeke. Úgy tűnt, gondolatban messze jár. – Volt egy
hinta az udvaron. – Pislogott egyet, és szégyenkezve rám nézett. – Á, nem is akarod
tudni, igaz? Eléggé unalmas. Semmi érdekes.
 Összezavarodtam. Egész életemben azt hittem, hogy a vámpírvárosokon túl nincs
más, csak a vadon meg a veszettek. De az igazság az volt, hogy léteztek kint települések,
kisebb városok, és bármennyire is szétszórtan helyezkedtek el egymástól, nekem
reményt adott a létezésük. Talán a világ mégsem olyan üres, mint gondoltam.
De ezt nem osztottam meg vele. Vállat vontam.
– Nyugodtan folytasd!
Bólintott. Szünetet tartott, mintha időre lenne szüksége, hogy felidézze az emlékeit.
– Nem emlékszem sokra – kalandozott el a tekintete a távolba. – Az egyik szurdok
mélyén élt egy közösség. Eléggé kicsi volt, mindenki ismerte egymást. Annyira távol
esett mindentől, hogy nem is gondoltunk a vámpírokra, a veszettekre, vagy arra, hogy mi
történik odakint a világban. Úgyhogy mindenkit felkészületlenül ért a veszettek
megjelenése. Kivéve Jebet.
Zeke elhallgatott, és vett egy mély levegőt. Tekintete a távolba révedt.
– Először a mi házunkba törtek be. Emlékszem, hogy az ablakokat karistolták, a falat
tépték, hogy bejussanak. Apám és anyám elrejtettek a ruhásszekrényben. Hallottam a
sikolyaikat. – Összerázkódott, de a hangja nyugodt maradt, mintha mindez nem is vele
történt volna meg.
– A következő, amire tisztán emlékszem, hogy kinyílik az ajtó, és Jeb néz le rám.
Magához vett.
– A csoport többi tagja is odavalósi?
– Nagyrészt. – Zeke rám pillantott. – Sokkal többen voltunk az elején, néhány embert,
mint például Darrent, pedig útközben fogadtunk magunk közé. De igen, a csoport
többsége az én városomból származott. A veszett-támadás után az emberek meg voltak
rémülve. Fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek. Minden bizalmuk Jebben volt, hozzá
fordultak tanácsért és segítségért. Lassan szokássá vált, hogy hetente egyszer
összegyűltünk a régi templomban egy órácskára, és hallgattuk Jebet. Kijelentette, hogy
többé nem akar lelkész lenni, de az emberek csak jöttek és jöttek, és egy idő után…
hogy is mondjam… híveket szerzett magának.
– De… Jeb úgy véli, hogy Isten magára hagyta a világot, hogy elfeledkezett rólunk. –
Zavart pillantást vetettem Zeke-re. – Kétlem, hogy ezt sikeresen el tudta adni az
embereknek.
– Meg lennél lepve – vont vállat. – Az emberek kétségbeesetten vágytak valaki
útmutatására, és Jeb nem fogalmazott olyan nyersen, mint gondolod. Úgy hiszi, hogy
habár Isten elfordult tőlünk, attól még nekünk tovább kell harcolnunk a gonosz ellen.
Hogy nem hagyhatjuk, hogy a démonok megszálljanak minket. Ez az egyetlen esély, hogy
halálunk után elnyerjük az örök életet.
 – Igazán csodás.
Halványan elmosolyodott.
– Volt néhány ellenzője, de Jebet ez nem érdekelte. Sosem kötődött annyira a
városhoz, mint én. És ahogy belegondolok, szerintem sosem állt szándékában hosszabb
ideig ott maradni. Főleg azok után, amiket tanított nekem.
– Például?
– Hogy hogyan kell lőni, harcolni. Együtt jártuk a város mögötti dombokat –
természetesen nappal –, és megmutatta, hogyan élhetem túl a vadont. Hatévesen lőttem
az első nyulat. És végigbőgtem a megnyúzását. De aztán a szomszéd fogta a tetemet, és
pörköltet készített belőle, mi pedig körbeültük a konyhaasztalt, és megettük. Jeb nagyon
büszke volt rám. – Zeke elnevette magát és megrázta a fejét. – Az a hely volt az
otthonom, bármennyire őrülten is hangzik. Nem ez a véget nem érő vándorlás. Nem egy
arctalan város, amit talán sosem találunk meg. – Felsóhajtott. Elnézett a pajta felé. Az
arcán nyomot hagytak az elmúlt évek. – Szóval… – folytatta, és megrázta a fejét.
Elnézett az erdő felé. – Ezért gondolom úgy, hogy Archeréknek jó dolguk van itt, még a
veszettekkel, a tűzzel és a fallal együtt is. – Végül vigyorogva rám nézett. – Hát,
nyugodtan mondd, hogy érzelgős vagyok, de ez az én történetem, és ragaszkodom hozzá.
– Épp ellenkezőleg – feleltem. – Szerintem túl szigorú vagy magaddal szemben, és
Jebnek nem tőled kellene elvárnia, hogy életben tartsd a többieket, hogy te gondoskodj
mindenki boldogságáról és biztonságáról. Szóval nem tartalak érzelgősnek.
Ezúttal szívből jövő mosolyt villantott rám, bár a hangja évődő maradt.
– Akkor minek tartasz?
Naivnak, gondoltam. Naiv, bátor; önfeláldozó, elképesztő… És túl kedves ahhoz,
hogy túléld ezt a világot. A végén összetör, ha így folytatod. A jó dolgok nem tartanak
örökké.
Ezeket persze nem osztottam meg vele. Vállat vontam, és azt motyogtam:
– Nem számít, minek tartalak.
Zeke hangja lágy volt, szinte suttogássá halkult.
– De nekem számít.
Zeke-re néztem. A szeme olyan kék volt a holdfényben, mint a viharos tenger, a haja
ezüstszőke. A mellkasán ott csillogott a kereszt, mintha figyelmeztetni akarna valamire,
de nem tudtam elszakítani a pillantásomat az arcáról. Zeke elengedte a korlátot, lassan
előrehajolt, és finoman félresöpört egy tincset az arcomból.
Az ujjaival a bőrömet simogatta. A belőle áradó hő áramütésként ért. Hallottam a
mellkasában dörömbölő szívét, a torkában lüktető pulzusát. Az illata – forróság, vér,
élet, és valami távoli, csak rá jellemző illat – betöltötte a levegőt. Elképzeltem, hogy
megcsókolom, az ajkam egyre lejjebb vándorol a nyakán, forró vére a számba ömlik.
Ahogy előrehajoltam, éreztem, hogy a fogaim megnyúlnak.
– Zeke!
Ruth hangja törte meg a varázslatot. Azonnal szétrebbentünk, én pedig észhez tértem.
Elborzadva talpra ugrottam, és arcomat a szélnek fordítottam. Mégis mi a francot
művelek, hogy a tűzzel játszom? Ha azt akarom, hogy száműzzenek, és életem végéig
vadásszanak rám, akkor a legjobb, ha megharapom egy lelkész fiát. Jeb nem ismert
kifogást, amikor tovább kellett lépni, de volt egy olyan érzésem, hogy velem kivételt
tenne. De ami még szörnyűbb: ha Zeke rájönne, mi vagyok, meggyűlölne.
Egy kis hang szólalt meg a fejemben. És mi lett volna, ha megharapod, és nem
tudod abbahagyni? Mi lett volna, ha kiszívod az utolsó csepp vérét is, míg semmi
sem marad Zeke-ből?
Megborzongtam, és erőnek erejével visszahúztam a szemfogaimat. Elfojtottam a
feltörni készülő vágyat és éhséget. Vajon végül megcsókoltam volna, vagy a torka felé
hajoltam volna, hogy feltépjem?
– Zeke! – kiáltott fel Ruth újra. Fogalma sem volt, mi zajlik odafent. – Miss Archer
megkért, hogy emlékeztesselek, hogy a falon kívüli tüzeket egész éjjel táplálni kell. A
farakás a víztartály mögött van. Megmutatom, merre van, ha lejössz.
– Megyek! – mondtam gyorsan, még mielőtt Zeke lehajolhatott volna, hogy feleljen
Ruthnak. Zeke értetlen pillantást vetett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, a létra
felé fordultam. Ha Ruth kettesben akar lenni Zeke-kel, legyen! Megadom nekik az
esélyt. Most csak az érdekel, hogy minél távolabb kerüljek a fiútól, mielőtt mindketten
olyat teszünk, amit később megbánunk.
– Allison! – szólított meg Zeke lágyan. Megtorpantam, és visszanéztem rá a létráról.
Az arcán szomorúság és zavar tükröződött. – Sajnálom – mormolta. – Nem kellett
volna… Azt hittem… – Felsóhajtott, majd a hajába túrt. – Ne menj el, jó? – kérte egy
reménykedő mosoly kíséretében. – Ígérem, jól fogok viselkedni!
De én nem. Megráztam a fejem, majd folytattam a mászást. A puskámat fent hagytam,
a korlátnak támasztva. Éreztem magamon Zeke pillantását, de nem néztem rá.
Természetesen Ruth is értetlenül bámult rám, amint földet értem, de vele sem
törődtem. Folytattam utamat a víztározó felé, a terület távolabbi sarkába. Hallottam,
hogy Ruth elindul felfelé a létrán, de rákényszerítettem magam, hogy továbbmenjek.
Reméltem, hogy Ruth lefoglalja Zeke-et, így a fiú nem jön utánam, bár egy részem azt
szerette volna, ha megteszi.
Jobb így, győzködtem magamat, ahogy elhaladtam a pajta mellett. Bentről fojtott
mormogás és elégedett bégetés hallatszott. A csoport nagy része kihasználta a megálló
nyújtotta előnyöket, pihentek. Minden bizonnyal megkönnyebbültek, hogy nem a
veszettek lakta erdőt járjuk.
Ez meleg helyzet volt, folytattam a gondolatmenetet, és felgyorsítottam, nehogy
valaki észrevegyen a pajtánál. Mit tettél volna, ha Zeke rájön? Azt hiszed, hogy akkor
is kedvelne, ha tudná, mi vagy? Felhorkantam. Láttad, hogyan viseltetik a veszettek
iránt. Gondolkodás nélkül belevágna egy karót a szívedbe, vagy golyót repítene a
koponyádba. Éppúgy elárulna, mint Cingár.
A fáskamra egy bádogtetővel fedett kis kunyhó volt. A felhasogatott fát magasra
tornyozták odabent. Telepakoltam az egyik rozsdás talicskát, és ekkor meghallottam egy
halk nyögést.
Óvatosan a kardomra helyeztem a kezemet, és mozdulatlanul vártam. Aztán megint
meghallottam a fájdalmas nyöszörgést. Úgy hangzott, mintha egy embernek lennének
fájdalmai. A fáskamra túloldaláról jött a hang.
Egyik kezemet még mindig a kard markolatán nyugtatva megkerültem az épületet,
készen arra, hogy előhúzzam a fegyveremet, ha szükséges. Amikor megláttam, honnan
jön a hang, leengedtem a karomat. Nem volt szükség fegyverre.
A fáskamra mögött egy hatalmas vasketrec állt.
A rácsot alkotó vasrudak vastagok voltak, és alig néhány centi távolság volt köztük,
épphogy be lehetett látni a réseken át. A ketrec ajtaja lánccal és lakattal volt lezárva.
Még az alja is rácsozott volt, elválasztva a foglyot a földtől. Az alját szalmával szórták
fel. Vizelet, vér és jód szaga terjengett a levegőben.
Az illető egy takaró alatt feküdt összegömbölyödve, a fáskamrához közelebb eső
sarokba húzódva. Amikor felemelte a fejét, egy ismerős, szakállas arcot láttam meg.
Meglepődtem.
– Joe? – suttogtam, ahogy felismertem a férfit, akit én és Zeke vonszoltunk keresztül
az erdőn. – Te mit keresel itt? – kérdeztem értetlenül. Éreztem a vér és a kötések alatti
megtépázott hús szagát. A sérülései súlyosak voltak, ágyban lett volna a helye, vagy
legalábbis egy szobában, ahol gondját viselhetik. – Ki tett be ide? – követeltem a
választ. Ujjaim összezárultak a rács körül. Joe csipás szemekkel nézett rám, én pedig
füstölögve folytattam:
– Máris szólok Patriciának, majd ő kienged. Csak tarts ki még egy kicsit!
– Ne! – nyögött fel Joe, és kinyújtotta az egyik kezét. Néztem, ahogy rázza a köhögés,
és rázkódik a takaró alatt. – Nem, minden rendben – folytatta, ahogy a roham
alábbhagyott. – A vaddisznó elég rendesen elbánt a lábammal. Addig tartanak itt
bezárva, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy nem változom át.
– Szándékosan tettek be ide? – kérdeztem. Még erősebben szorítottam a rácsot, és a
férfira meredtem. – És te engedted nekik? De hát hogy van a lábad?
– Ellátták, amennyire lehetett – felelte Joe, és megvonta a vállát. – Reggel majd jön
valaki, és lecseréli a kötést. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Azt hiszem,
megmaradok.
Beesett, izzadt arcára és fájdalomtól égő szemébe néztem, és megráztam a fejem.
– Nem akarom elhinni, hogy csak úgy betettek ide, mint valami állatot. Én biztosan
sikítoznék és a falat kaparnám, hogy valahogy kijussak.
– Én ragaszkodtam hozzá, hogy tegyenek be ide – makacsolta meg magát Joe. – Mi
van, ha meghalok bent a házban, és átváltozom, mielőtt valaki észreveszi? Például,
amikor mindenki alszik. Megölném az egész családomat. Nem. – Hátradőlt, és magára
húzta a takarót. – Ennek így kell lennie. Itt nem jelentek veszélyt a családomra és a
többiekre nézve. Engem csak ez érdekel.
– Jó ember vagy – hallottam meg egy hangot a vállam felett.
Megpördültem. Jeb a ketrec egyik sarkánál állt. A férfit nézte szenvtelen arccal. Jeb
maga is úgy mozgott, mint egy vámpír: nem is hallottam, hogy közeledik.
– Látod, Allison – mondta, de közben nem nézett rám –, itt egy ember, akinek a
családja biztonsága fontosabb, mint saját rövid, halandó élete. Itt mindenki tisztában
van vele, hogy a többséget kell védeni, és nem az egyént. Ezért maradtak életben ilyen
sokáig.
– Mert szerinted bezárni egy sérült embert, mint egy kutyát, gyógyszer, kezelés vagy
bármilyen ápolás nélkül a jó megoldás?
Jeb rám emelte acélos tekintetét.
– Ha elképzelhető, hogy a férfi lelke és teste a sötétség karmai közé kerül, akkor ő
már nem ember, hanem démon. És ha előtör belőle a gonosz, akkor az a legjobb, ha
korlátozva van a mozgásában. Úgy vélem, a felkészületlen emberek számára ez a
legjobb megoldás. – Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de megelőzött. – Te mit
tennél?
– Én… – kezdtem, miközben Jeb várakozón vonta fel a szemöldökét. – Nem tudom.
– Te és Ezekiel. – Az öregember a fejét rázta. – Mindketten megtagadjátok, hogy
olyannak lássátok a világot, amilyen. De ez nem az én bajom. Ha megbocsátasz,
imádkoznom kell e férfi lelki üdvéért. Talán még meg lehet menteni.
Elfordult tőlem, lehajtotta a fejét és halkan mormolni kezdett. A ketrec belsejében
Joe követte a példáját. Visszamentem a talicskához, és további fahasábokat dobáltam
bele. Tettem róla, hogy minél nagyobb zajt csapjak.
Fura módon tudtam, hogy Jebnek igaza van. Ha egy veszett, legyen az kutya, borz
vagy egy másik veszett ember, megharap egy embert, igen nagy az esélye, hogy az
ember átváltozik. A folyamat különbözik a vámpírrá válástól, ahol az átváltoztatód
véréből kell innod. Az én esetemben Kanin azonnal a segítségemre sietett a támadás
után, és mivel vámpírúr volt, a vére volt annyira erős, hogy legyőzzem a fertőzést.
Akárhogy is, nagyon nagy szerencsém volt: a legtöbb vámpír veszetteket hoz létre,
amikor utódokat próbál „nemzeni”.
A veszettség nagyon súlyos betegség. Minden eset más, mondta Kanin. Általában függ
a sérülés súlyosságától, valamint az áldozat kitartásától és akaraterejétől, hogy
mennyire harcol a fertőzés ellen. A vírus gyorsan terjed. Magas lázzal és fájdalommal
jár, mielőtt végez az áldozattal. Ha a holttest érintetlen marad, akkor a test átváltozva
éled fel: veszetté változik, aki ugyanazt a halálos vírust hordozza, ami miatt átváltozott.
Tudtam, hogy Archerék jogos óvintézkedést tettek. Joe hiába a családjuk tagja, nem
kockáztathatják, hogy esetleg veszetté változik. De akkor is felállt a szőr a hátamon a
gondolattól, hogy be van zárva a ketrecbe, és arra vár, hogy meghaljon. Eltűnődtem,
vajon Zeke mit gondolna erről. Őt is annyira megviselné, mint engem? Vagy Jeb
oldalára állna, és azt hangoztatná, hogy ez így helyes?
Zeke. Száműznöm kell őt a gondolataimból! Olyan erősen csaptam bele egy fahasábot
a talicskába, hogy kipattant, és a falnak csapódott. Ami a gyilokjárón történt, még
egyszer nem ismétlődhet meg! Teljesen mindegy, mennyire szeretném. Nem engedhetem,
hogy még egyszer annyira közel kerüljön hozzám! Az egyikünknek sem lenne jó.
Amikor visszatoltam a gallyakkal és fával megpakolt talicskát, Zeke és Ruth még
mindig a gyilokjárón ültek egymás mellett. Nem másztam fel hozzájuk. Helyette Larryt
figyeltem, aki megmutatta, hogyan kell táplálni a tüzet. Csúszdákon keresztül juttatták le
a fahasábokat egyenesen a tűzbe, így nem kellett elhagyni a biztonságot jelentő falat.
Teljesen lenyűgözött a módszer. Ahelyett, hogy a veszetteket odavonzva rohangásznának
kint a tűznél, kidolgoztak egy remek módszert arra, hogy a lehető legveszélytelenebb
módon oldják meg a tűz táplálását. Igazán csodáltam a kreativitásukat.
Amint ezzel végeztünk, a pajta felé vettem az irányt, mert el akartam kerülni Zeke-et
és Rutht. Talán Zeke megmutatja neki, hogyan tartsa a puskát és hogyan célozzon vele.
Ruthnak biztosan nagyon tetszene. Majd én vigyázok az állatokra. Bármit megteszek,
hogy távol maradjak Zeke-től.
Ahogy kinyitottam az ajtót és beslisszantam, az istállóban dohos szag és meleg
fogadott. Az állatok elégedetten pihentek. A csapat többi tagja vagy a házban
tevékenykedett, vagy őrségben volt, vagy a házimunkában segédkezett. Csak Teresa,
Silas és a legkisebb gyerekek maradtak bent az állatokkal. Silas a sarokban szundikált,
takarók alatt. Szája nyitva volt, horkolt. Teresa mellette ült, egy takarót stoppolt, és
halkan énekelgetett. Elmosolyodott és bólintott, amikor meglátott.
 – Allison – bújt elő Caleb az egyik bokszból, és felém indult, nyomában a félénk
Bethanyvel, aki egyik kezében üveget szorongatott. Caleb egy pöttyös kisgidát tartott a
kezében, aki erőtlenül bégetett és mocorgott, úgy tűnt, túl nehéz Calebnek. Gyorsan
letérdeltem, átvettem tőle az állatot, és a mellkasomhoz szorítottam. Valamelyest
megnyugodott, de folytatta a bánatos bégetést.
– Nincs neki anyukája – mondta Caleb könnyekkel küszködve. Megtörölte a
kézfejével az arcát, koszcsíkokat húzva rá. – Meg kell etetnünk, de nem akar inni az
üvegből. Folyton csak sír, de nem kell neki a tej, és nem tudom, hogyan segítsek neki.
– Add csak ide! – mondtam, és kinyújtottam a kezem. Bethany odaadta az üveget.
Nekidőltem a falnak, és az ölembe vettem a kisgidát a gyerekek figyelő tekintetétől
kísérve. Egy pillanatra dühösnek éreztem magam, mert Ruthnak kellett volna ezzel
foglalkoznia, de aztán elhessegettem a gondolatot, és az előttem álló feladatra
összpontosítottam. Csupán halvány sejtésem volt, mit is kellene tennem, mert még
sosem láttam ezelőtt kecskét, de úgy gondoltam, valahogy csak megoldom.
Kipréseltem egy cseppet a cumin, és megvártam, amíg a gida bégetni kezd, majd
egyetlen mozdulattal becsúsztattam a szájába. A makacs állat az első két alkalommal
megrázta a fejét és csak még hangosabban panaszkodott, mint korábban, de a harmadik
alkalommal rájött, hogy mit kínálok neki. Az állkapcsa összezárult, és mohón nyelni
kezdte a tejet, a gyerekek pedig örömmel csapták össze a kezüket.
Mielőtt észbe kaphattam volna, Caleb leült az egyik oldalamra, Bethany a másikra, és
a karomnak dőltek. Megmerevedtem, de úgy tűnt, a gyerekek nem vettek észre semmit.
Az ölemben heverő gida ismét bégetni kezdett, amikor nem jó szögben tartottam az
üveget. Megadóan a falnak dőltem, és megpróbáltam kizárni a gondolataim közül a
három apró teremtmény illatát, és nem meghallani a szívverésüket. Teresa mosolyogva
rám nézett, én pedig vállat vontam.
– Tudjátok – szólaltam meg azért, hogy valamivel elvonjam a figyelmemet a vérről, a
szívverésről meg az éhségről –, szerintem nevet kellene adnunk neki, ha más még nem
tette meg. Mi a véleményetek?
Caleb és Bethany egyetértettek.
– Hívhatnánk Hercegnőnek – javasolta Bethany.
– Te buta – torkolta le Caleb –, hiszen az lánynév!
Bethany kiöltötte rá a nyelvét, Caleb viszonozta. Az ölemben heverő gidát néztem.
Olyan mohón itta a tejet, hogy csöpögött az álláról. Fehér volt, a hátsó lábán fekete
pöttyökkel, és egy nagy fekete folttal az egyik szeme körül. Úgy nézett ki, mint egy
bandita vagy kalóz.
– Mit szóltok ahhoz, hogy Foltos? – kérdeztem.
 A két gyerek örömében tapsikolni kezdett. Mindketten egyetértettek abban, hogy ez
lesz a tökéletes név. Bethany megpuszilta a kisgida fejét, de az nem törődött vele. Egy
ideig még figyelték az állatot, aztán Caleb nagyot sóhajtott, és nekem dőlt.
– Nem akarok elmenni – motyogta. Fiatal kora ellenére rendkívül fáradtnak és
kimerültnek hangzott. – Nem akarom tovább keresni Édent. Inkább itt maradnék.
– Én is – motyogta Bethany, de félig már aludt, az oldalamnál összegömbölyödve.
Caleb kinyújtotta a kezét, és megvakarta Foltos vállát. A gida bőre megrándult, mint
amikor a legyet hessegeti el.
– Allie, szerinted Édenben lesznek kecskék?
– Biztosan – feleltem, és magasabbra emeltem az üveget, hogy a kis gida az utolsó
cseppeket is kiihassa. – Talán te is tarthatsz párat.
– Az jó lenne – motyogta Caleb. – Remélem, nemsokára odaérünk.
Az üveg hamarosan kifogyott, és az aprónép álomba szenderült: egy az ölemben, a
másik kettő nekem dőlve. Teresa is elbóbiskolt, feje a mellkasára billent, a takaró
kicsúszott az öléből. Tökéletes csend honolt a pajtában. Az egyetlen zajt az állatok
mozgolódása keltette, és az engem körülvevő három élőlény szívverése.
Bethany lassan lecsúszott, a feje a lábamra dőlt, arany haja beterítette a combomat.
Csak bámultam rá. A pislákoló fény sápadt nyakára vetült. Felsóhajtott, és közelebb
húzódott hozzám, álmában beszélt.
A szemfogaim előugrottak. A kislány szívverése felerősödött a fülemben. Hallottam,
hogy ver a pulzusa. Bőre ontotta magából a meleget. Mardosott az éhség.
Félresöpörtem a haját, és lassan előrehajoltam.
 16. FEJEZET

NEM! LEHUNYTAM A SZEMEM, HÁTRAVETETTEM A FEJEM és nekitámasztottam a falnak. A

kisgida riadtan bégetett egyet, majd orrát a lába közé dugta. Caleb és Bethany fel sem
ébredt. Fogalmuk sem volt, milyen közel jártam ahhoz, hogy megcsapoljam őket.
Elborzadva néztem körül menekülő útvonalat keresve. Nem bírom tovább! Az éhség
lassan átveszi az uralmat, és rövidesen nem leszek képes ellenállni. Ennem kell, mielőtt
elveszítem az önuralmamat.
Óvatosan kibontakoztam az alvó gyerekek öleléséből, majd visszavittem Foltost a
karámba, ahol nyugodtan pihegett tovább. Kimentem a pajtából, és a falnak dőltem.
Nem halogathatom tovább, itt az idő. Már így is veszélyesen sokáig húztam a dolgot.
Kinek a véréből igyak?
A gyerekek szóba sem jöhetnek. Soha. Nem vagyok annyira lelketlen, hogy egy alvó
gyereket csapoljak meg. Teresa és Silas nagyon öregek és túl gyengék, nagyon
megsínylenék a vérveszteséget, ráadásul szó sem lehet róla, hogy a két alvó gyerek
közelében harapjam meg őket. Jake és Darren őrségben vannak, Ruth pedig Zeke-kel.
Ráadásul Zeke szóba sem jöhet.
Így marad Dorothy, az őrült nő, aki Marthával pletykál a házban – éjfél előtt biztosan
nem mennek aludni –, és Jebbadiah Crosse.
Hát, inkább lőném magam arcon, mint hogy Jeb közelébe menjek.
Tehetetlenségemben felmordultam. Ez így nem lesz jó! Mikor kerültem annyira közel
ezekhez az emberekhez, akikből táplálkoznom kellene?
Mindig így kezdődik, hallottam Kanin hangját a fejemben. Eleinte nemes szándékok
vezérlik az új vámpírokat. Megesküszöl, hogy nem bántod az embereket, hogy csak
annyit iszol, amennyi szükséges, hogy nem vadászod le őket éjszaka, mint a
bárányokat. De aztán egyre nehezebb megmaradni ezen a szinten, megtartani az
emberségedet, amikor már csak táplálékforrásként tekintesz rájuk.
– A francba! – suttogtam, és az arcomat a kezembe temettem. Vajon Kanin hogy
csinálta? Megpróbáltam visszaemlékezni az együtt töltött időkre a peremen. Erkölcsi
szabályrendszert alkalmazott, amikor gyanútlan áldozatokat csapolt meg. Mindig hagyott
valamit ajándékba, például egy pár cipőt, cserébe a bajért, amit okozott.
Az én esetemben ez nem működik, nincs mit adnom. Igaz, hogy segítek a csoportnak,
amiben csak tudok, és az éjszakai őrséget is elvállaltam, de azt inkább a csapatszellem
miatt tettem. Mindannyian kivesszük a részünket a munkából.
 De korábban megmentettem egy ember életét…
A bűntudat és az undor késként hasított belém. Hogy juthat eszembe, hogy egy
ketrecbe zárt, szerencsétlen ember legyen az áldozatom? Amikor ma este megláttam,
elborzadtam, hogy bezárták oda, mint egy állatot, és most azon gondolkodom, hogy a
vérét szívjam? Talán Kaninnak igaza volt, és tényleg egy szörnyeteg vagyok, ahogy
mondta.
Hallottam a fejemben mély hangját, olyan tisztán, mintha ott állt volna mellettem.
Választanod kell, Allison, mondaná nyugodt, érzelemmentes hangon. Inkább a
barátaidat és a társaidat tekinted áldozatnak, vagy egy idegent, aki az életét
köszönheti neked? Tudd, hogy bárhogyan is döntesz, az mindenképpen fájdalmas, de
el kell döntened, melyik a kevésbé fájdalmas.
– Menj a francba! – motyogtam magam elé a semmibe. A képzeletem szülte Kanin
nem válaszolt, semmivé foszlott. Ő már pontosan tudta, melyik ösvényre fogok lépni.

FIGYELTEM, AHOGY JEBBADIAH CROSSE befejezi a sérült ember felett elmondott imáját,
majd visszaindul a ház felé. A ketrecben lévő emberre összpontosítottam. Megvártam,
amíg a köhögése elcsitul, elhelyezkedik, és reszelős légzése lelassul.
Amikor csendesen horkolni kezdett, előmerészkedtem a sötétből, és leakasztottam a
fészer oldalába vert szögön lógó kulcscsomót. Halkan kinyitottam a lakatot, aztán
leakasztottam a láncokat. Sikerült nyikorgás nélkül kitárnom a ketrec ajtaját.
Joe Archer a sarokban feküdt, a takarók alatt. Összegömbölyödött, hogy melegen
tartsa magát. Furcsa szögben álló lábát súlyos kötés fedte, vértől és alkoholtól bűzlött.
Tényleg megteszed?
Elnyomtam magamban a bűntudatot és az undoromat. Nem akartam, de muszáj volt.
Nem mertem éhesen bemenni az emberekkel teli házba. Nem akartam beosonni senki
szobájába, hiszen bárki észrevehet, aki rossz alvó vagy épp a mosdóba megy ki. Caleb,
Bethany, Zeke és Darren jutottak eszembe. Ha nem teszem meg, akkor ők lehetnek a
következők. Ha nem eszem, lehet, hogy őket csapolom meg. Lehet, hogy megölöm őket,
ha belátható időn belül nem táplálkozom. A ketrec elhagyatott volt, távol esett a
többiektől, és senki sem jön egy ideig, hogy ránézzen Joe-ra. Inkább egy idegent
harapok meg, mint olyat, akit ismerek, akinek a sorsát tényleg a szívemen viselem.
Meg aztán a férfi nekem köszönheti az életét.
Ha ezzel megnyugtatod a lelkiismeretedet… Essünk túl rajta!
Joe mozgolódott álmában, köhögött, a horkolása alábbhagyott. Mielőtt
meggondolhattam volna magam, letérdeltem mellé, és félrehúztam az ingje gallérját. A
pulzusa finoman lüktetett a hold fényénél. A szemfogaim előugrottak, és feltámadt
bennem a mardosó éhség. A férfi felnyögött, és megrebbent a szemhéja, de ekkor
lehajoltam, és a nyakába mélyesztettem a fogaimat, pontosan az állkapcsa alatt.
Összerándult, de azonnal el is ernyedt, a vámpírharapás által előidézett bódulatnak
köszönhetően. Ahogy a vére a számba folyt, az éhség egyre mohóbb lett, egyre többet
akart, de ez alkalommal képes voltam szabályozni. Ügyeltem arra, hogy ne veszítsem el
az eszem, hogy ne adjam meg magam a meleg, erőt adó vérnek.
Három korty. Ennyit engedélyeztem magamnak, habár az éhség többet követelt.
Vonakodva kihúztam a fogaimat a férfi bőréből, majd lezártam a sebet, mielőtt elléptem
volna mellőle. Félig önkívületben felnyögött. Kihátráltam a ketrecből, és sietve
visszatettem a lakatot és a láncokat.
– Allison? – Épp visszahelyeztem az ajtót lezáró súlyos vasat, amikor léptek zaja és
Zeke ismerős hangja ütötte meg a fülemet. Megfordultam. Pár lépésre állt mögöttem,
egyik kezében egy termosszal, a másikban egy fém csészével.
– Hát itt vagy! – mondta. Nem vádlón, inkább meglepetten. – Nem jöttél vissza,
miután Ruth elment. Még mindig dühös vagy rám?
– Mit keresel itt? – feleltem kérdéssel a kérdésére. Természetesen nem voltam dühös
rá, de úgy véltem, jobb, ha azt hiszi, igen. Bólintott, mintha pontosan erre a reakcióra
számított volna.
– Vacsorához készülődnek a pajtában – folytatta, és feltartotta a csészét. – Ha
szeretnél valamit, akkor gyere, mielőtt Matthew és Caleb megeszik az összes levest.
Bólintottam, majd ismét a ketrec felé fordultam. Az alvó Joe-t figyeltem.
– Te tudtál erről? – kérdeztem. Zeke mellém lépett.
– Jeb elmondta. – Letérdelt a ketrec elé, majd benyúlt és megrázta az öntudatlanul
heverő férfit. Joe mozgolódni kezdett, felnyögött, majd kinyitotta a szemét. Zeke
feltartotta a termoszt. – Jó estét! – köszöntötte, majd letekerte a termosz tetejét, és
fekete, gőzölgő folyadékot öntött a csészébe. – Gondoltam, jólesne. Fekete, de jobb,
mint a semmi.
– Köszönöm, fiú! – recsegte Joe, majd a bögréért nyúlt. A keze úgy remegett, hogy
majdnem elejtette. – A fenébe, rosszabbul vagyok, mint gondoltam! Mennyi idő van még
reggelig?
– Még jó pár óra – felelte Zeke lágyan, és benyújtotta a rácson keresztül a tál levest
is. – Nemsokára kiengedik innen. Hogy érzi magát?
– Megmaradok. – Joe belekortyolt a kávéba, és elmosolyodott. – Legalábbis még egy
napig.
Zeke visszamosolygott. Tényleg hitt a gyógyulásában. Hirtelen úgy éreztem, ki kell
mennem onnan. Sarkon fordultam, és már ott sem voltam. El ettől a ketrecbe zárt,
elátkozott férfitól, akiből pár perccel ezelőtt ittam! El attól a fiútól, aki megmutatta,
hogy egy szörnyeteg vagyok!
– Hé, Allison, várj meg!
Hallottam, hogy Zeke utánam siet. Dühösen fordultam hátra.
– Menj innen! – szóltam rá, és kis híján a szemfogaimat is kivillantottam. – Miért
lihegsz folyton a nyakamban? Mit akarsz bebizonyítani, lelkészfiú? Azt hiszed, engem is
megmenthetsz?
Értetlenül pislogott rám.
– Micsoda?
– Miért erőlködsz ennyire? – kérdeztem kegyetlenül. Szándékosan zúdítottam rá a
haragomat. – Mindig adakozol, mindig veszélybe sodrod magad mások boldogsága
érdekében. Ez hülyeség és veszélyes! Az emberek nem érdemlik meg, hogy megmentsék
őket, Ezekiel. Egyszer majd kést szúr a hátadba az, akit megmentesz, vagy mögéd
osonva elvágja a torkodat, te pedig észre sem fogod venni.
Kék szeme megvillant.
– Mégis mennyire vakmerőnek képzelsz te engem? – vágott vissza. – Igen, a világ
szörnyű hely, és tele van olyan emberekkel, akik miközben kezet ráznak velem, kést
szúrnának a hátamba. Igen, lehet, hogy kockára tenném az életemet értük, mire ők
gondolkodás nélkül a veszettek elé vetnének. Ne hidd, hogy nem láttam ilyet korábban,
Allison! Ennyire nem vagyok naiv.
– Akkor miért erőlködsz? Ha Jeb szerint ez már maga a pokol, akkor miért
erőlködjünk?
– Mert léteznie kell valami jobbnak! – Zeke szünetet tartott, és a hajába túrt.
Szomorúan nézett rám. – Jeb már majdnem teljesen lemondott az emberiségről – mondta
halkan. – Korrupciót lát, vámpírokat és veszetteket, és úgy véli, a világnak befellegzett.
Csak az érdekli, hogy eljussunk Édenbe, és megmentse pár ember életét. Mindenki más
– vállat vont – csak magára számíthat. Még olyan emberek is, mint Joe. – A fáskamra
felé biccentett. – Imádkozik érte, de attól még távolságtartó.
– De te más véleményen vagy.
– Igen. – Zeke egyenesen a szemembe nézett. Rendíthetetlennek tűnt. – Jeb talán
elvesztette a hitét, de én nem. Talán tévedek – vont vállat, ismét –, de nem adom fel.
Ettől maradok ember. Ez választ el engem a többi szörnytől: a veszettektől, a
démonoktól, a vámpíroktól.
A vámpíroktól. Ez a szó jobban fájt, mint gondoltam volna.
– Hát ez igazán dicséretes – mondtam keserűen. – De én nem ilyen vagyok. Nem
hiszek Istenben, és nem hiszem, hogy az emberekben maradt volna egy szemernyi jóság
is. Talán neked megvan a magad kis cuki családja, de én túl régóta vagyok egyedül
ahhoz, hogy bárkiben is megbízzak.
Zeke arckifejezése ellágyult. Nem ez volt a célom. Meg akartam bántani, fájdalmat
akartam okozni neki, feldühíteni, ő pedig ehelyett együtt érzőn néz rám. Tett egy lépést
felém.
– Fogalmam sincs, min mentél keresztül – mondta a szemembe nézve –, és nem
beszélhetek a többiek nevében, de én biztosítalak róla, hogy köztünk biztonságban vagy.
Én sosem bántanálak.
– Hagyd abba! – sziszegtem, és hátrálni kezdtem. – Még csak nem is ismersz. Semmit
sem tudsz rólam.
– Tudnék, ha engednéd – vágott vissza Zeke, majd két hosszú lépéssel átszelte a
kettőnk között lévő távolságot, és megragadta a felkaromat. Nem szorította erősen,
könnyedén kiszabadulhattam volna, ha akarok, de túlságosan meg voltam döbbenve.
Lemerevedtem. Egyenesen a szemébe néztem.
– Megismernélek, ha engednéd – suttogta. – És tévedsz, mert igenis tudok pár dolgot
rólad. Tudom, hogy nem jössz ki Ruthszal. Tudom, hogy Caleb imád téged, és tudom,
hogy jobban bánsz a karddal, mint bárki, akit eddig láttam. – Ekkor elmosolyodott.
Fájdalmasan jóképű volt. Csodálatos kék szemével a szemembe nézett. – Harcos vagy,
megkérdőjelezel mindent, amivel nem értesz egyet, és talán te vagy az egyetlen, aki nem
fél Jebtől. És még sosem találkoztam hozzád fogható emberrel. Soha.
– Eressz el! – suttogtam. Hallottam a szívverését, ahogy hangosan dörömböl a
mellkasában, és attól féltem, hogy esetleg észreveszi, hogy nekem nem ver. Megtette,
amire kértem. A keze lecsúszott a karomon, megszorította az ujjaimat, majd elengedte.
De a pillantása fogva tartott.
– Tudom, hogy félsz – folytatta. Olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a leheletét az
arcomon. Az éhség ismét feltámadt, de ezúttal nem mardosott, mert már ettem. – Tudom,
hogy nem régóta ismerjük egymást, és szinte idegenek vagyunk egymás számára, és
megvan az oka, hogy megtartod a kellő távolságot. De azt is tudom, hogy még nem
éreztem így… senki iránt. És azt hiszem… Legalábbis remélem, hogy te is ugyanígy
érzel, mert… Nehéz volt ezt bevallanom. Ezért… – kinyújtotta a kezét, és megfogta a
kezemet. – Arra kérlek, hogy bízz bennem!
Bízni akartam. És aznap éjszaka már másodszor akartam megcsókolni azt a fiút, aki
ott állt a holdfényben, és szőke haja a szemébe hullt. Zeke előrehajolt. Engedtem, hogy
tegyen egy lépést felém, hogy az ajka közelebb kerüljön az enyémhez. A pulzusa őrülten
vert, az illata körbevett, de én csak az arcát figyeltem.
Nem, ez nem helyes! Ellöktem magamtól. Zeke megbotlott és a földre esett.
Hallottam, hogy felszisszen, láttam a szemében a megbántottságot, a döbbenetet, és
legszívesebben elrohantam volna.
De nem tettem. Akaratom ellenére, és annak ellenére, hogy minden porcikám
tiltakozott ellene, elővettem a kardomat, és a mellkasának szegeztem. Zeke szeme
hatalmasra tágult, és mozdulatlanná dermedt.
– Akkor hadd fogalmazzak világosan! – mondtam neki, szorosan markolva a kardot,
hogy ne remegjen a kezem. – Ezt meg ne próbáld még egyszer! Nem bízom meg benned,
lelkészfiú! Senkiben sem bízom. Túl sokszor szúrtak már hátba, hogy ez megváltozzon,
megértetted?
Zeke dühös, sértett pillantást vetett rám, de bólintott. Visszacsúsztattam a kardot a
helyére, majd megfordultam, és elindultam a ház felé. A tekintete szinte lyukat égetett a
hátamba. De nem követett.
Közeledett a hajnal. Visszamentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. A
szemem égett, és szabad folyást engedtem a könnyeimnek.
Bementem a fürdőszobába, és jéghideg vizet locsoltam az arcomra. Meggyötört
tükörképemre néztem. A mendemondák ellenére igenis van tükörképünk, és az enyém
pocsékul festett: egy sápadt bőrű, sötét hajú lány nézett vissza rám, akinek vérpatakok
folytak a szeméből, és valaki más vére folyt az ereiben. Kivillantottam a fogaimat, mire
a lány eltűnt, és a tükörből egy dühös, izzó tekintetű vámpír nézett vissza rám. Ha Zeke
tudná, mi is vagyok valójában…
– Sajnálom – suttogtam, ahogy felidéztem, hogyan nézett rám, amikor ellöktem, és
amikor nekiszegeztem a kardomat. Döbbent volt és csalódott. Összetörtem a szívét. –
Jobb így, de tényleg. Fogalmad sincs róla, mibe kevernéd bele magad.
Nem bírtam tovább. Túl nehéz volt nap mint nap látni Zeke-et, és megtartani a három
lépés távolságot, úgy tenni, mintha hidegen hagyna. És az is egyre nehezebb volt, hogy
megőrizzem a titkom. Előbb-utóbb elárulom magam, vagy valaki összerakja a kirakós
darabjait, és rájönnek, mi vagyok. És aztán Jeb vagy Zeke belevág egy éles karót a
szívembe, vagy lecsapják a fejemet. Zeke szemtanúja volt, ahogy a veszettek megölték a
barátait és a családját, ami után Jebbadiah Crosse vette a szárnyai alá. Nem tudtam
elképzelni, hogy Jeb engedné, hogy egy vámpír is a csoporttal tartson, bármit is
mondjon a bizalomról.
Talán itt az ideje lelépnem, gondoltam. Nem ma éjszaka, mert közeleg a hajnal, de
hamarosan. Amikor végleg magunk mögött hagyjuk a farmot, megtalálom a módját.
Tudtam, hogy Jeb már amúgy is tűkön ül. Segítek nekik átjutni az erdőn, megvédem őket
a veszettek támadásaitól, majd lelépek, mielőtt bárki észbe kapna.
És hova mész?, kérdezte a tükörképem. Lenyeltem a torkomat fojtogató gombócot, és
vállat vontam.
– Nem tudom – motyogtam. – Ugyan mit számít? A lényeg, hogy távol kerüljek Zeke-
től, Calebtől, Darrentől és a többiektől. A többi nem számít.
Hiányozni fogsz nekik. Hiányozni fogsz Zeke-nek.
– Majd túlteszik magukat rajta. – Kijöttem a fürdőszobából. Az agyamban csak úgy
kergették egymást a gondolatok. Nem akartam elhagyni őket. Túlságosan a szívemhez
nőtt Bethany, Caleb és Darren. Még Dorothy is, a maga furcsa módján. A többiekkel
nem sokat beszéltem, és én lettem volna a legboldogabb, ha nem láthatom soha többé
Rutht és Jebbadiah-t, de a többiek határozottan hiányoztak volna.
Különösen a csillagszemű fiú a ragyogó mosolyával, aki csak a jót látja bennem.
Akinek fogalma sincs róla, mi vagyok valójában.
Aznap a kardomat magam mellett tartva aludtam el, a takarót a fejemre húzva. Senki
sem háborgatott alvás közben, legalábbis amikor felébredtem, a szoba ugyanolyan
állapotban volt, mint lefekvés előtt. Villámlott egyet, majd mennydörgés hangzott fel a
távolban. Ha Jeb ma este akar indulni, akkor hosszú és esős útnak nézünk elébe,
gondoltam.
Hangok szűrődtek fel a lépcsőn. Lent találtam az egész csapatot, egy hatalmas
faasztal körül ültek, ami elfoglalta a konyha egyik felét. Ruth és Martha pörköltet mertek
a tálkákba és szétosztogatták, középen pedig, mindenki számára elérhető közelségben,
kukoricás muffinok sorakoztak egy tálcán. A bőséges lakoma ellenére mindenkinek
nyomott volt a hangulata: még a gyerekek is lesütött szemmel, csendben ettek. Vajon mi
történhetett? Jeb nem ült az asztalnál, és Patricia sem, de ahogy tovább járattam a
tekintetem, Zeke-et pillantottam meg az asztal távolabbi végében.
Ahogy találkozott a tekintetünk, elfordult, felkapott egy muffint, és elhagyta a konyhát.
A mellkasom összeszorult. Utána akartam menni, hogy elnézést kérjek a tegnap
estéért, de nem tettem. Jobb, ha gyűlöl. Nemsokára úgyis kilépek az életéből.
Odamentem Darrenhez, aki a sarokban állt, és a muffinnal tunkolta a pörköltet. Rám
nézett, biccentett, és folytatta az evést. Nem volt ellenséges, szóval lehet, hogy Zeke
nem beszélt neki a történtekről.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, miközben én is nekidőltem a falnak. Rám pillantott,
majd lenyelte a falatot.
– Nemsokára indulunk – motyogta, és a hátsó ajtó felé intett, ahol a csomagjaink
hevertek összekészítve. – Pár órán belül, miután mindenki evett. Remélem, hogy jó nagy
utat meg tudunk tenni, mielőtt a vihar ideér, és aztán az eső majd elrejti a lépteink zaját
és az illatunkat a veszettek elől. Jeb éppen Patriciával beszél, aki arra próbálja rávenni,
hogy maradjunk még egy-két éjszakát, de szerintem feleslegesen töri magát. Jeb már
parancsba adta, hogy álljunk készen.
– Most? Ma éjszaka? – kérdeztem, és összevontam a szemöldökömet. Darren
bólintott. – De nem úgy volt, hogy addig maradunk, amíg Joe jobban nem lesz?
– Meghalt – felelte Darren lágyan, a torkom pedig összeszorult a döbbenettől. – Ma
délután. Larry kiment, hogy ránézzen, és akkor már halott volt.
Meghalt?
– Ne! – suttogtam, de a távoli dörgés elnyomta a hangomat. Nem, nem lehet halott!
Azok után, hogy… Elléptem Darren mellől, kimentem a hátsó ajtón, és a fáskamra felé
indultam.
Odakint szemerkélni kezdett az eső, halkan kopogott a bádogtetőn. Ahogy elhaladtam
a pajta mellett, hallottam az állatok bőgését, mozgolódását, patadobogást. A
szürkületben a fáskamra sötét volt és csendes. Szemmel láthatólag több hasáb fát is
elhordtak már a farakásból. A tüzet táplálni kell, de az eső úgyis gyorsan eloltja őket.
Eltűnődtem, vajon a veszettek örülnek-e a viharnak.
Megkerültem a fáskamrát, és megláttam a ketrecet, benne a sarokban fekvő, rázkódó
testtel. Megkönnyebbülés öntött el. Darren tévedett. Joe még életben van!
– Üdv! – köszöntöttem halkan, és a rácsokhoz léptem. – A frászt hozta rám. Mindenki
azt hitte, hogy meg…
Joe felnézett. A szemében tűz lobogott, és egy sikítással felém vetette magát.
Hátraugrottam. A test a rácsnak csapódott. Sápadt, vértelen kezét felém nyújtogatta,
hogy elkapjon. A veszett üvöltött, a ketrecet rázta, a vasat harapta, a karmaival tépte, a
szemét le nem véve rólam.
A rosszullét környékezett. Ez az arc valaha Joe Archeré volt, de most egyáltalán nem
hasonlított rá. A szakállát vér és nyál borította, a tekintete üvegesen meredt rám, csak az
éhség lobogott benne. A gyomromat olyan görcs szorította össze, hogy azt hittem,
menten elhányom magam.
Ezt én tettem? Ez az én hibám? Az előző éjszakára gondoltam, amikor Joe beszélt
velünk, elfogadta Zeke-től a kávét, és még viccelődött is. Akkor még jól volt. Lehet,
hogy túl sok vért ittam belőle, és ezért a fertőzés átvette felette az uralmat? Vajon még
mindig életben lenne, ha nem szívtam volna a vérét?
Léptek csikorogtak a kavicson. Reméltem is, de féltem is, hogy: Zeke van a hátam
mögött, de csak Larry volt az. Visszahozta a talicskát a fáskamrába. Betolta a helyére,
majd arcán gyászos kifejezéssel végigmérte a veszettet.
– A fenébe! – nyögött fel. – A fenébe, a fenébe, a fenébe is! Annyira bíztam benne,
hogy nem… – Mélyen beszívta a levegőt, nyelt egyet. – Tudatnom kell Patriciával –
suttogta. Úgy tűnt, mindjárt zokogni kezd. – Jézusom, Joe! Jó ember voltál. Nem
érdemelted ezt.
– Most mi lesz vele? – kérdeztem.
Larry még mindig a veszettet nézte.
– Joe elment – mondta színtelen hangon. – Eltemettük volna a testet, ha nem változott
volna át, de most már semmi sem maradt belőle. Holnap reggel a napfény elvégzi majd
a piszkos munkát.
Azzal megfordult, és a ház felé indult. Ott hagyott engem a szörnyeteggel, aki valaha
Joe volt. Undorodtam magamtól.
A szemem égni kezdett, és éreztem, hogy egy forró könnycsepp csorog végig az
arcomon. Nem töröltem le, hagytam, hadd kövesse még több. A veszett engem figyelt,
számítóan és hidegen. Már nem vetette rá magát a rácsra, hanem támadásra készen
összekuporodott a sarokban, mint egy rugó.
– Sajnálom – suttogtam, mire a veszett rám vicsorgott. – Én tettem ezt veled. Még
életben lennél, ha nem haraptalak volna meg. Annyira sajnálom, Joe!
– Tudtam! – sziszegte valaki mögöttem.
Megpördültem. Ruth bámult rám a fáskamra sarkából, szeme hatalmasra tágult a
rémülettől.
 17. FEJEZET

EGYMÁSRA MEREDTÜNK, AZ IDŐ MEGÁLLT KÖRÜLÖTTÜNK. Ahogy találkozott a

tekintetünk, tudatára ébredtem a körülöttünk zajló apró dolgoknak: ahogy a veszett nyála
a padlóra csöpög, az arcomon lévő, elkenődött vércsíkok.
Aztán Ruth hátrált egy lépést, és vett egy mély levegőt.
– Vámpír!
A kiáltását visszaverték a fáskamra falai, de elnyelte a zuhogó eső. Ruth megfordult,
hogy elszaladjon. Mögöttem a veszett felüvöltött, bennem pedig feltámadt a vámpír.
Ösztönösen előrevetettem magam. Mielőtt Ruth egy lépést is tehetett volna, már ott
álltam előtte és a falhoz szorítottam. A szemfogaim kivillantak, mire Ruth felsikoltott.
– Fogd be! – sziszegtem. Visszafogtam magam, hogy ne tépjem fel a torkát, holott a
bennem élő vámpír arra buzdított, hogy tegyem meg, hogy végezzek vele. Remegtem az
erőfeszítéstől. A lányra néztem, és felhúztam az ajkam. – Szóval te ólálkodtál előző
éjjel a szobám előtt, ugye? – követeltem választ. – Úgy rémlik, hallottam valakit. Egész
idő alatt te szimatoltál utánam, mert vártad a megfelelő pillanatot, hogy mikor hibázok.
– Tudtam! – zihálta Ruth, és hátrébb hőkölt. Egyszerre volt a tekintetében rettegés és
dac. – Tudtam, hogy valami nem stimmel veled. Senki sem hitt nekem, de én tudtam.
Zeke tálcán szolgálja majd fel a szívedet, ha megtudja az igazságot, te vámpírszuka!
Felszisszentem, és közelebb hajoltam hozzá. Kimeresztettem a fogaimat.
– Túlságosan nagy a szád ahhoz képest, hogy meg fogsz halni.
Ruth elsápadt.
– Nem teheted!
Elmosolyodtam. Magam sem tudtam, hogy komolyan beszélek-e vagy sem.
– Már miért nem?
– Zeke meg fogja tudni! – Ruth összerándult, felemelt kezével próbálta védeni magát.
– És Jeb is. Nem ölhetsz meg.
– Vámpír vagyok! – hördültem fel az őrület határán. – Már miért ne tenném meg?
– Allison!
Lemerevedtem. Éreztem, hogy a világ megszűnik forogni. Abban a pillanatban
érzelmek egész vihara söpört végig rajtam. Döbbenet, düh, bűntudat, megbánás. Mégis
mit csinálok? Mi a fene ütött belém? Hitetlenkedve néztem Ruthra. Még egy másodperc,
és végeztem volna vele.
De ami a legrosszabb…
 Leengedtem a karomat, és lassan megfordultam… Zeke pár méterre állt tőlem, velem
szemben. Pisztolyt tartott a kezében, egyenesen a szívemre célzott.
Farkasszemet néztünk egymással. Ismerősnek tűnt a helyzet: eszembe jutott az első
találkozásunk, de akkor nem ilyen könyörtelen pillantással nézett rám, az ajka nem
keskenyedett vonallá. Most azonban komoly volt.
– Engedd el, vámpír!
A szívem összeszorult, ahogy elhagyta a száját ez a hideg és kegyetlen szó.
– Miért tenném? – vágtam vissza. – Amint elengedem, golyót repítesz belém.
Nem tagadta. Csak mereven bámult, kék szeme csillogott az esőben. Vártam még egy
pillanatot, majd megadóan elengedtem Rutht.
– Menj! – mondtam Ruthnak rá se pillantva. Zeke-hez botorkált. Gyűlölettől izzó
szemekkel nézett rám.
– Menj, keresd meg Jebet! – parancsolta Zeke nyugodt hangon, le sem véve rólam a
szemét. – Értesítsd a többieket is, de ne gyere vissza segíteni, Ruth! Maradjatok bent,
tartsátok ott a gyerekeket, és zárjátok be az ajtót! Világos?
Bólintott, majd sikítozva elrohant a ház felé. Éles hangja hallatán minden izmom
megfeszült. Pár perc múlva minden férfi nekem esik baltával, vasvillával és
lőfegyverekkel. El kell tűnnöm innen, de előtte még valahogy le kell szerelnem Zeke-et.
Előhúztam a kardomat. Zeke teste megfeszült, de aztán egyik kezével előhúzta a
macsétát, miközben a pisztolyt tartotta a másikban, és egyenesen rám célzott. Csak
néztem őt, és megpróbáltam nem összeroppanni a fájdalom súlya alatt. Harcolnom kell
vele. Zeke nem fog elengedni csak úgy, főleg nem azok után, amit Ruthszal tettem.
Sajnálom, akartam mondani, de tudtam, hogy úgysem érdekelné. Sajnálom, hogy ez lett
a vége. De te nem akarsz innen elengedni, én pedig nem fogok itt állni és várni a
halálra, még miattad sem.
– Azzal nem tudsz megállítani – mondtam neki, és úgy helyezkedtem, hogy ha kell,
elugorhassak előle. – Sokkal gyorsabb vagyok, mint te. Ha kilövöd az egész tárat, akkor
sem ölsz meg. Már halott vagyok.
– De lelassít – felelte Zeke, mesteri módon forgatva a kezében a macsétát. A penge
megvillant. – És nekem csupán ennyi időre van szükségem. – Lassú, óvatos
mozdulatokkal oldalazott, én pedig vele együtt mozogtam. Fegyvereinket a másikra
szegezve, egymás szemébe nézve írtunk le egy teljes kört, míg a veszett morgott és
sziszegett a ketrecében.
– Mégis hány embert haraptál meg? – követelte a választ Zeke dühös arccal. Zavartan
összevontam a szemöldököm. – Hányat haraptál meg közülünk? – pontosított jéghideg
hangon. – Kiket haraptál meg? Calebet, Darrent? Talán aggódnom kellene, hogy ők is
veszetté vagy vámpírrá változnak?
– Soha nem haraptam meg közületek senkit! – vágtam vissza. Dühített, hogy ezt
gondolja, de érthetően minden oka megvolt rá. – A csoport egyik tagjából sem
táplálkoztam – ismételtem meg nyugodtabban. – És az átváltozás nem ilyen egyszerű.
Először meg kell halnia az illetőnek, hogy átváltozzon veszetté.
– Mint Joe.
A gyomrom összeszorult, de próbáltam semleges hangot megütni.
– Én… én nem akartam, hogy ez történjen. – Azt akartam, hogy higgyen nekem. –
Talán nem is számít, hogy megharaptam. Lehet, hogy a vaddisznó már korábban
megfertőzte. – De ez gyenge érv volt, amit én magam sem hittem, és tudtam, hogy Zeke
sem. Meg volt róla győződve, hogy én változtattam veszetté Joe-t.
Zeke megrázta a fejét.
– Csak kihasználtál minket – motyogta fájdalmasan. – Egész idő alatt. De most már
minden világos. Sosem hittél Éden létezésében. Csak könnyű táplálékforrást jelentettünk
számodra. Én pedig bedőltem neked. – Az állkapcsa megfeszült. – Úristen, Calebet és
Bethanyt egyedül hagytam egy vámpírral!
Zeke vádaskodása savként mart belém. Ez a Zeke más volt, Jebbadiah Crosse
tanítványa, a fiú, akit arra képeztek ki, hogy gyűlölje a vámpírokat. A tekintete rideg
volt és parancsoló. Én már nem Allison voltam neki, hanem egy névtelen szörny, az
ellenség, egy lemészárolandó teremtmény.
Hát, így állunk. Szorosabban markoltam a kardot, és láttam, hogy ő is ezt teszi.
Lassú köröket írtunk le, támadási felületet keresve. Volt esélye a fegyverrel, de
szerintem fogalma sem volt, hogy milyen gyorsan mozog egy vámpír. Ha golyót repít
belém, az fájni fog, de aztán könnyedén áthidalom a kettőnk közötti távolságot, és…
Megálltam.
És mi? Megölöm? Végzek vele is, mint a fosztogatókkal vagy a vaddisznóval? Az
ereimben tombolt az erőszakra áhítozó vérszomj. Még ha le is fegyverzem, nem biztos,
hogy a bennem lévő szörny nem tépné őt darabokra.
Zeke tekintete minden mozdulatomat követte. Szinte már láttam, hogy meghúzza a
ravaszt, de ekkor döntöttem, és visszacsúsztattam a kardot a helyére. Összeszaladt a
szemöldöke. Zavartan nézett rám. Megráztam a fejem.
– Erre nem vagyok képes. – Felemeltem a kezem, jelezve, hogy üres. – Lőj le, ha
akarsz, de én nem harcolok veled, Zeke!
Nem mozdult. Az arcán érzelmek vihara dúlt, de a pisztolyt tartó keze nem remegett.
A távolból, a ház felől kiáltások hallatszottak, a sárban léptek zaja.
Lassan hátrálni kezdtem az erdő felé.
 – Én most elmegyek – mondtam halkan. Zeke feljebb emelte a pisztolyt, és
összeszorította az ajkát. – Többé nem látsz engem, és senkivel sem fogok beszélni.
Nyugodtan lőj hátba, de úgyis elmegyek!
Félig elfordultam, felkészülve a rám zúduló golyózáporra, a váltamba hasító
fájdalomra. De Zeke csak állt ott, pisztollyal a kezében, majd egy sóhaj kíséretében
leengedte a karját.
– Csak menj! – suttogta, elfordítva rólam a tekintetét. – Tűnj el innen, és ne gyere
vissza! Soha többé nem akarlak látni.
Nem válaszoltam. Hátat fordítottam neki, és megtettem a falig vezető pár lépést.
– Allison!
Megfordultam. Zeke ugyanott állt, nekem háttal, a pisztoly az oldalánál.
– Most kvittek vagyunk – suttogta. – De ez az utolsó szívesség, amit teszek neked. Ha
még egyszer meglátlak, megöllek.
Ismét a fal felé fordultam. Nem akartam, hogy lássa, mekkora fájdalmat okozott ezzel,
vagy hogy mennyire szerettem volna megpördülni és ledönteni a lábáról csak azért,
hogy meglássa a bennem lakozó démont. Gombócot éreztem a torkomban, de
visszanyeltem a könnyeimet, és a haragomat a hűvös közöny álarca mögé rejtettem.
Úgyis tudtam, hogy ez egyszer be fog következni.
Lendületet vettem, majd felugrottam a falra. A négy és fél méter hosszú, rozsdás
bádogtető tele volt repedésekkel és lyukakkal. A másik oldalon landoltam, és ahogy
leugrottam, négy gyors lövést hallottam egymás után. Zeke pisztolyából jöttek.
Megfordultam, és megláttam a tetőn a golyók ütötte lyukakat, de messzire attól a helytől,
ahol én álltam. Zeke nem rám célzott, csak biztosra akart menni, hogy Jeb azt higgye, ő
üldözött el, hogy nem engedte, hogy egy vámpír szabadon távozzon.
Földek nyúltak el előttem, azokon túl pedig a sötét erdő várt rám. Hallottam Zeke
távolodó lépteit. Egyre távolabb került tőlem. Visszament Jebhez és a családjához,
ahova tartozik.
Én is elindultam. Magam mögött hagytam a kerítést, az embereket és a biztonságot adó
házat, ami csupán ámítás volt. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy a Zeke és köztem lévő
szakadék egyre mélyül, és mindketten visszatérünk a saját világunkba, ahol a másiknak
nincs helye. Mire elértem az erdő szélét, ahol veszettek, démonok és egyéb
szörnyűségek vártak rám, a kettőnket elválasztó szakadék olyan hatalmas lett, hogy már
nem is láttam a másik oldalt.



IV. RÉSZ

VÁNDOR
 18. FEJEZET

Az ERDŐ SZÉLÉN VÁRTAK RÁM, élettelen szemük megcsillant az esőben. Négy veszett
halálos tekintete meredt rám, beleértve a nőt is a rongyos ruhában. A fák között
guggoltak, az ágakról esőcseppek hulltak rájuk. Mozdulatlanul figyeltem őket, és ők is
engem. Öt szobor a sötétben, miközben az eső végigfolyt sápadt bőrünkön, és
lecsöpögött a kezemben lévő kard hegyéről.
Vártunk. Az éjszaka szörnyetegei. Felmértük egymás erejét. Körülöttünk tombolt a
vihar, a villámok visszatükröződtek a veszettek szemében. A halált olvastam ki a
tekintetükből. Egyikünk sem mozdult.
Aztán a nő sziszegett egyet, kivillantotta a fogait, és visszahúzódott a sötétbe. Egy
pillanat múlva a másik három is követte, és küzdelem nélkül takarodtak el az utamból,
mert rájöttek, hogy én is ragadozó vagyok.
Hűvösen és távolságtartón figyeltem, ahogy nagy ívben kikerülnek, és elindulnak a
farm felé, amelyet az imént hagytam magam mögött. Nem voltam jó préda. Hulla
voltam, egy szívverés nélküli lény, aki nem lélegzik, nem izzad, nem bűzlik félelemtől.
Halott voltam.
Pont, mint ők.
Vámpír vagy, mondta Kanin. Mintha évek teltek volna el azóta. Te vagy a farkas, és
ők a bárányok. Erősebb vagy, gyorsabb és vérszomjasabb, mint amilyenek ők valaha
is lesznek. Ők jelentik a táplálékot, Allison Sekemoto. És legbelül, hiába is viaskodsz
magaddal, mindig is így fogsz rájuk tekinteni.
Villám hasította ketté az eget. Az Archer-farm mögöttem húzódott, a földeken túl.
Kétségbeesetten próbálták életben tartani a pislákoló tüzeket a viharban. Most már
eggyel kevesebben felügyelik a gyilokjárót, és gyenge emberi látásukat elhomályosítja a
füst és az eső.
Vámpír vagy, suttogta Cingár, és a szeme hatalmasra tágulta rémülettől. Vámpír.
A veszettek elérték az erdő szélét, és megálltak. Négy mozdulatlan, sápadt bőrű
gyilkos bámult a lakott terület felé. Eltűnődtem, vajon hány veszett lehet még az
erdőben, akik türelmesen várnak a zsákmányra. Ha Jebbadiah tényleg ma este indul
útnak, akkor lehet, hogy pont belesétálnak a csapdába. Még ha sikerül is néhányat
megölniük vagy elkergetniük, valaki akkor is meghalna.
És aztán? Visszatettem a kardomat a hüvelyébe, és hátat fordítottam a veszetteknek
és a fal mögött meghúzódó embereknek. Megpróbáltam beilleszkedni, de elkergettek.
Hadd mészárolják le őket a veszettek! Mit érdekel engem? Vámpír vagyok, hidegen
hagy az emberek sorsa.
Ez az utolsó szívesség, amit teszek neked. Ha még egyszer meglátlak, megöllek. A
mellkasom összeszorult. Az összes eddigi hazugság, árulás és hátbatámadás közül ez
fájt a legjobban. Más volt, mint Cingár árulása. Ugyan vele évek óta voltunk barátok,
mélyen, legbelül mindig is tudtam, hogy Cingár csak kihasznál engem. Hogy
gondolkodás nélkül beárul, ha azzal a saját kényelmét biztosíthatja. Zeke minden
szempontból az ő ellentéte volt. Ő azért tett meg bizonyos dolgokat, mert valóban
törődött az emberekkel, és nem várt cserébe viszonzást. Annyira idegen volt tőlem ez a
gondolkodásmód! A perembeli utcákon nem számított, ki vagy: minden ember magáért
felelt. Megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, és mindenki kizárólag a saját
nézőpontjából szemléli a történéseket. A dolgok így működtek.
Zeke-et kivéve. Zeke emberként bánt velem, egyenlőként. Kiállt értem, segített, és
úgy adott nekem élelmet, sátrat, takarót, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga. Gondoskodott rólam, mert ilyen volt a jelleme.
Ezért volt még fájdalmasabb rádöbbenni arra, hogy bár azt ígérte, megbízhatok
benne, a tekintete megkeményedett, és hátat fordított nekem, mintha szörnyeteg lennék.
Szörnyeteg vagy, hallottam ismét Kanin hangját. Alig tudtam rávenni magam, hogy
továbbmenjek. Mindig is szörnyeteg leszel, nincs visszaút. De hogy milyen szörnyeteg
válik belőled, az csakis rajtad múlik.
Az ajkamba haraptam. Már el is feledkeztem erről a tanításról. Megtorpantam. A
lelkiismeretemmel viaskodtam. A szél feltámadt, belekapott a hajamba és a ruhámba. A
faágakat tépázta. A mezőn túl a tüzek alig pislákoltak, a veszettek pedig idegesen
toporogtak az erdő szélén.
Zeke elárult téged! – hallottam meg egy dühös hangot a fejemben. – Nem jobb, mint
Jebbadiah vagy a többiek. Te is csak egy démon vagy, akit levadásznak. Miért
törődnél azzal, eljut-e Édenbe? Miért is törődsz bármelyikükkel?
Mert…
Mert igenis a szívemen viselem a sorsukat, döbbentem rá. Igenis fontos nekem, hogy
ez a makacs kis csoport szembenézett minden kihívással egy jobb élet reményében.
Féltettem őket a veszettek támadásaitól, az éhezéstől és a többi szörnyű körülménytől.
Követik az álmukat és a reménybe kapaszkodnak, még akkor is, ha a szívük mélyén
tudják, hogy talán lehetetlen küldetésre vállalkoztak. Caleb és Bethany jutott eszembe.
Azt mondtam nekik, lesznek kecskék Édenben. Nem halhatnak éhen épp most, nem
téphetik szét őket épp most a veszettek. Azt akartam, hogy sikerüljön nekik, hogy
verekedjék át magukat az akadályokon és jussanak el a végcélhoz. Magukra hagyhatom
őket azokkal a szörnyekkel, akik megöltek?
– Nem.
A veszettek sziszegni kezdtek. A hangomra hátrafordultak. Lassan megfordultam,
hogy szembe kerüljek velük. Egymásra néztünk a tomboló szélben.
– Nem – ismételtem meg, mire a veszettek felhúzták az ajkukat, kivillantva
szemfogaikat. – Én nem vagyok olyan, mint ti. Nem vagyok olyan, mint a városbeli
vámpírok. Talán szörnyeteg vagyok, de ember is lehetek. Választhatok, hogy ember
akarok-e maradni. – Hátranyúltam, és előhúztam a kardomat. A penge megvillant a
sötétben. A veszettek felhorkantak és leguggoltak, tekintetüket a kardra szegezték.
Előreléptem. Én is kivillantottam a fogaimat, és visszasziszegtem. – Gyertek csak,
mocskok! – hívtam őket. – Ha akarjátok őket, először velem kell végeznetek!
A veszettek felsikoltottak, a fogaikat csattogtatták. Csatakiáltást hallattam. Éreztem,
hogy a bennem élő kegyetlen, gyilkolásra kész démon feltámad, de most örömmel
fogadtam a jelenlétét. A fegyveremet szorosan markolva a veszettekre vetettem magam.
Nem is fogtam fel, mit teszek. Sikítozás, fogak csattogása, karmok, veszettek a
levegőben. A kardom szinte életre kelt, együtt mozogva aprítottuk a veszetteket.
Rothadó, bűzlő vérük átitatta a fákat és a földet, sikolyaikat messzire vitte a szél. Még
több veszett rontott rám, amint meghallották a csatazajt. Mindegyikkel könnyedén
végeztem. Engem a düh, a harag és a bosszú éltetett. A veszettek túl lassúak voltak, nem
gondolkoztak, hanem állatias haraggal vetették magukat a kardomba. Egyiktől a
másikhoz pördültem. A kardom végighasította a sápadt testeket, és éreztem, hogy a
fegyver táncol a kezemben.
Amikor végeztem, egy mészárlás közepén találtam magam. Tele voltam
karmolásokkal, véreztem, körülöttem pedig a veszettek végtagjai hevertek. Az éhség is
feltámadt, de elfojtottam. Vámpír vagyok. Ezen semmi sem változtat, viszont nem kell
szörnyetegnek lennem.
Letöröltem a veszettek vérét a kardomról, majd visszacsúsztattam a helyére. A ház
felé fordultam. Csend és sötétség honolt a dombon, füst szállt az éjszakai égbolt felé.
Leültem, nekidőltem egy fának, és figyeltem, hogy mikor nyílnak ki a vaskapuk. Vártam,
hogy meghalljam a fém nyikorgását. De ahogy múltak az órák, és a vihar lassan elült, a
kapu zárva maradt.
Feltételezem, Jeb nem akarja elhagyni a biztonságot jelentő menedéket, amikor
tudja, hogy egy vámpír ólálkodik odakint, gondoltam. Idegesen az égre pillantottam.
Alig egy óra maradt napfelkeltéig. Valószínűleg ma este már nem mennek sehova. Úgy
tűnik, vannak dolgok, amelyek még Jebet is megállásra késztetik.
Negyven perccel később – amikor a nap első sugarai már majdnem elérték a
horizontot, és a madarak csiripelni kezdtek a fákon – felkeltem, hogy alvóhelyet
keressek magamnak. Ekkor fém nyikorgása ütötte meg a fülemet.
Útnak indulnak? Most? Megrökönyödve figyeltem, ahogy a kapuk kitárulnak, majd
egy kis embercsoport indul el a magas fűben. Megszámoltam őket. Jeb és Darren
mindketten vadászpuskát tartottak a kezükben, és az erdőre céloztak. Ruth és Dorothy.
Caleb, Bethany és Matthew egymáshoz préselődve közöttük. A csendes Jake ezúttal egy
karabélyt tartott a kezében. Teresa és Silas. És a csoport végén, mindenkit fedezve, ott
jött a fiú, aki elkergetett, aki hátat fordított nekem, de hagyta, hogy harc nélkül elmenjek.
Tehát végül Jeb úgy döntött, hogy nappal folytatják az utat, és megpróbálják lehagyni
a vámpírt fényes nappal, mert akkor én úgysem tudnék haladni. Be kell vallanom, okos
húzás. Úgysem tudnám őket követni, főleg úgy, hogy a napsugarak mindjárt
előbukkannak. De Jeb mégsem tud mindent a vámpírokról. És engem sem ismer elég
jól. Olyan messzire viheti az embereit, amennyire csak tudja. Én nagyon, nagyon kitartó
tudok lenni.
Zeke a területet pásztázta a pisztolyával, miközben maguk mögött hagyták a farmot. A
szeme összeszűkült az összpontosítástól. Vámpírt keresett, de nem talált. Nem látott
olyan jól a sötétben az erdőben, ami jótékonyan elrejtett engem. Egy részem még mindig
azon tűnődött, hogy miért teszem ezt, miért törődöm velük. Jeb megölne, ha észrevenne,
és Zeke is ugyanezt tenné. De ahogy átvágtak a mezőn, az jutott eszembe, hogy mennyire
sebezhetőek, hogy egy veszetthorda milyen könnyedén végezne velük, annak ellenére,
hogy Jeb és Zeke remekül harcol. Eszembe jutott Zeke tekintete, az arcára kiülő
fájdalom, amikor arról beszélt, hogy hány embert vesztettek el útközben. Magát okolta
érte. Nem engedem, hogy ez megismétlődjön! Nem engedem, hogy Caleb, Bethany,
Darren vagy Zeke meghaljon! Nem engedem, hogy egy is meghaljon közülük!
A vaskapu egy döndüléssel bezárult mögöttük, hangja visszhangot vert a mezőn. A kis
csoport Jeb vezetésével és Zeke-kel a csoport végén csendesen eltűnt az erdőben, egyre
közelebb kerülve a misztikus városhoz.
Halvány mosoly játszott az ajkamon. Rendben, Zeke, gondoltam, és visszahúzódtam
az erdőbe, készen arra, hogy beássam magam a földbe. Fussatok csak, ha akartok! De
nemsokára észrevétlenül rátok találok. Teszek róla, hogy eljussatok Édenbe, ha
akarjátok, ha nem. Állíts meg, ha tudsz!

KÖVETKEZŐ ESTE HATÁROZOTT CÉLLAL KELTEM FEL. Az éjszaka tiszta volt, a csillagok és
a hold fényesen ragyogtak. Nem volt nehéz követni egy tucat ember nyomát az erdőben.
Láttam a lábnyomaikat a puha földön és a sárban. A letört ágak és a letaposott fű
mutatták, merre mentek. Egyértelmű jeleket hagytak maguk mögött.
 Még csak arra sem veszik a fáradságot, hogy eltakarítsák a nyomokat, gondoltam,
és átléptem egy gödröt, amelyet láthatóan rengeteg csizma taposott sárosra. Aggodalom
fogott el. Ha én, a vámpír, ilyen könnyedén rájuk tudok találni, akkor a veszettek és a
vadállatok is. Szerintem Jebet most már jobban érdekli a sebesség. Még szerencse,
hogy a veszettek nem olyan okosak, hogy kövessék az áldozatokat, különben nagy
bajban lennének.
Az éjszaka folyamán követtem a nyomokat, könnyedén osontam a sötét erdőn
keresztül, nem kellett sem lassítanom, sem pihennem. Az egyik bokorba hajítva találtam
néhány konzervdobozt, amelyeket már elleptek a hangyák, úgyhogy tudtam, hogy jó
nyomon járok. Amikor közeledett a hajnal, beástam magam a földbe. Zavart, hogy meg
kellett állnom, de tudtam, hogy közel járok.
A második éjszaka két órával éjfél után hangfoszlányok jutottak el hozzám a távolból.
Megörültem. Amilyen halkan csak tudtam, közelebb osontam, és hallgattam a széllel
érkező beszédfoszlányokat. Kikerültem egy sziklát, és végül megpillantottam két
ismerős alakot, akik egy sötétbe vesző, keskeny, repedezett út szélén álltak.
Jebbadiah és Zeke állt az út szélén, egymással szemben. Jeb szája keskeny vonallá
préselődött, de Zeke izgatottnak tűnt.
– Kisebb zajt csapunk, ha az úton megyünk – érvelt Zeke. Kimerültnek hangzott, de
igyekezett nem mutatni. Pár méterrel arrébb a csapat többi tagja pihent a fák alatt,
miközben Jeb és a tanítványa veszekedtek. A sziklának dőltem. A jótékony sötétben
rejtőzve tovább hallgatóztam. – Könnyebb lesz Teresának és a gyerekeknek is, és
jobban tudunk haladni.
– Ha Sakál és a bandája feltűnik az egyik kanyarban, csak az utolsó pillanatban
fogjuk őket észrevenni – érvelt Jeb halkan, és dühös pillantást vetett Zeke-re. – Te is
láttad, milyen gyorsak. Mire meghalljuk őket, már túl késő lesz. Feláldoznád a csoport
biztonságát csak azért, mert egy kicsit nehezebb az erdőben haladni?
Ez nem tántorította el Zeke-et.
– Uram, kérem! – mondta halkan. – Nem folytathatjuk ezt a végtelenségig. Mindenki
kimerült. Egész álló nap és még éjjel is úton vagyunk. Pihennünk kell. Ha nem
könnyítünk a helyzeten, akkor lemaradnak az emberek, és az nem vezet semmi jóra. És
ha valaki esetleg követ minket, akkor az erdőben könnyebben bukkan a nyomunkra. –
Jeb állkapcsa megfeszült, a szeme összeszűkült, úgyhogy Zeke gyorsan folytatta: –
Nemsokára fel kell töltenünk a készleteket. Larry elmondása szerint ez az út egy
városba vezet. Uram, szükségünk van élelemre, munícióra és pihenőre. Azt hiszem,
inkább szembenézek egy fosztogatóval, mint hogy attól rettegjek, hogy az erdőben mikor
kerül mögénk egy veszett vagy egy vámpír.
 Jeb szó nélkül nézte Zeke-et. Azt hittem, hogy majd ellentmond neki, csak azért, mert
ő sosem ért egyet senkivel. De aztán dühösen kifújta a levegőt, és az út felé fordult.
– Szedd össze a többieket! – parancsolta, mire Zeke kihúzta magát. – És azt akarom,
hogy a csoport legvégén, legalább hat méterrel mögöttünk legyen két ember! Ha bármit
hallanak vagy látnak, tudassák velünk, értve vagyok?
– Igen, uram.
Fenyegető pillantást vetett Zeke-re, majd határozottan kiment az útra. Zeke intett a
többieknek, mire azok felszedelőzködtek. Látszott rajtuk, hogy kifejezetten
megkönnyebbültek, hogy kijöhetnek az erdőből. Az út ugyan tele volt kátyúval és rossz
állapotban volt, de még mindig könnyebb volt rajta a járás, mint átverekedni magukat a
sűrű erdőn.
Én az erdőben haladtam, az úttal párhuzamosan, a bokrok és a fák takarásában. Habár
koromsötét volt, azért Zeke biztosan könnyen kiszúrta volna, ha egy alak követi őket az
úton. Minden szavukat hallottam. Ő és Darren volt a két hátramaradó őrszem. Először
hallgattak, csendesen lépkedtek egymás mellett, de aztán Darren halkan megszólalt:
– Úgy tűnik, jól feldühítetted az öreget – motyogta. – Mióta elhagytuk a farmot, most
először vett téged emberszámba.
– Dühös volt – vont vállat Zeke. – Veszélybe sodortam az egész csoportot. Ha bármi
történt volna, az én hibám lett volna.
– Ne hibáztasd magad, Zeke! Mindannyian láttuk a lányt, beszéltünk is vele.
Mindenkit átvert.
A gyomrom összeszűkült. Teljesen a beszélgetésre koncentráltam, és kizártam a
szélben hajladozó ágak nyögését. Hallottam, hogy Zeke felsóhajt. Elképzeltem, ahogy az
ujjaival végigszánt a haján.
– Nekem észre kellett volna vennem – felelte. Csak úgy sütött a gyűlölet a hangjából.
– Olyan sok jel volt, sok apró dolog, csak nem figyeltem fel rájuk. Soha nem gondoltam
volna, hogy ő egy… vámpír. – Zeke hirtelen belerúgott egy aszfaltdarabba, mire az a
bokrok közé repült. – Jézusom, Dare! – szűrte a fogai között. – Mi van, ha megharapott
valakit? Például Calebet. Mi van, ha egész idő alatt a gyerekek vérét szívta? Ha megölt
volna valakit, ha bármi történt volna valakivel, mert én… – Elhallgatott. Érződött, hogy
az undor szinte megfojtja. – Sose bocsátanék meg magamnak.
Megborzongtam, a kezem dühömben ökölbe szorult. Zeke-nek jobban kellene
ismernie engem, tudnia kellene, hogy én soha nem…
Megtorpantam, a kezem elernyedt. Nem, mégis honnan is kellene tudnia? Vámpír
vagyok, és a gyerekek jelentik a legkönnyebb prédát. Az ő helyében én is ugyanezt
gondolnám.
 De mégis fájt újra hallani, hogy mit gondol rólam: szörnyetegnek tart, aki válogatás
nélkül lecsap mindenkire, még a legkisebbekre és a leggyengébbekre is. Sokkal jobban
fájt, mint gondoltam. Olyan erősen küzdöttem, hogy egyiküket se harapjam meg, főleg
Calebet és Bethanyt, és mindezt hiába.
De végeredményben feláldoztam egy idegent, hogy ne belőlük kelljen ennem. Szóval,
azt hiszem, Zeke félelme beigazolódott.
– Zeke – szólalt meg Darren óvatosan, mintha attól tartana, hogy a többiek
meghallják. – Tudod, hogy nincs okom kételkedni abban, amit mondasz. Ha azt állítod,
hogy a lány vámpír, elhiszem. De nem tűnt… olyan gonosznak, legalábbis számomra. –
Elhallgatott, mintha akkor esett volna le neki, mit mondott. – Igen, én is tudom, miket
mondott nekünk Jeb. Tudom, hogy szerinte a vámpírok démonok, és már semmi emberi
nem maradt bennük, de… De Allison volt az első vámpír, akit láttam. Mi van, ha
tévedünk?
– Hagyd abba! – Zeke hangja késként hasított belém. Pont olyan határozott és
fenyegető volt, mint aznap éjszaka velem szemben. – Ha Jeb hallaná, miket mondasz,
azonnal kidobna a csapatból. Ha elkezdjük megkérdőjelezni, amit eddig tudtunk, akkor
elvesztünk. Én nem most fogok nekiállni kételkedni. Vámpír, és csak ez számít. Nem
sodrok veszélybe senkit csak azért, mert te vonzódsz hozzá.
Nicsak, ki beszél!, gondoltam, mire Darren ugyanezt mondta Zekének. Zeke dühös
tekintettel meredt rá.
– Mi van?
– Nicsak, ki beszél! – ismételte meg Darren, ez alkalommal dühösebben. – Én
szívesen vettem volna, ha velünk tart a vadászaton, de nem én törtem minden éjjel
kezem-lábam, hogy beszélhessek vele! Mindenki látta, hogyan néztél rá. Nem igazán
rejtetted véka alá az érdeklődésedet. Ruth minden alkalommal megőrült a
féltékenységtől, amikor ti kettesben voltatok. Úgyhogy pont te, Zeke, ne adj nekem
tanácsokat a vonzódásról! Belezúgtál abba a vámpírba, és ezt mindannyian tudjuk.
Talán először a saját nyakadat vizsgáld meg, mielőtt másokra mutogatsz! Nekem úgy
tűnik, hogy az a vámpír bármikor megharaphatott téged…
Zeke megfordult, és állkapcson vágta Darrent, mire a fiú elterült az úton. Földbe
gyökerezett a lábam. Darren feltápászkodott, megtörölte a száját, és egy üvöltéssel
Zeke-re vetette magát, mire mindketten a földön kötöttek ki. Kiabálva ütötték-rúgták
egymást, ahol érték. Darren idősebb és kissé magasabb is volt Zeke-nél, de Zeke eléggé
képzett volt ahhoz, hogy elhárítsa a támadást, majd mellkason és arcon üsse Darrent.
Vér szagát hozta felém a szél.
Másodpercek alatt véget ért az egész, de óráknak tűnt. Jake és Silas a fiúkhoz siettek,
és szétválasztották őket. A két verekedő zihálva meredt egymásra, és a szájukat
törölgették. Darren orrából vér szivárgott, Zeke ajka pedig felhasadt. A vér az aszfaltra
csöpögött. Nem álltak ellen az őket visszafogóknak, de úgy tűnt, készek újra egymásnak
esni, amint elengedik őket.
– Ez meg mit jelentsen?
Meg kell hagyni, Jebnek van fellépése. Nem kiabált, még csak fel sem emelte a
hangját, de azonnal véget vetett a két fiú közötti feszült hangulatnak. Jeb intett a másik
két férfinak, hogy engedjék el a fiúkat, ő pedig Zeke és Darren közé lépett. Komornak
tűnt. Én a takarásból figyeltem az arcukat. Darren sápadt és rémült volt, Zeke arcán
pedig szégyent láttam.
– Csalódott vagyok, Ezekiel. – Jeb ezt olyan mély hangon mondta, hogy annál
mélyebben már nem lehet, mire Zeke felnyögött. Mintha Jeb halálos ítéletet szabott
volna ki rá.
– Sajnálom, uram.
– Nem tőlem kell bocsánatot kérned. – Jeb mindkét fiút acélos tekintettel vizslatta,
aztán tett egy lépést hátrafelé. – Fogalmam sincs, min vitatkoztatok össze, és nem is
érdekel. De azt ti is pontosan tudjátok, hogy ennek a közösségnek a tagjai nem emelnek
kezet egymásra.
– Igen, uram – motyogta Darren és Zeke.
– Mivel úgy látom, elég energiátok van verekedni, ezért az adagotokat ma este
másnak adjuk oda, akinek nagyobb szüksége van rá, mint nektek.
– Igen, uram.
– Jake – szólt Jeb, és intett, hogy az idősebb férfi lépjen közelebb. – Te itt maradsz
hátul, Darrennel. Zeke – nézett a fiúra, aki összerándult –, te velem leszel a csoport
elején.
Zeke és Darren egymásra néztek, majd Zeke elfordult, és követte Jebbadiah-t a
csoport elejére. Láttam, hogy kimondatlanul is bocsánatot kértek egymástól, és hirtelen
rájöttem, hogy Darren nem saját magát féltette, hanem Zeke-et.

Az OKÁRA CSAK PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB JÖTTEM RÁ, amikor elértünk a Larry által említett
kisvárosba. Ugyanolyan üres és kifosztott volt, mint a többi: romos utcák, rozsdásodó
autók, omladozó épületek, gaz mindenfelé. Egy őzcsorda legelészett egy parkolóban, a
rozsdás autók között. Darren éhes pillantással figyelte, ahogy arrébb szökellnek, de
Zeke – aki mereven menetelt Jebbadiah oldalán – rájuk sem hederített.
Követtem őket a városon keresztül az épületek és autók között rejtőzve, amíg oda
nem értek egy kis épülethez az egyik sarkon. Valaha fehér lehetett, fekete toronnyal és
színes üvegablakokkal. Az oldala azonban málladozni kezdett, alatta rothadó gerendák
tűntek fel, az ablakok pedig betörtek. A szilánkok apró ékkövekként ragyogtak a
holdfényben. A tetőn egy fakereszt egyensúlyozott. Olyan ferdén állt, mintha bármelyik
pillanatban leeshetne.
Biztosan egy templom. Még sosem láttam egyet sem. A vámpírok az összeset
lerombolták. Nem csoda, hogy a csoportot vonzotta a hely: talán biztonságérzettel
töltötte el őket. Jebbadiah vezetésével beléptek a korhadt ajtón keresztül, én pedig
kerestem egy helyet, ahol meghúzhatom magam.
Egy pusztulásnak indult angyalszobrot pillantottam meg, ami a templom melletti
gazos területből emelkedett ki. A kíváncsiságtól hajtva közelebb osontam, és a magas
fűben több omladozó sírkőre bukkantam.
Ez bizonyára egy temető vagy sírkert. Hallottam róluk még Új-Covingtonban. A
családok ide temetik elhunyt tagjaikat. Új-Covingtonban általában elégetik a testeket,
hogy megakadályozzák a betegségek terjedését. Ez a hely, a templommal együtt, egy
letűnt kor emléke volt.
Már csak egy óra volt napfelkeltéig. Lehajoltam, hogy beleássam magam a fű között
megbúvó hűvös, zsíros földbe, amikor léptek zaját hallottam. Felnéztem.
Zeke magas alakja vágott keresztül a temetőn, Jebbel szorosan a nyomában.
Mozdulatlanná merevedtem, ahogyan csak a vámpírok tudnak, eggyé váltam a
sírkövekkel. Zeke és Jeb mellettem haladt el, olyan közel, hogy láttam Zeke nyakában a
megcsillanó keresztet és Jeb arcán a fehér sebhelyet. Zeke mereven haladt az
öregember előtt, mintha épp a bitófára kísérnék.
– Állj! – mondta Jeb halkan, mire Zeke megállt. Az öregember feltartott egy hosszú
fémbotot, és a lábát ütögette vele.
Egy autó antennája.
– Essünk túl rajta, Ezekiel! – suttogta.
Zeke-re pillantottam, aki mozdulatlanul állt, kezeit ökölbe szorította az oldala
mellett. Majd lassú, gépies mozdulatokkal levette az ingjét, elfordult, és a földre dobta.
Az ajkamba haraptam. A háta és a válla tele volt sebhelyekkel. Mereven hátat fordított
Jebnek, majd nekitámaszkodott az egyik sírkőnek, és lehajtotta a fejét. Láttam, hogy a
válla remeg, bár az arca kifejezéstelen maradt.
– Tudod, hogy miért teszem – mondta Jeb szelíden, és közelebb lépett.
– Igen – felelte Zeke. Ujjai kifehéredtek, ahogy a sírkőbe kapaszkodott.
Ne mozdulj!, szóltam magamra. A kezemmel a földbe markoltam. Ne mozdulj! Ne
segíts neki! Maradj ott, ahol vagy!
– Te vezető vagy – folytatta Jeb, majd figyelmeztetés nélkül lesújtott Zeke hátára a
fémbottal. Összerándultam. Igyekeztem nem felhördülni. Zeke állkapcsa megfeszült.
Apró, vörös vércseppek ütköztek ki a hátán.
– Többet várok el tőled – folytatta Jebbadiah ugyanolyan színtelen, nyugodt hangon.
Ismét lesújtott, ezúttal a vállaira. Zeke zihálva lehajtotta a fejét. – Ha nekem bajom
esik, neked kell őket vezetned. – Ismét lesújtott, gyorsan, kétszer egymás után. – Nem
lehetsz gyönge! Nem engedheted, hogy a tested gyarló érzelmei átvegyék feletted az
uralmat! Ha igazi vezetővé akarsz válni, akkor mindennel le kell számolnod, ami
elcsábíthat, ami megkérdőjelezné az erkölcsi tartásodat vagy a hitedet! Ha túl akarjuk
ezt élni, ha meg akarjuk menteni az emberiséget, kegyetlenül kitartónak kell lennünk. Ha
elbukunk, akkor az elődeink áldozata hiábavaló volt. Megértetted, Ezekiel?
Az utolsó kérdésre akkorát sújtott Zeke hátára, hogy a fiú felnyögött és nekiesett a
kőnek. A fűben térdeltem, tombolt bennem a harag. A fogaim előugrottak. Vissza kellett
fognom magam, hogy ne vessem rá magam Jebbadiah-ra és tépjem fel a torkát.
Jeb hátralépett. Az arca kifejezéstelen volt.
– Megértetted? – kérdezte halkan.
– Igen – felelte Zeke meglepően nyugodt hangon. Talpra állt. A háta csupa vér volt.
Újabb hegeket szerzett a meglévők mellé. – Megértettem. És sajnálom, uram.
Az öregember a fűbe dobta a botot.
– Darrentől elnézést kértél már? – kérdezte, és amikor Zeke bólintott, odalépett hozzá
és megragadta a vállait. Zeke arca eltorzult a fájdalomtól. – Gyere, hadd mosdassalak
meg, mielőtt a véred szaga idevonz valami veszélyes lényt!
Ujjaimat belemélyesztettem a földbe. Figyeltem, ahogy Zeke ügyetlenül és
fájdalomtól sújtottan magára veszi az ingjét, és követi Jebet kifelé a temetőből. Az
egész testem megfeszült. A vér illata, az erőszak és a Jebbadiah iránt érzett haragom
már túl sok volt. Figyeltem a botladozó Zeke-et, ahogy távozóban megkapaszkodik egy-
egy kőben, és egy morgás hagyta el a számat.
Zeke kiegyenesedett, és visszanézett a temető felé. Aggódó pillantást vetett hátra. Az
ajkamba haraptam és átkoztam magam. Mozdulatlan vagyok. Egy fa vagyok, egy kő,
teljesen belesimulok a tájba és a sötétségbe. Zeke tekintete végigsiklott a temetőn, a
sötétséget fürkészte. Egy pillanatra egyenesen rám nézett, a tekintetünk találkozott, de
aztán elsiklott rólam, nem vett észre.
– Ezekiel! – Jebbadiah megfordult, és türelmetlenül nézett a tanítványára. – Mi a
gond?
Zeke tett egy lépést felé.
– Semmi, uram. Azt hittem, hallottam valamit… – Megrázta a fejét. – Hagyjuk!
Biztosan egy mosómedve volt.
 – Akkor miért állsz még mindig ott?
Zeke elnézést kért, és megfordult. Eltűntek a sarkon túl, visszamentek a templomba.
Dühösen ástam tovább. Az éhség mardosni kezdett.
Zeke vérének illata még mindig a levegőben volt, bár nem olyan erősen, mint amikor
ő maga is ott volt. El kell innen tűnnöm! Minél tovább maradok, annál inkább vágyom a
vérére. És ha Zeke, vagy ami még rosszabb, Jebbadiah is visszatér a temetőbe, talán
nem tudom visszafogni magam, és megtámadom mindkettőt.
Halvány rózsaszín pír látszott az ég alján. Nemsokára felkel a nap. Belevetettem
magam a temetőkert hűs földjébe ásott gödörbe, és megpróbáltam nem arra gondolni,
vajon mik hevernek még ott a fű és a sírkövek alatt. A föld sötéten és megnyugtatóan
borult fölém, én pedig azonnal elaludtam.
És mióta elhagytam Új-Covingtont, ismét álmodtam.

EGY SÖTÉT, ÜRES VÁROS.

A felhőkarcolók úgy dőlnek egymásnak, mint a kidőlt fák.
Az emlékeket átitatja a harag. Jobban kellett volna vigyáznom! Észre kellett volna
vennem a csapdát! Óvatlan voltam.
Villámlás hasítja ketté az eget, és egy pillanatra fehérre fest mindent. A villámlás
és a következő dörrenés között eltelt időben meglátom őt. Rám vigyorog.
 19. FEJEZET

FELRIADTAM, ÉS AZONNAL TUDTAM, HOGY VALAMI BAJ VAN. Koromsötét volt körülöttem.
Fojtott dörrenéseket hallottam fentről, és a talajon keresztül éreztem a vibrálást, mintha
víz alatt lennék, és a felszínen ütközet zajlana.
Kiástam magam a felszínre, és amikor felbukkantam a temetőben, hőség csapta meg
az arcomat. Felhördültem és megborzongtam.
A templom égett. Vörös lángok csaptak ki az ablakokon és kúsztak fel a falakon. A
tetőn lévő kereszt is égett. Olyan volt, mint egy kitárt karokkal álló férfi, aki boldogan
várja, hogy eleméssze a fájdalom.
A vámpír énem sziszegett a tűz láttán, arra ösztökélt, hogy meneküljek, hogy ássam
bele magam a földbe olyan mélyre, ahol a lángok nem érhetnek el. Elnyomtam
magamban a késztetést, és felegyenesedtem. A környéket pásztáztam, Zeke és a többiek
után kutattam.
A dühöngő lángokon keresztül is hallottam a motorzúgást és a fegyverek zaját az
utcáról. Négy lövés dördült gyors egymásutánban. A sírkövek takarásában arrafelé
indultam. Amikor elhaladtam a templom mellett, előhúztam a kardomat, és bevetettem
magam az egyik sikátorba. Ahogy előbukkantam a sarkon, fényt láttam. Valami
dübörgött és füstöt okádott, a vörös lángok visszatükröződtek a fémes felületeken.
Motorok, fegyverek és férfiak.
Fosztogatók. A gyomrom görcsbe rándult.
Sakál bandája volt ott.
A fogaimat kivillantva és a kardomat magam elé tartva előrontottam a sikátorból, és
az egyik bandatag észrevett. Dübörgő motorjának hangját visszaverték a falak.
Felkiáltott és felém indult, de én az utolsó pillanatban félreugrottam, a kardommal
pedig lesújtottam a kormányára. A férfi félrerántotta a kormányt, de csak centiken
múlott az élete, és végül belerohant a falba. Hallottam a falnak csapódó fém és a
csontok roppanását, majd a test élettelenül a földre zuhant, a motor pedig ráesett.
Kiáltás hangzott fel mögöttem, mire megpördültem. A rozsdás autók felett elnézve
láttam, hogy három férfi néz rám tágra nyílt szemekkel. Ketten a motorháztetőre nyomták
a harmadikat, akinek a kezét hátrakötözték egy madzaggal. Szőke haja szinte világított a
sötétben. Az arca fájdalmasan megrándult, ahogy erősebben nekinyomták a fém
felületnek.
– Zeke! – kiáltottam, és előrevetettem magam. A két férfi akcióba lendült: az egyik
felkapta az autó tetején fekvő vadászpuskáját, a másik pedig bevonszolta Zeke-et a
kocsik takarásába.
Felmordultam, kivillantottam a fogaimat, és megindultam a puskát tartó férfi felé, aki
habozás nélkül felemelte a fegyverét és rám célzott. A szeme hatalmasra tágult a
rémülettől. Tudta, mi vagyok, és nem késlekedett a célzással, majd rögtön meghúzta a
ravaszt.
Az automata fegyverből csak úgy záporoztak a golyók, amelyek vagy a rozsdás
autókba fúródtak, vagy lepattantak a fém felületekről. Ablakok törtek be, én pedig
lebuktam, és a kocsik között kerestem fedezéket. A fegyverropogás és az
üvegcsörömpölés fülsiketítő volt. Éreztem az áldozatomon a kétségbeesést és a
rettegést. Leguggoltam az egyik autó mögé, megvártam, amíg a fegyverropogás elhal,
majd hallottam, hogy a férfi őrült módjára káromkodik, miközben újratölt.
Átgördültem a kocsi tetején. A férfi elkerekedett szemekkel nézett rám. Felemelte a
fegyvert, háromszor rám lőtt, de én addigra már rávetettem magam. Az ajtónak csaptam,
mire az ablak betört. Valami fényes csillant a kezében, majd a nyakamba vágott egy
késsel, egyenesen a kulcscsontom alá. A fájdalom végigvágtatott rajtam. Felsikoltottam,
majd a fejét magamhoz húztam, és a torkába mélyesztettem a fogaimat.
A nyakam égett. Éreztem, ahogy a vér végigcsorog rajta, be a pólóm alá. Az éhség
szörnyen mardosott, őrülten tombolt. A vér betöltötte a számat, minden érzékemet
megbénította. Ez alkalommal nem fogtam vissza magam.
A fosztogató eleinte rángatózott, majd fokozatosan elernyedt a karjaimban.
Elengedtem a testét, mire az a földre csúszott. Körbenéztem. Zeke-et és a másik férfit
kerestem. Biztos, hogy nem jutottak messzire, főleg, ha Zeke ellenállást tanúsított. Ekkor
megláttam, ahogy két alak eltűnik az épületek közötti sikátorban. Az alacsonyabb
hátának pisztolyt szegezett a másik. Utánuk eredtem.
Ahogy kiértem a sikátorból, láttam, hogy a férfi egy ott parkoló szürke kisteherautó
felé vonszolja Zeke-et. Az ajtaja nyitva volt, a motor járt. A teherautót halálos
fegyverré alakították át. Az ajtókon és a csomagtartón fémtüskék meredeztek, az
ablakokat pedig fémrácsok fedték. Még a felnin is borotvaéles pengék villogtak.
A fosztogató megfordult. Észrevette, hogy követem őket. Az arca elfehéredett. Zeke
még mindig küzdött, megpróbálta magát kitépni a férfi szorításából. Kivillantottam a
fogaimat és felhördültem, mire a férfi döntött. Megfordult, és felém lökte a foglyot.
Miközben Zeke botladozva megindult, a férfi a hátára célzott a puskával.
Két lövés dördült. Zeke elesett, és beverte a fejét a járdába. Felkiáltottam, és
odarohantam hozzá. Közben a férfi beugrott a teherautóba, és csikorgó kerekekkel
elhajtott.
 – Zeke! – Mellé térdeltem, letéptem a csuklójáról a madzagot, és az oldalára
fordítottam. Sápadt volt. Vér csordogált az orrából és a szájából. A szeme csukva volt.
Megráztam. A rosszullét kerülgetett, amikor láttam, hogy a feje ernyedten lóg, de aztán
minden erőmmel próbáltam megnyugodni és hallgatózni. Figyeltem, hogy hallom-e a
szívverését, a pulzusát, bármit. Aztán meghallottam, és megkönnyebbülés söpört végig
rajtam. Életben van!
– Zeke! – Megérintettem az arcát. Megmozdult, és levegő után kapkodva kinyitotta a
szemét. Fájdalommal teli kék szemekkel nézett fel rám.
– Te! – szűrte a fogai között, és megpróbált elhúzódni tőlem. – Mit keresel itt?
Hogyan… – Ismét felnyögött, és összegörnyedt a fájdalomtól.
– Ne mozogj! – szóltam rá. – Meglőttek. Mielőbb el kell tűnnünk innen!
– Nem! – felelte reszketeg hangon, és megpróbált felkelni. – Mi lesz a többiekkel?
Ne érj hozzám! Segítenem kell nekik! – A lába megbicsaklott, és a fiú ismét a földre
zuhant.
– Maradj már veszteg, te idióta, mert különben elvérzel, és akkor aztán végképp nem
segítesz senkin! – Dühösen néztem rá, mire megadta magát. – Hol ért a lövés?
Felnyögött.
– A lábamon – zihálta a fogait csikorgatva.
A golyó jelentős darabot szakított ki Zeke lábszárából. Ömlött belőle a vér, de
szerencsére a csont sértetlennek tűnt. A vér mennyisége egyszerre volt csábító és
aggasztó. Bekötöztem a sebet, amennyire csak tudtam. Ehhez csíkokra téptem a
kabátomat. Minden erőmmel próbáltam figyelmen kívül hagyni a kezemen és a bőrén
lévő vér illatát.
Zeke összeszorított fogakkal figyelte a mozdulataimat. Először nem szólt semmit,
aztán pár perccel később megfogta a kezemet.
– Majd én befejezem! – zihálta. – Te segíts a többieknek! – Egy pillanatig habozott,
majd hozzátette: – Kérlek!
A pillantásunk találkozott. Kétségbeesés és aggodalom sütött a szeméből, átvéve az
uralmat a fájdalom felett, pedig sejtettem, hogy rettenetesen szenved.
– Kutya bajom! – mondta, és megpróbált nyugodtnak tűnni. – A többieket még
üldözik, meg kell állítanod őket!
Bólintottam és felálltam. A sötétséget pásztáztam, hallgatóztam.
– Merre vannak?
Az utca felé mutatott.
– Mikor legutoljára láttam, Jeb abba az irányba vezette a csoport egy részét. Amikor
meghallottuk, hogy jönnek, szétváltunk, hogy félrevezessük őket. – Az arca elsötétült. –
Elkapták Rutht és Jake-et. Állítsd meg őket, hogy mást ne vihessenek el!
A hóna alá nyúltam, és a tiltakozása ellenére levonszoltam az útról.
– Maradj itt! – közöltem vele, és leültettem a fejünk fölé érő magas fűbe. – Nem
akarom, hogy elkapjanak, amíg a többieket keresem. Visszajövök, amint lehet. Ne
mozdulj innen!
Aggódva bólintott. Felvettem a kardomat a járdáról, ahova korábban letettem, és
végigrohantam az úton, azokat az embereket keresve, akik kirekesztettek maguk közül.
Nem kellett sokáig keresgélnem. A távolból motorzúgást és fegyverropogást
hallottam. Jeb vadászpuskájának lövéseit visszaverték a háztetők, mire futásnak
eredtem. Azonban az épületek miatt nem lehetett pontosan megállapítani, merről jönnek
a lövések. Labirintusszerű utcák kanyarogtak a kisvárosban, valamelyik zsákutca volt,
vagy nem vezetett sehova.
Épp egy mohalepte falon ugrottam át, amikor a korábban látott kisteherautóhoz
hasonló, tüskékkel felszerelt két furgon húzott el mellettem füstöt eregetve. Kirohantam
az útra, de már csak azt láttam, ahogy elhúznak. Hallottam a fosztogatók nevetését és
dudálását.
Egy arc tűnt fel a hátsó ablaknak nyomódva. Ruth rémült tekintete találkozott az
enyémmel. Aztán valaki hátrarántotta, a teherautó pedig csikorgó kerekekkel tűnt el a
sarkon.
Megfordult a fejemben, hogy követem őket, de ekkor a hátam mögött fények tűntek
fel, és robaj visszhangzott az utcákon. Hátrafordultam. A banda többi tagja, harminc
vagy negyven felfegyverzett motoros fordult be a sarkon. Egyenesen felém tartottak.
Lebuktam egy autó mögé. Elhaladtak mellettem. Nevettek, kiabáltak, a levegőbe
lövöldöztek. Megmarkoltam a kardomat, és magamban azon viaskodtam, hogy utánuk
eredjek-e. Ha meglepetésszerűen rájuk vetem magam, akkor akár két-három
fosztogatóval is végezhetnék, mielőtt a többiek észrevennék, mi történik. De akkor meg
a többi fosztogató venné fel velem a harcot és röpítenének belém golyókat. Bár vámpír
vagyok, ezt nem élném túl, mert túlerőben vannak. A testem erős, de nem legyőzhetetlen.
Úgyhogy figyeltem és vártam, míg a motorok dübörgése, a kurjongatások és a
puskatűz hangja elhal, és ismét csend telepszik a városra.

A BIZTONSÁG KEDVÉÉRT átkutattam a területet túlélők után. Találtam egy helyet a raktár
mögött, ahol egyértelműen látszott, hogy korábban összecsapás zajlott. Az úton
féknyomok, a falakban és az autók oldalában puskagolyók. Jeb vadászpuskája egy
tócsában feküdt egy felfordult kamion mellett, nem messze a fűben két fosztogató
holtteste feküdt. Szóval Jeb nem adta magát könnyen. Akadtak más áldozatok is.
Dorothy egy rámpának dőlve feküdt, kulcscsontja alatt két pontból vér szivárgott,
üveges tekintete a semmibe révedt.
A holttestet elnézve üresnek éreztem magam. Nem ismertem túl régóta, és egy kicsit
őrült is volt, de az angyalokról és vámpírördögökről szóló mesék ellenére Dorothy
kedves volt hozzám.
És most halott, a többieknek pedig nyoma veszett.
Szinte önkívületben tértem vissza Zeke-hez. Attól féltem, hogy nem találom ott, de
ahogy befordultam az utcába, megpillantottam az ismerős alakot, aki egyik kezével egy
póznába kapaszkodott, a másikban a macsétáját tartotta. Láttam, hogy megpróbálja
magát talpra küzdeni. Vagy inkább megpróbál állva maradni. Vércsíkot húzott maga után
a járdán.
– Zeke! – Odasiettem hozzá, a karjáért nyúltam, de ő sziszegve elhúzódott tőlem, és
rám szegezte a fegyvert. Haragot és bizonytalanságot láttam a szemében, majd helyüket
ismét átvette a fájdalom, és összerogyott.
Felsegítettem, és hagytam, hogy rám támaszkodjon. Igyekeztem nem beszívni a ruháit
átáztató vére illatát. Aggodalommal és félelemmel átitatott hangon beszéltem hozzá,
miközben botorkálva elindultunk az úton.
– Mit csinálsz, te idióta? Meg akarsz halni? Megmondtam, hogy maradj nyugton!
– Lövéseket… hallottam – zihálta Zeke. A haja és az arca izzadságtól fénylett.
Éreztem, hogy remeg, a bőre jéghideg volt. A fenébe is, így nem tud továbbmenni!
Körülnéztem, hol találhatnánk menedéket. Az út túloldalán álló ház úgy tűnt, tökéletesen
megfelel a célnak.
– Segíteni akartam – folytatta, ahogy átbicegtünk az úton. – Nem tudtam csak ülni
ölbe tett kézzel. Meg kellett próbálnom. Hogy lássam… megmenekült-e valaki. –
Összeszorította az ajkát, miközben én berúgtam a kerítést, majd felsegítettem a gazzal
benőtt veranda lépcsőin. – Megmenekült egyáltalán valaki?
Nem törődtem a kérdéssel. Kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam. Ismerős kép
fogadott. A falak málladoztak, a padlót törmelék és szemét borította. A tetőn volt pár
lyuk, és törött gerendák hevertek itt-ott a nappaliban, de ezen kívül stabilnak tűnt az
épület. A fal mellett egy penészfoltos, de jó állapotban lévő sárga kanapé állt. Óvatosan
odavezettem Zeke-et.
Egy hördüléssel a kanapéra dőlt, majd egy pillanatra lehunyta a szemét, de azonnal ki
is nyitotta, mintha félne levenni rólam a tekintetét. Megbántva éreztem magam,
miközben figyeltem, ahogy ott fekszik, gyámoltalanul. Egyáltalán nem bízott bennem.
– Megint vérzel – szólaltam meg, ahogy megláttam a kötést átáztató vért. Zeke izmai
megfeszültek, én pedig legszívesebben közöltem volna vele, hogy ha meg akartam volna
harapni, már rég megtettem volna. – Ne mozdulj! Mindjárt keresek valamit, amivel
kitisztíthatom a sebet.
Elfordultam, hogy ne lássa a haragomat. Elindultam a sötét házban. Zeke nem szólt
hozzám, úgyhogy csendben kutattam át a házat, kötést, élelmet és egyéb hasznos
dolgokat keresve. A szobák ugyan koszosak és penészesek voltak, de meglepően
érintetlenek, mintha a tulajdonosok nem vittek volna magukkal semmit. A konyhában
törött tányérokat és bögréket találtam, a hűtő legfelső polcán pedig egy legalább
százéves dobozos tej árválkodott. A hálószobák nagyrészt üresek voltak, ruha- és
ágyneműfoszlányok hevertek szerteszét. A szobák ürüléktől és vizelettől bűzlöttek, ezért
gyanítottam, hogy az ágy alá egy róka- vagy egy egész mosómedvecsalád fészkelte be
magát.
Kimentem a folyosóra, és megtaláltam a fürdőszobát. A mosdókagyló feletti tükör
darabokra tört, de a szekrényben találtam gézlapot és poros kötszert. Alatta egy kis
üvegcsében pirulákra és egy folyadékkal félig teli barna üvegre bukkantam. A halvány
címkére pillantva gondolatban megköszöntem Kaninnak, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy
tanuljak. Az üveg pont olyasmit tartalmazott, amire nagy szükségem volt. Hidrogén-
peroxid, helyi érzéstelenítő felületi vágásokra és kisebb sérülésekre.
A fehér tablettáktól ódzkodtam, úgyhogy azokat otthagytam, de a peroxidot és a
kötszert magammal vittem. Kifelé menet felkaptam egy poros törülközőt is a tartóról.
Zeke megpróbált felülni a kanapén, és éppen a szorítókötést igyekezett letekerni a
lábáról. Az állkapcsa megfeszült, izzadság csurgott rajta, a homloka ráncba szaladt,
szóval biztos voltam benne, hogy nagy fájdalmai vannak.
– Ne nyúlj hozzá! – szóltam rá. Leguggoltam mellé, és letettem a magammal hozott
dolgokat a földre. – Csak rontasz a helyzeten. Majd én megoldom.
Kétkedve nézett rám, de végül felülkerekedett rajta a kimerültség és a fájdalom, és
visszadőlt a kanapéra. A lábára fordítottam minden figyelmemet: a törülközővel
letöröltem róla a vért, majd a fertőtlenítőt minden előzetes figyelmeztetés nélkül a sebre
öntöttem. Zeke sziszegett a fájdalomtól, amikor a fertőtlenítő folyadék találkozott a
tátongó sebbel.
– Sajnálom – suttogtam, mire Zeke kifújta a levegőt. Miután letöröltem a maradék
vért is, gézlapot tettem a lábára, és elkezdtem körbetekerni.
– Allison!
Nem néztem fel. Folytattam a dolgomat, hűvös, határozott hangon kérdeztem:
– Mi van?
Zeke habozott, bizonyára megérezte a feszültségemet. De aztán halkan megkérdezte:
– A többiek? Valakinek sikerült…?
 Az állkapcsom megfeszült. Azt kívántam, bár ne hozná még fel a témát.
– Nem – feleltem. – Elvitték őket Sakál emberei.
– Mindenkit?
Fontolóra vettem, hogy hazudok neki, vagy legalábbis szépítek az igazságon, de Zeke
mindig őszinte volt hozzám. El kellett mondanom neki, bármennyire is nem akarózott.
– Nem mindenkit – vallottam be. – Dorothy meghalt.
Zeke nem szólt egy szót sem. Befejeztem a kötözést, majd felnéztem. Láttam, hogy
elfordította a fejét, egyik karját a szemére tette. Összeszedtem az elsősegély-
felszerelést, majd felálltam. Feszengve figyeltem, ahogy gyászol. Érdekes módon
egyetlen hang sem hagyta el a száját: se szavak, se zokogás, semmi. Amikor elvette a
kezét, a tekintete tiszta volt, a hangja határozott.
– Utánuk megyek.
– Egyedül biztosan nem – mondtam, és letettem a kezemben lévő dolgokat a korhadt
dohányzóasztalra. – Hacsak nem hiszed, hogy sérülten is képes vagy egymagad elbánni
negyven fosztogatóval. Veled megyek!
Mereven nézett rám, kék szeme világított a sötétben. A kereszt megcsillant a
nyakában. Láttam, hogy önmagával viaskodik. Vámpír vagyok, az ellensége, akiben nem
bízhat, de éppen az előbb mentettem meg az életét, és az én segítségemmel megmentheti
a többieket. Eszembe jutottak a hátán és a vállán lévő hegek, és hogy Jeb szó szerint
belé verte a saját hitét, és a kérdés csak az volt, hogy az milyen mélyen vert gyökeret
Zeke-ben.
Végül vonakodva, fájdalmasan bólintott. Úgy tűnt, nehéz neki feladni az elveit.
– Legyen! – suttogta. – Minden segítségre szükségem van. De… – Kissé
megemelkedett, a szeme keskeny vonallá szűkült. Olyan pillantást vetett rám, mint
Archerék farmján. – Ha megpróbálsz megharapni engem vagy a csapat bármelyik tagját,
esküszöm, megöllek!
Erőt vettem magamon, nehogy rávillantsam a fogaimat.
– Jó tudni, hogyan is állunk azok után, hogy megmentettem az életed.
Megbánás suhant át az arcán, a vállát leeresztette.
– Sajnálom – túrt bele a hajába motyogva. – Én csak… Mindegy, hagyjuk! Hálás
vagyok, hogy a legjobbkor bukkantál fel. Köszönöm!
Kényszeredetten beszélt, úgyhogy egy vállrándítással elintéztem.
– Semmiség. – Nem kaptam tőle igazi bocsánatkérést, de legalább nem próbált meg
nyakon szúrni a macsétájával. – Visszatérve a fosztogatókra: tudod, hová mentek?
Zeke hátradöntötte a fejét.
– Nem – mondta megtört hangon. Éreztem rajta, hogy próbál úrrá lenni az érzelmein.
– Nem tudom, hol vannak. Vagy hova vitték a csoportunkat. Vagy miért. Jeb sosem
beszélt sokat róluk, csak annyit, hogy Sakál és az emberei a nyomában vannak, és meg
kell találnunk Édent, mielőtt elkapják őt.
– Tehát azt sem tudjuk, merre induljunk – motyogtam, és kinéztem az ajtón. Zeke a
fejét rázta, öklével a kanapéra csapott. Kinéztem az ajtón. A távolban megpillantottam
egy vörös fénypontot. Lassan a templom maradéka is a tűz martalékává vált. Az utcán
csend honolt, csak a tűz ropogása hallatszott. Ez volt az egyetlen arra utaló jel, hogy
fosztogatók jártak itt. Sakál emberei tudták, mit tesznek. A támadás gyors volt, hatékony
és halálos, majd nyom nélkül eltűntek az éjszakában.
Vagyis legtöbbjük eltűnt.
– Ne mozdulj! – szóltam oda Zeke-nek. – Rögtön jövök!
 20. FEJEZET

– MICSODA SZERENCSE, HOGY SISAKOT VISELTÉL!

A motorja alá szorult fosztogató felnézett rám. Szeme hatalmasra tágult a rémülettől
és a fájdalomtól. Hallottam, hogy a szíve őrülten ver, és éreztem a csöpögő vér illatát.
Ember létére elég kemény, ezt el kellett ismernem. Miután ekkora erővel csapódott neki
a falnak, arra számítottam, hogy kitörte a nyakát, és már csak a hulláját találom meg.
Ami nagy hátrányt jelentett volna a tervemre nézve.
Rámosolyogtam, kivillantva a fogaimat.
– Viszont az nagyon sajnálatos, hogy eltört a lábad. Ez megnehezíti a dolgodat, ugye?
Be kell vallanom, kissé szomorú vagyok, hogy így alakult. Az üldözés is legalább
akkora izgalmat okoz, mint az ölés.
– A fenébe is! – zihálta a fosztogató. Izzadt, az arca sápadt volt. – Mit akarsz,
vámpír?
Milyen érdekes! Halálra rémül egy vámpírtól, de azon nem lepődik meg, hogy lát
egyet.
– Mondok én neked valamit – folytattam kellemes csevegésre váltva. – Pletykák
keringenek arról, hogy a főnököd nem ember. Hogy sokkal inkább olyan, mint én. –
Leguggoltam, és rámosolyogtam. – Tudni akarom, hol rejtőzködik, milyen a területe.
Mostanában nem túl sok vámpírral találkozom a városokon kívül. És a „fosztogatók
királya” felkeltette az érdeklődésemet. És te beszélni fogsz nekem róla.
– Miért is? – vágott vissza a fosztogató, ami bátor dolog volt tőle, ezt elismerem. –
Talán szeretnél csatlakozni a bandához, vérszívó? Te szeretnél a királynője lenni?
– És ha igen?
– Sakál nem szeret osztozkodni.
– Nos, az már nem a te gondod. – Összeszűkült szemmel néztem rá. – Hol van?
– Ha elmondom, nem ölsz meg?
– Nem – mosolyogtam rá ismét kivillanó fogakkal. – Ha elmondod, nem foglak saját
termoszként használni, amíg el nem érjük Sakál területét. Ha beszélsz, nem töröm el
mindkét karodat és a másik lábadat, mint egy gallyat, és nem vonszolom ki a
mozdulatlan testedet az út közepére, ahol megtalálhatnak a veszettek. Ha beszélsz, akkor
hagyom, hogy úgy halj meg, ahogy neked tetszik. Most, hogy végiggondolom, kezdek
megéhezni…
– Chicago! – tört ki a férfiből. – Sakál az egykori Chicagóban rendezte be a
főhadiszállását. – Felemelte a kezét, és a távolba mutatott. – Csak kövesd a főutat kelet
felé! Egy hatalmas tó partján ér véget az út, ott fekszik a város. Könnyedén odatalálsz.
– Milyen messze van?
– Nagyjából egy nap motoron. Nem tudom, ti, vámpírok, milyen gyorsan haladtok, de
holnap estére odaérsz, ha egész éjjel úton vagy.
– Köszönöm – mondtam, és felálltam. Gyors pillantást vetettem a motorra: a bal
oldala elég csúnyán behorpadt, de úgy tűnt, még beindítható. – Van itt még valami, amit
meg kellene mutatnod nekem.

* * *
AMIKOR VISSZATÉRTEM A HÁZBA, Zeke a kanapén aludt. A hátán feküdt, egyik karja
lelógott az ágyról. Álmában még fiatalabbnak nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. Az
arca kisimult, eltűnt róla a fájdalom. Nem akartam felébreszteni, de ahogy beléptem a
szobába, mocorogni kezdett, a szeme felpattant.
– Elaludtam? – kérdezte hitetlenkedve, majd grimaszolva felült. – Miért nem
ébresztettél fel? Mennyi ideig aludtam?
– Kicsivel múlt éjfél – feleltem, és egy hátizsákot dobtam a kanapéra. Porfelhő szállt
fel a nyomában. – Ez a tiéd. Van benne élelem, víz, gyógyszer és egyéb felszerelés.
Napokig elég lesz. Hogy van a lábad?
– Fáj – felelte, és lassan, fogcsikorgatva felállt. – De megmaradok. Menni fog a
gyaloglás. – Izgatottan a hátára vette a hátizsákot. – Sikerült kiderítened, hova vitték a
többieket?
– Igen. – Elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy Zeke szemében remény csillan. –
Sakál egy romos városban rendezkedett be, innen keletre. Egy-két nap az út Chicagóba.
Oda vitte a többieket is.
– Pár napig keletnek megyünk – motyogta Zeke, és az ajtó felé bicegett. Odamentem
hozzá, hogy segítsek, de megmerevedett, és megrázta a fejét, úgyhogy elhúzódtam tőle. –
Jó pár napba fog telni, mire odaérünk. Nem hiszem, hogy gyorsan tudnék haladni.
– Nem is kell – mondtam, és kitártam az ajtót. Zeke felvonta a szemöldökét, én pedig
elvigyorodtam.
A motor a járda mellett parkolt, alapjáraton zümmögött. Kissé viharvert volt, de
használható.
– Beletelt egy kis időbe, míg megtanultam, hogyan kell kezelni ezt az izét – mondtam,
miközben Zeke lebotorkált a lépcsőn, ki az utcára. – De azt hiszem, egész jól
belejöttem. Igazán kedves gesztus volt fosztogató barátunktól, hogy kölcsönadta nekünk,
nem?
Zeke rám nézett. A gyanakvás helyét megkönnyebbülés és hála vette át a szemében,
legalábbis egy pillanatra. Abban a pillanatban úgy nézett ki, mint az a Zeke, akit
megismertem. Zavarba jöttem. Leemeltem a bukósisakot az ülésről, és odadobtam Zeke-
nek. Elkapta, és meglepetten nézett rám.
– Nekem nem kell – mondtam, mire ő összevonta a szemöldökét. – De szerintem
neked érdemes felvenned, mert még mindig tanulom a technikát. Remélem, több fal nem
kerül a motor útjába.
Felültem, és megragadtam a kormányt. Éreztem a gépből áradó erőt, ahogy duruzsolt
alattam. Határozottan hozzá tudnék szokni. Zeke habozott, kezében a sisakot szorongatta.
Úgy nézegette a motort, mintha az bármelyik pillanatban megharaphatná. Aztán rájöttem,
hogy nem a motortól fél.
Hanem tőlem.
Meghúztam a gázt, mire a motor feldübörgött, Zeke pedig összerezzent ijedtében.
– Készen állsz? – kérdeztem tőle. Ő csak bámult rám. Az állkapcsa megfeszült, majd
egy határozott mozdulattal átvetette a lábát a motoron, és felült mögém. Éreztem a hátam
mögött a teste melegét, habár megpróbált távolságot tartani tőlem. Hallottam a
szívverését. Örültem, hogy nekem nincs szívverésem, mert biztos, hogy összevissza
kalapált volna.
– Kapaszkodj! – szóltam neki, ahogy a fejébe húzta a sisakot, és becsatolta rajta a
szíjat. – Nem olyan egyszerű elindulni.
Ismét meghúztam a gázt, talán kicsit erősebben, mint kellett volna, mire a motor
ugrott egyet. Zeke felkiáltott, és megragadta a vállamat. – Bocs! – szóltam hátra, mire
Zeke vonakodva a derekam köré fonta a karját. – Még ismerkedem vele.
Megint gázt adtam, ezúttal kicsit finomabban, és lassan kiaraszoltam az útra. Amint
elértük a főutat, megálltam, és a vállam felett hátranéztem. Zeke arca, karja és háta
merev volt, de hogy vajon a fájdalomtól-e vagy a félelemtől, azt nem tudtam eldönteni.
– Készen állsz? – kérdeztem, mire ő bólintott. – Akkor tényleg kapaszkodj, mert most
kipróbálom, milyen gyorsan tudunk vele haladni!
A karját még szorosabban körém fonta, én pedig a hátamon keresztül éreztem
dübörgő szívverését. Keletnek fordultam, és a motor vidáman duruzsolt, ahogy
felgyorsítottam. A szél a fülem mellett süvített, ahogy egyre gyorsabban mentünk,
előttünk a végtelen út. Éreztem, hogy Zeke majd’ összeroppantja a bordáimat, fejét a
hátamnak nyomja. Én felemeltem a fejem és diadalittasan felkiáltottam.
Felettünk fényesen ragyogott a hold, megvilágítva a síkságot és az előttünk elterülő,
keletre tartó utat.
Az ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG TUDTAM VOLNA MOTOROZNI. A szél a hajamat borzolta, előttem a
nyílt út, őrült tempóban repültünk végig rajta. Nem lehetett megunni. De sajnos gyorsan
közeledett a hajnal, és Zeke állapota miatt is meg kellett állnunk pár órával napfelkelte
előtt. Lehúzódtam egy düledező farmhoz, hogy pihenjünk és újrakötözzük Zeke sebét.
Miután kikergettük a romos konyhában tanyát vert patkányokat, leültettem Zeke-et az
asztalhoz, hogy megnézzem a sebét. Úgy tűnt, szerencsére nem fertőződött el, de azért
bőven öntöttem rá a fertőtlenítőből, mielőtt újra bekötöztem. A vegyszer erős szaga
Zeke vérének illatával keveredve kissé bódítóan hatott rám, de áldásnak tekintettem. A
vegyszer szúrós szaga miatt egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy megharapjam
Zeke-et.
– Kösz – motyogta. Felkeltem, és összeszedtem a kötszereket, hogy kint elégessem
őket. Nem gondoltam, hogy lennének veszettek a közelben, de nem ártott az óvatosság.
Lehet, hogy boldogan megisszák a hidrogén-peroxid illatú vért is.
– Allison!
Óvatosan megfordultam. A hangja alapján tudtam, hogy Zeke is éppúgy feszeng, mint
én. Egy pillanatra elhallgatott, mintha azon gondolkozna, mondjon-e még valamit vagy
sem, de aztán sóhajtva leengedte a vállát.
– Miért jöttél vissza?
Vállat vontam.
– Unatkoztam? Nem volt hova mennem? Mert jó ötletnek tűnt? Válassz egyet!
– Lelőttelek volna – folytatta Zeke halkan, a padlót bámulva –, ha észrevettem volna,
hogy körülöttünk ólálkodsz. Minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy végezzek
veled.
– De nem tetted – feleltem élesebben, mint akartam. – És most már nem számít. De
azért legközelebb szólj, ha nem akarod, hogy megmentsem az életedet! – Sarkon
fordultam, hogy kimenjek.
– Várj! – szólt utánam Zeke. Felsóhajtott, kezével a hajába túrt. – Sajnálom – mondta,
és végül rám nézett. – Én igyekszem, Allison, de tényleg… Csak… te vámpír vagy,
és… – Frusztrált mozdulatot tett. – És nem erre számítottam.
– Senkit sem haraptam meg mondtam halkan. – Ez az igazság, Zeke. A csoportból
senkit sem haraptam meg.
– Tudom – mondta. – Csak gondoltam, hogy…
– De akartam.
Éles pillantást vetett rám. A szemébe néztem, és nyugodt hangon folytattam:
– Rengeteg alkalom lett volna arra, hogy megharapjak valakit a csoportból. Téged,
Calebet, Darrent, Bethanyt. És nehéz volt megállni, hogy ne harapjam meg őket, hogy ne
táplálkozzak. Az éhség folyamatosan kínoz. Sajnos ezt jelenti a vámpírlét. Nem tudunk
túl sokáig úgy emberek közelében tartózkodni, hogy ne éreznénk késztetést arra, hogy
megharapjuk őket.
– És ezt… miért mondod el nekem?
– Mert tudnod kell – feleltem. – Mert ez vagyok, és tudnod kell róla, mielőtt
folytatjuk az utat.
A hangja ismét jeges volt.
– Tehát azt mondod, hogy a csoport egyik tagja sem lesz soha biztonságban a
közeledben.
– Nem tudom megígérni, hogy soha nem haraplak meg benneteket – vontam vállat
tehetetlenül. – Az éhség miatt lehetetlen, hogy ne kívánd az emberi vért. Nem tudunk
életben maradni nélküle. És talán jól tetted, hogy aznap este elüldöztél. De egyet
megígérhetek: küzdeni fogok ellene. Ez a legtöbb, amit tehetek. És ha ez neked nem
elég, akkor… – Vállat vontam. – Majd aggódunk emiatt, miután megmentettük a
többieket.
Zeke nem válaszolt. Úgy tűnt, mélyen elgondolkodott, úgyhogy szó nélkül elhagytam a
szobát, és kimentem, hogy megszabaduljak a véres kötésektől.
A kertben gyorsan eltemettem a rongyokat, majd felálltam, és az utat kémleltem. Az
egykor tündöklő Chicago a főút végén várt ránk, egy fosztogatósereggel és egy
titokzatos vámpírkirállyal, aki egy vámpírvárost igazgat. Ironikusnak találtam a
helyzetet: egész életemben arra vágytam, hogy kiszabaduljak egy vámpírvárosból, erre
most ismét oda vezet az utam.
Keleten az ég alja világosodni kezdett. Visszatértem a házba. Zeke az asztalnál ült,
mellette a nyitott hátizsák, és egy csomag perecet majszolgatott, amit még a másik
városban szereztem neki. Felnézett, ahogy beléptem, de nem hagyta abba az evést.
Ugyanígy viselkedtünk a peremen is. Mindegy, mi volt a helyzet, mindegy, mennyire
éreztük rosszul magunkat, vagy helytelen volt-e, akkor ettünk, amikor csak tudtunk.
Fogalmunk sem volt, mikor jutunk legközelebb ételhez, vagy nem az lesz-e az utolsó.
Azt is észrevettem, hogy a fegyverét karnyújtásnyi távolságban kikészítette maga
mellé az asztalra, de nem törődtem vele.
– Nemsokára hajnalodik – mondtam neki, mire bólintott. – Találsz a táskában
fájdalomcsillapítót és vizet. Az elülső zsebbe tettem a fertőtlenítőt és a kötszereket.
– És a muníciót?
Megráztam a fejem.
– A városban nem találtam, és nem volt sok időm jobban körbenézni. – Direkt nem
néztem a mellette heverő pisztolyra. – Hány golyód maradt?
 – Kettő.
– Akkor jól be kell osztanunk. – Kinéztem az ablakon, és felszisszentem. – Mennem
kell. Vigyázz a lábadra, jó? Ha bármi történik, nem segíthetek addig, amíg le nem megy
a nap. Este találkozunk.
Bólintott, de rám se nézett. Végigmentem a folyosón, a pókhálókat és a törmeléket
kerülgetve, amíg el nem értem a leghátsó szobába, a hálóba. Az ajtó még nem szakadt le
a zsanérról, nyikorogva nyílt ki.
Egy hatalmas ágy állt az ablak alatt. Lágy szellő lengette a függönyöket. A molyette
matracon két felnőtt csontváza feküdt egymás mellett, ruháik lassan elrohadtak rajtuk.
Közöttük egy kisebb csontváz feküdt, az egyik felnőtt a mellkasához szorította.
A csontvázakat nézve szürrealisztikusnak éreztem a helyzetet. Természetesen
hallottam történeteket a fertőzésről, amikor édesanyám mesélt a letűnt világról. Néha
olyan gyorsan csapott le a vírus, hogy a teljes család megbetegedett és napokon belül
meghalt. Ezek a csontok egy másik időből maradtak vissza, a mi időnk előttiből. Vajon
milyen lehetett az élet akkor, amikor még nem volt se fertőzés, se veszettek, se
vámpírok, se csendes, kihalt városok?
Megráztam a fejem. Semmi értelme ilyenen töprengeni, mert az úgysem tesz jót
nekem. Kihátráltam a szobából, és kinyitottam a vele szemben lévő, másik hálószoba
ajtaját. Ez kisebb volt, egy egyszemélyes ágy állt benne a falnak tolva. A szoba sötét
volt, az ablakokon a redőnyök nem engedték be a napfényt, és nem találtam bent
csontvázakat sem.
Hanyatt feküdtem az ágyon, a kardomat pedig magam mellé tettem. Bár úgyis könnyű
célpontot jelentek, amikor alszom, mert akkor aztán tényleg olyan vagyok, mint akit
fejbe vertek.
A csukott ajtóra néztem, és jeges félelem szorította össze a bensőmet. Zeke kint van a
nappaliban, ébren van, mozog és fel van fegyverkezve. Amíg alszom, vajon nem
lopózik-e be, hogy levágja a fejemet? Megölne, követve a Jeb által oly jól belévert
elveket, miközben itt fekszem tehetetlenül? Tényleg ennyire gyűlöli a vámpírokat?
Vagy csak simán fogja a motort, és egymaga indul a fosztogatók ellen?
Hirtelen azt kívántam, bár inkább kint hajtottam volna álomra a fejemet, a föld
mélyén, távol Zeke-től. De a redőnyön át láttam, hogy már világosodik odakint, én
pedig éreztem, hogy a végtagjaim elnehezülnek. Hinnem kellett, hogy Zeke-nek van
annyi esze, hogy tudja, egyedül nem mentheti meg a többieket, hogy az elveit nem
szabad olyan komolyan vennie, mint azt a mestere tanította neki. Ugyan vámpír voltam,
de reméltem, hogy tudja, ugyanaz az ember maradtam, akit megismert.
A szemem lecsukódott. Mielőtt öntudatlanságba süllyedtem volna, azt hiszem,
hallottam, ahogy kinyílik az ajtó.

A VILÁG A FEJE TETEJÉRE ÁLLT.

Nem tudtam megmozdítani a hátam mögé feszített karomat, sem egyetlen
végtagomat. Lágy szellő érintette meztelen vállaimat. Úgy éreztem, a karom eltört.
Vagy csak meg van kötözve. Vagy mindkettő. Furcsa, hogy nem éreztem fájdalmat.
A betonpadló pár méterre volt a fejemtől. A falak is betonból voltak. Olyan
érzésem volt, mintha mélyen a föld alatt lennék, de fogalmam sem volt, hogyan
kerültem oda. Elfordítottam a fejem, és fejjel lefelé megláttam egy asztalt, amelyen
különböző éles fegyverek sorakoztak.
Léptek. Majd egy pár csizma és egy csillogó piszkavas jelent mega látóteremben. A
vasból csak úgy sütött a forróság. Összerándultam, ahogy megszólalt a bakancs
tulajdonosa.
– Üdvözöllek az otthonomban, kedves barátom! Remélem, tetszik, mivel itt leszel
egy ideig. Talán örökké. Hát nem csodás? De mielőtt bármit is mondanál, hadd
köszöntselek hivatalosan is a pokolban!
A piszkavas a gyomromba fúródott és a hátamon keresztül jött ki. Vér és
összeroncsolt hús szaga terjengett a levegőben.
Aztán megéreztem a fájdalmat.

Vicsorogva ébredtem fel. Rugdosni kezdtem az ismeretlen árny felé, és kiugrottam az

ágyból. Sziszegve kiegyenesedtem, majd körbenéztem a szobában, és rádöbbentem,
hogy a fájdalom, amit éreztem, csak a képzeletem szüleménye volt. Visszatértem a
valóságba.
Megnyugodtam, és visszahúztam a fogaimat. Megint a furcsa rémálmok. De ez sokkal
rosszabb volt, mint a korábbiak. Olyan valóságos volt, mintha tényleg ott lógtam volna
a szobában, a forró piszkavassal a gyomromban. Összerázkódtam a hűvös és kegyetlen
hang gondolatára. Ismerősnek tűnt, mintha már hallottam volna korábban…
– Allison! – Zeke kopogott az ajtón. – Jól vagy? Kiabálást hallottam.
– Jól vagyok – szóltam vissza, és a megkönnyebbülés elsöpörte minden
aggodalmamat. Még mindig itt van. Nem ment el, és nem vágta le a fejemet. –
Mindjárt megyek!
Amikor kinyitottam az ajtót, Zeke állt előttem felvont szemöldökkel. Fáradtnak és
gyűröttnek éreztem magam, ahogy kiléptem a folyosóra.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte. Rápillantottam. – Nem gondoltam, hogy a vámpírok
álmodnak.
 – Sok mindent nem tudsz rólunk – motyogtam, és a konyha felé vettük az irányt. Egy
gyertya pislákolt az asztal közepén, mellette egy babkonzerv és egy üres
csomagolópapír. Biztosan ételre bukkant a házban. – Gyere, szerintem ideje, hogy
lecseréljük a kötésedet még indulás előtt!
– Gondolkoztam – vallotta be. Bicegve követett ki a konyhából. Határozottan jobban
festett aznap este. Az étel, a pihenés és a fájdalomcsillapítók megtették jótékony
hatásukat. – Azzal kapcsolatban, amit tegnap este mondtál. Többet akarok tudni a
vámpírokról… És a te szádból akarom hallani. Én csak azt tudom, amit Jeb mondott el
nekem.
Felhorkantam, és felkaptam a hátizsákot a földről.
– Hogy gonosz, lelketlen szörnyetegek vagyunk, akiknek az egyetlen célja a vérivás,
és hogy szörnyetegekké változtassák az embereket? – kérdeztem viccelődve, miközben
a táskában turkáltam gézt és kötszert keresve.
– Igen – felelte Zeke halálosan komoly hangon.
Ránéztem, mire vállat vont.
– Tegnap este őszinte voltál hozzám – folytatta. – Nem azt mondtad, amit hallani
akartam, amire számítottam. Úgyhogy arra gondoltam, meghallgatnám a történetet a te
szádból is. Az egészet, ha úgy tetszik. Miért lettél vámpír? Mi késztetett arra, hogy… –
Elhallgatott.
– Hogy élőhalott legyek? Az élők vérét igyam? – Elővettem a peroxidot, a
kötszereket és a gézt, és letettem őket a kanapé mellé, a földre. – Hogy soha többé ne
kelljen aggódnom a leégés miatt? Na, jó, ez így nem egészen igaz.
Kimerült pillantást vetett rám.
– Ha nem akarod elmondani, azt is megértem.
Intettem neki, hogy menjen a kanapéhoz. Leült, könyökét a térdére támasztotta.
Letérdeltem elé, és elkezdtem letekerni a kötést a lábáról.
– Mit akarsz tudni?
– Hány éves vagy? – kérdezte Zeke. – Úgy értem, mióta vagy vámpír?
– Nem régóta. Pár hónapja.
– Pár hónapja?
Meglepettnek tűnt, úgyhogy felnéztem.
– Igen. Miért, mit gondoltál, mennyi vagyok?
– Hát, hogy nem pár hónapos. – Megrázta a fejét. – A vámpírok halhatatlanok, szóval
azt hittem, hogy…
– Mit? Hogy százéves vagyok? – A gondolatra elvigyorodtam, és ismét a lábára
összpontosítottam. – Hiszed vagy sem, Zeke, ez a helyzet még nekem is új. Még nekem
is van mit tanulnom.
– Nem tudtam – felelte Zeke lágyan. – Tehát akkor tényleg annyi idős vagy, mint én. –
Elhallgatott. Az információt emésztette, majd megrázta a fejét. – Mi történt veled?
Haboztam. Nem volt kedvem beszélni a múltamról, nem volt kedvem emlékezni. A
múlt az elmúlt. Miért sírjak olyan után, amit nem tudok megváltoztatni? De Zeke
megpróbált megérteni, és tartoztam neki a magyarázattal. Az igazsággal.
– Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy egy vámpírvárosban születtem – kezdtem
bele a történetbe, de közben a kötözésre összpontosítottam, hogy ne kelljen Zeke-re
néznem. – Édesanyámmal éltem egy kis házban, az egyik szektorban. Ő megbélyegzett
volt, ami azt jelentette, hogy hetente kétszer el kellett mennie a kórházba, „véradásra”.
Minden nagyon civilizáltan zajlott, vagy legalábbis a vámpírok azt akarták, hogy ezt
higgyük. Hogy nincsenek erőszakos, véres halálesetek, és nem kényszerítenek minket
semmire. – Felhorkantam. – Ettől függetlenül persze időnként tűntek el emberek az
utcákról. A vámpírok vadászok. Ezt sosem tudod belőlük, belőlünk kiirtani,
bármennyire civilizált is a világ.
Éreztem, hogy Zeke kényelmetlenül érezte magát, amikor bevallottam, hogy az összes
vámpír – többé-kevésbé – gyilkológép. Hát, az igazat akarta. Nincs több hazugság, sem
illúzió. Vámpír vagyok, ez a dolgok jelenlegi állása. Csak remélni tudtam, hogy meg tud
birkózni a helyzettel.
– Lényegtelen – folytattam, majd levettem a gézt, hogy megnézzem a sebet. Csúnya
volt és mély, de nem fertőződött el. – Édesanyám egyik nap rosszul lett. Nem bírt
kikelni az ágyból, úgyhogy nem tudott elmenni a kötelező véradásra. Két nappal később
megjelentek a csicskások, és levették tőle a kötelező adag vért, hiába volt nyilvánvaló,
hogy még ahhoz is gyenge, hogy mozogjon vagy egyen. – Elhallgattam. Eszembe jutott
az aprócska, hideg hálószoba, ahogy édesanyám sápadtan fekszik a takarók alatt. – Soha
nem gyógyult fel – fejeztem be, és az emléket az agyam leghátsó részébe száműztem. –
Nem sokkal azután… eltávozott.
– Sajnálom – suttogta Zeke, és őszintének hangzott.
– Ezek után meggyűlöltem a vámpírokat. – Peroxidot öntöttem az egyik gézre, és a
sebre nyomtam. Éreztem, hogy Zeke összerándul, a fogait csikorgatta. – Megesküdtem,
hogy én nem leszek megbélyegzett, hogy engem sosem fognak megjelölni, mint egy
darab húst, hogy egyetlen csepp véremet sem fogom nekik adni. Találtam hozzám
hasonló más jelöletleneket, és megpróbáltunk életben maradni: loptunk, guberáltunk,
kéregettünk, bármit, csak életben maradjunk. Sokszor éheztünk, főleg télen, de jobb
volt, mint a vámpírok fejős tehenének lenni.
– Mi változott? – kérdezte Zeke lágyan.
 Felkaptam a kötszert, és kitekertem anélkül, hogy láttam volna, mit csinálok. Sötét és
rémisztő emlékképek villantak fel előttem. Az eső, a vér, a veszettek, ahogy Kanin
karjában fekszem, és érzem, hogy a világ megszűnik körülöttem.
– Veszettek támadtak meg a városfalon kívül – szólaltam meg. – Megölték a
barátaimat, és engem is rendesen helyben hagytak. Haldokoltam. Aznap este egy vámpír
talált rám, és választás elé állított: gyors halál, vagy átváltoztat. Még mindig gyűlöltem
a vámpírokat, és pontosan tudtam, hogy mivé válnék, de azt is tudtam, hogy még nem
akarok meghalni. Úgyhogy a második lehetőséget választottam.
Zeke percekig hallgatott.
– Megbántad? – kérdezte végül. – Hogy vámpír lettél? Hogy ezt az életet
választottad?
Vállat vontam.
– Néha bánom. – Befejeztem a kötözést, majd a szemébe néztem megvetés után
kutatva. – De ha megint választanom kellene, hogy meghalok, tényleg meghalok, vagy
életben maradok, akkor is ugyanígy döntenék. – Zeke elgondolkozva bólintott. – Na és
te? – kérdeztem. – Ha te haldokolnál, és valaki kiutat kínálna, nem fogadnád el?
Megrázta a fejét.
– Nem félek a haláltól – felelte. A hangja nem volt sem dicsekvő, sem elítélő, csak
magabiztos. – Van hitem. Hiszem, hogy vár rám valami jobb a földi élet után. Csak
várnom kell, és megtennem minden tőlem telhetőt addig, amíg el nem jön az én időm.
– Ez szépen hangzik – feleltem őszintén. – De én mindent meg fogok tenni azért, hogy
életben maradjak, ameddig csak tudok. Ha szerencsém van, akkor az örökkévalóságig. –
Összeszedtem a kötszereket és a fertőtlenítőt. Felálltam, és lenéztem Zeke-re. – Áruld
már el, mi történik a vámpírokkal, amikor feldobják a talpukat? Jeb szerint nincs
lelkünk. Mi történik, amikor tényleg meghalunk?
– Nem tudom – motyogta Zeke.
– Nem tudod, vagy nem akarod elmondani?
– Tényleg nem tudom – felelte kicsivel határozottabban, és kifújta a levegőt. – Arra
vagy kíváncsi, amit Jeb mondott, vagy az én véleményemre?
– Azt hittem, Jeb megtanított neked mindent, amit csak tudnod kell.
– Valóban – felelte a tekintetemet fogva tartva. – És minden erejével azon volt, hogy
olyan vezetőt formáljon belőlem, amilyet ő szeretne. – Felsóhajtott. Egyszerre tűnt
határozatlannak, dacosnak és szégyenkezőnek. – De ha még nem vetted volna észre, nem
mindig értünk egyet. Jeb szerint makacs vagyok és engedetlen, de nekem is megvan a
magam véleménye bizonyos dolgokról, bármennyire is nem tetszik neki.
– Igazán? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Mint például?
 – Tévedett veled kapcsolatban. És… én is.
Pislogtam egyet. Zeke hirtelen felállt, az arca kétségbeesettnek tűnt, mintha már
megbánta volna, amit mondott.
– Indulnunk kellene – mondta, kerülve a pillantásomat. – Most már nem vagyunk
messze Chicagótól, igaz? A lehető leggyorsabban meg akarom találni a többieket.
Kint kigyúltak az első csillagok. Kinéztem az ajtón, és a ház előtt három friss
földkupacot pillantottam meg. Mindegyik tetején egy-egy kő foglalt helyet. Kérdőn
néztem Zeke-re.
– El kellett temetnem őket – mondta az új sírokat nézve. Zaklatottnak tűnt.
Felsóhajtott. – És remélem, hogy ők az egyetlenek, akiket el kellett temetnem.
Nem akartam hiú ábrándokba ringatni, úgyhogy nem válaszoltam. Felszálltam a
motorra, vártam, amíg felszáll mögém, majd átöleli a derekamat, ez alkalommal
habozás nélkül. Kievickéltem a motorral a sárból az útra, majd felgyorsítottunk, és
folytattuk utunkat a vámpírváros felé.

AZT HITTEM, HOGY ÚJ-COVINGTON NAGY, pedig eltörpült Chicago mellett.

A szél belekapott a hajamba. Egy hatalmas víztükör felől fújt, életemben nem láttam
még ekkorát. A tó egészen a látóhatárig nyúlt, a fodrozódó, sötét hullámok megtörtek a
sziklákon.
A tó partján várt minket ködbe burkolózva Chicago egykori városa. Új-Covingtonban
a három vámpírtorony magasodott a többi épület fölé, de mind a három eltörpült a
chicagói felhőkarcolók mellett. Rengeteg égbe törő, omladozó és düledező épületet
láttam. Az egymás mellett álló felhőkarcolók egy égre vigyorgó, hiányos fogsorra
emlékeztettek.
Mögöttem Zeke kifújta a levegőt, ami csiklandozta a fülem.
– Ejha! Ez hatalmas! – kiáltotta. – Hogyan találunk itt meg bármit is?
– Megtaláljuk őket – feleltem, és reméltem, hogy ez nem csak üres ígéret. – Csak egy
vámpír vezette népes fosztogató bandát kell megtalálnunk. Mennyire lehet az nehéz?
Pár perccel később megbántam, amit mondtam.
Minél közelebb értünk, Chicago annál kiterjedtebbnek látszott. Úgy tűnt, mintha a
rozsdás autókkal és elhagyatott épületekkel teli romos utak a végtelenbe nyúltak volna.
Ahogy végighajtottunk a törmelékkel borított utcán, a fölénk magasodó felhőkarcolók
árnyékában eltűnődtem, vajon milyen lehetett az élettel teli város. Mennyi ember
élhetett itt, hogy ennyi égig érő épületre volt szükség? Elképzelni sem tudtam.
Továbbhaladtunk az úton, ami elkanyarodott, de egy hatalmas felhőkarcoló
maradványa feltartóztatott minket. Leállítottam a motort, és körbenéztem, hogy
felmérjem a terepet.
– Ez reménytelen – mondta Zeke. Elnézett mellettem az összeomlott épületre. – Túl
nagy ez a hely. Hetekbe vagy akár hónapokba is telhet, mire átkutatjuk a várost. És ki
tudja, addigra mi történik a többiekkel?
– Nem adhatjuk fel, Zeke! – mondtam, és megfordultam a motorral. – Itt vannak
valahol. Csak tovább kell…
Bennem rekedt a szó. Valaki befordult a sarkon, és egyenesen felénk tartott. Két
fosztogató közeledett hosszú, karcsú motorokon. A kormányok szarvként meredeztek,
vakító fénnyel és dübörögve tűntek elő az éjszakából. Mozdulatlanná merevedtem, és
éreztem, hogy Zeke is megfeszül, amint észrevette, hogy a két férfi megáll és kíváncsian
méreget minket. Az egyik mögött egy nő ült, haját összeborzolta a szél.
Az egyik motoros felénk intett a fejével.
– Ti is a Lebegő Aréna felé tartotok? Gondolom, hallottátok a hírt.
Hogy hova?
– Hát, igen – vontam vállat. – Ti is oda mentek?
– Aha. – Megfordult, és a járdára köpött. – Ma este jó műsor lesz. – Alaposan
szemügyre vett minket, a homloka ráncba szaladt. – Titeket nem láttalak korábban. Most
mész először az Arénába, kislány?
Zeke szorosabban fonta körém a karját, én pedig reméltem, hogy nem csinál
hülyeséget. Épp azon voltam, hogy kitaláljak valamit arról, hogy újak vagyunk még a
városban is, amikor a nő vállon veregette a másik motorost.
– Elkésünk! – nyafogta, mire a férfi a szemeit forgatta. – Sakál elképesztő műsort
ígért ma estére, én pedig nem akarok elkésni. Menjünk már!
– Fogd be, Irene! – parancsolt rá a fosztogató, de közben a fejével a másik férfi felé
intett, aki hozzánk beszélt. – Gyerünk, Mike! Majd később elcsevegsz az újoncokkal.
Menjünk! – Életre keltette a motort, felhajtott egy rámpán, ami a romos felhőkarcolón
vitt át, és már el is tűnt. A másik fosztogató a szemét forgatva indult utánuk.
– Nem bánod, ha követlek az Arénáig? – kérdeztem könnyedén.
Meglepett pillantást vetett rám, de aztán vállat vont.
– Leszarom, újonc. Csak próbáld meg tartani a tempót!

A LEBEGŐ ARÉNÁRÓL GYORSAN KIDERÜLT, hogy miért kapta ezt a nevet.

Követtük a fosztogatókat Chicago utcáin, rozsdás autókat, törmeléket és összedőlt
toronyházakat kerülgetve. A kelleténél gyorsabban haladtunk. A motorok dübörgése
visszaverődött a falakról. Néha olyan közel mentünk el egy fal, felfordult jármű vagy
alagút mellett, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, könnyedén megérinthettem volna
őket. Én nagyon élveztem a „száguldást”, de Zeke nem volt elragadtatva. Arcát a
hátamba nyomta, kezével szorosan ölelte a derekamat, úgyhogy örültem, hogy már nem
kell levegőt vennem.
Végül egy összeomlott felhőkarcoló mögött álltunk meg. Innen fentről az egykori
Chicago belvárosára néztünk le. A felhőkarcolók minden képzeletet felülmúltak, hiába
voltak rossz állapotban. Az egyik torony egy másiknak dőlt, és ezzel veszélybe sodorta
mindkettejüket. A távolban észrevehetően kevesebb volt a toronyház – valószínűleg már
korábban összeomlottak –, de ettől függetlenül is lélegzetelállító látvány volt.
Onnan, ahol álltam, láttam, hogy a felüljáró úgy kanyarog az épületek között, mint egy
kígyó. Édesanyám történeteiből tudtam, hogy a régi időkben olyan járművek jártak a
felüljárókon, amelyek sok-sok embert szállítottak elképesztő sebességgel egyik helyről
a másikra. Ezen kívül hidak és átjárók fonták körbe a várost, ami érthető volt, mert
mindent víz borított.
A megemelt utcákon nyüzsögtek az emberek, elhaladtak a sötét, tajtékos víz fölött.
Rengetegen voltak, többen, mint amire számítottam. Ez nem csak a fosztogatók
rejtekhelye volt. Ez egy igazi, élő város volt, mint Új-Covington, vagy bármely hasonló
vámpírváros. Nem vették körbe falak. Gyanítom, azért, mert a víz távol tartotta a
veszetteket. Az emberek nyugodtan járhattak-kelhettek, de tudatában voltak, hogy egy
vámpírkirály területén járkálnak. A tömeg jó oldala az volt, hogy ennyi ember között
könnyebben elvegyültünk.
A fosztogatók – akiket követtünk – nem álltak meg nézelődni. Figyeltem, ahogy a
fényszóróik megvilágítanak egy rámpát, felhajtanak egy romos hídra, majd begördülnek
a vízen ringatózó uszályra. Nagy összevisszaságban számtalan motor parkolt ott, és pár
olyan felfegyverzett kisteherautó is, amilyeneket korábban láttam. A fosztogatók nyilván
nem tudtak tovább haladni a motorokkal a vízzel borított utakon.
Éreztem, hogy Zeke kikukucskál a vállam mögül. Nagy levegőt vett, mire
hátranéztem.
– Készen állsz?
Bólintott, arckifejezése határozott volt.
– Menjünk!
Ugyanazon az úton haladtunk, mint a többiek: le a rámpán, át a hídon, fel az uszályra.
Találtam egy üres helyet, leállítottam a motort, és leszálltam róla. Kissé sajnáltam, hogy
ott kell hagynom. Eltűnődtem, vajon visszajöhetek-e majd érte.
Valószínűleg nem.
Megfordultam, és végignéztem a hatalmas kiterjedésű vízen. Fura érzés volt a víz
tetején állni. A talaj bizonytalannak tűnt, mintha bármikor lesüllyedhetne minden a
mélybe. Hideg szél sziszegett a motorok között, a bárka csendesen ringatózott a vízen.
Zeke megbotlott, ahogy mellém lépett.
Aggódva megfogtam a könyökét.
– Hogy van a lábad? – kérdeztem, mert láttam, hogy nem nehezedik rá. – Végig tudod
csinálni? Biztos, hogy jól vagy?
– Persze – felelte, és kihúzta a karját a szorításomból. Az arca sápadt volt,
verejtéktől csillogott, még a hideg ellenére is. – Ne aggódj miattam! Tudom tartani a
lépést.
Feldübörgő motorok vonták magukra a figyelmünket. Még több fosztogató érkezett,
egy nagyobb csoport. Nevetgéltek és kiabáltak. Zeke és én lebuktunk egy halom doboz
mögé. Figyeltük, ahogy leállítják a motorokat, leszállnak, majd megindulnak a város
felé az egyik hídon át.
Zeke-kel egymásra néztünk.
– Biztos, hogy nem akarsz pihenni? – kérdeztem, mire dühös pillantást vetett rám. Én
viszonoztam. – Még mindig fájdalmaid vannak. Meg tudom találni a többieket egyedül
is.
– Nem. – A hangja határozott volt, nem tűrt ellentmondást. – Ők a családom. Nekem
kell megtalálnom őket. Erről nem nyitok vitát.
– Rendben. – Még egyszer ránéztem, majd megráztam a fejem. Makacs idióta! – De
akkor legalább próbálj meg bandatag fejet vágni, mert nem szeretném, ha gyanút
keltenénk!
Zeke horkantása nevetésnek is beillett volna.
– Allie, te egy gyönyörű, egzotikus szépségű vámpírlány vagy egy katanával. Kettőnk
közül nem én fogom felhívni magamra a figyelmet.
Nem válaszoltam. Felmentünk a nyikorgó hídra, ami a vámpírkirály birodalmába
vezetett. Percekig nem szóltunk egymáshoz. Ha Zeke megkérdezte volna, min
gondolkozom, azt feleltem volna, hogy azon, hogyan találjuk meg a többieket. De ez
nem lett volna teljesen igaz. Valóban gondolkodtam a mentőakción, de a gondolataim
folyton elkalandoztak, mert Zeke azt mondta rám, hogy gyönyörű vagyok.

A VÁROS OLYAN VOLT, MINT EGY LABIRINTUS. Tele volt hidakkal, rámpákkal,
felüljárókkal és keskeny gyaloghidakkal, amelyek rettentő átláthatatlan módon
kapcsolódtak egymáshoz. Egy gyaloghíd egy felüljáróra vezetett, ami egy hídra, aztán
egy elsüllyedt épület tetejére, ahonnan visszatértünk arra a keskeny gyaloghídra,
ahonnan indultunk. Körbe-körbe mentünk, és már azt fontolgattam, hogy beugrom a
vízbe, és inkább úszva próbálok szerencsét. Fáklyák égtek a gyaloghidak és a rámpák
mellett. A sötét vízen megcsillanó fényük csak még jobban megnehezítette a
tájékozódást.
Az emberek sietve közlekedtek a keskeny utakon. Nekünk jöttek, arrébb löktek
minket, néha szándékosan. Néha szitkozódtak, miközben odébb taszítottak minket.
Lehajtottam a fejem és összeszorítottam a fogam, valahányszor valaki nekem jött,
nehogy behúzzak neki egyet. Itt nem voltak törvények, sem csicskások, akik rendet
tartottak volna, sem őrök, hogy megakadályozzák az erőszakos kitöréseket. Láttunk egy
rövid csetepatét az egyik keskeny felüljárón: két fosztogató esett egymásnak, és úgy
rendezték le a dolgot, hogy az egyik végül nyakon szúrta a másikat. Az áldozat
fulladozva beleesett a sötét vízbe és elmerült. Az emberek egy pillanatra megálltak,
kíváncsian nézelődtek, majd mindenki ment tovább a saját dolgára.
– Ez kész bolondokháza! – motyogta Zeke, és közelebb lépett hozzám. Kék szemével
idegesen pásztázta a tömeget. – Jeb mesélt már ilyen helyekről. Minél előbb meg kell
találnunk a többieket, és kihozni őket, mielőtt valaki szó nélkül hátba lő minket.
Bólintottam.
– A fosztogatók említettek valamit arról, hogy Sakál „műsoros estet” ad ma a Lebegő
Arénában. Ő kell nekünk. Ha őt megtaláljuk, akkor a többieket is.
– Úgy van. Akkor tehát meg kell találnunk a Lebegő Arénát. – Zeke körbenézett.
Meglátott egy sötét, borzas hajú nőt, aki felénk tartott, és felsóhajtott.
– Elnézést! – nyújtotta ki a kezét, hogy megállítsa. – Tudna segíteni nekünk, kérem? –
A nő hátraugrott, szemét összehúzva végigmért engem és Zeke-et, majd vékony ajka
mosolyra húzódott.
– Elnézést? – csúfolódott. Orrhangja magasra szökött. – Még ilyet, hogy elnézést! Ezt
nevezem udvariasságnak! Ettől ismét nőnek érzem magam. – Foghíjas vigyort villantott
ránk. – Miben segíthetek neked, udvarias fiatalember?
– A Lebegő Arénát keressük – felelte Zeke nyugodtan. Nem foglalkozott azzal, hogy a
nő kihívó pillantásokkal méregeti, és a nyelve kikandikál a foghíjas réseken. –
Megmondaná, merre találjuk?
– Persze. – A nő közelebb lépett hozzánk. – De szívesen el is kísérlek. Mit szólsz
hozzá, kisfiam? Én magam nem mentem volna, Sakál műsorai lassan megfekszik a
gyomromat, de a kedvedért kivételt tehetek, na?
Zeke mellé léptem. Elfojtottam egy morgást.
– Elég, ha útbaigazít – mondtam finoman, de olyan hangsúllyal, hogy kétsége se
maradjon az üzenet felől: ha egy ujjal is hozzáérsz, feltépem a torkodat! A nő
felhorkant, és arrébb lépett.
– Hát, ez igazán nagy kár! Érted megérte volna. – Szipogott, majd egy keskeny utcára
mutatott, ahol embertömeg hömpölygött. – Menjetek végig azon az utcán, és
megtaláljátok! Estére mindig kivilágítják. Nem lehet eltéveszteni.
– Köszönjük! – mondta Zeke, mire a nő a szívéhez kapta a kezét.
– Micsoda gesztus! – mondta, és letörölt egy képzeletbeli könnycseppet. – Ha az én
szarházi emberem ilyen szépen beszélne velem, talán meggondolnám, hogy vele
maradjak. Hát, jó szórakozást kettőtöknek! Ez az első műsor, amit megnéztek, ugye? –
Ismét elvigyorodott, majd a fejét rázva ment el mellettünk. A válla felett visszaszólt: –
Szerintem vigyetek magatokkal valamit, amibe hányhattok.
Zeke-kel aggódó pillantást váltottunk.
– Ez nem hangzik valami jól – motyogtam.

A NŐNEK IGAZA VOLT. A Lebegő Arénát azonnal észre lehetett venni. Az egyik sarkon
állt. Négyzet alaprajzú épület volt, bár nem olyan magas, mint a körülötte lévő
felhőkarcolók, de magas volt, vörösen világított rajta a CHI AGO felirat a bejárat
mellett. A C betű hiányzott, maga a felirat pedig tele volt lyukakkal és repedésekkel. A
kár ellenére azonban még mindig működött. Hogy milyen célból, fogalmam sem volt.
– Gondolom, ez a Lebegő Aréna, nem? – súgta oda nekem Zeke. Figyeltük, ahogy a
fosztogatók elözönlik a bejáratot. Mivel a földszint víz alatt volt, a járdát egy fából
készült emelvénnyel kapcsolták össze, ami az épület belsejébe vezetett. – Nem úgy néz
ki, mint egy aréna. És a felirat szerint Chicago a neve. Pedig azt gondolná az ember,
hogy valami ötletesebb nevet adtak neki.
– Hát, gondolom, az írás-olvasás nem foglal el előkelő helyet egy fosztogató listáján
– suttogtam vissza, ahogy közeledtünk az épület felé. A nyakamat nyújtogattam, hogy
jobban lássam a feliratot, majd lenéztem a vízbe, ahol valami megcsillant, talán az
egykori bejárati ajtók. A mostani bejárat egy kő boltív volt – se zsanér, se ajtó –,
amiből arra következtettem, hogy ez valaha ablak lehetett.
Láttuk, hogy gyalogjárók és hidak ívelnek át az épület vízzel elöntött előtere fölött. A
földszint nem látszott ki a vízből, de egy lépcsősor még igen. Ez a második emeleti
erkélyekre vezetett, ahova a tömeg is tartott. Követtük őket fel a lépcsőn, majd az ajtón
belépve egy félhomályos terembe léptünk, ahol szinte vágni lehetett a várakozás
izgalmát. A tömeg hullámzott a teremben.
– Hát ezért hívják arénának – mondtam, és csodálkozva néztem körbe.
Hatalmas terembe léptünk be, egy fenséges kupola magasodott fölénk. Páholyok
futottak végig a falak mentén, tele penészes, felhajtható székekkel. Bal oldalon a páholy
egy része leesett, lyuk tátongott a helyén, de elég hely maradt ahhoz, hogy a város
összes fosztogatója kényelmesen elférjen. Keskeny átjárók vezettek egy kiugró részhez,
ami eltűnt a sötét vízben.
Alattunk egy súlyos, vörös függöny húzódott a hátsó fal előtt. Az alja leért egészen a
fából ácsolt, vízen lebegő színpadig. A színpad nagy részét egy hat méter magas ketrec
foglalta el, a tetején dróthálóval, hogy a lakója ne tudjon elszökni. A függöny miatt nem
láttam a színpad hátulját. Eltűnődtem, vajon mit tarthatnak ott.
Zeke megérintette a karomat, és a ketrecre mutatott.
Egy acélból készült kennelt toltak éppen a falhoz, csak néhány kisebb rés volt rajta,
amin ki lehetett látni. A ketrec időnként megrázkódott, mert valami volt benne és
mozgott, de túl sötét volt ahhoz, hogy belássunk a réseken. A fapadlót megszáradt
vérfoltok tarkították.
– Véres viadalok – suttogta Zeke, miközben az egyik hátsó sor felé araszoltunk. –
Valószínűleg ez jelenti Sakál számára a szórakozást. Fogadásokat kötnek, hogy melyik
állat éli túl. – Az izgatott tömegre nézett, és megborzongott. – Nem igazán szeretném
végignézni, ahogy két kutya széttépi egymást. Talán inkább keressük meg a többieket!
Mielőtt válaszolhattam volna, egy reflektor fénnyel árasztotta el az arénát. Pislognom
kellett. Másodpercekkel ezelőtt a színpadon még nem volt senki, ebben biztos voltam,
most pedig ott állt egy férfi, és vigyorogva szemlélte a tömeget. Magas volt, nyúlánk és
izmos. A mellkasa kilátszott az inge és viharvert, hosszú bőrkabátja alól. Sűrű, fekete
haját lófarokba kötötte. Fiatalos, markáns arca volt, és hibátlan, sápadt bőre. Aranyló
szemével a tömeget pásztázta.
A férfi felemelte a kezét, mintha mindenkit magához akarna ölelni, mire a tömeg
megvadult: üvöltöttek, a lábukkal doboltak a földön, még a fegyvereket is elsütötték a
levegőbe. Hirtelen rájöttem, kit látok. Ez Sakál! Megtaláltuk! Itt áll előttünk a
fosztogatók vámpírkirálya.
– Jó estét, kiskatonáim! – kiáltotta Sakál, mire üvöltés, kiabálás és huhogás volt a
válasz. – Ma este remek hangulatban vagyok. És ti? – Hangja könnyedén szárnyalt a
zajos teremben. Erős volt és magabiztos. Még a marcona banditák is csüngtek minden
szaván. – Ti is tudjátok, hogy úgysem érdekel, hogy vagytok, de köszönöm, hogy
eljöttetek erre a kis bemutatóra. Mint hallhattátok, izgalmas híreim vannak. Az elmúlt
három és fél évben kerestünk valamit, igaz? Valami fontosat. Valamit, ami nemcsak a ti
világotokat, hanem az egész ismert világot megváltoztathatja. Tudjátok, miről beszélek,
igaz?
Nekem fogalmam sem volt, de ahogy hallgattam a vámpírkirályt, halványan derengeni
kezdett valami. Mintha ismernem kellene őt valahonnan… De nem tudtam, miért érzek
így. Abban viszont biztos voltam, hogy korábban még nem láttam.
– Szóval – folytatta Sakál –, szeretném tudatni mindenkivel, hogy pár nappal ezelőtt
végre sikerrel zárult a keresőhadjárat. Megtaláltuk, amit már oly régóta kerestünk.
Zeke minden izma megfeszült. Sakál mögött feltűnt két fosztogató, és feltaszigáltak
valakit a színpadra. Sakál félelmetes gyorsasággal megfordult, megragadta az illető
gallérját, és kirángatta a fénybe.
Jebbadiah volt az. A csuklója megkötözve, az arcán és a szeménél sötét zúzódások
éktelenkedtek, de egyenes háttal és büszkén állt a fosztogatók királya mellett. Hűvös
megvetéssel figyelte a tömeget. Figyelmeztetően Zeke karjára tettem a kezemet, nehogy
meggondolatlanul cselekedjen. Ketten kellene szembenéznünk pár száz fosztogatóval,
tehát öngyilkos akció lenne.
A tömeg füttyögött és megvetően huhogott, de ez hidegen hagyta Jebet. Sakál
elmosolyodott, majd átölelte Jeb vállát, és mellkason veregette.
– Ejnye, ejnye! – kedveskedett. – Legyetek udvariasak! Még a végén azt fogja hinni,
hogy nem szívesen látjuk itt. – Sakál arca állatias vigyorba torzult. – Végül is, ő az az
ember, aki a kezében tartja a halhatatlanság kulcsát. Általa fogunk megdicsőülni! Ő az a
férfi, aki gyógyírt kínál a veszettségre!
A tömeg teljesen kifordult önmagából. Hallottam, hogy Zeke felszisszen. Döbbenten
fordultam felé. Láttam, hogy elsápad, mintha tudta volna, mi következik. Hirtelen
megvilágosodtam.
– Szóval ezért akart elkapni titeket! – sziszegtem, és közelebb hajoltam, hogy a tömeg
ne halljon meg minket. – Azt hiszi, hogy Jebnél van a vírus ellenszere, ezért vadászott
rátok olyan régóta. Ki ne akarná azt az ellenszert? – Zeke elfordította a fejét, de
megragadtam a karját, kényszerítve őt, hogy a szemembe nézzen. – Tényleg Jebnél van
az ellenszer? Egész idő alatt ezt titkoltátok előlem?
– Nem – nyögte ki Zeke, és végre rám nézett. – Nem, Jebnek nincs ellenszere. Mert
nincs ellenszer. De…
Feltartottam a kezem, hogy elhallgattassam, mert a tömeg is elcsendesedett. Sakál
megvárta, amíg mindenki megnyugszik, majd megfordult, és vállon veregette Jebet.
– Csak az a baj – folytatta sajnálkozó hangon –, hogy kedves barátunk vonakodik
megosztani velünk a tudását. Elhiszitek ezt? Három éve már, hogy csak rá vár egy remek
laboratórium, amit én hoztam létre, mindennel, amire csak szüksége lehet, de úgy tűnik,
ő ezt nem értékeli.
Szitkozódás és huhogás hangzott fel. Sakál ismét felemelte a kezét.
– Tudom, tudom. De nem kényszeríthetjük arra, hogy kísérletezzen, igaz? Úgy értem,
nem törhetem el az ujjait, vagy lapíthatom szét a fejét, hogy rávegyem, azt tegye, amit
mondok neki, igaz? – Kedvesen felnevetett, de a szőr felállt tőle a hátamon. – Ezért
vagyunk itt ma este – folytatta. – Szórakoztató műsorral készültem a díszvendégünk
számára, és remélem, ti is élvezni fogjátok. Azt is remélem, hogy nem lesz vége a
műsornak túl gyorsan, de egy csomó új arcot dobhatunk be, ha unalmassá válna az
előadás. – Miközben ezt mondta, megfordult és Jebre bámult. A szája ördögi mosolyra
húzódott, majd ismét a tömeg felé fordult. – Nos, azt hiszem, mindent elmondtam.
Kezdődjék a műsor!
Izgatott kiabálások közepette hagyta el a színpadot, és magával rángatta Jebbadiah-t
is. Zeke a kezem után nyúlt és megszorította, mintha így próbálná magát felkészíteni
arra, ami következik.
A függöny ismét szétvált. Két fosztogató jelent meg, közrefogtak valakit, akinek a
fejére előzetesen sötét zsákot húztak. Kinyitották a ketrecet, és mielőtt betuszkolták
volna az illetőt, lerántották a fejéről a zsákot. Aztán rácsapták az ajtót.
– Darren! – nyögött fel Zeke, és előre mozdult. Megragadtam a kezét és a karját, hogy
visszatartsam.
– Zeke, ne! – Kétségbeesett pillantást vetett rám, de én hajthatatlan voltam. – Ha
felfeded magad, akkor vagy megölnek, vagy elfognak – mondtam. Meggyötörten nézett
rám. – Semmit sem tehetünk érte.
Hátborzongató karistolás vonzotta vissza a tekintetemet a színpadra. Darren rettegve
állt a magas ketrecben, és a kisebb ketrec felé pillantott. Csak ekkor vettem észre, hogy
a kisebb ketrec ajtajára egy kötelet kötöttek, amelynek másik vége a fosztogató kezében
volt, készen arra, hogy megrántsa. Hirtelen szörnyű bizonyossággal tudtam, hogy mi
rejtőzik abban a ketrecben.
Egy másodpercre teljes csend borult a teremre, a nézők visszatartották a lélegzetüket.
Darren egyedül állt középen, és kétségbeesetten tekingetett körbe menekülőutat keresve,
de nem volt menekvés. Zeke teljesen megmerevedett. Éreztem, hogy remeg, hogy
képtelen elfordítani a tekintetét. Darren egy pillanatra felnézett, és a pillantásuk
találkozott.
Aztán a fosztogató megrántotta a kötelet, mire hátborzongató nyikorgással feltárult a
kisebbik ketrec ajtaja. Mielőtt Darren reagálhatott volna, a veszett feltépte a nagyobbik
ketrec ajtaját, Darrenre vetette magát és a földre teperte.
A tömeg felhördült, többen talpra ugrottak. Darren eltűnt a lény alatt. Sikolyait a
tömeg morajlásán keresztül is hallani lehetett. Zeke hangtalanul sírt, majd elengedte a
kezemet és elfordult. Én kényszerítettem magamat, hogy végignézzem a véres jelenetet.
Azt akartam, hogy az agyamba égjen a kép. Legalább annyit megtehetek Darrenért, hogy
az eszembe vésem az utolsó pillanatát, hogy örökké emlékeztessen arra, mivé válhatok.
Nem veszetté, hanem még annál is rosszabbá: kegyetlen, vérszomjas, igazi
szörnyeteggé, mint a fosztogatók királya. Sakál már rég elfeledkezett emberi mivoltáról,
de én nem felejtek. Emlékezni fogok erre a pillanatra, és Darren élete nem lesz
hiábavaló.
A sikoltozás lassan elhalt. Darren végtagjai még rángatóztak, amikor Sakál fellépett a
színpadra, és az őrjöngő tömeg felé emelte a kezét. Jeb mögötte állt. Az arca
hamuszürke volt, gyász és düh keveredett rajta.
– Élveztétek? – kérdezte Sakál, mire a tömeg egyetértően felmordult. Zsigerből
gyűlöltem az összes jelenlévő fosztogatót. Azt kívántam, bárcsak közéjük vethetném
magam, hogy egyenként tépjem le az arcukat.
– És a jó hír, hogy van még ott, ahonnan ez jött! – Izzó tekintettel Jeb felé fordult. –
Nos, mit mondasz, vénember? Szerintem következőnek tegyük be a ketrecbe a kis
csinoskát! Vagy az egyik gyereket? Nekem aztán teljesen mindegy. Vagy… van jobb
jelölted?
A hangzavarban nem hallottam Jebbadiah-t, csak láttam, hogy Sakált nézi, és az ajka
mozog. Minden pórusából sütött a rettegés és a gyűlölet. Ha jól sejtem, azt mondta,
hogy nincs más választása, és megteszi, amit Sakál kér tőle.
Sakál bólintott és elmosolyodott.
– Na, látod! Ugye nem is volt olyan nehéz? – Sakál intett az egyik fosztogatónak, mire
az levitte Jebet a színpadról. A vámpírkirály a tömeg felé fordult és, elvigyorodott.
Szemfogai kivillantak.
– Kiskatonáim, halhatatlanságot ígértem nektek, és meg is kapjátok! Most már csak
arról kell megegyeznünk, kit változtassunk át először, amint megvan az ellenszer. Kié is
legyen e rendkívüli megtiszteltetés? Hm. – Csettintett az ujjával. – Talán tarthatnánk egy
nagyszabású „aki-kapja-marja” eseményt, és aki élve megússza, az lehet halhatatlan.
Mit szóltok?
A tömeg ismét őrjöngeni kezdett: a levegőbe lövöldöztek, a széktámlát ütötték az
öklükkel, és Sakál nevét kiáltozták. Sakál felemelte a karját, így fogadta a tapsvihart,
miközben a háta mögött Darren vére tócsába gyűlt és a vízbe csöpögött.
Zeke fulladozó hangot hallatott, majd a kijárat felé tántorgott, mintha részeg lenne.
Senki sem figyelt fel rá, mert minden figyelmüket Sakál és a színpadon zajló események
foglalták le. De amikor hátrafordultam, mielőtt követtem volna Zeke-et, láttam, hogy
Sakál izzó, sárga tekintetével a tömeget pásztázza. Találkozott a pillantásunk. Zavart
arckifejezéssel nézett rám, de én már kint is voltam a teremből, és követtem Zeke-et a
sötét folyosón.
 21. FEJEZET

– ZEKE! – Elkaptam a karját, és még épp időben rántottam be az egyik sarokba, mert két
durva külsejű fosztogató közeledett a folyosón, nevetve és káromkodva. Bementek a
terembe, ahonnan még mindig kihallatszott a nyitott ajtón keresztül a tömeg tombolása.
Azon gondolkoztam, vajon Sakál mit csinálhat éppen, és reméltem, hogy nem készült
több „meglepetéssel”.
Zeke a falnak dőlt, majd lecsúszott a földre. Így maradt egy ideig, kifejezéstelen
tekintettel meredt a semmibe. Aztán megborzongott, előredőlt, két térde közé szorította
a fejét, és zokogni kezdett.
Csendben figyeltem. Az én torkomat is a sírás fojtogatta. Azt kívántam, bárcsak
tudnék valami vigasztalót mondani neki, de sosem voltam erős együttérzésből, és bármit
is mondanék, erőltetettnek hangzana, különösen az iménti tragédia után.
Úgy véltem, talán szeretne egyedül maradni, hogy meggyászolhassa a barátját,
úgyhogy visszamentem a folyosóra. Igazából nekem is szükségem volt pár percre. A
szemem égett. Hagytam, hogy egy véres könnycsepp legördüljön az arcomon, mielőtt
letöröltem. Először Dorothy, most meg Darren. Darren, aki viccelődött velem, aki kiállt
mellettem Zeke-kel szemben. Aki remek vadász volt, társ és talán barát is. Tudtam,
hogy hiányozni fog. Nem ezt a halált érdemelte. Ekkora utat tett meg, és egy veszett tépi
szét. Ökölbe szorítottam a kezem. Éreztem, hogy a körmeim a tenyerembe mélyednek.
Sakál megfizet ezért! Megfizet mindenért.
Megfordultam, és visszamentem Zeke-hez. Közben egy terven gondolkoztam, és
reméltem, hogy kitisztult annyira a feje, hogy segíteni tudjon. Még mindig a sarokban
ült, a falat bámulta, de már tiszta volt a tekintete.
Leguggoltam mellé.
– Jól vagy? – Tény, hogy az adott helyzetben nem ez volt a legjobb kérdés, de nem
jutott jobb eszembe.
Megrázta a fejét.
– Meg kell találnunk a többieket – suttogta, és felállt a földről. A falnak dőlt, majd
vett egy mély levegőt, és rám nézett. A hangja határozottan csengett. – Szerinted hol
tartja fogva Sakál a többieket?
– Fogalmam sincs – feleltem. – De gondolom, a közelben. Mivel minden víz alatt
van, gondolom, nem egyszerű ide-oda hurcolni a foglyokat. A színpadhoz közel kell
tartania őket.
 – Át kellene kutatnunk az épületet – bólintott Zeke. – Amint mindenki elhagyta…
Ekkor a terem felől üdvrivalgás ütötte meg a fülünket. Vagy Sakál lendült bele, vagy
éppen széttépet valakit egy veszettel. Összerázkódtam, és reméltem, hogy nem az utóbbi
történik éppen.
Zeke rám nézett, és láttam, hogy ugyanezt gondolja. Nem volt vesztegetni való időnk.
Minden egyes perccel tovább nőtt az esélye annak, hogy valakit bedobnak abba a
ketrecbe, és a tömeg szórakoztatására veszettek marcangolják halálra. Sakál kegyetlen
volt, és kétségem sem volt afelől, hogy szemrebbenés nélkül áldozná fel Calebet vagy
Bethanyt, hogy megkapja, amit akar. Most azonnal meg kell találnunk a többieket.
– A színpad mögött – suttogta Zeke határozottan. – Onnan hozták elő Jebet és Darrent.
Talán ott hátul tartják fogva a többieket is.
Bólintottam.
– Elképzelhető. Kezdésnek jó ötlet.
De a színpadtól kétszáz fosztogató és kilenc méter víz választott el bennünket, nem is
beszélve Sakálról. Fogalmam sem volt, mennyire erős a vámpírkirály, de nem is
akartam megtudni.
– Kell lennie hátsó bejáratnak – suttogtam. – Valahogy be kell jutnunk hátulról.
– Elég sok ablak van – jegyezte meg Zeke.
– Pontosan – mondtam, és elfordultam. – Remélem, nem bánod, ha úszunk egy kicsit.

A KÜLSŐ FAL TAKARÁSÁBAN és a sötét, koszos vízben úszva megkerültük az épületet.

Zeke-kel ellentétben nem vagyok valami jó úszó, de szerencsére akadt bőven
kapaszkodó a fal mentén. Természetesen nem kellett attól tartanom, hogy megfulladok.
Időnként a lábam hozzáért valamihez: egy ághoz, egy póznához, egy kocsi tetejéhez, és
olyankor elgondolkodtam, mik rejtőzhetnek lent, a mélyben. Reméltem, hogy semmi élő.
Vagy ha mégis, remélhetőleg nem akar minket megenni. Lelki szemeim előtt hatalmas,
veszett halak jelentek meg, amint a vízben cirkálnak és felénk tartanak. Úgy döntöttem,
ezt inkább nem osztom meg Zeke-kel.
– Arra! – mutattam egy rozsdás fémlépcső felé a fal mellett. Eléggé rossz állapotban
volt, de egyenesen az emeletre vitt. Miután sikeresen átjutottam a törmelék, a csövek és
a rozsdás gerendák között, addig haladtam a koszos vízben, amíg el nem értem az első
lépcsőfokot. Felhúztam magam, majd megfordultam, és segítettem Zeke-nek.
Megragadtam a karját, ő pedig felhúzta magát az első lépcsőfokra. Reszketett a
hidegtől, a fogai összekoccantak, és ez eszembe juttatta, hogy ő csak ember. A víz itt
hidegebb volt, jóval hidegebb, mint korábban a folyó, ami nekem nem okozott gondot,
de attól tartottam, hogy Zeke halálra fagy, ha nem vigyázunk.
 – Jól vagy? – kérdeztem. Összefont karral, dideregve állt a metsző szélben. Fakó
haja a homlokára tapadt, inge a mellkasára, kihangsúlyozva, mennyire sovány. Az arcán
elszántság tükröződött. – Nem akarsz inkább itt megvárni? Majd egyedül megyek
tovább.
– Jól vagyok – nyögte ki vacogó fogakkal. – Csak mozogjunk kicsit!
A fémlépcső szörnyen nyikorgott, ahogy elindultunk rajta felfelé, és éreztem, hogy
kissé megereszkedik a súlyunk alatt. De kitartott addig, amíg felértünk, és bemásztunk
egy kitört ablakon.
– Nem látok semmit – motyogta Zeke szorosan a hátamhoz simulva.
De én igen. A helyiség ugyanolyan volt, mint a legtöbb városban: málladozó plafon,
hámló vakolat, a padló tele szeméttel és törmelékkel. Ahogy jobban szemügyre vettem a
helyet, majdnem felszisszentem. Üveges tekintetű, foszladozó, színes jelmezbe bújtatott
emberek néztek ránk a szoba mélyéről, néhánynak a karja és a lába is hiányzott.
Szétszórva hevertek a padlón. Eltartott egy pillanatig, mire rájöttem, hogy nem igazi
embereket látok. Műanyagból készült az összes, de a kinézetük hátborzongatóan emberi
volt.
Zeke is megrémült, egyik kezével a pisztolyáért nyúlt. Biztosan ő is látta az alakokat,
de nem olyan élesen, mint én, és meg kellett hagyni, a látvány bárkit kikészített volna.
– Nyugi! – szóltam neki. – Nem igaziak. Gondolom, valami szobrok lehetnek.
Zeke összerázkódott, és elvette a kezét a pisztolyról.
– Láttam már sok furcsa dolgot – suttogta a fejét rázva –, de azt hiszem, ez mindent
visz. Tűnjünk el innen, mielőtt rémálmaim lesznek tőlük… vagy életre kelnek!
Egy kart pillantottam meg a padlón, mire eszembe jutott, hogy talán elkelne most
nekünk egy segítő kéz, de éreztem, hogy nem ez a megfelelő pillanat a viccelődésre.
Átvágtunk a szobán, és kinyitottuk az ajtót, ami egy újabb sötét, keskeny folyosóra nyílt.
Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, teljes sötétség borult ránk. A
vámpírlátásomnak köszönhetően szürkében láttam a világot, de legalább láttam. Zeke az
egyik kezét előrenyújtva, a másikkal a falat tapogatva araszolt előre.
– Erre! – szóltam halkan, és megfogtam a kezét. Megmerevedett, az izmai
összerándultak, de nem húzódott el. Bólintott, és megnyugodott. – Gyere utánam! –
mondtam neki. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a csuklójánál verdeső pulzusát, az
ereiben áramló életet. – Nem engedem, hogy bajod essen.
Végigosontunk a sötét folyosón. Poros dobozokkal, molyette ruhákkal és műanyag
fóliával letakart bútorokkal telezsúfolt szobák mellett haladtunk el. Egyértelmű volt,
hogy a fosztogatók nem használják az épületnek ezt a részét. A piszkot és a műanyag
huzatokat évek óta nem háborgatta senki, kivéve a megszámlálhatatlanul sok patkányt és
egeret, akik a jöttünkre eltűntek a padló és a fal repedéseiben. Egyszer valami puhára
léptem – olyan állaga volt, mint a sárnak –, és amikor felpillantottam, észrevettem, hogy
a plafon tele van olyasmikkel, amik mintha szárnyas egerek lettek volna. Ezt sem
osztottam meg Zeke-kel. Furán hangozhat, de úgy éreztem, hogy van valamilyen
kapcsolatom ezekkel az apró, groteszk élőlényekkel.
Az épület hátsó része egy labirintushoz hasonlított: szobák, folyosók és szétszórt
törmelék fogadott minket. Néhány fal leomlott, olykor egy-egy beomlott emelet peremén
kellett egyensúlyoznunk. Zeke szorosan fogta a kezemet, miközben végigvezettem az
útvesztőn. Néha megbotlott, amikor a sérült lába nem bírta tovább, de az út legnagyobb
részében tartotta a tempót.
Átléptünk egy földön fekvő gerendán, és ekkor reccsenés hallatszott. A padló egy
része megadta magát a súlyunk alatt. Az egyik kezemmel veszettül kapkodtam a gerenda
után, a másik kezemmel Zeke kezét szorítottam. Zuhanás közben az ujjaim megérintették
a rozsdás gerendát, és szorosan megmarkoltam. Kétségbeesetten kapaszkodtam,
miközben Zeke testsúlyától majdnem kiszakadt a másik karom a helyéről.
Egy pillanatig a sötét üresség fölött himbálóztunk. Hallottam, hogy Zeke zihál,
éreztem, hogy a pulzusa őrülten ver. Felettünk a padlódeszkák bánatosan nyögtek,
porfelhőt zúdítva ránk, de maga a gerenda nem mozdult meg.
Zeke fojtottan felnyögött, és még szorosabban markolta a csuklómat. A gerendába
kapaszkodó ujjaim egy pillanatra megcsúsztak.
– Zeke – szűrtem a fogaim között –, van közvetlenül felettünk egy gerenda. Ha
felhúzlak, el tudod kapni?
– Nem látok semmit – mondta Zeke. A hangjából sütött a félelem. – Úgyhogy te leszel
a szemem. Szólj, amikor közel járok!
Félig lendítettem, félig felhúztam a lyuk pereméhez. Éreztem, hogy a vállam sikítva
tiltakozik a megerőltetés ellen.
– Most! – motyogtam, mire Zeke felnyúlt, és elkapta a gerendát. A karom
megkönnyebbült, Zeke pedig úgy kapaszkodott a gerendába, mint egy mentőmellénybe,
és felhúzta magát.
Én is követtem. Felhúztam magam, kimásztam mellé, és a hátamra feküdtem. Zeke
szaporán szedte a levegőt, dolgozott benne az adrenalin. A szíve majd kiugrott a
helyéről. Én semmit sem éreztem. Se a szívem nem vert szaporábban, se levegő után
nem kapkodtam, egyáltalán semmi. Épp az előbb éltem át egy halálközeli élményt, és
nem éreztem semmit.
Várjunk csak, valamit mégis éreztem! Méghozzá megkönnyebbülést.
Megkönnyebbültem, hogy Zeke még él és itt van velem. Most, hogy a kezdeti ijedtség
kezdett alábbhagyni, rettegés kerített hatalmába. Nem magam miatt, hanem amiatt, hogy
mi történhetett volna. Majdnem elvesztettem. Ha elengedtem volna, a mélyben lelte
volna a halálát.
Zeke megmozdult, és a könyökére támaszkodott.
– Allie? – kérdezte bizonytalanul, a sötétséget kémlelve. – Itt vagy?
– Persze – suttogtam, és éreztem, hogy a hangom megnyugtatja. – Persze, hogy itt
vagyok.
Feltérdelt, és egyik kezét kinyújtotta.
– Hol vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel. A sötét ellenére én láttam az arcát,
de a tekintete elsiklott mellettem. – Olyan csendben vagy, mintha itt sem lennél. Még
csak szaporábban sem veszed a levegőt.
Szándékosan felsóhajtottam, hogy valami zajt csapjak.
– Ez történik, ha halott vagy – suttogtam, és én is feltérdeltem, hogy szemben legyek
vele. – A légzés már nem olyan fontos.
A kezéért nyúltam, de Zeke hirtelen előrehajolt, ujjai az arcomat érintették. Melegség
árasztott el, és mozdulatlanná merevedtem. Arra számítottam, hogy elhúzódik.
De nem tette. Az ujjai elidőztek az arcomon. Aztán lassan az egész tenyerét az
arcomra helyezte. Mozdulni sem mertem. Zeke-et figyeltem, az arcát, ahogy az ujjai a
homlokom és az állam közti utat járják be, mint egy vak ember, aki így térképezi fel a
másik arcát.
– Mit teszel velem? – suttogta, ahogy az ujjai továbbvándoroltak a nyakamra, majd a
kulcscsontomra. Akkor sem tudtam volna válaszolni, ha akarok. – Mindent
megkérdőjelezek miattad, mindent, amit csak eddig ismertem. Amiről gyerekkorom óta
azt hittem, hogy az igazság, kiderült, hogy mégsem. – Felsóhajtott, és megborzongott, de
nem húzta el a kezét. – Mi a baj velem? – nyögött fel halkan és elgyötörten. – Nem
kellene így éreznem, főleg nem egy…
Elhallgatott, de a szó kimondatlanul is ott lógott a levegőben, keserűen és
fájdalmasan. Éreztem, hogy Zeke vívódik, talán szeretne erőt venni magán, hogy
elhúzódjon, vagy olyat tenni, ami szembemegy mindennel, amire eddig tanították.
Mindennél jobban szerettem volna felé hajolni és viszonozni az érintését, de féltem,
hogy ha megmozdulok, akkor elhúzódik, és megtörik a varázs. Úgyhogy mozdulatlanul
vártam, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés. A csend hosszúra nyúlt, de a keze
még mindig az arcomon pihent.
– Mondj valamit! – suttogta. A két kezébe fogta az arcomat, mintha soha nem akarná
elengedni. – Nem látlak, úgyhogy… Fogalmam sincs, mire gondolsz. Mondj valamit!
– Mégis mit? – suttogtam.
 – Nem tudom. Esetleg… – Zeke lehajtotta a fejét, a hangja kétségbeesett volt. –
Esetleg mondd azt, hogy nem őrültem meg! – suttogta. – Hogy ez az egész nem akkora
őrültség, mint gondolom.
A szíve hevesen vert, minden egyes dobbanás visszhangzott a fülemben. Az éhség ez
alkalommal is jelen volt, de könnyen figyelmen kívül tudtam hagyni. Nem a Zeke bőre
alatt áramló vérre, nem a szívverésére, az érintésére vagy a pulzusára
összpontosítottam. Hanem csak és kizárólag Zeke-re.
– Nem tudom – feleltem halkan. Közelebb húzódott hozzám. Vizes ruhái ellenére is
melegséget árasztott. Tudtam, hogy távolabb kellene húzódnom, de mi értelme lenne?
Belefáradtam a küzdelembe. A sötétben, ahol senki sem láthat meg minket, vagy
ítélkezhet felettünk, úgy tűnt, a titkunk a kettőnké marad. – Talán mindketten egy kicsit
őrültek vagyunk.
– Az nem baj – suttogta Zeke, és végre megtette azt, amitől féltem, de amire már
régóta vágytam is. Két kezébe fogta az arcomat, előrehajolt és megcsókolt.
Az ajka puha volt és meleg, az illata pedig betöltötte a levegőt. Megragadtam a
karját, viszonoztam a csókját… És ekkor az éhség olyan erővel tört rám, mint még soha,
mégis különbözött a korábbiaktól. Nem csak bele akartam harapni és a vérét szívni,
hanem azt akartam, hogy az enyém legyen, a részem legyen, hogy eggyé válhassunk.
Éreztem, hogy a szemfogaim az ínyemnek feszülnek, készen arra, hogy előcsússzanak.
Szerettem volna Zeke torkába mélyeszteni a fogamat, oda, ahol a pulzusa a
legszaporábban vert. Késztetést éreztem, hogy hátradöntsem a fejem, és ő is ugyanezt
tegye velem.
És ez halálra rémített.
Véget vetettem a csóknak és elhúzódtam, még épp idejében, mert a szemfogaim
előugrottak. Zeke zavartan nézett rám, de szerencsére a sötétben nem látta, hogy egy
szörnyeteg térdel alig pár centiméterre tőle.
– Zeke… – fogtam bele, amint ismét képes voltam megszólalni, de mielőtt
folytathattam volna, bűntudat suhant át Zeke arcán, és visszaült a sarkára.
– Sajnálom – suttogta, és úgy tűnt, megdöbbent a saját tettén. Gyorsan felállt, mire én
is felpattantam. Megkönnyebbültem, hogy elvonja a figyelmemet. – Nem is értem, mi
ütött belém. Sajnálom, nem kellett volna ezzel húznom az időt. Meg kell találnunk a
többieket.
– Erre! – mondtam. Ez alkalommal nem kellett a keze után nyúlnom, mert Zeke
megelőzött, és határozottan megszorította a kezemet. Összefűzte az ujjainkat. Óvatosan
folytattuk utunkat a sötét, romos épületben.
Még több folyosó és omladozó lépcső várt ránk, de most már sokkal
elővigyázatosabbak voltunk. Végül megláttam egy ajtót, amelyen megfakult piros
festékkel az állt, hogy „színpad”. Egy nyíl mutatott egy lefelé tartó lépcsőre. Ahogy
elindultunk az ódon lépcsőn lefelé, a színpad felől zajok ütötték meg a fülünket. A tömeg
őrjöngése még mindig nem halt el.
– Remélem, a többiek jól vannak – suttogta Zeke mögöttem. – Remélem, senki más
nem végezte úgy, mint… Darren.
A hangja elcsuklott. Hátrasandítottam, de úgy tettem, mintha nem látnám, hogy
könnyek gyűlnek a szemébe.
A lépcső a koromfekete, koszos vízben végződött. Ezek szerint elértük a színház
földszintjét. Újabb nyíl mutatta, hogy menjünk tovább lefelé.
– Attól tartok, megint úsznunk kell – suttogtam, és elengedtem Zeke kezét. Bátran
bólintott, amikor hirtelen valami fényes csillant meg a sötét vízben. – Várj egy percet! –
szóltam. – Azt hiszem, van ott lent egy ajtó. Megnézem, ki tudom-e nyitni.
– Rendben – mondta Zeke. – Itt megvárlak. Légy óvatos!
Leült az egyik lépcsőfokra, előredőlt, és a karját maga köré fonta.
Rázta a hideg. Szerettem volna lehajolni és megcsókolni, megnyugtatni, hogy minden
rendben lesz, de nem tettem. Elindultam a lépcsőn lefelé, egyenesen a sötét, koszos
vízbe, majd folytattam lefelé az utat, és lassan elnyelt a víz.
A lépcsősor még másfél emeleten át vezetett lefelé, és rozsdás fémajtóban végződött.
Halvány narancssárga fény pislákolt a repedéseken keresztül. Az ajtó vagy be volt
zárva, vagy beragadt, mert elsőre nem tudtam kinyitni. A vámpírerőm és az, hogy nem
kellett lélegeznem, sokat segített. Többször is nekifeszültem a vállammal, mire az ajtó
engedett.
Narancssárga fény árasztotta el a lépcsőt, valahonnan az ajtó mögül jött.
Megfordultam, majd visszaúsztam a lépcsők mentén Zeke-hez, aki aggódva várt rám.
– Kinyitottam – mondtam feleslegesen, mert a fény a vízbe is beszűrődött. Még
mindig elég sötét volt, de a beszűrődő fényben már Zeke is tudott tájékozódni. Bólintott,
majd elnézett mellettem, bele a vízbe.
– Láttál valakit?
– Még nem. De fény szűrődik ki az ajtó mögötti teremből, tehát feltételezem, hogy a
függöny mögött vagyunk, a színpad hátsó részénél. – A kijárat felé mutattam, a kezem a
vízbe csobbant. – Az ajtó a víz alatt van, de nem messze. Gyere utánam, akkor nem esik
bajod!
Zeke bólintott, és habozás nélkül alámerült a jeges vízbe. A korlátba kapaszkodva
húztuk le magunkat, majd átúsztunk az ajtón, és felbukkantunk a másik oldalon. A vizet
taposva körbekémleltem, hogy felmérjem a terepet.
 Nyilvánvaló volt, hogy a színpad mögött vagyunk. A lebegő színpad tőlünk tizenöt
méterre hánykolódott a vízen, négy sarkában egy-egy pislákoló olajlámpa. Középen
súlyos, vörös függöny lógott, penészes volt és viharvert. Ez választotta el a nézőteret a
színpad hátuljától. Őrült üdvrivalgás ütötte meg a fülünket. Eszerint a fosztogatók még
mindig bent ülnek, és Sakál egyre jobban felhergelte őket.
Zavartan néztem körbe a helyiségben, és azon tűnődtem, hová tűntek a többiek.
Székek lebegtek vagy félig alámerültek a zavaros vízben. Huzalok és kötelek úsztak el
mellettünk. Egy műanyag kar sodródott felém, majd megpillantottam egy kanapé
maradványait alattam. Úgy tűnt, hogy a súlyos, vörös függönyön és a lebegő színpadon
kívül semmi nincs itt hátul.
Hangokat hallottam a fejem fölül, és felnéztem.
Nagyjából hat méterrel a víz felett átjárók keresztezték egymást. Két ketrec lógott az
egyik tetőgerendáról. A rozsdás vasból és acélból készült ketrecek egy kicsivel az
átjárók felett lógtak, mindegyiket vastag kötéllel rögzítették, és lágyan himbálóztak a
levegőben. Halk, szipogó hangot hallottam, mintha emberek kuporognának odabent.
Zeke-nek elakadt a lélegzete. Ő is látta, amit én. Megindultunk előre, de a fenti
félhomályba hirtelen egy zseblámpa fénye hasított. Egy fosztogató robbant elő a
sötétből, és bevilágított a ketrecbe.
– Kuss legyen már! – parancsolta, és a fényt a rettegő Caleb arcába irányította, aki
szorosan Ruthhoz bújt. Éreztem, hogy Zeke izmai megfeszülnek. Megnyugtatóan a
vállára tettem a kezemet.
– Kis szarháziak, inkább hálásnak kellene lennetek! – folytatta a fosztogató, miközben
két másik őr tűnt elő a sötétből, és végigmentek a folyosón. – Ma este nincs több
látványosság. Reméljük, hogy az öregember megteszi, amit Sakál kér tőle, különben
motiváció gyanánt egyikőtök a veszettek vacsorája lesz. Inkább ezen rágódjatok!
A vízbe köpött, majd megfordult, és odament a haverjához. Megfordultam, és láttam,
hogy Zeke előveszi a fegyverét, és az egyik fosztogató hátára céloz vele, de még időben
lefogtam a karját.
– Zeke, ne! – Lenyomtam a kezét a víz alá, mire értetlenül rám bámult. – Idecsődíted
az egész sereget! – suttogtam, és a függöny felé mutattam. – Engedd, hogy én menjek
előre! Én észrevétlenül kihozom őket. Ha észre is vesznek, nekem nem fáj, ha meglőnek.
Zeke habozott, de aztán bólintott. Csendben elindultunk a lebegő színpad felé, utána
pedig felmásztam a létrán az egyik átjáróra.
Átvetettem magam a korláton, majd leguggoltam, és a célpontokat kerestem.
Hallottam a lépteiket és a szívverésüket. Az egyik nagyon közel volt. Közelebb
osontam, átverekedtem magam a kötelek sűrű szövetén, és megtaláltam a férfit. A
korlátnak dőlve cigarettázott.
Észre sem vette a kötelek közül kinyúló kart, csak amikor már túl késő volt. Egyik
karomat a nyaka köré fontam, a másikat a szájára szorítottam, és hátravonszoltam a
kötélkupachoz. Fojtott kiáltást hallatott, de ekkor a fogaim már a nyakába mélyedtek.
Ez könnyen ment, gondoltam, majd mosolyogva arrébb toltam a köteleket és
továbbhaladtam. Lássuk, merre van a másik kettő?
Az egyik egy átjárón álldogált, szintén dohányzott. Társa a távolabbi fal felé sétált, a
másikat magára hagyva. Ugyan háttal állt nekem, de ahhoz, hogy elkaphassam, a ketrec
mellett kellett elosonnom. Még az előtt le kell csapnom rá, hogy figyelmeztethetné a
társát.
Leguggoltam, és elindultam előre. Gyorsnak kell lennem…
– Allie!
A kiáltás visszhangzott a teremben. Ijedtemben felugrottam, az őr tekintete pedig a
ketrecre villant. Caleb aprócska teste a rácsoknak feszült, hatalmasra tágult szeme
rajtam függött, kezét felém nyújtotta. A fosztogatók követték a tekintetét, és
összerezzentek, amint megláttak engem.
A fenébe! Ennyit a meglepetés erejéről. Az őrök a fegyverükért siettek, én pedig két
lépéssel mellettük termettem. A kabátom kinyílt a levegőben, a fosztogatók pedig tátott
szájjal bámulták, ahogy átrepülök a víz felett, és egyik átjáróról a másikra ugrálok. Az
utolsó másodpercben az egyik fel akarta emelni a fegyverét, de én már rá is vetettem
magam, és térdemet a mellkasába nyomtam. Együtt estünk a földre, a koponyája
keményen csattant az átjáró fémperemén. Lecsúszott, és egy csobbanással a vízbe esett.
A másik fosztogató hangosan káromkodott.
Felhördültem, kivillantottam a fogaimat, de a fosztogató addigra már menekülőre
fogta. Elbújt a ketrec mögött, majd visszanézett, és elsápadt, amikor meglátta, hogy
karddal a kezemben rohanok felé.
Caleb ismét felkiáltott, mire a fosztogató tekintete rávillant, és hátborzongató
kifejezés suhant át az arcán. Egy hatalmas kést húzott elő az övéből, majd előrehajolt,
és elvágta a ketrecet tartó kötelet. A kötél elpattant, és a ketrec – Caleb, Ruth, Bethany
és Teresa hangos sikoltozása közepette – a vízbe zuhant.
A fosztogató a második kötél felé fordította a figyelmét, de lövés dördült a háta
mögül. A férfi összerándult. Vér jelent meg a mellkasán, majd hátraesett. Zeke mögötte
állt, füstölgő pisztollyal a kezében. Aztán előrerohant, pont akkor, amikor a második
ketrec is a vízbe csapódott.
Átvetettem magam a korláton, és a vízbe ugrottam. Csodával határos módon a
második ketrec egy asztalon landolt, amely már a víz alatt volt, tehát a ketrec egyik
része még kilógott a vízből. Jake, Silas és Matthew a rácsokba kapaszkodott, és
megpróbálták a víz felett tartani a fejüket. De a másik ketrec teljesen elmerült a vízben,
buborékok jöttek fel a felszínre.
Lebuktam az első ketrechez, és őrült módjára kerestem az ajtaját. A bent lévők
hatalmasra tágult, rettegő szemekkel néztek rám, és rázták a rácsokat. Megláttam az ajtót
lezáró lakatot, és minden erőmmel nekifeszültem. Nem engedett. Vicsorogva ismét
lesújtottam a fémre, de az makacsul ellenállt.
A rácsokon keresztül láttam Teresa ernyedt, lebegő testét és Caleb rémült tekintetét,
ahogy megpróbálja magát átpréselni a rácsokon.
Még egyszer nekifeszültem a vasajtónak, és az végre engedett. Ahogy kinyitottam,
megragadtam Rutht és Bethanyt, és felfelé löktem őket, majd következett Caleb és
Teresa. Caleb először el sem akarta engedni a rácsokat, úgy kellett lefeszegetnem az
ujjait, és végül a felszín felé löknöm. Megragadtam Teresa testét, és a felszín felé
úsztam vele. Reméltem, hogy nem érkeztem későn.
Hatalmas káosz fogadott, amikor felbukkantam. A gyerekek sikoltoztak és kapálóztak
a vízben. Ruth kétségbeesetten próbálta őket a színpad hátsó fele felé terelni, de
egyértelmű volt, hogy Bethany nem tud úszni, Caleb pedig sokkos állapotba került. A
másik ketrecnél Zeke ügyködött, megpróbálta kinyitni. Egy kulcscsomó volt a kezében –
valószínűleg az egyik halott fosztogatótól vette el –, és az egyik kulccsal sikerült
kinyitnia az ajtót és kiszabadítania a bent lévőket.
Ahogy a színpadra fektettem Teresa mozdulatlan testét, a függöny szétvált, és bejött
az egyik fosztogató. Valószínűleg meghallhatta a gyerekek sikoltozását és a lövöldözést.
Először döbbenten nézett ránk, aztán megfordult, hogy segítségért kiáltson. Nekem pont
ennyi kellett ahhoz, hogy a kardomat a bordái közé mártsam, és már csak egy gurgulázó
hangra futotta neki. Puffanva rogyott a padlóra.
De tudtam, hogy további fosztogatók követik majd. A függönyön lévő lyukakon
keresztül láttam, hogy még mennyien ülnek odakint. Hátranéztem. Zeke emelkedett ki a
vízből a remegő, csukló Bethanyval. Caleb hátulról kapaszkodott a nyakába. A
lábamnál Teresa vizet köhögött fel.
Ruth is felhúzta magát a színpad hátsó részére, és amint Zeke, Caleb és Bethany
„partot értek”, Zeke karjaiba vetette magát.
– Hát életben vagy! – szipogta Zeke mellkasának feszülve. Zeke magához ölelte, a
gyerekek pedig Zeke derekát ölelgették. – Biztosra vettük, hogy meghaltál. Istenem,
szörnyűségeket műveltek velünk! Darren…
– Tudom – mondta Zeke feszült arccal. – És sajnálom, hogy nem tudtam… – Lehunyta
a szemét. – Sajnálom – suttogta. – Ez még egyszer nem fordul elő, esküszöm.
 – Zeke! – szóltam rá, mire rám pillantott. – Erre most nincs időnk. A fosztogatók
bármikor itt lehetnek. Ki kell vinnünk őket innen!
Bólintott, és összeszedte magát. Ruth felém fordult. Szeméből gyanakvást és félelmet
olvastam ki.
– Ő meg mit keres itt? – sziszegte. Még mindig Zeke mellkasán csüngött, mintha
sosem akarná elengedni. – Hiszen ő egy vámpír! Jeb azt mondta, öljük meg, ha még
egyszer meglátjuk.
– Elég legyen, Ruth! – Zeke hangja olyan keményen csattant, hogy mindketten
meglepetten néztünk rá. – Megmentette az életemet – folytatta nyugodtabb hangon. – És
a tiédet is, ha nem vetted volna észre. Nem jutottam volna el ide, ha nem segít nekem.
– De Jeb azt mondta…
– Hagyjuk már! – vakkantottam rá, mire Ruth tágra nyílt szemekkel meredt rám. –
Még nem jutottunk ki innen. És most, hogy mondod, hol van Jeb? Annyi biztos, hogy
nincs itt. Hova vitték?
– Nem árulom el neked, vámpír! – kiáltotta Ruth hisztérikusan. – Semmit sem
mondok neked.
Felhorkantam. Már épp készültem arcul csapni, hogy magához térjen, de Zeke
feltartotta a kezét, és megelőzött.
– Ruth! – Lágyan megrázta a lányt, hogy magára vonja a figyelmét.
– Hol van Jeb? Megmondták, hova vitték? Hogy hol tartják fogva? Ruth bólintott, és
Zeke ingébe kapaszkodott.
– Sakál tornyába – suttogta. – Azt mondták, Sakál tornyába vitték.
Alig hagyták el a szavak a száját, amikor Bethany felsikoltott, mert egy másik
fosztogató jött be a függöny mögé, majd még egy. Megfordultam. Gyorsan lefejeztem az
egyiket, mire Ruth és Bethany ismét sikoltozni kezdtek, de a másik még fel tudott
kiáltani, mielőtt elhallgattattam volna. Ahogy a padlóra zuhantak, Zeke-hez fordultam.
– Mozgás, tűnjetek el innen! – A színpad mögötti ajtó felé intettem. – Ne várjatok
rám! Majd megyek, ha tudok. Csak vidd ki őket a városból, és vissza se nézzetek!
– Majd jössz, ha tudsz? – bámult rám Zeke, miközben a többieket a létra felé terelte.
Gondterheltnek tűnt. – Te nem jössz?
– Nem. – Gyors pillantást vetettem a függönyre, és hallottam, hogy a tömeg elindul a
színpad felé. Őrjöngve vetették magukat a vízbe. – Visszamegyek Jebért.
Zeke csak nézett rám.
– Pont te? Nem… Nekem kell elmennem érte. Ő az én családom. Nekem kell
kihoznom őt onnan.
– Zeke, még mindig vannak fájdalmaid. Ráadásul… – fejemmel a csoport felé
intettem – a többiek hallgatnak rád. Ha egyedül vagyok, nagyobb esélyem van
megtalálni Jebet.
– De… – Zeke habozott. – Még ha meg is találod, lehet, hogy nem tart veled. Allie…
lehet, hogy megpróbál megölni téged.
– Tudom. – Tettem egy lépést hátrafelé, a függöny felé. A fosztogatók kimásztak a
vízből, fel a színpadra. – De ha nem teszem meg, akkor tényleg az a szörnyeteg vagyok,
akinek hisz. – Megfordultam, majd lesújtottam a fosztogatóra, aki épp átverekedte
magát a függönyön, mire a gyerekek ismét felsikoltottak. A férfi tett pár botladozó
lépést, majd a vízbe zuhant. Visszafordultam Zeke-hez. – Ha Jeb életben van, esküszöm,
hogy megtalálom. De neked ki kell vinned innen a többieket. Menjetek! Ha
napfelkeltéig nem érek vissza, akkor ne várjatok ránk, mert halottak vagyunk. Most
menjetek!
Zeke elgyötört pillantást vetett rám, majd megfordult, és felmászott a létrán. A
színpad felé fordultam, lesújtottam még egy fosztogatóra, majd felkaptam a tartóból az
olajlámpást. Ahogy a tömeg egyre közeledett hozzám, a fejem fölé emeltem a lámpát, és
a földhöz vágtam. Üvegcserepek repültek szerteszét, olaj itatta át a vörös függöny alját.
A viharvert függöny azonnal lángra kapott. A narancssárga lángnyelvek ropogva
haladtak rajta felfelé. Elemésztették a szövetet, és a faszerkezetet kezdték ostromolni.
Ekkor megjelent két fosztogató, mire felkaptam egy másik lámpást, és a másik oldalra
hajítottam. Az olajból a két fosztogatóra is jutott. Amikor a ruhájuk lángra kapott,
felüvöltöttek. Ide-oda csapkodtak, majd visszafordultak arra, amerről jöttek.
A tűz gyorsan terjedt. A harmadik lámpást szorongatva hátrálni kezdtem. Késztetést
éreztem, hogy elmeneküljek a lecsapni készülő, halálos lángok elől. Most először
éreztem rettegést, ahogy szembenéztem a vámpírok legnagyobb ellenségével. A tűz
könnyedén el tud pusztítani. A tetőn és a betört ablakokon keresztül beáramló szél
felkavarta a pernyét, és egy izzó darabot sodort a karomra. Sziszegve ráztam le
magamról.
Az utolsó lámpást is a színpadhoz csaptam, majd megfordultam, és felszaladtam a
létrán. Éreztem, hogy a hőség a hátamat éri. A fosztogatók kétségbeesetten kiáltozva fel-
alá rohangáltak, fogalmuk sem volt, mitévők legyenek. Néhányan a vízbe ugrottak, volt,
aki megpróbálta eloltani a tüzet, de a lángok egyre terjedtek, nem vesztettek az
erejükből.
A létra tetején szétnéztem, és láttam, hogy Zeke betereli a csoport utolsó tagját egy
keskeny átjáróba. Visszanézett rám, a tekintetünk találkozott, miközben körülöttünk
fütyült a szél, és tomboltak a lángok. Láttam rajta, hogy szomorú, amiért nem jöhet
velem, de elhatározta, hogy élve viszi ki innen a többieket. És mást is láttam az arcán,
olyat, amit korábban soha: bizalmat.
Bólintott felém, majd megfordult, és eltűnt az átjáróban.
Elfordultam. A lángok gyorsabban terjedtek, mint gondoltam. A falakat nyaldosták, a
szél pedig a plüssbevonatú székekre hordta a pernyét, így azok is lángra kaptak. A
leomlott külső fal felé fordultam, amely mögött elnézve a város romos épületeit
pillantottam meg a sötétben. Azt mérlegeltem, hogyan tovább.
Felmásztam az átjáróra, majd futásnak eredtem a külső fal felé. A víz felett
összegömbölyödtem, és ahogy a falnak csapódtam, minden erőmmel a betonba
kapaszkodtam. Egy része megadta magát, és egy csobbanással a vízbe esett.
Szerencsére meg tudtam kapaszkodni a külső falon, mert sikerült magamat felhúznom.
Könnyedén felmásztam a tetőre és körbenéztem.
Csontvázszerű épületek, omladozó felhőkarcolók sorakoztak a sötétben.
Körbefordultam, a tornyokat kémleltem. Olyat kerestem, amely méltó Sakál
rejtekhelyeként szolgálni, de mindegyik felhőkarcoló ugyanúgy nézett ki: üresek és
romosak voltak. Elkáromkodtam magam. Mégis hogy találjam meg a vénembert egy
ilyen hatalmas…
Várjunk csak! Hirtelen fény villant egy masszív, fekete torony tetején.
A vámpírkirály tornya! Ha szerencsém van, ott találom Jebbadiah-t, élve és
sértetlenül. Ha a szerencse még inkább mellém szegődik, akkor nem futok össze egy
bizonyos vámpírkirállyal. És ha tényleg nagy szerencsém van, akkor ki tudom
menekíteni az öregembert anélkül, hogy ő vagy Sakál végezne velem.
 22. FEJEZET

SENKI NEM TARTÓZTATOTT FEL, miközben Sakál tornya felé tartottam. Talán azért, mert
mindenki az égő épülettel volt elfoglalva. Reméltem, hogy elég ennyi figyelemelterelés
ahhoz, hogy Zeke kimenekítse és biztonságba helyezze a többieket.
A toronyhoz közeledve is láttam a pokoli lángokat. A szél továbbvitte a pernyét, mire
a szomszédos épületek is lángra kaptak. Meglepett, hogy a tűz milyen messzire tud
terjedni, még egy vízben álló városban is.
Sakál tornyának lépcsősora és földszinti része víz alatt volt, de a gyalogjárókról
hidak vezettek az előtérbe. Itt a víz derékig ért, a rothadó recepciós pultot nyaldosták a
hullámok. Beléptem a sötét, tágas helyiségbe. A recepciós pult fölött megálltam egy
imbolygó átjárón, és körbenéztem. Hogy lehetne feljutni az épület legtetejére? Lépcsőn
teszik meg az utat a legfelső emeletig? Vagy a vámpírkirály tud repülni?
Ekkor csörömpölés ütötte meg a fülemet az egyik fal irányából. Rozsdásodó, félig
nyitott liftajtót pillantottam meg. Az átjáróról a vízbe ugrottam, és lebuktam a hatalmas
pult mögé. Láttam, hogy egy kéz nyúl ki a liftajtóból, és félretolja az egyik ajtószárnyat.
Két fegyveres fosztogató lépett ki a liftből, majd végigsiettek az átjárón, ki a vízzel
elárasztott utcára. Figyeltem őket, ahogy az égő épület felé veszik az irányt, majd a
lifthez siettem.
A vállammal eltoltam a liftajtót, és szemügyre vettem a liftaknát. Egyértelmű volt,
hogy Sakál emberei tákolták össze a szerkezetet, és kétségbe vontam volna, hogy
működőképes, ha nem láttam volna a saját szememmel. Egy vastag kábelről egy
egyszerű acélkeret lógott le, fakorlátokkal, és az egészet lánccal kerítették körbe. A lift
aljaként egy pár korhadt palánk szolgált, leláttam közöttük a vízre. Valami működtető-
karszerűséget hegesztettek fel a sarokba, rozsdás volt, és csupasz kábelek vették körül.
Néha szikrázott egyet-egyet, és ettől még jobban elbizonytalanodtam.
Végül beléptem a dobozba, mire az tiltakozva nyikorogni és imbolyogni kezdett.
Óvatosan ráhelyeztem a súlyomat a palánkokra, majd az emelővel elindítottam a
szerkezetet.
A lift megrázkódott, dühös szikrákat vetett, aztán lassan, de biztosan elkezdett fölfelé
haladni a sötétben. Olyan erősen szorítottam a fémkeretet, hogy az ujjaim
belényomódtak. Összeszorítottam a fogam, valahányszor nekikoccantunk a falnak, vagy
szikrát hányt a gép. Azon tűnődtem, hogy az előbb látott két fosztogató hogyan volt
képes belépni egy ilyen veszélyes szerkezetbe, alattuk a tátongó mélységgel.
 Végül a lift csikorogva megállt egy másik ajtó előtt, ami egy kicsit jobb állapotban
volt. Azt is szét kellett feszítenem minden erőmet bevetve, de örültem, hogy ismét
szilárd talajt érzek a lábam alatt.
Vagy… talán mégsem.
Ahogy kiléptem a liftből, először az eget pillantottam meg. Az ajtótól hat méterre a
folyosón végig ablakok sorakoztak, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egykor
dicsőséges, csillogó, mára romba dőlt városra. Az üveg nagy része kitört, a szél
besüvített az ablakokon, belekapott a hajamba. Víz és füst illata terjengett a levegőben.
Megpillantottam egy őrt a folyosó végén. Az ablakoknál állt, és az utcát kémlelte, de
amikor kiléptem a liftből, megfordult. Meglepetten pislogott, hogy egy vámpírlányt lát a
folyosó végén.
Esélye sem volt. Előrevetődtem, és behúztam neki egyet. Nyikkanás nélkül csúszott a
földre. Elléptem mellőle, és az ajtó felé nyúltam.
Fény szűrődött ki alóla, és halk hümmögés. Reméltem, hogy nem egy vigyorgó
vámpírkirályt találok a másik oldalon. Kinyitottam az ajtót, és bekukucskáltam.
Elvakított a fény, ezért el kellett fordítanom a fejemet. Árnyékot tartottam a
szememnek a kézfejemmel, majd sűrű pislogás közepette visszafordultam. A szoba
vakító, ragyogó fényben fürdött. Minden sarkából fény áradt, sehol sem volt félhomály.
Polcok és pultok sorakoztak a fal mentén, roskadoztak a könyvektől, a furcsa
szerkezetektől és üvegcsövektől, amelyeken megcsillant a fényt. Hogyan lehet ennyire
fényes? Száz zseblámpa sem tudna ilyen fényt csinálni egy szobában. Még szélesebbre
tártam az ajtót, és óvatosan körbekémleltem.
Még több érdekességre lettem figyelmes. A szoba másik felében egy furcsa, zöld
tábla lógott a falon. Az egyik felén fehér betűk és számok sorakoztak, amik semmit sem
mondtak nekem. A másik felére egy térképet helyeztek, ami az Amerikai Egyesült
Államokat ábrázolta még a vírus előtti időkből. Bizonyos helyek nagy
összevisszaságban pirossal voltak bekarikázva vagy kihúzva.
Mozgásra lettem figyelmes. A sarokban, szemben az egész szobán végigfutó
üvegfallal, egy hatalmas, viharvert íróasztal állt. Az egyik oldalán egy villogó képernyő
foglalt helyet, rajta szavak futottak, amelyeket nem értettem. Megbabonázva meredtem
rá. Egy igazi számítógép abból a korból, amikor ez még minden háztartásban
megtalálható volt! Sosem láttam még működő számítógépet, habár a perembeli pletykák
szerint életre lehet őket kelteni, ha van külső áramforrás. Sakál rengeteg időt és energiát
áldozhatott arra, hogy létrehozza ezt a helyet. Vajon milyen célból?
Folytattam a szoba felfedezését. Végigjárattam a tekintetemet a falon, és végül
megtaláltam, amit kerestem.
 Egy ember állt az ablaknál, körvonala élesen elvált a sötét, kinti égbolttól. A városra
nézett le. Jebbadiah Crosse kemény vonásain megcsillant a tűz vörös fénye. Lehet, hogy
képzelődtem, de mintha az öregember sírt volna. Az arcán olyan elkeseredettség
tükröződött, amit az érezhet, aki mindenét elveszítette, és nem maradt semmije, amiért
élhetne.
Teljesen kitártam az ajtót, és beléptem a szobába.
– Jebbadiah!
Megfordult, és egy pillanatra meglepetés suhant át szigorú arcán.
– Te! – nézett rám a szemöldökét összevonva. – A vámpírlány! Hogyan… Miért vagy
itt? – Szünetet tartott, majd keserűen elmosolyodott. – Ó, hát persze! Követtél minket,
ugye? Nem hagyhattad annyiban. Sejthettem volna. A bosszú a fajtátok lételeme. – A
hangja megváltozott, hideg lett, sütött belőle a gyűlölet. – Ez az ideális hely számodra.
Egy elveszett város, tele démonokkal és bűnösökkel, akik felett az ördög uralkodik.
Kárörvendeni jöttél? Hogy lásd, hogyan veszít el az öregember mindent?
– Nem ezért jöttem – feleltem, és tettem felé egy lépést. – Azért jöttem, hogy
kiszabadítsam.
– Hazudsz – mondta érzelemmentes hangon. – Akkor sem mennék veled sehova, te
ördögfattya, ha tudnék! De most már úgyis mindegy. – Visszafordult az ablakhoz, és
figyelte, ahogy a füstöt sodorja a szél. – A többiek már elhagyták ezt a világot,
szabadok. Hamarosan csatlakozom hozzájuk.
– Nem halottak. – Jeb mögé léptem. – Zeke-kel kiszabadítottuk őket. A városon kívül
várnak ránk, de mennünk kell, mielőtt Sakál itt talál minket.
– Félsz a haláltól, vámpír? – kérdezte Jeb halkan, még mindig az alattunk elterülő
várost kémlelve. – Tudnod kellene, hogy nincs veszélyesebb egy olyan embernél, aki
nem fél a haláltól. Mindent elvesztettem, de éppen ez tesz szabaddá. A vámpírkirály
soha nem fog engem felhasználni ahhoz, hogy elérje a céljait. És te… te már többé
senkire nézve sem fogsz veszélyt jelenteni.
– Jeb! – Közelebb léptem, a kezéért nyúltam. – Sakál bármelyik percben itt lehet. El
kell tűnnünk innen, amíg…
Jeb megfordult, előrelépett, és hidegvérrel hasba szúrt.
Levegő után kapkodtam és összegörnyedtem, ahogy a fájdalom végighasított a
gyomromon. Megbénított. Felhorkantam, kivillantottam a fogaimat, és arrébb
tántorogtam. Jebbadiah közönyös tekintettel figyelt, a kezén megcsillant a vérem.
A kezem a gyomrom tájékára tévedt. Éreztem, hogy az éles és kínzó valami még
mindig bennem van. Ömlött a vér a sebből. Először nehéz volt megragadni a fegyvert,
mert lecsúszott róla a kezem, de aztán sikerült kihúznom. Összeszorítottam a fogaimat,
hogy fel ne sikítsak. Egy tizenöt centi hosszú üvegdarab volt az. A földre dobtam,
felnyögtem a fájdalomtól, majd a lábam megadta magát, és térdre rogytam.
Jebbadiah kilépett a látóteremből, és az egyik polc felé indult. Az arca kifejezéstelen
volt. Éreztem, hogy a sebem lassan összezárul, de nem elég gyorsan.
– Jeb – nyögtem ki, megpróbáltam felkelni, de minduntalan visszaestem a földre. –
Esküszöm magának… azért jöttem, hogy kivigyem innen. A többiek életben vannak,
várnak ránk.
Kihúzott egy fiókot, elővett egy szikét, és elindult felém. A tekintete kemény volt,
mint a kő. Úgy tűnt, nem is hall engem.
– Legyen ez az én vezeklésem – motyogta szinte önkívületben. Kétségbeesetten
küzdöttem, hogy lábra álljak. Megragadtam a pultot, hogy felhúzzam magam. – Éden
elveszett, Ezekiel eltűnt. Az emberiség gyógyítására alkalmas ellenszer is elveszett.
Elbuktam, de legalább magammal viszek a pokolba még egy ördögöt. Még ennyit meg
tudok tenni.
A gyomromra szorítva a kezemet kitértem előle. Ellenállhatatlan késztetést éreztem,
hogy elővegyem a kardomat, de kényszerítettem magam, hogy a férfi arcába nézzek.
– Ellenszer? – kérdeztem, és úgy helyezkedtem, hogy a pult kettőnk között legyen. –
Milyen ellenszer? – Nem válaszolt, hanem nyugodtan követett az asztal körül, kezében
tartva a szikét. – Szóval Sakál igazat mondott – folytattam. – Tényleg ismeri a
veszettség ellenszerét. És egész idő alatt titkolta a többiek elől.
– Ne üsd bele az orrod olyan dolgokba, amiket nem értesz, vámpír! – vágott vissza
Jeb tőle szokatlanul hevesen. – Még nincs meg az ellenszer. Ami létezik, azok csak
töredékek, információmorzsák, évtizedekkel ezelőtt kudarcba fulladt kísérletek
eredményei.
– Tehát tud a vámpírkísérletekről – folytattam. Jeb a lombikokon és kémcsöveken
keresztül figyelt, keze az oldala mellett lógott. – Hogyhogy? Ott volt? Új-Covingtonban
élt, mielőtt a város vámpírterület lett? Ennyire azért nem öreg.
– A nagyapám tagja volt az ellenszer után kutató csoportnak – mondta Jebbadiah
színtelen hangon. – Ő volt a vezető kutató, igazi lángelme. Ő jött rá, hogy talán a
vámpírok vére lehet a megoldás a Vörös Tüdő vírus kezelésére. A fejébe vette, hogy
szükség van élő példányokra, akiken kísérletezhet. Ő volt az, aki meggyőzte a többieket,
hogy avassanak be egy vámpírt, hogy segítsen ebben.
A pultnak dőltem. A bensőmben tomboló fájdalom kezdett alábbhagyni, az éhség
azonban vele párhuzamosan mardosni kezdett. Vérre volt szükségem, és csak Jeb volt a
közelben. Megszorítottam a pult szélét, és arra koncentráltam, amit az öregember
mondott, és nem a szívverésére.
 – Ez a döntés lett a veszte – folytatta Jeb ugyanolyan színtelen hangon. A tekintete
üveges volt és a semmibe révedt. – Egy ember büszkesége miatt születtek meg a
veszettek. Mert egy ember összefogott egy démonnal. Semmi jó nem származik a
gonosztól, és miután megkísértette őket, lecsapott rájuk. A démonok, akiket létrehoztak,
elszöktek, mindenkit megöltek, a labor pedig porig égett. De mielőtt meghalt, a vezető
kutató tett róla, hogy kutatásai és minden, amit tanult, fennmaradjanak. Másolatot
készített róluk, és továbbadta a fiának.
– A maga apjának. Aki továbbadta magának. – Eszembe jutott Kanin, ahogy a
kórházban a papírok között kutatott. Jeb nem válaszolt. A hallgatása felért egy
vallomással. Bólintottam. – Tehát ez az igazi oka, hogy meg akarja találni Édent. Olyan
helyet keres, ahol tanulmányozhatja a kutatás részleteit, megtalálhatja az ellenszert.
– Halálom után Ezekielre szállt volna – motyogta Jeb, és fájdalom suhant át az arcán.
– De meghalt, és nem maradt senkim. Így a tudás velem száll a sírba. Nem engedem,
hogy az ördög kezébe kerüljön.
– Jeb, Zeke él! Mindannyian életben vannak! – Rettenetesen felidegesített. Szerettem
volna egy kis józan észt verni belé. – Figyeljen már rám! Zeke-kel követtük ide Sakál
embereit. Megmentettük a többieket. Mi gyújtottuk fel az épületet, hogy elvonjuk a
figyelmet a szökésükről. A többiek mostanra már biztosan elhagyták a várost. Igenis
eljuthatnánk Édenbe, ha nem lenne olyan rohadtul makacs, és végre figyelne arra, amit
mondok!
Jeb pislogott. Egy pillanatra megváltozott az arca.
– Ezekiel… életben van? – motyogta, majd kétségbeesetten megrázta a fejét. – Nem.
Hazudsz, démon! Ezekiel a fiam volt, habár nem a saját vérem. Soha nem kötne
szövetséget egy olyannal, mint te. Nem erre tanítottam.
A düh teljesen elvette az eszemet, és az éhség is egyre erősebben mardosott, ahogy a
sebem végre összeforrt.
– Zeke mindig is többet törődött az emberekkel, mint maga, prédikátor! – vágtam
vissza. Jeb arca megkeményedett a szemfogaim láttán. – Bármit megtenne azért, hogy
megmentse őket. Bármit! Még meg is hal, ha ezzel megmentheti őket. Még egy
vámpírral is szövetségre lép, aki – hadd jegyezzem meg – épp a maga szaros seggét
próbálja megmenteni. Lehet, hogy én démon vagyok, de Zeke sokkal emberibb, mint
maga vagy én, és ha ezt nem látja be, akkor nem ismeri őt eléggé!
Jebbadiah egy pillanatig rám meredt, majd lassan megrázta a fejét és lehunyta a
szemét.
– Hogyan hihetnék neki? – suttogta. Nem hozzám intézte a szavait. – Elhiggyem, amit
mond, hogy a fiam életben van, és a többiek is? – Kinyitotta a szemét, az arca eltorzult a
kíntól. – Túl öreg vagyok ahhoz, hogy letérjek az ösvényről – mondta valaminek, amit
nem láttam. – Nem hihetem, hogy egy démonnak lehet lelke, hogy meg lehet menteni. Ezt
nem akarom elhinni. Ha kételkedni kezdek, elveszem… – A pillantása rám siklott, még
mindig kétségek közt őrlődve, majd egyenesen hozzám intézte a szavait. – Miért jöttél,
vámpír? Miért habozol? Tudom, hogy szeretnél végezni velem, látom a szemedben.
Miért fogod vissza magad?
Szükségem volt pár másodpercre, hogy visszanyerjem az önuralmamat, így nyugodt
hangon válaszolhattam:
– Mert megígértem Zeke-nek, hogy megkeresem magát. Higgyen, amit akar, de ez az
igazság! – Óvatosan megkerültem a pult sarkát, szememet Jeb kezén tartva. Még mindig
szorongatta a szikét. – Megmondtam neki, hogy épségben kijuttatom innen magát, és úgy
is lesz. Ha nem teszi meg értem, tegye meg Zeke-ért, Calebért és Bethanyért! Ennél
jobbat érdemelnek, nem gondolja? – Az ablak felé intettem, aztán ismét felé fordultam.
– Most nem adhatja fel! Nem hagyhatja őket cserben! Juttassa el azt az átkozott
ellenszert Édenbe, hogy legalább esélyük legyen a jövőre! Legalább értük tegye meg!
Minden szín kifutott Jeb arcából. Leejtette a szikét, ami csilingelve ért földet.
– Szégyenbe hozol, vámpír – suttogta halkan. – Egész idő alatt csak arra
koncentráltam, hogy Édenbe vigyem az embereimet, de útközben megfeledkeztem arról,
hogy az is a feladatom, hogy megvédjem őket. Hagytam, hogy Ezekiel vegye át ezt a
feladatot, holott ez az én felelősségem lett volna az elejétől fogva. És most nézd meg,
hova jutottunk! – Elfordult tőlem, és kinézett az ablakon. – Megöltem Dorothyt –
suttogta – és Darrent. És a többieket is, mert én hoztam őket ide.
– Nem mindenki halt meg – emlékeztettem, miközben az éhséggel küzdöttem. A
vérveszteség miatt erősödött fel ennyire. Rettenetesen szerettem volna az öregre vetni
magam, és kiszívni a vérét, de minden erőmmel visszafogtam magam. Sokszor éheztem
már, a perembeli életemben is átvészeltem az ilyen időszakokat. Nincs hatalma
felettem. – Zeke és a többiek várnak ránk. Még mindig megmenthet életeket, Jeb. Még
eljuthat Édenbe. De ahhoz most azonnal indulnunk kell!
– Igen – bólintott Jeb, de még mindig nem nézett rám. – Igen, jóváteszem a hibáimat.
Még ha el is kell adnom a lelkemet az ördögnek, hazaviszem őket.
Ekkor ütemes tapsolás hallatszott az ajtóból. A gyomromat jeges félelem szorította
össze.
– Bravó! – mondta a magas, vigyorgó vámpírkirály az ajtónak dőlve. – Bravó! Igazán
megható alakítás volt! Szerintem még egy könnycseppet is ejtettem.
 23. FEJEZET

– NOCSAK, NOCSAK! – dorombolta Sakál, ahogy mosolyogva belépett a szobába, majd

becsukta maga mögött az ajtót. – Mit látnak szemeim? Csak nem egy másik vámpír
lopózott be a királyságomba? Éreztem ma este valami furcsát. És most már értem, ki
okozta a felfordulást. – Csettintett a nyelvével, és megrázta a fejét. – Te égetted porrá a
színházamat? Ez nem volt túl szép tőled! Most kereshetek új helyet a szórakoztató
műsoromnak.
Megállt, összefonta a karjait, és atyáskodó tekintettel nézett rám. Kivont karddal,
támadásra kész pózban álltam előtte. Ismét olyan érzésem volt, mintha ismerném
valahonnan.
– Hát, kicsit faramuci ez a helyzet – folytatta Sakál, pillantásra sem méltatva a
fegyveremet. – Úgy tűnik, különböző elképzelésünk van a ma este kimeneteléről. Csak
hogy tudd, én nem akarok harcolni veled. Nem túl sokan járkálnak erre a fajtámból,
főleg nem gyönyörű, kardforgató nők. De biztos vagyok benne, hogy a múltban már volt
szerencsénk egymáshoz, csak nem emlékszem, hol és mikor.
– Én sem akarok harcolni – feleltem, és Jeb felé intettem a fejemmel. – Érte jöttem.
Engedd el, és azonnal eltűnünk a városodból!
– Nos, van itt egy kis gond – sóhajtott fel Sakál az állát dörzsölgetve. – Azóta
keresem az öregembert, mióta hallottam a tudósokról és a projektről. Szükségem van rá,
hogy elkészítse az ellenszert. Azt mondja, félinformációi vannak csupán, de én megadok
neki mindent, hogy sikeres legyen az ellenszer kifejlesztése. Én jó ügy érdekében
cselekszem. – A vámpírkirály rettentő jóképű volt, ahogy elmosolyodott. – Szeretném
kiirtani a világból a veszettséget. Ez csak nem olyan borzasztó dolog, ugye? Te nem
tennéd meg, ha lehetőséged lenne rá?
Nem bíztam benne. Biztosan nem ez volt az egyetlen indítéka.
– Honnan tudsz az ellenszerről? – kérdeztem.
Sakál vállat vont.
– Az átváltoztatóm beszélt róla.
– Az átváltoztatód? – A lábaim elgyengültek. Nem, az nem létezik! Tehát ezért
éreztem azt, mintha már régóta ismernénk egymást! Pontosan tudtam, mit fog mondani,
és szerettem volna rákiáltani, hogy fogja be.
– Az apám? A létrehozóm? – Sakál legyintett. – Szóval az, aki átváltoztatott. A
sivatagban talált rám, miután banditák megölték a családomat, és átváltoztatott. Mindig
is hálás leszek a kis pöcsnek, de nem mondhatnám, hogy sok mindenben egyetértettünk.
Pár hónappal az átváltozásom után, hogy is mondjam… Elváltak útjaink. Úgy hívatta
magát, hogy…
– Kanin – suttogtam.
Sakál szeme összeszűkült.
– Hogyhogy… – Megállt, és úgy nézett rám, mintha akkor látna először. Majd
hátravetette a fejét és elnevette magát. – Ó, hát persze! Hát ez a kapcsolat kettőnk
között! Tudtam, hogy ismerős vagy valahonnan! Kanin, te hazug disznó! Csak nem sutba
dobtad azt a fogadalmadat, hogy senkit sem változtatsz át utánam?
Sakálra néztem, és megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Kanin az
átváltoztatónk! Ha ő változtatta át Sakált és engem is, akkor ezek szerint mi… Testvérek
vagyunk? Ő a bátyám? Fogalmam sem volt, hogyan működik ez a vámpírtársadalomban.
Ezt Kanin elfelejtette megemlíteni.
– Micsoda sokk, nem igaz, húgom? – Sakál elvigyorodott. Nagyon elégedettnek tűnt.
Furcsa volt az ő szájából hallani ezt a szót. A megszólítás szerint rokonok vagyunk.
Családi szálak kötnek össze minket. – Hát, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mégsem
fordulhatsz ellenem, a drága bátyád ellen!
– Nem vagy a bátyám! – morogtam. Pontosan tudtam, hányadán állunk egymással.
Sakál tettetett döbbenettel vonta fel a szemöldökét. – Nem akarom, hogy bármi közöm
legyen hozzád, főleg azok után, amit tettél! – Eszembe jutott Darren, aki rettegve várta a
veszett támadását. És Dorothy üveges tekintete, amint az égre meredt. – Megölted a
barátaimat, és ezt sose bocsátom meg!
– A barátaidat? – A vámpírkirály felhorkant, és összefonta a karját. – Az emberek
nem a barátaink, húgom. Hanem háziállatok. Étel. Kiskatonák. Nem pedig barátok. –
Könnyedén elmosolyodott. – Persze másra is lehet őket használni, mert néha
szórakoztatóak. De még ők is tisztában vannak azzal, hogy mi, vámpírok vagyunk a
felsőbbrendű faj. Ezért mélyen legbelül mind olyanok akarnak lenni, mint mi. Nézd meg
a kiskatonáimat! – Hüvelykujjával az ablak felé bökött. – Szabadságot adok nekik,
szabadon járhatnak-kelhetnek, kedvükre gyilkolhatnak, és szerinted maga mögött hagyta
a várost egy is? – Megrázta a fejét. – Nem. Mindig visszajönnek, mert remélik, hogy ha
megtalálom az ellenszert, akkor szolgálataikért cserébe hozzám hasonlóvá változtatom
őket.
– Tehát ezért akarod az ellenszert, démon – szólt közbe Jebbadiah. A teste úgy feszült
meg, mint egy elpattanni készülő rugó. – Vámpírrá akarod változtatni a saját
embereidet, hogy több legyen az olyanokból, mint te. Egy hadseregnyi démon, veled az
élükön.
 – Igen, talán halhatatlanságot ajánlottam nekik – vont vállat Sakál, még mindig
hozzám intézve a szavait. – És aztán? Nagylelkű ajándék. A mi fajtánk is legalább
annyit veszített, mint ők, ha nem többet. – Felemelte a kezét, és Jebet figyelmen kívül
hagyva felém lépett. – Ugyan már, húgom, miért viseled a szíveden egy ember sorsát?
Ők a táplálék, a két lábon járó vérzsákok. Arra teremtettünk, hogy uralkodjunk az
emberek felett. Minden tekintetben felettük állunk. Ne harcolj az ösztöneid ellen! Ha
tényleg Kanin az átváltoztatód, akkor lehetőséged van vámpírúrnővé válni. De én,
természetesen, nem osztozom. Nem tűrök meg más vámpírokat a királyságomban, de
veled kivételt tennék. – Hangja lágy, megnyugtató volt. – Gondolj csak bele, mit
hozhatnánk létre mi ketten! Felépítenénk a mi kis paradicsomunkat, benne a saját
hadseregünkkel, szolgáinkkal és embercsordánkkal. A hűségükért cserébe felajánlhatjuk
nekik a halhatatlanság lehetőségét, és az idők végezetéig mi uralnánk ezt a földet. A mi
vámpír Édenünket.
– Soha! – kiáltotta Jeb, és felkapta a szikét a földről. – Soha! – ismételte meg vérben
forgó szemekkel. – Istenkáromlás! Inkább meghalok, de nem hagyom, hogy ez
megtörténjen. – Azzal a vámpírkirályra vetette magát, kezében a szikével.
Sakál könnyedén elkapta Jeb csuklóját, és kicsavarta a kezéből a szikét.
– Ugyan, ugyan! – morogta, ahogy kivillantotta a fogait, és felemelte Jebet a
levegőbe. – Még nem halhatsz meg. Elő kell állítanod az ellenszert. De persze örömmel
kínozlak meg annak érdekében, hogy engedelmeskedj.
Elhajította Jebet, aki az egyik pultnak csapódott. Néhány lombik összetört, a
szilánkok Jebre záporoztak. Vér édes illata terjengett a levegőben.
Feltámadt bennem az éhség. Jebhez siettem, aki megpróbált talpra állni. Nem tudtam
biztosan, hogy segíteni fogok-e neki vagy megtámadom. Vér csordogált a karján és az
arcán, bele a szemébe. Nekicsúszott a pultnak, feje a mellkasára hanyatlott.
– Jeb! – Leguggoltam elé, és kétségbeesetten próbáltam figyelmen kívül hagyni az
ingét eláztató, egyre terjedő vörös foltot. Egyik kezével viharvert kabátja alá nyúlt.
Oldalra pillantottam, és megláttam Sakált. Ugyanott állt, ahol eddig, karjait összefonta
maga előtt, és gúnyos vigyorral az arcán figyelt minket.
– Vámpír – suttogta Jeb összeszorított fogakkal, majd felém nyújtotta a kezét.
Megfogtam, és ekkor valami apró, sötét, műanyagból készült dolgot csúsztatott a
tenyerembe. Összevont szemöldökkel néztem rá. Körülbelül olyan hosszú volt, mint a
középső ujjam, és olyan széles is.
– Ezekielért – suttogta Jeb, és leejtette a karját. – Mondd meg neki, hogy vigyázzon
az emberekre!
– Jeb…
 – Hát, ez igazán szórakoztató volt! – csapta össze Sakál a kezét. – De azt hiszem, ma
estére elfogyott a türelmem. Tehát, kedves húgom, választ várok tőled. Csatlakozol
hozzám? Segítesz megtalálni az ellenszert, és benépesíteni a világot a mi fajtánkkal?
Gondolj csak bele, mit adnak nekünk a vámpírurak ezért a tudásért! Ha akarjuk, felettük
is uralkodhatunk. Mit mondasz?
Jebre néztem, aki még mindig a pultnak dőlve ült. Éreztem a vére illatát, hallottam a
szívverését. Hűvös pillantással méregetett. Gyűlölet és megvetés sugárzott a szeméből.
Tudtam, hogy még mindig a démont látja bennem. Soha nem lesz ez másképp.
Sakál felé fordultam.
– Nem – feleltem, mire Sakál szemöldöke felszaladt. Megkerültem a pultot, így közé
és Jeb közé kerültem. Kivontam a kardomat. – Kiviszem Jebet innen, ha tetszik, ha nem.
Úgyhogy takarodj az utamból!
Sakál szomorúan ingatta a fejét.
– Milyen kár! – motyogta. – Pedig te is tudod, hogy valami hatalmasat hozhattunk
volna létre. Két testvér, akiket összehozott a sors, egyesítik erejüket, hogy
megváltoztassák a világot. Mit is mondhatnék? Romantikus típus vagyok, de azért
ennyire nem. – Vett egy mély levegőt, és drámai pillantást vetett rám. – Akkor attól
tartok, meg kell hogy öljelek.
– Ne fecséreljük a szót! – hívtam ki magam ellen, és védekező állást vettem fel. –
Essünk túl rajta! Nemsokára felkel a nap.
Sakál kivillantotta a fogait, arany szeme felizzott.
– Ne aggódj, húgom! Nem fog sokáig tartani.
Benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy hosszú, hegyes fadarabot. A gyomromat jeges
félelem szorította össze. Hátráltam egy lépést.
– Gondoltam, hogy ezt értékelni fogod – mondta. Gonoszul vigyorgott, miközben
közeledett felém. – Kanin volt az én tanítóm is. Ő mutatta meg, hogyan győzzem le a
félelmemet, hogyan fordítsam az előnyömre. – Vigyorogva forgatta a kezében a
fadarabot. – Mi a gond, húgom? Neked nem tanított ilyet? Vagy idő előtt véget ért az
oktatásod, mert valaki Kanin fejét akarta? Mégis mennyit gyakorolt veled a jó öreg
Kanin? Szerintem kevesebbet, mint velem. Régóta ismerem az átváltoztatómat.
– És azt is megtanította, hogyan untasd halálra az ellenfeledet? Mert én, azt hiszem,
kihagytam azt az órát.
Sakál felnevetett.
– Azt hiszem, kedvellek – mondta a fejét rázva. – Nagy kár érted. Biztos, hogy nem
gondolod meg magad? Az emberek időnként unalmasak tudnak lenni.
– Nem. – Egyenesen a szemébe néztem, és a fejemet ráztam. – Nem engedem, hogy
bárki mást is bánts.
– Hát legyen! – A vámpírkirály vállat vont, majd megpörgette a kezében a karót. –
Megadtam neked az esélyt. Készen állsz? Vigyázz, jövök!
Előrevetette magát, és egy szempillantás alatt átszelte a szobát; gyorsabban, mint
hogy követni tudtam volna a szememmel. Vadul hadonásztam a karddal, de Sakál
elhajolt előlem, majd a következő pillanatban már csak néhány centire volt tőlem.
Megragadta a torkomat, és a levegőbe emelt. Mielőtt védekezhettem volna, nekicsapott
a pultnak. Üvegszilánkok repkedtek mindenfelé, a fejem keményen csattant a
márványlapon. Egy másodpercig zavartan feküdtem, majd Sakál felemelte a karját, és a
gyomromba szúrta a karót.
Sikoltozva feszítettem meg a testem. A kardom kiesett a kezemből, csörömpölve
landolt a földön. A fájdalom eddig ismeretlen erővel csapott le rám. Az egész testemet
égette. Ott összpontosult, ahol a karó találkozott a gyomrommal. Éreztem magamban a
karót, mintha egy kéz szorongatná és csavargatná a beleimet. Odanyúltam, hogy
kihúzzam, de Sakál megragadta a csuklómat, és durván a pultra tepert.
– Fáj, ugye? – suttogta. Fölém hajolt, sárga szeme villogott. – Hihetetlen, hogy egy
darab fa a gyomrodban mekkora fájdalmat tud okozni. Inkább vállalnék be egy forró
piszkavasat a szememen keresztül az agyamba. – Borzalmas fájdalmaim voltak. A
fogamat csikorgattam, nehogy ismét felsikítsak. Sakál vigyorogva szorított le. – És ha
épp azon tűnődsz, vajon miért esik nehezedre megmozdulni, akkor elmondanám, hogy a
tested sokkos állapotba került. Megpróbálja helyreállítani magát. Még pár perc és
könyörögni fogsz, hogy vágjam le a fejedet, és vessek véget a szenvedéseidnek.
Próbáltam megmozdulni, de a végtagjaim ólomnehéznek tűntek. Sakál ugyan csak az
egyik karomat szorította le, de a rettenetes fájdalom miatt mozdítani sem bírtam a
másikat. Szó szerint felszegezett a pultra, mint egy kitömött állatot. Vigyorogva figyelt,
és közben szadista módon még mélyebbre nyomta és megcsavarta a karót. Ez
alkalommal nem tudtam elfojtani a sikítást.
– Gondolom, most már inkább elfogadnád az ajánlatomat, ugye, húgom? – Alig
tudtam arra koncentrálni, amit mondott. – Milyen kár! Pedig elképzeltem, mennyi
mindent tehetnénk együtt. De neked a vérzsákok oldalára kellett állnod, ugye? Mint
Kaninnak. És nézd meg, hova jutott! Elfogta és megkínozta az a pszichopata Sarren.
Most biztos nagyon büszke vagy magadra, hogy az átváltoztatónk nyomdokaiba léptél.
A másik szabad kezemmel kétségbeesetten tapogatóztam valami után, amit
fegyverként használhatnék. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy szóval tartsam
Sakált, hogy elvonjam a figyelmét.
– Mégis honnan…
 – Honnan tudok Kanin szenvedéseiről? – Sakál ismét csavart egyet a karón, mire a
testem ívben megfeszült a fájdalomtól. – Téged is ugyanazok az álmok kínoznak, nem?
A felfokozott érzelmeket általában azok is érzik, akikkel közös a vérvonalunk. Tehát
lehet, hogy Kanin is éppen átéli a te fájdalmadat. Nem érdekes gondolat? – Mosolyogva
közelebb hajolt. – Hé, Kanin, hallasz engem? Látod, hogy mit teszek az új kis
kedvenceddel? Micsoda? – Oldalra döntötte a fejét. – Hogy adjak neki még egy esélyt?
Ne öljem meg, mint te a bátyáidat? Micsoda érdekes gondolat! Szerinted, ha adnék neki
még egy esélyt, elfogadná?
A kezem egy lombikhoz ért. Csodával határos módon teljesen ép volt. Ujjaimat az
üvegedény nyaka köré fontam. Sakál még mindig az arcomba hajolt, úgyhogy minden
erőmet összeszedtem, és az arcába vágtam a lombikot. Az üveg összetört, Sakál feje
oldalra billent, és a vámpírkirály felüvöltött.
Amint visszafordult, felkapott a pultról, és áthajított a feje felett. A következő, amire
emlékszem, hogy a levegőben repülök, látom az ablaküveget, amit a következő
pillanatban hatalmas robajjal áttörök. Hűvös chicagói levegő csapta meg az arcomat,
ahogy zuhanni kezdtem.
Kétségbeesetten megpördültem, mindkét kezemmel kapálózni kezdtem, fogódzót
keresve. Az ujjaim a falat kaparták, majd nekiütköztem az épület oldalának. Egyik
kezemmel az ablak alatt kapaszkodtam meg.
Felnéztem. Sakál hajolt fölém. Az arca véres volt, sárga szeme izzott. De még mindig
vigyorgott. Vére a szájába folyt, és pirosra festette a fogait.
– Ez nem volt valami okos húzás tőled – mondta az arckifejezésétől teljesen elütő,
csevegő stílusban. – Ügyes volt, de nem túl okos. És pont az után, hogy kiutat ajánlottam
neked! Minden igazi vámpír kapva kapott volna a lehetőségen. De te nem. Te még
mindig az emberek miatt aggódsz.
Nehezemre esett figyelni arra, amit mondott. A karó még mindig a gyomromban volt,
a sérülés továbbra is fájdalmasan lüktetett. A végtagjaim elgyöngültek és nem
engedelmeskedtek. Az ujjaim megcsúsztak, de őrült módon kapaszkodtam a párkányba.
Sakál lehajolt, és letört egy koponya nagyságú betondarabot. Könnyedén dobálta az
egyik kezében.
– Ha ennyire a szíveden viseled a vérzsákok sorsát – mondta, és a feje fölé emelte a
követ –, akkor csatlakozz hozzájuk a pokolban!
Felkészítettem magam, mert tudtam, hogy meghalok. De ekkor lépéseket hallottam
Sakál mögül, és Jebbadiah Crosse támadt rá hátulról a vámpírkirályra. Sakál üvöltve és
kapálózva esett át a fejem felett, az öregember a hátába kapaszkodott. Mindketten
kizuhantak az ablakon, és eltűntek a mélyben. Az egyik sikoltozott, a másik meglepően
csendes volt.
Döbbenten kapaszkodtam a párkányba, nehezemre esett gondolkodni. Szinte
önkívületben nyúltam a karó után, és egy rántással kihúztam. A fájdalomtól
felkiáltottam. A karó kicsúszott az ujjaim közül, és az alattam elnyúló sötétségbe zuhant.
Remegve visszamásztam az épületbe, majd az összetört ablak alatt elterültem a
padlón, és a plafonra meredtem.
Mozdulni sem bírtam. Mardosott a fájdalom és az éhség. Éreztem, hogy minden erőm
elszállt. Nem maradt elég vér a testemben ahhoz, helyreállítsa saját magát. Ahogy a
testemben fokozatosan alábbhagyott a fájdalom, tudtam, hogy lassan a hibernáció
állapotába kerülök.
Nem tudom, meddig feküdtem ott. Mélyen legbelül tudtam, hogy meg kell
mozdulnom, hogy menedéket keressek, mert nemsokára hajnalodik. A nap első sugarai
besütnek az ablakon és máglyarakást csinálnak belőlem. Megpróbáltam arrébb kúszni,
kényszerítettem a végtagjaimat, de ólomnehezek voltak, én pedig fáradt. Dühösen
küzdöttem, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. De ahogy közeledett a napfelkelte,
úgy tűnt, tényleg lejárt az időm.
Kimerülve csúsztam vissza a földre. Ennyi volt. Nem maradt több erőm. A nap egy
óra múlva felkel. Első sugarai itt találnak, magatehetetlenül a padlón. Úgy hagyom el ezt
a világot, hogy porrá égek.
– Allison!
A hang a semmiből jött, áthatolt az engem körülvevő sötétségen. Óvatosan
megmozdultam, nem hittem a fülemnek. Talán álmodom. Talán már halott vagyok. Aztán
valaki letérdelt mellém, az ölébe húzott és lágyan ringatni kezdett. El akartam húzódni,
küzdöttem, de a testem egyszerűen nem hallgatott rám, úgyhogy feladtam.
– Édes istenem! – suttogta egy zaklatott hang. Ismerősnek tűnt. Éreztem, hogy kissé
kezd kitisztulni az agyam. – Allison, hallasz engem? Ébredj! El kell tűnnünk innen!
Zeke? – gondoltam hitetlenkedve. Nem, az nem lehet! Zeke már nincs itt.
Megmondtam neki, hogy hagyják el a várost a többiekkel együtt. Mostanra már messze
járnak. De ez az ő hangja, arra biztat, hogy keljek fel, nyissam ki a szemem.
Engedelmeskedni akartam, de egyre mélyebbre süllyedtem a hibernációba, Zeke hangja
pedig egyre távolibbnak tűnt. Nem tudtam válaszolni. Megmozdított, majd hallottam,
hogy felszisszen a fájdalomtól, aztán megéreztem a meleg vér illatát.
– Remélem, hogy ez beválik – suttogta, és valamit a számnak nyomott.
Forró folyadék áramlott be az ajkaim között. Ösztönösen beleharaptam, mire egy
fájdalmas nyögés volt a válasz, de nem is törődtem vele. Kezdett visszatérni belém az
élet, és csak ez számított. Megragadtam a karját. Éreztem, hogy visszatér belém az erő,
hogy a végtagjaim életre kelnek. Az éhség olyan erővel támadt fel, mintha megérezte
volna, milyen közel jártam a halálhoz. Még mélyebbre mélyesztettem a fogaimat. Valaki
fojtottan felkiáltott, és éreztem, hogy az ajkamnak nyomódó hús és izom megfeszül.
Őrjítő vágy kerített hatalmába. A vér nem folyt elég gyorsan. Fel akartam tépni a
vénákat, hogy a vér akadálytalanul áramoljon a számba. Éreztem a csuklónál verdeső
pulzust, ahogy egy ütemre ver a szívvel, és addig akartam inni, amíg mindkettő el nem
hallgat.
Dühödt horkantással elengedtem a kart, és az áldozat nyaka felé vetettem magam,
ahol a vér a legerősebben lüktetett és áramlott. Kivillantottam a szemfogaimat, hogy a
nyakába mélyesszem őket, hogy erővel töltsön fel a meleg vér, amikor a testemnek
feszülő test mozdulatlanná merevedett. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverése, és ekkor
magamhoz tértem.
Ez itt Zeke! Nem tehetem ezt vele! Remegtem az éhségtől, de a torka előtt egy
leheletnyivel megálltam. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a bőréből áradó hőt.
Zeke mozdulatlan volt, szaggatottan szedte a levegőt, az egész testét megbénította a
félelem. Egy kis részem el akart húzódni, de nem tudtam megmozdulni. Egy ér lüktetett
alig egy centire tőlem, benne édes, meleg vér, amelynek illata minden érzékszervemet
betöltötte. Közelebb hajoltam, az ajkam a bőréhez ért, mire Zeke felnyögött.
Ahogy remegve térdeltem ott, és minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzódjak,
Zeke megmozdult. Épp csak egy kicsit, alig volt észrevehető, de továbbra is remegett.
Vett egy mély levegőt, majd hátradöntötte a fejét. Felajánlotta nekem a nyakát. És én
menthetetlen voltam.
Előrehajoltam, a fogaimat a nyakába mélyesztettem. Zeke elfojtott egy kiáltást, és
ismét mozdulatlanná merevedett. Megragadta a karomat, a háta ívben megfeszült. A
vére édesen és melegen áradt a számba, betöltötte minden porcikámat, lassan életre
keltett. A vérében föld és füst illata keveredett, erő és szenvedély lüktetett, egyszóval
minden, ami Zeke. A nevemet suttogta, egyszerre boldogan és vágyakozva, én pedig úgy
éreztem, nem tudok elég közel kerülni hozzá. A szívverése a fülemben visszhangzott –
őrülten vert –, én pedig átadtam magam a pillanatnak. Éreztem, hogy ennek a figyelemre
méltó embernek az életereje bennem kering.
Nem! A vérszomj és az éhség ellenére nem vesztettem el teljesen a józan eszemet, és
ez a belső hang rettegve figyelte a jelenetet. Ez itt Zeke! Zeke-ből iszol, az ő
szívverését hallgatod. Az ő vére menti meg az életedet, és megölöd, ha nem hagyod
abba most rögtön!
Mardosott az éhség. Közel sem ittam még eleget. Mivel majdnem meghaltam, több
vérre volt szükségem ahhoz, hogy teljesen rendbe jöjjek, de nem vehettem el többet,
mert azzal Zeke életét veszélyeztettem. Zeke nem tudott magától ellökni, ezért nekem
kellett uralkodnom magamon. Elég!, parancsoltam magamnak határozottan, és
elnyomtam az éhséget. Elég legyen ebből! Fejezd be!
Hatalmas erőfeszítésembe került, de elhúzódtam. Amint a fogaimat kihúztam Zeke
nyakából, megrázkódott és a hátára dőlt.
Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. Zeke hátraesett, a könyökén támaszkodott,
kapkodva szedte a levegőt, én pedig szinte rajta lovagoltam. A nyakán lévő két apró
lyukból még mindig szivárgott a vér. Kissé kába volt, de láttam rajta, hogy végig
tisztában volt a helyzettel.
Mozdulatlanná dermedtem. Tehát látta. Látta, milyen vagyok a legrosszabb
állapotomban, amikor dühös, vérszomjas vámpírrá alakulok át. Egy szörnyeteg, aki
majdnem végzett vele az ösztönei miatt. Mostanáig – habár pontosan tudta, mi vagyok –
legalább emberként gondolt rám. Most csak találgatni tudtam, mi lehet a véleménye.
Zeke úgy bámult rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben,
ugyanakkor szerettem volna a földre teperni és kiszívni az utolsó csepp vérét is.
Éreztem, hogy remeg, hogy a szíve őrülten ver.
– Zeke… én… – Nem tudtam, mit mondjak. Mégis mit mondhatnék? Sajnálom, hogy
majdnem megöltelek? Hogy nem tudtam uralkodni a bennem élő szörnyetegen? Hogy
addig akartam inni belőled, amíg üres, élettelen porhüvellyé nem változol? Nem
akartam, hogy így láss!, gondoltam kétségbeesetten, és lehunytam a szemem. Nem
akartam, hogy pont te láss így.
– Csak… – Zeke habozott, és úgy fújta ki a levegőt, mintha egészen eddig
visszatartotta volna. – Csak egyetlen kérdésre válaszolj! – kérte remegő hangon, – Ez
nem azt jelenti, hogy én… hogy… Ugye ez nem azt jelenti, hogy én is átváltozom?
Azonnal megráztam a fejem.
– Nem – suttogtam, és örültem, hogy mondhatok valamit. – A folyamat teljesen más.
Az én véremből kellene innod, hogy azzá válj. – És mellesleg halálközeli állapotot
kellene nálad előidéznem.
Felsóhajtott, és némileg megkönnyebbült.
– Akkor… Örülök, hogy visszajöttem.
Felegyenesedtem és elhúzódtam tőle, mire Zeke felült, és egyenesen rám nézett.
Sápadt volt a hidegtől, a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Elfordultam, és a betört
ablakhoz léptem. Figyeltem, ahogy a pernye táncol a szélben. Éreztem Zeke tekintetét a
hátamon, és tűzként égetett a szégyen.
– Miért jöttél vissza? – suttogtam. – Világosan megmondtam, hogy menjetek el! Nem
kellett volna…
 – Nem hagyhattalak itt – felelte Zeke. – Azok után meg főleg nem, amit értünk tettél.
Értem. Vissza kellett jönnöm. – Mellém lépett. A szemem sarkából láttam a városban
tomboló lángokat. – A többiek biztonságban vannak – jelentette ki. – A város szélén
várnak ránk. Mennünk kellene. Ha jól sejtem… – A hangja elhalt, gyanúsan közel állt a
síráshoz, de aztán nagyot nyelt. – Ha jól sejtem, Jeb nem jön velünk.
Jeb. Mardosott a bűntudat. Ürességet éreztem, mert tudtam, hogy mindkettejüket
cserbenhagytam.
– Zeke – mondtam, és végre szembefordultam vele. – Jeb…
– Láttam – suttogta, és merev arccal a kitört üvegre mutatott. – Láttam, mit tett,
amikor az ablak alatt lógtál. Épp az épület közelében jártam, amikor… lezuhantak.
A gyomrom összeszorult.
– És Jeb…
Zeke megrázta a fejét és lehunyta a szemét, mintha szabadulni akarna az emléktől.
– Semmit sem tehettem érte.
– Annyira sajnálom! – Üres szavak voltak csupán. Láttam, hogy remeg a válla, a keze
ökölbe szorul, és azt kívántam, bár magamhoz ölelhetném egy pillanatra. – Pedig
igyekeztem.
– Nem a te hibád. – A hangja elcsuklott. Vett egy mély levegőt. – Az ő döntése volt.
Ezt a véget választotta magának még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy megmentett egy… –
Elhallgatott, kezével végigszántott a haján. – Bizonyára valami olyat tettél, amivel mély
benyomást gyakoroltál rá – fejezte be lágyan. – Tizennégy éve ismerem, és még sosem
adta fel az elveit.
Tévedsz, gondoltam. Nem miattam tette, hanem miattad. Belenyúltam a zsebembe,
és előhúztam a műanyagot, amit Jeb nyomott a kezembe.
– Azt akarta, hogy ez a tiéd legyen – mondtam, mire Zeke hozzám fordult. – Azt
mondta, te tudni fogod, mit tegyél vele.
Óvatosan a kezébe fogta, és a fény felé emelte.
– Te tudod, mi ez? – kérdeztem egy perc múlva.
– Igen. – Körbenézett a teremben, majd a másik sarokban álló asztalhoz sietett, és
behelyezte a műanyag lemezkét az egyik számítógép oldalsó nyílásába. Teljesen
lenyűgözött, hogy tudja használni, de attól még jobban elájultam, hogy tudta kezelni a
billentyűzetet, mire fájlok jelentek meg a képernyőn.
– Igen, ez az – motyogta Zeke, és kék szeme követte a monitor minden rezdülését. –
Ezek itt a kutatási anyagok. Minden, amit a vírusról, a fertőzésről és a veszettekről
feljegyeztek. Minden benne van. A módszerek, az, hogy milyen teszteket végeztek a
vámpírokon, minden. Ha ezt el tudjuk juttatni Édenbe, akkor talán valóban lesz
lehetőség az ellenszer megtalálására. – Kihúzta a kis lapocskát a gépből, majd ismét a
hajába túrt. – Már ha valaha megtaláljuk. Mert még mindig nem tudjuk, merre keressük.
A zöld táblára néztem, amelynek egyik oldalán fehér krétával írt betűk sorakoztak, a
másik oldalára pedig egy térkép volt erősítve. Összevont szemöldökkel odaléptem, és
letéptem a térképet. Bizonyos városokat bekarikáztak, majd kihúztak. A térkép oldalán
jegyzetek sorakoztak, valószínűleg Sakál kézírásával. Egy hely kiemelkedett a többi
közül, ezt többször is bekarikázta, melléje egy kérdőjelet rajzolt.
– De, azt hiszem, igen.
 24. FEJEZET

AMIKOR ZEKE-KEL ELHAGYTUK SAKÁL TORNYÁT, a Lebegő Aréna hatalmas tűzgolyóként

lángolt a sötét éjszakában. Kisebb tüzek is fellobbantak itt-ott, ahogy a szél továbbvitte
a pernyét az üres háztetőkre és be a kitört ablakokon, és aztán azok az épületek is lángra
kaptak. Senki nem tartóztatott fel minket a kifelé vezető úton: az utcák és a felüljárók
meglepően üresek voltak, mert mindenki figyelmét a városban tomboló pokoli tűz
kötötte le.
Zeke csendesen jött mellettem. Magába fordult, elkomorodott. Egy nap alatt
elvesztette a legjobb barátját és az apját, és most neki kell Jeb helyébe lépnie.
Szerettem volna beszélni vele, de tudtam, hogy még nem jött el az ideje. Először ki kell
jutnunk a városból, és biztonságba kell helyeznünk a többieket, már ha létezik
biztonságos hely.
Az éhség még mindig rettenetesen mardosott, és arra buzdított, hogy vessem rá
magam Zeke-re, és tépjem szét. A vére átsegített ugyan a nehezén, de még mindig
éheztem. Még nagyobb aggodalommal töltött el, hogy lassan világosodott. Nemsokára
felkel a nap, és még az előtt ki kell érnünk Sakál városából, különben porrá égek.
Ahogy végigsiettünk a hidakon és felüljárókon, további problémákba ütköztünk. A
Lebegő Aréna köztünk és a kijárat között állt, és Sakál emberei ott tolongtak körülötte,
nem is beszélve az egyre terjedő tűzről.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem Zeke-et. Lekuporodtunk egy félig összeomlott
épületben, és figyeltük, ahogy a szélben lengedeznek a lángnyelvek. A vámpírösztönöm
sikítva tiltakozott, arra kért, hogy menjünk a másik irányba, de az egyetlen kiút a tűzön
keresztül vezetett.
Legközelebb, Allison, az után égesd fel a hidakat, hogy már magad mögött hagytad
őket!
– A híd másik oldalán – felelte Zeke, és aggódva figyelte a lángokat. – Legalábbis ott
hagytam őket. Remélem, jól vannak.
– Hogyan vitted ki őket?
Zeke a színházat megkerülő ideiglenes gyalogjárók felé mutatott, amelyeket már én is
láttam korábban.
– Azokon az utakon mentünk végig – mutatta az ujjával az utat. – Egyenesen kivisznek
a városból, ahogy mondtad. Amint visszaértünk az uszályhoz, elkötöttünk egy furgont. –
Árnyék suhant át az arcán. Bűntudata volt, amiért ismét ölnie kellett. – A többiek
biztonságban vannak, a városon kívül várnak ránk – folytatta. – Ha eljutunk hozzájuk,
szabadok vagyunk.
– Hát… – motyogtam, és hátat fordítottam a tűznek. Még itt is éreztem a lángokból
áradó hőt. – Valahogy át kell verekednünk magunkat rajta. Felkészültél egy újabb
úszásra?
Zeke megadóan bólintott.
– Menj előre!
Elmerültünk a vízben, és végigúsztunk az elárasztott utcákon, el az égő épületek
mellett. A levegő megtelt a fojtogató füsttel. Izzó törmelékdarabok estek mellénk és
sziszegve hunytak ki, amikor a vízbe értek. Arra összpontosítottam, hogy haladjak. Nem
törődtem az izzó, hulló törmelékkel, sem a mardosó éhséggel, sem a mellettem úszó
meleg testtel.
Ahogy elhaladtunk az egyik felüljáró alatt, Zeke egy kissé lemaradt. Lépések
hallatszottak fentről, és az egyik fosztogató átnézett a korláton.
– Hé, te! – kiáltotta, és pisztolyt rántott elő az övéből. – Láttalak az Arénában! Te
voltál az a kurva, aki felgyújtotta azt a helyet!
Lövés dördült, majd fájdalom hasított a mellkasomba, és vérfolt ütközött ki az
ingemen. Hallottam, hogy Zeke felkiált, ahogy a víz összezárult a fejem felett.
Az éhség és a düh fellázadt bennem. Torkig voltam azzal, hogy meglőjenek,
leszúrjanak, elégessenek, kizsigereljenek, karót döfjenek belém és kidobjanak egy
ablakon. Felhorkantam, a felszínre úsztam, majd az övénél fogva megragadtam a férfit,
és a vízbe rántottam. Nagy csobbanással a vízbe esett, és együtt süllyedtünk lefelé. A
férfi kétségbeesetten kapálózott a szorításomban. Amint a fogaimat a torkába
mélyesztettem, megmerevedett, és mire elértük a medert, már nem mozgott.
Ittam belőle, majd eljátszottam a gondolattal, hogy ott hagyom a testét a halaknak és a
férgeknek. De Zeke fent várt, és látta, hogy magammal rántottam a férfit. Morogva
megragadtam a mozdulatlan testet, és a felszín felé indultam. Lehet, hogy kihűlt, és sok
vért vesztett, de nem hagyom, hogy megfulladjon.
Zeke levegő után kapkodott, amikor a felszínre bukkantam, és kiráztam a fülemből a
vizet.
– Életben vagy! – mondta fogvacogva. – De hát… mellkason lőtt. Láttam, hogy…
– Ennél több kell ahhoz, hogy meghaljak – magyaráztam. – Vagyis, nem egészen.
Ennél több kell ahhoz, hogy véglegesen meghaljak. Mert már halott vagyok, ugyebár.
Elúsztam a felüljáró alatt, majd feldobtam a fosztogató vizes testét a járdára. A feje
oldalra billent, felfedve a harapásnyomokat, amelyeket elfelejtettem begyógyítani. Zeke
pillantása találkozott az enyémmel. Az arca megkeményedett, de nem szólt semmit.
 Zeke végig a gondolataiba merült, ahogy végigúsztunk az utcákon, és végre elértünk a
megemelt részekhez, amelyek kivezettek Sakál birodalmából. Zeke-ről csöpögött a víz,
vacogott a foga, de hősiesen követett a partra. Megragadta a kezemet, én pedig
felhúztam a járdaként szolgáló palánkra. Jeges szél fodrozta a vizet. Ekkor vettem észre,
hogy Zeke mennyire rosszul fest. Megsérült, a haja vizes volt, és szinte halálra fagyott.
Nedves ruhája a testére tapadt. De a szemében még mindig elhatározás izzott, ahogy
elnézett a híd felett, egyenesen előre. Én visszanéztem a városra, ahol tombolt a tűz.
Olyan sokan meghaltak! Mennyi elveszített élet! Emberek, akiket ismertem, akikkel
beszélgettem. Dorothy, Darren, Jeb… Nem tudtam őket megmenteni. Nagyot nyeltem, és
megdörzsöltem a szemem. Mióta törődöm én ennyire másokkal? Mielőtt Kanin
átváltoztatott, a halál mindennapos esemény volt számomra. Az emberek gyakran
meghalnak, mert így működik a világ. Úgy hittem, hogy a régi bandám tagjainak halála
és Cingár árulása után nem aggódom majd többet senkiért. De mégis, vámpírként azt
kívántam, bár sikerült volna megmentenem azt az embert, aki a legjobban gyűlölt.
– Allison! – Zeke hangja hallatán megfordultam. Vacogott a hideg szélben, de
egyenesen állt. – Nemsokára felkel a nap – mondta, és az épületek teteje felé intett a
fejével. – Menedéket kell találnunk neked és a többieknek is. Gyere!
Bólintottam, és szó nélkül követtem. Végigsiettünk a felüljárón, át a hídon, ki a
városközpontból. Sakál területének sorsát a tomboló lángokra bíztuk.

– ÜDVÖZÖLLEK, ÖREG CIMBORA! – búgta Sarren, és olyan közel tolta hozzám sebhelyes
arcát, hogy láttam a sötét szemében lobogó őrületet. – Attól tartok, még nincs itt az
ideje az alvásnak. Akkor mi lenne az élvezettel? Az egész éjszakát megterveztem. –
Elkuncogta magát, majd hátrébb lépett, és élvezettel figyelte, ahogy ernyedten lógok
a láncokról. Legalább most már nem lógtam fejjel lefelé, de volt egy olyan érzésem,
hogy az egyik karom eltört. Nehéz volt megállapítani. A testemet megkínozták, majd
meggyógyította magát, aztán újabb kínzások következtek. De jelenleg csak az éhségre
tudtam koncentrálni.
Sarren elmosolyodott.
– Éhes vagy, ugye? Fogalmam sincs, milyen érzés lehet. Már négy napja! Várjunk
csak, de, el tudom képzelni. Valaha minket is éheztettek a kísérletek előtt, hogy
megtámadjunk bármit, amit betesznek a szobába. Tudtál erről?
Nem válaszoltam. Fogságom ideje alatt egyszer sem szólaltam meg, és nem most
fogom elkezdeni. Hiába mondanék bármit, ezzel az őrülttel úgysem értenék szót.
Folyton újabb kínzási módszereken gondolkozik, hogy megtörjön végre. De én nem
adom meg neki ezt az örömöt, amíg még magamnál vagyok.
 Ma éjszaka úgy kínoz meg, ahogy akar. Közel sem fog akkora fájdalmat okozni,
mint amit korábban átéltem. Egy látomás volt. Két utódom harcolt egymással, távol
tőlem. Két gyermek, akiket cserbenhagytam.
Bocsáss meg nekem, Allison! Bárcsak jobban felkészítettelek volna! Mennyi esélye
volt annak, hogy olyan messzire az otthonodtól találkozol a vértestvéreddel?
– Úgy látom, elkalandoztál, öreg barátom. – Sarren elmosolyodott, és felkapott
egy szikét. Az arcához tartotta. Kidugta a nyelvét, és végighúzta a pengén. – Nézzük
csak, rá tudlak-e bírni, hogy teljesen rám figyelj! Úgy hallottam, a pengére tapadó
vér a legízletesebb. Lássuk, igaz-e!
Lehunytam a szemem, és felkészültem. Már nem sokáig húzom. Éreztem, hogy a
tudatom lassan megadja magát a fájdalomnak és az őrületnek. Egyedül az vigasztalt,
hogy Sarren engem talált meg először, hogy rajtam vezeti le a gyűlölete első
hullámát, és az utódom biztonságban van ettől az elmebetegtől.
Aztán a penge a bőrömbe hasított, és a fájdalom minden gondolatot kisöpört a
fejemből.

– KANIN!
Homok ömlött be a számba, eltömítette az orromat és a torkomat. Köpködve és
fulladozva ültem fel, és addig kapartam a földet, amíg ki nem jutottam a felszínre.
Zeke gyorsan felpattant onnan, ahol ült, egy félig betemetett vasúti sín mellől.
Zavartan körbenéztem, és megpróbáltam felidézni, hol is vagyunk. Pár méterre tőlem
egy hullám felemelkedett, majd nekicsapódott a homokos partnak, és sziszegve
visszatért a tóba. Mögöttünk Chicago romos sziluettje azzal fenyegetett, hogy mindjárt a
homokba omlik.
Ekkor eszembe jutottak az éjszaka eseményei. Zeke és én megtaláltuk a többieket a
híd túloldalán, ahol hagyta őket. Egy ugyanolyan furgonban ültek, mint amilyennel
elrabolták őket. Csak percek voltak hátra a napfelkeltéig, úgyhogy rátapostunk a gázra,
és addig mentünk, amíg elég távolság nem volt köztünk és a fosztogatók között, így
jutottunk el a partra. Nekem csak az járt a fejemben, hogy el kell tűnnöm a nap elől,
úgyhogy még épp idejében ástam bele magamat a homokba, mert a napfény már
megcsillant a vízen. Azonnal elaludtam.
– Jól vagy? – kérdezte Zeke. Haját felborzolta a szél. Ma este erősebbnek tűnt. Nem
volt sápadt, és egy vastagabb kabátot viselt a ruhái felett. – Újabb rémálmok?
– Igen – motyogtam, de tudtam, hogy nem álmodtam. Kanin bajban volt. – Hol vannak
a többiek? Jól vannak?
Zeke a mögöttünk lévő épületre mutatott, amelynek bejárata elé leparkolt az autóval.
A szél kis homokbuckákat emelt a kerekek elé. De egy újabb szélroham elsöpörte a
homokot, alóla beton tűnt elő.
– Caleb beteg, Teresa pedig kificamította a bokáját – válaszolta –, de amúgy
mindenki jól van. Hihetetlen, hogy szinte mindenki megúszta komolyabb sérülés nélkül.
Egy karcsú alak tűnt fel az ajtóban, és vetett egy pillantást rám és Zeke-re. Amikor
észrevette, hogy figyelem, gyorsan visszahúzódott a sötétbe.
– Félnek tőlem, ugye?
Zeke felsóhajtott és a hajába túrt.
– Egész életükben azt sulykolták beléjük, hogy a vámpírok démonok és ragadozók. –
Nem kért bocsánatot, nem védekezett, csak kijelentette. – És igen, félnek tőled, annak
ellenére is, amiket elmondtam nekik rólad. És Ruth…
– Gyűlöl – fejeztem be vállat vonva. – Akkor nem sok minden változott.
– Azt hajtogatta, hogy ássam ki a testedet, és végezzek veled, amíg alszol. – Zeke
összevont szemöldökkel megrázta a fejét. – Amikor visszautasítottam, megpróbálta
rávenni Jake-et. El kellett beszélgetnem vele. – Az arca megnyúlt, elnézett a távolba. –
Ruth is fél. Mint mindenki. Főleg azok után, amin keresztülmentek. Nem hibáztatom
őket. De Ruth többé nem fog az utadba állni vagy problémát jelenteni számodra –
jelentette ki határozott hangon. – A többiek elfogadták, hogy még egy ideig velünk
tartasz. Mert jössz, ugye? Elkísérsz minket?
– Édenbe? – Vállat vontam, és a távolba meredtem. A vizet kémleltem, hogy ne
kelljen Zeke arcába néznem. Ha látnám, még nehezebb lenne. – Nem is tudom, Zeke.
Szerintem Éden nem az a hely, ahol szívesen látják a magamfajtákat. – Kanin
fájdalomtól elgyötört arca jelent meg előttem. – És… még valamit el kell intéznem. Meg
kell találnom valakit. – Tartozom neki ennyivel. – Te már egyedül is oda tudod vezetni
a csapatot. – Vetettem egy oldalpillantást Zeke-re. – Sakál térképe szerint Éden nincs
messze innen. Sikerülni fog.
– Most felejtsd el a többieket! – Zeke tett egy lépést felém. Karnyújtásnyira megállt
tőlem. – Én kérlek téged. Könyörgök! Ugye átsegítesz minket az út utolsó szakaszán?
Sápadt, esdeklő arcára és kék szemébe néztem, és éreztem, hogy képtelen vagyok
tovább ellenállni. Kaninnak szüksége van rám, de… Zeke-nek is. Vele akartam maradni,
annak ellenére, hogy tudtam: ami köztünk történt, az csak tragédiába torkollna. Vámpír
vagyok, ő pedig ember. Bárhogy is érzek iránta, azt nem tudom elválasztani az éhségtől.
Ha Zeke közelében vagyok, azzal veszélybe sodrom, mégis közel akarok lenni hozzá.
Ez a függőség sokkal jobban megijesztett, mint addig bármi. A peremlakó Allie
nagyon is jól ismerte az érzést: minél közelebb kerülsz valakihez, annál rosszabb,
amikor az illető már nincs melletted.
 Nagy utat tett meg ez a csoport. Nem lett volna helyes, ha nem segítem őket útjuk
hátralévő részén.
– Rendben – suttogtam, és reméltem, hogy Kanin kitart még egy ideig. Nemsokára
érted megyek, Kanin, esküszöm! – Akkor indulás Édenbe! Fejezzük be, amit
elkezdtünk!
Zeke elmosolyodott, én pedig viszonoztam a mosolyát. Együtt mentünk végig a
parton, fel az épülethez, ahol a többiek vártak ránk.

HÉT EMBER KUPORGOTT EGYMÁS MELLETT A FURGON HÁTULJÁBAN. Csendben ültek, és

rémültnek tűntek. Két tinédzser, egy idős pár és három gyerek, akik közül az egyik
folyton köhögött és szipogott. Zeke vezetett, én pedig mellette ültem az anyósülésen, és
kifelé bámultam az ablakon. Nem beszéltünk sokat. Egyszer felajánlottam, hogy
szívesen cserélek valakivel, ha szeretnének elöl ülni, de rémült pillantásokkal
találkoztam. Senki sem akart egy vámpírt a furgon hátuljában. Úgyhogy Zeke mellett
maradtam. A kimondatlan szavak súlya ott lebegett közöttünk.
Keletnek tartottunk a végtelennek tűnő tó mentén. Követtük az utat és Sakál térképét.
Folyamatosan figyeltük a visszapillantó tükröket és bennük az egyre távolodó várost.
Attól tartottam, hogy egyszer csak motorok tűnnek fel mögöttünk. De semmi ilyen nem
történt. Az út sötét volt és eseménytelen, a tájra csend borult. A meg-megtörő hullámok
hangján kívül semmi mást nem hallottunk, mintha mi lennénk az egyedüli túlélők.
– Nemsokára kifogy a benzin – motyogta Zeke jó pár óra vezetés után. Megkopogtatta
a furgon műszerfalát, és felsóhajtott. – Szerinted mennyire vagyunk Édentől?
– Nem tudom – feleltem, és ismét a térképre néztem. – Csak annyit tudok kihámozni,
hogy addig kell követnünk az utat keletre, amíg oda nem érünk.
– Istenem, remélem, hogy tényleg ott van – suttogta Zeke, majd határozottan
megragadta a kormányt. Szemében elszántság tükröződött. – Kérlek, kérlek, istenem,
add, hogy ez alkalommal valóban ott legyen!
Keresztülhajtottunk egy újabb kihalt városon, ami a tó partján állt: omladozó
felhőkarcolók és régi épületek romjai mellett haladtunk el. Rengeteg rozsdás autó
vesztegelt az úton. Miközben az autókat kerülgettük, azon gondolkoztam, hogy korábban
vajon hogyan jutottak el az emberek egyik pontból a másikba úgy, hogy nem ütköztek
össze egymással.
Zeke hirtelen megállt egy halványpiros kamion mellett, majd leállította a motort.
Meglepetten pislogtam rá.
– Miért álltunk meg?
– Nemsokára kifogy a benzin. Van egy tömlő és egy kanna hátul. Akkor vettem észre
őket, amikor elkötöttük a furgont. Szerintem ki tudnék szívni egy keveset az itt álló
autókból. Fedezel hátulról?
Bólintottam. Zeke hátrafordult és a többiekre nézett, akik halkan beszélgettek és
fészkelődtek.
– Maradjatok itt! Csak tankolni álltunk meg. Nemsokára folytatjuk az utat.
– Éhes vagyok – motyogta Caleb szipogva. Zeke rámosolygott.
– Megígérem, hogy nemsokára tartunk pihenőt. Csak hagyjuk magunk mögött ezt a
várost!
Elképedve figyeltem, ahogy Zeke szakértő mozdulatokkal kinyitja a jármű oldalán a
tanksapkát, bedugja a tömlőt, és megszívja az egyik végét. Az első két autóból nem
sikerült kinyernünk semmit, de a harmadiknál Zeke hirtelen fulladozó hangot hallatott,
köpött egyet, majd a tömlőt a műanyag kannába helyezte. Megtörölte a száját, majd
nekidőlt egy másik autónak, és figyelte, ahogy a benzin a kannába folyik.
Odamentem mellé, és én is az autónak dőltem. A vállunk majdnem összeért.
– Jól vagy?
Vállat vont. – Azt hiszem, igen. – Felsóhajtott, és a karját dörzsölgette. – Csak még
mindig dolgozom fel a történteket. Azt várom, hogy Jeb adjon utasításokat, hogy hova
menjünk, mikor álljunk meg. – Nagyot sóhajtott, majd elnézett a város felé. – De ő nincs
többé. Mostantól rajtam múlik minden.
Haboztam, aztán a kezéért nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat. Zeke
megszorította a kezemet.
– Köszönöm – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam. – Nem… nem tartanám
magam ilyen jól, ha nem lennél itt.
– Nemsokára odaérünk – mondtam. – Már csak pár kilométer, azt hiszem. És akkor
megnyugodhatsz. Se vámpírok, se veszettek, se vámpírkirályok. Akkor végre
fellélegezhetsz.
– Már ha Éden tényleg létezik. – Annyi fájdalommal mondta ezt, hogy a szemébe
kellett néznem.
– Ez meg mit jelentsen? – néztem rá kihívó mosollyal. – Csak azt ne mondd, hogy
kezded elveszíteni a hitedet, Ezekiel Crosse!
Elvigyorodott.
– Igazad van – mondta, és ellökte magát a kocsitól. – Nem adhatjuk fel épp most!
Először jussunk el oda, aztán meglátjuk, hogyan tovább! – Lehajolt, felemelte a kannát,
és szemügyre vette a tartalmát. – Mennyi lehet ez? Nagyjából tizenegy liter? Kilenc?
Szerinted ki tudunk még szívni valamennyit, mielőtt továbbindulunk?
– Zeke! – sziszegtem, és végignéztem az úton. Zeke követte a pillantásomat, és
mozdulatlanná merevedett.
Egy sovány alak guggolt az egyik rozsdás autó tetején, nagyjából kilencven méterre
tőlünk. Még nem vett észre minket, de én láttam, hogy elszalad mögötte egy másik
veszett, mire az autó tetején lévő felmordult, leugrott és utánaeredt. Mindketten eltűntek
a járművek sűrűjében.
– Tűnjünk el innen! – suttogta Zeke, majd visszasiettünk a furgonhoz. Amíg Zeke a
benzint öntötte a furgon tankjába, én a sötétséget és az autókat figyeltem veszettek után
kutatva. Semmi sem mozdult, de hallottam, hogy ott motoszkálnak a kocsik között. Csak
idő kérdése, és észrevesznek.
– Kész – mondta Zeke, és visszatekerte a tanksapkát. Odadobta nekem a kannát, majd
a kocsi eleje felé vettük az irányt, de ekkor hirtelen kinyílt az oldalsó ajtó, és Caleb
bukott ki rajta a szemét dörzsölgetve.
– Nagyon elzsibbadtam – jelentette ki. – Mikor eszünk már?
– Caleb, ülj vissza! – parancsolta Zeke, de abban a pillanatban vérfagyasztó sikoltás
hasított a levegőbe, ahogy az egyik veszett Caleb felé vetette magát egy közeli autóról.
Én is előrevetődtem, megragadtam Caleb derekát, majd hátat fordítottam a
veszettnek. Az a hátamba mélyesztette a karmait és a nyakamba a fogait. Felszisszentem
a fájdalomtól, és összegörnyedtem, hogy védjem Calebet, miközben a veszett minden
erejével a hátamat tépázta.
Hirtelen Ruth ugrott elő sikoltozva a furgonból, kezében egy rozsdás csavarkulccsal.
Vadul lesújtott vele a veszett karjára, mire az egy szisszenéssel Ruth felé fordult.
– Hagyd békén az öcsémet! – kiáltotta Ruth, és egy hatalmas roppanás kíséretében
pofán vágta a veszettet. A veszett megbotlott, majd felhördült, és Ruthra vetette magát.
Hatalmas karmaival tépte, szaggatta a lány gyomrát. Vér fröccsent a furgon oldalára.
Ahogy Ruth levegő után kapkodva hátraesett, Zeke a csomagtartóból előkapta a
macsétáját, és a veszett nyakába döfte.
A szörnyeteg összeesett, hörgésére válaszolt a távolabb lévő veszett. Caleb ugyan
ellenkezett, de belöktem a furgonba, Zeke pedig felemelte Rutht, és betette a kocsiba.
Behúztam az oldalsó ajtót, majd pedig beugrottam a vezetőülésre, és épp időben
csuktam be az ajtót, mert egy veszett nekicsapódott, véres foltokat hagyva az üvegen.
Egy másik veszett sziszegve ugrott fel a motorháztetőre. Zeke az autóban hagyta a
kulcsot, úgyhogy elfordítottam és gázt adtam. A veszett felkenődött a szélvédőre, majd
legurult, így végre ismét kiláttam a szélvédőn. Tövig nyomtam a gázpedált, mire a
furgon csikorgó kerekekkel felugratott a járdára, és elütöttem pár veszettet. Magunk
mögött hagytuk a várost, és eltűntünk az éjszakában.
HAJNAL ELŐTT NEM SOKKAL TEMETTÜK EL RUTHT a várostól alig egyórányira fekvő kis
szántóföldön. Az utolsó pillanatig magánál volt, a családja körében. Zeke lágyan
ringatta a karjában. Én a vezetésre koncentráltam, és megpróbáltam kizárni a vér
mindent betöltő édes illatát és a hátulról jövő, fojtott zokogást. Mielőtt meghalt, Ruth
suttogva bevallotta Zeke-nek, hogy szereti, aztán a szívverése egyre lassult, míg végül
megállt.
– Allison! – szólalt meg Zeke pár perccel később Caleb hisztérikus zokogásán
keresztül, aki a nővérét kérlelte, hogy ébredjen fel. – Nemsokára hajnalodik. Keresnünk
kell egy helyet, ahol megpihenhetünk.
Egy elhagyatott tanyánál húzódtam le. Habár a hajnal gyorsan közeledett, segítettem
Zeke-nek megásni a sírt a kemény, agyagos földbe. Körülálltuk, és Zeke mindenkiről
megemlékezett, akiket elveszítettünk: Ruthról és Dorothyról, Darrenről és Jebről. Meg-
megbicsaklott a hangja, de végig nyugodt és összeszedett maradt annak ellenére, hogy
könnyek áztatták az arcát.
Nem tudtam megvárni a szertartás végét. Tudtam, hogy nemsokára felbukkan a nap a
látóhatáron. Zeke-re néztem, a pillantásunk találkozott. Bólintott. Eltávolodtam a kis
csoporttól. A ház mögött beleástam magam a földbe, de még oda is követett Zeke halk,
gyásztól sújtott hangja.
 25. FEJEZET

SZERENCSÉRE EZÚTTAL NEM VOLTAK RÉMÁLMAIM, de amikor a következő éjszakán

kimásztam a földből, ugyanúgy éreztem a sürgetést, mint korábban. Kiráztam a földet a
ruhámból és a hajamból. Kanin még mindig bajban van. Fogva tartják valahol. Talán
már menthetetlen. Talán a rémálom elmaradása azt jelenti, hogy már meg is halt. De
nem hagyhatom magára. Legalább meg kell próbálnom megtalálni őt.
Minél hamarabb.
Épp egy darab agyagot szedtem ki a hajamból, és ahogy megfordultam, Calebbel
találtam szemben magam, aki felnézett rám.
A szeme vörös és dagadt volt, az arca koszos, könnyektől maszatos. Ott állt, és
száraz, üveges tekintettel meredt rám. Nem félt tőlem.
– Rutht is beletették a földbe – szólalt meg. A távolból mennydörgés hallatszott, majd
villám szelte át az eget. Vihar közeledett.
Bólintottam, de nem értettem, hova akar kilyukadni.
– De te felkeltél – folytatta Caleb. Tekintete a feltúrt földre vándorolt. Reménykedve
a szemembe nézett. – Te kijöttél a földből, úgyhogy talán… Ruth is visszajön. Tudunk
várni. Őt is megvárjuk, mint téged.
– Nem, Caleb – ráztam meg a fejem szomorúan. – Én más vagyok. Vámpír vagyok. –
Vártam, hogy lássam, megijesztettem-e, de nem rezzent össze. Letérdeltem, és
megfogtam apró kezét. – Ruth ember volt – suttogtam. – Mint te és Zeke, és mindenki
más. Ruth nem tér vissza.
Caleb ajka megremegett. Figyelmeztetés nélkül rám vetette magát, kis öklével a
vállamat püfölte.
– Akkor változtasd vámpírrá! – zokogta. Annyira össze voltam zavarodva, hogy azt
sem tudtam, mitévő legyek. – Hozd vissza! – kiáltotta. – Hozd vissza most azonnal!
– Hé, hé, Caleb! – termett mellettünk Zeke. Megragadta a kisfiút a csuklójánál, és a
karjába kapta. Caleb felkiáltott, majd Zeke vállába fúrta az arcát, és erőtlenül
csapkodta a mellkasát.
Zeke addig tartotta szorosan magához ölelve, amíg a zokogás alább nem hagyott.
Akkor halkan a fülébe suttogott. Caleb szipogva válaszolt.
– Nem vagyok éhes.
– Pedig enned kellene valamit – noszogatta Zeke, és összeborzolta Caleb haját. Zeke
szeme is vörös volt, és karikás, mintha nem aludt volna. Caleb ismét szipogott, majd
megrázta a fejét, ajkát lebiggyesztette. – Nem? – kérdezte Zeke halvány mosollyal. –
Pedig Teresa almalekvárra bukkant a pincében. És talált baracklekvárt is. Mindkettő
mézédes.
Caleb szemében érdeklődés csillant.
– Mi az az almalekvár?
– Menj, kérd meg Teresát, hogy adjon neked! – mondta Zeke, és letette Calebet. –
Mindenki a konyhában van. Siess, mert Matthew még a végén befalja az összeset!
Caleb morcosan a konyha felé kullogott, de úgy tűnt, a dühkitörés egy időre
lecsillapodott. Zeke addig figyelte, amíg el nem tűnt a sarkon túl, majd felsóhajtott, és
megdörgölte a szemét.
– Aludtál egyáltalán? – kérdeztem.
– Talán egy órát. – Zeke leengedte a karját, de nem nézett rám. A kerítés mögött
húzódó kihalt mezőket figyelte. – Találtam benzint a garázsban – mondta –, és még
legalább egy tucatnyi konzervkaját a pincében, úgyhogy még egy éjszakát kihúzhatunk. –
Felsóhajtott, és lehajtotta a fejét. – Elmondtad Calebnek, hogy Ruth nem jön vissza?
Mereven bólintottam.
– Hallania kellett. Nem akartam, hogy hamis illúziókba ringassa magát, hogy a
nővére még esetleg életben van. Az kegyetlenség lett volna.
– Tudom. – Zeke végül felém fordult. Az arcára kiülő közöny megdöbbentett. Éveket
öregedett. A szeme és a szája körül eddig nem látott ráncok és barázdák húzódtak. –
Megpróbáltam korábban én elmondani neki, de… – Vállat vont. – Azt hiszem, tőled
kellett hallania.
– Tudod, hogy nem a te hibád volt.
– Mindenki ezt hajtogatja. – Zeke összehúzta magát a feltámadó szélben. – Bárcsak
elhihetném! – Kisöpörte a haját az arcából, és megrázta a fejét. – Bárcsak hinni tudnék
abban, hogy odaérünk! Hogy Éden tényleg létezik és vár ránk, még ennyi idő után is.
Hogy létezik ezen a kicseszett világon egy hely, ami tényleg biztonságos. – Megfordult,
és belerúgott egy palackba a fűben. A zöld üveg a ház falának vágódott, és darabokra
tört. Szomorúan figyeltem a jelenetet.
Zeke hátravetette a fejét, és a felhőkre nézett.
– Adj valami jelet! – suttogta, a szemét lehunyva. – Bármit. Bármit, amiből tudni
fogom, hogy jó úton járok. Hogy folytassam-e vagy sem a lehetetlen keresését, míg
végül mindenki meghal körülöttem.
Ahogy várható volt, nem érkezett válasz, csak a közelgő vihart jelző szél fütyült. Zeke
felsóhajtott, majd lehajtotta a fejét. Amikor hozzám fordult, tekintete reményvesztett
volt.
 – Menjünk! – suttogta, és megindult előre. – Jobb, ha még a vihar előtt útra kelünk.
Hátrapillantottam, a tó felől gyülekező felhőkre. Valami megcsillant a sötétben.
Hunyorogva vártam, hogy megismétlődjön.
– Zeke – suttogtam, és a kerítésen túli területre szegeztem a szememet. – Nézd!
Ő is megfordult, és összeszűkült szemekkel vizslatta a horizontot. Egy pillanatra csak
álltunk ott az egyre erősödő szélben, villámok hasították ketté az eget. Fenyegető dörgés
hallatszott, majd koppantak az első esőcseppek.
Aztán a távolban fény villant fel. Élesen elvált a sötét felhőktől és az égtől.
Pillanatokra eltűnt, majd másodpercekkel később ismét felvillant az ég felé fordított
reflektor.
Zeke hunyorgott.
– Az meg mi?
– Nem tudom – suttogtam, és mögé léptem. – Lehet, hogy tévedek, de nekem úgy
tűnik, hogy keletről jön.
– Ahol Édennek kellene lennie – fejezte be Zeke suttogva, majd elsietett a ház felé,
hátra sem nézve. Hallottam, hogy szólítja a többieket, akik csatlakoznak hozzá.
Izgatottság és feszültség vibrált a levegőben, ahogy a kis társaság szedelőzködni
kezdett. Én kétségbeesetten reménykedtem, hogy a csoport az út végén végre megtalálja,
amit eddig kerestek.
A tó partján haladtunk, tekintetünket le sem véve a fák feletti halvány fénykévéről.
Senki sem szólalt meg, de a szívverésükből tudtam, hogy izgatottak. Az eső az autó
ablakain dobolt. Zeke erősen koncentrált. A vihar és az eső megnehezítette ugyan a
kilátást, de a fény továbbra is ott ragyogott a távolban, és hívogatott minket.
Az út egyre keskenyebbé vált, burjánzó erdőkön vezetett keresztül, néhol szinte eltűnt,
mivel fű, föld és csalitos hódította vissza az aszfaltot. A természet utat talált magának az
út repedésein keresztül. A fák között elhagyatott járműveket pillantottunk meg, sokuk az
árokba borulva hevert. Nyugtalanság kerített hatalmába. Ösztönösen éreztem, hogy itt
valami bűzlik. Biztos voltam benne, hogy a korábbi sofőröket is biztosan a fény
vonzotta erre, nekik is biztonságot és reményt adott. Csak ők soha nem értek oda.
Valami megállította őket, mielőtt elértek volna Édenbe. Valami, ami minket is
megállíthat.
A veszetteket vonzzák az olyan helyek, ahol sok ember van. Kanin szavai
visszhangzottak a fülemben. Ezért annyira veszélyesek a vámpírvárosokon kívüli
romos területek. Mert a veszettek rájöttek, hol találnak prédát, és habár nem jutnak
be a falakon, folyamatosan próbálkoznak. Természetesen nem annyira intelligensek,
hogy bonyolult csapdákat állítsanak fel, de megtanulták, hogyan csaljanak tőrbe
embereket vagy járműveket, ha pontosan tudják, hova tart a zsákmány.
Zeke hirtelen a fékre taposott. Caleb és Bethany felkiáltott, ahogy az autó kissé
megcsúszott az úton, majd megállt a közepén. A szélvédőn kinézve megfagyott az
ereimben a vér.
Egy fa feküdt keresztben az úton. Túl hosszú és vastag volt ahhoz, hogy megkerüljük
vagy keresztülhajtsunk rajta. Lehet, hogy a vihar, az eső és a szél miatt magától dőlt ki.
Lehet, hogy a gyökerei már nem bírták tartani.
De tudtam, hogy nem ez az igazi oka.
Zeke rám nézett, elsápadt.
– Itt vannak, ugye?
Bólintottam.
– Mennyi idő van még napfelkeltéig?
A belső órám miatt pontos választ tudtam adni.
– Még nincs éjfél.
Nagyot nyelt.
– Ha csak ülünk itt…
– Minden erejükkel azon lesznek, hogy szétszedjék az autót és végezzenek velünk. –
Végignéztem az úton, a fényt figyeltem. Az ágak fölött lebegett, meglepően közel. – Meg
kell próbálnunk kijutni innen.
Zeke lehunyta a szemét. Láttam, hogy remeg. Kinyitotta a szemét, majd gyors
pillantást vetett a többiekre: Calebre és Bethanyre, Silasra, Teresára, Matthew-ra és
Jake-re. A csoport utolsó tagjai. Akik életben maradtak. Közelebb hajolt hozzám, és
lehalkította a hangját.
– Nem élnék túl – suttogta. – Teresa biceg, a gyerekek pedig… Nem tudnák lehagyni
ezeket a szörnyetegeket. Nem hagyhatom itt őket.
Kinéztem az ablakon. A fényszórókon túl csak eső és sötétség várt ránk, de tudtam,
hogy ott vannak a veszettek, és minket figyelnek. Hagyd őket magukra!, suttogta egy
hang. Elvesztek. Mentsd meg Zeke-et, és felejtsd el a többieket! Már úgysem
segíthetsz rajtuk.
Felmordultam. Amikor már ilyen közel járunk! Már csak egy kicsi van hátra!
– Ne aggódj a veszettek miatt! – suttogtam, és megragadtam az ajtókilincset. – Csak a
többiekkel törődj! Vidd őket biztonságos helyre, amilyen gyorsan csak tudod, és vissza
se nézz!
– Allison…
A kezére helyeztem a kezemet. Éreztem, hogy remeg.
– Bízz bennem!
 A tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán nem törődve azzal, hogy közönségünk van,
előrehajolt, és az ajkát az enyémre szorította. Kétségbeesett csók volt, tele vágyódással
és bánattal, mintha búcsúzkodna.
– Légy óvatos! – suttogta és elhúzódott. Hirtelen azt kívántam, bárcsak több időnk lett
volna együtt, bárcsak ne tűnt volna el minden jóság és fény a világból, hogy a Zeke-hez
és a hozzám hasonló furcsa párok valahogy megtalálhassák a saját Édenüket.
Megfordultam, kinyitottam az ajtót, és kiléptem az esőbe.
Átléptem a fatörzsön, és kihúztam a kardomat. Az árnyékom messzire nyúlt a
fényszórók fényében. Hát legyen, férgek!, gondoltam, és tettem egy lépést előre.
Tudom, hogy ott vagytok. Essünk túl rajta!
A vihar tombolt körülöttem, pillanatok alatt csuromvizes lettem. A villámok fekete-
fehérre festették a világot, de nem láttam mást, csak árnyékokat és az üres erdőt.
Aztán a következő villámlásnál megláttam őket a fák között: több száz élettelen
szempár meredt rám. Megindultak felém. Sokan voltak, mint egy nyüzsgő hangyaboly, a
levegőt pedig hátborzongató sikoltások és nyöszörgések hangja töltötte be.
Megragadtam a kardomat, és határozottan előreléptem.
A veszettek hátborzongató sikoltással vetették felém magukat: sápadt, kaotikus
örvényként kavarogtak körülöttem. Én is csatakiáltást hallattam, majd az út szélére
ugrottam, és kettéhasítottam az első hullámmal érkezőket. A karmaikkal felém
kapdostak, a kabátomat, a bőrömet tépték. Vér párolgott az esőben, az enyém és a
szörnyeké, de nem éreztem fájdalmat. Felhördültem, kivillantottam a fogaimat, és
közéjük vetettem magam. Elmerültem a káoszban: fogak, vér és repülő végtagok
örvénylettek körülöttem, én pedig átadtam magam a pusztítás élvezetének.
Sikoltás hallatszott az autó felől. Odanéztem. Zeke húzta ki éppen Calebet az oldalsó
ajtón, amikor egy veszett mászott ki a földből a teherautó mellett, és karmos kezével
feléjük kapott. Zeke egyik kezével elkapta előle Calebet, a másik kezében lévő
machetével pedig lesújtott a szörnyeteg koponyájára. A veszett rángatózva odébb
mászott. Elindultam feléjük, de ekkor a fák között megremegett a föld, és újabb
veszettek törtek elő a mélyből. Villámló szemekkel, üvöltve vetették magukat az autóra.
– Zeke! – kiáltottam, majd lenyestem egy veszett fejét a nyakáról, miközben az a
karmával végigszántott az ingujjamon. – Vidd ki őket innen, most azonnal!
– Gyertek! – kiáltotta Zeke, és a kis csoport bevetette magát a fák közé. A csendes
Jake vezette őket, kezében a fejszéjét szorongatva – amire az előző helyen tett szert –,
de a többiek vagy túl fiatalok vagy túl öregek voltak a fegyverekhez. Zeke hátramaradt
az autónál. Megvárta, amíg mindenki elindul, majd ő is menekülőre fogta.
Ekkor a semmiből egy veszett vetette rá magát. Nekivágta az autó motorháztetejének,
szinte felszegezte rá. Nyáltól fröcsögő állkapcsával Zeke torka felé kapott, de Zeke
megragadta a dög nyakát, és távol tartotta magától a csattogó fogsort. A veszett dühösen
felszisszent, majd Zeke mellkasának támadt. Eszembe jutott az a szörnyű éjszaka,
amikor meghaltam. Én is távol tartottam magamtól a veszettek fogait, de a karmaikkal
lassan elvették az életemet.
– Zeke! – Kivágtattam a veszettek hordájából, és feléje indultam. Zeke felhúzta a
lábát, és mellkason rúgta a dögöt, mire az arrébb gurult. Zeke tekintete találkozott az
enyémmel.
– Segíts a többieknek! – Köpött egyet. A veszett sziszegve talpra ugrott, és arccal
egyenesen a macséta pengéjébe szaladt. Sikoltozva esett hátra, ahogy a vér elárasztotta
a szemét.
– Allison! – Zeke ismét rám nézett. – Ne velem törődj, kérlek! Segíts a többieknek!
Figyeltem, ahogy Zeke felkapja a fegyverét, és a feléje közeledő veszettre támad. Vér
itatta át az ingét. Döntöttem.
Megfordultam, és a csoport után siettem. Még időben értem utol őket, mert éppen egy
pár veszett vetette volna magát Bethanyre. Egy kardvágással elintéztem őket. De a kör
kezdett összezárulni körülöttem. Bárhova néztem, veszetteket láttam, előugrottak a fák
közül és kiemelkedtek a földből. Többen is felénk indultak, de én kettészeltem őket,
mielőtt elérték volna a csoport tagjait. De csak idő kérdése volt, hogy legyűrjenek
minket.
A szemem sarkából láttam, hogy a kis csoport tagjai szorosan egymás mellett állnak.
Teresa és Silas maguk közé vették a szipogó gyerekeket, míg Jake mögöttük állt a
fejszével, csendesen és komoran. Zeke-et nem láttam. A veszettek egyre jöttek, újabb és
újabb hullámokban. Nem volt hova menekülni.
Fuss!, suttogták a vámpírösztöneim. A veszettek nem téged akarnak, hanem az
embereket. Te élve megúszhatod. Fuss!
A veszettek köre sziszegve, hörögve zárult be körülöttünk. Magam mögé pillantottam,
a kis embercsoportra, majd visszafordultam, hogy szembenézzek a halálommal.
Zeke, gondoltam, és felemeltem a kardomat, ezt érted teszem!
Kivillantottam a fogaimat. Csatakiáltást hallattam, és előrevetettem magam.
Hirtelen vakító fény hasított az éjszakába. A veszettek mozdulatlanná merevedtek.
Egy hatalmas jármű közeledett dübörögve. A veszettek közé gázolt, a holttestek ide-oda
repültek. A jármű pár méterre tőlünk csikorogva lefékezett, majd jó pár egyenruhás férfi
jelent meg a tetőn. Géppuskáikkal a veszetteket célozták meg.
Fülsiketítő golyózápor zúdult a szörnyekre, mire azok felüvöltöttek. A golyók a
húsukba vájtak, felszaggatták a betont, kilyuggatták a földet és a fákat. Kicsire
összehúztam magam a többiekkel együtt, és olyan közel maradtunk a járműhöz,
amennyire csak tudtunk, nehogy egy kósza golyó eltalálja egyikünket. A veszettek a
kocsi felé vetették magukat, de a férfiak még az előtt végeztek velük, mielőtt elérték
volna a hatalmas kerekeket. A veszettek vonaglottak a golyózáporban. Valaki felkiáltott,
majd valami apró dolog szelte át a levegőt. Az egyik ember dobta el. Pár másodperc
múlva hatalmas robbanás rázta meg a területet, mindenfelé veszettek repültek.
A horda többi tagja hörögve menekült vissza az erdőbe, és beásták magukat a földbe.
Másodperceken belül eltűntek, és az éjszaka ismét nyugodt volt, csak az eső zuhogott
kitartóan.
Megfeszültem, ahogy az egyik férfi leugrott a jármű tetejéről, és elindult felénk.
Hatalmas volt és izmos. Fekete és zöld színű egyenruhát viselt, és egy elképesztően
hatalmas fegyvert tartott a kezében.
– Láttuk a fényeket az út végén – közölte tárgyilagosan. – Sajnálom, hogy nem értünk
ide hamarabb. Megsérült valaki?
Kábultan meredtem rá. További katonák ugrottak le a járműről. Takarókba
bugyolálták a kis csoport tagjait, és a teherautóhoz vezették őket. Az egyikük felkapta
Bethanyt, miután betakarta a pokrócba, a másik pedig a bicegő Teresát vezette. A
kapitány egy pillanatig figyelte őket, majd hozzám fordult.
– Ennyien vannak? – kérdezte. – Amint elmegyünk, nem jövünk vissza, ha egy mód
van rá. Itt van mindenki?
– Nincs! – kiáltottam fel, és megfordultam. A mögöttünk kanyargó utat kémleltem. –
Nem, van még valaki. Őt a furgonnál hagytuk. Lehet, hogy még életben van.
Elindultam visszafelé, de a férfi megragadta a karomat.
– Biztosan halott. – A férfi együtt érző pillantással nézett rám. Dühösen elfordultam
tőle. – Ha hátramaradt a veszettekkel, biztosan halott. Sajnálom. De az életben
maradtakat el tudjuk vinni Édenbe.
– Nem hagyom itt! – horkantam fel, és kitéptem a karomat a szorításából. A torkomat
égette az igazságtalanság íze. Az nem lehet, hogy Zeke ilyen messzire eljutott, és a
végén bukik el! Eszembe jutott, hogy olyan fontos információ van a birtokában, ami
megmentheti az egész emberiséget, és elhátráltam a katonától.
– Maga nem ismeri őt. Lehet, hogy még mindig életben van. Ha meghalt… – Ökölbe
szorítottam a kezemet, a hangom megremegett. – Tudnom kell. Nem hagyom magára
ilyen kevéssel a cél előtt.
– Tudom, hogy nehéz… – kezdte a katona, de valaki félbeszakította.
– Uram! – Az egyik katona kinézett a teherautóból. – Keller őrmester, azt nézze!
Megpördültem. Az úton egy magányos alak közeledett. Egyik kezével a vállát
szorongatta, a másikkal a macsétát az oldala mellett. Vér borította, a ruhái cafatokban
lógtak róla. Látszott rajta, hogy minden egyes lépés fájdalmat okoz neki, de életben
volt.
Megkönnyebbülés öntött el. Otthagytam Kellert, és odafutottam Zeke-hez. Épp időben
értem oda, mielőtt megbotlott és a földre esett volna. A fegyver kiesett a kezéből.
Remegett, a bőre nyirkos volt. Vértől bűzlött, a saját és a veszettek vérétől. Éreztem,
hogy a szíve őrülten ver. Ez volt a legszebb hang, amit valaha hallottam. Egyik kezével
átölelt, és a homlokomnak támasztotta a homlokát.
– Zeke – suttogtam. Éreztem, hogy szaggatottan veszi a levegőt, hogy keze-lába
remeg. Egy szót sem szólt, csak szorosabban ölelt magához, de én egy kicsit
elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – A fenébe is, soha többé ne csinálj ilyet!
– Sajnálom – suttogta fájdalomtól elgyötört hangon. – De a többiek… jól vannak? –
Két kezembe fogtam az arcát. Egyszerre akartam sírni, nevetni és arcul csapni.
– Mindenki jól van – feleltem. Éreztem, hogy ellazul. – Megcsináltuk, Zeke! Éden
pontosan itt van.
Hosszan kifújta a levegőt, és rám támaszkodott.
– Köszönöm! – suttogta. Ekkor a katonák körbefogtak minket. Most már biztonságban
voltunk. Elengedtem Zeke-et, és tettem egy lépést hátra. A katonák egy pokrócot
terítettek rá. Egy zseblámpa fényénél tüzetesen megvizsgálták a sebeit, és egy tonna
kérdést zúdítottak rá.
– Csak karcolások – mondta Zeke, ahogy Keller őrmester lehajolt, és összevont
szemöldökkel szemügyre vette a sérüléseit. – Nem haraptak meg.
– Tegyétek fel a teherautóra! – parancsolta Keller az embereinek, és meglengette a
karját. – Amint visszaértünk a fal mögé, megvizsgáljuk. Mozgás, emberek!
Pillanatokkal később Zeke mellett ültem az egyik hatalmas teherautó hátuljában.
Mindkettőnkre pokrócot terítettek. Szorosan fogtuk egymás kezét. Ahogy a sebeim
lassan gyógyulni kezdtek, feltámadt bennem az éhség, főleg ennyi ember jelenlétében,
de figyelmen kívül hagytam. Caleb és Bethany az ismerős felnőttekbe kapaszkodtak, és
félénken méregették a katonákat, de a többieken megkönnyebbülés látszott. Ahogy az
eső lassan alábbhagyott, láttam a teherautóról, hogy az út végén egy hatalmas vaskerítés
vár minket, amely mindkét irányba hosszan nyúlik el. Új-Covingtonra emlékeztetett.
Sötét volt és masszív, a tetején borotvaéles pengékkel. A fal egyik sarkában egy
reflektor fehér fénye lustán forgott körbe, kettéhasítva a sötét eget.
Kiáltások hangzottak fel a kerítésen belülről, majd a hatalmas kapuk kitárultak. Az
autó begördült. Még több fegyveres, egyenruhás férfi tűnt fel, kocogva követték a
teherautót. Sáros úton haladtunk el néhány betonépület mellett. Őrtornyok álltak a fal
mentén nagyjából harminc méterenként. Úgy tűnt, itt csak katonák élnek.
Caleb a horizontot kémlelte.
– Ez már Éden? – kérdezte reménykedve. Az egyik katona elnevette magát.
– Nem, kisember, még nem. Oda nézz! – A móló felé mutatott, amely belenyúlt egy
hatalmas tó sötét vizébe. – Éden az Erie-tó közepén van, egy szigeten. Holnap reggel
érkezik egy csónak, ami átvisz benneteket oda.
Tehát Jebnek igaza volt. Éden tényleg egy szigeten van. Ez a hely csak egy
ellenőrzőpont, az utolsó állomás a város előtt.
– Milyen messze vagyunk? – suttogta Zeke a vállamhoz bújva. A hangja fájdalomról
árulkodott. Keller őrmester összevont szemöldökkel nézett le rá.
– Nem messze. Csónakkal egy óra. De először ellenőriznünk kell, hogy senki sem
fertőződött meg. Mindannyian kapcsolatba kerültek a veszettekkel. Mindenkit alaposan
megvizsgálunk, mielőtt belépne a városba.
Ajjaj, ez nem hangzott túl jól. Zeke megszorította a kezemet, tudatva, hogy ő is így
érez. Az autó végiggördült a táboron, majd megállt egy hosszú betonépület mellett, a tó
partján.
Hosszú, fehér köpenyt viselő kopasz férfi várt ránk a hátsó ajtónál. Váltott néhány
szót Kellerrel, miközben mi lekászálódtunk a teherautóról. Láttam, hogy az őrmester
felém és Zeke felé mutogat, a kopasz férfi pedig idegesen pillantgat ránk.
Kihoztak egy kerekeken gördülő ágyat, amelyet két férfi tolt, szintén fehér köpenyben.
Tiltakozása ellenére felfektették rá Zeke-et. Végül megnyugodott, de még mindig
szorosan fogta a kezemet, ahogy az ajtókon keresztül egy steril, fehér szobába jutottunk.
Kempingágyak sorakoztak a fal mentén. Fehérbe öltözött nők és férfiak siettek felénk,
kis csoportunk többi tagját az épület más részeibe terelték. Caleb ellenállt, Jake-be
kapaszkodott, de megenyhült, amikor az egyik férfi valami apró, csillogó tárgyat vett
elő a kabátzsebéből. Úgy nézett ki, mint egy zöld gomb egy fehér pálcikán. Caleb a
szájába vette, és a szeme elkerekedett. Elmosolyodott, és boldogan nyammogni kezdett.
A férfi kinyújtotta a kezét, Caleb pedig ellenállás nélkül követte.
– Ne haragudj…
Felnéztem. Egy kétszárnyú ajtóhoz értünk. Az aprócska, kopasz ember bocsánatkérőn
nézett rám.
– Ne haragudj… – ismételte meg. – …de most a műtőbe visszük a fiút. Néhány
sérülése igencsak súlyos, és még mindig nem tudjuk pontosan, megharapták-e a
veszettek. Most el kell engedned.
Nem tudtam, mi az a műtő, de nem akartam Zeke-et magára hagyni. Attól féltem, ha
beviszik azon az ajtón, többé nem látom.
 – Biztosan nem maradhatok mellette?
– Sajnálom – mondta a férfi a szemüvege mögül pislogva. – Nem engedhetem. Túl
veszélyes lenne mindkettőtök számára. De esküszöm, hogy mindent megteszünk érte,
amit csak lehet. Jó kezekben lesz, erről biztosíthatlak.
Ismét Zeke-re néztem. Sápadtan és véresen feküdt ott a vakító lámpafényben, a szeme
csukva volt. Az egyik nő korábban egy tűt szúrt Zeke karjába, ami teljesen kiütötte. Az
ujjai ernyedten lógtak.
– Várhatsz itt kint, ha szeretnél. – A kopasz férfi fáradtan, megértően rám mosolygott.
– És szólok, amint végeztünk. De most engedd el őt, kérlek!
Finoman megfogta a csuklómat, és lefejtette a kezemet Zeke kezéről. Tiltakozni
akartam, de végül a kezem engedelmeskedett. A kopasz férfi ismét elmosolyodott, és
megveregette a karomat.
Zeke-et betolták az ajtón, én pedig addig követtem őket a keskeny, gyéren
megvilágított folyosón, amíg el nem tűntek egy másik kétszárnyú ajtó mögött. Tömör
ajtó volt, egy vörös színű „Idegeneknek belépni tilos!” felirattal. Alvadt vér szaga
csapta meg az orromat, amikor kinyitották, mire egyszerre tört rám a félelem és az
éhség.
A folyosón maradtam. Az ajtókra meredtem, és úgy éreztem, vánszorognak az órák.
Elgondolkoztam, vajon hogy vannak a többiek. Aztán azon, vajon Zeke jól van-e, túléli-
e. Olyan sok vért vesztett! Ha mégis megmarták a veszettek… Mi van, ha ő is
szörnyeteggé változik?
Megráztam a fejem, elhessegetve a gondolatot. A falnak dőltem. Felnéztem a
plafonra, és lehunytam a szemem.
Nem tudom, hallasz-e, küldtem a gondolataimat az ég felé, vagy figyelsz-e rám
egyáltalán. Ha van egy kis igazságérzeted, akkor nem engeded, hogy Zeke itt haljon
meg. Épp most, amikor ilyen közel járunk. Épp most, amikor mindent feláldozott
azért, hogy eljuttassa ide a többieket élve. Tudom, hogy bizonyára nagyon szeretnéd
őt már magad mellett tudni, de van még idelent elintéznivalója. Csak hagyd, hogy
még egy kicsivel tovább maradjon!
A folyosó csendes és kihalt volt. Lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a
gondolataim elkalandozzanak. Hirtelen belém villant, hogy vajon hol lehet Kanin, és
vajon életben van-e még. Hogy érzi-e, tudja-e, vagy egyáltalán érdekli-e, hol vagyok.
Hogy még eszméleténél van-e. Vajon bánattal tölti-e el a tudat, hogy egyik utódja
megölte a másikat.
És akkor megéreztem. Rendkívül erős dühöt és gyűlöletet. Felkaptam a fejemet, a
koponyám a falnak csapódott. Felszisszentem. Végignéztem a folyosón, és éreztem,
hogy a fogaim előcsúsznak a helyükről. Csendben morogtam. Egy másodpercre éreztem
őt, láttam az arcát. Éreztem, hogy a dühe egyenesen rám összpontosul. Nem Kaniné.
Nem a pszichovámpíré.
Hanem Sakálé. Életben volt.
A folyosó végén lévő ajtó kinyílt.
Felugrottam. A kopasz férfi rendkívül fáradtnak tűnt. Fehér köpenye vérfoltos volt.
– A barátod túléli – mosolygott rám, én pedig megkönnyebbülten a falnak dőltem. –
Sok vért vesztett, enyhe agyrázkódást is szenvedett, és volt egy régi, golyó ütötte seb a
lábán, de nem fertőződött el. Teljesen fel fog épülni.
– Láthatom?
– Alszik. – A kopasz férfi komoly pillantást vetett rám. – Később meglátogathatod,
de azt hiszem, neked is elkelne egy-két öltés, fiatal hölgy. A ruhádon lévő
szakadásokból ítélve meglepő, hogy nem vagy rosszabb állapotban. Megvizsgált már
valaki? Várj csak egy pillanatot! – Egy furcsa valamit kanyarított le a nyakáról, és a
végét a fülébe dugta. – Ez nem fog fájni! – ígérte, majd feltartotta a másik végét. Egy
fényes, kerek fémdarabban végződött. – Csak meghallgatom a szívedet, ellenőrzöm a
légzésedet…
A mellkasom felé irányította az eszközt, mire a kezem akaratlanul is a magasba
lendült, és megragadta a csuklóját.
A férfi összerezzent. Teljesen ledöbbentette a gyorsaságom. Szeme hatalmasra tágult
a szemüvege mögött. Bánatosan néztem rá.
– Nem talál ott semmit – suttogtam. A férfi zavartan vonta össze a szemöldökét.
Aztán minden vér kifutott az arcából, és meredten nézett rám. Éreztem, hogy felgyorsul
a szívverése. Verejték ült ki a szemöldökére.
– Ó! – suttogta elhaló hangon. – Te egy… Kérlek, ne ölj meg!
Elengedtem a csuklóját, és leeresztettem a kezemet.
– Menjen! – fordultam el. – Tegye, amit tennie kell! – Habozott. Talán attól félt, ez
valamiféle trükk, és majd rávetem magam, amint hátat fordít nekem. Aztán hallottam,
ahogy végigszalad a folyosón, hogy elvigye a hírt, hogy van itt egy vámpír. Nem sok
időm maradt. Odarohantam a műtő ajtajához, és beléptem.
A helyiségben mindössze egyetlen kislámpa égett, ragyogó fénybe vonva a szoba
közepén álló ágyat. Pittyegő gépek vették körül, a polcokon fém eszközök sorakoztak.
Zeke a hátán feküdt, tiszta gézzel tekerték körbe a mellkasát. Egyik karját sínbe tették.
Békésen aludt. Halványszőke haja csillogott a fényben.
Az ágyhoz mentem, és közel hajoltam hozzá. Kisimítottam a haját a homlokából.
Figyeltem a szívverését.
 – Szia! – suttogtam. Valószínűnek tartottam, hogy úgysem hall engem, mert
öntudatlanul feküdt ott. – Figyelj, Zeke, most mennem kell. Valamit meg kell tennem,
valakit meg kell találnom. Sokkal tartozom neki, és az illető bajban van. Csak el
akartam búcsúzni tőled.
Zeke nem ébredt fel. Egyik kezemet ép karjára tettem, és gyengéden megszorítottam.
A szemem égni kezdett, de nem törődtem vele.
– Valószínűleg többé nem látjuk egymást – folytattam, és éreztem az arcomon
legördülő, forró könnycseppeket. – Elkísértelek idáig, ahogy megígértem. Bárcsak… én
is láthatnám Édent, de ez a hely nem nekem való. Soha nem is volt az. Meg kell
találnom a saját helyemet a világban.
Lehajoltam, majd az ajkamat az övéhez érintettem.
– Viszlát, Ezekiel! – suttogtam. – Vigyázz a többiekre! Most már te vagy a vezetőjük.
Megmozdult, de nem ébredt fel. Elengedtem, majd megfordultam, és kimentem a
szobából. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, azt hiszem, úgy hallottam, mintha a
nevemet suttogná, de nem fordultam hátra.

SOKKAL ROSSZABB ÉRZÉS VOLT keresztülvágni az előtéren, mint az érkezésünkkor.

Fehérbe öltözött nők és férfiak meredtek rám rettegve, elhúzódtak tőlem. A kis
csoportunkból senki sem jött elbúcsúzni. Talán jobb is így. Caleb biztosan szomorú
lenne, és tudni akarná, hogy hova megyek, gondoltam. De még én sem tudtam, hova
tartok. Csak annyit, hogy Kanin és Sakál még él. Meg kell találnom az átváltoztatómat,
talán még segíthetek rajta. Ennyivel tartozom neki. Ami a „vértestvéremet” illeti, biztos
voltam benne, hogy előbb vagy utóbb ő talál meg engem. És nem akartam a számomra
fontos emberek közelében lenni, amikor ez bekövetkezik.
Amikor kiértem az épületből, a vihar már elült, a csillagok fényesen ragyogtak az
égbolton. Hűs szellő támadt. Homok, hal, víz és egy új kezdet illatát sodorta felém a
szél. Csak ez az új kezdet nem nekem szólt.
Egy csapat katona rohant felém Keller őrmester vezetésével. Amikor körülvettek,
felemeltem a kezem. Fegyverüket a mellkasomnak szegezték, arcukon gyanakvás és
félelem tükröződött.
Az őrmester előrelépett. Korábbi mosolygós arca elkomorult.
– Igaz ez? – kérdezte összeszűkült szemmel. – Tényleg vérszívó vagy, ahogy a doki
állítja? – Amikor nem válaszoltam, az arca megkeményedett. – Válaszolj, mielőtt golyót
repítünk beléd, hogy meglássuk, életben maradsz-e!
– Nem akarok bajt – mondtam nyugodtan, és úgy tartottam a kezem, hogy jól lássák. –
Épp távozni készülök. Hagyjon elmenni, és többé nem lát!
 Keller habozott. A katonák továbbra is a mellkasomra szegezték a fegyvereiket. A
szemem sarkából mozgást észleltem a tavon: egy megfakult, fehér komp állt be a
kikötőbe. A hajó, ami a többieket Édenbe viszi.
– Őrmester – mordult fel az egyik embere –, öljük meg! Most, mielőtt bárki
megtudná, hogy egy vámpír átjutott a kapun. Ha a polgármester megtudja, a városban
kitör a pánik.
Találkozott a pillantásunk Kellerrel. Nyugodt maradtam, habár éreztem, ahogy egyre
nő bennem a feszültség, ami kegyetlenségbe fordulhat át. Nem akartam bántani ezeket az
embereket, de ha lőni kezdenek, akkor nem marad más választásom, mint széttépni őket.
És reméltem, nem lyuggatnak szitává, mielőtt elmenekülhetnék.
– Elmész? – kérdezte Keller határozottan. – Elmész, és soha nem jössz vissza?
– A szavamat adom.
Felsóhajtott, és leengedte a fegyverét.
– Rendben – felelte, mire néhány embere tiltakozni kezdett. – Kikísérünk a kapuig.
– Na de uram!
– Elég, Jenkins! – Keller a férfira meredt. – A lány senkit sem bántott, én pedig nem
akarok harcolni egy vámpírral, ha nem muszáj. Fogja be, és maradjon nyugton!
A katonák engedelmeskedtek, de mindvégig éreztem a tekintetüket a hátamon.
Végigkísértek a sáros udvaron, vissza a bejárathoz, a hatalmas vaskapuhoz. Keller
felkiáltott, mire a kapu kinyílt, épp csak annyira, hogy egy ember átférjen rajta.
– Nos, vámpír… – mondta Keller a kapu felé intve. Egy tucat fegyver csöve meredt a
hátamra. – Ott a kijárat. Tűnj el innen, és ne gyere vissza!
Nem mondtam semmit. Nem néztem vissza. Kimentem a kapun, ami bezárult
mögöttem, elválasztva engem Zeke-től, az emberiségtől és Édentől.
Vámpírok vagyunk, mondta Kanin az egyik utolsó esténken. Mindegy, honnan
jöttünk, kik voltunk. Hercegek, urak, veszettek, mindannyian szörnyek vagyunk,
kitaszítva az emberek közül Soha nem fognak bennünk megbízni, soha nem fognak
befogadni minket. Mindegy, hogy bujkálunk-e előlük vagy köztük járunk, mindig is
szakadék lesz köztünk. Elátkozottak vagyunk, magányosak. Most még nem érted, de
eljön majd az idő, amikor válaszúthoz érsz, és döntened kell, merre tovább. Démon
leszel emberi arccal, vagy harcolsz a démon ellen az idők végezetéig, tudva, hogy a
küzdelem mindörökké magányos lesz.
Az eső áztatta út csendesen nyúlt el előttem, tele elhagyott autókkal. Láttam, hogy
sápadt alakok suhannak el a fák között, vagy ássák ki magukat a földből. A veszettek
kimentek az útra, a rozsdás autók között cikáztak. Sziszegtek és hörögtek. Üres, fehér
szemükben őrület és éhség lobogott. Felém indultak.
 Hátranyúltam, és előhúztam a kardomat. Elöntött a szabadság érzése. A kardom
megcsillant a holdfényben. A közeledő veszettekre néztem, és elmosolyodtam.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

VICCES, MERT AZ ÍRÓI PÁLYAFUTÁSOM KEZDETÉN megfogadtam magamnak, hogy én aztán

nem írok vámpírregényt. Már úgyis olyan sok könyvet írtak kedvenc vérszívóinkról,
hogy nem tudnék semmi újjal előállni. Mint azt láthatjátok, nem tartottam magam a
fogadalomhoz, és nagyon örülök, hogy így történt. Minden percet imádtam, amíg ezt a
könyvet írtam, és sok embernek tartozom érte köszönettel. Csodálatos ügynökömnek,
Laurie McLeannek, aki meggyőzött róla, hogy legalább adjak a dolognak egy esélyt. A
szerkesztőmnek, Natashya Wilsonnak a bátorításáért, a kemény munkáért és a kis
mosolygós fejekért, amelyeket a neki tetsző részek mellé biggyesztett. Azok a fejecskék
vittek előre. A Harlequin TEEN fantasztikus csapatának a fantasztikus borítóért, a
támogatásukért és azért, mert annyira nagyszerűek.
És mint mindig, hálával tartozom a családomnak, különösen a férjemnek, Nicknek,
aki kitartóan rámutatott a történetben lévő logikai hibákra annak ellenére is, hogy
sokszor megmakacsoltam magam és kijelentettem, hogy jó lesz ez így, mert „én azt
mondtam”.
 Table of Contents
CÍMOLDAL
IMPRESSZUM
AJÁNLÁS
I. RÉSZ EMBER
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
II. RÉSZ VÁMPÍR
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
III. RÉSZ SZÖRNYETEG
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
IV. RÉSZ VÁNDOR
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS