Az önismeret fejlesztése

Szabó Lilla – 2020. november 26.

Az önismeret fogalma: Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt

azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit,
betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg
az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását. Az önismeret fejlődő és fejleszthető
képesség, mely formálható önmagunk megfigyelésével és elemzésével, illetve a környezetünk
felénk irányuló visszacsatolásai által kialakuló énképünk tudatosításával. Az önismereti fejlődés
eredményeként létrejön a koherens énfogalom, és kialakítható a helyes önértékelés. 1

Az önismeretszerzés három módja alapján különböztethető meg, attól függően, hogy kiket
vonunk be és hol történik:

Az ember az életében elért sikereit csupán 12 - 15 %-ban köszönheti a szakmai ismereteinek. A

többi 85 - 88 %-ért, az egyéb személyes tulajdonságainak, képességeinek és jártasságainak lehet
hálás. Ezt figyelembe véve, már könnyebb megérteni, hogy miért lesznek a közepes
átlageredményt produkáló tanulókból, az élet kiemelkedően népszerű, sikeres egyéniségei, vagy
épp fordítva.
A delphoi jóstól jövendölést kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A
jós azt felelte: „Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem
külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, s jellemed, személyiséged alakítja,
formálja jövődet.”

1
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96nismeret

1
Serdülőkorban azonosulunk a nemi szerepünkkel, kislányból nővé vagy kisfiúból férfivá érik az
ember. Ehhez általában az azonos nemű szülő szolgál mintaként. Ilyenkor kezd érdeklődni a
gyermek a szerelem, a szexualitás iránt és a pártalálás új kihívásokat jelent.

Ezzel párhuzamosan szembesülünk a pályaválasztás nagy kérdésével is, ami az egész életet
meghatározza. Ezekhez a döntésekhez fontos az önismeret, mert a jó választásokhoz tisztában
kell lenned önmagunkkal.

Biztos volt már úgy, hogy egyszer ez tetszett, két hét múlva meg annak éppen az ellenkezője. Ez
lehet zene, öltözködési stílus vagy akár a barátokkal való kapcsolatban is tapasztalhatunk ilyet:
aki ma szimpatikus, az lehet, hogy holnap nem, és fordítva. Tini korban természetes, hogy
kipróbálunk sok mindent, ez is az útkeresés része. Az a jó, ha ezeknek a próbálgatásoknak a
tapasztalatain elgondolkodhatunk, mert abból sokat tanulhatunk önmagadról. Az önismeret egy
élethosszig tartó út, mindig tanulunk valami újat sajátmagunkról.

Nézzünk egy rendhagyó példát, mégpedig a Waldorf tanítási módszert, amelyben én is 8 éven át
tanultam és tanítottak.

A Waldorf-intézmények (óvodák, iskolák, pedagógus-képzések) szellemi alapját a Rudolf Steiner

által kidolgozott antropozófai irányultságú szellemtudomány alkotja. Az ebből származó világ- és
emberismeret eredményezte a Waldorf-pedagógia nevelésművészeti gyakorlatát.

A szellemi alapokból kiinduló embertani tudás a pedagógusok számára megkerülhetetlenül

szükséges, de nem képezi a tanítás/nevelés tartalmát. A Waldorf-intézményekben alkalmazott
tanítási/nevelési eljárások a szellemi alapok ismeretéből és a tanítási tapasztalatokból
együttesen származnak, és továbbfejlesztésük is csak ilyen módon lehetséges. Az intézményi
közösségben, lehetőleg minél több szülő bevonásával, folyamatos és tudatos, önismeretre
irányuló szellemi munka folyik.

Miért működik?

A Waldorf-pedagógia egységes és teljes körű, az óvodát, az általános iskolát és a középiskolát

magába foglaló nevelési rendszer.

Az iskola az egységes tanterv folyamatával és tartalmával a gyermekek gondolkodását, érzését

és akaratát életkoruknak megfelelő módon fejleszti, az ébredő teljes emberi individualitás
megszólításán keresztül.

Az évfolyamok tantervében az egyes tárgyak kapcsolódnak egymáshoz. Mivel a tantárgyak a

gyermekek és a serdülők fejlődési szakaszaihoz igazodnak, lehetővé teszik az egyén sokoldalú,
életkorhoz illeszkedő fejlesztését. Ez magába foglalja például a tudás, a kulturális, a szociális és
érzelmi képességek, továbbá különféle gyakorlati és művészi készségek megszerzését.

• A nevelést-oktatást a kéz – a fej – és a szív egyensúlya jellemzi, amely a testet, a lelket és a

szellemet táplálja. A Waldorf-iskola egyformán fontosnak tartja a fej, a szív és a kéz
fejlesztését. Ez azt jelenti, hogy a tudásszerzés, az alkotás és a mozgás azonos súllyal szerepel
az iskolai tevékenységekben.

2
• A tananyag út (nem cél), amelyet helyesen értelmezett módszertan jellemez; a tanítás és a
nevelés alapja a gyermek testi, lelki, szellemi fejlődése; útja a gyermek valódi lényének
megismerése.

• Rendszerint egy tanár kíséri a gyermekeket és tanítja a közismereti tárgyakat az első hat-
nyolc évben osztálytanítóként.

• Az osztályközösség lehetőség szerint fennmarad a buktatás elkerülésével, a diákok helyzetét

egyénileg mérlegelve.

• A Waldorf-pedagógiai módszerek következetes alkalmazása motivációs és fegyelmezési

kérdésekben

• Az óra- és napirendek az életkori sajátosságoknak és a tanítás ritmusának fgyelembe vételével

készülnek

• Az iskola mindennapjait átszövik a közösséget alakító és erősítő tevékenységek, - hóünnepek,

évszakünnepek, az éves ritmushoz igazodó ünnepek, kirándulások, gyakorlati munka, színdarabok,
stb.

• Nincs osztályzás, – ahol a törvényi lehetőségek ezt megengedik, - ehelyett szöveges értékelés
készül, amelyben a diák teljesítményének leírása mellett fejlődését is értékelik és elismerik,
impulzusokat adnak a további munkához.

• A pedagógiát áthatja a művészi nevelés és művészettel nevelés.

Poroszos fegyelem és tekintélyelvűség helyett más eszközökkel éri el a tanító, hogy eredményes
munka folyjon az osztályban: együttműködést segítő szokásokat és rituálékat alakítanak ki, a
tananyagot és a feldolgozás módját a gyerekek életkori sajátosságaihoz és természetes
igényeihez igazítják, a figyelmet pedig változatossággal, aktivizálással és koncentrációt igénylő
feladatokkal tartják fenn.

3
Bizonyára mindenki került már olyan helyzetbe, amikor viselkedésével, reakciójával még saját
magát is meglepte: „mintha nem is én lettem volna”, „nem hittem volna, hogy képes vagyok rá”,
„sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tudok lenni”. Bármikor felfedezhetünk tehát magunkban
újabb és újabb, addig nem ismert képességeket, tulajdonságokat, viselkedésmódokat. Bizonyos
értelemben az ember olyan, mint egy svájci bicska, amihez azonban nincs használati utasítás.
Rengeteg funkciója van, nagyon sok mindenre képes és alkalmas, de ezt mind magunknak kell
felfedeznünk. Így aztán évek, évtizedek telhetnek el úgy, hogy bizonyos képességeit, részeit
egyáltalán nem ismerjük, vagy éppen nem megfelelően használjuk. Az önismeret tehát végülis nem
más, mint saját használati útmutatónk felfedezése. Ezt a munkát valójában már a születéssel
elkezdjük, amikor is szüleink visszajelzésein keresztül tanulunk meg magunkról számtalan dolgot.
Ha például szüleink kisbaba korunktól szeretettel beszélnek hozzánk és érintenek meg, akkor
megtanuljuk, hogy szerethetők vagyunk. Ha biztonságot tudnak nyújtani, például enni adnak,
amikor éhesek vagyunk és betakarnak, ha fázunk, akkor megélhetjük az „ősbizalmat”, s így
felnőttként is képesek leszünk bízni másokban. Ha valakit csecsemőként elhanyagolnak vagy akár
bántalmaznak, az saját magáról meglehetősen negatív képet fog alkotni, miszerint értéktelen
ember, aki nem érdemel szeretetet.

A jórészt gyerekkorunkban kialakuló tudásunk, tapasztalataink a világról és önmagunkról aztán

egész felnőttkorunkat meghatározzák. Ezek közül soknak tudatában vagyunk – például ha a
gyerekkori környezetem számára nagyon fontosak voltak a közös ünnepek, akkor valószínűleg
felnőttként, a saját családomban is tudatosan ragaszkodni fogok az együtt eltöltött ünnepi
alkalmakhoz. Sok szokásunk, tulajdonságunk, viselkedésünk azonban mélyen a tudattalanba
süllyesztve gyökerezik, mégis rendkívüli hatással van felnőtt életvitelünkre.

Akár tudatos, akár tudattalan vonásról legyen szó, amikor képességeinket megfelelően és
hatékonyan használjuk, akkor elégedettséget és boldogságot élünk meg.  Ezekkel a helyzetekkel
így általában kevesebbet foglalkozunk, egyszerűen csak örülünk, hogy vannak. Problémaként
általában két fő helyzetet szoktunk megélni:

Amikor egy képességünkről nem tudunk, így egyáltalán nem használjuk. Olyan ez, mintha a
svájci bicska egyes funkcióihoz hozzá sem nyúlnánk. Ha valakinek például alacsony az önbizalma,
az számtalan dologgal kapcsolatban gondolhatja, hogy az neki nem sikerülhet, mert nem elég okos,
szép, ügyes hozzá, s ilyenkor inkább meg sem próbálkozik az adott feladattal. Így lehet, hogy
megkíméli magát az esetleges kudarctól, de egyben rengeteg sikerélménytől is megfosztja magát.
Ezeket a képességeket fel kell térképezni, ki kell próbálni magunkat minél több helyzetben,
vállalva a kudarc eshetőségét is.

Amikor képességeinkről, tulajdonságainkról téves ismereteink vannak. Ha valakivel

gyerekkorában elhitetik, hogy nem szerethető, az felnőttként is ezt fogja gondolni magáról,
holott ez valószínűleg nem igaz, hiszen mindenkinek vannak értékei. Mégis, az illető mindig olyan
kapcsolatokban fogja találni magát, ahol cserbenhagyják, nem szeretik, nem értékelik, hiszen
stabilan úgy hiszi, nem érdemel ennél jobbat. Amíg nem térképezi fel és dolgozza meg ennek
gyerekkori gyökereit, addig kapcsolataiban mindig ugyanabba a mederbe fog lépni.

Minél messzebbre jutunk az önismeretben, annál inkább kormányozhatjuk az életünket.