Dualizmus Magyarországon

Szabó Lilla, 2021.01.04

Vázlat

Dualizmus kialakulása:

1861:

- magyar országgyűlés – Deák Ferenc (felirat) és Teleki László (határozat) között eltérő nézetek
- Széchenyi tragédiája

1865: Deák Ferenc kiadja a Húsvéti Cikkeket:

 enged ’48-ból, konzervatív javaslatokat tesz,

 közös ügyek (külügy, hadügy, pénzügy)
 elkezdődik a közeledési folyamat,
 gyengül a társadalom passzív ellenállása.

1867: Kiegyezés, Ferenc Józsefet megkoronázzák és gróf Andrássy Gyula miniszterelnök lesz:

 az osztrák és a magyar kormány két egyenrangú birodalomrész lesz,

 a gazdasági kiegyezés 10 évente újratárgyalásra kerül
 államügyekhez való hozzájárulás 30% (magyar) 70% (osztrák) aránya,
 segítette a magyar államadósságok csökkenését.

A dualista állam berendezkedése:

- kétközpontú
- Közös ügyek: külügy, pénzügy, hadügy
- önálló ügyek: mindkét országnak önálló kétkamarás törvényhozás, felelős kormány
- belpolitikailag két egyenrangú birodalomrész

Dualista gazdaság:

- állami gazdaságpolitika infrastrukturális beruházásokat (vasútépítés, folyószabályozás, út- és

hídépítés)
- állami ipartámogatás (adó- és illetékmentesség, vámkedvezmény)
- külföldi tőkebeáramlás (erősítette a hazai tőkét és képzett munkaerőt eredményezett)

Dualista társadalom:

- oktatás fejlesztése (Eötvös József)

- politikai stabilizáció
- Budapest világvárossá fejlődik, 1873 egyesülés, 1896 Millenium, polgári életmód
- nemzetiségek kérdésének rendezése, felgyorsult az asszimiláció

1
 Esszé

Dualizmus kialakulásának előzményeit képezi 1861-ben Széchenyi tragédiája, aki a várható

meghurcolások miatt öngyilkosságot követtet el. A bécsi titkosrendőrség és besúgó hálózat ellenállást
szült Magyarországon, amely országos tömegmozgalom kibontakozásához vezetett a császári
intézkedések ellen.

1861-ben ismét magyar országgyűlést tarthattak a rendek, ahol világosan megmutatkozott, hogy
nincs egyezés a felirati (Deák Ferenc) és a határozati (Teleki László) elképzelések között. A feliratban
az 1848-as törvények helyreállítását kérik, míg a határozati elképzelésekben az 1848-as törvényeket
alapnak tekintik. Ferenc József ezért feloszlatja az országgyűlést, mivel látható, hogy nem lesz
megegyezés, visszaáll az abszolutizmus (1861-65).

1865-ben Deák Ferenc kiadja a Húsvéti Cikkeket, enged ’48-ból, konzervatív javaslatokat tesz a közös
ügyekre (külügy, hadügy, pénzügy), elkezdődik a közeledési folyamat, gyengül a társadalom passzív
ellenállása.

1867-ben megtörténik a Kiegyezés, Ferenc Józsefet megkoronázzák és gróf Andrássy Gyula

miniszterelnök lesz, az osztrák és a magyar kormány két egyenrangú birodalomrészé alakul. A
gazdasági kiegyezés 10 évente újratárgyalásra kerül, államügyekhez való hozzájárulás 30% (magyar)
70% (osztrák) aránya, mindez segítette a magyar államadósságok csökkenését.

A dualista állam berendezkedése:

1867-ben a kiegyezéssel megszületett a kétközpontú dualista állam, az Osztrák–Magyar

Monarchia. Ausztriát és Magyarországot a király személye mellett a közösen vitt külügy-, pénzügy- és
hadügyminisztérium is összekötötte. Az alkotmányos monarchiaként működő államban mindkét
ország önálló, kétkamarás törvényhozással és saját felelős kormánnyal rendelkezett.

Az osztrák, illetve a magyar kormány két egyenrangú birodalomrész belpolitikáját (közigazgatás,

igazságszolgáltatás, oktatás stb.) egymástól függetlenül irányította.

Bár Ferenc József személyiségétől távol állt, az uralkodó kényszerűen mégis elfogadta az alkotmányos
viszonyokat, igaz, több erős jogkörrel is rendelkezett. Az előszentesítési jog a törvényjavaslatok
előzetes megismerésének és elvetésének a jogát is biztosította számára, és legfelsőbb hadúrként a
hadsereget irányította. A közös hadsereget az uralkodó a birodalmi egység zálogának tekintette,
ragaszkodott a nemzetek feletti jellegéhez és a német vezényleti nyelvhez. (A tiszteknek ugyanakkor
előírták, hogy három éven belül tanulják meg az alakulataikhoz tartozó sorkatonák nyelvét.) A
magyar országgyűlés elérte a honvédség felállítását is, de a tartalékosokból álló, elavult fegyverzetű
alakulatok másodrangú szerepkört kaptak.

A közös minisztériumokat a két ország törvényhozása által választott 60-60 fős delegáció felügyelte. A
hadügy, illetve külügy költségeit fedező összegek arányait Ausztria és Magyarország megosztotta
egymás között (a kvóta aránya 70%–30% volt a fejlettebb és népesebb Ausztria javára). A közös
pénzügyminiszter az országok pénzügyeibe nem szólhatott bele. Az uralkodó által kinevezett három
közös miniszter közül egy mindig magyar volt, bár Ferenc József a hadügyek élére csak osztrákot
jelölt.

2
Az életbe lépő gazdasági kiegyezéssel a Monarchia egész területén hasonló elvek érvényesültek
(egységes piac, közös fizetőeszköz, a munkaerő és a tőke szabad áramlása). A vám- és kereskedelmi
szövetséget, illetve a kvóta arányát 10 évente újratárgyalták, és a heves viták ellenére a Monarchia
hatékony gazdasági egységet alkotott.

Dualista gazdaság:

A kiegyezés utáni évtizedekben az újkori magyar gazdaság látványos sikereket ért el. A korszak
kormányai felismerték a kedvezőtlen előfeltételekben rejlő hátrányokat (tőkeszegénység, képzetlen
munkaerő, a belső szállítókapacitás gyengesége) és tudatos gazdaságfejlesztésre törekedtek. Az
állami beavatkozás mértéke a korban folyamatosan nőtt, a kormányok támogatták a nagy összegeket
felemésztő infrastrukturális beruházásokat (vasútépítés, folyószabályozás, út- és hídépítés), ezzel
biztosítva a korszerű áruforgalmat. Budapesten a reformkorban alapított Ganz-gyár, illetve a MÁV
gépgyára (MÁVAG) szintén világszínvonalú vasúti alkatrészeket állított elő.

Az állami ipartámogatás (adó- és illetékmentesség, vámkedvezmény) sikeresen elősegítette az

iparosodás kibontakozását. A folyamatot a dualizmuskori oktatáspolitika is előmozdította, hiszen a
népiskolai törvény az alapműveltség szintjét emelte, és rövidesen előirányozták a műszaki szakképzés
fejlesztését.

Kezdetben a külföldi tőke beáramlása biztosította a vállalkozások bővülését, a századfordulón

azonban már a megerősödő hazai tőke is fenntartotta a beruházásokat. Hasonló folyamat történt a
képzett munkaerő terén is; az osztrák területről érkező szakembereket (mérnökök, szakmunkások)
idővel a hazai szakoktatásból kikerülők váltották fel. A hagyományos élelmiszeripar mellett a
nehézipar ágazatai fejlődtek. A millennium időszaka az építőipar fellendülésével járt, majd a
századfordulón a korszak új iparágai is előretörtek (villamosipar, vegyipar). A Lajtán túli területek
versenyelőnye miatt a magyar könnyűipar csak a századfordulótól kezdte meg felemelkedését.

Magyarország a kiegyezéssel visszanyerte pénzügyi önállóságát, hiszen a közös pénzügyminiszter

egyedül a közös ügyek működtetéséről gondoskodott. Az ország pénzügyi helyzete kezdetben
ingatagnak bizonyult, az első években az állami bevételek nem fedezték a kiadásokat (például a
beruházások, a közigazgatás átszervezése és az oktatás kiépítése miatt). A hiányt kölcsönök
felvételével pótolták, de rövidesen már a korábbi kölcsönök törlesztésére vettek fel hitelt. A Tisza
Kálmán miniszterelnöksége alatti – később kormányfői posztot is ellátó – pénzügyminiszterek (Széll
Kálmán, Wekerle Sándor) végül egyensúlyba hozták a költségvetést.

A reformkor utolsó éveiben meginduló folyószabályozás és vasútépítés folytatódott. A „második

honfoglalásnak” is nevezett környezeti átalakítással (például belvizek levezetése, védőgátak építése)
hatalmas termőterületet szabadítottak fel a mezőgazdaságnak. A munkálatok végére a hajózható
folyószakaszok hossza jelentősen kibővült, ugyanakkor a természeti viszonyok átalakítása megnövelte
az árvízveszélyt is.

Az agrárszektor még mindig a népesség közel kétharmadát foglalkoztatta, és a kivitel jelentősen

megnőtt a szállítási feltételek modernizálásával. Az első évtizedekben az európai szabad
kereskedelem széles piacot teremtett, ám később az olcsóbb amerikai és orosz gabona kiszorította a
magyart a külső piacokról. A magyar agrárium lendülete nem tört meg, a Monarchia belső piaca
továbbra is megmaradt. A mezőgazdasághoz kötődő élelmiszeripar (malom-, cukor-, szeszipar)

3
fejlődött lendületesen. A gépesítés és az új találmányok révén a malomipar kimagasló eredményeket
ért el, az ország a világ második lisztexportőrje lett az Amerikai Egyesült Államok után.

Az eredményességet több tényező segítette. A folyószabályozások a termőterület bővítését, a

vetésforgó elterjedése az ugar területének hasznosítását eredményezte. A gabonafélék mellett
látványosan bővült a kapásnövények (kukorica, burgonya) és az ipari növények (cukorrépa)
termesztése. A századfordulóra a nagybirtokokon már egyes munkafolyamatokat gépesítettek
(például cséplőgép), de a műtrágya-felhasználás még alacsony szinten maradt. Az iparosodó körzetek
és a nagyvárosok élelmezésének sokoldalúságát az állattenyésztés is biztosította.

Dualista társadalom:

Eötvös József, az 1867-es kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere a modernizáció és a

polgárosodás legfőbb eszközének tekintette a műveltség szintjének növelését. Az ország a felnőtt
lakosság írni-olvasni tudásában ott állt, ahol a nyugati országok a 17–18. században, és a tanköteles
korú gyerekek fele nem járt iskolába. 1868-ban a népiskolai törvény lerakta az állami
népoktatás alapjait, és a 6–12 éves korosztály számára kötelezővé tette az elemi iskola elvégzését.
Erre építve létrehozták a polgári iskolát, ahol a fiúk számára hat-, a lányoknak pedig négyosztályos
képzést alakítottak ki. A polgári iskola mindenekelőtt a mezővárosi jobb módú rétegek és a városi
kispolgárság igényeinek felelt meg; az intézményekben alapvető kereskedelmi ismereteket és
gyakorlatias tárgyakat (például könyvvitelt, statisztikát) tanítottak.

Az alsófokú iskolahálózat korszerűsítésével Eötvös József hosszú távú fejlődést alapozott meg, a 20.
század elejére az írni-olvasni tudók aránya meghaladta a régió más országaiban élőkét. Tisza Kálmán
miniszterelnöksége idején Trefort Ágoston kultuszminiszter folytatta az oktatási szervezet kiépítését.
A középiskoláknál két iskolafajtát (nyolcosztályos gimnáziumot, illetve reáliskolát) hozott létre. Az
érettségizett diákok a budapesti vagy a kolozsvári egyetemen tanulhattak tovább (1872-től), emellett
a reformkorban alapított József Ipartanodát műszaki egyetemmé szervezték át. Az állam a
tudományos életet és a műszaki fejlesztéseket jelentős összegekkel támogatta. Eközben a modern
polgári állam alapjait is lerakták, a csendőrség felállításával egységesítették a vidéki rendfenntartó
erőket (1881), és felszámolták az államszervezet megmaradt rendi kereteit (a kiváltságos területek
megszüntetése). Eötvös az anyanyelvű elemi iskolák híve volt, ezzel a gyakorlatba is átültette a
liberális nemzetiségpolitika főbb elveit.

Politikai stabilizáció:

Az Andrássy-kormány hátországát Deák Ferenc pártjának (az egykori Felirati Párt) képviselői adták.
Andrássy Gyulát az uralkodó rövidesen közös külügyminiszterré nevezte ki (1871–1879 között),
akinek távozásával azonban a Deák-párt fokozatosan meggyengült. A folyamatot Eötvös József halála
és Deák politikai visszavonulása is felgyorsította.

A kiegyezés idején az ellenzék élén Tisza Kálmán állt, aki a korábbi Határozati Pártot Balközép Párt
néven szervezte újjá. Tisza Kálmán hosszú miniszterelnöksége idején (1875–1890) a dualista rendszer
teljes stabilizálására törekedett. A Szabadelvű Párt mindig nagy fölénnyel nyerte meg a választásokat,
az ellenzék nem jelentett alternatívát, és Tiszának a saját pártján belül sem akadt politikai vetélytársa.
A kortársak által „generálisnak” nevezett miniszterelnök korszakát egyrészt politikai nyugalom,

4
másrészt a gazdaság egyre látványosabb fejlődése kísérte. Az állami gazdaságpolitika hatékony
intézkedésekkel alapozta meg az iparosodást.

A kora újkortól erős jogkörrel rendelkező megyék (közigazgatás, bíráskodás) nagyfokú politikai

önállóságát már a centralisták is meg akarták szüntetni a reformkorban. A mindenkori felelős
kormány pozícióját a hatékony államszervezet kialakítása tovább erősítette. A kormány által
kinevezett főispánok hatáskörét bővítették, és a megyéket a rendeletek végrehajtására kötelezték. A
modern polgári jogrendszer (például büntető törvénykönyv) és bírósági szervezet (például független
bíróságok, ügyészségek, ügyvédi rendtartás) kialakításával megszüntették a megyék
igazságszolgáltatási jogkörét.

A polgári állam kialakítása az egyház és az állam viszonyának a rendezésével folytatódott. Az

úgynevezett egyházpolitikai törvényeket ádáz politikai harcok árán Wekerle Sándor
miniszterelnöksége idején hozták meg. (A katolikus egyház korabeli konzervatív felfogása nehezen
barátkozott meg a reformmal.) A kötelező polgári házasság és az állami anyakönyvezés bevezetését
(1894) követő évben a keresztény felekezetekkel egyenjogúsították az izraelita vallást, illetve
kimondták a szabad vallásgyakorlást.

Budapest fejlődése:

A főváros fejlődése a kiegyezést követően felgyorsult: Pest, Buda és Óbuda 1873-ban egyesült.
Budapest az évtizedek során valódi európai nagyvárossá nőtte ki magát, amiben nagy szerepe volt a
Béccsel való versengésnek. A mindenkori kormányok jelentős pénzösszegekkel támogatták a tudatos
városfejlesztést, és a főváros egyszerre gazdasági, politikai és kulturális központtá vált. Az
építkezéseket, a fejlesztéseket és a városrendezést külön bizottság (Fővárosi Közmunkák Tanácsa)
felügyelte.

A reformkori elképzelések megvalósultak a gyakorlatban; a vasútvonalak a fővárosból indultak ki

sugárszerűen, és a különböző iparágak is itt összpontosultak. Gustave Eiffel tervei alapján elkészült a
Nyugati pályaudvar (1877), majd hamarosan átadták a Keleti pályaudvart is. Bővült a dunai
átkelőhelyek száma, megépült a Margit híd (1876), a Ferenc József (mai Szabadság) híd (1896) és az
Erzsébet híd (1903). Gyorsan fejlődött a közlekedési hálózat: a reformkorban még omnibusz, a
kiegyezéskor lóvasút, a millenniumra már villamos, míg az első világháború idején autóbusz is
szállította az utasokat.

A főváros terjeszkedése mögött a lakosság robbanásszerű növekedése állt; megkezdődött az

építkezés a budai hegyek irányába, és a pesti oldalon kiszélesedett a külvárosi övezet (például Újpest,
Kispest). A lakosság körében egy-két generáció alatt jelentős asszimilációs folyamat ment végbe, a
beolvadás a németeket, a zsidókat és a beköltöző szlovákokat érintette.

A külvárosi negyedekben a munkások szegényes bérházai élesen különböztek a belvárosi pazar

palotáktól, így ott az urbanizációs feltételek (például úthálózat, csatornázottság) sem alakultak ki.
1896-ban a honfoglalás ezredik évfordulóját, a millenniumot országszerte látványos külsőségek
között rendezték meg.

Budapesten és a nagyobb vidéki városokban megjelentek a nyugat-európai polgári életmódra

jellemző vonások. A társadalomnak egyre szélesebb rétege engedhette meg magának az üdülést,
illetve szabadidős programként elterjedt a turizmus is. A középosztály a nyarat az Adriánál

5
(Abbáziában), a telet a hegyekben (például az Alpokban és a Tátrában) töltötte, míg a kispolgárság és
munkásság a városok környékén túrázott.

A fővárosban virágzott a kulturális élet, számos új színház és intézmény épült (például a Vígszínház, a
Zeneakadémia, az Operaház és a Szépművészeti Múzeum). Budapesten a polgárság életében
központi szerep jutott a kávéházaknak. A modern életmód változásai a társadalom jelentős részét
azonban még nem érintették, a falvakban továbbra is a korábbi évszázadok mentalitása,
hagyományai éltek tovább.

Nemzetiségi kérdés:

Az etnikai adatok szerint nőtt a magyarság számaránya a népesség egészén belül. A századfordulón a
magyarok abszolút többségbe kerültek, és a történelmi Magyarország utolsó népszámlálása további
növekedést mért. A jelenség hátterében összetett okok álltak. A gazdasági fejlődés hatásai először a
főleg magyarok által lakott belső területeken érvényesültek, a nemzetiségek lakta peremterületek
fejlesztése a századfordulón kezdődött meg. A kivándorlás minden etnikumot érintett, de arányaiban
jobban apasztotta az egyes kisebbségek (például a szlovákok) számát.

Az asszimiláció felgyorsult a hazai németség körében, illetve a zsidó népességnél. A legnagyobb

etnikai beolvadás a főváros nem magyar ajkú lakosságánál történt. Sajátságosan alakultak az etnikai
arányok a vegyesen lakott területeken. A 20. század elején a vidéki nagyvárosokban (például Kassa,
Pozsony, Szabadka, Kolozsvár, Nagyvárad) számos helyen jelentős többségbe került a magyarság,
miközben a környező falvak népessége nem magyar ajkúnak vallotta magát.

A létrejövő dualista állam keretében a liberális politikusok a nemzetiségi kérdés megoldására

törekedtek. Ennek alapján megalkották az 1868-as nemzetiségi törvényt, amely biztosította a szabad
nyelvhasználati, oktatási és egyéni jogokat. Bár területi autonómiát nem adott, a nemzetiségek mégis
szabadon alapíthattak kulturális egyesületeket, gazdasági társaságokat, illetve az egyházi autonómiák
is megmaradtak. A törvény olyan korban született, amikor a legtöbb európai államban hallani sem
akartak kisebbségi jogokról (például ír kérdés), míg máshol (például Oroszországban) erőszakos
beolvasztásra törekedtek.