RÓBERT GREENE

M it ta n u lh a tu n k D a rw in tó l,

M o z a r ttó l v a g y é p p a n e u ro b o tik a

m e g te re m tő jé tő l é le tü n k

fe la d a tá n a k m e g ta lá lá s á ró l?

H o g y a n h a s z n á lh a tju k jó l

m e n to ru n k tu d á s á t, és m ily e n

s tra té g iá k k a l fe jle s s z ü k tá rs a s

in te llig e n c iá n k a t?

A k iv á ló s á g e lé ré s é n e k le h e tő s é g e

n e m a s z ü le te tt z s e n ik k iv á lts á g a ,

és n e m is a s z e re n c s é n m ú lik .

R ó b e rt G re e n e közel ö tv e n , a m a g a

n e m é b e n p á ra tla n tö r té n e lm i a la k

és k o rtá rs k iv á ló s á g é le ttö rté n e té n

k e re s z tü l m u ta tja be a k ie m e lk e d ő e n

s ik e re s e m b e re k re je lle m z ő

tu la jd o n s á g o k a t é s s z e m lé le tm ó d o t.

In s p irá ló o lv a s m á n y m in d e n k in e k , aki

e ls z á n ta m a g á t, h o g y a k iv á ló s á g ra

K IV Á LÓ S Á G tör, d e m é g n e m tu d ja , h o g y a n fo g jo n

hozzá.

HATALMA
M IN D E N K IB EN O TT A LEH ETŐ SÉG

h v g jg j könyvek
 Róbert Greene

A KIVÁLÓSÁG HATALMA
Mindenkiben ott a lehetőség

h vgf|] könyvek
 A fordítás alapja:
Róbert Greene: Mastery

MASTERY by Róbert Greene © 2012

© Penguin Books, 2013

Fordította © Pétersz Tamás 2014

Szerkesztette: Csizner Ildikó

Borítóterv: Kovács Péter

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Dufka Hajnalka

ISBN 978-963-304-344-8

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában
vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon -
a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2016

Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hvgkonyvek.hu

Nyomdai előkészítés: Kedves László

Nyomás: Gyomai Kner Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Fazekas Péter
A n n án ak
 TARTALOM

Bevezetés * 9
Az abszolút hatalom ■ 9
A kiválóság hatalmának kialakulása ■ 14
Útmutató a kiválósághoz ■ 20

I. TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA >

A rejtett erő ■ 31
Útmutató a kiválósághoz « 35
Stratégiák életünk feladatának megtalálásához * 40
A másik út * 57

II. VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK!

- A Z IDEÁLISTANULÓIDŐ • 61

Az első átalakulás * 63
Útmutató a kiválósághoz * 68
Stratégiák az ideális tanulóidő teljesítéséhez ■ 81
A másik út ■ 111

III. SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT!

- A M ENTORDINAMIKA • 113

A tudás alkímiája ■ 115

Útmutató a kiválósághoz ■ 122
Stratégiák a mentordinamika elmélyítéséhez ■ 130
A másik út « 146

IV. LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK!

-TÁRSAS INTELLIGENCIA « 149

Más fejével gondolkodni * 151

Útmutató a kiválósághoz * 158
Stratégiák a társas intelligencia fejlesztéséhez * 174
A másik út « 194

V. ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT!

- KREATÍV AKTIVITÁS « 197

A második átalakulás « 199

Útmutató a kiválósághoz ■ 206
Stratégiák a kreatív-aktív szakaszhoz * 242
A másik út » 288

VI. EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL!

- A KIVÁLÓSÁG SZINTJE ® 291

A harmadik átalakulás » 293

Útmutató a kiválósághoz ■ 300
Stratégiák a kiválóság szintjének eléréséhez • 316
A másik út » 362

A kortárs kiválóságok életrajza • 365

Köszönetnyilvánítás ■ 371
Válogatott bibliográfia « 373
Jegyzetek a m agyar k iad ásh oz * 377
Név- és tárgym utató « 381
 BEVEZETÉS

Az abszolút hatalom

Mindenkinek kezében van saját szerencséje, mint a művésznek

a nyersanyag, melyet alakká akar változtatni. De ezzel a művészettel
is úgy áll a dolog, mint a többivel; csak a hozzá való képesség szüle­
tik velünk, de meg kell tanulni, és gondosan kell gyakorolni.1

JOHANN WOLFGANG VON GOETHE

Létezik a hatalomnak és az intelligenciának egy formája, amely az emberi

potenciál csúcsát képviseli. Ez a történelem legnagyobb teljesítményeinek
és felfedezéseinek forrása. Ezt az intelligenciát nem tanítják az iskolában, és
professzorok sem elemzik, de egyszer szinte mindegyikünk megtapasztal­
ja, még ha csak egy pillanatra is. Gyakran nehéz időszakban találkozunk
vele: egy határidő szorításában, egy sürgető probléma megoldását keresve,
illetve valamilyen válsághelyzetben. De egy projekten való folyamatos mun­
kálkodás hozadéka is lehet. Bárhogy történjék is, nehéz körülmények között
meglepő módon feltöltődünk, és szokatlan összpontosításra vagyunk képe­
sek. Agyunk teljes egészében az előttünk álló feladatra koncentrál. Ez az
intenzív összpontosítás pedig seregnyi ötletet szül, amelyek elalvás közben,
szinte a semmiből bukkannak fel, mintha a tudattalanból pattannának ki.
Ilyenkor mintha a többi ember is kevésbé lenne képes ellenállni a befolyá­
sunknak; talán jobban figyelünk másokra, vagy valamilyen különleges ké­
pességre teszünk szert, amellyel kiváltjuk a tiszteletüket. Lehet, hogy általá­
ban passzívan viszonyulunk az élethez, vagyis legtöbbször csak reagálunk a
bennünket érő hatásokra, ezekben a napokban vagy hetekben azonban úgy
10 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

érezzük, mi határozzuk meg az események menetét, s az történik, amit mi

akarunk.
A következőképpen fejezhetjük ki ezt a hatalmat. Időnk legnagyobb részét
álmaink, vágyaink és rögeszméink belső világában töltjük. Az ilyen, kivéte­
lesen kreatív időszakokban azonban ösztönzőleg hat ránk, hogy meg kell
tennünk valamit, aminek gyakorlati jelentősége van. Kényszerítjük magun­
kat, hogy kilépjünk megszokott gondolataink sötét szobájából, és ráhango­
lódjunk a világra, a többi emberre, a valóságra. Ahelyett, hogy szétszórtan
folyton ide-oda csaponganánk, elménket egyetlen valós problémára össz­
pontosítjuk, és képesek vagyunk annak a mélyére hatolni. Im m ár kifelé
tekintő elménket m intha elárasztaná a bennünket körülvevő világ fénye,
és a hirtelen felbukkanó új részletek és ötletek hatására ihletet nyerünk és
kreatívabbá válunk.
A határidő elmúltával és a válsághelyzet lecsengésével a hatalomnak és
fokozott kreativitásnak ez az állapota általában elmúlik. Visszasüppedünk
megszokott szétszórtságunkba, és kicsúszik a kezünkből az irányítás. Bár­
csak képesek volnánk szándékosan előidézni ezt az érzést, vagy legalább
valahogy tovább életben tartani! Ám az egész rejtélyes és megfoghatatlan.
Az a probléma, hogy a hatalomnak és az intelligenciának ezzel a form á­
jával vagy nem foglalkozik semmiféle kutatás, vagy pedig rejtélyek és tév-
képzetek övezik, amelyek csak tovább fokozzák a titokzatosságát. Ügy képzel­
jük, a kreativitás és a zsenialitás csak úgy a semmiből születnek, természet
adta tehetségnek vagy megfelelő hangulatnak, esetleg a csillagok állásának
köszönhetjük őket. Óriási előrelépés lenne, ha el tudnánk oszlatni ezt a misz­
tikus ködöt, nevén tudnánk nevezni a hatalomnak ezt az érzését, megvizs­
gálhatnánk, hol gyökerezik, meghatározhatnánk melyik típusú intelligenca
kell hozzá, és megérthetnénk, hogyan alakítható ki és tartható fent.
Ezt az állapotot - amikor úgy érezzük, nagyobb befolyással bírunk a való­
ságra, a többi emberre és saját magunkra - hívjuk a kiválóság hatalm án ak.
Bár mi talán csak rövid ideig tapasztalhatjuk meg, mások - saját működési
területük kiválóságai - számára ez életformává és szemléletmóddá válik.
(Ilyen mester volt többek között Leonardo da Vinci, Bonaparte Napóleon,
Charles Darwin, Thomas Alva Edison és Martha Graham.) E hatalom gyö­
kere pedig egy, a kiválósághoz vezető egyszerű és mindnyájunk számára
hozzáférhető folyam at.
A folyamatot a következőképpen érzékeltethetjük. Tegyük fel, hogy zongo­
rázni tanulunk, vagy új munkahelyünkön kell elsajátítanunk bizonyos dol­
gokat. Eleinte kívülállók vagyunk. A zongorázást vagy a munkahelyet illető
kezdeti benyomásaink előzetes ítéleteken alapulnak, és gyakran némi féle­
BEVEZETÉS 11

lem is társul hozzájuk. A zongora billentyűi első ránézésre meglehetősen

ijesztőnek tűnnek, hiszen nem ismerjük még a billentyűk, az akkordok, a pe­
dálok és a zene létrehozásához szükséges egyéb kellékek közötti kölcsönhatá­
sokat. Egy új munkahelyi környezetben ismeretlenek számunkra az emberek
közötti hatalmi viszonyok, főnökünk lelkivilága és a sikerhez nélkülözhe­
tetlennek tartott szabályok és eljárások rendszere. Össze vagyunk zavarod­
va - a tudás, amire szükségünk lenne, mindkét esetben hozzáférhetetlennek
látszik.
Bár lehet, hogy felvillanyoznak minket ezek a helyzetek, hiszen elképzel­
jük, mennyit tanulhatunk, és mi mindent kezdhetünk majd új tudásunkkal,
hamar rádöbbenünk, mennyi kemény munka vár még ránk. A legnagyobb
veszély, hogy átadjuk magunkat az unalom, a türelmetlenség, a félelem és
a zavar érzésének. Megszűnünk figyelni és tanulni. A folyamat elakad.
Ha azonban képesek vagyunk kezelni ezeket az érzéseket, és hagyjuk,
hogy az idő megtegye a magáét, előbb-utóbb felismerjük, hogy valami rend­
kívüli történik. Ha folyamatosan figyelünk és tanulunk másoktól, egyre
tisztábban látunk majd, elsajátítjuk a szabályokat és megértjük, hogyan
működnek és illeszkednek egymáshoz a dolgok. Ha tovább gyakorolunk,
egyre gördülékenyebben megy minden; az alapvető képességek rögzülését
követően pedig új és izgalmasabb kihívásokkal nézhetünk szembe. Olyan
összefüggéseket veszünk majd észre, amelyek addig rejtve maradtak előt­
tünk. Lassan megtanulunk bízni problémamegoldó képességünkben, illetve
abban, hogy puszta kitartással le tudjuk győzni gyengeségünket.
Egy bizonyos ponton aztán tanulóból gyakorlóvá lépünk elő. Kipróbáljuk
saját ötleteinket, és közben értékes visszajelzéseket kapunk. Gyarapodó
tudásunkat egyre leleményesebb módon használjuk. Ahelyett, hogy csupán
a többieket másolnánk, saját stílusunkat és egyéniségünket mozgósítjuk.
Ahogy telnek az évek, és mi állhatatosan haladunk előre, újabb ugrás
történik, mégpedig a kiválóság felé. A zongora billentyűzete nem valami
rajtunk kívül álló dolog többé, hanem a természetünkké, idegrendszerünk
részévé, ujjaink meghosszabbításává válik. Munkánkban most már érezzük a
csoport dinamikáját, az adott szakterület aktuális viszonyait. Ezt az éleslátást
a társas helyzetekben is alkalmazhatjuk: segítségével mélyebbre láthatunk
az emberek lelkében, és megjósolhatjuk lépéseiket. Képessé válunk a gyors
és leleményes döntéshozatalra. Új ötleteink támadnak. Olyan jó l megtanul­
tuk a szabályokat, hogy most már mi lehetünk azok, akik megszegik vagy
újraírják őket!
Három szakaszt, illetve szintet különíthetünk el a hatalomnak ehhez az
abszolút formájához vezető folyamatban. Az első a tanulóidő; a második
12 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a kreatív-aktív időszak; a harmadik pedig a kiválóság. Az első szakaszban

még a pályán kívül állunk, és igyekszünk minél többet megtanulni az ala­
pokról és a szabályokról. Az összképnek még csak egy szeletét látjuk, ezért a
lehetőségeink egyelőre korlátozottak. A sok gyakorlásnak és elmélyülésnek
köszönhetően a második szakaszban már belelátunk a gépezet belsejébe,
megértjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz az elemek, és ezáltal átfogóbb
képet alkothatunk a témáról. Ezzel újfajta tudás is jár: a kísérletezés, az
alkotóelemekkel való kreatív játszadozás képessége. A harmadik szakasz­
ban tudásunk, tapasztalatunk és fókuszunk már olyan szintre jut, hogy tö­
kéletesen tisztán látjuk az egész képet. Elérünk az élet legbelső lényegéhez -
az emberi természethez és a természeti jelenségekhez. Ezért van az, hogy
a kiváló mesterek alkotásai lényünk legmélyét tudják megérinteni; a művész­
nek sikerült megragadnia valamit a valóság lényegéből. Ez az oka, hogy a
zseniális tudós képes felfedezni a fizika egy új törvényszerűségét, a feltaláló
vagy vállalkozó pedig olyasmire bukkan, ami addig senkinek sem jutott
eszébe.
Ezt a hatalmat nevezhetjük megérzésnek is, a megérzés azonban nem
egyéb, m int a valóság mindenféle fogalom vagy képlet nélküli hirtelen és
azonnali megragadása. A fogalmak és képletek később is ráérnek, de végső
soron az ilyen intuitív villanások visznek bennünket közelebb a valósághoz,
amelyek során elménket hirtelen megvilágítja az igazság egy addig előlünk
és mások elől is rejtve maradt szikrája.
Az állatok is rendelkeznek a tanulás képességével, ám ők túlnyomórészt
ösztöneikre hagyatkozva kapcsolódnak környezetükhöz, és óvják magukat
a veszélytől. Ösztöneiknek köszönhetően gyorsan és hatékonyan reagálnak.
Az ember ezzel szemben racionális gondolkodásán keresztül igyekszik meg­
érteni környezetét. Ez a fajta gondolkodás azonban lassú, és ennek folytán
néha nem elég hatékony. Rengeteg rögeszmés gondolat munkál bennünk,
amelyek csak eltávolítanak a világtól. A kiválóság szintjének intuitív hatalma
az ösztönök és a racionalitás, a tudatos és a tudattalan, az emberi és az állati
sajátos keveréke. Ez a mi módszerünk a környezettel való hirtelen és határo­
zott kapcsolatteremtésre, arra, hogy a jelenségekbe helyezkedve érezzünk és
gondolkodjunk. Gyermekként még részben megvolt bennünk ez az intuitív
erő és spontaneitás, ám az elménket idővel túlterhelő információhalmaz álta­
lában kiszorítja őket. A kiváló mesterek visszatérnek ebbe a gyermeki álla­
potba, és műveik magukon viselik ennek jegyeit és a tudattalan hatásait, ám
a gyermekinél sokkalta magasabb szinten.
Ha végighaladunk a folyamaton e végcél felé, működésbe hozzuk a m in­
den em beri agyban ott rejtőzködő intuitív erőt, amelyet futólag talán mi
BEVEZETÉS 13

magunk is megtapasztaltunk, miközben elmélyedtünk egy konkrét prob­

lémában vagy vállalkozásban. Valójában életünk során többször is találko­
zunk ezzel a hatalommal - például amikor megsejtjük, mi következik egy
adott helyzetben, vagy amikor egy probléma tökéletes megoldása ugrik be
szinte a semmiből. Az ilyen pillanatok azonban tiszavirág-életűek, és nincs
mögöttük elegendő tapasztalat, hogy megismételhetővé tehessük őket. Ha
azonban elérjük az abszolút kiválóságot, ez az intuitív erő bármikor mozgó­
sítható, hiszen végigvittük a hosszas folyamatot. Mivel a világ igen nagyra
értékeli a kreativitást és a valóság új aspektusainak feltárására való képes­
séget, óriási gyakorlati hasznot is hajt nekünk.
Fogjuk fel a kiválóságot a következőképpen! A történelem során az embe­
reket mindig is csapdába zárta tudatuk korlátozottsága, a valósággal való
kapcsolat hiánya és az őket körülvevő világ befolyásolására való képtelenség.
A legkülönbözőbb utakon próbáltak eljutni ehhez a tágabb tudatállapothoz
és az irányítás érzéséhez: mágikus szertartásokkal, transzba eséssel, varázs­
igékkel és kábítószerekkel. Sokan egész életüket az alkímiának szentelték,
és a bölcsek kövét, a rejtélyes anyagot keresték, amely bármit képes arannyá
változtatni.
E varázslatos „rövidebb út” utáni vágy napjainkig él az egyszerű siker­
receptek, a végre feltárulkozó ősi titkok képében, amelyek azt sugallják: pusz­
tán az élethez való hozzáállásunk megváltoztatásával képesek leszünk m a­
gunkhoz vonzani a megfelelő energiákat. Az ilyen tanításokban mindig ott az
igazság és a gyakorlatiasság egy morzsája, például az erőteljes összpontosítás
hangsúlyozása a mágiában. Végső soron azonban ez a sok keresgélés mind
olyasvalamire irányul - a gyakorlati hatalomhoz erőfeszítés nélkül elveze­
tő út, a gyors és könnyű megoldás, az elme eldorádója - , ami nem létezik.
Miközben az emberek tömegével tévelyegnek az ehhez hasonló végtelen
fantáziálásban, megfeledkeznek az egyetlen valódi hatalomról, amely a
birtokukban van. Ráadásul a mágiával vagy a leegyszerűsített képletekkel
ellentétben ennek a hatalomnak a történelemben valóban láthatjuk a konk­
rét érvényesülését. Gondoljunk csak a nagy találmányokra és felfedezések­
re, a lenyűgöző épületekre és műalkotásokra, a technológiai fejlődésre -
mind-mind a kiválóságot elért elme termékei! Birtokosai számára ez a hata­
lom a valósággal való kapcsolat és a világ megváltoztatására való képesség
olyan fokát nyújtja, amelyről a múlt misztikusai és varázslói legfeljebb csak
álmodhattak.
Az évszázadok során az emberek falat emeltek az effajta kiválóság köré.
Zsenialitásnak nevezték, és elérhetetlennek tartották. Kiváltságot, vele
született tehetséget vagy a csillagok megfelelő együttállását látták mögötte,
14 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

és a varázsláshoz hasonló rejtélyként tüntették fel. Ez a fal azonban csupán

a képzelet szülötte. És ez a valódi titok: agyunk hatmillió év fejlődésé­
nek eredménye, és mindenekelőtt ez az evolúciós út hivatott arra, hogy
elvezessen bennünket a mindnyájunkban ott szunnyadó, hatalmat jelentő
kiválósághoz.

A kiválóság hatalmának kialakulása

Hárommillió éven keresztül foglalkoztunk vadászattal és gyűjtö­

getéssel, és ennek az életmódnak az evolúciós erői hozták létre
végül ezt az olyannyira alkalmazkodó és teremtőképes agyat. Most
tehát a vadászó-gyűjtögetők agyával a fejünkben tekintünk [...]
a modern világra.2
R ichard Leakey

Ma m ár nehéz elképzelnünk, de legkorábbi elődeink, akik nagyjából hat­

millió évvel ezelőtt kimerészkedtek Kelet-Afrika szavannáira, meglehetősen
gyenge és kiszolgáltatott teremtmények voltak. Magasságuk alig érte el a
másfél métert. Felegyenesedve jártak, és futni is tudtak ugyan két lábon, de
távolról sem olyan sebességgel, m int az őket üldöző négylábú ragadozók.
Véznák voltak, karjuk ereje nem nyújtott túl sok védelmet. Nem volt kar­
muk, agyaruk vagy mérgük, amivel elriaszthatták volna támadóikat. Ha
gyümölcsöt, magvakat, rovarokat vagy döghúst akartak gyűjteni, kénytele­
nek voltak a nyílt füves területeken kóborolni, ahol könnyű prédává váltak
a leopárdok és hiénafalkák számára. Gyengeségük és kis számuk könnyen
kipusztulásra ítélhette volna őket.
Ám a fizikai erejüket tekintve nem éppen figyelemre méltó őseinkből
néhány m illió éven belül (ami evolúciós léptékkel mérve igen rövid idő­
nek számít) mégis a bolygó legfélelmetesebb vadászai váltak. Vajon minek
köszönhető ez a szinte csodaszámba menő átalakulás? Néhányan úgy gondol­
ják, hogy a két lábon járás képességének, hiszen így elődeink keze felszaba­
dult, és szembefordítható hüvelykujjuk és finom ujjmozgásuk segítségével
szerszámokat tudtak készíteni. Az ilyen fizikai jellegű magyarázatok azon­
ban figyelmen kívül hagyják a lényeget. Hatalmunkat nem a kezünknek,
BEVEZETÉS 15

hanem az agyunknak köszönhetjük, amelyet a természetben ism ert leg­

erősebb eszközzé csiszoltunk, bármilyen karomnál sokkal erősebbé. E m en ­
tális átalakulás hátterében pedig két egyszerű biológiai adottság - a vizuális
és a társas - áll, amelyekre támaszkodva a primitív ember a hatalom csú­
csára kapaszkodhatott.
Legkorábbi elődeink olyan főemlősöktől származtak, amelyek évmillió­
kon át a fák lombkoronájában éltek, és ezalatt a természetben található egyik
legnagyszerűbb vizuális rendszert fejlesztették ki. Ahhoz, hogy gyorsan és
hatékonyan mozoghassanak, a szem és az izmok hihetetlenül kifinomult,
összehangolt működésére volt szükség. A szem lassan az arc elülső részére
került, lehetővé téve a két szemmel történő térérzékelést. Segítségével az agy
nagy pontosságú, részletes háromdimenziós képet alkothat, ám a látómező
eléggé leszűkül. Az ilyen látással rendelkező állatok - az oldalt vagy féloldala­
sán elhelyezkedő szemgolyókkal ellentétben - általában hatékony ragado­
zók, mint a baglyok vagy a macskafélék, amelyek kiváló látásuk segítségével
mérik be távoli zsákmányukat. A fán élő főemlősök más célból fejlesztették
ki ezt a rendszert: nekik arra kellett, hogy közlekedhessenek az ágakon, és
nagyobb hatékonysággal vegyék észre a gyümölcsöket, bogyókat és rovaro­
kat. Náluk kifinomult színérzékelés is kialakult.
Amikor őseink először elhagyták a fákat, és a nyílt szavannára költöz­
tek, felegyenesedett testtartást kezdtek felvenni. Ennek, és a kiváló vizuális
szervrendszerüknek köszönhetően nagy távolságokra voltak képesek el­
látni (a zsiráf és az elefánt ugyan magasabb, ám az ő szemük oldalt talál­
ható, ezért térérzékelés helyett látásuk inkább panorámaszerű). Ez lehetővé
tette számukra, hogy messziről észleljék a veszélyes ragadozókat, sőt akár
szürkületben is felfedezzék őket. Az így nyert néhány perc vagy másodperc
alatt pedig biztonságban visszavonulhattak. Ugyanakkor, ha egy közeli dol­
got vettek szemügyre, egy sor fontos részletet fedezhettek fel a környezetük­
ben: lábnyomokat és arra járó ragadozókra utaló egyéb jeleket, vagy bizo­
nyos, összegyűjtésre érdemes és szerszámkészítésre alkalmas kövek színét
és formáját.
A fák ágai között ez a remek látás a sebességet, a gyors megfigyelést és
reagálást szolgálta. A nyílt, füves pusztaságon éppen az ellenkezőjét. A biz­
tonság és az élelemszerzés a környezet lassú, türelmes megfigyelésén, a rész­
letek felfedezésén és jelentésük megfejtésén alapult. Őseink túlélése a figye­
lem intenzitásán múlott. Minél tovább és minél alaposabban vizsgálódtak,
annál nagyobb biztonsággal tudtak különbséget tenni lehetőség és veszély
között. Ha csupán gyorsan végigpásztázzák a látóhatárt, sokkal többet lát­
nak, ez azonban túlterhelte volna az agyukat információval, hiszen ilyen
16 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

éles szemmel ez rengeteg apró részletet jelentett volna. Az emberi látás nem
pásztázásra való, mint egy tehéné, hanem célzott fókuszálásra.
Az állatok az állandó jelenben élnek. Képesek tanulni a közelmúlt ese­
ményeiből, de nagyon könnyen eltereli a figyelmüket az, ami a szemük előtt
van. Őseinknek lassan, nagyon hosszú idő alatt sikerült legyőzniük ezt az
alapvető állati gyengeséget. Megtanultak sokáig egy tárgyra összpontosítani
anélkül, hogy figyelmük akár csak néhány másodpercre is elkalandozott
volna, s így képessé váltak időlegesen elszakadni közvetlen környezetüktől.
Ennek köszönhetően mintákat fedeztek fel, általánosításokat tehettek, és
előre gondolkodhattak. Ez a mentális távolságtartás lehetővé tette a töpren­
gést és mérlegelést, akár a legapróbb részleteket illetően is.
Ezeknél a korai embereknél az elvonatkoztatás és a gondolkodás képes­
ségének kialakulása vált az elsőszámú előnnyé a ragadozók elleni harc és az
élelemszerzés terén. Segítségével más állatok számára elérhetetlen kapcso­
latot létesíthettek a valósággal. Az ilyen magas szintre fejlődött gondolkodás
lett az egész evolúció legfontosabb fordulópontja: ekkor alakult ki a tudatos
és logikus elme.
A másik biológiai előny kissé nehezebben megfogható, ám ugyanekkora
jelentőséggel bír. A főem lősök alapvetően társas lények, ám nyílt terepen
való fokozott sebezhetőségüknél fogva legkorábbi őseinknek sokkal nagyobb
szükségük volt a csoport összetartására. Szükség volt a csoportra a ragadozók
éber szemmel tartásához és az élelemgyűjtéshez. Általában elmondhatjuk,
hogy társadalmi életük jóval összetettebb volt a többi főemlősénél. Ez a tár­
sas intelligencia több százezer év alatt egyre kifinomultabbá vált, és őseink
együttműködésének rendkívül magas szintjét tette lehetővé. A természeti
környezet megértéséhez hasonlóan ez a fajta intelligencia is a megfigyelésen
és összpontosításon alapult. Egy szorosan zárt csoport társas jeleinek félre­
értelmezése bizony igen veszélyesnek bizonyulhatott.
E két vonás - a vizuális és a társas - finomodásának köszönhetően prim i­
tív elődeink két-hárommillió évvel ezelőtt feltalálták, majd továbbfejlesztet­
ték a csoportos vadászat bonyolult mesterségét. Lassan egyre találékonyab­
bak lettek, és ezt az összetett képességet művészi szintre emelték. Tapasztalt
vadászcsapataik egyre inkább benépesítették az eurázsiai kontinenst, és
sikeresen alkalmazkodtak mindenféle éghajlathoz. E gyors evolúció során,
mintegy 200 ezer évvel ezelőttre agyuk mérete gyakorlatilag elérte a modern
emberéét.
Az 1990-es években olasz neurológusok egy csoportja felfedezett valamit,
ami talán magyarázatot adhat őseink vadásztudományának fejlődésére, és
ezen keresztül a kiválóság hatalmának ma ismert formájára. M ajm ok agyát
BEVEZETÉS 17

vizsgálva azt találták, hogy bizonyos mozgást aktiváló idegsejtek nemcsak

akkor lépnek működésbe, ha egy konkrét tevékenységet hajtanak végre
- mint például egy kar meghúzása, hogy mogyoróhoz jussanak, vagy egy
banán megmarkolása - , hanem akkor is működésbe lépnek, ha a majom
egy másik, ugyanezt a tevékenységet végző állatot figyel. Ezeket aztán tükör-
n euronokn ak nevezték el. A tükörneuronok viselkedése azt jelentette, hogy
a majmoknál az adott cselekvés végrehatása és megfigyelése hasonló reakciót
vált ki, vagyis képesek a másik helyébe képzelni magukat, és úgy érzékelni
a mozdulatait, mintha ők maguk végeznék azokat. Ez magyarázatot adhat
sok főem lős utánzó tehetségére, illetve a csimpánzok azon képességére,
hogy gyakran előre megérzik egy vetélytárs terveit és lépéseit. Ezek az ideg­
sejtek az elméletek szerint a főemlősök társas életmódjának következtében
alakultak ki.
A legújabb kutatások kimutatták, hogy az ember is rendelkezik ilyen ideg­
sejtekkel, ám ezek sokkal kifinomultabban működnek. Egy majom vagy más
főemlős képes egy tevékenységet a végrehajtó szemszögéből látni, és el tudja
képzelni annak szándékait, mi azonban még messzebbre megyünk. Minden­
féle vizuális segítség és a másik fél bármilyen cselekvése nélkül is bele tudunk
helyezkedni az elm éjébe, és képesek vagyunk kitalálni, mire gondolhat.
A tükörneuronok kifinomultsága révén őseink a legapróbb jelből is ki
tudták olvasni egymás vágyait, s így tovább tökéletesíthették társas képessé­
geiket. Ez az eszközkészítésben is meghatározó jelentőséggel bírt, hiszen
egy szakértő műveleteinek lemásolásával meg tudták tanulni egy szerszám
kialakításának módját. A legfontosabb azonban talán mégiscsak az a képes­
ség volt, hogy megtanulták beleképzelni m agukat a környezetükben lévő dol­
gokba és jelenségekbe. Miután éveken át tanulmányozták bizonyos állatok
viselkedését, képesek voltak azonosulni velük, úgy gondolkodni, mint azok,
kiszámítani a reakcióikat, ezáltal pedig hatékonyabban üldözhették és ejthet­
ték el őket. Ez a belehelyezkedés élettelen dolgok esetében is működött. Egy
kőeszköz elkészítése során a mesterek egynek érezték magukat a kő meg­
munkálásához használt eszközeikkel. A vágásra használt kő vagy fa kezük
meghosszabbításává vált. Úgy érezték, mintha a saját húsuk lett volna, s ez­
által sokkal jobban uralták a szerszámot mind a készítés, mind a használat
során.
Az emberi elmének ez a kapacitása csak többéves gyakorlással szabadítható
fel. Az elsajátítást követően egy adott tudás - a zsákmány nyomának köve­
tése, egy szerszám elkészítése - automatikussá vált, így a tevékenység vég­
zése során már nem kellett az ahhoz szükséges cselekvéssorra összpontosíta­
ni, s az agy ehelyett magasabb rendű dolgokra koncentrálhatott: mi járhat
18 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a zsákmány fejében, hogyan érezhetjük a szerszámot kezünk részének.

Ez a beleképzelés vált a harmadik szintű intelligencia preverbális, nyelv előtti
megnyilvánulásává, vagyis Leonardo da Vinci anatómiával és tájjal, vagy
Michael Faraday elektromágnesességgel kapcsolatos bevérzésének primitív
megfelelőjévé. A kiválóságnak ez a szintje azt jelentette, hogy környezetük és
zsákmányuk alapos megismerésével őseink gyors és hatékony döntéshoza­
talra voltak képesek. Ha ez a képesség nem fejlődik ki, őseink agya minden
bizonnyal alulmaradt volna a sikeres vadászathoz szükséges roppant infor­
mációtömeg jelentette kihívással szemben. Ezt az intuitív képességet már a
nyelv feltalálása előtt több százezer évvel kifejlesztették, és ezért érezzük az
ilyen típusú intelligenciával való találkozáskor úgy, mintha valami preverbá­
lis, szavakkal megfogalmazhatatlan jelenséggel lenne dolgunk.
Értsük meg: ez a hosszú időszakasz döntő szerepet játszott elménk fej­
lődésében. Alapjaiban változtatta meg az idővel való kapcsolatunkat. Az
állatok számára az idő hatalmas ellenség. A potenciális zsákmánynak egy
adott területen való túl hosszú kóborlás halált jelenthet. Ha a ragadozó vár
túl sokáig, zsákmánya elmenekülhet. Az idő ezenkívül a fizikai hanyatlást
is jelenti a számukra. Vadászó őseink csodálatos m ódon megfordították
ezt a folyamatot. M inél több időt töltöttek valaminek a tanulmányozásá­
val, annál mélyebben megértették, és annál szorosabb kapcsolatba kerültek
a valósággal. Tapasztalatukkal együtt nőtt vadásztudásuk is. A folyamatos
gyakorlásnak köszönhetően egyre hatékonyabb eszközöket készíthettek.
A test legyöngülhetett és elpusztulhatott, az elme azonban állandóan tanult
és alkalmazkodott. Az idő ilyen eredményes kihasználása a mindent uraló
kiválóság kivételes fontosságú alkotóeleme.
Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy ez az időhöz való forradalmian új
viszony gyökeresen megváltoztatta magát az emberi elmét, és sajátos m i­
nőséget, sodrást adott neki. Ha nem sajnáljuk az időt, hogy alaposan meg­
figyeljünk valamit, ha bízunk benne, hogy a hónapokig vagy akár évekig
tartó folyamat végül elvezet bennünket a kiválósághoz, akkor átadjuk m a­
gunkat e sok millió év alatt kifejlődött, csodálatos eszköz sodrásának. Meg­
állíthatatlanul egyre magasabb és magasabb intelligenciaszintre lépünk.
Mélyebb és valóságosabb tudásra teszünk szert. Szakértelemmel készítjük
el és használjuk a különböző eszközöket. Megtanulunk saját magunkért gon­
dolkodni. Képessé válunk bonyolult helyzetek kezelésére anélkül, hogy erőt
venne rajtunk a csüggedés. Ezen az ösvényen haladva hom o magister, vagyis
mesteri ember válik belőlünk.
M inél inkább azt hisszük, hogy átugorhatunk lépéseket, megkerülhet­
jük a folyamatot, kapcsolataink vagy könnyű receptek segítségével mintegy
BEVEZETÉS 19

varázsütésre hatalmat szerezhetünk, ha természet adta tehetségünkre pró­

bálunk hagyatkozni, e sodrás ellen dolgozunk, és eltékozoljuk természetes
erőforrásainkat. Az idő rabszolgájává válunk: ahogy múlik, úgy leszünk
egyre gyengébbek, egyre tehetetlenebbek, és életünk zsákutcába jut. Mások
véleményének és félelmeinek foglyaként vergődünk. Ahelyett, hogy elménk
utat keresne a valósághoz, minden kapcsolatot elveszítünk vele, és gondo­
lataink szűk határok közé szorulnak. Az ember, akinek túlélése az össz­
pontosított figyelmen múlott, szétszórt, a horizontot pásztázó állattá válik,
nem képes többé mélységekben gondolkodni, ugyanakkor ösztöneiben sem
bízhat már.
A legnagyobb ostobaság azt hinni, hogy rövid életünk során, az alig
néhány évtizedre megadatott tudatossággal, a modern technika és az ábrán­
dozás segítségével majd valahogy áthuzalozhatjuk az agyunkat, és megvál­
toztathatjuk hatmillió év fejlődését. Az árral szemben úszva talán időlegesen
elterelhetjük a figyelmünket, az idő azonban könyörtelenül benyújtja majd
a számlát gyengeségünkért és türelmetlenségünkért.
Mindannyiunk óriási szerencséjére azonban örököltünk egy csodálato­
san formálható eszközt. Vadászó-gyűjtögető őseink kialakítottak egy tanulás­
ra, változásra és alkalmazkodásra képes kultúrát, amely nem foglya a ter­
mészetes evolúció végtelenül lassú ütemének, s ezzel az idők során agyunkat
jelenlegi formájára fejlesztették. A modern ember agya ugyanezzel a hata­
lommal és rugalmassággal bír. Bármely pillanatban dönthetünk úgy, hogy
megváltoztatjuk az időhöz való viszonyunkat és a sodrással haladunk, tuda­
tosítva magunkban létezését és erejét. Ha az időtényezőt saját szolgálatunk­
ba állítjuk, megfordíthatjuk a rossz szokásokat és a passzivitást, s feljebb
léphetünk az intelligencia létráján.
Gondoljunk úgy erre a váltásra, mint emberi múltunk legmélyebb gyö­
kereihez való visszatérésre, m intha a vadászó-gyűjtögető őseinkkel való
csodálatos folytonosságot próbálnánk m odern formában fenntartani! Le­
het, hogy más a környezet, amelyben élünk, agyunk azonban lényegében
ugyanaz, és a tanulásra, alkalmazkodásra és az idő leigázására való képessé­
ge egyetemes.
20 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ú tm utató a kiválósághoz

Az embernek meg kell tanulnia, hogy felfedezze és odafigyeljen a

fénysugárra, mely bensőjéből villan át a szellemén. Sokkal inkább
erre kell figyelnie, mint a dalnokok és a bölcsek kozmoszának csil­
lagsugaraira. Mégis: az ember ingadozás nélkül lemond saját gon­
dolatáról - csak azért, mert az övé. A géniusz minden művében
saját elvetett gondolatainkra ismerhetünk: egyfajta elidegenedett
méltósággal térnek vissza hozzánk.3
R a l p h Wa l d o E m e r s o n

Ha mindnyájan lényegében ugyanolyan aggyal, többé-kevésbé hasonló

adottságokkal és a mindent uraló kiválóságra való potenciális képességgel
születünk, akkor mi az oka, hogy a történelem során csak korlátozott számú
ember volt képes kitűnni és kiaknázni ezeket a lehetőségeket? Gyakorlati
értelemben természetesen ez számunkra a legfontosabb megválaszolandó
kérdés.
Az általános magyarázat egy Mozart vagy egy Leonardo da Vinci eseté­
ben a velük született tehetség és zsenialitás. Mi egyébre vezethetnénk vissza
lenyűgöző teljesítményüket, hacsak nem valami velük született adottságra?
Ám gyerekek ezrei és ezrei mutatnak kivételes tehetséget és ügyességet
valamilyen téren, s mégis viszonylag kevesen érnek el közülük bárm it is,
miközben azok, akik fiatalon kevésbé remekelnek, gyakran sokkal többre
viszik. A természet adta tehetség vagy a magas IQ nem magyarázat a jövő­
beli teljesítményre.
Jellemző példaként hasonlítsuk össze Sir Francis Galton és idősebb unoka­
fivére, Charles Darwin életét. Minden forrás egyetért abban, hogy Galton
szuperzseni volt, kivételes, Darwinénál is sokkal magasabb IQ-val (ezek
természetesen becslések, amelyeket szakértők végeztek évekkel a mérési
rendszer megalkotása után). Galton csodagyerek volt, aki szép tudományos
pályát futott be, ám sohasem sajátította el igazán mesterfokon egyik terüle­
tet sem, amellyel foglalkozott. A csodagyerekek legtöbbjéhez hasonlóan hír­
hedten nyughatatlan volt.
Darwint ezzel szemben joggal tartják nagyobb tudósnak, azon kevesek
egyikének, aki örökre megváltoztatta az életről alkotott felfogásunkat. Ahogy
azt Darwin magáról vallotta: „meglehetősen hétköznapi fiúcska voltam, ki­
fejezetten az általános intellektuális m érték alatt [...] Nem bírok a gyors
BEVEZETÉS 21

felfogás képességével [...] Csak igen korlátozott mértékben áll módomban

követni egy hosszú és tisztán elvonatkoztatott gondolatmenetet ”4. Úgy tűnik
azonban, Darwinban mégiscsak volt valami, ami Galtonból hiányzott.
Darwin korai éveinek vizsgálata sok szempontból választ adhat erre a rej­
télyre. Gyermekként egyetlen igazi szenvedélye volt: imádott a természetben
gyűjtögetni. Orvos apja szerette volna, ha a nyomdokaiba lép, és orvosi tanul­
mányokat folytat, ezért beíratta az Edinburgh-i Egyetemre. Darwinnak nem
igazán sikerült megkedvelnie ezt a tudományt, és közepes diák vált belőle.
Az apja, akit elkeserített, hogy a fia nem viszi semmire, ekkor az egyházi
pálya mellett döntött. Miközben Darwin új hivatására készült, egy korábbi
egyetemi professzora szólt neki, hogy a Beagle nevű hajó nemsokára világ
körüli útra indul, és szükségük lenne egy biológusra, aki elkísérné őket, és
élőlényeket gyűjtene az út során, amelyeket aztán visszaküldenének Angliá­
ba. Apja tiltakozása ellenére Darwin elfogadta az állást. Ellenállhatatlan
vonzerőt érzett, hogy nekivágjon ennek az útnak.
H irtelen tökéletes m ódot talált gyűjtőszenvedélye kielégítésére. Dél-
Amerikában elképesztő növényekre, állatokra, valamint számos őskövületre
és csontra bukkant. A bolygón fellelhető élet változatossága iránti érdeklő­
dését összekapcsolhatta valami nagyobb szabású problémával: a fajok eredetét
illető kérdésekkel. Minden energiáját ebbe a vállalkozásba fektette, és akkora
gyűjteményt állított össze, hogy egy érdekes elmélet kezdett körvonalazódni
a fejében. Öt, tengeren töltött év után visszatért Angliába, és élete hátra­
lévő részét egyetlen feladatnak: evolúciós elmélete kidolgozásának szentelte.
Ennek során roppant mennyiségű robotmunkával kellett megbirkóznia. Pél­
dául nyolc éven át kizárólag a kagylók tanulmányozásával foglalkozott, hogy
biológusként nevet és hitelt szerezzen magának. Ezenkívül komoly politikai
és kommunikációs technikákat kellett kifejlesztenie, hogy kezelni tudja a
viktoriánus Angliában az elméletével szemben óhatatlanul felmerülő elő­
ítéleteket. E hosszadalmas folyamat során egyvalami tartotta benne a lelket:
az elkötelezettség, sőt rajongás kutatásának tárgya iránt.
E történet alapelemei ismétlődnek a történelem összes nagyszerű kivá­
lóságának életében: szeretet vagy szenvedély valami iránt a gyermekkor­
ban, egy véletlenül adódó esély annak megvalósítására, majd tanoncévek,
amelyek során m egmutatkozik hatalmas energiájuk és összpontosítási
képességük. Annak köszönhetik sikerüket, hogy képesek keményebben
gyakorolni és gyorsabban előrehaladni a folyamatban, ez pedig a tanulás
iránti csillapíthatatlan vágyukból és a működési területükhöz fűző szoros
kapcsolatból ered. E koncentrált erőfeszítés alapja pedig egy velük szüle­
tett, örökölt minőség - nem tehetség vagy zsenialitás, amelyeket fejlesz­
22 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

teni kell, hanem sokkal inkább mély és erőteljes vonzalom egy adott tárgy
iránt.
E vonzalomban tükröződik az adott személy egyedisége. Ez az egyediség
nem pusztán költői vagy filozofikus természetű: tudományos tény, hogy ge­
netikailag mindnyájan egyediek vagyunk; pontos genetikai felépítésünkre
sohasem volt példa korábban, és soha nem is fog megismétlődni. Ez az egye­
diség a különböző tevékenységek vagy tudományterületek iránti ösztönös
vonzódásunkban nyilvánul meg. Érdekelhet a zene vagy a matematika, kü­
lönböző sportok vagy játékok, a rejtvényszerű problémák megoldása, a bar­
kácsolás vagy az építés, vagy akár a szavakkal való játék.
Azok, akik később elérik a kiválóságot és ennek köszönhetően kitűnnek
a többiek közül, másoknál mélyebben és határozottabban érzik ezt a hajla­
mot. Igazi belső elhivatottságként élik meg, amely meghatározza gondola­
taikat és álmaikat. A puszta véletlen vagy saját tudatos erőfeszítéseik révén
aztán rátalálnak arra az életpályára, ahol ez az elhivatottság kivirágzik. Ez a
mély kapcsolat és vágy segít elviselni nekik a folyamattal járó nehézségeket:
az önmagukban való kételkedést, a gyakorlás és a tanulás unalmas óráit, az
elkerülhetetlen kudarcokat és az irigykedők fullánkját. Olyan tűrőképesség
és önbizalom alakul ki bennük, amelynek mások híján vannak.
Kultúránkban a gondolkodást és az intellektuális képességeket általában
a sikerrel és a teljesítménnyel azonosítjuk. Sok szempontból azonban inkább
egy érzelmi minőség választja el azokat, akik egy területen a kiválóságig ju t­
nak, attól a sokaságtól, akik egyszerűen csak elvégzik a munkájukat. A pusz­
ta észbeli képességeknél vágyaink, türelmünk, kitartásunk és önbizalmunk
hosszú távon sokkal nagyobb szerepet játszik a sikerben. Motivációval és
lendülettel majdnem bármit legyőzhetünk. Az unalom és nyugtalanság azon­
ban lezárja az elménket, és egyre passzívabbá válunk.
A múltban csak az elithez tartozók vagy a szinte emberfeletti energiával
és eltökéltséggel bírók űzhették és sajátíthatták el mesterfokon az általuk
kiválasztott foglalkozást. Volt, aki a katonai hivatásba született bele, másokat
kormányzati pályára neveltek, ha a megfelelő osztály tagjai voltak. Ha az
ember netán tehetséget és elhivatottságot mutatott az adott pozíció iránt,
az az esetek nagy részében csupán a véletlen műve volt. A nem a megfelelő
társadalmi osztályhoz, nemhez és etnikai csoporthoz tartozók millióinak
esélyük sem volt vágyaikkal összhangban lévő életpályára lépni. Ha esetleg
meg is próbálták követni ezeket a vágyakat, az adott területhez szükséges
tudást és információt az elit tartotta a kezében. Ezért van az, hogy a múlt­
ban viszonylag kevés mestert találunk, és ők ezért emelkednek ki annyira
a többiek közül.
BEVEZETÉS 23

Ezek a társadalmi és politikai korlátok azonban nagyrészt eltűntek. Ma

már olyan mértékben férünk hozzá a tudáshoz és információhoz, amelyről
a múltbeli mesterek csak álmodhattak. Minden eddiginél nagyobb lehető­
séggel és szabadsággal rendelkezünk, hogy genetikai egyediségünkből faka­
dó különböző céljainkat kövessük. Legfőbb ideje, hogy a „zseni” kifejezést
megfosszuk bűverejétől és a kiválasztottság képzetétől. Mindnyájan jóval
közelebb vagyunk az ilyen intelligenciához, mint hinnénk. (Maga a zsenit
jelentő „géniusz” szó a latinból származik, és eredetileg olyan oltalmazó
szellemet jelentett, amely az emberek születése felett őrködött; csak később
kezdték el használni az egyének egyedülálló tehetségéért felelős, velük szüle­
tett minőségekre vonatkozóan.)
Hiába nyújt azonban jelen történelmi környezetünk temérdek lehetőséget
a kiválóság jelentette hatalom megvalósítására, hiába indulhatnak el egyre
többen és többen áhított céljuk felé, van még egy akadály, amely utunkat
állja a hatalomhoz vezető úton. Ez az akadály kulturális jellegű, és veszélye­
sen alattomos. A kiválóság fogalma negatív tartalmat kapott, régimódi, sőt
kellemetlen csengése lett. Általában véve nem olyasvalami, amiért töreked­
ni illik. Ez az átértékelődés meglehetősen új keletű, és okai modern korunk
sajátos körülményeiben keresendők.
A világ, amelyben élünk, mintha egyre jobban kicsúszna az irányításunk
alól. Megélhetésünk globalizált erők szeszélyeitől függ. Az előttünk tornyo­
suló gazdasági, környezetvédelmi és egyéb problémákat nem oldhatjuk meg
egyéni cselekedeteinkkel. Vezetőink távol vannak tőlünk, és érzéketlenek
a vágyainkra. Az emberek természetes reakciója, hogy amikor úgy érzik, a
gondok maguk alá temetik őket, a passzivitás különböző formáiba vonulnak
vissza. Ha nem próbálkozunk túl sok mindennel az életben, ha leszűkítjük
tevékenységeink körét, az az irányítás érzésének illúzióját adja. Minél ke­
vesebb kísérletet teszünk, annál kevesebb esélyünk van a kudarcra. Ha el
tudjuk hitetni magunkkal, hogy valójában nem is mi vagyunk felelősek a
sorsunkért és mindazért, ami velünk történik az életben, akkor nyilvánvaló
tehetetlenségünk sokkal emészthetőbbé válik. Ennek érdekében magunkévá
teszünk bizonyos magyarázatokat: tetteink nagy részét a genetika határozza
meg; csupán korunk termékei vagyunk; az egyén csupán mese; az emberi
viselkedés leszűkíthető statisztikai tendenciákra.
Sokan még egy lépéssel továbbmennek ebben az értékeltolódásban, és
igyekeznek saját passzivitásukat pozitív fényben feltüntetni. Romantizálják
az önpusztító művészt, aki elveszíti az irányítást saját maga felett. Kicsinyes­
nek és divatjamúltnak tartanak bármit, aminek akár csak távolról is köze van
a fegyelemhez vagy az erőfeszítéshez: csak a műalkotás mögött meghúzódó
24 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

érzelem számít, és a szakértelem vagy a munka legapróbb jele is sérti ezt

az elvet. Elfogadják a gyorsan és olcsón előállított dolgokat. A munka nagy
részét helyettük elvégző eszközök elterjedése miatt teljesen idegenné válik
már az elképzelés is, hogy esetleg erőfeszítéseket kell tenniük, hogy meg­
szerezzék, amit akarnak. Ehelyett azt szokják meg, hogy mindezt megér­
demlik, hogy elidegeníthetetlen joguk birtokolni és fogyasztani, bármiről
legyen is szó. „Ugyan miért dolgoznánk évekig a kiválóság eléréséért, amikor
csekély erőfeszítéssel is annyi hatalmat szerezhetünk? A technika mindent
megold majd.” Ez a passzivitás egyenesen erkölcsi magasságokba emelkedik:
„a kiválóságok uralma és a hatalom gonoszak, a rajtunk atyáskodó és ben­
nünket elnyomó elit eszközei; a hatalom eredendően rossz, jobb teljesen
kilépni a rendszerből” - vagy legalább tegyünk úgy, m intha ez történne!
Ha nem vigyázunk, ez a hozzáállás ravasz módon megfertőz bennünket.
Önkéntelenül lejjebb szállítjuk elvárásainkat azzal kapcsolatban, mi mindent
érhetünk el az életben. Ennek következtében erőfeszítéseink és fegyelmünk
szintje a hatékonysági küszöb alá süllyed. Miközben igyekszünk megfelelni
a társadalmi normáknak, többet hallgatunk majd másokra, mint saját belső
hangunkra. Pályánkat szüléink és barátaink véleménye vagy a vélt anyagi
előnyök alapján választjuk ki. Ha elveszítjük a kapcsolatot ezzel a belső hang­
gal, talán elérhetünk némi sikert az életben, de az igazi vágy hiánya előbb-
utóbb megbosszulja magát. M unkánk gépiessé válik. A pihenésért és az
azonnal megszerezhető örömökért élünk majd. Ennek következtében egyre
passzívabbá válunk, és sohasem leszünk képesek túllépni az első fázison.
Eluralkodik rajtunk a frusztráció és a fásultság, és nem értjük meg, hogy az
egész abból fakad, hogy elidegenedtünk saját kreatív képességeinktől.
Meg kell találnunk a hivatásunkhoz vezető utat, és ki kell használnunk
korunk hihetetlen lehetőségeit, mielőtt túl késő lesz. Ha megértjük, mennyi­
re fontos a lelkesedés és a munkánkhoz való szoros érzelmi kötődés, mint
a kiválóság elérésének kulcsai, a ma oly jellem ző passzivitást előnyünkre
fordíthatjuk, és két módon is serkentőszerként használhatjuk.
Először is magát a kiválóságra való törekvést kell elengedhetetlenül szük­
ségesnek és pozitívnak látnunk. A világ tele van problémákkal, melyek
legtöbbjét magunk teremtjük. Ezek megoldásához roppant erőfeszítésre és
óriási leleményességre van szükség. Ha az öröklött tehetségre, a technikára,
a mágiára, a kedvességre vagy a természetességre hagyatkozunk, sem m i­
re sem jutunk. Az energia nem csak a gyakorlati akadályok leküzdéséhez,
hanem megváltozott körülményeinknek megfelelő intézmények és rend­
szerek létrehozásához is kell. Meg kell teremtenünk a saját világunkat, külön­
ben belehalunk a tétlenségbe. Muszáj megtalálnunk az utat a kiválósághoz,
BEVEZETÉS 25

amely évmilliókkal ezelőtt mint uralkodó fajt meghatározott bennünket.

Ennek a kiválóságnak nem a természet vagy más emberek leigázása a célja,
hanem saját sorsunk alakítása. A passzív, ironikus hozzáállás nem menő
vagy romantikus, hanem szánalmas és pusztító. Nekünk kell példát mutat­
nunk arról, mi mindent érhetünk el kiváló mesterként modern világunkban.
Ezzel a lehető legfontosabb ügyet, az emberi faj túlélését és jólétét szolgáljuk
a pangás időszakában.
Másodszor pedig meg kell győznünk magunkat a következőről: az embe­
rek olyan agyat és szellemi minőséget kapnak, amilyet életük során tetteikkel
kiérdemelnek. A viselkedésünket illető genetikus magyarázatok népszerűsé­
ge ellenére a legújabb tudományos eredmények éppen, hogy ellentmonda­
nak a régi meggyőződésnek, amely szerint az agyunk örökölt képességei
megváltoztathatatlanok. A kutatóknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy az
emberi agy igenis nagymértékű rugalmasságot mutat, vagyis szellemi körül­
ményeinket gondolataink határozzák meg. Vizsgálják az akaraterő élettani
hatásait is, vagyis hogy elménk milyen mértékben képes befolyásolni szerve­
zetünk egészséges működését. Valószínűleg egyre többet tudunk majd meg
arról, hogy bizonyos mentális tevékenységeink milyen mértékben határoz­
zák meg életünk különböző folyamatait - vagyis hogy nagy részben mi va­
gyunk a felelősek mindazért, ami velünk történik.
A passzív emberek sivár, terméketlen szellemi vidéket teremtenek maguk­
nak. A korlátozott tapasztalatok és tettek következtében az agy különböző
kapcsolati hálózatai használat hiányában elhalnak. Szembe kell szállnunk
korunk passzív irányvonalával, és folyamatosan keresnünk kell a módját,
hogyan növelhetjük a körülményeink feletti ellenőrzést, és hogyan formálhat­
juk elménket olyanra, amilyenre szeretnénk - nem kábítószerekkel, hanem
tettekkel. Ha sikerül szabadjára engednünk a bennünk lakozó mesteri elmét,
azok közé az úttörők közé tartozunk majd, akik folyamatosan keresik és
tágítják az emberi akaraterő határait.

* ■ ■

Egy adott intelligenciaszintről a következőre való továbblépés sok szem­

pontból átmenetrítusra hasonlít. Ahogy haladunk előre, a régi gondolatok
és szemléletmódok elenyésznek; az új képességek szárnybontogatásával
együtt pedig beavatást nyerünk egy magasabb szintű világlátásba. Tekintsük
e könyvet értékes segédeszköznek, amely végigkísér bennünket az átalaku­
lásnak ezen a folyamatán! A kiválóság h a ta lm á n a k célja, hogy az olvasót
a legalacsonyabb szintektől a legmagasabbakig kalauzolja. Útmutatást nyújt
26 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

az első lépéshez: életünk fela d a ta , vagyis a hivatásunk meghatározásához,

illetve megmutatja, hogyan léphetünk a megvalósítás különböző szintjeihez
vezető útra. Tanácsot ad, miként aknázhatjuk ki a leghatékonyabban a tanuló­
időt: megtanít az ehhez a szakaszhoz leginkább használható megfigyelési és
tanulási stratégiákra; arra, hogyan találhatjuk meg a megfelelő mentorokat;
fejthetjük meg a taktikázás íratlan viselkedési szabályait; fejleszthetjük társas
intelligenciánkat; végül pedig arra, miről ismerjük fel a megfelelő pillanatot,
amikor ki kell repülnünk a fészekből, a magunk lábára kell állnunk és neki
kell vágnunk az aktív, teremtő szakasznak.
Megmutatja, hogyan folytassuk a tanulási folyamatot magasabb szinten.
Megismertet bennünket a kreatív problémamegoldás időtálló stratégiáival,
és megtudjuk, miként őrizhetjük meg elménk rugalmasságát és alkalmaz­
kodóképességét. Megtanít hozzáférni hozzá intelligenciánk kevésbé tudatos,
primitívebb rétegeihez, és elviselni a másokban irántunk elkerülhetetlenül
felébredő irigység tüskéit. Elmagyarázza, milyen erőre tehetünk szert a ki­
válóság által, és az adott terület iránti intuitív, bennfentes érzék kialakítása
felé terel. Végül pedig egyfajta gondolkodásmódba avat be, egy filozófiába,
amely megkönnyíti az út követését.
A könyvben található gondolatok a neurológia, a kognitív tudományok,
a kreativitással foglalkozó vizsgálatok, valamint a történelem legkiválóbb
mestereivel kapcsolatos kiterjedt kutatás eredményei. Ez utóbbiak közé
tartozik Leonardo da Vinci, Hakuin zen-mester, Benjám in Franklin, Wolf-
gang Amadeus Mozart, Johann Wolfgang von Goethe, a költő John Keats,
a tudós M ichael Faraday, Charles Darwin, Thom as Alva Edison, Albert
Einstein, Henry Ford, az író Marcel Proust, a táncos M artha Graham, a
feltaláló Buckminster Fuller, a dzsesszzenész John Coltrane és a zongorista
Glenn Gould.
Hosszú interjú készült kilenc kortárs kiválósággal is, hogy világossá vál­
jon, hogyan alkalmazható ez a fajta intelligencia a modern világban. Akik a
segítségünkre lesznek: a neurológus Vilayanur S. Ramachandran; az antro­
pológus-nyelvész Dániel Everett; a programozó, író és technológiai startup-
bába Paul Graham; az építészmérnök Santiago Calatrava; az egykori ökölvívó,
ma edző Freddie Roach; a robotm érnök és zöldtechnológia-tervező Yoky
Matsuoka; a vizuális művész Teresita Fernández; az állattenyésztés-profesz-
szor és ipari tervező Temple Garandin; valamint az amerikai légierő ásza,
a vadászrepülő Cesar Rodriguez.
E kortárs személyiségek élettörténete eloszlatja a tévhitet, mely szerint
a kiválóság idejétmúlt vagy elitista fogalom. Ők mindannyian különböző
hátterű, különböző társadalmi osztályokból érkezett emberek, és különböző
BEVEZETÉS TI

etnikumokhoz tartoznak. A hatalom, amelyre szert tettek, egyértelműen

egy folyamat során mutatott erőfeszítés eredménye, nem pedig genetika
vagy kiváltságok eredménye. Történetük azt is megmutatja, hogyan alkal­
mazható az ilyen kiválóság korunkban, és milyen roppant hatalmat hozhat
a számunkra.
A kiválóság h atalm a szerkezete egyszerű. Hat fejezetre tagolódik, ame­
lyek sorban haladnak végig a folyamaton. Az első fejezet a kiindulópont:
hivatásunk, életünk fela d a tá n a k felfedezése. A második, harmadik és negye­
dik fejezet a tanulóidőszak különböző elemeit tárgyalja (tanulási képessé­
gek, a mentorokkal való együttműködés, a társas intelligencia elsajátítása).
Az ötödik fejezet a kreatív-aktív szakasszal foglalkozik, a hatodik pedig
a végső céllal, a kiválósággal. Minden fejezet egy meghatározó történelmi
személy bemutatásával kezdődik, akinek az élete jó l példázza az adott feje­
zet általános koncepcióját. Az ezt követő, Útmutató a kiválósághoz című
alfejezet részletesen elemzi a tárgyalt szakaszt illetve fázist, konkrét ötlete­
ket ad, hogyan alkalmazzuk ezt a tudást saját körülményeink között, illetve
bemutatja a tárgyalt ötletek teljes kiaknázásához szükséges gondolkodás-
módot.
A következő alfejezet a folyamatban való előrejutás érdekében különböző
módszerekhez folyamodó kortárs és korábban élt kiválóságok stratégiáit
vizsgálja. Ezeknek a stratégiáknak az a céljuk, hogy a segítségükkel még jo b ­
ban ráérezzünk a könyv gondolatainak gyakorlati alkalmazhatóságára, és
arra ösztönözzenek bennünket, hogy e mesterek hatalmának elérhetőségén
felbuzdulva mi is a nyomdokaikba lépjünk.
Az összes kiváló mester története több fejezeten keresztül folytatódik.
Ilyenkor itt-ott előfordulhat, hogy bizonyos életrajzi adatok megismétlődnek
annak érdekében, hogy összefoglaljuk, mi történt életük előző szakaszában.
A zárójelbe tett oldalszámok ezekre a korábbi leírásokra utalnak.

Végül pedig az intelligencia egyes szintjein történő előrehaladást ne pusztán

lineáris folyamatként fogjuk fel, amely valami végső, kiválóságként ismert
cél felé halad! Egész életünk egyfajta tanulóidő, amelynek során tanulási
képességeinket alkalmazzuk. Minden, ami velünk történik, a tanítás egy for­
mája, csak oda kell figyelnünk. A képességek ilyen mélységben történő el­
sajátítása során kialakuló kreativitást folyamatosan frissítenünk kell, miköz­
ben elménket állandóan nyitottságra kell szorítanunk. Még a hivatásunkat
illető bizonyosságot is az életünk folyamán újra és újra felül kell vizsgálnunk,
hiszen a körülmények változása miatt szükségszerűvé válhatnak bizonyos
iránymódosítások.
28 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A kiválóság felé haladtunkban elménk egyre közelebb kerül a valósághoz

és magához az élethez. Minden, ami él, folyamatosan mozog és változik.
Abban a pillanatban, hogy úgy gondoljuk, elértük a kívánt szintet és megpi­
henünk, elménk egy része hanyatlásnak indul. Elveszítjük nehezen megszer­
zett kreativitásunkat, és ezt mások is érzékelni fogják. Ez olyan erő és intel­
ligencia, amelyet állandóan meg kell újítanunk, különben elvész.

Csak ne beszéljetek adottságokról, született tehetségekről! Fel lehet­

ne sorolni mindenfajta nagy embert, akinek csekély tehetsége volt.
De olyan tulajdonságok révén, melyek hiányáról senki sem beszél
szívesen, aki tudatában van hiányuknak, nagyságra tettek szert,
(ahogy mondani szokás) zsenik lettek: mindnyájan rendelkeztek
azzal a derék mesterségbeli komolysággal, ami egyedül képes csak
megtanulni a részek tökéletes kialakítását, míg aztán hozzá mer
kezdeni az egész összeállításához; nem siettek, mert jobban élvez­
ték a kicsinek, a mellékesnek a jó elkészítését, mint egy kápráztató
egész effektusait.5
F r ie d r i c h N i e t z s c h e
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT!
-É L E T Ü N K FELADATA

Rendelkezünk egyfajta belső erővel, amely igyekszik

életünk feladata, vagyis afelé terelni bennünket, am i­
nek elérésére a nekünk megadatott időben hivatottak
vagyunk. Ez az erő gyerekkorunkban egyértelmű volt.
Olyan tevékenységek és területek felé irányított b en ­
nünket, amelyek összhangban álltak természetes hajla­
mainkkal, és mély és őszinte kíváncsiságot váltottak ki.
Az elkövetkező években ez az erő általában hol fokozó­
dik, hol elgyengül, ahogy többet hallgatunk szüléinkre
és barátainkra, és jobban lekötnek a bennünket emésztő
napi gondok. Gyakran ez boldogtalanságunk forrása:
elveszítjük a kapcsolatot valódi énünkkel és azzal, ami
egyedivé tesz. A kiválóság felé tett első lépés mindig be­
felé irányul - meg kell tudnunk, kik is vagyunk valójá­
ban, és újra meg kell találnunk a kapcsolatot ezzel a
velünk született erővel. Ha tisztán látjuk, meg fogjuk
találni a megfelelő életpályához vezető utat, és minden
egyéb a helyére kerül majd. Sohasem túl késő nekivágni
ennek a folyamatnak!
 A re jte tt erő

Leonardo da Vinci 1519 áprilisának vége felé, több hónapos betegséget kö­
vetően meg volt róla győződve, hogy alig néhány nap van hátra az életéből.
Az előző két évben Leonardo a franciaországi Cloux kastélyában élt, I. Ferenc
francia király személyes vendégeként. A király szerette volna meghonosítani
az itáliai reneszánsz eszményét országában, és a művészben látta annak hús­
vér megtestesítőjét, ezért pénzzel és méltóságokkal halmozta el. Leonardo
rendkívül hasznosnak bizonyult az uralkodó számára, és tanácsokkal látta
el őt mindenféle fontos ügyekben. Most azonban, hatvanhét éves korában,
ahogy élete a végéhez közeledett, gondolatai másfelé fordultak. Elkészítette
a végrendeletét, áldozott a templomban, majd visszatért a hálószobájába, és
várta az elkerülhetetlent.
Sok barátja - köztük maga a király is - meglátogatta őt a halálos ágyánál.
Megfigyelték, hogy Leonardo különösen mélyen merül a gondolataiba. Nem
az a fajta volt, aki szívesen beszélt saját magáról, most azonban mégis m e­
sélni kezdett gyermek- és ifjúkori emlékeiről, s hosszasan elmélkedett külö­
nös, valószínűtlen életpályáján.
Leonardo mindig erősen hitt a végzetben, és volt egy kérdés, amely éve­
ken át kínozta: vajon létezik-e valamiféle belső erő, amelynek hatására az
élő szervezetek növekednek és változnak? Ha létezett ilyen erő a természet­
ben, meg akarta találni, és mindenben, amit csak megvizsgált, ennek a jeleit
kereste, szinte a rögeszméjévé vált. Most, utolsó óráiban, miután a barátai
magára hagyták, Leonardo minden bizonnyal saját életének rejtélyével kap­
csolatban is feltette ezt a kérdést valamilyen formában, és a fejlődését irányí­
tó, őt egészen addig kalauzoló titokzatos erő vagy a sors jelei után kutatott.
Valószínűleg azzal kezdte, hogy a Firenzétől mintegy huszonöt kilométer­
re lévő, Vinci nevű falucskában töltött gyerekkorára gondolt. Az apja, Ser
Piero da Vinci jegyző a helyi polgári elit oszlopos tagja volt, ám mivel Leo­
nardo házasságon kívül született, zárva maradt előtte az egyetem kapuja,
és az előkelő hivatásokat sem gyakorolhatta. Ennek következtében alig járt
iskolába, és gyerekként általában egyedül volt. A legjobban a Vinci körül
32 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

elterülő olajfaligetekben szeretett kóborolni, vagy kedvenc ösvényét követve

egy teljesen más világba kalandozott: a sűrű erdőbe, amely teli volt vaddisz­
nókkal, sebes patakok vízeséseivel, tavacskákban sikló hattyúkkal és a szik­
lák repedéseiben növő, furcsa vadvirágokkal. Az erdei élet szédítő gazdag­
sága valósággal megigézte.
Egy nap besurrant az apja dolgozószobájába, és felkapott néhány ív papírt,
amely akkoriban igen ritka és értékes eszköznek számított, ám apjának
jegyzőként jelentős készlete volt belőle. A papírlapokat aztán magával vitte
erdei sétájára, leült egy sziklára, és nekilátott vázlatokat készíteni mindenről,
amit maga körül látott. Ezután pedig mindennap visszatért; ha rossz volt az
idő, akkor keresett valami menedéket és ott rajzolt. Nem voltak tanárai, és
más festményeket sem tanulmányozhatott; mindenben saját szemére hagyat­
kozott, modellül pedig maga a természet szolgált. Megfigyelte, hogy ha le
akar rajzolni valamit, sokkal alaposabban meg kell vizsgálnia, és észre kell
vennie az apró részleteket, amelyek életre keltik az adott dolgot.
Egy alkalommal éppen egy fehér íriszről készített vázlatot, és a beható
tanulmányozás során feltűnt neki a virág különös alakja. Az írisz magként
kezdi életét, majd különböző fejlődési állapotokon megy keresztül, am e­
lyeket az előző években mind lerajzolt. Vajon mi hajtja a növényt ebben
a fejlődésben, és mitől válik belőle a folyamat végén ez a pompás, semmi
máshoz nem hasonlítható virág? Talán valamiféle erő lakozik benne, amely
ezekre a különböző átalakulásokra sarkallja. Az elkövetkező években renge­
teget töprengett a virágok fejlődésén.
A halálos ágyán fekvő magányos Leonardo bizonyosan felidézte a firenzei
mester, Andrea dél Verrocchio műtermében fiatalon töltött tanulóéveket.
Tizennégy évesen, rendkívüli rajztehetségének köszönhetően nyert felvé­
telt. Verrocchio alaposan kiokította növendékeit minden területen, ami csak
szükséges volt a műtermében folyó munkához: mérnöki tudományok, m e­
chanika, vegyészet és fémművesség. Leonardo mohón szívta magába ezt a sok
tudást, ám hamarosan valami mást is felfedezett saját magában: nem tudott
egyszerűen csak végrehajtani egy feladatot; valamilyen módon a sajátjává
kellett tennie, a mester utánzása helyett muszáj volt valami újat kitalálnia.
Egyszer műtermi munkája során megkérték, hogy egy Verrocchio által
tervezett nagyobb bibliai jelenet részeként fessen meg egy angyalt. Leonar­
do elhatározta, hogy a képnek ezt a rá eső darabkáját a saját elképzelései
szerint kelti életre. Az előtérbe, az angyal elé virágágyást festett, ám az akko­
riban szokásos általános növényábrázolás helyett a gyerekként behatóan
tanulmányozott virágfajtákat festette le, méghozzá soha nem látott tudomá­
nyos igényességgel. Az angyal arcának elkészítéséhez kísérletezni kezdett
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 33

a festékeivel, és az így kikevert új, lágyan sugárzó tónus tökéletesen tükrözte

az alak lényének fenségességét. (A hangulat minél pontosabb megragadása
érdekében Leonardo sok időt töltött a helyi templomban, ahol alaposan
megfigyelte a buzgón imádkozó hívek arcát, és angyala modelljéül egy fiatal­
embert választott.) Végül pedig úgy döntött, ő lesz az első művész, aki való­
sághű angyalszárnyakat fest.
Elment hát a piacra, és vett néhány madarat. Órákon át rajzolgatta a szár­
nyukat, és pontosan megfigyelte, hogyan kapcsolódik a testükhöz. Azt a be­
nyomást akarta kelteni a festmény szemlélőjében, mintha az angyal szárnyai
szerves egységet alkotnának a testével, és valóban képesek lennének term é­
szetes m ódon a levegőbe emelni. Szokása szerint persze nem érte be eny-
nyivel. Munkája befejeztével megszállottan kezdett foglalkozni a madarak­
kal, és lassan megfogalmazódott benne a gondolat, hogy talán az ember is
képes lenne a repülésre, ha ő megfejtené a mögötte rejlő összefüggéseket.
Ettől kezdve heti több órát töltött azzal, hogy mindent, amit csak lehetett
elolvasott és megfigyelt a madarakkal kapcsolatban. Elméjének ez volt a ter­
mészetes működése: az egyik ötlet hozta a következőt.
Leonardo m inden bizonnyal visszaemlékezett élete mélypontjára, az
1481-es esztendőre is. A pápa felkérte Lorenzo de’ Medicit, hogy ajánljon
neki néhányat Firenze legjobb művészei közül, akiket megbízhat az újon­
nan épített Sixtus-kápolna kifestésével. Lorenzo teljesítette a pápa kéré­
sét, és - Leonardo kivételével - Rómába küldte a legjobb firenzei festőket.
Sohasem jöttek ki igazán egymással. Lorenzo inkább irodalmár típus volt,
a klasszikusok rajongója. Leonardo nem olvasott latinul, és a nagy ókori
írókról sem tudott túl sokat. Az ő természetéhez sokkal közelebb álltak a
természettudományok. A mellőzés miatti elkeseredése mögött azonban más
állt: elege lett belőle ugyanis, hogy a művészeket az uralkodók kegyének
keresése folytonos függésbe taszítja, és megbízástól megbízásig kénytelenek
élni. Elege volt Firenzéből és az udvari politika intrikus világából is.
Az egész életét megváltoztató döntést hozott: elhatározta, hogy M ilánó­
ba költözik, és megélhetése biztosítására új stratégiát dolgoz ki. Több lesz
egyszerű művésznél. Minden őt érdeklő mesterséggel és tudománnyal fog­
lalkozni akart: építészettel, hadmérnökséggel, hidraulikával, anatómiával,
szobrászattal. Csinos j avadalmazás fejében hercegeknek vagy mecénásoknak
ajánlja majd fel tanácsadói szolgálatait. Úgy érezte, elméje akkor működik
a legjobban, ha egyszerre több különböző területen dolgozik, és lehetősége
nyílik kapcsolatokat keresni közöttük.
Az önvizsgálat során továbbá Leonardo nyilván visszagondolt a legna­
gyobb megbízásra, amit új életében elfogadott: a Milánó akkori hercegének
34 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

édesapját, Francesco Sforzát ábrázoló hatalmas, bronz lovas szobor elkészí­

tésére. Túl nagy volt a kihívás, semhogy ellen tudott volna állni neki. Az
ókori Róma fénykora óta nem látott méretekről volt szó, és egy ilyen rop­
pant bronz alkotás kiöntése a kor összes többi szobrászát megoldhatatlan
feladat elé állította. Leonardo hónapokon át dolgozott a terveken, és próba­
képpen megépítette a szobor agyagmodelljét, amit aztán Milánó legnagyobb
terén állított fel. Gigantikus alkotás volt, akkora, mint egy nagyobb épület.
A csodájára összegyűlt népet lenyűgözte a mérete, a ló művész által reme­
kül elkapott vad, lendületes póza, az egész ijesztő összkép. A remekmű híre
egész Itáliában elterjedt, és az emberek türelmetlenül várták a végleges bronz­
szobor elkészültét. Leonardo külön erre a célra teljesen új öntési eljárást
dolgozott ki. Ahelyett, hogy szelvényekre osztotta volna a ló öntőformáját,
egyetlen, illesztés nélküli darabból (különböző anyagok általa kiagyalt, szo­
katlan keverékéből) készítette el, és egyben tervezte kiönteni, így aztán a ló
sokkal élethűbb, természetesebb formát öltött volna.
Néhány hónappal később azonban kitört a háború, és a herceg tüzérségé­
nek minden csepp ólomra szüksége volt. Az agyagszobrot később lebontot­
ták, a ló sohasem készült el. A többi szobrász mind kinevette Leonardót
hóbortos ötletéért: olyan sokáig kereste a tökéletes megoldást, hogy amint
az m ár lenni szokott, a körülmények közbeszóltak. Egy alkalommal még
maga Michelangelo is kigúnyolta: „Olyan lovat terveztél, amelyet képtelen
voltál bronzba önteni, és szégyenszemre le kellett mondanod róla. És Milánó
ostoba népe még hitt benned?”6 Leonardo már hozzászokott, hogy lassú
munkatempója miatt sértegetik, és valójában semmit sem bánt meg ebből
a tapasztalatból. Alkalma nyílt ugyanis kipróbálni a nagyméretű tárgyak
megépítéséről alkotott elképzeléseit, s ezt a tudását később más vállalkozá­
sok során kamatoztatta. Különben sem érdekelte túlságosan a végtermék;
a kutatás és maga az alkotási folyamat mindig is sokkal jobban izgatta.
Miközben így tűnődött az életén, egészen biztosan felfigyelt egyfajta rej­
tett belső erő működésére. Ez az erő már kisfiúként a legvadabb tájak felé
hajtotta, ahol az életet a maga drámaian kavargó sokszínűségében figyel­
hette meg. Ugyanez az erő késztette arra, hogy papírt lopjon apjától, és az
idejét vázlatok készítésének szentelje. Ez ösztönözte, hogy Verrocchio alkal­
mazottjaként kísérletezésbe kezdjen. Ugyanez az erő munkált benne, am i­
kor maga mögött hagyta a firenzei udvart és a labilis egójú művészközös­
séget. Szélsőségesen merész vállalkozásokba hajszolta - gigászi szobrok
alkotására, a repüléssel való kísérletezésre, anatómiai tanulmányai során
több száz holttest felboncolására - , mindezt azért, hogy magára az élet lénye­
gére rábukkanjon.
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 35

így visszatekintve minden értelmet nyert az életében. Tulajdonképpen

áldás volt, hogy törvénytelen gyereknek született, hiszen így a saját útját
járhatta. Még a házban tartott papír is mintha a sors keze lett volna. Mi lett
volna, ha fellázad ez ellen az erő ellen? Mi történt volna, ha a Sixtus-kápolna
ügyében őt ért visszautasítást követően azért is elmegy Rómába a többiek­
kel, és valahogy a pápa kegyeibe férkőzik ahelyett, hogy a saját elképzelése
szerint igyekszik boldogulni? Képes lett volna rá. M i lett volna, ha a festé­
szetnek szenteli az életét, hogy jó pénzt keressen vele? M i lett volna, ha a
többiekhez hasonlóan igyekszik a lehető leggyorsabban befejezni a munkáit?
Akkor is jó l teljesített volna, de nem lett volna Leonardo da Vinci. Hiányzott
volna az életéből a cél, és a dolgok előbb-utóbb elkerülhetetlenül rosszra
fordultak volna.
Ennek a sok évvel azelőtt lerajzolt íriszben is munkáló belső erőnek kö­
szönhetően tehetsége kivirágzott. Hűségesen követte az iránymutatásait
egészen az utolsó pillanatig, és miután megtette a számára előírt utat, most
elérkezett a halál ideje. Ezekben a pillanatokban talán eszébe jutottak saját,
évekkel azelőtt lejegyzett szavai: „Ahogyan a helyesen töltött nap áldott
álmot hoz, úgy hoz a helyesen élt élet áldott halált.”

Ú tm utató a kiválósághoz

Számos különböző lehetséges lénye között mindig minden ember

megtalálja saját őszinte és hiteles lényét. A hangot, amely ehhez az
őszinte lényhez szólitja, „hivatásnak” nevezzük. Az emberek leg­
többje azonban minden erejével igyekszik elnémítani a hivatásnak
ezt a hangját, hogy ne is hallja meg. Nagy hangzavart keltenek
magukban [...] hogy eltereljék saját figyelmüket, és ne kelljen meg­
hallaniuk; és azzal csapják be önmagukat, hogy hiteles énjük he­
lyett hamis utat vesznek az életben.7
J ósé O rtega y Gasset

A történelem nagy kiválóságai közül sokan számoltak be arról, hogy vala­

miféle erőt vagy elrendeltetést éreztek, valamilyen belső hangot hallottak, és
ez hajtotta őket előre. Bonaparte Napóleon számára ez a „csillaga” volt, ame­
36 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

lyet mindig emelkedni érzett, amikor a helyes irányba haladt. Szókratésznek

a démonja, egy belső hang, talán az isteneké, amely kivétel nélkül mindig
negatív utasításokat adott, vagyis azt mondta meg, mit kerüljön el. Goethe
szintén démonnak nevezte a benne lakó és őt végzete beteljesítésére ösztön­
ző szellemet. A modern időkben Albert Einstein egyfajta belső hangról be­
szélt, amely irányt szabott elmélkedéseinek. Ezek mind különböző változatai
a Leonardo da Vinci által saját életében tapasztalt sorsszerűségnek.
Az ilyen érzéseket tarthatjuk tisztán misztikumnak, megmagyarázhatat­
lannak vagy akár hallucinációnak és káprázatnak is. De tekinthetünk rájuk
másként is, és láthatjuk őket valóságosnak, gyakorlatiasnak és megmagyaráz-
hatónak is. A következőképpen világíthatjuk meg a dolog lényegét:
M indnyájan egyedinek születtünk. Egyediségünk genetikailag kódolva
van a DNS-ünkben. Az univerzum egyszeri jelenségei vagyunk, hiszen pon­
tos genetikai felépítésünk sohasem fordult elő korábban, és sohasem fog
megismétlődni. Ez az egyediség mindenki számára először gyermekkorban,
bizonyos alapvető hajlamokon keresztül jut kifejezésre. Leonardo a faluját
körülvevő természeti világot fedezte fel, hogy aztán papíron, saját elképze­
lései szerint keltse életre. M ások számára ez a hajlam megnyilvánulhat a
vizuális minták iránti korai vonzódásban, amely gyakran a későbbi matema­
tikai érdeklődést jelzi előre. M egint másokat bizonyos fizikai mozgások
vagy térbeli elrendezések nyűgözhetnek le. Hogyan magyarázhatjuk eze­
ket a hajlamokat? Ezek tulajdonképpen belső erők, amelyek szavakkal el
nem érhető mélységekből fakadnak, és bizonyos tapasztalatok felé vonzanak
bennünket, míg másoktól távol tartanak. Miközben ezek az erők erre vagy
arra mozgatnak bennünket, sajátos módon befolyásolják elménk fejlődését.
Ez az eredendő egyediség természetesen mindenkinél igyekszik kifejező­
désre jutni, és helyet követel magának, ám egyesek jelentősebb mértékben
megtapasztalják, mint mások. A mesterek esetében ez olyan erős, hogy szin­
te külső, független valóságként jelenik meg: erőként, hangként, sorsként. Az
olyan pillanatokban, amikor a legbensőbb hajlamainkkal összhangban álló
cselekvést végzünk, futólag magunk is megtapasztalhatjuk ezt az érzést. A le­
írt szavak vagy az elvégzett fizikai mozdulatok olyan gyorsan és könnyedén
jönnek, mintha rajtunk kívülről erednének. Szó szerint „inspirációt” érzünk,
hiszen a latin szó azt jelenti, hogy valami kívülről belénk lehel.
Fogalmazzuk meg a következőképpen. Születésünkkor elvetésre kerül egy
mag. Ez a mag a mi egyediségünk, növekedni akar, majd átalakulni, és tel­
jes pompájában kivirágozni. Természetes önmegvalósításra törekvő energia
rejlik benne. Életünk fela d a ta , hogy e mag kivirágozzon, vagyis egyedisé­
günk munkánkon keresztül kifejezésre jusson. Betöltendő sorsunk van. Érzé­
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 37

keljük akár erőként, hangként vagy bármi másként, minél erősebben érez­
zük és ápoljuk magunkban, annál nagyobb az esélyünk életünk fela d a tá n a k
beteljesítésére, és a kiválóság elérésére.
Minél inkább engedünk azonban az életünkben működő másik erőhatás­
nak: az alkalmazkodásra késztető társadalmi nyomásnak, ez a bizonyos belső
erő annál gyengébben érvényesül. Egy bizonyos pont után már nem is érez­
zük, vagy akár a létezésében is kételkedni kezdünk. Ez az ellenhatás nagyon
erős lehet. Szeretnénk beilleszkedni egy csoportba. Tudat alatt talán úgy
érezzük, hogy ami mássá tesz bennünket, az kínos vagy fájdalmas. Szüléink
is gyakran töltik be az ellenhatás szerepét. Sok esetben azon igyekeznek,
hogy jó l jövedelmező, kényelmes karrier felé tereljenek bennünket. Ha ezek
az ellenhatások elég erősek, teljesen elveszíthetjük a kapcsolatot egyedisé­
günkkel, valódi önmagunkkal. Hajlamaink és vágyaink mások hajlamaihoz
és vágyaihoz idomulnak.
Ez pedig nagyon veszélyes úton indíthat el bennünket. Előfordulhat, hogy
hozzánk igen kevéssé illő életpályát választunk. Vágyaink és érdeklődésünk
lassan elhalványulnak, és ezt munkavégzésünk is megszenvedi. Az örömet
és kiteljesedést egy idő után a munkánkon kívül fogjuk keresni. Mivel egyre
kevésbé érdekel a karrierünk, nem figyelünk oda a területen végbemenő
változásokra, nem haladunk a korral, és ennek előbb-utóbb megfizetjük az
árát. Az olyan pillanatokban, amikor fontos döntéseket kellene hoznunk,
megbénulunk vagy másokat követünk, hiszen nincs már meg a belső útmuta­
tás vagy radar, amire hagyatkozhatnánk. Elveszítettük a kapcsolatot a szüle­
téskor nekünk rendelt sorssal.
Ezt az utat mindenáron el kell kerülnünk. Lényegében életünk bármely
szakaszában belevághatunk a folyamatba, amellyel életünk fela d a tá t a kiváló­
ságig visszük. Az erő mindig ott szunnyad bennünk, hogy bármikor szabad­
jára engedjük.
Életünk fe la d a tá n a k megvalósítása háromlépcsős folyamat. Először meg
kell találnunk - vagy újra fel kell vennünk - a kapcsolatot a vágyainkkal,
egyediségünk érzésével. Az első lépés tehát mindig befelé irányul. Át kell
vizsgálnunk a múltunkat, és meg kell találnunk ennek a belső hangnak vagy
erőnek a nyomait. Nem szabad odafigyelnünk a többi hangra, a szülőkre és
ismerősökre, akik összezavarhatnak bennünket. Meg kell találnunk szemé­
lyiségünk magját, a mögötte rejlő mintát, és meg kell értenünk, amennyire
csak tudjuk.
Másodszor, miután létrejött ez a kapcsolat, vegyük górcső alá jelenlegi
vagy éppen tervezett karrierünket. E pálya körültekintő megválasztása, vagy
irányának módosítása kulcsfontosságú. Ehhez a lépéshez tágítanunk kell
38 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a munkáról alkotott fogalmunkat. Sajnos gyakran szétválasztjuk a munkát

és az azon kívüli életet, amelyben az igazi örömet és kiteljesedést elérjük.
A munkában sokan pusztán a pénzkeresés eszközét látják, amelynek segít­
ségével aztán élvezhetjük azt a bizonyos másik életet. Általában még akkor
is ilyen rekeszekre osztjuk az életünket, ha karrierünkben bizonyos fokú
örömet lelünk. Ez elég nyomasztó hozzáállás, hiszen időnk jelentős részét
munkával töltjük. Ha úgy tekintünk rá, m int amin át kell vergődnünk az
igazi örömök felé vezető úton, akkor a nekünk megadatott rövid életet drá­
mai módon elpocsékoljuk a munkával töltött órák alatt.
Ehelyett nagyobb inspirációt kell találnunk e tevékenységben, hivatásunk
részének kell tekintenünk. A „hivatás” szó maga is egy külső tényező „hívá­
sára” utal. A latin vocatio („hivatás”) kifejezést a korai kereszténység idején
használták először munkával kapcsolatban, mégpedig olyan emberekre,
akik úgy érezték, a belső hang egyházi szolgálatra hívja őket. Ezt sokan
szó szerint értelmezték, és a hívást Isten hangjával azonosították, aki erre a
feladatra választotta ki őket. A kifejezés aztán idővel világi tartalmat nyert,
és bármilyen munkára vagy tanulmányra alkalmazták, amelyről valaki úgy
érezte, megfelel az érdeklődésének, angol nyelvterületen különösen kétkezi
szakmák esetében. Ideje azonban visszatérnünk a szó eredeti jelentéséhez,
hiszen az sokkal közelebb áll életünk fe la d a ta és a kiválóság fogalmához.
A mi esetünkben a hívó hang nem feltétlenül Istené, de nagyon mélyről
érkezik. Saját egyéniségünkből fakad, és megmondja, mely tevékenységek
illenek a személyiségünkhöz. Aztán egyszer csak egy adott feladatra vagy
karrierre hív bennünket. Ez a munka szoros kapcsolatban áll a valódi énünk­
kel, amely többé nem elkülönített rekesz az életünkben. Ekkor jelenik meg
a hivatás érzése.
Végül pedig karrierünket vagy hivatásunk ösvényét egyenes vonal helyett
inkább kitérőkkel és buktatókkal tarkított utazásnak fogjuk fel! Kezdetnek
válasszunk egy területet vagy pozíciót, amely nagyjából megfelel a hajla­
mainknak. Ez a kezdeti pozíció mozgásteret nyújt és fontos képességek
megszerzésének lehetőségét kínálja fel. Kezdetben nem szabad túlságosan
magasröptű, túl nagyratörő terveket dédelgetni - biztosítanunk kell a m eg­
élhetésünket, és meg kell alapoznunk az önbizalmunkat. Ha egyszer már rá­
léptünk erre az útra, meg fogjuk találni a bennünket érdeklő mellékösvénye­
ket, míg a terület más részei hidegen hagynak majd. Idővel talán finomítunk,
esetleg rokon területre váltunk, miközben egyre többet tudunk meg saját
magunkról, és folyamatosan bővítjük képességeink arzenálját. Leonardó­
hoz hasonlóan egyszerűen a másoknak végzett munkát a sajátunkká tesszük.
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 39

Idővel rábukkanunk majd egy területre, annak egy szegletére, vagy egy
lehetőségre, amely tökéletesen illik hozzánk. Arról ism erhetjük fel, hogy
fellobbantja bennünk a gyermeki rácsodálkozás és izgalom lángját; egysze­
rűen jó l érezzük tőle magunkat. Ha egyszer rálelünk, minden a helyére ke­
rül. Sokkal gyorsabban és alaposabban tanulunk majd. Tudásunk eléri azt
a szintet, amikor függetlenedhetünk a csoporttól, amelynek dolgozunk, és a
saját utunkra léphetünk. A mai világban, ahol számtalan dologra nincs be­
folyásunk, ez abszolút hatalmat ad a kezünkbe. Magunk határozhatjuk meg
a körülményeinket. Saját magunk uraiként nem leszünk többé kiszolgál­
tatva zsarnokoskodó főnökeink és áskálódó munkatársaink szeszélyeinek.
Egyediségünk és életü nk fe la d a tá n a k hangsúlyozása talán a gyakorlati
valóságtól elrugaszkodott költői ömlengésnek hangzik, valójában azonban
a mai világban nincs ennél lényegbevágóbb. Manapság egyre kevésbé szá­
míthatunk az állam, a nagyvállalatok, a család vagy a barátok segítségére
és védelmére. Globalizálódott, kíméletlenül versengő közegben élünk, és
meg kell tanulnunk fejleszteni önmagunkat. A világ ugyanakkor hemzseg
az égető problémáktól és lehetőségektől, amelyeket a legjobban a vállalkozók
tudnak megragadni és megoldani, vagyis a függelten gondolkodásra, gyors
alkalmazkodásra képes, egyedi látásmóddal rendelkező egyének és cso ­
portok. Egyéniségünkre építő, kreatív képességeink ebben a környezetben
aranyat érnek.
Fogjuk fel a következőképpen: m odern világunkban leginkább egy át­
fogó cél hiányzik az életünkből. A múltban ezt gyakran a szervezett vallás
nyújtotta, de ma már a legtöbben szekularizált világban élünk. Mi, emberi
állatok egyediek vagyunk - nekünk m agunknak kell felépítenünk a saját
világunkat, s nem pusztán - biológiai programozottságunk szerint - rea­
gálunk az eseményekre. Kitűzött cél hiányában azonban hajlam osak va­
gyunk tanácstalanul megtorpanni. Nem tudjuk, mivel töltsük ki és hogyan
osszuk be az időnket. Életünkből mintha hiányozna az azt meghatározó cél.
Talán nem vagyunk tudatában ennek az ürességnek, de számtalan módon
befolyásol bennünket.
Ha érezzük, hogy valamilyen feladat végrehajtására vagyunk hivatot­
tak, ezt a célt, illetve útirányt a lehető legpozitívabban juttatjuk kifejezésre.
Olyan ez, m int egy vallásos küldetés mindnyájunk számára. Ezt a külde­
tést nem szabad önzőnek vagy antiszociálisnak felfognunk, hiszen valójá­
ban saját életünknél sokkal nagyobb dologra vonatkozik. Fajunk fejlődése
mindig is a képességek és gondolkodásmódok roppant széles skálájának
kialakulásán állt vagy bukott. Gyarapodásunk alapja a közös tevékenység,
40 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

amelyhez az emberek különböző egyéni tehetségükkel járulnak hozzá. Ilyen

sokszínűség nélkül bármely kultúra halálra van ítélve.
Velünk született egyediségünk e szükséges sokszínűség jele. Ha ápoljuk
és kifejezésre juttatjuk, létfontosságú feladatunknak teszünk eleget. Korunk
az egyenlőséget hangsúlyozza, amelyet helytelenül úgy értelmezünk, hogy
m indenkinek egyformának kell lennie, pedig valójában arról van szó,
hogy mindenki egyenlő eséllyel fejezhesse ki a különbözőségét, hogy ezer
virág virágozzék. Hivatásunk több az általunk végzett munkánál. Szorosan
kapcsolódik személyiségünk legmélyebb lényegéhez, s a természet és az em ­
beri kultúra végtelen változatosságának megnyilvánulása. Ebben az értelem­
ben nyugodtan tekinthetjük hivatásunkat költőinek és inspirálónak!
Mintegy 2500 évvel ezelőtt az ókori görög költő, Pindarosz arra biztatott,
hogy legyünk azzá, akik vagyunk úgy, hogy rájövünk, kik is vagyunk. Ezt a
következőképpen értette: mindnyájan sajátos alkattal és hajlamokkal szüle­
tünk, amelyek kijelölik a sorsunkat. Ez az, ami valójában, ízig-vérig mi va­
gyunk. Sokan sohasem válnak azzá, amik; egyre kevésbé bíznak magukban,
behódolnak mások ízlésének, és egy idő után képtelenek levenni az álarcot,
amely eltakarja valódi természetüket. Ha odafigyelünk a belső hangra és
erőre, engedjük saját magunknak felfedezni, kik is vagyunk valójában, akkor
azzá válhatunk, amivé a sors rendelt: egyéniséggé, kiváló mesterré.

Stratégiák életünk feladatának

megtalálásához

[...] nem a foglalkozásodban, hanem benned magadban van az

a nyomorúság, amit nem tudsz leküzdeni! Ki ne találná éppen
ilyen elviselhetetlennek az állapotát, aki benső hivatás nélkül fog
valami mesterséghez, művészethez vagy bármilyen foglalkozáshoz?
Aki tehetséggel és tehetségnek született, az a legszebb életet ta­
lálja ugyanott! Semmi sincs ezen a földön nehézség nélkül! Csak
a benső ösztön, a kedv, a szeretet segít, hogy akadályokat hárítsunk
el, utat törjünk, és kiemelkedjünk abból a szűk körből, ahol mások
nyomorúságosán kínlódnak.8
JO H A N N W O L F G A N G VON G O E T H E
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 41

Azt gondolnánk, hogy egy olyan személyes dologgal, m int a hajlamaink

vagy életünk felad ata, viszonylag egyszerű és természetes kapcsolatot találni,
ha egyszer megértettük a fontosságát. Sajnos azonban éppen az ellenkezője
igaz. A sikeres végrehajtáshoz rengeteg tervezés és előrelátás szükséges, hi­
szen nagyon sok probléma merülhet fel. Az itt bemutatott különböző kiváló­
ságok történetével szemléltetett öt stratégia célja, hogy segítsen leküzdeni az
előbb-utóbb utunkba kerülő főbb nehézségeket. Ezek a következők: mások
véleményének befolyása, a korlátozott erőforrásokért folytatott küzdelem, a
rosszul megválasztott utak, a múlttól való elszakadásra való képtelenség és
az irányvesztés. Alaposan tanulmányozzuk át őket, mert szinte biztos, hogy
valamilyen formában találkozni fogunk ezekkel a problémákkal!

1. Térjünk vissza a kezdetekhez! - Az alapvető

hajlam stratégiája
A mesterek esetében hajlamuk gyakran már gyerekkorban rendkívüli vilá­
gossággal megmutatkozik. Néha egy egyszerű tárgy formájában jelentkezik,
amely erőteljes reakciót kelt. Albert Einstein (1879-1955) ötéves volt, ami­
kor az apjától egy iránytűt kapott ajándékba. A kisfiút azonnal megbabo­
názta a szerkezet, amely állandóan változtatta az irányát, ahogy mozgatta.
A gondolat, hogy létezik valamiféle szemmel láthatatlan mágneses erő,
amely hatást fejt ki erre az eszközre, a lelke legmélyéig hatolt. Mi van, ha
más erők is vannak a világon, amelyek ugyanennyire láthatatlanok, ám
ugyanilyen erősek is, és amelyeket addig nem sikerült felfedeznünk vagy
megértenünk? Ettől kezdve érdeklődése és minden gondolata élete végéig
a rejtett erők és mezők kérdése körül forgott, és Einstein gyakran gondolt
vissza az iránytűre, amelynek az eredeti igézetet köszönhette.

Marié Curie (1867-1934), a rádium felfedezője négyévesen egyszer betévedt

apja dolgozószobájába, ahol a mindenféle fizikai és kémiai kísérletekhez
használt laboratóriumi eszközöket tartalmazó üvegszekrény láttán a földbe
gyökerezett a lába. Később újra és újra visszatért oda, hogy megbámulja
őket, s közben azon járt az esze, milyen kísérleteket hajthatna végre ezek­
kel a kémcsövekkel és mérőműszerekkel. Évekkel később, amikor először
lépett igazi laboratóriumba, és először kísérletezhetett, azonnal visszatért
ez a gyerekkori varázslat; tudta, hogy megtalálta a hivatását.
42 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Amikor a nagy filmrendező, Ingmar Bergman (1918-2007) kilencéves volt,

a szülei vettek a bátyjának egy gépet, amellyel filmszalagra felvett egyszerű
jeleneteket lehetett levetíteni. Meg kellett szereznie magának. Elcserélte érte
a játékait, majd amikor végre megkaparintotta, elbújt vele egy kis szobában,
és elmerült a falon viliódzó képekben. Úgy érezte, valahányszor bekapcsolja,
varázslatos módon életre kel valami. Élete szenvedélye aztán az lett, hogy
ezt a varázslatot előidézze.

Az ilyen hajlam néha egy adott tevékenység során válik világossá, amely­
nek végzése fokozott hatalom érzést nyújt. M artha Graham táncosnő
(1894-1991) gyermekként állandóan tehetetlen csalódottságot érzett, amiért
képtelen volt igazán megértetni magát másokkal; a szavakat nem érezte eh­
hez elégségesnek. Aztán egyszer megnézett egy táncelőadást. A főszereplő
táncos különös módon a mozdulataival, vagyis inkább ösztönös, mintsem
verbális úton fejezett ki bizonyos érzelmeket. Nem sokkal ezután Martha
is elkezdett táncórákat venni, és azonnal ráérzett, mi a hivatása. Csak tánc
közben érezte úgy, hogy igazán él, és képes kifejezni önmagát. Évekkel ké­
sőbb aztán egy egészen új táncform át honosított meg, amellyel forradal­
masította ezt a művészeti ágat.

Néha nem egy tárgy vagy cselekvési forma lobbantja fel a szikrát, hanem
valamilyen kulturális élmény. A kortárs antropológus és nyelvész Dániel
Everett (1951—) a kaliforniai-mexikói határon, egy cowboy városkában nőtt
fel. Már nagyon fiatalon vonzotta az őt körülvevő mexikói kultúra, és lenyű­
gözte annak minden megnyilvánulása: a bevándorló munkások beszédének
dallama, az étel, az angolszász világban megszokottól annyira eltérő viselke­
dés. Beleásta magát a nyelvükbe és a kultúrájukba, és ezzel életre szóló kíván­
csiság született benne a másság, vagyis bolygónk kultúráinak különbözősége
és ennek evolúciós jelentősége iránt.

Az is előfordul, hogy igazi hajlamaink egy valódi mesterrel való találkozás­

nak köszönhetően mutatkoznak meg. Az Észak-Karolinában felnövő John
Coltrane zenész (1926-1967) kisfiúként furcsának, másnak érezte magát,
mint a többiek. Sokkal komolyabb volt, mint az osztálytársai, és olyan érzel­
mi és lelki vágyódást érzett, amelyet nem tudott szavakba önteni. A zenével
inkább hobbiként került kapcsolatba, amikor szaxofonozni kezdett egy kö­
zépiskolás zenekarban. Néhány évvel később aztán megnézte a nagy dzsessz-
szaxofonos, Charlie „Bírd” Parker egy koncertjét, és Parker hangzásvilága
mélyen felkavarta. Parker hangszeréből valami ősi és legbelülről fakadó,
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 43

nagyon személyes erő áradt. Coltrane hirtelen megtalálta a módját, hogyan

fejezheti ki egyediségét, és hogyan adhat hangot saját lelki sóvárgásának.
Olyan hévvel kezdett gyakorolni, hogy egy évtizeden belül kora talán legmeg­
határozóbb dzsesszelőadója vált belőle.

Értsük meg a következőt: ahhoz, hogy kiválóvá váljunk egy adott területen,
nagyon kell szeretnünk azt, és mélységes kötődést kell éreznünk iránta.
Érdeklődésünknek át kell hágnia az adott terület korlátáit, és már-már val­
lásos rajongásig kell mélyülnie. Einsteint nem a fizika, hanem a világegye­
temet irányító láthatatlan erők nyűgözték le. Bergmant nem maga a film
érdekelte, hanem a mozgás és az élet teremtésének élménye. Coltrane nem
zenész akart lenni, hanem erőteljes érzelmeit próbálta kifejezésre juttatni.
Ezeket a gyerekkori vonzódásokat nehéz szavakba önteni, hiszen sokkal
inkább lelki jellegűek: mélységes rácsodálkozás, érzéki öröm, hatalom és
fokozott tudatállapot. Ezeknek a szavakkal körül nem írható vágyaknak a fel­
ismerése azért fontos, mert egyértelműen jeleznek egy mások elképzeléseitől
be nem szennyezett vonzódást. Merőben eltér a szüléink által sugalmazott
érdeklődésünktől, amely szavakkal könnyebben megfogható, tudatosabb és
csupán felszínes kötődést jelent. Sokkal mélyebbről fakad, tehát csak a sajá­
tunk lehet, egyedi kémiai felépítésünk megnyilvánulása.
Ahogy személyiségünk egyre összetettebbé válik, gyakran elveszítjük leg­
belső énünknek e jelzéseit. Sokszor egyszerűen elfedi a többi ismeretanyag,
amelyet el kell sajátítanunk. Pedig hatalmunk és jövőnk attól függ, képe­
sek vagyunk-e újra ráhangolódni erre a belső lényegre, és visszatérni saját
kezdeteinkhez. Ha meg akarjuk találni hajlam aink jeleit, le kell ásnunk a
múltunkban egészen a korai éveinkig. Keressük ezeket a jeleket egyszerű
jelenségekre adott ösztönös reakcióinkban; olyan tevékenységekben, ame­
lyeket állandóan újra és újra ismételni akartunk anélkül, hogy rájuk un­
tunk volna; egy szokatlan mértékű érdeklődést kiváltó témában; bizonyos
cselekvési formákban, amelyek a hatalom érzését nyújtották. Valahol ott
rejtőzik bennünk. Semm it sem kell kitalálnunk, csupán elég mélyre kell
ásnunk, és újra meg kell lelnünk azt, ami mindvégig ott lapult. Ha bármely
életkorban sikerül újra ráhangolódnunk erre a belső lényegre, az egykori
érdeklődés bizonyos elemei újra életre kelnek, és megmutatják nekünk az
ösvényt, amely végül életünk fe la d a tá h o z vezethet.
44 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

2. Foglaljuk el a tökéletes pozíciót!

- A darwini stratégia
Az 1950-es évek végén, az indiai Madrasban felnövő Vilayanur S. Rama-
chandran már gyermekként tudta, hogy más, mint a többiek. Nem érdekelte
a sport vagy a hasonló korú fiúk egyéb kedvenc foglalatosságai. Imádott a
tudományról olvasni. Gyakran kóborolt magányosan a tengerparton, és ha­
marosan teljesen elbűvölte a partra vetett kagylók hihetetlen változatossága.
Elkezdte gyűjteni és részletesen tanulmányozni őket. Ez a hatalom érzésével
töltötte el - végre volt egy terület, amely csak az övé volt; az iskolából senki
más nem tudhatott meg annyit a kagylókról, mint ő. Figyelme rövidesen a
legfurcsább fajokra irányult, amilyen a Xenophora, amely elhagyott kagyló -
héjakat gyűjt, és álcának használja őket. Bizonyos szempontból ő maga is
rendellenes volt, akárcsak a Xenophora. A természetben az ilyen rendellenes­
ségek gyakran magasabb evolúciós célt szolgálnak - új ökológiai pozíciók
elfoglalását, növelve ezzel a túlélés esélyeit. Vajon Ramachandran is elmond­
hatta ugyanezt saját különállásáról?
Az évek során aztán ezt a gyermeki érdeklődést olyan egyéb területeken
is kamatoztatta, mint az ember anatómiai rendellenességei, a kémia különös
jelenségei és így tovább. Az apja, aki attól tartott, hogy fia végül valami ezo­
terikus tan hívévé szegődik, rávette, hogy jelentkezzen az orvosi egyetemre.
Ott a természettudomány rengeteg területével kapcsolatba kerülhet, és még
gyakorlati tudást is szerezhet vele. Ramachandran engedelmeskedett.
Bár az orvosi egyetemen tanított dolgok érdekelték, egy idő után egyre
nyughatatlanabbá vált. Nem szerette a gépies tanulást, nem magolni, hanem
kísérletezni és felfedezni akart. Elkezdett mindenféle tudományos folyó­
iratot és könyvet olvasni, amelyek persze nem szerepeltek a tananyagban.
Az egyik ilyen könyv Richard Gregory szemész-neurológus Eye an d Brain
(Szem és agy) című munkája volt. A legjobban az optikai csalódásokkal és a
vakfoltokkal kapcsolatos kísérletek érdekelték, vagyis az emberi látás olyan
anomáliái, amelyek megmagyarázhattak egyet s mást agyunk működésével
kapcsolatban.
A könyv hatására saját kísérletekbe fogott, amelyek eredményeit sikerült
is publikálnia egy neves folyóiratban. Ennek köszönhetően meghívták,
hogy tanuljon a Cambridge-i Egyetem neurológiai tanszékén. Ramachand­
ran boldog volt, hogy végre olyasmivel foglalkozhat, ami közelebb áll az
érdeklődéséhez, ezért elfogadta a meghívást. Néhány Cambridge-ben töltött
hónap után azonban rájött, hogy nem illik ebbe a környezetbe. Gyerekkori
álmaiban a tudományt nagyszerű, romantikus kalandnak látta, az igazság fel­
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 45

kutatását célzó, szinte vallásos küldetésnek. Cambridge sokkal inkább pusz­

ta állásnak tűnt a diákok és oktatók számára egyaránt: letöltötték a munka­
idejüket, csekély mértékben hozzájárultak valamiféle statisztikai elemzéshez
és kész.
Ő azonban rendíthetetlenül dolgozott, megtalálta az őt érdeklő dolgokat
a tanszéken, és megszerezte a diplomáját. Néhány évvel később felvették
adjunktusnak a Kaliforniai Egyetem vizuális pszichológia tanszékére, San
Diegóba. M int korábban már annyiszor, a gondolatai néhány év elteltével
ismét újabb tudományterület felé kalandoztak - ezúttal magát az emberi
agyat kezdte tanulmányozni. Lenyűgözte a fantomvégtagok jelensége, vagyis
amikor kéz- vagy lábamputáción átesett emberek továbbra is bénító fájdal­
mat éreznek a hiányzó végtag helyén. Fantomvégtag-fájdalmakkal küzdő
páciensekkel kezdett kísérletezni. Eredményei az agyat illetően izgalmas fel­
fedezésekhez vezettek, és egy új módszert is kitalált az ilyen betegek fájdal­
mainak enyhítésére.
A nyughatatlanság és a beilleszkedés képtelenségének érzése hirtelen el­
múlt. Az idegrendszeri rendellenességek kutatásában végre megtalálta azt
a területet, amelynek élete hátralévő részét szentelhette. Ez a tudomány egy
sor izgalmas kérdést vetett fel a tudat evolúciójával, a nyelv kialakulásával és
egyéb problémákkal kapcsolatban. Olyan volt, mintha hatalmas kört leírva
visszatalált volna a ritka tengeri kagylók gyűjtögetéséhez. Ez a pozíció csak
az övé volt, uralhatta az elkövetkezendő években, tökéletesen megfelelt leg­
mélyebb hajlamainak és a tudományos haladás ügyét is szolgálhatta vele.

Yoky Matsuoka számára a gyermekkor a zavart és a bizonytalanságot jelen­

tette. Az 1970-es évek Japánjában felnőve úgy érezte, egész életútja előre ki
van jelölve a számára. Az oktatási rendszer valamilyen lányoknak megfelelő
irányba tereli majd, a lehetőségek pedig meglehetősen szűkösek voltak.
A szülei, akik meg voltak győződve a sport nélkülözhetetlenségéről lányuk
fejlődésében, m ár nagyon fiatalon versenyszerű úszásra kényszerítették.
Emellett zongoraórákra is járatták. Más japán gyerekek számára talán meg­
nyugtató érzés lehetett, hogy az életüket ilyen módon irányítják, Matsuoka
azonban szenvedett tőle. Rengeteg dolog érdekelte, főleg a matematika és a
természettudományok. Szerette a sportot is, csak nem az úszást. Fogalma
sem volt róla, mi akar lenni, vagy hogyan illeszkedik majd be egy ilyen uni­
formizált világba.
Tizenegy évesen aztán a sarkára állt. Elege volt az úszásból, teniszezni
akart inkább. Szülei bele is egyeztek. Erős versenyszellemének köszönhetően
merész álmokat szőtt teniszezői pályafutásáról, de sajnos meglehetősen
46 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

későn kezdte el ezt a sportot. A kihagyott idő pótlása érdekében szinte lehe­
tetlenül szigorú edzésterv szerint kellett dolgoznia. Az edzések Tokió kül­
városában voltak, így a házi feladatát éjszakánként, a hazafelé vezető úton
készítette el. Gyakran volt kénytelen állni a túlzsúfolt vasúti kocsiban, és
ilyenkor felütötte matematika- vagy fizikakönyvét, és nekilátott az egyenle­
tek megoldásának. Imádott problémákon dolgozni, és a házi feladat elkészí­
tése annyira lekötötte a figyelmét, hogy szinte észre sem vette az idő múlá­
sát. Ez az érzés furcsa módon nagyon hasonlított a teniszpályán átélt mély
összpontosításhoz, amelyben semmi sem zavarhatta meg.
Szabad perceiben a vonaton Matsuoka a jövőjén töprengett. Élete két
nagy szerelme a sport és a tudomány volt. E kettőben kifejezésre juthatott
személyisége minden oldala: a verseny iránti rajongása, kézügyessége, a ke­
cses mozgás szeretete, elemző és problémamegoldó képessége. Japánban
a legtöbb pálya meglehetős szakosodást igényelt. Bármit is választott, egy­
szersmind fel kellett áldoznia többi kedvenc időtöltését, és ez végtelenül
lehangolta. Egy napon arról kezdett ábrándozni, hogy fel kellene találnia egy
robotot, amelyik teniszezik vele. Egy ilyen robot megépítése és az ellene való
játék mindegyik igényét kielégítené, ám ez csak álmodozás volt.
Bár Japán egyik legígéretesebb teniszezőjévé küzdötte fel magát, érezte,
hogy nem ez lesz a jövője. Az edzéseken senki sem tudta megverni, a verse­
nyek közben azonban gyakran lefagyott, túl sokat gondolkodott, és rend­
szeresen kikapott a nála gyengébb játékosoktól. Ráadásul komoly sérüléseket
is szenvedett. Megértette, hogy a sport helyett a tudományra kell összponto­
sítania. Miután részt vett egy floridai teniszakadémián, rábeszélte a szüleit,
hadd maradjon az Egyesült Államokban, és hadd jelentkezzen Berkeleyben
a Kaliforniai Egyetemre.
Berkeleyben nem tudta eldönteni milyen szakot válasszon - semmi sem
illett igazán széles körű érdeklődéséhez. Jobb ötlet híján végül a villamos-
m érnöki kurzus mellett döntött. Egy alkalommal mesélt a tanszék egyik
professzorának gyermekkori álmáról, hogy teniszező robotot építsen. Leg­
nagyobb meglepetésére a professzor nem nevette ki, hanem meghívta, hogy
dolgozzon vele a robotika laboratóriumában. A munkája aztán olyan ígére­
tesnek bizonyult, hogy felvételt nyert a Massachusetts Institute o f Techno­
logy (M IT) mesterképzésére, ahol a robotika úttörőjének számító Rodney
Brooks mellett dolgozhatott a mesterséges intelligencia kutatásában. Itt egy
mesterséges intelligenciával bíró robot kifejlesztésén fáradoztak, Matsuoka
pedig vállalta a kar és a kéz megtervezését.
Gyerekkora óta sokat vizsgálta a kezét teniszezés, zongorázás vagy m a­
tematikai egyenletek levezetése közben. Az emberi kezet tervezői mester­
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ELETUNK FELADATA 47

műnek találta. Bár ez esetben nem igazán sportról volt szó, most is a kezével
dolgozott azért, hogy megépítse a robot kezét. Most, hogy végre talált vala­
mit, ami érdeklődési területei szélesebb körét elégítette ki, éjt nappallá téve
dolgozott az új robotvégtagon, amely szándéka szerint a lehető legnagyobb
mértékben képes volt az em beri kéz kifinom ult mozgásának utánzására.
A modellje elkápráztatta Brooksot - évekkel minden más hasonló fejlesztés
előtt járt.
Mivel úgy érezte, tudásában súlyos hiányosságok vannak, Matsuoka úgy
döntött, neurológiából is szerez egy diplomát. Úgy gondolta, ha jobban meg­
érti az agy és a kéz közötti kapcsolatot, képes lesz olyan művégtagot készíte­
ni, amely ugyanúgy érez és reagál, mint az emberi kéz. Nem állt meg tehát,
újabb és újabb tudományterületekkel egészítette ki a repertoárját, míg végül
egy teljesen új területet alkotott, amelyet n eu robotikán ak nevezett el. Ez a
tudományág olyan robotok tervezésével foglalkozott, amelyek az emberi
idegrendszer szimulációjával sokkal közelebb jutnak az élő eredeti model­
lezéséhez. E szakterület létrehozásával hatalmas szakmai sikereket ért el, és
eljutott az abszolút hatalom szintjére, ahol szabadon összekapcsolhatta az
őt érdeklő tudományágakat.

mm m

A karrier világa olyan, mint egy ökoszisztéma: az emberek adott területeket

foglalnak el, és ezen belül kell versenyezniük az erőforrásokért és a túlélé­
sért. M inél többen zsúfolódnak össze egy helyen, annál nehezebb lesz ott
boldogulni. Az ilyen közegben végzett munka általában kimeríti az embert,
hiszen meg kell küzdenie a figyelemért, a taktikai játszmákban való győ­
zelemért és a szűkös erőforrások megszerzéséért. Olyan sok időt töltünk
ezekkel a játszmákkal, hogy alig marad időnk az igazi kiválóság elérésére. Az
csábít bennünket az ilyen területekre, hogy látjuk, amint mások megélnek
ott, és a kitaposott ösvény mindig vonzóbb. Fogalmunk sincs róla, milyen
nehéz lehet így az élet.
Nekünk másféle játszmát kell játszanunk: keressünk inkább egy szegletet
ebben az ökoszisztémában, amelyet uralhatunk. Sohasem egyszerű ilyen
szegmensre bukkanni, türelem és megfelelő stratégia szükséges hozzá. Kez­
detnek válasszunk egy területet, amely nagyjából megfelel az érdeklődési
körünknek (orvostudomány, villamosmérnöki területek). Innét aztán két
irányban léphetünk tovább. Az első a Ram achandran-féle út. Választott
szakterületünkön belül megkeressük azokat a mellékösvényeket, amelyek
iránt különös vonzódást érzünk (az ő esetében ezek a látás és az optika tudó-
48 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mánya volt). Amint lehetséges, elindulunk az egyik ilyen szűkebb terület

felé. Addig keresünk, amíg előbb-utóbb rábukkanunk egy még lefedetlen
szegletre - minél speciálisabb területről van szó, annál jobb. Ez a szeglet
több szempontból megfelel egyediségünknek, ahogyan Ramachandran kü­
lönleges neurológiai munkássága is megfelelt saját különcségéről alkotott
felfogásának.
A m ásik út M atsuokáé. M iután elsajátítottuk első szakterületünket
(ahogy ő a robotikát), más tudományágakat vagy képességeket keresünk,
amelyeket szintén magunkévá tehetünk (ahogy Matsuoka a neurológiát),
ha kell, szabadidőnk feláldozásával. Ezután összekapcsolhatjuk ezt az új tu­
dományterületet az eredetivel, és így újat teremthetünk, de legalábbis új
kapcsolódási pontokat találhatunk közöttük. Mindezt addig folytathatjuk,
ameddig csak akarjuk - ami Matsuokát illeti, ő sohasem hagyja abba ezt
a terjeszkedést. Végül létrehozunk egy területet, amely csak és kizárólag a
miénk. Ez a második módszer kiválóan alkalmazható egy olyan kultúrában,
ahol az információ könnyen hozzáférhető, és ahol az ötletek összekapcsolása
a hatalom egy formáját jelenti.
Bármelyik irányt választjuk is, olyan szegmenst találunk, ahol nem hem ­
zsegnek a versenytársak. Szabadon kalandozhatunk, kereshetjük a választ a
bennünket érdeklő kérdésekre. Mi határozzuk meg saját cselekvési ütemün­
ket, és mi rendelkezünk az ezen a területen hozzáférhető erőforrásokkal.
A kiélezett verseny és az intrikák terhe nélkül pedig időhöz és térhez jutunk,
hogy életünk fela d a ta kikristályosodhassék.

3. Óvakodjunk a hamis úttól!

- A lázadás stratégiája
Wolfgang Amadeus Mozart 1760-ban, négyéves korában az apjától elkezdett
zongoraleckéket venni. Maga Wolfgang volt az, aki ebben a zsenge korban
szerette volna elkezdeni a tanulást; hétéves nővére már javában gyakorolt.
Részben talán a testvérek közötti rivalizálás miatt döntött így, mivel látta,
mennyi szeretetet és figyelmet kap a nővére a játéka miatt, és azt akarta,
hogy neki is jusson belőle.
Az apja, Johann Georg Leopold Mozart - maga is tehetséges zongorista,
zeneszerző és tanár - alig néhány hónapnyi gyakorlás után észrevette, hogy
fia kivételes gyermek. Ami talán a legfurcsább volt ebben a korban, a kisfiú
imádott gyakorolni; szüleinek esténként úgy kellett elrángatniuk a zongora
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 49

mellől. Ötévesen már saját darabokat komponált. Leopold Mozart hama­

rosan útnak indult a csodagyerekkel és nővérével, hogy Európa minden fő­
városában fellépjenek. Mozart, ahol csak játszott, mindenhol elkápráztatta
a királyi hallgatóságot. Magabiztos volt, és képes volt ügyes improvizációk­
ra is. Akár egy drága játékszer. Egyre több és több királyi udvarban voltak
kíváncsiak a gyermekzseni produkciójára, és apja nemsokára csinos össze­
geket gyűjthetett be a családi kasszába.
A családfő teljes engedelmességet követelt a gyerekeitől, még akkor is, ha
immár lényegében az ifjú Mozart tartotta el mindnyájukat. Ő azonban kész­
ségesen engedelmeskedett, hiszen mindent az apjának köszönhetett. Ahogy
azonban serdülőkorba ért, valami más is megmozdult benne. Vajon magát
a zongorázást élvezi ennyire, vagy csupán a vele kiváltott óriási figyelmet?
Teljesen összezavarodott. Annyi év zeneszerzés után végre elkezdett kiala­
kulni saját stílusa, apja mégis ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is a királyi
közönséget kielégítő és a családi kasszát gyarapító hagyományos darabok
írására összpontosítson. Lakhelyük, Salzburg városa, vidékies és nyárspol­
gári volt. Mozart valami másra vágyott, szeretett volna egyedül lenni. Ahogy
teltek az évek, egyre inkább úgy érezte, elnyomják.
Az apja 1777-ben végül megengedte az immár huszonegy éves Wolfgang
M ozartnak, hogy az anyja kíséretében Párizsba utazzon. Ott előkelő kar­
mesteri állást kellett szereznie, hogy továbbra is támogathassa a családját
anyagilag. Wolfgangnak azonban nem igazán volt ínyére Párizs. A neki fel­
ajánlott munkákat méltatlannak találta tehetségéhez. Majd édesanyja meg­
betegedett, és a hazaúton meg is halt. Az utazás minden szempontból tragi­
kusan zárult. Az ifjú M ozart tehát letörten tért vissza Salzburgba, készen
arra, hogy ism ét alávesse magát apja akaratának. Udvari orgonistaként
meglehetősen unalmas állást vállalt el, de képtelen volt teljesen elnyomni a
nyughatatlanságát. Elkeserítette a gondolat, hogy életét ezzel a középszerű
munkával töltse, és vidéki kishivatalnokok kedvére írogasson zenét. Egy
alkalommal így írt az apjának: „Zeneszerző vagyok [...] Nem tudom, és
nem is szabad eltemetnem a zeneszerzés tehetségét, amellyel Isten nagy jósá­
gában oly gazdagon felruházott engem”.
Leopold Mozart dühösen reagált fia egyre gyakoribb sirámaira, és em ­
lékeztette, milyen sokkal tartozik neki, amiért annyit tanította, no és a ren­
geteg kiadás miatt, amelyekbe véget nem érő utazásaik során verte magát.
M ozartba egyszerre beléhasított a felismerés: valójában nem a zongorába
volt szerelmes, még csak nem is magába a zenébe. Nem szerette mások előtt
produkálni magát, mint valami mutatványos. Ő zeneszerzésre rendeltetett;
sőt m i több, imádta a színházat. Operákat akart írni - ez volt az ő valódi
50 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hivatása. Ugyanakkor esélye sem lett volna megvalósítani, ha Salzburgban

marad. Az apja azonban mindennél jobban akadályozta ebben: lényegében
tönkretette az életét, az egészségét és az önbizalmát egyaránt. Nem csak a
pénzről volt szó; az apja irigyelte a fia tehetségét, és tudatosan vagy sem,
de igyekezett gátolni a fejlődését. Bármilyen fájdalmas is volt, M ozartnak
lépnie kellett, mielőtt túl késő lett volna.
1781-ben, egy bécsi út során meghozta a sorsdöntő elhatározást, hogy
ottmarad, és soha nem tér vissza Salzburgba. Az apja egész életében nem
bocsátotta ezt meg neki, m intha valami hatalmas tabut sértett volna meg
azzal, hogy elhagyta a családot. A kettejük közti szakadékot soha többé nem
sikerült áthidalni. Mozart úgy érezte, túl sok időt töltött az apja zsarnoki
hatalmának árnyékában, ezért lázas igyekezettel vetette bele magát a zene­
szerzésbe, és úgy ontotta leghíresebb operáit és darabjait, mintha maga az
ördög szállta volna meg.

m m m

Az élet tévútjaihoz általában csupa rossz indok: a pénz, a hírnév, a figyelem

és hasonlók miatt vonzódunk Ha úgy érezzük, figyelemre van szükségünk,
annak gyakran a belső üresség az oka, amelyet igyekszünk a nyilvánosság
elismerésének hamis szeretetével megtölteni. Mivel ez a választott terület
nem felel meg legmélyebb hajlamainknak, nagyon ritkán találjuk meg az
áhított beteljesülést. Munkavégzésünkön is érezni ezt, és a figyelem, amit
eleinte talán megkaptunk, lassan és fájdalmasan lanyhulni kezd. Ha a pénz
és a kényelem vágya határozza meg a döntéseinket, a legtöbbször azért cse­
lekszünk, m ert szorongunk vagy igyekszünk a szüléink kedvében járni.
Ők talán puszta szeretetből és aggódásból próbálnak jövedelmező pályák
felé irányítani bennünket, ám a háttérben gyakran valami más lappang - ta­
lán némi irigység, amiért mi szabadabbak vagyunk, mint ők voltak fiatal­
korukban.
Kettős stratégiát kell alkalmaznunk: először is a lehető legkorábban, még
mielőtt önbizalmunk sérülne, észre kell vennünk, hogy pályánkat rossz okok­
ból választottuk. Másodszor pedig határozottan fel kell lázadnunk azok ellen
az erők ellen, amelyek addig letérítettek a helyes útról. Legyintsünk a figye­
lem és az elismerés utáni vágyra - ezek csak félrevezetnek bennünket. Egy
kicsit haragudhatunk és bosszankodhatunk a szülői ráhatás miatt, amely
tőlünk idegen hivatást próbál ránk erőltetni. Személyiségfejlődésünk egész­
séges velejárója, hogy szüléinktől független utat járjunk, és megalapozzuk
saját önazonosságunkat. A lázadás érzése töltsön el energiával és céltuda­
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 51

tossággal! Ha az apafigura, egy Leopold Mozart az, aki utunkat állja, le kell
őt győznünk, és meg kell tisztítanunk az ösvényt magunk előtt.

4. Engedjük el a múltat! - Az alkalmazkodás

stratégiája
Freddie Roachot születésének pillanatától fogva ökölvívóbajnoknak nevel­
ték. Az apja maga is profi bokszoló volt, anyja pedig bokszbíró. A bátyja
nagyon fiatalon elkezdte ezt a sportot, és amikor Freddie hatéves lett, őt is
azonnal elvitték a helyi dél-bostoni edzőterembe, ahol megkezdte kemény
tanulóidejét. Naponta több órát, heti hat napot dolgozott egy edzővel.
Tizenöt éves korára úgy érezte, kiégett. Egyre csak újabb és újabb ki­
fogásokat talált ki, hogy ne kelljen lemennie az edzőterembe. Egy napon az
anyja felfigyelt erre, és megkérdezte tőle: „Miért is bokszolsz tulajdonkép­
pen? Csak nyeled az ütéseket. Nem megy ez neked.” Roach már hozzászo­
kott apja és fivérei állandó bírálatához, de az, hogy anyjától ilyen őszinte
értékelést hallott, magához térítette. Az asszony egyértelműen a bátyjáról
gondolta úgy, hogy nagy üldözőnek született. Roach azonban ekkor elhatá­
rozta, hogy bebizonyítja: téved. Újult erővel tért vissza az edzéshez. Felfedez­
te magában a gyakorlás és a fegyelem iránti szenvedélyt. Élvezte a fejlődés
adta jóérzést és az egyre sokasodó trófeákat, de minden másnál jobban
élvezte, hogy most már le tudta győzni a bátyját. Újra lángra lobbant benne
a sport iránti szeretet.
Mivel a fivérek közül immár Freddie Roach volt az ígéretesebb, az apja
Las Vegasba vitte, hogy segítsen neki a karrierje továbbépítésében. Ott aztán
tizennyolc évesen megismerkedett a legendás edzővel, Eddie Futchcsal, aki
a szárnyai alá vette. M inden rendkívül ígéretesen alakult - beválasztották
az Egyesült Államok ökölvívócsapatába, és elkezdett felfelé kapaszkodni a
ranglétrán. Nemsokára azonban újabb falba ütközött. Futch megtanította
neki a leghatékonyabb mozdulatokat, ő pedig rengeteg gyakorlással tökélyre
fejlesztette őket, ám egy igazi mérkőzés más történet volt. A ringben, amint
kapott egy ütést, azonnal visszaállt az ösztönös küzdelemre, és eluralkodtak
rajta az érzelmei. A meccsei több meneten át tartó verekedésekké fajultak,
és gyakran el is veszítette őket.
Futch néhány év múlva közölte Roachcsal, hogy ideje visszavonulnia.
De hát a boksz jelentette számára az életet; mihez kezdjen, ha visszavo­
nult? Tovább bokszolt és továbbra is veszített, míg végül maga is észrevette
52 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a napnál világosabb jeleket, és visszavonult. Egy telemarketinggel foglalkozó

cégnél vállalt állást, és inni kezdett. Most már gyűlölte az ökölvívást - olyan
sok energiát fektetett bele, és semmit sem tudott felmutatni. Egy nap, szinte
saját akaratával is dacolva, visszatért Futch edzőtermébe, hogy megnézze
a barátját, Virgil Hillt, aki egy címmérkőzésre készülő bokszolóval vívott
edzőmeccset. Mindketten Futch tanítványai voltak, de Hill sarkában nem
volt senki, aki segített volna neki, így hát Roach vitt neki vizet, és tanácsok­
kal is ellátta. Másnap is elment, hogy segítsen Hűlnek, és hamarosan rendsze­
res vendéggé vált Futch edzésein. Nem kapott fizetést, ezért megtartotta
telemarketinges állását, de új elfoglaltságában lehetőséget szimatolt - ráadá­
sul alaposan kétségbe volt esve. Mindig időben érkezett és tovább maradt
mindenki másnál. Mivel igen jól ismerte Futch technikáit, meg tudta taníta­
ni őket a többi bokszolónak. Fokozatosan egyre nagyobb felelősség került
a vállára.
Lelke mélyén képtelen volt megszabadulni az ökölvívás iránt érzett sértett
haragtól, és nem tudta, meddig bírja. Ezen a pályán könyörtelen versengés
zajlott, és az edzők ritkán húzták sokáig. Vajon ez is csak egy újabb taposó­
malommá válik, ahol vég nélkül ismételgeti a Futchtól tanult gyakorlatokat?
Valahol belül vágyott rá, hogy ismét bokszolhasson, hiszen az legalább nem
volt ennyire kiszámítható.
Virgil Hill egy alkalommal mutatott neki egy módszert, amit kubai öklö-
zőktől lesett el: ahelyett, hogy bokszzsákkal edzettek volna, az edzőjükkel
gyakoroltak, aki nagy, jó l kipárnázott edzőkesztyűt viselt. A bokszolok a
ringben félig-meddig komolyan küzdöttek az edzővel, s közben fejlesztették
az ütéseiket. Roach kipróbálta ezt Hill-lel, és felderült az arca. Ezzel a m ód­
szerrel visszatérhetett a ringbe, de valami másra is rájött. Úgy érezte, a boksz
állóvízzé vált, és az edzésmódszerek is megsavanyodtak. Gondolatban már
látta is, hogyan lehetne az edzőkesztyűs gyakorlatot az ütések fejlesztésén
kívül másra is alkalmazni. Az edző ennek segítségével egy egész stratégiát
felépíthetne a ringben, és élesben mutathatná be tanítványainak. Ez forra­
dalmasítaná és felrázná az egész sportágat. Roach az immár csapatnyi saját
tanítványával el is kezdett dolgozni ezen. Olyan technikákat mutatott nekik,
amelyek segítségével sokkal rugalmasabban és előrelátóbban építhették fel
a stratégiájukat.
Nemsokára otthagyta Futchot, és önállóan kezdett dolgozni. Gyorsan hír­
nevet szerzett, mint aki mindenki másnál jobban készíti fel a bokszolóit, és
néhány éven belül nemzedéke legsikeresebb edzőjévé nőtte ki magát.
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 53

Pályánkkal és annak elkerülhetetlen irányváltozásaival kapcsolatban a kö­

vetkezőképpen kell gondolkoznunk: sem m i sem köt egy adott álláshoz;
hűségünk nem egy karriernek vagy egy cégnek szól. Életünk fe la d a ta és an­
nak minél teljesebb megvalósítása mellett kell kitartanunk. A mi dolgunk
megtalálni azt, és a helyes irányba terelni. Ne másoktól várjuk, hogy megvéd­
jenek vagy segítsenek nekünk! Egyedül vagyunk. A változás elkerülhetetlen,
különösen egy ilyen forradalmi korszakban, m int amelyben élünk. Mivel
magunkra vagyunk utalva, tőlünk függ, képesek vagyunk-e előre látni a
szakmánkban jelenleg zajló változásokat. Életünk fela d a tá t ugyanis ezekhez
a körülményekhez kell igazítanunk. Nem szabad ragaszkodnunk a múlt
módszereihez, mert ha így teszünk, egészen biztosan lemaradunk és meg­
bűnhődünk érte. Rugalmasnak kell lennünk, és mindig készen kell állnunk
az alkalmazkodásra.
Ha a változást kívülről kényszerítik ránk, ahogyan az Freddie Roach-
csal is történt, nem szabad túlreagálnunk a dolgot, és ellen kell állnunk az
önsajnálat kísértésének. Roach ösztönösen visszatalált a ringbe, mert meg­
értette, hogy nem magát a bokszot szereti, hanem a küzdelmet és a straté­
giák kidolgozását. Ezzel a gondolkodással hajlamait az ökölvíváson belül új
irányhoz igazíthatta. Roachhoz hasonlóan nekünk sem szabad sutba dobni
elsajátított képességeinket és megszerzett gyakorlatunkat, hanem új módot
kell találnunk az alkalmazásukra. Tekintetünket a jövőre kell szegeznünk,
nem a múltra. Az ilyen leleményes iránymódosítások néha kifejezetten elő­
nyös pályára állítanak bennünket - felráznak önelégült tétlenségünkből, így
kénytelenek vagyunk újraértékelni, merre is tartunk. Ne feledjük: életünk
fe la d a ta élő organizmus. Abban a pillanatban, hogy mereven elindulunk
egy fiatalkorunkban kijelölt úton, bezárjuk magunkat egy állásba, és az idő
könyörtelenül túllép rajtunk.

5. Találjuk meg a visszautat! - Az „élet vagy halál”

stratégiája
Buckminster Fuller építész (1895-1983) már kisgyermekként tudta, hogy
másképpen látja a világot, mint a többiek. Ugyanis súlyos látásproblémával
született. Rövidlátóként sűrű homály vette körül mindenfelől, így ennek
ellensúlyozására más érzékei - főleg a tapintása és a szaglása - jobban ki­
fejlődtek. Bár ötéves korában szemüveget írtak fel neki, a körülötte lévő
54 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

világ érzékeléséhez továbbra sem csak a látására támaszkodott, hanem fejlett

testi-kinesztetikus intelligenciáját* is igénybe vette.
Fuller rendkívül leleményes gyerek volt. Egyszer kitalált egy újfajta evezőt,
hogy könnyebben közlekedhessen a maine-i tavakon, ahol a nyarait postai
kézbesítőként töltötte. Az evező ötlete a medúzák mozgásán alapult, amelye­
ket megfigyelt és alaposan tanulmányozott. Mozgásuk dinamikájának meg­
értésében nem csak a látására támaszkodott - egyszerűen megérezte, hogyan
mozognak. Ezt a mozgást modellezte aztán pompásan működő, új evező­
jével. Az itt töltött nyarakon más érdekes találmányokról is álmodozott -
ebből lett aztán a hivatása, élete műve.
A másságnak azonban megvolt a fájdalmas oldala is. Egyszerűen nem volt
türelme a szokásos oktatási formákhoz. Bár ragyogó elme volt, és felvételt
nyert a Harvard Egyetemre, képtelen volt alkalmazkodni a szigorú oktatási
rendhez. Nem járt be órákra, inni kezdett, és meglehetősen bohém életmó­
dot folytatott. Az egyetem vezetése kétszer is kizárta - másodszorra végleg.
Ezután egyik munkahelytől a másikig sodródott. Dolgozott egy hús­
csomagoló üzemben, majd az I. világháború alatt jó állást szerzett a hadi­
tengerészetnél. Csodálatos érzéke volt a gépekhez, és remekül értette a kü­
lönböző alkatrészek összehangolt működését. Ugyanakkor nyughatatlan
természet volt, és nem bírt sokáig egy helyben maradni. A háború után
már feleségét és gyermekét is el kellett tartania, és félelmében, hogy esetleg
soha nem lesz képes tisztességes életet biztosítani nekik, úgy döntött, elvál­
lal egy jó l fizető kereskedelmi igazgatói állást. Keményen dolgozott és jó l
végezte a munkáját, a cég azonban három hónap múlva tönkrement. Az
ilyen munka egyáltalán nem elégítette ki, de úgy tűnt, másra nemigen lesz
esélye az életben.
Néhány hónappal később hirtelen adódott számára egy lehetőség a sem­
miből. Az apósa feltalált egy építőanyag-gyártási módszert, amely segítsé­
gével a házak tartósabbak, ráadásul jóval olcsóbbak lettek, és szigetelésük is
javult. Nem sikerült azonban sem befektetőket, sem olyasvalakit találnia, aki
hajlandó lett volna segíteni az üzlet beindításában. Fuller zseniálisnak találta
az ötletet. Mindig is érdekelték a lakóházak és az építészet, ezért felaján­
lotta, hogy kézbe veszi az új technológia bevezetését. M indent beleadott
a feladatba, sőt még az új technológiát is sikerült továbbfejlesztenie. Az
apósa mindenben támogatta, és együtt megalapították a Stockade Building

* Az ilyen emberek elsősorban a tapintás és a mozgás segítségével tanulnak és szerzik

tapasztalataikat. (A Ford.)
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 55

Systemet. A befektetők - elsősorban családtagok - pénzének köszönhetően

gyárakat nyithattak. A cég eleinte küszködött - a technológia túlságosan
újnak és korszakalkotónak számított, Fuller pedig túlságosan makacs volt,
mintsem engedett volna az építőipar forradalmasításáról szőtt álmaiból. Öt
év múlva a vállalatot eladták, Fullert pedig kitették az elnöki pozícióból.
A helyzet most minden addiginál kilátástalanabbnak tűnt. A család jó l
élt Chicagóban a fizetéséből, sőt tovább is nyújtóztak, m int ameddig a
takarójuk ért. Fullernek az öt év alatt egyetlen centet sem sikerült félre­
tennie. Közeledett a tél, és nem sok reménye volt munkát találni, hiszen a
hírneve is romokban hevert. Egy este a Michigan-tó partján sétált, és addigi
életén tűnődött. Csalódást okozott a feleségének, és elveszítette az apósa és
a vállalkozásba fektető barátai pénzét. Leszerepelt üzletemberként, és csak
teher volt mindenki számára. Végül úgy találta, az öngyilkosság a legjobb
megoldás. Elhatározta, hogy a tóba öli magát. Jó életbiztosítása volt, és úgy
gondolta, felesége családja jobban gondját viseli majd az asszonynak, mint ő
valaha is tette. Ahogy a víz felé lépdelt, lélekben felkészítette magát a halálra.
Hirtelen azonban megállította valami. Ezt később úgy írta le, m int egy
hangot, amely valahonnét a közelből, vagy talán belülről hallatszott. így
szólt hozzá: „Mostantól kezdve ne várd gondolataid e világi igazolását. Az
igazat gondolod. Nincs jogod elveszejteni magadat. Nem a magadé vagy,
hanem az Univerzumé. Jelentőséged mindörökké homályban marad előtted,
de higgy benne, hogy akkor töltőd be a neked szánt szerepet, ha tapasz­
talataidat minden erőddel a lehető legteljesebb mértékig m ások előnyére
váltod.” Mivel korábban sohasem hallott hangokat, Fuller nem tudott más­
ra gondolni, m int hogy valódiak. A szavak szíven ütötték; hátat fordított
a tónak, és elindult hazafelé.
A hazaúton ezeken a szavakon elmélkedett, és nekilátott újraértékelni
az életét, ezúttal más megvilágításban. Talán mindaz, amit percekkel ko­
rábban még hibának tartott, egyáltalán nem is volt az. Olyan közegbe (az
üzleti életbe) próbált beilleszkedni, ahol semm i keresnivalója nem volt.
Az egész világ ezt hajtogatta neki, ő azonban nem figyelt oda. A Stockade-es
tapasztalat nem volt teljesen hiábavaló - értékes leckéket tanult az emberi
természetről. Nem kellene bánkódnia miatta. Az igazság, hogy ő tényleg
más. Az agyában csak úgy sorjáztak a különböző találmányok - új autók,
házak, épületszerkezetek - , amelyek mind különleges érzékelési képessé­
geit tükrözték. Ahogy útközben végignézett az egyforma bérházak hosszú
sorain, rádöbbent, hogy az emberek jobban szenvednek az egyformaságtól
és a másként való cselekvés gondolatára való képtelenségtől, mint a beillesz­
kedés hiányától.
56 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Megfogadta, hogy attól a pillanattól kezdve csak saját tapasztalatára és

saját hangjára hallgat. Alternatív gyártási technológiákat fog kidolgozni,
és új lehetőségek felé irányítja az emberek figyelmét. Idővel jön ni fog a pénz
is. Valahányszor a pénzre gondolt először, mindig katasztrófa lett a vége.
Gondoskodni fog a családjáról, de most egy ideig szorosabbra kell majd
húzniuk a nadrágszíjat.
Az elkövetkező években Fuller tartotta magát ehhez a fogadalomhoz.
Különös ötleteinek kidolgozásával olyan új, olcsó és energiatakarékos meg­
oldások születtek a szállításban és a házépítésben, mint a Dymaxion* autó
és a Dymaxion ház, valamint megalkotta a geodéziai kupolát, egy teljesen
új építészeti szerkezetet is. A hírnév és a pénz sem váratott sokáig magára.

n i

Soha sem m i jó nem származik abból, ha letérünk a számunkra a sors

által kijelölt útról. Számtalan alattomos természetű fájdalom vár ránk.
A leggyakrabban a pénz csábítása vagy a jólét közvetlenebb ígérete miatt
teszünk így. Mivel ez az út nincs összhangban belső indíttatásunkkal, az
érdeklődésünk óhatatlanul lankadni fog, és a pénz is egyre nehezebben jön
majd. Más, könnyebb bevételi források után nézünk, s közben egyre távo­
labb és távolabb kerülünk a saját ösvényünktől. Mivel nem látjuk tisztán a
jövőnket, karrierünk is zsákutcába jut, és hiába elégítjük ki anyagi szükségle­
teinket, belül sajgó ürességet érzünk majd, amelynek a megtöltéséhez az­
tán különféle vallásokhoz, kábítószerekhez és figyelemelterelési formákhoz
fordulunk. Itt nincs helye kompromisszumoknak, nincs menekvés ez elől
a törvényszerűség elől. Fájdalmunk és tehetetlenségünk mélységéből álla­
píthatjuk meg, milyen messze sodródtunk a helyes úttól. Hallgassunk ennek
a tehetetlenségnek és fájdalomnak a sugallatára, és engedjük, hogy éppúgy
vezessen bennünket, ahogy Fullert vezette a belső hang. Ez élet vagy halál
kérdése.
A visszaút megtalálása áldozatot kíván. Nem kaphatunk meg mindent
a jelenben. A kiválóságig vezető ösvény végigjárásához türelem kell. Öt
vagy tíz évvel előre kell tekintenünk, amikor majd learatjuk fáradozásaink
gyümölcsét. Az addig tartó folyamat azonban tele van kihívásokkal és örö-

Ezt a kifejezést maga Fuller alkotta a dynamic (dinamikus), a maximum (maximális)

és a tension (feszesség) angol szavak összevonásából, és számos találmányára alkal­
mazta. (A Ford.)
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 57

mökkel. Legyen az ösvényhez való visszatérés egy fogadalom, és ezt tudas­

suk másokkal is! Az útról való letérést ettől kezdve kínosnak és szégyen-
teljesnek érezzük majd. A valóban tartós pénz és siker végül nem azoknak
jut, akik célként tekintenek rájuk, hanem azoknak, akik a kiválóság elérésére
és életük fe la d a tá n a k beteljesítésére összpontosítanak.

A másik út

Vannak, akik gyermekkorukban nem fedezik fel hajlamaikat vagy jövőbeni

útjukat, ehelyett rengeteg fájdalom kíséretében csak saját korlátáikat tapasz­
talják meg. Nem jó k olyasmiben, amit mások könnyűnek vagy megvaló­
síthatónak találnak. Az élethivatás fogalma idegen tőlük. Bizonyos esetek­
ben magukévá teszik mások ítéleteit és bírálatát, és idővel ők is értéktelennek
látják saját magukat. Ha nem vigyáznak, ez önbeteljesítő jóslattá válhat.
Az író és egyetemi oktató Temple Grandinnél kevesen ismerik jobban ezt
a helyzetet. 1950-ben, hároméves korában autizmust állapítottak meg nála.
Ekkor még semmit sem haladt előre a nyelvelsajátításban. Úgy gondolták,
meg is marad ebben az állapotban, és egész életében intézeti gondoskodás­
ra szorul majd. Édesanyja azonban meg akart próbálkozni még egy utolsó
lehetőséggel, mielőtt végleg feladta volna: elküldte Grandint egy beszédtera­
peutához, akinek csodával határos módon lassan sikerült megtanítania őt
beszélni. így lehetővé vált számára, hogy iskolába járjon, és azt tanulja, amit
a többi gyerek.
Hiába fejlődött azonban, Grandin lehetőségei legalábbis korlátozottnak
tűntek. Az agya másképpen működött, nem szavakban, hanem képekben
gondolkodott. Ahhoz, hogy megtanulhasson egy szót, el kellett tudnia kép­
zelni. Ez nagyon megnehezítette az elvont fogalmak megértését vagy a m a­
tematika megtanulását. A többi gyerekkel való barátkozás sem igen ment
neki, mert azok gyakran csúfolódtak a mássága miatt. Ilyen tanulási nehéz­
ségekkel ugyan mit várhatott a jövőtől, hacsak nem valamiféle alantas m un­
kát? Tovább rontotta a helyzetet, hogy amikor rendkívül aktív elméje nem
talált valamit, amire összpontosíthatott, mélységes szorongás lett úrrá rajta.
Valahányszor ilyen szorongás fogta el, Grandin ösztönösen két, számára
megnyugtató cselekvési formához menekült: vagy állatokkal foglalkozott
vagy saját kezével épített valamit. Különös képessége volt az állatok, főleg
58 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a lovak érzéseinek és gondolatainak megfejtéséhez. Nagyszerű lovas vált

belőle. Mivel először képekben gondolkodott, ha a kézügyességét kellett
használnia (például varrásnál vagy barkácsolásnál), előbb mindig elképzelte
a kész tárgyat, majd könnyedén elkészítette.
Tizenegy éves korában Grandin meglátogatta az egyik nagynénjét, aki­
nek farmja volt Arizonában. Ott jött rá, hogy a szarvasmarhák iránt még a
lovaknál is mélyebb empátiát érez. Egy alkalommal különös érdeklődéssel
figyelte, ahogy néhány marhát egy kalodába terelnek, amely nyomja az olda­
lukat, hogy oltás előtt megnyugtassa és ellazítsa őket. Grandin egész gyer­
mekkorában arra vágyott, hogy szorosan megöleljék, de nem bírta elviselni,
ha egy felnőtt a karjában tartotta - ebben a helyzetben tehetetlennek érezte
magát, és pánikba esett. Rávette a nagynénjét, hogy engedje, hadd próbálja
ki maga is a marhakalodát. A nagynéni beleegyezett, és Grandin harminc
percre átadta magát a szorítás érzésének, amelyről mindig is álmodott.
A végén hihetetlen nyugalmat érzett. Az élmény hatására valóságos megszál­
lottjává vált a gépnek, évekkel később pedig sikerült megépítenie saját kezdet­
leges változatát, amelyet otthon is használhatott.
Elkezdték érdekelni a marhák, a marhakalodák, valamint a szorítás és az
érintés autista gyerekekre gyakorolt hatása. Hogy kielégíthesse a kíváncsi­
ságát, fejlesztenie kellett olvasási és kutatási képességeit. Miután ezt m eg­
tette, rájött, hogy szokatlanul jó l tud összpontosítani - képes volt órákon át
olvasni egyetlen témáról anélkül, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is
megunta volna. Kutatását fokozatosan kiterjesztette pszichológiai, biológiai
és általános természettudományos témájú könyvekre. Szellemi képességei
olyan szintre fejlődtek, hogy egyetemre is felvették. Lehetőségeinek h ori­
zontja egyre szélesedett.
Néhány évvel később az Arizonai Állami Egyetemen találta magát, ahol
állattudományi mesterképzésben vett részt. Itt ismét felszínre került a szarvas-
marhák iránti megszállottsága. Szeretett volna részletes elemzést végezni a
karámok és marhakalodák témájában, hogy jobban megérthesse az állatok
viselkedését és reakcióit. Tanárai nem tudták mire vélni ezt az érdeklődését,
és közölték vele, hogy ilyen kutatás nem lehetséges. Temple Grandin azon­
ban nem az a fajta volt, aki beletörődik az elutasító válaszba, ezért egy másik
tanszék tanáraihoz fordult támogatásért. Elvégezte a kísérletet, és eközben
végre úgy érezte, megtalálta élete felad atát.
Nem az egyetemi életformára született. Gyakorlati típus volt, aki imádott
különböző berendezéseket összeszerelni, ám közben mégis állandó szellemi
ingerekre volt szüksége. Elhatározta, hogy saját, egyedi hivatást alakít ki
TALÁLJUK MEG A HIVATÁSUNKAT! - ÉLETÜNK FELADATA 59

magának. Kezdetben szabadúszóként különböző farmoknak ajánlotta fel

a szolgálatait, és olyan marhakalodákat tervezett, amelyek jobban megfelel­
tek az állatoknak és sokkal hatékonyabban működtek. A tervezésben és
gépészetben érvényesülő vizuális megközelítésmódjának köszönhetően las­
san megtanulta a szakma alapjait. Szolgáltatásait kibővítette a humánusabb
vágóhidak és a farmok állattartáshoz szükséges rendszereinek tervezésével.
Miután így megalapozta a karrierjét, továbblépett. Író lett belőle, majd
tanárként tért vissza az egyetemre, és nagyszerű előadóvá képezte magát
az állatok és az autizmus terén. Valahogyan sikerült legyőznie az útjában
álló, látszólag leküzdhetetlen akadályokat, és eljutott élete felad atáh oz, amely
tökéletesen illett hozzá.

■ mm

Ha erősségek és elhivatottság helyett fogyatékosságainkkal vagyunk kény­

telenek szembesülni, a következő stratégiához kell folyamodnunk: ne törőd­
jünk a gyengeségeinkkel, és álljunk ellen a kísértésnek, hogy minél jobban
hasonlítani akarjunk a többiekre. Temple Grandinhez hasonlóan irányítsuk
a figyelmünket azokra az apró dolgokra, amelyekben jók vagyunk. Ne álmo­
dozzunk, és ne szövögessünk nagyszabású terveket a jövőre nézve, hanem
összpontosítsunk arra, hogy ezeket az egyszerű és közvetlen képességeket
minél inkább tökélyre fejlesszük. Ez önbizalmat ad, és kiindulási pontként
szolgálhat a nyitáshoz más területek felé. Ha így, lépésről lépésre haladunk
előre, előbb-utóbb rátalálunk életünk feladatára.
Értsük meg: életünk fela d a ta nem mindig valami grandiózus vagy ígéretes
elhivatottságon keresztül jelenik meg. Jelentkezhet fogyatékosságaink álcá­
jában is, hogy kénytelenek legyünk arra az egy-két dologra fókuszálni,
amelyekben biztosan jó k vagyunk. Ezeknek a képességeknek a fejlesztésé­
vel megtanuljuk a fegyelem értékét, és megtapasztaljuk erőfeszítéseink gyü­
mölcsét is. Az erő és magabiztosság remek kiindulópontot jelent, tudásunk
innen gyarapodhat minden irányban, akár a lótuszvirág. Ne irigykedjünk
azokra, akik természettől fogva tehetségesnek tűnnek; ez gyakran inkább
átok, hiszen az ilyen típusba tartozók ritkán tanulják meg a szorgalom és
összpontosítás értékét, s ennek később megfizetik az árát. Ez a stratégia az
esetlegesen előforduló kudarcokra és akadályokra is vonatkozik. Az ilyen
pillanatokban általában tanácsos kitartanunk a mellett a néhány dolog mel­
lett, amit tudunk és amit jó l csinálunk, és ezek segítségével újra felépíteni
az önbizalmunkat.
60 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ha például Temple Grandin, aki már születésekor ekkora hátránnyal in­

dult, megtalálta az utat élete feladatához és a kiválósághoz, az azt jelenti,
hogy ez a hatalom bármelyikünk számára elérhető.

Előbb vagy utóbb valami elkerülhetetlenül egy adott útra szólít

bennünket. Talán úgy emlékszünk erre a „valamire”, mint egy gyer­
mekkori jelre, amikor a semmiből egy késztetés, varázslat vagy az
események különös fordulata angyali üdvözletként hasított belénk:
Ezt kell tennem, ezt kell megszereznem. Ez vagyok én... A hívás
talán nem volt ennyire eleven és egyértelmű, talán csak gyengéd
lökések formájában éreztük, miközben tudatlanul sodródtunk
életünk patakjában a part egy bizonyos pontja felé. Visszatekintve
érezzük benne a sors kezét [...] Ezt a hívást halogathatjuk, elkerül­
hetjük, ideig-óráig elvéthetjük. Vagy teljesen a bűvkörébe kerü­
lünk. Bárhogy legyen is, végül a felszínre tör. Megköveteli a jus­
sát [... ] A rendkívüli emberek hivatása a legnyilvánvalóbb. Talán
éppen ezért nyűgöznek le bennünket. Talán azért is annyira rend­
kívüliek, mert hivatásuk olyan tiszta, ők pedig annyira hűek hoz­
zá. [...] A rendkívüli emberek a legjobb tanúk, hiszen megmutatják
azt, amire a hétköznapi halandó egyszerűen nem képes. Nekünk,
úgy tűnik, kevesebb a motivációnk és több a zavaró tényező. Ám a
mi sorsunkat is ugyanaz az egyetemes erő mozgatja. A rendkívüli
emberek nem külön kategória; csak bennük egyszerűen jobban
tetten érhető ennek az erőnek a működése.9
Jam es H illman
 VESSÜK A LÁ M AG UNKAT
A VALÓSÁGNAK!
- A Z IDEÁLIS TANULÓIDŐ

Az iskolarendszerből kikerülve életünk legkritikusabb

szakaszába lépünk - egy második, gyakorlati oktatás vár
ránk, amit tanulóidőnek nevezünk. Valahányszor pályát
váltunk vagy új tudásra teszünk szert, ismét belépünk
ebbe az életszakaszba. Ilyenkor számos veszély leselke­
dik ránk. Ha nem vigyázunk, könnyen bizonytalanság
támadhat bennünk, érzelmi hullámzást és konfliktuso­
kat élünk át, és ezek az érzések rátelepedhetnek a gondo­
latainkra. Félelmek és tanulási nehézség alakulhat ki, s
ezeket egész életünkben magunkkal kell majd cipelnünk.
Meg kell tanulnunk a leckét, mielőtt túl késő lenne, és
követnünk kell a jelen és múlt legnagyobb mesterei által
kijelölt utat - vagyis egyfajta ideális, minden területre
érvényes tanulóidőt kell teljesítenünk. A folyamat során
elsajátítjuk majd a szükséges képességeket, fegyelemre
szoktatjuk az elménket, és független gondolkodó válik
belőlünk, aki kész szembenézni a kiválósághoz vezető
út kreatív kihívásaival.
 Az első átalakulás

A természettudós Charles Darwinra (1809-1882) már egészen fiatal kora

óta nyomasztó súllyal nehezedett apja erőteljes személyisége. Az idősebb
Darwin sikeres és tehetős vidéki orvos volt, és nagy reményeket táplált
két fia jövőjét illetően. Charles, a fiatalabbik volt az, akiről kevésbé tűnt
valószínűnek, hogy megfelel ezeknek az elvárásoknak. Nem remekelt görög
és latin nyelvből, sem pedig algebrából, de tulajdonképpen semmiben sem
tűnt ki az iskolában. Nem a becsvágy hiányzott belőle, csak egyszerűen nem
lelkesedett érte, hogy könyvekből ism erje meg a világot. Imádott odakint
lenni a természetben - vadászott, ritka bogarak után kutatott a környéken,
virág- és ásványmintákat gyűjtött. Órákon át figyelte a madarak viselkedé­
sét, és gondosan feljegyezte a legapróbb különbségeket is. Nagyon jó szeme
volt az ilyesmihez. Ezekből a kedvtelésekből azonban nem építhetett kar­
riert, és ahogy telt az idő, érezte, hogy apja türelme egyre fogy. Egy napon
aztán az ifjú Darwin olyan feddést kapott, amit sohasem felejtett el: „Nem
érdekel semmi egyéb, csak a vadászat, a kutyák és a patkányfogás; szégyent
hozol magadra és az egész családodra!”
Amikor betöltötte a tizenötöt, az apja úgy döntött, az eddigieknél aktí­
vabban avatkozik be az életébe. Edinburgh-ba küldte orvosi egyetemre, ám
Darwin nem bírta elviselni a vér látványát, ezért kénytelen volt megszakítani
tanulmányait. Az apja - aki eltökélte, hogy mindenáron valami tisztessé­
ges pályára tereli a gyermekét - ekkor egyházi állást szerzett neki, mint
jövendőbeli vidéki plébános. Itt jó fizetést kapott volna, és bőven maradt
volna szabadideje gyűjtőszenvedélye kielégítésére is. Az állás betöltéséhez
egyetlen követelményt szabtak: valamelyik tekintélyes egyetemen diplomát
kell szereznie, így Darwin beiratkozott a Cambridge-i Egyetemre. Itt újra
meg kellett küzdenie az intézményes oktatás iránt érzett ellenszenvével, de
m inden tőle telhetőt megtett. Érdeklődni kezdett a botanika iránt, és jó
barátságot kötött tanárával, Henslow professzorral. Keményen dolgozott,
és apja óriási megkönnyebbülésére 1831 májusában éppen csak, de sikerült
megszereznie diplomáját.
64 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Abban reménykedve, hogy iskoláztatása ezzel egyszer s mindenkorra vé­

get ért, Darwin nekivágott a vidéki Angliának, ahol kedvére hódolhatott
a természet iránti szenvedélyének, és egy időre elfeledkezhetett a jövőről.
Am ikor augusztus végén hazatért, nagy meglepetésére egy levél várta
Henslow professzortól. Egykori tanára beajánlotta Darwint egy fizetés nél­
küli természettudósi pozícióba őfelsége Beagle nevű hajóján, amely néhány
hónap múlva indult többéves világ körüli útjára azzal a megbízatással,
hogy különböző partvidékeket térképezzen fel. Darwinnak az lett volna az
egyik feladata, hogy állat-, növény- és ásványmintákat gyűjtsön az út során,
majd ezeket vizsgálat céljából visszaküldje Angliába. Henslow professzorra
láthatóan mély benyomást tett a fiatalember növények gyűjtése és azonosí­
tása terén tanúsított, figyelemre méltó szakértelme.
Darwint zavarba hozta ez az ajánlat. Sohasem merült fel benne, hogy
ilyen messzire utazzon, a természettudományos karrierről nem is beszélve.
Mielőtt azonban alaposan átgondolhatta volna, az apja közbelépett: határo­
zottan ellenezte, hogy elfogadja az ajánlatot. Még sohasem hajózott, és való­
színűleg nehezen viselné a dolgot. Nem volt természettudományos gyakor­
lata, és a fegyelemnek is híján volt. Ráadásul az utazás jelentette többéves
kieséssel az apja által szerzett egyházi állást is kockáztatta volna.
Az apja olyan erélyesen és meggyőzően érvelt, hogy Darwin kénytelen­
kelletlen egyetértett, és úgy döntött, visszautasítja az ajánlatot. A következő
napokban azonban szüntelenül az úton járt az esze, és azon, mi minden
várna ott rá, és minél többet gondolt rá, annál vonzóbbnak találta. Talán
a kaland csábította a biztonságban és jólétben töltött gyerekkor után, de a
tudományos pálya kecsegtető lehetősége is szerepet játszhatott, hiszen az út
során majdnem minden, a bolygón fellelhető életformával találkozhatott
volna. Persze az is lehet, hogy hatalmaskodó atyjától akart megszabadulni,
hogy végre rálelhessen a saját útjára. Bármi volt is az ok, hamarosan mégis
meggondolta magát, és úgy döntött, elfogadja az ajánlatot. Sikerült megnyer­
nie az egyik nagybátyját az ügynek, és ketten nagy nehezen meggyőzték
az apját, aki vonakodva bár, de beleegyezését adta. A hajó kifutásának elő­
estéjén Darwin így írt a Beagle kapitányának, Róbert FitzRoynak: „És akkor
elkezdődik második életem, és ez a nap olyan lesz hátralévő életemben, mint
egy születésnap”.
Az év decemberében bontottak vitorlát, és az ifjú Darwin szinte azon­
nal megbánta a döntését, m ert a meglehetősen kicsiny hajót játékszerként
dobálták a hullámok. Állandóan tengeribeteg volt, és képtelen volt magában
tartani az ételt. A szíve belesajdult a gondolatba, hogy olyan sokáig nem látja
a családját, és éveken át kénytelen lesz ezekkel az idegenekkel összezárva élni.
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 65

Szívdobogást kapott, és súlyos betegnek érezte magát. A tengerészek hamar

észrevették, hogy nem hajóra termett, és furcsa pillantásokkal méregették.
FitzRoy kapitányról kiderült, hogy hajlamos a heves és szélsőséges kedély­
ingadozásra, és néha a legjelentéktelenebb esemény hatására is éktelen haragra
gerjedt. Emellett vallási fanatikus is volt, aki szó szerint értelmezte a Bibliát;
közölte Darwinnal, hogy az ő feladata megtalálni Dél-Amerikában a Gene­
zisben leírt vízözön és az élet teremtésének bizonyítékait. Darwin úgy érezte,
óriási ostobaságot követett el, amikor szembeszegült apja akaratával, és elemi
erővel tört rá a magány. Vajon hogyan lesz képes hónapokon keresztül elvisel­
ni ezt a zsúfolt, szűk világot, összezárva egy félőrültnek tűnő kapitánnyal?
Néhány hét elteltével kétségbeesésében kitalált egy stratégiát. Valahány­
szor ilyen belső vívódás gyötörte még odahaza, elment otthonról és a termé­
szet megfigyelésébe merült. Ez mindig megnyugtatta, és segített megfeled­
kezni a problémáiról. Mostantól ez lesz hát az ő világa. A hajón zajló életet
fogja megfigyelni, a tengerészek és a kapitány személyiségét, mintha a lepkék
mintázatát vizsgálná. Feltűnt neki például, hogy senki sem morgott az étel, az
időjárás vagy a végrehajtandó feladatok miatt. A legénység a sztoikus nyu­
galmat részesítette előnyben. Ő is megpróbált hát így viselkedni. Úgy találta,
hogy FitzRoy egy kissé bizonytalan, és állandó megerősítésre van szüksége
a tekintélyét és a tengerészetnél elfoglalt magas beosztását illetően, Darwin
vég nélkül szállította hát az elismerő gesztusokat. Lassan kezdett beillesz­
kedni a hajó napi életvitelébe, még a tengerészek modorából is ragadt rá egy
kevés. Ez az elfoglaltság elterelte a figyelmét a magányáról.
Hónapokkal később a B eagle megérkezett Brazíliába, és Darwin ekkor
megértette, miért is akart ennyire eljönni erre az útra. A növény- és állatvilág
elképzelhetetlen változatossága valósággal elkábította. Igazi paradicsom
volt ez egy természettudós számára. Össze sem lehetett hasonlítani angliai
megfigyelései és gyűjtései helyszíneivel. Egyszer, amint átvágott egy erdőn,
egy félreeső helyen élete legbizarrabb és legkegyetlenebb látványa tárult elé:
apró, fekete hangyák masíroztak jó százméteres oszlopokban, és minden
útjukba akadó élőlényt felfaltak. Bárhová nézett, mindenütt az élettel teli
erdőben való túlélésért folytatott heves küzdelmet látta. Amikor nekifogott
a munkának, rájött, hogy egy komoly problémával kell szembenéznie. Az
elfogott madarak, pillangók, rákok és pókok mind különlegesek voltak. Az is
a feladatai közé tartozott, hogy alapos megfontolás után kiválassza, m it fog
visszaküldeni - de hogyan döntse el, mi az, ami gyűjtésre érdemes?
Bővítenie kellett az ismereteit. Nemcsak azzal kellett órákat töltenie, hogy
mindent megfigyeljen, ami sétái során a szeme elé kerül, és részletes jegy­
zeteket készítsen, de annak is meg kellett találnia a módját, hogy valahogyan
66 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

rendszerezze ezt a rengeteg információt, katalogizálja az egyedeket, és át­

tekinthetővé tegye a jegyzeteit. Gigászi feladat volt, ám az iskolai munkával
ellentétben ezt izgalmasnak találta. Élő állatokról volt szó ugyanis, nem egy
száraz tankönyv homályos fogalmairól.
Ahogy a partok mentén a hajó délnek haladt, Darwinnak eszébe jutott,
hogy D él-Am erikának rengeteg olyan belső területe van, ahol sohasem
járt még természettudós. Elhatározta, hogy minden életformát szemügyre
vesz, amit csak képes felkutatni, ezért a helyi gauchók* társaságában hosszú
utakra indult az argentin pampákon, és közben egy sor szokatlan állatot és
növényt gyűjtött össze. Itt is alkalmazta a hajón bevált stratégiát, megfigyel­
te a gauchókat és szokásaikat, és igyekezett beilleszkedni a kultúrájukba,
mintha közéjük tartozna. Az ilyen kiruccanások során portyázó indiánok­
kal, mérgező rovarokkal és az erdőben lopakodó jaguárokkal találta magát
szemben. Anélkül, hogy észrevette volna, kialakult benne a kaland szeretete,
ami bizony alaposan megbotránkoztatta volna a családját és barátait.
Egy éve voltak úton, amikor Buenos Airestől mintegy hatszáz kilométer­
re délre, a tengerparton Darwin rábukkant valamire, ami utána éveken át
nem hagyta nyugodni. Talált ugyanis egy meredek sziklát, amelyben hosszú,
fehér csíkokat látott. Amikor felfedezte, hogy hatalmas csontokról van szó,
nekilátott kivésni a követ, hogy amennyit csak lehet, megmentsen ezekből
a maradványokból. Sohasem látott még hasonló egyedeket, és ehhez fog­
ható méreteket. Egy óriási, tatura hasonlító állat szarvai és páncélja, egy
masztodon roppant fogai, majd - legnagyobb meglepetésére - egy lófog
került elő. Amikor a spanyolok és a portugálok először partra szálltak Dél-
Amerikában, nem éltek itt lovak, ez a fog azonban olyan réginek tűnt, hogy
valószínűleg érkezésük előttről származott. Darwin gondolkodóba esett: ha
ezek a fajok réges-régen kihaltak, az elképzelés, miszerint az élet minden
formája egyszerre és örökre teremtetett, nem tűnt logikusnak. Ami pedig
még ennél is fontosabb: m iként halhatott ki ennyi faj? Lehetséges, hogy
bolygónkon az élet állandó mozgásban és változásban van?
Hónapokkal később az Andok csúcsai között járt, és ritka, hazaküldhető
földtani m intákat keresett. Körülbelül 4000 m -en megkövesedett tengeri
kagylókat és üledékes kőzeteket talált, ami igen meglepő lelet volt ebben a m a­
gasságban. Miközben ezeket és a körülöttük lévő növényvilágot tanulmányoz­
ta, arra a következtetésre jutott, hogy ezek a hegyek valaha az Atlanti-óceán
mélyén álltak, és valószínűleg a sok ezer évvel ezelőtti vulkáni tevékenység

Dél-amerikai tehénpásztor. (A Ford.)

VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 67

emelte őket egyre magasabbra. A bibliai történeteket alátámasztó ereklyék

helyett egy egészen más, megdöbbentő jelenség bizonyítékaira bukkant.
Ahogy telt az idő, Darwin szembetűnő változásokat tapasztalt saját m a­
gán. Korábban szinte m inden munkát unalmasnak talált, m ost azonban
képes volt egész nap dolgozni; sőt mivel ennyi mindent kellett felfedeznie
és megtanulnia, nem szívesen vesztegetett el akár csak egyetlen percet is.
Hihetetlenül éles szeme volt Dél-Amerika flórájához és faunájához. A helyi
madarakat meg tudta különböztetni énekükről, tojásuk mintázatáról, és ar­
ról, ahogyan a levegőbe emelkedtek. A rengeteg inform ációt pedig képes
volt hatékonyan rendszerezni. Mindenekelőtt azonban az egész gondolko­
dásmódja alakult át. Megfigyelt valamit, olvasott és írt róla, majd még több
megfigyelést követően felállított egy elméletet; az elméletek és a megfigye­
lések egymásból táplálkoztak. Mivel a feje telis-tele volt a felfedezés alatt
álló világ megannyi alkotóelemének részleteivel, egymás után születtek az
ötletek, szinte a semmiből.
1835 szeptemberében a Beagle elhagyta Dél-Amerika csendes-óceáni part­
vidékét, és nyugatnak fordult, hogy hazatérjen. Az első megálló egy szinte
lakatlan szigetcsoport volt, amelyet Galápagos néven ismertek. A szigetek
híresek voltak vadvilágukról, ám Darwin korántsem volt felkészülve arra,
amit ott talált. FitzRoy kapitány egy hetet adott neki, hogy bejárja az egyik
szigetet, m ielőtt továbbhajóznának a következőre. Am int a partra lépett,
Darwin azonnal érezte, hogy itt valami újjal van dolga. Ez a kicsiny föld­
darab hemzsegett az olyan élőlényektől, amelyeket sehol másutt nem látott:
fekete tengeri leguánok ezrei rajzottak körülötte a parton és a sekély vízben;
negyedtonnás teknősök cammogtak a homokban; fókák, pingvinek, repü­
lésre képtelen kormoránok, csupa hideg vizeket kedvelő állat - egy trópusi
szigeten!
A hét végére huszonhat egyedi szárazföldi madárfajt számolt össze csak
ezen az egyetlen szigeten. Üvegedényei kezdtek megtelni a lehető legbizar-
rabb növényekkel, kígyókkal, gyíkokkal, halakkal és rovarokkal. A Beagle
fedélzetén aztán nekilátott, hogy katalogizálja és osztályozza a rendkívüli
mennyiségű összegyűjtött példányt. Döbbenten tapasztalta, hogy szinte
mindegyikük teljesen új faj képviselője volt. Később még meglepőbb felfede­
zést tett: az egyedek szigetenként különböztek, pedig alig hetven-nyolcvan
kilométer választotta el őket egymástól. A teknősök páncéljának más volt a
mintázata, és az adott szigeten jellemző élelemforrástól függően a pintyek
csőre is különbözőképpen fejlődött.
Mintha az utazás négy éve és megfigyelései valami mélyebb, átfogóbb látás­
módot oltottak volna belé, hirtelen gyökeresen új elmélet kezdett körvona­
68 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

lazódni a fejében. Ezeket a szigeteket, okoskodott, először vulkánkitörések

nyomták a vízfelszín fölé, akárcsak az Andok hegységet. Eleinte nem volt
rajtuk élet. Aztán a madarak lassan-lassan elkezdték felkeresni őket, és m in­
denfelé magvakat potyogtattak el. Különféle állatok érkeztek a tengeren
át - idesodródó fatörzseken utazó gyíkok és rovarok; az eredetileg a tengeri
fajból származó teknősök maguk úsztak ide. Több ezer év alatt ezek a lények
mind alkalmazkodtak az itt található élelemhez és ragadozókhoz, és a hosz-
szú idő során megváltoztatták az alakjukat és a külsejüket. Azok az állatok,
amelyek nem voltak képesek alkalmazkodni, kihaltak csakúgy, mint annak
idején a Darwin által Argentínában kiásott óriási csontok gazdái. Könyör­
telen küzdelem volt ez a túlélésért. Az életet ezeken a szigeteken nem vala­
mi isteni lény teremtette egyszerre és véglegesen. Az élőlények itt végtelenül
lassú fejlődés árán érték el jelenlegi formájukat. Ezek a szigetek az egész boly­
gó kicsiny mását testesítették meg. A hazaúton Darwin tovább tökéletesítet­
te forradalmi jelentőségű elméletét, és tudta, hogy élete célja immár e teória
bizonyítása.
A Beagle 1836 októberében, közel öt tengeren töltött év után végül vissza­
tért Angliába. Darwin hazasietett, és amikor az apja meglátta, alaposan meg­
lepődött. Megváltozott a külseje. Mintha nagyobb lett volna a feje. Az egész
viselkedése más volt - a szemében komoly céltudatosság tükröződött, szinte
homlokegyenest az ellenkezője volt az évekkel korábban tengerre szállt fiatal­
ember bizonytalan tekintetének. Az utazás szemmel láthatóan átformálta
a fiát, testileg és lelkileg egyaránt.

Ú tm utató a kiválósághoz

A legnagyobb és a legkisebb uralom, amire ember szert tehet, az

önmaga feletti uralkodás.10
L eonardo da V in c i

A múlt és a jelen legnagyobb kiválóságainak élettörténetében kivétel nélkül

találunk egy olyan szakaszt, amikor jövőbeli hatalmuk még fejlődésben volt,
mint a bebábozódott lepke. Életüknek ez a szakasza - egy nagyrészt tudato­
san vállalt, öt-tíz éven át tartó tanulóidő - kevés figyelmet kap, hiszen nem
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 69

nagyszerű teljesítményekről vagy felfedezésekről szól. A tanu lóidő szaka­

szában ezek az emberek még nem sokban különböznek másoktól. A felszín
alatt azonban elméjük komoly átalakuláson megy keresztül, amely bár kívül­
ről nem észrevehető, magában hordozza jövőbeli sikereik zálogát.
Ezek a mesterek ösztönösen felismerték, hogy saját fejlődésük szempont­
jából mi a legfontosabb és legelőnyösebb - életük e szakaszát döntő m érték­
ben ennek megfelelően alakították. Ugyanakkor nekünk is értékes leckéül
szolgálhat, ha tanulmányozzuk, mit tettek helyesen. Életük alapos elemzése
valójában olyan mintát tár elénk, amely független az őket jellemző működési
területeiktől, vagyis egyfajta ideális tan u lóidőt jelent a kiválóság hatalma
felé vezető úton. Ha meg akarjuk ragadni ezt a mintát, alkalmazni kíván­
juk saját életünkben, mindenképpen meg kell értenünk valamit a tanulóidő
fogalmával és szükségességével kapcsolatban.
Kultúránkat a függés hosszú időszaka alatt, gyerekkorunkban nevelik
belénk - ez az időszak sokkal hosszabb, m int bármely állatnál. Ebben az
életszakaszban sajátítjuk el egy sor más ismerettel együtt a nyelvet, az írás, a
számolás és az érvelés képességét. E folyamat javarészt szüléink és tanáraink
gondos és szerető felügyelete alatt zajlik. Ahogy cseperedünk, egyre nagyobb
hangsúlyt kap a könyvből történő tanulás - vagyis igyekszünk mindenféle
tantárgyból annyit magunkba szívni, amennyit csak lehetséges. A történel­
mi, természettudományos vagy irodalmi ismeretek elvontak, és a tanulás
nagyrészt passzív információfelvételt jelent. A folyamat végén aztán (általá­
ban valamikor tizennyolc és huszonöt éves korunk között) egyszerűen
bedobnak bennünket a munka hideg, kíméletlen világába, és attól kezdve
nekünk kell boldogulnunk.
Amikor kilépünk a gyermeki függés világából, még nem igazán állunk
készen a teljesen független létbe való átmenetre. Magunkkal visszük a köny­
vekből és tanároktól történő tanulás szokását, amely azonban lényegében
alkalmatlan a következő önálló, gyakorlati életszakaszban való boldogulásra.
Általában a társas naivitás és a stratégiai játszmákban való járatlanság jellemez
bennünket. Mivel még mindig nem vagyunk biztosak önazonosságunkban,
azt hisszük, hogy a munka világában az számít, hogy minél jobban felhívjuk
magunkra a figyelmet, és minél több barátot szerezzünk. A való élet pedig
könyörtelenül leleplezi téveszméinket és naivitásunkat.
Ha képesek vagyunk alkalmazkodni, idővel talán megtaláljuk a számí­
tásunkat; ám ha túl sokat hibázunk, problémák végtelen sorát gerjesztjük
magunknak. Túl sok időt töltünk érzelmi vívódásokkal, és sohasem leszünk
képesek elég távolról szemlélni magunkat, hogy hibáinkat elemezzük és
tanuljunk belőlük. A tan u lóidőt természeténél fogva m indenkinek saját,
70 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

személyre szabott módján kell letöltenie. Mások pontos utánzásával vagy egy
könyv tanácsainak követésével saját magunk ellen dolgozunk. Ez az életnek
az a szakasza, amelyben végre kinyilvánítjuk a függetlenségünket, és meg­
határozzuk, kik is vagyunk. Vannak azonban ebben a második, és jövőbeli
sikereink szempontjából döntő fontosságú szakaszban olyan súlyos és lénye­
ges leckék, amelyeknek mindannyian a hasznát látjuk, amelyek visszatart­
hatnak bennünket az általános hibáktól, és értékes időt takaríthatnak meg
nekünk.
Ezek a leckék függetlenek működési területektől és történelmi korszakok­
tól, m ert az emberi lélek mély, lényegi rétegéből és agyunk működésének
sajátosságaiból fakadnak. A tanulóidő egyetlen, átfogó elvévé sűríthető, és
három, tágan értelmezett fázisból álló folyamatban fogható meg.
Az elv egyszerű, és alaposan az agyunkba kell vésnünk: a tanulóidő célja
nem a pénz, egy jó állás, egy cím vagy egy diploma, hanem gondolkodásunk
és személyiségünk átfo rm á lása - a kiválósághoz vezető út első állomása.
Minden pályára kívülállóként érkezünk. Naivak vagyunk és tele vagyunk
tévképzetekkel az új világot illetően. Elménkben hemzsegnek a jövőről szőtt
álmok és ábrándok. A világról alkotott ismereteink szubjektivek, érzelme­
ken, bizonytalanságon és korlátozott tapasztalaton alapulnak. Lassan azon­
ban le kell szállnunk a valóság talajára, az objektív világba, amelyet az itt
sikeressé vált emberek tudása és képességei testesítenek meg. Megtanul­
juk, hogyan kell együttműködni másokkal, és hogyan kezeljük a kritikát.
A folyamat során türelmetlen és szétszórt személyiségünk átalakul, fegyel­
mezetté, céltudatossá válunk, és elménk képes lesz átlátni a bonyolult össze­
függéseket. Végül megszerezzük az uralmat saját magunk és minden gyen­
geségünk felett.
A következtetés egyszerű: olyan munkahelyet és pozíciót kell választa­
nunk, amely a legtöbb lehetőséget kínálja a tanulásra. A gyakorlati tudás a leg­
értékesebb árucikk, és évtizedeken át profitálhatunk belőle - sokkal többet,
mint amennyit egy esetleges és hitvány béremelés jelent egy jövedelmezőnek
tűnő állásban, ahol azonban kevesebb lehetőségünk van a tanulásra. Ez azt
jelenti, hogy olyan kihívásokat kell keresnünk, amelyek megedzenek és fej­
lesztenek bennünket, és ahol teljesítményünket és fejlődésünket illetően a
legtöbb elfogulatlan visszajelzést kapjuk. Ne válasszunk könnyűnek és ké­
nyelmesnek tűnő tanulóidőt!
Ebben az értelemben úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy Charles Darwin
nyomdokaiban haladunk. Végre magunkra maradtunk egy úton, ahol saját
jövőnket kovácsoljuk. Ez az ifjúság és a kaland ideje, amikor nyitott elmével
és lélekkel fedezhetjük fel a világot. Valójában valahányszor új készséget
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 71

kell elsajátítanunk vagy később változtatnunk kell életpályánkon, személyi­

ségünknek e fiatalos, kalandvágyó vonásához találunk vissza újra. Darwin
átvészelhette volna az egész vállalkozást kockázat nélkül, megtehette volna,
hogy csak annyit gyűjt, amennyit feltétlenül szükséges, és a tevékeny fel­
fedezés helyett a fedélzeten marad és tanul. Ha így tesz, nem kiváló tudós vá­
lik belőle, csak egy újabb gyűjtő. Ő azonban állandóan a kihívásokat kereste,
újra meg újra kilépett a komfortzónájából. Fejlődése mércéjéül a veszélyeket
és nehézségeket állította. Nekünk is ilyen hozzáállást kell kialakítanunk, és
tanulóidőnket nem pusztán a munka világába való szürke beilleszkedésnek
kell tekintenünk, hanem utazásnak, amelynek során változáson megyünk
keresztül.

A tanulóidő - A három fázis

vagy viszonyulási mód
Miközben az előzőekben kifejtett elvet tartjuk szem előtt, tanulóidőnk során
három lényeges fázis követi egymást, amelyek között átfedés van. Ezek a
következők: alapos m egfigyelés (passzív m ód), képességek m egszerzése (gya­
korló m ód) és kísérletezés (aktív m ód). Ne feledjük, hogy a tanulóidőt na­
gyon eltérő variációkban tapasztalhatjuk meg. Eltelhet egyetlen helyen éve­
ken keresztül, de több különböző állásban is különböző helyeken, vagyis
összetett tanulóidőként, amely során számos különböző képességre tehetünk
szert. Alkothatja a felsőoktatási képzés és a gyakorlati tapasztalat elegye.
Mindezekben az esetekben a segítségünkre lesz, ha az említett lépésekben
gondolkodunk, bár az adott terület jellegétől függően előfordulhat, hogy
egyikre vagy másikra nagyobb súlyt kell helyeznünk.

Első fázis: Alapos megfigyelés - a passzív mód

Amikor új karrierbe fogunk vagy új közegbe kerülünk, olyan világba lépünk,
amelynek saját szabályai, szokásai és társas dinamikája van. Az emberek
évtizedek, sőt évszázadok óta halmozzák fel a tudást arról, hogyan kell
elvégezni bizonyos dolgokat egy adott területen, és az elődök tapasztala­
tához minden nemzedék hozzátesz valamit. Ráadásul minden egyes munka­
helynek megvannak a maga íratlan szabályai, viselkedési normái és a munka
72 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

színvonalával szembeni elvárásai. Emellett az egyének között is különböző

hatalmi viszonyok állnak fenn. Mindez együtt egy olyan valóságot alkot,
amely meghaladja személyes szükségleteinket és vágyainkat. A feladatunk
tehát az új világba való belépéskor annak m egfigyelése, és e valóság minél
alaposabb befogadása.
A legnagyobb hiba, amit tanulóidőnk első hónapjaiban elkövethetünk az,
hogy azt hisszük, fel kell keltenünk a többiek figyelmét, le kell nyűgöznünk
őket, és bizonyítanunk kell rátermettségünket. Ezek a gondolatok elural­
kodnak rajtunk, és elzárják az elménket a körülöttünk lévő valóságtól.
A pozitív figyelem csalóka; nem képességeinken vagy bármi más kézzelfog­
ható eredményen alapszik, és előbb-utóbb ellenünk fordul. Ehelyett el kell
fogadnunk a valóságot, alá kell vetnünk neki magunkat, meg kell húznunk
magunkat a háttérben, amennyire csak lehet, passzívnak kell maradnunk
és teret kell hagynunk a megfigyeléshez saját magunk számára. Ezenkívül
le kell vetkőznünk minden, esetleg az új környezettel szemben táplált elő­
ítéletünket. Ha az első hónapokban le akarjuk nyűgözni az embereket, azt
a tanulás iránti eltökéltségünkkel tegyük, ne pedig azzal, hogy a csúcsra
törünk, mielőtt készen állnánk rá!
Az új világ valóságának két lényeges elemét kell megfigyelnünk. Először is
azokat a szabályokat és eljárásokat, amelyek meghatározzák a sikert ebben a
környezetben - más szavakkal a „nálunk így mennek a dolgok” című részt.
E szabályok egyik felét közvetlenül is a tudtunkra hozzák majd - általában
a felületes, és józan ésszel amúgy is kikövetkeztethető részüket. Oda kell
figyelnünk rájuk és be kell tartanunk őket, ám sokkal érdekesebbek a ki nem
mondott, a munkahelyi kultúrát alapjaiban meghatározó szabályok. Ezek a
fontosnak tartott stílust és értékeket érintik, és nemritkán a csúcson helyet
foglaló munkatársunk személyiségét tükrözik.
Ezeket a szabályokat úgy leshetjük el a legjobban, ha megfigyeljük azo­
kat, akik felfelé tartanak a ranglétrán, akiknek a kezében minden arannyá
változik. Még többet elárul, ha az ügyetlenebbeket vesszük szemügyre, akik
feddésben részesültek bizonyos hibákért, vagy akiket esetleg el is bocsátot­
tak. Az ő példájuk negatív minta: ha így teszünk, mi is megbűnhődünk érte.
A másik valóság, amit meg kell ismernünk, a csoporton belüli hatalmi
viszonyok: kinek van igazi hatalma; ki az, akin keresztül minden kommu­
nikáció zajlik; kinek a csillaga emelkedik és kié hanyatlik. (A társas intelli­
gencia további elemeivel kapcsolatban lásd a IV. fejezetet.) Lehet, hogy ezek
az eljárási és stratégiai szabályok hibásak és csak hátráltatják a munkát, ám
a mi feladatunk nem az erkölcsi ítélkezés vagy a panaszkodás, hanem a minél
alaposabb megértésük, a környezet pontos feltérképezése. Olyanok vagyunk,
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 73

m int egy idegen kultúrát tanulmányozó antropológus, aki éles szemmel

figyel az adott közeg minden finom árnyalatára és rezdülésére. Nem azért
vagyunk ott, hogy megváltoztassuk ezt a kultúrát; ha ezzel próbálkozunk,
az életünkkel, munkahely esetében pedig az állásunkkal fizetünk. Később,
amikor már hatalomra és kiválóságra tettünk szert, újraírhatjuk vagy lerom­
bolhatjuk majd ezeket a szabályokat.
Minden feladat, még a legalantasabb is lehetőséget kínál e világ működé­
sének megfigyelésére. A benne élő embereket illetően nincs olyan részlet,
amely jelentéktelen volna. M inden, amit csak látunk vagy hallunk, meg­
fejtendő jel. Az idő múlásával egyre többet látunk és értünk majd a valóság­
ból, amely eleinte elkerülte a figyelmünket. Kiderülhet például, hogy valaki,
akiről kezdetben azt hittük, nagy hatalma van, valójában inkább csak ugat,
mint harap. Lassan betekintést nyerünk a látszat mögé. Ahogy egyre több
inform ációt halmozunk fel új környezetünk szabályairól és hatalmi dina­
mikájáról, nekifoghatunk megfejteni, miért is léteznek és milyen összefüg­
gésben állnak a terület nagyobb ívű áramlataival. A megfigyelésből az elem­
zés fázisába lépünk, és csiszolni kezdjük logikai képességeinket, ám ezt több
hónapnyi alapos odafigyelésnek kell megelőznie.
Tisztán láthatjuk, hogyan ment végig ezeken a fázisokon Charles Darwin.
Azzal, hogy az első hónapokat a hajó fedélzetén zajló élet tanulmányozásával
és az íratlan szabályok megfejtésével töltötte, sokkal termékenyebbé tette
tudományos tevékenységét. Azzal, hogy sikerült beilleszkednie, elkerül­
hette a szükségtelen csatározásokat, amelyek később akadályozták volna a
munkájában, nem is beszélve az érzelmi zűrzavarról, amelyet átélt volna
miattuk. Később ugyanezt a módszert alkalmazta a gauchók és más helyi
közösségek esetében is, akikkel találkozott. Ezáltal jelentősen növelhette az
átkutatott területet és a begyűjtött minták mennyiségét. Egy másik szinten
pedig lassanként a természet talán valaha élt legélesebb szemű megfigyelője
vált belőle. Az élettel és annak eredetével kapcsolatos előítéleteitől megszaba­
dulva Darwin megtanulta a maguk valóságában látni a dolgokat. Nem álta­
lánosított és nem gyártott elméleteket arról, amit látott, míg elég információt
nem halmozott fel. Átengedte m agát az utazás összes m ozzanata alkotta való­
ságnak, feldolgozta azt, így sikerült megfejtenie a létező legalapvetőbb valósá­
gok egyikét - az élőlények evolúcióját.
Értsük meg: számos fontos oka van annak, miért kell végigjárnunk ezeket
a lépcsőfokokat! Először is, környezetünk alapos ismerete segítségünkre van
abban, hogy megtaláljuk az utat, és elkerüljük a költséges hibákat. Olyan­
nak kell lennünk, mint egy vadász: ha behatóan ism erjük az erdő és az
egész élővilág minden részletét, sokkal nagyobb esélyünk van a túlélésre és
74 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a sikerre. Másodszor, az ismeretlen környezet megfigyelésének képessége

meghatározó fontosságú lesz egész hátralévő életünk során. Megszokjuk,
hogy egonkat lecsendesítve a befelé fordulás helyett kifelé tekintsünk. M in­
den helyzetben meg fogjuk látni azt, ami elkerüli a legtöbb ember figyelmét,
mert ők csak magukra gondolnak. Az emberi lélek éles szemű megfigyelője
válik belőlünk, és összpontosító képességünk is fejlődik. Végül pedig meg­
szokjuk, hogy először megfigyeljünk, gondolatainkat és elméleteinket arra
alapozzuk, amit a saját szemünkkel látunk, és csak ezután elemezzük az
adott jelenséget. Ennek a képességnek rendkívül fontos szerepe lesz a követ­
kező, kreatív szakasz során.

Második fázis: Képességek megszerzése

- a gyakorló mód
Ahogy telnek a megfigyelés első hónapjai, hamarosan elérkezünk a tanulóidő
legkritikusabb részéhez: a képességek megszerzését célzó gyakorlás fá z is á ­
hoz. M inden emberi tevékenység, vállalkozás vagy karrier képességek el­
sajátítására épül. Bizonyos területeken, mint például egy szerszám vagy egy
gép működtetése, vagy fizikai tárgy létrehozása esetében ez közvetlen és nyil­
vánvaló. Más esetekben inkább a fizikai és a mentális jelleg keveredéséről
van szó, m int azt Charles Darwin megfigyelő- és gyűjtőmunkájánál láttuk.
Megint más esetekben a képességek még ködösebbek. Ilyen például az em ­
berekkel való együttműködés, vagy az információ megszerzése és rendsze­
rezése. Amennyire csak lehet, redukálnunk kell ezeket a képességeket a lé­
nyegre - gyakorolható képességekre, a magra, amelyben jónak kell lennünk.
Egy képesség elsajátítása során létezik egy adott természetes tanulási folya­
mat, amelyet agyunk működése határoz meg. Ennek a tanulási folyamatnak
az eredményét rejtett tudásnak fogjuk nevezni - ez az a szint, amikor érezzük,
m it csinálunk, és bár tudásunkat nem könnyű szavakkal megfogalmazni,
tettekkel könnyedén bemutathatjuk. Ha meg akarjuk érteni, hogyan is mű­
ködik ez a tanulási folyamat, érdemes megvizsgálnunk a képességek taní­
tására és a rejtett tudás elérésére valaha kitalált legnagyszerűbb rendszert,
a középkor tanoncrendszerét.
Ez a rendszer egy problémára adott válaszként született meg. A középkor­
ban a kereslet növekedésével a különböző mesteremberek a műhelyükben
már nem építhettek pusztán a családtagjaikra. Több dolgos kézre volt szük­
ségük. Ám nem érte meg nekik olyanokat szerződtetni, akik hamarosan
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 75

továbbálltak, hiszen az alkalmazottak megfelelő betanításához kiszámít­

hatóságra és időre volt szükség. Ekkor találták tehát ki a tanoncok rendsze­
rét, amelynek alapján a nagyjából tizenkét és tizenhét év közötti legények
elszegődtek egy-egy műhelybe, ahol hétéves munkaszerződést kötöttek.
Ennek az időnek a leteltével a tanoncoknak m estervizsgát kellett tenniük,
vagy rem eket készíteni, amellyel tudásukat bizonyították. Ha ez sikerült, mes­
terlegénnyé léptek elő, útnak eredhettek, és ahol csak munka adódott, gya­
korolhatták a mesterségüket.
Mivel akkoriban kevés könyv és rajz létezett, a tanoncok úgy tanulták ki
a szakmát, hogy figyelték a mestert, és igyekeztek a lehető legpontosabban
utánozni. Az oktatást vég nélküli ismételgetés és élesben történő munka­
végzés jelentette, nagyon kevés szóbeli magyarázattal (maga az inast, tanon-
cot jelentő angol „apprentice” szó egyébként a latin apprehen dere igéből
származik, amely annyit tesz, kézzel megragadni valamit). Mivel az olyan
alapanyagok, mint a textil, a fa és a fémek igen drágák voltak, nem pazarolhat­
ták őket gyakorlásra, így a tanoncok idejük legnagyobb részében közvetle­
nül a végtermék elkészítéséhez szükséges anyagokkal dolgoztak. Meg kellett
tanulniuk, hogyan összpontosítsák minden figyelmüket a munkára, és hogy
ne hibázzanak.
Ha összeadjuk az időt, amit a tanoncok annak idején közvetlenül az anyag
megmunkálásával töltöttek, több mint tízezer órát kapunk, ami elég ahhoz,
hogy valaki kivételes szakértelemre tegyen szert egy adott területen. A rejtett
tudásnak ezt a formáját legérzékletesebben a nagy európai gótikus katedrá-
lisok testesítik meg - a szépség, a szakértelem és a stabilitás mesterművei,
amelyeket bonyolult tervrajzok és könyvek nélkül emeltek. Ezek az alkotá­
sok számtalan mesterember és építész tudásának összegzései.
Az egész jelentése egyszerű: a nyelv, akár szóbeli, akár írott formájában,
viszonylag új találmány. Őseinknek már jóval a nyelvhasználat megjelenését
megelőzően el kellett sajátítaniuk olyan képességeket, mint a szerszámkészí­
tés, a vadászat és így tovább. A tanulás természetes modellje, amely nagyrészt
a tükörneuronokra épül, a másik megfigyeléséből és utánzásából, majd az
adott tevékenység folyamatos ismételgetéséből állt. Agyunk kiválóan alkal­
mas az ilyenfajta tanulásra.
Az olyan tevékenységek esetében, mint a biciklizés, mindnyájan tudjuk,
hogy könnyebb figyelni és utánozni valakit, mint utasításokat olvasni vagy
hallgatni. Minél többet csináljuk, annál könnyebben megy. Még az olyan,
elsődlegesen szellemi tudás esetében is igaz, mint a számítógép-programozás
vagy az idegennyelv-ismeret, hogy a legjobban gyakorlás és ismétlés - vagy­
is a természetes tanulási folyamat - útján fejlődünk. Úgy tanulunk meg egy
76 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

idegen nyelvet, hogy annyit beszéljük, amennyit csak lehet, nem pedig úgy,
hogy könyveket olvasunk vagy elméleteket magolunk be róla. Minél többet
beszélünk és gyakorolunk, annál folyékonyabban tudunk beszélni.
Ha elég messze megyünk ebben, belépünk a gyorsuló haszon ciklusába,
amelyben a gyakorlás könnyebbé és érdekesebbé válik, hosszabb ideig
leszünk képesek gyakorolni, amelytől jobban fejlődnek a képességeink, ez
viszont még érdekesebbé teszi a gyakorlás folyamatát. Ennek a ciklusnak az
elérését kell célul kitűznünk magunk elé, ehhez azonban meg kell ismerked­
nünk néhány, képességekkel kapcsolatos alapelvvel.
Először is nagyon fontos, hogy kezdetben egyetlen készséget sajátítsunk
el, amely a későbbiekben kiindulási alapul szolgál majd a többi kifejleszté­
séhez. Verjük ki a fejünkből azt az elképzelést, hogy egyszerre több készsé­
get is megtanulhatunk. Fejlesztenünk kell összpontosításunk hatékonyságát,
a több irányba való koncentrálás e folyamat halálát jelenti.
Másodszor, egy készség elsajátításának kezdeti fázisa mindenképpen egy­
hangúságot jelent. Ahelyett azonban, hogy igyekeznénk valahogy elkerül­
ni ezt a szükségszerű unalmat, fogadjuk el és tegyük a szövetségesünkké!
A tanulási folyamat elején megtapasztalt nehézségek és unalom, akár a test-
gyakorlás, megedzik az elménket. Sokan hiszik azt, hogy az életben minden­
nek élvezetesnek kell lennie, s ezért állandóan újabb és újabb örömforrások,
s a tanulási folyamat lerövidítésének lehetőségei után kutatnak. A nehézség
lényegében kihívás az elme számára - vajon megtanulunk-e fókuszálni és
legyőzni az unalmat, vagy megadjuk magunkat az azonnali élvezet és figyel­
münk lekötése iránti gyermeki szükségnek? A jövőbeli előnyök tudatában
- a fizikai terheléshez hasonlóan akár - ez a fájdalom is egyfajta perverz
örömforrásként szolgálhat. A legfontosabb tehát, hogy bátran szembe kell
néznünk az unalommal ahelyett, hogy elkerülni vagy elnyomni próbálnánk.
Egész életünket végigkísérik az unalmas helyzetek, ezért folyamatosan fej­
lesztenünk kell fegyelmezett kezelésük képességét.
Egy készség gyakorlásának kezdeti szakaszában egy bizonyos neuroló­
giai folyamat zajlik le az agyban, amit fontos megértenünk. Amikor valami
újba fogunk, nagy számban mozgósítjuk és munkára serkentjük a hom lok­
lebeny (agyunk magasabb, tudatosabb parancsközpontja) sejtjeit, amelyek
segítségünkre vannak a tanulási folyamatban. Az agynak nagy mennyiségű
új információt kell feldolgoznia, és túlságosan nagy megterhelést jelentene
a számára, ha csak egy bizonyos része foglalkozna vele. E kezdeti szakasz
során, ahogy keményen összpontosítunk a feladatra, a homloklebeny tágu­
lást is mutat. Ha azonban valamit elég gyakran ismételgetünk, ösztönössé
és automatikussá válik, és az adott képesség idegrendszeri irányítását az
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 77

agykéreg más, lejjebb elhelyezkedő része veszi át. A homloklebeny idegsejt­

jei, amelyekre a kezdeti fázisban szükségünk volt, ilyenkor felszabadulnak,
és készen állnak az új tanulási folyamatra, az agynak ez a része pedig ismét
eredeti méretére zsugorodik.
Végül idegsejtek egész hálózata rögzíti ezt az egyetlen készséget, s ez az
oka annak, hogy évekkel azután is úgy tudunk biciklizni, ahogy először meg­
tanultuk. Ha megvizsgálnánk azoknak a homloklebenyét, akik ismétléssel
sajátítottak el valamit, azt találnánk, hogy nagyrészt mozdulatlan és nyugodt,
miközben az adott tevékenységet végzik. Agyuk tevékenysége lejjebb lévő
területekre koncentrálódik, és sokkal kevesebb tudatos irányítást igényel.
Az automatizálódásnak ez a folyamata nem mehet végbe, ha valami folya­
matosan eltereli a figyelmüket, és egyik feladatról a másikra csapongunk.
Ilyen körülmények között az idegpályák nem képesek rögzíteni a tevékeny­
séget; a beérkező információ túlságosan esetleges, semhogy gyökeret verhet­
ne az agyban. Többet ér, ha két-három órán át intenzíven koncentrálunk egy
tevékenységre, mint ha nyolc órán keresztül szétszórtan foglalkozunk vele.
Minden feladathoz a lehető legteljesebb szellemi jelenlétre kell törekednünk.
Miután egy cselekvés automatikussá válik, lesz szabad kapacitásunk, hogy
megfigyeljük magunkat gyakorlás közben. Használjuk fel arra ezt a távolsá­
got, hogy megtaláljuk kijavításra szoruló hibáinkat és gyengéinket - más
szóval elemezzük saját magunkat! Az is sokat segít, ha visszajelzéseket ka­
punk másoktól, és bizonyos elvárási szintekhez mérhetjük a fejlődésünket,
amelyekből kiderül, hol is tartunk. Aki nem gyakorol és nem tanul új ké­
pességeket, annál sohasem alakul ki helyes arányérzék és önkritika. Az ilyen
emberek azt hiszik, erőfeszítés nélkül elérhetnek bármit, és nagyon kevés
kapcsolatuk van a valósággal. Ha valamit újra és újra meg kell próbálnunk,
akkor bizony leszállunk a valóság talajára, kíméletlenül szembesülünk fogya­
tékosságainkkal, és azzal is, mi mindent érhetünk el több munkával és erő­
feszítéssel.
Ha elég messzire jutunk ebben, előbb-utóbb belépünk a gyorsuló haszon
ciklusába. A tanulás és az új képességek elsajátítása közben változatosabbá
tehetjük a tevékenységet, megkereshetjük azokat az apróságokat, amelye­
ket tovább finomíthatunk, érdekesebbé téve ezzel a folyamatot. Ahogy az
egyes elemek egyre ösztönösebbé válnak, elménket nem meríti ki annyira
az erőfeszítés, még többet gyakorolhatunk, és ez mélyebb tudást eredmé­
nyez, és nagyobb örömet okoz majd. Kihívásokat és további meghódítandó
területeket kereshetünk, érdeklődésünket folyamatosan magas szinten tart­
hatjuk. Az egyre gyorsuló ciklusban eljutunk egy pontra, ahol elménk telje­
sen elmerül a gyakorlásban, és olyan áramlatba kerül, ahol minden egyéb
78 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hatás kizáródik. Eggyé válunk a szerszámmal, eszközzel vagy dologgal,

amit tanulunk. Tudásunkat nem önthetjük szavakba; testünkbe és idegrend­
szerünkbe ivódik, és rejtett tudás válik belőle. Bármilyen tudás elsajátítása a
kiválóságra való alapos felkészítés. Az áramlás érzése és a tudat, hogy része
vagyunk az eszköznek, csupán a kiválósággal járó óriási öröm előhírnökei.
Lényegében, ha gyakorolunk és fejlesztjük a képességeinket, a folyamat
során átalakuláson megyünk keresztül. Új adottságokat fedezünk fel m a­
gunkban, amelyekről eddig nem tudtunk, ám ahogy haladunk előre, nap­
világra kerülnek. Érzelmileg is fejlődünk. Újrafogalmazódik bennünk az
örömről alkotott felfogás. Az azonnal élvezetet nyújtó dolgokat puszta figye­
lemelterelésnek látjuk majd, üres szórakozásnak, amely segít elütni az időt.
A valódi örömöt a kihívások legyőzése, a képességeinkben való hit, tudá­
sunk tökéletesítése és az ezekből fakadó hatalomérzés jelenti. Türelmessé
válunk. Az unalom im m ár nem azt jelzi, hogy figyelmünk kezd elkalan­
dozni, hanem hogy új kihívásokra vágyunk.
Bár úgy tűnhet, hogy a szükséges képességek elsajátításához és egy bizo­
nyos szintű szakértelem eléréséhez szükséges idő az adott szakterülettől és
saját adottságainktól függ, a téma kutatói közül sokan a bizonyos 10 ezer órás
eredményre jutottak. Úgy látszik, ez az a minőségi gyakorlással eltöltött idő,
amely ahhoz szükséges, hogy valaki magas szintre fejlessze a tudását, és ez
érvényes többek között zeneszerzőkre, sakkozókra, írókra és sportolókra is.
Ennek a számnak rejtélyes, szinte varázslatos csengése van. Azt jelenti, hogy
ennyi gyakorlóidő - az adott személytől és területtől függetlenül - minőségi
változást idéz elő az emberi agyban. Elménk megtanulta, hogyan szervezzen
rendszerbe nagy információmennyiségeket. A rejtett tudás segítségével most
már képes kreatívan és játékosan bánni velük. Bár ez az óraszám magasnak
tűnhet, általában hét-tíz évnyi kitartó tanulásról van szó - vagyis nagyjából
a régi tanoncidőszak hosszáról. Más szóval a hosszú időn át tartó céltudatos
gyakorlás mindenképpen eredményre vezet.

Harmadik fázis: Kísérletezés - az aktív mód

Ez a folyamat legrövidebb, mégis rendkívül fontos része. Ahogy fejlődik
a tudásunk és az önbizalmunk, tovább kell lépnünk az aktívabb kísérletező
módra. Ez jelenthet nagyobb felelősségvállalást, valamilyen projekt kezde­
ményezését, olyan munkát, amellyel munkatársaink vagy akár a szélesebb
nyilvánosság kritikájának tesszük ki magunkat. Ennek az a célja, hogy fel­
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 79

mérjük, mennyit fejlődtünk, és vannak-e esetleg hiányosságok a tudásunk­

ban. Megfigyelhetjük magunkat éles helyzetben, és láthatjuk, hogyan viszo­
nyulunk mások ítéleteihez. Vajon képesek vagyunk-e elviselni a bírálatot és
okulni belőle?
Ahogy teltek-múltak az utazás hónapjai, és Charles Darwin fejében meg­
fogalmazódtak későbbi evolúciós elméletének alapgondolatai, úgy döntött,
elképzeléseit másokkal is megosztja. Először a Beagle kapitányának beszélt
róluk, és türelmesen meghallgatta heves bírálatait. Darwin úgy gondolta, a
közvélemény reakciója is nagyjából hasonló lesz, ezért fel kellett készülnie
rá. Odahaza Angliában leveleket írt különböző tudósoknak és tudományos
társaságoknak. Az ezekre kapott válaszokból az derült ki, hogy rátapintott
valami fontos dologra, ám további kutatásokra van szükség. Miközben Leo­
nardo da Vinci Verrocchio műhelyében dolgozott, kísérletezni kezdett, hogy
rátaláljon saját stílusára. Nagy meglepetésére azt tapasztalta, hogy a mes­
ternek imponál a találékonysága. Leonardo számára ez azt jelentette, hogy
tanulóideje a végéhez közeledik.
A legtöbben túl sokáig várnak ezzel a lépéssel, általában a félelem miatt.
Mindig könnyebb megtanulni a szabályokat, és komfortzónánkon belül ma­
radni. Gyakran kényszerítenünk kell magunkat az ilyen kezdeményezésekre
vagy kísérletekre, m ég m ielőtt úgy éreznénk, készen állunk rá. Jellempróbának
vetjük alá magunkat, átlépünk a félelmeinken, és a munkánkkal szemben
kifejlesztünk egyfajta távolságtartást - mintha mások szemével vizsgálnánk.
Ezzel ízelítőt kapunk a következő fejlődési szakaszból, amelynek során telje­
sítményünk folyamatos megmérettetésnek lesz kitéve.
Onnan tudjuk majd, hogy tanulóidőnk a végéhez ért, hogy úgy érezzük,
nincs már mit tanulnunk ebben a környezetben. Ideje tehát kikiáltanunk a
függetlenségünket, vagy továbbállni egy másik helyre, ahol további készsé­
gek fejlesztésével folytathatjuk a tanulóidőt. Ha életünk későbbi szakaszában
pályamódosításra kerül a sor, vagy új készségek elsajátítása válik szüksé­
gessé, mivel egyszer már átestünk ezen a folyamaton, szinte ösztönösen újra
végre tudjuk majd hajtani. Megtanultuk ugyanis, hogyan tanuljunk.

sas

A tanulóidő és a készségek elsajátításának fogalmát sokan talán olyan, régen

letűnt idők különös maradványainak tartják, amikor a munka még egyet
jelentett tárgyak létrehozásával. Végül is a számítógépek és az információ
világában élünk, ahol a technikának köszönhetően semmi szükségünk többé
a gyakorlást és ismétlést igénylő, alantas munkavégzésre; annyi minden vált
80 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

virtuálissá az életünkben, hogy a mesterember-modell elavultnak tűnhet.

Legalábbis sokan ezzel érvelnek.
Az igazság azonban az, hogy ez a korunk jellegéről alkotott felfogás tel­
jesen hibás, sőt veszélyes. A kor, amely ránk köszöntött, nem arról szól,
hogy a technika mindent megkönnyít, hanem sokkal inkább arról, hogy az
élet minden területen bonyolultabbá vált. Az üzleti verseny globalizálódott és
minden eddiginél jobban kiéleződött. Egy mai üzletembernek sokkal át­
fogóbb szemléletre van szüksége, mint múltbeli társainak, ami több tudást
és képességet jelent. A tudomány jövője nem az egyre fokozódó specia-
lizációban, hanem inkább a különböző területek tudásanyagának össze­
kapcsolásában és azok egymásra gyakorolt termékenyítő hatásában rejlik.
A művészeti ízlések és stílusok változása felgyorsult. A mai művésznek
mindebben naprakésznek kell lennie, miközben új formákat teremt, és egy
lépéssel mindig a trendek előtt jár. Ehhez gyakran többre van szüksége, mint
egy adott művészeti ág beható, specializált ismeretére - ismernie kell más
művészeteket, sőt tudományokat is, és tisztában kell lennie azzal, mi zajlik
a világban.
Ezeken a területeken az emberi agynak több feladata és feldolgoznivaló-
ja van, m int korábban bármikor. Több, saját szakterületünket állandóan
metsző tudományterülettel van dolgunk, és ezt a káoszt hatványozottan
bonyolítja a m odern technika jóvoltából hozzáférhető információtömeg.
Mindez azt jelenti, hogy m indnyájunknak különböző tudásform ákra és
különböző területeket érintő képességek valóságos arzenáljára, valamint
nagy mennyiségű információ rendszerezésére képes elmére van szükségünk.
A jövő azoké, akik több készséget sajátítanak el, és képesek ezek találékony
ötvözésére. A készségelsajátítás folyamata pedig, legyenek azok bármilyen
virtuálisak is, ugyanaz marad.
A j övőben az igazi választóvonal azok között húzódik májd, akik felkészül­
tek ezeknek az összetett problémáknak a kezelésére, és azok között, akiket
ezek a problémák maguk alá gyűrnek - más szóval azok között, akik képe­
sek újat tanulni és fegyelmezni az elméjüket, és azok között, akiknek a figyel­
mét reménytelenül elvonja a körülöttük lévő rengeteg zavaró tényező, és
képtelenek a tanulásra összpontosítani. A tanulóidő életszakasza soha nem
volt még ennyire időszerű és fontos, és aki ezt nem fogadja el, az majdnem
biztosan lemarad.
Végül pedig olyan kultúrában élünk, amely általában véve becsüli a szel­
lemi képességeket és a szavakkal való érvelést. A kétkezi munkát, fizikai
tárgy létrehozását alacsonyabb rendű képességnek tartjuk, amely a kevésbé
intelligens embereknek való. Ez rendkívül kártékony kulturális beidegződés.
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 81

Az emberi agy a kézzel szoros egységben fejlődött. Legkorábbi túlélési isme­

reteink közül sok a kéz és a szem működésének bonyolult összehangolásán
alapult. Agyunk egy jelentős részének a mai napig e kapcsolat működtetése
a feladata. Amikor a kezünkkel dolgozunk és építünk valamit, megtanuljuk,
hogyan szervezzük folyamatba a mozdulatainkat, és hogyan rendszerezzük
a gondolatainkat. Ha szétszedünk valamit, hogy megjavítsuk, problémameg­
oldó képességünket csiszoljuk, amit aztán széles körben alkalmazhatunk.
Próbáljunk módot találni rá, hogy a kezünkkel dolgozhassunk, még ha csak
melléktevékenységként is, és igyekezzünk többet megtudni a bennünket
körülvevő gépek és műszaki cikkek működéséről!
A történelem számos kiválósága ráérzett erre a kapcsolatra. Thomas Jef-
ferson, aki maga is lelkes barkácsoló és feltaláló volt, úgy tartotta, hogy
a mesteremberek a legideálisabb városi polgárok, mert értik, hogyan mű­
ködnek a dolgok, és józan, gyakorlati ésszel bírnak - amely tulajdonságok
jó szolgálatot tesznek a város ügyes-bajos dolgainak intézésében. Albert
Einstein imádott hegedülni. Ő abban hitt, hogy a keze használata és a zene
serkentőleg hat a gondolkodására is.
Összegezve tehát, bármi legyen is a működési területünk, gondoljunk m a­
gunkra úgy, mint építőmesterre, aki igazi anyagokkal és ötletekkel dolgozik.
Munkánkkal valami kézzelfoghatót hozunk létre, olyasmit, ami közvetlen,
konkrét hatást gyakorol az emberekre. Ha rendesen fel akarunk építeni bár­
m it is - legyen az ház, politikai szervezet, vállalkozás vagy film - , tisztában
kell lennünk az építés folyamatával, és rendelkeznünk kell az ehhez szük­
séges képességekkel. Mesteremberek vagyunk, akik igyekeznek megfelelni
a legmagasabb elvárásoknak is. Mindehhez azonban alapos tanulóidőn kell
átesnünk. Nem alkothatunk semm i értékeset ebben a világban, ha előbb
nem fejlesztjük és nem alakítjuk át magunkat.

Stratégiák az ideális tanulóidő

teljesítéséhez

Ne gondold, hogy ami neked nehezedre esik, az emberileg lehe­

tetlen. Inkább úgy fogd fel, hogy ami emberileg lehetséges és meg­
szokott, azt te is elérheted.11
M a r c u s Au r e l iu s
82 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A történelem folyamán a különböző területeken kiválóságig jutott meste­

rek egy sor stratégiát fejlesztettek ki, hogy segítségükkel megtalálhassák és
megvalósíthassák az ideális tanulóidőt. Az alábbiakban élettörténetükből
vett nyolc ilyen klasszikus stratégiát találunk, példákkal kiegészítve. Bár
némelyik talán a többinél közelebb áll saját körülményeinkhez, mindegyi­
kük a tanulási folyamat alapvető igazságait ragadja meg, és ismeretük hasz­
nunkra válhat.

1. Helyezzük a tanulást a pénz elé!

1718-ban Josiah Franklin úgy döntött, maga mellé veszi tanoncnak Benjámin
nevű tizenkét éves fiát a család jó l menő bostoni gyertyaöntő műhelyébe.
Az volt a terve, hogy hétévnyi inaskodással és egy kis tapasztalattal a háta
mögött a fiú átveszi majd tőle az üzletet. Benjám innak azonban más elkép­
zelései voltak. Azzal fenyegetőzött, hogy ha apja nem engedi szabadon meg­
választania, hol tanonckodjon, megszökik és tengerre száll. Az apja már
elveszítette egy fiát, aki szintén megszökött, így engedett. Legnagyobb meg­
lepetésére fia egyik bátyja nemrég megnyitott nyomdáját választotta. Ez ke­
ményebb munkát jelentett, és itt a tanulóidő hét helyett kilenc évig tartott.
Ráadásul a nyomdászat hírhedten szeszélyes üzletnek számított, és erre ala­
pozni a jövőt meglehetős kockázatot rejtett. De a fiú ezt választotta, és apja
elfogadta a döntését. Hadd tanuljon a saját hibájából!
Az ifjú Franklin azonban elhallgatta az apja elől az elhatározását, miszerint
író lesz. A nyomdai feladatok legnagyobb részét kétkezi munka és különböző
gépek kezelése tette ki, de időnként megkérték egy-egy röpirat vagy hosszabb
szöveg korrektúrázására és szerkesztésére is. És mindig akadtak új könyvek.
Néhány év elteltével megfigyelte, hogy kedvenc írásainak nagy része a ná­
luk újranyomott angol újságokból származik. Megkérte bátyját, hadd fel­
ügyelje ő ezeknek a cikkeknek a nyomdai munkálatait, így lehetősége nyílt
részletesen tanulmányozni azokat, és azt is megtanulta, hogyan utánozza
a stílusukat saját írásaiban. Az évek során sikerült munkáját hatékony írói
képzéssé alakítania, és nem mellesleg kitanulta a nyomdászat fortélyait is.

Miután 1900-ban diplomát szerzett a zürichi főiskolán, a huszonegy éves

Albert Einstein álláslehetőségei meglehetősen szűkösnek tűntek. Eredm é­
nyei alapján az évfolyam leggyengébbjei közé tartozott, s ez gyakorlatilag azt
jelentette, hogy semmi esélye sem volt tanári álláshoz jutni. Ő azonban így
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 83

is örült, hogy megszabadult a főiskolától, és azt tervezte, hogy végre hozzá­

lát azoknak a fizikai problémáknak a vizsgálatához, amelyek már évek óta
nem hagyták nyugodni. Ezt mintegy önképzésnek szánta az elméleti fizika
és a gondolatkísérletek terén. Közben azonban valamiből meg is kellett él­
nie. Apja mérnöki állást ajánlott neki milánói dinamóüzemében, de e mel­
lett a munka mellett nem maradt volna szabadideje. Egy barátja jó l fizető
pozícióhoz segíthette volna egy biztosítócégnél, ez a tevékenység azonban
eltompította volna az elméjét, és elszívta volna a gondolkodáshoz szükséges
energiáját.
Egy évvel később aztán egy másik barátja szólt neki, hogy felszabadult egy
állás Bernben a Svájci Szabadalmi Hivatalban. A fizetés nem volt túl magas,
a pozíció a ranglétra alját jelentette, sokáig bent kellett lennie az irodában,
maga a munka pedig abból a meglehetősen földhözragadt tevékenységből
állt, hogy szabadalmi kérvényeket kellett átnéznie, Einstein mégis kapva
kapott az alkalmon. Ez volt álmai állása. Az volt a dolga, hogy elbírálja a sza­
badalomra benyújtott ötletek érvényességét, amelyek közül sok őt érdeklő
tudományos vonatkozásokkal bírt. Ezek a kérvények olyanok voltak, akár a
kis kirakós játékok vagy gondolatkísérletek; megpróbálta elképzelni, hogyan
lehetne ezeket az ötleteket a gyakorlatba átültetni. Ez a tevékenység folyama­
tosan csiszolta logikai képességeit. Néhány hónap elteltével olyan tökélyre
fejlesztette ezt a szellemi játékot, hogy két-három óra alatt el tudta végezni
egész napi feladatait, így a nap többi részében saját elméleti kísérleteivel
foglalkozhatott. 1905-ben közzétette első relativitáselméletét, amelynek leg­
nagyobb részét a Szabadalmi Hivatal íróasztala mögött dolgozta ki.

Martha Graham (a gyerekkoráról bővebben lásd 42.) először a Los Ange-

les-i Denishawn-iskolában tanult táncolni, ám néhány év elteltével úgy érez­
te, elég időt töltött ott, és máshová kell mennie, hogy tovább csiszolhassa
a tudását. Végül New Yorkban kötött ki, és 1924-ben kétéves revütáncosi
szerződést ajánlottak neki; jó fizetést kínáltak, ezért elfogadta az állást.
A tánc az tánc, gondolta, és szabadidejében így is foglalkozhat majd saját
ötleteivel. A szerződés lejártának közeledtével azonban eltökélte, hogy soha
többé nem fogad el állást csak a pénz kedvéért. A munka ugyanis kiszívta
minden kreatív energiáját, és kiölte belőle a vágyat, hogy szabadidejében
is a tánccal foglalkozzon. Ezenkívül arra is rászoktatta, hogy a rendszeres
fizetéstől függjön.
Arra a következtetésre jutott, hogy fiatalon az embernek meg kell tanul­
nia kevés pénzből élni, és a lehető legtöbbet kihozni fiatalos energiáiból.
Az elkövetkező néhány évben tánctanárként dolgozott, és csak a túléléshez
84 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

szükséges m inim ális mennyiségű munkát vállalt. A fennmaradó időben

a megalkotni kívánt új táncstílust gyakorolta. Mivel tudta, hogy alternatí­
vaként csak valamilyen robotmunka jöhet számításba, minden egyes percet
kihasznált, és ebben a néhány évben sikerült előkészítenie a modern tánc
legnagyobb forradalmát.

M int azt az I. fejezetben (lásd 51.) láthattuk, amikor Freddie Roach ököl­
vívói karrierje 1986-ban véget ért, telemarketing állást vállalt Las Vegasban.
Egy napon visszament az edzőterembe, ahol annak idején ő maga is tanult
a legendás edző, Eddie Futch szárnyai alatt. Látta, hogy sok bokszolónöven­
dék van, akikkel Futch nem tud személyre szabottan foglalkozni. Bár senki
sem kérte rá, attól kezdve délutánonként lejárt az edzésekre és besegített,
ahol tudott. Ez tulajdonképpen a munkájává vált, ám mivel fizetést nem ka­
pott érte, megtartotta a telemarketinges állást is. A két tevékenység mellett
éppen csak annyi ideje maradt, hogy aludjon valamennyit. Ez az életmód
szinte elviselhetetlen volt, ám Roach kibírta, hiszen azt a hivatást tanulta,
amelyre érzése szerint született. Néhány éven belül sikerült elég fiatal bok-
szolót meggyőznie a szaktudásáról, hogy a saját lábára álljon, és hamarosan
nemzedéke legsikeresebb bokszedzője vált belőle.

mmm

Az emberi lélektan alapvető törvénye, hogy gondolataink akörül forognak

a legtöbbet, amit a legjobban értékelünk. Ha ez a pénz, akkor azt a munkát
választjuk tan u lóidőn k helyszínéül, amelyik a legnagyobb fizetést kínálja.
Egy ilyen környezetben elkerülhetetlenül nagyobb nyomás nehezedik majd
ránk, hogy bizonyítsuk, megérdemeljük ezt a fizetést, gyakran még mielőtt
készen állnánk rá. Képességeink gyarapítása helyett saját belső bizonyta­
lanságainkra és arra összpontosítunk majd, hogyan járhatunk a megfelelő
emberek kedvében. Túl sokba kerülne hibákat véteni és tanulni belőlük,
ezért óvatos, konzervatív hozzáállás alakul ki bennünk. Ahogy múlik az idő,
egyre inkább a kövér fizetési boríték rabjává válunk, és az határozza meg,
hová megyünk, hogyan gondolkodunk és mit teszünk. Az idő, amit nem ta­
nulásra fordítottunk, előbb-utóbb megbosszulja magát, és a zuhanás bizony
nagyon fájdalmas lesz.
Ehelyett a tanulást kell mindenek fölébe helyeznünk, és így mindig a meg­
felelő döntéseket hozzuk majd. Azokat a helyzeteket válasszuk, amelyek
- különösen a gyakorlati munkavégzés területén - a legtöbb lehetőséget
nyújtják a fejlődésre. Olyan munkahelyek mellett döntsünk, ahol munka­
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 85

társainktól és mentorainktól tanulhatunk és ihletet nyerhetünk. A közepesen

fizetett munkának megvan az az előnye is, hogy megtanít kevesebb pénzből
boldogulni, ami igen értékes képesség az életben. Ha tanulóidőnk javarészt
szabadidőnket köti le, olyan helyet válasszunk, amely eleget fizet, hogy fenn­
tarthassuk magunkat - lehetőség szerint olyat, amely frissen tartja az elmén­
ket, és hagy elég időt és szellemi teret saját, értékes munkánk elvégzésére.
Soha ne nézzük le a fizetés nélküli tanulóidőt! Sokszor a legbölcsebb, amit
tehetünk, hogy megkeressük a tökéletes mentort, és ingyen felajánljuk neki
a szolgálatainkat. A mentorok örömmel aknázzák ki olcsó és lelkes munka­
erőnket, és gyakran a szokásosnál több titkot osztanak meg velünk a szak­
mával kapcsolatban. Azzal, hogy a tanulást helyeztük előtérbe, hosszú távon
megalapozzuk kreatív fejlődésünket, és a pénz sem várat sokáig magára.

2. Folyamatosan tágítsuk a látókörünket!

Zora Neale Hurston írónő (1 8 9 1 -1 9 6 0 ) számára gyermekkora valóságos
igazi aranykort jelentett. A floridai Eatonville-ben nőtt fel, egy olyan város­
kában, amely kivételesnek számított az amerikai Délen. Fekete közösségként
alapították még az 1880-as években, és a városvezetéssel kapcsolatos ügyeket
kizárólag saját polgárai intézték, tehát az esetleges bajt és szenvedést lakói ki­
zárólag saját maguknak köszönhették. A fajgyűlölet Hurston számára üres
fogalom volt. A talpraesett, erős akaratú kislány sok időt töltött egyedül, és
szeretett a város utcáin kóborolni.
Azokban az években két nagy szenvedélye volt. Először is imádta a köny­
veket és az olvasást. Mindent elolvasott, ami csak a keze ügyébe került, de
a legjobban a görög, római és skandináv mitológiával foglalkozó könyvek
érdekelték. A mondák legerősebb alakjaival, Herkulessel, Odüsszeusszal és
Odinnal azonosult. A másik kedvenc időtöltése az volt, hogy a tornácon
összegyűlő helyiek pletykáit és történeteit hallgatta. Ezek közül a mesék
közül több még a rabszolgaság idejéből származott. Nagyon szerette a törté­
netmondók stílusát, a gazdag szóképeket, az egyszerű tanulságokat. A görög
regék és az eatonville-i polgárok történetei valósággá olvadtak a fejében:
az emberi természet legcsupaszabb megnyilvánulását látta bennük. Magá­
nyos sétái közben képzelete szárnyra kelt, és saját, különös meséket alkotott.
Egy napon aztán mindezt leírja majd, és Eatonville Homérosza válik belőle.
Aztán 1904-ben meghalt az anyja, és az aranykornak hirtelen vége sza­
kadt. Mindig ő védte meg Hurstont az apjától, aki furcsának és ellenszen-
86 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

vésnék találta a kislányt. A férfi nagyon szeretett volna megszabadulni tőle,

ezért egy jacksonville-i iskolába küldte. Néhány év múlva aztán egyszer
csak nem fizette tovább a tanulmányait, és gyakorlatilag a sorsára hagyta.
Hurston öt éven át az egyik rokon házából a másikba vándorolt. Hogy fenn­
tartsa magát, sokféle munkát vállalt, főként takarítást.
Amikor visszagondolt a gyerekkorára, a világot folyamatosan tágulónak
érezte - sajátján kívül más kultúrákról és más népek történelméről tanult, és
a felfedeznivalóknak semmi sem szabott határt. Most azonban épp ennek az
ellenkezőjét tapasztalta. A kimerítő munka és a bánat miatt a világ összezsu­
gorodott körülötte, míg végül csak saját szűk és nyomorúságos életét látta.
Nemsokára nehezére esett a házak takarításán kívül bármi egyebet is elképzel­
nie. A helyzet érdekessége azonban, hogy az elménk alapjában véve szabad,
időben és térben bárhová eljuthat. Ha engedjük, hogy saját korlátozott körül­
ményeink rabjává váljon, csak magunkat hibáztathatjuk. Bármilyen képtelen­
ségnek is tűnt, Hurston nem tudta feladni az álmát, hogy író váljék belőle.
Az álom valóra váltásához azonban tanulnia kellett, és minden lehetséges
módon folyamatosan tágítania szellemi horizontját. Egy írónak ismernie kell
a világot. Ezt szem előtt tartva Zora Neale Hurston a történelem egyik leg­
figyelemreméltóbb önálló tanulóidejét teremtette meg saját maga számára.
Mivel a takarításon kívül egyelőre más munkát nem kaphatott, igyekezett
a város leggazdagabb fehér polgárainak házában állást találni, ahol bőven
akadtak könyvek. Egy-egy óvatlan pillanatban lopva beleolvasott ezekbe a
könyvekbe, és gyorsan megjegyzett bizonyos részeket, hogy a szabadide­
jében aztán legyen min törnie a fejét. Egy nap a szemétben ráakadt Milton
Elveszett P aradicsom án ak egy kidobott példányára. Ez valóságos kincs volt a
számára. Mindenhová magával vitte, és újra meg újra elolvasta. így sikerült
megakadályoznia elméje eltunyulását, és sajátos irodalmi önképzést való­
sított meg.
1915-ben egy csupa fehérekből álló utazó előadócsoport énekesnőjénél
kapott komornai állást. A legtöbb ember ebben csak újabb alárendelt hely­
zetet látott volna, Hurston számára azonban isteni ajándék volt. A társulat
sok tagja igen művelt em ber volt. Rengeteg könyvük volt, és sok érdekes
beszélgetésbe hallgathatott bele. Alaposan megfigyelhette, mi számít kifino­
mult ízlésnek a fehérek világában, és hogyan bűvölheti el őket eatonville-i
történeteivel és irodalm i műveltségével. M unkája részeként manikűrösi
képzést is kapott. Ennek a tudásnak a segítségével talált később állást Wa­
shingtonban, a Capitolium közelében lévő fodrászszalonokban, ahol meg­
fordultak a kor legbefolyásosabb politikusai is, akik sokszor úgy pletykáltak,
m intha ő ott sem lett volna. Ez jobb volt, m int bármilyen könyv, hiszen
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 87

többet tanulhatott belőle az emberi természetről, a hatalomról és a fehérek

világának működéséről.
Saját világa így egyre tágult, ám még mindig komoly korlátái voltak an­
nak, hol kaphatott munkát, milyen könyvekhez juthatott hozzá, valamint
kikkel érintkezhetett és barátkozhatott. Folyamatosan tanult, tudása azon­
ban esetleges és rendszertelen maradt. Megértette, hogy intézményesített
oktatásra és az ezzel járó fegyelemre van szüksége. Különböző esti iskolák­
ban megpróbálhatott összekaparni valamilyen végzettséget, ám ő leginkább
azt akarta visszakapni, amit az apja elvett tőle. Mivel huszonöt évesen is
nagyon fiatalnak nézett ki, a jelentkezési lapon egyszerűen lefaragott tíz
évet a korából, és sikerült elsősként bejutnia egy ingyenes marylandi állami
középiskolába.
Tudta, hogy a lehető legtöbbet kell kihoznia ebből a lehetőségből, hiszen
a jövője múlik rajta. Az elvártnál sokkal több könyvet olvasott el, és külö­
nös hangsúlyt fektetett az írásbeli feladatok elvégzésére. Az évek során k i­
alakult elbűvölő természetének köszönhetően könnyen összebarátkozott a
tanáraival, és kiépítette azokat a kapcsolatokat, amelyekre a múltban nem
nyílt lehetősége. Néhány évvel később felvették a Howard Egyetemre, a
fekete felsőoktatás egyik vezető intézményébe, ahol aztán megismerkedhe­
tett a fekete irodalmi élet meghatározó személyiségeivel. Az iskolában tanult
fegyelemnek köszönhetően elkezdett novellákat írni. Egy ismerőse segít­
ségével aztán sikerült is közöltetnie egyik művét egy tekintélyes harlemi
irodalmi folyóiratban. Igyekezett minden lehetőséget megragadni, ezért úgy
döntött, otthagyja a Howardot, és Harlembe költözik, ahol akkoriban a ve­
zető fekete írók és művészek éltek. így egy újabb dimenzióval bővült a világ,
amit végre felfedezhetett.
Hurston az évek során behatóan tanulmányozta a fontos és befolyásos
embereket - feketéket és fehéreket egyaránt - , és azt, hogyan keltheti fel a
figyelmüket. New Yorkban most igen hatékonyan használta ezt a képessé­
gét, és több gazdag fehér művészetpártoló kegyeit nyerte el. Az egyik ilyen
támogatója jóvoltából lehetősége nyílt jelentkezni a Barnard College-ra, ahol
befejezhette felsőfokú tanulmányait. Ő lett volna az intézmény első és egyet­
len fekete hallgatója. Stratégiája részét képezte, hogy állandóan mozgásban
maradt, állandóan fejlődött - ha egy helyben maradunk és megtorpanunk,
a világ hamar túllép rajtunk. így hát elfogadta az ajánlatot. A Barnard fehér
hallgatói félelemmel vegyes tisztelettel néztek rá - tudása sokkal mélyebb
és szerteágazóbb volt az övéknél. Az antropológia tanszék több professzorát
is elbűvölte, és elküldték egy déli körútra, hogy népmeséket és történeteket
gyűjtsön. Az út során alaposan elmélyedt a huduban, a vudu déli, fekete váltó-
88 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

zatában és más rituális szertartásokban. Minél jobban meg akarta ismerni

a fekete kultúrát annak minden gazdagságával és változatosságával együtt.
1932-ben, amikor a gazdasági válság sújtotta New Yorkban kifogyott
a lehetőségekből, úgy döntött, visszatér Eatonville-be. Ott olcsón élhetett,
és a környezet is ösztönzőleg hatott rá. Pénzt kért kölcsön a barátaitól, és
hozzáfogott első regénye megírásához. Minden múltbeli tapasztalata, hosszú
és sokrétű tanulóideje valahonnét mélyről a felszínre tört: a gyerekkori tör­
ténetek, az évek során itt-ott elolvasott könyvek, az emberi természet sötét
oldalával való találkozások, az antropológiai tanulmányok, minden egyes
találkozás, amelyre olyan alapos figyelmet fordított. Ez a regény, a Jo n a h ’s
G ourd Vine (Jónás tök-indája)12 szülei kapcsolatát meséli el, de valójában
egész addigi élettapasztalata összegzésének tekinthető, alig néhány lázas
hónap alatt született.
A mű a következő évben jelent meg, és nagy sikert aratott. A következő
időszakban csak úgy ontotta a regényeket. Hamarosan kora legismertebb
fekete írója lett, és az első fekete nő, aki megélt az írásból.

mmm

Zora Neale Hurston története legcsupaszabb formájában mutatja be a ta ­

nulóidő szakaszának valóságát - soha senki sem fog segíteni nekünk vagy
megmutatni a helyes irányt. Tulajdonképpen minden ellenünk dolgozik. Ha
tanulóidőre vágyunk, ha fejlődni akarunk és célunk a kiválóság elérése, ne­
künk magunknak kell ezt megvalósítanunk, méghozzá hatalmas energiával.
A folyamat kezdetén általában a legalacsonyabb pozícióból indulunk, és ez
korlátozza a tudáshoz és a kapcsolatokhoz való hozzáférésünket. Ha nem
vigyázunk, beletörődünk ebbe a pozícióba, és ez fog meghatározni ben ­
nünket, különösen ha kedvezőtlen háttérrel rendelkezünk. Ehelyett Hurston-
höz hasonlóan fel kell vennünk a harcot mindenfajta korlátozás ellen, és
állandóan látókörünk bővítésén kell munkálkodnunk. (M inden tanulási
helyzetben alá kell vetnünk magunkat a valóságnak, ám ez a valóság nem
azt jelenti, hogy egy helyben kell maradnunk.) Mindig jó kiindulási pont,
ha az elvártnál több könyvet és háttéranyagot olvasunk el. Ha befogadjuk az
új eszméket és ötleteket, kialakul bennünk a még több tudás iránti vágy;
egyre nehezebben leszünk majd képesek elégedetten megmaradni egy szűk
sarokban, és éppen ez a cél!
A területünkön, a közvetlen környezetünkben dolgozó többi ember mind
különálló világ - történeteik és véleményük természetes m ódon tágítják
a látókörünket s fejlesztik társas képességeinket. Igyekezzünk minél több
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 89

emberrel kapcsolatot létesíteni! Ezek a körök lassan tágulni fognak, és m in­

den külső hatás csak fokozza majd a lendületünket. Legyünk hajthatatla­
nok a fejlődési lehetőségek kutatásában. Valahányszor úgy érezzük, kez­
dünk megállapodni egy adott körben, rázzuk fel magunkat és nézzünk új
kihívások után, ahogy Hurston tette, amikor Harlem kedvéért otthagyta a
Howardot. Táguló látóterünk átrajzolja majd világunk határait. Az ötletek
és lehetőségek előbb-utóbb megtalálnak bennünket, és tanulóidőnk term é­
szetes módon beteljesíti önmagát.

3. Térjünk vissza az alsóbbrendűség

érzéséhez!
Középiskolásként az 1960-as években Dániel Everett meglehetősen elveszett
fiúcska volt. Úgy érezte, csapdába esett szülőhelyén, egy Holtville nevű kali­
forniai határvároskában, pedig az égvilágon semmi köze sem volt a helyi
cowboyok életstílusához. Ahogy azt az I. fejezetből megtudtuk (lásd 42.),
Everettet mindig is vonzotta a városi társadalom peremén élő mexikói
vándormunkások kultúrája. Imádta a szokásaikat és az életmódjukat, nyel­
vük ritmusát és dalaikat. Jó adottsága volt a nyelvtanuláshoz, gyorsan megta­
nult spanyolul, s így valamelyest bebocsátást nyert a világukba. A kultúrájuk
számára egy Holtville-en túli, annál sokkal érdekesebb világot jelentett, de
néha elfogta a kétségbeesés, hogy soha nem szabadul ki innét. A kábítószer­
hez nyúlt - ebben legalább pillanatnyi menekvést talált.
Aztán tizenhét éves korában megismerkedett Karén Grahammel, akivel
egy iskolába jártak, és hirtelen m inden megváltozott. Karén gyerekkora
nagy részét Brazília északkeleti részén töltötte, ahol a szülei keresztény misz-
szionáriusként szolgáltak. Dániel imádott Karennel lenni, és a lány Brazí­
liáról szóló történeteit hallgatni. Megismerkedett a családjával, és rendsze­
res vacsoravendéggé vált a házukban. Csodálta őket céltudatosságukért és
a misszionáriusi szolgálat iránti elkötelezettségükért. Néhány hónappal
Karennel való találkozását követően ő is megtért, és egy évvel később össze­
házasodtak. Az volt a céljuk, hogy családot alapítanak, és maguk is misszio­
náriusok lesznek.
Everett a chicagói Moody Biblia Intézetben szerzett diplomát külföldi
missziók szakirányból, és 1976-ban feleségével együtt jelentkeztek a Sum-
mer Institute o f Linguisticsre (Nyári Nyelvészeti Intézet, SIL) - ez a keresz­
tény szervezet a Biblia bennszülött nyelvekre történő lefordításához és az Ige
90 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

terjesztéséhez szükséges nyelvi ismeretekre oktatja a leendő misszionáriuso­

kat. Az elméleti kurzus elvégzését követően Everettet, Karent és két gyer­
meküket a SIL táborába küldték a dél-mexikói Chiapas dzsungelébe, hogy
felkészítsék őket a misszionáriusélet nehézségeire. A családnak egy hónapon
át egy faluban kellett élnie, és amennyire csak lehetett, meg kellett tanulniuk
a helyi őslakosok nyelvét, a maja egy nyelvjárását. Everett minden vizsgán
kiválóan teljesített. A program során felmutatott sikereinek köszönhetően
a SIL vezetősége felajánlotta nekik az elképzelhető legnagyobb kihívást: egy
pirahá faluba költözhettek, Amazónia szívébe.
A törzs Amazónia legrégebbi őslakói közé tartozik. Amikor a portugálok
a 18. század elején megérkeztek erre a területre, a törzsek legtöbbje meg­
tanulta a nyelvüket, és átvette a szokásaik nagy részét, ők azonban ellenálltak
és mélyebbre húzódtak az őserdőben. Szinte teljes elszigeteltségben éltek,
alig érintkeztek kívülállókkal. Mire az 1950-es években a misszionáriusok
elérték a falvaikat, m ár csak mintegy 350 pirahá élt szétszóródva ezen a
területen. A misszionáriusok megpróbálták megtanulni a nyelvüket, de úgy
találták, ez nem lehetséges. Nem beszéltek portugálul, nem rendelkeztek
írott nyelvvel, és szavaik a nyugati fül számára teljesen egyformán hangzot­
tak. A SIL 1967-ben odaküldött egy házaspárt, hogy tanulják meg a nyelvet,
és végre fordítsák le a Biblia egy részét pirahá nyelvre, de ők sem sokra ju ­
tottak. Miután több mint tíz éven át kínlódtak a nyelvvel, szinte félőrülten
kérték, hadd menjenek haza. Amikor Everett mindezt megtudta, szíves-örö­
mest vállalta a kihívást. A feleségével eltökélték, hogy ők lesznek az elsők,
akik megfejtik a pirahák nyelvének titkát.
Everett és a családja 1977 decemberében érkezett meg az egyik pirahá
faluba. Az ott töltött első néhány nap során Everett a tanult módszerek
mindegyikét alkalmazta - például feltartott egy botot, megkérdezte a nevét
a nyelvükön, m ajd ledobta a földre, és megkérdezte, hogy m ondják ezt a
cselekvést. Az elkövetkező hónapokban sokat haladt az alapvető szókincs
elsajátításával. A SIL-nél tanult technikák beváltak, ő pedig szorgalma­
san dolgozott. Valahányszor új szót hallott, leírta egy kis kártyára, majd
a kártyák sarkát kilyukasztotta. Több tucat ilyen kártyát hordott magánál a
nadrágjára fűzve, és folyamatosan gyakorolta őket a falusiakkal. Igyekezett
különböző szituációkban használni is ezeket a szavakat és kifejezéseket,
amivel néha bizony megnevettette a pirahákat. Valahányszor hatalmába
kerítette a kétségbeesés, csak a pirahá gyerekekre pillantott, akik könnyedén
sajátították el a nyelvet. Azzal tartotta magában a lelket, hogy ha ők képesek
voltak megtanulni, neki is sikerülni fog. Hiába tanult azonban meg egyre
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 91

több kifejezést, úgy érezte, nem jut egyről a kettőre. Lassan kezdte megérteni
elődei kétségbeesését.
Rendszeresen hallott például egy szót, amely nagyjából azt jelenthette,
hogy „éppen most” („a férfi éppen most ment el”). Később azonban, amikor
egy másik összefüggésben hallotta, rájött, hogy valójában arra a konkrét pil­
lanatra vonatkozik, amikor valami - egy személy, egy hang, bármi - megjele­
nik vagy eltűnik. Arra jutott végül, hogy a kifejezés tulajdonképpen az ilyen
múló pillanatok élményét jelentette, aminek nagy jelentősége volt a pirahák
életében. Az „éppen most” távolról sem fedte gazdag jelentéskörét. Észre­
vette, hogy ugyanez igaz az összes többi szóra is, amelyekről azt hitte, érti
őket. Ezenkívül felfedezett egy sor olyan dolgot, ami az általa tanult összes
nyelvészeti elméletre fittyet hányva hiányzott a nyelvükből. Nem voltak sza­
vaik a számokra, hiányzott a jobb és a bal fogalma, nem voltak egyszerű,
színeket jelölő szavaik. Vajon mit jelentett mindez?
Egy napon, amikor már több mint egy éve élt náluk, úgy döntött, elkísér
néhány pirahá férfit a dzsungelbe, és nagy meglepetésére életük és nyelvük
teljesen új oldalát fedezte fel. Másképpen cselekedtek és beszéltek; más kom­
munikációs formát használtak, bonyolult füttyjelekkel üzentek egymásnak,
amelyek láthatóan helyettesítették a beszélt nyelvet, és segítségükkel jobban
álcázhatták magukat a vadászat során. Hihetetlen ügyességgel közlekedtek
ebben a veszélyes környezetben.
Everett előtt ekkor valami hirtelen világossá vált: az egész probléma forrá­
sa az volt, hogy tevékenységét a falusi életre és a nyelv puszta megtanulására
korlátozta. A pirahák nyelvét nem lehetett elválasztani vadászati módszereik­
től, kultúrájuktól, hétköznapi szokásaiktól. Akaratlanul is a felsőbbrendűség
pozíciójából szemlélte ezeket az embereket és életmódjukat - úgy élt közöt­
tük, mint egy hangyákat tanulmányozó tudós. Nyelvük megfejtésének kudar­
ca azonban egyértelműen jelezte módszerének alkalmatlanságát. Ha úgy
akarta megtanulni a pirahá nyelvet, ahogyan a gyerekek, neki is gyerekké
kellett válnia - ezekre az emberekre kellett bíznia a túlélését, részt kellett
vennie a mindennapi tevékenységeikben, be kellett illeszkednie a társadal­
mukba, vagyis alacsonyabb rendűnek kellett éreznie magát, olyannak, aki a
segítségükre szorul. (A felsőbbrendűség érzésének teljes elvesztése később
belső válsághoz is vezetett nála, megingott a hite misszionáriusi tevékeny­
ségében, és végül elhagyta az egyházat.)
Hozzálátott, hogy minden szinten megvalósítsa ezt a stratégiát, és a törzs
életének olyan területeire nyerjen bebocsátást, amelyek korábban rejtve
maradtak előtte. Hamarosan kezdett ráérezni furcsa nyelvükre is. A pirahá
92 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

nyelvészeti furcsaságai a hosszú elzártság során kialakult egyedi kultúrában

gyökereztek. Azzal, hogy életük részévé vált, mintha ő is a gyermekük lett
volna, a nyelv is mintegy életre kelt benne, és olyan haladást tudott felmutat­
ni a nyelv elsajátítása terén, mint előtte senki más.

I l i

Dániel Everett Amazónia őserdeiben töltött tanulóideje alatt - amelynek

köszönhetően később meghatározó nyelvész vált belőle - olyan igazságra jött
rá, amelynek alkalmazhatósága messze túlmutatott saját tudományterületén.
Az embereket a tanulásban nem maga a tárgy akadályozza meg - még ha ez
egy olyan nehéz terület is, mint a pirahá nyelv - , hiszen az emberi elme tel­
jesítőképessége határtalan, hanem a tanulásra való belső képtelenség, amely
egyre jobban elharapózik, ahogy öregszünk. Ezt részben az önelégültség
és felsőbbség okozza, valahányszor valami tőlünk idegennel találkozunk,
részben pedig a valóságról és az igazságról alkotott merev felfogásunk, ame­
lyet gyakran az oktatási rendszer vagy a család olt belénk. Ha úgy érezzük,
tudunk valamit, az elménk bezárul az egyéb lehetőségek előtt. Csak az álta­
lunk eleve elhatározott igazság tükröződését látjuk mindenben. Az ilyen
felsőbbségérzés gyakran tudattalan, és a másságtól vagy az ismeretlentől
való félelemből ered. Ritkán fogjuk fel, hogy így gondolkodunk, és általában
a pártatlanság bajnokainak képzeljük magunkat.
A gyerekekből általában hiányoznak az ilyen korlátok. Az ő túlélésük
a felnőttektől függ, ezért természetes módon alárendeltnek érzik magukat.
Ez az alsóbbrendűségi tudat hatalmas tanulási vágyat eredményez, a tanu­
lással ugyanis áthidalhatják ezt a szakadékot, és kevésbé érzik magukat tehe­
tetlennek. Az elméjük még teljesen nyitott, mindenre sokkal jobban oda­
figyelnek. Ez az oka annak, hogy a gyerekek olyan gyors és alapos tanulásra
képesek. Az állatoktól eltérően az emberek esetében a késő felnőttkorban is
megfigyelhető a neoténia jelensége - vagyis a fejletlen állapot mentális és
fiziológiai nyomainak fennmaradása. Egyedülálló módon képesek vagyunk
visszatérni a gyermeki lélekhez, különösen az olyan pillanatokban, amikor
meg kell tanulnunk valamit. Az ötvenes éveinkben, sőt később is fel tudjuk
szítani magunkban a csodálkozás és a kíváncsiság érzését, újjá tudjuk élesz­
teni fiatalságunk és tanulóidőnk hangulatát.
Értsük meg: amikor belépünk egy új környezetbe, a feladatunk a lehető
legtöbbet magunkba szívni és megtanulni belőle. Ennek érdekében meg kell
próbálnunk visszatérni a gyermeki alsóbbrendűség érzéséhez - vagyis hogy
a többiek mindent sokkal jobban tudnak nálunk, tőlük függ a tanulásunk, és
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 93

rájuk kell támaszkodnunk kezdeti szárnypróbálgatásaink során. Meg kell sza­

badulnunk az adott környezetet vagy területet illető minden előítéletünktől,
az elbizakodottság utolsó morzsájától is. Nem szabad félnünk. Keressük a
kapcsolatot az emberekkel, és amennyire csak lehetséges, m erüljünk el az
adott kultúrában. Legyünk kíváncsiak! Ha kiszolgáltatottnak érezzük magun­
kat, elménk kinyílik, és feltámad bennünk a tanulás iránti vágy. Ez az állapot
természetesen csak átmeneti. Azért lépünk vissza a függőségi helyzetbe,
hogy öt-tíz éven belül eleget tanulhassunk ahhoz, hogy végre kikiálthassuk
a függetlenségünket, és teljes jogú felnőtté válhassunk.

4. Bízzunk a folyamatban!
Cesar Rodriguez apja az amerikai hadsereg hivatásos tisztje volt, ám am i­
kor Cesar (1 9 5 9 -) úgy határozott, jelentkezik a Fellegvár néven ismert Dél-
karolinai Katonai Főiskolára, nem azért tette, m ert az apja nyomdokaiba
kívánt lépni. Inkább az üzleti pálya vonzotta. Úgy gondolta azonban, hogy
az élethez ném i fegyelmet kell tanulnia, és ehhez keresve sem találhatott
volna megfelelőbb környezetet a Fellegvár szigorú világánál.
1978-ban, másodéves korában, egy reggel Rodriguez szobatársa közölte
vele, hogy megpróbálkozik a vizsgával, amelyet a hadsereg, a haditengerészet
és a légierő hirdet, és amely sikere esetén a jelentkezőt felveszik pilótának
az adott haderőnem repülőcsapataihoz. Rodriguez úgy döntött, pusztán a
kihívás kedvéért ő is nekifut a vizsgának. Nagy meglepetésére néhány nap­
pal később értesítették, hogy felvételt nyert a légierő pilótaképző program­
jába. A kiképzés első szakasza során, amelyre még a Fellegvárban került
sor, egy Cessnával kellett órákat vennie. Úgy gondolta, ez biztosan jó móka,
ezért belevágott a programba, bár nem igazán tudta, meddig is akar elmen­
ni. Az alapkiképzés vizsgáit meglehetősen könnyen teljesítette. Élvezte a
szellemi kihívást, a repülés által megkövetelt teljes összpontosítást. Lehet,
hogy érdemes volna egy lépéssel tovább menni? így történt, hogy amikor
1981-ben befejezte a tanulmányait a Fellegvárban, elküldték a légierő tíz­
hónapos pilótakiképző iskolájába, az oklahomai Vance légitámaszpontra.
Hirtelen a mély vízben találta magát. Itt már szuperszonikus gépen, egy
T -37-esen gyakoroltak. Ötkilós sisak volt a fején, a hátára pedig húszkilós
ejtőernyőt csatoltak. A pilótafülke elviselhetetlenül szűk és forró volt. Az
oktató a mellette lévő ülésben zavaróan közel ült hozzá, és minden mozdu­
latát figyelte. A követelmények okozta stressz, a hőség, és az ilyen sebességű
94 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

repülés közben jelentkező fizikai terhelés miatt ömlött róla a veríték, és m in­
den tagjában remegett. Úgy érezte, m intha repülés közben maga a gép is
dühösen ellene fordulna. És akkor még nem is beszéltünk a sugárhajtású
gépek irányításának rengeteg egyéb problémájáról.
A szimulátorban viszonylag magabiztosan repült, és úgy érezte, kezében
van az irányítás. Amikor azonban beszíjazták az igazi gépbe, képtelen volt
uralkodni a pánik és a bizonytalanság érzésén - az agya egyszerűen nem tu­
dott lépést tartani az összes feldolgozandó információval, és nehezére esett
fontossági sorrendet felállítania a feladatai között. Mélységes elkeseredésére
a kiképzés megkezdése után több hónappal két egymást követő repülésen is
elégtelen minősítést kapott, és egy teljes hétre eltiltották a repüléstől.
Korábban még sohasem vallott kudarcot; mindig hiúsági kérdést csinált
belőle, hogy az életben útjába kerülő akadályokat legyőzze. Most azonban
kétségbeejtő lehetőséggel kellett szembenéznie: hetven jelölt kezdte meg
a kiképzést, de szinte minden héten kiesett valaki. Az alkalmatlanokat kö­
nyörtelenül kirostálták. Úgy festett, ő lesz a következő, akit kirúgnak, még­
hozzá végleg. Tudta, hogy miután visszaengedik a gépbe, csupán egy-két
lehetőséget kap majd, hogy bizonyítson. Már addig is minden tőle telhetőt
megtett. Vajon hol hibázta el? Lehet, hogy eddig tudat alatt félt a repüléstől.
Most azonban már sokkal jobban félt a kudarctól.
Eszébe jutottak a középiskolás évek. Viszonylag alacsony termete ellenére
sikerült hátvédként bekerülnie az iskola futballcsapatába. Akkor is voltak
pillanatok, amikor elfogta a kétely, sőt pánikba esett. Rájött azonban, hogy
szigorú fizikai és szellemi edzéssel képes legyőzni a félelmét, és felül tud
kerekedni szinte minden tudásbeli hiányosságon. A futballedzéseken szán­
dékosan olyan helyzetekbe hozta magát, amelyek elbizonytalanították, így
megszokta ezeket a szituációkat, és kevésbé félt. Ehhez mindenképpen bíz­
nia kellett a folyamatban és a sok gyakorlás eredményességében. Jelenleg is
csak ez lehetett az egyetlen helyes út.
Attól kezdve háromszor annyit gyakorolt a szimulátorban, és hozzászok­
tatta az elm éjét a rengeteg inger befogadásához. Pihenőidejében a pilóta­
fülkébe képzelte magát, és újra meg újra átismételte azokat a manővereket,
amelyek a legkevésbé mentek neki. Amikor visszaengedték a gépre, sokkal
jobban összpontosított, m ert tudta, hogy a gyakorlás minden egyes perce
kincset ér, és a legtöbbet kell kihoznia belőle. Valahányszor alkalom adódott
még több időt a levegőben tölteni, például amikor egy másik újonc beteg
volt, ő azonnal lecsapott a lehetőségre. Lassan, fokozatosan megtalálta a
módját, hogyan tud megnyugodni az ülésben, és hogyan tarthatja hatéko­
nyabban irányítása alatt a bonyolult műveleteket. Az újbóli felszállást követő
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 95

két hétben sikerült egy időre megmenekülnie; most már valahol a csoport­
rangsor közepén foglalt helyet.
Amikor már csak tíz hét volt hátra a kiképzésből, Rodriguez számot vetett
a helyzettel. Túl messzire jutott már ahhoz, hogy most hulljon ki. Élvezte a
kihívást, imádta a repülést, és most már semmire sem vágyott jobban az élet­
ben, mint hogy vadászpilóta lehessen. Ehhez az kellett, hogy a programot
a legjobbak között teljesítse. A csoportban több „aranykezű srác” is volt -
olyan fiatalemberek, akiknek a vérében volt a repülés. Ők nemcsak kezelni
tudták a rájuk nehezedő nyomást, de egyenesen kivirultak tőle. Rodriguez
ennek éppen az ellenkezője volt, de erről szólt az egész élete. Korábban is
az eltökéltségének köszönhette a sikereit, és most sem lehetett ez másképp.
Az utolsó hetekben a szuperszonikus T -38-assal kellett repülnie. Megkérte
a kiképzőjét, Wheels Wheelert, hogy a végetelenségig dolgoztassa - feljebb
kellett jutnia a rangsorban, és ennek érdekében bármit kész volt megtenni.
Wheeler teljesítette a kérését. Rodrigueznek tízszer annyit kellett ismétel­
getnie ugyanazt a manővert, mint az aranykezű fiúknak, míg szinte fizikai
rosszullét nem fogta el. Rodriguez minden gyengéjére azonnal lecsapott,
és állandóan azt gyakoroltatta vele, amit a legjobban gyűlölt. Kíméletlenül
lehordta mindenért. Egy nap azonban a T -3 8 pilótafülkéjében ülve Rodri-
guezen furcsa és csodálatos érzés lett úrrá - olyan volt, m intha az egész
gépet az ujjai hegyével érezte volna. Biztosan ezt érzik az aranykezű srácok
is, gondolta, csak éppen neki majdnem tíz hónap kemény gyakorlásra volt
szüksége hozzá. Az agya már nem fuldokolt a rengeteg apró részlet között.
Homályosan bár, de felsejlett benne egy magasabb rendű szellemi állapot
érzete - átlátta az alakzatban való repülés nagyobb összképét, miközben
képes volt kézben tartani a pilótafülke bonyolult műveleteit is. Ez az érzés
megjelent, majd el is múlt, de a tudattól, hogy rátalált, az egész befektetett
munka értelmet nyert.
Rodriguez végül a rangsorban harmadikként zárta a programot, és elkezd­
hette a vadászpilóták alapozó kiképzését. A már ismert folyamat zajlott le,
ám ezúttal még kiélezettebb versenyhelyzetben. Gyakorlással és makacs
kitartással kellett felülmúlnia az aranykezű fiúkat. Ennek eredményeképp
lassan ezredesi rendfokozatig küzdötte fel magát az amerikai légierőnél. Az
1990-es években három győztes légi ütközetének köszönhetően a vietnami
háború óta minden amerikai pilótánál közelebb került az „ász” címhez, és
ezzel kiérdemelte az „utolsó amerikai ász” becenevet.
96 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A kiváló mestereket gyakran meglepően egyszerű tulajdonság választja el

a többiektől. Ha valamit meg akarunk tanulni, gyakran eljutunk egy pont­
ra, ahol reménytelennek érezzük az egészet - az adott dolog meghaladja
a képességeinket. Ha engedünk ennek az érzésnek, tudat alatt már azelőtt
lemondunk magunkról, hogy valóban feladnánk. A Rodriguez csoportjából
kihullott több tucat pilótajelölt közül szinte mindegyikben megvolt ugyanaz
a tehetség, mint benne. A különbséget nem egyszerűen az elszántság jelenti,
hanem sokkal inkább a bizalom és a hit. Azok, akik később sikeresek lettek
az életben, fiatalon sokszor megtapasztalták, milyen elsajátítani valamilyen
tudást - egy sportágat vagy játékot, egy hangszert, egy idegen nyelvet és így
tovább. Elm éjük emlékszik még rá, milyen legyőzni a reményvesztettség
érzését, és belépni a gyorsuló haszon ciklusába. A jelen bizonytalan pillana­
taiban felszínre tör a múltbeli élmény emléke. Ebből aztán képesek erőt m e­
ríteni, és túljutnak azon a ponton, ahol mások lelassulnak vagy belül feladják.
Egy képesség elsajátítása során az idő az a bizonyos mágikus hozzávaló
a receptben. Ha feltesszük, hogy a gyakorlás egyenletes ütemben halad, a
napok és hetek során a tudás bizonyos elemei fokozatosan rögzülnek. Lassan
az egész képesség a részünkké válik, beépül az idegrendszerünkbe. Agyunk
nem ragad le többé a részleteknél, hanem képes lesz átlátni az összképet.
Ez csodálatos érzés, és a gyakorlás mindnyájunkat elvezeti erre a pontra,
függetlenül attól, mennyi tehetséggel születtünk. Az egyetlen igazi akadályt
mi magunk és érzelmeink - az unalom, a pánik, a tehetetlenség, a bizony­
talanság - jelentik. Ezeket az érzéseket nem nyomhatjuk el, hiszen a folya­
mat természetes velejárói, s m indenki megtapasztalja őket, a mestereket
is beleértve. Amit azonban megtehetünk, az, hogy hiszünk a folyamatban.
Ha belépünk a ciklusba, az unalom elmúlik. A sorozatos szembenézés meg­
szünteti a pánikot. A tehetetlenség a haladás jele - elménk így üzen, hogy
bonyolult dolgokat kell befogadnia, és több gyakorlásra van szüksége. A bi­
zonytalanság az ellenkezőjére fordul, amint elérjük a kiválóságot. Ha bízunk
benne, hogy mindez bekövetkezik, lehetővé tesszük a természetes tanulási
folyamat kibontakozást, és minden egyéb a helyére kerül majd.

5. Keressük az ellenállást és a fájdalmat!

Bili Bradley (1 9 4 3 -) valamikor tízéves kora körül szeretett bele a kosárlab­
dázásba. Egyetlen előnye volt a többiekkel szemben: korához képest elég
magas volt, de nem igazán volt tehetsége a játékhoz. Lassú volt és ügyetlen,
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 97

és túl magasra sem tudott ugrani. A sport egyetlen eleme sem ment neki
könnyedén. Alkalmatlanságát kénytelen volt tehát kitartó gyakorlással el­
lensúlyozni, ezért kitalálta a sporttörténelem egyik legszigorúbb és leghaté­
konyabb edzésprogramját.
Miután bejárása lett a középiskola tornatermébe, összeállított magának
egy edzéstervet: három és fél óra gyakorlás'tanítás után és vasárnapokon,
nyolc óra minden szombaton, és napi három óra nyaranta. Éveken át eltökél­
ten tartotta magát ehhez a menetrendhez. A tornateremben ötkilós súlyo­
kat tett a cipőjére, hogy erősítse a lábát és magasabbra tudjon rugaszkodni.
Úgy érezte, leggyengébb pontja a cselezés és az általános lomhaság. D ol­
gozni kezdett tehát ezeken, emellett nekilátott első osztályú átadóvá képezni
magát, így ellensúlyozva a fürgeség hiányát.
Ennek érdekében különböző gyakorlatokat talált ki. Fogott egy szemüveg­
keretet, és vízszintesen kartonlapokat erősített az aljára, hogy a cselek gya­
korlása közben ne lássa a labdát. így megszokta, hogy a labda helyett mindig
maga köré figyeljen, a jó passzhoz ez elengedhetetlen. Székeket helyezett
el a pályán, amelyek az ellenfelek szerepét töltötték be. Órákon át ide-oda
cselezett körülöttük, amíg nem tudott simán, gyors irányváltásokkal átsik­
lani közöttük. Órákat töltött e két gyakorlattal, legyűrt mindennemű unal­
mat és fájdalmat.
Amikor végigment Missouri állambeli szülővárosa főutcáján, a tekintetét
mereven előre szegezte, és igyekezett anélkül kiszúrni egy-egy terméket az
üzletek kirakatában, hogy feléjük fordítaná a fejét. Fáradhatatlanul dolgozott
ezen, folyamatosan fejlesztette perifériás látását, hogy minél többet tudjon
érzékelni a kosárlabdapályából. Otthon a szobájában késő éjszakáig lefor­
dulásokat és megtévesztő mozdulatokat gyakorolt, amelyek célja szintén
a sebesség hiányának ellensúlyozása volt.
Bradley minden energiáját új és hatékony edzésmódszerek kidolgozásába
fektette. A család egy alkalommal hajóval Európába utazott. A többiek úgy
gondolták, most talán tart egy kis szünetet a gyakorlásban, hiszen a fedél­
zeten nem volt hozzá elég hely. Volt azonban két folyosó, amely közel 300 m
hosszan futott végig a hajón. Ezek olyan keskenyek voltak, hogy ketten éppen
csak elfértek egymás mellett. Kiváló terepnek bizonyultak a teljes sebesség­
gel történő cselezés és a tökéletes labdakezelés gyakorlásához. Hogy tovább
nehezítse a dolgot, Bradley speciális szemüveget viselt, amely leszűkítette
a látóterét. Egészen az utazás végéig mindennap órákat töltött azzal, hogy
cselezve végigszáguldott az egyik folyosón, majd vissza a másikon.
Ezzel a hozzáállással és évek kemény munkájával Bradley lassan az egyik
legnagyobb kosárlabdasztárrá vált - először a Princeton Egyetemen, ahol
98 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

bekerült az All-America13 csapatba, majd a New York Knicks profi játéko­

saként is. A rajongókat lenyűgözte, milyen elképesztő passzokra volt képes,
m intha hátul és oldalt is lett volna szeme - nem is beszélve a cselekről, a
fordulások és megtévesztő lépések hihetetlen arzenáljáról és mozgásának
kecsességéről. Fogalmuk sem volt, hogy amit ők játszi könnyedségnek lát­
nak, az valójában sokéves, napi többórányi gyakorlás eredménye.

John Keats (1 7 9 5 -1 8 2 1 ) nyolcéves volt, amikor apja életét vesztette egy

lovaglóbalesetben. Anyja sohasem tudta feldolgozni a veszteséget, és hét év­
vel később ő is meghalt. így John, két öccse és egy húga árván és gyakorlati­
lag fedél nélkül maradt Londonban. Keatset a családi birtok meghatalmazott
kezelője kivette az iskolából, és egy sebész-gyógyszerészhez szerződtette
tanoncnak - mihamarabb saját jövedelemre kellett szert tennie, ennek érde­
kében pedig ez tűnt a legmegfelelőbb pályának.
Az iskolában töltött utolsó időszakban Keats beleszeretett az olvasásba
és az irodalomba. Hogy folytathassa a tanulást, szabadidejében vissza­
visszatért az iskolába, és annyit olvasott, amennyit csak tudott. Valamivel
később felébredt benne a vágy, hogy kipróbálja magát a versírásban, ám m i­
vel nem volt sem oktatója, sem pedig irodalmi kör, ahová eljárhatott volna,
az egyetlen általa ismert módon képezte magát: elolvasta a 17. és 18. század
legnagyobb költőinek összes művét. Ezután az eszményképként kiválasz­
tott szerző versformájának és stílusának felhasználásával megírta saját köl­
teményeit. Tehetséges imitátornak bizonyult, és hamarosan több tucat kü­
lönböző stílusban alkotott, ám mindegyikhez hozzáadott egy kicsit a saját
hangjából.
Miután éveken át űzte ezt a foglalatosságot, Keats sorsdöntő elhatáro­
zásra jutott: a versírásnak fogja szentelni az életét. Érezte, hogy ez a hiva­
tása, és meg akarta találni a módját, hogy meg is éljen belőle. Az eddig is
szigorú önkéntes tanulóidő megkoronázásaként úgy döntött, írnia kell egy
nagyon hosszú, egészen pontosan négyezer soros verset. A mű alapjául az
Endümiónról szóló ókori görög mítoszt választotta. „Az Endüm ión - írta egy
barátjának - , próbatétel lesz, képzeletem erejének, s főként találékonyságom­
nak próbatétele [ . . . ] - mely szerint 4000 sort kell költészettel megtöltenem.”
Meglehetősen képtelen - hét hónapos - határidőt szabott magának, és
a nyers változat elkészültéig napi ötven sor megírását tűzte ki célul.
Mire a mű háromnegyedéig ért, már gyűlölte a verset. Nem adta azonban
fel, kényszerítette magát, hogy befejezze és tartsa a kiszabott határidőt. Nem
tetszett neki az Endüm ión cikornyás, túlékesített nyelvezete és dagályossága,
ám csak ez a gyakorlat vezethette rá, milyen is a saját stílusa valójában. „Az
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 99

E n d ü m ión n ú - írta később - fejest ugrottam a tengerbe, s ezáltal közelebbi

ismeretségbe kerültem a mélységgel, a futóhomokkal és a sziklákkal, m int­
ha a zöldellő parton maradtam volna, és [... ] egy csésze tea mellett mások
kényelmes tanácsait hallgatom.”
Miután megírta ezt az általa is középszerűnek ítélt verset, Keats számba
vette, milyen értékes leckéket tanult a munkából. Valószínűleg soha többé
nem bénítja meg az alkotói válság, hiszen rászoktatta magát, hogy leküzdjön
minden akadályt. Megtanult gyorsan, mély beleéléssel és odaadással írni,
képes volt munkáját néhány órába belesűríteni, majd ugyanilyen gyorsan
ellenőrizni is. Megtanulta bírálni saját magát és a romantikus csapongásra
való túlzott hajlamát. Képes volt tárgyilagosan szemlélni saját munkáját.
Megfigyelte, hogy a legjobb ötletei gyakran írás közben születtek, ezért
rendületlenül dolgoznia kell, különben elszalasztja ezeket a felfedezéseket.
A legfontosabb azonban az volt, hogy az Endüm ión ellenpontjaként rátalált
a hozzá leginkább illő stílusra: annyi költői képet kell a vers nyelvezetébe
sűríteni, amennyit csak lehet, és egyetlen felesleges sort sem szabad leírni.
Ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve Keats 1818-ban és 1819-ben, mielőtt
betegsége elhatalmasodott volna rajta, az angol irodalom néhány legfonto­
sabb versét - köztük legnagyszerűbb ódáit - írta meg. Ez a két év volt talán
a legtermékenyebb alkotói időszak a nyugati irodalom történetében - és
mindezt az önmagára kényszerített szigorú tanulóidő alapozta meg.

I l i

Az ember természeténél fogva irtózik attól, ami fájdalmat okozhat neki vagy
nehéznek látszik, és ez az ösztönös hozzáállás a tanulásban és gyakorlásban
is érvényesül. Ha alaposan elsajátítjuk egy adott képesség egy bizonyos ele­
mét - általában olyat, ami könnyen megy - , akkor hajlamosak vagyunk csak
ezt gyakorolni a végtelenségig. Elkerüljük a gyenge pontokat, ezért a tudá­
sunk felemás marad. Mivel tudjuk, hogy a gyakorlás során nem kell vigyáz­
nunk, hiszen senki sem figyel bennünket, és a teljesítési kényszer nyomása
sem nehezedik ránk, figyelmünk felületessé válik. Ezenkívül legtöbben a
gyakorlásban is meglehetősen konzervatívak vagyunk, mások példáját kö­
vetjük és csak a bevett gyakorlatokat végezzük.
Ez az amatőrök útja. A kiválóság eléréséhez az ellenállási g y akorlatn ak
nevezett módszert kell alkalmaznunk. Az elv egyszerű: a gyakorlás során
természetes ösztöneinkkel ellenkező irányba kell indulnunk. Először is ellen
kell álln un k a kísértésnek, hogy kedvesek legyünk magunkhoz. Legyünk
saját magunk legkíméletlenebb bírálói, és teljesítményünket szemléljük úgy,
100 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mintha mások szemével látnánk! Ismerjük fel a gyengéinket és azonosítsuk

pontosan azokat az elemeket, amelyekben nem vagyunk jók! Ezek azok a
területek, amelyeknek elsőbbséget kell élvezniük a gyakorlás során. Találjuk
meg az így magunknak okozott fájdalom és nehézség legyőzésének szinte
perverz örömét! Másodszor ellen kell állnunk a vágynak, hogy lazítsunk az
összpontosításon. Szoktassuk rá magunkat, hogy a gyakorlás során kétszeres
erővel összpontosítunk, mintha az éles helyzetnél is kétszer fontosabb lenne.
A gyakorlás rendjének összeállításánál legyünk találékonyak! Eszeljünk ki
olyan gyakorlatokat, amelyek kifejezetten a gyengéinket fejlesztik. Szabjunk
magunknak önkényes határidőket bizonyos tudásszintek eléréséhez, és fo­
lyamatosan kényszerítsük magunkat képzelt korlátáink átlépésére. így kiala­
kíthatjuk saját elvárásunkat a minőséget illetően, ez általában magasabb lesz
másokénál.
A folyamat végére öt óra intenzív és céltudatos munkánk mások tízórás
erőfeszítésével ér majd fel. Hamarosan látni is fogjuk ennek a gyakorlásnak
az eredményeit, a többiek pedig csak álmélkodnak majd, milyen könnyedén
hajtjuk végre a feladatainkat.

6. Tanuljunk meg kudarcot vallani!

Egy szép napon 1885-ben a huszonhárom éves Henry Ford először vehe­
tett szemügyre egy gázmotort, és azonnal beleszeretett. Ford egy gépjavító
üzemben inaskodott, és minden elképzelhető szerkezettel volt már dolga, de
semmi sem volt fogható az új motortípus varázsához, amely saját meghajtó
erejét állította elő. Lelki szemei előtt rögtön felsejlett egy lovak nélküli kocsi,
amely majd forradalmasítja a közlekedést. Élete fe la d a tá u l tűzte ki, hogy
úttörő szerepet játsszon egy ilyen önjáró masina kifejlesztésében.
Később, miközben mérnökként éjszakai műszakban az Edison Elektromos
Műveknél dolgozott, nappal egy általa kifejlesztett, újfajta belső égésű motor
tökéletesítésével foglalatoskodott. A háza mögötti fészert műhellyé alakí­
totta, és itt kezdte el összerakosgatni a motort mindenféle fémhulladékból,
amit csak össze tudott szedni. 1896-ra néhány barátjával együttműködésben,
akik segítettek neki megépíteni magát a kocsit, elkészítette az első prototí­
pust. Quadricycle-nak, azaz négykerekűnek nevezte el, és Detroit utcáin
mutatta be.
Akkoriban rajta kívül sokan dolgoztak még gázmotoros automobilokon.
Könyörtelen versengés folyt ezen a területen, és naponta mentek tönkre
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 101

az új cégek. Ford Quadricycle-je csinosan festett és jó l is ment, de túl kicsi

volt, és még nem állt készen a nagyüzemi gyártásra. Elkezdett tehát dolgoz­
ni egy második járm űvön is, és ezúttal a termelés szempontjából is előre
gondolkodott. Egy évvel később el is készült vele, és az eredmény valóságos
tervezési csoda lett. Mindent az egyszerűségnek és a tömörségnek rendelt
alá. Az autót könnyű volt vezetni és karbantartani. Most már csak elég kezdő­
tőke kellett a tömeggyártás beindításához.
Az automobilgyártás az 1890-es évek végén igen merész vállalkozásnak
számított. A rengeteg legyártandó alkatrész miatt roppant mennyiségű pénz­
re és rendkívül bonyolult üzleti szerkezetre volt szükség hozzá. Ford hamar
megtalálta a tökéletes befektetőt Detroit egyik vezető üzletembere, William
H. Murphy személyében. Az új céget D etroit A utom obile C om pan yn ek ne­
vezték el, és minden érintett nagy reményekkel vágott bele a kalandba. Rövi­
desen azonban problémák merültek fel. A Ford által tervezett prototípust
át kellett építeni - az alkatrészek különböző gyártóktól származtak, néhány
közülük hibás volt vagy túl nehéznek ítélte őket. Folyamatosan finomított
a terveken, hogy minél jobban megközelítsék az elképzeléseit. Ez azonban
túl sokáig tartott, és Murphy meg a részvényesek egyre türelmetlenebbek
lettek. 1901-ben, alig másfél évvel az alapítást követően az igazgatótanács
úgy döntött, megszünteti a céget. Elveszítették a bizalmukat Henry Fordban.
A kudarc elemzése során Ford arra a következtetése jutott, hogy automobil­
jával túl sok fogyasztói igényt próbált egyszerre kielégíteni. Másodszor is
nekifutott hát, ezúttal egy kisebb és könnyebb járművel. Rávette Murphyt,
hogy adjon neki még egy esélyt, ami igen ritkának számított a szárnyait
bontogató automobiliparban. Az üzletember - mivel hitt Ford zsenialitá­
sában - beleegyezett, és együtt létrehozták a H enry F ord C om panyt. Ford
azonban az első pillanattól kezdve érezte a nyomást Murphy részéről, hogy
az automobilt minél előbb gyártásra kész állapotba hozza, és elkerüljék az
első cégnél felmerült problémákat. Ford nem vette jó néven, ha olyan embe­
rek avatkoztak a dolgába, akiknek fogalmuk sem volt a tervezésről és nem
tudták, milyen magas színvonalat kíván meghonosítani az iparágban.
Murphy és az emberei bevontak egy kívülállót is, hogy felügyelje a folya­
matokat. Ez volt az utolsó csepp a pohárban - alig egy évvel az alapítást kö­
vetően Ford kilépett a cégtől. A Murphyvel való szakítás ezúttal véglegesnek
bizonyult. Az automobiliparban mindenki leírta Henry Fordot. A második
esélyét is elszalasztottá, és senki sem kapott harmadikat, főleg ha ekkora
pénzek forogtak kockán. A családja és a barátai mégis úgy látták, Ford köny-
nyed közömbösséggel viszonyul a helyzethez. Mindenkinek azt mondogatta,
hogy felbecsülhetetlen leckéket tanult - a legapróbb hibákra is odafigyelt,
102 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mindet darabjaira szedte a fejében, mintha óraszerkezet vagy motor lett vol­
na, és megtalálta a problémák gyökerét: senki sem adott neki elég időt, hogy
kiküszöbölje ezeket a rendellenességeket. A pénzemberek műszaki és ter­
vezési ügyekbe ütötték az orrukat, és középszerű ötleteik révén porszemek
kerültek a gépezetbe. Ford gyűlölte az elvet, hogy a pénzük bizonyos jogokat
biztosított a számukra, amikor csak egyvalami számított: a tökéletes terv.
Egyetlen megoldás jöhetett szóba: meg kellett találnia a módját, hogy
a befektetőktől teljesen függetlenül működhessen. Az egyre bürokratikusab­
bá váló Amerikában azonban nem ez volt az üzlet szokásos menete. Saját
szükségleteinek és vérmérsékletének megfelelő szervezeti formát és üzleti
modellt kellett kialakítania, hatékony, megbízható csapatra volt szüksége, és
mindenekelőtt minden döntésben fenn kellett tartania magának az utolsó
szó jogát.
Bár eleinte úgy tűnt, rossz híre miatt lehetetlenség támogatókat szereznie,
néhány hónapos keresgélés után mégis sikerült megtalálnia az eszményi part­
nert Alexander Malcomson skót bevándorló személyében, aki a széniparban
alapozta meg a vagyonát. Fordhoz hasonlóan ő is előszeretettel rúgta fel
a hagyományokat, és szívesen kockáztatott. Vállalta, hogy finanszírozza
Ford legújabb kalandját, és nem ártja bele magát a gyártási folyamatok­
ba. Ford egy újfajta összeszerelő üzem kialakításán munkálkodott, amely
nagyobb fokú irányítást tett volna lehetővé számára a tervezés alatt álló,
ekkor már A-modellnek nevezett automobil elkészítésében. Az A-modell
a valaha gyártott legkönnyebb automobil volt, emellett egyszerű és tartós.
Ford minden addigi szerelői és tervezői tevékenysége ebben csúcsosodott ki.
Mindez egy olyan gyártósoron készült, amely jelentősen megnövelte a ter­
melés sebességét.
Az újonnan elkészült összeszerelő üzemben aztán Ford igyekezett a mun­
kásaiból napi tizenöt autót kisajtolni - ami akkoriban igen jelentős mennyi­
ségnek számított. Ő maga felügyelte a termelés minden egyes fázisát, hiszen
az A-modell az utolsó csavarig az ő autója volt. Sőt ő is beállt a gyártósor
mellé, emiatt megkedvelték a munkások. Kezdtek beérkezni a megrende­
lések az olcsó, ám jó l összeszerelt A-modellre, és 1904-re a Ford M otor
Company kénytelen volt bővíteni a gyártókapacitását. Nemcsak egyike lett
a maroknyi túlélőnek, akiknek az automobilipar e korai szakaszában sikerült
talpon maradniuk, de megindult az óriássá válás útján.
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 103

Henry Ford azok közé tartozott, akiknek természetes érzékük volt a műszaki
tudományokhoz. Rendelkezett azzal az előnnyel, amely a legtöbb nagy fel­
találó sajátja - képes volt maga elé képzelni az alkotóelemeket, és azt, ho­
gyan működnek együtt. Ha el kellett magyaráznia valaminek a működését,
Ford mindig fogott egy szalvétát, és szavak helyett inkább rajzolt egy ábrát.
Az ilyen típusú intelligenciának köszönhetően a gépekkel töltött tanulóidő
rövid volt és könnyű. Amikor azonban találmányai tömegtermelésére került
a sor, kénytelen volt szembesülni vele, hogy nem rendelkezik a szükséges
ismeretekkel. További tanu lóidőre volt tehát szüksége, hogy vállalkozó és
üzletember váljon belőle. A gépekkel való foglalatosságnak köszönhetően
szerencsére fejlett gyakorlati intelligencia, türelem és bármilyen téren kama­
toztatható problémamegoldó képesség alakult ki benne.
Ha egy gép nem úgy működik, ahogy szeretnénk, nem szabad magunkra
vennünk és elcsüggednünk, hiszen ez valójában áldás, még ha első látásra
nem is annak tűnik. Az ilyen hibák általában alapvető tévedésekre és a fejlesz­
tés lehetőségeire hívják fel a figyelmet. Egyszerűen addig kell pofozgatnunk
a berendezést, amíg sikerrel nem járunk. Ugyanez érvényes egy üzleti vál­
lalkozásra is. A hibák és a kudarcok tulajdonképpen a tanulás segédeszközei,
amelyek felfedik előttünk saját fogyatékosságainkat. Ezekről a többiektől
nehezen szerzünk tudomást, hiszen nekik a legtöbbször hátsó szándékaik
vannak a dicsérettel vagy a kritikával. Kudarcaink segítenek feltárni ötle­
teink tökéletlenségeit is, amelyekre csak akkor derül fény, ha megpróbáljuk
megvalósítani őket. Megtudhatjuk, m it is akar valójában a közönségünk,
és megértjük az elképzeléseink vélt és valós hatása közötti esetleges eltéré­
seket. Fordítsunk alapos figyelmet csoportunk szerkezetére - arra, hogyan
szervezzük a csapatunkat, és milyen fokú függetlenséget élvezünk a tőke­
forrástól. Ezek is a tervezés elemei, és az ilyen, menedzsment jellegű kér­
dések gyakran rejtett problémaforrások lehetnek.
Fogjuk fel a következőképpen: kétféle kudarc létezik. Az első abból szár­
mazik, hogy sohasem próbáljuk ki az ötleteinket, mert félünk, vagy mert a
tökéletes pillanatra várunk. Az ilyen kudarcból semmit sem tanulhatunk,
a bátortalanság pedig tönkretesz bennünket. A másik fajta a merész és vál­
lalkozó szellem kudarca. Ha utóbbi következik be, a hírnevünkön esett csor­
bát bőven ellensúlyozza az, amit tanultunk belőle. Az ismételt kudarc meg-
edzi a lelkünket, és kristálytisztán megmutatja, hogyan kell cselekednünk.
Valójában átok, ha minden első próbálkozásra sikerül. Egy idő után ugyanis
nem vonjuk majd kétségbe a szerencsénket, és elhisszük, hogy amihez csak
nyúlunk, arannyá változik. Ha pedig előbb-utóbb bekövetkezik az elkerülhe­
104 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

tetlen kudarc, annyira összezavarodunk és kétségbeesünk, hogy képtelenek

leszünk tanulni belőle. A lényeg, hogy vállalkozói tanulóidőnk során amint
lehet, bele kell vágnunk ötleteink megvalósításába, a nyilvánosság elé kell tár­
nunk őket, és valahol a lelkünk mélyén szinte reménykednünk kell benne,
hogy kudarcot vallunk. így ugyanis csak nyerhetünk.

7. Kössük össze a „hogyant” és a „m it” !

Santiago Calatrava (1951—) már nagyon fiatalon beleszeretett a rajzolásba.
Mindenhová magával vitte a ceruzáit, bárhová is ment. Idővel egyre jobban
foglalkoztatta egy bizonyos rajzolási probléma. A spanyolországi Valenciá­
ban, ahol felnőtt, a mediterrán nap éles kontúrokkal emelte ki a háttérből
a dolgokat, amelyeket szívesen rajzolt - a sziklákat, fákat, épületeket és em ­
bereket. A körvonalaik aztán lassan egyre lágyabbá váltak, ahogy a nap ha-
nyatlani kezdett. Egyetlen modellje sem volt igazán mozdulatlan; minden
állandó változásban és lendületben van - ez az élet lényege. Vajon hogyan
ragadhatja meg ezt a mozgást egy teljesen mozdulatlan rajzban a papíron?
Rajzórákat vett, és különböző technikákat sajátított el, amelyek segítsé­
gével a mozgás pillanatának illúzióját kelthette, de nem volt igazán elégedett.
E kilátástalan küldetés érdekében matematikai tanulmányokat folytatott,
például ábrázoló geometriát tanult, ami segített neki megérteni, hogyan
ábrázolhat tárgyakat két dimenzióban. Egyre nagyobb hozzáértéssel raj­
zolt, és egyre jobban érdekelte ez a terület. Úgy tűnt, a sors művészi pályára
szánta, ezért 1969-ben jelentkezett egy valenciai művészeti iskolába.
Mindössze néhány hónapja járt oda, amikor egy látszólag jelentéktelen
esemény örökre megváltoztatta az életét: egy írószerüzletben éppen munka­
eszközök után kutatott, amikor megakadt a szeme egy gyönyörűen díszített
könyvecskén, amely a nagy építész, Le Corbusier munkásságát mutatta be.
Ennek az építésznek valahogyan sikerült kialakítania egy teljesen új, jelleg­
zetes formavilágot. Még egy olyan egyszerű dologból is, mint egy lépcső, di­
namikus szoborművet varázsolt. Az általa tervezett épületek mintha fittyet
hánytak volna a gravitáció törvényeire, és mozdulatlanságukban is a lendü­
let érzését keltették. A könyvecskét olvasgatva Calatravát új szenvedély fogta
el: elhatározta, hogy megtanulja, hogyan születnek az ilyen épületek. Amint
tudott, átjelentkezett Valencia egyetlen építészeti egyetemére.
Mire 1973-ban megszerezte a diplomáját, Calatrava alapos szakmai isme­
retekre tett szert. A legfontosabb tervezési szabályok és elvek mindegyikét
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 105

elsajátította. Tudása bőven alkalmassá tette volna rá, hogy egy építészeti cég­
nél helyezkedjen el, és lassan egyre feljebb jusson a ranglétrán. Ő azonban
úgy érezte, a tudásából hiányzik valami alapvető fontosságú dolog. Hiába
nézegette az általa legjobban csodált építészeti remekműveket - mint a ró­
mai Pantheon, Gaudí barcelonai épületei vagy a Róbert Maillart tervezte
svájci hidak - , nem értette létrejöttük folyamatát. Rengeteget tudott for­
májukról, esztétikájukról és arról, hogyan funkcionálnak középületként, de
fogalma sem volt róla, hogyan illeszkednek egymáshoz a darabok, és Le
Corbusier épületei hogyan képesek a mozgás és a dinamizmus benyomását
kelteni.
Olyan volt, mintha tudta volna, hogyan rajzoljon le egy gyönyörű mada­
rat, de nem értette volna, hogyan képes a madár repülni. Akárcsak a rajzolás
esetében, itt is a külső, a tervezési tényező mögé akart látni, és a valóságot
akarta megérinteni. Érezte, hogy a világ változóban van; valami készülődött.
A technikai fejlődésnek és új anyagok megjelenésének köszönhetően for­
radalmi lehetőségek nyíltak egy újfajta építészet előtt, de hogy ezt igazán
ki tudja aknázni, jártasságot kellett szereznie a műszaki tudományok terén,
így aztán Calatrava sorsdöntő elhatározásra jutott: gyakorlatilag mindent
elölről kezd, és jelentkezik a zürichi Szövetségi Műszaki Egyetemre, és építő-
m érnöki diplomát szerez. Tisztában volt vele, hogy küzdelmes folyamat
lesz, de úgy akart gondolkodni és rajzolni, mint egy mérnök. Ha tudja, ho­
gyan alkotnak meg egy épületet, sokkal szabadabban töprenghet majd arról,
hogyan lehetne lassanként kitágítani az építészet határait.
Az első néhány évben teljesen elmerült az építészet tudományához szük­
séges matematikai és fizikai alapokban. Ám ahogy haladt, felismerte, hogy
újra és újra visszatér gyermekkori rögeszméjéhez - vagyis hogy miként
fejezhetné ki a mozgást és a változást. Az építészet aranyszabálya szerint az
épületeknek stabilnak és mozdulatlannak kellett lenniük. Calatrava ellen­
állhatatlan vágyat érzett, hogy felrúgja ezt a merev hagyományt. Úgy ha­
tározott, hogy doktori disszertációjában a mozgás építészeti megvalósításá­
nak lehetőségeit járja körbe. A NASA űrutazási terveiből és Leonardo da
Vinci összehajtogatható madárszárnyából m erített ihletet, és témájául a
szerkezetek összehajthatóságát választotta, vagyis azt, hogyan m ozoghat­
nak és változtathatják a formájukat az épületek az építészet fejlődésének
köszönhetően.
Miután 1981-ben befejezte a disszertációját, a művészet, építészet és mér­
nöki tudományok területén eltöltött tizennégy egyetemi tanulóév után vég­
re munkához láthatott. Az elkövetkező években új, összehajtható ajtók,
ablakok és tetőszerkezetek terveivel kísérletezett, amelyek teljesen újszerű
106 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

módon m ozogtak és nyíltak, megváltoztatva az épület alakját. Tervezett

egy nyitható hidat Buenos Airesben, amely ahelyett, hogy felemelkedett
volna, kifelé mozdult el. 1996-ban aztán még egy lépéssel tovább ment, és a
bővíteni kívánt Milwaukee-i Művészeti Múzeumhoz tervezett, majd épített
egy új szárnyat. Az épületrészben egy hosszú, fémből és üvegből készült,
25 m magas előcsarnok is helyet kapott, amelyet a tetőn elhelyezett hatal­
mas, mozgatható ablakkal árnyékolnak. A árnyékoló két bordázott panelből
áll, amelyek úgy nyílnak ki és záródnak össze, mint egy óriási sirály szárnyai.
Az egész épület szinte mozgásba lendül tőlük, és kívülről úgy tűnik, mintha
képes lenne szárnyra kapni.

mmu

Mi, emberek két világban élünk. Először is ott van a külsőségek világa -
a dolgok formája, amely felkelti a figyelmünket. Van azonban egy másik,
a szemünk elől elrejtett világ is - hogyan működnek valójában ezek a dol­
gok, felépítésük, anatómiájuk, az egészet együttesen alkotó részek. Ez utób­
bi világ kevésbé könnyedén ragad magával, m int az első, m ert nehezebb
megérteni. Ez a valóság szemmel nem látható, csak elménkkel ragadhat­
juk meg. A dolgoknak ez a „hogyanja” azonban éppolyan költői, ha egyszer
megértjük - hiszen az élet titkát hordozza, azt, hogyan mozognak és változ­
nak a dolgok.
A „hogyan” és „mi” kettősségét szinte bárm ire alkalmazhatjuk a ben­
nünket körülvevő világban: a gépet látjuk, és nem azt, ahogy működik;
emberek egy csoportját látjuk, akik valamit előállítanak, és nem azt, ahogy
a csoport felépül, vagy ahogy a termékeket elkészítik és terjesztik. (Hason­
ló módon hajlamosak vagyunk az emberek külsejét csodálni, nem pedig
tetteik vagy szavaik lélektanát.) Calatrava rájött, hogy ha felülkerekedik
ezen a kettősségen, ha sikerül összekapcsolnia a „hogyant” és a „mit” az
építészetben, tudása sokkal mélyebb, jobban mondva sokkal kerekebb lesz.
Az épületek jelentette valóság jóval nagyobb szeletét sikerült így megragad­
nia. Ez pedig lehetővé tette számára, hogy valami összehasonlíthatatlanul
költőibbet teremtsen, hogy kitágítsa a határokat, hogy lebontsa az építészet
hagyományait.
Értsük meg: sajnos az elkülönülés világában élünk, amely mintegy ötszáz
évvel ezelőtt, a művészet és a tudomány elválásával vette kezdetét. A tudó­
sok és m érnökök a saját világukban élnek, és főként a dolgok „hogyan”
oldalára összpontosítanak. Mások a külsőségek világának foglyai, és anélkül
használják ezeket a dolgokat, hogy igazán megértenék, miképp működnek.
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 107

Az elszakadás előtt a reneszánsz eszménye éppen a tudás e két formájának

ötvözése volt. Ezért nyűgöz le bennünket a mai napig Leonardo da Vinci
munkássága, és ez az oka annak is, hogy a reneszánszot továbbra is esz­
ménynek tekintjük. Valójában ez a kerekebb tudás a jövő útja, különösen
most, amikor ilyen hihetetlen mennyiségű információ áll mindnyájunk ren­
delkezésére. Ahogy Calatrava helyesen ráérzett, ennek is tanulóidőnk részét
kell képeznie. A lehető legnagyobb alapossággal kell tanulmányoznunk az
általunk használt technológiát, a csoport működését, amelyben dolgozunk,
tevékenységi területünk ökonómiáját, éltető erejét. Folyamatosan fel kell
tennünk ezeket a kérdéseket: hogyan működnek a dolgok, születnek a dön­
tések és m űködnek a csoporton belüli kölcsönhatások? Ha ilyen módon
bővítjük ki a tudásunkat, sokkal mélyebben átérezzük majd a valóságot, és
nagyobb hatalmunk is lesz az alakítására.

8. Fejlődjünk próbálkozás és hibák által!

Paul Graham (1 9 6 4 -) a pennsylvaniai Pittsburgh egyik külvárosában nőtt
fel az 1970-es évek elején, és már korán elbűvölték a tévében és a filmekben
megjelenő számítógépek. Olyanok voltak, akár a korlátlan teljesítményű,
elektronikus agyak. A közeljövőben, legalábbis úgy tűnt, az ember akár be­
szélgethet is a számítógépével, és az minden kívánságát teljesíti majd.
Az általános iskola vége felé Grahamet felvették egy tehetséges diákoknak
meghirdetett programba, amelynek keretében mindenkinek lehetősége nyílt
egy általa választott kreatív projekten dolgozni. Graham saját projektje az
iskola központi IBM-gépét vette célba, amelyet év végi értesítők és órarendek
nyomtatására használtak. Ekkor került először számítógép közelébe, és bár
kezdetleges modellről volt szó, amelyet még lyukkártyával programoztak, az
ő szemében valóságos csodának tűnt, a jövő kapuját jelentette.
Az elkövetkező években autodidakta m ódon megtanult programozni.
Egyrészt az akkoriban a témában hozzáférhető kevés számú könyvet hasz­
nálta, de jellem zően próbálkozás és hibák útján fejlődött. Akár a festő a
vásznon, ő is azonnal látta tevékenysége eredményeit - és ha a program
működött, ez egyfajta esztétikai élményt jelentett a számára. A kísérletezés
és hibák útján történő tanulás óriási megelégedéssel töltötte el. így egymaga
fedezhetett fel dolgokat anélkül, hogy a mások által előírt, merev utat kellett
volna követnie. (Ez a „hackerség”14 lényege.) Minél jobb lett a programozás­
ban, annál több mindent tudott megvalósítani a számítógéppel.
108 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Amikor eldöntötte, hogy továbbtanul, a Cornell Egyetemet választotta,

amely akkoriban az ország egyik legjobb számítástechnikai tanszékével
büszkélkedhetett. Itt végre megtanították a programozás alapelveire, és meg­
szabadult néhány rossz hackerszokástól, amely még az önképzés során
ragadt rá. Felkeltette a kíváncsiságát a születőben lévő terület: a mesterséges
intelligencia kutatása - ez volt ugyanis az általa gyermekként megálmo­
dott számítógépek kifejlesztésének a kulcsa. Hogy az új terület úttörői közé
kerülhessen, jelentkezett és felvételt nyert a Harvard Egyetem informatikai
mesterképzésére.
A Harvardon Graham rájött: a tudományos világot nem neki találták ki.
Gyűlölt tanulmányokat írogatni. Az egyetemi oktatás nem a próbálkozás
és hibázás módszerére épült, így minden mókát és izgalmat kiölt a progra­
mozásból. Ő azonban a lelke mélyén még mindig hacker volt, aki szíveseb­
ben jö tt rá a dolgokra magától. A Harvardon megismerkedett egy másik
hackerrel, Róbert Morrisszal, és együtt nekiláttak felfedezni a Lisp prog­
ramozási nyelv finomságait. Ez tűnt ugyanis a létező leghatékonyabb és
legrugalmasabb kódolási nyelvnek. Ha valaki megértette a Lispet, akkor
magának a programozásnak a lényegét is megértette. Ez a nyelv kitűnően
illett a programozást magas szinten űző hackerekhez, mivel kifejezetten kuta­
kodásra és felfedezésekre készült.
A Harvard informatikai tanszékéből kiábrándult Graham elhatározta,
hogy saját maga tervezi meg továbbképzésének tanmenetét: több különböző
kurzusra jelentkezik, és így eldöntheti, mi érdekli a legjobban. Meglepeté­
sére azt tapasztalta, hogy vonzódik a művészethez - a festészethez és általá­
ban véve a művészettörténethez. Egyértelmű volt számára, hogy ezt az von­
zalmat kell követnie, és majd elválik, hová vezet az út. Miután a Harvardon
megszerezte a doktori címét informatikából, jelentkezett a Rhode Island
School o f Designra, majd részt vett egy festőképző programon a firenzei
Accademián. Egy fillér nélkül tért vissza az Egyesült Államokba, de elhatá­
rozta, hogy kipróbálja magát a festészetben. Közben alkalmi programozási
tanácsadásból tartotta fenn magát.
Ahogy teltek-múltak az évek, időnként eltöprengett az élete alakulásán.
A reneszánsz művészek szervezett, lényegre törő tanulóidőt teljesítettek, de ő
vajon mit mondhatott el a sajátjáról? Az életéből hiányoztak a valódi tervek,
az igazi irány. Olyan volt, m int a középiskolai hackelés, ahol folyamato­
san toldozott-foldozott, próbálkozás és hibák révén fedezett fel dolgokat.
Egyszerűen csak a cselekvés útján jött rá, mi működik és mi nem. Az életét
is ilyen esetleges módon alakította, és megtanulta, mit kerüljön messziről: az
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 109

oktatás világát; a nagy cégeket; a politikával átitatott légkört. Élvezte a dol­

gok létrehozásának folyamatát. Tulajdonképpen az volt a legfontosabb a szá­
mára, hogy legyen választási lehetősége - vagyis mehessen egyik vagy akár
a másik irányba is, attól függően, hogy hozza az élet. Ha teljesítette is a ta­
nulóidejét az évek során, az szinte akaratán kívül történt.
1995-ben egy délután hallott egy riportot a rádióban a Netscape-ről.
A cég saját jövőjét elemezte, és arról beszélgettek, hogy egy nap a legtöbb
kereskedő az interneten árulja majd a termékeit, és ebben a Netscape lesz
az úttörő. Mivel a bankszámlája ismét vészesen kimerült, viszont az újabb
tanácsadói munka gondolatától is irtózott, Graham megkereste régi hacker
cimboráját, Róbert Morrist, hogy segítsen neki egy internetes cég működ­
tetéséhez szükséges szoftver megírásában. Graham elképzelése az volt,
hogy a program közvetlenül a szerveren fusson, ahelyett, hogy le kellene
tölteni. Ez addig senkinek sem jutott eszébe. A programot Lispben írták
meg, kihasználva a programnyelvnek azt az előnyét, hogy nagyon gyorsan
lehetett változtatásokat végrehajtani benne. A céget Viawebnek nevezték el,
és ez volt az első ilyen jellegű alkalmazás, az online kereskedelem úttörője.
Alig három évvel később 45 millió dollárért adták el a Yahool-nak.
Az elkövetkező években Graham azon az úton haladt tovább, amelyen
húszas éveiben elindult, vagyis arra vette az irányt, ahol érdeklődése és
tudása találkozott, és amerre lehetőségeket látott. 2005-ben előadást tartott
a Harvardon a Viawebbel kapcsolatos tapasztalatairól. A diákok, akiknek az
érdeklődését sikerült alaposan felcsigáznia, kérlelték, hogy alapítson valami­
féle tanácsadó céget. Grahamnek tetszett az ötlet, ezért létrehozta a Y Com-
binatort, egy fiatal műszaki vállalkozóknak szánt tanulmányi és támogató
rendszert, amelyen keresztül minden sikeresen beindított startupban részese­
dést szerzett. Az évek során folyamatosan tanult, és ennek megfelelően egyre
finomította a rendszert. Végül a Y Combinator lett élete legnagyobb hacker-
húzása: véletlenül született meg az ötlet, és a saját próba-kudarc eljárásán
keresztül fejlődött. A cég piaci értéke ma közel 500 millió dollár.

■ ■ ■

M inden kor kialakítja saját képzési modelljét, amely megfelel az éppen

akkor uralkodó termelési rendszer elvárásainak. A középkorban, a modern
kapitalizmus és a minőségszabályozás igényének megszületése során jelent
meg az első, mereven meghatározott szabályokkal körülírt képzési rend­
szer. Az ipari forradalom kibontakozásával ez a tanulási modell nagyrészt
110 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

elavulttá vált, ám a mögötte lévő eszme tovább élt az önképzésben - vagy­

is az emberek egy adott területen maguk bővítették a tudásukat, ahogyan
Darwin tette a biológiával. Ez kiválóan megfelelt a kor egyre individualistább
szellemének. Most az informatika korát éljük, vagyis számítógépek uralják
a gazdasági élet szinte minden szegmensét. Bár ez számos módon befolyá­
solhatja a tanulás és a tanulóidő fogalmát, talán a hackerek programozáshoz
való viszonya kínálja a legígéretesebb modellt ebben az új korszakban.
Ez a modell pedig a következőképpen működik. A körülmények útmu­
tatásától függően a lehető legtöbb képességet kell elsajátítanunk, de csak
akkor, ha ezek megfelelnek legmélyebb érdeklődésünknek. A hackerekhez
hasonlóan elsőrendű fontosságot kell tulajdonítanunk az önálló felfedezés
folyamatának és a legmagasabb minőség előállításának. Kerüljük el az egyet­
len, előre kijelölt karrier csapdáját! Bár nem tudhatjuk, hová vezet mindez,
messzemenőkig használjuk ki az információ szabadságát, és a képességekről
jelenleg rendelkezésünkre álló összes tudást. Látni fogjuk, milyen munka
illik hozzánk, és mi az, amit mindenáron el kell kerülnünk. Próbálkozás és
hibák alapján haladjunk előre. így töltsük el húszas éveinket. Alakítsuk mi
magunk ezt a sokrétű tanulóidőt, miközben személyes érdeklődésünk laza
keretei között maradunk!
Nem azért csapongunk, m ert félünk az elkötelezettségtől, hanem mert
bővíteni kívánjuk képességeink és lehetőségeink arzenálját. Egy adott pilla­
natban, amikor késznek érezzük magunkat, hogy megállapodjunk valahol,
az ötletek és kedvező alkalmak maguktól megtalálnak majd. Amikor eljön
ez az idő, minden addig felhalmozott tudásunk felbecsülhetetlen értékűnek
bizonyul majd. Mesterként kombinálhatjuk őket egyedi és egyéniségünknek
a leginkább megfelelő módon. Éveken át időzhetünk ezen az egy helyen
vagy az ötletnél, s közben még több tudásra tehetünk szert, majd amikor az
idő megérett rá, elmozdulhatunk egy kissé más irányba. Ebben az új érá­
ban a fiatalon rugalmatlan, egyvágányú pályára berendezkedők a negyvenes
éveikre gyakran zsákutcába jutnak, vagy teljesen legyűri őket az unalom. Szá­
munkra azonban húszas éveink széles körű tanulóideje idősebb korunkra
éppen az ellenkezőjét, vagyis lehetőségeink bővülését hozza majd.
VESSÜK ALÁ MAGUNKAT A VALÓSÁGNAK! - AZ IDEÁLIS TANULÓIDŐ 111

A másik út

Sokan képzelik úgy, hogy a történelem során bizonyos személyiségek - a szü­

letett tehetséggel megáldott zsenik - valahogyan megkerülték a tanulóidő
szakaszát, vagy ragyogó elméjüknek köszönhetően jelentősen lerövidítették
azt. Ennek igazolására általában Mozart és Einstein klasszikus példáját hoz­
zák fel, akik szinte a semm iből léptek elő és váltak a korszak géniuszává.
Ami Mozartot illeti, a komolyzenei kritikusok általában egyetértenek ab­
ban, hogy csak több mint tízévnyi komponálással a háta mögött kezdett iga­
zán eredeti és jelentős műveket írni. Sőt egy körülbelül hetven nagy klasszi­
kus zeneszerző munkásságát megvizsgáló tanulmány megállapította, hogy
három kivétellel mindegyiküknek legalább tíz évre volt szüksége első nagy
művének megalkotásához - a kivételeknek ezt kilenc év alatt sikerült meg­
valósítaniuk.
Einstein tizenhat évesen kezdett el komolyan foglalkozni az elméleti kísér­
letezéssel. Tíz évvel később állt elő először a relativitás forradalmi elméleté­
vel. Lehetetlen volna számszerűsíteni a tíz év alatt elméleti képességei csi­
szolására fordított időt, de aligha túlzás azt gondolni, hogy legalább napi
három órán át foglalkozott ezzel a problémával, ami egy évtized alatt több
mint tízezer órát ad ki. Mozart és Einstein valójában abban különböznek
másoktól, hogy nagyon fiatalon kezdték meg a tanulóidejüket, majd a tárgy
iránti teljes odaadásnak köszönhetően kivételes hévvel gyakoroltak. Fiata­
labb korban általában gyorsabban és alaposabban tanulunk, s közben fűt
bennünket valamiféle kreatív lelkesedés, amely az évek múlásával veszít az
intenzitásából.
A tanulóidő szakaszát nem kerülhetjük meg és nem rövidíthetjük le. Az
emberi agynak természeténél fogva hosszú ideig tartó kapcsolatra van szük­
sége egy adott területtel, hogy a bonyolult képességek rögzüljenek, és az elme
szabadon láthasson hozzá a tényleges kreatív tevékenységhez. A rövidebb út
utáni puszta vágyakozás teljességgel alkalmatlanná tesz bennünket bárm i­
féle kiválóság elérésére. Ebben a folyamatban nem létezik másik út.

Olyan ez, mint kivágni egy hatalmas, vastag derekú fát. Nem végez­
hetjük el fejszénk egyetlen csapásával. Ha azonban kitartóan farag­
juk, és nem adjuk fel, előbb-utóbb ledől, akár akarja, akár nem.
Amikor ez a pillanat bekövetkezik, összegyűjthetünk mindenkit,
aki csak él és mozog, és fizethetünk nekik, hogy tartsák meg a fát,
112 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

ám ők nem lesznek képesek rá. Az akkor is recsegve-ropogva a

földre zuhan. [...] De ha a favágó egy vagy két fejszecsapás után
megáll, és megkérdezi Csang úr harmadik gyermekét: „Miért nem
dől ki ez a fa?” Majd három vagy négy további csapás után megint
megáll, és megkérdezi Li úr negyedik fiát: „Miért nem dől ki ez
a fa?”, akkor sohasem sikerül kidöntenie a fát. Ez semmiben sem
különbözik attól, mint ha valaki az Utat gyakorolja.15

H akuin zen-mester
 SZÍVJUK M AG U N KBA
TANÍTÓM ESTERÜNK EREJÉT!
- A M E N TO R D IN A M IK A

Az élet rövid, a tanulásra és kreativitásra rendelkezé­

sünkre álló idő korlátozott. Irányítás nélkül értékes éve­
ket vesztegethetünk el arra, hogy különböző források­
ból próbálunk tudást és gyakorlatot szerezni. Ehelyett
az előző korok kiválóságainak példáját követve nekünk
is meg kell találnunk a megfelelő mentort. A m entor­
tanítvány kapcsolat a tanulás leghatékonyabb és legter­
mékenyebb módja. A jó m entor tudja, hová kell össz­
pontosítanunk a figyelmünket, és milyen kihívásokra
van szükségünk. Tudása és tapasztalata a mi tudásunkká
és tapasztalatunkká válik. Azonnali és valós értékelést
nyújt a m unkánkról, így gyorsabban fejlődhetünk.
Az intenzív személyes kapcsolat révén magunkévá te­
szünk egy gondolkodásmódot, amely óriási erővel bír,
és egyéni lelkületűnkhöz alakítható. Olyan m entort
válasszunk, aki a legjobban illik a szükségleteinkhez,
és képes kapcsolódni életü nk fela d a tá h o z . M iután el­
sajátítottuk, amit mentorunk tud, tovább kell lépnünk.
Semmiképpen nem szabad az árnyékában maradnunk.
Mindig az legyen a célunk, hogy kiválóság és az abból
fakadó hatalom terén túllépjünk tanítómesterünkön!
 A tudás alkímiája

Úgy tűnt, a Londonban szegénységben felnövő Michael Faraday (1791-1867)

sorsa gyakorlatilag születése pillanatában megpecsételődött - vagy apja
nyomdokaiba lép, és kovács lesz belőle, vagy valami más, kétkezi foglalko­
zást keres. Körülményei jelentősen korlátozták a lehetőségeit. A szüleinek
tíz gyermek etetéséről és neveléséről kellett gondoskodniuk. Apja betegsége
miatt csak hellyel-közzel tudott munkát vállalni, és a családnak kiegészítő
jövedelemre volt szüksége. A szülők türelmetlenül várták a napot, amikor
az ifjú Faraday betölti a tizenkettőt, és munkába állhat, vagy elszegődhet
valahová tanoncnak.
Volt azonban valami, ami megkülönböztette őt a többiektől, és nyugta­
lanságra adhatott okot: elméje hihetetlenül aktív volt, és félő volt, hogy ez
alkalmatlanná teheti a nagyrészt fizikai tevékenységből álló munkavégzés­
re. Szellemi nyugtalansága részben a család által követett különös vallásra
vezethető vissza, Faradayék ugyanis a sandemanista keresztények szektájá­
hoz tartoztak. E szekta követői azt vallották, hogy Isten jelenléte nyilvá­
nul meg m inden élőlényben és minden természeti jelenségben. Ha napi
rendszerességgel kapcsolatba kerülnek Istennel, és belül olyan közel jutnak
hozzá, amennyire csak lehet, akkor mindenütt láthatják és érezhetik a jelen­
létét a világban.
Az ifjú Faraday gondolkodását teljesen áthatotta ez a filozófia. Amikor
éppen nem a család ügyeiben lótott-futott vagy az anyjának segített a ház
körül, akkor London belvárosának utcáin kóborolt, és mohó érdeklődéssel
vizsgálta az őt körülvevő világot. Úgy találta, hogy a természet tele van tit­
kokkal, ő pedig el akart tűnődni ezeken a titkokon, és meg akarta fejteni
őket. Mivel azt tanították neki, hogy Isten mindenütt jelen van, minden
érdekelte, és kielégíthetetlen kíváncsiság fűtötte. Megállás nélkül kérdések­
kel zaklatta a szüleit, vagy bárkit, akivel éppen találkozott, a növényekről,
ásványokról vagy valamilyen látszólag megmagyarázhatatlan természeti
jelenségről. Valósággal szomjazta a tudást, és rendkívüli módon szenvedett,
amiért nem volt lehetősége e vágy kielégítésére.
116 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Egy napon betévedt egy közeli üzletbe, ahol könyvkötéssel és könyváru­

sítással foglalkoztak. A polcokon sorakozó rengeteg fényes borítójú könyv
láttán földbe gyökerezett a lába. Ő alig járt iskolába, és egész életében csupán
egy könyvet ismert igazán: a Bibliát. A sandemanisták úgy tartották, hogy a
Szentírás az Úr akaratának élő megtestesülése, aki ezáltal jelen is van benne.
Faraday ezt úgy értelmezte, hogy a Biblia nyomtatott betűi varázserővel bír­
nak. Elképzelte, ahogy az üzletben lévő könyvek mindegyike a tudás más és
más világát nyitja meg, és ez már önmagában is varázslat volt.
A kereskedés tulajdonosát, George Riebau-t rögtön elbűvölte a fiúcska
könyvek iránt tanúsított végtelen tisztelete. Még sohasem találkozott senki­
vel, akiben ilyen fiatalon ekkora tűz égett volna. Biztatta, hogy jö jjö n vissza,
és Faraday hamarosan az üzlet rendszeres látogatójává vált. Hogy segítsen
a családján, Riebau felvette a fiút kézbesítőnek. Annyira megtetszett neki a
gyermek szorgalma és a becsületessége, hogy felajánlotta neki: szegődjön
el az üzletébe könyvkötő tanoncnak. Faraday boldogan igent mondott, és
1805-ben megkezdte hétéves tanulóidejét.
Az első néhány hónapban egyszerűen nem hitt a szerencséjének, hogy
ennyi könyv között dolgozhat. Az új könyvek akkoriban igen ritka kincsnek
számítottak, a gazdagoknak fenntartott luxuscikkek voltak. Egyetlen köz­
könyvtár sem érhetett Riebau üzletének a nyomába. A tulajdonos biztatta,
hogy a szabadidejében nyugodtan olvasson, amit csak akar, Faraday pedig
eleget is tett a kérésnek, és nagy hévvel rágta át magát csaknem minden
könyvön, ami csak átment a kezén. Egy este egy enciklopédiát lapozgatva
megakadt a szeme az elektromossággal kapcsolatos legújabb felfedezésekkel
foglalkozó szócikken, és hirtelen úgy érezte, megtalálta élete hivatását. íme
egy jelenség, amely láthatatlan az ember számára, ám kísérletekkel mégis
tetten érhető és mérhető. A természetben rejlő titkok kísérletekkel történő
megfejtésének folyamata valósággal rabul ejtette. Úgy vélte, a tudomány
lényegében hatalmas küldetés a Teremtés rejtélyeinek megismerésére. El­
határozta, hogy így vagy úgy, de tudós lesz belőle.
Ez nem volt igazán reális cél, és ezt ő is jó l tudta. A korabeli Angliában
a laboratórium ok és a tudományos pálya csak az egyetemi végzettséggel
rendelkezők, vagyis a felsőbb osztályok tagjai számára álltak nyitva. Hogyan
is álmodhatott egyáltalán egy könyvkötőinas arról, hogy ilyesmire esélye
nyílhat? Még ha meg is volt benne az energia és a vágy, hogy megpróbálja,
nem voltak tanárai, senkitől sem kapott útmutatást, tanulási módszere pedig
szervezetlen és hiányos volt. Aztán 1809-ben felbukkant egy könyv az üzlet­
ben, amely végre némi reményt adott neki. Az Isaac Watts tiszteletes tollából
származó, önfejlesztési tanácsokat tartalmazó mű az Im provem en t o f the
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 117

M ind (Az elme csiszolása)16 cím et viselte, és 1741-ben jelent meg először.
Egy olyan rendszert mutatott be, amelynek segítségével az olvasó tanulhatott
és jobbíthatott a sorsán, és amelyet társadalmi helyzetétől függetlenül bárki
alkalmazhatott. Különböző tevékenységi folyamatokat írt elő, amelyeket
bárki követhetett, és garantáltan eredményre vezettek. Faraday újra meg
újra elolvasta ezt a könyvet, és bárhová ment, mindenhová magával vitte.
Szó szerint követte a könyv tanácsait. Watts a tanulást aktív folyamat­
ként írta le. Azt ajánlotta, hogy a tanulni vágyók ne csak olvassanak a tudo­
mányos felfedezésekről, hanem maguk is ismételjék meg a hozzájuk vezető
kísérleteket. így hát Riebau áldásával Faraday elektromossággal és kémiá­
val kapcsolatos, egyszerű kísérletsorozatba fogott a könyvkereskedés hátsó
helyiségében. Watts fontosnak tartotta, hogy legyen tanárunk, és ne csak
könyvekből tanuljunk. Faraday tehát kötelességtudóan járn i kezdett szá­
mos, Londonban akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő természet-
tudományos előadásra. Watts szerint, nem elég csupán meghallgatni az
előadásokat, hanem részletes jegyzeteket is kell készíteni róluk, amelyeket
aztán ajánlatos rendszerezni, ezzel is még jobban belevésni az agyunkba az
újonnan tanultakat. Faraday ebben még tovább ment.
A népszerű természettudós, John Tatum minden héten más és más témával
foglalkozó előadásain szorgalmasan lejegyezte a legfontosabb kifejezéseket
és fogalmakat, gyors vázlatokat készített a Tatum által használt kísérleti
eszközökről, a kísérleteket pedig ábrákon foglalta össze. A rá következő na­
pokban aztán a jegyzetek alapján mondatokat fogalmazott, majd hosszú,
gondosan kidolgozott és vázlatokkal illusztrált fejezetet írt az adott témáról.
Mindez egy év alatt saját készítésű, vaskos tudományos enciklopédiává duz­
zadt. Természettudományos ismeretei rohamléptekkel bővültek, és a jegy­
zeteknek köszönhetően kezdtek rendszerezett formát ölteni.
M onsieur Riebau egy alkalommal megmutatta ezt a figyelemreméltó
jegyzetgyűjteményt egy William Dance nevű vásárlójának, aki a tekintélyes
Royal Institution tagja volt. Ez a szervezet a legújabb tudományos kutatá­
sok felkarolását tűzte ki céljául. A Faraday gyűjteményét lapozgató Dance
elképedve látta, a fiatalember milyen tömören és érthetően foglalt össze
bonyolult témákat. Meg is hívta rögtön a hírneves és nemrég lovaggá ütött
kémikus, Humphry Davy előadás-sorozatára, amelyet a Royal Institution-
ben tartott. Davy itt egyébként a kémiai labor igazgatójaként dolgozott.
Az előadásokra minden hely jó előre elkelt, és ez a lehetőség ritka meg­
tiszteltetés volt egy Faraday hátterével rendelkező fiatalembernek, ám szá­
mára az esemény még nagyobb sorsszerűséggel bírt. Davy kora egyik leg­
kitűnőbb fizikusának számított; számos felfedezést tett, és akkoriban az
118 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

elektrokémia új területén végzett kutatásokat. A különböző gázokkal és

vegyszerekkel végzett kísérletei igen veszélyesek voltak, és több balesetet
okoztak, ám ez a tudomány rettenthetetlen harcosaként csak tovább növelte
a hírnevét. Az előadásai szenzációszámba mentek - jó érzéke volt a szín­
padiassághoz, és szerette látványos kísérletekkel szórakoztatni elképedt kö­
zönségét. Ő maga is szerény körülmények közé született, de sikerült felkel­
tenie néhány hasznos mentor figyelmét, és így a tudományos élet csúcsára
küzdötte fel magát. Ő volt az egyetlen élő tudós, aki Faraday számára m in­
tául szolgálhatott, hiszen hozzá hasonlóan Davy sem rendelkezett semm i­
féle jelentős iskolai végzettséggel.
Minden előadásra jóval a kezdés előtt érkezett, és az emelvényhez leg­
közelebbi széket foglalta el. Valósággal itta Davy szavait, előadásának m in­
den mozzanatát magába szívta, és minden addiginál részletesebb jegyzeteket
készített. Ezek az előadások más hatással voltak Faradayre, mint amelyeken
addig részt vett. Ihletet m erített belőlük, valahogy mégis úgy érezte, egy
kissé le is hangolják. Annyi önálló tanulással töltött év alatt sikerült jelentő­
sen kibővítenie ismereteit a tudományokról és a világról, ám a tudóssá válás
nem csupán az információ felhalmozását jelenti, hanem a gondolkodásnak
és a problémák megközelítésének egy különleges módját is. A tudományos
szellem kreatív - ezt Davy jelenlétében határozottan érezte. A pályát kívülről
szemlélő, amatőr tudósként ismeretei egysíkúak voltak, és nem vezettek se­
hová. Bennfentessé kellett válnia, hogy közvetlen, gyakorlati tapasztalatot
szerezhessen, a közösség részévé válhasson és megtanuljon tudósként g on ­
dolkodni. Ahhoz pedig, hogy közelebb kerülhessen ehhez a tudományos lég­
körhöz, és megtapasztalhassa a szellemiségét, szüksége volt egy mentorra.
Ez már tényleg megvalósíthatatlan feladatnak tűnt. Faraday inasévei vége
felé járt, azzal kellett szembe néznie, hogy egész életében könyvkötő marad.
Kétségbeesetten kereste a megoldást. Leveleket írt a Royal Society elnöké­
nek, és kérte, vegyék fel bármelyik laboratóriumba, akár a legalantasabb
munkára. Nem adta fel, mégis hónapok teltek el eredmény nélkül. Aztán
egy napon váratlanul üzenetet kapott Humphry Davy irodájából. A kém i­
kus egy újabb laboratóriumi robbanás következtében több napra elvesztette
a látását, és erre az időszakra szüksége volt egy személyi asszisztensre, aki
jegyzetel és rendszerezi az anyagait. Mr. Dance, Davy jó barátja az ifjú Fara-
dayt ajánlotta erre a munkára.
A történetben volt valami végzetszerű, sőt egyenesen varázslatos. Faraday-
nek a lehető legtöbbet kellett kihoznia ebből a lehetőségből, és mindent el
kellett követnie, hogy jó benyomást tegyen a nagy kémikusra. Csodálat töl­
tötte el Davy jelenlétében, feszült figyelemmel hallgatta minden utasítását,
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 119

és mindig többet végzett el, mint amire megkérte. Amikor aztán Davy vissza­
nyerte a látását, megköszönte Faraday munkáját, és egyértelművé tette, hogy
a Royal Institutionnek már van laboratóriumi asszisztense, így semmilyen
álláslehetőség nem kínálkozik a számára.
Faradayt elkeserítette a kudarc, de nem adta fel; nem akarta, hogy így
érjen véget a tudományos pályafutása. A Davy mellett eltöltött néhány nap
is elég volt ahhoz, hogy új tanulási lehetőségek nyíljanak meg előtte. Davy
szívesen beszélt a fejében éppen formálódó ötletekről, hogy visszajelzést
kapjon a körülötte lévőktől. Amikor az egyik tervezett kísérletéről beszél­
getett Faradayjel, a fiatalember némi bepillantást nyert a gondolatvilágába,
és lenyűgözőnek találta. Davy tökéletes m entora lett volna, és ő eltökélte,
hogy m indenáron megvalósítja a tervét. Újra elővette a Davy előadásain
készített jegyzeteket, és takaros kézírással írt, vázlatokkal és diagramokkal
teli könyvecskébe rendezte őket, majd elküldte ajándékba Davynek. Néhány
héttel később pedig írt neki egy levelet, amelyben emlékeztette a kísér­
letre, amelyről beszélt, m ajd nyilván megfeledkezett róla - Davy ugyanis
hírhedten szétszórt volt. Nem érkezett válasz. 1813 februárjában azonban
váratlanul berendelték a Royal Institutionbe.
Azon a reggelen ugyanis fegyelemsértés miatt kirúgták az intézet labora­
tórium i asszisztensét. Azonnal szükség volt helyette valakire, és Davy az
ifjú Faradayt ajánlotta. A munka javarészt üvegek és kísérleti eszközök tisztí­
tásából, söprésből és kandallók begyújtásából állt. A fizetés alacsony volt,
sokkal alacsonyabb, m int amilyenre könyvkötőként számíthatott, Faraday
azonban gondolkodás nélkül igent mondott az ajánlatra.
Flihetetlen gyorsasággal haladt a tanulásban, össze sem lehetett hasonlí­
tani az egyedül elért haladással. Davy felügyelete alatt megtanulta, hogyan
kell elkészíteni mentora keverékeit, köztük néhány igen robbanékony ele-
gyet. A szakma talán legnagyobb élő gyakorlójától elsajátította a vegytani
elemzés alapjait. Egyre felelősségteljesebb feladatokat kapott, és idővel azt is
megengedték neki, hogy a laboratóriumot saját kísérleteihez használja. Éjt
nappallá téve dolgozott, hogy rendet rakjon a laboratórium polcain, ame­
lyekre igencsak ráfért a rendszerezés. Lassan mesteréhez fűződő kapcsolata
is elmélyült - Davy nyilván saját magát látta benne fiatalabb kiadásban.
Azon a nyáron Davy hosszabb európai körútra készült, és Faradayt is
meghívta, hogy tartson vele m int laboratóriumi asszisztense és inasa. Bár
Faraday nem rajongott ez utóbbi szerepért, a lehetőség, hogy találkozhat
Európa legnevesebb tudósaival, és szorosan együttműködhet Davyvel a kí­
sérleteiben (aki egy hordozható laboratóriummal utazott), túlságosan vonzó
volt, semhogy elszalaszthatta volna. Úgy vélte, az a legjobb, ha minél több
120 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

időt tölt Davy közelében, mert így magába szívhatja a tudását és egész gon­
dolkodásmódját.
Az utazás során Faraday segédkezett Davynek egy kísérletben, amely
mély nyomot hagyott benne. Régóta vita tárgyát képezte a gyémánt pon­
tos kémiai összetétele. Minden jel arra mutatott, hogy szénből van. De fel­
merült a kérdés, létezhet-e, hogy egy ennyire gyönyörű valami ugyanabból
az anyagból épüljön fel, m int a fűtéshez használt brikett? Valami külön­
legesnek kellett lennie a szerkezetében, ám senki sem tudta, hogyan lehet
a gyémántot alkotórészeire bontani. A probléma sok tudóson kifogott már.
Davy régóta játszadozott azzal a radikálisan új gondolattal, hogy valójában
nem az alkotóelemek határozzák meg egy anyag tulajdonságait. Lehet, hogy
a faszénnek és a gyémántnak ugyanaz a vegyi összetétele, ám formájukat a
molekuláris szerkezetben végbemenő változásoknak köszönhetik. Ez a ter­
mészet működésének egy sokkal dinamikusabb felfogását feltételezte, Davy
azonban nem tudta bizonyítani egészen addig, míg Franciaországban utazva
rá nem jö tt a tökéletes kísérletre.
Miután felhívták a figyelmét, hogy a kor egyik legerősebb nagyítólencséje
a firenzei Accademia dél Cimentón található, Davy tett egy kis itáliai kitérőt,
és megszerezte az engedélyt a lencse használatára. A gyémántot egy tiszta
oxigénnel feltöltött, apró üveggömbbe helyezte, majd az erős lencsével nap­
fényt fókuszált a gömbre mindaddig, amíg a gyémánt teljesen el nem párol-
gott. A gömbben nem maradt belőle más, csak szén-dioxid, bizonyítva ezzel,
hogy valóban tiszta szénből áll. Ez azt jelentette, hogy bárm i változtassa
is a szenet faszénné vagy gyémánttá, az a molekuláris szerkezetben megy
végbe. Semmi más nem magyarázhatta a kísérlet eredményét. Faradayt az
egészben a leginkább a felismeréshez vezető gondolatmenet nyűgözte le.
Egy egyszerű feltevésből kiindulva Davy eljutott az egyetlen olyan kísérlet­
hez, amely megfoghatóan igazolta az elméletét, és kizárt minden más lehet­
séges magyarázatot. Ez hihetetlen szellemi kreativitásra vallott, ez jelentette
Davy kémikusi nagyságának zálogát.
Miután visszatértek a Royal Institutionbe, Faraday fizetésemelést és új be­
osztást kapott: ettől kezdve az „eszköz- és ásványkészlet-asszisztens és főfel­
ügyelő” hangzatos címét viselte. Hamarosan új, közös munkarendszerük is
kialakult. Davy sokat utazott. Mivel bízott Faraday egyre jobban kiteljese­
dő szaktudásában, neki küldte vissza elemzésre az általa gyűjtött ásvány­
mintákat. Davy egyre inkább asszisztensétől függött. A Faradayhez írott leve­
leiben az általa ismert egyik legjobb elemző kémikusnak nevezte őt - tehát
jó tanárnak bizonyult. 1821 -re azonban Faraday kénytelen volt szembesülni
a kellemetlen igazsággal: Davy szándékosan az uralma alá rendeli őt, és aka­
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 121

dályozza az előmenetelét. Nyolc kimerítő tanulóév után immár saját jogán

is gyakorlott kémikusnak számított, és tudása egyre több területet ölelt fel.
Önálló kísérleteket végzett, Davy azonban még mindig az asszisztenseként
kezelte, horgászcsalinak való döglött legyekkel teli dobozokat kellett postára
adnia, és más alantas feladatokkal is megbízta.
Davy mentette meg őt a könyvkötészet lélekölő egyhangúságától. M in­
dent neki köszönhetett. Faraday azonban már harmincéves volt, és tudta:
ha hamarosan nem állhat a saját lábára, legtermékenyebb éveit laboratóriu­
mi asszisztensként fogja elpocsékolni. Ha azonban haraggal válnak el, az­
zal úgy teszi tönkre a hírnevét a tudományos közösségben, hogy még meg
sem alapozta saját tekintélyét. Végül mégiscsak adódott egy lehetőség, hogy
leváljon rátelepedő mentoráról, és Faraday maximálisan ki is használta az
alkalmat.
A tudósok Európa-szerte sorra fedezték fel az elektromosság és a mágne­
sesség közötti összefüggéseket, ám a két jelenség egymásra gyakorolt hatása
igen különösnek bizonyult: az így létrejövő mozgás ugyanis nem egyenes
vonalú és közvetlen, hanem inkább körkörös volt. A természetben előfor­
duló egyetlen más jelenségéhez nem hasonlított. Mindenki lázasan kutatta,
hogyan lehetne egy kísérlettel meghatározni ennek a hatásnak vagy m oz­
gásnak a valódi formáját. Hamarosan Davy is bekapcsolódott. Egy William
Hyde Wollaston nevű tudóstársával együttműködésben azzal a feltételezés­
sel álltak elő, hogy az elektromágneses mozgás leginkább a spirálhoz hason­
lít. Faradayt is bevonták a kísérleteikbe. Kitalálták, hogyan lehetne ezt a moz­
gást kisebb fázisokra osztani, amelyeket aztán megmérhetnének. Miután
pedig a részösszegeket összeadják, eredményül megkapják a spirálmozgást.
Nagyjából ezzel egy időben Faradayt felkérte egy közeli barátja, hogy írjon
egy összefoglaló cikket az egyik neves folyóiratba az elektromágnesességről
rendelkezésre álló ismeretekről, így ő is elmélyedt a terület tanulmányozásá­
ban. Mentora gondolkodásmódját alkalmazva úgy okoskodott, hogy kell
lennie egy módszernek, amely fizikailag demonstrálja az elektromágneses­
ség által keltett folyamatos mozgást, és amelynek az eredményeit senki sem
vitathatja többé. 1821-ben egy szeptemberi éjszakán meg is született a fejé­
ben egy ilyen kísérlet ötlete, amit a gyakorlatba is átültetett. Egy folyékony
higannyal (vagyis az áramot jó l vezető fémmel) töltött edénybe függőlege­
sen mágnesrudat helyezett, majd egy drótszálat engedett a higanyba, ame­
lyet parafával tartott a felszínén. Amikor a drótszálba elektromos áramot
vezetett, a parafa kúp alakú pályán mozogni kezdett a mágnes körül. A fordí­
tott kísérlettel (amikor a drótszálat vízbe helyezte) ugyanerre az eredményre
jutott.
122 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ez volt az első alkalom a történelem során, hogy az elektromosságot folya­

matos mozgás létrehozására használták, vagyis ekkor született meg a villany-
motorok őse. A kísérlet hihetetlenül egyszerű volt, de mégis csak Faraday
látta ilyen tisztán. Gondolkodásmódja egyértelműen Davy hatásáról árulko­
dott. A gondolatra, hogy megszabadul a szegénységben töltött évek, a romba
dőlt álmok és a szolgaság nyomasztó súlyától, táncra perdült a laboratórium­
ban. Érezte, hogy ez a felfedezés végre felszabadíthatja. Kísérlete sikerétől
megrészegülten elhatározta, hogy az eredményeit mihamarabb közzéteszi.
A nagy sietségben azonban elfelejtette megemlíteni Wollaston és Davy
e tárgyban folytatott kísérleteit, így hamarosan elterjedt, miszerint Faraday a
két tudós kutatását használta fel. Faraday rádöbbent, hogy hibázott, ezért
találkozott Wollastonnal, és megmutatta neki, hogyan érte el az eredményeit
mindenki más kísérleteitől függetlenül. Wollaston elismerte ezt, és ejtette
az ügyet. A pletykák azonban nem ültek el, és hamarosan kiderült, hogy
magától Davytől erednek. Ő ugyanis nem volt hajlandó elfogadni Faraday
magyarázatát, bár senki sem tudta pontosan, miért. Amikor Faradayt felfede­
zése miatt a Royal Society (Királyi Természettudományos Társaság) tagjá­
nak javasolták, a testület elnökeként maga Davy próbálta megakadályozni
a felvételét. Egy évvel később, amikor Faraday újabb fontos felfedezést tett,
Davy magának követelte az érdem egy részét. Vélhetően úgy gondolta, hogy
mivel ő teremtette Faradayt a semmiből, elismerés jár neki mindenért, amit
tanítványa tesz.
Faradaynek ez már sok volt, és kapcsolatuk gyakorlatilag megszakadt.
Soha többé nem levelezett vagy találkozott egykori mentorával. Tudomá­
nyos körökben elismerték, és azt tehette, amit csak akart. További kísérletei
az elektromos energia kutatásának legnagyobb előrelépéseit alapozták meg,
és a 20. századi tudományt forradalmasító mezőelméletek előfutárainak is
tekinthetőek. Michael Faradayből a történelem egyik legnagyobb kísérleti
tudósainak egyike vált, és hírneve messze túlragyogta egykori mentoráét.

Ú tm utató a kiválósághoz

Ebéd közben a hölgyek egy fiatal festő arcképét dicsérték. „És

ami csodálatra méltó - fűzték hozzá mindent magától tanult
meg.” Ezt észre is lehetett venni kiváltképp a kezeken, hibás és mű-
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 123

vészietlen volt a rajzuk. „Látszik - mondta Goethe hogy a fiatal­

ember tehetséges, de azért, hogy mindent magától tanult meg, nem
dicséretet, hanem szidást érdemel. A tehetség nem arra születik,
hogy magára hagyatkozzék, hanem hogy a művészethez és a jó mes­
terekhez forduljon, s ezek csinálnak belőle aztán valamit.17

JOHANN PETER E c KERMANN

A múltban a hatalommal bíró személyeket a tekintély nagyon is valóságos

aurája lengte körül. Ezt az aurát részben elért eredményeik, részben társa­
dalmi helyzetük - arisztokrata származásuk vagy az általuk viselt egyházi
méltóság - vonta köréjük, és közvetlen, érezhető hatása volt; az emberek
tisztelték és bálványozták ezeket az embereket. A demokratizálódás lassú
folyamata azonban az évszázadok során addig koptatta ezt a tekintélyt és an­
nak minden megnyilvánulását, míg mára szinte semmi sem maradt belőle.
Jogosan érezzük úgy, hogy senkinek sem já r tisztelet vagy csodálat
pusztán az általa elfoglalt pozíció miatt, különösen, ha azt kapcsolatainak
vagy kivételezett hátterének köszönheti. Azonban gyakran azokhoz is így
állunk, akik főként saját teljesítményüknek köszönhetően jutottak jelen ­
legi pozíciójukba. Olyan kultúrában élünk, amely előszeretettel bírálja és
becsmérli a tekintély minden formáját, és szívesen veszi célba a hatalmon
lévők gyengeségeit. Ha egyáltalán felfigyelünk bárkinek a kisugárzására,
akkor az általában ünnepelt, lehengerlő személyiséggel rendelkező sztárok
esetében történik. A tekintélyhez való szkeptikus hozzáállás különösen a
politikához kapcsolódóan részben egészséges, a tanulással és a tanulóidő
szakaszával kapcsolatban azonban már problémát okoz.
A tanuláshoz bizonyos fokú alázat szükségeltetik. El kell ismernünk, hogy
vannak emberek, akik sokkal jobban ismerik a szakterületünket, mint mi
magunk. Az ő tudásbeli fölényük nem velük született tehetség vagy előjog
eredménye, hanem az időé és a tapasztalaté. A tekintély, amellyel az adott
területen rendelkeznek, nem jó helyezkedésen és ügyeskedésen alapul,
hanem nagyon is valós. Ha azonban nehezen fogadjuk el ezt a tényt, ha
bizalmatlanok vagyunk mindenfajta tekintéllyel szemben, akkor áldozatul
esünk a tévhitnek, hogy magunktól is képesek vagyunk ugyanolyan könnyen
megtanulni valamit, és hogy az önképzés útján szerzett tudás sokkal értéke­
sebb. Ezt a hozzáállást tekinthetnénk saját függetlenségünk igazolásának is,
ám valójában bizonytalanságunkból ered. Úgy érezzük - talán ösztönösen - ,
hogy a mesterektől való tanulás és tekintélyük előtt való meghajlás vala­
milyen módon saját természetes képességeink leértékelése. Még ha vannak
124 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

is tanárok az életünkben, akkor sem mindig figyelünk oda teljes mértékben

a tanácsaikra, szívesebben megyünk a magunk feje után. Elhitetjük m a­
gunkkal, hogy a tanítómesterek iránti kritika saját intelligenciánk jele, az
engedelmes diák szerepe pedig gyengeséget sugall.
Értsük meg: karrierünk első szakaszában ne foglalkozzunk mással, csak
a lehető leghatékonyabb módon halmozzunk fel minél több gyakorlati tu­
dást. Ennek érdekében a tan u lóidő szakaszában m entorokra lesz szüksé­
günk, akiknek elismerjük a tekintélyét, és alávetjük magunkat. A beismerés,
hogy szükségünk van rájuk, semmi lényegeset nem árul el rólunk ideigle­
nes hátrányunkon kívül, amelyet éppen mentorunk segítségével fogunk le­
dolgozni.
Egyszerű okból van szükségünk mentorra: az élet rövid, és nekünk csak
adott mennyiségű idő és adott mennyiségű felhasználható energia áll ren­
delkezésünkre. Legkreatívabb időszakunk általában húszas éveink végétől
negyvenes éveink elejéig tart. Mindazt, amire szükségünk van, megtanul­
hatjuk könyvekből, saját tapasztalatból és m ások alkalmi tanácsaiból, ám ez
a folyamat kétesélyes. A könyvekben található információt nem a körülmé­
nyeinkre és személyiségünkre szabták, és általában egy kissé elvont. Fiata­
lon, kevés tapasztalattal a hátunk mögött elég nehéz átültetni ezt az elvont
tudást a gyakorlatba. Tanulhatunk tapasztalatból, de gyakran évekre van
szükség ahhoz, hogy teljes egészében átlássuk, mi m iért történik. Mindig
adott az önálló gyakorlás lehetősége is, ám így nem kapunk elég használható
visszajelzést. Számos területen tanulhatunk autodidakta módon, ez azonban
akár tíz évig vagy még tovább is eltarthat.
A mentorok sem tudják megmutatni a rövidebb utat, de ők egyszerűsítik
a folyamatot. Nekik is mindnyájuknak ugyanúgy megvolt a maguk nagy
mentora, akinek mélyebb és gazdagabb tudásukat köszönhetik. Az évek so­
rán mentoraink is rengeteg értékeset tanultak, és sokféle tanulási stratégiát
ismertek meg. A tudásuk és tapasztalatuk a m iénk lesz, és megóvnak ben­
nünket a hibáktól vagy szükségtelen mellékvágányoktól. Figyelemmel kísé­
rik a munkánkat, és valós idejű visszajelzést adnak, amivel a gyakorlásunkat
sokkal hatékonyabbá teszik. Tanácsaikat a körülményeinkhez és szükségle­
teinkhez igazítják. A velük való szoros együttműködés során belénk ivódik
kreatív szellemiségük lényege, amelyet ezután saját elképzeléseinkhez illeszt­
hetünk. Ami egyedül tíz évbe telne, megfelelő irányítás mellett talán öt év
alatt is elvégezhető.
Azonban nem pusztán időtakarékosságról van szó. A koncentrált tanulás­
nak járulékos hozadéka van. Kevesebb olyan körülménybe botlunk ugyanis,
ami elterelheti a figyelmünket, amit pedig megtanulunk, az a fókuszálásnak
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 125

és az intenzívebb gyakorlásnak köszönhetően mélyebben belénk vésődik.

Saját ötleteink természetesebben bontakoznak ki, és fejlődésünk gondta­
lan ab b á megy végbe ebben a rövidebb időkeretben. A hatékony tanulóidő
révén a lehető legtöbbet hozhatjuk ki fiatalos energiánkból és a bennünk
rejlő kreatív erőből.
A mentor-tanítvány kapcsolatot az érzelmi töltés teszi intenzívvé és gyü­
mölcsözővé. A mentor érzelmileg is érintettnek érzi magát az oktatásunk­
ban. Ez több okra is visszavezethető: lehet, hogy kedvel bennünket, vagy fia­
tal kori önmagára emlékeztetjük, és rajtunk keresztül újraélheti a fiatalságát;
előfordulhat, hogy m entorunk különleges tehetséget fedez fel bennünk,
amelyet nagy örömmel vesz gondozásba; talán mi is nyújthatunk valami
fontosat neki - legtöbbször fiatalos energiánkat és a kemény munkára való
hajlandóságunkat. A hasznosságunk az idő múlásával erőteljes érzelmi köte­
lék kialakulásához vezethet. Mi magunk is érzelmi kötődést érzünk m en­
torunk iránt - csodáljuk az eredményeit, olyanokká szeretnénk válni, mint
ő és így tovább. A mentorok számára ez végtelenül hízelgő.
Ennek a kétoldalú érzelmi kapcsolatnak a segítségével mindketten jo b ­
ban megnyílunk egymás felé, m int az a szokásos tanár-diák viszonyban
előfordul. Ha felnézünk valakire, könnyebben követjük a példáját és utánoz­
zuk a tetteit. Sokkal jobban odafigyelünk rá. Aktivizálódnak a tükörneu-
ronjaink, és az így végbemenő tanulási folyamat jóval intenzívebb lesz az
inform áció felületes adásvételénél, mivel magában foglalja egy erőteljes
stílus és gondolkodásmód átvételét is. Másrészről az érzelmi kötődés miatt
általában a mentorok is több titkukat hajlandók megosztani, mint azt mások
esetében tennék. Nem szabad megijednünk a kapcsolatnak ettől az érzelmi
oldalától, hiszen éppen ennek köszönhetően válik a tanulási folyamat sokkal
mélyebbé és hatékonyabbá.
Fogjuk fel a következőképpen: a tanulási folyamat leginkább a közép­
kori alkímiához hasonlítható. Az alkímia célja az volt, hogy megtalálja azt
a módszert, amellyel a közönséges fémeket vagy a köveket arannyá lehet
változtatni. Ennek elérése érdekében az alkimisták fáradhatatlanul kutattak
a bölcsek köve után - úgy hitték, hogy ez az anyag képes életre kelteni a
holt köveket és fémeket, s belső vegyi szerkezetüket megváltoztatva arannyá
alakítja azokat. Bár a bölcsek kövét sohasem sikerült megtalálni, a fogalom
átvitt értelemben a mai napig fontos szerepet tölt be. A kiváló mesterré válás­
hoz szükséges tudás létezik valahol a világban - olyan, akár egy értéktelen
fém vagy élettelen kő. Ennek a tudásnak bennünk kell felhevülnie és életre
kelnie, majd átalakulnia aktív és saját körülményeinknek megfelelő erővé.
A mentor olyan, mint a bölcsek köve - egy tapasztalt tanárral való közvetlen
126 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

kapcsolat révén gyorsan és hatékonyan felhevíthetjük és élettel tölthetjük

meg ezt a tudást, és gyakorlatilag aranyat nyerhetünk belőle.
Michael Faraday élettörténete kitűnő példa erre az alkímiai folyamatra.
Pályáját m intha varázslat egyengette volna: a számára elérhető egyetlen
olyan munkahelyen kötött ki, ahol olvashatott, ismerkedhetett a tudomá­
nyokkal, és jegyzeteivel magára irányíthatta a megfelelő ember figyelmét,
aminek aztán a legtökéletesebb mentorral, Humphry Davyvel való kapcso­
latát is köszönhette. E varázslatnak és kivételes szerencsének tűnő folyamat
mögött azonban világos logika húzódott meg. Fiatalemberként Faradayben
hatalmas energia és kimeríthetetlen tudásvágy munkált. Belső radarja vezet­
te a környék egyetlen könyvkereskedésébe. Bár az Im provem ent o fth e M ind
a puszta véletlennek köszönhetően akadt a kezébe, az eltökéltsége kellett
hozzá, hogy azonnal felismerje az értékét, és teljes mértékben kiaknázza a
benne rejlő lehetőségeket. Watts útmutatásának köszönhetően a tudása sok­
kal gyakorlatiasabbá vált. A belső radar azonban, amely előbb az üzlethez,
majd ehhez a könyvhöz irányította, továbbvezette. A tudása ugyanis még
mindig túlságosan széttagolt és rendszerezetlen volt. Nagyon helyesen meg­
érezte, hogy csak úgy alakíthatja át hasznos ismeretekké, ha Watts könyve
helyett talál egy élő mentort.
Miután Davy személyében rá is lelt erre a mentorra, azzal a céltudatosság­
gal vetette magát a kapcsolatba, amellyel minden egyébhez is viszonyult éle­
tében. Davy alkalmazottjaként Faraday a kémia és az elektromosság minden
titkát megtanulta, amelyet mestere egy életen át felhalmozott. Ezt a tudását
aztán laboratóriumi körülmények között is gyakorolta - vegyszereket ke­
vert Davynek, és saját maga is kísérletezhetett. Eközben elleshette Davy
gondolkodásmódját, illetve a vegytani elemzéshez és a kísérletezéshez való
hozzáállását. A tudása egyre aktívabb jelleget öltött.
Nyolc évvel később ez az interaktív kölcsönhatás a tudomány egyik leg­
jelentősebb eredményéhez, az elektromágnesesség jelenségének felfedezé­
séhez vezetett. Faraday saját munkássága, illetve a Davytől tanultak teremtő
energiává, ha úgy tetszik, arannyá alakultak. Ha a bizonytalanságtól való
félelem miatt az önképzést választja, egész életét könyvkötőként éli le - bol­
dogtalanságban és a beteljesületlen vágyak nyomorúságában. Az intenzív
tanulás alkímiája segítségével azonban a történelem egyik legzseniálisabb
tudósává lett.
A vallás természetesen nagyon fontos szerepet játszott Faraday nevelteté­
sében. Mivel szilárdan hitte, hogy az univerzum minden elemét áthatja Isten
jelenléte, élőként kezelt mindent, amivel csak kapcsolatba került, ideértve
a könyveket és magát az elektromosság jelenségét is. Em iatt pedig sokkal
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 127

mélyebb kapcsolatba került ezekkel a dolgokkal, és ez intenzívebbé tette

a tanulási folyamatot is. Ez a fajta világszemlélet túllép a vallás keretein, és
mindnyájunk számára óriási erőforrást jelenthet tanu lóidőn k során. Mi is
felfoghatjuk úgy, hogy az általunk tanulmányozott dolgokban eleven szellem
lakik, amellyel kommunikálnunk kell, és amelyet alaposan meg kell ismer­
nünk. így sokkal magasabb szinten kerülünk majd kapcsolatba a tanultak­
kal, ahogy az Faraday esetében is történt.
Ha meg akarjuk nyerni mentornak a megfelelő mestert, egy nagy adag ön­
zésre is szükségünk van. Fiatalságunkon és energiánkon kívül valami kéz­
zelfogható és gyakorlati előnyt is fel kell tudnunk mutatni. Davy például
már azelőtt tisztában volt Faraday szorgalmával és szervezőkészségével,
hogy egyáltalán találkozott volna vele, és ez már önmagában is szimpatikus
asszisztenssé tette őt. Ezt szem előtt tartva nem biztos, hogy érdemes elkez­
deni a mentor keresését, míg nem rendelkezünk olyan tudással és fegyelem­
mel, ami biztosan felkelti az érdeklődését.
Szinte m inden mesternek és kiválósággal rendelkező személynek meg
kell küzdenie a túl sok elfoglaltság és a túl sok feldolgozandó inform áció
jelentette problémával. Ha meg tudjuk mutatni, hogy képesek vagyunk má­
soknál hatékonyabb segítséget nyújtani nekik az idejük beosztásában, sokkal
szívesebben együttműködnek velünk. Ne riadjunk vissza a m onoton vagy
kisegítő jellegű munkáktól. Személyes kapcsolatra van szükségünk, bármibe
kerüljön is! Ha egyszer sikerül megalapozni ezt a viszonyt, akkor megtalál­
juk majd a módját, hogy önös érdekein keresztül folyamatosan megfogjuk
mentorunkat. Próbáljuk az ő szemével nézni a világot, és tegyük fel az egy­
szerű kérdést: m i az, amire a legnagyobb szüksége van? Ha az ő érdekeit
tartjuk szem előtt, azzal csak még tovább erősítjük az érzelmi kötődést.
Ha először saját magunkat fejlesztjük, ahogyan azt Faraday tette, és erős
munkamorált és szervezőkészséget alakítunk ki, előbb-utóbb megjelenik
az életünkben az igazi tanár. Hatékonyságunknak és tanulási vágyunknak
híre megy majd a megfelelő csatornákon, és a lehetőségek megtalálnak ben­
nünket. Semmiképpen sem szabad félénken közelítenünk a kiválóságokhoz,
bármilyen magas pozíciót foglaljanak is el. A legtöbbször meg fogunk lepőd­
ni, milyen nyitottak a mentori feladatra, ha minden a helyén van, és van mit
felajánlanunk. A lehetőség, hogy tudásukat és tapasztalatukat átadhatják
egy fiatalabb munkatársnak, gyakran a szülői szerephez hasonló örömmel
tölti el őket.
Általában azok a legjobb mentorok, akik széles körű tudással és tapasz­
talattal rendelkeznek, de nem túlságosan specializálódtak egy adott szak­
területre - ők ugyanis megtaníthatnak bennünket, hogyan gondolkodjunk
128 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

magasabb szinten, és hogyan teremtsünk kapcsolatot különböző tudásfor­

mák között. Erre tökéletes példa az Arisztotelész és Nagy Sándor közötti
kapcsolat. Sándor apja, II. Philipposz makedón király azért választotta Arisz­
totelészt tizenhárom éves fia mentorául, m ert a filozófus oly sok területen
mozgott mesterfokon. Ennek köszönhetően elültethette Sándorban a tanulás
általános szeretetének magját, és megtaníthatta neki, hogyan gondolkodjon
és érveljen bármilyen elképzelhető helyzetben - ez a létező legnagyszerűbb
képesség. A terv tökéletesen bevált. Sándor a politikában és a hadviselésben
egyaránt hatékonyan tudta alkalmazni az Arisztotelésztől tanult érvelési ké­
pességet. Élete végéig élénk érdeklődést mutatott minden tudományterület
iránt, és igyekezett olyan szaktekintélyekkel körülvenni magát, akiktől tanul­
hatott. Az Arisztotelésztől átvett bölcsesség később kulcsszerepet játszott
Sándor sikereiben.
Amennyire csak lehet, személyessé kell tennünk a m entorunkkal való
kapcsolatot. A virtuális viszony sohasem elég. Vannak ugyanis olyan finom ­
ságok és fogások, amelyeket csak közvetlen kapcsolat keretében sajátítha­
tunk el - például olyan megoldások, amelyek tapasztalati úton honosodtak
meg. Az ilyen cselekvési m intákat igen nehéz szavakba önteni, és csakis
hosszas személyes kontaktuson keresztül tanulhatók meg. A kétkezi szak­
mákban és a sportban ez magától értetődő. A teniszedzők például sok tit­
kos technikájukat csak úgy tudják átadni, ha tanítványuk előtt bemutatják
őket. Sőt maguk az edzők sem mindig vannak teljesen tudatában, mi is teszi
fonák ütéseiket olyan eredményessé, ám ha a tanítvány gyakorlatban láthat­
ja ezeket, akkor a tükörneuronok segítségével át tudja venni a mozdulatsort
és a mintát. A tanulásnak ez a mechanizmusa azonban a nem kétkezi ké­
pességekre is vonatkozik. Faraday is csak a Davy gondolkodásmódjával való
folyamatos együtt létezés révén értette meg, mennyire fontos szerepet játszik
a megfelelő kísérlet megtalálása egy elképzelés bizonyításában. Ezt a tudását
aztán később eredményesen kamatoztatta is.
Ahogy mentorunkkal való kapcsolatunk egyre mélyül, tudatosabbá és
közvetlenebbé tehetjük a tanulási folyamatot azzal, hogy kifaggatjuk a m ód­
szerei mögött rejlő elvekről. Ha ügyesen csináljuk, arra is rávehetjük, hogy
elemezze nekünk saját kreativitását, közben egy sor értékes ötletet m erít­
hetünk. A mentorok sokszor egyenesen hálásak, hogy alkalmuk nyílik ké­
pességeik belső működési mechanizmusának felfedésére, különösen olyas­
valaki előtt, akiben nem látnak veszélyt.
Bár egyszerre egy m entor az ideális, nem mindig lehetséges megtalálni
a tökéleteset. Ilyen esetben célravezető stratégia lehet több mentort keres­
ni a közvetlen környezetünkben, akik tudásunk és tapasztalatunk egy-egy
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 129

kulcsfontosságú hiányosságát pótolják. Ha több tanárunk van, az azzal az

előnnyel jár, hogy több olyan kapcsolatunk és fontos szövetségesünk lesz,
akikre később támaszkodhatunk. Ha a körülményeink miatt csak korlátozott
mértékben áll módunkban kapcsolatokat építeni, ideiglenesen a könyvek is
betölthetik a m entor szerepét, ahogy Faraday esetében az Im provem en t o f
the M ind. Az ilyen helyzetekben, amennyire csak lehetséges, igyekezzünk a
könyveket és íróikat mintegy élő mentorainkként kezelni. Szólaltassuk meg
emberi hangon a mondanivalójukat, kom m unikáljunk az anyaggal, jegy­
zeteljünk és tegyünk a margóra megjegyzéseket. Elemezzük a tartalmat, és
próbáljuk életre kelteni - ne csak a könyv betűit, de a szellemét is!
Tágabb értelemben a múlt vagy a jelen egy alakja is szolgálhat olyan esz­
ményképül, akinek a példáját követni igyekszünk. Sok kutatással és némi
képzelőerővel hozzánk közel álló személlyé változtathatjuk őket. Tegyük fel
magunknak a kérdést: ők vajon mit tennének ebben vagy abban a helyzet­
ben? Számtalan hadvezér használta erre Bonaparte Napóleont.
A m entoroknak is megvannak a saját erősségeik és gyengeségeik. A jó
tanár hagyja, hogy saját stílust alakítsunk ki, és megengedi, hogy ha eljön az
ideje, otthagyjuk őt. Az ilyen típus életre szóló barát és szövetséges marad.
Gyakran azonban éppen az ellenkezője történik. Előfordulhat, hogy m en­
torunk annyira megszokja a szolgálatainkat, hogy továbbra is alárendelt
helyzetben akar tartani bennünket. Irigyli a fiatalságunkat, és önkéntelenül
is igyekszik visszafogni bennünket, vagy túlzottan kritikussá válik. Észre
kell vennünk, ha a dolgok ebbe az irányba tartanak! Az a célunk, hogy a
lehető legtöbbet szerezzük meg mentorunktól, ám egy bizonyos ponton túl
súlyos árat fizethetünk azért, ha vele maradunk, és hagyjuk, hogy aláássa
az önbizalmunkat. A tekintélyüknek való behódolás távolról sem feltétel
nélküli, és a célunk mentorunk bölcsességének felhasználásával mindvégig
a függetlenséghez vezető út megtalálása kell hogy legyen.
A mentorral való kapcsolat ebből a szempontból sok tekintetben a gyer­
mekkorunkat ismétli. Bár a mentor férfi és nő is lehet, sok esetben apafigura­
ként jelenik meg, aki terelget bennünket és segít nekünk, ám néha túlzott
mértékben irányít, és ki akarja sajátítani az egész életünket. A függetlenség
elnyerésére tett minden próbálkozást - még a kapcsolat későbbi szakaszá­
ban is - tekintélye ellen irányuló, személyes támadásnak tekint. Nem sza­
bad bűntudatot éreznünk, ha eljön az ideje, hogy a saját lábunkra álljunk.
Faradayhez hasonlóan inkább neheztelést, sőt haragot kell éreznünk, amiért
vissza akar tartani bennünket, és ezek az érzelmek segítenek majd elhagyni
őt. A legjobb előre megtervezni ezt a lépést, hogy érzelmileg felkészülhessünk
a megtételére. Az idő előrehaladtával elkezdhetünk apránként eltávolodni
130 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mentorunktól, esetleg megkereshetjük a gyengeségeit vagy személyiségbeli

hibáit, de akár legnagyobb becsben tartott elveit is kikezdhetjük. A taná­
runktól való különbözőségünk megalapozása személyes fejlődésünk fontos
része, akár jó, akár rossz szülőtípusról van is szó.
A spanyolok úgy mondák, al m aestro cuchillada - vagyis a penge a mestert
éri. Ez egy vívásban használatos kifejezés, és arra a pillanatra utal, amikor a
fiatal és fürge tanítvány eljut arra a szintre, hogy képes megsebezni a mes­
terét. Ugyanakkor a m entorok sorsát is jelenti, akik ellen pártfogoltjaik,
mintegy kardot rántva, elkerülhetetlenül fellázadnak. Kultúránk általában
azt becsüli nagyra, aki lázad, vagy legalábbis ebben a pózban tetszeleg. A láza­
dásnak azonban sem tartalma, sem ereje nincs, ha nem valami valós és meg­
fogható dolog ellen irányul. A mentor vagy apafigura pontosan azt a m in­
tát nyújtja, amelytől aztán eltérhetünk, és amellyel szembeállíthatjuk saját
önazonosságunkat. Magunkévá tesszük tudásuk fontos és releváns elemeit,
aminek pedig nincs köze az életünkhöz, azt kimetsszük. Ez a nemzedékek
dinamikájának törvénye, és az apafigurának néha bizony meg kell halnia,
hogy fiainak és lányainak legyen elég terük önmaguk felfedezéséhez.
Életünk során nagy valószínűséggel több mentorral is lesz dolgunk, akik
egy-egy lépcsőfokként szolgálnak majd a kiválósághoz vezető úton. Éle­
tünk minden szakaszában meg kell találnunk a megfelelő tanárokat, el kell
vennünk tőlük, amire szükségünk van, majd minden szégyenérzet nélkül
tovább kell lépnünk. Valószínűleg saját mentorunk is ugyanezt az utat járta.
Ez a világ természetes menete.

Stratégiák a mentordinamika
elmélyítéséhez

Rossz fizetség a tanítónak, ha tanítványa mindétig csak tanítvány

marad.18
F r ied r ic h Nie tz sc h e

Bár alá kell vetnünk magunkat mentoraink tekintélyének, ha tanulni aka­

runk tőlük, és a lehető legtöbbet át akarjuk venni az erősségeikből, ám ez
nem jelenti azt, hogy passzívak maradunk a folyamat során. Bizonyos pon­
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJET! - A MENTORDINAMIKA 131

tokon meghatározhatjuk az irányokat, és céljainkhoz igazíthatjuk azokat.

A következő négy stratégia segítséget nyújt abban, hogyan hozhatjuk ki a
legtöbbet a mentorunkkal való kapcsolatból, és alakíthatjuk az így szerzett
tudást kreatív energiává.

1. Szükségleteinknek és szándékainknak
megfelelően válasszunk mentort!
A húszéves Frank Lloyd Wright 1888-ban Joseph Lyman Silsbee tekintélyes
chicagói építőirodájánál dolgozott m int m űszakirajzoló-tanonc. Egy éve
volt ott, és sokat fejlődött a szakmájában, de egyre türelmetlenebb lett. Már
ekkor egy olyan teljesen új építészeti stílusban gondolodott, amely majd for­
radalmasítja a szakmát, ám nem volt elég tapasztalata, hogy saját irodát nyit­
hasson. Silsbee igazi üzletember volt, aki megértette, hogy az anyagi haszon
érdekében hűnek kell maradnia az ügyfelei körében népszerű viktoriánus
stílushoz. W rightnak igen nehezére esett lerajzolni azt, amire kérték; ide­
jétm últ tervezési elvekkel kellett foglalkoznia, és ezt megalázónak tartotta.
Egyszer a fülébe jutott, hogy a nagy chicagói építész, Louis Sullivan egyik
épülete terveinek befejezéséhez rajzolót keres. Kockázatos volt ilyen rövid
idő után otthagyni Silsbeet, és minden hidat felégetni maga mögött, ám
Sullivannél összehasonlíthatatlanul jobb lehetősége nyílott a személyes fej­
lődésre. Sullivan cége a felhőkarcoló-tervezés úttörőjének számított, és az
építőanyagok és technológiák terén elért legújabb eredményeket alkalmazta.
W right m inden bűverejét bevetette, hogy megkapja az állást. Sikerült
személyes meghallgatást kérnie Sullivannél. Megmutatta neki néhány ön­
állóan készített, érdekesebb tervét. Sullivan esztétikai elveinek ismeretében
a művészetre és a filozófiára terelte a beszélgetést. Sullivan felfogadta a
munkára, néhány hónappal később pedig műszaki rajzolóként állandó alkal­
mazásba vette. Wright szoros személyes kapcsolatot ápolt vele, és szívesen
játszotta a gyermektelen Sullivan fiának szerepét. Tehetségének és Sullivan
áldásának köszönhetően gyorsan a cég vezető műszaki rajzolói pozíciójá­
ba emelkedett. Úgy emlegette magát, m int „a ceruza Sullivan kezében”.
1893-ban Sullivan kirúgta, mert titokban mellékes munkákat vállalt. Wright
azonban addigra mindent megtanult, amit csak lehetett, és teljes mértékben
készen állt, hogy a saját útját járja. Ez alatt az öt év alatt a modern építészet
terén Sullivan olyan képzésben részesítette, amilyet senki mástól nem kap­
hatott volna meg.
132 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Cári G. Jung 1906-ban ígéretes, harmincegy éves pszichiáter volt, elismert

kísérleti pszichológus, és fontos pozíciót töltött be a híres zürichi Burghölzli
Pszichiátriai Kórházban. Hiába tűnt azonban sikeresnek az élete, kétségek
gyötörték. Úgy gondolta, hogy az okkult és különös lelki jelenségek iránti
érdeklődése tévút, amelyen nem szabad tovább mennie. Elkeserítette, hogy
kezelései sokszor eredménytelennek bizonyultak. Úgy érezte, munkájának
nincs létjogosultsága, ő maga pedig híján van a kellő szigornak. Levelezni
kezdett a pszichoanalízis tudományának megalapítójával, az ekkor ötvenegy
éves Sigmund Freuddal. Jung vegyes érzelmekkel viseltetett Freud iránt -
tisztelte, sőt bálványozta mint a szakma úttörőjét, de nem tetszett neki, hogy
az idegrendszeri rendellenességek meghatározó okát a szexualitásban látja.
Ugyanakkor úgy vélte, hogy a freudi pszichológiának ezzel az oldalával
szembeni ellenérzései saját előítéleteiből vagy tudatlanságából fakadnak,
és talán felülkerekedhet rajtuk, ha kibeszéli őket. A levelezés során hamar
jó kapcsolat alakult ki közöttük, és Jung feltehette a kérdéseit a mesternek
olyan pszichológiai kérdésekben, amelyeket nem egészen értett.
Egy évvel később végre személyesen is találkoztak Bécsben, és tizenhárom
órán keresztül beszélgettek. Freudot elbűvölte a fiatalabb férfi - ugyanis
sokkal kreatívabb volt, mint a többi tanítványa. Talán utódja lehetne a pszi­
choanalitikus mozgalomban. Jung számára viszont Freud az apafigurát és
mentort testesítette meg, azt a lelki és szakmai támaszt, amelyre olyan nagy
szüksége volt. Együtt utaztak az Egyesült Államokba, gyakorta látogatták
egymást, és folyamatosan leveleztek. Mintegy ötéves kapcsolat után azonban
Jungban ismét felébredt a régi kétely. Egyre zsarnokoskodóbbnak találta
Freudot. Visszariadt a gondolattól, hogy a freudi dogmákat kell követnie.
Már világosan látta, m iért nem értett annak idején egyet a szexualitásnak
mint a neurotikus problémák gyökerének hangsúlyozásával.
1913-ra teljesen eltávolodtak egymástól, és Freud száműzte Jungot belső
köréből. A kettejük között fennálló kapcsolatnak köszönhetően azonban
Jungnak sikerült eloszlatnia minden kételyét, és kimunkálnia néhány alap­
vető jelentőségű elképzelést az emberi lélektannal kapcsolatban. A küzdelem
hosszú távon megerősítette önazonosságát. Freud m entori tevékenysége
nélkül Jung semmiképpen sem jutott volna ilyen világos elhatározásra, és
valószínűleg sohasem alapította volna meg saját, rivális pszichoanalitikus
iskoláját.

Valamikor az 1960-as évek végén Vilayanur S. Ramachandrannak, egy mad-

rasi orvosi egyetem hallgatójának véletlenül a kezébe akadt egy Eye an d
Brain (Szem és agy)19 című könyv, Richard Gregory kiváló neuropszicholó-
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 133

gus munkája. (Ramachandran pályafutásának kezdeteiről lásd 44.) A könyv

stílusa, az anekdoták és a professzor által leírt provokatív kísérletek lázba
hozták őt. Az élmény hatására Ramachandran saját optikai kísérletekbe kez­
dett, és hamarosan rájött, hogy ez a terület jobban érdekli, mint az orvos-
tudomány. 1974-ben vizuális percepció szakterületen felvételt nyert a Cam-
bridge-i Egyetem doktori képzésére.
Ramachandran a 19. század nagy angol tudósairól szóló történeteken
nőtt fel, és a tudomány számára az igazság kutatásának szinte romantikus
kalandját testesítette meg. Tetszett neki, hogy a Faradayhez és Darwinhoz
hasonló óriások elméleteiben és felfedezéseiben milyen nagy szerepet já t­
szottak a feltevések. Úgy képzelte, Cambridge-ben is ehhez hasonlóan m en­
nek majd a dolgok, de nagy meglepetésére a hallgatók és a professzorok a
tudományt pusztán munkának tekintették; gyilkos verseny zajlott, mintha
a versenyszféra egyik nagyvállalatánál dolgozott volna. Egyre mélabúsabb
és magányosabb lett az idegen országban.
Aztán egy napon maga Richard Gregory, a Bristoli Egyetem professzora
előadást tartott Cambridge-ben. Ramachandrant valósággal megbabonáz­
ta - olyan volt, m intha maga Humphry Davy lépett volna az emelvényre
Faraday idejéből. Gregory elgondolkodtató bemutatót tartott az elméletei­
ből; jó érzéke volt a drámai hangulat fokozásához, és remek humora volt.
Ramachandran úgy érezte, ilyennek kell lennie a tudománynak. Az előadás
után odament Gregoryhoz és bemutatkozott. M indjárt jó kapcsolat alakult
ki közöttük. Említést tett egy optikai kísérletről, amelyet már fontolgatott
egy ideje, és sikerült is felkeltenie a professzor érdeklődését. Az meghívta
Ramachandrant, hogy látogasson el Bristolba, és szálljon meg nála, ahol az­
tán a gyakorlatban is kipróbálhatják az elképzelését. Ramachandran elfogad­
ta az invitálást, és abban a pillanatban, hogy megpillantotta Gregory házát,
tudta, hogy megtalálta a mentorát. A professzor otthona tele volt Viktória-
korabeli kísérleti eszközökkel, őskövületekkel és csontvázakkal, mintha csak
egy Sherlock Holmes-novellában találta volna magát. Gregory pontosan az
a fajta hóbortos különc volt, akivel Ramachandran olyan könnyen azono­
sult. Egy-egy közös kísérletre rendszeres vendég lett Bristolban. Megtalálta
a mentort, aki egész életében segítette és inspirálta őt, és az évek során elsajá­
títhatta Gregory sajátos vizsgálati és kísérleti módszereit.

Az 1970-es évek végén Japánban felnövő Yoky Matsuoka mindig is kívül­

állónak érezte magát. Ahogy azt már az I. fejezetben (lásd 4 5 -4 8 .) meg­
tudtuk, jobban szerette a dolgokat a saját elképzelései szerint végezni egy
olyan országban, amely mindennél többre becsüli a társadalmi kohéziót és
134 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

az alkalmazkodást. Am ikor tizenegy évesen elhatározta, hogy komolyan

elkezd foglalkozni a tenisszel, John M cEnroe-t és André Agassit állította
maga elé példaképül, akik mindketten igazi lázadónak számítottak ebben
a finom és előkelő sportágban. Később, amikor az Egyesült Államokba köl­
tözött, és elkezdte az egyetemet, ott sem tett le arról, hogy a saját útját járja,
bármit is tesz. Ha felfedezett egy olyan területet, amellyel senki sem foglal­
kozott, azonnal felkeltette az érdeklődését. Az ösztöneit követve így talált
rá a robotika akkor még kissé ezoterikusnak számító világára, és került be
az M IT doktori programjába.
Életében először itt találkozott az övéhez hasonló temperamentumú em ­
berrel Rodney Brooks, az M IT robotikaprofesszora és a tanszék „fenegye­
reke” személyében. Brooks vakmerő volt, szembeszegült az egyetemi hierar­
chiában felette állókkal, és nem átallotta vitatni a mesterséges intelligencia
kutatási területének legjobban bebetonozott tételeit sem. Teljesen új meg­
közelítésbe helyezte a robotikát. M atsuokának nagyon tetszett, hogy egy
egyetemi professzor megengedheti magának, hogy így felrúgja a szabályo­
kat. Igyekezett hát minél több időt a közelében tölteni, átvenni a gondolko­
dásmódját, és de facto mentorává tenni a férfit. Brooks nem az a fajta tanár
volt, aki megmondja a hallgatóknak, m it tegyenek. Inkább hagyta, hadd
találják meg a saját útjukat és kövessék el a saját hibáikat. Ám ha valakinek
támogatásra volt szüksége, rá mindig számíthatott. Ez a stílus egybevágott
Matsuoka szabadságvágyával. Csak jóval később jött rá, valójában m ekko­
ra hatással volt rá. Ösztönösen követte tanára példáját, és idővel ő maga is
sajátosan közelített a robotikához, és létrehozta a neurobotikának nevezett
teljesen új területet.

I l i

A megfelelő m entor kiválasztása sokkal fontosabb, m int hinnénk. Mivel

jóval meghatározóbb hatása lehet a jövőnkre, mint azt gondolnánk, a rossz
választás hátráltathat bennünket a kiválósághoz vezető úton. Olyan szabá­
lyok és magatartásmódok rögzülhetnek ugyanis bennünk, amelyek egy­
általán nem illenek a személyiségünkhöz, és később csak zavart okoznak.
Ha mentorunk túlságosan hatalmaskodó típus, könnyen előfordulhat, hogy
egész életünkben a másolatai maradunk, ahelyett, hogy saját jogon mesterré
válnánk. Az emberek gyakran hibáznak, amikor azt szemelik ki, aki a leg­
nagyobb tudásúnak, a legeredetibb személyiségnek vagy a legtekintélyesebb­
nek tűnik az adott szakterületen - ezek ugyanis mind mellékes szempon­
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 135

tok. Ne azt válasszuk mentorul, aki először az utunkba kerül! Igyekezzünk

a lehető legalaposabban meggondolni a dolgot.
A mentor megtalálása során mindig tartsuk szem előtt érdeklődésünket
és életünk felad atá t, valamint a jövőben magunk számára elképzelt pozíciót.
A mentor tevékenységének hosszú távon összhangban kell állnia mindezzel.
Ha utunk forradalmibb irányba tart, nyitott, haladó gondolkodású és sem­
miképpen sem zsarnoki mentorra van szükségünk. Ha inkább a kissé hóbor­
tos magatartás áll közelebb hozzánk, akkor olyan mentor kell, aki mellett ez
nem okoz problémát, és aki segít kiválósággá változtatni a különcségünket
ahelyett, hogy elnyomná azt. Ha Junghoz hasonlóan egy kissé bizonytalanok
vagyunk, melyik irányba is induljunk, hasznos lehet olyasvalakit választani,
aki segít tisztábban látni saját szándékainkat, valakit, aki tekintéllyel ren­
delkezik az adott területen, de talán mégsem felel meg tökéletesen az elvárá­
sainknak. A mentorban néha olyasmit is láthatunk, amit el akarunk kerülni,
vagy ami ellen tudatosan lázadni akarunk. Ez utóbbi esetben eleinte célszerű
a rendes körülmények között ajánlottnál egy kicsit nagyobb érzelmi távol­
ságot tartani, különösen, ha az adott mentor hatalmaskodó típus. Idővel el
tudjuk majd dönteni, m it vegyünk át tőle és mit utasítsunk el.
Ne feledjük: a mentordinamika részben a szülő vagy apafigura dinami­
káját ismétli. Régi közhely, hogy nem választhatjuk meg, milyen családba
születünk, mentoraink személyéről azonban szerencsére teljesen szabadon
dönthetünk. A helyes választás ebben az esetben talán pótolhatja azt, amit a
szüléinktől nem kaptunk meg: támogatást, bizalmat, iránymutatást és teret
az önálló felfedezéshez. Olyan mentort keressünk, aki meg tudja adni m ind­
ezt, és vigyázzunk, nehogy az ellenkező csapdába essünk - azaz olyan tanárt
keressünk, aki hasonlít valamelyik szülőnkre, beleértve annak negatív tulaj -
donságait is. Ezzel csak megismételjük azt, ami egyszer már megnehezítette
a dolgunkat.

2. Nézzünk mélyen a mentor tükrébe!

Hakuin Ekaku (1685-1769) Japánban, egy Hara városától nem messze lévő
faluban született, felmenői apai ágon híres szamuráj harcosok voltak. Gyer­
mekként Hakuinban is kimeríthetetlen energiák munkáltak, s emiatt úgy
tűnt, a sors őt is a harcművészetek gyakorlására szánta. Körülbelül tizenegy
éves korában azonban hallotta egy pap prédikációját az óvatlanokra váró
136 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

pokoli kínokról, és ez olyan mély lelki fájdalmat okozott a fiúnak, amelyet

semmi sem volt képes kioltani. Szívós küzdőszellemét m ost már teljesen
felemésztette a saját értékeiben való kételkedés, és tizennégy évesen úgy dön­
tött, hogy szenvedését csakis egy módon enyhítheti: a vallás útját választja,
és pap lesz belőle. Különösen vonzódott a zen buddhizmushoz, mert több
történetet is olvasott nagy kínai és japán mesterekről, akik félelmetes akadá­
lyokat győztek le, és elképzelhetetlen kínokat álltak ki, hogy elérjék a meg­
világosodást. A szenvedés vállalása összhangban állt az önmagával szemben
érzett belső kételyekkel.
Tizennyolc évesen egy vallási központba küldték, hogy felkészítsék a papi
életpályára. Az ottani tanítási módszer azonban csalódást okozott neki. Hu­
szonnégy órás meditációkra és egyéb megpróbáltatásokra számított, ehelyett
azonban mindenféle kínai és japán szövegeket kellett tanulmányoznia. Az
olvasottak és a tanáraitól hallottak egyáltalán nem változtatták meg. Mind
puszta elméleti tudás volt, amelynek semmi köze sem volt a mindennapi éle­
téhez. Szorongása csak még tovább mélyült. Otthagyta a templomot és ván­
dorolni kezdett, hogy megtalálja a mentort, akitől iránymutatást remélhet.
Iskoláról iskolára járt, Japán minden szegletébe eljutott, és kezdte átlátni
a korabeli zenoktatás állapotát. A tanítás egyszerű meditációs gyakorlatok
köré épült, amelyeket ülve végeztek, kevés magyarázattal, míg végül egy
hatalmas harang hangjára a szerzetesek elvonultak enni vagy aludni. Sza­
badidejükben imákat kántáltak a boldogságért és a békéért. A zen mintegy
altatószerré vált, amellyel a diákokat a restség és a letargia állapotába rin ­
gatták. Bármiféle útmutatás erőszakosnak és hatalmaskodónak minősült, a
diákoknak maguknak kellett megtalálniuk a megvilágosodáshoz vezető utat.
Ők pedig ebben a nagy szabadságban természetesen a legkönnyebb utat vá­
lasztották - nem csináltak semmit. Ez az irányvonal aztán egész Japánban
elterjedt; a szerzetesek mindenhol meggyőzték magukat arról, hogy a zen
egyszerű és könnyű, és hogy amit helyesnek éreznek, az helyes is.
Hakuin időnként hallott egy-egy iskoláról vagy szerzetesről, aki valahol
mozgolódni kezdett, ilyenkor azonnal odament, hogy megnézze magának.
1708-ban heteken át utazott, hogy eljusson egy tengerparti városka temp­
lomába, ahol egy ilyen újító szellemű pap tevékenykedett, de alig néhány
mondat után máris ugyanaz a mélységes unalom és csalódottság fogta el -
szövegidézetek, hatásos történetek fedték el a szavak élettelenségét. Elfogta
a kétely, hogy talán fel kellene adnia, és hogy a valódi megvilágosodás nem
is létezik többé. A templomban találkozott egy másik fiatal szerzetessel,
aki ugyanúgy csalódott a pap beszédében. Összebarátkoztak, és egy nap
a szerzetes megemlítette, hogy egyszer néhány napig egy különös és teljes
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDIN AMIKA 157

visszavonultságban élő mestertől, Sodzsu Rodzsintól tanult, aki egyetlen

más, általa ismert tanítóhoz nem hasonlított. Egy nehezen megközelíthető
faluban élt, maroknyi tanítványt fogadott csupán, és nagyon sokat követelt.
Hakuinnak több se kellett. Megkérte fiatal szerzetestársát, hogy azonnal
igazítsa útba Sodzsuhoz.
Am ikor végre találkozott a mesterrel, olyasmit látott a szemében, amit
egyetlen papnál vagy tanítónál sem tapasztalt. Sodzsu erőt és önuralmat
sugárzott, és az arcára volt írva, milyen fájdalmakon ment keresztül, hogy
elérje ezt az állapotot. Ez az ember egész életében szenvedett. Hakuin na­
gyon boldog volt, amikor Sodzsu közölte, hajlandó tanítványává fogadni,
ám izgatottsága hamarosan félelembe fordult. Első személyes beszélgetésük
során Sodzsu megkérdezte:
- Hogyan értelmezed a kutyáról és a Buddha-természetről szóló ko an t20?
- Ezt lehetetlenség megfogalmazni - felelte Hakuin, aki azt gondolta, ez­
zel okosan válaszolt. Sodzsu azonban ebben a pillanatban megragadta az
orrát, erősen megcsavarta, és az arcába ordított:
- Nekem elég jó l sikerült!
Perceken át a markában tartotta Hakuin orrát, akinek minden tagja meg­
bénult a szorítástól.
A következő napok során további megpróbáltatások vártak rá. Sodzsu
egyértelműen éreztette vele, hogy addigi tanulása és utazása semmit sem
ér, és semmit sem képes rendesen kimondani vagy elvégezni. A legváratla­
nabb pillanatokban lekevert neki egyet vagy arcon köpte. Hakuin kételkedni
kezdett addigi tudásának m inden egyes morzsájában, és állandóan attól
rettegett, vajon mit csinál Sodzsu legközelebb.
Sodzsu az általa valaha hallott legnehezebb ko an oka t adta neki, hogy töp­
rengjen rajtuk, majd vitassák meg őket. Hakuin képtelen volt megbirkózni
velük. Elkeseredésében és tehetetlenségében egyre közelebb került az össze­
omláshoz, de tudta, milyen fontos a kitartás, ezért nem adta fel. Hamarosan
magában Sodzsuban is kételkedni kezdett, és eljátszott a gondolattal, hogy
a közeljövőben faképnél hagyja.
Egy napon, amikor különösen zaklatott volt, elballagott az egyik közeli
faluba, és anélkül hogy tudta volna, m iért és hogyan, a Sodzsutól kapott
egyik legbonyolultabb koan on kezdett elmélkedni. Annyira elmerült a gon­
dolataiban, hogy betévedt egy ház kertjébe. Az ott lakó asszony rákiáltott,
hogy m enjen onnét, de Hakuin se látott, se hallott. Az asszony azt hitte,
őrülttel vagy rablóval van dolga, ezért rátámadt egy bottal, és leütötte. A m i­
kor Hakuin néhány perccel később magához tért, hirtelen teljesen máshogy
érezte magát - végre eljutott Sodzsu koan ján ak a velejéig! Teljes mélységében
138 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

megértette! Szinte életre kelt benne! Minden a helyére került, és ő biztosra

vette, hogy végre elérte a megvilágosodást. A világ teljesen új köntösben
tűnt fel előtte. Örömében tapsolni és kiáltozni kezdett. Most először érezte,
hogy a szorongás minden terhe lehullik a leikéről.
Rohant vissza Sodzsuhoz, aki azonnal észrevette a változást a tanítványán.
A mester ezúttal gyengéd volt Hakuinhoz, és megsimogatta a hátát a legye­
zőjével. Aztán felfedte előtte a gondolatait - első találkozásuk pillanatában
azonnal felismerte Hakuinban a valódi tanuláshoz szükséges erőt: tüzes
volt, eltökélt és vágyott a megvilágosodásra. Sodzsu elmondta, hogy minden
tanítvánnyal az a baj, hogy valahol előbb-utóbb m egtorpannak. Megtetszik
nekik egy gondolat, és ragaszkodnak hozzá, míg az halottá nem válik; az­
zal ámítják magukat, hogy tudják az igazságot. A valódi zen azonban soha­
sem áll meg, sohasem merevedik ilyen igazságokká. Ezért kell mindenkit
folyamatosan a szakadékba taszítani, ahonnan újra és újra meg kell próbál­
niuk kimászni, így tanítványként átérezhetik tökéletes értéktelenségüket.
Szenvedés és kétségek nélkül az elme megpihen a közhelyeken, és ott is m a­
rad, míg végül a lélek is elpusztul. Még a megvilágosodás sem elég. Mindig
újra kell kezdenünk, és kihívások elé kell állítanunk magunkat.
Sodzsu hitt benne, hogy Hakuin továbbmegy majd ezen az úton, mert
állhatatos volt. A zen haldoklott Japánban. A mester szerette volna, ha
Hakuin vele marad, és az utódjává lesz. Úgy vélte, a fiatalember egy napon
sokat tesz majd a vallás felélesztéséért. Hakuin azonban végül nem bírt a
nyughatatlanságával. Nyolc hónap után elhagyta Sodzsut, bár úgy tervezte,
hogy amint tud, visszatér. Az évek azonban teltek, és rajta ismét erőt vett a
kétely és a szorongás. Az egyik templomból a másikba vándorolt, közben
lelkileg hol a magasban szárnyalt, hol pedig hullámvölgybe zuhant.
Negyvenegy évesen átélte a megvilágosodás teljes és legmélyebb élményét,
és olyan lelkiállapotba jutott, amelyben aztán élete végéig meg is maradt.
Sodzsu minden gondolata és tanítása újból életre kelt benne, mintha csak az
előző nap hallotta volna őket, és ekkor már tudta, hogy Sodzsu volt az egyet­
len igazi tanítómester, akivel valaha találkozott. Vissza akart térni hozzá,
hogy köszönetét m ondjon, a mester azonban öt évvel korábban meghalt.
Hakuin úgy hálálta meg, amit kapott tőle, hogy maga is tanítóvá vált, és
életben tartotta mestere szellemét. Végül tényleg Hakuin lett az, aki megmen­
tette a zent a hanyatlástól, pontosan úgy, ahogy Sodzsu megjósolta.
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDÍNAMIKA 139

A kiválóság eléréséhez szívósság és a valósággal való állandó kapcsolat szük­

séges. Tanulóidőnk során igen nehéznek bizonyulhat a megfelelő kihívások
elé állítanunk saját magunkat, és világos képet alkotnunk gyengeségeinkről.
A kor, amelyben élünk, ezt még nehezebbé teszi. A fegyelem kifejleszté­
sének nehéz helyzetekkel, akár szenvedéssel teli útját kultúránk már nem
tartja értéknek. Az emberek egyre kevésbé hajlandók elmondani másoknak
az igazat saját magukról - gyengeségeikről, alkalmatlanságukról, rossz
munkavégzésükről. Még a helyes út megmutatására hivatott önfejlesztő
könyvek is finomak és hízelgők, és azt mondják nekünk, amit hallani aka­
runk - vagyis hogy alapvetően j ók vagyunk, és megkaphatjuk, amit akarunk,
ha követünk néhány egyszerű lépést. Sértésnek és az önbecsülés lerom bo­
lásának tartjuk a szigorú, valós kritikát, illetve az olyan feladatot, amely meg­
mutatja, milyen messzire is kell elmennünk. Ez az engedékenység és félelem
azonban, hogy mások lelkivilágába gázolunk, hosszú távon sokkal károsabb.
Megnehezíti ugyanis az emberek számára, hogy felmérjék, hol is tartanak,
vagy hogy önfegyelmet tanuljanak. Alkalmatlanná teszi őket a kiválósághoz
vezető út nehézségeinek leküzdésére. Aláássa az akaraterejüket.
A kiváló mesterek azok, akik megszenvedtek érte, hogy oda jussanak, ahol
jelenleg vannak. Teljesítményüket állandóan bírálatok érték, kételkedtek
saját fejlődésükben, folyton akadályokba ütköztek. Mélyen beléjük ivódott,
mi kell ahhoz, hogy eljussanak a kreatív szakaszba és azon túl. Mentorként
csak ők ítélhetnek az előrehaladásunkról, jellemünk gyengéiről és a fejlődés­
hez szükséges megpróbáltatásokról. Korunkban mentorunktól a lehető leg­
kíméletlenebb valóságra van szükségünk. Keresnünk kell, és örömmel kell
fogadnunk. Ha tehetjük, válasszunk olyan mentort, aki köztudottan ilyen
durva szeretettel bánik tanítványaival. Ha vonakodik ettől, kényszerítsük,
hogy legyen a tükrünk, és mutassa meg, kik is vagyunk valójában. Vegyük
rá, hogy állítson bennünket a megfelelő kihívások elé, amelyek felfedik erős­
ségeinket és gyengéinket, és a lehető legtöbb visszajelzést küldik, bárm i­
lyen nehéz legyen is elfogadnunk. Szoktassuk hozzá magunkat a bírálathoz.
A magabiztosság fontos dolog, ám ha nem megalapozott dicséreteken alapul,
nem több elbizakodott ömlengésnél. M entorunk valós értékelése alapján
idővel sokkal szilárdabb és értékesebb önbizalomra teszünk szert.
140 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

3. Formáljuk sajátunkká mentorunk elképzelését!

Alberto Guerrero, a neves zongorista és zenetanár 1943-ban új tanítványt
fogadott egy Glenn Gould nevű koraérett, tizenegy éves kanadai fiúcska
személyében, aki egyetlen korábbi tanítványához sem hasonlított. A kisfiú
négyéves kora óta zongorázott az anyja irányítása alatt, aki maga is tehetsé­
ges zongorista volt. Alig néhány év tanulás után Gould túlszárnyalta anyja
tudását, vitatkozni kezdett, állandóan kijavította őt, és nagyobb kihívásokat
akart. Guerrerót jó l ismerték Torontóban, ahol Gouldék éltek; olyan ember
hírében ált, aki nagyon türelmes, ugyanakkor sokat követel - ezek a vonások
az ifjú Gould ideális tanárává tehették, ezért esett rá a szülők választása.
Guerrero már az első órán érezte a fiú korát meghazudtoló komolyságát és
elszántságát. Gould minden szavára feszülten figyelt, és úgy szívta magába
a játékstílusát, m int soha egyetlen tanítványa sem. Tökéletes utánzó volt.
Guerrero azonban hamarosan különös jellem vonásokat fedezett fel
a gyerekben. Egy alkalommal úgy döntött, ideje bővíteni Gould repertoár­
ját, ezért bevezeti Arnold Schönberg, az atonális zeneművek nagy kompo­
nistájának munkásságába, amelyet Guerrero előszeretettel oktatott. Arra
számított, hogy tanítványát izgalomba hozza majd a szokatlan hangzás,
ám ehelyett meglepetten látta az arcára kiülő méla undort. Gould hazavitte
ugyan a kottákat, ám nyilvánvalóan nem gyakorolta a darabokat, Guerrero
pedig annyiban hagyta a dolgot. Néhány héttel később aztán a fiú megmu­
tatta tanárának legújabb szerzeményeit. Érdekes munka volt, egyértelmű
Schönberg-hatással. Nem sokkal ezután ő maga hozott kottákat, amelyeket
gyakorolni szeretett volna Guerreróval - mind atonális zene volt különböző
szerzőktől, köztük magától Schönbergtől is, de nem azok a darabok, amelye­
ket Guerrero eredetileg neki szánt. Egyértelmű volt, hogy Gould önállóan
tanulmányozta a zenét, és végül mégiscsak úgy találta, hogy tetszik neki.
Guerrero egyszerűen képtelen volt megjósolni, milyen fogadtatásra talál­
nak majd az ötletei Gouldnál. Azt tanácsolta például a növedékeinek, hogy
az adott darabot tanulják meg kottából, mielőtt megpróbálnák eljátszani,
így életre tudják kelteni a fejükben, és képesek lesznek egységes egészként
látni ahelyett, hogy pusztán lejátszanák a hangokat. Gould engedelmesen
be is tartotta ezt az utasítást Bach egy adott művével, amikor azonban leül­
tek megbeszélni a darab szerkezetét és koncepcióját, a fiatalembernek saját
- meglehetősen furcsa és Guerreróéval homlokegyenest ellenkező - véle­
ménye volt, amit tanára romantikusnak és érdekesnek talált. Egy másik alka­
lommal Guerrero kifejtette a véleményét, mely szerint néha a legjobb meg­
oldás úgy elképzelni egy Bach-zongoradarabot, mintha csembalón játszaná
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 141

az ember. Gouldnak tetszett ez az elképzelés, majd néhány hónappal később

közölte, hogy ő inkább más hangszert képzel el Bachhoz.
Guerrero legfontosabb elképzelései a zongorázás fizikai szempontjai körül
forogtak. Éveken át tanulmányozta az emberi fiziológiát, különös tekintet­
tel a kézre és az ujjakra. Az volt a célja, hogy tanítványaiba nyugodt, mégis
erőteljes játékstílust oltson, amelynek során villámgyors ujjaikkal magabizto­
san uralhatják a zongora billentyűit. Órákat töltött azzal, hogy belenevelje
ezt a megközelítést Gouldba, miközben az általa ideálisnak tartott, különös
testhelyzetet gyakoroltatta: a zongorista szinte görnyedten a hangszer fölé
hajol, és minden tevékenysége a hát alsó részéből és a kezekből indul ki, m i­
közben a váll és a karok teljesen mozdulatlanok. Újra és újra bemutatta ezt
a technikát tanítványának. Mindenféle szokatlan gyakorlatokat végeztetett
Goulddal, amelyeket ő maga fejlesztett ki az ujjak erősítésére. Gouldot érde­
kelte is a dolog, de mint minden más esetben, Guerrerónak most is az volt
az érzése, hogy hamarosan úgyis elfelejti az egészet, és a saját feje után megy.
Ahogy teltek az évek, Gould egyre többet vitatkozott a tanárával. Guer­
rero elképzeléseit és a zenéhez való hozzáállását túlságosan latinosnak és
idejétmúltnak találta. Tizenkilenc éves korában Gould végül közölte, hogy
ezentúl önállóan halad tovább. A továbbiakban nem volt szüksége mentorra,
és döntését Guerrero udvariasan elfogadta. Ő is látta, hogy a fiatalembernek
a zenét és az előadásmódot illetően m ostantól a saját elképzeléseivel kell
foglalkoznia.
Az évek során azonban, miközben Gould lassan a valaha élt egyik leg­
nagyobb zongoraművésszé fejlődött, Guerrero ráébredt, milyen mélyen
szívta magába az ő elveit egykori tanítványa. Elolvasta Gould fellépéseinek
kritikáit, amelyekben megjegyezték, hogy a művész úgy játssza Bachot,
m intha csembalónál ülne, és ezt hamarosan mások is átvették. A zongora
fölé görnyedő testtartásával különös módon az ifjú Guerrerót idézte; az ujjai
olyan hihetetlenül erősek voltak, hogy ezt csak a Guerrero által tanított tech­
nikák többéves gyakorlásával érhette el. Az interjúkban Gould hangsúlyozta,
milyen fontos kottából megtanulni a darabot, mielőtt az ember lejátszaná, de
mindezt úgy adta elő, mintha a saját ötlete lett volna. A legfurcsább azonban
az volt, hogy Gould úgy játszott bizonyos darabokat, ahogyan azt Guerrero
mindig is elképzelte a fejében, ám olyan hévvel és stílusban, amire ő maga
sohasem lett volna képes. Olyan volt, mintha egykori pártfogoltja magáévá
tette volna az ő stílusának a lényegét, és aztán valami sokkal nagyobbat
hozott volna létre belőle.
142 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Glenn Gould gyermekként ösztönösen megérezte élete nagy dilemmáját.

Félelmetes zenei hallása volt; érzékeny füle felismerte egy másik zongorista
játékának legapróbb árnyalatait is, és egyetlen meghallgatás után vissza
tudta adni őket. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy furcsa fiatal­
ember, nagyon határozott ízléssel. Megvolt benne a kellő ambíció, hogy
m esteri előadóvá váljon. Ha túlzott m értékben hallgat tanáraira és más
zeneművészekre, átveszi az ő hozzáállásukat és stílusukat, a tanulás során
elveszíti a saját identitását. Viszont tudásra és mentorálásra is szüksége volt.
Ez a dilemma különösen élesen jelentkezett Alberto Guerrero esetében, aki
igen karizmatikus tanár volt. Nemritkán átok egy ilyen kiváló és nagy tudású
embertől tanulni, hiszen erőlködésünknek, hogy lépést tartsunk nagy ívű
elképzeléseikkel, önbizalmunk láthatja kárát. Sok zongorista veszik el neves
mentora árnyékában, és soha nem is keveredik ki onnét.
Érvényesülési vágyának köszönhetően Gould megtalálta a dilemma egyet­
len valódi megoldását. Elhatározta, hogy meg fogja hallgatni Guerrero m in­
den zenével kapcsolatos gondolatát, és ki is próbálja azokat, játék közben
azonban finom változtatásokkal saját ízléséhez igazítja őket. Ettől úgy érezte,
önálló hangja van. Az évek múlásával ezt a különbségtételt saját maga és
tanára között fokozatosan egyre hangsúlyosabbá tette. Fogékonysága miatt
tanulóideje folyamán önkéntelenül is elsajátította mentora minden fontos
elvét, ám saját személyisége aktív hozzáadásával sikerült egyéniségéhez szab­
nia azokat. így képes volt tanulni, ugyanakkor olyan kreatív szellemiség
fejlődött ki benne, amely a Guerreróval való szakítás után mindenki mástól
megkülönböztette.
Tanulóként mindnyájan osztozunk ebben a dilemmában. Ha tanulni aka­
runk mentorunktól, teljes mértékben nyitottnak és fogékonynak kell len­
nünk az elképzeléseire. Egyenesen a varázsa alá kell kerülnünk. Ha azonban
túl messzire megyünk ebben, a hatása olyan mély nyomokat hagy rajtunk,
hogy nem marad elég belső terünk saját hangunk kifejlesztéséhez, és egész
életünkre olyan ideákhoz láncoljuk magunkat, amelyek valójában nem a
sajátjaink. A megoldás, ahogy Gould is felfedezte, nagyon kényes terep: m i­
közben odafigyelünk mentorunkra és befogadjuk a gondolatait, lassan meg
kell kezdenünk a tőle való eltávolodást is. Eleinte saját körülményeinknek
megfelelően óvatosan módosítsuk az elveit, változtassunk rajtuk, hogy illesz­
kedjenek saját stílusunkhoz és hajlamainkhoz. Ahogy fejlődünk, egyre bát­
rabban tehetjük ezt, még tanárunk bizonyos hibáit vagy gyengéit is meg­
kereshetjük. Tudását lassanként saját formánkba öntjük. Ahogy gyarapszik
az önbizalmunk és függetlenedésünket fontolgatjuk, akár versenybe is száll­
hatunk az egykor bálványként imádott mentorral. Ahogy a szóbeszéd sze­
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 143

rint Leonardo da Vinci egyszer megjegyezte: „Hitvány a tanonc, aki nem

szárnyalja túl mesterét”.

4. Hozzunk létre kétirányú hatást!

1978-ban egy Freddie Roach nevű ígéretes könnyűsúlyú bokszoló Las Vegas-
ba utazott az apjával, hogy edzőt keressenek, aki segít neki magasabb szintre
lépni. És ahogy azt az I. fejezetben megtudtuk (lásd 5 1-53.), Freddie és az
apja hamar letette a voksát Eddie Futch, a korszak egyik legendás ökölvívó­
edzője mellett.
Futch mögött ragyogó múlt állt. Fiatalon megmérkőzött Joe Louisszal.
Mivel szívzöreje miatt nem engedték profivá válni, edző lett, és pályafutása
során a legkiválóbb nehézsúlyú öklözőkkel, például Joe Frazierrel dolgo­
zott együtt. Csendes, türelmes ember volt, aki tudta, hogyan kell pontos
utasításokat adni, és mesterien értett a bokszolok technikai fejlesztéséhez.
A szárnyai alatt Roach gyorsan haladt előre, és megnyerte az első tíz meccsét.
Azonban hamarosan felmerült egy probléma: Roach az edzések alatt
Futch m inden szavát itta, és a hallottakat viszonylag könnyen át is tudta
ültetni a gyakorlatba. Éles helyzetben azonban az első ütésváltáskor hirte­
len félredobta a tanult technikát, és tisztán az érzelmeitől vezérelve küzdött
tovább. Ez néha bejött, de rengeteg ütést kapott, és megtorpant a karrierje.
A legmeglepőbb az volt, hogy bár ez a kettősség már évek óta tartott, mintha
Futch egyáltalán nem vette volna észre. Mivel nagyon sok bokszolót edzett,
jellemzően megtartotta a kellő távolságot, és nem tudott mindenkivel sze­
mélyre szabottan foglalkozni.
Roach végül 1986-ban visszavonult. Las Vegasban maradt, rosszabbnál
rosszabb munkákból élt, és szabadidejében lejárt abba az edzőterembe, ahol
azelőtt ő is edzett. Hamarosan már ő adott tanácsokat a növendékeknek, és
segített, ahol tudott. Gyakorlatilag Futch fizetség nélküli asszisztense lett,
sőt néhány bokszolóval közvetlenül ő maga foglalkozott. Jól ismerte Futch
módszerét, és alaposan megtanulta az általa oktatott technikák nagy részét.
Az edzésekbe persze belecsempészett egy kicsit a saját elképzeléseiből is.
Alkalmazta például a kipárnázott edzőkesztyűs gyakorlatot - az edző ilyet
használ, hogy a ringben különböző ütéseket és kombinációkat gyakoroljon
a tanítványával - , de magasabb szintre emelte, amivel hosszabb és sokkal
gördülékenyebb edzéseket tarthatott. Így Roach maga is jobban bekapcso­
lódhatott a küzdelembe, ami igencsak hiányzott neki. Néhány év elteltével
144 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

úgy érezte, jól megy neki az edzősködés, így hát otthagyta Futchot, és önálló
karrierbe fogott.
Roach látta, hogy a sportág változásokon megy keresztül. A bokszolok
gyorsabbak lettek, a Futchhoz hasonló edzők azonban még mindig a stati­
kus stílust erőltették, amely nem aknázta ki ezeket a változásokat. Roach az
egész edzésdinamikával kísérletezni kezdett. Kibővítette az edzőkesztyűs
gyakorlatokat, és akár több meneten át tartó mérkőzésszimulációként alkal­
mazta őket. így közelebb kerülhetett a tanítványaihoz, idővel kitapasztal­
hatta teljes arzenáljukat, és megfigyelhette, hogyan mozognak a ringben.
Tanulmányozta az ellenfelekről készült videofelvételeket, és igyekezett sza­
bályszerűségeket vagy gyenge pontokat felfedezni a stílusukban. Ezután e
gyenge pontok köré fölépített egy stratégiát, majd az edzőkesztyűs módszer­
rel újra és újra elgyakoroltatta a bokszolóival. Mivel együtt dolgozott a tanít­
ványaival, sokkal őszintébb és közvetlenebb kapcsolat alakult ki közöttük,
mint annak idején közte és Futch között. Ám ez a kapcsolat mindegyik kok­
szolójával óhatatlanul hullámzó volt. Ahogy a tanítványai fejlődtek, előbb-
utóbb kezdték elveszíteni a kontaktust, m ert úgy gondolták, eleget tudnak
már. Az egojuk átvette az uralmat, és abbahagyták a tanulást.
2001-ben azonban egy egészen másféle ökölvívó sétált be Roach holly­
woodi edzőtermének ajtaján. Manny Pacquiaónak hívták, 55 kg-s, pehely­
súlyú, balkezes öklöző volt, aki otthon, a Fülöp-szigeteken elért már némi
sikert, de amerikai edzőt keresett, aki segíthet neki még feljebb jutni. Már
több edző is elutasította - megnézték, ahogy edz és küzd, tetszett is nekik,
de az ilyen könnyű súlycsoportokba tartozó bokszolókkal való munka nem
sok pénzzel kecsegtet.
Roachot azonban más fából faragták. Rögtön edzőkesztyűs gyakorlattal
nyitott, és már az első ütésnél tudta, hogy Pacquiao más, m int a többiek.
Még sohasem találkozott ilyen kirobbanó erejű, pusztító technikával, mint
az övé. A többi edző csak figyelte, és nem érezte azt, amit ő érzett. Roach
egyetlen m enet után tudta, hogy megtalálta azt a bokszolót, akit mindig
is edzeni szeretett volna, akinek a segítségével elindíthatja meghonosítani
kívánt új stílusát. Ő is ugyanilyen jó benyomást keltett Pacquiaóban.
Roach látta, hogy Pacquiaóban megvan minden, ami ahhoz kell, hogy
verhetetlen bokszoló váljék belőle, de egy kissé egysíkúnak találta őt: volt
egy remek balja, de semmi egyéb. Állandóan a kiütés lehetőségét kereste,
és gyakorlatilag minden mást kizárt. Roach célja az volt, hogy Pacquiaóból
sokoldalú harcost faragjon. Intenzív kesztyűs edzésekkel kezdte, igyekezett
megerősíteni a jobb karját, és rugalmasabbá tenni a lábtechnikáját. Azonnal
feltűnt neki, hogy a fiú milyen figyelemmel hallgatja az utasításait, és milyen
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 145

gyorsan tanul. Kiváló tanítvány volt, ezért sokkal gyorsabban haladtak, mint
addig bárkivel. Pacquiao sohasem unta meg az edzést, és sohasem tartott
attól, hogy túledzi magát. Roach egyre azt az elkerülhetetlennek hitt pon­
tot várta, amikor a bokszoló elkezd leválni róla, ám ez nem jö tt el. Olyan
harcossal volt dolga, akit egyre keményebbre és keményebbre edzhetett.
Pacquiao jobb keze hamarosan pusztító erejűvé fejlődött, és lábmunkája is
méltó lett ökle gyorsaságához. Egyik meccset nyerte a másik után, méghoz­
zá lenyűgöző teljesítménnyel.
Teltek-múltak az évek, és a kapcsolatuk egyre szorosabbra fűződött. Az
edzőkesztyűs gyakorlatok során Pacquiao mindig egy kissé átalakította vagy
továbbfejlesztette a Roach által a következő m eccsre kitalált technikákat.
Ő is részt vett a stratégia megtervezésében, sőt néha változtatott is rajta.
Pacquiaónak m intha hatodik érzéke súgta volna meg, m it akar pontosan
Roach, és így még hatékonyabban tudtak együttműködni. Egy alkalom ­
mal Roach látta, hogy Pacquiao érdekes cselt rögtönöz: először lebukott,
majd ahelyett, hogy szemből rontott volna ellenfelére, más szögből táma­
dott. Roach azonnal felfigyelt erre a mozdulatra. Még jobban ki akarta
bontakoztatni ezt a technikát, sőt egy teljesen új stílust akart felépíteni rá.
Ekkor már ő is m ajdnem ugyanannyit tanult Pacquiaótól, m int az tőle.
A korábbi edző-tanítvány kapcsolat kölcsönösebbé vált, élettel telt meg.
Roach számára ez azt jelentette, hogy túlléphetnek az addig elkerülhetetlen­
nek tartott hullámvölgyön, amikor az edzés unalmassá válik, a bokszoló
megreked, és ellenfelei lecsapnak a gyengéire.
A közös munkával Roachnak sikerült az egysíkú, viszonylag ismeretlen
bokszolót nemzedékének talán legnagyobb ökölvívójává nevelnie.

Elméletileg korlátlan mennyiségű tudást vehetünk át egy nagy tapasztalat­

tal rendelkező mentortól. A gyakorlatban azonban ez ritkán van így. Ennek
több oka van: a kapcsolatunk egy bizonyos ponton ellaposodhat; nagyon
nehéz sokáig fenntartanunk a kezdeti figyelmet és lelkesedést. Egy idő után,
különösen ahogy egyre fejlődünk és a köztünk lévő tudásbeli szakadék
csökken, egy kissé zavar majd mentorunk hatalma. Ezenkívül a mentorok
más generációhoz tartoznak, más világnézettel. Előfordulhat, hogy az álta­
luk fontosnak tartott elveket idejétmúltnak vagy értelmetlennek tartjuk, és
önkéntelenül is elutasítjuk. Az egyetlen megoldás az, ha kölcsönösségen
alapuló viszonyt építünk ki mentorunkkal. Ha ő is képes alkalmazkodni
néhány elképzelésünkhöz, a kettőnk közti kapcsolat felpezsdül. Ha pedig azt
146 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

érezzük, hogy egyre nyitottabb a véleményünkre, mi is kevésbé neheztelünk

a tekintélye miatt. Megismertetjük saját tapasztalatainkkal és ötleteinkkel, s
ezzel talán ő is egy kicsit lazábbá válik, és elejét vehetjük, hogy elvei dogmá­
vá merevedjenek.
A kölcsönösség összhangban van a mai demokratikus időkkel is, és m int­
egy eszményképként szolgálhat. Nem jelenthet azonban lázadást vagy keve­
sebb tiszteletet! Az ebben a fejezetben korábban felvázolt dinamika ugyanaz
marad. Pacquiaóhoz hasonlóan a legnagyobb fokú csodálattal és m axim á­
lis figyelemmel közelítünk a mentorunkkal való kapcsolathoz. Teljesen nyi­
tottnak kell lennünk a tanítására. Ha tanulékonyságunkkal sikerül elnyer­
nünk az ő tiszteletét, egy kicsit mi is lenyűgözhetjük, ahogyan Pacquiao tette
Roachcsal. Fegyelemmel és összpontosítással egyre többet tanulunk, és így
egyre jobban előtérbe kerülhet saját énünk és igényeink. Visszajelzéseket
küldhetünk a tanítási módszereiről, és talán egy kicsit változtathatunk is
rajtuk. Ennek tőlünk kell kiindulnia, hiszen a tanulási vágyunkkal mi adjuk
meg a kezdőhangot. Onnantól kezdve viszont, hogy sikerül beindítanunk
ezt az oda-vissza ható erőt, a kapcsolatban rejlő fejlődési és hatalomszerzési
lehetőségeknek semmi sem szabhat többé határt.

A másik út

Nem túl bölcs döntés, ha szándékosan lemondunk a mentor jelentette elő­

nyökről. Sok értékes idő vész ugyanis kárba, amíg megtaláljuk és felépítjük
a számunkra szükséges tudást. Néha azonban nincs más választásunk.
Egyszerűen nincs a környezetünkben senki, aki betölthetné ezt a szerepet,
és kénytelenek vagyunk a magunk erejéből boldogulni. Ilyen esetben előnyt
kell kovácsolnunk a szükségből. Ezt az utat járta a történelem talán leg­
nagyobb, a kiválóságot egyedül elérő személyisége: Thom as Alva Edison
(1847-1931).
Edison m ár nagyon fiatalon kénytelen volt hozzászokni, hogy gondos­
kodnia kell magáról. Szegény családból származott, és tizenkét éves korá­
ban már pénzt kellett keresnie, hogy besegíthessen a szüleinek. Vonatokon
újságot árult, és miközben beutazta M ichigan államot, ahol éltek, élénk
érdeklődés alakult ki benne minden iránt, amivel csak találkozott. Tudni
akarta, hogyan működnek a dolgok - a gépek, a különféle szerkezetek, m in­
SZÍVJUK MAGUNKBA TANÍTÓMESTERÜNK EREJÉT! - A MENTORDINAMIKA 147

den, am inek csak mozgó alkatrészei voltak. Iskola és tanárok híján csak
a könyvekre támaszkodhatott, különösen azokra, amelyek tudományos
témában hozzáférhetőek voltak. Házuk pincéjében kísérletezett, és megta­
nulta, hogyan kell bármilyen órát szétszedni és megjavítani. Tizenöt évesen
elszegődött távírókezelő-tanoncnak, majd mesterségét űzve éveken átjárta
az országot. Intézményes oktatásra nem volt lehetősége, és senkivel sem talál­
kozott, aki tanára vagy mentora lehetett volna. így hát bármilyen városba
vetette is a sors, ideje nagy részét a közkönyvtárban töltötte.
Az egyik könyv, amely véletlenül a kezébe akadt, meghatározónak bizo­
nyult az életében. Michael Faraday kétkötetes E xperim en tal R esearches in
Electricity (Kísérleti kutatás az elektromosságban)21 című munkája volt az.
Ez a könyv töltötte be Edisonnál azt a szerepet, amelyet annak idején Fara­
day életében az Im provem ent o fth e Mind. A mű módszeres megközelítésben
tárgyalta a természettudományt, és útmutatást nyújtott ahhoz is, hogyan
képezheti magát az elektromosságtan terén, amelynek ekkorra a megszállott­
jává vált. Végigkövethette a szakterület nagy mestere által felvázolt kísérle­
teket, és a tudományhoz való filozófiai jellegű hozzáállását is elsajátíthatta.
Edison számára élete végéig Faraday maradt az igazi példakép.
Edison a könyvekkel, a kísérletekkel és különböző munkahelyeken szer­
zett rengeteg gyakorlati tapasztalata segítségével szigorú önképzésnek vetette
alá magát. Ez mintegy tíz évig, egészen feltatálóvá válásáig tartott. E m ód­
szerrel egyrészt önfegyelmének köszönhetően járhatott sikerrel, másrészt
pedig azért, mert csillapíthatatlan tudásszomjjal tanult mindenből, ami csak
az útjába akadt. Az iskolai képzés hiányát eltökéltségével és kitartásával ellen­
súlyozta. M indenki másnál keményebben dolgozott. Olyan kívülállóként,
akinek a gondolkodását nem befolyásolta semmilyen hivatalos tantétel,
minden probléma megoldásához újszerű meglátással közelíthetett. Előnyt
kovácsolt a külső irányítás hiányából.
Ha mi is erre az útra kényszerülünk, Edison példáját követve tanuljuk
meg a teljes önállóságot. Ilyen körülmények között ugyanis nekünk kell
saját magunk tanárává és mentorává válnunk. Noszogassuk magunkat, hogy
tanuljunk m inden lehetséges forrásból. Olvassunk el több könyvet, mint
azok, akik az iskolai rendszerben tanulhatnak, és ezt tegyük élethosszig tartó
szokássá. Amennyire csak a lehetőségeink engedik, megszerzett tudásunkat
mindig igyekezzünk valamilyen kísérlet vagy gyakorlati probléma során
alkalmazni. Keressünk másodlagos mentorokat közismertebb személyisé­
gekben, akik példaképül szolgálhatnak. Az ő tapasztalataik elolvasásából és
elemzéséből némi útmutatást nyerhetünk. Próbáljuk meg életre kelteni az
elképzeléseiket, miközben tanulmányozzuk a szellemiségüket. Autodidak-
148 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

taként megőrizhetjük eredeti látásmódunkat, amelyet teljes mértékben saját

tapasztalataink formáltak; ez különleges hatalmat ad a kezünkbe, és meg­
mutatja a kiválósághoz vezető utat is.

Példa révén tanulni alárendelődést jelent egy tekintélynek. Az em­

ber azért követi a mesterét, mert bízik abban, ahogyan a dolgokat
csinálja, még ha az ember nem is tudja elemezni és részleteiben el­
magyarázni, hogy miért hatékony.Azzal, hogy az inas figyeli a mes­
tert, és példáját követve versenyre kel erőfeszítéseivel, öntudatlanul
felcsipegeti a mesterség szabályait, azokat is beleértve, amelyeket
maga a mester sem ismert expliciten.22
P o lá n yi M ih ály
 IV.
LÁSSUK OLYANNAK
AZ EMBEREKET, AMILYENEK!
-T Á R S A S INTELLIGENCIA

A kiválósághoz vezető úton gyakran a legnagyobb aka­

dály az érzelmi kimerülés, amelyet a körülöttünk lévők
ellenállásával és áskálódásával folytatott küzdelem
idéz elő. Ha nem vigyázunk, szellemi kapacitásunk a
vég nélküli intrikákra és csatározásokra fecsérlődik.
A társas küzdőtér jelentette legnagyobb probléma az,
hogy pillanatnyi érzelmi szükségleteinket és vágyain­
kat naiv módon hajlamosak vagyunk más emberekre
is kivetíteni. Félreértelmezzük a szándékaikat, és reak­
cióink félreértéseket, sőt konfliktusokat okozhatnak.
A társas intelligencia annak a képessége, hogy az embe­
reket a lehető legigazibb valójukban lássuk. Szokásos
befelé fordulásunkon túllépve megtanulhatunk mások­
ra összpontosítani, olvasni pillanatnyi viselkedésük­
ből, megfejthetjük, mi motiválja őket és felismerhetjük
esetleges manipulatív szándékaikat. Ha ügyesen m a­
nőverezünk a társas környezetben, több időnk és ener­
giánk marad a tanulásra és újabb képességek elsajátítá­
sára. A társas intelligencia nélkül elért siker nem valódi
kiválóság, és nem is tart sokáig.
 Más fejével gondolkodni

Benjámin Franklin (1706-1790) 1718-ban elszegődött inasnak bátyja, James

bostoni nyomdájába. Arról álmodott, hogy nagy író lesz belőle. A nyomdá­
ban nemcsak a gépek kezelését tanulta meg, de azt is, hogyan kell kéziratot
szerkeszteni. Mivel könyvek és újságok vették körül, bőven talált színvona­
las írásokat, amelyeket kedvére olvashatott, és amelyekből sokat tanulhatott.
Éppen neki való munka volt.
Ahogy telt a tanulóidő, a maga számára elképzelt irodalmi képzés meg­
valósult, és írói képességei rengeteget fejlődtek. 1722-ben úgy látszott, végre
elérkezett a tökéletes alkalom, hogy íróként bizonyíthasson: a bátyja ugyanis
arra készült, hogy saját, nagy példányszámú lapot indít The N ew England
C ourant címmel. Franklin több érdekes cikk ötletével is előállt bátyjának,
és felajánlotta, hogy szívesen m egírna közülük néhányat, ám legnagyobb
bánatára a bátyja az újságban nem számított a közreműködésére. A Courant
ugyanis igen komoly vállalkozásnak ígérkezett, és Franklin még nem volt
elég érett író ehhez.
Franklin tisztában volt vele, hogy hiába is vitatkozna bátyjával, m ert igen
makacs fiatalember volt. A helyzetet átgondolva támadt egy ötlete: mi lenne,
ha egy kitalált alak nevében írna leveleket a lapnak? Ha elég jó l sikerülnek,
James sohasem jö n rá, hogy tőle származnak, és nyomtatásba kerülnének,
így végül mégis túljárna a bátyja eszén is. Hosszú töprengés után ki is találta
a tökéletes személyiséget: egy Silence Dogood nevű fiatal özvegyasszonyt,
akinek határozott véleménye volt mindenről, ami Bostonban történt. Gon­
dolatai között akadt meglehetősen abszurd is. Hogy hihetőbbé tegye a dol­
got, Franklin rengeteg időt töltött el azzal, hogy részletesen kitalálja az asz-
szony múltját. Annyit gondolt rá, hogy a fiktív személyiség szinte életre kelt
benne. Átérezte, hogyan gondolkodik, és így hamarosan nagyon is valósá­
gos és sajátos írói hang született.
Elküldte az első, terjedelmes levelet a C ou ran tn ak, és élvezettel figyel­
te, ahogy a bátyja közli az újságban, majd egy szerkesztői kommentárban
további leveleket kér a „hölgytől”. James valószínűleg arra gyanakodott,
152 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hogy a város egyik tekintélyes írójával van dolga, aki álnevet használ - hiszen
a levél igen szellemes és gunyoros volt ám nyilván fogalma sem volt róla,
hogy öccse áll az egész mögött. Sorra jelentette meg a további leveleket is, és
ezek az írások hamarosan a Courant legolvasottabb rovatává váltak.
Közben Franklin egyre felelősségteljesebb feladatokat kapott a nyomdá­
ban, és az újság szerkesztőjeként is igen rátermettnek bizonyult. Büszke volt
rá, hogy ennyire fiatalon ilyen eredményeket ért el. Egy napon nem bírta
tovább, bevallotta bátyjának, hogy ő a Dogood-levelek írója. Dicséretet várt,
de meglepetésére James ellenségesen reagált - nem szerette, ha hazudnak
neki. A helyzet csak tovább romlott - a következő hónapokban egyre hűvö­
sebben, sőt gorombán viselkedett öccsével. Együttműködésük hamarosan
ellehetetlenült, és 1723 őszén Franklin úgy döntött, elhagyja Bostont, és
hátat fordít a bátyjának és a családjának.
Többheti kóborlás után Philadelphiában kötött ki, és elhatározta, hogy ott
le is telepszik. Még csak tizenhét éves volt, gyakorlatilag pénz és kapcsola­
tok nélkül, de valamilyen rejtélyes okból tele volt reménnyel. A bátyja alkal­
mazásában eltöltött öt év alatt annyit tanult, hogy többet tudott a nyomdá­
szatról, m int a nála kétszer idősebbek. Emellett rendkívül fegyelmezett és
ambiciózus volt, valamint tehetséges és sikeres író is. Most, hogy szabadsá­
gát immár semmi sem korlátozta, készen állt Philadelphia meghódítására.
Az önbizalma csak tovább nőtt, amikor néhány nap alatt felmérte a terepet.
Az akkoriban a városban működő két nyomda meg sem közelítette a bostoni
színvonalat, a helyi lapok írásait pedig kritikán alulinak találta. Ez a sok
betöltendő űr korlátlan lehetőségeket kínált a boldogulásra.
Néhány héten belül sikerült is állást találnia az egyik nyomdában, amely
egy Sámuel Keimer nevű úriember tulajdonában állt. Philadelphia akko­
riban még kicsinek és vidékiesnek számított, így a jövevény, valamint iro­
dalmi tehetségének híre gyorsan elterjedt a városban.
Pennsylvania gyarmat kormányzója, William Keith nagyratörő terveket
dédelgetett arról, hogy Philadelphiát kulturális központtá fejleszti, és egy­
általán nem volt megelégedve az ott működő két nyomdával. Amikor elju­
tott hozzá Benjám in Franklin írói tehetségének híre, felkereste őt. Olyan
mély benyomást tett rá a fiatalember intelligenciája, hogy biztatta, nyis­
son saját nyomdát, és megígérte, hogy kölcsönadja neki az üzlet beindítá­
sához szükséges pénzt. A gépeket és az alapanyagokat Londonból kellett
odaszállíttatni. Keith azt tanácsolta Franklinnek, hogy utazzon oda, és sze­
mélyesen felügyelje a vásárlást. Voltak ott kapcsolatai, és hajlandó volt állni
a költségeket is.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 153

Franklin alig hitte el, hogy ekkora szerencséje lehet. Néhány hónappal
korábban még egyhangú munkát végzett bátyja inasaként. M ost azonban,
hála a nagylelkű és vállalkozó szellemű kormányzónak, hamarosan saját
nyomdája lesz, ahol újságot alapíthat, és a város meghatározó hangjává
válhat. S mindezt még huszadik életéve betöltése előtt. Már a londoni uta­
zásra készülődött, de a Keith által ígért kölcsön csak nem akart megérkez­
ni. írt neki néhányszor, és végül válaszoltak is a kormányzó irodájából,
hogy nincs ok aggodalomra - a hitellevelek partra szállásakor Angliában
várják. így hát felmondott a munkahelyén, noha nem szólt róla Keimernek,
mire is készül, és a saját zsebéből kifizette az óceánon való átkelés költségét.
Angliába érve azonban nem várta semmiféle hitellevél. Úgy gondolta,
biztosan valami félreértésről van szó, és kétségbeesetten kutatni kezdett
a nagyvárosban a kormányzó képviselője után, akinek elmagyarázhatta
volna a megállapodásukat. Eközben találkozott egy gazdag philadelphiai
kereskedővel, aki, miután meghallgatta a történetét, elmondta neki az igaz­
ságot: Keith kormányzó hírhedt szájhős volt. Azért, hogy a hatalmát fitog­
tassa az emberek előtt, fűnek-fának mindenfélét ígérgetett. Egy-egy terv
iránti lelkesedése azonban ritkán tartott egy hétnél tovább. Nem volt köl­
csönadható pénze, és a jellem e nagyjából annyit ért, mint az ígéretei.
Miközben Franklin megemésztette mindezt, és áttekintette szorult hely­
zetét, nem az zavarta a legjobban, hogy ilyen csapdába került - egyedül volt,
pénz nélkül és távol az otthonától. Egy fiatalember számára nem létezett
izgalmasabb hely Londonnál, és tudta, valahogy megtalálja majd ott a he­
lyét. Inkább az bosszantotta, hogy mennyire félreismerte Keith kormányzót,
és milyen naivan viselkedett.
Londonban szerencsére bőven akadt nagy nyomda, és megérkezése után
néhány héttel Franklinnek sikerült is állást találnia az egyikben. Nagy len­
dülettel vetette magát a munkába, hogy megfeledkezzen a Keith-fiaskóról.
A különböző gépek kezelésében való jártasságával és szerkesztői tudásával
sikerült is jó benyomást tennie alkalmazójára. Elég jó l kijött a munkatársai­
val is, ám hamarosan feltűnt neki egy különös brit szokás: nyomdásztársai
naponta ötször szünetet tartottak, és megittak egy pint sört. Azt állították,
hogy ez erőt ad nekik a munkához. Franklintól is elvárták, hogy minden hé­
ten járuljon hozzá a vele egy helyiségben dolgozók söralapjához, ő azonban
nem volt hajlandó fizetni - nem szeretett munkaidőben inni, és dühítette,
hogy kemény munkával szerzett pénze egy részével mások káros szenve­
délyét finanszírozza. Őszintén beszélt társainak az elveiről, ők pedig udva­
riasan elfogadták a döntését.
154 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A következő hetekben azonban furcsa dolgok történtek: hibákat találtak

azokban a szövegekben, amelyeket ő már ellenőrzött. Szinte minden nap­
ra jutott valami, amiért őt tették felelőssé. Kezdte úgy érezni, hogy lassan
elveszíti a józan eszét. Tudta, ha ez sokáig így megy, ki fogják rúgni. Egy­
értelmű volt, hogy valaki szándékosan szabotálja a munkáját, ám amikor ezt
elpanaszolta a munkatársainak, ők az egészet a szobában kísértő rossz szel­
lem nyakába varrták. Am ikor rájött, m i állhat a dolog mögött, feladta az
elveit, és ő is befizette a részét a söralapba; a hibák a szellemmel együtt egy
csapásra eltűntek.
Az eset és egyéb londoni kellemetlenségek következtében Franklin ko­
molyan kételkedni kezdett önmagában. Reménytelenül naivnak találta
magát, aki állandóan félreértelmezi a körülötte lévők szándékait. Ahogy a
problémán tépelődött, különös ellentmondást fedezett fel: ha a munkájáról
volt szó, a végletekig észszerűen viselkedett, folyamatosan azt kereste, ho­
gyan fejlődhetne. Az írásaiban például tisztán látta a gyengéit, és kem é­
nyen gyakorolt, hogy fejlődjön. Az emberekkel kapcsolatban viszont éppen
az ellenkezője volt a helyzet: újra és újra az érzelmei kerekedtek felül, és
minden kapcsolatát elveszítette a valósággal. A bátyját például azzal akarta
lenyűgözni, hogy elárulta neki a levelek szerzőjének kilétét, és fogalma sem
volt, micsoda irigységet és rosszindulatot szabadít magára; Keith esetében
annyira elvakították az álmai, hogy nem vette észre azokat az egyértelmű
jeleket, amelyek pedig mind arra utaltak, hogy a kormányzó hazudik; a
munkatársaival történt afférban pedig a dühe miatt nem gondolt rá, hogy
azok nyilván nehezményezik majd az újításra tett kísérletét. A legrosszabb
azonban az volt, hogy úgy érezte, képtelen változtatni az alaptermészetén.
Elhatározta, hogy valahogy mégiscsak kitör ebből a csapdából, és másképp
fog viselkedni. Erre egyetlen lehetséges megoldást látott: onnantól minden
emberi kapcsolatában odafigyel, hogy tartsa a két lépés távolságot és nem
engedi, hogy az érzelmei irányítsák. Ebben a távolságtartó, tárgyilagos hely­
zetben aztán minden figyelmével az adott személyre összpontosít majd, saját
bizonytalanságait és vágyait pedig teljesen kizárja a szituációból. Úgy gon­
dolta, ha minden alkalommal így cselekszik, előbb-utóbb a szokásává válik
majd. Amikor elképzelte, hogyan is működik majd ez az egész, furcsa érzése
támadt. A Dogood-levelek születésének körülményeire emlékeztette - ami­
kor az általa teremtett személy fejével próbált gondolkodni, beleélte magát
annak világába, és a saját elméjében életre keltette őt. Lényegében ezt az írói
fogást készült alkalmazni a hétköznapi életben. Ha belehelyezkedik az em ­
berek gondolataiba, látni fogja, hogyan győzze le az ellenállásukat vagy aka­
dályozza meg őket rosszindulatú terveik végrehajtásában.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 155

Tudta, hogy ha biztosra akar m enni, új életfilozófiára is szüksége lesz:

őszintén és teljes mértékben el kell fogadnia az emberi természetet a maga
valójában. Az emberek mélyen beléjük ivódott tulajdonságokkal és szemé­
lyiséggel rendelkeznek. Egyesek könnyelműek, mint Keith, mások bosszú-
vágyóak, mint a bátyja, megint mások rugalmatlanok, mint a nyomdásztár­
sai. Mindenütt vannak ilyen emberek; ez így van a civilizáció hajnala óta.
Semmi értelme dühöngeni emiatt, vagy a többiek megváltoztatásával pró­
bálkozni - ezzel csak felbőszíti és maga ellen hangok őket. Jobb elfogadni,
hogy ezek az emberek ilyenek, mint ahogy azt is elfogadja, hogy a rózsának
tövisei vannak. Jobb úgy figyelni és minél többet tanulni az emberi term é­
szetről, mint ahogy a tudományokban szerzünk jártasságot. Úgy gondolta,
hogy ha ezt az új utat járja, megszabadulhat naivitásától, és racionálisabbá
teheti társas kapcsolatait.
Benjám in Franklin több m int másfél évet dolgozott Londonban, mire
sikerült elég pénzt összegyűjtenie, hogy visszatérhessen a gyarmatokra.
1727-ben újra Philadelphiában volt, és ismét munkát keresett. Meglepetésére
egykori munkaadója, Sámuel Keimer remek állást ajánlott neki a nyomdájá­
ban - ő irányította volna az alkalmazottakat, és az ő feladata lett volna a vál­
lalkozás terjeszkedése miatt újonnan felvett munkaerő betanítása is. M ind­
ezért Keimer csinos éves fizetést kínált neki. Franklin elfogadta az ajánlatot,
de szinte az első pillanattól érezte, hogy valami nincs rendben. így hát foga­
dalmához híven hátrált egy lépést, és higgadtan mérlegre tette a tényeket.
Öt embert kellett betanítania, de miután ezzel a feladattal végzett, nem
sok tennivalója maradt. Maga Keimer is furcsán viselkedett - sokkal barát­
ságosabb volt, mint általában. Ez a nyájas modor pedig nemigen illett szo­
rongó és ingerlékeny természetéhez. Amikor Franklin elképzelte a helyzetet
Keimer szemszögéből, úgy gondolta, főnöke valószínűleg igencsak zokon
vette, hogy ő váratlanul Londonba utazott, és cserbenhagyta a céget. Bizo­
nyára beképzelt taknyosnak tartotta őt, aki megérdemli, hogy jól megleckéz­
tessék. Nem olyan ember volt, aki az ilyesmit bárkivel is megbeszélné, inkább
magában fortyog és terveket szövöget. Ez a gondolatmenet megvilágította
előtte Keimer valódi szándékait: azt akarta elérni, hogy Franklin adja át
szakmai tudását az új alkalmazottaknak, utána pedig ki akarta rúgni. Ez lett
volna a bosszúja.
Mivel biztos volt benne, hogy helyesen értelmezte a helyzetet, elhatározta,
hogy szép csendben a maga javára billenti a mérleget. Vezetői beosztását
kihasználva jó kapcsolatokat épített ki az ügyfelekkel és a környék sikeres
kereskedőivel. Néhány új gyártási módszerrel kezdett kísérletezni, amelye­
ket még Angliában ism ert meg. Am ikor Keimer nem volt a nyomdában,
156 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

továbbképezte magát, és megtanulta a metszés és a tintakészítés technikáját.

Odafigyelt a tanítványaira is, és egyikükből elsőrangú asszisztenst faragott.
Amikor úgy látta, Keimer ki akarja rúgni, önként távozott és megalapította
a saját nyomdáját - erős pénzügyi háttérrel, nagyobb szaktudással, olyan
stabil ügyfélkörrel, amely követte mindenhová és egy első osztályú asszisz­
tenssel, akit ő maga képzett ki. Miközben véghezvitte elképzelését, azt tapasz­
talta, hogy semmi keserűséget vagy haragot nem érez Keimer iránt. Az egész
csak sakkjátszma volt, és mivel bele tudott helyezkedni Keimer gondolko­
dásmódjába, tiszta és higgadt fejjel, tökéletesen mozgathatta a bábuit.
A következő években Franklin nyomdája virágzott. Rendkívül sikeres
lapkiadó és olvasott író vált belőle. Elektromossággal kapcsolatos kísérletei­
ről híres tudósként és feltalálóként olyan találmányokat jegyzett, m int a
Franklin-kályha (később pedig a villámhárító, a bifokális szemüveglencse
és még sorolhatnánk). A philadelphiai közösség egyre nagyobb tiszteletnek
örvendő tagjaként 1736-ban úgy döntött, ideje továbblépni, és politikai
szerepet vállalni, így hát a pennsylvaniai gyarmati törvényhozás tagja lett.
A testület néhány hónap múlva egyhangúlag megválasztotta a törvényhozás
jegyzőjévé. A beosztás komoly befolyással járt. Az újraválasztás idején azon­
ban a testület egy új tagja, Isaac Norris váratlanul heves ellenvéleményé­
nek adott hangot, és egy másik jelöltet támogatott. Parázs vitát követően
Franklin megnyerte ugyan a szavazást, de a helyzeten eltöprengve veszélyt
szimatolt.
Norris gazdag, iskolázott és karizmatikus üzletember volt. Ambiciózussá-
ga miatt komoly politikai karrierre számíthatott. Ha Franklin ellenségesen
viselkedik vele, amire a jegyzői pozíció körüli csatározások miatt m inden­
ki számított, azzal csak megerősítette volna Norris negatív véleményét, és
engesztelhetetlen ellenfelet szerez magának. Ha viszont nem törődik vele,
azt Norris esetleg önteltsége jelének tekintheti, és még jobban meggyűlöli
érte. Sokak szemében talán az lett volna az erős és férfias reakció, ha vissza­
vág, és megmutatja, hogy vele nem érdemes ujjat húzni. De nem lenne-e
még ennél is hatékonyabb, okoskodott, ha Norris várakozásai ellenében cse­
lekszik, és észrevétlenül a szövetségesévé teszi?
Franklin tehát munkához látott. Alaposan megfigyelte ellenfelét a törvény-
hozásban, információt gyűjtött róla a bennfentesektől, és igyekezett minél
inkább belehelyezkedni a gondolatvilágába. Arra a következtetésre jutott,
hogy Norris büszke és meglehetősen lobbanékony fiatalember, akiben némi
szorongás is lappang. Láthatóan m indennél jobban vágyott a figyelemre,
mások szeretetére és csodálatára; talán irigyelte Franklin népszerűségét és
eredményeit. Az őt jó l ismerőktől Franklin megtudta, hogy Norrisnak van
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 157

egy kissé furcsa szenvedélye - egy nagy magánkönyvtár tele különleges köny­
vekkel, köztük egy különösen ritka példánnyal, amelyet mindennél többre
becsült. Ezek a könyvek a szemében egyértelműen saját különlegességét és
nemességét testesítették meg.
Miután mindezt kiderítette, Franklin a következőképpen cselekedett: kül­
dött Norrisnak egy nagyon udvarias hangvételű üzenetet, amelyben csodá­
latát fejezte ki a gyűjteményével kapcsolatban. Azt írta, hogy maga is lelkes
könyvrajongó, és mivel már olyan sokat hallott Norris gyűjteményének ama
ritka példányáról, rendkívüli örömére szolgálna, ha egyszer kedvére tanul­
mányozhatná. Ha Norris volna oly kedves, és kölcsönadná neki néhány
napra, nagy gonddal vigyázna rá, és hamarosan visszaszolgáltatná neki.
Norrisnak természetesen hízelgett ez a figyelem, és haladéktalanul el is
küldte a könyvet Franklinnek, ő pedig ígéretéhez híven vissza is juttatta egy
másik üzenet társaságában, amelyben háláját fejezte ki a szívességért. A tör­
vényhozó testület legközelebbi gyűlésén Norris odament Franklinhez, és
barátságos beszélgetést kezdeményezett vele, ami korábban sohasem tör­
tént meg. Ezzel a lépésével, éppen ahogyan megjósolta, elbizonytalanította
Norrist. Ahelyett, hogy igazolást nyert volna a Franklinnel szemben táplált
gyanúja, azzal szembesült, hogy igazi úriember, ő is érdeklődik a ritka köny­
vek iránt, és betartja a szavát. Ha továbbra is fenntartaná az ellenérzéseit,
saját magával kapcsolatban is felvetődik néhány kérdés, például hogy miért
adta kölcsön neki a könyvet? Franklin Norris érzelmességére alapozva az
ellenségességét jóindulattá változtatta. Közeli barátság alakult ki közöttük,
majd rendíthetetlen politikai szövetségesekké váltak egészen pályafutásuk
végéig. (Franklin a későbbiekben is hasonló varázslattal élt számos politikai
ellenfelével szemben.)
Benjám in Franklint Philadelphiában a megbízható kereskedő és városi
polgár mintapéldájaként tartották számon. Polgártársaihoz hasonlóan egy­
szerűen öltözött; nem ism ertek senkit, aki nála keményebben dolgozott
volna; sohasem járt kocsmába és nem űzött szerencsejátékokat; ráadásul
még barátságosan, sőt szerényen is viselkedett. Gyakorlatilag egyöntetű nép­
szerűségnek örvendett. Közéleti szereplésének utolsó szakaszában azonban
már több jel mutatott arra, hogy megváltozott, és elveszítette a kapcsolatot
az emberekkel.
1776-ban, egy évvel a függetlenségi háború kitörése után Benjámin Frank­
lint - im m ár m int fontos politikai személyiséget - különleges megbízott­
ként Franciaországba küldték, hogy fegyvereket és pénzt szerezzen, vala­
mint szövetséget kössön. Hamarosan szerte a gyarmatokon pletykák keltek
szárnyra pazar estélyeken és vacsorákon való részvételéről, valamint francia
158 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hölgyekkel és kurtizánokkal való kalandjairól - s e pletykák nagy része igaz

volt. Vezető politikusok, például John Adams azzal vádolták, hogy hagyta
magát megfertőzni a párizsi mételytől. Népszerűsége a hazájában a mély­
pontra zuhant. Azt azonban sem kritikusai, sem a közvélemény nem tudták,
hogy bárhová is ment, Franklin mindig az adott kultúrának megfelelő külsőt,
erkölcsöket és viselkedést öltött magára, hogy könnyebben elérje, amit akar.
Mivel kétségbeesetten szerette volna megnyerni a franciákat az amerikai
ügynek, és jó l ismerte a természetüket, azt mutatta, amit látni akartak - a
francia lélek és életmód amerikai változatát. Vagyis hírhedt önimádatukat
vette célba.
Mindez tökéletesen bevált. Benjámin Franklin elnyerte a franciák elisme­
rését - és befolyást szerzett a kormánynál. Végül sikerült tető alá hoznia
egy fontos katonai szövetséget, és olyan pénzügyi támogatást kapott, amit
a franciák zsugori királyából rajta kívül valószínűleg senki más nem lett
volna képes kicsikarni. Életének ez az utolsó közéleti cselekedete tehát nem
eltévelyedés volt, hanem emberismeretének koronája.

Ú tm utató a kiválósághoz

Tehát, hogy emberek között élhessünk, kell, hogy mindenkit a ma­

ga adott egyéniségével, bármilyennek ütött is az ki, fennállani és
érvényesülni engedjünk, és csak arra szabad gondolnunk, hogy
őket, a mennyire természetük és mivoltuk engedi, fölhasználjuk,
de sem megváltozásukat nem szabad remélnünk, sem pedig őket,
úgy a hogy vannak, egyenesen elitélni. Ez az igazi értelme ennek a
mondásnak: „élni és mást is élni hagyni”. [... ] ezért épp oly ostoba­
ság tetteiken fölháborodni, mint valami utunkba gördülő kövön.23

A rthur Schopenhauer

Az em ber a leginkább szociális lény. Prim itív őseink több százezer évvel
ezelőtt bonyolult társas rendszereket hoztak létre. Az ehhez való jobb alkal­
mazkodás érdekében megjelentek a tükörneuronok (lásd 17.), amelyek sok­
kal kifinomultabbak és érzékenyebbek voltak más főemlősökénél. Ezeknek
a tükörneuronoknak a segítségével nemcsak utánozni tudták a körülöttük
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 159

lévőket, de azt is el tudták képzelni, mire gondolhatnak és mit érezhetnek

mások, s mindezt még a beszéd kialakulása előtt. Ez az empatikus képesség
az együttműködés magasabb szintjét tette lehetővé.
A nyelv kialakulásával, és az ezzel együtt megjelenő logikus érvelési képes­
ségek segítségével őseink még tovább fejleszthették ezt az empatikus esz­
közt - képessé váltak mintákat felfedezni társaik viselkedésében, és követ­
keztetni tudtak a m otivációikra is. Az idő múlásával aztán ezek a logikai
képességek még sokkal tökéletesebbé és kifinomultabbá váltak. Ma elm é­
letileg mindannyian birtokában vagyunk azoknak a természetes eszközök­
nek - az empátiának és a racionális gondolkodásnak - , amelyek em ber­
társaink magas szintű megértését teszik lehetővé. A gyakorlatban azonban
ezek az eszközök nem használhatóak ki teljes mértékben, és ennek a magya­
rázatát gyermekkorunk egyedi jellegében és hosszúra nyúló függőségi idő­
szakunkban kell keresnünk.
Az állatokkal összehasonlítva mi, emberek rendkívül gyengén és tehetetle­
nül érkezünk meg a világba. Mielőtt a saját lábunkra állnánk, évekig viszony­
lag gyengék is maradunk. Az éretlenségnek ez a hosszú időszaka, amely
mintegy tizenkét-tizennyolc évig tart, fontos szerepet tölt be: lehetőséget
biztosít agyunk, az emberi arzenál messze legerősebb fegyverének koncent­
rált fejlődésére. Ennek a hosszúra nyúlt gyermekkornak azonban ára van.
A gyengeség és függőség időszakában szükségünk van szüléink idealizálá­
sára. Túlélésünk ugyanis az ő erejükön és megbízhatóságukon múlik. Ha
esendőnek látnánk őket, az elviselhetetlen szorongást okozna, ezért szük­
ségszerűen erősebbnek, ügyesebbnek és önzetlenebbnek tartjuk őket, mint
amilyenek valójában. Tetteiket saját igényeink szemüvegén át nézzük, így
önmagunk kiterjesztéseinek tűnnek.
Az éretlenség hosszú időszakában ezt az idealizálást és torzítást gyakran
tanárainkra és barátainkra is kiterjesztjük, és azt vetítjük rájuk, amit látni
akarunk és amit látnunk kell. Az emberekről alkotott véleményünket át­
hatják az olyan érzelmek, mint az imádat, a csodálat, a szeretet, a ragaszko­
dás, a harag. Aztán - általában serdülőkorban - egyik pillanatról a másikra
óhatatlanul felfedezzük az emberek, köztük saját szüléink kevésbé nemes
oldalát, és érthető módon bosszúságot érzünk a valóság és az általunk koráb­
ban elképzeltek között mutatkozó különbség miatt. Csalódottságunkban
hajlamosak vagyunk felnagyítani negatív tulajdonságaikat, ahogyan koráb­
ban a pozitívakkal tettük ugyanezt. Ha életünk egy korábbi szakaszában
kényszerültünk volna rá az önállóságra, gondolkodásunkat a gyakorlati
szükségletek uralták volna, és távolságtartóbban, realistábban szemléljük a
világot. így azonban az emberek saját érzelmi szükségleteink prizmáján át
160 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

való értékelése az évek folyamán olyan szokássá válik, amelyet igen nehezen
tudunk csak legyőzni.
Nevezzük ezt naiv szem léletnek. Bár gyermekkorunk sajátos jellege miatt
természetes, hogy ilyen szemlélettel rendelkezünk, de veszélyes is, mert az
embereket illetően gyermeki illúziókba ringat, és eltorzítja a róluk alko­
tott képet. Ezt a szemléletet aztán magunkkal visszük a felnőtt világba, a
tanulóidő szakaszába. A munkahelyen aztán a tétek hirtelen megemelked­
nek. Az emberek itt már nem jó osztályzatokért vagy társaik elismeréséért,
hanem a túlélésért küzdenek. A nagy nyomás alatt személyiségük olyan je ­
gyeit fedik fel, amelyeket rendes körülmények között igyekeznek elrejteni.
Mesterkednek, versengenek, és elsősorban önmagukra gondolnak. Ez a visel­
kedés váratlanul ér bennünket, még jobban felkorbácsolja az érzelmeinket,
mint korábban, és bezár a naiv szem léletbe.
A naiv szem lélet érzékennyé és sérülékennyé tesz bennünket. Állandóan
befelé tekintünk, és azt nézzük, milyen hatással vannak ránk mások szavai
és tettei, ezért rendszeresen félreértelmezzük a szándékaikat. Saját érzé­
seinket vetítjük ki rájuk. Nincs valós képünk arról, mire gondolnak vagy
mi mozgatja őket. A munkahelyi környezetben nem értjük meg kollégáink
irigységének a forrását vagy áskálódásaik okát; arra a feltételezésre alapozva
próbáljuk megváltoztatni őket, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat akar­
ják, m int mi. M entorainkra és főnökeinkre gyermekkori vágyálmainkat
vetítjük ki, szükségtelen mértékben imádjuk vagy féljük a hatalommal ren­
delkezőket, ettől pedig viharos és törékeny lesz a velük való kapcsolatunk.
Azt hisszük, értjük az embereket, pedig torz szemüvegen át látjuk őket.
Ebben az állapotban pedig minden empatikus képességünk hasznavehetet­
lenné válik.
Óhatatlanul hibákat vétünk, s ezek miatt véget nem érő csatározásokba és
drámákba keveredünk, amelyek aztán felemésztik minden szellemi erőnket,
és elvonják a figyelmünket a tanulásról. Az arányérzékünk felborul, és túl
nagy jelentőséget tulajdonítunk a társas problémáknak és taktikázásnak
azért, m ert nem jó l kezeljük őket. Ha nem vagyunk óvatosak, ezt a hibás
szokást magunkkal visszük a következő, kreatív-aktív életszakaszba, ahol
már sokkal inkább nyilvánosság előtt létezünk. A társas szituációkban való
ügyetlenségünk ezen a szinten már különösen kínossá válhat, sőt karrierünk
szempontjából akár végzetes is lehet. Azoknak, akik nem tudnak megszaba­
dulni gyermeki viselkedésüktől, ritkán sikerül megtartaniuk a tehetségükkel
elért eredményeiket.
A társas intelligencia nem jelent egyebet, m int a naiv szem lélettől való
megszabadulás folyamatát, és egy sokkal realistább megközelítésre való át-
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 161

térést. E folyamat részeként többé nem befelé, hanem kifelé fordítjuk a tekin­
tetünket, és folyamatosan csiszoljuk természet adta megfigyelő- és beleérző­
képességünket. Ez azt jelenti, hogy le kell győznünk mások idealizálására
vagy démonizálására való hajlamunkat, és olyannak kell látnunk és elfogad­
nunk őket, amilyenek. Ezt a gondolkodásmódot a lehető legkorábban, már
a tanulóidő szakaszában el kell sajátítanunk. Mielőtt azonban elkezdhetnénk
megtanulni, előbb meg kell birkóznunk magával a naiv szemlélettel.
Nézzük meg Benjám in Franklin esetét, aki a társas intelligencia m inta­
példájaként a lehető legjobban mutatja, milyen fontos szerepet is tölt be ez
a képesség a kiválóságban. Egy népes család második legfiatalabb gyerme­
keként megtanult személyes varázsa segítségével boldogulni. Ahogy felnőtt,
sok más fiatalemberhez hasonlóan ő is azt hitte, úgy jöhet ki jó l másokkal,
ha megnyerőén viselkedik, és barátságos modorával elnyeri a jóindulatukat.
Amikor azonban kapcsolatba került a való világgal, egyre inkább megértet­
te, hogy valójában kedvessége jelenti a problémák gyökerét. A megnyerő
viselkedés stratégiáját gyermeki szükségletei kielégítése érdekében fejlesz­
tette ki, és narcizmusát, saját szavai és szellemessége iránti rajongását tük­
rözte. Semmi köze nem volt a többi emberhez és az ő szükségleteikhez, így
nem akadályozta meg a többieket abban, hogy kihasználják vagy rátámad­
janak. Ha tényleg megnyerőek és társas értelemben eredményesek akarunk
lenni, értenünk kell az emberekhez, ahhoz pedig, hogy megértsük őket, ki
kell lépnünk saját világunkból, és el kell merülnünk az ő világukban.
Franklinnek előbb rá kellett ébrednie, mennyire naivan is viselkedett,
és csak ezután tehette meg a szükséges lépéseket naivitása legyőzésére. Az
elhatározás, hogy attól kezdve a társas intelligencia elsajátítására összponto­
sít, pályája igazi fordulópontjának bizonyult - ennek köszönhetően vált
belőle az emberi természet kiváló megfigyelője, aki szinte varázslatos m ó­
don tudott olvasni mások lelkében. Ez ugyanakkor tökéletes társasági em ­
berré is tette - férfiak és nők egyaránt a hatása alá kerültek, mert bárkinek a
személyiségére képes volt ráhangolódni. Kiegyensúlyozott és gyümölcsöző
társas kapcsolatai révén több időt és figyelmet szentelhetett az írásnak, a
tudományos kérdéseknek és találmányai végtelen sorának - egyszóval
a kiválóságnak.
Benjám in Franklin történetéből akár azt is leszűrhetnénk, hogy a társas
intelligencia az emberekkel szembeni távolságtartást és érzelemmentességet
jelenti, és meglehetősen unalmassá teszi az életünket, holott egyáltalán nem
ez a helyzet. Maga Franklin is igen érzelmes em ber volt. Nem is nyomta
el ezt a lelki alkatot, inkább az ellenkező irányba fordította az érzelmeit.
Ahelyett, hogy megszállottan saját magával és azzal foglalkozott volna, mi
162 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mindent nem kap meg másoktól, ő azt vette szemügyre, a többiek hogyan
látják a világot, mit éreznek és mi hiányzik nekik. A társainkban felfedezett
érzelmek empátiát szülnek, és hozzásegítenek annak megértéséhez, hogyan
is működik a másik lelke. Benjám in Franklin számára ez a külső fókusz a
nyugalom és súlytalanság kellemes érzését jelentette; az élete nem unalmas
volt, hanem egyszerűen hiányoztak belőle az értelmetlen csatározások.
Értsük meg: egészen addig nehézségekbe fogunk ütközni a társas intelli­
gencia elérésében, míg meg nem értjük, hogy az embereket döntő mérték­
ben a naiv szem léletm ódon keresztül vizsgáljuk. Benjám in Franklin példáját
követve magunk is eljuthatunk ehhez a felismeréshez, ha újraértékeljük múl­
tunkat, különös figyelemmel a társas színtér küzdelmeire, hibáira, feszültsé­
geire vagy csalódásaira. Ha a naiv szemléletmódon keresztül nézzük ezeket
az eseményeket, csak azt látjuk majd, mit tettek velünk m á so k - milyen
cudar bánásmódban volt részünk, milyen sértéseket kellett elviselnünk és
milyen sebeket szereztünk. Ehelyett fordítanunk kell a gondolatmeneten,
és saját magunkkal kell kezdenünk - mi milyen jellemvonásokat tulajdoní­
tottunk másoknak, olyan tulajdonságokat, amelyekkel nem rendelkeztek,
vagy m i hogyan nem vettük észre természetük sötét oldalának árulkodó
jeleit. Ily módon tisztán látjuk majd a róluk magunkban felépített illúzió
és a valóság közti különbséget, és az e különbség megteremtésében játszott
szerepünket. Ha odafigyelünk, főnökeinkkel vagy elöljáróinkkal való kap­
csolatunkban is gyakran tetten érhetjük a gyermekkor családi dinamikáját -
a beidegződésünkké vált idealizálást és démonizálást.
Ha átlátjuk a naiv szem léletm ód torzító hatását, nehezebben viseljük
majd el. Megértjük, hogy a sötétben tapogatózunk, nem látjuk mások m oti­
vációit és szándékait, és ugyanúgy sebezhetőek vagyunk a múlt hibáival és
viselkedési sémáival szemben. Érezni fogjuk, hogy nincs valódi kapcsola­
tunk az emberekkel, és természetes módon felébred majd bennünk a vágy,
hogy megváltoztassuk ezt az állapotot - hogy kifelé forduljunk ahelyett,
hogy kizárólag saját érzelmeinkre figyelnénk, hogy vizsgálódjunk, mielőtt
cselekednénk.
Szemléletmódunk újraértelmezésével egy időben hozzáállásunkon is m ó­
dosítanunk kell. Kerüljük el azt a veszélyes kísértést, hogy korábbi naivitá­
sunk ellensúlyozása érdekében átessünk a ló túlsó oldalára, és túlságosan
cinikussá váljunk! A leghatékonyabb álláspont a lehető legnagyobb m érté­
kű elfogadás. A világ tele van különböző karakterű és vérmérsékletű embe­
rekkel. Mindnyájunknak létezik sötét oldala, hajlamosak vagyunk a m ani­
pulációra, és m indenkiben m unkálnak agresszív vágyak. Azok tartoznak
a legveszélyesebb fajtába, akik elnyomják ezeket a vágyaikat vagy tagadják
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 163

létezésüket, és gyakran a legalattomosabb módon élik ki őket. Bizonyos em ­

berek sötét vonásai különösen hangsúlyosak lehetnek. Az ilyen embereket
alapvetően nem változtathatjuk meg, legfeljebb annyit tehetünk, hogy igyek­
szünk nem áldozatul esni nekik. Az emberi színjáték nézőivé kell válnunk,
és ha a tőlünk telhető legnagyobb fokú toleranciát tanúsítjuk, sokkal jobban
megértjük majd az embereket. Ha pedig szükséges, a viselkedésüket is képe­
sek leszünk befolyásolni.
Ezzel az új felismeréssel és hozzáállással megkezdhetjük tan u lóidőn ket
a társas intelligencia terén. Az ilyen típusú intelligencia két összetevőből áll,
és mindkettő elsajátítása egyformán fontos. Az egyiket nevezzük az em beri
term észet kon krét ism eretének - ez azt jelenti, hogy olvasni tudunk az egyes
emberek lelkében, megérezzük, hogyan látják a világot, és megértjük az egyé­
niségüket. A másik pedig az em beri term észet általános ism erete, amely az
emberi viselkedés átfogó, az egyénen túlmutató vonásainak alapos megérté­
sét jelenti, köztük a sötétebb tulajdonságokét is, amelyeket gyakran semmibe
veszünk. Mivel mindnyájan a fajunkra jellemző egyedi sajátosságok és tulaj­
donságok keverékei vagyunk, csak e kétfajta tudás birtokában alkothatunk
teljes képet a környezetünkben lévőkről. Gyakoroljuk mindkét tudásformát,
mert így olyan felbecsülhetetlen értékű képességeket nyerünk, amelyek nél­
külözhetetlenek a kiválósághoz vezető úton.

Konkrét ismeretek - Olvassunk

az emberek lelkében!
A legtöbben valószínűleg átéltük már azt az élményt, hogy valami furcsa
kapcsolatot érzünk egy másik emberrel. Az ilyen pillanatokban olyan meg­
értés alakul ki közöttünk, amelyet nehéz szavakba önteni; úgy érezzük, talán
még a m ásik gondolatait is ki tudnánk találni. Ez a fajta kom m unikáció
általában közeli barátokkal és partnerekkel fordul elő, vagyis olyanokkal,
akikben bízunk, és akikkel több szinten is szoros összhangot érzünk. A köl­
csönös bizalomnak köszönhetően megnyílunk előttük és viszont. Normá­
lis állapotunkban gyakran idegesek vagyunk, önmagunkkal foglalkozunk
és védekezünk, elménk pedig befelé fordul. A ráhangolódás pillanataiban
azonban a belső monológ elhallgat, és a másik ember szokásosnál több rez­
dülését érzékeljük.
Ez azt jelenti, hogy amikor nem befelé tekintünk, hanem jobban figyelünk
valaki másra, olyan kom m unikációs form ák nyílnak meg előttünk, ame-
164 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

lyek elsősorban nem verbális természetűek, és a maguk módján igen célra-

vezetőek lehetnek. Nem nehéz elképzelnünk, hogy primitív őseink, akiknek
létfontosságú volt együttműködniük egymással, ám szavak híján nem állt
rendelkezésükre a belső monológ lehetősége, hihetetlenül érzékenyek lehet­
tek a csoport többi tagjának érzéseire és hangulatváltozásaira - már-m ár
telepatikus képességekkel rendelkeztek. E téren nagyban hasonlíthattak a
többi társas lényhez, ám őseink esetében ezt az érzékenységet tovább fokozta
a másik gondolataiba való belehelyezkedés képessége.
A hozzánk közel állókkal érzett erőteljes nem verbális kapcsolat egyértel­
műen nem helyénvaló egy munkahelyi közegben, ám m inél jobban meg­
nyílunk és figyelmünket minél inkább kifelé, a többiek irányába fordítjuk,
annál jobban érezzük majd őseinknek ezt az érzékenységét, és sokkal ered­
ményesebben olvasunk majd az emberek viselkedésében.
Első lépésként rá kell szoktatnunk magunkat, hogy ne elsősorban az em ­
berek szavaira figyeljünk, hanem inkább a hangszínükre, a tekintetükre és
a testbeszédükre - ezek a jelek olyan feszültséget vagy izgalmat árulhatnak
el, amelyet az illető verbálisán esetleg nem fejez ki. Ha fokozott érzelmi
állapotba tudjuk hozni a másikat, akkor még többet felfed majd magáról.
Ha elhallgattatjuk a belső monológunkat, és odafigyelünk a másikra, fel­
foghatjuk a rezdüléseit, amelyek aztán érzésként vagy benyomásként jelent­
keznek bennünk. Bízzunk ezekben a benyomásokban - olyasmit mondanak
nekünk, amit általában figyelmen kívül hagyunk, m ert nem könnyű sza­
vakkal megfogalmazni. Később megpróbálhatunk rendszert találni ezekben
a jelekben, és azt is megkísérelhetjük megfejteni, mit is jelentenek pontosan.
Igen érdekes megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek nem verbális
szinten a hatalommal és tekintéllyel bírók közelében. Általában az idegesség,
a neheztelés és az álságos hízelgés jeleit mutatják, ami igen lényeges dolgot
árul el pszichológiai alkatukról, mégpedig olyasmit, ami gyerekkorukból
eredeztethető, és testbeszédükben érhető tetten.
Ha képesek vagyunk kikapcsolni a védekező mechanizmusainkat, és
alapos figyelmet fordítani másokra, akkor nekünk is meg kell nyílnunk az
ő hatásuk előtt. Amíg azonban érzelmeink és empátiánk kifelé irányul, el
is tudunk távolodni, ha szükséges, és kedvünkre elemezhetjük megfigyelé­
seinket. Erős a kísértés, hogy bármit mondanak és tesznek mások, azt úgy
értelmezzük, mintha valamilyen módon köze lenne hozzánk, de ellen kell
állnunk - hiszen ezzel a gondolatainkat befelé fordítanánk, és megszűnne
a kapcsolat közvetlensége.
Miután egy kicsit jobban megismertük az embereket, gyakorlatképpen
próbáljuk meg elképzelni az ő szemszögükből a világot - helyezkedjünk
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 165

gondolatban az ő körülményeik közé, és érezzük, amit ők éreznek! Keres­

sünk hétköznapi érzelmi élményeket, mint például egy trauma vagy egy ne­
héz időszak, amin keresztülmentünk, és valamilyen szempontból hasonlít
arra, amin ők m ennek éppen keresztül. Ennek az érzelemnek a részleges
átélése segíthet elindítani az azonosulási folyamatot. Nem az a cél, hogy szó
szerint beleköltözzünk az elméjükbe, ami egyébként is lehetetlen, hanem
hogy gyakoroljuk empatikus képességeinket, és minél valósághűbb képet
alkothassunk a világnézetükről. A mások gondolkodásmódjába való akár leg­
csekélyebb mértékű belehelyezkedéssel is nagyszerűen felfrissíthetjük azokat
a gondolkodási folyamatainkat, amelyek egy megszokott mederben szoktak
megragadni. A másokra való ráhangolódás képessége szoros kapcsolat­
ban áll a tanulási tevékenység során tapasztalt ráérzés kreatív folyamatával.
Mások személyiségében való olvasás képessége annál hatékonyabb és pon­
tosabb lesz, minél többet használjuk, de a legjobb, ha más, tudatosabb meg­
figyelési formákkal ötvözzük. Különös figyelmet kell fordítanunk például
mások tetteire és döntéseire. A célunk az ezek mögött álló rejtett indítékok
megtalálása, amelyek a legtöbbször a hatalommal hozhatók kapcsolatba. Az
emberek mindenfélét állítanak a motivációikról és szándékaikról, hiszen
megszokták, hogy mindent szavakba csomagoljanak. Tetteik azonban sok­
kal többet árulnak el a személyiségükről, arról, ami a felszín alatt zajlik.
Ha kifelé jám bor arcot mutatnak, ám több alkalommal is agresszív módon
viselkedtek, akkor ez az agresszió sokkal többet nyom a latban, mint az ár­
tatlanság álarca. Hasonlóképpen figyelemre érdemesek a stresszhelyzetben
tanúsított reakciók, hiszen a nyilvánosság előtt viselt álarc gyakran lehullik
a pillanat hevében.
Ha támpontokat keresünk a megfigyeléseinkhez, a legjobb, ha a szélső­
séges viselkedésformákkal kezdjük - ilyen például a harsányság, a túlzottan
barátságos modor vagy az állandó viccelődés. Gyakran fedezzük majd fel,
hogy az emberek ezeket ácaként használva éppen az ellenkező minőséget pró­
bálják elfedni, az igazságról próbálják elterelni a figyelmünket. Kifelé azért
harsányak, mert belül súlyos bizonytalanságokkal küzdenek; azért viselked­
nek barátságosan, mert titokban becsvágy és agresszió fűti őket; vicceikkel
pedig alapvetően rosszindulatú természetüket igyekeznek elkendőzni.
Az általános szabály, hogy minden lehetséges jelet fognunk és értelmez­
nünk kell, legyen az a másik ember ruházata, közvetlen munkakörnyeze­
tének rendezettsége vagy éppen rendetlensége. A barát- és partnerválasz­
tás is igencsak árulkodó lehet, különösen akkor, ha nem áll összhangban a
saját magukról sugallni kívánt képpel. Ezek a választások rámutathatnak
a kielégítetlen gyerekkori vágyakra, a hatalom és irányítás iránti törekvésre,
166 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

gyenge önértékelésre és más olyan tulajdonságokra, amelyeket az emberek

általában igyekeznek elrejteni. A jelentéktelennek tűnő dolgok - m int az
állandó késés, a szétszórtság, szívességeink viszonzásának elmaradása - sok­
szor a személyiség mélyebb rétegeiről árulkodhatnak. Ezekre a viselkedési
mintákra oda kell figyelnünk. Semmi sem túl lényegtelen ahhoz, hogy figyel­
men kívül hagyjuk.
Óvakodnunk kell attól az általános hibától, hogy az embereket első benyo­
másaink alapján ítéljük meg. Ezek néha igazat mondanak, ám sokkal gyak­
rabban félrevezetőek. Ennek több oka van. Az első találkozáskor általában
idegesek és zárkózottak vagyunk, inkább magunkkal foglalkozunk. Nem
igazán figyelünk a másikra. Az emberek ráadásul általában begyakorolják,
hogyan mutathatnak egy bizonyos arcot; van egy álarcuk, amit a nyilvá­
nosság előtt hordanak, és amely második bőrként védi őket. Hacsak nem
vagyunk kivételesen jó megfigyelők, könnyen összetéveszthetjük ezt az ál­
arcot a valósággal. Az az illető például, akit erősnek és magabiztosnak hit­
tünk, talán éppen a szorongásait palástolja, és közel sincs akkora hatalma,
mint elsőre gondoltuk. Gyakran éppen a csendes és elsőre keveset eláruló
típus az, akiben nagyobb mélységek rejlenek, és aki a felszín alatt nagyobb
hatalommal rendelkeznek.
Hosszabb idő kell mások személyiségéről alkotott képünk megformálásá­
hoz, m ert így sokkal pontosabban láthatjuk valós jellemüket, mint az első
benyomás alapján. Ne engedjünk tehát az azonnali ítélet természetes kísér­
tésének, és hagyjuk, hogy a hónapok múlásával egyre gyakorlottabb meg­
figyelővé váljunk, és egye többet tudjunk meg a másikról.
A végső cél, hogy megtaláljuk azt, ami egy adott személyt egyedivé tesz,
ennek a mélyére hatoljunk, és megértsük az őt meghatározó személyiséget és
értékrendszert. Minél jobban megértjük valakinek a múltját és a gondolko­
dásmódját, annál jobban megismerhetjük a lelkét. így átláthatjuk a motivá­
cióit, megjósolhatjuk a tetteit, és megtalálhatjuk a legjobb módot arra, hogy
magunk mellé állítsuk. Többé nem kell a sötétben tapogatóznunk.
Életünk során több ezer különböző emberrel találkozunk, és a képesség,
hogy annak lássunk mindenkit, aki valójában, felbecsülhetetlen értékű szol­
gálatot tesz. Ne feledjük azonban, hogy az emberek állandóan változnak.
Nem szabad tehát hagynunk, hogy a róluk alkotott képünk megmereved­
jen. Folyamatosan figyelnünk kell őket, és ennek megfelelően alakítanunk
a véleményünkön.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 167

Általános ismeretek - A hét végzetes gyarlóság

Az írott történelem során felfedezhetünk olyan, kultúrákon és korokon át­
ívelő emberi viselkedésmintákat, amelyek ránk, mint fajra jellemző univer­
zális vonások meglétére utalnak. Ezeknek a tulajdonságoknak egy része igen
pozitív - ilyen például a csoportos együttműködés képessége - , míg mások
inkább negatívak és rom boló hatásúnak bizonyulhatnak. Ezek a negatív
vonások - az irigység, az idom ulás, a merevség, az önzés, a lustaság, a sze­
szélyesség és a passzív agresszió - viszonylag enyhe mértékben mindnyá­
junkban megvannak. Csoportos közegben azonban elkerülhetetlenül talál­
kozunk olyanokkal, akikben egy vagy több negatív tulajdonság elég nagy
adagban van meg ahhoz, hogy már komolyan ártalmas legyen. Nevezzük
ezeket a negatív jellemvonásokat a hét végzetes gyarlóságnak.
Az a legnagyobb probléma, hogy az emberek nem szívesen vállalják
a nyilvánosság előtt ezeket a tulajdonságokat, mert visszataszítóak és nem-
kívánatosak. Igyekeznek elrejteni őket, míg egyszer csak egy teljesen várat­
lan és kártékony cselekedetükön keresztül a felszínre törnek. Ilyenkor meg­
lepetésünkben általában érzelmi alapon reagálunk, amivel csak még több
kárt okozunk, a következményeket pedig életünk végéig magunkkal cipeljük
majd. Alapos megfigyeléssel és tanulmányozással meg kell tehát értenünk
a hét végzetes gyarlóság természetét, hogy időben felfedezhessük és elkerül­
hessük őket. Az alábbi ismeretek elengedhetetlenek a társas intelligencia
elsajátításához.
Irigység: Természetünknél fogva folyamatosan másokhoz hasonlítjuk m a­
gunkat - a pénz, a külső, a divatos stílus, az intelligencia, a népszerűség és egy
sor egyéb kategória tekintetében. Ha azt tapasztaljuk, hogy egy ismerősünk
sikeresebb nálunk, ösztönösen némi irigységet érzünk, ám gyakran sikerül
némileg visszafogni, hiszen ez egy igen kellemetlen érzés. Azzal nyugtatjuk
meg magunkat, hogy a másik sikere valójában a szerencsén vagy az össze­
köttetésein múlott, és úgysem lesz tartós. Bizonyos embereknél azonban
- általában belső bizonytalanságaik miatt - jóval mélyebb sebeket ejt. Ben­
nük olyan pusztító irigység munkál, hogy nem látnak más lehetőséget a le­
vezetésére, mint hogy valamilyen módon akadályozzák az érzelmet kiváltó
személyt, vagy kárt okozzanak neki. Ha azonban ilyen lépésre szánják el
magukat, akkor sem vallják be soha, hogy irigységből cselekedtek, hanem
más, társadalmilag elfogadhatóbb kifogást keresnek. Gyakran még saját m a­
guk előtt is leplezik az irigységüket. Ezért olyan nehéz felismerni az embe­
rekben ezt a tulajdonságot. Vannak azonban bizonyos jelek, amelyek segít­
hetnek ebben. Azok, akik túl sokat dicsérnek bennünket, vagy akik túlzottan
168 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

barátságosan viselkednek ismeretségünk korai szakaszában, gyakran irigyek

ránk, és azért próbálnak közelebb férkőzni, hogy ártsanak nekünk. Vigyáz­
zunk az ilyenekkel! Ha valakiben szokatlanul nagy bizonytalanságot érzünk,
az is arra utal, hogy az illető bizonyosan hajlamos az irigységre.
Az irigységet igen nehéz felismerni, és úgy tudjuk a leginkább elkerülni,
hogy vigyázunk, nehogy saját viselkedésünkkel véletlenül kiváltsuk. Ha jó
érzékünk van egy bizonyos területhez, ügyeljünk rá, hogy időnként kimutas­
suk a gyengeségünket egy másik téren, m ert ezzel elkerülhetjük, hogy túl
tökéletesnek és túl tehetségesnek mutatkozzunk. Ha bizonytalan típussal van
dolgunk, érdeklődést mutathatunk az ő munkája iránt, sőt akár tanácsért is
fordulhatunk hozzá. Ügyeljünk arra, hogy ne dicsekedjünk a sikereinkkel,
és ha kell, tulajdonítsuk azt a kivételes szerencsénknek. Mindig hasznos
lehet, ha kimutatjuk saját szorongásainkat, mert ezzel emberibbé válunk a
többiek szemében. Az önirónia is csodákra képes. Nagyon figyeljünk oda,
hogy mások soha ne érezzék ostobának magukat a jelenlétünkben. Az irigy­
ség leggyakoribb kiváltó oka az intelligencia. Általában elmondhatjuk, hogy
azzal idézzük elő ezt a negatív érzelmet, hogy túlságosan kitűnünk. A legjobb
megoldás, ha kívülről nézve nem jelentünk fenyegetést, és jó l beilleszkedünk
a csoportba, legalábbis addig, amíg olyan sikeressé nem válunk, hogy többé
már nem ez számít.
Idom ulás: Amikor az emberek valamilyen csoportot alkotnak, óhatatlanul
kialakul egyfajta csordaszellem. Bár a csoport tagjai fennen hirdetik az em ­
berek közötti különbözőség iránti toleranciájukat, sőt elismerésüket, a való­
ság az, hogy az ordító különbségektől kényelmetlenül és bizonytalanul érzik
magukat, hiszen azok megkérdőjelezik a domináns kultúra értékeit. Ennek
a kultúrának a „helyes” megítélését illetően íratlan szabályok vannak, de
ezek a szabályok az idők során változnak. Bizonyos környezetben fontos
például a külső megjelenés. A helyesség felfogása azonban ennél jóval m é­
lyebben gyökerezik. Az emberek önkéntelenül is a hierarchia csúcsán lévő
személy szellemiségéhez idomulnak, és átveszik annak erkölcsről és a politi­
káról vallott nézeteit. Könnyen tetten érhetjük ezt a csordaszellemet, ha meg­
figyeljük, mekkora szükségük van az embereknek az elvárásokhoz igazodó
eszmék és g o n d o la to k fitogtatására. Mindig lesznek olyanok a csoportban,
akik feladatuknak érzik a helyes viselkedésmód feletti őrködést, és akik ezért
igen veszélyesek lehetnek.
Ha lázadó vagy különc természetűek vagyunk, ami gyakran előfordul
a kiválóságra törők között, lehetőleg ne hangsúlyozzuk túlságosan a külön­
bözőségünket, főleg a tanulóidő szakaszában . Hagyjuk, hogy a munkavég­
zésünk árulkodjon az egyéniségünkről, ám amikor politikát, erkölcsöt vagy
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 169

értékrendet érintő kérdésekről van szó, igazodjunk látványosan környezetünk

elvárásaihoz. Gondoljunk úgy a munkahelyünkre, mint egy színházra, ahol
mindig álarcot viselünk. (Legérdekesebb és legszínesebb gondolatainkat
tartsuk meg a barátainknak és azoknak, akikben a munkahelyen kívül meg­
bízhatunk.) Ügyeljünk arra, m it mondunk - a szabad véleménynyilvánítás
nem mindig éri meg az esetleg vele járó kellemetlenséget. Ha engedünk en­
nek a végzetes gyarlóságnak, az emberek nem fogják elismerni elhidegülésük
valódi okát, hiszen nem akarják konformistának látni magukat. Más okot
találnak majd a kiközösítésünkre és ellehetetlenítésünkre. Ne adjunk senki­
nek alapot az ilyen támadásokra! Később, amikor elérjük a kiválóságot, bő­
ven lesz alkalmunk rá, hogy megcsillogtassuk az egyéniségünket, és kifejez­
zük az emberek elvárásokhoz való idomulása iránti megvetésünket.
M erevség: A világ több szempontból is egyre bonyolultabb, és valahány­
szor mi, emberek valamilyen nehéz helyzettel találjuk szemben magunkat,
ösztönösen egy sztereotípiához nyúlunk, szokásokat és sablonokat alakítunk
ki, hogy úgy érezzük, kézben tartjuk a dolgokat. Jobban szeretjük azt, ami
ismerős - gondolatok, arcok, tevékenységek - , m ert megnyugtatnak ben ­
nünket. Ez tágabb értelemben a csoportra is igaz. Az emberek követik a be­
vett eljárásokat anélkül, hogy pontosan tudnák, m it miért is tesznek. Csak
mert ezek a módszerek a múltban beváltak, és ha megkérdőjelezik a tettei­
ket, azonnal védekező pozíciót vesznek fel. Megragadnak egy elképzelést, és
görcsösen kapaszkodnak belé, még akkor is, ha rendre bebizonyosodik róla,
hogy téves. Elég egy pillantást vetni a tudomány történetére: valahányszor
megjelenik egy új gondolat, vagy valaki máshogyan közelít a világhoz, hiába
vannak mögötte bizonyítékok, a régi tételek megrögzött hívei a végsőkig
harcolnak ellenük. Gyakran szinte az emberi természet ellen valónak érez­
zük, főleg ahogy öregszünk, hogy egyáltalán fontolóra vegyünk más gondol­
kodás- vagy cselekvésmódokat.
Az em berek nem szívesen reklámozzák a merevségüket. Csak akkor
botlunk bele, ha új elgondolást vagy módszert próbálunk meghonosítani.
A csoport egyes tagjai - a hipermerevek - a változás gondolatától is inge­
rültek lesznek, sőt pánikba esnek. Ha logikus érvekkel próbáljuk alátámasz­
tani az ügyünket, akkor általában még inkább ellenállnak. Ha nyitottak és
kalandkedvelőek vagyunk, már a szellemiségünket is bomlasztónak és za­
varónak fogják találni. Ha nem vagyunk tisztában vele, mekkora veszélyt
jelent összeütközésbe kerülni az újtól való félelemmel, egy sor rejtett ellen­
séget szerezhetünk magunknak, akik bármire hajlandóak, csak hogy fenn­
tartsák a régi rendet. Teljesen értelmetlen felvenni a küzdelmet az emberek
megmerevedett szokásai ellen, vagy vitába szállni az oktalanságukkal. Csak
170 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

az időnket vesztegetjük, és a küzdelem során mi magunk is merevvé válunk.

A legjobb stratégia, ha elfogadjuk mások merevségét, és látszólag belenyug­
szunk, hogy rendre van szükségük. Nekünk azonban tovább kell dolgoznunk
nyitott szellemiségünk megőrzésén, meg kell szabadulnunk rossz szokásaink­
tól, és folyamatosan újabb és újabb ötleteken kell törnünk a fejünket.
Önzés: A munkahelyi környezetben szinte természetes, hogy legelsősor­
ban saját magunkra gondolunk. A mai világban kőkemény verseny zajlik,
és muszáj érvényesítenünk az érdekeinket. Amikor a közös jó érdekében
cselekszünk, tudat alatt gyakran akkor is az a vágy mozgat bennünket,
hogy elnyerjük mások szeretetét, és jobb képet mutassunk magunkról. Nincs
ebben semmi szégyellnivaló. Ám mivel az önzéstől nem érezzük magunkat
(és mások sem látnak bennünket) nemesnek, sokan igyekeznek elrejteni
önös szándékaikat. Gyakran a legönzőbbek vonják tetteik köré a szentség
és erkölcsösség mázát, vagy támogatják látványosan az összes helyes ügyet.
Amikor aztán segítséget kérnénk ezektől az emberektől, a megtévesztő lát­
szat miatt hálaérzetükre, jótékonynak hitt természetükre vagy barátságos
érzelmeikre építünk. Ők pedig udvariasan visszautasítanak bennünket, vagy
addig halogatják a dolgot, míg fel nem adjuk, amitől tehetetlenséget és csaló­
dottságot érzünk. Természetesen sohasem fedik fel viselkedésük valódi okát,
vagyis azt, hogy ők nem nyernének semmit az ügyön.
Ahelyett, hogy visszautasításnak tennénk ki magunkat, meg kell értenünk
és el kell fogadnunk ezt a végzetes gyarlóságot. Ha szívességre vagy segítség­
re van szükségünk, próbáljuk először valahogyan mindig az emberek önös
érdekeit célba venni. (Mindenkivel szemben így járjunk el, bármilyen m ér­
tékben legyen is önző.) Nézzük a világot az ő szemüvegükön keresztül, és
érezzük át a szükségleteiket. A nekünk nyújtott segítségért cserébe valami
értékeset kell kínálnunk nekik - például olyan szívességet, amellyel időt taka­
ríthatnak meg, egy kapcsolatot, amelyre szükségük van és így tovább. Néha
az is elég, ha a nekünk tett szívességnek vagy a jó ügy támogatásának kö­
szönhetően kedvező fényben tűnnek fel a többiek szemében, de általában
jobb, ha ennél vonzóbb ösztönzést találunk - egy kézzelfoghatóbb előnyt,
amire a közeljövőben számíthatnak tőlünk. Alapelv, hogy a többiekkel való
kommunikáció során azt erősítsük, hogy a társalgás körülöttük és az érde­
keik körül forog, mert ezzel nagy lépést tehetünk a megnyerésük felé.
Lustaság: Mindnyájunkban megvan a hajlam, hogy a céljaink eléréséhez
vezető legkönnyebb és leggyorsabb utat válasszuk, de többnyire képesek
vagyunk kordában tartani a türelmetlenségünket. M egértjük, mennyivel
értékesebb kemény munkával megszerezni, amit szeretnénk. Néhány ember
személyiségében azonban túlságosan is hangsúlyos a lustaság. Elrettenti őket
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 171

a gondolat, hogy talán hónapokba vagy évekbe telik, míg eljutnak valahová,
ezért állandóan a rövidebb utat keresik. Lustaságuk számos alattomos for­
mában megjelenhet. Ha például nem vagyunk elég óvatosak, és túl nyíltan
beszélünk, ellopják és sajátjukként használják fel a legjobb ötleteinket, meg­
takarítva ezzel maguknak az ötleteléshez szükséges szellemi erőfeszítést.
Aztán a projektünk közepén egyszer csak lecsapnak, belépnek mellénk, s
ezzel maguknak szerzik meg a munkánkért járó elismerés egy részét. Olyan
„együttműködésre” vesznek rá, amelyben mi végezzük a munka oroszlán-
részét, a jutalomban azonban egyenlően osztoznak velünk.
A legjobb védekezés az óvatosság. Tartsuk meg az ötleteinket magunknak,
vagy titkoljunk el annyi részletet, hogy ne lehessen ellopni őket. Ha egy fel­
jebbvalónk számára végzünk valamilyen munkát, készüljünk fel rá, hogy az
egész elismerést bezsebeli érte, nevünk pedig el sem hangzik (ez gyakran
van így a tan u lóidő során, és így kell elfogadnunk), de a munkatársaink
esetében ezt nem engedhetjük meg. Az együttműködés feltételeként már az
elején kössük ki, hogy az érdemből mennyi illet bennünket. Ha valaki azt
akarja, hogy dolgozzunk neki, ragaszkodjunk a „közös” munkához, mindig
m érjük fel, hogy az adott munka hozzájárul-e képességeink fejlődéséhez,
és a másik múltja alapján állapítsuk meg, milyen a munkaerkölcse. Általá­
ban óvakodjunk azoktól, akik „együttműködésre” törekszenek - az ilyenek
gyakran olyasvalakit keresnek, aki elvégzi helyettük a feladat nehezét.
Szeszélyesség: Előszeretettel hangoztatjuk, mennyi észszerű érv támasztja
alá döntéseinket. Az igazság azonban az, hogy jórészt az érzelmeink vezérel­
nek bennünket, s ezért állandóan változó színben látjuk a világot. Ez azt
jelenti, hogy a körülöttünk lévők érzelmeik állandó befolyása alatt, hangu­
latuktól függően naponta vagy akár óránként változtatják az elképzeléseiket.
Sohasem szabad azt hinnünk, hogy amit az emberek egy adott pillanatban
tesznek vagy mondanak, az hosszú távú elképzelésük kifejeződése. Tegnap
még támogatták az ötletünket; ma már inkább közömbösen állnak hozzá. Ez
könnyen összezavarhat bennünket, és ha nem vigyázunk, értékes szellemi
kapacitást köthet le valódi érzéseik, pillanatnyi hangulatuk, tiszavirág-életű
indítékaik megfejtése.
Ezekkel a változékony érzelmekkel szemben tanácsos bizonyos fokú tá­
volságot tartanunk és tárgyilagosságot megőriznünk, nehogy magunk is
belekerüljünk a sodrásukba. Összpontosítsuk a figyelmünket az illető tet­
teire, amelyek általában következetesebbek, m int a szavai. Ne vegyük túl
komolyan sem az emberek ígéreteit, sem a lelkesedést, amivel segíteni akar­
nak nekünk. Ha tényleg megteszik, legfeljebb kellemes meglepetés ér, de
készüljünk fel rá, hogy sokkal gyakrabban gondolják meg magukat. Szokjuk
172 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

meg, hogy ha valamit el akarunk végezni, csak magunkra számíthatunk, és

akkor nem ér csalódás.
Passzív agresszió: A passzív agresszió minden esetben az ember konfron­
tációtól való félelmében gyökerezik - a konfliktushelyzet ugyanis felkavarja
az érzelmeinket, és úgy érezzük, kicsúszik a kezünkből az irányítás. A félelem
miatt vannak, akik közvetetten igyekeznek elérni a céljaikat, vagyis támadá­
saikat annyira körmönfontan hajtják végre, hogy nagyon nehéz felfedezni,
mi is történik, miközben ők maguk végig a kezükben tartják az irányítást.
Bizonyos fokig mindnyájan passzív agresszívak vagyunk. A feladatok halo­
gatása, a késések vagy a többiek bosszantását célzó fölényes megjegyzések
az enyhe mértékű passzív agresszivitás általános jelei. Ha valakinél ezzel az
enyhe formával találkozunk, felhívhatjuk az illető figyelmét a viselkedésére,
s ez gyakran be is válik. Ám ha valóban ártalmatlan, egyszerűen ne vegyünk
tudomást róla. Vannak azonban olyanok, akikben valósággal fortyognak az
indulatok; ők az igazi, harcos passzív agresszívak, akik szó szerint tönkre­
tehetik az életünket.
A legjobb védekezés, ha időben felismerjük ezt a típust, még mielőtt össze­
ütközésbe kerülnénk vele, és egyszerűen elkerüljük. A legnyilvánvalóbb jele­
ket a múltjukban találjuk: rossz hírük van, a többiek beszélnek korábbi össze­
tűzéseikről és így tovább. Vegyük szemügyre a körülöttük lévőket, például
az asszisztenseiket - szokatlan óvatossággal és félelemmel viselkednek a je ­
lenlétükben? Néha összezavarodunk, hiszen áskálódást vagy manipulációt
gyanítunk, miközben ők olyan barátságos és jóindulatú arcukat mutatják.
Ne törődjünk a külsővel, csak a tetteikre figyeljünk, és sokkal tisztább képet
kapunk. Ha elkerülnek bennünket, és halogatnak olyan lépéseket, amelyek
fontosak a számunkra, vagy bűntudatot keltenek bennünk anélkül, hogy
tudatnák velünk az okát, vagy ártanak nekünk és úgy tesznek, mintha vélet­
lenül történt volna, akkor minden valószínűség szerint passzív agresszív
támadás áldozatai vagyunk. Két választásunk van: vagy fordítsunk hátat,
és hagyjuk faképnél őket, vagy viszonozzuk a támadást hasonló lépéssel, és
finoman üzenjük meg nekik: ha velünk kezdenek, annak megfizetik az árát.
Ez gyakran elveszi a kedvüket, és más áldozat után néznek. Kerüljön bár­
mibe is, semmiképpen sem szabad érzelmileg belekeverednünk a drámáikba
és csatározásaikba. Ők ugyanis mesterei az ilyen küzdelmek irányításának, és
szinte biztos, hogy végül mi kerülünk ki vesztesen.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 17S

A társas intelligencia fejlesztése nem csupán a másokkal való kapcsolataink

kezelésében segít, de elsajátítása rendkívül jótékony hatást gyakorol gon­
dolkodásmódunkra és általában véve a kreativitásunkra. Vegyük Benjámin
Franklin példáját. Az emberekkel való kapcsolatában azt a képességét kama­
toztatta, hogy mindenkiben észre tudta venni az őt egyedivé tévő részleteket,
és rá tudott hangolódni az ő tapasztalataikra és motivációikra. Hiperérzé-
kenységet fejlesztett ki magában az emberi természet finomságai iránt, és
nem esett abba a gyakori hibába, hogy eltérő személyiségeket egy kalap alá
vegyen. A különféle kultúrákból érkező, más és más hátterű emberekkel
való kapcsolatai során szokatlanul türelmessé és nyitottá nevelte magát. Ez
a társas intelligencia aztán intellektuális tevékenységének is szerves részévé
lett - remek megfigyelőképessége tudományos kísérletei során is a segítségé­
re volt, rugalmas gondolkodása és türelme kiváló problémamegoldóvá tette,
a boszorkányos ügyesség pedig, amellyel különböző személyiségek hangján
tudott megszólalni, az írásban bontakozott ki igazán.
Értsük meg: az emberi agy bonyolult kapcsolatok rendszere, és ugyanolyan
bonyolult és szoros kapcsolatban áll testünk többi részével. Agyunk egyre
erőteljesebb társas képességeinkkel párhuzamosan fejlődött. A tükörneuro-
nok a társakkal való jobb kommunikáció érdekében váltak egyre tökéleteseb­
bé, ám ez más logikai tevékenységek terén is éppen úgy hasznunkra vált.
A képesség, hogy gondolatban tárgyakkal és jelenségekkel azonosuljunk,
tudományos kreativitásunk szerves részét képezi, Faraday elektromossággal
kapcsolatos megérzéseitől egészen Einstein elméleti kísérleteiig.
Általánosságban elmondható, hogy a történelem legnagyobb kiválósá­
gainak - Leonardo da Vincinek, M ozartnak, Darwinnak és másoknak -
rugalmas, érzékeny gondolkodásmódja egyre fejlődő társas intelligenciá­
jukkal együtt pallérozódott. A merevebb intellektussal rendelkező, inkább
befelé forduló típus is messzire jut szakterületén, ám az ő munkájukból gyak­
ran hiányzik a kreativitás, a nyitottság és a részletekre való érzékenység, s
ez az idő múlásával csak egyre szembetűnőbb lesz. A mások gondolkodás-
módjába való belehelyezkedés végső soron nem különbözik az ösztönös bele­
érzőstül, amire a mesterek saját területükön tesznek szert. Az intellektuális
képességeknek a társas intelligencia rovására történő fejlesztésével csak a
kiválóság felé való menetelésünket lassítjuk, és saját kreatív képességeink
tárházát korlátozzuk.
174 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Stratégiák a társas intelligencia

fejlesztéséhez

Véleményem szerint azonban el kell ismernünk, hogy az ember

- minden nemes tulajdonságával, együttérzésével a legalacsonyab­
bak iránt is, jóindulatával, amely nemcsak a többi emberre, de a
legszerényebb élőlényre is kiterjed, isteni értelmével, amely be­
hatolt a naprendszer mozgásának és szerkezetének mélyébe - test­
alkatában még mindig magán viseli alacsony származása kitörülhe-
tetlen bélyegét.24
C harles Darwin

Az emberekkel való kapcsolataink során gyakran találkozunk olyan problé­

mákkal, amelyek érzelmi reakciókat válthatnak ki, és megrekeszthetnek
bennünket a naiv szem léletm ódban. Ilyen probléma lehet egy váratlan takti­
kai csatározás, személyiségünk látszat alapján való, felületes megítélése, vagy
a munkánkat ért kicsinyes bírálat. A következő négy, múltbeli és kortárs
kiválóság által kifejlesztett alapvető stratégia segít abban, hogy harcoljunk az
ilyen elkerülhetetlen kihívások ellen, és közben megőrizzük a társas intelli­
genciához nélkülözhetetlen józan gondolkodásunkat.

1. Beszéljenek helyettünk az eredményeink!

1846-ban egy Semmelweis Ignác nevű huszonnyolc éves magyar orvos
tanársegédi állást kapott a Bécsi Egyetem klinikájának szülészeti osztályán,
és szinte az első pillanattól kezdve megszállottan vetette magát a m unká­
ba. A korabeli Európa szülészeteinek halálos betegsége volt a gyermekágyi
láz. A kórházban, ahol az ifjú Semmelweis dolgozott, hat anyából egy nem
sokkal a szülést követően meghalt ebben a kórban. Amikor felboncolták,
az orvosok minden esetben ugyanazt a fehéres színű, elviselhetetlen bűzt
árasztó gennyet találták, és szokatlan mennyiségű oszlásnak indult húsra
bukkantak. Semmelweis, akinek naponta szembesülnie kellett a betegség
következményeivel, semmi másra nem tudott gondolni. Elhatározta, hogy
minden idejét a rejtélyes kórt kiváltó okok felkutatásának szenteli.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 175

A korabeli magyarázatok a betegséget a levegőből a tüdőbe szívott apró,

lázat okozó szemcsék hatásának tulajdonították. Semmelweis azonban nem
hitt ebben. A gyermekágyi láz terjedése ugyanis nem az időjárástól, a légköri
viszonyoktól vagy a levegő bármilyen egyéb tulajdonságától függött. Mások­
kal együtt megállapította, hogy a kór sokkal nagyobb arányban fordul elő
olyan asszonyok esetében, akiknek a szülését orvos vezette le, mint akiknél
bába segédkezett. Senki sem tudta megmagyarázni e különbség okát, és
a legtöbb orvos nem is foglalkozott vele.
Hosszú kutatás és a vonatkozó szakirodalom alapos tanulmányozása után
Semmelweis arra a megdöbbentő követeztetésre jutott, hogy a betegséget
az orvos és a páciens közötti közvetlen fizikai kontaktus okozza. Ez akkori­
ban forradalmian új megközelítésnek számított. Miközben azon fáradozott,
hogy elméletét végső formába öntse, történt valami, ami minden kétséget
kizáróan bebizonyította, hogy igaza van. Az osztály egyik vezető orvosa vé­
letlenül megszúrta az ujját azzal a késsel, amellyel egy gyermekágyi lázban
elhunyt nő holttestének boncolását végezte, és néhány napon belül súlyos
fertőzésben meghalt. Amikor felboncolták, nála is ugyanazt a fehér gennyet
és rothadó húst találták, mint a nőnél.
Semmelweis számára egyértelművé vált, hogy az orvosok kezére a fertőzés
a boncterem ben kerül, m ajd a vizsgálatok és a szülés levezetése során a
különböző nyílt sebeken keresztül a terhes nők vérébe jut. Az orvosok szó
szerint gyermekágyi lázzal mérgezték pácienseiket. Ha valóban ez a kiváltó
ok, akkor egyszerűen ki lehet küszöbölni: az orvosoknak mindössze meg
kell m osniuk és le kell fertőtleníteniük a kezüket, mielőtt pácienseikhez
nyúlnának. Ezt a gyakorlatot azonban akkoriban egyetlen kórházában sem
követték. Semmelweis bevezette a saját osztályán, mire a halálozási arány
azonnal a felére esett vissza.
Úgy tűnt, a kórokozók és a fertőző betegségek közötti kapcsolat felfedezé­
sével Semmelweis óriási tudományos áttörés és ragyogó karrier küszöbén
áll. Akadt azonban egy probléma. Az osztály főorvosa, Johann Klein rend­
kívül konzervatív úriember volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy beosztottai
a megszokott rutin megkérdőjelezhetetlen szabályaihoz tartsák magukat.
Semmelweist tapasztalatlan radikálisnak tartotta, aki azzal akar hírnevet
szerezni magának, hogy fenekestül felforgatja a kórház és az orvostudomány
rendjét.
Semmelweis szakadatlanul vitatkozott vele a gyermekágyi lázról, és ami­
kor a fiatalember nyilvánosságra hozta az elméletét, Klein dühbe gurult. Ha
ugyanis Semmelweisnek van igaza, akkor az orvosok, köztük maga Klein is,
egymás után gyilkolják meg a pácienseiket. Ez túl sok volt neki. (Klein
176 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

egyébként a Semmelweis osztályán tapasztalható alacsonyabb halálozási

arányt egy általa beépíttetett új szellőztető rendszernek tulajdonította.)
Am ikor Semmelweis tanársegédi szerződése 1849-ben a végéhez közele­
dett, Klein nem volt hajlandó meghosszabbítani, és a fiatalember az utcára
került.
A fiatal magyar orvos ekkorra már fontos szövetségesekre lelt az egyete­
men, különösen a fiatalabb korosztály körében. Arra biztatták, hogy ellen­
őrzött körülmények között végzett kísérletekkel támassza alá az elméletét,
az eredményeiről pedig írjon könyvet, így Európa-szerte elterjeszheti az új
módszert. Ő azonban képtelen volt a Kleinnel folytatott csatározáson kívül
bármi egyébbel foglalkozni. Napról napra elkeseredettebb lett. Klein lázzal
kapcsolatos nevetséges és megalapozatlan elméletéhez való ragaszkodását
egyszerűen bűncselekménynek tartotta. Semmelweis dühbe gurult, vala­
hányszor arra gondolt, hogy lehet valaki ennyire vak az igazságra. Hogy
lehet egyetlen embernek ekkora hatalma egy adott szakterületen? Mért kell
neki annyi időt fordítania a kísérletekre és a könyvírásra, amikor az igazság
nyilvánvaló? Úgy határozott, inkább előadás-sorozatot tart a témában, és
ennek keretében a szakma számos képviselőjének szemellenzős hozzáállása
iránti megvetését is kifejezésre juttathatja.
Európa minden szegletéből érkeztek orvosok Semmelweis előadásaira.
Bár voltak, akik szkeptikusak maradtak, többeket sikerült az ügye mellé állí­
tania. Egyetemi szövetségesei arra ösztökélték, hogy használja ki a lendüle­
tet, végezzen még több kísérletet, és írja meg az elméletéről szóló könyvet.
Semmelweis azonban az előadások után néhány hónappal váratlanul eluta­
zott, és visszatért szülővárosába, Pest-Budára, ahol megkapta azt az egyetemi
és kórházi pozíciót, amelyre Bécsben hiába várt. Úgy tűnt, egyetlen perccel
sem akart tovább egy városban maradni Kleinnel, és munkájához teljes sza­
badságra volt szüksége - bár Pest-Buda akkoriban nem számított éppen élen­
járónak az orvostudomány területén. A barátai úgy érezték, elárulta őket.
A hírnevüket kockáztatták azzal, hogy támogatták Semmelweist, ő pedig
cserbenhagyta őket.
A pesti Szent Rókus Kórházban, ahol dolgozott, szigorú, már-már zsar­
noki kérlelhetetlenséggel vezette be a kötelező fertőtlenítést, amivel sikerült
ugyan leszorítania a halálozási arányt, ám szinte az összes orvost és ápolót
magára haragította. Egyre többen fordultak ellene. Mindenkire rákénysze-
rítette a fertőtlenítésről vallott új nézeteit, ám az igazát alátámasztó köny­
vek és megfelelő kísérletek híján úgy tűnt, csupán önmagát reklámozza,
vagy saját fantazmagóriájának beteges megszállottja. Igazához való elszánt
ragaszkodása csak még jobban rávilágított a tudományos igényű bizonyíté-
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 177

kok hiányára. Az orvosok más lehetséges magyarázatokat kezdtek keresni

a gyermekágyi láz visszaszorításában elért sikereire.
M egint csak kollégái nyomására 1860-ban végül úgy döntött, megírja
a könyvet, amelyben részletesen kifejti az elméletét. Mire elkészült vele, az
eredetileg viszonylag rövidnek szánt műből 600 oldalas gyalázkodás lett, és
szinte lehetetlen volt elolvasni. Bonyolultan írt, és folyamatosan önmagát
ismételte. Érvei helyenként vádiratba csaptak át: felsorolta az összes orvost,
aki szembehelyezkedett vele, s ezzel gyilkossá vált. Az ilyen részeknél az írás
apokaliptikus jelleget öltött.
Az ellenfelein volt a sor. Semmelweis leírta az elméletét, de olyan rossz
munkát végzett, hogy egyenként szétszedhették az érveit, vagy egyszerűen
felhívhatták a figyelmet erőszakos hangnemére, amely önmagában is elég
rossz fényt vetett rá. Korábbi szövetségesei sem siettek a segítségére, mert
ekkorra már ők is elfordultak tőle. Egyre fennhéjázóbban és kiszámíthatatla-
nabbul viselkedett, míg végül a kórház kénytelen volt megválni tőle. Nincste­
lenül és szinte teljesen magányosan halt meg 1865-ben, negyvenhét évesen.25

1602-ben az itáliai Padova egyetemének orvostanhallgatójaként az angol Wil-

liam Harvey (1 5 78-1657) megkérdőjelezte a szívről és annak működéséről
alkotott korabeli felfogást. A tudományos képzés a 2. századi görög orvos,
Galénosz elméletein alapult, aki azt állította, hogy a vér egy része a májban, a
többi pedig a szívben termelődik, az erek szállítják, a test pedig feldolgozza,
s így nyer belőle tápanyagot. E szerint a teória szerint a vér rendkívül lassan
áramlott a m ájból és a szívből a test azon részeibe, ahol szükség volt rá,
de visszafelé nem folyt - egyszerűen felemésztődött. Harveyt zavarta, hogy
milyen sok vért tartalmaz az emberi szervezet. Hogyan lehet képes ekkora
mennyiségű folyadék előállítására és felhasználására?
Pályája az évek során egyre feljebb ívelt, és sikerei betetőzéseképpen ki­
nevezték I. Jakab királyi orvosának. Ez idő alatt mindvégig ugyanazok a
vérrel és a szív szerepével kapcsolatos kérdések foglalkoztatták, és 1618-ban
elő is állt egy elmélettel: a vér nem lassan, hanem gyorsan áramlik a testben,
és ebben a szív mintegy szivattyúként működik. A vér nem termelődik és
nem emésztődik fel, hanem folyamatos keringésben van.
A gond az volt ezzel az állítással, hogy nem tudta közvetlen módon bizo­
nyítani. Akkoriban ugyanis egy élő ember szívének felnyitása az alany azon­
nali halálát okozta volna. Az egyetlen járható út az állatok élveboncolása és
az emberi holttestek vizsgálata maradt. Ha azonban egy állat szívét feltárta,
az szabálytalanul kezdett működni, túl gyorsan vert. A szív működése tehát
bonyolult probléma volt, és Harvey csak ellenőrzött körülmények között
178 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

végzett kísérletek - például az ereken gondosan elhelyezett kötések - alap­

ján vonhatott le következtetéseket, saját szemével sohasem figyelhette meg
a vizsgált jelenséget.
Több ilyen közvetett kísérlet után Harvey biztos volt benne, hogy igaza
van, de tudta, hogy nagyon alaposan meg kell terveznie a következő lépé­
sét. Elmélete meglehetősen radikális volt, és sok, évszázadok óta tényként
elfogadott anatómiai koncepciót cáfolt meg. Tisztában volt vele, hogy ha
eredményeit kidolgozatlan állapotukban hozza nyilvánosságra, azzal csak
felzúdulást kelt és ellenségeket szerez magának. így hát, miután alaposan
mérlegelte az új gondolatokkal szembeni ösztönös ellenkezést, elhatározta:
inkább elhalasztja felfedezései publikálását, és vár, míg elméletét több és szi­
lárdabb bizonyítékkal tudja alátámasztani. Munkatársait további kísérletek­
be és boncolásokba vonta be, és mindig kikérte a véleményüket. Közülük
sokakra hatással volt, és egyre többen támogatták új teóriáját. Miután nagy
részüket sikerült maga mellé állítania, 1627-ben elnyerte az Orvosi Kollé­
gium legmagasabb tisztségét, ami élete végéig biztos állást jelentett a szá­
mára, és így megszabadult a szorongástól, hogy elmélete esetleg veszélybe
sodorhatja a megélhetését.
Harvey először I. Jakab, majd az 1625-ben trónra lépő I. Károly udvari
orvosaként szorgalmasan dolgozott, hogy elnyerje az uralkodó kegyét. Az
udvari diplomata szerepét töltötte be, és igyekezett távol tartani magát m in­
den érdekcsoporttól és intrikától. Szerényen és önkritikusan viselkedett.
Korán beavatta a királyt a felfedezéseibe, hogy biztosítsa magának a támoga­
tását és a bizalmát. Találtak egy vidéki fiatalembert, aki súlyos bordatöréseket
szenvedett mellkasa bal oldalán, és az így keletkezett üregen keresztül látni
lehetett a szívét, sőt meg is lehetett érinteni. Harvey a királyi udvarba ho­
zatta a fiatalembert, és rajta mutatta be Károlynak a szív összehúzódását és
kitágulását, illetve azt, hogyan működik a vér pumpájaként.
1628-ban közzétette többéves munkájának eredményeit, és a könyvet
nagyon okosan egy I. Károlynak szóló ajánlással nyitotta: „Legfelségesebb
Királyom! Az állat szíve életének forrása, legfőbb szerve, mikrokozmoszá­
nak napja; a szíven múlik minden tevékenysége, ebből fakad minden eleven­
sége és ereje. Ugyanilyen módon alapja királyságának a Király, napja m ikro­
kozmoszának, szíve az államnak; Tőle származik minden hatalom, és tőle
fakad minden kegy.”26
A könyv természetesen óriási visszhangot keltett - különösen a kontinen­
sen, ahol kevésbé ismerték Harveyt. Elsősorban az idősebb orvosok helyez­
kedtek szembe vele, akik képtelenek voltak megbékélni egy olyan elmélettel,
amely alapjaiban forgatta fel az anatómiáról alkotott felfogásukat. Rengeteg
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 179

publikáció jelent meg, amelyben kétségbe vonták az állításait, ám Harvey

ezekre alig reagált. Egy-egy nevesebb orvos támadása azért válaszra késztet­
te, s ilyenkor magánleveleiben udvariasan, de határozottan megcáfolta az
érveiket.
Ahogy azt előre látta, az orvosi szakmában és az udvarnál elfoglalt erős
pozíciójának, az évek során összegyűjtött és könyvében világosan kifejtett
hatalmas mennyiségű bizonyítéknak köszönhetően elmélete lassan teret
nyert. M ire Harvey 1657-ben meghalt, munkája az orvostudomány és az
orvosi gyakorlat elfogadott részévé vált. Ahogy barátja, Thomas Hobbes
később írta róla: „[Harvey volt] az egyetlen általam ismert ember, aki az
irigységet legyőzve még életében új iskolát honosított meg.”27

Semmelweis és Harvey párhuzamos történelmi példája rámutat arra az em ­

beri hajlamra, hogy minden területen, ideértve a tudományokat is, figyel­
men kívül hagyjuk a társas intelligencia szerepét. Semmelweis történetének
legtöbb változatában hangsúlyosan szerepel a Kleinhez hasonlóak rövid­
látása, ami miatt a magyar orvosnál végül betelt a pohár. Harvey esetében
elméleti zsenialitását hozzák fel sikere magyarázataként. A társas intelligen­
cia m indkét esetben kulcsszerepet játszott. Semmelweis egyáltalán nem
törődött ennek szükségességével, sőt inkább bosszantotta. Számára semmi
sem számított az igazságon kívül. Megszállottságával azonban szükségtele­
nül maga ellen fordította Kleint, aki tanítványaival már korábban is össze­
tűzésbe keveredett, ám a helyzet sohasem mérgesedett el ennyire. Az állan­
dó vitákkal Semmelweis addig feszítette a húrt, míg Klein kénytelen volt
kirúgni, s így elveszített egy fontos pozíciót az egyetemen, ahonnét pedig
elterjeszthette volna az elméletét. Mivel minden energiáját felemésztette a
Kleinnel való csatározás, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyta mások
meggyőzésének fontosságát, teóriáját nem tudta világos és logikus formába
önteni. Ha arra fordítja az idejét, hogy írásban áll ki ügye mellett, hosszú
távon talán sokkal több életet menthetett volna meg.
Harvey ezzel szemben nagyrészt kapcsolatépítő képességének köszönhette
a sikerét. Megértette, hogy még egy tudósnak is el kell játszania az udvaronc
szerepét. Másokat is bevont a munkájába, s ezzel érzelmileg is elkötelezte
őket az elmélete mellett. Eredményeit megfontolt, érvekkel gondosan alá­
támasztott és olvasmányos könyvben tette közzé. Aztán szép csendben hagy­
ta, hogy a könyv beszéljen helyette. Tudta, hogy ha a megjelenését követően
ő maga is előlép, azzal a munka helyett az emberre irányítja a figyelmet.
180 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Nem adta meg a lehetőséget másoknak ostobaságuk kifejtésére azzal, hogy

kicsinyes szócsatákba bocsátkozik, így az elméletével szembeni ellenállás
idővel magától elhalt.
Értsük meg: munkánk a rendelkezésünkre álló legjobb eszköz társas in­
telligenciánk kifejezésére. Ha a részletekbe menően eredményesek vagyunk
abban, amit csinálunk, azzal m egm utatjuk, hogy a tágabb értelemben vett
csoportra gondolunk, és az ő ügyük előmozdítását tartjuk szem előtt. Ha írá­
saink vagy előadásaink világosak és könnyen követhetők, azzal egyértelművé
tesszük, hogy számít a közönségünk vagy a nagyobb nyilvánosság. Ha máso­
kat is bevonunk a projektünkbe, és udvariasan elfogadjuk a visszajelzéseiket,
azzal bebizonyítjuk, hogy elfogadjuk a csoport dinamikáját. A biztos alapo­
kon nyugvó feladatvégzés a rosszindulatú mesterkedésektől is megvéd ben­
nünket, hiszen nehéz lesz vitába szállni az eredményeinkkel. Ha érezzük a
taktikázás és manipuláció nyomását a csoporton belül, ne veszítsük el a fejün­
ket, és ne hagyjuk, hogy a kicsinyesség feleméssze az erőnket! Ha továbbra
is a lényegre összpontosítunk, és munkánk valóban a nyilvánosságnak szól,
akkor képességeink folyamatosan fejlődni fognak és kitűnünk azok közül,
akik ugyan nagy zajt csapnak, de nem tesznek le semmit az asztalra.

2. Alakítsuk ki a megfelelő személyiséget!

Teresita Fernándeznek (1 9 6 8 -) már nagyon fiatal korától az volt az érzése,
hogy külső szemlélőként, távolról tekint a körülötte lévő világra. A floridai
Miamiban felnövő kislány figyelte a felnőtteket, kihallgatta a beszélgetései­
ket, próbálta megfejteni furcsa világuk titkait. Amikor nagyobb lett, az osz­
tálytársaira összpontosított. A középiskolában mindenkitől elvárták, hogy a
különböző klikkek valamelyikéhez tartozzon. Fernández világosan látta, m i­
lyen szabályokkal és szokásokkal jár, ha valaki egy-egy ilyen csoport tagja,
és milyen viselkedés számít helyesnek. Az összes klikket idegennek érezte,
így hát kívülálló maradt.
Valami hasonlót tapasztalt magával Miamival szemben is. Bár érzett
némi kötődést a kubai kultúrához, hiszen első generációs kubai-amerikai­
ként az ő családi hátterét is meghatározta, mégsem tudott azonosulni a Flo­
ridára jellemző önfeledt, tengerben lubickolós életstílussal. A lelke komo-
rabb és nyugtalanabb volt annál. M indettől csak még inkább kívülállónak
érezte magát, aki ide-oda sodródik, és nem tartozik sehová. Voltak az isko­
lában más, hozzá hasonló sodródók is, akik gyakran a színházban vagy
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 181

a művészvilágban kötöttek ki, vagyis olyan közegben, ahol jobb, ha az em ­

ber nem ragaszkodik a hagyományokhoz. Teresitának mindig is ügyes keze
volt, így hát elkezdett művészetet tanulni. A középiskolában készített mű­
alkotásainak azonban valahogy nem volt köze személyiségének érdesebb
oldalához. Túl könnyen ment az egész; a munkája felületes volt és súlytalan,
valami hiányzott belőle.
1986-ban Miamiban beiratkozott a Floridai Nemzetközi Egyetemre, bár
még mindig nem volt biztos benne, milyen irányba is induljon az életben.
Középiskolai érdeklődését követve a szobrászatot választotta. Az agyag
lágysága és könnyű megmunkálhatósága miatt azonban megint úgy érezte,
hogy a tárgyak, amelyeket készít, szépek, de mesterkéltek. Aztán egy napon,
amint éppen a szobrászok épületében járt, észrevett néhány művészt, akik
fémből nagyméretű alkotásokat készítettek. A fémlemezek látványa sokkal
felkavaróbb hatást gyakorolt rá, m int bármilyen korábban látott műtárgy.
Ösztönösen azt érezte, hogy ez a neki való anyag. Szürke, nehéz, ellenálló és
csak nagy erőfeszítés árán lehet megmunkálni. A fémnek ezek a tulajdonsá­
gai megfeleltek annak az erőnek és rugalmasságnak, amelyet törékeny alkata
ellenére mindig is érzett magában, és amit valamilyen módon mindig is ki
akart fejezni.
Lázasan vetette magát az új anyagra. A fémmel való munkához felhevített
öntőkemencére és lángvágóra volt szükség. M iam i trópusi hősége miatt
azonban az ilyen munka nappal rendkívül megterhelő volt, Teresita így
hát kizárólag éjszaka dolgozott a szobrain. Ez szokatlan életritmust alakí­
tott ki: este kilenckor kezdett, hajnali két vagy három óráig dolgozott, majd
a következő nap nagy részét átaludta. A hűvösebb levegő mellett az éjjeli
műszaknak más előnyei is voltak - mivel nagyon kevesen tartózkodtak az
épületben, a műteremben nyugalom volt, és ez segítette a komoly munkát.
Teresita minden figyelmét az alkotásnak szentelhette. Merészen kísérletezhe­
tett a munkadarabokkal, és hibázhatott is, hiszen senki sem látta. Nem volt
mitől tartania, és bátran vállalhatott kockázatokat is.
Teresita Fernández lassan megtanulta uralni a fémet, és úgy érezte, a szob­
rok készítésével saját magát is kovácsolja, alakítja. Szívesen készített nagy és
lenyűgöző műtárgyakat, ám az ilyen munkához saját módszert kellett kidol­
goznia. Előbb papíron megtervezte az alkotást, majd olyan kisebb darabok­
ban dolgozott rajta, amelyekkel egyedül is boldogult. Műterme magányában
aztán összerakta az elemeket. A szobrai hamarosan megjelentek a tanszéken,
majd az egyetemi kampuszon is.
Szinte mindenkit lenyűgözött a munkája. A szikrázó miami napsütésben
álló óriási fémszobrok végre azt az erőt sugallták, amelyet mindig is érzett
182 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

magában. Volt azonban egy másfajta reakció is, ami igencsak meglepte. M i­
vel nem sokan láthatták őt munka közben, úgy tűnt, mintha ezek a szobrok
minden erőfeszítés nélkül készültek volna - mintha különleges képessége
lett volna hozzá. Ez ráirányította a figyelmet a személyiségére. A szobrászat
jellemzően a férfiak birodalma volt, és általában az igazán férfias művésze­
ket vonzotta. A nehéz fémekkel dolgozó kevés nő egyikeként Fernándezre
is önkéntelenül mindenféle előítéleteket és képzelgéseket vetítettek. A töré­
keny, nőies külső és a hatalmas, impozáns alkotások közötti különbség igen
szembetűnő volt, ezért az emberek azon törték a fejüket, hogyan is készít­
het ilyesmit, és ki is ő valójában. Titokzatos személyisége és a semmiből
előbukkanó, gyönyörűen megalkotott szobrai miatt az izgató rejtélyt, a ke­
mény és lágy jegyek különös keverékét, a megtestesült ellentmondást, a fém
varázslóját látták benne.
A nagy érdeklődés közepette Fernández hirtelen rádöbbent, hogy nem
olyan kívülálló többé, aki messziről figyel másokat, hanem ő maga áll a figye­
lem középpontjában. Tetszett neki a művészvilág. Életében m ost először
érezte úgy, hogy sikerült beilleszkednie, és szerette volna fenntartani a m un­
kája iránti érdeklődést. A figyelem középpontjába kerülve beszélni akart
magáról és a tapasztalatairól. Ám sejtette, hogy nagy hiba lenne a szobrai
keltette erőteljes hatást azzal lerombolni, hogy elárulja, hány órát is dolgo­
zott rajtuk, és hogy valójában kemény munka és fegyelem végtermékei. Úgy
vélte, ha valamit nem osztunk meg az emberekkel, az néha sokkal beszéde­
sebb és hatásosabb lehet. Úgy döntött, fenntartja az imázst, amit mások
alkottak róla és a művészetéről. A rejtély fátylába burkolózik, és ügyel arra,
hogy ne beszéljen a munkamódszeréről, élete részleteit titokban tartja és
hagyja, hogy az emberek kivetítsék rá a képzeletüket.
Ahogy a pályája egyre feljebb ívelt, az egyetemi évek alatt kialakított
személyiséget egy idő után már idegennek érezte. A nyilvánosság felé mu­
tatott arcában felfedezett valami olyat, ami árthat neki, ha nem vigyáz -
az emberek a külseje alapján ítélik meg, és a vonzó, fiatal nőt látják majd
benne, nem pedig a komoly művészt. Zárkózottságában esetleg az intelli­
gencia hiányának elkendőzését látják majd, m intha csak tapogatózna a
művészet világában, és egyáltalán nem lenne egy súlycsoportban a terü­
let nagy művészeivel. A női alkotóknak bizony meg kellett küzdeniük az
ilyen előítéletekkel. Ha valamelyikük egy kicsit is semm itm ondó an vagy
érthetetlenül beszélt saját munkájáról, nagy eséllyel táptalajt adott az olyan
nézeteknek, hogy csak felületes amatőr, aki csupán belekontárkodik a mű­
vészetekbe. így hát Fernández fokozatosan új és hozzá jobban illő stílust
teremtett magának - attól kezdve határozottan és öntudatosan beszélt mun-
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 183

kája tartalmáról, ám magát az alkotási folyamatot továbbra is titok övezte.

Nem gyenge és kiszolgáltatott nő volt; szakmai témában ő irányított. Ha a
férfi művészeknek komolynak és határozottnak kellett látszaniuk, akkor
nőként neki még sokkal inkább. Az ő határozottsága mindig méltóság-
teljes és tisztelettudó maradt, ám egyértelművé tette, hogy nem tűri, ha alá­
becsülik.
Teresita Fernández az évek során sokféle anyaggal dolgozó, világhírű kon-
cepcionalista művésszé vált. Közben játszadozott a megjelenésével, mindig
a változó körülményekhez igazítva. A művészekről élő egyik sztereotípia,
hogy szétszórtak, és csak az érdekli őket, ami a művészvilágban történik.
Fernández szembehelyezkedett ezzel a felfogással. Kiváló előadóvá képezte
magát, aki a munkáját és az elképzeléseit a nagy nyilvánosság elé tárja. Hall­
gatóságának sok fejtörést okozott a kedves, nyugodt külső és a bonyolult,
elgondolkodtató tartalom között húzódó ellentmondás. A művészeten kívül
sok egyéb területen is jártasságot szerezett, érdeklődését összekapcsolta a
munkájával, s közben a művészvilágon kívül is rengeteg emberrel találko­
zott. Megtanulta, hogyan teremtsen kapcsolatot az alkotásaihoz szükséges
grafitot bányászó munkásokkal éppen úgy, m int a művészeti galériák tu ­
lajdonosaival. Ez a régi udvaroncokra jellem ző rugalmasság művészként
nagyon megkönnyítette az életét, és kizárta, hogy bármely kategóriába be­
skatulyázzák. A nyilvánosság előtt viselt arca lényegében maga is egyfajta
műalkotássá vált - olyan anyaggá, amelyet vágyainak és szükségleteinek
megfelelően kedvére önthetett és alakíthatott.

mmm

Általában nem vesszük tudomásul és ritkán beszélnünk róla, de a világnak

mutatott személyiségünk alapvető szerepet játszik sikerünkben és a kiválóság
elérésében. Nézzük meg Teresita Fernández példáját! Ha bezárkózik és
kizárólag a munkájára összpontosít, akkor a külvilág megítélése hátráltatja
az előrejutásban. Ha a kezdeti sikerek után azzal dicsekedett volna, milyen
kemény feladat volt megtanulnia a fémmegmunkálást, az emberek csupán
egy újabb szorgalmas iparost láttak volna benne. Minden valószínűség sze­
rint ráragasztották volna a női tucatművész címkéjét, aki csak azért használ
fémet, hogy felhívja magára a figyelmet, és jobban eladhassa a műveit. Meg­
találták volna a személyiségében a gyengeségeket, és le is csaptak volna
rájuk. A nyilvános küzdőtér, akár a művészetben, akár más vállalkozásban,
ebből a szempontból könyörtelen tud lenni. Fernández azonban bizonyos
távolságtartással tudta szemlélni saját magát és a művészet világát is. Meg-
184 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

érezte, mekkora hatalom rejlik személyisége tudatos alakításában és a külső

megjelenés dinamikájának megragadásában.
Értsük meg: az em berek hajlam osak a m egjelenésünk alapján ítélni.
Ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, és azt gondoljuk, a legjobb, ha ön­
magunkat adjuk, akkor olyan vonásokkal ruháznak fel, amelyeknek semmi
közük valódi lényünkhöz, inkább azt tükrözik, amilyennek m ások látni
akarnak. Ez pedig összezavarhat és bizonytalanná tehet, sőt a figyelmünket
is teljes egészében lefoglalja. Ha sokat foglalkozunk a megítélésünkkel, ne­
hezen tudunk majd a munkánkra koncentrálni. Az egyetlen lehetséges vé­
dekezési mód, ha megfordítjuk ezt a dinamikát, vagyis tudatosan alakítjuk
a megjelenésünket, olyan képet alkotunk, amely megfelel a céljainknak, és
ezzel irányítjuk az emberek véleményét. Időnként úgy találjuk majd, jobb,
ha egy kicsit visszavonulunk és rejtélyesebbé válunk, m ert így csigázhat-
juk fel az irántunk való érdeklődést. Máskor viszont sokkal egyértelműb­
ben kell fellépnünk és határozottabb arcot mutatnunk. Általános szabály,
hogy soha ne állapodjunk meg egyetlen egyéniségnél, és ne adjunk módot
arra, hogy teljesen kiismerhessenek. Járjunk mindig egy lépéssel a nyilvános­
ság előtt!
A személyiségálarc megalkotását tekintsük a társas intelligencia kulcs-
fontosságú elemének, és ne valami ördögtől valót lássunk benne! A társas
küzdőtéren mindnyájan álarcot viselünk, és az adott közegtől függően kü­
lönböző szerepeket játszunk. Csak tudatosabban műveljük ezt másoknál.
Tekintsük színháznak! Rejtélyes, izgalmas és m esterien kitalált álarcunk
valójában a közönségnek szól, olyasmit kínálunk nekik, ami lebilincselő és
élvezetet nyújt. Engedjük, hogy kivetítsék ránk a fantáziájukat, vagy egyéb
színészi kvalitásunkra irányítsuk rá a figyelmet. M agánéletünkben aztán
lehullhat az álarc. A mai összetett, kulturálisan sokszínű világban a legjobb,
ha megtanuljuk, hogyan illeszkedhetünk be az eltérő közegekbe, mert csak
így lehetünk maxim álisan rugalmasak. Élvezzük az álarcok m egalkotá­
sát - hiszen a nyilvánosság színpadán ezek tesznek bennünket még jobb
előadóvá!

3. Lássuk magunkat mások szemével!

Temple Grandinnek (bővebben lásd 5 7 -5 9 .) gyermekként autizmusa miatt
sok mindennel meg kellett küzdenie. Ám a középiskola befejezéséig - ren­
dületlen elszántságának és fegyelmének köszönhetően - olyan kiváló diák-
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 185

ká küzdötte fel magát, aki előtt ígéretes tudományos pálya állt. Tisztában
volt vele, hogy leggyengébb pontja a társas érintkezés. Az állatokkal szinte
telepatikus kapcsolatot tudott létesíteni, megértette hangulatváltozásaikat
és vágyaikat, az emberekkel azonban éppen az ellenkezője volt a helyzet.
Őket ugyanis túl bonyolultnak találta; legtöbbször kifinomult, nem verbális
jelek segítségével kommunikáltak - például valamilyen számára felfoghatat­
lan személyek közti kapcsolat alapján egy csoport tagjai egyszerre kezdtek
nevetni. Úgy érezte magát, mint egy földönkívüli, aki e furcsa lények viselke­
dését tanulmányozza.
Úgy tűnt, nem képes változtatni az emberekkel szembeni esetlenségén.
A saját munkáját azonban ő irányította. Elhatározta, hogy bárhol is fog dol­
gozni, olyan precízen fogja a dolgát végezni, hogy a társas fogyatékosságá­
nak nem lesz jelentősége. Amikor azonban az állatok viselkedéstanából meg­
szerezte a diplomáját, és a karámok és egyéb marhatenyésztéshez szükséges
eszközök szakértőjeként tanácsadói munkát vállalt, sorozatos hibái rádöb­
bentették, hogy ez az elképzelése teljesen irreális.
Grandint egy alkalommal egy üzem igazgatója felkérte, hogy készítsen
számára egy átfogó fejlesztési tervet. Remek munkát végzett, egy idő után
mégis azt tapasztalta, hogy a gépek folyton elromlanák, és úgy tűnt, ennek
a rossz tervezés az oka. Tudta, hogy a működési zavarokat nem okozhatják
tervezési hibák. Észrevette, hogy a berendezésekkel csak akkor van problé­
ma, ha egy bizonyos személy dolgozik a helyiségben. Az egyetlen lehetséges
következtetés tehát az volt, hogy az illető okozza a fennakadásokat, még­
pedig azért, hogy lejárassa őt. Grandin nem értette a dolgot - miért ártana
ez az ember szándékosan az őt alkalmazó cégnek? Ez nem tervezési problé­
ma volt, amit intellektuális úton megoldhatott volna, hanem emberi. Kény­
telen volt feladni, és otthagyni ezt a munkahelyet.
Egy másik munkahelyén egy m érnök bízta meg azzal, hogy javítson ki
egy hibát. A néhány hetes munka során észlelte, hogy a gyárban más, igen
gyengén megtervezett és veszélyes egységek is vannak. Levelet írt a cég igaz­
gatójának, és felhívta a figyelmét ezekre a problémákra. A levél hangneme
kissé nyersre sikerült, mert igencsak bosszantotta, hogy ennyire nem vesz­
nek észre nyilvánvaló tervezési hibákat. Néhány nappal később kirúgták.
Bár semmilyen magyarázatot nem kapott, egyértelmű volt, hogy az igazgató­
nak küldött levél miatt történt.
Ahogy ezeken, és a pályáját megnehezítő egyéb eseteken tépelődött, egyre
inkább úgy érezte, hogy a probléma forrása saját maga. Tisztában volt vele,
hogy gyakran tesz olyasmit, amivel másokat felbosszant, és hogy sokan ke­
rülik is emiatt. Korábban nem vett tudomást a fájdalmas valóságról, a társas
186 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

kapcsolatok terén mutatkozó fogyatékosságai azonban már a megélhetését

fenyegették.
Grandin gyerekkora óta rendelkezett azzal a különös képességgel, hogy
úgy lássa magát kívülről, m intha valaki mást figyelne. Felnőttként rájött,
hogy ezt az adottságát gyakorlati célokra is használhatja, és úgy vizsgálhatja
meg múltbeli hibáit, mintha másvalaki botladozását elemezné.
A gépek működését szabotáló férfival kapcsolatban például úgy em lé­
kezett, hogy alig beszélt vele és a többi mérnökkel, m ert mindig mindent
egyedül akart megoldani. Maga előtt látta az értekezleteket, ahol szigorú
logikával vezette elő az elképzeléseit, és nem hagyott teret a vitának. Az
igazgatónak írt levél esetében eszébe jutott, milyen nyíltan bírált másokat
a munkatársaik előtt, és kísérletet sem tett arra, hogy a problémáit azzal
beszélje meg, aki megbízta. Miután utólag ilyen kristálytisztán látta m ind­
ezt, végre megértette a problémát - munkatársai a viselkedése miatt elbizony­
talanodtak, értéktelennek és alsóbbrendűnek érezték magukat. Sebet ejtett
férfiegójukon, és drágán megfizetett érte.
A hibázás felismerése nem empátiából fakadt, ahogy az másoknál lenni
szokott - számára ez pusztán intellektuális gyakorlat volt, olyan, mintha
egy rejtvényt vagy egy tervezési problémát oldott volna meg. Mivel az érzel­
meit alig keverte bele, könnyebb volt elemeznie a folyamatot, és elvégeznie a
szükséges kiigazításokat. Megfogadta, hogy a jövőben megbeszéli az ötleteit
a mérnökökkel, amennyire csak lehet, bevonja őket a munkájába, és soha­
sem kritizál senkit közvetlenül. Pályafutása során pedig addig gyakorolja
mindezt, amíg csak ösztönössé nem válik.
Társas intelligenciájának önálló, fokozatos fejlesztésével Grandin nagy­
részt megszabadult nehézkességétől, és pályája jó l alakult. Az 1990-es évek­
ben egyre ismertebb lett, mind gyakrabban hívták meg előadónak. Eleinte
mint olyan szakembert, aki autizmusát legyőzve szerzett diplomát, később
pedig már az állatok viselkedésének szakértőjeként.
Úgy ítélte meg, hogy ezek az előadások egészen jól sikerültek. Rengeteg
információt tartalmaztak, és jó l összeállított vetítésekkel illusztrálta a m on­
dandóját. Néhány alkalom után azonban odaadták neki a hallgatóság érté­
kelését, ami alaposan megdöbbentette. Közönsége panaszkodott, hogy nem
teremt szemkontaktust, gépiesen olvassa fel a beszédét a jegyzeteiből, és
olyannyira nem vonja be őket az előadásba, hogy az már-már a goromba­
ság határát súrolja. A résztvevőknek az volt a benyomásuk, hogy minden
alkalommal ugyanazt a beszédet ismétli meg ugyanazokkal a vetítésekkel,
mintha valami gép volna.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 187

Grandint furcsa módon mindez nem bántotta, sőt izgalmasnak találta az

értékeléseket. Tiszta és valósághű képet kapott ugyanis arról, hogyan látják őt
mások, és az önkorrekcióhoz neki nem is kellett ennél több. Nagy lelkesedés­
sel fogott a feladathoz, és elhatározta, hogy remek előadó válik belőle. Ahogy
elegendő mennyiségű értékelés gyűlt össze, átnézte őket, és igyekezett olyan
sémákat és bírálatokat keresni, amelyek támpontul szolgálhattak. A vissza­
jelzések alapján megtanulta, hogyan szőjön a mondanivalójába anekdotá­
kat, sőt vicceket, és hogyan oldhatja a vetítések diáinak töménységét és kér­
lelhetetlen logikusságát. Lerövidítette az előadásokat, jegyzetek nélkül beszélt,
és ügyelt arra, hogy a végén a hallgatóság minden kérdésére válaszoljon.
Azok, akik tanúi voltak a kezdeti próbálkozásainak, majd évekkel később
ismét beültek egy előadására, nehezen hitték el, hogy ugyanazt az embert
látják. Grandinből gördülékeny stílusú, magával ragadó előadó vált, akinek
kivételes képessége volt hallgatói érdeklődésének fenntartására. Senki sem
tudta elképzelni, hogyan történhetett mindez, és ez csak még csodálatosab­
bá tette az egész átalakulást.

■■■

Majdnem mindenkinek van valamilyen fogyatékossága a társas viselkedés

terén, a viszonylag ártalmatlan csekélységektől egészen az olyan hibákig,
amelyek már bajba sodorhatják az illetőt. Lehet, hogy túl sokat beszélünk,
túlságosan őszinték vagyunk mások bírálatában vagy túl könnyen megsértő­
dünk, ha nem megfelelően reagálnak az elképzeléseinkre. Amennyiben gyak­
ran viselkedünk így, azzal megbánthatjuk társainkat, és még csak fogalmunk
sem lesz róla, hogy mi történt. Ennek két oka van: először is, másokban igen
könnyen meglátjuk a hibákat és fogyatékosságokat, ám ha a sajátjainkról
van szó, túlzott érzékenységünkben és bizonytalanságunkban általában nem
tudunk szembenézni velük. Másodszor pedig, az emberek ritkán mondják
el nekünk az igazságot arról, mit csinálunk rosszul. Félnek, hogy konfliktust
idéznek elő vagy rosszindulatúnak tűnnek. így hát nagyon nehezen vesszük
észre a hibáinkat, a kijavításukról nem is beszélve.
Biztosan volt már részünk abban az élményben, hogy teljesítményünket
nagyszerűnek ítéltük, majd meglepetten szembesültünk azoknak a vissza­
jelzéseivel, akik egyáltalán nem így látták. Az ilyen pillanatokban döbbe­
nünk rá, mekkora különbség is van teljesítményünk saját, szubjektív és érzel­
mi alapú megítélése és aközött, ahogyan m ások látják. Ők ugyanis olyan
hibákra is felhívhatják a figyelmünket, amelyeket m i észre sem veszünk.
188 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ugyanez az ellentmondás társas szinten is létezik. Az em berek kívülről

szemlélik a viselkedésünket, és sohasem olyan véleménnyel vannak rólunk,
m int hisszük. Társas intelligenciánk szempontjából óriási előnnyel járna,
ha képesek lennénk m ások szemével látni magunkat. Hozzáláthatnánk
ugyanis bántó hibáink kiküszöböléséhez, megértenénk, milyen szerepet já t­
szunk a negatív hatások létrehozásában, és saját személyiségünkről sokkal
valósághűbb értékelést tudnánk felállítani.
Ha objektíven akarjuk szemlélni magunkat, kövessük Temple Grandin
példáját! Kezdhetjük azzal, hogy felidézzük múltunk negatív eseményeit -
amikor mások szabotálták a munkánkat, főnökünk minden logikus ok nélkül
kirúgott bennünket, vagy amikor kellemetlen csatározásba bonyolódtunk
munkatársainkkal. A legjobb, ha több hónappal korábban történt eseteket
vesszük elő, m ert ezekben már kisebb az érzelmi töltés. Amikor megvizs­
gáljuk őket, összpontosítsunk arra, mit tettünk mi, ami kiváltotta vagy el­
mérgesítette a helyzetet. Több ilyen esemény elemzése után elképzelhető,
hogy egyfajta ismétlődést fedezünk fel, és ez személyiségünk egy jellemző
hibájára utal. Ha mindezt érintett társaink szemszögéből nézzük, az érzel­
m eink béklyója alól bizonyos mértékig felszabadítja önértékelésünket, és
segít megértenünk, milyen szerepet játszunk saját hibáinkban. Viselkedé­
sünkkel kapcsolatban olyanok véleményét is kikérhetjük, akikben megbí­
zunk, de mindenképpen adjuk a tudtukra, hogy bírálatot várunk. így lassan
egyre nagyobb távolságtartást tudunk majd kialakítani önmagunktól, amely
elvezet a társas intelligencia másik összetevőjéhez - a képességhez, hogy
olyannak lássuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.

4. Viseljük el derűvel az ostobákat!

Johann Wolfgang Goethe (később von Goethe), az akkor huszonhat éves
német költő és regényíró 1775-ben meghívást kapott a tizennyolc éves Ká­
roly Ágost hercegtől, hogy töltsön egy kis időt a weimari udvarban. A her­
cegi család szerette volna irodalmi központtá tenni az elszigetelt és nem
túlzottan nagy hírű Weimari Hercegséget, és Goethe jelenléte nagy lépést
jelentett volna ezen az úton. Nem sokkal a megérkezését követően a herceg
előkelő pozíciót ajánlott neki a tanácsban, és személyi tanácsadónak is fel­
kérte. Goethe tehát úgy döntött, ott marad. A weimari tartózkodást kiváló
alkalomnak látta a tapasztalatszerzésre, és úgy vélte, talán a hercegség kor­
mányzásában is megvalósíthat néhány felvilágosult eszmét.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 189

Goethe felső középosztálybeli családból származott, és sohasem töltött

huzamosabb időt főnemesek között. Most azonban a hercegi udvar meg­
becsült tagjaként m egism erhette az arisztokratikus szokásokat. Néhány
hónap elteltével azonban már elviselhetetlennek találta az udvari világot.
Az udvaroncok élete a szertartásos kártyapartik, a vadászkirándulások és a
vég nélküli pletykálás körül forgott. Herr X elejtett megjegyzése vagy Frau
Y távolmaradása egy estélyről óriási jelentőségűre dagadt, és az udvaroncok
egymással versengve igyekeztek megfejteni, mi is állhat a dolog mögött. Egy
színházi előadást követően vég nélkül tudtak fecsegni arról, ki kinek a tár­
saságában érkezett, vagy hogy festett az új színésznő a színpadon, magáról
a darabról azonban sohasem szóltak egy szót sem.
Ha Goethe egy társalgás során esetleg említést tett egy megfontolásra érde­
mes reformintézkedésről, valamelyik udvaronc azonnal kirohanást intézett
ellene, hogy milyen következményekkel jár ez majd erre meg erre a minisz­
terre nézve, és mekkora veszélybe sodorja az udvaron belüli pozícióját,
Goethe elképzelése pedig szépen elsikkadt az ezt követő heves szócsatában.
Hiába volt a kor leghíresebb regényének, A z ifjú W erther szen vedésein ek28
szerzője, úgy tűnt, senkit sem érdekel különösebben a véleménye. Sokkal
szívesebben tárták saját ötleteiket az ünnepelt regényíró elé, várva a reak­
cióit. Valójában semm i más nem érdekelte őket, m int a szűk, levegőtlen
udvar és az állandó intrikák.
Goethe úgy érezte, csapdába került - elfogadta a hercegi tanácsadó poszt­
ját, és nagyon komolyan is vette a feladatát, de igen nehezen viselte a társa­
sági életet, amelyre új pozíciója kárhoztatta. Meggyőződéses realistaként
nem látta értelmét, hogy olyasmi miatt panaszkodjon, amin úgysem változ­
tathat. így hát elfogadta, hogy az elkövetkező néhány évben ezek az udva­
roncok alkotják majd a társaságát, és kitalált egy olyan stratégiát, amellyel a
szükségből előnyt kovácsolhatott. Nagyon keveset beszélt, és ritkán alkotott
bármiről is véleményt. Inkább hagyta, hogy beszélgetőpartnerei mondják
a magukét erről vagy arról a témáról. Udvarias érdeklődést mutatott, ám
közben úgy figyelte őket, mintha egy színpadi darab szereplői lettek volna.
A körülötte lévők megosztották vele a titkaikat, kicsinyes ügyeiket és ostoba
ötleteiket, ő pedig eközben végig mosolygott, és látszólag mindig az ő olda­
lukra állt.
Az udvaroncok nem tudták, hogy valójában kifogyhatatlan mennyiségű
nyersanyaggal látják el Goethét regényalakok, párbeszédek és együgyű tör­
ténetek terén, amelyek remek alapul szolgáltak később megírandó színdarab­
jaihoz és regényeihez. Goethének így sikerült a társasági élet nyűgét kelle­
mes és termékeny játékká alakítania.
190 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A jeles osztrák-am erikai filmrendező, Josef von Sternberg (1894-1969)

filmstúdióbeli m indenesből vált az 1920-as és ’30-as évek legsikeresebb
hollywoodi rendezőinek egyikévé. Eközben kialakított egy filozófiát, amely
remekül működött egészen az ’50-es évekig tartó rendezői pályája során:
semmi más nem számít, csak a végtermék. Felfogása szerint az ő szerepe az
volt, hogy összhangot teremtsen, és elképzeléseinek megfelelően irányítsa
a forgatást, miközben minden szükséges eszközt felhasznál a kívánt ered­
mény eléréséhez. Elképzelései megvalósításának legnagyobb akadályát ter­
mészetesen maguk a színészek jelentették. Ők elsősorban saját karrierjüket
tartották szem előtt. A figyelem, amit a szerepük hozott nekik, fontosabb
volt számukra, mint maga a film. Ezért hát mindegyikük igyekezett magára
irányítani a reflektorfényt, és ennek gyakran a film színvonala látta kárát.
Sternbergnek meg kellett találnia a módját, hogy az ilyen színészeket trük­
kökkel vagy hízelgéssel rávegye utasításai betartására.
Von Sternberget 1930-ban meghívták Berlinbe, hogy megrendezze a K ék
angyalt (T he Blue Angel), amely legismertebb filmje lett. A férfi főszerepet
a világhírű Emil Jannings játszotta. A női főszereplőt keresve Von Stern­
berg rábukkant egy Marlene Dietrich nevű, viszonylag ismeretlen német
színésznőre, akit aztán hét filmjében szerepeltetett, és akit gyakorlatilag ő
tett világsztárrá. Von Sternberg már korábban is dolgozott együtt Jannings-
szel, és tudta, hogy a színész meglehetősen ostoba alak. Jannings minden
tőle telhetőt megtett, hogy megzavarja a forgatás menetét. A rendező utasítá­
sait személyes sértésnek vette. Az volt a módszere, hogy kilátástalan csatáro­
zásokra kényszerítette a rendezőt, és addig fárasztotta, míg az fel nem adta,
és rá nem hagyta Janningsre, hogy tegyen, amit csak akar.
Von Sternberg számított minderre, és a saját taktikájával lépett a szorítóba.
Megacélozta az idegeit, hogy kibírja Jannings gyermeteg játékait. Jannings
megkövetelte, hogy a rendező minden reggel jelenjen meg az öltözőjében,
és biztosítsa őt végtelen rajongásáról és munkája iránti csodálatáról - Von
Sternberg ezt zokszó nélkül megtette. A színész elvárta, hogy a rendező
mindennap vigye el őt ebédelni, és hallgassa meg a filmmel kapcsolatos ötle­
teit - Von Sternberg ebben is a kedvében járt, és türelmesen végighallgatta
Jannings borzalmas javaslatait. Ha Von Sternberg bármelyik másik színész­
szel is foglalkozni mert, Jannings azonnal féltékenységi rohamban tört ki, és
Von Sternberg kénytelen volt előadni a bűnbánó szerepét. Ám azzal, hogy
hagyta, hadd játssza ezeket a kisded játékait, lényegében kifogta a szelet
Jannings vitorlájából. A forgatáson nem volt helye a harcnak. Mivel az idő
volt a legnagyobb ellensége, Von Sternbergnek különböző cselekhez kellett
folyamodnia, hogy a színészre kényszeríthesse az akaratát.
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 191

Amikor például Jannings valamilyen okból nem volt hajlandó áthalad­

ni egy ajtón és a kamerák elé lépni, Von Sternberg a fellelhető legerősebb
lámpát szereltette fel az ajtóhoz, hogy valahányszor Jannings megáll ott,
a lámpa megégesse a tarkóját, és így kénytelen legyen a jelenetbe belépni.
Amikor Jannings az első jelenetét nevetségesen fennkölt németséggel sza­
valta el, Von Sternberg gratulált neki kifinomult stílusához, majd közölte,
hogy Jannings lesz az egyetlen szereplő a film ben, aki így beszél, amitől
kilóg majd a többiek közül, és igen rossz hatást kelt, de ha akarja, hát legyen.
Jannings gyorsan megszabadult fennhéjázó modorosságától. Valahányszor
megsértődött, és nem volt hajlandó kimozdulni a szobájából, Von Sternberg
tett róla, hogy szárnyra kapjon a hír: ő most kizárólag Marlene Dietrichhel
foglalkozik, mire a féltékeny színész azonnal a forgatás helyszínén termett,
hogy versenybe szálljon a rendező figyelméért. Von Sternberg jelenetről
jelenetre az általa kívánt megoldásra kényszerítette Janningset, és sikerült
pályafutásának talán legnagyobb alakítását kipréselnie belőle.

Mint azt a II. fejezetből (lásd 8 9 -9 2 .) is tudjuk, Dániel Everett és családja

1977-ben elköltözött az amazóniai őserdők mélyére, hogy a pirahá nevű
törzzsel éljen. Everettet és feleségét misszionáriusként azzal a feladattal bíz­
ták meg, hogy tanulják meg a pirahák nyelvét - amely akkoriban a világ
legnehezebben megfejthető nyelvének számított - , és fordítsák le a benn­
szülötteknek a Bibliát. Everettnek a nyelvészeti felkészítés során tanult mód­
szerek segítségével lassanként sikerült is eredményeket elérnie.
Alaposan áttanulmányozta az M IT nagy nyelvésze, Noam Chomsky mű­
veit. Ő azt a nézetet hangoztatta, hogy lényegében minden nyelv rokon­
ságban áll egymással, m ert a nyelvi szerkezetek születésünktől agyunkba
vannak programozva, és genetikai kódunk részét képezik. Ez azt is jelenti,
hogy természeténél fogva minden nyelv ugyanazokat a jellemzőket hordoz­
za. Everett hitt Chomsky elméletének helyességében, és feszített tempóban
dolgozott, hogy megtalálja ezeket az általános vonásokat a pirahá nyelvben.
Az éveken át tartó kutatás során azonban egyre több olyan jelenségre buk­
kant, amely ellentmondott Chomsky teóriájának, és ez aggasztotta.
Everett arra a következtetésre jutott, hogy a pirahá nyelv a törzs dzsun­
gelbeli életének számos sajátosságát tükrözi. Rájött például arra, hogy a
nyelvet beszélők kultúrája óriási értéket tulajdonít a „közvetlen tapasztalat­
nak” - vagyis ami nincs a szemük előtt, az nem létezik, ezért szinte telje­
sen hiányoznak a nyelvükből a közvetlen tapasztaláson kívül eső dolgokra
vonatkozó szavak és fogalmak. Ezt a gondolatmenetet folytatva feltételezte,
hogy a nyelvek alapvető vonásai nem csupán genetikus eredetűek és egye-
192 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

temesek, hanem minden nyelvben megtalálhatóak az adott kultúra egyedi­

ségét tükröző elemek is. A kultúra nagyobb szerepet játszik a gondolkodá­
sunkban és a kommunikációban, mint hinnénk.
2005-ben már úgy érezte, készen áll arra, hogy mindezt nyilvánosságra
hozza. Egy antropológiai folyóiratba írt cikkében kifejtette forradalmian új
nézeteit. Számított rá, hogy kutatási eredményei élénk vitát váltanak majd
ki, ám egyáltalán nem volt felkészülve mindarra, ami rá várt.
Az M IT-n Chomsky köreihez tartozó nyelvészek és doktori hallgatók tá­
madást zúdítottak Everettre. Amikor a Cambridge-i Egyetemen egy fontos
szimpóziumán beszédet tartott a felfedezéseiről, ezek közül a nyelvészek
közül néhányan odautaztak, hogy meghallgassák. Kérdések pergőtüzét
zúdították rá azzal a szándékkal, hogy megkérdőjelezzék az elméletét, és
nyilvánosan kínos helyzetbe hozzák. Everett nem készült fel erre, zavarba
jött és ügyetlenül kezelte a dolgot. Az eset aztán további előadásokon is meg­
ismétlődött. Ellenlábasai a beszédeiben vagy írásaiban felfedezett legapróbb
következetlenségekre is lecsaptak, és igyekeztek ezekre a hibákra építve az
egész elképzelését kétségbe vonni. A támadások némelyike a személyes­
ségig fajult - nyilvánosan szélhámosnak nevezték, és az indítékait is meg­
kérdőjelezték. Még maga Chomsky is célzott rá, hogy Everett a hírnévért és
a pénzért csinálja az egészet.
Amikor Everett D o n t Sleep, There are Snakes (Ne aludj, itt kígyók van­
nak)29 címmel megjelentette első könyvét, ezek a nyelvészek leveleket íro­
gattak a kritikusoknak, és megpróbálták rávenni őket, hogy figyelemre se
méltassák a művet - azt állították, hogy nem üti meg a kellő tudományos
színvonalat. Odáig merészkedtek, hogy nyomást gyakoroltak a National Pub­
lic Rádióra30, amely hosszabb műsort akart készíteni Everett-tel. A műsort
végül törölték.
Everettet először önkéntelenül is elragadták az érzelmei. Az őt ócsárolók
érvei nem vonták kétségbe az elméletét, csupán rámutattak néhány lehet­
séges gyenge pontjára. Úgy tűnt, nem az igazság érdekli őket, hanem in ­
kább az, hogy rossz színben tüntessék fel. Gyorsan túljutott ezen az érzel­
mi válságon, és nekilátott, hogy a saját hasznára fordítsa a támadásokat.
A bírálatok hatására arra kényszerült, hogy írásaiban gondosan betöm jön
m inden rést; támadói elérték, hogy újragondoljon és még jobban alátá­
masszon minden érvet. Előre hallotta lehetséges kifogásaikat, és következő
írásaiban egyenként megcáfolta őket. M indettől csak jobb író és érvelő vált
belőle, a D on t Sleep, There are Snakes jobban fogyott a nagy felhajtás miatt,
és közben egyre többen álltak az ügye mellé. Végül m ár egyenesen hálás
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 193

volt rosszakarói támadásaiért, hiszen rengeteget csiszoltak a munkáján, és

közben őt magát is megedzették.

Életünk során állandóan ostoba emberekbe botlunk majd. Egyszerűen túl

sokan vannak ahhoz, hogy el lehessen kerülni őket. Az embereket a követ­
kező szabály alapján nyilváníthatjuk ostobának: a gyakorlati életben a hosz-
szú távú eredmény a lényeg, és az, hogy a kitűzött feladatot a lehető leghaté­
konyabb és legleleményesebb módon végezzük el. Ez kellene hogy legyen
az emberek tetteit vezérlő legfontosabb elv. Az ostobáknak azonban más
értékrendjük van. Ők nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a rövid távú dol­
goknak - az azonnali pénzszerzésnek, a nyilvánosság és a média figyelmének
vagy éppen a mutatós külsőnek. Egojuk és bizonytalanságaik vezérlik őket.
Általában önmagukért élvezik a konfliktusokat és az intrikákat. Ha kritizál­
nak valamit, mindig olyan részleteket hangsúlyoznak, amelyek az összkép
vagy a vita szempontjából lényegtelenek. Sokkal jobban érdekli őket saját
pozíciójuk és karrierjük, mint az igazság. Felismerhetők arról is, milyen ke­
veset teljesítenek, és mennyire megnehezítik mások számára az eredmény
elérését. Hiányzik belőlük a józan ész, indulatba jönnek olyan dolgok miatt,
amelyek nem igazán fontosak, s közben nem törődnek azokkal a problémák­
kal, amelyek hosszú távon végzetesnek bizonyulhatnak.
Az ostobákkal szemben az a hibás reakciónk, hogy lealacsonyodunk
a szintjükre. Bosszantanak, sőt feldühítenek és csatára kényszerítenek ben­
nünket, mi pedig közben kicsinyesnek és zavartnak érezzük magunkat. Nem
látjuk át többé, mi a fontos valójában. Nem nyerhetünk meg egy vitát sem
velük szemben, és azt sem érhetjük el, hogy a mi szemszögünkből lássák a
dolgokat vagy változtassanak a viselkedésükön, m ert nekik nem számít az
észszerűség és az eredmény. Csak értékes időnket és érzelmi energiánkat
emésztik fel.
Az ostoba emberekkel szembeni bánásmód filozófiája a következő: ők egy­
szerűen az élethez tartoznak, mint a kövek vagy a bútorok. Mindnyájunknak
van ostoba oldala, és vannak olyan pillanataink, amikor a kelleténél többet
gondolunk az egonkra és rövid távú céljainkra. Ilyen az emberi természet.
Ha meglátjuk magunkban ezt az ostobaságot, akkor másokban is képesek
leszünk elfogadni azt. így mosolyoghatunk a szereplésükön, könnyebben
elviselhetjük a jelenlétüket, akár egy butuska gyerekét, és elkerülhetjük a
megváltoztatásukra tett kísérlettel járó frusztrációt. Ez a nagy emberi szín-
194 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

játék része, nem érdemes tehát hagynunk, hogy felidegesítsen és álmatlan

éjszakákat okozzon. Ezt a „viseljük el derűvel az ostobákat” hozzáállást a
tanulóidő szakaszában kell kifejlesztenünk, amelynek során majdnem telje­
sen biztos, hogy összeakadunk velük. Ha megnehezítik az életünket, azzal
semlegesíthetjük a kártékony hatásukat, hogy nagyon tudatosan a céljainkra
és a nekünk fontos dolgokra összpontosítunk, és ha tehetjük, nem veszünk
tudomást róluk. A legbölcsebb megoldás azonban az, hogy még tovább
megyünk, és egyenesen kihasználjuk az ostobaságukat - nyersanyagnak
használjuk őket a munkánkhoz, intő példaként helyezzük őket magunk elé
vagy megtaláljuk a módját, hogy tetteikből előnyt kovácsoljunk a magunk
számára. Ily módon az ostoba emberek a mi malmunkra hajtják a vizet, és
segítségükkel éppen azokat a gyakorlati eredményeket érhetjük el, amelye­
ket ők annyira megvetnek.

A másik út

Miközben doktori tanulmányait folytatta a Harvard Egyetem informatikai

tanszékén, Paul Graham (1964-) felfedezett valamit saját magával kapcsolat­
ban: mélységesen taszította mindenféle mesterkedés és társadalmi törtetés.
(Grahamről bővebben lásd 107-109.) Nem volt jó ezekben a játszmákban,
így bosszantotta, ha olyan helyzetekbe rángatták bele, amelyekben mások
manipulatív módon viselkedtek. A helyezkedéssel való rövid találkozása a
tanszéken arról győzte meg, hogy a tudományos életet nem neki találták
ki. Ez a felismerés további megerősítést nyert néhány évvel később, amikor
munkát vállalt egy szoftverfejlesztő cégnél. A vezetőség szinte minden lépé­
se észszerűtlen volt - kirúgták az eredeti szakembereket, egy marketing­
est tettek meg cégvezetőnek, és túl sokáig vártak egy-egy új termék piacra
dobásával. Az effajta rossz döntések annak köszönhetőek, hogy a helyez­
kedés és az önzés egy csoporton belül gyakran ellehetetleníti a józan ítélő­
képességet.
Mivel Graham ezt nem tudta elviselni, sajátos megoldással állt elő:
amennyire csak lehetett, igyekezett elkerülni minden intrikáktól fertőzött
közeget. Ez azt jelentette, hogy szigorúan csak a legkisebb méretű startupok-
kal foglalkozott - ez a korlátozás fegyelmezetté és kreatívvá nevelte. Később
azonban, amikor megalapította a technológiai startupok inkubátoraként
LÁSSUK OLYANNAK AZ EMBEREKET, AMILYENEK! - TÁRSAS INTELLIGENCIA 195

működő Y Combinatort, azaz egyfajta tanulóközeget, már nem akadályoz­

hatta meg, hogy a cég növekedésnek induljon - egyszerűen túl sikeresnek
bizonyult. Kettős megoldást eszelt ki. Először is hagyta, hogy a céggel kapcso­
latos összes kényes, társas készséget igénylő feladatot felesége és üzlettársa,
Jessica Livingston intézze, hiszen ő igen magas szintű társas intelligenciával
rendelkezett. Másodszor pedig igyekezett megőrizni a cég igen laza és bürok­
ráciamentes szerkezetét.
Ha Grahamhez hasonlóan nincs meg bennünk az em beri természet
finom és manipulatív oldalának megismeréséhez és kezeléséhez szükséges
türelem, akkor az a legjobb megoldás, ha minél távolabb tartjuk magunkat
az ilyen helyzetektől. Ez kizárja a néhány főnél nagyobb csoportokban vég­
zett munkát, mivel a taktikai megfontolások egy bizonyos létszám felett óha­
tatlanul megjelennek. Ez azt is jelenti, hogy vagy egyedül dolgozunk, vagy
nagyon kisméretű startupoknál.
Még így sem árt, ha legalább a társas intelligencia alapjait elsajátítjuk -
hasznos, ha felism erjük a cápákat, ki tudjuk számítani a lépéseiket, és el
tudjuk kápráztatni, le tudjuk fegyverezni a nehéz embereket. Ennek az az
oka, hogy bármennyire igyekszünk is elkerülni az ilyen képességet igénylő
helyzeteket, a világ egyetlen hatalmas, intrikus viperafészek, és előbb-utóbb
úgyis magába szippant. Ha tudatosan próbálunk távol maradni a rendszertől,
az rendkívüli módon visszaveti a tanulóidőnket a társas intelligencia terén,
és kiszolgáltatottá tesz bennünket a naivitás legrosszabb formáival szemben,
a velük járó katasztrófákról nem is beszélve.

Nagy ostobaság lenne azt követelni, hogy az emberek hozzánk iga­

zodjanak. Én nem is kívántam soha. Én mindig csak önmagáért
való individuumnak tekintettem egy-egy embert, akit igyekeztem
kikutatni, sajátosságaiban megismerni, ezen túl azonban semmi ro-
konszenvet nem kívántam tőle. De ebben aztán olyan sokra vittem,
hogy minden emberrel tudok bánni, és csakis ezáltal ismerhetünk
meg sokféle jellemet, válhatunk kellőképp jártassá az életben.31

JO H A N N W O L F G A N G VON G O E T H E
 V.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ
ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS

Ahogy egyre több képességre teszünk szert, és egyre

inkább elsajátítjuk szakterületünk szabályait, elménk
úgy törekszik egyre nagyobb aktivitásra, hiszen igyek­
szik a leginkább megfelelő m ódon felhasználni ezt a
tudást. A természetes kreatív lendületet soha nem a te­
hetség hiánya akadályozza, hanem a hozzáállásunk. Ha
bizonytalanok vagyunk és szorongunk, akkor tudásun­
kat tekintve gyakran konzervatívvá válunk, vagyis szí­
vesebben illeszkedünk be a csoportba, és tartunk ki a
tanult módszerek mellett. Ehelyett éppen az ellenkező
irányba kell ösztönöznünk magunkat. A tanulóidő sza­
k a sz á b ó l kilépve egyre bátrabban kell viselkednünk.
A tudásunk miatti elégedettség helyett terjesszük ki az
ismereteinket a kapcsolódó területekre is, adjunk táp­
lálékot az elménknek, hogy a különböző ötletek között
új asszociációkat hozhasson létre. Kísérletezzünk és
minden elképzelhető oldalról vizsgáljuk meg a problé­
mákat! Ahogy a gondolkodásunk rugalmasabbá válik,
elménk is egyre sokoldalúbb lesz, vagyis a valóság egyre
több elemét érzékeli majd. Végül mi magunk fordu­
lunk majd a bennünk rögzült szabályok ellen, és lelküle­
tűnknek megfelelően gyúrjuk újjá őket. Ez az eredetiség
pedig a kiválóság magaslataira juttat bennünket.
 A második átalakulás

Wolfgang Amadeus M ozartot (1 756-1791) születése pillanatától kezdve

zene vette körül. Apja, Leopold, hegedűművész és zeneszerző volt a salz­
burgi udvarnál, de emellett zenetanárként is tevékenykedett. A kis Wolfgang
egész álló nap hallgatta, ahogy Leopold Mozart a tanítványaival gyakorol a
házban. 1759-ben hétéves nővére, Maria Anna elkezdett zongoraleckéket
venni az apjuktól. A kislány ígéretes tehetség volt, és állandóan gyakorolt.
Wolfgang, akit elvarázsoltak a lány egyszerű dallamai, együtt dünnyögött
a zenével; néha odaült a család csembalójához, és megpróbálta utánozni a
nővérét. Leopold hamarosan valami szokatlant vett észre a fián. A gyerek
hároméves kora dacára kiválóan memorizálta a dallamokat, és hibátlanul
érezte a ritmust, pedig semmilyen képzésben nem részesült.
Bár Mozart apja még sohasem próbálkozott ilyen fiatal gyermek tanítá­
sával, úgy döntött, zongoraleckéket ad M ozartnak, amikor a fiú betölti a
negyedik évét. Az első néhány alkalom után észrevette, hogy fiának más kü­
lönleges képességei is vannak. Mozart sokkal jobban figyelt, mint más tanít­
ványok, teste és lelke valósággal feloldódott a zenében. Az intenzív összpon­
tosításnak köszönhetően sokkal gyorsabban is tanult, mint a többi gyerek.
Ötévesen egyszer ellopott egy a nővérének szánt, igen bonyolult gyakorlatot,
és félóra múlva könnyedén el tudta játszani. Hallotta, amint Maria Anna a
darabot gyakorolja, és mivel élénken emlékezett rá, elég volt egyetlen pillan­
tást vetnie a kottára, és azonnal vissza tudta adni a zenét.
Leopold Mozart szinte a kezdet kezdetétől látta, miből fakad ez a bámu­
latra méltó koncentráció: a fiú szívből rajongott magáért a zenéért. Vala­
hányszor apja egy új és nagy kihívást jelentő darabot tett elé, hogy küzdjön
meg vele, a szeme felcsillant az izgalomtól. Ha a darab teljesen új volt és
nehezen feldolgozható, akkor heves elszántsággal vetette rá magát, és éjt
nappallá téve addig foglalkozott vele, míg repertoárja részévé nem vált. Szü­
leinek éjszakánként kényszeríteniük kellett, hogy hagyja abba a gyakorlást,
és feküdjön le aludni. A gyakorlás szeretete az évek múlásával csak egyre
erősödött. Am ikor más gyerekekkel kellett játszania, mindig megtalálta
200 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a módját, hogy a legegyszerűbb foglalatosságot is úgy alakítsa át, hogy annak

valami köze legyen a zenéhez. A kedvenc időtöltése azonban az volt, hogy
egy már ismert darabbal kísérletezgetett. Az improvizáció a legtöbbször igen
leleményes és különleges eredményt hozott.
Mozart egészen kicsi korától kezdve kivételesen kifinomult és érzékeny,
heves hangulatváltásokra hajlamos gyerek volt. Az egyik pillanatban ingerül­
ten viselkedett, a következőben pedig gyengéd szeretettel. Az arcán állandó
nyugtalanság ült, ami csak akkor tűnt el, ha leülhetett a zongorához; ilyen­
kor érezte igazán elemében magát, és teljességgel belefeledkezett a zenébe.
1762-ben egy napon Leopold Mozart éppen a gyerekeit hallgatta, amint
egy két zongorára írt darabot játszottak, amikor támadt egy ötlete. A lánya
is igen tehetséges zongorista volt, fia pedig egyenesen csodagyerek. Együtt
olyanok voltak, mint két nagyon drága játékszer. Mindketten rendelkeztek ter­
mészetes vonzerővel, Wolfgang pedig született előadóművész volt. Leopold
M ozartnak egyszerű udvari muzsikusként igen szerény jövedelme volt, de
lehetőséget látott abban, hogy gyermekeivel egy vagyont keressen. Alaposan
átgondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy nagy előadókörútra indul velük.
Ennek során érintik Európa fővárosait, a királyi udvarok és a nagyközönség
előtt egyaránt játszanak majd, a fellépésekért pénzt kérnek. Hogy fokozza
a hatást, jelmezbe bújtatta a gyerekeket - lányát hercegnőnek öltöztette, fiát
pedig udvari miniszternek parókával, elegánsan szabott mellénnyel, derekán
kard lógott.
A turné Bécsben kezdődött, ahol a Mozart-gyerekek elbűvölték a császárt
és császárnét, I. Ferencet és Mária Teréziát. Ezután több hónapot töltöttek
Párizsban, ahol a királyi udvarban játszottak, Mozart pedig az elragadtatott
XV. Lajos térdén lovagolt. Ezután London következett, ahol több mint egy
évig maradtak, és többször nagy tömegek előtt léptek fel. Bár a két jelmezes
gyermek látványa önmagában is nagy hatást gyakorolt a nézőkre, Mozart
játéka valósággal megbabonázta őket. A fiúcska számos szórakoztató m u­
tatványt megtanult, s ezeket apja gondos irányítása alatt elő is adta a szín­
padon. Úgy játszott le egy menüettet a zongorán, hogy a billentyűket egy
kendővel eltakarták előle, és csak egy ujját használta hozzá. Első látásra,
minden nehézség nélkül el tudta játszani egy-egy híres zeneszerző legújabb
művét. Emellett persze a saját szerzeményeit is előadta - lenyűgöző élmény
egy hétéves gyerek szonátáját hallgatni, még ha némileg egyszerű is. A leg­
fantasztikusabb azonban az volt, hogy Mozart hihetetlen sebességgel tudott
játszani, apró ujjai csak úgy száguldoztak a billentyűkön.
A turné során érdekes menetrend alakult ki. A családot általában meghív­
ták egy városnézésre, vidéki körutazásra vagy estélyre, Mozart pedig ilyen­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 201

kor mindig talált valami kifogást - betegséget színlelt vagy kimerültségre

panaszkodott hogy távol maradhasson, és inkább a zenének szentelhesse
az idejét. Az volt a kedvenc foglalatossága, hogy az éppen meglátogatott
udvar legnevesebb zeneszerzőihez csapódott. Londonban például sikerült
levennie a lábáról a nagy komponistát, Johann Christian Bachot, Johann
Sebastian Bach fiát. Amikor a család meghívást kapott egy kis kirándulásra,
ő a lehető legtökéletesebb kifogással mentette ki magát - már rábeszélte
Bachot, hogy leckét adjon neki zeneszerzésből.
Az oktatás, amelyet ily módon több híres zeneszerzőtől kapott, messze
túlmutatott bármin, amit egy hozzá hasonló kisgyerek remélhetett. Bár volt,
aki szerint ilyen fiatal létére túlzásba vitte a céltudatosságot, és ezzel elfecsé­
relte a gyermekéveit, Wolfgangban olyan heves szerelem lángolt a zene és
a benne rejlő állandó kihívások iránt, hogy megszállottságában sokkal na­
gyobb örömet lelt, mint amit bármilyen játék vagy szórakozás nyújthatott
volna a számára.
A körút anyagilag óriási sikert jelentett, de kis híján tragédiával végződött.
1766-ban, Hollandiában, miközben a család a hazaútra készülődött, Mozart
súlyos lázzal ágynak esett. Napról napra fogyott, hol visszanyerte, hol pedig
újra elveszítette az eszméletét, és egy alkalommal úgy tűnt, a halál küszöbén
áll. A láz azonban csodálatos módon elmúlt, és a fiú a következő hónapok
során lassan felépült. Az élmény azonban megváltoztatta. Ettől a pillanattól
kezdve állandó melankólia és az a rossz előérzet gyötörte, hogy fiatalon fog
meghalni.
A M ozart család ekkora már a gyerekek turné során keresett pénzéből
élt, de ahogy teltek az évek, egyre kevesebb meghívás érkezett. Elmúlt az
újdonság varázsa, és a gyerekek sem tűntek már olyan fiatalnak és édesnek.
Leopold Mozart kétségbeesetten igyekezett valamilyen pénzforrást találni,
és új ötlettel állt elő. Fia egyre komolyabb zeneszerzővé vált, és többféle mű­
fajban is alkotott. Nem volt más hátra, mint udvari komponistaként biztos
állást találni neki, és megrendeléseket szerezni versenyművek és szimfóniák
megírására. Ennek érdekében apa és fia 1770-ben koncertsorozatra indult
Itáliába, amely akkoriban Európa zenei központjának számított.
A turné jól alakult. Wolfgang Itália minden fontosabb udvarában bem u­
tatta varázslatos zongorajátékát. Szimfóniái és versenyművei nagy tetszést
arattak, hiszen különleges teljesítménynek számítottak egy tizenéves fiútól.
Itt is a korszak legünnepeltebb zeneszerzőinek társaságában forgolódott, és
tovább mélyítette a korábbi utazások során szerzett zenei ismereteit. Újra
felfedezte legnagyobb zenei szenvedélyét, az operát. Gyermekként mindig
az volt az érzése, hogy nagy operák megírására született. Itáliában láthatta
202 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a legnagyszerűbb műveket, és rájött, hogy mi is elragadtatásának igazi for­

rása: a tiszta zenébe öntött dráma, az emberi hang szinte korlátlan képessége
az érzelmek teljes skálájának kifejezésére, és természetesen maga a látvány.
Mélyről fakadó, ösztönös vonzalmat érzett mindenfajta színház iránt. Az
itáliai udvarokban töltött közel három év alatt kapott rengeteg figyelem és
bátorítás ellenére azonban egyetlen tehetségéhez méltó állást vagy megbízást
sem ajánlottak neki. Így hát apjával 1773-ban visszatértek Salzburgba.
A salzburgi érsekkel folytatott aprólékos egyezkedés után Leopold
Mozartnak végül sikerült viszonylag jó l jövedelmező állást szereznie fiának
udvari zenészként és zeneszerzőként. A helyzet minden szempontból meg­
felelőnek tűnt: Mozartnak mostantól nem kellett aggódnia a pénz miatt, és
rengeteg ideje jutott a zeneszerzésre. Ő azonban szinte az első pillanattól
fogva kényelmetlenül érezte magát, nyughatatlan volt. Fiatal életének m ajd­
nem a felét Európában való utazgatással töltötte, vezető zenei személyiségek
között forgolódott és a leghíresebb zenekarokat hallgatta, most pedig szám­
űzetésben és elszigeteltségben volt kénytelen élni a vidéki Salzburgban - egy
olyan városban, amely semmiféle színházi vagy operahagyománnyal nem
rendelkezett.
Még ennél is jobban aggasztotta, hogy zeneszerzőként is egyre nehezeb­
ben boldogult. Mióta csak az eszét tudta, a fejében állandóan zenét hallott,
ám ez mindig mások zenéje volt. Tisztában volt vele, hogy saját darabjai
csupán más zeneszerzők műveinek ügyes utánzásai vagy adaptációi. Úgy
élt, mint egy fiatal növény, amely passzívan szívja magába a környezetében
fellelhető tápanyagokat - csak esetében a tápanyagot az általa elsajátított
különböző zenei stílusok jelentették. Érezte, hogy valahol a lelke mélyén
egy sokkal aktívabb erő mozgolódik: a vágy, hogy a saját zenéjét játssza,
és felhagyjon a másolással. A táptalaj immár elég gazdag volt. Kamaszként
erőteljes és ellentmondásos érzelmekkel küzdött - lelkesedés, levertség, ero­
tikus ábrándok. Az volt a legnagyobb vágya, hogy ezeket az érzéseket vala­
hogyan a műveibe is átültesse.
Szinte észrevétlenül kísérletezésbe fogott. Különböző vonósnégyesekre írt
néhány lassú tételt. Ezekben a hosszan elnyújtott témákban különös módon
keveredtek a hangulatok, és tele voltak elfojtott nyugtalansággal, amely vé­
gül monumentális crescendókban tört a felszínre. Apja nagyon megrémült,
amikor Mozart megmutatta neki ezeket a darabokat. A család megélhetése
azon múlott, hogy Wolfgang ellássa az udvart könnyed és kellemes, az embe­
reket gyönyörködtető és mosolyra fakasztó melódiákkal. Ha meghallják eze­
ket a szerzeményeket, azt gondolják majd, hogy a fia megőrült. A darabok
ráadásul túl bonyolultak voltak, semhogy a salzburgi udvari zenészek elő
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 203

tudták volna adni őket. Könyörgött a fiának, hogy ne ezzel a furcsa zenével
töltse az idejét, vagy legalább várjon, amíg sikerül valahol máshol állást
kapnia.
Mozart beleegyezett, de ahogy telt-m últ az idő, egyre jobban úrrá lett
rajta a búskomorság. A zenét, amelyet kényszerűségből kellett írnia, remény­
telenül élettelennek és sablonosnak találta; semm i köze sem volt a benne
kavargó érzelmekhez. Kevesebb darabot írt, és ritkábban lépett fel. Életé­
ben először m ost kezdte elveszíteni a zene iránti rajongását. Úgy érezte,
börtönbe zárták, és ettől ingerlékennyé vált. Valahányszor meghallott egy
operaáriát, eszébe jutott, hogy micsoda zenét szerezhetne ő is, és ettől düh­
rohamot kapott. Állandóan veszekedett az apjával, majd haragja hirtelen
könyörgésbe csapott át, hogy bocsásson meg neki az engedetlenségéért.
Lassanként belenyugodott a sorsába: Salzburgban fog meghalni, méghozzá
fiatalon, és anélkül, hogy a világ valaha is meghallhatná a zenét, amelyről
biztosan tudta, hogy ott él benne mélyen, legbelül.
1781-ben Mozartot meghívták, hogy kísérje el a salzburgi érseket Bécs-
be, ahol őexcellenciája udvari zenészei tehetségét akarta megcsillogtatni.
A császárvárosban aztán hirtelen nyilvánvalóvá vált, mit is jelent az udvari
zenészi státusza. Az érsek úgy ugráltatta, mintha a személyzete egyik tagja,
egy egyszerű szolga lett volna. A Mozartban az elmúlt hét évben felgyü­
lemlett indulat felforrt és a felszínre tört. Huszonöt éves volt, és egyre csak
vesztegette a drága időt. Apja és az érsek szándékosan visszafogták őt. Sze­
rette az apját, és erősen függött családja érzelmi támogatásától, de nem volt
képes tovább elviselni ezeket a körülményeket. Amikor elérkezett a Salz­
burgba való visszatérés napja, váratlan közléssel állt elő - nem hajlandó
hazamenni. Kérelmezte állásából való elbocsátását. Az érsek mélységes meg­
vetéssel bánt vele, de végül mégiscsak beleegyezett. Az apja is az érsek mellé
állt, megparancsolta a fiának, hogy térjen haza, és megígérte neki, hogy m in­
dent megbocsát. Wolfgang azonban már eldöntötte, hogy Bécsben marad -
mint később kiderült, élete végéig.
Az apjával való szakítás végleges és rendkívül fájdalmas volt, de érezte,
hogy rövid az ideje, és túl sok dolgot kell felszínre hoznia magából. Olyan
elszántsággal vetette bele magát a zenébe, amely még gyermekkori lelkese­
désén is túltett. A túl sokáig elnyomott ötletek most elemi erővel törtek elő
belőle. Ez a lázas alkotó időszak termékenységben példa nélkül áll a zene-
történetben.
Az előző húsz év tanulóideje alaposan felkészítette erre a pillanatra. Félel­
metes m emóriája volt - a fejében össze tudta fogni az évek során magába
szívott összes dallamot és harmóniát. Hangjegyek és akkordok helyett zenei
204 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

blokkokban gondolkodott, és amilyen gyorsan végigfutottak az agyában,

ugyanolyan gyorsan le is tudta írni őket. A tempó, amellyel zenéit szerez­
te, elképesztett mindenkit, aki csak a tanúja volt az alkotási folyamatnak.
Don Giovanni című operájának prágai premierje előtti éjszakán Mozart pél­
dául italozni ment. Amikor a barátai emlékeztették, hogy még nem írta meg
a nyitányt, hazasietett, és miközben a felesége énekléssel tartotta ébren, alig
néhány óra alatt megírta egyik legnépszerűbb és legzseniálisabb nyitányát.
Még fontosabb volt azonban, hogy miután éveket töltött azzal, hogy m in­
den elképzelhető műfajban megtanuljon komponálni, m ost ezek segítsé­
gével valami újat fejezhetett ki, kitágíthatta a műfaji kereteket, sőt kreativi­
tásánál fogva képes volt akár át is alakítani őket. A benne kavargó érzelmek
miatt egyre azt kutatta, hogyan adhat a zenéjének a puszta díszítő jellegen
túl elsöprő kifejező erőt.
M ozart idejében a kisebb zenekarokra hangszerelt zongoraverseny és
a szimfónia rövid, egyszerű tételeivel és eltúlzott dallamosságával meglehető­
sen könnyed és frivol műfajnak számított. Ő azonban teljesen átalakította a
formáját. Nagyobb zenekarokra írt, különösen a hegedűszekciókat terjesz­
tette ki. Ezek a zenekarok addig sohasem ismert erővel tudtak megszólalni.
Szimfonikus tételeit is jóval hosszabbra szabta, mint azt a hagyományok dik­
tálták. A nyitó tételben megalapozott feszült és disszonáns hangulat a lassú
m ásodik tételben tovább fokozódott, majd végül a grandiózus fináléban
nyert feloldást. Műveit a rettegés, a bánat, a balsejtelem, a harag, a vidámság
és az eksztázis kifejezésének erejével ruházta fel. Hallgatóságát valósággal
megbabonázta ez az új, sodró lendületű hangzás, amelyben hirtelen annyi
új dimenzió bukkant fel. Mozart újításai után szinte elképzelhetetlenné vált,
hogy a zeneszerzők visszatérjenek a korábban jellemző frivol, semm itm on­
dó udvari muzsikához. Európa zenéje örökre megváltozott.
Ezek az újítások Mozartnál nem valamiféle tudatosan provokatív vagy
lázadó szándékból születtek. A változtatás igénye teljesen természetes és
ösztönös módon nyilvánult meg, akár a méhek viaszkiválasztása - mintha
nem is lett volna felette hatalma. A zene iránti kifinomult érzékének köszön­
hetően egyszerűen nem volt más választása, m int saját személyére szabni
minden műfajt, amelyhez csak hozzányúlt.
1786-ban megismerkedett Don Juan legendájának egy változatával, és
a nagy csábító történetével való azonosulás rögtön felkeltette az érdeklődé­
sét. Don Jüanhoz hasonlóan benne is megszállott vágy és szeretet élt a nők
iránt, és ugyanúgy megvetette a tekintélyt. Még fontosabb volt azonban,
hogy Mozart úgy érezte, zeneszerzőként mindenkinél nagyobb lehetősége
van közönsége elcsábítására, sőt az érzelmekre gyakorolt ellenállhatatlan
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 205

hatásával maga a zene jelenti a csábítás legfelső fokát. Nagyszerűen tud­

ná közvetíteni mindezeket az elképzeléseket, ha operát írna a történetből.
A következő évben hozzálátott Don G iovanni (Don Juan olasz neve) című
operájának megírásához. Ahhoz, hogy a történet az általa elképzelt módon
elevenedjen meg, ismét újításra volt szüksége - ezúttal az opera műfaját
vette célba.
Az operák akkoriban általában meglehetősen merev szabályokhoz alkal­
mazkodtak. Recitativókból (a történetet és a cselekményt közvetítő, csem­
balóval kísért énekes beszédből), áriákból (énekes részekből, amelyekben
az énekes mintegy reagál a recitativóban elhangzottakra) és kórusrészekből
álltak. M ozart a saját operafelfogásával olyasmit alkotott, ami folytonos
egészként hömpölygött. Don Giovanni jellemét nemcsak szavakkal, hanem
magával a zenével is igyekezett megjeleníteni, és valahányszor a csábító a
színpadon tartózkodott, nyugtalan, érzéki energiáját a hegedűk állandó, vib­
ráló trem olója fejezte ki. A mű olyan gyors, szinte eszeveszett tempóban
vágtatott, amilyet még korábban senki sem látott a színpadon. A zene kifeje­
ző erejének további fokozása érdekében Mozart feltalálta az együtteseket - a
drámai tetőpontokon több szereplőt énekeltetett, néha egyszerre, bonyolult
ellenpontozással, amitől az egész opera sodró, álomszerű hatást keltett.
A D on G iov an n ka az első perctől az utolsóig rányomja a bélyegét a nagy
csábító ördögi jelenléte. Bár az összes többi szereplő elítéli őt, lehetetlen nem
csodálni Don Giovannit, aki az utolsó pillanatban sem hajlandó bűnbánatot
gyakorolni, nevetve száll a pokolra, és nem hódol be a tekintélynek. Soha
senki nem látott még ehhez hasonló operát, sem a zenét, sem pedig a történe­
tet tekintve. Talán túlságosan is megelőzte a korát. Sokan hozták fel kifogás­
ként, hogy irritáló és fülsértő; az iramot túlzottan száguldónak, az erkölcsi
kétértelműséget pedig túl nyugtalanítónak találták.
Mozart továbbra is eszelős munkatempót diktált magának, s a túlhajszolt­
ság miatt 1791-ben, két hónappal utolsó operájának, a V arázsfuvolának a
bemutatóját követően, alig harmincöt évesen elhunyt. A halála után évek­
nek kellett eltelnie, míg az operarajongók valóban megértették, mekkora
jelentősége is van az olyan művek forradalmian új hangzásának, mint a Don
Giovanni - amely hamarosan helyet kapott a zenetörténelem öt leggyakrab­
ban előadott operája között.
206 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ú tm utató a kiválósághoz

[...] csak úgy cikáztak bennem a gondolatok, és hirtelen rájöt­

tem, mi az az adottság, miből minden rendkívüli teljesítmény
fakad - különösen az irodalomban - , s mi oly korlátlanul megvolt
Shakespeare-ben. Arra a negatív képességre gondolok, aminek
következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok
közepette, titkok, kétségek közt, anélkül hogy irritáló módon kap­
kodna a tények és a ráció után.32
J o h n K ea ts

Ha mélyebben elgondolkodunk a gyerekkorunkról, és nemcsak egyes em ­

lékeinket idézzük fel, hanem azt is, m ikor mit éreztünk valójában, akkor
észrevesszük, mennyire másként érzékeltük a világot annak idején. Az el­
m énk teljesen nyitott volt, és rengeteg meglepő és eredeti ötlet pattant ki
a fejünkből. Ma már magától értetődőnek tekintett dolgok, olyan egyszerű
jelenségek, mint az éjszakai égbolt vagy a tükörben megjelenő képünk, akkor
még töprengésre késztettek. A fejünk telis-tele volt a bennünket körülvevő
világgal kapcsolatos kérdésekkel. Mivel még nem sajátítottuk el a beszéd
képességét, preverbális szinten, vagyis képekben és érzésekben gondolkod­
tunk. Ha cirkuszba, sporteseményre vagy moziba mentünk, szemünk és
fülünk mohón habzsolta az élményeket. A színek élénkebbnek tűntek. Le­
küzdhetetlen vágyat éreztünk arra, hogy mindenből játékot csináljunk m a­
gunk körül, hogy eljátsszunk a körülményekkel.
Nevezzük ezt a jelenséget eredeti elm ének. Ez az elme nem szavakon vagy
készen kapott fogalmakon keresztül, hanem sokkal közvetlenebb módon
tekintett a világra. Rugalmas volt és fogékony az új információra. Ha felidéz­
zük ennek az eredeti elm én ek az emlékét, önkéntelenül is nosztalgiával gon­
dolunk vissza arra, milyen elementáris erővel tapasztaltuk meg a világot. Ez
az intenzitás az évek múlásával óhatatlanul gyengül. Megtanuljuk szavak és
vélemények szűrőjén át nézni a világot; a jelenre rárakódó korábbi tapaszta­
lataink átszínezik mindazt, amit észlelünk. Többé már nem olyannak látjuk a
dolgokat, amilyenek, nem vesszük észre a részleteiket és azon sem tűnődünk
el, miért léteznek. Elménk fokozatosan bezárul. Védekező állásba vonulunk
az immár természetesnek vett világgal szemben, és kizökkent bennünket,
ha meggyőződéseinket vagy feltételezéseinket kihívás éri.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 207

Ezt a gondolkodásmódot nevezhetjük hagyom ányos elm ének. A megélhe­

tés és a társadalomba való beilleszkedés kényszerének nyomása alatt egyre
szűkebb és szűkebb csatornákba tereljük a gondolkodásunkat. Egyszer­
egyszer talán megpróbálunk újra rátalálni a gyerekkor szellemiségére, és
játszani kezdünk, vagy olyan szórakozási formákban veszünk részt, amelyek
kiszabadítanak bennünket a hagyom ányos elm éből. Néha, amikor ellátoga­
tunk egy idegen országba, ahol esetleg nem minden ismerős, megint egy
kicsit gyermekké válunk, akit elbűvöl az újdonság és a különösség. Ám mivel
elménk nem merül el teljesen ezekben a cselekvésekben - hiszen csak rövid
ideig tartanak - , nem találjuk őket igazán kielégítőnek. Nem kreatívak.
A kiváló mesterek és azok, akik jelentős termékeny energiával rendelkez­
nek, egyszerűen olyan emberek, akiknek a felnőtt élet nyomása és követelmé­
nyei ellenére sikerül megőrizniük gyerekkori szellemük jelentős részét. Ez a
szellemiség munkájukban és gondolkodásukban nyilvánul meg. A gyerekek
természetüknél fogva kreatívak. Aktív módon átalakítanak mindent maguk
körül, játszadoznak az elképzeléseikkel és a körülményekkel, és folyama­
tos újításokkal lepnek meg bennünket. A gyerekek természetes kreativitása
azonban korlátozott; sohasem vezet felfedezésekhez, találmányokhoz vagy
jelentős műalkotásokhoz.
A kiválóságot elért emberek azon túl, hogy megőrzik az eredeti elm e szel­
lemiségét, hozzáteszik tanulóéveik tapasztalatát, valamint a problémákra
vagy ötletekre való összpontosítás képességét. Ez magas szintű kreativitást
eredményez. Bár alapos ismeretekkel rendelkeznek egy adott területen, elmé­
jük a problémák felismerésének és megközelítésének alternatív lehetőségei
iránt is nyitott marad. Fel tudják tenni azokat az egyszerű kérdéseket, ame­
lyek felett a legtöbb ember átsiklik, ugyanakkor megvan bennük a kitartás és
a fegyelem ahhoz, hogy vizsgálódásaikat végigvigyék. Megmarad szakterü­
letük iránti gyermeki rajongásuk és játékos hozzáállásuk, amely elevenné és
élvezetessé teszi a kemény munka óráit. A gyerekekhez hasonlóan képesek
a szavakon túl - vizuálisan, térben, intuitívan - is gondolkodni, és könnyeb­
ben mozgósítják elm éjük preverbális és tudattalan kapacitásait, amelyek
meglepő ötleteikért és alkotásaikért döntő mértékben felelősek.
Léteznek olyan emberek, akik megőrzik gyermeki lelkületűket és sponta­
neitásukat, ám kreatív energiáik százfelé szóródnak, és sohasem lesz meg
bennük a türelem és fegyelem a hosszas tanulóidő elviseléséhez. Másokban
megvan a kellő fegyelem, hogy óriási tudást halmozzanak fel és területük
szakértőivé váljanak, ám mindez nem párosul szellemi rugalmassággal, és
ötleteik emiatt soha nem lépik túl a konvenciók határait. Az ilyen emberek
208 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

sohasem válnak igazán kreatívvá. A kiválóságot elért mesterek sikerrel ötvö­

zik a kettőt - a fegyelmet és a gyermeki szellemet és ennek eredményét
nevezhetjük sokoldalú elm ének. Az ilyen elmét nem zárja korlátok közé a
csekély tapasztalat vagy a szokások. Képes minden irányban terjeszkedni,
és szoros kapcsolatot tud kialakítani a valósággal. A világ több dimenzió­
ját fedezheti fel. A hagyom ányos elm e passzív - magába szívja az inform á­
ciót, majd a megszokott formában felmondja. A sokoldalú elm e ezzel szem­
ben cselekvő, és mindenből, amit megtapasztal, valami újat és eredetit hoz
létre - fog y asztás helyett teremt.
Nem könnyű megmondani, pontosan miért is tudják a kiválóságok meg­
őrizni gyermeki lelkületűket, miközben tényismereteket és tudást halmoz­
nak fel, amikor ez olyan sok ember számára rendkívül nehéz, ha nem lehe­
tetlen feladatot jelent. Talán nehezebben engedik el a gyerekkorukat, vagy
valahogyan megérezték, mekkora hatalmat is jelenthet, ha életben tartják és
igába hajtják ezt a szellemet. Bárhogy legyen is, a sokoldalú elm e megvaló­
sítása sohasem könnyű. A kiválóságok gyermeki lelke gyakran szendereg a
tanulóidő szakaszában, amikor türelmesen szívják magukba szakterületük
részleteit. Amikor aztán elérik a szabadságot és lehetőségük adódik, hogy
a megszerzett tudásukat aktivizálják, ez a szellem felébred. Ez gyakran küz­
delmes folyamat, a m esterek komoly válságot élnek át, am ikor meg kell
küzdeniük a külvilágnak és a hagyományoknak való megfelelés kényszeré­
vel. A nagy nyomás alatt esetleg megpróbálhatják elnyomni kreatív szelle­
müket, ám az később megkettőzött erővel tér vissza.
Értsük meg: mindnyájunkban jelen van egy velünk született erő, amely
szeretne felszínre törni. Ez a bennünk rejlő lehetőség az eredeti elm e aján­
déka. Az emberi elme természeténél fogva kreatív, és állandóan a dolgok és
ötletek közötti asszociációk és kapcsolatok lehetőségét keresi. Kutatni akar,
a világ új arcait felfedezni, igyekszik új dolgokat kitalálni. Ennek a teremtő
erőnek a kifejezése legnagyobb vágyunk, elfojtása pedig nyomorúságunk
forrása. A teremtő erőt nem a kor vagy a tehetség hiánya öli meg, hanem
saját szellemiségünk, saját hozzáállásunk. Megelégszünk a tanulóidő során
szerzett tudásunkkal. Félünk új ötletekkel foglalkozni, és félünk az ehhez
szükséges erőfeszítéstől. A rugalmasabb gondolkodás kockázatot rejt m a­
gában: kudarcot vallhatunk, és nevetség tárgyává válhatunk. Szívesebben
élünk a megszokott gondolatokkal és szokásokkal, ám ezért drágán meg­
fizetünk: kihívások és újdonságok híján az elménk meghal; eljutunk terüle­
tünk határára, és kicsúszik a kezünkből saját sorsunk irányítása, mert helyet­
tesíthetővé válunk.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 209

Ez azonban azt is jelenti, hogy ugyanennyire képesek vagyunk felszítani

a bennünk rejlő teremtő erő szikráját, bármilyen idősek legyünk is. A krea­
tív erő visszatérésének érzése hihetetlenül jótékony hatású lelkünkre és kar­
rierünkre egyaránt. Ha megértjük, hogyan működik, és mitől virágzik ki
a sokold alú elm e, akkor képesek leszünk tudatosan újjáéleszteni mentális
rugalmasságunkat, és megfordítani a hanyatlás folyamatát. A sokoldalú elm é­
b e n rejlő potenciál szinte korlátlan, és mindnyájunk számára hozzáférhető.
Nézzük csak meg Wolfgang Amadeus Mozart esetét! Jellemzően ő testesíti
meg a csodagyerekről, a felfoghatatlan tehetségről és az őrült zseniről alko­
tott fogalmainkat. M i mással is magyarázhatnánk hátborzongató képességeit
ilyen zsenge korban, vagy élete utolsó tíz évének zeneszerzői ámokfutását,
amely annyi újításban és világszerte elismert műben érte el csúcspontját?
Zsenialitása és termékenysége valójában tökéletesen megmagyarázható, és
ez a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti teljesítménye értékét.
Mivel a kezdetektől körülvette és elvarázsolta a zene, már nagyon korán
rendkívüli elszántsággal és intenzitással vetette magát a tanulásba. Egy négy­
éves gyerek elméje még a nála néhány évvel idősebb társaiénál is jóval nyitot­
tabb és képlékenyebb. Az őt jellemző igen erőteljes figyelemnek a nagy része
a zene iránt érzett mélységes szeretetéből eredt. A zongoragyakorlás így
nem valamiféle fárasztó kötelesség volt a számára, hanem lehetőség, hogy a
tudását bővítse, és további zenei lehetőségeket fedezzen fel. Hatéves korára
már több gyakorlat állt mögötte, mint egy nála kétszer idősebb növendék
mögött. Az utazással töltött éveknek köszönhetően a kor minden elképzel­
hető irányzatával és újításával kapcsolatba került. Agya a zenei formák és
stílusok valóságos lexikonjává vált.
Serdülőévei alatt Mozart is átesett egy olyan alkotói válságon, amely gyak­
ran tönkreteszi vagy kisiklatja azokat, akik kevésbé kitartóak. Apja, az érsek
és a salzburgi udvar nyomására, valamint családfenntartói kötelezettsé­
geinek terhe alatt közel nyolc éven keresztül kénytelen volt féken tartani
erőteljes kreatív energiáit. Ezen a kritikus ponton megadhatta volna magát
a lelki sorvadásnak, és tovább írhatta volna szelíd darabjait az udvarnak.
Ha így tesz, a 18. század kevésbé ism ert zeneszerzői között kap helyet.
Ő azonban ehelyett fellázadt, és újra visszatalált gyermeki szelleméhez - az
eredeti vágyához, hogy a zenét a saját elképzelései szerint alakítsa át, az ope­
rában pedig megvalósítsa drámai ambícióit. A sokáig visszafojtott energia,
a hosszú tanulóidő és alapos tudása jóvoltából természetes volt, hogy elemi
erővel tört elő a kreativitása, amint elszakadt a családjától. A tempó, amely -
lyel mesterműveit megkomponálta, nem valami isteni adományt tükrözött,
210 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

sokkal inkább azt jelezte, hogy elméje mennyire a zene jegyében működött,
és zenei gondolatait milyen egyszerűen papírra tudta vetni. Nem csodabogár
volt tehát, hanem jelzőoszlop a mindnyájunkban születésünktől jelen lévő
teremtő erő legvégső határain.
A sokoldalú elm e formálódásához két lényeges követelménynek kell telje­
sülnie: az egyik az adott terület vagy téma magas szintű ismerete; a másik
a nyitottság és rugalmasság, hogy ezt a tudást új és eredeti m ódon tud­
ju k felhasználni. A kreatív tevékenységet előkészítő tudás túlnyomórészt
a szigorú tan u lóidő eredménye, melynek során elsajátítottuk az alapokat.
Miután agyunknak nem kell többé ezek elsajátításával foglalkoznia, maga­
sabb rendű, termékenyebb területeken vethetjük be. Problémát jelent azon­
ban mindnyájunk számára, hogy a tan u lóidő szakasza alatt megszerzett
tudás - beleértve a számtalan szabályt és eljárást is - lassan börtönné válhat.
Megrekedhetünk bizonyos egydimenziós módszerek és gondolkodásformák
között. Elménket ehelyett ki kell mozdítanunk a konzervatív kerékvágásból,
és aktivitásra, felfedezésre kell kényszerítenünk.
Ahhoz, hogy feléleszthessük a sokoldalú elm ét és elindíthassuk a kreatív
folyamatot, három fontos lépést kell megtennünk. Először is ki kell válasz­
tanunk a megfelelő kreatív fela d a to t, vagyis azt a tevékenységet, amely m a­
ximálisan kihasználja képességeinket és tudásunkat; másodszor, bizonyos
kreatív stratégiák segítségével el kell lazítanunk és meg kell nyitnunk az
elménket; harmadszor pedig meg kell teremtenünk az optimális mentális
feltételeket egy áttöréshez vagy ötlethez. Ezenkívül a folyamat során m ind­
végig tudatában kell lennünk az érzelm i csap d ákn ak - az önelégültségnek,
az unalomnak, a fennhéj ázásnak és hasonlóknak - , amelyek bármikor aka­
dályozhatják vagy kisiklathatják előmenetelünket. Ha úgy tudunk végig­
menni a lépéseken, hogy közben elkerüljük ezeket a kelepcéket, akkor bizto­
san sikerül szabadjára engednünk belső teremtő erőinket.

Első lépés: A kreatív feladat

Kezdetnek meg kell változtatnunk a kreativitásról alkotott fogalmainkat,
és megpróbálnunk új szemszögből látni. A kreativitásra az emberek leg­
gyakrabban intellektuális jelenségként, egyfajta gondolkodásmódként tekin­
tenek. Az igazság azonban az, hogy a kreatív tevékenység egész lényünket
mozgósítja - érzelmeinket, különböző szintű energiáinkat, személyiségün­
ket és az elménket. Valamilyen felfedezést tenni, kitalálni valamit, ami meg­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 211

találja az utat a nagyközönséghez, jelentéssel bíró műalkotást készíteni,

m ind-m ind elkerülhetetlenül időt és erőfeszítést követel. Gyakran éveken
át tartó kísérletezés és különféle akadályok és kudarcok előzik meg, és m ind­
végig nagyfokú koncentrációt igényel. Legyünk türelmesek és higgyünk
abban, hogy amit teszünk, az idővel fontos eredményt hoz majd. Hiába a
mi agyunk a legzseniálisabb az egész világon, és hiába van tele tudással és
ötletekkel, ha rossz területet vagy problémát veszünk célba, előbb-utóbb
elfogy az energiánk és alábbhagy az érdeklődésünk. Ebben az esetben pedig
intellektuális sziporkázásunkkal sem megyünk semmire.
A kiválasztott feladat mellé ném i megszállottság is szükséges. É letünk
fela d a tá h o z hasonlóan ennek is mélyen meg kell érintenie valamit legbelül.
(Mozartot sem pusztán a zene, hanem maga az opera érdekelte.) Olyanná
kell válnunk, mint Melville M oby Didijének33 Ahab kapitánya, aki megszál­
lottan üldözte a nagy fehér bálnát. Ilyen mélyen gyökerező érdeklődéssel
legyőzhetjük az akadályokat és a kudarcokat, túllendülhetünk az unalmas,
lélekölő napokon és a kemény munkán, amely minden kreatív tevékenység
velejárója. Ne törődjünk a kétkedőkkel és a kritikusokkal! Ha személyes el­
hivatottságot érzünk a probléma megoldására, akkor addig nem pihenünk,
amíg sikerrel nem járunk.
Értsük meg: az dönti el, eljut-e valaki a kiválóságig vagy nem, hogy m i­
ként irányítja teremtő energiáit. Amikor Thomas Alva Edison egy bemuta­
tón először látott elektromos ívfényt, akkor és ott tudta, hogy megtalálta az
abszolút kihívást és a tökéletes célt, amelynek alárendelheti kreatív energiáit.
Tudta, hogy hosszú évek megfeszített munkájára lesz szükség ahhoz, hogy
az elektromos fény ne csak látványos játékszer legyen, hanem felválthassa a
gázlámpát, és találmánya minden másnál nagyobb változást hozzon majd
a világba. Számára ez volt a megfejtendő tökéletes rejtély. Kreativitása végre
méltó kihívást talált. A festő Rembrandt is csak akkor volt képes felnőni a
feladathoz, és feltalálni a festészet és a fényábrázolás egy teljesen új m ód­
ját, amikor rábukkant az igazán neki való témákra - az élet sötétebb, tragi-
kusabb oldalát bemutató bibliai és más drámai jelenetekre. Az író Marcel
Proust éveken át szenvedett, mire meglelte azt a témát, amire felépíthetett
egy regényt. Amikor ráébredt, hogy tulajdonképpen saját élete és a nagy
regény megírásának kudarcba fulladt próbálkozása maga a keresett téma, az
egész kitört belőle, és megszületett minden idők egyik legnagyobb regénye,
A z eltűnt idő nyom ában (Á la recherche du temps perdu )M.
Ez a kreatív d in am ika alaptörvénye, amit jól az eszünkbe kell vésnünk, és
soha nem szabad elfelejtenünk: a tevékenységünk iránti érzelmi elkötelezett­
ség közvetlen hatással van a munkánkra. Ha csak úgy tessék-lássék módon
212 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

állunk hozzá, az meg fog látszani a halovány eredményeken, és a hozzá

vezető toporgáson. Ha valamit elsősorban a pénzért teszünk, és hiányzik
belőlünk a valódi érzelmi kötődés, az eredmény is lélektelen lesz, és sem ­
miféle kapcsolatban nem áll majd valódi énünkkel. M i magunk talán nem
vesszük ezt észre, de biztosak lehetünk benne, hogy a környezetünk meg­
érzi, és ugyanolyan lagymatagon viszonyul majd munkánk gyümölcséhez,
ahogyan mi is készítettük. Ha azonban lelkesen és megszállottan veszünk
részt a folyamatban, az is megmutatkozik majd a részletekben. Ha munkánk
mélyen belülről fakad, akkor eredetiséget fog sugározni. Ez éppen úgy igaz
a tudományra és az üzletre, m int a művészetekre. Kreatív feladatunk ta­
lán nem éri el a megszállottság edisoni fokát, de egy bizonyos mértékű
elhivatottságra feltétlenül szükség van, különben erőfeszítéseink kudarcra
vannak ítélve. Soha ne vágjunk bele semmilyen kreatív jellegű vállalkozás­
ba a szakterületünkön úgy, hogy a sikert csupán tudásunkra alapozzuk.
Energiánknak és hajlamainknak megfelelően, helyesen, sőt tökéletesen kell
választanunk.
A folyamat elősegítése érdekben érdemes olyasmi mellett letenni a vok-
sot, amihez kell a hagyományokkal való szembenállásunk, és felébreszti a
bennünk rejtőző lázadót. Az is előfordulhat, hogy mások nem értékelik vagy
egyenesen kinevetik a célul kitűzött felfedezésünket. Tervezett munkánk
vitákat eredményez, és óhatatlanul érdekeket sért majd. Ha olyasmit válasz­
tunk, amit őszinte érdeklődésünk diktál, akkor természetes módon szokat­
lan irányba indulunk el. Próbáljuk meg társítani ezt a hagyományos minták
felrúgásának és a fősodor elkerülésének vágyával. A tudat, hogy ellenségeink
vannak, vagy egyesek kételkednek bennünk, erőteljes motivációt adhat, és
még több kreatív energiát és céltudatosságot meríthetünk belőle.
Két dolgot kell szem előtt tartanunk: először is, a kiválasztott feladatnak
realisztikusnak kell lennie. Megszerzett tudásunknak és elsajátított képes­
ségeinknek a lehető legnagyobb mértékben alkalmasnak kell lennie a végre­
hajtáshoz. Lehet, hogy célunk elérése érdekében meg kell tanulnunk majd
egy-két új dolgot, de az alapokat kitűnően kell ismernünk, és mindenkép­
pen szilárd tudással kell rendelkeznünk az adott területet illetően, hogy
az összetettebb problémák megoldására koncentrálhassunk. Másrészről
viszont a legjobb olyan feladatot választanunk, amely egy kissé túlmutat a
tudásunkon, és amelyet esetleg különben merésznek tartanánk. Ez a kreatív
d in am ika alaptörvényéből következik - minél magasabban van a léc, annál
több belső energiát mozgósítunk. Felnövünk a feladathoz, m ert kénytele­
nek vagyunk, és olyan kreatív erőket fedezünk fel magunkban, amelyeknek
korábban a létezését sem sejtettük.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 213

Másodszor, le kell m ondanunk a kényelem és a biztonság igényéről.

A kreatív vállalkozások természetüknél fogva bizonytalanok. Hiába ismer­
jü k a feladatot, sohasem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hová jutunk majd
fáradozásunk eredményeképp. Ha azt akarjuk, hogy minden egyszerű és
biztonságos legyen az életünkben, a feladatnak e kockázatos jellege szoron­
gással fog eltölteni bennünket. Ha aggódunk amiatt, mit gondolnak mások,
és esetleg milyen veszélyeknek tesszük ki a csoporton belül elfoglalt pozí­
ciónkat, akkor soha semmit nem fogunk teremteni az életben. Önkéntelenül
is bizonyos szabályokhoz láncoljuk a gondolkodásunkat, az ötleteink pedig
laposak és élettelenek lesznek. Ha tartunk a kudarctól vagy az időleges érzel­
m i és anyagi bizonytalanságtól, akkor megsértjük a kreatív din am ika a lap ­
törvényét, és aggodalmaink visszaköszönnek az eredményben. Tekintsük
magunkat felfedezőnek! Nem bukkanhatunk semmi újra, ha nem merünk
eltávolodni a parttól.

Második lépés: Kreatív stratégiák

Gondoljunk úgy az elménkre, m int egy izomra, amely idővel természetes
módon merevebbé válik, hacsak tudatosan nem dolgoztatjuk. Ennek a tulaj­
donságnak két oka van. Először is, szívesebben foglalkozunk ugyanazokkal
a gondolatokkal és alkalmazzuk ugyanazt a gondolkodásmódot, mert állan­
dóságot és az ismerősség biztonságát nyújtják. Ha mindig a jó l ismert mód­
szerekhez nyúlunk, akkor sok fáradságtól is m egkím élhetjük magunkat.
A megszokás vezérelte teremtmények vagyunk. Másodszor, ha keményen
dolgozunk egy problémán vagy elképzelésen, elménk fókusza a terhelés és
erőkifejtés miatt ösztönösen leszűkül. Ez azt jelenti, hogy minél messzebb
jutunk kreatív feladatunk megvalósításában, általában annál kevesebb alter­
natív lehetőséget vagy szempontot veszünk számításba.
A látókör effajta beszűkülése mindenkinél tapasztalható, és a legjobb, ha
beismerjük, velünk sincs ez másképp. Az egyetlen ellenszer, hogy olyan stra­
tégiákat alkalmazunk, amelyek rugalmasabbá teszik az elménket, és teret
engednek az alternatív gondolatoknak is. Ez nem csak a kreatív folyamat
szempontjából alapvető fontosságú, de lelkileg is komoly gyógyító hatása
van. A rugalmasság fejlesztését célzó öt stratégiához a múlt és a jelen leg­
kreatívabb mestereinek életéből vett történetek és leckék szolgálnak alapul.
Előbb vagy utóbb tanácsos mindegyiket alkalmaznunk, hogy elménket m in­
den irányban rugalmasabbá és nyitottabbá tegyük.
214 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A ) F e jle s s z ü k n e g a t í v k é p e s s é g e i n k e t !
1817-ben a huszonkét éves költő, John Keats levelet írt a fivéreinek, amely­
ben kifejtette az alkotói folyamattal kapcsolatos legújabb gondolatait. Azt
írta, hogy a minket körülvevő világ sokkal bonyolultabb, mintsem el tud­
nánk azt képzelni. Korlátozott érzékeinkkel és tudatunkkal a valóságnak
csak egy apró szeletét pillanthatjuk meg. Ráadásul az univerzumban m in­
den állandó mozgásban van. Ezt a bonyolult mozgást egyszerű szavakkal és
gondolatokkal nem ragadhatjuk meg. A felvilágosult ember számára az az
egyetlen lehetséges megoldás kínálkozik, hogy engedi elméjét elmerülni a
tapasztalatban anélkül, hogy ítéletet kellene megfogalmaznia arról, mit is
jelent az egész. Az elmének a végsőkig képesnek kell lennie a kételyre és a
bizonytalanságra. Amíg ebben az állapotban marad, és az univerzum rejté­
lyeit fürkészi, olyan ötletek fogalmazódhatnak meg, amelyek sokrétűbbek
és valóságosabbak, mintha korai következtetéseket vonnánk le, és elhamar­
kodott ítéleteket hoznánk.
Ennek eléréséhez, írta, képesnek kell lennünk a fonákjára átfordítanunk
az egonkat. Természetünknél fogva félénk és bizonytalan teremtmények va­
gyunk, nem szeretjük az ismeretlent vagy szokatlant. Ennek ellensúlyozására
határozott véleményünk és elképzelésünk van mindenről, mert ettől erősnek
és magabiztosnak érezzük magunkat. Ezeknek a véleményeknek a nagy
része nem saját, alapos megfontolásunkból ered, hanem mások gondolatain
alapul. Ráadásul, ha egy ilyen gondolat egyszer gyökeret eresztett bennünk,
akkor helytelenségének beismerésével sérül az egónk és a hiúságunk. Az
igazán kreatív emberek, bármilyen területen működjenek is, átmenetileg fel
tudják függeszteni az egojuk működését, és az ítélethozatal kényszere nélkül
képesek egyszerűen megtapasztalni azt, amit látnak. S így tesznek m ind­
addig, ameddig csak szükséges. Felkészülnek arra, hogy a valóság akár leg­
nagyobb becsben tartott gondolataikra is rácáfol. A rejtélyek és bizonytalan­
ságok elviselésének, sőt üdvözlésének ezt a képességét nevezte Keats negatív
képességnek.
Minden kiválóság rendelkezik ezzel a negatív képességgel, és ez teremtő
erejük forrása. Ez a belső minőség teszi lehetővé számukra, hogy ötletek
szélesebb skálájával álljanak elő, és bátran kísérletezzenek velük, ami gazda­
gabbá és leleményesebbé teszi a munkájukat. Mozart egész pályafutása alatt
egyszer sem fejtett ki konkrét véleményt a zenéről. Ehelyett befogadta a
hallott stílusokat, és beépítette őket saját hangjába. Pályája vége felé találko­
zott először Johann Sebastian Bach zenéjével - ez nagyon különbözött az
övétől, és bizonyos szempontból jóval összetettebb volt. A legtöbb művész
védekező vagy elutasító állásba helyezkedik, ha valami kihívást jelent saját
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 215

elveire nézve. Mozart azonban megnyílt az új lehetőségek előtt, közel egy

éven át tanulmányozta Bach ellenpontozási technikáját, és felvette saját esz­
köztárába. Zenéje ettől új és meglepő lett.
Albert Einsteint ifjúkorában lenyűgözte annak a jelenségnek a látszólagos
ellentmondása, hogy két ember ugyanazt a fénysugarat szemléli - egyikük a
fény sebességével követi, a másik itt lent áll a Földön - , és mindketten ugyan­
olyannak látják. Ahelyett, hogy kész elméletekbe próbálta volna beleilleszte­
ni, vagy közhelyes magyarázatokkal elkenni a problémát, a negatív képesség
állapotában tíz hosszú éven át töprengett ezen a paradoxonon. Ily módon
majdnem minden lehetséges megoldást számba vett, míg végül rá nem tapin­
tott arra, ami végül relativitáselmélete megalkotásához vezette. (Erről bőveb­
ben lásd 3 2 1 -3 2 6 .)
Talán képzelgésnek tűnik, de a negatív képesség gyakorlása a kreatív gon­
dolkodás sikerének elsőszámú kulcsa. A természettudományok területén
valószínűleg olyan elképzeléseink születnek majd, amelyek illeszkednek
előítéleteinkhez, és amelyekben hinni akarunk. Ez tudat alatt meghatározza
az ötletek ellenőrzési módszereinek megválasztását, amit m egerősítési torzí­
tásnak nevezünk. Az ilyen részrehajlás miatt azokat a kísérleteket és adato­
kat fogjuk alkalmazni, amelyek előre kialakított véleményünket támasztják
alá. Sok tudós nem tudja elviselni az azzal járó bizonytalanságot, hogy nem
ismeri előre a válaszokat. A művészetek és a bölcselet terén gondolataink
hajlamosak politikai dogmák vagy megcsontosodott világnézetek körül meg­
merevedni, és sokszor inkább a véleményünket fogalmazzuk meg, mintsem
a valóságról végzett megbízható megfigyeléseinket. Keats számára William
Shakespeare volt a nagy példakép, hiszen a drámaíró nem ítélkezett szerep­
lői fölött, hanem megnyílt a világuk előtt, és még a gonosznak tartott ala­
kok igazságát is megvizsgálta. A bizonyosság kényszere az elme legnagyobb
betegsége.
Ha a gyakorlatban is meg akarjuk valósítani a negatív képességet, először
meg kell tanulnunk, hogy ne m ondjunk ítéletet mindenről, ami csak az
utunkba kerül. Vegyünk figyelembe, sőt időnként képviseljünk is olyan
nézeteket, amelyek ellentmondanak a miénknek, és próbáljuk ki, milyen
érzés ez! Figyeljünk egy személyt vagy egy eseményt egy bizonyos ideig, és
szándékosan tartózkodjunk a vélemény kialakításától! Keressünk ismeretlen
dolgokat - például olvassuk számunkra ismeretlen szerzők könyveit, vagy
olyanokat, amelyek nem kapcsolódnak saját területünkhöz, illetve ellentétes
irányzatokat képviselnek! Igyekezzünk minden lehetséges módon megtörni
megszokott gondolatmenetünket és számoljunk le az érzéssel, hogy már
ismerjük az igazságot!
216 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Egónk közömbösítéséhez el kell sajátítanunk a tudással szemben egy bizo­

nyos alázatot. A nagy tudós, Michael Faraday a következőképpen fogalmazta
meg ezt a megközelítést: a tudományos ismeretek egyre fejlődnek. Előbb-
utóbb m inden kor nagy elméleteit megcáfolják vagy megváltoztatják. Az
emberi elme egyszerűen túl gyenge ahhoz, hogy világos és tökéletes képet
alkothasson a valóságról. Az éppen most megfogalmazódó elképzelést vagy
elméletet, amely olyan újszerűnek, élettel telinek és igaznak tűnik, néhány
évtizeden vagy évszázadon belül szinte teljesen bizonyosan meghaladják
vagy nevetség tárgyává teszik majd. (Hajlamosak vagyunk gúnyolódni azo­
kon, akik a 20. század előtti időkben nem hittek az evolúcióban, és akik úgy
vélték, a világ mindössze hatezer éves, de képzeljük csak el, hogy nevetnek
majd a mi naiv elképzeléseinken a 21. században!) A legjobb tehát, ha ezt
tartjuk szem előtt, nem barátkozunk meg túlzottan a véleményünkkel, és
nem vesszük túl bizonyosra az igazságukat.
A negatív képesség állapotát nem szabad állandósítanunk. Bármilyen mun­
kát szeretnénk is elvégezni, határokat kell szabnunk annak, mit vehetünk fi­
gyelembe; gondolatainkat viszonylag egységes rendszerbe kell szerveznünk,
előbb-utóbb következtetésekkel kell előállnunk, végül pedig bizonyos íté­
leteket kell kimondanunk. A negatív képesség csupán egy eszköz, amelyet
a folyamat során használunk azért, hogy elménket átmenetileg több lehető­
ség előtt nyissuk meg. Amint ennek a gondolkodásmódnak a segítségével
sikerült ráállnunk egy termékeny pályára, tisztább formába önthetjük az
ötleteinket, és lassan leépíthetjük, majd megint visszatérhetünk a negatív
képesség állapotához, valahányszor úgy érezzük, holtpontra vagy zsákutcába
jutottunk.

B) H ig g y ü n k a v a k v é le tle n b e n !

Agyunk kapcsolatok létrehozására kifejlődött szerv. Kettős feldolgozó rend­

szerként működik, amelyben m inden egyes beérkező információegység
összehasonlításra kerül más információkkal. Az agy folyamatosan keresi a
feldolgozott adatok közötti hasonlóságokat, különbségeket és viszonyokat.
A mi feladatunk, hogy tápláljuk ezt a természetes ösztönt és ideális feltétele­
ket teremtsünk, hogy agyunk új és eredeti asszociációkat találhasson az ötle­
tek és tapasztalatok között. Ennek az az egyik legjobb módja, hogy felha­
gyunk a tudatos irányítással, és megengedjük, hogy a véletlen is szerephez
jusson a folyamat során.
Ennek egyszerű oka van. Amikor elmerülünk egy adott tevékenységben,
a figyelmünk az összpontosítás miatt meglehetősen leszűkül, és feszültté
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 217

válunk. Elm énk úgy reagál erre az állapotra, hogy megpróbálja csökkente­
ni azokat az ingereket, amelyekkel meg kell birkóznunk. Szó szerint elzár­
ju k magunkat a külvilágtól, hogy kizárólag a szükséges dolgokra tudjunk
figyelni. Ez azzal a nem szándékolt következménnyel járhat, hogy nehe­
zebben veszünk észre más lehetőségeket, és nehezebben tudunk nyitottan
és kreatívan bánni az ötleteinkkel. Ha nyugodtabbak vagyunk, a figyel­
münk természetszerűleg több mindenre kiterjed, és több ingert tudunk be­
fogadni.
A legérdekesebb és legnagyobb jelentőségű tudományos felfedezésekre
is akkor kerül sor, amikor a kutató nem közvetlenül a problémára összpon­
tosít, hanem éppen álomba szenderül, felszáll egy buszra, vagy hall egy vic­
cet - vagyis a nem túlterhelt figyelem pillanataiban, amikor valami váratla­
nul belép a mentális térbe és új, termékeny kapcsolatot hoz létre. Az ilyen
előre ki nem számítható asszociációkat és felfedezéseket - amelyek bekövet­
keztére egyáltalán nem számítunk - vakvéletlennek szokás nevezni. Bár ter­
mészeténél fogva nem idézhetjük elő tudatosan, két egyszerű lépéssel be­
vonhatjuk a kreatív folyamatba.
Első lépésként, amennyire csak lehet, bővítsük ki vizsgálataink határait.
Projektünk kutatási szakaszában vegyünk szemügyre az elvártnál nagyobb
területet. A keresést terjesszük ki más szakterületekre is, olvassunk és rak­
tározzunk el minden vonatkozó információt. Ha egy adott jelenségről van
valamiféle elméletünk vagy feltevésünk, annyi példát és esetleges ellenpéldát
kell megvizsgálnunk, amennyit emberileg csak lehetséges. Ez fárasztónak
és feleslegesnek tűnhet, de bízzunk ebben az eljárásban! A változatos infor­
mációhalmaz ugyanis fokozott működésre serkenti az agyunkat. Ahogy
W illiam James fogalmazott: az elme „az egyik gondolattól a másikhoz jut
[...] az elemek leghallatlanabb kombinációjáig, az analógiák legfinomabb
asszociációjáig; egy szóval mintha hirtelen az ötletek fortyogó üstjébe hajíta­
nának, hol minden az elképesztő nyüzsgés állapotában pezseg és bugyboré­
kol.”35 Egyfajta mentális lendületet kapunk, amelyben a legapróbb, véletlen-
szerű esemény is az ötletek termékeny táptalaját jelentheti.
A m ásodik lépés a rugalmas és nyitott szellem fenntartása. A kutatás
feszült időszakában is engedélyeznünk kell magunknak lazább pillanatokat.
Sétáljunk, végezzünk munkánktól eltérő tevékenységet (Einstein például he­
gedült), vagy gondoljunk akár teljesen jelentéktelen dolgokra. Ha ilyenkor
felbukkan egy új és váratlan ötlet, ne vessük el csak azért, m ert első ráné­
zésre képtelenségnek tűnik, vagy nem illeszkedik munkánk addigi szűk kere­
tei közé. Irányítsuk rá teljes figyelmünket, és vizsgáljuk meg, hová is vezet
bennünket!
218 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A legjobb példa erre talán az, ahogyan Louis Pasteur felfedezte az im ­

munológia tudományát és rájött, hogy a fertőző betegségek védőoltásokkal
megelőzhetőek. Pasteur éveket töltött azzal, hogy bebizonyítsa, a különbö­
ző betegségeket mikroorganizmusok vagy baktériumok okozzák, ami igen­
csak nagy újdonságnak számított akkoriban. Baktériumelméletének k i­
dolgozásához az orvostudomány és a vegyészet számos ágára kiterjesztette a
tudását. 1879-ben éppen a tyúkkolerával kapcsolatban végzett kutatáso­
kat. A vizsgálataihoz baktériumtenyészeteket készített, ám munkáját más
teendők miatt félbeszakította, és a tenyészetek hónapokon át érintetlenül
álltak a laboratóriumában. Amikor visszatért a kísérleteihez, a tenyészeteket
tyúkokba fecskendezte, és meglepetten tapasztalta, hogy azok mind felépül­
tek a betegségből. Úgy gondolta, a tenyészetek az időtényező miatt elveszí­
tették fertőzőképességüket, ezért új változatokat rendelt, amelyeket azon­
nal beadott ugyanazoknak és néhány másik tyúknak is. Az újak, ahogy az
várható volt, mind elpusztultak, ám az első csoporthoz tartozók életben
maradtak.
A múltban sok orvos volt tanúja hasonló jelenségeknek, ám vagy nem
tűnt fel nekik, vagy nem foglalkoztak vele, mi is lehet a jelenség magyaráza­
ta. Pasteur azonban olyan széles körű és alapos tudással rendelkezett, hogy
a tyúkok túlélése azonnal felkeltette a figyelmét. Körbejárta a jelenséget, és
így rájött, hogy véletlenül az orvostudomány egy teljesen új területét fedezte
fel - , ha egy adott betegségből egy kis mennyiséget a szervezetbe juttatunk,
védettséget lehet kialakítani. Nagy területre kiterjedő kutatásai és nyitott
szelleme Pasteur számára lehetővé tette, hogy felismerje ezt a kapcsolatot, és
eljusson „véletlen” felfedezéséhez. Ahogy maga Pasteur fogalmazott: „A sze­
rencse csak a felkészült elmét pártfogolja”36.
Az ilyen véletlenszerű felfedezések hihetetlenül gyakoriak a tudomány
és a műszaki találmányok terén. A listára több száz más feltaláló mellett
felkerülhetne W ilhelm Conrad Röntgen a röntgen, Alexander Fleming
a penicillin és Johannes Gutenberg a könyvnyomtatás feltalálásával. Az eh­
hez hasonló példák közül talán a nagy Thomas Alva Edisoné a legjellem­
zőbb. Már hosszú ideje keményen dolgozott azon, hogy tökéletesítse a távíró
továbbítószerkezetének mechanikáját, amely a papírtekercset mozgatta, m i­
közben rögzítésre kerültek rajta a pontok és vonalak. A munka nem haladt
valami jól. Edisont a legjobban a zaj zavarta, amelyet a berendezés keltett a
papír továbbítása közben - „halk, ritmusos, már-már zenei hangot adott ki,
amely a leginkább érthetetlen emberi beszédre hasonlított”.
Nagyon szerette volna valahogy kiküszöbölni ezt a zajt, ám az elkövetkező
hónapokban, amikor abbahagyta a távíróval való kísérletezgetést, az idege­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 219

sítő hang tovább zúgott a fülében. Egy napon aztán, amikor megint hallot­
ta a zajokat, különös ötlete támadt - lehet, hogy véletlenül rábukkant egy
módszerre, amellyel zajokat és emberi hangot rögzíthet. A következő hó­
napokban alaposan beleásta magát a hang tudományába, és hozzáfogott a
fonográf elkészítéséhez, amely a távíró működési elvéhez nagyon hasonló
módon rögzítette az emberi hangot.
Ebből a felfedezésből m egérthetjük a kreatívan működő elme lényegét.
Az ilyen elmében az agyba jutó minden inger feldolgozásra, elemzésre és
újraértékelésre kerül. Soha, semmit sem értékel első ránézésre. A búgó hang
sohasem semleges, sohasem pusztán egy hang, hanem valami, amit értel­
mezni kell, egy lehetőség, egy jel. Az ilyen lehetőségek tucatjai aztán sehová
sem vezetnek, ám egy nyitott és rugalmas elme számára nemcsak érdemes
foglalkozni velük, hanem tanulmányozásuk örömforrást jelent. A megfigye­
lés maga gondolkodást serkentő gyakorlattá válik.
Az egyik ok, amiért a vakvéletlen ilyen nagy szerepet játszik a felfedezések­
ben és találmányokban az, hogy elménk kapacitása korlátozott. Nem tudunk
felderíteni minden lehetséges utat és elképzelni minden eshetőséget. Edison
korában senki sem találhatta volna fel a fonográfot úgy, hogy logikus, ész­
szerű gondolatsoron keresztül eljut a hangot rögzíteni képes papírtekercsek
ötletéig. A véletlenszerű külső ingerek olyan asszociációkat eredményeznek,
amelyekre magunktól soha nem bukkannánk rá. A levegőben sodródó m a­
gokhoz hasonlóan ezeknek is egy alaposan felkészült és nyitott elme term é­
keny talajára van szükségük, hogy gyökeret eresszenek, és értelmes ötletként
szárba szökkenjenek.
A véletlenstratégiák érdekes eszközök lehetnek a művészetekben is. Az
író Anthony Burgess például, amikor megpróbálta kitakarítani agyából a
sablonos, fáradt gondolatokat, többször is azt a módszert választotta, hogy
egy kézikönyvből véletlenszerűen címszavakat jelölt ki, és ezek sorrendje
és képzettársításai alapján vezette regénye cselekményét. Miután összegyűj­
tött néhány ilyen teljesen rendszertelen támpontot, tudatos elméje átvette
az irányítást, és rendkívül jó l szerkesztett, meglepő felépítésű regényekké
gyúrta őket. A szürrealista művész, Max Ernst, valami hasonlót tett egy fest­
ménysorozaton, amelyet a túl sokszor felsúrolt fapadló mély barázdái ihlet­
tek. Fekete ólommal bekent papírdarabokat fektetett a padlóra mindenféle
szögben, és lenyomatokat vett róluk. A lenyomatok alapján aztán szürreális
és hallucinatív rajzokat készített. Ebben az esetben egy véletlenszerű ötlet
késztette az elmét újszerű gondolattársítások létrehozására, és a kreatív ösz­
tön mozgósítására. A véletlen és a tudatos kidolgozás gyakran vezet új és
izgalmas hatásokhoz.
220 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ha igénybe akarjuk venni a vakvéletlen segítségét, mindig tartsunk m a­

gunknál egy jegyzetfüzetet. Ha bármilyen ötletünk támad, vagy megfigye­
lünk valamit, azonnal jegyezzük le! Legyen kéznél ez a jegyzetfüzet éjszaka
is, hogy gondosan leírhassuk a tudatosság határmezsgyéjén - közvetlenül
elalvás előtt vagy rögtön ébredés után - jelentkező gondolatainkat is. M in­
den gondolatfoszlányt rögzítsünk, és feljegyzéseinket egészítsük ki rajzok­
kal, más könyvekből vett idézetekkel, bármivel. így akár a legképtelenebb
ötletekkel is szabadon kísérletezhetünk. A véletlenszerű darabkák egymás
mellé helyezése elég lesz ahhoz, hogy különféle asszociációkat keltsen.
Általában véve is törekedjünk an alogikusabb gondolkodásra, és használ­
juk ki jobban elménk asszociációs képességét! A kreatív folyamat szempont­
jából rendkívül hasznos lehet, ha hasonlatokban és metaforákban gondolko­
dunk. Az emberek a 16. és 17. században például azzal az érvvel próbálták
bizonyítani a Föld mozdulatlanságát, hogy a toronyból leejtett kő a torony
tövében ér földet. Úgy gondolták, ha a Föld mozogna, a kő máshová esne.
Galileo Galilei, aki általában analógiákban gondolkodott, úgy látta maga
előtt a Földet, mint egy űrben haladó hajót. A bolygónk mozgásában kétel­
kedőknek pedig azzal vágott vissza, hogy a mozgó hajó árbocáról leejtett kő
is az árboc tövéhez zuhan.
Ezek az analógiák lehetnek szigorúan logikusak, ahogyan például Isaac
Newton hasonlította a kertjében lévő fáról leeső almát az űrben zuhanó
Holdhoz. De lehetnek lazábbak és némileg észszerűtlenek is, mint például
John Coltrane dzsesszmuzsikus hasonlatai, aki úgy gondolt szerzeményeire,
mint hangból épülő katedrálisokra. A lényeg, hogy szoktassuk hozzá magun­
kat, hogy állandóan ilyen analógiákat keressünk, amelyekkel átgyúrhatjuk
és kiterjeszthetjük az ötleteinket.

C) H a d d s o d r ó d jo n e l m é n k a z á r a m lá s s a l!

Charles Darwin miközben 1832-ben Dél-Amerika partjai körül hajózott, és

eljutott a kontinens belsejébe is, számos különös jelenséggel találkozott - rég
kihalt állatok csontvázára bukkant, tengeri kövületeket talált Peru hegyeinek
tetején, és kisebb szigeteken olyan állatokat látott, amelyek csak részben
hasonlítottak a szárazföldön élő társaikhoz. Feljegyzéseiben azon töpren­
gett, mit is jelenthet mindez. A Föld láthatóan sokkal régebbi volt, mint az
a Bibliából kikövetkeztethető, és Darwin egyre nehezebben tudta elhinni,
hogy az élet minden megjelenési formája egyszerre született. Elm élkedé­
sére alapozva közelebbről kezdte vizsgálni az útjába kerülő növény- és állat­
világot. így még több természeti furcsaságra akadt, és megpróbált valamiféle
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 221

rendszert találni közöttük. Amikor utazása vége felé felkereste a Galápagos-

szigeteket, ezen a kis területen az élet olyan változatosságát fedezte fel, hogy
végre meglátta benne a rendszert - magát az evolúció elméletét.
Az elkövetkező húsz évben Darwin kiterjesztette fiatalemberként elkez­
dett kutatásait. Azon törte a fejét, hogyan is alakulhat ki a fajokon belüli
sokféleség. Elképzelései próbájaként különböző galambfajtákat kezdett te­
nyészteni. Az evolúció elmélete, amelyen dolgozott, a növényeknek és álla­
toknak az egész földgolyón történő mozgását feltételezte. Ezt könnyebb volt
elképzelni állatok, mint növények esetében - például hogyan kerülhetett
gazdag vegetáció viszonylag fiatal vulkanikus szigetekre? A legtöbben úgy
vélték, Isten jóvoltából. Darwin tehát kísérletsorozatba fogott: különféle
magokat áztatott sós vízbe, hogy megtudja, meddig tudnak megmaradni
ebben a közegben úgy, hogy még kicsírázzanak. Az eredmények azt mutat­
ták, tovább, mint hitte. Az óceáni áramlatokat számításba véve úgy kalkulált,
hogy számos magfajta mintegy negyven nap alatt akár másfél ezer kilom é­
tert is megtehet, és még mindig ki tud sarjadni.
Ahogy az elmélete egyre jobban kikristályosodott, úgy határozott, el­
mélyíti a kutatásait. Nyolc éven át egyetlen héjas állat, a kacsakagyló több
fajtáját tanulmányozta, hogy bebizonyítsa vagy megcáfolja sejtéseit. Ez a
kutatás végül megerősítette az elméletét, sőt további jó ötleteket adott neki.
Most már biztos volt abban, hogy ennyi munka után valami nagyon fontos
dologra jött rá, és közzétette az eredményeit az általa természetes kiválasz­
tódásnak nevezett evolúciós folyamatról.
A Charles Darwin által megfogalmazott evolúciós elmélet a kreatív em ­
beri gondolkodás egyik legdöbbenetesebb eredménye, és az elme erejének
csodálatos bizonyítéka. Az evolúció szemmel nem látható jelenség. Hatalmas
képzelőerő szükséges ahhoz, hogy észrevegyük - fogalmat kell alkotni hozzá
arról, mi mehet végbe bolygónkon évmilliók, vagyis olyan hosszú idő alatt,
amit igazán fel sem foghatunk. Darwinnak ehhez át kellett látnia egy olyan
folyamatot, amely önmagától, mindenféle spirituális erő irányítása nélkül
zajlik. Az evolúció elméletét csak úgy lehetett kidolgozni, hogy szemügy­
re vette a bizonyítékokat, majd asszociációkon keresztül megfejtette, mit is
jelenthetnek. Az így felállított evolúciós elmélet kiállta az idő próbáját, és
óriási hatással volt a tudomány szinte minden ágára egy mentális folyamaton
keresztül, amelyet most nevezzünk áram lásn ak. Charles Darwin olyasmit
mutatott meg mindnyájunknak, ami az emberi szem számára tökéletesen
láthatatlan.
Az áram lás egy mentális elektromos töltéshez hasonlít, amely az állandó
változásból nyeri az erejét. Találkozunk valamivel a világban, ami felkelti
222 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a figyelmünket, és eltűnődünk, mit is jelenthet. A töprengés során több lehet­

séges magyarázatot fogalmazunk meg. Am ikor aztán megint szemügyre
vesszük a jelenséget, a számos szóba jöhető megoldást végigpörgetve már egy
kicsit más fényben látjuk. Talán kísérleteket is végzünk, hogy ellenőrizzük
a feltevéseinket, vagy változtassunk egy kicsit. Ha akár hetekkel vagy hóna­
pokkal később megint megvizsgáljuk, egyre többet és többet fedezünk fel
rejtett valóságából.
Ha nem tűnődnénk el a látottak jelentésén, az azt sugallná, hogy meg­
figyeltünk valamit, ami nem vezetett sehová. Ha anélkül tűnődnénk el,
hogy tovább folytatnánk a megfigyelést és az ellenőrzést, akkor csak valami
kusza ötlethalmaz kavarogna a fejünkben. Azzal azonban, hogy kitartunk
a spekuláció és a megfigyelés és kísérletezés váltakozó ciklusa mellett, egy­
re mélyebbre és mélyebbre hatolunk a valóságban, m int egy fúró, amely
folyamatos mozgásával beljebb és beljebb jut a fába. Az áram lás lényegében
állandó párbeszéd gondolataink és a valóság között. Ha elég mélyre ássuk
magunkat a folyamatban, olyan elmélettel kerülhetünk kapcsolatba, amely
érzékeink korlátozott képességein jóval túlmutató jelenségekre nyújthat
magyarázatot.
Az áram lás nem egyéb, mint az emberi tudat legalapvetőbb erőinek fel­
erősödése. Primitív őseink észrevették valami szokatlant vagy nem odavalót
a környezetükben - törött gallyakat, megrágott leveleket, egy pata vagy
mancs körvonalait. Puszta képzelőerővel kikövetkeztették, hogy ez azt je ­
lenti, egy állat járt arra. Ezt a tényt aztán úgy ellenőrizték le, hogy követték a
lábnyomokat. E folyamat eredményeként mintegy láthatóvá vált, ami egyéb­
ként nem lett volna az közvetlenül (a korábban ott elhaladó állat). Azóta
nem történt más, mint hogy ez az erő egyre magasabb absztrakciós szintre
fejlődött, míg végül a természet olyan rejtett törvényeit is megértettük, mint
az evolúció vagy a relativitás.
A kultúránkban igen gyakran azt látjuk, hogy egyesek igyekeznek le­
rövidíteni az áram lást. Megfigyelnek egy kulturális vagy természeti jelen ­
séget, az érzelmi reakciót vált ki belőlük, és ontani kezdik magukból a külön­
féle elméleteket anélkül, hogy időt szánnának a lehetséges magyarázatok
vizsgálatára, holott ezek további megfigyelésekkel ellenőrizhetőek lennének.
Elszakítják magukat a valóságtól, és aztán nyugodtan azt gondolhatnak,
amit csak akarnak. Másrészt különösen a tudományos életben rengetegen
vannak, akik inform áció- és adathegyeket halmoznak fel mindenféle ta­
nulmányokból és statisztikákból, de sohasem merészkednek odáig, hogy
megvizsgálják ezeknek az információknak a távlati hatásait, vagy egységes
elméletbe rendezzék őket. Félnek a spekulációtól, mert tudománytalannak
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 223

és szubjektívnek tartják. Nem értik meg, hogy a spekuláció az emberi racio­

nalitás lelke, módszerünk a valósághoz való kapcsolódásra és a láthatatlan
megpillantására. Inkább a tényéknél és a tanulmányoknál maradnak, és el­
vesznek a részletekben ahelyett, hogy egy esetleg tévesnek bizonyuló elmé­
lettel kínos helyzetbe hozzák magukat.
A feltevésektől való félelem néha a szkepticizmus álarca mögé rejtőzik. Ezt
olyanoknál figyelhetjük meg, akik előszeretettel torpedóznak meg minden
teóriát vagy magyarázatot, mielőtt az igazán kibontakozhatna. Kétkedésüket
magas intelligenciájuk jeleként próbálják eladni, de valójában csak a köny-
nyebb utat járják - nem túl nehéz ugyanis ellenérveket találni és tönkretenni
egy ötletet a pálya széléről. Nekünk ehelyett a kreatív gondolkodók útját
kell követnünk, és az ellenkező irányba kell haladnunk. Így nemcsak töp­
rengünk majd, hanem bátor és elszánt elméleteink lesznek, melyeknek alá­
támasztásán, megcáfolásán keményen dolgozunk, és mindeközben mélyen
a valóság felszíne alá hatolunk. Ahogy a nagy fizikus, M ax Planck fogal­
mazott: a tudósok „képzeletének élénknek, intuitívnak kell lennie, mert az
új gondolatok nem dedukció útján születnek, hanem a művészien kreatív
képzelet által”37.
Az áram lás alkalmazhatósága messze túlmutat a tudományon. A nagy
feltaláló, Buckminster Fuller folyamatosan találmányok és új technikai meg­
oldások ötleteivel állt elő. Fuller már pályája elején megfigyelte, hogy sok em ­
bernek vannak nagyszerű ötletei, csak éppen nem mernek megpróbálkozni
a megvalósításukkal. Inkább vitáznak és kritizálnak, tanulmányokat írnak az
agyszüleményeikről, de sohasem próbálják ki őket a való világban. Hogy el­
határolja magát az ilyen álmodozóktól, azt a stratégiát alkalmazta, hogy
úgynevezett „műtárgyakat” készített. Miközben az ötleteivel játszadozott
- amelyek néha igencsak őrültségnek tűntek - , modelleket készített az elkép­
zelt tárgyakról, és ha úgy ítélte meg, hogy kivitelezhetőek, akkor megalkotta
a prototípust. Azzal, hogy az ötleteit megfogható formába öntötte, megvizs­
gálhatta, hogy egyáltalán érdekesek lehetnek-e vagy nevetséges képtelensé­
gek. Furcsa elképzelései így már nem puszta spekulációk voltak csupán, ha­
nem valósággá váltak. A prototípusokkal ezután a következő szintre lépett,
és immár a nagyközönség számára is megtekinthetővé tette a műtárgyakat,
hogy lássa, milyen fogadtatásra számíthatnak.
Az egyik ilyen műtárgy a Dymaxion autó volt, amellyel 1933-ban lépett
a nyilvánosság elé. A járm űvet úgy tervezte, hogy sokkal hatékonyabb,
könnyebben kormányozható és aerodinamikailag előnyösebb legyen, mint
bármely más létező modell. Az autó három kereket és szokatlan könny­
cseppformát kapott, ráadásul az összeszerelése is gyors és olcsó volt. M i­
224 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

után bemutatta ezt a műtárgyat, több tervezési hiányosságot fedezett fel, és

újragondolta az egészet. Bár az ötletből végül nem lett semmi, főleg mert az
autóipar mindenféle akadályt gördített elé, a Dymaxion autó mintául szol­
gált a későbbi tervezők számára. Sokakat arra késztetett, hogy megkérdőjelez­
zék a korszakban egyeduralkodó autótervezési felfogást. Fuller minden öt­
letére alkalmazta a műtárgystratégiát, köztük a leghíresebbre, a geodéziai
kupolára is.
Fuller műtárgykészítő módszere nagyszerű modell lehet bármilyen talál­
mány vagy üzleti és kereskedelmi újítás számára. Tegyük fel, hogy van egy
ötletünk egy új termékre. Megtervezhetjük és piacra dobhatjuk mi magunk,
ám gyakran azt tapasztaljuk, hogy komoly eltérés van a termék iránti saját
lelkesedésünk és a közönség jóval langyosabb fogadtatása között. Ennek az
az oka, hogy nem kezdeményeztünk párbeszédet a valósággal, ami pedig az
áram lás lényege. Tanácsosabb egy prototípust készíteni - ez is a spekuláció
egy formája - , és megvizsgálni, hogyan fogadják az emberek. Az így végzett
felmérés alapján aztán átalakíthatjuk, és újra piacra dobhatjuk a terméket.
Ha kell, akár többször is elvégezhetjük ezt a folyamatot, amíg eljutunk a
tökéletesig. A nagyközönség visszajelzésének hatására kénytelenek leszünk
alaposabban átgondolni a terveinket. A visszajelzés ugyanis segít meglát­
nunk azt, ami többnyire elkerülné a figyelmünket - vagyis munkánk tárgyi­
lagos valóságát a mások által észlelt fogyatékosságaival együtt. Ha felváltva
foglalkozunk az ötletekkel és a műtárgyakkal, akkor igazán értékes és hatá­
sos terméket állíthatunk elő.

D) V á lts u n k n é z ő p o n to t!

A gondolkodást fogjuk fel látásunk kiterjesztésének, amelynek segítségével

többet észlelhetünk a világból, a kreativitást pedig olyan képességnek, amely-
lyel ezt a látást a megszokott határokon túlra terjeszthetjük ki.
Amikor szemügyre veszünk egy tárgyat, szemünk annak csak egy részét
vagy a körvonalait közvetíti az agyunkba, és az elménkre bízza, hogy kitöltse
a többit. így gyors és viszonylag pontos képet nyerünk arról, amit látunk.
A szemünk nem foglalkozik behatóan minden apró részlettel, csupán m in­
tákat nyújt. Gondolkodásunk, amely a vizuális észleléshez hasonlóan mű­
ködik, szintén ilyen gyorsírást használ. Ha lezajlik valamilyen esemény vagy
találkozunk egy új emberrel, nem állunk neki elemezni megjelenése minden
részletét vagy vonását, hanem egy körvonalat vagy mintát észlelünk, amely
illeszkedik az elvárásainkhoz és múltbeli tapasztalatainkhoz. Az adott ese­
ményt vagy személyt kategóriákba helyezzük. Ahogy a látás esetében is, ha
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 225

minden új történést vagy észlelt tárgyat alapos elemzésnek kellene alávet­

nünk, az egyszerűen túlterhelné az agyunkat. Sajnos azonban ez a m entá­
lis gyorsírás szinte minden területre kiterjed - ez a hagyom ányos elm e fő
jellemzője. Talán azt hisszük, hogy ha egy probléma megoldásával vagy egy
ötlet megvalósításával foglalkozunk, akkor racionálisan és szigorú alapos­
sággal járunk el, ám akárcsak a látás esetében, itt sem vesszük észre, hogy
gondolataink ugyanolyan szűk mederbe szorulnak, és ugyanazt a gyors osz­
tályozást végzik.
Az igazán kreatív emberek képesek ellenállni ennek a gyorsírásnak. Több
szemszögből is meg tudnak vizsgálni egy jelenséget, és észreveszik, ami a
mi figyelmünket elkerüli, mert mi csak egy irányból nézzük a dolgot. Néha,
miután egy felfedezésük vagy találmányuk napvilágra kerül, meglepődünk
rajta, milyen magától értetődő, és eltűnődünk, vajon miért nem jutott ez ed­
dig eszébe senki másnak. Azért, mert a kreatív emberek tulajdonképpen azt
nézik, ami a felületes szemlélő előtt rejtve marad, és nem kapkodják el az álta­
lánosítást és címkézést. Az nem számít, hogy ez a képesség velük született
vagy tanult: elménket megtaníthatjuk, hogy legyen rugalmasabb és lépjen túl
a megszokotton. Ennek érdekében fel kell ismernünk elménk működésének
jellemző mintáit és azt, hogyan törhetünk ki belőlük és változtathatjuk meg
a szemléletmódunkat tudatos erőfeszítéssel. Ha elindulunk ezen az úton, mi
magunk is megdöbbenünk majd, az ötletek micsoda tárháza, milyen kreatív
erő szabadul fel bennünk. A következőkben megtaláljuk a mentális gyors­
írás legjellemzőbb mintáit, és azt is, hogyan változtathatunk rajtuk.

A „ m it” keressü k, ne p e d ig a „ h o g y a n t”
Tegyük fel, hogy valami nem jó l sül el egy projekt során. Ösztönösen egyet­
len kiváltó okot vagy valami egyszerű magyarázatot keresünk, amely majd
megmutatja, hogyan orvosolhatjuk a problémát. Ha nem haladunk a könyv­
vel, amin éppen dolgozunk, az ihlet hiányára vagy a szerencsétlen koncep­
cióra fogjuk. Ha a cég, ahol dolgozunk, rosszul teljesít, az általunk gyártott
és piacra dobott termékekben keressük a hibát. Bár úgy gondoljuk, ilyenkor
észszerűen járunk el, a problémák legtöbbször összetettebbek és átfogóbbak
ennél; ösztönösen leegyszerűsítjük, hiszen az emberi elme törvényszerűen
mindig gyorsírásra törekszik.
A „hogyan” keresése a „mi” helyett azt jelenti, hogy az alapvető szerkeze­
tet vizsgáljuk meg - vagyis azt, hogyan viszonyulnak a részek az egészhez.
A könyv talán azért nem megy, mert rossz a felépítése, a rossz felépítés pedig
nem megfelelően átgondolt ötletekre utalhat. A fejünkben zűrzavar ural­
kodik, és ez a munkánkon is megmutatkozik. Ha így közelítünk, kénytelenek
226 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

leszünk alaposabban megvizsgálni a részeket és azt, milyen összefüggésben

vannak az átfogó koncepcióval; a szerkezet kijavításától jobb lesz maga az
írás is. A cég esetében részletesen elemeznünk kell a szervezeti felépítést -
mennyire jó az emberek közötti kommunikáció, milyen gyorsan és haté­
konyan áramlik az információ. Ha az emberek nem kommunikálnak egy­
mással vagy elbeszélnek egymás mellett, hiába változtatunk a terméken vagy
a marketingen, nem fogunk teljesítményjavulást elérni.
A természetben mindennek megvan a maga szerkezete, a részek egymáshoz
való viszonya, amit általában nem könnyű megragadni. Elménk többnyire
igyekszik elválasztani egymástól az alkotóelemeket, és inkább főnevekben,
m int igékben gondolkodik. Fontos, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a
dolgok közötti viszonyrendszerre, mert így jobban átlátjuk az egész képet.
A tudósok, Michael Faraday Albert Einstein és a mezőelméletek kidolgozói
mind az elektromosság és a mágnesesség közötti kapcsolat és azok egymás­
ra gyakorolt hatásának vizsgálatával értek el valódi forradalmi áttörést a tu­
dományos gondolkodásban. Ez a forradalom azonban sokkal hétköznapibb
szinten, az egyszerű halandók gondolkodásában is végbemehet.

E lk a p k o d o tt íté le te k e t h o z u n k és elsik lu n k a rész letek f e l e t t

Elménk igyekszik minél gyorsabban mindent általánosítani, s ezt gyakran
minimális mennyiségű inform áció alapján teszi. Általában korábbi néze­
teinkkel összhangban gyorsan kialakítjuk a véleményünket, és nem fordí­
tunk túl nagy figyelmet a részletekre. Ha szembe akarunk szállni ezzel a
szokással, néha át kell helyeznünk a hangsúlyt a m akroszintről a mikroszint-
re - vagyis sokkal nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk a részletekre, a kis
képre. Am ikor Darwin meg akart bizonyosodni róla, hogy elmélete h e­
lyes, nyolc évet áldozott az életéből arra, hogy a kagylókat tanulmányozza.
A természet e végtelenül apró szeletének vizsgálatával nagy ívű elmélete is
tökéletes megerősítést nyert.
Amikor Leonardo da Vinci teljesen új, életszerűbb és érzelmesebb festői
stílust akart teremteni, megszállottan vetette magát a részletek tanulmányozá­
sába. Rengeteg időt töltött különböző alakú tárgyak megvilágításával, mert
látni akarta, milyen hatásokat keltenek az eltérő fényforrások. Jegyzeteiben
több száz oldalon keresztül foglalkozott az árnyék különféle fokozataival és
azok minden lehetséges kombinációjával. Ugyanekkora figyelmet szentelt a
ruhák ráncainak, a haj fényének, az emberi arckifejezés legapróbb változá­
sainak. Ha megnézzük egy festményét, nem tűnnek fel ezek az erőfeszítések,
de érezzük, mennyire élők és valóságosak a képei, mintha magát a létezőt
sikerült volna megragadnia.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 227

Általános elv, hogy a problémákhoz és ötletekhez sokkal nyitottabb elmé­

vel kell közelítenünk. Hagyjuk, hogy a részletek tanulmányozása vezesse
a gondolatainkat és formálja elméleteinket. Tekintsünk mindent úgy a ter­
mészetben vagy éppen a világban, mintha egyfajta hologram lenne, ahol a
legkisebb rész is valami lényegeset árul el az egészről. Ha elmerülünk a rész­
letekben, azzal agyunk általánosító hajlamai ellen dolgozunk, és közelebb
jutunk a valósághoz. Ügyeljünk azonban, hogy ne vesszünk el a részletek­
ben, és ne veszítsük szem elől azt, hogyan tükrözik az egészet, és hogyan
illeszkednek a nagyobb elképzelésbe. Ez ugyanis ugyanannak a kórnak egy
másik tünete.

A p a r a d ig m á k m eg erő sítése
és a z elté r é s e k fig y e lm e n k ív ü l h a g y á sa
Minden területen elkerülhetetlenül léteznek paradigmák - a valóság m a­
gyarázatának elfogadott módjai. Ezekre szükség van; az ilyen paradigmák
nélkül nem tudnánk értelmezni a világot. Ám ezek néha átveszik az uralmat
a gondolkodásunk felett. Megszokásból sablonokat keresünk a világban,
amelyek megerősítik az általunk elfogadott mintázatokat. Azt pedig, ami
nem illik a paradigmába - az eltéréseket vagy anomáliákat - , hajlamosak
vagyunk figyelmen kívül hagyni vagy elbagatellizálni. Az igazság azonban
az, hogy maguk az anomáliák jelentik a leggazdagabb információforrást.
Gyakran ugyanis ezek hívják fel a figyelmünket a paradigmák hibáira, és
nyitnak új ablakokat a világra. Nyomozóvá kell válnunk, és szándékosan fel
kell kutatnunk azokat az eltéréseket, amelyeket mások hajlamosak semmibe
venni.
A 19. század végén több tudós is felfigyelt arra a különös jelenségre, hogy
bizonyos ritkafémek, mint például az urán, ismeretlen természetű sugarakat
bocsátanak ki anélkül, hogy bármiféle fényforrásnak kitennék őket. Senki
sem tulajdononított azonban túl nagy jelentőséget ennek. M indenki úgy
gondolta, egy nap majd találnak egy olyan észszerű magyarázatot a jelen ­
ségre, amely beleillik az anyagról alkotott általános felfogásba. Marié Curie
azonban úgy vélte, ennek az anomáliának mindenképpen utána kell járnia.
Az ösztönei azt súgták, hogy egy ilyen kutatás jelentősen bővítheti az anyag­
ról meglévő ismereteinket. Férje, Pierre Curie segítségével négy hosszú éven
át minden idejét e jelenség tanulmányozásának szentelte, s végül rad ioakti­
vitásn ak nevezte el. Felfedezése alapvetően változtatta meg az anyagról
alkotott tudományos felfogást. Korábban úgy vélték ugyanis, hogy minden
anyag statikus és rögzített elemekből áll, ám Curie kutatásának eredménye­
ként kiderült, hogy szerkezetük sokkal változékonyabb és összetettebb.
228 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Amikor Larry Page és Sergey Brin, a Google megalapítói az 1990-es évek

közepén megvizsgálták a létező internetes keresőket, mint például az Alta-
Vistát, kizárólag a jelentéktelennek tűnő hibákra, anomáliákra koncentrál­
tak. Ezek, a korszak legígéretesebb startupjainak számító keresőrendszerek,
általában az alapján rangsorolták a találatokat, hogy az adott kifejezés hány­
szor fordult elő egy cikkben. Bár ez a módszer néha használhatatlan vagy
oda nem illő találatokat is eredményezett, ezt csak apró kellemetlenségnek
tartották, amit idővel kiküszöbölnek vagy egyszerűen elfogadnak majd.
Page és Brin csakis ezt az egy anomáliát körüljárva ordító hibát fedezett
fel az egész koncepcióban. Sikerült egy teljesen más rangsoroló algoritmust
alkotniuk, amely az adott honlapra mutató linkek számát veszi alapul, és
ezzel a keresőrendszerek hatékonyságát és felhasználását illetően teljesen új
fejezetet nyitottak.
Charles Darwin számára elméletének legkritikusabb pontját a mutációk
vizsgálata jelentette. A mutáció a természetben előforduló furcsa és vélet­
lenszerű változás, amely gyakran teljesen más evolúciós pályára állít egy
fajt. Tekintsünk úgy az anomáliákra, mint az ilyen m utációk kreatív vál­
tozataira. Sokszor a jövőt képviselik, de a jelenben különösnek hatnak. Ha
azonban tanulmányozzuk őket, mindenki másnál előbb fejthetjük meg ezt
a jövőt.

C sa k a z t látju k, a m i elő ttü n k van,

a m i n in cs ott, a z z a l n em fo g la lk o z u n k
Arthur Conan Doyle Ezüstcsillag című novellájában Sherlock Holmes úgy
old meg egy bűnügyet, hogy arra koncentrál, mi nem történt meg - a család
kutyája nem ugatott. Ez azt jelenti, hogy a gyilkos olyasvalaki volt, akit a
kutya ismer. Ez a történet azt szemlélteti, hogy a hétköznapi ember általá­
ban nem figyel oda arra, aminek meg kellett volna történnie, de nem történt
meg - ezt most negatív u talásn ak fogjuk nevezni. Természetes tulajdonsá­
gunk, hogy a pozitív információkra összpontosítunk, vagyis csak azt vesszük
észre, amit látunk és hallunk. Az olyan kreatív típus, mint Holmes azonban
átfogóbban és alaposabban elemez, mérlegeli az eset hiányzó információit,
és olyan tisztán látja maga előtt ezt a hiányzó láncszemet, ahogy más a jelen
lévő dolgokat.
Az orvosok évszázadokon át csak úgy tudták elképzelni a betegségek
eredetét, hogy valami a testen kívülről intéz támadást ellenünk - egy ragály,
a hideg, ártalmas kigőzölgések és így tovább. A kezelés sikere azon múlott,
hogy találnak-e valamilyen gyógyszert, amely ellensúlyozza ezeknek a káros
környezeti tényezőknek a hatásait. A 20. század elején aztán Frederick Gow-
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 229

land Hopkins biokémikusnak a skorbut tanulmányozása közben az az ötlete

támadt, hogy megfordítja ezt a szemléletet. Úgy gondolta, az általa vizsgált
betegség esetében nem külső támadás okozza a problémát, hanem sokkal
inkább az, hogy valami hiányzik a szervezetből - mégpedig ebben az esetben
az, ami később C-vitaminként vált ismertté. Kreatív gondolkodóként nem
azt vizsgálta, ami ott volt előtte, hanem azt, ami hiányzott, és így próbált
megoldást találni a problémára. Ez vezetett el a vitaminokról szóló, óriási
jelentőségű művéhez, amely gyökeresen megváltoztatta az egészségről alko­
tott felfogásunkat.
Az üzleti életben is ösztönösen azt vizsgáljuk, ami már kint van a piacon,
és azon törjük a fejünket, hogyan tehetnénk azt még jobbá vagy olcsóbbá. Az
igazi trükk azonban - a negatív utalás megfelelője - az, hogy figyelmünket
egy kielégítetlen igényre irányítjuk, vagyis olyasmire, ami hiányzik. Ehhez
több gondolkodás szükséges, és nehezebb is megragadni, de ha sikerül telibe
találnunk ezt a kielégítetlen szükségletet, a jutalom is óriási lesz. Egy ilyen
gondolatmenet lehetséges és érdekes kiindulópontja például, hogy szemügy­
re vesszük az újonnan elérhető technológiákat, és elképzeljük, hogyan lehet­
ne teljesen más módon alkalmazni őket, kielégítve ezzel egy sejtéseink sze­
rint létező, ám talán nem mindenki számára nyilvánvaló igényt. Ha ugyanis
ez az igény egyértelmű lenne, akkor mások már rég dolgoznának rajta.
Végső soron a képzeletünkön múlik, képesek vagyunk-e megváltoztatni
a szemléletmódunkat. Meg kell tanulnunk több lehetőséget elképzelni, mint
amennyit általában számításba veszünk, és olyan rugalmasan és radikálisan
állni ehhez a folyamathoz, amennyire csak lehet. Ez ugyanannyira vonat­
kozik a feltalálókra és üzletemberekre, m int a művészekre. Vegyük csak
Henry Ford példáját, aki rendkívül kreatív gondolkodó volt! Az automobil­
gyártás korai szakaszában Henry Ford az akkoriban létezőktől teljesen elütő
üzleti m odellt képzelt el. Tömegesen akarta gyártani az automobilokat,
ezzel is elősegítve a szerinte hamarosan jelentkező fogyasztói igény kiala­
kulását. Gyárai dolgozóinak azonban átlagosan tizenkét és fél órára volt
szükségük egyetlen autó összeszereléséhez. Ez a tempó túl lassú volt a céljai
eléréséhez.
Egy nap, miközben éppen a termelés felgyorsításának lehetőségein töp­
rengett, Ford a munkásait figyelte, amint fel-alá szaladgálnak, hogy minél
gyorsabban elkészüljenek az emelvényen egy helyben álló autóval. Ford nem
a szerszámokra összpontosított, amelyeket pedig fejleszthetett volna, és nem
is azzal foglalkozott, hogyan mozoghatnának gyorsabban az emberek, vagy
hogy több munkást kellene felvennie - nem az ilyen apró újítások érdekel­
ték, hiszen ezek nem változtatták volna meg eléggé a rendszert ahhoz, hogy
230 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

utat nyissanak a hatékony tömegtermelés előtt. Ehelyett valami teljesen mást

képzelt el. Lelki szemei előtt hirtelen felsejlett, hogy az autó mozog, és az em ­
berek állnak egy helyben, és mindenki a munka egy apró részletét végzi el a
folyamatosan továbbgördülő automobilon. Napokon belül ki is próbálta az
ötletét, és azonnal látta, hogy jó úton jár. Mire 1914-ben teljes mértékben át­
állt erre a rendszerre, a Ford autógyár már 90 perc alatt szerelt össze egy auto­
mobilt. A későbbiekben még tovább fokozta ezt az elképesztő teljesítményt.
Miközben azon dolgozunk, hogy tehermentesítsük az elménket, és lehe­
tővé tegyük a szemléletmódváltást, ne feledkezzünk meg a következőről:
mindenkori érzelmeink rendkívüli mértékben befolyásolják, hogyan látjuk
a világot. Ha félünk, inkább a veszélyeket látjuk egy adott tevékenységben.
Ha bátornak érezzük magunkat, hajlamosak vagyunk elsiklani a lehetséges
kockázatok felett. Nem elég tehát mentálisan módosítanunk szemléletünket,
de érzelmi perspektívánkat is át kell állítanunk. Ha például állandó ellen­
állással és akadállyal kell megküzdenünk a munkánk során, próbáljuk meg
ezt pozitívnak és termékenynek tekinteni. A nehézségek ugyanis megedze-
nek bennünket, és jobban odafigyelünk majd a kijavítandó hibákra. A test-
gyakorlásban az ellenállás segítségével erősíthetjük az izmainkat, és ugyanez
a helyzet az elménkkel is. Fordítsuk meg hasonlóképpen a pozitív helyzete­
ket, vegyük észre bennük annak a lehetőségét, hogy elpuhulunk, túlságosan
hozzászokunk a figyelemhez és így tovább. Ezeknek az átkapcsolásoknak a
hatására képzeletünk szabadabbá válik, és több lehetőséget fedez majd fel,
ami viszont munkánkra is hatással lesz. Ha az akadályokban lehetőséget
látunk, nagyobb eséllyel sikerül előnyt kovácsolnunk belőlük.

E) T é r jü n k v is s za a z in t e llig e n c ia ősi f o r m á i h o z !

Ahogy azt a B evezetésben említettük (lásd 1 4-19.), primitív őseink már jó ­

val a beszélt nyelv megjelenése előtt az intelligencia különböző, nem verbá­
lis típusait fejlesztették ki, ami segítette őket az életben maradásért vívott
kemény küzdelemben. Elsősorban képekben gondolkodtak, és nagyon m a­
gas szintre jutottak a minták felfedezésében és környezetük fontos részletei­
nek észlelésében. Mivel óriási területeket barangoltak be, kialakult a térbeli
gondolkodásuk, és megtanulták, hogyan tájékozódjanak a tereptárgyak és
a nap helyzetének segítségével. Mechanikus gondolkodásuk is kifinomulttá
vált, és a szerszámkészítésben mesterien hangolták össze a szem és a kéz
mozdulatait.
A nyelv kialakulásával őseink intellektuális képességei óriási mértékben
megnőttek. Szavakban gondolkodva már az őket körülvevő világ több lehe­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 231

tőségét képzelhették el, sőt ezeket társaikkal is közölhették, és tehettek is az

elérésük érdekében. Az emberi agy ezen evolúciós pálya mentén fejlődött
olyan többfunkciós, rugalmas eszközzé, amely képes különféle szinteken
gondolkodni, és az intelligencia számos formáját tudja összehangolni az
érzékekkel. Ezen az úton azonban valahol felmerült egy probléma is. Lassan
elveszítettük korábbi rugalmasságunkat, és gondolkodásunkat egyre inkább
a szavak vezérelték. E folyamat során elveszett az érzékekkel - a látással,
szaglással, tapintással - való kapcsolat is, amely egykor olyan meghatározó
szerepet játszott intelligenciánkban. A nyelv döntően társas kommunikációra
hivatott rendszer. Olyan egyezményes jeleken alapul, amelyeket mindenki
megért. Elég merev és stabil ahhoz, hogy a lehető legkisebb súrlódással
kommunikálhassunk. Am ikor azonban az élet hihetetlen összetettségéről
és képlékenységéről van szó, gyakran bizony cserbenhagy bennünket.
Nyelvünk grammatikai szabályai bizonyos logikai formák és gondolkodás-
módok keretei közé zárnak bennünket. Ahogy Sidney Hook író fogalmazott:
„Amikor Arisztotelész megalkotta a kategóriák rendszerét, amely számára
a létezés nyelvtanát fejezte ki, valójában a görög nyelv nyelvtanát vetítette
rá a kozmoszra”38. A nyelvészek számos olyan fogalmat találtak, amelyet az
angol nyelv szókincse nem tud kifejezni. Ha pedig nincs szó egy adott foga­
lomra, akkor általában nem is gondolunk rá. A nyelv tehát olyan eszköz,
amely természet adta, többszintű intellektuális képességeinkkel összevetve
gyakran túl szűk teret szab nekünk és korlátoz bennünket.
Az utóbbi néhány száz évben a tudomány, a technika és a művészetek gyors
fejlődésével nekünk, embereknek egyre bonyolultabb problémák megoldá­
sára kellett használnunk az agyunkat. Az igazán kreatív típusok megtanul­
ták, hogyan gondolkodjanak a nyelv kereteit átlépve, hogyan férjenek hozzá
a tudat mélyebb kamráihoz, és hogyan térjenek vissza az intelligencia ősi
formáihoz, amelyek évmilliókon keresztül olyan jó l szolgáltak bennünket.
A nagy matematikus, Jacques Hadamard szerint a legtöbb matematikus
képekben gondolkodik, és megalkotja a megoldani kívánt probléma vizuális
megfelelőjét. Michael Faraday hatalmas vizuális gondolkodó volt. Mielőtt
- mintegy megalapozva a 20. századi mezőelméleteket - írt volna az elektro­
mágneses erővonalak elméletéről, szinte látta őket lelki szemei előtt. Álmá­
ban fogant meg Dimitrij Mengyelejev vegyész agyában a periódusos rendszer
felépítésének ötlete is - vizuális rendszerbe foglalva látta maga előtt az ele­
meket. A képekben gondolkodó kiválóságok névsora meglehetősen hosszú.
A legnagyobb közülük talán Albert Einstein volt, aki egyszer ezt írta: „Az
írott vagy beszélt nyelv szavai semmiféle szerepet nem játszanak gondolataim
mechanizmusában. A pszichika entitások, amelyek a gondolatok elemeiként
232 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

szolgálnak, tulajdonképpen bizonyos jelek és többé-kevésbé egyértelmű

képek, amelyeket szabadon ismételhetünk és kombinálhatunk”.39
A Thomas Alva Edisonhoz és Henry Fordhoz hasonló feltalálók nemcsak
vizuálisan, hanem egyenesen háromdimenziós modellekben gondolkodtak.
A nagy villamos- és gépészmérnök, Nikola Tesla állítólag képes volt a leg­
apróbb részletekig elképzelni egy gépet annak minden mozgó alkatrészével
együtt, majd ez alapján meg is valósította.
Az ok, amiért egyesek „visszaesnek” ebbe a vizuális gondolkodásba, egy­
szerű. Az ember munkamemóriájának kapacitása véges. Egyszerre alig né­
hány információrészletet tudunk észben tartani. Egy kép segítségével azon­
ban egy pillantással egyidejűleg sok dolgot is el tudunk képzelni. A szavakkal
ellentétben, amelyek személytelenek és merevek lehetnek, a vizualizációt
mi magunk teremtjük, a pillanatnyi szükségleteinket szolgálja, és a puszta
szavaknál sokkal rugalmasabban és valóságosabban fejezhet ki egy elképze­
lést. A világ képek segítségével történő megértése intelligenciánk talán leg­
primitívebb megnyilvánulása, és a segítségével felidézett elképzeléseket
később szavakba önthetjük. A szavak maguk is elvontak; egy kép vagy egy
modell rögtön megfoghatóbbá teszi a gondolatot, és kielégíti azt az igényün­
ket, hogy érzékeinkkel is megtapasztalhassuk.
Még ha ez a gondolkodásmód nem is természetes számunkra, a kreatív
folyamat ábrákkal és modellekkel történő elmélyítése rendkívül eredményes
lehet. Kutatása korai szakaszában Darwin, aki jellemzően nem volt vizuális
gondolkodó, kitalált egy képet, amelynek segítségével könnyebben fogalmat
alkothatott az evolúcióról - egy fát, amelynek ágai kusza összevisszaságban
nőttek mindenfelé. Ez arra utalt, hogy minden élet egyetlen magból sarjadt
ki; a fa bizonyos ágai egy ponton megszakadtak, mások továbbra is nőttek
és új gallyakat hoztak. Az egyik jegyzetfüzetében le is rajzolt egy ilyen fát.
Ez a kép rendkívül hasznosnak bizonyult, és újra meg újra visszatért hozzá.
James D. Watson és Francis Crick molekuláris biológusok elkészítették egy
DNS-molekula hatalmas, háromdimenziós modelljét, amelyet aztán kedvük­
re alakíthattak; ez a modell nagyon fontos szerepet játszott a DNS felfede­
zésében és leírásában.
A képek, ábrák és modellek használata felfedheti előttünk gondolkodá­
si mintáinkat, és olyan új irányokat is megmutathat, amelyeket pusztán
szavakkal nagyon nehezen tudnánk leírni. Ha elképzelésünket egy viszony­
lag egyszerű ábrával vagy modellel tárgyiasítjuk, egészében vizsgálhatjuk
meg a koncepciónkat. Ez a módszer megkönnyíti a nagy mennyiségű in ­
formáció rendszerbe foglalását, és elképzelésünk új dimenziókkal történő
kiegészítését.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 233

Ez a konceptuális kép vagy modell lehet komoly gondolkodási folyamat

eredménye, ahogyan Watson és Crick tervezték meg háromdimenziós DNS-
modelljüket, vagy születhet a tudat határán, például álomban vagy félálom­
ban. Ez utóbbi esetben a vizualizációhoz nagyfokú ellazulás szükséges. Ha
nagyon erőltetjük a gondolkodást, akkor valami túlságosan prózai dolgot
kapunk eredményül. Hagyjuk, hogy a figyelmünk elkalandozzon, járjuk
körbe elképzelésünk határait, ne akarjuk annyira irányítani a tudatunkat,
és engedjük, hogy a képek találjanak el hozzánk!
Pályája kezdetén Michael Faraday rajz- és festésórákat vett. Erre azért volt
szüksége, hogy hűen rögzítse a különböző előadásokon látott kísérleteket.
Felfedezte azonban, hogy a rajzolás többféleképpen is segíti a gondolkodás­
ban. Az agy és a kéz kapcsolata nagyon mélyen belénk van huzalozva; amikor
megpróbálunk lerajzolni valamit, előbb alaposan szemügyre kell vennünk,
és ujjainkkal meg kell tapintanunk, hogy érezzük, hogyan is kelthetjük élet­
re a papíron. Az ilyen gyakorlatok segíthetik a vizuális gondolkodást, és
megszabadíthatják az elménket a szavakba foglalás állandó kényszerétől.
Leonardo da Vinci számára a rajzolás és a gondolkodás egymás szinonimái
voltak.
Az író és polihisztor Johann Wolfgang von Goethe egy napon érdekes
felfedezést tett barátja, a nagy német író, Friedrich Schiller alkotási folyama­
tával kapcsolatban. Amikor ellátogatott Schiller otthonába, közölték vele,
hogy az író nincs otthon, de hamarosan visszatér. Goethe úgy döntött, meg­
várja, és leült Schiller íróasztalához. Kis idő múltán furcsa rosszullétet ér­
zett és szédülés fogta el. Amikor az ablakhoz ment, az érzés elmúlt. Rájött,
hogy az íróasztal egyik fiókjából különös, émelyítő szag árad. Amikor ki­
nyitotta, döbbenten látta, hogy tele van rothadó almával, némelyik már a
lebomlás végső stádiumában volt. Amikor Schiller felesége bejött a szobába,
Goethe megkérdezte őt az almákról és a szagról. Az asszony elmondta neki,
hogy meghatározott időközönként ő maga tölti fel a fiókot almával - a férje
ugyanis örömét leli a belőlük áradó illatban, és úgy találja, hogy akkor tá­
madnak a legjobb ötletei, amikor belélegzi ezt a szagot.
Más művészeknek és gondolkodóknak is megvoltak a maguk sajátos
segédeszközei. Amikor Albert Einstein elmerült a relativitáselmélet kidolgo­
zásában, szívesen vett a kezébe egy gumilabdát, amelyet elméje megfeszíté­
sével egy időben olykor megszorított. Az író Sámuel Johnson egy macskát
ültetett az íróasztalára - időnként megsimogatta, hogy doromboljon - , va­
lamint egy szelet narancs kellett hozzá, hogy dolgozni tudjon. Úgy vélte,
kizárólag ezek az érzéki élmények tudják megfelelő módon ösztönözni őt
a munkában.
234 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ezek a példák mind a szinesztézia jelenségéhez kapcsolhatók, melynek

során az egyik érzék ingerlése serkentőleg hat egy másik érzékre. Például
egy adott hang egy színt juttat eszünkbe. A kutatások az mutatják, hogy a
szinesztézia sokkal gyakoribb a művészek és a magas szinten gondolkodók
körében, mint másoknál. Egyesek úgy vélik, a szinesztézia az agyban lévő
kapcsolódások szokásosnál nagyobb számára utal, amelynek az intelligen­
ciában is fontos szerep jut. A kreatív emberek nem egyszerűen szavak­
ban gondolkodnak, hanem minden érzéküket, egész testüket használják a
folyamat során. Megtalálják azokat az ingereket, amelyek serkentik a gon­
dolkodásukat - legyen ez valami erős szag vagy egy nagyon is kézzelfogható
gumilabda ellenállása. Ez azt is jelenti, hogy ők nyitottabbak az alternatív
gondolkodásra, ötletekre és érzékelésre. Az érzékszervi élményeik sokkal
szélesebb skálán mozognak. Nekünk is ki kell terjesztenünk a gondolkodás
és kreativitás fogalmát a szavak és az intellektuálisan megfogható jelenségek
határain túlra. Az agyunkat és érzékeinket m inden irányból érő ingerek
segítenek szabadjára engedni természetes kreativitásunkat és újból életre
kelteni eredeti elménket.

Harmadik lépés: A kreatív áttörés

- Feszültség és megérzés
Szinte minden kiválóság alkotói pályája során találkozunk a következő jelen­
séggel: nagy kezdeti lelkesedéssel és a siker lehetősége felett érzett izgalom­
mal belefognak egy vállalkozásba. Ez a terv szorosan kapcsolódik énjük
személyes és ősi részéhez, és nagyon is élő a számukra.
Miközben ez az izgalommal vegyes lelkesedés bizonyos irányba tereli őket,
elképzelésük lassan alakot ölt, a lehetőségek száma egyre szűkül, energiáikat
pedig egyre határozottabb ötletek felé mozgatják. A fokozott összpontosí­
tás állapotába kerülnek. A kiválóságot elért mesterek szükségszerűen ren­
delkeznek egy másik minőséggel is, amely bonyolítja az alkotás folyamatát:
nem egykönnyen elégednek meg munkájuk eredményével. Egyrészről köny-
nyen lelkesednek, ugyanakkor kételkednek is, vajon van-e értelme annak,
amit csinálnak. Nagyon magas belső elvárásaik vannak. Ahogy haladnak
előre, egyre több olyan hibát és nehézséget fedeznek fel eredeti elképzelésük­
ben, amit nem láttak előre.
A folyamat egyre tudatosabbá válik és az intuíció háttérbe szorul, az
eleinte oly izgalmas ötlet kezd némileg élettelennek és elcsépeltnek tűnni.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 235

Ezt az érzést nagyon nehéz elviselni, ezért még keményebben dolgoznak, és

igyekeznek kikényszeríteni magukból valamiféle megoldást. Minél inkább
próbálkoznak, annál több belső feszültség és frusztráció halm ozódik fel
bennük. Az ötlet elcsépeltségének érzete egyre fokozódik. Agyuk kezdet­
ben tobzódott a gazdag asszociációkban, most azonban m intha ráállt vol­
na egy keskeny pályára, ahol nem kelnek életre ugyanazok a kapcsolatok.
E folyamat bizonyos pontján a kisebb formátumú személyiségek egyszerűen
feladják vagy megelégszenek azzal, ameddig eljutottak - egy középszerű,
félkész tervvel. A kiválóságok azonban erősebbek ennél. Ők m ár átestek
hasonlón, és tudat alatt érzik, hogy tovább kell küzdeniük, mert a frusztrá­
ciónak és az akadályozottság érzésének célja van.
Egy-egy feszült pillanatban lazítanak egy kicsit. Lehet, hogy egyszerűen
otthagyják a munkát, és lefekszenek aludni; vagy az is lehet, hogy szünetet
tartanak, esetleg egy ideig valami mással foglalkoznak. Az ilyen pillanatok­
ban szinte mindig az történik, hogy a megoldás, a projekt tökéletes befejezé­
sének ötlete m egtalálja őket.
Albert Einstein miután tíz hosszú éven át szinte megállás nélkül az általá­
nos relativitáselmélet problémájával foglalkozott, egy este úgy döntött, hogy
egyszerűen feladja. Elege volt. A dolog túlnőtt a képességein. Aznap korán
lefeküdt, és amikor felébredt, hirtelen ott volt a megoldás. A zeneszerző
Richard Wagner olyan keményen dolgozott A R ajna kincse című operáján,
hogy totális alkotói válságba került. Tehetetlenségében hosszú sétát tett az
erdőben, lefeküdt és elaludt. Félálomban úgy érezte, villámgyorsan elmerül
egy sebesen rohanó folyóban. A víz zaja hirtelen kottává változott. A fulladás­
tól való rémületében felébredt. Hazasietett és azonnal lejegyezte az álmában
látott kottát, amely tökéletesen idézte a rohanó víz hangját. Ebből a témából
aztán az opera nyitánya, az egész művet végigkísérő vezérmotívum s egyben
Wagner legelképesztőbb műveinek egyike lett.
Az ezekhez hasonló történetek olyan gyakoriak, hogy nyilván valami
lényeges dologra utalnak az aggyal és a kreativitás tetőpontjának elérésével
kapcsolatban. A következőképpen magyarázhatjuk a jelenséget: ha munkánk
során végig olyan felfokozott állapotban maradnánk, m int amilyenek a
legelején voltunk, és fent tudnánk tartani az egészet elindító intuitív szikrát,
sohasem lennénk képesek megfelelő távolságból, tárgyilagosan szemlélni a
tervet, és ahol indokolt, javítani rajta. A kezdeti lelkesedés elvesztése arra
késztet, hogy újra és újra átdolgozzuk az elképzeléseinket. Visszatart attól,
hogy túl korán kiegyezzünk egy könnyű megoldással. Az egyetlen feladatra
vagy ötletre való megszállott összpontosítás okozta fokozódó feszültség ter­
mészetes módon előbb-utóbb törésponthoz vezet. Úgy érezzük, hogy nem
236 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

jutunk sehová. Az ilyen pillanatokban agyunk jelez, hogy elég volt, lazít­
sunk, amíg csak szükséges, és a legtöbb kreatív személyiség tudatosan vagy
ösztönösen engedelmeskedik is.
Ha egy időre félre is tesszük a munkát, az addig felhalmozódott ötletek és
asszociációk tudatunkban, a felszín alatt észrevétlenül tovább fortyognak
és érlelődnek. A szorongás elmúltával agyunk rövid időre visszatérhet a kez­
deti izgalom és lelkesedés állapotába, amelyet tovább fokoz az addig elvégzett
kemény munka. Az agy most már megtalálja a munka megfelelő szintézisét,
amely a túlzottan görcsös igyekezet miatt eddig elkerült bennünket. Lehet,
hogy A R ajn a kincse vizet idéző zenei hangzásának ötlete m ár korábban
is ott kavargóit valamilyen formában Wagner agyában, miközben lázasan
kereste a leginkább odaillő nyitányt. Elm éjének tudatalatti tartományaihoz
csak úgy férhetett azonban hozzá, ha feladja a kutatást, és álomba merül az
erdőben. A mélyben érlelődő ötletek így álom képében a felszínre juthattak.
A megoldás az, hogy el kell fogadnunk ezt a folyamatot, és olyan messzire
kell mennünk a kételyeinkkel, az újragondolásokkal és a görcsös erőfeszíté­
sekkel, amennyire csak lehet, hiszen tisztában vagyunk a frusztráció és az
alkotói válság céljával és értékével. Tekintsük magunkat saját zen tanítónk­
nak. Az ilyen tanítók gyakran verik tanítványaikat, és szándékosan a kétely
és a belső feszültség szakadékénak széléig kényszerítik őket, m ert tudják:
a megvilágosodást legtöbbször éppen ilyen pillanatok előzik meg.
Az ezer meg ezer nagy ötletről és felfedezésről szóló történet között
a legfurcsább talán a francia Évariste Galois-é, aki ígéretes matematikushall­
gatóként már tizenévesen kivételesen tehetséges volt algebrából. 1831-ben,
alig húszévesen összetűzésbe keveredett valakivel egy nő miatt, és párbajra
hívták. A párbaj előtti éjszakán Galois, aki biztos volt abban, hogy meg fog
halni, megpróbálta összegezni az algebrai egyenletekről szóló elméleteit,
amelyek már évek óta nem hagyták nyugodni. Csak úgy záporoztak az öt­
letei, sőt m erőben újak is akadtak. Egész éjjel lázasan írt. Másnap, ahogy
sejtette, életét vesztette a párbajban, ám jegyzeteit az elkövetkező években
kiadták, munkássága pedig forradalmasította az algebrát. Sebtében papírra
vetett ötletei közül némelyik olyannyira megelőzte a korát, hogy igen nehéz
elképzelni, hogyan is sejthette meg őket.
Meglehetősen szélsőséges példa, ám Galois története sokat elárul a feszült­
ség fontosságáról. A tudat, hogy munkánk befejezéséhez korlátlan mennyi­
ségű idő áll rendelkezésünkre, visszahúzó és romboló hatással van szellemi
teljesítményünkre. Figyelmünk és gondolataink elkalandoznak. Az inten­
zitás hiánya miatt agyunk nehezebben vált magasabb sebességfokozatba.
A kapcsolódások nem jön nek létre. Emiatt célszerű mindig határidőkkel
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 237

dolgoznunk, akár nagyon szigorúak, akár csak saját magunk tűzzük ki őket.
Ha a célba éréshez csak minimális idő áll rendelkezésünkre, elménk azon­
nal a megfelelő szintre pörög fel. Egymást érik az ötletek. Nem engedhetjük
meg magunknak a frusztráltság luxusát. Minden egyes nap kemény kihívást
jelent, és minden reggel eredeti ötletekkel és asszociációkkal ébredünk majd,
amelyek mind előrébb hajtanak bennünket.
Ha nincsenek ilyen határidőink, tűzzük ki őket! A feltaláló Thomas Alva
Edison felismerte, mennyivel hatékonyabban dolgozik nagy nyomás alatt.
Egy-egy ötletéről szándékosan már azelőtt nyilatkozott a sajtónak, hogy való­
jában elkészült volna vele. A dolog így nyilvánosságot kapott, és a közvéle­
mény kíváncsian várta a beharangozott találmányban rejlő lehetőségek
megismerését. Ha nem tudta volna kielégíteni ezt a várakozást vagy túl sokat
késlekedik, azzal ártott volna a hírnevének, ezért az agya nagyobb sebességre
kapcsolt, és megvalósította a beígért tervet. Az ilyen helyzetekben agyunk
olyan, akár egy hadsereg, amely mögött a tenger vagy egy hegység húzódik,
és nincs hová visszavonulnia. A halál szelét érezve keményebben küzd, mint
korábban bármikor.

Érzelmi csapdák
Amikor elérkezünk karrierünk kreatív-aktív szakaszához, olyan új kihívá­
sokkal nézünk szembe, amelyek nem pusztán mentális vagy intellektuális
jellegűek. A munka sokkal megerőltetőbb, egyedül vagyunk és egyre na­
gyobb a tét. Tevékenységünk most már sokkal inkább a nyilvánosság előtt
zajlik, és folyamatos bírálatoknak van kitéve. Hiába vannak zseniális ötle­
teink, és agyunk hiába képes megbirkózni a legnagyobb szellemi feladatok­
kal is, ha nem vigyázunk, könnyen beleeshetünk a számos érzelmi csapda
valamelyikébe. Elbizonytalanodunk, aggaszt az emberek véleménye vagy
éppen a magabiztosságot visszük túlzásba. De az is előfordulhat, hogy meg­
unjuk a dolgot, és nincs kedvünk ahhoz a kemény munkához, amelyre pedig
mindig szükség van. Ha egyszer beleesünk egy ilyen csapdába, nagyon nehe­
zen szabadulunk belőle; elveszítjük ugyanis a szükséges távlatot, amelyből
megláthatnánk, hol rontottuk el. A legjobb, ha ismerjük ezeket a csapdákat,
és messziről elkerüljük őket. Lássuk tehát a hat leggyakoribb, bennünket
fenyegető csadpalehetőséget!
Önelégültség: Gyermekkorunkban a világ elvarázsolt helynek tűnt. M in­
den, amivel csak találkoztunk, élettől lüktetett és ámulatot keltett bennünk.
238 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Érettebb fejjel visszatekintve naivnak látjuk ezt az ámulatot, kedves kis os­
tobaságnak, amit az azóta a való világban felhalmozott tudásnak és tapasz­
talatnak köszönhetően kinőttünk. Az olyan szavak, mint a „varázslat” vagy
a „csoda” mosolyt csalnak az arcunkra. Képzeljük el azonban egy pillanatra:
épp ennek ellenkezője a helyzet! A puszta tény, hogy az élet több milliárd
évvel ezelőtt magától kialakult, hogy egy miénkhez hasonló tudatos faj meg­
jelent a színen, és hosszú fejlődés árán elérte jelenlegi formáját, hogy jártunk
a Holdon, hogy megfejtettük a fizika alapvető törvényeit és így tovább és
tovább - ez mind-mind állandó ámulattal kellene hogy eltöltsön bennün­
ket. Kétkedő, cinikus hozzáállásunkkal tulajdonképpen elzárkózunk egy sor
érdekes kérdés, sőt maga a valóság elől.
Miután letöltöttük kemény tanulóidőnket, és elkezdjük próbálgatni krea­
tív erőnket, önkéntelenül is elégedettséget érzünk amiatt, amit megtanul­
tunk, és amilyen messzire jutottunk. Elkezdjük magától értetődőnek te­
kinteni azokat a gondolatokat, amelyeket m egism ertünk és felépítettünk.
Előbb-utóbb nem tesszük fel többé a kérdéseket, amelyek annyi időn át
foglalkoztattak. Már tudjuk a válaszokat. Nagyra tartjuk magunkat! Észre
sem vesszük, hogy az önteltség lassan beszivárog a lelkűnkbe, elménk pedig
beszűkül és megmerevedik. Hiába arattunk sikert munkánk eredményével
a múltban, elnyomjuk saját kreativitásunkat, és sohasem tudjuk újra életre
kelteni. M inden erőnkkel küzdjünk ez ellen a tendencia ellen azzal, hogy
megőrizzük az aktív rácsodálkozás értékét! Folyamatosan emlékeztessük
magunkat arra, mennyire keveset is tudunk valójában, és milyen rejtélyes
hely továbbra is a világ.
Konzervativizm us: Ha munkánkkal ebben a fázisban sikert aratunk vagy
felhívjuk magunkra a figyelmet, azzal a konzervativizmus alattomos veszé­
lyének tesszük ki magunkat. Mindez több alakban is jelentkezhet. Szépen
lassan megkedveljük azokat az ötleteket és stratégiákat, amelyek a múltban
beváltak. Ugyan m iért is kockáztatnánk azzal, hogy félúton változtatunk
a stílusunkon, vagy másképp állunk a munkánkhoz? Jobb, ha kitartunk a
kipróbált módszerek mellett. Ráadásul a hírnevünkre is vigyáznunk kell -
inkább ne is mondjunk vagy tegyünk semmi olyasmit, ami felkavarhatná az
állóvizet! Észrevétlenül a felhalmozott anyagi kényelem rabjává válunk, és
anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk, olyan eszmékhez kezdünk ragasz­
kodni, amelyekben meggyőződésünk szerint magunk is hiszünk, ám valójá­
ban csak közönségünk, támogatóink vagy valaki más kedvében próbálunk
járni vele.
A kreativitás természeténél fogva bátorság és lázadás. Azt jelenti, hogy
nem fogadjuk el a fennálló helyzetet vagy a hagyományos bölcsességeket.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 239

A frissen megtanult szabályokkal játszunk, kísérletezünk és feszegetjük a

határokat. A világnak égető szüksége van merész ötletekre és olyan embe­
rekre, akik nem félnek gondolkodni és vizsgálódni. A maradiság leszűkíti
kutatásainkat, kényelmes elméletekhez láncol, és a lassú hanyatlás kezdetét
jelenti - amikor a kreatív szikra kialszik bennünk, még görcsösebben kapasz­
kodunk majd a holt ötletekbe, a múlt sikereibe és státuszunk fenntartásának
vágyába. A kényelem helyett a kreativitás legyen a célunk, és hosszú távon
sokkal több sikert érünk majd el.
Függés: A tanulóidő szakaszában mentorainkra és a felettünk állókra tá­
maszkodtunk, hiszen tőlük vártuk az adott területen nyújtott teljesítmé­
nyünk hiteles értékelését. Ha azonban nem vagyunk elég óvatosak, a külső
megerősítés igényét a következő szakaszba is magunkkal visszük. Ahelyett,
hogy munkánk megítélését kiváló mesterünkre bíznánk, immár a közvéle­
mény szavára fogunk hallgatni - pedig igencsak bizonytalanok vagyunk
teljesítményünkben és annak várható fogadtatásában. Nem arról van szó,
hogy ne törődjünk ezekkel az ítéletekkel, hanem arról, hogy előbb kemény
munkával saját elvárásrendszert és nagyfokú függetlenséget fejlesszünk ki
magunkban. Legyünk képesek bizonyos távolságból szemlélni saját m un­
kánkat; amikor aztán a közvélemény reagál, el kell tudnunk választani a
figyelmünkre érdemes dolgokat mindattól, amit nyugodtan mellőzhetünk.
Hosszú távon az legyen a célunk, hogy halljuk magunkban mesterünk hang­
ját, és így egyszerre legyünk a tanár és a növendék. Ha ez nem sikerül, nem
lesz belső m ércénk munkánk értékének megítéléséhez, mindig mások véle­
ménye határoz majd meg bennünket, és sohasem találjuk meg önmagunkat.
Türelmetlenség: Talán ez a legveszélyesebb csapda mind közül. Ez a tulaj­
donság mindig kísérteni fog, bármilyen fegyelmezettek vagyunk. Elhitetjük
magunkkal, hogy a munkánk lényegében elkészült és nagyszerűen sikerült,
miközben valójában a türelmetlenség beszél belőlünk, és az homályosítja
el az ítélőképességünket. A fiatalság és tettvágy energiáját idővel általában
elveszítjük. Észre sem vesszük, és ismételni kezdjük önmagunkat, a rövi-
debb utat keresve ugyanazokhoz az ötletekhez és folyamatokhoz nyúlunk.
A kreativitás azonban állandó lendületet és tettvágyat feltételez. Minden
feladat, probléma vagy terv más és más. Ha siettetjük a tervünk lezárását
vagy a régi ötleteket melegítjük fel, az egészen biztosan középszerű ered­
ményt szül.
Leonardo da Vinci látta az effajta türelmetlenség veszélyeit. Elvéül az
ostinato rigore kifejezést választotta, amely „makacs szigort” vagy „kitartó
szorgalmat” jelent. Valahányszor új feladatba fogott - és ezek száma élete
során több ezerre rúgott - , elismételte magának ezt a mottót, hogy m ind­
240 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

egyik munkához ugyanolyan lelkesedéssel és kitartással fogjon hozzá. Ter­

mészetes türelmetlenségünk semlegesítésének az a legjobb módja, ha egy­
fajta örömöt lelünk a fájdalomban - akár egy sportoló, aki élvezi a kemény
edzéseket, úgy próbáljuk legyőzni a határainkat, és álljunk ellen a könnyebb
megoldás kísértésének.
Fennhéjázás: A siker és a dicséret néha nagyobb veszélyt jelenthet, mint
a bírálat. Ha megtanuljuk jól kezelni a bírálatot, megerősödünk és könnyeb­
ben fedezzük fel a munkánkban rejlő hibákat. A dicséret általában inkább
kárt okoz. Az alkotási folyamat szeretetéről a hangsúly lassan, észrevétlenül
áthelyeződik a ránk irányuló figyelem élvezetére és az egyre növekvő egonkra.
Anélkül, hogy észrevennénk, úgy irányítjuk és alakítjuk a munkánkat, hogy
megszerezhessük vele a hőn áhított dicséretet. Nem vesszük észre a siker­
ben mindig jelen lévő szerencsetényezőt - gyakran múlik ugyanis minden
azon, hogy jókor legyünk jó helyen. Ehelyett elhisszük, hogy zsenialitásunk
természetes módon vonzza a sikert és a figyelmet, m intha ezek nyilván­
valóan járnának nekünk. Ha az egónk indokolatlanul megnövekszik, igen
nagy megrázkódtatás kell ahhoz, hogy újra visszataláljon a realitáshoz, és
ez a folyamat ugyanúgy megrázkódtatással jár. Ennek elkerüléséhez szük­
ségünk van némi perspektívára. Mindig lesznek nálunk nagyobb zsenik.
A szerencse m indenképpen szerepet játszik a m unkánk elvégzésében,
ahogy m entorunk és mindazok segítsége is, akik a múltban egyengették
az utunkat. Végső soron maga a munka és a folyamat kell hogy motiváljon
bennünket. A nyilvánosság figyelme tulajdonképpen kellemetlen, zavaró
tényező. Ez a hozzáállás jelentheti az egyetlen védelmet az egónk állította
csapdával szemben.
R ugalm atlanság: A kreativitás ellentmondásokat hordoz magában. Úgy
kell ismernünk a területünket, mint a tenyerünket, ugyanakkor képesnek kell
lennünk megkérdőjelezni akár a legjobban bebetonozott tételeit is. Némi nai­
vitás szükséges ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket megfogalmazzunk, és opti­
mizmus, hogy meg tudjuk oldani az adott problémát; ugyanakkor állandóan
kételkednünk kell abban, hogy elértük a célunkat, és elvégzett feladatainkat
kíméletlen önkritikával kell szemlélnünk. Mindehhez jelentős rugalmasság
szükséges, ami azt jelenti, hogy egyetlen gondolkodásmódba sem szabad
túlságosan beleragadnunk. Alkalmazkodnunk kell a pillanathoz, és a helyzet
diktálta hozzáállást kell magunkévá tennünk.
A rugalmasság nem alakul ki magától, és megtanulni sem könnyű. Miután
egy ideig lelkesek és bizakodóak vagyunk egy ötlettel kapcsolatban, később
nehéz kritikus szemmel tekintenünk ugyanarra az elképzelésre. Ellenben
ha túl szigorúan és kétkedve közelítünk a teljesítményünkhöz, akkor az op­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 241

timizmusunkat és a munka szeretetét veszítjük el. E buktatók elkerülése

gyakorlást és néha egy kis tapasztalatot igényel. Ha egyszer már legyőztük a
kételyt, legközelebb sokkal könnyebben megy majd. Mindenképpen el kell
azonban kerülnünk a szélsőséges érzelmi állapotokat, és meg kell találnunk
a módját, hogy egyszerre legyünk optimisták és kételkedőek - ezt az állapo­
tot nehéz szavakkal leírni, de minden kiválóságot elért mester megtapasz­
talta már.

Mindnyájan arra törekszünk, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljünk a való­

sággal - más emberekkel, a korral, amelyben élünk, a természettel, saját
személyiségünkkel és egyediségünkkel. Kultúránk egyre inkább elválaszt
bennünket ezektől a valóságoktól. Kábítószereket és alkoholt fogyasztunk,
veszélyes sportokat űzünk, vagy kockázatos kalandokba bocsátkozunk,
csak hogy felrázzuk magunkat a napi lét szendergéséből, és intenzívebben
éljük meg a valósággal való kapcsolatunkat. Ezt a kapcsolatot azonban a
legerősebben és legteljesebb módon az alkotó tevékenységen keresztül érez­
hetjük. Az alkotási folyamatban való részvétel minden másnál jobban fel­
élénkít, hiszen nem csupán fogyasztunk, hanem létre is hozunk valamit. Mi
vagyunk az általunk teremtett kicsiny valóság mesterei. Ezzel a munkával
tulajdonképpen saját magunkat teremtjük meg.
Bár a kreatív folyamat sok fájdalommal is jár, a belőle származó öröm
olyan intenzív, hogy meg akarjuk majd ismételni. Ezért van az, hogy a
kreatív emberek az ezzel járó rengeteg szorongás és kétely ellenére újra és
újra belevágnak az ilyen vállalkozásokba. A természet így jutalm az ben­
nünket az erőfeszítéseinkért; e jutalom híján az emberek nem végeznének
alkotó tevékenységet, és az emberiség pótolhatatlan veszteséget szenvedne.
Ez az öröm lesz a mi jutalm unk is, bármilyen szinten válunk is a folyamat
részévé.
242 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Stratégiák a kreatív-aktív szakaszhoz

Ne gondolkodj azon, miért kérdezel, csak ne hagyd abba a kér­

dezést! Ne aggódj amiatt, amit nem tudsz megválaszolni, és ne
próbáld megmagyarázni azt, amit nem tudhatsz! A kíváncsiság
önmaga oka. Talán nem kerít hatalmába az áhítat, amikor az
örökkévalóság, az élet, a valóság mögötti varázslatos szerkezet
rejtélyeiről elmélkedsz? És éppen ez az emberi elme csodája - hogy
értelmezéseit, fogalmait és képleteit eszközként használja annak
megmagyarázására, amit lát, érez és megtapint. Próbálj minden­
nap egy kicsit többet megérteni! Munkáljon benned szent kíván­
csiság!40
A l b e r t E in st ein

Amikor a jövő kiválóságai tanulóidejük végéhez érnek, mindnyájan ugyan­

azzal a problémával szembesülnek: soha senki sem igazította útba őket az
alkotási folyamattal kapcsolatban, és nem léteznek olyan könyvek vagy
tanárok sem, akikhez fordulhatnának. Mivel egyedül küszködnek, hogy ak­
tívabban és találékonyabban használják a megszerzett tudásukat, olyan saját
folyamatot alakítanak ki, amely megfelel vérmérsékletüknek és működési
területüknek. Ezekben a kreatív fejlődési utakban mindnyájan hasznos m in­
tákat és leckéket fedezhetünk fel. A következő történetekből kilenc kiváló
mester egyazon cél elérésére irányuló különböző stratégiáit ism erhetjük
meg. Az általuk választott módszerek bármilyen területen alkalmazhatóak,
mivel az agy kreatív képességeihez kapcsolódnak, és annak mindenki bir­
tokában van. Próbáljuk végiggondolni mindegyiket, gazdagítsuk velük a ki­
válóság folyamatáról eddig megszerzett ismereteinket, és szélesítsük alkotási
módszereink palettáját!

1. Az autentikus hang
Az Észak-Karolinában felnövő John Coltrane (1 926-1967) kisfiúként hob­
biból kezdett el zenélgetni. Nyugtalan fiatalember volt, akinek valahogyan le
kellett vezetnie felgyülemlett energiáit. Az altkürttel kezdte, aztán átnyergelt
a klarinétra, és végül az altszaxofonnál állapodott meg. Játszott az iskolai
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 243

zenekarban, és aki csak akkoriban hallotta, az együttes jelentéktelen tagjának

tartotta.
1943-ban a család Philadelphiába költözött. A költözés után nem sok­
kal egy este Coltrane véletlenül elcsípte a nagy bebop szaxofonos, Charlie
Parker egy fellépését, és az élmény katartikus volt (lásd 42.). Még sohasem
hallott ehhez fogható játékot, és sohasem hitte, hogy a zenében ekkora
lehetőségek rejlenek. Parker szinte énekelt a szaxofonon, m intha a hang­
szer egybeolvadt volna saját hangjával, és aki hallgatta a játékát, átérez-
hette, amit ő érzett. John Coltrane attól a pillanattól kezdve ennek a muzsi­
kának a megszállottjává vált. Élete fe la d a ta Parker követése lett - a maga
módján.
Coltrane-nek fogalma sem volt arról, hogyan juthat Parkerhez hasonló
magasságokba. Azt azonban tudta róla, hogy lelkesen tanulmányoz minden
zenei műfajt, és mindenkinél szorgalmasabban gyakorol. Ez remekül illett
Coltrane habitusához - ő is magányos típus volt, és semmit sem szeretett
jobban, mint tanulni, új dolgokat megismerni. Egy helyi zeneiskolába kez­
dett járni zeneelméleti oktatásra. Mellette éjjel-nappal gyakorolt, méghozzá
olyan kitartó szorgalommal, hogy hangszere fúvókája nemegyszer véres lett.
Amikor éppen nem gyakorolt, akkor a helyi közkönyvtárban klasszikusokat
hallgatott, és mohón szívott magába minden zenei harmóniát. Mániákusan
skálázott, az őrületbe kergette vele a családját. Zongoratankönyvek gyakorló­
skáláit használta a szaxofonhoz, és a nyugati zene minden hangnemét végig­
játszotta. Fellépett több philadelphiai zenekarral, de a nagy áttörést Dizzy
Gillespie együttese jelentette. Gillespie kérésére tenorszaxofonra váltott,
hogy a hangzás jobban hasonlítson Charlie Parkerére. Coltrane néhány
hónapon belül - természetesen vég nélküli gyakorlásnak köszönhetően - az
új hangszer mesterévé vált.
A következő öt évben Coltrane egyik zenekarból a másikba vándorolt,
s mindenhol más és más stílust és repertoárt játszott. Ez az ide-oda csapódás
remekül megfelelt neki - úgy érezte, minden elképzelhető zenei irányzatot
magába kell szívnia. Ám problémái is adódtak. Amikor szólót játszott, eset­
lenné és bizonytalanná vált. Szokatlan ritmusérzéke volt, egyfajta ugrán­
dozó, szökdécselő ütem, amely csak rá volt jellemző, és nemigen felelt meg a
zenekaroknak, amelyekkel játszott. Mivel zavarban volt, a szólók alatt inkább
valaki más játékstílusát kezdte másolni. Néhány havonta kísérletképpen át­
váltott egy új hangzásra, amit éppen akkor hallott. Sokan úgy ítélték meg, az
ifjú Coltrane elveszett a rengeteg tanulásban és zenekarváltásban.
1955-ben Miles Davis - a korszak leghíresebb dzsesszkvartettjének a veze­
tője - úgy határozott, megpróbálkozik Coltrane-nel, és meghívta őt a zene­
244 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

karába. Mindenki máshoz hasonlóan ő is tisztában volt vele, hogy a fiatal­

ember a rengeteg gyakorlásnak köszönhetően technikailag a legragyogóbb
zenész. De valami furcsát is érzett a játékában, mintha egy teljesen újfajta
hang próbált volna a felszínre törni. Arra biztatta Coltrane-t, hogy a saját
útját járja, és soha ne nézzen vissza. A következő hónapok során Davis való­
színűleg többször is megbánta ezt a tanácsát - olyan erőt szabadított el
ugyanis, amelyet igen nehéz volt beolvasztani a zenekarába. Coltrane a lehe­
tő legváratlanabb pillanatokban kezdett akkordjaiba. A gyors részeket hosz-
szan kitartott hangokkal váltogatta, amellyel olyan hatást keltett, m intha
egyszerre többen játszottak volna a szaxofonján. Soha senki sem hallott még
ilyen hangzást. Hangszíne szintén szokatlan volt: csak rá jellemző módon
nagyon erősen szorította a fúvókát, amitől úgy tűnt, m intha érdes hangja
hallatszott volna a hangszeren át. Játékába nyugtalanság és agresszió vegyült,
s ettől zenéje magas hőfokúvá, zaklatottá vált.
Bár sokakat elijesztett ez a különös, új hangzás, egyes kritikusok megértet­
ték, milyen izgalmas tehetséggel van dolguk. Az egyikük úgy fogalmazott,
hogy Coltrane szaxofonjából valóságos „hangvihar” árad, m intha hangok
egész csoportjait játszaná egyszerre, és zenéjével szinte elsodorná a hallga­
tót. Bár ekkor már egyre nagyobb figyelmet és elismerést kapott, Coltrane
továbbra is nyugtalan és bizonytalan maradt. A gyakorlással és fellépésekkel
töltött évek során mindvégig keresett valamit, amit nehezen tudott volna
szavakba önteni. A legteljesebb személyességet akarta elérni a zenében, érzé­
sei tökéletes közvetítőjévé szerette volna tenni - ezek gyakran spirituális és
transzcendentális jellegűek voltak, vagyis igen nehéz volt átadni őket. Voltak
pillanatok, amikor a játéka életre kelt, máskor azonban képtelen volt meg­
ragadni és hangokba önteni saját hangulatát. Lehet, hogy valójában óriási
tudása bénította le és gátolta meg a kibontakozásban. 1959-ben otthagyta
Miles Davist, hogy saját zenekart alapítson. Eltökélte, hogy ettől kezdve kí­
sérletezni fog, és mindent kipróbál, míg végül rá nem talál a hangra, amit
keres.
A Giant Steps című dal, amely első jelentősebb lemezének címadója, ka­
landos utazást tett a zenei hagyományok határain túl. Tercekben mozgó,
különleges akkordprogressziókat használt állandó hangnemváltásokkal,
amelynek köszönhetően a zenéje eszeveszett iramban vágtatott. (Ezek a terc-
alapú akkordprogressziók Coltrane-váltás néven váltak ismertté, és a zené­
szek a mai napig mintaként használják őket dzsesszimprovizációkhoz.) Az
album óriási sikert aratott; több témája dzsessz-sztenderddé vált, ám a kísér­
let nem váltott ki különösebb érzelmeket Coltrane-ből. Egy szabadabb és ki­
fejezőbb dallamos formához szeretett volna inkább visszatérni. Rájött, hogy
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 245

folyamatosan kora gyerekkora legfontosabb zenei hatásához, a négerek val­

lásos énekeihez nyúl vissza. 1960-ban megjelentette első igazi nagy slágerét,
a Broadway-n óriási sikert aratott A m uzsika han gja című musical „My
Favourite Things” című dalának átdolgozott változatát. A számot már-már
kelet-indiai stílusban játszotta szopránszaxofonján, belekevert egy keveset a
feketék spirituáléiból, s mindezt furcsán megfűszerezte kedvenc akkordvál­
tásaival és gyors skáláival. Az eredmény a populáris és kísérleti zene bizarr
elegye lett, amelyhez foghatót korábban még soha senki nem produkált.
Coltrane ekkor már igazi alkimistaként komponált. Szinte lehetetlen kül­
detésre indult: a zene lényegének felfedezését tűzte ki célul, ezen keresztül
akarta mélyebben és közvetlenebbül kifejezni az érzéseit, kapcsolatot akart
teremteni a hangok és a tudatalatti között. Úgy tűnt, lassan egyre közelebb
kerül a céljához. „Alabama” című balladájában, amelyet a Ku-Klux-Klan-
nak az Alabama állambeli Birm ingham ben 1963-ban végrehajtott tem p­
lom i robbantása ihletett, már csaknem sikerült megragadnia a pillanat és
a korszak általános hangulatának lényegét. A dal maga volt a megtestesült
szomorúság és kétségbeesés. Egy évvel később megjelent Lőve Suprem e című
lemeze. Az album anyagát egyetlen nap alatt rögzítették, és a feljátszása
szinte vallásos élményt jelentett Coltrane-nek. Ezen a lemezen mindent
megvalósított, amire addig törekedett - a természetesség határát súroló ki­
terjesztett ritmikus mozgásokat (ez teljesen új dolog volt a dzsesszben), a
transzhoz közeli állapotot, miközben a névjegyévé vált kemény hangzást és
technikai bravúrokat is felvonultatta. Ez az album kifejezésre juttatta m ind­
azt a spirituálist, amelyet nem tudott szavakba önteni. Zenéje valóságos
szenzációvá vált, és egészen új közönségréteget nyert meg magának.
Akik ekkoriban látták őt a színpadon, mind páratlan élményről számol­
tak be. Joe M cPhee szaxofonos így írt róla: „Azt hittem, belefulladok az
érzelmekbe [...] Attól féltem, ott helyben egyszerűen felrobbanok. Az ener­
gia egyre csak áradt, és én azt gondoltam, mindenható Isten, nem bírom
tovább!”41 A hallgatóság szinte eksztázisba került, őrjöngtek a zene intenzi­
tásától. Olyan volt, mintha Coltrane szaxofonja eljátszotta volna megszólal-
tatója legmélyebb hangulatát vagy érzéseit, és ő arra vezette a közönséget,
amerre csak akarta. Egyetlen más dzsesszzenész sem gyakorolt ilyen hatást
a hallgatóságára.
A Coltrane-jelenséget, m inden, a dzsesszben bevezetett változtatását
- a hosszú dalokat, a nagyobb zenekarokat, a csörgődobokat és a harango­
kat, a keleties hangzást és minden egyebet - a legújabb divatként kapták fel.
Az az ember, aki tíz hosszú éven át szívta magába a zene és a dzsessz összes
formáját, m ost másoknak szabta meg az irányt. Coltrane üstökösszerűen
246 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

ívelő pályájának azonban 1967-ben véget vetett hirtelen halála. Negyven­

évesen májrákban hunyt el.

Coltrane idejében a dzsessz az egyéniség megdicsőülését jelentette. Az olyan

zenészek, mint Charlie Parker, a dzsessz-szólót állították minden mű közép­
pontjába. A szóló során a zenész hagyja, hogy a felszínre törjön saját, egyedi
hangja. De vajon mi ez a hang, amely olyan tisztán szólal meg a legnagyob­
bak munkáiban? Nem olyasvalami, amit pontosan szavakba lehetne ön­
teni. A zenészek saját személyiségük, egyedi lelkialkatuk, sőt tudatalattijuk
mélységeit fedik fel. Ez kifejezésre jut a stílusukban, a csak rájuk jellemző
ritmusokban és tagolásban. Ez a hang azonban nem csalható elő pusztán
azzal, hogy valaki önmagát adja és szabadon engedi az érzelmeit. Ha valaki
a kezébe venne egy hangszert, és megpróbálná azonnal kifejezésre juttatni
ezt a minőséget, csak zajt csapna. A dzsessz és minden egyéb zenei for­
ma egyfajta nyelv, amelynek önálló szabályrendszere és szókincse van.
A helyzet ellentmondása az, hogy a legnagyobb hatást kiváltó egyéniségek
- John Coltrane-nel az élen - merülnek alá előzetesen egy hosszú tanulóidő­
ben. Coltrane esetében a folyamatot nagyjából két egyenlő részre oszthatjuk:
valamivel több mint tízévnyi alapos tanulóidőre, amit a haláláig tartó újabb
tízévnyi, a modern zene történetében talán példa nélkül álló kreatív robba­
nás követett.
A hosszú tanulásnak, technikája folyamatos fejlesztésének minden lehet­
séges stílus és játékm ód elsajátításának köszönhetően Coltrane óriási ze­
nei eszköztárat épített fel. Miután ez mélyen beleégett az idegrendszerébe,
gondolatait magasabb rendű célok felé irányíthatta. Az összes megtanult
technikát művészete személyesebbé tételének szolgálatába tudta állítani,
méghozzá egyre gyorsabban. Mivel nyitott volt a kutatásra és az új dolgok
kipróbálására, a véletlen segítségével megtalálhatta az igazán hozzáillő zenei
ötleteket. Felhalmozott hatalmas tudásának köszönhetően egyedi m ódo­
kon ötvözhette a különböző ötleteket és stílusokat. Türelmesen végigjárta
a folyamatot, ezért az egyéni kifejezésmód természetesen jelentkezett nála.
Saját személyiségére szabott m inden műfajt, amihez csak hozzányúlt, a
bluestól a Broadway szórakoztató zenéjéig. Jellegzetesen zaklatott és rob­
banékony stílusa már gyerekkorában megkülönböztette másoktól, ám játé­
kába és előadásmódjába ez csak hosszan tartó és rendszeres gyakorlással
épülhetett be. Saját személyisége legmélyebb lényegének és legalapvetőbb
érzelmeinek kifejezésével zsigeri hatást gyakorolt hallgatóságára.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 247

Értsük meg: a kreativitás előtt tornyosuló legnagyobb akadály saját türel­

metlenségünk, a szinte elkerülhetetlen vágy, hogy siettessük a folyamatot,
fejezzünk ki valamit és keltsünk hullámokat. Ilyenkor az történik, hogy nem
sajátítjuk el az alapokat, nem áll a rendelkezésünkre a megfelelő szókincs.
Amit saját kreativitásunknak és egyediségünknek hiszünk, az valószínű,
hogy csak más emberek stílusának utánzása vagy saját üres és értelmetlen
nagyzolásunk megnyilvánulása. A közönséget azonban nagyon nehéz be­
csapni. Ők megérzik a fegyelem hiányát, a másolást, a figyelem felkeltésére
való törekvést, és elfordulnak vagy hamar a semmibe vesző, mérsékelt dicsé­
rettel illetnek. A legjobb módszer, ha Coltrane-t követjük, és a tanulást ön­
magáért szeretjük. Bárki, aki tíz évet tölt azzal, hogy elsajátítsa területének
szabályait és fogásait, kipróbálja és tökélyre fejlessze, majd saját személyi­
ségére szabja őket, az előbb-utóbb rátalál saját hangjára, és eredeti, valódi
kifejező erővel bíró alkotást hoz létre.

2. A legnagyobb hozam tényezője

Amióta csak az eszét tudta, Vilayanur S. Ramachandrant lenyűgözték a ter­
mészet különös jelenségei. Mint azt az I. fejezetből (lásd 44.) megtudhattuk,
már egészen fiatalon kagylókat gyűjtött a madrasi otthonához közeli tenger­
parton. Ahogy elmélyedt a témában, felkeltették az érdeklődését az olyan
különleges fajok, m int például a ragadozó tövisescsiga. Gyűjteményében
hamarosan megjelentek ezek szokatlan példányai is. Később a kémia, a csil­
lagászat és az anatómia rendhagyó jelenségeire is felfigyelt. Talán megérezte,
hogy ezek az anomáliák nem véletlenül léteznek a természetben, és a szoká­
sos rendszerbe nem illő dolgok valami érdekes üzenetet hordoznak a szá­
munkra. Lehet, hogy úgy gondolta, tudományos szenvedélyével - miközben
a többi fiút a sport és a játékok érdekelték - ő maga is némiképp kivételnek
számít. A bizarr és abnormális dolgokhoz való vonzódása mindenesetre
növekedésével egyre erősebb lett.
Az 1980-as években a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem vizuális pszicholó­
gia professzoraként olyan jelenséggel találkozott, amely kapcsolódott az
anomáliák iránti vonzódásához: az úgynevezett fantomvégtag-szindrómával.
Ez azt jelenti, hogy azok a páciensek, akiknek amputálták valamelyik vég­
tagjukat, az adott végtag helyén továbbra is éreznek ingereket és fájdalmat.
Vizuális pszichológiai kutatásai során Ramachandran az optikai csalódá­
sokra specializálódott, vagyis azokra a jelenségekre, melyek során az emberi
248 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

agy tévesen egészíti ki a szem által küldött információkat. A fantomvégtag

fájdalma tulajdonképpen egy sokkal nagyobb léptékű optikai csalódást je ­
lent, hiszen ebben az esetben az agy egyenesen olyan ingereket tételez fel,
amelyek nem létezhetnek. Vajon miért küld az agy ilyen jeleket? Mit árul el
ez a jelenség magáról az agyról? És miért érdekel ez a valóban bizarr tünet
csupán ilyen kevés embert? Ramachandrant megszállottan foglalkoztatták
ezek a kérdések, és minden lehetséges írást elolvasott a témában.
1991-ben egy napon olvasott egy kísérletről, amit dr. Tim othy Pons,
a Nemzeti Egészségügyi Intézet munkatársa végzett, és egészen m egdöb­
bent az eredmények jelentőségén. Pons kísérlete az 1950-es években vég­
zett kutatáson alapult. Wilder Penfeld kanadai idegsebész feltérképezte az
emberi agy azon részeit, amelyek a különböző testrészek érzékelésének sza­
bályozásáért felelnek. Kiderült, hogy ez a térkép a többi főemlősre is alkal­
mazható.
Pons olyan majmokkal kísérletezett, amelyeknek az agyból az egyik kar­
hoz vezető idegrostjait megszakították. Agyuk feltérképezése során Pons meg­
figyelte, hogy amikor megérinti az élettelen kart, az agy megfelelő részében
- ahogy várta - semmiféle aktivitás nincs. Amikor azonban az arcukhoz ért,
az arcidegek mellett az élettelen karhoz tartozó idegsejtek is azonnal életre
keltek. A kar ingereit kezelő agyi idegsejtek valahogy átirányítódtak az arc
területére. Nem lehetett teljes bizonyossággal megállapítani, de úgy tűnt,
ha megérintik az arcukat, a majmok ingereket éreznek az élettelen karban.
A felfedezésen fellelkesülve Ramachandran úgy döntött, elvégez egy meg­
lepően egyszerű kísérletet. Meghívott az irodájába egy fiatalembert, akinek
autóbaleset miatt nem sokkal korábban könyök felett amputálták a karját, és
erőteljes fantomvégtag-ingereket érzett. Ramachandran egy vattapálcikával
megérintette a férfi lábait és a hasát. Ez normális érzéseket váltott ki. Amikor
azonban megdörzsölte az arca egy bizonyos részét, a férfi nemcsak az arcán,
hanem hiányzó karja hüvelykujjában is ingert érzett. Ahogy Ramachandran
körbetapogatta az alany arcát a pálcikával, más pontokat is talált, amelyek a
hiányzó végtag különböző területeinek feleltek meg. Felfedezései feltűnően
hasonlítottak Pons kísérletének eredményeihez.
Ez az egyszerű teszt igen komoly jelentőségűnek bizonyult. A neurológu­
sok azt feltételezték, hogy az agy kapcsolódási rendszere születéskor, vagy az
első néhány évben kialakul, és gyakorlatilag változatlan marad. Ramachand­
ran kísérletének eredménye azonban ellentmondott ennek a hipotézisnek.
Minden arra utalt, hogy egy traumatikus hatású balesetet követően az agy
drámai változtatásokat hajt végre, és viszonylag rövid idő alatt új kapcso­
lódási rendszereket hoz létre. Ez viszont azt jelentette, hogy az emberi agy
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 249

potenciálisan sokkal képlékenyebb, mint azt korábban hitték. Ramachand-

ran kísérletében az agy furcsa és látszólag megmagyarázhatatlan változáso­
kon m ent keresztül. De mi van akkor, ha ezt a változásra való képességet
pozitív, terápiás jellegű célokra is lehetne hasznosítani?
A kísérlet alapján Ram achandran úgy döntött, kutatási területet vált,
az egyetem neurológiai tanszékén folytatja tovább a munkát, idejét pedig az
idegrendszeri rendellenességek kutatásának szenteli. Azt is elhatározta, hogy
a fantomvégtag-kísérletben még egy lépéssel továbbmegy. Sok páciens,
akinek levágták valamelyik végtagját, rendkívül fájdalmas bénulást tapasz­
tal. Érzi a hiányzó végtagot és mozgatni akarja, de nem tudja, s emiatt gör­
csös, néha kínzó fájdalom gyötri. Ramachandran úgy vélte, hogy az amputá-
ciót megelőzően az agy megtanulta, hogy bénultként kezelje az adott lábat
vagy kezet, és azután is ezt érzi, hogy leválasztották. Az agy képlékenysé-
gét figyelembe véve vajon lehetséges-e, hogy a páciens elfelejtse ezt a bé­
nultságot? Elképzelése igazolására újabb hihetetlenül egyszerű kísérlettel
állt elő.
Az irodájában lévő tükör felhasználásával hozzáfogott, hogy megépítse
a szükséges berendezést. Fogott egy kartondobozt, levágta a tetejét, a do­
boz elülső oldalába két lyukat vágott a karoknak, majd állítva belehelyez­
te a tükröt. A kísérleti alanyokat megkérte, hogy helyezzék ép karjukat az
egyik, csonka karjukat pedig a másik nyílásba. A tükröt ezután úgy kel­
lett beállítaniuk, hogy ép karjukat hiányzó karjuk helyén lássák. Amikor
megmozdították ép karjukat, és közben azt a levágott kar helyén látták, a
páciensek szinte azonnal a bénultság érzésének enyhülését tapasztalták.
A legtöbben, akik hazavitték magukkal a dobozt és gyakoroltak vele, nagy
megkönnyebbülésükre leszoktatták agyukat a bénultság képzetéről.
A felfedezés jelentősége óriási volt. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak az
agy képlékenyebb, m int az orvosok azt korábban hitték, de az érzékek egy­
mással való kapcsolata is jóval bonyolultabb. Az agyban nincsenek külön­
álló egységek minden érzékszerv kezelésére, hanem a funkciók között át­
fedések vannak. Ebben az esetben a tisztán vizuális ingerek megváltoztatták
az érintés és az érzékelés inform ációinak befogadását. Ezen túlm enően a
kísérlet magáról a fájdalomról alkotott felfogást is megkérdőjelezte. A fáj­
dalom a kísérlet szerint tehát egyfajta vélemény, amit a testünk alkot az
általa tapasztaltak alapján saját egészségéről. Ebben a véleményalkotásban
pedig a tükrös kísérlet tanúsága szerint testünk megtéveszthető és manipu­
lálható.
A további kísérletek során Ramachandran annyit változtatott a dolgon,
hogy az alanyok a saját fantom karjuk helyén egy hallgató karját lássák. Ők
250 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

maguk erről nem tudtak, és amikor a hallgató megmozdította a karját, ugyan­

azt a megkönnyebbülést érezték. A hatást tehát a mozgás puszta látványa
idézte elő. A fájdalomérzet így egyre szubjektivebbnek és befolyásolhatóbb-
nak tűnt.
Az elkövetkező évek során Ramachandran kreatív vizsgálódási módsze­
rét valóságos művészetté fejlesztette, és a világ egyik vezető neurológusává
vált. Stratégiájához lefektetett néhány vezérlő elvet. Olyan rendellenességek
után kutatott az ideggyógyászatban vagy a hozzá kapcsolódó területeken,
amelyek az elfogadott elméleteket esetleg megkérdőjelező problémákat vet­
hettek fel. Feltétel volt, hogy olyan jelenségről legyen szó, amelynek létezését
egyértelműen bizonyíthatta (az olyan dolgok, mint például a telepátia nem
tartoztak ebbe a kategóriába), hogy megmagyarázható legyen a mai tudo­
mány keretein belül, és hogy hatása túlmutasson saját területe határain. Ha
mások esetleg nem foglalkoznak vele, m ert túlságosan bizarrnak találják,
annál jobb - így az egész kutatási terület csak az övé lehetett.
Olyan elméleteket keresett, amelyeket egyszerű kísérletekkel, mindenféle
nagy és drága berendezés igénybevétele nélkül igazolhatott. Megfigyelte,
hogy akik jelentős támogatásokat és ezzel együtt bonyolult technológiát kap­
tak a kutatásaikhoz, óhatatlanul is stratégiai játszmákba keveredtek, mert
bizonyítaniuk kellett, hogy értelm esen használták fel az elköltött pénzt.
Saját gondolkodásuk helyett a technikára építettek, és konzervatívvá váltak,
hiszen tartottak tőle, hogy következtetéseikkel túl messzire mennek. Ő szí­
vesebben használt vattapálcikát és tükröt, és előszeretettel elegyedett részle­
tekbe menő beszélgetésekbe pácienseivel.
Nagyon érdekelte például az apotem nofília néven ism ert neurológiai
zavar. Ez teljesen egészséges emberek végtagjuk amputációja utáni vágyát
jelenti - akik közül többen végre is hajtatják a műtétet. Sokan úgy vélték,
hogy ez a ritka rendellenesség valójában segélykiáltás mások figyelmének
felkeltésére, vagy egyfajta szexuális perverzióból ered, vagy ezek az em ­
berek gyerekkorukban láttak egy amputáltat, és a képe valamiért az ideá­
lis külső lenyomataként maradt meg bennük. Ezek a spekulációk mind
kétségbe vonták az érzés valódiságát, és úgy vélték, a páciens fejében van
a probléma.
Több ilyen beteggel végzett egyszerű interjúra alapozva Ramachandran
tett néhány felfedezést, amellyel eloszlatta ezeket a téves nézeteket. Például
minden esetben a bal lábról volt szó, amit már önmagában elég érdekesnek
talált. A beszélgetések során egyértelművé vált előtte, hogy ezek az emberek
nem figyelemre vágynak, és nincsenek perverz szexuális hajlam aik sem,
hanem egy nagyon is valós inger miatt nagyon is valós vágyat éreznek. Egy
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 251

tollal pontosan meg tudták mutatni, hol szerették volna elvégeztetni az

amputációt.
Amikor egyszerű elektromos ingerlési teszteket végzett a páciensek bőrén
(ezek során az enyhe fájdalomérzet jelentkezését figyelik), azt tapasztalta,
hogy mindaddig minden rendben van, amíg a lábnak azt a részét nem érin­
tette meg, amelyet a páciens amputáltatni akart. Ekkor ugyanis hirtelen sok­
kal intenzívebb fájdalom lépett fel. Az alany túlságosan is tudatában volt a
láb ezen részének, túl intenzíven érezte a jelenlétét, és ez a túlzottan aktív
érzést csak az amputáció szüntethette meg.
Ramachandrannak további vizsgálatokkal sikerült neurológiai sérüléseket
azonosítania az agy azon részén, amely a testünkről alkotott képet létrehozza
és az ezzel kapcsolatos érzésekért felelős. Ez a sérülés a születéskor vagy
nem sokkal azután keletkezett. Azt jelentette, hogy az agy egy tökéletesen
egészséges emberben irracionális testképet teremt. Ez egyben arra is utalt,
hogy önképünk is sokkal szubjektivebb és képlékenyebb, m int korábban
hittük. Ha saját testünkről alkotott felfogásunk az agyban jö n létre és képes
összezavarodni, akkor lehet, hogy énképünk is inkább konstrukció vagy illú­
zió, amelyet saját céljainkkal összhangban hozunk létre, és szintén működhet
hibásan. Ezek a sejtések azonban már túlmutatnak a neurológia határain, és
inkább a filozófia tárgykörébe tartoznak.

mm*

Az állatvilág két csoportra osztható: specialista és opportunista állatokra.

A specialistáknak, mint a sólyomnak és a sasnak van egy olyan meghatározó
képessége, melyen a túlélése is múlik. Amikor éppen nem vadásznak, akkor
teljesen ki tudnak kapcsolni. Az opportunisták ezzel szemben nem rendel­
keznek semmilyen különleges képességgel. Ők inkább arra az ösztönükre ha­
gyatkoznak, hogy ki tudják szagolni a környezetükben adódó lehetőségeket,
és le tudnak csapni rájuk. Ők az állandó feszültség állapotában élnek, és
folyamatos ingerekre van szükségük. Mi, emberek vagyunk az élővilág leg­
nagyobb opportunistái, és minden élőlény közül a legkevésbé specializál­
tak. Agyunk és egész idegrendszerünk azt szolgálja, hogy észrevegyük a
legapróbb lehetőséget is. Primitív őseink fejében nem fogant meg az ötlet,
hogy egy szerszámot készítsenek, amelynek a segítségével majd gyűjtö­
gethetnek és vadászhatnak. Ehelyett találtak egy kődarabot, amely esetleg
szokatlanul éles vagy hosszúkás volt (egy anomália), és meglátták benne a
lehetőséget. Amikor felvették és megforgatták a kezükben, eszükbe jutott,
hogy szerszámként is használhatják. Az emberi elmének ez az opportunista
252 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hajlama minden kreatív képességünk forrása és alapja, és úgy tudjuk maxi­

málisan kihasználni ezeket a képességeket, hogy szabadon engedjük ezeket
a hajlamokat.
Mégis, amikor valamilyen kreatív vállalkozásról van szó, nagyon gyakran
azt látjuk, hogy az emberek a rossz oldalról közelítenek. Ez általában a fia­
talok és tapasztalatlanok estében figyelhető meg, akik nagyratörő tervekkel
vágnak neki az életnek, és az üzleti sikert, egy találmány megvalósítását,
vagy egy probléma megoldását tűzik ki célul. Ezek ugyanis a pénz és a
figyelem ígéretével kecsegtetnek. Ezután megpróbálnak rájönni, hogyan
valósíthatják meg ezt a célt. A keresés ezernyi irányt vehet, mindegyik a
maga módján sikerre vezethet, ám ugyanilyen könnyen ki is fáraszthatják
a keresőt, aki így sohasem találja meg a kulcsot nagy ívű tervei megvaló­
sításához. A siker túl sok változótól függ. A tapasztaltabb, bölcsebb típus,
mint például Ramachandran, inkább opportunista. Ahelyett, hogy egy tá­
gan értelmezett céllal indulna el, a legnagyobb hozamút keresi - egy apró
tapasztalati bizonyítékot, amely talán nem illik a rendszerbe, mégis igen
érdekes lehet. Ez a bizonyíték feltűnő, és azonnal felkelti a figyelmüket, akár
a hosszúkás kődarab. Még nem biztosak a céljukban, és egyelőre nem tudják,
hogyan is használják fel, amit felfedeztek, de nyitottak rá, bármerre vezesse
is őket. Miután mélyebbre ásnak, olyasmit fedeznek fel, ami kétségbe vonja a
fennálló szokásokat, és a tudásszerzés és alkalmazás lehetőségeinek végtelen
tárházát nyitja meg előttük.
A nagy hozam kutatása közben követnünk kell bizonyos irányelveket. Bár
egy adott területről indulunk, amelyről mélyreható tudással rendelkezünk,
nem szabad hagynunk, hogy elménket bilincsbe verje ez a tudás. Olvas­
sunk inkább minél több más területtel foglalkozó könyvet és folyóiratot.
Előfordulhat ugyanis, hogy egy sajátunkkal semmilyen összefüggésbe nem
hozható szakterületen rábukkanunk egy érdekes anomáliára, amelynek
közvetve mégiscsak jelentősége lehet a munkánkban. Elménk legyen telje­
sen nyitott - semmi sem lehet olyan apró vagy jelentéktelen, hogy elkerül­
je a figyelmünket. Ha egy nyilvánvaló anomália megkérdőjelezi saját meg­
győződésünket vagy feltevéseinket, annál jobb. El kell gondolkodnunk azon,
mit is jelenthet, és ennek az elmélkedésnek kell meghatároznia további
kutatásaink irányát anélkül, hogy előre eldöntené a következtetéseinket.
Ha úgy tűnik, hogy annak, amit felfedeztünk, igazán komoly hordereje
van, minden energiánkkal erre kell összpontosítanunk. Inkább vizsgáljunk
meg tíz ilyen tényezőt, és egy vezessen közülük nagy felfedezéshez, mint
hogy húsz ötlettel foglalkozzunk, amelyek hoznak ugyan sikert, de jelentősé­
gük elhanyagolható. Legyünk csúcsragadozók, egy pillanatra se lankadjon
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 253

a figyelmünk, szemünk szünet nélkül pásztázza a környéket a zsákmány

után kutatva, amely egy addig elrejtett valóságot tár majd fel, mélyreható
következményekkel.

3. Mechanikai intelligencia
A két fivér, W ilbur (1867-1912) és Orville Wright (1871-1948) már kora
ifjúságától kezdve szokatlan érdeklődést mutatott a különböző szerkezetek
működése iránt. Leginkább a bonyolult játékok érdekelték őket, amelyeket
az apjuk hozott haza nekik, aki a Krisztusban Egyesült Fivérek Egyházának
püspökeként sokat utazott. Végtelen izgalommal szedték szét ezeket a játé­
kokat, és lelkesen igyekeztek megfejteni, mitől is működnek. Azután újra
összerakták őket, de mindig apróbb módosításokkal.
Bár a fiúk elég jó l teljesítettek az iskolában, egyikük sem szerzett főiskolai
diplomát. A gépek világában akartak élni, és csak az a tudás érdekelte őket
igazán, aminek köze volt valamilyen új szerkezet tervezéséhez és megépíté­
séhez. Mindketten a végletekig gyakorlatiasak voltak.
1888-ban egy alkalommal az apjuknak sürgősen ki kellett nyomtatnia egy
munkájához kapcsolódó röpiratot. A fivérek, hogy segítsenek neki, a hátsó
udvarban tárolt kis homokfutó összecsukható ponyvatartójának pántjából,
rozsdás rugókból és egyéb ócskavasból összetákoltak egy kis nyomdagé­
pet, amely tökéletesen működött. A sikeren fellelkesülve továbbfejlesztették
a berendezést, és jobb minőségű anyagok felhasználásával saját nyomdát
nyitottak. A szakmához értők a csodájára jártak a két fivér különös gépé­
nek, amely a szokásos teljesítmény kétszeresét, óránként 1000 lapot adott ki.
Wrighték képtelenek voltak nyugton maradni. Állandó kihívásokra volt
szükségük, és Orville 1892-ben meg is találta a tökéletes lehetőséget ener­
giáik levezetésére. A biztonsági kerékpár (az első olyan kerékpár, amelynek
két egyforma méretű kereke volt) feltalálásának köszönhetően Amerikát
valóságos bicikliláz kerítette hatalmába. A fivérek is vettek maguknak kerék­
párokat, versenyeken indultak el, és az új sport fanatikus rajongóivá váltak.
Szét is szedték a kerékpárokat, és apróbb változtatásokat végeztek rajtuk.
Miután barátaik és ismerőseik látták, ahogyan az udvaron szorgoskodnak a
biciklikkel, hozzájuk hordták saját masináikat karbantartásra. Néhány hó­
napon belül mindent tudtak a kerékpártechnológiáról, és elhatározták, hogy
saját kerékpárüzletet nyitnak otthonukban, az ohiói Daytonban. A legújabb
modelleket árulták és javították, sőt átalakítást is vállaltak.
254 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Úgy tűnt, ez a tevékenység remekül kapcsolódik a képességeikhez. Külön­

böző változtatásokat hajthattak végre a bicikliken, majd elvihették őket egy
próbakörre, kitapasztalhatták, mi működik és mi nem, aztán elvégezhették a
még szükséges javításokat. Folyamatosan azon dolgoztak, hogy a kerékpáro­
kat könnyebben irányíthatóvá és áramvonalasabbá tegyék, vagyis olyan fej­
lesztésekre törekedtek, amelyek előrelépést hoznak a kerékpározás élm é­
nyében, és amelyektől a kerékpáros úgy érezhette, teljesen ura járművének.
Mivel nem voltak megelégedve a legújabb modellekkel, a következő logi­
kus lépés a saját alumíniumváz megépítése és egy saját, csak megrendelésre
gyártott, egyedi modell megtervezése volt. Ez m ár komoly kihívást jelen ­
tett - egy jó váz megszerkesztése több hónapos kísérletezést és folyamatos
tanulást igényelt. A legkisebb hiba is súlyos balesetekhez vezethetett. A ta­
pasztalatszerzéshez a legjobb szerszámgépeket vásárolták meg, meghajtá­
sukhoz megépítették saját egyhengeres motorjukat, és lassanként a kerékpár­
építés mestereivé képezték ki magukat. Ha valaki felült a Wright-fivérek
kerékpárjára, azonnal érezte a minőségi különbséget. Az ő modelljüknél be­
vezetett technikai újítások hamarosan szabvánnyá váltak az egész iparágban.
1896-ban, egy balesetet követő lábadozás közben Wilbur olvasott egy cik­
ket, amely éveken át nem hagyta nyugodni. A cikk Ottó Lilienthal haláláról
szólt, aki a vitorlázórepülés vezető tervezőjének és az egyre rohamosabban
fejlődő repülés elismert szakértőjének számított. Lilienthal legújabb sikló­
repülőjének tesztelése közben zuhant le. Az általa épített siklórepülőkről a
levegőben készült fényképek lenyűgözték Wrightot - úgy festettek, m int
valami óriási, történelem előtti madár szárnyai. Erőteljes vizuális típusként
el tudta képzelni, milyen érzés lehet maga a repülés, és a dolog azonnal
megragadta a képzeletét. Meglepve olvasta azonban, hogy a sokévnyi, talán
több száz próbarepülés során Lilienthalnak sohasem sikerült olyan hosszú
ideig a levegőben maradnia, hogy kitapasztalhatta volna, milyen fejlesztések
szükségesek, és valószínűleg emiatt veszítette életét.
Évekkel később az újságok már tele voltak a repülés legújabb úttörőiről
szóló történetekkel, akik közül sokan egyre közelebb jutottak egy m otor­
ral hajtott repülő szerkezet megépítéséhez. Im már valóságos verseny zaj­
lott az elsőségért. Wilburt egyre jobban érdekelte a téma, ezért levelet írt a
washingtoni Smithsonian Intézetnek, és megkérte őket, hogy bocsássák
a rendelkezésére a repüléssel és a repülő szerkezetekkel kapcsolatos összes,
birtokukban lévő információt. A következő hónapokat azzal töltötte, hogy
elolvasta az anyagot, megismerkedett a repülés mögött rejlő fizikai és m a­
tematikai összefüggésekkel, átnézte Leonardo da Vinci terveit és a 19. század
siklórepülőit. Olvasmányait madarakról szóló könyvekkel egészítette ki, és
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 255

ettől kezdve megfigyelte és tanulmányozta is őket. M inél többet olvasott,

annál erősebb lett a meggyőződése, hogy ő és a fivére eséllyel indulhatnak
a verseny megnyeréséért.
Ez első hallásra persze képtelen ötletnek tűnt. A területtel foglalkozók
mind hihetetlen műszaki tudással rendelkező szakértők voltak, és többen
mindenféle hangzatos diplomával is rendelkeztek. Ráadásul óriási lépés­
előnyben voltak a Wright fivérekkel szemben. Egy repülő szerkezet meg­
tervezése és megépítése drága kaland volt, amely akár több ezer dollárt is
felemészthetett, hogy aztán többnyire újabb balesetet követően megsemmi­
süljön. A verseny legnagyobb esélyesének Sámuel Langley, a Smithsonian
Intézet titkára számított, aki munkája folytatásához tetemes összegű tám o­
gatást kapott a kormánytól, és már sikerrel reptetett egy gőz meghajtású,
vezető nélküli modellt. A két testvér ezzel szemben szerény háttérrel ren­
delkezett, és csak kerékpárkészítő vállalkozásuk mérsékelt bevételére támasz­
kodhatott. W ilbur Wright úgy látta, hogy minden próbálkozóból hiányzik
a józan ész, ami minden gép megépítéséhez elengedhetetlen.
Ezek a repülőmérnökök mind abból indultak ki, hogy a lényeg a gép leve­
gőbe emelése egy erős motor segítségével, a többit pedig ráérnek kitalálni,
miután ezt megvalósították. Ha sikerül felszállni, az lenyűgözi a közönsé­
get, rájuk irányítja a figyelmet és anyagi támogatást is szerez nekik. Ez a
szemlélet sok balesethez, folyamatos újratervezéshez, a tökéletes motor és új
anyagok utáni hajszához, majd újabb balesetekhez vezetett. Senki sem jutott
egyről a kettőre, és ennek egyszerű oka volt. Wright nagyon is jó l tudta,
hogy a helyes megoldás kulcsa az ismétlés. Fivérével csak úgy tudtak m á­
soknál jobb kerékpárt tervezni, hogy bicikliket fogtak a kezükbe, bütyköltek
rajtuk, pofozgatták őket, majd felültek rájuk és kipróbálták, mi működik és
m i nem. Mivel a repülő szerkezetek tervezői képtelenek voltak egy percnél
hosszabb ideig repülni, ördögi kör alakult ki - sohasem tudtak annyi időt a
levegőben tö lte n i, hogy megtanulhassák a repülés csínját-bínját, és rende­
sen kipróbálhassák a terveiket, vagy ráérezhessenek a helyes megoldásra,
így pedig kudarcra voltak ítélve.
Wright egy másik elképesztő hibát is felfedezett a gondolkodásukban:
mindegyikük túlértékelte a stabilitás problémáját. Valójában egy levegőben
lebegő hajót képzeltek el. A hajókat úgy tervezik, hogy megőrizzék az egyen­
súlyukat, egyenesen és olyan stabilan mozogjanak, amennyire csak lehetsé­
ges; az oldalirányú kilengések túl veszélyesek. Ennek az analógiájára repülő
szerkezeteik szárnyait enyhe V alakúra tervezték, hogy ellensúlyozzák a hir­
telen széllökéseket, és repülés közben egyenes vonalban tartsák a gépet.
W ilbur úgy érezte, hogy hibás analógia a hajókat alapul venni. Szerinte sok­
256 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

kai célravezetőbb a kerékpár működését szem előtt tartani. Egy bicikli ter­
mészetes állapota az egyensúlyhiány. A kerékpáros az, aki viszonylag gyorsan
megtanulja, hogyan tartsa a járművét biztos pozícióban, és hogyan irányítsa
azzal, hogy oldalra dől rajta. Véleménye szerint egy repülő szerkezet piló­
tájának meg kell tanulnia biztonságosan bedönteni a gépet, fordulni vele és
felfelé vagy lefelé manőverezni, és nem csak vízszintes pályát követnie, mint
ahogy azt egy hajónál tenné. Tulajdonképpen nagyon veszélyes elképzelés
volt azzal kísérletezni, hogyan lehetne megszabadítani a gépet a szél hatásai­
tól, mert ezzel megfosztották a pilótát a korrigálás lehetőségétől.
Ezzel a bizonyossággal felvértezve Wrightnak nem volt nehéz meggyőznie
a fivérét, hogy következő és egyben legnagyobb kihívásuk egy repülő szer­
kezet megépítése legyen. Tudták, hogy a vállalkozás finanszírozásához csak
kerékpárüzletük szűkre szabott nyereségére támaszkodhattak. Ez rászo­
rította őket „hogy kreatívak legyenek, ne dobjanak el semmit, és soha ne
próbáljanak túllépni anyagi kereteiken. Ahelyett, hogy egyetlen grandiózus
gépezettel próbálnák megvalósítani minden elképzelésüket, fokozatosan kell
érlelniük a tökéletes tervet, pontosan úgy, ahogy a nyomdával és a biciklik­
kel is tették.
Úgy döntöttek, a lehető legvisszafogottabb célkitűzésekkel fognak hozzá.
Különböző papírsárkányokat készítettek, hogy a segítségükkel meghatároz­
hassák a próbasikló tökéletes alakját. A tapasztalatok alapján megépítették
magát a siklót. Meg akarták tanulni, mi is a repülés. A sikló sziklaszirtekről
való indításának szokásos módját túl veszélyesnek ítélték. Ehelyett főhadi­
szállásukat áthelyezték az észak-karolinai Kitty Hawkba, ahol a legerősebben
fúj a szél az egész Egyesült Államokban. Kitty Hawk homokdűnéin és ten­
gerpartján kisebb magaslatokról is el tudtak indulni, a talaj közelében re­
pülhettek, és biztonságosabban landolhattak a puha homokban. Csak az
1900-as évben több próbarepülést hajtottak végre, mint Lilienthal több év
alatt. Fokozatosan tökéletesítették a terveket, finomítottak az anyagokon és
a gép szerkezetén - megtanulták például, hogy a felhajtóerő növelése érde­
kében a szárnynak hosszabbnak és vékonyabbnak kell lennie. 1903-ra sikló­
repülőjükkel már jelentős távolságokat tudtak megtenni, de a fordulás és
bedőlés irányítása terén is figyelemre méltó eredményeket értek el. Szerke­
zetük tényleg olyan volt, mint egy repülő bicikli.
Eljött az ideje az utolsó lépésnek, a motor és a propellerek hozzáadásának
Mint korábban, most is tanulmányozták vetélytársaik terveit, és ismét talál­
tak egy gyenge pontot: a többiek a propellereket a hajócsavarok mintájára
tervezték, mert újfent csak a stabilitásra törekedtek. A fivérek saját kutatá­
saik alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a lapátoknak olyan dombo-
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 257

rúnák kell lenniük, mint a madarak szárnya - így nagyobb hajtóerőt képesek
kifejteni. Megkeresték a legkönnyebb motort, hogy az kerüljön fel a gépre,
ám az ára jóval meghaladta a költségvetésüket. Egy szerelő segítségével saját
m otort építettek. Mindent összeadva repülő gépezetük ára 1000 dollár alatt
maradt - vagyis sokkal olcsóbb volt bármely riválisuk modelljénél.
1903. decem ber 17-én W ilbur W right lenyűgöző módon 59 m p-en át
vezette repülőgépüket Kitty Hawk mellett - ez volt a repülés történetének
első irányított és motorral hajtott, emberrel a fedélzeten végrehajtott repülé­
se. A következő évek során aztán továbbfejlesztették a terveket, és a repülési
idő egyre hosszabb lett. A versenyben részt vevő többi tervező elképzelni
sem tudta, hogyan volt képes két férfi mindenféle m érnöki vagy repülési
tapasztalat és anyagi támogatás nélkül elsőként célhoz érni.

A repülőgép kifejlesztése történelmünk egyik legnagyobb technikai telje­

sítménye, amely óriási hatást gyakorolt a jövő kutatásaira. Egyszerűen nem
létezett olyan előd vagy modell, amelyre egy ilyen szerkezetet alapozhattak
volna. Bonyolult rejtély volt, és megoldásához a legnagyobb fokú zsenialitás
kellett. Megalkotásának folyamatában két gyökeresen különböző megköze­
lítést figyelhetünk meg. Az egyik oldalon komoly műszaki és tudományos
háttérrel rendelkező mérnökök és tervezők álltak, akik elvont problémaként
értelmezték a feladatot: hogyan lehet a gépet felemelni és meghajtani, ho­
gyan lehet legyőzni a szél ellenállását és így tovább. Főként a technológiára
összpontosítottak, és igyekeztek a leghatékonyabb alkatrészeket megépíte­
ni - a legerősebb motorokat, a legjobban tervezett szárnyakat, s mindezt
alapos laboratóriumi kutatásokkal alátámasztva. A pénz nem számított. Ez a
folyamat a specializáción alapult - olyan emberek munkáján, akik elsősorban
egy-egy alkatrésszel foglalkoztak és különböző anyagok szakértői voltak.
Sok esetben végül nem is a tervező ült be a pilótaülésbe, hanem valaki más
végezte el a próbarepülést.
A másik megoldásnál pedig ott volt két, egészen más háttérrel rendelkező
ember. Számukra éppen az jelentette a tervezés örömét és izgalmát, hogy
minden munkát maguk végeztek. Ők tervezték a gépet, ők építették meg, s
végül ők is repültek vele. Modelljük nem csúcstechnológiára, hanem a leg­
nagyobb számú próbarepülésre épült, ami optimális tanulási görbét írt le.
Felszínre kerültek a hibák, amelyeket ki kellett javítani, ráadásul módszerük­
kel érezhették is az alkotást, ez pedig az elvontan gondolkodó tervezőknek
sohasem adatott meg. A hangsúlyt nem a részekre, hanem az egész repülési
258 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

élményre helyezték, és nem az erőre, hanem az irányíthatóságra alapoztak.

Mivel az esetükben a pénz is fontos tényező volt, óriási súllyal esett latba
a találékonyság, hiszen a legkevesebből a lehető legtöbbet kellett kihozni.
A két megközelítés közötti különbség az alapul szolgáló analógiák megválasz­
tásában is jó l érzékelhető. Az elvont gondolkodók a hajóra, vagyis az idegen
közegben (vízben vagy levegőben) való közlekedés hasonlóságára építettek,
s emiatt a stabilitást tekintették fő szempontnak. A Wright fivérek viszont a
bicikliből indultak ki, amely a kerékpárost vagy a pilótát, vagyis a gép fel­
használóbarát voltát és általános kezelhetőségét állítja a középpontba. Végül
a közeg helyett a pilóta középpontba helyezése jelentette a rejtély helyes
megoldását. így ugyanis irányítható gépet tudtak építeni. Ebből kiindulva
a későbbiekben bonyolultabb repülőgépeket is könnyen kifejleszthettek.
Értsük meg: a mechanikai intelligencia nem a gondolkodás egy alacso­
nyabb fokát képviseli az elvont érveléssel szemben. Valójában éppen ez
logikai képességeink és teremtő tehetségünk nagy részének forrása. Az agy
a kezünk összetett tevékenységének irányítása miatt növekedett jelenlegi
méretére. M iközben őseinknek ellenálló anyagokból kellett szerszámokat
készíteniük, olyan gondolkodási mintát fejlesztettek ki, amely meghaladja
magát a kétkezi munkát. A mechanikai intelligencia mögött meghúzódó
elveket a következőképpen összegezhetjük: bármit építünk vagy tervezünk
is, nekünk magunknak kell kipróbálnunk és használnunk. Ha leosztjuk
a feladatokat, elveszítjük a kapcsolatot munkánk használhatóságával. Ha
azonban saját kezünkkel dolgozunk rajta, érezni fogjuk azt, amit készítünk.
Munkavégzés közben látjuk és érzékeljük m ajd tervünk hiányosságait.
A részeket nem külön-külön szemléljük, hanem egymással való kölcsön­
hatásukban, és egységes egészként tapasztaljuk meg azt, amit készítünk.
Bármin is fáradozunk, nem fog varázsütésre működni a kreativitás néhány
ihletett pillanata után, hanem lassan, lépésről lépésre kell alakítgatnunk és
egyenként kijavítanunk a hibákat. Hosszú távon nem a jobb reklámmal,
hanem a nagyobb szakértelemmel lehet a m iénk a győzelem. Ez a szakérte­
lem magában foglalja az elegáns, egyszerű szerkezet létrehozását és a rendel­
kezésünkre álló erőforrások minél hatékonyabb kihasználását - ez a kreativi­
tás magas foka. Ezek az elvek megfelelnek agyunk természetes hajlamainak,
és óriási kockázatot vállalunk azzal, ha erőszakot teszünk rajtuk.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 259

4. Természetes erők
Bár 1973-ban Spanyolországban építészdiplomát szerzett, Santiago Calat-
rava mégsem akart azonnal építészként tevékenykedni. (Calatraváról többet
tudhatunk meg a 104-106. oldalon.) Fiatalabb korában művészi ambíciói
voltak, végül az építészet mint az összetettebb kifejezés lehetősége felé sod­
ródott. Ez a terület egyszerre jelentett használhatóságot, szobrászatot és
nagy léptékű, nyilvános megvalósíthatóságot. Az építészet különös szakma.
Egy szerkezet végső megvalósítását annyi minden korlátozza - az ügyfél
elképzelései, a költségvetés, a rendelkezésre álló anyagok, a terület adott­
ságai, sőt még politikai megfontolások is. Ha szemügyre vesszük a nagy
építészek, például Le Corbusier munkáit, láthatjuk, hogy személyes stílusa
nagyban meghatározza a kész alkotást, ám másoknál az egyéni stílus elvész
a különböző korlátok és módosító hatások miatt. Calatrava úgy érezte, nem
épített még fel megfelelő nagyságú alkotói szókincset, illetve nem uralja még
annyira a terület elegendő alkotóelemét, hogy saját magát hangsúlyozhatná
egy munkában. Ha viszont egy cégnél helyezkedik el, kreatív energiái elhal­
nak az üzleti megfontolások nyomása alatt, és soha többé nem tudja új életre
kelteni őket.
Szokatlan döntést hozott: jelentkezik a zürichi Szövetségi Műszaki Főisko­
lára, hogy építőmérnöki diplomát szerezzen. Azért akart m érnök lenni,
hogy megértse az épületek és különböző szerkezetek tervezését korlátozó
tényezőket. Azt forgatta a fejében, hogy egy nap mozgó épületek tervezését
kísérli meg, amelyek áthágják az építészet legfontosabb alapelveit. Ennek
érdekében tanulmányozta a NASA különböző szerkezeteit, amelyeket az
űrben való célszerűbb használhatóság érdekében összecsukhatóra és kinyit­
hatom terveztek. Az ilyen tervekhez új mérnöki elvek elsajátítására volt szük­
ség, és Calatrava éppen ezekbe vetette bele magát a főiskolán.
Miután 1981-ben megszerezte mérnöki diplomáját, végre megkezdte épí­
tészi és m érnöki tevékenységét. M ost már jó l ismerte szakmája technikai
oldalát és egy munka elkészítésének alapvető követelményeit, ám senki sem
avatta be magába a kreatív folyamatba. Ezt neki kellett kialakítania saját
maga számára.
Első nagy projektjét 1983-ban kapta, amikor felkérték, hogy tervezzen új
homlokzatot egy már létező épülethez, az Ernsting nevű ismert német ruha­
gyár hatalmas raktárához. Calatrava úgy döntött, kezeletlen alumíniummal
vonja be az épületet. Ez az anyag az egész szerkezetet egységes keretbe fog­
lalta, ám a napfény mindkét oldalon más-más, gyakran lenyűgöző hatást
keltett. Calatrava számára a terv kulcsfontosságú pontja a raktár három
260 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

oldalán elhelyezkedő három nagy rakodókapu volt. Itt bátran kísérletez­

hetett a mozgásról és összecsukhatóságról alkotott elképzeléseivel. Mivel
nem igazán tudta, hol is kezdje a tervezést, vázlatokat készített a kapuk
különböző megoldásairól. Gyerekként imádott rajzolni, állandóan vázla­
tokat firkált. Olyan ügyesen kezelte a ceruzát és az ecsetet, hogy szinte bár­
mit képes volt gyorsan és nagy pontossággal lerajzolni. Amilyen gyorsan
gondolkodott, úgy is rajzolt, ily módon legmerészebb álmait is könnyedén
vetette papírra.
Még nem tudta, milyen irányba is induljon, amikor elkezdett vízfesték­
kel festeni, és szinte szabad asszociációval mindent papírra vitt, ami csak
az eszébe jutott. Valamilyen okból megjelent előtte egy partra vetett bálna
képe, így hát ez is a vázlatra került. Még tovább ment, és a bálna átalakult
raktárépületté, amelyen az állat szája és szilái képezték a rakodókaput. Most
már megértette a képet. Olyan volt, mintha a raktár Jónás cetjévé változott
volna, és torkából teherautókat és ruhaanyagokat öklendezne fel. A vázlat
mellé azt írta: „az épület mint élő szervezet”. Ahogy az elkészült vázlatot vizs-
gálgatta, felfigyelt a méretes bálnaszemre, amit a száj, vagyis a rakodókapu
mellé festett. Ez önmagában is érdekes metaforának tűnt, és új irányba indí­
totta el a gondolatait.
Különböző szemeket rajzolt a raktár oldalaira, amelyek aztán ajtóvá változ­
tak. Egyre jobban belement a részletekbe, egyre inkább építészszemmel néz­
te a tervet, és egyre valósághűbben rajzolta le az épület oldalait az ajtókkal,
de nem távolodott el a lecsukódó és felnyíló hatalmas szem képétől. Ebből
kerekedett ki végül az ívelt szemhéjként felemelkedő kapuk terve.
A tervezési folyamat végére Calatravának rengeteg vázlata volt, ahogy
sorban végiglapozta őket, igen érdekes fejlődést vett észre képzeletének sza­
bad, ösztönös csapongásától az egyre precízebb elképzelésekig. Ám a hom ­
lokzat legpontosabb vázlatain is megfigyelhető volt egyfajta játékos, művészi
elem. Ha valaki megnézte a rajzokat, mintha egy fénykép vegyszeres oldat­
ban való előhívásának folyamatát kísérte volna végig. A feladatnak ezt a meg­
közelítését igencsak kedvére valónak találta, mert olyan érzéssel töltötte el,
mintha valami élő dolgot teremtett volna. Ez a munkamódszer erőteljesen
hatott az érzelmeire is, hiszen közben mindenféle mitikus és freudi meta­
forával játszadozott.
Elkészült tervei végül különös és erőteljes hatást keltettek. Bár csak az épü­
let homlokzatával foglalkozott, mégis egy görög templomot teremtett, ahol
az alumínium úgy hullámzott, mintha ezüstös oszlopok sorakoztak volna
egymás után. A rakodókapuk szürreális jelleget kölcsönöztek az egésznek,
és felnyitott állapotban még inkább egy templom bejáratához hasonlítottak.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 261

Mindez tökéletesen összeegyeztethető volt az épület funkciójával. Hatalmas

sikert aratott vele, és azonnal felkeltette a szakma figyelmét.
Teltek az évek, és egymást követték a fontos megbízások. Mivel egyre na­
gyobb projekteken dolgozott, Calatrava jó l látta a rá leselkedő veszélyeket.
Egy terv befejezéséhez az első vázlatoktól az épület megépítéséig gyakran
tíz évre vagy még többre volt szükség. Ez alatt az idő alatt rengeteg prob­
léma és konfliktus merülhet fel, amelyek meghiúsítják a kezdeti elképzelést.
A nagyobb költségvetéssel még több megszorítás járt, még több embernek
kellett megfelelnie. Tudta, hogy ha nem elég óvatos, a szabályok áthágására
és személyes látásmódjának kifejezésére irányuló vágya könnyen elsikkad
a folyamat során. így hát, miközben pályája felfelé ívelt, valami mégis arra
késztette, hogy visszatérjen az Ernsting-raktárépület projektje során kifejlesz­
tett módszerhez, és azt csiszolja tovább.
Mindig a rajzokkal kezdte. Az 1980-as évekre a szabadkézi rajz kezdett
kimenni a divatból, és az építészeti tervezés számos területén egyre inkább
a számítógépes grafika lett a meghatározó. Képzett mérnökként Calatrava
tisztában volt vele, milyen óriási előnyt jelent a számítógép a modellezésben
és a szerkezetek stabilitásának tesztelésében. Kizárólag szoftverekkel azon­
ban nem tudott ugyanolyan kreatívan dolgozni, mint ceruzával, ecsettel és
papírral. A képernyő megzavarta a vázlatrajzolás álomszerű tevékenységét,
beavatkozott az tudatalattijával való közvetlen kapcsolatba. Keze és elméje
ősi és természetes módon működött együtt, egy számítógép közbeiktatásá­
val ezt nem tudta megismételni.
Egyetlen projekthez készített rajzainak száma most már több százra rú­
gott. Ugyanolyan lazán fogott hozzá, hagyta, hogy asszociációk sora szüles­
sen meg a fejében. Egy érzésből vagy gondolatból indult ki, amely a terv nyo­
mán támadt benne. Ebből aztán előbb-utóbb kialakult egy kép, ha először
halvány volt is. Amikor például felkérték, hogy tervezzen egy új, díszes szár­
nyat a Milwaukee-i Művészeti Múzeumhoz, először egy éppen felröppenni
készülő madár jutott az eszébe, és ez került a vázlatra is. Ez a kép aztán
végigkísérte a vázlatkészítési folyamata stációit. Némiképp átalakult ugyan,
de a végül megtervezett épület tetejére két hatalmas, bordázott panel került,
amely a napfényre nyílt és záródott, és a Michigan-tavat éppen átrepülni
készülő óriási ősmadár benyomását keltette.
Ezeknek a korai szabad asszociációknak nagy része természeti jelenségek
körül forgott - növények, fák, emberalakok különböző testhelyzetekben,
csontozat - , és szoros egységet alkotott a majdani épületet körülvevő tájjal.
Lassan az egész szerkezet testet öltött e folyamat során, ahogy Calatrava
egyre észszerűbbé és szakmaibbá finomította az ötletet. Kiegészítésül model­
262 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

leket készített, néha teljesen elvont szobrászati formákból indult ki, majd
ezekből további változtatásokkal kialakult az épület arculata. Ezek a rajzok
és modellek leginkább ösztönös és nem verbális gondolati folyamatainak
külső megnyilvánulásaiként foghatók fel.
Ahogy egyre közelebb jutott az építés fázisához, elkerülhetetlenül korlá­
tokba ütközött, például a felhasználható anyagok és a költségvetési megfon­
tolások miatt. A kezdeti stratégiát alkalmazva azonban ezeket a tényezőket
pusztán kreatív kihívásként élte meg: hogyan használhatna bizonyos anyago­
kat a felvázolt elképzeléshez úgy, hogy megőrizze annak lényegét és az egész
működjön is? Ha egy vasúti vagy metrómegállóról volt szó, hogyan illeszt­
heti a peronokat és a vonatok mozgását az átfogó képbe úgy, hogy még cél­
szerűségüket is fokozza? Az ilyen kihívások mindig fellelkesítették.
A legnagyobb rá leselkedő veszély az volt, hogy miközben a projekt éve­
ken át húzódik, az energiája lassan elapad, és szem elől téveszti az eredeti
víziót. Hogy ennek elejét vegye, Calatrava igyekezett állandóan fenntartani
az elégedetlenség állapotát. A rajzok sohasem voltak elég jók. Folyamatosan
javítgatni és tökéletesíteni kellett őket. Mivel tökéletességre törekedett, és a
bizonytalanság nem szűnő érzésébe kapaszkodott, a projekt sohasem der­
medt merev élettelenségbe. Valahányszor ecsetje hozzáért a papírhoz, élettől
kellett lüktetnie. Ha az éppen készülő tervet bármilyen okból élettelennek
érezte, akkor rögtön tudta, hogy ideje újrakezdeni. Ehhez nemcsak roppant
türelemre volt szükség, de jó adag bátorságra is, hiszen gyakran hónapok
munkáját kellett kidobnia. A munka izgalmának és a lendületének megőrzé­
se azonban mindennél fontosabb volt a számára.
Ahogy teltek az évek, és Calatrava visszatekintett a projektjeire, furcsa
érzés vett erőt rajta. Olyan volt, mintha az általa kialakított módszer valójá­
ban rajta kívül született volna. Mintha nem a képzelete segítségével teremtet­
te volna, hanem maga a természet vezette volna el ehhez a tökéletesen ter­
mészetes és csodálatosan hatékony eljáráshoz. A tervek valamilyen érzelmen
vagy ötleten keresztül gyökeret eresztettek a fejében, majd lassan kisarjadtak
a rajzokban, s közben mindvégig olyan lüktetőek és képlékenyek maradtak,
mint az élet maga, ahogy a növény fejlődik ki a magtól a virágig. A munka
közben érzett energiának köszönhetően aztán ezt az érzést át tudta ültetni
magukba az épületekbe is, áhítatot és bámulatot keltve m indenkiben, aki
látta vagy használta.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 263

Mivel a kreatív folyamat nehezen megfogható jelenség, ráadásul nem tanít­

ható, első ilyen vállalkozásaink alkalmával általában magunkra vagyunk
utalva. Beugrunk a mély vízbe, és elválik, hogy boldogulunk-e. Ilyen körül­
mények között kell kialakítanunk valamit, ami megfelel egyéni lelkületűnk­
nek és hivatásunknak is. Gyakran azonban melléfogunk, legtöbbször az ered­
mények felmutatásának kényszere és a bennünk emiatt kialakuló félelem
miatt. A Calatrava által kifejlesztett munkafolyamatban tetten érhető egy
alapvető minta és néhány alapelv, amelyeket széles körben alkalmazhatunk,
hiszen az emberi agy természetes hajlamaira és erősségeire épülnek.
Először is nagyon fontos, hogy a kreatív folyamatba egy kötöttségek nél­
küli kezdőszakaszt építsünk be. Adjunk magunknak időt az álmodozásra és
a csapongásra, induljunk el kötetlenül és határozatlan célokkal. Engedjük,
hogy a projekt az ötletekkel való játék során természetesen ébredő, erőteljes
érzelmekkel kapcsolódjon össze. A későbbiekben bármikor könnyedén kon­
centrálhatjuk ezeket az ötleteket, és projektünket fokozatosan egyre köze­
líthetjük a valósághoz és észszerűbbé tehetjük. Ha már az elején görcsös
igyekezettel és nyomás alatt fogunk a feladathoz, a finanszírozással, a ver­
sennyel vagy mások véleményével foglalkozunk, azzal elnyomjuk agyunk
asszociációs képességét, és a munka hamar élettelenné és kényszeredetté
válik. Másodszor, hasznos, h a jó i ismerjük szakterületünket és más területe­
ket is, mert agyunk így nagyobb halmazból válogathat az asszociációkhoz és
kapcsolatokhoz. Harmadszor, ha meg akarjuk őrizni a folyamat lendületét,
soha ne süppedjünk bele az önteltség nyugalmába, m intha kezdeti elkép­
zelésünk a végpontot jelentené. Fenn kell tartanunk a munkánkkal szembeni
őszinte elégedetlenséget és ötleteink folyamatos javításának vágyát, valamint
a bizonytalanság érzését. Vagyis sohasem lehetünk biztosak benne, merre
is megyünk tovább, mert az ilyen bizonytalanság táplálja és tartja frissen a
teremtés vágyát. Az utunkba kerülő nehézségekben vagy akadályokban lás­
suk meg az alkotásunk további finomításának lehetőségét.
Végül pedig meg kell tanulnunk elfogadni a lassúságot m int erényt. Ha
kreatív feladatokról van szó, az idő mindig relatív. Mindegy, hogy hónapokig
vagy évekig tart projektünk befejezése, mindig türelmetlenek leszünk, és
mindig égünk majd a vágytól, hogy bárcsak ott tartanánk már. A legna­
gyobb lépés az lehet a kreatív erő kialakításához, ha ezt a természetes türel­
metlenséget az ellentétére fordítjuk. Leljük örömünket az aprólékos kutatási
folyamatban, élvezzük, ahogy elképzelésünk lassan érlelődik, gyönyörköd­
jü nk az élőlényekéhez hasonló kibontakozásához, amelyhez természetes
m ódon idő kell. Szándékosan azonban ne nyújtsuk el a folyamatot, mert
264 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

annak is megvannak a maga buktatói (mindnyájunknak szüksége van határ­

időkre). Ugyanakkor minél hosszabb ideig hagyjuk, hogy a projekt m entá­
lis energiáinkból táplálkozzon, annál tartalmasabbá válik. Képzeljük el m a­
gunkat évekkel később, amint visszatekintünk az elvégzett munkára. Ebből
a jövőbeli viszonyítási pontból nézve a folyamatra ráadásként áldozott hó­
napok és évek egyáltalán nem tűnnek majd fájdalmasnak vagy vesződséges­
nek. Inkább a jelen illúziója tűnik el. Az idő a legjobb szövetségesünk.

5. A nyílt tér
M artha Graham apja, dr. George Graham az 1890-es évek maroknyi, az
elmebetegségek kezelésére szakosodott, úttörőnek számító orvosainak egyi­
ke volt. (M artha Grahamről bővebben lásd 42, 83.) Családja körében nem
sokat beszélt a munkájáról, ám az egyik, Marthával is megvitatott téma,
lenyűgözte a lányt. A betegek kezelése során dr. Graham megtanulta, ho­
gyan következtessen nagy pontossággal testbeszédük alapján a lelkiálla­
potukra. Abból ahogyan járnak, mozgatják a karjukat vagy rámerednek
valamire, meg tudta állapítani, mennyire szoronganak. „A test nem hazu­
dik” - mondogatta gyakran a lányának.
M arthát a kaliforniai Santa Barbarában töltött középiskolás évei alatt
érdekelni kezdte a színház. 1911-ben egy este az apja elvitte Los Angelesbe,
hogy megnézzék a híres táncos, Ruth St. Denis fellépését. Attól kezdve az
akkor tizenhét éves Grahamet semmi más nem foglalkoztatta, m int hogy
táncos legyen belőle. Apja hatásának köszönhetően rendkívüli módon iz­
gatta az érzelmek szavak nélküli, kizárólag mozdulatokkal való kifejezése.
Amint St. Denis (partnerével, Ted Shawnnal) 1916-ban megnyitotta tánc­
iskoláját, Martha az elsők között jelentkezett. A koreográfia nagyrészt sza­
bad balettformákra épült, és különös hangsúlyt helyeztek arra, hogy m in­
den mozdulat lazának és természetesnek tűnjön. Sokat pózoltak és sokszor
kendőkkel kísérték a mozgást az akkori tánclegenda Isadora Duncan stílu­
sához hasonlóan.
Grahamet eleinte nem tartották ígéretes tánctehetségnek. Szégyenlős volt,
és mindig a terem hátsó részébe húzódott. Testalkata sem volt éppen ideális
ehhez a művészeti ághoz (nem volt karcsú balerinatípus), és a koreográfiát is
lassan tanulta. Amikor azonban előadta első szólótáncát, St. Denis és Shawn
alaposan meglepődött azon, amit látott: Martha Grahamből olyan energia
tört elő, am inek a létezését még csak nem is gyanították. Kiderült, hogy
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 265

komoly személyes varázsa van. Amikor színpadra lépett, St. Denis szerint
olyan volt, mint egy „ifjú tornádó”. Bármit tanítottak is neki, ő azt mindig
élénkebbé, agresszívabbá alakította.
Az évek során a tánciskola egyik legjobb növendéke, társulatuk egyik
vezető táncosa vált belőle, és már ő is oktatott a Denishawn-módszerként
ismertté vált technika szerint. Hamarosan azonban megunta ezt a táncstí­
lust, m ert nem igazán illett a temperamentumához. Hogy elszakadjon az
iskolától, New Yorkba költözött, és megélhetésként táncórákat adott a Deni-
shawn-módszer alapján. M ígnem 1926-ban egy szép napon, Ted Shawn
- talán felháborodásában, amiért Graham otthagyta a társulatot - felszólí­
totta, hogy fizessen 500 dollárt a Denishawn-gyakorlatok és táncanyag okta­
tásának jogaiért. Ha ezt nem teszi meg, büntetőjogi következmények terhe
mellett szigorúan megtiltják neki, hogy bármelyik módszerüket valaha is
felhasználja az óráin vagy saját munkájához.
Graham számára az ultimátum nem kis válságot okozott. Harminckét
éves volt a táncosi karrierhez már nem éppen fiatal. Alig 50 dolláros kere­
settel rendelkezett, vagyis még ha akart sem tudott volna fizetni Shawnnak.
Jövedelme kiegészítéseként már próbálkozott a Broadway népszerű táncos
műsoraiban, de gyűlölte őket, és megfogadta, hogy soha többé nem megy
vissza. Ahogy a lehetőségeit mérlegelte, újra és újra visszakanyarodott ugyan­
ahhoz a gondolathoz. Mindig is élt benne az elképzelés egy egyelőre nem
létező táncról, mégis legbensőbb vágyaihoz szólt előadóként és nézőként
egyaránt. Ezt a táncot a Denishawn-módszer ellentétének érezte, amelyet
most már üresnek és művészieskedőnek tartott. Sokkal közelebb állt a m o­
dern művészetekhez. Némiképp egyenetlen és itt-ott disszonáns, ám csupa
erő és ritmus. Egy ösztönből táplálkozó táncot látott a lelki szemei előtt.
Eközben a gondolatai állandóan visszatértek az apjával az em beri testről
illetve az állatok testbeszédéről folytatott beszélgetésekhez.
Úgy képzelte, ez a tánc precíz, és valamilyen újfajta fegyelmen alapul, nyo­
mokban sem hasonlított a Denishawn-módszer szabadon csapongó, spon­
tán stílusára. Ez a tánc saját szókinccsel rendelkezett. Graham nem tudott
szabadulni e nem létező tánc gyönyörű ábrándjától. Tudta, hogy soha többé
nem lesz ilyen lehetősége. A korral együtt jár a maradiság és a kényelem utá­
ni vágy. Ha olyasmit akar teremteni, ami még egyáltalán nem létezik, saját
tánciskolát és tánccsoportot kell alapítania, és magának kell kialakítania a
technikát és felépítenie az egész oktatási módszert. Órákat kell adnia, hogy
megélhessen, és azokat az új táncmozdulatokat kell oktatnia, amelyeket ép­
pen akkor dolgoz ki. Mindez óriási kockázatot rejtett magában. Számított rá,
hogy a pénz valószínűleg állandó problémát jelent majd, ám remélte, hogy
266 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

minden akadályon átsegíti majd a kétségbeesett elszántság, hogy létrehozza,

amit elképzelt.
Néhány héttel Ted Shawn ultimátumát követően megtette az első lépést.
Kibérelt egy tánctermet, és hogy növendékei lássák, itt egy teljesen újfaja tán­
cot tanulnak majd, a falakat szokatlan módon zsákvászonnal borította be.
A többi táncteremmel ellentétben az övében nem voltak tükrök. A növen­
dékeknek arra kellett összpontosítaniuk, amit tanít nekik, és meg kellett
szokniuk, hogy a tükörképük bámulása helyett érezzék a testüket, és önm a­
gukat javítsák ki. Azt akarta, hogy ebben az új táncstílusban a táncos szinte
feledkezzen meg önmagáról, minden a közönségnek szóljon.
Ez eleinte szinte lehetetlen feladatnak látszott. Alig néhány tanulója volt,
éppen hogy ki tudta fizetni a bérleti díjat. A növendékeknek gyakran meg
kellett várniuk, míg kitalált egy új mozdulatot vagy gyakorlatot, amit aztán
együtt próbálgattak és finomítottak. Néhány fellépést követően, amelyek
közül egyik-másik kissé félresikerült, új jelentkezőket tudott toborozni, és
hamarosan elég növendéke volt ahhoz, hogy fontolóra vehesse egy kis tár­
sulat létrehozását. A csoporttól Graham a lehető legnagyobb fegyelmet kö­
vetelte meg. Egy új nyelv megteremtésén dolgoztak, nagyon kemény m un­
ka várt rájuk. Lépésről lépésre építette fel azokat a gyakorlatokat, amelyek
segítségével a táncosok megtanulhatták biztosabban uralni a testüket, és a
mozgás új dimenzióit sajátították el. Tanítványaival akár egy egész évet is
eltöltött egyetlen egyszerű új technika gyakorlásával és tökéletesítésével, míg
az teljesen ösztönössé nem vált.
Hogy módszerét megkülönböztesse más táncform áktól, a hangsúlyt
a felsőtestre helyezte. A felsőtestet a „medence-igazság házának” nevezte el.
Úgy vélte, hogy az emberi test legkifejezőbb részét az összehúzódó rekesz­
izom és a felsőtest éles mozdulatai alkotják. Az arc és a karok helyett, ame­
lyek szerinte túl romantikussá tették a táncot, ezeket helyezte a középpont­
ba. Rengeteg gyakorlatot talált ki a felsőtest fejlesztésére, és arra biztatta
táncosait, hogy éljék meg a mély és sokrétű érzelmeket, melyeket e terület
izmainak használata keltett.
Ezekben a kezdeti időkben nagyrészt az a vágy hajtotta előre, hogy valami
olyasmit alkosson, amit még sohasem láttak a színpadon. A nyugati tánc-
hagyományok szerint például tabunak számított, hogy a táncos elessen - ez
az irányítás elvesztésének, vagyis hibának számított. A padlónak ellen kel­
lett állni, nem lehetett engedni, hogy az győzzön. Graham ezt megfordítot­
ta, és a gyakorlataiba ellenőrzött esések sorozatát koreografálta, amelyek
során a táncos eggyé olvad a talajjal, majd lassan újra felemelkedik. Ehhez
más izmok megerősítésére is szükség volt. Egy újabb lépést tett, amikor
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 267

a padlót hasznosítható térként vette birtokba, ahol a táncos tekergőző kígyó­

ként mozoghatott. Új rendszerében a térd is újfajta kifejezőeszközként ka­
pott szerepet, forgópántként szolgált, amelyen a táncos a súlytalanság be­
nyomását keltve egyensúlyozhatott és mozoghatott.
Ahogy haladt a munka, úgy telt meg fokozatosan élettel az általa megálmo­
dott új táncforma. Az újdonság érzetének fokozása érdekében Graham el­
határozta, hogy maga fogja megtervezni és megvarrni a fellépőruhákat.
A gyakran testhez simuló, elasztikus anyagú ruháknak köszönhetően a tán­
cosok szinte elvont alakokká váltak, és hirtelen mozdulataik még nagyobb
hangsúlyt kaptak. A balettben megszokott, meseszerű elemekkel ellentétben
ő minimális és rideg díszleteket használt. Táncosain alig volt smink. Minden
azt a célt szolgálta, hogy az alakok kiemelkedjenek a színpad hátteréből, és
mozdulataik robbanásszerű hatást keltsenek.
Első fellépéseik fogadtatása meglehetősen viharos volt. A közönség soha
nem látott még csak ehhez foghatót sem. Sokan ellenszenvesnek vagy éppen
taszítónak találták. Mások furcsa érzelmeket fedeztek fel benne, és nem gon­
dolták, hogy a táncnak ilyen kifejezőerője lehet. Graham művészete szélső­
séges reakciókat váltott ki - ebből is látszik, micsoda átütő ereje volt. Ami
eleinte nyersnek és visszataszítónak tűnt, az évek során lassan elfogadottá
vált, és Martha Grahamnek tényleg sikerült minden külső segítség nélkül,
egyes-egyedül egy új stílust teremtenie - azt, amelyet ma modern táncnak
hívunk. Mivel mindenképpen el akarta kerülni, hogy idővel ez a tánc is
hagyománnyá merevedjen, váratlan újításokkal lepte meg a közönséget.
Sohasem tért vissza ugyanarra a területre, és állandóan változtatta a táncok
témáját a görög mitológiától az amerikai kultúrkörön át az irodalomig. Tár­
sulatának megalapítása után közel hatvan éven át azon munkálkodott, hogy
megteremtse az új élményét, valamint a közvetlenséget a táncban, amire
mindig is vágyott.

■■■

Az emberi kreativitás talán legnagyobb akadálya az idő múlásával minden

közegben vagy hivatásban bekövetkező hanyatlás. A tudományban vagy az
üzleti életben egy adott gondolkodásmód vagy cselekvés, amely egyszer si­
kerre vezetett, hamar mintává, bevett gyakorlattá válik. Az évek múlásával
aztán elfelejtik e minta létrejöttének okát, és egyszerűen csak egy kiüresedett
megszokást követnek. A művészet világában valaki kialakít egy új és élet­
tel teli stílust, amellyel megszólítja az adott kor lelkületét. Azért van óriási
hatása, mert más, mint a korábbiak. Hamarosan azonban mindenütt feltűn­
268 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

nek a másolók. Az új irányzat divattá válik, amelyhez alkalmazkodni kell,

még akkor is, ha az alkalmazkodás lázadónak és nyugtalanítónak tűnik. Ez
a folyamat tíz, vagy akár húsz évig is eltarthat, előbb-utóbb azonban klisé,
minden valódi érzés vagy szükséglet nélküli puszta stílus válik belőle. A kul­
túra egyetlen jelensége sem menekülhet meg ettől a lassú elhalástól.
Talán nem vagyunk tudatában, de mindannyian szenvedünk a kultúránkat
elárasztó halott formáktól és szokásoktól. Ez a probléma ugyanakkor óriási
teret nyit a M artha Graham által tökéletesen példázott kreatív személyiség
számára. A folyamat a következőképpen zajlik: először befelé tekintünk.
Megkeressük, mi az az egyedi és hajlamainkkal összefüggésben álló dolog,
amit kifejezésre akarunk juttatni. Biztosnak kell lennünk benne, hogy nem
valamilyen múló áramlat vagy divat diktálja, hanem tényleg belőlünk fakad
és valóságos. Ez lehet egy hang, ami semmilyen zenében nem fordul elő, egy
történet, amelyet senki sem mesél, egy könyv, amely nem illeszkedik a ta­
karos kis skatulyák egyikébe sem. Vagy akár egy újfajta üzleti megközelítés.
Engedjük, hogy az ötlet, a hang, a kép gyökeret eresszen bennünk. Egy új
nyelv vagy új cselekvési mód lehetőségét érzékelve tudatos döntéssel mind­
azon holtnak érzett szokások ellenében kell cselekednünk, amelyektől meg
akarunk szabadulni. Martha Graham sem légüres térből teremtette meg új
táncstílusát; elképzeléseiben olyasmi élt, amit a korszak balettjétől és m o­
dern táncától nem kapott meg. így hát fenekestül felforgatta a hagyományo­
kat. Ha Graham stratégiáját követjük, munkánk egyfajta fordított viszonyí­
tási pontot nyer, ami lehetővé teszi, hogy kedvünkre alakítsuk.
Grahamhez hasonlóan nem téveszthetjük össze az újdonságot a sponta­
neitással. Semmi sem válik gyorsabban unalmassá és önmaga ismétlésévé,
m int a nem a valóságból és fegyelemből táplálkozó szabad önkifejezés.
Ötletünkhöz a szakterületünkön szerzett m inden tudásunkat be kell vet­
nünk - méghozzá azért, hogy képesek legyünk kiforgatni, ahogyan Graham
tette a Denishawn-módszerrel. Lényegében nem teszünk egyebet, csak egy
kis teret hozunk létre magunknak túlzsúfolt kultúránkban, elfoglalunk
egy szabad mezőt, ahol végre valami újat plántálhatunk. Az emberek élnek-
halnak az újért, bármiért, ami eredeti módon fejezi ki a kor szellemét. Ha
valami újat hozunk létre, azzal saját közönséget teremtünk, és a lehető leg­
nagyobb kulturális hatalmi pozíciót birtokolhatjuk.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 269

6. A magas léc
Yoky M atsuokának (lásd 4 5 -4 7 .) mindig is az volt az érzése, hogy más,
mint a többiek. Nem annyira az öltözködése vagy a külseje, sokkal inkább
az érdeklődése miatt. Az 1980-as évek elejének Japánjában tinédzserként
azt várták tőle, hogy egyetlen szakmára koncentráljon, és azon a területen
építsen karriert. Azonban minél idősebb lett, őt annál több dolog érdekelte.
Imádta a fizikát és a matematikát, de vonzotta a biológia és az élettan is.
Emellett tehetséges sportoló is volt, és profi teniszezőként nagy jövő előtt
állt, ám egy sérülés miatt a sportolói pályáról le kellett mondania. Mindezek
mellett kiváló kézügyességgel rendelkezett, és szeretett mindenféle gépekkel
bütykölni.
Berkeleyben aztán, a Kaliforniai Egyetemen ráakadt egy szakra, amely
egy sor nagy ívű kérdéssel foglalkozott, és kielégíteni látszott mohó és szerte­
ágazó tudásvágyát - a robotika viszonylag új szakterületére. Miután elvégez­
te az alapképzést, jelentkezett az M IT robotika mesterképzési programjára,
m ert szerette volna még mélyebben megismerni ezt a tudományt. A tan­
széken végzett munkája részeként segített egy nagyméretű robot megter­
vezésében. Egy idő után azt kérte, hadd dolgozzon kizárólag a robot kezén.
Mindig is lenyűgözte az emberi kéz sokoldalúsága és ereje, és most, hogy
végre ötvözhette számos érdeklődési területének (matematika, élettan és
építés) eredményeit, úgy érezte, végre megtalálta a helyét.
Amikor elkezdett dolgozni a robot kezén, megint rá kellett döbbennie,
mennyire más rugóra jár az agya, mint a többieké. A tanszék többi hallgatója
nagyrészt fiú volt, akik jellem zően minden problémát m érnöki kérdéssé
zsugorítottak - hogyan tudnák a lehető legtöbb mechanikai képességet bele­
építeni a robotba annak érdekében, hogy minél inkább emberhez hasonlóan
mozogjon és cselekedjen. A robotot alapvetően gépként fogták fel, amelynek
megépítéséhez egy sor technikai jellegű problémát kellett megoldaniuk, és
nézetük szerint gyakorlatilag olyan mozgó számítógépet kellett szerkeszte­
niük, amely képes néhány alapvető gondolatmenet leképezésére.
Matsuoka másképpen közelítette meg a feladatot. A lehető legéletszerűbb
és anatómiailag legpontosabb robotot szerette volna megépíteni. Ez volt a
robotika igazi jövője, és a cél eléréséhez sokkal magasabb szintű kérdésekre
kellett választ találni - mitől lesz valami élő és szervesen összetett? Számára
épp olyan fontos volt az evolúció, az emberi fiziológia és a neurológia tanul­
mányozása, mint a mérnöki problémákban való elmélyedés. A saját elképze­
léseit akarta követni és meg akarta vizsgálni, hová is vezetnek, még akkor is,
ha ettől sokkal rögösebb lett a karrierje.
270 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Amikor hozzáfogott a tervezéshez, Matsuoka fontos döntést hozott: első

lépésként elkészítette egy robotkéz modelljét, amely a lehető legnagyobb
mértékben követte az em beri kéz felépítését. Ehhez a nagyívű feladathoz
töviről-hegyire meg kellett ismernie minden egyes alkotórész működését.
A kéz sokféle csontjának modellezésekor például egy sor feleslegesnek tűnő
kidudorodást és bemélyedést talált. A mutatóujj bütykénél lévő csonton van
egy dudor, ami miatt az ujj egyik oldala nagyobb. Miután alaposan tanulmá­
nyozta ezt az apró részletet, rájött a funkciójára: ez teszi lehetővé számunkra,
hogy a tenyér középső tengelyében nagy erővel m arkoljunk meg egy tár­
gyat. Különösnek találta, hogy kifejezetten erre a célra kifejlődött egy dudor.
Valószínűleg egy olyan mutáció lehetett, amelynek aztán szerepe volt az evo­
lúció során, ahogy kezünk egyre fontosabb szerephez jutott a fejlődésben.
Ezen az úton továbbhaladva a robotkéz tenyerére összpontosított, amiről
úgy gondolta, hogy sok szempontból a tervezés sarokpontja. A legtöbb mér­
nök számára a robotkéz lényege az optimális erőkifejtés és mozgathatóság
volt. Beleépítettek mindenféle mechanikus lehetőséget, ám hogy működni is
tudjon, az összes motort és vezetéket a tervezés szempontjából legkényelme­
sebb helyen, a tenyérrészben helyezték el, és ettől az teljesen merevvé vált.
Miután megterveztek egy ilyen kezet, továbbadták a szoftverfejlesztő mérnö­
köknek, hogy találják ki, hogyan is lehetne visszanyerni a mozgékonyságát.
A beépített merevség miatt azonban a hüvelykujj nem tudta megérinteni a
kisujjat, és az eredmény ismét csak egy korlátozott mozgású robotkéz lett.
Matsuoka nem így közelített a problémához. Neki az volt a célja, hogy
rájöjjön, mi teszi olyan ügyessé az emberi kezet. Egyértelmű volt a számá­
ra, hogy az egyik kulcsfontosságú követelmény a rugalmas, ívelt tenyér. Ez
a másfajta megközelítés nyilvánvalóvá tette, hogy a motorokat és vezetékeket
máshol kell elhelyezni. Ahelyett, hogy a kezet mindenütt motorokkal tömte
volna tele, hogy minden mozgatható legyen, ő úgy vélte, hogy a kéz legfon­
tosabb mozgó része, fogóképessége kulcsa a hüvelykujj. Ide akart több erőt
összpontosítani.
Ezen elgondolás mentén haladt tovább, és az emberi kéz csodálatos szer­
kezetének egyre több és több részletét ismerte meg. A többi mérnök gyakran
gúnyolódott rajta és különös, biológiai szemléletmódján. Micsoda időpocsé-
kolás, mondogatták neki. Végül azonban az ő úgynevezett anatómiailag
pontos tesztkeze vált az egész iparág modelljévé. Új távlatokat nyitott a
művégtagok kutatásában, igazolta Matsuoka megközelítésmódját, szakmai
körökben pedig elismertséget és hírnevet szerzett neki.
Ez azonban csak a nagy út kezdete volt, amely során el akart jutni a kéz
természetének teljes megismeréséig és annak pontos lemásolásáig. Miután
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 271

megszerezte robotika mesterdiplomáját, visszatért az M IT-re, hogy neu­

rológiából doktori címet szerezzen. Jelenleg, az agy és a kéz közötti kapcso­
latot páratlanná tévő idegrendszeri jeltovábbítás alapos ismeretével felvértez­
ve, egy olyan műkéz megépítésén dolgozik, amely csatlakozni tud az agyhoz,
úgy mozog és érez, mintha valódi lenne. E cél elérése érdekében kutatásai­
ban továbbra is magasra teszi a lécet, és olyan merész és nagy ívű kérdé­
sekkel foglalkozik, mint például az agy és a kéz közötti kapcsolat általános
emberi gondolkodásra gyakorolt hatása.
Laboratóriumában kísérleteket végez, hogy megfigyelje, hogyan mozgat­
nak az emberek csukott szemmel számukra ismeretlen tárgyakat. Tanulmá­
nyozza, hogyan fedezik fel a kezükkel, és rögzítik a folyamat során kiváltott
bonyolult idegrendszeri jelzéseket. Azt próbálja megfejteni, vajon lehet-e
kapcsolat az ilyen jellegű felfedezés és az elvont gondolkodási folyamatok
között (ahol talán hasonló idegi ingerek lépnek fel), például akkor, amikor
egy nehezen megoldható probléma elé állítanak bennünket. Célja, hogy
ilyen felfedező érzékeléseket építsen a műkézbe. Egy másik kísérletében az
alanyoknak egy virtuális kezet kell mozgatniuk. Azt figyelte meg, hogy m i­
nél inkább úgy érzik az emberek, hogy a kéz a testükhöz tartozik, annál na­
gyobb mértékben képesek irányítani. Ennek az érzésnek a reprodukálása a
tökéletes műkéz projektjének részét képezi. Bár a megvalósításra még éveket
kell várni, az idegrendszerhez kapcsolt kéz technológiai jelentősége messze
túlmutat majd a robotika határain.

■■■

Számos területen figyelhetünk meg egy bizonyos mentális zavart, amit ne­
vezzünk technikai zárnak. A következőről van szó: ahhoz, hogy megismer­
jünk egy tárgyat vagy képességet, különösen, ha egy bonyolult dologról van
szó, rengeteg, a probémamegoldás bevett módszereit jelentő apró részletbe,
technikába és eljárásba kell beleásnunk magunkat. Ha azonban nem figye­
lünk oda, egy idő után minden problémát ugyanúgy látunk majd, és ugyan­
azokhoz a belénk rögzült megoldásokhoz és stratégiákhoz nyúlunk. Mindig
könnyebb ugyanis ezt az utat követni. A folyamat során azonban szem elől
tévesztjük a nagyobb képet, egész tevékenységünk célját, azt hogy minden
probléma más és más, és különböző megközelítést igényel. Egyfajta csőlátás
alakul ki bennünk.
Ez a technikai zár mindenkinél bekövetkezhet, bármilyen területen dol­
gozzon is, hiszen mindnyájan megfeledkezhetünk munkánk céljáról, a maga­
sabb szintű kérdésekről, és arról, hogy valójában mi is ösztönöz bennünket
272 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a munkavégzésre. Toky Matsuoka megta\á\ta a megoVáást erre a problémára,

és ennek köszönhetően szakterületén az élvonalba jutott. Ez részéről tulaj­
donképpen a robotikában uralkodó mérnöki szemlélet elleni lázadás volt.
Az elme természeténél fogva jobban működik a nagy ívű kérdések eseté­
ben akkor, ha folyamatosan magas szintű jelenségek közötti kapcsolatokon
tűnődik - mi teszi az emberi kezet olyan hátborzongatóan tökéletessé, vagy
mennyire befolyásolja a kéz fejlődése, hogy kik vagyunk és hogyan gon­
dolkodunk. Mivel kutatásait ilyen jelentős kérdések vezérlik, nem ragad le
egy-egy műszaki problémánál, így nagyobb eséllyel értheti meg az átfogó
egészet. Ha ilyen magas szinten gondolkodunk, elménk sokkal szabadabban
és több szemszögből vizsgálódhat: M iért ilyenek a kéz csontjai? M i teszi a
tenyerünket ennyire hajlékonnyá? Hogyan befolyásolja a tapintás a gondol­
kodásunkat? így elmerülhet a részletekben anélkül, hogy szem elől tévesz­
tené a miértek problémáját.
Nekünk is ezt kell saját munkánk m odelljének tekintenünk. Tervünket
vagy a problémát, amelynek megoldásán éppen dolgozunk, mindig valami
nagyobb dologhoz kell kapcsolnunk - egy fontosabb kérdéshez, egy na­
gyobb ívű elképzeléshez, egy lelkesítő ötlethez. Valahányszor úgy érezzük,
munkánk veszít a lendületéből, vissza kell kanyarodnunk ehhez a nagyobb
léptékű célhoz vagy szándékhoz, amelynek hatására belevágtunk az egészbe.
Ennek az átfogó ötletnek kell megszabnia kisebb vizsgálódásaink irányát, így
aztán új ösvényekre lelhetünk. Ha folyamatosan emlékeztetjük magunkat a
célunkra, elejét vehetjük, hogy bizonyos módszereket dogmatikusan kezd­
jü n k követni, vagy túlságosan elvesszünk a lényegtelen részletekben. így
tovább növeljük az egyre magasabb és magasabb szintű kapcsolatokra éhes
emberi agy természetes erejét.

7. Az eltérített evolúció
1995 nyarán Paul Graham (lásd 109.) hallott egy m űsort a rádióban,
amely az akkoriban alig létező online kereskedelem ben rejlő végtelen
lehetőségeket reklámozta. A műsort a Netscape készítette, a cég első nyilvá­
nos részvénykibocsátása közeledtével szerette volna növelni az érdeklődést.
A történet rendkívül ígéretesnek hangzott, ám m eglehetősen homályos
maradt. Graham akkoriban éppen válaszút előtt állt. Miután a Harvardon
inform atikából doktori fokozatot szerzett, a következő módszert követte:
keresett egy részmunkaidős tanácsadói állást a szoftveriparban, majd m i­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 273

után sikerült elég pénzt félretennie, otthagyta ezt a munkát, és igazi szerel­
mének, a művészetnek és a festészetnek élt, míg újra el nem fogyott a pénze.
Ekkor újabb munka után nézett. Harmincegy évesen kezdett belefáradni
ebbe a körforgásba, és a tanácsadói pozíciót sem szerette. Ám vonzotta a
lehetőség, hogy egy internetes fejlesztéssel rövid idő alatt rengeteg pénzt
keressen.
Felhívta régi harvardi programozó társát, Róbert Morrist, és megkérdez­
te, érdekelné-e egy közös startup, bár Grahamnek fogalma sem volt arról,
hol kezdjék el, és mit is fejlesszenek. Néhány napos ötletelést követően úgy
döntöttek, megpróbálnak olyan szoftvert írni, amelynek segítségével egy vál­
lalkozás online áruházat nyithat. Az elképzelés megszületett, ám azonnal
óriási akadályba ütköztek. Akkoriban, ha valóban széles körben akartak nép­
szerűsíteni egy programot, akkor Windowsra kellett megírni. Igazi hacker-
ként szívből gyűlölték a Windowst, és sohasem vesződtek azzal, hogy alkal­
mazásokat írjanak hozzá. Jobban szerették a Lisp nyelvet, és programjaikat
inkább a nyílt forráskódú Unix operációs rendszer alatt futtatták.
Elhatározták, elodázzák az elkerülhetetlent, és mégiscsak a Unixra írták
meg a programot. Úgy okoskodtak, hogy ezt később könnyen le lehet for­
dítani Windowsra. Ám közben rájöttek, milyen beláthatatlan következmé­
nyekkel jár, ha egyszer a programjukat piacra dobják Windows alatt, mert
kénytelenek lesznek figyelembe venni a felhasználók véleményét, és vissza­
jelzéseik alapján folyamatosan tökéletesíteni az alkalmazást. Ez viszont azt
jelentette volna, hogy hónapokon, sőt talán éveken át Windows keretei kö­
zött kell majd gondolkodniuk és programozniuk. Ez annyira borzalmas ki­
látásnak tűnt, hogy komolyan fontolóra vették az ötlet feladását.
Egy reggel Graham, aki egy matracon aludt Morris manhattani lakásának
padlóján, ébredés után, nyilván egy álom hatására a következő szavakat
mormolta: „Úgy irányíthatnád a programot, hogy linkekre kattintasz.” Hir­
telen felült, m ert felfogta a szavak jelentését - olyan programot írhatnának,
amellyel magán a webszerveren futó online áruházat lehetne létrehozni. Az
emberek letölthetnék és futtathatnák a Netscape-en keresztül, és a honlap
különböző linkjeire kattintva használhatnák. Ő és Morris így kikerülhetnék
a megszokott utat, vagyis hogy letölthető programot írjanak a felhasználók
számára. Ezzel a megoldással nem kellene Windows alatt programozniuk.
Olyan kézenfekvő volt, és mégsem létezett semmi ehhez hasonló megoldás.
Izgatottan magyarázta el a félálomban született ötletet Morrisnak, és meg­
egyeztek, hogy belevágnak. Néhány napon belül el is készültek az első verzió­
val, és az alkalmazás csodálatosan működött. Minden jel arra mutatott, hogy
a webes alkalmazás ötlete beválik.
274 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A következő hetekben tovább finom ították a szoftvert, és megtalálták

az üzleti befektetőt is, aki tízszázalékos részesedésért cserébe hajlandó volt
10 ezer dollárral támogatni a projektet. Eleinte nem volt könnyű felkelteni
a kereskedők érdeklődését az ötlet iránt. Szerveres alkalmazásuk a legelső
interneten futó üzleti program volt, az online kereskedelem igazi úttörője.
De lassan beindult.
Ahogy egyre jobban működött az új ötlet - amelyet Graham és Morris
nagyrészt a Windows iránt érzett ellenszenvüknek köszönhettek - , úgy mu­
tatkozott meg egyre több előre nem látott előnye. Mivel közvetlenül az in­
terneten dolgoztak, folyamatosan jelentethették meg a szoftver újabb és
újabb változatait, és rögtön tesztelhették is. Közvetlen kapcsolatban álltak
a felhasználókkal, így azonnali visszajelzéseket kaptak. Az asztali gépekre
írt programoknál megszokott hónapok helyett napok alatt elvégezhették a
szükséges javításokat. Nem volt tapasztalatuk a cégvezetés terén, ezért nem
jutott eszükbe értékesítőket felvenni, ehelyett maguk hívták fel a potenciális
ügyfeleket. Mivel ők maguk voltak tulajdonképpen az értékesítési osztály,
ők hallották először az ügyfelek panaszait vagy javaslatait, így sokkal jo b ­
ban érezték a program gyengéit, és azt is, hogyan tudnák kijavítani ezeket.
Az alkalmazás annyira eredeti és különleges volt, hogy gyakorlatilag nem
kellett aggódniuk a versenytársak miatt; senki sem lophatta el az ötletet,
hiszen egyedül ők ketten voltak elég őrültek ahhoz, hogy megpróbálkozza­
nak vele.
Természetesen sok hibát is ejtettek, de az elképzelés túlságosan jó volt,
semhogy kudarcot vallhatták volna vele. 1998-ban a Viawebnek elnevezett
céget 50 millió dollárért adták el a Yahool-nak.
Ahogy teltek az évek, és Graham mérlegre tette a tapasztalatait, maga
is meglepve elemezte a Morrisszal végigjárt folyamatot. A történelem más
találmányai, például a mikroszámítógép jutottak az eszébe. A mikroprocesz-
szort, amely lehetővé tette a mikroszámítógép megjelenését, eredetileg köz­
lekedésijelzőlámpák és árusító automaták vezérléséhez fejlesztették ki. Nem
arra szánták, hogy számítógépek agyaként működjön. Az első vállalkozókat,
akik ilyesmivel próbálkoztak, kinevették; az általuk épített számítógépek
alig voltak méltóak az elnevezésre - kicsik voltak és keveset tudtak. Ám
sikerült olyan emberekhez eljutni, akik számára időt takarítottak meg,
így az ötlet lassan teret nyert. Ugyanez volt a helyzet a tranzisztorral, ame­
lyet az 1930-as és ’40-es években katonai célokra fejlesztettek ki. Egészen az
1950-es évek elejéig kellett várni, míg ezt a technológiát a háztartásokban
használható rádióknál is alkalmazni kezdték, és az ötletből megszületett
a történelem legnépszerűbb elektronikus berendezése.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 275

Ezekben az esetekben a találmányokhoz vezető különös folyamat volt

a legérdekesebb: a feltalálók általában véletlenül találkoztak egy, már létező
technológiával; elgondolkoztak, hogy azt más célokra hogyan lehetne hasz­
nálni; addig próbálgatták a különböző prototípusokat, amíg rá nem buk­
kantak a megfelelőre. Ehhez a folyamathoz az kell, hogy a feltaláló hajlandó
legyen más megvilágításban látni a hétköznapi dolgokat, és képes legyen új
alkalmazási területeket elképzelni. Ha valaki mindig csak mereven egy irány­
ba néz, annak egy ismert eszköz könnyen elhomályosítja a látását, és nem
fogja észrevenni a benne rejlő egyéb lehetőségeket. Az egész lényegében
a rugalmas, alkalmazkodásra képes elmén múlik - és gyakran ez kell ah­
hoz is, hogy egy sikeres feltaláló vagy vállalkozó kiemelkedjen a tömegből.
A Viaweb hatalmas sikere után Grahamnek az az ötlete támadt, hogy
esszéket kezd el írni az interneten, és elindította különös blogját. Ezek
az esszék világszerte ünnepelt sztárrá tették az ifjú hackerek és programozók
körében. 2005-ben a Harvard informatikai tanszékének hallgatói meghív­
ták, hogy tartson nekik előadást. Ahelyett, hogy hallgatóságát és magát kü­
lönböző programnyelvek elemzésével untatta volna, inkább a műszaki start -
upokról beszélt - m iért lesz eredményes az egyik, és m iért vall kudarcot
a másik. Az előadásnak akkora sikere volt, Graham ötletei pedig annyira
tanulságosnak bizonyultak, hogy a hallgatók sajátjaikkal kezdték bombázni.
Ahogy hallgatta őket, úgy érezte, hogy némelyik elképzelés nem is olyan
rossz, csak egy kis alakítgatásra és irányításra szorul.
Graham mindig is szerette volna kipróbálni, milyen m ások ötleteibe
pénzt fektetni. Ő maga is egy üzleti befektetőnek köszönhette projektje be­
indítását, és úgy érezte, helyes, ha azzal viszonozza a gesztust, hogy segít
másoknak. Csakhogy nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. A legtöbb üzleti
befektető, m ielőtt egy adott területen invesztálni kezdett volna, már ren­
delkezett a témában némi tapasztalattal. Általában kis léptékben kezdték,
csak hogy belekóstoljanak. Grahamnek azonban nem volt ilyen üzleti ta­
pasztalata. Erre a hiányosságára alapozva támadt egy első pillantásra elég
nevetségesnek ható ötlete - párhuzamosan 15 ezer dollárt fektet tíz külön­
böző startupba. Úgy akarta megtalálni ezt a tíz ígéretes vállalkozást, hogy
meghirdeti az ajánlatát, és kiválasztja a jelentkezők közül a legjobbakat.
Az elkövetkező néhány hónapban aztán a szárnyai alá veszi az újoncokat,
és segít beindítani az ötletüket. Cserébe 10%-ot kér majd minden sikeres
cégből. Az egész olyan volt, mint egy technológiai újítóknak szánt képzés,
ám valójában más céllal - gyorstalpaló befektetői tanfolyamként szolgált
Graham számára. Eleinte nyilván csapnivaló befektető lesz, gondolta, tanít­
ványai pedig csapnivaló vállalkozók, így tökéletes párt alkotnak majd.
276 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Újra megkörnyékezte Róbert Morrist, hogy szálljon be az üzletbe. Alig

néhány hete zajlott a képzés, amikor mindketten rájöttek, óriási lehetőségre
tapintottak rá. A Viawebbel szerzett tapasztalataiknak köszönhetően egy­
értelmű és jól hasznosítható tanácsokkal tudtak szolgálni. A startupötletek,
amelyeket pártfogásukba vettek, igencsak ígéretesnek tűntek. A rendszer,
amit a gyors tanulás érdekében találtak ki, önmagában is érdekes modellé
válhatott. A legtöbb befektető akkoriban évente alig néhány startuppal foglal­
kozott, m ert túlságosan lekötötték saját vállalkozásaik. Graham és Morris
úgy okoskodtak, mi lenne, ha ők ketten viszont kizárólag erre a képzési rend­
szerre szánnák az idejüket? Tömegtermeléssé alakíthatnák a szolgáltatásu­
kat. Néhány tucat helyett több száz ilyen kezdő céget finanszírozhatnának.
Közben maguk is rohamtempóban tanulnának, és ugrásszerűen gyarapodó
tudásuk egyre több sikeres startupot indítana el.
Ha ez tényleg bejön, nemcsak egy vagyont kereshetnek, de a gazdaságra
is komoly hatást gyakorolnának azzal, hogy hozzáértő vállalkozók tömegét
pumpálják a rendszerbe. Új cégüket Y Combinatornak nevezték el, és életük
legnagyobb hackerhúzásaként a világgazdaság átformálását tűzték ki célul.
Tanítványaikat alaposan kioktották az általuk megtanult alapelvekből:
milyen előnyökkel járhat, ha figyelnek a létező technológiák új alkalmazási
lehetőségeire és a kielégítetlen fogyasztói szükségletekre; mennyire fontos,
hogy ügyfeleikkel a lehető legközvetlenebb kapcsolatot ápolják; hogy ötle­
teik legyenek egyszerűek és realisztikusak; mekkora értéke van a jobb termé­
ken és a nagyobb szakértelmen keresztül elért győzelemnek a pénzcsinálásra
való koncentrálás helyett.
Pártfogoltjaikkal együtt ők is folyamatosan tanultak. Arra jutottak, hogy
egy vállalkozó sikere nem ötlete jellegén vagy az általa elvégzett egyetem
hírnevén múlik, hanem sokkal inkább saját személyiségén - azon, mennyire
hajlandó alakítani az elképzelésein, és megragadni azokat a személyében
rejlő lehetőségeket, amelyekre először esetleg nem is gondolt. Graham pon­
tosan ezt a vonást - a mentális rugalmasságot - fedezte fel saját magában és
más befektetőkben. A másik létfontosságú tulajdonság a kitartás volt.
A Y Combinator sajátos fejlődési pályát bejárva az évek során szédületes
ütemben növekedett. Jelenlegi értékét mintegy 500 millió dollárra becsülik,
és egyértelműen további növekedési lehetőségek rejlenek benne.

Általában tévesen értelmezzük az em beri elme találékonyságát és kreatív

erejét. Úgy képzeljük el, hogy a kreatív embereknek van egy érdekes ötletük,
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 277

amelyet aztán egy jobbára lineáris folyamatban részletesen kidolgoznak és

tovább finomítanak. Az igazság azonban jóval bonyolultabb és összetettebb.
A kreativitás leginkább a természetben eltérített evolúcióként ismert jelen­
ségre hasonlít. A véletlenek és esetlegességek óriási szerepet játszanak az
evolúció során. A hüllők pikkelyei például toliakká fejlődtek, hogy melegen
tartsák a madarakat, utóbbiak ugyanis a hüllőkből fejlődtek ki. A már meg­
lévő tollak idővel szárnytollakká váltak, és képessé tették a madarakat a repü­
lésre. A fákon élő főemlős őseink keze nagyrészt az ágakon való csimpasz­
kodás szükséglete miatt vette fel későbbi formáját. A korai emberszabásúak
már a földön járva felfedezték, hogy ez a kifinomult végtag kiválóan alkal­
mas kövek mozgatására, szerszámkészítésre és kommunikációs jelzésekre.
Talán maga a nyelv is szigorúan a társas érintkezés céljából fejlődött ki, és
csak későbbi „eltérítés” következtében vált belőle az érvelés eszköze, vagyis
az emberi tudat is egy véletlennek köszönhetően született meg.
Az emberi kreativitás általában hasonló utat követ, ami talán az alkotás­
ban rejlő sorsszerűséget jelzi. Az ötletek nem a semmiből támadnak, sokkal
inkább véletlenül bukkanunk rájuk - Graham esetében ezt a véletlent egy
rádióműsor meghallgatása vagy a hallgatóság előadás utáni kérdései jelen­
tették. Ha elég tapasztaltak vagyunk, és a pillanat is megfelelő, ez a véletlen-
szerű találkozás érdekes asszociációkat kelt, és ötleteket ébreszt bennünk.
Ha ekkor szemügyre vesszük a munkánk tárgyát képező anyagokat, felfedez­
hetjük, hogy az addigiaktól eltérő módon is használhatók. Folyamatosan
bukkannak fel a lehetőségek, amelyek mind más-más utakat mutatnak meg,
és ha ígéretesnek találjuk valamelyiket, akkor elindulunk rajta anélkül, hogy
tudnánk, hová is vezet majd. A kreatív folyamat az ötlettől a megvalósításig
vezető egyenes út helyett sokkal inkább egy fa göcsörtös ágaira hasonlít.
A tanulság kézenfekvő - az igazi kreativitást szellemünk nyitottsága és
alkalmazkodóképessége jelenti. Ha látunk vagy tapasztalunk valamit, külön­
böző szemszögből meg kell tudnunk vizsgálni, és észre kell vennünk a ben­
ne rejlő kevésbé nyilvánvaló lehetőségeket is. El kell tudnunk képzelni,
hogy a bennünket körülvevő tárgyakat más célokra is felhasználhatjuk. Ne
kapaszkodjunk görcsösen az eredeti ötletünkbe se makacsságból, se pedig
azért, m ert esetleg egónk biztos a helyességében. Ehelyett ragadjuk meg a
pillanat kínálta alkalmakat, és térképezzük fel, használjuk ki a véletlenül
adódó lehetőségek különböző útjait. így készíthetünk a tolláinkból szárnyat.
A különbséget tehát nem az agy kreatív kapacitásának kezdeti előnye jelenti,
hanem az, ahogyan a világot szemléljük, és a rugalmasság, amelynek köszön­
hetően új tartalommal tölthetjük meg mindazt, amit látunk. A kreativitás és
az alkalmazkodóképesség elválaszthatatlanok egymástól.
278 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

8. Többdimenziós gondolkodás
Bonaparte Napóleon 1798-ban azzal a céllal vonult be Egyiptomba, hogy
gyarmatként Franciaországhoz csatolja. A támadás megtorpant, amikor
beavatkoztak a britek, akik igyekeztek útját állni a francia terjeszkedésnek.
Egy évvel később, miközben a háború egyre csak húzódott, egy katona, aki
Rosetta városa mellett a francia helyőrség erődítési munkálatain dolgozott,
ásás közben egy kőre bukkant. Amikor kiszabadította, észrevette, hogy vala­
miféle ősi egyiptomi leletet, egy írással borított bazaltkövet talált. Napóleont
részben az egyiptomi kultúra iránti élénk érdeklődése ösztönözte Egyiptom
meghódítására, ezért seregét francia tudósok és régészek is kísérték. Az volt
a feladatuk, hogy segédkezzenek a remélt leletek elemzésében.
Amikor a francia tudósok megvizsgálták a rosette-i kő néven híressé vált
bazalttáblát, rendkívül fellelkesültek. A kőbe három különböző írásrend­
szerrel - legfelül egyiptomi hieroglifákkal, középen úgynevezett dém oti­
kus írással (az ókori egyiptomi köznép által használt nyelv és írásmód),
alul pedig ógörögül - írt szöveget véstek. Az ógörög rész lefordításából ki­
derült, hogy a szöveg V. Ptolemaiosz uralkodásának(Kr. e. 2 0 4 -1 8 0 ) vilá­
gias dicsőítése. A szöveg végén azonban találtak egy utalást, mely szerint
a proklamációt három változatban kell elkészíteni, vagyis a démotikus és a
hieroglifikus írással készült passzusok tartalma is ugyanez volt. Az ógörög
szövegből kiindulva lehetségessé vált a másik két írás megfejtése. Mivel a
legutolsó ismert hieroglifákat Kr. u. 394-ben írták, már senki sem tudta el­
olvasni őket, ezért tökéletesen halott és lefordíthatatlan jelrendszerré váltak.
A templomokban és papirusztekercseken fennmaradt írások tartalm át is
megoldhatatlannak tűnő rejtélybe burkolta. Most talán végre feltárulhatott
a titok.
A követ Kairóba szállították, ám 1801-ben az angolok legyőzték a franciá­
kat, akiknek így távozniuk kellett Egyiptomból. Az angolok tisztában voltak
vele, mekkora értéket képvisel a rosette-i kő, ezért felkutatták Kairóban,
majd hajón Londonba küldték, és a mai napig ott is őrzik a British Museum-
ban. Ahogy a kőről készült rajzok terjedni kezdtek, a művelt elmék Európa
minden szegletéből versenyre keltek, hogy ők legyenek az elsők, akik meg­
fejtik a hieroglifákat, és lerántják a leplet a rejtélyekről. Eleinte el is értek
némi haladást. Bizonyos hieroglifacsoportokat keretekbe, úgynevezett kar­
tusokba foglaltak, és rájöttek, hogy az ismétlődő jelcsoportok különböző
uralkodók neveit jelölik. Egy svéd professzor azonosította Ptolemaiosz nevét
a démotikus írásban, és az írásjegyek hangértékét illetően is voltak elméle­
tei. A hieroglifák megfejtésére irányuló kezdeti lelkesedés azonban lassan
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 279

alábbhagyott, és sokan attól tartottak, örökre megfejthetetlenek maradnak.

M inél messzebb jutott valaki a rejtvényben, annál több kérdés m erült fel
azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán milyen írásrendszert képviselnek a szim­
bólumok.
1814-ben aztán új szereplő lépett a színre - egy dr. Thomas Young nevű
angol férfiú - , aki hamarosan az első számú jelölt lett a rosette-i kő meg­
fejtőjének kitüntető címére. Bár hivatását tekintve orvos volt, minden tudo­
mányágba belekóstolt, és lényegében zseniként tartották számon. Megszerez­
te az angol kormány áldását, és teljes hozzáférést kapott az angol hadsereg
által lefoglalt papiruszokhoz és egyéb relikviákhoz, köztük magához a kőhöz
is. Ráadásul elég vagyonnal rendelkezett ah h o z, hogy minden idejét ennek
a vállalkozásnak szentelje. Nagy lelkesedéssel vetette magát a munkába, és
rövidesen némi eredményt is fel tudott mutatni.
Először matematikai szemszögből közelített a problémához. Megszá­
molta, hogy egy adott szó, például az „isten” hányszor fordul elő a görög
szövegben, majd keresett egy szót, amelyik ugyanannyiszor szerepel a démo­
tikus részben, és feltételezte, hogy a kettő ugyanaz. Minden eszközzel azon
munkálkodott, hogy a démotikus írás betűi illeszkedjenek a rendszerébe -
ha az „isten” szó valószínűsíthető megfelelője túl hosszú volt, egyszerűen
azt a következtetést vonta le, hogy bizonyos jelek értelm etlenek voltak.
Abból indult ki, hogy a három szöveg ugyanolyan sorrendben halad, és
hogy a szavakat összepárosíthatja az elhelyezkedésük alapján. Ez az okos­
kodás néha helyesnek bizonyult, ám a legtöbbször nem vezetett sehová. Tett
néhány jelentős felfedezést - például hogy a démotikus és a hieroglifikus
írás kapcsolatban állnak egymással, és az első tulajdonképpen a második
lazább, mintegy kézírásos formája; illetve a démotikus írás fonetikus ábécét
használ az idegen nevek leírására, és a rendszere túlnyomórészt piktogra-
mokra épül. Minduntalan zsákutcába jutott, és sohasem sikerült megfejtenie
a hieroglifákat. Néhány év elteltével gyakorlatilag feladta.
Eközben feltűnt a színen egy francia fiatalember is, Jean-Fran^ois Cham-
pollion (1790-1832), akiről igen kevesen gondolták volna, hogy sikereket
érhet el a versenyben - Grenoble közeléből, egy kis városkából származott.
A családja viszonylagos szegénységben élt, és Champollion hétéves koráig
semmiféle hivatalos oktatásban nem részesült. Volt azonban egy előnye
a többi próbálkozóval szemben: nagyon fiatal kora óta vonzódott az ókori
civilizációk történetéhez. Új dolgokat akart felfedezni az ember eredetével
kapcsolatban, ezért belevetette magát az ősi nyelvek - a görög, a latin és a
héber, valamint a sémi számos nyelvjárása - tanulásába, és ezeket bámulatra
méltó sebességgel, tizenkét éves korára el is sajátította.
280 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A figyelme már korán az ókori Egyiptomra irányult. 1802-ben hallott

először a rosette-i kőről, és kijelentette a bátyjának, hogy ő lesz az, aki meg­
fejti. Amint elkezdett az ókori Egyiptommal foglalkozni, úgy érezte, minden
tekintetben azonosulni tud e civilizáció minden elemével. Rendkívüli vizuá­
lis memóriával áldotta meg a sors, és kivételes tehetsége volt a rajzoláshoz.
A könyvek betűit (még a francia nyelvűekét is) inkább rajzoknak, mintsem
ábécének látta. Amikor először látott hieroglif írást, szinte ismerősnek tűnt
számára. A hieroglifákhoz való vonzódása rövidesen a fanatikus megszál­
lottság határait súrolta.
Úgy gondolta, meg kell tanulnia a kopt nyelvet, hogy valóban előrejuthas­
son a feladattal. Miután Egyiptom Kr. u. 30-ban a Római Birodalom része
lett, a régi, azaz a démotikus nyelv lassanként kihalt, és helyét a kopt - a
görög és az egyiptomi sajátos keveréke - vette át. Miután az arabok elfoglal­
ták Egyiptomot, az arabot tették meg hivatalos nyelvnek, és a város lakóit
áttérítették az iszlám vallásra, a kopt nyelvet csak a megmaradt keresztények
őrizték meg. A 19. század elejére alig maroknyi keresztény maradt Egyip­
tomban, aki még beszélte az ősi nyelvet. Ők főként szerzetesek és papok
voltak. 1805-ben éppen egy ilyen szerzetes bukkant fel a városkában, ahol
Champollion élt, és a fiú gyorsan össze is barátkozott vele. A szerzetes meg­
tanította neki a kopt nyelv alapjait, majd néhány hónappal később hozott
Champollionnak egy nyelvtankönyvet is. A fiú éjjel-nappal a nyelvet tanulta,
méghozzá olyan szenvedéllyel, hogy mindenki azt hitte, megőrült. így írt a
bátyjának: „Nem foglalkozom semmi egyébbel. Már koptul álmodom [...]
annyira kopt lettem, hogy pusztán a móka kedvéért mindent erre a nyelvre
fordítok, ami csak az eszembe jut.”42 Amikor később Párizsba ment tanulni,
újabb szerzetesekkel találkozott, és kopttudását olyannyira tökélyre fejlesz­
tette, hogy azt mondták neki, nyelvtudása bármely anyanyelvűével felvehet-
né a versenyt.
Csak a rosette-i kő egy gyenge minőségű reprodukciójával dolgozhatott,
de így is többféle hipotézist állított fel az írással kapcsolatban, amelyekről
később kiderült, hogy mind tévesek. A többiekkel ellentétben azonban
Champollion lelkesedése egy pillanatra sem hagyott alább. Az ő problémája
inkább kora politikai zűrzavara volt. A francia forradalom gyermekeként
a hatalmát vesztett Napóleon ügye mellé állt. Amikor az új francia király,
X V III. Lajos trónra lépett, Champollion Napóleon iránti szimpátiája tanári
állásába került. Az ezután következő évek nyomasztó szegénysége és egész­
ségi állapotának romlása miatt kénytelen volt felhagyni a rosette-i kő elem­
zésével. 1821-ben azonban, miután a kormány rehabilitálta, és visszaköltöz­
hetett Párizsba, újult erővel és eltökéltséggel látott munkához.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 281

Mivel egy ideig nem foglalkozott a hieroglifák tanulmányozásával, új és

friss szemlélettel tért vissza. Szerinte az volt a probléma, hogy mindenki más
úgy közelített a megfejtéshez, mintha az írásrendszer valamiféle matemati­
kai kódra épült volna. Champollion azonban, aki tucatnyi nyelvet beszélt,
és számos holt nyelven olvasott, megértette, hogy a nyelvek véletlenszerűen
fejlődnek, a társadalomba betagozódó új csoportok és az idő múlása is be­
folyásolják alakulásukat. Egy nyelv tehát nem matematikai képlet, hanem
élő, rendkívül bonyolult, változó szervezet. így már átfogóbb szemlélettel
közelített a hieroglifákhoz. Először is annak megfejtését tűzte ki célul, hogy
pontosan milyen jellegű írással is van dolga - piktogramokkal (amelyben
a kép jelöli az adott jelenséget), ideogrammákkal (ahol a kép fogalmakat je ­
löl), valamilyen fonetikus ábécével vagy esetleg mindezek keverékével.
Ezt szem előtt tartva megpróbálkozott egy olyan módszerrel, amely furcsa
m ódon senki másnak nem jutott eszébe - összehasonlította a görög és a
hieroglifákkal írt szövegrészben található szavak számát. 486 görög szót és
1419 hieroglifát talált. Champollion feltételezése mindaddig az volt, hogy a
hieroglifák ideogrammák, vagyis minden jel egy fogalmat vagy szót szimbo­
lizál. A szavak számában tapasztalható ilyen mértékű eltérés azonban meg­
cáfolta ezt a hipotézist. Ezután megpróbálta azonosítani a hieroglifák olyan
csoportjait, amelyek esetleg szavakat alkothattak, ám ebből csak 180-at ta­
lált. A kettő között semmiféle egyértelmű számszerű kapcsolatot nem fede­
zett fel, így az egyetlen szóba jöhető következtetés az volt, hogy a hieroglif
írásrendszer ideogrammák, piktogrammok és egy fonetikus ábécé keveréke,
vagyis sokkal összetettebb, mint azt addig bárki képzelte volna.
Ezután újabb megközelítéssel próbálkozott, amelyet mindenki más őrült­
ségnek vagy értelmetlennek titulált volna: vizuális képességei segítségével
próbálta összevetni a démotikus és a hieroglif szövegeket, és kizárólag a
betűk vagy a j elek alakj ára összpontosított. Ezzel a módszerrel felfedezett né­
hány mintát és összefüggést - például egy adott hieroglifának, mondjuk egy
madáralaknak megvolt az elnagyolt megfelelője a démotikus írásban, ahol
a madár már kevésbé volt élethű, inkább elvont formára hasonlított. Hihe­
tetlen, fényképszerű memóriájával több száz ilyen jelek közötti megfelelést
azonosított, bár azt természetesen nem tudta megállapítani, hogy ezek mit
jelentenek. Továbbra is csupán képek maradtak a számára.
Ezzel az új tudással felvértezve ismét támadásba lendült. Megvizsgálta
a kövön a démotikus szövegrész királyi kartusát, amelyről korábban meg­
állapították, hogy Ptolemaiosz nevét tartalmazza. Mivel most már sok dé­
motikus jel hieroglif megfelelőjét ismerte, átalakította a démotikus jeleket
hieroglif változatukká, és így megkapta a Ptolemaioszt jelentő szót. Nagy
282 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

meglepetésére és még nagyobb örömére talált is ilyen szót - ez volt az első

alkalom, hogy egy hieroglifát sikerrel fejtettek meg. Tudta, hogy ezt a nevet
valószínűleg fonetikusan írták le (akárcsak a többi idegen nevet), amiből
viszont ki tudta következtetni a hangértékeket mind a démotikus, mind
pedig a hieroglifikus írásban. Miután azonosította a P, a T és az L betűket,
talált egy másik kartust egy papirusztekercsen, amelyről biztosan tudta,
hogy Kleopátra nevét rejti, és így további betűkkel egészítette ki a tudását.
A Ptolemaioszban és Kleopátrában két különböző jel szerepelt a T helyén.
Másokat ez zavarba hozott volna, ám Champollion megértette, hogy ezek
egyszerűen homofón jelek, vagyis egyazon hangot jelölő különböző betűk.
Miután egyre több jelet ismert, hozzáfogott, hogy megfejtse az összes királyi
kartust, s így az alfabetikus információk valóságos kincsestárára bukkant.
1822 szeptemberében aztán az egész titok a lehető legváratlanabb m ó­
don, egyetlen nap alatt feltárult előtte. Rábukkantak ugyanis egy templom­
ra Egyiptom egy elhagyott szegletében, amelynek falai és szobrai telis-tele
voltak hieroglifákkal. Champollionhoz is eljutottak a templom hieroglifáiról
készült pontos rajzok, és amikor megvizsgálta őket, különös dolgot fedezett
fel: a kartusok egyike sem egyezett az általa korábban azonosított nevekkel.
Megpróbálta ráhúzni az egyik jeleire az általa összeállított fonetikus ábécét,
de csak az S betűt találta meg. Az első szimbólum a nap képére emlékez­
tette. A kopt nyelvben, amely távoli rokona az ősi egyiptominak, a R é szó
jelenti a napot. A kartus közepén egy szigonyszerű jel állt, amely három
ágával kísértetiesen hasonlított egy M betűre. Lelkesülten fedezte fel, hogy
ez valószínűleg a Ramszesz nevet rejti. Ramszesz fáraó a Kr. e. 13. században
élt, ami viszont azt jelentette, hogy az egyiptomiak már ki tudja, milyen rég­
óta fonetikus ábécét használtak - ez eget rengető felfedezés volt. Feltevése
igazolásához azonban további bizonyítékokra volt szüksége.
A templomról készült rajzon egy másik kartusban is megtalálta ugyanazt
az M -szerű jelet. Ennek a kartusnak az első szimbóluma egy íbisz volt.
Mivel jó l ismerte az ókori Egyiptom történelmét, tudta, hogy ez a madár
Thoth isten jelképe. A kartus így a Thoth-mo-szisz, vagy Tutmózisz nevet
adta ki, aki szintén egy fáraó volt. A templom másik részében látott egy
hieroglifákkal írt szót, amely kizárólag az M és az S betűk megfelelőiből állt.
A kopt nyelv logikájával gondolkodva mis-ként fordította le a szót, amely
azt jelenti: „életet adni”. És valóban, a rosette-i kő görög szövegében is talált
egy születésnapra utaló kifejezést, és ennek hieroglif megfelelőjét is sikerült
azonosítania.
A felfedezéstől diadalittasan, futva indult el a párizsi utcákon, hogy el­
újságolja a hírt a bátyjának. „Megvan!” - kiáltotta, amint berontott a szobá­
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 28S

ba, majd ájultan rogyott össze. Közel húsz év lankadatlan megszállottságát,

problémáit, szegénységét és buktatóit követően Champollion néhány rövid
hónap megfeszített munkájával megfejtette a hieroglifák titkát.
Felfedezését követően hozzálátott, hogy a szövegeket szavanként lefordít­
va kiismerje a hieroglifák pontos természetét. Eközben gyökeresen átalakí­
totta az ókori Egyiptomról alkotott fogalmainkat. Első fordításai megmutat­
ták, hogy a hieroglif írás, mint azt gyanította, a háromféle írástípus bonyolult
kom binációja, és lényegében már jóval azelőtt megfelelt egy ábécének,
mielőtt bárki bármilyen ábécé létezését feltételezte volna. Egyiptom tehát
nem a rabszolgák és a felettük uralkodó, és titkaikat rejtélyes szimbólumok­
ba burkoló papok elmaradott civilizációja volt, hanem pezsgő társadalom
olyan összetett és gyönyörű írott nyelvvel, amelyet bátran tekinthetünk az
ógöröggel egyenrangúnak.
Am ikor felfedezése napvilágot látott, Champollion egy csapásra hőssé
vált Franciaországban. Legfőbb riválisa, dr. Young képtelen volt elfogadni
a vereséget. A következő években azon mesterkedett, hogy Champollionra
rábizonyítsa a csalás és a plágium vádját, m ert egyszerűen nem tudta felfog­
ni, hogy valaki ilyen szerény háttérrel ilyen lenyűgöző szellemi teljesítmény­
re legyen képes.

Champollion és dr. Young vetélkedésének története alapvető tanulsággal

szolgál a tanulási folyamatról, és egy probléma két klasszikus megközelítését
illusztrálja. Young kívülállóként fogott hozzá a hieroglifák rejtélyének meg­
oldásához, és a becsvágy hajtotta, hogy az első megfejtőként hírnevet szerez­
zen magának. Hogy meggyorsítsa a dolgot, az ősi egyiptomiak írásrendsze­
rét takaros matematikai képletekre egyszerűsítette le, abból a feltételezésből
kiindulva, hogy ideogrammákkal van dolga. így tulajdonképpen számtani
feladatként közelítette meg a problémát. Ennek érdekében végzetesen le­
egyszerűsítette az írást, amely később többszintűnek és hihetetlenül bonyo­
lultnak bizonyult.
Champollion m indenben éppen az ellenkezője volt. Őszinte vágy haj­
totta, hogy megismerje az emberiség eredetét, és rajongott az ókori egyip­
tomi kultúráért. Az igazságot kereste, nem a hírnevet. Mivel a rosette-i kő
lefordítását tekintette élete felad atá n a k, hajlandó volt húsz évet vagy annál is
többet áldozni erre a munkára, és kész volt bármit megtenni, hogy megfejt­
hesse a talányt. Nem kívülről és képleteken keresztül fogott hozzá a problé­
ma megoldásához, hanem az ősi nyelvek és a kopt megismerésével kemény
284 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

tanulóidőn esett át. A sors végül úgy hozta, hogy éppen kopt nyelvtudása
jelentette a kulcsot a titok megfejtéséhez. A nyelvekben való jártasságának
köszönhetően megértette, milyen bonyolultak is lehetnek, és mennyiben
tükrözik a nagy társadalmak komplexitását. Amikor 1821-ben végre ismét
minden figyelmét a rosette-i kőre összpontosíthatta, elm éje kreatív-aktív
ü zem m ód ba kapcsolt. Átfogóbb megközelítésben fogalmazta újra a problé­
mát. A döntés, hogy először tisztán vizuális szempontból vizsgálja meg a
démotikus és a hieroglifikus szöveget, a kreatív zsenialitás remek példája.
Ennek köszönhetően tágabb dimenziókban gondolkodhatott, és eleget tu­
dott meg a nyelvről ahhoz, hogy megfejthesse a titkot.
Sokan és sokféle területen hajlamosak a Young-féle módszert követni.
Akár a közgazdaságtant, az emberi testet, az egészséget vagy éppen az em ­
beri agy működését tanulmányozzák, általában elvont fogalmakkal és egysze­
rűsítésekkel dolgoznak, összetett és bonyolultan kapcsolt problémákat modu­
lokra, képletekre, rendezett statisztikákra és elszigetelt szervekre bontanak
le, amelyeket aztán kedvükre boncolgathatnak. Ez a megközelítés részleges
képet ad a valóságról, ahogy egy holttest felboncolása is elárulhat bizonyos
dolgokat az emberi testről. Ezekből az egyszerűsítésekből azonban hiányzik
az élő, lélegző alkotóelem. Kövessük inkább Champollion modelljét! Nem
sietünk sehová. Részesítsük előnyben az átfogó, holisztikus megközelítést.
Minél több nézőpontból kell megvizsgálnunk kutatásunk tárgyát, hogy gon­
dolataink további dimenziókkal gazdagodjanak. Abból kell kiindulnunk,
hogy bármely egész részei kapcsolatban állnak egymással, ezért nem választ­
hatóak szét teljesen. Elm énkben igyekezzünk a lehető legközelebb jutni
vizsgálódásunk tárgyának összetett igazságához és valóságához. A folyamat
során óriási rejtélyek megoldása tárul majd fel a szemünk előtt.

9. Alkímiai kreativitás és tudattalan

A szobrászművész Teresita Fernándezt (1968—) már régóta érdekli az alkí­
mia, a tudomány korai formája, melynek célja a közönséges anyagok arany-
nyá változtatása. (Fernándezről bővebben lásd 1 8 0 -1 8 3 .) Az alkimisták
úgy vélték, hogy a természetet az ellentétek - víz és tűz, Nap és Hold, férfi
és nő, sötétség és fény - állandó kölcsönhatása tartja mozgásban. Hitték,
hogy ezeknek az ellentéteknek a megbékítésével felfedhetik a természet leg­
nagyobb titkait, képessé válhatnak anyagot teremteni a semmiből, és arany-
nyá változtathatják a port.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 285

Fernández számára az alkímia nagyon sokban hasonlít a művészi és krea­

tív folyamathoz. A művész fejében először is megfogalmazódik egy ötlet.
Ezt az ötletet megfogható műalkotássá alakítja, amely létrehoz egy harma­
dik elemet, a szemlélő reakcióját - vagyis valamilyen, a művész által kivál­
tani kívánt érzést. Ez egy varázslatos folyamat, a semm iből való teremtés
megfelelője, a por arannyá változtatásának egy fajtája - ebben az esetben a
művész elképzelése válik valósággá, és vezet el a nézőben jelentkező erőteljes
érzelmekhez.
Az alkímia lényege az ellentétes minőségek összhangba hozása. Fia Fer­
nández a saját példájára gondol, számos olyan ellenkező hatást talál, ame­
lyeket munkájában össze tud békíteni egymással. Vonzódik a minimalizmus-
hoz - ez a kifejezésforma a lehető legkisebb mennyiségű anyagon keresztül
próbál kommunikálni. Szereti a fegyelmet és szigort, amit az anyagokkal
való takarékoskodás kényszerít a gondolkodására. Ugyanakkor van benne
némi romantikus vonás is, és nagyon érdekli az olyan munka, amely erő­
teljes érzelmi reakciókat vált ki a nézőből. Alkotásaiban szívesen ötvözi az
érzékiséget az egyszerűséggel. Rájött, hogy ezeknek és más feszültségek­
nek az alkotásaiban való kifejezése zavarba ejtő és álomszerű hatást kelt
a nézőkben.
Fernández gyerekkora óta különleges vonzódást mutatott a méretek iránt.
Különlegesnek és egyben zavarónak találta, hogy egy viszonylag kis tér
vagy szoba sokkal nagyobb, sőt akár óriási tér benyomását is keltheti pusz­
tán a berendezés módjának vagy az ablakok elhelyezésének köszönhetően.
A gyerekeket általában vonzzák az arányok, és imádnak a felnőtt világ kicsi­
nyített másával játszani, de közben mégis úgy érzik, hogy ezek a miniatűrök
sokkal nagyobb valódi dolgokat képviselnek. Ahogy felnövünk, általában
elveszítjük ezt az érdeklődést. Fernández 2005-ös Eruption (Kitörés) című
szobrával azonban ismét ráébreszt bennünket, milyen zavarba ejtő érzéseket
kelthet a méretaránnyal való játék. Ez az alkotás egy viszonylag kicsi, padlóra
tervezett szobor, amely egy festő palettájához hasonló alakú foltot mintáz.
A felülete több ezer apró, áttetsző üveggyöngyből áll. Az üveggyöngyök
alatt egy absztrakt festmény felnagyított képe látható, amitől a gyöngyök
különböző színekben pompáznak, és az egész egy fortyogó vulkán kráterére
hasonlít. Az alatta meghúzódó képet nem látjuk, és azt sem tudjuk, hogy
maguk az üveggyöngyök átlátszóak. Az összhatás egyszerűen vonzza a tekin­
tetünket, és sokkal többet képzelünk mögé, mint ami valójában ott van. Egy
hihetetlenül kicsiny térben tehát mély és kiterjedt táj illúzióját hozta létre.
Tudjuk, hogy mindez illúzió, mégis átadjuk magunkat az alkotás keltette
érzelmeknek és feszültségeknek.
286 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Egy köztéri alkotás során a művészek általában két út valamelyikén indul­

nak el - vagy olyasmit készítenek, ami valamilyen érdekes ötlettel beolvad a
környezetbe, vagy pedig olyat, ami kirí belőle, és felhívja magára a figyelmet.
A seattle-i olimpiai szoborparkban elhelyezett, 2006-os Seattle C loud C over
(Seattle-i Felhőtakaró) című művének elkészítésekor Fernández igyekezett
megtalálni a középutat e két ellentétes megközelítés között. Egy vasúti sínek
felett átívelő gyaloghíd mentén színes üvegtáblákat erősített fel, amelyeken
felhőkről készült fényképeket helyezett el. A híd fölé is behajtó üveglapok félig
átlátszóak, és szabályos közökben több száz lyukat fúrt rájuk, amelyeken
keresztül láthatóvá válnak az égbolt darabkái. Ha valaki átsétál a hídon, igazi
felhőkről készült fényképeket lát a feje fölött, amelyek gyakran élesen elüt­
nek Seattle egének szokásos szürkéjétől, máskor ragyognak a napsütésben,
vagy éppen a naplemente kaleidoszkópszerű színeiben pompáznak. Ahogy
átmegyünk a hídon, az igazi és a fénykép közötti váltakozás miatt egy idő
után nem tudunk különbséget tenni a kettő között - ez a szürreális hatás erő­
teljes tájékozódási zavart kelt a nézőben.
Fernández alkímiája talán a Stacked Waters (Vízhatóm) (2009) című mun­
kájában érhető tetten leginkább, amely a texasi Austinban lévő Blanton
Museum o f Artban található. Ennél a megbízásnál azzal a kihívással kellett
szembenéznie, hogyan készítsen egy feltűnő alkotást a múzeum többszintes
előcsarnokának hatalmas, nyílt terébe, amelyen keresztül a múzeum többi
részébe lehetett eljutni. Az előcsarnok az óriási tetőablakoknak köszönhetően
általában verőfényben úszik. Ahelyett, hogy egy ilyen térhez való szoborral
küszködött volna, Fernández megkísérelte kifordítani a műalkotás m eg­
tapasztalásának élményét. Amikor belépünk egy múzeumba vagy galériába,
általában rideg személytelenséggel találkozunk; önkéntelenül is távolságot
tartunk, néhány pillanatig szemügyre veszünk valamit, majd továbbállunk.
Fernández mélyebb kapcsolatot kívánt teremteni a látogatóval annál, amit
egy hagyományos szobor nyújthat, ezért úgy döntött, az előcsarnok hideg,
fehér falait és magukat a látogatókat használja fel alkímiai kísérletéhez.
A falakat több ezer erősen fényvisszaverő akrilcsíkkal borította be, amelyek
a kéktől a fehérig különböző színárnyalatokban kavarogtak. Ha valaki meg­
állt az előcsarnokban, olyan érzése támadt, mintha hatalmas medencében
mártózna meg, amelynek kék vize vibrál a felülről érkező napfényben. Ha
elindulunk felfelé a lépcsőn, az akrilcsíkokban saját tükörképünket láthatjuk,
ám furcsán eltorzítva, mint amikor vízen keresztül nézünk valamit. Ha kö­
zelről szemügyre vesszük a csíkokat, egyértelművé válik, hogy az egész a
legminimálisabb anyagszükséglettel megvalósított optikai csalódás, de a
víz hatása és az elmerülés érzése továbbra is hátborzongatóan megmarad.
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 287

A néző így tulajdonképpen a műalkotás részévé válik, és saját tükörképe

segít az illúzió megteremtésében. Az álomszerű térben tett séta újra rádöb­
bent bennünket a művészet és a természet, az illúzió és a valóság, a hideg
és a meleg, a nedves és a száraz közötti feszültségre, és erőteljes szellemi és
érzelmi reakciót vált ki.

Kultúránk sok tekintetben különböző szokások és hagyományok megterem­

tésétől függ, amelyekhez aztán mindnyájunknak tartanunk kell magunkat.
Ezek a hagyományok gyakran ellentétek formájában jutnak kifejezésre - jó
és rossz, szép és csúnya, fájdalmas és élvezetes, észszerű és észszerűden, szel­
lemi és érzéki. Az ilyen ellentétpárokban való hit világunkban a tartás és a
biztonság érzését nyújtja. A gondolat, hogy valami egyszerre lehet szellemi
és érzéki, élvezetes és fájdalmas, valós és valótlan, jó és rossz, férfias és nőies
egyszerűen túlságosan kaotikus és nyugtalanító a számunkra. Az élet azon­
ban ennél sokkal képlékenyebb és összetettebb; vágyaink és tapasztalataink
nem illenek ezekbe a takaros kis kategóriákba.
Ahogy azt Teresita Fernández munkássága is példázza, a valós és a valótlan
olyan fogalmak, amelyek pusztán elképzelésként és konstrukcióként léteznek
a számunkra, és kedvünkre játszadozhatunk velük, parancsolhatunk nekik,
alakíthatjuk és megváltoztathatjuk őket. Azok, akik kettősségekben, vagy-
vagyban gondolkodnak - vagyis hiszik, hogy létezik olyan, hogy „valóságos”
és „irreális”, és ez két különálló minőség, amely sohasem mosható össze egy
harmadik, alkímikus elemmé, kreativitásukban korlátozottak, és munkájuk
hamar élettelenné és kiszámíthatóvá válhat. Az élet dualista szemléletéhez
való ragaszkodáshoz el kell nyomnunk néhány nyilvánvaló igazságot. Tudat­
alattinkban és álmainkban azonban gyakran nem törődünk azzal, hogy
mindent kategóriákba soroljunk, könnyedén elegyíthetünk látszólag össze
nem illő vagy ellentmondásos dolgokat és érzéseket.
Kreatív gondolkodóként az a feladatunk, hogy tevékenyen felfedezzük
személyiségünk ösztönös és ellentmondásos részeit, és megvizsgáljuk a ben­
nünket körülvevő világ hasonló ellentmondásait és feszültségeit. Ha hiva­
tásunk keretei között bármilyen médiumon keresztül kifejezésre juttatjuk
ezeket a feszültségeket, azzal erőteljes hatást gyakorolunk másokra, mert
ezzel őket is addig elrejtett vagy elnyomott tudatalatti igazságok és érzések
megélésére késztetjük. Nézzük meg a tágabban értelmezett közösségünket, a
társadalmat és a benne mindenütt jelen lévő ellentmondásokat - például azt,
ahogyan egy magát a szólásszabadság élharcosának tekintő kultúra éppen
288 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

a szólásszabadságot hajtja a politikai korrektség elnyomó szabályainak igája

alá. A tudományban olyan elképzeléseket keressünk, amelyek a fennálló
minták ellenében haladnak, vagy ellentmondásosságuknál fogva megmagya­
rázhatatlannak tűnnek. Ezek az ellentmondások valóságos információs kin­
csesbányái a valóságnak, amely mélyebb és összetettebb, m int amilyennek
első ránézésre tűnik. Ha alámerülünk a tudat szintje alatt meghúzódó kao­
tikus és képlékeny világba, oda, ahol az ellentétek találkoznak egymással,
magunk is meglepődünk majd, milyen izgalmas és termékeny ötletek törnek
a felszínre.

A másik út

A nyugati kultúrában valamilyen okból gyökeret eresztett az a sajátos m í­

tosz, hogy a kábítószerek vagy az őrület a legmagasabb rendű kreatív kitöré­
seket produkálhatják. M i mással magyarázhatnánk, amit John Coltrane he­
roinfüggőként művelt, vagy a tébolyultnak kikiáltott nagy drámaíró, August
Strindberg munkáit? Az alkotásaik spontán jellegűek és szabadok, túlmutat­
nak a racionális, tudatos elme határain.
Ezt a klisét azonban könnyen megcáfolhatjuk. Maga Coltrane is elismerte,
hogy heroinfüggősége néhány évében nyújtotta a legrosszabb teljesítményt.
A szer gyilkos pusztítást végzett a szervezetében és a kreativitásában is.
1957-ben leszokott róla, és soha többé nem nyúlt a szerhez. Az életrajzírók
előtt, akik később megvizsgálták Strindberg leveleit és naplóit, egy olyan
személyiség rajzolódott ki, aki a nyilvánosság előtt előszeretettel színészke-
dett, ám a magánéletben hihetetlenül fegyelmezetten viselkedett. A darabjai­
ban felbukkanó őrület nagyon is tudatos fortély eredménye.
Értsük meg: egy valamirevaló műalkotás elkészítéséhez, egy felfedezéshez
vagy egy találmányhoz nagyfokú fegyelemre, önuralomra és érzelmi stabi­
litásra van szükség. El kell sajátítanunk szakterületünk szabályait. A kábí­
tószer és az őrület csak lerombolják ezeket az erőket. Ne dőljünk be a krea­
tivitásról alkotott temérdek romantikus mítosznak és klisének, amelyek
kifogásokat és csodaszereket kínálnak, és azt sugallják, hogy az ilyen erők
olcsón hozzáférhetők. Ha megvizsgáljuk a kiváló m esterek kivételesen
kreatív munkáit, nem szabad megfeledkeznünk az éveken át tartó gyakor­
lásról, a véget nem érően ismétlődő napi rutinról, a gyötrő kétely óráiról
ÉBRESSZÜK FEL A SOKOLDALÚ ELMÉT! - KREATÍV AKTIVITÁS 289

és az akadályok szívós leküzdéséről - mindarról, amin ezek az emberek

keresztülmentek. A kreatív energia az ilyen erőfeszítések gyümölcse, sem­
mi másé.

Épp ezt, a hiúságunk, szenvedélyünk, utánzó hajlamunk, elvont

gondolkodásunk, szokásaink végezte munkát bontja le a művészet,
és indít útnak az ellenkező irányba, vissza a mélységekhez, ahol
általunk ismeretlenül nyugszik, ami valóban létezett.43

M arcel P roust
 VI.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST
AZ ÉSZSZERŰVEL!
- A KIVÁLÓSÁG SZINTJE

M indnyájunk számára elérhető az intelligencia egy

magasabb form ája, amelynek segítségével többet
láthatunk a világból, áramlatokat jósolhatunk meg,
és gyorsan és megfelelően reagálhatunk bármilyen
körülményre. Ezt az intelligenciát úgy csiszolhatjuk,
hogy alaposan elmélyedünk egy tudom ányterület­
ben, és hűek m aradunk hajlamainkhoz, bármilyen
szokatlannak tűnhet is a megközelítésmód mások
szemében. Az alapos elmélyedés által az évek során
elsajátítjuk és ösztönösen érezzük majd a terület b o ­
nyolult összetevőit. Ha ezt az ösztönös beleérzést ra­
cionális folyamatokkal egészítjük ki, elménk lehető­
ségeinek végső határáig tágul, és bepillantást nyerünk
az élet titkos lényegébe. Ezzel olyan erőre teszünk
szert, amely az állatok ösztönös képességeihez és
sebességéhez közelít, ám az emberi tudat által nyúj­
tott kitágult látóhatárral kiegészítve. Agyunk éppen
e potenciál elérésére fejlődött ki, és ha hajlam ain­
kat a végsőkig követjük, eljutunk ehhez az intelligen­
ciához.
 A harmadik átalakulás

Az író Marcel Proust (1871-1922) sorsa már születésekor megpecsételődni

látszott. Rendkívül kicsi és törékeny csecsemő volt, és két héten át élet és
halál közt lebegett. Végül életben maradt. Gyerekkorában gyakran beteges­
kedett, és ilyenkor néha hónapokig nyomta az ágyat. Kilencévesen kapta az
első asztmarohamot, ami majdnem végzetes volt. Az anyja, Jeanne szünet
nélkül az egészsége miatt aggódott, agyonkényeztette őt, és elkísérte a fel-
gyógyulása érdekében tett vidéki utazásaira.
Ezeken a kirándulásokon alakultak ki azok a szokások, amelyek egész éle­
tét meghatározták. Sok időt töltött egyedül, és szenvedélyesen szeretett olvas­
ni. Imádta a történelmet, és mohón falta az irodalom bármely műfajában írt
könyveket. A testgyakorlást a hosszú séták jelentették, amelyek során m in­
dig lebilincselő látványban volt része. Képes volt például megállni és órákon
át bámulni egy virágzó almafát, galagonyabokrot vagy bármilyen, cseppet
is egzotikus növényt; különösen lenyűgözőnek találta a menetelő hangyák
vagy a hálójukat szövögető pókok látványát. Olvasmányait botanikai és
rovartani témájú könyvekkel egészítette ki. Ezekben a korai években legköze­
lebbi társa az anyja volt, és hozzá való kötődése hamarosan minden egész­
séges határt túllépett. Nagyon hasonlítottak egymásra, és művészeti ízlésük
is egyforma volt. Proust képtelen volt egy napnál tovább távol lenni az any­
jától, és ha néhány órára el kellett válniuk, hosszú levelek sokaságát írta neki.
1886-ban elolvasott egy könyvet, Augustine Thierrynek a norm annok
angliai hódításáról szóló munkáját44, amely örökre megváltoztatta élete ala­
kulását. Az elbeszélés stílusa olyan életszerű volt, hogy Proust úgy érezte,
szinte visszarepül az időben. Az írónő az emberi természet időtlen törvé­
nyeit boncolgatja a történetben, és Proust szinte beleszédült az izgalomba,
hogy talán ő maga is ilyen törvényeket fedezhet fel. A rovarkutatók a rova­
rok viselkedését meghatározó rejtett szabályokat tárják fel. Vajon egy író
is megteheti ugyanezt az emberekkel és bonyolult természetükkel? Annyira
lenyűgözte Thierry tehetsége, és törekvése a történelem életre keltése iránt,
hogy rögtön tudta, ez lesz élete fela d a ta - író akar lenni, hogy fényt deríthes­
294 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

sen az emberi természet törvényeire. Mivel úgy érezte, nem fog sokáig élni,
mindent írói képessége mind gyorsabb fejlesztésének rendelt alá.
Proustot a párizsi iskolában osztálytársai különc viselkedése miatt csoda­
bogárnak tartották. Olyan sokat olvasott, hogy a feje zsúfolásig telt ötletek­
kel; ugyanabban a beszélgetésben egyszerre tudott mesélni a történelemről,
az ókori római irodalomról és a méhek társadalmi életéről. Eggyé olvasz­
totta a múltat a jelennel, úgy emlegetett egy római írót, m intha még élne,
máskor úgy beszélt egy ismerőséről, m intha történelm i alak lett volna.
Óriási szemével, amit egyik barátja később légyszerűnek mondott, mintha
beszélgetőpartnere lelke mélyére látott volna. Barátaihoz írt leveleiben nyug­
talanító pontossággal boncolgatta érzelmeiket és problémáikat, ám ezután
önmagát vette célba, és saját gyengeségeit is könyörtelenül feltárta. Néha
hajlamos volt a visszahúzódásra, de alapvetően társas természet és elbűvölő
személyiség volt. Tudta, hogyan kell megnyerőnek mutatkozni és mások
bizalmába férkőzni. Senkinek sem sikerült igazán megismernie, vagy fogal­
mat alkotni arról, m it is tartogat a jövő egy ilyen csodabogár számára.
1888-ban Proust belehabarodott egy Laure Hayman nevű harm inchét
éves kurtizánba, aki sok más férfi mellett a nagybátyja szeretője volt. A nő
m intha egy regényből lépett volna elő. A fiút lenyűgözte az öltözködése,
a kacérsága és a férfiak feletti hatalma. Haymant viszont elbűvölte Proust
szellemes stílusa és udvarias modora, és hamarosan közeli barátok lettek.
Franciaországban régi hagyományra tekintettek vissza a szalonok - olyan
összejövetelek, ahol hasonló gondolkodású emberek irodalmi és filozófiai
jellegű témákat vitattak meg. A szalonokat a legtöbb esetben nők szervezték,
és a ház asszonyának társadalmi státuszától függően akár fontos művészeket,
gondolkodókat és politikai személyiségeket is vendégül látott. Hayman-
nak is volt egy hírhedt szalonja, ahová művészek, bohémek, színészek és
színésznők jártak. Proust hamarosan törzsvendégnek számított.
Proust végtelenül érdekesnek találta a francia társadalom felsőbb réte­
geinek társasági életét. A finom jelek világa volt ez - egy bálra szóló meg­
hívó vagy az ülésrend egy vacsoraasztalnál az illető státuszára utalt, és egy­
értelműen jelezte, hogy helyzete éppen felemelkedőben vagy hanyatlóban
van. A ruhák, a gesztusok és bizonyos beszélgetések során elejtett szavak
véget nem érő bírálatok és ítéletek céltáblájává tehették az embert. Proust fel
akarta fedezni és minden szövevényességével együtt meg akarta ismerni ezt
a világot. A figyelmét, amely eddig a történelemre és az irodalomra irányult,
most az előkelő társaság világa felé fordította. Más szalonokba is behízelegte
magát, és hamarosan már arisztokrata körökben forgott.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 295

Proust már régen eltökélte, hogy író lesz, de nyugtalanította, hogy kép­
telen volt kitalálni, tulajdonképpen miről is akar írni. A szalonokban meg­
született a válasz: ez a társasági világ lesz az a hangyaboly, amelyet egy
rovarkutató könyörtelen alaposságával elemezni fog. Nekilátott regényei
szereplőinek kiválasztásához. Az egyik ilyen személyiség Róbert de M on-
tesquieu gróf volt, költő, esztéta és hírhedt dekadens, aki erős vonzalmat
érzett a csinos fiatal fiúk iránt. Egy másik Charles Haas lett, az előkelő tár­
sasági ízlés megtestesítője és szakértő műgyűjtő, aki képtelen volt ellenállni
az alacsonyabb sorból származó hölgyek bájainak. Tanulmányozta a szemé­
lyiségüket, feszült figyelemmel hallgatta, hogyan társalognak, megjegyezte
modorosságaikat, és a jegyzetfüzetébe írt rövid irodalmi vázlatokban meg­
próbálta életre kelteni őket. Proust írásaiban mesteri utánzó volt.
Mindenképpen valódi dolgokról kellett írnia, olyanokról, amiket saját
szemével látott vagy saját bőrén tapasztalt, máskülönben írásai csak élettelen
betűk maradtak. A meghitt személyes kapcsolatoktól való félelme azonban
komoly problémát jelentett. Egyformán vonzódott a férfiakhoz és a nőkhöz,
ám bármilyen közeli fizikai vagy érzelmi kapcsolatban inkább távolságot
tartott. Ez megnehezítette számára, hogy bennfentesként írjon szerelemről
és romantikáról. Kitalált végül egy módszert, ami remekül bevált. Ha von­
zalom ébredt benne egy nő iránt, összebarátkozott a vőlegényével vagy
udvarlójával, és miután a bizalmába férkőzött, kipuhatolta kapcsolatuk leg­
intim ebb részleteit. Tehetséges pszichológusként nagyszerű tanácsokkal
látta el. Később gondolatban újra felépítette az egész kapcsolatot, igyekezett
a lehető legintenzívebben átérezni a derűs és borús momentumokat, a félté­
kenység! rohamokat, mintha az egész vele történt volna. Ezt mindkét nem
esetében meg tudta valósítani.
Proust apja, aki jónevű orvos volt, komolyan aggódott a fiáért. Proust
minden éjszakát társaságban töltött, reggel járt haza és átaludta az egész
napot. Hogy ne lógjon ki előkelő baráti köréből, óriási összegeket költött.
Úgy látszott, hiányzik belőle a fegyelem, és semmiféle elképzelése nem volt
a jövőjét illetően. Gyenge egészsége és anyja kényeztetése miatt apja attól
tartott, hogy Proust életképtelen lesz, és örökre a család nyakán marad.
Megpróbálta valamiféle karrier felé terelgetni. Proust tőle telhetőén igye­
kezett megnyugtatni az apját - az egyik nap azt mondta neki, hogy jogot
fog tanulni, másnap már könyvtárosi állást emlegetett. Valójában azonban
mindent megjelenés előtt álló, L esplaisirs et lesjours (Gyönyörűségek és na­
pok)45 cím et viselő első könyve sikerére tett fel. A könyv novellák és tárcák
gyűjteményének készült arról a társaságról, amelynek része lett. Életre akarta
296 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

kelteni ezt a világot, ahogyan Thierry tette a normann hódítással. Arra szá­
mított, hogy a könyv sikere meggyőzi az apját és az összes többi kétkedőt.
Hogy még nagyobb legyen a siker esélye, és ne pusztán csak egy könyvvel
lépjen ki a nyilvánosság elé, a Gyönyörűségek és n apok kötetét egy Prousttal
baráti viszonyban álló, előkelő hölgy rajzai díszítették, és a könyvet a legfino­
mabb papírra nyomtatták.
A kötet többszöri halasztást követően végül 1896-ban jelent meg. Bár
sok pozitív kritikát kapott, stílusát túlságosan finomkodónak és kényesnek
nevezték, lényegében a mű felületességére céloztak. Ami azonban még ag­
gasztóbb volt: alig fogyott belőle. A nyomdai költségeket figyelembe véve
a vállalkozás anyagilag óriási kudarccal végződött, Marcel Proustot pedig
tartósan beskatulyázta - elegáns dandy lett, sznob, aki az általa ismert egyet­
len világról ír, minden gyakorlati érzéket nélkülöző fiatalembernek, az iro­
dalomba kontárkodó csapodár léhűtőnek könyvelték el. Ez igen kínos hely­
zetbe hozta Proustot, és minden lelkesedését letörte.
Nagyon erős lett a családi nyomás, hogy végre keressen valami tisztessé­
ges foglalkozást. Proust azonban még mindig bízott a tehetségében, és úgy
gondolta, az az egyetlen lehetséges megoldás, hogy ír egy másik regényt, ami
a Gyönyörűségek és n apok ellentéte lesz. Ezúttal sokkal hosszabb és kom o­
lyabb könyvet akart letenni az asztalra. Úgy tervezte, hogy a mű gyerekkori
emlékek és friss társasági élmények keveréke lesz. A társadalmi osztályok
életén keresztül a francia történelem egy szakaszát akarta bemutatni. Ily m ó­
don a felületesség gyanúja sem vetülhet majd rá. Ahogy azonban a regény
egyre csak dagadt és dagadt, nem tudta kitalálni, hogyan is tehetné logikai­
lag egységessé vagy legalább valamiféle történethez hasonlatossá. Be kellett
látnia, hogy a nagyot akarása maga alá gyűrte, és hiába írt meg több száz
oldalt, 1899 végére feladta a tervet.
Egyre lehangoltabb és elkeseredettebb lett. Elege volt a szalonokból és
a gazdagok társaságából. Nem volt sem karrierje, sem társadalmi pozíciója,
amire támaszkodhatott volna; már majdnem harmincéves volt, még m in­
dig otthon lakott, és anyagilag a szüleitől függött. Állandóan az egészsége
miatt aggódott, és szilárd meggyőződése volt, hogy néhány éven belül meg
fog halni. Sokszor hallotta, hogy ebből vagy abból a volt iskolatársából a
társadalom megbecsült tagja lett, és már saját családja is van. Velük össze­
hasonlítva teljes kudarcnak érezte az életét. Néhány magasabb körökről írt
újságcikken kívül semm i mást nem tudott felmutatni, csak egy könyvet,
amely miatt egész Párizs rajta nevetett. Az egyetlen dolog, amiben továbbra
is bízhatott, anyja odaadó szeretete volt.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 297

Az elkeseredés közepette támadt egy ötlete. Évek óta falta a nagy angol mű­
kritikus és gondolkodó, John Ruskin írásait. Elhatározta, hogy megtanul
angolul, és lefordítja Ruskin műveit franciára. Ehhez éveken át tartó tudo­
mányos kutatást végzett azokban a témákban, amelyekben Ruskin alkotott,
például a gótikus építészetben. Ez ideje nagy részét felemésztette, így kényte­
len volt száműzni a fejéből a regényírás gondolatát. De legalább megmutatta
a szüleinek, hogy komolyan igyekszik megélhetéshez jutni, és végre sikerült
pályát választania. Ebbe az utolsó szalmaszálba kapaszkodva minden ener­
giájával az új feladatra koncentrált.
Többéves megfeszített munka után kiadták néhány Ruskin-fordítását,
amelyeket a kritika nagyon pozitívan fogadott. Bevezetései és a fordításo­
kat kísérő esszék végre lemosták róla a dilettáns léhűtő címkéjét, amit még a
megbukott könyve után ragasztottak rá. Immár komoly irodalmárként tekin­
tettek rá. A fordítás segítségével saját írói stílusát is csiszolhatta; a Ruskin-
művek alapos ismeretének köszönhetően pedig komoly és precíz esszéket
irthatott. Sikerült némi fegyelmet is tanulnia, amire később alapozhatott.
Szerény sikerei közepette azonban érzelmi támaszának egész építménye
váratlanul megingott, majd összeomlott. 1903-ban meghalt az apja. Az
anyja, aki képtelen volt elviselni a veszteséget, két évvel később követte.
Proust addigi életében alig volt távol az asszonytól, és gyerekkora óta rette­
gett ettől a pillanattól. Úgy érezte, teljesen magára maradt. Attól félt, nincs
miért élnie többé.
Az elkövetkező hónapokban visszavonult a társadalmi élettől. Ahogy
mérleget készített addigi életéről, felfedezett egy szabályszerűséget, s ez
megcsillantott előtte egy nagyon halvány reménysugarat. Testi gyengesége
ellensúlyozásaképpen rengeteget olvasott, és közben sikerült megtalálnia
élete fela d a tá t. Az addigi húsz évben óriási tudást halmozott fel a francia
társadalomról - a fejében a legkülönfélébb típusú és társadalmi osztályú,
életteli karakterek hihetetlenül népes serege nyüzsgött. Több ezer oldalt írt
meg addigra - köztük a megbukott regényt, rövid glosszákat különböző
újságoknak és több esszét. Ruskint mentorként használva műveinek fordí­
tása közben fegyelmet és szervezőkészséget tanult. Mindig is úgy gondolt
az életre, min tanulóidőre, amelynek során mindnyájan fokozatosan beava­
tást nyerünk a világ dolgaiba. Vannak, akik megtanulnak olvasni a jelekből,
megszívlelik a tanulóidő leckéit, és a folyamat során fejlesztik magukat; és
vannak, akik nem. Húszéves, igen alapos képzést kapott az írásról és az
emberi természetről, és ez gyökeresen megváltoztatta. Törékeny egészsége
és kudarcai ellenére sohasem adta fel. Ez nyilván valamiféle sorsszerűséget
298 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

jelentett. Úgy gondolta, minden kudarcának célja van, csak fel kell ismernie,
hogyan használhatja ki. A hosszú évek tehát mégsem mentek veszendőbe.
A feladata az volt, hogy minden tudását mozgósítsa. Vissza kellett térnie
a regényhez, amely addig valahogy folyton kisiklott a kezei közül. Hogy m i­
ről fog szólni - cselekmény, narráció - , arról még mindig halvány fogalma
sem volt. Az anyag viszont teljes egészében ott volt a fejében. Ha magányá­
ban anyját, gyerekkorát vagy fiatalságát nem is hozhatta vissza, valamilyen
módon újjá akarta teremteni ezeket a dolgokat a maguk teljességében, még­
hozzá lakása dolgozószobájában, ahová elrejtőzött. Csak egyvalami számí­
tott: azonnal munkához látni. Valami majdcsak kisül belőle.
1908 őszén több tucat jegyzetfüzetet vásárolt, olyat, amilyet annak idején
az iskolában is használt, és nekilátott, hogy teleírja őket. Esztétikai témájú
esszéket írt, karaktereket vázolt fel, gyerekkori emlékeket idézett fel. Ahogy
egyre jobban elmerült e tevékenységben, érezte, hogy lassú változás zajlik
a lelkében. Valami a helyére kattant. Nem tudta, honnét, de megszólalt egy
hang - a sajátja - , amely aztán a regény narrátora lett. A történet egy fiatal­
ember körül bonyolódik majd, aki neurotikus módon kötődik az anyjához,
és képtelen saját személyiséget kialakítani. Rájön, hogy író akar lenni, de
nem tudja kitalálni, miről is kellene írnia. Amikor felnő, felfedezi a bohémek
és a földbirtokos arisztokrácia világát. Aprólékos elemzésnek veti alá mind­
azokat, akikkel csak találkozik, és feltárja a felszínes társasági élet álarca alatt
megbúvó személyiségük lényegét. Több sikertelen szerelmi ügybe keveredik,
amelyek során a kínzó féltékenység szélsőségeit éli meg. Számos kalandon
át, a kudarc gyötrő érzésétől kísérve halad előre az élet útján, és a regény
végére rájön, m it akar valójában megírni - azt a könyvet, amelyet éppen
most olvastunk el.
A regény A z eltűnt idő nyom ában címet kapja, és Proust nagyrészt saját
életét meséli el, és - más nevek mögé rejtve - az általa megismert figurákat
mutatja be. A regény Franciaország részletes történelmét írja le az író szüle­
tésének pillanatától egészen a jelenig, bárm i legyen is ez a jelen. A mű a
teljes társadalom átfogó portréja lesz; Proust volt a rovarkutató, aki felfedte
a hangyaboly minden lakójának viselkedését meghatározó törvényeket. Már
csak az egészsége miatt aggódott. Óriási feladat előtt állt. Vajon elég ideig
él-e, hogy befejezhesse?
Évekig tartott, mire a könyv első, Swann című részét befejezte. 1913-ban
jelent meg, és rendkívül jó kritikákat kapott. Még soha senki sem olvasott
ehhez hasonló regényt. Úgy tűnt, Proustnak sikerült saját műfajt teremte­
nie, amely részben regény, részben esszé. Miközben a regény második felét
tervezgette, Európában kitört a háború, és a könyvkiadás gyakorlatilag leállt.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 299

Proust lankadatlan energiával dolgozott tovább, a könyv egyre hosszabb és

egyre szövevényesebb lett, s egyre újabb és újabb kötetek születtek. Ezért a
termékenységért részben munkamódszere tehető felelőssé. Az évek során
történetek, karakterek, életleckék és pszichológiai törvények ezreit gyűjtötte
össze, majd - m int egy mozaik kockáit - illesztgette egymáshoz a regény­
ben. Egyszerűen nem látta a végét.
Ahogy a könyv duzzadt, egyúttal más formát vett fel - a való élet és a
regény kibogozhatatlanul összefonódtak. Ha új szereplőre volt szüksége, pél­
dául egy eladósorban lévő gazdag lányra, felkutatta hús-vér megfelelőjét,
majd meghívatta magát olyan bálokra és estélyekre, ahol tanulmányozhatta.
A lány által használt kifejezések bekerültek a könyvbe. Egy este több páholyt
foglalt le a színházban a barátainak. Ezekben a páholyokban összegyűjtötte
mindazokat, akikről a szereplőit mintázta. Utána együtt megvacsoráztak, és
az asztalnál is megfigyelhette könyvének különböző szereplőit. Nekik persze
fogalmuk sem volt minderről. Minden alapanyag volt a számára - nemcsak
a múlt, de a jelen eseményei és találkozásai is új ötletet szültek, új irányt
szabtak a regénynek.
Amikor azokról a növényekről és virágokról akart írni, amelyek kisfiúként
annyira lenyűgözték, vidékre utazott, órákra elmerült a megfigyelésükben,
és megpróbálta megfejteni egyediségük lényegét, és azt, mi is varázsolja el
bennük olyan nagyon, hogy az olvasó számára is meg tudja teremteni az
eredeti érzést. Montesquieu gróf karakterének Charlusként, a hírhedt homo­
szexuálisként való megrajzolásához ellátogatott Párizs legtitkosabb férfi­
bordélyaiba, ahová a gróf is járt. Könyvének a lehető legvalóságosabbnak
kellett lennie, ideértve a nemi aktusok szemléletes leírását is. Ha valamit
nem tudott saját maga megfigyelni, akkor másoknak fizetett a pletykákért,
az információkért, sőt még a kémkedésért is. Ahogy a könyv egyre hosszabb
és erőteljesebb lett, az az érzése támadt, hogy az általa ábrázolt társasági
világ életre kel benne, és mivel belülről érezte, bemutatni is egyre könnyebb
volt. Kitalált egy metaforát is ennek az érzésnek a leírására, és ezt a regénybe
is beleszőtte - olyan volt, mint egy hálójában gubbasztó pók, amely érzi a
háló legcsekélyebb rezdülését is, és olyan otthonosan érzi magát benne, mint
ő az általa teremtett és tökéletesen megismert világban.
A háború után folytatódott Proust könyvének kiadása, egyik kötet a másik
után látott napvilágot. A kritikusoknak a mű mélysége és terjedelme láttán
tátva maradt a szájuk. Az író egy egész világot teremtett, jobban mondva
teremtett újjá. Ám ez nem pusztán egy realista regény volt, hiszen a könyv
nagy részét művészetről, pszichológiáról, az emlékezet titkairól és az agy
működéséről szóló értekezések tették ki. Proust olyan mélyre ásott saját lelki­
300 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

világába, hogy az emlékezettel és a tudatalattival kapcsolatban tett felfedezé­

sei hátborzongatóan pontosak lettek. A köteteket sorra olvasók úgy érezték,
hogy belülről élik át és tapasztalják meg ezt a világot, a mesélő gondolatai az
ő gondolataikká válnak, így a mesélő és olvasó közötti határ eltűnik. A hatás
varázslatos volt; mintha magát az életet olvasták volna.
Az utolsó kötet befejezésével küszködve, amelyben a mesélő végre meg
tudja írni a regényt, amelyet olvasunk, Proustnak már sietnie kellett. Érezte,
hogy egyre fogy az ereje, és közeleg a halál. A kiadói munkálatok során
rendszeresen leállította a nyomtatást, valahányszor úgy érezte, egy személye­
sen átélt új élménynek is helyet kell kapnia a regényben. Halála közeledtét
érezve titkárnőjével elkészíttette utolsó jegyzeteit. Megértette, milyen hal­
dokolni, ezért át kellett írnia az egyik szereplő halálos ágyánál korábban
lejátszódó jelenetet - mivel nem találta pszichológiailag elég valósághűnek.
Két nappal később meghalt, anélkül hogy mind a hét kötetet láthatta volna
megjelenni.

Ú tm utató a kiválósághoz

Ting szakács egy ökröt szeletelt fel Wen-hui úrnak [...] „Óh, ez
csodálatos! - kiáltotta Wen-hui úr. - A tudás micsoda magas­
ságokban szárnyal!” Ting szakács letette a kését, és így felelt:
„Engem csak az Út érdekel, amely túl van a tudáson is. Amikor
elkezdtem ökröket felszeletelni, csak magát az ökröt láttam. Három
évvel később már nem láttam az egész ökröt. Most pedig csak a
lelkemmel végzem a munkát, és nem nézek a szememmel. A látás
és megértés megtorpantak, a lélek arra indul, amerre csak akar.”46

C s u a n g - c e , kínai író, Kr. e. 4. század

Az idők során számos, különböző területen tevékenykedő kiváló mester szá­

molt be arról az érzésről, hogy éveken át tartó kemény munka után hirtelen
fokozott intellektuális erő szállta meg. A nagy sakkmester, Bobby Fischer
például elmesélte, hogyan tudott a sakkfigurák nyújtotta lehetőségeken túl­
lépve előre gondolkodni; egy idő után úgynevezett „erőtereket” érzékelt,
amelyek segítségével előre láthatta, milyen irányt vesz az egész játszma.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE SOI

A zongorista Glenn Gouldnak egy ponton túl már nem kellett az éppen
játszott darab kottájára vagy szólamaira összpontosítania, hanem látta a
mű egész szerkezetét, és ösztönösen ki tudta fejezni. Albert Einstein a lelki
szeme előtt felbukkanó kép hatására nemcsak egy probléma megoldására,
hanem az univerzum egy teljesen új megközelítésére jö tt rá. A feltaláló
Thomas Alva Edison egy olyan elképzelés vízióját dédelgette, hogy egy egész
várost elektromos árammal világítanak majd meg; ezt a bonyolult rendszert
egyetlen kép sugallta neki.
A fenti példákban ezek a más-más képességekkel megáldott emberek
mind arról számoltak be, hogy többet láttak. Egy egész helyzetet tudtak meg­
ragadni egy képben, egy ötletben vagy ezek kombinációján keresztül. Ezt az
erőt intuícióként vagy m egérzésként élték meg.
Figyelembe véve, mekkora hatalmat jelenthet számunkra az effajta tudás,
illetve e kiváló mesterek milyen mértékben járultak hozzá kultúránkhoz,
logikusnak tűnne, hogy ez a magas szintű intuitív képesség számtalan
könyv és vita témáját képezze, illetve hogy az ezzel járó gondolkodásmódot
követendő példaként állítsuk magunk elé. Furcsa módon egyáltalán nem
ez a helyzet. Az intelligenciának ezt a formáját figyelmen kívül hagyjuk, a
misztikum és az okkult rejtelmes világába száműzzük vagy zsenialitásnak
és genetikai adottságoknak tudjuk be. Vannak, akik egyenesen igyekeznek
hiteltelenné tenni ezt az erőt. Azt állítják, hogy ezek a mesterek eltúloz­
zák a tapasztalataikat, és az úgynevezett intuitív képességeik a hétköznapi
gondolkodás magasabb szintű tudásra épülő, kiterjesztett megnyilvánulásai
csupán.
Ennek az általános semmibevételnek egyszerű oka van: mi, emberek
a gondolkodás és az intelligencia egyetlen formáját ismerjük el: a raciona­
litást. A racionális gondolkodás természeténél fogva szekvenciális, sorban
egymás után következő lépésekben gondolkodó. Látunk egy A jelenséget,
és ebből B okra következtetünk, esetleg C következményre számítunk.
A racionális gondolkodás során minden esetben rekonstruálni tudjuk a
következtetéshez vagy válaszhoz vezető lépéseket. Ez a gondolkodásforma
rendkívül célravezető és óriási hatalmat adott a kezünkbe. Azért fejlesztettük
ki, hogy segítségével megértsük a világunkat, és bizonyos fokú befolyást sze­
rezzünk felette. A folyamat, melynek során az emberek racionális elemzésen
keresztül eljutnak a válaszhoz, általában vizsgálható és ellenőrizhető, ezért is
becsüljük olyan nagyra. Jobban kedveljük azokat a dolgokat, amelyeket kép­
letekké egyszerűsíthetünk, és pontos fogalmakkal leírhatunk. Az említett
kiválóságok megérzéseire azonban nem húzhatunk képleteket, és a lépések,
amelyekkel eljutottak hozzájuk, nem rekonstruálhatók. Nem vájkálhatunk
302 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Albert Einstein elméjében, nem tapasztalhatjuk meg, hogyan értette meg az

idő relativitásának természetét. Mivel a racionalitást ism erjük el az intelli­
gencia egyetlen elfogadható formájának, ezeket a „többet látó” élményeket
vagy gyorsabban lezajló racionális gondolkodásként, vagy csodaként fog­
juk fel.
Valójában a probléma lényege az, hogy a magas szintű intuíció, a kiválóság
legvégső foka, egy olyan folyamat, amely minőségileg különbözik a raciona­
litástól, és sokkal pontosabb és lényegretörőbb. A valóság mélyebb rétegei­
hez ad hozzáférést. Ennek az intelligenciának is megvan a létjogosultsága,
ám csak a saját kontextusában érthető meg. Ha rájövünk, látni fogjuk, hogy
az ilyen erő nem csodálatos, hanem az emberi természet szerves része, és
mindnyájunk számára elérhető.
Próbáljuk megérteni a gondolkodásnak ezt a megnyilvánulását úgy, hogy
megvizsgáljuk, hogyan is működhet két teljesen különböző tudásformában,
az élettan és a hadviselés területén.
Ha az alaposabb megismerés érdekében tanulmányoznánk egy állatot,
elemzésünket több részre osztanánk. Megvizsgálnánk a szerveit, az agyát
és anatómiai felépítését, hogy lássuk, mennyiben alkalmazkodott másképp
a környezetéhez, mint a többi állat. Megfigyelnénk a viselkedését, az élelem­
szerzési módszereit és a párzási szokásait. Megnéznénk, hogyan illeszkedik
be az adott ökoszisztémába. A megvizsgált szempontok alapján, a kirakó
darabkáinak összerakásával aztán pontos képet alkothatnánk erről az állat­
ról. A hadviselés esetében hasonló folyamat zajlana le, vagyis ezt is jellem ­
zőire bontanánk: hadmozdulatok, fegyverzet, logisztika, stratégia. Ha alapos
tudással rendelkezünk ezekről a témákról, elemezhetjük egy-egy csata ki­
menetelét, és érdekes következtetésekre juthatunk; némi harctéri tapaszta­
lattal a tarsolyunkban sikeresen vezethetünk ütközetbe egy sereget.
Hiába megyünk el azonban a legvégsőkig ezekben az elemzésekben,
valami elkerülhetetlenül hiányozni fog. Egy állat nem pusztán alkotórészei
összessége, ami az alkotóelemek egyszerű összeadásával megérthető. Saját
tapasztalatokkal és érzelmekkel rendelkezik, amelyek óriási hatással van­
nak a viselkedésére, ám ezek nem láthatók és nem mérhetők. Rendkívül
bonyolult kölcsönhatásban él a környezetével, s ezek a kölcsönhatások tor­
zulnak, ha részekre szabdaljuk őket. Ha a szegmenseket külön vizsgáljuk,
az állat környezetével való folyton változó, többrétű kölcsönhatása is rejtve
marad a szemünk előtt. Ha pedig a hadviselést nézzük, ítélőképességünk az
ütközet hevében könnyen áldozatul esik a „háború ködének”, vagyis a két
szemben álló fél közötti összecsapás során fellépő, teljesen kiszámíthatatlan
tényezőknek, amelyek minden előrelátást és tervezést lehetetlenné tesznek.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 303

A helyzet pillanatról pillanatra változik, ahogy az egyik oldal reagál a másik

lépéseire, és az előre kiszámíthatatlan is rendre a folyamat részévé válik.
A valós időben zajló csatában a képlékeny, interaktív tényezőt nem bonthat­
juk alkotórészeire, nem vethetjük alá egyszerű elemzésnek, nem láthatjuk
és nem mérhetjük meg.
A láthatatlan elemet, amely az állat életélményét alkotja, és amely egy
csatát képlékeny, élő szervezetté teszi, sokféleképpen nevezhetjük. A kap­
csolatot nagyon is értő ókori kínaiak taókén t vagy útként ismerték. Ez az
út a világon mindenütt jelen van, és a dolgok közötti kapcsolatok alapját
képezi. A szakértő szem látja az utat - legyen szó főzésről, famegmunkálás­
ról, hadviselésről vagy filozófiáról. Nevezzük d in a m ik án ak, élő erőnek,
amely elkerülhetetlenül szerephez jut mindenben, amit csak tanulunk vagy
teszünk. Az egész dolog működésére utal, arra, ahogyan a viszonyok belül­
ről kiindulva kifejlődnek. Nem az egyes sakkfigurák mozgását jelenti a táb­
lán, hanem magát a teljes játékot, beleértve a játékosok lélektanát, valós
idejű stratégiájukat, a jelenre kiható múltbeli tapasztalataikat, azt, mennyire
kényelmes a szék, amelyben ülnek, energiáik hogyan hatnak egymásra -
egyszóval mindent, ami szerephez jut, és mindent egyszerre.
A kiváló mesterek egy adott témában való hosszú időn át tartó, alapos
elmélyedésnek köszönhetően megértik a területen szerepet játszó összes
alkotórészt. Eljutnak egy olyan pontra, ahol mindez lényük részévé válik,
és többé már nem a darabokat látják, hanem ösztönösen ráéreznek a z egész­
re. Szó szerint látják vagy érzik a dinamikáját. Az élettani kutatások terén
vegyük Jane Goodall példáját, aki éveken át élt a csimpánzok között, és ta­
nulmányozta őket a kelet-afrikai vadonban. A folyamatos egymásra hatás
miatt eljutott egy pontra, amikor már maga is csimpánzként gondolkodott,
és az állatok társas életének olyan elemeit értette meg, amelyekről más tudós
még csak fogalmat sem alkothatott. Nemcsak azt érezte ösztönösen, hogyan
viselkednek egyedekként, hanem a csoport működését is, amely az egyedek
életének elválaszthatatlan részét képezi. Olyan felfedezéseket tett a csimpán­
zok társas életével kapcsolatban, amelyek örökre megváltoztatták a róluk
alkotott fogalmainkat, és amelyek tudományos értékéből m it sem von le,
hogy mély intuícióval jutott el hozzájuk.
A hadviselés terén felhozhatjuk példának a nagy német tábornokot, Er-
win Rommelt, akiről úgy tartják, hogy az ösztönös vezetői képesség valaha
lejegyzett legmagasabb szintjét tudhatta magáénak a csaták történetében.
Hajszálpontosan megérezte, hol készül lecsapni az ellenség, és keresztül tud­
ta húzni a számításait; megtalálta az ellenséges védelem leggyengébb pont­
ját, és ott indított támadást. M intha hátul is lett volna szeme, szinte látnoki
304 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

erővel olvasott a jövőben. Ráadásul mindezt Észak-Afrika sivatagi területén

tette, ahol majdhogynem lehetetlen volt érdemleges terepfelmérést végezni.
Rommel képessége azonban nem okkult jellegű volt. Egyszerűen a többi
tábornoknál sokkal mélyebben megértette a csata minden részelemét. Saját
gépén rendszeresen berepült a sivatag fölé, és madártávlatból képet alko­
tott a terepről. Műszaki szakemberként mindent tudott a tankjairól és azok
képességéről. Alaposan tanulmányozta a szemben álló haderők és táborno­
kai lelki alkatát. Sokat mozgott a katonái között, így pontosan tudta, meddig
terhelheti őket. Bárminek a tanulmányozásába fogott, mindig a legnagyobb
odaadással és alapossággal tette. Ő is elérte azt a pontot, ahol ez a sok részlet
ösztönné vált. Egységes egésszé álltak össze az agyában, átlátta az összképet,
és megérezte az interaktív dinam ikát.
A képesség, hogy ösztönösen megragadjuk a teljességet, és érezzük a di­
nam ikát, kizárólag idő kérdése. Mivel kimutatták, hogy az agy mintegy
10 ezer órányi gyakorlás után a szó szoros értelmében megváltozik47, ez
az erő nagyjából 20 ezer órányi vagy annál több befektetett idő eredménye.
Ennyi gyakorlással és tapasztalattal agyunkban a különböző tudásformák
között rengeteg kapcsolódás jön létre. A kiválóságot elért emberek így érzik,
hogyan működnek együtt az alkotóelemek, és egy pillanat alatt ráéreznek a
mintázatokra és a megoldásokra. Ez a rugalmas gondolkodásmód nem foko­
zatosan, lépésről lépésre jelenik meg, hanem sokkal inkább fellobbanások
és ötletek formájában, ahogy az agy hirtelen kapcsolatokat létesít az eltérő
tudásformák között, így valós időben érezhetjük ezt a dinam ikát.
Sokan szeretik azt hinni, hogy az ilyen intuíciók mégiscsak szekvenciáli­
sán mennek végbe, csak túl gyorsan zajlanak le ahhoz, hogy a gondolkodó
felfoghatná a lépéseket. Ez az okfejtés abból az igényből ered, hogy az intel­
ligencia minden formáját ugyanarra a racionális szintre egyszerűsítsük. Ha
azonban egy olyan felfedezés esetében, mint a relativitáselmélet, maga Albert
Einstein sem tudta utólag rekonstruálni, milyen lépések vezettek az idő vi­
szonylagosságának elképzeléséhez, akkor miért kellene azt állítanunk, hogy
ilyen lépések egyáltalán léteznek? Bíznunk kell ezeknek a kiválóságoknak a
tapasztalataiban és beszámolóiban, hiszen mindegyikük magas fokú önisme­
rettel és elemzőképességgel rendelkezik.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a mesterek egyszerűen a megérzéseiket
követik, és túllépnek a racionális gondolkodáson. Először is kemény m un­
kával, alapos tudással és elemzőképességük fejlesztésével érik el az intelli­
genciának ezt a magasabb formáját. Másodszor, amikor támad egy m eg­
érzésük vagy ötletük, azt kivétel nélkül mindig kim erítő elemzésnek és
mérlegelésnek vetik alá. A tudományok területén hónapokat vagy akár éve­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 305

két töltenek megérzéseik igazolásával. A művészetben ki kell dolgozniuk az

intuíció nyomán születő elképzeléseket, és racionális módon kell formába
önteniük. Ezt nehéz elképzelnünk, mert a megérzést és a racionalitást egy­
mást kölcsönösen kizárónak tekintjük, pedig ezen a magas szinten gördü­
lékenyen tudnak együttműködni. A mesterek következtetéseit megérzéseik
vezérlik; megérzéseik pedig intenzív racionális összpontosításból erednek.
A kettő náluk egybeolvad.
Bár a kiválóság és az intuitív képesség elérésében az időnek meghatáro­
zó jelentősége van, a szóban forgó idő korántsem egyszerűen mennyiségi
kérdés. A tizenhat éves Einstein egyórányi gondolkodása nem egyenlő egy
átlagos középiskolás diáknak egy fizikai probléma megoldására fordított
egy órájával. Nem arról van szó, hogy húsz éven át tanulunk egy tárgyat,
és mesterré válunk. A kiválóság eléréséhez szükséges idő nagyban függ az
összpontosítás mértékétől.
E magasabb rendű intelligencia elérésének a kulcsa tehát az, hogy a tanu­
lásra fordított évek m inőségi tartalm at nyerjenek. Nem elég egyszerűen
bemagolni az inform ációt - be kell fogadnunk, mégpedig úgy, hogy vala­
milyen módon a gyakrolatban alkalmazzuk az ismereteket. Kapcsolatokat
kell keresnünk a különböző elemek között, rejtett törvényeket, amelyeket
a tanulóidő során figyelhetünk meg. Ha akadályba ütközünk vagy kudar­
cot vallunk, ne próbáljuk gyorsan elfelejteni, csak mert sérti a hiúságunkat!
Inkább gondolkodjunk el rajtuk jó alaposan, próbáljuk meg kitalálni, hol
rontottuk el, és figyeljük meg, találunk-e rendszerességet a hibáinkban.
Ahogy fejlődünk, megkérdőjelezzük a tanult feltevéseket és hagyományokat.
Hamarosan kísérletezni kezdünk, és egyre aktívabbak leszünk. A kiválóság­
hoz vezető út minden pontján és minden pillanatában elszántan támadnunk
kell. M inden mozzanat, m inden tapasztalat hasznos lecke a számunkra.
Legyünk állandóan éberek, soha ne végezzük a tevékenységünket fásultan
és gépiesen.
Talán mindenkinél jobban példázza a kiválósághoz szükséges idő tartal­
mas kitöltését Marcel Proust, akinek nagy regénye, A z eltűnt idő n y om á­
ban éppen ezzel a témával foglalkozik. Az „eltűnt” franciául perdu, amely
„elpocsékolt” értelemben is használható. Proust éppen magáról tartotta a
legkevésbé elképzelhetőnek - és ezt a véleményt fiatalkori ismerősei is osz­
tották - , hogy valaha is el fogja érni a kiválóságot, hiszen látszólag olyan sok
értékes időt vesztegetett el. A külső szemlélő csak annyit látott, hogy mást
sem tesz, mint olvas, sétál, hosszú leveleket ír, estélyekre jár, átalussza a na­
pot és könnyed cikkeket írogat a párizsi társasági életről. Amikor pedig végre
rászánta magát, hogy lefordítsa Ruskin műveit, hihetetlenül sok időt töltött
306 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

vele. Látszólag a tárgyhoz nem tartozó tevékenységeket végzett, például el­

utazott a Ruskin által leírt helyekre - ilyesmi egyetlen másik fordítónak sem
jutott volna eszébe.
Maga Proust egyébként vég nélkül panaszkodott amiatt, hogy mennyi
időt vesztegetett el fiatalon és milyen keveset ért el, ám ezeket a sirámokat
nem szabad komolyan vennünk, hiszen sohasem adta fel. Törékeny egész­
sége és a gyakori depressziós rohamok ellenére újabb és újabb vállalkozá­
sokba fogott, és állandóan bővítette tudását. Makacs volt és fáradhatatlan.
Az önmagában való kételkedés csupán arra szolgált, hogy előrevigye, és
emlékeztesse, milyen kevés ideje van hátra. Őszintén hitt abban, hogy kül­
detése van, különcsége magasztosabb célt szolgál, és hogy ezt a célt az írással
hivatott betölteni.
Ezt a húsz évet m inőségi szempontból egy átlagos em ber húsz évétől
figyelmének intenzitása különböztette meg. Ő nemcsak elolvasta a könyve­
ket, hanem darabokra szedte, szigorú elemzésnek vetette alá, és értékes is­
mereteket tanult belőlük, amelyeket aztán saját életében kamatoztathatott.
A rengeteg olvasás különböző stílusokkal ismertette meg, s ezek később
jelentősen gazdagították saját írói stílusát. Nem csupán társaságba járt - igye­
kezett a lehető legalaposabban megérteni az embereket, és felfedni titkos
motivációikat. Nem egyszerűen elemezte saját lelkivilágát, de olyan mélyre
merészkedett a tudata rétegeiben, hogy a modern neurológia számos későbbi
eredményét előrevetítő elméleteket alkothatott az emlékezet működéséről.
Nem pusztán lefordította Ruskin műveit, de igyekezett belehelyezkedni az
író gondolatvilágába. Végül még anyja halálát is önfejlesztésre használta fel.
Miután elveszítette őt, kénytelen volt kiírni magából a depressziót és megtalál­
ni a módját, hogy az egymás iránti érzelmeiket átültesse megírni tervezett
könyvébe. Mint később beszámolt róla, ezek a tapasztalatok olyanok voltak,
m int a magok. Miután nekifogott a regényének, kertészként gondozta és
nevelgette az oly sok évvel azelőtt gyökeret eresztett növényt.
Óriási erőfeszítéssel tanoncból érett íróvá és fordítóvá vált, majd regény­
író lett, aki kitalálta, miről írjon, milyen hangnemet üssön meg és hogyan
fogja meg a témát. A regényírás folyamatában egy harmadik átalakuláson
is keresztülment. Elm éjét emlékek és ötletek özönlötték el. A könyv egyre
duzzadt, ő azonban így is látta maga előtt az egész form áját és a mozaik
számtalan darabkája közötti összefüggéseket. Ennek a roppant műnek élő,
lélegző dinamikája volt, amely most őbenne lüktetett. Proust jelen volt a
szereplőiben és ott volt a bemutatni kívánt francia társadalom egész kereszt-
metszetében. Ami pedig még fontosabb volt, tökéletesen belehelyezkedett
a narrátor (maga Proust) gondolataiba. A regény olvasása közben úgy érez­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 307

hetjük, mintha szó szerint belülről élnénk át egy másik ember gondolatait
és érzéseit. Ezt a hatást a közel harminc éven át tartó folyamatos munká­
val és elemzéssel kifejlesztett intuitív képességnek köszönhetően érhette el.
Prousthoz hasonlóan nekünk is hinnünk kell, hogy küldetésünk van, és
egy pillanatra sem szabad elszakadnunk tőle. Egyediek vagyunk, és egyedi­
ségünknek célja van. Minden nehézséget, akadályt és kudarcot próbaként
kell felfognunk, olyan magként, amelyet elültetünk, és ha tudjuk, hogyan
gondozzuk, később termést hoz majd nekünk. Ha odafigyelünk, és meg­
tanuljuk minden tapasztalatunkból a megtanulható leckét, egy percet sem
vesztegetünk el. Ha folyamatosan az érdeklődésünknek megfelelő területtel
foglalkozunk, amelyet több oldalról igyekszünk megközelíteni, azzal ter­
mékenyebbé tesszük a talajt, amelyben ezek a magok meggyökerezhetnek.
Egyelőre talán nem érzékeljük ezt a folyamatot, de már zajlik. Ha egy pil­
lanatra sem veszítjük el a kapcsolatot életünk felad atá v al, önkéntelenül is
helyes döntéseket hozunk. Idővel pedig eljutunk a kiválósághoz is.
A szóban forgó magas szintű intuitív képességek gyökerei az ember, azaz
a gondolkodó állat fejlődésében keresendők; evolúciós céljuk van, amelynek
megértése rendkívül hasznos, m ert jelenünkben igencsak fontos szerepet
tölt be.

A mesteri intuíció gyökerei

A sebesség majdnem minden állat számára a túlélés kulcsfontosságú ténye­
zője. Alig néhány másodperc jelentheti a különbséget egy ragadozó elől való
megmenekülés vagy a halál között. Ennek a sebességnek az elérése érde­
kében az élőlények kifinomult ösztönöket fejlesztettek ki. Az ösztönös reak­
ció azonnali, és általában ingerek váltják ki. Egyes élőlények ösztönei olyan
finom összhangban állnak a körülményeikkel, hogy úgy tűnik, mintha ter­
mészetfeletti képességekkel rendelkeznének.
Vegyük például a homoki darazsat. A nőstény homoki darázs képes vil­
lámgyorsan megszúrni áldozatait - pókokat, bogarakat, hernyókat - , még­
hozzá pontosan a megfelelő helyen, hogy megbénítsa, de ne ölje meg őket.
Ebbe a megbénított testbe rakja aztán a petéit, hogy lárvái napokon át friss
nedveken lakmározhassanak. A szúrási pont minden áldozatnál más és
más - a hernyót például három különböző helyen kell megszúrnia, hogy
az egész állatot megbénítsa. Ebben az igen kényes műveletben a darázs néha
célt téveszt, és végez az áldozattal, de elég nagy százalékban sikeres ahhoz,
308 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hogy biztosítsa utódai túlélését. A tevékenység során nincs idő az áldozat

fajtájának és a pontos célterületnek a felmérésére. Az egész csak egy pilla­
nat, mintha a darázs kívül-belül ismerné áldozatait, és ösztönösen tisztában
lenne az idegközpontok elhelyezkedésével.
Primitív őseinknek is megvoltak a maguk ösztönei, s ezek közül sok ma
is itt szunnyad bennünk. Ahogy azonban ezek az ősök megtanultak gondol­
kodni, eltávolodtak közvetlen környezetüktől, és egyre kevésbé támaszkod­
tak az ösztöneikre. Ha meg akarták figyelni a zsákmányul kiszemelt állat
szokásait, más, talán nem azonnal nyilvánvaló cselekvésekhez kellett kap­
csolniuk őket. Hasonló mérlegelésre volt szükségük az élelemforrás felkuta­
tásához vagy a nagy távolságok gyalogos megtételeiéhez is. Az, hogy el tud­
tak vonatkoztatni a környezetüktől, és érzékeltek bizonyos rendszerességet,
óriási szellemi erővel ruházta fel őket, ám komoly veszélyt is hordozott m a­
gában: az agynak egyre nagyobb mennyiségű információt kellett feldolgoz­
nia, ennek következtében csökkent reakcióik sebessége.
Ez a lelassulás megpecsételhette volna az emberi faj sorsát, ha agyunk
ellensúlyként nem fejleszt ki egy másik képességet. Az állatok követésével
és környezetük megfigyelésével töltött éveknek köszönhetően őseink a m a­
ga összetettségében látták az őket körülvevő világot. Mivel ismerték a kü­
lönböző állatok viselkedési szokásait, kiszámíthatták, hol csapnak le a raga­
dozók, és megérezték, hol lehet zsákmány. Olyan jó l megismerték a bejárt
hatalmas területeket, hogy gyorsan és eredményesen, mindenféle tervezés
nélkül tudtak közlekedni. Más szóval kialakult bennük az intuíció egy korai
formája. Folyamatos gyakorlással és tapasztalatszerzéssel őseink így vissza­
szerezték a tapasztaltakkal való közvetlen kapcsolat és a sebesség egy részét.
Ösztönös reakció helyett immár intuitívan reagáltak. Az intuíció ezen a szin­
ten már erősebb volt az ösztönnél abban az értelemben, hogy nem kötődött
sajátos körülményekhez vagy ingerekhez, hanem sokkal szélesebb cselekvési
körben tudták alkalmazni.
Őseink agyát még nem terhelte a nyelvhasználattal vagy a nagy csoportok­
ban való együttéléssel járó óriási információhalmaz. A környezettel való
közvetlen kölcsönhatásnak köszönhetően néhány év alatt kialakulhatott ben­
nük az intuitív érzékenység. Nekünk, akik sokkal bonyolultabb világban
élünk, ez a folyamat akár tizenöt-húsz évet is igénybe vehet. M agas szintű
intuíciónk azonban alapvetően ebben a primitív változatban gyökerezik.
Az intuíciót, legyen az primitív vagy magas szintű, lényegében az em lé­
kezet vezérli. Ha befogadunk valamilyen információt, azt az agy m em ória­
hálózata tárolja. Ezeknek a hálózatoknak a stabilitása és tartóssága az ismét­
léstől, az élmény intenzitásától és figyelmünk alaposságától függ. Ha csak
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 309

félig-meddig figyelünk oda egy idegen nyelv szókincsleckéjére, valószínű­

leg semmilyen szinten nem fogjuk elraktározni. Ha azonban egy olyan
országban vagyunk, ahol ezt a nyelvet beszélik, akkor szövegkörnyezetbe
ágyazva újra és újra halljuk az adott szót; ekkor kénytelenek vagyunk jo b ­
ban odafigyelni, így az emlékezetünkben keletkező lenyomat is sokkal tartó-
sabb lesz.
A Kenneth Bowers pszichológus által kidolgozott modell szerint valahány­
szor egy problémával kerülünk szembe - fel kell ismernünk egy arcot, fel
kell idéznünk egy szót vagy kifejezést - , működésbe lépnek az agy memória­
hálózatai, és bizonyos ösvényeken át megindul a válasz utáni kutatás. M ind­
ez a tudatosság szintje alatt megy végbe. Ha egy adott hálózat elég aktív,
felbukkan a tudatunkban az archoz tartozó lehetséges név vagy egy odaillő
kifejezés. Ezek az intuíció alacsony szintű megnyilvánulásai, amelyek m in­
dennapi életünk során jutnak szerephez. Nem tudjuk rekonstruálni, milyen
lépéseken keresztül ism erjük fel egy másik em ber arcát vagy idézzük fel
a nevét.
Azoknál, akik éveken át foglalkoznak egy adott területtel vagy tudomány­
nyal, olyan sok m emóriahálózat és ösvény alakul ki, hogy agyuk szünet
nélkül kapcsolatokat keres és fedez fel a különböző inform ációdarabkák
között. Ha bonyolult problémával kerülnek szembe, a keresés a tudatosság
küszöbe alatt több száz irányba indul el egyszerre, és az ösztönös megérzés
tereli a legvalószínűbb ösvényekre. Mindenféle hálózat aktivizálódik, ötletek
és megoldások törnek a felszínre. Azok, amelyek különösen ígéretesnek és
helytállónak tűnnek, megragadnak az emlékezetünkben, és ezek alapján cse­
lekszünk. Ahelyett, hogy egy-egy választ lépésről lépésre kellene mérlegel­
nünk, az az azonnaliság érzésével bukkan fel a tudatunkban. Az agyban
rögzülő tapasztalatok és emlékezethálózatok óriási száma lehetővé teszi a
kiválóságig jutottaknak, hogy olyan széles területet kutassanak át, amely
dimenzióival a valóság, a din am ika érzését kelti.
Egy olyan mester, mint például a sakkozó Bobby Fischer, annyiszor talál­
kozott hasonló szituációkkal, és látta különböző ellenfelek eltérő lépéseit
és reakcióit, hogy agyában nagyon erőteljes emlékezetnyomok képződtek.
Hihetetlen mennyiségű mintát rögzített magában. Fejlődésének egy adott
szakaszában aztán ezek az emlékek a játék átfogó dinamikájának érzékelé­
sévé egyesültek. Többé már nem egyszerű lépéseket figyelt a sakktáblán, és
nem a múltban ezekre adott válaszlépéseket gondolta végig, hanem egymás
után következő lehetséges lépések hosszú sorát látta előre és idézte fel, és
ezek mintegy az egész táblát behálózó erőtérként jelentkeztek. Mivel ennyire
együtt lélegzett a játékkal, már jóval azelőtt csapdába tudta csalni ellenfeleit,
310 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mielőtt azok bármit is észrevették volna, majd olyan gyorsan és pontosan

csapott le rájuk, ahogy a hom oki darázs fullánkja végez az áldozataival.
Az olyan területeken, m int a sport, a hadviselés vagy bármilyen küzdő
jellegű megmérettetés, ahol az idő kiemelkedően fontos szerephez jut, a
mesterek intuíción alapuló döntései sokkal hatékonyabbak, mintha valaki
minden összetevő elemzése alapján próbálná megtalálni a legjobb választ.
Túl sok információt kell ugyanis figyelembe venni, és túl kevés hozzá az idő.
Bár az intuíció képessége eredetileg a gyorsaság érdekében alakult ki, idővel
a művészetekben és a tudományban is alkalmazhatóvá vált, sok más olyan
területtel együtt, ahol összetett elemekkel kell dolgozni, és nem feltétlenül
az idő a kritikus tényező.
Ez a magas szintű intuíció, minden más képességhez hasonlóan, gyakor­
lást és tapasztalatot igényel. Megérzéseink eleinte általában annyira gyengék,
hogy nem figyelünk oda rájuk vagy nem bízunk bennük. Minden kiválóság
említést tesz erről a jelenségről. Idővel azonban megtanulják észrevenni eze­
ket a semmiből felbukkanó ötleteket, megtanulnak ezek alapján cselekedni,
és ellenőrizni az érvényességüket. Van, amelyik sehová sem vezet, mások
azonban óriási ötletek forrásai lehetnek. A mesterek idővel azt tapasztalják,
hogy egyre több és több ilyen magas szintű intuíciót mozgósíthatnak, és
agyuk szinte pezseg tőlük. Ha pedig rendszeresebben férnek hozzá ehhez
a gondolkodási szinthez, még hatékonyabban kapcsolhatják össze azt racio­
nális gondolkodásukkal.
Értsük meg: az intelligenciának ez az intuitív form ája azért alakult ki,
hogy segítségével az információ bonyolult rétegeit feldolgozhassuk, és a ma­
guk teljességében meg tudjuk ragadni a jelenségeket. Mai világunkban m in­
den eddiginél égetőbb szükségünk van ennek a gondolkodási szintnek az
elérésére. Bármilyen karriert nagyon nehéz felépíteni, és sok türelemre és
fegyelemre van szükség hozzá. Olyan sok mindent kell elsajátítanunk, hogy
az gyakran elrettent a feladattól. Meg kell tanulnunk kezelni a technikai
jellegű problémákat, a társas és stratégiai játszmákat, a nyilvánosság eredmé­
nyeinkre vonatkozó reakcióit és szakterületünk folyamatosan változó körül­
ményeit. Ha ehhez a már így is ijesztő mennyiségű tanuláshoz még hozzá­
adjuk a modern világban hozzáférhető roppant mennyiségű információt, és
azt, hogy mindezt tudnunk kell hatékonyan kezelni, joggal érezhetjük, hogy
a feladat meghaladja a képességeinket.
Ha ilyen bonyolult viszonyokkal kell szembenézni, legtöbben már azelőtt
elbátortalanodnak, hogy egyáltalán bármivel is próbálkoznának. Egyre töb­
ben és többen éreznek kísértést, hogy kilépjenek ebből a túlfűtött környe­
zetből. Ők jobban vonzódnak a nyugalomhoz és a kényelemhez; szívesebben
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 311

döntenek a valóság leegyszerűsített változata és a hagyományos gondolko­

dásmód mellett; a gyors és könnyű tudást ígérő, csábító sztereotípiák áldoza­
tául esnek. Egyre kevésbé lesznek hajlandóak fejleszteni a képességeiket,
hiszen ehhez idő és rugalmas ego szükséges - önbecsülésünk ugyanis bár­
milyen tanulási folyamat kezdetén komoly sérüléseket szenvedhet, amikor
rájövünk esetlenségünkre. Az ilyen emberek a világot szidják, és másokat
okolnak a problémáikért; mindenféle mondvacsinált kifogást találnak a
visszavonulásra, pedig valójában nem tudják kezelni a bonyolult világ ki­
hívásait. Miközben mentális tevékenységeiket leegyszerűsítik, elszakadnak
a valóságtól, és semlegesítik az emberi agy évmilliók alatt kifejlesztett fan­
tasztikus képességeit.
Gyakran saját magunk számára is észrevétlenül mindnyájunkat megkísért
az egyszerű és könnyű megoldások utáni vágy. A megoldás a következő
lehet: valahányszor bonyolultnak és kaotikusnak tűnő helyzetekkel kerülünk
szembe, meg kell tanulnunk csillapítani a szorongásunkat. A tanoncságtól a
kiválóságig vezető úton türelmesen el kell sajátítanunk a szükséges elemeket
és képességeket, és sohasem szabad túl messzire előretekintenünk. Meg kell
szoknunk, hogy a válságosnak vélt pillanatokban is nyugodtak maradjunk,
és ne reagáljuk túl a helyzetet. Egy bonyolult szituációban mások esetleg
egyszerű, fekete-fehér megoldásokhoz vagy a hagyományos, megszokott vá­
laszlépésekhez folyamodnak. Nekünk elszántan védekeznünk kell az ilyen
kísértés ellen. N egatív képességü nket és egy bizonyos fokú távolságtartást
mindenéppen meg kell őriznünk. Lényegében meg kell tanulnunk elviselni,
sőt szeretni a kaotikus pillanatokat, és rá kell nevelnünk magunkat, hogy
egyszerre több lehetőségre és megoldásra is nyitottak legyünk. Meg kell ta­
nulnunk kezelni a szorongásunkat, mert a mai zűrzavaros világban ez kulcs-
fontosságú képesség.
Az önuralom fejlesztése mellett minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk,
hogy növeljük memóriánk kapacitását - a technika uralta világunkban ez
az egyik legfontosabb erőforrás. A technológiai fejlődéssel az a fő probléma,
hogy megsokszorozza a rendelkezésünkre álló információmennyiséget, ám
lassan leépíti emlékezőképességünket. Az olyan feladatokat, amelyek régeb­
ben megdolgoztatták az agyunkat - mint például a telefonszámok megjegy­
zése, az egyszerű számítások vagy egy város utcáin való tájékozódás - , ma
már különböző eszközeink elvégzik helyettünk, az agy pedig, ha nem hasz­
náljuk, a többi izomhoz hasonlóan elpuhul. Ennek ellensúlyozására szabad­
időnkben ne csupán szórakozásra és pihenésre törekedjünk. Keressünk in­
kább olyan hobbit - egy játékot, egy hangszert, egy idegen nyelvet - , ami
amellett, hogy öröm et okoz, lehetőséget nyújt emlékezőképességünk és
312 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

agyunk rugalmasságának fejlesztésére. E tevékenység során ahhoz is hozzá­

szoktathatjuk magunkat, hogy a szorongás vagy túlterheltség érzése nélkül
nagy mennyiségű információt dolgozzunk fel.
Ha elég hosszú ideig kitartóan követjük ezt az utat, előbb-utóbb jutalmul
elnyerjük az intuíció képességét. Szakterületünk élő, lélegző, folyton változó
szörnyetege megszelídül, és engedelmeskedik majd. Ha ezt az erőt akár csak
részben is birtokoljuk, az kiemel azok közül, akik csak úsznak az árral, és
kétségbeesetten igyekeznek leegyszerűsíteni a természetüknél fogva bonyo­
lult jelenségeket. Másoknál gyorsabban és hatékonyabban tudunk majd rea­
gálni. Amit korábban kaotikus állapotnak láttunk, most már egyszerűen egy
olyan, sajátos dinamikával rendelkező, képlékeny helyzetnek fogjuk majd
fel, amelyet kiválóan átlátunk, és viszonylag könnyen kezelhetünk.
Leszögezhető, hogy sok kiváló mester, aki szert tett erre a magas szintű
intuitív erőre, az évek során szellemi és lelki értelemben egyre fiatalabb lett -
ebből pedig mindnyájan bátorságot meríthetünk. Nem kell rengeteg energiát
fektetniük a jelenségek megértésébe, és egyre gyorsabb a kreatív gondolko­
dásuk. Ha valamilyen betegség nem gátolja őket, még hetvenéves koruk
után, sőt még később is megőrzik spontaneitásukat és szellemi rugalmasságu­
kat. Közéjük tartozik Hakuin zen-m ester és művész, akinek a hatvanéves
kora után készült festményeit - elsősorban spontaneitásuk és kifejezőerejük
miatt - ma korának legnagyszerűbb alkotásaiként tartják számon. Egy m á­
sik jó példa Luis Bunuel spanyol filmrendező, akinek szürrealista filmjei
hatvan-hetven éves korában még gazdagabbak és meghökkentőbbek lettek.
E tekintetben azonban mindenképpen a legtipikusabb példa Benjám in
Franklin, aki egész életében a természeti jelenségek éles szemű megfigye­
lője volt, és ezek a képességei az évek múltával csak tovább erősödtek. Het­
ven-, majd nyolcvanévesen olyan elméletekkel állt elő, amelyeket korukat
hátborzongató módon meghaladónak tartunk - sok egyéb mellett idetar­
toznak az egészségről, az orvostudományról, az időjárásról, a fizikáról, a
geofizikáról, az evolúcióról vagy a repülő szerkezetek katonai és kereskedel­
mi célokra történő felhasználásáról vallott haladó nézetei. Idősödvén híres
találékonyságát testi gyengeségei ellensúlyozásában is kamatoztatta. Látásá­
nak és életminőségének javítására feltalálta a bifokális szemüveget. Nem
érte el a könyvespolca tetején lévő könyveket, ezért feltalált egy kinyújtható
mechanikus kart. Amikor másolatokra volt szüksége munkáiról, de nem
akarta elhagyni a házát, feltalált egy hengeres sajtót, amellyel alig két perc
alatt pontos másolatot készíthetett egy-egy dokumentumról. Utolsó évei­
ben olyan megérzései voltak a politikáról és Amerika jövőjéről, hogy kor­
társai varázslatos képességekkel megáldott látnoknak tartották. W illiam
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 313

Pierce, az Alkotmányozó Konvenció egyik küldötte, aki élete vége felé talál­
kozott Franklinnel, így írt róla: „Dr. Franklint méltán tartják a jelen kor
legnagyobb filozófusának; kiválóan érti a természet minden megnyilvánulá­
sát [...] Nyolcvankét éves, de elméje élénksége egy huszonöt éves ifjúéval
vetekszik.”48
Érdekes eljátszani a gondolattal, vajon a tudás milyen mélységéig jutottak
volna ezek a kiválóságok, ha még tovább élnek. A várható élettartam növe­
kedésével a jövőben talán tanúi lehetünk, ahogy a Benjám in Franklinhez
hasonló ember még előrehaladottabb korban hoz létre valami kiemelkedőt.

Visszatérés a valósághoz
Az emberek vég nélkül tudnak vitatkozni arról, mit is jelent a valóság. D efi­
níciónkat ezért kezdjük egy világos, tagadhatatlan ténnyel: az élet egyszerű
sejtek formájában mintegy négymilliárd évvel ezelőtt jelent meg bolygón­
kon. Ezekből a sejtekből, sőt talán egyetlen konkrét sejtből alakult ki m in­
den további életforma közös őse. Ebből az egyetlen forrásból fejlődtek ki
az élet különböző ágai. Körülbelül 1,2 milliárd évvel ezelőtt megjelentek az
első többsejtű élőlények; 600 millió évvel ezelőtt zajlott a fejlődés talán leg­
nagyobb lépése: kialakultak a központi idegrendszerrel rendelkező szerve­
zetek. Ez annak a folyamatnak a kezdetét jelentette, amely idővel a mai for­
mában ismert agy megjelenéséhez vezetett. Az életnek mintegy 500 millió
évvel ezelőtti, a kambriumban való robbanásszerű elterjedésének keretében
jelentek meg az első egyszerű állatok, majd az első gerincesek. A leletek ta­
núsága szerint úgy 360 millió évesek az első szárazföldi kétéltűek, 120 millió
évvel ezelőttről eredeztetjük az első emlősöket. Nagyjából 60 millió évvel ké­
sőbb az emlősök egy ága elvált a többitől, így ebből a korszakból származnak
a legkorábbi főemlősök, amelyeknek egyenes ági leszármazottai vagyunk.
A legkorábbi emberősök nagyjából 6 millió évvel ezelőtt léptek színre, 4 m il­
lió évvel későbbre tesszük közvetlen ősünk, a h om o erectus megjelenését.
Alig 200 ezer évvel ezelőtt alakult ki az anatómiai értelemben vett modern
ember, akinek az agya már nagyjából akkora volt, mint a miénk.
Az eseményeknek ebben a rendkívül bonyolult láncolatában bizonyos
fordulópontokon azonosíthatunk egy konkrét őst, amelytől mi, emberek
származunk (az első sejtek, egyszerű álltatok, emlősök, majd főemlősök).
Egyes régészek szerint létezett egy ősanya, akitől minden m odern ember
származik. Ha feljebb haladunk a láncolatban, vagyis visszafelé az időben,
314 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

egyértelművé válik, hogy akik sajátos élettani felépítésünkkel ma vagyunk,

az egészen az első élő sejtekig visszamenőleg szoros kapcsolatban áll ezek­
nek az ősöknek mindegyikével. Mivel minden életforma ebből a közös kez­
detből ered, valamilyen módon mind kapcsolatban áll egymással, és ennek
a hálózatnak mi, emberek is részesei vagyunk. Ez tagadhatatlan.
Nevezzük az életnek ezt a kölcsönös kapcsolatrendszerét végső valóság­
nak. Ehhez a valósághoz viszonyítva az emberi elme két irányba indulhat
el. Egyrészt hajlamos arra, hogy eltávolodjon ettől a kölcsönös kapcsolattól,
és helyette a jelenségek közötti különbségtételre összpontosítson, vagyis ki­
ragadja tárgyait a kontextusukból, és különálló egységekként elemezze őket.
Ez a hajlam szélsőséges esetben a tudás végletesen specializált formáihoz
vezethet. Mai világunkban sok jelét látjuk ennek a hajlamnak - mint például
az egyetemi szakterületek mikroszkopikus felosztása, a lehető legszűkebb
specializáció a tudományokban. A tágabb értelem ben vett kultúrában is
finom különbségeket teszünk egymással szoros összefüggésben vagy át­
fedésben lévő témák között, majd véget nem érő vitákat folytatunk róluk.
M egkülönböztetünk katonai és polgári társadalmat annak ellenére, hogy
egy demokráciában nem könnyű ilyen különbséget tenni. (Az emberek és
tudományterületek ilyen szigorú szétválasztásában akár a hatalmon lévők
legnagyobb fegyverét, az oszd meg és uralkodj elvének egy változatát is
láthatjuk.) Ezen a gondolkodási szinten az élet és a különböző jelenségek
közötti összefüggés elveszik. Emiatt a túlzott specializáció miatt az ötletek
gyakran bizarrak és valóságtól elrugaszkodottak lesznek.
E részletekben való vizsgálódással szemben áll az agynak az a tulajdon­
sága, hogy a jelenségek között kapcsolatot keres. Ez általában olyanok ese­
tében tapasztalható, akik elég intenzíven hajszolják a tudást ahhoz, hogy
ezek az asszociációk életre keljenek. Bár ez a tendencia könnyebben tetten
érhető a kiválóságot elért mesterek esetében, a történelemben léteztek olyan
mozgalmak és filozófiák, amelyeknél ez a valósághoz való visszatérés szé­
les körben elterjedt egy kultúrában, a korszellem részévé vált. Az ókorban
például keleten a taoizmus, nyugaton pedig a sztoicizmus ilyen, s mind­
két mozgalom évszázadokon át működött. A taoizmus az út, a sztoicizmus
pedig a logosz fogalma köré épült. Mindkettő az univerzum olyan rendező
elvét jelentette, amely minden élő teremtményt összeköt. Ahogy Marcus
Aurelius megfogalmazta: „Mindig gondolj rá, hogy a világ szinte egyetlen
élőlény, egyetlen anyag, egyetlen lélek; hogy minden összefügg ennek egyet­
len érzéklésével; hogy ez mindent egyetlen belső lendületből csinál; hogy
mindennek, ami csak történik, együttesen az oka; hogy mennyire össze­
kapcsolódott és összefonódott m inden!”49.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 315

Ennek talán legnagyszerűbb példája a reneszánsz, az a kulturális mozga­

lom, amelynek eszményképe az egyetem es em ber volt - vagyis olyasvalaki,
akinek sikerült a tudás minden ágát összekapcsolnia, és ezzel megközelíte­
nie a terem tő szellemi spektrumát.
Mostanában mintha a valósághoz való visszatérés kezdeti jeleit, a rene­
szánsz egy modern formáját tapasztalnánk. A tudományban az első mago­
kat Faraday, Maxwell és Einstein vetették el, akik a különböző jelenségek
közötti viszonyokra, a részecskék helyett a teljes erőterekre összpontosítot­
tak. Ma már sok tudós igyekszik saját szakterületét másokkal összekötni:
gondoljunk arra, hogyan érint a neurológia annyi más tudományágat. En­
nek a jeleit látjuk abban is, hogy egyre nagyobb az érdeklődés az olyan eltérő
területeken alkalmazott komplex elméletek iránt, m int a közgazdaságtan,
a biológia és a számítástechnika. A szemlélet egyfajta kiszélesedése érhető
tetten, amelynek során egyre inkább ökoszisztémákban gondolkodunk,
vagyis igyekszünk fogalmi szinten is megragadni a természet dinamikus
kölcsönhatásait. Vagy vegyük az orvostudományt és a gyógyítást, ahol egyre
többen tekintenek - helyesen - az emberi testre mint egységes egészre. Ez
az irányvonal jelenti a jövőt, hiszen magának a tudatnak a célja is kezdettől
fogva a valósággal való összekapcsolódás volt.
Egyéni szinten úgy csatlakozhatunk ehhez az irányvonalhoz, hogy egy­
szerűen a kiválóságot vesszük célba. Tanulóidőnk alatt megtanuljuk a része­
ket, és egy sor megkülönböztetést teszünk: elsajátítjuk a helyes és helytelen
eljárásokat, az egyes képességeket és a hozzájuk tartozó sajátos módszereket,
a csoportot mozgató szabályokat és hagyományokat. A kreatív-aktív szakasz­
ban aztán leépítjük ezeket a különbségtételeket azzal, ahogy változtatjuk,
alakítjuk a szokásokat, és kísérletezünk velük, hogy minél jobban megfelel­
jenek a céljainknak. A kiválóság megvalósításával pedig leírjuk a teljes kört,
és visszatérünk az egész koncepciójához. Érezzük és látjuk a kapcsolatokat.
Megértjük az élet természetes komplexitását, agyunkat a valóság dimenziói­
hoz tágítjuk ahelyett, hogy a végletekig beszűkült szakosodás követelményei­
hez zsugorítanánk. Ha mélyen elmerülünk egy szakterületben, ez óhatatlanul
bekövetkezik. Az intelligenciát úgy határozhatjuk meg, hogy a gondolkodás
egyre átfogóbb összefüggések felé tolódik, egyre érzékenyebbé válik a kap­
csolatokra.
Fogjuk fel a következőképpen: a legfontosabb különbségtételre saját m a­
gunk és a világ között kerül sor. Egyrészt ott van a belül (saját szubjektív
tapasztalatunk), másrészt pedig a kívül. Valahányszor megtanulunk valamit,
a létrejövő új kapcsolatok következtében agyunk változik. Ha megtapasz­
talunk valamilyen történést a világban, attól agyunk fizikai átalakuláson
316 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

megy keresztül. A köztünk és a külvilág között lévő határvonalak sokkal

képlékenyebbek, m int hinnénk. Ahogy haladunk a kiválóság felé, az éve­
ken át tartó gyakorlásnak és aktív kísérletezésnek köszönhetően agyunkban
gyökeres változások mennek végbe. Már nem csak az elmúlt évek egyszerű
ökoszisztémájáról van szó. Egy mester agyában a kapcsolatok olyan gazdag
hálózata alakul ki, hogy az már a fizikai világra hasonlít, és pezsgő öko­
szisztémává válik, amelyben minden gondolkodási forma asszociációkat és
kapcsolatokat jelent. Az agy és az összetett élet közötti növekvő hasonlóság
maga a valósághoz való abszolút visszatérés.

Stratégiák a kiválóság szintjének

eléréséhez

Az intuitív elme szent ajándék, a racionális elme pedig hűséges szol­

ga. Olyan társadalmat teremtettünk, amely a szolgát magasztalja,
s közben megfeledkezik az ajándékról.50
A l b e r t E in st e in

A kiválóság nem zsenialitás és tehetség függvénye, hanem egy adott szak­

területre fordított idő és alapos figyelem eredménye. Van azonban egy másik
elem, egy X-faktor, amelynek a kiválóságig jutott mesterek kivétel nélkül bir­
tokában vannak, és amely titokzatosnak tűnik ugyan, de mindnyájunk szá­
mára hozzáférhető. Bármilyen területen tevékenykedjünk is, általában léte­
zik egy elfogadott út a csúcsra. Mások is ezt az utat követték, alkalmazkodó
lények lévén a legtöbben magunk is ezt a hagyományos ösvényt választjuk.
A mestereknek azonban erős a belső útmutatásuk, magas fokú önismeret je l­
lemzi őket. Nem feltétlenül felel meg nekik az, ami másnak a múltban meg­
felelt, és tudják, hogy a hagyományos mintákhoz való ragaszkodással csak el­
nyomnák a szellemüket, kicsúszna a kezükből a valóság, amely után kutatnak.
így hát ezek a kiválóságok, miközben pályájukat építik, életük egy megha­
tározó pillanatában kivétel nélkül meghoznak egy fontos döntést: elhatároz­
zák, hogy a saját útjukat fogják járni, méghozzá egy mások számára talán
szokatlan utat, amely megfelel a lelkületűknek és életritmusuknak, és kö­
zelebb viszi őket a tanulmányozott terület rejtett titkainak felfedezéséhez.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 317

Ennek a döntésnek a meghozatalához önbizalomra és alapos önismeretre

van szükség - és ez az az X-faktor, amely nélkülözhetetlen a kiválóság eléré­
séhez. Következzen néhány példa az X-faktor működésére és a meghozott
stratégiai döntésekre gyakorolt hatására. A felsorolt példák e minőség fon­
tosságára igyekeznek rámutatni, valamint arra, hogyan alkalmazhatjuk saját
körülményeink között.

1. Hangolódjunk a környezetünkre! - Ősi erők

A tengeri hajózás történetének számos hőstette közül máig talán a legcsodá­
latosabbak és legrejtélyesebbek az óceániai bennszülöttek utazásai. Ennek a
Mikronéziából, Melanéziából és Polinéziából álló, 99,8%-ban vízzel borított
területnek a lakói évszázadok óta kiválóan megbirkóznak a szigetek közötti
roppant távolságokkal. M integy 1500 évvel ezelőtt sikerült elhajózniuk a
több ezer kilométerre lévő Hawaiira, sőt lehet, hogy egészen Észak- és Dél-
Amerika egyes részéig is eljutottak, s mindezt kőkorszaki módszerekkel és
technológiával épült kenukkal valósították meg. A 19. században azonban
- nagyrészt a nyugati beavatkozás, valamint a térképek és az iránytű meg­
jelenésének következtében - ez az ősi navigációs tudomány kihalt, és az
óceániai hajósok képességeinek forrása máig örök rejtély maradt. A mikro-
néziai Karolina-szigeteken azonban néhány szigetlakó a 20. században is
megőrizte ezeket az ősi hagyományokat. Az első nyugatiaknak, akik elkísér­
ték őket tengeri útjaikra, tátva maradt a szájuk a látottaktól.
A szigetlakok kivetővel és vitorlával felszerelt kenukat használtak három ­
vagy négyfős személyzettel, amelynek egyik tagja a navigátori feladatokat
látta el. Nem volt semmilyen térképük vagy műszerük, amit a velük utazó
nyugatiak igencsak aggasztónak találtak. Akár éjjel, akár nappal hajóztak
ki (számukra teljesen mindegy volt), látszólag semmi sem mutatta nekik
a helyes irányt. A szigetek olyan messze voltak egymástól, hogy a hajósok
sokszor napokon át nem láttak szárazföldet. A helyes menetiránytól való
legcsekélyebb eltérés (ami a viharok vagy az időjárás változásai miatt bizony
könnyen előfordulhatott) is azt jelentette volna, hogy sohasem találják meg
úti céljukat, és nagy valószínűséggel meghalnak - hiszen a lánc következő
szigetének elérése túl sok időbe telt volna, és készleteik végesek voltak. Ők
azonban mindezek ellenére meglepően nyugodtan keltek útra.
A navigátor időnként felpillantott az éjszakai égboltra vagy megvizsgál­
ta a nap helyzetét, de az idő nagy részében a többiekkel beszélgetett vagy
318 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

egyszerűen csak előrenézett. A legénység egyik tagja időnként hasra feküdt

a külső kenuban, és jelentett valamilyen információt. Általában véve azon­
ban úgy viselkedtek, mint egy vonat utasai, akik élvezettel gyönyörködnek
az elsuhanó tájban. Éjszaka még nyugodtabbnak tűntek. Amikor már köze­
ledtek a céljukhoz, valamivel éberebbé váltak. Követték az égen a madarak
röptét; sokáig a vízre meredtek, néha merítettek is belőle a tenyerükkel, és
megszagolták. Amikor végül célba értek, az egésznek olyan hangulata volt,
mintha menetrend szerint gördültek volna be egy vonattal a pályaudvarra.
Láthatóan pontosan tudták, mennyi ideig tart majd az átkelés, és mennyi
ellátmányra lesz szükségük. Az út során az időjárás és az áramlatok változá­
sainak megfelelően tökéletes kiigazításokat tettek.
A nyugatiak nagyon kíváncsiak voltak, hogyan is lehetséges mindez. Meg­
kérték a bennszülötteket, hogy avassák be őket a titkaikba. Ezeknek az uta­
zóknak évtizedek során sikerült összerakniuk a szigetlakok által használt
rendszer kirakósának darabkáit. Felfedezték, hogy a tájékozódás egyik fő
eszköze a csillagok pályájának követése az éjszakai égbolton. Az évszáza­
dok során kifejlesztettek egy térképet, amely tizennégy különböző csillagkép
pályáját tartalmazta. Ezek a csillagképek a nappal és a holddal együtt íveket
írtak le az égbolton, amelyek a látóhatár mentén harm inckét különböző
iránynak feleltek meg. Ezek az ívek az évszakoktól függetlenül mindig ugyan­
olyanok maradtak. Saját szigetükről kiindulva feltérképezhették a környék
összes többi szigetének a helyét úgy, hogy megállapították, milyen csillagok
alatt helyezkednek el az éjszaka bizonyos időszakaiban, és tudták, hogy a cél­
hoz közeledve hogyan vált ez a pozíció egy másik csillagra. A szigetlakoknak
nem volt írásrendszerük. A navigátortanoncoknak egyszerűen meg kellett
jegyezniük ezt az állandó mozgásban lévő, bonyolult térképet.
Nappal a nap állása alapján határozták meg az útirányt. Dél felé az árbocra
vetülő árnyékokból meg tudták állapítani, pontosan milyen irányban halad­
nak. Hajnalban vagy napnyugtakor a holdat vagy a látóhatár mögé bukó,
illetve onnét felemelkedő csillagokat használták. A megtett út hosszának
megállapításához viszonyítási pontként kiválasztottak egy útba eső szigetet.
A csillagok pályájának követésével ki tudták számolni, mikor haladnak el e
mellett a viszonyítási pont mellett, így azt is, mennyi időre van még szüksé­
gük céljuk eléréséhez.
A módszerhez hozzátartozott, hogy azt képzelték, hogy kenujuk telje­
sen mozdulatlan, és a csillagok mozognak felettük, az óceán szigetei pedig
feléjük úsznak, majd, ahogy elhaladnak mellettük, egyre távolodnak tőlük.
A mozdulatlan kenuhoz viszonyítva könnyebb volt meghatározni a helyzetü­
ket a viszonyítási rendszerben. Bár tudták, hogy a szigetek nem mozgnak,
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 319

a sok hajózással töltött év után valóban úgy élték meg az utazást, mintha ők
maguk egy helyben állnának. Ezzel magyarázható, hogy úgy festettek, mint
egy vonat utasai, akik a mellettük elhaladó tájat szemlélik.
Égi térképüket több tucat más jel is kiegészítette, amelyekből az idők so­
rán megtanultak olvasni. A hajósok tanoncrendszerében az ifjú navigáto­
rokat kivitték a tengerre, és hagyták lebegni őket a vízben. A maguk bőrén
megtapasztalva így tanulták meg az áramlatok megkülönböztetését. Sok
gyakorlás után már a kenu aljában fekve is tudtak olvasni az áramlatokban.
Hasonló érzékenységet fejlesztettek ki a széllel kapcsolatban is, és a hajuk
lobogásából vagy a külső kenu vitorlájának mozgásából azonosítani tudták
a különböző széláramlatokat.
Egy szigethez közeledve tudták, hogyan értelmezzék azoknak a száraz­
földi madaraknak a röptét, amelyek reggel indultak halászni, szürkületkor
pedig visszatértek a fészkükbe. A víz villódzásának mintázatából ki tudták
olvasni, ha szárazföld volt a közelben, és meg tudták állapítani, hogy a távoli
felhők a földet tükrözik-e vissza vagy csupán az óceánt. A vizet az ajkukhoz
érintve érezték a hőmérsékletváltozást, ami jelezte, ha szigethez közeledtek.
Számos egyéb hasonló jelet ismertek, a szigetlakok megtanulták, hogy a kör­
nyezetükben mindent jelként értelmezzenek.
A legmeglepőbb azonban az volt, hogy a navigátor m intha alig figyelt
volna oda erre a bonyolult jelrendszerre. Időnként egy-egy felfelé vagy le­
felé vetett pillantása jelezte csupán, hogy valamiféle nyomolvasás folyik.
A hajózásnak e mesterei láthatóan olyan alaposan ismerték az égi térképet,
hogy egyetlen csillag megfigyelése nyomán azonnal érezték, hol helyezke­
dik el az összes többi. Valamennyi navigációs jelben annyira jó l olvastak,
hogy az egész tevékenység ösztönössé vált a számukra. Tökéletesen érezték
a környezetet és annak minden változóját. A külső szemlélő számára azon­
ban mindez zavaros és veszélyes volt. Az egyik nyugati szemtanú megfogal­
mazása szerint ezek a mesterek olyan könnyedén tesznek meg több száz
kilométert egyik szigettől a másikig, ahogyan a gyakorlott taxis közlekedik
London utcáinak labirintusában.

m»m

A történelem hajnalán a mai hajósok ősei ebben a térségben bizonyára ko­

molyfélelmet éreztek, amikor a szükség nyomására új és távoli élelemforrások
után kellett nézniük, hiszen felfogták, micsoda óriási veszélyt jelent mindez.
Az óceán nyilván sokkal kaotikusabbnak látszott, mint apró szigetecskéjük
szárazföldje. Lassan azonban sikerült legyőzniük ezt a félelmet, és olyan
320 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

rendszert alakítottak ki, amely kiválóan igazodott a környezethez, amelyben

éltek. A világnak ebben a szegletében az éjszakai égbolt az év nagy részében
rendkívül tiszta, ami lehetővé tette a számukra, hogy a csillagok helyzetvál­
tozásaira alapozzanak. A kisebb hajóknak köszönhetően közelebbi kapcso­
latban maradhattak a vízzel, amelyből ugyanolyan jól megtanultak olvasni,
mint szigetük dimbes-dombos szárazföldjéből. Saját magukat mozdulatlan­
nak, a szigeteket pedig mozgónak képzelték el, ami segített nekik viszonyí­
tási pontjaik nyomon követésében, és ez megnyugtató hatással volt rájuk.
Nem függtek egyetlen szerszámtól vagy műszertől sem, ez az összetett rend­
szer teljes egészében a fejükben volt. A környezettel való szoros kapcsolat
kialakításával és a rendelkezésükre álló jelek olvasásával a szigetlakoknak
sikerült megközelíteniük az állatok lenyűgöző ösztönös képességeit. Szinte
úgy közlekedtek a tengeren, mint azok a madárfajok, amelyek a föld elektro­
mágneses mezőjére való hihetetlen érzékenységüknek köszönhetően körbe­
repülik a világot.
Értsük meg: a környezetünkre való alapos ráhangolódás a kiválóság leg­
ősibb és sok szempontból legerőteljesebb formája, amire agyunk csak képes.
Ez ugyanannyira érvényes Mikronézia vizeire, mint bármilyen modern tu­
dományterületre vagy hivatalra. Úgy juthatunk effajta hatalomhoz, hogy
először is éles szemű megfigyelővé válunk. Környezetünkben mindent po­
tenciális jelként fogunk fel, amit értelm eznünk kell. Sem m it sem foga­
dunk el olyannak, amilyennek elsőre látszik. A szigetlakokhoz hasonlóan
mi is különböző alrendszerekre bonthatjuk le ezeket a megfigyeléseket.
Ott vannak például azok, akikkel együtt dolgozunk és napi kapcsolatban
vagyunk - minden, amit tesznek vagy mondanak, felfed valamit a felszín
alatt rejtőző valóságból. Vagy szemügyre vehetjük a közönségünkkel való
kétoldalú kapcsolatunkat, azt, hogyan reagálnak mások a munkánkra, h o ­
gyan változik az emberek ízlése. Elm erülhetünk szakterületünk minden
egyes részletében, alapos figyelmet fordítva például a fontos szerepet játszó
gazdasági tényezőkre. Váljunk olyanná, m int a prousti pók, és érzékeljük
hálónk legapróbb rezdülését is. Ahogy haladunk ezen az ösvényen, a külön­
böző részelemekről szerzett tudásunkat fokozatosan eggyé gyúrva átfogó
és alapos képet alkothatunk környezetünkről. Ahelyett, hogy magunkat
túlhajszolva és megterhelve igyekeznénk lépést tartani az összetett és foly­
ton változó környezettel, belülről ismerjük meg, és már azelőtt érzékeljük
a változásokat, mielőtt bekövetkeznének.
A Karolina-szigetek lakói számára semmi szokatlan nem volt a kiválóság­
hoz való hozzáállásban; m ódszerük tökéletesen illett körülményeikhez.
Nekünk azonban fejlett, műszaki jellegű világunkban rendhagyó döntést
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 321

kell hoznunk, ha ehhez hasonló kiválóságot akarunk elérni. Ahhoz, hogy

ilyen érzékeny megfigyelő válhasson belőlünk, ellen kell állnunk a technika
csábításának, egy kicsit primitívnek kell lennünk. A két legfontosabb esz­
köz, amelyre támaszkodunk: legyen szemünk a megfigyeléshez és agyunk
az elemzéshez. A különböző médiumokon keresztül hozzáférhető informá­
ciótömeg a környezettel való kapcsolatunknak csak egy kis szeletét képez­
heti. Nem nehéz a technika kínálta lehetőségek rabjává válni, eszköz helyett
célt látni bennük. Ha ez bekövetkezik, egy virtuális környezethez kapcso­
lódunk, szemünk és agyunk ereje lassan elsorvad. Környezetünket fizikai
létezőnek kell látnunk, vele való kapcsolatunkat pedig zsigerinek, ösztönből
fakadónak. Ha van olyan eszköz, amelybe bele kell szeretnünk, sőt fétisként
kell tisztelnünk, az az emberi agy. Az ismert univerzum legcsodálatosabb,
leglenyűgözőbb információfeldolgozó szerszáma, amelynek kom plexitá­
sát esélyünk sincsen felfogni, és amely sokoldalúságban, teljesítményben,
kifinomultságban és hasznosságban messze felülmúl minden műszaki be­
rendezést.

2. Használjuk az erősségeinket! - A legmagasabb

szintű fókusz
Albert Einstein (1879-1955) életének első éveiben szüleinek alapos oka volt
az aggodalomra. Fiuknak a szokásosnál hosszabb időre volt szüksége ah­
hoz, hogy megtanuljon beszélni, és első kísérletei meglehetősen dadogósra
sikeredtek. (Einsteinről részletesebben lásd 4 1,82.) Az a furcsa szokása volt,
hogy mielőtt hangosan elmondta volna, amit akart, előbb elmotyogta saját
magának. Szülei attól tartottak, hogy a fiuknak valamilyen szellemi fogya­
tékossága van, és orvoshoz fordultak vele. Einstein azonban hamarosan
megszabadult a szavakkal kapcsolatos bizonytalanságától, és felszínre kerül­
tek addig rejtett szellemi képességei - jó rejtvénymegoldó volt, tehetsége
volt bizonyos tudományterületeken belül, és imádott hegedülni, különösen
Mozart szerzeményeit, amelyeket szívesen ismételt a végtelenségig.
Amikor megkezdte iskolai tanulmányait, a nehézségek újra jelentkeztek.
Nem volt különösebben jó tanuló. Gyűlölte, hogy annyi adatot és számot
kell bemagolnia. Utálta a tanárok szigorúságát és az elvárt tekintélytisz­
teletet. Közepes jegyeket szerzett, és jövője miatt aggódó szülei úgy dön­
töttek, hogy a tizenhat éves fiatalembert egy liberálisabb szellemű iskolába
küldik, nem messze zürichi otthonuktól, Aarau városába. Ebben az intéz­
322 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

ményben a svájci pedagógiai reformer, Johann Pestalozzi elveit alkalmazták.

A módszer lényege, hogy a diákok megfigyeléseken keresztül tanuljanak,
mert így születnek saját elképzeléseik, így fejlődik ki intuíciós képességük.
Még a matematikát és a fizikát is ebben a szellemben oktatták. Nem voltak
gyakorló feladatok vagy bemagolandó adatok; a módszer ehelyett kiemelt
hangsúlyt helyezett a vizuális intelligencia különböző formáira, m ert Pesta­
lozzi ebben látta a kreatív gondolkodás kulcsát.
Az ifjú Einstein kivirult ebben a légkörben. Az új környezet serkentőleg
hatott rá. Az iskola arra ösztönözte a diákjait, hogy önállóan tanuljanak, azt,
amit csak hajlamaik diktálnak nekik. Einstein számára ez azt jelentette, hogy
még mélyebben elmerült a newtoni fizikában (ez volt ugyanis a szenvedélye)
és az elektromágnesesség tudományának legújabb eredményeiben. Newton
tanulmányozása közben Aarauban rálelt az univerzum newtoni koncep­
ciójának néhány problémájára, amelyek erősen foglalkoztatták, és számos
álmatlan éjszakát okoztak neki.
Newton szerint a természet minden jelensége megmagyarázható egy­
szerű mechanikai törvényeken keresztül. Ezek ismeretében szinte bárm i­
lyen esemény kiváltó okait kikövetkeztethetjük. A testek e mechanikai tör­
vényeknek - például a gravitáció törvényének - megfelelően mozognak
az űrben, és ezek a mozgások matematikai úton mérhetők. Az univerzum
nagyon rendezett és racionális. Newton felfogása két olyan feltevésen ala­
pult, amelyeket sohasem lehetett igazolni vagy tapasztalati úton ellenőrizni:
az abszolút időn és téren, amelyekről azt gondolták, hogy az élőlényektől
és tárgyaktól függetlenül léteznek. E két előfeltétel teljesülése nélkül nem
lehetett volna objektív viszonyítási pontot megállapítani a mérésekhez.
A rendszer zsenialitását igen nehéz lett volna megkérdőjelezni, különösen
annak tudatában, hogy törvényei alapján a tudósok pontosan meg tudták
mérni a hanghullámok terjedését, a gázok diffúzióját vagy éppen a csillagok
mozgását.
A 19. század vége felé megjelentek az első repedések a mechanikus uni­
verzum newtoni koncepcióján. Michael Faraday munkásságára alapozva a
nagy skót matematikus, James Maxwell az elektromágnesesség tulajdon­
ságait illetően érdekes eredményekre jutott. A mezőelmélet néven ismertté
vált felfedezések keretében Maxwell kijelentette, hogy az elektromágneses­
séget nem töltéssel rendelkező részecskék kölcsönhatásaként kell felfogni,
hanem sokkal inkább a térben elhelyezkedő mezőkként, amelyek akármi­
kor elektromágnesesként viselkedhetnek. Ez a mező nyomásvektorokból
áll, amelyek bármikor töltött állapotba kerülhetnek. Számításai alapján az
elektromágneses hullámok 300 ezer km/s sebességgel terjednek, ami történe­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 323

tesen a fény sebességének felel meg. Ez nem lehetett puszta véletlen. A fény
tehát ezek alapján nem más, mint az elektromágneses hullámok teljes spekt­
rumának látható megnyilvánulása.
Ez a fizikai univerzum forradalmian új koncepciója volt. Ám hogy New­
ton elméletével összhangba hozzák, Maxwell és mások is feltételezték egy
„fényvezető éter”, vagyis egy olyan anyag létezését, amely rezgéssel létre
tudja hozni ezeket az elektromágneses hullámokat. Úgy gondolták, olyan sze­
repet tölt be, mint a víz az óceán hullámai, illetve a levegő a hanghullámok
esetében. Ez a koncepció újabb abszolút értékkel egészítette ki a newtoni
egyenletet - az abszolút nyugalom fogalmával. E hullámok terjedésének
sebességét ugyanis csak olyasvalamihez képest lehetett mérni, ami teljes nyu­
galomban van, és ez maga az éter lett volna. Az étert különös valaminek
gondolták, ami jelen van az egész univerzumban, ám semmilyen módon
nem avatkozik be a bolygók és egyéb testek mozgásába.
A tudósok az egész világon évtizedeken át póbálkoztak, hogy valahogy
bizonyítsák ennek az éternek a létezését. Bonyolult kísérletet eszeltek ki,
ám az egész reménytelen vállalkozásnak tűnt, és csak egyre több és több
kérdés merült fel a newtoni univerzummal és az alapjául szolgáló állandók­
kal kapcsolatban. Albert Einstein mohón falt minden írást, amit csak talált
Maxwell munkásságáról és az általa felvetett kérdésekről. Einsteinnek is
szüksége volt rá, hogy hihessen néhány alapvető törvényben, a rendezett
univerzum létezésében. Az e törvényekkel kapcsolatos kétkedés komoly szo­
rongást okozott neki.
Egy napon, még mindig az aaraui iskolában egy kép jelent meg a fejében:
egy emberé, aki a fény sebességével halad. Ahogy eltűnődött ezen a képen,
az egyfajta rejtvénnyé, vagy ahogyan később nevezte, gondolatkísérletté ala­
kult. Ha ez az ember a fény sebességével halad egy fénysugár mellett, akkor
elvileg „ezt a fénysugarat nyugvó, térbeli rezgésű elektromágneses erőtér­
ként”51 kellene érzékelnie.
Ezt azonban két okból ösztönösen képtelenségnek érezte. Abban a pilla­
natban, hogy emberünk a fényforrásra pillant, hogy lássa a fénynyalábot, a
fényimpulzus fénysebességgel haladna előtte; másképpen nem érzékelhetné,
hiszen a látható fény ezzel az állandó sebességgel terjed. A fényimpulzus
sebessége a szemlélőhöz viszonyítva ekkor is 300 ezer km /s lenne. A fény
vagy bármilyen elektromágneses hullám terjedési sebességét meghatározó
törvénynek a földön mozdulatlanul álló, és az elméletben fénysebességgel
mozgó szemlélő számára egyaránt ugyanannak kell lennie. Nem lehet két
külön törvény. De elméletben mégis feltehető volt, hogy egyikük utoléri és
megpillantja magát a hullámot, mielőtt az fényként jelenik meg. Ez súlyos
324 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

ellentmondás volt, és minél többet töprengett rajta, annál elviselhetetleneb­

ből kínozta.
A következő évben Einstein beiratkozott a zürichi Műszaki Főiskolára,
ahol ismét kiütközött a hagyományos oktatás iránti ellenszenve. Matema­
tikából nem teljesített különösebben jól. Nem tetszett neki az, ahogyan a
fizikát oktatták, ezért egy sor teljesen más területhez kapcsolódó tárgyat vett
fel. Nem tartották ígéretes hallgatónak, egyetlen tekintélyes professzor vagy
mentor figyelmét sem keltette fel. Hamar kialakult benne a tudományos vi­
lággal és a gondolkodására kényszerített korlátokkal szembeni ellenszenv.
Gondolatkísérlete azonban nem hagyta nyugodni, ezért egyedül dolgozott
tovább. Hónapokat töltött egy olyan kísérlet megtervezésével, amelynek
segítségével talán kimutathatja az étert és annak a fényre gyakorolt hatását,
ám a főiskola egyik professzora közölte vele, hogy a kísérlete kivitelezhe­
tetlen. Einstein kezébe adott egy tanulmányt, amely összegyűjtötte a kiváló
tudósok által az éter kimutatására tett összes sikertelen kísérletet. Talán így
akarta letörni a húszéves diák nagyravágyását, aki azt hitte, meg fogja való­
sítani azt, amit a világ legnagyobb tudósainak nem sikerült.
Egy évvel később, 1900-ban Einstein egész jövőjét meghatározó m eg­
állapításra jutott. Nevezetesen, hogy nem kísérleti tudós. Nem volt jó a kísér­
letek tervezésében, nem is élvezte ezt a tevékenységet. Ám több dologban
igen erős volt: valóságos fenoménként jeleskedett az elvont feladványok
megoldásában; át tudta alakítani, képekké tudta változtatni őket a fejében,
amelyeket aztán kedvére gyúrhatott és formálhatott. A tekintély és a hagyo­
mányok iránti ösztönös ellenszenvének köszönhetően pedig újszerűén és
rugalmasan gondolkodott. Ez természetesen egyúttal azt is jelentette, hogy
sohasem lesz sikeres az intézményesített tudomány ingoványos világában.
Saját ösvényt kellett törnie magának, ami előnyére is válhatott, hiszen így
nem nehezedett rá az előírt mintákhoz való alkalmazkodás és az azoknak
való megfelelés kényszerének súlya.
Továbbra is éjjel-nappal a gondolatkísérletén dolgozott, végül arra a kö­
vetkeztetésre jutott, hogy valami hibádzik a fizikai univerzum Newton által
leírt koncepciójában. A tudósok rossz irányból közelítettek a problémához:
azért igyekeztek bizonyítani az éter létezését, hogy egyben tartsák a newto­
ni építményt. Bár Einstein csodálta Newtont, egyetlen elméleti irányzat
hívének sem tartotta magát. Mivel elhatározta, hogy egyedül fog dolgozni,
olyan merész lehetett, amilyen csak lenni akart. Úgy döntött, megszabadul
magától az éter fogalmától és az összes ellenőrizhetetlen abszolút értéktől.
Az ő útja a törvények és a mozgást meghatározó elvek kikövetkeztetése,
mégpedig saját logikája és a matematika segítségével. Ehhez pedig nem volt
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 325

szüksége egyetemi katedrára vagy laboratóriumra. Ezeken a problémákon

bármikor, bárhol dolgozhatott.
Ahogy teltek az évek, mindenki azt hihette, hogy Einstein kudarcot val­
lott. A főiskolán az osztály leggyengébbjei között végzett. Nem kapott tanári
állást, így szabadalmi értékelőként elvállalt egy középszerű, rosszul fizetett
munkát Bernben a svájci Szabadalmi Intézetnél. így kedvére folytathatta
tudományos tevékenységét, és továbbra is hihetetlen kitartással dolgozott
ezen az egyetlen problémán. Még a hivatalban ücsörögve is órákon át az
agyában lassan körvonalazódó elméletre koncentrált; a barátaival tett séták
közben is ezen járt az agya. Azzal a ritka képességgel rendelkezett, hogy egy
csatornán figyelt, egy másikon pedig gondolkodott. Mindig volt nála egy kis
jegyzetfüzet, amelyet teleírt mindenféle ötlettel. Állandóan az eredeti ellent­
mondásra és az azóta rárakódott díszítőelemekre gondolt, szünet nélkül
forgatta a fejében, és ezer meg ezer különböző lehetőséget képzelt el. Szin­
te minden ébren töltött percében ezt a problémát boncolgatta valamilyen
szemszögből.
E mélyreható elmélkedés eredményeképp két fontos elvet állapított meg,
amelyek utat mutattak neki a további kutatásokhoz. Először is arra jutott,
hogy eredeti megérzésének helyesnek kell lennie: a fizika törvényeinek
egyformán érvényesnek kell lenniük arra, aki nyugalomban van, és arra,
aki egyenletes sebességgel halad egy űrhajóval. Máskülönben semm i ér­
telme sem lenne az egésznek. M ásik következtetése pedig az volt, hogy a
fény sebessége állandó. Még ha egy több ezer kilométeres óránkénti sebes­
séggel mozgó csillag bocsátja is ki a fényt, annak a fénynek a sebessége is
300 ezer km/s lesz és nem több. Ily módon Maxwellnek az elektromágneses
hullámok változatlan sebességére vonatkozó törvénye is teljesült.
Az elvek továbbgondolásakor újabb ellentmondás ötlött fel benne, megint
csak egy kép formájában. Elképzelt egy vonatot, amint világító lámpákkal
száguld a síneken. A töltés mellett álló férfi az elvárt sebességgel látja mozog­
ni a fényt. De mi a helyzet akkor, ha közben egy nő a vonat felé vagy az elől
rohan a síneken? A nő vonathoz viszonyított sebessége attól függ, milyen
gyorsan és milyen irányba mozog, de vajon nem igaz-e ugyanez a fény­
nyalábra is? A vonatról érkező fénysugár a nőhöz képest bizonyosan más
sebességgel haladna attól függően, hogy a nő feléje vagy előle futna, és ez
a sebesség különbözne a fénysugár sínek mellett álló férfihoz viszonyított
sebességétől. Úgy tűnt, ez az egyetlen kép megkérdőjelezi összes addigi
vezérlő elvét.
Hónapokon át emésztgette ezt az ellentmondást, 1905 májusára odáig
jutott, hogy feladja az egészet. Ügy tűnt, a problémára nincs megoldás. Az­
326 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

tán egy gyönyörű, verőfényes napon egy hivatalból ismert barátjával sétált
Bernben, közben azt magyarázta neki, milyen zsákutcába jutott, milyen
tehetetlennek érzi magát, és megosztotta vele a döntését, miszerint feladja.
Alig mondta azonban ki mindezt, hirtelen rájött a probléma megoldására.
Hatalmas, ösztönszerű villanás formájában érkezett, előbb képként, majd
szavakként. A másodperc töredékéig tartó megvilágosodás örökre megvál­
toztatta az univerzumról alkotott fogalmunkat.
Einstein később a következő képpel illusztrálta megérzését. Tegyük fel,
hogy egy vonat állandó sebességgel halad el egy töltés mellett. A töltés köze­
pén egy férfi áll. Éppen amikor a vonat elhalad, egyszerre két villám csap le a
férfitól jobbra és balra egyforma távolságra lévő A és B pontokra. Tegyük fel,
hogy egy nő ül a vonat közepén, és éppen a töltésen álló férfi előtt halad el,
amikor a villám lecsap. Miközben a villám úton van, ő a B pont felé mozdul
el. A B pont villámát egy leheletnyivel az A pont villáma előtt látja majd
lecsapni. Amit a töltésen álló férfi egyidejűnek érzékel, az nem az a vonaton
utazó nő számára. Sohasem mondhatjuk két eseményre, hogy egyidejűek,
mivel minden mozgó vonatkoztatási rendszernek saját, relatív ideje van, és
az univerzumban minden valami máshoz képest mozog. Einstein megfogal­
mazása szerint: „Nem létezik a világon mindenhol egyformán hallható ke­
tyegés, amit időnek nevezhetünk.”52 Ha az idő nem abszolút, akkor a tér és a
távolság sem az. Minden relatív minden máshoz képest - a sebesség, az idő,
a távolság és így tovább - , kivéve a fény sebességét, amely sohasem változik.
Ezt nevezzük Einstein egyszerű relativitáselméletének, ami az elkövetkező
években alapjaiban rázta meg a fizikát és a természettudományokat. Évekkel
később Einstein pontosan ugyanezen a folyamaton keresztüljutott el az álta­
lános relativitáselmélet és az általa „téridő-görbületnek” nevezett jelenség
felfedezéséhez, vagyis a relativitás gravitációs erőre való alkalmazásához. Me­
gint egy képből, egy gondolatkísérletből indult ki, amelyen közel tíz évig töp­
rengett, míg végül 1915-ben sikerült eljutnia az áttörést jelentő elmélethez.
Ebből az egyetlen teóriából kikövetkeztette, hogy a fénysugarak pályája meg­
hajlik a téridő görbületének hatására. Sőt továbbgondolva kiszámolta a Nap
közelében elhaladó csillagfény sugarainak pontos elhajlási ívét. A tudósok
és a közvélemény elképedésére az 1919-es napfogyatkozás alkalmával a csil­
lagászok pontosan igazolták Einstein kalkulációjának helyességét. Úgy tűnt,
hogy pusztán elvont érveléssel csak egy emberfeletti kapacitással megáldott
agy képes ilyen eredmények kikövetkeztetésére. Ekkor született meg Albert
Einsteinről, a bogaras zseniről alkotott kép, amely azóta is tartja magát.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 327

Habár szívesen képzeljük azt, hogy Albert Einstein egy zseni, a miénket
messze meghaladó szellemi képességekkel rendelkezett, nagy felfedezései
valójában még fiatalon meghozott két nagyon egyszerű döntésen alapul­
tak. Először is húszévesen elhatározta, hogy nem lesz középszerű kísérleti
fizikus. Bár a fizikában a szokásos út a komoly matematikai és kísérleti tevé­
kenységen át vezetett, saját utat választott, ami igen merész döntés volt. M á­
sodszor pedig a tekintéllyel és a szokásokkal szembeni ösztönös ellenérzé­
sét jelentős erőként fogta fel. Kívülről támadott, megszabadult a különféle
Newton tisztelete miatt kialakult feltételezéseknek a tudósokra nehezedő
terhétől. Ez a két elhatározás lehetővé tette a számára, hogy kibontakoztat­
hassa a tehetségét. Egy harmadik tényezőt is találunk: a hegedű és Mozart
zenéjének szeretete. Azoknak, akik elcsodálkoztak, mennyire érzi Mozartot,
azt válaszolta, hogy a vérében van. Ez alatt azt értette, hogy olyan sokszor
játszotta Mozart szerzeményeit, hogy azok a részévé, belső lényegévé váltak.
Belülről értette meg a zenét. Tudatt alatt ez volt a minta a tudományhoz való
hozzáállásában is: rendelkezett azzal a képességgel, hogy beleképzelje magát
a bonyolult jelenségekbe.
Bár hajlamosak vagyunk Einsteinre a legnagyobb elvont gondolkodóként
tekinteni, gondolkodásmódja valójában m eglepően konkrét volt. Szinte
mindig képeket látott, mégpedig az őt körülvevő hétköznapi tárgyak képeit,
m int a vonat, az óra és a felvonó. Ezzel a konkrét gondolkodással újra és
újra megforgatta az adott problémát a fejében, minden szemszögből meg
tudta vizsgálni, méghozzá bármilyen szituácóban, miközben sétált, mások­
kal beszélgetett vagy az íróasztalánál ült a szabadalmi hivatalban. Később
elmagyarázta, hogy a képzelet és a megérzés sokkal nagyobb szerepet játszot­
tak a felfedezéseiben, mint fizikai és matematikai tudása. Ha rendelkezett
rendkívüli képességgel, akkor az a hihetetlen kitartással kiegészülő türelme
volt. Miután óvatos becslések szerint is jóval több mint 10 ezer órát elmélke­
dett egyetlen problémán, elérte az átalakulást. A bonyolult jelenség különféle
összetevőit bensővé tette, azok ösztönös lénye részévé váltak, így intuitívan
tudta megragadni az egészet egy hirtelen felbukkanó kép formájában, amely
az idő viszonylagosságát fedte fel előtte. Két relativitáselméletét a történelem
talán legnagyobb szellemi vívmányának tekinthetjük, a megfeszített m un­
ka, nem pedig valami rendkívüli, megmagyarázhatatlan zsenialitás gyü­
mölcsének.
Sok út vezet a kiválósághoz, ha elég kitartóak vagyunk, biztosan rábuk­
kanunk arra, amelyik illik hozzánk. A folyamatnak azonban kulcsfontossá­
gú eleme, hogy ráleljünk szellemi és lelki erősségeinkre, ezek irányába in­
duljunk el. A kiválóság eléréséhez sok-sok órányi elkötelezett koncentráció
328 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

és gyakorlás szükséges. Ha munkánk nem okoz örömet, állandóan küszköd­

nünk kell, hogy legyőzzük saját gyengeségeinket, akkor nem juthatunk el
oda. Mélyen magunkba kell tekintenünk, és meg kell értenünk ezeket az erős­
ségeket és gyengeségeket, méghozzá a lehető legőszintébb módon. Ha ismer­
jük az erősségeinket, nyugodtan támaszkodhatunk rájuk. Ha egyszer elindu­
lunk ebbe az irányban, egyre nagyobb lendületet vehetünk. Nem terhelnek
majd a bevett szokások, nem lassít le, hogy olyan képességekkel küszköd­
jünk, amelyek nem állnak összhangban hajlamainkkal és tehetségünkkel,
így kreatív és intuitív képességeink is természetes módon felébrednek majd.

Amikor Temple Grandin az 1950-es években visszagondolt a gyermekkorá­

ra, csak egy sötét és kaotikus világot tudott felidézni. Autistának született,
és emlékezett, ahogy órákon át ücsörgött a tengerparton, és bámulta, ahogy
a hom okszem ek leperegnek az ujjai között. (Grandinről bővebben lásd
5 7 -5 9 és 1 8 4 -187.) Az állandó rettegés világában élt, minden váratlan zaj
páni félelmet keltett benne. A többi gyereknél sokkal később tanult meg
beszélni, de ahogy lassan elsajátította a nyelvet, keservesen rá kellett döbben­
nie, mennyire más, mint a többiek. Mivel gyakran volt egyedül, természetes
módon az állatok, főleg a lovak társaságát kereste. Több volt ez a társaság
iránti vágynál. Szokatlan azonosulást és empátiát érzett az állatvilággal. Leg­
nagyobb szenvedélye a Boston környéki lovaglás volt. Élvezte, hogy ekkor
közelebbi kapcsolatba kerülhetett a lovakkal.
Az egyik nyáron még kislányként vendégségbe küldték Ann nénikéje ari­
zonai farmjára. Grandin azonnal megkedvelte és órákig elnézegette a farm
marháit. Leginkább a marhakaloda keltette fel az érdeklődését, amelybe az
oltások beadásához terelték őket. A kalodákat úgy tervezték, hogy az oldal­
falak nyomása az oltás közben segítsen megnyugtatni az állatokat. Amióta
az eszét tudta, ő maga is mindig takaróba csavarta magát vagy elrejtőzött
a párnák alatt, hogy egyfajta szorítást érezzen. Akárcsak a teheneket, őt is
megnyugtatta a fokozatosan erősödő nyomás érzése. (M int az gyakori az
autista gyerekeknél, az emberek ölelése túlságosan erős ingert jelentett, és
szorongást váltott ki belőle. Ez ellen az érzés ellen semmit sem tehetett.) Rég­
óta álmodozott egy olyan berendezésről, amely megszorítaná őt, és amikor
meglátta a marhakalodát, már tudta is a megoldást. Egy napon addig kérlel­
te a nagynénjét, engedje be a kalodába, hogy őt is összeszorítsa, mint a tehe­
neket, míg az asszony engedett. Harminc percen át élvezhette, amire mindig
is vágyott, és utána tökéletes nyugalom uralkodott el rajta. Ekkor értette
meg, hogy különös kötődést érez a marhákhoz, és hogy sorsa valamilyen
módon ezekhez az állatokhoz köti őt.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 329

Mivel nagyon érdekelték ezek az állatok, néhány évvel később, a középisko­

lában elhatározta, hogy a marhákkal kapcsolatban fog kutatásokat végezni.
Arra is kíváncsi volt, vajon más autista gyerekek és felnőttek is éreznek-e
hasonlót. Nagyon kevés információt talált a marhákról, érzelemvilágukról
vagy arról, hogyan tapasztalják meg a világot. Az autizmusról sokkal több
mindenhez jutott hozzá, így hát falni kezdte a témában írt könyveket. En­
nek köszönhetően fedezte fel magában a tudományos érdeklődést. A kutatás
lehetővé tette a számára, hogy lekösse nyugthatatlan energiáit, és sok m in­
dent megtudjon a világról. Óriási mozgósítható erőforrásokkal rendelkezett,
és ezeket kizárólag egy területre összpontosíthatta.
Lassan ígéretes diákká küzdötte fel magát, így felvételt nyert egy New
Hampshire-i főiskolára, ahol pszichológiából diplomát szerzett. Az autiz-
mus iránti érdeklődése miatt választotta ezt a szakot. Személyes, mások
számára ismeretlen tudással rendelkezett a témában, a képzés segítségével
többet tudhatott meg a jelenség tudományos magyarázatáról. Diplomája
megszerzését követően úgy döntött, jelentkezik az Arizonai Állami Egyetem
pszichológiadoktori programjára, ám amikor visszatért délnyugatra, hogy
meglátogassa a nagynénjét, újra feltámadt benne a marhák iránti gyermek­
kori vonzalom. Bár nem igazán tudta, m iért teszi, és hová vezet majd az
útja, elhatározta, hogy állattudományi szakra vált. Szakdolgozatában főként
a szarvasmarhákra koncentrált.
Grandin mindig is nagyrészt vizuálisan gondolkodott, gyakran képek­
re kellett fordítania a szavakat, hogy megértse őket. Ez valószínűleg agya
különleges m űködésm echanizm usának következménye volt. Egyetemi
terepm unkája részeként felkeresett néhány farm ot az államban, az ott
látottak elborzasztották. Rá kellett döbbennie, hogy a többi em ber nem
igazán osztozik a vizuális gondolkodásra való hajlamában. Mi mással le­
hetett volna megmagyarázni e karámok nagy részének észszerűden ter­
vezését, a számára annyira nyilvánvaló részletek teljes figyelmen kívül
hagyását?
Elkeseredetten figyelte, ahogy az állatokat áthajtják a csúszós kalodákon.
Elképzelte, milyen érzés lehet egy 600 kilós állatnak, ha elveszíti az uralmat
a teste felett, mert kicsúszik a lába alól a talaj. A marhák bőgtek, megtorpan­
tak, egymásnak csúsztak és pillanatok alatt összetorlódtak. Az egyik karám­
ban m ajdnem mindegyik tehén ugyanott állt meg; nyilván volt valami a
látóterükben, ami megrémítette őket. Senki sem vette a fáradságot, hogy
kiderítse az okát? Egy másik helyen végig kellett néznie ahogy a marhákat
egy hatalmas kádhoz vezető rámpára terelik. A kádban fertőtlenítőszeres
víz volt, hogy megszabadítsa az állatokat a kullancsoktól és parazitáktól.
330 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A rámpa azonban meredek volt, a teheneknek túl nagyot kellett ugraniuk

a vízbe. Némelyikük fejjel előre bukott a kádba és belefulladt.
A látottak alapján Grandin elhatározta, hogy diplomamunkaként részletes
elemzést készít a karámok hatékonyságáról és arról, hogyan lehetne javítani
rajtuk. Több tucat helyszínt látogatott meg, minden alkalommal a kalodák
közvetlen közelében állt, hogy feljegyezhesse a marhák reakcióit, miközben
megkapják a billogot és az oltást. Odament az állatokhoz és megérintette
őket. Am ikor kislányként rendszeresen lovagolt, egy érintésből, a kezével
és a lábábával gyakran érzékelte a ló hangulatváltozásait. M ost ugyanezt
tapasztalta a marhák esetében. Az oldalukhoz nyomta a tenyerét, és érezte
ahogy megnyugszanak. Azt tapasztalta, hogy amikor ő maga nyugodt, az álla­
tok is nyugodtabban viszonyulnak hozzá. Lassanként az ő szemszögükből
érzékelte az eseményeket, és megtanulta, hogy viselkedésüket jelentős rész­
ben olyan vélt veszélyek határozzák meg, amelyeket mi, emberek nem fel­
tétlenül veszünk észre.
Grandin számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az állattudományi
tanszéken rajta kívül gyakorlatilag senki mást nem érdekelnek az állatok
érzelmei és tapasztalatai. Úgy tartották, az ezekhez hasonló témák nem ütik
meg a tudományosság mércéjét. Ő azonban kitartott ilyen irányú vizsgáló­
dásai mellett, egyrészt saját maga miatt, másrészt, mert úgy érezte, fontosak
a diplomamunkájához. Ettől kezdve fényképezőgéppel járta a karámokat.
Tudta, hogy a marhák nagyon érzékenyek a látóterükben tapasztalható kont­
rasztokra, ezért követte az állatok útját a kalodákon át, időnként letérdelt,
és az ő szemszögükből fekete-fehér felvételeket készített. A képeken éles
kontrasztok jelentek meg a tehenek látóterében - erősen visszatükröződő
napfény, hirtelen árnyékok, egy vakítóan csillogó ablak. Egyértelmű volt a
számára, hogy az éles kontrasztok látványa miatt torpantak meg mindunta­
lan az állatok. Egy fellógatott műanyag palack vagy egy himbálózó lánc néha
ugyanilyen hatást váltott ki. A marhák ezeket a dolgokat valamiért veszély-
forrásnak érzékelték.
A tehenek ösztönei természetesen nem arra fejlődtek ki, hogy ipari te­
nyésztőtelepeken éljenek, így ez óriási megterhelést okozott nekik. Ha az
állatok zsigerből megrémültek valamitől, és ennek megfelelően reagáltak,
azzal felingerelték a munkásokat, és azok még jobban hajszolták őket, ami­
vel csak tovább fokozták a félelmüket. A sérülések és elhullások száma meg­
döbbentően magas volt, a jószágok sokszori feltorlódása miatt pedig ren­
geteg idő ment veszendőbe. Grandin már tudta, hogy mindez könnyedén
kiküszöbölhető.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 331

A diploma megszerzése után a karámok különböző elemeinek tervezésé­

vel foglalkozott délnyugatszerte. A húsfeldolgozó üzemek számára olyan
marharámpákat és terelőrendszereket épített ki, amelyek sokkal humánusab­
ban működtek a korábbi eszközöknél. Néhány esetben csak az egyszerű
részletekre való nagyobb odafigyelésre volt szükség, például hajlított rámpát
épített, hogy a tehenek ne láthassanak ki sem oldalra, sem pedig túlságosan
előre, amitől sokkal nyugodtabbak lettek. Egy másik telepen úgy alakította
át a fertőtlenítőmedencét, hogy az oda vezető rámpa enyhe szögben lejtsen,
a betonba pedig mély barázdákat vésett, hogy az állatok lába jobb támaszt
találjon. A vízbe való belépés is jóval egyszerűbb lett. A szárító területet is
áttervezte, jóval barátságosabb környezetet varázsolt a marháknak.
A fertőtlenítőm edencés farm cowboyai és munkásai úgy bám ultak rá,
m intha a M arsról érkezett volna. Titokban gúnyolódtak rajta, am iért ta­
pogatja és becézgeti az állatokat. Amikor azonban elkészültek az újítások,
tátott szájjal bámulták, ahogy a marhák vidáman masíroznak a m edencé­
hez, csendben, minden ellenkezés nélkül belecsusszannak. Nem volt töb­
bé sérülés, elhullás, torlódás, tömeges pánik sem okozott fennakadást.
A másutt végzett átalakítások szintén nagyobb hatékonyságot eredményez­
tek, amivel elnyerte a kétkedő férfiak kelletlen tiszteletét. Lassan nevet
szerzett magának a szakmában. Tekintve, hogy súlyosan hátrányos helyze­
tű, autista gyermekből ilyen sokra vitte, teljesítménye óriási büszkeséggel
töltötte el.
Az évek múlásával kutatásainak és a marhákkal való gyakori találkozá­
sainak köszönhetően tudása egyre nőtt. Tevékenységét hamarosan más far­
mon tartott állatokra, először disznókra, majd antilopokra és jávorszarva­
sokra is kiterjesztette. A farmok és az állatkertek keresett tanácsadója vált
belőle. Úgy tűnt, hatodik érzéke van a rá bízott állatok belső világának meg­
sejtéséhez, és rendkívüli tehetséggel képes megnyugtatni őket. Ő maga is
úgy érezte, hogy eljutott egy pontra, ahol már el tudta képzelni ezeknek az
állatoknak a gondolatait. Alapos tudományos vizsgálatain kívül ezt nagy­
részt annak köszönhette, hogy sokszor próbált az fejükkel gondolkodni.
Rájött például, hogy az állatok emlékezetét és gondolkodását döntő részben
képek és egyéb érzékszervi lenyomatok határozzák meg. Ők is könnyedén
tanulnak, ám következtetési folyamataik képek körül forognak. Bár mi talán
nehezebben képzeljük el ezt a gondolkodásmódot, a nyelv megjelenése előtt
a mi logikánk is hasonlóképpen működött. Az emberek és állatok közötti
távolság korántsem olyan nagy, m int azt hinni szeretnénk, ez a kapcsolat
lenyűgözte Grandint.
332 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Képes volt megállapítani a marhák hangulatát a fülük mozgásából, a te­

kintetükből és a bőrükön keresztül kitapintott feszültségből. Agyuk műkö­
dését tanulmányozva az az érzése támadt, hogy sok tekintetben hasonlítanak
az autista emberekre. A saját agyáról készített felvétel kimutatta, hogy a
félelemközpontjai háromszor nagyobbak a normálisnál. Mindig nagyobb
szorongással kellett megbirkóznia, mint a legtöbb embernek, környezeté­
ben folyamatosan veszélyforrásokat észlelt. A marha m int zsákmányállat
szintén az állandó, nyugtalan készültség állapotában él. Arra következtetett,
hogy saját túlméretezett félelemközpontja is annak a régmúltnak a marad­
ványa, amikor még az emberek is potenciális zsákmánynak számítottak.
Ezek a reakciók ma már nagyrészt blokkoltak vagy rejtettek, ám az ő agya
az autizmusra jellemző neurológiai eltérések miatt megőrizte ezt az ősi vo­
nást. Más hasonlóságokat is észrevett a marhák és az autizmusspektrumon
lévő emberek között, például a megszokástól és a rendszerességtől való erős
függést.
Ez a gondolatmenet visszavezette az autizmus pszichológiai magyaráza­
tával foglalkozó érdeklődéséhez, és még mélyebben ásta magát az ehhez
kapcsolódó neurológiai kutatásokba. Az, hogy ő maga leküzdötte az autiz-
must, és tudományos pályát futott be, egyedi rálátást tett lehetővé a témában.
Akárcsak az állatok esetében, ezt is megtapasztalhatta kívülről (a tudomány
révén) és belülről is (az empátiája révén). Elolvashatta az autizmussal kap­
csolatos legújabb kutatási eredményeket, és összeköthette őket saját tapasz­
talataival. A jelenség olyan oldalait értette meg, amelyet egyetlen más tudós
sem tudott leírni vagy megmagyarázni. Ahogy egyre jobban elmélyült a
témában, és könyveket is írt az élményeiről, egy csapásra a terület rendkívül
népszerű tanácsadójává és előadójává lépett elő, sőt az autizmussal élő fia­
talok példaképévé is vált.
Ha Temple Grandin ma visszatekint az életére, különös érzés keríti ha­
talmába. Sikerült maga mögött hagynia gyermekkora autizmusának sö­
tétségét és káoszát, s ezt nagyrészt az állatok iránti rajongásának és a lelki
életük iránti élénk érdeklődésének köszönhette. A nagynénje farmján élő
marhákkal való kapcsolatán keresztül érdekelni kezdte a tudomány, amely
aztán megnyitotta az elm éjét az autizmus tanulmányozása felé. Miután
foglalkozásul is az állatokkal való törődést választotta, a tudománynak és
az éles szemű megfigyelésnek köszönhetően merész újításokat vezetett
be, és kivételes felfedezéseket tett. Ezek a felfedezések visszavezették őt az
autizmushoz, ekkor már tudományos képzettségét és gondolkodásmódját
is hadrendbe állíthatta. Ügy látszott, valamiféle sorsszerűség irányította
újabb és újabb felfedezendő területekre, amelyeket céltudatos kitartás­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 333

sál kutathatott és érthetett meg, majd sajátos, leleményes módján mesteri

fokon elsajátíthatott.

Olyasvalaki számára, m int Temple Grandin, a lehetőség, hogy bármilyen

területen kiválóságra tegyen szert, általában elérhetetlen álom nak tűnik.
Egy autista útjában leküzdhetetlennek tűnő akadályok tornyosulnak. Neki
azonban sikerült megtalálnia azt a két szakterületet, ahol lehetősége nyílt az
előmenetelre. Bár úgy tűnhet, hogy a szerencse vagy a vak véletlen vezette
el oda, valójában már gyerekként ösztönösen érezte természetes erősségeit
- az állatok szeretetét és a hozzájuk való érzéket, az erőteljes vizuális gon­
dolkodást, a koncentrációs képességét - , és minden energiájával ezekre tá­
maszkodott. Erősségei segítettek fenntartani benne a vágyat, és megőrizni
a rugalmasságát, hogy elviselje a kétkedőket, mindazokat, akik furcsának
és másnak látták, és akik túl szokatlannak találták választott szakterületét.
Mivel olyan témákon dolgozott, ahol magas hatásfokkal aknázhatta ki ter­
mészetes empátiáját és sajátos gondolkodásmódját, egyre mélyebbre és m é­
lyebbre áshatott a választott területen, végül eljutott az állatok világának
belső megértéséig. Miután megvalósította a kiválóságot ezen a területen,
képességeit másik nagy érdeklődési körében, az autizmus terén is kam a­
toztathatta.
Értsük meg: a kiválóság elérése az életben gyakran az első néhány lépé­
sen múlik. Nemcsak arról van szó, hogy határozottan tudatában legyünk
életünk fela d a tá n a k , hanem arról is, hogy érezzük gondolkodásmódunk
sajátosságait és a csak ránk jellemző szemléletmódot. Az állatok vagy bizo­
nyos embertípus iránti mély empátia elsőre talán nem tűnik valódi képes­
ségnek vagy szellemi erősségnek, pedig az. Az empátiának óriási szerepe
van a tanulásban és a tudásban. Még a tárgyilagosságukról híres tudósok
is rendszeresen bocsátkoznak olyan gondolatmenetekbe, amelyek során
hosszabb-rövidebb időre azonosulnak vizsgálatuk tárgyával. Esetleges egyéb
tulajdonságaink, mint például a vizuális gondolkodásra való hajlam, további
erősségeket jelenthetnek, nem pedig gyengeségeket. Az a fő probléma, hogy
mi, emberek megrögzött alkalmazkodók vagyunk. A bennünket másoktól
megkülönböztető vonások gyakran a többiek gúnyolódását vagy tanáraink
bírálatát váltja ki. A magas fokú vizuális érzékkel rendelkező embereket pél­
dául gyakran diszlexiásnak minősítik. Az ilyen ítéletek miatt erősségeinket
sokszor fogyatékosságnak érezzük, a beilleszkedés érdekében elnyomjuk.
Bármilyen egyedi vonásunk legyen is, éppen arra kell a legnagyobb figyel­
334 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

met fordítanunk, és arra támaszkodva kell elérnünk a kiválóságot. A ki­

válósághoz vezető út olyan, mint az úszás - ha nagy ellenállást keltünk m a­
gunknak vagy az árral szemben próbálunk haladni, nehezen jutunk előre.
Ismerjük az erősségeinket, és engedjünk szabad folyást nekik!

3. Változtassunk magunkon gyakorlat útján!

- A rátapintás
Ahogy azt a II. fejezetben (93-97.) megtudhattuk, Cesar Rodriguez, miután
1981-ben végzett a Fellegvárban, jelentkezett az Egyesült Államok Légi­
erejének pilótaképző programjára. Hamarosan a szembesülnie kellett a kí­
méletlen valósággal: nem volt tehetsége a sugárhajtású gépekhez. A program
résztvevői között viszont voltak néhányan, akiket „aranykezű srácokként”
emlegettek. Nekik kiváló érzékük volt a nagy sebességű repüléshez, ezért
remekül érezték magukat. Rodriguez imádott repülni, és arról álmodozott,
hogy vadászpilóta lesz; ez volt a legvágyottabb beosztás, a vadászpilóták
alkották a légierő krémjét. Rá kellett jönnie, hogy sohasem érheti el ezt a
célt, hacsak nem sikerül valamilyen m ódon feltornáznia a képességeit az
aranykezű fiúk színvonalára. A legfőbb problémáját az okozta, hogy igen
gyorsan elveszett a rengeteg információban, amivel egy pilótának meg kel­
lett birkóznia. Az tűnt a legjobb megoldásnak, hogy megtanulja gyorsan,
rutinszerűen leolvasni a műszereket - egy futó pillantás ide, egy másik
oda - , miközben folyamatosan érzi a levegőben elfoglalt pozícióját. A rossz
helyzetérzékelés végzetes katasztrófához vezethetett. A gyors tájékozódás
képessége számára csak úgy látszott elérhetőnek, ha sok-sok órát tölt ke­
mény gyakorlással a szimulátorban és a levegőben, míg az egész viszonylag
ösztönössé nem válik.
Rodriguez sokat sportolt a középiskolában, így tisztában volt a gyakorlás
és az ismétlés értékével, ám ez sokkal bonyolultabb volt bármelyik sportnál
vagy egyéb, korábban elsajátított készségnél. Alig szokta meg valamelyest a
műszereket, máris az az ijesztő feladat várt rá, hogy megtanulja a légi manő­
verek (például az orsó) végrehajtását, és ráérezzen a megvalósításukhoz
szükséges pontos sebességre. Mindehhez rendkívül gyors kalkulációkra volt
szükség. Az aranykezű fiúk pillanatok alatt tökéletesen megtanulták ezeket a
manővereket. Rodrigueznek azonban rengeteg ismétlésre és feszült összpon­
tosításra volt szüksége, valahányszor bemászott a pilótafülkébe. Néha azt
vette észre, hogy a teste előbb regál, mint az agya; ujjai és idegei ösztönösen
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 335

tudták, milyen érzés uralni az adott manővert, ezután tudatosan törekedett

arra, hogy újra előhívja a különös érzést.
Miután ezt az akadályt legyőzte, meg kellett tanulnia alakzatban repülni,
egy bonyolultan összehangolt csapat részeként együttműködni a többi piló­
tával. Az alakzatban való repülés azt jelentette, hogy több, ijesztően bonyolult
képességgel kellett egyszerre zsonglőrködnie. Egyrészt a vadászgép irányítá­
sának és a csapatmunkának az izgalma, másrészt maga a kihívás hajtotta
előre. Azt tapasztalta, hogy a gép irányításával és a különböző manőverek
elsajátításával jelentős koncentrációs képességre tett szert. Ki tudott zárni
minden zavaró körülményt, és kizárólag a pillanatnyi feladatra összpontosí­
tott. Ily módon minden újabb fogást egy kicsit könnyebb volt megtanulnia.
Szívós kitartással és rengeteg gyakorlással az osztály élére tornászta fel
magát, bekerült abba a szűk keretbe, akiket esélyes vadászpilótákként tar­
tottak számon. A csúcsra vezető úton egy akadály azonban még hátravolt:
a minden haderőnem számára közösen rendezett, nagyszabású hadgyakorla­
ton való repülés. A hangsúly ez alkalommal a feladat teljes átlátásán és a
bonyolult rendszerben koordinált szárazföldi, légi és tengeri műveletekben
részt vevő többi egységgel való együttműködésen volt. Ehhez még magasabb
szintű helyzetértékelő képességre volt szükség. A gyakorlat során Rodriguez-
nek többször is különös élményben volt része - néha úgy érezte, többé már
nem a repülés fizikai elemeire vagy az egyes különálló képességekre koncent­
rál, hanem átlátja és átérzi az egész hadműveletet, és tökéletesen megtalálja
benne a saját helyét. Ez az abszolút kiválóság pillanatnyi érzése volt. Észre­
vett továbbá némi különbséget saját maga és az aranykezű fiúk között. Ők
ugyanis olyan sokáig éltek velük született tehetségükből, hogy nem fejlődött
ki bennük az a magas szintű koncentrációs képesség, amellyel ő már ren­
delkezett. Sok szempontból felülmúlta őket. Miután részt vett néhány ilyen
gyakorlaton, Rodriguez az elit tagja lett.
1991. január 19-én a kiképzés és a rengeteg gyakorlás során szerzett tudását
alig néhány perc leforgása alatt éles helyzetben is ki kellett próbálnia. Néhány
nappal korábban az Egyesült Államok és szövetségesei, válaszul Szaddám
Húszéin kuvaiti bevonulására, elindították a Sivatagi Vihar hadműveletet.
Január 19-e reggelén Rodriguez és utóvédje, Craig Underhill, alias „Vakond”
egy harm inchat gépből álló csapásmérő egység részeként berepültek Irak
légterébe, Bagdadhoz közeli célpont felé vették az irányt. Ez volt Rodriguez
első igazi harci bevetése. Ő és a Vakond a távolban észrevették két iraki MiG
vadászgépet, és F-15-öseikkel üldözőbe vették. Másodpercekkel később rá
kellett jönniük, hogy csapdába csalták őket, üldözőből üldözötté váltak,
mert a két M iG váratlan irányból lecsapott rájuk.
336 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Am ikor Rodriguez látta, milyen gyorsan közeledik az egyik ellenséges

gép, a nagyobb sebesség és mozgékonyság érdekében megszabadult a külső
üzemanyagtartályaitól, majd a föld felé nyomta a gépet, igyekezett a közeledő
M iG alá kerülni. A talajjal derékszöget bezárva repült, hogy gépe minél
vékonyabb sziluettet mutasson, és ellenfele ne tudja befogni a radarjával.
Radarkép nélkül ugyanis a M iG nem tudott rakétát kilőni rá. Minden na­
gyon gyorsan történt. Bármelyik pillanatban jelezhették a műszerei, hogy az
ellenséges gép befogta, ami egyenlő volt a halállal. Egyetlen esélye maradt:
el kellett kerülnie a M iG-et, míg elég közel jut a tüzeléshez, és akkor közel­
harcra kell kényszerítenie. Ez az egymást kerülgető légi küzdelem ritka m a­
nőver volt a modern hadviselésben. Közben ösztönösen időt akart adni az
utóvédnek, hogy a segítségére siethessen. Érezte is a távolból követő Vakond
jelenlétét. Hamarosan újabb veszély fenyegetett: megjelent a színen a másik
MiG is.
Megpróbálkozott az összes tanult kitérő manőverrel. A M iG egyre kö­
zelebb és közelebb kerül hozzá, amikor hirtelen bejelentkezett Vakond, aki
eddig követte, és most támadó pozícióba helyezkedett. A válla fölött kipil­
lantva Rodriguez látta a felrobbanó M iG-et - Vakond rakétája telibe találta.
Az üldözés közben minden Rodriguez akaratának megfelelően alakult, de
egy pillanatra sem pihenhetett meg. A másik M iG is vészjóslóan közeledett.
Vakond 6000 m-re emelkedett. Ahogy a MiG lecsapott Rodriguez gépére,
pilótája észrevette maga fölött Vakondot, és elkezdett fel-le manőverezni,
nehogy valamilyen módon csapdába kerüljön kettejük között. Rodriguez
kihasználta ezt a pillanatnyi zavart, és sikerült a M iG fordulási körén be­
lül kerülnie. A küzdelem most már klasszikus, kétkörös párbajként zajlott
tovább, amelyben mindkét gép igyekezett a másik mögé kerülni, és lőtávol-
ságon belül jutni. Közben minden egyes fordulóval közelebb kerültek a föld­
höz. Egyre csak köröztek és köröztek egymás körül. Végül, úgy 1000 m-en
Rodriguez radarja jelzett, és rakétái befogták az ellenséges M iG-et. Az iraki
pilóta kemény elkerülő manőverbe fogott, a föld felé fordította a gépét, fejjel
lefelé fordult, megpróbált az ellenkező irányba kitérni, hogy elmeneküljön,
de a küzdelem néhány másodperce alatt elveszítette a magasságérzékét, nem
vette észre, milyen közel kerültek a földhöz, és az alattuk elterülő sivatagba
csapódott.
Vakond és Rodriguez visszatértek a támaszpontra, hogy jelentést tegye­
nek feletteseiknek a bevetésről. Amikor Rodgriguez újra áttekintette az ese­
ményeket, megnézte az összecsapásról készült videofelvételt, különös érzés
kerítette hatalmába. Nem igazán tudta felidézni a hadműveletet. Minden
olyan gyorsan történt. Az egész ütközet a M iG-ekkel mindössze három ­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE S37

négy percig, az utolsó párbaj pedig alig pár másodpercig tartott. Bizonyára
gondolkodott valahogyan, hiszen több majdnem tökéletes manővert hajtott
végre. Nem emlékezett például, mikor döntött úgy, hogy leoldja az üzem­
anyagtartályokat, és azt sem tudta, honnét támadt ez az ötlete. Valószínűleg
tanulhatta valamikor, szorongatott helyzetében valahogyan előhívta ezt a
tudást. Nagyon könnyen lehet, hogy az életét mentette meg ezzel. Az elkerülő
manőverek, amelyeket az első MiG-gel szemben hajtott végre, elképesztették
az elöljáróit - hihetetlenül gyorsak és hatékonyak voltak. A küzdelem során
bizonyára mindvégig élesen tudatában volt a helyzetnek; egyre fürgébb
körökkel közeledett az ellenséges gép farkához, közben egy pillanatra sem
veszítette szem elől az alattuk elterülő és egyre közelebb kerülő sivatagot.
Hogyan magyarázhatta volna meg ezeket a manővereket, hiszen alig emlé­
kezett rájuk? Csak annyit tudott, hogy ott, akkor nem félelmet érzett, hanem
inkább adrenalin áradt szét az ereiben, a teste és az agya tökéletes összhang­
ba került, gondolkodása pedig ezred másodperces léptékre váltott, ami túl
gyors volt, semhogy elemezni tudta volna.
A bevetést követően három napig nem tudott aludni, m ert a vére még
mindig forrt az adrenalintól. Ebből megtanulta, hogy az emberi test rejtett
fiziológiai erőket szabadít fel az ilyen drámai pillanatokban, ezek hatására az
agy még magasabb koncentrációs szintet ér el. Rodriguez még egy légi győ­
zelmet aratott a Sivatagi Vihar során, majd egy újabbat az 1999-es koszovói
hadműveletben, többet, mint bármely más pilóta a közelmúlt harci cselek­
ményeiben, ezzel kiérdemelte az „utolsó amerikai ász” nevet.

Tudatos napi tevékenységünk során általában a test és az elme különvá­

lik egymástól. G ondolunk a testünkre és fizikai tetteinkre. Az állatok nem
tapasztalják meg ezt a megosztottságot. Ha tanulunk egy olyan képessé­
get, amelynek fizikai összetevője is van, ez az elkülönülés még nyilvánva­
lóbbá válik. Gondolkodnunk kell a különböző cselekvéseken, a követendő
lépéseken. Érzékeljük, milyen lassúak vagyunk, testünk milyen esetlenül
reagál. Ahogy fejlődünk, egy bizonyos ponton megtapasztalhatjuk, hogy a
folyamat másképpen is működhet, hogy milyen érzés lenne gördülékenyeb­
ben végezni ugyanezt a gyakorlatot, anélkül, hogy az elme a test útjába
állna. Az ilyen a pillanatoknak köszönhetően tudjuk, milyen célt kell kitűz­
nünk magunk elé. Ha elég messzire jutunk a gyakorlással, az adott képesség
automatikussá válik, és úgy érezzük, mintha agyunk és testünk egységként
működne.
338 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Ha valamilyen bonyolultabb képességre próbálunk szert tenni, amilyen

például egy vadászgép irányítása harci helyzetben, egyszerű képességek sorát
kell elsajátítanunk, egyiket a másikra építve. Amint egy képesség ösztönös­
sé válik, agyunk felszabadul, csak a következő, magasabb szintű képességre
fókuszál. A folyamat legvégére, mire az egyszerű képességek elfogynak, az
agy hihetetlen mennyiségű, teljes egészében automatizálódott, az idegrend­
szerbe beépült információt szív magába. Az egész bonyolult képesség ott van
bennünk, és egy gombnyomással előhívható. Ekkor is gondolkodunk, de
már másképpen - testünk és elménk teljesen egybefonódott. Átalakultunk.
Az intelligencia olyan form ájának vagyunk a birtokában, amely lehetővé
teszi számunkra, hogy tudatos, megfontolt és hosszas gyakorláson keresztül
közelítsünk az állatok ösztönös erejéhez.
Kultúránk hajlamos lebecsülni a gyakorlást. Szeretnénk azt hinni, hogy
a nagy tettek természetes módon történnek, hogy az adott személy zsenia­
litásának vagy magasabb rendű tehetségének a jelei. Gyakorlással eljutni a
kiemelkedő teljesítményekhez olyan közhelyesnek, olyan illúziórombolónak
tűnik. De nem szívesen gondolunk az ilyen szintű kiválósághoz szükséges
10-20 ezer órára sem. Ez az értékrend azonban ellenünk dolgozik - elken­
dőzi ugyanis a tényt, hogy kitartó erőfeszítések árán szinte bárki képes ilyen
magasságokba jutni, pedig ez mindnyájunkat lelkesíthetne. Ideje, hogy k i­
iktassuk a tudatos erőfeszítéssel szembeni előítéletet, és a gyakorlással és
fegyelemmel szerzett erőt végre igazán ösztönzőnek, sőt csodálatosnak lás­
suk. Az, hogy az agy kapcsolódási pontjainak bővítésével bonyolult képes­
ségeket tanulhatunk meg, több millió év evolúciójának eredménye, minden
anyagi és kulturális erőnk forrása. Amikor a gyakorlás korai szakaszában
megérezzük a test és az elme lehetséges egységét, akkor e felé az erő felé
tartunk. Agyunk természetes hajlama, hogy ebbe az irányba haladjon, és
ismétléssel növelje potenciálját. A legnagyobb őrültség, ha lemondunk erről
a természetes lehetőségről, mert ez olyan világhoz vezet, amelyben senkinek
sem lesz többé türelme bonyolult készségeket tökélyre fejleszteni. Az egyén
szintjén ellen kell állnunk ennek az áramlatnak, és mindenek felett állóként
kell tisztelnünk a gyakorlás útján nyert átalakító erőt.
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 339

4. Építsük be a részleteket! - Az életerő

Ser Piero da Vinci jegyző törvénytelen fiaként Leonardo da Vinci (a mű­
vészről bővebben lásd 3 1 -3 5 .) előtt gyakorlatilag bezárult minden iskola
kapuja, így a hagyományos szakmák - orvoslás, jog és a többi - gyakorlá­
sának lehetősége is. A Firenzétől nem messze fekvő Vinci városkájában
felnövő fiú így nem sok intézményesített oktatásban részesült. Ideje nagy
részében a városkán kívül csatangolt, és be-bem erészkedett a környező
erdőkbe is. Elvarázsolta az élet hihetetlen gazdagsága, a táj szépségét foko­
zó vadregényes sziklaképződmények és vízesések. Apja jegyzői munkája
miatt a családi házban nagy mennyiségű papírt tartottak (ami akkoriban
igen ritka kincsnek számított), mivel a kis Leonardo ellenállhatatlan vágyat
érzett, hogy lerajzolja mindazt, amit sétái során látott, lopott a készletből,
és magával vitte útjaira.
Leült egy sziklára, és lerajzolta az őt legjobban elkápráztató rovarokat,
madarakat és virágokat. Sohasem részesült semmiféle rajzoktatásban - egy­
szerűen lerajzolta, amit látott. Észrevette, ha meg akarja ragadni ezeket a
dolgokat papíron, ahhoz gondolkodnia kell. Összpontosítani a részletekre,
amelyek felett a szem hajlamos elsiklani. A növények lerajzolásakor például
felfigyelt a különböző virágok porzószálainak finom sajátosságaira és a köz­
tük lévő eltérésekre. Észrevette, milyen átalakulásokon m ennek keresztül
ezek a növények a virágzásig, ezeket a változásokat rajzok sorozatán ábrázol­
ta. Olyannyira elmerült a részletekben, hogy időnként egy-egy pillanatra
szinte átérezte, milyen belső erő mozgatja ezeket a virágokat, mi teszi őket
élővé és egyedivé. A gondolkodás és a rajzolás hamarosan összeolvadt a fejé­
ben. Azzal, hogy lerajzolta a világ jelenségeit maga körül, meg is értette őket.
Rajztudása olyan döbbenetes gyorsasággal fejlődött, hogy az apja ta-
nonci állást keresett neki Firenze számos m űterm ének valamelyikében.
A művészeti pálya azon kevés szakma közé tartozott, amely a törvénytelen
fiúk előtt is nyitva állt. A köztiszteletben álló jegyző befolyását felhasználva
1466-ban talált is helyet tizennégy éves fia számára a nagy firenzei művész,
Verrocchio műhelyében. Leonardo da Vinci számára ez tökéletes megoldás
volt. Verrocchióra erős hatást gyakorolt a kor felvilágosodott szellemisége,
tanítványait is úgy oktatta, hogy egy tudós komolyságával közelítsenek
munkájukhoz. Például különféle ruhaanyagokkal leterített em beralakok
gipszöntvényei sorakoztak mindenfelé a műteremben, és a tanítványok­
tól elvárták, hogy meg tudják különböztetni egymástól a ruhaanyagok
gyűrődéseit és az így képződő árnyékokat, m ajd meg kellett tanulniuk,
340 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

hogyan ábrázolják élethűen. Leonardo imádott így tanulni, és Verrocchio

hamarosan észrevette, hogy ifjú növendékének kivételesen éles szeme van
a részletekre.
Leonardo da Vinci 1472-re Verrocchio egyik legfőbb segédjévé lépett elő,
segédkezett a nagyméretű képek elkészítésénél, amelyeknél komoly felada­
tokat kapott. Verrocchio Krisztus m egkeresztelése című képének munkálatai
során Leonardo festette meg az oldalt álló két angyal egyikét. Ez a jelen ­
leg ismert legrégebbi alkotása. Verrocchiót meglepte Leonardo m unkájá­
nak végeredménye. Az angyal egész arca olyan volt, amilyet még sohasem
látott - szinte ragyogott belülről. Az angyal arckifejezése is hátborzongatóan
élethűre és kifejezéstelire sikerült.
Bár Verrochio számára talán varázslatnak tűnt, a modern röntgentech­
nikával végzett vizsgálatok felfedték a Leonardo da Vinci korai munkáinál
alkalmazott technika néhány titkát. Szinte láthatatlan ecsetvonásokkal szo­
katlanul vékony festékréteget vitt fel a vászonra. Fokozatosan adta hozzá
a rétegeket, s mindegyik egy leheletnyivel sötétebb volt az előzőnél. Ezzel a
módszerrel és a különféle színezékekkel való kísérletezéssel kitapasztalta,
hogyan ábrázolhatja az em beri bőr finom kontúrjait. A vékony rétegek
miatt a képre vetülő fény mintha áthatolt volna az angyal arcán, és belülről
világította volna meg.
Ebből arra következtethetünk, hogy a műteremben töltött hat év során
Leonardo bizonyára behatóan tanulmányozta a különféle festékanyagokat,
és addig tökéletesítette a rétegek felhordásának technikáját, amíg alakjai
törékenyek és életszerűek nem lettek, s az anyagszerűség és térbeli mélység
benyomását nem keltették. Bizonyára rengeteg időt szentelt az emberi test
és bőr felépítésének tanulmányozására is. Ez pedig Leonardo hihetetlen tü­
relmét jelzi, és mindebből sejthetjük, hogy nyilván nagyon szerette a rész­
letekbe menő munkát.
Miután otthagyta Verrocchio műtermét, saját művészi hírnevet szerzett
magának. Leonardo da Vinci felépített egy művészi majd később tudomá­
nyos munkásságát is vezérlő filozófiát. Megfigyelte, hogy más alkotók álta­
lában az ábrázolni kívánt teljes képből indulnak ki, amelynek lenyűgöző
vagy spirituális hatást kell majd keltenie. Az ő agya azonban más rugóra
járt. Azt figyelte meg magán, hogy inkább a részletekre való összpontosítás­
sal fog hozzá a munkához: először az orr alakjával, a szájnak az adott alak
hangulatát jelző görbületével, a kézfej erezetével, a fatörzsek bonyolult cso­
móival foglalkozik. Elvarázsolták ezek a részletek. Őszintén hitt abban, hogy
az ilyen apró részletekre való összpontosítással és azok jobb megértésével
magához az élet titkához, a saját jelenlétét minden élőlénybe és anyagba
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 341

beleoltó terem tő munkájához kerül közelebb. A kéz csontjai vagy az emberi

ajkak vonalai legalább akkora ihletet jelentettek számára, m int bármilyen
vallásos jelenet. A festészet Leonardo da Vincinek küldetés volt. A minden
dolgot mozgató életerő megtalálása volt a cél. Úgy hitte, hogy e küldetés
során sokkal érzelmesebb és ösztönösebb alkotásokat készíthet. A küldetés
sikere érdekében kitalált egy gyakorlatsort, amelyet aztán bámulatra méltó
akaraterővel be is tartott.
Nappal hosszú sétákat tett a városban és a természetben, s közben magába
szívta környezete minden részletét. M inden ismerős tárgyban, amit csak
látott, mindig igyekezett valami újat felfedezni. Éjszaka aztán, mielőtt álom­
ba merült volna, újra visszaidézte ezeket a tárgyakat és részleteiket, s jó l az
emlékezetébe véste őket. Megszállottan próbálta megragadni az emberi arc
lényegét annak teljes, pompázatos sokféleségében. Ennek érdekében minden
olyan helyet felkeresett, ahol különböző embertípusokkal találkozhatott:
bordélyházakat, kocsmákat, börtönöket, kórházakat, templomok imasar­
kait, vidéki ünnepségeket. Mindig kéznél lévő jegyzettömbjébe vázlatokat
készített a sokféle arcon látott fintorról, nevetésről, fájdalmas, átszellemült
vagy éppen gunyoros kifejezésről. Ha olyan embert látott, akinek arctípusával
addig sohasem találkozott, vagy akinek külsején valamilyen elváltozás volt,
a nyomába eredt, és menet közben vázlatot készített róla. Előfordult, hogy
vázlatfüzete egyetlen oldalát több tucat különböző orr profilképével töltötte
meg. Úgy tűnik, különösen érdekelték az ajkak, éppen olyan kifejezőnek ta­
lálta, mint a szemet. Ezeket a gyakorlatokat aztán eltérő napszakokban meg­
ismételte, hogy megragadhassa a különböző fényviszonyok em beri arcra
gyakorolt változó hatásait.
Amikor nagy művén, A z utolsó vacsorán dolgozott, megrendelője, M ilá­
nó hercege egyre ingerültebb lett, amiért Leonardónak ilyen sokig tartott
a munka befejezése. Úgy tűnt, nincs más hátra, mint befejezni Júdás arcát, a
művész azonban nem talált megfelelő modellt hozzá. Addigra Milánó leg­
rosszabb környékeit is felkereste, hogy ráleljen arra a tökéletesen gonosz
arcra, amit Júdáshoz társíthat, de nem járt szerencsével. A herceg elfogadta
a magyarázatát, Leonardo hamarosan megtalálta modelljét.
Ugyanezzel az alapossággal járt el, amikor a testeket mozdulat közben
akarta ábrázolni. Filozófiájának részét képezte, hogy az életet az állandó
mozgás és a folytonos változás határozza meg. Egy művésznek tudnia kell
egy állóképen a mozgás lendületét ábrázolnia. Már egészen fiatal korától fog­
va megszállottan érdekelte a víz áramlása, meglehetős jártasságra tett szert a
vízesések, zuhatagok és rohanó patakok ábrázolásában. Emberábrázolások
készítéséhez sokszor órákon át ücsörgött az utcán, figyelte az elhaladó járó ­
342 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

kelőket. Gyors vázlatot készített az alakjukról, igyekezett állóképek sorában

ábrázolni a mozdulataikat. (Egy idő után hihetetlen sebességgel tudott raj­
zolni.) Otthon aztán kiegészítette a rajzot a körvonalak alapján. Különböző
gyakorlatok sorát fejlesztette ki, hogy szemével jobban követhesse a mozgást.
Egy nap például a következőt írta jegyzetfüzetébe: „Holnap kemény papírból
készíteni néhány különböző alakú sziluettet, és feldobni őket a teraszról a
levegőbe; aztán lerajzolni a mozdulataikat, amelyeket az aláhullás különböző
szakaszaiban tesznek.”
A vágya, hogy a részletek felfedezésén keresztül eljusson az élet lényegéig,
az emberi és állati anatómia alapos kutatására ösztönözte. Azt akarta, hogy
kívül-belül le tudjon rajzolni egy em bert vagy egy macskát. Saját kezével
boncolt fel állattetemeket, csontokat és koponyákat fűrészelt ketté, és szorgal­
masan látogatta az em beri boncolásokat is, hogy a lehető legközelebbről
vehesse szemügyre az izmok és idegek szerkezetét. Anatómiai vázlatai élet­
hűségben és pontosságban messze meghaladták a kor bármely más művészé­
nek hasonló alkotásait.
A többi festő a részletek iránti rajongása miatt bolondnak tartotta Leonar-
dót, ám a szigorú gyakorlás eredménye világosan látszik és érződik azon a
néhány képen, amit végül befejezett. A festményei hátteréül szolgáló tájak
sokkal élőbbek, mint bármelyik kortársa alkotásain. Minden egyes virágot,
faágat, levelet vagy követ aprólékos részletességgel festett meg. Ezek a hát­
terek azonban nem pusztán díszítőelemként kerültek a képre. A sfum atón ak
nevezett, munkásságára leginkább jellem ző technikával addig lágyította
ezeknek a háttereknek egy-egy részét, míg álomszerű hatást keltve össze
nem olvadtak a főalakkal. Ez is annak a felfogásának a részét képezte, hogy
az élet megnyilvánulásai egy bizonyos szinten egymáshoz kapcsolódnak és
összeforrnak.
Nőalakjainak arca mély hatást gyakorolt a szemlélőkre, főleg a férfiakra,
akik gyakran beleszerettek vallásos jeleneteinek női szereplőibe. Nem m int­
ha arckifejezésükben bármilyen kihívó érzékiség lett volna; félreérthető
mosolyaikban és gyönyörűen megfestett bőrükben azonban a férfiak igen
erőteljes csáberőt találtak. Leonardo sok történetet hallott olyan férfiakról,
akik valahogyan bejutottak a különböző helyeken kiállított festményeihez,
és titokban simogatták csókolgatták a nőalakjait.
A M on a L isa jelentős része a tisztítási és restaurálási kísérletek során
megsérült, ezért nehéz elképzelni, milyen lehetett eredetileg, milyen meg­
döbbentő hatást gyakorolhatott az emberekre. Szerencsére fennmaradt
a kritikus Vásári leírása még azelőttről, mielőtt a kép helyreállíthatatlanul
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 343

megváltozott volna: „A szemöldök, amely egy helyütt sűrűn, másutt ritkáb­

ban nő, és a bőr pórusait követi, nem is lehetett volna ennél élethűbb. Az orr
elragadóan finom, rózsaszín orrlikaival pedig maga az élet. A száj vonalveze­
tése, ahol az ajkak vöröse egybeolvad az arc bőrtónusával, m intha nem is
színekből, de élő húsból készült volna. A torok ívében a figyelmes szemlélő
láthatja az erek lüktetését.”53
A kép századokkal Leonardo halála után is ugyanúgy kísérti és felkavarja
nézőit. A világ több múzeumának számos biztonsági őrét bocsátották el állá­
sából, amiért bizarr, megszállott kapcsolatba került az alkotással. Leonardo
da Vinci képei a rongálások leggyakoribb célpontjai a művészettörténetben.
Ebből is láthatjuk, festményei milyen mély és zsigeri érzelmeket képesek
kiváltani.

I l i

A Leonardo da Vinci korában élt művészek legfőbb problémája az az állan­

dó nyomás volt, hogy minél több művet alkossanak. Ha folyamatos meg­
bízásokat akartak, és szerettek volna a figyelem középpontjában maradni,
akkor viszonylag nagy termelékenységgel kellett dolgozniuk. Ez természe­
tesen meglátszott munkájuk minőségén. Kialakult egy stílus, amelyben a
festő olyan felületes hatást tudott elérni a képén, amely átmenetileg izgatóan
hatott a nézőkre. Ennek érdekében élénk színeket, szokatlan társításokat,
kompozíciókat és drámai jeleneteket alkalmaztak. A folyamat során óhatat­
lanul átsiklottak a háttér, sőt gyakran a megfestett alak részletei felett is.
Nem fordítottak túl nagy figyelmet a virágokra, fákra vagy a főalakok kezére.
A felszínen kellett elkápráztatniuk a szemlélődőt. Leonardo már pályája
kezdetén pontosan látta ezt az irányvonalat, és mélységesen elkeserítette.
Két szempontból is elvei ellen volt: gyűlölte, ha sietnie kell valamivel, és imá­
dott elmerülni a részletekben. Nem érdekelték a felszínes hatások. Az élet
különböző formáinak belső megértésére irányuló vágy hajtotta, az ezeket
mozgásban tartó erőt akarta megragadni, és mindezt szerette volna valaho­
gyan síkban kifejezni. Mivel törekvése nem illett a kor divatjába, a saját külön
útján indult el, a tudományt és a művészetet vegyítve egymással.
Küldetése beteljesítése érdekében Leonardo da Vincinek - saját kifeje­
zésével - „egyetemessé” kellett válnia, vagyis minden tárgyat meg kellett
tudnia festeni a maga teljes részletességében, és ezt a tudását a lehető legtöbb
dologra ki kellett terjesztenie, a lehető legtöbb tárgyat kellett tanulmányoz­
nia. Úgy gondolta, hogy ezeknek a részleteknek a puszta felhalmozásával
344 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

láthatóvá válik számára az élet lényege, az életerő megértése pedig alkotá­

saiban is tükröződik majd.
Saját munkavégzésünkben Leonardo da Vinci útját kell követnünk. A leg­
több embernek nincs elég türelme ahhoz, hogy elméjét a munkája lényeges
részét képező finom, aprólékos részletek felé fordítsa. Sokan sietnek, hogy
minél előbb valamilyen hatást és minél nagyobb hullámokat keltsenek; dur­
va ecsetvonásokban gondolkodnak. A végeredmény aztán óhatatlanul m a­
gán viseli a részletek iránti figyelem hiányát: nem találja meg a mély, valódi
utat a közönséghez, és sekélyesnek, erőtlennek tűnik. Ha sikerül is felkel­
tenie a figyelmet, ez csak pillanatnyi lesz. Bármit hozunk is létre, úgy kell
tekintenünk rá, mint aminek saját élete és jelenléte van. Ez a jelenlét lehet
élénk és őszinte, vagy lehet élettelen és hazug. Egy regény szereplője például
akkor kel életre az olvasó számára, ha a szerző komoly energiákat fektetett az
adott személyiség részleteinek megalkotásába. Az írónak nem feltétlenül kell
szavakban felfednie ezeket a részleteket; az olvasók érezni fogják a műben,
illetve érzik majd azt is, mennyi kutatás előzte meg az alak megteremtését.
Minden élő teremtmény részletek bonyolult szintjeinek ötvözete, és az ezeket
összekapcsoló dinamika mozgatja. Ha munkánkat élőnek akarjuk mutatni,
a kiválósághoz vezető utat e részletek egyetemes tanulmányozása jelenti.
Szívjunk magunkba minden részletet egészen addig a pontig, míg meg nem
érezzük az életerőt, és könnyedén ki nem tudjuk fejezni a munkánkban.

5. Tágítsuk a látókörünket! - A globális

perspektíva
Bokszedzői pályafutásának kezdetén Freddie Roach úgy érezte, elég jó l is­
meri a szakmát ahhoz, hogy komoly sikereket érjen el. (Roachról bővebben
lásd 5 1 -5 3 és 143-145.) Éveken át bokszolt profiként; így a vérében volt az
ökölvívás m inden aspektusa. Ahogy már szó esett róla, a legendás Eddie
Futch tanítványa volt, aki többek között Joe Fraziert is edzette. Miután
Roach ökölvívói karrierje az 1980-as évek közepe táján véget ért, évekig
Futch segédedzőjeként dolgozott. Önállóan kifejlesztett egy új edzésmód­
szert, amely a párnázott kesztyűk használatán alapult. Ezekkel a nagy kesz­
tyűkkel beszállhatott a ringbe tanítványaihoz, és valós körülmények között
oktathatta őket. Ez újabb dimenzióval egészítette ki az edzéseit. Keményen
dolgozott, hogy jó személyes kapcsolatot alakítson ki a tanítványaival. B e­
vezette azt a gyakorlatot, hogy megnézik a leendő ellenfélről készült videó­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 345

felvételeket, alaposan tanulmányozzák a stílusát és a tanulságok alapján

hatékony ellenstratégiát dolgoznak ki.
A rengeteg munka ellenére is úgy érezte, hogy valami hiányzik. Gyakor­
lás közben minden remekül ment, az igazi küzdelemben azonban gyakran
tehetetlenül nézte a sarokból, ahogy bokszolói a saját fejük után mennek,
vagy csak egy részét valósítják meg az általa kidolgozott stratégiának. Tanít­
ványaival időnként összhangba kerültek, máskor ez nem sikerült. Mindez
bokszolói jó, de nem kiváló győzelmi mutatóiban is tükröződött. Vissza­
emlékezett Futchnál töltött aktív éveire. Jól teljesített az edzéseken, az éles
küzdelemben, a pillanat hevében azonban minden stratégiáról és felkészü­
lésről megfeledkezett, és megpróbálta egyszerűen kiverekedni a győzelmet.
Mindig is hiányolt valamit Futch edzéseiből. Edzője kioktatta a harc külön­
álló elemeiről (mint a támadás, a védekezés és a lábmunka), ám Roach soha­
sem látta át a teljes képet, nem érezte az átfogó stratégiát. A kapcsolat közte
és Futch között sohasem volt nagyon jó, így hát a ringben, nyomás alatt egy­
szerűen visszaváltott saját, természetes stílusára. Úgy tűnt, neki is hasonlók
a gondjai a tanítványaival.
Roach próbálta kitalálni, hogyan érhetne el jobb eredményeket a bok-
szolóival. Arra jutott, edzőként meg kell valósítania, amit ő soha nem kapott
meg a karrierje során, vagyis el kell érnie, hogy tanítványai is átlássák a
küzdelem egészét. Azt várta tőlük, hogy minden egyes menetben eljátsszák
a forgatókönyvét, és elmélyítsék a bokszoló és edző közötti kapcsolatot. Első
lépésként hosszabb időt szánt a kesztyűs gyakorlásra, amely ettől kezdve
nem csupán az edzés egy eleme volt, hanem a középpontba került. Órákon
át küzdött a tanítványaival, rendszeresen több meneten át. Nap m int nap
érezte az ütéseiket, megtanulta a lábmunkájuk ritmusát, így szinte a bőrük­
be bújhatott. Érezte a hangulatváltozásaikat, hogy mennyire összpontosíta­
nak, vagy éppen mennyire nyitottak az útmutatásaira. Egyetlen szó nélkül,
csupán a kesztyűs gyakorlat intenzitásán keresztül megváltoztathatta a han­
gulatukat és a fókuszukat.
Roach hatéves kora óta bokszolt, így a ring minden négyzetcentiméterét
érezte. Akár csukott szemmel is meg tudta ítélni, pontosan hol áll a szorítón
belül. Az órákon át tartó kesztyűs gyakorlat során tanítványaiba is bele­
olthatta a térrel kapcsolatos hatodik érzékét. Szándékosan rossz pozíciókba
kényszerítette őket, hogy lassanként előre megérezzék, m ikor közelednek
ilyen veszélyes helyek felé. Ugyanezzel a módszerrel több megoldást is be­
tanított nekik arra, hogyan kerülhetik el a kritikus pozíciókat.
Egyszer, miközben éppen egy ellenfél technikáját tanulmányozta egy vi­
deófelvételen, megvilágosodásszerű élményben volt része - mindeddig rósz-
346 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

szül nézte a videókat. Általában az adott bokszoló stílusára összpontosított,

amit azonban könnyű irányítani és stratégiai megfontolásokból megváltoz­
tatni. Már felületesnek találta az ellenfelek ez alapján való tanulmányozását.
Sokkal jobb taktika lenne, ha a szokásaikat vagy az arckifejezésüket figyel­
né, hiszen bármennyire igyekeznek, ezeket nem befolyásolhatják. Minden
bokszolónak vannak ilyen árulkodó jelei, amelyek mélyen beleivódtak a rit­
musába és a gyengéire utalnak. Ezeknek az önkéntelen arcrándulásoknak
és szokásoknak a felismerése sokkal jobb képet adna az ellenfélről, hiszen
gyakorlatilag a lelkivilágához és a szívéhez mutatná meg az utat.
Elkezdett hát ilyen jelek után kutatni a felvételeken. Az elején napokba
telt, mire talált valami használhatót. Miután azonban több órán át nézte az
ellenfelet, lassan érezni kezdte a mozgását és a gondolkodását. Előbb-utóbb
megtalálta azt a jellegzetességet, amit keresett: például a fej egy olyan apró
mozdulatát, amely mindig előre jelzett egy adott ütésfajtát. Attól kezdve
pedig, hogy először felismerte, mindenhol észrevette a felvételen. Az évek
során számtalan meccset nézett így végig, és már sokkal gyorsabban azonosí­
totta az ilyen árulkodó mozdulatokat.
A rezdülések megfigyelése alapján egy komplett stratégiát épített fel,
amelynek fontos része volt a rugalmasság. Attól függően, m it mutatott az
ellenfél az első menetben, Roachnak több alternatívája is volt, amellyel saját
bokszolója meglephette, megzavarhatta és defenzívába kényszeríthette az
ellenfelet. Stratégiája a teljes küzdelemre kiterjedt. Ha kellett, tanítványa
akár egy-két menetet is feláldozhatott anélkül, hogy a teljes meccs irányí­
tását kiengedte volna a kezéből. A kesztyűs gyakorlás során vég nélkül ezt a
stratégiát ismételték. Pontosan utánozva az ellenfél alaposan megismert arc­
rándulásait és ritmusát, Roach megmutatta tanítványainak, hogyan tudják
könyörtelenül kihasználni ezeket a szokásokat és gyenge pontokat; átvették,
milyen stratégiákat alkalmazhatnak attól függően, mit fed fel magából az
ellenfél az első menetben. Mire elérkezett az összecsapás ideje, a bokszolok
a felkészülés során már annyiszor kiálltak Roach ellen, hogy úgy érezték,
már megküzdöttek ellenfelükkel, és meg is semmisítették.
A meccsek közben Roach most már egészen másképp érezte magát, mint
a korábbi években. Tanítványaival való kapcsolata tökéletes volt. Az egész
mérkőzésről alkotott elképzelése - beleértve az ellenfél lelkivilágának fel-
használását, a ring uralását és térkihasználását minden egyes menetben,
a győzelmet célzó átfogó stratégiát - most már ott volt bokszolója lábmun­
kájában, ütéseiben és gondolkodásmódjában. Szinte úgy érezte, ő maga is
a szorítóban van, ütéseket ad és kap, és ez teljes elégedettséggel töltötte el,
hiszen saját tanítványa és az ellenfél gondolkodását egyaránt irányítása alatt
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 347

tartotta. Fokozódó izgalommal figyelte, ahogy harcosai lassan kifárasztják

ellenfelüket, kihasználják azok szokásait, és belelátnak a másik fejébe, ponto­
san úgy, ahogy tanította nekik.
Győzelmi mutatói a sport történetében példa nélkül álló magasságok­
ba kúsztak. Nemcsak az istállójában edző legfontosabb öklöző, Manny
Pacquiaót könyvelhette el sikerként, hanem szinte az összes többi tanítvá­
nyát is. 2003 óta öt alkalommal nyerte el az Év bokszedzője címet, noha
korábban egyetlen más edzőt sem ért ez a megtiszteltetés kettőnél többször.
Minden jel arra mutat, hogy a modern ökölvívásban jelenleg nincs hozzá
fogható klasszis edző.

Ha közelebbről szemügyre vesszük Freddie Roach pályafutását, a kiválóság

fokozatos elérésének világos példáját láthatjuk. Apja, aki maga is Új-Ang-
lia pehelysúlyú bajnoka volt, m ár nagyon korán minden fiát a boksz felé
terelte. Roach hatéves korában kezdett komolyan edzeni, egészen tizen­
nyolc éves koráig folytatta, amikor is profivá avanzsált. Ez a tizenkét év
óriási mennyiségű gyakorlást, a sportágban való igen nagyfokú elmélye­
dést jelentett. A következő nyolc évben, míg vissza nem vonult, ötvenhárom
meccset vívott, ami igen intenzív terhelésnek számít. Mivel nagyon élvezte
a gyakorlást és az edzést, profi bokszolóként másoknál sokkal több időt
töltött az edzőteremben. Visszavonulása után sem távolodott el a sport­
tól, hiszen segédedzőként dolgozott Eddie Futch mellett. Mire saját edzői
karrierbe kezdett, annyi bokszolással töltött idő állt mögötte, hogy a többi
edzőnél sokkal szélesebb és mélyebb perspektívából látta a sportágat. A m i­
kor úgy érezte, még mindig van megcélozható magasabb szint, ezt a megér­
zést sokéves gyakorlati tapasztalata sugallta. Ez lendületet adott neki, képes
volt mérlegre tenni egész addigi munkásságát, és meg tudta állapítani a hiá­
nyosságait.
Roach tapasztalatból tudta, hogy a boksz jelentős részben mentális küz­
delem. Annak az ökölvívónak, aki egyértelmű célkitűzéssel, világos straté­
giával és a teljes felkészültségből eredő önbizalommal lép a ringbe, sokkal
nagyobb esélye van a győzelemre. Egyszerű volt elhatározni, hogy tanít­
ványait ilyen előnyhöz juttatja, ám teljesen más volt ezt meg is valósítani.
A küzdelem előtt annyi minden elterelheti egy bokszoló figyelmét, harc
közben pedig nagyon könnyű megfeledkezni minden stratégiáról, és egy­
szerűen érzelemből reagálni az ütésekre. E jelenséget egyszerre két irányból
igyekezett kiiktatni - az ellenfél szokásainak kiismerésére alapozva átfogó és
348 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

rugalmas stratégiát dolgozott ki, majd rengeteg kesztyűs gyakorlattal m int­

egy beleégette ezt a stratégiát tanítványai idegrendszerébe. Az edzésprog­
ramja ezen a szinten nem a bokszolóival egyenként gyakoroltatott, különálló
elemekből állt, sokkal inkább integrált, átfogó felkészülési forma volt, amely
nagyon hasonlított az igazi küzdelem élményére, és amelyet újra és újra
elismételtek. Sok év sikereinek és kudarcainak a tapasztalatára volt szükség
ennek a magas szintű edzésmódszernek a kidolgozásához, amikor azonban
minden összeállt, győzelmi mutatója az egekbe szökött.
Mindenféle versenyhelyzetben, ahol csak győztesek és vesztesek vannak,
a szélesebb, átfogóbb perspektívával rendelkező fél győzedelmeskedik. En­
nek egyszerű oka van: ő képes a pillanaton túl is tervezni, és kifinom ult
stratégiával kezében tartani a küzdelem teljes dinamikáját. A legtöbb ember
megreked a rövid távú megoldásnál. Sokakra jellemző, hogy döntéseit m in­
dig a legközvetlenebb esemény határozza meg; könnyen elragadják az érzel­
mei, és egy-egy problémának a valós súlyánál sokkal nagyobb jelentőséget
tulajdonít. A kiválóság felé vezető út természetes módon átfogóbb rálátást
alakít ki, de tanácsos egy kicsit segíteni ezt a folyamatot azzal, hogy már
korán elkezdjük tudatosan és folyamatosan szélesíteni a látókörünket. Ezt
elérhetjük úgy, hogy állandóan emlékeztetjük magunkat az adott tevékeny­
ség céljára, illetve arra, hogy ez miként kapcsolódik hosszú távú céljaink­
hoz. A problémák kezelésénél meg kell tanulnunk észrevenni, hogy a nehéz­
ség megkerülhetetlen része az összképnek. Ha erőfeszítésünk nem éri el a
kívánt hatást, minden elképzelhető szemszögből meg kell vizsgálnunk, míg
rá nem akadunk a probléma forrására. Nem elég szemmel tartanunk a terüle­
tünkön tevékenykedő vetélytársakat, fel kell tárnunk a viselkedésüket, és
napvilágra kell hoznunk a gyenge pontjaikat. A mottónk legyen: „Láss mesz-
szebb, és gondolkozz előre!” Ezzel a mentális önképzéssel simábbá tehetjük
a kiválósághoz vezető utat, miközben egyre inkább magunk mögött hagyjuk
riválisainkat.

6. Hajoljunk meg a másik előtt! - A külső

és belső perspektíva
M int azt a II. fejezetből (8 9 -9 2 .) megtudtuk, Dániel Everett feleségével,
Karennel és két gyermekükkel együtt 1977 decemberében megérkezett Bra­
zíliába, az amazóniai esőerdők egyik távoli falucskájába, ahol aztán életük
következő húsz esztendejének legnagyobb részét töltötték. A falu a környé­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 349

ken szétszórtan élő pirahá törzs egyik települése volt. Everettet a Summer
Institute o f Linguistics (SIL) nevű keresztény szervezet küldte ide, amely
leendő misszionáriusoknak nyújtott nyelvi képzést annak érdekében, hogy
le tudják fordítani a Bibliát a bennszülött nyelvekre, és így terjeszthessék az
Evangéliumot. Maga Everett is felszentelt lelkész volt.
Az SIL vezetői a pirahákat tekintették a Biblia minden nyelvre való le­
fordítását célzó vállalkozásuk egyik utolsó állomásának; egy kívülálló szá­
mára talán ennek a nyelvnek a megtanulása jelentette a legnagyobb kihívást.
A pirahák évszázadok óta ugyanabban az amazóniai m edencében éltek,
ellenálltak minden beolvasztási kísérletnek, és portugálul sem voltak hajlan­
dók megtanulni. Elszigeteltségük miatt rajtuk kívül senki sem értette már a
nyelvüket. A II. világháború után több misszionáriust is odaküldtek, de egyi­
küknek sem sikerült számottevő haladást elérnie; képzettségük és nyelvé­
szeti tehetségük ellenére megfoghatatlannak találták a helyiek nyelvét.
Dániel Everett a legígéretesebb nyelvészek egyike volt, akivel az SIL em ­
berei hosszú idő óta találkoztak. Amikor az intézet felajánlotta neki a pirahá-
küldetést, a kihívást rendkívül izgalmasnak találta. Felesége szülei misszio­
náriusok voltak Brazíliában, és Keren olyan körülmények között nőtt fel,
amelyek nem sokban különböztek a pirahá falubeli viszonyoktól. Minden jel
arra mutatott, hogy a család alkalmas a feladatra, és a helyszínen töltött első
néhány hónapban Everett valóban jól haladt. Hatalmas energiával látott neki
a nyelv megfejtésének. Az SIL-nél tanult módszereket alkalmazva felépített
egy alapszókincset, és néhány egyszerű mondatot is meg tudott fogalmazni.
M indent szókártyákra írt, amelyeket az övére akasztva mindig magánál
hordott. Fáradhatatlan kutatónak bizonyult. Bár a faluban való élet kisebb-
nagyobb kihívások elé állította őt és a családját, jó l érezte magát a pirahák
között, és remélte, hogy ők is elfogadják a jelenlétét. Egy idő után azonban
úgy érezte, hogy nincs minden rendben.
Az SIL-módszer erősen támogatta az őshonos kultúrában és mindennapi
életben való aktív részvételt, m int a nyelv elsajátításának legjobb módsze­
rét. A misszionáriusokat lényegében sorsukra hagyták, hadd boldoguljanak
a helyi kultúrával, ahogy tudnak, és semmilyen kapaszkodót nem adtak
nekik. Everett azonban, talán ösztönösen, némi távolságot tartott, és önkén­
telenül is enyhe felsőbbrendűségi érzéssel tekintett a pirahák elmaradott
kultúrájára. A faluban történt néhány esemény hatására ráébredt erre a belső
szakadékra.
Az egyik ilyen majdnem végzetes esemény az volt, hogy több hónappal
megérkezésüket követően felesége és lánya kis híján meghaltak maláriában.
Everettet meglehetősen felkavarta a piraháknak az esettel szemben tanúsí­
350 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

tott közönye. Nem sokkal később a feleségével kétségbeesetten próbáltak

ápolni és talpra állítani egy súlyosan beteg pirahá csecsemőt. A bennszü­
löttek biztosak voltak abban, hogy a gyermek meg fog halni, és láthatóan
izgatta őket a misszionáriusok erőfeszítése. Egy napon aztán Everett és a
felesége holtan találták a gyermeket; a pirahák alkoholt itattak vele, hogy
megöljék. Bár Everett igyekezett észszerű magyarázatot találni a tettükre,
nem tudta elfojtani felháborodását. Másik alkalommal egy csapat részeg
pirahá férfi megmagyarázható ok nélkül keresni kezdte, hogy végezzen vele.
Sikerült megmenekülnie, és soha többé semmi hasonló nem történt, de az
eset hatására aggódni kezdett családja biztonságáért.
Mindenekelőtt azonban magukban a pirahákban csalódott. Sokat olva­
sott az amazóniai törzsekről, és bárhogy nézte is a dolgot, a pirahák sehogy
sem feleltek meg a benne kialakult képnek. Gyakorlatilag nem volt anyagi
kultúrájuk: nem voltak szerszámaik, művészeti alkotásaik, ruháik vagy ék­
szereik. Ha az asszonyoknak kosárra volt szükségük, kerestek néhány nedves
pálmalevelet összekötözték, egyszer vagy kétszer használták, majd otthagy­
ták valahol. Semmilyen értéket nem tulajdonítottak az anyagi dolgoknak,
a falujukban semmit sem terveztek hosszú használatra. Alig néhány szer­
tartást végeztek csupán, és amennyire Everett meg tudta állapítani, igazi
hagyományaik vagy teremtésmítoszaik sem voltak. Egy alkalommal fel­
bolydulásra ébredt a faluban, kiderült, hogy egy felhők felett lakó szellemet
látnak, amely arra inti őket, hogy ne menjenek be a dzsungelbe. Everett is
odanézett, ahová mindenki más bámult, de nem látott semmit. Erről nem
meséltek színes történeteket, egyetlen mítoszhoz sem kapcsolódott, csupán
néhány bennszülött bámult izgatottan a semmibe. Everett számára olyanok
voltak, mint a táborozó cserkészek vagy egy csapat hippi - egy törzs, amely
elveszítette a saját kultúráját.
Csalódottságát és nyugtalanságát csak tetézte, hogy képtelen volt előbbre
jutni saját feladatában. Haladt ugyan egy keveset a nyelv elsajátításában, de
úgy érezte, minél több szót és kifejezést tanul meg, annál több kérdés és
rejtély merül fel. Időnként azt hitte, végre megtanult egy kifejezést, ám rövi­
desen rá kellett jönnie, hogy valami mást vagy valami tágabb értelmet jelöl,
m int képzelte. Látta, hogy a gyerekek könnyedén megtanulják a nyelvet,
miközben ez számára teljesen elérhetetlennek tűnt, hiába élt közöttük. Egy
napon aztán olyasmit tapasztalt, amire később fordulópontként emlékezett
vissza.
Családja kunyhójának nádfedele cserére szorult, és elhatározta, hogy a fel­
adathoz igénybe veszi néhány falusi segítségét. Bár úgy érezte, beilleszkedett
az életvitelükbe, sohasem merészkedett túl mélyen a környező dzsungelbe
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 351

a pirahá férfiakkal. Most azonban minden korábbinál messzebbre ment,

hogy összegyűjthessék a szükséges anyagokat. A barangolás során teljesen
más oldalukat ismerte meg kísérőinek. Míg ő nagy üggyel-bajjal verekedte
át magát a növényzeten, a pirahák úgy siklottak a fák között, mintha közben
egyetlen ághoz sem értek volna hozzá. Everett képtelen volt lépést tartani
velük, és megállt, hogy kifújja magát. A távolban furcsa hangokat hallott,
a pirahá férfiak nyilvánvalóan beszélgettek egymással, szavaik azonban
egyszer csak füttyökbe fordultak. Rájött, hogy a dzsungelben ezt a másik
kommunikációs formát használják, mert nem üt el az erdő természetes zajai­
tól. Nagyszerűen tudtak így beszélgetni anélkül, hogy magukra vonták volna
a figyelmet, ami valószínűleg igen hasznosnak bizonyult vadászat közben.
Ettől kezdve többször csatlakozott hozzájuk az őserdei útjaik során, és
egyre nagyobb tiszteletet érzett irántuk. Olyan dolgokat láttak és hallot­
tak, amelyeket ő egyáltalán nem vett észre: veszélyes állatokat, a szokásostól
eltérő vagy gyanús körülményeket. Előfordult, hogy az esős évszakon kívül
is esett, és a piraháknak a dzsungelben mintha hatodik érzékük lett volna az
időjárással kapcsolatban, órákkal korábban megjósolták a zuhogó esőt. (Még
a repülőgépek átrepülését is több órával előre jelezték, bár Everettnek soha­
sem sikerült megfejtenie, ezt hogyan csinálják.) Ismerték az összes növényt
és gyógyhatását, ismerték az őserdő minden egyes négyzetcentiméterét. Ha
buborékokat vagy fodrozódást láttak a folyó vizén, azonnal meg tudták álla­
pítani, hogy egy lezuhanó szikladarab vagy a víz alatt ólálkodó veszélyes
állat okozta. A kiválóság olyan szintű hatalmát gyakorolták a környezetük
felett, amit sohasem fedezett volna fel, ha csak a faluban figyeli őket. Ahogy
ezt felismerte, lassan megértette azt is, hogy életük és kultúrájuk, amely mér­
cénkkel mérve első pillantásra meglehetősen szegényesnek tűnt, valójában
rendkívül gazdag. Az évszázadok során kialakított életmódjuk tökéletesen
illeszkedett környezetük kemény körülményeihez.
Visszatekintve teljesen más megvilágításban látta azokat az eseménye­
ket, amelyeket korábban zavarónak talált. Mivel nap mint nap a halál ár­
nyékában éltek (a dzsungel tele volt mindenféle veszéllyel és betegséggel),
a pirahák m eglehetősen sztoikusán álltak hozzá az élethez. Nem enged­
hették meg maguknak, hogy túl sok időt vagy energiát pazaroljanak gyász-
szertartásokra vagy felesleges empátiára. Érezték, ha valakinek közelgett a
halála. Mivel biztosak voltak benne, hogy a csecsemő sorsa, akit Everett és
a felesége igyekezett megmenteni, megpecsételődött, könnyebbnek és helyén­
valóbbnak találták, ha siettetik a halálát. A falusi férfiak, akik meg akarták
ölni, hallották, hogy ellenzi az ivást; attól féltek, hogy ő is csak egy újabb
kívülálló, aki rájuk akarja kényszeríteni az értékrendjét és az akaratát. Okuk
352 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

volt rá, hogy úgy viselkedjenek, ahogy tették, de idő kellett hozzá, hogy
Everett megértse motivációjukat.
Az élet egyre több területén együttműködött velük: vadászni és halász­
ni járt velük, gyökereket és zöldségeket gyűjtött és így tovább. Családjával
együtt osztoztak a törzs tagjaival az ételen, részt vettek minden lehetséges
közös tevékenységben, és így Everett lassan megismerte a pirahák kultúráját.
Bár eleinte nem vette észre, de ezzel nyelvtanulása is új szakaszba lépett. Sok­
kal természetesebben fedezte fel a szavakat, már nem úgy tanulta őket, mint
a terepen dolgozó fáradhatatlan kutató, hanem mint a közösség kultúrájának
aktív részese. Egyre inkább úgy gondolkodott, mint egy pirahá, előre érezte,
hogyan reagálnának egy idelátogató nyugati érdeklődésére; átvette a hum o­
rukat, és tudta, milyen történeteket mesélnek szívesen a tábortűz mellett.
Ahogy egyre többet értett meg a kultúrájukból, és egyre jobban tudott
kommunikálni velük, úgy ismerte meg a pirahá nyelv újabb és újabb kü­
lönleges vonásait. Everett a nyelvészetet az akkoriban meghatározó Noam
Chomsky nézetei alapján tanulta. Chomsky szerint minden nyelv bizonyos
közös vonásokra épül, amelyeket univerzális grammatikának nevezett. Ez
tulajdonképpen az agy és az idegrendszer m indenkiben közös adottsága,
amely lehetővé teszi a gyermekek anyanyelvelsajátítását. Elmélete alapján
mindnyájan a nyelvhasználat képességével születünk. Everett azonban m i­
nél több időt töltött a pirahák között, annál több arra utaló jelet talált, hogy
anyelvükben nincsenek meg a Chomsky által meghatározott közös vonások.
Nem voltak számneveik és nem volt számolási rendszerük sem. Nem voltak
külön szavaik a színekre, ezeket inkább valódi tárgyakra utaló kifejezésekkel
írták le.
Az univerzális grammatika elmélete szerint a minden nyelvben megtalál­
ható legfontosabb vonás az úgynevezett rekurzió, vagyis a kifejezések más
kifejezésekbe való beágyazása, aminek köszönhetően a nyelv gyakorlatilag
korlátlanul képes az információ átadására. Egy példa erre „az ételnek, amit
eszel, jó illata van” kifejezés. Everett azonban a pirahá nyelvben nyomát
sem találta a rekurziónak. Az ilyen fogalmakat egyszerű, állító szerkezetek­
kel fejezték ki, például úgy, hogy „Ételt eszel. Az ételnek jó illata van.” És az
univerzális grammatika alóli kivételek egyre csak halmozódtak, miután tuda­
tosan keresni kezdte őket.
Ezzel párhuzamosan a pirahá kultúrát is egyre jobban megértette, ez
a nyelvükről alkotott felfogását is megváltoztatta. Egy alkalommal például
megtanult egy új szót, amit az egyik falubeli úgy magyarázott el neki, hogy
„ami a fejedben van, amikor alszol”. A szó tehát álmot jelentett. A pirahák
azzal a hanglejtéssel ejtették ki ezt a szót, amelynek a használatával valami-
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 353

lyen új élményre utaltak. További kérdezősködéssel kiderítette, hogy az

álom számukra csupán a tapasztalás egy más formája, és egyáltalán nem
fikció. Az álom nekik éppen olyan valóságos és közvetlen, mint bármi, ami­
vel az ébrenlét során találkoznak. Az egyre szaporodó hasonló példáknak kö­
szönhetően lassan egy elmélet körvonalazódott, amelyet a közvetlen élm ény
elvének (immediate experience principle - IEP) nevezett el. Ez azt jelentette,
hogy a pirahák számára minden, ami jelentőséggel bír az életükben, az meg­
tapasztalható a közvetlen jelenben, vagy olyasvalamihez kapcsolható, amit
valaki a közelmúltban személyesen élt át.
Ez magyarázatát adta nyelvük sajátosságainak - a színek és a számok
olyan elvonatkoztatások, amelyek nem illenek az IEP-be. A rekurzió helyett
egyszerű, kijelentő állításokat fogalmaznak meg arról, amit láttak. Elmélete
magyarázatul szolgált a tárgyi kultúra, a teremtésmítoszok és általában a
múltbeli eseményekről szóló történetek hiányára is. A kultúrának ez a for­
mája környezetükkel és szükségleteikkel tökéletes összhangban fejlődött ki;
kizárólag a jelennel foglalkoztak, és nagyon boldogok voltak így. Ez segített
nekik lelkileg legyőzni a környezetük j elentette nehézségeket. Mivel a közvet­
len tapasztalataikon túl semmi másra nem volt szükségük, az ilyen dolgokra
szavaik sem voltak. Everett elmélete a pirahá kultúrában töltött hosszú évek
gyümölcse volt. Ahogy ez lassan körvonalazódott, nagyon sok dologra m a­
gyarázattal szolgált. M indezt egy kívülálló soha nem vehette volna észre
vagy érthette volna meg néhány hónapig vagy évig tartó megfigyelés után.
Levont következtetése, miszerint a kultúrának óriási szerepe van a nyelv
fejlődésében, a nyelvek sokkal jobban eltérnek egymástól, m int korábban
hittük, nagy vitát kavart nyelvészeti berkekben. Bár természetesen vannak
az emberi nyelveknek közös vonásaik, nem létezik olyan univerzális nyelv­
tan, amely felülírja a kultúra jelentőségét. Everett nézete szerint egy ilyen
következtetés csakis éveken át tartó intenzív terepmunka eredményeként
születhet meg. Azok, akik a távolból, nagy ívű elméletek alapján fogalmaz­
nak meg következtetéseket, nem láthatják a teljes képet. Sok idő és erőfeszí­
tés kell a különbségek felfedezéséhez, ahhoz, hogy valaki a kultúra részé­
vé váljon. Ezeket a különbségeket sokkal nehezebb észrevenni, a kultúra
- mint a nyelv és a világszemlélet egyik alapvető formáló ereje - nem kapja
meg a megérdemelt figyelmet.
M inél mélyebbre m erült el Everett a pirahá kultúrában, annál jobban
megváltozott. Nemcsak a felülről irányított nyelvészeti kutatásokból és az
ezek eredményeként születő elméletekből ábrándult ki, de saját misszioná­
riusi tevékenységéből is. M indkettőben felismerte azt a szándékot, hogy a
pirahákra idegen eszméket és értékrendszert kényszerítsenek. Most már tisz­
354 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

tán látta, hogy az Evangélium terjesztése és a bennszülöttek keresztény hitre

térítése teljesen lerombolná a kultúrájukat, amely olyan tökéletesen alkal­
mazkodott az életkörülményeikhez, és amely olyan elégedetté tette őket. Az
ilyen gondolatok miatt elveszítette a hitét magában a kereszténységben is, és
végül otthagyta az egyházat. Miután ilyen alapossággal, belülről ismert meg
egy idegen kultúrát, többé nem fogadta el egyetlen hit- vagy értékrendszer
felsőbbségét sem. Arra jutott, hogy az efféle nézet nem más, mint a kívülálló-
ságból fakadó illúzió.

8 1 R

Számtalan Dániel Everetthez hasonló helyzetben lévő kutató számára ter­

mészetes reakció, hogy a kutatás érdekében megtanult tudásra és fogalom-
rendszerre támaszkodik. A pirahák esetében ez azt jelentené, hogy a ku­
tató figyelmesen tanulmányozza a közösséget, ahogy azt eleinte Everett is
tette, terjedelmes jegyzeteket készít, és megpróbálja beilleszteni ezt az ide­
gen kultúrát a már létező nyelvészeti és antropológiai elméletek keretébe.
A kutató e módszertannak köszönhetően, jutalmul tekintélyes szakmai folyó­
iratokban kap publikálási lehetőséget, és jó l fizető tudományos álláshoz jut.
Ezzel a módszerrel azonban csupán kívülálló szemlélő marad, és következ­
tetéseinek nagy része is eredeti feltételezéseit igazolja csak. Az Everett által
a pirahák nyelvéről és kultúrájáról összegyűjtött hatalmas mennyiségű infor­
máció is jórészt észrevétlen maradt. Gondoljunk bele, milyen gyakran tör­
tént meg ez a múltban, és történik meg a jelenben is! Hány őshonos kultúra
titkai vesztek el az ilyen kívülálló szemléletű megközelítés miatt!
A kívülről történő vizsgálat preferálása részben a tudósok előítéletéből
ered. Sokan közülük azt vallják, hogy kívülállóként a kutató megőrizheti az
objektivitását. Ugyan miféle objektivitásról beszélünk, ha a kutató szemlé­
letmódját annyi előítélet és predesztináló elmélet befolyásolja? A pirahák
valósága csak belülről, csak a kultúrájukban való részvétellel ismerhető meg.
Ettől még a szemlélő nem esik a szubjektivitás hibájába. Egy tudós részt
vehet a történésekben, és közben mégis megőrizheti józan ítélőképességét.
Everett is képes volt két lépés távolságból értékelni felfedezéseit, és megalkot­
ta IEP-elméletét. Az intuitív és a racionális, a belülről való szemlélődés és a
tudomány könnyen megférnek egymással. A belső út választásához Everett
részéről bátorságra volt szükség. Ez azt jelentette, hogy fizikailag is vállalnia
kellett a dzsungelbeli élet veszélyeit. A többi nyelvésszel komoly összecsa­
pás következett, amiért ezt az utat választotta, a konfliktus számos akadályt
gördített jövőbeli professzori pályája elé. Mélységesen kiábrándult a kérész-
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 355

ténységből is, ami pedig fiatal korában olyan sokat jelentett a számára. Az
igazság felfedésének vágyától vezérelve azonban úgy érezte, hogy köteles­
sége megtenni mindezt. A szokásokkal szembeszállva sikerült megtanul­
nia egy hihetetlenül bonyolult nyelvrendszert, valamint felbecsülhetetlen
ismereteket szerzett a pirahá kultúráról és annak szerepéről általában.
Értsük meg: sohasem tapasztalhatjuk meg igazán azt, amit mások meg­
tapasztalnak. Mindig külső szemlélők maradunk, és ez rengeteg félreértés­
hez és konfliktushoz vezet. Az emberi intelligencia legalapvetőbb forrása a
tükörneuronok kialakulása (lásd 17.), amelyek lehetővé teszik, hogy valaki
más bőrébe bújjunk, és elképzeljük a tapasztalatait. Az, hogy folyamatosan
érintkezünk az emberekkel, megkísérelünk belehelyezkedni gondolataikba,
oda vezet, hogy egyre jobban át tudjuk érezni a szemléletmódjukat, ám ez
erőfeszítést kíván. Természetes hajlamunk, hogy saját hiedelm einket és
értékrendszerünket vetítjük másokra, s ennek sokszor tudatában sem va­
gyunk. Ha egy másik kultúra tanulmányozásáról van szó, csakis empatikus
képességeink segítségével és a közösséghez tartozók életében való részvé­
tellel küszöbölhetjük ki ezt a hajlamot, és juthatunk el az ő tapasztalataik­
ból adódó valóságához. Ennek érdekében le kell győznünk a másságtól és
szokásaik idegenségétől való ősi félelmünket. Bele kell helyezkednünk hie­
delem- és értékrendszerükbe, az életüket maghatározó mítoszokba, a világ­
látásukba. A torz lencse, amelyen keresztül kezdetben vizsgáltuk őket, így
lassan kitisztul majd. Ha mélyebbre ásunk a másságukban, ha azt érezzük,
amit ők, felfedezhetjük, mi teszi őket tőlünk különbözővé, és ily módon sok
mindent megtanulhatunk az emberi természetről. Ez kultúrákra, egyénekre,
sőt írói látásmódra egyaránt vonatkozik. Ahogy Nietzsche írta: „Abban a
pillanatban, hogy ellenem valón ak érzed magad, megszűntél érteni a helyze­
temet, és ezzel együtt az érveimet is! Ugyanannak a szenvedélynek vagy tehát
az áldozata”.

7. Szintetizáljunk minden tudást!

- Az egyetemes ember
Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) szigorú, örömtelen családi ott­
honban nőtt fel Frankfurtban. Apja pályája a helyi politikai életben kisiklott,
ettől megkeseredett emberré vált, és elhidegült ifjú feleségétől. Saját siker­
telenségének ellensúlyozásaképpen az elérhető legjobb oktatást biztosította
a fiának. Goethe művészetet, tudományokat, számos nyelvet, különböző
356 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mesterségeket, vívást és táncot is tanult. A fiatalember azonban életet apja

állandó felügyelete alatt elviselhetetlennek és fojtogatónak találta. Amikor
végre elkerült a családi otthonból, hogy megkezdje tanulmányait a Lipcsei
Egyetemen, úgy érezte, mintha börtönből szabadult volna. Szabad utat kapott
minden elfojtott energiája, nyugtalansága, a nők, a kalandok iránti vágya,
és vad ámokfutásba kezdett.
Aranyifjúi életet élt, a legújabb divat szerint öltözködött, és annyi fiatal
hölgyet csábított el, amennyit csak tudott. Belevetette magát Lipcse szellemi
életébe; hol ebben, hol abban a kávéházban tűnt fel, amint éppen filozó­
fiai vitát folytatott egyetemi professzoraival vagy diáktársaival. Elképzelései
az árral szemben vitték - kikelt a kereszténység ellen, és az ókori görögök
pogány hitvilágát dicsőítette. Ahogy azt egyik professzora megjegyezte:
„Általános vélekedés volt, hogy hibádzott neki valami odabent.”
Amikor az ifjú Goethe szerelmes lett, az önuralom maradék morzsáinak
is nyoma veszett. Erről szóló levelei komoly aggodalmat keltettek a barátai­
ban. Felváltva érzett mámort és mélységes depressziót, rajongást és bizalmat­
lanságot. Nem evett. Megkérte a hölgy kezét, majd visszalépett. Környezete
számára úgy tűnt, az őrület határán táncol. „Minden nappal gyorsabban
csúszom lefelé a pokolba - írta egy barátjának. - Három hónap és végem.”
1768-ban aztán hirtelen összeesett. Arra eszmélt, hogy csupa vér. Tüdő­
vérzést kapott, és napokig élet és halál között lebegett. Az orvosok valósá­
gos csodának tartották a felépülését; mivel félő volt, hogy az állapota kiújul,
hazaküldték Frankfurtba, ahol hónapokig az ágyat nyomta.
Am ikor kilábalt a betegségéből, a fiatal Goethe más em bernek érezte
magát. Két dolog fogalmazódott meg benne, amely aztán egész életén át
elkísérte. Először is úgy érezte, hogy van egy belső szelleme, amelyet a d é­
m on ján ak nevezett. Ez a szellem a benne lakozó heves, nyugtalan, démoni
energiát képviselte, és pusztítóvá is válhatott, ahogyan az Lipcsében történt.
Ugyanakkor hatalma alá is hajthatja ezt a démont, hogy valamilyen teremtő
tevékenység felé terelje. Ez az energia olyan erős volt, hogy pillanatok alatt az
egyik hangulatból vagy felfogásból az ellenkezőjébe kergette - a spirituali-
tásból az érzékiségbe, a naivitásból a ravaszságba. Úgy vélte, ez a démon szü­
letésekor költözött belé, és egész lényét átjárja. Életének hossza és vállalko­
zásainak sikere azon múlott, hogy képes-e kezelni ezt a szellemet.
Másodszor pedig amiatt, hogy ilyen fiatalon közel került a halálhoz,
a csontjaiban érezte annak jelenlétét, és ez az érzés felépülése után még hete­
kig elkísérte. Amikor visszatért az életbe, hirtelen rádöbbent annak különös­
ségére - hogy szíve, tüdeje és agya van, amelyek a tudatos irányítása nélkül
működnek. Úgy érezte, létezik egy életerő, amely túlmutat az élet egyéni
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 357

megtestesülésein, egy erő, amely nem Istentől származik (Goethe egész életé­
ben pogány maradt), hanem magától a természettől. Felépülése alatt hosszú
sétákat tett a városon kívül, és az élet furcsaságával kapcsolatos érzéseit ki­
terjesztette a növényekre, fákra és állatokra is. Vajon miféle erő juttatta őket
jelenlegi, tökéletesen alkalmazkodó létállapotukba? Honnét származik az
energia, amely növekedésre serkenti őket?
Úgy érezte, mintha halálra ítéltként kegyelmet kapott volna; olthatatlan
kíváncsiság ébredt benne ez iránt az életerő iránt. Szöget ütött a fejében egy
történet ötlete, amely egy Faust nevű tudósról szóló híres német legendán
alapul. Faust, aki kétségbeesetten meg akarja fejteni az élet titkát, találkozik
Mefisztóval, az ördög megtestesülésével, aki a leikéért cserébe segít neki a
kutatásban. Fia a nyughatatlan Faust egyetlen pillanatra is elégedettséget
érez, és nem akar többet az élettől, akkor meg kell halnia, és a lelke az ördögé
lesz. Goethe jegyzeteket kezdett készíteni ehhez a drámához. Faust és az
ördög közötti párbeszédekben saját belső hangjait, egymással párbeszédet
folytató démoni kettősségét hallotta.
Évekkel később Goethe Frankfurtban jogászi pályára lépett. Akárcsak
korábban Lipcsében, úgy tűnt, a démona itt is átveszi felette az uralmat.
Gyűlölte a jogászok konvenciók szabályozta életét, és gyűlölte a társasági
életet meghatározó szokásokat, amelyek elszakították az embereket a ter­
mészettől. Lázadó gondolatokkal játszott, amelyeket A z ifjú W erther szen ­
vedései című levélregény megírásában vezetett le. Bár a történet többé-
kevésbé olyan emberekről szólt, akiket személyesen ismert, valamint egy
fiatal barátjáról, aki szerelmi csalódás miatt öngyilkos lett, a témát javarészt
saját tapasztalatai adták. A regény az érzelmek felsőbbségét hirdette, és az
érzékekhez való visszatérést, a természetközelibb életre buzdított. Mintegy
előfutára volt a később Európa-szerte romantikaként ismertté vált irány­
zatnak, és nagy visszhangot keltett ném et földön, sőt azon túl is. Az ifjú
Goethéből egy csapásra ünnepelt híresség vált. Szinte m indenki olvasta
a könyvét. Az elkeseredett W erthert utánozva fiatalok százai követtek el
öngyilkosságot.
G oethét meglepte, sőt egyenesen zavarba ejtette a siker. Arra eszmélt,
hogy kora leghíresebb íróinak társaságában forgolódik. A démon azonban
újra feltámadt benne. Átadta magát a bor, a nők és az estélyek világának.
A hangulata megint vadul ingadozott. Egyre növekvő utálatot érzett m a­
gával és a világgal szemben. Kimondhatatlanul bosszantották a társaságát
jelentő írók és értelmiségiek. Önelégültek voltak, a világuknak éppen olyan
kevés köze volt a valósághoz és a természethez, mint a jogászokénak. Írói
hírneve is egyre inkább terhet jelentett a számára.
358 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

1775-ben, egy évvel a W erther megjelenése után meghívást kapott Wei-

mar hercegétől, hogy személyes tanácsadóként és miniszterként időzzön
egy kicsit az udvarában. A herceg nagy csodálója volt írói munkásságának,
és szeretett volna minél több művészt szürke és unalmas hercegségébe csá­
bítani. Goethe éppen erre a lehetőségre várt. Végre búcsút mondhatott az
irodalmi világnak, és eltemetkezhetett Weimarban. Energiáját a politikába
és a tudományos munkába fektethette, és megszelídíthette átkozott belső
démonját. Elfogadta a meghívást, és egy későbbi itáliai utazást leszámítva
élete hátralévő részét Weimarban töltötte.
Megérkezvén a fejébe vette, hogy modernizálja a helyi kormányzatot, ám
hamar rá kellett jönnie, hogy a herceg gyenge és fegyelmezetlen, és hogy
a hercegség megreformálására tett minden kísérlete kudarcra van ítélve.
Egyszerűen túl nagy volt a korrupció. így hát lassanként új szenvedélye, a
tudományok felé fordította minden figyelmét. Főként geológiával, botani­
kával és anatómiával foglalkozott. A vers- és regényírás évei véget értek.
Köveket, növényeket és csontokat gyűjtött, amelyeket aztán a házában ked­
vére tanulmányozhatott. Ahogy egyre jobban elmélyedt ezekben a tudomá­
nyokban, különös kapcsolatokat fedezett fel közöttük. A geológiában a föld
változásai nagyon lassan, mérhetetlenül hosszú idő alatt m ennek végbe;
olyan lassan, hogy egy emberi élet kevés a megfigyelésükhöz. A növények
folyamatos átalakulásban vannak, a mag primitív formájától a virágig vagy
fáig. A bolygón található mindenfajta élet állandó fejlődésben van, az egyik
létformából másik alakul ki. Az a forradalmi gondolat fogalmazódott meg
benne, hogy maguk az emberek is primitív létformákból alakultak ki, hiszen
ez volt a természet rendje.
A kor legfőbb érve az ehhez hasonló evolúciós elméletekkel szemben
a felső állcsontok közötti csont embernél megfigyelhető hiánya volt. Ez a
csont az összes alacsonyabb rendű állatnál, köztük a főemlősöknél is meg­
található, de akkoriban nem bukkantak rá az emberi koponyában. Ezt hoz­
ták fel bizonyítékul arra, hogy az ember önálló teremtmény, és létét isteni
erőnek köszönheti. Goethe abból az elképzeléséből kiindulva, hogy a termé­
szetben minden kapcsolatban áll egymással, egy ilyen megközelítést nem
tudott elfogadni. Kitartó kutatással meg is találta ennek a csontnak a csöke-
vényes formáját csecsemők felső állkapocscsontjában. Ez igen nyomós érv
volt az összes többi létformával fennálló kapcsolatunk mellett.
Goethe tudományos stílusa akkoriban igen szokatlannak számított. Úgy
vélte, hogy valamikor létezett egy ősnövény, amelynek jellem zői kikövet -
keztethetőek az összes élő növény alakjából és fejlődéséből. A csontok ta­
nulmányozása során élőlényeket hasonlított össze, hogy megállapítsa, létez­
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 359

nek-e hasonlóságok bizonyos részek, például a gerincoszlop felépítése között.

A minden élet lényegének megtalálására irányuló fausti vágytól hajtva meg­
szállottan kutatta az életformák közötti kapcsolatokat. Úgy tartotta, hogy a
természeti jelenségek saját szerkezetükben hordozzák lényegük elméletét,
csak érzékeinkkel és elménkkel meg kell tudnunk ragadni. A kor tudósai
szinte kivétel nélkül kigúnyolták, ám az elkövetkező évtizedekben felismer­
ték, hogy ő fogalmazta meg az evolúció talán első koncepcióját, további
munkássága pedig az olyan későbbi tudományágak előfutárának tekinthető,
mint a morfológia és az összehasonlító anatómia.
Goethe Weimarban más em ber lett - józan tudós és gondolkodó vált
belőle. 1801-ben azonban egy újabb betegség majdnem végzett vele. A fel­
épülés ezúttal évekig tartott, de 1805-re úgy érezte, visszatért az ereje, és
ezzel együtt olyan érzések is, amelyeket fiatal kora óta nem tapasztalt. Ez az
év volt a kezdete annak az időszaknak, amely Goethe ötvenes évei közepétől
hatvanas évei végéig tartott, s az emberi elme termékenységének valaha volt
legkülönösebb csodája. Az évtizedeken át elnyomott démon megint előtört,
ám Goethe most már rendelkezett azzal a fegyelemmel, amellyel energiáját
a teremtő munka felé terelhette. Csak úgy ontotta a verseket, a regényeket
és a drámákat. Megint elővette a Faustot, és legnagyobb részét ebben az
időszakban írta meg. Nappalai észveszejtő tevékenységek keverékéből áll­
tak - délelőtt írás, délután kísérletek és tudományos megfigyelések (amelyek
immár a vegyészeire és a meteorológiára is kiterjedtek), esténként pedig
társalgás a barátokkal esztétikáról, tudományról és politikáról. Fáradhatat­
lannak tűnt, mintha második fiatalságát élte volna.
Goethe arra a következtetésre jutott, hogy az emberi tudás valamennyi
form ája ugyanannak az életerőnek a különféle megnyilvánulása, amelyet
fiatal korában, a halál küszöbén megérzett. A legtöbb ember a tudományterü­
letek és az elképzelések köré mesterséges falakat emel. Az igazi gondolkodó
látja a kapcsolatokat, és meg tudja ragadni a minden egyes esetben jelen
lévő életerő lényegét. M iért kellene bárkinek is megállnia a költészetnél, úgy
gondolnia, hogy a művészetnek semmi köze a tudományhoz, vagy bárm i­
lyen módon leszűkíteni saját intellektuális érdeklődésének körét? Elménk
arra való, hogy kapcsolatokat hozzon létre, akár egy szövőszék, amely az
anyag összes szálát eggyé fűzi. Ha az élet szerves egészként létezik, és nem
bontható részekre anélkül, hogy elveszítenénk az egész értelmét, akkor
a gondolkodásunknak is az egészhez hasonlatossá kell válnia.
Goethe barátai és ismerősei életének alkonyán azt vették észre, hogy na­
gyon szeretett a jövőről beszélni, akár évtizedekkel és évszázadokkal előre­
tekintve. A Weimarban töltött évek során kibővítette tanulmányainak körét,
360 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

és rengeteg gazdasággal, történelemmel és politikatudománnyal kapcsola­

tos könyvet olvasott el. Olvasmányaiból új ötleteket merített, s ezeket saját
logikájával kiegészítve előszeretettel jövendölte meg a történelm i esem é­
nyek alakulását. Azok, akik tanúi voltak ezeknek az eszmefuttatásoknak,
később döbbenten tapasztalták jóslatai helyességét. Már évekkel a francia
forradalom előtt előrevetítette a Bourbon-m onarchia bukását, m ert úgy
érezte, hogy az a nép szemében elveszítette a legitimitását. Német oldalon
részt vett a francia forradalom ellen vívott csatákban, és amikor Valmynél
tanúja volt a francia polgársereg győzelmének, így kiáltott fel: „Itt és most új
történelmi kor veszi kezdetét, és ti mindnyájan elmondhatjátok majd, hogy
szemtanúi voltatok!”54 A demokrácia és a polgárokból sorozott hadseregek
korának eljövetelére gondolt.
Hetvenes éveiben járva azt mondogatta mindenkinek, hogy a szűk látó­
körű nacionalizmus haldokló erő, és Európa egy napon olyan uniót alkot
majd, mint az Egyesült Államok, és üdvözölte ezt a folyamatot. Emelkedetten
beszélt magáról az Egyesült Államokról is, és megjósolta, hogy egy napon
a világ legnagyobb hatalmává válik, egyre terjeszkedő határai előbb-utóbb
az egész kontinenst magukban foglalják majd. Kifejtette azt a hitét, hogy a
telegráfia új tudománya összeköti majd az egész földgolyót, és az emberek
órákon belül értesülni fognak a legújabb hírekről. Ezt a jövőt „Veloziferisch-
nek” nevezte, mivel mozgatója a sebesség lesz. Aggódott azonban, hogy ez
felfedezés az emberi lélek eltompulásához vezet majd.
Nyolcvankét évesen érezte, hogy közeleg a vég, pedig agyában több ötlet
pezsgett, mint korábban bármikor. Ahogy egy barátjának elmondta, sajnál­
ja, hogy nem élhet még nyolcvan évet - rengeteg tapasztalatával mennyi
új felfedezést tehetne! Évek óta halogatta, de most már elérkezett az ideje,
hogy végre megírja a Faust befejezését: a tudós megtalálja a pillanatnyi bol­
dogságot, az ördög pedig m ár elragadná a lelkét, ám az isteni erők meg­
bocsátják Faustnak mérhetetlen szellemi nagyravágyását, a tudás fáradha­
tatlan hajszolását, és megmentik a pokoltól - talán ez Goethe ítélete maga
felett is.
Néhány hónappal később a következőket írta barátjának, a nagy nyelvész
és nevelő W ilhelm von Humboldtnak: „Az emberi szervek a gyakorlás, a
torna, az elmélkedés, a siker vagy kudarc, az előrejutás vagy ellenállás által
[...] megtanulják tudattalanul létrehozni a szükséges kapcsolódásokat; a
tanult és az ösztönös kart karba öltve működnek együtt, hogy egység szüles­
sen, amely a világ csodája [...] A világot fejvesztett rendszerek fejvesztett
elméletei uralják; és számomra semmi sem fontosabb annál, hogy amennyi­
re csak lehetséges, a bennem rejlő legjobb képességeket hozzam elő, és erős
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 361

kézzel tartsam kordában hóbortjaimat”.55 Ezek voltak az utolsó leírt szavai.

Néhány nappal később, nyolcvanhárom éves korában elhunyt.

Goethe számára élete fordulópontját A z ifjú W erther szenvedéseinek hatal­

mas sikere jelentette. Nem tudott ellenállni a hirtelen rá szakadt hírnév va­
kító ragyogásának. Környezete hangosan követelte a további műveket. Még
csak huszonöt éves volt ekkor. Egész hátralévő életében megtagadta a nyil­
vánosságtól a folytatást, és későbbi írásainak egyike sem közelítette meg a
W erther sikerét, bár utolsó éveiben a német föld legnagyobb géniuszaként
ismerték el. Az olvasók követelésének elutasításához óriási bátorságra volt
szükség. Az, hogy nem volt hajlandó kihasználni a hírnevét, azt is jelentette,
hogy valószínűleg soha többé nem lesz része benne. Erről a figyelemről vég­
leg le kellett mondania. Goethe azonban érzett magában valamit, ami sokkal
fontosabb volt a hírnév csábításánál. Nem akarta, hogy egyetlen könyv bör­
tönbe zárja, és egész életét az irodalomnak, a szenzációhajhászásnak kelljen
szentelnie. így hát egy démonnak nevezett belső erő sugallatára egyedi és
különös utat választott. Ez a nyugtalan szellem késztette arra, hogy az irodal­
mon túli felfedezőutakra induljon, és az élet velejét célozza meg. Ehhez nem
kellett más, mint uralma alá hajtania ezt a születésekor beléköltözött szelle­
met, és erejét a megfelelő irányba terelni.
A tudományok területén saját útját járta, és a természet mélyén meghúzó­
dó mintákat kutatta. Tanulmányait kiterjesztette a politikára, a gazdaságra
és a történelemre is. Am ikor élete utolsó szakaszában visszatért az iroda­
lomhoz, a fejében csak úgy hemzsegtek a különböző tudásformák közötti
kapcsolatok. Költészetét, regényeit és színdarabjait átitatta a tudomány,
tudományos kutatásait pedig a költői megérzés. A történelemmel kapcso­
latban hátborzongató meglátásokat tett. Nem egyik vagy másik területen
szerzett kiválóságot, hanem több évtizedes alapos megfigyelés és gondolko­
dás eredményeként a közöttük fennálló kapcsolatok felismerésében. Goethe
tökéletes megtestesítője a reneszánszban egyetemes emberként ismert esz­
ményképnek - az ember, aki annyira jártas a tudás minden formájában,
hogy elméje közel kerül a természet valóságához, és olyan titkokat pillant
meg, amelyek mások számára láthatatlanok maradnak.
Egy Goethéhez hasonló gondolkodású személyiséget ma sokan talán
a 19. századból ránk maradt különös őskövületnek tartanának, az egyesített
tudás eszméjét pedig romantikus álomnak. Valójában éppen az ellenkező­
jében rejlik az igazság, mégpedig egyetlen egyszerű ok miatt: Az emberi
362 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

agyat felépítése - veleszületett szükséglete, hogy kapcsolódásokat és követ­

keztetéseket hozzon létre - saját akarattal ruházza fel. Bár ez a fejlődési út a
történelem során számos kanyart és kitérőt tett, a kapcsolódás vágya végül
győzedelmeskedni fog, mivel természetünk és hajlamaink oly erőteljes ré­
szét alkotja. A technikai eszközök ma példátlan lehetőségeket kínálnak a kü­
lönböző területek és gondolatok közötti kapcsolatok létrehozására. A művé­
szet és tudomány közötti mesterséges határok fokozatosan eltűnnek majd az
általános valóságunk megismerésére és kifejezésére irányuló vágy nyomá­
sára. Gondolataink közelebb kerülnek a természethez, élőbbek és összefüg­
gőbbek lesznek. Bármilyen lehetséges módon törekednünk kell arra, hogy
ennek az egyetemesítő folyamatnak a részeseivé váljunk, és tudásunkat ki
kell terjesztenünk más területek felé, egyre messzebb és messzebb. E törek­
vés során születő bőséges gondolat lesz a jutalmunk.

A másik út

A másik út a kiválóság létének vagy jelentőségének kétségbe vonása, illetve

annak tagadása, hogy érdemes rá törekedni. Ez csak az erőtlenség és csaló­
dottság érzéséhez vezethet. A másik út rabszolgasorba taszít bennünket -
fogvatartónkat pedig nevezzük ham is énnek.
Hamis énünk mindazoknak a hangoknak az összessége, amelyeket más
emberek szólaltattak meg a fejünkben - szülők és barátok, akik azt akarják,
hogy az elképzeléseikhez igazodjunk abban, milyennek kell lennünk, és mit
kell tennünk. De hamis énünket felerősíti a társadalom nyomása is könnyű
csábítást jelentő értékekhez való alkalmazkodásra. Idetartozik saját egónk
hangja is, amely folyamatosan igyekszik megóvni bennünket a kellemetlen
igazságoktól. Ez az én világos szavakkal szól hozzánk, és ha a kiválóságról
van szó, ilyesmiket mond: „A kiválóság a zseniknek, a kivételes tehetsé­
geknek és csodabogaraknak való. Én egyszerűen nem ilyennek születtem.”
Esetleg azt, hogy: „A kiválóság visszataszító és erkölcstelen. Azoknak való,
akik becsvágyóak és önzőek. Jobban teszem, ha elfogadom az élet által
nekem osztott sorsot, és azért dolgozom, hogy másoknak segítsek ahelyett,
hogy magamat gazdagítanám.” De azt is súghatja: „A siker csak szerencse
kérdése. Akiket kiváló mestereknek nevezünk, csupán olyan emberek, akik
jókor voltak jó helyen. Ha nekem van olyan szerencsém, én is könnyen
EGYESÍTSÜK AZ ÖSZTÖNÖST AZ ÉSZSZERŰVEL! - A KIVÁLÓSÁG SZINTJE 363

lehetnék a helyükben.” Vagy azt, hogy: „Ugyan miért kínlódnék olyasmivel,

ami ilyen sok időbe, erőfeszítésbe és fájdalomba kerül? Inkább élvezem ezt
a rövid életet, és boldogulok, ahogy tudok.”
Most már bizonyára tisztában vagyunk vele, hogy ezek a hangok nem az
igazat mondják. A kiválóság nem genetikai adottságok vagy szerencse kér­
dése, hanem természetes hajlamaink és a legbelül gyökerező vágyaink hajtó­
erejének követése. M indenkinek vannak ilyen vágyai. A bennünk munkáló
vágyat nem az önzés vagy a puszta hataloméhség gerjeszti, hiszen e két érze­
lem inkább a kiválóság útjában áll. Sokkal inkább valami természetes dolog
mély kifejeződése, olyasvalamié, ami születésünkkor egyedivé tett bennün­
ket. Hajlamaink követése és a kiválóság felé való törekvés közben óriási szol­
gálatot teszünk a társadalomnak, felfedezésekkel és ötletekkel gazdagítjuk,
és a lehető legtöbbet hozzuk ki a természet és az emberi társadalom válto­
zatosságából. Valójában az önzés legmagasabb foka, ha csupán fogyasztjuk,
amit mások teremtenek, és visszavonulunk a korlátozott célok és azonnali
élvezetek csigaházába. A hajlamainktól való elidegenedés hosszú távon csak­
is fájdalomhoz és csalódáshoz vezethet. Ahhoz az érzéshez, hogy eltékozol-
tunk valami egyedit. Ez a fájdalom keserűségben és irigységben fejeződik
ki, és nem fogjuk felismerni búskomorságunk valódi okát.
Valódi énünk ezzel szemben nem szavakkal vagy közhelyekkel szól hoz­
zánk. A hangja m élyen belülről, lelkünk legalsó rétegeiből érkezik. Egye­
diségünkből árad, erőteljes érzéseken és vágyakon keresztül kommunikál,
amelyek mintha nagyobbak lennének, mint mi magunk. Végső soron nem
foghatjuk fel, m iért vonzódunk bizonyos tevékenységekhez vagy tudásfor­
mákhoz. Ez nem önthető szavakba és nem magyarázható meg. Egyszerűen
a természet ténye. Ha ezt a hangot követjük, megvalósíthatjuk a bennünk
rejlő lehetőségeket, és beteljesíthetjük egyediségünk megteremtésének és
kifejezésének legmélyebb vágyát. Létezésének oka van, és életünk felad ata,
hogy megvalósítsuk.

Mivel jót gondolunk magunkról, de azért azt egyáltalán nem várjuk

el magunktól, hogy képesek legyünk Raffaello valamelyik festmé­
nyének vázlatát elkészíteni vagy egy Shakespeare-dráma jelenetét
megírni, elhitetjük magunkkal, hogy az ehhez szükséges képes­
ség valami mértéken felüli csodálatos dolog, egy egészen ritka vé­
letlen vagy - ha vallásosan érzünk - felülről érkező kegyelem. így
segíti elő hiúságunk és önszeretetünk a géniusz kultuszát: mert az
csak akkor nem sértő, ha egészen távolinak képzeljük, mint vala-
364 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

mi miraculumot [... ] Ám eltekintve hiúságunk sugalmaitól, úgy

tűnik, a lángelme tevékenysége alapvetően egyáltalán nem külön­
bözik a mechanikus feltalálóétól, a tudós asztronómusétól vagy a
történészétől. Mindezek a tevékenységek nyilvánvalóvá válnak, ha
olyan embereket képzelünk el, akiknek gondolkozása egy irány­
ban működik, akik mindent anyagként használnak fel, akik mindig
buzgalommal figyelik saját belső életüket, és figyelnek ugyanígy
másokat, akik mindenütt előképeket, ösztönzést látnak, akik nem
fáradnak bele eszközeik kombinálásába. A lángelme sem tesz sem­
mi mást, mint hogy először megtanul követ rakni, aztán építkezni,
úgy, hogy egyfolytában anyagot keres, és minduntalan alakítgatja
azt. Az ember minden tevékenysége bámulatosan bonyolult, nem
csak a lángelméé: de egyetlen tevékenység sem „csoda”.56

F r ied ric h N ietzsc h e

 A KORTÁRS KIVÁLÓSÁGOK ÉLETRAJZA

Santiago Calatrava 1951-ben született Valenciában, Spanyolországban.

A Valenciai Műszaki Egyetemen diplomázott építészetből, majd építőmér­
nöki doktori fokozatot szerzett Svájcban, a zürichi Svájci Szövetségi Műszaki
Főiskolán. Építőmérnöki háttere miatt Calatrava elsősorban nagyszabású
közbeszerzési projekteken dolgozott, mint például hidak, vasútállomások,
múzeumok, kulturális központok és sportlétesítmények. A természetben
található organikus formákból ihletet merítve, Calatrava igyekezett m iti­
kus, mégis futurisztikus minőséget csempészni ezekbe a projektekbe, m e­
lyek között mozgó és alakjukat változtató épületek is helyet kaptak. Legfon­
tosabb munkái: a BCE Piacé Galleria Torontóban, Kanadában (1992), az
Oriente Vasútállomás Lisszabonban, Portugáliában (1998), A Milwaukee
Művészeti Múzeum kibővítése az Egyesült Államokban (2001), a Puente de
la Mujer Buenos Airesben, Argentínában (2001), az Auditorio de Tenerife
Santa Cruzban, a Kanári-szigeteken (2003), az athéni olimpiai sportkomp­
lexum, Görögországban (2004), a Turning Torso Torony Malmőben, Svéd­
országban (2005), és a Húrok hídja Jeruzsálemben, Izraelben (2008). Jelenleg
a World Trade Center helyén lévő közlekedési csomóponton dolgozik New
York Cityben, amelynek átadását 2014-re tervezik*. Calatrava ezenkívül
neves szobrász is, akinek a munkáit világszerte több galériában kiállították.
Számos egyéb díj mellett megkapta az Institution o f Structural Engineers
(Szerkezeti Mérnökök Intézete) aranyérmét (1992) és az American Institute
o f Architects (Amerikai Építészek Intézete) aranyérmét (2005).

Dániel Everett 1951-ben született a Kaliforniai Holtville-ben. Külföldi misz-

sziós diplomát szerzett a Moody Biblia Intézetnél, Chicagóban, és lelkésznek

Az épületet végül 2016 márciusában adták át. (A Szerk.)

366 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

is felszentelték. Miután nyelvészetet tanult a Summer Institute o f Linguistics

nevű keresztény szervezetnél, Everettet családjával együtt misszionáriusként
az Amazonas-medencébe küldték, hogy a pirahá nevű vadászó-gyűjtögető
törzs egy kis csoportjával éljen, akiknek a nyelve semmilyen más élő dia­
lektussal nem áll rokonságban. Miután több évet töltött a pirahákkal, Eve-
rettnek végül sikerült rájönnie megfejthetetlennek tűnő nyelvük titkára, és
közben az emberi nyelv természetét illetően is tett néhány felfedezést, ame­
lyek a mai napig vitákat kavarnak a nyelvészek között. Ezenkívül kutatáso­
kat végzett és cikkeket publikált több m int egy tucat különálló amazóniai
nyelvről. Everett a brazíliai Campinas Állami Egyetemen doktori fokozatot
szerzett nyelvészetből. Nyelvész- és antropológusprofesszorként dolgozott a
Pittsburghi Egyetemen, ahol a nyelvészeti tanszéket is vezette. Tanított még
a Manchesteri Egyetemen (Anglia) és az Illinois-i Állami Egyetemen. Jelen­
leg a Bentley Egyetem Bölcsészkarának dékánja. Két könyve jelent meg: a
nagy sikert aratott D on t Sleep, There are Snakes: Life an d Language in the
A m azonian Jungle (Ne aludj, itt kígyók vannak: Élet és nyelv az amazóniai ős­
erdőben) (2008), és a Language: The Cultural Tool (A nyelv, mint kulturális
eszköz) (2012). A pirahák között végzett munkájáról G ram m ar ofH appiness
(A boldogság nyelvtana) (2012) címmel dokumentumfilm is készült.

Teresita Fernández 1968-ban született a floridai Miamiban. A Floridai

Nemzetközi Egyetemen szerzett diplomát vizuális művészetekből, a mester-
képzést pedig a Virginia Szövetségi Állami Egyetemen végezte. Fernández
konceptuális művész, aki leginkább köztéri szobrairól és szokatlan anya­
gokból készült, nagyméretű alkotásairól ismert. Munkáiban szívesen vizs­
gálja, milyen hatást gyakorolnak a lelki folyamatok a körülöttünk lévő világ
érzékelésére; ennek érdekében olyan tereket alakít ki, amelyek kihívás elé
állítják a művészetről és természetről alkotott hagyományos nézeteinket.
Munkáit a világ számos neves múzeumában kiállították, köztük a New
York-i Modern Művészetek Múzeumában, a San Franciscó-i Modern Művé­
szetek Múzeumában, és a Washingtoni Corcoran Művészeti Galériában.
Nagyszabású megbízásai között szerepel egy Blind Blue L an dscape (Vak kék
táj) című új, helyspecifikus alkotás a híres Bennessee művészeti negyedben,
Naosimában, Japánban. Fernández számos díjat kapott, köztük Guggen-
heim-ösztöndíjat, a Római Amerikai Akadémia társösztöndíját, valamint
a Nemzeti Művészeti Alapítvány művészeti ösztöndíját. 2005-ben elnyerte a
MacArthur Alapítvány „zsenidíjként” is ismert ösztöndíját. Barack Obama
elnök 2011-ben kinevezte az Egyesült Államok Szépművészeti Bizottságába.
A KORTÁRS KIVÁLÓSÁGOK ÉLETRAJZA 367

Paul Graham 1964-ben született az angliai Weymouthban. A családja négy­

éves korában az Egyesült Államokba költözött, a pennsylvaniai M onroe-
ville-ben nőtt fel. Graham filozófia szakon szerzett diplomát a Cornell
Egyetemen, majd informatikából doktorált a Harvardon. A Rhode Island
School o f Designban és a firenzei Accademia di Béllé Ariin (Szépművészeti
Akadémia) festészetet tanult. 1995-ben társalapítóként részt vett a Viaweb,
az első alkalmazásszolgáltató elindításában, amelynek segítségével a felhasz­
nálók saját internetes áruházat nyithattak. Miután a Yahoo! közel 50 m illió
dollárért megvásárolta a Viawebet (és átnevezte Yahoo! Store-ra), Graham
rendkívül népszerű online esszésorozatot írt a programozásról, a techno­
lógiai startupokról, valamint a technika és a művészet történetéről. A Har-
vard Computer Society (Harvardi Inform atikai Társaság) szervezésében
2005-ben tartott beszédére érkezett visszajelzések alapján Graham létrehoz­
ta a Y Combinatort, egy fiatal technológiai vállalkozók számára indulótőkét,
tanácsokat és mentorálási lehetőséget kínáló oktatórendszert. A cég azóta a
világ egyik legsikeresebb technológiai inkubátorává nőtte ki magát. Kétszáz­
nál is több céget felölelő portfoliója jelenleg több mint 4 milliárd dollárt ér,
és közreműködött többek között a Dropbox, a Reddit, a loopt és az AirBnB
indulásában. Két könyve jelent meg: Az On Lisp (A Lispről) (1993), a szá­
mítógépes programozási nyelvről, és a H ackers an d Painters (Hackerek és
festők) (2004). Online esszéi a PaulGraham.com honlapon olvashatók.

Temple Grandin 1947-ben született Bostonban, Massachusettsben. Három­

éves korában autizmust állapítottak meg nála. Speciális foglalkozások és egy
beszédterapeuta segítségével lassan elsajátította azokat a nyelvi képességeket,
amelyek lehetővé tették további szellemi fejlődését és azt, hogy iskolába jár­
jon. Végül egy tehetséges gyerekeknek fenntartott középiskolába került, ahol
kiválóan teljesített a természettudományok terén. Grandin pszichológiából
diplomázott a Franklin Pierce Főiskolán, mesterképzését állattudományból
végezte az Arizonai Állami Egyetemen, majd e témában doktori cím et is
szerzett az Illinois-i Egyetemen, Urbana-Champaignben. Egyetemi tanul­
mányai után különböző, állattartásban használatos berendezések tervezé­
sével foglalkozott. Az Egyesült Államok marhaállományának mintegy felé­
nél az általa tervezett felszereléseket használják az állattartáshoz. Az ezen a
területen végzett tevékenységének célja humánusabb, stresszmentes környe­
zet megteremtése az állatok számára a vágóhidakon. Ennek érdekében több
útmutatót állított össze a nagyüzemi m arha- és disznótartás témájában,
amelyeket ma olyan cégek használnak, mint a McDonald’s. Grandin ezen­
kívül népszerű előadó az állati jogok és az autizmus témájában. Több sikeres
368 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

könyvet írt, köztük a Thinking in Pictures: My Life with Autism (Képekben

gondolkodni: Életem autizmussal) (1996), az Anim als in Translation: Using
the M ysteries o f Autism to D ecode A nim ál B ehavior (Állatok tolmácsolása:
Az állati viselkedés megfejtése az autizmus rejtélyeinek felhasználásával)
(2005) és a The Way I See It: A Personal L ook at Autism an d Aspergers (Ahogy
én látom: Személyes vélemény az autizmusról és az Asperger-szindrómá-
ról) (2009). 2010-ben az HBO Temple Grandin címmel életrajzi filmet készí­
tett róla. Jelenleg a Coloradói Állami Egyetem állattudományi tanszékének
professzora.

Yoky M atsuoka 1972-ben született Tokióban, Japánban. ígéretes fiatal

teniszjátékosként az Egyesült Államokba utazott, hogy részt vegyen egy
magas szintű teniszakadémián. Végül az Államokban fejezte be közép­
iskolai tanulmányait, majd jelentkezett a kaliforniai Berkeley Egyetemre,
ahol villam osm érnöki és inform atikai diplomát szerzett. Doktori címét
villamosmérnöki tudományokból és mesterséges intelligenciából szerez­
te az M IT-n. Ugyanitt a Barrett Technology vezető m érnökeként dolgo­
zott, és kifejlesztett egy robotkezet, amely szabvánnyá vált az iparágban.
A robotika és a gépészet professzoraként dolgozott a Carnegie Mellon Egye­
temen, illetve az informatika és a műszaki tudományok professzoraként a
Washingtoni Egyetemen, Seattle-ben. A Washingtoni Egyetemen Matsuoka
új tudományterületet hozott létre, amelyet „neurobotikának” nevezett, és
megalapította az egyetem neurobotika laboratóriumát, ahol robotmodel-
leket és virtuális környezetet használnak az emberi végtagok biom echa­
nikájának és az izmok és idegek együttműködésének jobb megértéséhez.
Matsuoka 2007-ben megkapta a M acArthur Alapítvány ösztöndíját, más
néven a „zsenidíjat”. Részt vett a Google X-részlegének létrehozásában,
ahol az innovációért felelős vezetőként tevékenykedett. Matsuoka jelenleg
műszaki igazgató a Nest Labsnél, egy zöld technológiával foglalkozó cégnél,
amely olyan energiahatékony fogyasztási cikkek kifejlesztésével foglalkozik,
mint például a Nest Intelligens Termosztát.

V ilayanur R am achandran 1951-ben született M adrasban, Indiában.

Orvosnak tanult, majd pályát váltott, és vizuális pszichológiával kezdett
foglalkozni a Cambridge-i Egyetem Trinity College-án, Angliában, ahol
doktori fokozatot szerzett. 1983-ban kinevezték a San Diegó-i Kaliforniai
Egyetem (UCSD) pszichológia tanszékének adjunktusává. Jelenleg a UCSD
pszichológia tanszék és neurológiai program Kiváló Professzora, valamint az
egyetem Agy- és Kognitív Kutatások Központjának igazgatója. Leginkább
A KORTÁRS KIVÁLÓSÁGOK ÉLETRAJZA 369

az olyan bizarr neurológiai rendellenességekkel kapcsolatos munkássága

révén ismert, mint a fantomvégtag-jelenség, különféle testi identitászavarok,
a Capgras-szindróma (az ebben szenvedők meggyőződése, hogy egyes csa­
ládtagjaikat imposztor helyettesíti), illetve a tükörneuronokról és szinesz-
téziáról alkotott elméletei kapcsán. Számos elismerése között szerepel a brit
Royal Institution örökös tiszteletbeli tagsága, az Oxfordi és a Stanford Egye­
tem ek ösztöndíjai, valamint a Nemzetközi Neuropszichiátriai Társaság
évente odaítélt Ram on Y Cajal díja. A Tim e magazin 2011-ben „a világ
egyik legbefolyásosabb emberének” választotta. Szerzője a világsikerű Phan-
tom s in the B rain (Szellemek az agyban) (1998), a B r ie f Tour o f H um án
Consciousness: From Im postor Poodles to Purple N um bers (Rövid séta az em ­
beri tudatban: Az imposztor uszkároktól a lila számokig) (2005) és a The
Tell-Tale Brain: A N euroscientists Q uestfor W hatM akes Us H um án (Az árul­
kodó agy: Mi tesz bennünket emberré egy neurológus szerint) (2010) című
könyveknek.

Freddie Roach 1960-ban született a massachusettsi Dedhamben. Hatévesen

kezdett bokszolni. Amikor 1978-ban megkezdte profi pályafutását, Roach
mögött m ár 150 amatőr m eccs állt. A legendás Eddie Futch keze alatt
Roach profiként rekordszámba menő 41 győzelmet aratott (ebből 17-et ki­
ütéssel), és 13-szor veszített. Miután 1986-ban visszavonult az aktív küzde­
lemtől, segédedző lett Futch mellett, majd néhány év múlva saját karrierbe
kezdett, és 1995-ben megnyitotta a Wild Card Bokszklubot Hollywood­
ban, ahol jelenleg is több ökölvívót edz. Edzőként Roach 28 világbajnok
bokszolóval dolgozott, köztük Manny Pacquiaóval, Mike Tysonnal, Oscar
De La Hoyával, Amir Khannal, Julio César Chávez Jr-ral, James Toneyval
és Virgil Hill-lel. Ezenkívül ő az edzője az U FC váltósúlyú bajnokának,
Georges St. Pierre-nek, és a világ egyik legjobb női ökölvívójának, Lucia
Rijkernek. Roachnál 1990-ben Parkinson-kórt állapítottak meg, ám gyógy­
szeres kezeléssel és szigorú edzésprogrammal jórészt kordában tudja tartani
a betegség tüneteit. Számos elismerése mellett az Amerikai Bokszújságírók
Szövetsége öt alkalommal választotta az Év Edzőjének, ami példa nélkül
álló eredmény, valamint nemrégiben helyet kapott a Boksz Hírességeinek
Csarnokában is. Az HBO műsorán Peter Berg rendezésében készült „Fred­
die Roach vs Parkinson-kór” (On Freddie Roach) című sorozat az ő m un­
kásságáról szól.

Cesar Rodriguez Jr. 1959-ben született a texasi El Pasóban. Miután üzleti

adminisztráció diplomát szerzett a Dél-karolinai Katonai Főiskolán, más
370 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

néven a Fellegvárban, jelentkezett a légierő pilótaképző programjára. Az

F - 15-ös mellett több más gépre is vadászgép-parancsnoki minősítést szer­
zett, majd lassan haladt előre a ranglétrán: 1993-ban őrnaggyá, 1997-ben
alezredessé, 2002-ben pedig ezredessé léptették elő. Több mint 3100 repült
óra áll mögötte vadászpilótaként, ebből 350 óra harci körülmények között.
Kiválóan teljesített a légi harc során, és három ellenséges repülőgépet sem­
misített meg - két iraki MiG vadászgépet a Sivatagi Vihar hadművelet során
(1991), valamint a Jugoszláv Légierő M iG -jét a jugoszláviai háború (1999)
alatt. Ez az aktív szolgálat során aratott három légi győzelem a legtöbb,
amit amerikai pilóta magáénak tudhat a vietnami háború óta. Rodriguez a
332. Expedíciós Hadműveleti Csoport parancsnoka volt az Iraki Szabadság
hadművelet (2003) során. 2006-ban vonult vissza a légierőtől. Elvégezte az
Amerikai Légierő Légi Parancsnokság és Személyzeti Főiskolát, valamint
az Amerikai Haditengerészeti Főiskolát. Számos kitüntetése között három
Distinguished Flying Cross, a Légion o f M erít és a Bronzcsillag szerepel.
Jelenleg a Raytheon alkalmazásában áll, mint a légiharc-rendszerek nemzet­
közi program- és fejlesztési igazgatója.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Legelőször is Anna Billernek szeretnék köszönetét mondani felbecsülhetet­

len közreműködéséért - rengeteg nagyszerű ötletéért, hozzáértő szerkesz­
tői munkájáért, a kutatásban nyújtott segítségéért és a hosszú írói folyamat
során tanúsított szerető támogatásáért. Az ő munkája és hozzájárulása tette
lehetővé e könyv megszületését, és ezért örök hálával tartozom neki.
Szeretném megköszönni ügynökömnek, Michael Carlisle-nak az Inkwell
Managementnél, hogy szakértő kézzel terelgette végig a projektet az itt-ott
felmerülő akadályok között, valamint szerkesztői és életvezetési tanácsaiért
is hálás vagyok. Ő valódi mesterügynök. Az Inkwellnél köszönet illeti még
Lauren Smythe-ot rengeteg segítségéért, és Alexis Hurleyt, amiért eljuttatta
a könyvet a világ olvasóközönségéhez.
Szeretném megköszönni Molly Sternnek, hogy beindította az egész pro­
jektet, és a Viking teljes csapatának, akik olyan fontos szerepet játszottak az
alkotási folyamatban. Közéjük tartozik a szerkesztőm, Josh Kendall, aki olyan
sok szinten segítette és befolyásolta ezt a vállalkozást; Carolyn Carlson, aki
átvette a szerkesztői feladatokat, és valóságos csodát művelt; Maggie Payette,
aki a borító illusztrációit tervezte; Dániel Lagin, aki a grafikai tervezést végez­
te; Noirin Lucas, aki nagy gonddal vezette végig a könyvet a kiadói munkála­
tokon; Nancy Sheppard marketingigazgató és Carolyn Coleburn sajtófelelős,
akik mindketten igazán nagyszerű munkát végeztek a promóciós tevékeny­
ség során; végül, de nem utolsósorban pedig Margaret Riggs, aki minden lo­
gisztikai támogatást megadott. Köszönettel tartozom még Clare Ferrarónak
türelméért és a projekt általános irányításában végzett mesteri munkájáért.
Szeretném megköszönni Ryan Holidaynek, a Trust M e l ’m Lying: Confes-
sions o f a M edia M anipulátor (Bízz bennem, hazudok: Egy médiamanipulá­
tor vallomásai) című könyv szerzőjének a kutatásban és a különböző kor­
társ Mesterekkel készült interjúk koordinálásában nyújtott felbecsülhetetlen
értékű segítségét.
372 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

A könyv megírása során sokan segítettek tanácsaikkal és ötleteikkel.

A lista első helye mindenképpen 50 Centé, azaz Curtis James Jackson ameri­
kai rapperé. 2007-ben folytatott beszélgetéseink ültették el a bogarat a fülem­
ben. A projekt kezdeti szakaszában 50 Cent irodalmi ügynöke, Marc Gerald
játszotta szokásos bábáskodó szerepét. Hasonlóképpen szeretnék köszöne­
tét mondani Casper Alexandernek, Keith Ferrazzinak és Neil Straussnak;
William Ripple professzornak; Francisco Gimeneznek; nagyszerű barátaim­
nak, Eliot Schainnak, Michiel Schwarznak és Joost Elffersnek; továbbá Kate-
rina Kantolának, akinek az emléke örökké élni fog. Köszönettel tartozom a
húgomnak, Leslie-nek az állatokkal és pleisztocén kori őseinkkel kapcsola­
tos inspiráló ötleteiért.
Természetesen örök hálával tartozom a kortárs kiválóságoknak, akik bele­
egyeztek, hogy interjút készítsek velük ehhez a könyvhöz. Feltételül szabtam,
hogy minden interjút személyesen kell elkészíteni, mindenféle időkorlát
nélkül, és az interjúalanyoknak a beszélgetés során végig teljes mértékben
őszintének kell lenniük kreatív folyamataikat, korai küzdelmeiket, sőt kudar­
caikat illetően. Interjúalanyaim mindegyike rendkívül bőkezűen bánt a sza­
badidejével, és jóindulattal viszonyult gyakran bosszantó kérdéseimhez.
Az általuk tanúsított szellemiség hitem szerint elengedhetetlenül fontos
szerepet játszik a kiválóság elérésében és a sikeres életben.
Az interjúk megszervezéséért köszönettel tartozom Elizabeth Seckel
egyetemi hallgatónak, aki Vilayanur S. Ramachandran professzorral dol­
gozik az U CSD -n; Jessica Livingstonnak, Paul Graham feleségének és az
Y Combinator társalapítójának; Andrew Franklinnek, kiadóm, az egyesült
királyságbeli Profile Books fantasztikus vezetőjének, aki segített a Dániel
Everett-tel készített interjú során; Dávid Gordonnak, a Calatrava által ki­
bővített Milwaukee Művészeti Múzeum egykori igazgatójának, aki segített
megszervezni a Santiago Calatrava-interjút; Mrs. Tina Calatravának; Cheryl
Millernek, Temple Grandin vezető asszisztensének; Stephanie Smithnek, a
Lehmann Maupin egyik partnerének, aki a Teresita Fernández-interjúval
kapcsolatban a segítségemre volt; és Nick Khan és Evan Dick ügynököknek
a CAA-nél, akik mindketten Freddie Roachot képviselik.
Köszönet illeti még édesanyámat, Laurette-et türelméért és szeretetéért,
és am iért ő a legnagyobb rajongóm. Természetesen nem hagyhatom ki
Brutust, a valaha élt legnagyszerűbb macskát, a vadászat mesterét.
Végül pedig szeretném megköszönni mindazoknak a kiválóságoknak,
m entoroknak és tanároknak, akik az elmúlt években lassan felnyitották
a szemem a rengeteg ötletre, és megtanítottak, hogyan kell gondolkodni.
A könyvet elejétől a végéig áthatja az ő jelenlétük és szellemiségük.
 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

Abernathy, Charles M. and Róbert M. Hamm: Surgical Intuition: What It Is and How
to Get It. Philadelphia, Hanley and Belfus Inc., 1995.
Adkins, Lesley and Roy: The Keys ofEgypt: The Race to Crack the Hieroglyph Code. New
York, Perennial, 2001.
Bate, Walter Jackson: John Keats. Cambridge, Harvard University Press, 1963.
Bazzana, Kevin: Wondrous Strange: The Life and Art ofGlenn Gould. Oxford, Oxford
University Press, 2004.
Bergman, Ingmar: Laterna Magica (Laterna Magica) Ford.: Kúnos László. Budapest,
Európa, 1988.
Bergson, Henri: Teremtőfejlődés (Lévolution créatrice) Ford.: Dienes Valéria. Budapest,
Akadémia, 1930.
Beveridge, William lan Beardmore: The Art ofScientific Investigation. Caldwell, The
Blackburn Press, 1957.
Bódén, Margaret A.: The Creative Mind: Myths and Mechanisms. London, Routledge,
2004.
Bohm, Dávid - F. Dávid Peat: Science, Order, and Creativity. London, Routledge,
1989.
Boyd, Valerie: Wrapped in Rainbows: The Life ofZora Neale Hurston. New York, Scrib-
ner, 2004.
Bramly, Serge: Leonardo: The Artist and the Mán. Trans. Sian Reynolds. New York,
Penguin Books, 1994.
Brands, H. W.: The First American: The Life and Times of Benjámin Franklin. New York,
Anchor Books, 2002.
Capra, Fritjof: Leonardo és a tudomány (The Science of Leonardo: Inside the Mind ofthe
Great Genius ofthe Renaissance) Ford.: Bognár Dániel, Bognár János, Bognár Júlia,
Bognár Zsófia. Budapest, Akkord, 2009.
Carter, William C.: Marcel Proust: A Life. New Haven, Yale University Press, 2000.
374 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Csuang-ce: A virágzó délvidék igaz könyve (Nanhua zhen jing) Ford.: Dobos László.
Budapest, Nórán Libro, 2010.
Corballis, Michael C.: The Lopsided Ape: Evolution ofthe Generative Mind. Oxford,
Oxford University Press, 1991.
Curie, Eve: Madame Curie (Madame Curie: A Biography) Ford.: Just Béla. Rába György.
Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1962.
De Miile, Ágnes: Martha: The Life and Work of Martba Graham. New York, Random
House, 1991.
Donald, Merlin: Az emberi gondolkodás eredete (Origins ofthe Modern Mind: Three
Stages in the Evolution of Culture and Cognition) Ford.: Kárpáti Eszter. Budapest,
Osiris, 2001.
Dreyfus, Hubert L. - Stuart E. Dreyfus: M ind Over Machine: The Power of Humán In-
tuition and Expertise in the Éra ofthe Computer. New York, Free Press, 1986.
Ehrenzweig, Anton: The Hidden Order of Art: A Study in the Psychology of Artistic
Imagination. Berkeley, University of California Press, 1971.
Ericsson, K. Anders, ed.: TheRoad to Excellence: The Acquisition of Expert Performance
in the Árts, Sciences, Sports and Games. Mahwah, Lawrence Erlbaum Associates
Publishers, 1996.
Gardner, Howard: Frames of Mind: The Theory of Multiple Intelligences. New York,
Basic Books, 2004.
Gregory, Andrew: Harveys Heart: The Discovery ofBlood Circulation. Cambridge, Icon
Books, 2001.
Hirshfeld, Alán: The Electric Life of Michael Faraday. New York, Walker & Company,
2006.
Hogarth, Robin M.: Educating Intuition. Chicago, The University of Chicago Press,
2001 .
Howe, Michael J. A.: Genius Explained. Cambridge, Cambridge University Press,
2001 .
Humphrey, Nicholas: The Inner Eye: Social Intelligence in Evolution. Oxford, Oxford
University Press, 2008.
Josephson, Matthew: Edison: A Biography. New York, John Wiley & Sons, Inc., 1992.
Klein, Gary: Sources of Power: How People Make Decisions. Cambridge, The MIT Press,
1999.
Koestler, Arthur: The Act of Creation. London, Penguin Books, 1989.
Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete (The Structure of Scientific
Revolutions) Ford.: Bíró Dániel. Budapest, Osiris, 2002.
Leakey, Richard E. - Roger Lewin: Fajunk eredete (Origins: What New Discoveries Re-
veal About the Emergence ofOur Species and Its Possible Future) Ford.: Somlyó Bálint.
Budapest, Gondolat, 1986.
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA 375

Lewis, Dávid: We, the Navigators: The Ancient Art of Landfinding in the Pacific. Hono­
lulu, The University Press of Hawaii, 1972.
Ludwig, Emil: Goethe: Geschichte eines Menschen. Lipcse, Zsolnay, 1931.
Lumsden, Charles J. - Edward O. Wilson: Promethean Fire: Reflections on the Origin
ofMind. Cambridge, Harvard University Press, 1983.
McGilchrist, Iáin: The Master and His Emissary: The Divided Brain and the Making
ofthe Western World. New Haven, Yale University Press, 2009.
McKim, Róbert H.: Experiences in Visual Thinking. Belmont, Wadsworth Publishing
Company, Inc., 1972.
McPhee, John: A Sense of Where You Are: A Profile ofBill Bradley at Princeton. New
York, Farrar, Straus and Giroux, 1978.
Moorehead, Alán: Darwin and the Beagle. New York, Harper & Row, 1969.
Nuland, Sherwin B: The Doctor’s Plague: Germs, Childbed Fever, and the Strange Story
of Ignác Semmelweis. New York, W. W. Norton & Company, 2004.
Popper, Kari R. - John C. Eccles.: The Selfand Its Brain. London, Routledge, 1990.
Prigogine, Ilya: The End of Certainty: Time, Chaos, and the New Laws of Natúré. New
York, The Free Press, 1997.
Quammen, Dávid: The Reluctant Mr. Darwin: An Intimate Portrait of Charles Darwin
and the Making ofH is Theory of Evolution. New York, W. W. Norton & Company,
2007.
Ratey, John J.: A User’s Guide to the Brain: Perception, Attention, and the Four Theaters
ofthe Brain. New York,Vintage Books, 2002.
Rothenberg, Albert: The Emerging Goddess: The Creative Process in Art, Science, and
Other Fields. Chicago, The University of Chicago Press, 1990.
Schrödinger, Erwin: What Is Life: The Physical Aspect of the Living Cell. Cambridge,
Cambridge University Press, 1992.
Schultz, Duane: Intimate Friends, Dangerous Rivals: The Turbulent Relationship Between
Freud & Jung. Los Angeles, Jeremy P. Tarcher, Inc., 1990.
Sennett, Richard: The Craftsman. New Haven, Yale University Press, 2008.
Shepard, Paul: Corning Home to the Pleistocene. Washington, Island Press, 1998.
Sieden, Lloyd Steven: Buckminster Fuller’s Universe. New York, Basic Books, 2000.
Simonton, Dean Keith: Origins of Genius: Darwinian Perspectives on Creativity. New
York, Oxford University Press, 1999.
Solomon, Maynard: Mozart (Mozart: A Life) Ford.: Barabás András. Budapest, Park,
2006.
Steiner, Rudolf: Einleitungen zu Goethes Naturwissenschaftlichen Schriften: Zugleich eine
Grundlegung dér Geisteswissenschaft (Anthroposophie). Basel, Rudolf Steiner, 1999.
Storr, Anthony: The Dynamics ofCreation. New York, Ballantine Books, 1993.
Von Sternberg, Josef: Fun in a Chinese Laundry. San Francisco, Mercury House, 1988.
376 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

Waldrop, M. Mitchell: Complexity: The Emerging Science at the Edge ofOrder and Cha-
05. New York, Simon & Schuster Paperbacks, 1992.
Watts, Steven: The People’s Tycoon: Henry Ford and the American Century. New York,
Vintage Books, 2006.
Wilson, Colin: Super Consciousness: The Quest fó r the Peak Experience. London,
2009.
 JEGYZETEK A MAGYAR KIADÁSHOZ

1 Goethe, Johann Wolfgang von: Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehr-
jahre) Ford.: Benedek Marcell. Budapest, Európa Kiadó, 1983, 75.
2 Leakey, Richard E. - Lewin, Roger: Fajunk eredete (Origins) Ford.: Somlyó Bálint.
Budapest, Gondolat, 1986,292.
3 Emerson, Ralph Waldo: Esszék (Essays) Ford.: Doubravszky Sándor. Budapest,
Bagolyvár Kiadó, 1995, 11-12.
4 Darwin, Charles: Autobiography: With Two Appendices Comprising a Chapter ofRe-
miniscences and a Statement of Charles Darwins Religious Views by Francis Darwin.
London, Watts, 1931.
5 Nietzsche, Friedrich: Emberi, nagyon is emberi - Könyv szabad szellemek számára
(Menschliches, Allzumenschliches: Ein Buchfürfreie Geister) Ford.: Horváth Géza.
Budapest, Osiris, 2008, 96.
6 Vinci, Leonardo da - Richter, Irma Anne (szerk.): Notebooks of Leonardo da Vinci.
Oxford, Oxford University Press, 1952, 356.
7 Ortega y Gasset, Jósé: El hombre y la gente. Madrid, Alianza Editoriak 2010.
8 Goethe, Johann Wolfgang von: Wilhelm Meister tanulóévei (Wilhelm Meisters Lehr-
jahre) Ford.: Benedek Marcell. Budapest, Európa Kiadó, 1983, 57.
9 Hillman, James: The Soul’s Code - In Search ofCharacter and Calling. New York City,
Grand Central Publishing, 1997, 28.
10 Ford.: Krivácsi Anikó. Lásd http://polczer.hU/gondolatok_leonardo_irasai.htm#fol.
Utoljára megtekintve: 2016. május 18.
11 Marcus Aurelius: Elmélkedések (Ta eis eauton) Ford.: Huszti József. Budapest,
Kossuth Kiadó, 1996, 61.
12 Hurston, Zora Neale: Jonah’s Gourd Vine - A Növel. New York, Harper Perennial
Modern Classics, 2008.
13 Az All-America csapat a közép- vagy főiskolák legjobb amatőr kosárlabdázóiból
összeállított csapat. Inkább tiszteletbeli jellegű, mérkőzéseket - profi megfelelőjével,
az All-Starsszal ellentétben - jellemzően nem játszanak.
378 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

14 A „hacker” kifejezést nemcsak a különböző adatbázisokba jogtalanul betörő „kalózok­

ra” használják, hanem a programozás világában olyan személyre is utal, aki tehetségét
és kreativitását a különböző programozási rendszerek korlátainak elérésében, illetve
a rendszerek bővítésében kamatoztatja. A lényeg a kihívás és a szórakozás.
15 Hakuin, Ekaku: Wild Ivy: The Spiritual Autobiography ofZen Master Hakuin (Icuma-
degusa) Ford.: Norman Waddell. Boston, Shambhala, 2001. Magyarul lásd: Ullmann,
Róbert - Reichenberg-Ullmann, Judith: Szentek, bölcsek, mesterek és misztikusok:
Megvilágosodásbeszámolók a régmúlttól napjainkig. Budapest: Filosz Kiadó, 2005.
111-18.
16 Watts, Isaac: The Improvement ofthe M ind (Reprint). London, Forgottén Books,
2015.
17 Eckermann, Johann Peter: Beszélgetések Goethével (Gesprache mit Goethe) Ford.:
Győrffy Miklós. Budapest, Európa Kiadó, 1989, 220.
18 Nietzsche, Friedrich: így szólott Zarathustra - Könyv mindenkinek és senkinek (Alsó
Sprach Zarathustra: Ein Buchfür Allé und Keimen) Ford.: Kurdi Imre. Budapest,
Osiris, 2004, 98.
19 Gregory, Richard L.: Eye and the Brain: The Psychology ofSeeing. Oxford, Oxford
University Press, 1997.
20 Rövid, példabeszédszerű, tanító jellegű zen történet.
21 Faraday, Michael: Experimental Researches in Electricity. London, Quaritch,
1839-1855.
22 Polányi Mihály: Személyes tudás 1. - Ütőn egy posztkritikai filozófiához (Experimental
Knowledge) Ford.: Papp Mária. Budapest, Atlantisz, 1994, 101-02.
23 Schopenhauer, Arthur: Parainezisek és maximák - Életbölcseleti oktatások (Apho-
rismen zűr Lebensweisheit) Ford.: Dr. Szemlér Lőrincz. Budapest, Lampel Róbert
Könyvkereskedése. (Wodianer F. és Fiai) 1908, 60.
24 Darwin, Charles: Az ember származása és a nemi kiválasztás (The Descent ofMan,
and Selection in Relation to Sex) Ford.: Katona Katalin. Budapest, Gondolat Kiadó,
1961,680.
25 Halálának pontos körülményei máig tisztázatlanok. Elmegyógyintézeti kezelés alatt
állt, és egyes feltevések szerint az ápolói által okozott sérülések következtében halt
meg.
26 Harvey, William: The Circulation of the Blood and Other Writings. London: Every-
man: Orion Publishing Group. 1993 Lásd: http://bertie.ccsu.edu/naturesci/Evolution/
UnitlOBackground/HarveyDedication.html Utoljára megtekintve: 2016. április 29.
27 Hobbes, Thomas: Elementorum Philosophiae - De Corpore. Lásd: https://archive.
org/stream/thomhobbesmalme03molegoog#page/nl22/mode/2up Utoljára meg­
tekintve: 2016. május 2.
JEGYZETEK A MAGYAR KIADÁSHOZ 379

28 Goethe, Johann Wolfgang von: Az ifjú Werther szenvedései (Die Leiden desjungen
Werthers) Ford.: Bor Ambrus. Budapest, Európa, 2012.
29 Dániel, Everett L.: Dont Sleep, There Are Snakes: Life andLanguage in the Amazonian
Jungle. New York, Vintage, 2009.
30 Az „Országos Közszolgálati Rádió” angol megfelelője.
31 Eckermann, Johann Peter: Beszélgetések Goethével (Gesprache mit Goethe) Ford.:
Győrffy Miklós. Budapest, Európa Kiadó, 1989,112.
32 Péter Ágnes (szerk.): Keats levelei Ford.: Péter Ágnes. Budapest, Nemzeti Tankönyv-
kiadó, 1999, 34.
33 Melville, Flerman: Moby Dick vagy A fehér bálna (Moby Dick or The Whale) Buda­
pest, Holnap Kiadó, 2012.
34 Proust, Marcel: Az eltűnt idő nyomában (Á la recherche du tempsperdu) Ford.: Gyer-
gyai Albert. Budapest, Magvető, 2006.
35 James, William: „Great Mén, Great Thoughts, and the Environmenf’, Atlantic Monthly,
46, 1880, 456.
36 Louis Pasteur lille-i egyetemen tartott 1854. december 7-i előadása.
37 Planck, Max: Scientific Autobiography and Other Papers, London, Williams and Nor-
gate, 1950,159.
38 Hook, Sidney: „On the Horizon: Conscience and Consciousness in Japan” Commen-
tary, 1959. január 1., 33. Lásd: https://www.commentarymagazine.com/articles/on-
the-horizon-conscience-and-consciousness-in-japan/ Utoljára megtekintve: 2016.
május 3.
39 Hadamard, Jacques: An Essay on The Psychology of Invention in the Mathematical
Field. New York, Dover Publications, 1954, 147.
40 Székely László (szerk.): Albert Einstein válogatott írásai. Budapest, Typotex Kiadó, 2010.
41 Ratliff, Ben: Coltrane - The Story ofa Sound, London, Picador, 2008.
42 Weissbach, Muriéi Mirak: „Jean Francois Champollion And the True Story of Egypt”
21st Century Science & Technology magaziné, 1999-2000. tél, 12, 32. Lásd még Ro­
binson, Andrew: Cracking the Egyptian Code, The Revolutionary Life ofJean-Frangois
Champollion. London, Thames 8c Hudson, 2012, 61.
43 Proust, Marcel: Az eltűnt idő nyomában - A megtalált idő (Á la recherche du temps
perdu: Le Temps retrouvé) Ford.: Jancsó Júlia. Budapest, Atlantisz Kiadó, 2009, 229.
44 Thierry, Augustine: Histoire de la conquéte de l’Angleterre pár les Normand - de ses
causes et de ses suites jusqu’a nos jours, en Angleterre, en Ecosse, en Irlande et sur le
continent. RelnkBooks, 2015.
45 Proust, Marcel: Les plaisirs et les jours. Párizs, Gallimard, 1924.
46 Csuang-ce (Zhuang Zhou, Zhuangzi Csuang-cu, Chuang Tzu, Kr. e. 370 k.-300 k.)
ókori filozófus, a taoizmus egyik legjelentősebb képviselője. A taoizmus egyik kiasz-
380 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

szikusaként Zhuangzi címmel fennmaradt egy különböző forrásokból táplálkozó

könyv, ennek első hét fejezetét a hagyomány szerint maga Csuang-ce írta. Lásd:
Csuang-ce bölcsessége. Összeállította: Brelich Angelo. Budapest, Hermit Kiadó,
2014.
47 Gladwell, Makóim: Kivételesek - A siker másik oldala (Outliers) Ford.: Márton Róza
Krisztina. Budapest, HVG Könyvek, 2009.
48 William Pierce az alkotmányozó konvenció küldötteiről készített vázlatos jellem­
rajza, 1787. május. Lásd http://avalon.law.yale.edu/18th_century/pierce.asp Utoljára
megtekintve: 2016. május 6.
49 Marcus Aurelius: Elmélkedések (Ta eis eauton) Ford.: Huszti József. Budapest, Kos­
suth Kiadó, 1996, 20.
50 Székely László (szerk.): Albert Einstein válogatott írásai. Budapest, Typotex Kiadó,
2010 .
51 Isaacson, Walter: Einstein - Egy zseni élete és világa (Einstein: His Life and Universe)
Ford.: Bujdosó István. Pécs, Alexandra, 2009, 137.
52 Uo„ 151.
53 A leírás 1550-ből származik. Lásd Vásári, Giorgio: Le Vite de piú eccellenti pittori,
scultori, e architettori da Cimabue insino a’ tempi nostril. Róma, Newton Compton,
2015.
54 Rothe, Gustav: Goethes Campagne in Frankreich 1792: Eine philologische Unter-
suchungaus dem Weltkriege. Berlin, Weidmann, 1919, 167, 218.
55 Goethe utolsó, 1832. március 17-én kelt levele Wilhelm von Humboldtnak. Lásd:
http://odysseetheater.org/goethe/texte/humboldt_l832_03_17.htm Utoljára meg­
tekintve: 2016. május 16.
56 Nietzsche, Friedrich: Emberi, nagyon is emberi - Könyv szabad szellemek számára
(Menschliches, Allzumenschliches: Ein Buchfürfreie Geister) Ford.: Horváth Géza.
Budapest, Osiris, 2008, 95.
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
abszolút nyugalom 323
Accademia (dél Cimento) (Firenze)
120
Adams, John 158
adrenalin 337
Agassi, André 134
agy
~ a technika korában 79-81, 231,
311-12, 320-21
bonyolult kapcsolatok rendszere 173
~ és kéz 14-15, 45-47, 81, 233, 249-50,
258, 261,269-71
~ és evolúció 14-20, 45, 231
~ és optikai csalódások 44, 247-48,
286
fájdalom 249-51
~ feltérképezése 248
gyermekkori -működés 12, 159-63,
207-09
- memóriahálózata 308-09
m ajm ok-a 16-17, 248
opportunista hajlam 251-52
vizuális percepció 133, 224, 247-50
akadályozottság a kreatív folyamat során
235-36
alapos megfigyelés (passzív mód) 71-74
alapvető hajlam stratégiája 41-43
álarc 40, 165-69, 184, 223, 298
alázat 123-24
alkalmazkodás
- stratégiája 51-53
alkímia
tudás -ja 115-22
tanulási folyamat 125-26
- és kreativitás 284-88
állatok viselkedéstana 185
álom 236, 273, 352-53
alsóbbrendűség érzése 89-93
általános ismeret
hét végzetes gyarlóság 167-72
AltaVista 228
amerikai légierő 26, 95, 370
amputáció 45, 249-51
A muzsika hangja 245
analógia 217, 220, 258
angyalok da Vinci festményein 32-33,
340
anomáliák 227-28, 247
apotemnofília 251-52
apprehendere 75
A Rajna kincse (Wagner) 235-36
aranykezű fiúk 95, 334-35
arcrándulások 346
Arisztotelész 128, 231
autentikus hang 242-47
autizmus 57, 59, 184, 186, 329, 332-33
382
átalakulás
Darwin 63-68, 70-71
~ gyakorlással 77-78
kreatív folyamat 25-26
~ mint a tanulóidő szakaszának célja
68-71
Az eltűnt idő nyomában (Proust) 211,
298-300, 305-06
Az ifjú Werther szenvedései (Goethe)
189, 357, 361
Bach, Johann Christian 201
Bach, Johann Sebastian 140-41, 214-15
bálna mint építészeti modell 260
Bécsi Egyetem 174
belehelyezkedés 17, 164-65, 173
Bergman, Ingmar 42-43
Biblia 65, 89-90,116, 191, 220, 349
bizalom
~ a kreatív feladatban 96
~ és kommunikáció 163-64
~ és tanulási folyamat 94, 96, 135
Blanton Museum of Art 286
blog 275
boksz/ökölvívás 51-53, 84,143-45,
344-48
Bowers, Kenneth 309
bölcsek köve 13,125
Bradley, Bili 96-97
Brin, Sergey 228
Brooks, Rodney 46-47, 134
Bunuel, Luis 312
Burgess, Anthony 219
Burghölzli Pszichiátriai Kórház 132
Calatrava, Santiago 26, 104-07, 259-63
Champollion, Jean-francois 279-84
A KIVÁLÓSÁG HATALMA
Chomsky, Noam 191-92, 352
Coltrane, John 26, 42-43, 220, 242-47,
288
Crick, Francis 232-33
Curie, Marié 41, 227
Curie, Pierre 227
C-vitamin 229
csimpánzok 17, 303
Csuang-ce 300
Dance, William 117-18
Darwin, Charles
anomáliák és mutációk 228
a Beagle útja 64-68
lásd még evolúció
darwini stratégia 44-48
Davis, Miles 243-44
Davy, Humphry 117-22, 126-28, 133
demokratizálódás
~ és mentorok 123
démotikus írás 278-82, 284
Denishawn-módszer 265, 268
Dogood, Silence 151-52, 154
Don Giovanni (Mozart) 204-05
Dontsleep, There are Snakes (Ne aludj,
itt kígyók vannak!) (Everett) 192
Doyle, Arthur Conan 228
Duncan, Isadora 264
durva szeretet 139
Eckermann, Johann Peter 123
Edison, Thomas Alva 146, 218, 232,
237, 301
~ kreatív feladata 211
önképzés 147
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
edzőkesztyűs gyakorlat 143-45,
ego 193, 214, 216, 240, 277, 362
Einstein, Albert
erősségek 321-22, 324
negatív képesség 215
lásd még relativitáselmélet
egyediség
~ életünk feladatában 36-40
egyetemes ember
~ megtestesítője 355-62
egyhangúság
~ elfogadása 76
~ jelentette kihívás 76
elektromágnesesség 18,121,126, 231,
320, 322-23, 325
elidegenedés 24, 363
elismerés
~ mint akadály életünk feladatában 50
ellenállási gyakorlat 99
elrendeltetés 35
eltérített evolúció 272-77
eltökéltség 22, 72, 95, 126,147, 280
Elveszett Paradicsom (Milton) 86
emberősök 313
ember
~ és állatok 92,159, 337
~ mint opportunista 251
emberi viselkedés
viselkedésminták 167
emlékezet 299-300, 306, 308-09, 331,
341
empátia/együttérzés
~ és állatvilág 58, 174, 328, 332-33
~ hiánya (pirahák) 351
Endümión (Keats) 98-99
eredeti elme 206-08, 234
Ernst, Max 219
Ernsting-raktárépület 259-61,
erősségek 59, 328, 333
383
Eruption (Kitörés) (Fernández) 285
Everett, Dániel
meghajlás a másik előtt 91-93
nyilvános kritika 192-93
Everett, Karén Graham 90, 191, 348,
350-51
evolúciós elmélet 16, 79, 221, 358
Experimental Researches in Electricity
(Kísérleti kutatás az elektromosságban)
(Faraday) 147
Eye and Brain (Szem és agy) (Gregory)
44,132
Ezüstcsillag (Doyle) 228
életerő 339-44, 356-57, 359
életünk feladata 29-60
élet vagy halál stratégiája 53-60
én
hamis ~ 362-63
~ mint az eredeti hang kifejeződése 37,
40, 247
távolságtartás 183,188
érzelmek
~ mint akadály a kreatív-aktív
szakaszban 171, 203, 237-41
érzékek 231, 247
fantomvégtag-szindróma 45,247-49
Faraday, Michael 115-22, 126-29, 133,
147, 173, 216, 226, 231, 233, 315, 322
Faust (Goethe) 357, 359-60
Faust-legenda 357
fegyelem 51, 59, 61, 64, 87, 127, 139,
146, 182, 207, 247, 268, 288, 295, 310,
338, 359
felegyenesedett testtartás 15
felsőbbrendűség
~ mint akadály 91, 349
Ferenc, I., francia király 31, 200
384
Fernández, Teresita
alkímia 284-87
személyiség 182-84
feszültség, belső 235-36
Fischer, Bobby 300, 309
FitzRoy, Róbert 64-65, 67
Fleming, Alexander 218
fokozott intellektuális erő 300
fókusz/összpontosítás
~ és gyakorlat 21, 100
~ és kiválóság 12
~ és kreatív folyamat 9, 207
részletekre ~ás 340
fonetikus ábécé 279,281-82
Ford, Henry 26,100-04
főemlősök
vizuális jelleg 15-16
Franklin, Benjámin
~ és a társas intelligencia 151-57
~ és naivitás 155,161
Franklin, James 151-52
Franklin, Josiah 82
Frazier, Joe 143, 344
Freud, Sigmund 132
Fuller, Buckminster 26, 53-57, 223-24
Futch, Eddie 51-52, 84, 143-44, 344-45,
347
függetlenség 70, 79, 93, 103, 123,129,
239
Galápagos-szigetek 67, 221
Galilei 220
Galois, Evariste 236
Galton, Francis 20-21
Gaudí 105
globális perspektíva 344-48
Goethe, Johann Wolfgang
~ betegségei 356-57
A KIVÁLÓSÁG HATALMA
~ démonja 356-59, 361
~ mint tudós 358-59, 361-62
gondolatkísérletek 83, 323, 324, 326
gondolkodás
befelé/kifelé fordítás 161,163-64
kreatív ~ 215, 312, 322
magasabb szellemi állapot 95
Gould, Glenn 26, 140-42, 301
Graham, Martha 10, 26, 42, 83,
264-68
Graham, Paul 26,107-09, 194-95,
272-77
Grandin, Temple
korlátok legyőzése 331-32
társas intelligencia 185-87
lásd még autizmus
Gregory, Richard 44,132-33
Guerrero, Alberto 140-42
Gutenberg, Johannes 218
gyakorlás
ellenállás és fájdalom keresése
96-100
~ lebecsülése 79-80
~ imádata 51, 77-78
gyengeség 11, 14, 16, 19, 59, 70, 123-24,
129-30,139,159,168,183, 294, 297,
312, 328, 333
gyermekágyi láz 174-77
gyermekkor/gyerekkor
csodálkozás 39,43
egyediség 36
~ és alapvető hajlam 36, 41-43
~ és mentorral való kapcsolat 129
korlátok a ~ban 57, 92
~ mint függőségi időszak 159
visszalépés
gyorsuló haszon ciklusa 76
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ 385

hackerek, hackelés 107-10, 273, 275-76 ~ mint mágikus hozzávaló 96

Hadamard, Jacques 231 ~ rabszolgája 19
hadviselés, többet látni 302-03 Improvement ofthe Mind (Az elme
hagyományos elme 207-08, 225 csiszolása) (Watts) 126, 129,147
hajlam intelligencia
alapvető ~ 36,41-43 ~ és intuíció 301-05, 310,
Hakuin, Ekaku 26, 112, 135-38 mechanikai ~ 253-58
Harvard Egyetem 54, 108,194 ~ ősi formái 230-34
Harvey, William internet 109, 228, 273-75
~ kapcsolatépítő képessége 179 internetes keresők 228
hatalom irigység 26, 50, 154,160, 167-68, 179,
kiválóság mint abszolút ~ 9 -14 363
Hayman, Laure 294
hét végzetes gyarlóság 167-73
Hill, Virgil 52 James, William 217
Hillman, James 60 Johnson, Sámuel 233
hírnév 50, 52,55-56, 103, 117-18, Jonah’s Gourd Vine (Jónás tök-indája)
121-22, 175-76, 192, 237-38, 270, 276, (Hurston) 88
283, 340, 357, 361 Jung, Cári Gustav
hivatás ~ mentorálása 132
lásd még életünk feladata
Hobbes, Thomas 179
homloklebeny 76-77 kacsakagyló (Darwin kutatása) 221
Homo erectus 313 karámok vizsgálata 58,185, 329-31
Homo magister 18 Karolina-szigetek lakói 317, 320
Hook, Sidney 231 karrier/pálya
Hopkins, Frederick Gowland 229 alkalmazkodás 53
Humboldt, Wilhelm von 360 Károly, I., angol király 178
Hurston, Zora Neale 85-89 Károly Ágost, Weimar hercege 188
Húszéin, Szaddám 335 Keats, John 26, 98-99, 206, 214-15,
Keimer, Sámuel 152-53, 155-56
Keith, William 152-55
idomulás Kék angyal (film) 190
~ mint az egyediség akadálya 168-69 képességek
idő képességekkel kapcsolatos alapelvek 76
abszolút ~ 322 ~ megszerzése (gyakorló mód) 71,
~ és állatok 18 74-78
~ és ember 18-19 ösztönössé és automatikussá válásuk
~ mint kritikus tényező 310 76-77
386
képzelet 14, 85, 98, 182, 223, 229-30,
254, 260, 262, 327
készségek
~ elsajátítása 79, 80, 338
kételkedés a kreatív folyamat során 22,
136, 306
kéz
~ és agy 45-47, 81, 233, 249-50, 258,
261,269-71
mű~ 271
robot- 270
kísérletezés (az aktív mód) 71, 78-81
kitartás 11, 22, 95, 137, 147, 207, 240,
276, 325, 327, 332, 335
kiválóság
saját út 39
~ elérésének hét stratégiája 316-62
Klein, Johann 175-76,179
Kleopátra 282
kockázat 71, 82, 181, 208, 213, 230, 241,
258, 265
kommunikáció
nem verbális -164,185
társas -2 3 1
konfrontáció, közvetett 172
konkrét ismeretek 163-66
konzervativizmus, mint érzelmi csapda
238-39
középkor
- tanoncrendszere 74-75
közvetlen élmény elve (Immediate
Experience Principle - IEP) 353
kreatív-aktív szakasz 12, 160, 197-289,
237,315
hat érzelmi csapda a -bán 237-41
kilenc stratégia a -bán 242-88
kreatív áttörés 234-37
kreatív dinamika alaptörvénye
211-13
A KIVÁLÓSÁG HATALMA
kreatív feladat 210-213
alkalmazkodás a - során
- és akadályok 211
- és analógiák 217, 220
- és gondolkodás 224
- és nyelv 230-31
- és ötletek 210-11, 213
- és stratégiák 213-34
- és szinesztézia 234
- mint gyorsírás 224-25
modellek 232
negatív képesség 214-16
Krisztus megkeresztelése (Verrocchio)
340
kritika
építő jellegű - 79
- és tekintély 123
nyilvánosság és - 78-79
kudarc
- mint segédeszköz 100-04
külső és belső perspektíva 348-55
Langley, Sámuel 255
látókör, szélesítése 85-89, 344-48, 360
lázadás stratégiája 48-51
lázadó
a bennünk rejtőző - 212
Leakey, Richard 14
Le Corbusier 104-05, 259
legnagyobb hozam tényezője 247-53
Leonardo da Vinci
- élete feladata 33-35
- kísérletezése 33-34, 340
- részletekre való összpontosítása 32,
226, 339-42
- tanulóideje 32, 339-40
Lesplaisirs et lesjours (Gyönyörűségek
és napok) (Proust) 295-96
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
Lilienthal, Ottó 254, 256
Lisp (programozási nyelv) 108-09, 273
Livingston, Jessica 195
Logosz 314
Lőve Supreme (Coltrane) 245
lustaság, mint végzetes gyarlóság 167,
170-71
mágia 13, 24
Maillart, Róbert 105
Malcomson, Alexander 102
Marcus Aurelius 81, 314
marhakaloda 58-59, 328
Massachusetts Institute of Technology
(MIT) 46
Matsuoka, Yoky 26, 45-48, 133-34,
269-72
Maxwell, James 315, 322-23, 325
mechanikai intelligencia 253-58
Medici, Lorenzo de’ 33
Mefisztó 357
megerősítési torzítás 215
megérzés/intuíció
~ és hadviselés 302-03
megfigyelés
~ és vizuális gondolkodás 233
Leonardo da Vinci ~e 226, 339-42
megvilágosodás 136,138, 236, 326, 345
Melville, Hermán 211
Mengyelejev, Dimitrij 231
mentorálás, mentorok
~ és függetlenség 129-30
~ hiánya 124, 146
~ négy stratégiája 131-46
mentordinamika 113-48
merevség, mint végzetes gyarlóság 167,
169-70
mesterek és megérzés 301, 304-05, 309
387
mesterek /kiválóságok
X-faktor 316-17
mesterséges intelligencia 46, 108, 134
mezőelméletek 122, 226, 231
Michelangelo 34
Milton, John 86
Milwaukee-i Művészeti Múzeum 106,
261,365, 372
misszionáriusok 89-90, 349-50
Moby Dick (Melville) 211
molekuláris biológia 232-33
Mona Lisa (Leonardo da Vinci) 342
Montesquieu grófja 295, 299
Morris, Róbert 108-09, 273-74, 276
Mozart, Anna Maria 199
Mozart, Leopold 48-49, 51, 199-202
Mozart, Wolfgang Amadeus
~ kreatív-aktív szakasza 203-05
~ lázadása 49-50, 203
~ szülői hatás 50, 199-200
~ zsenialitása 48-49, 209-10
Murphy, William H. 101
műtárgyak, Buckminster Fuller 223-24
naiv szemlélet 160-62, 174
naivitás 69, 155, 161-62,195, 240, 365
Napóleon, I., francia császár 10, 35, 129,
278, 280
National Public Rádió 192
navigáció (Karolina-szigetek őslakói)
317-19
negatív képesség 206, 214-16, 311
negatív utalás 228-29
neoténia 92
Netscape 109, 272-73
neurobotika 47, 134
neurológia 26, 44, 47-48, 76, 249-51,
269, 271,306,315, 332
388 A KIVÁLÓSÁG HATALMA

neuronok ~ mint végzetes gyarlóság 167, 170

tükör- 17, 75, 125,128,158,173, 355 őrület 288
Newton, Isaac 220, 322-24, 327 őseink
nézőpontváltás 224-30 - és társas rendszereik 158
Nietzsche, Friedrich 28,130, 355, 364 ösztönök és intuíció ~nél 12, 308
Norris, Isaac 156-57 - sebezhetősége 16
női alakok, Leonardo 342-43 ösztön 12, 19, 40, 99, 134, 216, 227, 251,
304, 307-08

Nyári Nyelvészeti Intézet (Summer

Institute of Linguistics, SIL) 89-90, Pacquiao, Manny 144-46, 347
349 Page, Larry 228
nyelv Pantheon 105
a rosette-i kő a - megfejtésében paradigmák 227-28
278-84 Parker, Charlie „Bírd” 42, 243, 246
~ és érvelési képességek 69,159, 277 passzív agresszió
nem verbális - 164, 185 - mint végzetes gyarlóság 167, 172
pirahá kultúra és ~ 90-92, 191, 349, passzivitás 19, 23-24
352-55 Pasteur, Louis 218
nyílt tér, mint kreatív-aktív stratégia Penfeld, Wilder 248
264-68 penicillin 218
perdu 211, 305
periódusos rendszer 231
oktatás, intézményes 63, 87, 147, 339 Pestalozzi, Johann 322
Olimpiai Szoborpark 286 Philipposz, II., makedón király 128
optikai csalódás 44, 247-48, 286 Pierce, William 313
Ortega y Gasset, Jósé 35 Pindarosz 40
ostinato rigore 239 pirahák 90-92, 191, 349-55, 366
ostobák 188-95 pirahá nyelv lefordítása 90,191
önállóság 69, 86, 110,118, 124, 135,147, Planck, Max 223
159,186, 322, 358 Polányi Mihály 148
önálló felfedezés 110,135 politika
önelégültség 92, 210, 237-38 Franklin ~i szerepe 156-57
öngyilkosság politikai játszmák
- szerelem miatt 357 udvari -33
önképzés 83, 86, 108-09, 123, 126,147, Pons, Timothy 248
348 pók-metafora 299, 320
önkritika 77, 240 preverbális intelligencia 18
önzés próbálkozás és hibák 107-110
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ 389

programozás/informatika/ Röntgen, Wilhelm 218

számítástechnika 75, 107-08,110, 315 rövidebb út 13, 11,124, 171,239
Proust, Jeanne 293 rugalmatlanság 240-41
Proust, Marcel 26, 211, 289, 293-300, Ruskin, John 297, 305-06
305-07
Ptolemaiosz, V. 278, 281-82
sakk 78,156, 300, 303, 309
sandemanisták 115-16
racionális gondolkodás 12, 159, 301-02, Sándor, Nagy 128
304,310 Schiller, Friedrich
radioaktivitás 227 ~ szinesztézia-jelenség 233
Ramachandran, Vilayanur S. Schopenhauer, Arthur 158
~ és a legnagyobb hozam tényezője Schönberg, Arnold 140
247-53 Seattle Cloud Cover (Seattle-i
~ és a saját pozíció felfedezése 44-45,47 Felhőtakaró) (Fernández) 286
Ramszesz, egyiptomi fáraó 282 sebesség
rádium 41 ösztönök és ~ 291, 307-08
rátapintás 334-38 „Veloziferisch” kor (a ~ kora) 360
recitativo 205 Semmelweis Ignác 174-77, 179
rejtett tudás 74-75, 78 Sforza, Francesco, szobra 34
rekurzió 352-53 sfumato 342
relativitáselmélet 83, 215, 233, 235, 304, Shakespeare, William 206, 215, 363
326-27 Shawn, Ted 264-66
Rembrandt 211 Silsbee, Joseph Lyman 131
reneszánsz Sivatagi Vihar hadművelet 335, 337
~ eszménye 31, 107, 361 Sixtus-kápolna 33, 35
repülés 33-34, 93-95, 254-57, 334-35 Sodzsu Rodzsin, mint Hakuin mentora
Rhode Island School of Design 108 137-38
Riebau, George 116-17 sokoldalú elme
Roach, Freddie 26, 51-53, 84,143-46, ~ és kreatív áttörés 234-37
344-47 ~ és kreatív feladat 210-13
robotika 46-48, 134, 269, 271-72 ~ és kreatív stratégiák 210, 213-34
Rodriguez, Cesar, Jr. 26, 93-96, 334-37 sokszínűség 34, 40
romantika 295, 357 spekuláció
Rommel, Erwin 303-04 ~ és az áramlás 222-24
rosette-i kő 278-80, 282-84 Stacked Waters (Vízhalom) (Fernández)
Royal Institution 117,119-20 286
Royal Society 118 St. Denis, Ruth 264-65
röntgen 218, 340 Sternberg, Josefvon 190-91
390
Stockade Building System 54-55
Strindberg, August 288
sugárhajtású gépek 94, 334
Sullivan, Louis, Wright mentora 131
Swann (Proust) 298
szaglás 53, 231
szembenállás a hagyományokkal 102,
105-06, 181,212, 268
személyiség 37-38, 40, 43, 70-72, 151,
166, 180-84, 188, 210, 241, 287, 295,
298, 344
szenvedés és tanulás 138-39
szerencse 103, 167-68, 218, 240, 362-63
szerkezet részek és egész
~ megteremtése 225-26
szeszélyesség 167,171-72
szinesztézia 234
szintetizálás 355-64
szkepticizmus 223
szokás 19, 66, 89-91,147,153-54, 160,
169-70, 180, 189, 208, 252, 268, 287,
289, 293, 308, 315, 327, 346-47, 355,
357
Szókratész démonja 36
szorongás és bonyolultság 311-12
sztoicizmus 314
szülészet 174
szülők
~ idealizálása 159
tanulóidő
~ a középkorban74-75
~ a reneszánsz idején 107-08
bizalom a -folyamatban 93-96
- célja 70
első átalakulás a - során 63-68
A KIVÁLÓSÁG HATALMA
- és hackerség 107
~ és mentor 85
~ és társas intelligencia 195
függőségi helyzet a - során 93
- három módja 70-79
hogyan tanuljunk 79
ideális - 69, 61-112
látókör tágítása a ~ során 85-89
- nyolc stratégiája 82-110
önálló - 86
- technológiai újítóknak 275
- vége 79
taoizmus 314
tágabb tudatállapot 13
társas állatok 158
- a Galápagos-szigeteken 67, 221
- és empátia (Grandin) 58, 328, 332-33
kihalt - 66
specialisták és opportunisták 251-52
társas intelligencia
autizmus és ~ 184-87
- elsajátításának stratégiái 174-94
- és manipulatív viselkedés 149,194-95
- és naivitás ellensúlyozása 162
- és távolságtartó/tárgyilagos helyzet
154
társas jelek
- értelmezése
- félreértelmezése 16
Tatum, John 117
távolságtartás
~ a társas kapcsolatokban 161
- önmagunkkal szemben 183,188
technikai zár 271
technológia/technika 13, 19, 24, 26,
54-56, 79-80, 107, 131, 194, 229, 231,
250, 257, 274-76,311,321
természetes erők 259-64
természetes kiválasztódás 221
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ
Tesla, Nikola, mint vizuális gondolkodó
232
testbeszéd 164, 264,
Thierry, Augustin 293, 295
Thoth 282
többdimenziós gondolkodás 278-84
több irányba való koncentrálás veszélye
76
tudás/ismeret
~ alkímiája 115-22
~ és az emberi természet 55, 87, 155,
163-73,195,355
„hogyan” és „mit” 104-07
~ rugalmassága 210, 213, 231, 240,
276-77
rejtett - 7 4 - 7 8
tudomány
- és a kreatív gondolkodás 215
~ és a megérzések 303
Tutmózisz, egyiptomi fáraó 282
tükörneuronok 17, 75,125, 128, 158,
173,355
tükrös kísérlet 249
Underhill, Craig „Vakond” 335
univerzális grammatika 352
utánzás 32, 47, 70, 75, 202, 247
út (Tao) 300, 303
Utolsó vacsora (Leonardo da Vinci) 341
vakvéletlen 216-20
- a felfedezésekben 217-19
- a művészetekben 219-20
vallás, lásd sandemanisták;
zen buddhizmus
Vance légitámaszpont 93
Varázsfuvola (Mozart) 205
391
Vásári, Giorgio 342
végső valóság 314
vér áramlása, elmélet 177-78
Verrocchio, Andrea dél 32, 34, 79,
339-40
Viaweb 109, 274-76
visszatérés a valósághoz 314-16
vizualizáció/vizuális típus
~ és alkotóelemek 103, 232-33, 304
Wagner, Richard
- kreatív áttörése 235-36
Watson, James D. 232-33
Watts, Isaac 116-17, 126
Wheeler, Wheels 95
Windows 273-74
Wollaston, William Hyde 121-22
Wright, Frank Lloyd 131
Wright, Orville
- és mechanikai intelligencia 253-58
Wright, Wilbur
~ és mechanikai intelligencia
253-58
X-faktor 316-17
Y Combinator 109,195,276
Young, Thomas 279, 283-84
zen buddhizmus 136
zűrzavar kezelése 225-26, 311-12
zseni/géniusz 23, 28, 111, 209, 240,
279, 326-27
 RÓBERT GREENE n e m z e tk ö z ile g

e lis m e rt ta n á c s a d ó és e lő a d ó .

A B erkle yn és a W is c o n s in i

E gye te m e n s z e rz e tt d ip lo m á t

kla ss z ik a filo ló g iá b ó l. S z á m o s

p ro v o k a tív k ö n y v e fe lk e rü lt a The

N e w York T im e s s ik e rlis tá já ra , a

G e n g s z te rtö rv é n y e k - E gy ra p p e rb ő l

le tt ü z le te m b e r ta n á c s a i a s ik e rh e z

c ím ű kö te te m a g y a ru l is m e g je le n t.

„H a m in d a n n y ia n lé n ye g é b e n

u g y a n o ly a n a g g ya l, tö b b é -

kevésb é h a s o n ló a d o tts á g o k k a l

és a k iv á ló s á g ra v a ló p o te n c iá lis

ké p e s s é g g e l s z ü le tü n k , a k k o r m i

az oka, h o g y a tö rté n e le m s o rá n

c s a k kevés e m b e r tu d o tt k itű n n i és

k ia k n á z n i e ze ke t a le h e tő s é g e k e t? "