A politikai kultúra magában foglalja az társadalom legkisebb egységének, az egyénnek a

politikához kapcsolódó érzéseit, a beállítódottságát, az értékeit, de ugyanúgy jelenti egy

közösségre nézve a kollektív tapasztalatokat, a közösség attitűdjét és viselkedését. A politikai
kultúra tehát a társadalomnak, mint közösségnek a leírására való, de az alapját az egyénekben
kialakuló érzületek adják.
Gabriel Vermond meghatároz egy összefüggést, amely a társadalom tagoltásága és a politikai
konfliktusok, illetve azok kezelését írja le. Eszerint a korábban meghatározott homogén
társadalmakra jellemzőek a funkcionális, pragmatikus konfliktusok és a fragmentált
társadalmi berendezkedést pedig az ideologikus konfliktusok jellemzik. A megosztott
társadalmat jellemzi, hogy a politikai csoportok zárt közösségekként is működnek, a
törésvonalak, amelyek a megosztottságot behatárolják keresztbe metszik egymást, így a
sokirányú identitás kialakulását nem teszik lehetővé. A
fragmentáltság megköveteli az összetartozást, a kohéziós erő szerepe jelentős, ez adja a
csoport erejét. Nagyon fontos, hogy ez az erő minél gyakrabban kifejeződjön, ezzel erősítve
az egyénekben a csoporthoz való tartozás igényét, így gyengítve vagy semlegesítve azokat a
hatásokat, amik atomizálódáshoz vezetnének. A csapatszellem megjelenik akkor amikor a
csoport, vagy közösség egyetlen tagja konfliktusba kerül a csoport számára is lényeges téma
kapcsán, így a közösségnek kollektíven kell választ adni a támadásra, és ennek a válasznak
alapot ad az összetartó erőt jelentő alapfilozófia, ideologikus beállítódottság, közös világkép.
Szélsőséges nézeteket valló csoportok esetén jellemző, hogy szándékosan próbálnak
konfliktusos helyzetbe kerülni más (szélsőséges) nézetekkel rendelkező csoportokkal.
A jelenség leírására hozott példa a megjelölt irodalomban („A katolikus kisebbséghez tartozó
fiatal például a katolikus egyházközség, legényegylet, színjátszó kör, szakszervezet és
sportegylet tagja, a katolikus újság olvasója és a katolikus párt szavazója.”) tapasztalataim
szerint illik a magyarországi helyzetre is, kifejezetten erősen befolyásolja a vallási-felekezeti
hovatartozás a politikai értékválasztást.
A politikai konfliktusok jellege hazánkban szerintem jellemzően ideologikus természetű, a
társadalom megosztottsága hatással van ezekre a jelenségekre is. Az ideológiák jól
használhatóak arra, hogy meggyőző erejüket kihasználva mobilizálják az embereket. Amikor
viszont vitára kerül sor akkor éppen ez a meggyőző erő az, ami gyakran feloldhatatlanná teszi
az ellentétet, mert olyan világképek ütköznek, amelyek között nehéz, vagy lehetetlen
kompromisszumot kötni.
Nem kizárólagos az ideológiák mentén való döntéshozatal, jelen vannak pragmatikus
tényezők is a konfliktusokban, de ezek gyakran másodlagosak, valamint csak a látszatot keltik
miszerint a döntések a gyakorlatiasság jegyében születtek és a céljuk materiális javak
elosztása.
Magyarországon nagy mértékben jelen van a csoportok közötti széthúzás, és ellentét, és ez a
szembenállás nem csökken, hanem egyre több területen jelenik meg, nem csak a
„hagyományos” vallási, kulturális, etnikai hovatartozást érintő kérdésekben. Ezekre az
összeütközésekre jellemző, hogy milyenségükből adódóan alig racionalizálhatóak, így nem
igazán lehet velük kapcsolatban megegyezésre jutni.
Az elnöki rendszer fő jellemzői, hogy az elnök független a parlamenttől, közvetlen úton
választják meg, irányító szerepe van a végrehajtó hatalom tevékenysége felett, politikai
felelőssége igen gyenge. Elsőként az USA-ban jelent meg, majd terjedni kezdett, és sok latin-
amerikai államban diktatórikus rendszer kiépüléséhez vezetett.
Ez a rendszer magában hordozza azt, hogy a javaslatok és előterjesztések elfogadtatása
különösen nehéz folyamat, illetve az USA mintáját tekintve a pártfegyelem nagyon alacsony.
A parlamentáris rendszerben a parlament abszolút primátusa a jellemző, az aktuális kormány
neki felelős. és ebben az esetben az állam- és kormányfő személye sem azonos. A parlament
hatásköre jogilag szabályozott, de szinte korlátlan. Parlamentáris rendszerek sok államban
működnek. de nem egységesek, azonban közös jellemzőjük, hogy a törvényhozás és
végrehajtás nincs következetesen szétválasztva.
A struktúrák különbözőségét adja, hogy a végrehajtó hatalom feje milyen úton szerzi meg az
irányítást és mennyire erős a legitimitása.
Eltér az is, hogy az egyes berendezkedések mennyi időt engednek hatalmon maradni, vagy,
hogy van-e lehetőség visszatérni. Ha a pozícióval járó idő letelt, az elnök rendszerben szinte
egyik napról a másikra egy új irányvonalat képviselő politikus került vezető pozícióba,
lényegében elvágva az akkor zajló folyamatokat. Azonban, ha lehetőség nyílik arra, hogy egy
politikus korlátlan ideig irányíthasson, vagy több ciklust is végig vihet, akkor az azt jelenti,
hogy az adott rendszer megszilárdul, a folyamatok nem vehetnek új irányt.
Szerintem előnyösebb az, ha a végrehajtó hatalom és a törvényhozás alapjaiban szét van
választva, így a parlament működése nem korlátozódhatna arra, hogy a végrehajtás
kiszolgálójává váljon. Ahhoz, hogy eredményesen tudjanak működni, törvényeket tudjanak
alkotni szükség van a megosztott hatalmak közötti valódi kooperációra. A hatalommal való
rendelkezés idejét úgy gondolom, hogy korlátozni kellene, maximum ciklus-szám
megadásával, illetve törvényi szabályozás kellene, hogy szülessen a mandátum lejárta után
betölthető pozíciókról is.